T

ÓTISZ

A

NDRÁS

A másik világ legendája

ULPIUS HÁZ Szerkesztette

KARÁCSONY ÁGNES

Borító

art force design

www.ulpiushaz.hu

Copyright © Tótisz András, 2003 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003 ISBN 963 9475 27 0

TARTALOM

A másik világ

Vihar előtt

A Róka éve

A hölgy, aki nem tudott megöregedni A külső körön

Ébredés

Amikor először láttam Istent

Az elcserélt sorsok legendája

Miókának

A MÁSIK VILÁG

Ez a REGÉNY két különböző világban játszódik. Az egyik helyszín lehetne akár Budapest is, ha nem az én városom lenne az a város, amelynek ismerem titkait. Budapestnek érzem a lüktetését, és a körúton késő este nyüzsgő tömegből kiolvasom hangulatát. Tudom, mikor merüljek el benne, olvadjak föl abban a mámorító pezsgésben, amelyet csak nagyvárosban érezhet az ember.

Ezek az esték városomban, amikor a lányok gyönyörűek, amikor késő éjszakáig rovod az utcákat, mert tudod, hogy bármikor történhet valami, amiért érdemes volt világra jönni, amikor a bőröd bizsergésén érzed, hogy pillanatonként születnek melletted szerelmek, és érzed a siker mámorító ízét a színházból, amely előtt naponta sétálsz el a körúton, érzed a sörözőkből a barátság és az örök fiatalság lüktetését, kicsap a nyitott ajtón, ki az ablakon, és amikor bemosolyogsz, mintha ezer asztaltársaság jókedvében fürödnél.

A körút nyüzsgő tömegéből kiolvasom városom hangulatát, és tudom azt is, mikor meneküljek haza előle, zárkózzak be, hogy aztán a csukott ablakok mögött felhangosított tévé mellett is éjjelig halljam a durva hangokat, felcsattanó kiáltásokat, fülsértő nevetéseket a riasztók vijjogását, a kiismerhetetlen utcai csetepaték lábdobogásait. Ez a város az enyém, és én ismerem a titkait. Ez a város látta az én titkaimat, és hallgat róluk,

A helyszín tehát lehetne Budapest, de lehetne New York, Milánó, Párizs vagy London, lehetne akármelyik nagyváros, ahol emberek nyüzsögnek, élnek, szeretnek és halnak. Főként ez utóbbi két dologról lesz szó.

A történet másik világa titokzatos, rejtélyes világ. Olyan hely, ahol minden megtörténhet, talán meg is történik. Hősök és árulók, jók és gonoszok csatáznak, és a tét nagy: egész világuk léte. A mesék és legendák földjéé. De ki tudja, hol végződnek a mesék, és hol kezdődik a valóság. Senki – legalábbis ebben a történetben.

***

Figaró kakasszóra ébredt. Lánya, Kinga kukorékolt a fürdőszobában, mint minden reggel, amikor Figaró aludhatott volna. Nem lehetett tudni, miért csinálja. Egyébként semmi jele nem volt, hogy kakasnak képzeli magát. Nem növesztett taréjt, nem kergette a tyúkokat, a tojás iránt is csak a vasárnap reggeli rántotta formájában mutatott némi érdeklődést. A pszichológus azt mondta, idővel kinövi.

Figaró a másik oldalára fordult, és a fejére húzta a kispárnát. A kukorékolás így is eljutott a füléhez, de nem olyan élesen, mint az előbb.

Amy a konyhában csörömpölt az edényekkel. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan csörömpöl-e, mert bosszantja az a negyedóra, amennyivel a férje tovább alhat, vagy félig alszik még, és el kell telnie egy kis időnek, mire képes lesz koordináltan mozogni.

Figaró – ha már ott voltak a gyerek miatt – titokban ezt is megtárgyalta a pszichológussal. Azt tanácsolta, beszéljék meg őszintén a dolgot.

Az ismerős zajok kezdték újra álomba ringatni. Ez volt az a nap, amikor össze kell törnie a kocsiját. Nem nagy ügy, egyszerű biztosítási csalás. Kis haszon, kis rizikó, a biztosítót becsapni pedig nemzeti sport, akár az adócsalás. Aztán, ha minden jól megy, ma végre összejön a műkörmös csaj. Másik csalás. Legalább annyira népszerű, a Női Fodrászok Világszövetségénél pedig felvételi követelmény a két ajánló mellett.

Sietős léptek közeledtek a konyha felől. Megcsikordult a redőny, és szürke, szeptemberi napfény áradt a szobába. Kint felbődült egy motor, és Figaró a tojáshéjsárga falon mintha látta volna megvillanni a Kawasaki árnyékát. Csak képzeltem, gondolta. Mint gyerekkoromban azt a rakétát. Elmosolyodott és a hátára fordult. Tojáshéj színű volt a plafon is, apró pöttyök táncoltak rajta. A függöny. Amy kinyitotta az ablakot, és a szürke szeptemberi napfénnyel besodródott a szürke szeptemberi hideg. De Figaró még nem adta föl. Jól érezte magát az ágyban. Feje fölé emelte a kezét, és finoman mozgatni kezdte az ujjait. A finom, erős ujjak között árnyékok jelentek meg és tűntek el, sötét, majd világos sávok homályosan, alig észrevehetőn.

– Jól érzed magad?

Amy indulásra készen állt az ágy mellett. Kávé-, pirítós- és fürdésszaga volt. Figarót a vasárnapokra emlékeztette, főleg a vasárnap délelőtti szeretkezésekre, amikor még nem volt meg Kinga, és egész délelőtt az ágyban hevertek, Amy most is ugyanolyan szőke volt, mint akkor. Grammra ugyanannyi volt a súlya is, és nyugodtam hordhatta volna ugyanazokat a ruhákat, mint akkor. De nem hordta. Valami különös allergia nem engedte. Ha olyan ruhát próbált fölvenni, amely legalább két éve a birtokában volt, kiütései támadtak, rosszul lett, és nem volt képes kilépni a házból.

Figaró agyában megfordult, hogy ezt is elmondja a pszichiáternek, aztán letett róla. Úgyis csak azt mondaná, hogy beszéljék meg őszintén.

Amy igazi festett szőke volt. A természet pont olyanra színezte a haját, mint egy elsőéves vidéki fodrásztanonc. Túl rikító volt, egyenetlen, a lenövés is látszott, ami persze nem lenövés volt, mert Amy soha az életben nem festette a haját. Figaró valamikor, még kapcsolatuk hajnalán, a vasárnap délelőtti kirándulások és a kapualjbéli csókok idején felajánlotta, hogy kijavítja a Teremtő hibáit, de a lány nem élt vele. Figaró akkor másodéves fodrásztanuló volt, tehát úgy vélte, legalábbis a szakmát illetően, egy év előnye van.

Amy egy pillanatra megállt az ágy lábánál, úgy tett, mintha mondani akarna valamit, aztán a szekrényhez viharzott, közben valami zöld kabátról motyogott. Figaró bánatosan nézett utána egy pillanatig, aztán ismét az ujjaira koncentrált.

– Látom az aurámat – mondta elbűvölten.

– Hol?

– Az ujjaim között. Mintha rossz volna a szemem, vagy nem állítottam volna élességet. Olyan homályos.

– A zöld kabátot… – Robaj, törő porcelán hangja hallatszott a konyhából, és Amy kommandósokat megszégyenítő sebességgel vágtatott ki. A gyermekét óvó anyatigris. A következő pillanatban be is hallatszott tigrisüvöltése.

– Hogy lehetsz ilyen idióta? Iskolás gyerek, és leveri a csészét, mert a kezét lóbálja az asztal fölött. Ugyanolyan hülye vagy, mint az apád.

Van benne valami, gondolta odabenn Figaró. Vajon látja-e az auráját Kinga? Lehet, hogy ő az egész kezén látja, csak nem tudja, mi az. Azt mondják, a gyerekek…

– Ugyanolyan hülye, mint te – közölte Amy. Várakozásteljesen állt a szobaajtóban. Nem akart veszekedni, de időnként valami ellenállhatatlan erő késztette rá, akár egyes kocsmai vagányokat a verekedésre. Felpezsdült tőle a vére.

Szabadidőruhában volt. Történetünk e tekintetben egyértelműen Budapestet idézi, mert nincs még egy nagyváros, ahol a tréningruha elfajzott utódját ilyen tisztelet övezné.

A ruhájától eltekintve Amy ugyanúgy lehetett volna magyar, német, olasz vagy francia, mint a férje. De éppenséggel Amy zsidó volt, ami a világ minden táján átok, valószínűleg még Izraelben is. Amyt nem érdekelte a származása, ahogyan magyar, német, olasz vagy francia férjét, Figarót sem. Őszintén szólva nem is gondolt rá egészen addig, míg Kinga iskoláskorba nem került, és egy barátságos nő az irodában meg nem kérdezte, milyen hittanra kívánják járatni a gyereket.

De erről majd később.

Az ajtóban apró alak jelent meg, aki ugyanolyan hülye, mint az apja, és Figarót mély meghatottság töltötte el a gondolatra. Nagyot sóhajtott.

***

Ezüstös felhők vonultak Glandawwyn fölött. Ezüst köd lebegett a fák között elmosva az ágak és levelek körvonalait, és a gyenge szélben ezek a körvonalak finoman hajladoztak, és a ködtől, a fák közt orvul megbúvó árnyékoktól mintha még sokkal több ingó ág és libegő levél lett volna köröttük. A hegyek súlyosan magasodtak föléjük, néma csúcsuk elveszett az ezüstben, de egy-egy szirt váratlanul világosan és élesen bontakozott ki előttük.

A Vár tisztán látszott, ha hátranéztek, és Aldwyn Wang, mivel utolsóként lovagolt a sorban, és senki sem látta, hátranézett. Látta tehát a tömör, erős falakat, csipkés tornyokat, az Öregtorony fölött lebegő zászlót, a felhúzott felvonóhidat és a Titok Bástyát, ahol soha nem járt. Szikrázott minden, a falak, a tornyok, a bástya. Aldwyn Wang nem egészen értette, hogyan is láthatja, mivel jó öt napja vannak úton, csaknem hatvan mérföldet tettek meg úttalan utakon, meredek hegyi ösvényeken, csúcsok tucatjait kerülték meg vagy hágtak föl rájuk a lovak mellett gyalogolva a titkos ösvényeken, amelyeket csak az Őrgárda tagjai ismernek. Kíváncsi lett volna, vajon látják-e a többiek is, de nem merte megkérdezni.

Gordon Szing lovagolt előtte. Magasabb volt Aldwynnál és szélesebb is; Aldwyn jóformán mást sem látott az útból, csak az ő enyhén himbálódzó hátát. Szürke ruhát viseltek, hozzá könnyű páncélt, amely komoly vágás ellen nem sokat véd, de elcsúszott találatok és kósza nyílvesszők lepereghetnek róla. A lovak a híres glandawwyni mének voltak, kicsi, fürge, teherbíró hegyi állatok, sokak szerint még a zergéknél is biztosabb a lábuk. Wang az egyik fordulóban lepillantott. Csak remélni tudta, hogy így van. Valamelyest kitisztult az ezüst köd, és Aldwyn vagy száz lábbal maga alatt megpillantotta az óriásfenyők csúcsait. A fenyők alja már a ködbe veszett, kísértetiesen derengett ki törzsük a homályból. Valahol madár trillázott, de Aldwyn nem mert fölnézni.

– Gordon! – suttogta. Hangját messze vitte a köd, hallotta a csapat mind a tíz lovasa, hallotta a Tízek parancsnoka, és hallották a denti lovasok a szoros másik oldalán. Vagy százan voltak, némán, türelmesen vártak fekete lovaikon. Tudták, hogy a glandawwyni őrgárda osztaga előbb-utóbb odaér. Nem ismerték a gárda titkos ösvényeit, de azt tudták, hogy ezt a pontot a hegyek között érinteniük kell. Húszmérföldnyire volt a határ, a denti lovasok pihentek voltak és harcra készek.

– Mi van? – A Szingek mindig is harcosok voltak. Apjuk öt éve esett el, Gordon két bátyja tavaly, egyik öccse pedig alig néhány hete sebesülten tért vissza egy összecsapásból. Amúgy tízen voltak testvérek, és a régi szokás szerint mindegyikük más betűvel kezdődő nevet kapott. A két elesett fivér közül az egyik Bertold volt, a másik Elemér, a sebesült öcsöt pedig Henrynek hívták. Legidősebb testvére, Anton az Őrgárda Ötvenek parancsnoka volt. Gordonnak már illik tudnia egyet és mást.

– Honnan tudják a Várban, ha itt történik valami?

– Tessék?

Aldwyn az elmúlt napokban már több tucatszor végiggondolta a dolgot, és amióta leszállt az ezüst köd, főleg ez járt az eszében. Ha mi látjuk a Várat, talán ők is látnak minket, gondolta. Hogy lehet, hogy Gordon nem érti, mit kérdezek?

– Hát, ha valami történik az őrjárattal…

– Már mi történne?

– Mondjuk, megtámadnak, te hülye.

Gordon meg akarta vakarni a fejét, de csak a sisakot érte, furán, fémesen kondult a ködben. Öt mérfölddel odébb, ahová a sziklakürtő olyan jól elvezette a hangot, a fekete lovasok tanácstalanul összenéztek.

– Mi volt ez? – kérdezte az egyikük.

Hangja zavartalan szállt át a különös formájú sziklák, bércek, fenyegetően sorakozó fák akusztikai alagútján a kis csapatig.

– Mi volt ez? – hallották tisztán és élesen, ahogyan a dentiek az előbb Gordon sisakjának kongását.

– A fekete lovasok – felelte a Tízek parancsnoka, persze nem a dentieknek, hanem saját embereinek, akik magukban mind ugyanezt kérdezték. És most megborzongtak. Borzongtak mind a tízen, a parancsnok is, akinek pedig nem lett volna szabad, mert ő vezeti harcba az embereket. Borzongtak, mert nem tudhatták, hányan vannak a fekete lovasok, sem azt, pontosan hol várnak rájuk. Csak azt tudták borzongató bizonyossággal, hogy olyan harcba mennek, amelyből valószínűleg nincs visszaút. Ez az Őrgárda hagyománya. Hozzátartozott, hogy a Tízek parancsnoka rövid beszédet tart a csata előtt,

A parancsnok feszengett a nyeregben. Jó lett volna szembefordulni az embereivel, de itt a szó szoros értelmében nem volt visszaút. Vékony peremen baktattak a könnyű léptű kis lovak, biztosan, akár a hegyi zergék, olyan peremen, amelyről gyakorlatlanabb lovas, aki persze nem az Őrgárda tagja, leszédült volna. Vékony, szürke páncéljukat baloldalt az égbe szökő szirtek szinte súrolták, jobboldalt a legbiztosabb paták alól is időnként leguruló kövek mintha valóban a végtelenbe hulltak volna alá. Akárhogy is hegyezték fülüket, nem hallották soha a tompa puffanást, amellyel földet érnek a kövek, a csobbanást, amellyel valamely fürge hegyi patak vizébe csapódnak. Talán a levegőben lovagoltak végzetük felé, és illúzió volt csupán a pár arasznyi párkány a hegyoldalban, illúzió, amely csupán addig tartja fönn őket, ameddig hisznek benne.

– Hmm – köszörülte a torkát a parancsnok. Nem volt a szavak embere. Különben is, hogyan lehet kilenc egészséges, fiatal embernek megmondani, hogy meg fognak halni. – Senki nem marad élve – harsogta. Hallották a fekete lovasok is a szirtek közti amfiteátrumban, és ugyanúgy nem tudhatták, mekkora csapat közeledik, ahogyan a glandawwyniek. De a fekete lovasok nem ismerik a félelmet. Legalábbis Glandawwynban így mondják. A fekete lovasokat a halál élteti, és minél többet vág le belőlük az ember, annál többen lesznek.

Álltak a szirt árnyékában, és ha rezdült is arcizmuk, eltakarta a sisak dísztelen rostélya. A glandawwyni őrjáratok általában kis csapatok.

– Meg kell ölnünk mindannyiukat. Nem ejthetünk foglyot – mondta a Tízek parancsnoka. Nem remegett a hangja. – Ha csak egy denti is életben marad…

Elhagyták azt a sávot, amely tova röpítette a hangot a fekete lovasokig, akik így soha nem tudhatták meg, mi történik, ha életben maradnak. Talán nem is érdekelte őket. A fekete lovasok nem ismerik a félelmet, és nem érdekli őket más, mint a harc és a gyilkolás. Ezt Glandawwynban minden gyerek tudja.

Aldwyn Wang gyomra görcsbe rándult. Ő ismerte a félelmet, és nem akart meghalni. De számára sem volt visszaút.

Az ezüst felhő a halált jelenti, gondolta. Olvastam ezt valahol? De messze voltak a könyvek, a napsütötte várudvarban, és a homályos, poros toronyszobában. Nem volt más ebben a világban, csak az ezüst felhő, a keskeny, talán nem is létező párkány a lova patája alatt, előtte Gordon Szing széles, megingathatatlan háta, mögötte az éktelen messziségben a Vár, ahova soha nem jut el a hír, hogy mind itt pusztultak, és körötte, alatta, felette a parancsnok hangja.

– A glandawwyni Őrgárda nem adja meg magát. Ilyen eset nem volt még, amióta áll a Vár, márpedig örök időktől áll, és amióta a gárda járja a határait, márpedig mindig is így volt. A glandawwyni Őrgárda nem futamodik meg harc elől. Ilyen eset nem fordult elő, amióta…

Wang szerette volna becsukni fülét a hang előtt, de képtelen volt rá. A szónoklat ott rezgett benne, a fülében, mellkasában, csontjaiban. Érezte minden porcikájában, és az ezüst ködben remegő minden leheletében. Akár folytathatta is volna, mintha egy másik, egy szellemparancsnok szónokolt volna benne, néhány szóval, máshol fél mondattal az igazi előtt haladva. Egy szellemparancsnok, aki ugyanolyan földhözragadt, mint az, aki ott lovagol elöl, aki ugyanúgy tudja mindig, mi a helyénvaló és mi nem az, aki – ha meg kell halnia – formás kis beszédet tart a katonáinak, és legföljebb abban reménykedik, hogy nevét odahaza felróják a hősök vésett oszlopára.

– …nem fordult elő, amióta Sarcalinta egy véres ütközetben megfutamította minden ellenségünket. Varázskardját azóta rettegik. Egyik ősöm mellette harcolt.

Ez új, gondolta Wang. Szinte önbizalmat merített a gondolatból, és mintha Gordon is kihúzta volna magát egy picit előtte, amitől még kevésbé látta az utat.

– És ez az ősöm később elmondta a fiának, mit látott, és ő is elmondta a fiának, aki szintén továbbadta…

Levágnak mindannyiunkat, mire Sarcalinta korából a jelenbe érünk. Wang igazából nem is volt kíváncsi a történetre. Annyi ilyet hallott a Várban gyerekkorában, hogy halálosan unta őket. De most mégis feszülten várta a folytatást, mi a fenét mesélt a parancsnok őse arról a véres ütközetről.

Kanyarodott az ösvény, Gordon Szing kis lova biztos lábbal befordult, és a semmi tárult Aldwyn Wang ámuló szeme elé. A bársony szél egy pillanatra elsimította köröttük az ezüst ködöt, felvillant a táj, a kegyetlen senkiföldje, ahol ölniük vagy halniuk kell. A végtelen messzeségben emelkedett a következő orom, és valahol, ugyanolyan távol síkság húzódott, titokzatos messzi föld, ahová a gárda is ritkán merészkedik. Wang a végtelenben állt. Megszűnt a világ, és a buta kis ló megtorpant. Wang az ajkába harapott. Ilyen sem fordult még elő, amióta Glandawwyn Vára áll. Ezek a lovak csodálatos lények, maguk az istenek teremtették őket, hogy a gárda bejárhassa az egész birodalmat, a szelíd szántóktól az ezüst ködben lebegő ormokig.

Wang elképzelni sem tudta, mit tehetne. Ha nógatni kezdi, egyetlen lépés előre, és a végtelenbe zuhan. És ebben a pillanatban a parancsnok története elért a jelenig, s Wang végre megtudhatta, mi történt több ezer évvel ezelőtt.

– Sarcalinta kiállt az ellenséges nyílzápor elé, úgy vezette rohamra katonáit. Sziszegtek a vesszők, mint a mérges darazsak, és annyian voltak, hogy árnyékot vetettek az egész seregre, és a katonák a fejük fölé húzták pajzsukat, és úgy gubbasztottak, akár a csibék a viharban. Aztán Sarcalinta kiállt a nyílzáporba, és varázskardjával az ellenségre mutatott.

Fenébe, ezt is hallottam, gondolta Wang. A ló megérezhette a bosszúságot, és puhán elindult. Aldwyn nem mert előrenézni, elfordította fejét a göcsörtös szikla felé, de a ló, most, hogy végre elmúlt a rövidzárlat, ugyanolyan biztosan haladt a nem létező peremen, mint addig. A szikla sötét volt a nedvességtől, komoran fénylett, egy pillanatra szinte felragyogott, de újra leszállt a köd, és csillogó homályba burkolózott a táj. Aldwynt a lovasok kontúrjai gyerekkora árnyjátékaira emlékeztették. Kiszélesedett az út, kettesével felfejlődtek egymás mellé, s a ködben úgy tűnt, mintha egyetlen lovasból bújnának elő a többiek.

Aldwyn félelme eltűnt Fenséges volt a látvány. Az Őrgárda lovasai a hegyből születtek, a hegyből nőttek ki az ellenség elé. Tágult és kanyarodott az út, elágazott, ismét összefutott, újabb utak ágaztak el belőle, melyek egy része egyenesen a semmi örvényeibe vezetett. Majd ismét kitágult, már nem is ösvény volt, hanem tágas mező, és vagy ötszáz lépésnyire tőlük ott állt a denti lovasok hallgatag, fenyegető sora. Sokan voltak, nagyon sokan. Lovaik hatalmas, csupa izom jószágok, harcra tenyésztett és nevelt fenevadak. Úgy álltak, mintha fekete kőből volnának faragva, olyan mozdulatlanul. A harcosok kezében megjelent a híres kétkezes bárd. Wang látott már ilyet a fegyvertárban, volt a kezében is. Felváltva kellett forgatniuk, hogy a többiek gyakorolhassák védését és az ellencsapásokat. A gárda kiképzése igen alapos. Wang máig emlékezett a denti bárd fogására, kezében érezte súlyát. Nehéz, ormótlan fegyver, illik ezekhez a sötét, hatalmas harcosokhoz, és könnyű védekezni ellene. Vagyis akkor úgy gondolta, de ezek a dentiek nem úgy forgatták a bárdjukat, mint ők azokon a délutánokon. Könnyedén pörgették, mint ők a harci láncot, mintha súlya sem volna, fekete csíkok szennyezték a levegőt. Az őrjárat megállt. A denti lovasok háta mögül előléptek az íjászok. Csend volt, Wang hallotta kis lova békés fújtatását. Előrehajolt, és végigsimított a selymes kemény kis koponyán. – Fürge légy –, mondta, és valami gonosz tömeg visított el a tarkója mögött. Az eszével még nem fogta föl, hogy denti nyíl, de a teste tette, amire tanították, leperdült a lóról, és ugyanazzal a mozdulattal maga után húzta a földre az állatot. Már a kezében volt a kurtaíj; fele addig sem visz el, mint a dentieké, de könnyű, nem terheli az őrjáratot.

Beolvadt a föld repedéseibe. A társait nem látta, de tudta, hogy ugyanígy fekszenek, mozdulatlanul, akár a holtak, és néhányan már azok is. Nem tudta, mit tegyen. Azt tanulta, várja meg, míg az ellenség a kurtaíj távolába ér, de nem látta az ellenséget, nem hallott mást, mint a szívverését. A világ arra a néhány centinyi, sárga virággal borított mezőre szűkült az arca előtt. Egy méh zúgott a füle körül, és Wangnak az előbbi történet járt az eszében a darazsakként zúgó nyílvesszőkről. Nem is zúgó; sziszegő. A parancsnok sziszegőt mondott. Érdekes, akkor nem is tűnt föl.

Hülye gondolatokkal halok meg, futott át az agyán, és ez valahogy megvigasztalta. Aztán a Vár jutott eszébe, amilyennek utoljára látta az ösvényről visszanézve, ahogyan fénylőn magasodott a messzeségben. Honnan tudják meg, mi történt velünk?

– Gyáva kutyák – harsogta a Tízek parancsnoka.

– Hát nem mertek kiállni velünk rendes harcban még ekkora túlerőben sem? Ne féljetek, én tudom, hogyan kell megfutamítani benneteket…

Erre Wang is kíváncsi volt. Nem akarta ámítani magát, de olyan jó volt egy kis remény. Hátha vannak csodák. Hátha a parancsnok valóban tudja, hogyan futamítsa meg azt a néma, fekete sort, a dárdányi nyílvesszőket.

A parancsnok pedig azt tette, amit annak idején Sarcalinta; nem simult tovább szeretőként a földhöz, hanem felállt, ki a nyílvesszők elé, és körben mindenfelől alakok emelkedtek varázsütésre, apró, hetyke lovak, szikár, izmos lovasok, és felharsant a glandawwyni Őrgárda csatakiáltása.

– Egy test vagyunk!

Suhogni kezdtek a nyílvesszők, nem sziszegni, nem döngicsélni, és nem homályosították el az eget, de valahogy ott voltak mindenütt.

***

Le volt zárva a Káposzta utca. Figaró káromkodott, másik állomásra kapcsolta a rádiót, másik sávba nyomult egy erőszakos furgon előtt, onnan szabálytalan balkanyarral bekanyarodott a Second Avenue-re, megvakarta a fejét, bekapott egy mentolos cukrot, kicsit vakarózott, és a zsebéből előkaparta a telefonját. Mindezt nagyjából egyszerre, azzal a rutinnal, amilyet csakis a nagyvárosi élet képes kialakítani az emberben. Araszoltak a kocsik a Másodikon. Figaró beszólt a fodrászatba, hogy tíz percet késik, ha az első vendége véletlenül pontosan jönne, kezdjék el mosni a haját, és szólt Johnnynak, a haverjának, hogy ma töri a kocsit, délután jöjjön érte. A következő lámpánál jobbra fordult, parkoló teherautó mellett araszolt el, aztán a saroknál ismét balra.

Fájt a gyomra. Valami homályos, alig megfogható, mégis jelenlevő fajdalom lüktetett a gyomra mélyén. Néhány perceg egy ütemre lüktetett a kocsi szűk terét betöltő, üvöltő zenével, aztán az énekes elhalkult, a vokál belepörgetett, de a fájdalom nem követte a zene ütemet, makacsul, kitartón, lassú szívverés ritmusára sajgott tovább. Ott bizsergett Figaró tudatának a határán, felerősödve, amikor a piros lámpánál állt a sor, és tapintatosan, a háttérbe húzódva hagyta, hogy Figaró elfeledkezzen róla, amikor parkolóhelyet keresett. Elkísérte a bisztróba, ahol Figaró a reggeli kávéját itta a környékbeli boltosok és hivatalnokok között, jól nevelten várakozott, mint az alázatos, de lerázhatatlan kérelmező a főnök előszobájában. Figaró elmesélt két viccet, meghallgatott egyet, amelyet valamikor ismert, de már elfelejtett, pikáns bókokat mondott a harmincas pultos szépasszonynak; mégsem Amerikában vagyunk, történetünk színhelyén politikailag korrekt bókolni a nőknek, ügyesen egyensúlyozni a nyílt ajánlat és a viccelődés határán. Néhány röpke pillanatra ő volt itt a király, a többiek csak az udvaroncok lehettek. Eltűnt a családapa, aki reggel iskolába vitte a lányát, meghatottan nézett utána, még másodpercekkel azután is, hogy Kinga alakját elnyelte az ajtó. A gyerek nem nézett hátra, az anyja céltudatos lépteivel vonult, és Figaró némi rémületet érzett a gondolatra. És itt, a Bíbor pultjának dőlve, a füstkarikák között, a harmincas szépasszonynak udvarolva, aki épp felest töltött az erős eszpresszókávé mellé egy öltönyös alaknak, eltűnt Figaró, a férj is. Nem hülye volt, aki az ágyban az ujjait bámulja, nem mamlasz, aki még mindig nem nyitott saját boltot, nem tuskó, aki már megint elfelejtette a szennyes közé tenni a levetett gatyáját. Férfi volt, hódító hím.

Ülő Bika jött be, a százhatvan centis izomember, és Figaró királysága véget ért. Ülő Bika valamelyik környékbeli bolt tulajdonosa volt, hogy melyiké, Figaró nem tudta eldönteni. Egyszer az ékszerbort ajtajában ácsorgott, a következő héten a számítógép-szaküzletben üldögélt, és nagyban tárgyalt valakivel telefonon, amikor Figaró elment az ajtó előtt. Ahogy az idő engedte, Ülő Bika izomtrikóban járt, és hiába volt alacsony, az emberek félrehúzódtak előle. Ülő Bika mindig tárgyalt valakivel, üzletemberekkel és felgyúrt fiatalokkal, időnként olyan alakokkal is, akiket Figaró is ismert a Bíborból, akikkel biccentettek egymásnak az utcán, de valami rejtélyes okból Figarót mintha észre sem vette volna. Figaró egyszer odaköszönt neki, de Ülő Bika nem vette észre, egyszerűen nem létezett a számára.

A szőke szépasszony arcon csókolta Ülő Bikát, és valami fontos dologról sutyorgott vele; Figarónak arrébb kellett húzódnia a poharával, ha nem akarta, hogy a széles, szoláriumozott váll az övének nyomódjon. Néhány pillanatig dacosan a helyén maradt, úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy valaki melléállt, és kitúrja a helyéről. De Ülő Bika, akit szemtől szembe még soha nem nevezett így, csakugyan nem vette észre, mert a számára ő nem létezett.

A fájdalom elkísérte Figarót az utcára. A fájdalom vele maradt, amikor hajat nyírt, szárított, fésült, hátralépve elégedetten szemlélte a művét, amikor udvarolt a nőknek, amikor két vendég között a hátsó ajtóban elszívott egy cigarettát.

A hátsó ajtó az udvarra nyílt, az udvar egy másik korba, egy másik városra. Egy lerobbant negyedre ahol már csak szegények és öregek maradtak Ez az udvar volt Figaró gyerekkora, a körfolyosóról nyíló közös mellékhelyiséggel, a konyhában melegített vízzel és a lavórral. Az udvaron álló porolóval, amelyet itt még használnak; nyomott vászonruhás, ráncos vénasszonyok püfölik meglepő erővel a szőnyegeket, és az elegáns hajvágó-szalonban néhány percig nem hallják a legújabb pletykákat, az üzletasszony panaszait a férje perverzióiról, a méregdrága audio-berendezésből halkan lüktető zenét, a formatervezett hajszárítók sürgető zúgását, mert mindent elnyom annak a másik negyednek a hangja. Néha veszekedés hallatszik az udvar felől, egyszer valaki öngyilkos lett itt, a második emeletről vetette alá magát.

Csak három vendég volt bejelentve délelőttre, Figaró úgy számolta, tizenkettőkor kényelmesen elindul, tíz perc alatt átér a szépségszalonba, beül a szaunába, és ha minden jól alakul, bejön vele a műkörmös lány is, és bezárkóznak félórára. És közben meg is feledkezett a fájdalomról.

Hűvös nap volt, de a fodrászatban még nem fűtöttek, hiszen néhány napja még nyár volt. Figaró Én vagyok a legjobb feliratú, rövid ujjú trikóban hajolt a nők fölé. Magas, szikár, izmos férfi, kicsit hajlott, de jól áll neki, olyan, mint aki lovon töltötte fél életét, egy igazi cowboy, mondta egyszer Amy, igaz rég, nem sokkal a megismerkedésük után. Figaró nők fölé hajolva töltötte a fél életét, és ujjai az olló meg a fésű forgatásától lettek izmosak. Kinn, az utcán falevelek kavarogtak a szélben, ki tudja, honnan űzte őket a balsors ide, ahol nincsen fa, nincs föld, ahová megtérhetnek rohadni, csak beton és csatornafedelek. Kinn az autóját szerelte valamelyik szomszéd abból az udvarbeli másik városnegyedből, ahol lerobbant, öreg tragacsokat tartanak, és a férfiak az utcán végzik a nagyjavításokat. Busz araszolt el, sötét füstfelhő terítette be a szerelő férfit, majd a füstfelhőt darabokra szaggatta a szél, és együtt pörgette a csatornafedelek felé menekülő falevelekkel. Figaró nem tudta a szemét levenni a látványról, ugyanúgy lenyűgözte, mint reggel a homályos, elmosódott aurája az ujjai körül. Az ujjai közben most tették a dolgukat, bal keze alulról fölfelé végigsimított a nő tarkóján, a jobb kettőt csattintott az ollóval, és levágta a néhány kiálló szálat, amelyet Figaró az előbb kinézett.

És most nem fájt a gyomra, ugyanolyan délelőtt volt ez is, mint a többi, boldog, ha a gyomorfájás szemszögéből nézzük, egy csodálatos délelőtt, teli a kaland várakozásával; a műkörmös lány karcsú teste a szaunában, hasán, mellén, combján ragyogó finom izzadtságcseppekkel, sötét haja nedvesen tapad a homlokára, Figaró elképzelte, ahogy nyelvével megnedvesíti vastag ajkát, ahogy előrehajol vizet önteni a kályhára, lassú, lusta mozdulattal elnyúlik a padon, és néhány pillanatra ez lett a legfontosabb az életében.

A sebésznő rövid, barna haját vágta olyanra, amilyen az egyik színésznőé egy kórházsorozatban, de a szépségszalonbeli műkörmös lány félhosszú, fekete hajára gondolt, amit nem ó vág, hanem egy mesterfodrász, akinek tévéműsora van, és rovata három újságban, és akit nem fodrásznak neveznek, mint őt, hanem hajszobrásznak, és aki úgy öltözködik, úgy viselkedik, mint valami művész. És a kaland várakozásteljes izgalmát adta az is, hogy kocsit tör délután, fának hajt, rendőrt hív, jegyzőkönyveket tölt ki, és a végén egy csomó pénzt keres. És végül ott volt mind mögött a biztonság jóleső érzése; az Amyvel töltött este nyugalma, és a remény, hogy ma nem veszekszenek, és hogy Kinga, aki talán ugyanúgy nézegeti az ujjait, mint ó, akit ugyanúgy megbabonáznak a szélben szálló levelek, mint az apját, egy nap talán művész lesz, igazi művész, nem olyan, aki hajat vág.

Még három óra ilyen boldogság adatott meg neki. A fájdalom akkor tért vissza, amikor a műkörmös lány ívben megfeszülő háta fölé hajolva elélvezett. A két érzés egy röpke pillanatig egybemosódott, a gyönyör elfojtott nyögése és a váratlan, éles, kínzó fájdalom nyöszörgése egyetlen elnyújtott hangban egyesült, és attól fogva minden megváltozott.

***

Aldwyn Wang egy kopár kis cella ablakán át nézte az ég apró, négyzet alakú szeletét. Egy felhő foszladozó széle türemkedett be oldalt a képbe, a fehér foszlányok eltűntek, majd újból összeálltak, kicsivel odébb puhán kavarogtak, s a cella ablakához közeledve egyre tömörebbek lettek, míg a szürke kő durván el nem vágta a felhőt, a szabadság végtelen birodalmában hagyva igazi tömegét. Aldwyn a földön ült, kezét a térdén nyugtatva nézte azt a kis, fehér életet az ablak baloldalán. Akkor látta így utoljára az eget, amikor Gordon Szing a parancsnokot követve felpattant előtte, és a hosszú évek kiképzésének reflexével már ugrott ő is, de Gordon, a harcos gyorsabb volt. Igazi Szinghez méltón egyenesedett ki a nyílvesszők között, vaskos markában megpörgette a harci láncot, és mögötte Aldwynban egy pillanatra feltámadt a remény. Akkor látta így az ég egy szeletkéjét a valószínűtlenül kék háttér előtt mozgó fehéres, áttetsző, szétszakadó, majd összefonódó foltokkal Gordon Szing izmos, hatalmasra növekedett alakja mögül, majd néhány pillanat múlva a földön fekve Gordon holtteste alól.

Aldwyn a cellában ülve érezte maga körül a Várat, érezte minden egyes sejtjében, hogy ott van körötte, él és lélegzik, örül és gyászol, harcra készül és közben mulat, érezte a konyhában izzadó szakácsnőket, a külső udvaron a türelmetlen, útra kész lovakat, a gyakorlótéren a türelmetlen és harcra kész fiatal harcosokat, akik még csak hírből ismerik a denti lovasokat, könnyedén, egy kézzel forgatott csatabárdjaikkal és gyászosan fütyülő nyílvesszőikkel. Itt, ebben a néma, föld alatti börtönben, ahová nem jut el hang, és ahová csak ezen a különös, kürtőszerű ablakon át jut el a napfény, Aldwyn Wang váratlanul átérezte az eretnek tanítást, amelyről csak suttogva mernek beszélni az emberek, amelyre gondolni sem szabad: ő és a Vár egyek.

Még soha nem szerette annyira az életet, mint most, ebben a csupasz cellában, a szürke kővel maga körül, és az égbolt egy kicsiny kockájával a szeme előtt. Együtt mozgott a felhővel, és együtt lélegzett a Várral, látta is az eget és a néma csöndben hallotta a végtelen folyosókon felé közeledő lépteket. Hát ennyi volt, gondolta. Ezért feküdtem órákig, mozdulatlanul, Gordon Szing holtteste alatt, ezért nem vállaltam a kilátástalan harcot, és ezért lovagoltam csak annyi pihenőt engedve magamnak, amennyi nélkül a lovam nem bírta volna az utat, hogy most itt érjen a vég.

A léptek egyre hangosabban visszhangoztak a szívverésében, aztán már ott dobogtak a torkában, a gyomorszájában, és végül az ajtó kinyílt, és Aldwyn Wang szeme elől eltűnt az ablak az égbolt darabkájával, a tovaúszó felhővel, és nem maradt más, mint egy apró, sötét szellőzőnyílás a cella falán. Aldwyn felállt, és az ajtó felé fordult. Idegen férfi állt az ajtóban, és arra nézett ó is, amerre az előbb még felhőfoszlányok szálltak. Középkorú volt, megfáradt arcú, kicsit görnyedt. Aldwyn Wang nem ilyennek képzelte a hóhért. A férfi lassan bejött, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Aldwyn Wang. A denti lovasok lenyilazták a társaidat, és te halottnak tettetted magad, így maradtál életben.

Aldwyn bólintott, pontosabban, lehajtotta a fejét. Nem akarta nézni ezt a kopaszodó, középkorú idegent, aki most a fejére olvassa bűneit. A padló szürke köveit nézte, a kövek közti réseket, a kövek máskor észrevétlen mintáit és a minták között kirajzolódó képet, amelyet ugyanolyan élesen látott most, mint az előbb az ablakot a szellőző helyén. Most a padló göcsörtös kövein jelent meg az égbolt kékje a foszladozó felhővel, ahogyan Gordon Szing súlyos teste alól látta egy darabkáját. Felállt volna ó is, talán egy kicsit lassabban, mint a többiek, de felállt volna a parancsnok után, ki a nyílvesszők elé, hűen az Őrgárda hagyományaihoz. Már féltérden volt, amikor Gordon visszazuhant, és szinte a földbe préselte. Gordon még rándult egyet, aztán visszavonhatatlanul ellazult a teste, tehetetlen, engedelmes teherként feküdt rajta, ő pedig a holttest válla fölött nézte az égbolt elé táruló kis darabját, és várta a dentiek közeledő lépteit. Majd ha ideérnek, fogadkozott magában, és izzadt markában görcsösen szorongatta a csataláncot. De a denti lovasok nem törődtek vele.

A padló kis négyszögében most a denti katonákat látta, és talán őket látta az idegen is, mert fejét lehajtva, némán meredt lefelé, a denti lovasok néma, fenyegető, sötét sora felé. Aldwyn élesen, tisztán látta őket, ahogy leeresztik az íjat, de a mögöttük elterülő táj már ködbe borult. Nem a hegység ezüst ködje volt ez, hanem szürke, mint a cella szomorú, bezárt köve. Sziklafalként emelkedett mögöttük ez a köd, elzárva a visszautat, és Aldwyn megértette, hogy ezeknek a katonáknak nincs visszaút, hogy ezen a ködfalon csak egy irányba van átjárás, hogy az átláthatatlan végtelen ugyanilyen sötét katonák ezreit, millióit rejti, és ki tudja, mikor kezdi ontani őket magából.

– A Várnak vége – suttogta.

A férfi hallgatott. A dentieket nézte a padló négyszögében, akiket Aldwyn emlékezete vetített oda. Füstjeleket írtak a levegőbe, sötét, gonosz írásjelekként szálltak föl a magasba, és a messzeségből hasonló füstjelek válaszoltak más hegyi átjárók elől. A kis kép követte Aldwyn gondolatait, elnagyolt térképként jelent meg rajta a hegység hágóival és járhatatlan útvesztőivel, a lábainál elterülő békés mezővel és a mezőt kettészakító ködfallal. Már látszott, hogy a ködfal lassan, de megállíthatatlanul közeledik, és a ködfalból lovasok nőnek ki, és indulnak el óvatosan a hágók felé, és a fekete fáklyákból rovásírás száll az ég felé.

– A Nagy Támadás – mondta a férfi. Felnézett, és eltűnt a kép, szürke, kopár cellában álltak egymással szemben. Aldwyn már nem érezte maga körül, magában, a sejtjeiben a Vár lüktetését. Nem érzett semmit, csak végtelen fáradtságot és reménytelenséget. – Épeszű ember nem áll ki öngyilkosként a nyílzáporba – szólalt meg a férfi váratlanul, és Aldwyn belsejében ezernyi hang visított egyetértőn. Más hangok becsületről, a gárda hagyományairól papoltak, zenefoszlányok jutottak el belső füléhez, anyja hangja, az egyik kedveséé, aki azt mondta, nem lesz szerelmes belé, mert akkor nem élné túl a halálát. És a kakofónia közepette élesen és tisztán hallotta a férfi hangját, aki már nem hóhér volt, hanem tanár, nem létező egyetem professzora.

– Épeszű ember nem várhatja el senkitől, hogy önként, sót boldogan odavesse az életét ilyen megfoghatatlan dolgokért, mint hűség, dicsőség vagy haza. De mi elvárjuk tőlük. És a társaid, életerős, értelmes fiatalemberek, kiálltak a nyílzáporba.

