BÖDOK ZSIGMOND

MAGYAR FELTALÁLÓK A TÁVKÖZLÉS TÖRTÉNETÉBEN

ELŐSZÓ

Alig telik el nap, hogy valamelyik sajtótermékben vagy elektronikus médiában ne röppenne fel egy-egy kósza hír állítólagos földönkívüliek látogatásáról, titokzatos csészealjak megjelenéséről. Az ilyen, kizárólagosan szenzációkeltésre alkalmas álhírek azt mutatják, hogy az UFO-téma távolról sincs még kifulladóban; a bulvárlapok egyre vadabb történetekkel próbálják megtartani olvasóbázisukat, az „odaát” lakozó igazságot taglaló X-akták továbbra is osztódással szaporodnak, és a horrorisztikus elemeket is bőven felvonultató, gonosz földönkívüliekkel foglalkozó hollywoodi megafilmek is rendre kasszasikert aratnak.

Az olvasó most méltán húzhatja fel a szemöldökét, vajon miként kerül egy, a távközlés és a televíziózás történetéről szóló könyv bevezetőjébe éppen az UFO-kérdés. Frappáns válasz esetén elég lenne annyit mondanunk: hozzánk, magyarokhoz mindig is közel állt ez a világ. Hiszen köztudott, a sok száz USA-ba emigrált, elképesztően tehetséges magyar tudósainkról tartották tréfásan azt, hogy valójában marslakók. Bevezetőnk tárgyának azonban nem ez a rájuk ragasztott címke szolgáltatja az apropóját. Maga a könyv témája, azaz a híradástechnika története kapcsolódik - igaz, áttételesen - a földönkívüli civilizációkhoz.

A modern tudományos szemlélet nem tagadja, hogy a világegyetemben megfelelő körülmények mellett más bolygókon is kialakulhatott az élet. A kérdésnek könyvtárnyi irodalma van, a legmeghökkentőbb spekulációktól a tudományos érvekig, melyek mindegyike elméleti tézis marad csupán, amíg nem nyer igazolást valamelyik állítás. Az optimisták becslése szerint a mi tejútrendszerünkben akár több ezer lakott bolygó is létezhet, a pesszimistábbak ezt a számot túlzónak tartják. Szerintük az élet rendkívül ritka jelenség, elvétve alakulhatott ki az univerzumban. Az eltérő nézeteket vallók között egy kérdésben mégis van egyetértés, jelesen, hogy az irdatlan távolságok miatt az esetleges más értelmes fajok közötti kommunikáció csupán a fénysebességgel terjedő rádióhullámok által válna lehetségessé.

A földi civilizáció azáltal, hogy megteremtette a híradástechnikát (rádió, televízió), belépett abba a „galaktikus klubba”, melynek egymástól távol lévő tagjai tudomást szerezhetnek egymásról. Bolygónkat mintegy nyolcvan éve folyamatosan hagyják el elektromágneses sugárzások (rádió, televízió, radar, lézer), amelyek az elmúlt évtizedek során olyan energiákkal bocsáttatnak ki, hogy a közeli csillagok környezetéből már érzékelhetők lennének. Azaz, ha a kezdetektől számítjuk: hozzávetőlegesen 80-90 fényévnyi távolságra már eljutottak a földi adások. De ha csak az utóbbi negyedszázadot vesszük figyelembe, akkor is tucatnyi csillag térségében vehetők a földi adók elektromágneses jelei.

Ugyanebből a meggondolásból kiindulva azt gondolták a tudósok, hogy a világűrből érkező megannyi sugárzásból kiszűrhetőek azok, amelyek mesterséges eredetűek. Magyarán: értelmes civilizációk által kibocsátott rádióhullámok vehetők lennének a Föld környezetében is. A természet ugyanis nem állít elő keskeny frekvenciasávban nagy teljesítménnyel sugárzó modulált hullámokat. Frank Drake amerikai csillagász, a Green Bank-i, majd az are-cibói rádióobszervatórium vezetője vetette fel először azt a gondolatot, hogy földi rádiótávcsövekkel kiválasztott hullámtartományban figyelni kellene az égboltot és keresni az esetleges értelmes civilizációk által küldött, ill. kisugárzott jeleket. Az elgondolást tett követte, és 1960-tól az 1-10 GHz tartományú rádióspektrumban megindult a folyamatos „hallgatózás”. Napjainkban a SETI nevet viselő programban a Puerto Ricó-i Arecibo rádiótávcső által vett rádiójeleket amatőrök ezrei dolgozzák fel saját számítógépeikkel, mindeddig eredménytelenül. A világűr makacsul hallgat. De az is lehet, hogy rossz a keresés módszere, nem a megfelelő irányból várjuk a jeleket, vagy nem ismerjük fel azokat. A sikertelenség azonban egyáltalán nem jelent kudarcot, hisz kezdők vagyunk a galaktikus kommunikációban, mint ahogy a száz év előtti esetlen repülőgépek láttán sem lehetett gondolni azonnal a Naprendszert elhagyó űrszondákra.

Az éteren át történő földi távközlés még az emberiség történelméhez viszonyítva is röpke pillanatnak számít, nem beszélve a világegyetem koráról. A távíró, rádió és a televízió technikájának a kifejlesztése a földi távolságok mihamarabbi áthidalása céljából született meg, de kezünkbe adta a kulcsot, hogy egykoron értekezni tudjunk a kozmosznak egy barátságos zugában élő esetleges sorstársainkkal. Jóleső érzés, hogy a magyar nemzet fiai is derekasan helytálltak a távközlés eme legmodernebb formáinak megteremtésében.

A HÍRKÖZLÉS fejlődese AZ ÓKORTÓL NAPJAINKIG

A hírek, üzenetek lehető leggyorsabb célba juttatása minden időben létfontosságú volt, hiszen emberi sorsok, csaták és háborúk kimenetele függhetett egy-egy fontos információ időben történő megérkezésétől. Ha nem számítjuk a futárokkal küldött levelezési formát, a mai modern szóval távközlésnek nevezett üzenettovábbítás céljára hosszú évszázadokon át egyedül a hang és a fény állt rendelkezésre. A messziről jól látható helyeken, dombtetőkön, hegycsúcsokon gyújtott jelzőtűz volt az első hírtovábbító módszer, míg más terepviszonyok között (erdőségekben) értelemszerűen a hanggal történő (kiáltás, dob) üzenetváltás bizonyult előnyösebbnek. Ez utóbbi módszerről történeti forrásaink is tanúskodnak, miszerint a perzsák kiáltó emberekből álló láncolat segítségével meglepő gyorsasággal biztosították az információáramlást. Úgyszintén a perzsáknál találkozunk először optikai távjelző hálózattal, amelyről maga Arisztotelész is értekezik egyik munkájában.

A görögök ezt a módszert átvették a perzsáktól, és az általuk továbbfejlesztett változatában már a betűrendes „táviratozás” alapjait is fellelhetjük. Ennek lényege abban állt, hogy a megfelelő távolságban lévő magaslatokon és őrtornyokban tartózkodó emberek fáklyákkal jelezve adták tovább a fontos híreket. Az üzeneteket továbbítók egy táblázat segítségével „kódolták” a megfelelő szöveget. Egy 5x5-ös négyzethálóban voltak beírva az ábécé egyes betűi, és megfelelő fáklyajelekkel tudaták a „vevővel”, hogy melyik sorból hányadik betű fog következni. A betűnként rögzített üzenetet azután ez az állomás adta tovább ugyanezzel a módszerrel a sorban következő őrtoronynak. Természetesen a „táviratozásnak” e fentebb ismertetett módja csak éjjel volt alkalmazható, fényes nappal továbbra is a futárok továbbították az üzeneteket.

Az ókori jelzőrendszerek és az üzenetek továbbításának módozatai alapjában véve egészen a XIX. századig nem változtak. Igaz, a távcső feltalálásával az egyes állomások közötti távolságok növekedtek, a jelek regisztrálása könnyebbé vált és különféle optikai elemek, tükrök alkalmazásával finomodtak a jeladók, ám az alapelv maradt. Az üzenet továbbítója a szöveget továbbra is jelenként tagolta, amit a következő állomáson egybeolvastak, majd ők váltak jeladóvá a láncban következő állomás számára.

Az első gyors és jól bevált távírórendszert, a se-maphore-t (karjelzőt) Claude Chappe (17631805) francia feltaláló mutatta be 1792-ben Párizsban a nemzetgyűlésnek. Mindannak dacára, hogy ezt követően a francia forradalom zűrzavaros időszaka köszöntött be, Chappe optikai távírója sikeres karriert futott be. Az egyszerű, ám annál elmésebb szerkezet egy billenthető vízszintes rúdból, és az annak két végén elhelyezett mozgatható karokból állt. A rúd és a karok különböző kombinációjából összesen 196 pozíciót lehetett beállítani, azaz

ennyiféle jelet lehetett leolvasni róla. Az első, közel 70 kilométer hosszú kísérleti vonal Párizstól délre épült meg. A különböző magaslatokon felállított állomások egymástól általában 10-12 kilométer távolságban voltak, ezért a kezelőszemélyzet távcsővel regisztrálta a szomszédos állomás jelzéseit. Chappe távíróját nevezték először a világon telegráfnak, s a több ezer kilométer hosszú hálózatok hozzávetőlegesen az 1850-es évekig üzemeltek szerte Európában.

Claude Chappét megelőzően a pozsonyi születésű Chudy József (1753-1813) zeneszerző és karmester alkotott meg egy redőnyös optikai távírót, amelyet 1787-ben mutatott be Pozsonyban. Az ötletes szerkezetet 1792-ben a porosz király is megszemlélte. Noha a fennmaradt híradásokból tudni, hogy elnyerte a király tetszését, nem volt, aki felkarolja Chudy találmányát, így sohasem épült ki ilyen távírórendszer.

Chappe találmányán felbuzdulva a svéd Abraham Niclas Edelcrantz (1754-1821) is kidolgozott egy, a Chudy Józseféhez hasonló szekrényes optikai távjelzőt, amelyet 1794-ben mutatott be hazájában. A tízredőnyös szekrénykéből álló szerkezetével - nappal a redőnyök elütő színével, éjszaka pedig a szekrénykében elhelyezett lámpák segítségével -1024 jelkombináció volt kialakítható.

A Chappe-féle távíróval közeli rokonságot mutató szema-foros jelzőrendszert dolgozott ki Amerikában Jonathan Grout, s 1801 őszétől az Újvilágban is megindulhatott a „gépesített” üzenetközvetítés.

Azt mondanunk sem kell, hogy az itt ismertetett néhány telegráftípus mellett ezekben az években tucatszám születtek a különféle optikai és akusztikai távírók, amelyek részletes ismertetésétől terjedelmi okok miatt eltekintünk. A dicsőség, de leginkább az üzleti siker sarkallta a leleményes feltalálókat a nemritkán hóbortosabbnál hóbortosabb jelzőrendszerek megalkotására, ugyanis főként háborús időkben nyert igazolást, hogy a gyors hírtovábbítás néha többet ér az aranynál. Ám hiába koptatták a feltalálók a szabadalmi hivatalok küszöbét, Chappe távírójánál jobbat nem sikerült megalkotniuk.

Az optikai távírók kétségkívül óriási előrelépést jelentettek a futárpostával szemben, ám mégsem lehetett azt teljes egészében nélkülözni. Korlátozott látásviszonyok esetén (köd, eső, havazás) az üzenetek továbbítása továbbra is a futárok feladata maradt. A fizikusok és a kísérletező kedvű laikusok a megoldást az elektromos hatások nagy távolságba történő átvitelében látták.

Valószínűsíthető, hogy a legkorábbi ilyen sikeres átvitelt Stephan Gray (1666-1736) valósította meg - tegyük hozzá gyorsan, távolról sem a távíró kifejlesztésének szándékával. Sőt, nem is elektromos árammal, csupán elekt-

rosztatikussággal kísérletezett. Rájött, hogy a megdörzsölt üvegcső dugójába helyezett szög is elektromos hatásokat mutat, s az erre a szögre erősített vezetékkel az elektrosztatikai hatás továbbvezethető. Kastélyának kertjében több száz méterre sikerült ily módon az elektromos hatást elvezetnie.

