Az éjszaka árnyai Deborah Harkness

DEBORAH HARKNESS

Az éjszaka árnyai

A Mindenszentek-trilógia második kötete

A boszorkányok elveszett könyvéből megismert Diana Bishop és Matthew Clairmont

szerelme továbbra is izzik, kalandos történetük egyre újabb fordulatokat vesz térben és

időben. Diana ugyanis nemcsak történész, hanem boszorkány is, a vonzó Matthew pedig

vámpír. Mivel az oxfordi könyvtárban őrzött rejtélyes kézirat eltűnése nem hagyja őket

nyugodni, a nyomába erednek, de nincsenek egyedül: démonok, vámpírok,

boszorkányok akadályozzák őket. Elhatározzák hát, hogy visszautaznak az időben a

kézirat keletkezésének korába, így próbálják megszerezni. Diana korábban tudomást

sem akart venni őseitől örökölt képességeiről, most viszont sürgető vágyat érez, hogy

elsajátítsa a boszorkánymesterséget. Amikor ott találják magukat az 1590-es évben,

Londonban, körülöttük nyüzsögnek a költők, színműírók, udvaroncok – és persze a

természetfeletti lények. Ők megérzik, hogy Diana közülük való, ő pedig lassan tudatára

ébred a hatalmának. Amire nagy szüksége is lesz, mivel hanyatlóban a vámpírok népe,

és az okok kiderítése rájuk vár. Nemsokára már a prágai császári udvarban fürkészik a

kézirat titkát…

Az éjszaka árnyai nem pusztán borzongatóan szenvedélyes szerelmi történet és kalandos

időutazás, hanem egyszersmind a játékos kedvű író megelevenedő fantáziája az

Erzsébet-korról: találkozunk a szerzőtársától ötleteket kunyeráló Will Shakespeare-rel,

nagy hatalmú államférfiakkal – és persze magával a szűz királynővel is. A szerző

valósággal lubickol a korabeli környezetben, s így az olvasó is nagy örömét leli abban,

hogy az elbűvölő hősnőt elkísérheti a múltba. Varázslatos íráskészségével Deborah

Harkness ismét lenyűgözi rajongóit: ahogy a mágia és az intrika szövevényéből

letehetetlen történetet kerekít, az csakugyan boszorkányos.

Szánalmas kupaccá gabalyodva érkezett meg boszorkány-vámpír

párosunk. Matthew alattam heveit, hosszú végtagjai rá nem jel-

lemzően esetlenül kicsavarodtak. Kettőnk közé préselődött egy nagy

könyv, a kezemben szorongatott ezüstszobrocska pedig végigszánká-

zott a padlón.

- Jó helyen vagyunk? - kérdeztem szorosan behunyt szemmel arra

az esetre, ha még mindig Sarah komlócsűrében lennénk a XXI. szá-

zadi New Yorkban, nem pedig a XVI. századi Oxfordshire-ben. De a

szokatlan szagok elárulták, hogy nem a saját koromban és helyemen

vagyok. Édeskés szénaszagot és a nyarat idéző viaszillatot éreztem.

Orromat megcsapta a fafüst enyhe szaga, és hallottam a tűz ropogását.

- Diana, nézz körül, lásd a tulajdon szemeddel! - Hűvös száj ciró-

gatta lágyan az arcomat, aztán halk nevetést hallottam. A viharos

tenger színében játszó szempár nézett rám, az arc olyan sápadt volt,

amilyen csak a vámpíroké lehet. - Jól vagy? - kérdezte Matthew, és

végigsimított a nyakamtól a vállamig.

Az időben visszafelé megtett hosszú út után úgy éreztem magam,

mintha testem a legkisebb fuvallat hatására is szertefoszlana. Egy kicsit

sem hasonlított a nagynénéim házában eddig megtett rövidke időuta-

zásokra.

- Jól. És te? - fürkésztem feszülten az arcát, vigyázva, nehogy

körülnézzek.

- Jó érzés újra itthon - felelte Matthew. Feje halkan koppant a

fapadlón, ahogy hátrahajtotta. Újra érződött a széna és levendula nyári

illata. A Régi Lak még 1590-ben is ismerős volt neki.

A szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Széles ágyat, kis asz-

talt, keskeny padokat és egy széket láttam. Az ágy baldachinját tartó

faragott oszlopokon túl egy ajtót vettem észre, ami egy másik szobába

nyüt. Az ajtón beömlő fény szabálytalan formájú aranysávot festett a

padlóra és az ágytakaróra. A falat ugyanaz a finoman faragott faborítás

Az éjszaka árnyai

fedte, mint amire emlékeztem néhány korábbi, XXI. századi látogatá-

somról Matthew mostani woodstocki házában. Hátrahajtottam a fejem.

A mennyezetet vastag stukkók osztották kazettákra, amelyek közepében

egy-egy rikítóan piros-fehér Tudor-rózsa díszelgett aranyozott

szegéllyel.

- A ház építésekor nem lehetett kihagyni a rózsákat. Ki nem állha-

tom őket - jegyezte meg Matthew szárazon. - Az első adandó alka-

lommal fehérre festjük őket.

A tartójukban álló gyertyák kékesen aranyló lángja lobogni kez-

dett a hirtelen támadt huzatban, és megvilágította a színes kárpitot és

a fakó ágytakaró levél- és gyümölcsmintáit keretező, sötéten csillogó

hímzést. A modern anyagok nem szoktak így csillogni.

- Sikerült, megcsináltam! - állapítottam meg hirtelen lelkesedés-

sel. - Nem rontottam el, és nem varázsoltam el magunkat valahova

egészen máshova, mondjuk, Monticellóba...

- Pontosan - mosolyodott el Matthew. - Nagyon jól csináltad.

Isten hozott az Erzsébet-kori Angliában!

Életemben először örültem felhőtlenül a boszorkányságomnak.

Történészként a múltat vizsgáltam, de boszorkányként el is tud-

tam jutni oda. Azért jöttünk el 1590-be, hogy kitanuljam a varázslás

elveszett tudományát, de sok más tanulás lehetősége is megnyílt szá-

momra. Szertartásos csókra billentettem a fejem, de a nyíló ajtó zaja

megállított.

Matthew az ajkamra tapasztotta az ujját. Kissé hátrafordította a

fejét, orrcimpája kitágult. Feszült teste elernyedt, amikor felismerte

a szobába lépő alakot. Hallottam a léptek neszét. Matthew egyetlen

mozdulattal talpra állított, és a könyvet is felemelte. Kézen fogott, és

az ajtóhoz vezetett.

A másik szobában, a levelekkel teliszórt asztal mellett egy kócos

üstökű ember állt. Közepesen magas, arányos felépítésű alak volt,

jól szabott ruhát viselt. Ismeretlen dallamot dúdolt, mely időnként

annyira elhalkult, hogy nem is hallottam.

Matthew arcán döbbenet suhant át, mielőtt barátságos mosolyba

rendeződtek a vonásai.

- Te meg hol vagy, Matt, kedves barátom? - kérdezte a férfi, és egy

lapot tartott a fény felé. Matthew szeme összeszűkült, engedékeny arc-

kifejezése bosszúsra fordult

Deborah Harkness

- Keresel valamit, Kit?

Matthew szavaira a fiatal férfi az asztalra ejtette a papírt, felénk for-

dult, és arca felderült. Láttam már ezt az arcot korábban: Christopher

Marlowe A máltai zsidó című darabjának kötetén.

- Nahát, Matt! Pierre azt mondta, hogy Chesterben vagy, és talán

vissza se jössz. De én biztos voltam benne, hogy nem hagyod ki az

éves összejövetelünket.

A szavak ismerősen csengtek, de olyan furcsa ritmusban beszélt,

hogy nagyon kellett koncentrálnom, ha ki akartam hámozni a jelen-

tését. Az Erzsébet-kori angol nyelv nem különbözött olyannyira a

modern angoltól, mint ahogyan tanultam, de nem is értettem meg

olyan könnyen, mint reméltem Shakespeare darabjainak ismerete

alapján.

- Miért nincs szakállad? Talán beteg voltál? - Marlowe rám hunyo-

rított, rendíthetetlen tekintete félreérthetetlenül bizonyította démon

mivoltát.

Elfojtottam magamban az ellenállhatatlan vágyat, hogy odarohan-

jak Anglia egyik legnagyobb drámaírójához, kezet szorítsak vele, és

kérdésekkel kezdjem bombázni. Most, hogy előttem állt, azt a keve-

set is elfelejtettem, amit tudtam róla. Volt vajon 1590-ben bemutatott

színdarabja? Hány éves is? Természetesen fiatalabb Matthew-nál és

nálam. Marlowe biztosan nem töltötte még be a harmincat. Barátsá-

gosan rámosolyogtam.

- Hát ezt meg hol találtad? - kérdezte lenézően. Hátranéztem a

vállam fölött, hátha látok valami rusnya műalkotást, de nem volt ott

semmi. Rám célzott. Arcomról lefagyott a mosoly.

- Csak finoman, Kit - mondta Matthew rosszallóan. Marlowe

ügyet sem vetett a dorgálásra.

- Nem számít. Ha nem bírod ki, töltsd rajta a kedved, mielőtt a töb-

biek ideérnek. George persze már itt van egy ideje, azóta a te éléskam-

rádat pusztítja, és a könyveidet olvassa. Még mindig nincs pártfogója

és egy vasa sincsen.

- George-dzsal mindenemet szívesen megosztom, Kit - felelte

Matthew, és tekintetét nem vette le az ifjúról. Semmit sem lehetett

leolvasni az arcáról, amint összefont ujjainkat az ajkához emelte. -

Diana, bemutatom kedves barátomat, Christopher Marlowe-t.

Az éjszaka árnyai

1 1

A bemutatás alkalmat kínált Marlowe-nak, hogy jobban szemügyre

vegyen. Tetőtől talpig végigmustrált. Megvetését nyíltan kimutatta,

féltékenységét jobban leplezte. Marlowe láthatóan szerelmes volt a

férjembe. Ezt már Madisonban is sejtettem, amikor ujjaimmal végig-

simítottam a Doktor Fanstus példányába írt ajánlását Matthew-nak.

- Fogalmam sem volt róla, hogy Woodstockban van egy bordély,

ahol túlméretes örömlányokhoz lehet jutni. Általában kifinomultabb

és vonzóbb szajháid szoktak lenni, Matthew. Ez a nő valódi amazon

- jegyezte meg Kit, és a háta mögé pillantott az asztalon szétszórt

papírokra. - Az Öreg Róka legutóbbi levele alapján nem a szenve-

dély, hanem az üzlet miatt mentél északra. Hogy tudtál időt szakítani

a hölgy szolgálataira?

- Bámulatosan tékozlóan bánsz a kedves szavakkal, Kit - jegyezte

meg Matthew vontatottan. Hangjában fenyegetés csengett. Marlowe

látszólag a levelezéssel foglalkozott, így nem vette észre, és önelégül-

ten mosolyogott. Matthew megszorította a kezemet.

- Diana a valódi neve, vagy csak azért vette fel, hogy vonzóbb

legyen a kuncsaftjainak? Talán helyes volna fedetlenül hagyni a bal

mellét, vagy íjat és nyilat adni a kezébe - folytatta Marlowe, és felemelt

egy papírt az asztalról. - Emlékezz csak vissza, a Blackfriars negyed-

ben Bess is azt követelte, hogy szólítsuk Aphroditénak, mielőtt hagyja,

hogy..

- Diana a feleségem - lépett el mellőlem Matthew. Immár nem az

én kezemet, hanem Marlowe gallérját szorongatta.

- Az nem lehet - nyögte Kit döbbenten.

- De igen. Ez azt is jelenti, hogy ő a ház úrnője, az én nevemet

viseli, és a pártfogásomat élvezi. Mindezt - és persze hosszú ideje tartó

barátságunkat - figyelembe véve, a továbbiakban egyetlen rossz szó

vagy sunyi megjegyzés sem fogja elhagyni a szádat.

Megmozgattam az ujjaimat, hogy szűnjön végre a zsibbadtságuk.

Matthew ingerültségében olyan erősen markolta a kezemet, hogy a

gyűrű vörös nyomot hagyva az ujjamon, mélyen a húsba vágódott.

A csiszolatlan gyémánton is megcsillant a tűz fénye. Ezzel az aján-

dékkal Matthew anyja, Ysabeau lepett meg. Matthew néhány órával

ezelőtt - vagy néhány évszázad múlva? - ismételte el az ősi házassági

eskü szövegét, és húzta az ujjamra a gyémántköves gyűrűt.

1 2

Deborah Harkness

Tányércsörgés kíséretében két vámpír lépett be a szobába. Az egyi-

kük kifejező arcú, nyúlánk férfi, akinek mogyoróbarnára cserzett bőre,

fekete haja és fekete szeme volt. Kezében egy kancsó bort és kelyhet

tartott, amelynek szára egy magasra emelt farkú delfint formázott.

A másik egy ösztövér nő volt, egy tálcán kenyeret és sajtot hozott be.

- Hát itthon van, milord? - szólalt meg a férfi láthatóan zavartan.

Érdekes módon franciás kiejtésű szavait könnyebben megértettem. -

Csütörtökön azt mondta a hírnök...

