Sidney Lawrence

A kalóz

asszonya

Radnai kiadó, 2003.

Fr

F ank

n

k Ea

E stwo

w o

o d

o

d ha

h za

z fe

f lé

é tar

a t In

I d

n i

d ábó

b l

ó ,

, mi

m ko

k r

o a ha

h j

a ój

ó át

á ka

k lóz

ó o

z k

o

k táma

m dj

d ák

k me

m g.

g

.

Az

A

z emb

m e

b reit ke

k gy

g e

y tlenü

n l

ü le

l mé

m szá

z rol

o j

l ák,

k

, a lány

n á

y t pe

p d

e i

d g

g ma

m gá

g va

v l hu

h r

u col

o j

l a a

hírhedt Tenger Ördöge. Lilian több hónapot tölt el a Ka K lóz

ó o

z k

o

k szi

z ge

g tén.

n

. Si

S ke

k rül

ü

l

ugyan megszöknie, de szíve már örök rabságra ítéltetett.

„– Sz

S e

z retn

t é

n m,

m

, ha

h ne

n m

m ke

k lle

l ne

n ál

á lan

a d

n ó

d a

ó n

n ha

h rc

r ol

o no

n m

o

m ve

v led.

d

. Tud

u o

d d

o ,

d

, ho

h g

o y

g

y én

n

vagyok az erısebb, miért ellenkezel hát velem? – szó z l

ó alt

l me

m g

g a ka

k pi

p tány

n ,

y

,

mi

m kö

k z

ö b

z e

b n

n apr

p ó

ó csók

ó o

k k

o a

k t leh

e e

h lt

l a lány

n

y arc

r ára

r .

. Li

L l

i ian

a

n tel

e j

l esen

e

n elgy

g e

y ng

n ü

g l

ü t.

. Tu

T d

u t

d a

t ,

,

hogy nincs értelme ellenállni. A férfi levetkızt z ett

t e,

, ma

m jd

d szá

z j

á áva

v l vé

v gi

g gj

g ár

á ta

t

a

test

s éne

n k

k lega

g pr

p ób

ó b

b

b sze

z gl

g et

e ei

e t is.

. Bá

B r

á me

m nn

n y

n i

y re is da

d col

o t

t érzé

z sei

e ve

v l a lá

l ny

n ,

y

, esze

z

e

elve

v szt

z ett

t e a csa

s tát

á .

. A

A ka

k pi

p tá

t ny

n

y ol

o ya

y n

n hé

h vv

v e

v l sze

z rette,

e

, ho

h g

o y

g

y a sze

z nve

v dé

d ly

y ıt is

teljesen magával ragadta, s már ugyanolyan forrón csók ó o

k l

o t,

, m

i

m nt

n a

f

é

f rf

r i.”

.

Copyright © 2003 by Radnai Gáborné All rights reserved!

Harmadik kiadás

Borítóterv: TONETOGRAPH

ISBN 963-210-462-5

Kiadja: RADNAI Kiadó

Felelıs vezetı: Radnai Gábor

Nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült

Felelıs vezetı: Bördıs János

Tördelés: TONETOGRAPH Bt.

1.

A nap épp lenyugodni készült, vörösen izzó szemét már majdnem teljesen lehunyta, csupán egy vékonyka csík jelezte, hogy még fenn van az ég alján. A szél feltámadt, a köd lassan teljesen leereszkedett. Ez az idı nem igazán kedvez a hajózásnak, inkább a menekülésre alkalmas.

A nagy testő hajónak ugyan nem volt oka a menekülésre, mégis felvonta a vitorláit. A parancsot pedig a hajó tulajdonosa, egyben kapitánya adta ki. Bár valójában szívesebben várt volna kedvezıbb idıjárásra, most azonban nem tehetett mást, hisz a lány kívánságának tett eleget. India szomorú emlékeket hagy ezután a lánya lelkében, ugyanis itt vesztette életét a kedvese, s már csak a sírjához állhatott oda.

– Apám! Nézd el nekem a nyakasságomat, és légy megértı! – szólalt meg Lilian fátyolos hangon. – Tudom, hogy nem a legjobb idı a hazainduláshoz, de már nagyon szeretnék elmenni innen. Szeretnék egyedül lenni a fájdalommal, hogy kellıképpen meggyászolhassam Henryt, akit sajnos már nem találtam életben. Sajnálom, hogy még holtan sem láthattam, hogy végsı búcsút vehessek tıle – suttogta. –

Már csak néhány hónap, és lejárt volna a szolgálata. Hamarosan megtarthattuk volna az esküvıt... – Lilian mély lélegzetet vett, aztán az apjára emelte bánatos szemét.

– Jól van, drágám! Megértelek én, nem kell mondanod semmit.

Tudom, hogy mit érzel, de ez az élet. A sors kiszámíthatatlan mőve, hogy egy eltévedt golyó halálra sebezte szegény Henryt. Még ha harcolt volna, de egy ırült golyója! Ez igazán szörnyő! Egyetértek veled, hogy mielıbb hazavágysz, csak tudod, elég kockázatos egyedül nekivágni ennek a hosszú útnak. Sok veszély leselkedhet ránk... A cápák, a kalózok... Ha több hajóval indulunk vissza, nagyobb a biztonság. És ez az átkozott köd! – Frank Eastwood a lányára emelte a tekintetét, mely tele volt aggódással és szeretettel.

– Jó, hogy ilyen megértı és kedves vagy, apám! – fogta meg a kezét Lilian. – Mindennel tisztában vagyok, de nem tudok már tovább itt maradni. Szegény Henry! – A szeme fényesen ragyogott, de száraz maradt.

Frank Eastwood elnézte a lánya szép, szomorú arcát. Értelmes, páratlan ítélető teremtés, s ennélfogva már tizenkilenc évesen gyakorta adott tanácsot az apjának, aki azt igencsak meg is fogadta. Nagyon

sokszor ellensúlyozta azt a lelkes buzgalmat, amely az apját rendszerint meggondolatlanságra ragadtatta. Lilian bátor nı volt, de gyengéd. Erıs érzelmő, de mindig tudta, hogyan uralkodjon az érzelmein, s ezt a képességét mindenki nagyra becsülte és irigyelte. Leginkább az édesanyja, aki rendkívül hiú és hirtelen haragú asszony volt, és érzelmein sajnos olyannyira nem tudott uralkodni, hogy nemegyszer egy-egy dühkitörése miatt nevetség tárgyává vált a saját háza népe elıtt is.

A férfi büszke volt a lányára, szeretettel simogatta tekintetével.

– Már kiadtam a parancsot az indulásra, drágám – mondta, és elsimított egy engedetlen tincset a lány homlokából. A hajó, mintha csak igazolni akarná a férfi szavait, lassan megmozdult, majd távolodni kezdett a parttól.

– Szeretlek, apuskám! – hajolt oda a lány az apja mellére. Néhány percig ott maradt, lehunyt szemmel hallgatta az apja erıs, férfias szívverését.

– Én is szeretlek, kicsim – mondta Frank Eastwood, majd megköszörülte a torkát, mert teljesen elérzékenyült.

– Büszke vagyok rád, mert erıs és fegyelmezett vagy. Tudom, hogy ez a fájdalom nagyon megviselt, de azt is tudom, igen kevés nı lenne képes ezt a fájdalmat ilyen méltóságteljesen elviselni, mint te. Ezért hát nem kell magyarázkodnod, vagy lelkiismereti kérdést csinálnod az indulásból. Most pedig menj, és vonulj vissza! – tolta el magától gyengéden. – Hővös lett, nem szeretném, hogy megfázz. Anyád neheztelne rám, hogy nem vigyáztam rád eléggé. Tudod, milyen harcot kellett megvívnunk vele, hogy egyáltalán elengedjen erre a hosszú és veszélyes útra...

– Igen, apám – lépett el a férfi mellıl Lilian, és engedelmeskedve a felszólításnak, elindult a kabinja felé. Hosszú, fekete selyemruhája suhogva lobogott a feltámadó szélben.

Frank Eastwood hosszan nézett utána. Büszke volt rá, mert – bár nem fiú, ahogy ı szerette volna – olyan, mint ı. Kárpótolta az ég mindazzal, hogy Lilian nemcsak külsıleg, de belsıleg is inkább rá hasonlít. Magas, majdnem akkora, mint ı. Karcsú, akár egy nádszál, és rendkívül okos. A gyönyörő fekete haját és éjfekete szemét is tıle örökölte, csupán a nıies báját, szép arcát az édesanyjától. İrülten szerette ezt a lányt, amióta csak elıször a karjára emelte. Ezért is fájt

most annyira a szíve érte. Nagyon jól tudta, hogy mi zajlik le Lilian lelkében, aki, ha kellett, a mérhetetlen fájdalom ellenére is tudott csevegni és nevetni. Más nem vette észre rajta, hogy míg kifelé vidám és mosolygós, belül a lelke mély gyászban van és zokog.

A hajó már jó néhány hete úton volt, de szerencsére még semmi baj nem érte ıket. A nap magasan járt az égen, már elhagyták az Indiai-

óceánt, és az Atlanti-óceán vizén suhantak. A szél napok óta megfelelı sebességet biztosított számukra, s egyre közelebb kerültek az otthonukhoz.

Eastwood kapitány a fedélzeten állt, megkapaszkodott a vastag kötélben, miközben a hatalmas vitorla lengedezett. Hunyorogva kémlelt a távolba, bántotta a víz tükrérıl visszaverıdı fénysugár. Sehol semmi nem zavarta ıket, csupán egy albatrosz utazott már napok óta velük az egyik oszlop tetején.

– Bocsánat, uram! – lépett mellé a másodkapitány. – Zavarhatom? –

kérdezte, és a kapitányra nézett.

– Jöjjön csak, Mr. Birch! Nem zavar – felelte Eastwood barátságosan.

– Remek az út idáig, uram! – bólintott Birch. – Adja az ég, hogy egészen hazáig így maradjon. Meg kell mondanom önnek, hogy féltem, amikor kiadta a parancsot az indulásra.

– Félt? Ön? A régi tengeri medve? – nevette el magát a kapitány, és csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

– Na... nem olyan értelemben, hanem a kisasszony miatt – hebegte Birch. – Arra gondoltam, jobb lett volna várni, amíg megjavul az idı...

– Mr. Birch! Igazán figyelemre méltó az aggodalma, de a lányom életéért én felelek. A hajón van megfelelı fegyverzet arra az esetre, ha valami történne. Kár volt ezen rágódnia...

– Igen, most már belátom, de eleinte...

– Jó, jó – intett a kezével a kapitány. – Mi újság egyébként a hajón?

Minden rendben van?

– Igen, uram. ahogy mindig, most is rendben mennek a dolgok. A legénység teszi a dolgát – felelte Birch.

– Akkor menjünk mi is, tegyük a dolgunkat – indult el a kapitány, Birch pedig követte.

A hajó szelte hullámokat, Lilian az apró kis ablaknál állt, és az óceánt figyelte. Egyszerre csak azt vette észre, hogy a víz egyre jobban

fodrozódik, s hatalmas hullámok csapódnak a hajótesthez. Valami tartósan lekötötte a figyelmét. Egy nagy fehérség bukkant elı a vízbıl, majd ismét alámerült. Jobban figyelni kezdte, s hamarosan rádöbbent, egy hatalmas bálnát lát. Aztán észrevett még egyet és még egyet...

Lilian egész testében remegni kezdett. Tudta, hogy ez az egyik veszedelem, amelytıl az apja és az összes hajós rettegett, és most lám, ı rákényszerítette az apját és valamennyi embert a hajón, hogy elinduljanak. Ha tisztább az idı, jobban látják a körülöttük hullámzó hatalmas víztömeget, jobban fel tudnak készülni az esetleges veszélyekre.

A lány még soha nem került ilyen közel ezekhez a félelmetes állatokhoz, s jó idıbe tellett, amíg összeszedte magát annyira, hogy elinduljon az apjához. Már nyúlt is az ajtó felé, amikor az ajtó megdılt és ı térdre rogyott, majd hanyatt esett a földön.

– Lilian! Kislányom! – hallotta meg az apja hangját, s ettıl egy kissé megnyugodott. Nem kell figyelmeztetni, már tudja... Csak aztán jutott el a tudatáig, hogy állandó ırség figyeli a tengert, s mindenre fel vannak készülve, még ilyen ködös idıben is.

– Apus! – nyújtotta ki a férfi felé a karját.

– Jól vagy, kicsim? – segítette felülni az apja.

– Igen, azt hiszem. Egy kicsit megijedtem – mondta.

– Nem kell félned, drágám. Az idı majd csak jobbra fordul, ezek a hatalmas jószágok bár félelmetesek, de vannak remek bálnavadászaink.

A hajó ismét egyenesbe került, de Lilian észrevette, hogy sokkal lassabban haladnak, himbálózva mennek elıre, nyilván kivették a szélbıl, gondolta.

A fedélzeten minden ember a helyén volt. Fıleg Degu, aki fiatal korában bálnavadászhajóra került, s kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Ez a tagbaszakadt, szénfekete, óriási, lomha járású néger szoborrá merevedve állt, szinte nem is pislogott, úgy figyelte a bálnák minden mozdulatát. Mivel szerinte szélirány felé merültek el, valamennyien arra vártak a fedélzeten, hogy most majd egyenesen a hajó orra elıtt tőnnek fel.

Az egyik ember, akit hajóırnek nevezett ki a kapitány, a fıárboc csúcsán ült, és onnan figyelt mindenre.

Az elsı és a hátsó árbocon ırködı matrózok lejöttek, a kötéltartó kádakat a helyükre erısítették. A darukat kibocsátották, a fıárboc

keresztrúdját hátrafelé fordították, s máris kint lógott három csónak a tenger felett, mint három vízi kaproskosár.

Degu gyorsan parancsokat osztogatott, majd a kiválasztott emberek a mellvéden kívül fél kézzel kapaszkodtak a korlátba, s egyik lábukat várakozón a hajó peremére helyezték.

– Leereszkedni! – kiáltotta el magát a másodkapitány. Úgy mennydörgött a hangja, hogy még Lilian is hallotta a kabinjában.

– Most magadra hagylak – szólalt meg az apja, és kifelé indult. Ott akart lenni, amikor a legénység a csónakokkal a vízre száll. – Te maradj itt, Lilian! Kérlek, most az egyszer fogadj szót, és ne gyere a fedélzetre!

– mondta komoly arccal Eastwood.

A lány nem válaszolt, csak bólintott.

A kapitány épp akkor ért a fedélzetre, amikor a matrózok minden más szakmában ismeretlen, ügyes, könnyed merészséggel leugrottak az imbolygó hajó oldalán a lenn táncoló csónakokba. Alig eveztek ki a hajó törzse alól, amikor az utolsó csónak a hajó széloldala felıl megkerülte a fart. Degu hatalmas alakja tőnt fel benne. Egyenesen állt, és a másik két csónak legénységének kiabált, hogy oszoljanak széjjel és nagy vízterületet fogjanak be.

Ekkor Degu kívánságára leereszkedett még egy csónak. Degu továbbra is parancsokat kiáltozott:

– Oszoljatok szét! Oszoljatok szét, a szentségit! – üvöltötte. –

Dıljetek bele! – fordult a legénységhez. – Ott! Ott! Ott fúj, éppen elıttünk!

Az emberek úgy teljesítették a parancsait, mintha maga a kapitány osztogatta volna azokat.

– Húzzátok, húzzátok! Hadd törjön az a gerinc! Most! Csak nyugalom, nem kell sietni, nem kell sietni. Miért nem vágjátok bele a lapátot? Harapjátok azt a vizet! – kiabált összevissza.

Degu most a másik csónakhoz eveztetett, s amikor egy percre a két csónak meglehetısen közel járt egymáshoz, átkiáltott:

– Hé! Bal oldali csónak! Mi van a legénységgel? Miért nem dolgoznak? Leülni! Leülni! – ordította. – Ott vannak az átkozottak!

Szárazföldi ember ebben a pillanatban nem látott volna semmit, még egy hering nyomát sem, semmit, csak egy darabka zöldeskék vizet, s vékony, ritka gızpamacsokat, amelyek felette imbolyogtak és kavarogva húzódtak a szélben, mint a fehér, hömpölygı hullámok

kavargó fellege. A levegı hirtelen körös-körül remegni és bizseregni kezdett, mint az erısen felhevített vaslemezek fölött. Ez alatt a légi hullámzás, örvénylés és részben egy vékony vízréteg alatt úsztak a bálnák. A gız szökıkutak, amelyeket kifújtak, minden más jelzést megelıztek, s elırefutó hírnökeinek és kiküldött repülı csatlósaiknak látszottak.

Most mind a négy csónak hevesen üldözte azt a megzavart levegı-

és vízfoltot. Ám igen nehéznek látszott utolérni, úgy repült tovább, mint gyors hegyi folyó sodrában az összekavarodott buborékok tömege.

A vadászat kavarta fehér, fortyogó víz mind jobban és jobban láthatóvá vált, mert a tengerre vetülı mélybarna felhıárnyékok sötétsége fokozódott. A napsugarak nem keveredtek már egybe, hanem jobbra és balra mindenfelé felíveltek: a bálnák, úgy látszik, szétváltak.

A csónakok jobban eltávolodtak egymástól. Degu három bálnát üldözött, melyek szélirányban menekültek.

A hatalmas anyahajón felhúzták a vitorlákat, és az egyre fokozódó szélben a hajó felgyorsult. A csónakok is vadul száguldtak, az evezıket alig tudták elég gyorsan mozgatni, hogy a víz ki ne szorítsa ıket a villából.

Hamarosan terjengı, széles ködfátyolon futottak keresztül, s nem látták egymást, sem pedig az anyahajót.

– Gyerünk, emberek! – suttogta Degu, miközben a szeme fehérje megvillant. Hátrább csúszott. – Van még idı elbánni velük, mielıtt itt a vihar! – mondta. – Megint fehér a víz! Közelebb hozzá!

Hamarosan két oldalt gyors egymásutánban két kiáltás jelezte, hogy a többi csónak bálnát szigonyozott.

– Vigyázz! – kiáltotta el magát Degu, és szigonyával a kezében a vizet figyelte.

Bár egyik evezıs se nézett szembe eddig ilyen veszedelemmel, szemüket Degu feszült arcára szegezve mégis tudták, hogy elérkezett a pillanat. Hatalmas, sistergı hangot hallottak, mintha ötven elefánt mocorogna az almon – közben a csónak még mindig elırelendült a ködben, a hullámok úgy forogtak, sziszegtek körülöttük, mint a felálló taréjú dühös kígyók.

– Ott, ott van a púpja! Ott vágd bele, Degu! – suttogta az egyik matróz, és a hangja beleremegett.

Ebben a pillanatban éles sikoly bénította meg a lendülı kezet.

– Mi volt ez? – kapta fel a fejét Eastwood. – Mintha Lilian sikított volna. – Nem volt ideje azonban sem töprengeni, sem pedig a lánya kabinja felé indulni, mert a hajóról néhányan már bele is ugrottak a vízbe. A kapitány átfutott a másik oldalra, és lenézett a hullámokra. Ott látta Liliant, amint két kezével csapkod. De nemcsak ıt vette észre, hanem a vízbıl kiálló háromszögeket is. Cápák! – futott át az agyán. A bálnák mellett már a cápák is megjelentek.

Egyetlen ugrással belevetette magát a hullámokba, és megpróbált közelebb kerülni a lányához.

– Lilian! Itt vagyok, jövök már! – kiabálta fuldokolva.

– Apám! Apám! – sikoltozott a lány, nagyokat kortyolva a hideg vízbıl. Szeme közben már a cápák uszonyára tapadt...

Eastwood kapitány görcsösen csapkodott a lánya felé. Agya folyton azt kattogta, hogy Liliant meg kell menteni... hisz nem tud úszni. Ha valakinek nem sikerül odaérni idıben, vagy elsüllyed örökre, vagy felfalják ezek a szörnyek.

– Jövök, kicsim! Már mindjárt elérem a kezed! – kiáltotta, de a következı pillanatban hatalmas zuhatag zúdult rá, egy ideig nem látott semmit, és nem kapott levegıt.

– Cápa! Cápa a kisasszony közelében! – kiáltotta el magát valaki.

A kapitány érezte, hogy a szíve meglódul. A torka kiszáradt, egész testébe valamiféle hatalmas erı költözött, szinte nem is érezte végtagjait, úgy úszott a lánya felé.

– Jaj a lábam! – üvöltött fel fájdalmában valaki. A sikoly velıtrázó volt. – Leharapta a lábam!

A kapitány nem hallott és nem látott, csak Liliant figyelte. Nem érdekelte most más, csak az, hogy megmentse. Ujjai végre elérték a jéghideg kezet. Csak amikor egészen közel ért hozzá, akkor vette észre, hogy Degu a lány lába alatt lebeg, és hátával segíti, nehogy elmerüljön.

A hatalmas állatot közben a szigonyával tartotta távol.

A hajó oldalán ledobott kötélhágcsón vitte fel Eastwood kapitány az eszméletlen lányt. A legénység tagjai is dideregve tértek vissza a hajóra.

Degu is visszaparancsolta az embereket, az elejtett állatokat a vízben hagyták, hogy azok tereljék el róluk társaik figyelmét.

A csónakok majdnem sértetlenül maradtak, bár csaknem teljesen elöntötte ıket a víz. Amint összeszedték az evezıket, keresztülvetették a korláton, és visszamásztak a hajóra.

Lilian arca lilára vált, a jéghideg víz és a félelem elhatalmasodott rajta.

– Kicsikém! Nyisd ki a szemed! Nézz rám, gyermekem! – térdelt mellette az apja. Szemébıl kigördült egy kövér könnycseppje, az aggódástól ráncai elmélyültek.

A lány néhány perc múlva vacogni kezdett, majd kinyitotta a szemét.

– Apám! – suttogta, és az ránézett. – Bocsáss meg... kérlek!

Engedetlen voltam, de... de... annyira szerettem volna látni, amint Degu elejti a bálnát... Már tudom, hogy nem lett volna szabad... meg is ígértem, de...

– Ne beszélj most, csak pihenj, kislányom! Az a legfontosabb, hogy minden rendbe jött. Most aludj! – törölte le a lánya arcát, melyet most teljesen elleptek a könnyek. Megcsókolta a homlokát, de Lilian ezt már nem érezte. Olyan fáradt és kimerült volt, hogy azonnal elaludt.

Frank Eastwood még ott maradt mellette, és hosszasan figyelte.

A szél üvöltése erısödött, a hullámok összecsapták a pajzsukat, a vihar bömbölve kitört. Kanyargott, csapkodva ropogott a hajó körül, mint a fehér tőz a prérin, amelyben el nem égve lángol az ember, aki halhatatlan a halál állkapcsai között.

A háborgó tengeren hánykolódó hajóra vaksötétség borult, míg végre az egyik matróznak sikerült elvágnia a vízhatlan gyufatartó hordócska köteleit, és többszöri kudarc után sikerült meggyújtania a lámpást, melyet a szél és a víz állandóan eloltott. Amint mindenki elıkerült, az emberek lassan megnyugodtak. Egyetlen embert vesztettek, akit hatalmas fogaival széttépett az egyik cápa.

Lilian néhány napon belül jobban lett, szerencsére erıs szervezete nem hagyta magát legyőrni, s a hajóorvosnak nem sok dolga akadt vele.

Már a Zöldfoki-szigetekhez közeledtek, amikor a hajóır rikoltozni kezdett:

– Kalózhajó! Kalózhajó tart felénk!

A hajón egyetlen pillanatig mindenki döbbenten nézett egymásra, de aztán szaladtak a helyükre.

– Hány hajójuk van, Birch? – kérdezte Eastwood idegesen.

– Egy, kapitány úr, de az ennek a szélességi foknak a legveszedelmesebb hajója! A rettegett Démon nevő gyors vitorlás.

– Milyen a széljárás? – kérdezte a kapitány.

– Egyre jobban feltámad, ha minden igaz, hamarosan égiháború lesz

– felelte Birch fejét jobbra-balra tekergetve.

– Ütközetre felkészülni! – kiáltotta el magát a kapitány, miközben magát vádolta, amiért mégiscsak elindult hazafelé. Meg kellett volna várnia, amíg az idı megváltozik, és amíg a többi hajó is visszaindul.

Tényleg ırültség volt egyedül elindulni a tengeren.

– Mi történt, apám? – lépett mellé Lilian sápadt arccal. – Miért ez a nagy lótás-futás, idegesség? – kérdezte.

– Menj most vissza a kabinodba, Lilian! – szólt rá a kapitány élesen.

– De miért? – topogott továbbra is mellette a lány.

– Azért, mert így parancsolom – dörgött rá mérgesen.

– Elıbb mondd meg, hogy mi történt...

– Elég, Lilian! Azonnal tőnj el innen! – fakadt ki most már valóban dühösen Eastwood.

Lilian megfordult, és sértıdötten indult visszafelé. Épp Birch futott el mellette.

– Mi történt, Mr. Birch? – állította meg a lány.

– Kalózhajó tart felénk, kisasszony. Kérem, azonnal menjen a kabinjába! – kiáltotta, és futott tovább.

Lilian döbbenten állt, kezét a szívére szorította. Hát minden veszélyt ki kell próbálnia? Már azt hitte, semmi baj nem érheti ıket, és most, tessék!

– Az isten szerelmére, Lilian! Gyere már! – szaladt oda az apja, amint észrevette, hogy a lány ott áll a fedélzeten, miközben a hajó hol jobbra, hol balra dılt, s mindannyiszor hatalmas tömegő víz zúdult a fedélzetre.

A kapitány elkapta a lánya kezét, és maga után rángatta. Épp idıben, mert egy adag víz oda ömlött, ahol Lilian az elıbb állt.

Eastwood szinte belökte a lányt a kabinjába, majd rázárta az ajtót.

– Apám! Nem szeretnék most egyedül maradni, kérlek, ne hagyj itt!

– rimánkodott Lilian belülrıl. Még soha nem érezte ennyire egyedül, ilyen elhagyatottnak magát. Amióta csak él, még soha nem ijedt meg semmitıl így, mint most, amikor meghallotta a kalózok nevét.

– Maradj itt, kicsim! – vált az apja hangja gyengédebbé. – Azért zártalak be, hogy biztonságban légy. Itt tovább rejtve maradhatsz ezek elıl az átkozott vadak elıl – mondta, majd Lilian már csak lépteinek kopogását hallotta, amint elsietett.

– Istenem! Segíts meg minket! – emelte imára a két kezét. –

Énmiattam történt minden, ha nem ragaszkodom annyira a hazaúthoz, most mindez nem következett volna be. Vagy... legalábbis nem lennénk egyedül.

Lilian szemébıl most kigördült egy könnycsepp, de aztán még nagyon sok követte. Talán most jött ki belıle a fájdalom is, hisz eddig állandóan tartotta magát. Nem látta senki a fájdalmát rajta, most azonban már nem bírta tovább elfojtani. Hagyta, hogy folyjon a könnye, talán megkönnyebbül utána a lelke.

– Uram! Ez angol kalózhajó, csak nem támad a saját fajtájára? –

kérdezte a kapitányt az egyik matróz.

– De. Sajnos, azt hiszem, talán ı az egyetlen, akinek mindegy, hogy milyen lobogó van kitőzve, válogatás nélkül lerohan mindenkit. İ az egyetlen, akinek még mindig sikerült elfoglalnia a kiszemelt hajót.

Eddig még nem volt szerencsém találkozni vele, bár igazából mindig szerettem volna, de nem akkor, amikor a lányom is velem van. Én akartam egyszer szemtıl szembe kerülni vele, hogy meglássam, mire képes.

– Ön nem fél tıle, uram? – kérdezte hitetlenkedve a matróz.

– Te bolond! – lökte félre Birch a kérdezıt. – Nem tudod, hogy egész Angliában nincs párja a kapitány úrnak a fegyverforgatás mővészetében? – sziszegte a fogai között.

– Nem, sajnálom... még... nem hallottam – hebegte a matróz, majd gyorsan elinalt a hajó másik végébe.

A Démos olyan pompás kétárbocos brigantin volt, hogy láttára minden tengerész szíve kacagott, és minden harcos szívesen a talpa alatt érezte volna. Két árbocán duzzadó, teljes vitorlázattal suhogott elıre, magasra ívelt orra büszkén hasította a tajtékos hullámokat.

Eastwood kapitány egyetlen pillantással megállapította, hogy a Lady harcra kész. Minden egyes ágyú mögött ott állt a lövegirányító és mellette egy másik tüzér, kezében az égı kanóccal. A matrózok szétoszoltak a vitorlakötelek köré,- hogy bármilyen manıvert villámgyorsan végrehajthassanak, amikor szükséges.

Birch felcsatolta nehéz kardját, és a parancsnoki hídról közeledı, fenyegetı sötét felhıket kémlelte.

Két matróz a kormánykereket rögzítette, majd a parancsnoki híd felé néztek. A hajón lélegzetfojtó, izgatott csend uralkodott.

– Azt hiszem, komoly harcra kell felkészülnünk – mondta Eastwood a másodkapitánynak, aki nem válaszolt, csak a fejével bólintott.

– Úgy hallottam, hogy nem sok fegyverrel rendelkeznek – szólalt meg egy kis idı múlva Birch. – Nekünk sokkal több ágyúnk van, mint nekik. És súlyosabb golyókat tudunk kilıni – tette hozzá.

– Igen, de az ı ágyúcsöveik sokkal hosszabbak, ezért a lövedékek jóval messzebbre repülnek – felelte a kapitány, és a szája szélét rágta.

Az esı közben eleredt, súlyos cseppek kopogtak a fedélzeten.

A brigantin már csaknem ágyúlövésnyire került a Ladyhez. Hirtelen kecses fordulatot tett, és ugyanabban a pillanatban egész oldalhosszán eldördültek az ágyúi. Félelmetes látvány nyújtott, amint a fények fel-fellobbantak, azonban a célzás nem volt pontos, ezért szerencsére a Lady sértetlen maradt, hisz valamennyi lövedék fölötte repült el.

Birch elharapott egy káromkodást, mert mielıtt még válaszolhattak volna, a kalózhajó megfordult, és teljes sebességgel tovasuhant.

– Az az érzésem, uram, hogy ezek a messze hordó ágyúikkal akarnak minket szétmorzsolni, mielıtt akár egyet is lıhetnénk, aztán megcsáklyáznánk – mondta halálra vált arccal.

A kapitány hallgatott, nem válaszolt a másodkapitány mormogására.

Azon gondolkozott, hogy milyen csellel tudna túljárni a kalózok eszén.

Sajnos azonban hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi használható ötlet. Az elülsı árbochoz dılt, és feszülten figyelte a kalózhajó manıverezését.

Vakító villám cikázott végig a már csaknem fekete égbolton.

– Kormányozzák a hajót a Démon irányába, az orra állandóan a kalózhajó felé nézzen! – kiáltotta a kapitány Birchnek.

A kapitány arra gondolt, hogy így a fregatt kevesebb támadási felületet nyújt az ellenségnek.

A kalózok ismét sortüzet nyitottak, de az erısen háborgó tenger miatt a golyók megint csak nem találtak célba: magas szökıkutat fakasztva hullottak a vízbe a Lady két oldala mellett.

Hirtelen óriási csattanás hallatszott, s úgy tőnt, az égbolt kettészakadt, pedig csak egy hatalmas villám csapott a tengerbe.

Ebben a pillanatban a kapitány mögött tőz ütött ki. Elıször azt hitte, hogy villám csapott a hajóba, de aztán rögtön érezte is az ágyúgolyó súlyának a robaját. A hajó egész testében megremegett.

– Az ágyúkhoz! – kiáltotta el magát Eastwood. – Válaszolni a lövésre azonnal!

A lövés eldörrent, de a kalózhajó egyre közeledett, majd ismét megszólaltak az ágyúi.

– Léket kaptunk, uram! – ordította el magát az egyik matróz Birch felé.

– Javítsák ki! – kiáltott oda mérgesen a másodkapitány, és az égre emelte a tekintetét.

A hajó ismét megrázkódott, majd több helyen is felcsapott a láng.

– Kapitány úr! – kiáltott oda Birch a férfinak. – Azt hiszem, minden hiába! Nem tudunk odapörkölni nekik. Már egészen közel vannak! Mit tegyünk? – nézett rá kétségbeesve, de a következı pillanatban már meg is kapta a feleletet, bár nem a kapitánytól.

A Démon csikorogva súrlódott a Lady mellé. A csáklyák egymás után csapódtak a hajó oldalába, aztán rémséges ordibálás közepette teljes hosszában húzták, majd jó erısen odakötözték. Ezután átugráltak a Ladyre. Huszonhármán voltak, csupa kalandos alak.

Eastwood kapitány a fegyverét markolászta, de nem lıtt. Szemét forgatta,' hogy megpillantsa a kalózhajó kapitányát, a Tenger Ördögét.

Nem ismert olyan tengerészt, aki már szemtıl szemben látta. Ha akadt is ilyen, nem mondhatta el senkinek, mert a titkát nem adhatta tovább, magával vitte a hullámsírba. Eastwood kapitány már több mint tíz éve hajózott, kereskedelmi hajói mindenütt megjelentek, de még soha egyetlen útja alkalmával sem került össze a Démon kalózhajó híres, hírhedt kapitányával. Mindent, amit hallott róla, csak a szóbeszéd támasztotta alá, mert igazán senki nem ismerte.

A hajón iszonyatos zőrzavar támadt, mindenütt ordítozó emberek rohangáltak fejvesztetten.

A kapitány leengedte a fegyverét, hisz legalább négy kalóz fogta közre, miközben a hajó korlátjáról több nyíl szegezıdött rá.

– Netán a hajó kapitányához van szerencsém? – lépett elı a semmibıl egy magas, kellemes hangú férfi.

– A nevem Frank Eastwood, angol kereskedı vagyok, kapitánya a Ladynek – felelte, és erısen a férfi szemébe nézett. Ismerısnek tőnt egy pillanatra ez a világosszürke szempár, de csak egy pillanatra. A férfi válláig érı haját hátul összefogva viselte, a homlokán széles, piros kendı volt átkötve, körszakállt és bajuszt növesztett. Fehér vászoninget

és sötétbarna nadrágot hordott, derekára széles, fekete kendıt kötött. A vállán nyílvesszıvel teli tegez lapult.

– Mi van a hajón? – kérdezte a kalóz.

– Mint említettem, kereskedı vagyok, így különféle áruval van megrakva. – a kapitány direkt nem közölte, hogy mit rejt a hajó teste.

– Azt kérdeztem, mi a rakomány? – szólt egy kissé emeltebb hangon a férfi, miközben két lépéssel közelebb lépett a kapitányhoz. Emberei némán félreálltak az útjából.

– Már mondtam, kereskedı vagyok, mindenféle árut szállítok –

nézett egyenesen a kalóz szemébe Eastwood.

– Ne pimaszkodjon, mert megjárja! – dübörgött egy hang a kalóz mögül. – Válaszoljon tisztességesen, hisz a nagy Tenger Ördöge áll magával szemben! – közeledett a hang viselıje, egy félszemő, falábú, ápolatlan rabló.

– Valóban? Tényleg ön lenne a rettegett Tenger Ördöge? – kérdezte Eastwood, és a férfira nézett.

– Igen, az vagyok – bólintott a kalózok kapitánya. – Most, hogy már szépen összeismerkedtünk, jobb lesz, ha minden kérdésemre válaszol, mert az embereim igencsak morcosak...

– Már válaszoltam a kérdésére... tisztelt... hm... uram! – nézett farkasszemet a Tenger Ördögével a kapitány.

– Pimasz egy alak vagy, öregem! – hallotta a félszemő hangját, s utána rögtön éles fájdalmat érzett. Fegyverével a félszemő erıteljes ütést mért a fejére. A meleg vér rögtön elöntötte a kapitány fejét, lecsurgott az arcába.

– Nézzetek szét a hajón! – adta ki a parancsot a Tenger Ördöge.

Minden zugot vizsgáljatok át, hátha ráakadtok valami érdekesre –

mondta, azzal a mellette álló embereihez fordult. – Kötözzétek meg jó erısen, ne tudjon mozdulni se! – azzal sarkon fordult, és elindult a hajótest belseje felé.

***

Lilian minden bátorsága elszállt. Igaz, büszke volt rá, hogy soha nem kellett szégyenkeznie azért, mert lánynak született, tiszta szívébıl megismerte a félelmet. A fogai lassan összekoccantak, egész testében remegett. Nem tudta, hogy mi történt odafenn a fedélzeten, csak hallotta

a fegyverek ropogását, a csáklyák becsapódását a hajó oldalába. A kis ablakon nagyon jól látta, hogy a kalózhajó teljesen a Lady mellett lebeg.

Épp akkor nézett ki, amikor a másik hajóból is kitekintett egy férfi.

Szeme egy pillanatra az övébe fúródott, amitıl a lány testén végigfutott a hideg. Gyorsan elugrott az ablaktól, és remegve ült le a keskeny deszkára, amely fekvıhelyéül szolgált. Még akkor is remegett, amikor már eltelt egy jó félóra.

Minden pillanatban arra várt, hogy mikor fordul a kulcs a zárban, mikor jön végre érte az apja. Annyira figyelt, hogy szinte minden idegszála megfeszült. Végre lépések közeledtek, de aztán el is távolodtak. Ez még nem az apja volt.

***

A Tenger Ördöge hirtelen megfordult, és visszalépett a kapitányhoz.

– Utazik nı a hajóján, Mr. Eastwood? – kérdezte illendı hangon.

– Nem – intett a fejével a kapitány. – Egyetlen nı sincs a hajómon, hisz ez nem személyhajó, hanem kereskedelmi – felelte, és azt gondolta, elég meggyızıen beszélt.

A kalózok kapitány vele szemben állt. Nem szólt egyetlen szót sem, csak merıen a kapitány szemébe nézett. Aztán egy idı után elvörösödött arccal felordított:

– Hazudik!!! – láttam egy gyönyörő szempárt, tudni akarom, kinek a tulajdona, hogy ki a nı, és hol találom? – üvöltötte, és egészen közel lépett a kapitányhoz, aki arcán érezte a férfi forró leheletét.

– Már mondtam, nincs egyetlen nı sem a hajómon – felelte nyugodtan.

A kalózkapitány keze kilendült, és arcul csapta a kapitányt, akinek rögtön felszakadt a szája.

– Jól van, ha nem árulja el, majd megkeresem magam! – kiáltotta, és dühösen elfordult. Hosszú, kemény léptekkel elindult a kabinok felé, majd eltőnt a kapitány szeme elıl.

– Most azt hiszi, a bolondját járatta a kapitánnyal? – kérdezte az egyik kalóz, és Eastwoodhoz lépett. Maga sem tudta, hogy miért, kutatni kezdett a férfi zsebeiben. Hamarosan rábukkant a lány kabinjának kulcsára.

– És ez minek a kulcsa? – dugta koszos kezét a kapitány orra alá.

– Ez? Az otthoni házam egyik szobájáé – felelte Eastwood, és kihívóan nézett a kalóz arcába.

– Valóban? Na majd meglátjuk! – köpött egy nagyot a férfi a kapitány lába elé, és a Tenger Ördöge után futott.

– Kapitány! – kiáltotta el magát.

– Itt vagyok, Thomas! Mi van? – jött elı a férfi.

– Találtam nála egy kulcsot, talán valamelyik kabint nyitja –

nyújtotta át, majd visszament Eastwoodhoz, akinek a kezei már zsibbadni kezdtek az erıs kötözéstıl.

A Tenger Ördöge lassan lépkedett, egyenként próbálta kinyitni a kabinokat, de egy sem volt kulcsra zárva. Már majdnem eldobta a kulcsot, annyira dühös volt, amikor felfedezett még egy kabint, amely teljesen külön állt a többitıl. Odalépett, és beleillesztette a kulcsot a zárba.

– Apa! – hallotta egy vékony nıi hang kiáltását. – Végre! Már annyira vártalak! – suttogta Lilian, és egészen az ajtóhoz lapult.

A kalózok kapitánya érezte, hogy a vér meglódul az ereiben. Igen, megtalálta a lányt, akinek arcát nem nagyon láthatta, de a szeme és az orra gyönyörő volt. Remegı ujjal fordította el a kulcsot, és az ajtó feltárult.

– Apus! – repült felé Lilian, s ı annyira meglepıdött ettıl a mozdulattól, hogy kitárta a karját, és átölelte a lányt.

Lilian csak most érzékelte, hogy ez a férfitest nem olyan, mint az apjáé. Ismerte szívének erıs dobogását, izmos mellének minden egyes rezdülését. Lassan felemelte a fejét, és tekintete a kalóz arcába meredt.

– Ki maga? Hol az apám? – tolta el magától, és hátrább lépett.

– Az édesapja a fedélzeten van, gondolom Mr. Eastwoodra gondol, ugye? – kérdezte mosolyogva a férfi. A kalózkülsı kellemes hangot takart. A lány egy kissé meglepıdött, de aztán bólintott.

– Igen, ı az édesapám. Kérem, engedjen hozzá – indult el a férfi mellett, de az utánakapott, és megfogta a csuklóját.

– Egyedül nem mehet, majd odakísérem, ha megengedi – mondta, és ismét a lányra mosolygott. A kezét azonban szorosan fogta, hiába akarta Lilian kiszabadítani.

Liliant iszonyú látvány fogadta. Mindenütt vérzı emberek feküdtek, hörögtek, haldoklottak. Többen már meredt szemmel bámultak a világba.

– Mi... mi történt? – kérdezte halkan, és befelé nyelte a könnyeit.

– Egy kis ellenállásba ütköztünk, ezért hát egy kevés erıszakot kellett alkalmaznunk – felelte a Tenger Ördöge, majd közelebb lépett a lányhoz.

– Hol van az apám? – nézett szét Lilian, amint felértek a fedélzetre.

– Ott van – mutatott a férfi elıre a kezében lévı fegyverrel.

A lány felsikoltott. Az apja arca és ruhája is véres volt, a fején hatalmas seb tátongott.

– Apa! Drága apám! – zokogta, és kitépte a kezét a kalóz markából.

Odarohant az apjához, és a mellére borult.

– Kicsikém! Nincs semmi bajod? – kérdezte Eastwood olyan szeretettel és féltéssel, hogy a lánynak beleremegett a szíve.

– Nem. Nincs semmi bajom, apám. De veled mi történt? Bántottak?

– kérdezte, és győlölettel nézett a körben álló kalózokra.

– Semmiség, már nem is érzem – felelte az apja, és a lányára nézett.

– İ – intett a fejével a kalózok kapitánya felé – nem bántott?

– Nem – válaszolt Lilian halkan.

– Na, elég volt a bájcsevegésbıl! – kiáltotta el magát a Tenger Ördöge. – Ez a teknı hamarosan elsüllyed, induljatok! Kész vagytok a rakodással? – kérdezte az egyik kalózt, aki a fejével bólintott.

– Kisasszony! Köszönjön el az apjától, mert ön velünk jön!

– Nem hagyom el az apámat! Mit képzel, csak úgy magával vihet? A hajó hamarosan elsüllyed, mint mondta, nem hagyom itt az apámat, vele akarok meghalni!

– Nézze,

kedves

kisasszony!

Ne

akarja,

hogy

önnel

is

erıszakoskodjak! A hajóról senkit nem viszek magammal, csak magát, ne kényszerítsen, hogy goromba legyek...

– Már mondtam, hogy nem megyek! Inkább a cápák marcangolják szét a testemet, mint a maga képét lássam, aki megverte az apámat, kifosztotta a hajóját, és halomra ölte az embereit. Mit képzel, olyan vonzónak találom? – állt fel Lilian. Most teljesen magára talált.

Megfeledkezett mindenrıl, nem látott mást, csak az apját és ezt a magabiztos, öntelt hólyagot. Ebben a percben az volt, aki mindig is: a bátor és büszke Lilian Eastwood!

A Tenger Ördöge évek óta elıször megdöbbent. Eddig is tetszett neki a lány, de most egyenesen odavolt érte. Fekete szemében bár harag

lobogott, a férfi mégis csodaszépnek látta. Arca kipirult, a szája pedig szinte megırjítette. Alig tudta magát fékezni, nehogy birtokba vegye.

– Nem is tudja, milyen szép, amikor ilyen haragos – évıdött vele nevetve, mire Lilian felkapta a fejét.

– Nem tőröm el senkitıl, hogy rajtam nevessen, még magától sem! –

kiáltott rá a férfira, majd odalépett, és teljes erıbıl arcon csapta.

A Tenger Ördöge már nem nevetett. A szeme villámokat szórt, arca összerándult, egy ér kidagadt a halántékán, és ırült táncba kezdett.

– No, ha ön így, akkor én meg úgy! – sziszegte a fogai között. – Ettıl a perctıl kezdve megszőnt az udvariaskodás a részemrıl, s ezt köszönje magának – mondta, majd szó nélkül felnyalábolta a lányt.

– Tegyen le, maga pimasz alak! – kiabált Lilian, de a férfi karja sziklaként fonta körül vékony derekát.

– Apus! Apus! Ne engedd, hogy elvigyen! Segíts! – sikoltozott, bár nagyon jól tudta, hogy ezzel csak az apja szívét fájdítja, hisz keze-lába össze van kötve, nem tud segíteni.

Lilian mielıtt a férfi átugrott volna vele a Démonra, visszanézett. Az apja szemébıl könny folyt, egész testében remegett a tehetetlen dühtıl.

A szája mozgott, de a lány nem hallotta a hangját.

A kalózkapitány ekkor átugrott a saját hajójára, de ott sem tette le a lányt, hanem levitte a kabinba.

– Most aztán üvöltözhetsz, kedvesem! – fogta meg a lány állát, és egy kissé megszorította. – Itt nem hallja más, csak az embereim, akik hidd el, nem sokat adnak a te óbégatásodra. Jobban teszed hát, ha hasznossá teszed magad, akkor nem lesz semmi baj. Különben kénytelen leszek megtanítani arra, hogy mi az engedelmesség.

Lilian elıször csak állt, megpróbált higgadt és nyugodt benyomást kelteni a férfiban. Ez mindig sikerült neki, ebben rejlett az ereje, de most mintha ez a képessége, mint ahogy a többi is, cserbenhagyta volna.

– Miért hozott engem ide? – kérdezte fátyolos hangon. A szeme apró csillagokkal volt tele, s olyan fényesen ragyogott, hogy a férfi nem bírta hosszú ideig állni a tekintetét.

– Még nem találtad ki? – válaszolt kérdéssel.

– Nem. – felelte Lilian ıszintén. Szeme kerekre tágult, érdeklıdéssel nézett a férfira.

– Mondd, mi a neved? – lépett egyet hátrább a kalózkapitány.

– Lilian Eastwood.

– Szóval Lilian... Hány éves vagy? – faggatta tovább a férfi.

– Tizenkilenc – jött az igaz válasz.

– Tehát tizenkilenc éves vagy, és nem tudod, hogy miért hoztalak magammal? – vigyorodott el a férfi.

– Nem, nem tudom – rázta a fejét Lilian.

– Hát akkor én most... megmutatom – ugrott oda hozzá, és elkapta a fejét. Erısen tartotta, majd a szájára tapadt. Úgy csókolta, hogy Lilian azt hitte, mindjárt megfullad. Amikor a férfi elengedte, nem tudott megszólalni. Csak állt kábultan, zsiborgó fejjel.

– Nos, már tudod? – kérdezte a kapitány, és a szemében valami félelmetes fényt fedezett fel Lilian.

Nem szólt egyetlen szót sem, csak lehajtotta a fejét.

– Lilian! Gyönyörő a neved, akárcsak te magad – suttogta a férfi, és ismét a lány dereka felé nyúlt, ám ebben a pillanatban valaki belépett a kabinba.

A Tenger Ördöge visszarántotta a kezét, és a belépı felé nézett.

– Á! Szóval itt bujkálsz? – lépett mellé egy férfiruhába öltözött nı.

Lilian csak a hangja után fedezte fel, hogy nem férfi. Amint végignézett rajta, rögtön tudta, hogy a kalózkapitány kedvese lehet.

Nem volt túl magas, majdnem fiús alakján fehér vászonnadrág feszült, hozzá világoskék inget hordott, a fejére kék kendıt kötött, ezért nem lehetett látni, hogy milyen a haja. Az arca maszatos volt, de két hatalmas babaszem pislogott haragosan a lány felé. Vállán tegez lapult, a derekán széles bıröv, rajta éles tır és más szúrófegyver villogott.

– Igen, itt vagyok, és egyáltalán nem bujkálok – felelte a férfi, és nem nézett egyik nıre sem. – Ez a lány ezen túl velünk él, jó lesz, ha tudomásul veszed, és nem próbálsz meg semmi manıvert ellene.

– Mi van, én már nem vagyok elég neked? Talán nem teljesítem minden kívánságodat? Még néhány órával ezelıtt is azt súgtad a fülembe, hogy nincs hozzám hasonló szeretı! Akkor minek hoztad ide?

– bökött a lány Lilian felé.

– Semmi közöd hozzá. Kell nekem, és kész! – felelte ingerülten a kalózkapitány. – Lilian ezen túl velünk él...

Lilian igazán nem volt kíváncsi a civódásukra, de sajnos kénytelen volt végighallgatni. Egyébként is miatta robban ki közöttük a veszekedés, bár ı nem tehetett róla.

– Larissa! Fogd már be a szád, és tőnj el innen! – vált egyre ingerültebbé a férfi, mivel a lány tovább karattyolt.

– Hogy merészelsz velem ilyen hangon beszélni? – gyúlt ki a lány arca a méregtıl és a szégyentıl. Majd lenyelte a férfit, amiért ez elıtt az úrikisasszony elıtt ilyen megalázóan viselkedett vele. – Egy tapodtat sem megyek nélküled! – dobbantott egyet a lábával, koszos csizmája porzott a padlón.

Hangos kopogás zavarta meg a kalózkapitányt a válaszadásban.

– Bújj be! – kiáltotta el magát.

Az ajtóban feltőnt a falábú, félszemő kalóz borostás képe. Szájából szétrágott szivar lógott ki.

– Minden rendben, uram! Ha úgy gondolja, akár indulhatnánk is. A Lady épp most tőnt el a hullámsírban. Egyetlenegy ember sem menekült meg róla. A rakományt átpakoltuk, csak a parancsra várunk.

– Nem!!! – sikoltott fel Lilian, és az ajtó felé rohant. Mivel a kalóz nem zárta be, könnyen kijutott rajta. A fedélzetre érve már csak az árboc csúcsát látta, majd az is eltőnt a tenger hullámaiban.

– Apám! Drága apám! – motyogta Lilian eszelısen, és a hajó vaskorlátját markolászta. A hajó körül véres tetemek lebegtek a víz tetején.

A Démon vitorlát bontott, és olyan sebesen suhant a hullámok tetején, hogy Lilian szinte szédült. Szemét a távolodó hajóról odaszegezte, ahol nemrég még a Lady ringatózott. A szívét már nem is érezte, mintha kihalt volna belıle minden érzés. Olyan volt, mintha a mellében egy nehéz kıszikla lenne, amely nyomja, szinte agyonnyomja iszonyatos súlyával.

– Elég volt a siránkozásból! – lépett mellé Larissa, és ellenségesen nézett rá. – Gyere, és segíts nekem! – indult el a hajó hátsó része felé.

Csizmájának talpa hangosan kopogott a hajó padlóján.

Lilian szó nélkül követte, bár lelkében dúlt a fájdalom. Eddig csak Henry miatt szomorkodott, most azonban az apja is odaveszett. Mindez pedig az ı hibája. Ha nem sürgeti annyira a visszautat, ha megvárják a flotta többi tagját, most nem nyelte volna el az apját és az egész hajó legénységét a tenger. Eddig büszke volt magára, hogy ı, a fiatal lány okos és megfontolt, hogy olyan tanácsokkal látja el az apját, amelyekért mindig

köszönetet

kap,

most

azonban

megvetette

magát.

Legszívesebben az apja után ment volna... De talán még nem késı...

Lilian agya lüktetve zakatolt: – Ugorj a tengerbe! Ugorj az apád után!

Larissa megállt és hátranézett. Épp akkor, amikor Lilian átlendült a korláton, és eltőnt a tengerben.

– Mindenki a fedélzetre! Ember a vízben! – kiáltotta el magát, s csak utána kezdett el gondolkozni, hogy mit is tett. Most itt volt a lehetıség, hogy megszabaduljon a lánytól, ı pedig ahelyett, hogy hagyta volna, hogy táplálékul szolgáljon a tenger ragadozóinak, a segítségére siet.

Már át is ugrotta a korlátot, és a lány után vetette magát. A tenger még mindig haragos volt, bár a vihar lassan elült. A hullámok még magasabbra csaptak, és csendesen csepergett az esı.

– Lilian! Lilian! – kiáltozott Larissa. – Felelj már, te ırült! – ordított bele a hatalmas víztömegbe.

Lilian ekkor bukkant fel a víz színére. Hangosan fuldokolva köhögött, jókora adag vizet nyelt.

Larissa odaugrott hozzá, majd a többiek segítségével, akik szintén a vízbe ugrottak, felemelték a vacogó lányt.

A Tenger Ördöge a korlát mellett állt. Amikor tudomást szerzett róla, hogy mi történt, rohant, hogy ı is a vízbe vesse magát, de akkorra már Larissa kiemelte Liliant a habokból.

Larissa lerogyott a korlát mellé. Éles fájdalom hasított a mellébe, alig kapott levegıt. Lilian is mellette feküdt, úgy tőnt, nincs is már benne élet, bár a kapitány mindent elkövetett, hogy életre keltse. Egyre-másra hajolt a szájára, hogy a saját tüdejével légzésre bírja.

Larissa féltékeny szemmel figyelte minden mozdulatát. Végre Lilian kinyitotta a szemét. Elıször fogalma sem volt, hogy mi történt és hol van, csak lassan tisztult ki az agya. Amikor rádöbbent, hogy nem sikerült meghalnia, iszonyatos haragra gerjedt. Nem tanult meg úszni, mindig is utálta a vizet, s amikor elhatározza, hogy belefullad, hát nem sikerül.

Amikor a kalózkapitány meggyızıdött róla, hogy Lilian magához tért, Larissához fordult.

– Nagyon ügyes voltál, drágám! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok. Ezért is választottalak téged... – ölelte át a lány vizes vállát, és a szájára tapadt.

Lilian pillantása ott ragadt a csókolózó páron. Valami különös, furcsa érzés lett úrrá rajta. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy

miért, de haragudott a férfira. Kezét a szájára tette, és érezte, hogy tőzforró. Mintha a kalózkapitány az ı száját csókolná... Egész testében beleborzadt a gondolatba. Eszébe jutott Henry. Vele is jól érezte magát, úgy hitte, az az igazi, tiszta szerelem, amit iránta érez. Most pedig...

furcsa, már nem fáj annyira, hogy meghalt. Megijedt magától: mi történhetett vele, hogy már nem úgy gondol Henryre, mint azelıtt? Az idegei biztos felmondták a szolgálatot az elmúlt órák eseményei miatt.

Most az apja jutott eszébe. Elképzelte, hogyan vívja haláltusáját összekötözött kézzel és lábbal... Rátört a borzalmas fájdalom, amirıl már azt hitte, soha többé nem fogja érezni.

A kalózkapitány elengedte Larissát, és Lilian felé lesett. Látta, hogy sír, és a válla meg-megrázkódik. Összegörnyedten ült, lábait maga alá húzva. Annyira elesettnek tőnt...

– Larissa! Menj, és vidd magaddal Liliant is! Adj neki száraz ruhát, és öltözz át te is! Hideg van, még megfáztok! – mondta közömbös arccal, majd felállt, és hátrament egészen a hajó faráig.

A szél most ismét feltámadt, az esı elállt, s lassan leszállt az este. A férfi a korláthoz támaszkodott, és a vizet figyelte, miközben gondolatai Lilian körül csapongtak.

Egyszerre csak furcsa dologra lett figyelmes. A hajó valamit húzott maga után. Elıször halnak nézte, de aztán az erısen bealkonyult idıben mintha egy ember feje bukkant volna fel. A kalózkapitány jobban kihajolt, és erısen meresztette a szemét, hogy többet lásson. A fej ismét elıbukkant, majd megint eltőnt.

– Hé! Te! – kiáltott oda az egyik emberének. – Gyere csak ide!

– Igen, uram! – húzta ki magát a fiatalember. Erısen barna bıre, göndör fekete haja volt, amit kék kendıvel kötött le. Hófehér fogai csak úgy világítottak.

– Azt hiszem, egy embert húz maga után a Démon. Ereszkedj le, és nézd meg! Ha él még, hozd fel, de ha már halott, szabadítsd meg a hajó fogságából! Valószínő, hogy beleakadhatott a ruhája, vagy...

– Máris megyek! – ugrott fel a férfi a hajó oldalára, majd egy leeresztett kötélen lemászott a hajó aljáig.

Nem mindennapi ügyességrıl tett tanúbizonyságot, amikor a nagy sebességgel sikló hajóról az eszméletlen test fölé hajolt. Kitapintotta a vízbıl kiemelkedı csuklón az érverést, s mert nem érzett semmit, erıteljesen belecsípett a férfi kezébe. Figyelte az arcát, egészen közel

hajolva hozzá, és észrevette, hogy a szemöldöke alig, de megmozdult.

Egy orvostól tanulta még régebben, hogy ezzel a módszerrel meg lehet állapítani, hogy él-e még az illetı.

A hajó sebessége fokozódott, a sötétség egyre jobban beborította a tengert, alig látott valamit.

– Mi van ott? Él még? – kiáltott le neki a kalózkapitány, miközben a lámpát megpróbálta a társa feje fölött tartani. Választ azonban nem kapott, mert a kalóz el volt foglalva a test kiszabadításával. A leeresztett kötelet a férfi két csuklójára erısítette, ı pedig visszamászott a hajóra.

– Nos? Mi a helyzet? – érdeklıdött csuromvizes társától a Tenger Ördöge.

– Él még, uram! Húzzuk fel! – mondta a kalóz, majd a kötelet ketten húzni kezdték. Amikor beemelték a hajóra, a férfi felnyögött. Az arca szinte kék volt, a keze pedig sötétlila. Egész testében reszketett, a fogai hangosan koccantak össze.

A hajón hamarosan mindenki összeverıdött, látni akarták, hogy mi történt.

Larissa is igyekezett, maga után vonszolva Liliant. A lány döbbenten ismerte fel a férfit.

– Mr. Birch! – kiáltott fel. – Ó, istenem! – emelte az égre az arcát, és a könnyeit nyelve lerogyott a férfi mellé.

– Ki ez az ember? – kérdezte a kapitány.

– Mr. Birch, a Lady másodkapitánya – nyöszörögte Lilian.

– Kisasszony, kedves... Jól van? – lihegte Birch élesen, sípolva szedve a levegıt.

– Igen – bólintott a lány. – Az apám...

– Sikerült levágnom a kötelet a kezérıl és a lábáról, de nem tudom, hogy mi lett vele. Ha isten is úgy akarja, talán megmenekültek a többiek is – zihálta.

Lilian dühös pillantást vetett a kalózkapitányra, aki fölötte állt, és figyelte minden mozdulatát.

– Adjatok neki rumot! – intett az emberei felé.

