Korongvilág-14-Hölgyek és urak Terry Pratchett

A tündérek visszatértek – de ezúttal nem csak a fogaidat akarják… Mállottviksz Néne és apró boszorkányköre most igazi tündékkel kerül szembe. Beköszöntött nyárközép – azaz a mi világunkon Szent Iván – napjának éjjele. Ám nincs idő álmokra… A darabban szerepet kapnak még törpék, varázslók, trollok, néptáncosok és egy orangután, valamint vérpatakok és rengeteg hollári-hó.

Korongvilág – 14

Terry Pratchett

HÖLGYEK ÉS URAK*

(Tartalom)

A szerző megjegyzése

Általánosságban véve a legtöbb Korongvilág-regény megáll magában is, önálló könyvként. Persze segít, ha valamiféle sorrendben olvassa őket az ember, de nem feltétlenül szükséges.

Ez a könyv más. Ebben nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az eseményeket, amelyek korábban történtek.

Mállottviksz Néne először az Egyenjogú rítusokban tűnt fel. A Vészbanyákban vált egy kis boszorkánygyülekezet nem hivatalos vezetőjévé; a csoport rajta kívül a jó természetű, nemtörődöm, férjek hosszú sorát maga mögött tudó Ogg Ángyiból áll, illetve Magratból, az ő vöröslő orrával, kócos hajviseletével és az elérzékenyülésre való hajlamával, amit leginkább az esőcseppek, a rózsák és a kiscicák bajuszkái váltanak ki belőle. Az abban könyvben ábrázoltak tagadhatatlanul hordoztak magukban némi párhuzamot egy bizonyos skót királyról szóló színdarabbal, és azzal végződtek, hogy II. Verencet koronázták Lancre apró, hegyes-völgyes, erdős országának királyává.

Ennek a szabályok értelmében nem lett volna szabad megtörténnie, mivel szigorúan véve nem ő volt a törvényes örökös; de a boszorkányok számára ő tűnt a legalkalmasabb embernek a feladatra, és, mint mondani szokták, minden jó, ha a vége jó. E vég kibontakozása során még bizonyos törékeny Rokonszenv is kialakult Magrat és Verenc között… annyira törékeny, hogy amint találkoztak, elfelejtették, mit akartak mondani a másiknak, oly szégyenlősek voltak mindketten. De ha ezen az akadályon túljutva egyiküknek mégis sikerült kinyögnie valamit, a másik rögtön félreértette és megbántódott. Mindketten rengeteg időt töltöttek az azon való töprengéssel, hogy vajon mit gondolhat a másik. Ezt hívhatjuk akár szerelemnek is, vagy valami ahhoz hasonló dolognak.

A Vége a mesének című regényben a három boszorkány átkelt a fél kontinensen, hogy legyőzzék a Keresztanyát (aki tett egy olyan ajánlatot a Sorsnak, amit az nem utasíthatott vissza).

Itt következik annak a története, ami a visszatérésük után esett meg.

FOLYTASSUK HÁT…

Folytassuk hát…

Hol kezdjük?

Nagyon kevés valódi kezdet létezik. Persze, vannak olyan események, amelyek annak tűnnek.

Felmegy a függöny, lép az első gyalog, eldördül az első lövés[1], de nem ezzel kezdődik. A színdarab, a játék, a háború mind csak kis ablakokat nyitnak azon események kusza szövedékére, amelyek akár évezredekkel korábbra is visszanyúlhatnak. Ami azt illeti, mindig történt valami előtte. Mindig arról van szó, hogy: Folytassuk hát.

Rengeteg gondolatot vesztegettek már arra, hogy megtalálják a végső Előttét.

Azt, amit biztosan tudunk, pillanatnyilag emígyen lehetne összegezni:

Kezdetben vala a semmi, ami felrobbant.

Egyéb, a Kezdetről szóló történetekben istenek szerepelnek, akik a bordájukból, a zsigereikből, illetve apjuk heréjéből teremtették a világot[2]. Ezekből elég sok található. Érdekesek is – na nem abból a szempontból, hogy mit árulnak el a kozmológiáról, hanem abból, hogy mit árulnak el az emberekről. Hé, gyerekek, mit gondoltok, a ti városotok melyik testrészből készült?

Ám ez a történet a Korongvilágon kezdődik, ami négy elefánt hátán úszik keresztül az űr óceánján, a négy elefánt pedig egy óriási teknős páncélján áll, és ennek a világnak a megteremtésében egyáltalán nem jutott szerephez senkinek semmiféle testrésze.

De hol kezdjük?

Évezredekkel ezelőtt? Amikor forró kövek zuhataga érkezett sivítva az égből, ütött egy nagy lyukat a Rézsikló-hegységben és tette földdel egyenlővé az erdőt tízmérföldes körzetben? A törpék kibányászták a köveket, mert valamifajta vasból voltak, és a törpék, az általános vélekedésekkel ellentétben, jobban szeretik a vasat az aranynál. Csak az a helyzet, hogy bár több vas bányászható, mint arany, az előbbiről nehezebb énekelni. A törpék imádják a vasat.

És ez volt a kövekben. A vas imádata. Olyan erős imádat, ami minden vasból készült dolgot magához vonzott. Az a három törpe, aki az első követ megtalálta, csak úgy tudott elszabadulni, hogy kiküzdötte magát a páncélnadrágjából.

Sok világ vasból van, legalábbis a magját tekintve. De a Korongvilágnak éppúgy nincs magja, mint egy palacsintának.

Ha az ember megdelejez egy tűt a Korongon, az a Tengely felé fog fordulni, ahol a legerősebb a mágikus mező. Ilyen egyszerű.

Máshol, vagy olyan helyeken, melyeket kevesebb képzelőerővel terveztek, a tű a vas imádata miatt fordul el.

Akkoriban a törpék és az emberek nagyon nagy szükségét érezték a vas imádatának.

És most tekerjük előre az időt pár ezer évvel a mindig változásban lévő mostot megelőző ötvenakárhanyadik évhez, egy domboldalhoz és egy szaladó lányhoz. Az illető nem valamitől elfelé szalad éppenséggel, és igazából nem is valami felé szalad, hanem éppen csak olyan sebességgel fut, hogy a fiatalember a háta mögött ne érje utol, ugyanakkor ne is adja fel a dolgot. Ki a fák közül, és be a zsombékos völgybe, ahol egy kis magaslaton ott állnak a kövek.

Körülbelül embermagasságúak, és alig szélesebbek egy kövér embernél.

És valahogy nem olyannak tűnnek, mint amelyek megérik a hűhót.

Az ember úgy gondolná, hogy egy tisztességes sziklakörnek, amit nem szabad megközelíteni, nagy, vészjósló trilitekből és ősi oltárkövekből kellene állnia, amelyek vérben tocsogó rituális áldozatok sötét emlékét visszhangozzák. Semmiképpen nem ilyen unalmas nagy göröngyökből. Ki fog derülni, hogy a lány ezúttal egy kicsit túl gyorsan futott, és ami azt illeti, a fiatalember a kacagással terhes kergetőzés során eltéved és torkig lesz az egésszel, úgyhogy végül visszabattyog majd a városba egyedül. A lány pillanatnyilag még nincs tisztában ezzel, így szórakozottan igazgatja hajában a félrecsúszott virágokat. Ez az a fajta délután.

A lány ismeri a köveket. Soha senkinek nem beszélnek a kövekről. És soha senkinek nem mondják, hogy ne menjen oda, mert azok, akik nem beszélnek a kövekről, azt is tudják, hogy milyen erős a tiltott gyümölcs varázsa. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ami a kövekhez menést illeti… olyat nem csinál az ember. A rendes lányok különösen nem.

De ő nem rendes lány, a szó klasszikus értelmében. Először is, nem túl szép. Az álla vonalát és az orrának ívét – hátszélben és jó megvilágításnál – akár csinosnak is nevezhetné valami jó modorú, mániákus hazudozó. A szemének csillogása olyasvalakire vall, aki arra már rájött, hogy okosabb, mint a legtöbb ember a környezetében, arra viszont még nem, hogy a legokosabb dolog, amit tehet, az az, hogy megakadályozza a fent említett embereket abban, hogy erre ők is rájöjjenek. Ez és az orra együtt rendkívül nyugtalanító, dermesztő arckifejezést kölcsönöznek neki. Nem olyan arc az övé, ami beszélgetésre bátorítaná az embert. Nyisd csak ki a szád, és hirtelen egy átható tekintet érdeklődésének a középpontjában találod magad, amiből az sugárzik, hogy bármit is akarsz mondani, jobban jársz, ha érdekes lesz.

Ezúttal éppen a dombocskán álló nyolc kis sziklát fürkészi ez az átható tekintet.

Hmm.

Óvatosan elindul feléjük. Nem a menekülésre kész nyúl óvatosságával; inkább úgy, ahogy egy vadász mozog.

A kezét a csípőjére rakja (ami olyan, amilyen).

Pacsirta repked a forró nyári égbolton. Ezen kívül nesz se hallik. Lent a kis völgyben és fent a hegyen tücskök ciripelnek, méhek zümmögnek és a fű szösszenő hangokat árasztó élettel teli. De a kövek körül mindig csend van.

– Itt vagyok – mondja. – Mutasd meg!

A kőkör közepén sötét hajú, vörös ruhás nő jelenik meg. A kör nem olyan széles, hogy ne lehetne rajta keresztüldobni egy követ, az alaknak mégis sikerül azt a benyomást keltenie, mintha valahonnan messziről közeledne.

Mások elszaladnának. De a lány nem, és ez rögtön felkelti a kör közepén álló nő érdeklődését.

– Szóval tényleg létezel.

– Természetesen. Mi a neved, leányom?

– Eszmeralda.

– És mit akarsz?

– Semmit nem akarok.

– Mindenki akar valamit. Egyébként mi másért jöttél volna ide?

– Csak kíváncsi voltam, hogy tényleg létezel-e.

– Számodra mindenképpen… te valóban jó megfigyelő vagy. – A lány bólint. Az önérzetéről a sziklák is visszapattannának. – És most, hogy ezt megtudtad – kérdezi a nő a körben –, mi az, amit igazából akarsz?

– Semmit.

– Valóban? Múlt héten felmentél egészen a Rézsikló mögötti hegyekbe, hogy beszélj a trollokkal. Mit szerettél volna tőlük?

A lány oldalra billenti a fejét.

– Honnan tudod, mit csináltam?

– A tudatod legtetején van, leányom. Bárki észrevenné. Bárki, aki… valóban jó megfigyelő.

– Egy nap majd én is meg fogom tudni ezt csinálni – válaszolja a lány önelégülten.

– Ki tudja? Lehetséges. Mit akartál a trolloktól?

– Én… beszélni akartam velük. Tudtad, hogy szerintük visszafelé halad az idő? Merthogy a múltat képesek vagyunk látni, azt mondják, és…

– De hát azok cseppet sem jobbak az ostoba törpéknél! Semmi nem érdekli őket a kavicsokon kívül. A kavicsok pedig nem túl érdekesek.

A lány megvonja a fél vállát, amolyan hangsúlyozottan nemtörődöm módon, mint aki azt kívánja sugallni, hogy a kavicsok és kövek világa számos csendes érdekességet tartogathat.

– Miért nem tudsz kijönni a kövek közül?

Határozottan érezhető, hogy ez rossz kérdés. A nő gondosan figyelmen kívül hagyja.

– Én sokkal több mindent segíthetnék neked megtalálni, mint kavicsokat – válaszolja.

– Nem tudsz kilépni a körből, ugye?

– Hagyd, hogy megadjam neked, amit akarsz!

– Én bárhová el tudok menni, de te ott ragadtál a körben – vonja le a következtetést a lány.

– Tényleg bárhová el tudsz menni?

– Amikor boszorkány leszek, akkor bárhová el fogok tudni menni.

– De soha nem leszel boszorkány.

– Mi?

– Azt mondják, soha nem hallgatsz senkire. Azt mondják, nincs semmi önuralmad. Azt mondják, nem tudsz viselkedni.

A lány hátradobja a haját. – Ó, szóval erről is tudsz, ugye? Tehát ezt mondják, csakugyan? De én boszorkány leszek, bárki bármit is mond. Te meg keresgéld nyugodtan egyedül, amit akarsz. Nem kell odafigyelni arra a néhány együgyű öreg hölgyre, akinek soha nem volt saját élete. És, hölgyem, a körben, én leszek a legjobb boszorkány, aki valaha is létezett.

– A segítségemmel, úgy hiszem, tényleg az leszel – feleli a nő. – Valami azt súgja, a gavallérod már nagyon keres – teszi hozzá barátságosan.

Még egy féloldalas vállrándítás, ami ezúttal azt sugallja, a gavallér a lány felől akár az egész napot keresgéléssel töltheti.

– Tényleg az leszek?

– Nagyszerű boszorkány válhat belőled. Bármi lehetsz. Bármi, amit akarsz. Gyere be a körbe! Meg akarom neked mutatni.

A lány tesz pár lépést előre, majd megáll. Van valami a nő hangjában. A mosolya kedves és barátságos, de a hangja túlságosan elszánt, sürgető, éhes.

– De én így is rengeteget tanulok…

– Most azonnal gyere ide!

A lány még mindig hezitál.

– Honnan tudjam…

– A kör ideje már majdnem lejárt! Gondolj mindarra, amit megtanulhatsz! Most!

– De…

– Gyere ide!

De mindez régen volt. A múltban[3]. És egyébként is, az a perszóna már…

…idősebb.

A jég világa…

Nem a télről beszélünk, mert az feltételezi az őszt, és esetlegesen a tavasz eljövetelét is egy szép napon. Ez a jég világa, nem csupán az ideje.

És három alak lóháton, amint lefelé bámult a hófedte lankán álló nyolc kőre. Amelyek erről az oldalról sokkal nagyobbnak tűntek.

Az alakokat elnézve nem feltétlenül lehetett egyből rájönni, hogy mi a furcsa bennük – mármint az öltözéküket leszámítva. A lovak forró lehelete ott függött a fagyos levegőben. De a lovasoké nem.

– És ezúttal – mondta a középső alak, a vörösbe öltözött nő – nem szenvedünk vereséget. A föld szívesen fogad majd. Mostanra már minden bizonnyal megutálta az embereket.

– De voltak boszorkányok is – szólalt meg egy másik lovas. – Emlékszem a boszorkányokra.

– Voltak, igen – válaszolta a nő. – De most… szegény párák, szegény párák. Szinte semmi varázserejük nincs már. Ráadásul befolyásolhatóak. Engedelmes, simulékony tudattal. Végeztem némi tapogatózást, kedveském. Éjszakánként körbelopództam. Tudom, milyen boszorkányaik vannak manapság. Hagyjátok csak rám a boszorkányokat nyugodtan!

– Emlékszem a boszorkányokra – kötötte az ebet a karóhoz a harmadik lovas. – A tudatuk… mint az acél.

– Annak már vége. Mondom, bízzátok rám őket! – A Királynő kegyesen a sziklakörre mosolygott.

– Utána majd megkapjátok őket – folytatta. – Ami engem illet, nem lennék ellenére egy halandó férjnek. Egy különleges halandónak. A két világ szövetsége. Hogy lássák, ezúttal maradni szándékozunk.

– A király nem fog ennek örülni.

– És számított az valaha is?

– Nem, úrnőm.

– Itt az idő, herceg. Nyílnak a körök. Hamarosan visszatérhetünk.

A második lovas előrehajolt a nyergében.

– És akkor megint vadászhatok majd – szólt. – Mikor? Mikor?

– Hamarosan – válaszolta a Királynő. – Hamarosan.

Sötét éjszaka volt, az a fajta sötét, amit nem lehet egyszerűen a hold és a csillagok hiányára fogni, hanem úgy tűnik, mintha a sötétség valahonnan máshonnan ömlene be – olyan sűrű és kézzelfogható volt, hogy talán bele is lehetett volna markolni a levegőbe, és egy mozdulattal kifacsarni belőle az éjszakát.

Az a fajta sötétség, amitől a birkák kerítést ugranak, a kutyák pedig meglapulnak a futtató sarkában. De meleg szél fújt, nem annyira erős, mint amennyire hangos – végigüvöltötte az erdőket, és keresztülsivított a kéménykürtőkön.

Ilyen éjszakákon az emberek általában a fejükre húzzák a takarót, mert tudják, hogy néha mások veszik át az uralmat a világ felett. Reggelre megint emberi lesz minden; pár letört ág, egy-két cseréppel kevesebb a tetőn, de emberi. Ilyenkor viszont… az a legjobb, ha csendben meglapul mindenki.

De egyvalaki ébren volt.

Jászón Ogg patkolókovács-mester pumpált egyet-kettőt a fújtatón, csak a látszat kedvéért, majd visszaült az üllőre. A kovácsműhelyben mindig meleg volt, még akkor is, amikor a szél az ereszcsatornában fütyült.

Jászón Ogg bármit meg tudott volna patkolni, bármit. Egyszer viccből hoztak neki egy hangyát, akkor egész éjszaka ébren ült egy nagyítóüveggel és egy üllővel, amit egy gombostű fejéből csinált. A hangya még mindig élt, időnként hallotta, ahogy végigpilinckázik a padlón valahol.

De ma éjszaka… hát, ma éjszaka bizonyos értelemben a bérleti díjat fogja megfizetni. Természetesen az övé volt a műhely. Nemzedékek óta öröklődött a családjában. De a kovácsműhely több volt, mint a téglák és a habarcs és a vas összessége. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mennyiben, de az volt. Ugyanúgy, ahogy patkolókovács-mesternek lenni több volt, mint bonyolult módokon vasat hajlítani a megélhetésért. Az egésznek volt valami köze a vashoz. Meg ahhoz, hogy kiemelkedően jó lehetett a szakmájában. Ez bizonyos fajta árral járt. Egy alkalommal félrevonta az apja, és elmagyarázta neki, mit kell tennie az ilyen éjszakákon. Lesz majd olyan, mondta, lesz majd olyan – és ő tudni fogja, mikor, anélkül, hogy külön szólnának neki – lesz majd olyan, amikor valaki eljön egy lóval, amit meg kell patkolni. Fogadd az illetőt barátsággal. Patkold meg a lovat. Ne hagyd, hogy bármi elterelje a figyelmed. És igyekezz nem gondolni semmire a patkókon kívül.

Mostanra hozzászokott ehhez is.

Felélénkült a szél, és valahol recsegett egy kidőlő fa.

Megzördült a kilincs.

Azután kopogtak az ajtón. Egyszer. Kétszer.

Jászón elővett egy darab rongyot, és bekötötte a szemét. Az apja azt mondta, hogy ez fontos. Így kevésbé terelődik el az ember figyelme. – 'stét, uram! – köszönt.

VIHAROS EGY ÉJSZAKA.

Nedves ló szagát érezte, aztán az állatot bevezették a műhelybe, a patái kopogtak a kövön.

– Melegszik egy kis tea a tűzhelyen és a mi Dreenünk összeütött pár aprósüteményt is, ott van az Ankh-Morporki Finomfágok feliratú bádogdobozban.

KÖSZÖNÖM. REMÉLEM, MINDEN RENDBEN!

– Igen, uram. Már elő is vannak készítve a patkók. Nem fogom sokáig feltartani. Tudom, hogy ön nagyon… elfoglalt, vagy mi.

Végighallgatta, ahogy keresztülcsattog egy pár láb a régi konyhaszékhez, amit a kliensei számára tartott fent. Vagy legalábbis a kliensei gazdái számára.

Jászón már korábban odakészítette a szerszámait, a patkókat és a szegeket az üllő mellett álló padra, hogy kéznél legyenek. Beletörölte kezét a kötényébe, megragadta a ráspolyt és munkához látott. Nem kedvelte a hidegpatkolást, de tízéves kora óta patkolókovácsként dolgozott, érzésből is meg tudta csinálni. Felkapott egy reszelőt, és nekilátott.

És el kellett ismernie, ez volt a legengedelmesebb ló, akivel valaha is találkozott. Kár, hogy soha nem láthatta. Biztos remek paripa, egy ilyen hátas…

Az apja azt mondta, soha ne próbálja meglesni.

Hallotta, ahogy kottyan egyet a teáskanna, ahogy a csésze falához ütődik a teáskanál, majd ahogy csörren egyet az asztalon.

Egy hangot se, mondta az apja. Leszámítva a lépteit és amit mond, egy hangot se lehet tőle hallani. Nem cuppog az ajka, semmi ilyesmi.

Mintha levegőt se venne.

Ja, és még valami. Amikor leszeded a régi patkókat, ne hajítsd őket a sarokba a többi fémhulladékhoz. Rakd őket külön. És külön olvaszd be őket. Egy saját edényben, majd az új patkókat is abból a fémből készítsd el. Bármit is teszel, soha ne rakd azt a vasat bármi egyéb élőlényre.

Ami azt illeti, Jászón felhasználta az egyik eresztés patkót a különböző falusi vásárokban tartott célbadobóversenyeken, és soha nem veszített velük. Olyan gyakran nyert, hogy az már idegesítette, így azóta a patkók idejük legnagyobb részét az ajtó mögötti szögön lógva töltötték.

A szél miatt időnként megzörrentek az ablakkeretek és pattogott a szén a kályhában. Több puffanás, majd némi kotkodácsolás kicsit távolabbról arra utalt, hogy a csirkeól is elvált a talajtól.

A kliens gazdája töltött magának még egy pohár teát.

Jászón végzett a soros patával, és elengedte. Kinyújtotta a kezét. A ló átterhelte a súlyát a többi lábára, és kezébe adta az utolsó patáját.

Millió között talán ha egy ilyen ló akad. Vagy kevesebb.

Végül az utolsó patkó is meglett. Fura, ha belegondol az ember. Soha nem tűnt hosszú időnek. Jászón időmérő eszköz híján nem ellenőrizhette, de volt egy olyan érzése, hogy ezt a majd' egy órányi munkát egyidőben végezte el, pár perc alatt. – Tessék – mondta. – Megvan.

KÖSZÖNÖM. MEG KELL VALLJAM, NAGYON FINOM EZ AZ APRÓSÜTEMÉNY. HOGY RAKJÁK BELE AZOKAT A KIS CSOKOLÁDÉDARABOKAT?

– Nem t'om, uram – felelte Jászón a szemkötője belső oldalát fixírozva.

ÚGY ÉRTEM, A CSOKOLÁDÉNAK MEG KELLENE OLVADNIA, AMIKOR MEGSÜTIK. HOGY CSINÁLJÁK, MIT GONDOL?

– Valószínű szakmai titok – válaszolta Jászón. – Ilyesmire sose kérdek rá.

RENDES EMBER MAGA. ÉS NAGYON BÖLCS. MOST…

Meg kellett kérdeznie, már csak azért is, hogy tudja, egyszer megkérdezte.

– Uram?

IGEN, OGG ÚR?

– Lenne egy kérdésem…

IGEN, OGG ÚR?

Jászón megnyalta az ajkát.

– Ha ne adj' istenek… levenném a szememről a kötést, mit látnék?

Kint volt. Megtette.

Valami zörgött a kőpadlón, és megváltozott a levegő járása, amitől Jászónnak az az érzése támadt, hogy a beszélgetőtársa immár előtte áll.

HÍVŐ EMBER ÖN, OGG ÚR?

Jászón szentelt pár rövid gondolatot a kérdésnek. Lancre nem járt térdig a vallásban. Ott voltak a Kilencedik Napi Tévelygők, meg az Ortodox Offleriánusok, továbbá a különböző kisisteneknek szentelt eldugott oltárok a távolabbi irtásokon. Ő maga, csakúgy, mint a törpék, sosem érzett erős belső késztetést az ilyesmire. A vas az vas, a tűz pedig tűz – bonyolódj csak bele a metafizikába, és hamarosan a kalapács boldogabbik végéről kapargathatod le a hüvelykujjadat.

MIBEN HISZ ÖN, EBBEN A PILLANATBAN?

Pár hüvelykre lehet, gondolta Jászón. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném…

Volt valami furcsa szag. Nem igazán kellemetlen. Alig érezhető. Régi, elfeledett szobák szaga. Ha az évszázadoknak lenne szaga, az öregebbeké lenne ilyen.

OGG ÚR?

Jászón nyelt egyet.

– Ami azt illeti, uram – szólalt meg –, most épp… igazán ebben a kötésben hiszek, a szememen.

HELYES. HELYES. RENDES EMBER. ÉS MOST… MENNEM KELL.

Jászón hallotta, ahogy felemelkedik a retesz. Az ajtó megnyikordult a szélben, puffant egyet, majd hallhatóvá vált a paták kopogása a kövön.

EZÚTTAL IS TÖKÉLETES MUNKÁT VÉGZETT.

– Köszönöm, uram.

EZT ÚGY MONDOM, MINT EGYIK MESTEREMBER A MÁSIKNAK.

– Köszönöm, uram.

TALÁLKOZUNK MÉG.

– Igen, uram.

AMIKOR LEGKÖZELEBB MEG KELL PATKOLNI A LOVAMAT.

– Igen, uram.

Jászón becsukta az ajtót, és bezárta a lakatot is, noha ennek, ha belegondol az ember, nem volt túl sok jelentősége.

De ez volt az ár. Meg tudott patkolni bármit, amit hoztak neki, bármit – viszonzásként képes is volt megpatkolni bármit. Mindig volt egy patkolókovács Lancre-ben, és mindenki tudta, hogy a lancre-i patkolókovács komoly hatalommal bír.

Ősi egyezségnek számított ez, s volt valami köze a vashoz.

A szél elcsitult. Már csak halkan suttogta körbe a látóhatárt, miközben kelt fel a nap.

Ez az oktarinszínű fű földje volt. Termékeny föld, különösen, ha kukoricáról van szó.

Amelyből egy tábla épp erre hullámzik lágyan a sövények között. Nem nagy ültetvény. Nem is különösebben figyelemre méltó. Felszántott mező, ahol kukorica nő, kivéve természetesen télen, amikor csak a galambok és a varjak tartózkodnak rajta.

Elállt a szél.

A kukoricamező még mindig hullámzott. Nem úgy, mint ahogy általában a széltől szokott. A hullámok a tábla közepéből terjedtek szét, mint amikor követ dobnak a vízbe.

A levegő sistergett, és megtelt haragos zümmögéssel.

Egy idő múlva a mező közepén sustorogva a földre hajlott a kukorica.

Kör alakban.

Az ég pedig zsongni kezdett a haragosan zümmögő méhrajoktól.

Pár hét maradt csupán nyárközépig. Lancre királysága álmosan szunyókált az erdők és rétek felett vibráló hőségben.

Három pont jelent meg az égbolton.

Kis idő múlva három női alak vált felismerhetővé – seprűnyeleken, melyeket a méltán híres három gipszkacsa repülési stílusban lovagoltak meg.

Nézzük meg csak őket közelebbről…

Az első – nevezzük a vezetőjüknek – egyenes háttal repül, dacolva a légellenállással; és ebben a csatában, úgy tűnik, nyerésre áll. Az arcvonásait általánosságban megragadóként vagy akár megnyerőként is lehetne jellemezni, de szépségesként semmiképpen, legalábbis ha az ember nem akarja, hogy három könyöknyit nőjön az orra.

A második testes és görbe lábú, olyan arccal, mint egy túl sokáig a polcon hagyott alma. Vonásain a szinte végzetesen jó természet kifejezése honol. Bendzsón játszik, és – amíg nem találunk rá jobb kifejezést – fogalmazhatunk úgy is, hogy énekel. A dal egy sündisznóról szól.

Az első alak seprűjével ellentétben, amiről talán csak egy vagy két zsák lóg, a másodiké agyon van pakolva olyasmikkel, mint szőrös, lila játék szamarak, kicsiny, vizelő fiút formázó dugóhúzók, több üveg bor fűzfa bortartóban, és egyéb nemzetközi kulturális termékek. Ezek közé a világ legbüdösebb és legrosszindulatúbb macskája fészkelte be magát, aki pillanatnyilag mélyen alszik.

A harmadik, és kétségkívül utolsó seprűlovas a legfiatalabb. A másik kettővel ellentétben, akik hollóknak öltöztek, ő színes, vidám ruhákat visel. Melyek nem állnak jól neki, de valószínűleg tíz évvel ezelőtt sem álltak volna jól. Megfoghatatlan, derűs reménykedés hangulata lengi körbe. Virágok vannak a hajában, de már kissé hervadófélben, csakúgy, mint ő maga.

A három boszorkány átrepül Lancre királyságának határán, majd nemsokára Lancre városa fölé ér. Aztán megkezdik ereszkedésüket a közeli lápvidék felé, ahol a történetesen a területük határát jelölő szikla mellett fognak leszállni.

Visszatértek.

És megint minden rendben van.

Körülbelül öt percig.

Egy borz tanyázott az árnyékszéknél.

Mállottviksz Néne addig böködte seprűjével, amíg át nem ment az üzenet, és a betolakodó el nem oldalgott. Aztán Néne levette a kulcsot, ami a szögön lógott az előző évi Kalendáriom és Napok Számlálásfa mellett, és visszasétált az ösvényen a kunyhójához.

Egy egész telet töltött távol! Rengeteg elintéznivaló. El kell majd mennie a kecskékért Skindle úrhoz, ki kell ebrudalnia a pókokat a kéményből, ki kell halásznia a békákat a kútból, és általában vissza kell térnie a mindennapi rutinjához, melynek keretében mindenki dolgába beleüti az orrát, mert mihez is kezdenének a népek egy boszorkány nélkül, aki beleüti az orrát a dolgaikba…

De most mindenesetre megengedhet magának még egy órát, amit felpolcolt lábbal tölt.

Az üstjében vörösbegy rakott fészket. A törött ablaktáblán keresztül szabadulhatott be. Óvatosan kivitte az üstöt, és az ajtó fölé rakta, hogy biztonságban legyen a menyétektől, majd vizet forralt az egyik serpenyőjében.