- Módosítottam a terveimen, Pierre - szólt közbe Matthew, és a

nő felé fordulva folytatta: - Françoise, a feleségem holmija elveszett

az utazás során, a ruhája pedig annyira elpiszkolódott, hogy elégettem

- hazudott egyszerű magabiztossággal. Láthatóan sem Kitet, sem a

vámpírokat nem győzte meg.

- A felesége? - ismételte Françoise. Ugyanolyan francia akcentusa

volt, mint Pierre-nek. - De hiszen ő egy me...

- Melegvérű - fejezte be Matthew, és levette a kelyhet a tálcáról. -

Szólj Charlesnak, hogy még egy személy számára gondoskodjon étel-

ről. Diana gyengélkedett, és az orvos tanácsára friss húst és halat kell

ennie. Valakinek ki kell mennie a piacra, Pierre.

- Igenis, milord - pislantott engedelmesen Pierre.

- És szüksége lesz valamilyen ruhára is - jegyezte meg Françoise

engem méregetve. Matthew bólintására Pierre-rel a nyomában kiment.

- Mi történt a hajaddal? - fogta meg Matthew egy vörösesszőke

tincsemet.

- Jaj, ne... - tört ki belőlem, és a hajamhoz nyúltam. Vállig érő,

búzaszőke hajam helyett most göndör, aranyló vöröses tincsek ver-

desték a derekamat. A hajam legutóbb akkor változott meg önhatal-

múlag, amikor még a főiskolára jártam, és Ophelia szerepét játszottam

a Hamletben. Sem akkor, sem most nem volt jó előjel a hajam hirte-

len növekedése és változása. A múltba tett utazásunk során felébredt

a bennem szunnyadó boszorkány, és nem sejthettem, milyen más

varázserő szabadult el közben.

A vámpírok valószínűleg érezték az adrenalin szagát és a felfedezés-

sel járó hirtelen nyugtalanságot, vagy hallották a vérem muzsikáját.

Kit pedig, mint afféle démon, érzékelte, hogy erőre kapnak a boszor-

kányenergiáim.

Az éjszaka árnyai

- Atyaég, te egy boszorkányt hoztál haza - terült el arcán egy

gúnyos mosoly. - Milyen vétséget követett el?

- Hagyd, Kit, nem rád tartozik - felelte Matthew ugyanazzal a

fenyegető hangsúllyal, de az ujj ai gyengéden pihentek a hajamon. -

Ne aggódj, mon coeur, biztosan csak a kimerültség okozza.

Hatodik érzékem hevesen tiltakozott. Ezt a legutóbbi átváltozásomat

nem lehet egyszerű fáradtsággal magyarázni. A családomnak nemze-

dékek óta boszorkány tagjai vannak, és még mindig nem vagyok egé-

szen tisztában az örökölt képességeimmel. Még Sarah néném és a társa,

Emily Mather - maguk is mindketten boszorkányok - sem tudta pon-

tosan megmondani, mik is ezek, és hogyan kezelhetőek a legjobban.

Matthew tudományos vizsgálatai kimutatták a véremben a varázserő

genetikai markereit, de arról semmi biztosat nem tudhattunk, hogy ezek

a lehetőségek testet öltenek-e valaha, és ha igen, mikor.

További aggodalmaskodásomnak gátat vetett Françoise visszatérte.

Kezében egy stoppolótű-szerűséget, ajka között pedig tucatnyi csil-

logó gombostűt tartott. Egy mozgó bársony-, posztó- és vászonhalom

kísérte. A kupac alján előtűnő karcsú láb elárulta, hogy Pierre is ott

van valahol.

- Ez meg mire kell? - mutattam kissé gyanakvóan a gombostűkre.

- Természetesen arra, hogy önre igazítsuk ezt, madame. Françoise

egy liszteszsákra emlékeztető, jellegtelen barna anyagot vett le a halom

tetejéről. Nem látszott egyértelműen kellemes darabnak, de az Erzsé-

bet-kori divat ismeretének hiányában az ő jóindulatára kellett hagyat-

koznom.

- Vonulj vissza a magad helyére, Kit. Hamarosan csatlakozunk hoz-

zád. És tartsd a szád, ezt a történetet én fogom megosztani a többiek-

kel - mondta Matthew a barátjának.

- Ahogy kívánod, Matthew - felelte Marlowe, megigazítva sötét-

kék zekéje gallérját. Mozdulatának közönyössségét meghazudtolta a

keze remegése. Gúnyosan meghajolt. Apró gesztusa egyszerre volt

elfogadó és elutasító Matthew rendelkezésével szemben.

Miután a démon kiment, Françoise a legközelebbi padra terítette a

zsákot, maga felé fordított, és szemügyre vett, hogy lássa, milyen fazon

számomra a legelőnyösebb. Ingerülten sóhajtozva kezdett öltöztetni.

Matthew az asztalhoz lépett, és a szétszórt papírokba temetkezett.

Deborah Harkness

Felnyitott egy rózsaszín viaszpecséttel lezárt, csinosan hajtogatott,

szögletes levelet, és szigorú tekintettel átfutotta az apró betűs írást.

- Dieu, erről elfeledkeztem. Pierre!

- Igen, milord - hangzott a fojtott válasz a kelmék mélyéről.

- Tedd azt le, és mondjad el gyorsan, mi volt Lady Cromwell

legutóbbi panasza. - Matthew bizalmas fensőbbségességgel kezelte

Pierre-t és Françoise-t. Ha ez a megfelelő viszony a szolgálókkal, akkor

ennek művészetét még gyakorolnom kell.

Halkan tárgyaltak ketten a tűz mellett, miközben Françoise addig

bugyolált, igazgatott és tűzködött, amíg szalonképes külsőt nem nyer-

tem. A fél pár rubinköves, szövevényes mintájú arany fülbevalóról

kotyogott, ami eredetileg Ysabeau-é volt. Matthew Doktor Faustus-

kötete, a Dianát ábrázoló kis ezüstfigura és a fülbevaló is hozzájárult,

hogy a múltnak éppen ebbe az időszakába sikerült visszatérnünk.

Françoise keresgélni kezdett a pádon, és hamarosan meg is találta a

párját. Miután meglett az ékszer, vastag harisnyába bújtatta a lábamat,

és piros szalaggal kötötte át a térdemnél.

- Azt hiszem, készen vagyok - szólaltam meg, és alig vártam, hogy

a földszintre mehessek, és megkezdhessük látogatásunkat a XVI. szá-

zadban. Egyáltalán nem ugyanaz az élmény olvasni a múltról, mint

megtapasztalni, ahogy ezt a kor viseletéről folytatott gyorstalpaló kur-

zus és Françoise magatartása is világosan megmutatta.

- Ez mostanra éppen megteszi - közölte Matthew, miután alapo-

san szemügyre vett.

- Nem csupán megteszi, szerény és felejthető a megjelenése, és

ebben a házban éppen így kell kinéznie egy boszorkánynak.

Matthew szóra sem méltatva Françoise megjegyzését felém fordult:

- Diana, mielőtt lemegyünk, vésd az eszedbe, hogy ügyelned kell a

szavaidra. Kit démon, George pedig tudja rólam, hogy vámpír vagyok,

de még a legnyitottabb szemléletű lények is gyanúsan fogadják az

ismeretlen, új személyeket.

A szalonba érve illendően - és úgy gondoltam, az Erzsébet-kori

szokásoknak megfelelően - kívántam jó estét George-nak, Matthew

nincstelen, pártfogó nélküli barátjának.

- Ez a nő angolul beszél? - tátogott George, és felemelte kerek lor-

nyonját, ami békára emlékeztetőén nagyította fel kék szemét. Másik

Az éjszaka árnyai

kezét a csípőjére tette, és olyan látványt nyújtott, amilyennel legutóbb

a londoni múzeumban találkoztam egy miniatűrön.

- Chesterből származik - vágta rá Matthew, de George kétkedőén

pillantott rá. Nyilván még a műveletlen Észak-Angliában sem beszél-

nek olyan furán, mint én. Matthew lágyabb beszéde jobban illett a kor

nyelvének ritmusához és dallamához, de az enyém makacsul modern

és amerikai maradt.

- O egy boszorkány - helyesbített Kit, és kortyolt a borából.

- Tényleg? - támadt fel irántam George érdeklődése. Nem tapasz-

taltam jelét, hogy démon lenne, sem a bizsergést, amit boszorkányok,

sem a hideg borzongást, amit vámpírok pillantásától szoktam érezni.

George csak egy hétköznapi, melegvérű ember volt. Fáradt középko-

rúnak látszott, akit megviselt az élet. - Matthew, hiszen te semmivel

sem szereted jobban a boszorkányokat, mint Kit. És mindig igyekeztél

lebeszélni arról, hogy a témával foglalkozzam. Amikor Hekatéról akar-

tam verset írni, azt mondtad, hogy...

- Ezt a boszorkányt szeretem, annyira, hogy feleségül is vettem -

szakította félbe Matthew, és a nyomaték kedvéért határozott csókot

nyomott az ajkamra.

- Feleségül vetted?! - tört ki George-ból, és Kit felé pillantott,

majd a torkát köszörülte. - Akkor most két váratlan örömöt is ünne-

pelhetünk: nem kell hosszan távol maradnod a hivatalos utadon,

ahogy Pierre gondolta, és a feleségeddel együtt tértél vissza körünkbe.

Fogadd jókívánságaimat. - Méltóságteljes hanglejtése a diplomaosz-

tók ünnepi beszédeire emlékeztetett, és el kellett nyomnom a mosoly-

gásomat. George sugárzó tekintettel hajolt meg előttem. - Roydon

úrnő, George Chapman vagyok.

A neve ismerősen csengett. Történészelmémben összegyűjtött ren-

dezetlen ismereteim között kutakodtam. Chapman nem alkimista volt

- ez a szakterületem, és ennek a misztikus tannak fenntartott helyen

nem találtam a nevét. O is író volt, mint Marlowe, de egyetlen művét

sem tudtam felidézni.

A bemutatkozás után Matthew néhány percre a tűz közelébe ült

a barátaival. A férfiak politikáról beszélgettek, és George igyekezett

bevonni az utakra és az időjárásra vonatkozó kérdésekkel. Próbáltam

a lehető legkevesebbet beszélni, és igyekeztem megfigyelni a mozdu-

Deborah Harkness

latokat és a szóhasználatot, hogy minél hitelesebben játszhassam az

Erzsébet-kori szerepemet. Lankadatlan figyelmem elnyerte George

tetszését, és irodalmi műveiről szóló részletes beszámolójával jutal-

mazott. Kit, aki csöppet sem volt elégedett háttérbe szorított szerepé-

vel, George előadását félbeszakítva felajánlotta, hogy felolvasást tart a

Doktor Faustusból.

- A valódi előadás előtt jó lesz a barátok körében tartott főpróba -

jegyezte meg a démon csillogó szemmel.

- Ne most, Kit. Jóval elmúlt már éjfél, Dianát pedig kimerítette az

utazás - mondta Matthew, és talpra segített.

Kit követett a tekintetével, amíg kimentünk a szalonból. Tudta,

hogy titkolunk valamit. Nem kerülte el a figyelmét egyetlen furcsa

szófordulatom sem, valahányszor csatlakoztam a társalgáshoz, és lát-

hatóan elgondolkodott, amikor Matthew nem emlékezett, hol tartja

a lantját.

Matthew még Madisonban előre figyelmeztetett Kitnek a démo-

nok körében is rendkívülinek számító megfigyelőképességére. Azon

gondolkodtam, vajon mikorra jön rá Marlowe, hogy titkolunk vala-

mit, de néhány óra múlva már tudtam a választ.

Másnap reggel az ágy melegében beszélgettünk, az ajtón túl a ház

izgatottan zsongott.

Matthew eleinte szívesen beszélt Kitről, akinek, mint kiderült, az

apja

varga volt, és George-ról, aki pedig legnagyobb meglepetésemre alig

volt öregebb Matthew-nál. Ám amikor a háztartás gyakorlati kérdéseire

és az illendő női viselkedésre tértünk át, Matthew elunta a témát.

- És mi a véleményed a ruháimról? - próbáltam sürgető kérdése-

imre terelni a beszélgetést.

- Nem hiszem, hogy férjes asszonyok ilyesmiben alszanak - csip-

kedte finom vászon hálóingemet, és kibontotta fodros nyakát. Éppen

egy csókot készült lehelni a fülem alá, hogy meggyőzzön az igazáról,

amikor szétrántották az ágy függönyét. Hunyorogtam az éles nap-

fényben.

Marlowe állt ott türelmetlenül, mögötte egy másik, sötét ábrázatú

démon. Vékony testalkatú volt, hegyes állán éppolyan hegyes szakáll

meredezett, és láthatóan hetek óta nem fésülködött. Úgy nézett ki,

mint egy öntudatos kobold Összefogtam a hálóingem elejét Egy pil

]

Az éjszaka árnyai

lanatra sem feledkeztem meg az anyag áttetszőségéről, és arról, hogy

alatta csak a csupasz bőröm van.

- Kit, láttad White mester Roanoke-ban készült rajzait. Ez a boszor-

kány nem is hasonlít a Virginiában lakó népekre - mondta csalódot-

tan az ismeretlen démon. Végre Matthew-t is észrevette, aki meredten

bámult rá. - O, jó reggelt, Matthew. Kölcsönadnád a körződet? ígé-

rem, most nem viszem ki a folyóra.