Birch lenyelt néhány korty rumot, ami égette a mellkasát, de aztán jobban lett. Szinte erısnek érezte magát, pedig csak a csodával határos módon menekülhetett meg. A hajó hátsó kiálló vasrúdjába akadt az inge, s amint a Démon nagy sebességgel száguldani kezdett, nem volt alkalma megmozdulni sem. Húzta maga után órákon keresztül, néha

elvesztette az eszméletét, néha pedig magához tért. Azt is látta, amikor Lilian beleugrott a vízbe, s majd beleırült, hogy nem siethet a lány segítségére. Kiáltott neki, de az nem hallotta, aztán amikor kimentették, ismét elvesztette az eszméletét. Még szerencse, hogy ez a kalózkapitány észrevette. Talán nem is olyan vadember, mint a nevébıl hinnék.

– Nos, Birch, fel tud állni? – kérdezte a kalózkapitány.

– Azt hiszem, uram – felelte a férfi, de amikor megpróbálkozott, a lába összecsuklott alatta.

– Segítsetek neki, vigyétek és tartsátok rajta a szemeteket! – mondta különös tekintettel a Tenger Ördöge.

– Igen – ugrottak oda hárman, majd elcipelték magukkal a férfit, aki mellett ott lépkedett Lilian is.

– Nem értem, miért mondta a kapitány, hogy tartsuk rajta a szemünket, hisz innen nem tud megszökni. Örülhet, hogy kimentettük, nemigen hiszem, hogy visszavágyna a hideg vízbe – nevetett fel az egyik kalóz.

Mr. Birch is épp ezen törte a fejét. Miért kellene attól tartani, hogy veszélyes lehet, vagy megszökhet? Hisz nincs fegyvere, és olyan erıtlen, akár egy újszülött bébi.

A Tenger Ördöge egyedül állt a korlátnál, és a férfi után nézett.

Meredten bámulta, miközben a szemében kigyúlt egy láng.

– Remek! Azt hiszem, ez jó fogás volt, két legyet ütöttem egy csapásra! – suttogta maga elé, és borzongatóan felnevetett.

2.

Eastwood kapitánynak éles fájdalom hasított a mellébe. Úgy érezte, hogy eljött a vég. Bár Birch az utolsó pillanatban elvágta a kötelékeit, de végtagjai annyira elhaltak, hogy nem bírta ıket mozgatni. Süllyedni kezdett lefelé, miközben a szorító fájás egyre erısödött. Hirtelen egy fehér folt tőnt fel elıtte, de csak egyetlen pillanatra láthatta. Mivel már leszállt az este, nem sokat látott, na és egyre lejjebb ereszkedett.

Megpróbálta a kezét használni, de megmozdítani sem bírta. Tudta, ha nem szedi össze magát, biztosan megfullad. A fehér valami ismét felbukkant elıtte, de már annyira fogytán volt a levegıje, hogy kezdett az ájulás jelentkezni nála. Szeme elıtt sötétség, majd pedig ismét a fehérség villant fel. A tudata mélyén ott lapult a félelem, hogy egy cápa követi, és hamarosan meg is támadja. Mielıtt teljesen elvesztette volna az öntudatát, felvillant elıtte Lilian arca, amint könnyes szemmel nézett vissza rá, majd pedig a felesége, Edwina jelent meg elıtte. Vádlón nézett rá, és mélységes bánat ült az arcán.

– Bocsáss meg... nekem... drágám! – suttogta szaggatottan, aztán elhalt a hang az ajkán, elájult.

A hajó már majdnem a tenger fenekére ért, s egymás után szakadtak le róla a csomagok, ládák. Az egyik láda szinte magára vette az eszméletlen férfit, és vele együtt emelkedett felfelé.

Amint felért a víz felszínére, lebegve úszni kezdett, sodorta magával a szél. A hullámok ide-oda dobálták, de Eastwood nem esett le róla.

Egyedül, egy láda tetején utazott eszméletlenül a háborgó tengeren, de élt! Szíve ugyan csak egyet vert annyi idı alatt, amennyi normális esetben három-négy, de vert.

A fehérség közben továbbra is vele tartott. Amint felfelé emelkedett a láda tetején, az követte. Amint kibukott a vízbıl, az is elıbukkant. Ha látta volna a kapitány, bizony örülhetett volna, mert nem cápa volt, hanem egy jól megtermett delfin. Már órák óta követte, és közvetlenül mellette úszott.

A nap végre elıbújt a felhık mögül, s a hideg vízben kékre-lilára fagyott férfi arcát cirógatta.

Eastwood kapitány lassan kezdett magához térni. Elıször csak a fényt érzékelte, de aztán az agya is kezdett kitisztulni. Többszöri próbálkozásra végre sikerült kinyitnia a szemét. Épp felette ragyogott a

nap, és az égen fehér felhık kavarogtak. Megpróbálta a fejét elmozdítani, de csak nagyon nehezen ment. Olyan érzése volt, mintha a teste ólomból lenne, s nem érezte sem a kezét, sem a lábát. Szemét forgatva hamarosan észrevette, hogy nincs egyedül. Elıször megrettent, gondolván, hogy cápa, de amikor a delfin néhányszor a magasba ugrott, rájött, hogy egy delfin a kísérıje. Eszébe jutott, hogy amikor lefelé süllyedt, már akkor megpillantotta, csak nem volt ereje felfogni, hogy mit is látott. Hát ezek szerint azóta vele van? – gondolta, és a szeme elhomályosult.

Órákon keresztül úszott a láda tetején, mellette pedig a delfin. Néha rövidebb-hosszabb idıre mély, ájulásos álomba zuhant, s amint ismét magához tért, szörnyő szomjúságot érzett. Nagy erılködés után az ujját a szájához emelte és lenyalta. Ajka cserepes volt, a torka teljesen kiszáradt, a nyelve a szájpadlásához tapadt. A Víz erısen sós volt.

Fogalma sem volt róla, hogy miképp került a ládára, de kitapogatva megnyugodott. Ha valamelyik hajó észreveszi, megmenekül! S milyen nevetséges, egy faláda menti meg az életét! Igen, csak jöjjön egy hajó, mert nem sokáig bírja étel és ital nélkül.

A teste zsibongott, miközben egyre jobban tudta mozgatni a kezét és a lábát. Fekve tornáztatta végtagjait, és fokozatosan érezte, hogy visszatér belé az élet.

Amikor a nap a látóhatár aljára ért, nehezen ugyan, de felült. Két kezével a láda két oldalába kapaszkodott, és úgy kémlelt a távolba.

Sajnos, sehol nem látott semmit, csak ı volt a tengeren egyedül, és mellette a hőséges delfin.

– Köszönöm, hogy kitartottál mellettem! – beszélt hozzá Frank Eastwood. – Hálás vagyok neked, amiért nem hagytál magamra –

nyújtotta ki az állat felé a kezét, aki mintha csak megértette volna, hogy mit akar a kéz, egészen közel úszott, s ezüstfehér háta érintkezett a férfi ujjaival.

A kapitány nem tudott sokáig ülve maradni, ismét hátrahanyatlott, és zavarodott tekintettel bámulta az egyre szürkülı eget. Pillái lassan leragadtak, és a megváltó álom megkönyörült rajta.

A napok úgy teltek el, hogy Eastwood már nem tudta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. Tudata már annyira összezavarodott, hogy nem volt képes gondolkozni. Két keze görcsösen

szorította a faláda oldalát, amely jelen helyzetében az életet jelentette számára.

A szél erısödni kezdett, a hullámok egyre magasabbra csaptak. A láda hol jobbra, hol pedig balra dılt, de a kapitány elfehéredett ujjakkal kapaszkodott belé. Hamarosan nagy cseppekben eleredt az esı. A férfi önkéntelenül nyitotta ki a száját, s nyelte az ég vizét.

A delfin még mindig mellette haladt, most egészen közel úszott hozzá, mintha attól tartana, hogy a különös utas belepottyanhat a vízbe.

A vihar tombolt, a hajnal sem kergette el, de legalább világos lett.

Frank Eastwood már egyáltalán nem tért magához, s nem sok esélye maradt arra, hogy megérje a másnapot.

***

– Végre! Már érzem az orromban a virágoskertem illatát – lépett a korláthoz Fred Doughty, majd nagyot szippantott a levegıbe. A vihar utáni csend és a gyengén csiklandozó napsugár jó hatást tettek rá.

Remek volt az út idáig Indiából. Semmi nem akadályozta ıket, így bizony csak pár nap elınye lehetett a Ladynek, gondolta, és a fejét csóválta. Csak szerencsével hazaérjenek! – tette még hozzá némán.

– Ember a vízben! Embert látok a hullámok között! – kiabált le az árboc tetejérıl a figyelı ır. Hangja izgatott volt, szinte remegett.

– Gyorsan! Csónakot a vízre! – adta ki az utasítást Fred, a Vörös Hattyú kapitánya.

Hamarosan három csónak siklott a hullámok hátán a himbálódzó Eastwood felé.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta el magát az egyik matróz. – Ez Mr.

Eastwood, a Lady kapitánya, a kereskedelmi flotta tulajdonosa. –

Úristen! Mi történhetett? – nézett a társaira.

Amint beemelték az eszméletlen férfit, visszafelé eveztek.

– Él még? – kiáltott le Fred a hajóról. – Megnéztétek, él? – kérdezte izgatottan.

– Nem néztük meg, uram, de felismertük: Mr. Eastwood az, a Ladyrıl.

– Micsoda? – kérdezte Fred üvöltve, és az arca elsápadt.

A matróz nem válaszolt, hanem gyors, szakszerő mozdulatokkal a vállára emelte Eastwood tehetetlen testét, és a kötélhágcsón ügyesen felmászott vele.

– Gyorsan hívjátok dr. Marlowe-t! – kiabált torkaszakadtából a kapitány, majd letérdelt Eastwood mellé.

– Frank! Frank! – szólongatta, de a férfi csak feküdt mozdulatlanul.

A bıre teljesen kiszáradt, a két keze és két lába pedig olyan ráncos volt a víztıl, akár egy öregasszonyé. A szája szorosan össze volt zárva, a szeme be volt csukva.

– Engedjenek, kérem! – tolta félre az embereket dr. Marlowe.

Letérdelt, és ráhajolt a férfi mellkasára. Kitapogatta az érverését, majd egy nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, még él, de semmi reményt nem látok, hogy visszahozzam ebbe az árnyékvilágba. Ki tudja, mióta nem evett és nem ivott? Isteni csoda, hogy egyáltalán egészben maradt ezen a faládán –

mutatott a mellette lévı ládára.

– Nem baj, azért csak próbáljon meg lelket verni belé, doki! –

mondta Frank, és a kezét tördelte. – Mindenképpen meg kell tudnunk, hogy mi történt. Nem is merek rágondolni, hogy a többiek... mint odavesztek. Szegény Lilian kisasszony...

Az orvos szétfeszítette a férfi száját, és rumot csepegtetett bele, miközben erısen masszírozta a testét.

Eastwood szájából visszafolyt az ital, hiába volt minden próbálgatás, nem adott életjelt.

– Vigyék be az orvosi kabinba! – mondta dr. Marlowe. Összeszedte a dolgait, és ı is a beteg után ment.

Fred nem tartott velük. Állt döbbenten és reszketve. Tudta, hogy valami szörnyőség történhetett, s biztos volt benne, hogy a Lady nem futott be egyetlen angol kikötıbe sem.

– Mr. Doughty! Mr. Doughty! – szaladt feléje az egyik matróz.

– No, mi az? – kérdezte Fred, miközben a szíve megdobbant. Arra számított, hogy Eastwood meghalt.

– Magához tért, uram! Mr. Eastwood szabályosan lélegzik! –

kiáltotta örömmel, és mosolyogva nézett a kapitányra.

– Jövök, rohanok! – szaladt Fred, és szinte magával sodorta a kabin ajtajában állókat.

– Jöjjön, Mr. Doughty! Szerencsére a betegünk szervezete olyan, mint a vas. Nem hiszem, hogy lenne még egy ember, aki kibírta volna azt, amit ı. – Az orvos Fredre nevetett, és a jobb keze hüvelykujját felemelve jelezte, hogy nagyra becsüli Mr. Eastwoodot.

Fred a beteghez hajolt.

– Frank! Frank! Hallasz engem? – kérdezte, és megfogta a férfi kezét.

Eastwood kapitány szemhéja megrebbent, majd kinyitotta a szemét.

Elıször nem tudta, hogy mi történt, ezért ismét lehunyta, de aztán újból felemelte pilláit.

– Én vagyok az, Fred Doughty! A Vörös Hattyún vagy, minden veszély elmúlt, már jó kezekben van az életed, dr. Marlowe visszahozott közénk! – szorongatta a férfi kezét, és a szeme könnybe lábadt.

– Fred... Fred... én... – a kapitány hangja elcsuklott. Nem tudta tovább folytatni, lehunyta a szemét. Látszott rajta, hogy nehéz gondolatokkal küzd, majd hamarosan csukott pilláin felragyogtak a könnyek, s végigfolytak az arcán.

– Frank! Kérlek, mondd el, mi történt! – suttogta Fred még mindig fölé hajolva.

– Lilian... kicsi Lilian! – zokogta a férfi, és a kezével eltakarta az arcát.

– Kérem, uram! – lépett oda dr. Marlowe. – Elég volt, a betegnek pihennie kell. Majd megnyugszik, és akkor mindent elmesél. Most menjenek el, kérem! – mondta, majd a táskájába nyúlt nyugtató gyógyszerért.

Fred elérzékenyülten lépett ki a kabinból, kis híja volt, hogy ı is elsírja magát. Átélte Fred fájdalmát, hisz ı tavaly vesztette el a kislányát, aki tizenöt éves volt...

3.

A fedélzetén szokatlan csend uralkodott, csupán az idıjárás zavarta meg a látszólagos nyugalmat. Elıbb délnyugati szél hajszolta, majd pedig megváltozott a szél iránya, és a hánykolódó hullámok hátán egyre délebbre sodorta a hajót.

Lilian a kabinjában az apró kis ablaknál állt, és a hatalmas hullámokat bámulta. Amióta felfogta, hogy a kalózkapitány miért cipelte magával, nem volt nyugta. Minden pillanatban attól rettegett, hogy megjelenik és lerohanja ıt...

A szél egyre erıteljesebbé vált, a hajó néha szinte megugrott egy-egy hullámon. Lilian lábdobogásra, és hangos beszédre lett figyelmes.

Elindult, hogy megnézze, mi történt. Mindegy, hogy mi az, csak történjen valami, ami elvonja a kapitány figyelmét róla. Bár tudta, hogy Larissa a férfin tartja a szemét, mégis rettegett, hogy bekövetkezik az a perc, amikor a Tenger Ördöge felkeresi, hogy beváltsa elhatározását.

Nevezetesen azt, amiért idehozta.

Amint felért a fedélzetre, meglepıdve látta, hogy szinte mindenki ott rohangál. Percenként kellett átváltani a derékvitorlákat, meghúzni a szarvköteleket.

A

kalózkapitány

hol

azt

parancsolta,

hogy

harmadoljanak, hol pedig azt, hogy feszes ponyvával száguldjanak a szél elıl. A Démon orra elıtt dübörögve csapódtak szét a hullámhegyek, az orrsudárvitorla majd leszakadt a rengeteg víztıl, amelyet merítıháló gyanánt felkapott a mélybıl. Jobb volna talán azt is bevonni, de nem, jó szolgálatot tesz az, már a régi népek hajósai is tudták, viharban mit köszönhetnek az orrsudár vásznának, nem hiába vágtak lyukat is a közepébe, hogy kifolyjék rajta a víz.

– Orrvitorlát be! – kiáltotta a kalózkapitány, miközben egy hatalmas adag víz a nyakába ömlött. Káromkodott, és tenyerével az arcát próbálta letörölni.

Két derék legény rohant végig a fedélzeten. Kimásztak a hajó orrába, amely félelmetesen hintázott velük fel és le, s nekiláttak, hogy leeresszék a keresztrudat, mivelhogy istenkísértés lett volna felmászni rá ebben a viharban.

Most orra bukott a Démon, s ıket elborította a tengervíz.

– Várj! – kiáltotta az alacsonyabb.

– Most!

A vastag keresztrúd egy ideig simán lecsúszott a csigákon, aztán hirtelen megállt.

– Húzd meg, húzd már! – kiáltotta a magasabb legény, és minden erejébıl rángatni kezdte a húzókötelet.

A kötél vége azonban elszakadhatott, és bele is gabalyodhatott a többi szövevényébe. A szélrohamok hatalmasat rántottak a vitorlán, a rúd csattogva verte az orrárbocot, a kötél véresre marta a két legény kezét. Hátuk mögött zőrzavaros kiáltozás hallatszott, az alkonyi sötétségbe borult vízen fehér tajtékot verı szökıár rohant feléjük...

Az alacsonyabb legény nekiveselkedett, és az árbocot kezével-lábával átölelve megindult, hogy felmásszék a keresztrúdig. Feketeség vette körül, a felhık szinte a tenger vizéig értek. A legény képe szinte eltorzult az erılködéstıl, ahogy a kötelekbe, csigákba kapaszkodva elırehúzta magát. Ömlött róluk a víz, a tenger áradását tetézte a megindult, zuhogó esı, mely a szelek szárnyán kavargott, és szinte jéghideg volt. Ha a

Démon egy-egy hullámhegy tetejére hágott, azt hitték, orrával menten átdöfi az alacsonyan gomolygó, tintaszínővé vált felhıket.

Ebben a pillanatban iszonyatos csattanás hallatszott: hatalmas villám cikázott át az égen, és valahol belecsapott a végtelen tengerbe. A hosszasan elmorajló mennydörgés közepette alig-alig hallatszott az egyik legény riadt kiáltása, aki elveszítette az egyensúlyát, egyetlen kötélbe kapaszkodva kúszott vissza a hajó orráig. A magasabb legény odaugrott, s még sikerült elkapnia a társa kezét, de aztán érezte, hogy foglya lett a hullámsírba igyekvınek, mert a testes legényt nem tudja felemelni. Mindketten csúszni kezdtek a mellvéden át, miközben egyre-másra zuhogott rájuk a tenger haragja.

Körös-körül meg nem szőnı csattogás, mennydörgés közepette cikázó tőzfolyamok keltek át az égen, s a Démon megkurtított derékvitorlája ijesztı reccsenéssel szakadt ketté.

A Tenger Ördöge ebben a pillanatban ragadta meg a két legényt, s egyetlen rántással visszapenderítette mindkettıjüket a hajóra.

Lilian szótlanul, kitágult szemekkel nézte az eseményeket. Lélegzet-visszafojtva figyelt, és amikor a kalózkapitány elhárította a hálálkodást, elindult a dolga után, valami furcsát érzett a szíve tájékán. Ha nem a kalózkapitányról lett volna szó, azt hihette volna, hogy büszkeséget, csodálatot vagy esetleg talán rajongást keltett benne ez a cselekedet, de

neki nincs miért ezt hinnie. Ez az ember elrabolta ıt, megölte a Lady valamennyi emberét, beleértve az édesapját is, akit elıtte jól megvert, megszégyenített, megalázott. Ezért hát ı nem érzett mást iránta, mint megvetést, haragot, győlöletet... és bosszút. Igen, bosszút. Megesküdött magában, hogy megbosszulja mindazt, amit a kalózkapitány az apjával és a hajója legénységével tett. Még nem tudja, hogyan, de a biztos, hogy más nem élteti, mint a bosszú!

A kalózkapitány tekintete most akadt meg Lilian arcán. Eddig nem látta, most azonban minden idegszálával csak rá figyelt. A villámok földöntúli fénnyel árasztották el a borús eget és a hánykolódó tengert.

Lilian haja és arca egyetlen pillanatra bíborszínővé vált, és akár egy angyal, aki most jelent meg elıtte, betöltötte a férfi egész lényét. Nem tudta levenni róla a szemét, megbabonázva bámulta.

Lilian szintén a férfit figyelte. Néhány pillanatig fogva tartotta a férfi varázslatos tekintete, majd lassan megrázta a fejét, és lebiggyesztette az ajkát. Ezzel jelezte, hogy a férfi mennyire közömbös neki. Azután lassan sarkon fordult, és visszatért a kabinjába. Larissa közvetlen a nyomában lépkedett. Már épp közbe akart avatkozni, amikor a lány elindult.

Elkísérte a kabinjáig, majd amint meggyızıdött róla, hogy Lilian bement, visszafordult.

Lilian szíve olyan erısen vert, hogy szinte fuldoklott. Tenyerét a mellére szorította, ezzel akarta rendes mederbe terelni. Végigdılt a kemény deszkán, mely fekvıhelyül szolgált, és lehunyta a szemét. Nem tudta, mikor szállt le az éjszaka, vaksötét alvilági vizeken hajóztak, a távolban, mint fekete kísértetek, sziklaszirtek rémisztgették a legénységet, akik még mindig a fedélzeten futkostak. Az eget-földet rázó viharban, amikor minden perc azzal fenyegetett, hogy az összecsapó víztömegek megroppantják a hajó bókonyait, amikor minden eresztéken és csapóajtón ellenállhatatlanul zuhogott a víz a hajó mélyébe, oda, ahol már úgyis víz alatt hevert minden ballaszt, amikor egy-egy széllökés az oldalára fektette a hatalmas, de mégis karcsú vitorlást, hirtelen megszakadt a villámok sorozata, a tenger is mintha megnyugodott volna, csak a szél fújt különös erıvel. És ekkor Lilian végre álomba szenderült. Kimerült, különös álom tört rá, didergett, majd pedig verítékben fürdött, de aludt. Napok óta szinte csak

szunyókált, most elıször hatalmasodott el rajta a fáradtság annyira, hogy leteperte, elnémította megtépázott idegeit.

Az ajtó csendben kinyílt, és a kalózkapitány ázott, csapzott feje bukkant fel. Belépett, de meg is állt az ajtóban. Nézte a lányt, amint pihegve aludt, miközben a szíve szerelmesen megdobbant. Tudta, hogy az esze kegyetlen, a szíve az emberi, érzı...

– Mit keresel te itt? – lépett mögé Larissa. – Talán engem? – nézett rá csillogó szemekkel.

– Csak meg akartam gyızıdni róla, hogy minden rendben van-e veletek – tért ki a válasz elıl a Tenger Ördöge.

– Tényleg? Talán azt akartad mondani, hogy a kis mimózával rendben van-e minden, ez hajtott ide, hisz engem láttál fenn a fedélzeten

– sziszegte féltékenységtıl reszketve a lány.

– Ne beszélj butaságokat, Larissa! – fordult feléje a férfi. –

Szükségem van rád, gyere, hagyjuk ıt aludni. Te ma éjjel nálam alszol

– ölelte át a lány derekát, miközben a gondolatai Lilian körül csapongtak.

***

Lilian reggel erıs fejfájással ébredt, nem tudta, hogy mitıl, ezért rosszkedvően nézett ki az ablakon. A vihar elmúlt, a nap ragyogva ontotta sugarait. Elképzelni sem tudta, hogy merre járnak, de aztán egyszerre csak felderült az arca. Nem messze földet fedezett fel. Végre megszabadul errıl a teknırıl. Mindegy, hogyan, ha kell, megtanul úszni, és úgy jut ki a partra,, de tovább nem marad itt. Ezek a gondolatok kissé jobb kedvre derítették, s amint Larissa megjelent egy bögrével és fa-tányérral, szinte elcsurgott a lába. Mohón kapta ki a lány kezébıl az ennivalót, és szinte rágás nélkül nyelte le a falatokat.

– Csak meg ne fulladj! – szólt rá Larissa, aki meglepıdött rajta, hisz eddig nem fogadott el szinte semmit, most pedig majdnem egy harapásra felfalja az egész ennivalót.

– Köszönöm, Larissa! Ez jólesett. Már nagyon éhes voltam. Biztos azért fájdult meg a fejem is – mondta kedvesen.

– Mi az, már nem akarsz éhen halni? Azt mondtad, inkább meghalsz, mint velünk maradj...

– Igen, de már nagyon éhes voltam – nézett rá Lilian. – Azt hiszem, meggondoltam a dolgot. Nem árt, ha megismerkedem a kalózok életével a tengeren és a szárazföldön. Amint látom, hamarosan partot érünk. Milyen városba érkezünk? – kérdezte, és Larissa arcába nézett.

– Még hogy városba? Hahaha – nevetett tele szájjal a lány. – Csak nem képzeled, hogy a Démon befuthat bármelyik város kikötıjébe?

– De... de akkor hol vagyunk? – kérdezte Lilian, és egy kissé elbizonytalanodott.

– A kalózok szigetén, kedvesem! – felelte kaján vigyor kíséretében Larissa.

– A kalózok szigetén? Soha nem hallottam róla – rázta a fejét Lilian.

– Persze hogy nem hallottál róla. Errıl csak a kalózok tudnak. Az elıdeink fedezték fel, s amióta létezik, csak kalózok lakják.

Lilian elsápadt. Már nem volt kedve a szökéshez...

Egy szélvédett öbölben horgonyoztak le. A meredek dombok védelmében kidobták mind a két horgonyt.

Lilian csak a szemét meresztgette, amint partot értek. Ennyi rosszarcú emberrel még életében nem találkozott. Természetesen mindannyian ıt bámulták, mert ugyan Larissa adott neki hasonló öltözéket, mint az övé, mégis messzirıl lerítt róla, hogy nem tartozik a kalózok közé. Gyönyörő haja ugyan kócosan omlott a vállára, mégis elıkelı kisasszony volt.

– Hát ez ki? – kérdezte egy öreg, fogatlan, messzire bőzlı férfi.

– Semmi közöd hozzá, öreg! Menj a dolgodra, lés ti is valamennyien! Nincs itt semmiféle látnivaló! – dörögte a kalózkapitány, és két karjával elhessegette a tolakodó, bámészkodó népséget.

Lilian hálás volt a Tenger Ördögének, amiért legalább ettıl a kellemetlen társaságtól megkímélte.

– Bízd rám ıt, kapitány! – szólalt meg egy idı után Larissa. – Majd velem lakik, én vigyázok rá!

A kalózkapitány elıször nem szólt semmit, aztán beleegyezıen bólintott.

– Jól van. Legalább megtanulja, hogyan kell élni a kalózok között. Itt nincs kivételezés, mindenki egyformán dolgozik, és egyformák a jogaik is. A szigeten én vagyok az elsı ember, ezt jobb, ha jól az eszedbe vésed, és nem szegülsz ellen a parancsaimnak, mint ahogy az embereim

közül senki! – nézett Lilian szép arcába, és megpróbált szigorúnak látszani.

A lány lehajtotta a fejét, és egész testében megremegett. Érezte, hogy a férfi most nem, mint a sziget feje szólt hozzá, majdnem, mint a birtokosa. Azt hiszi, azzal, hogy elrabolta, már jogot is szerzett hozzá.

– Nos, amíg elkészül a vacsora, pihenı! – mondta a Tenger Ördöge, majd megfordult, és nagy léptekkel megindult egy szikla felé.

– Gyere, megmutatom, hol lesz az otthonod ezután – szólalt meg Larissa nem éppen valami barátságos hangon.

Lilian fáradtan, görnyedten követte. Tudta, itt most nem tehet semmit. Hiába az oly sokat dicsért bölcsessége, határozottsága, itt ezzel semmire nem megy. Várnia kell a megfelelı pillanatra, amikor megszökhet. Mert addig nem nyugszik, amíg haza nem jut, és nem jelenti a megfelelı helyen, hogy mi történt és hol székel ez a díszes kalózbanda.

Larissa megállt egy kunyhó elıtt.

– Megérkeztünk – nézett a lányra kajánul vigyorogva. – Ez természetesen nem a londoni kastélyotok, ez csak egy egyszerő kis lyuk, de én szeretem. Itt váltam asszonnyá, itt lettem szerelmes és itt voltam a legboldogabb...

Lilian figyelte a lányt és tudta, hogy arról beszél, ami közte és a kalózkapitány között történt. Itt szerelmeskedtek... Elhúzta a száját, és úgy érezte, mindjárt elhányja magát. A gyomra felkavarodott és émelygett. Nem akart a férfi és a nı szerelmi fészkébe csöppenni, de nem tehetett mást, kényszeredetten belépett.

A kunyhóban félhomály és nedves, dohos szag fogadta. Érezte a test áporodott szagát, és a megrekedt, nyirkos levegı a torkát kaparta.

Krákogni kezdett.

– Talán nem tetszik? – kérdezte Larissa, és hangosan felnevetett. –

Ne félj, hamar megszokod! Elfelejted a habos ágyadat, a csillogó ékszereket és a férfiak udvarias kézcsókját...

***

A vacsora a kunyhók közötti tisztáson volt. Egy hosszú, összerakott asztal mellé ültek, szinte valamennyien elfértek. Sült hús és valamiféle idegen gyümölcsbıl, zöldségbıl készült saláta, bor és sör képezte a vacsorát. Lilian alig evett, pedig szinte kopogott a szeme az éhségtıl.

Mellette egy nagyon koszos, büdös férfi ült, a másik oldalán Larissa, akivel szemben a Tenger Ördöge foglalt helyet. A férfi tekintete mind gyakrabban tévedt Lilian arcára, majd néhány pillanatra ott is ragadt.

Larissa idegesen figyelte, érezte, hogy egyre jobban hatalmába keríti a féltékenység. Már haragudott magára, amiért olyan nagylelkően felajánlotta, hogy Lilian lakjon vele, így azonban lehetetlenné tette azt, hogy a kalózkapitány meglátogassa és vele töltse az éjszakát. Dühös volt, de azzal nyugtatta magát, hogy ha a lány mellette van, nem lehet férfival. Ennyit legalább elért. Ez a gondolat vezérelte, amikor felajánlotta neki a kunyhóját. Abban is biztos volt, hogy a kapitány nem bírja ki sokáig nélküle, s majd megtalálja a módját, hogy zavartalanul szeressék egymást úgy, mint eddig. Egy kissé megnyugodott, s falatozni kezdett. Nem törıdött a mellette ülı lánnyal, aki szinte érintetlenül hagyott mindent.

Nem úgy a kalózkapitány.

– Mi az, kisasszony? Talán nem éhes? Vagy nincs megelégedve a terítéssel? Netán a menüvel? – kérdezte kissé gúnyosan.

Körülötte hangosan nevettek, de a férfi hamarosan leintette ıket.

– Csend legyen! Vacsora közben nem illik röhögni! Mit gondol a kisasszony rólatok? – kérdezte, aztán ı maga kezdett el hangosan kacagni.

Lilian arcába futott a vér. Szerette volna a tányért mindenestül a férfi képébe csapni, de uralkodott az indulatain. Nem akart még nagyobb bajt magának. Megpróbálta eljátszani az engedelmes, alázatos nı szerepét.

– Nem érzem jól magam. Azt hiszem, lázam van – mondta nagyon halkan, és a férfira nézett.

Az abban a pillanatban abbahagyta a röhögést, és ijedt arcot vágott.

– Mi baja van? Fáj valamije? – kérdezte, és látszott rajta, hogy valóban aggódik.

– Nem fáj semmim, azt hiszem, megfáztam. Majd elmúlik. Szeretnék lefeküdni, ha megengedik – nézett szét, és a férfi engedélyére várt.

– Semmi akadálya, de valamit azonban ennie kell. Ha megengedi, majd én visszakísérem – állt fel a kapitány, és megkerülte a hosszú asztalt.

Larissa szintén felpattant, de a férfi visszatartotta.

– Maradj csak, Larissa! Fejezd be az étkezést, hamarosan visszajövök. Veled még van némi megbeszélnivalóm! – kacsintott a lány felé, aki mosolyogva ült vissza.

Lilian elindult a kunyhók között, de hamarosan rájött, hogy fogalma sincs róla, hogy melyik lehet az övék. Annyira egyformák voltak, hogy szinte bármelyik lehetett. Az este leszállt, majdnem sötét volt, csak néhány remegı fáklya világított némelyik kunyhónál.

– Azt hiszem, nem tudom, melyik a miénk – állt meg tétován, és a férfira nézett.

– Még szerencse, hogy én tudom – nevette el magát a kapitány, és a lány keze után kapott. – Jöjjön, mindjárt meg is mutatom! – ragadta meg a csuklóját. Érezte, hogy valóban tőzforró, szinte az ujját égette a lány bıre.

– Köszönöm, hogy visszakísért – suttogta alig hallhatóan Lilian.

Bármennyire is igyekezett kiszabadítani a kezét a férfi erıs ujjai közül, nem sikerült neki.

A kapitány megállt az egyik kunyhó elıtt. Lilian megrántotta a kezét, de a férfiujjak bilincsként fonódtak rá.

– Miért rángatja a kezét, Lilian? – kérdezte a férfi olyan lágy hangon, hogy a lány bıre libabırös lett. Lehelete egészen közel égette az arcát.

– Szeretnék bemenni, fázom – hazudta.

– Rendben – engedte el a kapitány a kezét, de rögtön a dereka után nyúlt. Átölelte és magához húzta. Lilian még lélegzetet is alig kapott.

Kissé meglepte, hogy a férfi mellérıl kellemes illat árad felé, pedig biztos, hogy nem használ kölnivizet – gondolta.

– Jó éjt, Lilian! Aludjon jól és legyen jó kislány, akkor soha nem lesz semmi probléma köztünk. Én... én... nagyon szeretném... ha így lenne –

lihegte a férfi a nyakába, majd a másik karjával is átölelte, és a szájára tapadt.

Lilian testén végigfutott a már ismert érzés. Tudta, hogy most kellene jól ágyékon rúgnia, hogy elmenjen a kedve tıle, de mégsem tette. Hagyta, hogy a férfi szája birtokolja az övét, majd érdes nyelve betolakodjon az ajkai közé. Amikor a kapitány érezte, hogy a lány elernyed a karjában, hirtelen elhúzódott tıle.

Lilian kissé megingott, szédülten nézett a férfi szemébe, amely a sötétben csillagként ragyogott.

– Menjen, és feküdjön le! Pihenje ki magát – lépett el mellıle a kapitány, majd sarkon fordult, és magára hagyta a még mindig kábult lányt.

Lilian még néhány percig állt ott a sötétben, az idegen világban, majd lassan összeszedte magát, és lángoló arccal lépett be a kunyhóba.

Szégyenpír égette az arcát, mert elfelejtette, hogy a férfi, aki átölelte, aki csókjával varázslatos érzéseket ébresztett benne, az apja és valamennyi emberének a gyilkosa...

A sötétben kitapogatta a szırökkel beborított fekhelyét, és zokogva borult rá. Haragudott magára, amiért képes volt élvezni a férfi ölelését, amiért vágyott rá, hogy maradjon...

Annyira felkavarták a vegyes érzelmek, hogy képtelen volt elaludni.

Most tényleg hol vacogtak a fogai, hol elöntötte a veríték. Nem bírt feküdni, felkelt és kilépett a kunyhó elé. Emlékezett rá, hogy valahol lennie kell egy fapadnak a ház jobb oldalán. Lassan tapogatva megtalálta, majd letelepedett rá. Két lábát maga alá húzta, karjával átölelte, és a fejét a térdére hajtotta. Lehunyta a szemét, és megpróbálta maga elé idézni a szobáját, amint az édesanyja belép hozzá. Hiába erılködött, minduntalan odatolakodott az emlékképek közé a kapitány arca. Idegesen ugrott fel.

– Nem akarom! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez az emberhez! Megölte az apámat, engem elrabolt. Megszégyenített, megalázott mások elıtt... Kérlek, apuskám – nézett fel a csillagos égre -

, segíts nekem onnan fentrıl, hogy erıs legyek, hogy ellenálljak a keze érintésének, a szeme varázsának, a csókjának.

Megpróbált Henryre gondolni. Erıszakkal elképzelte, hogy sokkal jobban élvezte a csókát, mint a kalózkapitányét. Ennek a vadembernek, akinek a kezéhez ki tudja hány ember vére tapad, nincs hatalma felette.

Ha legközelebb csak közeledni mer felé, használni fogja a lábát...

Hirtelen furcsa zajra lett figyelmes. Felkapta a fejét, és a hang irányába nézett.

– Nem, ilyen még nem volt soha! Azt hiszem, nincs hozzád hasonló férfi a világon! Ha tudnád, mennyire szeretem, amikor fölém hajolsz, amikor a testünk egyesül... – hallotta és ismerte fel Larissa hangját. –

Ugye, szeretsz és soha nem hagysz el? – kérdezte remegı hangon.

– Tudod, hogy szeretlek, Larissa, de kérlek, hagyd ezeket az ömlengéseket! Ki nem állhatom. Most szeretlek, de hogy mi lesz

holnap, holnapután és azután... azt nem tudom. Nem érdekel, mi lesz, csak az, hogy mi van – felelte a kalózkapitány.

– Jól van, szerelmem! Soha többé nem kételkedem benned és nem faggatlak. Megyek és lefekszem. Egészen legyengítettél. Csókolj meg még egyszer! – csicseregte a lány.

A csók elcsattant, Lilian szívébe pedig éles fájdalom nyilallt. Tudta, hogy ırültség, de mégis fájt, hogy az elıbb ıt csókolta meg, ıt tartotta a karjaiban, most pedig Larissát.

A sötétbıl egyszerre csak elıtőnt két alak. Lilian még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy észrevegyék.

– A lányra vigyázz, Larissa! A szemed rajta legyen! – intett búcsút a férfi, és megvárta, amíg a lány eltőnik a kunyhóban.

Lilian ült a sötétben, és egyszerre csak érezte, hogy tüsszentenie kell.

Bármennyire igyekezett visszafojtani, nem sikerült. Hatalmasat tüsszentett, mire a férfi pillanatokon belül ott termett. Gyufát gyújtott, és úgy közelített a lányhoz.

– Mit csinál maga itt, Lilian? – kérdezte, és a hangja különösen csengett.

Lilian azt hitte, hogy kiabálni fog vele, de nem. Nem kiabált, inkább halkan és csendesen szólt hozzá.

– Nem tudtam aludni... – felelte reszketve.

– Miért? – kérdezte a férfi, és leült mellé a padra.

– Nem tudom. Minden olyan... olyan furcsa. Egyedül vagyok, senkim nincs... Nincs velem, akit szeretek és aki szeret – suttogta Lilian, és érezte, hogy elborítják a szemét a könnyek.

– Azt hiszem, az csak magán múlik, hogy ne legyen egyedül. Talál köztünk majd barátokat is. Higgye el, nem vagyunk mi olyan rosszak, mint a hírünk! – magyarázta a férfi.

– Maga nem érti, hogy én mirıl beszélek – törölte meg Lilian a kezével az arcát, melyen egymás után gördültek le a könnyei. – A családom hiányzik. Az édesanyám, akinek már nincs senkije rajtam kívül. Szegény apám... – sóhajtotta, és még jobban zokogni kezdett.

– Engedje, hogy megvigasztaljam – suttogta a férfi, és közelebb ült hozzá. Karjával a vállát ölelte át, és magához húzta.

Lilian érezte, hogy mindjárt megcsókolja. Ekkor azonban felrémlett elıtte az apja, amikor véresen, megkötözve, megalázva nézett rá. Ez pedig egyedül a kalózkapitány mőve volt. Hihetetlen undor fogta el.

Legszívesebben jól arcul csapta volna, de félt... Ezért inkább csak elhúzódott, majd felállt.

A férfi is felállt, és megint átölelte.

– Ne! Kérem, hagyjon! – tolta el magától Lilian.

– Miért? Nem hiszem, hogy neked nem esik jól. Már kétszer megcsókoltalak, és éreztem, hogy neked is kedvedre van. Most miért viselkedsz velem ilyen elutasítóan?

– Ami rossz velem történt, az mind magának köszönhetı. Mit gondol, el tudom felejteni, hogy bántak maga és az emberei az apámmal? Arról nem is beszélve, hogy a hajón rajta kívül még sokan voltak... Maga és a bandája gyilkosok, uram! – fordult feléje Lilian, és a sötétben a szemét kereste. Felemelte a fejét és kihúzta magát. Most, ebben a pillanatban a régi Lilian volt...

– Jó okom volt rá, hogy ezt tegyem az apjával és a hajójával – szólalt meg egy hosszabb szünet után a férfi.

– Ugyan micsoda, hisz nem is ismerte ıt – felelte Lilian keserően.

– Nem, ıt tényleg nem. De a bátyjáról, Noel Eastwood bíróról már hallottam. Ismerem ıt... – mondta fojtottan a kapitány.

– Valóban? Mikor találkozott Noel bácsival? – kérdezte a lány érdeklıdve.

– Régen, nagyon régen...

– És... és hol? – faggatta tovább Lilian.

– Nem mindegy? – vált ingerültté a férfi. – Hagyjuk ezt, nem akarok róla beszélni – tette hozzá, és a hangja most furcsának, majdnem szomorúnak tőnt.

– Jó. Ha nem akarja, nem faggatom – fordult el durcásan a lány, és majd belehalt a kíváncsiságba, hogy hol találkozhattak. Talán a tengeren? De hisz a bácsikámnak víziszonya van, soha életében nem szállt hajóra, morfondírozott magában. De akkor hol és miért? –

töprengett.

– Ideje, hogy lefeküdjön! Nézze csak, már közeleg az éjfél!

– Honnan tudja? – nézett rá a lány a sötétben.

– A hold állásáról – felelte a férfi. – Araikor az a fényes csillag ott, a jobb oldalán feltőnik, biztos, hogy közel van az éjfél.

Lilian furcsán érezte magát. Az elıbb még legszívesebben addig ütötte volna a férfit, amíg csak futja az erejébıl, most azonban a hangja olyan bársonyos, kellemes volt, hogy úgy érezte, ez a félelmetes

kalózkapitány valójában egy elátkozott királyfi, aki csak akkor szabadul fel a gonosz varázslat alól, ha valaki annak ellenére, hogy gyilkol és hajókat fosztogat, beleszeret, mint a mesében.

Lassan elindult a kunyhó felé, egyetlen búcsúszó nélkül. Érezte, hogy a férfi tekintete követi, és a sötétség ellenére is látja. Ebben biztos volt, mert a hátát égette a pillantása.

A kunyhóban Larissa mélyen aludt. Lilian is végigdılt a szegényes, kényelmetlen faágyon, és lehunyta a szemét. Azt hitte, nem fog tudni elaludni, de néhány pillanaton belül már mélyen pihent.

4.

A Vörös Hattyú fedélzetén izgalmas beszélgetés zajlott. Fred Doughty és Frank Eastwood elmélyülten beszélgettek. Már egy hete, hogy Frank Eastwood visszanyerte az eszméletét, és állapota rohamosan javult. A hajóorvos szerint hihetetlen erıs a szervezete, más már rég elpusztult volna. Megfelelı étkezéssel, pihenéssel teljesen rendbe jön, mire kikötnek az angol partokon.

– Nem akarom elhinni mindazt, amit elmeséltél – ingatta a fejét Fred. – Istenem! Szegény Lilian! Vajon hol lehet most, és milyen szörnyőségeket kell elszenvednie – sóhajtotta, de aztán hozzátette: – De legalább ı él, nem úgy, mint az én kicsikém...

– Nem vagyok benne biztos, Fred. Amikor szemtıl szemben álltam a Tenger Ördögével, bizony végigszaladt a hátamon a hideg. Ez az ember maga az ördög, a szó szoros értelmében. Mégis... Volt valami a tekintetében, ami emberinek tőnt. Amikor Lilianre nézett...

Frank elhallgatott.

– Nem... nem egészen értelek – nézett rá Fred.

– Láttam a szemén, hogy tetszik neki a lányom. Épp ezért félek, hogy szegénykém már nem él. Henry halála nagyon megviselte, nem valószínő, hogy elfogadna most más férfi részérıl bármilyen közeledést.

– Te azt hiszed, hogy a Tenger Ördöge és Lilian... – hebegte kitágult szemekkel Fred.

– Igen, pontosan. Nagyon jól láttam a szemében, hogy mit akar a lányomtól. Jól ismerem Liliant, nem gondolkozik, csak cselekszik. Ha úgy hozza a sors, akár kikaparja a szemét, vagy... vagy ököllel támad rá.

Akkor pedig a kalózkapitány megırül és... és... – Frank Eastwood legyintett a kezével, miközben visszanyelte a könnyeit.

– Lilian nagyon okos lány, Frank. Hidd el, tudja, hogy mit kell tennie. Én bízom benne, hogy megtalálja a megoldást, amivel elviselhetıvé teheti a helyzetét. Hányszor adott nekünk, felnıtt, tapasztalt férfiaknak olyan tanácsot, javaslatot, amelyet nem véletlenül fogadtunk meg? Gondolod, hogy nem

fog ki egy ilyen

kalózkapitányon? – húzta fel a szemöldökét Fred.

– Bárcsak igazad lenne, de nekem sajnos nagyon rossz érzésem van.

Ha láttad volna, mennyire riadt és bánatos volt, amikor az a vadállat

felkapta és átugrott vele arra az átkozott hajóra! Azt hittem, megszakad a szívem. Néztem, és nem tudtam segíteni neki, mert magam is fogoly voltam. Nem, Fred. Ez most egészen más. Itt most nem használ az, hogy ı okos és szép. Képzeld el Liliant, egy kalózhajón! Körülötte a sok koszos és közönséges részeg disznó... Ó, nem! Lilian nagy bajban van, érzem. Meg kell ıt találnom, a föld alá nem bújhatott az az átkozott kalóz! Hazamegyünk, néhány órát pihenek, és már indulok is.

Szerzek olyan legénységet, akikkel meg fogom ıt találni. Ha kell, magam is kalózzá változom, csak hogy rábukkanjak a Démon és kapitánya nyomára!

Fred hitetlenkedve nézett a férfira. Ennyire elszántnak még soha nem látta, pedig ismerik egymást, és barátok már évtizedek óta.

– Adja az ég, hogy sikerüljön megtalálnod, Frank! – mondta, és megszorította a férfi karját. – Remélem, tisztában vagy vele, mekkora veszélynek leszel kitéve te magad és az embereid is?

– Tudom, de nem nyugodjatok bele, hogy egy utolsó haramia bemocskolja a lányomat. Meg kell ıt mentenem, Fred, még ha én belehalok is – nézett el a távolba. – Ennyivel tartozom neki és az anyjának is. Nem is merek rágondolni, hogy mi lesz, ha megtudja, mi történt Liliannel. Annyira ellenezte ezt az utat... Már én is ırültnek tartom magam, hogy belementem Lilian kérésébe. De annyira szerette volna látni Henryt, és még soha nem járt Indiában. Gondoltam, Henryvel együtt térünk majd vissza. Minden összeesküdött ellenünk, Fred! – sóhajtott egy nagyot, és látszott, hogy mély fájdalom üli meg a lelkét.

Fred nem tudott mit mondani, csak a fejével bólogatott.

Anglia partjai alig látszottak, ködbe burkolóztak. Frank és Fred a fedélzeten álltak egymás mellett, és meredten néztek egy pont felé.

Frank egész lénye reszketett a félelemtıl, mi várja otthon. Fred pedig aggódott a barátjáért, hisz nincs még annyira jól, hogy egy ilyen veszélyes útnak nekivágjon. Csak abban reménykedett, hogy a felesége hatni tud rá, és lebeszéli ıt errıl az ırült tervrıl... Aztán beleképzelte magát Frank helyébe. İ talán nem tenne meg mindent, hogy a lányát megmentse? Ha csak egy szikrányi reménysugár lenne, hogy visszahozhatja, nem tétovázna a halála árán sem. Hát persze, hogy nem

– nézett elérzékenyülten a barátjára.

– Frank! Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte, amint a hajó kikötött.

– Nem, Fred, köszönöm. Nincs rá szükség, megbirkózom a feladattal. A felelısség teljes súlya rajtam van, nekem kell hát viselnem is.

A parton a két férfi kezet fogott, majd megölelték egymást.

– Vigyázz magadra, Frank! Az egészséged még nem a régi, légy óvatos! Elıbb szedd össze magad, hogy legyen erıd felkutatni Liliant!

Remélem, az Úr veled lesz. Üdvözlöm Edwinát – köszönt el a férfi, és hosszú lábával nagyokat lépve elindult az ellenkezı irányba.

Frank Eastwood állt még néhány percig, és maga elé meredt. Nem látott senkit és semmit. Gondolatai eltőntek a fejébıl, nem érzett mást, csak hatalmas őrt és fájdalmat a testében.

Csak lassan szedte össze magát annyira, hogy elinduljon. A közelben épp útra készen állt a postakocsi, gyorsan kilépett, hogy még elérje. A postakocsi oldalán nagy betőkkel virított: LONDON.

Vörös felhık mögé hunyt le a nap, vakító fényét a messzi London üvegablakai idáig vetítették. Keleten párás sötétség kúszott fel az égre.

Most eltőnt a szeme elıl a város. Jó ideig kicsiny erdı fái alatt haladtak, aztán már fıúri kastélyok kapusházai következtek.

Frank szíve hevesebben kezdett verni. Mindjárt beérnek Londonba, mindjárt hazaér. A szíve megint megszaladt, a torka összeszorult. Már jó ideje azt próbálgatta magában, amit mondani fog Edwinának, de nem találta a megfelelı szavakat, amelyekkel úgy tudná elmesélni a történteket, hogy a felesége a legcsekélyebb fájdalmat érezze.

A Westminster-apátság szomszédságában érték el a Temzét. A vízen kosarakkal, gyapjúbálákkal megrakott bárkák úsztak. Mindenfelé tágas fészerek, rozoga raktárak álltak a vízparton. A város szívébıl idehallatszott a csónakosok elnyújtott kiáltozása. Itt már sikátort alkottak olykor a házak, noha volt még bıven tágas kert és mezınyi telek. Még világos volt az égbolt, de már lámpással jártak a szolgák, gyertyákat gyújtottak a kastélyok fényes ablakaiban is.

A postakocsi megállt egy kocsma elıtt, Frank Eastwood elgémberedett végtagjait rázogatva lekecmergett az ülésrıl. Csomagja nem volt, így hát kezét zsebre vágva indult el a sötét utcán.

Minduntalan részeg emberekbe botlott, akik hangosan énekeltek, vagy trágár szavakkal illették egymást.

– Igen, ez London! – mormogta félhangosan a férfi. – London a kocsmák városa. – Megállt a Temze partján, és a folyó csillogó vizét bámulta. Eszébe jutott, amikor a feleségének még csak udvarolt, s a székesegyház kertjébıl idejöttek frissen vásárolt könyveikkel a folyópart zsongító zajába, hogy átlapozzák azokat. Összebújva, élvezve egymás közelségét...

A férfi összerázkódott és felsóhajtott. Tudta, hogy nehéz percek várnak rá a felesége elıtt, de egy másik kötelessége is van. Fel kell keresnie Cropthornban Henry apját, aki remegve várta a fiát. Milyen boldog volt, amikor Henry a királynı kíséretébe került. Menynyire bízott benne, hogy a fiát talán felveszik a „kegydíjas" urak közé, ami ugyancsak nagy szó, mert köztük a legkisebb rangú is évente négyszáz fontot kap, csupán a címe után.

Eastwood gondolatai most messzebb csapongtak. Asszony ült Anglia trónján, az eszes és pompakedvelı Erzsébet királynı, akinek abban telt legnagyobb öröme, hogy ha ifjú, délceg lovagok kísérték minden útjára.

S a nemes lovagoknak, díszes öltözékő, pompás kalandoroknak leghıbb vágya az volt, hogy hódoljanak „szőz királynıjük" elıtt, aki a virágos szavaknak roppantul örült, bár túl volt már a negyvenedik esztendején, hogy higgyen is a szép szavaknak, de rendkívül megnyerı külsejő és igen szép asszony lévén kijutott neki a bókokból.

Szegény Henry is a délceg katonái közé tartozott, s a királynı parancsára tartózkodott Indiában. Sajnos már soha többé nem tér vissza...

Frank megállt a Királyi Fıhöz címzett kocsma elıtt, aztán továbblépkedett az Aranygyapjúig, ahova a nemesek jártak. İ is megfordult néhányszor itt. Most azonban fájó szívvel továbbment, nehogy összefusson valakivel, mert akkor nem lesz szabadulása. Neki pedig most nagyon fontos feladatot kell teljesítenie...

Végre feltőnt a Bread Street, amelynek a végén állt a kastélya. Már néhány lépés, és ott áll majd a felesége elıtt...

Lelassította a lépteit, hogy minél késıbb kerüljön szemtıl szembe a feleségével. Tudta, hogy nehéz percek várnak rá, ezért hát nem sietett.

Bármennyire is lassan haladt elıre, csak odaért a rézveretes vaskapuhoz.

Remegı kézzel nyomta le a kilincset. A kapu nyikorogva tárult fel.

A kastély sötétbe burkolózott, csupán egyetlen ablakban látott fényt.

Megállt, és tekintete az ablakra tapadt. A felesége szobájának ablakára...

A lépcsın már érezte, hogyan önti el a testét a veríték.

Legszívesebben elszaladt volna, hogy soha többé ne jöjjön vissza, de nem tehette. Ezért hát óvatosan lenyomta a nagy rézkilincset, és belépett a kastélyba.

Mindenütt csend honolt, a hatalmas elıcsarnokban sötétség fogadta.

A személyzet már nyugovóra tért, így biztos volt benne, hogy senkivel nem találkozik.

Az emeletre érve megállt, és kifújta magát. Amikor elég erıt győjtött, jobbra fordult, és csak akkor állt meg, amikor az utolsó ajtóhoz ért.

Halkan kopogott, majd benyitott.

Edwina az ágyon ült és imádkozott. Szeme a belépı férfira tapadt, és elsápadt. A szó az ajkára fagyott, néhány pillanatig csak nézte a férjét, mintha kísértetet látna.

– Edwina, kedvesem! – szólalt meg egy idı után Frank, és elindult az asszony felé.

– Frank! Frank! Tényleg te vagy az? – kiáltott fel a nı, aztán felugrott. Egyenesen a férje karjaiba rohant.

– Én vagyok, drágám! – ölelte szorosabban magához az asszonyt, akinek megeredtek a könnyei.

– Istenem! Köszönöm, hogy meghallgattad az imámat, és visszahoztad ıket nekem! – emelte fel a tekintetét Edwina a magasba.

A férfi szíve megdobbant ezekre a szavakra.

– Hol van Lilian? A szobájába ment? Miért nem jött ı is ide hozzám? – záporoztak a nı kérdései.

Frank úgy érezte, nem tud megszólalni. Mintha egy erıs kéz összeszorította volna a torkát, képtelen volt egyetlen hangot is kipréselni magából.

– Nem történt semmi baj ezen a hosszú úton? – kérdezte ismét az asszony, fel sem figyelve a férje zavart hallgatására.

Frank azonban még mindig szótlanul állt, és lehajtotta a fejét.

– Mi történt, Frank? Érzem, hogy valami baj van! Kérlek, mondd el, mi az? – vált aggódóvá a nı arca.

– Igen, Edwina, baj van... iszonyú nagy baj... – sóhajtotta Eastwood.

– Gyere, üljünk le, aztán mindent elmesélek – fogta meg a felesége kezét, és az ágyhoz vezette.

– Az ég szerelmére, Frank! Ugye, nem Liliannel történt valami? –

kiáltott fel Edwina.

– De, igen. Vele...

– Mondd már gyorsan, ne akard, hogy beleırüljek az aggódásba! –

fogta meg a férfi karját, és erısen megszorította.

– Hazafelé tartottunk, amikor megtámadták a Ladyt a kalózok. A támadást maga a Tenger Ördöge vezette. Elsüllyesztette a hajót, elpusztult valamennyi emberem, egyedül én éltem túl a szörnyő

eseményt.

– Nem! Lilian is meghalt? – sikoltott fel az asszony, és zokogni kezdett.

– Nem! Edwina! Az égre kérlek, hallgass meg! – rázta meg Frank a nı két vállát.

– Hát akkor mi van vele? Megsebesült? – nézett rá Edwina felcsillanó szemmel. – Ugye hazahoztad? Ugye, itthon van ı is? – állt fel, és futva az ajtó felé indult.

– Várj meg, drágám! – kapta el a férfi a csuklóját. – Nem hoztam haza, nincs itthon...

– Nincs? De akkor hol van? Azt mondtad, nem halt meg...

– Nem. Legalábbis bízom benne, hogy nem. Elrabolta a Tenger Ördöge. Amikor már majdnem elsüllyedt a Lady, az ölébe kapta, és átugrott vele a saját hajójára.

– Szegény kicsikém! Egy kalózhajón! Istenem, inkább vetted volna magadhoz! – kulcsolta össze a két kezét az asszony. – Még mindig jobban belenyugodtam volna, mint azzal a tudattal élni, hogy a lányunkat egy kalóz... Nem is merem kimondani, amire gondolok... –

suttogta.

– Lilian okos, értelmes lány, ezt te magad is tudod. Én biztos vagyok benne, hogy nem történik baja. Tud magára vigyázni. Feltalálja magát minden helyzetben -

mondta a férfi olyan határozottan, hogy szinte önmaga is elcsodálkozott rajta, hogy milyen meggyızıen képes beszélni, miközben jól tudja, Lilian semmire sem mehet az okosságával, talpraesettségével a Tenger Ördögével szemben.

– Azt hiszed? – nézett az asszony a férjére könnyáztatta arccal.

– Igen. Azt hiszem... Ezért elhatároztam, hogy összeszedek néhány embert, akik szolgáltak már kalózhajón, vagy ismerik a szokásaikat, az útvonalaikat a tengeren, azokat a helyeket, ahol meghúzzák magukat...

Elmegyek, és megkeresem. Esküszöm neked, Edwina, visszahozom a lányunkat. Nem rejtegetheti sehol az apró szigetek ezrein, hogy ne akadjak rá.

– Ó, Frank! Miért is vitted magaddal? Miért nem hallgattál rám?

Annyira féltem, hogy történni fog valami, és tessék!

– Igazad van, drágám, elismerem, de annyira szeretett volna velem jönni. Vágyott a kedvese után... – csuklott el a férfi hangja.

– Csodálkozom Henryn is, hogy elengedte egyedül. İ miért nem jött veletek? Vagy tán ı is odaveszett? – nézett rá rémülten az asszony.

– Henry nem tarthatott velünk, Edwina...

– Miért nem?

– Azért, mert mire odaértünk, ı már halott volt. Egy eltévedt golyó halálra sebezte. Már csak a sírjához mehetett oda szegény Lilian.

– Jézusom! – kiáltott fel Edwina, és ismét zokogni kezdett. – Ez nem lehet igaz! Miért büntet Isten bennünket? Miért?

– Edwina,

drágám!

Most

nagyon

erısnek

kell

lennünk

mindkettınknek. El kell mennünk Henry apjához, hisz annyira várja haza a fiát. Még neki is meg kell tudnia az igazat. Kérlek, segíts nekem, és gyere velem! – nézett a nıre könyörgı tekintettel.

– Nem tudok, Frank! Nekem ehhez nincs elég erım! Soha nem nyugszom bele, hogy Lilian egy vadember rabságában él... – zokogta a nı.

– Tudom, hogy te nagyon erıs asszony vagy. Kérlek, gyere el velem Cropthornba! Egyedül nem leszek rá képes. Kell, hogy mellettem légy...

– Rendben van, veled megyek – borult sírva a férfi mellére Edwina.