Az elektromos távíró ügyét a villamosság fáradhatatlan és immáron halhatatlan kutatóinak nagy felfedezései lendítették előre. Közöttük is az első Alessandro Volta (1745-1827) olasz fizikus volt, aki 1800-ban feltalálta az első egyenáramú áramforrást, a róla elnevezett „Volta-oszlopot”, vagyis a réz- és ezüstkorongokból álló galvánelemet. Korszakalkotó felfedezéséért 1791-ben az angol Royal Society tagjai sorába választotta, az utókor pedig az ő tiszteletére vezette be a feszültség egységére a Volt megnevezést. Az elektromosság fizikai tulajdonságainak nagy felfedezői között a tankönyvekből is jól ismert nevek szerepelnek: Luigi Galvani

(1737-1798), Michael Faraday (1791-1867), Georg Simon Ohm (1787-1854), Charles Augustin Coulomb (1736-1806), André Marie Ampére (1775-1836). Technikai szempontból az egyik legnagyobb felfedezésnek számított az elektromágnesesség felfedezése (1820), amely Hans Christian Oersted (1777-1851) dán fizikus nevéhez fűződik. Ugyanis a távírókészülékek, a telefon, a villanymotor, a relé, a dinamó - és még oldalakon át sorolhatnánk, hányféle berendezés és gép - működése alapszik ezen a fizikai jelenségen.

Néhány kezdetleges próbálkozás után az első sikeresnek mondható „elektromos” távírót Samuel Thomas Sömmering (1755-1830) német anatómus szerkesztette meg, amely a galvánáram kémiai hatásának elvén működött.

Sömmering elektromos távírója

Meglehetősen bonyolult berendezésének lelke egy 35, savanyított vízzel töltött üvegcsőből állt, melyek mindegyikéből huzal vezetett a következő állomásra. Valójában mindegyik cső az ábécé egy-egy betűjének és az egyes számjegyeknek felelt meg, bennük pedig elektróda gyanánt aranyozott hegyű fémtűket helyezett el. Egy Volta-oszlop szolgáltatta a berendezés áramforrását, amely a kívánt betűt jelentő csőben a vízbontás elektrokémiai reakciója (elektrolízis) során buborékokat keltett. Találmányát 1809 augusztusában mutatta be a Müncheni Tudományos Akadémia tagjai előtt, akik lelkesen gratuláltak a feltalálónak a bemutató után. Az alkotására méltán büszke feltalálónak azonban kevés babér jutott találmányáért. A sűrű vezetékkötegek, a nehézkes leolvasás és a csekély, mindössze 3 kilométeres hatótávolság riasztotta a befektetőket, így a találmány megmaradt tudománytörténeti érdekességnek.

Úgy tudjuk, hogy 1825-ben a világon elsőként William Sturgeon (1783-1850) barkácsolt össze elektromágnest, ellenben a gyakorlatban is jól használható elektromágnes megszerkesztése az amerikai Joseph Henry (1797-1878) nevéhez fűződik. Ettől fogva lényegében minden adott volt ahhoz, hogy a modern távközlés meghódítsa a világot.

Nem sokkal Oersted felfedezése után nem kisebb személyiség, mint André Marie Ampére is arra adta a fejét, hogy létrehozzon egy elektromos távírórendszert. A két állomást az ábécé betűivel megegyező számú vezeték kötötte össze. Ezek mindegyike egy-egy tekercsben végződött, amelyek elé mégnestűket helyezett. Ha ki-be kapcsoláskor áram haladt át valamely vezetéken, az ott lévő mágnestű kilendült. Az elgondolás jó volt, de a gyakorlatban a matematika királyának számító német Karl Friedrich

Gauss (1777-1855) és Wilhelm Weber (1804-1891) fiatal fizikus valósította meg Göttingenben. Az ottani csillagvizsgáló - amelynek Gauss volt az igazgatója - és a mintegy másfél kilométer távolságban lévő fizikai intézet között hozták létre az első távíróvonalat, amelyben az áramlökéseket indukcióval idézték elő. A két állomást mindössze egy szál drót kötötte össze (az áramkört a föld zárta), s a mágnestű jobbra, ill. balra történő kitérésének (az áram irányától függően) két pozíciójából állították össze jelrendszerüket. 1833-ban sikerült is a „próbaüzem”, de mindkét tudós több tudományterületen is elmélyült kutatásokat folytatott, ezért a távírójuk fejlesztésére nem kívántak több energiát pazarolni, sőt, addigi eredményeiket sem helyezték szabadalmi oltalom alá.

Egészen más úton járt a távoli Szentpétervárott az orosz Pavel Lvovics Süling (1786-1837), aki tűtávírójával próbált hírnevet szerezni magának. Elektromágnesekkel működő berendezésében a hét vezetéken érkező villamos jelek hat tűt térítettek ki úgy, hogy azok mindig a megfelelő betűre mutassanak. Silling a vevőoldalon egy-egy tekercs fölé közös tengelyre ellentétes pólusaikkal egymáshoz rögzített mágnestűket helyezett - ezáltal azok nem váltak érzékennyé a Föld mágneses terére. Ellenben könnyedén kitértek, ha áram folyt a tekercsekben A Téli Palota és a Közlekedési Múzeum között megépített vonalon a próbák sikerrel zárultak, mégis elmaradt találmányának rendszerbe állítása. 1835-ben egy bonni kongresszuson is bemutatta élete nagy alkotását, és bár sikerben itt sem volt hiány, nem akadt befektető, aki felkarolta volna a jobb sorsra érdemes találmányt. Ennek talán az is oka lehetett, hogy a még nem teljes tökéletességgel szuperáló rendszerek széles körű bevezetésével vártak a tőkés társaságok. Mondhatni, türelmesen kivárták a legjobb megoldást, hisz ebben az időben a telegráfokra vonatkozó javaslatokban erős túlkínálat mutatkozott; nap mint nap kopogtattak be a szabadalmi hivatalokba kialvatlan, kissé nyúzott arcú feltalálók, hónuk alatt féltett kincseikkel.

Közéjük tartozott az indiai angol gyarmati hadsereg tisztje, William Fother-gill Cooke (1806-1879), aki ebben az időben kezdett el foglalkozni az elektromágneses elven működő távíró gondolatával. Európában tartózkodott éppen, amikor hallott a Silling-féle távíró bonni sikeréről. Az ő agyába is nyomban befészkelte magát a gondolat, hogy megszerkeszt egy elektromos távírót. Szerkezete - amelynek részletes ismertetésétől ezúttal eltekintünk -nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tanácsért az angol tudományos élet kiválóságához, Michael Faradayhez (1791-1867), az elektromágneses in

dukció felfedezőjéhez fordult. Faradaynek tudomása volt arról, hogy Charles Wheatstone (1802-1875) fizikuskollégája már jó ideje szintúgy az elektromos távíróval bajlódik, így hozzá irányította az ifjú feltalálót. Wheatstone nem örült az ajánlásnak, ugyanis saját próbálkozásai is sikertelenül végződtek, és arra a következtetésre jutott, hogy elektromágnessel nem lehet olyan jelentős vonzerőt kifejteni, amely nagy távolságban is működtetni tudna efféle szerkezetet. Ami azonban nem ment külön-külön, azt 1837-ben sikerült együttes erővel elérniük. Egymás hibáiból tanulva néhány hónap alatt összeállították az elektromos jelek továbbítására alkalmas telegráf-jukat. Ebben öt mágnestű volt elhelyezve, amelyek kitéréseiből lehetett üzenetet küldeni, mégpedig oly módon, hogy a jelzéseknek megfelelően a két tű irányának metszéspontjába eső betűket olvasták egybe. Találmányukat a Te-legraph Company komoly pénzjutalommal honorálta.

Végül elérkeztünk a világméretben is elterjedt és még ma is sok helyen használatos, elektromágneses elven működő, nagy hatótávolságú távíró feltalálójához. Samuel Finley Breese Morse (1791-1872) az Amerikai Egyesült Államokban született jómódú családban. A tehetséges fiú kora ifjúságától kezdve festőművésznek készült, s mivel anyagiakban nem szűkölködött,

1811-1815 között Angliában tanulmányozta az európai festészetet, majd 1829-től művészi előrehaladását segítendő a párizsi Louvre múzeumban kiállított híres festők műveit másolta. A reményteljes kiteljesedés és művészi karrier előtt álló férfiú 1832-ben úgy döntött, eleget tanult és visszahajózik Amerikába. A sors azonban úgy ren-

dezte, hogy a Sully nevű vitorlás postahajó fedélzetén együtt utazzon bizonyos Ch. T.

Jackson professzorral, aki - talán unaloműzésből - egy elektromágnessel szórakoztatta az utasokat. Ez a momentum döntő befolyással volt Morse későbbi életútjá-ra. Mindannak dacára, hogy Morse teljesen járatlan volt az fizikában, a Jackson professzortól látottak és hallottak alapján felvetődött benne az elektromos telegráfia gondolata, és még a hajóút során felvázolta távírójának tervrajzát, valamint kialakította pontok és vonalak kombinációjából álló első távközlő jelrendszerét.

Amint hazaérkezett, egyre kevesebbet festett, ereje nagy részét inkább találmánya megvalósítására fordította. Stílusosan szólva hosszasan ecsetelhet-

nénk a festőművészből lett „távírótechnikus” gyötrelmeit és kudarcait, amelyek végigkísérték a műszaki világban meglehetősen tájékozatlan feltalálót nagy álmának megvalósítása során. Készülékére és ábécéjére 1837-ben nyújtotta be első szabadalmát. Telegráfjának lényege az volt, hogy az adó által történt a vevő elektromágnesének a vezérlése. Egyszerűbben: egy kis kar lenyomása zárta, elengedése pedig megszakította az áramkört. Zárt áramkör esetén egy elektromágnes a vevő oldalon magához vonzott egy írószerkezetet, megszakításakor pedig egy rugó visszarántotta eredeti helyzetébe. Az írókészülék alatt egy óramű egyenletes sebességgel vitt odébb egy papírszalagot, amelyre a jelek regisztrálása történt. Mégpedig olyan formán, hogy ha nem folyt áram a vezetékben, akkor egyenes vonal, zárt áramkör esetén pedig cik-cakkos rajzolódott a papírcsíkra.

A washingtoni Kongresszus hosszú vita után 1843 márciusában 30 000 dollárt szavazott meg a Washington-Baltimore közötti távíróvonal kiépítésére, amelynek átadására 1844. május 27-én került sor. Már az első üzenetváltások során bebizonyosodott, hogy a honatyák jól döntöttek: Morse rendkívül fontos találmánnyal ajándékozta meg az emberiséget. Neve egyik percről a másikra ismertté vált az egész világon. Samuel Morse azonban nem sokáig sütkérezett a dicsőség fényében, Magnetic Telegraph Co. néven hamarosan részvénytársaságot alapított és távíróvonallal összekötötte New Yorkot Philadelphiával. Nem késlekedtek a találmány meghonosításával az európai országok sem. Később, amikor beköszöntött a szikratávírózás kora, a hanggá alakított elektromos jelekkel történő „morzézás” egészen a XX. század végéig tovább éltette Morse találmányát. Sőt, ma sem veszett ki teljesen, hiszen rádióamatőrök kedvelt foglalatossága nagy távolságú kapcsolatok megteremtése morzejelek segítségével, és elvétve ugyan, de még napjainkban is alkalmazzák a hajózásban.

Magyarországon ez első villamos távíróvonal Bécset Pozsonnyal kötötte össze, amely állami és vasútügyi céllal épült és amelyet 1847. december 26-án adtak át a távíróforgalomnak. Arról is tudomásunk van, hogy az első pozsonyi távírdász bizonyos Pawlowsky János volt, aki 1791-ben Kismartonban (Eisen-stadt) született. A további vonalak megépülését a szabadságharc eseményei késleltették, de 1850-re már elkészült a Pozsony-Érsekújvár-Eszter-gom-Vác-Pest összeköttetés is. A következő néhány évben azután egyre gyorsabb ütemben csatlakoztak a bővülő hálózatra a Monarchia nagyobb városai.

