ÖTÖDIK FEJEZET

Amikor reggel hétkor megcsördült a telefon, éppen házi tornatermében szorgalmatoskodott.

Woodrow Justine kinyomta kétszáz fontos kézi súlyzóját, majd az olimpiai súlyzókat, aztán lassan leengedte őket. Érezte, amint mellizmai megfeszülnek a teher alatt. Azt is érzékelte, ahogy a tejsav fölgyülemlik a szöveteiben, és most már csak a gyújtópontot akarta elérni, azt a pillanatot, amikor az erőgyakorlatok a legnagyobb eredményt hozzák. Ez volt az a különleges trükk, amelyet az igazán kemény, deltás fiúk kiagyaltak: addig ismételd a gyakorlatot, amíg úgy érzed, nem bírod tovább, és akkor valahogy mégis folytasd! Izzasztás, halmozott erőfeszítés, a tartalékok fölégetése, számos módszer létezett, mindig ugyanazzal az eredménnyel: maximális hipertrófiával.

Ezért aztán a megcsördülő telefon szörnyen fölbosszantotta Woodrow Justine-t. Épp előző este érkezett haza egy, az ország középső vidékén eltöltött teljes, kemény hét után, és némi pihenésre, felfrissülésre vágyott. Ha a hívás nem speciális, titkos vonalán futott volna be a főhadiszállásról, a Társaság vonalán, ahogy ő nevezte - nem is válaszolt volna.

Ingerült sóhajtással elengedte a súlyzót, amely visszapottyant a Weider edzőpad kinyúló karjának bölcsőjébe, és pengő rezdüléssel helyére billent. Fölugrott, és végigszökellt edzőterme birkózószőnyeggel borított deszkapadlóján, átvágott „barlangja” szőnyegén, és az aranyhörcsögök ketrecei mellett íróasztalához sietett, ahol a három telefonkészülék egyike vörös villogással éktelenül csörömpölt.

Fölemelte a kagylót.

- Egy-egy-nulla-hat - szólt bele, az erőfeszítéstől még most is lihegve. - Reggelire banánt!

- Legjobb a Mayo - felelte egy reszelős hang. - Itt a kettes, Woody. Sajnálom, hogy megzavartalak. Megint szolgálatba kell állnod!

Csak pislogott. Tudta, hogy biztosan fontos dologról van szó, egyébként mindig elég időt adtak neki, hogy lehető legjobb formájában legyen, mikor szükségük van rá. Nem is tiltakozott, mondván: „De éppen most jöttem vissza egyheti kemény munka után.” Attól persze még így érzett. Nem, Woodrow Justine stílusa nem ilyen volt. Különben sem tudta még, milyen föladatot találtak neki. Olyasmi is lehet, ami megéri a fáradságot!

- Oké. Mi a dörgés? - A nyakába vetett törülköző csücskével letörölte a verejtéket homlokáról és halántékáról.

- Elcsíptük neked a washingtoni nemzeti reptérre induló egyórás járatot. A jegyek az LAX-nél vannak. Eligazítás és fölszerelés a reptéren. Csak az izmaidat ta az és az eszedet hozd magaddal.

- Oké, rendben - felelte megszokott, monoton hangján. - De azért megmondhatnád, mit lőcsöltek rám.

- Majd erre is sor kerül, Wood. Csak annyit: egy négyest csíptél el. Woodrow Justine mély levegőt vett, kifújta, közben kellemes bizsergés futott végig a gerincén.

Négyes kód! „Woody csemegéje”, ahogy a fiúk hívták az osztályon. Likvidálás, teljes jóváhagyással. Plusz, ha lehetséges, némi-esély egy kis előzetes szórakozásra. Értsd: kínvallatásra.

- Eegen - mondta Woody. - Eegen, rendben. Ilyesmi olyan ritkán adódik, szóval erre mindig készen állok. No és mi az ábra?

- Majd elmondom, ha ideérsz. Scarborough is benne van a dologban. Woody elvigyorodott.

- Az a senkiházi! Óriási!

- Személyesen megyek ki a randira, Woodrow, ott majd elmondok minden részletet. - Ezzel a vonal másik végén letették a kagylót, mint általában, búcsúzás nélkül. Tiszta üzlet, semmi udvariaskodás. Ez így éppen megfelelt Woodrow Justine ízlésének. Az órára’ pillantott és megállapította, hogy maradt még ideje egy pár gyakorlatra, mielőtt föl kellene készülnie az indulásra. Jó, ha az ember alaposan feltölti magát. Csőre tölt. A gépen majd lazíthat egyet, jót szunyái, aztán talpon lehet, akár egész éjszaka, ha szükséges. De először fölhúzza magát.