Matthew a vállamra hajtotta a homlokát, és lehunyt szemmel fel-

nyögött.

- Biztosan az Újvilágból vagy talán Afrikából származik - bizony-

gatta Marlowe, továbbra sem mondva ki a nevemet. - Kizárt dolog, hogy

Chesterből, de nem is Skóciából, Írországból, Walesből,

Franciaországból

vagy a Birodalomból. Azt sem hiszem, hogy holland vagy spanyol lenne.

- Jó reggelt, Tom! Van valami különös oka annak, hogy itt a háló-

szobámban tárgyaljátok meg Diana szülőhelyét? - vonta kérdőre

Matthew, és összehúzta a hálóingem zsinórját.

- Elég most már az ágyban heverésből, még akkor is, ha a mocsár-

láztól öntudatlanul feküdtél. Kit szerint biztosan önkívületi állapotban

vetted feleségül a boszorkányt. Más magyarázat nem lehet a vakme-

rőségedre. - Tom valódi démon módjára szegezte Matthew-nak a

mondandóját, és meg sem próbált választ adni a kérdésre. - Az utak

szárazak voltak, és órákkal ezelőtt érkeztünk.

- A bor pedig már el is fogyott - panaszolta Marlowe.

- Érkeztetek? - Többen is vannak? A Régi Lak már így is zsúfolásig

tele volt.

- Kifelé! A madame előbb mosdik, csak utána fogja köszönteni

Öméltóságát - lépett be Fran^oise'egy lavór gőzölgő vízzel. Pierre szo-

kás szerint a nyomában.

- Történt valami fontos? - kérdezte George a függöny mögül. Beje-

lentés nélkül lépett a szobába. Ügyesen kikerülte Fran^oise-t, aki éppen

a többi férfit próbálta kiterelni a szobából. - Lord Northumberland

egyedül van a szalonban. Ha az én pártfogóm lenne, biztosan nem

bánnék így vele!

- Hal éppen egy értekezést olvas az inga működéséről, amit egy

pisai matematikus küldött nekem. Elégedett, hogy azzal foglalkozhat

vágott vissza Tom barátságtalanul és leült az ágy szélére

i 8

Deborah Harkness

Biztosan Galileiről beszél, gondoltam izgatottan. 1590-ben kezdte

professzori munkáját a pisai egyetemen. Még meg sem jelentette az

ingáról írt tételét.

Tom, hord Northumberland és valaki, aki Galileivel levelezett.

Az ámulattól felsóhajtottam. Hiszen a mintás ágytakaróra ülő

démon nem más, mint Thomas Harriot.

- Fran^oise-nak igaza van. Kifelé, mindannyian! - szólalt meg

Matthew ugyanolyan barátságtalanul, mint Tom.

- És mit mondjunk Halnak? - kérdezte Kit, és jelentőségteljes pil-

lantást vetett rám.

- Azt, hogy rövidesen megyek - mondta Matthew, azzal elfordult,

és magához húzott.

Megvártam, míg Matthew barátai kivonulnak, és csak utána csap-

tam a mellkasára.

- Ezt meg miért kaptam? - kérdezte színlelt szenvedéssel, de való-

jában csak az én kezem fájdult meg.

- Azért, mert nem mondtad el nekem, hogy kik a barátaid! - Fel-

könyököltem, hogy fentről nézhessek le rá. - Christopher Marlowe,

a nagy drámaíró. George Chapman, költő és tudós. Thomas Harriot,

matematikus és csillagász, ha nem tévedek, és ráadásul a varázsló gróf

vár lent a szalonban!

- Nem tudom, mikor kapta ezt a nevet Henry, eddig még senki

sem szólította őt így - mondta meglepetten Matthew, amivel még job-

ban feldühített.

- Már csak Sir Walter Raleigh hiányzik, és máris együtt van az

Éjszaka Iskolája!

Matthew kibámult az ablakon, amikor kimondtam a radikálisok, filo-

zófusok és szabadgondolkodók legendás csoportjának a nevét. Thomas

Harriot. Christopher Marlowe. George Chapman. Walter Raleigh. És...

- És te ki vagy, Matthew? - Meg sem kérdeztem tőle, mielőtt elin-

dultunk.

- Matthew Roydon - biccentett, mintha csak most mutatkoznánk

be egymásnak. - A költők barátja.

- A történészek szinte semmit sem tudnak rólad - mondtam döb-

benten. Matthew Roydon volt a leghomályosabb a titokzatos Éjszaka

Iskolája körül megforduló alakok közül.

Az éjszaka árnyai

- Nem is vagy meglepve most, hogy tudod, ki valójában Matthew

Roydon, ugye? - vonta fel fekete szemöldökét.

- Dehogynem, ennyi meglepetés egész életemre elég. Igazán ügyei-

mé'/,tethettél volna, mielőtt belecsöppentünk ebbe az egészbe.

- Miért, mit csináltál volna? Még felöltözni is alig volt időnk, nem-

hogy kutatást folytatni! - Felült, és a lábát a padlóra tette. Sajnálatosan

kevés időnk maradt kettesben. - Nincs miért aggódnod, Diana. Hét-

köznapi férüak mind.

Bármit is mondott róluk Matthew, egyáltalán nem voltak hétköz-

napiak. Az Éjszaka Iskolája eretnek nézeteket hangoztatott, megvető

kijelentéseket tett Erzsébet királynő romlott udvaráról, és gúnyolta

az egyház és az egyetem szellemi elbizakodottságát. Erre a társaságra

tökéletesen illett az „őrült, rossz és veszélyes” leírás. Nem egyszerűen

egy kedélyes baráti találkozóra érkeztünk mindenszentek napjának

előestéjén, hanem bizony az Erzsébet-kor cselszövőinek darázsfész-

kébe tévedtünk.

- Még ha el is tekintünk attól, milyen vakmerőek a barátaid, akkor

sem várhatod el tőlem, hogy közönyös legyek, amikor olyan emberek-

nek mutatsz be, akiknek a tanulmányozásával töltöttem eddigi felnőtt-

életemet. Thomas Harriot a kor egyik legjelentősebb csillagásza, a

barátod, Henry Percy pedig alkimista.

Pierre bizonyára jól ismerte a női indulatok jeleit, ezért sietve egy

fekete térdnadrágot nyújtott a férjemnek, hogy ne kelljen csupasz láb-

bal állnia, amikor kitör a dühöm.

- Csakúgy, mint Walter és Tom. - Matthew nem vett tudomást a

felkínált ruháról, és az állát vakargatta. - Kit is pancsolgat ezt-azt, de

eredménytelenül. Próbáld meg figyelmen kívül hagyni, amit tudsz

róluk. Valószínűleg úgyis pontatlan. És jobb, ha a modern történelmi

címkéidet is elfelejted - folytatta, majd végre elvette a felé nyújtott

nadrágot, és belebújt. - Will az Éjszaka Iskolájával Kitre akar csapást

mérni, de nem most, csak néhány év múlva.

- Nem érdekel, mit tett, tesz vagy fog tenni William Shakespeare,

mivel ebben a pillanatban nincs a szalonban Lord Northumberland

társaságában! - vágtam vissza neki, és felkeltem a magas ágyból.

- Persze hogy nincs itt. Walter nem ismeri el Will versmértékét, Kit

szerint pedig kontár és tolvaj.

Deborah Harkness

- Ez nagy megkönnyebbülés. És mit tervezel mondani nekik

rólam? Marlowe tudja, hogy titkolunk valamit.

Matthew rám pillantott szürkészöld szemével.

- Szerintem az igazat.

Pierre egy fekete, cirkalmas tűzéssel díszített kabátot nyújtott neki,

és a jó szolga tökéletes példájaként mereven nézett egy pontra a vállam

fölött.

- Azt, hogy te egy újvilági boszorkány vagy, és egy másik korból

jöttél.

- Szóval az igazat - mondtam. Pierre nyilvánvalóan minden szót

hallott, de az arcán semmi nem látszott, Matthew pedig tudomást sem

vett róla, mintha láthatatlan lenne. Eltűnődtem, vajon maradunk-e

olyan sokáig, hogy én is így meg tudjak feledkezni a jelenlétéről.

- Miért ne? Tom majd szépen lejegyzi minden szavadat, és össze-

veti az algonkin törzsek nyelvével. Különben senki sem fog túl nagy

figyelmet szentelni neki.

Matthew-t láthatóan jobban lekötötte az öltözködés, mint a barátai

reakciói.

Françoise két fiatal melegvérű nővel tért vissza, karjában egy halom

tiszta ruhával. A hálóingemre mutatott, én pedig a baldachinoszlop

mögé bújtam levetkőzni. Hálás voltam a közös öltözőkben eltöltött

időért, ami feloldotta bennem az idegenek előtti öltözködés kiváltotta

viszolygást. Felhúztam a hálóruhámat a csípőmön át egészen a vállamig.

- De Kit igen. Azt lesi, mibe tudna belekötni, és bőven adunk rá

lehetőséget.

- Nem fog gondot okozni - jelentette ki Matthew határozottan.

- Marlowe a barátod vagy a bábod?

Még nem húztam át a ruhát a fejemen, amikor fojtott szörnyülkö-

dést hallottam: „Mon Dieu!"

Megdermedtem. Françoise látta az alsó bordáim között a hátamon

átívelő, sarló alakú forradást, és a lapockáim között lévő csillagot.

- Majd én felöltöztetem az úrnőt - mondta hűvösen a szobalá-

nyoknak. - Hagyjátok itt a ruhákat, és menjetek a dolgotokra.

A szobalányok némán bókoltak, és kíváncsi arccal távoztak. Ok

nem vették észre a hegeket. Amikor kimentek a szobából, mindany-

nyian egyszerre kezdtünk beszélni.

Az éjszaka árnyai

2 1

- Ki tette ezt? - faggatózott Françoise döbbenten.

- Senki sem tudhat róla - jelentette ki Matthew.

- Csak egy sebhely - mondtam kissé mentegetőzve.

- Valaki megjelölte önt a Clermont család jegyével, amit a milord

használ - ingatta a fejét Françoise.

- Megszegtük az egyezményt, ez volt a Nagytanács büntetése. -

Összeszorult a gyomrom, mint mindig, ha arra az éjszakára gondol-

tam, amikor az a boszorkány árulónak bélyegzett.

- Fiát ezért vannak most itt - fújtatott Françoise. - Az egyezség

kezdettől fogva ostobaság volt, Philippe de Clermont-nak soha nem

lett volna szabad megkötnie.

- Éppen az nyújt biztonságot az emberekkel szemben. - Különö-

sebben én sem rajongok az egyezményért, sem a kilenctagú Nagytaná-

csért, amelyik érvényre juttatta, de vitathatatlanul sikeresen terelte el

a nemkivánt figyelmet a rejtőzködő másvilági lényekről. A démonok,

vámpírok és boszorkányok közötti ősi megállapodás megtiltotta, hogy

az emberek politikai és vallási ügyeibe ártsuk magunkat, és a három

faj közti személyes szövetségeket sem engedélyezte. A boszorkányok-

nak, vámpíroknak és démonoknak a maguk fajtájához kellett tartaniuk

magukat. Kerülendő volt a fajok közti szerelem és házasságkötés.

- Biztonságot? Madame, ne higgye, hogy itt biztonságban van.

Egyikünk sincs. Az angolok babonás népség, hajlamosak minden

templomkertben kísértetet látni, és minden üst mellé boszorkányt

képzelni. A Nagytanács éppen csak a teljes megsemmisüléstől óv meg.

Bölcs döntés ide visszavonulniuk. Jöjjön, öltözzön fel, és csatlakozzon

a társaság többi tagjához.

Françoise lesegítette rólam a hálóruhámat, és egy nedves törülkö-

zőt meg egy narancs- és rozmaringillatot árasztó mosdótálat nyújtott

felém. Furcsán éreztem magam, hogy gyerekként kezelnek, de tisz-

tában voltam vele, hogy a Matthew rangján álló embereket szokás

megmosdatni, felöltöztetni és megetetni, mint a babákat. Pierre egy

csészében folyadékot nyújtott Matthew-nak, ami bornak túl sötét volt.

- Nemcsak boszorkány, hanem még fileuse de temps is? - kérdezte

Françoise Matthew-tól csendesen. A kérdésről eszembe jutott a sok

különböző színű szál, amelyeket követtünk, amíg ebbe a korba nem

érkeztünk.

Deborah Harkness

- így van - bólintott Matthew, és tekintetét rám szegezve kortyolt

a csészéjéből.

- De ha egy másik korból érkezett, akkor az azt jelenti, hogy. .

- fogott bele Françoise elkerekedett szemmel, aztán gondolkodóba

esett. Matthew biztosan másképp beszél és viselkedik, mint szokott.

Sejti, hogy ez a Matthew nem ugyanaz - futott át rajtam az ijesztő

gondolat.

- Elég azt tudnunk, hogy a milord oltalma alatt áll - jegyezte meg

Pierre nyersen, megrovó hangon, és egy tőrt adott Matthew-nak. -

Nem fontos, hogy ez mit jelent.

- Azt jelenti, hogy szeretem, és ő is szeret engem - közölte Matthew

határozottan. - Mindegy, mit mondok másoknak, ez az igazság. Meg-

értetted?

- Igen - felelte Pierre, bár a hangja épp az ellenkezőjéről árulkodott.