Aldwyn hallgatta, és valami őrült erő tombolt benne, szabadulni vágyó óriásként marcangolta. Nem bírta elviselni, amit hallott, de hallgatnia kellett, és nem is a szűk cella köré záródó kőfalai miatt, hanem mert ez a hang követné mindenhová, nem bújhat el előle. Lenézett a földre, de nem nyílt meg előtte sem emlékezetének, sem képzeletének ablaka, rideg, megmásíthatatlan kövek néztek vissza rá. A szürke fényben ott imbolygott előtte árnyéka, a feje az idegen lába elé ért, és amikor Aldwyn mozdult, rávetült, elsötétítve csizmáját.

És a hang a csizma fölött tovább kalapált. – Elvárjuk tőletek, hogy ne gondolkodjatok, mert ha csak egyszer igazán végiggondoljátok, mit kérünk tőletek, ellenünk fordítjátok a csataláncot, és mindazt, amit tanítottunk nektek a fegyverforgatásról.

Aldwyn egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, és nézte, mint táncol árnyképe az idegen csizmái között.

– De miért? – kérdezte. Az árnyék most a két láb közé esett. Aldwyn kihúzta magát, és megnőtt árnyéka is, szinte mohón nyúlt ki a férfi térde felé.

Az idegen, talán megérezte az árnyék-Aldwyn támadását, lenézett a lábára, szótlanul meredt maga elé.

– Érzed, Aldwyn Wang? – mondta végül. És Aldwynnak nem kellett megkérdeznie, mire gondol, mert érezte. Újra érezte magában a körötte lüktető élet áramlását, újra érezte, hogy egy a Várral, és a Vár egy vele, érezte a hegyvidék ezüst ködének hidegét, érezte a csupasz föld keménységét a senki földje határán, érezte lova szívdobbanását, a denti lovasok feketeségét, nem látta, de érezte füstjeleiket, tömegüket, nyomasztó árnyékuk rávetült a Várra, mint előbb az övé különös mestere lábára. Érzett mindent, érezte saját vérének áramlását, a lázas sürgés-forgást, amellyel sejtjei igyekeznek összehangolni munkájukat, és egy pillanatra hatalmas, élő szervezetként érezte maga körül magát a Várat is, a mesteremberek, hivatalnokok, katonák, szolgálók tömegével, akik mind ennek az élő organizmusnak a sejtjei, és körben, túl a senki földjén, túl a ködfalon, túl a denti harcosok földjén talán újabb várak állnak, egy még hatalmasabb élő szervezet sejtjeiként.

– A legendák – mondta a férfi halkan, aztán röviden, hitetlenkedve felnevetett. – Soha ne higgy a legendáknak Aldwyn Wang! Minél igazabbak, annál jobban hazudnak. Egyszer sem gondolkodtál el azon, valójában mi dolga az Őrgárdának?

Wang nagyon is sokat gondolkodott ezen annak idején, de most jobbnak látta hallgatni.

– Az, amit te tettél, fiam. Felderíteni az ellenséget, elpusztítani a behatolókat, ha lehet, de meghátrálni a túlerő elől. Riasztani a Várat, hogy veszély közeledik.

Kettejük között a föld világosodni kezdett, és Aldwyn tudta, hogy ismét képek jelennek majd meg. Csak azt nem tudta, minek a képei.

– Azt tetted, amit kellett. Ha senki nem tér vissza, tíz nap elteltével újabb, nagyobb csapatot küld ki a gárda főparancsnoka, és ha ők is eltűntek, a harcosok nevét arany betűkkel felvésték a gárda dicsőségtáblájára, akkor rendelik el végre az általános riadót. De addigra a dentiek már megtalálták a járható hágókat, átkeltek a hegyeken, és saját birodalmunk megművelt földjein vonulnak felénk.

A földön közben megjelent a kép, de a férfi nem ezt nézte, hanem valahová a távolba meredt a tekintete, mintha számára külön ablak nyílt volna a cella falán, amelyen át a gonosz seregének megállíthatatlan vonulását szemlélné. Aldwyn a földre meresztve szemét egészen mást látott. Azt látta, ahogyan a Vár seregei eltorlaszolják a hegyi utakat, csapdákat állítanak, ivóvízzel és élelmiszerrel töltik föl a Vár pincéit; látta, hogy a birodalom serege lassan gyülekezik, és némi büszkeséggel töltötte el a gondolat, hogy mindez azért lehetséges, mert ő gyáva volt.

– De mégsem tehetted volna ezt – hűtötte le a pedáns, tanáros hang. – Az Őrgárda hűségének, a katonák hősiességének, az elöljárók tiszteletének, a szabályok betartásának, mindannak, ami ezt az egész, bonyolult építményt összetartja, az alapja egy dolog: a hit. És a hit nem tűr kételyt, a hit nem tűr gondolkodást. Nem mondhatjuk a gárda lovasainak, menjetek, de forduljatok vissza, ha túl nehéz az út. Lessétek meg az ellenséget, és döntsétek el, nem túl veszélyes-e megtámadni őket. Bízunk bennetek, mert tudjuk, hogy jól döntötök. Nem mondhatjuk, mert nem döntenétek jól. Ha visszatér egy őrjárat, amely kitért a harc elől, nem tudhatnánk, hogy bölcs helyzetértékelés vagy gyávaság miatt kerülték a harcot. És az Őrgárda laktanyájának nagy nyugati falán alig egy-két név sorakozna a hősök tábláján, mert mindenkinek lenne annyi esze, hogy ne álljon ki a denti lovasok iszonyú nyilai és csatabárdjai elé. És a gárdisták nem hajtanának fejet a tábla előtt, hanem kiköpnének, és azt mondanák, ó, ezek az ostobák. – De az őseink azt mondták sok, sok generációval ezelőtt, hogy nem így lesz. Azt mondták, hogy az Őrgárda nem adja meg magát, nem kér kegyelmet, és nem hátrál meg harc elől. És addig mondták, míg meg nem született a legenda, és ez a legenda erőt adott a harcosoknak és úgy lett, ahogyan az ősök akarták. Amióta megszületett ez a sereg, te vagy az első, aki mert bölcsen gyáván viselkedni.

Aldwyn nem volt biztos benne, hogy ezt most bóknak vegye.

– Ha azt mondják őseink, csak akkor igyál csípős vizet, ha előbb kétszer is felforralod, különben megbetegedhetsz, mindenki úgy gondolná, úgysem betegszik meg, más talán igen, de ő soha, ostobaság az egész, elég egyszer forralni, mondanák, és innák a csípős vizet, és kitörne a járvány. De az őseink azt mondták, hogy ne igyál csípős vizet, mert az bűn a Legfelsőbb Hatalom szemében, és az emberek nem ismerhetik a csípős víz csodálatos zamatát, de elkerültük a járványokat. Azt mondták, ne ölj, és nem azt, hogy csak akkor ölj, ha jó okod van rá. Nem azt mondták, hogy engedelmeskedj az elöljáróid ésszerű utasításainak, hanem azt, hogy engedelmeskedj elöljáróidnak.

Aldwyn felnézett a gyülekező sereg, a kardokat élesítő fegyverkovácsok, a hordókat gurító, izmos, félmeztelen férfiak képéről. Elég, gondolta. Elég ebből az eretnek beszédből, amelyért bármelyik kocsmában félholtra vernék, és még örülhetne, hogy ennyivel megúszta, és nem hívták az őrséget. Elég a felemás dicséretből, amelyből, akárhogy is forgatjuk, nem jön ki semmi jó Aldwyn álmodozó volt a harcosok között, és harcos az álmodozók között, de ez a beszéd nem szólt sem a harcoshoz, sem a költőhöz. Ez a beszéd bántotta, legszívesebben lebukott volna előle, mint a denti lovasok nyilai elől.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte halkan. Eltűnt a földön pergő kép, és eltűnhetett az a másik is, amit csak az idegen látott, ő nem, mert a férfi ránézett, most először a szemébe. Nem voltak képek és nem voltak hangok, csak két ember egy szürke kövekből rakott cellában mélyen a föld alatt, ahonnan nem biztos, hogy az ember feljut élve. Az idegen a szemébe nézett, mély lélegzetet vett, és mintha megnőtt volna. Már nem volt hajlott a háta. Széles volt a válla, a karja izmos. Aldwyn Gordon Szingre és a többiekre gondolt, akik olyan ostobák voltak, hogy vállalták a hősi halált, a társaira, akik azt hitték, hogy bízhatnak benne, és a haragtól megnőtt ő is, a szeme ismét egyvonalban volt az idegenével, harcra kész izomkötegek duzzadtak a karján, a vállán.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte ismét.

Az idegen, aki, mint kiderült, nem a hóhéra, de nem lehet a mestere sem, halványan elmosolyodott.

– Azt, hogy segíts megmenteni a birodalmat.

A férfi mögött kinyílt az ajtó.

***

Figaró véreset vizelt. Állt a szolárium vécéjében, ijedt döbbenettel nézte a belőle kilövellő vöröses sugarat, és olyan rosszul lett a látványtól, hogy egyik kezével meg kellett támasztania magát a falon. De így is látta, most már egészen fölé hajolva; a vörös sugár kis buborékokat vetve, csobogva érkezett a porcelánba. És valahogy váratlanul látta magát kívülről is, látta, ahogy a szépségszalon rózsaszínre csempézett mellékhelyiségében áll meztelenül, a fal másik oldalán a műkörmös lány zuhanyozik, hajlékony, átizzadt testét szappanozza, a gyönyörű testet, amely iránt Figaró most nem érez semmi vágyat, inkább valami undort, mintha ez a rémisztő, undorító, véres sugár a szeretkezésük emléke lenne.

Nem is volt jó. Figaró mindössze másodpercekig tudta tartani magát, és a magömlés pillanata olyan fájdalmas volt, hogy nem a gyönyör, hanem a fájdalom kiáltása tört ki belőle. A lány nem vett észre semmit, nem szólt semmit, nem szidta, nem vigasztalta, csak szó nélkül kivonult a zuhanyzóba, néhány másodperc múlva behallatszott a vízcsobogáson át, hogy énekel. Figaró pedig letörten üldögélt a szauna gőzölgő melegében, aztán lassan, lehajtott fejjel átvonult a vécébe. Akkor is megvolt, gondolta. És már csaknem elégedett volt, amikor megpillantotta a saját vérét.

Abbamaradt a sugár, Figaró lehúzta a vécét, és a vörösség eltűnt, mintha csak rossz álom lett volna. Mint a bűnöző a bizonyítékot, úgy mosta el a nyomát, és mint a bűn, maradt meg mégis a fájdalom.

Odaát elhallgatott a vízcsobogás, de a dúdolás nem, és olyan elégedett, állati öröm érződött ki belőle, hogy Figaró legszívesebben megfojtotta volna a lányt. Legszívesebben elbújt volna valami zugba, hogy ne kelljen beszélnie senkivel, főleg ezzel az ostoba, buja teremtéssel, aki előtt megszégyenült, és aki ezzel a megmagyarázhatatlan rettenettel büntette érte. Legszívesebben sírt volna a vécé padlójára rogyva. Legszívesebben otthon lett volna az ágyában.

Lehajtotta az ülőkét, leült, és a kezébe temette az arcát. Ez valami komoly, gondolta. Reggel óta fáj a gyomrom, és most ez. Betegségek nevei villantak az agyába hihetetlen sebességgel, mintha egy számítógép találta volna meg a megfelelő szócikket a borzalmak lexikonjában, betegségeké, amelyek eddig semmit nem jelentettek – Szegény Emma, tudod a melle… Ismered Francescót? Tudod, akivel együtt jártunk egyetemre… meghalt. A tüdeje… –, újságcikkek, távoli tragédiák. De mi lesz, ha most valamelyiket nagyon is meg kell ismernie. Először csak a puszta szó, ijesztő, de mégiscsak egy szó az orvos szájából. Aztán jönnek az ismeretek, a szakkönyvek, a cikkek, a tájékoztatók, hogy mit ehet és mit tehet, a gyógyszerek, a többi beteg tapasztalatai saját gyógyszereikkel, az orvos, aki egy másik szakorvost javasol, és az ember a végén kívülről tudja a tüneteket, a laborértékeket, megszokja az injekciókat, messziről integetnek neki a nénikék a kezelésen, és aztán… Szegény Figaró. Tudod, a fodrász srác, itt dolgozott az utcában. Tudod, amelyik a műkörmös lányt kefélte.

Felállt, kiment a műkörmös lányhoz, akit megkefélt. A szauna üres volt, és Figaró megkönnyebbült, úgy érezte, véres izzadság csap ki a testéből, ha bent kell maradnia. Átment az öltözőbe, és lassan öltözni kezdett. Pici lyuk volt, ha ketten öltöztek egyszerre, már útban voltak egymásnak, összeütközött a könyökük, és ha valamelyikük lehajolt, a hátsója kínos módon súrolhatta egy idegen testét. De Figaró most egyedül volt szerencsére. A másik öltözőből behallatszott a hajszárító zúgása, és a férfit ismét elöntötte a harag. Hát ennyi volt, ennyit érek, nem volt semmi, amit ne tüntethetne el egy jó zuhanyozás, aminek az emlékét ne nyomná el azonnal a hajszárító hangja? Ha most összeesek és haldokolni kezdek az öltözőszekrények és a pad között, ö csak szárítja tovább a haját, a fejét oldalt biccenti, hogy szabadon, függönyként hulljon le, kecses mozdulattal tartja a hajszárítót, amitől a melle megemelkedik, nézi magát, a csípőjét, nem lett-e vastagabb, a mellét, hogy nem lóg-e, a haját, könyörtelen vadászként csap le a töredezett szálakra, és közben ki tudja, mi jár a fejében.

Figarót kimerítette az öltözés, le kellett ülnie. Kapkodta a levegőt, és elöntötte az izzadság a hátára tapasztva az ingét és a fenekéhez az alsónadrágot. Lihegett, és minden lélegzetvétellel erősebb lett a hányingere, míg végül a rosszullét adott annyi erőt, hogy felpattanjon, és kirontson a levegőre.

Három nő nézett föl rá a váró kényelmetlen, modern foteljaiból és a több hónapos női lapokból. Nem elég fiatal, nem elég szép és nem elég gazdag nők, akik talán nem is mernének belépni egy olyan elit szalonba, amilyenről a jobb női lapokban olvasnak, persze nem otthon, mert nem veszik meg, hanem itt, ebben a lyukban, amely a gazdag, szép kevesek kulisszáival akar tekintélyt lopni magának. Figaró érezte magán a nők vizslató tekintetét, a kielégítetlen szemekben benne volt, hogy tudják, tudni akarják, mi történt odabenn, és Figaróban a fájdalom és a félelem ellenére is felébredt valami az örök férfiból.

Hagyott egy üzenetet a lánynak a pultnál, és elment, nem várta meg, míg kijön. Lassan, kicsit imbolyogva ment a Drumer Street keskeny, piszkosszürke járdáján a pimasz galambok, az ácsorgó, meghatározhatatlan alakok között a kutyapiszkokat és köpeteket kerülgetve, beköszönve az autóalkatrész-árusnak, aki keskeny, hosszú, félhomályos kis boltja végében valamit olvasott, ment vissza a fodrászat felé, ahol a biztonság várja, ahol leülhet hátul az öltözőben, és végiggondolhatja ezt az egészet, a véres vizeletet, a rosszullétet, azt a sajgást a gyomrában – tényleg, ha ott lenn van valami baja, miért a gyomra fáj? Figaró agya engedelmesen varázsolta elő emlékezete mélyéről mindazt, amit olvasott vagy hallott a fájdalmakról, betegségekről, ismerősök váratlan eltűnéséről, és megborzongott.

Megborzongott, nem akart tudni erről az egészről, de ott volt benne, körülötte, és ettől valahogy mintha két utca lett volna hirtelen, kicsit úgy, mint amikor az optikus még nem találta el a megfelelő lencsét, és a falra vetített betűk és számok mellett ott lebeg ugyanezeknek a számoknak és betűknek egy másik sora is, kevésbé jól láthatón, de megszüntethetetlenül. Ott volt a Drumer Street a szennyével és olcsó kis boltjaival, az elhízott, korcs kutyáikat sétáltató öregekkel, a közeli iskolából erre vonuló csitrik szívfájdító csoportjaival, a kocsmával, ahol tavaly agyonvertek valakit. És mindez mögött láthatatlanul, de a fájdalomtól és a félelemtől mégis érezhetőn egy másik utca is ott volt, egy utca teli szépséggel és reménnyel, mint Figaró gyerekkorának utcája egykor, egy korszakkal ezelőtt, amely hirtelen értékes lett és mindent jelképezett, amit az ember nem akar elveszíteni. Az élet maga volt.

És furcsa mód látta magát kívülről; idegennek látta, fájdalomtól és félelemtől kicsit meggörnyedt idegennek egy szürke, megviselt arcú ember baktat lehajtott fejjel. megy át az élelmiszerbolt előtti sarkon a másik oldalra, és folytatja útját a Rue de Chou-n. Figaró már máskor is látta magát kívülről, de mindig olyannak, amilyennek látni akarta. Talán mindenkiben ott lakik a nagy filmrendező, s készíti halála napjáig élete filmjét. Megírja, megrendezi nagy szerepeit, elmondja az előre betanult mondatokat, hallja lelki füleivel a hozzáillő zenét, és néha olyan sikerrel játssza szerepét, hogy az már el is nyomja az eredeti énjét. De néha az én úgy érzi, veszélyben van, és elnyom minden mást, hiúságot és vágyakat, a léha gondolatokat, és nem marad más, mint a pánik.

Hátulról megy be a szalonba, a bérház udvara felől, a régi kockakövek, a poroló és a nyomott vászonruhás vénasszonyok világa felől, nincs kedve átvonulni a hajmosásra váró szépasszonyok között, nincs kedve meghallgatni, hányan keresték, nem akarja látni Jimmy lilára festett fürtjeit. Magában akar lenni, leülni, és nem törődni tekintetekkel, ijedt és szomorú akar lenni néhány másodpercig, mielőtt összeszedné magát és a Nagy Rendező átvenné az uralmat.

Csendes az udvar, kései légy zümmög a nyitott ajtónál, ahol cigarettázni szokott. A ház kihaltnak látszik, belengi az a béke, amelyet csak ezek a régi, megkopott házak ismernek, a nyárdélutánok békéje, az ebéd utáni, jóleső pihenések békéje, újságolvasás a mély fotelokban, a délutáni szundikálás, amikor alszik a gyerek is, amikor valahonnan halk zene foszlányai szűrődnek ki, nem sértőn, inkább megnyugtatón, csend részeként.

Figaró megáll az ajtóban, hallgatja a fodrászatban zajló élet hangjait, a rádiót, hajszárítót, vízcsobogást, női beszédet – a hangok összemosódnak egyetlen, kevert fodrászat-hanggá, amelyet Figaró ugyanúgy ismer, mint a régi bérház csendjét, és amelyre most váratlanul felfigyel, és szépnek tart. Áll a házban, amely most a gyerekkori otthonára emlékezteti, és egyszerre fontos lesz mindez, úgy érzi, nem veszítheti el, és ettől kezd megnyugodni, kezdi azt hinni, hogy az egész rosszullét múló zavar volt csupán élete nagy gépezetében, tévedés vagy csak a sors másik serpenyője, mely ellensúlyozza azt, hogy sikerült becserkésznie a műkörmös lányt, amikor kijön Jimmy, és közli, hogy maga a Mester kereste. Jimmy félrebiccenti fejét, lilára festett hajának egy tincse engedelmesen vele mozdul, többi furcsa, tüskés sisakként mozdulatlanul mered fején a zselé szorításában. Jimmy vékony, magas, még Figarónál is magasabb, gólyalábakon állva sürgölődik a nők körül, pálcikakezekkel dolgozik, ravasz, sötét kis bogárszemmel méregeti őket. Jimmy megáll az ajtóban Figaróval szemben, a félfának dől, csípőjét kidugja, s nincs ebben semmi provokáció, pusztán a megszokás.

– Fölvesz? – kérdezi, és Figaró vállat von, mint akinek nem számít, de ettől az alig leplezett irigységtől nagyon is számít, Jimmy irigysége olyan a számára, mint valami mérce, amellyel meghatározhatja sikere fokát. Jimmy irigysége elfújja még a fájdalmat is, egy erős, sikeres férfi áll szemben a szerencsétlen kis köcsöggel, aki hiába affektál és veszi föl a művész pózokat, alulmarad. Figaró tudja, Jimmy nagy vágya, hogy a Mesternél dolgozzon, sütkérezzen a dicsőségében, hogy a névjegyén az áll: „hajművész”. Figaró gyanítja, hogy még meleg is azért lett, mert azt hiszi, ez jobban illik a szerepéhez.

Jimmy rágyújt; karcsú kis szivarkát sodor valami illatos dohányból. Figaró szokása szerint elbűvölten figyel, nem tudja levenni szemét a fürge, ügyes, hosszú ujjakról, a barna, hártyavékony papírról, a kis ezüst szelencéről, amelyben Jimmy a dohányt tartja.

– És csak úgy megkerested? Na, mesélj már, ne játszd a hallgatag cowboyt.

A srác a szemébe néz, de ettől nem hagyja abba, amit csinál, obszcén mozdulattal sodorja össze szivarkává a papírt, de még nem gyújt rá, várja a választ. A Mestert nem könnyű megkeresni. A Mester igazából női fodrász, akárcsak ők, az a fajta zseni, aki el tudja hitetni a világgal, hogy amit művel, az valami több, valami más. Ő az, aki filmsztárok barátja lett, akit partikra hívnak, aki szépségversenyek zsűrijében ül, akinek minden nagyobb város belvárosában van egy szalonja, aki szépségápoló kazettákat ad ki, és a Mesteri Hajkorona nevű sampont árulja.

Ez a pillanat a tökéletesség ritka pillanata Figaró életében, ez az a pillanat, amikor ha kívülről látja magát, azt a Figarót láthatja, akit szeretne. Most sikeres, erős, minden akadályon átgázoló Figarót lát, egyszerre férj, apa, nőcsábász, megvan mindene, és minden előtte van. A Mesternek a műkörmös lány ajánlotta, amitől az egész még szebb; Figaró úgy érzi, így igazán kerek a történet. Délután összetöri a kocsit, egy kalap pénzt keres vele, befizetheti a síutat a családnak, és talán Amy is olyan lesz ma egy kicsit, mint amilyen annak idején volt. Ez a rövidke pillanat, amikor minden a helyén van; a ház barátságos, gyermekkori csöndje és neszei, a szalon mellette lüktető, meghitt élete, a hangok és az illatok, Jimmy szivarkájának édeskés füstje, a jövő kellemes izgalma. Az utcán megszólal egy riasztó, de még ez sem tudja megtörni a varázst, a varázs lassan, szinte észrevétlenül foszlik szét, amikor egy család vonul át az udvaron, a férfi hangosan magyaráz valamit, az asszony nem is figyel rá, a gyerek kezét rángatja, aki lemaradna; valahol ajtó csapódik, Jimmy elnyomja a szivarkát, és bevonul lapos csípőjét riszálva, Figaró követi; a varázst lassan koptatja a koradélután, a leejtett hajcsavar, a telefonok, a kapkodás, hogy végezzen mindennel időre, és már csak valami halvány utánzatát tudja felidézni, amikor hazaér. És este ismét rátör a fájdalom.

***

Aldwyn Wang pedig a Vár eddig soha nem látott, elképzelhetetlen mélyében haladt lefelé Ezek nem az ismerős pincék voltak a megszokott, gyerekkori félelmek emlékeivel, hogy nem tud kijönni, elnyeli a sötét, hogy az a mocorgás a farakásoknál nem patkány, hanem valami szörnyeteg, amely utána jön, és ráveti magát. De akkor, gyerekként azért mindig tudta, hogy elég lenne felkiáltania, hogy ott teremjen valaki, hogy a sötét, földalatti labirintus a szülei számára legyőzhető és áttekinthető. De most nem volt visszaút és a sötét fordulókban nagyon mély volt, nagyon átláthatatlan, a falakból jövő neszek nagyon is fenyegetők. Aldwyn az Őrgárda tagja volt, és harcra képezték ki, nem lett volna szabad félnie. Mégis félt, jobban, mint akkor, amikor a harcmezőn a földhöz lapult az ellenség nyilai elől. Akkor tudta, mitől fél, de most megfoghatatlan volt a veszély, megfogalmazhatatlan, mintha saját belsejéből jönne, a saját megnevezhetetlen félelmei lennének beleépítve ezekbe a vastag falakba, a ki tudja honnan jövő, különös hangokba, a sötétbe, amelynek a mélyén mintha még sötétebb szörnyek rejtőznének.

A saját félelmeim azok, gondolta Aldwyn. Lépcsőkön ment lefelé, kanyargós, szűk folyosókon haladt előre, fáklyája időnként meglibbent a huzattól, amikor a keskeny szellőzőnyílások elé ért. Az idegen azt mondta, itt megtanul harcolni. És neki nem volt más választása. Milyen könnyű bátran viselkedni, ha nincs visszaút, motyogta halkan, és a hang nem volt megnyugtató, idegen behatolóként hangzott. Aldwyn megállt, lélegzetét visszafojtva figyelt. Nem látott semmit, nem hallott semmit, de érezte, hogy nincs egyedül, más lények, más akaratok tömege népesíti be ezt a rettenetes helyet. A Vár érzete már régen elpárolgott. Az esze továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy saját világának titokzatos középpontjába hatolt be, de az érzései egészen mást mondtak, az érzései rémülten fújtak riadót, mert olyan helyre került, ahol nem érvényesek az eddigi szabályok, ahonnan a Vár nem más, mint képzeletének játéka, s nincs is más valóság, csak ez.

Mélyeket lélegzett, ahogyan tanulta, kihúzta rövid kardját, megpörgette, ahogyan tanulta, nem azért, hogy elijessze a láthatatlan ellenséget, hanem hogy ő maga feltöltődjön erővel. Hogy érezze, milyen könnyed, begyakorolt mozdulattal vág, hogy hallja a penge suhogását, hogy izmaiban felébredjen a kiképzéssel töltött sok-sok óra emléke. Aztán ment tovább. Ment tovább a lépcsők, folyosók, kanyarok és éles fordulók labirintusában, a láthatatlanul rászegeződő kíváncsi vagy rosszindulatú tekintetek között, ment arra, amerről mintha valami erő húzta volna magához, ment, és közben egyre melegebb lett, egyre világosabb, és ő egyre gyorsabban tartott a hang, a fény és a forróság középpontja felé, amíg egy kanyarból kilépve…

***

Figaró bekopogott az orvos ajtaján. Kicsit várt, nézte a táblát az ajtón, a hátát sütötte a többi várakozó tekintete, aztán visszaült. Terebélyes vidéki nő ült az egyik oldalán, a másikon egy férfi, aki úgy percenként nagyot szívott az orrán. Vagy négy beteggel odébb a hosszú, fehér pad végén két aránylag csinos nő ült, és Figaró próbálta is néhányszor elkapni a tekintetüket, de az Orrszívó feje az utolsó pillanatban valahogy mindig közéjük billent. Libegő, fehér köpenyes alakok száguldottak el céltudatosan a padon ülők merev pillantásai előtt, kulcscsomót csörgető nővér tűnt el két ajtóval távolabb, és néhányan, akik a közelben gubbasztottak, most reménykedve felpattantak.

Figaró az órájára nézett. A szeme sarkából látta, hogy a csuklójára szegeződik a széles csípőjű nő és az Orrszívó tekintete is, és egy gyors csuklómozdulattal a helyére lökte az ingujját. Ahányszor csak meg akarta nézni, mennyi az idő, ez a két ember úgy meredt a kezére, mintha nekik nem volna órájuk, és most az ég kínálná ezt a remek lehetőséget.

– Fél tizenegy – mondta. Azt hitte, ettől észbe kapnak. A nő válaszolt. – Délben indul a vonatom. Több mint egy órája ültek itt egymás mellett. A nő volt itt előbb, egykedvű türelemmel, szinte mozdulatlanul ült tekintélyes hátsóján, amikor Figaró megérkezett. Figaró ekkor már túl volt két vizsgálaton, és most egy röntgenképpel és néhány laborpapírral a kezében várta, hogy végre megmondják, mi baja, kapjon valami gyógyszert, és mehessen a dolgára. El kell mennie az összetört kocsival a biztosítóba, aztán elvinni az autót a műhelybe, ahol átszerelik Pici kocsijára az összetört alkatrészeket, és a saját biztosítójánál ő is bejelenti a kárt. A parasztasszony vonata délben indul. Nem furakodhat elé. Az Orrszívó izeg-mozog, öt percenként felugrik és elrohan a folyosó végéig, aztán vissza, imbolyog egy kicsit az ajtó előtt, majd köhög néhányszor, és leül. Összezárja térdeit, mint aki fél attól, hogy véletlenül a másikhoz ér, kihúzza magát, lábával dobol a kövön, megszívja orrát.

A fájdalom tompa, alig érezhető. Figaró úgy érzi, elég volna felugrani és elmenni innen ahhoz, hogy rendbe jöjjön. Ki az utcára, mélyen beszívni a párás levegőt, inni egy kávét a kórházzal szemközti kávézóban, beülni a kocsijába és fölvenni a forgalom ritmusát, emberek között lenni, igazi emberek között, akik számára nem szűkült be a világ erre a kórházra, erre a lehangoló folyosóra, a várakozásra a doktor úrra, aki most a műtőben van, emberek között lenni, olyannak lenni, mint ők, és nem mint ezek a szerencsétlenek.

A fájdalom most csak valami tompa sajgás a gyomra alján, és egy enyhe bizsergés az ágyékában. Tegnap este ismét véres volt a vizelete, fél éjszaka ébren forgolódott az ágyban. Éles, metsző fájdalomhullámok hasítottak a gyomrába, és hasmenése volt. „Most a gyomrod fáj, vagy a micsodád?” – kérdezte Amy. Fejét félrebiccentette, egyik kezét a csípőjére tette, úgy állt; egy nő, aki a sajnálat és a méltatlankodás között ingadozva nézi a szeretett férfit. Egy nő, aki annyira megszokta már a házasság tíz éve alatt, hogy mindenben hibát találjon, hogy most sem képes levetni ezt a szokást. „Mindkettő” – felelte akkor Figaró, aztán belehasított a görcs a gyomrába, és nyüszítve, előrehajolva rohant a vécé felé. Mire visszajött, Amy megváltozott. Nem az a kedves, szerelmes lány lett belőle, akit Figaró elvett feleségül, hanem anya, és Figaró, a férje lett a gyerek. Kinga, az igazi gyerek lefeküdt már, nem látja az apját összetörve, félve.

„Reggel bemész a kórházba” – közölte vele Amy előző este. Meleg teát főzött, mert megingathatatlan hit élt benne, hogy ez minden bajra jó, lázat mért, a fürdőszobaszekrénybe túrt, gyógyszereket dugott Figaró szájába, és a tarkójánál tartva a fejét, itatta.

És ez a fájdalom halkult mára alig észrevehető, de állandó, szűnni nem akaró figyelmeztető jellé, ami mégsem engedi, hogy Figaró meneküljön, mintha hosszú lánc lenne a bokáján, amely itt tartja a lift és a folyosó fordulója közti térben.

Várja az orvost, aki éppen műt, várja, hogy mehessen a biztosítóba, hogy felhívhassa Amyt, és elmondhassa neki, hogy semmi gond, csak valami apróság, hogy élhesse az életét.

Az Orrszívó felpattan, és Figaró azt hiszi, megint csak a folyosó végéig rohan, de nem, felugranak a többiek is, mire ő észbe kap, már ott tolonganak az ajtó előtt, az orvos nem is látszik tőlük, de nyilván ott van a gyűrűben, fáradtan és üldözötten menekül be a szobájába, hogy aztán, amikor a várakozók már visszaültek, és csak néhányan, a legkitartóbbak állnak őrt az ajtó két oldalán, kidugja a fejét.

– Figaró úr!

És Figaró ekkor kezdi sejteni, hogy baj van.

***

A folyosó végén egy óriás harcolt. Aldwyn megtorpant, földbe gyökerezett lábbal állt, nem tudta levenni szemét a látványról. Az óriás mintha lángokból állna, egymással ellentétes irányba forgó lángnyelvek emelkednének és formálnának valami amorf emberalakot. Aldwyn még rémálmaiban sem látott ilyet, de annyit megért, hogy valami rettenetes, legyőzhetetlen erő áll előtte. A forgó, színes energia a homályosan látható alak körül egyszerre taszít és vonz. Aldwyn menekülne, de nem képes rá, csak retteg, hogy ez az iszonyú alak észreveszi és összemorzsolja. Rosszabb ez, mint a denti lovasok nyilai, rosszabb, mint a Vár gyomra mélyének végtelen labirintusában lappangó félelem. A dárdaméretű, gonosz nyílvesszők, a feketére edzett acél nyílhegyek mögött ott vannak a sötét lovasok, akiket, ha kevesebben vannak, talán legyőzhetett volna az Őrgárda kis csapata. A sötét folyosók névtelen réme ellen elég a fáklya remegő fénye és az akarat. De ez a szörny, bárhonnan került is ide, legyőzhetetlen. Támadók sora bukkan elő a keresztfolyosóról. Aldwyn nem láthatja, hányan vannak, hová vezet a folyosó, ahonnan ezek a harcosok rontanak ki, de végtelennek tűnik, mert a konok támadók sora nem fogy el, talán soha. Aldwyn nem őket nézi. Az óriást figyeli, aki könnyedén, minden erőfeszítés nélkül szórja szét őket. A sárgásvöröses forgatag néhány pillanatra lelassul, és Aldwyn kopasz koponyát lát, vastag nyakat, egy tekintetet, amelyben nem látszik semmi érzelem, csak mély, sötét nyugalom. És Aldwyn megbénul a rettegéstől.

Meg kell mentenie a Várat. Meg kell tanulnia harcolni.

Újabb támadó bukkan elő az oldalfolyosó mélyéről. Mintha a semmiből, a csillagtalan éjszaka homályából jönne, sötét ő maga is, mintha arctalan lenne, nem lenének vonásai, nem érző, szerető, gyűlölő ember volna, hanem gép, harcra, gyilkolásra tervezett, ember formájú robot. Rövid kard van a kezében, hasonló ahhoz, mint amilyet Aldwyn Wang is hord azóta, hogy felesküdött az Őrgárda tagjának azzal az esküvel, amelyet aztán a csatamezőn megszegett. Nem adta életét a Várért. A harcos kivár, a megfelelő pillanatot lesi, a rést kutatja ellensége védelmén, de ez nem az az ellenség, akivel ezt megtehetné. A kard kurtán oldalra mozdul, apró cselező mozdulattal, amilyet Aldwyn is tanult valaha, és mielőtt visszatérhetne helyére, a szörny már leteríti a harcost. A szörny most úgy két méterrel előrébb lobog, aztán hátrébb suhan, ismét előre, és Aldwyn nem tudja eldönteni, hogy ebből a folyamatos, egyenes mozgásból kavarodik föl körötte a pörgő energia látszata, vagy a forgás energiája röpíti előre ilyen váratlan sebességgel minden lendületvétel nélkül. A szörny már nem néz rá. A folyosó sötét torka ontja magából a katonákat, kardok és lándzsák villannak körötte, élettelen, összetört testek hullnak alá, és tűnnek el, mintha a szürke kövön át valahová még mélyebbre hullanának a föld kegyetlen mélye felé.

Aldwyn Wang nézi ezt az iszonyú mészárlást, nem képes nem nézni, nem képes nem átérezni annak a harcosnak a kínját, akit a szörny egyetlen mozdulattal derékba tör, és nem képes nem gyönyörködni a szörnyeteg mozgásában. Tudja, hogy harcolnia kell. Nézi a különös valamit, ami hol lángcsóvára, hol emberre, hol alaktalan szörnyre emlékezteti, ami pillanatonként változtatja az alakját, a helyét, nézi a forgó köröket, amelyek mintha a szörny testét alkotnák, sőt talán alkotják is, és néha, egy-egy rövidke percre lelassul a szeme előtt a mozgás, és látja, kristálytisztán látja, mint csavarja ki a kardot a szörny a támadója kezéből, mint töri el a csuklóját a katonának, és taszítja a semmibe. Lát mindent, és kezdi érteni; nem is az egyes mozdulatokat, hanem a szörny mozgásának logikáját. Kezdi érteni, és közben különös emlékek törnek elő benne, mintha mindezt mindig is tudta volna. Egy nem létező tudás emlékeire ismer rá, és a félelem kezd elpárologni belőle, és ahogy megszűnik a félelem, rájön, hogy a szörny nem az ellensége. A szörny vele van, a szövetségese. A félelem nélküli, arctalan katonák a gonosz hadserege. És már látja azt is, hogy gyengül a lángcsóva, mint a gyertyaláng, amikor már fogytán a viasz. Lassul a forgás, késlekednek a mozdulatok, és az a sötét nyílás a fal mellett, a pusztulásba vezető út ontja magából a friss harcosokat

A félelem helyét szánalom foglalja el. Aldwynt elönti a részvét ez iránt a legyőzhetetlen harcos iránt, mert egyedül van, nincs senki mellette, hogy egy percre megpihenhetne. És Aldwyn Wang, aki a csatamezőn halottnak tettette magát, most leugrik a maga folyosójáról a szörny mellé, és mire észbe kap, már mozdul is el egy döfés elől, mire felfogná, mit is tett, már kitépte a lándzsát a támadója kezéből, és ő döfött vele, és utána lépett, és hárított, és dobott és csavart, rövid, erőtől duzzadó mozdulatokkal. Forgott és csusszant millimétereket, hogy talán egy másodpercre nem maradt ugyanott a lába, és érezte, hogy az apró, szabad szemmel alig látható mozdulatok kívülről a kavargás látszatát keltik; érezte, mint örvénylik az energia körötte, lángnyelv lett ő is a szörny nagyobb lángnyelve mellett. Felszabadult. Egy volt a szörnnyel, a Várral, a levegővel, egy volt az előre rontó ellenséggel, és minden erőfeszítés, gondolkodás nélkül repítette őket a semmibe. Ez én vagyok, gondolta hitetlenkedve, én Aldwyn Wang, a költő, a kiadatlan „Szerelmes Aldwyn”-kötet szerzője. Én, az Őrgárda csődöt mondott tagja, rátaláltam az útra.

És a gondolattal jön a gondolatok további sora, mert Aldwyn nyughatatlan, éles, még izmos testénél is edzettebb elméje is részt kíván venni az eseményben. És Aldwyn már tudja, hogy ez végtelen harc, a sötét folyosó örökké ontani fogja a támadókat, hogy a semmibe vetett támadók újraszületve gyülekeznek már a nyirkos falak mögött, ahonnan majd újabb folyosók nyílnak, újabb, a pusztulásba vezető és onnan seregeket kiöklendező ajtók, és a gonosz is legyőzhetetlen. Éppen azért, mert örök, és ugyanúgy ott van mindenütt, mint az a harmonikus, mindent átható energia, amely a mozdulatait irányítja most. Rájön, hogy a gonosz taktikája a kifárasztás, és ez a taktika kivédhetetlen, mert a jó mindig abba akarja hagyni a harcot, a rossz pedig soha. Rájön, hogy ebben a csatában ugyanolyan kiszolgáltatott, mint amikor az Őrgárda kiképzésén tette meg az első, suta lépéseket a gyakorlott gárdisták ellen. És ahogy jönnek a gondolatok, görcsösebb lesz a mozgása, zökkenők lassítják le és teszik fárasztóvá, és már látja a támadók részleteit is, nemcsak közeledő foltként érzékeli őket, látja az izzadt testeket, a támadás hevétől eltorzuló arcokat, látja a fegyvereket, a fegyverekbe kalapált, edzett gyilkolást. És már kezdi méricskélni a távolságot, az alkalmazható védekezést, és már számolja az íveket és irányokat, és az agya nem talál elég gyorsan megoldást, vészjelzések sorát adja le, egyre kisebb a láng, gyérül a belőle áradó forgó energia körötte, nem érzi tökéletes biztonsággal a veszély irányát, hanem próbálja szemével követni a cselező fegyverek hegyét, és a szörny mellette dühösen szisszen.

***

Amy beszél az orvossal. Figaró már az ágyában fekszik, és úgy tesz, mintha a képes újságba temetkezne. Háromágyas szobát kapott, még szerencsés, az ablak melletti ágy az övé, ahol legjobb a levegő. Igen, talán mégiscsak Közép-KeletEurópában vagyunk, ahol szerencsés, aki a háromágyasba kerül, az ablak mellé, mert fektethették volna a szomszéd nyolcágyasba is a haldoklók közé. A világnak azon a részén vagyunk, ahol nem egyértelműek a dolgok. Itt koszos a vécé, de a főorvos Heidelbergben volt ösztöndíjas, a sebész pedig egy olyan kaliforniai klinikán dolgozott néhány évig, amely négy Nobel-díjast adott. Ebben a városban, ahol ez a történet játszódik, megvan a keleti bazár bűze, zsivaja, taszigáló, nyomuló tömege, a Balkán kicsinyes korruptsága és a nyugati civilizáció minden átka és áldása. Itt szerencse vagy pénzes boríték dolga a háromágyas szoba.

Figaró az ablak mellett fekszik, és úgy tesz, mintha olvasna. A három ágy egy sorban van, a szemközti falnál egy, ebbe a keskeny szobába túl nagy asztal két székkel, és valami ijesztő, régi gép. A sarokban infúziós állvány áll, nemrég festhették újra, a vastag, otromba, fehér festékréteg helyenként hullámos a megszáradt, elkenetlen cseppektől. Balra van az ablak, az ablakon túl az élet. Az élet és a kórházi szoba közt a párkányon joghurt és üdítő. Figaró lehunyja a szemét. Azt várja, elé villannak az otthon képei, a kedvenc fotelja, a fodrászszalon, látni akarja magát, amint egy nő fölé hajol, igazít valamit, aztán hátrébb lép, és mint igazi művész, szemügyre veszi az alkotását. Látni akarja a lelki szemeivel, hogy elhiggye. De nem lát semmit, csak sárgás fények villódznak a sötétben, és közben ott él és lüktet körötte a kórház a maga különös tempójával. Figaró egyszerre érez félelmet és szenvedést, unott szorgoskodást, fásult várakozást. Nem nyitja ki a szemét. A sárgás fények ezüstbe váltanak, mintha különös tűzijáték zajlana előtte. Az ajtó melletti szomszédja szöszmötöl valamivel, halk, kitartó neszezéssel, ami az ember idegeire megy. A középső ágy most üres, a takaró visszahajtva, a kis szekrényen gyógyszerek és egy könyv, régi, szakadozott, puhafedelű ponyva, amelyet Figaró is olvasott valamikor. Lelki közösséghez ez még kevés.

