KARL MAY

Mursuktól Kairwanig

I.

A tedetu

- Ez a német effendi, kinek megérkeztét üzletfelem Tripolisból jelezte - szólt Manasse Ben Ahrab, bemutatva leányának.

A leány kezet nyújtott nekem és így szólt:

- Légy üdvöz, effendina. A levél, melyet kaptunk, sokat beszélt rólad. Megtudtuk

belőle, hogy te bebolyongtad majdnem az egész földet és többet éltél meg, tapasztaltál, mint sok más ember. Nagyon Örültem jöttödnek, mert mi nagyon magányosan élünk itt és nincs senki, akit barátunknak nevezhetnénk. Maradj sokáig, nagyon sokáig a házunkban, melynek én vagyok az asszonya!

Igyekezni fogok, hogy jól érezd magad minálunk.

A leány nagyon szép volt. Mikor apja bevezetett hozzá, vörös bársonypárnáról

emelkedett fel, ami köröskörül borította a szoba négy falát. Bő, fehér selyembu-gyogót viselt, mely aranycsatokkal volt finom bokáihoz erősítve, és csípőjén halványkék, arannyal gazdagon hímzett öv tartotta össze.

Meztelen, rózsásan átlátszó lábai alacsony, lila selyempapucsba bújtak. Felső testére feszes, sötétkék selyemkabátja simult, melyet gombok helyett nehéz aranyláncokkal kapcsolt össze. Kékesfekete, sűrű haja hosszú, tömör copfokban omlott alá, nagy, ezüstfejű tűk csillogtak benne, és homlokán különböző nagyságú aranyakból álló diadém volt. Kis kezein bizonyára igen nagy értékű gyűrűk ragyogtak.

Nem ez a gazdagság volt azonban, ami engem lebilincselt. Valaki gazdag lehet

tapasztalatokban, tiszteletben, műveltségben - sőt pénzben is, de éppen ez az utóbbi gazdagsága legértéktelenebb. Hanem ezt a külső gazdagságot méltóság és fenség kifejezése támogatta, mely a finom metszésű ajkakon honolt; mandula alakú, nagy, sötét szemeiből nyugodt, nyílt, gondolkozó tekintet áradt ki, melyből még több szellemre és kedélyre lehetett következtetni.

Különben Rachcl - ez volt leány neve - csak tizenöt éves volt; de olyan kor ez,

amelyben a fonó Dél női már felnőtteknek számítanak.

Tripoliszból jöttem Mursukba, Fezzam tartomány fővárosába és a gazdag zsidó

kereskedőnél, Manasse Ben Ariarabnál szálltam meg, kihez jó ajánlataim voltak. Nagyon vendégszeretőén fogadott, és nem volt mást mit tenni, a házában kellett laknom, és úgy bánt velem, mintha a fia lennék. Ez rendkívül nagy előny volt, mert roppant visszavonultan élt, valószínűleg azon okból, mivel Mursuk lakossága többnyire mohamedánokból áll, kik tudvalevőleg a zsidót még sokkal kevesebbre becsülik, mint a keresztényt. A mozlim Krisztust Mohamed után a legnagyobb prófétának tartja, és nem tudja a zsidóknak elfelejteni, hogy elődei keresztre feszítették Isa Ben Marganot vagyis Jézust, Mária fiát.

Manassé özvegy volt és Rachel egyetlen gyermeke. Mindketten elkövettek minden

lehetőt, hogy kellemessé tegyék nekem mufsuki tartózkodásomat, és olyan ellátásban volt részem, amilyenről nem is álmodtam ebben az afrikai oázisban. Miután utam mélyen a sivatag belsejébe vezetett, kénytelen voltam előbb néhány rövid, azután mind nagyobb kirándulásokat tenni, hogy megint hozzászoktassam magamat a sivatagi időjáráshoz és minden egyes ilyen kirándulásomat aggódó búcsúzkodás előzött meg, míg visszatértemet állandóan őszinte és szívből jövő örömmel fogadták.

Hogy ezeken a kirándulásokon ne legyek teljesen egyedül, kísérőt kerestem

magamnak, és Manasse Ben Aharabi egy Ali nevű szolgát ajánlott nekem. Még fiatal, talán huszonhárom éves és nagyon használható ember volt. Többféle arab tájszólást beszélt, és nem volt családja, mely helyhez kötötte volna őt; hűséges, odaadó és ami a fő dolog, becsületes volt.

Csak egy hibája volt, ami azonban nekem több mulatságot, mint bosszúságot szerzett: elolvasott néhány könyvet és ennek folytán meg volt róla győződve, hogy nagyon tanult ember. Nagy hősnek is tartotta magát, és tartozom az igazságnak, hogy beismerjem, miszerint mindenesetre volt benne bátorság. Ennek a nagy Öntudatának következtében nem volt megelégedve az egyszerű Ali névvel, és ahogy ez már délen szokásos, minden csak félig-meddig kínálkozó alkalommal őseiről kezdett beszélni, és legközelebbi elődeinek nevét a magáéhoz biggyesztette. Így már nem csupán Ali volt a neve, hanem Ali el Hakemi Ibn Abbas er-Rumi Ben Hafis Omar en-Hasafí Ibn Sadek Kamii el Batal.

Minél hosszabb egy ilyen arab név, annál nagyobb tisztességet jelent viselőjére; aki azonban nem ismeri őseinek nevét, azt nem becsülik. Ezenfelül Batal annyit jelent, hogy hős; elképzelhető tehát, milyen jelentőségteljes nyomatékkal ejtette ki ezt az utolsó nevet.

Ami engem illet, itt is, mint már előző utazásaimon, Kara Ben Nemsinek neveztek.

Kara keresztnevemhez hasonlóan hangzik és feketét” jelent, Ben Nemsi pedig annyi, mint a németek fia”.

Fekete szakállat viseltem és német, vagyok, innen származik ez a név.

Az utolsó kirándulásomon végleges továbbutazásom előtt Wadi Kouhrig akartam

menni; meglehetősen nagy lovaglás, mely több mint egy hetet vesz igénybe. Wadi annyit jelent, hogy völgy, de egyben folyó is. Többnyire azokat a folyómedreket jelölik meg vele, melyek az esős időszakban képződnek és azután kiszáradnak. Ezek a folyók néha nagyon veszedelmesek. Az eső a trópusok alatt egészen más jellegű, mint minálunk. Nemcsak zuhog, hanem mint egy összefüggő tömeg ömlik le az égből; egy pillanat alatt folyó keletkezik, és azonnal úgy rohan végig a völgyön, mint egy előrevágtató oszlop. Ha véletlenül sátortanya van a völgyben, akkor elpusztul minden, amit rögtönösen nem lehet megmenteni, vagy nem tud elmenekülni.

A Szaharát nem szabad ugyanis szakadatlan és sivár homoktengernek képzelni. Igaz, vannak itt végtelen homokterületek, de egyes hegyek és köves dombok is emelkednek ki

.belőle. Víz is akad.

Ahol feltör egy forrás, ott oázis keletkezik a legbujább növényi tenyészettel. Gyakran csak néhány méter mélységre kell ásni, hogy vízre bukkanjon az ember, ami persze többnyíre nem iható; de minél mélyebbre ásnak, annál jobb lesz;, ezt bebizonyították a franciák az ő

artézi kútjaikkal. Évszázadokkal ezelőtt a Szahara sokkal jobban be volt népesítve és építve, mint jelenleg. Még ma is római építkezésekre akad az ember a vigasztalan pusztán, de ezeket, sajnos, a vándorhomok mind jobban eltemeti.

Sajátságosak a ,,bijara mektumin” titkos kutak, melyek mellett, sőt, amelyek felett el lehet lovagolni, anélkül, hogy sejtené az ember, hogy az oly epedve várt elem közvetlen közelében van. Egy, a rendes karavánút-tól messze elbolyongó beduin véletlen folytán felfedez egy helyet, hol víz van, felássa a homokot, megtölti tömlőjét, megitatja tevéjét, s keskeny lyukra bontja takaróját és újból befedi homokkal. Ettől kezdve van egy helye, hol megpihenhet, felüdítheti magát és ezt titokban tartja. Csak akkor árulja el, ha hasznot húzhat belőle. Ezek az elrejtett források rendesen rablók vagy egész rablókaravánok birtokában vannak, kiknek egy ilyen bir (kút) nagy biztonságot nyújt, mert így nincs reá szükségük, hogy a karavánutakon fekvő kutakat felkeressék és ezzel magukat veszélybe döntsék.

Fiatal háziasszonyom elindulásom előtt ellátott minden szükségessel, anélkül, hogy az nekem valamibe is került volna. Tevékkel tűrhetően el voltunk látva, mert két jó, lovagolni való tevét vettem, úgynevezett hedsínt, míg a teherhordó állatot dsemelnek nevezik. A tevéknek persze rajtunk kívül a víztömlőket is cipelniük kellett, mert a takarékosságra rá voltam utalva, tehát nem akartam dsemelt venni. A búcsúzás, mint rendesen, sokáig tartott, szívből jövő kérésekkel és figyelmeztetésekkel.

- Effendina - mondta Rachel -, csak légy nagyon óvatos, és vigyázz magadra, mert

mostani célod közel fekszik ahhoz a vidékhez, ahol a rabló tedetuk területe kezdődik. Ha összetalálkoznál velük, el lennél veszve.

- Ne engedd, hogy a szíved gondokkal teljen meg miattam, óh, oázis virága! Nem

félek.

- Igen, azt jól tudom, hogy te nem félsz - hagyta buzgón helyben -, de te merész vagy, effendina. Te megölted az oroszlánt, sőt a fekete párducot is, az még sokkal veszedelmesebb; sok, sok ellenséggel harcoltál és mindig győztes maradtál; de a tested még most is viseli a sebek nyomait, melyeket kaptál, és milyen könnyen mehetne egy kés vagy pláne golyó mélyebbre, mint eddig. ígérd meg nekem, hogy elővigyázatos fogsz lenni; add a kezedet reá!

- Itt a kezem, megígérem. .

Két kis kezébe vette az enyémet, nedves szemekkel nézett az arcomba és így folytatta:

- Tudod, hogy mi szeretünk tégedet, és nagyon, nagyon szomorúak lennénk, ha valami szerencsétlenség érne. Gondolj erre, effendina!

- Légy bizonyos benne, hogy egy pillanatra sem fogom ezt elfelejteni, óh, Mursuk

legszebb rózsája!

- Ne beszélj így! Tudod, hogy nem szabad így nevezned engem. Csak arra gondolj,

hogy jó vagyok és a te barátnőd. Allah jebarik fik; Allah jeselimak - Isten áldjon meg, Isten tartson meg!

Ezekkel a szavakkal elfordult és eltávozott. Apja éppen ilyen szívélyesen bocsátott el; azután átlovagoltunk a város pálma-, gránátfa-, olaj-, füge-, barack-és őszibarackfa kertjein és ki a kapun.

Görögdinnyeföldek mellett vezetett utunk tovább keletnek, hol nemsokára megszűnt

minden tenyészet, és tevéink a homokba kezdtek gázolni.

Ami ruházatunkat és fegyvereinket illeti, könnyű, sötétszürke szövetből készült

nadrágot, mellényt és kabátot viseltem, melyre köpenyszerű fehér haik volt vetve csuklyávai.

Turbánomra a szemeim védelméül kék fátyolt, erősítettem. Ali hasonlóan volt öltözve, késén és két pisztolyán kívül hosszú, egyszerű arab puskát hordott. Nálam régi, oly jól bevált fegyvereim voltak: a Bowie-kés, két revolver, a nehéz medveölő, melyből elegendő volt egy jól célzott golyó, hogy leterítsen egy oroszlánt, végül a Henry-puskám. melyből huszonöt lövést tudok leadni.

Utazásunk három első napja mindenféle zavaró körülmény nélkül folyt le. A Wadi

Kouhr a líbiai sivatagban fekszik, délkeletre Mursuktól és délnyugatra Kufarah oázistól. A líbiai sivatag az a része a Szaharának, amely mint a legveszélyesebb és legjárhatatlanabb ismeretes. Nekünk ugyan nagyon komoly, de mégsem ellenséges arcát mutatta.

Mursuk óta egyetlenegy embert sem láttunk, és nem is vágytunk reá, hogy Wadi

Kohurban találkozzunk valakivel. Azon a vidéken hozzászokik az ember, hogy mindenkiben, akivel csak találkozik, ellenséget lásson. De mégis el kellett mennünk a Wadihoz, mert ott volt víz, hogy megtölthessük újból megüresedett víztömlőinket. A Wadit különben nem ismertem, és Ali sem járt ott még soha.

A harmadik nap már vége felé járt; oly gyorsan lovagoltunk, hogy számításom szerint feltétlenül el kellett érnünk célunkat még az est beállta előtt, ha nem tévedtünk hamis útra, és mégsem látszott még semmi, amiből a Wadi közelségére lehetett volna következtetni. Ali már aggodalmaskodni kezdett és így szólt:

- Effendi, mégiscsak vezetőt kellett volna fogadnunk. Ha ma eltévesztjük célunkat, nem tudjuk, milyen irányba kell fordulnunk és a szomjhalál előtt állunk!

- Ne aggódj - válaszoltam neki. - Nézz csak fel az égre, egyenesen előre! Ott van a jele, hogy a helyes úton járunk. Ismered azt a két madarat, melyek ott keringenek?

- Igen, az egy sahin (sólyom) a feleségével. Ez igazán a Wadi közelségét bizonyítaná?

- Természetesen, de sajnos emberek jelenlétét is. A sahin szívesen követi a

karavánokat, és az irányból, melyben odafenn repül, következtetni lehet, merre halad idelenn a karaván, pedig még nem lehet látni. Ez a két sólyom lassan körbe lebeg, nem repülnek tovább, következésképpen az emberek nem lovagolnak alattuk, hanem tanyáznak.

- Allah! Milyen határozottsággal mondod ezt! Igazán nem vagy ügyetlen ember,

effendi; ezt a dicséretet nem hallgathatom el. Hogy ez mit jelent, azt tudod, remélhetőleg?

- Igen, tudniillik nem sokat.

- Ajjuha - ohó! Én olyan ember vagyok, aki mindent tud, ami csak van a földön; ilyen dicséret az én számból olyan kitüntetés, mely nem jut mindenkinek osztályrészül. Mégis remélem, hogy nem leszel miatta büszke és nem bízod el magadat, mert a szerénység az igazán nagy és művelt férfiak legnagyobb dísze. A próféta, kit te mint keresztény nem ismerhetsz, szintén nem volt büszke soha sem.

- Nem gondolod, hogy a szerénység neked is díszedre válnék?

- Mindenesetre - bólintott ő. - Talán nem lennék az?

- Szerény dolog, ha azt állítod, hogy mindent tudsz, ámi csak van a Földön?

- Igen, mert nem túloztam, hanem az igazat mondtam. Mondjál csak valamit, amit én nem ismerek!

- Hát ismerted az utat a Wadihoz? Meg tudnád mondani, hogy ki táborozik itt

előttünk?

Erre zavartan megvakarta a füle tövét és így felelt:

- Túlságosan sokat kívánsz tőlem, effendi. Hogyan ismerhetnék én minden embert,

apjának anyját és nagyszüleinek őseit! Mondtam, hogy mindent ismerek, de azt nem, hogy mindentudó vagyok. De nézd csak, nem egy lovas lovagol amott felénk!

A Wadit magunk előtt kellett keresnünk, de ő jobb kéz felé, délre mutatott, ahonnan egy lovas közeledett. Mindenesetre szintén a Wadihoz tartott; de mikor meglátott minket, egy pillanatra megállította tevéjét, azután elhagyta eddigi irányát, hogy felénk induljon.

Mikor már oly közei ért hozzánk, hogy világosan szemügyre vehettük őt és állatát, láttam, hogy előkelő és gazdag embernek kell lennie, mert szürke blasihnhedsi-nen lovagolt, egyikén azoknak a drága hátas tevéknek, melyeket alig lehet megfizetni. Egy ilyen hedsin, ha kanca és egyáltalában eladó, német pénzben átszámítva harmincezer márkába, sőt többe is belekerül; egy ilyen tevén naponta kilencven-száz kilométert meg lehet tenni. Ezek a hedsinek nevüket a nomád bisarihnoktól kapták, kik a Nílus felső folyásánál laknak. A Szaharában többnyire a tedetuk tenyésztik, kik arról ismeretesek, hogy a legszebb hátas tevéik vannak.

Úgy látszott, hogy ez a lovas, ki felénk tartott, szintén a tedetuk népéhez tartozik.

Arcbőre majdnem oly fekete volt, mint egy négeré; könnyen annak is lehetett volna tartani, ha nem lett volna egyenes orra és keskeny ajkai. Alakja, amennyire a bő, ráncos burnusz látni engedte, magasnak és karcsúnak, de nagyon izmosnak látszott; haja hosszú fürtökben lógott le vállára. Turbán helyett vörös keffijét (fejkendő) viselt; hosszú, egycsövű puska feküdt előtte a nyergében keresztben. Tízlépésnyire tőlünk megállította hedsinját, könnyed kézmozdulatot tett a melle felé és köszönt:

- Sáliam! Merrefelé visz az utalok?

Pillantása sötéten és fürkészőleg pihent rajtunk. Nem tetszett nekem ez az ember. Ha a beduin ilyen kurtán köszön, az mindig biztos jele annak, hogy nincsenek barátságos szándékai.

- Sáliam - válaszoltam én éppen olyan röviden. - A Wadi Kouhuhhoz igyekszünk.

- Ismeritek?

- Nem, még soha sem voltunk ott.

- Massallah - Isten csodája! Hogy tudtatok útba igazodni?

- Allah vezeti az ő híveit. Aki benne bízik, soha sem téved el.

Megvető kézmozdulatot tett és megjegyezte:

- Allah az égben lakik. Ő bizony nem lovagolt előtted, hogy megmutassa az utat.

Honnan jöttök?

- Mursukból.

Mikor megemlítettem ezt a helyet, gyors ragyogás futott át az arcán, majd

megkérdezte:

- Ott lakol?

- Nem. Csak hosszabb pihenőt tartottam ott.

- Akkor mégis megismerted a várost és lakóit. Láttál talán egy zsidó tagirt (kereskedő), akit Manasse Ben Aharabnak hívnak?

- Igen. Az ő vendége voltam és nála laktam. Megint megfigyelhettem azt a villámszerű

ragyogást, mely átsuhant arcán. Azután felderültek eddig oly komor vonásai és sokkal barátságosabb hangon folytatta:

- Köszönd meg Allahnak, hogy így van; Manasse barátom, és mivel te az övé vagy,

örömmel üdvözöllek. Kövess!

Csak hozzám beszélt, mert bizonyára kitalálta, milyen viszonyban áll Ali hozzám. Ez, úgy látszik, bosszantotta Alit, mert mikor az idegen most megfordította tevéjét, gyorsan megragadta a szót:

- Megállj, várj még! Olyan gyorsan nem megy ez, ahogy képzeled. Tudnunk kell, hogy ki vagy.