A XIX. század során a távíró fejlődésére leginkább a szerkezeti javítások voltak a jellemzőek. Arra irányultak a törekvések, hogy a hírközlés gyorsítá

sa érdekében a vevőállomáson ne az átalakításra váró jelek, hanem mindjárt az írott szöveg jelenjen meg. A gyakorlatban is jól bevált betűnyomó távírót az amerikai Da-vid Edward Hughes (1831-1900) fejlesztette ki, amely 1855-ben nyert szabadalmat és amelyet az 1868-ban Bécsben megtartott Nemzetközi Távíró Értekezlet elfogadott a nemzetközi távíróhálózatban való használatra. Telegráfjának legfontosabb alkatrésze egy acélból készült kerék volt, amelyen kidomborodva sorakoztak az ábécé betűi és a számjegyek. A vízszintes tengelyen könnyen elforduló kerék alsó része festékkel érintkezett, míg felette papírszalag feszült. Az elektromágnes mindig akkor nyomta neki a kereket a papírhoz, amikor éppen a telegrafált szöveg megfelelő betűje volt legfelül. Ehhez természetesen elengedhetetlen volt az adó és a vevő tökéletes szinkronizálása, ami akkoriban még komoly műszaki vív-

mánynak számított. A készülék kezelését nagymértékben könnyítette, hogy zongorabillentyűkhöz hasonló klaviatúrán gépelte a távírdász a továbbítandó szöveget.

Ugyancsak a táviratozás gyorsítását szolgálta a multiplex távíró bevezetése, ami egyetlen vonalon egyidejűleg több távirat küldését tette lehetővé. Még jobb megoldásnak bizonyultak az automatikus távírókészülék; ezen a téren nekünk magyaroknak is van büszkélkedni valónk. A világ leggyorsabb távíróját alkotta meg ugyanis Pollák Antal és Virág József, sajnos éppen ez lett a találmány veszte. Olyan jól sikerült, hogy az akkori táviratforgalom mellett nem akadt postahivatal, amely ki tudta volna használni kapacitását, ezért nem is került sor tömeggyártásukra. A magyar technikatörténetben rendhagyónak egyáltalán nem számító esemény megérdemli, hogy külön fejezetet szenteljünk neki könyvünkben.

Mialatt azonban sokan még jelentős energiákat fektettek az európai és északamerikai kontinenst behálózó telegráfvonalak és a hozzájuk tartozó készülékeik tökéletesítésével, néhányan már egészen új utakon jártak. Azt vették a fejükbe, hogy vezetéken próbálják meg továbbítani az emberi hangot. Bizonyára a tisztelt olvasók már kitalálták, hogy az alábbiakban a telefon feltalálásról lesz szó. E rövid összefoglalóban viszont elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor is egy megkövesedett hiedelmet kell szétoszlassunk. Mindenki úgy tudja, hogy a telefon Alexander Graham Bell (1847-1922) találmánya, pedig a tények mást mondanak. De haladjunk csak szépen sorjában.

Akik otthon voltak a fizikában, jól tudták, hogy a hang nem más, mint a levegő rezgése. Sőt ezt a rezgést néhány rugalmas anyag képes átvenni és továbbítani. Tudomásunk szerint a sokak által az angol Leonardónak tartott Robert Hooke (1635-1703) végzett 1667-ben olyan kísérletet, amely során dróttal összekötött két fémdoboz segítségével mintegy másfél kilométeres távolságba tudott hangot közvetíteni.

1854-ben Charles Bourseul (1829-1912) francia mérnök a hang vezetéken történő átvitelének lehetséges módjáról jelentetett meg egy rövidke értekezést. Írásában azt fejtegette, ahogyan a távírók betűjelei, éppúgy

a hang is átvihető a vezetéken, ha az elektromos jeleket a hangrezgések ütemében továbbítjuk. Azt vetette fel, hogy ha egy membránra beszélünk, amelynek rezgése egy áramkört szakít meg és zár, hangunk újra visszaalakítható hanghullámokká, akár nagy távolságban is. Szép és igaz gondolat, kár, hogy Bourseul nem jutott tovább elméleti felvetésén.

Nem így a német Philip Reis (1834-1874), aki Bourseul után mindössze pár évvel, 1860-ban valósította meg a francia mérnök gondolatait. A korabeli leírások szerint Reis egy állati

fülből kipreparált dobhártyára ragasztott egy parányi fémlapocskát, s mindezt úgy helyezte el készülékében, hogy egy kis tű érintse a fémlapot. A galvánelem egyik sarkát a tűhöz, a másikat a vezetéken keresztül a vevőhöz csatlakoztatta, a vezetékpár másik ágát pedig összekötötte a fémlappal. A vevőkészülék valójában egy elektromágnes volt, amely az adóoldalon történő áramszaggatásnak megfelelően hol magához vonzott, hol pedig elengedett egy rugalmas acéllemezt. Az elvben és a kivitelezésben szinte nem találni hibát, csak azt, hogy egyedi hangok ezzel a módszerrel valóban továbbíthatók, de az emberi hang sokféle frekvencia keveréke, és annak továbbvitele így csak erősen korlátozott mértékben lehetséges.

Az eddigi technikatörténeti munkákban a fentiek után rendszerint Alexander Graham Bell munkásságát mint a működőképes telefon feltalálóját szokták méltatni. A legújabb kutatások azonban feltárták, hogy ez a magát közel másfél évszázadig tartó állítás technikatörténeti tévhit. A működőképes telefont ugyanis közel húsz évvel Bell előtt az olasz Antonio Meucci (1808-1896) találta fel.

Meucci meglehetősen érdekes személyiség volt. Tudni róla, hogy kivételesen művelt egyénisége nem társult menedzseri képességekkel, olasz anyanyelvén kívül képtelen volt más nyelvet elsajátítani, és szoros barátság fűzte Garibaldihoz, az olasz szabadságharcoshoz. 1808 áprilisában született a Firenzéhez közeli San Ferdianóban, mérnöki tanulmányait Firenzében végezte. A Teatro della Pergola színházban dolgozott színpadi technikusként 1835-ig, majd elvállalta a kubai Teatro Tacon in Havana színház színpadmesteri állását. Meuccit minden technikai újdonság érdekelte, és szabadideje nagy részét a hozzáférhető szakirodalom tanulmányozásával, valamint kísérletezésekkel töltötte. Különösen a villamosság érdekelte. Maga is rájött a galvanizálás egy új eljárására, és kifejlesztett egy elektromos áramütésen alapuló gyógykezelési módszert, amellyel nagy népszerűségre tett szert Havannában.

Meucci 1850-ben átköltözött az Államokba. Ekkor már kísérleteinek köszönhetően tisztában volt azzal, hogy a hang vezetéken át továbbítható, így amikor felesége 1855-ben részlegesen megbénult, a könnyebb kommunikáció végett lakásuk helyiségeit telefonos vezetékkel hálózta be. Anyagi támogatást remélve 1860-ban bemutatót szervezett találmánya megismertetése céljából, a New York-i olasz bevándorlók helyi lapjában pedig cikket közölt telefonjáról. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Amikor Meucci New Yorkból éppen hazafelé tartott, felrobbant az utasszállító gőzhajó, s komoly égési sérülésekkel őt is kórházba szállították. Ahogy az már lenni szokott, a baj nem jár egyedül: felépülése után hazatérve, otthon az a hír fogadta, hogy felesége a kísérletei eszközeit és telefonjának mintapéldányait 6 dollárért eladta egy ócskásnak. Meucci éjt nappallá téve dolgozott, hogy újból elkészítse készülékének mintapéldányát. 1871. december 28-án egy ún. caveat beadványt juttatott el a szabadalmi hivatalhoz, amelyben jelezte, hogy hamarosan szabadalmat kér telefontalálmányára. (A caveat-tal a találmányok körüli elsőbbségi vitákat igyekeztek elkerülni.) Ez ugyan sikerült neki, ellenben arra már nem maradt pénze, hogy a 250 dolláros szabadalmi illetéket befizesse. Summa summarum, így történhetett meg, hogy Alexander Graham Bell 1876. február 14-én bejelentett találmányát tekintették hosszú időn át az első

telefonos szabadalomnak, tulajdonosát pedig a telefon feltalálójának. (A dolog pikantériájához tartozik még, hogy Bell szabadalmi bejelentése mindössze két órával előzte meg az amerikai Elisha Gray bejelentését hasonló készülékre.) A Bell-féle telefon adó- és vevőrésze egy állandó mágnest is tartalmazó elektromágneses vasmag előtt mozgó membránból állt, melyet mind dinamikus mikrofonként, mind hallgatóként lehetett használni.

Meucci tiltakozni próbált, de nem sikerült igazát kivívnia és még a caveat sem segített. Szegényen halt meg 1889-ben. Az

utókor azonban elégtételt szolgáltatott számára. 2002. június 15-én az Egyesült Államok Kongresszusa hivatalosan is elismerte Meucci elsőbbségét a telefontalálmányra.

Az első telefonok meglehetősen rossz minőségben közvetítették az emberi hangot, a megoldás azonban nem váratott sokáig magára. A minden idők legnagyobb feltalálójaként tisztelt Thomas Alva Edison (1847-1931) ezt a problémát is megoldotta. O fedezte fel, hogy az emberi hang átalakítására és reprodukálására a legmegfelelőbb a szénmikrofon. Mukö-désének az az alapja, hogy a hang létrejöttének közelében nyomásingadozások keletkeznek. A mikrofonban nagy finomságú szénpor (grafit) található, amelynek az a tulajdonsága, hogy külső nyomásváltozás hatására megváltozik a villamos ellenállása. A szénporhoz egy membránlemez van csatolva, amely jól érzékeli a hanghullám keltette nyomásváltozásokat, és megfelelő ütemben követi annak rezgését. A grafitszemcsék pedig a nyomásváltozások hatására összenyomódnak vagy kitágulnak, és ugyanilyen ritmusban változik villamos ellenállásuk is. Azaz ha a mikrofonra feszültséget kapcsolunk, akkor változni fog a rajta átfolyó áram is. Edison találmányával egyúttal egyetlen készülékbe, de különválasztva került a beszélő és a hallgató mikrofon.

Megszületett tehát az eszköz, amely által beszélő hanggal lehetett nagy távolságba értekezni; a telefon azonban akkor kezdett tömeges méretekben elterjedni, amikor az egyes állomások mindegyike tudott a másikkal beszélni, azaz feltalálták a telefonközpontot. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak hazánkfiának, Puskás TiVADARnak (1845-1893) is. Puskás kezdetben távíróközpontot tervezett, de amikor tudomására jutott Bell találmánya, rögtön tudta, hogy a jövő a telefonközponté. Kapcsolatba lépett Edisonnal (vele később baráti és munkatársi viszonyba került), akinek laboratóriumában és anyagi támogatásával kifejlesztett egy telefonközpontot a hozzá tartozó kapcsolószekrénnyel. Vele egy időben többen is dolgoztak ezen a problémán. A világ első, Bostonban átadott telefonközpontját Edwin Thomas Holmes tervezte, amely lehetővé tette, hogy egy betörésjelző rendszer előfizetői a központtal és egymással is beszélhessenek. A nagyközönség céljaira üzembe helyezett telefonközpontot 1878 januárjában adták az amerikai New Havenben.

A telefonközpontok elterjedésével új korszak nyílott a távközlésben, de a

telefon-összeköttetés még mindig csak helyhez kötött állomások között valósulhatott meg. A hajók, repülőgépek vagy mozgó katonai alakulatok közötti összeköttetés továbbra is megoldatlan maradt.

A drótnélküli távírózás korszakát Hein-rich Hertz (1857-1894) indította el, aki 1888-ban felfedezte az elektromágneses hullámokat. Két fémgömböt szikrainduktor sarkaival kötött össze, és amikor a gömbök között szikra pattant, a tőle nem messzire lévő kohérer (hullámfogó; kételektródás, fémreszeléket tartalmazó üvegcső) jelezte a keletkező elektromágneses hullámot, éspedig azáltal, hogy szikrázás közben vezet-

te az elektromos áramot. A világraszóló felfedezést követően számosan kezdtek el foglalkozni ezen hullámok természetével, észlelésével és természetesen hasznosításával.