Ezt követően felhúzta az órát. A boszorkányok nem igazán vették nagy hasznát az óráknak, de ő azért tartott egyet a ketyegés végett… nos, leginkább a ketyegés végett. Otthonossá tette a helyet, ahol lakott. Még az anyjától örökölte, aki mindennap felhúzta.

Nem érte különösebb meglepetésként, amikor meghalt az anyja, elsősorban azért, mert Eszme Mállottviksz boszorkány volt, és a boszorkányok látják a jövőt. Másodsorban meg azért, mert addigra már meglehetősen gyakorlott volt az orvoslásban, és ismerte a jeleket. Így volt ideje felkészülni, és nem is sírt egészen másnapig, amikor az óra egyszer csak megállt, pont a halotti tor közepén. Akkor leejtette a tálca sonkás zsömlét a kezéből, és ki kellett mennie üldögélni egy kicsit az árnyékszéken, hogy senki ne lássa.

Itt az ideje, hogy az ilyesmiről gondolkozzék. Hogy a múltra gondoljon…

Az óra ketyegett. A víz forrt. Mállottviksz Néne kihalászott egy teászacskót a seprűn lévő soványka batyuból, és kiöblítette a teáskannát.

A tűz elcsendesedett. A hónapokig lakatlan szoba nyirkossága fokozatosan elpárolgott. Az árnyékok megnyúltak.

Itt az ideje, hogy a múltra gondoljon. A boszorkányok látják a jövőt. Az a dolog, amibe nemsokára bele kell ütnie az orrát, a saját dolga lesz…

És akkor kinézett az ablakon.

Ogg Ángyi óvatosan egyensúlyozott egy hokedlin, miközben végigfuttatta a kezét a ruhásszekrény tetején. Megnézte az ujja hegyét. Makulátlanul tiszta volt.

– Hmm – mondta. – Nem rossz.

A menyei belereszkettek a megkönnyebbülésbe.

– Egyelőre – tette hozzá Ángyi.

A három fiatalasszony néma rettegéssel húzódott közelebb egymáshoz.

Ogg Ángyi egyébként végtelenül barátságos természetének egyetlen sötét oldalát a menyeivel való kapcsolata jelentette. A vejei, az más tészta – az ő nevüket meg tudta jegyezni, még a születésnapjukat is, és őket úgy fogadta be a családba, mint ahogy kissé túlméretezett csirkéit veszi szárnya alá egy kotlóstyúk. Az unokái pedig a szemefényei voltak, egytől egyig. De bármely nő, aki elég óvatlannak bizonyult ahhoz, hogy Ogg fiúhoz menjen feleségül, akarva-akaratlanul megpecsételte sorsát, ami attól fogva a mentális tortúra és a végeérhetetlen házi rabszolgaság keverékévé vált.

Ogg Ángyi háziasszonyként nem csak önmaga volt dolgos, de oka volt mások dolgosságának is.

Leszállt a hokedliről, és rájuk mosolygott.

– Ügyesen rendben tartottátok a házat – szólt. – Szép munka.

Aztán elhalványodott a mosolya.

– Az ágy alá a vendégszobában – mondta. – Oda még nem néztem be, ugye?

Az inkvizítorok kiközösítették volna maguk közül Ángyit a kegyetlensége miatt.

További családtagok léptek a szobába, mire Ogg Ángyi megfordult, és az arca abba az idétlen vigyorba torzult, amivel az unokáit szokta köszönteni.

Jászón előretolta legfiatalabb fiát. A négyéves Pewsy valamit tartott a kezében.

– Hádde mid van neked? – kérdezte Ángyi. – Mutasd meg Ángyinak!

Pewsy feltartotta.

– Szavamra, te egy igazán…

Épp ott, akkor, az orra előtt történt meg.

* * *

És ott volt Magrat is.

Nyolc hónapig tartózkodott távol.

Kezdte elönteni a pánik. Technikai értelemben el volt jegyezve a királlyal, II. Verenccel. Vagyis hát… nem egészen eljegyezve, ami azt illeti. Volt köztük, majdnem biztosra vette, egy bizonyos hallgatólagos egyetértés az eljegyzést mint határozott lehetőséget illetően. Ami a kimondott dolgokat illeti, nem mulasztotta el tudtára adni Verencnek, hogy ő szabad szellem, és semmiképpen sem szeretné, hogy bármi módon korlátozzák, és természetesen többé-kevésbé ez is volt a helyzet, de… de…

De… hát… nyolc hónap. Bármi történhet nyolc hónap alatt. Egyenesen vissza kellett volna jönnie Genuából, de a másik kettő olyan jól érezte ott magát.

Letörölte a port a tükörről, és kritikusan végignézett a tükörképén. Hát, nem a legreményteljesebb hozott anyag, annyi bizonyos. Mindegy, mit csinál vele, a haja körülbelül három perc alatt mindenképpen összegubancolódik, mint a színben hagyott locsolócső[4]. Vett magának egy új zöld ruhát, de ami izgalmasnak és vonzónak tűnt a gipsz kirakati babán, úgy állt Magraton, akár egy felcsavart esernyő.

Eközben Verenc nyolc hónapon át uralkodott. Persze, Lancre olyan kicsi, hogy végig sem lehet benne feküdni útlevél nélkül, de Verenc kétségkívül valódi király, és a valódi királyok törvényszerűleg vonzzák azokat a fiatal hölgyeket, akik álláslehetőségeik kibontakoztatására esélyt a királynéi szakmában látnak. Magrat elkövetett mindent, amit a ruhája ellen még elkövethetett, majd bosszúvággyal telve végighúzta a kefét a haján.

Ezután felsétált a kastélyba.

Őrségben Lancre várában mindig az állt, akinek éppen nem volt egyéb dolga az adott időben. Ezen a napon Ogg Ángyi legfiatalabb fiára, Somára hárult ez a feladat, amit ő egy nem egészen a méretére szabott sodronyingben teljesített. Midőn Magrat elsietett mellette, legjobb képességei szerint megpróbálta abba vágni magát, amit ő valószínűleg vigyázzállásnak nevezett volna, majd eldobta a lándzsáját és a nő után iramodott.

– Lassítana egy kicsit, kisasszony, lenne szíves?

Megelőzte Magratot, felszaladt a lépcsőn az ajtóhoz, felkapta a trombitát, ami a lépcső melletti szögre volt kötve egy spárgával, és a lelkes műkedvelők utánozhatatlan stílusában fanfárt fújt. Ezt követően megint eluralkodott rajta a pánik.

– Várjon ott, kisasszony, ne mozduljon…! Számoljon el ötig, utána kopogjon! – hadarta, és bevágódott az ajtón, amit be is csapott maga után.

Magrat várt, majd a kopogtatóhoz nyúlt.

Néhány pillanat múlva Soma kinyitotta az ajtót. Az arca teljesen vörös volt, és a fején egy rizsporos parókát viselt. Fordítva.

– Ihgen? – affektálta vontatottan, miközben megpróbált legjobb képességei szerint komornyiknak tűnni.

– Még mindig rajtad van a sapka a paróka alatt – tájékoztatta Magrat segítőkészen.

Soma tartása megroggyant. A fiú felbandzsított.

– Mindenki a szénagyűjtésen dolgozik? – érdeklődött Magrat.

Soma felemelte a parókát, levette a sapkáját, majd visszatette a parókát. Ezután szórakozottan felrakta a sapkáját a parókára.

– Igen, és Spriggins úr, a komornyik megint ágynak dőlt a bajával – felelte. – Csak én maradtam, kisasszony. Ráadásul a vacsorát is meg kéne csinálnom, mielőtt elmegyek, mert Szkorbin asszony is vacakul van.

– Nem kell bekísérned – szólt Magrat. – Tudom az utat.

– Nem, az úgy nem jó! Tegyen meg annyit, hogy lassan megy, és rám bízza magát.

Előrerohant és kitárt néhány duplaajtót…

– Maahhhghaaaat Bhhheléééndeek khisasszony!

…majd továbbrohant a következőhöz.

A harmadiknál már nem igazán kapott levegőt, de azért igyekezett helytállni.

– Bhhelééndeek… Maahhhghaaaat… khisasszony… Öhhfhelséééége a khi… Na bassz', hát most meg hová tűnt?

A trónterem üres volt.

Végül az istállóban találták meg II. Verencet, Lancre királyát.

Némelyek királynak születnek. Némelyek megszerzik maguknak ezt a rangot, vagy legalább az Isten Kegyelméből a Haza Atyja és Generalisszimusz pozíciót. De Verencre rátukmálták a királyságot. Nem uralkodónak készült, a trónhoz egy bonyolult elcseréltgyermek-ügy útján jutott el, mint az oly gyakran előfordul a királyi családokban.

Igazság szerint eredetileg udvari bolondnak nevelték, vagyis olyasvalakinek, aki szökdécselve jár, vicceket mond, és akinek meglehetősen nagy gyakorisággal öntenek pudingot a nadrágjába. Ettől érthető módon meglehetősen zord és borúlátó lett a világnézete, és sötét eltökéltséggel tartotta magát az életelvhez, miszerint az a biztos, ha soha többé nem nevet semmin, különösen, ha bármiféle puding is található a környéken.

Az uralkodói pályát a tudatlanság előnyével kezdte. Senki nem mondta meg neki, hogyan kell királynak lenni, úgyhogy egyedül kellett rájönnie. Hozatott magának egy csomó, a témába vágó könyvet. Verenc mélyen hitt a könyvekben rejtőzködő tudás hasznosságában.

Végül az a szokatlan vélemény formálódott meg benne, hogy a király dolga az, hogy királyságát boldogabb hellyé tegye mindenki számára.

Jelen pillanatban éppen valamilyen bonyolult eszközt vizsgált, ami egy villásrúdból állt – a ló számára –, míg a többi része úgy nézett ki, mint egy kocsi nagyságú szélmalom.

Verenc felnézett, és szórakozottan elmosolyodott.

– Ó, üdv! – mondta. – Mind visszaértetek épségben, ezek szerint?

– Öm… – kezdte Magrat.

– Ez egy forradalmian új vetésforgató – szólt Verenc. Megpaskolta az eszközt. – Most jött meg Ankh-Morporkból. A jövő technológiája. Eléggé beleástam magam a mezőgazdasági fejlesztések és a talajhasznosítás témájába. Most már igazán meg kellene próbálkoznunk ezzel az új hárommezős rendszerrel.

Magrat megszédült egy cseppet.

– Azt hiszem, nincs is több mint három mezőnk – válaszolta –, és azok sem dúskálnak a termőföldben…

– Nagyon fontos, hogy fenntartsuk a gabonák, hüvelyesek és gumós növények egyensúlyát – emelte fel a hangját Verenc. – A lóherén is komolyan elgondolkoztam. Érdekelne a véleményed!

– Ömm…

– És, azt hiszem, kezdenünk kellene valamit a disznókkal is! – kiáltotta Verenc. – A lancre-i csíkosakkal! Nagyon szívós fajta! És fel tudnánk vinni a húshozamot! Óvatos keresztezéssel! Mondjuk, a stói görbehátúval! Felküldök egy kant – Soma, tedd már le azt az átok trombitát!

Soma leeresztette a hangszert.

– De a fanfár, felség…!

– Igen, igen, de az nem kell ilyen hosszú legyen. Néhány rövid taktus tökéletesen elegendő. – Verenc beleszimatolt a levegőbe. – És valami ég.

– Ó, a franc…! A répák… – Soma elsietett.

– Mindjárt jobb – szólt Verenc. – Hol tartottunk?

– A disznóknál, azt hiszem – felelte Magrat. – De igazából azért jöttem…

– Minden a talajon áll vagy bukik – folytatta a király. – Ha odafigyelsz a talajra, nyert ügyed van. Ja, egyébként nyárközép éjjelére tervezem az esküvőt. Úgy gondoltam, az biztos megfelelne neked is.

Magrat szája elkerekedett.

– Természetesen később is lehet, de nem sokkal, az aratás miatt – mondta Verenc.

– Néhány meghívót már ki is küldtem, a fontosabb vendégeknek – fűzte hozzá Verenc.

– És úgy gondoltam, rendezhetnénk valami vásárt vagy fesztivált előtte – szólt Verenc.

– Megkértem Boggiékat Ankh-Morporkban, hogy küldjék fel a legjobb szabójukat és a legjobb szöveteiket, és az egyik szobalány pont a te méreted, és szerintem nagyon elégedett leszel a végeredménnyel – egészítette ki Verenc.

– És Vasolvasztárfi úr, a törpe, lejött a hegyekből csak azért, hogy elkészítse a koronát – jegyezte meg Verenc.

– A bátyám és Kedélyvámos úrék nem tudnak eljönni, mert Klaccsban turnéznak, mint kiderült, de Hwel, a drámairó írt egy darabot kifejezetten az esküvő tiszteletére. Egy olyat, amit még a vidéki környezet sem tud tönkrevágni, azt mondja – szólt Verenc.

– Szóval, akkor nincs kifogásod? – kérdezte végül Verenc.

Ekkor Magrat hangja visszatért végre a szférák távoli szegletéből, de némileg rekedtesebben szólt, mint szokott volt.

– Nem kellett volna előbb megkérned a kezemet? – kérte számon.

– Mi? Izé. Nem, ami azt illeti – válaszolta Verenc. – Nem. A királyok nem kérnek senkitől semmit. Utánanéztem. Én vagyok a király, te pedig, nem sértésből, de csupán alattvaló vagy. Nem kell megkérjelek.

Magrat szája dühös sikításra nyílt, de végül az agya is működésbe lendült. Igen, mondta, természetesen kiabálhatsz vele, sarkon fordulhatsz és elrohanhatsz. És valószínű, hogy utánad megy.

Erősen valószínű.

Öm.

Talán nem is annyira. Mert lehet, hogy ez egy kedves kis ember fátyolos tekintettel, ugyanakkor egyben király is, és utánanézett a dolgoknak. De erősen valószínű, hogy meglehetősen nagy rá az esély, hogy…

De…

Kockára akarod tenni az életed hátralévő részét? Nem ezt akartad amúgy is? Nem ebben reménykedtél, amikor idejöttél? Most komolyan.

Verenc némi aggodalommal figyelte Magratot.

– A boszorkánykodásról van szó? – kérdezte. – Nem kell teljesen feladnod, természetesen. Nagy tisztelője vagyok a boszorkányoknak. És lehetsz boszorkánykirályné, bár azt hiszem, ebben az esetben meglehetősen kihívó ruhákat kell majd viselned, macskákat kell tartanod és mérgezett almákat kell osztogatnod. Olvastam valahol. Szóval, a boszorkánykodásról van szó?

– Nem – motyogta Magrat –, nem arról… izé… mintha említettél volna egy koronát?

Az agya ismét közbevágott. Magrat királyné, susogta. Tükröt tartott a képzeletének…

– Nem vagy mérges, ugye? – kérdezte Verenc.

– Mi? Ó! Nem. Én? Nem.

– Jó. Akkor ez rendben van. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, ugye?

– Hát…

Verenc összedörzsölte a tenyerét. – Nagyszerű terveink vannak a hüvelyesekkel – folytatta, mintha nem az előző pillanatban forgatta volna fel Magrat egész életét a megkérdezése nélkül. – Babok, borsók… el tudod képzelni. Nitrogénkötők. És márga és mészvíz, természetesen. Tudományos gazdálkodás. Gyere, nézd meg ezt! – Lelkesen odébb szökkent.

– Tudod – tette hozzá –, igazán gatyába tudnánk rázni ezt a királyságot.

Magrat követte.

Szóval akkor mindent megbeszéltek. Nem lánykérés, tájékoztatás. Soha, még az éjszaka legsötétebb óráiban sem volt biztos benne, hogyan fog megtörténni, de valahol azért valószínűnek tartotta rózsák, naplementék és kék madarak jelenlétét. Lóherékét viszont nem túlzottan. A babok és egyéb nitrogénkötő hüvelyesek sem játszottak központi szerepet a vonatkozó ábrándképeiben.

Másrészről Magrat a lelke mélyén sokkal gyakorlatiasabb ember volt, mint a legtöbben hitték volna a bizonytalan mosolyából és a több mint háromszáz darabos okkult kabalagyűjteményéből (melyek közül egyik sem működött) kiindulva.

Szóval így veszi el az embert egy király. Mindent megszerveznek helyetted. Nincsenek fehér paripák. A múlt egyenesen átugrik a jövőbe, és magával sodorja az embert.

Talán ez így helyes. A királyok elfoglalt emberek. Magrat tapasztalatai pedig, ami az uralkodók házasulási szokásait illeti, meglehetősen korlátozottak voltak.

– Hova megyünk? – kérdezte.

– A régi rózsakertbe.

Ó… hát ez így már mindjárt más.

Leszámítva, természetesen, hogy rózsák nem voltak sehol. A körbefalazott kertből eltüntették az ösvényeket és lugasokat, és csípőig értek benne a fehér virágú zöld indák. A méhek fékevesztetten zümmögtek a szirmok között.

– Bab? – kérdezte Magrat.

– Igen! Egy különleges fajta. Folyamatosan mutogatom a gazdáknak – felelte Verenc. Felsóhajtott. – Bólogatnak és hümmögnek, és mosolyognak, de attól tartok, hogy amikor hazaérnek, mindent úgy folytatnak, ahogy addig csinálták.

– Tudom – érzett vele együtt Magrat. – Ugyanez történt, amikor megpróbáltam megismertetni az asszonyokkal a természetes szülés fogalmát.

Verencnek felszaladt a szemöldöke. Még az ő képzelőerejét is próbára tette a kép, amint Magrat gyermekszüléssel kapcsolatos tanácsokkal látja el Lancre termékeny, tölgyfa arcú asszonyait.

– Tényleg? Azelőtt hogy szültek? – kérdezte.

– Ó, hát mint a régiek – felelte Magrat. Bámulták egy darabig a döngicsélő kis babültetvényt.

– Természetesen, amikor királyné leszel, nem kell majd… – kezdte Verenc.

Puhán következett be, majdnem, mint egy csók, olyan könnyedén, mint a napsugár érintése.

Nem támadt szél, csak hirtelen eluralkodott valamilyen súlyos tespedtség, amitől bedugult az ember füle.

A szárak meghajoltak, eltörtek és kör alakban a földre lapultak. A méhek felmorajlottak, majd elszálltak.

A három boszorkány egyszerre érkezett az álló kőhöz.

Nem fárasztották magukat magyarázkodással. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen csak tud az ember.

– A rohadt gyógynövényeim kellős közepén! – mondta Mállottviksz Néne.

– A kastély kertjében! – adta hozzá a magáét Magrat.

– Az a szegény kis csöppség! És pont felém nyújtotta, hogy megmutassa! – csatlakozott Ogg Ángyi.

Mállottviksz Néne rámeredt. – Miről beszélsz, Gytha Ogg?

– A mi kis Pewsynk kerti zsázsát gyökereztetett az Ángyijának egy darab rongyon – magyarázta türelmesen Ogg Ángyi. – Éppen mutatná nekem, ahogy azt kell, én meg odahajolok, és puff! Gabonakör!

– Ez már – szólt Mállottviksz Néne – nem tréfadolog. Évek óta nem volt ennyire súlyos a helyzet. Mindnyájan tudjuk, ugye, hogy ez mit jelent. Hogy mit kell…

– Izé – szólt közbe Magrat.

– …tennünk…

– Elnézést – folytatta a lány. Léteznek ugyanis dolgok, amiket nem tud csak úgy egyszerűen az ember.

– Igen?

– Nekem fogalmam sincs, hogy ez mit jelent – vallotta be Magrat. – Úgy értem, az öreg Pityergi Komámasszony…

– …nyugodjékbékében… – vágta rá a két idősebb boszorkány kórusban.

– …egyszer beszélt arról, hogy a gabonakörök veszélyesek, de soha nem árulta el, hogy miért.

A két idősebb boszorkány egymásra pillantott.

– Soha nem beszélt neked a Táncosokról? – kérdezte Mállottviksz Néne.

– Soha nem beszélt neked a Hosszú Emberről? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Milyen Táncosokról? Azokra a régi kövekre gondoltok fenn a lápon?

– Pillanatnyilag csak annyit érdemes tudnod – közölte vele komoran Mállottviksz Néne –, hogy meg kell őket állítanunk.

– Milyen őket?

Nénéről sugárzott az ártatlanság.

– A gabonaköröket, természetesen.

– Ó, dehogy! – vágta rá Magrat. – Tisztában vagyok vele, hogy valami másra gondoltál, már csak abból is, ahogy kimondtad, hogy ők. Úgy ejtetted ki, mint valami átkot. Ez nem csak egy egyszerű ők volt, hanem hangsúlyos!

Az idősebb boszorkányok láthatóan ismét zavarba jöttek.

– És ki az a Hosszú Ember? – kérdezte Magrat.

– Mi soha – felelte Néne –, soha nem beszélünk a Hosszú Emberről!

– Abból mindenesetre nem lehet baj, ha elmondjuk neki, mi a helyzet a Táncosokkal – motyogta Ogg Ángyi.

– Igen, de… tudod… úgy értem… ő Magrat – válaszolta Néne.

– Hát ez meg mit kéne jelentsen? – háborgott az említett.

– Valószínűleg ezentúl teljesen más szemmel nézel majd rájuk, erre akarok kilyukadni – válaszolta neki Néne.

– Az ők pedig a… – kezdett bele Ogg Ángyi.

– Ki ne mondd!

– Igen, igazad van. Bocsánat.

– És azt se felejtsd el, hogy a gabonakörök nem mindig találják meg a Táncosokat – tette hozzá Néne. – Reménykedjünk. Lehet, hogy csak egybeesés.

– De ha egy benne nyílik meg…

Magrat felcsattant.

– Szándékosan csináljátok! Állandóan rébuszokban beszéltek! Mindig ez van! De ennek véget vetek, amikor királyné lesz belőlem!

Erre már odafigyeltek.

Ogg Ángyi félrehajtotta a fejét.

– Ó? – sóhajtott fel. – Az ifjú Verenc kiugrasztotta a nyulat a bokorból, ezek szerint?

– Igen!

– Mikor lesz az örvendetes esemény? – kérdezte Mállottviksz Néne jegesen.

– Két hét múlva – felelte Magrat. – Nyárközép napján.

– Rossz ötlet, rossz ötlet – csóválta a fejét Ogg Ángyi. – Az év legrövidebb éjszakája…

– Gytha!

– És onnantól az alattvalóim lesztek – hagyta figyelmen kívül a legutóbbi közjátékot Magrat. – És pukedliznetek is kell majd, meg minden!

Amint kimondta, rögtön tudta, hogy ostobaság volt, de hajtotta a düh.

Mállottviksz Nénének összeszűkült a szeme.

– Hmm – hümmögött. – Pukedliznünk, mi?

– Igen, és ha nem teszitek – emelte a tétet Magrat –, akár börtönbe is vethetlek titeket!

– Ó, szavamra – gondolkozott el Néne – Jujj! Nem igazán tetszene. Nem, egyáltalán nem tetszene.

Mindannyian tisztában voltak vele, hogy a kastély várbörtöne, amely soha nem számított az épület legnevezetesebb részének, pillanatnyilag teljesen kihasználatlanul tátongott. II. Verenc Lancre történelmének legjóindulatúbb uralkodója volt. Alattvalói azzal a fajta joviális megvetéssel kezelték, ami osztályrésze mindazoknak, akik csendben és lelkiismeretesen dolgoznak mások üdvéért. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, Verenc akkor is előbb vágta volna le a saját lábát, mint hogy börtönbe vessen egy boszorkányt. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy hosszú távon az előbbi sokkal kevesebb gonddal jár, és valószínűleg kevésbé fájdalmas is.

– Magrat királyné, mi? – próbálta Ogg Ángyi feldobni egy kicsit a hangulatot. – Remek! Hát, az öreg kastélyra igazán ráfér már egy friss kéz nyoma…

– Ez nem probléma, rengeteg kéz nyoma lesz még ott – mordult fel Néne.

– Hát, akárhogy is, nekem nem kell ezzel a mostani üggyel foglalkoznom – mondta Magrat. – Bármiről is legyen szó. A ti dolgotok. Úgyse lenne rá időm, biztosra veszem.

– Én is biztosra veszem, hogy azt csinálsz, amit akarsz, kedves leendő fenség – felelte Mállottviksz Néne.

– Hah! – kiáltott fel Magrat. – Mi az hogy! Ti meg akár neki is láthattok új boszorkányt keresni Lancre-ben, a terembu… a francba is! Rendben? Végezze másik érzelgős lány a kulimunkát és neki se mondjatok el soha semmit és az ő feje felett is beszéljetek el állandóan. Nekem jobb dolgom is akad!

– Jobb dolgod, mint boszorkánynak lenni? – kérdezte Néne.

Magrat egyenesen belesétált. – Igen!

– Ó, te jó ég… – mormolta Ángyi.

– Ó! Ebben az esetben, úgy gondolom, menni szeretnél – szólt Néne késéles hangon. – Vissza a palotába, feltételezem.

– Igen!

Magrat felkapta a seprűjét.

Néne keze mint a villám ragadta meg annak nyelét.

– Ó, nem – szólt rá –, nem ezzel! A királynék aranyhintókkal meg hasonlókkal közlekednek. Mindenki csak a sajátjával. A seprűk a boszorkányoknak valók.

– Na most már hagyjátok ezt abba, ti ketten! – szállt be Ogg Ángyi, a született békéltető. – Egyébként is, bárki lehet egyszerre királyné és bo…

– Kit érdekel? – kérdezte Magrat, ledobva a seprűt. – Nekem már nem kell ilyesmivel foglalkoznom.

Megfordult, összefogta a ruháját és elszaladt. A lenyugvó nap körberajzolta az alakját.

– Eszme, te vén hárpia! – szólalt meg Ogg Ángyi. – Csak azért, mert férjhez me…

– Tudod, mit szólna, ha elmondanánk neki – válaszolta Mállottviksz Néne. – Nem értené. A Szépek. Körök. Azt mondaná… milyen elbűvölő. Neki is az a legjobb, ha kimarad belőle.

– Hosszú évek óta meg se moccantak – gondolkozott el Ángyi. – Segítségre lesz szükségünk. Úgy értem, mikor mentél fel utoljára a Táncosokhoz?

– Tudod, hogy van ez – mondta Néne. – Amikor ilyen csendes minden… nem gondol rájuk az ember.

– Tisztán kellett volna tartanunk a környéket.

– Igaz.

– Az lesz a legjobb, ha holnap ott kezdjük a napot – javasolta Ogg Ángyi.

– Igen.

– Sarlót se felejtsünk el vinni.

Nincs sok olyan területe Lancre királyságának, ahol az ember eldobhat egy bőrlabdát anélkül, hogy az legurulna. A legnagyobb része lápvidékekből és meredek, erdős hegyoldalakból áll, melyeket helyenként magasba szökő, éles sziklákkal teli hegyek szakítanak meg, ahová még a trollok se mennek fel, és olyan mély völgyek, melyekbe a napfényt is csak csövekkel lehetne levezetni.

Arra a lápra, ahol a Táncosok álltak, széles ösvény vezetett fel, noha csak pár mérföldre esett a várostól. Vadászok ugyan jártak erre néha, de csak ha eltévedtek. Nem mintha nem lett volna vad errefelé, de hát – szóval itt voltak a kövek.

Elég sok helyen álltak kőkörök a hegyekben. A druidák építették őket, mint meteorológiai számítógépeket, és mivel mindenképpen olcsóbb volt építeni egy új 33-MegaLith kört, mint felturbózni egy lassú régit, rengeteg elavult kőkör hevert szerteszét.

A druidák a közelébe se mentek soha a Táncosoknak.

A kövek nem voltak kifaragva. Az elhelyezésükben sem lehetett észrevenni különösebb rendszert. Szó sem esett olyasmiről, hogy egy bizonyos napon a nap megvilágítja pont ezt vagy azt a követ, vagy bármi hasonlóról. Egyszerűen csak odavonszoltak nyolc vörös követ, nagyjából kör alakban.

De az időjárás másképp viselkedett erre. Azt mondták, amikor elered az eső, a körön belül mindig pár pillanattal később kezd esni, mint rajta kívül, mintha a belsejébe hosszabb utat kellene megtennie. Amikor felhők takarták el a napot, további egy-két pillanatba telt, hogy a kör közepe is árnyékba boruljon.

Ódalgó Vilmos pár perc múlva meghal. Határozottan nem lett volna szabad idényen kívül szarvasra vadásznia, különösen nem arra a remek bikára, amit kinézett magának. És semmiképpen nem a kostetői vörös egy példányára, melyet ez a kiváló bika is képviselt, hisz ez a fajta hivatalosan veszélyeztetett – még ha pillanatnyilag nem is annyira veszélyeztetett, mint maga Ódalgó Vilmos.

Előtte rohant az állat, és olyan zajosan verekedte át magát a haraszton, hogy még egy vak is a nyomában tudott volna maradni.

Ódalgó utána gázolt.

A köveken még köd ült; nem takaróként, hanem hosszú, szaggatott csíkokban.

A szarvas elérte a kört, és megállt. Lépett párat előre és hátra, majd felnézett Ódalgóra.

A férfi felemelte a számszeríját.

A bika megfordult, és beugrott a kövek közé.

Ezután csak zavaros benyomások maradtak Ódalgóba. Az első a…

…távolságé volt. A kör átmérője nem lehetett több pár ölnél, nem lett volna szabad hirtelen ekkora távolságot tartalmaznia.

A következő a…

…sebesség volt. Valami jött kifelé a körből, egy fehér pont, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Ódalgó biztos volt benne, hogy eredetileg célra tartotta a számszeríjat, de az kirepült a kezéből, amikor az a dolog lecsapott, és hirtelen nem maradt más, csak…

…béke.