A megszólított erre újból felénk fordult, összehúzott szemöldökkel mérte végig és megkérdezte:

- Hát te ki vagy, hogy ilyen hangon merészelsz beszélni velem?

- Merészelek? Hát merészség az, ha hozzád szólok? Nem ismerek senkit, akitől félnem kellene, mert én Ali el Hakemi Ibn Abbas er-Rumi Ben Hafis Omar en-Nasafi Ibn Sladek Kamii el Batal vagyok!

Megértetted? El Batal, El Batal!

Megismételte ez a jelzőt, és nyomatékosan hangsúlyozta, mert, mint már említettem, ez hőst” jelent.

Az idegennek halvány mosoly futott át a szája szögletén és így felelt:

- ígen, el Batal; hallom, hogy annak az embernek az ivadéka vagy, de egy hősnek az unokája vagy ükunokája nagy gyáva lehet. Mi vagy tulajdonképpen?

- Én? Nagy harcos és nagy aiim (tudós) vagyok. Nincs tudomány a földön, mely rejtve lenne a szemeim elől. Hogy hívnak és melyik törzshöz tartozol?

A másiknak erősbödött a mosolygása, és egyben, úgy tűnt fel nekem, gúnyosabb is

lett; nem felelt neki, hanem hozzám fordult:

- Ez a hosszú nevű ember a barátod vagy a szolgád?

- Az utóbbi - válaszoltam az igazsághoz mérten, és magamban csodálkoztam

éleslátásán, melyet ez a kérdés elárult.

- Akkor mondd meg-neki, hogy egy szabad ember nem engedi magát kikérdeztetni

olyan embertől, aki meg van fizetve. Te vagy az úr, neked adok felvilágosítást: tedetu vagyok és Tahaf a nevem. Most jer, embereimhez foglak vezetni.

Újból megfordult és tovább lovagolt. Amint mi követtük, Ali mellém nógatta tevéjét és odasuttogta:

- Mit cselekedtél, effendi! Szégyentől pirossá tetted az arcomat. Meg kellett mondanod neki, hogy a szolgád vagyok?

- Meg - válaszoltam.

- Miért?

- Mert nem árthat neked, ha egyszer a valóságra emlékeztetnek, szájhős.

- Nem ismered tehát el, hogy tudós vagyok?

- Nem.

Hogy elkerüljem a további szemrehányásokat, elfordítottam tőle tevémet és a

tedetuhoz csatlakoztam.

Élesen figyelt oldalról, amint most mellette lovagoltam. Láttam, hogy pillantása főleg két fegyveremen csüng; ilyen puskák természetesen ismeretlenek voltak előtte. Nem szólt egy szót sem, és én sem tartottam szükségesnek, hogy beszélgetést kezdjek vele. Csak hosszabb idő múlva szólalt meg:

- A vendégünk leszel és tudod a nevemet. Nem mondanád meg a tiédet is?

- Kara Ben Nemisnek hívnak.

- Ben Nemsi? Idegen országból való vagy tehát?

- Igen, Bilad el Almanból (Németország).

- Tehát nem fransawi (francia)?

- Nem.

- Hallottam Bilad el Almanról. Nagy szultán uralkodik ott, kit Wi-helnek hívnak és ki legyőzte a fransawi-kat. Ezek az ellenségeink, ennek folytán minden almani barátunk, és embereim örülni fognak, hogy láthatnak téged. Természetesen te is harcos vagy?

- Tulajdonképpen nem.

- Hát micsoda? Hiszen látom, hogy sok fegyver van nálad.

- Csak azért hordom, hogy védelmezhessem magamat, ha megtámadnak. Mursamit

(író) vagyok, tehát a béke embere.

Erre félig megvető, félig résztvevő pillantással mért végig és felkiáltott:

- Allah tartsa meg az eszedet! Odahaza fekete tintát iszol és itt két puskát viselsz a hátadon? Kiégette a nap heve az agyadat? Aki nem harcos, az nem is férfi. Egy musannif üljön otthon az öregasszonyoknál. Hiszen te erős és izmos vagy, a próféta rosszul bánt el veled!

Ez gorombaság volt. így válaszoltam:

- Nem is kérek a Bánásmódjából, mert nem vagyok moslem, hanem keresztény.

Jól tudtam, hogy mit cselekszem, mikor ezt ilyen nyíltan megmondtam neki. Ez a

büszke szemű és megvető mosolyú ember tévedett bennem. Olyan szerény arccal lovagoltam mellette; valószínűleg igen hamarosan egészen másképpen tanul megismerni. Kissé eltérítette hedsínjét mellőlem és felkiáltott:

- Allah védelmezzen! Keresztény vagy, átkozott gyaur, akit az ördög…

- Uskut - hallgass! - szakítottam félbe és felemelkedtem nyergemben. - Te a te hitedet, én a magamét tartom a helyesnek. Ha hitetlennek nevezel, én éppen olyan joggal

nevezhetnélek annak. Nem teszem, mert mi, keresztények, udvariasak szoktunk lenni.

Gyaurnak nem engedem nevezni magamat, azt jegyezd meg!

Egészen elbámulva nézett reám, ilyen fellépést nem tételezett fel rólam. Megkérdezel

- Mit akarsz tenni ellenem? Talán lelőni?

- Nem. Egy sértegető nem méltó golyóra. Egyszerűen az öklömmel ütnélek le a

tevédről.

Ez a Szahara szokásai szerint halálos sértés volt. Ütés ököllel vagy bármilyen tárggyal, mely nem fegyver, sőt az egyszerű fenyegetés ilyen ütéssel olyan megbántás, melyet csak vérrel lehet lemosni.

Ő is kezével azonnal burnusza alá nyúlt és előrántotta pisztolyát: - Engem megütni?

Ezt meg kell…

De nekem még gyorsabban kezemben volt revolverem, mint neki, fejére céloztam és

szavába vágtam:

-Félre azzal a pisztollyal! Mihelyst rám emeled, golyóm a fejedbe repül! Be fogom bizonyítani neked, hogy egy musannitnak sem kell a vénasszonyok mellett kuksolnia, hanem ő is lehet bátor férfi.

Megsértettelek, mert előbb te sértettél meg engem; rendben vagyunk tehát. Ha ez nincs ínyedre, azonnal kész vagyok leszállni a tevéről, és megküzdeni veled, ahogy harcosokhoz illik. Egészen sajátságos vonaglás futott végig izgatott vonásain, azután visszadugta pisztolyát és erőltetett nyugodt hangon mondta:

- Jól van, igazad van. Kölcsönösen megsértettük egymást és így kvittek vagyunk, mert te a vendégem leszel. Lovagoljunk tovább!

Ez a gyors lecsillapodás csak látszólagos volt; nem tévesztett meg, és jól tudtam, hogy még ha előbb barátságosan lett volna is irántam hangolva, most engesztelhetetlen

ellenségemmé tettem.

Legszívesebben elváltam volna tőle; de ez nem volt lehetséges, mert a Wadihoz

lovagolt, hol valószínűleg tedetui is táboroztak, és nekem is oda kellett mennem, mert vízre volt szükségünk, amit több napi járóföldre sehol máshol nem találhattunk. Meg voltam róla győződve, hogy nagy veszedelemnek nézünk elébe, de egy csepp kedvem sem volt hozzá, hogy megijedjek tőle.

II.

,,Fogadj oltalmadba!”

Kis idő múlva felbukkant a láthatáron először a koronája, azután nyúlánk, magas

törzse a datolyapálmáknak; az eddig teljesen lapos vidék dombos lett, amennyiben ott egyáltalában dombokról lehet beszélni, és néhány sor sátor állott a pálmák árnyékában, illetve húzódott a domboldalon. Még egy pár agyagkunyhó is akadt, melyek valószínűleg a

tulajdonképpeni falut alkották. A most már víztelen, teljesen száraz Wadi partján állottak, melynek medre és oldalai sok helyen oly szakadozottak és feldúltak voltak, hogy fel kellett tennem, miszerint néha nem csak víz, hanem valóságos árvíz lehetett benne.

Mikor mintegy ezerlépésnyire jutottunk a faluhoz, a tedetu pálcájával hirtelen úgy megnógatta hedsinjét, hogy egyszeriben elhagyott minket.

- Effendi, ez töri valamiben a fejét! - vélekedett Ali. - Ne siessünk utána?

- Nem - feleltem és megtartottam eddigi menetsebességemet.

- De hiszen az nem lehet semmiféle jó, amit tervez. Tudod, hogy Allah nagy

emberismerettel áldott meg, és én átláttam ezt a Tahafot szíve legrejtettebb zugáig; egészen fekete belül és olyan az arca, mint egy abu hossein-nak (róka), mely harapni akar. Miért lovagol előre? Semmi esetre se azért, hogy jól megérdemelt dicsőségünket hirdesse és megkövetelje a nekünk kijáró tiszteletnyilvánítást.

Sürgősen kérlek tehát, hogy gyorsítsuk meg iramunkat.

- Ennek sem célja, sem eredménye nem lenne.

- Oh jaj, effendi, de nehezedre is esik, hogy gondolkozzál! Ahol cél van, ott van eredmény is, és ahol eredmény van, ott valaha célnak is kellett lennie.

- Vagy rossz szándéka van velünk szemben a tedetunak, vagy nincs; ha utána

lovagolunk, nem érünk el semmi egyebet, minthogy az előbbi esetben rossz szándékait még sem akadályozhatjuk meg, az utóbbi esetben pedig csak gyengeségünknek adjuk jelét és megsértjük őt. Most elérte Tahaf a falut.

Láttuk, hogy élénken magyaráz valamit a lakosoknak, kik a sátrak közötti utcában

állottak. Néhányan eltávoztak közülük, bizonyá-, ra megbízást kaptak tőle; ő azonban megfordította hedsinjét, elébünk jött és jelentette nekem, mikor hozzánk ért:

- Előre siettem, hogy tudassam közeledésedet. Az egész duar (sátortábor) örömmel van tele, hogy téged vendégképpen üdvözölhet.

- Köszönöm neked - feleltem hűvösen. - Nem kérek egyebet, mint engedélyt reá, hogy vizet meríthessek és kipihenhessem magamat a kert szélén. Ha ez megtörtént, tovább lovagolunk.

- Effendi, te nem ismered a sivatag törvényeit? Nem tudod, hogy halálos sértés

visszautasítani egy vendégszerető hívást?

- Engem senki sem hívott meg.

- Úgy megteszem ezt most. Te vendég leszel; kérlek reá.

- Kinek a vendége?

- Az egész duaré.

Ez nagyon szépen hangzott, de előttem, kinek voltak már tapasztalatai, gyanúsnak

tetszett. Az egész falu vendége? Ez semmit sem mondott, ez nem elégíthetett ki engem. így ha segélyre lennék szorulva, az egyik a másikhoz küldhetné és senkinek sem kellene igazán pártomat fognia. Egészen más. dolog, ha egy bizonyos valaki vendége vagyok; akkor ez nem tagadhatná meg, hanem mindenesetre és minden körülmények között segítségemre kellene sietnie.

Mégis úgy tettem, mintha megörvendenék a tedetu ajánlatának. Nem akartam már

megérkezésem pillanatában elárulni bizalmatlanságomat. Csak előnyömre szolgálhatott, ha elfogulatlanabbnak hisznek, mint amilyen vagyok.

Ha a pusztalakókat barátok vagy ismerősök látogatják meg, szokás szerint nagy

lármával üdvözlik őket. Ez az úgynevezett Lab el Barut, a lőporjáték. De ha idegenek jönnek, akkor csendesen viselkednek, nehogy megijesszék őket, mert akik ezt a szokást nem ismerik, a lövöldözést komolynak és ellenséges magatartásnak vehetnék. Ezért nem dördült el egyetlen fegyver sem, nem hangzott egy hangos szó, Vnikor a táborba lovagojtunk; de minden sátor*

kunyhó kiürült és a lakosok, fiatal és öreg, asszony és férfi, ifjak, leányok és gyerekek, körénk

tódultak, hogy megbámuljanak. Egyetlen arcon sem volt ellenséges kifejezés látható, de az öröm nyomát sem tudtam felfedezni, amiről a tedetu beszélt.

A legszélső sátorsorhoz vezetett minket; hogy miért, azt csak később értettem meg. A férfiaknak, kiket itt láttunk, komoly, szótalan külsejük volt, és jóllehet, odahaza is békében voltak, fülig felfegyverkezve. A nők nem viseltek fátyolt, a beduin nő nem szívesen fedi el az arcát; arcuk fonnyadt és kiélt volt, mert a sivatag asszonyát terheli minden munka és ennek folytán hamar Öregszik. A fiatal lányok között azonban akadt néhány, kik kellemes hatást tettek. Hajuk színes szalagokkal és gyöngysorokkal hosszú, lelógó copfba volt fonva; fülükben nehéz gyűrűt viseltek, csuklóikon néhány csatot és bokáikon rézgyűrűket, melyeket látni lehetett, mert szoknyájuk vagy salvarjuk (bugyogó) csak odáig ért és lábuk mezítelen volt. Szép, bájos persze nem volt ez a mezítelen láb, hanem szélesre kitaposva, és néhány körmön világosan lehetett látni a gonosz pusztai tetű pusztítását. Beássa magát a lábköröm alá és oda rakja le tojását, melyet az ezáltal keletkező, éppen olyan csúnya, mint fájdalmas körömdaganattal együtt csak késsel lehet eltávolítani.

Korábbi utazásaimról megszoktam, hogy barátságos marhaba -val (üdvözlégy)

fogadjanak, de egyetlen száj sem akadt, mely kiejtette volna. És állítólag mégis az egész falu vendége vagyok. Hiszen akkor tulajdonképpen mindenkinek marhabát kellett volna kiáltania!

A tedetu térdelésre kényszerítette hedsinjét, hogy kiszállhasson a nyeregből; Ali és én szintén leugrottunk. Tahaf parancsot adott, melyet nem értettem meg, mert a tedetu tájszólást és nem az arab nyelvet használta: de azonnal átláttam, hogy mint rendelkezett, mert egy pár férfi ugrott elő, hogy elvezessék tevéinket. Én elutasítottam őket és megkérdezem:

- Mit akarnak ezek az állatokkal?

- Meg akarják itatni őket - felelt Tahaf.

- Azt mindig magam szoktam elvégezni.

- Te magad? - kérdezte elbámulva. - Hiszen ez nem illik a méltóságodhoz?

- Megegyezik mindenki méltóságával, hogy ne csak emberekhez legyen jóságos,

hanem az állatokkal is figyelmesen bánjon, melyek az övéi.

- De mindamellett nem kell a szolgai teendőket saját magának végeznie!

- Hát a te szabad harcosaidat szolgáknak bélyegezzem, amennyiben rájuk bízom ezt a munkát? Távol legyen ez tőlem! Hol a kút? Magunk vezetjük oda tevéinket!

Sötéten összeráncolta szemöldökét, embereihez fordult

és néhány tedetu szót vetett oda nekik. Felhasználtam ezt az alkalmat, hogy gyorsan odasúgjam Alinak: - Cselekedj mindenben úgy, ahogy én! Bólintott és jobb kezébe vette hosszú puskáját, mivel én ugyanígy tettem nehéz medveölőmmel. Henry-puská-mat szíjon a vállaimon viseltem. Gyanúm bizonyossággá fokozódott. A sátorközt, melynek bejáratánál állottunk, olyan férfiak lakták, kiknek kifejezett tedetu arcuk volt és ebben különböztek az

összes többi lakosaitól a falunak. Vad és láthatólag erőszakos fickók voltak, akikről minden feltételezhető volt. Feltűnt nekem, hogy a többi sátor lakói a közelben állottak ugyan bámészkodva, de mégsem jöttek egészen oda. Úgy látszott, mintha ez a külső sátorsor nem is tartoznék a tulajdonképpeni faluhoz. A tedetu talán idegen lenne itt?

Alig, hogy szolgámnak ezt a pár szót odasúgtam, újból hozzám fordult, és egy cseppet sem barátságos hangon így szólt:

- Semmi esetre sem tűrhetjük, hogy ilyen lealázó munkát végezz. A szolgád

megitathatja tevéjét; mehet, de neked át kell nekünk adnod tevédet, mert a vendégünk vagy, az egész duar vendége.

- Ah! Ali csak menjen; tehát el akartok minket választani egymástól! így válaszoltam tehát:

- Ali el Hakemi mellettem marad! És az egész falu vendége legyek? Hát telhetetlen kuku kusu (kakukkmadár) vagyok én, melyet ötven más madárnak kell etetnie? Én csak egy ember vendége akarok lenni, és azt majd magam fogom kiválasztani. Hol van a sejk el beled, a duar bírája?

- Az én vagyok és te nálam fogsz lakni. Jer tehát!

Megragadta kabátomat, hogy magával vonszoljon. De én a helyemen állva maradtam

és így feleltem:

- Előbb engedd meg, hogy odaát kérdezősködjem! Ezekkel a szavakkal egy

aggastyánra mutattam, de Tahaf erre embereinek észrevehetően intett és haragosan felkiáltott:

- Meg akarsz sérteni; hogy nem hiszel az állításomban? Én vagyok a sejk, tehát előre!

Újból megfogott, hogy erőszakkal magával húzzon és egyidejűleg engem is, meg Alit is tedetuk fogják körül és lökdöstek maguk előtt, lehettek vagy húszan. Ezt már még sem tűrhettem, ha nem akartam, hogy veszélybe jussunk. Fenyegető hangon felszólítottam tehát őket:

- Lóduljatok és engedjetek szabadon, különben magunk teremtünk utat magunknak!

A fickók hangosan kinevettek és tovább toltak, a tedetu pedig így felelt, éppen olyan gúnyos kacajjal:

- Gyere csak, fiacskám! A te utadat majd én szabom meg! Erre megfogtam

medveölőmet két kezemmel, a nagy tolongás dacára keresztbe feszítettem a mellem elé, úgy, hogy jobbról-balról elállott tőlem és gyors, erőteljes mozdulattal megfordultam. Ennek folytán a fegyver csöve, meg tusa a tedetut és még néhány társát ellódította. Levegőhöz jutottam, és ezt azonnal felhasználtam, hogy megcsóváljam a puskát a fejem fölött és felkiáltsak:

- Hát szabd meg, te csaló! Meglátjuk, hogy kovetlek-e!

- Lakkadam, lakkadam - előre, előre! - ordította dühösen. - Vegyétek el tőle a fegyvert!

Engedelmeskedni akartak neki, de olyan ütéseket kaptak a puskatussal, hogy még

jobban meghátráltak, mint az előbb. Most már bizonyos voltam benne, hogy utat tudok törni magamnak és odaszóltam Alimnak:

- Jer gyorsan, közvetlenül utánam!

A tedetu volt ennek az erős táncnak a rendezője. Következésképpen az ő nótáját kellett elhúzni.