A technika históriájával foglalkozó művekben ennél a fejezetnél rendszerint az orosz Alexander Popov (1859-1906) és az olasz Guglielmo Marconi (1874-1937) sikeres kísérleteit tárgyalják, amelyek során elektromágneses hullámokkal tudtak távolsági jelátvitelt megvalósítani. Mint azonban látni fogjuk, ez a régi forgatókönyv is alapos korrekcióra szorul. Ugyanis jóval megelőzve Marconit és Popovot egy amerikai fogorvos, bizonyos Mahlon Loo-mis (1826-1886) tudósok és kongresszusi képviselők jelenlétében már 1866 októberében sikeres bemutatót tartott drótnélküli telegráfjával. Kísérletét Virginiában hajtotta végre két, egymástól 14 mérföld távolságban lévő hegycsúcson elhelyezett antennája segítségével. Találmányára az Amerikai Szabadalmi Hivatal 1872. július 30-án adott 129.971 iktatószámmal ellátott szabadalmi oltalmat „A telegráfozás tökéletesítése” néven. Mindez 22 évvel azelőtt történt, hogy Hertz felfedezte az elektromágneses hullámokat. A sikert Loomisnak nem sikerült anyagilag kiaknáznia. Szélhámosok környékezték meg, egy Loomis Aerial Telegraph Company elnevezésű leendő társaságnak a megalapítására vették rá, ám az összegyűlt 50 000 dolláros tőke hamarosan szőrén-szálán eltűnt. Csalódottan, állandó bírói zaklatások közt hunyt el 1886-ban a nyugat-virginiai Terra Altában.

A sorban a horvát származású Nikola Tesla (1856-1929) zseniális feltalálót illik említenünk, aki többek között Budapesten is dolgozott a Puskás-féle televonvállalatnál. Tesla kivándorolt Amerikába, és 1893-ban sikeres kísér-

leteket folytatott a drótnélküli rádiójával.

Eredményeit és vázlatait a drótnélküli teleg-ráfról publikálta, és feltehetően ezeket Mar-coni is olvasta (ezt élete végéig tagadta).

Tesla 1895-ben már készen állt arra, hogy nagyszabású bemutatót tartson, amikor szerencsétlenségére laboratóriuma, összes műszerével és berendezésével együtt porrá égett. Készülékét csak 1897-ban tudta szabadalmaztatni az USA-ban, míg Marconi egy évvel korábban kapott berendezésére szabadalmat Londonban. Egyértelmű azonban, hogy vázrajza csaknem azonos a Tesla által három évvel korábban publikált tervrajzával.

Tesla nevéhez több tucat nagy jelentőségű elektrotechnikai találmány fűződik, ennek ellenére 1909-ben kissé igazságtalanul Marconi kapta a fizikai No-bel-díjat. Tény viszont, hogy Marconinak sikerült először Európa (Skócia partjaitól) és Kanada között „áthidalni” szikratávírójával az Atlanti-óceánt, 1901. december 1-jén. Teslával és Marconival egy sorban kell említenünk Po-povot, aki az orosz tudományos élet képviselői előtt több ízben beszámolt kutatásairól, de részletek csak később derültek ki, mivel a katonai hatóságok titokban kívánták tartani ezeket az eredményeket. És ha már itt tartunk, említést kell tennünk a magyar Károly Iréneusz JózsEFről, aki Marconi és Popov előtt már sikeres szikratávíró-kapcsolatot teremtett Nagyváradon. A tudós premontrei pap megérdemli, hogy külön fejezetben szóljunk róla. John Stone (1869-1943) szintén a korai rádiózás úttörői között szerepel, aki annak tökéletesítéshez is jelentős mértékben hozzájárult. Akárcsak Jozef Murgas (18641929), szlovák származású, Amerikába emigrált pap, akit a beszéd drótnélküli teleg-rafálásának úttörőjeként tart számon a technikatörténet.

Ahogy azt tapasztalhatta a tisztelt olvasó, a fentiekben számtalan alkalommal neveztük szikratávírónak a drótnélküli „rádiógráfokat”. Érthető, hisz akkoriban csak szikrakisüléssel tudtak rádióhullámokat előállítani. Ennek azonban nagy hátránya, hogy általuk csak elektromos impulzusok továbbíthatók, emberi hang nem. Továbbá ezek a hullámok csillapodnak (lecsengenek) és a távolsággal rohamosan gyengülnek. A rádiózásban döntő momentum volt az elektroncső feltalálása, amellyel csillapítatlan rezgések kelthetők - ezzel az emberi beszéd is továbbíthatóvá vált az éterben. Az elektroncső ugyanis szabályos, folyamatos elektromágneses rezgést (rádióhullámot) tud előállítani. A rezgés erőssége hanghullámokkal, ill. a hanghullámokat felfogó mikrofon áramával változtatható, amit modulálásnak nevezünk. A kisugárzott rádióhullámot a vevő antennája felfogja, majd a készülék a fejhallgatójában vagy hangszóróban ismét hanggá alakítja. A kételektródás rádiócsőre (dióda) John Ambrose Fleming (1849-1945) kapott szabadalmat 1905-ben. Nem sokkal később a diódát Lee De Forest (1873-1961) továbbfejlesztette, mégpedig úgy, hogy a Fleming-csőbe rácsot épített. Ez lett a trióda, ami valójában egy háromelektródás cső. Ennek a lényege az, hogy ha a beépített rácsra váltakozva pozitív és negatív feszültséget kapcsolunk, a váltakozó villamos tér hol felgyorsítja, hol lefékezi a katódtól az anód felé áramló elektronokat, ezáltal az anódáram nagysága is változik. Forest audionnak nevezte találmányát, amely óriási mértékben segítette elő az elektroncsöves adók és vevők továbbfejlesztését. Szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy Forest előtt a magyar Gáti Béla (1873-?) 1904-ben szabadalmaztatta Angliában telefonreléjét, amely már tartalmazta a trióda három lényeges alkatrészét: az izzókatódot, az anódot és a segédelektródát. Ez azonban még gyenge elektronkibocsátást eredményezett. Lényegesen jobb lett az elektronemisszió abban az elektroncsőben, amelybe Arthur Wehnelt (1871-1944) oxikatód találmánya került beépítésre. Ezt követően alkotta meg Forest a triódát, amely forradalmasította a rádiótechnikát.

Az első, nyilvánosságnak szánt kísérleti rádióadás 1906-ban valósult meg az Egyesült Államokban, az első rendszeres rádióközvetítés pedig 1920. no

vember 2-án indult meg a pittsburghi KDKA rádióállomáson. Az angol BBC 1922-ben kezdte el rendszeres rádióadásait sugározni, Magyarországon pedig 1925-től indult meg a rádiózás. Magyarország viszont azzal büszkélkedhetett, hogy a rádió ősének tekinthető telefonhírmondó 1893. február 15-étől állt a nagyközönség rendelkezésére, egészen 1925-ig, amikor egybeolvadt a Magyar Rádióval.

A XX. század elejétől a rádiózás rohamos fejlődésnek indult, megalapítva egyben az elektronika és a távközlés külön ágazatát, nem beszélve arról, hogy minderre hatalmas ipar épült. A rádiózás a virágkorát élte, sokasodtak a rádióadók, a detektoros és csöves készülékek, az éterben számtalan frekvencián utazott a zene és az emberi hang. Már csak a hozzájuk tartozó kép hiányzott. De már nem kellett sokáig várni, hogy az emberiségnek a távolbalátás vágya is teljesüljön, ez azonban a távközlés történetének egy másik fejezete.

CHUDY JÓZSEF

(1753-1813)

A színháztörténet úgy tartja számon, hogy a jeles zongoraművész, zeneszerző és karmester, Chudy József az első magyar opera, a Pikkó hertzeg és Jutka Per-zsi szerzője. A hírközlés történetével foglalkozó alapos és átfogó munkákban viszont a korai optikai és akusztikai távírók megalkotói között bukkan elő a neve. Ez a tény annál is figyelemreméltóbb, mivel Chudy találmánya öt évvel megelőzte Chappe szemaforos távjelzőjét. Indokolt tehát, hogy személyével és találmányával e könyv lapjain is foglalkozzunk.

Chudy József 1753. június 14-én látta meg a napvilágot Pozsonyban. Gyermekkoráról és tanulóéveiről sajnos semmit sem tudunk, a fellelhető forrásokból mindössze az derül ki, hogy a pozsonyi színházban 1779-ben nagy tetszést aratott egyik szerzeménye, 1785-1788 között Erdődy János gróf pozsonyi és galgóci színházainak volt karmestere, 1790-től pedig a budai német színháznál és a magyar színtársulatnál volt dirigens. A korabeli sajtóból tudni, hogy több zeneművét is nagy sikerrel játszották, sajnos ezek egyike sem maradt fenn.

Már sohasem lesz kideríthető, mi vezetett egy sikeres zeneszerzőt arra gondolatra, hogy optikai és akusztikai távjelzőt fundáljon ki. Tény viszont, hogy 1787-ben Pozsonyban - noha semmilyen korábbi minta vagy hasonló elgondolás nem lehetett ismeretes előtte - egy különösen elmés és felettébb logikus távírószerkezetet tervezett meg, amelynek leírását 1792-ben jelentette meg Budán Beschreibung eines Telegraphs, welcher im Jahr 1787 zu Pressburg

Chudy optikai távírójának ábécéje

in Ungarn ist entdeckt worden címen. A feltaláló neve a mindössze tizenöt oldalas füzetke címlapján nem szerepel, csak az előszó végén fedi fel magát a szerző. A tartalmi rész két fejezetből áll, egyikben az optikai, a másikban pedig az akusztikai távjelzőjét írja le. Az optikai telegráfja valójában egy közönséges szekrényből áll, amelyben egy sorban, egymástól egyforma távolságban öt ke-A Buda szó különféle távírási jegyekkel    rek ablak van vágva. Az

ablakokban - amelyek mindegyike redőnnyel

zárható, ill. nyitható - fényforrás (lámpa, fáklya) van elhelyezve. A redőnyökkel tetszés szerint lehet az egyes szekrénykékben a fényforrást láthatóvá tenni, ill. elzárni, miáltal összesen 32 féle variáció alakítható ki. Értelemszerűen az ABC minden egyes betűje öt elemből állt, azaz a kivilágított és a sötéten maradt ablakok különféle kombinációi jelölték azokat. A mellékelt ábrán Chudy József leírása alapján rekonstruálta a feltaláló által kigondolt távjelző ABC-jét Lósy-Schmidt Ede 1931-ben. A telegráf érdekessége, hogy számokat, nagybetűket és öt írásjelet (pont, vessző, pontosvessző, kérdőjel, kettőspont) is lehetett általa jelezni. Ha mind az öt ablak világított, azt jelentette a szomszéd állomás számára, hogy távirat küldése következik, azaz egyfajta hívójelként szolgált. A táviratok rögzítésére Chudy előnyomtatott űrlapokat javasol, ahová a távírdásznak elegendő volt a sötét ablakok helyzetét egy rövid függőleges vonással bejelölni, majd az üzenet végeztével kikódolni a megfelelő betűket és egybeolvasni a szöveget. Módszerének szemléltetésére a Buda szót hozza fel példának könyvében.

Nem kevésbé érdekes az akusztikai, azaz hangjelzésen alalpuló jelzőrendszere, amely rossz látási viszonyok esetén lett volna használatos. Ennek két típusát is felvázolta. Az egyikben dobot, a másikban pedig harangot javasol

alkalmazni. Az elsőben egy mély és egy magasabb hangú dob adja a jelzést, éspedig hasonló tagolásban, mint az optikai távíró esetében. Azaz, öt hangjelből állt egy betű; analóg módon a kivilágított ablaknak a magas hang, a sötétnek pedig a mély hang felelt meg. Az ütések azonos időközökben történnek, csak az egyes betűk között van valamivel hosszabb szünet, hogy azok jól elkülöníthetők legyenek.