Matthew várakozóan pillantott Françoise-ra, aki összeszorított szájjal,

morcosán bólintott, majd újra felém fordult, és egy vastag vászontö-

rülközőbe burkolt. Biztosan észrevette a testemen éktelenkedő többi

jelet is, köztük azt, amit azon a végeláthatatlanul hosszú napon szerez-

tem a Satu nevű boszorkánytól, és a későbbieket is, mégsem tett fel

több kérdést, hanem a tűz melletti székre ültetett, és hosszú hajamon

végighúzta a fésűt.

- És ez az eset azután történt, hogy kinyilvánította, szerelmes a

boszorkányba, uram?

- Igen - felelte Matthew, és a derekára csatolta a tőrét.

- Akkor nem manjasang jelölte meg - mormogta Pierre. A régi

okcitán kifejezés szó szerinti fordítása vérevő. - Biztosan nem kockáz-

tatja senki, hogy magára haragítsd a de Clermont nemzetséget.

- Nem, egy boszorkány tette. - Bár a törülköző megóvott a hűvös

levegőtől, a beismeréstől mégis megborzongtam.

- Viszont két manjasang állt ott, és hagyta. De megfizetnek érte -

jelentette ki Matthew elszántan.

- Ami történt, megtörtént. - Nem akartam, hogy viszály alakuljon

ki a vámpírok között, így is épp elég kihívás előtt álltunk.

- Ha ön már a milord felesége volt, amikor a boszorkány ezt tette,

akkor ez nincsen lezárva - mondta Françoise, és vékony ujjaival szo-

rosan befonta a hajamat. A fejem köré tekerte és feltűzte a fonatot. -

Az éjszaka árnyai

Ebben az istenverte országban, ahol nem lehet hűségről beszélni, az ön

neve lehet Roydon, de mi nem felejtjük el, hogy ön egy de Clermont.

Matthew anyja figyelmeztetett arra, hogy a de Clermont család

olyan, mint egy falka. A XXL században nagyon dühítettek a tagsággal

járó kötelezettségek és korlátozások. Ám 1590-ben kiszámíthatatlan

volt a varázserőm, szinte semmit nem tudtam a boszorkányságról, és

a legrégebbi ismert ősöm még meg sem született. Csak az eszemre és

Matthew-ra hagyatkozhattam.

- Akkoriban biztosak voltunk benne, hogy akarjuk egymást. De

most nem kívánok bonyodalmat. - Ysabeau gyűrűjére pillantottam,

és a hüvelykujjammal megsimítottam. Az a reményem, hogy feltűnés

nélkül beleolvadhatunk a múltba, most már valószerűtlennek és naiv-

nak tűnt. Körülnéztem. - És ez...

- Két oka van annak, hogy itt vagyunk, Diana: az egyik, hogy taní-

tót keressünk neked, a másik pedig az, hogy ha lehetséges, megtaláljuk

az alkímiai kéziratot.

Azt a bizonyos Ashmole 782 nevű titokzatos kéziratot, amely

miatt találkoztak az útjaink. A XXI. században biztonságosan el volt

temetve az oxfordi Bodley Könyvtár milliónyi másik kötete között.

Amikor megírtam a könyvtári kikérőt, még nem sejtettem, hogy ez

az egyszerű cselekedet felold egy bonyolult varázslatot, ami a kötetet

a polchoz láncolta, ahogyan arról sem volt fogalmam, hogy ugyanez

a varázslat újra aktiválódik, amikor visszaviszem a könyvet. Ugyanígy

nem tudtam a boszorkányok, vámpírok és démonok titkairól, ame-

lyeket a szóbeszéd szerint a lapjai rejtettek. Matthew úgy vélte, hogy

bölcsebb lenne a múltba helyezni az Ashmole 782-t, mint a modern

korban megpróbálni újra feloldani a varázslatot.

- Amíg vissza nem térünk, ez lesz az otthonod - próbált biztatni

Matthew.

A szoba tömörfa bútorai ismerősek voltak a múzeumokból és az

árverési katalógusokból, de biztos voltam benne, hogy a Régi Lakban

soha nem érezném otthon magam. Megsimítottam a törülköző vastag

vásznát: annyira más volt, mint Sarah és Em megfakult frottírtörül-

közői, amelyek egészen elvékonyodtak a túl sok mosástól. A másik

szobából átszűrődő beszéd dallama és ritmusa olyan volt, amilyet a

modern kori lények - akár történészek, akár nem - el se tudnak kép-

Deborah Harkness

zelni. De a múlt volt a mi egyetlen lehetőségünk. A Madisonban töl-

tött utolsó napjaink során a többi vámpír egyértelművé tette, amikor

üldöztek minket, és kis híján megölték Matthew-t. Ha a tervünk többi

része működik, akkor a legfontosabb feladatom az lesz, hogy illedel-

mes Erzsébet-kori nőnek tűnjek.

- „Szép új világ" - A történelmi szabályok súlyos megszegésének

számított, hogy két évtizeddel korábban idéztem A viharból, mint

hogy Shakespeare megírta volna, de ez egy nehéz reggel volt.

- „Neked új”* - felelt Matthew. - Akkor készen állsz arra, hogy

szembenézz a nehézségekkel?

- Persze. Először is fel kell öltöznöm. - Kihúztam a vállam, és feláll-

tam a székből. - Hogyan kell köszönni egy grófnak?

* W. Shakespeare: A vihar. V. felv. 1. jelenet (Fábri Péterfordítása)

Fölöslegesen aggódtam az illedelmes viselkedés miatt. A címek és a

megszólítások jelentőségüket vesztették egy olyan gróf, mint Henry

Percy, a szelíd óriás esetében.

Françoise-nak viszont igenis számított az illendőség, és ő éppen

eleget fontoskodott, miközben azon dolgozott, hogy megfelelő kül-

sőt alakítson ki nekem. Kaptam kölcsön egy alsószoknyát, izmos

testemet tűzött fűzővel próbálták a hagyományos női formába zárni,

levendula- és cédrusillatot árasztó hímzett, fodros, magas nyakú inget

és fekete, harang alakú bársonyszoknyát öltöttem. Felülre Pierre leg-

jobb kabátja került, mert ez volt az egyetlen felsőruha legalább nagy-

jából az én méretemben. Ám Françoise hiába igyekezett, még így sem

tudta begombolni a mellrészen, pedig visszatartottam a lélegzetemet,

és a hasamat is behúztam. Hiába vártam a csodát, miközben szorosra

húzta a fűző zsinórjait, semmilyen isteni beavatkozás nem változtatott

kecses teremtéssé.

A bonyolult művelet során kérdések özönével árasztottam el

Françoise-t. A korszak festményei alapján azt hittem, még egy ormót-

lan óriáskalitkára emlékeztető abroncsos szoknyát is magamra kell

húznom, ami szélesen eláll majd a csípőmnél, de Françoise elma-

gyarázta, hogy ilyesmit csak különleges alkalmakkor szokás viselni.

Helyette a szoknya alatt csak egy fánk alakú párnát kötözött a dere-

kam köré. Az egyetlen előnye az volt, hogy távol tartotta a lábamtól a

ruharétegeket, így különösebb nehézség nélkül tudtam lépni, amen-

nyiben nem voltak bútorok az utamban, és egyenes vonalon elérhető

volt a célom. Viszont bókolnom is kell. Françoise gyorsan megtaní-

tott, és közben elmagyarázta Henry Percy változatos címeit: Lord

Northumberlandnek kellett szólítani, annak ellenére, hogy a vezeték-

neve Percy, és valójában grófi rangja van.

Megszerzett tudásomat nem volt alkalmam használni. Amikor

Matthew-val beléptünk a nagyterembe, egy sárpettyekkel tarkított,

Deborah Harkness

puha bőr utazóruhát viselő hórihorgas fiatal férfi pattant fel a székből,

hogy üdvözöljön. Széles arcából fürkésző szem pillantott rám. Szür-

kés szemöldökét magasra vonta, hajvonala a homlokán határozott V-t

formált.

- Örülök, hogy látlak, Hal - mosolygott rá Matthew bizalmasan,

mintha a bátyja lenne. A gróf azonban nem foglalkozott régi barátjá-

val, hanem felém lépett.

- R-R-Roydon úrnő, örvendek. - Mély basszusa színtelenül, dal-

lamtalanul szólt. Mielőtt lementünk volna, Matthew-tól megtudtam,

hogy Henry nagyothall, és gyerekkora óta dadog. Viszont kitünően

tudott szájról olvasni. Végre volt itt valaki, akivel fesztelenül tudtam

beszélgetni.

- Úgy látom, Kit már bejelentett - állapította meg Matthew szo-

morkás mosollyal. - Reméltem, hogy én mondhatom el a hírt neked.

- Mit számít, hogy ki osztja meg az ilyen örömteli híreket? - hajolt

meg Lord Northumberland. - Köszönöm a vendégszeretetét, úrnőm,

és kérem, bocsásson meg, hogy ilyen állapotban üdvözlöm. Nagyon

szép öntől, hogy ilyen hamar hajlandó elviselni a férje barátait. Azon-

nal távoznunk kellett volna, amint tudomást szereztünk az ön megér-

kezéséről. Alkalmasabb volna a fogadóban megszállni.

Örömmel tölt el, hogy itt van, uram. - Elérkezett a bók ideje, de

nem sikerült jól megfogni nehéz fekete szoknyámat, a fűzőm pedig

olyan szoros volt, hogy nem tudtam derékból meghajolni. Méltókép-

pen tiszteletteljes pozícióba helyeztem a lábamat, de amikor behajlí-

tottam a térdemet, meginogtam. Nagy, vaskos ujjú kéz támasztott meg

hirtelen.

- Szólítson csak Henrynek, úrnőm. Mindenki Halnak nevez, így a

Henry éppen eléggé szertartásosnak minősül. - Sok nagyothallóhoz

hasonlóan a gróf is szándékosan hallvan beszélt. Eleresztett, és Matthew

felé fordult. - Miért nem viselsz szakállat, Matt? Beteg voltál?

- Megiegyintett a mocsárláz, de semmi különös. A házasság kigyó-

gyított. Hol vannak a többiek? - nézett körül Kitet, George-ot és

Tomot keresve.

A Régi Lak nagyterme egészen másképp festett nappali világosság-

ban. Eddig csak éjszaka láttam, de most észrevettem, hogy a vaskos

fakazetták valójában zsaluk, amelyek most mind ki voltak tárva. így

Az éjszaka árnyai

a túlsó falnál terpeszkedő óriási kandalló ellenére is szellősnek tűnt a

tér. A kandallót középkori kőfaragványok darabjai díszítették, amelye-

ket Matthew bizonyára az egykor itt állt apátság falaiból mentett meg :

egy ijesztő ábrázatú szent, egy címer, egy gótikus négylevelű lóhere.

- Diana - riasztott fel Matthew derűs hangja a szoba és a berende-

zés szemléléséből. - Hal azt mondja, a többiek a szalonban olvasnak

és kártyáznak, de ő nem kívánt velük tartani, amíg a ház úrnője meg

nem hívja.

- Feltétlenül maradjon nálunk a gróf, és természetesen most rög-

tön csatlakozhatunk a barátaidhoz - feleltem, de közben megkordult

a gyomrom.

- Vagy szerezhetnénk valami ennivalót neked - hunyorított rám.

Matthew feszültsége kezdett oldódni most, hogy bonyodalom nélkül

sikerült megismerkednem Henry Percyvel. - Te kaptál enni, Hal?

- Pierre és Françoise figyelmes volt, mint mindig - biztosított min-

ket. - De természetesen ha Roydon úrnő velem tart. . - folytatta, és

az ő gyomra is korogni kezdett. Az az ember olyan magas volt, mint

egy zsiráf, egy ekkora test táplálásához biztosan rengeteget kell ennie.

- Igen, én is nagyon vágyom egy bőséges reggelire, uram - nevet-

tem el magam.

- Henry - javított ki a gróf kedvesen, és a mosolygástól gödröcske

rajzolódott ki az állán.

- Akkor ön pedig szólítson engem Dianának. Nem szólíthatom

Northumberland grófját a keresztnevén, ha ő Roydon úrnőnek nevez.

- Françoise a lelkemre kötötte, hogy kellő tiszteletet mutassak a gróf

magas rangja iránt.

- Rendben, Diana - mondta Henry, és felém nyújtotta a karját.

A huzatos folyosón egy alacsony mennyezetű, otthonos szobába

vezetett. Meghitt és barátságos helyiség volt, dél felé néző ablakokkal.

Bár elég szűkösnek tűnt, három asztalt és a hozzájuk tartozó székeket

és padokat is belezsúfolták. Sürgés-forgás, edénycsörgés hangja szű-

rődött be, biztosan a konyha közelében voltunk. Valaki a falra tűzte a

kalendárium lapját, a középső asztalon pedig egy térkép feküdt kite-

rítve. Egyik sarkán egy gyertyatartó, a másikon egy lapos ón gyümöl-

csöstál állt. Éppen olyan volt, mint egy barátságosan részletgazdag

németalföldi csendélet. Az illatoktól megrészegülve megtorpantam.

Deborah Harkness

- Ó, birsalma - nyújtottam ki a kezem a tál felé. Pont úgy nézett ki,

mint amilyennek Madisonban képzeltem, amikor Matthew mesélt a

Régi Lakról.