Leengedtem puskámat, és úgy az oldalába böktem, hogy egy hang nélkül összeesett; a mögötte állók visszahőköltek; még három-négy hatalmas lökés és ütés, az embergyűrű

megnyílt és én Alitól követve kiugrottam, át a két legközelebbi, sátor között és oda az aggastyánhoz, kit a falu bírájának tartottam. A mellette álló nép a csodálkozástól némán nézte végig a jelenetet, és most gyorsan hátrálni kezdett, attól való féltében, hogy ők is kapnak néhány ütést. Az Öreg előtt megállottam és megkérdeztem tőle:

- Inte el sejk - te vagy a sejk?

- Aiba, Sihdim - igen, uram - válaszolt.

- Jalla, dakilah ya sejk - helyes, fogadj oltalmadba, óh sejk!

- Dakilah hardi ya sejk - engem is fogadj oltalmadba, óh sejk! - kiáltott Ali is, bal kezét ragadva meg, míg én a jobbját fogtam.

Az öreg elbámult, hogy segítséget kémek tőle, de hamar összeszedte magát, kivonta kezeit a míenkből, egyiket én, másikat az Ali fejére tette és hangos szóval kijelentette:

- Ahdatu meftiha, ya ridsal; hajda dachli, haida dachli - nyissátok fel a füleiteket, emberek; ez a védencem, és ez a védencem!

A tedetuk üvöltve és káromkodva utánuk ugrottak, hogy mindenáron még a

legnagyobb veszély kockáztával is, de hatalmukba kerítsenek, mikor azonban meghallották ezeket a szavakat, állva maradtak, és egy lépést sem tettek többé előre, mert a dakilah szó szent még a legdurvább sivataglakó előtt is, melynek jelentőségét ismeri és feltétlenül tiszteli.

A szorongatottnak megnyitja a menekülés útját még a legnagyobb halálveszélyben és ellenségek közepette is. Aki küzdelembe keveredik túlnyomó számú ellenféllel, odakiáltja az egyiknek, lehetőleg a legöregebbnek ezt a szót, hogy dakilah” - fogadj oltalmadba -, és” ez azonnal védelmezni fogja őt a legnagyobb eréllyel mindenki ellen, még saját barátai és rokonai ellen is. A beduin még halálos ellenségét is pártfogásába veszi, abban a pillanatban, hogy odakiáltja ez neki a varázsszót, és ami persze a fődolog, valahogy testével érintkezésbe jut. Ali, meg én megragadtuk a sejk kezeit, különben nem ért volna semmit a felszólítás.

Ez a tiszteletben tartott szokás nagy jelentőségű ezeknek a négereknek örökös

küzdelmeiben, lehűti annak vadságát. Még a vérbosszúnak is szünetelnie kell abban a pillanatban, ahogy az áldozat odakiáltja a dakilah szót, mielőtt a veszedelmes bosszúállótól

megkapja a halálos döfést és emellett meg tudja érinteni őt’. A győztes természetesen mindent el fog követni, hogy lehetetlenné tegye ezt az érintkezést, de elég a legrövidebb, legkisebb megérintés is. A tedetuk tehát állva maradtak és nem merészkedtek jobban a közelünkbe. A sejk parancsoló hangon reájuk kiáltott.

- Hátráljatok! Amíg ez a két ember duarunk területén tartózkodik, nem szabad

hozzájuk érnetek, mert ők a mi vendégeink és ti is azok vagytok!

Megfordultak és eltávoztak. Sátorutcájukba mentek, hol vezetőjük feküdt, kit

leterítettem puskadöfésemmei; még nem tért újból magához. Felemelték, hogy sátrába cipeljék. Most a sejk megint felénk fordult és kijelentette: . ” - Ezek a tedetuk ma jöttek a duarunkba, hogy vizet merítsenek és itt tanyázzanak. Úgy gyanítjuk, hogy rablók, és semmi közünk sincs hozzájuk. Elhiszed, uram? -

– Hiszem - feleltem.

- Mi az öreg, híres Uelad Sliman utódai vagyunk -folytatta. - Mivel nincs vagyonunk, nem kell félnünk ezektől a rablóktól, de te jómódúnak látszol. Vigyázz magadra!

- Én sem vagyok gazdag; nincsenek kincsek nálam, de nem ijedek meg tőlük semmi

esetre, amint láthattad is.

- Láttam. Okosan, óvatosan és erélyesen cselekedtél, de halálos ellenségeiddé tetted őket; az életedre fognak törni és nem nyugszanak meg addig, míg el nem érték céljukat.

- Azt nem érik el.

- Nagyon büszkén beszélsz. De addig, míg minálunk maradsz, biztonságban vagy.

Lépj be sátramba és törődj bele szegénységembe. Oltalmunk alatt vagytok, mi megetetjük és megitatjuk tevéiteket, ha reám bízzátok.

- Neked szívesen átadom őket, mert arcod becsületes, és amit a szájad beszél, az való.

Bevezetett sátrába, melynek berendezése bizony nem tanúskodott gazdagságról.

Datolyalével kevert vízzel kínált meg, és láttuk, hogy juhot vágtak le, melyet nyárson készültek megsütni.

A sátor két részből állott: Az elsőben mi ültünk a sejkkel, a másikba a feleségét hallottuk sürögni-forogni. Molnárkodott és magokat dörzsölt lisztté két kő között. A pecsenye még nem volt készen, mikor belépett az egyik falusi lakos és jelentette:

- Egy tedetu van odakünn, aki veled akar beszélni, óh, sejk.

- Jöjjön be - válaszolta emez.

- Nem akar. Csak egyedül veled van beszélni valója.

- Miről?

- A vendégeidről.

- Akkor meg igazán megkövetelhetem, hogy bejöjjön, mert nekik joguk van hallani,

hogy mit beszélünk felőlük. A próféta és a sivatag törvénye azt parancsolja, hogy tiszteljük és védelmezzük a vendégünket. Én teljesítem ezt a parancsot, még ha életembe kerülne is.

Az üzenethozó eltávozott. Nem tévedtem a sejkben, derék, becsületes beduin volt,

kiben megbízhattunk. Odakünn félhangos szóváltást hallottunk; majd belépett a tedetu, kit Tahaf küldött.

Engem és Alit pillantásra sem méltatott és haragosan ráripakodott a sejkre:

- Miért nem jöttél ki, ahogy üzentem neked?

- Mert táboromban én vagyok az első, és ennek a sátornak ura, tulajdonosa; csak azt cselekszem, ami nekem tetszik. Megbecsülöm vendégeimet!

- Mi is vendégeid vagyunk, minket is tisztelned kell.

- A sátramban laktok? Dakilaht mondtatok talán nekem?

- Arra nincs szükségünk. Mi szabad tedetuk vagyunk, kiknek senki emberfiát sem kell kérni valamire.

Megszoktuk, hogy parancsoljunk, és hogy engedelmeskedjetek a parancsainknak.

Ezekkel a szavakkal kezét kése mai-kolatára tetté, és arckifejezése még fenyegetőbbé vált, mint előbb.

Láttam, hogy a sejk meg van félemlítve, de mégis méltóságteljesen felelt:

- Parancsoljatok ott, ahol akartok, de ne az én duaromban! Mit akarsz közölni velem?

- Tahaf küld engem, a mi híres vezérünk. Ennek a két gyaurnak a kiszolgáltatását

követeli.

Ezzel reám meg Alira mutatott, de anélkül, hogy csak egy pillantásra méltatna.

- Én nem vagyok gyaur, hanem vallásos hívője a prófétának! - fortyant fel Ali, de a tedetu még csak nem is hederített ezekre a szavakra.

- Szégyentől vörösre akarod tenni arcomat? - kérdezte a sejk. - Melyik törvény engedi meg, hogy kiszolgáltassuk a vendégeinket?

- Nincs olyan törvény, mely védelmezne egy gyaurt!

- Én nem vagyok gyaur! - ismételte Ali haragosan. Most mégis figyelembe vette a

tedetu ezt a megjegyzést; megvetőleg odavetette Alinak:

- Te hallgass. Aki hitetlennek szolgál, az nem csak gyaur, hanem még sokkal

megvetésre méltóbb, mint az. Tehát kiadod őket, óh, sejk?

Ezt a kérdést megint a sejkhez intézte. Nem tudta teljesen elrejteni zavarát, amint megadta válaszát:

- Ezt nem kívánhatjátok tőlem!

- De mi kívánjuk! Tudják meg egy más vallás rúhös követői, hogy…

Félbeszakították. Ali, ki, mint már mondtam, nem volt gyáva ember, felugrott és a szavába vágva, rákiáltott:

- Hallgass! Én nem vagyok semmiféle hamis vallás követője. Tudod, hogy ki vagyok

én? Ali el Hakemi Ibn Abbas et-Rumi Ben Hafis Omar en-Nasafi Ibn Sadek Kamii el Batal a nevem. Aki megsért, azt

- Hallgass, te gyaur! - vágta el most már megint a tedetu Ali szóáradatát. - Büdös kutyák vagytok, akiket a hiénáknak és keselyűknek kell felfalniok!

Én eddig hallgatagon viselkedtem, de most már közbe kellett lépnem, mert félős volt a sejk minden jó, becsületes szándéka mellett is, hogy a tedetuktól való félelmében engedékeny lesz. Gyors mozdulattal felállottam tehát, odaálltam a tedetu elé, és figyelmeztető, bár szilárd hangon így szóltam:

- Hallod, ember, ne légy túl merész! Nekem ugyan különben teljesen közömbös, hogy egy olyan ember, mint te, mit beszél, de gyaur és kutya, ezeket a szavakat nem tudom eltűrni.

Ha még egyszer megismerted valamelyiket, leütlek!

Megtörtént, amit erre a sértésre várnom kellett; kirántotta övzsinórja mellől kését és dühösen rám ordított:

- Kutya vagy, kutyának a fia és kutyafinak az unokája. Nesze a pengém!

Meg akart szúrni. Alulról felfelé irányított ütéssel kicsaptam kezéből a kését, és mikor gyorsan lehajolt utána, öklömmel tarkójára sújtottam, úgy, hogy összeesett.

- Allah szerelmére, mit cselekedtél! - kiáltott fel a sejk, aggodalommal telve és szintén felugrott helyéről. - A tedetuk véresen fogják ezt megbosszulni rajtad és rajtunk!

- Ne félj! - feleltem nyugodtan. - Nem tehetnek nektek semmit, mert én

megvédelmezlek benneteket.

- Te - minket? - kérdezte elbámulva.

- Igen. Előbb én állottam a te oltalmad alatt, most pedig te állasz az enyém alatt. Azt gondolod talán, hogy ezektől a tedetuktól való félelmemben menekültem hozzád? Nehogy azt hidd! Hozzá vagyok szokva, hogy saját magam védelmezzem meg magamat, és csak azért lettem a vendégetek, hogy legyen hozzá jogom, megszabadítani titeket ezektől a

nyomorultaktól!

- Te - minket? - ismételte ugyanazon a hitetlen és elcsodálkozott hangon, mint az előbb. - Hogyan lehetne az lehetséges! Te elvesztél velünk együtt és mi teveled. Nem fognak irgalmat ismerni.

- Nem is kérek irgalmat tőlük; boldogok lesznek, ha én leszek könyörületes velük

szemben. .

- Igen, úgy van, szidimnek igaza van - helyeselt Ali. - 0 nem fél sem embertől, sem állattól; leölte az oroszlánt és megölte a fekete párducot egészen egyedül és éjszaka közepén.

Átkelt a pusztulás sós vizén anélkül, hogy elvesztette volna életét, fegyverével ezerszer lő, anélkül, hogy töltenie kellene. Még soha sem hallottad a nevét? Ismerned kellene, mert már sokszor járt a pusztában, és még soha sem fordított hátat egyetlen rabló karavánnak sem.

Ez a mindenesetre rendkívül túlzott jellemzés csodálatos hatással járt: a sejk meglepett mozdulattal emelte fel kezeit, szemöldökeit várakozásteljesen húzta fel és megkérdezte:

- Mi a neve? Mondd meg gyorsan?

- Emir Kara Ben Nemsi és -

- Kara Ben Nemsi effendi! - vágott a szavába az Ueled Sliman, - Allah akkor, Isten nagy! Akkor hát ez az effendi, aki átlovagolt Schott Dserid sós sivatagán Kbiílibe?

- Persze, hogy az.

- Aki azután átkergette a krumiil a Schotton és elfogta?

- Igen.

- Aki később a Mahara er radban, a mennydörgés barlangjában, lelőtte a fekete

párducot, hogy megmentse Dsellad gyermekét?

- Ő az.

- Hamduillah, Allahnak hála és köszönet! Akkor mindenesetre tudom, hogy nem kell

félnünk semmitől. Jártam azokon a vidékeken, és sokat beszéltek nekem erről a Kara Ben Nemsi emirről; tudom, hogy varázsfegyverei vannak, és még soha sem bírt vele egyetlen ellensége sem, hanem ő győzött le mindenkit.

Majd hozzám fordulva így folytatta:

- Óh, effendina, bocsáss meg nekem, hogy féltem! Nem tudtam, hogy milyen vendége

van szegény sátramnak. Most már semmi esetre sem kell félnem a tedeuktól.

- Úgy van - bólintottam reá, hogy megerősítsem bizalmában. Nem kell félnetek ettől a tedetu hordától. Mindjárt meg fogod látni, hogy fogok elbánni ezzel az emberrel, aki merészelt engem megfenyegetni.

Alig hihető, hogy azokon a vidékeken, hol a hír csak szájról szájra terjedhet, hogy meg tud nagyítani a fáma egészen közönséges tettet, valami mindennapos eseményt is. Minden

elbeszélő hozzátesz valamit, és miután a beduinok képzelőtehetsége rendkívül nagy, és általában nagyon szeretnek túlozni, valami egyszerű cselekedetből nemsokára nagyszerű

esemény, ebből az eseményből azután rendkívüli hőstett lesz, melyet mindenki elhisz, így lett az ismétlő fegyveremből varázspuska, melyből ezerszer is lőhetek, anélkül hogy töltenék.

Amilyen nevetségesen is hangzott, nagyon kellemes volt ez nekem, mert veszély esetén ez a mese több védelmet nyújtott, mint a fegyver maga.

Az eszméletlenül a földön fekvő tedetu mozogni kezdett; leoldottam övzsinórját és szorosan a testéhez kötöttem karjait. Magához tért, fel akart állni, de nem tudott; egy darabig értelmetlenül maga elé bámult; azután eszébe jutott, hogy mi történt. Még egy erőfeszítést tett, hogy felkeljen, és mikor ez is eredménytelenül végződött, mert kezeit nem használhatta, szitkozódni kezdett, és mint egy vadmacska sziszegte felém:

- Mit akarsz tenni velem, te kutya? Miért kötöztél meg? Ebben a pillanatban engedj szabadon, különben megsemmisít téged Tahaf, a vezérünk!

- Kutya? - feleltem, lehajoltam hozzá, átfogtam a hóna alatt, felemeltem, jobb

kezemmel két hatalmas pofont adtam neki és megint visszadobtam. - így, fickó, majd leszoktatlak erről a beszédről, azt jegyezd meg magadnak!

Dühében majdnem kiugrottak szemei az üregeikből; ajkain vörös hab tört elő, beszélni akart, de egy szót sem tudott kiejteni; csak valami dadogást hallatott.

- És most figyelj arra, amit mondani akarok neked! -folytattam. - A vezéred a mi

kiszolgáltatásunkat követeli; valószínűleg meg akar velem ismerkedni, mert még nem ismer.

De ez nagyon jó és könnyen megtörténhet úgy is, ha az én házigazdám sátrában maradok.

Most elmehetsz, hogy megvidd Tahafnak a következő választ: Én a sejk vendége vagyok és itt maradok; ti nem kértetek vendégszeretetet, tehát elmehettek. Azt a jogot vettétek ki magatoknak, hogy itt üssétek fel tanyátokat, de én meg fogom mutatni, hogy nincs hozzá jogotok. Megparancsolom nektek, hogy azonnal elhagyjátok ezt a duart.

- Kényszeríts reá! - sziszegte felém. - Megsemmisítünk és gyehennára küldünk téged!

- De igen, kényszerítelek titeket, és ha közülünk valaki a gyehennába megy, akkor azok ti lesztek.

Újból felrántottam, kimutattam a sátor ajtajából és kijelentettem neki:

- Látod odaát a ti legnagyobb sátrotokat? Bizonyosan az az, amelyikben Tahaf lakik. A keresztrúdra vékony szíjon nyolc ivócsésze van felfűzve tökhéjból. Ezt a szíjat le fogom lőni vadászpuskámmal, úgy, hogy a tökök leesnek. Figyelj ide, megteszem!

- Arra nem képes emberfia!

- Én meg tudom tenni, anélkül hogy töltenék. Arcomhoz emeltem puskámat és rövid

ideig céloztam.

Nyolc lövés dördült el és egyetlen tök sem volt többé a rúdon.

- Massallah! Allah ja’lam el Geb - isten csodája! isten ismeri a rejtett dolgokat! -

kiáltott fel a tedet, egészen magánkívül a csodálkozástól. - Valóban csodafegyver, melyet csak a seitan készíthetett neked. Allah égessen eÜ

- Nem engem, hanem titeket fog elégetni. Látod, hogy csődülnek ki az embereid és

megbámulják a csodát? Menj most hozzájuk, és mondd meg Tahafnak, hogy vonuljon tovább!

Én itt maradok, ebben a sátorban elrejtőzve és innen lövök át hozzátok. Időt adok nektek, hogy felszedhessétek sátraitokat és megnyergelhessétek tevéiteket; teljes negyedórát tűzök ki, de nem többet; ha még akkor sem vagytok készen az elvonulásra, akkor lövök, először egy tevét, azután egy.embert, majd megint egy tevét és ismét egy embert, amíg el nem távoztok, vagy le nem lőttelek titeket Összes állataitokkal együtt.

Mereven az arcomba nézett; szívesen kifejezte volna kételyét, vagy megfenyegetett volna, de az előzmények után nem merte.

- Tehát menj és jelentsd! Prófétátok szakállára mondom, hogy megtartom a szavamat!

- Védekezni fogunk! - vetette most mégis ellen.

- Akkor elpusztultok! Láttad, milyen gyorsan lövök. Mielőtt idáig’jutnátok, a golyóim már földre terítenének. Figyelmeztesd tedetuidat és mondd meg nekik, hogy mindenkit közülük, aki csak tíz lépést tenne sátraitokból felénk, azonnal lelövünk. A másik oldalon kell elvonulnotok. Menj!

- Így nem mehetek - ellenkezett. - Karjaim meg vannak kötözve. Lássák a társaim,

hogy levertek és megszégyenítettek ?

- Igen, lássák; ez a büntetésed. Ha udvarias lettél volna, most szabadon mehetnél el.

Ezt a bánásmódot a gyaurodnak és kutyádnak köszönheted.

Néhány lépést tett előre, azután megfordult és mérgesen förmedt reám:

- Allah pusztítson el a legmélyebb gyehennában! Ezzel ingadozó léptekkel folytatta útját.

- Sokat merészelsz, effendi! - figyelmeztetett a sejk. - Ha most hirtelen mindnyájan átjönnek?

- Nem állok-e itt varázsfegyveremmel a kezemben? És még ha olyan gyorsak lennének is, golyóim még gyorsabbak lennének. Nem kell aggódnod.