A haranggal történő távjelzésre csak egy harang szolgált. A jelrendszer pontosan megegyezik a fent ismertetettel, csakhogy a sötét ablaknak egy harangütés, a kivilágítottnak pedig gyors egymásutáni két ütés felelt meg.

Chudy József 1787-ben több főrangú személy előtt is bemutatta távjelzőkészülékének modelljét, sajnos minden eredmény nélkül. 1792 vagy 1793 nyarán Potsdamban a porosz király is megtekintette a telegráfot, aki a fáma szerint nagy tetszéssel fogadta a találmányt. Azonban ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a gyakorlatban is megépüljön a Chudy-féle távíróhálózat. Pedig Chudy József találmányának népszerűsítése érdekében még operát is szerzett Der Telegraph, oder die Fernschreibmaschine címmel, amelyet Budán és Pesten is bemutattak.

A távíróról ezután már nem lehetett hallani, csak a Vereinigte Ofner und Pester Zeitung említi meg 1806. évfolyamának hasábjain. Ekkoriban mutatta be ugyanis Berlinben a párizsi vakok intézetének igazgatója, Haüy Valentin saját akusztikus távíróját, a lap pedig a hír közlésén túl méltatta Chudy e téren elért eredményeit is.

Chudy további életéről csak azt tudni, hogy 1813. március 4-én hunyt el Pesten. A távírók korai feltalálói között legalább mi magyarok szorítsunk számára helyet. Sem rajta, sem a találmánya ötletességén nem múlott, hogy nem lett belőle valós sikertörténet.

KÁROLY IRÉNEUSZ JÓZSEF

(1854-1929)

Külön könyvet kellene egyszer írni azokról a magyar találmányokról, amelyek alapötletei honfitársaink fejéből pattantak ki, de kedvező fogadtatás híján hamvába holtak. Közülük számos példát hozhatnánk fel, amelyek megelőzték korukat, és nem értették meg őket a szakmai körök legkiválóbbjai sem, azután voltak olyanok is, amelyeket az ipar fantáziátlan képviselői nem mertek gyártani, de a legtöbbjük a feltalálók naivságán bukott meg: maguk sem hitték, hogy korszakalkotóan új dolgot találtak fel: nem tették közhírré a szakfolyóiratokban, elmulasztották szabadalmaztatásukat vagy egyszerűen felhagytak forradalmian új szerzeményük kidolgozásával. Néhány év múlva a mások által újból felismert törvényszerűség, megszerkesztett gépezet sikert és hírnevet szerzett feltalálójának. A dicsőség immáron az övéké, az ő nevük szerepel lexikonok, tankönyvek lapjain. Elegendő, ha néhány kiragadott példát hozunk fel állításunk igazolására: Jedlik Ányos kontra Werner von Siemens (dinamó, villanymotor), Preysz Móric kontra Louis Pasteur (pasztőrözés), Lánczos Kornél kontra Erwin Schrödinger (hullámegyenletek), Gál Sándor kontra Ernest Lawrence (ciklotron), Frank Gábor kontra Godfrey Newbold Hounsfield (CT-rétegfelvétel) Selényi Pál kontra Chester F. Carl-son (fénymásoló), Festetics Imre kontra Johann Gregor Mendel (öröklődéstan), Vágó Pál kontra Drexler (robotrepülő), Fonó Albert (repülőgépek sugárhajtása)... és még sorolhatnánk hosszasan egészen Bolyai János térgeometriájának fundamentális téziseiig. Ebbe a sorba illeszthető Károly Iré-neusz József drótnélkküli telegráfja, mely találmányával Guglielmo Marconi előtt végzett sikeres kísérleteket. Fent nevezett hazánkfiát haláláig mardos-ta a bűntudat, hogy felismerését nem publikálta azonnal és nem hazája dicsőségét szolgálta ez a korszakalkotó találmány. Mondjuk mindezt annak a tudatában és annak ellenére, hogy a legújabb kutatások fényében vélhetően az amerikai Mahlon Loomis (1826-1886) valósított meg legelőször szikratávírós kapcsolatot 1868-ban.

Károly Iréneusz József 1854. március 6-án született Gönc községben. Az elemi iskola elvégzését követően a kassai premontrei gimnáziumba jelentkezett, ahol 16 évesen felvételét kérte a kegyes tanítói rendbe.

Az érettségi után egy darabig Selmecbányán tanítóskodott, majd 1875-ben belépett a jászóvári premontrei rendbe, és felvette az Iréneusz nevet. Teológiai tanulmányait az innsbrucki egyetemen fejezte be, majd a kolozsvári egyetemen szerzett tanári képesítést matematika, fizika, földrajz és filozófia tárgyakra.

1880-ban kinevezték a rend nagyváradi főgimnáziumának tanárává és a fizikai szertár őrévé. Jobb helyre nem is kerülhetett volna, ugyanis a szertár gazdagon fel volt szerelve elektromos eszközökkel, ami megfelelő hátteret biztosított a kísérletező hajlamú fiatalembernek.

Károly Iréneusz József az elektromos hullámokkal az 1890-es években kezdett el foglalkozni, és sikerült szikrakisülések hatását mintegy 35 méter távolságban kimutatni. Ezután fogott hozzá 1895 nyarának elején a drótnélküli szikratávíró-kísérletekhez. Az adóállomás a nyugalomba vonult pap tanárok lakóhelyéül szolgáló váradszentmártoni premontrei rendházában volt, a vevőállomást pedig a nagyváradi tüdőszanatórium feletti dombtetőn helyezte el. Az adó és a vevő közötti távolság hozzávetőlegesen 10 kilométer volt. A szikratávíró jeleit észlelték és a sikeres kísérlet után Károly Iréneusz József úgy döntött, hogy nyári szabadsága után fogja publikálni eredményeit, azonban máig sem ismert okoknál fogva ezzel tovább késlekedett. Az olasz Guglielmo Marconi 1895 szeptemberében úgyszintén sikeres szikratávírós kísérleteinek örülhetett, s 1896. június 2-án benyújtotta az angliai szabadalmi hivatalhoz találmányának szabadalmi kérvényét. Azt azonnal elfogadták, s az elsőség kérdése végleg eldöntetett. Károly Iréneusz Józseffel és Marco-nival egy időben, a távoli Oroszországban Alexander Popov is ugyanarra az eredményre jutott szikratávírójával, s mivel ő minderről beszámolt az Orosz Fizikai-Kémiai Társulat ülésén, a tudománytörténet Marconit és Popovot tartja a elektromos távíró feltalálójának. Meg kell, hogy valljuk, Károly Iréneusz Józsefről egy szó sem esik ilyen tárgyú munkákban. Sajnálatos tény, de a legtöbb magyar technikatörténeti tanulmányokban sem említik e jelentős eredményét.

1895-ben történt egy másik nagy horderejű felfedezés is a világban. Ebben az évben fedezte fel ugyanis Wilhelm Conrad Röntgen (1845-1923) a róla elnevezett sugarakat, amelyről az első tudósítás 1895. december 28-án látott napvilágot, az első újsághír pedig 1896. január 5-én a bécsi Presse hasábjain. A korabeli magyar tudományos élet pezsgését és színvonalát mutatja az az elképesztő gyorsaság, ahogy a honi tudósok reagáltak a szenzációs felfedezés hírére. Tudomásunk szerint Klupathy Jenő (1861-1931) készített elsőként röntgenfelvételt, mégpedig Eötvös Loránd kezéről, s már 1896. január 16-án beszámolt sikeres kísérleteiről. Ezzel a skót Swington után a világon másodikként ismételte meg Röntgen kísérletét. Kiss Károly (1868-1914), a fizikai kémia magántanára pedig a világ egyik első röntgenlaboratóriumát hozta létre 1896. február 8-án (!) Budapesten az Állami Üvegtechnikai Intézet helyiségeiben.

A mai viszonyokat ismerve csodálkozásra adhat okot, hogy akkoriban a jelesebb magyar középiskolák tanárai között számosan nemcsak oktatták tár-

gyaikat, hanem a tudományos élet aktív közszereplői is voltak. Saját kutatásokat végeztek, de figyelemmel követték a világban folyó új felfedezéseket is. Ennek volt köszönhető, hogy Röntgent követően frissiben létrehoztak magyarországi középiskolákban is demonstrációs céllal röntgenlaboratóriumokat. Pozsonyban Dohnányi Frigyes (a híres zongoraművész, Dohnányi Ernő édesapja), Nagyváradon pedig Károly Iréneusz József alakított ki legelsőként röntgenezésre alkalmas laboratóriumot saját középiskolájában. A nagyváradi premontrei gimnázium fizikai szertárában 1882 óta volt egy Crookes-féle kisülési cső (magától érthetődően!), amellyel Károly Iréneusz a kísérleteit végezte. Előbb állati, majd emberi csontokon végzett kísérleteiről a Tiszántúl című nagyváradi napilap is beszámolt. Előrelátását dicséri, hogy rábeszélte Nagyvárad előkelőségeit, gyűjtsenek össze annyi pénzt, amennyiből egy jól felszerelt röntgenlaboratóriumot lehet felállítani. Terve hamarosan megvalósult, s Nagyvárad városa az elsők között volt, ahol gyógyászati célból korszerű röntgenlaboratórium kezdhette meg működését.

Károly Iréneusz József nemes emberi tulajdonságokkal és kiváló pedagógiai erényekkel rendelkezett, diákjai valósággal rajongtak érte.

1916-ban önerőből 2500 koronás alapítványt tett fizikai tanulóversenyek megindítására. Az általa indított tanulóversenyeken nem kisebb egyéniségek nyertek díjat, mint Teller Ede és Szilárd Leó.

A trianoni békediktátum következményeként Nagyváradot is Romániához csatolták, s rövidesen megkezdődött a magyar iskolák ellehetetlenítése. Ez a sors jutott a nagyváradi premontrei gimnáziumnak, majd a rendnek is. A pap tanító többször felemelte szavát a magyar iskolákat sújtó hátrányos megkülönböztetések miatt, de akárcsak másutt Erdélyben, ott is pusztába kiáltott szó maradt.

Károly Iréneusz József 1929. március 13-án hunyt el Nagyváradon. A váradolaszi temetőben temették el, majd annak megszüntetésekor exhumált hamvait a premontrei templom kriptájába, sírkövét a templom oldalfalához helyezték át.

Tudományos elhivatottságával egybeforrt hazaszeretete olyan emberi jellemként magasodik fölénk, amely mintaképül szolgálhat minden világba induló ifjú előtt.

HOLLÓS JÓZSEF

(1862-?)

A villamosság elvén működő telegráfia műszaki fejlesztői között viszonylag kevés magyar névvel találkozni. A legismertebb kétségkívül a Pollák Antal és Virág József duó, akik a maguk korában a világ leggyorsabb távíróját szerkesztették meg. A találmány sorsáról e könyvben is bőven esik szó, ám a magyar technikatörténet alig emlegeti Hollós Józsefet, aki pedig a Mor-se-féle és a Hughes-féle távírókon való újításaival méltán kiérdemelné a nagyobb figyelmet. Emellett e jeles férfiú jelentősen hozzájárult Magyarország távírórendszerének a modernizációjához is.

Hollós József magánéletéről, halálának időpontjáról és körülményeiről meglehetősen hiányosak az ismereteink. Amit tudni, hogy Hollós József 1862. december 2-án született, de a helyszínt illetően ellentmondanak a források: Györköt (ilyen település öt is van) és Gyönköt adják meg. Hollós József élete akkor kezd ismertté válni, amikor 1885-ben a budapesti Műegyetemen megszerzi gépészmérnöki diplomáját. Nem sokkal ezután a Magyar Posta igazgatóságára került, ahol a pécsi kirendeltség távíró- és távbeszélő-hálózatának műszaki felügyeletét látta el. Állomáshelye gyakran változott, miközben vonalépítési munkálatokat irányított, távbeszélőközpontokat modernizált és bővített, valamint több új központ létesítésében vett részt. Eközben nem feledkezett meg saját továbbképzéséről sem, a chicagói világkiállítás magyar küldöttségének tagjaként alapos tanulmányozás alá vette az amerikai távíró- és távbeszélő-hálózatot. Erről nemcsak részletes beszámolót írt Ba-

ross Gábor miniszternek, hanem tapasztalatait egy könyvecskében összefoglalva meg is jelentette. Azt mondanunk sem kell, hogy az Amerikában tapasztalt előnyös megoldásokat a hazai távíró-szolgáltatásban is hasznosította.