Léptek közelednek, sietős, kopogós, céltudatos női léptek, és Figaró kinyitja a szemét, fölkapja az újságot, és az ajtó felé fordul. Aztán a lépések géppuskasorozata végigsöpör az ajtó előtt, és továbbhalad arra, ahol kanyarodik a folyosó. A kanyar mögött bármi lehet.

Amyn különben is edzőcipő van.

Amy a folyosón állt és sírt.

Figaró pedig, aki a testében érezte az egész,

hatalmas kórház minden szegletét, a vécé felé tartó, borostás öreg lassú csoszogását, a takarítónő távoli veszekedését, az orvosi szobában készülő kávé illatát, a gyógyulást és halált gyártó üzem különös rezgését, egyetlen dolgot nem érzékelt ebből a világból. Hogy a felesége az ajtó előtt sír.

Az járt a fejében, hogy a legrosszabbkor jött ez a betegség. Le kellett mondani a találkozóját a Mesterrel, a biztosítást Carlo intézi helyette megbízólevéllel, pont Carlo, aki havonta töri a kocsiját, és ezért kárszakértőnek hiszi magát.

Az ajtó melletti ágyon megszűnt a neszezés, és Figaró az újság fedezékéből arrafelé sandított. A szobatársa az ágy szélén ült, és üres tekintettel bámult a semmibe. Egyik lábát már bedugta a papucsba, a másik csupaszon lógott a hideg, piszokszínű kő fölött. A kigombolt pizsama alól kibuggyant a megfáradt, öregedő test.

– Mit vétettem? – morogta magában Figaró, aztán az újságra pillantott, ahol legalább egy meztelen női testet láthatott. Huncut mosolyú, karcsú lány egy tükör előtt. A kerek kis popsi a tükör arany keretében maga a tökély, a finom kis kézzel eltakart szemérem pedig valami fájó vágyódást ébresztett. A cikk a kép mellett egyébként a helyes fogápolásról szól. Amy hozta az újságot, az egyik olyan női lapot, ami Figaró szalonjában is ki van téve a háromszögletű, használhatatlan asztalkára a várakozók számára. – Ezt olvassam? – morgott Figaró, amikor meglátta, és Amy úgy tett, mint aki nem hallja. Az éjjeliszekrény előtt térdelt, nedves ronggyal törölte át a belsejét, mielőtt berámolta volna a férje dolgait. – Ezt akarod olvastatni velem?

– ismételte Figaró, és közben düh öntötte el, mert nem értette, hogy lehet az, hogy ez a nő, aki egy ócska fémszekrény aljába képtelen úgy betenni egy tartalék csomag vécépapírt, hogy előbb nem takarít ki, arra nem veszi a fáradságot, hogy valami rendes olvasnivalót találjon számára. De most, hogy nézte ezt a szép lányt a képen abban a szép fürdőszobában, az arany keretes tükörben mosolygó popsival, elégedettséget érzett. Az a valódi világ, és ez, az ablak melletti ággyal, az ismeretlen, ki tudja hová tűnt szomszéddal, meg a neszezős harmadikkal, csak valami rossz álom, amelyből nemsokára felébred.

***

Aldwyn Wang az álom és ébrenlét közti senkiföldjén bolyongott. Még ott volt a Vár gyomrának rejtett folyosóján, még érezte, ahogy az óriás odébbtaszítja egy halálos döfés elől, és még látta a forgó, áramló, kavargó, amorf emberalakot öltő lángot, de már nem igazán. A cella hideg kövén feküdt, és ha kinyitotta szemét, sötétszürke köveket látott maga fölött. Ha behunyta, még ott volt az óriás, ott volt a támadók végtelen és mindig megújuló serege, és ott volt az a kétségbeejtő bizonyosság is, hogy ez a fekete, gonosz áradat előbb-utóbb elpusztítja a legyőzhetetlen óriást, és akkor már semmi nem állíthatja meg. Ha behunyta a szemét, harcolni akart, de már nem tudott, csak nézte tehetetlenül a támadók folyamát, és az áradatból vöröslőn kiemelkedő lángot. Nem mozdult a keze, a lába béna volt, egyedül a szemhéján uralkodott. Kinyitotta szemét, és a szürke, áthatolhatatlan kőfal nézett vissza rá.

Egyedül volt. Az idegen, ha csak nem álmodta őt is, távozott, magára hagyva a kételyekkel. Lassan felült, a cella kopár volt, sivár kis lyuk messze a várbörtön alatt, ahová még a porkolábok sem igen merészkedtek, ahová még a bűnözőket sem zárják, csak a legalja számkivetetteket, akik minden bűnök legocsmányabbikát követik el. Aldwyn nem látott ablakot, nem látott égboltot, még egy kicsiny szeletét sem félbevágott felhővel, és nem jelentek meg képek a sima, hideg kövön a lába előtt. És végül nem jelentek meg képek akkor sem, ha behunyta szemét.

Felállt, és néhány mozdulatot tett lassan, tétován, árnyékvívott, hárított és szúrt, fordult, hárított és vágott, szinte érezve a kard súlyát a kezében. És mozgott tovább, de már nem szúrt, vágott vagy parírozott, csak együtt lebegett valami erővel, amely lágyan mozgatta, mint a nyári szél a fennsík füvét.

– Köszönöm – mondta, és az ajtó felé fordult. Az erő finoman hintáztatta előre, hátra és oldalvást, apró, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal helyezte át súlypontját egyik lábáról a másikra, majd vissza megint, hajlott és félfordulatokat tett, de közben majdhogynem egy helyben állt. És minden kis mozdulattal erősebb lett, minden hajlás és fordulat, kitárt karjának minden rezdülése felfogott valamit abból az energiából, amely a Várat éltette, és amikor már szinte fájón lüktetett benne a visszatartott erő, a forgásból egyenes lett, a teste, két keze kicsapott, és a vastag ajtó kiszakadt a helyéből.

Aldwyn elhűlve nézte. – Ez nem én vagyok – suttogta. – Én a földre lapultam a dentiek nyilai elől. – Állt a kidőlt ajtó előtt, és szinte nem akaródzott kilépnie. Hátranézett a cellába, de hiába reménykedett intő jelekben, csak a csupasz falak meredtek rá ridegen, ellenségesen. A folyosó előtte sötét, nyirkos, végtelen alagútként vezetett a világ kiismerhetetlen belseje felé. Olyan volt, mint álmában, ha ugyan álom volt, és nem a valóság, és nem most álmodik. Aldwyn Wang agyában lassacskán minden összekeveredett: a járőrözés az osztagával, az ezüst köd a hágó járhatatlan ösvényei fölött, a fekete lovasok, a tehetetlen rettegés a földhöz tapadva, és az a fűszál az arca mellett, amelynek még mindig érzi lenyomatát magában, az út haza, a megvetés és a bilincs, az őrei gyűlölködő tekintete, a kihallgatások sora, és végül ez a cella. És mindeközben senkit nem érdekelt a hír, amit hozott, kivéve azt az idegent, aki itt járt a cellájában, ha csak nem álom volt ő is. Gondolatai fölfelé kapaszkodtak a Vár termei és udvarai felé, de most nem sikerült sejtjeiben, szívverésében éreznie Glandawwyn lüktetését, nem volt semmi körötte, csak a cella és a folyosó magánya között választhatott. A folyosót választotta.

Ismerős volt meg nem is. Helyenként mintha az álombeli folyosó fordulóira és lépcsőire ismert volna, de nehéz volt eldöntenie. Az álma maradéka egyre gyorsabban párolgott el agyából, végül már alig maradt valamely érzés, egy megmagyarázhatatlan tudás. Nem volt fáklyája, csaknem teljes sötétben botorkált előre. Kinyújtott keze nyirkos falakat tapintott, és a csöndet fura morgás, értelmezhetetlen zajok törték meg néha.

Megállt, hogy leküzdje a pánikot. – Ez így nem megy – mondta, és a hangja ott keringett a feje körül. – Nem megy, nem megy, nem megy… – hallotta mindenfelől, ezt suttogták a falak, minden lélegzetvételnél. – Ez így nem megy.

Lehunyta szemét, és még mindig hallotta a hangot, de valahogy megváltozott a hangsúly. – Ez így nem megy – susogták a fülébe. – Így nem!

Együtt lélegzett a szavakkal, lelassította, megállította őket. Befelé fordult, az erő központja felé, és végül megpillantott egy kis fényt a sötétben. Együtt lélegzett ezzel a köldöke alatt lapuló fényponttal, dédelgette, táplálta, aztán lassan felszívta a fejébe.

– Ez nem én vagyok – gondolta ismét, és mintha valaki az ő hangján válaszolt volna. – De igen, csak egy másik te.

Behunyt szemmel, a fejében lévő fáklya pislogó fényénél haladt tovább. Látta a táguló, szűkülő, sötét falakat, a fordulók mögött megbúvó homályt, a homály mélyén megbúvó veszélyeket. Olyan volt, mintha vezette volna valaki, aki jól ismeri a szutyoknak, a szennynek és a bűznek ezt a labirintusát. Tudta, hová megy. Oda, ahol a Szörny vívja élet-halál harcát a betolakodókkal, és önkéntelenül is gyorsított a léptein. Nem félt a harctól és nem gyűlölte az ellenséget. Csak érezni akarta maga mellett a Szörny erejét.

Csaknem elsietett amellett a hely mellett. Így, anélkül a hatalmas, tömör, ember-lángnyelv harcos nélkül csak egy volt a végtelen folyosó megszámolhatatlan fordulója és elágazása közül. Aldwyn megállt, és megnézte magának behunyt szeme fáklyafénye mellett, és nyitott szemmel a sötétben is. Ez volt az a hely. Ott volt a keskeny, alig észrevehető mellékcsatorna, ahonnan a támadók bukkantak elő, ott volt a kiugró, ahonnan ő leste álmában a történteket, amíg rá nem jött, hol a helye a harcban, ott volt a kis tér, ahol a Szörny szétzúzta az ellenségeit. Olyan kicsi és jelentéktelen volt most! Aldwynt, amikor az Őrgárdához került, körbevitték a birodalmon, megmutatták neki és társainak a nagy csaták színhelyeit. Aldwyn gyomos mezőket látott, lapos kis szánkódombokat, a távolban szántó parasztokat és kecses tornyokat, és amíg a többiek lelkükben felidézték Sarcalinta és a többi nagy hadvezér és hős tetteit, ő egy tölgyfa árnyékában azon tűnődött, mikor és hol lesz majd ebéd. És most ugyanúgy nem tudott kicsikarni magából semennyi meghatódottságot. Ez a hely, ahol a Szörny megtanította a harc magasiskolájára, ahol ők ketten visszaverték az ellenség első rohamát, büdös, poshadt lyuk volt a Vár alsó, ember nem látta alagútrendszerében. Aldwyn Wang elnevette magát a gondolatra.

Arra fordult, ahonnan az álmában – vagy valóság volt? – a fekete katonák jöttek. Keskeny vájatban haladt, nem lehetett letérni, eltéveszteni az irányt, kijelölték a befelé hajló, nyirkos falak. A belső lámpást, amely mostanáig világított neki, széttörte a gondolkodás és a félelem, és teljes sötétben haladt előre. Nem hunyta be szemét, fürkészte a sötétet, leste fekete árnyalatait. Nem jöttek szembe ellenséges harcosok, a sötét hol fekete volt, hol még feketébb, mindig fenyegető, de mindig üres.

A járat a külső várudvar mögött, a legszélső védvonalon tál, egy kisebb szikla mellett vezetett ki a szabadba. Aldwyn már a folyosó foglyaként érezte, hogy megváltozott a levegő, nem látott még semmit, nem hallott semmit, de fák és virágok voltak levegőben, és madárdal mindenütt. Aztán a keskeny járat egy utolsó kanyar után hirtelen véget ért, és ott volt előtte maga a szabadság. Hunyorgott a fényben, homályosan látta az erdő zöld falát. Idehallatszott a Vár életének egy-egy foszlánya, munka és gyerekzsivaj távoli zaja, megfoghatatlanul és elérhetetlen messzeségben. És jóval közelebb valami más zaj, neszek, törő gallyak, fémes csattanások rendszertelen egymásutánja, amely csak egy dolgot jelenthetett Aldwyn számára: lopakodva közeledő sereget, a feketeruhás katonák tömegét, a sötét járaton felfelé igyekvő fegyvereseket, vad csatákat a Vár termeiben és udvarain, és talán magát a véget.

Ott állt a késő délutáni békés napsütésben, elnézte a mezőt, a fű és a bokrok keskeny sávja mögött sorakozó fákat, a fák koronája mögött az eget, és az égen vitorlázó madarat. Állt, és most, életében először fogta föl valójában, milyen törékeny is mindez. Hányszor nézte már így az eget, a felhőket, a fákat és a szellőben táncoló ágakat! Hányszor heveredett le a földre fűszálat rágcsálva, írt verset, vagy csak átadta magát a létezés egyszerű, lusta boldogságának! És közben valahol mindig ott lapult az ellenség, talán távolabb, talán sok évnyi járásra tőle, de ott volt, gonoszul, gyilkolásra készen közeledett. Aldwyn Wang ezen az őszi napon rájött arra, hogy élete eddigi összes pillanatában ott volt ennek a mostaninak a lehetősége. Ha minden jó mögött ott lapul a gonosz, akkor talán fordítva is igaz, a rémségek és tragédiák árnyékában is megbújhat a jó valami csírája, gondolta. Még soha ilyen szépnek nem látott fát, füvet, égboltot, mint most, amikor mindezt egyetlen kiáltásával szét kell zúznia.

Felüvöltött. Torkaszakadtából üvöltött, hogy hangja eljusson a külső várudvarig, meghallja valaki, egy játszó gyerek, egy, a kertet gereblyéző asszony, vagy ami a legjobb volna, az Őrgárda valamelyik tagja, és továbbadja a vészjelet, és a riasztás végigfusson a külső udvaron, át a magas falon a belső udvarig, sáncok és bástyák között visszhangozzon a hangja, és végül tucatnyi más hangon át eljusson az Öregtoronyba, ahol a döntéseket hozzák.

– Itt az ellenség – üvöltötte, és az ellenség meghallotta a hangját, sötét ruhás harcosok bukkantak elő a fák közül, nyílvesszők zúgtak felé, az erdő, ahol eddig rejtőzve gyülekezett a sereg, megtelt a támadás hangjaival, a csapatrészek trombitái hívták a katonákat, és küldték egymásnak a harcra buzdító üzeneteiket, a dob megadta az első osztagoknak a lépés ritmusát, és mindez végre riasztotta a Várat, ahová Aldwyn hangja persze nem jutott el. És a vastag falak felől hasonló zajok érkeztek, a gyülekezőre szólító trombiták, a népeket az utcáról elparancsoló, félrevert harangok fülsértő zaja, és a két tábor ricsaja elnyomott minden mást, megtöltötte gyűlölettel és félelemmel a levegőt.

Aldwyn hátraugrott a vájatba, ahonnan kiszabadult, és magával vitte a kinti erőszak hangjait a benti némaságba. Odakint harc lesz, és bízott benne, hogy Glandawwyn megnyeri a csatát. És harc lesz idebent is, a végtelen, földalatti labirintus egyik fordulójában, ahol majd megáll, és szembefordul az ellenséggel. Ebben biztos volt. Csak azt nem tudhatta, mekkora osztag próbál behatolni a rejtekúton a Várba, amíg a csata eltereli a védők figyelmét, és hogy egyedül kell-e felvennie ellene a harcot.

***

Figaró elfojtott egy böffentést. Nem esett jól, de meg kellett tennie. Carlóval üldögélt a kórház büféjében, és Carlo arról mesélt, mit intézett a biztosítónál, ami fontos volt, de ettől még Figaró böffenthetett volna. Koszlott műanyag asztalnál ültek, műanyag kerti székeken, és papírpohárból itták az üdítőt. Carlo kávét is ivott, ugyanolyan kétdecis pohárba engedték az erős eszpresszókávét, mint amilyenben a kólát adták, többujjnyi vastagon fújták rá a habot, az egész mégiscsak a pohár közepéig ért. A szomszédos asztal körül népes család reggelizett, terebélyes, virágos köntöst viselő asszony, tucatnyi gyerek és rokon, vidám kerti ünnepély hangulatát teremtve. Figaró a környezetétől is böffenthetett volna, de a lerohadt büfé a papírpoharas kávéval, a pult előtt sorban állókkal, a zajjal és a visongató gyerekekkel együtt is valami többet jelentett a számára. Kis ablak volt az életre, arra a másik életére, melyből kiragadta a betegség. Arra az életére, amelyben haverokkal találkozik és kávéházakba jár, szép lányokról és biztosítási csalásokról beszélgetnek, teli tervekkel és ötletekkel.

Rosszul töltötte az éjszakát. Feküdt az idegen ágyban, az idegen plafon alatt, az ablakon kinézve idegen volt az égbolt kis szelete, és idegen sziluettek körvonalait vehette ki a kékes sötétben. Idegenek voltak a zajok; a szomszédok horkolása, Amy halk, megnyugtató szuszogása helyett. Csengő szólt a nővérszobában, aztán lépteket hallott, sietős lábdobogást fel-alá vagy egy órán keresztül. Aztán csönd lett újra.

Carlo nem kérdezte, hogy aludt. – Mi van, te szimuláns? – mondta, amikor megállt az ágya mellett, és letette a gyümölcslevet az éjjeliszekrényre. De látszott a félelem a képén, amikor bejött, amikor poénkodott, és föltette a kötelező kérdéseket, és látszott az is, hogy igazán nem a válasz érdekli, hanem az, hogy Figaró önmaga-e. Figaró pedig igyekezett önmaga lenni.

– Na végre, egy értelmes ember. Ezek a hülyék itt azt hiszik, hogy beteg vagyok.

– De mit mondanak, mi bajod?

– Nem mondanak semmit. Vizsgálnak.

Carlo nézi, kicsit gyanakodva méri föl, hogy ez a pizsamás, borostás, meggyötört képű ember ezen a rémes helyen csakugyan az ó Figaró barátja e, és úgy dönt, igen, mert azt mondja: – Vigyázz, úgyis addig vizsgálnak, amíg nem találnak valamit. Ebből élnek. – És Figaró, akinek most is marja valami alattomos fájdalom a gyomrát, hálásan fölnevet, és vele nevet a két szobatársa is, az ajtó melletti szöszmötölős, és a szomszédja, egy bajuszos, parasztképű kisvárosi tanár, a két horkoló, s az éjszakai ellenség most váratlanul szövetségese lesz; igen, ó az, Figaró, a vagány gyerek, aki mindent megold, mindent legyőz, és a kórterem, a kivizsgálás, a rosszullét mind csak látszat, múló félreértés, a hülye orvosok összeesküvése.

Aztán lejöttek a büfébe. Figaró fölvette a tréningruháját, belebújt az edzőcipőbe, amelyet a születésnapjára kapott Amytől, és a civil ruhától, attól, hogy kávézni mennek, csakugyan jobban érezte magát, és még a fájdalom is eltűnt kis időre, addig, amíg vissza nem fojtotta a böffentést.

– Kluger azt mondja, néhány nap, és hazaviheted a kocsit. Mikor engednek ki? – Carlo az apró, műanyag keverő lapáttal nehézkesen megkavarta a kávét, és várakozásteljesen nézett rá. Klugernak karosszéria-javító műhelye volt Mudville-ben, a külvárosban. Klugerra épült az egész tervük, venni öt egyforma autót, kettőt közülük összetörni, a törött elemekkel karambolossá varázsolni a másik hármat is néhány napra, és öt kocsi javíttatását fizettetni a biztosítókkal. Klugernak kellett a jó kocsikra rátenni az összetört elemeket úgy, hogy hihető legyen, aztán a kárbecslés után visszacsinálni a dolgot. Carlo őszinte kíváncsisággal nézett rá, és Figaró néhány pillanatra úgy érezte, csakugyan szimuláns, aki meghátrált az élet dolgai elől.

– Hát, nem tudom. Legalább egy hét. Ma megyek valami gyomorvizsgálatra.

Carlo hallgatott, letette a poharat, előrehajolt, hogy az arca eltakarta Figaró elől a széles tomporú nőt és a családját, és Figaró nem látott mást, csak az aggódó, barna szempárt.

– Végül is mid beteg? A gyomrod vagy a micsodád?

Ezen már Figaró is hosszan tűnődött, úgy tűnt, ez a lényeg, ez a kérdés, de Figaró éppen ezt a kérdést nem akarta hallani. Ez volt az a kérdés, amely szétzúzhatta a törékeny illúziót, amelyet Carlo látogatása, a kávézás és előtte a felöltözés szőtt köré. Az illúziót, hogy ők ketten egyformák, egyformák a gondjaik és az örömeik. Elmesélte hát, hogy az egész akkor kezdődött, amikor megvolt neki a műkörmös lány, és betegsége meg a kórház foglyaként is bezsebelhette az irigy, elismerő pillantást, és egy pillanatra tényleg minden rendben volt. Elvonult a kiterjedt család, a nagydarab, pocakos, szabadidő nadrágos és bőrdzsekis férfiak, az olajozott hajú ifjak, a kuncogó lányok és visító gyerekek, elvonult a széles tomporú nő a maga kis személyes tragédiájába, oda, ahová nem tudja követni már a gyerekek, testvérek, sógorok, férj serege. Elvonultak, és csönd lett, áldott csönd, a rádióból egy tavalyi sláger szólt, a büfés nő pakolni kezdett, és az egész váratlanul a fodrászatra emlékeztette Figarót, az ottani délutánokra, a vendégek rohamai közt néha beálló szélcsendre, amikor nem zúgnak a hajszárítók, nem csattognak az ollók, és nem zubog a víz a hajmosó tálakba, és a rádióból valami tavalyi sláger veszi át a főszerepet, és ők ráérősen, jólesőn tesznek-vesznek, egy cigi az udvaron, a helyére teszem azt a hajkefét, kicsit hülyéskedek Nórival, a hajmosó lánnyal…

És aztán, amikor Carlo elment, és Figaró visszaindult a szobájába, még mindig tartott az érzés, rendben volt minden. A liftben rámosolygott egy nővérke, a lépcsőfordulóban már ismerősként fogadta a cigiző betegek látványa, a kártyás telefon a falon – mellette a padon ideges, vékony nő várta, hogy hívják vidékről a rokonok –, a két öreg a szomszéd kórteremből, a nyolcágyasból – éppen valamelyik politikust szidták –, már ismerősként vonult el a nővérpult előtt, szinte otthonosnak érezte a szobáját, amikor végre odaért. Fáradt volt. Kellemesen fáradt. Olyan érzés volt, mintha valóban csak pihenni jött volna ide, összeszedni magát, hogy utána újult erővel folytathassa a kinti életét.

A tanár keresztrejtvényt fejtett, puhahegyű ceruzával írta be a szavakat, az éjjeliszekrényen a pohár gyenge tea mellett ott állt készenlétben a radír. Széles arcát szinte két különálló részre osztotta a bajusz, a felső rész gyanakvón meredt a kis négyzetekre, nem csaptok be, sugallta az összehúzott szempár, mindent jól meggondolok, árulták el a barázdák a homlokon. Nehézkes, lassan döntő parasztarc volt ez bajusztól fölfelé. A szőrös határvonal alatt csupa mozgás, a fogak szívása, a ki-kibukkanó nyelv, az áll ritmikus emelkedése, süllyedése a nyelésekkel. Egy akkurátus ember, akinek a szekrényén makulátlan rendben sorakozik minden, amire szükség lehet, és semmi más, akinek régi vágású, bőr férfineszesszerében pitranol arcszesz van, amit már senki nem használ, talán nem is kapható, aki mindig mindent összehajt, és nem morzsázik, ha eszik, és aki más körülmények között Figaró idegeire menne, de itt inkább irigységgel vegyes tiszteletet érez iránta.

A tanár keresztrejtvényt fejtett, a szöszmötölő az ágya szélén ülve kibicelt neki, és a kis rádióból az éjjeliszekrényen zene szólt. Nem a tavalyi sláger, hanem valami rémes nóta, amitől más körülmények között Figaró kimenekült volna a szobából, de most otthonosnak érezte ezt is. Gyerekkorát juttatta eszébe, azt a rég elfelejtett időt, amikor még minden előtte volt, amikor a világ teli volt nett, mindenüket rendben tartó férfiemberekkel, amikor a férfiak még arcszeszt használtak after shave helyett, és az álmos vasárnap délutánokon ilyen zene szivárgott fel az öreg bérházak lépcsőin.

Figaró rájuk mosolygott, aztán úgy, ahogy volt, tréningruhásan végigdőlt az ágyon, csak a cipőjét lökte le a másik sarkával. Kezébe vette az újságot, amit pedig tegnap kiolvasott már, de most úgy érezte, teli van apró, felderítetlen érdekességekkel. Vetett egy pillantást az aranykeretes tükörben látszó popsira, aztán lapozott, és belekezdett egy cikkbe arról, miért válik el ifjú feleségétől egy sztár, akiről Figaró még soha nem hallott.

Délután bejött hozzá Amy Kingával. Kimentek a nővérszobával szemközti társalgóba, a sarokban álló olcsó, fém hamutartó mellé. Figaró orrát bántotta az elnyomott olcsó cigaretták itt ragadt, savanykás bűze; a félig nyitott ablakon beáramló levegő sem sodorta el, hanem csak megpörgette és még jobban beszorította ebbe a sarokba, ahol az egymás felé fordított, olcsó székeken lehet félrehúzódni a világ elől.

Amy rendezkedett. Arrébb húzta az egyik széket, a másikat letörölte a táskájából elővett papír törlőkendővel, fintorogva vitte odébb az asztal mellé a hamutartót.

– A sarokba tedd – szólt rá Figaró. Itt tilos volt a dohányzás, de efölött a mágikus sarok fölött nem fogott átok, nem uralkodott szabály. Ez volt a kuckó, ahová azok húzódhattak, akiknek nincs erejük elmenni a lépcsőfordulóig, ahol megtárgyalhatták vagy elfelejthették betegségüket, és ez a házilag barkácsolt, ócska, magas talpon álló vas hamutál az élet lázadása volt.

Amy szótlanul engedelmeskedett, de az otthonosság, amellyel Figaró mostanra belakta a kórházat, akár egy új várost, amelynek ismeri utcáit és helyeit, eltűnt, nem tudott mit kezdeni velük itt, idegenek voltak. Amy az új, világosszürke szabadidőruhájában és edzőcipőjében, mintha teniszezni indulna. Kinga vékony, nyurga gyereklábán farmerban előrehajolva ül a széken, fejét lehajtja, hogy a haja a szemébe hull. Figaró tökéletesen tudja, mi jár az eszükben, még képes átérezni, milyen siralmasnak és lepusztultnak látják ezt a helyet, amely most az ő világa, és amely az életet jelentheti számára. És érzi, hogy várnak tőle valamit, csak azt nem tudja, mi lenne az.

Azt akarták, hogy beszéljen. Ültek és nézték, buta kérdéseket tettek föl, hogy vagy, van lázad, meg a többi hasonló banális értelmetlenséget, amelynek semmi köze a kórházi lét valóságához. Ahhoz, hogy mit mondott Lukáts doktor és a főorvos a nagyviziten, hogy Emma, az éjszakás nővér hajnalban, mielőtt elment volna, leejtett egy üveg pisit a laborba menet, aztán szegény beteget ott itatták teával, hogy mielőbb tudjon újra kiadni magából egy kis vizsgálati anyagot.

Figaró azon kapta magát, hogy valami erő arra készteti, idegenvezetőként mutassa be városát és lakóit. És amint lassan átadta magát ennek a vágynak, leomlott a közte és a családja között emelkedő láthatatlan fal. Most már nem vasárnapi apukaként ült az anyával szemben közhelyeket préselve ki magából a régi cinkos mosolyok helyett. Újra az lehetett Kingának, aki mindig is volt, a titkokkal és érdekességekkel teli barát. Mesélt neki az öregről, akit háromszor ütött el a vonat, aztán egy influenza miatt került ide. Arról hogyan álltak sorba a vécé előtt a női nyolcágyas lakói, amikor egyszerre kaptak beöntést. Arról, hogy az egyik orvosnak állítólag csodaköpenye van, a zsebe magától átszippantja a hálapénzzel teli borítékot, neki érte sem kell nyúlnia.

Amy láthatóan unatkozott, de Kinga nevetett, csillogó szemmel hallgatta, és Figaró most már csak neki mesélt, s a kopott kórházból a csodák birodalma lett, teli különcökkel és furcsaságokkal. Végül már maga is így érezte.

De amikor elmentek, és utánuk nézett, megütötte az üresség. Fojtogatta a tudat, hogy nem szaladhat utánuk, és ők hárman két külön világ immár. Fojtogatták a gondolatok. Vajon hányszor látod még őket így távolodni, hányszor látod őket ilyen kedvesnek és elérhetetlennek, mint ebben a pillanatban? Látod-e még őket odahaza, ahol semmi nem idegen, ahol minden te vagy? Fojtogatta a sírás.

A vizsgálatokra gondolt. A gépre, amelyben ebéd után feküdt, a sötétben táncoló fényekre, a bugásra, a körötte zümmögve dolgozó erőkre, amelyek megszabják sorsát. Mindarra, amiről nem beszélt, ahogyan Amy sem mondott el mindent mindabból, amit a főorvos árult el neki. Amíg nem tudja, mi baja, addig csak múló rosszullét az egész, futó kaland az életében, kis kivizsgálás, amit megérdemel a szervezete ennyi év után. Addig a sötét hatalmak a szomszéd kórtermekben maradnak, és a folyosó másik végén, a kanyar mögött, ahol külön nővérpult van, és ahonnan csak nagyritkán csoszognak elő csontsoványra fogyott, elgyötört emberek.

Csak este lázasodott be. A nővér hozott valami tablettát, aztán benyitott egy orvos is. Figaró nem látta még, magas, vékony, fekete hajú fiú volt, a fehér köpeny még vékonyabbnak, még magasabbnak és fiatalabbnak mutatta. Halkan, szinte bocsánatkérőn jött be. A tanár letette a könyvet, a szöszmötölős már bóbiskolt, de most felriadt és felült, ijedten, várakozásteljesen pislogott. Figarót a katonaságra emlékeztette az egész, arra, amikor tiszt jött a körletbe. De az orvos hozzá jött.

– Csak egy kis láz – mentegetőzött Figaró, a hangjában ott volt az örök férfibüszkeség, amivel elvárjuk, hogy a nők maguktól kezdjenek ijedt szaladgálásba a bajunk láttán, lehetővé téve, hogy megússzuk jajgatás, panaszkodás nélkül, és aztán elnézően csóválhassuk a fejünket, miért kell felfújniuk minden apróságot. – Csak egy kis láz.

– Az elég nagy baj a maga állapotában. – Az orvos már nem is látszott olyan fiatalnak. Ahogy ott állt az ágy lábánál a lázlapot meg egy sötét dossziéból kivett leleteket tanulmányozva, maga volt a sors küldönce, ki áttöri a hallgatás falát. Figaró fázott, és elfogta a gyengeség, legszívesebben aludt volna, és közben különös reménység fogta el, hogy ez a vékony, kölyökkarcsú orvos megmondja végre, mi baja, tesz valamit, talán csodát, és kideríti, hogy félreértés az egész, holnap hazamehet.

– Hogyhogy az én állapotomban?

Figaró felült, és a szeme sarkából látta, hogy feszülten figyel mindkét szobatársa, mintha az ő sorsuk múlna a válaszon. Mintha a nőcsábász fodrász, az akkurátus vidéki tanár és a szöszmötölő vasutas helyett egy új egyéniség, egy új erő született volna, a hármas kórterem mint önálló entitás, amelyben közös minden fajdalom, és közös minden öröm.

De az orvos csak Figarónak válaszolt.

– Ezt majd a Tanár úrral beszélje meg.

Megfordult és kiment, még a villanyt sem oltotta le, s nemsokára ismét bejött a nővér, gurítható tálcán injekciós fecskendők és üvegek tömegével, és ahogy egymás után szívta fel a különböző oldatokat időnként a papírra nézve, amelyre az ügyeletes orvos írta le utasításait, Figaró egyre kevésbé tudta távol tartani agyától a gondolatot, hogy a mai nap a sors utolsó ajándéka volt. Tudhatták ezt a többiek is, mert egyikük sem szólt, amikor a nővér leoltotta a villanyt és kiment, és ők egyedül maradtak cinkos magányukban. Feküdtek a sötétben, mind a maguk ördögére gondolva, mert a hatalom mint mindig, most is könnyedén szétzúzta a gyengék szövetségét, és nem maradt más, mint három, az életéért rettegő szerencsétlen a hatalmas, élő épület piciny szobájában.

Az ablak fekete téglalapjában vörös felhők úsztak át, egy toronyházra szerelt neonreklám különös ajándékaként. Figaró nézte a véres égboltot, és lassan elnyomta az álom; a kimerültség és az altató legyűrték a félelmet és a gondolatokat, de elkísérték álmába is. Lovagok harcoltak álmában. Lángokat látott, torkokba csapódó nyílvesszőket, lecsapó kardokat, egy különös háború képeit.

***

Aldwyn Wang zihálva megállt a mezőn a várfal alatt, körötte ellenséges katonák rohantak fejvesztve, szinte magukkal sodorták a semmibe, titokzatos gyülekezőhelyük felé. Aldwyn még mindig nem értette a történeket. Távolabb, a Kopasz-bástya felől némileg rendezettebben vonult vissza az ellenség, a denti lovasok mozgó fekete négyszögei köröztek a gyalogosok hangyaserege körül, hogy védelmet nyújtsanak nekik, vagy hogy ne szökjenek el, Aldwyn nem tudhatta, a bástyán gombostűfejnyi alakokat látott mozogni, gyerekkora bábjátékaira emlékeztette a kép. Mintha fenn, a bástya takarásában egy felnőtt kuporogna, s mozgatná alulról ezeket a kétdimenziós kartonfigurákat, akik most olyan boldogok, amiért elpáholták az ellenséget, és nem is sejtik, amit a nézők olyan jól tudnak, hogy az ellenség itt maradt, és a következő támadása még erősebb lesz.

A szikla nyílásai még mindig ontották magukból a fekete katonákat, mintha az egész hegyoldal teli lett volna lyukakkal, vájatokkal, amelyek végül mind a Vár mélységes gyomrába vezettek. Aldwynt sem ott sodorta ki a szabadba a robbanás után a menekülő fekete tömeg, ahol bejutott, hanem a Vár másik felén, egy katona közvetlen mellette futott el, Aldwynt megcsapta izzadtsága bűze, látta szemében a páni rémülést, és az ellenség egy pillanatra szinte embernek tűnt.

Az a robbanás a föld alatt maga volt a pokol. Aldwyn azon a helyen várta be az ellenséget, ahol az Óriást látta álmában, amely talán nem is álom volt, hanem maga a valóság. És amikor az ellenség jött, harcolt. Jól harcolt, nem úgy, ahogyan az Őrgárda oktatói tanították, hanem ahogyan a Szörny mutatta, és kisvártatva maga lett a Szörny, hatalmas, lobogó alak akinek a hegy adja erejét, a föld a lába alatt, a levegő melyet belélegez, az ellenség adja erejét, megsokszorozza minden egyes támadással. A föld alatti világnak ezen a kiszögelésén a keskeny, alig járható vájatok és folyosók labirintusában pont elég hely volt ahhoz hogy mozogni tudjon, de négy-öt embernél több egyszerre már ne vehesse körül. Hamar elmúlt a legyőzhetetlenség érzése. Még hamarább a gyűlöleté. Nem maradt más, csak ö és a minden oldalról felé törő ellenséges energiák, és szinte gépiesen engedte el őket maga mellett, és semmisítette meg őket ugyanazzal a mozdulattal. Aztán elszállt az a gondolat is, hogy mindez fölösleges. Előbb vagy utóbb, de elfárad majd, lankadni kezd. Valami kizökkenti ebből a legyőzhetetlen nyugalomból, vagy a fekete hangyák serege talál más utat a Várba, és megkerüli őt. Ezt a sereget erősebbé teszi minden veszteség, s ahogyan ő nyer erőt a támadóiból, úgy lesznek ezek egyre többen minden egyes levágott katonával. Végtelen, sötét felhő, mindent beborító éjszaka, és hiába harcol ő tökéletesen, ha a feneketlen sötét elnyeli a Várat, elnyel mindent. Akkor vége lesz neki is. De már ez a gondolat sem zavarta.

Véget ér a világ. Meghal a Vár, és vele meghalok én is, gondolta, de nem érzett bánatot. Szép életem volt, mondta magában. Szép verseket írtam, szép lányokat szerettem, és végül megtaláltam a tökéletes harmóniát. Harc közben halok meg úgy, hogy nem győz le senki.

Aldwyn Wang soha életében nem volt még ilyen boldog, mint ebben a percben, aztán jött a robbanás, mely visszaadta az életét, és elvette tőle a tökéletességet. Jóval mögötte rázkódott meg a hegy belseje, de a távolság nem fékezte le vad erejét. Remegett a kőfal, sorra omlottak be a járatok, és valahonnan, szemmel nem is látható rések ezrein keresztül távoli tűzvihar vörös fénye ragyogta be a kis kiszögelést, amely az előbb még csatatér volt, de most halálos csapda lett. Az ellenség menekült, és velük menekült Aldwyn is. Ahogyan a sötét falak az előbb még fekete katonákat izzadtak ki magukból, most elnyelték őket, rejtekajtók, láthatatlan kijáratok, kürtők nyílásai fogadták be azokat, akik elég gyorsak voltak. Aldwyn velük futott, és magával ragadta egy csoport. Alacsonyabbak voltak nála, és jobban mozogtak a szűk helyen, ott lihegtek előtte, mögötte, érezte, mint vonják, taszítják, talán mert a sötétben azt hiszik, közéjük tartozik, vagy mert tudják, hogy ha itt hal meg, eltöm egy kijáratot. Mögöttük mozogtak a sziklák, mintha átalakulna az egész hegy, hogy új terek alakuljanak ki, új utak kanyarogjanak közöttük, mozgott a világ, és ez rettenetesebb volt mindennél.

Aztán kiköpte őket a szikla, Aldwyn ott állt a mezőn, a szabad ég alatt, valaki taszított rajta egyet, hogy ne álljon az útba, fekete katonák menekültek mellette izzadtan, rémülten, arrébb, a Kopasz-bástyánál visszavonulóban volt a fő sereg, amely a védők figyelmét terelte el, amíg a különleges osztagok belülről elfoglalták volna a Várat, és megnyitották volna a kapukat, és a bástyán az aprócska alakok ugráltak örömükben, távolabb leereszkedett a híd az árok fölé, lovasok száguldottak ki rajta, aprócska lovasok egy aprócska hídon innen, távolból, de közelről valódi emberek, az Őrgárda tagjai, Aldwyn egykori társai, meg vörös egyenruhás lándzsások, a fősereg, előre hajolnak a lovon, lándzsájuk hegye messze előttük csillogva mutatja az irányt a haláluk felé.

Aldwyn kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Messze vannak, nem jut el hozzájuk a hang, nem jutna el agyukig a gondolat: Nem győztek. És még csak nem is ők futamították meg az ellenséget. Futni kezdett, pedig tudta, hogy hiába, nem ér oda, nem érhet oda időben, hogy tehessen bármit is, hogy megváltoztassa a kitörő sereg végzetét.

Végtelennek tűnt a távolság. Megművelt mező terült el előtte, a még le nem aratott kései gabona szálai ellenséges hadseregként állták útját. Távolról a harc képei ártatlannak, szinte gyerekesnek tűntek. Ami közelről lovak, egyenruhák kavargása, fegyver villanása, majd a metsző fájdalom tehetetlensége, por és vér szaga, sebesültek fájdalomkiáltása és lovak nyerítése, a felharsanó jelszavak és figyelmeztetések, az messziről a bábjáték újabb felvonása egymást csépelő apró katonákkal, s Aldwyn mindössze saját lihegését és a csizmája alatt törő gabonaszálak recsegését hallja.

A csata hullámzik előtte, kis időre eltakarja egy domb, majd a domb mögül alig fele annyi vörös lándzsás bukkan elő, mint ahányan voltak. Most már látszik, hogy menekülnének. Az ellenséget üldöző hetyke sereg odaveszett, egymástól elszakadt kis csoportok próbálják visszaverekedni magukat a Vár falai mögé. A híd leeresztve még, íjászok, kőhajítók tömege veszi célba, hogy a sajátjaik után ne tódulhasson be az ellenség is, de a sajátjaik nem jönnek, csak néha vágtat egy-egy paripa hátán véres, félájultan kapaszkodó alakkal.

Aldwynnal szemben hullámozni kezdett a búzamező. A közeledő alakot nem tudta kivenni, eltakarta a por és a meleg, délutáni levegő káprázata, láthatatlanig tevő köpenybe burkolta a háta mögött parázsló nap bíbor varázslata. De azt jól látta, hogy egy másik, remegő aranyfüstbe öltözött alak követi. Egy lovas, egy denti lovas. Aldwyn gyorsított, és a mező hullámai egymás felé tartottak, kioltották egymást, és ahol hullámok találkoztak, ott kellett nekik is találkozni, üldözőnek és üldözöttnek és megmentőjének.

Most már ki lehetett venni a részleteket A denti lovast, ahogyan felállt a nyeregben és meglóbálta a hatalmas csatabárdot. A menekülőt, ahogyan térdre rogyott, a fejét lehajtva, zihálva, megadón várta a halálos csapást. És a denti lovas is látta az üvöltve felé rohanó Aldwynt. Látta a koszos, ezer helyen szakadt ruhát, a zúzódásokat, a véres horzsolásokat, látta, hogy az üvöltő őrült fegyvertelen, és felé fordult, mert ha fegyvertelen is, de harcolni akar, míg a másik már lemondott az életéről. Aldwyn felé kormányozta a lovát, fölé tornyosult, és megsuhintotta a bárdot.

