KARL MAY

A zsákmány kapitány

(Surcouf Róbert)

I.

Toulon előtt

1713-ban vagyunk. Heteken át azt a bibliai mondást lehetett volna alkalmazni Provence áldott vidékére, hogy: ,,Az ég legyen a fejed fölött, mint az olvasztott érc és a föld a lábad alatt, mint az izzó vas.” Aznap azonban, mikor történetünk kezdődik, a láthatárt sűrűn összetorlódott felhők borították, melyeknek széleit másodperceken keresztül cikázó villámok világították meg, a mennydörgés harsogó hangja pedig megremegtette a part szikláit és a tajtékos hátú

hullámtarajokon visszhangja megszázszorodni látszott.

A zuhogó zápor olyan sűrűn ömlött, hogy semmiféle öltözék sem állhatott neki ellent és bizonyára minden élő halandó már réges-régen visszahúzódott valami védelmet nyújtó fedél alá.

Csak egyetlenegy ember volt még a szabad ég alatt. Azon az országúton bandukolt, mely szőlő-és olajfaültetvények között Beausset városkába vonult. Könnyű, nyárias ruházatát már teljesen átáztatta az eső, feszesen karcsú, erőteljes alakjára simult, mint valami második bőr, de úgy látszott, hogy ez őt a legkevésbé sem zavarja. Fiatalos arca derülten mosolygott bele a záporesőbe és ruganyos léptei egy sétálóra vallottak, kinek a legcsekélyebb oka sincs a sietésre.

Az országút mentén hirtelen kis házikó bukkant elő. A bejárat két oldalán két egymásba húzódó háromszög volt felszegezve és felette félig elmosódott betűkkel a felírás: Cabaret du rcussillon.”

A szakadó zápor dacára egészen kedélyesen állva maradt a ház előtt, hátratolta sipkáját, csípőre tette két kezét és figyelmesen megszemlélte a felírást.

,,Cabaret du roussillon!” Vajon hamisítatlan lesz-e az a roussillon? A ház nem úgy nézett ki.

Nedvesebb már nem leszek, ha tovább megyek, és akkor legalább egészen bizonyosan

tudom, hogy tiszta vízzel van dolgom. Víz a legfelségesebb adománya az égnek, de borban nem szeretem. Tovább vitorlázom tehát és csak Beausset-ban vetek horgonyt.”

Már megfordult, hogy folytassa útját, mikor megnyílt az’ajtó, és egy alak jelent meg a küszöbön, akiben azonnal fel lehetett ismerni a vendéglőst.

- Eh, mon cher, hová indul? - hangzott az éles, zsíros, boros hang a kékes orr alól. - Talán bizony egyenesen az a szándéka, hogy megfulladjon ebben a felhőszakadásban?

- Az nem! - válaszolt a vándor. - Ettől a vihartól nem félek, hanem egy felhőszakadástól az ön hordóiban igen.

- Akkor nyugodtan bejöhet, mert egészen egyforma az ízlésünk, és én nem vagyok az az ember, aki egy becsületes polgártársat rossz borral mérgezzen meg.

- Hinni akarok a szavának és öt percre befordulok. Halló, új ember a fedélzeten!

Az utolsó szavakat már a szobába lépve mondta, hol a vizet lehetőleg kirázta a ruhájából, olyanformán, mint egy vizes pudli, azután leült a székre, melyet a vendéglős tolt oda neki.

A kis szoba alaposan harciasan festett. Teljesen tele volt a nemzeti konvent katonáival és a most belépetten, meg a vendéglősön kívül csak egyetlen polgári vendég volt: egy hittanító pap.

Szentlélek rendből, melyet 1713—ban alapított a Desplaces abbé, Vincent le Barbier és J. H.

Garnier Párizsban. Ez a lelkész csendesen ült a sarokban, és úgy látszott, hogy jobban el van foglalva gondolataival, mint környezetével.

Rendkívüli és különös bátorsággal megáldott embernek kellett lennie, különben nem

merészkedett volna be ezek közé a vad katonák közé. Franciaországban akkoriban már

felfüggesztették az Összes papi rendet és minden lelkésztől megkövetelték, hogy letegye a polgári esküt. Aki ezt az esküt megtagadta, azt hazaárulónak tekintették. A legvadabb anarchia korszaka volt ez. Néhány nappal történetünk kezdete után. mégpedig 1793. október hatodikán eltörölték az eddigi időszámítást, december tizedikén a párizsi kommün bevezette az ész vallását”; 1794. május hatodikán a nemzeti konvent kijelentette, hogy nincs többé Isten és ugyanezen hónap huszonegyedikén ugyanez a konvent megparancsolta, hogy egyetlen polgárnak sem szabad hinni a lélek halhatatlanságában. Ilyen viszonyok között bizonyára rendkívüli bátorság jele szerzetesruhában a forradalom félig részeg harcosai közé merészkedni, vakmerőség, mely nagyon könnyen végzetessé válhatik.

Egy szakállas őrmester volt az első, ki megszólította az újonnan jött idegent:

- Halló, polgártárs, honnan jössz?

- A Durance-ból le egy kicsikét.

- És hová, mi?

- Beausset-ba.

- Mit keresel ott?

- Egy barátomat látogatom meg. Van ellene talán valami kifogásod?

- Hm! Talán igen; talán nem.

- Aaah! - Lassan, halkan ejtette ki ezt a hangot, de nem igen lett volna lehetséges a gúnyt érthetőbben kifejezni. Áttette egyik lábát a másikra, karjait összefonta a mellén, és olyan szemekkel mérte végig az őrmestert, melyekben minden volt, csak tisztelet nem. Legfeljebb huszonhárom éves lehetett ez az ifjú, de magas homloka, erős szeme, erélyes vonalú szája, izmos, naptól barnított és a nyitott nyakú ingből kiduzzadó nyaka, széles vállai, hajlékony teste az érettségnek, tiszteletet parancsolónak, rendkívülinek összbenyomását keltette.

- Mit bámulsz úgy, polgártárs? - kérdezte az altiszt.

- Azt hiszed, talán, hogy Beausset-ba, a főhadiszállásra, mindenki bemehet, akinek csak tetszik?

- Persze, hogy nem hiszem azt, de azt gondolod talán, őrmester polgártárs, hogy te vagy az, kitől engedélyt kell reá kérni?

- Hallgass! Minden katonának kötelessége, hogy őrködjék a hadsereg biztonsága felett!

Mi neved, polgártárs?

- Surcouf Róbert - válaszolt az ifjú, kissé gunyoros kifejezéssel a szája körül.

- Mi a foglalkozásod?

- Tengerész.

- Ahá, azért járkálsz teljes lelki nyugalommal odakünn a vízben, akár valami kacsa! Ki az a barátod, akit meg akarsz látogatni?

- Junot Androche gránátos-polgártárs.

- Junot Androche, aki ügyvéd volt? Jó bajtárs. Honnan ismered?

- Bussy le Grand-ból, ahol született.

- Ez igaz! Igazolva vagy, Surcouf polgártárs, Junot az én századomban szolgál, én foglak hozzá vezetni. De előbb igyál egyet velünk. Itt csak egyfajta bor van: roussillon, de erős és zamatos. Kóstold meg!

A kocsmáros nagy kancsóval hozott a híres italból, és minden kéz utána nyúlt, hogy

ihassék az idegen számlájára. Ez kacagva engedte, beleegyezett, hogy minduntalan újra töltötték, meg kiitták a poharakat, és mikor a vendéglős a számla miatt gyanakodó arcot kezdett vágni, tele marok assignatát (a forradalmi papírpénz) húzott ki bőrtárcájából és többet dobott belőlük az asztalra a kelleténél. Erre a látványra nagy ujjongás támadt; a kocsmárosnak újra kellett tölteni, és most a lelkész is eszükbe jutott, kit eddig még egy korttyal sem kínáltak meg. Az őrmester hozzálépett, feléje tartotta a kannát és felszólította:

– Állj fel, szerzetes-polgártárs, vedd a poharadat és igyál a konent egészségére, mely kidobta a pápát az országból!

A pap tényleg felállott és megragadta poharát, de ahelyett, hogy elmondta volna a kívánt pohárköszöntőt, halk, de mindamellett szilárd hangon így szólt:

- Isten nem azért ajándékozott meg a borral, hogy káromlásra használjuk. Borban az

igazság, és én nem akarok hazudni. A szent Atya egészségére iszom Rómában, akit

védelmezzenek meg az összes ég seregi!

Szájához akarta vinni a poharat, de az őrmester ökölcsapással kiverte a kezéből és a padlón darabokra törött.

- Mi jut az eszedbe szerzetes-polgártárs? - kiáltott rá az altiszt. - Nem tudod, hogy szép Franciaországban lecsapták az öreg szent Atyát? Nem fog sok időbe telni és kidobnak titeket is azzal együtt, amit velünk elhitettetek! Parancsolom, hogy vond vissza köszöntődet!

Egy másik altiszt is hozzászegődött:

- Halte-Iá, öreg! Minek töröd el a poharát? Kocsmáros-polgártárs hozz egy másikat, borral tele! Ez is bizonyosan azok közé tartozik, akik vonakodnak letenni a polgári esküt. Majd próbára tesszük, és jaj neki, ha nem állja azt ki!

A vendéglős elhozta, amit kívánt; az altisz a pap markába nyomta a tele poharat és

ráparancsolt:

- Idd ezt ki, polgártárs és kiáltsd hangosan: Éljen a köztársaság, le a pápával!

A lelkész a legcsekélyebb félelmet sem mutatta. Arca halvány volt, de szemei ragyogtak, amint a poharat felemelte és felkiáltott:

- Éljen a szent Atya, vesszenek Franciaország és az ő ellenségei!

Erre a vad hordában rettenetes ordítozás támadt; húsz kéz is nyúlt feléje, hogy

megragadják és bántalmazzák, mert bátran beismerte hitét, de nem férkőztek hozzá, az idegen közéjük furakodott.

Senki sem tudta volna megmondani, hogy történt, de egyszerre csak a pap előtt állott, elfedte őt testével és mosolygó arccal megszólalt:

- Polgártársak, tennétek nekem egy szívességet?

- Micsodát?

- Legyetek olyan jók és rázzátok ki a vizet a zubbonyomból, mielőtt Istennek ezt a

szolgáját megtámadjátok!

Első pillantaban valóban nem értették meg a szándékot; kacagó szeme és barátságos

hangja megtévesztette őket, de volt a szavában valami, ami gondolkodóba ejtette őket.

- A zubbonyodat? - kérdezte az őrmester. - Mi közünk nekünk hozzá? Állj félre, Surcouf polgártárs, fel akarjuk olvasni a lévitákat ennek a képmutatónak, hogy haláláig el ne felejtse!

- Engedjétek meg legalább, hogy előbb egy korty bort igyam vele!

Kivette a poharat a lelkész kezéből és megkérdezte tőle:

- Hogy hívnak, istenfélő atyám?

- Martin atyának neveznek - válaszolta a kérdezett.

- Eh bien, Martin atya, engedd meg tehát, hogy rgyath a te egészségedre, minden bátor férfiú egészségére, aki nem fél az igazságot hangoztatni, az én szép Bretagne-omért, ahol születtem, hazám boldogságáért, hitünk győzelméért és a szentegyház minden tiszteletre méltó atyjának egészségére, kiket az Úristen védelmezzen!

Ajkához emelte a poharat és körömpróbáig ürítette. Néhány pillanatig mély csend

uralkodott a szobában, a meglepetés csendje, azután kitört a vihar. Mindenki kiabált, mindenki az öklét rázta; haragosan tolongtak feléje, de a magas altiszt kiterjesztette karjait és visszatartotta a többieket.

- Megálljatok, bajtárs-polgártársak! - kiáltotta. - A katonának minden támadásnál bizonyos szabályok szerint kell eljárnia. Ez az ember, aki Surcouf polgártársnak nevezteti magát, véleményem szerint nem tengerész, hanem a pápa álruhás ügynöke lehet. Le fogjuk fektetni a padra és bottal kivallatni.

– Őrmester-polgártárs, fogd meg!

A két erős ember kinyújtotta a karját, hogy megragadja Surcoufot, de oly gyorsan

szétrepültek jobbra-balra, hogy senki sem tudta megérteni, hogy is történt tulajdonképpen.

Dühkiáltás hangzott fel köröskörül, és most már egyik sem engedte visszatartani magát, hogy a két megtámadottra rávesse magát. Ekkor hangos reccsenés hallatszott, Surcouf letörte az asztal egyik lábát, és azzal oly szabályos nyolcat írt le a levegőben, hogy ketten erősen koponyán találva, azonnal a földre zuhantak, a többi pedig sietve visszahúzódott.

- Elhiszitek most már, hogy tengerész vagyok? -kacagott fel. - Egy hajós hasznát tudja venni egy ilyen peit levier-nek (emelőrúd)! Ez a hála azért, hogy az én boromat ittátok, ti pipogya fráterek, hogy megmerészeltek két embert támadni, mert többen vagytok harmincnál? Jertek ide és fektessétek Surcouf Róbertet a padra, ha tudjátok!

- Előre! Fogjátok meg! - üvöltötte az őrmester. Surcouf megint megcsóválta az asztallábat, de a hátulállók tolták előre az elsőket és könnyen szerencsétlenség történt volna, ha éppen abban a pillanatban egy erős, éles, parancsoló hang meg nem szólalt volna a küszöbről:

- Cessez a l’instant! Mi történik itt?

Az ablak alatt kis lovascsoportot pillantottak meg, a küszöbön pedig állott az, aki reájuk szólt.

Alacsony, sovány alak volt; beesett, éles metszésű arca aranybarna, széles homlokát zsinóros sipka födte és egész alakja bő esőköpenybe volt burkolva.„Mikor ezt a.férfit megpillantották, ijedten húzódtak vissza a támadók, és a legnagyobb tisztelettel szalutáltak.

Mintegy huszonnégy éves lehetett; csupasz arca merev maradt, de szúrós szeme villogva járt körbe és végül azon pihent meg, kinek a jelenlévők között a legnagyobb rangja volt:

- Őrmester-polgártárs, tégy jelentést!

A nevezettnek izzadságcseppek ültek a homlokára félelmében, és rövid, katonás

modorban előadta:

- Egy pap van itt, mon coionel, és egy pápai ügynök, kik megsértettek minket.

- És erre ütésekké/ válaszoltok? Melyik az ügynök?

- Amaz ott az asztallábbal.

- Honnan tudod, hogy ügynök?

- Úgy sejtem.

- Térs bien, őrmester-polgártárs. Veled végeztem, most ő is beszélhet.

Surcouf egy lépést tett előre és félelem nélkül nézett a tisz szemébe:

- Surcouf a nevem, ezredes-polgártárs, szabad tudnom a tiédet?

- Bonaparténak hívnak - hangzott büszkén és hidegen.

- Tehát Surcouf a nevem, Surcouf Róbert, tengerész vagyok és Beausset-ba akarok menni, hogy meglátogassam barátomat, Junot Androche-t, az ügyvédet és gránátos-polgártársat.

Beléptem ide, ezekkel a katona-polgártársakkal bort itattam az én számlámra, míg csak azt nem követelték attól a tiszeletre méltó lelkésztől, hogy igyék legfőbb egyházfejének, a szent Atyának, pusztulására. Ő ezt nem tette meg és ezért meg akarták verni. O a béke embere és nem védekezhetik, én tehát letörtem ezt az asztallábat és védelmeztem őt. Ezért tartottak engem a pápa ügynökének. De egy derék tengerész mindenkit védelmezni fog, kit ártatlanul túlerő támad meg.

Van itt még elég asztalláb.

Az ezredes arcán alig észrevehető mosoly suhant át, de azonnal megint eltűnt. A

katonákhoz fordult:

- Őrmester-polgártárs, a többiekkel együtt azonnal a fogdába menetelsz!

Alig hangzottak el ezek a szavak, az összes ,,katona—polgártársak” szalutáltak és

kivonultak az ajtón. Ezután az ezredes megint kettőjükhöz fordult. Szavait először a paphoz intézte:

- Ki vagy?

- Martin atya vagyok a Szentlélek hittérítő rendből -hangzott szerény hangon a válasz.

- Minden szerzetesrend fel van függesztve. Letetted a polgári esküt?

- Nem. Esküm csak a szentegyházért éltet.

- Majd meglátjuk.

Megint a tengerészhez fordulva, így folytatta:

- Surcouf? Ez ismerősen hangzik nekem! Hm, hallottad már a The Runner” hírét?

- Igen. Ez az az angol cirkáló, melyet a sziklák között át kellett volna vezetnem, de szántszándékkal zátonyra futtattam.

Az ezredes hirtelen felvillanó tekintettel mérte végig a fiatalembert.

- Ah, tehát te voltál az? Valóban? Tudod, Surcouf polgártárs, hogy az életed akkor csak egy hajszálon függött?

- Tudom, de hát behoztam volna az ellenséget a kikötőbe? Mihelyst a ,,Runner” zátonyra futott, felugrottam a fedélzetről, és szerencsésen partra jutottam, jóllehet golyók fütyültek a fülem mellett.

Rosszul lőnek az angolok, ezredes polgártárs!

- Ezekben a napokban majd meglátjuk, hogy igazad van-e? Miért fogod a pártját egy

papnak, ki nem akarja letenni a polgári esküt?

- Mert ez kötelességem. Jó katolikus vagyok, ittam vele a szent Atya egészségére.

- Ah, micsoda meggondolatlanság! Meg kellett ezt tenned? Meg kellett ezt nekem

mondanod, Surcouf polgártárs? Látom, hogy megsebesítettél néhány katonát.

- Igen, ezzel az asztallábbal, ni!

- Jól van. Az esetet meg kell vizsgálni és büntetni. Ti ketten is le vagytok tartózatva.

Beausset-ba visznek titeket, de azért látni fogod Junot barátodat. Adieu!

Az alacsony termetű tiszt gyorsan sarkon fordult és elhagyta a szobát. Egy perccel később elvágtatott kísérőivel, bizonyára felderítő úton volt. Egyidejűleg azonban három katona lépett be és kijelentette, hogy Beausset-ba kell kísérniük őket.

- Azt megtehetjük - vélte Surcouf és félretette az asztallábat. - Úgyis Beausset-ba igyekszem.

- De én nem - válaszolt Martin atya. - Én Sisteronba akarok menni.

- Oda majd holnap is elmehetsz, jámbor atyám. Addig majd Beausset-ban légy a

vendégem, de előbb ki kell ürítenünk egy poharat ezzel a három derék polgártárssal. Ezt a roussillont igazán nagyon jónak találom, ezenfelül az asztallábamat is meg kell fizetnem.

Úgy látszik, hogy a derék tengerész nagyon könnyen beletalálta magát fogságába. Nem lehetett rajta észrevenni, hogy jó kedve a legkevésbé is csökkent volna, és mikor később útnak indultak, ugyanolyan türelemmel viselte el a zuhogó esőt, mint azelőtt.

Beausset kis városka, alig több mint háromezer lakossal. Gyapjúszövője van, környékén pedig kitűnő olívaolaj, sőt tűrhető vörös bor is terem. Mikor a két fogoly odaért, abba a házba vezették őket, hol a főparancsnok, Carteaux tábornok, ütötte fel hadiszáJJását és ott egy szűk, sötét szobácskába zárták, melynek egyetlen ablaka is fatáblákkal volt elzárva.

- Ugy na, itt vetettünk horgonyt! - kacagott Surcouf.

- Sajnos, nincs sem fiiggőágy, sem dunyha. Azzal a tudattal kell beletörődnünk, hogy nemsokára megváltanak ebből a kuckóból.

- Én iegalább nem remélhetem ezt - sóhajtotta Márton atya. - Hát nem tudod, Surcouf polgártárs, hogy most nincs nagyobb bűn Franciaországban, mint dacolni a konvent akaratával?

Letettem papi eskümet és így nem esküdhetem másnak. Látom a közelgő rossz napokat, de hű

maradok eskümhöz.

Surcouf megragadta társa kezét és hangja egészen másképpen hangzott, mint eddig, mikor meghatott hangon így szólt:

- Isten fizesse ezt meg neked, Márton atya. Sokan, sokan elpártoltak, de még többen mentek önként a számkivetésbe, vagy menekültek szét az országban, hogy megküzdjenek a hitetlenség és erőszakosság tragédiájával. Én nem vagyok az a gondtalan ember, akinek látszom.

Olyan időt Iátok jönni, mikor megtagadják a legszentebbet is, miután már előbb káromolták a szentet; olyan-időt, melyben erős lelkekre és még erősebb karokra lesz szükség, hogy megszabadítsák a hazát a rémuralomtól és népünknek megtartsák azt a helyet a nemzetek között, melyet Isten már kijelölt. Nagy küzdelmek lesznek, patakokban fog omlani a vér; gigászi küzdelme lesz egynek mindenki ellen. A biízaszem, mely elrejtőzött a forradalom burjánja közé, meg fog érni, de fekete felhők fogják beárnyékolni és viharok akarják letörni. Ennek folytán ébernek és bátornak kell lenni, néhanapján gyakorolni és edzeni kell magunkat a küzdésben, hogy mindenki a helyén lehessen, ha összemérjük az erőinket. Jó fia vagyok hazámnak, és nekem is kötelességem.

Hogy híven és erősen melléje álljak minden bajban és veszélyben. Fel is ajánlottam

szolgálataimat, de elutasítottak, mert őszintén bevallottam, hogy nem tartozom azok közé, kik Szent Péter trónusát ie akarják dönteni és Krisztust még egyszer keresztre akarják feszíteni. Egy szabadelvű beszédem miatt menekülnöm kellett Párizsból; több helyütt jártam, de megint elutasítottak; most Toulonba jövök, hogy megtegyem az utolsó kísérletet. Beszélni fogok Carteaux és Doppet tábornokokkal, beszélek ezzel a Bonaparte ezredessel is: az arca olyan emberre mutat, aki még nőni fog; talán itl a legutolsó helyen megtalálom azt, amit máshol megtagadtak tőlem.

A lelkész bámulva szegezte tekintetét a beszélőre. Ez a fiatalember egyszeriben egészen másvalaki lett; a vidám, gondtalan, felületes ifjú helyett hirtelen olyan férfiú állott ott, akinek szeme próféta módjára a messzeségbe tekint, kinek beszéde lelkesen folyik szájából és kinek tervei nagy célra irányulnak.

- Fiam - szólt Márton atya -, olyan ember beszédét hallom a szájadból, akinek útja a magasba kell vezessen. Bármit rejtegessen is számodra a jövő, mindig az örök igazságot tartod a szemed előtt, hogy az ember nem tehet másképpen jót, csak Istenben, és hogy minden

gondolatának, minden szavának, minden cselekedetének, melyet végbe visz, ő a bírája! A lábad nem fog hétköznapi Ösvényeken járni; vezettesd magad minden lépésednél attól a világosságtól, melyet nem olthat ki semmiféle konvent és semmiféle forradalom!

Hosszú idő múlva nyílott meg az ajtó. Surcoufot hívták,-hogy a parancsnokló tábornokhoz vezessék.

Sok időbe került, míg visszatért, azután Márton atyát vezették el. Ez nagyon hamar

visszajött. Ki kellett jelentenie, hajlandó-e letenni a polgári esküt, és mikor ezt határozottan megtagadta, megmagyarázták neki, hogy mint árulóval kell vele szemben eljárni, szabadságát

tehát nem nyerheti vissza. Surcouf megkérdezte, mit határozott és mit fog ezzel szemben cselekedni.