Csőre tölt!

Visszafelé megállt a hörcsögök kalickáinál. Conchita, a bejárónője tegnap biztosan feltöltötte a vizesüvegeket és etetőedényeket. Mindegyik ketrecben bőven volt napraforgómag, a félig rágott sárgarépa és salátalevél pedig egészen frissnek látszott. A középső kalickában Albert, Woodrow Justine legelső hörcsöge, Szuszi ükunokája vidáman sürgölődött á mókuskeréken. A középső hagyományos drótketrec volt. A bal oldali tulajdonképpen nagyobbacska üvegterrárium, ahol Justine hörcsögállományának zömét tartotta. A jobb oldali színes és bonyolult szerkezet, alagutakkal, felüljárókkal, mindenféle kupolákkal az állatkák szórakoztatására. E pillanatban huszonkét hörcsöge volt, újabb szaporulat kilátásaival, mióta Mildred teherbe esett.

Woodrow Justine szerette a hörcsögeit.

- Négyes kód, A1 - szólt a keringő példányhoz a ketrec fölé hajolva. - Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak, fiúk, de egy négyes megbízatást kaptam! Conchita majd gondot visel rátok, semmi majré.

Albert tovább nyargalt a semmibe, de a többiek közül páran felé borzolták pofaszakállukat, barna gombszemük élesen villogott elő aranyszín bundájukból. Gondűző April nagyot ásított, elővillantva éles metszőfogait. Gondűző nagyapó az egyik sarokban szunyókált papírfecni fészkében, hangosan hortyogva. Nagyapónak már itt-ott őszbe csavarodott a szakálla, de azért még igencsak elbírt egy-két fordulóval. Úgy ám, fiúk! Justine keményen ráfújt a hörcsögre, hogy fölébressze őt. Az teljesen hanyatt fordult, kivillantva hasának finom, fehér bundáját. Apró karmait védekezően fölmeresztette, tágra nyílt szeme zavarodottan bámult.

- Csak vicceltem, Nagyapó! - mormolta Justine. - Csak vicceltem. Kuncogva megfenyegette mutatóujjával hörcsögnépét, aztán könnyedén visszaszökdécselt edzőszobájába. Belekezdett egy kemény sorozatba, lábgyakorlatokkal, újabb fekvősúlyzózással, törzshajlításokkal és mélyguggolással fűszerezve a gyakorlatot.

Woodrow Justine huszonkilenc éves volt, és tizennyolc éves kora óta szolgálta az Államok kormányát, amikor a középiskola elvégeztével azonnal belépett a haditengerészethez. Első két évében teljesített kifogástalan szolgálata, mialatt elsajátított jó néhány bonyolult technikai fogást, komoly tengerészeti tudásra és fegyverismeretre tett szert, gyors előmenetelt biztosított számára. A világ jó pár forró pontján állomásozott, beleértve a Fülöp-szigeteket és Libanont is, ahol hajszál híján a levegőbe röpült, de igazi erőpróbájára Grenada megszállásakor került sor, amikor az ifjú John Wayne lelkesedésével és elszántságával rohamozta a kis Karib-tengeri szigetet. Hamarosan kopogtatott ajtaján a Központi Felderítő Ügynökség (CIA) egyik speciális részlege. Számos kihallgatás és jó csomó teszt elvégzése után Justine új minőségben, operatív CIA-ügynökként folytatta hazája szolgálatát. További féléves kiképzést követően vetették be először élesben, ahol hamarosan híre ment könyörtelen elszántságának és előre kiszámíthatatlan helyzetek megoldásában megmutatkozó különleges képességeinek. Háromévnyi első osztályú szolgálat után, nem csupán az Államokban, hanem a világ legkülönbözőbb pontjain, sikerrel elvégezve, amit viccelődve James Bond-szolgálatnak nevezett, a CIA másik „leányvállalatához” került.

Egy szigorúan titkos ágazathoz. Annyira titkos volt, hogy senki sem tudta igazán, vajon csupán ágazat-e valóban, vagy maga a törzs.

Ezek voltak a szerkesztők.