És a bárd gyorsabban hozta a halált, mint azt Wang az Őrgárda kiképzésén gondolta volna. Más volt minden, mint amikor a társaival gyakoroltak, más volt a csapás hangja, az, ahogyan a levegő ijedten menekült tőle, más volt az íve, mert a denti lovas magas volt és hatalmas lovon ült, de legfőképp más volt Aldwyn Wang maga. Nem az a gárdista volt, aki a betanult mozdulatokkal akarja hárítani a csapást, nem, a Szörny volt megint, a kavargó energia maga, és a lovas tehetetlenül repült ki a nyeregből és terült el élettelenül valamivel odébb. A fekete mén Aldwynra nézett, és Aldwynt egy pillanatra elfogta az érzés, hogy az állat belé lát, de ő nem olvasott ki semmit az állat szeméből. Saját kedves, jóindulatú kis lova jutott eszébe, és elfogta a szomorúság, amiért nem láthatja többé, és mérgében rákiáltott az izzadságcseppektől ragyogó denti lóra, hogy takarodjon, s az engedelmesen elügetett a távoli porfelhők felé.

Aldwyn az üldözött felé fordult. Pap volt, a Legfensőbb Lény Tolmácsa, vörös köpenyes szerzetes, a lándzsások tábori lelkésze. A fegyvert, amelyet a mindent átható szeretet jegyében hordott, elvesztette menekülés közben, kopaszra nyírt fejét két tenyere közé fogva, gyanakvó tekintettel nézett föl Aldwynra. Még térdelt, de kihúzta magát, és inkább dac, mint hála hallatszott a hangjából.

– Ki vagy? Közénk tartozol?

– Aldwyn Wang, az Őrgárda tagja.

– Az áruló.

A pap felállt, és hátrébb lépett, fölemelte kinyújtott karját, mintha így akarná távol tartani magától az áruló által képviselt gonoszt, és Aldwynt elöntötte a méreg.

– Nem vagyok áruló – vetette oda. Közelebb lépett, és a pap kinyújtott kézzel tovább hátrált. Aldwyn látta, hogy a szeme cikázik, tudta, hogy fegyvert keres, és tudta, hogy a testvér feltehetőleg jól bánik a lándzsával, de nem ez érdekelte. Azon tűnődött, hogy ha ez az ember csakugyan a Legfensőbb Lény Tolmácsa, ahogyan tartják, miért nem tudja, hogy ő nem áruló. De amint végiggondolta, már tudta is a választ. Igenis áruló. Áruló mindenki szemében, sokszor még a magáéban is, és a különös alak, aki cellájában fölkereste, eretnek, akit, ha nem lenne nyakukon az ellenség, nyilván megégetnének. Eretnekség minden, amit mondott. Az, hogy a legendák az ostobák kábítószerei csupán, az, hogy a hűség és becsület puszta szavak. Az, hogy jól tette, amikor elmenekült, és meghozta a támadás hírét.

– Gyere, visszakísérlek a Várig. Velem nagyobb biztonságban vagy.

Szótlanul gyalogoltak a bástya felé. A pap menet közben fölvette a denti lovas csatabárdját, és most két kézzel markolva cipelte. De nem támadt neki.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte.

– A börtönök alatti alagutakban harcoltam a támadókkal. Aztán valaki berobbantotta mögöttem az utat, és kimenekültem.

Nagyon jól hallotta, mennyire hamisan cseng mindez. A testvér nem tud a kazamatákban lezajlott ütközetről, nem is sejti, milyen veszélytől menekültek. Aldwyn megállt, és megtorpant a pap is, szembe fordult vele és izzadt tenyerével erősen markolta a csatabárdot.

– Ki csinálta ezt az egészet? – tette föl Aldwyn végre a kérdést, amely azóta motoszkált az agyában, hogy kiért a szabadba a menekülő, fekete katonák között.

– Ki tudhatta, hogy a nagy támadás csak eltereli a figyelmet és alulról, a kazamaták felől akarják elfoglalni a Várat? Ki tudhatta, hogy egyedül próbálom feltartóztatni őket? Ki robbantotta be a falakat, összezúzva a támadókat, és majdnem engem is?

A pap nem válaszolt. Ezek nem azok a kérdések voltak, amelyeket a katonák fel szoktak tenni neki.

– Mi űzte el a támadókat a falak alól? – folytatta Aldwyn halkan.

– Mi – vetette oda a pap. – A kardjainkkal, nyilainkkal, amíg te a képzelt ellenségeiddel csatáztál a cellád mélyén.

– Nem – mondta Aldwyn. – Ugyanaz az erő működött a bástyán is, mint a föld alatt.

– Az Úr – felelte a pap. – A Legfensőbb Lény.

Aldwyn kicsit hallgatott, ezen gondolkodott.

– Olyan érzés volt, mintha maga a Vár védekezne

– mondta végül. – Mintha önálló akarata lenne, mint nekem, vagy neked. Mintha a Vár érezné, amit én érzek, és tudná azt, amit én tudok, és néha, végveszély esetén, képes lenne cselekedni is. Rajtam keresztül vagy önállóan is. Mintha… – habozott, aztán kimondta, mert neki, az árulónak már mindegy –, mintha én magam lennék a Vár. Mintha a Vár élőlény lenne, amelynek én parányi része vagyok csupán, és talán én magam is ilyen Vár vagyok azoknak a még parányibb részeknek, amelyek engem alkotnak. És talán a Vár… – a papra nézett, aki tátott szájjal hallgatta, és egyszerűen muszáj volt folytatnia, meg kellett osztania valakivel a gondolatot, amelyet a cellabeli idegen ültetett el a fejében, hacsak nem álmodta őt és eretnek tételeit –, a Vár ugyanilyen parányi része valami még nagyobb egésznek.

– Amelyet úgy hívnak, Isten – mondta a pap, aztán hátat fordított neki, és lassan elindult tovább. De néhány méter után hátrafordult. – Ne gyere utánam. Eretnek vagy, hallani sem akarom, amit beszélsz.

– Akkor én vagyok Isten – szólt a búzaszálakból kimagasló hát után Aldwyn. – Isten darabkája vagyok.

Felnézett az égre, együtt lélegzett vele, és érezte a lába alatt a föld szívének dobogását. És tudta, hogy ha létezik a Legfensőbb Lény, neki nem kell többé hozzá tolmács.

***

Figaró kívülről látta magát. Előfordult ez máskor is, de soha nem ennyire tisztán és mindent elsöprőn. Látta magát, amint ül az orvos kis irodájában, és a fotelban előredőlve hallgat. Látta magát, amint értelmes kérdéseket tesz föl, mérlegeli a válaszokat, egy józan, értelmes férfit látott, aki képes szembenézni a tényekkel.

És minél inkább kívülről látta magát, annál könnyebb volt elhinnie, hogy ennek az egésznek semmi köze hozzá, az igazi Figaróhoz, aki most nincs is itt, nincs és nem is lesz, csak ez a hasonmás, aki ilyen jól játssza a szerepét.

Az igazi Figaró egy sarokba bújva szeretett volna nyüszíteni, átkozni a világot és az orvosokat. A másik, akit kívülről látott, összekulcsolta ujjait, és az orvos mögött, a falon levő képre szegezte a tekintetét. Van Gogh-csendélet olcsó, gyári másolata volt, egyszerű keretben, sötét, lehangoló festmény, és a virágok mintha remegtek volna Figaró szédülő szeme előtt.

Hát, most már tudják, mi a baja, és már tudja ő is, csak éppen nem jut el a tudatáig, nem képes feldolgozni a hallottakat. Foszlányokat ismételget az agya, az egészből kiragadott, kis részeket, amelyek Figaró számára a lényeget jelentik. Műtét, minél előbb, ha lehet, néhány napon belül. Addig valamilyen kezelés. Akár még éveket is élhet, ha szerencséje van. Azt a másikat pedig jobb nem bolygatni.

Hányingere volt, le kellett vennie a szemét a képről. Ha szerencséje van, akár két-három évet is élhet még. Rendbe rakhatja a dolgait. Gondoskodhat a családjáról. Fájdalmai néha lehetnek, de kap rájuk gyógyszert. A műtét után egy héttel hazamehet, ha kétnaponta vissza tud járni kezelésre.

Figaró látta magát, ahogy feláll, kezet fog az orvossal, látta a kis iroda minden egyes kis részletét, a virágot az ablakpárkányon, egy tavalyi orvoskongresszus plakátját, a telefontartót az íróasztalon, rajta az egyik gyógyszergyár emblémájával, látta a porszemeket az irattartó szekrény alatt, a polcon az orvosi könyveket, a sarokban a teniszütőt, az asztalon félretolva egy újság, a cím idegen nyelvű, a színes borítón belső szerv metszete. Látta, ahogy az orvos barátian, megnyugtatóan megveregeti a vállát, és látta magát, ahogy kitámolyog.

Látta, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, és ő felemeli a kezét, mintha kopogni akarna, visszamenni, hogy kezdjék elölről az egészet, mert ez így nem lesz jó, látta, hogy nem képes elindulni, és ezzel véglegessé tenni mindent, hiszen amint elindul, minden lépéssel közelebb kerül a beismeréshez.

Kék ruhás szerelő vonul el mellette létrával és egy nagy, szürke táskával a vállán. A nővérszobában csöng a telefon, de nincs benn senki, aki fölvegye, futva közeledik az egyik nővér, akit Figaró nem látott még. Harmincas nő, szép láb, festett szőke haj, libbenő köpeny, aztán eltűnik az ajtó mögött, és elhallgat a csöngetés. Látogató lép ki a liftből, nézi a szobák számozását. Fiatal srác, önkéntelenül is kihúzza magát, mintha az ereje megvédhetné attól, hogy egyszer ő is ilyen legyen, beteg, öreg, elesett, reménytelen, és ki tudja, talán igaza van. Ha az élet egyetlen pillanat, akkor nincs jövő, nincs múlt, csak jelen, és ebben a jelenben ez a srác legyőzhetetlen, úgy vonul át a szenvedés és reménytelenség földjén, hogy lepereg róla minden. Elmegy egy magába roskadtan álló, motyogó öreg mellett, és tudja, hogy ő soha nem lesz ilyen, és Figaró, aki kívülről látja az egészet, rádöbben, hogy ő az az öreg, ő, aki nem hajlandó beletörődni a csukott ajtó igazságába, ő, aki még akár három évig is élhet, ha szerencséje van.

Elindul a szobája felé. A folyosó hirtelen az ellensége lesz, a folyosón zajló élet kicsúfolja, a szemébe nevet.

Egyetlen kapaszkodó maradt a számára, egyetlen biztos pont. Valaki, aki tudni fogja, mit tegyen, aki képes dönteni, és akiben van bátorság, hogy nemet mondjon ott, ahol a megszokások, az illem, a beidegződés megkötik bárki más kezét.

Amy egyszer az anyját is hazavitte a kórházból. Négy éve történt, néhány hónappal a Mama utolsó infarktusa előtt. Ilyen folyosón ültek, mint ez is, egy másik kórházban, de mintha ugyanez lett volna, ezek a csempék, ezek a színek, és ezek a szagok ott is; ültek az italautomata és egy fehér fémszekrény közé zsúfolt padon, a Mama középen, hallgatták a Mama idegenvezetését az ottani különcökről, haldoklókról és szimulánsokról, az egyik nővér ledér szokásairól, amikor a Mama egyszer csak sírva fakadt.

Nem volt senki a közelben, csak egy csonttá aszott öreg üldögélt magára hagyottan egy tolókocsiban, de látszott a szemén, hogy ő sincs ott, ki tudja, hol, merre jár, valami boldogabb helyen. Figaró nem tudta, mit tegyen. Még soha nem látta sírni az anyósát. Persze, sírt az esküvőjükön, és akkor is, amikor Kinga megszületett, de ez most igazi sírás volt, amikor azért zokog az ember, mert valami elpattant benne, amikor feladja a harcot, mert nincs tovább.

Amy magához ölelte az anyját, nem mondott semmit, csak szorította és erőt adott neki, hogy a Mama képes legyen megmondani, mi bántja.

– Zsidóznak – mondta a Mama, és Figarónak fogalma sem volt, miről beszél.

De Amy értette. A Mama szobatársai zsidóztak, azok, akik egyébként kedvesek a Mamával, és amikor nem tudott fölkelni, megitatták, vizet hoztak neki, meg gyümölcsöt a büféből, és ha csak felnyögött, valamelyikük ott volt mellette, hogy mi baja, hívják-e a nővérkét, és nem akarnak rosszat, szipogta a Mama Amy vállába, nem akarják bántani. Csak a Mamában most tört el az az acélváz ott belül, amitől eddig képes volt elviselni a megjegyzéseket, a falakra, liftajtókra, padokra karcolt horogkereszteket, és most már elég, hát ennek soha nem lesz vége?

És Amy akkor hazavitte a Mamát. Aláírt egy papírt, miszerint tisztában van a kockázattal és a saját felelősségére cselekszik, és a Mama félórán belül már a lakásában volt, a fotelban ülve nézte, ahogy a lánya kipakolja a hálóingeket, a papucsát, a tucatnyi apróságot, mely kórházról kórházra kísérte.

– Elment az eszed? – kérdezte akkor Figaró, amint kijöttek, és a Mama magára maradt túlzsúfolt kis lakása hazug biztonságában. – Bármelyik percben jöhet a következő infarktus. Kórházban lenne a helye.

Amy megállt a lépcsőn, és szembefordult vele. Éppen azért – mondta. – Egy fokkal lejjebb állt, mint a férje, Figaró a feje búbjára látott, látta a koponya finom görbületét, a lenövésnek tűnő barnás sávot Amy egyenes, szőke haján, látta az asszony mögött a mélybe vezető lépcsőket. – Legalább az élete utolsó hónapjaiban ne bántsa senki.

Amy most dolgozik, elhízott kölyköket tanít bukfencezni, kanos felsősök merednek a mellére, amikor nyújtózkodva bemutat egy gyakorlatot a bordásfal mellett. Amy csak délután ér ide, de Figarót már a puszta gondolata megnyugtatta valamelyest. Nem maradok itt, gondolta. Nem csinálom végig. Nem akarom, hogy megműtsenek csak azért, hogy néhány hónappal, esetleg évvel éljek csak tovább. Nem akarok kétnaponta kezelésekre járni, zsúfolt várószobákban ülni órákig a többi halálra ítélt között. Nem akarom a szánakozó pillantásokat, zavart csöndeket, amikor mások nem tudják, mit is mondhatnának nekem, és nem tudom én sem, hacsak nem azt, hogy öreg, legyen meg benned a bátorság, hogy azt tedd, amit tenned kell. Nem akarom, hogy a lányom úgy emlékezzen rám, hogy az apja az élete végéig egy roncs legyen az emlékeiben, és nem az a nagy, erős férfi, akire felnéz, és akihez minden fiút mér.

És most már valóban tudta, mit kell tennie. Nem maradtak benne kételyek, és azóta, hogy ebbe az épületbe belépett, most érezte először, hogy ura a sorsának.

– Mi van, Figaró úr, jó hírt kapott?

Már nem látta magát kívülről, és néhány másodpercbe bele tellett, mire felfogta, hogy Susan nővér neki szól. Most nem is volt képes kívülről látni magát, kénytelen volt elhinni Susannak, hogy úgy néz ki, mint aki jó hírt kapott, és szinte vidám lett a gondolatra.

– Igen. – Rámosolygott a lányra. – Délután hazamegyek.

Megkönnyebbült, amikor belépett a kórterem ajtaján. Hosszú volt most ez a folyosó. Teli idegenekkel, amikor ő otthon akar lenni, a saját falai és a saját holmija között végiggondolni az életét, és itt ez a kis szoba az otthona, itt ezek az emberek állnak hozzá a legközelebb.

– Na, mit mondott? – A tanár letette a könyvét, és felült az ágyban, a lába minden keresgélés nélkül csusszant az előkészített papucsba. A szöszmötölő, különben vasutas valahol az isten háta mögött, és még senki nem látogatta meg, a kis mosdókagyló mellett állva borotválkozott. Felé fordult, és úgy állt mozdulatlanul, félig habos arccal, mintha az ő élete függene a választól.

– Meg akarnak műteni – mondta.

Vonzotta az ágy, újra rátört a szédülés. Reggel megígérte a vasutasnak, hogy ma megnyírja, hátha bejön hozzá az asszony, de nem érzett magában elég erőt.

– Az jó – mondta a tanár. – Végre csinálnak valamit. Meglátja, minden rendben lesz.

Figaró tudta, hogy most kellene megmondania. Azt, hogy csak egy műtét lesz kettő helyett. Mert jobb nem bolygatni a gyomrát, így nyerhet akár néhány évet is, hogy elrendezze a dolgait. És tudta, hogy nem képes kimondani. Pedig ezek megértenék. A tanárnak kivették az egyik veséjét, és most donorra vár, hogy kivehessék a másikat is. A vasutasnak a gégéjét fogják műteni, de valamiért mindig elhalasztják az utolsó pillanatban, ő pedig megadóan tűri, hogy visszagurítsák a kórterembe, és várjon tovább, maga sem tudja, mire. De nem tudta kimondani.

– Nem engedem. Délután hazamegyek – mondta, és rájött, hogy ennek a két embernek ennyi elég volt. Ők ennyiből is értik. Ezek ketten már előbb végiggondolták ugyanazt, amit ő, és ők is meghozták a saját döntésüket. Várnak még. A tanár donorra, a másik ki tudja, mire, talán hogy az asszony meglátogassa. De megértik, úgy, ahogyan senki más.

Vonzotta az ágy, rátört a szédülés, de a mosdókagyló felé indult, hogy levágja a vasutas haját, mert ezzel tartozik neki, még ha nem is jön hozzá senki ma sem, de mire odáig ért, már hányt, sírva, ordítva öklendezett, fejét a fehér csempének támasztva. A nővérszobából idehallatszott a csengő hangja.

– Minden rendben lesz – dörmögte mögötte a tanár.

***

Aldwyn Wang a celláját kereste.

Vissza kell jutnia a cellájába. Találkoznia kell azzal az idegennel, aki ott meglátogatta, talán álmában, talán a valóságban is. Aldwyn kinn, a mezőn a Legfensőbb Lény testén taposva és Őt belélegezve, s a sötét hadsereg mozgását figyelve rájött, hogy ez a vég. Ez a Nagy Támadás, amelynek nem állhat ellen a Vár, mert lesz legalább egyetlen gyenge pontja, amely nem tud majd ellenállni, és előbb csak ott jut be az ellenség a falak közé, aztán szétszóródik, és ott lesz mindenütt, bárhová is néznek, gyilkos martalócok közelednek, és a Vár büszke védelme, amely ellenáll mindennek, hirtelen nem működik, a vezetők megkergülve rossz parancsokat adnak, a katonák a vak sötétben egymás ellen fordítják fegyvereiket, vad rohamok indulnak fölöslegesen, mialatt az ellenség feldúlja a raktárakat.

Aldwyn a mezőn állva a kiképzett gárdista szemével figyelte az ellenséges sereg mozgását. Csapatrészek vonultak hátra a fősereg felé, és más egységek tartottak hátulról előre. Egy hosszú, fekete vonal a távolban a Várat próbálta megkerülni. Kemény harcok várnak rájuk, az utat elitegységek őrzik. Aldwyn tudta, hogy a mellvédek mögül, a bástyákon és tornyokon ezrek lesik ugyanígy, mint ő az ellenséges sereget, messze, a magasban, az Öregtoronyban, ahonnan a vezérkar tisztjei figyelik a történteket és adják ki utasításaikat, most ügyes kezű írnokok térképekre rajzolnak mindent, amit csak fentről látni lehet. A térképen színes nyilak, számok és jelzések próbálnak olyan illúziót kelteni, mintha ez az egész rendezett és kordában tartható lenne. Mintha olyan sakkjátszmáról lenne szó, amelyben ugyan emberek halnak, de a lépések és következményeik kiszámíthatók.

Néhány napja még Aldwyn is így gondolta volna, de azóta találkozott a Szörnnyel, egy lett vele, és azóta rádöbbent, hogy az igaz, amit eddig eretnekségnek hitt, és amint nem a kiképzett gárdista szemével nézi a dolgokat, hanem úgy, mintha önmagába nézne, tudta, hogy semmi nem kiszámítható, és bármikor megtörténhet minden.

És most már látta azt is, hogy mindig megtörténik minden, életünk minden egyes pillanatában ott van a végső vereség lehetősége, és hogy a gonosz mindig is itt volt és mindig is támadott. És látta, hogy már nem elég úgy védekezni, ahogyan eddig.

És amikor most a sötét sereg felé nézett, nem vonuló katonákat látott, nem látott lovasokat és íjászokat, nem látta a pajzsos, lándzsás gyalogosokat s mellettük kis termetű, fürge, kardos gyilkosokat, nem látott mást, csak a semmit. A semmi közeledett mindenfelől, és foglalta el a tájat, és amerre Aldwyn nézett, nem voltak fák, és nem voltak madarak, nem voltak felhők az égen, és nem volt égbolt.

Elöntötte a rettegés és az undor. Nem is félelem volt ez, hanem valami sokkal fájóbb és zsibbasztóbb. Olyan iszonyatos volt, hogy felkiáltott rémületében, Olyan iszonyatos volt, hogy kivert a fejéből minden más gondolatot. Görcsbe rándult tőle a teste, és a pánik megbénította az agyát. És elvesztette a kapcsolatot a Várral, a milliónyi Aldwyn Wanggal, akik világát alkották, elveszítette kapcsolatát a Legfensőbb Lénnyel, és az ismét távoli lett, a föld a lába alatt nem élt, és nem volt élettel teli a levegő. És, hogy Aldwyn ismét önmaga lett, mintha megszűnt volna a borzalom, mert ahol az előbb a semmi volt, most ismét volt valami; ellenséges katonák vonultak a Vár felé, hatalmas szekerek döcögtek a ostromgépekkel, amelyek zúdítanak várfalakra, lovasokat látott, s azok is látták öt, mert egy kis osztag letért az útról, és felé vágtatott a réten át. Aldwyn Wang nem félt tőlük, mert tudta, hogy őket legyőzheti, csak azt a rémes ürességet nem, amelyet az előbb látott.

Vissza kell jutnia a Várba. Vissza a cellájába, ahonnan minden indult, ahol a falak néha ablakként mutatták meg a jövőt, ahol természekeskeny úton az

nemsoká köveket tesek voltak a látomások, az egyetlen helyre, ahol most biztonságban érezné magát.

Elindult a szikla felé, ahol a robbanás után kijutott a szabadba. Még a fele utat sem tette meg, utolérték a lovasok, körbefogták, és úgy cirkáltak körötte, mint a vadászok egy veszélyes vad körül. Közeledtek, eltávolodtak, lesték a reakcióit, nagyon is valódinak tűntek, valódi katonáknak, akik gyilkolni akarnak, és akik elég csatában vettek részt már ahhoz, hogy ne akarjanak hősök lenni.

De Aldwyn Wang még mindig nem félt tőlük, sőt szinte szerette őket, amiért itt vannak, és meg akarják gyilkolni, amiért a csatabárdjukon megcsillan a napfény, amiért egyikük megbillen a nyeregben egy hirtelen forduló után, mert ez ellen lehet védekezni, ez legyőzhető még akkor is, ha neki most nem sikerül, ha levágják, mert az élethez hozzátartozik a halál, a harchoz a vereség, és amíg mindez, és mindennek a lehetősége itt van körötte, addig talán van élet a halál után, van mennyország, ahogyan a papok tanítják, vagy újjászületik, ahogyan mások gondolják, végül is mindegy, mert bármi jobb a semminél.

A lovasok próbáltak hálót vetni rá, és Aldwyn az egyetlen dolgot tette, amit ilyenkor tenni lehet, a támadó lovas felé futott teljes sebességgel, de az kitért, s ugyanabban a tempóban kanyarodott vele a társa is, aki néhány méterrel odébb a háló másik végét fogta, és Aldwyn érezte, hogy valami súlyos az arcának csapódik. Acélháló volt, amelyet akkor sem tudott volna átvágni, ha van nála kard. A földre vetette magát, hogy ne gabalyodjon bele, a földhöz lapult, mint ezer évvel ezelőtt, amikor az őrjárata a denti lovasokba botlott, amikor a társait lemészárolták, és ő gyáván megmentette az életét.

Lódobogást hallott, de nem a támadói közeledtek, könnyű léptű, kis lovak száguldottak szélvészként felé, és Aldwyn, anélkül hogy látta volna őket, pusztán ebből rájött, hogy az Őrgárda egy csapata vágtatott ki a Várból megmenteni őt. Kúszni kezdett a háló széle felé, és néhány másodperc múlva szabad volt. Körötte addigra már eldőlt a harc. Az ellenséges lovasok a följön hevertek, egyiküknek épp most adta meg a kegyelemdöfést egy gárdista. Olyan gyűlölettel szúrta kardját a földön fetrengő, védtelen sebesült nyakába, amelyben benne voltak az eddigi csaták, a félelem, és a társak halála, mindaz, amitől ez a gárdista már nem az az Anton Szing, Gordon bátyja volt, akit Aldwyn kisgyerek kora óta ismert, hanem egy idegen, aki távolról hasonlít rá.

Anton megtörölte a kardját, és visszadugta a hüvelybe. Az okos kis lovak türelmetlenül toporogtak, mint mindig, most is megérezték gazdáik hangulatát. A csapat egyik része felhúzott íjakkal figyelt, a többiek Antont nézték, mert ő volt a parancsnokuk, neki kell eldöntenie, mit tegyenek. Megismerték Aldwynt, és már tudták, hogy egy árulóért rontottak ki a Várból. Valakiért, aki azelőtt a társuk volt, de akinek a nevét törölték a gárda könyvéből.

Anton, a tíz Szing fivér közül a legidősebb, az Őrgárda Ötvenek parancsnoka felült a lóra, és, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna, ellovagolt, s a többiek követték. Porzott a föld a lovak patája alatt, Aldwyn távolodó, rideg hátakat látott, kemény harcosokat a régi cimborák helyett, olyan katonákat, akik már nem hisznek Sarcalinta legendájában, akiket már nem lehet mesékkel csatába küldeni.

– Vigyetek magatokkal – kiáltott utánuk, és a szél gúnyosan röpítette vissza hangját. – Vigyetek be a Várba. Zárjatok a cellámba!

De nem álltak meg. Harci alakzatban száguldottak vissza a biztosnak hitt falak mögé, s az őrök vágta közben zárkóztak föl hozzájuk. Csak a szél hozott tépett szófoszlányokat, amelyekből Aldwyn előbb semmit nem értett, de lassan néhány szó mégis mondattá állt össze, és ez a mondat még hosszan ott táncolt Aldwyn körül. – Gordon a barátod volt.

***

Amy egy óra múlva ott volt. A tanár hívta föl Figaró telefonjáról a maga régi vágású, udvarias körmondataival, és Amy azonnal helyettest keresett, kocsiba ült, átverekedte magát a hídon, dudált és veszekedett, leparkolt a tilosban, és egy óra múlva már a kórházban volt, mert már napok óta ettől a telefontól rettegett, és mert a tanár bocsánatkérő hangját hallva elfeledkezett arról, hogy valójában már nem szerelmes ebbe a férfiba, hogy évek óta sejti, hogy Figaró csalja őt, és hogy egy osztálykiránduláson egy éjszaka, néhány pohár bor után ő is lefeküdt a kémiatanárral. Mert ha Figaró most meghal, meghal vele az a fiú is, aki régen hazakísérte minden este, akivel a folyóparton csókolózott, a fiú, aki megkérte a kezét, az a sovány, mohó fiú, aki félig már rég meghalt, de akinek az emléke azért még mindig ott él a férfiban, aki körül most orvosok sürgölődnek a kórházban, és aki a férje lett.

Nem találta a kórteremben Figarót, és elöntötte a pánik. Mozdulatlanul állt az ajtóban, nem azért, mert a földbe gyökerezett volna a lába, ahogy mondják, hanem mert egyszerre tucatnyi dolog indult el a testében, kioltva egymást. De mielőtt sikolthatott, összeeshetett, káromkodhatott, orvosért rohanhatott vagy bármi mást tehetett volna, az az ösztövér kis öreg, aki az ajtó mellett fekszik, és most a mosdókagyló mellett állva borotválkozott, megmondta neki, hogy a férje él csak egy másik kórterembe vitték.

Amy becsukta az ajtót a két idegenre és az idegen szobára, ahol már nem volt ott a férje holmija. Végigment a folyosón a fordulóig, és jobbra fordult, ahogy az öreg mondta. Még nem járt a kórháznak ezen a részén. Nyitott ajtók mellett ment el, és a nyitott ajtók mögött elfásult, kitakarózott emberek feküdtek. Itt nem voltak padok a folyosón, nem volt az ablak mellett cserépben álló virág. Itt csak az ajtók kitárt szájai voltak, és a pállott betegségszag, amelyet a fertőtlenítő sem tudott elnyomni. És az egyik ajtó mögött az egyik ágyon az egyik mozdulatlanul heverő öreg nem volt más, mint az a fiú, akit keresett.

– Vigyél haza – mondta Figaró.

Amy leült mellé, és végigsimított az arcán.

– Vigyél haza! Nem akarok itt meghalni –

nyöszörögte a férfi, és Amy lassan rájött, hogy komolyan beszél.

Négy másik beteg volt a szobában, arctalan, névtelen betegek, nem a tanár vagy a szöszmötölő, akik már szinte családtagnak számítottak. Idegenek, akik talán szintén arra várnak, hogy jöjjön valaki, és megszabadítsa őket.

– Megyek, beszélek az orvossal. Megmondom, hogy vigyenek vissza a régi szobádba.

Figaró legyintett azzal a mindent értő és mindent lekicsinylő mozdulattal, amiben benne volt mindaz, amit nem akart elmondani, hogy bármit is mond az orvos, őt meghalni hozták át ide. De nem ezt mondta, hanem azt, amit még egy másik életében, abban a régi szobában, sőt az orvostól jövet eldöntött, hogy mondani fog: azt, hogy nem akarja, hogy megműtsék, nem akar félhalottként még néhány kegyelem évet, nem akar kezelésekre járni, nem akar a fájdalom bennfentese lenni.

Amy elengedte az arcát, kihúzta magát, és olyan dühvel nézett le rá, hogy Figaróban benne akadt a szó.

– Azt nem akarod, hogy megöljelek? – kérdezte Amy. Ez nem a veszekedős hangja volt.

– Azt akarom, hogy vigyél haza. Hogy otthon haljak meg.

– Nem azt akarod! – csattant rá Amy, aki mindig is jobban tudta, mit akar, mint ő maga, akinek mindig igaza kellett hogy legyen. – Azt akarod, hogy könyörögjek neked. Azt akarod, hogy sírjak, hogy aztán végül az én kedvemért vállald a dolgot, csakis az én kedvemért, mert olyan klassz férfi vagy, aki még ezt is megteszi a családjáért, még élni is hajlandó érte.

– De nem érted, hogy meghalok?!

– Nem – mondta Amy nyugodtan, és Figaró sóhajtott. Néhány perce még hányt, és a szemét sem tudta kinyitni a szédüléstől. Injekciókat kapott, oxigénnel lélegeztették, és átszállították ide, azok közé, akikről már lemondtak az orvosok. Persze nem ezt mondják, hanem azt, hogy itt jobban szem előtt vannak a komoly betegek, jobban tudnak figyelni rájuk, de Figaró jól tudta, mi az igazság. Mindvégig az tartotta benne a lelket, hogy Amy mindjárt itt lesz.

– Megmondták, hogy legfeljebb három évem van hátra – próbálkozott, pedig megtanulhatta volna az évek során, hogy Amyt nem tudja meggyőzni, és most is ott motoszkált a lelke mélyén a gondolat, hogy talán az asszonynak igaza van, talán jó volna sírni látni, jó volna, ha könyörögne neki, igen, mondhatna olyanokat, hogy nem teheted ezt velünk, szükségünk van rad, ebben a három évben is. Nem változtatna semmin, de azért erőt adna. De Amytől hiába várt ilyesmit.

– Honnan tudod? – Amy felállt, és a többi betegre ügyet sem véve üvöltött vele. – És ha hazaviszlek, és közben karambolozunk egy busszal? Hová tűnt a három éved? Ha téved az orvos, és tíz évig is elélsz? Ha közben feltalálnak egy új gyógyszert, vagy egy másik sebész meg tudja műteni a gyomrod is?!

Figarónak egyszerűen nem volt ereje vitatkozni a közhelyekkel. Bármit is mondana, Amynek lenne válasza rá. Csak annyit tudott, hogy nem akarja a rá váró kilátástalan éveket, bármit is mondjon Amy, s hogy nincs ereje végezni magával, ha nem kap legalább egy kis erkölcsi támogatást. Mert nem fognak új gyógyszert feltalálni, és nincs másik sebész, aki megműtené, és ezt Amynek is tudnia kell.

Amy leült, vissza az ágy mellett álló kényelmetlen, kis székre. Kócos volt, és nem volt kifestve, Figaró rég látta így. És hirtelen öregnek tűnt az arca. Egyszerre volt a kedves, régi arc, annak a huncut tornászlánynak az arca, akinek udvarolni kezdett valamikor, és egy megkeményedett, magányos nő arca, aki lesz majd az ő halála után. Eddig nem létező ráncokat látott Amy arcán, látta az ősz szálakat, egyre többet, mintha az asszony most, pillanatok alatt őszülne meg a szeme előtt, látta a szemében az idegenséget.

– Ha meg akarsz dögleni, öld meg magad! – sziszegte Amy. – Engem hagyj ki belőle! Én nem fogom a lányomnak azt hazudni, hogy az apja férfi volt. Mit vártál? Hogy majd évek múlva, amikor már elég idős lesz hozzá, elmondom Kingának, hogy én öltem meg az apját, mert neki nem volt bátorsága hozzá, de ahhoz sem, hogy harcoljon?

A négy másik beteg tompán feküdt az ágyon. Talán átélték mind ugyanezt a vitát, ugyanezekkel az érvekkel, és ugyanazzal a be nem vallott vággyal, hogy meggyőzzék őket, talán önmagukban, meghasonlott tudattal támadtak és védekeztek. Talán már hallották is mindezt, vagy csak túl voltak már mind a négyen azon, hogy egy perpatvar két házastárs között áttörje közönyük vastag falát.

– Ez nem harc – mondta Figaró. – Itt nem lehet nyerni. Itt csak veszíteni lehet. Méltósággal vagy anélkül. Húzni a dolgot, míg ilyen nem leszek, mint ezek itt!

Most sem néztek felé, és mégis, mintha négy néma szövetségese lett volna a vitában, amelynek semmi értelme. Amy nem viszi haza, butaság is volt kérni tőle. Amy nem tud mit kezdeni vele, ha rosszul lesz. Amy megállíthatatlanul sorolta a fölösleges érveket. Itt a legjobb helyen van. Itt, ha rosszul lesz éjszaka, kéznél az orvos.

Aztán megfogta a kezét. Ült mellette a kis széken előrehajolva, és fogta a kezét. És Figaró úgy érezte, mintha nem is az ő kezét fogná, hanem egy másik emberét, egy másik férfiét, aki tudja, hogyan illik fogadni egy ilyen hírt, egy férfiét, aki úgy tesz, mintha elhinné a kegyes hazugságokat, aki lelkesen várja a műtétet, amely megszabadítja az egyik bajától, és nem beszél arról, hogy a másik baja öli meg. Akit majd hazavisznek lábadozni a műtét után, aki szanatóriumok lakója lesz, aki két év alatt gyorsan megöregszik, aki úgy tesz mintha harcolna az életért, miközben egy látszatért ad föl mindent. Amy fogta ennek a másik férfinak a kezét, és zokogni kezdett, és Figaró tudta, hogy most vigasztalnia kéne, átkarolni, hagyni, hogy az asszony a vállára hajtsa a fejét, megnyugtató szavakat kellene motyognia, hogy minden rendben lesz, pedig nincs rendben semmi, legföljebb megadja magát, mert túl gyönge ahhoz, hogy szembeszálljon Amy akaratával.

***

A hegy teli volt az ellenség katonáival. A szikla, amelyen Aldwyn gyerekkorában annyit mászott, mintha csupa vájat és alagút lett volna, csupa rejtett út a Vár alá, és a Vár pincéje teli lenne titkos ajtókkal. Bármerre ment, minden irányból hallotta a lépteket, a csákányok kopogtatását, látta a kutató osztagok nyomait. Néha beléjük ütközött, és rövid, kegyetlen közelharc kezdődött a fáklyák homályos fényénél. Nem tudta, merre jár, de abban biztos volt, hogy már rég megkerülte azt a helyet, ahol az a titokzatos erő berobbantotta az alagutat, és elzárta az ellenség útját. De azóta új utak születtek, és Aldwyn sejtette, hogy nincs már az a robbanás, amely egyszerre elzárna minden bejáratot.

Emelkedett az út, és a vájat, amelyben haladt, fokozatosan folyosóvá bővült. Egy fordulóban vas fáklyatartó állt ki a falból. A Várban volt.

Valahonnan összecsapás zaját vezették el hozzá a falak. Kardok csattogása hallatszott furcsán, megfoghatatlanul, aztán csönd lett, és Aldwyn nem tudhatta, ki volt a győztes, a támadó előőrs vagy a védők őrjárata. Még soha nem hallott arról, hogy őrjáratok vigyáznák a Vár végtelen pincéit. Valaki gondolt rá.

Lépcsőhöz ért. Ismerős volt, ilyeneken vezette az idegen talán álmában a Szörnyhöz. De a lépcső megint idegen folyosóra vezetett. Itt már helyenként fáklyák világítottak, és néhol, egy-egy szellőzőkürtő odacsempészte a várudvar zajait is.

Ellenségnek nyoma sem volt, csalókán békés volt az egész. Nincs itt a vég, a kazamatákban nem nyomul előre lassan, de biztosan a sötét serege, a gonosz lovasai nem kerülik meg a Várat, és a semmi nem tünteti el az eget és a madarakat.

A celláját kereste, de ez a föld alatti labirintus sokkal nagyobb volt, mint gondolta. Nagyobb maga a Vár is, mint azt elképzelte, erre rájött már akkor, amikor az Őrgárdánál a társaival beszélgetett, és kiderült, senki nem járta még be minden szegletét, de ez hagyján, senki nem is ismer olyant, aki megtette volna, de még csak nem is hallott olyanról.

Nyirkos volt a levegő, némelyik szellőző be volt dugulva, és Aldwyn szeme előtt kékes foltok táncoltak az oxigénhiánytól. Aztán megint megcsapta a fal réséből jövő hideg áramlat, és ment tovább. Rémképek gyötörték. Csak bolyong, bolyong ebben a végtelen labirintusban anélkül, hogy sejtelme lenne arról, éjszaka van-e vagy nappal, hogy tudná, miként áll a harc.

Rájött, hogy soha nem találja meg azt a cellát. Megállt az egyik keskeny szellőzőnyílás alatt, és mélyen beszívta a levegőt. Kíváncsi volt, hogy honnan jön. Ide nem hallatszott be a várudvar zaja, nem hallatszott semmi, csak a vére lüktetett a fülében hangosan.

Miért csak abban a cellában tudnám érezni, hogy egy vagyok a Várral? A falakban volt meg az erő vagy bennem? Fölnézett, de a vastag falon nem nyílt ablak, és a padlón nem jelentek meg képek. Nem látott semmit, nem hallott semmit, csak mélységes szomorúságot érzett. Elég volt. Mindenből elég. A harcból, a reménységből, abból, hogy csodára vár. Nincsenek felsőbb hatalmak, nincs senki más, csak ő, egyedül. Nagyon egyedül.

Leült a földre, és előrehajtotta a fejét. Hideg volt alatta a kő, de lassan végigfeküdt, a hátán hevert a sötétben, és nézte maga fölött a köveket. Valahonnan jöhetett némi fény, mert ki tudta venni a folyosó köveinek foltjait. Nézte a köveket, de nem érzett semmit irántuk. Nem érzett meghittségét, nem érezte, hogy az otthona kövei ezek, amelyeket talán utoljára lát, ha a semmi elönti a Várat. Nem érzett mást, mint iszonyatos, elviselhetetlen szomorúságot, amely letaglózta és nem engedte mozdulni sem. Szomorúak voltak a falak, és szomorú volt a levegő, amelyet belélegzett. Szomorúság lüktetett a levegőben.

És Aldwyn hirtelen megértette: a Vár szomorúságát érzi. És amint rájött erre, és amint nem keresett mást, nem várt képeket és hangokat, megnyíló ablakokat és mindent tudó idegeneket, érezte a Vár félelmét is. Az a félelem volt ez, amelyet ő érzett kinn a mezőn, amikor meglátta az ellenség valódi képét.

Feküdt a földön, és újra elöntötte ugyanaz a félelem. Érezte ugyanazt a tehetetlenséget, azt a kétségbeesett dühöt.

– Nem akarom – mondta, de nem volt senki, aki meghallotta volna. Nem volt senki, csak ő.

***

Amy elintézte, hogy visszavigyék a régi szobájába. Figaró nem kérdezte, hogyan csinálta. Ha történetünk színhelye Budapest, Amy fizetett érte, pénzzel teli borítékot dugott a főorvos kezébe, aki megígérte, hogy utánanéz, mit tehet, s Amy hálálkodott. New Yorkban vagy Chicagóban talán a kórház igazgatótanácsának valamelyik tagját hívta föl, ki tudja, hol mit tett. Amy, ha nagyon akar valamit, eléri, és nem azért, mert Prágában, Londonban, vagy Los Angelesben él.

Figaró a folyosón feküdt a gördíthető hordágyon a régi szobája előtt, és várta, hogy áthelyezzék valahová máshová azt, akit közben a helyére tettek. Különös érzés volt feküdni a folyosón. Nem látta a lábakat, csak a fejeket és a felsőtesteket, ha oldalt fordította a fejét. De többnyire csak a plafont nézte. Az álmennyezet szabályos négyzeteit, a fénycsöveket és a szellőző apró nyílásait. A hármas kórteremben valaki most a holmiját pakolja össze, bosszankodik, szidja ezt a rendetlenséget. A nővér a vállát vonogatja, neki ezt mondta a főorvos úr, ő nem vitatkozik. Az orvos talán valami olyasmit mond neki, hogy a másik helyen jobban meg tudják figyelni, talán megnyugtatja a beteget, aki azóta már összebarátkozott a tanárral és a vasutassal is, hogy csak néhány napról van szó.

Figaró nézi a plafont, és nem érdekli más, mint ez az aprócska győzelem.