- Mit tegyek? - felelte. - Én a szó embere, nem pedig a kard embere vagyok. Úgy fogok járni, mint oly sokan mások. Párizsba visznek és ott el fogok tűnni.

- Óh, te nem Párizsban, hanem már útközben eltűnnél, de ez nem fog megtörténni,

ameddig engem Surcouf Róbertnek hívnak!

- Hogyan akarnál segíteni nekem? Hiszen te magad is fogoly vagy! *

- De nem leszek az örökké. Carteaux tábornok csak meg akart bizonyosodni felőle, hogy pápai ügynök vagyok-e, vagy sem. Mióta belátja, hogy becsületes tengerész vagyok, csak arról a pár kis ütésről van szó, melyeket azok a jó katona polgártársak kaptak tőlem, és azt mondták, hogy ebben az ügyben Bonaparte ezredes fog ítélkezni. Hamarosan megint szabadlábon leszek tehát.

- Melyik ember beszélhet határozottsággal még csak a másnapról is?! Sisteronba akartam menni, hogy onnan esetleg Gapon vagy Embrunnon és Brianconon át kijussak Franciaországból; most pedig itt vagyok bezárva!

- Gapon és Embrunnon át? Oh, malheur. Ilyen menekülési tervet is csak olyan lélek

választhat, ki többet jár az égben, mint a földön! Ebben a városban mindenkinek meg kell akadni, aki ebben az irányban akarna elmenekülni, azonfelül Toulontól az olasz határig az egész vonal hemzseg konventcsapatoktól, melyeket bajosan lehet megtéveszteni. Azután meg fel sem tudom fogni, hogy lehet betérni egy kocsmába, ha az ember menekülni akar a fogdmegek elől?

- Annak a vendéglőnek a tulajdonosa rokonom: hosszú ideig nála rejtőzködtem, és éppen búcsút akartam venni tőle, mikor a vihar bekergette a katonákat.

- Hiszen az még semmit sem jelentett volna, de ez a papi ruha vált árulóddá. Különben is itt a szárazföld felé sincs szabadulás, csak a tengeren lehet megtalálni az epedve várt szabadulást.

- De hogyan jut az ember barátok, pénz és az utazási alkalmatosságok ismerete nélkül biztos hajóra?

- Általam, Surcouf Róbert által. Bízd magadat reám! Nem beszélhettek tovább, mert újra nyílt az ajtó, és egy gránátos lépett be, kiben Surcouf Junot barátját ismerte fel. Még akkor egyszerű közkatona volt, de közismert dolog, hogy három nappal később szakaszvezető lett.

Toulon vívásánál (1793. december tizenötödikétől tizenhatodikáig). Napóleon egy parancsot mondott neki tollba: ágyúgolyó csapott le mellettük és a papírt földdel szórta tele. Pompás!” -

kiáltott fel Junot, nincs legalább porzóra szükségem!” Ez a mondás felhívta reá Bonaparte figyelmét és többé nem vesztette el a szeme elől, úgyhogy Junot 1804-ben már

hadosztályparancsnok és Párizs parancsnoka lett.

Ennek a gránátosnak, ki akkor még csak nem is sejthette, hogy valaha hercegi koronát fog viselni, nagy volt az öröme, hogy viszontláthatja barátját, Surcoufot. Megtudta, hogy alkalmazásra pályázik a hadtengerészetnél és most Carteaux tábornok is elutasította kérését.

Junot semmi mást nem tehetett barátjáért, mint hogy megkönnyíthette jelenlegi fogságát, gondoskodott ételről, italról, világításról, egyébként mindkettőjüket rá kellett bíznia sorsukra.

Csak másnap délután jött.egy küldönc, hogy a tengerészt Bonapartéhoz vezesse.

Bonaparte nem volt Beausset-ban, hanem a városon kívül a sáncokon, honnan Toulon erődítéseit ágyúzták.

Ez a yáros megadta magát a Hood tengernagy vezénylete alatt egyesült angol-spanyol

flottának, és a konvent a legszívósabb erőfeszítéseket tette, hogy visszahódítsa ezt az igen nagyfontosságú várat.

Sajnos, Carteaux és Doppet tábornokok tehetetleneknek bizonyultak; az egyik festő volt, a másik orvos; műteremben és kórházban lett volna a helyük, nem pedig ennek a nagyszerű várnak hatalmas, külső erődítései előtt; ezért küldték tehát a fiatal Bonaparte Napóleont, hogy támogassa a két tábornokot.

A korzikai éppen a két tábornoknál tartózkodott, mikor Surcoufot hozzá vezették. Nem is hederített a fogolyra és teljesen a beszélgetésbe látszott elmélyedve, melyet két felettesével folytatott.

- És én mégsem térhetek el meggyőződésemtől -mondta. - Ha így folytatjuk, még hónapok múlva és minden eredmény nélkül táborozunk Toulon előtt! Micsodák a mi ágyúink a vár és a flotta ágyúszörnyetegeivel szemben. Olyan gyorsan, amint csak lehetséges, új ostromágyúkat kell hozatnunk Marseille-ből és a többi várból. Nemcsak a város erődítéseit kell lőnünk, hanem mindenekelőtt az ellenséges hajókat kell bombáznunk. Ha megsemmisítettük és elkergettük a flottát, akkor a város nem képes magát sokáig tartani. Adjanak nekem teljhatalmat és én ígérem, hogy Toulon tizennégy nap alatt a kezeinkben van!

- Csak ne olyan elbizakodottan! - válaszolta Carteaux fennhéjázó hangon. - Még ha a flotta kénytelen is lenne hátrálni

- Egyelőre csak teremZ 9 „e”e erödJé<?

—J* W az m^ZZZ* %*Ť és íőszen jde

erőseké, lássák a 2? negyvenŤer emberre, és

„- ‘-^anyozbatta^, ^es Ť”***ll Még

egy pontot találnom melv ” a ,erefť. de kell

Surcouf hili^f- ellenséget.

„grott es megszólalt-harom

Bocsánat, polgártárs! Az 1

L ?Ť. mindenki S^f f*^ Ha tisztek

- Ezredes polgártárs A gondolod?

** **** kLŤ. H ;2 t ^ Ť a ne,ye, , város

da- A városnak két-három eglg seperheted golyóid m^t, ba erődítései o, :hnaP a’att ť*Ť M

ad a

- Egy fogoly tanácsát? - kérdezte Carteaux. – Szégyelld magad, ezredes polgártárs!

Még erre a sértő feleletre sem rezdült meg Napóleon szempillája, de hangja élesen,

metszőn hangzott, mikor így felelt:

- Mindenesetre szégyellem magamat, Messieurs, de nem a tanács miatt, melyet adtak

nekünk, hanem azért, hogy mi nem találtuk még meg azt, amit ez a polgártárs az első pillantásra észrevett.

Megszoktam, hogy minden hasznos tanácsot elfogadjak, jöjjön az bárkitől is, és kérem, hogy az említett helyet hamarosan elfoglaljuk és megerősítsük. Ha az angolok megelőznének, rendkívüli áldozatokba kerülne hanyagságunkat újból jóvá tenni.

- Ezredes! - fortyant fel Carteaux. Még tovább is akart beszélni, de Doppet megragadta karját és magával cipelte.

Bonaparte sötét tekintettel nézett utánuk.

- Mégis azt kell cselekedniök, amit én akarok -mormogta, majd Surcoufhoz fordulva így folytatta: -

Polgártárs, a tanácsod jó, köszönöm. Honnan van neked, egy matróznak, ilyen

éleslátásod?

- Matróz? - kacagott a kérdezett. - A tengerészeti akadémia és a burau des longituedes hallgatója! A tengerésznek éppen úgy megvan a maga stratégiája és taktikája, mint a hadsereg tisztjeinek. Ezredes polgártárs, örülök, hogy beszélhetek veled. A foglyod vagyok, talán meg is fogsz büntetni, mert néhány haszontalan fickónak bevertem a fejét, eltűröm a büntetést, de ha kitöltöttem, akkor még egyszer felkereslek, mert egy kérésem lesz hozzád.

- Mondd el.

- Ma nem. Előbb túl kell esnem a büntetésen.

Bonaparte kissé összeráncolta homlokát:

- Nagyon önhitten beszélsz! A te korodban legyen az ember szerény, hiszen jóformán

akkor kezdi meg életét.

- Polgártárs - mosolygott Surcouf -, akkor te az ezredességen kezded, mi körülbelül egyidősek lehetünk.

Napóleon nem is hederített erre a megjegyzésre és folytatta:

- Mindenesetre büntetést érdemeltél, mert a konvent katonáit sértetted meg, de a tanácsért, melyet adtál nekünk, legyen bűnöd megbocsatva. Most tehát talán módodban van elmondani kérésedet, Surcouf polgártárs.

- Köszönöm, ezredes polgártárs! A kérésem nagyon rövid, így hangzik: Adj nekem egy

hajót!

A korzikai bámulva nézett a tengerészre,

- Egy hajót? - kérdé csodálkozással. - Mit akarsz kezdeni azzal a hajóval és ugyan honnan venném?

- Legelőbb is olvasd el ezeket az iratokat!

Kivette tárcáját, néhány nagy pecsétes bizonyítványt húzott ki belőle és átnyújtotta őket Napóleonnak.

Ez elolvasta egyiket a másik után és elgondolkozva adta őket vissza.

- Kitűnő! - bólintott. - Surcouf polgártárs, nem sok ember akadhat a te korodban, aki ilyen bizonyítványokkal dicsekedhetik. Okos vagy és merész, a konvent jól teszi, ha szemmel tart téged.

- Bah! A konvent tudni sem akar rólam!

- Voltál Párizsban?

- Voltam; voltam La Havre-ban, Brestben, Nantes-ben, La Rochette-ban, Bordeaux-ban, Marseille-ban és Lyonban is; voltam az összes tengerészeti hatóságoknál, fel a miniszterig és mindenütt ugyanazt hallottam, hogy nem használhatnak. Azok a férfiak, kiknél jártam, közben vitorláznak és nem nyitják ki a szemeiket. Mindent elkövettem, hogy felnyissam; kifejtettem nézeteimet, feltártam a jövő függönyeit - vakok akartak maradni.

Most már mosolygott Bonaparte, de mint egy óriás, akinek egy törpe hőstettekről mesél.

- Micsodák azok a nézetek, melyeket kifejtettél? -kérdezte.

- Egy egyszerű ember nézetei, aki azonban nem engedi megtéveszteni magát a

délibáboktól. A mi köztársasági kormányformánk ellentétben áll a minket körülvevő országok kormányzatával; a mi érdekeink ellenségesen állnak szemben az övéikkel és a megegyezés nem történhetik meg békés úton.

Azután a köztársaság belsejében is számtalan erő és hatalom van. melyeknek óriási a terjeszkedő képességük; egyetlenegy ilyen erő képes romba dönteni a még tető alá nem hozott épületet. A vallás a nemzet szíve; a köztársaság ki akarja ezt a szívet szakítani; öngyilkos lesz, meg fog halni, de halála nem lesz csendes, hanem rettenetes. Ezzel bebizonyítottam, hogy Franciaország nagy küzdelmek előtt áll, küzdelmek előtt kifelé és küzdelmek előtt befelé. Erre szárazföldi és tengeri hatalomra van szüksége, mely nemcsak a védekezésre elegendő, hanem a szükség esetén támadásra is képes. Bátor seregeink és jó tábornokaink vannak, hanem ami hiányzik nekünk, az egy megfelelő flotta. .

Tengerésze van Franciaországnak elég, de nagy a hiány hadihajókban és

tengerésztisztekben, kikben megvan a képesség, hogy ellenségeink háborús szándékait pocsékká tegyék…

- És te ilyen tiszt vagy? - szakította félbe Napóleon.

- Igen! - felelte Surcouf nyílt tekintettel. - Adjanak nekem egy hajót és én bebizonyítom!

- Nagyon büszkén beszélsz, Surcouf polgártárs és azt kockáztatod, hogy önbizalmadat dicsekedésnek veszik. Aki egy csónakot el tud kormányozni, az még nem született tengerészeti lángész!

Volt valami kicsinylés ebben a hangban; ahogy ezeket mondta; Surcouf ezt kiérezte és hangja élesebben csengett, mint az előbb, mikor válaszolt:

- Ezredes polgártárs, azért beszélsz ilyen modorban velem, mert látod, hogy még nem vagyok abban a korban, hogy az öregek tanácsának a tagja lehessek. Az rossz ember, aki többet tart magáról, mint amennyit ér, de az még rosszabb ember, aki nem tudja, hogy mire képes. Ha egy festő meg egy orvos tábornok lehet, akkor az sem valószínűtlen, hogy tengerész tud hajót vezetni. Olyan időket élünk, mikor lerombolják a régit, hogy újat teremtsenek. A harcok, melyek elé nézünk, fiatal erőket követelnek. Miért kellene engem elutasítani?

- Mert először meg kell azt érdemelned, amit kívánsz. Miféle szolgálatokat tettél az államnak? Jó tengerész lehetsz, a magánéletben ezt be is bizonyíthattad, de a tengerészeti hatóság előtt ismeretlen vagy, és nem várhatod el, hogy egy hajót bízzanak reád, anélkül hogy előbb megismertelek volna.

- De nem is akarnak engem megismerni, nem kell nekik olyan tiszt, akinek az a hite, hogy hajóját éppen úgy vezérli Isten keze, mint a szelek.

- Változtasd tehát meg a hitedet! Surcouf egy lépést hátrált és felkiáltott:

- Bonaparte polgártárs, te tréfálsz! Katolikus vagyok és az is maradok. Francia vagyok és az is maradok, pedig Anglia olyan ajánlatokat tett nekem, melyek legmerészebb vágyaimat valóra váltanák. Mindig csak a hazámért fogok küzdeni és sohasem ellene, és ha nem adnak nekem egy hajót, veszek magamnak!

Napóleon elutasító mozdulatot tett.

- Csak álmodozol! -jegyezte meg éles hangon.

- Surcóuf Róbert sohasem álmodik, ezredes polgártárs! Te voltál az, kibe utolsó

reménységemet helyeztem. Adj legalább egy kis járművet, melyből robbantó hajót csinálhatok, és meglátod, hogy levegőbe repítem az ellenséges parancsnoki hajót!

- Itt, Toulon kikötőjében? Most már igazán meg vagyok róla győződve, hogy álmodsz!

Menj, Surcouf polgártárs; a szolgálataidra nincs szükség!

- Ez az utolsó szavad?

- Az utolsó!

- Úgy eleget tettem kötelességemnek és most már tetszésem szerint cselekedhetem. Eljön majd az idő, mikor Franciaország dicsősége a tengeren fog összeom-lani, mikor hiába fogják keresni azt a férfiút, ki zászlónkat diadalra tudná vezetni; ilyen férfiú nem akad. Akkor, igen, majd akkor eszetekbe fog jutni Surcouf polgártárs, hívni fogjátok, de ő nem engedelmeskedik szavatoknak.

- Eh, hiszen ez mind lázálom! Sohasem fognak téged hívni, mert te sohasem leszel

használható. És még ha én lennék is az, akinek itt döntenie kellene, utolsó lennék, aki a nevedet említi.

Franciaországnak férfiakra és higgadt koponyákra van szüksége, nem pedig gyerekekre és álmodozókra. Ma beszéltél és holnap már el leszel felejtve!

Surcouf szorosan a tiszt mellé lépett és keze ránehezedett annak vállára.

- Bonaparte polgártárs, én nem akarok neked hasonló módon megfizetni, megmondom

neked őszintén, hogy olyan embernek tartalak, aki nagyra fogja vinni, de mikor feljutsz a magasba, találkozni fogsz még Surcouf Róberttel, és akkor majd sajnálni fogod, hogy őt olyan hamar elfelejtetted. Elváltunk örök időkre, de előbb mondj meg nekem még egyet: mit fogsz csinálni társammal, Márton atyával?

- Azt kérdezned sem kell. Vétett a konvent határozatai ellen, és meg fogja kapni

büntetését.

-

Inkább Istennek engedelmeskedett, mint az embereknek és ezért Isten meg fogja

védelmezni. Csak próbáljátok meg ledönteni az Örökkévalót, bele fog törni a

bicskátok!

II.

A blokádtörő

Ugyanannak a napnak az estéjén Márton atya egyedül ült kamrájában. Megmondták neki, hogy társa szabad és nem fog többé visszatérni. A város előtt harsogott az ágyúk érchangja, és az udvaron, a tisztek ablaka alatt, a fogolyra vigyázó őr szabályos léptei kopogtak.

Beausset utcáin és főleg a főhadiszállás előtt csoportosan állottak a katonák és

beszélgettek az éjjeli ágyúzásról. Annak volt ez a jele, hogy Bonaparte ezredessel más szellem is költözött az ostromló seregbe és mindnyájan abban reménykedtek, hogy hamarosan látható eredménye is lesz.

Nagy sarkantyúpengetéssel egy tiszt jött végig az utcán és belépett a házba. A kapualjon át gyorsan az udvarnak tartott és megállott az őr előtt.

- Katona polgártárs, hogy hívnak? - kérdezte nyersen és röviden.

- Girard Etienne! - válaszolt a kérdezett és feszesen szalutált.

- Jól van, Girard polgártárs, nyisd ki az ajtót, mely a fogolyhoz vezet!

A katona ellenkezés nélkül engedelmeskedett. A tiszt megállott az ajtóban és beszólt a papnak:

- Márton polgártárs, kövess! Abban a szerencsében részesülsz, hogy megjelenhetsz a

tábornok előtt, aki odakünn, a sáncokon, akar beszélni veled.

A fogoly felállott és szótlanul, engedelmesen elhagyta kamráját. A tiszt lepecsételt írást nyomott a katona kezébe és meghagyta neki.

- Itt az elismervény, hogy átadtad nekem a foglyot, Girard polgártárs. Mihelyst visszatér, át fogod ezt adni Bonaparte ezredes polgártársnak; addig is fel vagy mentve a szolgálat alól.

Eltávozott a pappal, elhaladt vele - a katonai ó‘rség mellett és kimentek a városból.

Odakünn azonban irányt változtatott, balra kanyarodott a mezőre és egy félreeső, elhagyatott helyre érve, megállott:

- Márton polgártárs, a bírádat látod magad előtt! -szólt ugyanazon a szigorú hangon, mint ahogy eddig beszélt.

A pap felpillantott.

- Te? - kérdezte. ~ Te akarsz a bírám lenni?

- ígen. De igazságos bírád leszek és felmentelek. Teljesen megváltozott hangon, kacagva tette hozzá:

- Vraiment, még a jó Márton atya sem ismert fel! Erre a hangra a pap meglepetten rezzent össze.

- Surcouf Róbert! Lehetséges ez! - kiáltá.

- Pszt, halkan! - figyelmeztette a másik. - Odaát emberek vannak, kik nagyon érdeklődnek irántunk.

-De hogy jutottál be hozzám? Ebben az egyenruhában? Tudod, hogy nagyon merész

játékot játszol?

- Merészet? Pszt? Ezek a festő és orvos urak, akiknek kedvük telik benne tábornokot játszani, nem veszedelmesek reám nézve; hanem az előtt a kis Bonaparte ezredes előtt jó lesz vigyázni magunkra.

Azt kérdezed, hogy kerültem hozzád? Azt hiszed talán, hogy Surcouf Róbert olyan ember, aki nem váltja be az ígéretét? És ez az egyenruha? Hahaha, nézd meg csak egy kicsit figyelmesebben! Egy douainier, egy vámszedő kabátja, ki levetette, mert a vérpadon nem volt már reá szüksége. Vannak jó barátaim és ismerőseim, akikben megbízhatom. Egy kicsikét bemegyek Toulonba, hogy körülnézzek, mit lehet csinálni.

- Azt ne tedd! Az életedet teszed kockára!

- Ne aggódj miattam! Nagyon jól tudom, mit kockáztatok. Legelőbb is terólad van szó.

Szabad vagy.

Merrefelé akarsz indulni?

- Mielőtt veled találkoztam volna, az volt a szándékom, hogy eljussak az olasz határra.

Odaát már gondoskodni fognak rólam.

-Biztosan át fogsz rajta jutni, jó Márton atyám. Ismerek néhány derék embert, kövesd őket Frejusig; onnan majd átszállítanak szekérrel.

Kettőt füttyentett, mire két alak bukkant fel a sötét éjszakából.

- Itt van a tiszteletre méltó Márton atya, emberek. Átadom nektek, mert tudom, hogy a ti kezeitek között éppen olyan biztonságban van, mint mellettem. Csak adjátok vissza a kabátomat és tartsátok meg helyette ezt! Most pedig, istenfélő atyám, búcsút kell vennünk! Mindketten elhagyjuk ezt az országot, de útjaink nem igen fognak még valaha találkozni. Imádkozz érettem, mert egy igaz ember imádsága sokat ér, és én nekem szükségem lesz reá!

- Isten áldjon meg, fiam! Én…

Nem folytathatta, mert Surcouf már eltűnt a sötétben, de előbb valamit a kezébe nyomott.

A pap érezte, hogy pénz. Követnie kellett a két hajóst, anélkül hogy az ajándékot visszautasíthatta volna.

Félórával később Bonaparte visszatért a sáncokról a főhadiszállásra és Girard Etienne sietett az írást átnyújtani neki. Mindenesetre elismervény volt és így hangzott:

Bonaparte ezredes polgártársnak! Ezennel igazolom fogolytársamnak, az istenfélő Márton atyának, hiánytalan átvételét. Voltam olyan bátor elvinni őt igazságtalan bírái elől és megmutatni Bonaparte polgártársnak, hogy Surcouf polgártárs nemcsak álmodozni, hanem cselekedni is tud.

Megígérte, hogy hajót szerez, ha nem akarnak adni neki és meg fogja tartani a szavát. Surcouf Róbert.”

A korzikai jelentést tétetett magának a történtekről a katonával és hosszú ideig meredt a posztra.

Megbüntesse a rászedett őrt? Nem. Szótlanul intett és a katona eltávozott. Az ezredes még csak nem is rendelte el. hogy üldözzék a szökevényt. Az egész ügyről nem esett többet egy szó sem.

Bonaparténak egyébként más dolga volt, mint sem hogy egy szökevény újból való

kézrekerítésével törődjék, kinek megszerzése a legcsekélyebb előnyt sem jelentette volna számára. Carteaux és Doppet tábornokok ugyanis nem engedték meg annak az állásnak a megszállását, melyre Surcouf hívta fel a figyelmüket; annál okosabbak voltak azonban az angolok, kik egyszeriben belátták az állás fontosságát, négyezer embert küldtek oda és félelmetes erődítésekkel vették körül. Olyan erősek voltak ezek a sáncok, hogy e helyet Kis-Gibral-tárnak nevezték el.

Haragjában ezen mulasztás miatt Bonaparte jelentést tett a konventnek, melynek

következtében a főparancsnokságot novemberben a bátor és méltányos Dugommier-ra bízták. Ez felismerte, micsoda embere van a fiatal korzikaiban és megszívlelte javaslatait. Teljes csendben

megtették a szükséges előkészületeket, melyek három hetet vettek igénybe, azután háromnapos borzalmas bombázás következett Kis-Gibraltárra, melyet rohammal bevettek.

A város lakossága természetesen végtelenül fel volt izgatva. Sok ezren vettek részt a lázadásban a konvent ellen és örömmel üdvözölték az angolokat, mikor a flotta megérkezett, hogy Toulont XIII.