Frank simogatta a hátát, a haját, miközben az ı szemébıl is kigördült a könny.

– Mikor akarsz menni? – kérdezte az asszony, amikor csitult a zokogása.

– Nem tudom, de minél hamarabb. Nem akarom sokáig halogatni az indulást, de pár napot szeretnék pihenni.

Az asszony a férfira nézett. Csak most látta, mennyire lefogyott. A szeme körüli apró ráncok elmélyültek, sötét hajában jó néhány ısz szál csillogott.

– Frank! Jól vagy? – kérdezte Edwina, és kutatva tovább figyelte.

– Igen, jól vagyok! Hála Frednek...

– Ezt hogy érted? İ is a hajódon volt? Az övét is elsüllyesztették? –

kérdezte egymás után a nı.

– Nem. Lilian kérésére mi egyedül indultunk útnak. Tudom, mit akarsz mondani, és igazad van – vágta el az asszony szavát, aki már nyitotta a száját, hogy megmondja, mi a véleménye errıl. – Igen, nem lett volna szabad egyedül nekivágni ennek a nagy és veszélyes útnak, de láttad volna a lányunkat... Nem tudtam neki ellentmondani. Annyira fájlalta Henry elvesztését... Egyedül akart lenni a saját szobájában... Ezt pedig meg kellett értenem, még ha nem is helyeseltem, hogy nekivágjunk a tengernek a Ladyvel.

– Szegény kicsi, Lilian! – sóhajtott fel Edwina. – Mennyire sajnálom, hogy nem lehettem mellette...

– Nem segíthettél volna, kedvesem. Ezzel a fájdalommal egyedül kellett megbirkóznia. Magányra vágyott, hogy jól kisírja magát, de még ez sem adatott meg neki.

– Az édesanyja vagyok! A jelenlétem, a két karom megnyugtatta volna.

– Lehet, Edwina... lehet – bólogatott a férfi fáradtan.

– És... és te hogy menekültél meg? – nézett rá hirtelen az asszony. –

Mesélj el nekem mindent, kérlek.

– Rendben van, de elıtte szeretnék megmosakodni, tiszta ruhát felvenni, és enni néhány normális falatot. Tudod, már régen nem volt igazi étel a számban.

– Igazad van, drágám. Bocsáss meg, megfeledkeztem arról, milyen éhes és fáradt lehetsz. Azonnal intézkedem – nyúlt a csengı után, de a férfi megfogta a kezét.

– Nem kell személyzet. Elintézzük mi ketten. Annyira vágytam már utánad, nem akarom, hogy bárki zavarjon. Amíg én lemosakszom, készíts valami harapnivalót, és közben majd elmesélem, hogy mi is történt.

Frank bánatosan, de szerelmesen nézett az asszonyára.

5.

Lilian fáradtan ébredt ezen a reggelen is. Már három hete élt a kalózok szigetén, próbálta elviselni a körülményeket, de egyre nehezebben ment. Larissa állandóan rajta tartotta a szemét, soha nem lehetett egyetlen pillanatra sem egyedül. Az emlékezetes este óta a Tenger Ördögét sem látta. Mintha kerülte volna...

– Kelj már fel, te... te... úrilány! – nyögte ki Larissa. Hirtelen nem akadt jobb szó az ajkára, mint az úrilány. Egészen másra gondolt, de ezt a szót ejtette ki. Szemébıl győlölet és ellenséges harag lángja csapott Lilian felé. A lány már rájött, hogy a féltékenység teszi ilyenné, hisz ı csak kedvesen és szépen szól hozzá.

– Már fel is keltem! – pattant ki az ágyból Lilian. Belebújt a ruhájába, amely egyáltalán nem illett ehhez a környezethez. İ azonban nem sokat törıdött vele, ezt szokta meg, s örült, hogy a kalózok elhozták a hatalmas ládát, amelyben valamennyi személyes holmija benne volt. Isten tudja, mit hittek, hogy mit rejthet ez a méretes, vaspántokkal teli faláda. Kissé csalódottak voltak, amikor kinyitották.

– Még jó! – dohogott Larissa. – már mondtam neki, hogy vegyél fel normális ruhát. Itt nem a városi dámát kell alakítanod, hanem dolgoznod kell, akárcsak nekem. Ebben a ruhában pedig nehezen fog menni a földmőves munka. Ma ugyanis a kunyhó körül fogsz dolgozni.

Felásod a kertet, kigyomlálod a gazt a virágok közül. Estére nem akarok látni egyetlen gazszálat sem. Ez a kalózkapitány kedvenc pihenıhelye, azt akarom, hogy jól érezze magát velem, ha majd visszatér.

– Rendben van – bólintott Lilian, miközben arra gondolt, hogy ezért nem látta hát a férfit. Biztos valami hasonló úton vesz részt, mint amikor a Ladyvel találkozott.

Larissa kilépett a kunyhóból, majd hátrament, és ásóval, kapával tért vissza.

– Itt vannak a szerszámaid! Fogd, és menj a dolgodra! – utasította, mintha ı lenne itt a királynı. Vagy talán az is a kalózok között? – nézett rá Lilian. Larissa koszos nadrágja zsebébe rejtette a kezét, és kihúzta magát. Lenézıen bámult a lány arcába, majd átnézett a feje fölött.

Lilian felemelte a szerszámokat, és elindult a kertek felé. Ez volt az egyetlen dolog az egész szigeten, amely az otthoni életére emlékeztette.

Neki is gyönyörő kertje van, benne szebbnél szebb virágok. Minden

szabad idejét közöttük töltötte. Larissa nem is tudta, mennyire hozzáértı kezekre bízta a kert gondozását.

A nap erısen tőzött, Lilian hamarosan úgy érezte, a feje tetejét egy hatalmas kalapáccsal ütögetik. Egyre erısebben és erısebben... Az arcán végigfolyt a veríték. Felemelte a csipkékkel díszítette szoknyája alját, és megtörölte izzadt arcát. Aztán ismét munkához látott. Larissa azt gondolta, hogy jól kiszúrt vele ezzel a munkával, pedig csak azt tette, amit nagyon is szeretett. Persze az iszonyatos hıség megviselte, hófehér bıre elıbb bíborszínővé vált, majd apró kis hólyagocskák lepték el mindenütt, ahol a nap érte. Hosszú haja az izzadtságtól összeragadt és a fejére tapadt. A ruhája hamarosan átnedvesedett és a testéhez ragadt.

Ezzel együtt égett a keze alatt a munka. Elıször a rózsák tövénél lazította fel a földet, majd ágyásokat készített, és szétültette azokat a virágokat, amelyekbıl több tı is nıtt egymás mellett. Amint elkészült, kigyomlálta a gazt, majd meglocsolta az átültetett növényeket.

A nap már lassan aludni indult, mire elkészült. Az egész kert fel volt ásva, egyetlen gyom sem maradt benne, az ágyasokban ízlésesen ültette szét a különbözı virágokat, majd hófehér köveket hordott, és az ágyások szélét ezzel rakta körbe.

***

Larissa egész nap nem került elı, csak mire alkonyodni kezdett.

Megállt a kert szélén, és látszott rajta, hogy alig hisz a szemének.

Lilian a kunyhó elıtt ült a fapadon, és a lányt figyelte. A keze sajgott, a szerszám érdes nyele feltörte mindkét tenyerét.

– Látom, nem lustálkodtál. Remek munkát végeztél, rád fér a pihenés. Megengedem, hogy azonnal lefeküdj ! – mondta Larissa kissé ideges nevetés kíséretében.

– Lefekszem, amint ettem néhány falatot. Ma még semmi nem volt a számban – állt fel Lilian.

– Sajnálom, ma be kell érned ennyivel! – dobott felé egy csomó banánt és egy kókuszdiót a lány.

– Tessék? – nézett fel rá Lilian. Az arca lángolt az egész napi erıs napsütéstıl, de a feltámadt méregtıl még vörösebb lett. – Csak nem

gondolod komolyan, hogy ennyivel beérem? Egész nap megállás nélkül dolgoztam...

– Meg is kaptad érte a dicséretet, nem igaz? – sziszegte Larissa.

– Nézd, Larissa! Azt hiszem, nem tilthatod meg nekem, hogy ugyanúgy, mint eddig minden este, ma is a többiekkel együtt vacsorázzam. Nekem is ott a helyem, ha másért nem, hát azért, mert megdolgoztam érte.

– Micsoda? Te tényleg azt hiszed, hogy közénk tartozol? Nem, kedvesem! Te nem vacsorázol velünk. Neked itt van a vacsorád! Vagy megeszed, vagy éhen maradsz! – villant a lány szeme haragosan.

– Miért? Mondd, Larissa, miért vagy velem ilyen ellenséges? Én nem bántottalak téged, lehetnénk akár barátnık is.

– Hahaha! Még... hogy... barátnık! Jaj... hahaha – nevetett a lány annyira, hogy majdnem megfulladt. – Te nem tudod, hogy mit beszélsz!

– Miért? – nézett rá Lilian ártatlanul.

– Azért, kedvesem, mert én ki nem állhatlak. Ha azt hiszed, hogy elveheted tılem a kapitányt, hát nagyot tévedsz! Hamarosan feleségül fog venni engem. Ma nemsokára visszatér, és vacsora közben jelenti be az embereinek, hogy esküvı lesz a szigeten, ahol ezek után én leszek a második számú ember.

– Én... én nem akarom elvenni tıled a kapitányt, Larissa! Esküszöm neked, soha egyetlen pillanatra sem gondoltam erre. Nem magamtól jöttem ide, ezt ne feledd!

– Elég a fecsegésbıl! – állította le Liliant a lány. – Azonnal menj be a kunyhóba, és feküdj le! Hamarosan megnézem, hogy szót fogadtál-e, s ha nem, hát megismersz közelebbrıl! – mondta fenyegetıen, és közben hátra-hátranézett.

– Megyek, de elıbb szeretnék megmosakodni. Egész nap izzadtam, a ruhám is átnedvesedett... – próbált kedvesen beszélni hozzá Lilian.

– Nem érdekel! Azt mondtam, hogy befelé! – ugrott oda mellé Larissa, és megmarkolta a karját. Nagyot lódított rajta, Lilian majdnem elesett.

– Jól van... – egyezett bele, s elindult a kunyhó bejárata felé. Közben egyetlen pillantást vetett arra, amerre Larissa tekingetett. Észrevette, hogy a Tenger Ördöge és néhány embere tart feléjük. Ezért kell hát neki eltőnnie, villant át az agyán, majd belépett a sötét házba. Koszosan, nedvesen, izzadtan és halálosan éhesen dılt le a kemény fekhelyére.

Bármennyire is tartotta magát, kicsordultak a könnyei. Bántotta, hogy Larissa úgy bánik vele, mint egy utolsó senkivel. Pedig igazán nem adott rá okot... Vagy talán mégis? – gondolkodott el. A szemébıl egyre sőrőbben potyogtak a könnyei.

– Isten hozott, drágám! – hallotta Larissa boldog kiáltását.

– Jó estét, Larissa! – szólalt meg a férfi lágyan. – Mi újság itthon?

Minden rendben van? – kérdezte.

– Hát persze! – felelte Larissa vidáman.

– Lilian hol van? – kérdezte a kalózkapitány.

A lány szíve nagyot dobbant. Hát róla sem feledkezett meg. Rögtön az elején utána érdeklıdik...

– Hol lenne? A kunyhóban. Ne félj, vigyázok rá! Rám bíztad, és én a kérésednek eleget teszek... mindenben – tette hozzá.

– Kedves vagy! – hallotta ismét a férfi hangját. – Mit csináltál ma? –

kérdezte.

– Ez legyen meglepetés. Már beesteledett, nem tudom neked megmutatni, de reggel láthatod. Tudom, hogy nagy örömet szerzek majd vele neked.

– Larissa! Csak nem a kertben dolgoztál egész nap? – kiáltott fel a kapitány.

– De bizony! – csilingelt a lány hangja. – Tudom, mennyire szereted a szigetnek ezt a parányi részét, ezért hát egész nap dolgoztam, hogy még szebbé tegyem. Majd meglátod, nem fogsz ráismerni.

– Te... te drága! – hallotta ismét Lilian a férfi hangját. Aztán csönd lett, majd egy csók csattanása jutott el a füléig.

– Micsoda aljas ez a nı! – csúszott ki a száján a felháborodás. –

Tehát azt hazudta a férfinak, hogy ı tette rendbe a kertet, hogy ı dolgozott egész nap a tőzı napon... Na megállj, Larissa! Ezért még megfizetsz! – fogadta meg, aztán megtörölte az arcát. Oldalra fordult, és a kezét imára kulcsolta. Elsuttogta azt az imát, amit minden este el szokott mondani, aztán a fáradtságtól nyomban álomba merült.

Nem tudta volna megmondani, hogy mennyit aludt, amikor hirtelen felriadt. Mintha hangos beszéd ütötte volna meg a fülét. A lélegzetét is visszafojtotta, hogy meghallja Larissa szuszogását. A másik sarokból azonban egyetlen halk nesz sem hallatszott.

Csendben leszállt a fekhelyérıl, és tapogatva a másikhoz ment. Keze nem ütközött a lány testébe. Tehát nem alszik a kunyhóban. Biztosan a

kapitány kényelmes házában pihen a férfi karjai között, gondolta. Már egyáltalán nem volt álmos. Elbotorkált a bejáratig, majd kilépett a sötét éjszakába. A levegı hővös volt, fázósan húzta össze magán a ruháját.

Larissa még azt sem engedte, hogy másikat vegyen fel. Érezte magán az izzadtság szagát.

Nagyon félt, de mégis elhatározta, hogy lemegy a tengerhez és megfürdik. A sziklák által körülhatárolt kis öbölben nyugodtan fürödhet, ott semmiféle veszély nem leselkedik rá.

A hold fényesen ragyogott, körülötte milliónyi csillag sziporkázott.

Lilian felnézett az égre, és egy nagyot sóhajtott. A szíve nehéz volt, annyira szeretett volna az édesanyja mellé bújni. Soha nem vágyott ennyire utána, mint most.

Lassan lépkedett, s már elérte az egyik sziklát, amikor hangos kacagás törte meg a csendet.

Lilian megállt, és hallgatódzott. Igen, határozottan biztos volt benne, hogy Larissa hangját hallotta.

Tett még néhány lépést, majd a holdfényben meglátta a kis öbölben a két alakot. Larissa volt és a kalózkapitány.

– Ha tudnád, mennyire szeretlek! – mondta Larissa, és a férfi nyaka köré fonta a karját. – Nem tudnám elviselni, ha elhagynál. Csak veled van értelme az életemnek. Gyerekeket akarok neked szülni, akik olyanok lesznek, mit te. Erısek, okosak, tökéletesek...

– Ugyan, Larissa! Ne túlozz! Én nem vagyok sem túlzottan okos, sem pedig tökéletes. Azt hiszem, erısnek erıs vagyok, de a többi nem igaz.

– De igen, szerelmem! Hidd el, minden szó igaz. Nincs hozzád hasonló férfi a világon – mondta a lány, és az ajkuk, akárcsak a testük összeforrt.

Lilian állt a szikla mögött és figyelt. Látta, amint a két alak lefekszik a földre, aztán már csak lihegések és elfojtott félszavak jutottak el hozzá.

Felugrott és szaladni kezdett. Szinte hihetetlen volt, hogy visszajutott a kunyhóhoz. Nem nézett sem jobbra, sem balra, azt sem tudta, hova lép. Csak akkor nyugodott meg, amikor ismét lefeküdt. A mellére szorította mindkét kezét, ezzel akarván visszatartani kiugorni készülı, remegı szívét.

Még hallotta, amikor Larissa belépett a kunyhóba, félig csukott pillái alól a pirkadó hajnal fényében jól látta, hogy a lány arca szinte ragyog a boldogságtól.

Lilian győlölte Larissát, és győlölte a kalózkapitányt is. Mindenkit győlölt, aki ezen az átkozott szigeten élt. Elítélte magát, amiért azon az éjszakán engedett a férfi követelıdzı csókjának, szégyenpír égette az arcát, mert elgyengült az érintésétıl. Pedig csak játék volt a férfi számára, hisz itt az élı bizonyíték: Larissa. Hamarosan feleségül veszi.

De mit akarhat tıle? Miért hozta ide? Azt válaszolta, amikor megkérdezte, hogy tudja-e, mit akar tıle, hogy ugyan mit akarhat egy férfi egy nıtıl? De itt van neki Larissa, aki árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát. Nem érti ezt az egészet. Mindenképpen el kell tőnnie ezek közül, akik embernek sem nevezhetık.

A nap lassan elıbukkant, apró kis sugarai beszöktek a bejárat nyílásán. Néhány sugár Larissa arcára tévedt, és táncolva járta be. A lány megmozdult, majd a másik oldalára fordult.

Lilian jól látta, mélyen alszik. Felkelt, és kiosont a kunyhóból.

Borzasztóan idegesítette a koszos ruhája, a mosdatlansága, ezért szapora léptekkel megindult az öböl felé. A hajnali pára még ott csillogott a növények levelein, a virágok szirmain. Madarak csicsergése töltötte be a tájat. Milyen szép is lenne az élet egy szigeten azzal, akit szeretünk! – gondolta, miközben körülkémlelt. Minden nyugodt és csendes volt, az emberek látótávolságon kívül estek.

Gyorsan kibújt a ruhájából, a vízbe gázolt, és teljesen alámerült.

Végre lemoshatta magáról a tegnapi nap izzadtságát, piszkát.

Lubickolva élvezte a néhány percnyi szabadságot, amikor nem kellett attól tartania, hogy bárki rászól, vagy Larissa fölényesen beszél hozzá.

Formás teste ki-kiemelkedett a vízbıl, haja legyezıként terült el körülötte. Hagyta, hogy a víz szintjén lebegjen. Lehunyta a szemét, és átadta magát az élvezetnek. Annyira megfeledkezett a valóságról, hogy nem hallotta meg a léptek zaját sem, amely egyre közeledett. A Tenger Ördöge már jó ideje figyelte az egyik hófehér szikla mögül, s miután már nem bírta visszafogni magát, elindult, hogy maga is a lány mellé suhanjon a vízbe.

Csendben levetette a ruháját, s amikor már semmi sem fedte a testét, óvatosan belecsusszant a vízbe. Rögtön le is bukott, s a felszín alatt tette meg az utat a lányig.

– Gyönyörő ez a reggel, ugye, Lilian? – bukott elı a lány mellett, és megérintette az arcát.

– Jézusom! – sikoltotta el magát Lilian. – Mit keres maga itt? –

kérdezte remegı hangon.

– Jöttem, hogy megfürödjem – felelte a férfi, és le nem vette a tekintetét a lányról.

– Kérem, azonnal menjen innen! – kapta a két kezét a melle elé Lilian.

A kalózkapitány szemében különös fény villant. Tetszett neki ez a bájos mozdulat. Látszott, hogy még nem illette férfikéz a lány csodálatos kebleit. Minden mozdulatáról lerítt szőzies mivolta.

– Menjünk inkább együtt! – javasolta a férfi, és elnevette magát.

Elıvillant tökéletes fogsora, amely szinte hihetetlennek tőnt a lány szemében. Az ember azt hinné, ezek a vademberek állandóan koszosak, büdösek, hogy a fogaik hiányosak és sárgák... De nem. Ez a férfi itt egyáltalán nem árulta el, hogy ki is valójában. Most, hogy jobban megfigyelte, rájött, az arcvonása szerint akár nemes is lehetne...

Teljesen összezavarodott.

– Nos, akkor megyünk? – fogta meg a férfi a csuklóját, és gyengéden megszorította.

– Én... én... nem akarok – hebegte Lilian, aztán összeszedte magát. –

Kérem, hagyjon magamra, szeretnék belebújni a ruhámba!

– Miért kellene ezért elmennem? Én is fel akarok öltözni, mégsem kérem, hogy menjen el...! – nézett a lányra teljesen ártatlanul.

– Akkor itt maradok egész nap a vízben! – mondta durcásan Lilian, és hátat fordított a férfinak.

– Rendben van, akkor én is itt maradok magával – felelte a kapitány, és úszkálni kezdett a lány körül.

Lilian egy idı után fázni kezdett. Libabırös lett, és a fogai össze-

összekoccantak.

A férfi nagyon jól látta, és befelé mosolygott. Hamarosan itt az idı, és a lány nem fog ellenkezni...

– Kérem, uram, könyörgöm! Nagyon fázom... – szólalt meg egy idı után Lilian. Egész testében remegett, már a lábát sem érezte.

A Tenger Ördöge ekkor egészen közel úszott hozzá. Két karjával átölelte, és úszni kezdett vele kifelé.

Lilian minden porcikája tiltakozott ellene, de nem volt más választása. Vagy enged a férfinak, vagy itt fagy meg. Az öbölben a víz ugyanis állandóan cserélıdött, így nemigen tudott felmelegedni még a legmelegebb órákban sem. Arra alkalmas volt, hogy az ember egy jót ússzon benne, de órákig nem lehetett bírni.

– Tessék, vegye fel szépen a ruháját! – tette le az egyik sziklára a férfi, majd ı is a sajátjáért nyúlt.

Lilian visszavette a koszos ruháját, de most nem igazán törıdött ezzel. Mielıbb el akart tőnni a férfi közelébıl.

– Mehetünk? – lépett mellé a kalózkapitány mosolyogva.

Lilian felnézett rá. Profilját élesen rajzolta ki a ragyogó napsugár, feje

büszke

tartása

összhangban

volt

öntudatos,

parancsoló

testtartásával. Beszéd közben élénk, kifejezı taglejtéseket használt, hangja kellemesen halk, szinte lágy volt, de lágysága ellenére félreérthetetlenül parancsoló jellegő. Kinyújtotta a kezét a lány felé.

Lilian önkéntelenül megborzongott, hátrább húzódott lesütött szemmel. Nem akart ránézni, nem akarta látni a szemében fénylı vágyat. Testének minden izma tiltakozott a férfi közelsége ellen. A halált kívánta magának. Reszketett, mintha láza lenne. Fogai remegı ajkába mélyedtek, fekete fürtjei verítékkel keveredett vízcseppekkel tapadtak a homlokára.

Melle úgy hullámzott, akár a tenger, amikor viharos szél tombol a felszínén, szíve a torkában dobogott.

– Kérem a kezét! – mondta a férfi, különös, udvarias hangon. Ebben a pillanatban Henryre emlékeztette. İ volt olyan udvarias, készséges és nagyon kedves.

Remegve nyújtotta oda a kezét, a kapitány erıteljesen megfogta, és gyengéden felrántotta a szikláról.

Lilian a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, mire a férfi két karja rögtön a segítségére sietett. A két arc most egészen közel került egymáshoz. Erezték egymás meleg leheletét, testüknek friss illatát.

Lilian elhúzódott, s bármennyire is tiltakozott a férfi érintése ellen, nem tagadhatta le maga elıtt, hogy eddig soha nem érzett érzéseket váltott ki belıle.

Lépkedett a férfi után, s csak egy idı múlva vette észre, hogy nem a kunyhó felé vezeti.

– Hova megyünk? – kérdezte félénken.

– Majd meglátja! Meglepetés – válaszolt a férfi talányosan.

Néhány perc múlva egy tisztásra értek, amelyet körben sőrő bokrok öleltek, eltakarva a kíváncsi szemek, elıl.

Lilian félénken körülnézett, és rossz sejtése támadt. A férfi nem minden ok nélkül hozta ide... Ide, ahova valószínőleg Larissával is járt, amikor kettesben akartak lenni.

A lába megremegett, minduntalan össze akart rogyni alatta.

A férfi megérezhette zavartságát és gyengeségét, mert a derekához nyúlt, és szinte magára emelve vitte.

A tisztás jobb oldalán, a bokrok mélyén egy sátorszerő építmény tőnt elı. Lilian most még inkább reszketni kezdett. Nem, ezt nem akarhatja a férfi, hisz hamarosan Larissát veszi feleségül. Mi a szándéka vele?

A kapitány széthúzta a sátor nyílását, és szinte betolta maga elıtt a lányt.

Lilian elıször azt hitte, gyepen lépked, csak amint letekintett, akkor döbbent rá, hogy vastag, finom szınyeg borítja a sátor alját. Elıször üresnek látszott, de beljebb a legkényelmesebb bútorokkal volt tele, középen pedig egy hatalmas kerevet terpeszkedett. Finom, puha takarók borították, rajta színes párnák feszítettek.

– Miért hozott engem ide? – állt meg a lány tétován, és a férfira emelte gyönyörő arcát.

– Még mindig nem tudja? – kérdezte a férfi. – Egyszer már félig válaszoltam egy hasonló kérdésére. Még mindig nem érti? Hát nem elég nı hozzá, hogy rájöjjön? – lépett közelebb a lányhoz.

Lilian hátrább lépett, érezte, amint az arcába fut a vére, aztán még halványabb lett, mint amilyen a felismerés pillanatában volt. Lesütötte a szemét a férfi perzselı tekintete elıtt.

– Nem... nem értem mire gondol – susogta halkan, reszketı ajakkal.

– Én pedig úgy hiszem, nagyon is jól érti – kacagta el magát a férfi, mire Lilian lelkébıl a győlölet még jobban feltört. Most kifejezetten visszataszítónak, ellenszenvesnek érezte a férfit. Körülnézett, hogy merre menekülhetne, de a férfi követte minden pillantását.

Lilian most ismerte meg igazán a félelmet. Gyötrı, halálos rémület terpeszkedett a szívére, amelyrıl eddig fogalma sem volt. A férfi

szemébıl lángoló, sóvár vágyakozás lobogott felé, amitıl úgy érezte, még a kevéske végsı ereje is elhagyja. Iszonyodással értette meg a férfi szándékát, s ettıl kifejezetten rosszul lett. Hányinger kerülgette, szédült, fázott, majd melege volt. Koszos ruháját markolászta, mintha annak ráncaiban akarna megkapaszkodni.

A férfi két lépést tett, s olyan közel került hozzá, hogy Lilian ettıl elalélt, s amikor a férfi vadul magához rántotta, s a testét az övéhez szorította, úgy érezte, rögtön elájul. Vonaglott a karjában, miközben a férfi egyre szorosabban fonta körül izmos karjával. Feje lassan odaért a lány arcához, szeme még erısebben lángolt, s amikor Lilian az ajkán érezte a férfi forró csókját, teljesen elernyedt. Tehetetlenül hagyta, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Homályosan érzékelte, hogy a kapitány még mindig az ajkához tapadva felemeli, majd lágyan a selymes vánkosokra helyezi. Érezte a testén az erıs kezet, amely simogatva, majd egyre vadabbul járta be az egész testét.

– Ne, kérem! Miért teszi ezt velem, hisz Larissa a jegyese? – zihálta szinte önkívületben.

A férfi nem válaszolt, csak hangosan felkacagott. A sátor szinte zengett félelmetes, megalázó nevetésétıl.

Lilian közben mély lélegzetet vett, de hamarosan ismét lezárult az ajka egy forró csóktól.

Undor fogta el. Bizonyos volt benne, hogy a férfi csak a kedvét tölti vele, hogy aztán majd Larissának elmesélve a dolgot, kinevessék ıt.

Szégyen és tehetetlen düh tombolt benne, de az erıs kezek leszorították, kényszerítve a legrosszabbra. Bátorsága, amely veszedelmekkel, sıt a halállal, összeomlott a hamarosan bekövetkezı szörnyőséggel szemben.

Mennyire várta azt a pillanatot, amikor majd nıbıl asszonnyá lesz, de nem így, de nem így...!

A Tenger Ördöge pedig igazi ördöggé változott. Lilian érezte a rettentı erıt, mellyel szemben tehetetlen volt. Küzdeni fog, de minden hiába. Egyedül vannak, teljesen kiszolgáltatva a férfi kénye-kedvének.

Semerre sem menekülhetett, senkitıl nem várhatott segítséget. Most nem bánta volna, ha Larissa jelenik meg a sátor nyílásában. Még ha belerúgna, vagy végiggázolna a testén, azt sem bánná, csak ezt ne...

Sajnos azonban minden reménye szertefoszlott, a sátor nyílását csak a fel-feltámadó szél lebbentette meg. Feltétlen bizonyossággal be kellett

következnie annak, amitıl rettegett és iszonyodott. Egyáltalán semmit sem tehetett ellene.

Minden tagja fájt a férfi hatalmas karjának a szorításától. A szája égett vad és tüzes csókjától. Összekulcsolta kezét a szörnyő

szorongásban, s összeszorított fogai közül átkot szórt a férfi fejére.

– Ó, istenem! Ne hagyd büntetlenül! Hisz ı az apám gyilkosa! Én nem akartam, én igazán nem akartam! – suttogta halkan, aztán nem érzett mást, mint éles fájdalmat és undort. Nem volt képes felfogni, hogy mi történik vele, teljesen összeomlott a lelkére nehezedı szégyentıl. Szemébıl patakokban folyt a könny, egész testét rázta a zokogás.

A Tenger Ördöge a könyökére támaszkodva figyelte.

– Fájdalmat okoztam talán? – kérdezte halkan, és jobb kezének mutatóujjával megcirógatta a lány nyakát.

Lilian elfordította a tekintetét, és nem válaszolt.

– Csodálatos szeretı lehetnél, ha akarnád – suttogta a férfi, és tovább simogatta az ujjával.

– Én nem akarok a maga szeretıje lenni! Én nem akarok semmit...

csak... meghalni! – zokogta fájdalmasan.

A férfi felugrott, és haragosan kapkodta magára a ruháját.

– Ebbe még nem halt bele senki. Neked sem kell! Majd a második alkalommal már jobban fogod élvezni. Azt akarom, hogy élvezd! Érted!

Azt akarom, hogy vágyakozz utánam, hogy feltörjön benned a vágy, ha csak rád nézek... – sziszegte olyan hangon, hogy Lilian még sírni is félt.

Csendben befelé nyelte a könnyeit, miközben a kalózkapitány magára hagyta.

Jó ideig feküdt még ott megalázva, tele fájdalmas emlékekkel. Úgy érezte, már nem tud figyelni ezután semmire. Minek kell akkor élnie?

Innen elszökni sem lehet. Csak egyetlen lehetısége van: a tenger mélysége...

Lassan felült. Szeme a combján végigfolyó kis vércsíkra tapadt.

Utálattal nézte, győlölte magát, talán sokkal jobban, mint a férfit.

Ellen kellett volna szegülnie, mindkét kezével ütnie, fogaival marcangolnia, hogy ne következzék be ez az iszonyat, de nem volt hozzá elég ereje. Valóban én vagyok Lilian Eastwood? – kérdezte önmagát, aztán felnevetett. – Nem, ez egy gyáva féreg, aki hagyta, hogy

egy kalóz azt tegyen vele, amit csak akar. Talán még jól is esett, Lilian?

– kiáltott fel, majd zokogva a puha szınyegre rogyott.

6.

Frank Eastwood és a felesége idegesen szálltak ki a hintóból. Nehéz percek vártak rájuk. Szegény Anthony Gray! Két éve vesztette el a feleségét, és most a fiát...

Frank erıteljesen megzörgette az oroszlánfejes kopogtatót.

Az ajtó feltárult, és maga a házigazda állt elıttük.

– Á! Nahát! Micsoda öröm! – ragyogott fel az arca. Szeme szürkéskék volt, de most szinte égszínkéknek tőnt. Látszott rajta, mennyire örül, hogy kedves látogatói érkeztek.

A kastély két éve némaságba burkolózott, szinte úgy tőnt, mintha senki nem lakná. A hatalmas park, a birtok elhagyatottságot, elárvultságot tükrözött.

– Jó napot, Mr. Gray! – nyújtott kezet Frank, és megszorította a férfi puha kezét.

– Jó napot, Frank. Hányszor kérjem még, hogy ne hívjon Mr.

Graynek! Anthony a becsületes nevem, a barátaim csak így szólítanak.

Mi pedig nem csupán barátok, hanem hamarosan rokonok is leszünk! –

kacsintott pajkosan, majd Edwina kezére hajolt. – Fáradjanak beljebb! –

lépett el az ajtóból, és beengedte a vendégeit.

Frank és Edwina kényszeredett mosollyal az ajkukon léptek be a hővös elıcsarnokba.

– Marc! Marc! – kiáltotta el magát a ház ura. – Hol van, miért nem jön már? – türelmetlenkedett.

– Itt vagyok, uram! – hajolt meg a fiatal inas a vendégek, aztán a gazdája elıtt is.

– Szóljon, ha látogatók érkeztek. Készítsenek teát, hozzanak süteményt és mindent, ami a kedves vendégeimnek illik! – intett türelmetlenül a kezével, miközben beinvitálta a két embert a szalonba. –

Foglaljanak helyet! – mutatott az öblös fotelokra, aztán várakozó arccal Frank Eastwoodra nézett.

– Hogy szolgál az egészsége, Anthony? – kérdezte Frank kissé zavartan. Nem tudta, hogyan is térjen rá a látogatásuk okára. Nem akart ajtóstul rohanni a házba, hát arra gondolt, elıbb néhány szót váltanak a mindennapi dolgokról.

– Köszönöm kérdését, Frank. Megvagyok, magányosan, lassan öregesen.

– Ugyan már! Hol vagyunk mi még az öregségtıl? – nevette el magát Frank.

– Így igaz – helyeselt Edwina. – Remélem, még van néhány szép évünk addig, amíg megöregszünk – tette hozzá.

– És Lilian? İ nem jött el önökkel? – kérdezte Anthony Gray érdeklıdve. – Azt hiszem, magukkal hozzák Henryt is. Ezek szerint nem jöhetett, ugye?

Frank torka kiszáradt. A szobainas épp jókor lépett be, volt egy kis ideje felkészülni az elkövetkezendı nehéz percekre.

– Igyunk a találkozásunkra – emelte fel a poharát Mr. Gray. A fehérbor aranylóan csillogott a pohárban.

– Igen... igen... motyogta Frank, aztán Edwinára nézett.

A három pohár összekoccant.

– Most pedig, Frank, meséljen nekem a fiamról. Hogy van? Mikor jöhet már haza? Annyira hiányzik nekem...

Anthony Gray hátradılt a fotelban, és várakozóan tekintett a férfira.

Frank elıbb a feleségére pillantott, aki bíztatóan nézett vissza rá.

Megfogta a férje kezét, és bátorításként ott is hagyta.

– Anthony! Azt hiszem... azt hiszem, nagyon erısnek kell lennie!

Amit most mondani fogok, nehéz lesz elviselnie...

Frank elhallgatott, és közelebb ült a férfihoz. Elengedte Edwina kezét és Mr. Grayét fogta meg.

– Frank! Egészen megrémítenek a szavai! Kérem, ugye nem Henryvel történt valami baj? Ugye, nem? – remegett meg az ajka.

– Sajnálom, Anthony, de vele... Nagyon nagy baj...

– Micsoda?!

– Meghalt.

– Hogyhogy... meghalt? Nem, az nem lehet... Azt én biztosan megéreztem volna. Amikor szegény feleségem is meghalt, épp nem voltam itthon, de tudtam, megéreztem, hogy mire hazajövök, ı már halott lesz. Higgyék el, én megérzem az ilyesmit. Most pedig nem érzek semmit, tudom, biztosan tudom, hogy él...

A férfi elengedte Frank kezét és felállt. Fel és alá kezdett sétálgatni, miközben egyre azt mormogta:

– Nem, nem halt meg. Nem hallhatott meg anélkül, hogy ne éreztem volna meg. Visszajön hozzám, egészen biztosan visszajön.

Edwina szeme elhomályosult. Anyai szíve átérezte mindazt, ami ebben a megtört férfiban most lejátszódik.

– Anthony! Kérem, higgyen a férjemnek! Lilian és ı látták a sírfeliraton Henry nevét. Ott álltak a sírjánál. Ezt el kell fogadnia, ez tény... – próbált a lelkére beszélni a nı.

– Nem, asszonyom! Nekem senki ne mondja, hogy a fiam halott, mert én érzem, mit érzem, tudom, hogy él!

Edwina szinte riadtan bújt meg a férje mellett, olyan erélyesen csengett Mr. Gray hangja.

– Sajnálom, Anthony! Edwinának igaza van. Ott álltunk, és láttuk a sírját.

– És Henryt? İt is látták, amint ott fekszik holtan? – kérdezte a férfi, miközben a szeme haragosan villant. Az arca vérvörösre gyúlt, és a halántékán kidagadt egy ér. Két kezét ökölbe szorította, és eszelısen járkált a szobában.

– Azt hiszem, mi most elmegyünk, Anthony. Sajnálom, hogy ilyen szomorú hírrel kellet eljönnünk magához. Bárcsak a gyermekeink boldogságáról számolhattunk volna be – sóhajtott fel Frank.

– Na és Lilian? İ miért nincs itt? – kérdezte meg másodszor is Mr.

Gray.

Edwina szemét elfutotta a könny, és zokogva borult a férje mellére.

– Mi... mi... történt? Csak nem Lilian is... – nézett rémülten Frankre a férfi.

– Nem, nem halt meg a lányunk... legalábbis reméljük – felelte Frank.

– Miért? Nincs otthon? – állt meg egészen közel hozzá Anthony.

– Nincs... sajnos – ingatta a fejét Mr. Eastwood.

– Hát akkor hol van?

– A tengeren megtámadták a hajómat a kalózok. Valamennyi emberemet megölték, a hajómat elsüllyesztették, Liliant pedig a Tenger Ördöge magával vitte. Egyedül csak én menekültem meg... az úr jóságából.

– Azt mondja, hogy most kalózokkal él? – nézett hitetlenkedve Frankre Anthony.

A férfi nem bírt megszólalni, csak a fejével bólintott, miközben csitítgatta, nyugtatgatta egyre hangosabban zokogó feleségét.

– Ó, édes istenem! – emelte fel megtört tekintetét az ég felé, Mr.

Gray. – Minek kell még következnie? Mit vétettünk ellened, hogy ennyire lesújtasz ránk?

– Isten jó hozzánk, Anthony. Megmenti Liliant, meglátja. Én bízom benne, hogy egyszer még magamhoz ölelhetem az én kicsikémet – sírta el magát Frank is.

– Nem tudom, hogy mit mondjak – motyogta Mr. Gray. A fejét csóválta, és a szíve tájékát dörzsölgette.

Hamarosan elbúcsúztak, s Anthony fáradtan intett a kastély udvaráról kigördülı kocsi után.

– Szegény, Anthony! – mondta Edwina együtt érzıen. Nekünk még van remény, hogy viszontláthatjuk a lányunkat, de neki... neki semmi.

Henry halott. Szegény, nem akarja elhinni.

– Igen, szinte már majdnem én is elhittem, hogy egyszer már visszajön. Olyan meggyızıen hajtogatta, hogy nem halt meg, hogy a fia él.

Edwina a férje mellére hajtotta a fejét. Hallgatta az erıs szívdobogását, s érezte, hogy mindezek ellenére a férfi támogatásra, bíztatásra szorul. Eddig Lilian volt az, aki az apját bíztatta, segítette okos tanácsaival, most pedig rajta a sor. Neki kell mellette állnia, hogy visszanyerje testi és lelki erejét is. Hallani sem akart arról, hogy azonnal útnak induljon. Csak akkor engedi el, ha az egészsége helyreállt.

Féltette, legszívesebben ı is vele ment volna, de tudta, hogy abba soha nem egyezne bele. El kell engednie, mert saját magát vádolja Lilian szerencsétlenségéért. Állandóan azt hajtogatja még álmában is, hogy jobban kellett volna vigyáznia rá.

A kastélyhoz érve csodálkozva látták, hogy az alsó szinten mindenütt égnek a gyertyák, az ablakok világosak.

– Mi történt itthon? – ugrott le Frank, majd lesegítette a feleségét is.

– Nem tudom, kedvesem – mondta aggódva Edwina, és sietve indultak a bejárat felé.

– Mi történik itt? – lépett be az ajtón Frank, maga után húzva Edwinát.

– Semmi baj, uram! Kérem, nyugodjon meg! – lépett elı Sam. – A kedves bátyja, dr. Noel Eastwood van itt. Nem akart lefeküdni, amíg meg nem érkeznek – hajolt meg az inas tiszteletteljesen.

– Jól van, Sam. Örülök, hogy nincs semmi baj. Már így is kijutott belıle éppen elég – mormogta maga elé.

– Frank! Édes öcsém! – lépett ki a szalonból Noel bíró, és a két férfi összeölelkezett. – Jó, hogy végre megjöttetek. Nem akartam itt maradni éjszakára, de nem tudtam elmenni anélkül, hogy ne lássalak. Már jó régen nem találkoztunk – szorongatták egymás kezét.

– Szervusz, Edwina! – csókolt kezet az asszonynak, aztán az arcát is megérintette.

– Szervusz, Noel! Jól tetted, hogy megvártál minket. Meghagytuk Samnek, hogy mindenképpen hazajövünk.

Edwina átvette a ház úrnıjének a szerepét. Parancsokat osztogatott, és betessékelte a két férfit a szalonba.

– Hol van Lilian? Azt hittem, ı is veletek ment – nézett szét dr.

Noel.

– Nem... ı nem jött velünk – rázta a fejét idegesen Frank. – Ezek szerint a személyzet nem fecsegett.

– Tessék? – kapta fel a fejét Noel bíró. – Mit akarsz ezzel mondani?

Történt valami Liliannel?

– Noel! – lépett egészen közel a bátyjához Frank. -

Lilian nincs itthon. Isten tudja, hol lehet, ugyanis elrabolták.

– Miket beszélsz, öcsém? Mi az, hogy elrabolták? És kik? És mikor?

– záporoztak a kérdések. – Jelentetted már a hatóságnak?

– Noel! Az isten szerelmére! Képtelen vagyok ennyi kérdésre egyszerre válaszolni – ingatta a fejét rosszallóan Frank.

– Jól van, jól van, bocsáss meg, de nagyon megdöbbentem.

– A tengeren egy kalózhajó támadott meg bennünket. A Lady elsüllyedt, odaveszett valamennyi emberem. Az is csoda, hogy én megmenekültem. Liliant pedig magával vitte a Démon kapitánya...

– Azt mondod, a Démon? De hisz az a legelvetemültebb kalózhajó, amelyrıl eddig hallottam – meresztette ki a szemét Noel. – A kapitány a pedig a hírhedt Tenger Ördöge!

– Igen, bátyám, pontosan. Ott álltam szemtıl szembe vele, nagyon jól tudom, ki ı! Nála van Lilian...

– Úristen! – kiáltott fel Noel bíró, és sétálgatni kezdett idegességében. – Voltál már bejelenteni az esetet?

– Nem, és nem is megyek – felelte határozottan Frank.

– Frank! Azt kell hinnem, hogy nem törıdsz a lányod sorsával! –

kiáltott rá Noel. – Ezt nem teheted meg, azonnal jelenteni kell a dolgot.

Meg kell keresni, a föld alá nem tőnhettek el... Vannak jól képzett, tapasztalt tengerészek, akik úgy ismerik a tengereket és a környezı szigeteket, mint a tenyerüket.

– Tudom, Noel, tudom. De nem akarom másra bízni a keresést. Én akarok felfogadni embereket, én akarom visszaszerezni a lányomat, és én akarok leszámolni a

Tenger Ördögével. Én, Frank Eastwood, Lilian apja! Érted?

Noel megremegett, amint az öccse arcába nézett.

– Sajnálom, nem kellett volna azt mondanom, hogy nem törıdsz Liliannel, de fel sem merült bennem, hogy te magad akarod visszahozni.

– Igen, én akarom, és vissza is fogom. Addig járom a hatalmas vizeket, amíg rá nem bukkanok a Tenger Ördöge nyomára. Ha jól tudom, vannak olyan tengerészek, akik ismerik az útvonalát, amelyen valamikor csak fel fog bukkanni. Hát ilyen legénységet akarok magam mellé.

– Értem, értem... – bólogatott Noel.

– No és te, bátyám? Mi járatban vagy errefelé? Kifejezetten hozzánk jöttél, vagy dolgod akadt Londonban? – kérdezte Frank más témára váltva.

– Volt más dolgom is a királyi törvényszéken. Tudod, Erzsébet, a mi szeszélyes királynınk magához kéretett. Egy régi ügyben kellene ismét ítélkezni, amely úgy tíz éve tartotta lázban egész Londont.

– Hát az már jó régen volt – bólogatott Frank. – Milyen ügy, ha nem titok? – kérdezte.

– Nem titok, már miért lenne az? Emlékszel még Derbyshire grófjának perére? Nos, ı a királynı egyik legmegbízhatóbb, leghőségesebb embere volt.

– Igen, igen. Hugginsnak hívták, ugye? – nézett a bátyjára Frank érdeklıdéssel. – Mi is volt a vád ellene?

– Árulás. Valaki olyan csúnyán bevádolta, hogy Erzsébet ügyet csinált belıle. Állítólag részt vett Stuart Mária Erzsébet elleni összeesküvésben. Ezt ugyan mi magunk sem hittük, de a vizsgálatot le kellett folytatnunk. Akkor többen bizonyították, hogy kapcsolatban állt Máriával. Természetesen Erzsébetet nem érdekelte, hogy miféle

kapcsolat volt kettıjük között, elöntötte a harag, és számőzte. Árulónak bélyegezte, és elkobozta a vagyonát, megfosztotta rangjától.

– Igen, igen, már emlékszem – bólogatott Frank. – Az ítéletet te hoztad, ha jól tudom.

– Így van, azóta is fájlalom. Jól ismertem a grófot. Nagyon szép felesége volt, és azt hiszem, olyan tíz-tizenkét év körüli fia. Tanúja voltam, amikor két kofferrel a kezében úgy hagyta el a családjával a várost, akár egy koldus.

– És most miért kellett ezzel a régi esettel ismét foglalkoznod? –

kérdezte Frank.

– A királynıt nagyon bántja a dolog, ugyanis egy névtelen levelet kapott, amelyben állítólag az áll, hogy Huggins gróf ártatlan. A levél írója követte el ellene az ármánykodást, de már nagyon megbánta. Sok év telt el azóta, és neki már nincs sok ideje hátra, szeretné megvallani a bőnét. Ezért, ha felkutatják a grófot és a családját, s visszahozzák Londonba, ı nyilvánosan kér tılük bocsánatot.

– Hő, a mindenit! Ez aztán a bátor ember! Évekig hordozza magában a titkot, aztán egyszerre csak úgy dönt, hogy megvallja mindenki elıtt.

Nagyon bánthatja a lelkiismeret! – mondta Frank.

– Igen így van, öcsém, így... – gondolkozott el Noel bíró. – Erzsébet mindenáron a végére akar járni ennek az ügynek. Jó néhány tucat embert már szerteküldött, hogy keressék meg a grófot és a családját. Ha megtalálják és visszahozzák, a névtelen levélíró felfedi kilétét, Erzsébet pedig mindent visszaad a grófnak, amit elvett.

– És ha már nem él? – nézett rá Frank.

– Akkor a fiára száll át a vagyon. Már lehet úgy húsz-huszonkét éves, nagykorú. Tudod, Erzsébet milyen hangulatember, most azonban azt hiszem, ez több nála egyszerő hangulatváltásnál. Komolyan bántja a dolog, és mindenképp meg akarja tudni, mi az igazság.

– Ezek szerint újra tárgyalni fogjátok az ügyet ugyanúgy, mint elıször? – kérdezte Frank.

– Még nem tudom. Erzsébet errıl nem nyilatkozott, de valószínőnek tartom – felelte Noel.

– Nos, akkor nehéz dolgod lesz, bátyám! – fogta meg a testvére vállát Frank.

Noel bíró nem válaszolt, csak bólogatott.

Frank elgondolkodott. Az járt a fejében, milyen kegyetlen az élet!

Szegény Huggins gróf és családja... Milyen életük lehetett azóta?

Szánalmat és együttérzést érzett az ifjú gróf iránt, aki kénytelen volt úgy élni, akár egy szerencsétlen földönfutó család gyermeke. El kellett felejtenie, vagy talán meg sem tudta, hogy nemesi családból származik... Lehet, hogy tizenkét évesen már felfogta, hogy az apja áruló, és szégyenkezve néz rá? Vajon mit szólna, ha bebizonyosodna, hogy az apja tisztességes, becsületes ember, és csak hazug ármánykodás áldozata lett? Az is lehet, hogy soha nem hitte el, amit róla hallott?

Ilyen gondolatok cikáztak az agyában, miközben a bátyjára nézett.

– Isten adja, hogy sikerüljön bebizonyítani, hogy ártatlan, és helye van közöttünk! – sóhajtotta, aztán másról kezdtek beszélni.

7.

– Lilian! Lilian! – eszmélt fel egyszerre csak Larissa hangjára. – Itt vagy? – lebbent szét a sátor nyílása, és elıbukkant a lány arca.

Lilian a földön térdelt, arca maszatos volt a könnytıl, a ruhája mellette hevert.

– Á! Szóval itt vagy! Te nyavalyás kis szemét! Azt hitted, elveheted ıt tılem? Nem, kedvesem, nem! Jobb lesz, ha megtanulod egy életre, hogy te itt csak egy kis senki vagy! Mindenki szajhája. Érted? Ha valaki megkíván a kalózok közül, az veled töltheti az éjszakát! Nos, mit szólsz hozzá? Látom, már elıkészített a kalózkapitány. Hiába, az elsı mindig az ı joga...

– Elég volt! Hallgass el, mert különben...

– Na, nézd csak! Mi lesz különben? – lépett közelebb a lányhoz szikrázó szemekkel Larissa. Kezét a tırére tette.

– Ha még egyetlen szót mersz szólni hozzám, kikaparom a szemed!

– kiáltotta Lilian. Most igazán mérges volt. Még soha senki nem váltott ki belıle ekkora dühöt. Megalázták, és most ez a kalózlány... ez fogja a lábát beletörülni? Azt már nem!

– Tényleg? Hő, ha tudnád, mennyire megijesztettél! – nevette el pökhendien magát a lány. – Próbáld csak meg, mire te megmozdulsz, már halott is vagy! – rándított egyet a vállán.

Liliant most már rendkívüli módon bosszantotta a lány nyeglesége, lekezelı viselkedése. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele, de ha rákényszerítik, ı is vadállattá tud válni. Felugrott, és mire Larissa a tıréhez nyúlhatott volna, Lilian már le is rántotta a földre. A nyakában lévı kék kendı két csücskét kapta el, és egyre szorosabban kezdte húzni a megkötött csomót.

– Nos, hogy is állunk, Larissa? Mondd csak, mennyit ér az életed?

Mit kapok érte, ha meghagyom? – nézett rá elszántan Lilian.

Larissa arca már kékesvörösre vált, látszott rajta, hogy kezdi komolyan venni Liliant.

– Elég! Ne bomolj, nem hallod? – kapálózott és hörgött Larissa. –

Engedj már el, te ırült!

– Elıbb meg kell ígérned valamit!

– Jól van, megígérem – bólintott a lány egyre jobban fulladozva.

Lilian engedett egy keveset a szorításon, csak annyit, hogy a lány beszélni tudjon.

– Azt akarom, hogy segíts nekem megszökni innen. Ha megteszed, neked adom ezt a láncot – emelte meg a mellére tapadt ékszert. Nagyon jól látta Larissa arcán, hogy mennyire szeretné megkaparintani.

Larissa agyán átfutott a gondolat. Ennél jobb és számára tetszıbb dolgot ki sem lehetett volna találni. El kell tüntetni innen ezt a lányt, mert még magába bolondítja a kapitányt.

– Rendben van, segítek – felelte a levegıt kapkodva.

– Hogyan? Mondd el, hogy képzeled. Nem szeretném, hogy átverj, hallod! Elıbb elmondod, hogy milyen elképzelésed van, s ha az számomra is tetszik, elengedlek. Ha nem, addig foglak itt tartani, amíg ki nem találod a módját, hogy megszökhessem innen.

Larissa sőrőn pislogott és bólogatott.

– Légy nyugodt, meg tudom oldani. A kapitány és a legerısebb férfiak holnap ismét tengerre szállnak. Amint elég távol lesznek, te is hajóra, akarom mondani csónakra szállhatsz. Van egy remek kis csónakom, nem messze innen. Ha leszáll az este, te elköszönsz és visszavonulsz a kunyhóba. Mire én is aludni térek, légy készen!

Elvezetlek a csónakhoz, s te beszállsz. Ennél többet nem tehetek. Hogy hol fogsz kikötni, hogy élve felvesz-e egy hajó, vagy ott hagyod a fogad, az már nem az én gondom. Ennyit tehetek érted, többet nem.

– Remélem, nem csapsz be, Larissa! Esküszöm, megöllek, ha a bolondját járatod velem! – villant Lilian szeme, miközben elengedte a lány kendıjét.

– Most megölhetnélek, ugye tudod? – nézett vele farkasszemet Larissa, miközben fájdalmasan tapogatta a nyakát. – De nem teszem, mert nekem is az a jó, ha te eltőnsz innen. Megvallom, megfordult már a fejemben, hogy kapsz az italodba egy kis mérget, de nem szeretném a kalózkapitányt magamra haragítani. Így majd azt mondom, hogy éjjel, amikor lepihent valamennyi ember, te elvitted a csónakomat és megszöktél. De természetesen erre csak akkor kerül majd sor, ha a férfiak visszatérnek. A Tenger Ördöge akkor már bottal ütheti a nyomodat, s végre ismét csak az enyém lesz. Tudod, nem tetszik nekem, ahogy rád néz. Veszélyben érzem az esküvıt, amíg te itt vagy köztünk. Ezért segítek neked.

Lilian fürkészve figyelte a lány arcát, de úgy látta, ıszintén beszél, na és az oka is nyilvánvalóan igaz. Annyira nem buta, hogy ne lássa, a kalózkapitány állandóan figyeli ıt, és keresi az alkalmat, hogy a közelében legyen. Természetesen jól látja, hogy Larissa mennyire féltékeny. Ez talán még tetszik is neki. Mindenesetre meg kell bíznia a lányban, és kivárni, amíg eljön az ideje.

Larissa felállt és kiment a sátorból.

Lilian is feltápászkodott, magára húzta koszos ruháját. Kissé fáradt volt az események gyors változása miatt, de aztán kitámolygott ı is.

A nap lassan elhagyta a látóhatárt. Szinte hihetetlen, hogy majdnem az egész napot együtt töltötte a kapitánnyal. Amint eszébe jutott, az arca lángba borult, és a szíve hevesebben kezdett verni. Különös volt ez az érzés, mely kavargott, fortyogott benne. Hol a győlölet, hol a vágyakozás került elıtérbe a szívében. Az eszével nagyon jól tudta, hogy micsoda mocskos dolgot mővelt a kalózkapitánnyal, de a szívében, ott a legmélyén boldogságot érzett. Igen, boldogságot, bár nem tudta maga sem, hogy ezt nevezik boldogságnak.

Larissa a hosszú úton egyszer csak megállt, és bevárta a lányt, aki csak vánszorgott.

– Figyelj rám, Lilian! Remélem, nem járt el a szád, hogy a kertben te dolgoztál?

– Nem, ne félj, errıl nem esett szó – felelte Lilian, miközben felrémlett elıtte a kalózkapitány, amint a tenyerére hajolt és megcsókolta. Még meg is jegyezte, hogy sajnálja ezt a finom kacsót, amiért ennyit dolgozik vele...

– Akkor jó. Azt akarom, hogy a Tenger Ördöge azt higgye, én tettem a kedvére, érted? Neked úgyis mindegy, hisz már alig találkoztok. İk holnap kora hajnalban elhajóznak, s mire visszajönnek, te már nem leszel sehol...

– Hát persze – bólintott Lilian. Aztán az arca elkomorult. –

Kérdezhetek tıled valamit? – nézett a lány maszatos arcába.

– Kérdezz csak, bátran! – vált barátságossá Larissa. Örült, hogy az ellensége hamarosan elhagyja a szigetet, s majd megint egyedül uralja a kalózkapitány szívét.

Ezért hát nem látta okát, hogy továbbra is győlölködjön a lánnyal.

– Mondd, hol van Mr. Birch? Amióta kikötöttünk itt a szigeten, nem láttam ıt. Aggódom érte, apám egyik legjobb embere volt, és én is kedveltem. Csak nem... nem halt meg? – kérdezte.

Larissa egy kissé meglepıdött, nem ilyen kérdést várt. Ezért néhány percig hallgatott, csak utána szólalt meg:

– Nem szívesen beszélek róla, Lilian. A Tenger Ördöge megparancsolta, hogy senki nem látogathatja, senki nem beszélhet vele, a legszigorúbban ırzik. Tudomásom szerint a körülményekhez képest jól van.

– Hála az égnek! – mondta Lilian, és a kezét a mellére szorította. –

Nagyon szeretném, ha segítenél még ebben az egyben nekem, Larissa.

– Nem! Szó sem lehet róla, hogy neki is segítsek megszökni! Errıl mondjál le!

– Nem ezt kérem tıled, Larissa. Nem akarom, hogy megszökjön velem, csak látni szeretném, mielıtt elmegyek. Csak annyit kérek, mondd meg, hol ırzik. Még azt sem várom el, hogy tedd lehetıvé a találkozásunkat. Ezt majd én megoldom. Csak áruld el, hol tartják fogva. Ígérem, nem akarom megszöktetni, hisz ezzel veszélybe sodornám a saját menekülésem lehetıségét.

Larissa a lányra nézett. Lilian szeme ıszintén tekintett vissza rá.

– Nem bánom, megmondom, hogy hol ırzik, de abban biztos vagyok, hogy még csak a közelébe sem fogsz jutni. A legerısebb és legkegyetlenebb emberek vigyáznak rá, s parancsuk van a kapitánytól, hogy aki közelíteni mer a helyhez, azt öljék meg. Tehát így gondolkozz azon, hogy meglátogasd!

– Köszönöm, hogy elmondtad, Larissa. Nem is tudod, milyen sokat nıttél a szememben. Te igazán rendes lány vagy...

– Jó, jó. Azért ne essünk túlzásokba. Nem azért segítek, mert közel állsz a szívemhez, hanem épp ellenkezıleg! – felelte Larissa közömbös arcot vágva, miközben valahol belül jólesı érzés töltötte el a lány szavai hallatán.

– Nos, akkor elárulod, hogy jutok oda Mr. Birch börtönéhez? –

kérdezte Lilian.

– Hát jól figyelj, mert többször nem mondom el! – felelte Larissa. –

Az utolsó kunyhót, amely már egészen a sziget északi csücskén áll, azt kell megjegyezned. Onnan jobbra vezet egy kis ösvény egy másik aprócska szigetre, mely szinte úgy tőnik, nem járható, mert sőrő bokrok

és bozótok nıtték be, de ha végigmész a kis ösvényen, találsz egy hatalmas fát, amelynek a törzse kétfelé van válva. A fa törzsének közepén áthaladva egy föld alatti búvóhelyhez jutsz. Itt ırzik a te Mr.

Birchedet.

– Jézusom! Azt hiszem, soha nem találnék oda – ingatta a fejét Lilian kétségbeesetten.

– Annyira nem komplikált, mint amilyennek tőnik. El sem tévesztheted, ha egyáltalán eljutsz odáig. Ugyanis az utolsó kunyhónál már ır áll, aztán az ösvény elején és végén szintén. A fa körül hárman, lent pedig négyen. Nos, még mindig olyan elszánt vagy? – kérdezte Larissa, és felhúzta a szemöldökét.