Meg a villanásnyi fájdalom emléke.

Ódalgó Vilmos meghalt.

Ódalgó Vilmos átbámult a kezén, egyenesen az összetört harasztra. Ami azért volt összetörve, mert a saját teste feküdt rajta.

Az újonnan elhunyt szemei a tájat vizslatták.

A halottak világában nincs helye az önámításnak. Halottnak lenni olyan, mint felébredni valami igazán fergeteges buli után, amikor az embernek egy-két pillanatig még rendelkezésére áll az ártatlanság illúziója, mielőtt eszébe jutnának mindazon események, amelyekben előző éjjel részt vett, és amelyek olyan ésszerűnek és mulatságosnak tűntek az adott pillanatban. De aztán felidézi azt az elképesztő dolgot, amit a lámpaernyővel és a két léggömbbel csinált, amitől aztán mindenki teljesen kész lett, és egyszer csak rádöbben, hogy ma, józanon, a többiek szemébe kell néznie, márpedig ők is józanok lesznek, és mindenki emlékezni fog mindenre.

– Ó! – mondta.

A táj hullámozni kezdett a kövek körül. Így kívülről nézve már annyira egyértelműnek tűnt…

Nyilvánvaló. Ajtók, falak nélkül. Sarkok, élek nélkül…

ÓDALGÓ VILMOS.

– Igen?

LÉPJEN ELŐRE, LEGYEN SZÍVES!

– Maga valami vadász?

SZERETEK ÚGY GONDOLNI MAGAMRA, MINT FIGYELMETLENÜL SZÉTSZÓRT APRÓSÁGOK FÖLSZEDEGETŐJÉRE.

A Halál várakozó arckifejezéssel elvigyorodott. Ódalgó porhüvelyen túli szemöldöke összébb húzódott.

– Mi? Mint a szendvicsek, meg az italmaradék… ilyesmire gondol?

A Halál sóhajtott egyet. Nem érdemes metaforákat pazarolni az emberekre. Néha úgy érezte, senki nem veszi őt komolyan.

OLYASMIRE GONDOLOK, HOGY ÉN VAGYOK AZ, AKI ELVESZI AZ EMBEREKTŐL AZ ÉLETÜKET, válaszolta morózusan.

– És most mi lesz?

HÁT, HAMAROSAN MEGLÁTJUK, NEM IGAZ?

Ódalgó Vilmos elkezdett beleolvadni a ködbe.

– Az a dolog, ami elkapott…

IGEN?

– Azt hittem, azok már kihaltak!

NEM. CSAK ELMENTEK.

– Hova?

A halál kinyújtotta egyik csontos ujjízületét.

ODA.

Magrat eredetileg nem úgy tervezte, hogy beköltözik a kastélyba az esküvő előtt, mert az emberek még megszólnák érte. Természetesen tucatnyian laktak a kastélyban, amely rengeteg szobával bírt, de ezzel együtt közös fedél alatt lennének, és ennél több se kellett. Vagy kevesebb. Korábban így gondolta. Most viszont forrt a vére. Hadd szóljak meg! Azt is tudta, pontosan kik szólnak meg. Sőt, hogy egészen pontosan kicsoda. Ki más is ütné bele a vasorrát a dolgaiba?! Hahh! Hát csak beszéljenek.

Korán felkelt, és összepakolta a holmiját, nem mintha sok munkája lett volna vele. Nem egészen a saját kunyhója volt az, amiben lakott, és a legtöbb bútor az épülethez tartozott. A boszorkányok jöttek és mentek, de a boszorkánykunyhók mindig ugyanott maradtak, általában az eredeti zsúptetejükkel.

Ugyanakkor igenis volt egy varázskéskészlete, misztikus színes zsinórjai, különböző kövei és tégelyei, és egy doboza, megrakva tucatnyi titokzatos vallási szimbólummal ékesített gyűrűkkel, nyakláncokkal és karkötőkkel. Ezeket mind bedobta egy zsákba.

És ott voltak a könyvek is. Pityergi Komámasszony könyvmolynak számított a boszorkányok között: majdnem egy tucat könyvet birtokolt. Magrat tétovázott egy darabig, majd inkább otthagyta őket a polcon.

És ott volt a csúcsos tetejű egyenkalap is. Soha nem szerette, és nem is nagyon hordta. A zsákba vele!

Űzött tekintettel nézett körbe, amíg meg nem látta a kis üstöt a kemencepadkán. Ez megteszi. Bele a zsákba azzal is, majd kössük össze a száját!

Útközben a kastély felé átkelt a Lancre-szoros hídján, és bedobta a zsákot a folyóba.

Az röviden bukdácsolt az erős áramlatban, majd elsüllyedt.

Magrat titokban reménykedett pár színes buborékban, vagy legalább egy kis sistergésben. De a zsák egyszerűen csak elsüllyedt. Mintha semmi különös nem lett volna benne.

Másik világ, másik kastély…

A tünde keresztülvágtázott a befagyott várárok felett; a lovából és abból a dologból, amit a nyakában hozott, pára gomolygott.

Felgaloppozott a lépcsőn, egyenesen be az előcsarnokba, ahol a Királynő üldögélt az álmaival körülvéve…

– Herceg?

– Egy szarvasbika!

Még mindig élt. A tündék nagyon értettek ahhoz, hogy akár hetekig életben tartsanak dolgokat.

– A körön kívülről?

– Igen, úrnőm!

– Gyengül. Megmondtam, nem?

– De mikor? Mikor?

– Hamar. Hamar. Mi ment át cserébe?

A tünde megpróbálta elkerülni a tekintetét.

– A… kis kedvence, úrnőm.

– Nem gondolom, hogy messze kóborolna – nevetett a Királynő. – Minden bizonnyal nagyon jól fog mulatni…

Hajnalban rövid ideig esett.

Nincs rosszabb, mint vállmagasságig érő, nedves harasztban gázolni. Vagyis van. Ami azt illeti, rengeteg gázolásra alkalmatlanabb dolog létezik a harasztnál, különösen, ha vállmagasságig ér. De itt és most, gondolta Ogg Ángyi, nem igazán jut eszébe, legfeljebb egy vagy kettő. Nem a Táncosok között szálltak le, természetesen. Még a madarak is inkább letértek az útjukról, mint hogy áthaladjanak azon a légtéren. A vándorló pókok félmérföldnyi pókfonálon lógva kerülték meg a helyet. A felhők inkább kettéváltak és körbeúszták.

Köd gomolygott a kövek körül. Ragacsos, nedves köd.

Ángyi oda se figyelve suhintott egyet sarlójával a csüngő harasztra.

– Itt vagy, Eszme? – dünnyögte.

Mállottviksz Néne feje jelent meg egy pár ölnyire lévő kupac haraszt felett.

– Itt dolgok történtek – jelentette ki hideg és jelentőségteljes tónusban.

– Mint például?

– A haraszt és a gazok le vannak tapodva a kör körül. Gyanítom, valaki táncolt.

Ogg Ángyi ugyanolyan érzésekkel vette ezt fontolóra, ahogy egy magfizikus reagálna arra, ha közölnék vele, hogy valaki épp az imént két kritikus tömeg alatti urániumdarabot ütögetett össze, hogy meleget csináljon.

– Soha!

– De bizony. Sőt… – nem volt könnyű elképzelni, mi lehet az a sőt, de Ogg Ángyi mindenesetre visszakérdezett. – Igen?

– Valakit megöltek itt.

– Ó, ne! – nyögött fel Ángyi. – Csak nem a körben?

– Nem. Ne légy értetlen! A körön kívül. Egy magas férfit. Akinek az egyik lába hosszabb, mint a másik. És szakállas. És aki valószínűleg vadász lehetett.

– Honnan tudod ezt mind?

– Épp most botlottam bele.

A nap a köd fölé emelkedett.

A hajnal első sugarai már a Láthatatlan Egyetem, az iménti eseményektől ötszáz mérföldre fekvő első számú varázslóintézmény ősi köveit cirógatták.

Nem mintha ennek a legtöbb varázsló a tudatában lett volna. A Láthatatlan Egyetem lakóinak többsége számára az ebéd volt a nap első étkezése. A varázslók, mondhatni, nem a reggeliző típusú emberek táborát erősítették. Egyedül az Arkrektor és a Könyvtáros tudták, milyen érzés szembenézni a napfelkeltével, és ők általában ki is sajátították maguknak az egész építményt a reggeli órákban. A Könyvtáros – orangután lévén – mindig korán felkelt, mert az orangutánok korán kelők. Bár neki nem kellett ordítozással elkergetnie hajnalban más hímeket a felségterületéről. Egyszerűen csak kinyitotta a könyvtárat és megetette a könyveket.

Mustrum Maphlaves pedig, a jelenlegi Arkrektor, szerette végigjárni az álmos épületeket, ahol biccentett a szolgálók felé és kis cetliken üzeneteket hagyott a beosztottainak – mely tevékenységnek általában nem volt egyéb célja, mint hogy a tudtukra adja, miszerint ő már fent volt és dolgozott, amikor a címzettek még mélyen aludtak[5].

Ezen a napon azonban valami más miatt főtt a feje. Többé-kevésbé szó szerint.

A jelenség kereknek tűnt. Bár egészséges növekmény burjánzott körülötte. És Maphlaves meg mert volna esküdni, hogy előző nap még nem létezett.

Ide-oda forgatta a fejét, és hunyorogva nézte a másik tükör képét, ami a feje fölé tartottból verődött vissza.

A fakultás következő tagja, aki felébredt, a Kincstárnok volt. Nem mintha ő is korán kelő típus lett volna, hanem mert tíz óra felé az Arkrektor amúgy is meglehetősen véges türelme elfogyott, így ekkortájt odaállt a lépcső aljához és addig kiabálta, hogy „Kiiincstáááárnok!”, amíg kollégája meg nem jelent.

Ami azt illeti, ez olyan gyakran megtörtént, hogy a Kincstárnok, a született neuroparazita[6] idővel azon kapta magát, hogy már pár perccel a kiabálás előtt felkel és felöltözik álmában. Ezen a reggelen is teljes öltözékben tartott az ajtó felé, amikor felpattantak a szemei.

Maphlaves soha nem vesztegette az idejét csevegésre. Vagy volt mondanivalója, vagy nem.

– Igen, Arkrektor? – kérdezte a Kincstárnok mogorván.

Az említett levette a kalapját.

– Mit szól ehhez? – csapott bele a lecsóba.

– Öhm, öhm, öhm… mihez is, Arkrektor?

– Ehhez, ember! Ehhez!

Két lépésre a teljes pániktól, a Kincstárnok kétségbeesetten meredt Maphlaves feje búbjára.

– Mihez? A kopasz folthoz?

– Én nem kopaszodom!

– Öö, hát akkor…

– Úgy értem, tegnap ez még nem volt ott!

– Ó! Hát. Öhm. – Egy bizonyos ponton mindig elpattant valami a Kincstárnokban, és nem tudta leállítani magát. – Persze előfordul az ilyesmi, a nagyapám mindig a méz és a lócitrom keverékére esküdött, mindennap bedörzsölte…

– Én nem kopaszodom! – A Kincstárnok arca tikkelni kezdett. A szavak már maguktól jöttek ki a száján, nyilvánvalóan anélkül, hogy előtte tárgyaltak volna az agyával.

– …és aztán szerzett egy ilyen eszközt üvegrúddal, amit selyemmel kellett dörzsölgetni, és…

– Úgy értem, ez nevetséges! Senki nem kopasz a családomban, leszámítva az egyik nénikémet!

– …és, és aztán elkezdte gyűjteni a hajnali harmatot, és abban mosta a fejét és, és, és…

Maphlaves lecsillapodott. Alapjában véve nem volt gonosz jellem.

– Most mit szed rá? – dünnyögte.

– Szár… szár… szár… szárított – dadogta a Kincstárnok.

– A jó öreg szárítottvarangy-tablettát?

– I… i… i… i…

– Bal zseb?

– I… i… i… i…

– Rendben… megvan… nyeljen!

Egy pillanatig csak bámultak egymásra.

A Kincstárnok megrogyott. – Sssokkal jobb, Arkrektor, köszönöm!

– Valami nincs rendben, Kincstárnok. Érzem a zsigereimben.

– Maga tudja, Arkrektor.

– Kincstárnok?

– Igen, Arkrektor?

– Maga nem tagja valamiféle titkos társaságnak, vagy ilyesminek, ugye?

– Én? Dehogy, Arkrektor!

– Akkor, azt hiszem, fene jól tenné, ha levenné azt az alsógatyát a fejéről.

– Ismered? – kérdezte Mállottviksz Néne.

Ogg Ángyi mindenkit ismert Lancre-ben, még a harasztban fekvő szerencsétlent is.

– Ódalgó Vilmos az, fentről, a szegleti útról – válaszolta. – Két bátyja van. Azt a Palliard lányt vette el, emlékszel? Akinek átsüvít a szél a foga között?

– Nagyon remélem, hogy szegény asszonynak van egy tisztességes rend fekete ruhája! – kommentálta a dolgot Mállottviksz Néne.

– Úgy tűnik, leszúrták – nézelődött Ángyi. Vigyázva, de határozottan átfordította a testet.

A halottak általában nem hozták különösebben izgalomba. A boszorkányok munkaköri kötelességei közé tartozott a bábáskodás mellett az elhunytak kiterítése is; rengeteg ember volt Lancre-ben, akik Ángyi arcát látták életükben először és utoljára. (Amitől a köztes időszak valószínűleg meglehetősen eseménytelennek tűnt egy összehasonlítás során.)

– Egyenesen átment rajta – mondta. – Keresztülszúrták. A teringettét, ki tenne ilyet?

Mindketten a kövekre néztek.

– Nem tudom, ki, de azt tudom, honnan jöhetett – válaszolta Néne.

Ekkor Ogg Ángyi is észrevette, hogy a kövek körül letaposták a harasztot, ami azóta meg is barnult.

– A mélyére fogok ennek ásni – jelentette ki Néne.

– Jobban tennéd, ha nem keverednél bele…

– Magam is el tudom dönteni, mibe akarok belekeveredni, köszönöm szépen!

A Táncosokat nyolc kő alkotta. Háromnak neve is volt. Néne körbesétálta őket, amíg oda nem ért ahhoz, amelyiket Furulyásként ismertek.

Kihúzott egyet a csúcsos kalapját hajához rögzítő számos tű közül, és arasznyira odatartotta a kőhöz. Aztán elengedte, és várta, mi történik.

Majd visszament Ángyihoz.

– Még mindig van benne erő – tájékoztatta. – Nem sok, de a gyűrű még tart.

– De ki lenne annyira ostoba, hogy feljöjjön ide, és táncoljon a kövek körül? – kérdezte általánosságban Ángyi, majd, miután egy áruló, kósza gondolat átsuhant a fején, hozzátette: – Magrat végig velünk volt.

– Ki kell derítenünk – vonta le a következtetést Néne zord mosollyal. – Most segíts nekem ezzel a szegény emberrel.

Ogg Ángyi lehajolt a feladathoz.

– Úúú, de nehéz! Hasznát tudtuk volna itt venni Magratnak.

– Nem. Szeleburdi – nyilatkoztatta ki Mállottviksz Néne. – Könnyű préda.

– De kedves lány.

– Viszont hebehurgya. Azt hiszi, lehet úgy élni, mintha a gyerekmesék és a népdalok igazak lennének. Nem mintha nem kívánnám, hogy a lehető legboldogabb legyen!

– Remélem, sikeres lesz, mint királyné! – gondolkozott el Ángyi.

– Mindent, amit tud, tőlünk tudja – mutatott rá Mállottviksz Néne.

– Igen – válaszolta Ángyi, ahogy eltűntek a harasztban. – Nem gondolod… hogy talán…?

– Mit?

– Nem gondolod, hogy esetleg megtaníthattunk volna neki mindent, amit mi tudunk?

– Túl sok időbe telne.

– Ja, tényleg.

Eltartott egy ideig, amíg a levelek egészen az Arkrektorig jutottak. A beérkezett küldeményeket többnyire azok markolták fel, aki épp akkor az egyetem kapuja felé jártak, és ők általában később valami polcon felejtették, vagy fidibuszként, esetleg könyvjelzőként használták azokat, illetve – a Könyvtáros esetében – derékaljként.

Ennek a bizonyos levélnek két napig tartott az útja a kaputól, és jórészt sértetlen maradt, néhány pohárnyomtól és banános jellegű ujjlenyomattól eltekintve. A többi küldeménnyel érkezett, mialatt a fakultás reggelizett. A Dékán egy kanállal nyitotta ki.

– Ki tudja, merre van Lancre? – kérdezte.

– Miért? – kapta fel Maphlaves a tekintetét.

– Valami király házasodik ott, és szeretné, ha elmennénk.

– Ó, te jó ég! – szólalt meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. – Valami játék katonának esküvője lesz, és azt szeretné, ha mi is elmennénk rá?

– Fent van a hegyekben – gondolkodott el az Arkrektor. – Arrafelé jól lehet pisztrángra horgászni, ha jól emlékszem. Uramatyám! Lancre. Szavamra. Évek óta eszembe se jutott. Tudják, olyan gleccsertavak vannak arrafelé, ahol a halak horgot még nem is láttak. Lancre. Igen.

– Egyébként is túl messze van – tette hozzá a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

Maphlaves oda se figyelt. – És a szarvasok. Szarvasok ezrei. Nem beszélve a jávorantilopokról. Farkasok mindenütt. Meg valószínűleg pumák is, nem csodálkoznék. És mintha a jégsasok is felbukkantak volna megint arrafelé. – Ragyogott a szeme. – Azokból legfeljebb ha féltucatnyi maradt mára.

Mustrum Maphlaves rengeteget tett a kihalófélben lévő állatokért. Példának okáért kihalófélben tartotta őket.

– Isten háta mögötti hely – vetette közbe a Dékán. – Rögtön a térkép széle mellett.

– Ott nyaraltam mindig a nagybátyámmal – folytatta nosztalgiától ködös tekintettel Maphlaves. – Remek napokat töltöttem arra. Remek napokat. A nyarak ott fent… az ég kékebb, mint bárhol máshol a világon, nagyon… és a fű… és…

Hirtelen visszatért az emlékezetében élő tájakról.

– Hát, kénytelenek leszünk elmenni – mondta. – Hív a kötelesség. Az államfő házasodik. Fontos esemény. Jelen kell lennie néhány varázslónak. Már csak a látszat kedvéért is. Nobbliessz obligáj.

– Hát én nem megyek! – jelentette ki a Dékán. – Nem természetes dolog, ez a vidéki élet. Az a rengeteg fa, meg minden. Ki nem állhatom az ilyesmit.

– A Kincstárnokra ráférne egy kis kiruccanás – töprengett Maphlaves. – Olyan idegesnek tűnik mostanában, el nem tudom képzelni, miért. – Előrehajolt, hogy végig tudjon nézni a nagyasztalon. – Kiiincstáááárnok!

A Kincstárnok a zabkásájába ejtette a kanalát.

– Látják? – kérdezte Maphlaves. – Mindig tiszta ideg. AZT MONDTAM, JÓT TENNE MAGÁNAK EGY KIS FRISS LEVEGŐ, KINCSTÁRNOK! – Megbökdöste a Dékánt. – Nagyon remélem, nem csúszik le a lejtőn a szerencsétlen! – mondta olyan hangerővel, ami az ő fogalmai szerint a suttogásnak felelt meg. – Túl sok időt tölt bent, ha érti, mire gondolok.

A Dékán, aki havonta átlagosan egy alkalommal mozdult ki a szabadba, megvonta a vállát.

– BIZTOS SZERETNÉ EGY KIS IDŐRE MAGA MÖGÖTT HAGYNI AZ EGYETEMET, NEM? – üvöltötte vadul bólogatva és grimaszolva az Arkrektor. – Egy kis béke és nyugalom? Némi egészséges vidéki élet?

– Én, én, én, én nagyon örülnék ennek, Arkrektor – öntötte el a Kincstárnok arcát a remény, akár őszi gombák az erdőt.

– Remek! Remek! Velem kell jönnie! – ragyogott rá Maphlaves.

A Kincstárnok arca megfagyott.

– Másoknak is jönniük kell – folytatta Maphlaves. – Ki jelentkezik önként?

A varázslók, tőzsgyökeres városlakók az utolsó emberig, hirtelen rendkívüli érdeklődést kezdtek tanúsítani tányérjaik tartalma iránt. Nem mintha általában nem így lett volna, de ezúttal azért tették, nehogy Maphlaves elkapja a tekintetüket.

– Mi a helyzet a Könyvtárossal? – dobott egy véletlenszerűen kiválasztott áldozatot a farkasok elé a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

A terem az egyetértés hangján morajlott fel.

– Jó ötlet – gondolkodott el a Dékán. – Pont neki való. Vidék. Fák. És… és… fák.

– Hegyvidéki levegő – segített a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

– Igen, mostanában olyan nyúzottnak tűnik – fűzte hozzá a Láthatatlan Írások Szakértője[7]. – Nagyon tetszeni fog neki – lelkesedett a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

– Olyan lesz számára, akár egy második otthon, úgy hiszem – lovalta bele magát a Dékán. – Mindenütt fák.

Várakozóan pillantottak az Arkrektorra.

– Nem visel ruhát – mondta Maphlaves. – És mindig azt mondja, hogy „úúk”.

– Fel szokta venni azt a régi zöld köpenyszerűséget – javította ki a Dékán.

– Csak fürdés után.

Maphlaves megdörzsölte a szakállát. Ami azt illeti, meglehetősen kedvelte a Könyvtárost, aki soha nem vitatkozott vele, és formában tartotta magát, még ha ez a forma egy körtére is emlékeztetett. Ami egy orángután számára teljesen megfelelő forma, egyébiránt.

Az volt a helyzet a Könyvtárossal, hogy már fel sem tűnt senkinek a tény, miszerint orangután, leszámítva természetesen azokat az eseteket, amikor egy látogató késztetést érzett, hogy ezt megemlítse. Ilyenkor általában az volt a reakció, hogy valaki megjegyezte, „Ó, igen. Valami mágikus baleset, nemdebár? Úgy emlékszem, igen. Az egyik pillanatban még ember, a másikban emberszabású majom. A legviccesebb az, hogy… fogalmam sincs, hogy nézett ki azelőtt. Mindig is emberszabásúként gondoltam rá. Valahogy jobban jellemzi.”

És tényleg egy olyan baleset történt hajdanán az egyetem könyvtárának tekintélyes és mágikus könyvei között, amely visszalökte a Könyvtáros genotípusát az evolúciós fán, majd fel egy másik ágra, miáltal viszont ezen az ágon már fejjel lefelé is meg tudott kapaszkodni. A lábaival.

– Hát legyen – döntött az Arkrektor. – De fel kell vennie valamit a szertartás idejére, már csak a szegény menyasszony kedvéért is.

A Kincstárnok felcsuklott.

Minden varázsló felé fordult.

A Kincstárnok fából faragott kanala a földön koppant. A varázslók a Sajnálatos Vacsorai Eseményként elhíresült történés óta gondosan megakadályozták, hogy fém evőeszköz kerüljön a kezébe.

– A-a-a-a – nyögte, miközben megpróbálta eltolni maga elől az asztalt.

– Szárítottvarangy-tabletta – segített az Arkrektor. – Valaki halássza ki a zsebéből!

A többiek nem siették el a dolgot. Bármi lehet egy varázsló zsebében, a megmagyarázhatatlan, soklábú dolgoktól kezdve egészen a kisméretű, kísérleti univerzumokig, bármi.

A Láthatatlan Írások Szakértője odahajolt megtekinteni, mi zaklathatta fel ennyire a kollégáját.

– Hé, nézzék csak meg ezt a zabkását! – hívta fel a figyelmüket.

A pempő közepén tökéletesen kerek mélyedés díszelgett.

– Jaj, ne, még egy gabonakör! – nyögött fel a Dékán.

A varázslók megkönnyebbültek.

– Mindenhol feltűnnek mostanában ezek az átkozottak – jegyezte meg az Arkrektor. Nem vette le kalapját az étkezéshez. Méghozzá azért nem, mert a fején némi mézet és lócitromot viselt, továbbá egy kis, egérhajtotta elektrosztatikus generátort, amelyet azok az eszes fiatal srácok dobtak össze neki a Nagyenergiájú Mágia Tanszékről. Nem semmi fickók, egy napon talán már a felét is meg fogja érteni annak, amit összehordanak… De addig inkább fején tartja a kalapját.

– Ráadásul most különösen erősek – jegyezte meg a Dékán. – A kertész mesélte tegnap, hogy a káposzták is bújj, bújj, zöldágat játszanak.

– Azt hittem, az ilyesmi csak réteken meg hasonlókon fordul elő – értetlenkedett Maphlaves. – Teljesen átlagos természeti jelenség, vagy mi.

– Megfelelően erős áramlat esetén az interkontinuális nyomás minden bizonnyal elég magas alapvető valósághányadost is át tud törni – magyarázta a Láthatatlan Írások Szakértője.

A beszélgetés befulladt. Mindenki a fakultás eme legszerencsétlenebb egyben legfiatalabb tagjára meredt.

– Eszébe ne jusson egyáltalán belekezdeni a magyarázatba! – csattant fel mogorván az Arkrektor. – Ugye megint azt akarja mondani, hogy az univerzum egy gumilepedő, amin súlyok lógnak?

– Nem egészen egy…

– És látom, alig várja, hogy kimondhassa a „kvantum” szót.

– Hát, a…

– És hogy „kontinuinuinuum”, biztosra veszem.

A Láthatatlan Írások fiatal Szakértője, akit Abrand Stibnek hívtak, mélyet sóhajtott.

– Nem, Arkrektor, egyszerűen arra akartam kilyukadni…

– A féreglyukakról van szó megint, mi?

Stib feladta. Metaforákkal magyarázni valamit egy annyira szegényes képzelőerejű személynek, mint Maphlaves, olyan volt, mint vörös posztót tar… mint valami nagyon idegesítő dolgot tartani valaki elé, akit az a dolog idegesít.

Nem volt könnyű a Láthatatlan Írások Szakértőjének lenni.

– Úgy vélem, magának is el kell jönnie – jelentette ki Maphlaves.

– Nekem, Arkrektor?

– Nem hagyhatom, hogy itt lapítson és miniatűr, láthatatlan univerzumok millióit hozza létre, vagy hasonló kontinuinuinuumos dolgot csináljon – szögezte le Maphlaves. – Meg szükségem is van valakire, aki hozza utánam a botjaimat és a számszeríj… a holmimat – javította ki magát.

Stib a tányérjára meredt. A vita nem segített. Ő igazából csak azt szerette volna, ha az egyetem falai közt töltheti a következő száz évet, nagyokat ehet, és eközben nem kell túl sokat mozognia. Duci fiatalember volt, olyan bőrszínnel, mint azok a dolgok, amik kövek alatt élnek. Mindig azt mondogatták neki, hogy kezdenie kellene valamit az életével, és pontosan ez volt a szándéka. Ágyat akart belőle csinálni.

– De, Arkrektor – vetette közbe a Jelenkori Varázsrúnák Előadója –, akkor is átkozottul messze van!

– Ostobaság! – vágta el a vitát Maphlaves. – Már megépült az új főút egészen Sto Helitig. Minden szerdán indul a postakocsi. Kiiincstáááárnok! Ó, adjon már neki valaki egy szárítottvarangy-tablettát…! Stib úr, ha esetleg lenne öt perce erre az univerzumra, menjen és foglaljon pár jegyet! Na tessék. Minden el van intézve, nem?

Magrat felébredt.

És tudta, hogy már nem boszorkány. Egyszerűen végigfutott rajta az érzés, a szokásos leltár során, amit a test automatikusan elvégez az ébredés utáni pár pillanatban: kezek: 2 db, lábak: 2 db, egzisztenciális szorongás: 58%, random bűntudat: 94%, boszorkányerő szintje: 00,00.

A gond az volt, hogy nem tudott visszaemlékezni olyan időkre, amikor bármi más lett volna. Mindig boszorkányként létezett. Magrat Beléndek, a harmadik boszorkány. Ez volt ő. Az érzelgős banya.

Tisztában volt vele, hogy sosem ment neki túl jól a dolog. Persze ismerte és ügyesen használta a varázsigéket, értett a főzetekhez is, de az öregekkel ellentétben nem volt a velejéig boszorkány. És ők soha nem is hagyták, hogy erről megfeledkezzen.

Hát, most meg kell tanulnia királynéskodni. Abból legalább csak egy volt Lancre-ben. Senki nem fogja megveregetni a vállát, hogy közölje, szerintem nem jól tartod azt a jogart!

Helyes…

Valaki ellopta a ruháit az éjszaka.

Felkelt, és hálóingben végigugrált a hideg kövezeten az ajtó felé. Félúton járt, amikor az magától kitárult.

Azonnal felismerte az alacsony, sötét hajú lányt, aki egy szakajtónyi vászonnemű rejtekében igyekezett befelé. Lancre-ben szinte mindenki ismert mindenki mást.

– Millie Chillum?

A vászonnemű pukedlizett egyet. – 'gen, mélt'sága?

Magrat megemelte a rakomány egy részét.

– Én vagyok az, Magrat – mondta. – Üdv!

– 'gen, mélt'sága. – Még egy pukedli.

– Mi újság, Millie?

– 'gen, mélt'sága. – Pukedli, pukedli.

– Mondtam, hogy én vagyok! Nem kell így viselkedned velem.

– 'gen, mélt'sága.

Az idegi alapon történő pukedlizés folytatódott. Magrat észrevette, hogy az ő térdei is empatikusan megroggyannak, de mivel nem voltak egy ritmusban, a lány éppen felfelé haladt, amikor ő lefelé.