- Úgy van, mi nem félünk sem Tahaftól, sem haragjától - hagyta helyben Ali. - Mi

nagyok és kiválóak vagyunk mindenben. Ismerünk minden tudományt az égben és földön, sőt azt merem mondani, hogy még azt is, ami a föld alatt van. Senki sem állhat nekünk ellen!

A szájhős! Én nem is éreztem olyan biztonságban magamat, mint ahogy mutattam. Az

igaz, hogy természetesen nem féltem; azt tudtam, hogy Henry-puskám segélyével

elkészülhetnék az összes tedetukkal, de ezt nem akartam. Egy emberéletet nem pusztít el az

ember olyan könnyű szívvel. Mikor olyan hidegvérűnek mutattam magamat, számításba vettem a félelmet, melyet érezni fognak fegyveremtől; ez volt egész fölényem.

Láttam, hogy a tedetu az övéihez ért, kik mindnyájan a sátor előtt állottak és a

tökesészéket nézték.

Természetesen csodálkoztak felette, hogy megkötözve érkezik. Elbeszélte a

történteket. Hevesen magyarázgattak kezeikkel és kiabáltak. Fegyvereikhez kapkodtak, és úgy látszott, hogy át akarnak jönni. Erre kidugtam puskám csövét a sátorból; észrevették és állva maradtak. Tanácskoztak és nem jutottak határozatra. Vagy nem vették komolyan

fenyegetésemet, mert nem ismerték még fegyveremet, vagy pedig a büszkeségük lázadt fel az ellen, hogy megfutamodjanak egyetlen ember elől.

Így telt el öt perc, tíz perc - egy negyedóra. Ha el akartam érni célomat, akkor nem volt szabad sem gyengének, sem elnézőnek lennem. Meg kellett tudniok, hogy megtartom a szavamat. Egy tevének áldozatul kellett esnie. Kár az állatért, de nem tehettem egyebet.

Egyik hedsinjükre céloztam és’ megnyomtam a ravaszt; egy szempillantás alatt

összeesett. Százhangú düh-kiáltás volt a válasz, de még mindig nem készülődtek neki az elvonulásra. Nos, jól van! Kiléptem a sátorból és átkiáltottam hozzájuk:

- Hallgassatok ide, tedetu törzs fiai! Beszéltem és aszerint fogok cselekedni. Most az egyszer még kímélem az életet, nem akarok ölni, csak sebet ejteni. Legközelebb azonban nincs kegyelem. Golyóm Tahafot fogja találni a jobb könyökén.

Alig ejtettem ki az utolsó szót, már el is dördült a lövés. Tahaf összerezzent és hangosan felordított. A golyó pontosan a könyökén ment keresztül. A következő pillanatban már egyetlen tedetut sem lehetet látni. Sátraik mögé menekültek, melyek nemsokára inogni kezdtek; tehát szétszedik őket.

Szigorúságom végre elérte a kívánt hatást. Persze, még szigorúbb is lehettem volna, és Tahafot lelőhettem volna, ha kevesebbet jelentene nekem egy emberélet.

Mindamellett merész játékot kockáztattam. A tedetuk az elképzelhető legvadabb és

legdurvább mohamedánok; ehhez járul még, hogy vezérüket sebesítettem meg. Majdnem csodának lehet mondani, hogy egy soklövéses fegyver dacára is nem rohantak át, hogy felkoncoljanak engem.

Viselkedésem követükkel szemben olyan hatást tehetett reájuk, hogy mégis féltek

tőlem, az egyedül álló embertől.

Ez azonban nekem még nem volt elég; a pillanatnyi félelem elpárologhatna, és a

támadást mégis megkísérelhetnek ellenem; nem volt szabad eszmélethez juttatni őket, tehát még egy tevéjüket kell lelőnöm.

Allataikra oly nagy szükségük van, hogy akkor bizony nem teszik ki őket további

lövéseimnek.

Vártam még egy vagy két percig, azután leadtam a harmadik lövést, mely éppen olyan pontosan találta el célját, mint az első kettő.

Mikor a teve leroskadt, még egyszer százhangú ordítás felelt; majd rövid időre nagy csend lett; úgy látszott, hogy tanácskoznak. Azután kilépett egy tedetu a sátor mögül, tiltakozva, vagy kérőleg emelte karjait az égnek és átkiáltott:

- Megállj! Ne lőj többet! Ellovagolunk.

- De gyorsan, különben mégis tovább lövök! - válaszoltam és fegyveremet arcomhoz

emeltem.

Most rendkívül gyorsan dolgoztak a sátrak szétszedésén, a vásznak és karók

összekötözésén. Eközben nem tudtak elrejtőzködni, mutatni kellett magukat, és könnyű lett volna még egynéhányat lelőni közülük. Természetesen nem tettem, sőt nagyon örültem, hogy ők nem lépnek fel ellenségesen velem szemben. A sátor belsejében állottam ugyan, de fegyverem csövének, mely kilátszott belőle, el kellett árulnia helyemet, úgy, hogy bármelyikük igen könnyen eltalálhatott volna valamilyen rejtett leshelyről. Egyik sem merte azonban megtenni, ez biztos jele a félelemnek, melyet velem szemben éreztek. Rövid idő

múlva elkészültek, megrakták tevéiket a sátorlapokkal és egyéb holmijukkal, azután felültek és ellovagoltak. Tahaf volt közöttük a legutolsó. Láttam, hogy bekötöztette szétroncsolt könyökét. Sebesülése folytán segítség nélkül nem tudott nyeregbe szállani; fel kellett őt ültetni. Mikor már fent volt, a sátor felé fordult, melyben voltam, felemelte sértetlen bal karját, ökölbe szorította és fenyegető hangon átkiáltotta hozzám: ,’

- Allah rhinalek - Átkozzon meg az Isten! Most engednünk kell, de még viszontlátjuk egymást és akkor majd leszámolunk veled!

- Lődd le, szidi! - követelőzött Ali.

- Nem - feleltem es leengedtem puskámat, melyet mostanáig lövésre készen tartottam.

- Miért nem? Hiszen megfenyegetett.

- A fenyegetés mit sem árt.

- Effendi, ne légy nagyon elbizakodott! - figyelmeztetett a sejk. - Ez a Tahaf nem fog megnyugodni, míg meg nem bosszulja magát! A vérét ontottad. Gondolj a sivatag törvényére: Ed dem b’ed dem, en nefs b’en nets - vért vérért, hasonlót hasonlóért!

- Gondolok reá! A véremet fogja kívánni. Ma éjszaka meg fogja kísérelni, hogy

megtámadjon minket.

-Bizony, effendi, ezt egészen bizonyosan feltette magában. Támadásra el kell készülve lennünk.

Legjobb lesz, ha szétszedjük mi is sátrainkat és eltávozunk, míg a tedetuk el nem hagyják ezt a vidéket.

- Ez nem szükséges. Én meg foglak titeket védelmezni. Bízzátok magatokat reám!

Kétkedve csóválta meg a fejét és így felelt:

- Effendi, tudod, hogy hallottam rólad és hogy bátor harcosnak tartalak, de hogyan tudnál te, egy egyedül álló ember, egy egész duart.a védelmedbe venni?

Erre Ali gyorsan belevágott:

- Hogy hogyan fogja ezt megtenni? Az csak bízd te a szidimre! O meg én, mi ketten vagyunk a legnagyobb hősök. Ő az egész nagy sivatagban, és ha mi megígérjük, hogy megvédelmezünk titeket, akkor bizonyosak lehettek róla, hogy…

- …hogy sokkal okosabb lenne, ha hallgatnál, mintsem ilyesmiket fecsegnél -

szakítottam őt félbe.

Majd a sejkhez fordulva, így folytattam: - Legelőbb is meg kell tudnom, hol fognak tábort ütni a tedetuk; tehát követni fogom őket. Erre azonban a tevéink nem valók. Tudnál két lovat kölcsönözni?

- Szívesen. De minek kettőt?

- Mert nem egyedül lovagolok; egyik harcosodnak kísérnie kell engem, akit te fogsz kiválasztani.

Bátor, ravasz és ügyes embernek kell lennie, aki jól érti a tedetuk nyelvét.

- Ez miért szükséges?

- Mert ki akarom őket hallgatni.

- Allah szerelmére, csak azt ne tedd, mert észre fognak venni és elfognak!

- Dehogy! Én megtanultam, hogy kell észrevétlenül közeledni az ellenséghez.

Sejtelme sem volt róla, hogy például egy észak-amerikai indián hogyan lopózik

ellenfele közelébe és hallgatja ki, jó időbe telt tehát, míg kijelölte a harcost, kinek kísérnie kellett engem. Legszívesebben Alit vittem volna magammal, de ő nem értette annyira a tedetu nyelvet, amennyire én szükségesnek véltem. Éppen eltűntek a tedetuk a keleti láthatáron, mikor lóra ültünk és utánuk indultunk. Távcsövem nálam volt, az ellenséget tehát oly távolból is megfigyelhettem, hogy ők nem láthattak engem.

III.

Egy ember Bilad Amirikából

Az Uelad Sliman, akit a sejk mellém adott, meglehetősen fiatalember volt még ugyan, de mégis kiderült, hogy nagyon jól választotta őt ki.

Távcsövem segítségével teljesen észrevétlenül követhettük a tedetukat. Egészen

magától értetődik, hogy csak azért indultak el keleti irányban, hogy megtévesszenek minket.

Mikor ezt megmondtam kísérőmnek, azt felelte:

- Teljesen igazad van, effendi, mert hiszen Kaírwan nem keletre fekszik innen.

- Kairwan? - kérdeztem. - Hogy jut az eszedbe, hogy erről a helyről beszélj?

- Ismered ezt a várost?

- Nem. Még soha sem voltam ott.

- Azt meghiszem, hiszen az olyan vakmerőség lenne, melyet valószínűleg az életeddel fizettél volna meg. Kairwan az igazhívők azon városai közé tartozik, melybe nem

mohamedánnak nem szabad belépni. Ha ott egy keresztényt vagy zsidót felismernének, az feltétlenül elveszett. Ahogy a próféta hívei Mekkába vagy Medinába zarándokolnak, éppen úgy Kairwant is felkeresik. Az ottani Okba-mecset egyike az Iszlám legszentebb

templomainak, Afrika-bah a legszentebb, mert El Waib van benne eltemetve, ki a próféta kebelbarátja és állandó kísérője volt. Aki járt Kairvvanban, éppen olyan joggal hadsinak nevezheti magát, mintha Mekkában vagy Medinában lett volna.

- És mi keresnivalójuk van ott a tedetuknak?

- Micsoda? Hát nem láttad a zöld szandsákot (a próféta zászlaja), mely Tahaf sátra felett lengett?

- De igen.

- Hát azt nem vetted észre, hogy nemcsak a tedetuknak, hanem még tevéiknek is

mesabih (rózsafüzér) lógott a nyakukban? ‘ .

- Azt is láttam.

- Nos, hát abból felismerhetted volna, hogy hads-on (zarándokút) vannak Kairwan

felé.

- Helyes! Kairwan Tuniszban van, innen északnyugatra. Ha a tedetuk kelet felé

lovagolnak, meg akarnak minket téveszteni. Félkörben fognak haladni és délről térnek vissza a Wadihoz. Majd meglátod!

- Én is úgy hiszem, effendi! Sőt még azt is merném állítani, hogy tudom, hol fognak tábort ütni.

- Ugyan hol?

- Úgy távoztak el, hogy nem töltötték meg tömlőiket, tehát vízre van szükségük. Wadi Kuhr igazi kútja a mi duarunk mellett van, de két rövid órányira tőlünk keletre szintén van egy hely, ahol vizet lehet találni, ha nem is olyan bőven, mint nálunk. Ott fitna-bokrok (akác) is vannak, tehát tüzet gyújthatnak. Ezt a helyet keresik fel, ott ütnek fel tábort, hogy azután éjjel a duarunkhoz lopózzanak és rajtunk üssenek.

- Nagyon helyes! Éppen most látom a távcsövemen, hogy dél felé kanyarodnak!

- Nem mennénk mi is ebben az irányban?

- Nem. Mi mögöttük maradunk; folytonosan a nyomaikban; ez jobb lesz.

A hanyatló nap éppen a láthatárra bukott és megkezdődött az alkonyat, mely azokon a vidékeken igen rövid, ennek folytán még figyelmesebben megszemléltem a tedetu csapatot, hogy jól az emlékembe véssem azt a helyet, merre felé tart, és ekkor észrevettem, hogy már nincs mozgásban, hanem megállapodott. Mi is meglassítottuk tehát iramunkat, míg

ellenfeleink tovább nem lovagoltak. Ez csak akkor következett be, mikor már oly sötét volt, hogy alig tudtam őket még felismerni.

Most már mi jobban közeledhettünk, mint eddig. Ügetve lovagoltunk tehát arra a

helyre, hol állva maradtak. Tájékozódó képességem elég gyakorlott volt hozzá, hogy a sötétség dacára se tévesszem el ezt a helyet. Mikor odaértünk, lovaink felhorkantottak és nem akartak tovább menni. Láttuk, hogy fekszik előttünk valami és leszálltunk, hogy szemügyre vehessük, micsoda az tulajdonképpen.

- Roob Allah - Uram isten! Hiszen ezek hullák! -kiáltott fel ijedten az uelad.

Igaza volt; három hulla feküdt előttünk. Ott voltak már akkor is, mikor a tedetuk erre haladtak?

Megvizsgáltam őket. Még meglehetősen melegek voltak és a kezeimre vér tapadt.

- Ezeket az embereket a tedetuk gyilkolták meg! -jelentettem ki. - Találkoztak velük, megölték és valószínűleg kirabolták őket.

- Bizonyosan tudod ezt?

- Mindjárt meg fogjuk látni.

Kikutattam a három halott zsebeit; teljesen üresek voltak és övzsinórjukban sem

maradt semmi sem.

- Igen, a tedetuk ölték meg és rabolták ki őket -ismételtem. - Vajon kicsodák lehettek?

Az uelad sliman nagyon gondosan megtapogatta őket, meg ruhadarabjaikat, azután

megszólalt:

- Ugy látszik, hogy Kafrába való emberek. De mit kereshettek ezen a vidéken?

- Onnan senki sem szokott idejönni?

- Nagyon ritkán, és akkor is csak mint idegen utazók vezetői, annak kíséretében.

- Ha itt is így állana az eset, akkor a tedetuk magukkal hurcolták az idegent vagy idegeneket!

- Igen, hogy váltságdíjat zsaroljanak ki, és a foglyokat azután mégse engedjék

szabadon. Aki ezeknek a sivatagi rablóknak a kezei közé kerül, az elveszett.

- Akkor gyorsan utánuk kell sietnünk. Itt már nem segíthetünk. Ne vesztegessük az időt. Képesnek érzed magadat reá, hogy a sötétség dacára megtaláld azt a helyet, melyről az előbb beszéltél?

- Igen, nem fogok eltévedni.

- Akkor tovább innen! Talán sikerül nekünk megmenteni egy emberéletet.

Bármilyen keveset végeztünk itt a hullák megvizsgálásával, mégis eltelt egy

negyedóra, melyet be kellett hoznunk. Természetesen túlságosan nem volt szabad sietnünk, ha nem akartunk annyira a tedetuk közeiébe jutni, hogy meghalljanak, vagy egyáltalában észrevegyenek, mielőtt elérték táborhelyüket. Egészen rá kellett bíznom magamat az uelad siimanra. A csillagok feljöttek ugyan már, de még nem világítottak; lovaink lépteit a mély homokban messzebbre lehetett hallani; mint amennyire elláttunk.

Kísérőm méltó volt arra a bizalomra, melyet beléje helyeztem. Körülbelül két órát lovagolhattunk, mióta elhagytuk a duart, mikor közvetlenül előttünk kis láng csillant fel, mely annál nagyobb és fényesebb lett, minél jobban közeledtünk feléje.

- Ez a tábortűz, melyet a tedetuk gyújtottak. Csak nem lovagolunk egészen oda? -

kérdezte vezetőm.

- Írd nekem le a helyet! Tehát bokrok is vannak ott. Lapos a környék?

- Nem, mert a Wadi felső, külső oldalával szomszédos, melynek belső oldalán, ott jobb kéz felől, a mi duarunk terül el. A völgynek ez a külső fala bekanyarodik, mint valami kis, keskeny öböl, melyet titua-bokrok vesznek körül. A víz ennek az öbölnek a mélyén fakad.

- Akkor ott hátul fognak tanyázni. Van hozzá bátorságod ezek között a bokrok között a tedetuk háta mögé mászni?

- Nem vagyok gyáva, effendi, és miután te velem vagy, kétszeresen nem félek.

- Akkor előbb oldalvást lovagolunk és olyan helyet keresünk, hol a lovainkat

hagyhatnánk.

Hamarosan megtaláltuk a megfelelő helyet. A szikladombhoz jutottunk, mely a Wadi

északi oldalát alkotja és néhány nagy kőre bukkantunk, hol lovainkat megköthettük. Ezután részletesen kioktattam az uelad slimant, hogyan kell viselkednie, és a tedetuk táborhelye felé surrantunk, én elöl és ő utánam.

Mikor már elég közel voltunk, lefeküdtünk a földre, hogy a még hátralevő utat kúszva tegyük meg.

Szerencsénkre a tűz kicsiny volt, csak néhány lépésnyire világított, és mégis elég fényesen ahhoz, hogy ellensúlyozza a csillagok ragyogását. Meg kell említenem, hogy világos haikjainkat (köpeny) a duarban hagytuk, öltözetünk tehát olyan sötét volt, hogy nem lehetett a talajtól megkülönböztetni.

A táborhelynek patkó alakja volt, nyitott sarkaival kifelé. Hátul volt a forrás, előtte égett a tűz, mely körül ültek és heverésztek a tedetuk. Künn, az öböl előtt, feküdtek a tevék. A félRört bokrok szegélyezték, de oly ritkán állottak és oly kevés lombjuk volt, hogy nem nyújthattak nekünk fedezéket.

Az öbölbe belopózkodni tehát, sajnos, nem volt lehetséges. De ott, ahol mifelénk

bekanyarodni kezdett, néhány nagy szikladarab volt; melyek mögé elrejtőzködhettünk.

Szerencsésen el is értük a sziklákat, és oly szorosan hozzájuk simultunk, hogy remélnünk lehetett, hogy még akkor sem fognak felfedezni, ha esetleg valamelyik tedetu közelednék felénk.

A tedetuk nem sejtették, hogy van valaki a közeliikben, oly hangosan beszéltek tehát, hogy minden szót hallhattunk - persze, semmit sem értettem meg; jobban megerőltettem ennek a folytán a szemeimet, mint a füleimet.

Tahaf a tűz mellett ült, jobb karját hevenyészett kötésben viselte. Mellette sötét tekintetű férfi ült, kinek keze-lába össze volt kötözve. Mintegy harmincéves lehetett. Szép, szőke körszakállas arcát a nap barnára sütötte. Szemeinek színét nem láthattam, de a szőke szakállból kék szemekre kellett következtetni. Ki lehetett ez az ember? Beduin semmi esetre sem. Talán európai! Szilárd volt a határozatom, hogy el nem hagyom ezt a helyet addig, míg meg nem szabadítottam. De hogyan?