– Hát...

egy

kissé

elbizonytalanodtam,

de

megpróbálom

meglátogatni. Talán eszembe jut valami. Persze, ha te be nem árulsz.

– Én? Megırültél? Ha beárulnálak, rögtön jönne a kérdés, hogy ugyan kitıl értesültél a rejtekhelyrıl?

Nem vagyok hülye, hogy magamnak ártsak! – emelte fel a hangját Larissa.

Közben elérték az öblöt, innen már nem volt messze a lakóhelyük.

Larissa néhány lépéssel megelızte a lányt, hogy a többiek lássák, semmi köze nincs hozzá, továbbra is ellenségének tekinti.

Lilian belépett a kunyhóba. Az elsı dolga volt, hogy átöltözzön.

Borzalmasan nézett ki a valamikor gyönyörő ruhája. A csipke és fodor leszakadozva lógott, a világoskék szín most sötétszürke volt a kosztól.

Utálkozva dobta le magáról, miközben a nedves részével ledörzsölte az alvadt vért a combjáról.

Összekuszálódott haját az ujjaival képtelen volt kibontani. Tudta, hogy a nagy ládában benne kell lennie a hajkeféjének, amelyet még Indiában vett, ezért szinte majdnem belemászott, hogy megkeresse.

– Micsoda formás combok! – hallotta a láda mélyén a kalózkapitány hangját.

Úgy ugrott fel, mintha vipera mart volna bele. Az arca lángolt, nem mert a férfira nézni. Remélte, hogy Larissa hamarosan belép, de sajnos a lány nem jelentkezett.

– Jól vagy, Lilian? – lépett közelebb hozzá a Tenger Ördöge, és a szemébıl furcsa fény áradt felé. Ilyet akkor látott az apja tekintetében, amikor valami miatt nagyon büszke volt rá. Ugyan, ez a vadember miért lenne büszke rá? Inkább magára, amiért a magáévá tette.

– Jól vagyok, uram – felelte alázatosan a lány. Elhatározta, hogy megpróbál úgy viselkedni, mintha beletörıdött volna a sorsába. Ezt a napot ki kell bírnia, a férfi holnap úgyis elhajózik, és akkor soha többé nem látja viszont...

– Milyen szépen válaszoltál. Ezért megérdemelsz valami jutalmat – mondta a kapitány, és közelebb lépett hozzá.

Karjával a dereka után nyúlt, és szorosan magához ölelte.

Lilian szíve ırült vágtába kezdett. Vére úgy száguldott az ereiben, mint az orkán, amikor végigsöpör a trópusokon. Az arca még vörösebb lett, szinte moccanni sem mert.

– Kérem, uram! Engedjen el! Még bejöhet valaki.

– Ne félj, senki nem jön be az én engedélyem nélkül. İrt állítottam a bejárathoz. Nem kell hát tartanod senkitıl.

– De... de... Larissa... – nyöszörögte a lány az erıs, izmos karok szorításában.

– Larissának találtam estig tartó elfoglaltságot, ı sem zavarhat... –

lihegte a férfi, és ajkát a lány hófehér nyakára szorította. – Ölelj át te is

– suttogta, és forró leheletét Lilian az arcán érezte.

– Én... én... nem akarom... – hebegte, de a kapitány megfogta a két karját, és a nyaka köré fonta.

– Tudod milyen szép vagy? Ugye, tudod? Még soha nem láttam hozzád hasonló lányt. Milyen kár, hogy... hogy a neved...

– Mi a baj a nevemmel? – kérdezte Lilian felkapva a fejét.

– Semmi... semmi – ingatta a fejét a Tenger Ördöge, és csillogó szemét a lányra emelte. – Igazán semmi.

– De akkor miért mondta? Anyám akarta, hogy a nevem Lilian legyen... – magyarázta zavartan. Szinte maga sem hitte, hogy ezt ı meséli.

– Nem is a Liliannel van bajom – sziszegte a férfi, majd vadul a lány szájára tapadt. Olyan tőzzel csókolta, hogy Lilian úgy érezte, menten kiserked a vére. A férfi szakálla élesen súrolta a naptól felégetett, érzékeny bırét.

– Mi a baj? – engedte el hirtelen a kapitány.

– Nagyon fáj az arcom. A szakálla... – hebegte égıpirosan.

– Bocsáss meg, kedves. Majd jobban vigyázok. De hol égett meg az arcod ennyire? Már a sátorban is kérdezni akartam. A tested több helyen fel van égve.

– Nem szoktam meg az erıs napot. Nálunk még a legforróbb nyáron sem tőz ennyire – felelte a lány zavartan, miközben két kezét önkéntelenül a háta mögé rejtette.

– Már kérdeztem, de nem kaptam rá választ, hogy mi történt a kezeddel – nyúlt érte a férfi, és meleg tenyerébe vette. Nézte Lilian tenyerét, amelyen jó nagy hólyagok keletkeztek, némelyik már kifakadt és sebessé vált.

– Már nem tudom – hazudta a lány. – Igazán nem emlékszem, mi történt vele. Egyszerre csak éreztem, hogy fáj. Akkor láttam, hogy hólyagos – mondta, de nem nézett a férfira.

– Ez nem igaz, Lilian! Te nem vagy ıszinte hozzám! – hallatszott a megkeményedett hang. – Miért nem mondod meg, hogy mi történt?

Mitıl félsz? Vagy... esetleg... kitıl? – fürkészte az arcát.

– Nem... én... nem félek senkitıl és semmitıl. Már mondtam, hogy nem tudom, mikor lett ilyen a tenyerem – ismételgette Lilian, de a tekintetét továbbra is a földre szegezte.

– Szerintem pedig nagyon is jól tudod, csak valami miatt nem mondod meg nekem. De én megtudom, istenemre, megtudom, és akkor jaj neked és... annak a másiknak is – mondta a kapitány remegı hangon.

Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott. – Kérlek, vigyázz jobban a bırödre! Imádom a hófehér, puha, alabástrom testedet... –

suttogta ismét mámorosan, és a lányt gyengéden a karjára emelte.

Lilian ellenkezni próbált, de a férfi sokkal erısebb volt.

– Szeretném, ha nem kellene állandóan harcolnom veled. Tudod, hogy én vagyok az erısebb, miért provokálsz hát folyton? – lehelt apró csókokat a lány arcára a kapitány.

Lilian teljesen elgyengült. Tudta, hogy nincs értelme ellenkezni. A férfi levetkıztette, majd a szájával végigjárta testének minden apró kis szegletét. Bármennyire is dacolt az érzéseivel, az esze elvesztette a csatát. A kapitány olyan hévvel szerette, hogy a szenvedély ıt is teljesen magával ragadta, s már ugyanolyan forrón csókolt, mint a férfi.

Amikor a legjobban élvezte a kalózkapitány közelségét, az hirtelen minden elızetes figyelmeztetés nélkül leugrott róla, magára húzta a nadrágját, és gyorsan távozott.

Lilian döbbenten maradt úgy, ahogy volt. Csak jó néhány perc múlva jött rá, hogy mi történt. A kemény fa nyomta a derekát, de most nem törıdött vele. Jobban fájt a szíve... Arcát a koszos szırtakaróba fúrta,

hogy ne lássa a falakat, a szegényes és utálatos bútorokat, amelyek mind-mind tanúi voltak az iménti perceknek. Várta, hogy ismét érzi majd azt az erkölcsi összeomlást, amelyet a sátorban érzett, de nem ismétlıdött meg. Ott gyülekeztek ugyan a szemében a szégyen és a harag könnyei, de csak mozdulatlanul ragyogtak a szeme sarkában.

Nem akarta, hogy a kapitány, ha esetleg visszatér, sírni lássa. Nem, ezt soha többé nem fogja! Soha többé nem sír elıtte. Nem szerzi meg neki azt az örömet. A büszkeség még mindig tartotta magát belül, a lelkében.

Most, amint átgondolta az elmúlt rövid idıszak eseményeit, rádöbbent, milyen az, amikor az embert megalázzák, szégyenletes módon engedelmességre kényszerítik. Igen, engedelmeskedett, de vajon kinek?

A kalózkapitánynak? Vagy... a saját vágyainak?

Ijedten ugrott le az ágyról. Mi történt velem? – döbbent meg a saját gondolataitól. Talán elfelejtettem, hogy ki ez az ember? Hogy meg kell bosszulnom apám halálát? Nem, nem felejtettem el, csupán csak megfeledkeztem róla néhány percre, de ez soha többé nem fordulhat elı! Hamarosan elmegyek innen, s amint visszatérek Londonba, az elsı dolgom az lesz, hogy feljelentsem ezt a csıcseléket, akiknek külön-külön is több ember halála szárad a lelkén. Valamennyiüknek lakolni kell, de elsısorban a Tenger Ördögének!

Magára talált, most ismét a régi volt. Felvette a ruháját, majd ismét a ládához lépett. Megkereste az elefántcsont nyelő hajkeféjét, melybe arannyal vésték bele a monogramját. A kezében tartva kilépett a kunyhóból, szét sem nézett, csak szaladni kezdett az öböl felé.

Amint a vízhez ért, ruhástul belegázolt a vízbe, és vadul kefélni kezdte a bırét, ahol érte. Mintha csak a mocskot, a szennyet akarná lemosni, amit a férfi érintése okozott. A naptól leégett bıre igen érzékeny volt, de most nem törıdött vele. Csak akkor hagyta abba, amikor rádöbbent, hogy körülötte piros a víz. Az erıs dörzsöléstıl felszakadt a bıre, és az egész testét elborította a vér...

Kábultan nézett körbe magán, aztán néhányszor lebukott a víz alá.

Jólesett a víz hővössége. Döbbenten lábalt kifelé a partra. Leült egy sziklára, és maga elé meredt, majd csendesen beszélni kezdett, anélkül, hogy akarta volna.

– Esküszöm, apám, hogy én nem akartam! Bocsáss meg nekem, amiért elgyengültem, és a... gyilkosod szeretıje lettem. Neked tudnod kell, hogy én... én nem akartam! Nem akartam... És mégis... halálosan

beleszerettem ebbe az ördögi lénybe. Elárultalak, apám! Én magam sem tudtam, hogy képes vagyok Henry halála után bárkire is úgy nézni... De be kell vallanom neked, tévedés volt azt hinnem, hogy a Henryhez főzıdı érzésem szerelem volt. Nem, határozottan tudom, hogy nem! A szerelmet velem egy többszörös gyilkos, egy kalóz ismertette meg! Ó, apuskám! Mennyire sajnálom! De... de neked el kellett mondanom. Te mindig felnıttként kezeltél, mindig hallgattál rám, mindig bíztál bennem... ezért most sem hazudhatok. De ígérem, elfelejtem ıt... és... és én magam juttatom bitófára... Ha belehalok is... megbosszulom, amit ellened tett. De megbüntetem magamat is, apám, amiért akaratom ellenére átéltem életem talán legcsodálatosabb mocskát... ezt... ezt a csúnya, de mégis olyan gyönyörő érzést... Asszony lettem, apuskám!

Egy kalóz asszonya.

Könnye mégiscsak kibuggyan a szeme sarkából, és végigszántotta az arcát. Égette, hisz a szégyen könnye volt. Soha nem hitte volna magáról, hogy ilyen mélyre süllyed, hogy ı, Lilian Eastwood, egy kalóz szerelméért remeg. Igen, hiába minden, be kell vallania, a Tenger Ördöge az, akirıl mindig álmodott. İ az a férfi, akirıl a könyvek szólnak, akirıl valamennyi nı álmodik. Kár, hogy ilyen csavargónak, haramiának született! Milyen más lenne minden, ha például a királynı udvarában élne, vagy Henryhez hasonlóan egy nemesi családból származna! Még mindig zokogott. Itt kisírhatta magát kedvére, nem látta senki.

A nap forrón tőzött, égette a bırét, amely már nem csupán vörös volt, hanem sebes, vérzı és dagadt. Iszonyatosan fájt.

A haja megszáradt. A víz fölé hajolt és rányomta a kefét. Egészen addig fésülte, amíg csillogóvá nem vált. Természetes göndör fürtjei minduntalan a homlokába hullottak.

Ismét a víz fölé hajolt, ahol kirajzolódott az arcképe. Nézte, hosszasan nézte, aztán a kefével odacsapott.

– El innen! Tőnj el, látni sem bírlak! – kiáltotta a tükörképére, amely remegve szertefoszlott a víz zavaros felszínérıl.

Idegesen állt fel, tett néhány lépést, de aztán úgy érezte, nem tud tovább menni. Lerogyott egy közeli sziklára. Elgyengülten gondolt az otthonára. Már lassan két hónapja lesz, hogy a kalózok szigetén él.

– Ó, istenem! Mintha egy örökkévalóság volna! – suttogta maga elé.

Amint magába roskadva ült, a Tenger Ördöge közeledett felé, ám ı nem hallotta. A sírás fojtogatta a torkát, teste reszketett. A tehetetlenség, a győlölet, a szégyen könnyei győltek össze a szemében, de nem peregtek le. A büszkeség még mindig felülkerekedett benne, amint a kalózkapitányra gondolt. Felidézte magában azt a percet, amikor a félelemmel párosult ellenszegülés tombolt a lelkében, amikor egy idegen akarattal való összeütközés kierıszakolt engedelmességet szült. Bármennyire is dacolt a férfi iránt feltámadt érzelmeivel, hiába érezte, hogy az eszére kell hallgatnia, nem tudta kilökni a szívébıl a szerelmet. Minduntalan ajkán érezte a forró csókját, testén szívének dobbanását.

A kalózkapitány már egészen közel ért hozzá, de nem zavarta meg.

Látta, mennyire el van gondolkozva, ezért hát megbújt az egyik szikla mögött, és a szemét le nem véve róla, csöndben figyelte.

Lilian gondolatai ekkor a néhány nappal ezelıtt történt esetre terelıdtek. Maga elıtt látta a kalózkapitányt, amint az egyik emberét megfenyítette. Nem tudta, mit követhetett el, de büntetése semmiféle elgondolható vétséggel nem állott arányban. A kapitány iszonyatosan helybenhagyta, szinte alig látszott a vértıl, hogy emberi lény. Aztán ügyet sem vetve keresztüllépte, és közönyösen visszament a virágoskertbe.

Liliant még most is borzongással töltötte el az emlékezés. Akkor szinte megbénította a látvány, s azóta sem tudta elfelejteni.

Érzéketlensége iszonyodással töltötte el a lányt, s még inkább győlölte érte, mint a kegyetlensége miatt. Arra gondolt, hogy vele sem lenne kíméletesebb, ha kihívná maga ellen. İt is éppen így verné össze, ha megtudná, hogy szökni akar... Ekkor ismét elgyengült. Maga elıtt látta a férfi fénylı kék szemét, mosolyát, s büszke, szenvedélyes természetének teljes erejével győlölte és szerette ıt egyszerre.

– Olyan, akár egy tigris! – motyogta maga elé reszketve. – Olyan, mint egy gyönyörő, kegyetlen, irgalmatlan vadállat. – Ekkor azonban eszébe jutottak az apjának tett ígéretei. Nem szabad, hogy elhatalmasodjon rajta a szerelem, neki győlölnie, csak győlölnie kell, és lehet ezt az embert...

A férfi nem bírta tovább. Érezte, hogy most azonnal oda kell mennie hozzá, és át kell ölelnie. A lány most olyan elesettnek tőnt, bár csak

hátulról láthatta; két válla közé behúzott nyakkal ült, és szánalmat keltett benne.

– Lilian! – lépett oda hozzá.

A lány megrettenve ugrott fel. A hang irányába fordult, de nem tudott megszólalni. Csak nézett, mintha most látná elıször életében a férfit.

– Talán már meg sem ismersz? – nevette el magát a Tenger Ördöge.

– A kedvedre tettem, ha nem látnád... – mondta, és kezével megsimogatta simára borotvált állát.

Leborotválta a szakállát – állapította meg magában némán Lilian.

Csak azért, mert szúrta... A szíve ismét megtelt szerelemmel. Nem törıdött most mással, csak a férfival, aki miatta megvált férfiasságának egyik büszkeségétıl: a szakállatok

A kalózkapitány még közelebb lépett hozzá, teste szinte a lány testéhez ért.

– Már nem szúr többé... Gyere, próbáld ki! – nyújtotta ki a kezét, és átölelte Lilian karcsú derekát. Szája a lányéra hajolt, és olyan forrón csókolta, hogy szinte eszét vesztette.

Lassan ı is átölelte a férfi nyakát, és megszőnt körülötte létezni minden más. Csak ketten voltak egyedül...

Lilian azonban nagyot tévedett. Nem ketten voltak, hanem hárman.

Néhány méterrel odébb Larissa lapult egy fehér sziklához. Tekintete a két egybeolvadó alakra tapadt. Lelkében tombolt a harag, a féltékenység. Kezét ökölbe szorította, hogy szinte elfehéredtek ujjai.

Amikor úgy érezte, nem bírja tovább, vett egy mély lélegzetet, és közelebb ment hozzájuk. İk azonban annyira el voltak foglalva egymással, hogy nem vették észre.

– Talán csak nem zavarok? – szólt rájuk emelt hangon.

Lilian elkapta a fejét, és idegesen hátrább lépett.

– De! Igenis zavarsz! – kiáltotta vérvörösen a férfi.

Nincs benned egy szemernyi tapintat sem? – förmedt rá magából kikelve.

Larissa annyira megdöbbent, amint a férfi arcába nézett, hogy megszólalni sem tudott. Alig akarta elhinni, hogy a férfi arca csupasz.

Az ı kívánságára növesztette meg a szakállát, most pedig...

– Nem, ez nem lehet! – motyogta magánkívül.

– Tőnj el innen, Larissa! – kiáltott rá még erélyesebben a férfi. A szeme szinte szikrákat szórt a dühtıl.

Lilian nem akart részese lenni a veszekedésüknek, ezért felkapta a hosszú szoknyáját, és szaladni kezdett.

– Lilian! Lilian! – kiáltott utána a kapitány. – Kérlek, maradj itt, ne fuss el! – A férfi hangja szinte könyörgınek tőnt.

– Milyen megható! – szólalt meg Larissa, aki végre összeszedte magát. – Talán szaladj utána, nehogy valami baja essék! – mondta gúnyosan, és a férfira nézett.

– Miért leselkedsz utánam, Larissa? – fordult felé a Tenger Ördöge.

– Nem leselkedem utánad, csupán Liliant tartom szemmel. Ha jól tudom, ezzel bíztál meg.

– Jól van, mindegy... – legyintett a férfi. – nem, kedvesem... nem mindegy, és nincs jól. Követelem, hogy azonnal magyarázd meg az iménti jelenetet!

– Követeled? Ugyan milyen jogon? Nem vagy a feleségem... – nézett rá a kapitány lebiggyesztett ajakkal.

– Már

majdnem

az

vagyok.

Ha

jól

tudom,

hamarosan

összeházasodunk – hebegte Larissa egész testében remegve.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos – felelte a kapitány, és farkasszemet nézett a lánnyal.

– Miért? Már nem vagyok elég jó neked? Már úrilányra vágysz? –

csattant a gunyoros kérdés.

– Nem, Larissa. Csupán azért nem, mert szeretem Liliant. Halálosan és örökké...

Larissa arca elıbb elsápadt, aztán vörösre gyúlt. Visszanyelte a dühét, nem szólt egyetlen szót sem, csak sarkon fordult és elfutott.

A Tenger Ördöge mosolygott. Tudta, hogy a lány mennyire szereti, de nem tehetett mást, mint megmondani ıszintén, amit érzett. Most úgy viselkedett, mint egy gentleman.

Lilian remegve ült a kunyhóban. Tudta, hogy ha Larissa visszajön, nehéz percek várnak rá. İ maga mondta a lánynak, hogy nem kell félnie, neki nem kell a kalózkapitány. És most rajtakapta, amint csókolta... forrón, szerelmesen. Kell ennél meggyızıbb érv, hogy a lány biztos legyen a dolgában? Mondhat ı neki bármit ezek után.

Az ajtóban hirtelen felbukkant Larissa. Az arca lángolt, a szeme úgy villant, akár zivatar idején a villám, amely cikázva szeli ketté az eget.

Lilian is úgy érezte, a lány halálra sebzi a tekintetével. Ennyi győlöletet még életében nem látott emberi szemben. De meg is értette, ezért nem haragudott rá. Inkább sajnálta.

– Larissa! Én... én nagyon sajnálom... – hebegte, és közelebb lépett a lányhoz.

– Tényleg? Sajnálod? Ki hitte volna rólad?! – üvöltött rá Larissa.

– Bocsáss meg nekem, kérlek! Segíts, hogy mielıbb elmehessek innen, s akkor nem leszek az utadban. Akkor csakis a tiéd lehet a kapitány.

– Pofa be, mert kivágom a nyelvedet! – sziszegte Larissa, és az övéhez nyúlt. A tıre azonban nem akadt

a kezébe.

Lilian észrevette a lány mozdulatát. Tudta, hogy a tır az asztalon van, amikor bejött, rögtön látta, hogy a féltve ırzött fegyvert Larissa most nem viselte az övében. Ilyen még nem fordult elı. Még éjjelre sem vált meg tıle.

Lilian tett néhány lépést hátrafelé, egészen közel kerülve az asztalhoz.

– Larissa! Kérlek, fontold meg, amit mondtam! Segíts megszöknöm innen, csak hasznod lehet belıle. Ha itt maradok, a kapitány teljesen elhidegül tıled. Ha bántanál, talán az életeddel fizetnél érte. Tudod, hogy milyen kegyetlen tud lenni – próbált a lelkére beszélni.

– Nem! Soha! A saját kezemmel fojtalak meg, utána nem érdekel, ha meg is halok. Ha az enyém nem lehet a Tenger Ördöge, a tied sem lesz!

erre esküszöm! – kiáltotta a lány, és egyenesen Liliannek ugrott. A hajába kapaszkodott, miközben a térdével kétszer jól gyomron rúgta.

Lilian úgy érezte, rögtön megfullad. Egy pillanatra nem kapott levegıt. Fájdalma az arcára volt írva.

– Tudod mit? – változott meg hirtelen Larissa arca. – Küzdjünk meg úgy, mint a férfiak. Aki felül marad, azé lesz a Tenger Ördöge!

Lilian döbbenten nézett rá. Életében soha nem emelet kezet senkire, ı nem tud verekedni.

– Nem, én nem akarok küzdeni. Neked adom ıt, hogy elmehessek innen. Gyáva vagyok, beismerem. Hozzád sokkal jobban illik a kapitány. Te vagy a neki való feleség. Én... én... csodállak – hazudta sápadt arccal.

– Nocsak! – egyenesedett fel Larissa. A szemében most büszkeség villant. Lekicsinylıen nézett a lányra, aki összegörnyedve ült a földön.

– Nem bánom! Lehet, hogy igazad van. Segítek, hogy eltőnj örökre.

– Larissa hangja kísértetiesen csengett, de Lilian nem figyelt rá. Csak azt hallotta, hogy a lány beleegyezik.

– Mikor? – emelte fel a tekintetét Lilian.

– Mit mikor? – dugta az övébe a tırt Larissa.

– Hát a szökést... Mikor gondoltad?

– Most, azonnal! – felelte gondolkodás nélkül a lány.

– Most? De hisz fényes nappal van! Valaki megláthat... –

aggodalmaskodott Lilian.

– Bízd csak rám! – intett a kezével a lány. – Most maradj itt, amíg vissza nem jövök. Ne mozdulj ki a kunyhóból!

– Rendben van! – bólintott Lilian, és a kezét a gyomrára szorította.

Larissa eltőnt a bejárat nyílásában, Lilian pedig lerogyott az ágyra.

***

– Bejöhetek? – dugta be a fejét a kalózkapitány kunyhójába Larissa.

– Gyere, csak gyere – bólintott a férfi. – Remélem, megjött az eszed, és nem rendezel több jelenetet?

– Pontosan ezért jöttem. Bocsánatot szeretnék kérni tıled. Sajnálom, hogy ennyire elragadtattam magam. Szégyellem, hogy Lilian elıtt...

– Nem kell szégyellned semmit. Lilian is csak nı, ugyanúgy, mint te.

İ nagyon tiszta és jó, megért... – állt fel a férfi, és a lány elé lépett. –

Larissa! Te voltál az egyetlen nı az életemben. Amikor ide kerültem, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Az apám és anyám elvesztése után borzasztó állapotba jutottam. A bátyádnak köszönhettem, hogy megmentett, és nem kerültem én is a tenger fenekére a szüleim után.

Tudom, hogy nem ık süllyesztették el a hajónkat, hanem egy sziklára futottunk, amely szinte kettéhasította. Én akkor épp tizenhat éves voltam... és te... te három évvel idısebb. Rögtön pártfogásodba vettél, és többé el nem engedtél magadtól. Tudom, hogy hálátlannak tartasz, aljas disznónak, de nem tudok neked hazudni. Szeretem Liliant, úgy, ahogy még soha senkit. Neked elmondom, hogy azért hoztam magammal, mert Eastwood... Ez a név az apám és családunk életének megrontója. Bosszút akartam állni, meg akartam büntetni mindenért, de

nem tehetek róla... beleszerettem! Küzdöttem ellene, de már nincs erım hozzá, és nem is akarok. Az élet kiszámíthatatlan...

– Nem kell magyaráznod, kedvesem. Én megértı vagyok, mert nagyon szeretlek. Ezért hát légy nyugodt, bízd rám továbbra is Liliant.

Nem akarok a boldogságod útjába állni. Sokkal jobban szeretlek annál.

– Larissa! Milyen nemes lelkő vagy! – ölelte magához a férfi.

Larissa befelé mosolygott. Majd a végén megtudod, milyen nemes lelkő vagyok, gondolta, miközben átölelte a férfit.

– Most pedig elmegyek! Elviszem Liliant egy kis sétára. Azt hiszem, csak estefelé jövünk vissza. Van egy kis beszédem vele. Tudod, fel akarom világosítani veled kapcsolatban... hogy mit szeretsz, mi a jó neked...

– Azt hiszem, nincs még egy ilyen kalózlány a világon, mint te –

csókolta meg a kalózkapitány lágyan a lány ajkát. – Köszönöm, hogy ilyen megértı vagy! Menjetek csak, de aztán vigyázzatok magatokra! –

intett búcsút a tovaszökkenı lánynak.

– Nos, kész vagy? – lépett be az ajtón Larissa. Lilian az ágyon ült, és még mindig a gyomrát szorongatta.

– Igen, de mihez? – nézett rá érdeklıdve.

– A távozáshoz, kedvesem. A végleges távozáshoz – felelte mosolyogva Larissa.

– Azt akarod mondani, hogy...

– Igen. Most azonnal indulunk, és csónakba szállsz. Az idıjárás kedvezı, azt mondtam, hogy sétálni megyünk, és csak estére jövünk haza. Én valóban csak jó késı este térek vissza, mire te már biztonságban leszel...

– Ó, Larissa! Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy – érzékenyült el Lilian. – Sajnálom, hogy ennyi szomorúságot okoztam neked, de hamarosan mindez elmúlik, és ismét boldogság költözik a Kalózok Szigetére – mosolyodott el.

– Igen, én is ebben bízom – bólintott Larissa, és segített Liliannek a legszükségesebb dolgokat összepakolni.

***

Larissa lépett ki elıbb a kunyhóból. Alaposan körülkémlelt, majd intett Liliannek, hogy jöhet.

A kis ösvényen futva igyekeztek a sőrőbb bokrok felé, majd miután elhagyták a táborhelyüket, Larissa felsóhajtott.

– Könnyebben ment, mint gondoltam! Remélem, a folytatás is simán megy majd.

Elöl haladt, mutatva az utat Liliannek, aki izgatottan nézett hol jobbra, hol balra, hol pedig hátrafelé. Szerencsére azonban minden csendes és nyugodt volt. Mindketten csomagokat cipeltek, hamarosan folyt róluk a veríték.

– Hosszú még az út a csónakig? – kérdezte Lilian.

– Már nem – felelte kurtán Larissa. – Csak nem fáradtál el? – nézett hátra.

– Nem... nem, dehogy – válaszolta gyorsan Lilian. Szégyellte, hogy már az elején kifáradt.

– Azért, mert a neheze még hátravan. A csónakot kettınknek kell a vízre emelnünk. Nincs segítség!

– Értem – bólintott Lilian. – Akkor majd ketten tesszük vízre –

mondta élénken.

A nap már magasan járt, mire Larissa megállt, és ledobta a válláról a csomagot.

– Megérkeztünk! – fújta ki a levegıt.

Lilian is leemelte a válláról a csomagját. Érezte, hogy a válla sajog.

– A csónak itt van – mutatott a lány egy bokor felé.

– Hol? – nézett szét Lilian, de nem látta sehol. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy a lány akár meg is ölhetné, a hulláját pedig bedobhatná a tengerbe, de aztán elvetette. Miért cipelte volna a csomagját, ha meg akarja ölni? Nem, ez a lány nem olyan...

– Mi van, csak nem ijedtél meg? – nézett rá nevetve Larissa. – Nem mondom, merész vállalkozás, de nem kivitelezhetetlen. Ha egy kis szerencséd lesz, találkozol majd egy hajóval, amely felvesz. Ha nem...

hát ezt már magadnak kell megoldanod.

– Nem, nem ijedtem meg – hebegte Lilian, és az arca vörös lett.

Larissa rajtakapta, amint félelmetes gondolatok keringtek az agyában.

– Akkor jó. Kifújtad magad? – kérdezte a lány.

– Igen – felelte Lilian, és vett egy mély lélegzetet.

– Akkor rajta! Gyere, és vonszoljuk a csónakot a vízre!

Lilian lépkedett mögötte, s minduntalan várta, hogy mikor kerül elı végre a csónak.

Larissa megállt. A lábával megkotort egy csomó zöld lombozatú ágat, s feltárult a rejtekhely.

Lilian megkönnyebbült. Már biztos volt benne, hogy Larissa nem hazudott, és nem készül ellene semmire.

– Gyere, és segíts! – szólt oda a lánynak. – Elıször is ki kell szednünk a gödörbıl – mondta.

Jó néhány percbe bele tellett, mire végre teljes nagyságában elıbukkant a csónak.

Lilian hatalmasnak találta, s csodálkozott rajta, hogy két gyenge nı hogy volt képes kiemelni a mélyedésbıl.

Leültek és kifújták magukat. Lilian érezte, hogy a keze remeg. A derekába éles fájdalom állt.

– Most pedig én húzom, te pedig tolod! – állt fel Larissa.

– Rendben – szedte össze magát a lány, és úgy tett, ahogy Larissa mondta. Végre a csónak belecsusszant a vízbe.

– Jó munka volt! – egyenesedett fel Larissa. Belerakta a csomagokat a csónakba, majd a lányhoz fordult. – Ég áldjon, Lilian! Soha életemben nem győlöltem még senkit annyira, mint téged, de most mégis azt kívánom, ne fulladj a tengerbe! – mondta, azzal elfordult, és elindult visszafelé.

Lilian belépett a csónakba, amely alaposan megbillent.

– Larissa! – szólt utána a lány.

– Mit akarsz még? – mordult vissza mérgesen.

– Köszönöm! Nagyon rendes lány vagy! Soha nem foglak elfelejteni.

– Jól van, menj már! Ülj le és evezz! Ha leszáll az este, a fényes égbolt majd utat mutat. Mindig a hold melletti legfényesebb csillagot figyeld. Vigyázz, hogy soha ne kerüljön mögéd, csak eléd! Akkor talán rátalálsz arra az útra, amely a hajóké.

Lilian intett a kezével, de a lány már el is tőnt a bokrok mélyén.

– Édes istenem! Most légy velem, és segíts haza! – emelte tekintetét a ragyogó ég felé, majd leült, és csendesen evezni kezdett. A part lassan távolodott, a kis öböl már eltőnt a szeme elıl. A nap iszonyatosan tőzött rá, ezért a csomagból kiemelt egy ruhadarabot, megvizezte, és a fejére kötötte. A szíve nagyot dobbant, amikor rádöbbent, hogy tulajdonképpen mire is vállalkozott, amikor egyedül nekivágott a végtelen tengernek.

8.

– Nos, Edwina! Minden összejött. Megvan a hajóm, megfelelı embereket fogadtam fel, hamarosan elindulok. Addig megyek, amíg meg nem találom a lányunkat. Nélküle nem térek vissza, ezt ígérem!

– Isten vezéreljen az utadon, drágám! – ölelte magához a férfit a nı, és fejét a mellére hajtotta.

Megszólalt a bejárati ajtó jelzıje.

– Ki lehet az ilyenkor? – nézett a férfi a feleségére. – Épp ebédidı van, ilyenkor nem szoktak vendégek jönni hozzánk!

– Megyek és megnézem, ki az – mondta Edwina, és ellépett a férje mellıl. Mire kiért, az ajtó már fel is tárult. Az inas beengedte a hívatlan látogatót.

Az asszony megállt az ajtóban, és a belépı alakra nézett. Ekkor a szeme kitágult, az arca elsápadt, a szája némán mozgott.

– Ki az, drágám? – szólt ki a szobából a férje. Edwina azonban meg sem tudott szólalni. Csak állt

és nézte a mosolygós arcot.

– Edwina! Azt kérdeztem, hogy kijött ilyen szokatlan idıben? –

lépett ki Eastwood az ajtón. Az asszonyt figyelte, aki egész testében remegett. A férfi követte a felesége tekintetét, és aztán döbbenten meredt ı is a közeledı alakra.

– Henry! Henry! Valóban te vagy az? – dadogta, és két karját kitárva megölelte a fiatalembert.

– Igen, én vagyok. Sajnálom, hogy megrémítettem önöket – ölelte át ı is frank Eastwoodot. Aztán Edwina asszonyhoz lépett, aki sírva zárta a karjába. Még mindig nem hitte el, hogy valóban ı az.

– Henry! Hát maga ál? – kérdezte szipogva.

– Igen. Istennek hála, élek, s már alig várom, hogy lássam Liliant. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy nem találkoztunk Indiában.

– Mi történt valójában, Henry? – kérdezte Frank, miután összeszedte magát. – Jöjjön, és mondjon el mindent! – Most ismét megrázta.

A szalonban ülve Henry mesélni kezdett:

– Az úgy történt, hogy épp szolgálatban voltam egy társammal, amikor zavargás tört ki a közelben. Fiatal indiai férfiak keveredtek néhány

közülünk

valóval.

Mi

közbeavatkoztunk,

én

pedig

megsebesültem. Leszaggatták rólam a zubbonyomat, amelyben az okmányaim lapultak. Természetesen szétszóródtak, még néhány másik társaméval együtt. Így történt, hogy összecserélıdtek. Az, aki az én igazolványomat kapta meg, meghalt. Az övé hozzám került, s csak amikor már magamhoz tértem, akkor derült ki, hogy nem az enyém.

Amikor megtudtam, rögtön intézkedtem, hogy a sajátomat kapjam vissza, de ez bizony nem ment könnyen. Több hetet kellett várnom, hogy elismerjék az igazi nevemet. Akkorra önök már visszatértek Londonba. A vállamon sebesültem meg, szerencsére nem túl súlyosan, így hamarosan lábra álltam. A királynı engedélyt adott, hogy visszatérjek, s már nem is kell elhagynom a hazámat. Azt hiszem, most már semmi akadálya nincs, hogy mielıbb megtartsuk az esküvıt.

Frank és Edwina összenéztek. A szemükbıl ıszinte döbbenet tükrözıdött. Ezek szerint Henry semmit nem tud...

– Kérem, láthatnám Liliant? Már alig várom, hogy megöleljem...

– Tehát nem volt még az édesapjánál sem? – kérdezte Edwina.

– Nem. Elsı utam ide vezetett, hogy láthassam az én édes kicsi menyasszonyomat – felelte Henry, és elmosolyodott.

– Henry, fiam! – mondta komolyra vált arccal Frank, és közelebb lépett hozzá. Kezét a vállára tette, és a szemébe nézett.

– Mr. Eastwood! Ugye nincs semmi baja Liliannek? Ugye nem felejtett el? – kérdezte kissé sápadtabb arccal.

– Lilian nincs itthon – felelte Frank.

– Nincs? De hát hol van? – nézett a férfi hol Frankre, hol pedig Edwinára.

– Amikor visszafelé jöttünk Indiából, a Ladyt megtámadták a kalózok. A hajómat elsüllyesztették, valamennyi emberemet megölték és... és...

– És mi történt Liliannel? – ugrott fel a férfi idegesen.

– İt maga a Tenger Ördöge hurcolta el. Semmit nem tudunk róla azóta. Én épp most indulok, hogy felkutassam. Olyan embereket vettem fel a hajómra, akik nagyon jól ismerik a kalózok hajózási útvonalát.

Remélem, hogy a nyomára bukkanok. A két kezemmel fogom megfojtani, hogy ha csak egyetlen haja szála is meggörbült a lányomnak! – - sziszegte Frank indulatokkal telve.

– Én is önnel tartok, Mr. Eastwood! Nekem is ott a helyem! Majd én megtalálom a menyasszonyomat, erre esküszöm! De azt nem ajánlom,

hogy a Tenger Ördöge az utamba kerüljön, mert megölöm, mint egy kutyát.

– Megértem a felindultságát, Henry, de a Tenger Ördöge az enyém!

Én akarok megfizetni neki mindenért! – nézett rá Frank.

– Ezen nem fogunk összeveszni – húzta fel a szemöldökét Henry. –

Majd segítünk egymásnak.

A két férfi kezet fogott, aztán átmentek az ebédlıbe, ahol az ebéd már tálalva volt.

– Azt hiszem, annyi idıt még várhatunk, hogy hazamenjen az édesapjához, Henry. El sem tudja képzelni, mennyire várja! Amikor meglátogattuk és elvittük neki az ön halálhírét, nem hitte el. Folyton azt hajtogatta, hogy azt ı megérezte volna, ha a fia már nem élne. Mi nagyon sajnáltuk ıt akkor, s lám, igaza volt! Valóban megérezte, hogy a fia él! El kell mennie hozzá, aztán hajóra szállhatunk!

– Igen, hamarosan hazamegyek, holnap estére pedig újból itt leszek.

Akkor pedig semmi és senki nem tarthat vissza, indulunk!

Edwina szeme fényesen ragyogott. Boldog volt, de egyben rettegett az elkövetkezı idıktıl. Alig kapta vissza a férjét, máris attól kell félnie, hogy elveszíti ıket. Imádkozni fogok, hogy megtalálják és épségben visszahozzák Liliant, gondolta, és letörölte a leguruló könnycseppet.

Ebéd után Henry elsietett, Frank és Edwina pedig izgatott beszélgetésbe mélyedt. Csak akkor eszméltek fel, hogy látogatójuk érkezett, amikor Noel Eastwood mosolygós arca jelent meg az ajtóban.

– Épp összefutottam az elhunyt Henryvel! – lépett be, majd vidáman felnevetett. – Milyen szerencse, hogy visszatért, így nyugodtabb leszek, Frank, mert nem leszel egyedül ezen a veszélyes úton – nézett szeretettel az öccsére.

– Ha ı nem jön velem, akkor sem lettem volna egyedül, Noel.

Tudod, hányan leszünk a hajómon? Tizenöten, illetve Henryvel tizenhatan.

– Jó, jó, nem úgy értettem – emelte fel a kezét a férfi.

– Tudom én jól, hogy értetted – fogta meg a bátyja vállát Frank. –

Köszönöm, hogy aggódsz értem, de fölösleges. Isten velem lesz és megsegít, mint eddig mindig.

– Úgy legyen! – felelte Noel, és nehézkesen leült. Elég tekintélyes pocakja majdnem szétfeszítette a zakója gombját.

– Mi újság a Huggins-féle ügyben? – tért át más témára Frank.

– Halad, halad. Egyetlen probléma, hogy nem ismerjük a beadványt tevı személyét. Ugyanis egy küldönc hozta a levelet, amely nincs aláírva.

– Egyszóval névtelen. Akkor ennek nem is lehet súlya. Nem gondolod, hogy kár is vele foglalkoznotok? Csodálkozom Erzsébeten, hogy helyt ad az efféle firkálmányoknak – mondta Frank.

– No, ne olyan hevesen a véleményeddel! – intette le a bíró. – A beadványban az olvasható, hogy csak akkor fedi fel magát az illetı, ha a királynı a szavát adja, hogy nem lesz semmi baja. İ ugyanis tanúskodott már egyszer, mégpedig Huggins ellen. Azóta is nyomja a lelkét ez a teher, most, hogy már nem sok van neki hátra, szeretne könnyíteni a lelkiismeretén.

– Nos, és hogy gondolja, hogy adja szavát a királyné, amikor nem tudja sem a nevét, sem a címét?

– Az illetı kérte, hogy egy bizonyos helyre, amelyet ı megnevezett, és engem a titoktartás kötelez, ezért nem mondom most meg, pecséttel, valamint Erzsébet aláírásával ellátva

egy nyilatkozatot kell

elhelyeznünk, amelyet majd ı kézhez kap. Ezután felkeresi a királyi törvényszéket, ott pedig engem, és felfedi kilétét.

– Ki lehet ez az ırült? – fakadt ki Frank. – Tíz éve ırzi ezt a titkot, és most egyszerre meg akar szabadulni tıle! Hihetetlen, hogy micsoda emberek vannak...

– Miért, Frank? Nem értem, miért vagy ezen felháborodva. Én inkább rokonszenvesnek találom, amit tesz. Az ember épp azért ember, mert képes gondolkozni. Van, akinek hosszú évek kellenek, hogy számára fontos dologban dönteni merjen, van akinek elég egy pillanat.

Lehet, hogy az az ember kényszerhelyzetben volt, amikor Huggins ellen vallott. Nem tudjuk, miért cselekedett úgy és miért így most.

Mindenesetre van szíve, érzı ember az, aki tíz év után is képes szembenézni magával és a tettével. Nem gondolod? – nézett Edwina a férfi arcába.

– Lehet, hogy igazad van, kedvesem. Talán túl szigorú vagyok bizonyos dolgokban – felelte Frank.

– Igaza van Edwinának, Frank. Én magam is nagyra értékelem ennek az embernek a tettét. Ha képes tíz év múltán belátni azt, hogy tévedett, minden elismerést megérdemel. Természetesen az más kérdés, hogy akkor miért tanúskodott hamisan... – simogatta a pocakját Noel.

– Mire visszajövünk Liliannel együtt, már tisztázódni fog az ügy.

Érdeklıdéssel várom a fejleményeket – bólogatott Frank, miközben felhajtotta a borát, majd a bátyjára nézett, aki nemtetszéssel figyelte mozdulatát. – Ugyan, Noel! Igyál már egy kis kupicával te is! –

invitálta, de a férfi hajthatatlan maradt.

– Tudod jól, hogy soha életemben nem ittam egyetlen korty szeszt sem. Ezután sem fogok, és nem helyeslem, hogy te viszont annál inkább kortyolgatod. Elveszi az ember eszét, megbolondítja, és olyan tettekre ragadtatja, amiket egyébként soha nem tenne megcsóválta a fejét.

– De hisz én nem iszom annyit, hogy megártson! – mondott ellent neki Frank. – Az orvos szerint amennyit én fogyasztok, az a szervezet egészségére válik – tette hozzá.

– Hát nekem egész más a véleményem, de felnıtt ember vagy, nem szabhatom meg, hogy mit csinálj dörmögte Noel, de aztán másra terelte a szót. – Mikor indultok?

– Holnap, amint Henry visszatér. Minden elı van készítve – felelte frank, és egy nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, akkor már nem találkozunk. Reggel összeül a bíróság, hogy ismét átnézzük a régi dokumentumokat. Ez pedig eltart néhány napig. Ma pedig öt órakor Erzsébet fogad. Nem tudom, mirıl akar velem beszélni. Most kell elbúcsúznunk – állt fel a székbıl. – Vigyázz magadra, öcsém! Nem szeretném, ha bajod esnék! Várunk vissza mindannyiótokat erıben, egészségben! Kívánom, hogy megtaláld Liliant, és hozd haza hozzánk. Frank! Szeretnék kérni tıled valamit! –

folytatta egy kis idı után.

– Mondd csak, Noel, mondd! – nézett rá szeretettel Frank.

– Ha megtalálod a Tenger Ördögét, ne emelj rá kezet!

– De, Noel! İ az embereim gyilkosa, a lányom elrablója! – kiáltott fel felháborodva Frank.

– Tudom, Frank, tudom! De te nem vagy Isten, hogy embereket büntess meg. Ha mégis megteszed, te magad is olyanná válsz, mint ık...

Hidd el, nincs jogunk hozzá!

– Noel! Tudod, milyen ember vagyok. Soha senkinek nem ártottam, senkire nem emeltem kezet egész életemben, de most ne kívánd tılem azt, hogy a Tenger Ördögét futni hagyjam.

– Nem, én nem azt mondtam, hogy engedd szabadon, csak azt, hogy ne ítélkezz fölötte. Hozzátok el ıt is, majd mi eldöntjük, milyen

büntetést érdemel. Hidd el, sokkal rosszabb lesz neki, ha nem végzel vele, ha bizonytalanságban kell élnie... Hallgass rám, és add a szavad, hogy nem ölöd meg!

Frank elsápadt, a szeme idegesen megrebbent. Néhány pillanatig feszülten meredt Noel arcába, de aztán látszott rajta, hogy felengedett.

– Rendben van, Noel. Ha megtalálom Liliant, és nincs semmi baja, nem bántom. De ha a lányom már nem él, vagy megnyomorította, akkor... akkor Istenné változom és ítélkezem fölötte. Az ítéletet pedig magam fogom végrehajtani, erre esküszöm.

Noel bíró a fejét csóválta, de két karjával átölelte a testvérét.

– Isten veled, Frank! Vigyázz magadra, tért vissza Liliannel és valamennyi embereddel egészségben. Ja! És hozd magaddal a Tenger Ördögét! Még soha nem láttam, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Valóban olyan félelmetes, mint a híre?

– Elhozom neked, Noel. Megígérem – szorította meg Frank a bátyja kezét, majd az ajtóig kísérte.

Noel bíró a park közepérıl még visszafordult, és párnás kezével intett még egy utolsót, aztán fellépett a rá várakozó királyi címert viselı hintóra.

***

Henry másnap délután megérkezett. Elmondta, hogy az apja szinte megfiatalodott, és hogy hamarosan Londonba jön. Valamiféle ügye van a városban, de hogy mi, azt nem árulta el. – Nagyon titokzatos volt –

nevette el magát Henry.

Edwina idegessége egyre fokozódott, mert az idı, az indulás ideje vészesen közeledett. Már minden össze volt pakolva, a kikötıben a hajó útra készen várta a kapitányát.

– Drágám! – lépett Frank a felesége elé. – Vigyázz magadra és mindenre! Sajnálom, hogy nem maradhatok veled, de tudod, hogy mennem kell. Hogy mikor térek vissza, csak a jó ég tudja, de ha megjövök, soha többé nem kell elválnunk. Henry és Lilian összeházasodnak, és megajándékoznak bennünket édes kis unokákkal.

A hátralévı éveinket csak velük töltjük majd. Boldogok leszünk, Edwina, ígérem! – ölelte át, és lágyan szájon csókolta.

– Isten veletek, Frank. Kérlek, légy nagyon óvatos! Vigyázz magadra, hisz nem vagy még teljesen egészséges.

– Majd én vigyázok rá, asszonyom – szólalt meg mögötte Henry. –

Amíg én élek, sem Mr. Eastwoodnak, sem pedig Liliannek nem lesz bántódása, Isten engem úgy segéljen! – tette a kezét a szívére.

– Köszönöm, Henry! – csókolta meg a nı a férfi arcát mindkét oldalról. – Vigyázzanak egymásra és magukra! Remegve várom, hogy visszatérjenek! – búcsúzott a két férfitól, akik elhelyezkedtek a bakon, ugyanis a terebélyes csomagok miatt már csak itt volt hely számukra.

Edwina hosszasan integetett utánuk, könnyes szemét törölgetve, aztán amikor már eltőntek a szeme elıl, zokogva fordult be a házba.

9.

Noel Eastwood mindig meghatódva lépett be a királynı elé. Most is hevesebben dobogott a szíve, szinte ifjúi hévvel lódult meg ereiben a vére.

Erzsébet fehéren, rebbenı pillákkal tekintett ki a nagy ablakon, amely a Temzére nyílott.

Noel Eastwood nagyon jól látta, hogy a felség dühös, fölöttébb dühös.

– Hívatott, felség? – hajolt meg mélyen, hihetetlen ügyességgel pocakja miatt.

– Igen, hívattam. Gondom akadt, szükségem van az ön józan éleslátására, mindig megfontolt és jó tanácsára.

– Alázatos szolgálatára, felség! Rendelkezzék velem – nézett Noel rá tisztelettel. – Mondja el, hogy mi bántja, és miben lehetek a segítségére?

A királynı megfordult, teljesen a férfi felé. A kezével intett, hogy leülhet.

– Köszönöm, felség – foglalt helyet megkönnyebbülten a bíró.

– Megint Mária. Örökösen Mária okozza nekem a legnagyobb gondot. Újabb vádaskodó és pimasz levelet küldött.

– De hisz Mária az ön foglya. Hét éve, hogy Stuart Mária, a katolikusok reménysége, a spanyolok jó embere fogoly.

– Mint ön is tudja, évek óta minden összeesküvés, minden fondorlat, amely ellenem irányul, okvetlenül kapcsolatos a fogoly királynıvel, ha ugyan nem éppen tıle indul el.

Eddig azonban nem akadt kellı bizonyíték, csak arra, hogy a katolikusok vagy a spanyolok megpróbálták bevonni Stuart Máriát valamely tervükbe. Ez elegendı is nekem, hogy Mária levelezését figyeltetve, megtudjam, miképpen viselkedjem a spanyol politikában.

Ez történt most is. Az egyik követet Máriával való levelezésen fogták.

Ez újabb ok, hogy a skótok királynıje továbbra is élvezze börtönöm vendégszeretetét. Azt akarom, hogy a követet a Towerba csukják.

Ehhez kérem az ön segítségét! Aztán azon kell gondolkoznunk, hogy miképpen lehetne megmutatni az ország erejét a nagy riválisnak, a kikosarazott Fülöpnek. De természetesen ez már nem az ön dolga – tette hozzá a királyné, és megállt a bíró elıtt.

Noel Eastwood fel akart állni, de Erzsébet visszatartotta.

– Maradjon csak ülve, kérem – fogta meg a vállát, és visszanyomta a székbe.

– Köszönöm, felség – hebegte zavarodottan a bíró. Fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mit is mondjon.

– Nos, Eastwood bíró! Hajlandó nekem segíteni? – kérdezte Erzsébet. Hideg tekintete a férfi szemébe mélyedt.

– Természetesen, felség. Mindent megteszek, amit csak tehetek –

felelte.

– Rendben van, akkor az egész ügyet magára bízom. Nem érdekel, hogyan, milyen módon, de akadályozza meg, hogy ez a levél nyilvánosságra kerüljön, de a skót királynıre végre bizonyítsák rá az összeesküvés vádját.

– Igen, felség – motyogta tágra nyílt szemmel a bíró. Meglepte a királynı kérése. Tudta, hogy ezek a személyeskedı levelek aligha mutathatók fel valamely tárgyaláson... Ezt mégsem mondhatja szemébe a királynınek. Rosszul érezte magát a bırében.

– Nos, akkor köszönöm, hogy megjelent. Minden bizonyítékot megkap, amire szüksége van, már ami Mária levelezését illeti.

Noel bíró nehézkesen felállt, és mélyen meghajolt Erzsébet elıtt, aztán kihátrált. Tudta, hogy vörösödik a feje, úgy érezte, a vér átszakítja a koponyáját.

Komótosan megindult kifelé a márványpadlón. Fejében gondolatok kavarogtak; életében elıször olyan feladattal bízta meg a királynı, amelynek végrehajtását lehetetlennek látta. Eszébe jutott a Huggins-

ügy. Ez is épp elég fejtörést okoz neki... Szegény Huggins! İ és Mária!

Micsoda ırültség! Most még inkább annak tartotta, mint amikor Erzsébet és jó néhány ember is megerısítette a vádat. Bár akkor sem hitt benne igazán, de nem tehetett másként, mint a bizonyítékok felhasználásával, azaz a tanúvallomások alapján. Erzsébet kívánságának eleget téve bőnösnek, az uralkodó ellen elkövetett összeesküvınek kellett kikiáltania.

A törvényhozók hatalmas termébe igyekezett, hogy a megbeszélést le ne késsé. Elıször is ezen a régi ügyön kell túl lennie, aztán majd meglátja, mit tehet Mária és a követ dolgában.

10.

A hajó, fedélzetén Frank Eastwood kapitánnyal kifutott a kikötıbıl.

A napsütésben vakítóan csillogott a víz, de már nem volt ereje a napnak, elszállt a nyárral együtt.

Megfelelı mennyiségő fegyver állt rendelkezésükre: kisebb kaliberő

ágyúk, lıfegyverek, muskéták és puskák.

Valamennyi ágyú vasgolyót lıtt ki, kivéve a mozsarat, amely kıgolyóbist röpített az ellenségre. Ez nem sok kárt okozhatott egy hajóban, talán csak a kötélzetben, hiszen becsapódáskor, de néha már a röppályán is darabokra mállott. Frank tisztában volt ezzel, ezért a legnagyobb bronzágyúkat szerezte be.

A kapitány a kabinjában a széltérkép fölé hajolt, majd az iránytőket nézte.

Henry lépett mögé.

– Minden rendben van, uram? – kérdezte, és összehúzta a szemöldökét.

– Igen, persze. Az idıjárás kedvezı, megfelelı széljárás uralkodik, ha így haladunk, néhány héten belül elérjük azt a helyet, ahol a Démon és a Lady találkozott. Oda kell eljutnunk, aztán majd meglátjuk, merre induljunk tovább. Néhány ember esküszik, hogy tudja, hol tanyázik a Tenger Ördöge és a bandája.

– Adja az ég, hogy így legyen! – sóhajtotta Henry, és ı is a térkép fölé görnyedt. – Gondolja, Mr. Eastwood, hogy a mi tizenhat fıs kis csapatunk elég lesz a Tenger Ördöge és bandájának megfélemlítéséhez, a ahhoz, hogy kiszabadítsuk Liliant? – kérdezte elgondolkozva a fiatalember.

– Nem mindig az számít, hányan vagyunk, hanem hogy mi van a fejünkben, fiam! Ha ésszel cselekszünk nem lehet probléma, nem érhet semmi váratlanul minket. Kidolgoztam egy jónak ígérkezı tervet, amely fıleg a ravaszságon alapul. Ha a csel bejön, Lilian könnyőszerrel elhozható. Most még nem akarok róla beszélni, csak ha eljött az ideje. –

bólogatott Eastwood Olyan magabiztosnak látszott, hogy Henry is felvidult egy kissé.

***

Éjszaka föltámadt a szél, másnap pedig valóságos szélvihar tört Edwinára. Frank ugyanis a felesége után nevezte el legújabb hajóját.

Remélte, hogy ez a név szerencsét hoz majd neki. El is kelt a szerencse, hisz olyan vihar tombolt körülöttük, amelyhez hasonlót még a legtöbbet megélt tengerész sem tapasztalt. A hullámok szinte az eget ostromolták.

Némelyik átcsapott a fedélzeten, és elárasztotta vízzel. A hajó recsegett-ropogott, néha szinte már annyira oldalra fordult, hogy az ember azt hihette volna, többé már nem képes visszabillenni vízszintes helyzetébe.

A vihar alaposan megtépázta a vitorlákat, és egyéb javítások váltak szükségessé, de nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy alaposan keresztülhúzta a kormányos számításait. Mire elült az elemek tombolása, senki sem tudta, hogy merre járnak.

Frank Eastwood utasította a kormányost, hogy végezzen számításokat a nap állása szerint, és bocsássanak le dereglyét, hogy megmérhessék a mélységet. Nem szabad eltévedniük, minél elıbb oda kell érni az ominózus helyhez. Már így is tíz napot vesztegeltek a vihar miatt.

A vihar mellett természetesen minden egyéb veszélyre fel kellett készülniük. Bármikor megtámadhatták ıket a kalózok, a spanyolok, a tenger hatalmas állatai.

A hajón kissé ideges szorongás uralkodott, nehogy ellenséges vizekre kerüljenek. Nem szívesen bocsátkoztak volna most bele más kalandokba, mert az egyetlen dolog, ami elıttük lebegett, az a Tenger Ördögének kézrekerítése és Lilian Eastwood kiszabadítása.

Kurtított vitorlákkal, lassan haladtak elıre, az ırök éberen figyeltek.

Enyhe nyugati szél fújt, a pára beburkolta a látóhatárt.

Szerencsére semmi említésre méltó dolog nem történt a további útjukon. Elkerülték a hajót a kalózok, a spanyolok, de még a tenger ragadozói is.

Frank Eastwood hirtelen felkiáltott:

– Igen! Éppen ott vagyunk, ahol a Tenger Ördöge megtámadta a Ladyt. Horgonyt le! – adta ki a parancsot, aztán magához kérette valamennyi emberét.

A kabin megtelt figyelı szemő, elszánt tekintető férfiakkal.

– Nos, most önökön a sor, uraim! – nézett rájuk Frank. – Várom a javaslataikat, merre induljunk tovább?

– Uram! – lépett elı egy vörös képő, talán három-négy foggal rendelkezı testes férfi. – Nekem az a véleményem, hogy dél felé menjünk. Santiago szigete környékén tanyáznak, ez biztos. Ha odáig elérünk, már nem lesz nehéz megtalálni ıket.

– Nem, inkább északi irányba haladjunk! – kiáltott egy másik, ısz hajú férfi. – Biztosan tudom, hogy észak felé találkozunk velük. Az az ı útvonaluk!

– Nem, nincs igazad, öreg! Többször is találkoztam már személyesen a kalózkapitánnyal, akivel... hm... szóval közelebbi kapcsolatba kerültem.

– Ezt hogy értsük? – nevette el magát a másik.

– Nagyon vicces! – mordult rá a vörös képő. – Úgy kell érteni, hogy kalózhajón vállaltam munkát egy ideig. Megvolt rá az okom, higgyék el...

– Szóval te is egy szemét kalóz vagy? – ugrott oda az elıbbi öreg.

– Elég, emberek! Hagyják abba! – lépett közbe Eastwood. – Itt most nem az számít, hogy ki mit csinált és hogyan élt. Engem egyáltalán nem zavar, hogy... hogy... mi is a neve? – kérdezte a vörös képőt.

– Bill, uram! Bill Hooke!

– Szóval nem számít, hogy Bill hol dolgozott évekkel ezelıtt. Nekem az a fontos, hogy elvezessenek oda, ahol a Tenger Ördögét megtaláljuk.

Semmi más nem érdekel. Azt ajánlom, maguk se foglalkozzanak mással, csak azzal, ami a feladatuk! Megértette? – nézett szigorúan a hıbörgı férfira.

– Igen, uram – felelte az, majd hátrább lépett.

– Akkor minden rendben. Indulás! Horgonyt fel! – kiáltotta el magát Eastwood. – Az irány dél!