– Ha még egyszer azt mondod, hogy „'gen, mélt'sága”, nagyon csúnyán fogok veled viselkedni! – nyögte ki, miközben elhaladtak egymás mellett.

– I… értem, fenség, mélt'sága.

Derengeni kezdett a megoldás.

– Még nem vagyok királyné, Millie. És húsz éve ismersz – lihegte Magrat felfelé tartva.

– 'gen, mélt'sága. De királyné leszel. Úgyhogy meghagyta nekem az anyukám, hogy legyek tisztelettudó – mondta Millie, még mindig idegesen pukedlizve.

– Ó. Szóval így állunk. Akkor hát rendben. Hol vannak a ruháim?

– Itt vannak nálam, leendő fenség.

– Ezek nem az én ruháim. És kérlek, hagyd abba ezt a rugózást! Kezdek rosszul lenni.

– A király egyenest Sto Helitből rendelte őket, mélt'sága.

– Onnét, hm? Mikor?

– Nem t'om, mélt'sága.

Tudta, hogy hazajövök, gondolta Magrat. Honnan? Mi folyik itt?

A csipke mértéke jócskán meghaladta azt, amihez Magrat szokott, de ez, mint mondják, csak a hab volt a tortán. Mert a leendő fenség általában egyszerű ruhákat viselt, ami alatt saját magán kívül nem igazán hordott semmit. Az előkelő hölgyek ezt nem úszhatták meg ennyivel. Millie hozott ugyan valamiféle használati utasítást – ábrákkal –, de az sem sokat segített.

Mindenesetre tanulmányozták egy darabig.

– Akkor hát ez a hagyományos királynéi öltözék, ugye?

– Meg nem mondanám, mélt'sága. Azt hiszem, őfelsége egyszerűen adatott nekik egy csomó pénzt, hogy küldjenek meg mindent. – Szétterítették az alkatrészeket a padlón.

– Ez lenne a pantufli?

Kint a vár ormán éppen őrségváltás volt. Pontosabban éppen ruházatot váltott az egyszemélyes őrség, majd kötényben elindult babot kapálni. Bent folytatódott a felfűtött öltözködési eszmecsere.

– Szerintem ezt fordítva kéne felvenned, mélt'sága. Melyik darab lehet a farpárna?

– Itt azt mondja, „ilesztje az A béhajtót az B hasítékba”. Nem találom az B hasítékot!

– Ez olyan, mint egy nyeregtáska. Én ugyan fel nem veszem! És ez micsoda?

– Nyakfodor, mélt'sága. Ööö, Sto Helitben megőrülnek értük, a bátyám mesélte.

– Nem azt mondta véletlenül, hogy megőrülnek tőlük? És ez mi?

– Asszem brokát.

– Olyan, mintha papundekliből lenne. Mindennap ilyesmit kell majd viselnem?

– Szerintem nem tudom, mélt'sága.

– De Verenc mindig az egyszerű cúgos cipőjében és valami régi kabátban mászkál!

– Ó, de te királyné vagy. A királynék nem csinálhatnak ilyet. Ezt mindenki tudja, mélt'sága. Nincs azzal semmi baj, ha a királyok olyan gatyába' rohangálnak, amiből kinn van a fél seg…

A szájára csapott.

– Semmi gond – nyugtatta meg Magrat. – Biztos vagyok benne, hogy a királyok… lábának a felső vége is olyan, mint bárki másé. Csak fejezd be, amit elkeztél mondani!

Millie égővörösen folytatta:

– Úgy-úgy… úgy értem, a királynéknak olyannak kell lenniük, mint a hölgyeknek – nyögte ki végül. – A királynak van egy csomó könyve erről. Ettiketti, meg ilyesmi.

Magrat kritikusan végignézett magán a tükörben.

– Jól áll neked, nem-is-olyan-sokára-fenség – szólt Millie.

Magrat forgolódott egy kicsit.

– Rettenetes a hajam – jegyezte meg végül.

– Kérem, mélt'sága, a király azt mondta, hívott egy mesterfodrászt egyenesen Ankh-Morporkból. Az esküvőre.

Magrat a helyére ráncigált egy fürtöt. Kezdett ráébredni, hogy a királynéság vadonatúj életet jelenthet a számára.

– Uramatyám – sóhajtott fel. – És most?

– Nem t'om, mélt'sága.

– Hol van a király?

– Ó, hát ő korán megreggelizett, majd elhajtott Szegletbe, hogy megmutassa az öreg Muckloe-nak, hogyan kell könyvből disznót tenyészteni.

– Akkor én mit csináljak? Mi a dolgom? – Millie tanácstalanul nézett maga elé. Meg kell jegyeznünk, ez nem jelentett különösebb változást a szokott arckifejezéséhez képest.

– Nem t'om, mélt'sága. Az uralkodás, úgy hinném. Séták a kertben. Udvartartás. Hímezgetés. Az nagyon népszerű a királynék körében. És még… ööö… hát ott van a gondoskodás az utódlásról…

– Azt hiszem – válaszolta Magrat határozottan –, egyelőre maradok a hímezgetésnél.

Maphlavesnek gondjai támadtak a Könyvtárossal.

– Az a helyzet, hogy történetesen én vagyok a maga Arkrektora!

– Úúk.

– Tetszeni fog ott fent! Friss levegő! Rengeteg fa! Több erdő, mint amennyit valaha is körbe lehetne ugrálni!

– Úúk!

– Jöjjön le onnan azonnal!

– Úúk!

– A könyvek teljes biztonságban lesznek itt a szünidő alatt. Te jó ég, mintha nem lenne elég nehéz a diákokat a szorgalmi időszakban idevonszolni…

– Úúk!

Maphlaves rámeredt a Könyvtárosra, aki a lábujjainál fogva lógott a Parazoológia Ba-tól Mn-ig polcról.

– Hát jó – mondta váratlanul halk és számító hangon. – Elég baj, mondjuk, tekintve a körülményeket. Úgy hallottam, a lancre-i kastély meglehetősen jó könyvtárral rendelkezik. Mármint könyvtárnak hívják, de igazából az egész csak egy halom régi könyv. Sose voltak katalogizálva, úgy tűnik.

– Úúk?

– Több ezer könyv. Valaki mintha azt mondta volna, magánkiadványok is akadnak köztük. Igazán kár, hogy egy pillantást sem akar vetni rájuk. – Maphlaves hangjával fogaskereket lehetett volna olajozni.

– Úúk?

– De úgy látom, már döntött. Én mindenesetre megyek. Aviszontlátásra.

Maphlaves megállt a Könyvtár ajtaja előtt, és számolni kezdett magában. Háromnál tartott éppen, amikor a magánkiadványok hatására a Könyvtáros nagy sebességgel utána vetette magát.

– Akkor négy jegyet vetessek? – kérdezte az Arkrektor.

Mállottviksz Néne a maga egyéni módszereivel állt neki kideríteni, hogy mi is történhetett a köveknél.

Az emberek alulbecsülik a méheket.

Mállottviksz Néne nem. Neki magának is volt fél tucat kaptára, és tudta például, hogy nem létezik olyasmi, hogy egyedi méh. Létezik azonban olyan, hogy raj, aminek a sejtjei éppen csak egy kicsivel mozgékonyabbak, mint mondjuk egy kürtcsiga sejtjei. A rajok látnak mindent, még annál is többet észlelnek, és évekig megőrzik a dolgokat a memóriájukban, bár az emlékezetük általában externális, és viasz az alapja. A lép a raj emlékezete – a petéket és a pollent tároló sejtek, a királynői és mézsejtek elrendezése, a különböző típusú mézek eloszlása – ezek mind az emlékezetük részei.

És ott vannak a nagy kövér herék is. Az ember azt hinné, nem csinálnak mást egész nap, mint hogy a kaptár körül tengenek-lengenek, arra a rövid pillanatra várva, amikor a királynő egyáltalán észreveszi a létezésüket – de ez nem magyarázza meg, miért van rajtuk több érzékelő szerv, mint a CIA épületének tetején.

Néne nem igazán birtokolta a méheket. Minden évben elvett tőlük valamennyi viaszt a gyertyákhoz, és időnként fél kiló mézet is, amiről úgy gondolta, a kaptárak nélkülözni tudják. De leginkább azért tartotta őket, hogy legyen kihez beszélnie.

Hazatérése óta most először látogatta meg a kaptárakat.

És csak bámult.

A kaptárak nyílásain méhek özönlöttek kifelé. Szárnyak zöngésével telt meg az általában csendes kis terület a málnabokrok mögött. Barna kis testek zúgtak át a levegőn, akár valami vízszintes jégverés.

Azt kívánta, bár tudná az okát.

A méhek jelentették számára az egyik nagy kudarcot. Nem lehetett olyan elmét találni Lancre-ben, amelyet ne tudott volna Kölcsönvenni. Ha akarta, akár a giliszták szemén keresztül is megtekinthette a világot[8]. De a raj, a több ezer önállóan mozgó részből álló tudat meghaladta a képességeit. Ez bizonyult a legnehezebb feladatnak. Újra és újra megpróbálkozott azzal, hogy több tízezer prizmás szemen keresztül lássa a világot, de a jutalma csupán némi migrén volt, és enyhe késztetés, hogy virágokkal szeretkezzen.

Viszont sok dologra rá lehetett jönni abból is, ha az ember egyszerűen csak figyelte a méheket. A mozgásukat, az útirányukat, azt, ahogy a kaptárőrök viselkedtek…

Jelenleg rendkívül izgatottan viselkedtek.

Úgyhogy Néne elment lepihenni, a maga módján.

Ogg Ángyi mással próbálkozott; az ő módszerének semmi köze nem volt a boszorkánysághoz, viszont rengeteg köze volt az Oggsághoz.

Makulátlan konyhájában üldögélt egy darabig rumozgatva és bűzös pipáját szívva, miközben a falon lógó képeket bámulta. E földszínű alkotásokat legfiatalabb unokája készítette; a legtöbb pacaszerű pálcikaemberkéket ábrázolt, amelyek alá a „Ángyi” felirat volt odapacázva, szintén földszínekben.

Ángyi előtt macskája hevert, Csöves. Elégedetten, hogy végre megint otthon lehet, négy lábát az égnek meresztve, széles repertoárjának méltán híres „csatornából-kikapart-dolog” életképét elővezetve.

Ángyi végül felkelt, és gondolataiba merülve elbaktatott Jászón kovácsműhelyébe.

A kovácsműhely minden faluban kitüntetett helynek számított, mert a városháza, a közfórum és az általános pletykatőzsde szerepét is ellátta egyben. Jó pár ember lézengett ezúttal is körülötte, akik ezzel a tevékenységgel szándékoztak kitölteni az időt a Lancre-ben nemzeti hivatásnak számító vadorzás és a tényleges munkát végző nők bámulása között.

– Jászón Ogg, lenne hozzád pár szavam!

A kovácsműhely, mintha varázsszóra, kiürült. Ennek valószínűleg köze volt Ogg Ángyi hanghordozásához. Ám Ángyi kinyúlt, és egy embert – aki valamiféle botladozó békaügetésben próbált elsunnyogni mellette – a karjánál fogva elkapott.

– Felettébb örülök, hogy találkoztunk, Quarney úr! – köszöntötte. – Ne rohanjon annyira. Rendben megy a bolt, ugye?

Lancre egyetlen szatócsa olyan tekintetet vetett rá, amilyet a háromlábú egerek szoktak az izmosabb macskákra.

De azért bepróbálkozott.

– Ó, nagyon rosszul, rettenetesen megy az üzlet mostanában, Ogg asszony!

– Vagyis úgy, mint mindig?

Quarney úr arckifejezése kimondottan rimánkodónak tűnt. Tisztában volt vele, hogy nem szabadul olcsón, csak azt nem tudta, mennyibe kerül majd ez az egész neki.

– Szóval – mondta Ángyi –, ismeri az özvegy Ódalgónét, aki Szegletben lakik?

Quarney eltátotta a száját.

– Ő nem özvegy – értetlenkedett –, ő…

– Fogad velem fél dollárban? – vágott közbe Ángyi.

Quarney szája továbbra is tátva maradt, az arca többi részére pedig tisztelettel vegyes szörnyülködés ült ki.

– Szóval ő mostantól jogosult hitelbe vásárolni, amíg talpra nem állítja a gazdaságot otthon – törte meg a csendet Ángyi. Quarney némán bólintott. – És ez a többiekre is vonatkozik, akik az ajtó előtt hallgatóznak! – emelte fel a hangját az idős boszorkány. – Biztosan senkinek sem fog hiányozni hetente az az egy-két kiló hús, amit a küszöbére tesz, ugye? És aratási időszakban is tud majd kezdeni valamit az özvegy néhány segítő kézzel. Biztosra veszem, hogy számíthatok magukra! És most mehetnek…

A rohanókat az ajtóból figyelte diadalittasan Ángyi.

Jászón Ogg, a másfél mázsás férfi, akiből hirtelen négyéves kisfiú lett, reményvesztetten nézett rá.

– Jászón?

– Be kell fejeznem ezt a forrasztást az öreg…

– Szóval – hagyta figyelmen kívül nagyvonalúan az információt Ángyi –, mi történt errefelé, amíg távol voltunk?

Jászón zaklatottan döfködte a tüzet egy vasrúddal.

– Hát, volt egy nagy forgószél disznólesés éjjelén, és Peaon mama egyik tyúkja megtojta háromszor ugyanazt a tojást, az öreg Pórtik tehene hétfejű kígyót ellett, és Szegletben békák hullottak az égből…

– Szóval csak a szokásos – vonta le a következtetést Ogg Ángyi. Újratömte a pipáját, mintegy mellékesen, ugyanakkor jelentőségteljesen.

– Minden nagyon csendes volt, tényleg! – válaszolta Jászón. Kihúzta a rudat a tűzből, ráfektette az üllőre és megemelte a kalapácsot.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni! – figyelmeztette Ángyi.

Jászón nem fordult oda, de a kalapács megállt a levegőben.

– Mindig kiderül – tette hozzá Ángyi.

A vas szalmaszínűről élénkvörösre hűlt.

– Tudod, hogy mindig jobban érzed magad, ha elmondod jó anyádnak…

A vas élénkvörösről koromfeketére hűlt. De Jászónnak, aki amúgy szokva volt a kovácsműhely perzselő forróságához, hirtelen melege lett.

– A helyedben kikalapálnám, mielőtt még kihűl – segített Ángyi.

– Nem az én hibám volt, anya! Hogy tudtam volna megállítani őket?

Ángyi boldog mosollyal dőlt hátra.

– És kik azok az ők, fiam?

– A kis Rubina és az a Perdita meg az a vörös lány Aranyérből, vagy honnét. Meg a többiek. Én szóltam az öreg Peasonnek, mondtam neki, hogy ez neked nem tetszene. Megmondtam, hogy Mállottviksz nagysága seggbe… hogy nagyon szarkasztikusan fog viselkedni, amikor megtudja. De csak nevettek. Azt mondták, egyedül is meg tudják tanulni a boszorkánykodást.

Ángyi bólintott. Ami azt illeti, igazuk is volt. Meg lehetett tanulni egyedül a boszorkánykodást. De abban az esetben sem volt mindegy, hogy ki a tanár és ki a tanítvány.

– Rubina? – kérdezte. – Nem rémlik a neve.

– Az igazi neve Lucy Tockley – magyarázta Jászón. – Azt mondja, a Rubina sokkal… sokkal boszorkányosabb.

– Ó! Ő az, aki abban a nagy, lecsüngő karimájú filckalapban mászkál?

– Igen, anya.

– És az is ő, aki feketére festi a körmeit, ugye?

– Igen, anya.

– Az öreg Tockley bentlakásos iskolába küldte, nem?

– Igen, anya. De már visszajött, amíg ti távol voltatok.

– Ó!

Ogg Ángyi meggyújtotta a pipáját a kovácstűzhelyből. Lecsüngő kalap, fekete körmök és rossz nevelés. Te jóságos ég!

– És hány leányról van szó, végül is? – kérdezte.

– Úgy fél tucatról. De jók benne, anya.

– Ó, igen?

– És igazán nem is csinálnak semmi rosszat.

Ogg Ángyi tűnődve bámult a tűzbe. Ángyi hallgatásainak megvolt a maga feneketlen jellege, ugyanakkor magukban hordoztak bizonyos irányított minőséget is. Jászón legalábbis meg volt róla győződve, hogy ezt a csendet neki célozták.

Mindig beleesett abba a csapdába, hogy megpróbálta kitölteni.

– És az a Rubina nagyon jó oktatást kapott – szögezte le. – Tud néhány igazán csodálatos szót.

Csend.

– És emlékszem, mindig arra panaszkodtál, hogy a lányokat manapság már egyáltalán nem érdekli a boszorkányság. – Jászón lehúzta a vasrudat, és rácsapott párszor, már csak a látszat kedvéért is.

Még több csend ömlött felé.

– Minden teleholdkor felmennek táncolni a hegyekbe.

Ogg Ángyi kivette szájából a pipáját, és tűnődve megszemlélte.

– Az a hír járja – halkította le a hangját Jászón –, hogy anyaszülten táncolnak.

– Anyaszülten?

– Tudod, anya. Pucéran.

– Hmm. Ez valami. Látta bárki, hova szoktak menni?

– Nem. Takács, a zsúpkészítő azt mondja, mindig meglógnak.

– Jászón?

– Igen, anya?

– A kövek körül táncoltak.

Jászón rávágott a hüvelykujjára.

Rengeteg isten lakta Lancre hegyeit és erdeit. Az egyiket Herne, az Üldözött néven ismerték. Ő a vadászat és a hajsza istene volt. Többé-kevésbé.

A legtöbb istent a hit és a remény hozza létre és tartja életben. A vadászok az elejtett vadak bundájába öltözve táncoltak és létrehozták a vadászat isteneit, melyek java része életerős volt, szilaj, és egy szökőár tapintatával rendelkezett. De léteztek mások is. Az áldozatoknak is megvolt a maga okkult hangja, ugyanúgy, mint annak, ahogy a vér dübörög és a vadászkopók csaholnak. Herne volt az üldözöttek, a levadászottak és minden olyan kisállat istene, amelynek az volt a sorsa, hogy gyors, nedves kis nyiffanással fejezze be az életét.

Herne körülbelül három könyök magas lehetett, nyuszifülekkel és nagyon rövid szarvakkal. De igen gyorsan tudott szaladni, és ezt a képességét teljesen ki is használta, ahogy vadul végigszáguldott az erdőn.

– Jönnek! Jönnek! Mind visszajönnek!

– De kik? – kérdezte Jászón Ogg. A hüvelykujját az esővízgyűjtőben tartotta.

Ogg Ángyi felsóhajtott.

– Ők – felelte. – Tudod. Ők. Nem vagyunk benne biztosak, de…

– Kik azok az Ők?

Ángyi habozott. Vannak dolgok, amit az ember nem mond el akárkinek. Másrészt viszont Jászón patkolókovács volt, vagyis nem akárki. A patkolókovácsok tudnak titkot tartani. Muszáj nekik. Emellett Jászón családtag is volt; Ogg Ángyi még féktelen fiatalsága és a számokkal való rossz viszonya ellenére is biztos volt benne, hogy az ő fia.

– Nézd – kezdett bele, határozatlanul meglendítve a kezét –, azok a kövek… a Táncosok… nézd, a régi időkben… nézd, egyszer volt, hol nem volt…

Abbahagyta, és megpróbálta még egyszer elmagyarázni a valóság alapvetően fraktális természetét.

– Úgy kell elképzelni… vannak helyek, amik vékonyabbak, mint a többi. Régen ott voltak az átjárók, vagyis nem egészen átjárók, ezt a részét én sem értem pontosan, nem igazán átjárók, hanem olyan helyek, ahol a világ vékonyabb… Mindegy, az a lényeg, hogy a Táncosok… azok tulajdonképpen egy kerítés… mi, és ezt a „mi”-t úgy értem, hogy évezredekkel ezelőtt… vagyis azok nem csak egyszerű kövek, hanem valamiféle mennydörgésből készült vasak, de… vannak olyan dolgok, mint az árapály, csak nem vízzel, hanem amikor a világok közel kerülnek egymáshoz, akkor szinte át lehet lépni az egyikből a másikba… lényeg az, ha az emberek a kövek körül mászkálnak és játszadoznak… akkor Ők visszatérnek, ha nem vigyázunk.

– Kik azok az Ők?

– Ez a legnagyobb baj – nyögött fel Ángyi szerencsétlenül. – Ha elmondom, félre fogod érteni. Ők élnek a Táncosok túloldalán.

A fia rámeredt. Aztán felderengett az arcán az értelem.

– Aha! – mondta. – Tudom már! Hallottam, hogy a varázslók ott lent Ankhban mindig feltépik véletlenül a valóság szövedékjét, ami ott náluk van, és akkor ilyen szörnyű dolgok jönnek ki a Tömlöc Létsíkokból. Ilyen nagy izék, tucatnyi szemmel és több lábbal, mint a néptánccsoport. – Megragadta az 5. sz. kalapácsát. – Ne aggódj, anya! Ha itt is feltűnnek, egykettőre…

– Nem, ez nem olyan! – tiltakozott Ángyi. – Azok kívül élnek. De Ők… Ők ott élnek.

Jászón láthatóan teljesen elvesztette a fonalat.

Ángyi megvonta a vállát. Előbb vagy utóbb úgyis el kell mondania valakinek.

– A Hölgyek és Urak.

– Kik azok?

Ángyi körbenézett. De végül is kovácsműhelyben tartózkodtak. A kovácsműhely mindig is ezen a helyen állt, jóval azelőtt, hogy a kastély megépült volna, jóval az egész királyság előtt. Mindenütt patkók hevertek. A vas már beitta magát a falakba. Ez nem csak a vas helye volt, ez az a hely volt, ahol a vas meghalt, hogy újjászülessen. Ha itt sem lehet kimondani, akkor sehol.

És még ezzel együtt sem fűlött hozzá a foga.

– De hát tudod – szólalt meg végül. – A Szépek. A Nemes Nép. A Tündöklők. A Csillagok Gyermekei.

– Mi?

Ángyi rátette a kezét az üllőre, csak a biztonság kedvéért, és kimondta.

Jászón arcáról a napfelkelte sebességével tűnt el a mély aggodalom.

– Ők? De ők nem jóságosak és…?

– Látod? – kérdezte Ángyi. – Megmondtam, hogy félre fogod érteni!

– Mennyi? – háborgott Maphlaves.

A postakocsis megvonta a vállát.

– Nem kötelező felszállni.

– Elnézést, uram – vetette közbe Abrand Stib –, de ez az egyetlen járat!

– Ötven dollár fejenként, ez rablás fényes nappal!

– Nem – válaszolta türelmesen a kocsis. – A rablás fényes nappal, az olyan – magyarázta a szakértők önbizalmával –, hogy valaki kilép elénk az útra, ránk fogja a fegyverét, a barátai pedig leugrálnak a környező sziklákról és fákról, és elveszik az összes pénzünket meg egyéb értékeinket. Aztán ott van az éjszakai rablás is, ami ugyanolyan, mint fényes nappal, csak akkor a kocsit is felgyújtják, hogy lássanak. A hajnali rablás, nos, az megint teljesen más…

– Azt akarja mondani – érdeklődött Maphlaves –, hogy a kiraboltatást is tartalmazza az útiköltség?

– Az Útonállók Céhe biztosítja – válaszolta a kocsis. – Negyven dollár fejenként. Nagybani ár.

– Mi történik, ha nem fizetjük ki?

– Nagyban kirabolják.

A varázslók értekezletet tartottak.

– Százötven dollárunk van – közölte velük Maphlaves. – Nem tudunk többet kivenni a széfből, mert a Kincstárnok tegnap lenyelte a kulcsot.

– Kipróbálhatok valamit? – kérdezte Abrand.

– Csak rajta.

Abrand a legragyogóbb mosolyával fordult a kocsishoz.

– A háziállatok ingyen utaznak? – érdeklődött.

– Úúúk?

Ogg Ángyi az erdei ösvények felett alig ölnyivel suhant seprűjén, és olyan sebességgel vette a kanyarokat, hogy bakancsa súrolta a leveleket. Úgy ugrott le róla Mállottviksz Néne kunyhójánál, hogy le sem állította, és járműve egyenesen az árnyékszékbe csapódott.

A házikó ajtaja nyitva volt.

– Hahó?

Ángyi bepillantott a konyhafülkébe, majd feldübörgött a keskeny kis lépcsőn.

Mállottviksz Néne deszkamereven feküdt az ágyán. Az arca szürke volt, a bőre hideg. Előfordult korábban, hogy így találtak rá, és ez többnyire kínos jeleneteket eredményezett. Úgyhogy manapság már a látogatókat megnyugtatandó – egyben a sorsot kísértő – kis táblácskát tartott mindig a kezében, amin ez állt:

NEM HÓTTAM MEG.

Az ablak egy hasáb fával volt kitámasztva.

– Ó! – szólalt meg Ángyi, sokkal inkább a maga, mint bárki más megnyugtatására. – Látom, elmentél. Én… én… én csak felrakom az üstöt, jó? És megvárom, amíg visszaérsz.

Eszme képessége a Kölcsönvevésre mindig zavarba hozta. Semmi gond nincs azzal, ha valaki behatol az állatok fejébe, vagy ilyesmi, de túl sok boszorkány nem tért vissza soha. Ángyi évekig rakott ki szalonnadarabokat és bőrkét egy kékbegynek, akiről biztosra vette, hogy ő Kéván Mámi, aki egyik Kölcsönvételéről soha nem tért vissza. Mindenesetre Ángyi nyugtalanítónak tartotta ezt az egészet, már amennyire egy boszorkány nyugtalanítónak tud tartani bármit.

Visszament a konyhába, leeresztette a vödröt a kútba és ezúttal még időben eszébe jutott, hogy a vízforralás előtt ki kell halásznia belőle a gőtéket.

Azután a kertet kezdte el bámulni.

Kevés idő múlva kis alak repült azon keresztül, egyenesen a fenti ablak felé.

Ángyi kitöltötte a teát. Óvatosan kimért egy kanál cukrot a tartóból, a maradékot beleöntötte a saját csészéjébe, visszatette a kanalat a tartóba, mindkét csészét tálcára rakta, és felmászott az emeletre.

Mállottviksz Néne az ágyában ült.

Ángyi körbenézett.

Jókora denevér lógott a szemöldökfáról.

Mállottviksz Néne megdörzsölte a fülét.

– Rúgd alá a bilit, Gytha, megtennéd? – motyogta. – Egyszerűen nem lehet őket leszoktatni arról, hogy a szőnyeg felett intézzék a dolgukat.

Ángyi előbányászta Mállottviksz Néne hálószobai felszerelésének legszemérmetesebb darabját, és a lábával keresztültolta a szőnyegen.

– Hoztam neked egy csésze teát – szólalt meg.

– Nagyon jól tetted. Molyízű a szám – válaszolta Néne.

– Azt hittem, hogy éjszaka mindig baglyozol – csevegett Ángyi.

– Igen, de azután napokig próbálom körbefordítani a fejem – mondta Néne. – A denevérek legalább mindig ugyanarra néznek. Próbálkoztam nyulakkal is, de tudod, milyen az emlékezőtehetségük. Mindegy, te is tisztában vagy azzal, hogy azok mire gondolnak folyamatosan. Arról híresek.

– A fűre.

– Na persze.

– Kiderítettél valamit?

– Féltucatnyian jártak fel oda. Minden teleholdkor! – háborgott Néne. – Lányok, a formájukból ítélve. A denevérek csak körvonalakat látnak.

– Jó munkát végeztél – helyeselt óvatosan Ángyi. – Helybéli lányok, gondolom?

– Mindenképpen. Nem használtak seprűt.

Ogg Ángyi felsóhajtott.

– Ott van Ágnes Nitt, az öreg Háromgaras lánya – sorolta. – És a Tockley lány. És még mások is.

Mállottviksz Néne tátott szájjal bámult rá.

– Megkérdeztem Jászónunkat. Bocsánat.

A denevér gurgulázott egyet. Néne finnyásan eltakarta a száját a kezével.

– Vén bolond vagyok, ugye? – kérdezte egy kis idő múlva.

– Nem, nem – nyugtatta Ángyi. – A Kölcsönvevés komoly adottság. És te nagyon jó vagy benne.

– Öntelt, az vagyok. Régen nekem is az lett volna az első gondolatom, hogy megkérdezzem az embereket, ahelyett, hogy denevérként bohóckodjak.

– Jászónunk nem árulta volna el neked. Nekem is csak azért mondta el, mert különben pokollá tettem volna az életét – magyarázta Ogg Ángyi. – Mire valók az anyák, ha nem erre?

– Kezdem elveszteni a fonalat, erről van szó. Öregszem, Gytha.

– Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad, mindig azt mondtam.

– Pontosan erről beszélek.

Ángyi arcára kiült az aggodalom.

– Felteszem, ha Magrat itt lett volna – mondta Néne – teljesen bolondnak tart.

– Hát, a kastélyban biztonságban van – válaszolta Ángyi. – Királynéskodni tanul, meg ilyenek.

– A királynéskodásnak megvan az az előnye, hogy senki nem veszi észre, ha rosszul csinálod. Úgy kell csinálni, ahogy te csinálod, mert te vagy a királyné.

– Fura dolog ez az uralkodás – jegyezte meg Ángyi. – Mint a mágia. Veszel egy lányt, olyan valaggal, mint két malac egy zsákban, akinek a fejében sincs semmi, aztán elveszi őt valami király, vagy herceg, vagy ilyesmi, és hirtelen átváltozik ilyen tökéletes, ragyogó királyi fenséggé. A régi szép idők.

