Constantiának a Liciniusszal való házasságából egy fia született, 315 nyarán, és már 20 hónappal később caesari rangra emelkedett. Licinius ekkor ünnepelte uralkodásának tizedik évét, ám hatalmát jelentős mértékben csökkentette a vereség, amelyet Constantinustól Pannoniában elszenvedett.
Constantia fiának nevelője Flavius Optatus lett, aki aztán fényes karriert csinált. Egy gazdag tavernatulajdonos szép lányát vette feleségül, a pénz és felesége szépsége segítségével pedig Licinius végső bukása után Constantinus révén patrícius lett, sőt consullá is vált - ám később ez sem védte meg a tragikus haláltól.
Licinius és felesége főként a kis-ázsiai Nicomediában tartózkodott. Az ottani püspök, Euszebiosz később Arius tanításainak volt híve, és meggyőzte Constantiát is. Az asszony haláláig ennek az irányzatnak a követője maradt.
Közben férjét 324-ben ismét legyőzte Nagy Konstantin. Licinius hadserege maradványaival Nicomedia falai mögé vonult vissza. Constantia akkor magára vállalta férje és fia védelmét. Személyesen látogatott győztes féltestvére táborába, és biztosítékot kapott, hogy semmi bajuk sem lesz, ha Licinius leteszi a bíbort. Ettől kezdve Thessalonicában kellett élnie magánemberként. A következő évben azonban a - mint rendesen, ezúttal is - szószegő Nagy Konstantin parancsára megölték. Azt vetették szemére, hogy a város helyőrségét lázadásra szította. A halál tehát ugyan-abban a Thessalonicában érte, ahol 10 évvel korábban ő végeztette ki Diocletianus lányát és feleségét.
A legrémesebb csapás Constantiát azonban 326-ban érte, amikor Constantinus halálra ítélte alig 12 éves fiát. A császár szempontjából ez elkerülhetetlen lépés volt, nem engedhette ugyanis, hogy felnövekedjék Licinus [195] esetleges megbosszulója. Ettől a fenyegetéstől tehát a tőle megszokott gátlástalansággal szabadult meg.
Ha a forrásoknak hihetünk, magát Constantiát barátságosan fogadta testvére, mintha mi sem történt volna, mintha nem az ő akaratából veszítette volna el férjét és fiát. Az ő nevét viselte az egyik szentföldi város. Nobilissima femina volt a címe, tehát továbbra is az állam egyik legfon-tosabb személyisége. Elsősorban vallási ügyeknek szentelte életét. Igaz, hogy a niceai zsinat idején, 325-ben azt tanácsolta testvérének, fogadja el az ott kinyilvánított hitelveket, később azonban ismét az ariánusokat támogatta. Állítólag ő vette rá Constantinust, amikor az a nagybeteg özvegyet meglátogatta, hogy a számkivetésből hívja vissza Ariust. Mindenesetre tény, hogy a császár egyértelműen az ariánusok mellett foglalt állást, és a keresztséget egy ariánus püspök kezéből vette föl.
Nem tudni, Constantia mikor halt meg. Bizonyos azonban, hogy ez Nagy Konstantin halála, tehát 337 előtt történt. Mint az akkori időkben a nők többsége, fiatalon távozott, talán még 40 éves sem volt. [196]
Olympias
Olympias. A 337-től 350-ig uralkodó Constans császár jegyese. Kevéssel 360 előtt halt meg. Gyermeke nem volt.
Nagy Konstantin halála után, 337-ben három fia megosztozott a császárságon. Előbb azonban Konstantinápolyban katonai zavargásokat idéztek elő, és apjuk féltestvéreit megölték - attól való félelmükben, hogy politikai riválisokká válhatnak. II. Constantinus a Nyugatot kapta, II. Constantius pedig a Keletet; ők ketten egykorúak voltak, húszévesek. A legifjabbik, vélhetően 17 éves Constans a középső övezetet, Itáliát, Africát és a balkáni provinciák egy részét nyerte el. Az első kettő már nős volt: apjuk halála előtt léptek házassági kötelékre. Tudjuk, hogy Constantius esküvőjét pompás ünnepségek ékesítették, a városok és provinciák pedig gazdag ajándékokat adtak az ifjú párnak. Indiából is érkezett küldöttség: drága ékszereket, egzotikus állatokat, nemesfémből készült szobrokat hoztak. Csakhogy az a paradox helyzet, hogy egyikük feleségéről sem tudunk semmit, még a nevüket sem ismerjük. Utódiak sem maradtak. Az első férje, II. Constantinus már 340-ben elesett a testvére, Constans elleni harcban, özvegye tehát bizonyára teljesen elfeledve élt ezután. II. Constantius felesége pedig 353 előtt meghalt, ő ugyanis akkor lépett másodszor házasságra, amelyről természetesen később beszélünk.