Henry kissé megrökönyödött azon, hogyan reagáltam egy ilyen

közönséges gyümölcsöstál láttán, de nemesi származása nem engedte,

hogy szóvá tegye. Elhelyezkedtünk az asztalnál, egy szolga pedig friss

kenyérrel, egy tálca szőlővel és egy tál almával egészítette ki a csend-

életet. Az ismerős ételek megnyugtatóan hatottak. Henry kiszolgálta

magát, én pedig követtem a példáját. Pontosan megfigyeltem, milyen

ételeket választ, és miből mennyit eszik. Az idegeneket mindig a leg-

apróbb jelek árulják el, én pedig igyekeztem a lehető legátlagosabb-

nak tűnni. Amíg mi szedtünk az ételből, Matthew töltött magának egy

pohár bort.

Henry az egész reggeli során kifogástalanul udvariasan viselkedett.

Semmilyen személyes kérdést nem tett fel nekem, és Matthew ügyei-

ről sem kérdezősködött, inkább különböző történetekkel szórakozta-

tott bennünket a kutyáiról, a birtokairól és szőrszálhasogató anyjáról,

miközben folyamatosan kínált a tűz felett pirított kenyérszeletekkel.

Éppen a londoni házába költözéséről szóló történetbe kezdett, amikor

egyre erősödő zaj hallatszott az udvarról. A gróf háttal ült az ajtónak,

és nem érzékelte.

- Lehetetlen az a nőszemély! Mindannyian figyelmeztettetek előre,

de én el sem tudtam hinni, hogy valaki ilyen hálátlan lehet. Miután

annyi mindennel elhalmoztam, a legkevesebb, amit... O... - Új ven-

dégünk széles válla kitöltötte az ajtónyílást. A fél vállát borító köpenye

ugyanolyan sötét volt, mint remekbe szabott tollas kalapja alól göndö-

rödő haja. - Nahát, Matthew, beteg vagy?

- Üdvözöllek, Walter! Hát te miért nem vagy az udvarban? - for-

dult hátra Henry meglepetten.

Igyekeztem lenyelni a számban lévő falatot. Az újonnan érkező két-

ségkívül a Matthew szervezte Éjszaka Iskolája hiányzó tagja, Sir Wal-

ter Raleigh volt.

- Kiűztek a paradicsomból, mert pozíciót akartam szerezni, Hal. És

ez kicsoda? - nézett rám átható tekintetű kék szemével. Sötét szakállal

övezett szájában megcsillantak a fogai. - Henry Percy, te agyafúrt kis

ördög. Kit mondta, hogy le akarod fektetni a szép Arabellát. Ha tud-

Az éjszaka árnyai

tam volna, hogy a tizenöt éves lányoknál érettebb nőkre is gusztusod

támad, már régen igába hajtottam volna neked egy életerős özvegyet.

Érett? Özvegy? Még csak most töltöttem be a harminchármat.

- A bájai visszatartottak a vasárnapi misétől? Köszönetét kell mon-

danunk a hölgynek, hogy rávett, a térdeplés helyett lovagolj ide, ahova

tartozol - folytatta Raleigh vaskos akcentussal.

Northumberland grófja a tűzhelyre támasztotta a villáját, amin a

kenyeret pirította, és Raleigh-t fürkészte, aztán fejét csóválva folytatta,

amit addig csinált.

- Most menj ki, aztán gyere vissza, és érdeklődj Matt-tői, hogy

milyen hírei vannak. Az arcodon látszódjon a bünbánat - mondta.

- Nem lehet igaz - álmélkodott Raleigh tátott száj al. - Hozzád tar-

tozik?

- Gyűrű bizonyítja - válaszolta Matthew, és csizmás lábával kirúgta

az asztal alól az egyik széket. - Ülj le, Walter, és igyál egy kis sört.

- Megesküdtél, hogy soha nem nősülsz meg - hitetlenkedett Wal-

ter láthatóan zavartan.

- Kellett hozzá némi meggyőzőerő.

- Biztos vagyok benne - felelte Walter Raleigh, és elismerően pil-

lantott rám. - Igazán kár, hogy egy ilyen nő egy magadfajta hideg vérű

alak mellett senyved. Én biztosan nem késlekedtem volna.

- Diana ismer, és nem bánja a hidegségemet, amit emlegetsz.

Különben nekem volt szükségem a meggyőzésre, mert én első pillan-

tásra beleszerettem - mondta Matthew.

Walter felhorkant.

- Ne legyél olyan cinikus, barátom. Cupido még rabul ejthet - csil-

lant meg hamiskásan Matthew szürke szeme, ismerve Raleigh jövőjét.

- Cupidónak még várnia kell, amíg felém irányítja a nyílvessző-

jét. Most teljesen lefoglal, hogy elhárítsam a királynő és az admirális

barátságtalan közeledését. - Walter a másik asztalra dobta a kalapját,

ami végigszánkázott a csillogó ostáblán, és elsöpörte a megkezdett

játék bábuit. Morogva ült le Henry mellé. - Mindenki rám feni a fogát,

de előléptetni egy szemernyit sem hajlandóak, amíg a gyarmat ügye a

fejem felett lebeg. Az én ötletem volt az idei évforduló megünneplése,

a nő mégis Cumberlandet bizta meg az ünnepség levezetésével - for-

tyant fel ismét.

Deborah Harkness

- Még mindig nem tudni semmit Roanoke-ról? - kérdezte Henry

szelíden, és egy pohár erős barna sört nyújtott neki. A torkom elszo-

rult Raleigh fiaskóval zárult újvilági kalandjának említésétől. Ez volt az

első alkalom, hogy valaki egy jövőbeni esemény kimenetelén elmélke-

dett, de még sok másik követte.

- White a viharos idő miatt a múlt héten visszatért Plymouthba.

Abba kellett hagyni a lánya és az unokája keresését. - Walter nagyot

húzott a sörből, és a távolba révedt. - Isten tudja, mi történt velük.

- Tavasszal majd visszatérsz, és megtalálod őket. - Henry maga-

biztosnak hangzott, de Matthew-val tudtuk, hogy az eltűnt roanoke-i

telepeseket soha nem találták meg, Raleigh pedig többé nem jutott el

Észak-Karolinába.

- Imádkozom, hogy igazad legyen, Hal. De eleget beszéltünk az én

bajomról. Az ország melyik részéről származik, Roydon úrnő?

- Cambridge-ből - feleltem halkan. Igyekeztem röviden válaszolni

és igazat mondani. Bár az én városom Massachusettsben van, nem

Angliában, de ha nekiálltam volna mindenfélét kitalálni, biztosan

belegabalyodom a történetembe.

- És egy tudós lánya. Vagy talán teológus volt az apja? Matt bizo-

nyára örömmel hallgatná valakinek a hitről alkotott véleményét. Hal

kivételével minden barátja kétségbeesik a doktrínáktól. - Walter újra

kortyolt a sörből, és várt.

- Az édesapja még Diana gyermekkorában meghalt - fogta meg a

kezem Matthew.

- Nagyon sajnálom, Diana. Egy apa elvesztése sz-sz-szörnyű csa-

pás - mormogta Henry.

- És az első férje? Maradtak tőle gyermekei vigaszul? - kérdezte

Walter szemernyi részvéttel a hangjában.

A XVI. században a velem egyidős nők már régóta házasok voltak,

három-négy gyerekkel.

- Nem - ingattam a fejem.

Walter komoran nézett, de nem firtathatta tovább a kérdést, mert

George és Tom kíséretében megérkezett Kit.

- Na végre. Beszélj a fejével, Walter! Matthew még mindig úgy tesz,

mintha ő lenne Odüsszeusz, a nő meg Kirké - vette a kezébe Kit a

Henry előtt álló poharat. - Üdv, Hal.

Az éjszaka árnyai

- Kinek a fejével beszéljek? - kérdezte Walter mogorván.

- Mattével; nyilván. Ez a nő egy boszorkány és valami nincs rend-

ben vele. Valamit rejtegetni próbál - mondta Kit összeszűkült szem-

mel.

- Egy boszorkány - ismételte Walter óvatosan.

Egy szolgáló egy öl tűzifával lépett a szobába, de az ajtóban meg-

dermedt.

- Ahogy mondtam - bólintott Kit. - Tómmal azonnal felismertük

a jeleit.

A szolgáló a kosárba tette a fát, és kimenekült a szobából.

- Ahhoz képest, hogy drámaíró vagy, pocsék érzékkel választod

meg a helyszínt és az időt - közölte Walter, és Matthew felé fordult. -

Menjünk át máshova megbeszélni ezt a kérdést, vagy megint csak Kit

haszontalan szeszélyével van dolgunk? Ha az utóbbiról van szó, akkor

inkább itt maradnék a melegben, és meginnám a sörömet. - A két férfi

egymást fürkészte. Matthew arca meg sem rezdült, mire Walter némán

átkozódott. Pierre mintegy végszóra megjelent.

- A szalonban is ég a tűz, uram - mondta a vámpír Matthew-nak.

- Bort és harapnivalót is felszolgáltunk a vendégeinek, nem fogja

zavarni önöket senki.

A szalon nem volt olyan otthonos, mint az a szoba, ahol reggeliz-

tünk, sem olyan impozáns, mint a nagyterem. Ám a faragott karos-

székek, a gazdagon díszített faliszőnyegek és a míves keretbe foglalt

festmények jelezték, hogy ez a helyiség szolgál a ház legfontosabb

vendégeinek fogadására. A kandalló mellett Holbein remek alkotása

lógott Szent Jeromosról és az oroszlánról. Ezt a képet nem ismertem,

ahogyan a mellette lévő portréját sem, amely a malacszemű VIII.

Henriket ábrázolta kezében könyvvel és okuláréval, amint a külön-

böző értékes tárgyakkal teleszórt asztal felett elmélázva néz felénk.

Henrik lánya, az éppen uralkodó I. Erzsébet fennhéjázva nézte őt a

szoba másik végéből. Merev zárkózottságuk egy cseppet sem oldotta

a mi feszült hangulatunkat. Matthew összefont karral a falnak támasz-

kodott a tűz mellett, és ugyanolyan félelmetes képet vágott, mint a

festményeken szereplő Tudorok.

- Még mindig biztos vagy benne, hogy el akarod mondani nekik az

igazat? - suttogtam.

Deborah Harkness

- Az általában egyszerűbb, hölgyem, nem is beszélve arról, hogy

barátok közt így illik - szólt Raleigh élesen.

- Walter, megfeledkezel magadról - figyelmeztette Matthew zord

haragra lobbanva.

- Megfeledkezem magamról?! Ezt olyan valaki mondja, aki egy

boszorkánnyal szűri össze a levet? - Walter ugyanolyan hirtelen gurult

dühbe, mint Matthew. A hangjába nem kevés félelem is vegyült.

- Ő a feleségem - vágott vissza Matthew, és megdörzsölte a halán-

tékát. - Ami pedig a boszorkányságot illeti, mindannyiunkat vádolnak

valamivel, legyen az vélt vagy valós.

- De mire gondoltál, amikor feleségül vetted? - kérdezte Walter

fásultan.

- Hogy szerelmes vagyok belé - felelte Matthew. Kit a szemét for-

gatta, és egy ezüstkancsóból bort töltött magának. Egykori álmaim

arról, hogy a barátságosan ropogó tűz mellett üldögélve beszélgessünk

varázslásról és irodalomról, szertefoszlani látszottak ezen a kellemet-

len novemberi reggelen. Még huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy

1590-ben jártunk, de máris őszintén taszított Christopher Marlowe.

Matthew válaszára csend telepedett a szobára. Walter és Matthew

némán figyelték egymást. Matthew elnézően és kissé elkeseredetten

viszonyult Kithez. George és Tom a türelmet, Henry pedig a testvéri

szeretetet hívta elő belőle. Raleigh azonban Matthew-hoz hasonlóan

intelligens, befolyásos és talán könyörtelen is volt, így egyedül az ő

véleménye számított neki. Gyanakvó tisztelettel fordultak egymás

felé, mint két farkas, akik azt akarják eldönteni, melyikük elég erős fal-

kavezérnek.

- Szóval így állunk - mondta Walter lassan, elismerve Matthew

tekintélyét.

- így - bólintott Matthew, és úgy helyezkedett, hogy egyenleteseb-

ben érje a kandalló melege.

- Túl sok titkod és ellenséged van ahhoz, hogy megnősülj, de te

mégis így tettél - állapította meg Walter csodálkozva. - Mások azzal

vádolnak, hogy túlságosan a saját ravaszságodra akarsz támaszkodni,

de én soha nem értettem velük egyet egészen mostanáig. Jól van,

Matthew, ha te tényleg olyan agyafúrt vagy, akkor mondd meg, mit

válaszoljunk a kérdésekre.

Az éjszaka árnyai

Kit az asztalra csapta a poharát, a bor a kezére loccsant.

- Nem várhatod el tőlünk, hogy...

- Hallgass! - lövellt rá szigorú pillantást Walter. - Meg vagyok

lepve, hogy van merszed tiltakozni, figyelembe véve, hogy a te érde-

kedben milyen hazugságokat mondunk. Folytasd, Matthew.

- Köszönöm, Walter. Az egész királyságban csak öten gondolná-

nak épeszűnek, ha végighallgatnák a történetemet - kezdte Matthew

a hajába túrva. - Emlékszel, amikor Giordano Brúnó elméletéről

beszélgettünk a tértől és időtől független, végtelen számú párhuzamos

világról?