– Én azért nem fogok előtte földre borulni, csak hogy tudd! – szögezte le Néne.

– Te soha nem borulsz földre senki előtt – válaszolta türelmesen Ángyi. – Te az öreg király előtt sem hajoltál meg. Verencnek még biccenteni is ritkán biccentesz. Az életben nem borulnál földre senki előtt.

– Pontosan! – értett egyet Néne. – Ez része a boszorkányságnak.

Ángyiban felengedett kicsit a feszültség. Néne, mint öregasszony – ez erősen zavarba hozta. Ám Néne szokott állapotában – vagyis egy hajszálra a dühkitöréstől – sokkal inkább keltette benne azt az érzést, hogy mégiscsak a helyükön vannak a dolgok. Néne felállt.

– Az öreg Tockley lánya, mi?

– Az bizony.

– Az anyja egy Keeble lány volt, nem? Jóravaló asszony lett belőle, ha jól emlékszem.

– Igen, de amikor meghalt, az öreg egy Sto Lat-i iskolába küldte a gyereket tanulni.

– Nem hiszek az iskolákban – jelentette ki Mállottviksz Néne. – Véleményem szerint a tanulás útjában állnak. Az a sok könyv. Könyvek? Hát azok meg mire jók? Túl sokat olvasnak az emberek manapság. Emlékszem, nekünk sosem jutott időnk olvasásra, amikor fiatalok voltunk. – Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy elfoglaljuk magunkat.

– Pontosan. Gyerünk, nincs sok időnk!

– Hogy érted?

– Nem csak a lányokról van szó. Van ott valami más is. Valakinek az elméje kószál a környéken.

Néne megrázkódott. Ugyanabból érezte meg a dolgot, amiből egy gyakorlott vadász érzi, ha egy másik vadász is kószál a környéken – a csendből, ahol zajnak kellene lennie, a fiatal szarvasok járásából, a méhek dühéből.

Ogg Ángyi sosem volt jó véleménnyel a Kölcsönvevésről, és Magrat még az ötletet is visszautasította, hogy esetleg megpróbálhatná. A hegy túloldalán lakó boszorkányoknak meg éppen elég gondot okozott a testen belüli élmény ahhoz, hogy ne akarjanak testen kívüliekkel foglalkozni. Úgyhogy Néne megszokta, hogy a mentális dimenziónak ő az egyeduralkodója.

Egy idegen elme bóklászott a királyságban. Olyan elme, amit Néne nem értett.

Ha Kölcsönvett az ember, óvatosnak kellett lennie. Az egész olyan volt, mint a kábítószer. Meglovagolhatta az állatok és a madarak tudatát – noha a méhekét nem –, óvatosan kormányozhatta is őket, megnézhette a világot az ő szemükön keresztül. Mállottviksz Néne rengetegszer végigsuhant már az őt körülvevő öntudatokhoz vezető csatornákon. Számára ez jelentette a boszorkányság egyik lényeges alkotóelemét. Mások szemével látni…

…a szúnyogok szemével, az idő lassú mintáit egyetlen nap gyors mintáján belül, villámként cikázó elmével…

…a bogarak testével hallani, ahogy a világ rezgések háromdimenziós képévé változik…

…a kutyák orrával látni, hogy alakulnak a szagok mind színekké…

De ennek megvolt az ára. Senki nem kérte az embert arra, hogy megfizesse, ám épp a számonkérésnek ez a hiánya tette morális kötelezettséggé. Az ember igyekezett nem kárt okozni. Nem ásott mélyre. Adott enni a kutyának. Megfizette a megfizetnivalókat. Törődött; nem szívjóságból, hanem mert így kellett tennie. Nem hagyott semmit, csak emlékeket, nem vett el semmit, csak élményeket.

De ez a másik kószáló intelligencia… úgy lépkedett ki-be az elmékbe, mint egy láncfűrész, folyamatosan csak elvett, elvett, elvett. Néne érezte ragadozóforma alakját, amely merő kegyetlenség és hideg barátságtalanság. Értelemmel teli tudat, ami kihasznált más élőlényeket és bántotta őket pusztán szórakozásból.

Neve is volt az ilyesfajta tudatoknak.

Tünde.

A fák magasabban lévő ágai veszettül csapkodtak.

Néne és Ángyi vonult végig az erdőn. Néne legalábbis vonult. Ogg Ángyi a nyomában lihegett.

– A Hölgyek és Urak utat keresnek – mondta Néne. – És van valami más is. Valami máris keresztüljutott. Valamilyen állat a túloldalról. Ódalgó beűzött egy szarvast a körbe, az a dolog pedig valószínűleg ott várakozott, és mindig is azt tartották, hogy valami kijöhet a körből, ha valami más bemegy.

– Micsoda?

– Tudod, milyen egy denevér látása. Csak egy böszme alakot érzékelt. Valami megölte a jó öreg Ódalgót. És még mindig itt van. De nem… nem a Hölgyek és Urak egyike – magyarázta Néne –, hanem valami Tü… onnét.

Ángyi az árnyékokra nézett. Éjszaka rengeteg árnyék található egy erdőben.

– Nem félsz? – kérdezte.

Néne megropogtatta az öklét.

– Nem. De remélem, az igen!

– Ó, szóval igaz, amit beszélnek. Öntelt egy perszóna vagy, Eszmeralda Mállottviksz.

– Ki mondta ezt?

– Hát, te. Nem is olyan régen.

– Biztos csak nem éreztem jól magam.

Más emberek talán úgy fogalmaztak volna: nem voltam önmagam. De Mállottviksz Néne nem tudott más lenni, mint önmaga.

A két boszorkány keresztülzúgott a szélviharon.

Az unikornis egy tüskés bozót rejtekéből figyelte, ahogy elmennek.

Rubina Tockley valóban lecsüngő karimájú, fekete kalapot viselt. Amihez még fátyol is tartozott.

Perdita Nitten, akit, mielőtt még boszorkánykodásra adta volna a fejét, egyszerűen Ágnes Nittként ismertek, szintén fátylas, fekete kalap volt, merthogy Rubinán is. Mindketten betöltötték már a tizenhetet. Ágnes azt kívánta, bárcsak természettől fogva karcsú lenne, mint Rubina, de ha már karcsú nem lehet, akkor igazán lehetne legalább beteges külseje. Ezért olyan sok fehér alapozót kent magára abból a célból, hogy eltüntesse arca természetes rózsás árnyalatát, hogy ha hirtelen hátrafordul, a képes fele valószínűleg a tarkójára csúszik.

Befejezték már a Hatalom Kúpjának felállítását, végeztek némi gyertyás varázslatot és jósoltak kristálygömbből is.

E pillanatban Rubina épp a kártyavetésre oktatta őket.

Azt mondta, hogy azok az Ősök összesűrített tudását tartalmazzák. Perdita nem tudta elnyomni magában azt az árulásnak is beillő kérdést, hogy kik lehetnek vajon azok az Ősök. Nyilvánvaló, hogy nem az öregekről van szó, akik Rubina szerint teljesen hülyék – de sehogy sem tudta felfogni, miért kellene az Ősöknek okosabbnak lenniük például a ma élő embereknél.

Azt sem értette, mi a csuda az az Örök Nőiség. És ez a belső én-ügy sem volt számára teljesen világos. Kezdett arra gyanakodni, hogy neki nincs is olyan.

És azt kívánta, bár ki tudná úgy festeni a szemét, mint Rubina.

És azt kívánta, bár képes lenne úgy járni magas sarkúban, mint Rubina.

Afázia Apparát egyszer megemlítette neki, hogy Rubina valódi koporsóban alszik.

Ágnes azt kívánta, bár ő is merne olyan tőrös-koponyás tetoválást viselni a karján, mint Afázia – még ha az tintával volt is csak felrajzolva, és Afáziának minden este le kellett mosnia, nehogy az anyja véletlenül észrevegye.

Perdita belső énjének vékony, rosszindulatú kis hangja azt súgta, az Afázia talán mégsem annyira jó névválasztás.

De a Perdita sem, ha már itt tartunk.

És azt is mondta, Perditának talán nem kellene olyasmibe ártania magát, amihez nem ért.

A gond csak az volt, hogy úgy nagyjából semmihez sem értett.

Azt kívánta, bár úgy állna rajta a fekete csipke, mint Rubinán.

Rubinának sikerültek a dolgok.

Perdita ezt soha nem hitte volna. Természetesen mindig is tudott a boszorkányokról. A boszorkányok öregasszonyok, akik madárijesztőnek öltöznek. Kivéve Magrat Beléndeket, aki, őszintén megvallva, teljesen ütődött, és mindig úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Perdita emlékezett arra, amikor Magrat valamelyik disznólesés éjjelén tartott bulira egy gitárral állított be, és reszkető hangon népdalokat énekelt olyan módon lehunyt szemmel, ami egyértelműen jelezte, hogy tényleg el is hiszi minden szavukat. Nem tudott gitározni, ami végül is nem volt akkora baj, elvégre énekelni sem tudott. Az emberek persze tapsoltak, de hát mit is tehettek volna?

Viszont Rubina olvasott volt. Tudott dolgokat. Mint például hatalmat nyerni a kőkör által. Az is működött.

Jelenleg éppen a kártyákat mutogatta.

A szél megint feltámadt. Megzörgette az ablaktáblákat és leverte a kormot a kéményekből. Perdita úgy látta, mintha az összes árnyékot a szoba sarkába fújta volna…

– Figyelsz, nővérem? – kérdezte Rubina hidegen.

Meg ez is. „Nővérnek” kellett egymást szólítaniuk, az összetartozás megerősítéseképpen.

– Igen, Rubina – felelte alázatosan.

– Ez a Hold – ismételte meg Rubina –, ha esetleg valaki nem figyelt volna. – Feltartotta a kártyát. – És ez vajon micsoda… Morféma?

– Hááát… talán a hold ábrája? – kérdezte Morféma (született Susan) reménykedve.

– Dehogy! Absztrakt megfeleltetésről van szó, és ami azt illeti, ez elég távol áll a konvencionális referenciarendszertől.

– Ja.

Széllökés rázta meg a kunyhót. Az ajtó a falnak csapódott, és egy pillanatra feltűnt a felhős ég, amin éppen a növő hold absztrakt megfeleltetése látszódott. Rubina intett. Oktarin fény villant fel. Az ajtó becsapódott. Rubina mosolyát Perdita hidegnek és tudálékosnak nevezte volna.

Perdita kirakta a kártyákat maga elé egy fekete vászondarabra.

Majd gyászosan nézett végig rajtuk. Nagyon szépek voltak, olyan színesek, mintha kis papundekli ékszerek lettek volna, és érdekes nevekkel bírtak. De a kis áruló hang azt susogta: honnét a pokolból tudná a kártya, mit tartogat a jövő? A karton nem az eszéről híres.

Másrészről a boszorkánygyülekezet tényleg segített az embereknek… többé-kevésbé. Erőket támasztott fel, meg ilyenek. Ó, te jó ég, mi lesz, ha engem akar feleltetni?

Perdita rádöbbent, hogy aggódik. Valami nincs rendben. És az imént romlott el. Nem tudta, mi az, de elromlott. Felnézett.

– Áldás szálljék e házra! – szólalt meg Mállottviksz Néne.

A hanghordozása hasonlatos volt azokéhoz, akik olyanokat mondtak, mint például: „Tessék, egy kis forró ólom, Vazul!”, vagy: „Gondolom, most azon töprengsz, hogy mindazon események után maradt-e még nálam léggömb és lámpabúra?”

Rubina álla leesett.

– Ööö, rosszul csinálod. Próbáld meg nem elszúrni ezt a leosztást – javasolta Ogg Ángyi segítőkészen, a válla felett átnézve. – Az ott egy Dupla Tökfej.

– Kik maguk?

Egyszer csak ott termettek, gondolta Perdita: az egyik pillanatban még csupán árnyékok, a másik pillanatban meg már ott állnak, sziklaszilárd valójukban.

– Mi ez a sok krétapor a földön? – kérdezte Ogg Ángyi. – Tiszta kréta a padló. És az a sok pogány írás. Nem mintha bármi gondom lenne a pogányokkal – tette hozzá. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik. – Tulajdonképpen én is az vagyok folytatta a gondolatmenetet –, de én nem firkálom össze a padlót. Mi a csudának tennék ilyet? – Oldalba bökte Perditát. – Sose jön majd ki az a sok kréta – mondta –, belemegy a résekbe, meg minden.

– Hát, ez egy mágikus kör – válaszolta Perdita. – Izé, jó estét, Ogg asszony! Izé, arra való, hogy távol tartsa az ártó erőket…

Mállottviksz Néne kicsit előrehajolt.

– Áruld el nekem, kedvesem – kérte Rubinát –, biztos vagy benne, hogy működik?

Még előrébb hajolt.

Rubina hátrahőkölt.

Majd lassan visszadőlt előre.

Végül szinte már összeért az orruk.

– Ki ez? – kérdezte Rubina a szája sarkából.

– Izé, ez Mállottviksz Néne – válaszolta Perdita. – Izé. Szóval ő egy boszorkány.

– Hányas szintű? – érdeklődött Rubina.

Ogg Ángyi körülnézett, hogy mi mögé rejtőzhetne el. Mállottviksz Néne szemöldöke megvonaglott.

– Szintek, mi? – kérdezte. – Hát, azt hiszem, én egyes szintű vagyok.

– Kezdő? – kérdezett vissza Rubina.

– Ó, jóságos ég! Megmondom, mi legyen – szólt oda Ogg Ángyi halkan Perditának –; ha fellökjük az asztalt, mindketten be tudunk mögé bújni, simán!

De magában ezt gondolta: Eszme soha nem tudna visszautasítani egy kihívást. Egyikünk sem tudna. Nem is vagy boszorkány, ha nem teng túl jócskán az önbizalmad. De mi sem leszünk fiatalabbak. Olyan, mint hivatásos vívónak lenni, ez a boszorkánymesterség. Úgy gondolja az ember, hogy nagyon jó benne, de biztos van valaki, aki fiatalabb, mindennap gyakorol, rendszeresen kifényesíti az eszközeit… És akkor egy nap sétálsz végig az úton, és meghallod, hogy valaki mögötted azt mondja: kard ki kard, vagy valami ilyesmit.

Még Eszme is. Előbb vagy utóbb találkozni fog valakivel, aki fondorlatosabb nála.

– Ó, igen – válaszolta Néne csendesen. – Még csak most kezdtem. Mindennap éppcsak hogy belekezdek.

Ángyi arra gondolt, hogy azért erre nem ezen a napon fog sor kerülni.

– Maga bolond, vén nőszemély! – mondta Rubina. – Nem ijeszt meg engem. Igen. Tudok mindent a módszerekről, amikkel maguk öregek rettegésben tartják a babonás parasztokat, ami azt illeti. Motyogás és kancsítás. Az egész az emberek fejében van. Egyszerű pszichológia. Nem igazi boszorkánykodás.

– Én, én asszem kimegyek a konyhába és keresek néhány vödröt, amit megtölthetek vízzel, jó? – tette fel a költői kérdést Ogg Ángyi.

– Szóval te mindent tudsz a boszorkánykodásról – állapította meg Mállottviksz Néne.

– Tanulom, igen.

Ogg Ángyiban tudatosult, hogy levette a fejéről a kalapját, és most izgatottan rágcsálja a karimáját.

– Szóval nagyon jó vagy benne – tételezte fel Mállottviksz Néne.

– Elég jó – értett vele egyet Rubina.

– Mutasd meg!

Tényleg jó, gondolta Ogg Ángyi. Már több mint egy perce állja Eszme tekintetét. Még a kígyók is feladják egy perc után.

Ha egy légy véletlenül kettejük pillantása közé keveredett volna, lángra lobban a levegőben.

– Én Kólika Ángyitól tanultam a bűbájt – mondta Mállottviksz Néne, aki Sövényi Jóasszonytól tanulta, akit Igaz Néne oktatott, aki Fekete Alisstől szerezte a tudását, aki…

– Szóval azt mondja – vágott közbe Rubina, oly módon pakolva a szavakat a mondatba, ahogyan a töltényeket rakják a tárba –, hogy valójában senki sem tanult semmi újat?

A csendet, ami ezt a kérdését követte, Ogg Ángyi hangja törte meg.

– Azannyát, teljesen átharaptam a karimát! Teljesen.

– Értem – mondta Mállottviksz Néne.

– Nézd – bökdöste meg sietve Ogg Ángyi a reszkető Perditát –, teljesen átharaptam a szegését is, meg minden! Két dollárba és egy disznó meggyógyításába került nekem ez a kalap. Hát nem érte meg sem azt a két dollárt, sem a disznógyógyítást.

– Úgyhogy akár haza is mehet, anyóka! – szólt Rubina.

– De még találkozunk – felelte Mállottviksz Néne.

Az idős és a fiatal boszorkány végigmérte egymást.

– Éjfélkor? – kérdezte Rubina.

– Éjfélkor? Nincs semmi kihívás az éjfélben. Éjfélkor szinte bárki tud boszorkánykodni – válaszolta Mállottviksz Néne. – Mit szólsz a délhez?

– Nekem megfelel. Mi a tétje a harcnak?

– Harcnak? Nem fogunk harcolni. Csak megmutatjuk egymásnak, mit tudunk. Barátságosan – mondta Mállottviksz Néne.

Felállt. – Mennem kell – mondta. Mi, anyókák, sokat alszunk. Tudod, hogy van ez.

– S mit kap a nyertes? – kérdezte újra Rubina. Már érezni lehetett valami halvány kétséget a hangjában. Nagyon halványat; a kétségek Richter-skáláján valószínűleg csak ahhoz hasonló értékűt, mint amikor egy műanyag teáscsésze leesik egy alacsonyabb polcról a szőnyegre – de jelen volt.

– Ó, hát a nyertes nyer – válaszolta Mállottviksz Néne. – Ez erről szól. Ne állj fel kikísérni! Betalálni is betaláltunk egyedül.

Az ajtó kivágódott.

– Egyszerű pszichokinézis – jelentette ki Rubina.

– Hát, rendben. Akkor ezt is tisztáztuk – mondta Mállottviksz Néne, miközben eltűnt az éjszakában. – Ez tényleg mindent megmagyaráz.

Régen, még mielőtt feltalálták volna a párhuzamos univerzumokat, az irányok egyszerűek voltak – fel és le, jobbra és balra, előre és hátra, a múltba és a jövőbe…

De a hagyományos irányok nem működnek a multiverzumban, ahol sokkal több dimenzió létezik, mint amennyiben bárki is képes lenne eligazodni. Úgyhogy új irányokat kellett találni, az eligazodás végett.

Mint például: hold-túl-nyugat, nap-túl-kelet.

Vagy: az északi szél mögött.

Vagy: az isten háta mögött.

Vagy: oda és vissza.

Vagy: az ismert terek mögött.

És helyenként léteztek rövidebb utak is. Egy ajtó, vagy egy kapu, néhány felállított kő, egy villámsújtotta fa, egy iratszekrény.

Vagy csak egy folt valahol a lápon…

Egy olyan hely, ahol az ott már majdnem itt.

Majdnem, de nem egészen. Ezek a helyek eléggé szivárognak ahhoz, hogy az ingák beinduljanak és a médiumok feje csúnyán megfájduljon, hogy a házról elterjedjen, hogy kisértetjárta, vagy hogy időnként egy-egy edény átszáguldjon a nappalin. Eléggé szivárognak ahhoz, hogy a herék elővigyázatosabban repüljék őrköreiket.

Ó, tényleg! A herék.

Létezik egy heregyűlés néven nevezett jelenség. Néha, szép nyári napokon a herék többmérföldes körzetből útnak indulnak a különböző kaptárakból és összegyűlnek bizonyos helyeken, ahol körbe-körbe repkednek a levegőben, úgy zümmögve, mint megannyi apró riasztórendszer – mint ahogy azok is, voltaképpen.

A méhek eszes állatok – bár ezt a szót az emberek találták ki. De a méhek a rend teremtményei, és a génjeikbe van kódolva a káosz utálata.

Ha bizonyos emberek tudnák, hol vannak ezek a fent említett helyek, és amennyiben lenne tapasztalatuk abban, hogy mi történik, amikor az itt és az ott összefonódik, akkor talán – ha tudnák, hogyan kell – megjelölnék ezeket a helyeket bizonyos kövekkel.

Abban a reményben, hogy a legtöbb ostoba átlagember ezt figyelmeztetésnek veszi, és távol tartja magát tőlük.

– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Néne, miközben hazafelé száguldottak.

– A kis csendes, kövér lánynak van némi természetadta tehetsége – válaszolta Ogg Ángyi. – Megéreztem. A többit csak az izgalom miatt érdekli a dolog, úgy vélem. Boszorkányosdit játszanak. Tudod, varázsgömbökkel és kártyákkal, fekete, ujj nélküli csipkekesztyűben piszkálják az okkult dolgokat.

– Nem helyeslem, ha az okkult dolgokat piszkálja bárki is! – szögezte le Néne. – Amint belepiszkál az ember az ilyesmibe, rögtön elkezd hinni a szellemekben, és amint szellemekben kezd hinni, rögtön jönnek a démonok is, és még mielőtt a fejéhez kaphatna, már az istenekben is hisz. Na, és akkor kezdődik a baj.

– De ezek mind léteznek – jegyezte meg Ogg Ángyi.

– Attól még nem kéne hinni is bennük. Az csak felbátorítja őket.

Mállottviksz Néne sétatempóra lassított.

– És mi a véleményed róla? – kérdezte.

– Pontosan melyik része érdekel?

– Érezted az erőt?

– Ó, hogyne. Libabőrös lettem tőle.

– Valakitől kapta, és tudom is, hogy kitől. Egy gyereklány, akinek tele a feje bolondsággal, amiket a könyvekből vett, hirtelen hatalmat kap, és fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Kártyák! Gyertyák! Ez nem bűbáj, ez csak társasjáték. Piszkálja az okkult dolgokat. Feketék voltak a körmei, láttad?

– Hát, az enyimek sem olyan tiszták…

– Úgy értem, feketére festette őket.

– Amikor fiatal voltam, vörösre festettem a lábkörmöm – szólt Ángyi múltba révedő hangon.

– A lábköröm, az más. És a vörös is. És egyébként is – mondta Néne –, te azért csináltad, hogy vonzónak tűnjél.

– És működött.

– Hahh!

Egy darabig csendben sétáltak.

– Rengeteg erőt éreztem – szólalt meg végül Ogg Ángyi.

– Igen. Tudom.

– Rengeteget.

– Igen.

– Nem mondom, hogy ne tudnád legyőzni! – fűzte hozzá gyorsan Ángyi. – Eszemben sincs. De nem hiszem, hogy én le tudnám, és úgy láttam, cseppet téged is megizzasztana. Lehet, hogy bántanod is kell ahhoz, hogy legyőzd.

– Kezdem elveszíteni a józan ítélőképességemet, mi?

– Ó, én…

– Felbosszantott, Gytha. Mit tehettem volna? És most meg kell vívnom egy tizenhét éves kislánnyal, és ha nyerek, akkor gonosz vén banya leszek, ha pedig veszitek…

Belerúgott egy halom elszáradt levélbe.

– Sosem tudok uralkodni magamon, az a baj.

Ogg Ángyi nem szólt semmit.

– És a legkisebb ostobaságtól is elveszítem az önural…

– Igen, de…

– Még nem fejeztem be!

– Bocsánat, Eszme!

Denevér szállt el mellettük. Néne biccentett felé.

– Hallottál valamit Magratról, hogy boldogul? – kérdezte olyan hangon, amihez képest a női fűző laza ruhadarabnak tűnt.

– Sománk szerint jól elvan.

– Értem.

Odaértek a keresztúthoz; a fehér por halványan derengett a holdfényben. Az egyik út Lancre felé vezetett, ahol Ogg Ángyi élt. A másik az erdőbe veszett, ösvénnyé szűkült, majd Mállottviksz Néne kunyhójánál ért véget.

– Mikor találkozunk megint mi… ketten? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Ne csináld! – válaszolta Mállottviksz Néne. – Jól elvan, nem? Sokkal boldogabban fog élni királynéként.

– Nem mondtam semmit – felelte Ogg Ángyi szelíden.

– Pontosan tudom, hogy nem mondtál semmit! A saját fülemmel hallottam, ahogy nem mondtál semmit! Te tudsz a leghangosabban nem mondani semmit azok közül, akikkel valaha is dolgom volt, leszámítva a halottakat!

– Tizenegy tájt jó lesz akkor?

– Persze!

Ahogy Néne elindult a kunyhója felé az ösvényen, újból feltámadt a szél.

Tisztában volt vele, hogy nagyon feszült. Egyszerűen túl sok dolga lett hirtelen. Magratot elintézte, Ángyi pedig tud vigyázni magára, de a Hölgyek és Urak… velük nem számolt.

Arról volt szó, hogy…

Arról volt szó, hogy Mállottviksz Néne úgy érezte, meg fog halni. És ez kezdte idegesíteni.

Az egyik abszurd előnye annak, ha az ember valódi mágus, az, hogy tudhatja, mikor fog meghalni. És mindent egybevetve, ez valóban jutalom.

Sok varázsló hal meg úgy, hogy a borospincéje utolsó üvegének tartalmát kortyolgatja, miközben a körülmények furcsa összejátszásának eredményeként nagy összegekkel tartozik másoknak.

Mállottviksz Néne mindig kíváncsi volt, milyen érzés lehet. Vajon minek a fenyegető közeledtét veszi észre az ember. Kiderült, hogy az ürességét.

Az emberek úgy képzelik, hogy életük során kis pontként haladnak a múltból a jövőbe, miközben az emlékek úgy hullámoznak a nyomukban, mint egy képzeletbeli üstökös csóvája. De az emlékek előrefelé is kiterjednek, nemcsak hátra. Egyszerűen csupán arról van szó, hogy a legtöbben nem tudnak mihez kezdeni velük, ezért megérzésnek, előjelnek, intuíciónak és ösztönnek nevezik őket. A boszorkányok értenek hozzá, és ha hirtelen csak ürességet találnak ott, ahol a jövő indái kellene, hogy kacskaringózzanak, az éppen olyan hatással van rájuk, mint a felhőgomolyagból kiérő pilótára az, mikor hirtelen egy csapat serpát lát mosolyogni maga előtt.

Van még néhány napja, és ennyi. Mindig úgy gondolta, lesz egy kis ideje magára, rendbe szedheti a kertet, kitakaríthatja kunyhót, hogy a következő lakója, bármelyik boszorka is legyen az, ne gondolhassa, hogy slampos háziasszony volt. Kiválaszthat egy illendő kis sírhelyet, majd egy ideig üldögélhet a hintaszékben, miközben semmi mást nem tesz, mint hogy a kertet nézegeti és a múltra gondol. De így… esélye sincs.

És más dolgok is történtek. Úgy tűnt, mintha szórakozni kezdett volna vele az emlékezőtehetsége. Lehet, hogy valóban így volt. Lehet, hogy a végén mindenképpen leereszt az ember, mint Kólika Ángyi, aki utolsó napjaiban a macskát rakta a tűzhelyre, és az üstöt engedte ki a kertbe éjszakára.

Néne becsukta maga mögött az ajtót, és meggyújtott egy gyertyát.

Volt egy doboza a ruhásszekrényben. Felnyitotta a konyhaasztalon, és kivett belőle egy gondosan összehajtogatott papirost. Tollat és tintát is talált benne.

Némi elmélkedés után ott folytatta, ahol legutóbb abbahagyta.

…barátnémra, Gytha Oggra hagyományozom az derék aljat, az elhasznált rugózattal egyetembe', amit Aranyér kovácsa készített nekem, az öffzeillő korsó és lavór és hogyhíjják készletet, amelyre Gytha szemét mindig is vetette, és az seprümet, amit kis munkával Teljesfen Rendbe Lehet Hozni.

Magrat Beléndekre hagyományozom e doboz többi Tartalmát, ezüst teáskészletemet az tréfás tehenet formázó tejkiöntővel, mi Családi Örökség, továbbá az fali órát, mi édesanyámé vala, de mindig fel kell húznia, mert ha az óra megáll…

Valami neszt hallott kintről.

Ha bárki más is tartózkodott volna a szobában, Néne bátran kivágja az ajtót. De egymagában lévén nagyon óvatosan felvette a piszkavasat, a bakancsa természete ellenére meglepően hangtalanul az ajtóhoz lopakodott, és minden idegszálával a kert neszeire összpontosított.

Valami járt odakint.

A kert nem volt túl nagy. A gyógynövények mellett gyümölcsbokrok kaptak helyet benne, némi gyep, és persze a kaptárak. Nem övezte kerítés, erdő vette körül. A helyi fauna sokkal értelmesebb volt annál, hogy egy boszorkány kertjébe merészkedjen.

Néne óvatosan kinyitotta az ajtót.

A hold lenyugodni készült. A sápadt ezüst fény egyszínűvé változtatta a világot.

Egy unikornis állt a gyepen. Nénét megcsapta a bűze.

Maga előtt tartva a piszkavasat, kilépett. Az unikornis mellső lábával a füvet kapálva hátrálni kezdett.

Néne meglátta a jövőt. Azt már tudta, mikor. Most kezdte felfogni, hogyan.

– No – szólalt meg halkan. – Pontosan tudom, honnan jöttél. És akár már vissza is mehetnél oda.

Az állat oldalba akarta támadni, de lendült a piszkavas.

– Ki nem állhatod a vasat, mi? Hát, poroszkálj csak vissza az úrnődhöz, és mondd el neki, hogy mi itt Lancre-ben mindent tudunk a vasról! És én róla is tudok mindent. Tartsa magát távol innen, rendben? Ez az én területem!

Mindez még holdfénynél történt.