Ami a harmadik fiút, Constansot illeti, már apja életében eljegyezték egy Olympias nevű lánnyal, Ablabius, a praefectus praetorio gyermekével. [197] Bár Ablabiust 337-ben megölték a császár katonái, a lányával kötött eljegyzés érvényes maradt.
Constans elvitte magával Nyugatra, de évről évre halogatta az esküvőt, különféle kifogásokkal. Hívei úgy tartották, hogy a császár azért nem nősül meg, mert mindennél inkább kedveli a tisztaság erényét. Valóban buzgó katolikus volt, ám Constans házasságtól való húzódozásának valódi oka az, hogy pederaszta volt. Különösen a germán kisfiúkat szerette, akiket udvarában túszként tartott.
350 elején Galliában államcsínyre került sor. Egy magas rangú tiszt, Magnentius császárrá nyilvánította magát. Constans, mindenki által elhagyatva, üldözői kezébe került a Pirenusokban, egy kis helységben, és egy oltárnál lekaszabolták.
Olympias visszatért Keletre, valószínűleg Konstantinápolyba. Nem hosszú időre azonban, mert II. Constantius akaratából hamarosan férjhez adták az armeniai királyhoz, Arsaceshez (görögösen Arszakész). A házasság vélhetően nem tartozott a legszerencsésebbek közé, s a hely-zetet tovább rontották a jellemzően keleti udvari intrikák. Nem sokkal 360 előtt Olympias meghalt - állítólag megmérgezték. Miután tartott tőle, hogy az életére törnek, különösen fontos volt a feltálalt ételek előkóstolása. Ellenségei, nem látván más megoldást, mint beszélték, a szent ostyába rejtették a mérget. [198]
Flavia Eusebia. A 337-től 361-ig uralkodó II. Constantius császár második felesége. 361 előtt halt meg. Utódokat nem hagyott hátra.
Thessalonicában született, a mai Szalonikiban. Apja valószínűleg 347-ben jutott consuli tisztségre, bátyjai pedig bizonyosan betöltötték a hivatalt 359-ben. II. Constantius császár 352-353 telén vette őt feleségül. Ekkoriban Itáliában tartózkodott, a trónbitorló Magnentius ellen harcolva. Odavitték Eusebiát és anyját Macedoniából fényes kísérettel, s ott zajlott le az esküvő is.
Miért figyelt fel a megözvegyült császár éppen erre a lányra? Amennyire tudható, a családja nem volt kapcsolatban az uralkodó dinasztiával, nem volt sem előkelő származású, sem gazdag. Persze soha nem ismerjük meg az okokat, amelyek miatt Eusebia érdemlegesnek tűnt a császár és tanácsadói szemében, el kell azonban ismerni, hogy a választás jó volt. A kortársak általában egyhangúlag elismerik, hogy a lány kitűnt szépségével és jó szokásaival, anyja igyekezetének köszönhetően pedig - apja ugyanis hamar elhunyt - kivételesen jó neveltetésben részesült.
Ammianus Marcellinus történetíró, aki személyesen ismerhette, ezt írja: „Szépségével és jó szokásaival mindenkinél több volt, s bár ilyen magasra került, közvetlen maradt.” Egy kevéssel későbbi szerző a kis Epitome de Caesaribus, azaz A császárokról írt könyv kivonata írója azonban [199] másként jellemzi. Beismeri, hogy II. Constantius különösen szerette Eusebiát, aki ragyogó szépségű volt, hozzáteszi azonban: „Férje jó hírének jobban ártott a maga Agamantiáival, Gorgoniáival és más szolgáival, mint az szerény asszonyhoz illik.” Ezek az Adamantiák és Gorgoniák bizonyára az udvar befolyásos dámái voltak. Ezután a történetíró összegezve hozzáteszi: „A feleségek tanácsaikkal gyakran támogatják férjüket. Más példákat most kerülve, szinte hihetetlen, mennyire növelte férje dicsőségét Pompaeia Plotina.” Ezek a kritikus megjegyzések talán ahhoz a tényhez kapcsolódnak, hogy a császárné nyilvánosan kihasználta a férjére gyakorolt benyomást a rokonai és barátai érdekében. Mint említettük, bátyjai 357-ben consulokká lettek, a családi vagyon pedig adómentességet kapott.
Eusebia, férjéhez és az elhunyt Nagy Konstantinhoz hasonlóan, támogatta az ariánusokat. Ezt az udvarban tevékenykedő egyik ariánus papnak tulajdonították, valójában azonban II. Constantius talán már apja életében támogatta ezt az irányzatot, a nő pedig, mint lojális asszonyhoz illik, osztotta férje nézeteit. De tudjuk azt is, hogy igyekezett segíteni Róma püspökének, Liberiusnak is, akit Thraciába száműztek ariánusellenessége miatt. Ő azonban elutasította a pénz elfogadását, és kissé rosszindulatúan azt javasolta, adja az ariánus püspököknek.