Az éjszakát már a régi ágyán tölti, az ablak alatt, ahol huzat van, ha szellőztetnek, és ahol egy neon időnként vörösre festi a felhőket. Ez az ágy már ismeri a teste görbületét, és hagyja aludni. A tanár horkol mellette. A vasutas nincs a szobában. A folyosón áll, és az ablakon át nézi a kórházudvart. Ma sem jött hozzá senki. Az éjszakás nővér időnként rászól, hogy menjen már lefeküdni, és a vasutas engedelmesen bólint, hogy már megy is, de nem mozdul, és a nővér sem erőlteti. Még üres az ágya, amikor Figarót elnyomja az álom.

Álmában a folyosón fekszik megint. A hátán fekszik, nézi a plafont maga fölött. A sötétben az álmennyezet négyzetei mintha faragott kövek lennének. Hideg, sötét folyosón fekszik, és egyedül van. Nagyon egyedül.

***

Reggel nem kap enni. A vasutas már a helyén van, az ágya mellett halkan szól a rádió. Figaró a hátán fekszik, és hallgatja a másik kettő beszélgetését.

– Ma biztos megműtik, azért nem kap enni – mondja a tanár. Kívülről behallatszik az edénycsörömpölés, de a kórház reggeli zajai csak homályosan jutnak el Figaró agyáig.

– Megműtik, aztán nemsoká hazamehet – teszi hozzá a vasutas. A táskájában matat valamivel, ugyanaz a szöszmötölő hang, ami Figaró idegeire ment, amikor először költözött a kórterembe.

Figaró nem válaszol.

Fiatalember nyit be. Jóképű, fekete hajú műtősfiú, a női kórtermek kedvence lehet. Fütyörészik, és olyan jókedv árad belőle, hogy Figaróban szétárad a gyűlölet. A srác leborotválja a szőrt a hasáról, majd a nemi szerve körül, szenvtelenül emeli föl a péniszt, hogy jobban hozzáférjen. A többiek tapintatosan nem néznek oda, a tanár még mindig a zsemléjét majszolja, a vasutas a rádió keresőjét csavargatja.

– Na látja, rögtön divatosabb lett. Elmehet még Chippendale-fiúnak – viccel a srác, és Figaró számára ebben minden benne van. Egyértelműen átlépett egy láthatatlan határt, és az öregek térfelére került. A szerencsétlenekére, akiknek az életből csak az álmodozás jutott.

Nem válaszol.

Aztán az altatóorvos következik. Leül az ágya mellé, kikérdezi, csíptetős írólapra írja a válaszokat, milyen betegségei voltak, allergiás-e valamire, és mikor altatták utoljára. Figaró úgy érzi, mintha egy személytelen gép darálta volna be, egy munkamenet egyik eleme lenne, amelyben mindenki tudja és teszi a dolgát, kivéve őt. Ő nem akarja ezt a műtétet, amellyel, ha szerencséje van, nyerhet akár két-három évet is. Ő azt akarja, hogy hagyják békén, vagy műtsék meg rendesen.

Fekszik, hallgatja a kórház hangjait. Valahol egy mély férfihang dünnyög. A nővérszobában szól a telefon, és léptek vonulnak el az ajtó előtt. A fordulón túl, a másik osztályon abban a másik kórteremben az öreg már megint becsinált, a nővér morogva teszi rendbe az ágyat. – Ott a csengő, nem? Ennyit nem tud megtenni?

A műtőben Lukáts doktor talán már bemosakszik. Remek sebész, állítólag a legjobb az országban. Lenn, a büfében az a savanyú nő a pult mögött épp kávét főz valakinek. Az egyik asztalnál terhes nő ül a férje mellett. Szól a tavalyi sláger a rádióból, és a normális élet illúziója csalókán ül meg a székek között.

– Lemegyek a büfébe.

– Nem lehet. – A tanár szalvétával megtörli a száját, és lesöpri a bajuszáról a morzsákat. – Bármelyik percben vihetik műteni.

– Nem érdekel.

Figaró feláll. Támolyog, nem meri elengedni az ágy végét. Imbolyogva áll, és próbál mélyeket lélegezni.

– Nem is ehet.

– Akkor is lemegyek.

Nem szólnak semmit. A tegnap történtek, az, hogy elvitték innen, majd hirtelen visszahozták, valamiért éket vert közéjük. Már nem ugyanaz a kapcsolatuk, mint volt. Mintha megszűnt volna a korábbi testvériség, és idegen lenne újra, különös, gyanús alak, akitől bármi kitelik, aki nem fogadja el az íratlan szabályokat.

Elindul az ajtó felé. Lassan elcsoszog a tanár ágya előtt. Fáj a gyomra és szédül, de megy tovább. Kezd belejönni, megtalálta a ritmust, amivel lassan elszenvedheti magát az ajtóig, majd tovább, végig a végtelen folyosón a liftig, és tovább megint a földszinti büfébe, vagy akár ki az utcára, és át a városon, haza.

– Hová megy, Figaró úr?

Catherine nővér az, a karján egy csomó párnahuzattal siet valahová, de most megáll, és nézi Figarót, akit visz tovább a lendülete a lift felé.

– A büfébe.

– Nem mehet. Most fogják műteni. – Az asszony széles, jóindulatú arcáról süt az értetlenség, talán a harag is. Tegnap szabadnapos volt, de azért tudja már, hogy ez az ember bajkeverő. Az ablak alatti radiátorra teszi a huzatokat, és Figaró után siet. Belékarol, és Figaró egy pillanatig azt hiszi, segíteni akar, és hálát érez, boldogan támaszkodik a húsos vastag karnak. De Catherine vissza akarja terelni a szobába. Szögletes, erős, munkához szokott nő, de Figaró maradék erejével ellenáll, és néhány pillanatig némán birkóznak, amíg Figaróban el nem pattan valami, és üvölteni kezd.

– Engedjen el, rohadt ribanc! Engedjen el, vagy széttöröm a fejét!

A düh mintha elsöpörné a betegséget. Nem érez fájdalmat, és nem szédül, nem érez mást, mint gyűlöletet, amiért visszatartják. A büfé fontos a számára, fontosabb mindennél, ami itt történhet vele. Ellöki a nőt, és Catherine nővér egyensúlyát vesztve terül el a fekete-piszkosfehér kockás kövön.

Emberek rohannak felé, de mire odaérnek, Figaró ereje elszáll. Lehajtott fejjel áll, és már csak motyogni képes, hogy rohadt ribanc, majd én megmutatom neked. Közben röstelli magát. Catherine nővér középkorú, fáradt asszony, nehézkesen tápászkodik föl, és a mozdulataiban Figaró éjszakai műszakot és egyedül nevelt gyerekeket lát. – Nem engedem, hogy megállítsanak

– mondja, de valaki nem túl kíméletesen megmarkolja a vállát, beleülteti egy tolókocsiba, és mire észbe kap, már az orvosi szoba előtt van.

– Mi volt ez, Figaró úr?

Mint régen az iskolában, amikor az igazgató elé citálták. Ismerős ez a számon kérő hang, ez a gyanakvó, értetlenkedő pillantás, a komoly embernek ez a gőgje. Ismerős a szégyen és a dac keveréke, amellyel állta a főorvos tekintetét. De most többről volt szó.

– Nem akarom, hogy megműtsenek – felelte.

Lukáts doktor talán már bemosakodott a műtőben, őt simává borotválta egy szemtelen ifjú, és nem evett egy falatot sem, és minden mehetne a maga útján, ha nem volna ilyen makacs.

– Ha most nem végezzük el azt a műtétet, annak komoly következményei lehetnek.

Figaró az íróasztalra nézett kettejük között. Az üveglap alatt levő fényképekre és levelezőlapokra. Arra, ahogyan a számítógép egerének zsinórja csavarodik a főorvos ápolt ujjaira. Akkor döntött, amikor a tolókocsi megállt a szoba előtt, és a dühös ápoló két hangos kopogtatás után, válaszra sem várva, berontott az irodába. Akkor jött rá, hogy ez a megoldás.

– Tudom – mondta.

– Csak hetei vannak hátra. Még egy hónapja sincs.

– Tudom. – Amy hangját hallotta magában, a hazugul közhelyes érveket, hogy ha valami baleset éri ma, akkor csak órái vannak.

– Aláírta.

– Visszavonom.

Valaki benyitott az ajtón, de a főorvos türelmetlen legyintésére villámgyorsan visszahúzta a fejét. Az egyik levelezőlapon fehér hegycsúcs látszott, és egy kis ablakban alpesi házikó. Figaró felülről lefelé látta, a ház ferdén billegett a csúcsos tetőn, a hegy fehér háromszögön állva terpeszkedett fölfelé.

A főorvos gondolkodott, egyik kezével egy ceruzát babrált, olcsó, puhahegyű ceruzát, hasonlót ahhoz, amilyennel a tanár a hármas kórteremben keresztrejtvényt fejt. Figaró felkészült az ellenérvekre, a vitára, és mire a főorvos megszólalt, már készen sorakoztak benne is az érvek, és összegyűjtött magában annyi erőt, hogy el is mondja őket, amikor a főorvos bólintott, s azt mondta, rendben, ahogy gondolja. Egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. Aztán felfogta, értette, miről van szó. Sajnálják tőle azt a kis önsajnálatot is. Amy, a főorvos, mindenki. Elvárják tőle, hogy olyan nagyon felnőtt és kemény legyen, ha az életéről van szó. Amy ilyen lenne, talán az orvos is, ki tudja, Figaró magáról is ezt hitte, amíg el nem jött az idő. Nem teszik meg neki a szívességet, hogy győzködjék, nem mennek bele kis alkukba, és ha neki nem tetszik így, még annyit sem mondanak, hogy nagyon sajnálom.

De Figaró most nem sajnálatot akart. Világosan tudta, mit vár.

– Csak akkor egyezem bele, ha megcsinálják a másik műtétet is.

Meghallgatta az ellenérveket. Nem törődött a türelmetlenséggel a másik hangjában, nem érdekelte, mennyire elfoglalt a főorvos, nem érdekelte a hivatásos jóindulata. Igen, tudja, hogy annál a műtétnél legfeljebb két százalék esélye van. Igen, elmondták már neki, elmagyarázták, hogy ilyen kis esélynél nem szabad kockáztatni, hiszen évei vannak még hátra, és akkor hallgatott a józan ész szavára, fölfogta, mit jelent az alig két százalék, azt, hogy szinte biztosan nincs visszaút a műtőből. Nem ébred föl kiálló csövekkel a testében az intenzív osztályon, nem várja, hogy visszakerüljön a kórterembe néhány nap után, nem megy többé haza, nem látja a lányát. De most mindez nem érdekelte. Amy azt akarja, hogy harcoljon? Számára ez a harc.

A főorvos fölállt.

– Beszéljen a sebésszel. Ha ő vállalja, legyen meg a maga akarata.

Fölállt Figaró is. Értette a főorvos utolsó mondatát. A sebész nem fogja elvállalni, mert nincs az az őrült, aki ebbe belemegy, aki egy ilyen biztos kudarccal rontaná a statisztikáját. Tudta, hogy nemsoká itt lesz Amy, aki mára szabadságot vett ki, hogy mellette legyen, amikor felébred az altatásból, Amy, aki elvárja tőle, hogy harcoljon, persze nem a maga módján, hanem ahogy azt más mondja meg neki. Tudta, hogy veszített, és látta a főorvoson, hogy tudja ő is, és nem értette, miként lett ellenség belőle.

Minden segítség nélkül, egyedül ment vissza a kórterembe. Catherine nővért nem látta a folyosón, csak Simone-t, aki azzal húzza a férfi betegeket, hogy a nudista strandról mesél nekik, ahová nyaranta jár. Nem látott senkit, mégis pillantásokat érzett magán, mintha őt bámulná bámész kíváncsisággal a beszélgető beteg és a látogatója, Bucek úr, a vízszerelő, aki most bukkan ki a vécéből, ahol végre nem folyik a tartály. Mintha őt néznék a csukott ajtókon keresztül is, az őrültet a harmadik kórteremből. Őt nézték a szobatársai is, mindketten oldalvást ülve az ágyukon, a tanár régimódi köntösében, a vasutas a zöld frottír fürdőköpenyben. Elhallgattak, amikor belépett, ő pedig szótlanul az ágyához ment és végigdőlt.

– Az a nő erőszakkal akart visszatartani – mondta, amikor már fájó volt a csend.

– Értem – mondta a vasutas, de a hangja azt mondta, nem érti. Talán nem is azt, hogyan bánthat valaki egy nőt, hanem azt, miként fordulhat szembe egy feljebbvalóval.

És Figaró nem magyarázkodott tovább. Behunyt szemmel feküdt, várta, hogy előkerüljön Lukáts doktor, és közölje vele, nem vállal két százalék eséllyel műtétet, hogy megjöjjön Amy, sírjon, veszekedjen vele, aztán elrohanjon, és ő még inkább egyedül legyen, mint azelőtt. Behunyt szemmel feküdt az ágyon, és elnyomta az álom. Almában azt látta, hogy harcol. Karddal, puszta kézzel, hideg gyűlölettel küzd. Körben ütközet dúl, de ő a saját harcát vívja a túlerő ellen valami különös folyosón.

***

Aldwyn Wang a hideg földön feküdt a sötétben, és imádkozott. Megpróbált szólni a Legfensőbb Lényhez. Nem ahhoz, akiről a papok beszélnek, és akiben már rég nem hitt, sőt talán sohasem, hanem ahhoz, akinek néha érezte a szélben a leheletét.

– Kérlek, ne hagyj magamra – mondta, de egyedül volt a sötétben, csak a szomorú kövek voltak vele, a Vár szomorúsága. – Kérlek, ne engedd, hogy a gonosz győzzön. Nem azt várom tőled, hogy győzd le a gonoszt, csak arra kérlek, segíts, hogy képesek legyünk harcolni vele.

Nem kapott választ, pedig a szíve mélyén remélt valamit, egy villanást, egy hangot, hogy történik valami, de legalább az érzést, hogy nincs egyedül. De nem történt semmi.

Folytatta. – Nem hagyhatsz most magamra. Nem győzhetek egyedül. Ahogyan Te sem – vetette oda, és az istenkáromlásra nem szakadt rá a fal, nem dördültek villámok. – Nem győzhetsz nélkülem, különben már megtetted volna. Eltörölted volna a sötét sereget, ha az erőd olyan végtelen lenne, mint mondják. Ha Te vagy az Élet, nem tűrnéd meg magad körül a Halált. Gyönge vagy egyedül, semmire nem mész nélkülem!

Aldwyn Wang felállt. Nem tudott tovább feküdni. Üvöltött a végtelen, üres folyosó csendjében. – Ketten együtt győzhetünk!

Beleütött a levegőbe, és a keze suhogva szelte át a levegőt. Tudta, hogy ott az ellenség mindenütt, talán ezen a folyosón is ott lapulnak valamivel távolabb, ahol ő már nem láthatja őket, fölfelé lopakodnak a lépcsőkön, bevárják egymást, majd lépésről lépesre foglalják el a katakombát, hogy aztán a külső támadással egy időben meginduljanak alulról is. Miért nem védekezik erre a Vár? Miért nem hallani, hogy falakat emelnek, miért nem robbantják be a folyosókat, árasztják el vízzel őket, hogy patkányként fulladozzanak a támadók, és velük együtt ő is?

Fölnézett az alig centi széles kis résbe két kő között, ahonnan a levegőt érezte, és próbálta visszafelé követni a szellő útját kövek sora között, kürtőkön át, ki a szabadba. De mindig csak újabb folyosókra jutott, rideg termekbe. Betegeket és haldoklókat látott, magatehetetlen embereket.

– Ez nem harc – üvöltötte. – Ha csak erre vagy képes, hát dögölj meg! – De a Legfensőbb Lény nem válaszolt. Talán nincs is ereje hozzá, gondolta Aldwyn.

***

– Akkor dögölj meg! – üvöltötte Amy. Úgy történt minden, ahogyan Figaró várta. Lukáts doktor nem vállalta a műtétet. Kicsit, mintha meg is lett volna sértve, amiért egy amatőr akarja eldönteni, mit tegyen. Korán kopaszodó, kölyökképű férfi volt, az a fajta, akinél nem lehet eldönteni, a húszas évei végén jár, vagy a negyvenes évek elején. Az utóbbi tűnt valószínűnek. Figaró tudta, hogy két évet dolgozott valamelyik híres kaliforniai klinikán, amely már több Nobel-díjast is adott, ez amolyan szóbeszéd volt a kórházban, a helyi folklór egy eleme, amellyel mindenki, aki befeküdt az osztályra, tisztában kellett, hogy legyen. Kedves, jó humorú embernek tűnt, amikor Figaró napokkal ezelőtt először beszélt vele, de most rideg volt, szinte ellenségesebb, mint a főorvos. Figaró, akinek pedig elege volt az egészből, gunyoros és szemtelen.

– Teljesen elment az eszed? Minek képzeled magad? Orvosnak? Azt hiszed, hogy azért, mert hajat tudsz vágni, már a műtétekhez is értesz?

Amy elhallgatott egy pillanatra, és körbehordozta a tekintetét.

– Az asszonykának igaza van – szólalt meg a vasutas, aki azt hitte, Amy támogatást vár, de Amy nem kért belőle, ügyet sem vetett rá.

Figaró több mint egy évtized tapasztalatából tudta, hogy kár vitatkoznia. De valami ellenállhatatlan erő kényszerítette rá.

– Ha ez az alak fele úgy operálna, ahogyan én hajat vágok, akkor megműtene.

– Na persze, a híres Figaró. Akit maga a Mester is föl akar venni a szalonjába.

Figarónak ez ki is ment a fejéből. Nem erre gondolt. Nem is arra, amikor egyszer harmadik lett egy fodrászversenyen. Valami olyasmi gondolat gomolygott az agyában, hogy ha Lukáts doktor olyan törődéssel és szeretettel hajolna a felvágott hasak fölé, amivel ő azok fölé a nők fölé, akik a székébe ülnek… Ha ugyanúgy élvezné a kihívást… Ha képes lenne a másik ember helyzetébe képzelni magát, ahogyan ő, amikor valami szerencsétlen, kövér, öreg asszony jön be azzal hozzá, hogy csináljon vele valamit, mert randevúja lesz, és ő nem nevet magában, hanem mély szeretetet érez, és legszívesebben fiatal démont varázsolna belőle. De annyira megfoghatatlan volt mindez, hogy meg sem próbálta elmondani, csak nézte a nőt, akibe egyszer beleszeretett, és akitől azt várta, hogy mindig mellette áll.

– Miért nem állsz mellettem? – kérdezte.

Amy már sírt. Nem úgy, ahogy szokott, hanem valami egészen mélyről jövő, kétségbeesett zokogással, annak a nőnek a kétségbeesésével, akiben nem csak összedőlt egy világ, hanem az illúziókat is maga alá temette.

– Én nem állok melletted? – kérdezte halkan, hitetlenkedve. – Én? Én, aki azóta nem alszom, hogy itt vagy? Aki próbálom elsimítani a hülyeségeidet? Nekem kellett bocsánatot kérnem attól a szerencsétlen nővérkétől, akit ellöktél. Én alázkodtam meg a főorvos előtt. Én sírtam Lukáts doktornak, hogy ha meggondolod magad, vállalja a műtétet mégis. Én hazudok a lányunk szemébe, amikor azt kérdezi, hogy ugye hazajön a Papa.

Figarónak már ennyi is elég volt, de Amy persze most sem tudta, mikor kéne abbahagynia. És jött az, hogy Figaró megcsalja őt, hogy igazából nem vitte semmire, hogy soha nem volt képes azt tennie, amit tennie kell, mindig ment a maga hülye feje után, és csak mondta, amíg Figaró úgy nem érezte, hogy nem bírja tovább. De a legszörnyűbb nem is az az elviselhetetlenül éles kárálás volt, hanem hogy Amynek, ha belegondolunk, igaza van.

Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a száján. Próbált kinyúlni, de nem mozdult a keze, és elöntötte a rémület. Amy még mindig mondta a magáét, de ő már nem hallotta a szavakat, és a mozgó szájat is egyre elmosódottabban látta, kezdték más képek eltakarni, színes, kavargó képek, csatákról és lovagokról.

– Úristen! – kiáltott Amy. – Elájult! Hívjanak orvost.

A nővérszobában megszólalt a csengő, és a bajuszos öreg, aki a Figaró melletti ágyon feküdt, valami olyasmit motyogott, hogy ne aggódjon, már jön is a nővérke, és minden rendben lesz, de Amyt nem lehetett ennyivel megnyugtatni, kirohant a folyosóra, hogy keressen valakit. – Én nem állok mellette? – zúgta egy hang az agyában. – Én?

***

Figaró tudata egy piciny szegletével érzékelte, hogy emberek kapkodnak körötte. Tűket szúrnak belé, gépeket kapcsolnak rá, érezte, hogy hordágyra emelik és rohannak vele valahová.

Meghalok, gondolta. Nem igazán bánta. Legalább vége. Úgy megy el, ahogyan akarta, gyorsan, mégis harcolva az életéért. Kingára gondolt, és fájt, hogy nem látja még egyszer, de talán jobb is így, mert az maradhat a lányának, aki volt. Érezte, hogy Amy is ott van valahol. Nem látta, de egyszerűen tudta, hogy ott rohan a hordágy mellett. Valahogy erőt adott ez a gondolat is. Jó életem volt, gondolta. Soha nem alkudtam meg, és úgy éltem, ahogyan én akartam.

Aztán mélyebbre zuhant abba a különös másik világba, amely tudatának nagyobb részét elfoglalta már. Harcosokat látott a várfal felé rohanni. Látta a trombitákat fúvó őrszemeket, a pihenőn lévő katonákat, akik kapkodva rángatták magukra páncéljukat, látta a rohanó küldöncöket, a bástyán az íjászokat.

Hallotta a kiáltásokat.

– Az ellenség! A Nagy Támadás! Fegyverbe mindenki!

Tudta, hogy érte harcolnak, és elöntötte a hála meg a szeretet. Külső tudatának maradéka még észlelt annyit, hogy betolják egy ajtón és vakító fény gyúl fölötte, aztán minden megszűnt, csak az öldöklő, élethalál harc maradt. Látta, hogy Aldwyn Wang futni kezd a csatazaj felé, látta, mint csavarja ki a kardot egy támadó kezéből és döf le vele egy másikat.

– Ments meg, Aldwyn! – mondta és tudta, hogy Aldwyn Wang hallja őt, ahogyan ő is hallja a válaszát.

– Velem vagy végre!

***

Hosszú műtét volt, majd’ nyolcórás. Amy a műtő előtti, rövid folyosón várt. Egy fiatal orvos, akit nem látott még, próbálta rábeszélni, hogy menjen haza, úgy sem tehet semmit, de Amy jól tudta, hogy téved. Ha most nem áll mellette, Figaró biztosan meghal.

Egyszer lement a büfébe, ivott egy kávét. Idegesen kevergette a műanyag pohárban az italt, és arra gondolt, mi lenne vele Figaró nélkül. Nem tudta elképzelni. Tömeg tódult be a büfébe, egy dagadt nő és a családja, gyerekek, rokonok, a férfiak mind egyformák, kövérek abból az izmos, kötekedő fajtából, a gyerekek székeket tologattak. Amy megitta a kávéját, és kiment.

– Melletted állok – mondta magában. – Te önfejű szarházi! Végül mégis az lett, amit akartál! Lukáts doktornak most nincs választása, el kell végeznie a műtétet. Igaz, már két százalék esély sincs a sikerre, de ha nem teszi meg, biztosan meghalsz.

Visszament a műtőhöz. Nézte az ajtót, amely mögött a férje eltűnt. A háta mögött a kórház élte a maga külön életét. Valamelyik orvost egy jól öltözött férfi kereste, nyilván magánbeteg, és dühösen morgott, amikor megtudta, hogy a doktor úrnak közbejött egy sürgős műtét. Két női hang, a gazdáikat Amy nem látta, egy harmadik nőről beszélgetett. A feje fölött az egyik neoncső hangosan sercegett. Amy kinézett az ablakon. A parkolóra látott, apró játékautók sorakoztak egymás mellett, az egyik épp most indult, és Amy úgy figyelte a manővert, mintha igazából fontos lenne, hányszor gurul előre-hátra valami ügyetlen vezető, mielőtt végre kikanyarodik.

Talán csakugyan az, gondolta. Talán úgy van, ahogyan Figaró mondta egyszer egy vasárnap, amikor az ujjai közt nézte a levegőt, és a plafonon a fényeket, a felhőket az ablakon át, ahogyan máskor is, amikor ki tudja, min gondolkodik, hogy minden fontos, és minden mindennel összefügg. Talán csakugyan így van.

Visszament az osztályra, és bekopogott a főorvos ajtaján. Nem várt választ, meglepődött, amikor lépteket hallott belülről, és az ajtó kinyílt. Volt nála boríték, de az orvos most nem fogadta el. Leültette az öreg fotelbe az ablak alá, és leült a másikba, hogy a térdük csaknem összeért.

– A férje végül megkapta, amit akart – mondta. Valahogy nem esett jól mástól hallani ugyanezt. Mintha Figaró egyszeriben gátlástalan, erőszakos alakká vált volna.

– Mitől függ? – kérdezte, aztán, amikor látta a főorvos arcán, hogy nem érti a kérdést, megismételte. – Mitől függ az a két százalék?

És a főorvos, aki Németországban, a híres heidelbergi egyetemen is tanult, akit már professzor úrnak illik szólítani, akinek mindent tudnia kell erről a betegségről, amit tudni lehet, most hátra dőlt, és elgondolkodva nézte Amy arcát, mintha azt akarná eldönteni, megosszon-e vele valami nagy titkot.

– Tőle – mondta végül. – Attól, mennyire képes mozgósítani a belső erőforrásait. – A hajába túrt, habozott, aztán mégis kimondta azt a közhelyet, amely mindig hat. – Az ember néha csodákra képes.

Amy pedig fölállt és rámosolygott. Egy pillanatra fiatal lány lett, mosolygós, puha mozgású, karcsú lány, egy szerelmes lány, aki tudja, hogy a társa mindenre képes.

– Az jó – mondta. – Akkor sikerülni fog.

És ezt ismételgette magában visszafelé a műtő ajtajáig, hogy ott legyen, amikor Figarót kitolják, hogy lássa a sápadt arcát, a légzését, és a férje, ha nem is látja még, de mély, mesterséges álmában is érezze, hogy mellette van.

VIHAR ELŐTT

TOMMY TAVALY KEZDETT el képekben járni, amikor tizenkét éves volt. Anyuéknak van egy képük a nappaliban, abban járt először. Kiment a szobából, és eltűnt egy öt percre. Amikor pedig visszajött, olyan fura volt. Izzadt a homloka, a haja a homlokába tapadt, csillogott a szeme, és kicsit lihegett, mintha futott volna. Azt mondta, futott is. Megkérdeztem, hol volt, ő meg nézett rám olyan furán, mint akinek valami titka van. Aztán megmondta, hogy a képben. Abban az erdőben futott, a fák között.

Az a kép anyuék nappalijában egy festmény. Nagy, arany keretben van, és nagyon régi, még a nagyi is az ő anyukájától kapta. Úgy festették kézzel, mert akkor még nem volt fényképezőgép.

Egy erdő van rajta. Olyan nagy erdő, régi, vastag fákkal, amelyeknek a csúcsát sem látom, és zöld fű nő a fák közt. És a fák messze vannak egymástól, hogy egy gyerek kényelmesen elfér közöttük, akár bújócskázhat is. És nem ijesztő erdő, hanem olyan, ami tudod, hogy egyszer véget ér, és ott egy barátságos ház, ahol uzsonnával várnak. Emlékszem, egy meleg délután én is azt gondoltam, bárcsak ott sétálhatnék. Biztos jó hűvös van a fák között. De azt nem hittem, hogy tényleg megtehetném.

Kimentem a nappaliba. A kép ott lógott a helyén a falon, semmi nem árulta el, hogy Tommy benne járt. Az a kis letört ág a jobb szélén is ott volt a helyén, a bátyám nem rúgta odébb véletlenül. Fura is lett volna most máshol látni. Megálltam vele szemben, és néztem. Anyu most nem volt otthon, hogy rám szólt volna, amiért csak állok, és nézek magam elé. Nem szereti. Tommy kinézett rám a szobájából, aztán becsukta az ajtót. Az erdő zöld volt, nagy és nyugodt. Elképzeltem, hogy valahol egy család éppen kirándul, csak nem látom őket. Tommyt, amint fel-alá szaladgál a hülye kapkodó futásával a fák között. Közelebb léptem. Szinte megcsapott a hűvös, és valami fura, erdei szag. A fák, a levelek és a tiszta levegő szaga. Önkéntelenül is léptem még egyet. Már megérinthettem volna a képet. Ilyen közelről látszottak az ecsetnyomok, a festék helyenként vastagabb volt mint máshol, és ami távolabbról fának látszott, közelről csak barna paca lett. Mégis az volt, az én erdőm. És valami vonzott, hogy lépjek még közelebb, hátha eltűnnek a festékpacák, és ha kinyúlok, nem az öreg vásznat érintem, hanem az egyik fa göcsörtös törzsét.

Elfutottam. Tommy viszont attól fogva egyre többet sétált a képben. Azt mondta, az erdőn túl tényleg van egy ház, de nem akarta elárulni, kik laknak benne. Aztán rájött, hogy be tud menni más képekbe is. De csak festményekbe, azt mondta, a fényképnek nincs mélysége. Pedig van egy kép a születésnapomról, és Silvia Moes, a barátnőm valamit nagyon néz a hátam mögött, és gondoltam, Tommy bemehetne, és megmondaná, mit néz annyira.

De Tommy inkább abba a parkba ment be, ami szintén a nappaliban van, az ajtó mellett. Szép park, ahol csak sétál az ember, és nem szaladgál, mert rá szólnak. A távolban két nő ül egy padon olyan régi ruhákban, amilyet a filmekben hordanak, előttük babakocsi. Az egyik kavicsos sétány pont feléd nyúlik, ha a képpel szemben állsz, szinte hívogatja az embert, már ha tud képben járni, mint a bátyám. Egy fa árnyéka a kavicsos útra esik, utána a napfény szinte izzik a fehér kis köveken. Tommy azt mondta, a kanyar után egy pár jön, azok is olyan régi ruhákban, a férfin kalap, a kezében bot, pedig nem sánta. A nőnek pedig szomorú az arca. De rámosolyogtak, amikor ő szembe ment velük, talán csodálkoztak is. Utána egy ideig csak álltam a kép előtt, és vártam, hogy kiérjenek a kanyarból, de nem jöttek, és Tommy azt mondta, ostoba vagyok, és jobb lesz, ha soha senkinek nem is beszélek erről az egészről.

Ő sem mesélt nekem többet. De egyre kevesebbet volt otthon. Hazajött iskola után, befalta az ebédet, úgy, állva az asztal mellett, arra is sajnálta az időt, hogy leüljön, aztán már rohant is. Este pedig azt mondta anyunak, otthon volt. Vagy valamelyik barátjánál. Vagy az iskolában. De én tudtam, hogy képekben járt. Erdőkben és tópartokon, csatákban meg fura helyeken, kövér, félmeztelen nők között. De nem árultam el. Anyuék elváltak, és anyu napközben dolgozik. Úgysem értené.

Vasárnap megkértem aput, amikor értünk jött, hogy vigyen el a múzeumba. Furcsán nézett rám, aztán megkérdezte, nem akarom-e inkább megnézni a Jimmy, a csodapókot, utána ehetünk egy hamburgert. Tommy egy pillanatra felemelte a szemét a könyvéből, aztán olvasott tovább, de azért éreztem, hogy engem figyel. Csodáltam, hogy apu nem érzi. – Nem – feleltem. – A múzeumba szeretnék menni.

Apu meg anyu összenéztek. Biztos nem szeretik már egymást, különben apu nem ment volna el, de ilyenkor szó nélkül tudnak beszélgetni, mint a szerelmesek. Azt hiszik, nem értem, mit mondanak. Pedig tisztán hallom, ugyanazt mondják, mint régen, amikor apu még itt lakott, és én a hálószobájuk ajtajánál hallgatóztam.

– Nem értem ezt a gyereket, Kate – mondja apám.

– Nem buta, de néha olyan különösen viselkedik.

Aztán mond még valamit, de nem értem, majd anya hangja. – Félek, hogy olyan lesz, mint a bátyja.

Tommy pedig haragszik rám. Gyűlöl, amiért a múzeumba kell jönnie velem és apával. Nem néz rám a kocsiban, kifelé bámul az ablakon, és a körmével kocogtatja az ablakot, amíg apa rá nem szól, hogy hagyja abba.

Amikor odaérünk a múzeumhoz, Tommy azt mondja, ő inkább kinn marad, megvár minket. Apám nem érti. Tommy mindig szerette a képeket. Tommy nem szokott vitatkozni. Apa megígéri, hogy ha bejön, a jövő héten elviszi valami meccsre. Tommy csak néz maga elé szótlanul. Apa is tudja, hogy utálja a futballt. Aztán bejön, és már bánom az egészet, ha nem félnék, hogy mit gondolnak rólam, azt mondanám, hogy menjünk haza, vagy nézzük meg a Jimmy, a csodapókot…

Csönd volt odabenn, alig néhány ember járkált a nagy termekben. Olyan volt, mint amikor egyszer este egyedül maradtam az iskolában, mert anyu nem jött értem. Hallottam a lépteim, és ettől hirtelen tudatában lettem, hogy lépek. Ha most egyedül vagyok, megállok a kapuban, és ott maradok, amíg valaki meg nem fogja a kezem, és ki nem vezet. De apu nem hallotta a lépteit, vagy őt nem zavarta. Nyugodtan vonult egyik teremből a másikba, tett mindenütt egy kis kört, míg Tommy zavartan valamelyik sarokba húzódott. És minden fal teli volt képekkel, amelyekben a bátyám sétálhatott, és szaladgálhatott meg beszélgethetett. Kíváncsi voltam, hogy az a pár a parkban megszólította-e, de nem mertem megkérdezni.

Az egyik sarokban egy férfi ült. Olyan idős lehetett mint apa, de máris fehér volt a haja. Sötét ruhában volt, nagy, fekete övvel, mint egy rendőr. Tudtam, hogy a képekre vigyáz, és Tommyt naponta látja itt. Talán azt is látja, amikor eltűnik egy-egy kép előtt, és biztos kíváncsi, hová bújhatott ez a kisfiú. Vagy lehet, hogy más gyerekek is járnak képekben, csak én nem tudok róla, de egy teremőr számára ez természetes?

Ránézett Tommyra, majd apára, aztán énrám. Nem köszönt, és nem is nézett Tommyra többé, de a fejemben ugyanúgy hallottam, hogy gondolatban beszél hozzá, mint délelőtt otthon apuékat.

– Megőrültél? – mondta a férfi gondolatban, a bátyám pedig mentegetőzött. Furcsa volt, még soha nem hallottam mentegetőzni igaziból.

– Holnap itt leszel? – kérdezte a teremőr a fejemben, apám pedig nem hallott belőle semmit, de Tommy hallotta, mert azt mondta, igen.

Másnap Tommy nem jött haza.

Iskola után otthon volt, de nem is evett, csak bezárkózott a szobájába tíz percre, aztán elrohant. Aztán este megjött anyu, és ő még mindig nem volt otthon, de anyu csak később kezdett aggódni, amikor a tévében véget ért a brazil sorozat, amelyet mindig megnéz, és már vacsorához terített.

Aput csak később hívta, amikor már beszélt Mrs. Estonnal, a tanárnővel, és Tommy néhány osztálytársával is telefonon. Apu fél óra múlva ott volt. Öltöny volt rajta, de az ingét rosszul gombolta be. Ideges volt, az óráját nézte állandóan, aztán tíz órakor hívta a rendőrséget. Engem elküldtek előtte lefeküdni, de amikor az ajtóra tapasztottam a fülem, ugyanolyan jól hallottam a hangját, mint amikor még itt lakott.

Kiabált a telefonba. Azt mondta, nem érdekli, hány gyerek tűnik el havonta, és hány jelenik meg másnap vigyorogva, hogy jó buli volt. Azt mondta, az ő fia nem valami kibaszott statisztika, és más mint a többi gyerek. – Kiküldenek egy nyomozót – mondta halkan, amikor letette a kagylót. Anyu pedig sírt, mint mindig, amikor apu kiabált. Aztán apu vállára hajtotta a fejét, én pedig lefeküdtem, a fejemre húztam a takarót, és próbáltam kitalálni, Tommy melyik képben lehet.

Már majdnem elaludtam, amikor bejött hozzám a nyomozó. Borostás volt, hosszú hajú és nem is olyan öreg. Megállt az ágy mellett, lenézett rám, és reméltem, hogy anyu meg apu nem érzik azt a pillantásából, amit én.

– Mit gondolsz, Hercegnő, hol van a bátyád? – kérdezte. Rekedtes volt a hangja. Krákogott, majd zsebkendőt vett elő, és félig elfordulva köhögött. Arra gondoltam, talán megmondom neki az igazat. De Tommy többé nem áll szóba velem, ha elárulom.

– Szólalj már meg Cat, az ég szerelmére – könyörgött Anyu.

Néztem őket, és hallgattam, mit mondanak a fejükben, amit azt hiszik, nem hallok.

– Megőrjít ez a gyerek. Csak bámul, hogy az ember idegbajt kap tőle.

– Mondtam, hogy gyengeelméjű, de Kate persze nem hajlandó orvoshoz menni vele.

– Szép ez a kislány. Ha a bátyja rá hasonlít, nem csodálom, hogy valami flúgos elkapta. Szerencsétlenek.

Hercegnő, mondtam magamban. Szép ez a kislány.

– A bátyám egy képben van – válaszoltam a nyomozónak gondolatban, és ő rám nézett, mint aki tudja, hogy mondok valamit, de azt hiszem, nem értette.

– Különös kislány – mondta, amikor kiment, és amikor az ajtóhoz futottam, hallottam apám válaszát.

– Mondtam magának. Mintha mindig valahol máshol járna.

Visszafeküdtem, és nemsoká hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

Másnap apa már nem volt ott, amikor felébredtem. Nem kérdeztem meg, mikor ment el. Ittam egy pohár narancslevet, ettem egy kis pirítóst jól megkenve vajjal és mézzel, anyu pedig a rádió mellett állt a konyhában és nézett közben. Nem szólt, csak nézett. Ha én Hercegnő vagyok, neki is annak kell lennie, gondoltam.

Elvitt az iskoláig. Láttam, hogy remeg a keze a kormánykeréken, és úgy szorítja, hogy fehérek az ujjai. Szegény anya, gondoltam. Más fia nem mászkál képekben. Megpusziltam, mielőtt kiszálltam volna, ő pedig magához szorított, és éreztem, hogy sír. – Ne félj, én megtalálom –, mondtam neki gondolatban. Talán most megértett, mert rám mosolygott.

– Jó kislány vagy, Cat. Szeretlek.

Megvártam, amíg a kocsi befordul a sarkon, aztán futni kezdtem.

A múzeum még nem volt nyitva, amikor odaértem. Letettem a táskámat a nagy lépcsőre a bejárat előtt, aztán ráültem, és vártam, hogy kinyissák a kapukat, és bemehessek megkeresni a testvéremet. Azt hittem, látom majd bemenni a teremőrt, akivel Tommy gondolatban beszélgetett, de nem, csak egy kövér nőt, aki kinyitotta az ajtót, és gyanakodva nézett, mintha bűn volna múzeumba menni.

– Nem kéne neked ilyenkor iskolában lenned?

– Beteg vagyok.

Morgott valamit, aztán beült a nagy pultja mögé, és adott egy jegyet. Gondoltam, megmondom neki, hogy Tommy húga vagyok, aztán inkább nem mondtam semmit.

Arra indultam, amerre vasárnap mentünk. De nem a fal mellett mentem körbe, mint apa, hanem csak megálltam a nagy termek közepén, és körülnéztem. Megnéztem egy havas hegyet, és beleborzongtam a gondolatra, hogy Tommy esetleg itt töltötte az éjszakát. Talán nem is él már. Az egyik falon volt egy nagy csatajelenet. Elől egy szakállas alak páncélban, lovon, az egyik kezében véres karddal, a másikban egy hatalmas zászló, a zászló végén aranyozott bojt. Ha jobban megnéztem a képet, látszott, hogy mindenütt emberek ölik egymást rajta. A lovak haldoklókon taposnak keresztül, akik olyan furán kitekeredve fekszenek, hogy az biztos nagyon fáj. Odahajoltam a képhez, és egyenként megnéztem a halottakat, nem ismerős-e valamelyikük arca. Nem volt könnyű, mert minden fölött sűrű, szürkés köd gomolygott.

– Keresel valamit?

Megfordultam. A teremőr volt. Fölém hajolt, és láttam, hogy kék a szeme, egészen világoskék.

– A bátyámat.

– Ezen a képen? Ezt 1526-ben festették, kislány. Tudod, milyen rég volt az?

Állt még egy kis ideig, csak nézett le rám, mintha azt várná, mondok valamit, aztán vállat vont, és otthagyott.

A másik teremben, ahol vasárnap Tommy megígérte a teremőrnek, hogy holnap eljön, egy kép magához vonzotta a szemem. Ugyanúgy vonzott, mint otthon az erdő. Közelebb léptem, hogy lássam az ecsetnyomokat, és a kék tenger a kék ég alatt csak festék és vászon legyen, de ebben is benne volt a varázslat, és éreztem, hogyha megfogom, talán úsznom kell a távolban látszó kis hajó felé.

Óvatosan odahajoltam, de nem láttam alakot a fedélzeten. Csak a szélcsendben petyhüdten lógó vitorlákat láttam, meg egy köteg kötelet az árboc alatt. Sehol egy hullám, csak a végtelenbe nyúló tenger a kis hajó mögött. Sehol egy felhő az égen, csak a kép sarkában úszik egy szürkés fehér folt, a kép széle felé növekszik, de hogy mekkora, az már nem látszik az arany kerettől. Tommy biztos járt itt. Látnia kellett, mekkora az a felhő. Éreznie a kötélcsomót a kezében azon a hajón. Megtudni, kik vannak odalenn, a kajütben. De miért töltötte volna itt az éjszakát?

Megnéztem a kép címét. Vihar előtt volt a kis papírlapra írva a kép alatt, és hirtelen rájöttem, mi történt, és a számhoz kaptam a kezemet, hogy föl ne sikoltsak. Az én figyelmetlen bátyám nem olvasta el a címet, mielőtt fölment volna arra a hajóra.

