HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Diane és Everett Scarborough ezt az éjszakát Marsha Manning hadnagy szokványosán berendezett Holiday Inn moteljében töltötte. A professzor egész délutánja ráment a romba dőlt ház ügyeinek intézésére, a rendőrségre és MacKenzie teteme sorsának elrendezésére.

Az iowai egyetemi barátai és ismerősei részvételével szerényen egyszerű temetést rendeztek Mac számára. Az Arlington temetőbe is kerülhetett volna, de Scarborough elhárította ezt a lehetőséget. Iowában nézte ki a sírhelyét, közel az annyira kedvelt, sokszor bebarangolt erdőkhöz és mezőkhöz. Különben is, az események fényében Scarborough legalábbis ambivalens érzelmeket táplált az USA kormánya iránt. Ha valóban egy CIA-ügynök oltotta ki Eric MacKenzie életét, akkor kételkedett benne, hogy Mac jó szemmel nézné, ha csontjait a kémszervezet székháza előtt elhaladó folyó partján helyeznék örök nyugalomba.

Miközben kései, komor és józan vacsorájuk mellett ültek, Scarborough határozottan fölszólította a lányát, hogy már másnap repüljön vissza Kansasbe. Ha Tim Reilly még mindig nem jött volna vissza, Diane jelentse be eltűnését a rendőrségen, és lépjen kapcsolatba az FBI-jal emberrablás gyanújának ügyében. Miután ezzel végzett, ne menjen vissza lakására, vegyen ki inkább szállodai szobát és kérjen rendőri védelmet.

Ami őt magát és Manning hadnagyot illeti, ők mindketten szintén holnap Washington D. C.-be repülnek, hogy előzetes megbeszélés alapján találkozzanak Walter Dolan ezredessel. Dolan elszörnyedt a MacKenzie kapitánnyal történtek hallatán, amikor Scarborough telefonon közölte vele a hírt, és aligha volt tisztában vele, mi várhat még rá azután.

Scarborough ezt követően maga is Kansasbe repül, megérdeklődi a rendőrségen, hol tartózkodik Diane, és ő is ugyanott száll meg. Másnap vele együtt elrepül Arizonába, személyesen elkíséri a Hoover-gáthoz, az állítólagos földönkívüliekkel megbeszélt találkozóra.

így hangzott a terv, és Diane szó nélkül elfogadta.

Egyiküknek sem volt még csak sejtelme sem róla, milyen baljós következményei lesznek e tervüknek.

Valaki kopogtatott Scarborough motelszobájának ajtaján.

Fölállt az íróasztal mögül, ahol a Mac temetésével kapcsolatos formaságokkal foglalkozott. Ted Allbury, az iowai egyetem magántanára elvállalta, hogy Scarborough távollétében intézkedik a fönnmaradó kérdésekben, és értesíti az elhunyt barátait. Ami kevés rokonsága volt Macnek, az nem Iowában élt. Mac címjegyzéke bennégett a házban, ezért nehéz lett volna értesíteni őket, bár Allbury ígéretet tett rá, hogy azt is megpróbálja.

Marsha Manning állt az ajtó előtt. Farmernadrágot, sötét blúzt és Reebook cipőt viselt megszokott, ropogósra vasalt kék légierős egyenruhája helyett. Föltűzetlenül hagyott haja természetes keretbe foglalta kevés sminktől lágyabbá vált arcvonásait.

- Helló! - mondta. - Gondoltam, hátha szüksége van valami társaságra. - Egyik kezében papírzacskó, amelyből kiemelt egy üveg Kentucky whiskyt, és letette az asztalra. - És azt is gondoltam, hogy esetleg jólesne egy ital.

- Nem, köszönöm. Holnap korán kell kelnünk. Különben sem vagyok a megfelelő hangulatban.

- Azért nem baj, ha én iszom egyet?

Scarborough megvonta a vállát.

- Ott talál jeget és poharakat. Kidobható plasztikpoharakat, sajnos. Pocsék íze lesz tőle az italnak.