Később, mikor már sütött a nap, meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze azon a helyen, amit Lancre főtereként ismernek. Nem sok minden történt a királyságban amúgy sem, és egy boszorkánypárbajt mindig érdemes megnézni.

Mállottviksz Néne háromnegyed tizenkettőkor ért oda. Ogg Ángyi a fogadó előtti padon várta. Törülköző volt átvetve a nyakán, és egy vödör vizet is hozott magával, amiben szivacs úszkált.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Néne.

– A félidőre. És hámoztam neked egy tál narancsot is.

Feltartotta a tálat. Néne szipákolt.

– Amúgy is úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis ennivaló – jegyezte meg Ángyi. – Olyannak tűnsz, mint aki még nem is evett ma semmit.

Lenézett Néne bakancsára, és ruhája sáros szegélyére. Harasztdarabok és némi hanga csimpaszkodott a szövetbe.

– Te ostoba vén csoroszlya! – sziszegett rá. – Mi a fenét csináltál?!

– El kellett…

– Fent voltál a köveknél, gondolom! Próbáltad visszatartani a Szépeket.

– Hát persze – felelte Néne. Nem tűnt fakónak a hangja. Nem is imbolygott. De Ángyi látta, hogy azért nem tűnik fakónak a hangja, és azért nem imbolyog, mert Mállottviksz Néne testét Mállottviksz Néne elméje tartja szorításában. – Valakinek meg kellett tennie – fűzte még hozzá a nevezett.

– Eljöhettél volna, hogy szólj!

– Lebeszéltél volna.

Ogg Ángyi előrehajolt.

– Jól vagy, Eszme?

– Jól! Tökéletesen jól vagyok! Semmi bajom, hallod?

– Aludtál egyáltalán?

– Hát…

– Nem aludtál, mi? És azt hiszed, egyszerűen csak idelejthetsz, és megszégyenítheted ezt a lányt, még így is?

– Nem tudom – válaszolta Mállottviksz Néne.

Ogg Ángyi fürkészően ránézett.

– Nem, mi? – kérdezte gyengédebb hangon. – Hát, ha már így állunk… inkább ülj le egy kicsit, még mielőtt elesnél. Vegyél egy narancsot! Még pár perc, és itt lesznek.

– Nem, nem lesznek itt – mondta Néne. – Késni fognak.

– Honnan tudod?

– Semmi értelme színpadra lépni, ha még nincs itt az egész közönség, nem? Kobakológia.

A fiatalok csoportja valóban öt perccel negyed egy után érkezett, és a tér túloldalán elhelyezett ötszögű piaci emelvény lépcsőjén táborozott le.

– Nézz csak rájuk! – vetette oda Mállottviksz Néne. – Már megint mind tiszta feketében.

– Hát, mi is feketében vagyunk – válaszolta a jó megfigyelőképességű Ogg Ángyi.

– Csak mert a fekete tiszteletre méltó és praktikus – magyarázta morózusan Néne. – Nem pedig azért, mert romantikus. Hahh! Ezzel az erővel akár a Hölgyek és Urak is itt lehetnének.

Némi szemezés után Ogg Ángyi keresztülbandukolt a téren, és találkozott Perditával félúton. A fiatal boszorkányjelölt aggódónak tűnt a sminkje alatt. Fekete csipke zsebkendőt gyűrögetett idegesen a kezében.

– 'reggelt, Ogg asszony! – köszönt tisztelettudóan.

– Délután van, Ágnes.

– Ööö. Most mi fog történni?

Ogg Ángyi elővette a pipáját, és szárával megvakarta a fülét.

– Nem t'om. Rajtatok múlik, azt hiszem.

– Rubina azt kérdezi, miért ide kellett jönni, és miért pont most?

– Hogy mindenki láthassa – válaszolta Ogg Ángyi. – Ez a lényege a dolognak, nem? Semmi sunnyogás és eltussolás. Mindenki tudni fogja, ki a jobb boszorkány. Az egész város. Mindenki látni fogja a győztest győzni és vesztest veszíteni, így nem lesz vita, érted?

Perdita a fogadó felé sandított. Néne közben elszundított.

– Csendes magabiztosság – kommentálta a dolgot Ángyi, magában erősen fohászkodva.

– Izé, és mi történik a vesztessel? – kérdezte Perdita.

– Semmi, lényegében – válaszolta Ogg Ángyi. – A hagyomány szerint elhagyja a várost. Nem lehetsz boszorkány, ha az emberek végignézték, ahogy legyőznek.

– Rubina azt mondja, nem akarja bántani az idős hölgyet – mondta erre Perdita. – Csak a helyére szeretné tenni.

– Ez szép tőle. Eszme nem találja a helyét mostanában.

– Ööö. Azt kívánom, bár el lehetett volna ezt kerülni, Ogg asszony.

– Igazán kedves.

– Szóval a feladat… egyszerűen csak farkasszemet kell nézni, Ogg asszony.

Ángyi a szájába vette a pipát.

– Úgy érted, az a játék, hogy aki először pislog vagy elkapja a tekintetét, az veszít?

– Ööö, igen.

– Rendben. – Ángyi elgondolkozott, majd megvonta a vállát. – Rendben. De először csináljunk egy varázskört. Nem akarjuk, hogy a nézők megsérüljenek, ugye?

– A Skorhi Rúnákra gondol, vagy a Tripla Invokáció Oktagramjára? – kérdezte Perdita.

Ogg Ángyi félrebillentette a fejét.

– Soha nem hallottam ezekről az úri huncutságokról, lányom – mondta. – Én mindig ilyen varázskört csinálok… – rákmozgással elhátrált a kövér lánytól, miközben lábujjhegyét a porban húzta. Rajzolt egy nagyjából öt öl átmérőjű elnagyolt kört, majd, még mindig maga után húzva a bakancsát, visszaért Perditához.

– Bocsánat. Na, megvan. Kész.

– Ez egy varázskör?

– Igen. Különben még esetleg megsérülne valaki. Mindenféle mágia cikázik a levegőben, amikor boszorkányok párbajoznak.

– De nem kántált semmit, vagy ilyesmi.

– Nem?

– Kántálás nélkül nem működik, vagy igen?

– Nem t'om. Még sosem próbáltam kántálni.

– Ó!

– De elénekelhetek egy pajzán kis nótát, ha gondolod – javasolta Ángyi segítőkészen.

– Ööö, inkább ne. Izé. – Perdita sosem hallotta Ángyit énekelni, de a hírneve őt is elérte.

– Tetszik a fekete csipkezsepid! – fűzte tovább a szót Ángyi a zavar legkisebb jele nélkül. – Nagyon praktikus, az ilyenen nem látszik az orrváladék.

Perdita hipnotizáltan meredt a körre.

– Ööö. Akkor, kezdhetjük?

– Persze.

Ángyi visszasietett a padhoz, és megbökdöste Nénét.

– Ébresztő!

Néne kinyitotta az egyik szemét.

– Nem aludtam. Csak pihentettem a szemem.

– Egyszerűen csak farkasszemet kell vele nézned!

– Na, legalább azzal tisztában van, milyen fontos ez a képesség. Hahh! Mégis, mit gondol, ki ő? Egész életemben mást se csináltam, mint emberek szemébe bámultam!

– Igen, pont ez a nyugtalanító… ááááá… hát ki Ángyi kis szeme fénye?

Megérkezett az Ogg klán maradéka.

Mállottviksz Néne nem kedvelte túlságosan a kis Pewseyt. Alapjában véve egyáltalán nem kedvelte a kisgyerekeket, ezért is boldogult el velük olyan jól. Ami Pewseyt illeti, úgy vélte, még egy négyévesnek sem lenne szabad egy kis mellényt leszámítva pucéran mászkálnia. Továbbá a gyermeknek állandóan folyt az orra, ennek ellenére nem látták el sem zsebkendővel, sem – annak hiányában – legalább egy parafadugóval. Ogg Ángyit viszont bármelyik unokája képes volt lágy viasszá változtatni egy pillanat alatt, még az olyan ragacsos típusúak is, mint Pewsey.

– Cukojkát akajok! – morogta Pewsey azon a fura mély hangon, ami némely gyermekek sajátja.

– Csak egy pillanat, kiskacsám, most Nénével beszélgetek! – fuvolázta Ogg Ángyi.

– Moszt akajok cukojkát!

– Hagyj békén, drágaságom, Ángyi nem ér most rá!

Pewsey megrángatta Ogg Ángyi szoknyáját.

– Moszt cukojka moszt!

Mállottviksz Néne addig-addig hajolgatott lefelé, amíg lenyűgöző orra egy vonalba nem került Pewsy kiapaszthatatlan nózijával.

– Ha nem mész odébb most rögtön – mondta zordonan – saját kezűleg tépem le a fejed és rakom tele kígyókkal!

– Látod-látod! – csatlakozott hozzá Ogg Ángyi. – Rengeteg éhező kisgyerek van Klaccsban, aki a fél karját odaadná egy ilyen átokért.

Pewsy kis arca egy-két másodpercnyi bizonytalanság után töklámpásmosolyba torzult.

– Viccesz néni – döntötte el.

– Megmondom, mi legyen – mondta Ángyi, Pewsey fejét simogatva, majd szórakozottan a szoknyájába törölve a kezét –; látod azokat a lányokat a tér túloldalán? Nekik rengeteg cukorkájuk van.

Pewsey eltotyogott.

– Ez biológiai hadviselés, nem más – mondta Mállottviksz Néne.

– Gyerünk! – válaszolta Ángyi. – Jászónunk berakott két széket a körbe. Biztos, hogy jól vagy?

– Megvagyok.

Perdita Nitt csellengett megint keresztül a téren.

– Ööö… Ogg asszony?

– Igen, kedvesem?

– Izé. Rubina azt mondja, nem értették meg. Azt mondja, nem vele kell farkasszemet nézni…

Magrat unatkozott. Míg boszorkány volt, soha nem unatkozott. Folyamatosan zavarban volt, és rengeteget dolgozott, de unatkozni nem unatkozott.

Azt mondogatta magának, hogy amikor királyné lesz, akkor jobbra fordul minden, de igazából nem tudta, mitől lenne jobb.

Unaloműzésként céltalanul kószált a palota egyik szobájából a másikba, ruhája suhogását majdnem teljesen elnyomta az életuntság turbináinak zakatolása:

– humdrumhumdrumhumdrum – A délelőtt során megpróbálta elsajátítani a hímzés tudományát, mert Millie biztosította róla, hogy márpedig a királynék ezzel foglalkoznak, és a mintadarab az Áldás szállyék e házra! üzenettel most is ott hevert ledobva a székén.

A Hosszú Képtár falát ősi csaták hatalmas, hímzett ábrázolásai borították, melyeket régebbi korok unatkozó uralkodónői készítettek. Magrat eltöprengett azon, vajon mivel bírták rá azt a sok harcost, hogy ilyen hosszú ideig mozdulatlanul álljanak modellt. És végignézte a magukról a királynékról készített sok-sok festményt is; a hölgyek mind csinosak voltak, a kor divatjának megfelelő öltözéket viseltek, és mind majd meghaltak unalmukban.

Végül visszament a napvizsgálóba. Ez egy nagy terem volt a főtorony tetején. Elméletben arra szolgált, hogy a napot vizsgálják onnan. Erre teljes mértékben megfelelt. Továbbá az eső és a szél megfigyelésére is. Olyan volt, mint egy merítőháló, ami az időjárási jelenségeket illeti.

Magrat megrántott egy csengőzsinórt, mire elméletileg meg kellett volna jelennie egy inasnak. De nem történt semmi. Pár további próbálkozás után, titokban örülve a kis testmozgásnak, lement a konyhába. Szeretett volna több időt tölteni ott. A konyhában mindig meleg volt, és mindig volt kihez szólnia. De nobliessz obligáj – a királynéknak a felső szinteken kellett szórakozásra lelniük.

Az alsó szinteken egyedül Soma Ogg tartózkodott, aki éppen a kemencét pucolta egy nagy vasrúddal, és azon elmélkedett, hogy talán nem ez katonai karrierjének csúcspontja.

– Hova tűnt mindenki?

Soma felugrott, és beverte a fejét a kemencébe. – Jajj! Elnézést, kisasszony! Aúú! Mindenki… mindenki lent van a főtéren. Én is csak azért maradtam itt, mert Szkorbin asszony megfenyegetett, hogy elnáspángol, ha nem szedem ki az összes koszt a kemencéből.

– De hát mi történik a téren?

– Azt mondják, pár boszorkány készül egymásnak esni, kisasszony.

– Mi? Csak nem anyád és Mállottviksz Néne?

– Dehogy, kisasszony. Valami új boszorkány.

– Lancre-ben? Egy új boszorkány?

– Azt hiszem, id'sanyám ezt mondta.

– Ezt meg kell néznem.

– Ó, nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne, kisasszony! – tiltakozott Soma.

Magrat uralkodói pózba vágta magát.

– Történetesen mi vagyunk a királyné – jelentette ki. – Majdnem. Szóval ne akard megmondani, hogy mit tehetek és mit nem, különben még valaki esetleg elküld árnyékszéket takarítani!

– De már most is én takarítom az árnyékszéket – közölte vele Soma gyakorlatias hangon. – Sőt, még a budiárt…

– Az pedig meg fog szűnni! – rázkódott össze Magrat. – Már volt szerencsénk hozzá…

– Nem baj, kisasszony, legalább felszabadul a szerda délutánom – válaszolta Soma. – Csak azt akartam mondani, hogy meg kell várnia, amíg leszaladok a fegyvertárba, és előkapom a trombitámat, a fanfár végett.

– Senkinek nincs szüksége fanfárra, köszönjük szépen!

– De önnek igen, kisasszony.

– Ha szükségünk lesz fanfárra, egyedül is meg tudjuk fújni a trombitánkat, köszönjük szépen!

– Igenis, kisasszony.

– Milyen kisasszony?

– Királyné kisasszony.

– És jobb lesz, ha erről nem feledkezel meg!

Magrat, amennyire csak tellett tőle, rohanvást indult a térre királynéi egyenruhájában – melyről egyébként hiányolta a hermelinprémet.

Megérkezvén több száz, körben gyülekező helyi lakost talált ott, a tömeg szélén pedig Ogg Ángyiba botlott.

– Mi folyik itt, Ángyi?

Ángyi megfordult.

– Jaj, bocsánat! Nem hallottam a fanfárt – szólalt meg. – Pukedliznék, de hát a lábam…

Magrat elnézett a távolba, ahol a két alak ült a körben.

– Mit csinálnak?

– Farkasszemnézés.

– De hát az eget bámulják!

– Elmegy a fenébe az a Rubina lány! Arra kényszeríti Eszmét, hogy a nappal nézzen farkasszemet – magyarázta Ogg Ángyi. – Nem fordulhat el, nem pisloghat…

– Mióta csinálják?

– Körülbelül egy órája – felelte Ogg Ángyi gyászosan.

– De hát ez rettenetes!

– Rettenetes ostobaság, az! – horkant fel Ángyi. – Nem értem, mi ütött Eszmébe. Mintha a boszorkánykodás az erőről szólna! Ezt neki jobban kéne tudnia. Nem az erő a lényeg, hanem hogy hogyan használod fel.

A kör felett sápadt aranyszínű köd jelent meg, a mágia kicsapódása.

– Napnyugtakor abba kell hagyniuk – vélte Magrat.

– Eszme nem fog kitartani napnyugtáig – válaszolta Ángyi. – Nézz csak rá! Teljesen le van eresztve.

– Nem használhatnál fel esetleg valamiféle varázslatot, hogy… – csuklott el Magrat hangja.

– Legyen már egy kis eszed! – torkolta le Ángyi. – Ha Eszme rájönne, végigrugdosna az országon. Ráadásul a többiek is észrevennék.

– Talán csinálhatnánk egy kis felhőt, vagy valami – javasolta Magrat.

– Nem! Az csalás.

– Hát, te mindig csalsz.

– Csak ha rólam van szó. Mások érdekében nem csalhatsz.

Mállottviksz Néne megint összeroskadt.

– Én leállíthatnám – jelentette ki Magrat.

– Egy egész életre szóló ellenséget szereznél vele.

– Úgy gondoltam, Néne már most is az életre szóló ellenségem.

– Ha így gondolod, leányom, akkor egy csöpp eszed sincsen – válaszolta Ángyi. – Egy nap majd megtudod, hogy soha nem volt jobb barátod, mint Néne.

– De tennünk kell valamit! Nem jut eszedbe semmi?

Ogg Ángyi elgondolkozva bámulta a kört. Időnként kis füstfelhő bodorodott fel a pipájából.

Birdwhistle Kostetői legendák és régiségek című könyvében később részletesen megemlékezett a párbajról, a következő szavakkal:

Az párbaj kilenczvenedik perczében egy kitsiny fiú gyermek rohant át vala hirtelen az téren s lépe bele az varázskörbe, ahol is szörnyűséges üvöltésfel rogya hasmánt, egy villanásnak kíséretében. Az idős boszorkány körültekinte vala, felálla székéből, felkapá s nagyanyjához vivé, majd visfzatére ülő helyére, minek alatta az ifiú boszorkány le sem vevé szemét az Napról. De az más fiatal boszorkányok véget vetének az párbajnak, mondván, lásfátok, Rubina győzedelmeskedett vala, mivel hogy Mállottviksz elfordítá tekintetét. Minekutána az gyermek nagyanyja felemelé hangját, mondván: ó, igen? Hát kapjatok az ti fejetekhez kitsinyég! Eme verseny nem az erőről szól, ostoba leányzók, hanem az boszorkányi létről, miről ti tán még azt sem tudjátok, mi légyen?

– Mert nem az volna-é az boszorkány, ki körbenéz, ha meghall egy gyermeket sírni?

És az város lakói felelék egy hangon: de igen!

– Ez nagyszerű volt! – lelkendezett Quarney asszony, a szatócs felesége. – Az egész város éljenzett. Igazi legenda lesz ebből.

A fogadó hátsó szobájában voltak. Mállottviksz Néne egy padon feküdt, arcán nedves törülközővel.

– Az volt, valóban – mondta Magrat.

– A leány alól kirántották a talajt, ahogy mondani szokás.

– Igen.

– Úgy vonult el, mint akinek fáslira lesz szüksége, ha továbbra is fenn akarja hordani az orrát.

– Igen.

– A gyermek jól van?

Mindnyájan Pewseyre néztek, aki egy zacskó cukorka társaságában, igen ragacsos szájjal a sarokban üldögélt valami gyanús tócsa felett.

– Sose volt jobban – válaszolta Ogg Ángyi. – Egy kis leégést leszámítva semmi baja. A legkisebb apróságtól is üvölt mindig, mint a fába szorult féreg, a kis drága! – mondta büszkén, mintha ez valami ritka adomány lenne.

– Gytha? – szólt ki Ángyi a törülköző alól.

– Igen?

– Tudod, hogy általában távol tartom magam az erős italoktól, de hallottam már róla, hogy a brandyt időnként felhasználják a gyógyászatban.

– Máris hozom.

Néne megemelte a törülközőt, és fél szemmel Magratra nézett.

– Jó napot, kedves leendő fenség! – köszöntötte. – Kegyeskedett lefáradni közénk, eh?

– Úgy – válaszolta hidegen Magrat. – Válthatnánk egy szót, Án… Ogg asszony? Odakint?

– Máris megyek, királyném! – felelte Ángyi.

Kint a sikátorban Magrat sarkon fordult, és kinyitotta a száját.

– Te…

Ángyi felemelte a kezét.

– Tudom, mit akarsz mondani! – vágott közbe. – De a kis csibész egyáltalán nem forgott veszélyben.

– De te…

– Én? – kérdezte Ángyi. – Én nem csináltam semmit. Ők nem tudhatták, hogy be fog szaladni a körbe, nem? Mindketten úgy reagálták, ahogy egyébként is tették volna, nem? Nem volt benne semmi csalás.

– Hát, bizonyos szempontból nem, de…

– Senki sem csalt – szögezte le Ángyi.

Magrat elhallgatott. Ángyi megveregette a vállát.

– Szóval nem mondod el senkinek, hogy láttad, mikor megráztam felé a zacskó cukorkát, ugye? – kérdezte.

– Nem, Ángyi.

– Nagyon ügyes leendő királyné vagy.

– Ángyi?

– Igen, kedvesem?

Magrat mély lélegzetet vett. – Honnan tudta Verenc, hogy mikor jövünk haza?

Úgy tűnt, Ángyi csak pár pillanattal gondolkozott tovább a szükségesnél.

– Meg nem mondanám – felelte végül. – A királyok kis varázserővel is bírnak, tudod. Képesek elmulasztani a korpát, meg ilyesmi. Valószínűleg csak felébredt egy szép napon, és az uralkodói ösztöne megsúgta neki.

Sajnos Ogg Ángyi mindig úgy nézett ki, mint aki füllent. Pragmatikus alapokon nyugodott az igazsággal való kapcsolata; tartotta magát hozzá, amennyiben ez az érdekeit szolgálta, és amennyiben túl elfoglalt volt ahhoz, hogy valami érdekesebbet találjon ki.

– Sok dolgod van ott fent, mi? – kérdezte.

– Nagyon jól megvagyunk, köszönjük – válaszolt Magrat, reményei szerint uralkodói hauteurrel.

– Kik?

– Mi kik?

– Kik vannak meg jól?

– Hát én!

– Akkor azt mondjad – válaszolta Ángyi pókerarccal. – Foglald el magad, az a lényeg.

– Tudta, hogy hazajövünk – szögezte le Magrat. – Még a meghívókat is kiküldte. Egyébként… küldött egyet neked is.

– Tudom, megkaptuk ma reggel – mondta Ángyi. – Nagyon szép csicsás kerete van, meg minden. Ki az a Kájéé?

Magrat értett Ángyi nyelvén.

– KJÉ – válaszolta. – Azt jelenti, hogy szólj, ha jössz.

– Ó, mindenképpen ott leszünk, eszedbe ne jusson, hogy nem megyünk el! – nyugtatta meg Ángyi. – Jászónnak küldtek már meghívót? Jászónunk elküldte már az ő meghívóját? Gondoltam. Nem az a tollforgató típus a mi Jászónunk.

– Mire akar meghívni? – rökönyödött meg Magrat. Kezdett elege lenni a királyi többesekből.

– Nem szólt még nektek Verenc? – kérdezte Ángyi. – Egy különleges előadásra, amit direkt nektek írtak.

– Ó, igen – válaszolta Magrat. – Az Előadás.

– Pontosan – mondta Ángyi. – Nyárközép éjjelén lesz.

– Nagyon különlegesnek kell lennie az előadásnak most nyárközép éjjelén – mondta Jászón Ogg.

A kovácsműhely ajtaja be volt reteszelve. Bent gyülekezett a Lancre Férfi Móres-tánccsoport nyolc tagja, a Tizenöt Hegyvidék Nyílt Móres-táncbajnokságának hatszoros győztesei[9], akik ezúttal új műfajjal próbálkoztak.

– Rossz előérzetem van – panaszkodott Kocsis Bestialitás, Lancre egyetlen pékje. – Szoknyában fellépni! Remélem, a feleségem nem lát meg…

– Itt azt mondják – magyarázta Jászón, miközben drabális mutatóujjával követte a sort a könyvben –, hogy ez a Tündekirálynő – aki te vagy, Bestialitás – szerelmének le-nyű-gö-ző története…

– …köszönöm szépen…

– ami egy halandó iránt lobbant fel benne. Ugyanakkor humoros inter… interlú… interlúdiomok egész ar… arzenálját vonultatja fel a vidám mesteremberek főszereplésével.

– Mi az az arzenál? – kérdezte Takács, a zsúpkészítő.

– Nem t'om. Asszem, egyfajta méreg – vakarta meg Jászón a fejét. – Igen. Arzenálmérgezés. Az ilyen darabok tele vannak vele. Városi hóbort.

– És mi bennük a humoros?

– Biztos nagyon vicces arcot vágnak tőle az emberek.

– Miért nem járhatunk el egyszerűen egy csűrdöngölőt, ahogy szoktuk? – kérdezte Ács Obidiah, a szabó[10].

– A csűrdöngölő olyan hétköznapi – válaszolta Jászón. – Valami kulturálisat kell csinálnunk. Egészen Ankh-Morporkból is jönnek vendégek.

– Megpróbálkozhatnánk a botos-vödrös tánccal – javasolta Pék, a takács.

– Azzal többet inkább ne! – felelte Jászón. – Az öreg Trum még mindig biceg, pedig annak már három hónapja.

Pék, a takács rábandzsított a saját szövegkönyvére.

– Ki ez a fickó, ez az Exeunt Ornnes? – kérdezte.

– Nem igazán vagyok megelégedve az én részemmel – vetette közbe Ács –, túl jelentéktelen.

– Hát, nem irigylem a feleséged! – vágta rá Takács automatikusan.

– Miért? – kérdezte Jászón[11].

– És mit keres benne egy oroszlán? – érdeklődött Pék, a takács.

– Mer' ez egy színdarab! – válaszolta Jászón. – Senki nem akarná megnézni, ha mondjuk egy… egy szamár lenne benne! Na ja, a népek csak úgy sereglenének, hogy menjünk, nézzük meg, van benne egy szamár is, mi? Ezt a darabot egy igazi drámaírómester írta! Ha, látom is már, ahogy a drámaírók ezentúl telerakják a darabjaikat szamarakkal… És most mindannyian fogjátok be!

– Én nem érzem magam olyannak, mint egy Tündekirálynő – nyafogta Kocsis Bestialitás[12].

– Bele fogsz jönni – vigasztalta Takács.

– Hát, nagyon remélem, hogy nem!

– Próbálnunk is kellene – mondta Jászón.

– Nincsen hol – válaszolta Tetőfedő, a kocsis.

– Én ugyan nem fogom ott csinálni, ahol mindenki lát! – szögezte le Bestialitás. – Még ha az erdőbe megyünk, ott is észrevehet valaki. Én, szoknyában!

– Úgyis ki leszel festve, szóval nem ismernének fel – nyugtatta meg Takács.

– Kifestve?

– Igen, nem beszélve a parókáról – csatlakozott az előtte szólóhoz Szabó, a másik takács.

– De igaza van – tette hozzá Takács. – Ha már bolondot csinálunk magunkból, legalább addig ne lássanak meg, amíg teljesen bele nem jövünk.

– Valahol a vadonban, mondjuk – javasolta Tetőfedő, a kocsis.

– Valahol messze vidéken – tette hozzá Bádogos, a bádogos.

– Ahol senki se jár – egészítette ki Kocsis.

Jászón megdörgölte sajtreszelő érdességű borostáját. Muszáj volt kitalálnia valamit.

– És ki játssza Exeunt Omnest? – kérdezte Takács.

– Hát, neki nincs túl sok szövege, nem?

A postakocsi egymástól megkülönböztethetetlen mezőségeken zötyögött végig. Az Ankh-Morpork és a Kostető között elterülő föld termékeny volt, művelt és végtelenül unalmas. Az utazásról azt tartják, kitágítja a tudatot. Ez a táj beszűkítette a tudatot, míg az kásaként nem kezdett el kifolyni az ember fülén. Az a fajta vidék volt, ahol ha az ember meglát egy káposztaszedő munkást, addig nézi, amíg el nem tűnik a láthatáron, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni a szemével.

– Gondoltam – mondta a Kincstárnok. – A szó L-lel kezdődik.

– Úúk.

– Nem.

– Látóhatár.

– Kitalálta!

– Hát persze, hogy kitaláltam. Nem tudtam volna nem kitalálni. Volt már É, mint ég, K, mint káposzta, Ú, mint úúk, és ezen kívül nincs errefelé semmi.

– Nem játszom tovább, ha maga is játszik. – A Kincstárnok a szemébe húzta kalapját, és megpróbált összegömbölyödni a kemény ülésen.

– Lancre-ben rengeteg látnivaló lesz – ígérte az Arkrektor. – Az egyetlen lapos földdarab arrafelé a múzeumban található.

Abrand nem szólt semmit.

– Egész nyarakat töltöttem ott – sóhajtott Maphlaves. – Tudják… másképp is alakulhattak volna a dolgok.

Az Arkrektor körbenézett. Amikor az ember a személyes múltjának valamely bensőséges részét osztja meg a hallgatóságával, akkor biztos akar lenni abban, hogy odafigyelnek arra, amit mond.

A Könyvtáros az ugrándozó látképet bámulta az ablakból. Duzzogott. Duzzogásának nagyon sok köze volt ahhoz az új, élénkkék színű nyakörvhöz, amin az állt, hogy „PONGÓ”. Valaki még meg fog ezért lakolni.

A Kincstárnok éppen arra a célra használta a kalapját, amire a kagyló használja a héját.

– Volt ez a lány.

Abrand Stib, akinek a kegyetlen sors jóvoltából egyedül kellett helytállnia a hallgatóság szerepében, meglepettnek tűnt. Tisztában volt vele, hogy minden bizonnyal még az Arkrektor is volt valaha fiatal. Elvégre ez csak az idő kérdése. Józan paraszti esze azt súgta, hogy a varázslók nem hetvenévesen és kilencvenkilósan születnek. De erre rendszeresen emlékeztetni kellett a józan paraszti eszét.

Úgy érezte, mondania kéne valamit.

– Csinos volt, uram?

– Nem. Nem, azt nem mondhatnám. Lenyűgöző. Ez volt rá a jó szó. Magas. Olyan szőke, mint a tejfel. És az a tekintet! Akár a fúró, elhiheti.

Abrand megpróbálta feldolgozni a hallottakat.

– Ugye nem arra a Fúró nevű törpére gondol, aki éttermet üzemeltet a… – kezdte.