A hajó elindult, erısen megdılt, mert éppen jobbról kapták az északkeleti szelet. A kapitány tanulmányozta a szigetcsoportot, aztán úgy rendelkezett, hogy a legnagyobb szigetet északról kerüljék meg.

Ennek pedig az volt az oka, hogy minden spanyol vagy portugál hajó, délrıl vagy délnyugatról közelíti meg a szigeteket. Miért legyenek ık céltáblái ezeknek? Inkább lopakodjanak északról, és aztán rontsanak elı a Santiago és a Fuego közötti tengerrészen. Így elkerülhetı a nem kívánt találkozás.

A ragyogó tiszta levegıben úgy tőnt, alig kéznyújtásnyira vannak már Santiago szigetétıl, amelynek zöld közepébıl kevélyen szökkent a

magasba San Antonio kialudt vulkánja. A bozóterdıvel borított kisebb-nagyobb hegyek és dombok sokasága között a völgyekben nem látszott sehol megmővelt terület.

– Ez az északi oldal! – magyarázta Frank. – Itt rejtızködtek azok a mór rabszolgák, akik fellázadtak a portugálok ellen.

Jobbról látszott Fuego szigetének vulkánja. Messzire hangzó mély dörejek követték egymást, a hegy csúcsából égnek tört a füstfelhı.

Némán álltak a fedélzeten, és valamennyien a füst felé néztek.

– Kapitány! Kapitány! Nem messze tılünk egy csónakot látok! –

kiáltotta el magát az árboc csúcsán az ır.

– Hol? Merre? – ugrott egyet a kapitány.

– Jobbra, uram! Egészen a szikla aljánál.

– Gyorsan! Csónakot le, meg kell nézni, ki lehet az utasa, és hogy él-e még? – kiáltotta Eastwood, és idegesen megrándult a szája.

A csónakot leengedték, a kapitány intésére három ember ugrott bele, és evezni kezdtek a himbálózó másik csónak felé.

Nem találtak benne senkit, bár meg volt pakolva csomagokkal.

– Kösd a mienk után! – mondta az egyik ember, aztán felállt és körbekémlelt. Sehol semmi mozgást nem látott, a hatalmas sziklák csupaszon meredeztek az ég felé. A végtelen víztömeg most békésen nyaldosta ıket jókora nyelvével.

– Vissza! Vissza a hajóra! – ült le a férfi, és evezni kezdtek.

Eastwood kapitány majd meghalt a kíváncsiságtól. Állandóan az járt az eszében, hogy talán Lilian ül benne. Feltételezte, hogy a lánya megkockáztatja a szökést, és amilyen nyakas, talán sikerül is neki...

A csónakot felhúzták a fedélzetre.

– Sajnos, nincs benne senki, uram! Látszik, hogy valaki hosszú utazásra rendezkedett be, mert tele van csomagokkal – jelentette az egyik férfi.

Eastwood közelebb lépett a csónakhoz. Élelmiszerek, valamint ruhanemők lapultak benne. Lehajolt, és felemelte az egyik csomagot.

Abban a pillanatban halk koccanás hallatszott.

A kapitánynak még a lélegzete is elállt, amint a koccanás helyére nézett. Ott ugyanis Lilian keféje ragyogott a napfényben.

– Édes istenem! – kiáltott fel, majd felkapta a kefét. Magához szorította, és az ajkához emelte. – A kefe a lányomé! A csónakban tehát ı utazott. De vajon hol lehet? – nézett szét a végtelen tengeren.

– Mit beszél, uram? – ugrott oda Henry. – Csak nem Liliané?

Komolyan mondja? – hebegte.

– Igen, Henry! Komolyan! Indiában vettük, és ott vésettem bele a nyelébe a monogramját. Látja? L. E. Lilian Eastwood. Ez egészen biztos.

A kapitány szeme elhomályosult. Ujjai szinte érezték a kefe nyelén Lilian ujjainak nyomát. A szíve belefájdult.

– Valahol itt kell lennie, uram! – mondta Henry. – Engedje meg, hogy vízre szálljak! Megtalálom ıt, erre esküszöm!

Eastwood Henry elszánt arcába nézett.

– Rendben, fiam! De én is magával tartok. Még két ember jön velünk, a többiek itt maradnak és ırködnek.

Jó lenne, ha két szikla közé kerülnénk a hajóval – fordult a kormányos felé. – Nem lehetünk elég óvatosak...

– Igen, uram! – kiáltotta a kormányos. Megvárta, amíg a kapitány, Henry és a két ember a vízre szállt, aztán szépen a két szikla közé irányította a vitorlást.

– Körbe kellene eveznünk ezeket a sziklákat! – mondta Henry izgatottan. Tekergette a fejét és meresztgette a szemét, hátha felfedezi valahol a kedvesét.

Már jó néhány órája keringtek a sziklák között, de nem akadtak Lilian nyomára.

– Azt hiszem, vissza kell térnünk az Edwinára – szólalt meg a kapitány lehangoltan. – Ha itt lenne, már észrevettük volna – tette hozzá lemondóan.

– Nem! Még ne menjünk vissza! – vágta rá Henry. – Nekem az az érzésem, hogy itt van, csak nem tud vagy nem akar életjelet adni magáról.

Frank Eastwood ekkor felállt az erısen himbálózó csónakban, és a kezét a szája körül tölcsérré formázta.

– Lilian! Lilian! Kislányom! Itt az édesapád! Érted jöttem! Kérlek, válaszolj! – kiáltotta bele a semmibe. A tenger zúgását elnyomta a mély, öblös hang.

Erısen figyeltek, de a hullámok gyenge csapkodásán kívül semmi mást nem hallottak.

– Lilian! Kicsikém! Nem haltam meg, és eljöttem, hogy hazavigyelek! – próbálkozott ismét a férfi.

Megint feszült figyelem, aztán semmi.

– Nos, Henry? Most már mehetünk? – nézett Eastwood bánatosan a fiatalemberre.

Henry nem szólt semmit, csak a fejével bólintott. A két férfi evezni kezdett. Ebben a pillanatban halk, vékony hang repült feléjük.

– Állj! – ugrott fel Henry. – Hallotta, uram? – nézett villámló tekintettel Frankre.

– Nem. Semmit nem hallottam, csak a szél zúgását – ingatta a fejét a kapitány.

– Akkor figyeljen jobban! Én biztosan hallottam valamit –

erısködött Henry.

Az evezık leálltak, és mindenki csupa fül volt. A vékonyka hang ismét felcsendült.

– Nos? Nem hallott semmit? – nézett Eastwoodra Henry, de már olyan izgatott volt, hogy szinte egész testében remegett.

– Nem, Henry. Semmit nem hallottam – ingatta a fejét a férfi.

– De én is hallottam, uram! – szólalt meg az egyik evezıs.

– És én is – tette hozzá a másik.

– Valóban? – csillant fel Henry szeme még erıteljesebben. – Maguk szerint merrıl jött? – kérdezte.

– Jobbról – mutattak mindketten ugyanabba az irányba.

– Igen, én is úgy hallottam. Forduljunk meg, és menjünk arra! –

mondta Henry izgatottan.

***

A sziklacsoport legtávolabbi szirtjénél már erısödött a hang.

– Apa! Apuskám! – hallatszott a kétségbeesett kiáltás.

– Lilian! Kicsikém! Merre vagy? – kiáltotta remegı hangon Frank.

– Itt vagyok a szikla lábánál.

A két férfi erıteljes evezıcsapásokkal egyre közelebb került a nevezett sziklához. Amint egészen közel értek hozzá, észrevették a lányt, amint a lába furcsán kifordulva tapadt a sziklához, míg a feje és a két karja belelógott a vízbe.

Frank és Henry megpróbálták beemelni a csónakba, de nem tudták.

A lába ugyanis beszorult két sziklatömb közé.

– Kislányom! Édes kicsi lányom! – ölelte magához Liliant Frank. –

Alig akarom elhinni, hogy megtaláltalak – motyogta, és csókjaival borította be a lány arcát.

– Apuskám! Mennyit aggódtam miattad. Mennyire bánkódtam, hogy véresen, megkötözve láttalak eltőnni a habokban. Mennyi rémálom gyötört azóta! De hogy menekültél meg? – kérdezte, miközben az arca eltorzult a fájdalomtól, amint a lábát megmozdította.

– Majd késıbb, drágám! Késıbb mindent elmesélek, de most ki kell szabadítanunk innen.

Lilian bólintott, és egy kissé elfordította a fejét. Csak most vette észre, hogy Henry áll az apja mellett.

– Henry? – kérdezte Lilian hitetlenkedve. – Tényleg te vagy? –

suttogta, és a szeme elhomályosult. – Én azt hittem, hogy... hogy te is...

– Igen, hogy meghaltam, ugye? – nevetett rá a férfi. – Nem drágám, amint látod, élek. Hála a magasságos égnek és isten szeretetének.

Elcserélték az irataimat, én csak megsebesültem, a társam halt meg.

Amikor Indiába érkeztetek, kórházban feküdtem. Elég hosszú idıbe tellett, amíg hittek nekem, és visszakaptam a papírjaimat, valamint a nevemet.

– Örülök, hogy nem haltál meg, Henry... – mondta elérzékenyült hangon Lilian, és kinyújtotta feléje a jobb kezét.

A férfi megfogta és ráhajolt. Sokszor csókolta meg ezt a kezet, melyre ismét rátalált, s amelyet most már soha többé nem enged el.

Lilian hangosan felkiáltott, amint kiszabadult a lába. Olyan dagadt volt, hogy szinte nem is lehetett lábnak nevezni. Eldeformálódott és erısen vérzett.

– Gyorsan a hajóhoz! – szólt a két férfira Frank, mire azok hevesen evezni kezdtek.

A hajón mindenki ámuldozott, szinte hihetetlennek tőnt, hogy minden ellenállás nélkül visszakapták a lányt.

– Horgonyt fel, irány Anglia! – adta ki vidáman a parancsot a kapitány. Sajnos azonban azzal már nem számolt, hogy a lányt nemcsak ı, hanem a Tenger Ördöge is keresi.

– Miért szálltál ki a csónakból, Lilian? – kérdezte Henry, amikor a lány mellett ülve a kezét fogta.

Lilian a férfira nézett. Fájós lábát, melyet már bekötöztek, kissé arrébb tette.

– A Tenger Ördöge a nyomomban volt. Felkapaszkodtam arra a sziklára, majd a víz alá merültem, hogy megtévesszem. Ha észre is veszik a csónakot, én nem leszek sehol, azt hihetik, hogy belefulladtam a vízbe. Sajnos, amikor a csónakba vissza akartam mászni, beszorult a lábam. Ha akkor észrevesznek, már nem találtatok volna itt.

Szerencsére, a Démon nem jött el eddig. A két szikla közé nem mert beevickélni. Sikerült megmenekülnöm, hála nektek! Épp a legjobbkor érkeztetek, már nem sok erım maradt, hogy néha-néha kiemeljem a fejem a vízbıl.

– Örülök, hogy nem kell harcolnom azzal az ördögfattyával –

mondta Henry. – Ha most a kezem ügyébe kerülne, kiszorítanám belıle a szuszt. Bántott téged, kedvesem? – kérdezte, és a lány szemébe nézett.

Lilian nem volt felkészülve erre a kérdésre, vagy legalábbis nem ilyen hamar. Elıször elsápadt, aztán rózsaszínőre változott az arca.

– Nem, nem. Nagyon rendesen bánt velem. Larissával, a menyasszonyával laktam egy kunyhóban – tette hozzá gyorsan, hogy eloszlasson a férfi agyában minden gyanút.

– Szerencséje! – suttogta Henry, és gyengéden megszorította a lány kezét.

– Apa! Kérlek, meséld el, hogy menekültél meg! – fordult aztán Lilian az apjához. Csak most, hogy jobban megnézte, vette észre, mennyi ısz hajszál ragyog a sötét fürtök között.

– Birch az utolsó pillanatban elvágta a kezemet és lábamat szorító kötést, de aztán eltőnt mellılem. Szegény, még az utolsó pillanatban is velem törıdött. Igazán hőséges társam volt minden hajóutamon.

Nagyon sajnálom ıt is és a többieket is – mondta Eastwood remegı hangon.

– Apám! Birch nem halt meg – vágott közbe Lilian.

– Nem? – nézett rá meglepetten az apja.

– Nem. A Démon egyik kiálló vasszögébe akadt. Isten tudja meddig vonszolta magával a hajó, amíg egyszer csak az egyik kalóz észrevette, és kimentették. Vagy talán a Tenger Ördöge? Már nem is tudom.

Lényeg, hogy még élt, és a kalózkapitány meghagyta az életét. A szigeten tartja fogva, nem beszélhettem vele egyszer sem. De Larissától tudom, hogy a körülményekhez képest jól van. Szigorúan ırzik.

– Ki kell ıt szabadítanunk, Lilian. Mondd, el tudsz navigálni minket oda, ahol a Tenger Ördöge és emberei élnek?

– Apa! Ez ırültség! Örüljünk neki, hogy elmehetünk anélkül, hogy harcba keverednénk velük. Ha visszamegyek, biztosan megöl. Kérlek, apa, menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet! – könyörgött Lilian.

– Kicsikém! Birch mentette meg az életemet, most rajtam a sor.

Tennem kell valamit, különben tényleg meghal.

– Mr. Eastwood! Liliannek igaza van. Ne törıdjünk most mással, csak vele – nézett szerelmesen a lányra Henry. – Hála istennek, hogy rátaláltunk, ne kockáztassuk az életét – mondta komoly arccal.

– Tudom, tudom, hogy ırültségnek hangzik, de nem tudok úgy visszamenni, hogy meg sem próbálok rajta segíteni.

Ebben a pillanatban az Edwina teljes egészében megrázkódott.

Körülötte záporoztak a lövedékek. Derült égbıl villámcsapás!

– Mi ez? Mi a nyavalya ez? – kapta fel a fejét Frank Eastwood.

Henry is ijedten nézett körül.

– Azt hiszem, mégis harcolni kell – felelte csendesen Lilian. – Addig tanakodtunk, amíg a Tenger Ördöge ránk nem akadt. Tudhattam volna, hogy nem adja fel egykönnyen! – sóhajtotta.

– Vajon hányan lehetnek? – nézett Henryre Frank.

– Ki tudja? De azt hiszem, nincs is jelentısége. Itt, ezen a vízen ık vannak otthon.

Henry arca olyan sápadt volt, mint a tenger fehér habja. A következı pillanatban ismét ágyúgolyók tömege hullott rájuk. Szerencsére nagyobb kárt egyik sem okozott, mert a célzás nem volt egészen pontos, vagy talán nem is akarták, hogy pontos legyen? – tőnıdött Frank.

Biztosak benne, hogy felvettük Liliant, nem akarják, hogy valami baja essék. Azt nem tudhatják, hogy kik vannak a hajón, mert semmilyen megkülönböztetı jelzést nem használunk. Még az angol zászló sincs felhúzva. Talán halászhajónak hisznek bennünket.

– De hol a csudában lehetnek? – nézett szét a kormányos. – Sehol semmi mozgás. Elképzelni sem tudom, hogy honnan lıhetnek? Hajónak a környékünkön nyoma sincs – ingatta a fejét.

– Onnan lınek, uram! – mutatott az egyik magas sziklára Henry. –

Láttam, amint megcsillant a fény odafenn.

– Gyorsan el innen! Sebességet növelni! – adta ki a parancsot Frank, és ebben a pillanatban nem gondolt Birchre. Most csak Lilian épsége volt fontos a számára.

Amint elhagyták a szigetcsoportot, a feszültség oldódott. Az emberek tették a dolgukat, még nótára is fakadtak. Veszélyes vállalkozásra jelentkeztek, s ennek megfelelıen lettek megfizetve is.

Ám a veszély tovaszállt, de a fizetség az nem változik.

Lilian és Henry a fedélzeten ültek. Lilian lába a férfi térdén nyugodott.

– Gyönyörő vagy, Lilian! – suttogta vágyakozó tekintettel Henry. –

Olyan régen vágytam már rá, hogy kettesben legyünk, hogy megérinthesselek. Mennyire féltem, hogy megkésve érkezem vissza hozzád! Nem bírtam volna elviselni, hogy már nem vagy szabad, ha valaki másnak adtad a szíved. Nem haragudtam volna rád, hisz egy halottal nem lehet élni, de a boldogságom határtalan, hogy tisztán és ártatlanul kaptalak vissza.

Lilian érezte, hogy az arcába fut a vér. Nem szívesen hallgatta a férfi szavait, hisz már nem illettek rá. A szíve nem szabad, és már egyáltalán nem ártatlan, tiszta. Már asszony... Ó, ha Henry tudná, mennyire haragudna, milyen megvetéssel nézne rá... Nem, soha nem szabad megtudnia. Majd színlel a nászéjszakán. Kicsit több bort itat majd Henryvel, és nem jön rá semmire, gondolta, ettıl még jobban elvörösödött. Szégyellte, hogy már az esküvı elıtt hazugságon töri a fejét. Pedig megfogadta, hogy csak szerelembıl megy férjhez, és soha semmi titka nem lesz a férje elıtt. Ezt a fogadalmat azonban nem fogja tudni betartani, ezért hát a titkot kénytelen lesz megırizni magának.

– Édesem! Most még sokkal szebb vagy, hogy elpirultál – hajolt oda hozzá Henry, és az ajkát a szájához érintette.

Lilian önkéntelenül elhúzódott. Idegen volt számára ez a száj, idegen ez a csók. Nem égette az ajkát, nem perzselt, és nem kergette ırült vágtára a vérét az ereiben. Tudta, hogy Henryt nem szereti úgy, ahogy egy menyasszonynak a vılegényét kell... Tudta, hogy soha nem is fogja érezni azt, amit a Tenger Ördöge közelében érzett. Akkor lángolt körülötte minden, a lába remegett, s a szíve olyan hevesen dobogott, hogy mindig attól félt, a férfi is meghallja.

– Mi történt, szerelmem? Miért húzódtál el? – nézett rá Henry neheztelve. – Oly régen vágytam már egy csókod után, most miért vagy velem ilyen hideg?

– Nem, Henry! Csak valaki megláthat... Nem szeretem, ha néznek.

Az apám is itt van valahol – tekintett körbe zavartan.

– Kicsikém! Hamarosan a feleségem leszel. Nem kell szégyellned magad, hisz semmi olyat nem teszel, ami illetlen lenne. Jegyesek vagyunk,

ennyit

megtehetünk,

anélkül,

hogy

bárkit

is

megbotránkoztatnánk – mondta henry, és ismét a lányhoz hajolt.

Lilian kényszeredett mosolyra húzta a száját, majd hagyta, hogy Henry megcsókolja.

– Boldog vagyok, drágám! – suttogta szerelmesen, csillogó szemekkel. – Ugye te is?

– Hát persze – felelte Lilian olyan halkan, hogy ı maga is alig hallotta.

Henry arcára kiült a nyugalom, a boldogság. Fogta Lilian kezét, és nem cserélt volna a világon senkivel. Hirtelen az árboc tetejérıl az ır elkiáltotta magát:

– Hajó mögöttünk!

– Milyen hajó? – ugrott fel Henry.

– Még nem látom tisztán, de elég nagynak látszik. Ugyanazon az útvonalon halad, amelyen mi. Talán szintén angol.

– Talán – dörmögte a fiatalok háta mögött Frank.

– Gondolja, hogy veszélyes lehet ránk? – nézett rá henry, mert a hangja eléggé megijesztette.

– Nem tudom, fiam. Az attól függ, hogy milyen hajó jön utánunk.

Frank a szeme elé emelte a tenyerét, és feltekintett az árbocra. – Nos, jobban látja már? Szóljon, ha megállapította, hogy milyen hajó halad a nyomunkban!

– Igen, uram! – hallatszott fentrıl. Aztán néhány percig csönd volt. –

Megvan, uram! – kiáltotta el magát az ır, de olyan artikulátlan hangon, hogy Lilian szíve megremegett.

– Mondja már, maga szerencsétlen! – kiáltott rá türelmetlenül Frank.

– Határozottan látom, hogy kalózhajó. Ha nem tévedek, a Tenger Ördöge van a nyomunkban, uram!

– Riadó! Riadó! Ágyúkat elıkészíteni, támadáshoz felkészülni! –

adta ki a parancsot Frank Eastwood. A hangja keményen és határozottan harsant, nem lehetett még csak feltételezni sem, hogy megremegett volna.

Pedig belül remegett az egész lénye. Nem a harctól, nem a Tenger Ördögétıl félt, hanem Lilianért reszketett. Nem szerette volna kitenni ugyanannak, amit egyszer már átélt a Ladyn. Lopva a lányára pillantott,

de szinte megdermedj amikor a szemébe nézett. Lilian szeme ugyanis furcsa fénnyel égett, az arca ragyogott, mintha örülne... Nem, micsoda ostobaságok jutnak az eszembe! – dorgálta, meg magát némán, gondolatban. Még hogy örül!

– Henry! Vidd le Liliant a kabinjába! Maradj mellette, majd ha feltétlenül szükség lesz rád, akkor szólok, vagy üzenek érted.

– Rendben! – pattant fel Henry, és felnyalábolta Liliant. A karjában vitte le a kabinba. Örült, hogy Frank ismét tegezi.

Frank utánuk nézett és a szíve megdobbant. Végre egymásra találtak olyan hosszú idı után, nem engedheti, hogy a lánya ismét elveszítse a kedvesét, és megint szomorú legyen. Semmi áron, ha kell az életét is odaadja érte...

A Démon közben már hallótávolságon belülre került, de érdekes módon egyetlen lövés sem dördült el róla.

Frank értetlenül figyelte. Miért nem lı? Miért? Akkor visszalıhetnének... İ nem akarja elkezdeni a harcot...

Elırement a hajó orrába. A messzelátó távcsövét a szeme elé emelte, és úgy figyelte, mi történik a másik hajón.

Lába megroggyant, amint felfedezte a Démon orrában a Tenger Ördögét.

Az emberei csak a parancsra vártak, hogy használják a fegyvereiket, de a vezényszó késett.

A Démon közben egészen közel került hozzájuk. Az emberek valamennyien Frankre néztek. Nem értették, miért vár, miért habozik a harc elindításával.

A Tenger Ördöge a kezébıl tölcsért formálva átkiáltott az Edwinára:

– Milyen hajó az Edwina? Még soha nem hallottam róla. Nem akarok senkit bántani, csak keresek valakit. Ha a hajón tartózkodik, adják vissza nekem. Egy fiatal lány, a neve Lilian Eastwood. Remélem, érthetı, amit mondok. A lány hozzánk tartozik, csak megszökött. Ha felvették, kérem jelezzék!

Frank farkasszemet nézett a kalózkapitánnyal, aki, amint a két hajó már majdnem súrolta egymást, döbbenten bámult át rá. Azt hitte, a szeme káprázik, vagy hallucinál... Az nem lehet, hogy a lány apja, a Lady kapitánya áll az Edwina fedélzetén a maga teljes valóságában. Ez valami szemfényvesztés...

– A lányom a hajón van, és itt is marad! Nem tartozott soha magához, hisz elrabolta. Természetesen azért szökött meg, mert nem érezte jól magát az ön fogságában. Nem gondolja? – kiáltott vissza Frank. – Vegye el tılem, ha van mersze hozzá. Annyit azonban elırebocsátok, hogy nem rettenek meg magától, sem a koszos embereitıl. Ha harcot akar, hát állok elébe!

Frank körbenézett az emberein, akik egytıl egyig döbbenten meredtek rá. Nem értették, miért áll szóba egy kalózzal, miért nem pörkölnek oda neki.

– Nézze, Eastwood! Nem vagyok hajlandó vitatkozni, a lánya az enyém, és nem veheti el tılem senki!

– Ne nevettessen! Lilian az én lányom, magának semmi köze hozzá!

– nevetett Frank.

– Csak kérdezze meg ıt magát! – mondta magabiztosan a kalózkapitány.

– Fölösleges, nem dılök be semmi cselnek! A lányom nincs a fedélzeten, a kabinjában van a vılegényével – hangsúlyozta ki a vılegény szót.

A Tenger Ördöge egész testében megremegett. Kezét ökölbe Szorította, arca bíborszínővé vált.

– Akkor majd én fogom megkérdezni tıle! – kiáltotta elszántan, és a Démonról egyenesen Frank elé ugrott. Az emberei fegyverrel a kezükben álltak szorosan a hajó szélénél.

Frankét meglepte a férfi elszántsága. Nem hitte volna, hogy lesz mersze még egyszer a szeme elé kerülni. De akkor miért nem lıtt? –

gondolkozott el néhány pillanatig, amíg a férfi haragos tekintetét figyelte.

– Nem akartam a hajóra lıni, mert féltem, hogy Liliannek baja eshet

– szólalt meg a kalóz, mintha csak felelni akart volna a fel nem tett kérdésre.

– Ez szép magától, de a lányom nem megy vissza magához. Ön pedig a foglyom! – kiáltotta Frank, s abban a pillanatban három embere közre is fogta az izmos testet.

A Démon legénysége már kifeszített nyilakkal, elıreszegezett fegyverekkel a kalózkapitány egyetlen intésére várt. A Tenger Ördöge biccentett a fejével, mire sőrő nyílzápor zúdult át az Edwina fedélzetére.

– Tüzelj! – kiáltotta el magát Frank, s a válasz rögtön meg is érkezett a Démon legénységéhez. Hangos jajkiáltások, ordítások hangzottak, de érdekes módon hamarosan elcsendült minden.

– Na, mi az? Csak nem szállt inatokba a bátorságotok? – kiáltott a kalózhajó felé Frank Eastwood, miközben bal karját szorongatta. Ujjai között vértıl vöröslött a ruhája.

– Nem, mi senkitıl sem félünk, uram! – villant a Tenger Ördögének a szeme. Be kell azonban vallanom, hogy butaságot követtem el, és most megfizetek érte.

– Örülök, hogy jobb belátásra tért, és megbánta a bőneit. Csúnya dolgot mővelt a Ladyvel és az embereimmel.

– Sok a szöveg, Eastwood kapitány! Én nem arra gondoltam, amikor a butaságot felemlítettem.

– Nem? Hát akkor mire? – nézett rá felhúzott szemöldökkel Frank.

– Arra céloztam, hogy butaság volt nem ugyanazt tennem, mint a Lady esetében, hogy megpróbáltam harc nélkül visszaszerezni azt, ami az enyém. Ha tudom, hogy a hajó a magáé, istenemre elsüllyesztem! –

mondta haragtól remegve a Tenger Ördöge. – Ha tudom, hogy magával találkozom, nem tíz emberrel indulok el... – tette hozzá keserően a tehetetlen dühtıl.

– Haha...! Ez jó! Ez nagyon jó! – nevetett tele szájjal az egyik tengerész.

– Pofa be! – kiáltott rá Frank, mire a férfi elsomfordált. – Ezek szerint az egész legénysége ezekbıl a díszes banditákból állt? –

mutatott rá a Démon fedélzetén fetrengı néhány emberre. – Sajnálom, de a butaságért most tényleg fizetni fog. Ön ezennel a foglyom!

Angliába viszem, és ott átadom a királynınek. Ítélkezzen a királyi döntıbíróság! Látja, nem ölöm meg most rögtön, holott ezt kellene tennem! El is határoztam, hogy ha még egyszer az életben a kezem közé kerül, megölöm... De tudja, akkor ugyanolyan elvetemült, istentelen gazember lennék, mint maga! Meg aztán nem akarom, hogy a lányom azt lássa, hogy embert ölök. Nem! Majd megkapja a megérdemelt büntetését, erre esküszöm! A bátyám a királynı legjobb bírója, a neve Noel Eastwood! Jól jegyezze meg ezt a nevet, mert elég sokat fogja hallani! – dörögte Frank, aztán intett a kezével, hogy vigyék el a megkötözött foglyot.

A Tenger Ördöge nem szólt egyetlen szót sem, de az arca szinte eltorzult. Nem tudni, mi játszott le benne. Talán szóban el sem mondható...

Frank Eastwood kiadta a parancsot a hazaindulásra. Az Edwina irányt változtatott.

Frank hosszasan nézte, amint a hatalmas Démon himbálózva, árván magára maradt. Ha tudta volna, hogy a fedélzetén Birch holtteste is ott van...

***

Lilian és Henry a kabinban ültek. A férfi szorosan átölelte a lány vállát. Érezte, amint egész testében remeg.

– Nem kell félned, drágám! Ez a vadállat soha többé nem árthat neked, mert én melletted leszek örökké! Úgy vigyázok rád, akár a legdrágább kincsre a világon!

Lilian ezeket a szavakat hallva nemcsak megremegett, hanem zokogni kezdett.

– Mi a baj, szerelmem? – emelte fel a férfi az állát. – Nekem mindent elmondhatsz, tudod, hogy mennyire szeretlek. Félsz? – kérdezte.

Lilian bólintott, és a szemébıl még sőrőbben hullottak a könnyei.

– Kitıl? Talán a Tenger Ördögétıl?

– Nem – suttogta a lány. – Nem tıle félek, hanem... saját magamtól –

tette hozzá, de ezt már csak gondolatban.

– Hidd el, nem kell félned semmitıl. Te olyan erıs vagy, ezért is szerettem beléd. Mindig úgy viselkedtél, hogy sok férfi tanulhatott volna tıled. Erıs voltál, határozott, megfontolt és okos. Annyira okos...

Tudom, hogy ha a feleségem leszel, akkor sem változol meg, és én soha nem is kérném tıled, hogy engedelmes asszonyom légy. Maradj csak ilyen büszke, bátor és határozott nınek! Csodállak és imádlak! Azt hiszem, inkább én leszek az, aki a rabszolgád lesz... sıt már az is vagyok.

A férfi annyi bókot szórt Lilianre, hogy a lány rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Amióta Henry felbukkant, valami különös szorongás költözött belé. Elıször nem tudta, hogy mi lehet az oka, de aztán hamarosan rájött. Nem szereti ıt, sıt inkább idegesíti a közelsége.

Szegény Henry! Még néhány héttel ezelıtt úgy érezte, belehal a férfi

elvesztésébe, most pedig egyenesen a nehezére esik még szólni is hozzá. Hogyan mondja meg neki, hogy már vége, hogy már nincs értelme, mert bár kiszabadult a kalózkapitány fogságából, a szíve örökre rabságban maradt.

Szerencsére Frank kopogott a kabin ajtaján, így megmenekült attól, hogy egy újabb hazugságot találjon ki, amellyel megnyugtathatná Henryt, és megmagyarázhatná viselkedésének okát.

– Ó, apus! – ugrott fel Lilian, és a férfi nyakába borult. Átölelte, majd megcsókolta szırös arcát. – Úgy örülök, hogy nem történt semmi bajod. Látod, nem is olyan félelmetes a Tenger Ördöge, mint a híre... –

mondta, és érezte, hogy az arca lángba borul. Gyorsan még mélyebbre fúrta fejét az apja mellébe.

– Még hogy nem félelmetes! Egyenesen a pokol mélyérıl jött.

Alattomos, kiszámíthatatlan, cinikus és nyakas... De már nem kell félned, kislányom. A kalózkapitány a foglyom. Elviszem Erzsébethez, ítélkezzen felette a bíróság.

– Hát nem ölted meg, apám? – kérdezte Lilian, és könnyes arcát az apjára emelte.

– Nem. Azzal csak én is kalózzá váltam volna. Nem vonom magamra Isten haragját, hisz tudjuk jól, embernek nincs joga elvenni a saját vagy más ember életét.

– Igazad van, apus! Te olyan megbocsátó és jó vagy. Ezért is szeretlek olyan nagyon! – suttogta a lány, és megcsillant a szeme, amint az apjára nézett. Ebben a csillogásban azonban elsısorban az öröm rejlett, amelyet a szívében érzett. A kalózkapitány a hajójukon van, s ı bármikor láthatja, amikor csak akarja...

– Nem, kicsikém! Soha nem bocsátok meg neki... csak... csak nem akartam én lenni a büntetés-végrehajtó.

Lilian elvette a kezét az apja válláról, és megsimogatta az arcát. A keze nyomán azonban a férfi arca véres lett.

– Mi az? Mi történt? – nézett ijedten az apjára, aztán a saját kezére.

A tenyere és az ujjai is véresek voltak.

– Megsebesültél, gyermekem? – kiáltott fel Frank, és ijedten meredt Henryre. – Hát... te... te így vigyázol a menyasszonyodra? – rivallt rá mérgesen.

– De... uram! Én... én... nem történt semmi. Itt biztos, hogy nem sebesült meg. Egész idı alatt mellette voltam. Átöleltem... akkor én is...

– hebegte, de aztán meglátta a férfi karján a hatalmas vérfoltot. – Ön sebesült meg, uram! – ugrott oda, és megfogta a karját. – Be kell kötni...

Ki kell tisztítani a sebet... – motyogta.

– Jézusom! – sikoltott fel Lilian. – Apus! Nagyon fáj? – kérdezte együtt érezve az apjával, de közben lehúzta róla a felsıruhát.

A seb szerencsére nem volt mély, de a lány mégis elsápadt, amint meglátta.

– Majd én, drágám! – tolta el gyengéden Henry. – A kórházban sokat tanultam, tudom, hogy kell ellátni egy vérzı sebet – mondta, és a lányra mosolygott.

– Apus! – szólalt meg egy kis idı múlva Lilian.

– Igen, kicsim! – fordult meg a férfi.

– Hol tartod fogva a kalózkapitányt? – kérdezte, de közben a kabin apró ablakához lépett. Kifelé nézett, hogy ne lássa az apja arcát.

– Ne félj, kincsem! A hajófenékbe zárattam. Négy emberem ırzi éjjel és nappal. Még egy légy sem repülhet be hozzá anélkül, hogy ne vegyék észre. Megkötöztettem és láncra verettem, akár egy igazi rabot.

Lilian egész testében megremegett. Eszébe jutott a kalózkapitány hangja, mely legtöbbször parancsoló volt, de vele tudott kedves és gyengéd is lenni. Amikor simogatta, amikor a szája az övéhez ért...

egyenesen elvesztette az eszét. Nem hagyhatja, hogy így bánjanak vele.

Amikor ı a kalózok szigetére került, nem verték láncra, nem bántak vele fogolyként – vette védelmébe a férfit gondolatban. Aztán maga elıtt látta, amint arra kényszerítette, hogy az övé legyen. Megalázta és meggyötörte, aztán kinevette és otthagyta. Elvette tıle a tisztaságát, a büszkeségét... Kirabolta és kifosztotta... Vagy mégsem? – jött rögtön a mentı gondolat.

– Lilian! Lilian! Mi van veled, rosszul érzed magad? – lépett mellé aggódva Henry.

– Nem, dehogy – hebegte. – Teljesen jól vagyok – préselt ki magából egy mosolyt.

– Nos, akkor minden rendben, gyermekem! – intett Frank. –

Megyek, lepihenek egy kicsit, mert bizony a szívem már nem a régi.

Elfáradtam.

– Menj csak, apa! – sietett oda hozzá Lilian, majd átölelte, és a kabin ajtajáig kísérte.

Henry a lányt nézte. Olyan feltőnı vággyal, hogy annak majdnem elállt a szívverése. Milyen jó lenne, ha Henry is visszamenne a saját kabinjába, gondolta.

– Lilian! – lépett mellé a férfi. Láthatóan eszébe sem jutott, hogy magára hagyja.

– Tessék! – emelte el a lány a fejét.

– Gyere ide! – tárta ki a két karját Henry. – Most, hogy megtaláltalak, az a haramia pedig gúzsba kötve csücsül odalent, úgy érzem, beszélnünk kellene...

– Mirıl? – nézett rá ijedten Lilian.

– Hogyhogy mirıl? Hát magunkról, az esküvınkrıl, az életünkrıl –

felelte fellelkesülve Henry.

Lilian megnyugodott. Azt hitte, hogy a kalózkapitánynál eltöltött idırıl faggatja.

– Rendben van, beszélgessünk – mondta kedvesen, és leült a férfi mellé.

– Azt szeretném, ha minél hamarabb a feleségem lennél. Mit szólnál hozzá, ha a hazatérésünket követı második szombaton tartanánk az esküvıt? Neked kell eldöntened, hisz te vagy a nı – pirult el a férfi.

Lilian elıször nemigen értette, mitıl jött ennyire zavarba, csak késıbb jött rá, hogy mirıl beszélt burkoltan. A havi vérzésérıl... Ettıl egy pillanatra megrettent. Már azt sem tudja, mikor volt utoljára... A Kalózok szigetén, amikor odakerült. Igen, Larissa segítette ki. Azóta azonban nem jelentkezett. Biztos, ez a sok idegesség, a sok izgalom, amin átment. De az is lehet, hogy valami baja van. Ki tudja? Az édesanyja mindig mesélt neki. Most, hogy eszébe jutott, és tudta, hogy nemsokára találkoznak, melegség járta át a szívét. Alig várta, hogy lássa. Mennyit beszélgettek együtt. Olyanok voltak, mint két jó barátnı.

Az édesanyja mondta el, mi történik akkor, amikor egy kislányból nagylány lesz, hogy mire számíthat az esküvı után...

İ pedig már átélte, mielıtt eljött volna az esküvı, a nászéjszaka... És milyen csodálatos, milyen földöntúli érzés, amikor a szeretett férfi a karjában tartja, és a testén érzi szívének dobbanását. Amikor szinte egyszerre dobban a szívük, egy ritmusra mozdul a testük...

– Lilian! Valahogy megváltoztál. Állandóan magadba roskadsz és elgondolkozol. Mi jár a fejedben? Emlékszel, mennyire szerettünk kéz a kézben sétálni? Milyen jó volt a rózsalugas alatt lopott csókot kapni és

adni? Olyan boldogok voltunk... de most, mintha te... te nem örülnél nekem, mintha már nem szeretnél... – nézett rá Henry szomorúan.

– Ne beszélj butaságokat, Henry! Képzeld magad az én helyembe!

Elraboltak, koszos, mocskos, idegen emberek között kellett élnem...

Nem tudod, mit kellett kibírnom. Még fel sem fogtam, hogy az apám, akit halottnak hittem, eljött értem, s megszabadultam. És... te is felbukkantál, pedig már elsirattalak. Meg kell értened, más lettem. Már nem tudok olyan felhıtlenül boldog lenni, mert megismertem a bánatot, a félelmet, a gyötrelmet...

– Bocsáss meg, édesem! Csak magamra gondoltam, rád nem.

Elfelejtettem, hogy mennyit szenvedtél! Igazán sajnálom! Milyen neveletlen is vagyok! – ragadta meg a férfi a lány kezét, és az ajkához emelte.

– Nem vagy neveletlen, Henry, és nincs miért bocsánatot kérned! Te boldog vagy, mert rám találtál, és ott folytatod, ahol abbahagytuk. De...

de velem azóta annyi minden történt. Kérlek, inkább te bocsáss meg nekem, ha netán csalódást okoztam volna. Szeretném, ha egyelıre még nem beszélnénk a házasságról. Várhatunk még néhány hónapot, hisz fiatalok vagyunk. Kicsit összeszedem magam, aztán... aztán visszatérünk rá. Rendben? – hajolt Lilian a férfihoz, és megcsókolta a száját.

– Rendben! – suttogta Henry, és átölelte. Nem engedte el, hanem még jobban magához húzta. Lilian azt hitte, megússza egy alig-csókkal, ám a férfi teljesen tőzbe jött. Úgy csókolta, hogy szinte fájdalmat okozott.

– Henry! Henry! Kérlek! – tolta el magától.

– Jaj, Lilian! Ha tudnád, mennyire vágytam már utánad! Tudom, hogy nem vagyok elég gyengéd, de nézd el nekem! Mióta is nem találkoztunk? – kérdezte.

– Nem is tudom – felelte Lilian. – Már majdnem két éve... Vagy talán több is...

– Ne csodálkozz hát rajta, hogy most nem bírok magammal. Amikor hazatértem Indiából, az elsı utam hozzád vezetett. Alig vártam, hogy átölelhesselek. Amikor megtudtam, hogy édesapáddal Indiában jártál, és azt hittétek, hogy meghaltam, majd beleırültem. Féltem, hogy mire ismét találkozunk, már elfelejtesz... Aztán várt a hír, amelytıl nagyon elszomorodtam. Biztosra vettem, hogy már nem élsz. Milyen furcsa

dolgokat produkál az élet, ugye, szerelmem? – nézett rá lángoló tekintettel. – Elıször én tőntem el, aztán pedig te. Most pedig egymásra találtunk ismét. Hidd el, ez csoda! Isten keze van benne! Nélküle nem lehetnénk most egymás karjában.

– Igen,

biztosan

így

van

–

bólintott

Lilian,

és

kissé

elbizonytalanodott. Henry annyira rendes és olyan végtelenül szereti ıt, nem teheti meg vele, hogy elutasítja. A kalózkapitányt biztosan elítélik, a legvalószínőbb, hogy máglyára vetik. Soha többé nem lehet vele, nincs még egy aprócska reménysugár sem, amelybe kapaszkodhatna. Le kell mondania róla, és el kell fogadnia Henryt férjéül. Nem lehet másként.

– Gyere, menjünk fel egy kicsit a fedélzetre – fogta meg a lány Henry kezét. – Azt hiszem, épp most bukik le a nap, nézzük meg együtt

– mondta olyan lágyan, hogy a férfi majdnem elsírta magát boldogságában.

Az ég bíborvörösen ragyogott a látóhatár alatt. A nap korongjából már csak egy vékonyka csík látszott, de a sugarai még vissza-visszatükrözıdtek a víz felszínérıl. Csodálatos látványt nyújtott.

Henry átölelte Lilian vállát, és úgy érezte, soha nem volt még ilyen boldog. A lány mellette van, és most már örökre mellette is marad.

Ilyen, és ehhez hasonló szép gondolatok jártak a fejében, míg Lilian egész idı alatt azon töprengett, hogy miképp láthatná a kalózkapitányt.

Mint tudta, szigorúan ırzik, így csak akkor kerülhet a közelébe, ha az apja engedélyt ad rá. Meg kell gyıznie, hogy láthassa. De hogyan? Azt mégsem vallhatja be, hogy halálosan szereti... hogy mennyire aggódik érte...

– Lilian! – ölelte még jobban magához a lányt Henry. – Csak nem fázol? – kérdezte, mert Lilian megborzongott. A férfi aggódva tekintett rá.

– De. Tényleg fázom egy kicsit, azt hiszem, lefekszem. Olyan kimerült vagyok.

– Gyere, visszakísérlek a kabinba! – fogta meg Henry a lány könyökét, és magával húzta.

– Köszönöm, te olyan rendes vagy... – suttogta Lilian, miközben mérges volt, hogy egyetlen pillanatra sem lehet egyedül. Örült, hogy a férfi nem halt meg, de ez az öröm nem volt teljes. Már nem iránta, hanem a kalózkapitány iránt érzett szerelmet.

Szerencsére amint visszaértek a kabinba, henry magára hagyta. Így nyugodtan törhette a fejét a megoldáson, miként kerülhetne közel a Tenger Ördögéhez. A szíve hevesen kezdett dobogni, amikor arra gondolt, hogy a férfit akár halálra is ítélhetik. Ki tudja, Erzsébet milyen hangulatban lesz, amikor majd döntésre kerül a sor. Nem engedheti, hogy halálra ítéljék...

Felugrott és kiszaladt a kabinból. Egyenesen az apjához sietett.

– Papa! Papuskám! Nem zavarlak? – dugta be a fejét a kabin aprócska ajtaján.

Frank Eastwood a keskeny ágyon feküdt.

– Nem! Dehogy! Gyere csak beljebb, drágám! – próbált felülni, de Lilian visszaparancsolta.

– Maradj csak fekve, apám! Pihenned kell! – ült le a lábához, és komoly arcot vágott.

– Mi történt, kicsim? – kérdezte Frank, amint ránézett. Ismerte már annyira a lányát, hogy tudja, valami bántja.

– Nem történt semmi, csak... csak kérni szeretnék tıled valamit –

kezdte kissé zavartan.

– Kérni? Már teljesítve is van, hisz a kérésed számomra parancs.

Most, hogy megtaláltalak épen és egészségesen, nem tudsz olyat kívánni tılem, amit ne teljesítenék – mondta frank, és kedvesen kinyújtotta a kezét, hogy megérinthesse a lányát.

– Szeretném, ha megengednéd... nem is tudom, hogy mondjam el –

hebegte égı arccal Lilian.

Az apja fél könyökére támaszkodott. Még soha nem látta a lányát ilyen bizonytalannak, idegesnek.

– Csak bátran, édesem! Nem kérhetsz olyat, amire nemet mondanék

– bíztatta, és rámosolygott.

– Jól van... Akkor engedd meg, hogy meglátogassam a Tenger Ördögét! – nyögte ki nagy nehezen Lilian.

– Micsoda? – ugrott fel a férfi, és a lányra meredt. -

Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – állt meg elıtte.

– De. Nagyon is komolyan gondolom. Nem tudom, miért ne látogathatnám meg, hisz nem árthat nekem. Te magad mondtad, hogy láncra van verve... – suttogta, és szinte remegett az izgalomtól.

– Igen, ez igaz, de... de mégis. Nem tartom jó ötletnek. Ez az ember maga az ördög, egy sátánfajzat! Még így, rabláncon is veszélyes!

– De apuskám! Elég sokáig éltem a szigeten. Ha bántani akar, megtehette volna. De... de inkább kedvesen viselkedett velem.

– Miért? Egyszerően nem értem, hogy miért akarod látni? Nem volt elég neked, hogy kényszerített, hogy elrabolt? – nézett rá Frank döbbenten.

Lilian hirtelen rájött, mivel gyızheti meg ıt.

– Pontosan ezért szeretnék találkozni vele – magyarázta, és a szeme csillogott. – A szemébe nézek, és az arcába nevetek. Megkérdezem tıle, milyen az, ha az embert akarata ellenére fogságban tartják. Látni akarom, amikor szenved tehetetlenségében. Csak nem akarsz megfosztani ettıl a kellemes látványtól, apuskám? – nézett rá lágyan, esengve.

Frank egy pillanatra megingott. Nem válaszolt rögtön, látszott rajta, hogy tanakodik magában.

– Apus! Kérlek, drága apuskám! Engedd meg! Annyira szeretném...

Most, hogy Henry visszatért, hamarosan megesküszünk. Ezt el akarom újságolni neki.

– Na, nem bánom. Majd elkísérlek hozzá holnap.

– Most. Most szeretném... – mondta egészen felvillanyozva Lilian.

Az apja alig akart hinni a szemének. A lánya arca ragyogott, a szeme apró kis szikrákat röppentett szét, az egész lénye átváltozott. Ha nem tudná, hogy Liliant a bosszú hajtja, még félreértené ezt az izgalmat.

– Ez már igaz, Lilian Eastwood magára talált! – kiáltott fel nevetve.

– Ha valamit a fejébe vesz, azt keresztülviszi! Megnyugodva tapasztalom, hogy kezdesz a régi lenni!

Lilian egész belsejében remegett. Alig várta, hogy viszontlássa a Tenger Ördögét. A problémát most már csupán az jelentette, hogy az apja is jelen akar lenni... Valahogy távol kellene tartani, hogy kettesben beszélhessenek.

– Nos, akkor mehetünk! – indult el frank Eastwood a kijárat felé.

Lilian gyorsan a hajához kapta a kezét. Végigsimította, majd a ruháján is, és gyorsan az apja után sietett.

A hajó enyhén imbolygott, a szél kissé erısödni kezdett. A hajó hátsó részébe értek. Frank Eastwood a lányára nézett.

– Nem tudom, helyesen tettem-e, hogy megengedtem. Lehet, hogy mégsem kellett volna... – meditált hangosan.

– Ugyan, apus! Semmi bajom nem lehet, hisz ırzik, vagy nem? –

indult lefelé az apja után Lilian.

– Kérlek, ne menj hozzá közel! Az óvatosság sosem árt egy ilyen emberrel szemben! – mondta frank, aztán a kezével intett az ırt álló két embernek.

– A lányom néhány percet a fogolynál tölt az én engedélyemmel.

Kérem, egyetlen pillanatra se vegyék le a tekintetüket róla! – adta ki a parancsot, majd Lilian legnagyobb megdöbbenésére visszafordult, és felment a fedélzetre.

A Tenger Ördöge a lány közeledése láttán remegni kezdett. Milyen szép, milyen kívánatos! Soha többé nem érintheti meg, soha többé nem ölelheti magához!

Úgy érezte, belehal.

– Menjen innen, kisasszony! – rivallt rá gorombán. – Minek jött ide?

Látni akarja, amint rabláncra verve szenvedek? Jót nevethet rajtam!

Most én vagyok az ön foglya! De ez egy kicsit más... – tette hozzá, és a szeme olyan szomorúságot, bánatot sugárzott, hogy az egész testében remegı Lilian alig tudta fékezni magát, nehogy a karjaiba omoljon.

– Nem. Egyáltalán nem azért jöttem – szólalt meg egy kis idı múlva.

– Hát akkor miért? – emelte rá a tekintetét a férfi. Még így, megalázva, koszosan, láncra verve is volt benne valami... valami tiszteletet parancsoló. Valami, ami miatt csak felnézni lehetett rá.

– Aggódtam... Látni akartam, hogy nincs semmi baja – hebegte Lilian, és az arca lángba borult. Idegesítette, hogy a két ır egészen közel jött hozzájuk, és minden szavát hallhatták.

– Igazán? Hát ez igazán szép öntıl, kedves kisasszony! – nyújtotta el a szavakat gúnyosan a férfi. – Mintha nem maga miatt lennék most itt és így. Ha nem szökik meg...

– El kellett jönnöm. Már nem bírtam tovább – suttogta olyan halkan a lány, hogy alig lehetett hallani.

– Mit? Mit nem bírt már tovább? Azt hiszem, vigyáztam önre. Nem engedtem, hogy bárki csak magára pillantson. Nem így volt?

– De – bólintott Lilian.

– Hát akkor mi az, ami szökésre késztette? – nézett rá a Tenger Ördöge.

– Azt nem mondhatom meg – rázta a fejét Lilian.

– Persze, mert nincs is megfelelı oka rá! – vágta oda a szavakat mérgesen a férfi. – Tönkretett, elvette tılem az életet. Az ön lelkén szárad, ha meghalok. Gondolt rá, hogy ha halálra ítélnek, maga lesz a gyilkosom? Pont olyanná válik, mint én... Gyilkossá... – sziszegte

– Nem. Ne! Én nem akarom! – hebegte Lilian, és érezte, hogy a szeme megtelik könnyel.

– Elég! Mit képzelsz, te senki? – lépett közbe az egyik ır. – Tudod, hogy kivel beszélsz? – ripakodott rá mérgesen a kalózra, majd rászegezte a fegyverét.

– Nincs semmi baj! Kérem, hagyjon bennünket! – szólt rá Lilian.

– Nem, kisasszony! A fogoly kezd veszélyessé válni.

– Most én kérdezem magától, hogy tudja-e, kivel beszél? –

dobbantott egyet mérgesen a lábával Lilian. – Szeretnék a fogollyal még néhány percet beszélgetni. Menjenek távolabb! – kiáltotta indulatosan.

A két ır összenézett, aztán néhány lépéssel hátrább húzódtak, de a fegyverüket továbbra is készenlétben tartották.

– Akkor mit akarsz? – suttogta a kalózkapitány, amint a lány egészen közel lépett hozzá. A Szemében kigyúlt a fény, minden ízében tombolt a vágy.

– Kiszabadítani! – suttogta Lilian.

– Ez ırültség! Tudom, hogy csak vissza akarod adni a kölcsönt. Nem hiszek neked – ingatta a fejét a Tenger Ördöge, majd keserően felsóhajtott.

Lilian kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi arcát. Áramütésként futott végig rajta az érintés gyönyöre. Néhány pillanatig egymás szemébe mélyedtek.

– Nem, nem ırültség! Nem akarom, hogy meghaljon! – szólalt meg Lilian, miután magához tért a varázsból, melybe a férfi tekintete ejtette.

– De... de nem tehetsz semmit, kedves. Innen nem tudok megszökni!

Ez lehetetlen.

– Nem! Nem lehetetlen! Majd kitalálom a módját! Addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök, miként szabadíthatom ki.

– Miért? Lilian! Miért akarsz nekem segíteni? – kérdezte a férfi, és vágyakozással nézett rá.

– Azért... mert... – hebegte a lány, de nem tudta befejezni. Kereste a megfelelı szavakat, de semmi nem jutott az eszébe. Az igazat pedig mégsem mondhatta meg. Nevezetesen azt, hogy szereti.

– Miért? – sürgette a férfi.

– Mert én nem vagyok gyilkos! – vágta rá végre megkönnyebbülve.

– Értem... – motyogta a kalózkapitány, és lehajtotta a fejét. Egyetlen pillanatig azt hitte, hogy a lány érez iránta valamit, és ezért akarja kiszabadítani, de rá kellett döbbennie, hogy csak fél. Fél, hogy az Isten megveri... vagy csupán ennyire romlatlan és tiszta. Nem lenne képes elviselni egy ember halálát, amelyet ı okozna... még ha egy kalózról van is szó csupán.

Mindenesetre elcsodálkozott a lány bátorságán és elszántságán, de természetesen egyáltalán nem bízott benne. Csak akkor menekülhetne meg, ha az emberei kiszabadítanák, de azt sem tudják, mi történt vele.

Aztán pedig ez már nem az ı felségterületük. Itt már ık lennének a betolakodók.

– Lilian! Köszönöm, hogy egyáltalán felmerült magában a gondolat

– nézett a lányra. Hol tegezte, hol magázta. Lilian már megszokta, és egyáltalán nem zavarta. – Tudom, hogy nem sikerülhet, de mégis jólesik. Most pedig menjen, nehogy az édesapja megnehezteljen! –

intett a kezével, aztán lehajtotta a fejét. Nem akart a lány arcába nézni, hisz a szeme sarkában össze győlt könnyek elárulhatták volna, hogy a nagy, erıs, félelmetes kalózkapitány is csak egy érzı, szerelmes férfi.

– Hamarosan meglátogatom – suttogta a lány, és felsietett a fedélzetre.

– Nos? – nézett rá az apja. – Milyen volt? – kérdezte.

– Szánalmas! – felelte Lilian, és nem mondott többet.

Frank Eastwood furcsának találta a lányát, de hagyta, nem faggatta.

Tudta, hogy nem szereti, ha a belsı gondolatairól kérdezgetik.

Ettıl a perctıl kezdve Lilian csak azzal foglalkozott, miképpen szabadíthatná ki a férfit a fogságából. A napok teltek, egyre messzebb kerültek a Kalózok szigetétıl, és egyre közelebb az angol partokhoz. Ha nem igyekszik, elkésik, és már tényleg lehetetlen lesz a menekülés.

Henry jelenléte egyre idegesítıbbé vált. Már a férfi is észrevette, hogy ingerülten és kedvetlenül tölti vele a napokat.

– Lilian, kedvesem! Nem akarok tolakodónak látszani, de lerí rólad, hogy gondod van. Kérlek, beszélj nekem róla, ha tudok, segítek!

Mindenben osztozni akarok veled – fogta meg a kezét.

– A problémám teljesen magánjellegő, Henry. Senkivel, talán csak az édesanyámmal oszthatom meg. Ugye, nem haragszol, ha errıl

beszélek? – nézett rá Lilian, és igencsak nehezére esett, hogy elmosolyodjon.

– Megértelek, drágám! – emelte a lány kézfejét az ajkához a férfi. –

Bocsáss meg, ha tolakodó voltam.

– Nem, nem voltál tolakodó. Te mindig is nagyon illedelmesen viselkedsz velem. Inkább én vagyok az, aki néha megfeledkezik magáról... de tudod, ideges vagyok egy kissé. Rég nem láttam a mamát, szegény biztosan sokat aggódott miattam.

Henry nem szólt semmit, csak átölelte a lány vállát.

Lilian próbált kedves lenni hozzá, igyekezett minden erejével, de a kalózkapitány egyetlen pillanatra sem tudta kiverni a fejébıl. Már tudta, amit a szigeten csak sejtett, hogy nem született még egy férfi, akit úgy szerethet, mint ıt. Minden idegszálával, minden apró kis ízével érte remeg...

– Ha minden jól megy, tíz nap múlva már otthon is leszünk! – szólalt meg Henry.

Lilian megremegett. A férfi is megérezte, és még jobban magához ölelte. Azt gondolta, a lány otthon, az édesanyja gondolatára remegett meg az örömtıl. Pedig mennyire tévedett! A tíz nap túlságosan kevés...

Az idı úgy szalad, és ı még mindig nem tett semmit.

Az éjszaka furcsamód csendes volt. A hajó alig haladt, a szél szinte teljesen megállt.

Lilian éberen figyelt minden neszre. Most kell cselekednie! Ez az utolsó lehetıség, hogy tegyen valamit a férfiért, aki mindennél fontosabb volt a számára. Ha már nem lehet többé vele, legalább tudja, hogy él... Az éjjel mindent átgondolt, és megtalálta a megoldást!

Csendben felkelt, és az ajtóhoz lépett. A fülét rászorította, és még lélegzetet sem vett, annyira figyelt.

Kint minden csendes és nyugodt volt.

Lassan kilépett, és megindult a konyhát képezı kabin felé. Tudta, hogy a szekrényben néhány üveg rumot tartanak, látta, amikor az apja egyszer kiemelte onnan az egyiket, és jól meghúzta. Ha szerencséje van, még maradt egy-két üveggel.

Lábujjhegyen lopakodott egyik kabintól a másikig. Hirtelen hangos horkolás rémítette meg. Bénultan tapadt a falhoz, és lopakodva elindult, amint remegı lábai engedték. Végre elérte a konyhát. Tapogatva haladt elıre, miközben neki-nekiment valaminek. Amikor a szekrényhez ért,

kitapogatta azt a részét, amelyben az üvegeknek kell állniuk. Keresgélt jobbra, majd balra, de nyomukat sem lelte. Már-már elkeseredett, amikor végre rájuk talált. Nem látott semmit, így csak bízhatott benne, hogy a keresett szeszt tartalmazzák. Gyorsan leemelt három üveget, a ruhája elejébe rejtette, aztán ugyanúgy megpróbált visszalopakodni.

Mire a fedélzetre ért, ruhája teljesen átnedvesedett az izgalomtól.

Szétnézett, és megnyugodva látta, hogy minden csendes. Nincs más senki, csak ı és a hatalmas tenger. Óvatosan lépkedve közeledett a hajó hátsó részéhez. Szíve a torkában dobogott. A hajó most megbillent, az üvegek hangosan koccantak össze a ruhája alatt.

Várt néhány pillanatig a hajó oldalához tapadva, de miután minden változatlanul csendes maradt, megindult a fogoly kabinja felé.

A lépcsı aljánál megállt. A két ır lehorgasztott fejjel az igazak álmát aludta.

A lány letette az üvegeket, aztán visszalopakodott a fedélzetre.

Várta, hogy mi fog történni. Ha minden a terve szerint megy, a Tenger ördöge megmenekülhet.

Már jó ideje lapult a hajó oldalánál, amikor meghallotta az egyik ır hangját.

– Nahát! Nem hiszek a szememnek, öregem!

– Mi az? – kérdezte meg a másik.

– Hogy mi? Isten csodát mővelt velünk! – ujjongott.

– Miért? – türelmetlenkedett a társa.