- Én olyan ritkán iszom, talán észre sem vettem volna. - Ezzel jégkockákat szórt egy pohárba. Töltött rá egy kevés whiskyt, és belekóstolt. Elfintorodott. - Azt hiszem, nekem egy kis víz is kell hozzá.

- Van ott pár doboz kóla is.

- Ó, hiszen az pompás! - Föltépte a doboz tetejét, és alaposan lelöttyintette a blúzát.

Scarborough lágyan fölkuncogott.

- Hát nem elejtette!

- Nem, nekem már csak ilyen a sorsom. - Töltött a pohárba a habzó folyadékból. - Tudja, nekem még nem volt komolyabb autóbalesetem, nincsenek varrott sebeim, sem törött csontjaim. Azt hiszem, az ilyesféle kis malőrök segítenek a nagyobb bajok elkerülésében. És mi van. ha kicsit mafla vagyok? Túlélem.

A férfi leült az ágyra, és hátát a párnának vetette.

- Köszönöm, hogy benézett. Minden valahogy süllyed körülöttem.

- Ön és MacKenzie kapitány nagyon közel állhatták egymáshoz.

- Jó barátok voltunk, igen.

- Ki tehette vele ezt a gazságot?

- Valaki, aki nem akarta, hogy megtudjunk valamit.

- Azokra a régi ufóhistóriákra gondol? Sajnálom, de ez számomra nehezen hihető.

- Hát igen. Nem kárhoztathatom érte. De Mac halott, és a halála előtti pillanatokban megmondta nekem, hogy a gyilkosa fölgyújtotta a Kék könyvvel kapcsolatos papírjait. Ezek után mondja, mire gondolhatok?

- Dolan ezredes bizonyára segíthet majd nekünk. Majd ő föltárja az események mélyét.

- Először is tartozik nekem némi magyarázattal, különben nála magasabb hatalmakhoz fordulok, erről biztosíthatom.

- Örülök, hogy én is magával mehetek. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elősegítsem ügyének alakulását. - Letelepedett a férfi mellé az ágyra, poharában megcsörrentek a jégkockák. Ilyen közelről jól érezhető volt körülötte a könnyű parfümfelhő és testének természetes illata.

- Köszönöm - mormolta ellazulva és megkönnyebbülve a nő közelségétől. - Azt hiszem, minden segítségre szükségem lesz, amit csak megkaphatok.

Manning belekortyolt italába, közben kíváncsi kifejezés jelent meg az arcán.

- Valami azért nagyon különös számomra. Úgy értem, itt vagyok én, a légierő alkalmazottja… és egy olyan kormányhivatalnok küldött ide, akit MacKenzie kapitány enyhén szólva nem kedvelt. És maga mégsem gyanakszik rám?

- Nem.

- És miért nem ?

- Megtehette volna, hogy kikémleli Mac jegyzeteit. Csak annyit kellett volna tennie, hogy kiemeli a gyanús darabokat, ellopja vagy megsemmisíti őket… anélkül hogy nekünk egyáltalán sejtelmünk lett volna róla. De még azt sem kérdezte meg, hogy merre találhatók. Nem, az egyetlen ok, amiért még valamennyire megbízom Dolan ezredesben, éppen az, hogy magát hozzánk küldte… maga egyébként valóban a segítségünkre volt. Azt, hogy a Higsdon-farm a kormány tulajdonában van… nos, azt már tudtuk. Camden kibányászta nekünk ezt az infót a helyi újság levéltárából. Ha maga azoknak dolgozik, akik viszont el akarták titkolni előlünk, akkor nyilván nem hozza a tudomásunkra, ugyebár.

A lány elgondolkodva szopogatta italát, aztán letette a poharat az éjjeliszekrényre.

- Nem vitatkozom magával, Ev. Nem is kell meggyőznie róla, hogy nem vagyok egy Mata Hari.

- Micsoda szónoki megfogalmazás, Marsha. - Elhallgatott. Csak bámulta az olcsó drapp függönyt a légkondicionáló berendezés fölött.