A rablók, mint már említettem, nagyon élénken beszélgettek, és közben

elfogyasztották egyszerű vacsorájukat. Ez kuskussu-ból, vagyis lisztből állott, melyet ujjaikkal hideg vízbe mártogattak és azután megették. Edényképpen olyan kivájt tökhéjakat használtak, amilyeneket aznap lelőttem a sátorrúdról. Oldalvást a tűztől, mégpedig a tedetuk körén kívül kis rakás holmi volt. Úgy látszott, hogy erről folyik a beszéd. Bizonyára ezek voltak a tárgyak, melyeket a foglyoktól és kísérőitől elvettek.

Tahaf ugyanazt az ételt ette, mint emberei. A pillantásokból, melyeket közben a

szőkére vetett, láthattam, hogy étkezés után ki akarja hallgatni, meglöktem tehát társamat, hogy magamra hívjam figyelmét és megkérdeztem tőle:

- Erted, hogy mit beszélnek?

- Igen.

- Miről beszélnek?

- Az idegenről. Nem tudják, hogy kicsoda; nem mondta meg nekik.

- Mi fog vele történni?

- Váltságdíjat akarnak követelni. De ha nem mondja meg vacsora után, hogy kicsoda, és hogy gazdag-e, akkor azonnal megölik.

- Segíteni fogunk neki!

- Mássallah! - Isten csodája! Hogyan?

- Nincs időm várakozni és latolgatni a dolgot; csak egyetlen lehetőséget látok, hogy őt és egyben a holmiját is megmenthessük. Megragadom Tahafot és foglyul ejtem.

- Effendi, ez őrültség! így nem fogjuk megszabadítani a foglyot, hanem magunkat is veszedelembe sodorjuk.

- Dehogy. Én tudom, hogyan kell az ilyesmit csinálni, ha nem is veszélytelen a dolog.

A fődolog az, hogy te megtedd, amit mondok neked. Elég erős vagy hozzá, hogy el bírj vinni egy embert?

- Igen, effendi.

- Akkor itt vannak a fegyvereim, tartsd csak egy kicsit! Csak az utamban lennének.

Figyelj csak jól!

Én a tedetuk közé ugrom és kihozom közülük Tahafot. Te itt maradsz elrejtőzködve, míg ide nem hozom. Erre visszaadod a fegyvereimet, átveszed őt tőlem és amilyen gyorsan csak lehetséges, a lovainkhoz viszed.

- Védekezni fog! - szakított félbe.

- Nem, mert nem lesz eszméleténél. Mikor a lovakhoz érsz, lefekteted, eloldozod a lovakat, és vársz, amíg én jövök. Én felülök, te feladod Tahafot nekem, te is nyeregbe pattansz és elvágtatunk!

- De, effendi, hiszen ez…

- Hallgass! - vágtam a szavába. -Látom, hogy Tahaf hozzá akar fogni. Itt van, fogd a fegyvereket! Egy szót se többet! Minden könnyen és gyorsan le fog folyni!

Nem bíbelődhettem tovább az uelad slimannal, mert láttam, és hallottam, hogy Tahaf beszélni kezd a fogollyal, mégpedig tedetu nyelven, melyet az, úgy látszik, nem értett meg, mert nem válaszolt. Erre a tedetu arab nyelvre fordította a beszédet, mert megértettem, amint mondta:

- Az életed forog kockán ebben a pillanatban. Ha nem felelsz, néhány perc alatt a gyehennára szállsz.

Mondd meg tehát, hogy ki vagy!

- Olyan férfi vagyok, ki nem ad felvilágosításokat rablógyilkosoknak.

Vakmerőség volt! Ugrásra készen állottam.

- Kutya! - ripakodott reá Tahaf felállva, fenyegetőleg elébe állott és bal kezét ökölbe szorította. - Csak egy intésembe kerül és halott vagy! Mondd meg azonnal, hogy honnan jössz?

- Azt neked nem kell tudnod!

- Gazdag vagy?

A következő pillanat dönt élet és halál felett, azt láttam.

Ha az idegen újból megtagadja a felvilágosítást, úgy Tahaf megadja a jelt. Nem volt szabad késlekednem. A tedetuk vezére talán tízenkét lépésnyire állott tőlem, mégpedig háttal fordulva felém. Minden szem rajta és a foglyon függött. Öt-hat gyors ugrás és mögötte állottam, bal kezemmel torkon ragadtam, jobb öklömmel halántékon csaptam, a vállamra vetettem és visszasiettem.

- Itt van, fogd! Ide a fegyvereimmel és indulj gyorsan!

Megkaptam a puskát, az uelad sliman pedig megragadta az eszméletlen tedetut, hogy elsiessen vele.

Minden olyan gyorsan játszódott le, hogy eddig még egyetlen tedetu sem moccant

meg, vagy szólt egy szót is. Megdermedve ültek. A szikla elfedett engem, kidugtam mögötte Henry-puskámat, reájuk céloztam és reájuk kiáltottam:

- Itt láthatjátok a varázs fegyvert. Aki csak megmoccan a helyéről, azt eltalálja a golyóm. De ha szépen ülve maradtok, akkor sem nektek, sem Tahafnak nem lesz bántódása!

Még mindig úgy ültek ott, mintha kővé meredtek volna.

- Kicsoda a legfőbb köztetek Tahaf után? - kérdem. Senki sem felelt.

- Feleljetek, különben megszólal a varázsfegyver! Kicsoda a legfőbb közöttetek?

- Ez itt válaszolt végre egyikük és arra a tedetura mutatott, aki aznap nálunk volt a sejk sátrában mint követ.

- Ah, te vagy az? - fordultam most hozzá. - Veled beszélek és te felelni fogsz nekem, mert különben kénytelen lennék lelőni téged. Képzelheted, hogy nem vagyok itt egyedül.

Tahafot már elszállították, őneki vége, ha nem engedelmeskedtek nekem. Azonnal oldozd fel a fogolynak kezét meg lábait!

A félelem hajtotta, hogy engedelmeskedjék ennek a parancsnak; már ki is nyújtotta a kezét, de újból visszarántotta.

- Gyorsan, gyorsan! Háromig fogok számolni: egy-kettó’.

Most engedelmeskedett. Az idegen nem volt már megkötözve.

- Uram, ki vagy te? - kérdezte. - Kinek köszönhetem menekülésemet?

- Azt majd megtudod. Most jer ide és hozz magaddal a szíjakból, melyekkel meg

voltál kötözve!

- Nem tudok járni, egy golyó eltalált a lábamon, mikor megtámadtak minket ezek a

tedetuk.

- Akkor egyelőre maradj! Jól kötözzék be a sebedet, ha meg akarják menteni Tahaf

életét.

Hallgassatok ide tedetuk, ez az ember ma éjszaka nálatok marad, nyugodtan pihenhet és alhat, a haja szálának sem szabad meggörbülnie! Nehogy bántsátok, mert akkor

eljátszottatok vezéretek életét! El ne merjétek hagyni ezt a helyet hajnalhasadás előtt.

Mihelyst felkel a nap, ketten közületek az idegennel a duarba jöttök és ötszáz lépés távolságra megálltok. Mindent vissza kell kapnia, amit elvettek föle. Ha csak valami is hiányzik belőle, Tahaf nem szabadul ki. Hallottátok?

- Nem vagyunk süketek! Allah pusztítson el! - válaszolt az alvezér.

- Akkor mára végeztünk!

Visszaléptem a szikla mögé, és néhány pillanatra megallottam hallgatózni. Egyikük sem moccant; féltek. Erre odaszaladtam, hol az uelad síiman várt reám.

- Hamdulillah, csak hogy jössz, emir! Elmenekültél tőlük? Mily csoda!

- szólt.

- Könnyebb volt, mint gondolod. Jól végezted dolgodat, meg kell, hogy dicsérjelek!

Alig érkeztem ide, ez a Tahaf már magához tért. De hamarosan összekötöztem és

betömtem a száját.

- Nagyon jól tetted! Voltak szíjaid vagy köteleid? Éppen akartam szerezni neked.

- Egy ben arabnál mindig van ilyesmi. Mikor lovagolunk el innen?

- Azonnal. Add fel nekem a fickót!

Nyeregbe szálltam és keresztbe fektettem magam elé a foglyot: azután ügetni kezdtünk a duar felé.

Elképzelhető, milyen csodálkozást keltettünk a történtek elbeszélésével. A jó emberek előbb megijedtek, féltek a tedetuk bosszújától; de mikor megmagyaráztam nekik, hogy Tahafot nem engedem addig szabadon, míg le nem teszi a legszentebb esküt, hogy nem fog bosszút állni, akkor megnyugodtak.

A foglyot a sejk sátrába szállítottuk és megkötöztük; én is újból nála szállottam meg.

Mostanáig vártak reánk a vacsorával, és mondani sem kell, hogy a sikerült csíny után nagyon jól ízlett nekem.

Az ulead slimanok nem voltak minden aggálytól mentek, hogy a tedetuk mégis

jöhetnek, hogy megszabadítsák vezérüket; én azonban meg voltam róla győződve, hogy nem merészelik ezt megtenni, mert ez által életét a legnagyobb veszélybe kellene sodorniuk és sikerült a sejket is megnyugtatnom. Magától értetődik, hogy azért őröket állítottak ki.

Tahaf hangulatán a tehetetlen düh uralkodott, és eleinte szitkozódásokkal árasztott el, melyeket oly nyugodtan fogadtam, mintha nem is hallottam volna. Lassacskán azonban arra a belátásra jutott, hogy ez nem hozhat neki semmiféle előnyt; más hangot ütött meg és megkísérelt alkudozni velem.

- Az idegent ki kell szolgáltatnunk nektek az én személyem ellenében - mondta -, de a zsákmányt, melyre szert tettünk, nem adjuk újból ki!

-. Ne nevettesd ki magadat - feleltem. - Mi szabadon engedünk téged és megtartasz mindent, ami nálad van, ti pedig szabadon bocsátjátok őt, mindennel együtt, ami az övé.

- Így nem alkuszunk!

- Hogy te alkuszol, vagy sem, az nem is játszik szerepet; neked itt egyáltalában nincs akaratod. Örülj, hogy nem szabtam még sokkal szigorúbb feltételeket!

- Mi lehetne még ennél is szigorúbb?

- Vérdíjat követelhetnénk a három emberért, kit megöltetek!

- Menj a pokolba!

Anélkül, hogy hederítenék erre a jámbor óhajra, folytattam.

- Szilárdan a feltételeim mellett maradok. Téged kicserélünk ő vele: ő visszakapja minden tulajdonát, és te megesküszöl Allahra, a prófétára és az összes kalifákra, hogy azonnal elhagyod ezt a vidéket, és soha sem bosszulod meg magadat a duar lakóin.

Kötelékei dacára félig felemelkedett és gúnyosan megkérdezte:

- Talán bizony rajtad sem?

- Az én személyem nem jön tekintetbe. Bosszuld meg magadat rajtam annyiszor és

amennyire csak akarod! Egy féregnek a bosszúját, ami vagy, kikacagom.

- Csak kacagj most! Eljön még az idő, amikor nem fogsz többé kacagni!

Ez a fenyegetés természetesen hidegen hagyott, és egy percet sem rabolt el álmomból, melynek karjai közé vetettem magamat. Míg aludtam, egy uelad sliman ült mellettem, akinek Tahafot kellett figyelmesen őriznie és engem napsziirkületkor felkeltenie.

Mikor ez megtörtént, végérvényesen elővettük a foglyot. Ismét vonakodott, hogy

elfogadja feltételeimet.

- Jól van, visszavonom tehát mindazt, amit mondtam és ígértem - jelentettem ki neki. -

Nem bocsátlak tehát szabadon. A foglyunk maradsz és a három emberért, kit tegnap

meggyilkoltatok, felelősségre vonunk és a legszigorúbban megbüntetünk.

- A mi foglyunk az életével fogja ezt megfizetni -felelte gúnyosan.

- Akkor elszámítod magadat! Az a fogoly igen rövid idő alatt visszanyeri szabadságát.

- Harcosaim nem adják őt ki, ha én nem vagyok jelen, és nem engedem meg nekik.

- Nincs is nekem ehhez tereád szükségem. Tudod, hogy mit mondtam nekik. Közülük

csak ketten jönnek, és elhozzák őt. Ezzel a kettővel hamarosan végzek. A legcsekélyebb segítségre sincs szükségem.

- Vagy a sátán maga vagy, yagy a sátánok adták neked ezt a gondolatot! - förmedt

reám dühösen.

- Figyelmeztetlek, hogy ne sérts meg! Látod, hogy már virrad; megyek, hogy

fogadjam harcosaidat és legutoljára kérdezlek: Meg akarod tenni, amit kívánok tőled?

- Nem!

- Akkor végeztünk!

Felállottam és felvettem fegyvereimet: a sejk és Ali ugyanúgy cselekedtek. Elhagyták a sátrat és én követtem őket. Mikor a függöny összeomlott mögöttem, sietve utánunk kiáltott:

- Megállj, jertek vissza! Beleegyezem! Megint bementünk és ő végre rászánta magát az ígéretekre, melyeket követeltem tőle és melyeket esküvel kellett megerősítenie, amit a sejk, tehát mohamedán mondott neki elő. Azután eloldottuk a sátoroszlopról és megkötözve kivezettük magunkkal.

Senki sem aludt már, a duar összes lakosai ébren voltak, hogy láthassák, vajon olyan simán meg fog-e történni a két fogoly kicserélése, ahogy én mondtam. Fiatal és öreg, férfi, asszony és gyerek kifutottak velünk a sátorfalu elé. Éppen akkor kezdett rózsaszínűvé válni az ég, és minden tekintet keletre irányult, honnan lovascsapatot láttunk lassan közeledni. A

tedetuk voltak. Mihelyst megpillantottak minket, állva maradtak és három lovas vált ki közülük, kik három gazdátlan tevét vezettek magukkal és tőlünk körülbelül ötszáz lépésnyire állva maradtak. Ezek a gazdátlan tevék a fogoly három meggyilkolt kísérőié voltak.

Természetesen ezeket is ki kellett szolgáltatniuk.

A sejk és én közrefogtuk Tahafot, kinek kezei megvoltak kötözve és felije mentünk, ötvenlépésnyire tőlük megállapodtunk. Puskámat magasra emeltem, és odakiáltottam nekik:

- Békés szándékkal jövünk, de a legcsekélyebb gyanús mozdulatra lelövöm Tahafot és titeket is!

Mindent visszakapott tőletek a foglyotok?

- Megvan mindenem - válaszolta ő maga. - Semmim sem hiányzik.

- Bekötözték a sebeidet?

- Igen. Utasításaidhoz képest jól bántak velem!

- Meg akarod bosszulni magadat három meggyikolt társadért, vagy pedig csak vérdíjat követelsz a gyilkosoktól?

- Nem. Nem ismertem közelebbről őket; csak véletlenül csatlakoztak hozzám.

- Akkor ezekkel a tedetukkal végeztünk. Jer ide a három tevével! Tahaf is mehet!

Megtörtént. A két tábor között félúton találkoztak egymással. A tedetuk elvagdalták vezérük kötelékeit; ő felszállott tevéjére, azután ellovagoltak, de nem kelet felé. mint előző

nap, hanem nyugatnak. Az idegen letérdeltette tevéjét, leszállott, odajött hozzám, megragadta a két kezemet és megszólalt:

- Végre szabad vagyok, és ezt csak neked köszönhetem! Biztos haláltól mentettél meg, uram. Milyen boldognak érezném magamat, ha megtudnám ezt neked hálálni! Kik ezek az emberek?

- Ennek a duarnak a lakói. Az uelad slimanok híres törzséhez tartoznak.

- Te is?

- Nem. Én éppen úgy vendégük vagyok, mint ahogy te is leszel.

- Úgy van, légy a vendégünk! Szívesen látunkl -szólt hozzá a sejk és megfogta kezét. -

Jer velem sátramba!

Bevezette a duarba és sátrába. Az asszonyok hangosan énekelték, hogy: ,,Abba \va

sabba wa marhába” (üdvözlő köszönés) és a gyerekek velük.

Hozzá voltam szokva, hogy elővigyázó legyek, megkértem tehát a sejket, hogy

küldjön a tedetuk után néhány lovast. Tudnunk kellett, vajon igazán ellovagoltak-e, vagy az a szándékuk, hogy megszegjék ígéretüket, amit tettek, és bosszút álljanak az uelad slimanokon.

A küldöncök másnap azzal a megnyugtató hírrel tértek vissza, hogy az ellenség megállás nélkül tovább lovagolt nyugat felé.

Természetesen nagyon szerettük volna tudni, hogy kicsoda, micsoda az idegen, de a sivatag törvénye megtiltotta, hogy azonnal ezután kérdezősködjünk. Egész délelőtt vizsgálgattuk egymást, és észrevettem, hogy ő éppen olyan kevéssé tud kiokoskodni felőlem, mint ahogy én nem tudtam kitalálni a kilétét. Csak akkor került ki magyarázkodásra a dolog, mikor délben újból sült juhhús került az asztalra, és az ebédet mohamedán szokás szerint a hagyományos El Havvd ul illah-val kezdtük meg, ő nem mondta el velünk ezt és kimentette magát:

- Nem szabad rossz néven vennetek hallgatásomat, de nem vagyok moslem, hanem

keresztény.

- Keresztény? - kérdeztem. - Talán bizony nem is keleti ember?

- Nem. Az én hazám Bilad Amerikában van.

- Csak nem az Egyesült Államokban?

- Hogyan, te ismered ezt az országot? - kérdezte elcsodálkozva.

- Oh, én ismerem a dzsigtrafját (földrajz) - mondta büszkélkedve. - Mondd meg csak a nevedet és a várost, ahová való vagy!

Beduinnak tartott engem, kissé mosolygott és így felelt:

- Dixonnak hívnak és Hentonban születtem.

- Hentonban? Tehát Arkansasban? - válaszoltam.

- Micsoda? Hogyan? Te még ezt a nevet is ismered? - kérdezte a legnagyobb

mértékben elcsodálkozva.

Csodálkozása mulattatott. Erre közbevágott az én fecsegő Alim és odaszólt az

amerikainak:

- Természetesen ismeri! Az én effendim is keresztény, mégpedig almani!

- Almani? Német?

- Mindenesetre - kacagtam fel és angol nyelven folytattam: Hanem az ön anyanyelvén is beszélgethetünk!

- Ez a találkozás nagyszerű! - ujjongott. - El kell beszélnie, hogyan került ide. Ami engem illet, én egyiptológus és az arab faj kutatója vagyok, ha így szabad nevezni azt, aki kedvtelésből kutat ebben a csodálatra méltó országban; az apám bankár és vagyona

megengedi nekem, hogy nem törődve a mindennapi kenyérrel, követhessem hajlamomat. Már négy éve utazgatom Keleten, és most Erbetuából Mursuk felé tartottam.