Hollós József első jelentős fejlesztése egy duplex üzemű (egyidejűleg több távírdász tudott táviratot küldeni és fogadni) távírórendszer kidolgozása volt, amelyet 1899-től bevezettek a forgalmasabb magyar vonalakon. A következő éven ugyanez megvalósult a távbeszélő-hálózatban is. Az új berendezésekkel a távíróvonalokon lényegesen gyorsabbá vált a forgalom, így gazdaságosabb lett a kihasználásuk is. A teljesen magyar fejlesztés olyan kifogástalannak bizonyult, hogy azt több környező országban rendszeresítették. Hollós alapos ember volt, a magyar telegráfiában végrehajtott nagyszabású átalakítást annak rendje és módja szerint könyvben leírva is megjelentette, amely nemcsak technikatörténeti szempontból jelentős kútfő, hanem fontos kordokumentum is. Hollós ezzel egy időben a Morse-féle és a Hughes-féle távírók némely hiányosságait felismerve nekifogott azok tökéletesítésének.

Az addigi, percenként mintegy 25 betű továbbítására képes Morse-rend-szerű távírógépek működéséhez viszonylag nagy üzemfeszültségre volt szükség, elsősorban a vezetékek ellenállásából származó veszteségek, valamint a mágneses jelfogó és írószerkezet rugóerői legyőzése miatt. Hollós felismerte, hogy a távíróforgalom jelentős része bizonyos települések vonzáskörzetében összpontosul, és ilyen esetekben kiiktatható a rendszerből a jelfogó (amely a nagy távolságból érkező, ezért jelentősen legyengülő jeleknek a felerősítését szolgálja a Morse-írógépre való csatlakoztatásuk előtt). A kapcsolás egyszerűsödésén alapuló módosított Morse-írógépet nevezzük Hollós-féle távírógépnek.

A másik újítása a nagy forgalmú távíróvonalakon használatos, közvetlenül betűnyomó Hughes-féle távírógépre vonatkozott. Ennél a típusnál a legfontosabb alkatrész az adóban és a vevőben egymással szinkronban forgó betűtárcsa. Az adóoldalon gépelt szöveg a vevőoldalon jelenik meg, amennyiben a két betűkerék azonos szögsebességgel forog, ugyanis a nyomtatást jelző áramimpulzus ugyanannál a betűnél nyomja a kereket a papírhoz a vevőol-

dalon is. A Hughes-féle távíró percenként mintegy 60 betű továbbítására volt képes, hátrányt jelentett viszont a betűkerekek forgásának szinkronizálása. Ezt Hollós újításáig mechanikus fordulatszám-szabályozóval igyekeztek biztosítani, ami egy folyamatosan leereszkedő, 60 kg tömegű súllyal működött. Ezt a távírdásznak („leggyakrabban póstáskisasszonyoknak”) néhány percenként egy lábbal működő mechanizmussal kellett kb. 70 cm-re felemelnie. A magyar mérnök elektromos fordulatszabályozóval helyettesítette a mechani-kusat, s ezáltal nemcsak a távíró kezelése vált egyszerűbbé, hanem egyenletesebbé és megbízhatóbbá vált a működése is. Ez a továbbfejlesztett berendezés mint Hughes-Hollós távíró vonult be a technikatörténetbe. Hollós e két fontos műszaki alkotását az Újítások a távírókészülékek hajtó-müvén, valamint a Hughes és Morse készülék villamos szerkezetén című könyvében írta le részletesen.

Műszaki talentumának, szervezői képességeinek és jellemes emberi vonásainak köszönhetően pályája is töretlenül ívelt felfelé. 1896-ban a Posta és Távír-da Vezérigazgatóság főmérnöke, majd műszaki igazgatója lett, 1918-ban pedig kinevezték a magyar postaigazgatás vezérigazgatójává. Hollós József igazságos, de kemény és határozott fellépésű emberként látta el feladatait, amire nagy szükség is volt az első világháború végén fellépő kaotikus állapotok, majd a Tanácsköztársaság ugyancsak zűrzavaros időszakában, amikor erélyesen kellett fellépni a népbiztosok, politikai megbízottak siserehadának intézkedéseivel és túlkapásaival szemben. Határozottságának és diplomáciai érzékének köszönhetően sikerült a román megszálló csapatok ragadozóitól megmenteni számtalan műszaki létesítmény és a Nemzeti Múzeum kifosztását is.

Intézkedései, szókimondása révén sok érzékeny húr rezdült, s ez lett az oka annak, hogy a fehérterror idején méltatlan támadások érték. S noha kötelességeinek teljesítésében nem találtak kivetnivalót, belefáradva a folyamatos áskálódásokba, nyugdíjaztatását kérte. Az akkori gyakorlatot ismerve, szokatlan módon - közszolgálata alatt kifejtett kiváló szakszerű működéséért köszönettel - fogadták el lemondását.

Hollós József halálának körülményeiről semmi biztosat nem tudni. Némelyek szerint a második világháború alatt internálótáborba hurcolták, és többé nem lehetett hallani felőle. Mások azt állítják, hogy túlvészelte Budapest ostromát, s idős emberként hunyt el. Nem tudni. Alkotó élete, emberi helytállása a nehéz történelmi időkben a mai utódoknak is tanulság és példa. Tanuljunk hát belőle!

A POLLÁK-VIRÁG-FÉLE GYORSTÁVÍRÓ

A tudománytörténet bővelkedik olyan találmányokban, amelyek tömeggyártására azért nem került sor, mert nem ismerték fel jelentőségüket vagy színvonalukkal a kor igényeit messze meghaladták, azaz a jól ismert szófordulattal: megelőzték a korukat. Sok találmány sorsát a háborús viszonyok pecsételték meg, de az sem számított ritkaságnak, hogy a konkurrens cégek gazdasági megfontolásból ellehetetlenítették a műszaki alkotás bevezetését. Mi most egy olyan magyar fejlesztésű berendezésről szólunk, amellyel sem elkészültekor, sem pedig utána évtizedekig s emmilyen más készülék nem volt versenyképes, mégsem állították rendszerbe. Hihetetlenül hangzik, de a Pollák-Virág-féle gyorstávíró túl jóra sikerült.

A XIX-XX. század fordulóján a legelterjedtebb telegráfiai rendszer a jól bevált Morse-féle távíró volt, amelyen az első prototípus óta számos szerkezeti változtatást hajtottak végre. A távíróvonalokon lévő forgalom gyorsítása érdekében először az ún. multiplex módszert vezették be, ami egyetlen vonal egyidejű használatának lehetőségét jelentette több távírász számára. Ezt úgy oldották meg, hogy mindegyik távírász vonala egy sebesen forgó koronghoz csatlakozott, amelyen megfelelő módon érintkezők voltak kiképezve. Amikor a korong érintkezője zárta az egyes vonalakat, az onnét érkező jeleknek vált szabaddá az útjuk. A korong olyan sebesen forgott, hogy az adást folyamatosan többen is végezhették egyszerre, ugyanakkor a jelek nem olvadtak egybe. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb tért hódítottak az automatikus távírók, ugyanis a táviratozás sebességét „kopogtató” morzézással a mégoly rátermett távírász sem volt képes bizonyos határon túl növelni (ez a betűk és a számok keverékéből álló szöveg esetén nagyjából 120-130 jel percenként). A közlemény szövegét először lyukszalagra vitték, amit azután az automatikus távírógépben nagy sebességgel futtattak. A

gép a lyukakon át érintkezőkkel „olvasta” a szöveget, s az egyes jeleknek megfelelően adott áramimpulzusokat a vezetékbe. A táviratozás függetlenné vált a táv-írásztól, lényegesen javult a vonalak kihasználtsága és a szövegek is hibamentesebbek lettek. Ilyen rendszerű volt a Wheatstone-táv-író, amely óránként mintegy hat-nyolcezer szó továbbítására volt képes.

Ekkor lépett a színre remek találmányával két magyar, Pollák Antal és Virág József, akik berendezésükkel egy nagyságrenddel növelni tudták a táviratozás sebességét.

Pollák Antal 1865. március 29-én született Szentesen. Öt gimnáziumi év elvégzése után tanulmányait a grazi kereskedelmi és ipari akadémián folytatta. Annak elvégzése után először a fiumei kőolajfinomítóban dolgozott, majd gabonakereskedéssel kezdett el foglalkozni. Annyi bizonyos, hogy igencsak kitűnt azon kollégái közül, akik a gabona el-adásával-vételével keresték kenyerüket, mert az üzletre csak a délelőttjeit szentelte.

Délutánonként - aho-

gyan önéletrajzában írta - „folytattam fizikai, különösen optikai, elektrotechnikai és vegyészeti továbbképzésemet. Este pedig csillagászkodtam a saját készítményu, nagyobb méretű távcsővel”. Ez így ment éveken át, amíg 1895-ben kezébe nem került egy könyv, amely a jövő várható műszaki csodáival foglalkozott. Ebben szó volt a távolbalátó készülékről (televízió) is, ami nyomban messzire repítette képzeletét. Komoly előképzettsége volt már az idevágó tárgyakból, és azt is tudta, hogy a képet előbb pontjaira kell bontani a továbbítása előtt. Azonmód nekilátott egy képátvivő, általa teleau-tográfnak nevezett szerkezet megtervezésének. Arra gondolt, hogy telefonmembránra parányi tükröt erősít, az erre bocsátott fénysugár pedig egy vele szemben lévő ernyő nyílásán a rezgéseknek megfelelően átjut, vagy mellette szétszóródik. Nem kellett sokat töprengenie ahhoz, hogy rájöjjön, még egy parányi kép továbbításához is legalább 40 telefonra és ugyanennyi vonalra lenne szüksége. Viszont az ötlet nem rossz, ha írásnak telegráfiai úton történő továbbküldésében hasznosítja azt. Ehhez még az kellett, hogy a fénypont leheletfinom elmozdulásait fotográfiai úton fényérzékeny papírszalagra rögzítse. Pollák készülékének alapjait ugyan elvben lefektette, de tovább nem foglalkozott az üggyel. Minderről azonban részletesen beszámolt Vozáry Pál műkedvelő csillagász barátjának, aki valamilyen sugallattól vezérelve erről cikket közölt a Szegedi Naplóban. A szóban forgó rövid ismertetőt átvette a Wiener Extrablatt újság, ennek köszönhetően olvashattak arról Bécsben is. Az érdekesnek tűnő találmány felkeltette néhány bécsi üzletember érdeklődését, és Pollákot meghívták a Monarchia fővárosába. A tárgyalást megállapodás követte, amelyben az állt, hogy Pollák Antal komoly pénzösszeg fejében vállalja találmánya megszerkesztését.

Pollák Antal elsősorban elméleti szakember volt, a gépi konstrukciókhoz keveset konyított. Barátjai tanácsát megfogadva felkereste Virág József gépészmérnököt, az időben szabadalmi bírót, hogy együttes erővel alkossák meg a nem csekély anyagi hozadékkal kecsegtető távírómasinát.