Lajos, Franciaország királya nevében” birtokába vegye. Ha a védelem csődöt mondana, mindnyájan elvesznek. O’Have, a várparancsnok, a legszívósabb erőfeszítéseket tette, hogy visszaverje az ostromlókat, de mikor Kis-Gibraltár elveszett, belátta, hogy minden fáradozás hiábavaló. Az angol flotta főparancsnoka, Lord Hood tengernagy is kijelentette, hogy Toulont nem lehet tovább tartani és elhagyta a kikötőt. A part mentén cirkált, és az angolok mellett azokat a lakosokat is felvette, akik veszélyben forogtak. Mintegy tizennégyezer ember hagyta el ily módon a várost, hogy megmeneküljön a konvent bosszújától, melyről tudták, hogy irgalom nélkül való lesz.

Nem messze a belső kikötőtől, egy szerény utcácskában bormérés állott, melyet csak

jobbfajta emberek látogattak. Carditon bácsi, ahogy a vendéglőst nevezték, becsületes ember volt, ki távol tudta tartani házától a csőcseléket. Mellesleg jó keresztény és buzgó hazafi volt.

A Kis-Gibraltár elleni ostrom előtt való napon idegen ember lépett be a söntésbe, hol éppen akkor egyetlen más vendég nem volt. Angol haditengerész egyenruhát viselt és ezeknek az embereknek bárdolatlanságát árulta el, amennyiben, mihelyst leült, sáros lábát a szomszédos, fehér abrosszal leterített asztalra tette, és öklével csapkodva az asztalt, nagyot káromkodott, hogy ezzel előhívja a kocsmárost.

Carditon bácsi belépett és egészen udvariasan megkérdezte a vendégtől, hogy mit kíván.

- Bort! - szólt emez.

- Van valami edénye, amiben az italt magával vihetne?

- Ki mondta magának, hogy magammal akarom cipelni a bort? Vendég vagyok és itt

fogom meginni.

- Ha mindenáron az én boromból akar inni, akkor feltétlenül el kell vinnie, mert itt nem ihatja meg.

Aki vendégem akar lenni, annak úgy kell viselkednie, hogy ne szégyenkezzem miatta. Az én házamban ugyanis a lábakat szépen az asztal alá szokás tenni.

- Két souban fogadunk, hogy itt hagyom a lábaimat, ahol vannak és mégis szívesen fog látni?

- Arról szó sem lehet. Felkérem, hogy vitorlázzék el hamarosan!

- Akkor is, ha engem iderendeltek volna?

- Kicsoda?

- Surcouf Róbert.

- Surcouf? O? Egy angol? Ah, az már más. Engedje meg, hogy hozzak egy poharat!

- Nos, kinek van igaza? - kacagott az idegen. - De most már belátom, hogy jó helyen járok és illedelmesebb leszek. Ne aggódjék, Carditon bácsi, nem vagyok én angol, hanem a mi jó Bretagne-szúiötte. de kénytelen voltam ebben az alöltözetben csempészni át magamat az ellenségen. Itthon van Surcouf?

- Milyen nevet mondhatok neki?

- Evillard Bért.

- Evillard! - kiáltott örvendezve a vendéglős. - Igazán? Hát miért nem mondtad rögtön?

- Mert tréfából meg akartam róla győződni, hogy tényleg olyan dörmögő vén medve

vagy-e, Carditon bácsi, ahogy mondják.

- Na, nem olyan veszedelmes a dolog, csak éppen nem szenvedhetem az angolokat. Hol

talált reád a küldöncünk?

- Turpéban, Surcouf tudta, hogy engem ott lehet megtalálni. Bukkant valamire?

- Nem tudom. Nagyon hallgatag, amit csak helyeselni tudok.

- Ahogy őt ismerem, már tisztában van mindennel. Én csak két órával ezelőtt érkeztem, és mégis tudom már, hogy mit cselekednék. Láttam például egy brigantint, éles, magas orral, karcsú, mint egy galamb és nyúlánk, mint egy sirály; úgy látszik, hogy csak rövid idővel ezelőtt bocsáthatták vízre. Az lenne csak a jó falat!

A kocsmáros titokteljesen és hamisan mosolygott.

- Te a The Hen”-t gondolod, mely odaát horgonyoz? Igen, az pompás hajó! ,,La Pouíe”

bizony jobban hangzanék, mint The Hen”, az igaz. Na, ki tudja, hogy mi minden történhetik.

Surcouf azt mondja, hogy neki semmi sem nehéz, ha te segítenél neki. Jer, felkísérlek hozzá!

Felvezette Evillardot az emeletre, és mikor visszatért, újabb dolga akadt, mert.egy csomó kikötőmunkás rohant be és ki kellett őket szolgálnia. Rövid idő múlva egy férfiú lépett be, ki büszke tartással haladt át az ivón és eltűnt a hátsó szobában, mely a kapitányok és tengerészek részére volt fenntartva. Magas, lomha, faragatlan alak volt, és gyermeteg arca olyan kékes-vörös színezetű, melyet leginkább pálinkaivóknál lehet tapasztalni.

A vendéglős arca sajátságosan megrándult, mikor az új vendég után vitt egy nagy pohár konyakot, anélkül hogy előbb rendelésre várna. Tiszteletteljesen köszönt, de figyelmes szemlélő

talán észrevette volna azt a titkos pillantást, melyből egészen más érzületre lehetett következtetni.

- Nos? - kérdezte ezután a vendég, miután egy kortyra kihörpintette a pohár tartalmát.

- Utánanéztem, kapitány, és…

- Csend! - parancsolt rá a másik. - Hagyd abba a kapitanyozást! Senkinek sem kell

hallania, hogy ki vagyok. Tehát utánanéztél?

- Igen.

- És…?

- Menni fog. Csak elég munkaerőről kell gondoskodnia. A falat nagyon nehezen lehet

áttörni, és a műveletnek mégsem szabad sok időt igénybe vennie.

- Ez igaz. Nincsen senkid, aki segíthetne?

- Nincs. Én különben egészen ki akarok maradni a játékból. Nekem a legcsekélyebbet sem szabad tudnom, érti? Az életembe kerülne, ha sejtenék, hogy egyetértésben állunk.

- De honnan vegyem az embereket? Ezek a polgárkatonák oly pontosan lőnek, hogy már

embereim harmadrészét elvesztettem. Hány emberre lesz szükség?

- Húszra bizonyosan.

- Ah, én nekem egészbe véve sincs több mint negyven! Egyáltalában űj erők kellenek a fedélzetre és itt nem lehet kapni senkit. Nem tudnál valakit, akinek kedve lenne szerencsét próbálni egy angol hajón? Minden ember után egy guineát fizetek.

- Hm, talán! De meg kell jegyeznem, hogy nem angol.

- Francia?

- Igen, de nagyon sürgős neki, hogy kijusson az országból.

- Azt már szeretem, ilyen emberek a legjobban használhatók. Hol van az a fickó?

- Hm! Azt hiszem, hogy még itt lesz a házban. És ha nem tévedek, van néhány pajtása, kiket talán rá tudna beszélni, hogy szálljanak a hajóra.

- Akkor kerítsd csak elő, de gyorsan;.nincs sok időm! Előbb azonban hozz egy egész üveg konyakot: egy jó korty használhatóbbá teszi az ilyen embereket.

Á vendéglős teljesítette a rendelést, azután újból felment az emeletre. Odafenn egy kis eldugott szoba volt, Carditon bácsi kopogtatott az ajtón. Kinyitották, mégpedig Surcouf, ki Evillarddal egészen egyedül volt a szobában.

- Mi újság? - kérdezte az előbbi.

- Itt van a kapitány - válaszolta Carditon bácsi. -Nagyszerűen a kezünkre dolgozik ő maga is.

Matrózokra van szükség és egy guineát ígért minden egyes után, akit szerzek neki.

- Ah, Evillard Bért, mit gondolsz! Akarnál első tiszt lenni a The Hen” fedélzetén?

A kérdezett szemei felragyogtak az örömtől, amikor felelte:

- Surcouf Róbert, megbízhatsz bennem. Mondd csak, hogy mit kell tenném!

- Örülök, hogy te éppen úgy a The Hen”-re vetetted a szemedet, mint én. A legkecsesebb vitorlás, melyet valaha láttam, a miénknek kell tehát lennie. Parancsnoka, Harten William kapitány, nem becsületes tengerész, hanem gazember, akinek a körmére koppantunk. Tudja, hogy Toulon tarthatatlan, és hogy az egész flotta néhány napon belül elhagyja a kikötőt; természetesen ő is sík tengerre száll, előbb azonban egy csínyt akar elkövetni, gyalázatos uovan d. ,

^vel Ťon1S2édos/me7 ^”- a Baqile Oren-SŤegek heverhetnek el^ Picéiben Jelemék

?Ťť őrizet alatt éli LL Cpu,ele ‘ermészetesen

<° te* h,, 6va(; yŤŤ ‘^környékezte Cardi-be ement a tervbe és keII f1^*” Ś***Ť

: csákányokkal ^SnT^Tt „^ Ť < Jeli ennek megtörténnie, ,X ^ AZ”ap ŤŤŚ

. l*ŤŤ. Cardito,, bécsinél ” ílo,la e,,Ťgyia ,

ír;a,ami,^CL7írn - Sí

Barcelonában ah Ś . n ”‘eto részi -, i *

Azt mondom, hogy e, ,’ gazember és ,ég ^ eza Harten Wi,|,am

** keť „ozzá, bog/ ‘mi r la(r ’ RWe”^ e/vakuf,

^ehetósen sok, e,.L*LL*” ózhassék . , *L ť* emberei, fogJa 7„? ,eŤ szüksége; ehhez

*** né(kü, 4nk:;’”’;- éS így,;.; J

cselekedni. 85’’ ha e* „>egtör,ént, mi fogunk

T l\SZ&mos*” agyunk? Ne búsulj! Ese’c7 M

f*! -ét vannak fz va av” L* fidt ***. kik a,aŤ összegyűlne,, h’^^^w!

^Carditon bácsi jelentkezni, fogunk ,

-Ha néhányan a fiaim közül veled együtt a brigantin fedélzetére juthatnának, a játszmát félig már megnyertük volna.

- Kész vagyok.

- Úgysincs vesztenivaló időnk. Természetesen nem kerülhetsz elébe mint angol. Mondd neki, hogy van még néhány ismerősöd a közelben, kik szintén szívesen látnának néhány mérföld vizet maguk és Franciaország között. A legjobb lenne, ha nem tudná, hogy tengerészek vagytok, akkor nem foghat olyan könnyen gyanút. Adass magadnak Carditon bácsival más ruhát, és azután gyere fel megint!

Míg ez lejátszódott és Evillard a söntésbe ment, állandóan folyt a bombázás a városra és a kikötőre; még éjszaka sem hallgatott el és másnap reggel a konvent csapatai rohamra készültek.

Még sötét volt, mikor Dugommier és Napóleon hadosztályaikat Kis-Gibraltár ellen vezették. Az angolok kartácstüze oly rettenetesen pusztított a franciák között, hogy még Dugommier, a különben rettenthetetlen is visszavonult ezekkel a szavakkal: ,.EI vagyunk veszve!” Napóleon azonban a legszörnyűbb golyózáporban rést tört az ellenséges erődítésen, és Kis-Gibraltár nemsokára a kezei között volt. Erre megostromolta Balagnier és Equíllet erődjét és nemsokkal később megjelentek nála a konvent meghatalmazottai, hogy köszönetüket fejezzék ki. Ekkor tette meg az első nagy lépést a konzulság és a császári trón felé.

Hood tengernagy visszavonult. Előbb a nagy hajók szedték fel horgonyaikat, azután

kellett a kisebbeknek következni. A mólók és a tenger tele volt csónakokkal és más járművekkel, melyeken angolok és menekülő lakosság igyekeztek a hajó fedélzetére. Ezalatt szakadatlanul tovább folyt a francia ágyúzás Toulon egyéb erődítései ellen. A föld megremegett az ágyúk dörgésétői; a tenger hullámzott ezernyi evező korbácsoló csapásaitól és a levegő zúgott a számtalan lövedékektől, melyek átszelték keresztül-kasul. A városban lázas felindulás uralkodott.

Az élet nem volt biztonságban az utcákon meg a tereken. Akinek félnie kellett a konventtől, az menekült, és aki visszamaradt, az eltorlaszolta magát a fosztogatóktól való félelmében, kik kisebb-nagyobb csapatokban űzték rabló mesterségüket.

Azoknak a hajóknak, melyek még a belső kikötőben voltak, az erődítések mellett kellett elhaladniuk, melyek most már a konventcsapatok kezében voltak. Közülük többet fenékbe fúrt Napóleon tüzérsége; a többiek tehát visszamaradtak, hogy megvárják az éj védelmét, amikor is, úgy vélték, nagyobb bátorsággal futhatnak ki. Ezekhez tartozott a brigantin, The Hen is.

Mikor az este leszállott, Harten kapitány beállított Carditon bácsihoz. Egyetlen vendég sem volt a söntésben, mert senkinek sem támadt kedve elhagyni övéit veszély idején, hogy régi megszokásból poharazgasson.

- Hogy állunk, minden rendben van? - kérdezte a vendéglőstől.

- Minden! - felelte emez.

- Es odaát a bankban?

- Őröket állítottak a felső helyiségekbe, de ezek nem tudnak lejönni. Különben is oly erős az ágyúdörgés, hogy senki sem hallhatja meg munkájukat. Elég ember van önnel?

- Igen. Nyisd ki a pincét, mert mindjárt jönnek. Többet nem kell’velünk törődnöd.’ ť

- Itt van a kulcs. És a szavamat adom, hogy ha más nem, én fogom megnevezni önöket.

De előbb mondja csak meg: beállottak a hajóra az emberek, kik el ígérkeztek?

- Igen. Tizenegyen vannak, csupa fiatal, tapasztalatlan gyerek, kik csak azért jöttek a hajóra, mert itt ég a talaj a lábuk alatt, de én mégis boldog vagyok, hogy megfogtam őket. Mások nem voltak olyan szerencsések, mint én, és a kilencágú korbács a legjobb tanítómester a földön.

- Csak nem használja fel az újoncokat a mostani vállalkozásához?

- Az eszem ágába sem jut! Mégsem vágyok elég bizonyos felőlük; de az én tengeri

farkasaimra rábízhatom magamat.

Elvette a kulcsot és kiment. A vendéglős elégedetten bólogatott maga elé és azt

mormogta:

- Csodálkozni fogsz, vén gazember!

Némi idő múlva számos léptek zaját hallotta kívülről, és néhány perccel később Surcouf Róbert lépett be.

- Meg vannak fogva! - kacagott. - Most, Carditon bácsi, adj nekünk egy jó pohár Bort, azután felkerekedünk.

- Biztos helyen vannak?

- De milyen biztosan. Annyi hordót hengergettünk az ajtó elé, hogy a pince felől semmi esetre sem tudják kinyitni. Arról is gondoskodtam, hogy a bank felől is jól fogadják őket. Több mint húszan vannak; a The Hen jóformán legénység nélkül van és nem kételkedem benne, hogy csínyünk sikerülni fog.

- Azonnal sík tengerre szálltok?

- Nem. Surcouf Róbert nem betörő, aki csak az éj sötétjében űzi mesterségét. Világos reggel és kibontott, francia zászlóval hagyom el a kikötőt.

- Ez nem is vakmerőség, hanem őrültség lesz!

- Annál bizonyosabban fog sikerülni. Köszönöm a segítségedet, jó Carditon bácsikám.

Hamarosan hallani fogsz rólam és az enyéimről.

Künn, a kapu alatt mintegy harminc ember állott, kik napközben a ház emeletén

gyülekeztek Össze.

Ittak vállalkozásuk sikerére, azután elbúcsúztak a vendéglőstől. Surcouffal élükön a tengerhez siettek, hol rábukkantak a csónakokra, melyeken Harten kapitány érkezett az embereível. Felszállottak és a

The Hen”-hoz eveztek. Mégsem érték el egészen a brigantint, mikor hallották, hogy a fedélzeten valaki egy dalt fütyül.

- Ez a jel - suttogta Surcouf. - A mieink megtették kötelességüket és a hajó birtokában vannak. Ahoí, brigantin! - tette hozzá hangosan.

Erre kihajolt egy fej a hajó korlátján, és Evillard Bért hangja megkérdezte:

- Ahoi, emberek! Micsoda emberek vagytok?

- Az igaziak! - válaszolta Surcouf.

- Grace á Dién! Engedjétek le a hágcsókat, fiúk! Jön a kapitány!

Az érkezők felmásztak a fedélzetre, azután felhúzták a csónakokat. Evillard Bért

lecsalogatta a hajó legénységét a fenékre és ott bezárta. A brigantin Surcouf birtokában volt, és a közelebbi vizsgálat megmutatta, hogy felszerelése a legapróbb részletekig elsőrendű volt. A feladat legnehezebb része persze még hátra volt: arról volt szó, hogy a könnyen megszerzett hajót most meg is tartsák.

Az éj folyamán több hajó megkísérelte, hogy észrevétlenül átjusson a franciák ütegei előtt, de a tüzérek éberek voltak és nem engedték megcsalni magukat. Surcouf nyugodtan a helyén maradt, az egész napot arra fordította, hogy a brigantint céljainak megfelelően rendezze be és a lehető legnagyobb fokú mozgékonyságot adjon neki. Egy különctől, kit Carditon bácsi kocsmájába küldött, megtudta, hogy az angolok még mindig a pincében csücsülnek mint foglyok és nem is jöhetnek ki előbb, míg a The Hen” tengerre nem szállott.

Végre késő délután megadta a tengernagyi hajó a még kikötőben levő járműveknek a

jelet, hogy azonnal induljanak a sík tengerre és egyidejűleg látni lehetett, hogy tizenhárom francia hadihajónak a legénysége, kik részt vettek a lázadásban a konvent ellen, elhagyják hajóikat, hogy az angolok fedélzetére menjenek.

Erre a látványra Surcouf kezei ökölbe szorultak.

- Hitszegő gyávák! - mondta Evillard Bertnek, a hadnagyának. - Mi kockáztatjuk az

életünket, hogy elvegyünk az ellenségtől egy kis brigantint, ők pedig kilenc sorhajót és négy fregattot hagynak cserben, egész flottát, mellyel elkergetném őket a világból!

- Megérdemelnék, hogy a nagy árbocra akasszák őket! - válaszolta Evillard. - De

megmarad legalább az a vigasz, hogy hajóik megmaradnak a nemzet számára, mert a konvent azonnal birtokba veszi őket.

- Valóban azt hiszed? Én mondom neked, hogy mindegyik hajón ég a kanóc, rövid időn

belül tizenhárom óriási lángot látsz fellobbanni.

- Nem lenne lehetséges, legalább egyet megmenteni közülük és birtokunkba venni?

Surcouf megcsóválta a fejét.

- Nem teszem. A konvent elutasított, nincs jogom birtokba keríteni valamelyik hajóját és nem is kötelességem, hogy megmentsem őket neki. Különben is ahhoz igen kevesen vagyunk, hogy hadihajót kezeljünk; a mi kis brigantinunk sokkal jobban megfelel a céljaimnak és célszerűbbnek tartom az ellenségeim orra elől egy hajót megkaparintani, mintsem a mentőangyalt játszani, mert tudom, hogy jutalom helyett hálátlanság lenne a bérem. Megmondtam Bonaparte ezredesnek, hogy Franciaország lobogója lehanyatlik; ő kinevetett, pedig már ma kezdődik tengerészetünk gyásza, mert a tenger elnyeli tizenhárom legjobb hajóját sok-sok millió értékben.

Talán majd reám gondol az ezredes, ha fellobogni látja a lángokat, hogyha hamarosan el is akart felejteni.

Ráborult az este a szerencsétlen Toulon városára, és alig takarta be sötétje a terek és utcák körvonalait, mennydörgés hangzott fel, mely megremegtette a földet és a tengert: a nagy lőszerraktár felrobbant és a levegőbe repült, ezzel egyidejűleg öt hatalmas lángoszlop szállott az ég felé a fegyverraktárból. Alig játszódott le ez, a tizenhárom francia hadihajó árbocán is nyaldosó tűzkí-gyók kúsztak felfelé.

Az egész várost és az egész kikötőt nappali világossággal töltötte be ez a hatalmas tűz.

Minden, aminek csak evezője és vitorlája volt, a sík tengerre menekült, csak a brigantin maradt továbbra is nyugodtan a helyén. A meghódított erődökből egészen jól meg lehetet figyelni, távcsövekkel még a legénységet is fel lehetett ismerni, kik az árbocokra és kötelekre kúsztak, hogy jobban gyönyörködhessenek a lángpanorámában. Természetesen fel kellett tűnni a hajó viselkedésének; el nem lehetett képzelni, miért nem helyezik magukat biztonságba ezek az angolok, figyelmesen és gyanakvóan szemmel tartották tehát, míg néhány óra múlva kialudtak a lángok és a sötétség megint ráborult a szárazföldre és a tengerre.

Napóleon már napfelkeltekor a kikötő felett uralkodó ütegek egyikénél állott. Egész éjszaka nem aludt, éppen oly kevéssé Dugommier tábornok, ki most is mellette volt. Nem vették le szemükről a távcsövet és a La Malgue erődöt szemlélték, mely fejtörést okozott nekik. Úgy

látszott, mintha el lenne hagyatva, de fel kellett tételezni, hogy előzőleg aláaknázták. Napóleon eközben a brigantinra is irányította látcsövét, ahogy éppen kibukkant a felszálló ködben.

- Mi az? - kiáltotta. - Tábornok polgártárs, milyen név állott tegnap ennek a brigantinnak az ormán, mely oly sok gondolkodnivalót adott nekünk?

- The Hen - felelte a kérdezett.

- Az éj folyamán átfestették és megváltoztatták ezt a

nevet. Egészen jól el lehet olvasni a távcsőn keresztül.

A tábornok szeméhez emelte látcsövét, elolvasta és megcsóválta fejét.

- Érthetetlen! - monda. - Az van ráírva, hogy ,,La Faucon”; az angol tyúkból francia sirály lett. Mit jelenthet ez?

- Nem egyéb, mint cselvetés, árulás ellenünk.

- Bah, ez a kis hajócska mitsem tehet nekünk! Ah, most kibontja vitorláit! Mille

tonnérees; francia színeket visel! Felszedik a horgonyokat, a reggeli szellő megdagasztja a vitorlákat; a brigantin tengerre akar szállani!

- Ezt nem engedem meg neki! - szólt Napóleon. Az egyik ágyúhoz lépett, saját kezűleg állította be csövét, majd mosolygott, mint aki bizonyos a dolgában.

- Át kell haladnia a tűzvonalon. Meglátjuk, hogy tud-e még lőni Bonaparte polgártárs?

A tábornok tiltakozólag emejte fel a kezét:

- Az az ember ott a hátsó fedélzeten nem úgy tűnik fel nekem, mint egy angol. Nem

vagyok tengerész, de azt látom, hogy kitűnő kezekben van a hajó, úgy engedelmeskedik a legkisebb kormánykerék-fordulatnak, akár a telivér a lovasának. Különben a kapitány éppen úgy távcsövön figyel minket, mint mi őt.

Bonaparte újból felvette messzelátóját és belenézett; azután gyorsan lekapta szeméről, megtörölte és még egyszer megnézte a brigantin parancsnokát. Ez megismerte őt a távcsövön át, felugrott a korlátra és köszöntésül sapkáját lengette.