Az egyik püspöki szinódus alkalmával, amelyek gyakran előfordultak II. Constantius uralkodása alatt, az akkori udvari ceremóniákban igen jellemző eseményre került sor, amely a világi és egyházi hatalom növekvő konfliktusát vetítette előre. A püspökök kimutatták a császárné iránti tiszteletüket, aki úgy fogadta őket, mint bármely más alattvalót. Az egyik kis-ázsiai városka püspöke, Leontius, egyébként ariánus, mint Keleten a legtöbben, nem jelent meg az audiencián. Eusebia tudomására hozta, hogy számít az ő jövetelére is, ha pénzügyi támogatást akar elnyerni, és segítséget a templom építéséhez. A püspök azt üzente neki vissza, hogy azt, amit a császárné a püspökökért tesz, alapvetően saját magáért teszi. Megállapította továbbá, hogy kész megjelenni, ha püspöknek kijáró tisztelettel bánik vele. Föl kell tehát állnia a trónról, amikor ő belép a terembe, meg kell hajolnia mélyen, hogy áldását fogadja, alázatos tartásban állnia, amikor a püspök elfoglalja a helyét, és csak akkor szabad leülnie, ha ő, a püspök engedélyt ad rá. A büszke-ségében sértett császárné panaszt tett férjének, ő azonban állítólag dicsérte a püspök merészségét, és azt tanácsolta, hogy inkább foglalkozzék [200] női dolgokkal. A XVII. századi nagy egyházi történetíró, Nain de Tillemont, aki a janzenizmushoz állt közel, amely különösképpen hangsúlyozta a keresztény életben az egyszerűséget és a szerénységet, ezt az elbeszélést idézve, közvetve, de kifejezetten nem Eusebiát, hanem Leontiust ítéli el. A következő megjegyzést teszi: „Nem illik az egyház képviselőjéhez mások gőgjét megfékezni saját, még nagyobb gőgje kimutatásával.” Nem csodálkozhatunk, hogy az egyház elítélte a janzenizmust.
A leglényegesebb szerepet azonban, amely valóban történelmi jelentőségű, Eusebia akkor játszotta, amikor határozottan segített egy fiatalembert a császári családból, midőn annak a sorsáról volt szó. Ez Julianus volt, a későbbi császár. Apja, Nagy Konstantin féltestvére 337-ben egy mészárlás áldozata lett. Julianust és kevéssel idősebb féltestvérét, Gallust akkoriban megkímélték, tekintettel fiatal korukra. Gallust, aki II. Constantius akaratából később caesari rangra emelkedett, és a Kelet kormányzója lett, 354-ben kegyetlenség és összeesküvés miatt megvádolták, és Polában lefejezték. Ugyanez a sors várt volna Julianusra is, bár kizárólag tanulmányainak élt, és nem foglalkozott politikával, hiszen Constantiuson kívül ő volt a legközelebbi, élő férfirokon az uralkodó-családból. Szoros őrizet alá került, a császár egyfolytában ingadozott. Julianus később így írta le a 355-ben történteket: „Hét hónapon ke-resztül Constantius parancsára különböző helységekben kellett élnem, szigorú őrség mellett. Nem akart szabadon engedni. Nem kerültem volna ki a kezei közül, ha nincs valamelyik isten kegyelme. Ez érte el számomra a gyönyörű és jó Eusebia császárné szívélyességét.”
Miért mutatott a császárné ennyi jóindulatot a fiatalember iránt, akit akkor egyáltalán nem is ismert? Talán az udvari pletykák eredménye volt ez. Miután Julianus ellen egy nagyhatalmú méltóság, a szent hálószoba elöljárója lépett fel, aki nem kedvelte Eusebiát, az asszony köte-lességének tartotta a veszélyben lévőről gondoskodni.
Így az ő pártfogásának köszönhetően Julianust kiengedték a házi őrizetből, sőt később athéni tanulmányokra is engedélyt kapott. „Eusebia tudta, mennyire szeretem a tudományt, és megértette, hogy az az ország az igazi tudás hazája. Ekkor imádkoztam az istenekhez, hogy neki, mindenekelőtt pedig, ahogy illik, a császárnak adjon teljes dicsőséget cserébe azért, hogy megláthattam valódi hazámat.”