- De azt azért mégsem hiszi, hogy a kapitánynak igaza volt, ugye? Nem látszik annak a paranoiás típusnak, aki rögtön bedől mindenféle összeesküvési elméletnek.

- Nem is vagyok az. Dolantól is csak biztosítékot, valamilyen magyarázatot vagy valami hasonlót követelek, amit nyújtani képes. Majd mérlegelem, megfontolom a hallottakat, végzek némi saját ellenőrző kutatást, és meghozom a magam végső döntését. Látja, ilyesfajta ember vagyok én.

- És mi van akkor, ha mégis igaza volt? Akkor mit akar csinálni?

- Ha beléütközöm, azon a hídon is átkelek. De nem hiszem, hogy szükség lesz majd rá. Mac tisztában volt vele, hogy olyan információk vannak a birtokában, amelyekről egyesek azt szeretnék, hogy ne legyenek. Arra nincs semmiféle bizonyíték, hogy a bérgyilkost ellene küldők kapcsolatban álltak az USA kormányával vagy bármely más kormánnyal. Az sem biztos, hogy amit annyira kerestek, éppen az ufókkal van összefüggésben; az ufótényező véletlen egybeesés is lehet.

A nő újra a kezébe vette a poharat.

- Ez igaz. Én magam sem látok itt semmiféle összeesküvést. De maga nem másítja meg egy kissé a tényeket? Úgy érzem, képes azért másképpen láttatni a dolgokat, hogy még csak föl se merülhessen az elfogultság gyanúja.

- Rövid szünetet tartott. - Én úgy látom, hogy ez az ufó-emberrablási kérdés… szóval, hogy majdnem személyes jellegű ügy a maga számára. Olyan elkeseredetten folytatja a harcát, mint valami leszokott dohányos vagy végleg kigyógyult alkoholista.

- Szamárság! - fortyant föl haragosan Scarborough.

- Én tudósember vagyok. Én az igazságot keresem. Ha valamilyen érzelem itt egyáltalán szóba jöhet, az a harag az áltudomány arcátlansága ellen, amellyel az úgynevezett ufóinvázió veszélyeit ecseteli.

- Hohó, barátom! Azért jöttem, hogy megvigasztaljam, nem veszekedni! Gondoltam, esetleg jól jön egy friss zsebkendő vagy egy hátbaveregetés, de nem egy edzőpartner! - Fölemelkedett az ágyról.

- Váljon, és bocsánat! Azt hiszem, még egy kissé feszült vagyok, nem kellett volna így magára förmednem. Talán az a hátbaveregetés tényleg jólesne.

- Na, akkor forduljon hasra - mondta a lány. Scarborough engedelmeskedett. Érezte, amint a nő melléül, és finoman masszírozni kezdi a hátát. Alig pár pillanat múltán meggyőződött róla, hogy „érzéke van a dologhoz”, tudja, hogyan kell úgy érnie ujjhegyével és körmével a bőréhez, pontosan mennyire kell megnyomnia, hogy idegei azonnal reagáljanak. Sok nőből teljesen hiányzik ez a tehetség. Marsha pár percnyi ügyködése nyomán Scarborough teljesen földobottnak érezte magát: tudatára ébredt, hogy szíve gyorsabban ver, és minden érzéke kiéleződik.

- Nem kíván engem? - suttogta a lány sejtelmesen. Valóban kívánta. Nagyon is. Fizikailag, szexuálisan, minden lehetséges módon. Már-már száján volt az igen, de hirtelen föléledt benne a gyanakvás, és gondolkodásra kényszerítette. És minél erőteljesebben járt az agya, annál nyomasztóbbá vált a gondolat. Számtalan oknál fogva.

- Ez egy nagyon súlyos kérdés, Marsha! - Hanyatt fordult, és melegen a nő szemébe nézett.

A lány előrehajolt, és megcsókolta őt. Nem tehetett mást, egy futó pillanatig viszonozta a csókot, olyan megnyugtató és egyben olyan fölkavaró volt asszonyi melegsége. De aztán gyöngéden eltolta magától.