- Annál jobban örülök, hogy megismerkedhetem önnel, mert az én utam is Mursukba

vezet vissza.

Megmondtam a nevemet és így folytattam:

- Mursukot ismerem, és ha nincs ellenére, velem együtt házigazdáimnál, Manasse Ben Aharabnál szállhat meg.

- Az az a zsidó kereskedő, ugyebár? - kérdezte és arca bíborvörös lett, majd gyorsan megint visszatért rendes színe.

- Ön ismeri őt?

- I-gen - hebegte zavartan.

- Well! - bólintottam. - Ez egyelőre mellékes. Most nem vagyunk Mursukban, hanem

még itt, és falatozzunk jóízűen a pecsenyéből. A nagy ismerkedés közben egészen

megfeledkeztünk a házigazdánkról $s nem lehetünk iránta továbbra is figyelmetlenek.

Alaposan hozzáláttam az evésnek. Dixon azonban majdnem semmit sem evett; vajon

miért?

Összetalálko-zásunk felett való örömében, vagy mert a Manasse Ben Aharab nevet

említettem? Úgy tűnt fel nekem, hogy ez az utóbbi eset volt az ok.

A derék uelad slimanok azt óhajtották, hogy hosszabb ideig maradjunk náluk, én a

legszívesebben nemsokára tovább indultam volna, mert megígértem fiatal barátnőmnek, Ráchelnek, hogy hamarosan visszatérünk, de a következő éjszaka Dixonnál sebláz állott elő, mely elég sokáig tartott, bárcsak súrolta a lövés, és még akkor sem gondolhattunk egy háromnapos lovaglásra az ottani éghajlat mellett, mikor már túlesett rajta. Egy teljes hétig maradtunk tehát ott, és a legszívélyesebb modorban búcsúztunk el a beduinoktól, kik oly barátságosan fogadtak, és csak nem jószántukból engedtek el.

Dixon nekik hagyta a három tevét teljes felszereléssel és azonfelül is busásan

megajándékozta őket.

Tőlem csak egy őszinte Allah JosaJlimak-ot (Isten áldjon) kaptak; többet nem

adhattam, mert nekem nem volt olyan apám, ki bankár Stetonban, Arkansasban.

IV.

Manasse Ben Aharab halála

Megint magam előtt láttam Mursukot dinnyeültetvényeivel, gránátfügekertjeivel és

pálmaerdeivel.

Ebből az utóbbi növényből az éppen olyan híres, mint szerencsétlen Afrika-utazó,

Vogel, a város környékén közel negyvenféle fajtát számolt össze.

Dixon sebe miatt lassan lovagoltunk, és ennek folytán majdnem négy napig voltunk

úton. Az utazás látszólag egyáltalában nem mentette ki, és mégis olyan állapotban volt, mely lázasnak volt nevezhető, ha nem is éppen’ a febris hauma tica (sebláz) bántotta. Lelkileg volt felizgatva, ezt észrevettem, pedig mindent elkövetett, hogy eltitkolja előlem.

Útközben több ízben beszélt velem Mursukról, de valahányszor Manasse Ben

Aharabot megemlítettem, arca komor lett és azonnal hallgatásba burkolózott. A tapintat nem engedte meg, hogy kérdést intézzek hozzá, de a zsidó és ő közötte történhetett valami, ami őt még most is kellemetlenül érinti. Valami anyagi kérdés lenne? Bizonyára nem! Az igaz, hogy Manasse egyike volt Ferran legtekintélyesebb pénzembereinek, és feltehettem, hogy Dixon üzleti ügyben kereste fel, de mindketten gazdagok voltak: ebben az irányban nem

keletkezhetett civódás közöttük. Ha valóban Manasse volt az oka Dixon rossz hangulatának, akkor bizonyosan egészen más viszonylatban kellett keresni az indokot. A kedves, szép Rachelre kellett gondolnom.

Az ő nevét is megemlítettem néhányszor és ilyenkor mindig mélyen elpirult. Itt lenne a bibi? Ah!

Mikor végre magunk előtt láttuk a városnak földhányásból emelt körfalát, melyből a helytartósági palota hatalmas épülete emelkedett ki, nem habozhattam tovább; tudnom kellett, hogy Manasse Ben Aharabhoz fog-e szállni velem, vagy sem. Megszólaltam tehát:

- Végre itt vagyunk! Ki fog önnek Habalak-ot (üdvözlégy) kiáltani?„‘Hogy én hol

fogok lakni, azt tudja. Nem maradnánk együtt, Mi. Dixon?

Láttam rajta, hogy szívesén igent mondana, de felelete mégis így hangzott:

- Két vendég egy házban, ez még egy jómódú‘embernek is, ha nem éppen túl sok, de

mégis alkalmatlan. Én megint az én mamlukomnál, Alatnál fogok lakni.

Mursukban marniuk alatt a fehér renegátok leszármazott értik, ők képezik az ottani nemességet.

- Teljesen, ahogy tetszik, kedves barátom. Ez nem fog minket megakadályozni benne, hogy minden nap lássuk egymást.

- Nem. Bármikor szívesen látom, azt mondanom sem kell önnek.

- Én hasonlóképpen: Kölcsönösen meg fogjuk egymást látogatni.

Erre semmit sem felelt, és én tudtam, hogy hányadán vagyunk. Én látogassam meg őt, de ő nem akart hozzám jönni, tehát Manasse Ben Aharabbal ellenséges viszonyban van. Az első, nagyon széles utcán átlovagoltunk a másodikba, hol házigazdájának háza volt, ott elbúcsúztam tőle, és folytattam Alival utamat a palotáig, melynek közelében Manasse lakott.

Az ottani építkezési modorban épült egyemeletes, de nagyon tágas háza előtt letérdeltettük a tevéket és leszállottunk. A nagy kapu be volt zárva: megráztam a súlyos vas kopogtatót, mire az egyik fekete rabszolga kinyitotta. Keresztbe fonta mellén karjait és mélyen meghajolt.

- Itthon van az úr? - kérdeztem.

- Nincs, effendi; a pasához lovagolt.

- És a bin tel bet (a ház leánya)?

- Ő eltűnt, senki sem tudja, hogy hova!

- Mit beszélsz? Történt valami?

- Igen, effendina. Issit Rebekka (Rebekka kisasszony) el fogja neked mondani.

Kezével megtörölte szemét és oldalt lépett Ali mellé, hogy segédkezzék neki, a tevéket beszállítani az udvarra, én azonban egyenesen Rebekkához, a vén gazdasszonyhoz siettem, kinek Rachel különösen kedvence volt. A konyhában volt, hol éppen tésztát gyúrt. Mikor megpillantott, azonnal félbehagyta munkáját, felemelt kezekkel felém jött és siránkozó hangon mondta:

- Oh, effendi, milyen epedve vártunk téged, és mennyire örül a lelkem, hogy végre megjöttél!

Alig mondta ki ezeket a szavakat, könny özön kezdett ömleni a szeméből, melyet

kovászos kezével igyekezett letörölni, de ennek az volt az egészen természetes

következménye, hogy az egész arca tésztával lett tele.

- De hát mi történt, jó Rebekka? - kérdeztem. -Miért sírsz?

- Képzeld csak, nincs Rachel, nincs, nincs! Eltűnt a háznak virága, szívünk kedvence.

Senki sem tudja, hogy hol van!

- Mikor tűnt el?

- Már vagy egy hete, effendi…Várj csak, mindjárt kiszámítom. Ma van Jom el árba

(szerda), és Jom el chamis (csütörtök) éjjel történt, tehát hat napja múlt.

- De hát hogyan történt? Beszélj már!

Kovászos kezeivel megint a szeméhez kapott, mely megint könnyezni kezdett és így

felelt:

- Hogyan beszélhetném el? Hiszen én nem voltam jelen, és nem tudom, hogy történt.

- Hm! Hol láttad őt csütörtökön utoljára?

- Este, künn az udvaron. Vizet húztam és visszamentem vele a konyhába; akkor

találkoztunk, és ő azt mondta nekem, hogy lemegy még egy kicsit sétálni a kertbe.

- Úgy! Azt mondta? És láttad is, hogy lement?

- Igen, mert állva maradtam és utána néztem az én kedvencemnek.

- És aztán nem láttad többé viszont? Nem tért vissza a kertből?

- Nem. Hiszen te is tudod, effendi, hogy este, lefekvés előtt, minden nap lement a kertbe. Mikor onnan visszajött, bejött hozzám, hogy jó éjszakát kívánjon. Ezt bizonyára akkor este is megtette volna, hiszen soha nem mulasztotta el.

- Mikor vettétek észre, hogy eltűnt? Másnap reggel?

- Oh, dehogy, már éjszaka. Éppen, mivel nem jött be hozzám, ébren maradtam, hogy

várjak reá.

Mikor még mindig nem jött, lementem a kertbe, hogy megkeressem; nem volt már ott.

Felköltöttem az urat, kinek szintén nem kívánt szokása ellenére jó éjt. Kerestük a hálószobájában, de hiába.

Kerestettük az egész városban, de a lelkemet sehol sem lehet megtalálni.

- Voltak a kertben nyomok?

- Nem. Az úr jelentette a dolgot a pasának. Ez személyesen jött el, sok asakert és subbatot (katona és rendőr) hozott magával, kiknek nyomozni kellett; nem találtak semmit.

Akkor átkutatták az egész környéket, de ez is hiába történt. Oh. szidi, mélyen epedve vártunk reád, hogy segíts, és tanácsot adj nekünk.

- Most már. hat nap múlva, eltörlődött minden nyom. Az úr a pasánál van?

- Igen. Naponta többször megy hozzá, hogy megkérdezze, vajon nem találtak-e még

semmit és hogy újabb nyomozásra serkentse. Hallgasd csak! Most vezetik be a lovát az udvarba, tehát visszatért.

Beszélj vele, effendi, beszélj vele! Talán sikerül neked felfedezni valami nyomot.

Manasse Ben Aharab örömkitöréssel fogadott. Nagyon rosszul nézett ki, leányának

megmagyarázhatatlan eltűnése a testén, sőt a lelkén is rágódott, azt ekső pillantásra megláttam rajta.

El kellett beszélnie mindent, de sajnos, ő sem mondhatott többet, mint amennyit már Rebekkától megtudtam, de azért nagy reménységet helyezett belém.

- Effendi, kívánj tőlem, amit csak akarsz, megadom neked, csak hozd vissza a szemem fényét, a lelkem napsugarát! - kérlelt engem.

- Manasse, én veled érzek és mindaz, amit megtudtam, mélyen megrendített -

válaszoltam -, de hogyan tudnám én, ki itt idegen vagyok, visszaadni neked azt, kit elvesztettél, mikor a pasának és embereinek minden fáradozása teljesen hiábavaló volt?

- Oh, én tudom, hogy te sok mindent éltél át és sokat tapasztaltál. Te sok olyasmit vittél végbe, ami senki másnak nem sikerült, és itt is fogsz utat találni, mely célhoz vezet.

- Ebben, sajnos, kételkednem kell, de azért kíséreljünk meg mindent. Jer le velem a kertbe!

Kimentünk és én átkutattam minden zugot, a legapró-lékosabban megvizsgáltam

minden bokrot, a fal minden tégláját, de hiába; időközben már s’ok idő telt el.

- Nem tételezhetünk fel mást, mintszöktetést - szóltam. - A leányodat a falon át

hurcolták el.

Egyáltalában nem kételkedem benne, hogy fel lehetett volna fedezni valami jelet, de ezt eltörölték és felismerhetetlenné tették a pasa emberei. Azok nem értenek az ilyesmihez. Te is szöktetésre gondolsz?

- Igen.

- Semmiféle gyanúd nincsen?

- De van. A pasa megtiltotta, hogy beszéljek róla, mert ezzel könnyen elronthatok mindent; de téged megajándékozhatlak bizalmammal, mert te titoktartó vagy. Van ugyanis valaki, aki el akarta venni a leányomat feleségül.

- Ah! Ki az?

- Egy gharib (idegen), aki vendégem volt és azzal hálálta meg vendégszeretetemet, hogy elidegenítette tőlem gyermekem szívét.

- Elidegenítette? Tehát sikerült neki megnyernie Ra-chel vonzalmát?

- Igen. En ajtót mutattam neki. Mielőtt elhagyta a házamat, sikerült neki Rachelt megnyugtatni és meggyőzni arról, hogy mégis a felesége lesz. Ennek folytán azután is vidám maradt és nem bánkódott. Sőt még volt neki mersze, később hébe-hóba még velem is

beszélgetni róla.

- Az illető azonnal elhagyta Mursukot?

- Nem, hanem egy mamlukhoz költözött, kinél még heteken át lakott.

Dixonra kellett gondolnom, tehát megkérdeztem:

- Hogy hívják azt a mámlukot?

- Alaf.

- Ah! És az idegent?

- Dixonnak nevezte magát és Bilad Amerikából való volt.

- Massallah! Tehát ő az! - kiáltottam fel. - Ismered? - kérdezte mohón.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy fekete jött a kertbe, és jelentette urának, hogy azonnal jöjjön a pasához, akinek fontos közlendője van.

- Te velem jössz, effendi! - szólított fel Manasse. -Neked is hallanod kell és azután tanácsot adni.

Tíz perccel később a padisah legmagasabb hivatalnoka előtt állottunk. Közölte a

zsidóval, hogy elfogták a csábítót és intésére megkötözve be is vezették a gonosztevőt. A gonosztevő pedig - Dixon volt!

A végletekig fel volt izgatva. Mikor megpillantott engem, feszegetni kezdte kötelékeit és angolul válaszolt:

- Micsoda szerencse, hogy itt van! Képzelje csak: alig szállottam meg házigazdámnál, ez a fickó odaküld, katonák jönnek és letartóztatnak! Állítólag titokban megszöktettem Rachelt, Manasse leányát.

- Tudom. Szereti a leányt?

- Igen. Elhallgattam ön előtt, de most kénytelen vagyok bevallani. Igazán eltűnt?

- Igen. Hogy hol van, azt senki sem tudja.

- Az ördögbe is! Szabadítson meg ezektől a kötelékektől, azonnal hozzáfogok a

kutatáshoz, átnyomozom egész Tripolit, és nem nyugszom meg addig, míg meg nem találtam!

Nem okozott nehézséget, hogy teljesíthessem forró kívánságát, mert bizonyítani

tudtam, hogy a szöktetés napján nagyon messze volt innen, énmeilettem. A pasának persze nem volt kellemes hallani, hogy milyen hamis csapáson járt. Dixon természetesen kedvese apjára haragudott, mert ő volt a hibás, és Manasse nem tehetett egyebet, minthogy bocsánatot kérjen tőle és így történt, hogy kibékültek, mielőtt elhagyták volna a pasa palotáját.

Most tehát éppen olyan okosak voltunk, mit azelőtt, és Manasse lakásába tértünk

vissza tanácskozni.

De nem-jutottunk semmiféle eredményre, míg Dixon meg nem kérdezte Manassétől:

- Van itt Mursukban valaki, ki el szerette volna venni? Talán még most is itt a városban van elrejtve.

- Senkiről sem tudok.

- Barátomon kívül nem is volt még más kérője? -érdeklődtem.

- Nem, mert a tedetut nem tekinthetem annak.

- A tedetut? Ki az?

- A tedetuk egyik vezére, ki régebben üzletileg néhányszor nálam járt.

- Micsoda? Nem Tahafnak hívják azt az embert?

- De igen. Ismered őt, effendi?

- Igen. Mondd csak, mikor járt nálad legutoljára! Ez rendkívül fontos.

- Aznap, mikor gyermekem eltűnt. Rólad akart velem beszélni?

- Rólam? Micsoda? Es te azt csak most mondod?

- Egészen el akartam hallgatni, mert azt hittem, hogy megsérthetnélek vele.

- Megsérthetnél? Hát mit mondott?

- Leányom afik-jának (vőlegény) tartott téged.

- Engem? Hogy jutott erre a sajátságos gondolatra?

- A karavánszeráj vendéglősétől hallotta. Teljesen őszinte lehetek veled, effendi.

miután ilyen fontos dologról van szó?

- Sőt azt meg is kívánom tőled!

- Heteken át voltál a vendégem, és a szolgáim elbeszélték, hogy milyen jó és

barátságos voltál Rachellel szemben.

- És emiatt rögtön a vőlegényének gondoltak?

- Igen, de nekem sejtelmem sem volt róla. Ugye megbocsátasz?

- Nincs semmi megbocsátani való. Mondd meg mindenekelőtt, milyen viszonyban

voltál te azzal a tedetuval, Tahaffal?

- Néhányszor csereüzletet kötöttem vele, és az volt róla a véleményem, hogy félig-meddig rabló; de mivel a tedeut a rablást nem tartja szégyennek és bűnnek, semmi közöm sem volt hozzá.

– Üzleti látogatásnál mindig csak rövid ideig volt nálad?

- Nem, néha nálam maradt vendégnek.

- Ismerte tehát Rachel szokását, hogy este lemegy a kertbe?,

- Igen, sőt le is kísérte és beszélt is vele, de csak az én jelenlétemben.

- Tetszett neki Rachel?

- Annyira, hogy meg is kérte feleségül.

- Ő a mohamedán?

- A tedetuk azt mondják, hogy az asszonynak nincs lelke: az asszony nem juthat a

paradicsomba, teljesen mindegy tehát, hogy hisz-e Mohamedben, vagy sem.

- Te természetesen visszautasítottad őt?

- Igen.

- Nem hívta ki ez haragját, bosszúját?

- Nem árult el semmit, de azután nem jött el többet. Azóta a múlt héten való

látogatásakor láttam először.

- Nem volt beteges?

- Jobb karját kötésben hordta, és úgy nézett ki, mint valaki, aki most kelt fel a betegágyból.

- Ah! Nagyon erős természetének kell lennie, hogy megsebesülése dacára egyenesen, minden hosszabb pihenő nélkül Mursukba tudott lovagolni!

- Te tudsz a megsebesüléséről?

- Igen; majd el fogjuk beszélni. Előbb azonban azt szeretném tudni, mit mondott

neked, hogy miképpen ismerkedett meg velem. Ezt csak meg kellett mondania, ha egyenesen azért jött hozzád, hogy rólam beszéljen.

- A sivatagban találkozott veled és azt mondta, hogy Mursukba akar menni; te

megbíztad őt, hogy jöjjön el hozzám és nevedben üdvözölje Rachelt és engem.

- Úgy! Te megmondtad neki, hogy én nem vagyok Rachel vőlegénye?

- Igen, de nem akarta elhinni.

- Jól van! Most már tudom, hányadán vagyok. Megtaláltuk a nyomot. Ő rabolta el

leányodat. ,

- Allah! Igazán azt gondolod?

- Meg vagyok róla győződve. Meg akarja magát bosszulni rajtad, mert megtagadtad

tőle Rachelt és rajtam, mert legyőztem. Azt a megsebesített kart, amit láttál, nekem köszönheti.

. - Ki gondolta volna? Hogy történt? Röviden elbeszéltem neki az eseményeket és

hozzátettem:

- Azt állítom tehát, hogy ő leányod elrablója, és azt hiszem, hogy te is igazat adsz nekem.