– Hát ezért! Fogd, és kóstold meg! Hangos kortyolás hangzott néhány percen át.

– Uramisten! De jólesett! – böfögött egy nagyot az egyik. Aztán ismét meghúzták az üveget.

Lilian halkan összecsapta a tenyerét.

– Remek! Igyatok még! – suttogta, és tovább figyelt.

– Mit csináltok? – hallotta meg a másik két İr hangját, akik közvetlen a kalózkapitányt ırizték.

– Szórakozunk! – hangzott a felelet.

– Mi is szeretnénk!

– Hát akkor itt van nektek is!

Lilian lelkendezett. Minden jól alakul. Még egy pár perc, aztán megkezdheti a terve kivitelezését.

A lába elzsibbadt, és a dereka is fájni kezdett, de nem mozdult. A percek iszonyatos lassan teltek, de végre mégiscsak meghallotta a mély alvás jelét, a hangos hortyogást.

– Hé! Mi van itt? – kiáltotta el magát félhangosan. – Csak nem alszanak ırségben?

Semmi válasz. A hortyogás tovább folytatódott.

Lilian mosolygott magában. Elindult a Tenger Ördöge felé. A sötétben majdnem a nyakát törte, amikor megcsúszott az eldobott üres üvegen.

– Ki az? Ki van ott? – kérdezte a Tenger Ördöge.

– Én vagyok, Lilian! – felelte halkan. – Eljöttem, hogy megszabadítsam a láncaitól.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel meglepıdve a férfi.

– Most miért csodálkozik? Megmondtam, hogy jövök... – suttogta Lilian boldogan. – Hol vannak a kulcsok?

– Miért? Nincsenek magánál? – vált szomorúbbá a férfi hangja.

– Nincsenek. Azt hittem, valamelyik ırnél lesznek – motyogta, de miután átkutatta a zsebeiket, rá kellett jönnie, hogy tévedett.

– Így hát minden igyekezete hiábavaló volt. Ha nem vesszük le a kezemrıl és a lábamról ezeket a nehéz vasláncokat, nem tudok megmenekülni. Még ha be is ugranék a vízbe, elsüllyedek. Így képtelen lennék úszni – lihegte a férfi.

– Nem adom fel! – mondta a lány elszántan. – Megnézem apámnál!

– Ne tegye, Lilian! Az édesapja nagyon megharagszik, ha felébred!

Nem akarom, hogy baja essék miattam!

Lilian azonban már nem hallotta, mert sietve az apja kabinja felé tartott.

Halkan benyitott. Eastwood egyenletesen szuszogott, mélyen aludt.

Lilian tapogatva kikereste a ruháját, mely az ágya végére volt dobva.

Szinte maga sem hitte el, hogy egyenesen odanyúlt, ahol a kulcsok lapultak.

Ujjai gyorsan mozogtak, hamarosan megszerezte mind a négy kulcsot, és már távozott is.

Igaz, hogy ismét leizzadt, de ez most nem volt fontos. Csak az számított, hogy megszerezte a kulcsokat.

A sötétség lassan foszladozni kezdett. Már nagyon kevés idı maradt hajnalig. Igyekeznie kell!

– Már itt is vagyok! – lihegte, és a kézbilincsen kitapogatta a kulcs helyét. Néhány percet igénybe vett, mire kipattant a zár, és a kalózkapitány keze szabaddá vált. Aztán már ı maga szabadította ki a lábát.

– Jöjjön, gyorsan! Hamarosan pirkad! Mire felkel a nap, addigra jó messzire kell jutnia – siettette a lány.

– Tudom, de egy pillanatig még várj! – állította meg a férfi. A sötétben csak a szemük világított. – Szeretném megköszönni, amit értem tettél – mondta, és a két kezével a lány dereka után nyúlt.

Lilian teljesen elgyengült. Nem védekezett, amikor a férfi szája az övére hajolt, hanem egyetlen csókban egyesült vele.

Amint kibontakozott a férfi ölelésébıl, maga után vonszolva igyekezett a fedélzetre vezetni.

– Siessünk! Gyorsabban! – suttogta, és alig bírt a hevesen dobogó szívével. Boldognak érezte magát, hogy sikerült a terve, de szomorú is volt, mert soha többé nem látják egymást.

– Isten kísérje minden mozdulatát! – búcsúzott Lilian a korlátnál a férfitól.

– Szeretlek, Lilian! Örökké... – sóhajtott fel a férfi, és egy gyors, de forró csókot lehelt a lány ajkára. Aztán beleugrott a vízbe. Lilian még hallott néhány karcsapást, de aztán minden elcsendesült.

Gyorsan visszasietett a kabinjába, és végigdılt az ágyán. Szemébıl egymás után gördültek le a könnycseppek, de a szíve megkönnyebbült.

Ha az ember szeret valakit, azt akarja, hogy mindig mellette legyen. İ

pedig halálosan szereti ezt a férfit, mégis örül, hogy egyre messzebb kerül tıle.

A könny még ott remegett a pilláin, amikor a sok izgalom, a fáradtság eluralkodott rajta, és elaludt.

***

Hangos kiabálás, lábdobogás riasztotta álmából. Álmosan ült fel, és megdörzsölte a szemét.

– Lilian! – robbant be az ajtón az apja. A szeme haragosan villant, olyan feldúltnak látszott, hogy a lány szinte megrémült tıle.

– Apuskám! Mi történt? Mi van veled? Megtámadtak minket? –

kérdezte, és valóban megrémült. Eszébe sem jutott az elsı pillanatban, hogy most fedezték fel a kalózkapitány szökését.

– A Tenger Ördöge megszökött! – mondta indulatokkal telve frank.

– Micsoda? – nézett rá Lilian, és kikerekedett a szeme. – Hogyan?

– Valaki kiszabadította. Az éjjel ellopta a kabinomból a kulcsokat, és levette a bilincseit. Már csak abban bízom, hogy halott. Talán épp most nyeli le egy hatalmas cápa az utolsó falatot a testébıl... – sziszegte remegve Eastwood.

Liliant erıs hányinger fogta el. Kezét a szája elé kapta, és kiszaladt.

Alig érkezett a korláthoz, hányni kezdett. Maga elé képzelte a férfit, amint a cápák marcangolják, s ettıl olyan rosszul lett, hogy majdnem összeesett. Szédült és kiverte a veríték.

– Mi történt veled, lányom? – lépett mellé aggódva frank. – Még soha nem voltál tengeribeteg. Mindig bírtad a hajózást.

– Attól lett hányingerem, amit mondtál, apám. Hogy épp most marcangolják szét a testét a cápák. Apám! Hisz ı is egy ember, még akkor is, ha kalóz!

– A te átkozottul gyenge és jó szíved! – mordult rá Eastwood. – Meg kell tanulnod különbséget tenni ember és ember között! Van jó és rossz!

A rossz mindig meglakol, de ahhoz a jó embernek hozzá kell segítenie.

Valaki kiszabadította ezt a kalózt, de jót tett velünk, mert így a tenger uralkodói ítélkeznek fölötte. Remélem, már egyetlen porcikája sem lebeg a vízben! Örökké elnyelte a tenger, és táplálékul szolgált a ragadozóknak...

– Jaj, apám! Kérlek, hagyd abba! – kiáltotta el magát Lilian, és ismét kihajolt a korláton.

– Jól van, jól van – simogatta meg a lány derékig érı haját Eastwood. – Nem mondok többé egyetlen szót sem. Nyugodj meg és térj vissza a kabinba! Pihenj le, majd odaküldöm Henryt. Bár rá is haragszom most...

– Miért? – kérdezte Lilian, miközben a kézfejével megtörölte a száját.

– Az este rumot hozott a kabinomba. Erıszakoskodott, hogy igyunk a megmenekülésedre, és arra, hogy a kalózkapitány a foglyunk. Addig-addig noszogatott míg bizony két üveggel is benyakaltunk. Mind a ketten alaposan lerészegedtünk. Ezért tudott az a zsivány tolvaj

belopakodni a kabinomba anélkül, hogy felébredtem volna. Hisz máskor úgy alszom, mint a nyúl, olyan éberen... – ingatta a fejét mérgesen a férfi.

– Ne bosszankodj már, apuskám! Ami megtörtént, megtörtént, már nem tehetünk semmit – ölelte át az apja vállát Lilian.

– Nem úgy van az, édes lányom! – csapott a korlátra a kezével Frank. – Elıször is meg kell találnunk a tolvajt, és meg kell büntetnünk!

A büntetése pedig, bárki legyen is az, halál! Ugyanolyan halál, mint a Tenger Ördögéé! A cápák eledele lesz!

Lilian összerezzent. Csak most fogta fel, hogy mit is tett. Ha az apja rájön... Még rágondolni is rossz! Aztán eszébe jutott, hogy mégsem dobná tán a vízbe, hisz mégiscsak a lánya.

A gondolatok egymást őzve keringtek az agyában. Közben a foga vacogni kezdett, és a gyomra ismét émelyegve mocorgott.

– Gyere, lekísérlek a kabinodba! Nem kell ennyire félned, gyermekem! Az a haramia soha többé nem jelent rád veszélyt. Meghalt!

Érted? Meghalt! – kiáltotta bele a végtelen semmibe Eastwood.

Lilian felzokogott. Annyira fájt a szíve, hogy úgy érezte, megreped.

– Mi történt? – támolygott elı Henry.

– Hogy mi történt? – kiáltott rá indulatosan Frank. – Az történt, hogy a Tenger Ördöge megszökött! És ez a te hibád! – tegezte le most ismét Henryt.

– Tessék? De hát mirıl beszél, uram? – vakargatta a füle tövét a férfi, és értetlenül meredt Eastwoodra.

– Igen, jól hallottad! A kalóz megszökött. Valaki kiszabadította.

– És ez miért az én hibám? – kérdezte ijedt arccal Henry. – Nem én tettem.

– A te hibád, mert ha nem erıszakoskodsz az ivással, nem alszom olyan mélyen, hogy el tudják lopni a kulcsokat mellılem! – dörögte Frank.

Henry lehajtotta a fejét. Nem mert a férfira nézni, mondani pedig semmi okosat nem tudott. Ezért inkább úgy döntött, hogy meg sem szólal, nehogy még jobban magára haragítsa leendı apósát.

– Apa! Henry nem tehet róla, kár ıt bántanod! – vette védelmébe Lilian a férfit. Megsajnálta, amint ott állt lehorgasztott fejjel, behúzott vállakkal. Másnapos volt és nagyon sápadt.

Henry ráemelte bánatos tekintetét, mely hálával volt tele.

– Én megyek, és lepihenek – fordult el tıle Lilian. Nem akarta, hogy hálálkodni kezdjen, vagy azt higgye, szerelembıl szólt mellette.

– Elkísérlek – ajánlkozott Henry.

– Nem, köszönöm – hárította el udvariasan Lilian. -

Most inkább egyedül szeretnék lenni. Jobb, ha itt maradsz apámmal

– nézett rá, aztán meg sem várta, hogy Henry reagáljon az elmondottakra, elsietett. Kissé kóvályogva, émelyegve, de felemelt fejjel és diadalittas szívvel. Ebben a pillanatban úgy érezte, semmi baja nem történhet a Tenger Ördögének. Amit az apja mondott, elsı hallásra nagyon megviselte, de már összeszedte magát. Tudta, hogy a kalózkapitány nagyon erıs, okos, s barátja a nagy ragadozóknak. Biztos akad köztük talán egy delfin, aki majd segít rajta...

Lilian ezt maga sem gondolta komolyan, de hallott már nem egy esetet a tengerészektıl, melyekben a bajbajutottat delfinek mentették meg a vízbefúlástól.

A nap azzal telt, hogy Frank Eastwood a nagykabinban sorra kihallgatta az embereket. A négy ır megkötözve, fogolyként ücsörgött a kalózkapitány helyén. Csak néztek egymásra, hogy mi is történt valójában. Vérben forgó szemmel bámultak egymásra.

– Most rajtatok a sor! – jött le a lépcsın az egyik tengerész. – A kapitány kihallgat benneteket. Jó lenne, ha összeszednétek magatokat, és gondolkoznátok, hogy mi is történt. Ha nem találják meg az igazi tettest vagy tetteseket, rajtatok csattan az ostor! – mondta, miközben maga elé engedte ıket.

Frank Eastwood elıször a négy ırt hallgatta ki, aztán azokat, akik az éjszakai figyeléssel voltak megbízva. Bizony rá kellett jönnie, mindenki megszegte a rendet, valamennyien ittak és aludtak.

Mivel ugyanazt vallották, hogy valaki italt rakott az ırhelyükre, melytıl lerészegedtek és álomba merültek, így semmire nem emlékeznek, a kapitány, hogy példát statuáljon, harminc botütést mért ki rájuk büntetésként.

Amikor Lilian tudomást szerzett róla, fel s alá kezdett járkálni a kabinjában. Bántotta a lelkiismeret, hogy más lakol azért, amit ı követett el, ezért hát elhatározta, hogy mindent bevall az apjának. Ha pedig ı betartja az ígéretét, miszerint bárki volt is, aki megszöktette a kalózkapitányt, a tengerbe dobatja, akkor ám legyen! Mi értelme van az életének, ha az, akit szeret, már soha többé nem lehet az övé?

Lassan elindult, és csak akkor állt meg, amikor a nagykabin elé ért.

– Lilian! – kiáltott utána Henry. – Hová mész, most nem lehet apádat zavarni! – indult, hogy megakadályozza a lányt, de az már be is nyitott.

– Apám! – lépett be az ajtón.

– Lilian! Mit keresel te itt? Kérlek, azonnal menj a kabinodba, ne zavarj most! Rengeteg a dolgom, nem érek rá veled foglalkozni. Amint látod, nem vagyok egyedül...

– De nekem feltétlenül beszélnem kell veled, apa!

– Jó, de nem most. Majd megkereslek! – állt fel a férfi, és kivezette a lányt a kabinból. Az ajtóban meglátta Henryt, aki ott topogott.

– Jó, hogy itt vagy, Henry! Kérlek, vigyázz Lilianre, törıdj vele, amíg el vagyok foglalva! – mondta, azzal átadta neki a lányt, majd visszatért a munkájához.

– Gyere, kedvesem! Én mondtam neked, hogy most ne zavard ıket.

Elég sok a gondja az édesapádnak! Áruló van a hajón, Lilian! Meg kell találnia, különben még nagyobb baj lehet. Elképzelhetı, hogy nem jutunk haza épségben, ha...

– Elég már, Henry! Úgy siránkozol, akár egy taknyos lány! Férfi vagy te, vagy mi a szösz? Ha harcolni kell, akkor harcolj, és ne sápítozz! – fakadt ki önkéntelenül Lilian.

Henrynek még a lélegzete is elakadt. Így még soha nem beszélt vele senki.

Lilian is észbe kapott, de már késı volt. Úgy letorkolta a férfit, mintha tényleg egy rakoncátlan gyerek lenne. Elszégyellte magát, de aztán mégis úgy döntött, nem kér bocsánatot. Sokkal nagyobb volt a gondja most annál...

– Azt hiszem, most szépen megkaptam – szólalt meg egy idı után Henry. – Elismerem, hogy nem viselkedtem valami bátran, de csak téged féltelek. Nem szeretném, hogy bármi bajod essék...

– Nem kell engem félteni, Henry! Tudok magamra vigyázni, hidd el!

Most pedig, ha megengeded, visszamegyek a kabinomba.

Azzal sarkon fordult, és otthagyta a férfit, aki még a száját is nyitva felejtette, annyira megdöbbent a lány viselkedése láttán.

A fedélzeten elhaladva Lilian jól látta, hogy készülnek az ırök korbácsolásához. A szíve megremegett, nem akarta, hogy az édesapja ártatlan embereket fenyítsen meg miatta.

A kabinjában azon törte a fejét, hogyan akadályozhatná meg az egészet. Mérges volt, amiért az apja több ember szeme láttára csaknem kidobta a nagykabinból. Úgy bánt vele, akár egy taknyos lánnyal. Forrt benne a méreg és a szégyen. Magára volt leginkább mérges, amiért hagyta, hogy az apja lekezelte. Még soha nem viselkedett így vele. Sıt!

Kikérte a véleményét a legfontosabb dolgokban is, hallgatott rá, és mindenbe beavatta. Most pedig csaknem kidobta...

Végigdılt az ágyán, és félálomba szenderült. Hallotta ugyan, hogy nyílik az ajtó, de nem volt sem ereje, sem pedig kedve felkelni. Tettette az alvást, szentül meg volt gyızıdve, hogy Henry jött be hozzá. Vele pedig végképp nem akart beszélni.

Lilian most tévedett, mert nem Henry, hanem az apja nézett be hozzá. Elnézést szeretett volna kérni tıle, amiért idegességében sértı módon viselkedett, és meg akarta kérni, ne nézze végig a fenyítést.

Miután úgy találta, hogy Lilian alszik, kívülrıl rázárta az ajtót. Ezzel megakadályozván, hogy a lány esetleg váratlanul megjelenjen odafenn.

A fedélzetre érve kiadta a parancsot, hogy a négy ırt vezessék elı, és kezdıdjék a fenyítés.

Lilian arra eszmélt, hogy az ajtóban csikordul a kulcs.

– Mi a fene ez? – ugrott le az ágyról rosszat sejtve. A kulcs mindig belül volt, de most nem látta a helyén.

Odaszaladt az ajtóhoz, és megrántotta. Az azonban nem tárult fel.

– Ki merészelte? Ki tette ezt velem? – dobbantott mérgesen a lábával, és érezte, hogy elönti a düh. Hangosan kiabálni kezdett, öklével az ajtót ütötte. Sajnos senki nem jött a segítségére, hogy kiszabadítsa.

Ökölbe szorított kézzel járkált a kabinban, szemében a tehetetlenség könnyei ragyogtak.

Egyszerre csak a kabin ablakára esett a tekintete. Ha ott kiférne...

Gyorsan odaugrott, és megpróbálta kinyitni. Rá kellett jönnie, hogy az nem nyitható. Mivel más megoldást nem látott, felkapta az egyik fadobozt, amelyikben az apja tartott néhány dolgot, hogy mit, azt nem is nagyon tudta, de ebben a pillanatban nem is érdekelte, és teljes erıbıl az ablakhoz csapta. A víz pillanatok alatt zúdulni kezdett a betört ablakon keresztül.

Lilian megrémült, azt sem tudta, mihez is kezdjen, de aztán egy kissé megnyugodott, amikor rájött, hogy csak a hullám csapott be egy adag vizet. Odalépett a kis nyíláshoz, és megpróbálta kidugni a fejét. Egészen

könnyen ment. Ha a feje kifért, akkor a teste is kifér, okoskodott magában. A válla azonban beszorult. Hiába próbálkozott, sem visszafelé, sem pedig elıre nem bírt mozdulni.

– Édes istenem! – sóhajtotta. – Most segíts rajtam! – Aztán még egy erélyes próbálkozás. Szinte feljajdult, annyira fájt a válla, de végre kijutott a kabinból. A gondot most már csak az jelentette, hogy jut fel a fedélzetre. Úszni nem tud, a hajó oldalán lévı kötél messze van tıle.

Egy kissé elbizonytalanodott, és jól belekapaszkodott az ablak szélébe, mely felsértette a tenyerét. Ha arra gondolt, hogy visszamásszék, megijedt. Nem, azt nem! Inkább megpróbálkozik az úszással. Lesz, ami lesz!

Elengedte a kabinja picike ablakát, de aztán gyorsan ismét elkapta, mert érezte, hogy süllyedni kezd. Ezért hát az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal pedig megpróbált a víz színén maradni. Addig csapkodott, amíg rá nem jött, hogy kell mozgatni a kezét és a lábát, hogy ne süllyedjen a tenger mélyére.

Elengedte az ablakot, majd mindkét kezét használva megpróbált elevickélni a kötélig. Igaz, hogy iszonyatosan félt, de végül is megtette a néhány métert. Nagyon büszke volt magára, de ez az érzés hamarosan elszállt, amikor rájött, hogy fel kell másznia a kötélen. A két tenyere vérzett, a kitört ablak nagyon felsértette. Még megfogni is alig tudta.

Sajnos más megoldást nem látván összeszorította a fogát, és mászni kezdett felfelé. Többször visszacsúszott, tenyerét a kötél még jobban felhorzsolta, s mint ha a szigeten végzett kerti munka okozta hólyagok ismét elıjöttek volna, égett, és rettentıen fájt az egész, keze. A kötél véres lett a tenyere nyomán.

Már-már ott tartott, hogy kiabálni kezd, de akkor hirtelen meghallotta az apja hangját.

– Korbácsoláshoz felkészülni!

Ettıl szinte új erıre és bátorságra kapott. Úgy mászott felfelé, mintha életében mindig ezzel foglalkozott volna.

Amikor a feje elıbukkant a hajó korlátjánál, épp akkor kötözték ki az elsı embert.

Lilian igencsak nehezen mászott át a fedélzetre. Senki nem figyelt rá, mindenki el volt foglalva a fenyítéssel.

A korbács épp a levegıbe emelkedett, amikor Lilian elkiáltotta magát.

– Állj! Nehogy megüsse!

Minden szem felé fordult. Az elsı pillanatban döbbent csend uralkodott a hajón. Még maga Frank Eastwood sem tudott megszólalni.

Alig akart hinni a szemének, amikor felismerte csuromvizes lányát, aki elszántan nézett vele farkasszemet.

– Lilian! Mi történt veled? Hogy nézel ki? És miért zavarod meg a parancsom végrehajtását? – lépett közelebb hozzá az apja, és a szeme villámokat szórt.

– Apám! Ez az ember nem bőnös...

– Nem? Hát akkor melyik? – kérdezte Frank haragtól remegve.

– Egyik sem – felelte Lilian.

– Mi az, hogy egyik sem? Hát akkor ki? Talán te? – dagadt ki egy ér a férfi halántékán a dühtıl.

– Igen, én! – jelentette ki határozottan a lány. Frank Eastwood már a tőrıképessége határára ért.

Úgy érezte, nem törıdik semmivel, és egy hatalmas pofont fog lekeverni a lányának, akit életében még soha meg nem ütött. De ez már minden határt felülmúlt! Ekkora szemtelenséget még tıle sem fogadhat el. Lejáratta az emberek elıtt, odalett a tekintélye, hisz felülbírálta, sıt megakadályozta, hogy a parancsot teljesítsék...

– Te megırültél! – markolta meg Lilian vállát, aki fájdalmában felszisszent.

***

– Inkább holnap, apa! Most nagyon fáradt vagyok – mondta Lilian, mikor már a kabinja ágyán ültek.

– Sajnálom, most fogunk beszélni. Tudnom kell, mi volt ez az ırültség? Semmilyen mesét nem hiszek el. Mondd meg, miért segítettél megszökni ennek a többszörös gyilkosnak? Tudod te, hogy ha ez az ember valamilyen ördögi segítség folytán mégiscsak megmenekül, én soha nem leszek tıle biztonságban? De nemcsak én, hanem az anyád és te sem...

Frank a lányára nézett. A félhomályban csak arcának körvonalát látta, de az feltőnt neki, hogy a szeme különös fénnyel ragyog.

– Ugyan, apám! Ha olyan elvetemült lenne, mint ahogy te hiszed, én most nem ülnék itt veled. Majdnem három hónapot töltöttem el a

közelében, és nem vert láncra, nem ütött meg egyszer sem. Úgy bánt velem, ahogy... ahogy... kellett.

Lilian zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy miképp bánt vele a kapitány. Amikor a karjába zárta, amikor a magáévá tette, amikor engedelmességre kényszerítette...

– Lehet, hogy nem bántott, de ne feledd, hogy mit tett a Lady személyzetével. Hány embert küldött a hullámsírba? Lilian lehajtotta a fejét. Tudta, hogy az apjának is, igaza van, de mégsem bánta meg, amit tett. A szíve ezt diktálta, és ı nem cselekedett másként.

– Bocsáss meg, apa! Azt hittem, jobb lesz, ha nem visszük magunkkal. Ha pedig meghalt, nincs mitıl tartanunk! Márpedig képtelenség, hogy bárki megússza élve, ha a tenger közepén a vízbe ugrik. Egyetlen hajó sem fogja felvenni, egyetlen ember sem fog segíteni neki... Mitıl vagy hát ilyen ideges? – fogta meg Lilian az apja kezét. – Azt pedig mégsem engedhettem, hogy olyanok bőnhıdjenek, akik nem követtek el semmit.

– Jó, lehet, hogy igazad van, de még tıled sem fogadom el, hogy keresztezd vagy megmásítsd a parancsaimat. A hajón én vagyok a kapitány, mindenki engedelmességgel tartozik nekem. Te is. Képzeld el, mit gondolnak rólam az emberek ezek után? A hátam mögött jót röhögnek, hogy a lány irányítja az apját! Még rágondolni is rossz! –

vette el a kezét Eastwood. – És arról még nem is beszéltem, hogy ezek mind hétpróbás csirkefogók, isten tudja, ki mit csinált, hol járt az élete folyamán...

– Apám! Az emberek nem fognak rosszat gondolni rólad, és nem fognak kinevetni sem. Nagyon nemes lelkőnek hisznek, ami valóban igaz – hízelgett egy kicsit Lilian. Bár belülrıl így is hitte. A hatás nem is maradt el.

– Nos, jó! Fejezzük be a beszélgetést, hisz mindjárt vége az éjszakának. Olyan boldog voltam, hogy rád találtam, nem akarom, hogy bármi és bárki megzavarja ezt az érzést.

Frank Eastwood átölelte a lányát, s orrát megcsapta a belıle áradó illat, amelyet olyan nagyon szeretett...

***

Verıfényes napsütésben kötöttek ki Anglia partjainál. Lilian és az apja a fedélzeten álltak egymás mellett. Henry kissé távolabb mögöttük.

– Ó, istenem! – sóhajtott fel Lilian. – Mennyit álmodtam errıl a percrıl.

– Hamarosan otthon leszünk, és megölelheted az édesanyádat. Sokat aggódott, sírt utánad. Milyen boldog lesz. – Lilian! – szorította meg a férfi a lánya kezét.

– Igen, apuskám! – nézett rá a lány.

– Mikorra tervezitek az esküvıt? – kérdezte komoly arccal Eastwood.

Lilian arca egy árnyalattal sápadtabb lett. Kényelmetlen volt neki ez a kérdés, nem szívesen foglalkozott ezzel a témával, de mivel az édesapja nekiszegezte a kérdést, felelnie kell rá.

– Azt mondtam Henrynek, várjunk néhány hónapot. Szeretném élvezni az otthonomat, a szüleimet, a virágoskertemet... Fiatalok vagyunk még, nem kell sietni. Nekem ezt az egészet ki kell hevernem, apa. Nem szeretnék ilyen állapotban házasságra lépni.

– Helyeslem a meglátásodat, gyermekem. Én sem szeretnélek rögtön elveszíteni.

Lilian boldog volt, hogy legalább ebben egyetértenek. Az apjára mosolygott, és a fejét a mellére hajtotta. A férfi karjával átölelte a lánya derekét, és a szeme fényesen ragyogott.

Henry irigykedve nézte ıket. Annyira szerette Liliant, hogy már szinte fizikai fájdalmat okozott neki ez az érzelem. El akarta venni minél hamarabb, mert már nagyon nehezen tudott határt szabni a vágyainak, de attól is félt, hogy a lány nehogy ráunjon, és valaki másba szeressen. Ezt nem élné túl... A hajót elhagyva Lilian Henryre nézett.

– Velünk tartasz, vagy te is hazamész – kérdezte.

– Hát... nem is tudom. Te mit tanácsolsz? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha te is hazamennél az édesapádhoz, Henry. Mi eltöltöttünk most jó néhány napot együtt, de nélkülöztük a családunkat. Szenteljünk nekik is egy kis idıt... Persze, ha velünk akarsz jönni, én annak is örülök – tette hozzá kedvesen Lilian, nem akarta megbántani a férfit. Látta rajta, mennyire szereti, s bántotta, hogy nem viszonozhatja már az érzelmeit.

– Igazad van, drágám! Apám már biztosan ideges, nem akarom, hogy tovább aggódjon. Amint lehet, eljövök hozzád! – ölelte meg Henry a lányt, majd megcsókolta az arcát.

– Üdvözlöm az édesapádat, Henry! – intett a kezével Frank Eastwood is, majd a postakocsi felé igyekeztek.

Lilian szíve hevesebben kezdett dobogni, amint beértek Londonba.

Az ismerıs táj melegséggel töltötte el a szívét. Annyira elérzékenyült, hogy majdnem elsírta magát.

– Olyan jó, hogy hazajöttem, apuskám! – suttogta, és közelebb húzódott a férfihoz.

Frank Eastwood megpaskolta a lánya kezét, és hunyorgott a szemével.

A kastély körül csend honolt, amikor Lilian és Frank megállt a kapuja elıtt.

– Majd kiugrik a szívem, apa! Én...

– Lilian! Frank! – fojtotta a lányba a szót Edwina, aki épp a kertben üldögélt. Alig akart hinni a szemének, amikor szeretteit meglátta.

– Édesanya! Anyukám! – szaladt kitárt karokkal az asszony felé Lilian.

– Kicsikém! Édes istenem! Köszönöm neked, hogy visszahoztad hozzám a lányomat! – zokogta a nı, és keblére ölelte a lányát. Így, összeölelkezve álltak jó néhány percig, csak azután üdvözölte a férjét is.

– Frank! Drágám! Úgy örülök, hogy visszajöttetek! – ölelte át a férfit, és száját csókra nyújtotta.

– Edwina, kedvesem! Megígértem, hogy visszahozom a lányunkat, hát teljesítettem is az ígéretemet, éspedig nagyon is hamar...

– Hol van Henry? – kérdezte Edwina, amikor már megnyugodott egy kissé.

– Hazament az apjához. Szegény, már biztosan nagyon várja a fiát –

felelte frank. – Majd eljön hamarosan.

– Ezek szerint mindannyian visszatértetek? – kérdezte Edwina a férjét.

– Igen. Senki nem sérült meg, mindenki épségben szállt le a hajóról.

– Menjünk be! – ölelte át egyik oldalról Liliant, a másik oldalról Franket az asszony. – Alig várom, hogy mindenrıl beszámoljatok! –

csacsogott vidáman.

Az Eastwood család végre együtt ült asztalhoz. Hangos beszéd, nevetgélés és pohárkoccanás hallatszott ki a nyitott ablakon.

Noel bíró megállt és hallgatódzott, mielıtt kopogott volna. Ha nem csal a füle, akkor Frank és Lilian hangját hallotta. Remegve zörgetett be a kapun.

Az inas mosolyogva engedte be, és az ebédlıbe vezette.

– Jó étvágyat a családnak! – tolakodott be az ajtón.

– Noel bácsi! – ugrott fel az asztaltól Lilian. Átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta az arcát mindkét oldalról. – De örülök, hogy eljöttél hozzánk! – mondta.

– Lilian! Mutasd magad, kicsim! – tolta el egy kissé magától a bíró, hogy alaposan szemügyre vehesse. – Látom, még sokkal szebb lettél, mint voltál. Ha nem tudnám, hogy mi történt, azt mondanám, használt neked a változatosság, a levegıváltozás. Igazi felnıtt lettél! Egy gyönyörő, érett nı!

Lilian elpirult. A nagybátyja az elevenére tapintott. Az, hogy érett né lett belıle, a Tenger Ördögének köszönhetı. A gondolat pedig az arcába kergette a vért.

– Frank! Édes öcsém! Micsoda megkönnyebbülés, hogy ismét látlak!

– ölelte át a testvérét is Noel. – Mesélj, hogy mentek a dolgok?

Elhoztad a Tenger Ördögét?

– Szervusz, Noel – veregette meg Frank a bátyja vállát. – Egy kicsit sokat kérsz egyszerre. Mindenrıl beszámolok szép sorjában, de gyere, oszd meg velünk az ebédet. Épp most ültünk asztalhoz! – invitálta szeretettel. – Mire vagy elıször kíváncsi? – kérdezte aztán, amint helyet foglaltak.

– Hol van a Tenger Ördöge? Erre szeretnék választ kapni –

mocorgott a székén idegesen Noel bíró.

– Sajnálom, de nem szolgálhatok vele – tárta szét a karját frank.

– Frank! Csak nem te magad vetettél véget az életének? Hisz megígérted, hogy...

– Nem, Noel! Nyugodj meg, kérlek, amit megígértem, azt be is tartottam, már ami az egyik felét illeti: azt, hogy nem ölöm meg ıt. Azt azonban, hogy magammal hozom, csak félig teljesítettem...

– Félig? Ezt nemigen értem – csóválta a fejét Noel bíró, miközben egy jó nagy falat húst tömött a szájába.

– A Tenger Ördöge a foglyom volt, vasra verve utazott a hajómon, de sajnos... megszökött – magyarázta Frank, és Lilianre nézett.

A lány egybıl elpirult.

– Megszökött? Hát, ez tényleg az ördöggel cimborál, ha mégis meg tudott szökni.

– Úgy bizony! – bólintott Frank, de nem mondott többet.

– Mi van veled, Lilian? – aggodalmaskodott Edwina. – Amióta leültünk az asztalhoz, csak turkálsz a tányérodban. Miért nem eszel, drágám? Nézd, a kedvencedet fızte a szakácsnı: vadpörkölt.

Lilian hirtelen felugrott, és szaladni kezdett kifelé. Amint kiért az udvarra, mély lélegzetet vett. A gyomra kezdett megnyugodni. A víz kiverte, a rosszullét kerülgette, ha az ételre gondolt.

– Kicsikém! – szaladt utána az anyja. – Mi van veled?

– Nem tudom, anyám. Amint a vadpörkölt nevét kiejtetted a szádon, szabályosan rosszul lettem. Magam elıtt láttam az állatot, amint elejtik, amint megnyúzzák... amint folyik a vére, miközben még remeg... –

hebegte, aztán elfordult, mert nem bírta visszatartani, ami a gyomrában volt.

– A tengeri út. Biztosan a hosszú tengeri út viselt meg, kislányom.

Mindjárt csitul majd a rosszulléted, gyere ülj csak ide le a rózsalugas alá!

Lilian az anyjába kapaszkodott, majd fáradtan rogyott le a kerti fapadra.

– Megyek, és készíttetek neked valami könnyőt...

– Ne, anyám! Nem kérek semmit, egyáltalán nem kívánok most enni.

Talán majd késıbb. Biztosan megviselte az út a gyomromat. Már jó ideje nem ettem rendes ételt. Vissza kell szoknom a normális konyhához.

– Jól van, édesem. Pihenjél csak itt, én befejezem az étkezést, és nem akarom Noel bácsikádat sem otthagyni az asztalnál. Hamarosan visszajövök hozzád – érintette meg Edwina az ajkával a lánya homlokát, mely hővös és nedves volt.

Lilian kényelmesen elhelyezkedett, élvezte a virágok illatát, a régen áhított, megszokott kertjének varázsát. Hamarosan elnehezültek pillái.

Ráborult a kis faasztalra, és elaludt.

Amikor Edwina asszony kijött, hogy frissítıként egy kis teával kínálja, a lánya már édesdeden aludt. Az arca most nem volt sápadt,

inkább úgy nézett ki, mint aki az angyalok között repked. Boldogság ragyogott rajta.

Biztosan szépet álmodik, gondolta az anyja, aztán csendesen leült mellé a padra.

Lilian tényleg szépet álmodott. Épp a Tenger Ördöge bukkant fel a vízbıl, s ıt magával ragadta a fedélzeten át a tenger mélyére vitte. A tenger mélye pedig csodálatos, soha nem ismert képet tárt föl elıtte.

Színes halacskák, csodálatos tengeri állatkák és növények között süllyedt lefelé. Amint oldalra nézett, a kalózkapitány kedves arcát látta.

A szemébıl szerelmet olvasott ki, s ettıl még boldogabb lett. Aztán leértek a tenger fenekére, ahol egy gyönyörő kastély várt rájuk. A férfi a karjára emelte és úgy lépett be vele a kastély ajtaján. Nem tette le, csak akkor, amikor egy csodaszép szobába értek, ahol egyetlen hatalmas virágokból szıtt takaróval leterített ágy állt. Ide fektette lágyan, óvatosan, majd ı is melléje heveredett. Száján érezte a férfi forró ajkát, miközben valahol még soha nem hallott zene csendült. Olyan volt, mintha apró kis csengettyők csilingeltek volna körülöttük, és ık önfeledten szerették egymást...

***

– A hajót a kikötıben hagytad? – kérdezte Noel a kényelmes kanapéra ülve.

– Igen. Az embereket elengedtem, csupán egyetlenegyet tartottam meg, aki ırzi, amíg ismét szükségem lesz rá. Frank is leült, és nagyot sóhajtott. – Na és itthon mi újság? – kérdezte, és a bátyjára nézett. – Hol tart a Huggins-féle ügy?

– Halad, halad – bólogatott a bíró. – Azt hiszem, már ott tartunk, hogy csak meg kell találnunk a Huggins családot. Amennyiben rájuk bukkanunk és idehozatjuk ıket, megkezdıdhet az újratárgyalás. Jó lenne, ha ez a szerencsétlen ember és a családja mentesülne minden vád alól. Szegények biztosan nagyon sokat szenvedtek.

– És van valami támpont, amin elindulhattok? – kérdezte Frank.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy sejtitek-e, hol kell ıket értesíteni?

– Ja! Igen. Többfelé küldünk embereket, akik majd kiderítik, hogy hol tartózkodnak. Ez kicsit idıigényes, de ha elıkerülnek, már gyorsan

lezavarjuk a tárgyalást. Ha a tanú, aki a beadványt benyújtotta, mellettük vall, biztos a vád alóli mentesülésük. Erzsébet ugyan most még elég morózus hangulatban van, de remélem, megbocsát nekik. Én tiszta szívembıl ezt szeretném.

Noel bíró szokásához híven sőrőn bólogatott.

– Én is nagyon szeretném. Sajnálom azt a gyereket, aki annyit szenvedett az apja ellen koholt vádak miatt.

Frank együttérzése ıszinte volt, szinte kiült az arcára.

– İ már nem gyerek, Frank! Ha jól számolok, huszonkettı-huszonöt körül lehet.

– Igaz, igaz – helyeselt Frank. – Mondd csak, Noel, mitıl rossz a kedve a mi királynınknek? – terelte aztán másra a szót.

– Ismét Mária az oka. Tudod, mindig is erıs volt közöttük az ellentét. Állítólag Mária szövetkezett a spanyolok egyik követével, a levelet pedig sikerült elkobozni. Ebben megint áskálódik a királynı ellen.

– Pedig Mária már jó ideje raboskodik Erzsébet börtönében, nem igaz? – kérdezte Frank.

– De, igaz. Mégsem nyugszanak. Nekem kellene rábizonyítanom, hogy összeesküvı...

– Mária?

– Igen, ı.

– Ez bizonyítékok híján nehéz lesz – nézett rá Frank.

– Jól látod, testvér. Épp ez okozza nekem is a fıfájást – sóhajtotta Noel bíró.

11.

Az angol parton egy tétova fiatalember kóborolt. Már napok óta szinte alig evett, nem volt szállása sem, nem ismert senkit.

– Hé! Te! – kiáltott oda neki egy fényes ruhába öltözött ember.

– Nekem szólt, uram? – bökött a saját mellére a fiatalember.

– Neked hát. Gyere közelebb! – intett a férfi a kezével.

– Parancsoljon velem, uram! – állt meg elıtte az idegen, és egyenesen a szemébe nézett.

A férfit meglepte nemes arca, kifejezetten intelligens tekintete.

Egyáltalán nem illett parancsoló, tiszteletet kényszerítı jelleméhez koszos, szakadt külseje.

– Nem lenne kedved nálam munkát vállalni? – kérdezte tıle.

– Milyen munkáról lenne szó, uram? – rebbent meg a fiatalember szeme.

– Na, te aztán jó fej vagy, fiú! – nevette el magát az elıkelı uraság. –

Már napok óta figyellek, jól látom, hogy nincs otthonod, nem tartozol sehova. Én munkát ajánlok neked, erre te megkérdezed, hogy ilyet.

Nem mindegy, hogy mit kell csinálnod, ha lesz hova lehajtanod a fejed, lesz mit enned?

– Nem, uram! Én nem vállalok el akármilyen munkát! – emelte még magasabbra a fejét az idegen.

– Esküszöm, tetszel nekem, fiú! Szeretném, ha az apródom lennél. A nevem Lord Bennet.

A fiatalember láthatóan megdöbbent.

– Apródja?!

– Igen. – bólintott Lord Bennet. – Tudom, hogy most meglepıdtél, hisz apród általában csak nemesi származású férfi lehet, de ettıl most én eltekintek. Majd mindenkinek azt mondjuk, hogy nemesi család sarja vagy. Mi is a neved?

A fiatalember még mindig nem tért magához. Mintha elfelejtette volna a nevét is, erısen gondolkozni látszott.

– No, mi történt? Tán csak nem felejtetted el? – nevette el magát a férfi.

– Nem, nem, uram, de valóban meglepett az ajánlata. Ericnek hívnak.

– És mi a vezetékneved, Eric? Mert gondolom, az is van.

– Igen, uram. Eric Hu... Hurd.

– Nos, Eric Hurd, elfogadod-e az ajánlatomat?

– Ezer örömmel, uram. Igyekezni fogok, hogy megfeleljek az elvárásainak.

– Jó. Akkor most azonnal velem jössz. Annyit azonban elárulok neked, nem leszel igazán az apródom, csak az öltözéked lesz olyan...

– Miért? – nézett rá Eric.

– Azért, mert igazából nincs szükségem apróra. Csak azt akarom, hogy irigyeljenek. Nem vagyok gazdag...

– Nem értem önt, uram. az imént azt mondta, hogy lesz otthonom és lesz mit ennem, de ha ön is szegény, akkor...

– Na én nem állítottam, hogy szegény vagyok, csak annyira nem vagyok gazdag, mint amilyennek látszani akarok. Egyébként majd meglátod magad is. Hazamegyünk! – közölte a lord, és elindult a közelben álldogáló lovas kocsi felé.

A fiatalember követte, bár nem igazán nagy lelkesedéssel. A fejében a gondolatok egymást kergették, már nem volt benne egészen biztos, jól tette-e, amikor elfogadta a lord ajánlatát. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy parancsolgassanak neki, ı pedig engedelmeskedjék... A kocsi bakján egy öregember bóbiskolt.

– Ébresztı, öreg! Indulás! – kiáltotta el magát a lord.

– Igenis, uram! – nyitotta ki egyszerre a szemét és a száját az öreg, s egyetlen levegıvétellel válaszolt. Amint a gazdája és az idegen elhelyezkedtek, máris a lovak közé csapott.

– Szóval, figyelj, Eric! Ha végrehajtod, amivel megbízlak, gazdaggá teszlek.

– De az imént mondta, uram, hogy nem vagyonos, akkor mibıl...

– Ej! Ne vágj a szavamba folyton! Inkább figyelj! Szóval el kell végezned egy munkát, ami után sok pénz üti a markomat, ebbıl pedig neked is jut...

Eric elfordította a fejét, egyre jobban bánta, hogy belement ebbe az egészbe. Ki tudja, mit forgat a lord a fejében, és miféle ügyletbe akarja ıt belevinni? Felháborította az is, hogy a férfi vele végezteti el a munkát, amiért ı kap majd sok pénzt. Akkor miért nem teszi meg ı maga? – morfondírozott, s lassan kezdte izgatni a dolog.

– Már bocsásson meg, uram, de nem egészen értem. Ha ez a munka annyi pénzt jelent, miért osztozik rajta velem? Miért nem végzi el egymaga? – nézett érdeklıdve a férfira.

– Nem szeretem, ha sokat okoskodsz és kérdezısködsz. A magadfajtának nem kell gondolkoznia, arra itt vagyok én, csak szó nélkül végre kell hajtanod, amire utasítalak. Kell a pénz, vagy nem? –

kérdezte indulatosan Bennet.

– Hát... kelleni éppen kell... – felelte Eric, és lehajtotta a fejét.

– Nahát! Akkor befogod a szád, kinyitod a füled, és teszed, amit mondok! A többi nem a te dolgod... Megértettük egymást?

Eric már-már felcsattant a lord lekezelı viselkedése miatt, de aztán rájött, jobban jár, ha hallgat, ha visszafogja magát. Majd meglátja, mire megy ki a játék. Ráér akkor lépni.

A kocsi hamarosan megállt egy jó nagy ház elıtt.

– Megérkeztünk! – állt fel a lord, majd leugrott a kocsiról. – Ez az otthonom, mától pedig a tiéd is.

Eric is lekászálódott, miközben egyre a fejét forgatta, a szemét meresztgette. Olyan érzése támadt, mintha már látta volna ezt az épületet.

A házba lépve egy jócskán testes lányba ütköztek.

– Ez itt a lányom, Nancy – szólt oda oldalról a lord, aztán egy futó csókot adott a lány homlokára. – Hoztam neked egy jó pajtást.

Szeretném, ha összebarátkoznátok, és megismertetnéd az itteni szokásokkal. Szükségem van rá, nem akarom, hogy ıt is elüldözd...

Lord Bennet ezután elsietett.

Eric fülét megütötte, amit mondott. Ezek szerint már akadtak elıdei, akik a lány miatt mentek el. Hát majd ı megmutatja, hogy neki nem árthat ez a kis gömböc.

– Gyere közelebb! – szólalt meg a lány. Eric tett két lépést, aztán megállt.

– Gyere még közelebb! – szólt rá Nancy, és felemelte a fejét.

Szemébıl hideg közöny áradt.

Eric tett még egy lépést, aztán ismét megállt.

– Azt mondtam, közelebb! – dobbantott egyet tömzsi lábával a lány, és mérgesen nézett a férfira. – Egészen közel, ide elém! – mutatott le a földre.

– Már megbocsásson, kisasszony, de ha akar valamit, jöjjön maga közelebb – nézett egyenesen a lány szemébe Eric.

– Pimasz fráter! Mit képzelsz, kivel beszélsz? – mordult rá Nancy, szinte rákvörösen a méregtıl.

– Nancy kisasszonnyal – felelte Eric, és még kihívóbban nézett rá.

A lány már remegett, hosszú, vörösesszıke hajában megremegett a masni is.

– Többször nem mondom, hogy ide elém! – mutatott lefelé az ujjával.

– Én sem mondom többször, hogy jöjjön ide maga, ha valamit akar!

– makacskodott Eric.

A lány ekkor felcsippentette hosszú szoknyája két szélét, és haragosan eléje lépett.

Eric nem tehetett róla, nevetni kezdett. Annyira mulatságosnak találta a lány viselkedését, hogy önkéntelenül elfogta a nevetés.

Nancy arca egy árnyalattal még vörösebb lett, aztán jobb keze kilendült, és iszonyatos pofont adott a nevetı fiatalembernek.

Eric elıször csak döbbenten nézett rá, aztán amint felfogta, hogy mi történt, meglódította a kezét, és visszaadta a pofont. A lány legnagyobb bánatára ez jóval erısebbre sikeredett, mint az övé.

– Ezt még megbánod, te... te tuskó! – kiáltotta teljesen kikelve magából, és zokogva elrohant.

– Mi történt? – lépett a szobába a lord.

– Semmi, uram. Kaptam egy pofont a vendégszeretet jeléül, amit örömmel vissza is adtam. Jelezvén, hogy szívesen maradok... – felelte Eric egyáltalán nem ijedten.

– Hát... hát még ilyet! – hüledezett a lord. – Te, Eric! Egyre jobban tetszel nekem! – veregette meg a vállát. – Most pedig asztalhoz, utána megmutatom, hol lesz a szobád!

Eric, miután jól bevacsorázott, s megivott két pohár bort, igazán jól érezte magát. Még Nancy sem tudta elvenni a kedvét, pedig egész idı alatt igencsak azon fáradozott. Szemben ült vele, s az asztal alatt jó néhányszor sípcsonton rúgta hegyes orrú cipıjével.

Eric már-már azon volt, hogy ezt is visszaadja, de a lány apja szeme láttára inkább mégis tartózkodott tıle. Majd megtalálja a módját, hogy nem maradjon Nancy adósa...

– Nancy! Mutasd meg Ericnek a szobáját! – mondta a lord, miután befejezték az étkezést. – Holnap reggel korán kelsz! – nézett a legényre.

– Kapsz megfelelı ruhát, lábbelit. Hat órakor pedig jelentkezel nálam!

– Igen, uram! – állt fel Eric, és meghajolt felé. – Jó éjt, uram.

– Jó éjt, Eric! És jól nézd meg a szobád négy sarkát!

– nevetett utána a lord.

Eri elindult a lépcsın lefelé. Az emeleten a lány és az apja szobái kaptak helyet, lent pedig a személyzeté. Tehát ı is velük egyenrangú a lord házában, gondolta.

– Ez a szobád! – intett egy ajtó felé Nancy, aztán el is fordult.

– Köszönöm, hogy megmutatta, Nancy kisasszony!

– mondta udvariasan Eric. – Jó éjszakát!

Nancy lebiggyesztette a száját, úgy nézett vissza rá, de nem köszönt.

A fiatalember nevetve belökte az ajtót.

A szoba berendezése egy ágyból, egy asztalból, valamint egy polcos szekrényféleségbıl állt.

Nem is olyan rossz, állapította meg magában, majd leheveredett az ágyra. – Nocsak! Ez egészen puha! Milyen régen nem feküdtem ilyenben! Nem is nagyon emlékszem rá, talán kisgyermek koromban.

Annyira élvezte a kényelmet, hogy meg is feledkezett arról, vajon mit kell mindezért tennie.

Már majdnem elszenderedett, amikor az ablakon át, mely épp egy vonalban volt az udvar szintjével, beszélgetés zaja szőrıdött be. Felkelt, az ablakhoz sietett, és még levegıt is alig vett, nehogy egyetlen szót is elmulasszon.

– Találtam valakit a munkára. Ügyes, használható fiatalember –

ismerte fel a lord hangját.

– Végre! – felelt rá egy ismeretlen, mély hang. – És ha eljár a szája?

– tamáskodott.

– Nem hiszem, de majd meglátjuk. Ha nem úgy viselkedik, ahogy kell, örökre elhallgattatjuk... – zárta le az aggályoskodást a lord.

Eric keze ökölbe szorult. Hát így áll a helyzet! Valami piszkos munkára akarják rávenni. Na, nem mintha nem szokott volna hozzá, hogy tisztességtelen, kétes dolgokba keveredjen, vagy akár még embert is öljön, de ez most más. Ha valaki megsértette, vagy valami miatt haragudott valakire, akár meg is ölte, de ártatlan emberre soha nem támadt. Legszívesebben azonnal elinalt volna, de valahogy izgatta a

dolog. Elhatározta, ha nem lesz kedvére való, akkor meglép, mielıtt a lord feleszmél.

Ezzel végigdılt az ágyon, és azonnal elaludt. Reggel hangos kopogásra ébredt.

– Ki az? – kiáltott ki morcosan.

– Ébresztı! Fél hat! – hallott egy recsegı öregasszonyhangot.

– Már fent vagyok! – kiáltott vissza, miközben meg vakarta a füle tövét.

– Itt vannak a ruhái, ezeket vegye fel! – nyitott be az öregasszony, majd az ágyra dobta a holmit, és távozott.

Amint Eric magára öltötte a csinos ruhát, a szürke köpenyt, a bíborszínő sapkát és csizmát, alig ismert rá a képmására. Aki az aprócska ablak üvegérıl visszatekintett rá, egy valódi apród volt...

Hat órakor pontban a lord elıtt állt.

– Jó reggelt, uram! Parancsára megjelentem!

– Jó reggelt, Eric! Látom, nem lesz gondom veled. Pontos vagy, amit nagyon fontosnak tartok. A pontosság sok mindent elárul az emberrıl...

– Igyekszem, uram! Mi lesz a dolgom?

– Ma egész nap mellettem leszel. A városba kell mennem, te mindenüvé elkísérsz. Azt akarom, hogy az ismerıseim, az ellenségeim lássanak és irigykedjenek. Igazán remekül áll neked az apródruha! –

mondta elismerı hangon.

– Köszönöm, uram. Ahogy parancsolja! – hajolt meg Eric. Saját maga is csodálkozott rajta, hogy tud ilyen engedelmesen viselkedni. İ, aki soha senkitıl nem fogadott el egyetlen parancsszót sem. Inkább maga utasítgatta az embereket...

***

Eric fáradtan roskadt le az ágyára. A két lába annyira fájt, hogy alig tudta felemelni. Egész nap a lord nyomában ügetett, az az ırült végigjárta London városát jobbról balra, aztán vissza, majd északról délre, keletrıl nyugatra. Mindenkivel megállt társalogni, és bemutatta nekik Ericet. Mintha csak valóban valami nemesi családból származó, elıkelı ifjú lett volna.

Lerúgta a lábáról a csizmát, és fájdalmas arccal tapogatta bedagadt bokáját. Nem volt hozzászokva efféle lábbelik viseléséhez.

Végigdılt az ágyon, két kezét összekulcsolta a feje alatt, és lehunyta a szemét. Kevés ideje maradt a pihenésre, amint besötétedik, jelentkeznie kell a lordnál. Lehunyt pillái mögött egy gyönyörő arc jelent meg, mire egész teste lángra gyúlt. Szinte fájt, hogy nem ölelheti át, hogy nem érintheti meg az ajkával. Annyira gyötörte a látomás, hogy felült.

Épp jókor, mert indulnia is kellett a lordhoz, aki már az ajtóban várt rá.

– Gyere csak, Eric! Gyere!

– Itt vagyok, uram! – állt elé Eric.

– Most elmegyünk, és megtudod, mi lesz a feladatod. Néhány napot kapsz, hogy felkészülj rá.

– Mi lesz a dolgom, uram?

– Most mondtam, hogy megtudod. Ne légy ennyire türelmetlen –

felelte a lord, és köpenyét a vállára terítette.

Az udvaron átvágva a kert végében álló kis házhoz értek. Odabent gyér fény világított. Bennet belökte az ajtót.

Eric, amint szeme megszokta a gyertyafényt, szétnézett. Az aprócska szobában három férfi ült. Amint a lord belépett, mindhárman felpattantak.

– Üljenek csak le! – intett a kezével Bennet. – Bemutatom Ericet. İ

lesz az aki a munkát elvégzi. Ismerkedjenek össze vele! – mondta, azzal leült.

Eric kezet fogott az idegenekkel, akik bemutatkoztak, de ı szinte egyikıjük nevét sem tudta megjegyezni. Nem is csoda, hisz ilyen neveket nemigen hallott még. Elıkelı urak voltak mind a hárman, elegáns ruhában, nagy pecsétgyőrővel az ujjukon.

Az egyik férfi szólásra emelkedett, és komoly arcot vágott. Minden szem rászegezıdött. Eric kissé fészkelıdött a székén. Rossz elıérzete volt...

– Minden készen áll a nagy leszámolásra. Erzsébet szokásos sétája, illetve csónakázása lesz rá a legalkalmasabb. Általában már égnek a fáklyák, amikor csónakba száll. Mi, illetve ez az... Eric ott lapul majd a parton, és kellı idıben mozdul... Amint Erzsébet beesik a vízbe, a kísérıi utánaugranak. Senki nem figyel majd arra, hogy valaki a part mentén kimászik a vízbıl. Mire felocsúdnak, már messze jár. Ericet egy

szekér várja majd, jól megrakva szalmával. Elrejtızik benne, a szekér nem kelt gyanút, és hazaviszi.

Eric csak most értette meg, hogy mit is kívánnak tıle: ölje meg a királynıt!

– Nem! Ezt én nem vállalom! – ugrott fel hirtelen.

– Nem kell elhamarkodottan ítélkezned, Eric! – nyomta durván a legényt vissza a székébe a lord. – Egyáltalán nem veszélyes a feladat.

Amikor azt kérdeztem tıled, tudsz-e úszni, azt felelted, hogy talán csak a fegyverforgatáshoz értesz úgy, mint az úszáshoz. Azt mondtad, legyızhetetlen vagy a vízben, nem igaz?

– De. Most is tartom magam ehhez, de azért Anglia királynıjét megölni...!

– İ is csak egy ember. Ugyanúgy lélegzik, mint bárki más, ugyanúgy hús és vér, mint mi. Semmivel sem különb nálunk, csak éppen királynınek született. Mi katolikusok vagyunk, ı protestáns.

Elnyom bennünket, üldözi a vallásunkat. Kikosarazta Fülöpöt, kidobta a pápa követét... Szeszélyes és önfejő! Nekünk ı nem kell! Pusztuljon! –

villant a lord szeme.

– Vesszen Erzsébet! Vesszen Erzsébet! – emelték fel az asztalon lévı kupáikat mind a négyen, majd összekoccantották.

– Mi az, te nem tartasz velünk, Eric? – kérdezte Bennet.

– Nem tudom, uram... – hebegte a fiatalember, de aztán rájött, hogy nem jó politikát folytat. Úgy kell tennie, mintha mindent elfogadna, mert ezek képesek megölni, miután megtudta, mi a tervük. Azt hiszik, hogy ha nem vállalja el a munkát, elárulja ıket... És vajon nem árulná el? – tette fel magának a néma kérdést.

– Ha velünk vagy, akkor felemeled a kupát! – nézett rá a lord. A tekintetébıl Eric kiolvasta, nem gondolkozott rosszul az imént.

Felemelte a kupát, és koccintott ı is. Közben pedig azon törte a fejét, hogy miért kellett neki belekeverednie ebbe az egészbe. Nem igazán kedvelte Erzsébetet, de fiatalsága ellenére is felismerte, ez a játék veszélyes! Összeesküvık közé került, akik a piszkos munkát vele akarják elvégeztetni. Fogalma sem volt róla, amikor a lord megszólította, hogy mire vállalkozik. Mindegy, végig kell csinálni, mintha mindenben benne lenne. Az a baj, hogy szinte senkit nem ismer itt, egyedül a lordot és a családját. Ha megbízhatna Nancyben, talán az ı segítségével megléphetne, de a lány éppen olyan, akár az apja.

– Nos, akkor két nap múlva fellélegezhetünk. Remélem, Eric, figyeltél minden szóra...

Eric a férfira nézett. Szinte semmire sem emlékezett, amirıl a koccintás után beszéltek, annyira elmélyült a gondolataiban.

– Hát persze, de azért nem bánnám, ha a lényeget még egyszer megismételnék... Hogy jobban belém vésıdjön – tette hozzá.

– Mondd el újból, Godwin! – intett a fejével is a lord. Az iménti szószóló Ericre nézett, eléggé rosszallóan, de azért elismételte a fıbb dolgokat.

– Ma hétfı van, szerdán este, amint lemegy a nap, a Temze partján meghúzódva várod be a kellı idıpontot. Én parasztnak öltözve a parton leszek a szekérrel. Amint elvégezted a dolgod, igyekszel, és elbújsz a szalmában.

– Tehát csak annyi a feladatom, hogy Erzsébetet a vízbe lökjem? –

nézett rá Eric.

– Nem! Az istenit az értetlen fejednek, fiú! – csapott az asztalra a férfi, s a szeme szikrákat szórt a dühtıl. – Ezek szerint nem nagyon figyeltél. Erzsébet nem lesz egyedül, elkíséri a francia Anjou herceg követe, akinek szintén el kell tőnnie. Tehát mind a kettıt a vízbe kell dobni, de elıtte egy éles tırt kell beléjük mártani!