Kedves Athénjában Julianus mégis alig 3 hónapot töltött. 355 kora őszén váratlanul és sürgősen Mediolanumba hívták, ahol a császár [201] rezidenciája volt. Ott arról tanácskoztak, miként álljanak ellent a Galliát lerohanó germánoknak; s Eusebia meggyőzte férjét, hogy Julianust küldje oda. Miért? Egyesek szerint egyszerűen félt attól, hogy olyan távoli vidékre utazzék. Mások szerint Julianusnak okosságból kedvezett. Úgy gondolta ugyanis, hogy a rokont mindenki más elé kell helyezni. Bizonygatta, hogy ha elbánik a germánokkal, mindenki azt mondja, hogy ez a császár érdeme, aki megfelelően választott. Ha azonban vereséget szenved, és elesik, akkor Constantius marad a birodalom feje, és nem lesz már senki, aki a trónra áhítozhatna.
Julianus ezeket a napokat így említi: „Miután Mediolanumba érkeztem, a külvárosban szálltam meg. Eusebia gyakran küldte hozzám megbízottait, biztosított szívélyességéről, és bátorított, hogy írjak meg mindent, amire csak szükségem van.”
Végül is Julianusnak bele kellett egyeznie abba, hogy bíbort ölt. A ceremóniára Mediolanumban került sor, 355. november 6-án. A fiatalember életében új korszak kezdődött, a palotarabság ideje. Leginkább a könyvek hiányoztak számára: „Nem hoztam magammal sokat, mert Athénból elindulva úgy képzeltem, hogy hamarosan visszatérek. Ekkor Eusebia számos, különféle tartalmú művet ajánlott fel nekem. Ezek filozófusok munkái voltak, de különböző írók, rétorok, költők alkotásai is. Ily módon a császárné teljes mértékben oltotta szomjamat, bár egyenesen telhetetlen vagyok, ami az intellektuális kapcsolat e módját illeti. Könyveinek köszönhetően Gallia számomra a hellén múzsák oltalom-sarka lett.” Ezek a szavak persze Eusebia intellektusa számára a legnagyszerűbb emléket állítják.
Novemberben azonban az ifjú Caesarnak még egy politikai-családi kötelességének eleget kellett tennie: feleségül vette, természetesen a császári pár akaratából Constantius testvérét, a nála jó néhány évvel idősebb Helenát.
355 december elején néhány száz ember élén elhagyta Mediolanumot, akik, mint később ő maga megfogalmazta, jobban tudtak imádkozni, mint harcolni. Az egyikük a későbbi Tours-i Szent Márton. A caesar sohasem felejtette el Eusebia szívélyességét. Ennek különösen két beszédében adott hangot: az egyik 357-ből származik, és valódi panegirisz Eusebia tiszteletére, a másik pedig az athéni néphez írott, és ugyancsak melegen szól a császárnéról.
357 tavaszán Constantius Eusebiával együtt Rómában tartózkodott. Odaérkezett Julianus felesége, Helena is. Egyik asszonynak sem voltak gyermekei, közülük pedig az egyik már 5, a másik 2 éve volt férjnél. Állítólag ekkor, Rómában adott Eusebia Helenának olyan mérget, amely vetélést idézett elő, meg akarta ugyanis akadályozni, hogy esetleg trónörököst szüljön. Ő maga, mint mondták, javasasszony szolgálatait alkalmazta, hogy termékennyé váljék. Ezek az orvosságok azonban a női szervek komoly betegségét idézték elő, s emiatt nagy fájdalmai voltak. Megpróbálta ezeket enyhíteni, s egy akkoriban híres orvost hívott segítségül. Ez Theophilus püspök volt, aki India határvidékéről származott s éppen számkivetésben élt, miután kegyvesztett lett a császárnál. Eusebiát kézrátétellel gyógyította, ami természetesen csak pillanatnyi enyhülést hozott.
Nem tudjuk, mikor és hol halt meg Eusebia. Bizonyosan 361 előtt történt, Constantius ugyanis ekkor vette el harmadik feleségét. Alig húszegynéhány évesen távozott az életből, azaz idő előtt, mint a császárnék többsége.
Faustina
Faustina. A 337-től 361-ig uralkodó II. Constantius császár harmadik és egyben utolsó felesége. Egy lánya volt.
II. Constantius a syriai Antiochiában vette feleségül Faustinát 360 végén vagy 361 elején, röviddel második felesége, Eusebia halála után. A családjáról semmit sem tudunk. Faustina várandós volt, amikor férje váratlanul, természetes halállal elhunyt 361 novemberének elején a kis-ázsiai Tarsus város közelében. Éppen Nyugatra igyekezett, hogy megakadályozza Julianus előrenyomulását, aki Galliában császárrá kiáltotta ki magát, és már éppen hatalma alá vonta a balkáni provinciákat.
Így hát II. Constantius lánya, az egyetlen saját gyermeke a halála után született. Apja nevét kapta, ezért lett Constantia. Apja halála után Julianus kegyében voltak anyjával együtt, aki a birodalom egyeduralkodója lett. Az új császár nem bántotta őket, néhány évvel később viszont, Julianus halála után drámai események örvényébe kerültek.