- Ide köszön nekünk - vélekedett a tábornok. -Kettőnk közül az egyiket ismernie kell.

- Engem ismer - válaszolta Bonaparte.

- Ah! Kicsoda lehet?

- Tábornok polgártárs, olyan történet ez, melyet el fogok beszélni, ha több időnk lesz hozzá. Ez a fiatal ember egy hajót kívánt a konventtói, megtagadták kérését és most vett magának egyet, mégpedig az angol flotta kellős közepéből.

- Nagyszerű! Hogy fogott hozzá?

- Ez érthetetlen előttem!

- Majd megtudjuk. Mindenesetre képes volt legyőzni a legénységet. Vakmerő fiú! Sajnos azonban, hogy a pusztulásba rohan. Odakünn cirkálnak az angol hajók, tönkre fogják lőni.

- Kár érette! Ha nem változtatta volna meg a hajó nevét oly szembetűnően, lehetséges lett volna átjutnia.

Most a brigantin az üteg közelébe jutott. Hangos parancsszóval fedélzetre szólította Surcouf embereit, kik kezet fogva, csoportot alkottak. Egyidejűleg felrepült a francia lobogó és az ágyúkból eldördült az üdvözlő lövések megszabott száma. Mindez oly ügyességgel és kecses pontossággal történt, hogy még a különben oly hideg Bonaparte is el volt ragadtatva. Tüzet parancsolt és a megtöltött ágyúkból feleletet adott annak az embernek üdvözletére, kit feltett szándéka volt elfelejteni. Természetesen nem céloztak, a golyók messze átrepültek a brigantin felett, mely kecses kanyarulattal kivítorlázott az üteg lőtávolából.

Alig haladt tovább, egy embert engedtek le a hajó ormáról, aki a fölirattal kezdett babrálni. Most látta a sáncokon levő két tiszt, hogy az eredeti név nincs kitörölve, csak átragasztották egy papírdarabbal, melyen ez ü név: ,,La Faucon” állott. Most eltávolították a papírdarabot és újból napfényre került a régi név: The Hen”.

- Ah, diable, megcsalt minket! - kiáltott fel Dugommier tábornok. - Az egész jelenet komédia volt, hogy sértetlenül elhaladhassanak az üteg előtt. Nem adtak neki hajót, tehát most átpártolt az ellenséghez.

- Azt nem hiszem - válaszolta Napóleon. - Ez a Surcouf nem képes rá, hogy árulója legyen nemzetének, mert bármilyen sajátságosan hangzik, istenfélő keresztény és buzgó katolikus.

Ezeknek az embereknek egyebek között az a jó tulajdonságuk is megvan, hogy lehet reájuk számítani. Inkább hinném, hogy az a szándéka, hogy rászedje az angolokat.

- Ezt majd meglátjuk, mihelyst ágyúik lőtávolába jut. A brigantin duzzadó vitorlákkal és könnyedén oldalt hajolva repült át a kikötőn. Odakünn cirkáltak az angolok háromárbocosai; puszta szemmel fel lehetett ismerni minden egyes hajót. Legélesebben a tengernagyi hajót lehetett megkülönböztetni, melyet Hood tengernagy vezetett személyesen. A brigantin éppen feléje tartott; még mindig kísérte a két tiszt távcsöve.

- A tengernagyi hajóhoz megy; valóban pártütő tehát - szólalt meg Dugommier tábornok.

- Várjuk meg a végét - vélekedett Napóleon. - Ez a jelenet igazán nagyon érdekfeszítő.

- A parancsnoki hajó közelébe merészkedhetnék-e, ha tényleg meg akar menekülni az

angolok elől?

- A látszólagos vitézség néha éppen a legkönnyebb. Ah, mi az?

- A matrózok, kik újból a fedélzetre jönnek?

- Igen. Két perccel ezelőtt lementek; most, hogy visszatérnek, angol tengerész egyenruhát viselnek.

Sejtem már, mit tervez ez az ördöngös Surcouf. Ha feltevésem teljesül, akkor ez a fiatal bretagne-i tényleg az az ember, akire reá lehetett volna bízni egy hajót!

A korzikai arca kipirult, a brigantin most teljes figyelmét lekötötte. Nem gondolt

Toulonra, a hatalmas bástyákra, melyek elébe meredtek, csak azt a kis hajócskát látta, mely szerencsésen és sértetlenül Anglia büszke sorhajóinak a torkába vitorlázott.

- Csak nem lesz olyan őrült az az ember, hogy azt higgye, hogy áttörheti a vonalat azon a ponton! -

kezdte újra a tábornok. - Jobban keletnek kellene tartania, hogy megkapja a szelet az ellenség elől.

- Ki tudja, hogy mi a számítása? Talán a rövid idő dacára eléggé kiismerte The Hent”; hogy tudhassa, mit merészelhet vele. Voilá, a parancsnoki hajó felé fordult! Jelt adott, hogy beszélni akar a tengernaggyal.

Most a legnagyobb feszültség pillanata következett. A tengernagyi hajó közeledett és vitorlái egy részét szélnek szegezte, másik részét pedig úgy fordította, hogy a brigantin leoldja vitorláit, ahelyett azonban Surcouf még egy vitorlát szegezett a szélnek, és a kormánykereket elfordította. Ezáltal a hajó orra a sík Xengér felé nézett és a két jármű lassan egymás felé sodródott.

Napóleon látta távcsövén keresztül, hogy Surcouf a hátsó fedélzeten áll, angol

egyenruhában, szócsővel kezében, de olyan helyzetben, hogy a tengernagyi hajóról még nem láthatták az arcát. Már alig volt öt-hat hossznyira a brigantín a háromárbocoshoz, mikor Surcouf intett a szócsővel. A kormányos azonnal megragadta a kormányt és a pótvitorlát kifeszítették. A The Hen” új szélet kapott és irama meggyorsult. Ahelyett, hogy megállana, meglehetős gyorsasággal elsurrant a háromárbocos mellett. Napóleon látta, hogy Surcouf újból felemeli karját. Ebben a pillanatban a brigantin erősen oldalt fordult és felrepült a francia lobogó. A két tiszt előbb csak gyenge füstöt látott, mely a kis hajó oldalából áradt, majd észrevették, hogy a nagy, büszke tengernagyi hajó megremeg árbocai hegyéig és néhány pillanattal később hallották az ágyúk dörgését, amint a vakmerő bretagne-i a hadihajót köszöntötte.

Egy perccel később a brigantin teljes sebességgel megiramodott és mielőtt a sorhajón magához tértek a meglepetéstől, már biztonságban volt, lőtávolon kívül. Látható volt, milyen kavarodást okozott ez a rendkívüli esemény a tengernagyi hajón; nehézkesen megfordult és a szökevény után lőtt, de nem talált, azután jelzőzászlók repültek fel az árbocokra, melyekre a többi hajók feleletet adtak és nemsokára minden készenlétben levő hajó a vakmerő törpére vadászott, mely merészkedett megtéveszteni az óriást és kikezdeni vele.

- Ah, excellent, excellentiss ime! - kiáltotta Dugommier tábornok és mélyen fellélegzett. -

Ez az ember igazán egy kis ördög, megérdemli a legnagyobb dicséretet!

.’- Dicséretet? - válaszolta Bonaparte. - Tábornok polgártárs, amit ez a Surcouf Róbert végbevitt, az feliiláll minden dicséreten; én, Bonaparte Napóleon, mondom, hogy ő csatát nyert meg. Tiszta szívemből kívánom, hogy megmeneküljön. Ha én állanék a tengerészeti ügyek élén, visszahívnám, hogy egy flottát bízzak

reá. Ebben a lángészben csalódtam! Három nappal később egy korzikai halász lépett be hozzá Caíbiból. Találkozott ,,La Faucon” brigantinnal és annak parancsnokától levelet kapott, hogy adja azt át

Napóleonnak.

Tartalma a következő volt:

Bonaparte ezredes polgártársnak! Megtartottam a szavamat és hajót szereztem magamnak.

Ha Isten megoltalmaz, hogy baj nélkül átjutok Gibraltáron, nemsokára még többet is fog hallani álmaimról.

Surcouf Róbert.”

Bonaparte Napóleon lassan és elgondolkozva hajtogatta össze a papirost. De mégsem

sejtette még, hogy élete egyik legnagyobb hibáját követte el, mikor ettől az embertől megtagadta pártfogását…

III.

A sirály röpte

Két év múlott el ezen fentebb elbeszélt események óta. Napóleon dicsőséget szerzett Olaszországban, győzelmesen harcolt Egyiptomban és első konzul lett. A kis korzikai kormányozta az országot Cambacéres-vel és Lebrunnel együtt, de a valóságban már ő volt Franciaország egyetlen uralkodója.

Surcouf jóslata azonban mégis beteljesedett. A nemzetet belső harcok szakították ketté és külső háborúk gyengítették; szárazföldön hű maradt hozzá a győzelem, de tengeren mindig gyengének mutatkozott. Napóleon nagy hadvezér, de rossz tengernagy volt, hiányzott

Franciaországban az a szellem, mely hivatva lett volna reá, hogy Bonaparte legyen a tengeren.

A haditengerészet volt Franciaország leggyengébb oldala és ennek folytán

legfélelmetesebb ellensége Anglia. Napóleon nagy szellemhez méltó terve, hogy Angliát Egyiptomban és Indiában támadja meg, Bonrey tengernagy tehetetlenségén meghiúsult, túlereje dacára Nelson megverte őt Abukirnál. A gőgös Nelson uralkodott minden tengeren;

kalmárszelleme minden nemzet hajózására olyan nyomást gyakorolt, melyet alig lehetett elviselni. Anglia törvényeket szabott és ezeket tetszése szerint változtatta meg, a kereskedelem monopóliumára, a világforgalom kezében tartására törekedett, és az elnyomás, meg a zsarolás útján rettenetes összegeket préselt ki, melyek megint lehetővé tették neki, hogy megvesztegesse a kormányokat, és ezzel az országokat függő helyzetbe hozza.

Anglia megsebezhetetlennek látszott. Nelson mellett százával voltak tengerészei, kikkel szemben Franciaország egyetlenegyet sem állíthatott; kacagott ellenségei erőfeszítésein; a nemzetközi jogba ütköző legdurvább jogsértéseket engedte meg magának, büntetlenül tehette. Az első konzul legőszintébb békeajánlataira megvető hallgatással vagy sértő tűszurkálásokkal felelhetett, mert az egyetlen francia, kitől félt, igazán félt, egy kis, jelentéktelen hajócskán vitorlázott a messze tengeren és önmagát száműzte hazájából, mert az eltaszította őt, viszont odakünn, az idegenben, embereket talált, kik szerették és tisztelték, és kik az ő segítsége nélkül nyomorultul elpusztultak volna. Ez az egyetlen férfid nem volt más, mint Surcouf Róbert, Bretagne merész fia. Vakító nyári nap. India napja lemenni készül, úgy, hogy az árbocok óriási árnyékot vetnek a hullámokra. Napközben az égető

hőség elnyomott minden frissítő légáramlatot, most azonban gyönge szellő támad, mely negyedóráról negyedórára erősebb lesz, és Pondichéry kikötőjében felhalmozza a meleg habokat.

Pondichéryt, mely eredetileg francia gyarmat volt, 1793-ban vették el az angolok a

franciáktól, és átadták Karendik nábobjának. Az erődítéseket lerombolták és iparkodtak kiirtani minden visszaemlékezést Franciaországra. A kikötő most itt nyüzsög a hajóktól; az ebben az évszakban uralkodó délnyugati szélvész összegyűjtötte itt őket, és pompás védelmet adott, hogy tovább folytassák útjukat Kelet felé. Mindenféle nemzetbeli hajó akadt itt; csak francia nem, mert a francia hajóknak különböző kifogásokkal megnehezítették a kikötést, francia hadihajónak meg a legjobb volt meg sem próbálnia, hogy itt horgonyt vessen.

Kissé távolabb a parttól, mint a többi hajó, egy kis brigg horgonyzott. Kicsike volt és nem kevéssé kötötte le a többi, a kikötőben levő kapitány figyelmét. A brigg az új amerikai modorban épült; éles, nyújtott előrész, keskeny orr és szokatlanul karcsú test. Különösen finom vonalával és gyorsaságával tűnt fel, melyet legalább tizenhat-tizenhét tengeri mérföldre lehetett óránként becsülni. Ez a brigg feltétlenül kitűnő parti hajó volt, de ahhoz már vakmerő tengerészre volt szükség, hogy ilyen törékeny jószággal a nagy óceánra merészkedjék. Ez a tengerész pedig még olyan fiatal volt, alig lehetett több harmincévesnél. Borból és szeszből állott a rakománya, melyet itt ópiummal és indigóval akart cserélni, de rakományát még senkinek sem ajánlotta fel.

Egészen ennek a briggnek a közelében egy angol, nagy háromárbocos kereskedelmi hajó volt.

Nagyszerű üzleteket csinált itt és másnap fel akarta szedni horgonyait; aznap este, azonban a kapitány búcsúünnepet rendezett kereskedő barátainak, melyre a közelben levő hajók kapitányait is meghívta.

Mikor az este leszállott, az angol néhány rakétát bocsátott fel, mire a meghívottak elindultak hajóikról, hogy az angol hajó fedélzetére menjenek. Az amerikai is beállított. A vendégek a partról csónakokban érkeztek és magukkal hozták feleségeiket és leányaikat. Zenekar is volt a hajón.

Nemsokára felhangzott vidám danájuk. Az alsó fedélzetet táncteremnek alakították át, a hátsó fedélzeten pedig a hosszú étkezőasztal volt felállítva, meg a buffet, hol ínycsiklandozó falatok hívogatták a vendégeket.

A legvidámabb hangulat az asztalnál volt. Beszédeket, pohárköszöntőket tartottak; az urak kissé már virágos kedvben voltak és tengerészmódra kissé szabadabban beszéltek, mint ahogy az asszonyok jelenléte tulajdonképpen megengedte volna. Természetesen mindenféle csodálatos tengeri történetet mondtak el, mindenki átélt már valami szokatlant, és nem kacagtak. De komoly dolgokról is beszéltek, például híres zsákmányoló hajókról. Ennél a beszédtárgynál az egyik kapitány öklével az asztalra csapott és így szólt:

- Ugyan hallgassanak az önök zsákmányoló hajóival. Hiszen az mind semmi az Egyenlítő

siráIyához képest. Ki látta már önök közül?

Senki sem felelt; a beszélő pedig folytatta:

- Egyedül lennék tehát, aki találkoztam vele?

- Találkozott vele? Igazán? - kérdezgették köröskörül. - Csend! Csend! Mondja el,

kapitány! Hogy nézett ki? Hogy viselkedett?

- Két évvel ezelőtt történt, öt fok északi szélesség alatt és körülbelül Adaman tájékán.

Olyan vihar volt, amilyent még sohasem éltem át, ez pedig sokát mond. Nappal is oly sötét volt,

mint éjszaka; úgy tűnt fel, mintha az orkán minden irányból reánk támadna; a felhők lelógtak egészen a vízig, a hullámok pedig felszállottak a felhőkbe. Hirtelen a villámok fényében idegen hajót pillantottunk meg, melynek orra mifelénk irányult. Vitorlái oly fehéren villogtak, mint egy hattyú tollazata, és - hiszik vagy nem hiszik! - a tetején egyetlenegy vitorlát sem vont Össze, teljes sebességgel rohant felénk.

Kétárbocos hajó volt, olyasvalami, mint amit brigantinnak neveznek. Természetesen

féltem az összeütközéstől és megparancsoltam a kormányosnak, hogy térjen ki. Erre az idegen elrohant mellettünk, oly közel, hogy megfoghattam volna a kezemmel. A szócsövet számhoz emeltem és átkiáltottam: Halló, hajó! Micsoda jármű?” Egyetlen emberi lelket sem láttam a fedélzeten; csak a hátsó kötélzetén kuksolt valaki. Ennek sem volt szócsőre szüksége, egyik kezét szájához tette és átkiáltott, mintha a vihar bömbölése csak halk suttogás lenne: ,,Az Egyenlítő

Sirálya, Surcouf kapitány. Adjatok neki egyet! Tüzelj!” Csak most vettem észre odaát a francia lobogót és alatta a vérvörös zsákmánylobogót lengeni; hat ágyú ajtaja csapódik le, és a hajó oldalába kapjuk a golyókat, mire a franciák eltűnnek a vihar sötétjében. Betömtük a lyukakat és különösebb sérülést nem szenvedtünk, de ha a fickó ilyen viharnál megkockáztatja a tréfát, mi történhetik, ha nyugodt tengeren komolyra fordul a dolog!

- Bizony! - vélte az egyik hallgató. - Rettenetes ember lehet. Lyman tengernagy azt mondta róla:

Háromszázhatvanöt zsákmányolt hajó az évi jövedelme”. Ez pedig eleget mond!

Kétárbocosával nekirohan a legnagyobb hajóknak, és állítólag még elsőrendű hadihajóktól sem fél.

- Ohó! - kiáltotta a házigazda kapitány. - Elém ugyan ne kerüljön, mert én a pokolba küldenem, oly igazán, mint ahogy Savaid James a nevem!

- Csak ne állítsa oly nyugodtan ezt, kapitány! -figyelmeztette az egyik vendég. - Ismeri ennek a Surcouf Róbertnek támadási módját?

- Nos?

- Nem tengeri rabló, egészen becsületesen megmutatja lobogóját és önhöz közeledik

egyetlen lövés nélkül. Mikor a két hajó azután egymás mellett van, húsz emberrel átugrik önhöz a fedélzetre. Ha védekezik ön, akkor használja fegyverét; ha megadja magát, semmi bántódása sem esik. A hajót a legközelebbi francia gyarmat kikötőjébe viszi, és ott Franciaország nevében lefoglalja. Elismervényt kap ön róla, és útiköltséget, hogy hazautazhassák.

- Ez az egész? Húsz emberrel? Bah!

- Ne nevessen, Saraid kapitány! - kiáltotta egy másik. - Az Ámbra előhegység közelében húsz emberrel hatalmába kerítette a ,,Bananiant”, a hátsó-indiai tüzérség hajóját huszonhat

ágyúval és kétszáznál több legénységgel, kik mind jól fel voltak fegyverkezve. Nem szeretnék vele találkozni!

- En pedig éppen azt kívánom, hogy találkozzam vele! - állította Saraid.

- Ne nyilvánítsák ezt a kívánságot, mert igen könnyen teljesülhetne! - vélte nagyon komolyan az amerikai, ki eddig szó nélkül hallgatta ó‘ket végig. - Állítólag Surcouffal nem lehet tréfálni.

- Óh, ön félhet tőle az ön dióhéjával - felelte Saraid -, de én csak a kilencágú korbáccsal válaszolnék neki.

A yankee mosolygott és fejcsóválva megjegyezte:

- Arra nagyon könnyen más válasz jöhetne, mely még kellemetlenebb lenne, mint a

korbács. Ami pedig az én dióhéjamat” illeti, úgy az több tiszteletre tarthatna számot, mint az ön háromárbocosa.

- Ohó! Sértés akar ez lenni?

- Vendége vagyok önnek és a házigazdámat tisztelni szoktam, nem pedig megsérteni. De hogy mégis bebizonyítsam, hogy a dióhéjamra büszke lehetek, egy gyakorlatot szeretnék önöknek bemutatni, melyet nem egyhamar csinál valaki utánam.

- És mi lenne az?

- Ide figyeljenek!

A korláthoz lépett, szájához emelte kezét és arrafelé kiáltott, hol mintegy ötszáz yardnyi távolságban brigge horgonyzott:

- Ahoi! Evillard!

- Ahoi! - válaszolta amaz odaátról szócsövön.

- Fel a horgonnyal!

- Aye! Master!

A társaság a legnagyobb mértékben kíváncsi volt, hogy mi fog történni. Felállottak és arra az oldalra tódultak, hogy figyeljék a brigget. Látták, hogy felveszi horgonyait, kibontja vitorláit, majd így szólt a yankee:

- Uraim, szabad kérni önöket, hogy jöjjenek velem a hátsó fedélzetre. Ott magyarázhatom meg a legjobban a gyakorlatot.

Kivétel nélkül követték a hajó magasan épült hátsó

fedélzetére, úgy, hogy az alsó részen csak a zenészek

maradtak és néhány matróz, kik felszolgáltak a vendé-

.geknek, a többi matróz a hajó alján volt, hol grog mellett üldögélhettek kedélyesen.

- Látják - magyarázta a yankee -, hogy engedelmes- -kedik a briggem egyetlen vitorlának?

Páratlan hajó! Ilyen vitorlás lenne jó Surcoufnak. De, apropos, előbb nem akarták elhinni, hogy húsz legénnyel meg tudott hódítani egy hajót, melynek kétszáz embere és huszonhat ágyúja volt.

Micsoda nehezebb, uraim, egy olyan hajót venni el, vagy pedig zsúfolt kikötőben húsz emberrel elfoglalni egy jól védett háromárbocost?

- Ez egyenesen lehetetlen - válaszolta egy öreg tengerész, ki bizonyára már vagy ötven év óta járta a tengert.

- Igazán, kapitány? Azt mondják, vannak emberek, kik Surcoufról még ezt is feltételezik.

- Húsz emberrel?

- Igen. Hiszen hallottuk, hogy az a szokása, hogy csak húsz emberrel támad. De ezek azután olyan legények, akik-nem félnének még az ördög öreganyját sem kihozni a pokolból.

Nézzék csak, itt jön a brigg! Milyen csúfondárosan ficánkol, éppen úgy, mintha ki akarná nevetni a hatalmas háromárbocost, a kis Dávid Góliátot!

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Saraid kapitány. - Mit akar a brigg olyan közel hozzám?

- Ez az a gyakorlat, aminek kedvéért összegyűjtöttem önöket itt a hátsó fedélzeten.

Nézzék csak, most itt van, lebocsátja a vitorlákat és a fiaim átugrálnak a fedélzetre!

- De még egyszer kérdeztem, mire való ez a gyakorlat? Mit akarnak a legényei az én

fedélzetemen?

- Számlálják csak meg! Pontosan húszan lesznek. Hölgyeim és uraim, van szerencsém

bemutatkozni önöknek.. Nem vagyok amerikai, akinek bor és szesz a rakománya. Az én

rakományomon néhány száz csáklya, több mázsa lőpor, egész raktár csempészfegyver és húsz ágyú, melyek mellett elég ember áll, hogy ezt a jó háromárbocost fenékbe fúrja. A nevem Surcouf Róbert!

Nem lehet leírni, milyen hatást tettek ezek a szavak a társaságra. A kemény, félelmet nem ismerő

emberek, kik nem egy veszélynek néztek rettenthetetlenül szemébe, elnémultak ettől a névtől, amelyet az előbb hallottak. Még akkor is mozdulatlanok maradtak, mikor néhányan Surcouf emberei közül gyorsan megszállották a csapóajtókat, nehogy a kereskedelmi hajó emberei a fedélzetre jöhessenek.

Saraid kapitány szedte magát legelőször össze.

- Surcouf Róbert? - kérdezte. - Ön igazán Surcouf?