Alig újabb három év után máris segédszerkesztő volt egy „Mezei pacsirta” kódnevű speciális program kereteiben. Szigorúan titkos információk és a velük együtt járó különleges hatáskör birtokába jutott. Lubickolt az új hatalomban, és nyíltan élvezte, hogy ilyen titkokat bíznak rá. Szórakoztatta a dolog, hiszen mérsékelten pszichotikus személyiség lévén, ez tökéletesen megfelelt a világról alkotott, enyhén paranoiás előítéleteinek. Rendes kisfiúként nyelte le gyógyszereit, tűrte el a rendszeres vizsgálatokat, aminek fejében az USA kormánya megfizette, megadóztatta, és kijelölte, kiket kell megölnie. Persze minden esetben alapos okkal. Justine semmi egyéb nem volt, mint igazi hazafi. Áldozatai a demokrácia ellenségei voltak, még akkor is, ha mit sem tudtak erről. Összességében Justine Woodrow rendkívül hálás volt a hazájának és annak a bonyolult szuperhatalmi gépezetnek, amely végső soron valóban kormányozta azt. Justine veszedelmes paranoiás gyilkos volt. Ha nincs a haditengerészet és a CIA, őrült, bűnöző gyilkos lett volna belőle. A különbség rangjában, tekintélyében, fizetésében és különféle juttatásaiban öltött testet. Utóbbiakhoz tartozott a csinos külvárosi ház a kaliforniai Venice-ben, alig fél mérföldnyire a Világstadiontól. Egy szép lakás kedvenc városában: L. A. C.-ban (Los Angeles, California - ford.). A nyájas városban, ahol egy lélek sem zavarja, viszont tele van kitűnő szórakozási lehetőségekkel.

Miután végzett lerövidített edzésével (általában két-három órát dolgozott legszívesebben), Woodrow Justine lazított egy kicsit embermagasságú tükre előtt. Alakját izmosra és inasra formálta, de nem olyan dagadozóra, mint a nehézsúlyú sportolók többsége. Tökéletesen karbantartott teste kiváló teljesítményekre volt képes karate- és aikidoismereteinek birtokában. Azért kedvelte a súlyzózást, mert kiváló ellenőrzést biztosított a teste fölött. Az emberek szerint úgy nézett ki, mint Bryan Adams, a rocksztár, mindent beleértve… még himlőhelyes arcát is. Justine sejtette, hogy azt gondolják, mennyei lehetőségei birtokában, hiszen bármely plasztikai sebészeti klinika rendelkezésére állt volna, miért nem teszi rendbe a képét egy kicsit. Nem mintha határozottan torz lett volna, de valahogy mégsem illett testének egészéhez. Csak azt nem tudták, milyen fontos neki, hogy megőrizze arcának durvaságát, kamaszéveinek emlékét, amikor elborították a pattanások és a társadalom számkivetettjének érezte magát. Nem, ő emlékezni akart erre, addig dédelgetni a fájdalmát, míg bele nem mar a lelkébe. Annyi tűzzel és elszántsággal támogatta ez a tevékenységét. Meglehet, az áldozatai nem osztálytársai vagy éppen a texasi Houston külvárosából való tanárai és elöljárói voltak, de annyira hasonlítottak hozzájuk! A többi ember sem volt több a szemében, nem voltak egyebek, mint a Föld nevű latrina tetején úszkáló mocsokdarabok. Igen, a jó öreg Charlie Whitmannek igaza volt a texasi torony tetején.

Csakhogy ő nem volt olyan okos, mint Woodrow Justine! Egy paranoiás ember annyit ölhet, amennyit csak jónak lát mindaddig, amíg a törvény az ö oldalán áll.

Justine még egyszer elégedetten megszemlélte bicepszét, deltaizmát és vádliját, élvezettel szemlélve, amint a ragyogó kaliforniai napfény megcsillan verejtéktől fénylő bőrén. Szerette, amikor izzadságának pézsmaillata betölti az orrát. Érezte, amint szerszáma megmerevedik tréningnadrágjában pusztán a saját látványától, s a bizsergető vágy ösztönzésére gyöngéden meg is dörzsölte.

Eszébe villant, hogy talán fölhívhatná Conchitát. A kis pisis mindig azt leste, hogy tegyen szert még néhány pezóra. Vagy talán Candyt?

De nem, fontos feladat előtt áll, és semmi értelme valami cafkára pazarolni a puskaport az ölés napján.