Hátrébb léptem, ahol már nem vonzott annyira a kép maga felé, aztán még távolabb, ahonnan a fenyegető viharfelhő a felső sarokban már alig látszik, kis folt az egész, majd még egy lépéssel hátrébb, hogy a kis tengeri tájkép csak egy kép legyen a többi között a múzeum falán.

Egy kezet éreztem a vállamon.

– Na, megtaláltad a bátyád?

A másik keze a homlokomat fogta, a fejem a hasának nyomódott. Magas volt, magasabb mint apa. Hátra akartam nézni a szemébe, de nem tudtam mozdítani a fejem. Barátságos volt a hangja, és lágy volt a keze, de éreztem, hogy bántani akar. Olyan volt, mint a kép, amelyik elnyelte a bátyámat.

– Igen – feleltem. Ha Tommy a vízbe fulladt, nem kell félnem, hogy nem áll szóba velem többé. Ez az ember, aki itt dolgozik, és aki látta őt naponta a képek előtt, biztosan megért. – Nem olvasta el a kép címét, érti? Fölment arra a hajóra, hogy ott legyen a tenger közepén egy kis vitorláson. Talán napozott a fedélzeten egy kicsit, aztán lement a kajütbe, beszélgetett a kapitánnyal, aki soha nem jöhet föl, és még nem volt látogatója, és most örült neki, és amíg odalenn volt, kitört a vihar.

Egy pillanatig éreztem, hogy megfeszül a keze a vállamon és a homlokomon, aztán elengedett.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Hercegnőnek – feleltem.

– Jól van, Hercegnő. Most menj szépen haza, és ezt az egészet ne mondd el senkinek. Ha a bátyádat elkapta az a vihar, soha többé nem jön ki abból a képből. De téged orvoshoz visznek, és bezárnak egy csúnya intézetbe. Ugye, nem akarod?

– Nem – mondtam.

Megfordultam és a szemébe néztem. Kék volt, mint a tenger azon a képen a vihar előtt, és tudtam, hogy hazudik.

Elindultam kifelé, ő pedig csak állt, nézett utánam, és már kinn jártam az utcán, amikor végre nem éreztem a hátamban a tekintetét.

A RÓKA ÉVE

– ITT VAN PÉLDÁUL ez a Riggerman. Az egyik legjobb fegyver, amit valaha készítettek. – Posetzky az apró kulccsal kinyitotta a vitrin üvegajtaját, és egy pillanatig farkasszemet nézett a szekrényben lévő puskákkal. Nekem egyformának tűntek: hosszú fekete cső és fényesre polírozott, fából készített tus, abból a korból, amikor a dolgokat még nemes anyagokból formázták. Egy pillanatig azt hittem, nem tud választani.

– 1905-ben készítették elefántvadászathoz.

Szeretem az elefántokat, de ahogy mondta, tagadhatatlanul volt némi kaland íze. Afrikai szafarik. Tarzan meg Livingstone a Viktória-tónál.

Kivette az egyik fegyvert, és felém nyújtotta. Meglepődtem, milyen nehéz, egyszerre idegenül és meghitten hevert a kezemben. Az a finom megmunkáltság érződött belőle, ami miatt a férfiak szeretik kézbe fogni a fegyvereket. Nem tudtam, mit csináljak vele. Kis ideig tartottam a kezemben, majd némi elismerő hümmögés kíséretében visszaadtam.

Megfogta, ahogyan egy ilyen fegyvert fogni kell, szeretettel, simogató hódolattal, aztán visszatette a szekrénybe. Bezárta a szekrényt, és a kis kulccsal a kezében felém fordult.

– Mit is mondott, melyik laptól van?

– Az Elégedett háziasszonytól.

Rám nézett, mint aki azon tűnődik, meleg

vagyok-e, aztán elfordult, és minden további szó nélkül visszament a fotelhoz. Követtem, megvártam, míg leül, aztán leereszkedtem a másik fotelba, vele szemben, a hatalmas asztal túloldalán. Jókora bőr klubfotelok voltak, még én is elvesztem az enyémben, pedig hat láb magas vagyok, hát még Posetzky. Ha csak egy futó pillantásra nézek oda, talán gyereknek tűnik, akinek épphogy leér a lába a földre. Egy régimódi, szürke kardigánt viselő, őszülő hajú, kicsit pocakos gyereknek. Olyan volt, amilyennek az igazi, régi vágású úriembereket képzeli az ember az avítt olvasmányai alapján, kivéve talán a színes selyemsálat a nyakában, ami határozottan művészies benyomást keltett. Francia bohém, olasz divattervező, festő, csupa olyan ember, akinek nem egy 1905-ös Riggerman az igazi műalkotás.

Zavarban voltam, és szégyelltem magam miatta. Már a számon volt, hogy nem vagyok meleg, aztán visszafojtottam. Semmi köze hozzá. De közben azt is tudtam, hogy ha tiltakozom, még jobban megerősítem a gyanúját.

– Nem hiszem, hogy az elégedett háziasszonyokat érdekelnék a fegyverek. – Posetzky mozdulatlanul ült, csak a szeme rebbent felém, mintha azt várná, tiltakozzak.

Tiltakoztam. – A mi olvasóinkat sok minden érdekli, uram. De igaza van, inkább az emberek. Hírességek, olyanok, akik elértek valamit, különlegesek a maguk módján. Filmsztárok, tudósok, politikusok, művészek.

Úgy tűnt, habozik.

Posetzky író volt, legalábbis sokak szerint. Háborús regényeket írt, pimaszul nagy példányszámban megjelenő bestsellereket. Az interjúra készülve végigrágtam magam két irdatlanul hosszú kötetén. Az egyikben az új orosz elnök próbálja visszaállítani a Szovjetuniót. Ehhez a legjobb útnak azt véli, hogy egy tengeralattjáróról a kínai partok mellől atomtöltetű rakétákat lő ki három amerikai nagyvárosra. A könyv teli volt technikai részletekkel. Megismertem belőle a víz alól kilőhető rakéták minden kis alkatrészét, a kínai parti őrség felépítését, legalább három repülőgép műszerfalát és két géppisztoly erősségeit. Megtudtam, hogy a világ legtökéletesebb emberfajtája a katona, és bizony nagy baj volna, ha nem lennének katonák, mert a hülye civilek még a háborút sem tudnák rendesen megszervezni.

A másik könyvet már függőlegesen olvastam, csak ott lassítottam, ahol a csappantyúk, kallantyúk, furatok és lökettérfogatok között történt is valami. Mindkét könyv hátsó borítóján ugyanaz a kép volt Posetzkyről: egy repülőgép-anyahajó parancsnoki hídján áll terepszínű egyenruhában, terepszínű baseballsapkával a fején. A fene sem gondolta, hogy ilyen kerti törpe.

A ház a tengerparton állt, és Posetzky mögött a széles ablakok a tengerre néztek. Szürke, haragos hullámok fodrozták a vizet a keskeny, kopár homokcsík mögött. Egy hideg tenger hullámai, amelyek közül bármikor kibukkanhat egy ellenséges tengeralattjáró periszkópja, hogy torpedókkal célba vegye a házat.

Lopva a szoba belseje felé pillantottam. Régi, angol udvarházi miliő, fényesre pucolt réz és lakkozott fa meg bőr. A falakon bekeretezett képek hajókról és repülőgépekről, egyenruhás férfiakról, a vitrinben fegyverek, köztük egy 1905-ben gyártott Riggerman, a legjobb elefántölő azóta is.

Posetzky sóhajtott. A harcedzett katona helyét a tudós professzor foglalta el.

– A nők nem értik a fegyvereket. Soha nem is fogják érteni. Vannak nők, akik fegyverszakértőnek tartják magukat – mondta némi undorral. – Egyenruhát hordanak, megtanulnak lőni, megtanulják szétszedni és összerakni a fegyvert behunyt szemmel is. De akkor sem fogják soha megérteni. A puska számukra fallikus jelkép, azért cirógatják, azért merítenek erőt belőle. A férfi számára a fegyver – nő. A társa, a jobbik fele. Akire rábízza az életét. Nevet ad neki, becézi.

Rám nézett, majdnem kedvesen elmosolyodott.

– De ezt maga, gondolom, nem érti.

Szerettem volna azt mondani, hogy téved. Valamit megérintett bennem, talán a régi olvasmányaim emlékét.

Idős asszony jelent meg. Kis zsúrkocsin tolta be a teát. Mogorva, mosolytalan nő volt, talán azok egyike, akik számára a puska fallikus jelkép. Egy pillantásra sem méltatott.

Posetzky töltött. Figyeltem a kicsi, puha kezét, a takaros mozdulatokat, ahogyan ügyel rá, nehogy egy csepp is mellé löttyenjen. Határozott, biztos mozdulatok. Egy mesterlövész mozdulatai.

Hirtelen rám nézett. A keze még mindig ott lebegett a porcelánkannával a csésze fölött, de a kanna csőre már fölfelé nézett.

– Lőtt már valaha is?

A fejemet ráztam.

– Soha nem volt a kezében fegyver?

Visszafojtottam az ingert, hogy mentegetőzzek. Nem lőttem, nem öltem sem embert, sem állatot. Nem vagyok homokos.

Lassan letette a kannát. Nem nyúlt a csésze után, hátradőlt a hatalmas karosszékben, a támlára fektette karját. Mögötte fenyegető volt a tenger, a szoba, a maga régi, angol úriház jellegével hideg.

– A fegyver műalkotás – szólalt meg Posetzky elmélázva. – Az emberi lelemény csúcsa. Semmi nem fejlődött annyit az első emberek megjelenése óta, mint a fegyvereink. Néhány tízezer év alatt eljutottunk a kőbaltától az atombombáig. Gondolja, hogy ez véletlen? Véletlen az, hogy a legtöbb férfi, ha megpillant egy kardot, a kezébe akarja venni, s vágni vele? Ha megpillant egy puskát, szeretné a vállához emelni, érezni a súlyát, gyönyörködni a tus ívében, a cső acéljának kékségében. Szeretné meghúzni a ravaszt.

Hallgattam. Rajtam is átfutott ez a különös vágy. Végre ivott, én is a csészém után nyúltam. Jó tea volt, talán túlságosan is erős.

– Hány fegyver van a gyűjteményében? – kérdeztem.

– Kétszázhuszonöt puska, köztük tizenkét muskéta, száz különböző vadászfegyver, aztán géppisztolyok, karabélyok, sorozatlövő fegyverek. Van olyan szuronyos puskám, amellyel Lipcsénél harcoltak a napóleoni háborúkban. Aztán a marokfegyverek. Lugerek, Beretták, Coltok… Megvan az a pisztoly, amellyel Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinándot. Megvan az a revolver, amellyel Lincoln elnököt meggyilkolták. – Ivott egy kortyot megint, mosoly futott át az arcán. – Aztán néhány kard, lándzsák, parittyák, íjak, számszeríjak.

– Egy egész hadsereget fel tudna fegyverezni.

– Igen – mondta, mint akinek magának is megfordult a fejében már az ötlet. Hadsereget szervezni, muskétákkal, vadászfegyverekkel, számszeríjakkal felszerelve, csupa derék férfit, aki a fegyverével hál, olyan férfiakat, akik tudják, mi jó és mi rossz, akik képesek ölni és halni a hitükért.

Láttam magam előtt Posetzkyt a terepszínű egyenruhában, amiben a könyve hátlapján feszít, a vállán hetykén átvetve hű Matador géppisztolya, amilyennel a spanyol csendőrség elitalakulata vadászik az ETA tagjaira Posetzky egyik könyvében, és nyilván az életben is. Minőségi fegyver, titánszuper műanyag ötvözet, könnyű, mindent kibír, és hozzáértő egy másodperc alatt tíz lövedéket tud vele kilőni. Mesterlövész akár ötvenméteres távolságból képes a rövid csöve ellenére pontosan célozni vele, hála a Dynamic Eyes célzó berendezésnek.

Vajon mihez kezdene Posetzky egy ilyen sereggel?

– És maga? – kérdezte váratlanul. Olyan őszintén kíváncsi volt a tekintete, hogy szinte elszégyelltem magam a gondolataim miatt. – Magának is van valami hobbija? Nem töltheti ki egy fiatalember életét, hogy az elégedett háziasszonyoknak írjon. Hány éves?

– Huszonöt.

– Barátnője van?

– Igen.

– Milyen?

Haboztam. Sally velem egyidős, karcsú, a combja hosszú, a melle kicsi és hegyes. Sally, amikor megtudta, hogy Posetzkyval készítek interjút, a kezébe vette az egyik háborús regényt. Szokása szerint hosszan forgatta a kezében, elolvasta a fülszöveget, kis ideig nézte a hátsó borítón levő képet, vastag ajkát lebiggyesztette, majd hegyes kis fogával ráharapott. A képen Posetzky mögött a tenger kékje keveredik az anyahajó szürkéjével. Belóg az irányítótorony egy szeglete, balra egy repülőgép éppen felszáll, olyan, mintha láthatatlan kéz húzná a végtelen kék fölé a végtelen magasba. Erőt, férfiasságot sugalló kép. – „Inkább dugna”, mondta akkor Sally.

– Szép – mondtam habozva. – Ügyvédnek tanul.

Félrebiccentette a fejét. Tudtam, mire gondol. Itt van egy fiatalember, aki az Elégedett háziasszony című lapnak dolgozik. Aki még életében nem lőtt, nem volt katona, nem hordott egyenruhát, és a puskája helyett egy jövendő ügyvéddel szeretkezik. Posetzky könyveiben a párok hittek a házasság előtti önmegtartóztatásban, az örök hűségben, abban, hogy együtt öregszenek meg egymás kezét fogva, súrlódások nélkül. És abban, hogy mindig a férfi viseli a nadrágot.

Nem mondott semmit. Felállt, és elindult az ajtó felé. Egyenes volt a háta, a léptei céltudatosak. Felugrottam és utánasiettem. Sutának éreztem magam mögötte, olyannak, aki helyett mások döntenek. Kimentünk a szobából, át egy rideg előcsarnokon, ahonnan egyforma ajtók nyíltak. A falakról vadásztrófeák meredtek rám, szarvasok néztek szomorúan üvegszemükkel, kitömött medvefejek vicsorogtak rám ijesztőn és szánalmat ébresztőn. Egy Róka arcáról a preparator sem tudta eltüntetni a rémületet. Kedves kis arc volt, hegyes orr, hegyes fülek, okos tekintet. Egy pillanatra megtorpantam, vonzott a tekintete. Aztán siettem tovább, Posetzky után.

Lőterembe vezetett. Hosszú, keskeny, sivár szoba, a lecsupaszított férfiasság szentélye. A távolabbi falon lőtábla, az ajtóhoz közelebbi előtt vas fegyverszekrény. Posetzky kis kulcsot vett elő a zsebéből. – Thomson zár – mondta, és tudtam, mire gondol. Negyvennyolc keresztirányban mozgó lamella, amelyek, ha kétszer rossz kulccsal vagy rossz irányban próbálják nyitni a zárat, örökre összegabalyodnak.

Puskák álltak egymás mellett kis tartókra támasztva a szekrény egyik oldalán. A másikon pisztolyok. Egy hosszú csövű sportpisztoly, famarkolatú coltok, fényes, fekete fegyverek, amelyekre csak ránéz az igazi férfi, és elmosolyodik örömmel: „Nicsak, egy 9 mm-es Braun. Rég láttam ilyet."

Posetzky kivette az egyik puskát, egy fiókból töltényt keresett hozzá. Néztem, ahogy a rövid, tömpe ujjak csappantyúkat húznak hátra, hallgattam a filmekből ismert kis csattanást, amikor a puska csakugyan fegyverré vált.

– Tessék. Lőjön.

A vállamhoz emeltem a fegyvert, ahogyan a filmeken láttam, mintha ősi kollektív emlékezet mozgatna. Egyik szememet behunyva céloztam, nagyon lassan, finoman húztam akadásig a ravaszt, belélegeztem és benn tartottam a levegőt, és a cél fekete kis köre sötétlett a célkeresztre ülve.

Nem talált. Jobbra, kicsit fölé ment, és emlékszem a dühre, a csalódásra, a hitetlenkedésre, arra, hogy meg akarom mutatni neki.

És a fiú tíz percre vadász lett ebben a puritán teremben. Harcos, akinek a teste meghosszabbítása a fegyver, akiben nincs empátia az áldozat iránt. A cél fekete, koncentrikus körei kitágultak előtte, örvényként vonzották, és ő belelőtte gyilkos golyóit.

– Hm. Van érzéke hozzá.

És a fiú valami különös büszkeséget érzett, füstös sörözőkben együtténeklés hangulatát, hűvös hajnalokét, amikor a férfiak halkan gyülekeznek, még egyszer ellenőrzik a fegyvereket, aztán kitartó, egyenletes léptekkel elindulnak a világosodó erdő felé.

Ez őrület, gondolta.

Ez őrület, gondoltam. Csakugyan ez volnék? Az az énem, amelyik nem eszik húst, amelyik beteg állatokat gyógyít, nem hord szőrmét, csak póz lenne?

Póz, amely éppen Sally mellett kristályosodott ki vékony, de kemény mázrétegként a valódi természetem fölött?

Visszamentünk a nappaliba, a szürke, kegyetlen tengerre néző ablakok mellé. Az előcsarnokban a trófeák szenvtelen céltáblákként meredtek le ránk, csak a Róka nem, az rám nézett, szomorú, kedves szemével, mintha mondani akarna valamit, és az örvény eltűnt, a céltáblából élőlény lett, aki élni akar.

– Mit csinál, amikor nem ír? Csak van valami hobbija?

Ismét az őszinte kíváncsiság Posetzky szemében. És a fiú, aki úgy érezte, hogy a Róka szól hozzá, ismét nem tudja, mit is mondhatna. Kettétépi a megfoghatatlan vágy, hogy beszéljen, gyónjon, lenyűgözze ezt a hírességet, a fegyverek, férfias kalandok apostolát, és a szemérem, a kitárulkozástól való régi félelem. A fiú gyenge, még sok év, évtizedek kellenek, hogy kialakuljon benne az a belső hang, amely biztosan megmondja, mit szeret és mit nem, és ebben nem befolyásolják még önmaga elvárásai sem.

Habozva vallja be, hogy egy meditációs csoportba jár. Posetzky kíváncsi. Még nem hallott ilyenről.

– Megfelelő meditációval ráismerhetünk előző életünkre – magyarázza a fiú, és látja Posetzky arcán a hitetlenkedést.

Posetzky nem hisz a reinkarnációban. Posetzky világának határait a Biblia és a Katonai Szolgálati Szabályzat jelöli ki. De kérdez, és a válaszok új kérdéseket szülnek. Posetzky író, és a válaszok nyomán képes látni lelki szemeivel a csoportot, ahová ez a fiú jár; vékony, és hajlott hátú fiatalokat képzel el, bőr nyakláncon lógó amuletteket, szolgálat-megtagadókat. Daniel szavait hallva látja, ahogyan körben ülnek, lehunyt szemmel a harmadik szem csakrájára koncentrálnak, a meditáció után a tajcsi lassú balettmozdulataival harcot imitálnak.

– Szóval képeket lát? – kérdezi.

A fiú próbálja elmagyarázni. Képek villódzó, egymásba mosódó sorát kellene szavakba öntenie. Azt, hogy állóképek mozgó képekkel váltakoznak, ahogyan változik a nézőpont és a kép élessége is. Őrült, kísérletező, avantgárd rendező filmjét látja olyankor, olyan rendezőét, aki nem ismeri el a dramaturgia törvényeit.

– Bizonyos képek a jövő bevillanó képei – magyarázza Daniel, a fiú azt, amit maga még nem tapasztalt. A tanárja szavait ismétli, mint vizsgán a tankönyv bebiflázott sorait. Nem éli át, és a szavaiból nem süt a meggyőződés. – Más képeket az agy játéka vetít elénk, ezek a vágyainkat, félelmeinket jelképezik. – Daniel zavarban van. Nagyképűnek, kioktatónak érzi magát, de már nincs visszaút. Posetzky mögött a kibukkanó napfény kis, ezüst foltokban csillog a rideg tengeren. Apály van, a parton széles, sötét sáv őrzi a tenger emlékét. Posetzkyt erődként veszi körbe a széles támlájú, magas hátú fotel, amolyan kényelmes trónus, amelyben meghallgatja a tényeket, és ítél. Daniel egy másik világról beszél, ahol nincsenek tények, csak sejtések és érzések vannak, és a szavai erőtlenül hullnak alá a Posetzkyt körülvevő térben.

– Végül vannak azok a képek, amelyeket a múltból húz elő az agyunk. Mostani vagy valamelyik rég elfelejtett életünk egy-egy pillanatát, amelyik sokkal idegenebb, valószínűtlenebb számunkra, mint a jövőnk.

Posetzky hallgat. Elgondolkodva forgatja tömpe ujjai között a teáskanalat. Daniel pedig még érzi tenyerében a puska tusának ívét, érzi a fegyver súlyát, a kezében még él az a puha mozdulat, amellyel a vállához emelte a fegyvert. Posetzkyt nézi, de látja maga előtt a cél örvényét, amely vad erővel vonzza magához.

A fegyver a te meghosszabbításod, a cél pedig a fegyveré. Te és a célod egyek vagytok, amikor meghúzod a ravaszt. A Zen íjászok jutnak a fiú eszébe, ezoterikus könyvek nehezen emészthető halandzsái élet és halál egységéről, arról, hogy eggyé kell válni az ellenféllel, és most úgy érzi, érti végre.

Ismét átvonulnak a szobán. Most egy másik Posetzky mutatja a fegyvereket. Egy szívélyes házigazda, amolyan idősebb barát. Daniel tudja, hogy a három tízes találatnak köszönheti ezt a változást, és most, hogy a reinkarnációs csoportról mesélt, már ő is másnak látja Posetzkyt.

Az apró kulcs sorra nyitja az üvegtárló ajtajait. Az 1905-ös Riggerman mellett míves vadászpuska. Karcsú, elegáns darab, Bismarck kancellár használta, amikor őfensége meghívására részt vett a southpendingtoni vadászaton. Negyvenhárom foglyot lőtt vele. Daniel agya a fiú elé vetíti a képet: megsárgult, fekete-fehér fotográfiát húz elő, ki tudja, honnan. Hetyke bajszú, csizmás, vadászzubbonyos férfiak merednek harciasan a kamerába. Kis terpeszben állnak, puskával a kamerába. Kis terpeszben állnak, puskával a ban gyártotta a belga Lotz művek, kereszthuzagolt csöve akkoriban újdonság volt, a tusát rózsafából készítették –, a férfiak mellett fura kis piramisokban állnak a madártetemek.

Daniel visszaadja a fegyvert. Posetzky már veszi is ki a következőt. Eshfield karabély a búr háborúból. Posetzky önti az információkat. Emberek és dátumok, csőátmérők centiben és hüvelyben, csaták és vadászatok mitikus nevei kavarognak a levegőben, és nyeli el őket

Daniel halkan zümmögő diktafonja. Lát gyöngyház berakásos, egylövetű kis pisztolyt, szépen ívelt markolatú forgópisztolyokat, 9 mm-es izraeli Shalomot.

– Elmeséli az ügyvédnőjének, hogy lőtt? – kérdezi Posetzky váratlanul, a kezében egy spanyol Matador géppisztollyal. Igen, feleli Daniel. Persze. De igazából nem biztos abban, hogy ez olyan jó ötlet.

Sally az álmatag, hamis szemével. Ahogy a távolba néz, egy pillanatra fátyolos lesz a szeme, mintha a messzeségben erotikus film peregne, a szája szegletében kis mosoly jelenik meg. Sally, aki szerint a fegyverek a gyenge férfiasság pótszerei. Sally, aki soha nem lenne olyan katonafeleség, mint Posetzky hősei.

– Szereti? – kérdezi Posetzky.

A kismagnó még forog, és a fiú zavarban van.

– Igen – mondja néhány másodperc után. Posetzky hőseinél az „igen” egy életre szól, de a fiú élete más. Posetzky hősei mindig tudják, mi a helyes, és mit kell tenniük. Daniel kicsit irigyli őket.

Nézik újra a fegyvereket. A kezdeti ideges tartózkodás elmúlik, a závárzatok, markolatok, pisztoly és puskacsövek sora kezd önálló világgá összeállni Daniel agyában. Már szépnek látja őket, csakugyan szépnek, és jólesik, ahogy a kezébe simulnak, mint talán még soha semmi, Sally melle kivételével. De most igazi erő van a kezében, erő, amelyre rábízhatja az életét. Posetzky megmutatja, hogyan kell szétszedni és összerakni a BL–80-as géppisztolyt, és Daniel utánacsinálja. Van érzéke hozzá. Talán az előző életéből emlékezik, mondja Posetzky, és a fiú nem tudja eldönteni, komolyan beszél-e, vagy tréfál vele.

Aztán átmennek az előcsarnokba. Az erő még ott bizsereg Daniel kezében, a kopár, nagy terem kalanddal telik meg. A trófeáknak történetük lesz, és ettől életre kelnek. A medve nem egyszerű medve immár, hanem az a Medve, amelyet Posetzky a Sziklás-hegységben lőtt. Két nap, két éjjel járt a nyomában, mire megpillantotta. A kanyonban voltak, négy mérföldnyire…

A medve így él tovább legendává nemesedve, örök életet kap, amely nyilván értékesebb, mint a prózai lét, amelyet cserében elvett a vadász. Daniel nem gondolja így végig, de ezzel az érzéssel birkózik, egy olyan érzéssel, amely ellentétes mindennel, amiben eddig hitt. Megismeri a Szarvast, akit VII. Edward királyi hercegnek tartogattak, de ő átadta Posetzkynak a kilövés jogát. A Farkast, amely egy hegyi falut tartott rettegésben valahol a Kárpátokban, az Oroszlánt, amelyet Posetzky egyetlen lövéssel terített le ezer láb távolságból a kettős závárzatú, felül huzagolt, optikai célzós William and William vadászpuskával. És a fiúban fokozatosan növekszik a félelemmel elegy tisztelet, amíg meg nem érzi magán a Róka szemrehányó tekintetét.

Felnéztem. A Róka egy ajtó fölött kapott helyet, hegyes kis orra ijedten szaglászta az ajtófélfa tetejét. Olyan volt, mintha a másik szobából kukucskálna át, szinte láttam a futásra kész kis testet a másik szobában az ajtó fölött. A másik szobát hirtelen állatok népesítették be, láthatatlan galérián álló és fejüket a falon kíváncsian átdugó állatok sora. Posetzky követte a tekintetemet. A Róka üvegszeme fenyegetően villant felé.

– Őt hol lőtte? – kérdeztem váratlanul. Most először szakítottam félbe, és Posetzky elgondolkodva méregetett, hogy felállt a szőr a hátamon, és izzadni kezdett a tenyerem. így, hogy mellettem áll, Posetzky egyáltalán nem törékeny, koravén gyerek benyomását kelti. Van valami tömör erő apró testében, a puha kezekben, amelyek ilyen precízen ontották a halált, fenyegető energia árad belőle.

– Rá vagyok a legbüszkébb – mondja végül. Csípőre tett kézzel, kis terpeszben áll. Felpillant a trófeára, amelynek még nem tudom a történetét.

– Soha nem gondolt még arra, hogy előző életében harcos, vadász lehetett? – kérdezi. Az arca felső részére árnyék borul, a szeme mintha üvegből lenne, mintha egy pillanatra trófeává változott volna ő is. – Megismerem a harcost – folytatja Posetzky halkan, eltűnődve. Még mindig nem fordul felém. A Rókával nézik egymást, mint két ősi ellenség, egy soha véget nem érő háború két katonája. – Nem az a harcos, aki öl. A harcos az, aki vállalja sorsát, és szembenéz a halállal. – Elhallgat egy pillanatra, és félek, hogy felém fordul. Nem akarom, hogy a szemembe nézzen. Nem akarom, hogy átlásson rajtam. Nem tudom, mi a sorsom, és nem akarok szembenézni a halállal. De Posetzkyt szerencsére leköti a Róka és a saját gondolatai. – Ő például harcos volt. Igazi harcos.

Várakozásteljesen hallgat, és tudom, hogy mondanom kell valamit.

– Néha különös képeket látok meditáció közben – vallom be. Háború, pusztítás képeit látom olykor, egy rommá lőtt városban előrenyomuló tankot. Nem látom, de tudom, hogy további tankok csörömpölnek mögötte, ez a tank a vezér, ez foglalja el a várost. A toronyban sötét alak áll, és ez az alak én vagyok. Nem félek. Biztonságban érzem magam a tankban, és a vészjósló, fekete egyenruha mintha páncél lenne rajtam. Hideg a tekintetem, és a köröttem mindenfelé tapintható rettegés az ölés vágyát ébreszti bennem. Megkínzott embereket látok, és tudom, hogy én vagyok a hóhéruk, s végül felriadok a meditációból, mert nem bírom tovább elviselni, amit művelek.

Még nem mondtam el senkinek. Posetzky az első. Hallgat, gondolkodik.

– Máskor azt hiszem, áldozat voltam előző életemben – magyarázom. – Azért érzek együtt minden üldözöttel. Ilyenkor szinte félek magamtól.

– Nincsen csak hóhér és csak áldozat – szólal meg Posetzky, és átfut bennem, vajon milyenek lennének a könyvei, ha ilyen gondolatokkal birkózna bennük. Akkor is elérte volna az egymilliós példányszámot és vezette volna hónapokig a New York Times bestsellerlistáját? – Az oroszlán az antilop szemével hóhér, az én puskám előtt zsákmány. Ez a harc lényege. – Felemelte a kezét, csírájában elfojtva az esetleges ellenérveket. Rég végiggondolt vita érveit hallom, nem várja tőlem senki, hogy döntőbíró legyek. – Ne is mondja, hogy nem cserélhetünk szerepet a vaddal, mert ezer láb messzeségéből lövök rá egy remek puskával. Nem is akarok. A harc nem olimpia, itt nincs fairplay-díj. A harcban csak győzni vagy veszíteni lehet, és a küzdelem legtöbbször már a harc előtt eldől. Ha magával kéne megküzdenem… – elhallgat, végigmér

–, másfél fejjel magasabb nálam, jó harminc kilóval nehezebb, fiatal, erős. Bokszban, birkózásban esélyem sem lenne maga ellen. De ha életre-halálra küzdenénk, maga csak áldozat lehetne.

Tudom, hogy így van, zavartan bólintok.

– Ha csakugyan van lélekvándorlás, maga harcos volt azelőtt. Ne szégyellje, fiam. Legyen büszke rá.

Nem mondhatom el Sallynek ezt a beszélgetést, most először titkolózni fogok előtte. Nem is az egyre erősödő bizonyosság zavar, hogy csakugyan öltem már tudat alatt vagy előző életemben, hanem az a meghittség, amely most ezzel az emberrel összeköt. Mintha a lényemnek egy részét csak ő értené meg, és nem a lány, akivel együtt élek.

Állnak a rideg előcsarnokban a kitömött, egykor élő állatok között, és érzik, hogy valami összeköti őket. Bútor nincs itt, csak össze nem illő kiegészítők a falak mentén. Ülő vadászkutya fekete faszobra, pont derékig ér, és olyan élethű, hogy az ember önkéntelenül is végigsimítaná a fejét. Kovácsoltvas esernyő tartó. Hajók és vadászatok bekeretezett képei a falon a trófeák alatt. Szobainasnak nevezett, fémből hajtogatott fogas. Nagy tükör, sötét, vastag fa keretben, különös szentháromságként tükröződik vissza benne a fölfelé néző emberek arca, és a Rókáé, amely lenéz rájuk az ajtófélfa fölötti menedékéről. Egy ijedt kis arc, egy vesztes harcos arca, egy sarokba szorított ragadozó dacos tekintete.

Posetzky pedig belekezd a Róka történetébe. Angliában lőtte a Királyi Lovas Rókavadász Társaság, a REFH Society éves, nagy, meghívásos vadászatán.

Daniel előtt a szavak tarka képekké állnak össze, fényes szőrű lovak és fényes csizmát viselő férfiak képeivé. Beagle-falkák nyüszítenek a csokorba kötött, hosszú pórázokon. A háttérben néhány drága terepjáró, mint autóhirdetés egy elit férfimagazinban. Inas arcú nők tesznek úgy, mint akik nem gyűjtik a hódoló pillantásokat. Mögöttük a summerlaze-i kastély mohával borított falai. És Danielnek váratlanul ismerős mindez, és nem filmekből, hanem belülről, érzi a belső remegést, a feszültséget, hogy valaminek történnie kell. Biztos, hogy járt már ilyen vadászaton.

Hallja a távoli kürtszót, hallja Posetzky hangját, a kutyák csaholását közeledni, érzi, hogy mozdulna a teste, de még vár valami jelre.

Posetzky sövényen ugrat át. Az első bolyban lovagol, azok között, akik nem egyenesen vágtak át a mezőn, hanem a sövény és a patak felé vezető nehezebb úton. Próbál leszakadni a többiektől. Ez a Róka az övé! A Róka már legenda, három egymást követő évben rázta le magáról a vadászokat, a kopókat, a vörös zakós lovasokat, a hajtókat és a zászlós jelzőembereket. Ennek a Rókának az elejtése örökös tagság ebbe az elitklubba.

Posetzky átgázol a patakon. A többiek tőle jobbra haladnak, de őt erre vezeti az ösztöne. Vöröses folt villan előtte, mintha álmodta volna, üres az ösvény, mire vágtába kezd, de ő látja rajta a Róka emlékét, mintha vékony, piros fonal vezetné.

Reccsen egy bokor. A jel, amire várt, és már Daniel is száguld, a felgyülemlett feszültség rakétaként hajtja előre. Ágak villannak a szeme elé, magasba törő fűszálak sietnek el mellette. Cikcakkban fut, hihetetlen gyors irányváltásokra képes, lehetetlen követni, csak energiája vöröslő, ottmaradt parazsa árulhatja el.

Kerítéshez ér.

Gyűlölöm ezt az akadályt. Szúrós és kemény fal emelkedik előttem áthatolhatatlanul. De nem állít meg. Kétségbeesetten ások mind a két mellső lábammal, a fejem a földbe fúrom, és nyirkos, hideg talaj vesz körül. Érzem az üldöző patája dobogását az elemben, amely körülvesz, ott lüktet köröttem mindenütt, míg a lüktetést átveszi a testem, és elönt a rettegés.

– Átugrattam a kerítést – meséli Posetzky.

Bénultan hallgatom. Ugyanazt hallom, amit látok, de ugyanannak az eseménynek a másik oldalát, ahogyan nem élheti meg sem vad, sem vadász soha. Hallom az emberi szavakat, és meg is értem őket, vagy inkább megértem a rezgésüket. Tudom, hogy az üldözőm átugrott az akadályon, nem ráztam le. Érzem, hogy követni tudja a félelmem nyomát. Más üldözők követik őt, néhányan megtorpannak az akadály előtt, mások utána reppennek, de csak tőle félek. Futok, eggyé válok a földdel, a bokrokkal, az éggel és a felhőkkel, de ez az átkozott követ, lerázhatatlanul.

Igen, jártam ilyen vadászaton, de vadként; én máskor voltam a vadász. Immár nem Daniel Ice vagyok, hanem a Róka, aki az életéért fut, a Róka, aki ma nem tudja lerázni az üldözőt. Utoljára látom ezeket a fákat, a kitárulkozó dombokat. Ma nem térek haza, soha többé nem térek haza, hanem egy falról nézem gyűlölt ellenségem, míg el nem jön a bosszú pillanata.

Megálltam és szembefordultam vele.

– A Róka megállt és szembefordult velem – mesélte Posetzky a történet „ő” oldalát. – Szép volt, bátor, szinte fenyegető. Igazi kis harcos. Büszke voltam rá, hogy én ejthetem el.

A William and William puskát Walesben gyártja egy kis üzem. Számozott példányok készülnek, a cég mindegyikre örök garanciát vállal. A 3/4 hüvely hosszú és 5 mm átmérőjű karcsú acéllövedékek másodpercenként 125 méteres sebességgel hagyják el a fegyver csövét, és sebességükből alig vesztve, 8,5 tonna/mm-es erővel fúródnak be az áldozat testébe.

Posetzky a koponya mögé, a nyakra célzott, hogy ne tegye tönkre a trófeát.

Szembe fordultam vele, és ő is a szemembe nézett a hosszú fényes, fekete szemével, amiben a halált hordozza magával. Futni akartam, menekülni előle, vagy támadni, a torkába mélyeszteni a fogaimat, de villant valami, és belém hasított a fájdalom, és mielőtt végleg elhalt volna az életvágy és az erő felgyülemlett hulláma, belém hasított a fékezhetetlen düh és a kérdés. Miért?

– Miért? Miért kellett megölni? – kérdeztem.

– Mert ez harc volt, és én voltam a jobb – mondja Posetzky, és megértem, hogy a maga világában igaza van. De a Róka nem akart harcolni vele. Csak élni akart, és ölni, ha éhes.

Én voltam az a Róka. Igaza volt a mesteremnek; ha egyszer visszaemlékszünk előző életünkre, eltűnnek a kételyek. Egyszerre leszünk azok, akik vagyunk, és azok, akik egykor, egy előző életünkben voltunk. Ezek már nem egy idegen fényképalbum képei, nem kell hosszasan meditálnom ahhoz, hogy lássam őket.

Már tudom, hogy csakugyan harcos vagyok, vad és vadász, egy soha véget nem érő háború egyik katonája, aki huszonöt éve vár erre a pillanatra. És most nálam az előny. Azt is tudom, mit kell tegyek.

– Emlékszem – mondom.

Posetzky felém fordul, és a szemembe néz. Elsötétül a szeme, amikor hirtelen megérti a helyzetet, de nem fél, mert még nem tudja, hogy most ő lesz a vesztes. Már mozdul is az átkozott fegyverei felé, de gyorsabb vagyok, mint a gondolat. Én magam vagyok a fegyver. Inak, izmok, csontok fognak össze, és lesz az ujjam hegye puskagolyó, ősi vadászok nyila. Posetzky a másodperc töredékével az előtt fogja föl, mi történik, hogy ez a lövedék a torkába csapódik. És ez a villanásnyi kis idő, amikor már tudja, hogy meghal, de semmit nem tehet ellene végtelen hosszú. Ez a bosszú végtelen pillanata.

Állok a holttest mellett a rideg előcsarnokban, a poros trófeák alatt. A Róka üvegszeme élettelen, molyrágta kis foltot látok a szőrén az arca bal oldalán. A zsebemben még halkan zümmög a kis diktafon. Lassan, erőtlen mozdulattal kikapcsolom.

Ismét Daniel vagyok, az újságíró, aki riportot készíteni jött a híres íróhoz, a fiú, akit Sally este odahaza vár. Aki gyilkos lett. Nem mozdulok, csak állok a mozdulatlan test mellett, mintha abban reménykednék, visszacsinálhatok mindent. Mert amint bármit is teszek, véglegessé válik, hogy gyilkos lettem és üldözött.

Menekülj, harsogja bennem egy hang. Nem akarok arra gondolni, hogy a Rókáé.

A HÖLGY, AKI NEM TUDOTT MEGÖREGEDNI

A HÖLGY, AKI nem tudott megöregedni, egy szerdai napon nyitott be az irodába. Szerda kellett hogy legyen, mert Sylvia Fox éppen arra gondolt, hogy ma este szeretkezni fog. Hosszú combja önkéntelenül is finoman megmozdult. Odakint az utcán tombolt a tavasz, a levegőben édes izgalom vibrált, amitől a férfiak ígéretet olvastak ki a lányok szeméből, és az iskolák ablakán benéző fák szerelemről susogtak az álmodozó lányoknak.

Sylvia Fox a második kávéját kortyolgatva hátradőlt a magas hátú, karfás irodaszékben, kinézett az ablakon, és a szemközti irodaház szerelemről mesélt neki. Úgy érezte, meg tudná fojtani Robertet, a férjét, amiért szerdán és szombaton szeretkezik vele.

Ekkor lépett be a hölgy, aki nem tudott megöregedni. Első pillantásra ez nem látszott rajta. Átlagos kis öregasszonynak tűnt: ősz haj, az egykor szép arcot csúnya kis darabokra szabdaló ráncok, konzervatív kosztüm, a karján divatjamúlt kis retikül, hasonló ahhoz, amilyennek kicsi, piros gyermekváltozatát Sylvia a tizedik születésnapjára kapta Amália nénitől. A hölgy leült Sylviával szemben a modern és kényelmetlen íróasztal túloldalán, ölébe tette a divatjamúlt kézitáskát, és előrehajolt, hogy Sylvia örült, amiért közöttük van az asztal.

– Telefonon már beszéltünk – mondta a hölgy.

– Mrs. Protter? – Sylvia a halványkék szempárba nézett. Vagy öt percig beszélt a hölggyel, amikor az egy közös ismerősre hivatkozva bejelentkezett, de még mindig nem igazán értette, miről van szó.

– El akar válni a férjétől, ugye?

– Én? Eszemben sincs. De ez az ember nem a férjem. Azt akarom, hogy mondják ki hivatalosan is, hogy ez az ember, aki most ott él velem, nem azonos azzal a Henry Protterrel, akihez 47 évvel ezelőtt feleségül mentem.

Sylvia Fox 28 éves volt, és amikor egy hideg januári estén megszületett, ez az ideges kis nő már 19 éve együtt élt Henry Protterrel, vagy valaki mással. Sylvia három éve volt ügyvéd, és ez idő alatt még egyetlen igazi flúgossal sem volt dolga. Talán már itt volt az ideje.

Mrs. Protter kiegyenesedett, két kezét a táskájára tette, mintha attól tartana, el akarják lopni, és úgy nézett Sylviára, mint egy kíváncsi kismadár.

– Öö… hogy érti, hogy nem azonos vele? – kérdezte Sylvia bizonytalanul.

A kíváncsi kismadár vele szemben felborzolta a tollát. Fényes, apró szeme alulról tapadt Sylvia arcába, és a lány csaknem elnevette magát. Pedig szomorú látvány volt, Grace néni kanárijára emlékeztette, néhány perccel azelőtt, hogy Bob bácsi a perzsaszőnyegen véletlenül rálépett az 52-es lábával, és agyontaposta.

– Ez egy másik ember – felelte Mrs. Protter határozottan. – Ugyanúgy hívják, ugyanazon a napon született, mint a férjem, azonos az anyjuk, de ez… valahogy más.

– Öö… miben más?