- Az vagyok. Ez a brigg pedig az Egyenlítő Sirálya”. Nézzék meg az embereimet,

Mossieurs! Ők nagyon udvariasak lesznek, míg önök ezt megérdemlik, aki azonban ellenkezni merészel, azon kipróbálják fegyvereik élét. Gondolják meg, hogy húsz olyan emberrel van dolguk, kik nem szokták megszámlálni ellenfeleiket, és gondolják meg, hogy itt, ennek a hajónak az oldalán, húsz ágyú vár a parancsaimra, hogy fenékbe fúrja azt. Hallottak már Surcoufról, de még nem látták; ma van szerencséjük megismerhetni őt. Nők vannak a fedélzeten és Surcouf Róbert francia, nem fog tehát a tisztelet és udvariasság ellen véteni, mellyel önöknek tartozik.

Ennek folytán ma én nem is akarok gondolni arra, hogy önök nemzetem ellenségeihez tartoznak, és hogy ez a hajó a zsákmányom, melyet meghódítottam. Amit én akarok, azt könnyen

teljesíthetik. Azt óhajtom, hogy derék legényeim részt vehessenek az ünnepélyen, melyet önök rendeztek; azt óhajtom továbbá, hogy táncolhassanak a hölgyekkel, kik széppé teszik az estélyt.

Ha ezt teljesítik, megígérem, hogy egyetlen hajuk szála sem görbül meg, hogy nem szenvednek semmiféle veszteséget és hogy társas együttlétünk éppen olyan vidáman fog végződni, mint ahogy kezdődött. Surcouf hajóján csupa becsületes ember van, legutolsó legénye is talpig gavallér. Most döntsenek, de egykettőre!

Meghajolt és visszalépett kissé, hogy játszadozzék azzal a két pisztollyal, melyet a zsebéből húzott elő. A férfiak, kik kivétel nélkül fegyvertelenek voltak, zavarodottan és suttogva dugták össze fejeiket, a nők azonban félő kívánsággal szemlélgették a híres zsákmánykapitányt és alattvalóit, kik, a fülükig felfegyverkezve, elzárták a hátsó fedélzetet a hajó többi részétől.

A férfiak tanácskozása véget ért és közülük a legidősebb megszólalt:

- Surcouf kapitány, bevalljuk, hogy válságos helyzetbe hozott minket. A kötelességünk az lenne, hogy megküzdjünk önökkel; megálljon! - szakította félbe önmagát, mikor meglátta, hogy az utolsó szónál Surcouf felhúzza pisztolya kakasait - engedjen beszélni! Tulajdonképpen küzdenünk kellene önökkel, de ön nagyon helyesen mondta, hogy feleségeink és leányaink jelenlétét tekintetbe kell vennünk.

Legyen tehát fegyverszünet közöttünk, mely napfelkeltéig tart, ezzel szemben

megköveteljük azonban, hogy szó szerint teljesítsék az adott ígéretet!

- Teljesítjük, becsületszavamat adom reá - válaszolta Surcouf. - De mégis meg fognak engedni nekem egy szükséges feltételt. Ameddig én önök között vagyok, senkinek sem szabad kifejezett engedélyem nélkül a fedélzetre jönni, sem azt elhagyni, sem valami egyebet cselekedni, ami biztonságomat fenyegetné és ezáltal önöket is veszélybe sodorná. A hajóm ittmarad az önökéhez simulva, hogy ellenőrizhesse feltételeim betartását, és mihelyst a nap felkelt, a fegyverszünetünk lejárt. Nyújtsunk kezet egymásnak mint becsületes emberek, a megegyezés jeléül!

Ezeket a feltételeket elfogadták, és mindenki kézadással erősítette meg, hogy be is tartja.

Most Saraid kapitány jelt adott és a zene újból felharsant. Férfiak és nők újból átmehettek az alsó fedélzetre, barát és ellenség összegyűlt. A ,,Sirály” emberei oly finomaknak és tisztességtudóknak mutatkoztak a hölgyekkel szemben, hogy a mulatságot nem zavarta meg az éretlenségnek még csak az árnyéka sem.

Végre, jóval éjfél után, Surcouf az egyik szünet alatt intett, hogy beszélni akar. Kört képeztek körülötte.

- Messieurs et Mesdames - mondta -, most el fogok búcsúzni önöktől. Köszönöm, hogy

megtiszteltek azzal, hogy megengedték részt venni a mulatságukon, de még jobban köszönöm azt, hogy nem kényszerítenek fegyvert használni. Szeretem a békét, de nem félek a küzdelemtől sem. Ha visszautasították volna javaslataimat, most sokan nem élnének önök közül, és ez a hajó úton volna valamelyik francia kikötő felé mint a zsákmányom. Legyenek olyan jók és terjesszék el ismerőseik között azt a kérésemet, hogy ne álljanak ellent, ha felhúzom a lobogómat. Azt a hajót, melyre mint ellenség rátettem a lábamat, nem hagyom el, csak mint győztes, vagy velem és egész személyzetével együtt a levegőbe repül; ez a megingathatatlan elhatározásom az egész tettem Iegyőzhe-tetlenségének.

Anglia állandó, pótolhatatlan kárt okoz hazámnak, ne haragudjanak tehát reám, ha én ellenrendszabályokat alkalmazok. Anglia elvette vagy megsemmisítette tengerészetünk legjobb hajóit, ne vegyék tehát tőlem rossz néven, ha én is elveszek minden egyes angol hajót, mellyel találkozom.

Most békében válunk el; az önök érdekében nem kívánom, hogy nyílt tengeren lássuk

egymást viszont, mert akkor én szolgáltatnám a zenekart, de kevésbé békés tánchoz. Saraid kapitány azonban meglehet róla győződve, hogy az övé az egyetlen angol-német hajó, melyre Surcouf Róbert rálépett anélkül, hogy magával hurcolja. Ezt a hölgyeknek köszönheti. Isten velük!

Öt perccel később a Sirály” duzzadó vitorlákkal futott ki a nyílt tengerre; a kapitányok azzal a tapasztalattal gazdagabban tértek vissza hazájukba, hogy Franciaországnak egy olyan tengerésze van, ki magasabb működési körre hivatott. Bennük dicsőségének újabb buzgó terjesztőire akadt.

Alig egy hét múlva Pondichérybe az a hír jutott el, hogy Surcouf Róbert Columbia

környékén egy angol kereskedelmi hajót fogott el. Azután egy huszonöt ágyas korvettel találkozott, mely ismét el akarta venni tőle zsákmányát, de ezt a korvettet is elfogta, azután mindkét hajót Mauritiusba vontatta.

Ez a teljesen hiteles hír persze nem volt alkalmas arra. hogy csökkentse a félelmet a vakmerő

zsákmányoló iránt. Az indiai kormány rendszabályokat alkalmazott rendszabályok után; hadihajókat küldött ki, hogy elfogják vagy megöljék Surcoufot, sőt magas díjat is tűzött ki a fejére, de mindez a fáradozás eredménytelen maradt.

Napóleon terve, hogy Angliát Indiában támadja meg, megfeneklett tengernagyának

tehetetlenségén. Itt pedig egyetlen ember, ki csak egy kis vitorláson parancsnokolt, rémületet okozott a büszke Albion összes indiai gyarmatainak, olyan rémületet, mely Anglia kereskedelmét végtelenül megbénította, mert drága rakománnyal alig merészkedtek erre a tájékra, és a biztosító intézetek nagyon jelentékeny díjtételeket követeltek, mielőtt kezességet vállaltak egy rakományért, mely Surcouf vadászterületére volt szánva.

Tetteinek híre természetesen már régen eljutott Franciaországba, főleg Mauritius

kormányzója útján, kinek zsákmányát át szokta adni és aki Párizsba küldte el az annak eladásából befolyt összegeket.

Figyelmesek lettek reá, a tengerészeti hatóság közvetítése útján tárgyalásba bocsátkozott vele; harmad-negyedkézből fényes ajánlatokat tett neki, de ő úgy tett, mintha ezeket az ajánlatokat nem értené meg, vagy csupán üres ígéretnek tartaná.

Akkoriban egyszerre az a hír terjedt el, hogy Angliának egy híres párthíve

zsákmánylevelekkel Indiába érkezett, hogy megkaparintsa a Surcoufra kitűzött díjat. Hajóját Eagle”-nak, vagyis sas-nak nevezte el, hogy jelezze, mennyire felette áll a Sirálynak. Shooternek hívták ezt a kapitányt, nagyon mozgalmas múltra tekinthetett vissza, és különösen arról a kegyetlenségről volt nevezetes, mellyel hajóján a fegyelmet kezelte.

Ennek a híresztelésnek az igaz volta beigazolódott, mert nemsokára ismeretes lett, hogy Shooter elfogott néhány kisebb francia kereskedelmi hajót. A legénységet lekaszaboltatta, pedig teljesen fegyvertelenül jutott a kezei közé. Ez a kegyetlenség beleütközött az Összes nemzetközi jogi megállapodásokba, és minden emberségesen gondolkozó rosszallását hívta ki, de mégjobban megbotránkoztak felette, mikor köztudomásra jutott, hogy valóságos, mégpedig könyörtelen harcot folytat mindenki ellen, aki francia. Alaposan átkutatta az Indiaitenger szigeteit és partjait, és ha valahol, valamely telepen francia nemzetiségű telepest talált, akkor múlhatatlanul elveszett az is, meg a vagyona is. Különös figyelmet szentelt a katolikus vallású hittérítőkre. Ha egy ilyen került a kezei közé, feltétlenül vége volt, sőt azt is beszélték róla, hogy az ilyen foglyokat rendesen a vad szigetlakóknak szolgáltatta ki, és haláluk előtt a legréme-sebb kínzásokat kellett elszenvedniük. Ilyen módon akkoriban nem egy hittérítő pap tűnt el, ki nekizarándokolt ennek a vidéknek és Borneón, Celebesen vagy Timoron rettenetes véget ért.

IV.

A Sirály és a Sas

Ez idő tájban Kalinában, a kis jávai kikötőben kis hajócska horgonyzott, melynek orrán Jeffrourd Hanuje” név volt olvasható. A névből ítélve, hollandi nemzetiségűnek látszott lenni, ámbár építése nagyon elütött a Hollandiában szokásostól. Különben senki sem törődött vele, mert Kalina csak éppen akkoriban kezdett fejlődni, és az embereknek más dolga is akadt, mint egy békés kis tengerjáró okmányait vizsgálgatni.

Kalina legjelentékenyebb ültetvényese bizonyos Davidson volt, akinek üzleteket kellett kötnie a

,,Jeffrourd Hanuje” kapitányával, mert ez nála szállott meg, míg embereinek kivétel nélkül a hajón kellett maradniuk. A két férfi a nyitott verandán ült, melynek ernyője elegendő

védelmet nyújtott a napsugarak ellen, nagy Szumátra szivart szívtak és olvasgatták a legújabb hírlapokat, melyek persze azért néhány hónaposak voltak már. Akkoriban majdnem negyed esztendőre volt szükség, míg egy európai újság eljutott Jávába. J - Hallgasson csak ide, Surcouf kapitány, Napóleont életfogytiglani konzullá nevezték ki ~ jegyezte meg az ültetvényes.

- Már olvastam az előbb - bólintott a megszólított.

- Legközelebb megkapja annak a hírét is, hogy császár vagy király lett.

- Komolyan beszél?

- Tökéletesen komolyan! Ez a Bonaparte nem az az ember, aki megállana a félúton.

- Ah, ön tehát bámulója.

- Nem vagyok az, jóllehet, elismerem, hogy lángész. Én a hazámnak szolgálok és

becsülök mindenkit, aki iparkodik Anglia nyomásától megszabadítani. Ebben a pontban teljes rokonszenvvel viseltetem a konvent iránt. Csak azt nem tudom, hogy az^ egyedül helyes útra indul-e el a cél felé.

Anglia hatalma gyarmataiban rejlik, és abban az előjogban, melyet kicsikart magának a világkereskedelemben. Vegyék el tőle ezeket a gyarmatokat, szorítsák vissza kereskedelmi befolyását a helyes mértékre, gyengítsék szövetségeseit, erősítsék ellenségeit és így tovább! Én nem vagyok konzul, és elég, ha ő eltalálja a helyes utat. A fő dolog azonban egy flotta megteremtése, mely megbecsülést tud szerezni magának. A konzul tartozik hazájának és népének

a béke politikájával. Ha pedig ezt megszívleli, akkor csak egyetlenegy igazi ellenséget talál és azt Angliának hívják. Ezt az ellenfelet azonban eredményesen csak a tengeren lehet legyőzni.

Ahogy ön teszi ezt kicsiben, kapitány. Különben egy embernek az ön képességeivel

bizonyos önmegtagadásra van szüksége, hogy békés kereskedelmi hajókat vegyen el.

- Miért? Azért hiszi ezt talán, mert ez az eljárás hasonlít a kalózkodáshoz? Ismer nagyobb kalózt Angliánál? Tetszése szerint átkutatja és elkobozza békés hatalmak kereskedelmi hajóit; szeszélye szerint zárja el kikötőit egyes nemzetek elől; megöli a népek kereskedelmét-és ezáltal iparát is, ilyen módon szorgalmas munkások millióit .teszi keresetnélkülivé, csak azért, hogy mindent magához ragadjon. Amit ő tesz nagyban, azt teszem ép kicsiben, amíg ő nemzetek ellen vétkezik, melyek teljesen ártatlanok, én nyíltan és becsületesen járok el olyan ellenséggel szemben, ki éppen olyan kíméletlennek és engesztelhetetlennek mutatja magát. ítéljen el, ha tud!

Nincs Angliának zsákmány hajója százával a sík tengeren? És micsoda emberek ezek?

Gondoljon csak a semmirekellő Shoteerre, aki nem is ember, hanem ördög! Tegyük le a fegyvert és fojtassuk meg magunkat gyáván és védtelenül? Szent kötelezettségeket kell teljesítenem. Negyven derék ember van a hajómon, kiket el kell tartanom és nehogy azt higgye, hogy belőlük áll az én egész családom! Bengáliában nyugdíjasaim vannak, kik a francia gyarmatokon szolgáltak, és most nem kapnak nyugdijat; számtalan ültetvényes családom van, melyeket az angol gyarmati háború tönkretett; szegény franciáim vannak, kik szegényen idegenbe vándoroltak. mert a forradalom elűzte őket, és most pénzre van szükségük, hogy megművelhessenek egy darabka földet, istenfélő papjaim vannak, kik a pogányok közé mentek, hogy hirdessék Isten szavát, a mostani irányzat hidegségé és hitetlensége folytán azonban veszélyeztetve látják létfenntartásukat. Nos, tehát én vagyok mindenkinek kitartó/a. A rokkantaknak nyugdijat adok, a tönkrejutottaknak kártérítést, az ültetvényeseknek segélyt, a hittérítőknek védelmet és élelmiszert, Franciaország nem leszi meg, ha én nem teszem; Párizsban fel sem nyitnak egyetlen levelet sem, melyben a távolban levő honfitársak segítségért könyörögnek.

Mi lenne belőlük, ha Surcouf Róbert letenné a fegyvert és kénytelen lenne levenni róluk a kezét!

Davidson felugrott és kezet nyújtott a derék tengerésznek.

- Kapitány, én tudom mindezt - szólt -, hiszen az én közvetítésemmel is sok adománya jut a szükséget szenvedőkhöz. Franciaországnak sejtelme sincs róla, micsoda embere van a világnak ebben a zugában és…

Félbeszakították; Surcouf egy matróza lépett be és jelentette urának, hogy az Eagle” a sziget keleti oldalán tegnapelőtt megtámadott egy ültetvényt és egy papot hurcolt magával.

- Ki mondta? - kérdezte a kapitány.

- Éppen most vetett horgonyt egy hollandus kétárbo-cos és innen tudtuk meg.

- Akkor nem koholmány. Láthatja, Davidson, hogy nekem nem lehet pihennem! Ez az

ember meg akarja szerezni azt a díjat, melyet az angol országok a fejemre tűztek ki, én azonban hiába keresem a nyomát a mai napig. Most megtaláltam és meg akarom mutatni neki a fejemet, Isten önnel, Davidson!

Mindent itthagyok, mert tudom, hogy rövidesen viszontlátjuk egymást.

A zsákmánykapitány olyan hangulatban sietett a kikötőben hajója felé, melyet majdnem elkeseredésnek lehetne nevezni. Alig negyedóra múlva már kihajózott a kis kikötőből és alig hagyta Kalinát maga mögött, két matróz ereszkedett le a hajó orránál, hogy átfessék a Jeffrourd Hanuje” nevet. Rövid idő alatt megtörtént és megint felragyogott a brigg eredeti neve: ,,La Faucon”.

A szél kedvező irányból fújt és a Sirály már három óra múlva elérte Jáva keleti csúcsát, ahol az illető

telepítvényt keresni kellett. Innen Báli szigete mellett Butno-fok felé haladva, egy patak torkolatánál néhány leégett ház romjait vették észre, melyeken már dolgozott pár ember, hogy újból felépítsék.

Surcouf lebocsátotta a vitorlákat, lehetőleg a part mellé kormányozta hajóját, majd csónakra szállt, hogy a partra vitesse magát. Az emberek figyelmesek lettek a hajóra, meg a közeledő csónakra és sebtében egy közeli erdő védelmébe húzódtak vissza. Mikor a kapitány partra szállott, leégetett kunyhókat, elpusztított parkokat, feldúlt földeket látott ugyan, de embert nem, ki felvilágosítást adhatna. Csak hosszas kiáltozás után szólalt meg a távolból egy emberi hang válaszképpen, mégpedig ezzel a kérdéssel:

- Micsoda hajó ez?

- Francia - felelte.

Óvatosságból nem húzta fel lobogóját. Válaszára mégis nemsokára megzörrentek a

bokrok, és egy ember lépett elő, kezében hatalmas furkósbottal; fehér volt.

- Jöjjön közelebb és ne féljen - mondta a kapitány. -Minden békeszerető ember barátja vagyok, és nem akarom bántani, sőt jót akarok tenni. Különben is láthatja, hogy egyedül vagyok.

Két evezősöm ott maradt a csónakban.

Erre az idegen odajött hozzá. Magas, vállas, izmos-alak volt, okos arccal, melyben

azonban első pillantásra is a mély bánat nyoma volt olvasható. Vékony, fehér nadrágba és fehér zubbonyba volt öltözve.

- A hajóját gyanúsnak találtuk - mentegetőzött -, azért vonultunk vissza.

- Mi keltette fel a gyanújukat a hajómon? - kérdezte Surcouf.

- Hm, semmi meghatározható. Ezen a vidéken tíz közül négy hajó bizonyosan kalózoké, és a tapasztalatok után, melyeket tettünk, valóságos csoda kellene hozzá, ha nem gyanakodnánk.

- Úgy hallottam, hogy itt járt az ,,EagIe”?

- Én is a legénységhez tartoztam és felhasználtam az alkalmat, hogy itt visszamaradhassak a szárazföldön.

- Ah! - csodálkozott Surcouf. - Ön Shooter személyzetéhez tartozott?

- Sajnos! Kényszerített reá és bizony elég rossz sorom volt, míg sikerült megszöknöm tőle.

- Ha úgy áll a dolog, akkor nézze csak meg alaposan a hajómat. Itt van a távcsövem.

Az idegen átvette a távcsövet, de alig irányította a briggre, a csodálkozás hangos

kiáltásával kapta le újból a szeméről:

- Le Faucon! Lehetséges ez? Le Faucon, Surcouf Róbert kapitány!-

- Természetesen. Én magam vagyok, Surcouf.

- Ön, ön az? Hiszen Istenem áldom az órát, mikor megszöktem a Sasról, mert most már tudom, hogy ez a rettenetes Shooter megkapja méltó büntetését!

- Amennyiben hatalmamban áll, meg fogja kapni. De előbb beszélje el, hogy mi történt itt!

- Engedje meg, hogy előbb értesítsem a többieket, hogy tovább ne aggódjanak.

Eltávozott, de nemsokára tizenkét személlyel, nyolc felnőttel és négy gyermekkel tért vissza, kik Surcoufot ujjongással üdvözölték. A kis telep két házas hollandusból, három franciából, egy belgából és egy svédből állott. A támadásnál az utóbbit megölték, mert védekezett.

- Úgy tudom, hogy egy pap is volt önök között -mondta Surcouf.

- Igen! - hangzott a válasz. - Djokjokatából jött, hogy megtérítse a jávaiakat, kik itt laknak a közelben, az erdőkben.

- Hittérítő volt tehát?

- Igen, hittérítő pap a Szentlélek szerzetből. Mi Márton atyának neveztük.

- Ah! - kiáltott fel Surcouf és felugrott a kődarabról, melyen ült. - Márton atya a Szentlélek szerzetből? Ez csodálatos! ismerem, nem szabad, hogy annak az embernek a kezei között maradjon! Beszéljenek!

A megmenekült tengerész elmondta a történteket: - Palemburg előtt voltunk, mikor

hallottuk, hogy a Sirály valószínűleg Jáva északi partjánál cirkál. Shooter kapitány esküdözött, hogy megkaparintja a Sirályt és azonnal felszedette a horgonyokat. A part mentén vitorláztunk, de nem bukkantunk a hajójára, kapitány, ahelyett azonban megláttuk ezt a kis telepet. Shooter a távcsövön át szemlélgette és egy papot pillantott meg. Ez rögtön elegendő ok volt neki arra, hogy megtámadja az ültetvényt.

- Hogy lehet egy pap jelenléte egyetlen és elegendő ok egy ilyen szomorú esetbén! -

kiáltott fel Surcouf.

- Nem tudom, de az tény, hogy Shooter dühbe jön, valahányszor csak megpillant egy

papot. Az beszélik róla, hogy valaha ő is szerzetes volt, de súlyos vétségek miatt kitaszították, és ezzel függ össze az ő papgyú‘lölete, mely valóságos rögeszmévé vált nála. O a

legjelentéktelenebb ember, akit csak láttam, mértéktelenül iszákos, istenkáromló, alantasaival szemben kegyetlen. Én német vagyok, Holmers a nevem és az egyik szerencsétlen ezredbe tartoztam, melyeket az elvakult fejedelmek az angoloknak segítségül küldöttek, hogy Amerikában kiirtani segítsenek a szabadság és igazságosság gondolatát. Menyasszonyomat és szüleimet kellett otthagyni és katonaszökevény lettem, mint annyian mások, kik nem akartak küzdeni az angolokért, kik csak azt a politikát követik, hogy pióca módjára felszívják magukat más népek jólétéből. Ez volt a szerencsétlenségem. Hazánkba nem mehettem vissza,

menyasszonyom máshoz ment férjhez, szüleim meghaltak és örökségeimet lefoglalták. Tengerész lettem. Ettől kezdve bejártam az összes tengereket, míg végül a Jóreménység fokánál letelepedtem. Ot évvel ezelőtt jöttek az angolok és birtokukba vették. Másokkal együtt feljebb vonultam a part mentén, hol újból tanyát ütöttünk. Két hónappal ezelőtt Shooter kapitány kötött ki nálunk. Kereskedőnek tartottuk és hajójára mentem, hogy tárgyaljak vele a vágómarha áráról, melyet venni akart tőlünk. Nem tudtunk megegyezni és büntetésből, hogy nem engedterti a kívánságának, a hajóján tartott matróznak. Eletem legkeservesebb időszakát mellette töltöttem és folytonosan kerestem az alkalmat a szökésre, de csak tegnapelőtt sikerült. Harminc embert rendelt partra, hogy megtámadják ezt az ültetvényt, elfogjuk a papot és a rablás után leégettük a házakat. Az itteni lakosok elmenekültek; csak egyetlenegy, a svéd tartott ki a lelkész mellett. Az előbbit lelőtték, az utóbbit pedig, ki közvetíteni akart, megkötözve a hajóra hurcolták. Nekem sikerült elmenekülnöm az erdőbe és ezek az emberek szívélyesen fogadtak maguk közé, jóllehet kalózhajóról kerültem hozzájuk.