- El a kezekkel, fiú! - csapott játékosan saját öklére. - Inkább egy jó hideg zuhany! Csőre kell töltened, Woodrow Justine! Ne hagyd, hogy a nyavalyás tojásaid elvegyék tőled a villám erejét.

Zuhanyozás után belehajigált néhány könnyű cuccot a repülős táskájába. Semmilyen fegyvert nem kellett magával vinnie. Épp ez volt a jó egy ilyen szerteágazó kormányzati hálózatnak végzett munkában. Mindig ott volt náluk készen minden, amire csak szüksége lehetett. Olyan tisztán járta repülőútjait, mint egy ma született bárány. És ha netán mégis valami forró cuccot kell magával vinnie, mindig mellékelnek hozzá valami engedélyt vagy fedező igazolást. Justine úgy érezte, hogy a főnökei igazán rendesen gondját viselik. És ilyen kiváló elméket szolgálni, tudván, hogy a sors szálai intelligens és nyájas kezekben futnak össze. Nos, igen, alighanem tényleg megtalálta a neki legmegfelelőbb ökológiai rést. Büszke volt rá, hogy segédszerkesztő lehet. Büszke volt rá, hogy gyilkolhat a hazájáért.

Holmiját lerakta az ajtó mellé egy Conchitának szóló cédula kíséretében. A lány majd hétfőn jön, hogy kitakarítson, megitassa és megetesse az állatkákat. Ki tudja, addig éppen még vissza is érkezhet.

Még néhány megbízatást végre kell hajtania, ezért idejében indul útnak. De van még egy dolog, amit el kell végeznie. Visszament a „barlangba”, és lekuporodott a hörcsögök ketrecei előtt.

- Helló, srácok! - szólította meg őket. - Sajnálom, hogy ilyen hamar itt kell hagyjalak benneteket, de sürgős dolgom akadt. Mind tudjátok, mivel foglalkozik apuka, nem igaz? És ez az egyik oka, hogy itt vagytok, segítenetek kell neki, oké? Nos, ki lesz a soros, ki mutatja meg, hogy szerettek?

Egyik hörcsög sem jelentkezett önként, de jó páran reagáltak a hangjára, pofaszakállukat fölborzolva és a levegőbe szaglászva. Előjöttek kicsiny világuk széléig, és kibámultak a hatalmas lényre, aki etette őket. A ketrecekből szállongott a friss Los Angeles Times, a lebomló vizelet szaga és az élet halvány illata, amely minden élőlény fölött állandóan ott lebeg. Justine teleszívta orrát az aromával, kezét az áldás mozdulatával nyújtva ki az apró teremtmények felé.

- íme! Imádjátok a ti teremtőtöket és jótevőtöket

- kezdte a szónoklatot. - Táplálótokat, atyátokat és isteneteket. Térdre előttem és hódoljatok nekem, gyermekeim, mert féltékeny isten vagyok én, aki nem tűr meg magán kívül semmilyen más istent!

A hörcsögök megremegtek. Egyikük ásított egyet, és visszatért előző foglalatosságához, egy sárgarépadarab rágcsálásához. Egy másik a szomszédos nőstényt szaglászta elmélyülten.

- Ma reggel egy kiválasztottat keresek - mormolta ez a dagadó izmú Jehova, végigpásztázva a hörcsögöket tekintetével. - Egy kiválasztottat, a szeretet rítusának bemutatására. Tudja meg mindenki közületek, hogy egy önkéntes kell nekem!

Justine néhány hosszú percig szótlanul figyelte, mint végzik megszokott tevékenységüket a kis rágcsálók. Akkor az egyik fiatal hím, Pénzes, amelyet a hátát díszítő tarka pettyek miatt nevezett el így, fölmászott a kerékre, és tornászni kezdett rajta.

- Ó! - sóhajtott föl Justine mosolyogva. - A kiválasztott. Kinyitotta a kalickát, és megállította a kereket. Odanyúlt, puhán derékon kapta Pénzest, és kiemelte a ketrecből.

Az aranyhörcsög vinnyogva és karmolászva vonaglott tiltakozásul. De amikor Justine simogatni kezdte a tarkóját, az állatka rúgkapálása alábbhagyott, megnyugodott a gazda jól ismert becézésétől.