Eric nem volt egy gyáva ember, de most egy pillanatra megremegett.

– Nos, most már érthetı? – kérdezte a lord.

– Igen, uram – felelte Eric összeszedve magát. – Már világos és érthetı. Minden úgy lesz, ahogy akarják. Nem fognak bennem csalódni.

– Remek! – veregette meg a vállát a lord. – Ha elvégzed a munkát, gazdaggá teszlek, erre a szavamat adom. Nekünk nagyon fontos, hogy Erzsébet eltőnjön a színrıl...

– Értem... – bólintott Eric, mint aki mindenben egyetért.

– Tudod mit, Eric? – nézett rá a lord hirtelen.

– Igen? – emelte fel a fejét a fiatalember.

– Ha mindenen túlleszünk, rendezünk egy nagy murit. És tudod-e, milyen mulatságot?

– Nem, uram. Nem tudom.

– Egy remek esküvıt! – csapott a térdére nevetve a lord.

– Esküvıt? – kérdezte hitetlenkedve és értetlenül Eric. – Kinek lesz az esküvıje?

– Hát neked, fiam...

– Nekem? – nézett Eric tágra nyílt szemmel a lordra, aztán a többiekre.

– Neked hát.

– És... és... kivel?

– A lányommal, Nancyvel – felelte a lord, és csillogott a szeme. –

Azt hiszem, ha bebizonyítod a bátorságodat, nálad jobb férjet keresve sem találnék a számára. Közénk tartozol, ezért nincs ellenemre, hogy a családom tagja légy! – Emelt fıvel nézett Ericre, aki döbbenten meredt rá. – Mi a baj? Tán nem tetszik a lányom? Nem mondom, egy kissé gömbölyded, de hát egy lány úgy jó, ha formás. Márpedig ı az! Ki nem állhattam sohasem azokat a nıket, akik olyanok voltak, mint egy piszkafa. Nincs igazam? – fordult az urakhoz, akik helyeslıen bólogattak. – Akkor ezt megbeszéltük. Igyekezz hát, hogy jó munkát végezz, mert a jutalmat csak akkor kaphatod meg... – nevetett a lord tele szájjal.

– Igyekezni fogok, uram – hebegte Eric, és izzadt homlokához nyúlt.

– Látom, egy kissé meglepett a dolog. Menj hát, és szerda estig csinálj amit akarsz! Nem kell velem jönnöd, kerülgesd egy kicsit a lányomat. Nem árt, ha megismeritek egymást.

Nem kellett kétszer mondania, Eric már fel is pattant. Úgy eltőnt, mintha puskából lıtték volna ki.

Az urak hangosan nevettek rajta, valamennyien azt hitték, az esküvıtıl rettent meg ennyire.

Eric másnap felöltötte apródruháját, és besétált London belvárosába, ahol a lakóházakon kívül üzletek is sorakoztak, nem beszélve a rengeteg kocsmáról.

Az egyiknél megállt. Elég nagy tömeg verıdött össze, nagyon elmélyülten beszéltek valamirıl, ami egészen felvillanyozta ıket.

Eric közelebb ment, aztán közönyösen leült a lépcsıre.

– Nagy dolog ez, emberek! – hallotta egy boríző hangon beszélı férfi szónoklatát. – Ennyi idı után újból tárgyalják a Huggins-ügyet.

Eric felkapta a fejét. A név megütötte a fülét. A szíve megdobbant, és a szája kiszáradt. Még jobban figyelt, szinte még levegıt is alig vett.

– Állítólag már visszajöttek a törvény emberei, de nem találták meg a családot. Ki tudja, hová sodorta ıket az élet? A fiatal Hugginst azonban, aki már 20-23 éves lehet, valaki látta, vagy csak látni vélte az országban. Most utána kutatnak, hátha megtalálják. Az ügyet ugyanis

csak akkor van értelme újratárgyalni. Eastwood bíró nagyon bízik benne, hogy Erzsébet visszavonja a vádat Huggins árulásával kapcsolatban, és megköveti a bárót. Természetesen ha bebizonyosodik, hogy ártatlan. Én ismertem a bárót és a gyönyörőséges feleségét.

Nagyon sajnáltam, amikor megfosztották ıket a vagyonuktól, és csak a személyes holmijukat hagyták meg... – ingatta a fejét.

Eric arca elfehéredett. A keze remegni kezdett, ezért gyorsan a zsebébe rejtette.

– Ezek szerint Erzsébet megváltozott – mondta egy másik férfi. –

Vagy tán ez is csak egy hangulat nála?

– Nem tudni, de azt rebesgetik, valaki beadványt nyújtott be a királynınek, amiben beismeri, hogy Huggins ártatlan, és ı akkor hamisan vallott ellene.

– De ki az, aki ennyi idı után bevallja? – kérdezték az emberek egymást túlkiabálva.

– Azt senki nem tudja. Névtelenül jött a beadvány, de ha megtalálják a Huggins családot, az ismeretlen egybıl felfedi kilétét. Ez áll a beadványban...

– Á, nem hiszek én ebben az egészben! – legyintett egy szeplıs, igen magasra nıtt férfi. – Annyi mindent beszélnek az emberek, ez is csak afféle kitaláció.

– Nem kitaláció ez, bizony! Én olyan forrásból hallottam, ami megbízható...

– Hát, akkor csak keressék a Huggins famíliát – mondta a hosszú férfi lebiggyesztett ajakkal.

Eric lassan felállt, és odébbállt. Nem tudta, mihez kezdjen mindazzal, amit hallott. Mindenesetre jó kis információ, megtartja magának, hátha még hasznára lehet.

***

Szerdán egész nap a szobájában maradt. Feküdt az ágyon, és idegesen töprengett. Mit és hogyan cselekedjen, hogy megússza ép bırrel.

Estére már olyan ideges lett, hogy nem tudott megmaradni az ágyon.

Fel és alá járkált a szobában. A tenyere izzadt, a gondolatai összevissza kavarogtak.

Kopogás zavarta meg a gondolkodásban.

– Eric! Eljött az idı! Indulnod kell! – nyitott be a lord, és egy fényes tır villant meg a markában.

– Nem kell, nekem is van! – hárította el Eric a férfi feléje nyújtott kezét.

– Ez jó éles, épp megfelelı mérető – erıszakoskodott a lord.

– Az enyém is megteszi – mormogta Eric, azzal kirántotta az övbıl a tırét.

– Megnézhetem? – kérdezte a lord, és átvette a bırtokba bújtatott fegyvert. Ilyen remek darabot még soha nem láttam – ámuldozott, miután kihúzta a tokjából. Megakadt a szeme a nyelén, melybe egy ördögöt véstek. – Micsoda remekmő! Honnan szerezted? – kérdezte irigykedve.

– Kaptam – felelte Eric röviden.

– Hát... azt hiszem, ez éppúgy megfelel a célnak, mint az enyém.

Nem bánom, használd a sajátodat. Most azonban készülnöd kell.

Elkísérlek a folyónak ahhoz a szakaszához, ahol majd a királynıt bevárhatod. Látom, már felvetted a munkaruhádat.

Eric ugyanis egy fekete, szők nadrágot, gumicsizmát és szürke posztóból készült zekét viselt.

– Igen, készen állok – felelte nyugodtan, miközben a gyomra idegesen rándult össze.

– Jól van, akkor indulás! Sok sikert, Eric! Szeretném, ha a lányom nem maradna pártában...

Eric csendesen kilépett az ajtón a lord után.

London utcái kiürültek, mintha egyetlen lélek sem lakná a várost. Az emberek a Temze partjára igyekeztek, hogy megszemlélhessék uralkodójukat, és éljenezzék leendı frigyét Anjou Henrik herceggel.

Azt tárgyalták, hogy ami nem sikerült Fülöpnek, sikerülhet a hercegnek.

İk más irányba indultak, mint a többiek. Nem kell senkinek látnia Ericet.

A csoportosulás már egészen közelrıl látszott, s elfojtott szófoszlányok jutottak el hozzájuk.

A mi királynınk egy házasság kedvéért nem fogja a pápa kezére játszani az országot. De hisz a francia herceg még egy tacskó, Erzsébet a nagyanyja lehetne! Le kéne szúrni azt a némber

herceget! Igen, de ı nem jött el, hanem egy követet küldött maga helyett!

A Temzének a Whitehall Palace és a Westminster-apátság közötti szakaszánál megálltak. Itt egy részen, a hársfák egész kis vadont alkottak a parton, s a lombok alatt sőrő bokrok nyúltak bele egészen a vízbe. Ott kell meglapulnia.

– Nézd csak, Eric! Az a királynı csónakja, el ne téveszd! Feleveznek majd egészen idáig, és akkor...

A lord jobban beleburkolózott fekete köpenyébe, majd magára hagyta Ericet.

A nap utolsó sugarai még megcsillantak a folyó vizén, de a két parton már meggyújtották a fáklyákat. Ünnepszámba ment Londonban, valahányszor a királynı sétára vagy csónakázásra indult.

Ilyenkor az egész udvartartása kivonult. Selyembe, bársonyba, aranyos brokátba öltözött ladyk lépkedtek a nyomában, követve a gyaloghintóját, amelyet a legfıbb nemes urak, márkik, grófok vittek a vállukon.

Bámész tömeg nézte lélegzet-visszafojtva, hogy villog a fáklya fényében a testırök aranyozott, cizellált páncélja, hogyan kapkodják apró fejüket az arab lovak. Minden szem a gyaloghintóra szegezıdött, amelynek mélyén méregzöld bársonyruhában, kétarasznyi széles csipkegallérban fogadta alattvalóinak üdvrivalgását I. Erzsébet. Csupa gyöngy volt az öltözéke, szinte tobzódott a gyöngyökben, mintha csak fitogtatni akarná, hogy keménykező, vakmerı hajósai mennyi drágaságot harácsoltak már össze a világtengereken. Fehér gyöngyök a hajában, fehér gyöngysor a nyakában, de gyöngyök szegélyezték a ruháját is.

De minden igazgyöngynél ékesebben ragyogott két fürge, csillogó szeme, amely kajánkodó mosollyal tekintett körül.

Ezen a napon kisebb volt a kísérete, nagyobb a testırsége. A királynı ugyanis kettesben csónakázott a Temzén Anjou Henrik követével, akinek a szája állandóan mozgott. Egyetlen pillanatra sem hallgatott el. Egyfolytában bókolt a királynınek, akinek az arca most egészen másmilyennek tőnt, mint máskor.

Az alkonyat leplezte fonnyadó vonásait, csak a szeme csillogott, és ajkának kislányos mosolygása, két kis gödröcskéje látszott. Láthatóan kedvére volt a herceg követének szóáradata.

A Westminster-apátságnál nagy ívben visszakanyarodott a csónakkaraván. Most úgy alakult a sor, hogy legelöl haladt a zenészek csónakja, utána közvetlenül a királynıé, és hátrább az udvari kíséreté.

A csónak most érte el a hársligetet. Most kellene támadni! Most kellene beleugrani a vízbe, és megadni a kegyelemdöfést! Eric azonban nem mozdult.

A szekérrıl, kissé távolabb a tömegtıl, élénken figyelt a beöltözött kocsis. Már régen meg kellett volna történnie; mit csinál ez a szerencsétlen? – morfondírozott, aztán leugrott a bakról, és elvegyülve a tömegben a megjelölt helyhez lopakodott. A bokrok aljához érve felfedezte Ericet.

– Miért nem intézted el ıket? – kérdezte suttogva.

– Menjen maga, ha meri! Nem volt rá megfelelı alkalom – tette hozzá Eric, mire a férfi már a vízbe is csusszant. Lebukott, és úszni kezdett a királynı csónakja felé. A víz színén semmit nem lehetett látni.

Eric, amikor rádöbbent, hogy a férfi elvégzi helyette a gyilkos munkát, szintén a vízbe merült, és sebesen tempózni kezdett a víz alatt.

A felszínen remegı fáklya fénye világított neki.

Épp akkor ért a csónakhoz, amikor a férfi kibukott a vízbıl. Kezében megvillant a tır, és egyenesen a követ hátába mártotta, aki egyetlen hang nélkül a vízbe dılt. Ezután a gyilkos tır Erzsébet felé csapott, azonban lesújtani már nem volt ideje. Egy erıs férfikéz ragadta meg a merénylı csukóját, majd visszafelé rántotta.

Erzsébet felsikoltott, de már senkit nem látott. Hamarosan vörösre váltott a Temze vize a csónak körül.

A testırök a vízbe ugráltak, és percek alatt kihúzták a két embert.

– Nem! İt hagyjátok! – kiáltott fel Erzsébet. – İ mentette meg az életemet!

Eric nem egészen így gondolta. El akart tőnni, de az a szerencsétlen megakadályozta. Bár saját tıre már a testébe hatolt, még maradt annyi ereje, hogy elkapja Eric karját.

– Még él a merénylı! – kiáltott az egyik testır, aztán körbefogták a királynı csónakját, s miután a herceg követének holttestét is kifogták, a parthoz eveztek.

– Mi a neve? – kérdezte Erzsébet a lábai elıtt kucorgó fiatalembert.

– Eric, felség.

– Eric, ön megmentette az életemet, s ezért jutalmat érdemel.

Kívánjon bármit, megkapja! – mondta Erzsébet, és ráemelte csillogó szemét.

– Nem kérek semmit, felség, csupán azt, hogy elmehessek.

– Tessék? Maga furcsa egy ember, Eric! Ilyen lehetıség nem adódik még egyszer az életében, hogy az uralkodóval egy csónakban ülhet, és ı felajánlja magának, hogy teljesíti a kívánságát. Bolond az, aki ilyen lehetıséget nem használ ki...!

– Lehet, hogy bolond vagyok, felség, de tényleg nem kérek semmit.

Szeretném, ha a parton elengedne. Azt hiszem, bárki más is kockáztatta volna az életét, hogy megmentse a királynıjét – mondta Eric, miközben az arca megrándult. A lelkében iszonyatos érzések tomboltak.

Megvolt az oka rá, hogy megölje Erzsébetet, most mégsem tette.

Haragudott magára, amiért ilyen gyáván viselkedett.

– Eric! Szeretném, ha velem jönne az udvarba. Szükségem van ilyen bátor és hőséges alattvalókra. Azt akarom, hogy a díszırségem tagja legyen! Nos, mit felel?

– Sajnálom, felség, de el kell utasítanom az ajánlatát. Én... én... nem maradhatok tovább, várnak...

– Csak nem egy szép lány? – nevette el magát Erzsébet, miközben a kezét nyújtotta, és kilépett a partra.

– De. Egy lány...

– Az más. Ha a szíve nem szabad... – Erzsébet közel lépett a fiatalemberhez. – Nézzen rám, Eric! – mondta.

A férfi felemelte a fejét.

Erzsébet elıször nem tudta, honnan ismeri, de meg mert volna esküdni rá, hogy már találkozott vele.

– Fényt ide! Sok fényt! – kiáltotta el magát.

Eric érezte, hogy valami baj történhet, ezért lehajtotta a fejét.

– Bocsásson meg, felség, de nekem most már mennem kell. Kérem, engedje meg, hogy távozzam! – hajolt meg, de az engedélyt már nem várta be. Hátrább lépett, aztán egy gyors mozdulattal eltőnt a tömegben.

– Hozzák vissza! Azonnal hozzák vissza! – dobbantott a lábával a királynı, de Ericnek nyoma veszett. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy a nem messze álldogáló szénásszekér rakománya között keresse.

Erzsébet magára roskadva ült vissza a hintóba. Teljesen lefoglalta a megmentıje. Biztos volt benne, hogy már látta valahol, de nem jött rá,

hol. Ez pedig bosszantotta. Még a francia herceg követének halála sem tudta vele feledtetni a dolgot. Sosem nyugodott addig, amíg rá nem jött arra, ami megfejthetetlennek tőnt számára.

Amint a tömeg oszlani kezdett, a királynı és kísérete pedig jó messzire került, Eric elıbújt, és a szekér bakjára ült. Vizes ruhájára töméntelen szalma- és szénaszál ragadt, amely most nagyon is jól jött a számára. Megcsördítette az ostort, és elindult.

A két tehén lassan baktatott, s amint egy sötétebb helyre értek, valaki felsikoltott.

Eric megrántotta a gyeplıt, és leugrott.

– Maga egy ırült! Nem látja, hogy emberek járnak az utcán? –

kiáltott rá egy nıi hang, amelynek a gazdája a fenekén ülve a szekér elıtt pörölt vele. Egy férfi hajolt oda hozzá, és felsegítette.

– Bocsásson meg, asszonyom! Igazán sajnálom! Nem történt baja? –

érdeklıdött ijedten Eric.

– Menjen innen, maga... maga... – harapta el a mondatot a nıt felsegítı férfi.

– Én... nagyon sajnálom – tárta szét a karját Eric, és hátrább lépett.

Épp egy fáklya alá, melynek fénye az arcára esett.

– Jézusom! – sikoltott fel a nı, és a mellette álló férfiba kapaszkodott.

– Mi történt, Lilian? – ölelte át a férfi.

– Semmi... semmi! Menjünk innen! – kérte szinte könyörögve a lány.

Eric testén áramütésként futott végig a felismerés. Úgy érezte, elhagyta minden ereje. Támolyogva vánszorgott el a szekérig, és belekapaszkodott. A homályban lassan eltőnt a nı és a férfi, de a szívében nagyon erıs nyomot hagyott az iménti jelenet.

Lassan felült a szekérre és elindult. Fogalma sem volt róla, hogy hova, merre, csak hagyta, hogy az állatok vezessék. Szinte megszőnt körülötte a világ. Csak akkor ébredt fel ebbıl a különös álomból, amikor az állatok megálltak. Felnézett, és alig akart hinni a szemének: a lord háza elıtt volt.

Gyorsan leugrott és szaladni kezdett. Természetesen nem mehetett vissza a házba, hisz nem teljesítette azt, amivel megbízták. Sıt elárulta ıket azzal, hogy megölte a társát!

Lélekszakadva futott elıre a sötétben, fogalma sem volt, hol járhat.

Persze, világosban sem igazán ismerné ki magát Londonban.

Valamikor, gyerekkorában itt élt, de az már olyan régen volt, hogy semmire nem emlékszik... Sokat változott azóta a város.

Amikor már nem bírt futni, megállt. A sötétben körülnézett, és egy kis idı múlva felismerte, hogy egy kisebb erdı széléhez ért.

Egy fának támaszkodott és kifújta magát. A veríték végigfolyt a hátán, az arcán. Végighúzta a kezét a homlokától egészen az álláig.

Furcsa, hogy már egy ideje nem érzi magát a régi énjének. Mintha kívülrıl és belülrıl is teljesen megváltozott volna. De hisz ezt akarta, vagy nem? – kérdezte magától gondolatban.

Állt a fának támaszkodva, aztán lecsúszott egészen a tövéig. A fő

vizes volt és hideg. Összeborzadt, de nem azért, mert fázott, hanem inkább azért, mert félt.

Soha életében nem tudta, mi a félelem, most viszont beléje mart.

Hogy mitıl? – tette fel magának a kérdést, de nem tudott rá egyértelmő

választ adni.

Félt saját magától, félt a királynıtıl, félt attól, hogy soha nem lehet az övé az, akit mindennél jobban szeret...

A fáradtságtól már gondolkodni sem tudott. Pillái lecsukódtak, és a fa tövében összekuporodva elaludt.

12.

Lilian alig várta, hogy Henry elmenjen és egyedül maradjon. Egész testében remegett az emlékektıl. Azt hitte, eláll a szívverése, amikor a szekérrıl leugró fiatalember szemébe nézett. Bár a fáklya fényében nem sokat látott, de elég volt egyetlen pillantás, és tudta, hogy ezt a szempárt, mely olyan mélyre vésıdött a szívében, nem tévesztheti össze senkiével. És ez a hang, mely fülének oly kellemes...

Kezét a szívére szorította, mert olyan hevesen dobogott, hogy szinte fuldoklott.

– De az nem lehet! – kiáltott fel hirtelen. Amint rájött, hogy mit tett, gyorsan a szája elé kapta a kezét, és lehunyta a szemét. Szerencsére senki nem hallhatta e néhány rövid szót. Gondolatai ismét visszatértek a férfihoz. Semmi kétség, s Tenger Ördögét látta, erre akár meg is esküdne. De miért nem mondott neki semmit, amirıl ráismerhetett volna? Vagy talán engem nem ismert fel? – morfondírozott magában.

Gondolataiból az anyja kopogása zökkentette ki.

– Lilian! Lilian! Gyere, kislányom, kész a vacsora! – kiáltott be, aztán továbbment.

Lilian egy nagyot sóhajtott. Nem örült volna, ha most az anyja bejön hozzá, és faggatni kezdi.

– Igen, megyek, anyám! – felelte egy kissé remegı hangon, aztán elindult az ajtó felé. Olyan gyengének érezte magát, mintha most kelt volna fel a betegágyból.

Amikor belépett az ebédlıbe, a szülei már az asztalnál ültek.

Legnagyobb meglepetésére Noel bírót is ott találta.

– Noel bácsi! – lépett mellé, és megcsókolta a férfi homlokát.

– Ó, kicsikém! Nekem te vagy a napsugár. Ha belépsz, a terem máris ragyogó fényővé válik. De mit látok? – húzta össze a szemöldökét a bíró.

– Mit, bácsikám! – nevette el magát Lilian. Szinte hihetetlen volt, hogy képes rá.

– Sápadt vagy, gyermekem! És... és... szomorúság bujkál a szemedben.

– Semmi bajom, bácsikám! – felelte Lilian, és leült.

– Nem, Lilian. A bácsikádnak igaza van. Valami nincs rendben veled, amióta visszatértél közénk. Hallgatag vagy, nem tölti be a házat a

nevetésed, nem jársz dudorászva, és mostanában nem eszel rendesen...

– nézett rá az anyja.

– Ugyan, anyám! Hidd el, nincs semmi bajom. Kicsit megviselt a távollét, kell egy kis idı, amíg ismét magamra találok – mondta Lilian, de nem nézett fel a szalvétájáról, melyet idegességében győrögetni kezdett.

– Nem, elhívom a doktort. Majd ı megállapítja, hogy mi a bajod. Az is lehet, hogy kimerültél, vagy... vagy ettél valamit, amihez nem vagy hozzászokva... Vagy tudom is én! Csak azt látom, hogy sápadt és túlzottan csendes vagy. Nem tetszel nekem. Ez nem az én vidám, okos, férfiakat megszégyenítıen határozott Lilianem – csóválta a fejét az anyja.

– Hagyjátok már békén! – szólt közbe Frank. – Majd rendbejön, ha férjhez megy. Más környezetbe kerül, megváltozik az élete, visszatér a régi énje – nézett rá kedvesen hunyorogva. – Ugye, drágám!

Liliannek majdnem a torkán akadt a falat, amelyei nagy nehezen a szájához emelt.

– Mit... mit mondtál, apám? Mit jelent az, hogy más környezetben élek majd? – nézett várakozón az apjára.

– Hő, azt hiszem, elkottyantottam valamit, amirıl nem lett volna szabad beszélnem! – bosszankodott Eastwood, és a feleségére pillantott.

– Most már mindegy, mondd el, ha belekezdtél! Tette ki az evıeszközt Edwina.

– Kicsim! Henry vásárolt egy gyönyörő kastélyt, valahol északon.

Fenyıerdık és hatalmas tölgyesek veszik körül, nem messze tıle egy forrás buzog. Mihelyt teljesen rendbe hozzák, henry meg akarja tartani az esküvıt. Igazán, keresve sem találhatnék nála megfelelıbb férjet.

Imád és elhalmoz mindennel...

– És nekem ebbe nincs beleszólásom? – vágott közbe Lilian olyan hangon, hogy mindhárman döbbenten néztek rá.

– Ezt hogy érted? – kérdezte az apja.

– Úgy, ahogy mondtam. Szeretném, ha a jövendıbeli férjem velem is közölné az elképzelését, aztán ha az megegyezik az enyémmel, akkor szólna a családnak. Nem szeretem, ha kész tények elé állítanak!

Lilian szeme haragosan villant.

– Nem értelek, kislányom – szólalt meg az anyja. – Henry csak elismerést érdemel. Olyan helyen fogtok élni, amilyenrıl más csak álmodik. Nem tudom, miért beszélsz így?

– Anya! Én szeretném eldönteni, hogy hol fogok élni és kivel –

csúszott ki a száján meggondolatlanul a válasz.

– Megmagyaráznád, mit jelent az, hogy kivel? – kapta fel a fejét Edwina.

– Nem úgy értettem – hebegte Lilian vörös arccal. Belezavarodott az egészbe. Hangosan mondta ki, amit gondolt.

– Hát hogyan? – nézett rá szúrós tekintettel az apja is. – Kicsit furcsa vagy mostanában, kedvesem.

– Lehet – hagyta helyben Lilian. – Túl sok mindenen mentem keresztül, még nem hevertem ki. Nem elég hozzá egy-két hét, sıt hónap sem...

– Liliannek igaza van – bólogatott Noel bíró. – Türelmetlenek vagytok hozzá. Végül is a saját életérıl van szó, döntse el ı, hol és kivel akar élni! – vette pártfogásba az unokahúgát.

Lilian hálásan nézett rá. Hiába, ı az ész a családban, gondolta.

Egyedül ı értette meg, amit mondani akart.

– Ha megengeditek, visszavonulnék – állt fel az asztaltól.

– Megint nem érzed jól magad? – nézett rá aggódva az anyja. –

Mostanában semmit nem akar enni – világosította fel a bírót.

– Ahhoz képest egyáltalán nem sovány – tekintett végig a lányon Noel. – Sıt! Olyan... olyan, hogy is mondjam csak... igazi nı lett.

Kigömbölyödött ott, ahol kell! – kacsintott elismerıen.

Lilian odalépett hozzá, és megcsókolta az arcát.

– Szeretlek, bácsikám! – súgta a fülébe, azzal kiszaladt az ajtón.

– Olyan kislány még! – nézett utána az anyja. – Valahogy megváltozott, amióta visszatért közénk. Régebben mindig azon bánkódtam, hogy olyan hirtelen lett felnıtt. Most pedig inkább gyereknek látom, nem egy érett nınek, aki férjhez menés elıtt áll –

mondta elgondolkozva. – Legalábbis belsıleg – tette hozzá.

– A nık már csak ilyenek! – húzta el a száját Frank. – Örökké változnak, soha nem lehet ıket kiismerni.

– Nana! – intette le a felesége.

– Jól van, persze a jelenlévık kivételek! Rád nem vonatkozott a megjegyzésem – kapta el az asszony kezét Eastwood, és az ajkához emelte. – Mi újság, Noel?

– fordult aztán a bátyja felé.

– Hát... újság az éppen van – kezdte a bíró, és a szalvétával megtörölte a száját.

Frank és Edwina egyszerre néztek rá. Az arcukra kiült a kíváncsiság.

– Merényletet követtek el Erzsébet ellen.

– Micsoda?! Ki és mikor? – kérdezte Frank élénken.

– Ma, a késı délutáni órákban. A tettes ugyan nem tudott elmenekülni, de a kilétét csak ezután derítjük ki. A francia követet sikerült megölnie, de egy fiatalembernek hála, Erzsébet sértetlen maradt.

– Fel kellene akasztani az ilyen alávaló bitangot! – fakadt ki Frank.

Bár nem igazán szerette Erzsébetet, de azért a halálát nem kívánta.

– Mondom, elfogtuk, de kihallgatni már nem tudjuk. Halott.

Noel bíró mocorgott a széken, aztán hátradılt, és maga elé nézett.

– Na és ki volt az a bátor és önfeláldozó fiatalember?

– kérdezte Edwina.

– Sajnos nem tudjuk. Erzsébet csak annyit mondott, nem kért semmiféle jutalmat, pedig felajánlotta neki, hogy a díszırség tagja lehet, de ı nem fogadta el. Állítólag már elkötelezte magát...

– Csak nem egy áruló? – húzta fel a szemöldökét Frank.

– Nem, dehogy – nevette el magát Noel bíró, s még a pocakja is megremegett. – Egy lánynak kötelezte el magát – tette hozzá.

– Ez igen! Nagyon szeretheti ezt a lányt, ha még a királynı ajánlatát is elutasította miatta – sóhajtott fel Edwina. – Biztosan csodálatos teremtés lehet...

– Igen, biztosan – bólintott Noel bíró, aztán kiitta a pohár vizet, amelyet már a kezében tartott.

– És mi van a Higgins-féle üggyel? Nincs még semmi hír a családról? – érdeklıdött tovább Frank.

– Nem, még nincs. Tudomásom szerint még keresik ıket.

– Remélem, meg is találják mihamarabb – állt fel Frank, és kinyújtózott.

Noel bíró lassan összeszedte minden energiáját, és felemelkedett a kényelmes székbıl.

– Köszönöm a vacsorát, Edwina! – lépett oda az asszonyhoz, és megcsókolta a kezét.

– Már elmész? – nézett rá Frank.

– Igen, késıre jár. Nem szeretek sötétben mászkálni, de gondoltam, elmondom, mi történt.

***

Lilian másnap korán ébredt. Rögtön az este látott szempár jutott az eszébe. Már nem volt olyan biztos benne, hogy valóban a Tenger Ördögével találkozott. Másnak is lehet olyan szeme, különben is sötét volt. De a hangja... azt nem lehet összetéveszteni senkiével.

Felült az ágyban, de gyorsan vissza is hanyatlott. Forogni kezdett vele a szoba, és szörnyő hányinger tört rá. Az egész teste pillanatok alatt csupa veríték lett.

– Jézusom! Mi van velem? – motyogta, és a párnája csipkéjét szorongatta.

– Lilian! Kicsikém! – kopogott az ajtón az anyja. – Jó lenne, ha felkelnél! Az este elfelejtettem neked mondani, hogy Henry azt üzente, korán jön érted, mert el akar vinni valahová. Azt nem mondta, hová, de nagyon izgatott volt – dugta be az ajtón a fejét az anyja.

– Mi van veled, drágám? – rohant oda hozzá, amint Lilian hófehér arcát meglátta.

– Nem tudom, anya, de nagyon rosszul vagyok. Forog velem a világ, és hányingerem is van.

– Megint ettél valamit, ami nem tetszett a gyomrodnak. Nincs mese, ágyban maradsz, és elhívom a doktort. Majd ı megállapítja, mi a bajod

– simogatta meg a lánya homlokát.

– Anya! Mindjárt hányni fogok! – suttogta Lilian, de már öklendezett is.

Edwina gyorsan felugrott, és a sarokban lévı mosdótálat az ágyra tette.

Lilian erılködött, de nyálon kívül semmi más nem jött ki belıle.

– Mi lehet a bajom, anya? – kérdezte elgyötört arccal. A szája sírásra görbült.

– Nem kell aggódnod, drágám. Owen doktor nagyon jó orvos. Kicsi korodtól kezdve ismer. İ biztosan segít rajtad – állt fel Edwina, és a mosdótállal kifelé indult.

– Megyek és elküldök érte – nézett vissza az ajtóból aztán kiment.

Lilian fájdalmas arcot vágott. Keze ugyanis a melléhez ért, mire fájdalma növekedett. A mellei kemények voltak, akár a kı.

Megpróbált aludni, de nem sikerült. Bár szinte egész éjjel álmodott, mégis úgy érezte, kipihente magát.

Lehunyt szemmel feküdt, amikor halk kopogást hallott az ajtaján.

– Szabad – mondta erıtlen hangon.

– Lilian! Drágám! – lépett be Henry aggódó arccal.

– De Henry! Hogy mersz bejönni, amikor én ágyban fekszem? –

háborodott fel a lány, és egészen az álláig felhúzta a takaróját.

– Kicsikém! Hamarosan a feleségem leszel! Nem kell szégyellned magad elıttem. Egyébként az édesanyád tudtával vagyok itt – tette hozzá a férfi, és letérdelt Lilian ágya mellé.

– Én... én... akkor sem tartom helyesnek – hebegte a lány.

– Én pedig igen, és itt is maradok veled, amíg dr. Owen meg nem érkezik. Ideges vagyok miattad, alig várom, hogy megtudjam, mi a bajod – fogta meg Henry a lány hófehér kezét.

Lilian legszívesebben elrántotta volna, de nem akarta ıt megbántani.

Látszott rajta, hogy valóban aggódik.

– Lilian! Tudod, hova akartalak ma elvinni? – csillant fel a férfi szeme.

– Hova? – kérdezte Lilian, de csak udvariasságból. Egyáltalán nem érdekelte...

– Ma akartam megvenni a jegygyőrőket. Mára beszéltem meg az ékszerésszel, hogy felkeressük. Igazán sajnálom, hogy éppen ma lettél rosszul. De természetesen az egészséged az elsı. Majd elmegyek hozzá, és megmondom, hogy késıbbre halasztjuk a dolgot.

Lilian arca még fehérebb lett. Már egyáltalán nem akarta, hogy Henry jegygyőrőt vegyen neki. Pedig sokszor elképzelte, hogy milyen lesz, amikor az ujjára kerül. Csillogó, különleges bilincs, amely összekapcsolja ıket egy életre. Most azonban csak a szempárra tudott gondolni, amely fogva tartotta a szívét.

Végre nyílt az ajtó, és felbukkant dr. Owen mosolygós arca.

– Jó reggelt, kedves Lilian! – köszönt barátságosan, mire Henry felugrott, megbiccentette a fejét, és már el is hagyta a szobát.

– Jó reggelt, dr. Owen – üdvözölte Lilian, és ı is megpróbált mosolyogni.

– Nos, lássuk, mi lehet a baj... – tette le a táskáját az ágy mellé a férfi.

Lilian idegesen pislogott, nem tudta, hogy adja tudtára az anyjának, aki a kezét tördelve állt az ajtóban, hogy kettesben szeretne maradni az orvossal.

– Kérem, nagyságos asszonyom, hagyjon most magunkra. Amint végzek a vizsgálattal, megkeresem és referálok – oldotta meg a lány problémáját a doktor.

Lilian hálásan nézett rá, és egy kissé megnyugodott. Nem is tudta az okát, miért érezte úgy, hogy az édesanyja zavarja.

Dr. Owen a lány fölé hajolt, és alaposan megvizsgálta. Néha-néha kérdezett egyet s mást, miközben hümmögött.

– Mi a bajom, dr. Owen? – érdeklıdött Lilian, amint az orvos a vizsgálat végeztével a mosdóhoz lépett.

A férfi nem válaszolt azonnal. Komótosan megmosta, majd megtörölte a kezét, a törülközıt precízen visszaakasztotta a helyére.

Komoly arccal fordult a lány felé.

– Nagy baj van, látom az arcán – remegett meg Lilian. – Kérem ne mondja meg a szüleimnek, csak nekem. Nem akarom, hogy idegeskedjenek miattam – nézett a férfira könyörgı szemekkel.

– Tulajdonképpen nem nagy a baj, bár ahogy vesszük – válaszolt az orvos kissé talányosan.

Lilian még jobban megrémült. Ha nem közli egyenesen, biztosan súlyos kórban szenvedhet. Talán meg is hal...

Erre a gondolatra kiverte a víz. Hisz még alig kóstolt bele az életbe, nem akar lekerülni a sötét, hideg földbe. A szeme megtelt könnyel, a szája sírásra görbült.

– Nono, kedves! – veregette meg az arcát dr. Owen. – Mint mondtam, nem olyan nagy a baj, hisz ön nem beteg...

– Nem?! – nézett rá Lilian elképedve. – De olyan rosszul érzem magam.

– Igen, ez természetes ebben az állapotban.

– Ebben az állapotban? Nem egészen értem... Milyen állapotban vagyok? – kérdezte Lilian, és a szeme tágra nyílt.

– Miss. Lilian, ön gyermeket vár. Ilyenkor a szédülés és a hányinger természetesnek számít.

– Hogyhogy... mit... várok én? Hogy állíthat ilyet, dr. Owen.

Micsoda butaság ez?

– Ez nem butaság, Miss. Lilian, ez az igazság! – ingatta a fejét az orvos.

– De ez nem lehetséges... én nem is tudom... – hebegte a lány egészen elgyengülve. Visszahanyatlott a párnára, és még sápadtabb lett.

– Nem kell emiatt kétségbeesnie, kedves. Nem ön az elsı, aki gyermeket vár, sok-sok nı hozott már a világra kisbabát. Semmi probléma nem lesz, meglátja!

– Hát nem érti, doktor?! Én még nem vagyok férjnél, nekem nem lehet gyermekem! – kiáltott rá a lány.

– Már miért ne lehetne? Az nem attól függ, hogy van-e férj, vagy nincs...

– Hát mitıl? – nézett rá Lilian ártatlanul.

– Maga kis csacsi! Hát attól, hogy került-e... hm... testi kapcsolatba férfival. Úgy tudom, ön hamarosan férjhez megy, nincs hát miért aggódnia. A vılegénye biztosan örülni fog, hogy hamarosan apa lesz –

mosolygott rá az orvos.

– Jézusom! – kapta a szája elé a kezét Lilian. Már minden világossá és érthetıvé vált számára. Az biztos, hogy nem Henry a gyermeke apja, hanem a kalózkapitány. Igen! Hogy is nem gondolt arra, hogy a kapcsolatuknak következménye is lehet... Pedig az édesanyja, amikor megjött az elsı vérzése, sokat mesélt. Elmondta, mennyire fontos egy nı életében ez a ciklus. Ha nem jelentkezik, az rendszerint azért van, mert a nı terhes lett. İ pedig megfeledkezett errıl. De ugyan mit is tehetett volna? A Tenger Ördöge akkor is a magáévá teszi, ha ı nem akarja. És elıször tényleg nem akarta... Kényszerítette rá... aztán már nem bánta... Lilian hangosan felzokogott.

– Nyugodjon meg, Miss Lilian! Én megyek, és közlöm a dolgot az édesanyjával.

– Ne! Kérem, csak azt ne! Nem akarom, hogy megtudja! – kiáltott fel Lilian kétségbeesetten.

– De hamarosan úgyis látszani fog. Már nem titkolhatja sokáig.

Szerintem az édesanyjának joga van megtudni. A legjobb lesz, ha maga mondja el neki. Mikor tılem érdeklıdik, azt felelem, hogy ön fogja tájékoztatni. Jó lesz így?

– Igen... köszönöm – hebegte Lilian, és érezte, soha életében nem volt még ilyen nehéz helyzetben. Mit fog gondolni róla az édesanyja, ha megtudja, hogy gyermeket vár. És nem Henrytıl...

– Akkor minden jót, Miss. Lilian! Kérem, pihenjen sokat, fogyasszon sok gyümölcsöt, néhány hét múlva megszőnik ez a rosszullét. Amint a baba megmozdul, nem lesz hányingere. Egyébként éljen úgy, mint eddig, mert mint mondtam, az, hogy gyermeket vár, nem betegség.

Dr. Owen intett a kezével, és becsukta maga mögött az ajtót.

Lilian nem tudta, hogyan tovább. Kétségbe volt esve, és nagyon szerencsétlennek érezte magát. A kalózkapitány gyermekét hordja a szíve alatt, és ı nem is sejti. Nem, és soha nem is fogja...

– Lilian! Kicsikém! – robbant be az ajtón az anyja. – Annyira aggódom! Dr. Owen szerint, majd te elmondod, hogy mi a baj. Ezt nem értem! Azt hittem, az orvosnak kötelessége, hogy tájékoztassa a beteg hozzátartozóit – nézett rá az asszony, és megállt az ágya mellett.

– Nem vagyok beteg, anya! – emelte rá a tekintetét Lilian. – De jobb ha leülsz...

Edwina lerogyott az ágyra. Szemét a lánya arcára szegezte és éberen figyelt.

– Gyermekem lesz, anya! – suttogta Lilian, és a szeme könnybe lábadt.

– Micsoda? Mit beszélsz? – ugrott fel az asszony, és a kezét a mellére szorította. – Ugye, most csak viccelsz? Én aggódom érted, te pedig tréfálkozol velem... Ez nem szép dolog... – hebegte.

– Nem, anyám! Nem viccelek. Ez az igazság. Gyermekem lesz!

A nı ismét lerogyott az ágyra, és némán a lányára meredt.

Egyszerően nem tudta, mit is tegyen. Boruljon a nyakába örömében, hogy nagymama lesz, vagy adjon neki egy hatalmas pofont, mert szégyent hozott a családra?

– Ó, istenem! Miért mérsz ránk ennyi csapást? – sóhajtott fel, és a szemébıl megeredtek a könnyei. Lilian csak nézte csendben. – Akkor egy okkal több, hogy mielıbb megtartsuk az esküvıt. Bár az igazság az,

hogy nem értem... Olyan kevés idıt töltöttetek el együtt... Henry csak nemrég jött vissza... – ingatta a fejét Edwina.

– A gyereknek nem Henry az apja, mama! – mondta Lilian határozott hangon, és egyenesen az anyja szemébe nézett.

– Nem? Hát ki? – döbbent meg az asszony.

– A Tenger Ördöge, anyám! – felelte Lilian, és beleremegett a név kiejtésébe. Átfutott rajta az egyedülálló érzés, amely csak vele kapcsolatban fogta el.

– Micsoda??? Még hogy... hogy... az én... unokámnak... egy... egy kalóz! Érzem, hogy belehalok a szégyenbe. Egy tengeri rabló, egy többszörös gyilkos, egy senki legyen az unokám apja? Szó sem lehet róla! Majd beszélek Henryvel, hogy vallja a magáénak. Tudom, hogy megért majd, hisz annyira szeret téged... Szegény fiú! Micsoda csapás ez neki is! – sopánkodott Edwina, aztán hirtelen felegyenesedett. A szemében harag lobbant. – Te szégyentelen! Te szerencsétlen! Tudod, hogy mit csináltál? Hogy tehetted ezt velünk? Mit szól majd az apád, ha megtudja? Mi?

– Jól van, anyám! Nem kell ennyire kiborulnod! Nem kell beszélned Henryvel, elmegyek itthonról. Elmegyek és keresek egy kolostort, ahol majd megszülöm a gyermeket, aztán örökbe adom. Én pedig megtérek az úrhoz. Nincs már jogom az élethez. Ha ti ennyire elítéltek, akkor mit várhatnék másoktól? – borult zokogva a párnára Lilian.

Az anyja abbahagyta az óbégatást, és meglepıdve a lányára meredt.

– Bocsáss meg, kislányom! – térdelt le az ágya mellé. Átkarolta a vállát, és ı is zokogni kezdett. – Nem akartalak megbántani, csak nagyon váratlanul ért ez az egész. Én nem akarom a te halálodat, hisz annyira szeretlek... Bocsáss meg anyádnak! Majd felneveljük a kicsit, és szeretni fogjuk. Nem számít, hogy ki mit mond, mi melletted leszünk!

Majd beszélek apáddal...

– simogatta a lány haját, aki lassan megnyugodott. Megfordult, és átölelte az anyját. Így maradtak néhány pillanatig összeölelkezve, könnyes arccal.

– Szabad már bejönnöm? – kopogott Henry, majd bedugta a fejét az ajtón. Döbbenten nézte, amint a két nı egymás karjába borulva sír.

– Persze, persze, Henry! Jöjjön csak be! – bontakozott ki Edwina az ölelésbıl. – Azt hiszem, beszélnünk kell magával.

– Ne! Anya! Kérlek, még ne! – kiáltott fel Lilian, és az arca vörös lett.

– De, Lilian! Most rögtön beszélünk vele. Az idı telik, nem várhatunk! – mondta az anyja komolyan.

– Mirıl van szó? Mirıl kell beszélnünk? – lépett be a férfi, és egészen közel jött az ágyhoz.

– Üljön le, Henry! Azt hiszem, jobb lesz! – mutatott a székre Edwina asszony, aztán megköszörülte a torkát.

– Amit mondani akarok, az nagyon kényes dolog. Kérem, hogy maradjon közöttünk, bármit válaszol is.

Henry kényelmetlenül érezte magát. Nem értette, mire akar kilyukadni a nı.

– Szereti ön a lányomat, Henry? – nézett rá várakozón az asszony.

– Hogy kérdezhet ilyet, Mrs. Eastwood? Tudja, hogy az életemnél is jobban szeretem.

– Feleségül akarja venni?

– Igen! Minden vágyam az! – bólintott Henry, és felcsillant a szeme.

– Nem értem, miért tesz fel ilyen kérdéseket.

– Majd mindjárt megérti... – felelte Edwina, és a lányára pillantott. –

Henry! Ha kiderülne valami, amitıl megváltozhatna a véleménye Lilianrıl... Akkor is elvenné? – próbálta meg körüljárni a témát az asszony,

– Azt hiszem, nincs olyan dolog, ami megváltoztathatná az iránta érzett szerelmemet. Feleségül akarom venni, vele akarom leélni az életemet.

– Jól van, Henry, hát akkor nyugodtan elárulhatom, hogy mi a baja Liliannek.

– Már alig várom, hogy megtudjam. Remélem, nem komoly... –

Lilian állapotos! – közölte az asszony hangosan, érthetıen.

– Hogy... mondta? – kapta fel a fejét Henry, és egy nagyot nyelt.

– Jól hallotta, a lányom gyermeket vár.

Henry fészkelıdött a székén, aztán felugrott. Az ablakhoz lépett és kibámult. Eltelt néhány perc síri csendben, amíg ismét megszólalt:

– Kitıl? – kérdezte rekedten.

– A kalózkapitánytól, aki elrabolta – felelte Edwina. Meg kell értenie, az a vadállat megerıszakolta. Lilian nem tehet róla, ı csak egy szerencsétlen áldozat... – sírta el magát. – Természetesen, senki nem

kényszeríti önt, hogy feleségül vegye. Ha nem akarja, nyugodtan mondja meg... – nézett rá az asszony könnyes szemmel.

Henry, mielıtt válaszolt volna, Lilianre tekintett. A lány lehajtotta a fejét; tombolt benne az érzésvihar, amelyrıl most nem beszélhetett, pedig legszívesebben megmondta volna, hogy igenis, szereti a Tenger Ördögét, halálosan, örökké... és boldogan vállalja a gyermekét. De nem tehette. Így hát hallgatott és várta, hogy Henry döntsön a sorsa felıl.

– Igaz ez, Lilian? Mármint az, hogy kényszerített rá az a vadállat... –

kérdezte halkan, megtörten a férfi.

Lilian nem válaszolt, szó nem jött volna most ki a száján. Alig láthatóan bólintott.

– Megölöm azt a szemetet! Esküszöm, hogy megölöm! Megkeresem és eltaposom, mint egy férget! Tönkretett mindent! A szerelmünket, az életünket, és ezért meglakol! – dühöngött Henry. Kezét ökölbe szorította, az arcán több ér kidagadt.

– Várjuk a válaszát! – szakította félbe Edwina.

– Én így is szeretem ıt, és feleségül veszem. A gyermek pedig a nevemet viseli majd. Végül is ı nem tehet semmirıl.

– Henry! Édes fiam! – ugrott oda Edwina, és átölelte a vállát. –

Köszönöm! Tudtam, hogy nemes lelkő vagy! Soha nem fogom elfelejteni neked, amit tettél! Mindig élvezni fogod a bizalmamat, a szeretetemet, és a hálámat...

– Anyám! – kiáltott rá Lilian. – Hagyd abba, könyörgöm! Nem bírom hallgatni! – ugrott fel. Felkapta vékonyka kis pongyoláját, és kirohant a szobából. Mezítláb szaladt lefelé a lépcsın, majdnem elsodorta az apját, aki épp akkor indult fel hozzá.

– Lilian! Kicsikém! Mi történt? – fordult utána, de a lány csak rohant kifelé, mint akinek elment az esze.

– Lilian! – kiáltott az anyja is az emeletrıl.

Frank felnézett, s a lépcsı tetején ott látta a feleségét és Henryt.

Mindketten sápadtnak és izgatottnak tőntek.

– Mi történt, Edwina? Az isten szerelmére, mondd már, mi a fene folyik itt? – kérdezte ingerülten.

Az asszony, nyomában Henryvel, lejött a lépcsın, és megállt a férje elıtt.

– Kapaszkodj meg a korlátban, Frank! Szükséged lesz rá! – szólalt meg olyan hangon, hogy a férfi önkéntelenül a korlát felé nyúlt. – Lilian gyermeket vár!

– Mi? Mi van?! – nézett rá frank, és látszott rajta, hogy nem jutott el a tudatáig a dolog.

– Nem érted, Frank? Nagypapa leszel! – magyarázta Edwina, és Henryre pillantott.

– Te piszok csirkefogó! Visszaéltél a bizalmammal, kihasználtad a lányomat? – kiáltott Eastwood vörösre vált képpel a férfira. A keze kilendült, és egy hatalmas pofont kent le neki.

– Te ırült! Mit csináltál? – lódított egyet rajta Edwina.

– Még

kérded?

Ezek

után?

Elcsábította

a

lányomat!

Megszégyenítette a világ elıtt...

– Nem, Frank, nem İ tette! – dobbantott egyet mérgesen az asszony.

– Mi? Nem... nem ı? Hát... hát akkor... ki a fene? – kérdezte döbbenten Frank, miközben Henry fájdalmas arccal tapogatta a pofon helyét.

– A gyermek apja... a Tenger Ördöge – mondta ki nagy nehezen Edwina.

– Micsoda? Az a kalóz? Ez nem lehet igaz, nem! – csapott egy nagyot a korlátra Eastwood.

– De, sajnos igaz. Henry pedig mindezek ellenére feleségül veszi, és a gyermeket a sajátjának fogadja el. És te még megütötted...

– Bocsáss meg, Henry – nyújtotta ki a kezét Frank. – Én igazán nagyon sajnálom – hebegte. Miután kezet fogtak, elfordult. Ha megengeditek, most szeretnék egyedül maradni – mondta, és a szobája felé indult.

Edwina a férje után nézett. Imbolygó járásából észrevette, hogy nagyon bántja ıt a dolog.

– Megyek és megkeresem Liliant! – indult kifelé Henry. Alig várta, hogy kiérjen a levegıre, azt hitte, megfullad. Lehet, hogy ezt akarja?

Valóban elveszi a lányt annak ellenére, hogy már másé volt, és gyermeket is vár tıle? És épp egy kalóztól... Felsóhajtott. Liliant tiszta szívébıl, igaz szerelemmel szerette, de most valahogy mintha nem lenne biztos benne. Túlságosan elhamarkodottan nyilatkozott, amikor a lány anyja válaszút elé állította. Félt, hogy az apja tombolni fog, ha megtudja. İ mindig sokat adott a látszatra...

Lilian a kert végében állt egy fa törzsének támaszkodva.

– Lilian! – szólította meg a férfi. – Jól vagy?

– Igen – felelte a lány, és kissé oldalra fordult, de nem került szembe Henryvel.

– Beszélnünk kell! – folytatta a férfi fátyolos hangon.

– Ha akarod – fordult most teljesen felé a lány. – Mirıl? – kérdezte, és mélyen a férfi szemébe nézett.

– Kettınkrıl, akarom mondani hármunkról – lépett egészen közel hozzá Henry. Sötét szemébıl szerelem és fájdalom volt kiolvasható.

Lilian elfordította róla a tekintetét, nem bírta elviselni a látványt.

– Rendben van – bólintott.

– Lilian! Én nem akarok tolakodni, feleségül veszlek a gyermekeddel együtt, de csak akkor, ha te is ezt akarod. Azt hiszem, elsısorban azt kell szem elıtt tartani, ami neked jó.

Lilian szíve még jobban megfájdult. Csak ne lenne ennyire kedves, ennyire belátó! Csak ne szeretné ıt ennyire! Minden könnyebb lenne.

Egyszerően annyi jóság és kedvesség van benne, hogy nem lehet csak úgy elzavarni. Pedig szíve szerint ezt tenné...

– Tudod, Henry, annyira zavart vagyok, hogy magam sem tudom, mit akarok. Azt azonban nem szeretném, hogy neked rossz legyen. Nem kívánok rád akaszkodni, egyáltalán nem terhel téged semmiféle kötelezettség. Ami történt, ahhoz semmi közöd, tehát nem is bőnhıdhetsz miatta. Márpedig ha feleségül veszel, nekem egy életen át lelkiismeret furdalásom lesz, amiért feláldoztad magad. Neked pedig...

tudom, hogy egy teher... Nem! Ne ellenkezz, kérlek! Senki nem kényszerít rá, hogy mellettem maradj. Nyugodtan menj csak el, ha ezt akarod, hidd el, nem haragszom meg érte, nincs is hozzá jogom. Amit anyámnak megígértél, azt nem kell teljesítened, ı csak a saját és a család érdeleit nézte. Én azonban nem akarom, hogy megbánd a nagylelkőségedet.

Lilian odalépett a férfihoz és megölelte. Lágyan megcsókolta a száját, aztán elfordult.

– Szóval nem akarsz hozzám jönni feleségül? – kérdezte Henry letörten. Most, hogy a lány néhány szóban elmondta a véleményét, ismét feltámadt benne a szerelem. Ez a lány még így is olyan tiszta és ártatlan, hogy képtelen elhagyni. Kell neki, nem érdekli, hogy mi történt.

– Nem ezt mondom, Henry. Csak szeretném, ha meggondolnád, mielıtt végleges választ adsz. Én soha nem kértem volna tıled azt, hogy mellettem maradj, sajnálom, hogy anyám megtette. Csak rajtad áll, hogy elfogadsz így, vagy elmész. Kérlek, gondold meg nagyon, hogy mit teszel!

– Már megmondtam. Szeretlek. Nem tudok nélküled élni, azt akarom, hogy a feleségem légy! – ölelte át Henry a lányt. – Nos, mit válaszolsz?

– A feleséged leszek, Henry. Köszönöm, hogy mellettem maradsz, és a gyermekemet is elfogadod. Remélem, nem fogod megbánni...

– Biztosan nem. Ha szeretjük egymást, nem távolíthat el bennünket semmi. Beszélek a pappal, jövı héten megtarthatjuk az esküvıt.

– És... és apád mit fog szólni, ha megtudja, a gyermek nem a tiéd?

– Nem mondjuk meg neki. Beteg a szíve, nem akarom, hogy felizgassa magát...

– Be akarod csapni? – nézett rá Lilian.

– Csak egy ideig... Majd egyszer talán közöljük vele. Én a sajátomként fogom szeretni a gyereket, miért zavarnánk hát meg a még hátralévı napjait?

– Legyen, ahogy jónak látod – egyezett bele Lilian, de bántotta a dolog.

– Gyere, menjünk vissza! A szüleid nagyon aggódtak, amiért elszaladtál. Tényleg, miért tetted? – kérdezte Henry.

Lilian megremegett. A kérdés váratlanul érte. Mégsem vallhatja be, hogy állandóan a Tenger Ördöge jár az eszében, az iránta érzett szerelem eltölti egész lényét. Amikor az anyja könyörögve kérte, hogy ne hagyja el, s amikor köszönetével megalázkodott a férfi elıtt, legszívesebben a világ végéig futott volna. Szégyellte magát az anyja miatt.

– Nagyon kínos volt nekem ez az egész – mondta nagy sokára. –

Szégyelltem magam elıtted.

– Nem kell szégyenkezned! Az az ember elrabolt és megerıszakolt, te nem vagy hibás. Ezért maradok melletted. Ha sejteném, hogy egy szemernyi érzést is kiváltott belıled, rögtön elmennék. Tudom azonban, hogy tiszta és ıszinte maradtál. Nem érdekel, hogy az ı gyermekét hozod majd a világra, te vagy az anyja, ezért szeretni fogom – ölelte át Henry a lányt.

Lilian lehajtotta a fejét, s ezzel elkerülte a férfi csókját. Felvillant elıtte az az idı, amikor majd a felesége lesz. Hogyan hárítja el akkor a közeledését? Érezte, hogy ırültséget követ el, ha hozzámegy. Már biztosan tudja, hogy nem szereti. Nem teheti ıt boldogtalanná, nem láncolhatja magához, amikor a szíve másért dobban.

– Á! Itt vagytok hát! – kiáltott rájuk Edwina asszony. – Már nem tudtam bent maradni, olyan ideges voltam. Jól vagy, Lilian? – kérdezte.

– Jól, anyám – felelte a lány, de valahova a távolba nézett.

– Minden rendben? – faggatta Henryt Edwina.

– Igen, asszonyom. Minden a legnagyobb rendben. Jövı héten szombaton megtartjuk az esküvıt – mondta a férfi, és a szeme ragyogott.

– Hát ez igazán nagyszerő! – kiáltott fel boldogan Edwina asszony. –

Akkor nincs sok idınk, el kell kezdenünk az elıkészületeket. Meg kell beszélnünk, kiket hívunk meg, és mi legyen a menü.

Az asszony egészen beleélte magát a dologba, egyfolytában beszélt.

Lilian úgy érezte, szétpattan a feje. Alig várta, hogy Henry elköszönjön, gyorsan a szobájába ment és lefeküdt.

Az ágyon végigdılve a plafont bámulta. Szeme elıtt megjelent a kalózkapitány arca. Hallotta a hangját, amint beszélt hozzá, érezte kezének gyengéd érintését, száján csókjának tüzes, de édes ízét.

– Ó! Édes istenem! Miért nem lehet itt mellettem? Miért történt minden olyan szerencsétlenül? Mit vétettem, hogy nem szerethetek szabadon? Mit? – tört fel belıle a zokogás. Fejét a párnába fúrta, és kétségbeesetten kiáltotta: – Szeretlek, Tenger Ördöge! Igazán, forrón és örökké, mint még soha senkit. Kérlek, ne hagyj magamra, gyere értem!

Rázta a zokogás, mely csak nagy sokára csitult, majd a kimerültségtıl álomba zuhant.

13.

Eric, amint kinyitotta a szemét, felpattant. A nap hét ágra sütött, perzselı melege egészen átforrósította az arcát.

Körülnézett, de nem tudta, hogy hol van. Elindult hát a kis erdı szélén futó keskeny ösvényen. Amint fejét lógatva baktatott, a háta mögül lódobogásra lett figyelmes. Már késı lett volna elbújni valamelyik fa mögé, ezért hát ment tovább.

A lovas beérte, aztán el is hagyta. Eric felsóhajtott. Az idegen azonban néhány méterrel odébb megállt.

– Jó napot! – szállt le a nyeregbıl, és Eric felé biccentett.

– Jó napot! – köszönt Eric is kissé bosszankodva. Egyáltalán nem volt beszédes kedvében. Éhség és szomjúság gyötörte, s szörnyen vágyott a kedvese után...

– Maga nem idevalósi, ugye? – kérdezte a lovas.

– Igen is, meg nem is – felelte morcosan Eric.

– Ezt meg hogy kell érteni? – nevette el magát a lovas.

– Ahogy akarja – jött a nem éppen udvarias válasz.

– Tudja, nem akarom én molesztálni, de egy nehéz döntés elıtt állok, és nem tudom, mit tegyek. Olyasvalakinek a tanácsára lenne szükségem, akit nem befolyásol semmi. Amit ı mond, azt fogom tenni.

Észrevettem önt, és úgy gondoltam, egy idegen, aki épp a legmegfelelıbb. Megfizetem a fáradozását...

– Nemigen értem, mit akar tılem – rázta meg a fejét Eric.