– Úgy értem, mindig az volt a benyomásom, hogy átlát rajtam – válaszolta Maphlaves egy cseppet ingerültebben, mint szándékában állt. – És úgy tudott szaladni…

Megint elhallgatott, ahogy emlékezetének filmje pergett előtte.

– Elvettem volna, tudja – mondta végül.

Abrand nem szólt semmit. Ha az ember a parafadugó szerepét játssza valaki más tudatfolyamában, nincs más választása, mint hogy tehetetlenül sodródjon és ugrándozzon az árban.

– Micsoda nyár volt! – mormolta Maphlaves. – Pont olyan, mint ez, ami azt illeti. Úgy nyíltak mindenfelé a gabonakörök, mint a pipacs. És… hát, szóval kétségek között vergődtem. A varázslás nem tűnt elégségesnek. Egy kicsit… elveszett voltam. Feladtam volna az egészet érte. Minden átkozott oktagrammát és varázsigét. Egy szempillantás alatt. Ismeri azt, amikor valakinek a nevetését hegyi patak csörgedezéséhez hasonlítják?

– Hát, én személyesen még nem tettem ilyet – felelte óvatosan Abrand –, de olvastam verseket, amelyekben…

– Egy halom trágya, a versek… – fojtotta bele a szót Maphlaves. – Hallottam már hegyi patakot, és olyan a hangja, hogy csobb, csobb, buggy. Ráadásul dolgok is vannak benne, tudja, olyan kis férgek izékkel… mindegy. Cseppet sem hasonlít női nevetésre, erre szerettem volna kilyukadni. A költők hülyék. Ez pont olyan, mint amikor azt mondják, hogy „az ajka, akár egy cseresznye”. Kicsi, kerek, kemény maggal a közepén? Hahh!

Lehunyta a szemét. Egy kis idő múlva Abrand megkérdezte:

– És mi történt, uram?

– Mi?

– Azzal a lánnyal, akiről mesélt.

– Milyen lánnyal?

– Hát, azzal a lánnyal.

– Ó, vagy úgy, azzal a lánnyal. Hát, szakított velem. Azt mondta, szeretne kipróbálni dolgokat. Azt mondta, van még ideje.

Megint szünet.

– És akkor mi történt? – követelte a folytatást Abrand.

– Mi történt? Mit gondol, mi történt? Elmentem tanulni. Megkezdődött a szemeszter. Rengeteg levelet írtam neki, de nem válaszolt. Valószínűleg meg se kapta, arrafelé minden bizonnyal megeszik a leveleket. A következő nyáron végig tanulnom kellett, és nem volt időm elmenni oda. Végül soha nem tértem vissza. Vizsgák, meg minden. Most már biztosan meghalt, vagy öreg, kövér nagymama egy tucat unokával. Egy szempillantás alatt elvettem volna. Egy szempillantás alatt. – Maphlaves megvakarta a fejét. – Bárcsak eszembe jutna, hogy hívták…!

Kinyújtózott, és lábát a Kincstárnokra tette.

– Furcsa – gondolkozott el. – Nem jut eszembe a neve. Hah! Még egy lónál is gyorsabban tudott futni…

– Pénzt vagy életet!

A kocsi hirtelen megállt.

Maphlaves kinyitotta az egyik szemét.

– Ez meg mi? – kérdezte.

Abrand felrezzent álmából, amiben hegyi patakokhoz hasonlatos ajkak szerepeltek, és kinézett az ablakon.

– Úgy tűnik – felelte –, egy rendkívül alacsony útonálló.

A kocsis lesandított az út mentén álló alakra, de nem látott belőle sokat annak kis termete és széles kalapja miatt. Úgy nézett ki, mint egy fölöttébb jól öltözött gomba, tollal a tetején.

– Elnézésüket kérem – szólt a kistermetű útonálló –, de sajnálatos mód engem megrövidítettek!

A kocsis sóhajtott egyet, és leengedte a szárat. Az Útónállók Céhének előre bejelentett akcióit még elfogadta, de egy csípőig érő haramia fenyegetéseit, aki még számszeríjjal sem rendelkezett, nem állt szándékában komolyan venni.

– Te kis gazember – mondta –, akkorát rúgok beléd mindjárt…!

Kicsit jobban megnézte magának.

– Mi az a hátadon? Púp?

– Ó, szóval feltűnt önnek a létrám! – válaszolta a rendkívül alacsony útonálló. – Hadd szemléltessem…

– Mi történik? – kérdezte Maphlaves a kocsi hátuljában.

– Izé, most mászott fel egy törpe egy kis létrán, és rúgta lábközt a kocsist – válaszolta Abrand.

– Hát, az nem mindennapi látvány lehet – szólt Maphlaves. Boldognak tűnt. Az út egészen addig felettébb eseménytelennek bizonyult.

– Felénk indul.

– Ó, remek!

Az útonálló átlépett a nyögdécselő kocsis testén, majd létráját maga mögött húzva a postakocsi ajtajához masírozott, és kinyitotta.

– Pénzt, vagy, már ne is haragudjanak, de…

A kalapja eltűnt egy oktarin színű robbanásban. A törpe arckifejezése változatlan maradt.

– Esetleg lenne lehetőség arra, hogy újrafogalmazzam az igényeimet?

Maphlaves végignézett az elegánsan öltözött idegenen. Nem fáradt el benne a szeme.

– Nem úgy néz ki, mint egy törpe – véleményezte végül. – Persze a magasságától eltekintve.

– A magasságomtól eltekintve nem nézek ki törpének?

– Úgy értem, acélsisak és vasalt bakancs terén valami hibádzik – magyarázta Maphlaves.

A törpe meghajolt, majd kihúzott egy darab keménypapírt az egyik foltos, ám gazdagon csipkézett kézelője mögül.

– A névjegykártyám – mondta.

A kártyán a következő állt:

Giamo Casanunda

A VILÁG MÁSODIK LEGJOBB SZERETŐJE

Mindig Résen

ELSŐRENDŰ VÍVÓ – SZERENCSELOVAG

SZÉGYENTELEN HAZUDOZÓ –

LÉTRAJAVÍTÁS HELYBEN

Abrand átkukucskált Maphlaves válla felett.

– Tényleg szégyentelen hazudozó?

– Nem.

– Hát akkor miért útonállással foglalkozik?

– Az a helyzet, hogy haramiák kifosztottak.

– De itt az áll – mutatott a a kártyára az Arkrektor –, hogy maga elsőrendű vívó.

– Túlerőben voltak.

– Mégis, hányan?

– Három millióan.

– Pattanjon be! – invitálta Maphlaves.

Casanunda behajította a létráját a kocsiba, és utána kandikált.

– Az ott nem egy emberszabású majom?

– De.

A Könyvtáros kinyitotta fél szemét.

– És a szag?

– Nem finnyás, nem fogja zavarni.

– Nem kellene bocsánatot kérnie a kocsistól? – kérdezte Abrand.

– Nem, de rúghatok belé még nagyobbat is, ha akarja.

– És az ott a Kincstárnok – mutatott Maphlaves a kettes számú kiállítási tárgyra, aki éppen a szárítottvarangy-tablettával kis híján végzetes módon túladagoltak mély álmát aludta. – Hé, Kincstárnok! Kiiincstááááárnok? Nem. Teljesen kiütötte magát. Csak lökje az ülés alá. Ismeri a Csonka Miszter Tökfej kártyajáték szabályait?

– Nem játszom túl jól.

– Nagyszerű!

Fél órával később az Arkrektor nyolcezer dollárral tartozott a törpének.

– De hát ráírtam a névjegykártyámra – mutatott rá Casanunda. – Szégyentelen hazudozó. Ott van rajta.

– Igen, de én azt hittem, hazudik!

Maphlaves sóhajtott egyet, majd Abrand legnagyobb ámulatára elővett egy zsák fémpénzt ruhájának valamely belső rejtekéből. Nagy érmék voltak, továbbá gyanúsan valódinak és aranynak tűntek.

Casanunda lehet, hogy szakmájára nézve érzéki szerencselovag volt, de genetikailag törpe, és vannak dolgok, amiket a törpék egyszerűen csak tudnak.

– Hmm – mondta. – Az ön névjegykártyáján nem szerepel a „szégyentelen hazudozó” kifejezés véletlenül?

– Nem! – tiltakozott Maphlaves hevesen.

– Az a helyzet, hogy felismerem a játék pénzt, ha látom.

– Tudja – jegyezte meg Abrand, ahogy a kocsi végigzötyögött egy kanyon mentén –, erről eszembe jut az a híres logikai feladvány.

– Milyen logikai feladvány? – kérdezte az Arkrektor.

– Hát – magyarázta Abrand hálásan a figyelemért –, amiben volt az a pasas, ugye, akinek két ajtó közül kellett választania, és az egyik ajtónálló mindig igazat mondott, a másik pedig mindig hazudott, és az volt a helyzet, hogy az egyik ajtó mögött a biztos halál várta, a másik ajtó mögött pedig a szabadság, és fogalma nem volt róla, hogy melyik őr melyik, és csak egy kérdést tehetett fel, szóval: mit kérdezett vajon?

A kocsi keresztülbucskázott egy kátyún. A Könyvtáros a másik oldalára fordult álmában.

– Ez nagyon olyasmi, mint amit a quirmi Őrült Hargon lord szokott csinálni – szólalt meg Maphlaves egy kis idő múlva.

– Pontosan – értett egyet Casanunda. – Nagy tréfamester volt az öreg ezen a téren. Hány diákot lehet bepasszírozni egy vasszűzbe, meg ilyenek.

– Szóval ez nála történt? – kérdezte Maphlaves.

– Hogy tessék? Fogalmam sincs – felelte Abrand.

– Miért nincs? Úgy tűnik, maga mindent tud erről az ügyről.

– Azt hiszem, ez sehol nem történt meg. Ez egy feladvány.

– Várjanak! – mondta Casanunda. – Azt hiszem, rájöttem. Egy kérdést lehet csak feltenni, ugye?

– Igen – válaszolta Abrand megkönnyebbülten.

– És bármelyik őrt megkérdezheti?

– Igen.

– Ó, akkor jó. Hát, ha ez a helyzet, akkor oda kell menni a kisebbik őrhöz, és azt mondani neki, felelj, melyik ajtó vezet a szabadságba, de jól gondold meg, mit mondasz, ha nem vagy kíváncsi arra, hogy néznek ki a veséid, egyébként pedig csak utánad lépek át rajta, úgyhogy ha nagyon okosnak hiszed magad, jusson eszedbe, hogy ki megy be az ajtón elsőként!

– Nem, nem, nem!

– Logikus megoldásnak tűnik – szólt Maphlaves. – Éles elmére vall.

– De nincs az embernek fegyvere!

– Hát nekem van. Kicsavartam az őr kezéből, miközben megpróbálta értelmezni a kérdést – szögezte le Casanunda.

– Ravasz – helyeselt az Arkrektor. – Látja, Stib úr, ezt nevezem én logikus gondolkodásnak. Sokat tanulhatna ettől az embertől…

– …törpétől…

– …bocsánat, törpétől. Ő nem locsog állandóan parazita univerzumokról.

– Parallel! – csattant fel Abrand, akiben kezdett feltámadni a gyanú, hogy Maphlaves szándékosan mondja rosszul.

– Akkor melyikek azok a paraziták?

– Olyan nincs! Úgy értem, olyan nincs[13], Arkrektor. Én a párhuzamos univerzumokról beszéltem. Olyan univerzumokról, amelyekben a dolgok másképp… – habozott egy kicsit. – Emlékszik még arra a lányra?

– Milyen lányra?

– Akit el akart venni feleségül.

– Honnan tudja?

– Ebéd után beszélt róla.

– Tényleg? Mekkora ostobaság volt ez részemről. Na, mi van vele?

– Hát… bizonyos értelemben el is vette feleségül – válaszolta Abrand.

Maphlaves megrázta a fejét. – Nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tettem ilyet. Arra azért emlékeznék.

– Ó, hát nem is ebben az univerzumban… – A Könyvtáros kinyitotta az egyik szemét.

– Azt akarja mondani, hogy átugrottam egy másik univerzumba, hogy elvegyem feleségül? – értetlenkedett Maphlaves.

– Nem! Úgy értem, abban az univerzumban házasodott meg, és nem ebben – válaszolta Abrand.

– Tényleg? Hogyan? Nagy szertartással, meg minden?

– Igen.

– Hmm – simogatta meg Maphlaves a szakállát. – Biztos ebben?

– Teljesen, Arkrektor.

– Szavamra! Fogalmam sem volt erről.

Abrand úgy érezte, kezdik megtalálni a hangot.

– Szóval…

– Igen?

– Miért nem emlékszem rá?

Abrand már várta a kérdést.

– Mert az ön személye abban a másik univerzumban nem ugyanaz, mint az ön személye itt – magyarázta. – Egy másik Maphlaves házasodott meg ott. Valószínűleg le is telepedett valahol. Mostanra már biztosan dédnagyapa.

– Soha nem ír nekem, az biztos – jegyezte meg morózusan az Arkrektor. – És az a gazember még az esküvőjére sem hívott meg.

– Ki?

– Hát ő.

– De ő ön!

– Tényleg? Hahh! Az ember azt hinné, csak eszembe jutok időnként, nem? Micsoda fattyú!

Nem arról van szó, hogy Maphlaves ostoba lett volna. A valóban ostoba varázslók nem számíthattak hosszabb életre, mint egy üvegből készült kalapács. Nagyon erőteljes intellektusa volt, de oly módon az, ahogy egy gőzmozdony erőteljes, ami síneken halad, és ezért lehetetlen kitéríteni az útjából.

Valóban létezik olyasmi, hogy párhuzamos univerzumok, bár a párhuzamos nem éppen a megfelelő kifejezés – az univerzumok úgy kacskaringóznak és pörögnek egymás körül, mint egy őrült szövőszékben a szálak, vagy mint egy hadosztálynyi középfülgyulladásban szenvedő Yossarian.

És el is ágaznak. De, és ez fontos, nem mindig. Az univerzumot nem igazán érdekli, ha az ember rálép egy pillangóra. Rengeteg pillangó van még azon az egyen kívül. Lehet, hogy egy verébfi sem eshetik le az istenek akarata nélkül, de a kisujjukat sem mozdítják, hogy elkapják.

Lőjük le a zsarnokot, és ezzel vegyük elejét a háborúnak? De hát a zsarnok csak a csúcsa annak az elgennyesedett, lüktető társadalmi fekélynek, ami zsarnokokat termel ki magából; lőjünk le egyet, rögtön másik terem a helyében. Lőjük le őt is? Miért nem lövünk le mindenkit, és rohanjuk le Lengyelországot? Ötven, harminc, tíz év múlva a világ visszalendül az eredeti kerékvágásába. A történelemnek hatalmas a tehetetlenségi ereje.

Szinte mindig…

A kőkörök idején, amikor a falak az itt és az ott között elvékonyodnak, amikor mindenféle furcsa szivárgásoknak lehetünk tanúi…

…Ó, akkor kell döntéseket hozni, akkor lehet az univerzumot belökni az Idő jól ismert Nadrágjának a másik szárába.

De léteznek stagnáló univerzumok is, amelyeknek sem jövőjük, sem múltjuk. Ezeknek más univerzumoktól kell jövőt és múltat rabolniuk; egyetlen esélyük, ha sikerül úgy rátapadniuk egy dinamikus univerzumra, amelyik éppen áthalad ezen a törékeny szakaszon, ahogy a bojtorjánhalak tapadnak a cápára. Ezeket nevezik parazita univerzumoknak, és amikor úgy nyílnak a gabonakörök, mint a pipacsok, akkor jön el ezeknek az ideje…

* * *

Lancre kastélya a szükségesnél jóval nagyobbra épült. Nem mintha bármi remény is lett volna arra, hogy a királyság idővel megnő és felvirágzik; három oldalról lakhatatlan hegyek vették körül, és egy többé-kevésbé függőleges szakadék tátongott ott, ahol a negyedik oldala lett volna, ha nem a szakadék. Mindenki úgy tudta, hogy a hegyek nem tartoznak semmilyen országhoz. Azok egyszerűen csak a hegyek. A kastély meg mindenfelé terjeszkedett. Senki nem tudta, milyen messze vezetnek a pincéi.

Ez idő tájt mindenki a kapu környéki tornyocskákban és termekben lakott.

– Úgy értem, nézd csak meg ezeket a lőréseket! – mondta Magrat.

– Miket, mélt'sága?

– Azokat a kivágott részeket a falak tetején. Egy hadsereget is vissza lehetne verni innen.

– De hát ez a lényege egy kastélynak, nem, mélt'sága?

Magrat felsóhajtott.

– Abba lehetne hagyni ezt a mélt'ságázást? Nagyon rosszul hangzik.

– Mélt'sága?

– Úgy értem, ki jönne fel ide harcolni? Még a trollok sem tudnak átkelni a hegyeken, és bárkit, aki az úton közeledik, el lehetne intézni egyetlen kővel. Egyébként is, nem kéne mást tenni, mint felgyújtani a Lancre hídját.

– Nem t'om, mélt'sága. A királyoknak várkastély dukál, asszem.

– Te soha nem tűnődsz el semmin, te ostoba leány?

– Mire lenne az jó, mélt'sága?

Nahát, ostoba leánynak neveztem, gondolta Magrat. Kezdek belejönni a királynéskodásba.

– Hát jó – válaszolta. – Hol tartunk?

– Egyelőre kétezer rőfre lenne szükségünk abból a kék kartonból a kis fehér virágokkal – felelte Millie.

– És még az ablakok felét sem mértük le – sóhajtotta Magrat, miközben feltekerte a mérőszalagot.

Végignézett a Hosszú Képtáron. Ez a helyiség konkrétan arról volt nevezetes, ami mindenkinek rögtön feltűnt, amint meglátta: tudniillik nagyon hosszan nyújtózott. Hordozott magában bizonyos hasonlóságot a Nagyteremmel és a Mélységes Várbörtönnel – a neve egyben saját tökéletes leírását is szolgáltatta. És Ogg Ángyival szólva feneette nyűg lett volna felszőnyegezni.

– Minek? Minek kastély Lancre-be? – kérdezte Magrat, leginkább magától, mert Millie-vel beszélgetni olyan volt, mintha magában beszélne az ember. – Soha nem harcoltunk senkivel. Kivéve a kocsma előtt szombat esténként.

– Meg nem tudnám mondani, de tényleg, mélt'sága – válaszolta Millie.

Magrat sóhajtott.

– Hol van ma a király?

– Ma nyitja meg a Parlamentet, mélt'sága.

– Ha! A Parlamentet!

Ez is egyike volt Verenc ötleteinek. Megkísérelte bevezetni az ephebei demokráciát Lancre-be, és szavazati jogot adott mindenkinek. Legalábbis mindenkinek, aki „jó hírben áll, férfiember, betölté az negyven esztendőket, s oly portát birtokol[14], melynek jövedelme legkevesb három és fél kecske egy évben”. Mert annak ugye nem lenne értelme, hogy ostoba módon mindenki bírjon szavazati joggal – azok is, például, akik szegények vagy bűnözők vagy elmebetegek vagy nők, mert ők úgysem tudnának felelős módon élni vele. Ez nagyjából működött is, bár a Parlament képviselői csak akkor gyűltek össze, ha olyan kedvük támadt, és soha semmit nem írtak le, mert sose lehet tudni, és egyébként sem szállt vitába soha senki azzal, amit Verenc mondott, mert ő volt a király. Mi értelme az egész királyosdinak, gondolták, ha közben saját magadnak kell kormányoznod? Végezze csak el a munkáját a király, még ha nincs is teljesen rendben a helyesírása. Tőle se kéri azt senki, hogy javítsa meg a tetőt, vagy fejje meg a tehenet, hát nem?

– Unatkozom, Millie. Unatkozom, unatkozom, unatkozom! Megyek, sétálok egyet a kertben.

– Szaladjak el Somáért és a trombitájáért?

– Ha életben akarsz maradni, akkor inkább ne.

Nem ásták fel az egész kertet a mezőgazdasági kísérletek végett. Ott voltak például a füvészkert ágyásai. Magrat szakértő tekintete számára meglehetősen szegényesnek tűntek ugyan, mert csak fűszernövények nőttek bennük. De azok közül is csak menta és zsálya, mert Szkorbin asszony repertoárja nem kívánt meg egyebet. Nyoma sem volt verbénának, cickafarknak, vagy akár egy árva seprőrutának az ágyásokban. És ott volt a híres labirintus is, vagy legalábbis a leendő híres labirintus. Verenc ültette, mert úgy hallotta, a tekintélyes kastélyok kell rendelkezzenek ilyesmivel, és mindenki egyetértett abban, hogy amint a sövény egy kicsit nagyobbra nő annál a tizenöt hüvelykes magasságnál, amekkorára pillanatnyilag nyújtózott, biztosan valóban nagyon híres labirintus lesz belőle. Amiben még akár el is tévedhetnek az emberek anélkül, hogy ehhez be kéne csukniuk a szemüket, vagy le kellene feküdniük a földre.

Magrat vigasztalanul sodródott a kavicsos ösvényen, amiben hatalmas, széles ruhájával csíkot húzott maga után.

A sövény túlsó oldaláról egyszer csak kiáltás ütötte meg a fülét, de felismerte a hangot. Lancre kastélyának megvoltak a maga hagyományai, amelyeket lassan kezdett elsajátítani.

– Jó reggelt, Hodgesááá! – köszönt.

Arcát zsebkendővel lapogatva a vár solymásza jelent meg a sarkon. A másik kezén ott kapaszkodott kínzóeszközhöz hasonlatos karmaival egyik madara. Gonosz, vörös szemek meredtek Magratra a pengeéles csőr felett.

– Új sólymom van! – közölte vele büszkén Hodgesááá. – Lancre-i varjúsólyom. Még soha senki nem tudta megszelídíteni őket. Most ezzel próbálkozom. Azt már sikerült elérnem, hogy ne kapjon oda azaaaaaa…

Addig csapkodta vadul a sólymot a falhoz, amíg az el nem eresztette az orrát.

Bizonyos értelemben nem Hodgesááá volt az igazi neve. Másrészről, ha úgy határozzuk meg a dolgot, hogy az az ember igazi neve, amit bemutatkozáskor mond, akkor őt kétségkívül Hodgesááának hívták.

Merthogy a kastély sólymai és héjái mind lancre-i madarak voltak, minél fogva szabad szellemek, velük született „kapd be” hozzáállással. Hodgesááának hosszú, türelmes tenyésztéssel és idomítással sikerült elérnie, hogy elengedjék az ember csuklóját, így az utóbbi időben már arra próbálta megtanítani őket, hogy ne támadják meg dühödten azt a személyt, akinek korábban a kezébe kapaszkodnak. Vagyis magát Hodgesááát. Aki munkája ellenére szerfelett optimista és jó természetű ember volt, s akit annak a napnak a reménye éltetett, amikor az ő madarai lesznek a legkiválóbb vadászsólymok a világon. A sólymokat annak a napnak a reménye éltette, amikor miszlikbe szaggathatják Hodgesááá másik fülét is.

– Látom, jól boldogul – jegyezte meg Magrat. – Nem gondolja, hogy talán jobb eredményeket is el lehetne érni náluk egy kicsivel több kegyetlenséggel?

– Ó, dehogy, kisasszony! – válaszolta Hodgesááá. – Kedvesnek kell lenni velük. Ki kell építeni egy bizonyos kötődést. Ha nem bíznak az emberben, akkorááááá…

– Akkor hagyom tovább dolgozni ezen, jó? – köszönt el a jövendő királyné, miközben tollak töltötték be a levegőt. Magrat korábban cseppet sem meglepődve, komoran nyugtázta, hogy a sólymászat felettébb kidolgozott megkülönböztetési rendszerrel bír, ami a nemeket és a társadalmi osztályokat illeti. Verenc, mint király, reptethet északi vadászsólymot, bármi is legyen az, a szomszédos grófok használhatják a vándorsólymokat, a papoknak pedig a karvalyok jutottak. A közemberek örüljenek, ha egy botot eldobhatnak[15]. Magrat azon kapta magát, hogy eltöpreng: vajon Ogg Ángyinak mit engedélyezne az etikett? Valószínűleg egy kiscsirkét, madzagon.

Külön a boszorkányok számára kijelölt sólyomról nem tudott, de a királyné számára Lancre sólymászetikettje lehetővé tette, hogy hűsólymot, más néven lebernyeges aggodalmaskodót reptessen. Ez a madár kicsi volt és rövidlátó, továbbá előnyben részesítette a gyaloglást a repüléssel szemben. A vér látványától elájult. És körülbelül húsz hűsólyom kellett egy galamb elpusztításához, feltéve, hogy eleve beteg galambról volt szó. Magrat egyszer egy órát töltött egy ilyen madárral a csuklóján. A sólyom párszor rátüsszögött, majd fejjel lefelé lógva elaludt.

De Hodgesááának legalább akadt tennivalója. A kastélyban nyüzsögtek azok, akiknek akadt tennivalójuk. Mindenki valamilyen hasznos munkát végzett, kivéve Magratot. Neki csak léteznie kellett. Persze, mindenki szívesen beszélgetett vele, feltéve, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést. Ám mindig úgy érezte, hogy éppen valami fontosat szakít félbe. A királyi utódlás biztosításán kívül – Verenc már elküldetett a témába vágó könyvért –, Magratnak…

– Csak maradj ott, te lány! Hidd el, nem akarsz közelebb jönni… – szólalt meg egy hang. Magrat hátrahőkölt.

– Lány? A helyzet az, hogy mi igen közel állunk ahhoz, hogy beházasodjunk a királyi családba!

– Az lehet, de a méhek ezt nem tudják – felelte a hang.

Magrat megállt.

Átlépett azon a határvonalon, ami az uralkodói nézőpontból vett kertet elválasztotta a közemberek nézőpontjából vett kerttől; a sövények, a formára nyírt bokrok és a füvészkertek világából a régi pajták, virágcserép-halmok komposzt, és – ebben az esetben – a kaptárak világába.

Az egyik kaptáron nem volt rajta a teteje. E mellett állt, egy barna felhő közepén, különleges méhpipáját szívva, Brooks úr.

– Ó! – szólt Magrat. – Szóval maga az, Brooks úr.

Elvben Brooks úr a királyi méhész volt, de gyakorlatban sokkal nehezebben meghatározható társadalmi pozíciót foglalt el. Például míg a személyzet többi tagját egyszerűen csak a vezeték- vagy keresztnevükön szólították, Brooks urat – akárcsak a komornyikot és a szakácsnőt – megillette a tiszteletteljes forma. Ezt pedig annak köszönhette, hogy titokzatos képességekkel rendelkezett. Mindent tudott a mézcsurgatásról és a királynők párzási szokásairól, a rajokról, és arról, hogyan lehet elpusztítani a darázsfészkeket. Ugyanaz a megkülönböztetett tisztelet járt neki, mint ami azoknak – lásd még boszorkányok és kovácsok –, akik magasabb rendű célokat szolgálnak és a mindennapos kötelezettségek és sertepertélés fölé emelkednek. Olyan emberek ők, akik tudnak dolgokat, melyeket mások nem, dolgokat, melyekről másoknak elképzelésük sincsen. Brooks úr általában a kaptárak körül ügyködött, vagy a mezőket járta elkóborolt rajokat keresve, néha pedig visszavonult méz- és darázsméregszagú titkos pajtájába pipázni. Az ember nem bántotta meg Brooks urat, hacsak nem akart egy méhrajjal találkozni az árnyékszéken, miközben a méhész csendben kuncog pajtájában.

Brooks úr óvatosan visszahelyezte a kaptár tetejét, majd elsétált. Néhány méh kiszökött a védőmaszkja nyílásain.

– Jó napot, hölgyem! – köszönt Magratnak.

– Üdv, Brooks úr! Mivel foglalatoskodik?

Brooks úr kinyitotta a titkos pajtája ajtaját, és pakolászni kezdett bent.

– Későn kezdenek rajzani – válaszolta. – Csak ellenőriztem, minden rendben van-e. Kérsz esetleg egy csésze teát, leányom?

Brooks úrral szemben nem lehetett sokáig érvényesíteni a protokolláris előírásokat. A királyi méhész mindenkit úgy kezelt, mint magával egyenrangút; vagy inkább mint olyasvalakit, aki kicsivel alacsonyabb rendű nála. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy nap mint nap ezreken uralkodott. De legalább vele lehetett beszélgetni. Magrat számára Brooks úr mindig boszorkánynak tűnt, már amennyire egy férfi egyáltalán boszorkány lehet.

A pajtát kaptárdarabokkal, a mézkinyerés titokzatos kínzóeszközeivel és régi agyagedényekkel zsúfolták tele, valamint állt benne egy kis tűzhely is, amin ütött-kopott teáskanna gőzölgött egy hatalmas serpenyő mellett.

Brooks úr beleegyezésként értelmezte a hallgatást, és megtöltött két csészét.

– Gyógytea? – rebegte Magrat.

– Itt haljak meg, ha tudom. Barna levelek a dobozból.

Magrat elbizonytalanodva szemlélte a csészét, amit méregerős csersav festett barnára. De belefogott, mert pontosan tudta, hogy királynéi kötelességei egyike, hogy Alattvalóihoz Kegyesen Leereszkedjen. Gyorsan keresett valami megfelelően kegyes kérdést.

– Biztos nagyon érdekes egy méhész munkája – mondta végül.

– Igen. Az.

– Mindig is tudni szerettük volna…

– Mit?

– Tulajdonképpen, hogy kell megfejni őket?

Az unikornis az erdőben portyázott. Vaknak és nem odavalónak érezte magát. A tájjal valami nem volt rendben. Az ég kéklett, nem pedig a sarki fény színeiben játszott. És múlt az idő. Egy olyan lényben, amely idáig nem volt kiszolgáltatva az időnek, ez a zuhanáshoz hasonlatos érzést keltett.