Mrs. Protter a táskájába nyúlt, és fényképeket vett elő. Nem kellett keresgélnie, öreg keze olyan magabiztossággal siklott az ódivatú táska megfelelő rekeszébe, és emelkedett ki néhány pillanat múlva a fényképekkel, mintha saját szeme és tudata volna.

Az első kép régi fekete-fehér felvétel volt, a széle recés. Fiatal férfi mosolygott a kamerába. A szélben lobogó, világos flanelnadrág, rövid ujjú fehér ing, kigombolt, világos mellény. Zsebre dugott kézzel áll, a zakó mellette, a partra húzott vitorlásra dobva. Mögötte a tenger szinte él a régi képen, hűvös, tiszta, barátságtalan. A homok szűzies, azóta nyaralók százezrei becsteleníthették meg.

– Jóképű – mondta Sylvia óvatosan.

– Ugye? – Volt most valami Mrs. Protterben, ami zavarba hozta Sylviát. Valami nőiesség, sőt fiatal lányos nőiesség. Sylvlia lesütötte a szemét. Lassan csúszott a látószögébe a második kép. Engedelmesen kivette a májfoltos, öreg kézből.

A szokásos, mélység nélküli polaroid kép. Egy nappali, a régről maradt és az évek során vásárolt bútorok szokásos, ízléstelen keverékével. A sarokban karácsonyfa, a tévé mellett idős férfi áll. Ösztövér, kicsit hajlott, szemüvegével, kockás zakójával professzoros.

Sylvia lassan letette a képet. Egy pillanatra megszédült, mintha a természet különös játéka negyven évet ugrott volna át vele. Látta magát öregen, és látta a tavaly vett, új foteljait a kortól nem megnemesedve, hanem eladhatatlanná válva, és látta Robertet újságot olvasni, látta dolgozni, ülni a tévé előtt, és látta a lelki szemével a férjét hamburgert enni, pisztrángra horgászni. És látta megöregedni, látta, amint ápolja őt, ha úgy hozza szükség. Csak szeretkezni nem látta, nem tudta maga elé varázsolni a képet, hogy Robert izzadtan fölé hajol, szenvedély ég a szemében, és olyan vágy, amitől ő nőnek érezheti magát. Gyűlölte miatta Mrs. Prottert.

– Megöregedett – mondta. – A két kép között eltelt majd ötven év, és a férje megöregedett.

– Miért? – kérdezte Mrs. Protter, és Sylvia Fox valahogy tudta, hogy nem a beszűkült erekre, a fekélyre, a ráncokra, a megereszkedett bőrre gondol. – Miért kellett megöregednie? Én egy fiatal emberhez mentem feleségül.

De Sylvia már alig figyelt rá. A gonosz terv körül forgott az agya, amely ott motoszkált a vénasszony hangja mögött a tudatában. A terv, amivel megbüntetheti ezt a madárszerű kis vénasszonyt, amiért rádöbbentette az igazságra, hogy Robert szép lassan öregszik mellette.

– Az én Henrym hetente virágot hozott. Ennek az alaknak, aki hasonlít rá, bele van írva a noteszába a házassági évfordulónk és a születésnapom dátuma. Ez is mutatja, hogy nem lehet azonos Henryvel. Henry emlékezne rá.

Minden szava pofon volt, és Sylvia tudta, hogy minden egyes pofonért megfizet.

– Henry jókedvű volt, bohém. Egyszer egy este felpattant, azt mondta, megyünk Vegasba. Hiába tiltakoztam, mire észbe kaptam, már összecsomagolt egy kis bőröndbe, és taxit hívott.

Sylvia a két képre nézett. Az öreg Henry mintha helytelenítőn hallgatta volna. A másik, az a jóképű, fiatal kalandor azon a régi képen titokzatosan mosolygott.

Sylviát egyszer Mexikóba vitte el Robert ugyanilyen váratlanul. Az egyik vizsga előtt volt. Sylvia azt mondta, megőrült. Három eszelős napot töltöttek Tijuanában. Mintha nem is ők lettek volna. Talán nem is ők voltak, hanem egy másik pár. Talán csak filmen látta.

Mrs. Protter talán már nem is Sylviának mesélt, hanem magának motyogott az emlékeibe révedve. A másik Henryről, aki nem vén Kakadunak becézte, hanem azt mondta, ezer év minden orgazmusa ott csillog a szemében. Aki jobban táncolt, mint Fred Astair, aki minden nőt meghódíthatott volna, akivel minden randevú kaland volt, minden együtt töltött nap csoda.

– Mrs. Protter, tudna mutatni magáról is képet? Sylvia Fox kicsit előrehajolt, hogy jobban lássa a ráncos, öreg arcot. Odakinn madársereg rebbent, idegesen szállt el az ablak előtt. A nap megcsillant a szemközti irodaház ablakán, és a randa torony felragyogott. Henry – az új, aki a nevét bitorolja – otthon unatkozik. Robert – az új, aki néha még úgy hasonlít az igazira – az irodájában ül tízsaroknyira és egy világnyira innen. Két kötvény között talán éppen arra gondol, hogy szerda van, ma este szeretkezni fog.

Mrs. Protter a táskájába túrt. A májfoltos, öreg kéz eltűnt, majd előbukkant.

A régi képet adta oda előbb. Akkor készülhetett, amikor Henryről is, a vitorlás mellett. Karcsú, fiatal lány állt rajta hosszú szoknyában, a szélben hegyes kis mellére tapadó selyemingben. A nyakában selyemsál, piros, Sylvia biztos volt benne, a fején hetyke kis kalap. A szemében ezer év minden orgazmusa. A mosolya azé a nőé, aki szerelmes, és tudja, hogy szeretik.

– Szép volt – mondta Sylvia halkan. Kezdte bánni, amit tesz. De azért odatette a régi kép mellé a másikat. A túlszínezett polaroid kép sebként vöröslött az íróasztalán. Ugyanazon a partin készült, ahol a Henry bőrébe bújt vénembert is lefotózták. Ugyanaz a karácsonyfa a háttérben, ugyanazok az unalmassá kopott bútorok. Az előtérben egy túl színes ruhába öltözött idős nő. Sylvia felkészült, hogy összetörje Mrs. Prottert.

– Nézze! Maga is megöregedett Henry mellett – mondta, és a vénasszony felé fordította a két képet.

Csönd lett egy pillanatra, a fényes, kis madárszemek a két képre tapadtak. Apró ráncok jelentek meg a kortól csőrré élesedett orr fölött. Csönd lett. Odakinn, az iroda falain túl, a diáklányok, akik meghallották a fák zizegését az ablakon át, és megértették, mit jelent, a szélre bízták üzenetüket a szerencsés férfiaknak. Robert kávét iszik hatalmas bögréből, közben időnként közelebb hajol a képernyőhöz. Kéne már egy szemüveg neki, de a hiúsága nem engedi.

Mrs. Protter fölnézett. – Úgy gondolja?

Visszatolta a képeket Sylvia elé, és valami különös történt. A kép ugyanaz volt, mint az előbb, de valahogy megváltozott. Most ragyogó, fiatal lány állt diadalmasan a kamera előtt. Sylvia látta még a megereszkedett izmokat, látta még a ráncokat, nem tűntek el, de mintha egy másik réteg is előbukkant volna alóluk, egy láthatatlan előhívó parancsára. Az a fiatal lány, akit a képen látott, szerelemre és bókokra vágyott. Éjszakai sétákra, egy, a vállára terített férfizakóra, kettesben egy padon, jóval éjfél után.

Miután a hölgy, aki nem tudott megöregedni, elment, Sylvia sokáig habozott, hogy felhívja Robertet. Aztán bement a mosdóba, magára zárta az ajtót, és megállt a tükör előtt. Nézte a dús, vörösesbarna hajat, a buja vállakat, a blúz alól kibukkanó izgalmas bőrt. Úgy nézte magát, mintha egy férfi nézné, és felizgult a látványtól. Már majdnem visszarettent attól, amit tenni akar. Aztán Mrs. Protterra gondolt, és folytatta. Addig állt a tükör előtt, amíg meg nem látta a szarkalábakat a szeme körül, a kezdődő kis tokát, a mell ereszkedését. Amíg nem látta a gyomorpanaszokat, a derékfájást, az elalvás előtti félelmeket, a diétát és a cukormentes édesítőt. Az el nem olvasott könyveket, a meg nem nézett színdarabokat. A meg nem élt randevúkat. Látta a jövő vasárnapi ebédet, a vendégséget Robert szüleinél a jövő hónapban. Az új kosztümöt. A kártyapartit Dorriséknál. Látta magát megöregedni Robert mellett. Ekkor lépett csak el a tükör elől, és ment vissza az irodájába.

Szerda volt. Este szeretkeztek.

A KÜLSŐ KÖRÖN

Az EMBEREN, AKI képes bárkit visszavinni a múltba, nem látszott semmi különleges. Ugyanolyan átlagos, mindennapi embernek tűnt, mint mások, akik csak álmodhatnak arról, hogy visszaforgatják az idő kerekét, hogy valami csodálatos, óriási puha radírral kitörlik az életükből a tévedéseket, meg nem történtté teszik a ballépéseket. Mint Daniel, aki most úgy ült előtte, a jellegtelen íróasztal másik oldalán, ahogyan húsz éve munkainterjún egy másik jellegtelen koloniál íróasztal előtt, egy másik átlagos, mindennapi emberrel szemközt, akinek hatalmában állt volna managert csinálni belőle. Vagy ahogyan nemrég egy másik szobában, amikor az orvos közölte vele, hogy ne csináljon problémát belőle, sokan átesnek ilyen műtéten, mint ami őrá vár.

Daniel nem tudta eldönteni, bízhat-e benne. Az ember, aki azt állította, hogy képes bárkit visszavinni a múltba, éppen telefonált. Bocsánatkérőn intett Daniel felé, aki néma arcjátékkal jelezte vissza, hogy megérti, minden rendben. Hallgatta egy másik élet mindennapjainak lenyomatát, a fogorvoshoz vitt gyereket, azt, hogy az ember, aki talán képes lesz visszavinni őt is a múltba, amikor ő még csak hatéves volt, mielőtt minden elromlott volna, mikor megy haza. Hallgatta a falióra konok ketyegését, és a sejtjeiben érezte az idő múlását.

A férfi letette a telefont. A papírt nézte, amelyet jelentkezéskor töltetett ki Daniellel, és Daniel gyomrában egy ideg az óra remegésének ütemére rángott némán és megállíthatatlanul. Daniel vele együtt nézte a saját betűit, a kusza, kapkodó írást. Innen, szemből nem tudta elolvasni, de próbált végighaladni a sorokon. Mikor született, hol, mikorra akar visszamenni az időben. Miért? Ide csak annyit írt, hogy „elölről akarom kezdeni”.

– Miért akarja elölről kezdeni? – A férfi félretolta a papírt, és a szemébe nézett.

Daniel érezte, hogy izzad, a gyomra remegését már az egész teste kezdte átvenni. – Mert semmi nem sikerül – mondta. – Mert hiába küzdök, mindig másoké a siker. Mert örök második vagyok.

A férfi hallgatott, és Daniel nem tudta eldönteni, megérti-e vagy sem. Lenn, az utcán megszólalt egy riasztó, s a hang idegesítően pattogott a falak között. A férfinak, aki visszaviheti arra napra, amikor mindez elkezdődött, szürke szeme volt, olyan szürke, mint az öltönye. Régimódi öltöny volt, és Daniel most, a férfi szemébe nézve rájött, mire emlékezteti. Az apja viselt hasonlót azon a napon: ugyanilyen rosszul szabott, olcsó öltönyt, amelyet mintha egy nála magasabb embertől örökölt volna.

– Egyszer apám elvitt egy rollerversenyre – mondta Daniel, és a férfi az apja szürke, ódivatú öltönyében bólintott. Odakinn elhallgatott a riasztó, a szobában hangos lett a csend. Daniel pedig folytatta, bár nem volt biztos benne, hogy a másikat érdeklik ezek a részletek. – Egy torta volt a díj, egy nagy torta. Addig nem is láttam még akkora tortát.

Mert szegények voltak, és szegény volt az ország is, ahol Daniel élt. És az apja nem is a rollerversenyre vitte, hanem csak sétálni a nagy, városi parkba, és Daniel most, ennyi év után, ebben a sivár hivatali szobában is emlékezett a fű szagára, a színekre és valami különös, tavaszi pezsgésre, amitől úgy érezte, hogy ez a nap különleges, és különleges ő is. És emlékezett arra a pillanatra, amikor megpillantották a sok embert a kis futópálya körül, és arra is, hogy milyen csalódást érzett, amikor megtudta, hogy rollerverseny lesz, és mindjárt kezdődik is.

– Tudja, nekem nem volt rollerem – mesélte az embernek, aki visszaviheti őt az időben, a régi városi park szegényes kis sportpályájára, és ő újra hatéves lesz, és talán nem is csodálkozik igazán, amikor az apja kerít valahonnan egy ócska rollert kölcsönbe, pedig az ő apjára nem jellemző, hogy bármit is tudna keríteni. De ő még csak hatéves akkor, és még bízik az apjában, és ez az ő napja, és tudja, hogy meg fogja nyerni azt a tortát. És látja, élesen, mintha valóban látná az anyja arcát, amikor ők ketten, apa és fia benyitnak az ajtón, és ott van náluk egy torta, akkora, amekkorát ő még nem látott soha. És érzi előre a győzelem ízét, ott van a fű szagában, a tavasz pezsgésében. Még nem vesztes. És emlékezett… – Vacak kis roller volt, otthon barkácsolhatta valami ügyes apuka. A kereke golyóscsapágy, kicsi és zajos. És tudom, hogy megfordult a fejemben, talán nem véletlenül nem kellett ez senkinek, de amikor ráléptem, és gurultam néhány centit, már tudtam, hogy mi ketten megverjük a gumikerekű csodákat.

Daniel sóhajtott. Nem akarta sajnáltatni magát. Fogalma sem volt, hogy az ember, az apja szürke öltönyében mennyit akar hallani. Most meséljen arról, hogy életében akkor állt először rollerra, vagy arról, hogy még egy rendes próbakörre sem volt ideje, mert már a rajthoz terelték őket? Ideges felnőttek nyüzsögtek körötte türelmetlenül, mintha valami nagyon fontos dolog múlna azon, hogy ők nehogy egy másodperc késéssel rajtoljanak. Valaki odatuszkolta a helyére, a sor szélére, a többiek mellé, akiknek szép rollerük volt, és akik időben jöttek, aztán, mielőtt még izgulni kezdhetett volna, intettek egy zászlóval, és tapsolt valaki, és a kis Daniel száguldani kezdett. A szél, a levegő, a fű nem hazudtak. Valósággal repült, hat éve alatt még soha nem szállt így. Szikár kis teste csupa izom volt, és csupa akarat. És ott rohant a pirosas salakra festett fehér csík a szeme bal sarkában, azon túl elmaradtak a többiek, csak egy maradt mellette, akinek a legjobb rollerja volt, de alig látta őt, mert az a fiú messze volt tőle, legbelül.

– Végig a legkülső pályán mentem – mondta rosszkedvűen, és a szürke öltönyös férfi megcsóválta a fejét. – Nekem senki nem szólt, hogy az első kanyar után bemehetek legbelülre. Nem tudhattam. Én akkor láttam először futópályát közelről. Azt sem tudtam, hogy vagy tíz méterrel többet teszek meg, mint a többiek. Fél méterrel vert meg az a srác, aki belül haladt.

Nem nézett a férfira, aki visszaviheti az időben. Nem akarta látni az arcát. Eddig bárkinek mesélte el ezt a történetet, mindenki nevetett, és biztos volt benne, hogy nevet a szürke öltönyös idegen is, akinek a felesége ma fogorvoshoz vitte a kislányukat, és aki, ha valami versenyre viszi a gyerekét, időben megmondja neki a szabályokat.

Nem sírt a verseny után. Csak nézte, ahogy annak a másik gyereknek átadják a tortát, az ő tortáját, és mindenki tapsol, gratulál, mintha nem tudnák, hogy az őt illette volna, és csak akkor tört össze, amikor az apja jóindulatúan megkérdezte, miért nem hajtott be ő is a belső pályára. Mert ekkor élte át életében először, hogy az élet igazságtalan. Ekkor érezte először, hogy cserben hagyta az apja, ekkor veszített először úgy, hogy ő volt a jobb. Valaki kivette a kezéből a rollert, amivel pedig nyerhetett volna, és amit néhány percig a sajátjának érzett, aztán elindultak, és az apja vigasztalni akarta, hogy nem nagy dolog, de ő a gyerekek biztos érzékével tudta, hogy az apja téved: ami most történt, az tragédia. Maguk mögött hagyták a kis futópályát a zászlókkal, rendezőkkel, izgatott gyerekekkel, rollerekkel, a nagy tortával, és elindultak üres kézzel haza. És minden egyes lépéssel valódibb lett a dolog, visszacsinálhatatlanabb.

– És mintha azt az átkozott rollerversenyt élném azóta is – mondta Daniel az íróasztalnak, és vele szemben megmozdult a szürke öltöny. A férfi, aki felébresztette az emlékeit, talán bólintott. De Daniel már magának folytatta. – Ha gyengébb lennék, talán nem zavarna a kudarc. A többi fiú azon a napon, azon az átkozott versenyen, nem szomorkodott; ők messze lemaradtak, és azt mondhatták magukban, hogy marhaság az egész. – Daniel sóhajtott, és mint valami savas böffenést szorította vissza a gyomrába az önsajnálatot. – De én nem maradok le nagyon. Mindig ott vagyok az esélyesek között. Talán az én pályamunkám a legjobb, én készítem a legjobb tervet, enyém a legeredetibb dolgozat. De valami mindig közbejön, mindig akad valami apróság, amiről elfelejtenek szólni, de amitől rossz helyen vagyok rossz időben, és nem azzal barátkozom, akivel kellene, és nem én iszom együtt azokkal, akikkel együtt kell piálni, ha az ember első akar lenni ezen a felnőtt rollerversenyen.

Elhallgatott és fölpillantott. A férfi, aki visszaviheti a múltba, mereven nézte. Nem szólt semmit, csak nézte, és Danielt elöntötte a kétely, hogy hiába volt minden, hiába vetkőztette meztelenre a lelkét, marad itt, ebben a jelenben, nincs kiút. Vékony kis porcsík bújt meg sunyin az íróasztalon álló fénykép mögött, hogy a férfi nem láthatta, csak a vendég, aki itt ül vele szemben, szemét lesütve. Mire Daniel másodszor is fölnézett, a férfi öltönye nem is szürkének tűnt, hanem acélos kéknek, talán a fény esett rá másként, mint az előbb. Finom, puha szövet volt, hasonlított ahhoz, amit Daniel egyszer szeretett volna megvenni magának, de végül drágának találta. Daniel a porcsíkra gondolt, és erőt merített belőle.

– Nos? – kérdezte, talán egy kicsit durvábban, mint kellett volna.

A férfi pedig bólintott, és Daniel előtt összefolyt minden, csak az öltöny kékje maradt, az ég kékje, és a szomorú kutyaszemek már nem az idegen szemei voltak, hanem az apjáé, és a szél egy pillanatra meglibbentette a szürke zakó szárát, és ettől az apja egy kicsit olyan volt, mint egy kalandor, a tengerek vándora a fedélzeten, és a szél belekapott a hajába is, és Danielébe is, a fiú pedig hátrasöpörte a szőke tincset, és fölnevetett az ég felé.

A roller kormányának a markolata a tenyerébe simult. Olyan volt, mintha nem is most először állna rajta, hanem régóta érezné minden porcikájában a gördülését, már ezerszer hallotta volna a golyóscsapágykerék veszedelmes hangját. – Ugye, győzünk? – mondta halkan Daniel a rollernak, és az olyan magabiztosan válaszolt, hogy a fiú nem is értette, miért nem hallja más, csak ő.

Ideges felnőttek taszigálták a sor végére, a többi gyerek mellé, legkívülre. Az apja ott állt a nézők között, a legszélső pálya mellett, egész közel hozzá. Kiabált valamit, de a zsivajban Daniel alig értette a hangját.

– Menj be, vágj be a rajt után!

Fogalma nem volt, mit akar tőle az apja. A fejét rázta, de közben az a férfi, aki a helyére lökdöste, előrelépett, meglengetett egy zászlót, valaki tapsolt egy nagyot, és az összes gyerek hajtani kezdett.

Daniel lemaradt. Dühös volt az apjára, amiért most zavarta, és hajtott dühödten, vékony kis lába haragosan csapódott a rozsdaszín salakhoz, és közben a fejébe villant, hogy tönkremegy tőle a cipője, és nagyon kikap, de azért csak hajtott makacsul a többiek után, be a legbelső pálya felé, épp csak annyival kijjebb, hogy előzni tudjon. És repült, a többiek sorra maradtak le mögötte. Színek és hangok kavarogtak, az apját kereste az arcok között, de nem látta, talán eléálltak, de látta a futópálya mögötti rózsakert virágait, mozdulatlanul és méltóságteljesen nézték a versenyt, látta az elismerést egy férfi arcán, aki talán még soha nem látott kisfiút ilyen gyorsan rollerozni, látta magát az olimpiai rollerdöntőben, és látta közeledni a célt, és tudta, hogy ő halad legelöl, és a többiek nem érik be soha, ha estig tartana a verseny, akkor sem.

– Kiesett a kerék – mondta Daniel lehajtott fejjel, és nem is nézett az emberre, aki állítólag vissza tudja vinni az időben. Eddig bárkinek mesélte el ezt a történetet, mindenki nevetett rajta, ahogyan nevettek ott, a parkban is. Békaként terült el alig egy méterrel a cél előtt, és hevert mozdulatlanul a salakon kantáros rövidnadrágjában, a fehér, vasárnapi ingében, míg a kerekek elszáguldottak a feje mellett. Később aztán egy kopott kis irodában lemosták a horzsolásokat a térdéről, és egy kopasz öreg bácsi jódot kent rá. Csípett, de legalább nagy, piros folt maradt utána, ami mutatta mindenkinek, hogy csatában szerezte a sebet. Odakinn tapsoltak, és Daniel némi gondolkodás után rájött, hogy most adják át a díjakat. A duci srác, aki a második lett azon a csodarolleren, nyilván nem veszi át a tortát, csak azért fogja meg, hogy odahozza neki, a valódi győztesnek. A katona, aki a díjat átadja, nem is hagyná, hogy ne így tegyen. – Nem téged illet ez a torta – mondaná a duci srácnak, az pedig megszégyenülten állna a megvető pillantások között. – Az a torta Danielt illeti, aki sok hosszal megelőzött, pedig nincs is rollerja, és nem tehet arról, hogy olyat kapott kölcsön, aminek kiesett a kereke. De az apjánál nem volt torta, amikor ő kiment a kopott kis irodából, nem volt a kezében semmi, csak egy forintos csokit húzott elő büszkén hazafelé menet.

– Az az átkozott rollerverseny kísért azóta is – mesélte Daniel, és az ember szemébe nézett, aki visszaviheti az időben, hogy mindent újra kezdjen. – Bárhogy küzdök, harcolok, tervezek, mindig veszítenem kell. Az utolsó pillanatban mindig történik valami, egy telefon, egy betegség, vagy megváltozik a piaci helyzet, vagy egy fontos ügyfelük unokaöccsének kell az állás, amit nekem ígértek, a lényeg, hogy nem nyerhetek, valaki rosszabb mindig megelőz, mert az a rohadt kerék újra meg újra kiesik. És ez soha nem tűnik föl senkinek, mindenkit csak az érdekel, hogy nem én szakítom át a célszalagot.

Elhallgatott. A pillantása végigsiklott a keskeny porcsíkon a fényképkereten, az olcsó íróasztalon, a kérdőíven, amelyen kék betűkkel, kusza írásával az ő adatai voltak. A férfin az íróasztal másik oldalán kék öltöny volt, vagy nem is kék, inkább barnás, csak néhány kék kocka van a mintájában, az téveszthette meg. Szakállas öreg tudóst várt, vastag keretes szemüveggel, fehér köpenyben. Néhány kémcsövet a szobában, vagy titokzatos gépet, rengeteg lámpával és kapcsolóval. De ez az ember itt hivatalnoknak tűnik, mintha az időutazásról valamelyik minisztériumban döntenének, ki tudja, milyen szempontok alapján.

Egy barna öltönyös kis aktakukac, akinek fogalma nincs, mit jelent ez neki. Valaki, aki tacskót sétáltat esténként, és miközben ő a lelkét tárja föl, tán azon gondolkodik, hová menjen nyaralni.

Daniel köhintett. – Nos?

Az ember, aki visszaviheti a múltba, a szemébe nézett fáradt, öreg kutyaszemével, és egy kép villant Daniel elé meghökkentő élességgel. Egy pillanat volt az egész, de a gondolataiba égett, és ha most behunyja a szemét, ugyanolyan élesen látja, mint az előbb, vagy még korábban, évtizedekkel ezelőtt. És behunyta a szemét, és csakugyan látta a meglibbenő zászlót, s mögötte egy másik is feltűnt, s a mögött valami köd kavargott, talán újabb zászlók és zászlós emberek sorával, és látta magát a külső körön hajtani lelkesen és szerencsétlenül, előre a második hely felé; látta magát vékony, szőke kisgyerekként a földön feküdni a céltól egyméternyire, és látta a többieket, ahogy kikerülik az utolsó pillanatban, boldogan, zihálva száguldanak el mellette; látta magát lehorzsolt térddel, a salaktól koszos ingben, lehajtott fejjel baktatni hazafelé; látta magát, ahogy kizárják a versenyből, mert a lába egy pillanatra a pályán kívül ért a földhöz. És mindezek mögött a képek mögött ott gomolygott ezer másik, amely megtörtént, vagy nem, de amelyekben mindig veszített valahogy. Érezte, hogy zuhanni kezd abba az átkozott múltba, és már megütötte az orrát a frissen nyírt fű illata, már érezte a szellőt, és a tavaszt, és az ifjúság remegését, amikor minden akaraterejét megfeszítve kinyitotta a szemét és felüvöltött. – Nem! Nem akarom!

De valami erő már felkapta és repítette megállíthatatlanul. És látta azt is, amikor szórakozottan a villamos elé lép néhány nappal a verseny után, és egy nő visszarántja. Látta tisztán a nő arcát is. Kövérkés, ötvenes asszony volt. Látta, ahogy ki tudja, hányadik múltjában baktat haza munkából egy délután, látta, amikor vezetés közben gyakorlott mozdulattal nyúl a nyugtató felé; képek villantak elé, régen elfelejtett, talán soha meg nem történt képek. És látta azt is, hogy nem hatéves koráig kellene visszamennie, hanem jóval régebbre, generációkat repülni vissza az időben, hogy megtörjön az átok.

– Alkut kötöttem a sorssal – mondta, és nem tudta, hol, melyik időben, ki hallja a hangját. – Nem leszek soha első, de valaki visszaránt a villamos elől. Arra jár egy idősödő asszony, és látja, hogy ez a gyerek itt egyedül van és nem figyel, és ledobja a szatyrát, hogy törik a tejesüveg, és visszarántja őt, hogy Daniel kis teste izzadt, puha derekához szorul.

Aztán kitisztult minden, a képeket elsöpörte a friss, tavaszi szél, és nem maradt más, csak a fű zöldje, a futópálya rozsdaszín csíkja mögött a rózsakert vöröse, és a bizonyosság, hogy győzni fog. Látta, hogy az apja kiállt felé valamit, és hogy egy barna öltönyös ember egy zászlóval a kezében kilép a pálya mellé, és a roller kormánya ismerősen simult a markába, mintha nem is most fogná először, és a pálya végtelenül hosszúnak tűnt előtte. És a gyereknek hirtelen elege lett a tömegből, a zajból, a várakozásból, abból, ahogyan elhagyatottan álldogált percekig, amíg az apja elment rollert kérni valakitől, abból, hogy késve érkeztek, nem akkor, amikor a többiek, mert azok mind ezért jöttek, de ők csak véletlen tévedtek ide, elege lett abból, hogy neki igazából nincs is rollere, és csaló, betolakodó ezek között a fiúk között.

Az ajkába harapott, aztán ledobta a rollert a földre, és lehajtott fejjel, durcás képpel elindult az apja felé. Egy pici alak vonul át a pályán a nézők felé, és úgy érzi, őrá szegeződik minden szempár, pedig nem nézi senki, mert mindenki a csattogva rajtoló versenyzőket figyeli, csak az apja lesi őt riadtan és értetlenül, s talán egy kicsit megkönnyebbülten is, mert előre megmondta, hogy a fia úgysem nyerne.

– Nagyon okos vagy – mondta, amikor Daniel odaért. – Addig hisztizel, míg nem szerzek neked egy rollert, te pedig meg sem próbálod.

De Daniel nem válaszolt. Nem szólt egyetlen szót sem hazáig, csak baktatott az apja mellett a kinőtt, öreges szövetnadrágjában, a szandáljában és a vasárnapi fehér ingében, koravénen és szerencsétlenül. És nem értette, mi ütött belé, amikor a földhöz vágta azt az ócska rollert. Csak egy dologban volt biztos. Hogy nyert volna.

ÉBREDÉS

P ETERHARDYreggel egy idegen nő mellett ébredt. Nem olyan nőnek látszott, aki mellett reggel idegenek ébrednek. Középkorú volt, Peter jó ötvenesnek saccolta, a haja festett, a sötétbarna tincsek alól kisejlett az ősz.

Peter behunyta a szemét. Miért nem álmodom karcsú, huszonöt éves szőkével, panaszkodott gondolatban, és a háta közben érezte egy idegen ágy rugóinak lenyomatát. Nem merte újra kinyitni a szemét. Álmodom, reménykedett. Valamiért szelíd arcú, kövér asszonnyal álmodom. Anyakomplexusom van? Peter ügyvéd volt, és mély bizalmatlanság élt benne az analízis és a pszichiáterek iránt, de most kezdett meginogni.

Amikor újra kinyitotta a szemét, szürkés fény kúszott szomorúan a plafonon. Valahol egy falióra ketyegett megmásíthatatlanul. Peternek egy régi maffiafilm jutott az eszébe: szívdobogásként kihangosított óraketyegés, a közeledő kékes fegyvercsövek.

Itt is régi volt, valami meghatározhatatlan, letűnt kort idézett minden. Egykor elegánsnak hitt kovácsoltvas csillár, nagymama szekrénye, ugyanolyan faragott dísz az ágytámlán. Az ablakon lehúzva a roló, és a csíkok között átszivárgó szürkeség a külvilág.

Peter óvatosan, hogy ne ébressze föl a nőt, felült, és lelógatta a lábát az ágyról. Várakozó, odakészített papucshoz ért. Az ő mérete volt, és ijesztően illett rá, mintha együtt öregedett volna vele.

Peter kiment a szobából. Nem tartóztatta föl senki, nem állták útját. A nappaliban, ahol mintha három generáció próbálta volna felhalmozni felesleges bútorait, megejtően szép, fiatal nő aludt egy kihúzható kanapén. Bár hideg volt, lecsúszott a válláról a takaró. Peter egy pillanatig csak állt és nézte, aztán igyekezve, hogy ne ütközzön egyetlen széknek, fotelnak, puffnak vagy asztalkának sem, továbbment.

A konyhában fiatal férfi ült az asztal mellett. Sötét öltönynadrág volt rajta, atlétatrikóval. Harmincas lehetett, sötét haja elöl már kopaszodott. Nem volt túl vastag karja, de erősnek tűnt, különben is jó húsz évvel fiatalabb nála. Peter bizonytalanul megállt az ajtóban.

– Jó reggelt, Papa. Iszik egy kávét?

Peter bólintott. Belépett a szűk konyhába, és az ablakhoz ment. Eső áztatta utcára látott. Idegen házakra. Embert nem látott, csak az egyik kocsi kipufogójából csapott ki fehéres pára. Hosszú, sárga villamos gördült el néhány saroknyira, Petert egy kínai ünnep sárkányára emlékeztette a szürkeségben fénylő ablakaival, aztán eltűnt szem elől.

– Hol vagyok? – kérdezte anélkül, hogy hátra fordult volna.

Hallotta, hogy a férfi kinyitja a szekrényt mögötte. Halk üvegcsörömpölés, neszezés, a kistányér finom kis koppanása az asztalon, majd a hűtő nyílik.

– Hol vagyok? – ismételte Peter. – Mi ez a város? Mit keresek én itt?

Megfordult. A férfi a kávéfőzővel a kezében állt, és őt nézte. Öreg, fém kávéfőző volt, a teteje már megfeketedett.

– Megértem, Papa – mondta halkan. – Hányszor érzek én is így…

Lehajtotta a fejét, és kiöntötte a kávét.

Erős eszpresszó volt, olyasmi, mint amilyet Rómában adtak a szállodában, amíg Peter rá nem jött, hogyan kérje. Szó nélkül a szekrényhez lépett, kivett egy nagy üvegpoharat, beleöntötte a kávét, és felöntötte tejjel. Most már ihatóbb volt.

– Telefonálhatok? – kérdezte.

A férfi furcsa pillantást vetett rá, aztán vállat vont, és kiment a konyhából. Peter ivott egy kortyot a kávéból, amelyet még így is erősnek érzett, aztán odament a telefonhoz. Kis, fehér készülék volt, az ablak mellett a falra erősítve. A távoli keresztutcán újabb kínai sárkány gördült végig. Peter nézte, amíg lassan el nem tűnt a szeme elől.

Nem is lepődött meg igazán, amikor a 911 nem felelt. Susannal próbálkozott. Most lehet a fürdőszobában. Vagy már a reggeli kávéját issza a napos, nagy konyhában, amelyre olyan büszke. Hatalmas, piros bögréből, amit egy kiárusításon vett. A New York Timest olvassa közben, most is szélsebesen, hogy Peter már többször meggyanúsította, nem is látja a betűket.

Thing, az unott sziámi a szokott helyén heverhet, a széles ablakpárkányon levő virágcserepek között. A fenébe is, miért kellett elköltöznöm?

A telefon nem csöngött ki, csak valami különös dallam játszott Peter idegeivel. Az ujjai fájón megfeszültek a kagylón, aztán ellazította őket. Nyugalom, szuggerálta magát. így nem megyek semmire. Logikusan kell gondolkodnom. Úgy, mintha tárgyalásra készülnék. Láttam azt a villamost, vagy nem? Újra tárcsázott, de ezúttal hozzátette New York hívószámát is. Érezte, mint fut át rajta a tehetetlen harag hulláma, amikor megint az idétlen kis dallam jelentkezett. Ez alkalommal hamarább leküzdötte. Külföldön vagyok, gondolta. Ki tudja hol?

Nyílt az ajtó. Az asszony lépett be. Köntöst vett a hálóing fölé, de nem csomózta meg az övet, és kibuggyant telt melle. Peter zavartan elkapta a tekintetét. Csaknem lerakta a telefont, mint akit rajtakaptak, aztán megmakacsolta magát. – Mennyi innen az USA hívószáma?

– Egy – felelte a nő. Odament hozzá, megfogta Peter arcát, és a férfit megcsapta testének alvásszaga. – Kit hívsz?

– A feleségemet.

Egy pillanatig egymás szemébe néztek. A nőnek szomorú, kék szeme volt, a haja enyhén göndör, talán a fodrász keze nyomaként. Elhúzta Peter arcáról a kezét. Fáradt és gyengéd kéz, gondolta a férfi. Ki ez a nő? Mit keresek én itt? Miért hoztak ide? És hogyan? Elfordult, és dühében a falba csapott öklével, de még látta, hogy az asszonynak könnybe lábad a szeme.

Susan nem volt otthon. A rendőrséget nem hívta. Mit mondhatna? Elraboltak, és külföldön vagyok, valahol, ahonnan az USA hívószáma egy, és kínai sárkányra emlékeztetnek a villamosok?

Az asszony reggelit készített, vajas kenyeret zsíros felvágottal, amit Susan nem enne meg, és gyönge, túlcukrozott teát. Peter legyűrt belőle valamennyit. A szomszéd szobából áthallatszott a zuhany csobogása. A lány az, gondolta Peter, és rájött, hogy szeretné újra látni. Megőrültem, gondolta, de titokban figyelte az átszűrődő neszeket.

– Sietnünk kell – szólalt meg az asszony. – Kikészítettem az öltönyödet.

Az öltöny sötét volt, kicsit régies. Az asszony keresztben az ágyra fektette, hogy a nadrág lelógott majdnem a földig, és a hálószobába lépve hirtelen olyan volt, mintha valaki fáradtan ledőlt volna. Az ing a sötét nyakkendővel vállfán lógott a félig nyitott ajtóra akasztva. Peter egy pillanatig magát látta felakasztva himbálózni, ahogyan az előbb magát látta az ágyon elterülve is.

– Szabad a fürdőszoba.

A lány kosztümalsóban és melltartóban tett-vett a szobában. Rámosolygott, amikor elment mellette.

– Öltözz, Apa.

Peter magára csukta a fürdőszoba ajtaját, és leült a kád szélére. Ez őrület. Valami nagyon átélt álom. Egy különös álom, amelyben nem Peter Hardy vagyok, elég jól menő manhattani ügyvéd, nős, két fiú apja, az egyik jogásznak tanul, a másik úszómester valahol Kaliforniában, talán a Baywatch műanyag mellű szépségei hatására. Két hónapja elköltöztem a feleségemtől, de Susan nem adta be a válókeresetet, talán jobb is így.

Ebben az álomban ez a kedves arcú, kövérkés nő a feleségem, és ez a gyönyörű lány, aki iránt sajgó vágyat érzek az ágyékomban, a lányom. Ebben a furcsa álomban öltönyt kell öltenem, a tükör előtti polcon szanaszét heverő tárgyak mögött behunyt szemmel találom majd meg a saját fogkefémet, és választom ki az én borotvámat a vejemé helyett.

Hányinger mocorgott benne, a túl erős kávé és a szendvics makacsul és reménytelenül kívánkozott vissza, ahogyan ő a másik életébe, a valóságba. A tükörből egy idegen nézett vissza rá.

Zajos, kis kocsival mentek eső áztatta, szürke házak között. A lány egy sállal összefogta hosszú haját, és Peter ettől még elragadóbbnak látta. Keresztezték azt a szélesebb utat, ahol Peter a villamost látta az ablakból távolin és titokzatosan elsuhanni. De most cserbenhagyta a sárkány, csak az üres megálló nézett be a kocsiba vasárnapin és elhagyatottan. Rossz volt az út, a kocsi idegesen rázkódott, és Peter újrakezdte küzdelmét a reggelivel.

Nemsokára külvárosokban jártak, lepusztult gyárak között. Az esőben szomorúan vakarózó, kóbor kutyák tűntek föl, és téglákon álló öreg autók, hasonlók, mint amilyenben szótlanul zötykölődtek titokzatos céljuk felé.

A temetőben kis csoport várta őket, úgy látszik, csakugyan lassan készülődött. A pap félrehívta.

– Kérem, beszéljen az édesapjáról.

– Apámról?

Peter zavartan vállat vont. Ebben az álomban minden kifordult, és minden értelmét veszti. Sivár kis iroda volt, az egyetlen fűtés egy apró hősugárzó egy sarokban. A pap alacsony és vékony férfi volt, ujjait megnyugtatón összefonta a hasa előtt, de a hüvelykujja idegesen táncolt. Nem viselt kabátot a fekete reverenda fölött, és Peter azon tűnődött, hogy nem fázik, vagy csak nem mutatja.

– Mit mondjak? – kérdezte.

– Milyen ember volt? Hogy élt?

– Rendes volt. Szorgalmas – tette hozzá kis habozás után. Nem tudta elképzelni sem, miért érdekli ezt a papot az ő apja. – Tavalyelőtt halt meg augusztusban. Floridában élt egy öregek otthonában, és azt mondják, nem szenvedett sokat.

Általában hozzátette azt is, hogy rendszeresen hívta telefonon, de most visszanyelte.

A pap a cipőjét tanulmányozta. Vékonytalpú, olcsó fekete cipő volt, az orra hegye kopott. Szomorúan evilági látvány volt, hogy Peter egy pillanatra elszégyellte magát.

– Úgy érti, hogy az édesapja Amerikában élt?

Peter leküzdötte a vágyat, hogy megragadja a másikat, és megrázza, és üvöltözzön, hogy hagyják békén, haza akar menni. Miért ilyen átkozottul kedvesek vele?

– Kanadában élt. Negyvenötben ment ki, rögtön azután, hogy hazatért Mauthausenből. Az egy olyan náci tábor volt, tudja. Csak azért jött haza, hogy megnézze a családját.

Peter elhallgatott egy pillanatra. Nem tudta, miért meséli el mindezt. Talán mert ebben az őrült álomban ez az egyetlen, ami a valósághoz köti?

– Alig félórával azután, hogy apa elindult, a nagyapám agyvérzést kapott. Apám mindig azt mondta, szegény nagyapám direkt várt addig, hogy ő elmehessen. Visszatartotta az agyvérzést, hogy ő szabad legyen. Még egy hétig élt, aztán eltemették, mire apámat Torontóban utolérte a hír.

A kis hősugárzóhoz lépett. A sípcsontját megcsapta a forróság, és az ágyéka felé kúszott. A keze és az arca még mindig fázott. Nyirkos volt a levegő, mintha ebben a temetőben örökké szemerkélne az eső, itt nem volnának évszakok, csak a végtelen, sivár tél. A pocsolyák és a megfeketedett hókupacok tele, nem a szánkóé, hóembereké és kacagásé. Nem emlékei winnipegi tele.

A háta mögött a pap mocorgott, kopott orrú cipője nyikordult egyet. Peter érezte, hogy meg akar szólalni. Megelőzte.

– Egy trucking companyja volt. Először autószerelőként dolgozott, aztán vett egy teherautót, majd még egyet, mire nyugdíjba ment, vagy huszonöt volt neki. – Elmosolyodott és visszafordult a pap felé. Most a fenekét égette a kályha, a combja első fele gyorsan hűlt. A pap kis, fekete jegyzetfüzetet tartott a kezében, vékony, szögletes, aranykeretes szemüveget biggyesztve orrára olvasta az egyik lapot. A szája alig észrevehetően mozgott, hogy Peter egy pillanatig azt hitte, imádkozik.

Még el akarta mondani, hogy az apja 52-ben ismerte meg az anyját, aki az ügyvédjének a titkárnője volt.