– Ezt elhiszem – nevette el magát a lovas. – Jöjjön, bemegyünk egy kocsmába. Fizetek valamit, aztán elmondom, miben kérem a segítségét.

Csak tanácsot szeretnék kapni, semmi mást.

– Rendben – egyezett bele Eric. A pénz megtette a hatását. Egyetlen vasa sincs, így legalább ehet, és ha szerencséje van, vehet egy valamirevaló ruhát is magának. A nadrágja ugyanis cafatokban lógott rajta, hisz az apródruhát le kellett tennie, amikor elindult, hogy megölje a királynıt.

– A nevem Henry Gray! – nyújtott kezet a lovas.

– Eric Hurd – szorította meg a fiatalember.

– Örülök, hogy megismerkedtünk, Eric. Ha megengeded, azt hiszem, én vagyok az idısebb. Szervusz!

– Szervusz – fogtak ismét kezet.

A Goole Streeten ma különösen nagy volt a forgalom. Mindenki a királynı elleni merényletrıl beszélt. A kisebb nagyobb csoportok hangosan vitatták a történteket. Az utca végén telt alakú, halfarkú hableány himbálódzott az öreg kocsma felett.

– A hableány megfelel? – kérdezte Henry.

– Nekem mindegy, hisz egyiket sem ismerem – felelte Eric, és belépett a társa mögött a zsúfolásig megtelt ivóba. Itt is érezhetı volt az izgalom, a bejárat körül az emberek egymás szavába vágva vitatkoztak.

A pulthoz állva Henry odakiáltott a csaposnak:

– Két kancsó sört!

Amint megkapták, Henry felemelte az egyiket. Jól meghúzta, aztán beszélni kezdett:

– Mondd, Eric! Voltál te már szerelmes?

Ericet váratlanul érte a kérdés. Megtörölte a száját, aztán bólintott.

– Persze. Most is az vagyok – tette hozzá.

– Ezek szerint van némi tapasztalatod a nıkkel kapcsolatban, nem igaz?

– De, igaz.

– Nos, akkor hallgass végig, aztán mondd el a véleményedet! Tudod

– kezdte Henry -, évek óta szeretek egy lányt. Hosszú idıt töltöttünk el egymástól távol, azt hitte, meghaltam. A királynı távoli földrészre vezényelt, ott teljesítettem szolgálatot. Megsebesültem épp akkor, amikor a kedvesem eljött hozzám. Nem találkozhattunk, abban a hitben tért vissza Angliába, hogy halott vagyok. Útközben kalózok támadták meg a hajójukat, a híres, hírhedt Tenger Ördöge maga rabolta el.

Amikor felgyógyultam és hazatértem, döbbenten hallottam meg a szörnyő hírt, miszerint a lány valahol, isten tudja merre, a kalózok között él. El tudod képzelni, mit éltem át? – nézett Ericre, akinek az arca fehér volt, akár a hó. – Mi a baj, Eric? – bökte meg a vállát Henry.

– Velem történt meg az eset, nem veled. Nehogy rosszul legyél itt nekem, hallod?

– Nem, dehogy! Csak... nagyon éhes vagyok. Biztosan ettıl émelygek.

– Ezen segíthetünk! Lehet itt valami harapnivalót kapni? – kiáltott oda Henry a kocsmárosnak, aki sőrőn bólogatva jelezte, hogy igen.

– Akkor ide vele, de gyorsan! – intett a kezével a férfi, aztán tovább mesélt.

Eric azt sem tudta, mit eszik, csak tömködte magába a falatokat.

Nagyon éhes volt, de most szinte megfeledkezett róla. Amit hallott, az felülmúlt minden mást, ami körülvette. Szó szerint csüggött Henry ajkán.

– Nos, szóval amikor megtudtam, hogy a kedvesem a kalózok között él, attól kezdve nem maradt egyetlen nyugodt pillanatom sem. Frank Eastwood, a lány apja és én néhány emberrel hajóra szálltunk, és Lilian keresésére indultunk. Felkészültünk, hogy a Tenger Ördögét foglyul ejtsük, s láncra verve hozzuk Angliába, mindazért, amit elkövetett. De sajnos, bár elfogtuk, valaki megszöktette. Talán így még jobb, a tenger mélyén lelte halálát. Biztosan széttépték a hatalmas vizek ragadozói.

Méltóképpen fejezte be mocskos életét. Nem tud már ártani többé senkinek...

Henry elnézett a férfi feje fölött, aki úgy figyelt, hogy még a szeme se rebbent. Lélegzetet is szinte csak akkor vett, amikor már nagyon muszáj volt. Hogy mi játszódott le benne, azt csak ı és a Megváltó tudta.

– Nos, mint mondtam, megszöktették a hajóról, de lehet, hogy jobb is így. Elképzelhetı, hogy Erzsébet megbocsátott volna neki.

– Ugyan miért? – szólt közbe most elıször Eric. Nem értette, hogy miért tenne ilyet a királynı.

– Hol éltél te mostanáig, cimbora? – kérdezte Henry. – Úgy viselkedsz, mint aki nem ismeri a királynıjét. Nem hallottad, mennyire odavan a kalózokért? Titokban még a „merchant adventurereknek" a spanyol hajók elleni kalózháborúját is szívvel-lélekkel támogatta.

Gondolod, hogy a Tenger Ördögét, a leghíresebbet máglyára küldené? –

húzta fel a szemöldökét Henry.

– Hát... nem is tudom – hebegte Eric a száját törölgetve.

– De hadd mondom tovább, amiért magammal hoztalak – folytatta Henry, miután lenyelte az utolsó korty italát.

Eric ismét rászegezte a tekintetét, és éberen figyelte minden egyes szavát. – Nos, aztán hazaértünk, nagynak tőnt a boldogság, de valahogy rájöttem, hogy Lilian már nem a régi. Igaz, sok mindenen átment, két évet töltött a nyílt vízen, aztán elrabolta a Tenger Ördöge, de mégis...

Túlzottan megváltozott. Már nem lobog a tőz a szemében, mint amikor elváltunk. Úgy érzem, nem szeret már. Pedig nekem ı a mindenem...

Eric minden erejét összeszedte, hogy fel ne ugorjék, és ne csapjon a férfi arcába. Visszafojtotta indulatát, és mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal figyelt.

– Tudod, az ember megérzi az ilyesmit. Már nem is nagyon csókolhattam meg, amint csak közeledtem felé, elfordult. Nagyon fájt, de hittem benne, minden rendbe jön. Most aztán kapaszkodj meg, Eric!

Olyat hallasz tılem, ami talán még téged is megrendít. Engem annyira lehangolt, annyira megviselt, hogy alig tudok gondolkozni.

– Mondd már, mondjad már! – sürgette Eric feltőnı érdeklıdéssel.

– Tudod, Eric... amióta visszatértünk, Lilian állandóan gyengélkedik.

Étvágytalan, sokszor hányinger gyötri és szédül. Ezért az anyja elhívatta hozzá az orvost, aki megállapította, hogy az én egyetlenem nem beteg, csak...

– Csak? – nézett rá türelmetlenül Eric, mivel Henry hosszasan hallgatott.

– Csak gyermeket vár – suttogta a férfi erıtlenül.

– Micsoda? – ugrott fel Eric. Az egész teste reszketett. Mit akar tıle ez a szemét alak, amikor teherbe ejtette a lányt? Miféle tanácsot adhatna ı neki?

Valami... valami igazán sértıt szeretett volna a fejéhez vágni, de nem találta a megfelelı szavakat, ezért aztán csak ökölbe szorította a kezét, és haragosan nézett a vele szemben ülı férfira.

– Látom, nagyon átérzed, amirıl beszélek – mondta Henry egy kis idı után, mert a férfi szemében fellobbanó győlöletet annak tulajdonította, hogy Eric a lányra haragszik... De miért, hisz nem is tudja, hogy ki a gyerek apja... Elhessegette magától a gondolatot, aztán folytatta. – Nos, a lényeg még csak ezután következik! – sóhajtott egy nagyot.

– Mi a csuda következhet még? – kérdezte Eric. – Te vagy az apja a gyereknek, nyilvánvalóan el kell venned a lányt feleségül – motyogta Eric, de nem nézett a társára.

– Nem egészen így van, Eric... Az orvos állapította meg, hogy Lilian gyereket vár, de nem ı közölte az anyjával, hanem Lilian...

– Na és? Mi a különbség? – legyintett Eric még mindig felháborodottan.

– Lilian mondta meg, mert ı akarta tudatni vele, hogy... a fenébe is...

a gyermek nem tılem van... – hajtotta le a fejét Henry.

– Neem? Hát akkor... kitıl? – remegett meg Eric hangja.

– Kitıl? Hát nem találod ki magadtól is? A Tenger Ördögétıl, hogy az isten verje meg! – kiáltott fel fájdalmasan Henry.

Eric egy ideig némán ült, aztán hangosan és boldogan felkacagott. A viselkedése felháborította Henryt.

– Milyen ember vagy te, hogy kineveted a fájdalmamat, mi? – ugrott fel, és megragadta a férfi ingét.

– Jaj, Henry! Nem úgy van, ahogy gondolod, csak hát annyira hihetetlen... – próbált meg a lelkére beszélni Eric. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Kérlek, mondd tovább...

Henry elengedte a ruháját, és visszaült a székére.

– Ezek után velem is közölték a dolgot, és Lilian anyja nekem szegezte a kérdést, hogy még mindig feleségül akarom-e venni a lányát.

– Na és te mit válaszoltál? – sápadt el Eric.

– Mit? Ugyan mit válaszolhattam volna? Azt feleltem, hogy igen, elveszem!

– Micsoda? – ugrott fel most Eric, és elkapta Henry finom anyagból szıtt ingét. – Nem, azt nem teheted meg, nincs hozzá jogod! – sziszegte szinte magánkívül, miközben rángatni kezdte a férfit.

– Eric! Te ırült! Engedj már el! Nem értem, miért támadsz nekem?

Ezért kértelek, hogy gyere velem? Hogy megfojts? – kiáltozta Henry. –

Vedd már le rólam a kezed, és inkább azt mondd meg, mit tegyek?

Helyesen döntöttem, hogy így is feleségül veszem Liliant, és a gyermekét a sajátomként fogom szeretni? – ordított rá a férfira, aki lassan elengedte és zavartan nézett rá.

– Hát... nem is tudom, hogy mit mondjak. Azért lettem ilyen ingerült, mert az az érzésem, hogy téged rá akarnak szedni, és te pedig belesétálsz a csapdába. Amit az a lány vállalt, viselje! – emelte magasra a fejét Eric.

– No, azért nem egészen így van. Lilian ugyanis nem önszántából került ebbe a helyzetbe! A Tenger Ördöge erıszakkal tette a magáévá.

Lilian ártatlan! Ugyan, egy gyenge, védtelen lány hogyan is szállhatott volna szembe a nagy kalózkapitánnyal? Ha tudnám, hogy csak egy aprócska vonzalmat is érzett az iránt az utolsó alak iránt, otthagynám...

De... de ı nem olyan lány! Engem szeretett, és biztos, hogy most is szeret, csak hát a körülmények nagyon megviselték...

– Értem – bólintott komoly arccal Eric. Hihetetlen önfegyelmének köszönhetıen Henry nem vette észre, mi játszódik le benne. – És Lilian mit szólt? İ is könyörgött, hogy vedd feleségül? – faggatózott tovább, de nem nézett Henryre. Oldalra tekintett, mintha ez csak úgy mellékesen érdekelné.

– Nem. İ nem könyörgött, sıt! Amikor az anyja megkérdezte, hogy ezek után elvenném-e a lányát, kirohant. Nem bírta hallgatni...

Szégyellte magát, hogy az anyja a nyakamba akarja varrni ıt. Pedig én még most is nagyon szeretem, és nincs más vágyam, mint az, hogy egy életen át vele éljek – mondta elérzékenyülten Henry. – Lilian nagyon tisztességes lány! Még ilyen körülmények között is tudom, hogy tiszta és ártatlan. Ezért is válaszoltam az anyjának és neki is, hogy a történtek ellenére elveszem ıt. Majd lesznek saját gyerekeink is, az az egy pedig felnı közöttük.

– Már Liliannek is elkötelezted magad? – kérdezte Eric olyan halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Igen. Megállapodtunk, hogy a jövı héten szombaton tartjuk meg az esküvıt a kastélyukban.

– Ha már ilyen határozottan eldöntötted, akkor mi a fenének cipeltél engem ide? Mit mondhatnék én ezek után? Egy idegen, akinek semmi beleszólása nincs, aki nem ismer senkit, aki kívülrıl másképp lát mindent?

– Igazad van, Eric. Bocsáss meg, hogy feltartottalak! Tényleg nincs szükségem már senki tanácsára. Tudom, hogy Lilian és én boldogok leszünk. Vettem egy gyönyörő kastélyt fenn északon, ahol rengeteg az erdı, jó a levegı... épp a legalkalmasabb hely arra, hogy mindent elfelejtsünk, és új életet kezdjünk – mondta büszkén mosolyogva Henry, azzal a férfi elé tett egy csomó pénzt.

– Miért adod nekem? Én...

– Azért, mert boldog vagyok, és mert meghallgattál. Vegyél rajta valamit a kedvesednek... – állt fel, és már el is tőnt az ajtóban.

Eric felmarkolta a pénzt, és ı is Henry után ment. Még látta, amint a lovára pattanva elvágtatott.

A pénzt szorongatva elindult az utcán. Az egyik kocsma elıtt elhaladva Frank Eastwoodra ismert. A férfi épp kilépett a kocsmából, és a nem messze reá váró szekér felé ballagott. A szekér oldalához egy hófehér ló volt kötve. Eastwood eloldotta, aztán felugrott rá.

Eric borzasztóan szerette volna tudni, hol áll a kastélya. Minden vágya az volt, hogy megpillanthassa Liliant. Természetesen nem állíthat oda, de messzirıl megleshetné a lányt. Sajnos neki nincs lova, így hát csak sóvárgó szemekkel nézte, amint a férfi elvágtat. Aztán hirtelen támadt egy ötlete. Gyorsan a szekér után futott, majd felkapaszkodott a hátuljára.

– Megengedi, uram? – kiáltott elıre az öreg, bajuszos kocsisnak, aki bóbiskolva ült a bakon.

– Jöjjön csak, jöjjön nyugodtan! – felelte a férfi. – Merre visz az útja? – kérdezte. A fejét oldalra fordította, és egy nagyot köpött az út szélére.

– Majd szólok, hogy hol szeretnék leszállni. Tudja, nem nagyon vagyok ismerıs errefelé, de a környéket már ismerem, ha elértem az úti célomat – felelte Eric. – És maga, bátyám? Hová igyekszik?

– Én? Hazafelé. Frank Eastwood a gazdám, igen jó ember. Már isten tudja, mióta élünk a családdal. Az ükapám is az Eastwoodoknál szolgáltak.

– Igazán? Csak nem az a férfi a gazdája, aki az imént elkötötte a lovat a szekere mellıl?

– İ bizony! – emelte fel a hangját az öreg. – Most nagy a felfordulás a kastélyban, mert a kisasszony hamarosan férjhez megy – fecsegett tovább.

– Az bizonyára nagy esemény lesz – bólogatott Eric.

– Az bizony! Az egész kastély fel lesz díszítve! Egész London errıl az esküvırıl fog beszélni, hisz a kisasszony nemrég menekült meg a kalózok fogságából. Maga Frank Eastwood és Henry uraság szabadította ki! – magyarázta az öreg. Láthatóan élvezte, hogy végre figyelnek rá.

– Nos, innen már gyalogosan is eljutok, ahová igyekszem! – ugrott le Eric a szekér saroglyájáról. – Isten megáldja, uram! – intett a kezével.

– Ég áldja magát is! No látja? Az már az Eastwood kastély! –

mutatott az ostorral elıre a kocsis.

– Nagyon szép! – motyogta Eric, és a szíve majdnem kiugrott a helyébıl, olyan izgalommal figyelt a távolba. Jól körülnézett, aztán elindult visszafelé.

14.

London csendes és nyugodt volt, de Erzsébet annál inkább ideges.

Idegesítette Mária, idegesítette a Huggins-féle ügy és végül nagyon zavarta, hogy nem jött rá, honnan ismerıs neki annyira a fiatalember, aki megmentette az életét. Fel s alá járkált a szobájában, és erısen törte a fejét. Tudom, hogy láttam már ezt az arcot. Biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már, töprengett. Egyszerre csak felvillant elıtte egy kép: Huggins grófé. Igen, semmi kétség, ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a nemesi külsı! A megmentıje nem lehet más, csakis az ifjú gróf. Kezdte magát egyre jobban érezni. Felvidult, aztán gyorsan intézkedett, hogy akár a föld alól is, de teremtsék elı a fiatalembert. Ezt követıen Noel bíróért üzent.

– Parancsol, felség? – lépett be a szobába hamarosan a bíró, s amennyire csak hatalmas pocakja engedte, meghajolt.

– Eastwood bíró! Már intézkedtem, hogy Huggins gróf fiát hozzák elém! – kezdte láthatóan nagyon izgatottan a királynı.

– Miért? Megtalálták? – kérdezte a bíró, és pislogott.

– Igen. Én találtam meg, én! – bökött a mellére Erzsébet.

– Bocsásson meg felség, de nem egészen értem. Hogyhogy ön találta meg? – nézett rá elképedve a férfi.

– İ mentette meg az életemet, amikor merényletet akartak elkövetni ellenem. Tudtam, hogy már láttam valahol ezt az arcot, csak akkor még nem jöttem rá, hogy kire emlékeztet. Most azonban már világos, hogy Huggins gróf fia állt elıttem. Annak az embernek a fia mentette meg az életemet, akinek az életét én tettem tönkre... Nem voltam biztos benne, hogy elárult, mégis számőztem... Már nagyon sajnálom. Most, ha netán mégis elkövetett valamit ellenem, megbocsátom neki, és a fián keresztül megkövetem.

– Felség! Biztos ön abban, hogy a fiatalember Huggins gróf fia?

Azóta hosszú idı telt el...

– Nem, bíró úr! İ az ifjú Huggins gróf. Megparancsoltam, hogy azonnal induljanak és keressék meg. Biztos, hogy még Londonban tartózkodik. Meg kell találniuk! – dobbantott indulatosan Erzsébet.

– Ha még itt van a városban, megtalálják, felség! – bólogatott a bíró zavartan.

– Azt akarom, hogy azonnal hozzák elém. Magam szeretném megtudni, mi történt a családjával, hogy került ide, és mit keresett a merénylet színhelyén.

– Igen, felség! Nem akar tárgyalást sem? – kérdezte a bíró.

– Nem! Én fogom helyrehozni a hibámat. Természetesen a hivatalos papírokat és teendıket majd ön elvégzi, de az ifjú gróffal csak kettesben akarok beszélni.

– Értem, felség. Úgy lesz, ahogy parancsolja – állt fel a bíró, és kihátrált.

***

Eric a város utcáit rótta. Megállt egy ház elıtt, melybıl épp egy fiatal pár lépett ki. A nı újjá győrő ragyogott.

– Köszönöm, drágám! – suttogta, aztán megcsókolta a férfit, aki boldogan átölelte és elindultak.

Eric némán bámult utánuk. Elképzelte, hogy ı húzza fel Lilian ujjára a győrőt, ı kapja a csókot, ı öleli át a szeretett lányt...

Egészen elgyengült a gondolattól, de hirtelen két férfi lépett mellé.

– Kérem, jöjjön velünk! A királynı parancsa – szólította meg az egyik.

– Én? – nézett rájuk Eric csodálkozva. – Ez biztosan valami félreértés lehet...

– Nem, nem az. Ön Eric Huggins gróf? – kérdezte a másik, és a vállára tette a kezét.

– Igen, azaz nem, dehogyis vagyok én gróf. A nevem Eric, de nem Huggins, hanem Hurd. Még hogy gróf? Nem látja, milyen rongyos a ruhám, milyen koszos az arcom, és hogy a cipımbıl kikandikál a lábujjam? Hát így néz ki egy gróf?

– Mindegy. Nekünk azt a parancsot adta az uralkodónk, hogy vigyük a színe elé.

– De miért? – akadékoskodott Eric.

– Nem maga mentette meg a felséges királynınket a Temzén? –

kérdezte a magasabb férfi.

– De. Én voltam – felelte Eric.

– Nos, akkor semmi kétség, önt kell a királynı elé kísérnünk. Jöjjön!

– ragadták meg két oldalról, és kényszerítették, hogy velük menjen.

Eric, bármennyire is nem volt ínyére, velük tartott. Fejében kusza gondolatok kergették egymást. Felfogni sem tudta, hogy a királynı mit akar tıle, miért kerestette és citálja maga elé.

A palotába érve Ericnek úgy rémlett, mintha már járt volna itt. Talán gyermekkorában...

– Jelentsen be, a királynı már várja Huggins grófot! – szólt oda az ajtó elıtt álló ırnek az egyik kísérı.

Az egyenruhás férfi eltőnt a nagy, szárnyas ajtó mögött, aztán hamarosan ismét elıbukkant.

– Csak a gróf úr lépjen be! – mondta, aztán félreállt az útból.

Eric azonban nem mozdult.

– Menjen már, maga szerencsétlen! – lökött egyet rajta a magasabb kísérıje, majd amint Eric mögött becsukódott az ajtó, hangosan nevetni kezdett.

– Ez soha nem volt gróf. Ez egy semmirekellı csavargó! Nem tudom, a felség honnan vette, hogy ı Huggins fia.

Eric állt az ajtóban, és lehajtotta a fejét. Ha most látnák az emberei, nem hinnék el, hogy a Tenger Ördöge remegı térdekkel, lányos zavarral küzdve áll a királynı elıtt. Hányszor elképzelte, hogy ha viszontlátja Erzsébetet, azt a királynı nem éli túl! És tessék, még szembenézni is gyáva vele, akár egy félénk gyerek... Hova lett a bátorsága, a merészsége, a bosszú a szívébıl, amely éltette?

– Kedves gróf! Kérem, jöjjön közelebb! – intett a kezével Erzsébet, majd felemelkedett a kedvenc székébıl.

Eric tett két lépést felé, aztán megtorpant.

– Jöjjön egészen közel hozzám! – szólalt meg ismét a királynı. – Ne féljen, nem harapom le az orrát! – nevette el magát.

Eric már nem a királynıre volt dühös, hanem magára, amiért úgy viselkedik, mint egy idióta.

– Ugye, ön Huggins gróf fia? – nézett a szemébe Erzsébet.

– Én... én... nem...

– Miért tagadja le? Nagyon jól ismertem az édesapját. Soha nem felejtettem el az arcát, amelyet most az önében fedeztem fel. Néhány napomba bele tellett, amíg rájöttem, de tudja, én már csak ilyen vagyok.

Addig töröm a fejem, amíg meg nem fejtem az engem izgató rejtélyt.

Így történt ez az ön esetében is. Tudtam, hogy valahonnan ismerem az

arcát, és nem is tévedtem. Ön Huggins gróf fia! Eric nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét.

– Nem kell szégyellnie a nevét, gróf! Az édesapja nagyszerő ember volt, már nagyon sajnálom, hogy akkor hittem a vádaskodó hangoknak.

– Most miért beszél így, felség? Mi készteti erre? Ennyi idı után mibıl gondolja, hogy az apám ártatlan? – kérdezte Eric keserően.

– Többek között ez gyızött meg róla, de a szívem és az eszem is azt súgja, nagyot vétettem a családja ellen. Szeretném a hibámat helyrehozni – felelte Erzsébet, és a beadványt a férfi kezébe adta.

– Egy kicsit elkésett, felség! – vette át az okmányt Eric.

– Lehet, de azért csak olvassa el! – mondta a királynı, és elfordult.

Az ablakon át a Temzét figyelte.

Eric átfutotta a papirost, de nem látott rajta aláírást.

– Ezen a beadványon nem szerepel az illetı neve. Ki az az ember, aki ennyi év után bevallja, hogy hamisan tanúskodott az apám ellen? –

kérdezte. Ezzel egyben azt is elismerte, hogy Huggins gróf fia.

– Még én sem tudom, de hamarosan kiderül, gróf úr

– felelte Erzsébet.

– Kérem, felség! Ne mondja nekem, hogy gróf, hisz nem vagyok az.

Hívjon Ericnek, az jobban illik hozzám.

– Nem, nincs igaza, de természetesen ha önnek jobb, Ericnek szólítom. Kérem, üljön le ide! – mutatott egy faragott székre a királynı, majd ı is helyet foglalt a szemben lévı kényelmes kanapén. –

Szeretném, ha elmesélné, mi történt a családjával, hol élnek most?

– Nincs sok mesélnivalóm róluk, felség. Apám és anyám a tengeren lelte

halálát

egy

viharban.

Én

szerencsére,

vagy

inkább

szerencsétlenségemre megmenekültem... Egy kalózhajó szedett fel...

– Egy kalózhajó? – villant egyet Erzsébet szeme.

– Igen. Miért? Talán ık nem emberek? – húzta fel a szemöldökét Eric, megfeledkezve egy pillanatra arról, hogy kivel is beszél.

– Szó sincs róla. Én kivételesen szeretem a kalózokat – nevetett fel a királynı, mire két kis gödröcske megjelent az arcán.

– Igazán? – élénkült fel Eric.

– Igazán. Tehát a kalózok között élt mostanáig. Miért jött hát el tılük? Talán nem bántak önnel úgy, ahogy kellett volna?

– Nem. Nem magamtól jöttem el, a sors hozta így – felelte talányosan Eric.

– Megmagyarázná ezt egy kissé bıvebben?

– Tudja, felség, én voltam a kalózok vezére...

– Csak nem? Csak nem a híres Tenger Ördöge? – ugrott fel Erzsébet, és egészen közel ment a férfihoz.

– De igen. Az vagyok, illetve voltam...

– Örülök, hogy nemesi vér folyik az ereiben, kedves kalózkapitány!

– veregette meg a vállát a királynı. Így már érthetı, miért volt olyan híres és ismert! Egy Huggins!

Eric megértette, hogy Erzsébet most dicséri és nem bántja. Hálásan és csillogó szemmel nézett rá.

– Nos, miért jött hát vissza Londonba? – kérdezte ismét a királynı, és kényelmesen elhelyezkedett.

– Szóval a kalózok kapitánya lettem, és jártam a tengereket. Vártam, hogy egyszer lecsaphassak az Eastwoodokra...

– Miért? – húzta össze a szemöldökét értetlenül Erzsébet.

– Mert Eastwood bíró ítélete alapján számőzték apámat.

Elhatároztam, hogy megbosszulom. Sajnos a bíró nemigen szállt hajóra, ezért amikor a Lady fedélzetére lépve megtudtam, hogy Frank Eastwood a kapitány, boldog voltam. Legalább törleszthetek. Ha már a bíró nem került a kezeim közé, legalább a testvérén bosszút állhatok...

– Értem, folytassa! – bólintott Erzsébet.

– A hajón láttam meg Frank Eastwood lányát, Liliant. Rögtön beleszerettem, és elhatároztam, hogy magammal viszem. Ez lesz a legfıbb bosszúm a családjával szemben. Már nem állt szándékomban bántani az embereket, de a lány miatt el kellett süllyesztenem a hajót.

Különben nem vihettem volna magammal, mert egész biztos a nyomomba erednek. De... amint volt szerencsém tapasztalni, Frank Eastwood nem halt meg. Amikor visszatértek az otthonába, leendı vejével, Henry Gray-jel együtt indultak Lilian kiszabadítására.

Szerencsével jártak, hamarosan rátaláltak, megszökött tılem...

Miért? Talán rosszul bánt vele?

– Szerelmes voltam, illetve vagyok belé... Ezt éreznie kellett és néha mutatta is, mintha viszonozná...

– Akkor miért szökött meg?

– Nem tudom. Talán... féltékeny volt...

– Féltékeny? Kire?

– Tudja, felség, egy kalózlány volt az elsı és egyetlen nı az életemben, az ı bátyja mentett meg a hánykódó habokból. Mellettem maradt, és amíg hagytam, nagyon szeretett, de amint megláttam Liliant, tudtam, hogy Larissával mindennek vége. Ez az igazi szerelem, amit addig nem ismertem... Kiderült, hogy Larissa segített megszökni Liliannek...

– Tehát az apja megtalálta a lányát. És ön? Ön nem kereste? Hagyta elmenni? – kérdezte Erzsébet ıszinte érdeklıdéssel.

– Én is a nyomába eredtem, de a sziklás tengerszorosba a Démonnal nem tudtam behajózni. Nem kockáztathattam a hajóm épségét... Ezért hát vártam, arra gondolván, hogy a lány, ha ott rejtızik, egyszer csak elı fog jönni. Sajnos azonban az apja hamarabb rátalált, és felvette a hajójára. Én nem tudtam, hogy a hajója miféle, hisz még zászlót sem tőztek ki rá. Nem nyitottak ránk tüzet, s amikor elég közel értem hozzájuk, átugrottam a hajójukra. Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora butaságot követtem el, amiért nem ágyúztam ıket. Foglyul ejtettek, az embereimet pedig lenyilazták. Nem volt nehéz, hisz csak néhányan tartottak velem.

– Hogy sikerült megmenekülnie? – szólalt meg ismét Erzsébet.

– Lilian megszöktetett. Ellopta az apjától a bilincseim kulcsát, az ıröket leitatta. Igazán remek lány, és milyen bátor... Mit gondol, felség, ugyan miért szabadított ki? Miért nem akarta a halálomat? – nézett rá Eric. – Kár volt megmentenie annak az angol hajónak, amely felvett...

– Egyetlen magyarázatát tartom logikusnak – felelte Erzsébet. –

Szereti önt, Eric. Ezt csak egy szerelmes nı képes megtenni, higgye el!

– Igen, de akkor miért megy férjhez Henryhez?

– Honnan tudja, hogy feleségül megy hozzá?

– Beszéltem Henryvel, ı mondta, hogy szombaton lesz az esküvı...

– Ennyire sürgıs? – kérdezte Erzsébet.

– Azt hiszem, igen – bólintott Eric. – Lilian ugyanis gyermeket vár...

– Szóval gyermeket vár – ismételte meg Erzsébet elnyújtva a szavakat. – Már nem vagyok benne biztos, hogy szereti önt, Eric. Ha képes volt...

– Nem, felség! Lilian az én gyermekemet hordja a szíve alatt... –

kiáltott fel Eric, majd eltakarta a kezével az arcát. Nem akarta, hogy a királynı sírni lássa és gyengének higgye.

– Hát akkor nem megy hozzá! – dobbantott egyet a lábával Erzsébet.

– Ha a gyermek az öné, akkor önhöz kell nıül mennie! – jelentette ki ellentmondást nem tőrı hangon.

– De hogy képzeli ezt, felség? Nem állhatok oda az apja elé, hogy én, a Tenger Ördöge, a hírhedt kalózkapitány, feleségül kívánom venni a lányát!

Eric fáradtan legyintett a kezével.

– Természetesen nem is mint a Tenger Ördöge, hanem mint Derbyshire grófja...

– Tessék? – ugrott fel Eric.

– Mindent visszakap, Eric, amit elkoboztattam öntıl, illetve az édesapjától. A birtokot, a kastélyt, az állatokat, mindent, ami akkor a tulajdonában volt. Sajnálom, hogy a szülei ezt már nem érhették meg.

Megpróbálom kárpótolni önt mindenért...

Eric alig tudott megszólalni, annyira meghatódott. Amikor összeszedte magát, a királynı elé térdelt.

– Valamit be kell vallanom önnek, felség!

– Hát csak tegye! – intett a szemével Erzsébet.

– Mikor angol földre léptem, megesküdtem magamnak, hogy megbosszulom mindazt, ami a családommal történt. Épp azon törtem a fejem, hogy miként férkızhetnék az ön közelébe, hogy... hogy...

Eric falfehéren nézett el a királynı feje fölött. Nem jött a szájára a szó.

– Hogy megöljön – mondta ki helyette Erzsébet.

– Igen – bólintott Eric.

– De ehelyett megmentette az életemet, nem igaz?

– De. Igen. Képtelen lettem volna rá, hogy megtegyem. Kérem, bocsássa meg nekem a gondolatot! Hisz ön nagyon kedves és jó.

Sajnálom...

– Nincs miért bocsánatot kérnie, Eric. Az ember a gondolataiban elkövetett cselekedeteiért nem vonható felelısségre. Mindenkinek megvan a joga, hogy arra gondoljon, amire csak akar. Bocsánatot kell kérnem öntıl, amiért annyi rosszat követtem el a családja ellen. De most eljött az idı, hogy ön végre boldog legyen! Megígérem, hogy Lilian Eastwood az ön hitvese lesz!

– Ó, felség! Nem is tudom, hogy köszönjem meg...

– Nem kell megköszönnie, ennyivel tartozom. Egyetlen kikötésem van.

– Mi az, felség? Nem kérhet olyat, amit ne tekintenék magamra nézve kötelezınek.

– Én akarok a keresztanyja lenni a születendı gyermekének.

– Felség! Micsoda megtiszteltetés! – hajolt a királynı kezéhez Eric, és a szájával megérintette a puha kézfejét.

– Nos, akkor nincs más hátra, mint kiadni a parancsot a sok naplopó hivatalnokomnak, hogy mielıbb elkészüljön a hivatalos okmány, s ön mindent visszakapjon.

– És a névtelen tanú? Vele mi lesz?— kérdezte Eric.

– Nyugodjon meg, ha jelentkezik, arról ön is tudni fog!

Erzsébet a kezét nyújtotta, jelezvén, hogy az audienciának vége.

Eric még meghajolt, aztán egyetlen mozdulattal feltárta a nagy szárnyas ajtót. Két kísérıje annak rendje és módja szerint be is esett a királynı szobájába. Fülüket ugyanis az ajtóra tapasztva hallgatóztak.

Eric hangosan és jóízően felnevetett. Visszapillantott és látta, amint Erzsébet a szája elé emeli a legyezıjét. A szeme elárulta, hogy ı maga is mosolyog.

Az Eastwood házban javában folyt a készülıdés. Mindenki izgatott volt, csupán Lilian búslakodott. Tudta, hogy ırültséget követ el, ha hozzámegy Henryhez, de nem akart a szüleinek fájdalmat okozni.

Bízott abban, amit az édesanyja minden este elmondott neki, mielıtt jó éjszakát kívánt. Nevezetesen azt, hogy a szerelem majd megjön a házasságban, csak legyen türelmes. A lány ugyanis bevallotta, már nem biztos abban, hogy szerelmes-e Henrybe.

Lilian nem volt sem türelmes, sem türelmetlen, csak elkeseredett a végsıkig. Nem érdekelte, milyen lesz a ruhája: selyem-e vagy brokát.

Gyönggyel lesz-e díszítve, vagy csipkével. Semmi sem számított. A szíve tele volt szerelemmel, de nem leendı férje, hanem a kalózkapitány iránt...

– Lilian! Kislányom! Itt az ideje, hogy magadra öltsd a menyasszonyi ruhádat! Mindjárt itt lesz a vılegényed! – robogott be az ajtón Edwina. Az arca ragyogott, a szeme különös fénnyel lángolt, olyan izgatottnak tőnt, mintha a saját esküvıjére készülne.

Lilian ólomsúlyúnak érezte a kezét és lábát. Alig tudott megmozdulni, még a levegıvétel is nehezére esett.

A fodrász nemrég fejezte be a munkáját. A lány hajfürtjei csigákban hulltak alá egészen a derekáig. Az édesanyja és néhány szobalány segédkezett neki.

Lilian felöltötte az óarany színő menyasszonyi ruhát. A cipıje szintén ebbıl az anyagból készült. A ruha a földig ért, hátul többméteres uszály hullámzott utána.

– Istenem, de szép vagy, gyermekem! – kiáltott fel kezét összecsapva az anyja. Szemében megjelentek a könnyek, de nem engedte ıket kibuggyanni szépen kikészített arcára.

Lilian lopva a tükörbe pillantott. A látvány annyira meglepte, hogy zokogni kezdett. Tényleg gyönyörő volt, de nem annak, akinek szeretett volna.

– Lilian! Kicsikém! Mi a baj? Kérlek, ne sírj! Nem szép egy menyasszony vörösre sírt szemmel! – lépett oda hozzá az anyja, és zsebkendıjével törölgetni kezdte az arcát.

Az udvar felıl hangos ostorcsattogás, nevetés és jókedvő beszélgetés hallatszott. Edwina az ablakhoz lépett.

– Megérkezett a vılegényed és az édesapja. Magukkal hozták Gordon atyát is. Már minden készen áll a szertartáshoz. Hála az égnek!

– tette össze a két kezét. – Most megyek és üdvözlöm a vendégeket, te maradj itt a szobádban! Nem jelent jót, ha a vılegény idı elıtt megpillantja a menyasszonyát.

– Nos, akkor teszek róla, hogy meglásson! – suttogta Lilian, és az arca egy árnyalattal fehérebb lett.

Amint az anyja távozott, magához intette az egyik szobalányt.

– Menj, és add oda ezt a levelet a vılegényemnek! – mondta, és a kezébe nyomta a gyorsan megírt, néhány szót tartalmazó levélkét. – De ügyes légy! Senki ne vegye észre! – kiáltott utána, majd az ablakhoz lépett. Várta, mikor láthatja meg Henry...

A balkon alatt hamarosan feltőnt a férfi magas alakja. Lilian kilépett és Henry felé nézett, majd egyetlen szó nélkül visszahúzódott, és becsukta az ajtót.

– Így! És most kiderül, mit jelent, hogy meglátott... – dörmögte elégedetten, és ettıl egy kissé jobban érezte magát. Leült az ágy szélére, és a Tenger Ördögére gondolt. Ez alatt a néhány perc alatt, melyet egyedül töltött, az emlékezés gyönyörőségébe merült. Átélte a férfi ölelését, csókjait, szerelmes pillantásaikat, amelyben soha többé nem

lesz része. Hallotta a férfi hangját, érezte ujjának kellemes érintését, leheletének forró, perzselı tüzét. Átélte, talán utoljára az igaz, tiszta szerelem izgató, pezsdítı borzongását.

Annyira elmerült az emlékeiben, hogy észre sem vette, amikor az anyja belépett.

– Lilian! Mi van veled? Olyan furcsának tőnsz...

– Nincs semmi, anya! Jól vagyok, mehetünk! – állt fel a lány, és egyetlen pillantást sem vetett többé a tükör felé. Nem érdekelte, jól áll-e a fejdísze, vagy a haja nem hullott-e a homlokába... Ment az édesanyja mellett, némán, üres fejjel és üres szívvel.

Henry a lépcsı alján várt rá. Amint Lilian megjelent, szinte mindenki elnémult. Hihetetlenül szép volt, s bájosan mosolygott.

Henry megremegett a boldogságtól. El sem hitte, hogy ez a gyönyörőséges teremtmény végérvényesen az övé lesz.

Vágyakozva indult feléje, s amint tenyerén érezte Lilian bársonyos, puha kezét, ráhajolt, és az ajkával forrón megérintette.

A lány kedvesen rámosolygott, pedig belül zokogott.

– Gyönyörő vagy, szerelmem – suttogta csillogó szemmel Henry.

Látszott rajta, hogy nagyon boldog. Már örült, hogy így döntött. Lilian más gyermekét hordozza a szíve alatt, de egyedül az övé lesz. Szül majd neki is gyermeket...

– Köszönöm – felelte Lilian, és megpróbált kedélyes lenni mindenkivel.

– Lilian! Kicsikém! – lépett mellé Noel bíró. Az arca ragyogott, amint Lilian rámosolygott.

– Bácsikám! – nyújtotta ki feléje a kezét a lány. – Boldog vagyok, hogy látlak — suttogta.

Noel bíró ismerte már annyira, hogy tudja, Lilian egyáltalán nem boldog. Amit kifelé mutat, az színjáték. Eljátssza, hogy vidám, miközben bánatos szeme mindent elárul.

– Valami bajod van, drágám? – kérdezte a bíró suttogva.

– Nem – ingatta a fejét Lilian. – Nincs semmi bajom, drága bácsikám

– motyogta, de a könnyeit már nem tudta visszatartani. A nagybátyja nyakába borult, hogy elrejtse a vendégek elıl a fájdalmát.

– No, kicsim! Nyugodj meg! – simogatta a vállát Noel, és rossz érzés tört rá. Nem tudta a magyarázatát, mitıl sír ilyen keservesen Lilian, de érezte, hogy ezek nem a boldogság könnyei.

– Lilian! Drágám! – lépett oda Henry, és megfogta a lány kezét.

Kényszerítette, hogy ránézzen. – Mi történt?

– Ugyan, Henry! – sietett hozzájuk Edwina. – Minden nı elérzékenyül, amikor elérkezik a várva várt pillanat. Nem kell ezen megbotránkozni. Majd ha túl leszünk a szertartáson, Lilian is megnyugszik.

– Azt hiszem, indulhatunk, a kertben már minden készen vár bennünket! – mondta felemelt hangon Frank. – Kezdıdhet a szertartás!

– nyújtotta a karját a lányának.

Lilian reszketı lábbal lépkedett Eastwood oldalán. Szinte alig volt ereje megmozdulni. Hagyta, hogy az apja vezesse. Most azt sem bánta volna, ha azonnal meghal. Inkább, mint elevenen haldokolni egy életen át. Rádöbbent, mekkora butaság volt Henrynek igent mondani. Inkább egyedül nevelte volna fel a gyermekét... Hiába pislogott körül, senki nem jött a segítségére. Amit elkezdett, be kell fejeznie!

A pap elıtt Frank Henry kezébe adta a lánya kezét.

A szertartás kezdetét vette.

Lilian hófehér arccal, szoborszerően állt. Szinte nem is tudta, mit cselekszik vagy mit mond, gépiesen, minden érzést és gondolkodást kiiktatva tette.

Amikor mindketten kimondták az igent, a pap az egybegyőltek felé fordult.

– Mindkét igen elhangzott. Kérem, hogy aki tud valamit, ami miatt ez a házasság nem jöhet létre, most szóljon, vagy tartsa meg titkát örökre! – mondta, s azzal jelentıségteljesen a vendégekre emelte a tekintetét.

Senki nem jelentkezett a szólásra, a férfiak mozdulatlanul álltak, a nık pedig szipogva törölgették a szemüket.

– Nos, ha nincs olyan körülmény, amely lehetetlenné tenné e frigy megkötését, a két fiatalt ezennel házastársnak nyilvánítom!

– Nem! – kiáltotta el magát egy ismeretlen férfi. Valamennyi fej feléje fordult, a papnak a fiatalok fölé emelt két keze leereszkedett.

– Ki ez? Mit akar itt? – hangzottak a suttogó kérdések mindenfelıl.

Frank Eastwood hosszú léptekkel indult a hang irányába. Amint közelebb ért, a döbbenettıl szinte nem tudott megszólalni. Bár a férfi a legdrágább anyagból készült ruhában feszített, mégis megismerte.

– Maga... maga... hogy merészelt idejönni? – sziszegte, és az arca vérvörösre gyúlt.

– Eljöttem, hogy elvigyem az asszonyomat, mert ı az enyém. A gyermekemet hordja a szíve alatt, nincs joga másnak hozzá, csak nekem! – felelte a férfi, és egyenesen Frank arcába nézett.

– Mit locsog itt összevissza? – nyújtotta a kezét elıre Frank, és megragadta a férfi hófehér, zsabóval díszített ingét.

– Kérem, vegye le rólam a kezét, uram! – mondta a férfi, aki még mindig nem látszott idegesnek.

– Ki ez az ember, Frank? – lépett mellé Edwina.

– Ez? Ez a világ legalávalóbb haramiája! İ a Tenger Ördöge! Hiába bújt úri gúnyába, én megismerem! – szórt szikrákat Eastwood szeme.

Edwina elfojtott egy halk sikolyt, Lilian pedig ájultan rogyott össze.

Az idegei nem bírták tovább, felmondták a szolgálatot.

A férfi, amint észrevette, mindenkit félretolva kedveséhez sietett.

Mire Henry felocsúdott, ı már a karjában tartotta a lassan éledezı lányt.

– Azonnal engedje el a feleségemet! – kiáltott rá Henry ingerülten.

Amint egészen közel lépett a férfihoz, az arcába nézve rádöbbent, hogy neki mesélte el legbelsıbb titkát. Arra is rá kellett jönnie, hogy ı maga árulta el neki, hogy Lilian gyermeket vár...İ tudatott vele mindent, amit pont neki soha nem lett volna szabad megtudnia. Mivel azonban szemtıl szembe nem találkozott soha a kalózkapitánnyal, így fogalma sem lehetett róla, hogy kit szólított meg.

– İ soha nem lehet a maga felesége, Henry... – mondta túlságosan is lassan Eric. – İ már az enyém, és soha nem veheti el tılem senki...

senki...

– Micsoda? Miket nem merészel egy ilyen jöttment alak, egy haramia, egy... kalóz! – nézett szét Henry, és Frank karjába kapaszkodott, tıle várta a segítséget, amely nem is maradt el.

– Igaza van Henrynek! Magának semmi keresnivalója nincs itt. Ha nem tudná, itt csak azok tartózkodhatnak, akiket meghívtunk. Ön pedig nincs a meghívott vendégek között. Kérem, azonnal hagyja el a kastélyom környékét is! Ön nemkívánatos személy ezen az esküvın! –

rivallt rá Frank. – Henry már a vım, a lányom férje, ha nem vette volna észre, épp az imént keltek egybe...

– Nem, uram! Lilian az én asszonyom, az én gyermekemet hordozza a szíve alatt. Akihez hozzákényszerítették, az nem teheti ıt boldoggá.

Egyébként a nevem Eric Huggins, Derbyshire grófja...

Elıször síri csend lett, mindenki a férfira meredt, aztán lassan nevetni kezdtek. Leghangosabban természetesen Henry.

– Még hogy gróf! Talán a kalózok grófja, nemde? Maga egy csavargó, aki talált magának egy nevet, és mindjárt rangot is hozzá. Már csak az hiányzik, hogy Erzsébet királynı pecsétes írását is kihúzza a zsebébıl! Hahaha!

Noel bíró és Mr. Gray azonban nem nevettek. Komoly arccal figyelték az eseményeket.

– Nos, hol a királynı írása? Ha jól tudom, a Huggins családot évekkel ezelıtt számőzték...

– Az írás itt van nálam! – csendült fel a királynı hangja.

Erzsébet épp most lépett ki a gyaloghintóból, de az utolsó mondatot tisztán hallotta.

– A királynı! – morajlott fel a tömeg, aztán valamennyien térdet és fejet hajtottak uralkodójuk elıtt.

– Felség! Micsoda megtiszteltetés! – lépett a királynı elé Frank, majd térdre ereszkedett.

– Álljon fel, Frank Eastwood! – érintette meg a férfi vállát Erzsébet.

– Eric Huggins gróf igazat mondott. Én magam adományoztam vissza neki mindent, amit annak idején az édesapjától elkoboztam. És mivel a Temzén történt merényletnél ı mentette meg az életemet, még két grófságot adományozok neki és a feleségének.

– De felség! A lányom az imént kötött házasságot Henryvel... –

dadogta zavarodottan Frank.

– Azt hiszem, Huggins gróf szavai ezt megcáfolják. A lánya a gróftól vár gyermeket, így hát van olyan körülmény, amely meghiúsíthatja a frigyét Mr. Grayjel. De talán meg kellene kérdezni ıt magát is, hogy mit szól mindahhoz, ami most itt történt... – nézett Erzsébet Lilian sápadt arcába. A lány szeme már élénken csillogott, szinte válaszolnia is felesleges volt.

– Már kimondta nekem az igent! – szólalt meg Henry, mélyen lehajtva a fejét. Nem nézett Erzsébetre.

– Miért nem kérdezzük meg hát a legilletékesebbet? – lépett a királynı Lilianhez, aki rögtön térdre ereszkedett elıtte. – Állj fel,

gyermekem! – fogta meg Erzsébet a lány remegı kezét, és felsegítette.

– Kérlek, mondd meg, szereted teljes szívedbıl, ıszintén és igazán Henry Grayt? – kérdezte, mintha csak ı lenne a pap.

Lilian szája megremegett. Szörnyő helyzetbe került. Azt sem tudta, élı-e vagy holt. Sajnálta Henryt, de tudta, a szíve örökké Ericé. Már nem akart hazudni, és nem is lett volna rá képes. Eric szeme az övébe kapcsolódott és fogva tartotta.

– Nos? mondd lányom, szereted Henryt, és elismered férjedül? –

kérdezte az apja, és sürgetıen ránézett.

– Senkit nem szeretek annyira, mint a gyermekem apját, apus! –

zokogott fel Lilian, de nem Eastwood, hanem Eric karjába simult.

Henry megsemmisülve állt mellette. Olyan szánalmas és összetört volt, hogy Lilian elfordította a fejét.

– Hagyd el, fiam! Lilian joga, hogy eldöntse, kivel akar élni. İ a grófot választotta, meg kell hajolnod az akarata elıtt – mondta Mr.

Gray.

– Apám! Te is ellenem vagy? – nézett az idıs emberre döbbenten Henry. – Ez az ember egy szélhámos! Honnan tudod, hogy nem egy csaló? Honnan tudja ön, felség? – fordult aztán a királynı felé.

– Megbocsát nekem, felség, ha én válaszolok a fiamnak? – hajolt meg Mr. Gray Erzsébet elıtt.

– Válaszoljon csak, Mr. Gray! – intett a fejével is a királynı.

– Azt hiszem, nem kell semmiféle különleges okmány vagy igazolás, elég ránézni erre az arcra, amely az édesapja arcának mása. De nyugodj meg, Henry, bizonyítékkal is szolgálhatok. Eric édesanyjának egyik szemében egy sötét folt volt látható, amit a kisfia is örökölt. Csak nézzék meg, hogy ott van-e ez a bizonyos folt az ifjú gróf szemében!.

A meglepıdött Henry Erichez lépett, és egészen közelrıl a szemébe nézett.

– Nos, látod a foltot, fiam? – kérdezte Mr. Gray.

– Azt hiszem, ez egy butaság, apám! Nem láttam semmiféle foltot.

Ez az ember egy szélhámos! Miért nem veszik észre, hogy egy csaló, aki ki akar használni minket? Miért hisznek neki? Lilian! Te miért hiszed el, hogy ı egy gróf? – fordult a lány felé, aki még mindig remegett.

– Nézd, Henry! Nekem mindegy, hogy ı Eric Huggins, vagy a Tenger Ördöge... Szeretem ıt, és nem érdekel, hogy ki is valójában.

Bocsáss meg nekem ezért, de nem hazudhatok. Vele akarok élni, semmi más vágyam nincs...

Frank és Edwina zavartan néztek egymásra. Egyszerően képtelenek voltak felfogni, ami történt.

– Ezt én nem bocsátom meg neked, Lilian! Soha, érted? Soha nem fogom megbocsátani, de arra esküszöm, ha az enyém nem lehetsz, az övé sem leszel! Megölöm! Megölöm a gyalázatost! – ordította Henry magából kikelve. Egy lépést tett Eric felé, majd elırántotta a tırét. A pengén megcsillant a napsugár.

– Állj meg, fiam! – kapta el a kezét az apja. – Ne csinálj ırültséget, hisz nincs semmi értelme. Ez a fiatalember itt Eric Huggins, aki elıtt nekem is fejet kell hajtanom...

– Micsoda? Mirıl beszélsz, apám? – nézett rá Henry értetlenül.

– Felség! – fordult ekkor az idıs ember a királynı felé. – Ön kapott egy névtelen beadványt, amely a Huggins-féle ügyben kelt. Most már bevallhatom, hogy én írtam. Az én hamis vallomásom alapján született meg egykor az ítélet: Edward Huggins áruló! Nem, felség! İ soha nem lett volna az. Mindig is a leghőségesebb hívei közé tartozott.

– Akkor miért tanúskodott hamisan ellene? – kérdezte Erzsébet, és a szeme megtelt érdeklıdéssel.

– Okom volt rá, felség! Akkor azt hittem, a világon én vagyok a legszerencsétlenebb, ı pedig a legszerencsésebb...

– Ezt nem egészen értem – ingatta a fejét a királynı.

– Apám! Mirıl beszélsz? – lépett mellé Henry.

– Az életem legnagyobb butaságáról, fiam! Halálosan szerelmes voltam Eric édesanyjába. Már jegyben jártunk, amikor jött Huggins, és elvette tılem. Elhatároztam, addig nem halok meg, amíg bosszút nem állok. Sok évet kellett várnom, míg végre elérkezett az idı. Aztán hamarosan rájöttem, ehhez nem volt jogom... túl jól sikerült a bosszúm

– rogyott térdre a férfi, és arcán két kövér könnycsepp gördült le. –

Kérlek, Eric! Bocsáss meg nekem az édesapád és az édesanyád nevében! Nagy bőnt követtem el ellenük, és már nagyon bánom...

– Álljon fel, Mr. Gray! – hajolt le Eric, és talpra segítette az idıs embert, aki egész testében remegett.

Frank döbbenten figyelte az eseményeket. Noel bíró szintén élénk tekintettel hallgatta az idıs embert, aztán egy széket hozott neki.

– Üljön le, Mr. Gray! – tette le a férfi mögé.

Az idıs ember hálásan nézett rá, aztán fáradtan lerogyott.

– Apám! Ez nem lehet igaz! Ezt most csak magadra akarod vállalni...

– hebegte idegesen Henry. – Mondd, hogy nem igaz...

– Sajnálom, fiam! Minden szó, ami elhagyta az ajkamat, igaz.

Tudod, hosszú évekig hordoztam ezt a terhet magamban, de nem akartam úgy meghalni, hogy nem szabaduljak meg tıle. Odaát találkozni fogok majd velük, és emelt fıvel szeretnék a szemükbe nézni...

– Mr. Gray! – lépett elé a királynı. Az idıs ember fel akart állni, de Erzsébet visszatartotta. – Kérem, maradjon csak ülve! Azt hiszem, ön azon kevesek közé tartozik, aki valójában tisztességes, bár hosszú évekig táplálta magában a bosszút, amely arra késztette, hogy Huggins grófot és családját tönkretegye. Ahhoz azonban, hogy idıs fejjel mindezt bevallja a nagy nyilvánosság elıtt, bátorságra és szívre van szükség. Nagyon kevesen viselkednének így, mint ön. Inkább magukkal vinnék titkukat a sírba, az örök némaságba. Nagy teher nyomta eddig a lelkét, de tudnia kell, hogy hamis vallomásával félrevezette a törvényhozó testületet, a bírót és engem is... Ez alapján számőztem a Huggins családot Angliából...

– Igen, tudom. Ezért kérem, hogy valamennyien bocsássák meg nekem ezt a szégyenletes tettemet. Öregember vagyok, de ha bőnhıdnöm kell, vállalom.

– Azt hiszem, ön már megbőnhıdött, Mr. Gray – felelte Erzsébet. –

Nekem nincs szándékomban bármiféle felelısségre vonással élni. És önnek, Noel bíró?

– Nekem sincs, de talán Huggins gróf másként vélekedik...

– Nem! Dehogy! Biztos vagyok benne, hogy apám is megbocsátana, ezért én is azt teszem.

– Nos, akkor nincs más hátra, mint a házasságkötés – nézett a még mindig sápadtan álldogáló Lilianre a királynı. Én azonban azt már nem várom meg, gondolom nem szükséges megmagyaráznom miért, de kivételesen nincs kifogásom a szertartás vallási hovatartozását illetıen.

Kívánom, hogy legyenek nagyon boldogok a fiatalok, s kérem, Huggins gróf, amikor eljön az idı, tudassa velem, mert a keresztanya én leszek!

Lilian és a gróf mélyen meghajoltak a királynı elıtt, aki magasra emelt fıvel távozott.

Frank és Edwina szótlanul meredtek utána, még meghajolni is elfelejtettek meglepetésükben. Természetesen nemcsak ık, hanem szinte valamennyien döbbenten álltak a történtek elıtt.

– Nos, akkor végre megtarthatjuk a szertartást? – kérdezte a pap, aki eddig a háttérbe húzódva figyelte az eseményeket. Katolikus pap lévén nemigen merészkedett elı, amíg Erzsébet jelen volt.

– Igen, kérem, atyám! – felelte Lilian gyorsan és hangosan. A szeme csillogott, az arcán boldogság és szerelem ragyogott.

– Ha már így alakult, ám legyen! – bólintott megadva magát Frank Eastwood. A lányához lépett és átkarolta. Néhány pillanatig magához szorította, aztán kezét az ifjú Eric Huggins kezébe adta.

– Huggins gróf! Önnek adom a lányomat, aminek ugyan már nincs túlzottan nagy jelentısége, hisz egyszer már elvette tılem... Most önként adom, remélve, hogy boldoggá teszi ıt. Ismertem hallomásból az édesapját, s ha az alma nem esett messze a fájától, akkor nem lehet kételyem önnel szemben. Vigyázzon rá, legyen szeretı és hőséges férje!

– Köszönöm, Mr. Eastwood. Kérem, bocsássa meg nekem mindazt, amit kalózként tettem, de akkor még engem is a bosszú vezetett. Liliant megismervén azonban hiába akartam rajta keresztül az Eastwoodokat is megbüntetni, már csak szeretni tudtam. A szívem tele lett a lánya iránti szerelemmel, és minden vágyam az volt, hogy örökké velem legyen.

Most, hogy ez beteljesedett, esküszöm, soha nem hagyom el, és amíg csak élek, szeretni fogom.

– Édes fiam! – kiáltott fel Edwina zokogva. Egyetlen pillanat alatt átérezte mindazt, amit ez a fiatalember sok-sok éven keresztül magában hordozott, a szíve megtelt iránta anyai szeretettel.

– Köszönöm, hogy fiamnak szólított, Mrs. Eastwood. Nem is tudja, milyen régen nem neveztek így – sóhajtott Eric, és a szája megrándult.

A szeme megtelt könnyel, s örömmel simult Edwina kitárt karjába.

– Nos, azt hiszem, nekünk itt már semmi keresnivalónk nincs, apám!

– nyúlt az idıs ember hóna alá Henry. Felállította, majd mindkét karjával átölelte, így segítvén ıt a járásban.

– Igazad van, fiam, de azért illik a fiataloknak sok szerencsét és boldogságot kívánni, a szülıktıl pedig elköszönni. Nem igaz?

– Nekem nincs hozzá kedvem, de te megteheted – mondta Henry, és a szeme a szomorúság mellett haragot is árasztott.

Mr. Gray kezet fogott a fiatalokkal és Lilian szüleivel.

Amint elhagyták a társaságot, az idıs ember megállt, s megtört szemmel a fiára nézett.

– Henry! Ugye nem akarod, hogy megismétlıdjék a tragédia? Ugye nem akarsz bosszút állni, mint ahogy én tettem annak idején egy nı miatt? Ugye nem?

– Nem. Nyugodj meg apám, nem fogok bosszút állni – suttogta Henry, és elfordult, hogy az apja ne lássa felcsillanni a könnyet a szemében.

A pap ekkor ismét megkérdezte a menyasszonyt, majd a vılegényt, hogy akarnak egymással házasságra lépni. Az elhangzott két csengı

„igen" után Lilian és Eric egy forró hitvesi csókban végre egymásra talált.