Virág József 1870-ben született a Brassó vármegyei Földváron. Középiskoláit Brassóban és Kolozsvárott végezte, majd a budapesti Műegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. Nem sokkal ezután a Magyar Szabadalmi Hivatal albírójává nevezték ki. 1898-tól Pollák Antallal együtt állt neki a feladat műszaki megvalósításának. Azt mindjárt az elején felismerték, hogy a megépítésre váró szerkezet az eredeti ötlet szerint képek továbbítására nem alkalmas, ezért kizárólag a te-legráfiában való hasznosíthatóságára összpontosítottak. A lényeg nem változott: a membránra ragasztott pici tükör a ráeső fénysugarakat a morzejelek rezgéseit követve fényérzékeny papírra vetítette. Erről maga Pollák így írt: „...a sötétkamrában levő fényérzékeny papírra eső fénypontot úgy kell mozgatni, hogy ha a tükör, amely a fénypontot alkotó fénysugarat a papírra vetíti, nem rezeg, akkor a fénypont egyenes sorokat hozzon a papírra, melyek a papír egyenletes lefelé való továbbvitele következtében egymás alá esnek. Ha már most a tükör rezeg, akkor a sorvonaltól felfelé vagy lefelé való mozgásánál üres vonal helyett, fel- és lefelé irányuló hullámvonal keletkezzék, amelyek egyike a Morse-írás pontját, a másik a vonást jelentheti. Ha pedig a tükröt a fel- és lefelé való kitéréssel egyidejűleg jobbra és balra is tudjuk mozgatni, akkor ezeknek a mozgásoknak kellő megválasztásával bármiféle görbe vonalat, tehát kurzív írást is írhatunk a fényérzékeny papírra és készen van az olvasható írást szolgáltató gyorstávíró. ”

A készülék kipróbálására 1899 tavaszán került sor, mégpedig az Egyesült Villamossági Rt (ahol a gép készült) és a szegedi távírda között, amely során óránkénti 80-100 ezer szót sikerült továbbítaniuk. Nem árt elismételni, hogy a Wheatstone automata távíró ugyanennyi idő alatt mindössze 6-8 ezer szó továbbítására volt képes. A feltalálók ezután szánták rá magukat találmányuk nyilvános bemutatására a Magyar Mérnök és Építész Egyletben 1899 májusában. A siker nem maradt el, a jelenlévők hangosan ünnepelték a feltalálókat, maga Eötvös Loránd is személyesen gratulált nekik.

Még ugyanazon év szeptemberében próbálták ki a közel 1000 kilométer hosszúságú Budapest-Berlin vonalon, amely során óránként mintegy 70 ezer szavas sebességet sikerült elérniük. A német és az egész európai sajtó áradozott, a technika csodájaként emlegették a két magyar távíró-instrumentumát. Küszöbön állt a világsiker. A következő demonstrációra Amerikában került sor, novemberben. A Chicago-Miwaukee vonalon először 80 ezer szavas sebességet értek el, majd fokozták a tempót és mindenki megdöbbenésére 122, sőt 140 ezer szó/óra sebességet értek el. A Guardian Trust Co. chicagói bank két és fél millió dollárt ajánlott a találmányért.

Szakértők tanácsára átalakították berendezésüket, éspedig oly módon, hogy az már ne morzejeleket, hanem mindenki által könnyen olvasható folyóírást továbbítson. Ez korszakalkotó előrelépés volt. Az átalakított Pol-lák-Virág-féle gyorstávíró 40 ezer folyóírásos szót volt képes továbbítani óránként. Elismerésben, szakmai sikerben ezúttal sem volt hiány, de 1901-től kezdtek rosszra fordulni a dolgok.

A chicagói bank csődöt jelentett, és közölte a feltalálókkal, hogy nem tudja a szerződésben vállalt kötelezettségeit teljesíteni. Ez lett volna a kisebbik baj. 1901. október 4-én, mindössze 31 éves korában vakbélgyulladásban váratlanul elhunyt Virág József.

A találmány sorsára még ez sem lett volna döntő befolyással, hiszen a legújabb változat ekkor már készen volt, ám a következő évben a nagy sikerű Budapest-Pozsony közötti vonalon történő újabb reprezentáció után „a magyar postaigazgatás a magyar igazgatás területén nincs két olyan hivatal, melynek forgalma ily nagy teljesítőképességű berendezést még csak rövid ideig is munkával elláthatna” indoklással elzárkózott a Pollák-Virág-táv-író rendszerbe állításától. A Magyar Tudományos Akadémia viszont 1903-ban Wahrmann-díjjal tüntette ki a feltalálókat (Virág értelemszerűen posztumusz díjként) „a Pollák-Virág-féle betűíró gyorstelegráf zseniális műszaki alkotás, amely jelentőségére nézve nem áll hátrébb Marconi találmányánál” elismeréssel.

1904-ban bemutatták egy londoni kiállításon, ahol osztatlan sikert aratott. Marconi, a drótnélküli távíró atyja is kipróbálta és a következő táviratot adta le a gyorstávírón: „Pollák találmányát csodatalálmánynak találtam.”

Európában elsőként Németországot kezdte érdekelni a magyar találmány. A készüléket megvásárolták s a Berlin-Frankfurt vonalon megkezdődött rendszeres üzemeltetése. Azonban valószínűleg kihasználatlansága miatt ott is megszüntették, s a készüléket leszerelték. Az egyetlen eredeti Pollák-Vi-rág-féle távírókészülék ma a Deutsches Museumban található. Itt még mindig nem ért véget a jobb sorsra érdemes találmány kálváriája. Franciaországban olyan sikert aratott, hogy a hivatalos francia közlönyben az elnök dekrétumot adott ki, amely elrendelte az összes francia távíróvonalon való üzembe helyezését. Pollák örömmel vette a hírt és Franciaországba költözött, ahol a Société Générale de Télégraphie Rapide néven alakult részvénytársaság műszaki igazgatója lett.

Ahogy ebben a történetben már oly sokszor, a sors ezúttal is közbeszólt. Kitört az első világháború, Pollákot mint ellenséges állam polgárát kiutasították az országból, vállalatát felszámolták, értékeit lefoglalták.

A háború után sem a politikai, sem a gazdasági helyzet nem kedvezett annak, hogy Pollák Antal sikerre vigye találmányuk ügyét. 1934-ben könyvet jelentetett meg a zseniálisnak méltán nevezhető találmányról 40 000 szó óránként. Másfél évtizedes küzdelem a Pollák-Virág-féle gyorstávíró gyakorlatba állításáért címmel. Érdemes a szerző szavaiból idéznünk: „A Pollák-Virág-fé-le gyorstávíró első nyilvános bemutatása 1899-ben volt. Még ma (1934) sincs olyan készülék - bár azóta 35 év telt el -, amely egyszerűség, biztosság, gyorsaság dolgában a mienket megközelítené. Betűíró készülékünk óránként 40 000 szót továbbít. A ma használatos rendszerek alig tizedrészét érik el ennek a teljesítőképességnek. A Creed-féle távíró óránként hatezer szót tesz át a másik állomásra, de perforált szalag alakjában, amiről a szöveget egy másik szalag segélyével és átfordítógéppel olvasható írásra kell átváltoztatni. Mégis úgy látszik, hogy a gyorstávíró még túl korán született, még nincs szükség ilyen nagy teljesítőképességű készülékre.”

A Pollák-Virág-féle távíró olyan világcsúcsot állított fel, amelyet fél évszázadig képtelenek voltak megdönteni, sajnos azonban csak a technikatörténet kuriózumainak számát gyarapította.

Pollák Antal 1943. március 30-án halt meg Budapesten. A Híradástechnikai Tudományos Egyesület 1960-ban Pollák Antal és Virág József emlékére Pollák-Virág-díj elnevezéssel díjat alapított.

PUSKÁS TIVADAR

(1845-1893)

Puskás Tivadar legismertebb feltalálóink egyike, akiről elsősorban azt tudja a közvélemény, hogy a telefonhírmondó létrehozója és a telefonközpont feltalálója. Ez utóbbi azonban tévhit, akárcsak az, hogy Szent-Györgyi Albert a C-vitamin feltalálója. A francia Francois Dumont 1851-ben, tehát még a telefon feltalálása előtt szabadalmi oltalmat kapott az elektromos távíró „központosítására”, és amelyet az Universal Private Telegraph társaság már 1865-től alkalmazott. Az azonban elvitathatatlan tény, hogy elsőként Puskás vetette fel a telefonközpont ötletét, amit azután sikerrel meg is valósított.

Puskás Tivadar ősei a székelyföldi Csíkból települtek át Szatmárba, ahol nagyapja Felsőbánya főbírája lett. Apja székely ezermester volt, aki meglehetősen váltakozó sikerrel fogott bele különféle vállalkozásokba. Tivadar már Budapesten született, 1844. szeptember 17-én. Felsőfokú tanulmányait a bécsi Theresianumban kezdte el, de apja halála után a család nehéz anyagi helyzete miatt tanulmányait 1865-ban abbahagyta. Megélhetés után kellett néznie, de odahaza nem talált olyan munkát, amely tartósan megfelelt volna érdeklődésének, másrészt többre hivatottnak érezte magát. Elhatározta, hogy külföldön próbál szerencsét, ehhez azonban meg kellett tanulnia angolul. A nyelvtanulásnak felettébb eredeti módját választotta: fél fejéről leborotvál-tatta haját, hogy ne tudjon az utcán mutatkozni. Önmaga teremtette szobafogságában mindössze fél év kellett ahhoz, hogy megfelelő szinten elsajátítsa az angol nyelvet. Angliába hajózott, ahol viszonylag hamar állást kapott annál a Brothers Woaring cégnél, amely a magyarországi északkeleti vasutat építette. A vasútépítő társaság képviselőjeként visszakerült Magyarországra, amely állást egészen az építkezés befejeztéig látott el. Ekkor megvált az angol társaságtól és következő állomáshelyéül a korlátlan lehetőségek földjét, Amerikát választotta. Colorado államban földet vásárolt azzal a szándékkal, hogy ezüst- és aranybányákat nyisson, de ez a vállalkozása végül kudarccal végződött. Amerikai tartózkodása alatt ismerkedett meg a vezetékes távíróval, és arra a gondolatra jutott, hogy egy központból több érdekelt fél összekapcsolásával számottevően bővülne a hálózat és az állomások közötti kapcsolatteremtés lehetősége. Ilyen központot sikerült létrehoznia Brüsszelben, amelynek sikere az ő hírnevét is megalapozta.

Puskás sietve visszautazott Amerikába, ahonnan Európába is eljutott annak a híre, hogy Bell feltalálta a telefont (ahogyan erről már korábban szóltunk, valójában Antonio Meuccinak tulajdonítható ez a találmány), Edison

pedig tökéletesítette azt. Puskás előrelátását dicséri, hogy mindjárt meglátta ebben az eszközben az ígéretes lehetőséget, de mivel üzletember volt, az új technikai eszköz elterjesztése mellett bizonyára az ezzel járó jelentős anyagi haszonra is gondolt. Tudta, hogy a távíróközpontok helyett telefonközpontokat kell létrehoznia. Felkereste Edisont a New York melletti laboratóriumában (Menlo-park) és meggyőzte a minden idők legnagyobb feltalálójának tartott férfiút a telefonközpontok fontosságáról. Edison

- aki ekkortájt leginkább a fonográffal volt elfoglalva - elfogadta Puskás érveit, és beleegyezett abba, hogy az ő laboratóriumában valósítsa meg telefonközpont-ötletét. Az igazat megvallva, a zseniális Edison nem nagyon bízott a telefon jövőjében. Erről ő maga így írt: „En a magam részéről kezdetben nem láttam egyebet a telefonban, mint valami újabb távírófélét, amelynek révén egyik állomásról a másikra híreket lehet továbbítani. Amerikában a telefon eredetileg csak arra lett volna hivatva, hogy pótolja azokat a távírókészülékeket, amelyek a tőzsdei érdekek miatt bizonyos számra csökkentek. Puskás volt az, aki kifejtette azt a tervet, hogy a telefont a nagy nyilvánosság részére is hozzáférhetővé kell tennünk. Olyan központot tervezett, amelybe tetszésszerinti-szá-mú előfizető kapcsolható be és amelynél a beszélgetéseket a telefonközpont alkalmazottai irányítanák.”

Időközben Edison és Puskás között szoros barátság alakult ki, olyannyira, hogy Edison megbízta őt a fonográfja és más szabadalmak értékesítésének európai képviseletével. Puskás először Londonban tartott fonográfbemutatókat, majd székhelyét Párizsba tette át, ahol mindamellett az első francia telefonhálózat és -központ építési munkáit is irányította. Az üzlet kezdett beindulni, a teendők is megsokasodtak, ezért Ferenc öccsét - aki huszár főhadnagyként szolgált a Monarchia hadseregében - magához hívatta, és rábírta a katonaság elhagyására. Beavatta őt a telefónia rejtelmeibe, és Edison jóváhagyásával megbízta egy budapesti telefonközpont létesítésével és a telefonhálózat hazai kiépítésével. Puskás Ferenc jó szervezőnek bizonyult. 1881 májusában át is adták a világ hatodik telefonközpontját Budapesten, az akkori Fürdő (ma József Attila) utcában. 1882-ben nyomtatták ki az első telefonkönyvet, és ettől az évtől az ország minden nagyvárosába lehetett már telefonálni.