A férfiak összenéztek.

- Attól tartok, nem értjük, mire célzol - szólalt meg Henry tapin-

tatosan.

- Diana az Újvilágból származik - magyarázta Matthew, és rövid

szünetet tartott. Marlowe diadalmasan nézett körül a szobában. -

Abból az Újvilágból, ami ezután következik.

A beálló csendben mindenki rám szegezte a tekintetét.

- De hiszen azt mondta, hogy Cambridge-ből származik - mondta

Walter zavartan.

- Nem abból a Cambridge-ből. Az én Cambridge-em Massachu-

settsben van - szóltam közbe a hallgatástól és az idegességtől reked-

ten. Megköszörültem a torkomat. - A gyarmatot majd negyven év

múlva létesítik Roanoke-tól északra.

Meglepett moraj támadt, és minden irányból kérdések záporoztak

felém. Harriot közelebb lépett, és vonakodva megérintett. Csodál-

kozva húzta vissza a kezét, amikor megtapintotta hús-vér valómat.

- Hallottam már olyan lényekről, akik a maguk kedvére tudják

meghajlítani az időt. Csodás napunk van, nem igaz, Kit? Gondoltad

volna, hogy valaha is megismerkedsz egy időutazóval? Jó lesz, ha óva-

tosak vagyunk vele, mielőtt úgy belegabalyodunk a hálójába, hogy

ki sem jutunk belőle. - Harriot arcán néma vágyakozás tükröződött,

mintha szívesen kerülne egy másik világba.

- És mi hozta önt ide, Roydon úrnő? - zengett Walter mély hangja

a többiek pusmogása felett.

- Diana apja tudós volt - válaszolt helyettem Matthew. Érdeklődő

morajlás hangzott fel, amit Walter egy intéssel elhallgattatott. - Az

Deborah Harkness

■ínyja is. Mindketten boszorkányok voltak, és titokzatos körülmények

között haltak meg.

- Ebben h-h-h-hasonlítunk, Diana - jegyezte meg Henry bor-

zongva, de mielőtt rákérdezhettem volna, mire céloz, Walter intett

Matthew-nak, hogy folytassa.

- Ennek következtében... nem fordítottak figyelmet boszorkány-

képzésére - folytatta Matthew.

- Egy boszorkány így könnyen áldozattá válhat - jegyezte meg

Tom rosszallóan, - És ebben az Újvilágban miért nem vigyáznak job-

ban egy ilyen teremtésre?

- A varázserőm és a családom nagy tapasztalata ezen a téren nem

jelentett számomra semmit. Ön bizonyára tudja, milyen az, amikor az

ember túl akar lépni a származásából eredő korlátokon - mondtam

Kitnek, a cipész fiának az egyetértés vagy a rokonszenv reményében,

de ő elfordult.

- A tudatlanság megbocsáthatatlan bűn - dörmögte Kit, és a

kabátja hátán lévő többtucatnyi cakkos hasíték egyikéből kikandikáló

vörös selymet babrálta.

- Csakúgy, mint az álnokság - felelte Walter. - Folytasd,

Matthew.

- Igaz, hogy Diana képzetlen a boszorkánymesterségben, de semmi

esetre sem nevezhető tudatlannak. Ő maga is tudós, és szenvedélye az

alkímia - mondta Matthew büszkén.

- A női alkimisták csupán konyhai filozófusok - fintorgott Kit -,

akiket jobban érdekel a látszat, mint a természet titkainak minél ala-

posabb megértése.

- Az alkímiát a könyvtárban tanulmányozom, nem a konyhában -

csattantam fel a saját hangomon. Kit elképedve bámult. - Aztán pedig

előadásokat tartok a témában az egyetemen.

- Engedik, hogy nők tanítsanak az egyetemen? - kérdezte George

egyszerre lenyűgözve és elutasítóan.

- Sok diák is nő. Diana Oxfordba járt - mormolta Matthew, és az

orra hegyét dörzsölte.

- Akkor biztosan többen jártak be az előadásokra - jegyezte meg

Walter. - Ha az üríelre is járhattak volna nők, talán én is szerzek még

egy diplomát. És a tudósnőket támadások érik ezen a jövőbeli gyár-

Az éjszaka árnyai

maton Roanoke-tól északra? - tette fel az eddigiek alapján logikusnak

tűnő kérdést.

- Nem mindegyiküket, dehogy. De Diana az egyetemen rábukkant

egy elveszett könyvre. - Az Éjszaka Iskolájának tagjai ezt hallva elő-

redőltek a székükön. Az elveszett könyvek sokkal jobban érdekelték

őket, mint a tudatlan boszorkányok és a tudósnők. - A teremtmények

világáról szóló titkos információkat tartalmaz.

- Ez lenne a Titkok Könyve, ami a teremtésünk történetéről szól?

- csodálkozott Kit. - Matthew, téged ezek a történetek korábban soha

nem kötöttek le, sőt babonaságnak ítélted őket.

. - Most már hiszek bennük. Diana felfedezése ellenségeket vonzott

a küszöbére.

- És te is vele voltál. Az ellenség pedig lenyomta a kilincset, és belé-

pett - ingatta a fejét Walter.

- És miért váltott ki Matthew gondoskodása ilyen szörnyű követ-

kezményeket? - kérdezte George. Kezével kitapogatta a fekete selyem-

zsinórt, amely az okuláréját a kabátja gombolásához kötötte. A kabát

a kor divatjának megfelelően ki volt tömve a hasnál, és minden moz-

dulat nyomán olyan hangot adott, mint egy zsák zabpehely. George

a szeme elé emelte a kerek keretet, és hosszasan nézett, mintha egy

megfigyelésre érdemes tárgy lennék.

- Mert a boszorkányok nem köthetnek házasságot a wearhekktl-

vágta rá Kit. Még soha életemben nem hallottam ezt a szót. Szinte

süvített az elején a w, a vége meg mélyen a torokból szólt.

- Ahogyan a démonok sem - tette figyelmeztetően Kit vállára a

kezét Walter.

- Tényleg? - pillantott George előbb Matthew-ra, aztán rám. -

Tényleg tiltja a királynő ezeket a házasságokat?

- Ez egy ősi egyezmény a teremtmények között, amit egyiküknek

sincs bátorsága megszegni - folytatta Tom ijedten. - Aki mégis így

cselekszik, annak a Nagytanács előtt kell elszámolnia tettével, és bün-

tetésre számíthat.

Csak a Matthew-val egyidős vámpírok emlékezhetnek vissza arra az

időre, amikor még a Nagytanács nem határozta meg a teremtmények-

nek, hogyan viselkedjenek egymással és az őket körülvevő emberekkel.

A legfontosabb alapelv az volt, hogy másvilági lények ne barátkozzanak

Deborah Harkness

egymással, és a Nagytanács rendfenntartó szerepet töltött be. Rendkí-

vüli képességeink: a kreativitás, az erő és a természetfeletti hatalom nem

maradhatnak rejtve, ha keveredünk egymással. Mondhatjuk azt is, hogy

egy boszorkány hatalma felhívja a figyelmet a közelben lévő démonok

teremtő energiáira, a démonok zsenialitásának hatására pedig még feltű-

nőbbé válik a vámpírok szépsége. Az emberekkel szemben tartózkodó-

nak kell lennünk, és kerülnünk kell a politika és a vallás témáját.

Ám ma reggel Matthew még makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy

a XVI. században a Nagytanácsnak túl sok egyéb problémával - val-

lásháborúval, reformációval és a nyomdatechnológia fejlődésének

következtében a furcsa és meghökkentő dolgok iránti egyre növekvő

igénnyel - kell szembenéznie, így a Nagytanács tagjait ilyen apróság

nem nyugtalanítja, mint egy vámpír és egy boszorkány szerelme.

Nehezemre esett elhinni ezt, ha végiggondoltam, mennyi képtelen és

veszélyes helyzet alakult ki azóta, hogy szeptember végén megismer-

kedtem Matthew-val.

- Milyen Nagytanács? Ez talán valami új vallásos szekta? - kér-

dezte George érdeklődőén.

Walter figyelmen kívül hagyta a barátja kérdését, és szúrós szemmel

nézett Matthew-ra, aztán felém fordult.

- Még mindig önnél van ez a könyv? - kérdezte.

- Nincs senkinél, visszakerült a könyvtárba. A boszorkányok azt

akarják, hogy újra kérjem ki nekik.

- így már két ok miatt is üldözik önt. Egyesek távol akarják tartani

egy vámpírtól, mások szerint pedig ön elengedhetetlenül fontos egy

kívánt cél eléréséhez - dörzsölte Walter az orrnyergét, és fáradtan

pillantott Matthew-ra. - Úgy vonzod magadhoz a bajt, mint mágnes

a vasat, barátom. Ennél alkalmatlanabb időben nem is történhetett

volna mindez. Alig három hét múlva ünneplik a királynő trónra lépé-

sének évfordulóját, téged pedig várnak az udvarban.

- Te csak ne törődj a királynő ünnepségével! Egy időutazóval a

társaságunkban úgysem lehetünk biztonságban. O mindegyikünkről

tudja, hogy milyen sors vár rá. A boszorkány képes visszaforgatni a

jövőnket, balszerencsét hozni ránk, sőt akár a halálunkat siettetni -

támadt Kit Matthew-nak a székéről felugorva. - Mindenre, ami szent:

hogy tehetted ezt?

Az éjszaka árnyai

- Úgy látom, Kit, az ateizmusod, amire annyira büszke voltál, most

elhagyott - állapította meg Matthew higgadtan. - Félsz, hogy végül

felelned kell a bűneidért?

- Ugyanúgy nem hiszek egy nagylelkű, mindenható istenségben,

ahogyan te igen, Matthew, de ez a világ több, mint amit a filozófiai

könyvek állítanak. Ez a nő, ez a boszorkány, pedig nem avatkozhat az

ügyeinkbe! Te lehetsz az ő szolgája, de nekem eszem ágában sincs az ő

kezébe adnom a jövőmet! - vágott vissza Kit.

- Álljunk csak meg egy pillanatra - szólt közbe George meglepett

arckifejezéssel. - Matthew, te Chesterből érkeztél ide, vagy...

- Nem, erre ne válaszolj, Matt - szakította félbe Tom hirtelen gyűlt

világossággal. - Janus valamilyen céllal jött hozzánk, és nem szabad

megzavarnunk a munkáját.

- Próbálj értelmesen beszélni, Tom. Már ha tudsz - vetette oda csí-

pősen Kit.

- Matthew és Diana az egyik arcával a múltba néz, a másikkal pedig

a jövőt mérlegeli - folytatta Tom Kit megjegyzésétől kissé elbizony-

talanodva.

- De ha Matt nem... - folytatta volna George, de elhalt a szava.

- Tómnak igaza van - mondta Walter nyersen. - Matthew a bará-

tunk, és segítséget kért tőlünk. Emlékeim szerint ez az első ilyen alka-

lom. Ennyit pedig elég tudnunk.

- Túl sokat kér - ellenkezett Kit.

- Túl sokat? Szerintem keveset, és azt is sokára. Matthew kifizette

az egyik hajómat, megmentette Henry ingatlanjait, és régóta gon-

doskodik Tómnak és George-nak? könyvekről és álmokról. Te pedig

- mérte végig Marlowe-t tetőtől talpig - Matthew Roydon jóindula-

tának köszönhetsz mindent, ami rajtad és benned van, az eszméidtől

kezdve a boron át a fejeden lévő kalapig. Ehhez képest csekélység biz-

tonságos kikötőt nyújtani a feleségének napjaink viharaiban.

- Köszönöm, Walter. - Matthew megkönnyebbültnek tűnt, de

tétován mosolygott rám. Nehezebb volt meggyőzni a barátait, mint

gondolta.

- Ki kell találnunk valamilyen magyarázatot arra, hogyan került ide

a feleséged - mondta elgondolkodva Walter. - Olyan történetre van

szükségünk, ami eltereli a figyelmet az idegenszerűségéről.

Deborah Harkness

- Dianának tanító is kellene - tette hozzá Matthew.

- Bizony, meg kell tanulnia, hogyan illik viselkedni - dörmög-

te Kit.

- Nem, én úgy értettem, hogy egy másik boszorkánytól kell órákat

vennie - javította ki Matthew.

- Aligha él Woodstock húsz mérföldes körzetében egyetlen

boszorkány is - állapította meg Walter kedélyesen -, hiszen itt

laksz te.

- És mi van ezzel a könyvvel, Roydon úrnő? - rántott elő George

egy zsinórral körbetekert, hegyes, szürke rudacskát a térdnadrágja

gömbölyűre tömött zsebéből. Megnyalta a ceruza hegyét, és vára-

kozva pillantott rám. - Elmondaná, mekkora volt, és miről szólt?

Megpróbálnám megtalálni Oxfordban.

- A könyv most várhat - feleltem. - Először is megfelelő ruházatra

van szükségem. Nem léphetek ki a házból Pierre kabátjában és abban a

szoknyában, amit Matthew húga viselt Jane Seymour temetésén.

- Teljes esztelenség volna kitennie a lábát a házból - szólt közbe

Kit gúnyosan.

- Kitnek igaza van - mondta George bocsánatkérően, és vala-

mit lejegyzett. - A beszéde elárulja, hogy nem Angliából származik.