- Micsoda terveket szőtt jövendőjére nézve?

- Iparkodni fogok visszakerülni kis telepemre a Jóreménység fokához. Egyelőre azonban kérem, hogy vegyen fel a hajójára. Jelen szeretnék lenni, mikor leszámol Shooterrel.

- Ezt a kívánságát szívesen teljesítem. Micsoda hajó a Sas?

- Harmincágyús kutter, de csak tizenhárom mérföldet tesz meg óránként. Ha nem

vesztegeti az időt, kapitány, a Manghassar-úton meg fogja találni. Foglyait a vad dayakoknak szokta átadni, kik a Suknen-hegyeken laknak Borneóban és aranyport kap érettük. Ilyen alkalmakkor a Sukun-öböl egyik szigeténél köt ki. A dayakok nagyon jól megfizetik a fehér foglyokat, hogy előkelő halottjaik mellé temessék el élve, vagy bálványaiknak hozzák áldozatul.

Ez az értesítés Surcoufot a legnagyobb sietségre ösztönözte. Hamarjában még egy csomó vetőmagot, szerszámot és egyéb holmit rakatott partra, amit a telepeseknek ajándékozott, hogy felsegélyezze feldúlt ültetvényüket, azután rögtön tengerre szállott, hogy még az éjszaka beállta előtt elérje a Sunda-tenger északi részét, és ott cirkálva elzárja a Sas elől a Manghassar-út déli kijáratát. Ez tökéletesen sikerült is neki, és miután az éj folyamán egyetlen hajó sem került látótávolba, reggel Borneo-és Balabalagan-szigetek között északnak indult. Délben a Kot-Sawe mellett haladt el és kedvező széllel mind tovább vitorlázott északnak - balra feküdt Borneo, jobbra Celebes -, de anélkül, hogy hajóval találkozott volna. Bizonyos volt tehát benne, hogy a Sas még előtte van, mert Shooter a Sirályt Jáva partján kereste, nem mehetett tehát a Manghassar-

úton fel a Zulu-tengerbe, hanem csak újból vissza a Sunda-tengerre.

A nap már a láthatáron állott, mikor a Sirály elérte a Sukuru-öböl déli csúcsát. Most azután igazán óvatosnak kellett lenni. Surcouf felmászott a főárbocra, hogy távcsővel végigkutassa az öblöt.

Északon egy szigetet látott maga előtt és annak nyugati partján egy kis öblöcskében egy hajó árbocai meredtek fel, melynek vitorlái be voltak vonva, annak jeléül, hogy az éj folyamán nem fogja elhagyni helyét. Hogy a Sirályt észre ne vehessék, azonnal fordulást vezényelt, és az őt elrejtő földcsúcs mögött horgonyt vetett.

Ott maradt, míg besötétedett. Azután újra felszedte a horgonyt, és a Sirály északkeletnek indult, hogy a sziget őrizetlen oldalára kerüljön. Az éjszaka oly sötét volt, hogy alig lehet egy hajóhossznyira ellátni. A fedélzeten egyetlen lámpa sem égett. A legnagyobb elővigyázatra volt szükség, és mikor Surcouf úgy gondolta, hogy egy magasságba jutott a szigettel, pontosan nyugatra fordult. Megtartotta ezt az irányt, és csak annyi vitorlát hagyott fenn, amennyi feltétlenül szükséges volt arra, hogy a hajó lassan előrehaladjon. Mikor úgy vélte, hogy elérkezett a kellő pillanat, vízre engedte a csónakot, melynek beburkolt evezőkkel ki kellett puhatolni a tengert a Sirály előtt.

így jutottak el a sziget keleti oldalára; ott a csónak kis -beszögellést fedezett fel, hol a hajó horgonyt vethetett. Alig történt ez meg, Surcouf húsz emberrel, a legénysége felével, csónakokra szállott, hogy megkerülje a sziget déli oldalát, többi embereit pedig visszahagyta a hajó őrizetére.

Mivel az összes evezők kellően be voltak burkolva, semmi zajt sem okoztak, és az emberek maguk is mély csendben maradtak.

A kapitány csónakja legelöl haladt. Mindnyájan csak késsel és csáklyával voltak

felfegyverkezve, mert Surcoufnak az volt a terve, hogy a csónakokat kellő távolságra visszahagyják és átúsznak a Sashoz; de hiszen a csáklya a legveszedelmesebb fegyver egy izmos tengerész kezében. Még nem eveztek tíz percig, mikor meglátták a keresett hajó lámpásait világítani. Surcouf jelt adott a megállásra és halkan kisiklott a csónakból a vízbe.

Szükséges volt gondosan körültekingetni, mert még nem tudhatták, hogy valóban a Sas van-e előttük; ha pedig az volt, meg kellett tudni, hogy az egész legénység a hajón van-e és milyen az őrködés. Surcouf kiváló úszó volt, úgy szelte a habokat, hogy nem mozgatta meg őket jobban, mint egy hal. A hajó közelében lebukott a víz alá és csak közvetlenül az oldalán bukkant fel újból. Lassan, óvatosan körülúszta és meggyőződött róla, hogy a Sas van előtte. A hajó csak egy horgonyon nyugodott, mégpedig az úgynevezett éjjeli horgonyon és a horgony felvontatására szolgáló csiga egészen a vízig lelógott.

Surcouf megrántotta a csigát és érezte, hogy fenn meg van erősítve, meg fogja tehát őt bírni.

Felkapaszkodott teháí rajta, de nagyon vigyázott, hogy a hajó oldalának megérintésével a legcsekélyebb zajt ne okozza. Mikor szeme a fedélzet magasságára kerüli, észrevette, hogy csak ketten vannak a fedélzeten,.tudniillik az elülső és hátsó fedélzet őrei. Éppen eleget látod, újból lecsúszott és visszatért csónakjaihoz. Legelőbb nem az ő csónakjához úszott, hanem a bárkához, melyet Evillard hadnagy vezényelt és melynek legénységéhez Holmers is tartozott.

Rövid tanácskozást tartottak, melynek eredménye az volt, hogy egyelőre Surcouf a

némettel és a hadnaggyal egyedül kapaszkodjék fel a fedélzere, hogy meglepjék és ártalmatlanná tegyék a két őrt; ennek egyszerű megkötözés formájában kellett történni és csak a legvégső

esetben volt szabad megölni őket; a többiek majd csak azután kövessék őket és a csigák kötelein kapaszkodjanak fel.

Akkor a kapitányt és tiszteket kell meglepni, a fegyverés lőszerkamrákat megszállani.

Ezek után az előkészületek után remélni lehetett, hogy a többi legénységgel könnyebben elkészülnek.

Miután mindenkinek kiosztották a szerepet, a csónakokat a szigethez irányították, és ott egyetlenegy ember felügyelete alatt maradtak vissza. A többiek, a kapitánnyal együtt éppen húszan, a vízbe ugrottak és egymás mögött az angol hajó felé úsztak, melyet valóban észrevétlenül értek el. Egy perccel később a három vezető már a fedélzeten volt. Az elülső

fedélzet őre egy árbochoz támaszkodott, nekik hátat fordítva.

- Minden rendben van - súgta oda Surcouf a németnek. - Csendesen surranjon oda és

szorítsa jól össze a torkát. Egy hangot sem szabad kiejtenie!

A megszólított az árbochoz surrant; izmos kezének egyetlen gyors szorítása elegendő volt és néhány másodperc múlva az őr keze-lába oda volt kötözve az árbochoz, szája betömve. A hátsó őrt éppen ilyen szerencsésen meglepték, és Surcouf most megadta a jelt a vízben várakozó embereinek, hogy kússzanak fel. Oly óvatosan történt meg ez, hogy alig eszrevehetőleg ringatták meg a hajó orrát.

Mikor mindnyájan a fedélzeten voltak, mindegyik azonnal a helyére suhant.

Surcouf a németet Evillarddal együtt a kapitány kajiit-jéhez vezette. Az ajtó belülről el volt reteszelve.

Surcouf halkan kopogott.

- Ki az? - hangzott belülről az álmos kérdés.

- A hadnagy! - válaszolta Evillard Bért angol nyelven.

- Mit akar?

- Pszt, kapitány, ne beszéljen hangosan! A hajón valami ördöngösség van készülőben, amit kihallgathatnak. Keljen fel és jöjjön gyorsan!

- Úgy! Azonnal készen vagyok!

Kihallatszottak kapkodó mozdulatai és a fegyver csörgése; egyben meglehetett látni egy keskeny résen, hogy világosságot gyújtott.

- Vigyázat! - suttogott Surcouf. - Nem szabad lőnie, különben felkölti összes embereit.

Ragadja meg azonnal mindkét kezét, Holmers, te pedig a torkát fogd meg, Evillard. A többit majd elvégzem én.

Most a retesz hátratolódott és az ajtó megnyílt. A lámpa fényénél Shootert egészen

világosan fel lehetett ismerni; kardot kötött és mindkét kezében pisztolyt tartott; melyek kakasai szerencsére nem voltak még felhúzva. Mielőtt szeme hozzászokhatott volna a kajüt lépcsőin uralkodó sötétséghez, egyszeriben megragadták mindkét kezét és a torkát. A pisztolyok kihullottak kezéből, halk hörgés tört elő torkából, azután visszalökték kajütjébe, ágyára fektették és száját betömték.

Ugyanúgy történt a hadnagy lefegyverezése a hátsó kajütben; Holmers, ki jól ismerte a hajó minden zegét-zugát, volt a vezető. Azután megszállották a fegyverés lőszerkamrát. Majd megtöltötték az ott levő fegyvereket, és a csapóajtókon át lementek a legénységi terembe.

Itt egyetlen lámpa égett, melynek fénye csak gyéren világította meg a függő ágyakkal tele, alacsony, dohos helyiséget. A keskeny, csikorgó lépcsőkön nem lehetett a kívánatos

nesztelenséggel lemenni; az Eagle emberei figyelmesek lettek reá és egyikük bosszúsan

átkozódni kezdett. Azt hitte, hogy a leváltott őrség, de mégis gyorsan kiugrott függőágyából, mikor látta, hogy a zajt nem két társa, hanem egész sereg ismeretlen ember okozza.

Felköltötte a többieket is, de Surcouf már a kijáratnál állott a kapitány két pisztolyával kezében és dörgő hangon parancsolt rájuk:

- Maradjon mindenki a maga helyén! Surcouf kapitány vagyok és a hajó már a

hatalmamban van. Aki ellenállni merészkedik, azt felakasztatom a főárbocra!

Ennek a névnek a hallatára lehanyatlottak újból a már felemelt karok; az Eagle rettegett legénységéből senkinek sem volt bátorsága vagy lélekjelenléte, hogy cselekedjék. A dolog olyan hihetetlennek, lehetetlennek tűnt fel előttük és mégis ott látták maguk előtt a félelmetes zsákmánykapitányt embereível együtt; időre volt szükségük, hogy megértsék ezt, főleg, mert hajójukat nem csaklyáztak meg, és mert a franciák nedves ruhájából láthatták, hogy ezek úszva érték el a hajót, Surcouf folytatta:

- Feltételek nélkül kell magukat megadniuk és egyenként jönni fel a fedélzetre. Előre, indulj!

Megragadta a hozzá legközelebb állót a vállánál és a lépcső felé tolta; a legény egészen megdöbbenve engedelmeskedett. A többiek ugyanúgy cselekedtek. Időközönként mentek fel -

egyik a másik után -. ott fogadták és megkötözték őket, mielőtt még teljesen tisztába jöttek volna a helyzettel.

Azután leszállították őket a rakodóhelyiségbe, és egy őr szigorú felügyelete alatt hagyták.

Ezután Surcouf röppentyűket hozatott a lőszerkamrából; ezeknek a felszálló fénye és egyetlenegy ágyúlövés értesítette a Sirályt, hogy az Eagle már a győzők kezei között van. Észre is vették a jeladást és félóra múlva, míg Surcouf alaposan megszemlélte a Sast, a Sirály meg is érkezett és horgonyt vetett az angol hajó mellett. Most elhozták a három hátrahagyott csónakot is, és a vállalkozás a Sas ellen szerencsésen befejeződött.

Most még csak az volt hátra, hogy kikutassák az elhurcolt hittérítőt. A hajó legénységéből senki sem tudott felvilágosítást felőle: sőt minden kérésre és minden fenyegetésre makacs hallgatás volt a felelet. Azután a hadnagyot hallgatták ki, ő is hallgatott. Surcouf tehát a kapitány után küldött, ki még mindig megkötözve feküdt kajütjében és a fedélzeten fogadta őt, körülvéve a Sirály egész személyzetétől.

Az árbocokra felakasztott lámpák elég világosságot terjesztettek, hogy kellően szemügyre vehesse a hírhedt férfiút. Hosszúkás, szikár, előrehajlott alakja volt és olyan arca, melynek kifejezése egyáltalában nem volt bizalomgerjesztő. Kivették szájából a rongyot, mellyel be volt tömve; a lábairól leoldották a kötelékeket, de a karjai megkötözve maradtak.

Úgy látszott, hogy egyáltalában nem sújtotta le az, mi történt, és minek horderejet még nem is tudta, hanem a szeme villámokat szórt és arca kipirult a haragtól, amint a kör közepébe lépvev nyers hangon megkérdezte:

- Mi történik itt? Ki merészkedik így viselkedni a hajómon, mintha ő lenne itt az úr?

- Az ön hajóján, Mr. Shooter? - felelt Surcouf. - Úgy hiszem, hogy ez az enyém!

- Micsoda szemtelenség! Kicsoda ön?

- Surcouf Róbert vagyok, a francia’köztársaság alattvalója és az a hajó, melynek fényét ideláthatja a kor-mányhíd felett, a Sirály, mellyel oly szívesen megszeretett volna ismerkedni.

Amint láthatja, megkímélem önt a fáradságtól, hogy még sokáig keresgéljen engem

eredménytelenül!

Mikor a kapitány ezt a nevet meghallotta, elsápadt, de ez volt egyedüli jele annak, hogy megijedt, mert gőgös hangon válaszolt:

- Surcouf Róbert? Hm!. Igen, emlékszem, hogy hallottam valaha, valahol ezt a nevet. De mi keresnivalója van önnek az ,,EagIe” fedélzetén?

- Shooter kapitányt keresem…

- Nos? Én vagyok. Tovább!

- Azután egy hittérítő lelkészt keresek, kit ön néhány nap előtt elhurcolt Jávából. Legyen olyan jó és mondja meg, hol van jelenleg!

- Nem leszek olyan jó, uram! Nem Szoktam…

- Bah! - szakította félbe Surcouf nyers hangon. -Hogy mit szokott, mit nem, az most mellékes; most csak arról van szó, hogy nekem mi tetszik! Felkérem önt, hogy ne tartsa Surcouf Róbertet olyan embernek, akivel komédiázni szabad. Felteszem önről, hogy van annyi belátása és tökéletesen felfogja jelenlegi helyzetét. Meg akarja-e mondani, hogy hol van a hittérítő lelkész, vagy sem?

- Egy Surcoufnak nem válaszol Shooter kapitány!

- Jól van, ön a foglyom. Mivel vonakodik, majd ki fogják nyitni a száját. Evillard

hadnagy, egy hajókötelet! Ez az ember harminc ütést kap a meztelen hátára!

Erre a parancsra Shooter gyorsan lépett egyet előre.

- Mit beszél? - kérdezte remegve a haragtól. - Meg akar engem veretni? Engem, egy

tiszet! Az Eagle kapitányát, akitől még minden ellensége reszketett!

Surcouf megrázta a vállát és így válaszolt:

- Remélhetőleg engem és embereimet nem számította

azok közé az emberek közé, kik féltek önöktől? Igen,

bizony derekas veréssel fogom felnyittatni a száját!

Shooter előbb csak rekedt kiáltással felelt, majd így szólt:

- Ember, meg ne merd tenni! Van még nemzetközi jog a világon! Nem vagyok tengeri

rabló, hanem privátén, jogérvényes zsákmány levelekkel ellátva. És ha ezt nem tisztelnék, Shooter kapitány az a férfiú, aki megbecsülést, sőt elismerést tud szerezni nekik. Reszkessetek a haragomtól. Elvettétek a hajómat, nos, jól van, nem tehetek semmit ellene. Jóllehet az én álomszuszékjaim rettenetesen bűnhődni fognak ezért; de a legközelebbi kikötőben partra kell engem szállítaniuk és akkor igen, akkor meg fogom mutatni, mit jelent az, egy ilyen embert, mint én vagyok, hajókötéllel megfenyegetni!

- Látom, hogy a harag igen rossz hatással van eszére” - válaszolta Surcouf. -

Tulajdonképpen senkinek a világon nem lenne szükséges megindokolni parancsaimat és

cselekedeteimet, de tekintettel beteges gondolkozási képességeire, mégis hajlandó vagyok leereszkedni és magyarázattal szolgálni.

Úgy van, nemzetközi jog létezik, de éppen ez a nemzetközi jog tiltja meg, hogy

zsákmányoló kedve legyen, minden becsületes kapitánynak kötelességévé teszi azonban, hogy egy kalózzal úgy bánjék, mint egy kalózzal, vagyis tengeri rablóval szokás. Az reám nézve teljesen közömbös, hogy el van-e látva zsákmánylevelekkel, vagy sem; bizonyítékaim vannak reá, hogy védtelen telepeseket megtámadott és békés tengerészeket megölt, amidőn azok védekezés nélkül megadták magukat; sőt, hogy heves, pusztító harcot visel istenfélő papokkal, kiknek nincsen más fegyverük, mint a szeretet vagy az intelem szava.. Nem vehetem tehát figyelembe zsákmányleveleit, mert ön nem privater, hanem tengeri rabló. Az elégtételadást is meg kell tagadnom öntől, mert egy olyan ember, mint ön, kívül áll a becsület törvényein. A bosszújától nem félek. Végül még meg kell jegyeznem, hogy egyáltalában nem vagyok

kényszerítve reá, hogy a legközelebbi kikötőben kiszolgáltassam, sőt inkább fel vagyok jogosítva arra, hogy minden egyes tengeri rablót rövid úton felakasztassak. Már eddig is túl sok szót pazaroltam önre. A sorsa

egyszerűen a következő: Ha válaszol a kérdésemre, hajlandó leszek a legközelebbi

utamba eső

francia gyarmat kormányzójának átadni mint elfogott kalózt; ha azonban megmarad

hallgatása melleit, akkor előbb megkorbácsoltatom, azután megkínoztatom és végül, ha ez sem vezetne eredményre, felakasztatom az árbocra.

- Próbálja csak meg! - kiáltá Shooter, dühében magánkívül. - Rosszul fog járni vele!

- Evillard hadnagy, előre! - vezényelt Surcouf.

A hadnagy intésére Shootert hat izmos marok megragadta és az alsó fedélzetre cipelte.

- Istenemre, meg meri tenni! - hallották a hangját. -Vigyetek vissza, válaszolok neki!

Visszahurcolták és fogcsikorgatva bevallotta, hogy a lelkészt ma reggel a sukuru-

dayakoknak adta át.

- Milyen árat kapott érte? - kérdezte Surcouf.

- Azt az erszényt aranyporral tele, melyet a ládámban találhat meg - hangzott a felelet.

- Hol laknak ezek a dayakok?

- Egy órányira a folyócska torkolatától felfelé.

- Jól van! Még csak annyi a mondanivalóm, hogy feltétlenül ki fogom szolgáltatni, ha sikerülni fog sértetlenül visszakeríteni a keresettet; de ha a legkisebb bántódása történt, mégis felakasztatom. Saját érdekében cselekszem tehát, ha felszólítom, hogy nevezze meg egyik emberét, ki alkalmas lenne rá, hogy a dayakokhoz küldjem küldöncképpen; az erszényt vissza fogja vinni, és két ember kíséri el, kik hozzá vannak szokva, hogy ilyen vadakkal érintkezzenek.

Ki lenne ez az ember?

- Harceroft alkormányos.

- Ez elég. Most még egy derék embert akarok bemutatni önnek, aki saját magán

tapasztalta, hogy ön tengeri rabló és akinek köszönhetjük, hogy olyan gyorsan és eredményesen a kezeink közé került.

Jelt adott, emberei szétváltak és a német alakja Játhatóvá vált.

- Holmers! Gazember! - kiáltotta a fogoly és felemelte ökleit, hogy megkötözött karjai dacára is reávesse magát, de azonnal megragadták és a kapitány parancsára átszállították a Sirályra.

Mikor a aap virradni kezdett, elindult a csónak, hogy a három küldöncöt a szárazföldre vigye.

Harceroft alkormányos bevallotta, hogy ő yolt az, ki Karimával, a dayakok főnökével tárgyalt, és a két mellé beosztott ember eléggé értette a maláji nyelvet, hogy eleget . tehessen megbízatásának.

Megállapodtak abban, hogy Snrcouf délig várni fog, de ha eddig nem tértek volna vissza, úgy veszi, hogy segítségükre kell mennie. Holmers, a német is elmondta, hogy már többször járt a parton Shooter előző látogatásai alkalmával és eléggé ismeri a vidéket, hogy vezetőül

szolgálhasson. Adatai alapján a kapitány helyszíni rajzot készíthetett. Ezt az embert különben is nagyon megszerette, jóllehet oly rövid ideje voltak együtt. A német búskomorsága annak a következménye volt, hogy nagyon vágyódott hazája után, melyet tiszta szívéből szeretett, és ahova mint katonaszökevény, nem térhetett vissza.

A kitűzött határidő anélkül telt le, hogy a három küldönc visszatért volna, Surcouf tehát kényszerítve volt reá, hogy fegyveres expedíciót indítson a partra. A két hajó vezényletét átadta a hadnagynak, ő maga pedig a húsz ember élére állott, kiket kiszemelt a partraszálláshoz. Jól fel voltak ezek fegyverkezve, és az itt uralkodó hőség dacára három Öltönyt húztak egymás fölé, hogy megnehezítsék azt, miszerint a dayakok mérgezett nyilaikkal megsebezhetnék őket. A hajók elhagyták a szigeteket és a szárazföld közelében vetettek horgonyt, hogy a , szükség esetén végigseperhessék a partot ágyúikkal. Ezután elindultak a csónakok és az öbölhöz eveztek, melyet egy keskeny, a tengerbe torkolló folyócska alkotott.

A parton csak keskeny, homokos földcsík volt, mindenféle növényzet nélkül; azután sűrű

őserdő kezdődött, melynek kúszó növényzete nagyon megnehezítette az előrehaladást. Például rögtön kezdetben egy majdnem negyven méter magas fa ötlött a szemükbe, melynek kerülete talán hét méter lehetett. Fehér héja repedezett, gyümölcsei akkorák, melynek tejszerű leve már a kigő-zölgésével nagyon fájdalmas daganatokat okoz; ez a tejszerű lé a hírhedt pohon-upasz, melyről oly sok borzalmat regélnek. Jávában, egyes-egyedül a Halálvölgyben” állítólag egész erdő ilyen fákból áll, és mérföldekre úgy megmérgezi a levegőt, hogy semmiféle más fa, növény meg nem terem és közelében minden élőlény a halál fia. Ez nem igaz, inkább az indiai szigetcsoport erdeiben található fel, és csak a mérgével való érintkezéstől, meg kigőzölgésének hosszabb időn át való belég-zésétől kell óvakodni.