Puskás Tivadar 1879-ben az Edison Társaság igazgatósági tagja lett, a francia fővárosban szabadalmak értékesítésére ügynökséget nyitott, villanymotorral kormányozható léghajókísérleteket folytatott, és nagy feltűnést keltve mindenhová villamos fiakkerrel utazott. 1880-ban Londonban házasságot kötött a még Kolozsvárott megismert Vetter von Lillien Sophie grófnővel. Társadalmi rangját mutatja, hogy egyik házassági tanújuk a walesi herceg, a későbbi VII. Edward angol király lett.

Puskás Tivadar nyugtalan lélek volt, mindenbe belefogott, amiben fantáziát látott vagy amiből anyagi hasznot remélt. Az erdélyi Abrudbányán bányát vásárolt, de nem jöttek be számításai, majd Zsibón olajbányászatba kezdett, ám a próbafúrások itt sem hozták meg a várt eredményt. Ezt követően szabadalmaztatott egy irányított robbantási módszert, amelyet felajánlott a Al-Duna (Vaskapu) szabályozásakor. Az ötlete kiváló volt, javaslatával azonban nem foglalkoztak érdemben. Mai ismereteink birtokában viszont elmondható, hogy Puskás figyelemre méltó detonációs eljárása a mai millsze-kundumos robbantás előfutárának tekinthető.

Nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, Puskás Tivadar regényes élete Jókai tollára lett volna illő.

Puskás legnagyobb s egyben legsikeresebb ötlete kétségkívül a rádió ősének tekinthető telefonhírmondó volt. Erről itt részletesen nem szólunk, ugyanis e valóban forradalmian új hírközlő eszközről, amely ráadásul magyar specialitás is, megérdemli, hogy külön fejezetben írjunk. Személyes sorsának tragédiája, hogy nem tudta élvezni alkotásának gyümölcsét. Alkotó időszakának csúcsait járta, amikor túlhajszolt szervezete - egy hónappal azután, hogy megkezdte adását a telefonhírmondó -, 1893. március 16-án felmondta a szolgálatot. Végső nyughelyet a Kerepesi temető művész parcellájában kapott.

„EGY ÚJSÁG, AMIT NEM ÍRNAK,

DE MONDANAK”

- A TELEFONHÍRMONDÓ TÖRTÉNETE

„...Egy újság, amit nem írnak, de mondanak; - újság, amit nem kell olvasni, csak hallgatni, újság, amit nem naponként vagy hetenként adnak ki, hanem óráról órára - folyton, reggeltől estig. [...] Aki tudni akarja, hogy mi az újság, az melléje ül, leakasztja a kagylókat. Se szól, se kérdez, se csenget - csak hallgat. Egyebet úgysem tehet, mert a két hallgatókagylóból özönlik a hír, szakadatlanul. Minden órában egy új kiadás, vagy ha úgy tetszik, hírmondás. Ha életre való az eszme, akkor rövid időn belül átalakítja az egész hírlapirodalmat hír-mondolattá..”. (Hét, 1893. 143. o.)

„Egy hete annak, hogy valami izgalmas inger, lázzá fokozódó kíváncsiság lepte meg Budapest közönségét. Egy rejtélyes szó jár szájról szájra, mese - mely megvalósult, régen megírt regény, mely most kezdődik. A beszélőújság, a Telefonhírmondó ez, melyet képekben mutatunk be. A közönséget elsősorban bizonyára az érdekli, hogy micsoda eszköz segítségével hallgathatja meg azt az újságot, melyet nem írnak, hanem mondanak. A Telefonhírmondó Vállalat egy arasznyi nagyságú falapot állít előfizetőinek lakására, mely szobadísznek is beillik. Két drót vezet az utcáról e laphoz, melyen két hallgatókagyló lóg, melyek örökösen öntik a hírt reggel 9 órától este 9 óráig. A közönség tudja azt, hogy minden órában kap egy új kiadást, melyet óránkint annyiszor ismételnek meg, ahányszor az egy órában lehetséges. így az előfizető óránként csak egyszer kénytelen a hallgatókészüléket a füléhez tenni, mert bármikor jön az óra leforgása alatt, mindig meghallhatja az egész kiadást, csak akkor teszi le a hallgatókat, amikor ismétlést hall az érdeklődő. A híreket egy külön e célra rendezett nagy szerkesztőség állítja össze, melynek élén Virág Béla és Déri Gyula hírlapírók állanak. A szerkesztőség, mely a Magyar u. 6. sz. alatt van, örökös nyüzsgést mutat. Mint a méhkasra, rajzanak be és ki a tudósítók és dolgozzák fel a munkatársak a beérkezett táviratokat, híreket és külföldi újságokat. Egy külön terem arra szolgál, hogy telefon útján érintkezzék a szerkesztőség a külvilággal. Kilenc telefon áll a tudósítók és a gyorsírók rendelkezésére. Külön összeköttetésben van a szerkesztőség a képviselőházzal és külön telefonvonal közvetíti a börzetudósításokat. Az így beérkezett híreket feldolgozva és szépen leírva megkapják a felolvasók, akik felváltva olvassák fel az e célra szánt készülékek előtt egy e célra berendezett szobában a kiadásokat. Ez a szoba van összekötve az egész várossal és egy felolvasó hangját egyszerre 100-150 ezer ember meghallgathatja, sőt, ami több, nemcsak Budapesten hallhatjuk, hanem külföldön is. Puskás Tivadar, aki e zseniális találmányt tette, vasárnap délután a kereskedelmi miniszter szívességéből a Hírmondóhoz csatolta az állami telefon győri, bécsi, grazi, trieszti és brün-ni állomásait, ahol a Hírmondó felolvasását a legkitűnőbben hallották. Fal-kenhayn osztrák miniszter is érdeklődött e kiváló magyar találmány iránt és a bécsi képviselőház hallgatta a felolvasását több osztrák képviselő társaságában, akik mindnyájan el voltak ragadtatva. A bécsieknek csak az fáj, hogy ez a találmány magyar, és hogy Budapesten lépett először életbe. Budapest ezzel megelőzte az egész világot...” (Ország-Világ, 1893. 157. o.)

„Beszélgető hírlap. Új és érdekes hírlapvállalat indult meg a fővárosban, mely a gőz meg a nyomdai szerek helyett a villámot meg a drótot fogadta szolgálatába. A napi hírszolgáltatást, amit a sajtó a szedők egész nagy seregének, a különféle gépeknek és az öntőműhelybeli ólomtárgyaknak külön mesterséget tevő alkalmazásával végez, az új hírlapvállalat a villám és a drót alkalmazásával végzi. Puskás Tivadarnak, a budapesti telefonhálózat mesterének és a nagynevű Edison egykori munkatársának jutott az eszébe a század három legsikeresebb találmánya, a gőz, a villám és az újságíró közül a két utóbbi erejét úgy egyesíteni, hogy közreműködésükkel a közönség óráról órára értesüljön mindenről, ami a világon történik. Az előfizetők nem kapnak lapot, csak egy könyv alakú cserfadarabot a szobájuk falára, amely az új vállalat szerkesztőségével drótkapcsolatban áll, s amelyen két hallgatókészülék függ. Ennek a hallgatókészüléknek a segítségével a t. olvasó - nem olvasók, hanem hallgatók - reggel 9 órától este 9 óráig, óráról órára friss híreket és ezen kívül vasárnaponként felolvasásokat, szavalatokat, éneket és muzsikát hallgathatnak. Mert a Telefonhírmondónak, ahogyan az új vállalatot nevezik, nemcsak a hírszolgáltatás, hanem a szépirodalom és művészet kultiválása is benne van a programjában. A jelesebb írók szépirodalmi produktumait a szerzők előadásában hallgathatja a közönség, s lehet eset arra is, hogy valamely világhírű művésznő vagy művész dalaiban, hegedű- vagy zongorajátékában a Telefonhírmondó hallgatói hamarabb gyönyörködhetnek, mint a színházak közönsége. A híreket arra szerződtetett alkalmas orgánumok mintegy elbeszélgetik, interjúk esetén pedig, ha az illető nevezetes férfiú a szerkesztőségbe fölfárad, természetben kapják az előfizetők a tudósító kérdéseit, meg az arra adott válaszokat is.

A budapesti telefonhírmondó mintájára a feltaláló a világ összes nagyobb városába be akarja vezetni a hírszolgáltatásnak ezt a módját, a beszélgetőhírlapot, amely valóban igen gyors és csakugyan kellemes módja az eseményekről való értesülésnek.” (Egyetértés, 1893. február 17.)

„Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, mely páratlan a világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul.” - ezekkel a szavakkal kezdte meg adását 1893. február 15-én a vezetékes telefonhálózatra épülő telefonhírmondó, a rádió őse, Puskás Tivadar (1844-1893) találmánya.

A hírmondó huszonöt előfizetővel indult, de az előfizetők száma egy évvel később már hétszázra, újabb egy esztendő múlva pedig ötezerre nőtt. A találmány lényege az volt, hogy a bemondó hangját tetszés szerinti számú hallgatókészülékről lehetett hallgatni. A telefonhírmondó, amely egyesítette a távközlést a műsorszolgáltatással, a reggeltől estig a világ minden tájáról érkező híreket folyamatosan közölte és óránként változtatta, emellett szerepeltek a műsorban az áru- és értéktőzsde árjegyzései, időjárás-jelentések, pon-tosidő-jelzések, valamint esténként és hétvégeken hangverseny-, opera- és színházközvetítésekkel is szolgált. A két utóbbit elsősorban az Operaházból és a Blaha Lujza téren álló egykori Népszínházból közvetítették, melyekkel a Telefonhírmondó szerkesztősége állandó összeköttetésben állt. Nem sokkal később saját stúdió berendezésére is sor került, ahonnan elsősorban irodalmi felolvasásokat és kamarakoncerteket közvetítettek.

A fogadtatás minden várakozást felülmúlt, a felhasználók úgy tekintették a találmányt, mint az újságírás és az információterjesztés forradalmasítását. Az utókor egyértelműen a rádió ősének tekinti Puskás Tivadar úttörő vállalkozását, de megkockáztathatjuk a magyar „mondott újságnak” olyan értékelését is, miszerint a nyomtatott sajtó megjelenése után a második döntő fontosságú lépése volt a széles körű tömegkommunikáció megteremtésének.

A feltaláló Puskás Tivadar alig egy hónapig vezethette a világszerte nagy feltűnést kiváltó vállalkozást, mivel 1893. március 16-án, 49 éves korában szívrohamban meghalt. A szomorú hír rendkívül gyorsan jutott tudomására Budapest polgárainak, ugyanis a telefonhírmondó közölte elsőnek.

A szabadalmi jog öccsére, Puskás Albertre szállt, majd 1894 őszén Popper István mérnök vette át a telefonhírmondót, aki rövidesen részvénytársasággá alakította át. A társulás a millennium évében már 750 kilométeres saját hálózattal és hatezer előfizetővel rendelkezett.

A beszélő újságnak is nevezett magyar specialitás volt az első olyan elektronikus elven működő média, amely az egész világot megelőzve jelentkezett a nagyközönségnek szánt hangzó műsorral. Jelentőségét jól mutatja, hogy a világ valamennyi médiatörténettel foglalkozó könyve részletesen foglalkozik vele, és mind eredeti magyar nevén szól róla.

A telefonhírmondó egészen 1925-ig működött, amikor is egybeolvadt az akkor induló Rádióval, s Magyar Telefon Hírmondó és Rádió Rt. formájában a második világháború végéig létezett.

• A TELEVÍZIÓ FEJLŐDÉSTÖRTÉNETÉNEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE
• BAY ZOLTÁN