Hogy még 78-ban bagóért vették a floridai lakást, aztán nyugdíjasként ott töltötték a teleket, majd eladták, amikor beköltöztek az öregek otthonába. Mintha mindez olyan fontos volna itt! De nem tudta elmondani. Sötét öltönyös, szomorú emberek jöttek, kiterelték, a kövérkés nő, aki mellett ébredt, végigsimított az arcán, ő pedig alvajáróként ment, amikor azt akarták, megállt, amikor megálltak, hagyta, hogy előre tuszkolják, aztán egyszer csak ott találta magát a sír mellett az asszony és a gyönyörű lány között.

Az apjára gondolt, amilyennek utoljára látta, a halála előtt néhány hónappal. Sovány volt és töpörödött, de úgy tűnt, jól van. Aztán váratlanul Susan jutott eszébe. Az a vádló pillantás a szemében, amikor ő bejelentette, hogy elköltözik. Látta maga előtt az irodáját, látta az éttermet, ahol este vacsorázott azzal a lánnyal, akit Bob mutatott be a múlt héten, Marge, vagy hogy hívják. Harminckét éves, és egy gyógyszergyár ügynöke. A heti két aerobictól karcsú test, kellemes arc, magabiztos modor. Hazakísérte, aztán fölment még egy italra. Vagy nem? Nem volt képes visszaemlékezni rá.

Mintegy félálomban hallotta a pap hangját, megnyugtató háttérzajként, mint reggel a konyhában a pirítós és dzsúsz mellé a rádióból a híreket. Csak most nem politikusokról és bűnözőkről volt szó. A szemerkélő esőben, a fekete ernyők alatt lehajtott fejjel álló, átfázott embereket arról próbálta meggyőzni a szél ritmusában elelhalkuló, majd fölerősödő hang, hogy a halott jó ember volt. Olyan ember, aki tudott áldozatot hozni.

Peter a koporsón elterülő esőcseppeket nézte. A lába előtt kis tócsa gyűlt, néhány centire a cipőjétől, a fekete, lakkozott fán viszont fürgén folytak lefelé a cseppek, némelyikük egészen a széléig jutott, másokat menekülés közben telibe talált egy újabb esőcsepp, és összekeveredve, szétkenődve, együtt haladtak tovább. Peter nem tudta levenni a szemét a látványról.

– Hardy János olyan ember volt, aki a mások boldogságát a magáé elé helyezte – hallotta. A hangok beszivárogtak a ruhája alá, a bőre alá, átitatták az egész testét, míg végül a hideg rázta tőlük. Az asszony a jobbján súgott valamit a fülébe, de nem hallotta, csak azt a kérlelhetetlen hangot, a történetet egy emberről, aki nem kezdhetett új életet, mert amikor elment elbúcsúzni az apjához, az agyvérzést kapott. És ez az ember itt maradt az óhazában, hogy ápolja az apját. Három évig mosdatta, etette, tette tisztába. Aztán abbahagyta az egyetemet, hogy fölnevelhesse a fiát, kitaníthassa villanyszerelőnek. Az az ember autószerelő volt, de amikor az állam minden tulajdonát eladta, a műhelyeket is, őt elküldték, és egy fiatalabbat vettek föl a helyére. Éjjeliőr lett, de azt is becsülettel csinálta.

Peter már nem is hallotta, mit mond a pap a koporsóban fekvő férfiról, hanem érezte a csontjaiban, az izmaiban, a lélegzetében. És fájt minden lélegzet. És minden lélegzetvétellel egyre jobban terjedt a testében a félelem, hogy vége, hogy nem fog fölébredni, hogy itt marad ebben a valóságban.

És Hardy Peterből ekkor tört föl a zokogás az apja temetésén.

AMIKOR ELŐSZÖR LÁTTAM ISTENT

AMIKOR ELŐSZÖR LÁTTAM Istent, egy csinos nővérke épp infúziót kötött be neki. A mellettem lévő ágyon feküdt, és úgy tíz perce hozták be a mentők, de mostanáig eltakarták a körötte szorgoskodó fehér köpenyek.

Hatvan körüli, alacsony férfi volt, zömök, szőrös mellkasú, a sötétbarna haj félkörívben visszahúzódott maradékával kopasz fején. Mozdulatlanul feküdt, a nővér pedig nyelvecskéjét kidugva hajolt fölé.

Isten a szomszéd ágyon ugyanúgy bekukucskált a köpenye alá, ahogyan én szoktam. Aztán a lány végzett, kiegyenesedett, még vetett rám egy megnyugtató mosolyt, és egyszercsak nem volt ott. A férfi, akiről ekkor még nem tudtam, hogy éppen Isten, sóhajtott. Halkan zúgott a légkondicionáló, kintről behallatszott a léptek kopogásának, a takarítónő kárálásának, az ajtók nyitódásának és csukódásának megnyugtató elegye. A sóhajtó férfi lassan felém fordította fejét. Jóindulatú kutyaszem nézett rám panaszosan. Az új beteg riadt, befogadást, megnyugtatást könyörgő tekintete.

– Gordon Spikes vagyok – mondta halkan, de érthetőn. – Szólítson csak Gordynak.

Gordon Spikes bajai egy vasárnapi családi ebédnél kezdődtek. A levest még megette, aztán amikor Maisy, a felesége feltálalta a gyönyörű, illatos, zaftos steaket, Gordy megindult a kórházi ágy és az isteni lét felé vezető úton. Az arca eltorzult, szemében megjelent egy könnycsepp. Letette a villát.

– Nem tudom megenni – mondta.

Felállt az asztaltól, és kiment a szobából. A többiek hallották lassú lépteit, ahogy fölmegy a lépcsőn a hálószobája felé.

Maisy addig csak egyszer látta sírni a férjét, amikor Ann, az első gyerekük meghalt a balesetben háromévesen. Tim, a fia, Rachel, a menye és a két unoka még egyszer sem. Tim az apja után nézett, aztán levágott egy szeletet a húsból, és egy pillanatnyi habozás után a szájába dugta.

– Pedig jó – mormolta.

Gordon Spikes attól fogva nem evett.

Én a vérző gyomorfekélyemmel voltam a kórházban, és Gordon Spikes jelenléte kellemesen elterelte a figyelmemet a saját bajomról. Gordy, miközben a tápanyag lassan csöpögött kiéhezett testébe, mozdulatlanul feküdt a hátán, szomorú kutyaszeme a semmibe meredt túl a plafonon, túl a felettünk lévő sebészet steril műtőin, a lapos tetőn. A bemutatkozás elvette minden erejét. Később pszichológus jött, hogy beszéljen vele, de Gordy még mindig túl gyenge volt. A pszichológus, mielőtt elment, még vetett rám is egy futó pillantást, mintha azon tűnődne, érje-e be velem. Aztán a könyvemet magam elé emelve hallgattam, mit beszélget a vékony fal túloldalán.

– Nem lehet valami allergia?

Szinte láttam, ahogy Hancock doktor vállat von. Már vártam mély hangját a szokásos mellébeszéléssel, hogy milyen vizsgálatokat kell még elvégezni, meg hogy az ilyesmit nem lehet pontosan tudni. De nem ezt mondta, és talán nem is vont vállat, talán csak azon tűnődött egy pillanatig, megmondja-e az igazat.

– Nincs semmi baja. Csak nem eszik, mert ahányszor a szájába akar venni egy falatot, érzi annak az állatnak vagy annak a növénynek a szenvedését, amelyiket elpusztítottak, hogy étel legyen belőle.

Aztán a távolodó nehézkes léptek, a gépek zümmögése, ajtók csukódása, a kórház különös, altató csöndje immár másodmagamban.

Gordon nehézkesen felém fordította a fejét, és bocsánatkérőn elmosolyodott. Láttam rajta, hogy szégyenkezik.

Miután Gordon nem ette meg azt a vasárnapi ebédet, Maisy még sokáig duzzogott. A hálószobába, ahol Gordon szenvedett, felhallatszott a konyhából a méltatlankodó csörömpölés. Aztán a gyerekek elmentek, és ők egyedül maradtak a házban, és az asszonyon erőt vett az aggodalom. Készített a férjének egy szép omlettet négy tojásból, külön felverve a sárgáját és a fehérjét, kevés tejjel, szardellával, az aranysárga körre reszelt lágy sajttal. De Gordon nem volt képes egy falatot sem legyűrni belőle. Gordon Spikes valami megmagyarázhatatlan okból érezte a meg nem született csirke haláltusáját, a hálóban vergődő halak tragédiáját. Érezte a disznó rettegését a vágás előtt, a fülében csengett rémült sikolya. Látta a borjú szelíd szemét, de valahogy belülről, mintha ő nézne azzal a szomorú beletörődéssel a világba, és a hóhéraira.

Maisy zöldséggel próbálkozott. De Gordy számára a növények is éltek, tudtak szeretni, félni, bánkódni. Éreztek, és amit ők éreztek, azt érezte Gordy is. Tudta, milyen tehetetlenül állni zaj, por és bűz közepette a lassan felé dübörgő aratógép előtt, miközben valami szavak és hangok nélküli növényi kommunikáció segítségével sejtjeinkben sajog előttünk álló társaink jajgatása. Tudta, milyen érzés, ha leszakítják a fáról, kihúzzák a földből, szárítják, aprítják, főzik, forró olajba dobják. Nem evett zöldséget és gyümölcsöt sem.

Éjszaka nem tudtam aludni. A kórház lassan elcsendesült köröttem. Gordy szuszogott. Az infúzió-jában altató is volt. Meg tápanyag. Sok-sok tápanyag. Próbáltam elképzelni, milyen lehet neki. Mit érezhet, persze az éhségen kívül. Tudtam, hogy szégyent, amiért kellemetlenséget okoz. És zavart, értetlenséget. De belülről átérezni mindezt, ahogyan ő az állatok és a növények fájdalmát, már nem sikerült.

A pszichológus sem ment vele semmire, amikor délután visszajött. Gordon Spikes nem volt tagja flúgos szektáknak, gyerekkorában nem tépdeste ki a legyek szárnyát, és nem akart emiatt tudat alatt vezekelni. Nem akart vallást alapítani vagy mozgalmat teremteni, nem kívánt bestsellert írni unatkozó háziasszonyoknak. Nem akart ő mást, csak egy jó vacsorát. De már a puszta gondolatától kiült az arcára a szenvedés.

Melegem volt a takaró alatt, izzadságban fürödtem. Anélkül, hogy behunytam volna a szemem, tisztán, élesen láttam a konyhámat, odahaza. Lucy, a feleségem a pult mellett áll, a két gyerek a tányér fölé hajolva, kapkodva tömi a fejét, hogy mielőbb eltűnhessenek szobájuk mikrovilágában. Éjfél elmúlt, és tudtam, hogy már rég alszanak, de azt is tudtam, hogy a kép, amit látok, igaz. Talán Lucy küldte egy gondolattal, de csak most tudtam letölteni az érzelmek, a vágyak és gondolatok megfoghatatlan világhálójáról. Másnap egy csúnya műtét várt rám, de nem szívesen cseréltem volna Gordyval.

Amikor hajnalban betört a szobába és magával ragadott a műtét előkészületeinek forgószele, Gordy még aludt. Akkor láttam utoljára. De mielőtt hazaengedtek, még sikerült megtudnom, mi történt vele.

Orvosi szempontból Gordon Spikes egyszerű eset volt. Anorexia nervosa. Mivel nem volt képes lenyelni az ételt, úgy döntöttek, hogy közvetlenül a gyomron keresztül táplálják. Először is leeresztettek a gyomrába egy szondát. Aztán egy tűvel átdöfték a gyomorfalat, a tűbe pedig egy zsinórféle volt fűzve. A szondával megfogták ezt a zsineget és felhúzták, hogy végül Gordy torkából kandikált ki a vége, mint egy rossz vicc. Ehhez a zsineghez hozzáerősítettek egy gumigyűrűt, aztán a zsineggel szépen lehúzták, míg végül belülről a gyomorfalra simult. Ugyanilyen gyűrűt tettek rá kívülről is, és a gyűrűk között lyukat vágtak a gyomor falára.

Gordy viszonylag hamar megszokta az újfajta táplálkozást. Először kicsit feszengett, amíg csordogált belé a gyűrűkön keresztül a húsleves, a pépesített marhapörkölt meg a pite. Aztán belejött. Rájött, hogy nem kell órákig csöpögtetni, hanem egy tölcsérrel egyszerre magába töltheti az egész ebédet. Maisy is hamar megtanulta, hogyan készítse el pépesen a férje kedvenc ételeit, különleges szalvétákat vettek, amelyeket a derekára köthetett evéskor a gumigyűrű alá, ha kifolyna valami.

Gordon Spikes orvosi szempontból gyógyultnak volt mondható. Régi életéből egyedül talán az éttermek hiányozhattak, és a sört sem tölthette a hasába a tölcséren át nyilvános helyen. De azt hiszem, végül is elégedett volt.

Nem hibáztatom érte. Nem kívánta ő magának ezt a terhet. De én, ahogyan megtaláltam Istent rövid időre, ugyanúgy el is veszítettem két gumigyűrű közt. És ezt máig nem tudom neki megbocsátani.

AZ ELCSERÉLT SORSOK LEGENDÁJA

„A vonatnak – pontban éjfélkor kell a házhoz érnie. A ház magányosan álljon a puszta közepén…"

Az EMBER, AKI sorsot cserélt, az ötödik korsónál tartott. Nem volt részeg, inkább szomorúnak látszott, mintha titokban elégedetlen volna új sorsával is.

Szokásos kocsmai beszélgetésnek indult. Két idegent egymás mellé sodort a szél, aztán nemsokára továbbröpíti őket az odakint pörgő falevelekkel együtt. Andy whiskyt ivott, az idegen, aki elcserélte a sorsát, kitartott a gyenge, helyi sör mellett. Az a fajta hideg este volt, amikor még egy ilyen vidéki kocsma is otthonosnak tűnik, és a sűrű, fojtogató füst melegséget áraszt.

Amikor Andyt beűzte az unalom és az egyedüllét, az ember, aki elcserélte a sorsát, már a hosszú, kosztól sötétre pácolódott pultnál ült. Hideg volt, amikor az emberek a mások közelségében melegszenek át. Andy a pultra támaszkodott, kért egy whiskyt, és az idegen halk, sürgető hangja megnyugtató háttérként zsongott a gondolatai mögött.

– Tudja, akkor tévés voltam. Nagymenő. A legjobbakkal dolgoztam…

Andy jó húsz év számtalan kocsmabeszélgetésének rutinjával bólogatott, válaszolt, és rendelte a következő kört, s közben Christie-re gondolt.

A férfi a kocsmában nem úgy nézett ki, mint aki valaha is nagymenő volt, vagy akár csak látott egyet is közelről. Alacsony, ösztövér alak volt, abból a kortalan fajtából, aki valamikor a húszas évei elején hirtelen középkorú férfi lesz, és az is marad egészen addig, amíg egyszer, nagy sokára legyűri az öregség. Sütött róla, hogy itt élte le az életét, ebben az isten háta mögötti faluban, hajdan a táncmulatságok hőse volt, aztán teltek az évtizedek, és ő lassan hozzánőtt ehhez a székhez itt, a pult előtt. Akinek a meséit húsz kilométeres körzetben már senki nem hallgatja végig, aki tudja, mi történt a faluban tíz éve, és azt is jól tudja, mit hoz a holnap.

Andy irigyelte.

– A múlt hónapban múltam negyven – mondta a férfi éppen, és a korsója fölött úgy nézett Andyra, mintha azt várná, hitetlenkedni fog. De Andy csak bólintott, és hallgatta tovább. Christie a múlt héten hagyta ott, és Andy ezt találta hihetetlennek. Amíg együtt éltek, nemigen gondolkodott ezen, de amikor az ajtó becsukódott a lány mögött, és ő ott maradt a lakásban az emlékeivel, rájött, hogy Christie beszivárgott a falakba, a bútorokba. Rá emlékeztet a tányér a mosogatón, az összehajtogatott ing a szekrényben, mintha láthatatlan szellem-Christie-k élnék itt még életüket. De ami még rosszabb, a lány beszivárgott az ő sejtjeibe is, fájó hiányérzetet okozva.

És az emberke mellette, a pultra támasztva könyökét csak beszélt, beszélt. Félig kiitta már sörét, szomorú, elvékonyodott habszigetek lebegtek az italon, mint maga az elmúlás.

– És pontosan két évvel ezelőtt cseréltem el az életemet – mondta a sötét fára szegezve tekintetét, aztán fölpillantott Andyre. – Erre, itt.

Andy köhintett. – Hogyan?

A férfi hallgatott. Furcsa volt, mintha váratlanul kikapcsoltak volna egy, a háttérben szóló tévét vagy rádiót. A csapos odalépett, aztán látta, hogy mindkettejük poharában van még, és bizonytalanul billegett velük szemben, föléjük magasodva. Alkarjával végigsimított a pulton, mintha csak ezért jött volna. Andy még életében nem látott ilyen izmos alkart.

– Ezt… nem szoktam elmesélni – mondta a férfi halkan.

Andyt idegesítette a csapos. Felhajtotta a maradék whiskyt, és intett, hogy jöhet a következő kör. A világ kezdett erre a vidéki kocsmára szűkülni, a sötétbarnára érett pulttal, egykor csillogó rézkorláttal, a kötélizmokkal a csapos feltűrt ingujja alatt és az emberrel, aki két évvel ezelőtt sorsot cserélt. Nem gondolni Christie-re, a lakásra, ahol a régi Christie szelleme bolyong, azé, aki még szerette őt, az ügynökségre, a telefonokra és a határidőkre. Nincs tőzsdeindex és nincs nagypolitika, nincs gyomoridegesség és magas vérnyomás, nincsenek parkolóórák és nincs kapkodás. Rossz helyi sör van, meg whisky, a háttérben zenegép, kint a szélben lengő, csupasz faágak, üres járdák és zárkózott házak. Tíz perc sétára ide a szálloda, ahol megszállt, távolabb a hegy, ha nincs köd, holnap fölmehet a csúcsra is.

Bejött valaki, és vele a kinti hideg kis szelete. Ázott szaga volt a levegőnek, mintha megkötötte volna a benti füstöt és piaszagot. Köd lesz holnap. A szállodában marad, olvas, és nem gondol Christiere. Este eljön megint, leül a pulthoz, és hallgatja a hamar unalmassá váló történeteket. Ez is egy élet.

Az ember, aki elcserélte a sorsát, köhintett.

– Ezt nem szoktam elmesélni. Nem is kérdezi senki. Arra gondolnak, talán kiléptem a munkahelyemről, eladtam a lakásomat, és ideköltöztem az isten háta mögé. Ha hisznek nekem egyáltalán.

Az embernek vastag tájszólása volt, és a barázdáiban, a szeme vágásában, a keze ívében benne volt a kocsma, a hegy, a távoli tanyák íze.

Andy bólintott. Farmer volt rajta, flaneling és sportos pulóver a megszokott sötétszürke öltöny helyett, de érezte, hogy így is süt róla a város. Idegen, és az maradna akkor is, ha kilépne a munkahelyéről, eladná a lakását, és ideköltözne az isten háta mögé.

– Én kérdezem – mondta.

A szemébe akart nézni, ahogyan tanulta, hogy mutassa, komolyan gondolta, de a másik lesütötte a szemét, és a kezét nézte, kurta ujjait, szögletesre vágott körmét.

– Legendákról csináltunk egy sorozatot. Jó anyag volt, még le sem forgattuk az első részt, már eladtunk belőle hat folytatást.

Ivott, de csak egy pillanatra hagyta abba a beszédet, mint aki attól tart, ha csak egy kis időre is elhallgat, közbevágnak, vagy elveszíti a hallgatóságát. Andy egy pillanatra olyannak látta, mintha a korsóba beszélne, hatalmas, korsó alakú mikrofonba.

– Hirdetéseket adtunk föl, tudósokat kerestünk meg, gyakornokokat küldtünk a könyvtárakba, hogy addig bújják a könyveket, amíg nem találnak valami érdekes sztorit. Gyűlt az anyag, és nekem kellett válogatnom közülük. Elképzelni nem tudja, mi marhaság volt ott. A fejetlen nő legendája, aztán szellemautók tucatjai, kislányok, akiket megszállt az ördög, és akkor még nem is beszéltem a tengerészlegendákról. Néhány hét múlva rohadtul untam az egészet.

Megint kortyolt a korsó alakú mikrofonból, elgondolkodó arccal nézte a sört, mintha képeket látna táncolni a pohár fenekén.

– Rohadtul untam – morogta megint, és egy pillanatra úgy tűnt, elhallgat, abbahagyja a történetet, és soha nem derül ki, miért került ide és hogyan. Talán nem is baj, gondolta Andy. Szomjas volt, de nem akart többet inni. Talán ideje lenne távozni, a hideg szélben fejét behúzva, kezét zsebre dugva, visszagyalogolni a szállodába. A tízperces út kitisztítaná a fejét, elmúlna ez a részeg kábaság, amelytől lassan már kezdi elhinni, hogy ez az emberke valamikor nagymenő televíziós volt, és csak két éve költözött ide. Feküdhet az idegen ágyon, nézheti az idegen plafont, amelyen csak nagy ritkán siklik végig egy-egy fénycsík, amikor a szemközti falról rávetül a kanyarból kibukkanó kocsik reflektorának a tükörképe. Az idegenre nézett, mit olvas még ki a poharából.

– Aztán a kezembe került egy anyag – mondta az idegen, és fölnézett Andyre, figyel-e, és rögtön utána ismét korsója képernyőjére meredt. – Egy régi, ismét korsója képernyőjére meredt. – Egy régi, as évek nagy vasútépítési láza idején terjedt el egyes távoli vidékeken, de a századfordulóra már csak kevesen emlékeztek rá. Nem is néprajzkutató jegyezte föl, hanem egy régi vasútmérnök, és az ő naplójából vette át egy történész, Richard Holby. Az elcserélt sorsok legendája.

Az egyik asztalnál egy férfi fejét kezére hajtva aludt. Az újonnan érkezett a csapossal beszélgetett a pult másik végében. Teherautó száguldott el odakinn, mintha a pokolból tűnt volna elő két fényesen izzó szemével, és a pokol köde nyelte volna el a két vöröslő lámpással a végén. A zúgása hallatszott még egy ideig, és vibrált a falban. Valótlannak érződött az egész.

– Ha az ember a vonaton ülve a semmiből utazik a semmibe, ha úgy érzi, elege van a száguldásból, ha úgy érzi, nem vágyik másra, mint lelke békéjére, megtörténhet a csere.

Az idegen bocsánatkérőn elmosolyodott. – Olyan sokszor olvastam, hogy már kívülről tudom. Volt valami ebben a szövegben, ami megragadott. Nem tudom, maga hogy van vele, de én akkor úgy éreztem, mintha egyenesen hozzám szólna. Elegem volt a száguldásból, és a lelkem békéjét kerestem.

Andy bólintott. Maga elé nézett, és így nem látta az embert, aki elcserélte a sorsát, csak a hangját hallotta, és ez a hang már nem olyan ember hangja volt, aki itt élte le az életét.

– Ha egy másik ember a háza ablakából nézi az elsuhanó vonatot, és az ismeretlenekre gondol, akik a semmiből utaznak a semmibe, látja a sötéten átviharzó, kivilágított ablakokat, hallja a mozdony morgását, és a lelke vele száll; ha úgy érzi, elege van a földhözragadt létből, ha úgy érzi, nem vágyik másra, mint arra, hogy ott lehessen a vonaton, és mások kalandos életét élve rohanjon a célja felé, akkor megtörténhet a csere.

– Megfogott a dolog – mesélte a férfi, aki egykor televíziós volt, és nagymenőkkel dolgozott. – Próbáltam utánajárni, honnan ered a történet, helyszíneket kerestem a forgatáshoz. A sínek mellett álló magányos házikót, ahol pontban éjfélkor száguld el az expressz. Ahol élhet egy olyan ember, aki minden éjjel kiáll az ablakba, és onnan nézi a vonat szédítő fénycsíkját, és arra gondol, ő is ott lehetne. Élhetne a nagyvárosban autódudák hangja és örökös nyüzsgés között, várhatnák távoli, messzi helyeken szép lányok, randevú, fontos üzlet. Az az ember persze tudja, hogy fölszállhatna a vonatra, elmehetne a semmiből a semmibe, de mit érne vele. Másnap hazajönne, ide, a sínek mellett álló öreg házba, és attól fogva nem állna ki az ablakba éjfél előtt. Az ember eszében megfordul az is, amikor elszáguld előtte a semmibe tartó expresszvonat, és megcsapja a belőle áradó iszonyú erő szele, hogy a vonaton talán van valaki, aki most nem alszik békésen hálókocsija keskeny priccsén, vagy az ülés támlájára hajtva fejét, hanem kinéz az éjszakába, és rácsodálkozik a semmi közepén álló házikóra. Olyannak látja, mint a háborgó tengeren horgonyzó hajót, úgy érzi, biztonságot és melegséget áraszt. És elfogja őt is valami sajgó fájdalom, valami hiányérzet ez után a biztonság és melegség után. És talán elege van már abból, hogy mindig valahonnan valahová tart és rájön, hogy úgy száguld el mellette az élet, mint vonata a házikó mellett…

A férfi elhallgatott, pedig Andy most már hallani akarta a többit is. Nem nézett felé, nem akarta látni az öreg parasztot, akivel megismerkedett ma este. Most, amíg nem néz oda, valaki mással beszélget. Valakivel, aki olyan, mint ő.

– Értem – morogta.

– Régi váltóőrházakat kerestem – hallotta maga mellől. – Százéves menetrendeket bújtam, néztem, melyikük mellett ment el a századforduló táján pontban éjfélkor a vonat. Megnéztem a helyi újságokat, kerestem a legenda nyomát. És végül megtaláltam a tökéletes helyszínt.

Andy megborzongott. Kezébe fogta poharát, és ivott egy kortyot. Nem esett már jól az ital, de ivott megint, hátha elmúlik a borzongás. Keserű volt a szája íze.

– Volt egy ház, egy régi bakterház a falutól két kilométernyire. Körötte mező, a háttérben hegyek karéja. 1862-ben építették. A régi menetrend szerint éjjel fél kettőkor érkezett be az expressz a legközelebbi városba, és úgy számoltam, éjfél körül haladhatott el a ház előtt. De nem lehettem biztos benne. Aztán a Helyi Harsonában találtam egy cikkecskét arról, hogy a falu különc órásmestere az éjszaka közepén a vonat füttyére állítja pontosra óráit.

– Eljöttem megnézni. Repülővel mentem Nothingsville-ig, gondoltam, ott kocsit bérelek, és a maradék 400 kilométert úgy teszem meg. Kora délután szálltam le a repülőről, aztán csak álltam az autókölcsönző pultja előtt és jártak az agyamban a kerekek. Késő este lesz, mire fáradtan megérkezek. Ismerem ezeket az eldugott, kis falvakat a fogadóikkal. Sötétedés után bezárkóznak, egy óra, mire az ember fölveri a hálóinges gazdasszonyt. Az országúti motelokhoz semmi kedvem. Vagy aludjak meg Nothingsville-ben, és induljak reggel? Töltsek el egy értékes fél napot egy nagyvárosban, ahol semmi dolgom, amelyik ugyanúgy nyüzsög, lüktet, mint ahonnan indultam, csak éppen egy kicsivel más rezgésszámon, hogy ne érezzem otthon magam? Aludjak még egy éjszakát szállodai szobában, hogy reggel, amikor felébredek, és meglátom a falon a pasztellszínű tapétát és az áruházban vett Matisse-nyomatot a falon, azt sem tudjam, hol vagyok?

– És akkor eszembe jutott a vonat. Mi lenne, ha úgy látnám a házat először, ahogy a legenda leírja, kivilágított hajóként előbukkanva a sötétből, elszáguldani mellette, hagyni, hogy megcsapjon a belőle áradó titokzatos nyugalom és öröklét. Tudom, nevetségesen hangzik, de valami kellemes izgalmat éreztem a gondolatra, mintha váratlan kaland előszele csapott volna meg.

Andy bólintott, bár nem tudhatta, hogy a másik látja-e. Maguk elé meredtek, talán mindketten a maguk házikójára gondoltak. A férfi már rég magának mesélt.

– A százéves menetrendet kívülről fújtam. Ha a vonatom még most is akkor indul, mint 1900-ban, alig egy órám van, hogy a pályaudvarra érjek. Taxiba ültem, és kivitettem magam. Jegyet vettem, felszálltam a vonatra, két órával később indult, mint annak idején, addig vettem néhány lapot és egy regényt, olvasgattam, és csak akkor néztem föl, amikor kigördültünk a pályaudvarról; házsorokat kettévágó, magas töltéseken vágtunk át a városon, majd lassan magunk mögött hagytuk a külváros utolsó, meghatározhatatlan, fura kis épületeit is, és mezők futottak mellettem, az országúton kocsik versenyeztek velem, sorompók villantak elém és maradtak mögöttem, folyók fölött robogtam át, megállíthatatlanul, és még mindig nem tudtam, hová tartok, és azt sem, hogy soha többé nem fogok leszállni erről a vonatról.

Andy ránézett. A férfi megérezte a pillantását, és felé fordult. Találkozott a tekintetük egy pillanatra, aztán mindketten lesütötték a szemüket, mintha valami szégyellnivalójuk lenne.

– Este megágyazott a hálókocsiban a kalauz, és lefeküdtem. A hátamon feküdtem, és az ágy, mint egy óriási bölcső, lágyan ringott alattam, a kerekek alig hallhatóan kattogtak. Néha falvakon, városokon rohantunk keresztül, és furcsán védtelennek éreztem magam, mintha nem lenne jogom ahhoz, hogy így, pizsamára vetkőzve, mozdulatlanul fekve robogjak keresztül életeken, világokon. A semmiből indultam, és a semmibe tartok. Nem láttam, nem áll-e akadály száguldásom útjába, nem láttam mást, mint a tetőt fölöttem, amelyen csak nagy ritkán viharzott át valamely állomás fénye, a semmiben lebegtem. Nem vár senki, és nem búcsúztatott senki. Ha kisiklik a vonat és szörnyethalok, nem sirat igazán senki. A temetésemre sokan eljönnek, néhányan sírnak is, de senki nem lesz, akiből egy darabka velem száll a sírba, aki többé nem lesz egész nélkülem. Feküdtem, mintha száguldó koporsóban feküdnék.

Andy egy pillanatra lehunyta szemét. Valaki a háta mögött pénzt dobott a játékautomatába, a halk kattogás a kerekek zakatolására emlékeztette. Tudta, hogy elég csak körülnéznie a lepusztult, öreg kocsmában, és megtörik a varázs, és megnyugtatta a gondolat.

– Aztán a száguldó koporsómban feküdve belém hasított, hogy nem tettem semmit, amiért érdemes volt élnem, nem valósítottam meg semmit az álmaimból, igazából meg sem próbáltam. A filmjeimmel nem katarzist hozok, nem megváltom az embereket, hanem pénzt keresek velük, ismeretségeket kötök, és tárgyalok, és szervezek, embereket mozgatok, idegeskedem, hogy minden a helyén van-e. És boldog vagyok, amikor igen, feszítek a második vonal fesztiváljain, begyűjtök néhány oklevelet, és bekeretezve kirakom az irodám falára, hogy aki belép, azt higgye, vagyok valaki. És így megy el az élet, naponként, cseppenként, fölösleges percenként, úgy, hogy egy másik életet élek, nem a sajátomét, amelyről álmodtam. A semmiből tartok a semmibe.

– Közeledett az éjfél, és kinéztem az ablakon. A távolban feltűnt egy kis fény, és tudtam, hogy a pusztaság közepén álló kis ház az, ahol ébren van valaki, és talán azt várja, hogy elzúgjak előtte haragos istenségként. Valaki, aki tán irigyel, aki azt hiszi, tartok valahová, hogy várnak, hogy igazán fontos dolgom van, hogy az életem maga a kaland és siker. Valaki, aki nem is tudja, milyen boldog, hogy megtalálta a békét. Ebben a házban megírhatnám az igazi filmem forgatókönyvét, ebben a házban lenne időm gondolkodni, ki vagyok, és mit akarok; egy pillanatra láttam magam, ahogy kilépek a kapun, megállok a fa mellett, várom, hogy elszáguldjon előttem az expresszvonat az őrült világ jelképeként, és eltöltsön a boldog bizonyosság, hogy tudom a helyem. A fény közeledett, kirajzolódtak a ház körvonalai, egy pillanatra betöltötte a képe az ablakot, aztán ismét a sötét, a semmi.

– Fájó hiányérzetet éreztem, kihajoltam, hogy újra lássam, még egyszer. Ott akartam lenni, ott akartam élni. És egyszer csak egy fa alatt álltam, és néztem a távolodó vonat után. Tücskök ciripeltek, fölöttem csillagok ragyogtak. Tökéletes volt a csend.

Andy borzongott. Nem tudta, mit mondjon, mondjon-e valamit, egyáltalán. Az ember, aki elcserélte a sorsát, az órájára pillantott, és felállt. – Mennem kell – morogta. A tévés, a nagymenők ismerőse eltűnt, régi viharkabátot viselő, öreg paraszt csoszogott ki a szemerkélő esőbe, valaki, aki itt élte le az egész életét, aki fiatal korában a táncmulatságok hőse volt, akinek történeteit húszmérföldes körzetben már mindenki unja, és csak akkor kezdhet rá ismét, ha nagyritkán erre vetődik egy idegen.

A csapos bóklászott Andy elé, mintha csak az alkalomra várt volna. Vastag alkarjával a pultra támaszkodott, hogy a fejük majdnem egy vonalba került.

– Mindig ezt csinálja – mondta kicsit cinkosan, kicsit büszkén, mint aki helyi nevezetességet mutat be az idegennek. – Tizenegy után öt-tíz perccel felpattan, mint akinek paprikát dugtak a seggibe, és elrohan. Éjfélre otthon kell lennie.

– Régóta ismeri?

– Amióta az eszemet tudom. Apámmal járt együtt iskolába, cimborák voltak. Nem rossz ember az öreg, ha valakit nem zavar, hogy nincs ki a négy kereke.

Andy a vele szemben lebegő széles arcba nézett. A férfi legalább harminc lehetett, az apja cimborája nem lehetett kevesebb ötvennél. Mögötte valaki fölállt, lépések közeledtek, haladtak el mellette, majd nyílt a mosdó ajtaja. Kinn apró cseppekben szemerkél az eső, és a végtelenbe vezető sínpáron ködön, esőn, sötéten áttörve viharként közeleg az expressz, amelyik majd pontban éjfélkor elhalad a mezőn egyedül álló ház előtt. Itt benn pedig a bizonyosság megnyugtató melege.

– Mit csinál?

– Az öreg? Nyugdíjas. Sorompóőr volt, akár az apja. Most már persze számítógéppel zárják a sorompót Nothingsville-ből, de az öreg azóta is minden éjjel kiáll a ház elé, és várja, hogy elmenjen az expressz. Van vagy száz vonat naponta, a fene tudja, miért ez izgatja.

Andy ivott még egy pohárral, csak hogy ne legyen udvariatlan, beszélgetett vagy negyedórát, maga sem tudta, miről, aztán kilépett az éjszakába. Összehúzta magán a kabátot, fejére húzta a kapucnit, és úgy gyalogolt fölfelé a kaptatón az esőben, az összebújó, ellenséges házak között, mint egy másik életforma sötét, ide nem illő kísértete. Az öregre gondolt, aki a falu mellett, a mező közepén álló kis házban él, és éjfélkor a kapu előtt állva néz az elszáguldó expressz után, és amikor a vihar morajával elszáguldanak mellette az idegen sorsok, tán azt várja, hogy ott lehessen közöttük.

Andy Christie-re gondolt, aki odahaza a tapétába, a bútorokba szívódva várja őt, hogy kínozza. Christie-re, akit soha többé nem lát. A munkájára gondolt, a múló napokra, az álmokra, amelyeket nem valósított meg, és nem is igazán próbálta. Arra, hogy így múlik el az élet, olyan sikerekkel, amelyek csak aznap tűntek fontosnak a számára. Arra, hogy senkinek nem fog hiányozni, ha elmegy, a semmiből tart a semmibe.

A kis fogadó fűtetlen szobájában ruhástul feküdt az ágyon, és hallgatta az eső neszét.

Másnap korán kelt. Szürke, szomorú ködben autózott át a falun. A kaptató a kanyarral a kocsma felé most meghatóan rövidnek tűnt. A kocsma zárva volt, de az emeleten égett a lámpa. Kis furgon jött szembe, lehúzódott, és lassított, aztán, az ismeretlen arcot látva a bérelt kocsiban, ismét gyorsított, finom permetet szórva maga mögött. Andy egész délelőtt vezetett. Átvágott a hegyi szerpentineken, és órákon át haladt szendvicset majszolva a kihalt, szélfútta autópályán Nothingsville felé. Úgy érezte, tart valahová.

Nothingsville-ben felszállt az expresszre. Egyedül ült a kupéban, nézte a tájat, amelyen az előbb még a másik irányban haladt. Házsorokat kettévágó, magas töltéseken vágott át a városon lámpák és forgalmi dugók nélkül, majd lassan maga mögött hagyta a külváros utolsó, meghatározhatatlan, fura kis épületeit is, és mezők futottak mellette, az országúton kocsik versenyeztek vele, sorompók villantak elé, és maradtak el mögötte, folyók fölött robogott át megállíthatatlanul. És még mindig tartott valahová. Este a hálókocsi-kalauz megágyazott, és Andy engedelmesen lefeküdt, de nem aludt, hanem együtt lélegzett a vonattal. Pizsamára vetkőzve, mozdulatlanul feküdve robogott keresztül életeken, világokon, alvó falvakon és lüktető nagyvárosokon. Egy helyen megálltak, léptek vonultak el az ajtaja előtt, és Andy nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindjárt elhúzzák az ajtót, és bejön valaki. Erőt kellett vennie magán, hogy ne üljön föl várakozásteljesen. De nem jött senki, és egyedül száguldott tovább. Csak feküdt, mintha száguldó koporsóban feküdne, és várta, hogy megérkezzen valahová.

Éjfél előtt kinyitotta az ablakot, és kidugta fejét a metsző szélbe. Még nem látta a házat, csak sötét hegyek távoli körvonalait. A párás, tiszta hegyi levegő szabadsággal és ígérettel volt teli, és Andy csaknem fölnevetett. A vonat gonoszul tört előre a semmibe, de Andy azt várta, hogy megérkezzen valahová, ahol már várják.

Az öreg félórával ezelőtt elindult a kocsmából hazafelé, és most kilép a hátsó kertbe vezető kis kapun, megáll a régi sorompó mellett, nézi a semmiből semmibe vezető sínpárt, ahol a távolban megjelenik egy apró fénypont, közeledik, egyre nagyobb lesz, vad moraj előzi meg az erejét hirdetve, és az ember, aki elcserélte a sorsát, de már megbánta, nézi az előtte elszáguldó éjféli expresszt, amelyen idegenek utaznak a semmibe, és szeretne köztük lenni. Megérkezni a távoli pályaudvarra, menni tovább, érezni az élet lüktetését a sejtjeiben, nagymenőkkel találkozni, és megszabadulni ettől a völgytől, az unalomig ismert arcoktól. Áll a sorompó mellett, mint minden éjjel, és várja, hogy egyszer legyen a vonaton valaki, aki rácsodálkozik a semmi közepén álló házikóra, aki olyannak látja, mint a háborgó tengeren horgonyzó hajót, úgy érzi, biztonságot és melegséget áraszt. Azt az embert a vonaton elfogja valami sajgó fájdalom, valami hiányérzet ez után a biztonság és melegség után, ennek az embernek elege van már abból, hogy mindig valahonnan valahová tart. Rájön, hogy úgy száguld el mellette az élet, mint vonata a házikó mellett, és odaadna mindent azért, hogy ott lehessen abban a házban ártatlanul és távol mindentől. Egy ember, aki el akarja cserélni sorsát.

Andy mélyen beszívta tüdejébe a sötétet, és nézte a házat a semmi közepén. Először a kert szélében álló fák rajzolódtak ki az éjszakából, aztán felvillant a tető, és végül hirtelen maga az öreg ház is. Állt, mint horgonyzó hajó a háborgó tengeren, mint egy kis biztos, meleg sziget a semmi közepén, világos pont a feketeségben. Andy az ablakon kihajolva nézte, ahogy a ház egyre nagyobb lesz, és elöntötte a vágyakozás, és már tökéletesen tudta, mit érzett az ember, aki elcserélte sorsát. Érezte a bizonyosságot, a döntés kegyetlen örömét, hangosan nevetett ki a vonatablakon a szélbe, és hangja messze szállt a sínek fölött.

Nevetett, és a vonat elrobogott a ház előtt, Andy egy pillanatra mintha látta volna a sorompó mellett álló szikár kis alakot. Aztán elnyelte a sötét, és utána elnyelte a házat is, már csak a tető villant föl, majd eltűnt az is, és csak a fák körvonalai emelkedtek ki az éjszakából, meg a barátságos, meleg fénykör világított magányos csillagként. Andy ajkán elhalt a nevetés. Nézte, ahogyan a mező közepén álló egykori sorompóőrház végleg elmarad mögötte, aztán lassan felhúzta az ablakot. Nem tudta, mi történt, miért nem sikerült a csere. Talán ő nem akarta eléggé, talán az öreg gondolta meg magát. Talán mindenki életében csak egyszer adódik meg a lehetőség, és az ember, aki elcserélte sorsát, hiába terheli különös történetével az idegeneket. Vagy talán az ember nem cserélheti el a sorsát, ostobaság volt az egész. Az expressz könyörtelenül száguldott vele az éjszakában a semmibe, ahol nincs dolga, ahol nem várja senki, és ahonnan majd hazamegy a Christie emlékével teli lakásba.

Végigfeküdt a keskeny ágyon, nézte a vonatablak kis négyszögében múló éjszakát. A völgyre gondolt, az életre, amelyet itt élhetett volna. Arra az életre gondolt, amely visszavárja, és ahol mintha helyben futva telnének a napok. Szomorúság és megkönnyebbülés öntötte el. Alvó állomás mellett rohantak el, kisváros házai villantak Andy szeme elé, és tűntek el ugyanolyan gyorsan, mintha álmodta volna az egészet.

És miközben a vonat száguldott vele a semmibe, arra gondolt, hogy talán mégis megérkezett.

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2003

Felelős kiadó: Kepets András Tördelés: Jeges Erzsi

A nyomás és kötés

az ETO-Print Nyomdaipari Kft-ben készült

Felelős vezető: Balogh Mihály