Ezen faóriáson majdnem karvastagságú kúszónövény kapaszkodott fel, mely meglehetős

magasságig teljesen csupasz volt, de odafenn tojásdad alakú levelei közül zöldes-fehér virágok kandikáltak elő, melyek jázminra emlékeztető illatot árasztottak. Ez a jávai strychnos Tienté volt.

Gyökereinek héja mérges levet ereszt ki magából, mely upasz-csettek vagy upasz-radzsa nevek alatt ismeretes; a legkisebb sebesülés heves görcsöket és nagyon fájdalmas halált okoz.

A közelben tömegesen állott egy-két méter magas növény, melynek arasznyi fehér szőrös levelei és vöröses-fehér virággerezdjei voltak; ez az alpinia galanga. Zingiper cassamumar és eapricum is tenyészett erre.

Ebből az öt növényből készítik egyebek között az indiai szigetország lakói hírhedt

nyílmérgüket. Ez a méreg a gyomorban rendesen legfeljebb heves hányást okoz, de ha

érintkezésbe kerül a vérrel, azonnal öl.

Hogy az őserdőt hatalmas vadállatok is lakják, azt széles vízilócsapás mutatta a

tengerészeknek, mely a folyócska mellett felfelé vezetett, és amelybe több más is torkollott. Az egyiknél Holmers, a vezető, bekanyarodott. A veszélyes helyzet megkövetelte, hogy elővédet

alakítsanak, Surcouf tehát öt embert előre küldött, kiknek az utat és annak környékét kellett kikémlelniük.

Már majdnem egy félórája haladtak előre, mikor az elővéd jelt adott, hogy valami

gyanúsat pillantottak. Gyorsan utánuk nyomultak a többiek is, és oly helyre jutottak, hol, közvetlenül a folyócska partján, több víziló találkozott össze és aránylag széles tisztást csináltak.

Ezt a tisztást jobbról a folyó, balról a sűrű őserdő zárta el; elölről pedig a sűrű sorokban álló dayakok, kik azonkívül a folyó másik oldalát is megszállva tartották; rázták lándzsáikat és fúvócsöveiket; rettenetes ordítozást vittek végbe.

- Elállották az utunkat - vélekedett a kormányos, ki puskával és óriási pisztollyal volt felfegyverezve.

- Azt hiszem, a legjobb lesz, kapitány, ha legázoljuk őket!

- Dehogy! - felelte a megszólított. - Még nem tudhatjuk, hogy barátságos vagy ellenséges érzülettel viseltetnek-e irántunk. -

Embereinek legnagyobb részét visszahagyta és Hol-mersszal és még három másikkal

tovább ment előre, míg körülbelül negyvenlépésnyi távolságra nem jutott a maláji-aktól.

Biztonságban érezhette magát, mert a hátramaradottak a dayakokat egészen kényelmesen elérhették a golyóikkal. Mikor a dayakok meglátták intézkedéseiket, közülük is előléptek öten.

Egyikük felemelte lándzsáját és átkiáltott:

- Ada terau-ku?

Ezek a szavak annyit jelentenek, hogy: Melyik az én uram?” Udvarias kérdés volt és arra lehetett következtetni belőle, hogy a dayakoknak nincsenek ellenséges szándékaik. Surcouf már megtanult annyit maláji nyelven, hogy válaszolni tudott:

- Én vagyok ezeknek az embereknek a vezetője. Miéit jöttetek erre a helyre?

- Téged akarunk fogadni - hangzott a válasz.

- Honnan tudtátok, hogy jövünk?

- Megmondta nekünk az a három ember, kiket hozzánk küldtél.

- Hol vannak?

- Már csak ketten vannak, a mi foglyaink.

- Miért?

- Megölték egy emberünket. Hozzánk jöttek, hogy visszaköveteljék a pengadasart (tanító hittérítő); én vagyok a főnök; vissza akarták adni az aranyamat. Én azonban fegyvert kívántam

golyóval és lőporral. Ezt nem akarták megadni és mikor megpillantották a pengadasart, megragadták, hogy elszökjenek vele. Mi szembeszállottunk velük, erre az egyik előrántotta kését és leszúrta testvérem fiát. A testvérem nem volt ott, tehát felkaptam lándzsámat és a karjába szúrtam; azonnal meghalt, mert a lándzsa hegye tabuupaszba volt mártva. A másik kettőt megkötöztük, ott fekszenek a kunyhómban, láthatod őket.

A főnök szavai egészen azt a hatást tették, hogy a tiszta igazat mondja. A követek

elővigyázatlanul viselkedtek, és felingerelték a malájiakat.

- És mit követelsz most a pengadasarért? - kérdezte Surcouf.

- Azt, amit már mondtam, mert én nem beszélek két nyelvvel. A” halottat azonban szintén meg kell fizetned.

- Ő már meg van fizetve, mert megölted gyilkosát, de mégis megengedem neked, hogy

kívánj érte valamit.

- Az az apa dolga, aki ott ül holtteste mellett a kunyhóban. Neked velünk kell jönnöd.

- Megígéred, hogy teljes biztonságban leszünk?

- Igen. A vendégeim lesztek.

Tovább vezették őket a folyó partján lefelé, míg egy völgybe nem értek, melynek fái alatt a dayakok kezdetleges kunyhói állottak. A legnagyobb kunyhóban, mely a főnöké volt, kellett lefolyni a tanácskozásnak, melyre összegyülekeztek a törzs legtekintélyesebb férfiaí. A főnök testvére is megjelent, tele aggatta magái a gyász mindenféle jelével, és az egész tárgyalás alatt néma maradt.

Surcouf természetesen mindenekelőtt a hittérítő papot és két követét kívánta látni, kívánságát teljesítették.

Mikor a papot előhozták, a kapitány azonnal felismerte benne Márton atyát. Ez állva maradt a bejáratban, Örömteljes csodálkozásában, hogy mennyi európait láthat itt, mert a követekkel nem volt szabad beszélnie, nem volt tehát elkészülve arra, hogy helyzete ilyen kedvezőre fordult. Mikor pillantása a kapitányra esett, meglátszott az arcán, hogy kutat az emlékeiben, de eredménytelenül.

-Surcouf vagyok - szólította meg a kapitány.

- Surcouf Róbert, Surcouf kapitány! Most már felismerem önt dacára hatalmas

szakállának és napsütött színének. Jöjjön a karjaimba, bátor jótevőm!

Rövid beszélgetésük tartalmát el lehet képzelni. Márton atya szerencsésen átjutott

Olaszországba, majd elhagyta Európát, hogy Indiában a pogányok megtérítésén fáradozzék.

Elbeszélte az ő

keresetlen modorában, hogy sok szenvedésen ment keresztül, de legkeservesebb napja az Eagle” fedélzetén volt, mert hitét káromolták és a leggyalázatosabb módon kigúnyolták.

Végezetül még el is adták, hogy valamelyik pogánytemetésen mint halotti áldozatot,

lemészárolják. Surcouf természetesen megígérhette kiszabadítását és elmesélte Shooter elfo-gatását.

Most elővezették a két követet is. A Sirály két legénye volt; az angol alkormányos halt meg az upaszméregtől, mint ahogy társai elmondták, az elővigyázatlanságig merészen

viselkedett, hogy megnyerje Surcouf jóindulatát.

Ezután megkezdődött a tárgyalás a dayakokkal. Úgy látszik, Karina főnök nem igen volt nagy barátja a szószaporításnak és így nem kellett feleslegesen sok időt elfecsérelni a megjegyzésére. Rövid és szabatos feltételei így hangzottak:

- Mi le akarjuk győzni ellenségeinket, ehhez pedig olyan fegyverekre van szükségünk, mint a tieitek.

Megmondom, hogy mit adj te nekünk: egy puskát a hozzávaló golyókkal és lőporral a

meggyilkoltért, egy puskát a hozzávaló golyókkal és lőporral a pengadasarért, ha nem akar ittmaradni. Ha itt maradna, úgy tanítson meg mindenre, amit mi nem tudunk. A dayakoknak odafenn, a hegyek között és a sziget belsejében nincsenek gondolatok, de mi elismerjük, hogy ti sokkal bölcsebbek vagytok, mint mi; tanulni akarunk tőletek és szövetséget kötni veletek. Ha megteszed ezt, aranyport mutatok neked, meg szép köveket, melyeket mi a hegyek között találunk és te mondd meg,„mennyi puskát, golyót, lőport, bárdot és kést tudsz adni érettük.

Kendőket és ruhákat is nagyon szeretnénk. Akkor békében válunk el egymástól és mindig örülni fogunk, ha visszajössz hozzánk, vagy követet küldesz.

Surcouf egészen elbámult ezen az éppen oly békés, mint előnyökkel kecsegtető ajánlaton.

- Ez nem véletlenség, hanem Isten rendelése - vélekedett a pap. - Aki kézenfogta ezt a főnököt, hogy a helyes útra vezesse, és nekem útmutatást ad, hogy hol működhetem áldásosán.

Surcouf kapitány, én itt maradok! Gondoskodni fog róla, hogy ne veszítsem egészen el az összeköttetést a régi világgal?

- Ezt nagyon szívesen megígérem - nyugtatta meg Surcouf, azután Karina főnökhöz

fordult:

- Okosan és bölcsen beszéltél, mint olyan ember, aki sokak főnöke lesz. Az az ország, ahonnan én jövök, megadhatja neked mindazt, amire szükséged van; védelmet ellenségeid ellen,

fegyvert, ruhát, mindenféle szerszámot. Szavaid a barátoddá tettek engem. Mindent megadok, amit csak kívántok.

Néhány emberem elmegy és el fogja hozni. Egy puskát, golyót és lőport adok ezért a

pengadasarért is, pedig ő közöttetek óhajt maradni. Tartsd magadnál és védelmezd meg, akkor azonfelül még két puskát adok neked, meg három pisztolyt, három vasfazekat a főzéshez, egy vörös és egy kék ruhát neked, egy tükröt, mely háromszor olyan nagy, mint a fejed és mindenféle egyéb holmit. Meg akarod mutatni most az aranyport és a köveket?

Karina intett és nemsokára három férfi kancsókat hozott elő. Az aranypor tiszta volt és legalább húsz fontot nyomott, a kövek pedig valódi gyémántok, egyesek akkorák, mint egy nagy borsószem!

- Mit kívánsz érettük? - kérdezte Surcouf.

- Uram, mondd meg magad, mennyit gondolsz!

- Jól van! Hát én adok érettük egy - hallgass csak jól ide! - egy ágyút!

Bámulatos volt, milyen hatást idézett elő ez a varázsszó az összes hallgatóknál. A malájiak barna arca ragyogott a boldogságtól és főnökük felkiáltott:

- Egy ágyút, uram? Igazán mondod?

- Mondom, hogy igaz! Egy ágyút száz nagy golyóval és a hozzávaló lőporral.

- Óh, te vagy a legjobb barátunk, mert most minden ellenségünk el fog törpülni

mellettünk.

- Akkor talán megegyeztünk. Készüljetek fel, hogy a hajóra kísérjetek minket, ott

megkaptok mindent, amit csak ígértem nektek!

. Rövid idő múlva hosszú karaván indult meg, és a

csónakoknak hamarosan ki kellett kötniük, hogy a fedélzetre szállítsák bajtársaikat és a dayakokat. Ott megkapták az egyfontos ágyút lőszerrel együtt, meg a többi megígért tárgyakat.

Surcouf három napig maradt a Sukuru-öbölben, azután szívélyesen búcsút vett a

malájiáktól és a lelkésztől, kit bőségesen ellátott minden szükségessel. Valódi barátokat hagyott itt hátra, és ezáltal oly kikötőt szerzett magának, hová bármikor menekülhetett és hol később hajójával gyakran horgonyt is vetett.

Shooter kapitányt Mauritiuson átadta a hatóságoknak, és ott kalózkodás miatt

haditörvényszék elé állították. Többet senki sem hallott felőle és nagyon könnyen lehetséges, hogy hamarosan megkapta azt, amit érdemelt:

V.

Párizsban

A francia forradalom befejezte pályafutását.

A konzulátusból császárság lett, és a nagyra nőtt kis korzikai főtisztek és nagyméltóságok pompás udvarával vette magát körül. Egész Európa az ő szavára figyelt és csak a gőgös Albion vonakodott elismerni vezető szerepét. Ahogy csillaga felemelkedett, úgy kellett megint lehanyatlanía és eltűnnie is, hirtelen, a semmiből a semmibe - meteor, mely nem tér többé vissza.

Franciaország kikötőit Anglia’ már több év óta oly tökéletesen zárlat alá helyezte, hogy alig sikerült néhanapján egy-egy francia hajónak a sík tengerre jutnia. Ez a zárlat Franciaország kereskedelmét természetesen tökéletesen megbénította. Azonkívül Anglia elvette

Franciaországnak majdnem valamennyi gyarmatát is, ahol teljesen pótolhatatlan veszteséget okozott neki. Kikerülhette volna ezeket a vereségeket, vagy visszaadhatta volna ellenfelének, de Napóleon nem volt tengerész, és azt a nagyszabású, de később oly siralmasan

elszerencsétlenedett tervet szőtte, hogy Angliát Indiában támadja meg a meghódított Oroszországon át. Ehhez hatalmas államszövetségre volt szüksége Európa szívében, és erre szentelte egész figyelmét,, ahelyett, hogy egy rövidebb, kevésbé költséges és kevésbé bizonytalanabb utat válasszon.

Kísérletei, hogy partra szálljon Nagy-Britanniában, állandóan felsüléssel végződtek.

Hiányoztak egy harcképes flotta és Olyan férfiak, kiknek neveit együtt lehetett volna említeni az akkori brit tengernagyokkal. Új hajók építése jelentékeny összegeket nyelt el, de mihelyst tengerre szállottak, elvették őket az angolok. És 1801-ben Napóleon mégis olyan találmányt szerezhetett volna meg, melynek segélyével Angliát rémületben tarthatta volna. Fulton Róbert, a híres amerikai mechanikus, Párizsba jött, hogy bebizonyítsa, miszerint lehetséges a hajókat a gőz erejével hajtani. Livingston kancellárnak, az akkori amerikai követnek támogatásával többrendbeli próbát is rendezett, de nem hederítettek reá. Ennek folytán azután Angliába ment, hol szintén nem akadt pártolókra. Gondolatát azonban mégsem ejtette el, és két évvel később újból visszatért Párizsba.

Megindította a Szajnán első kísérleti gőzcsónakját, és egyik oldalról sem támogatták.

Személyesen az első konzulhoz fordult és engedélyt is nyert kihallgatásra. A Tuileriak egyik termében állottak szemben egymással a gőzgép hőse és a csaták hőse.

- A gőzerő - mondta Fulton hosszabb vita után találmánya felől - rendkívül hasznára lesz a hajózásnak, és eddig még csak nem is sejtett mértékben fogja fejleszteni azt. A távolságok megszűnnek, a nehézségek egyszerűsödnek, a veszélyek és balesetek csökkennek. A hajó mozgékonysága megtízszereződik, ha független lesz a széltől és a vitorláktól. Az az uralkodó, ki a legelső hadigőzöst fogja építeni, fölényben lesz a világ minden tengerészével szemben.

A konzul hallgatagon és szája körül gúnyos mosollyal hallgatta végig. Most karon ragadta Fultont és az ablakhoz vezette. A járókelők hullámzó tömegére mutatva, gúnyolódó hangon megkérdezte:

- Látja azt az új találmányt, melyet oly sokan tartanak a szájukban a sétálók közül?

- Látom - válaszolta Fulton -, a szivar az, amit most kezdenek szívni Franciaországban.

-Úgy van! Ezek a dohányzók mind élő gőzgépek, gőzt fejlesztenek, semmi egyebet!

- Bátor vagyok megjegyezni, hogy a füstöt nem szabad összetéveszteni a gőzzel. Az nem gőz, ami egy szivar elszívásakor keletkezik.

Erre az ellenvetésre bosszúsan ráncolta össze az első konzul szemöldökeit; nem volt hozzászokva, hogy egy egyszerű mechanikus helyreigazítsa; hangja élesebben csengett tehát, mint eddig;

- Gőz vagy füst, az egyre megy! Hogy lehetne meg a füstnek az az ereje, hogy egy hajót hajtson? Cest drole - nevetséges.

Fulton nem merte megint helyreigazítani, hanem a legtapintatosabb, legudvariasabb

hangon felelte;

- Mégis ismétlem és a leghatározottabban állítom, hogy az az uralkodó, akié lesz a legelső

gőzhajó, rövid idő alatt a tengerek ura lesz. Ilyen kilátásokkal szemben néhány kísérlet költsége elenyészően csekélynek mondható. Emlékeztetem Anglia gyűlöletére Franciaországgal szemben.

Ha a francia nemzet uralkodójának gőzhajóflottája lenne, Londonban írhatná elő a törvényeket az angoloknak.

Napóleon visszalépett az ablaktól, hol mindketten állva maradtak és hidegen így válaszolt;

- Barátom, én nem szoktam sikereimet a gőzre bízni. Úgy hiszem, hogy teljesen tisztában vagyok tervével, és elutasítólag kell viselkednem vele szemben.

Büszke, elutasító kézmozdulat jelezte Fultonnak, hogy a kihallgatás véget ért.

Fulton elment. Egy szép reménységgel lett szegényebb. A konzul pedig nem is sejtette, hogy mint száműzött császár valaha sajnálkozva fog visszagondolni erre az órára.

De már alig egy évvel később vissza kellett reá emlékeznie. Az időközben császárrá lett Bonaparte jelentékeny tengeri haderőt vont Össze Bologne közelében és azonkívül Utrechtnél, hogy Angliában partra szálljon. Ennek folytán az angolok oly mértékben megkettőztették a francia kikötők őrizetét, hogy egyetlen francia hajónak sem sikerült a kijutás. Azonkívül a Franciaországot szegélyező tengereken angol flották cirkáltak, feltartóztattak és átvizsgáltak minden szembejövő járművet; ha francia volt, vagy Franciaország részére szállított árukat, elkobozták. Ez a szorongattatás rettenetes sok munkát adott a tengerészügyi miniszternek; majdnem naponta voltak tárgyalásai a császárral, melyek rendesen kölcsönös felindulással végződtek.

Az egyik ilyen viharos tárgyalás alkalmával, mikor a beszéd megint az összes kikötők szigorú zárlatára fordult, így szólt a miniszter:

- Ebben a kényszerhelyzetünkben annál nagyobb öröm hallani, hogy mégis vannak

férfiaink, kiknek bátorsága és ügyessége ki tudja játszani ezeknek az angol tengeri medvéknek az éberségét.

A császár felpillantott.

- Miről van szó? - kérdezte. - Csinált valamit Hugues?

Hugues tengernagy volt ugyanis egyike azoknak a ritka francia tengernagyoknak, kik

néhanapján szerencsésen operáltak.

- Nem - válaszolta a miniszter. - Egészen másról van szó; valóságos kis tengerész regény. .

- Mondja, el, bármilyen kevéssé érdekelnek is különben a regények!

- Dancy altengernagy angol flottájából egy fregatt kikötött Belle Isiénél Lepelais-val szemben, hogy a sziget kis faluit nyugtalanítsa. Míg a legénység a parton volt, odavitorlázik egy kis brigg, felhúzza az angol lobogót, odasimul a fregatt oldalához, hatalmába keríti, felhúzza a francia zászlót és eltűnik.

Másnap reggel ugyanez a fregatt, a brigget leeresztett lobogóval maga után vontatva, mintha zsákmányolta volna, egészen kedélyesen megérkezik a Brestet zároló angol flottához; árboca tetején büszkén lengeti az angol színeket és mivel minden egyes kapitány ismeri a fregattot, azt gondolják, hogy Dancy altengernagy küldte valamiféle üzenettel a flotta parancsnokához és útközben fogta el a francia hajót. Üdvözli őket és a flotta minden hajója válaszolt. Odavitorlázik a jelző hajóhoz és úgy tesz, mintha oldalt akarna fordulni, ekkor hirtelen lehull az angol lobogó és felszökken a francia. A briggen éppen úgy. Mind a kettő golyókat röpít az óriáshajó oldalába, egy százhúsz ágyús bordájába, egy pillanat alatt felvonják az összes

vitorlákat és szerencsésen Le Goulet ütegeinek védelme alá menekülnek. Az angolokat, kik természetesen azonnal üldözésére kerekednek, az ütegek ágyúi visszatérésre kényszerítik. A császár szemei ragyogtak.

- Ez olyan hőstett, amit alig lehet elhinni! - kiáltá.

- Síre, én igaz tényeket mondtam el!

- Igaz, hogy egyszer én is tanúja voltam egy hasonló hőstettnek. Egy egészen fiatal tengerész elvett egy angol hajót és azzal teljes nyíltsággal átvitorlázott Hood tengernagy flottáján.

Surcouf Róbertnek hívták ezt az embert és ugyanaz, akinek indiai cselekedeteiről minden posta új híreket hoz. Az ön hősének különben nagyon alaposan kell ismernie Bretagne partvidékét és Brest egész kikötőjét.

- Úgy van, hiszen a Bretagne-ban született.

- Surcouf Róbert is breton. Hogy hívják az ön emberét? Szükséges lesz megjegyezni a nevét, mert viselőjének hasznát lehet venni.

- Felség már kétszer is megnevezte őt.

- Ah! Surcouf az? Igazán Surcouf?

- Ő maga, Sire?

- Akkor hiszek a fregatt elfogásában. Ez olyan mesterfogás, amit senki sem fog utánozni tudni. Meg kell kísérelni, megnyerni ezt az embert, egyelőre egy sorhajót, azután pedig egy flottát kell adni neki.

Ne felejtse el, ez az akaratom.

- Köszönöm Felségednek az ő nevében. Különben nemcsak a meghódított fregattot hozta nekünk, hanem jelentéseket, leveleket és pénzt Isle de Franéról (akkoriban így nevezték Mauritius szigetét) és Isle Bourbonról. Isle de Francé kormányzója azt jelenti, hogy az utolsó három hónap alatt tizenegy hajót vett át Surcouftól, melyeket ez a vakmerő párthívünk zsákmányolt az angoloktól. Franciaország Surcoufnak nemcsak az ellenség rendkívüli károsítását köszönheti, hanem a zsákmányok eladásából és rakományok értékesítéséből befolyt nagy összegeket is. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a fiatal breton félelmetes lenne az angolokra nézve, ha megengednék neki, hogy a megfelelő helyen működhetnék. Amellett olyan szerény és igénytelen, amilyet ritkán láttam ilyen érdemdús embernél.

- Hogyan, ön ismeri őt? - kérdezte élénken a császár.

- Bocsánat, Sire! Elfelejtettem megemlíteni, hogy kihallgatást kért tőlem tegnap, melyet én a mai napra tűztem ki.

- Párizsban van tehát?

- Itt van, hogy pert indítson Isle de Francé kormányzója ellen, ki vonakodik kifizetni teljes részesedését néhány zsákmány eladásából.

- Mekkora összegről van szó?

- Körülbelül másfél millió frankról. Már megnyert egy hasonló pert a kormányzó ellen, mert a törvényhozó testület Surcouf mellett döntött. Akkor kerek hétszázezer frank forgott kockán.

- Hiszen egy ilyen zsákmányoló rengeteg összegeket keres!