- Azt persze nem mondhatom, hogy nem igaz, de bizonyítékunk nincs még reá.

- Azt mindjárt megszerezzük a karavánszeráj vendéglősénél, akiről az előbb beszéltél.

- Azt hiszed talán, hogy közölt vele valamit a terveiből?

- Nem, ez bizonyára az eszébe sem jutott.

- Akkor ő semmit sem fog bizonyíthatni!

- Csak várd meg a végét! Hiszen mondtam már neked, hogy a tedetuk Kairwanba

akarnak zarándokolni.

- Mindenesetre; de azt hiszem, hogy ezt a szándékukat most már feledték. Egy foglyot nem hurcolhatnak magukkal, Kairwanig, sok napos utazásra, hanem valamelyik duarba vitették.

- Ezt nem hiszem. Egy moslem, ki egyszer megkezdte zarándokútját, azt be is fejezi, mert nézete szerint különben kihívná Allah haragját.

- Effendi, mikor ezt állítod, csak még sokkal nehezebbé teszed a szívemet, amilyen már eddig is volt!

- Vigasztalódj! Elhiszem, hogy szép leányod nagyon a szívéhez nőtt a tedetunak, de még jobban vágyakozha-tik a pénzedre. Rachelt tehát jogérvényesen, a kádi előtt akarja elvenni feleségül, hogy azután, mint az ő férje, az örökösöd legyen. És éppen ezért fogja Rachelt magával vinni Kairwanba, mert ott a legbiztosabban kényszerítheti, hogy

mohamedánná legyen. Ez azonban időt vesz igénybe, és míg ez letelik, akad alkalom a leányka megszabad ítására.

- Hogyan?

- Kairwanba kell utazni és Rachelt titokban elhozni onnan.

Jó ideig szótlanul meredt reám, majd ijedten felkiáltott:

- Hiszen ott elvész az ember! Semmiféle más vallá-súnak nem szabad belépni abba a veszedelmes városba!

Erre Dixon haragosan ráförmedt:

- Szereted a leányodat? Én, akitől pedig megtagadtad, kész vagyok azonnal odamenni, hogy megmentsem!

- Csendesen! - csillapítottam. - Még nem tudhatjuk, hogy mi fog történni. Még

értesüléseket kell szereznünk.

- Kinél?

- A karavánszerájban, azután az úton észak felé, hogy megtudhassuk, vajon a tedetuk ebben az irányban indultak-e el és magukkal vitték-e Rachelt.

- Úgy tegyük ezt meg azonnal és ne vesztegessük az időt. Hol van a szeráj?

Manasse odavezetett minket. Ott kipuhatoltuk végre, hogy Tahaf egy tachtarwant

(tevenyereg) vásárolt. Ez a körülmény bizonyosságot szerzett nekünk, hogy elrabolta Rachelt.

Most még azt kellett megtudnunk, hogy vele volt-e minden embere és milyen irányban indult el. Erre Manasse nem volt való. Nekem és Dixonnak két jó hátas tevét kellett szereznie és másnap mi ketten elhagytuk Mursukot, hogy északnak, Jeded felé lovagoljunk.

Mikor esteledett, kis karavánra bukkantunk, mely éppen tábort ütött, hogy pihenőt tartson. Ezek az emberek mindenesetre láttak egy mintegy húsz tedetuból álló lovascsapatot, melynek vezetője jobb karját felkötve viselte; az egyik tevén sűrűn lefátyolozott nőalak.

Most már eleget tudtunk és a karavánnál töltöttük az éjszakát, hogy virradatkor

visszafelé induljunk Mursukba. Én hamarosan elaludtam, Dixon azonban nem lelte a helyét.

Alig pirkadt a keleti láthatár, felköltött. A többiek is felébredtek és indulásra készülődtek.

Ekkor dél felől, tehát Mursuk irányából, egy utas jelent meg teveháton, kinek, úgy látszik, nagyon sietős volt a dolga. Mi még nem ültünk fel tevéinkre. Gyorsan közeledett, és ekkor láttuk, hogy egy tedetu.

- Ezer ördög, hiszen ezt ismerem! Tahaf emberei közé tartozik - monda Dixon. - Ez az alvezér.

- Úgy van - feleltem. - Mursukból jön.

- Vajon mi keresnivalója lehetett ott?

- Talán az lett volna a feladata, hogy Manasse Ben Aharabbal tárgyaljon váltságdíj végett?.

Mindenesetre lehetséges.

Most már csak néhány tevehosszn.yira volt tőlünk. Tekintete reám esett.

- Massallah, a gyaur! - kiáltott fel és megállította a tevéjét. - Allahnak hála, hogy találkozom veled, te kutya! Nesze, itt a jutalmad, ami illet!

Előkapta hosszú puskáját, hogy reám lőjön, egy lövés dördült el, de nem az övé, mert Dixon gyorsabb volt, mint ő, és golyót röpített a fejébe. A tedetu megingott, majd holtan bukott le magasan nyergéből a homokba.

Ilyenféle események nem nagyon ritkák a sivatagban; a fickó engem akart megölni és ezért lelőtte a kísérőm; a beduinok, kik velünk tanyáztak, ezt valami olyan egészen magától értetődőnek találták, hogy egy szót sem vesztegettek el reá. Eltemettük a tedetut, kinek zsebeiben nem találtunk semmit, ami reánk nézve fontos lett volna, azután gyorsan visszalovagoltunk Mursukba, magunkkal vivén tevéjét, mint minket megillető zsákmányt.

Ott nagyon nagy és egyben nagyon szomorú meglepetés várt reánk.

Manasse Ben Aharab kedves házigazdám volt. De leányához való szeretetének mindig

olyan bizonytalan, aggodalmaskodó jellege volt; néha úgy tűnt fel nekem, mintha nem lenne bizonyos a dolgában gyermekével szemben. És Rachel is szerette őt, hogyne, de valami sajátságosan tartózkodó vonzalom volt ez, nem az az igazi, hamisítatlan gyermeki szeretet. A viszony apa és leánya között előttem valami titokteljes vonást tartalmazott. Most oldó.dott meg ez a talány, mégpedig olyan módon, melyet nem tartottam volna lehetségesnek.

Mikor Manasse házához értünk, a kapu tárva-nyitva állott, úgy hogy első pillantásra megláthattuk a sirató asszonyokat, kik az udvaron ültek és fejüket hamuval hintve be, halkan, egyhangúan mormogtak. Haldoklónak kellett a lakásban lenni. A konyhába siettem. Ott ült Rebekka a földön, sírva.

Mikor meglátott engem, felzokogott:

- Jaj, effendina, mi történt! Az úr haldoklik. Az atebbák (orvosok) vannak nála, hogy beadják neki az utolsó orvosságot és a suhudok (tanúk), hogy leírják wasija-ját (végrendelet).

- Allah jarhankum - Isten könyörülj! Hát mi történt, Rebekka?

- Egy tedetu jött ide és az úrral óhajtott beszélni. Már. rövid idő múlva újra elment, és akkor ott találtuk az urat a vérében feküdni.

- A tedetu megsebesítetté?

- Igen, le akarta szúrni.

- Miért?

- Az úr elmondta a pasának, aki nemsokára ezután eljött. A tedetu aláírását kívánta, hogy Rachel, az én lelkem, Kairwanban mohamedánná lehessen, az úr ezt megtagadta tőle és ezért kapta a szúrást. Be van kötözve, de meg fog halni. Azóta csendesen fekszik, csak nagyon halkan és keveset tud beszélni, folyton csak titeket kívánt látni.

- Micsoda szerencsétlenség! Hol fekszik? Vezess hozzá minket!

Teljesítette felszólításunkat. Mikor beléptünk és pillantásom Manasséra esett, azonnal láttam, hogy későn jöttünk, halott volt; éppen akkor lehelte ki lelkét. Az ágy lábánál a két kuruzsló guggolt, kik orvosnak nevezték magukat. Az ágy fejénél egy hivatalnok ült a három tanúval. Fürkésző tekintettel nézett reánk, lassan és méltóságteljesen felállott és megkérdezte:

- Ta vagy Kara Ben Nemsi effendi, akiről ez a halott beszélt nekem?

- Igen - feleltem.

- A társad pedig az az ember Amerikából?

- Igen.

- Akkor ezek előtt a tanúk előtt fel kell mondanom nektek valamit.

Intett az orvosoknak, ezek eltávoztak, azután folytatta:

- Ennek a halottnak a leánya nem a leánya; nem is zsidó nő, hanem keresztény.

Micsoda meglepetés! A csodálkozás felkiáltása röppent el ajkamról, mire folytatta:

- Ez a halott haldoklás közben vallomást tett. Mint szegény kereskedő került Dsiddába, mely Mekka, a próféta városa előtt fekszik. Ott a hana el asfar (kolera) sok áldozatot követelt.

Manasse Ben Áharab egy haldoklót látott feküdni az utcán egy szép kis leánykával. A haldokló odahívta magához, elmondta neki, hogy matróz Bilad Fransából (Franciaország), de a kislány egy híres kapitány unokája, kit Biladnak Fransába kellene vinnie, de most már nem vihet, mert a halál küszöbén áll. Megkérte őt, hogy szállítsa a kis gyermeket Szuezba, a konzulhoz és egy pénztárcát adott át neki, mely a kisleány tulajdona. Nagy bankjegyek voltak benne és néhány idegen nyelven írott papír. A matróz néhány perc múlva meghalt. Manasse magához vette a gyermeket és annak vagyonát. Becsületes akart maradni, de a bankjegyek legyőzték lelkiismeretét. Megtartotta magának a pénzt is, a gyermeket is, az idegen papírokat pedig megsemmisítette. Kairóban aranyra váltotta a pénzt, és a híres kapitány unokájával előbb Tuniszba ment, onnan pedig idejött Mursukba, mert azt hitte, hogy ezen a messze fekvő

vidéken nem fedezhetik fel, hogy mit cselekedett. Jó apja lett a kisleánynak, de soha sem tudta elfelejteni, hogy megcsalta. Most hirtelen meglepte a halál és hívatott engem, hogy mindezt közölje velem.

Végrendelete itt van a kezemben, vagyona a híres kapitány unokáját illeti, és legyen az amerikai ember felesége.

Elhallgattunk, mindketten megdermedtünk a bámulattól.

Végre megkérdeztem:

- Honnan tudod, hogy a leány keresztény.

- A haldokló matróz mondta.

- Hogy hívták nagyapját, a híres kapitányt?

- Senki sem tudja, mert Manasse megsemmisítette a papírokat, melyeket nem tudott

elolvasni.

- Ki lesz a végrendelet végrehajtója?

- A pasa maga. Hozzá kell fordulnotok, mert Manasse Ben Aharab beszélt még egy

higabról (amulett), mely Rachelnek a nyakában függ. Ki kell nyitni és megnézni, hogy mi van benne. Én most a pasához megyek, hogy jelentsem neki ezeket és átadjam a végrendeletet. O

majd hívatni fog, hogy beszéljen veletek.

Eltávozott a három tanú társaságában és mi egyedül maradtunk a halottal, akit Rachel apjának tartottunk. Mekkora vétket követett el vele szemben! Elrabolta őt és vagyonát a messzeségben lakó rokonaitól. Kik voltak ezek és merre vannak? Franciaországban? Ki lehetett nagyapja, a híres kapitány és hogyan került Rachel egy közönséges matróz oltalmába?

Vajon az amulett választ tud-e adni ezekre a kérdésekre?

Most már bizonyos volt, hogy Kairwanba hurcolták. Meg kellett szabadítani. Dixon, kinek megígértem támogatásomat, a legszívesebben azonnal elindult volna, mert nagy aggodalomban volt a szeretett leányért. De Manasse Ben Aharabot el kellett temetnünk.

Azután Rachel örökségét kellett biztonságba hozni. Dixonnak nem volt erre szüksége, mert gazdag ember volt, de kötelességének tartotta, hogy lehetőleg megtartsa kedvesének vagyonát és én igazat adtam neki. Természetesen annak jelentékeny része a pasa és mások zsebeibe folyt és bizonyára teljesen elolvadt volna, ha Mursuk piócái nem féltek volna a tripoliszi amerikai konzultól és attól, hogy később mindent, sőt még többet kell visszaadniuk.

Nagyon sokáig tartott, míg mindent elrendeztünk és elutazhattunk. Tripoliba kellett mennünk. Ez messzi utazás. Dr. Nachtigallnak harminckét napjába került, míg keresztülszelte ezt a veszedelmes vidéket. Nálunk ugyan gyorsabban ment a dolog, mert Dixon elég gazdag volt hozzá, hogy a legjobb hátas tevéket vegye meg ehhez a lovagláshoz, de vágyakozásának Rachel után még sem volt elég gyors.

Mikor megérkeztünk Tripoliba, mindenféle megbeszélni való akadt a konzullal és a

török hatóságokkal, melyek nem akarták az örökséget kiengedni az országból és egyelőre zár alá helyezték; mégpedig teljes joggal, mert az örökösnő nem volt jelen, hanem előbb ki kellett szabadítani a tedetuk kezei közül.

Arra még csak gondolni is képtelenség volt, hogy szárazföldön tegyük meg az utat

Kairwaníg, mert ez hónapokig tartó lovaglás lett volna; a tengeri utazásra kellett határoznunk magunkat. És ekkor nem akadt hajó, mellyel Susába juthattunk volna, mert az angol és francia hajók csak Sfaxban kötnek ki.

Végül tehát boldogok voltunk, mikor felfedeztünk egy körülbelül száztonnás, piszkos, tuniszi járművet, melynek kapitánya hajlandó volt Susában tenni partra minket.

Mivel Kairwanban a bizonyos halál várt volna reánk, ha felismernek, hogy nem

vagyunk mohamedánok, már előzetesen el kellett titkolnunk, hogy kik vagyunk. A

kapitánynak tehát mint egyiptomi tiszt mutatkoztunk be, kik tuniszi tenyészméneket akarnak

vásárolni, és ebből az alkalomból a szent várost meglátogatni. Ő már járt ott és az átkelés alatt annyira leírta nekünk, hogy legalább némileg tájékozódhassunk. A tudományunk persze nem volt valami sok.

A tengeri út rendkívül unalmas volt, de szerencsésen eltelt. A roskatag Susa csak annyi időnket kötötte le, amennyi múlhatatlanul szükséges volt hozzá, hogy lovakat vásároljunk, mert a tevéket Tripoliban eladtuk; aztán tovább indultunk, Bahir Sihdi Krador felé.

V.

Kairwan, a szent város

Kairwan, vagy ahogy kiejtik, Kaman, az őskori Vicus August helyén fekszik, mocsaras síkságon, hol a szem egyetlenegy fát sem talál; legfeljebb itt-ott dugja elő a fejét egy-egy magányos, kopasz bokor, melynek fiatal hajtásait a lovak lelegelték. Ezen a vidéken nem valami gyönyörködtető a lovaglás, boldogok voltunk tehát, mikor másodnap este felé a város közelébe jutottnuk.

Ha azt mondom, boldogok voltunk, ez semmi esetre jelenlegi lelki alaphangulatunkra vonatkozik, mert ezt igazán nem lehetett boldognak nevezni. Oly nagyok voltak a veszélyek, melyeknek elébe néztünk, hogy éppen ellenkezőleg, nagyon is komolyan néztünk egymás szemébe, mikor magunk előtt láttuk e szent hely első házait. A benyomás, melyet reánk tett, egyáltalában nem volt szent, hanem nagyon méltóságnélküli. Valaha kőfallal lehetett körülvéve; most romokban hevert, melyet gyom és burján lepett el.

- Bejutni be fogunk - szóltam -, de hogyan és mikor megint ki?

- Élve vagy halva, egy a kettő közül - válaszolt Dixon. - A fődolog reám nézve az, vajon ebben a szent fészekben van-e Rachel?

- Meg vagyok róla győződve, hogy itt van.

- De hol?

- Azt majd megtudjuk.

- Kitől? - kérdezősködött tovább, és olyan arcot vágott, mintha már most a hóhér

bárdja alá hajtaná a fejét.

- Csak ne legyen olyan kishitű, Mr. Dixon! Aki valamihez bátran fog hozzá, sokkal könnyebben, gyorsabban és biztosabban jut a célhoz, mint az, aki túlságosan félénk.

- Nem félelem ez, ami bánt, hanem aggodalom. Ha valamelyik tedetu meglát minket, a szó szoros értelmében szétszaggatnak.

- Hiszen nem szükséges magunkat így mutogatni, hogy mindenki meglásson!

- Hát hol leszünk? Valami finom szállodában vagy mesterlegényeknek való

csapszékben?

- Bizonyára vannak itt menzilek (szálloda), de ezeket el kell kerülnünk. Olyan helyre megyünk, hová csak kiváltságos emberek léphetnek be.

- Miféle hely lenne az?

- Elfelejti, hogy most egyiptomi tisztek vagyunk, és hogy ebben a derék szent

városban a rend fenntartására és a mosék őrizetére chssa es sámf is van.

- Díszőrség? Ez igaz. De csak nem akar oly merész, oly vakmerő lenni?

- Természetesen akarok. Minél nagyobb a vakmerőség, annál kisebb a veszedelem.

Bemutatkozunk a gárda tisztjeinek.

- Ez a gondolat már az őrültséggel határos!

- De nem rossz. Csak legyen bizalma bennem!

- Nem bánom, tegyen, amit csak akar!

Meg kell jegyeznem, hogy teljesen úgy viselkedtünk, mint jámbor muzulmánok, még

imaszőnyegeket is hoztunk magunkkal. Minden európai holmit, főleg revolvereinket, el kellett rejtenünk. A nap lemenőben volt, és mi éppen a második utcába kanyarodtunk be, mikor megszólalt a harang és a müzzein lekiáltott a magas minaret tetejéről.

- Hai alasz szalah, ha alal felah; asz szalah cher min am nom; Allah akbar, ja ilaha il Allah - fel imádkozni fel az üdvre; az imádkozás jobb, mint az alvás; Isten nagy, nincs Isten Istenen kívül!

Mindenki, aki csak az utcán volt, azonnal letérdelt imádkozni. Mi megállottunk.

leugrottunk lovainkról, szétterítettük szőnyegeinket és utánoztuk az előírt mozdulatokat.

Tőlünk nem messze egy öreg katona imádkozott; szemmel tartottam és mikor a szertartás véget ért, magamhoz szólítottam, újra nyeregbe szállottam és megkérdeztem tőle:

- Tudod, hogy hol lakik a mudir (kormányzó)?

- Igen, uram - válaszolta.

- Zabitok (tisztek) vagyunk, vezess minket hozzá! Keresztbe rakta karjait a mellén, meghajolt és engedelmeskedett. Hamarosan besötétedett, nem kellett félnünk, hogy

felismernek. Több utcán keresztül az ok-bamosé közelébe vezetett. Ott egy kapun át egy udvarra jutottunk, hol leszállottunk. A katona eltűnt és nemsokára egy mogorva tekintetű

százados került elő, aki megkérdezte, mit kívánunk. Két koholt nevet mondtam, melyek hirtelen eszembe jutottak, az egyiptomi alkirály ezredese, illetve őrnagya vagyunk és kötelességszerűen jelentkezni akarunk, hogy megkérdezzük, hol szállhatunk meg. Kis türelemre kért, eltávozott, de azonnal újból visszatért és kijelentette:

- A musir (tábornagy) tetszéssel fogadta jelentéseteket és kér, hogy jöjjetek hozzá.