- Valami baj van?

A férfi homlokához emelte a kezét.

- Igen. Gondolkodom. Tudod, ez olyan sokszor megesik velem.

- Túlságosan sokszor, dr. Scarborough. Borzasztóan sokszor. Ne gondolja, hogy naponta kínálkozom föl fiúknak. Csak most valahogy olyan… természetesnek tűnt.

Scarborough mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Valami komoly érzéki öröm. Kellemes kis hancúrozás, ami elterelhetné figyelmünket a ma történtekről. Viszonzásul jó cserkészkislánynak érezheted magad, aki bánatos pajtásából boldog pajtást csinált.

A nő megmerevedett, és elhúzódott tőle.

- Meglehet.

Scarborough megragadta a karját, és visszahúzta magához.

- Marsha, kérlek, ne húzd föl az orrod. Igen, pokolian kívánlak. Alighanem te vagy a legszexisebb jelenség, amit e pillanatban egyáltalán el tudok képzelni!

A lány halványan kacérkodó pillantással tekintett le rá.

- Tényleg az vagyok?

- Ó, igen. Nem hazudok. De Marsha, már olyan sok jó kapcsolatom ment füstbe csupán azért, mert elsiettük a szexet. Különösen azokkal a nőkkel, akikkel bárminél jobban a barátságra vágytam. Nincs sok igazi barátnőm, Marsha. Azt hiszem… azt hiszem, nagyon szeretnék egyet!

A nő könnyedén elmosolyodott.

- Név szerint engem?

- Ebből a szobából senki mást! Manning bólintott.

- Eegen… ilyesmi már velem is előfordult, Dók. Csak azt hiszem, a szex kicsit jobban eggyéforraszthatná a dolgot.

- Tudom, hogy nagyszerű lenne veled. Becsületszavamra. De valahogy másképpen akarlak igazán. Azt szeretném, hogy úgy légy közel hozzám, ahogy az ebben a pillanatban igazán számít és fontos.

Marsha elfordult tőle, és hangosan fölkacagott.

- Istenem! Hiszen ez maga a téboly! Ettől csak még jobban akarom!

- Légy hozzám türelemmel, Marsha. Mintha teljesen szétestem volna odabent. Szükségem van rád, de éreznem kell… azt kell éreznem, hogy… jobban a barátom vagy!

- Ó, ne! Nem kell szabadkoznod. - Amint visszafordult hozzá, Scarborough látta, hogy két könnycsepp gördül le az arcán. - Azt hiszem, így lesz a legjobb. Igazi barátod leszek, Everett.

- Köszönöm, Marsha. Talán az lenne a legjobb, ha most mind a ketten megpróbálnánk aludni egyet.

A nő lágyan rámosolygott. Úgy nézett rá, mintha ezelőtt még sohasem látta volna őt igazán.

- De ugye ez azt is jelenti, hogy majd még inzultálhatlak, oké?

- De csak akkor, ha szokásos páratlan intelligenciáddal fűszerezed, Marsha.

- Majd igyekszem. De még egy föltétele van a barátságnak, Ev. Néhanap azért meg kell ölelnünk egymást. Amikor mindkettőnknek igazán szüksége van rá. - Lágyan a férfi fölé hajolt. - Mint most!

- ölelés? Nem tudom, igazán jó vagyok-e ölelésben.

- Csak éppen úgy, mintha birkóznánk, buta ember!

- Ezzel hozzábújt, köréfonta a karját, és erősen magához szorította. -Csak ne préseld annyira össze a szádat, és ne üss!

Kissé gyámoltalanul Scarborough is átkarolta a lányt.

- No, milyen?

- Nem rossz, doktor. De még egy kicsit gyakorolnunk kell, hogy tökéletes legyen. - Fejét csöndesen a férfi mellére hajtotta. - Én új pajtásom!

Scarborough fölsóhajtott és megadta magát annak, amit most elfogadhatott tőle. - Cimborám!