- Csak egy olyan zsákmányoló, kinek annyi körültekintése és vállalkozó szelleme van, mint Surcoufnak. De gondolja csak át Felség azt is, hogy mekkora összegekre van szüksége, hogy állandóan harcrakész lehessen. Különben is egészen biztosan tudják Surcoufról, hogy egyetlen frankot sem tart meg magának; ő az atyja, barátja, pénztárosa indiai telepítvényeseinek, kik. sajnos, gyakran egyedül az ő védelmére és bőkezűségére vannak utalva.

- Meg fogja nyerni pőrét?

- Egy pillanatig sem kételkedem benne!

- Akkor ezt az ügyet magam intézhetem el anélkül, hogy veszélyeztetnénk az igazságot egy décision arbi-taire által. Láthatnám egyszer ezt a Surcoufot mintegy véletlenségből?

- Nekem beszélnem kell vele. Kegyeskedik Felséged elrendelni, hogy mikor történjék ez meg nálam?

- Tizenegy órakor délelőtt.. Gondoskodjék róla, hogy pontos legyen. Hogyan áll az ügy a részesedésével a fregattból?

- Már intézkedés történt, hogy megbecsüljék a hajót.

- Ez egészen felesleges; én magam fogom Surcoufot kártalanítani!…

Egy vendéglő Poisonniére külvárosban. Nem valami finom szálloda ugyan, de nagyon

kellemes fogadó és tulajdonosa, mint az minden látogatója előtt ismeretes, kizárólag tisztességes emberekkel áll szóba. A jó Carditon bácsi volt ez, ki minden egyes vendégének készségesen és nagy bőbeszéduséggel elmeséli, hogy azelőtt Toulonban volt kocsmája, de a híres Surcouf kapitány segítségével viszonyai olyan előnyösek lettek, hogy Párizsba költözhetett és megvehette a csinos fogadót.

Tegnap óta Carditon bácsi nagyon emelkedett hangulatban van és egyben szakadatlanul sürög-forog; Surcouf Róbert szállott meg nála, mégpedig nem egyedül, hanem hadnagyával, Evillard Besltel, vitorlamesterével, Hol-mersszel és még néhány emberével a Sirályról. Ezeket a

kedves látogatókat természetesen a legjobban és legpontosabban kellett kiszolgálni, és ennek folytán nem csoda, ha Carditon bácsinak mások részére nem sok ideje maradt. Mégis talált azért legalább annyi szabadidőt, hogy elbeszélje a törzsvendégeknek, hogy Surcouf kapitány tegnap megérkezése után azonnal a miniszterhez hajtatott és hogy az előbb aranysújtásos szolga hozott levelet Surcoufnak. Még sohasem szállott hozzá olyan vendég, aki a császár minisztereivel érintkezett volna, és nagyon sok előkelő

szállodát lehetne felsorolni, melynek vendégei még sohasem beszéltek miniszterrel.

A levél azt az utasítást tartalmazta Surcouf részére, hogy másnap délelőtt, pontosan fél tizenegykor a tengerészeti ügyek főnökénél legyen. Mikor másnap belépett a miniszter palotájába, egyenesen annak dolgozószobájába vezették; a magas rangú hivatalnok kitüntető

udvariassággal fogadta.

- Nem azért hívattam önt - kezdte meg a beszélgetést -, hogy peres ügyeiről tárgyaljunk, hanem hogy felvilágosítson engem néhány hajózási kérdésről, melyek azokra a vidékekre vonatkoznak, hol ön előszeretettel cirkál. Jelenleg oly kevés megfelelő ember van, kitől megkaphatnám a szükséges felvilágosításokat, hogy nem hagyhatom kiaknázatlanul az ön itt-tartózkodását.

Most egy halom tengerésztérképet szedett elő, és az egyik, majd a másik felől eleven beszélgetésbe kezdtek. Surcoiifnak alkalma nyílott csendes, igénytelen modorában kifejezésre juttatni gazdag tapasztalatait, és a miniszter egyáltalában nem titkolta el, hogy minél tovább társalognak, a fiatal tengerész annál jobban érdekli.

Az ajtó hirtelen feltárult és bejelentés nélkül Napóleon lépett be rajta.

- Kegyelmes uram - szólalt meg -, személyesen jövök, hogy egy végtelenül fontos ügyben magam…

– ah! - szakította félbe mondatát: - Ön el van foglalva?

- Már befejeztük és különben is Felségednek bármely percben rendelkezésére állok -

hangzott a felelet.

A császár élesen szemügyre vette Surcoufot, hogy lássa, milyen hatást tett reá

Franciaország uralkodójának váratlan megjelenése. Ha azt hitte, hogy ezzel zavarba hozhatja a kapitányt, akkor nagyon tévedett, mert ennek az arcizma sem rándult meg és sötétbarna arcának színe változatlan maradt; csupán mély, tiszteletteljes meghaj-‘ lássál hátralépett, azután tekintetét a miniszterre szegezte, mert azt vélte, hogy most el fogják bocsátani.

- Surcouf kapitány, felséges uram - mutatta be a miniszter.

- Kapitány? - kérdezte Napóleon hidegen. Azután éles hangon hozzátette, mintha az lenne a szándéka, hogy rendreutasítson: - Ki nevezte önt ki kapitánnyá?

Lz a hang és ez a kérdés mindenki mást zavarba hozott volna, a megkérdezett azonban egy cseppet se jött ki a sodrából; nyugodtan felelt, de beszédesebb tekintettel, ahogy a hódolat megkívánta volna:

- Nem Franciaország, Sire, hanem a tengeri szokásjog; Franciaország nem adott nekem hajót, szereztem tehát magamnak egyet, és ettől a pillanattól kezdve kapitánynak hívnak azok, kik megtisztelnek ezzel a megszólítással, nem tudnak talán szerintük megfelelőbb nevet, mert azok az idők már elmúltak, amikor elegendő volt mindenkit egyszerűen polgártársnak szólítani.

Kivédte a császár támadását és egyben hét vágást adott neki helyette. Hogy ezek találtak, azt bizonyította az a kis ráncocska, mely Napóleon homlokán megjelent.

- Visszakívánja azokat az időket? - kérdezte azzal a rövidséggel, melyet előszeretettel használt, ha valakinek a lelke legmélyére kívánt pillantani.

A kérdés fogós volt, de Surcouf nyugodtan felelt:

- Mindenekelőtt hazám boldogságát kívánom. Abban az időben Franciaország nem volt

boldog; adja az Isten, hogy most másképpen legyen!

- Mit ért ön egy nemzet, különösen pedig a francia nemzet boldogsága alatt? - kérdezte Napóleon fölényes mosollyal.

- Semmi egyebet, mint amit az emberiség boldogsága alatt értek: külső és belső jólétet.

- És ehhez mi szükséges?

- Békés kormányzat és szabad út a testi és szellemi munka minden becsületes termékének.

- Es ha a békés kormányzat nem lehetséges?

- Akkor tisztes eszközökkel kell kikényszeríteni, melyeket okosan és erőteljesen kell igénybe venni!

Nincsen béke előzetes küzdelem nélkül.

- A zsákmányolást is ezek közé a tisztes eszközök közé számítja? - kérdezte mosolyogva a császár.

- Nem! - hangzott az őszinte felelet. - El fog jönni az idő, mikor elítélik ezt a sajnálatos intézményt, és minden tengerjáró nemzet egyesülni fog annak eltörlésére. Én magam is zsákmányoló vagyok, de a lelkiismeretem nem ítél el miatta, mert örökké azon igyekeztem, hogy minden cselekedetemnél elkerüljem a szigort, és úgy rendezzem be, hogy derék emberek w számára áldás váljék belőle. Tisztának érezhetem magamat a bűntől és igazságtalanságtól, mert olyan ember vagyok, aki az ellenség lába alatt vonaglik, féreg, melynek nincsenek megadva az oroszlán fogai vagy a medve talpai.

- De mindamellett is igen tekintélyes ember - volt kénytelen Napóleon megjegyezni. -

Néhanapján hallottunk önről. Miért nem lép be a haditengerészetbe?

- Mert a haditengerészet hallani sem akart rólam.

- Talán azóta megváltoztatta a véleményét. Tudakozódnia kellene ebben az irányban!

- Aki nekem ajtót mutat, nem várhatja el, hogy én kopogtassak bebocsáttatásért.

Mindenesetre éreztették velem, hogy meg vannak elégedve kis sikereimmel; más országok is tettek nekem néha ajánlatot, de nem volt semmi indító okom, hogy megváltoztassam

érzelmeimet. Hazámért küzdöttem, pedig ellökött magától, hű maradok hozzá minden időkben, még akkor is, ha nem nyújt nekem egyebet, mint eddig.

- A haza vélt hálátlansága már sok férfit serkentett arra, hogy magas cél után törjön; önnek sem lesz panaszra oka. Úgy hallom, hogy valami pert indít?

- Visszatartják becsületesen megszerzett tulajdonomat, melyet olyanok érdekében kell felhasználnom, kik más segítségre nem számíthatnak.

- Meg vagyok róla győződve, hogy megkapja az igazát. Térképet látok itt mindenfelé. A kegyelmes úr igénybe vette talán az ön tapasztalatait?

- Voltam olyan szerencsés, hogy néhány kis választ adhattam.

- Melyek reám nézve mindamellett nagyjelentőségű-ek - egészítette ki a miniszter. -

Surcouf kapitány az az ember, akihez fordulni kell, ha az ember indiai helyzetünk felől tájékozódni akar.

- Én is nagyon érdeklődöm ezek iránt az ügyek iránt - jegyezte meg a császár. - Tudatni fogom önnel a megfelelő órát, mikor megbeszélhetjük.

Kézmozdulattal megadta a jelt, hogy Surcouf el van bocsátva.

Néhány nappal később nem kevésbé elbámult Carditon bácsi, mikor kapuja előtt egy hintó állott meg, melyből a császár segédtisztje szállott ki. Surcouf kapitány után kérdezősködött, és mikor meghallotta, hogy nincs odahaza, meghagyta a vendéglősnek, mondja meg neki, hogy őfelsége kegyeskedni fog őt holnap délben fogadni.

A hintó már rég eltűnt, de a jó Carditon bácsi még mindig tátott szájjal állott a kapuban.

Micsoda megtiszteltetés az ő fogadójára! Ezt azonnal el kell beszélni törzsvendégeinek, jóllehet tulajdonképpen nem lenne hozzá ideje!

Másnap néhány perccel a kitűzött idő előtt Surcouf a Tuleriákban volt és pont tizenkét órakor bevezették a császárhoz. Ugyanabban a teremben fogadta, hol Fulton Róbert

elszerencsétlenedett kihallgatása lefolyt. A korzikai átható pillantást vetett a saint-maló-i ember

daliás alakjára, és annak mély meghajlását fejének csak alig észrevehető biccentésével viszonozta.

- Surcouf kapitány - szólította meg -, a kezembe vettem az ön ügyét. Mihelyst kívánja, ki fogjuk fizetni önnek a vitás összeget.

Elhallgatott, mintha azt várná, hogy Surcouf hálaszavakkal árasztja el. A tengerész azonban egyszerűen így szólt:

- Köszönöm, Sire! Oly igazságosnak tartottam Franciaország bíráit, hogy nem kellett volna az én ügyemnek felséged idejét igénybe vennie.

- Nem értem önt - vágott gyorsan a szavába a császár. - Az ügye énáltalam ugyan

gyorsabban, de ugyanazzal az eredménnyel intéződött el, mintha kimondták volna a bírói ítéletet.

Ugyanígy áll a dolog a fregattal, melyet ön elvett az angoloktól és melynek értékét időközben felbecsülték. Fogja ezt a pénztárcát. Pontosan ugyanakkora összeg van benne, mint az ön követelése.

Felvette a pénztárcát, mely egy mellette levő asztalkán feküdt és átnyújtotta Surcoufnak.

Ez hálás meghajlással átvette és így szólt:

- Még egyszer köszönöm, felség! Ily módon meg vagyok kímélve a Párizsban való

hosszas, tétlen tartózkodástól és visszatérhetek kötelességeim teljesítéséhez.

- El akarja hagyni Franciaországot?

- Igen.

- Most, mikor el van zárva minden kikötő és egyetlen hajó sem tud kifutni?

- Sire! - mosolygott Surcouf - én bejutottam a zárlat ellenére és megint ki fogok futni a sík tengerre.

- Eh bien! Teljesíthetném valamiféle kívánságát?

- Sőt két óhajtásom is lenne, melyeket felséged elé szeretnék terjeszteni. Az első derék hadnagyomat, Evillard Bertet illeti. Fiatalsága dacára ő a legügyesebb tengerész, akit csak ismerek. Még sohasem léptem ellenséges hajóra úgy, hogy hatalmamba ne keríthettem volna, és ő

győzelmeimben kísérőtársam volt, nagy hasznára lenne Franciaország haditengerészetének.

- El akarja hagyni önt?

- Sejtelme sincs róla, hogy felségedtől hajót kérek neki.

- Megkapja a fregattot, melyet önnel együtt elvett az angoloktól! És a másik kérése?

- Vitorlamesteremre vonatkozik. Ő német származású és ama tizenkétezer ember közé

tartozik, kiknek Angliáért kellett vérezni Észak-Amerikában. O azonban nem akart az Egyesült Államok ellen harcolni és megszökött. Mint katonaszökevénynek, lehetetlenné vált számára a visszatérés hazájába; elvesztette menyasszonyát, nem jelentéktelen vagyonát és meg volt fosztva attól, hogy lefoghassa szülői szemét. Tengerész lett, bejárta az összes tengereket, a hírhedt Shooter kapitány magával hurcolta, de végül szerencsésen hozzám menekült, miközben kezemre játszotta az Eagle-t. Azóta sok szolgálatot tett Franciaországnak, mert mindegyik ellenséges hajón, melyet zsákmányoltam, ő volt a legelső. Vágyakozik már, hogy visszatérhessen hazájába, és nagyon kért engem, hogy terjesszem kérvényét felséged elé legmagasabb jóváhagyás végett.

- Kapitány, én nem parancsolhatok annak az embernek a hazájában, de az ön kedvéért

vissza fog oda térhetni. Tudtára adom ezt az óhajomat az illetékes köröknek; de amellett neki is kérvényt kell beadnia hazai hatóságához, és meg vagyok róla győződve, hogy kérvényét nem fogják elutasítólag elintézni. Meg van elégedve?

- Szívből jövő hálával fogadom felséged kegyességét.

- Es önmagának semmiféle kívánsága sincs?

- Sire, adja meg hazámnak a békét, melyre szüksége van; szerezze meg azt, amit kell, hogy boldog lehessen, akkor leghőbb vágyaim teljesülnek!

- Önmagának semmit sem akar, hazájának pedig többet, mint amennyit talán adhatok.

Alkalmazkodni kell tudni a sorshoz. Hazájának javára minden egyesnek erejéhez képest kell munkálkodnia. Ön látszólag eleget tett, de van olyan működési kör, hogy még többet mutathatna fél. Maradjon ez elzárva ön elől?

- Felség, ez a kérdés boldoggá tesz, de mégis egy keserű igennel kell felelnem reá.

- Miért?

- Tengerész vagyok, katona, de sohasem tudnék a háború szolgája lenni. Vádolom a

hadvezért, ki a háborút csak a háború kedvéért folytatja; a háború egy szükséges rossz; akkor kell folytatni, ha egy nagy cél megköveteli és csak úgy, hogy az a cél el is éressék. Ha nem ez lenne az eset, mint tiszt elbocsáttatásomat követelném, sőt ött hagynám szolgálatomat.

- Látom már, hogy nem csalódtam önben! Tanácsokat akar nekem osztogatni, mint

egykoron Toulonban!

- Nem vagyok arra hivatott, hogy egy császárnak tanácsot adjak. Bonaparte ezredes

polgártárssal nyíltszí-vűen beszélhettem, ma azonban csak azokat az okokat említhetem meg, melyek visszatartanak tőle, hogy belépjek a haditengerészethez, és melyek kényszerítenek, hogy privater maradjak.

- Surcouf, ön beszélhet, sőt beszélnie kell! Őszinteségét harag nélkül fogom fogadni.

Tudja, hogy azt beszélik, hogy szándékozom Angliában partraszáílni?

- Tudom, Sire, hogy összevonja csapatait Boulogneban; de azt is tudom, hogy ezek a

csapatok nem fognak Angliába jutni.

- Ah! Nagyon merész állítás!

- Állításomnak alapos okai vannak. Hol veszi Franciaország azokat a tengerészeket, kik képesek reá, megnyitni utunkat Angliába és elűzniök az angolokat körülzárt kikötőinktől és fenékbe fúrjni flottáikat? Hol vannak az ehhez szükséges hajók? Hosszú évekre, a béke éveire van szükség, hogy Franciaország tengeri ereje kiheverje azokat a sebeket, melyeket rajta ütöttek.

Franciaországnak békére van szüksége minden más nemzettel, hogy előkészülhessen a nagy csapásra, mellyel megalázza Angha túlerejét, mert Franciaországnak nincs több ellensége, csak ez az egyetlenegy: Anglia! Ah! Sire, miért utasította el Fulton Róbertet? Anélkül, hogy próféta lennék, azt állítom, hogy pár év alatt gőz fogja hajtani az összes tengereken a legóriásibb hajókat.

Akkor majd sajnálni fogja, hogy ellökte magától az alkalmat, hogy a leghatalmasabb fejedelem lehessen!

- Bah, Fulton! Ő egy álmodozó és úgy látszik, hogy az álmai ragadósak, mert még az ön fejét is megzavarta.

- Felséged felszólított reá, hogy beszéljek, és meg lehet róla győződve, hogy semmit sem mondok, aminek igazságától teljesen át nem vagyok hatva. Nem vagyok álmodozó, hanem józan tengerész, és ha lenne képzelő-tehetségem,- csak arra használnám, hogy azt képzeljem, hogy most én Bonaparte ezredes polgártárssal beszélek. Önös érdek nem vezet engem, mert visszatérek Indiába, ahol százaknak van reám szüksége. Hajóm a kis Faucon; én is kicsi akarok maradni; bennem*is van valami sirályszerű; szabad mozgásra van szükségem, röpülésemnek csak a saját akaratomtól szabad függenie; ma alattvaló vagyok.

A császár nyugodtan hallgatta végig. Vasarcának egyetlen vonása sem árulta el, hogy mit gondolt Surcouf szavairól, most azonban gyönge mosoly játszadozott ajkai körül és majdnem tréfálkozva jegyezte meg:

- Surcouf az ön hazája a rideg Bretagne és ön hű fia annak; nyers,, vakmerő, istenfélő, hiú és amellett kissé udvariatlan, sőt tapintatlan is. De Bonaparte ezredes polgártársnak valaha megtetszett, és most is az az óhaja, hogy egy félórácskát elcsevegjen önnel. Kövessen!

Előrement és a kapitány kíséretében belépett egy másik szobába…

Egy teljes óra telt el és Carditon bácsi percről percre megjelent a kapu előtt, hogy a kapitány urat azonnal fogadhassa. Minél jobban múlott az idő, annál örömteljesebben ragyogott a vendéglős arca, mert micsoda kitüntetés az ő fogadójára, hogy vendége oly sokáig lekötheti a császár drága idejét!

Végre visszatért Surcouf. Arca hagyon komoly volt, de barátságosan bólintott Carditon bácsinak, és azután rögtön felment a lakására. Evillard és Holmes vártak reá; azonnal előkerültek, hogy tudakozódjanak a kihallgatás eseménye felől.

- Ilyen sokáig voltál a császárnál? - kérdezte a hadnagy.

- Bizony, kapitány úr!

- Mi? Micsoda? Miféle kapitányrói beszélsz?

- Evillard Bért fregattkapitányról, akinek ezennel tiszta szívből szerencsét kívánok!

Evillard nem értette meg a dolgot addig, míg Suorcuf részletesen be nem számolt

kinevezéséről. De a. hatás egészen más volt, ahogyan ő képzelte:

- Te is belépsz a haditengerészethez? - tudakozódott a hadnagy.

- Nem; én visszamegyek Indiába.

- Akkor én is veled megyek! Melletted maradok, tartsák meg a fregattjaikat!

- Ennek majd megtaláljuk a módját. Különben a császár saját kezűleg fizette ki a

zsákmánydíjat.

Lássuk, csak mennyi is az!

Napóleon császárilag fizetett és mikor Surcouf azt mondta, hogy már a pere is kedvezően van elintézve, megkétszereződött az öröm, melyben Holmers is tiszta szívből részt vett.

Surcouf kezet nyújtott neki.

- Vitorlamester - monda neki -, a te ügyed is jól áll. Visszatérhetsz hazádba, mert a császár pártolni fo^ja kérvényedet.

A német sírt Örömében, a többiek is meg voltak hatva és Surcouf bevallotta:

- Ma harcot kellett vívnom becsvágyam és elvhűségem között. A császár nem megy

Angliába, inkább az a véleményem, hogy fegyverkezése Ausztriának és Oroszországnak szól.

Egy flottát kellett volna vezényelnem a Földközi-tengeren és elutasítottam, mert Angliában látom Franciaország egyetlen ellenségét és más hatalom ellen nem fogok küzdeni.

- Haraggal bocsátott tehát el? - kérdezte Evillard.

- Dehogy, sőt teljes kegyelemben. Nagy szellem, hatalmas lángész, de el fog pusztulni, mert teljesen hamis úton keresi a célját.

Másnap megint kihozták Carditon bácsit a sodrából, mert több hintó jelent meg és gazdag egyenruházatú urak szállottak ki belőlük. Megmutatták maguknak Surcouf lakását és félórával később a bácsi lihegve beszélte el összes vendégeinek, hogy Surcouf kapitány a császártól a becsület keresztjét, és értékes drágakövektől csillogó kardot kapott. Micsoda újabb kitüntetés a fogadóra. Vannak nagyobb, sőt legnagyobb szállodák, hol még soha egy vendég sem kapott díszkardot és aranyos, ötágú csillagot.

BgY héttel később Surcouf Brestbe utazott. Sikerült neki megtéveszteni az angolokat és Sirályával tengerre szállni.

Evillard Bért nem ment el csak Brestig, engedett eddigi kapitánya önzetlen nógatásának és elhatározta magát, hogy átveszi a fregatt parancsnokságát.

Holmers vitorlamester még rövid ideig Párizsban maradt Carditon bácsinál, meg

megkapta az engedélyt, hogy visszatérhessen szülőföldjére. Kapitánya gondoskodott róla.

Surcouf Róbert még hosszú éveken át folytatta az eredményes küzdelmet Albion ellen.

1823-ban halt meg.

Napóleon csillaga 1815. július havában hanyatlott le, mikor is a Wellington fedélzetén Angliába vitték mint foglyot. A csatornában találkozott vele a legelső gőzhajó, melyet látott, ekkor Morthonhoz fordult, ki mellette állott és levert hangon mondta:

- Akkor dobtam el császári koronámat, mikor kiutasítottam Fultont a Tuileriákból!.

Szent Ilona szigetén pedig, hol elfelejtve az egész világtól, az angol kormányzó, Lord Herden, a legsúlyosabb sértésekkel illette, egy szép napon a tengerparton állt, tekintete észak felé suhant át a tengeren, kezét a hű Bertrand vállára tette és felsóhajtott:

- Annak a Surcouf Róbertnek igaza volt. Anglia volt egyetlen ellenségem. A vakmerő

zsákmány kapitány tudta az egyetlen helyes utat, hogyan kell legyőzni ezt az ellenséget. Adieu, ma belle Francé!…