- Jól van, nagyon jól van, gyermekem. Kedves vagy te az én szívemnek. Jer hát, s én megmutatom néked az én országomat. - Tovább cirógatva foglyát, Justine átvágott a halion, a hűvös és sötét ebédlőn, ügyet sem vetve az ízléses, modern stílusú berendezésre, és belépett a kaliforniai nap sugaraitól ragyogó konyhába. Villogott a rozsdamentes acél mosogató, csillogott a frissen vikszelt linóleum, a levegőben enyhe fenyőillat terjengett. Bár nagyon ritkán használta, mivel szívesebben étkezett valami vendéglőben, Justine példás rendben tartotta a konyhát, és föl is szerelte a legmodernebb háztartási gépekkel, a konzervnyitókat is beleértve. Konyhákkal kapcsolatos gyermekkori emlékei szívfacsaróak voltak: gáztűzhelyek és szemét, hőség és ragadós mocsok. Az ö konyhája viszont makulátlan!

- Itt vagyunk, látod? - mondta Justine, kinyitva a hűtőszekrény ajtaját. - Klassz, mi? Mennyi kaja! Hagyjuk abba ezt az „én vagyok az Isten, te vagy a szolgám” dolgot. Most már csak te vagy és én vagyok. Kérsz egy kis salátát, kölyök? Tessék, egyél.

Kinyitotta a tárolódobozt, és letépett a benne lévő salátafejről egy levelet. Visszacsukta a fedelet, majd a hörcsögöt a salátalevéllel együtt odavitte a mosogató melletti pulthoz. Letette a zöldséget és mellé az állatkát is. A riadt hörcsög párszor beleszagolt a levegőbe, aztán nekilátott a harsogó zöld levél rágcsálásának.

Justine, fejét öklére támasztva föléhajolt, úgy nézte kedvencét.

- Nagyon jó. Élvezd csak, gyermekem. - Egy pillantást vetett a mosogatóra, elmosolyodott és visszafordult. - Látod, kölyök? Így van ez. Szükségem van rád. Négyes kódjelű munkára indulóképpen. Ez aztán az izgalmas dolog, ugye? És még nem készültem föl eléggé. Dolgoztam, persze, meg össze is pakoltam, de egy hozzám hasonló legénynek… nos, másképpen kell fölkészülnie. Csőre kell töltenie! És éppen ebben segíthetsz nekem!

A hörcsög csak rágott, falatozott önfeledten, örvendezve a friss eledelnek.

- Így van jól, Pénzecském. Még egypár falatot. Jó étvágyat! Justine mély levegőt vett, és becsukta a szemét. Maga elé képzelte az embert, akit Kettes említett: dr. Everett Scarborough! Élete már jó három éve Scarborough körül forgott. Nagyon jól ismerte már. Olvasta minden könyvét, meghallgatta sok előadását. Ugyan még sohasem fogott vele kezet, szót sem váltottak egymással, de mégis Woodrow Justine nagyon jól ismerte már ezt a típust. Rámenős, büszke, vonzó, az ország láthatatlan uralkodó osztályának tagja. Már csak ezért is gyűlölte, de más oka is volt rá.

Mintha csak szamuráj módra, zen-meditációban elmerülve készítené föl a tudatát, képzeletben maga elé idézte a népszerű tudós képét.

- Scarborough - suttogta feszülten.

Egyetlen gyors mozdulattal… hihetetlen sebességre idomított reflexszel megragadta a hörcsögöt, a mosogatóhoz lépett, és a kapálódzó rágcsálót begyömöszölte a szemétgyűjtő gumipereme fölött kiálló aprítógépébe. Az állat rémülten vinnyogva tiltakozott, és próbált kimászni. Justin bal kezével félig rá tette a gégére a gumisapkáját. Jobbjával a kapcsoló után nyúlt.

- Eeegenn! - sóhajtotta, és elfordította a gombot.

A kis rágcsáló még egy utolsót visított, mielőtt beindult az őrlő. A szerkezet hörgött, köhögött, akadozott a csontokon és a szőrön, de aztán csak szétszaggatta a beléhelyezett tárgyat.

A gumikupak és a fémtorok közül egy kis vér fröccsent Justine ujjaira. Kinyújtotta a kezét, visszafordította a kapcsolót, és mélyen beszívta a mosogató fölött terjengő friss vérszagot.

Igen, most már végleg csőre töltött.

Woodrow Justine készen állt a küldetés végrehajtására.

Kész volt szembenézni dr. Everett Scarborough professzorral.