A díszőrség száz emberből állott, de a parancsnoka tábornagynak nevezte magát -

hamisítatlan Kelet!

Öreg legény volt és gyékényen ülve fogadott minket. Le kellett ülnünk melléje. Kávét és pipákat kaptunk. Egy csomó kérdést intézett hozzánk; egyik ügyetlenebb volt, mint a másik. Szerényen felelgettünk és ezzel olyan jó hatást tettünk reá, hogy meghívott, legyünk a vendégei és lakjunk nála, amit természetesen elfogadtunk. Elhívatta minden tisztjét - a száz katonára nem kevesebb, mint húsz tiszt esett. Hideg pecsenyét ettünk és katonai dolgokról beszélgettünk, de oly módon, hogy fáradságunkba került komolynak maradnunk. A ,,bajtárs”

urak jóindulata negyedóráról negyedórára növekedett és mindegyik megígérte, hogy a lóvásárlásnál tőle telhetőleg segítségünkre lesz. Sokat kellett beszélnünk a khedivéről, meg a khedive emineh-ről, aki a legszebb asszony Egyiptomban, bár távolról sem olyan szép, mint Mursuk warda-je (rózsa). Mikor megkérdeztem, hogy ki ez a warda, egy fiatal hadnagy egészen fellelkesedve így felelt:

- Csak rövid idővel ezelőtt jött ide, Mursukból; zsidó nő, kit egy tedetu akar elvenni feleségül és most áttéríti az iszlámra. Az ottani nők szokása szerint fátyol nélkül jár, és mindenki ihat arca bájából.

Még egy darabig beszélt ebben a modorban és a többiek is igazat adtak neki, éppen úgy el voltak tőle ragadtatva, mint ő. Titokban egymásra pillantottunk. Elértük már, amit akartunk! Rövid kérdésekkel gondoskodtam róla, hogy a beszélgetés addig ennél a tárgynál maradjon, míg mindent megtudtunk.

Rachel nem lakott együtt Tahaffal, hanem egy molla (paptanító) feleségénél, és a pap oktatja az iszlámra. Tahaf csak néha látogatja meg, hogy érdeklődjék előmenetele iránt. A hadnagy még mosolyogva hozzátette:

- Ide hozta a szent városba, hogy moszlimot csináljon belőle és azután elvegye

feleségül, de ez nem fog megtörténni. Végtelenül szép és ezért mindenki Mursuk rózsájának nevezi. Ha igazhívő lett, száz előkelő ember is akad itten, ki feleségül óhajtja és az utálatos tedetunak le kell róla mondania.

Nagyon késő volt. mikor elszéledt a társaság; a tábornagy” saját személyében vezetett a szobába, hol lakni és aludni fogunk. Az egész berendezés egy, a szoba közepére terített szőnyegből és a falak mentén néhány vánkosból állott. Elképzelhető, hogy milyen elégedetten

feküdtünk le. A nagy veszedelemből, melybe bemerészkedtünk, mostanáig semmit sem lehetett látni.

Kora reggel a nagy moséba vezetett minket a mudir. Természetesen legelőször is ez a nagy szentség volt az a látványosság, melyet meg kellett tekintenünk. Mindenfelé

körülvezetett, mindent megmutatott és megmagyarázott. Ha sejtette volna, hogy keresztények vagyunk!

A magas és tornyokkal tarkított külső körfal ízléstelen és sejtetni engedi azt a pompát, melyet körülvesz. A mosé mesterműve az arab építőművészetnek; több mint háromszáz gránit-, porfir-és márványoszlopával; húsz ajtaja és mintegy száz kápolnája van; százötven méter hosszú, és százhúsz méter széles lehet. Sajnos, nem gyönyörködhettünk zavartalanul az épület szépségében, mert igen sok ember volt benne és állandó aggodalomban voltunk, hogy közöttük lehet egy tedetu és elárulhat minket. Szerencsénkre ez az eset nem következett be. A rövid úton hazafelé egy-nyitott kapu mellett haladtunk el; a mudir odamutatott és örömteljes meglepetésünkre így szólt:

Itt lakik a molla, akinél Mursik rózsája tartózkodik.

- Hogy hívják ezt a jámbor embert? - érdeklődtem lehetőleg közönyös hangon.

- Abn Dijana (a vallásosság atyja) a mellékneve. Szeretnél megismerkedni vele?

- Nagyon örülne a lelkem, ha láthatnám ezt az Allahnak olyannyira odaadó hívét.

- A barátom. Jertek be! Szerencséjének fogja tartani, ha két ilyen vallásos tiszt látogatja meg Masóból (Egyiptom).

Nagy, igazán nagy szerencsénk volt. Otthon találtuk a mollát; nagyon tiszteletreméltó férfiú volt és mintegy félóráig elbeszélgettünk vele. Rachelból mit sem láttunk és mit sem hallottunk. Nem volt szabad túl sokat kívánni a szerencse kegyétől.

Mikor megint hazaérkeztünk, a mudir lakásába vezetett minket, és illatos dohányfüst mellett megkérdezte tőlünk, hogy mit akarunk legelőbb is cselekedni üzleti szándékaink, vagyis a lóvásárlást illetőleg.

Én így feleltem:

- Amennyire tudom, Kairwan vidékén két törzs ménese legel, ugyanis az uelad korfila és az uelad szeluszoké. Melyik törzsnek vannak jobb lovai?

- Egészen egyformák, de az uelad szeluszok közelebb vannak hozzánk és sejkjük le

van nekem kötelezve. Bizonyosan jól ki fog szolgálni titeket. Ha nincs ellenetekre, nagyon szívesen odalovagolok veletek.

- Ezzel csak még nagyobb hálára köteleznél.

- Akkor tehát elindulunk, mihelyst megebédeltünk és aludtunk egyet.

Ez az ember igazán nagyon előzékeny volt és nekem bensőleg rosszul esett, hogy

kénytelenek voltunk megcsalni őt. Mikor később a szobánkban egyedül maradtunk, Dixon ugyanannak a gondolatnak adott kifejezést, és azután így folytatta:

- Az eddigi eredményeinkkel nájgyon meg lehetünk elégedve. Tudjuk, hogy hol van

Rachel. De hogyan férkőzünk hozzá és hogyan hozzuk ki onnan?

- Erről majd később. Előbb jó lovakra van szükségünk, mert a mostaniak semmit sem érnek.

- Susáig még kitartanak.

- Susáig? Hiszen oda vissza sem térünk. Az a vesztünk lenne?

- Hogy hogy?

- Természetesen üldözni fognak minket. Elég gyorsan hajóra menekülhetünk-e

Susában?

- Azt nem, az igaz! Csak, ha véletlenségből éppen lenne ott egy.

- Akkor is igen nagy a kockázat, mert ha a legénység mohamedán, kiszolgáltat minket.

Csak a szárazföld felé menekülhetünk, mégpedig Sfair irányában.

- Akkor bizony nagyon jó lovakra lesz szükségünk.

- Majd veszünk ma az uelad szelaszoknál. Mikor Rachelt Kairwanból megszöktetjük,

már mindennek elő kell készítve lenni. Egy öltözékre is szükségünk van a leány részére. Nem mehet vagy lovagolhat női ruhában a városon át.

- Úgy van. Azonnal megszerzem ezt az öltönyt, átmegyek a ruhakereskedők bazárjába.

- Tudja, hogy merre van?

- Majd kérdezősködöm.

- De vigyázzon, nehogy valamelyik tedetu az útjába kerüljön!

Feladatát szerencsésen végre is hajtotta, mert már rövid idő múlva teljes öltözékkel tért vissza, mely bizonyára reá illik Rachelre; csinos, tizennégy éves fiúnak fog látszani benne.

Ebéd után rövid déli pihenőt tarottunk és azután kilovagoltunk az uelad szelaszok táborába. A tábornagyon kívül még más tisztek is elkísértek. Jól fogadtak minket és három villámgyors lovat vásároltunk teljes nyeregfelszereléssel, de nem vittük őket magunkkal a városba; az állatok a legelőn maradtak és úgy állapodtunk meg, hogy bármikor elvihetjük, amikor szükségünk lesz reá.

A gyanútlan muzulmánoknak tulajdonképpen meg kellett volna kérdezniük, hogy

miért van csak három lóra szükségünk, de ezenfelül még nyeregre is. De éleslátásukat nem kellett sokáig próbára tennünk, mert a megoldás sokkal közelebb volt, mint mi ketten hittük.

Mikor este újból egyedül maradtunk, mindenféle terveket szőttünk és latolgattunk. Erre azonban mind nem volt szükség, mert a gyümölcs egészen magától, a mi segítségünk nélkül pottyant le a fáról.

Másnap reggel ugyanis felszólított a tábornagy”, hogy ismét menjünk oda a moséba.

Nem szívesen tettük, de nem volt szabad vonakodnunk. Az egyik oszlopfolyosóban a

moHával találkoztunk, aki megörült a találkozásnak, megmutatta a legkiválóbb kápolnákat és azután meghívott, hogy kísérjük a lakásába. Tegnap észrevette, hogy én járatos vagyok a mohamedán irodalomban és meg akart nekem mutatni egy vallásos művet, melyet tanácsolt.

Még ha vissza is utasítottuk volna ezt a meghívást, akkor sem tettük volna meg, mert reméltük, Hogy megtudunk valamit Rachelről. Vele mentünk tehát.

Együtt üldögéltünk négyen, a molla, a mudér, Dixon meg én, és beszélgettünk a

könyvről; egyszerre csak nyílik az ajtó és megpillantjuk - Rachelt, ki valamilyen okból bejött.

Túlságosan fiatal és tapasztalatlan volt hozzá, hogysem uralkodni tudott volna magán és tettetni, én tehát azonnal tisztán láttam, hogy most jön a döntő pillanat.

Felugrottam, Dixon szintén, Rachel néhány pillanatig mintegy megkövülten állva

maradt; azután felkiáltott az elragadtatás hangján:

- Kedvesem! Drágám! Hamdulillah, meg vagyok mentve. Meg vagyok váltva! Eljöttél,

ahogy reméltem és megtaláltál!

Feléje rohant és a következő pillanatban a nyakában csüngött.

Most felugrott a két mohamedán is.

- Massallah, ezek ismerik egymást! Hát ez mi? Zsidó nő, és egy moszlim karjai közé fut! - kiáltott fel a tábornagy”.

- Ő a tedetu menyasszonya! - tette hozzá elbámulva a molla. - Ez bűn, ezt nem szabad tűrni!

Szét akarta őket választani. Erre a leány, oly erővel, akár egy férfi, ellökte magától és rászólt:

- Eridj, te hóhér! Téged megvetek, hogy kínozz engem és én nem tudtam védekezni,

de most itt vannak a védelmezőim, a barátaim, ez a két keresztény, akik megfognak szabadítani és…

- Keresztények - keresztények - kiabáltak a molla és a parancsnok egyesült erővel.

Reánk bámultak; azután az utóbbi megragadta a karomat és megkérdezett:

- Kereszténynek nevez téged? Elhiggyem neki? Igaz ez? Mondd meg az üdvösségedre,

hogy igaz-e ez, vagy sem?

- Igen, mi keresztények vagyunk - feleltem higgadtan.

- Keresztények, keresztények, gyaurok, rühös kutyák Kairwan szent városában! A

moséban is voltak velem és megszentségtelenítették! Szét kell szaggatni őket, mint rothadt húst szokás! Megyek…

Az ajtóhoz sietett, mely még nyitva volt és a molla követte. Ki akartak kiáltani, de én még gyorsabb voltam, mint ők, visszarántottam őket és betettem az ajtót.

- Gyaur! - mennydörgött reám a ,,tábornagy”, és gyaurt” kiáltott a molla is.

Az öklömmel feleltem. Két vadászcsapás a fejeiken és eszméletlenül a földre

zuhantak.

- Gyorsan, gyorsan, el innen! - szólt Dixon és kézen fogta Rachelt, hogy magával

cipelje.

- Megálljon! - figyelmeztettem. - Csak el ne hamar-kodjunk semmit, mert akkor

elvesztünk. Rachel, ismered a város utcáit?

- Majdnem mindegyiket - válaszolta, lihegve az izgatottságtól.

- A déli kaput is, mely az uelad szelaszok legelőihez vezet?

- Ismerem.

- Menj gyorsan ehhez a kapuhoz, azután tovább előre, de csak lassan, nehogy feltűnést kelts!

- Miért - én - én - hebegte.

- Menj, menj! Nincs egy perc vesztenivaló időnk, különben semmi sem sikerül!

Dixon ellenvetést akart tenni, de én kitoltam Rachelt az ajtón, őt pedig visszatartottam.

Szíjaink vagy köteleink nem voltak, gyorsan darabokra szaggattam tehát a molla turbánját és azzal összekötöztem őt meg a parancsnokot. Azután elsiettünk a tábornagy” házához.

Dixonnak meghagytam, hogy hordjon ki a szobából mindent, ami a miénk, és az udvar leghátulsó sarkába mentem, ahol lovainkat beállították; a szerszám mellettük hevert, hozzáfogtam tehát a nyergeléshez. Meglátta egy pár katona, odajöttek, néhány tiszt szintén.

Kérdezősködtek, hová igyekszem ilyen gyorsan, kitérő feleleteket adtam. Megérkezett Dixon, kezeiben a holminkkal. Elvettem két fegyveremet, lóra ültem, ő követte példámat, ellovagoltunk!

Most már sejthették a katonák, hogy nincs egészen rendben a szénánk. Hangos

kiáltások hallatszottak mögöttünk; mi rá sem hederítettünk és lépésben a kapuhoz

lovagoltunk, azon túl pedig ügetni kezdtünk.

Tudtuk az utat a déli kapuhoz. Mikor a negyedik és ötödik utca sarkára értünk,

embertömeget pillantottunk meg. Felénk közeledett. Dixon felkiáltott ijedtében és

odamutatott. Megismertem Tahafot, ki útközben találkozott Rachellel és visszatérésre kényszerítette; még két tedetu volt vele.

Rachel ellenkezett, ez okozta a csődületet.

- Vágtasson be a tömegbe és azután ki a kapun! -szólítottam fei Dixont.

- De Rachel - szerelmem! - válaszolta.

- Őt magammal viszem! \

- A tedetuk fogva tartják!

- Ostobaság! Tudom, hogy mit cselekszem! Csak bízza reám! Gyorsan, előre!

Szavaim hatottak, belevágtatott a sokadalomba és egy párat letiport, Tahaf felismerte. -

Egy keresztény, egy keresztény! - ordította és meglepetésében elengedte Rachelt.

Felhasználtam ezt a pillanatot és közé, meg Rachel közé szöktettem lovamat. Erre

engem is meglátott és felkiáltott:

-Két keresztény! Két keresztény! Fogjátok meg! Öljétek meg őket!

Tedetui szintén ordítoztak. Én lehajoltam a lóról, jobb kezemmel megragadtam

Rachelt, felhúztam magamhoz és elvágtattam vele. Mögöttem a düh ordítása harsant fel.

Lovam átrepült az utcán, a másikon is és azután ki a kapun. Itt utolértem Dixont.

- Hála istennek, csak hogy itt van ő! - mondta.

- Egy szót sem most - válaszoltam. - Oly gyorsan, ahogy csak lehetséges, előre az eladó szelaszokhoz.

Öt perc múlva eltűnt a város a hátunk mögött. Negyedórával később a messzeségből, jobbra tőlünk, megláttuk a szelaszok.első juhnyájait. Rachelt lecsúsztattam a nyeregből és meghagytam neki:

- Menj tovább, folyton csak egyenesen! Rövid idő alatt megint nálad vagyunk!

Engedelmeskedett és mi elvágtattunk a szelaszok táborába, hogy lovainkat követeljük.

Nem vonakodtak átadni őket, jóllehet, csodálkoztak nagy sietségünkön. Még segítettek is a nyergelésnél, és nem kevéssé bámultak, mikor nekik ajándékoztuk régi lovainkat, mielőtt az újakon tovalovagoltunk.

Negyedórával azután, hogy elváltunk Racheltől, újra nála voltunk, felsegítettük őt a harmadik lóra és tovább vágtattunk. Éppen jókor, mert keleten porfelhőt láttunk,, melyet az utánunk nyargaló lovasok vertek fel. Csak délben allapodtnk meg egy bozótnál, hol annyi időt engedtünk magunknak, hogy Rachel felvehesse a fíúru-hát. Meg voltunk mentve. Mursuk rózsájának és szerelmesének boldogságát nem kell ecsetelnem.

Minden baj nélkül Sfaxba jutottunk, hol oly szerencsések voltunk, hogy a trei eté Rubettins egy gőzösét találtuk ott, mely Trípoliba szállított. Útközben elbeszéltük Rachelnek Manasse Ben Aharab halálát és azt, hogy nem volt az apja. Nagyon sírt, de megvigasztalta az a boldogság, hogy nem kell többé elválnia vőlegényétől. A tedetuk útközben fogolynak tekintették ugyan, de különben egészen tűrhetően bántak vele. Mennyire örült, mikor egy karavánnal Tripoliba érkezett Mursukból az ő hű Rebekkája!

Ezt a meglepetést Dixon rendezte. A jó lélek szívesen átment a fiatal párral Bilad Amerikába. És az amulett?

Rachel, amióta csak az eszét tudta, állandóan a nyakában hordta egy lancocskán.

Köröskörül bevarrott, kis bőrhüvely volt. Mikor felvágta, kis kerek képecske került napvilágra, mely kézi festéssel szép, jellegzetes férfifejet ábrázolt. Ki lehetett venni a lemezt; a hátlapján meglepetésemre ezt olvashattam:

Sureruf Róbert, Párizs, 1804.” Ez az ember volt-e az a híres kapitány”, akiről a

haldokló matróz beszélt? Nagyon valószínűleg. Dixon és az én nyomozásaim, semmi igazi bizonyosságot nem eredményeztek. Amit azonban kutatásaim közben Sureruf Róbert

történelmi személyiségéről kihámoztam, azt a következő elbeszélésben írtam meg.

KARL MAY............................................................................................................................................................ .1

Mursuktól Kairwanig............................................................................................................................................... .1

I. ............................................................................................................................................................................... .1

A tedetu................................................................................................................................................................... .1

II. ............................................................................................................................................................................ .10

,,Fogadj oltalmadba!” .......................................................................................................................................... .10

III. .......................................................................................................................................................................... .24

Egy ember Bilad Amirikából............................................................................................................................... .24

IV. ........................................................................................................................................................................... .36

Manasse Ben Aharab halála................................................................................................................................ .36

V. ............................................................................................................................................................................ .48

Kairwan, a szent város......................................................................................................................................... .48