Roydon úrnő, örömmel tanítanám önt ékesszólásra. - Vágyakozva a

kijárat felé pillantottam, hogy ne kelljen Eliza Doolittle szerepében

feltűnnöm a George Chapman által alakított Henry Higgins előtt.

- Legjobb lenne, ha ki sem nyitná a száját. Matthew, gondoskodj

róla, hogy hallgasson - makacskodott Kit.

- Egy női tanácsadó kell Dianának. Miért is nincs egyikőtöknek

sem lánya, felesége vagy szeretője ilyen célra? - kérdezte türelmetle-

nül Matthew. Csend nehezedett a szobára.

- Walter? - kérdezte Kit pajzánul, amitől az összes férfi elnevette

magát, és a komor hangulat kissé felengedett, mintha egy nyári zápor

vonult volna át a szobán. Még Matthew is nevetett.

Pierre akkor lépett be, amikor elhalkult a nevetés. Lépteivel fél-

rerúgta a gyékényszőnyegre szórt levendula- és rozmaringágakat.

A harangok kongatni kezdtek tizenkét órakor. A hangok és az illatok

kombinációja képzeletben visszarepített Madisonba, mint az imént a

birsalma látványa.

Az éjszaka árnyai

A múlt, jelen és jövő találkozott egymással. Nem úgy, ahogy a fonal

lassan gombolyodik le az orsóról, hanem pillanatnyi mozdulatlanság

állt be, mintha megállt volna az idő. Elakadt a lélegzetem.

- Mi van, Diana? - karolt belém Matthew.

Kék és borostyán fények és színek szövedéke ragadta meg a tekinte-

temet. A szoba sarkába lapult, ahol csak pókháló és por szokott lenni.

- Valami rohama van? - kérdezte Henry, és Matthew válla felett

megjelent az arca.

A harangkongásnak vége szakadt, és eloszlott a levendula illata.

A kék és borostyán szürkévé és fehérré fakult, majd eltűnt.

- Elnézést kérek. Azt hittem, látok valamit a sarokban. Biztosan

csak a szemem káprázott - mondtam, és tenyeremet az arcomra szo-

rítottam.

- Talán még nem szokta meg a szervezeted az időátállást, mon

coeur - suttogta Matthew. - Azt ígértem, hogy sétálunk egyet a park-

ban. Kijössz velem friss levegőt szívni?

Talán valóban az időutazás utóhatását éreztem, és a friss levegő

tényleg jót tett volna. De alig érkeztünk meg, és Matthew több mint

négy évszázada nem találkozott ezekkel az emberekkel.

- Itt kell maradnod a barátaiddal - jelentettem ki határozottan, de a

tekintetem az ablak felé vándorolt.

- Akkor is itt lesznek még és a boromat isszák, amikor visszajövünk

- mosolygott Matthew, és Walter felé fordult. - Körbevezetem Dianát

a házában, és megmutatom neki a kertet is, hogy el ne tévedjen.

- Még nem fejeztük be a beszélgetést - figyelmeztette Walter. -

Fontos ügyek várnak ránk.

- Még várhatnak - bólintott Matthew, és a derekam köré fonta a

karját.

Magunk mögött hagytuk az Éjszaka Iskoláját a meleg szalonban,

és kifelé indultunk. Tom elveszítette az érdeklődését a vámpírok és

boszorkányok kérdését illetően, és olvasásba merült. George a gondo-

lataiba révedt, és időnként jegyzetelt. Kit éberen, Walter pedig gyana-

kodva figyelt, Henry szemében együttérzés csillogott - a három férfi

olyan volt sötét ruhájában és figyelő tekintetével, mint három barát-

ságtalan holló. Eszembe jutott, amit Shakespeare hamarosan megír

majd erről a nem mindennapi társaságról A felsült szerelmesekben.

4°

Deborah Harkness

- Hogy is kezdődik? „Hisz a pokol sötét?"

Matthew elmélázva nézett rám.

- „Hisz apokol sötét / S a börtön mélye és a gyászos éjek..."

- A gyászos barátság jobban illene ide - jegyeztem meg. Láttam

Matthew-t a Bodley Könyvtárban, ahogyan az olvasókkal bánt, de még

így sem számítottam rá, hogy ekkora hatással van Walter Raleigh-ra és

Kit Marlowe-ra. - Van olyan dolog, amit nem tennének meg érted?

- Imádkozzunk Istenhez, hogy ne derüljön ki - mondta komoran. *

* Mészöly Dezső fordítása

Hétfő reggel Matthew dolgozószobájába vonultam vissza, amely Pierre

szállása és egy ingatlanügyletek intézésére használt kis szoba között

volt. Az ablaka a kapusőrház és a woodstocki út felé nézett.

A cimborák többsége - most, hogy jobban megismertem őket,

úgy éreztem, sokkal jobban illik rájuk ez az összefoglaló név a gran-

diózus Éjszaka Iskolája helyett - a Matthew által reggelizőszobának

nevezett helyiségbe zárkózva sört és bort töltögetett, és figyelemre

méltó háttértörténetem felépítésén dolgozott. Walter megnyugta-

tott, hogyha elkészülnek vele, kielégítő magyarázatul fog szolgálni a

woodstocki felbukkanásomat illetően a kíváncsi helybeliek számára,

és a különös beszédemre és szokásaimra vonatkozó kérdéseket is

megválaszolja.

Eddig egy meglehetősen hatásvadász történet alapjait rakták össze,

amin aligha csodálkozhatunk, figyelembe véve, hogy két drámaírónk,

Kit és George szolgált a cselekmény fő elemeivel. A szereplők közt

meghalt francia szülők, a szegény árvára (azaz énrám) leselkedő kapzsi

nemesurak és erényességemre törő éltes kéjencek voltak. A mese hős-

történetbe illő fordulatot vett hitbéli megpróbáltatásaimmal, melyek a

katolicizmusról a kálvinizmushoz való megtérésemhez vezettek. Ezek

eredményeként vonultam vissza önkéntes száműzetésembe Anglia

protestáns partjaira több évig tartó nyomorúságba. Ekkor a véletlen-

nek köszönhetően találkoztunk Matthew-val, aki az első pillanattól

gondoskodni kívánt rólam. George (aki tényleg egyfajta tanító volt)

megígérte, hogy ha túl vannak a történet utolsó simításain, akkor meg-

tanítja nekem a legapróbb részleteket is.

Egy kis csendben lehetett részem, ami ritka kincs egy ekkora, ven-

dégekkel tömött Erzsébet-kori házban. Kit, mint egy rakoncátlan

gyerek, csalhatatlanul megtalálta a legalkalmatlanabb pillanatokat

arra, hogy levelet adjon át, vacsorára szólítson, vagy Matthew segítsé-

gét kérje valamilyen probléma megoldásában. Matthew pedig érthető

Deborah Harkness

módon buzgón sietett a barátaihoz, hiszen nem is remélte, hogy valaha

viszontlátja őket.

Most éppen Walterrel volt, én pedig figyelmemet egy kicsi könyv-

nek szenteltem, amíg a jöttére vártam. Az asztala az ablak mellett állt,

rajta kihegyezett tollszárak és teli tintásüvegek sorakoztak. A közelben

más eszközök is voltak szanaszét: egy rúd pecsétviasz, egy keskeny

levélbontó kés, gyertyatartó és egy ezüst sószóró. Ez utóbbiban azon-

ban nem só, hanem homok volt, amint a reggeli tojásom csikorgása a

fogam alatt elárulta.

Az én asztalomon is ehhez hasonló szóró volt a tinta rögzítéséhez,

hogy ne maszatolódjon el a papíron, ezenkívül egy tintásüveg és három

toll maradványa. Éppen a negyediket tettem tönkre, miközben próbál-

tam utánozni az Erzsébet-kori kézírás bonyolult kacskaringóit. A teen-

dők listáját egy szempillantás alatt össze kellene tudnom írni.

Történész-

ként sokat foglalkoztam a régi kézírásokkal. Könnyen olvastam őket, és

jól tudtam, hogy pontosan hogyan kell kinéznie a betűknek, és melyek a

leggyakrabban használt kifejezések, sőt azzal is tisztában voltam, szótá-

rak és kimondott szabályok híján mennyire változó a szavak helyesírása.

Beláttam, hogy egy dolog tudni, hogy mit kéne csinálnom, de óriási

kihívás valóban meg is csinálni. Sok éve dolgoztam már, hogy valódi

szakértővé váljak, de most ismét diákká változtam, ám ez alkalom-

mal nem az volt a feladatom, hogy megértsem a múltat, hanem hogy

benne éljek. Eddig eléggé megalázó élmény volt, és mindössze elcsú-

fítani tudtam a tenyérbe illő kis üres könyv első lapját, amit Matthew-

tól kaptam reggel.

- Ez a laptopok Erzsébet-kori megfelelője - mondta a kezembe

adva a vékony kötetet. - Te tanult nő vagy, tehát szükséged van vala-

mire, amibe írhatsz.

Felnyitottam a kemény fedelét: feltárult a papír szaga. Az erényes

asszonyok általában imakönyvnek használták az ehhez hasonló köny-

vecskéket.

Jy/ana

Terebélyes paca éktelenkedett a D betű kezdeténél, de mire elértem

az utolsó A-hoz, a toliból kifogyott a tinta. Mindenesetre méltányos

Az éjszaka árnyai

kísérlet volt a korszak kurzív írásmódjára. Sokkal lassabban haladtam

vele, mint Matthew a kígyózó kancelláriai kézírással, amelyet a jogá-

szok, orvosok és más tudós emberek használtak. Számomra az most

túlságosan nehéz lett volna.

Ez már jobban sikerült. Elmosolyodtam, aztán tovább folytattam az

írást. Férjes asszony vagyok. Belemártottam a tollat a tintába.

Diana de Clermont. A név úgy hangzott, mintha egy grófnőé lenne,

nem egy történészé. Egy tintacsepp a lap aljára hullott. Fojtott szitkot

szórtam a fekete foltra. Szerencsére a nevemet nem tette olvashatat-

lanná. De hiszen most nem is így hívnak. Sok tintával összefirkáltam,

de egy kicsit még így is olvasható maradt. Határozott mozdulattal leír-

tam a jelenlegi nevemet.

Diana Roydon, a titokzatos Éjszaka Iskolájához köthető személyek

közül a leginkább homályba veszőnek a felesége. Kritikus tekintettel

néztem a papírra. A kézírásom kész katasztrófa volt. Csöppet sem

hasonlított a kémikus Róbert Boyle vagy nagyszerű nővére, Katherine

rendezett, íves betűire. Abban bíztam, hogy 1590-ben még sokkal

küszábban írtak a nők, mint 1690-bén. Még néhány vonás és cikornya,

aztán készen vagyok.

Férfihangokat hallottam kintről. Mogorván tettem le a toliamat, és az

ablakhoz léptem.

Matthew és Walter állt odalent. Az ablaktáblán keresztül csak

tompán hallatszott a hangjuk, de Matthew ideges arckifejezésé-

bői és Walter felvont szemöldökéből ítélve a beszélgetés témája

Deborah' Harkness

egyértelműen kellemetlen volt. Matthew végül elutasító mozdula-

tot tett, és elfordult, hogy elvonuljon, de Walter határozott kézzel

visszatartotta.

Matthew-t nyugtalanította valami, mióta reggel kezébe vette a levél-

halmot. Elnémult, és erszényét szorongatta, de nem nyitotta ki. Ugyan

nekem azt mondta, hogy a levelek közönséges birtoküzletekről szól-

nak, biztos voltam benne, hogy nem csak adókról és kötelezvényekről

írtak bennük.

Meleg tenyeremet a hideg ablaktáblára tapasztottam, mintha egye-

dül ez az üvegréteg állna kettőnk közé Matthew-vak A hideg és a meleg

ellentéte arra emlékeztetett, mennyire különbözik egymástól egy

meleg vérű boszorkány és egy hideg vérű vámpír. Visszaültem a szé-

kemre, és a kezembe vettem a tollszárat.

- Végül is éppen azt akartad, hogy a XVI. század őrizze a kezed

nyomát - jelent meg mellettem hirtelen Matthew. A szája sarkában

játszó apró mosoly derűt sejtetett, de nem fedte el tökéletesen a benne

munkáló feszültséget.

Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet maradandó

emléket hagyni az itt töltött idom után. A jövőben egy kutatónak fel-

tűnhet, hogy nem stimmel valami - jegyeztem meg. Éppen úgy, ahogy

Kit is megsejtette.

- Ne aggódj! A könyv nem fog kikerülni a ház falai közül - állította

Matthew, és felmarkolta a levélhalmot.

- Ebben soha nem lehetsz biztos - tiltakoztam.

- Diana, hagyd, hogy a történelem a maga útját járja - mondta

ellentmondást nem tűrően, mint aki lezártnak tekinti a vitát. Én

viszont nem tudtam figyelmen kívül hagyni a jövőt. . illetve az aggo-

dalmaimat, hogy a múltban megélt jelenünk nyomot hagy rajta.

- Még mindig úgy gondolom, hogy Kitnek nem volna szabad meg-

tartania a sakkbábut. - Kísértett annak emléke, amikor Mariowe Diana

apró sakkfiguráját diadalmasan forgatta a kezében. Ez volt Matthew

drága ezüst sakk-készletében a királynő, és az egyik tárgy, amit fel-

használtam arra, hogy az időutazással a megfelelő helyre és korba

érkezzünk. Két ismeretlen fiatal démon, Sophie Norman és Nathaniel

Wilson hozta el nagynénéim madisoni házába, éppen akkor, amikor

elhatároztuk, hogy visszautazunk a múltba.

Az éjszaka árnyai

- Kit becsületesen nyerte el tőlem tegnap este. Most legalább azt is

láttam, hogyan sikerült neki. Elterelte a figyelmemet. - Matthew irigy-

lésre méltó gyorsasággal írt egy üzenetet, aztán csinos kis csomaggá

hajtogatta, és a szegélyére cseppentett az olvadt viaszból, majd bele-

nyomta a pecsétgyűrűjét. Az aranygyűrű felületén a Jupiter bolygó

egyszerű rajza látszott. A minta nem volt olyan részletesen kidolgo-

zott, mint amit Satu égetett a bőrömbe. A viasz halkan sercegett, amíg

megszilárdult. - A fehér királynőm Kittől valami módon egy észak-

karolinai boszorkánycsaládhoz került. Bíznunk kell abban, hogy újra

így fog történni... a mi közbenjárásunkkal vagy anélkül.

- Kit eddig nem ismert engem. És nem nyertem el a tetszését.

- Újabb ok arra, hogy ne aggódj. Amíg fájdalmat okoz neki a

Dianához való hasonlatosság, addig nem fog tudni megválni tőle.

Christopher Marlowe hamisítatlan mazochista - mondta Matthew,

majd felvett az asztalról egy másik levelet, és felbontotta.

Megnézegettem az asztalomon lévő tárgyakat, és felemeltem néhány

pénzérmét. Az egyetemen az Erzsébet-kori fizetőeszközökről nem sze-

reztem használható tudást, ahogyan a háztartás vezetéséről, az alsó-

ruhák helyes felöltéséről, a szolgák megszólításáról sem, és azt sem

tudtam, hogyan enyhíthetném Tom fejfájását. Amikor Fran^oise-zal

megbeszéltük a ruhatáramat, az is kiderült, hogy még a közönséges szí-

nek megszokott nevét sem tudom. Alibafoszöld kifejezést ismertem, de

arról fogalmam sem volt, hogy a szürkésbarnát patkányszínűnek mond-

ják. Elhatároztam, hogy ha visszatérek a saját koromba, kötelességmu-

lasztásért meg fogom fojtani az első Tudor-szakértőt, akibe belebotlom.

Éreztem, milyen fontos megismernem a hétköznapi élet részleteit,

ezért hamarosan elfeledkeztem ingerültségemről. Megnézegettem a

tenyeremben a pénzérméket, hátha találok egy ezüstpennyt, ugyanis

ez volt bizonytalan ismereteim sarokköve. Az érme akkora volt csak,

mint a hüvelykujjam körme, vékony, mint egy ostya, és Erzsébet

királynő profilja szerepelt rajta, mint az érmék többségén. A többit

sorba rendeztem az értékük szerint, és szépen összeszámoltam őket a

könyvecském következő oldalán.

- Köszönöm, Pierre - mormogta Matthew. Szinte fel sem pillan-

tott, miközben a szolga elvitte a lepecsételt leveleket, és még több kül-

deményt halmozott az asztalra.

Deborah Harkness

Kellemes csendben írtunk. Hamarosan befejeztem a számlálást, és

megpróbáltam visszaemlékezni arra, amit Charles, a ház szűkszavú

szakácsa mondott arról, hogyan kell készíteni a borsodót - vagy a bor-

habot?

J5orscdo aj ej jaj as enyhítésére

Elégedetten pillantottam az írásomra. Viszonylag egyenesen sikerült,

csak három kis pacát ej tettem, és a B lett kissé bizonytalan. Folytattam.

'forralj vizet- a tájaié/. 7 er ti fel két tej as sáry ttját.

c%dj ftcJLZÚJel/érl/crt. és veriktováhh. izmikor a VÍZ.

yyönyyöjc.ík húztkjv/re hűlni, majd add hcjtz.it a kert és

a tej ást.

, avaryasd, amíy újra yycnyyczni kéz rk. véyüJ

teyyéíhezzá sájrányt és mézet.

A végeredmény vérlázító lett: nyúlós túróállagú, rikító sárga folya-

dék lötyögött az edényben, de Tom zokszó nélkül megitta az egészet.

Később, amikor megkérdeztem Charlest, hogy mi a bor és a méz

megfelelő aránya, ő a tudatlanságomtól felháborodva az ég felé tárta a

kezét, és szó nélkül faképnél hagyott.

Mindig is arra vágytam, hogy a múltban élhessek, de ez a valóság-

ban sokkal nehezebb volt, mint amilyennek képzeltem. Sóhajtottam.

- Ennél a könyvnél többre lesz szükséged ahhoz, hogy otthon érezd

magad itt - vetette oda Matthew még mindig a leveleibe temetkezve. -

Saját szoba is kell neked. Mi lenríte, ha ezt foglalnád el? Könyvtárnak

elég

világos, akár alkímiai laboratóriummá is alakíthatnád. . bár lehet, hogy

ennél elzártabb műhelyt szeretnél, ha azt tervezed, hogy ólomból fogsz

aranyat csinálni. A konyha mellett van egy szoba, ami talán megfelel.

- A konyha nem a legjobb. Charles nem nézné jó szemmel - felel-

tem.

- Ő senkire sem néz jó szemmel. Ahogyan Françoise sem, kivéve

Charlest, akit meg nem értett szentként tisztel az ital iránti rajongása

ellenére.

Vaskos lábak trappoltak végig a folyosón, és az ajtóban Françoise

rosszalló area jelent meg.

Az éjszaka árnyai

- Roydon úrnőhöz jöttek - jelentette, és utat engedett egy őszülő

hajú, bütykös kezű, hetven év körüli férfinak és a nála sokkal fiatalabb

társának, aki egyik lábáról a másikra állt. Mindketten emberek voltak.

- Jó napot, Somers. És maga a fiatal Joseph Bidwell? - vonta össze

Matthew a szemöldökét.

- Igen, Roydon mester - vette le a sapkáját a fiatalabb.

- Most mértéket vehetnek Roydon úrnőről - mondta Françoise.

- Mértéket? - pillantott Matthew rám és Françoise-ra türelmetlenül.

- Igen, az úrnőnek cipő és kesztyű készül - közölte Françoise. Az

alsószoknyával ellentétben cipőből pontos méret kell.

- Én kértem meg Françoise-t, hogy hívassa a mestereket - magya-

ráztam Matthew együttműködésében bízva. Somers szeme elkereke-

dett, amikor meghallotta fura kiejtésemet, aztán újra a semleges tiszte-

let arckifejezését öltötte magára.

- A feleségemet jobban kimerítette az utazás, mint gondoltuk -

mondta Matthew nyájasan, és mellém lépett. - A holmija elveszett, és

legnagyobb sajnálatunkra nincs olyan cipő, amiről méretet vehetne.

- Kezét figyelmeztetően a vállamra tette, nehogy tovább fejtegessem

a témát.

- Megengedi, Roydon úrnő? - kérdezte Bidwell, és lehajolt a

lábamra nem illő cipőhöz. A kölcsönkapott lábbeli elárulta, hogy nem

az vagyok, akinek látszani szeretnék.

- Hogyne - válaszolta Matthew, mielőtt megszólalhattam volna.

Françoise együtt érző pillantást vetett rám. Jól tudta, milyen érzés az

embernek, ha Matthew Roydon nem hagyja szóhoz jutni.

A fiatal férfi összerezzent, amikor hozzáért szapora pulzusú, meleg

lábamhoz. Láthatóan hűvösebb, kevésbé életteli végtagra számított.

- A maga dolgával törődjön - szólt rá Matthew élesen.

- Uram... Méltóságos úr, Roydon mester - hebegte a legény az

érvényes elmeket, amelyek eszébe jutottak. Éppen csak a „Felséget” és

a „Sötétség Hercegét” hagyta ki.

- Hol van az apja, fiam? - kérdezte Matthew megenyhülve.

- Négy napja betegen fekszik, Roydon mester - mondta Bidwell,

és a derekához kötött táskából egy darab posztót húzott elő, amire

mindkét lábamat ráhelyezte, és szénrúddal körülrajzolta. Tett még

néhány jelölést, és amikor végzett, elengedte a lábamat. Aztán egy fur-

Deborah Harkness

csa könyvet vett elő, amely vékony szíjjal összevarrt színes bőrlapok-

ból állt, és felém nyújtotta.

- Melyek a legkedveltebb színek? - kérdeztem, és elhessegettem a

szín katalógust. Tanácsra volt szükségem, nem pedig feleletválasztós

tesztre.

- A királyi udvarba készülő hölgyek arannyal vagy ezüsttel nyo-

mott fehéret szoktak viselni.

- Mi nem megyünk az udvarba - jegyezte meg Matthew szelíden.

- Alikor feketét és egy szép barnát - emelt fel Bidwell a jóváhagyáso-

mat várva egy karamellszínű bőrlapot, ám Matthew ismét megelőzött.

Ezután az öreg következett. Ö a tenyerem bőrkeményedésein lepő-

dött meg, hiszen az előkelő származású hölgyek, akik Matthew-hoz

hasonló férfiak feleségei, nem szoktak evezni. Somers a kezébe vette

a középső ujjam bütykét. A finom hölgyek tollat sem szoktak ilyen

szorosan tartani a kezükben. Egy bársonypuha kesztyűt vett elő, ami

óriási volt a jobb kezemre. A szegélybe egy erős cérnával befűzött tű

volt beleszúrva.

- Az apjának mindene megvan, amire szüksége lehet? - kérdezte

Matthew a cipészt.

- Igen, köszönöm, Roydon mester - bólintott Bidwell.

- Charlesszal küldetek majd tejsodót és vadhúst, meg egy kevés

bort - ígérte Matthew szürke szemét a vékonydongájú fiatalemberre

villantva.

- Bidwell mester hálás lesz a kedvességéért - mondta Somers, és

összeöltötte a kesztyűt, ami így kellemesen simult a kezemre.

- Más nem beteg? - kérdezte Matthew.

- Rafe Meadows lányát magas láz kínozta. És az öreg Edwardért is

aggódtunk, de ő csak rövid ideig volt lázas - válaszolt Somers röviden.

- Remélem, Meadows lánya felépült.

- Nem. Három napja temették. Isten nyugosztalja a lelkét.

- Ámen - felelt rá mindenki a szobában. Françoise a szemöldökét

felvonva biccentett Somers felé. Én kissé elkésve csatlakoztam a töb-

biekhez.

Az üzletet megkötötték; a cipőt és a kesztyűt a hét végére ígérték

a mesterek, aztán mindketten meghajoltak és elmentek. Françoise is

követte volna őket, de Matthew megállította.

Az éjszaka árnyai

- Ne szervezzen más találkozót Dianának - szólt neki komoly

hangon. - Küldjön ápolót Edward Camberwellhez, és gondoskodjon

róla, hogy legyen elegendő étele és itala.

Françoise engedelmesen meghajolt, és újra együtt érző pillantást

vetett felém, mielőtt kiment.

- Attól tartok, a falubeliek nagyon jól tudják, hogy nem tartozom

ide. - Remegő kézzel töröltem meg a homlokomat. - Nem jól ejtem a

magánhangzókat. És mindig leviszem a hangot, amikor pedig föl kéne

emelnem. Mikor kell azt mondani, hogy ámen? Valakinek meg kell

tanítania engem imádkozni, Matthew. El kell kezdenem, és...

- Nyugi - ölelte át fűzőbe szorított derekamat. Még a sok réteg

ruhán keresztül is megnyugtatott az érintése. - Nem kell vizsgáznod

belőle Oxfordban, sem előadnod. Nem segít, ha megpróbálod bevágni

és visszamondani a szövegedet. Viszont jobb lett volna, ha megkérde-

zel, mielőtt magadhoz hívatod Bidwellt és Somerset.

- Te hogy tudod újra és újra más személynek kiadni magad? -

kérdeztem. Matthew az évszázadok alatt számtalanszor megtette ezt,

mindannyiszor halottnak hírelve magát, hogy aztán egy másik ország-

ban új néven tűnjön fel, másik nyelvet használva.

- A legfontosabb, hogy ne akard megjátszani magad. - Biztosan

látszott rajtam az értetlenség, ezért folytatta. - Emlékezz vissza, mit

mondtam neked Oxfordban. Nem élhetsz hazugságban, mindegy,

hogy boszorkányként akarod embernek tettetni magad, vagy Erzsé-

bet-kori hölgynek mutatkozni XXI. századi nőként. Most ez az életed.

Próbáld meg nem úgy felfogni, mint egy szerepet.

- De a kiejtésem, az egész beszédmódom..

Még nekem is feltűnt, hogy a hájban élő többi nőhöz képest milyen

hosszú léptekkel járok, de az, ahogyan Kit utánozta férfias járásomat,

még nyilvánvalóbbá tette a különbséget.

- Majd beleszoksz. Addig majd beszélnek mindenfélét az emberek.

De egyetlen woodstocki véleménye sem számít. Hamarosan megis-

mernek, és fel fognak hagyni a pletykálkodással.

- Te nem sokat tudsz a pletykáról, ha nem tévedek - néztem rá két-