És érezte az úrnőjét is fejében. Ez még az idő múlásánál is rosszabb volt. Egyszóval, tombolt benne a düh.

Magrat tátott szájjal üldögélt.

– Azt hittem, a királynők királynőnek születnek – szólt.

– Ó, dehogy! – válaszolta neki Brooks úr. – Nincs olyan, hogy királynőpete. A méhek döntése, hogy melyiket nevelik ki királynőnek. Azt királyi nektárral etetik.

– És mi történik, ha mégsem?

– Akkor abból is csak egy egyszerű dolgozó lesz, fenség – felelte Brooks úr, gyanúsan köztársasági érzelmű vigyorral.

A szerencsés egyedek, gondolta Magrat.

– Szóval akkor ott az új királynő. Ilyenkor mi történik a régivel?

– Az öreglány általában elrajzik – magyarázta Brooks úr. – Útnak ered, és magával viszi a kolónia egy részét. Ha ezer ilyen rajt nem láttam, akkor egyet sem. De még soha nem láttam királyi rajt.

– Az meg micsoda?

– Nem tudom pontosan. Régi méhészkönyvekben szokták emlegetni. A rajok raja. Nem utolsó látvány, azt mondják. – A méhész egy pillanatig vágyakozva tekintett a távolba. – De persze – rázódott vissza az eredeti kerékvágásba –, az a valódi mulatság, amikor, ugye, rossz az idő, és az öreg királynő nem tud elrepülni. – A kezével lassú köröket írt le a levegőben. – Ilyenkor az van, hogy a két királynő – az öreg, ugye, meg az új –, szóval a két királynő elkezdi kergetni egymást a lépek között, miközben az eső dobol a kaptár tetején, körülöttük meg folyik a munka. – Brooks úr elmutogatta a kezével, és Magrat előrehajolt. – Körbe a lépek körül, a dolgozók zümmögése közepette, ők meg végig tudják, hol van a másik, mert érzik, ugye, és akkor megpillantják egymást, és…

– Igen? Igen? – érdeklődöt előrehajolva a leendő királyné.

– Suhh! Szitty!

Magrat beverte a fejét a pajta falába.

– Csak egy királynő maradhat a kaptárban – fejezte be Brooks úr nyugodt hangon.

Magrat kinézett a kaptárakra. Egészen eddig szívesen gyönyörködött bennük.

– Számos alkalommal találtam halott királynőket a kaptárak előtt rossz idő után – folytatta Brooks úr vidáman. – Képtelenek elviselni, ha egy másik királynő is van a környéken, az a helyzet. És ez nagyon régi harc. Az öreg királynő dörzsöltebb. Az új számára viszont sokkal komolyabb a tét.

– Tessék?

– Mármint, ha párzani akar.

– Ó!

– De ősszel válik igazán izgalmassá az egész – lendült bele Brooks úr. – A kaptárban télen nincs szükség semmi holtsúlyra, tudja, a herék pedig nem csinálnak semmit, csak lébecolnak, úgyhogy a dolgozók kirángatják őket a kaptár bejáratához, és beléjük döfik a…

– Azonnal hagyja abba! Ez rettenetes! – kiáltott fel Magrat. – Én azt hittem, a méhészkedés, szóval hogy az nemes dolog.

– Persze ez az az időszak, amikor a méhek már fáradtak – folytatta a méhész. – Az történik, ugye, vegyük az egyszerű méhet, szóval amikor már nem bírja tovább, és rengeteg öreg dolgozó vonszolja magát a kaptárak előtt…

– Hagyja abba! Ez már igazán túl sok. Tudja, én királyné vagyok! Majdnem.

– Elnézést, hölgyem! – válaszolta Brooks úr. – Azt hittem, érdekli a méhészet.

– Igen, de nem ez a része!

Magrat elviharzott.

– Ó, hát nem is tudom – morfondírozott Brooks úr. – Szerintem jót tesz az embernek, ha egy kicsit közelebb kerül a természethez.

Vidáman megrázta a fejét, miközben a leendő királyné eltűnt a sövény mögött.

– Csak egy királynő maradhat a kaptárban – tette még hozzá. – Suhh! Szitty! Hehhehe!

Valahonnan a távolból Hodgesááá kiáltását hozta a szél, akihez éppen közel került a természet.

* * *

Mindenhol gabonakörök nyíltak.

Az univerzumok irányba álltak. Felhagytak forrongó spagettitáncukkal, és, hogy átjussanak a történelemnek ezen a kiskapuján, fej fej mellett rohantak versenyt az inkontinens idő gumilepedőjén át.

Ilyenkor, ahogy Abrand Stib agya ködösen érzékelte, hatással voltak egymásra – valóságnyalábok ugrottak előre és hátra aszerint, hogy az univerzumok éppen hogy pozicionálták magukat.

Ha valaki sokat edzette az agyát a kézzelfogható valóságon túli érzékelésre, és ebben a pillanatban éppen teljes gőzzel dolgoztatta volna, az minden bizonnyal elkaphatott néhány nagyon furcsa jelet…

Az óra ketyegett.

Mállottviksz Néne a nyitott doboz előtt üldögélt és olvasgatott. Időnként megállt, lecsukta a szemét és megmasszírozta az orra tövét.

Az, hogy nem látott a jövőbe, elég rossz volt, de annak legalább tudta az okát. Mostanában viszont dejà vu felvillanások gyötörték. Már egy hete tartott. De ezek nem az ő dejà vui voltak. Életében először látta ezeket a képeket, ami azt illeti – egy olyan emlékezet villanásait, amely nem létezhetett. Nem létezhetett. Ő Eszme Mállottviksz, józan, akár a kőszikla, mindig is az volt, soha nem volt…

Kopogtattak az ajtón.

Pislogott egyet, örömmel, hogy megszabadulhat ezektől a gondolatoktól. Egy vagy két pillanatba telt, hogy a jelenre összpontosítson. Majd összehajtotta a papírt, visszacsúsztatta a borítékba, azt visszarakta a csomagba, a csomagot a dobozba, amit bezárt azzal a kicsi kulccsal, ami a tűzhely felett lógott, és az ajtóhoz sétált. Gyorsan még ellenőrizte magát, hogy nem vetkőzött-e le önkívületében, vagy ilyesmi, majd kinyitotta az ajtót – 'stét – köszönt Ogg Ángyi, kezében egy ruhával letakart edénnyel. – Hoztam neked egy kis…

– Hát ezek meg kik?

A három lány láthatóan zavarodottan ácsorgott.

– Tudod, eljöttek hozzám, és azt mondták…

– Ne is folytasd. Hadd találjam ki! – vágott közbe Néne. Kivonult, és megszemlélte a triót. – Hát, hát, hát – mondta. – Szavamra. Szavamra. Három leány, aki boszorkány akar lenni, így van? – Falsettóra vékonyította a hangját. – „Ó, kérjük szépen, Ogg asszony, most már látjuk, hol hibáztunk, és meg akarjuk tanulni, hogy kell igazi boszorkánynak lenni!”, ugye?

– Igen. Valami ilyesmi – válaszolta Ángyi. – De…

– Ez boszorkányság – mondta Néne –, nem… nem valami römiparti. Ó, te jó ég!

Végigsétált a reszkető lányok előtt.

– Mi a neved, leányom?

– Magenta Frottidge, nagysága.

– Lefogadom, anyád nem így szólít.

Magenta lehajtotta a fejét.

– Ő Violának hív, nagysága.

– Hát, az szebb szín, mint a magenta – válaszolta Néne. – Titokzatosak akarunk lenni, mi? El akarjuk hitetni az emberekkel, hogy értünk az okkult dolgokhoz? Tudsz varázsolni? Tanított neked egyáltalán bármit is a barátnőd? Verd le a kalapomat!

– Tessék, nagysága?

Mállottviksz Néne hátralépett, és megfordult.

– Verd le! Nem fogok ellenállni. Rajta!

Violásodó Magenta rózsaszínűvé változott.

– Izé… én soha nem értettem igazán ezt a pszichoakármit…

– Te jó ég. Hát lássuk, mit tudnak a többiek… te ki vagy, leányom?

– Afázia, nagysága.

– Milyen szépséges név. Lássuk, mit tudsz!

Afázia idegesen körbenézett.

– Én, ööö, nem hinném, hogy sikerülne, ha néz közben… – kezdte.

– Milyen kár. És te, ott a végén?

– Ágnes Nitt – mondta Ágnes, aki sokkal gyorsabban kapcsolt, mint a másik kettő, és belátta, hogy nem ez a megfelelő pillanat előhozakodni a Perditával.

– Rajta hát! Próbáld meg.

Ágnes összpontosított.

– Ó, én szegény fejem – mondta Néne. – És még mindig rajtam van a kalap. Mutasd meg nekik, Gytha!

Ogg Ángyi sóhajtott, felvett egy letört faágat, és Néne kalapja felé vágott vele. Néne félúton elkapta a botot.

– De, de… azt mondta, varázslattal kell… – kezdte Afázia.

– Semmi ilyesmit nem mondtam – felelte Néne.

– De ezt bárki meg tudta volna csinálni! – tiltakozott Magenta.

– Igen, de nem ez a lényeg – szólt Néne. – A lényeg az, hogy egyikőtök sem tette. – Tőle szokatlan módon elmosolyodott. – Nézzétek, nem akarok gonoszkodni veletek. Fiatalok vagytok. A világ tele van olyan dolgokkal, amivel elfoglalhatnátok magatokat. Ne akarjatok boszorkányok lenni! Ha tudnátok, mit jelent ez a szó, nem akarnátok. Most menjetek haza! Ne kísérletezzetek a paranormálissal, amíg azt sem tudjátok, mi a normális. Menjetek! Szaladjatok!

– De ez csak trükközés! Rubina is ezt mondta! Csak szavak, és trükközés… – tiltakozott Magenta.

Néne felemelte a kezét.

A fák között elhallgattak a madarak.

– Gytha?

Ogg Ángyi védekezően megragadta a kalapja karimáját.

– Eszme, ne csináld, ez a kalap két egész dolláromba került…!

A robbanás végigvisszhangzott az erdőn.

Kalapszegélydarabok pörögtek lefelé kecsesen a levegőből.

Néne a lányokra mutatott, akik megpróbáltak kitérni a rájuk szegeződő ujj elől.

– És most – szólalt meg –, miért nem mentek és látogatjátok meg inkább a barátnőtöket? Vereséget szenvedett. Valószínűleg nem túl vidám. Nem ilyenkor kell hátat fordítani a társatoknak.

Még mindig őt bámulták. Úgy tűnt, az ujja megbabonázta őket.

– Eddig csak kértem, hogy menjetek haza. Még csak a hangom sem emeltem fel. Azt akarjátok, hogy kiabáljak?

Megfordultak, és elszaladtak.

Ogg Ángyi komoran dugta át kezét a viharvert kalapszegély közepén tátongó lyukon.

– Egy örökkévalóságig tartott, amíg kikevertem azt a disznógyógyszert – morogta. – nyolc különböző fű kell bele. Fecskefű, varádics, seprőruta… egész nap csak azokat gyűjtögettem. Mintha a levelek csak úgy a fákon nőnének… – Mállottviksz Néne a távozó lányok után nézett.

Ogg Ángyi elhallgatott. Majd ismét megszólalt.

– Felidézi a régi időket, mi? Emlékszem, tizenöt éves voltam, ott álltam az öreg Illő Néne előtt, aki azt mondta, azon a hangján, tudod, hogy „mi a frász akarsz te lenni?!”, én meg annyira féltem, hogy majdnem…

– Én soha nem álltam senki előtt – szögezte le Mállottviksz Néne távoli hangon. – Addig táboroztam az öreg Kólika Ángyi kertjében, amíg meg nem ígérte, hogy mindent elmond, amit tud. Hahh! Elég volt rá egy hét, és ebbe nem számolom bele a szabad délutánjaimat.

– Úgy érted, téged nem kiválasztottak?

– Engem? Dehogy. Én választottam – felelte Néne. Olyan arckifejezéssel meredt Ogg Ángyira, amit az várhatóan nem felejt el egyhamar, noha valószínűleg mindent meg fog tenni azért, hogy mégis. – Én választottam, Gytha. És azt akarom, hogy ezt tudd. Bármi is történjék. Soha nem bántam meg semmit. Egyáltalán semmit. Érted?

– Ha te mondod, Eszme.

Mi a varázslat?

A varázslóknak van rá egy definíciójuk, amit életkoruk függvényében kétféleképp szoktak megfogalmazni. Az idősebbek gyertyákról, körökről, bolygókról, csillagokról, banánokról, kántálásról, rúnákról beszélnek, meg a napi négyszeri bőséges étkezés fontosságáról. A fiatalabb varázslók, különösen azok a sápadtabb fajtájúak, akik minden idejüket a Nagy Energiájú Mágia épületében[16] töltik, az univerzum morfikus természetének ingadozásairól szoktak hosszú értekezést tartani, arról, hogy még a legstabilabbnak tűnő téridők is alapvetően impermanens természettel rendelkeznek, a realitás valószínűtlenségéről, és így tovább: ezek azt jelentik, hogy túl forró az a krumpli a kezükben, és kényszerűségből mindenféle fizikát ki kell hozzá találniuk…

Éjfélhez közeledett az idő. Rubina felfelé szaladt a domboldalon a Táncosok irányába, vadrózsa és hanga szaggatta a ruháját. A megaláztatás dübörgött a koponyájában. Ostoba, rosszindulatú vén satrafák! És az emberek is milyen ostobák! Ő győzött. A szabályok értelmében ő győzött! De mindenki csak nevetett rajta.

Ez fájt. Annak a sok ostoba arcnak az emléke, és mind vigyorog. És mindenki azoknak a rettenetes öregasszonyoknak a pártjára állt, akiknek fogalmuk sincs arról, mi a boszorkányság, és mivé válhat. De ő majd megmutatja nekik.

A Táncosok sötéten meredeztek előtte a holdfényes felhők keretében.

Ogg Ángyi benézett az ágya alá, hátha bujkál ott egy férfi. Sosem lehet tudni, mikor éri az embert váratlan szerencse.

Korán szándékozott nyugovóra térni. Mozgalmas nap állt mögötte.

Az ágya mellett házi készítésű cukorkákkal teli kis edény állt, és egy vastag falú üveg, amiben a fáskamra mögötti bonyolult lepárlóberendezésben készült átlátszó folyadékot tartotta. Nem lehetett gabonapálinkának nevezni, és a gyümölcspálinka is téves definíció lett volna, de pontosan 90 fokos volt, és komoly vigaszt meríthetett belőle az ember azokban a nehéz pillanatokban, amikor hajnali három körül felébredt, és azt sem tudta, kicsoda. Egy kupica ebből a tiszta folyadékból, és már nem számít, hogy nem tudod, ki vagy, mert amúgy is megváltoztál azóta.

Felrázott négy párnát, berúgta bolyhos papucsát a sarokba, és a takaró fejére húzásával kialakított egy kicsi, meleg, némiképp fülledt illatú barlangocskát. Elszopogatott egy cukorkát; ugyan már csak egy foga maradt, az viszont mindent kibírt az évek hosszú során, úgyhogy Ángyi nem izgatta magát egy kis lefekvés utáni nassolás miatt.

Pár pillanattal később nyomást érzett a lábán, ami az jelezte, hogy Csöves, a macska elfoglalta megszokott helyét az ágy végében. Csöves mindig Ángyi ágyában aludt; az, ahogy reggel gyengéden megpróbálta kikaparni a szemeit, szükségtelenné tette az ébresztőóra beállítását. De Ángyi mindig nyitva hagyott egy ablakot, arra az esetre, ha Csöves netán elengedhetetlen szükségét érezné, hogy kimenjen és kibelezzen valamit, a kis drága.

Hát, hát. Tündék. (Az ember fejében elhangzó szavakat úgysem képesek meghallani. Mármint ha nem állnak túl közel hozzá.) Tényleg azt hitte, hogy sohasem látják őket többé. Mióta is? Több száz éve, talán több ezer. A boszorkányok nem szerettek beszélni róla, mert nagy hibát vétettek a tündékkel kapcsolatban. A végén természetesen már kiismerték azokat a csirkefogókat, de szoros helyzet volt. És akkoriban még egy csomó boszorkány élt. Képesek voltak arra, hogy úton-útfélen megállítsák őket, forróvá tették a lábuk alatt a talajt. Vassal harcoltak ellenük. Semmilyen tündefajzat nem bírja a vasat. Megvakítja őket, vagy valami ilyesmi. De teljesen.

Manapság már nem akad sok boszorkány. Valódi boszorkány semmiképp. És még nagyobb baj, hogy az emberek már nem emlékeznek arra, milyen volt az élet a tündékkel. – Kétségkívül érdekesebb, de csak azért, mert általában sokkal rövidebb. És színesebb is, már amennyiben szereti valaki a vér színét. Odáig fajult a helyzet, hogy az emberek már beszélni sem mertek nyíltan azokról a szörnyetegekről.

Azt mondták: a Tündöklők. Azt mondták: a Szépek Népe. Utána kiköptek, és megfogtak valami vasból készült dolgot. De mára, generációkkal később már feledésbe merült a köpködés és a vas. Már nem emlékeznek az emberek arra, miért használják ezeket a neveket, csak arra, hogy Ők gyönyörűek voltak. Igen, akkoriban rengeteg boszorkány élt. Túl sok nő találta üresen a bölcsőt, és túl sok férj nem jött haza a vadászatból. Mert őket vadászták le.

Tündék! Azok a szörnyetegek… és mégis… és mégis… valahogy csináltak valamit az emlékekkel, igen.

Ogg Ángyi megfordult az ágyában. Csöves tiltakozása jeléül mordult egyet.

Vegyük például a törpéket és a trollokat. A népek azt mondják: ó, azokban nem lehet megbízni! A trollokkal el lehet boldogulni, ha nem engedi őket a háta mögé az ember, és van közöttük pár, amelyik a maga módján egész tisztességes, de a legtöbb gyáva és ostoba. A törpék pedig, hát azok kapzsi és körmönfont kis átkozottak, na jó, meg kell hagyni, néha az ember útjába akad egy-két olyan közülük, aki egészen elfogadható, de nagy általánosságban fikarcnyit sem jobbak a trolloknál. Ami azt illeti…

…pont olyanok, mint mi.

De nem szebbek nálunk, és nincs stílusuk. Mi pedig ostobák vagyunk, az emlékezetünk csapnivaló, és a tündékről a szépség jut eszünkbe, meg ahogy mozognak, és elfelejtjük, hogy kik ők valójában. Olyanok vagyunk, mint az egerek, akik azt mondják, „mondjatok, amit akartok, de a macskáknak azért van stílusuk”. Az emberek soha nem forgolódtak álmatlanul azért, mert annyira féltek a törpéktől. Soha nem bújtak a lépcső alá a trollok elől. Igaz, időnként ki kellett őket kergetni a tyúkólakból, de a trollok és a törpék soha nem okoztak múló bosszúságnál komolyabb bajt. Soha nem jelentették az éjjel érkező rettenetet.

Mi meg csak arra emlékszünk, hogy a tündék énekeltek. Azt már elfelejtettük, miről.

Ogg Ángyi megint megfordult. Csúszós hang hallatszott az ágy végéből, majd fojtott nyávogás, ahogy Csöves földet ért.

És akkor Ángyi felült.

– Vedd fel az utcai tappancsaidat, ifjú harcos! Kimegyünk. Amikor leért a sötétbe borult konyhába, megállt, elvette az egyik nagy, fekete vasalót a tűzhely melletti sutról, és rákötött egy darab ruhaszárító kötelet.

Egész életében úgy sétálgatott eddig az éjszakai Lancre-ben, hogy eszébe sem jutott bármiféle fegyvert vinni magával. Persze legtöbbször igen jól fel lehetett ismerni boszorkányi mivoltát, így ha az ember nem akarta létfontosságú szerveit zacskóban hazavinni, akkor inkább nem bántotta, de ez Lancre többi asszonyára is igaz volt nagy általánosságban. És a férfiakra is, ha már itt tartunk.

Ezúttal azonban érezte a saját félelmét.

A tündék valóban visszatérni készülnek: az árnyékukat már előreküldték.

Rubina felért a dombtetőre.

Megállt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az öreg Mállottviksz nagysága a nyomában jár. Biztos volt benne, hogy valami követi az erdőn át.

Senki nem volt a környéken.

Megfordult.

– 'stét, kisasszony!

– Maga? Szóval tényleg követett!

Néne feltápászkodott a Furulyás árnyékából, ahol eddig észrevehetetlenül megbújt a sötétségben.

– Ezt az apámtól tanultam – mondta. – Amikor vadászni ment. Mindig azt mondta, a rossz vadász üldöz, a jó vadász lesben áll.

– Ó? Szóval most már vadászik rám?

– Nem. Én csak vártam. Tudtam, hogy fel fogsz jönni ide. Nincs más hely, ahova mehetnél. Azért jöttél, hogy előhívjad, ugye? Hadd nézzem a kezed!

Nem kérés volt, parancs. Rubina érezte, hogy a keze magától megmozdul. Még mielőtt visszaránthatta volna, az idős nő elkapta, és szilárdan megfogta mindkettőt; olyan érdes volt a tenyere, mint a zsákvászon.

– Egy napot sem dolgoztál életedben, mi? – kérdezte kedvesen. – Soha nem szedtél deres káposztát, vagy ástál sírt, vagy fejtél tehenet, vagy terítettél ki halottat.

– Ezek nem kellenek a boszorkánysághoz! – csattant fel Rubina.

– Mondtam én, hogy igen? De most hadd mondjak el valamit a gyönyörű, vörös ruhás nőkről, akiknek csillagok vannak a hajában. És valószínűleg holdak is. És a hangokról, amik álmodban szólítanak a fejedben. És a hatalomról, amit itt kaptál. Rengeteg hatalmat ígért, lefogadom. Amit csak akarsz. Ingyen.

Rubina nem szólalt meg.

– Mert már megtörtént korábban is. Mindig akad valaki, aki odafigyel – Néne tekintete a távolba révedt. – Amikor magányos vagy, és az emberek körülötted elmondhatatlanul ostobák, és a világ tele van titkokkal, amiket senki sem mond el neked…

– A gondolataimban olvas?

– A te gondolataidban? – Néne egy szempillantás alatt visszatért a jelenbe, hangjából eltűnt a távolság. – Ha! Virágok és ilyesmi. Táncikálás bugyingó nélkül. Játszadozás kártyákkal és zsinegekkel. És, úgy gondolom, működött is. Adott neked hatalmat, egy időre legalábbis. Ó, hogy nevethetett! De aztán tűnik el a hatalom, és gyűlik az ára. A végén meg semmi hatalom, ám mindennap meg kell érte fizetni. Mindig többet vesznek el, mint amennyit adnak. És amit adnak, az a semminél is kevesebb. És végül mindent elvesznek. Amit a leginkább szeretnének tőlünk, az a félelem. Amit a legjobban akarnak, az a hitünk. Ha hívod őket, eljönnek. Ha a körök idején itt hívod őket, ahol a világ elég vékony ahhoz, hogy meghallják, azzal csatornát nyitsz számukra. A Táncosok most gyengébbek, mint valaha. És én nem hagyom, hogy a… Hölgyek és Urak visszajöjjenek.

Rubina szóra nyitotta a száját.

– Még nem fejeztem be! Te okos lány vagy. Rengeteg dologgal foglalkozhatnál. De ne akarj boszorkány lenni. Az nem a könnyű élet záloga.

– Maga vén bolond, maga nem érti az egészet! A tündék nem olyanok…

– Ne mondd ki! Ne mondd ki. Ha hívják őket, eljönnek.

– Remek! Tünde, tünde, tünde! Tünde…

Néne keményen pofon vágta.

– Még te is tudod, hogy ez gyerekes ostobaság – mondta. – És most ide figyelj! Ha itthon maradsz, egy hangot ne halljak többet a képtelenségeidből! Vagy elmehetsz valahova máshova, kereshetsz magadnak új jövőt, úrihölgy lehetsz, megvan hozzá az eszed. És talán tíz év múlva visszajössz, telepakolva ékszerekkel meg mindennel, és dámáskodsz majd köztünk ittmaradottak között, nem lesz ezzel semmi baj. De ha helyben maradsz, és megpróbálod idehívni a… Hölgyeket és Urakat, akkor megint velem gyűlik meg a bajod. És legközelebb nem buta játékokat játszunk majd a napon, hanem valódi bűbájjal mérkőzünk meg. Nem holdakkal és körökkel vacakolunk majd, hanem az igazi erővel, ami a vérből és a csontból és az ember fejéből jön. És arról te semmit nem tudsz. Értve vagyok? És ott nincs helye könyörületnek.

Rubina felnézett. Az arca vöröslött ott, ahol Néne megütötte.

– Menjek el? – kérdezte.

Néne egy pillanatot késett.

Rubina a kövek közé vetette magát.

– Te ostoba gyerek! Nem oda!

A lány egyre kisebb lett, noha csak pár ölnyire állt.

– Ó, a fenébe!

Néne utána ugrott, és hallotta, ahogy elszakad a szoknyája a zsebénél. A piszkavas, amit magával hozott, elrepült, és nekicsattant az egyik Táncosnak.

Több apró rántást érzett, ahogy a bakancsából csengve kiugráltak és a kövekre csapódtak a jancsiszegek.

Semmilyen vas nem mehetett át a köveken, semmilyen.

Néne a pázsiton száguldott, amikor rájött, hogy ez mit jelent. De nem számított. Már döntött.

Ahogy az égtájak pörgő táncba kezdtek körülötte, úgy érezte, mintha zuhanna. Majd havat érzett a talpa alatt. Fehér volt. Fehérnek kellett lennie, mert hó volt. De színes minták ugráltak rajta, az ég állandó sarki fényét tükrözve.

Rubina küzdött. A lábbelije a városi nyárhoz sem lett volna elég, nemhogy bokáig érő hóhoz. Ezzel szemben Néne bakancsában még a jancsiszegek nélkül is épségben át lehetett volna kelni akár egy lávafolyamon.

De az izmok, amelyek a bakancsát hajtották, már túl régóta végezték a munkájukat. Rubina megelőzte.

Az éjszakai égből is hó esett. A kövektől nem messze lovasok várakoztak félkörben, a Királynővel az élükön. Minden boszorkány felismerte volna az alakjáról.

Rubina megbotlott és elesett, majd sikerült feltérdelnie.

Néne megállt.

A Királynő lova felnyihogott.

– Térdre királynőd előtt! – parancsolta a tünde. Vörösbe öltözött, hajában rézkoronát viselt.

– Nem. Soha! – válaszolta Mállottviksz Néne.

– Az én birodalmamban vagy, asszony – közölte vele a Királynő. – Itt nem jöhetsz-mehetsz az én engedélyem nélkül. Térdre!

– Én oda megyek, ahova akarok, bárki engedélye nélkül – felelte Mállottviksz Néne. – Sose kértem ilyesmit, és ezután sem fogok.

Rátette a kezét Rubina vállára.

– Hát, ezek a te tündéid – mondta. – Gyönyörűek, mi?

A harcosok két ölnél is magasabbak lehettek. Nem is annyira ruhát, mint inkább egymásba fűzött tárgyakat viseltek szőrméket, bronzlapokat, színes tollfüzéreket. Fedetlen bőrfelületeiket kék és zöld tetoválások borították. Sokan közülük felajzott íjat tartottak a kezükben, nyiluk hegye követte Néne minden mozdulatát.

Zsírral összetapasztott hajuk glóriaként övezte fejüket. És bár az arcuk Rubina számára valóban az általa valaha látott leggyönyörűbbnek tűnt, kezdte úgy érezni, hogy valami nincs rendben velük. Mintha az arckifejezésükben lenne valami nem egészen odaillő.

– Csak azért vagyunk még mindig életben, mert több mulatságuk telik bennünk élve, mint holtan – szólalt meg mögötte Néne.

– Tudod, hogy nem kéne arra a vén banyára hallgatnod – mondta a Királynő. – Mit is adhatna neked?

– Hát, többet, mint havat nyáron – replikázott Néne. – Nézd meg a szemüket! Nézd csak meg!

A Királynő leszállt lováról.

– Add a kezed, gyermekem! – szólt.

Rubina erőtlenül kinyújtotta a kezét. A szemekkel tényleg nem volt rendben valami. Nem a formájuk, vagy a színük. Gonoszul sem csillogtak. De…

…a pillantásuk. Ilyen pillantással találkozna egy mikroba, ha fel tudna nézni, a mikroszkóp túlsó végéről. Azt mondta: te semmi vagy. Azt mondta: selejt vagy, értéktelen. Azt mondta: állat vagy. Azt mondta: háziállat is lehetsz, meg zsákmány is. Azt mondta: de ezt nem te döntöd el.

Megpróbálta elhúzni a kezét.

– Szállj ki az elméjéből, vén banya!

Néne arcán patakzott az izzadság.

– Én nem az ő elméjében vagyok, tünde. A tiédet próbálom kívül tartani.

A Királynő elmosolyodott. Ez volt a leggyönyörűbb mosoly, amit Rubina valaha is látott.

– És erőd is van hozzá. Elképesztő. Soha nem gondoltam, hogy bármire is vinni fogod, Eszmeralda Mállottviksz. De itt nem érsz a tudományoddal semmit. Öljétek meg mindkettőt! De ne egyszerre. Az egyik hadd nézze végig.

Visszapattant a lovára, megfordult, és elügetett.

Két tünde leugrott a földre, és bronztőrt húztak elő az övükből.

– Hát, szóval ennyi volt – foglalta össze Mállottviksz Néne, miközben a harcosok közeledtek. Lehalkította a hangját.

– Ha eljön az ideje, fuss!

– És az mikor lesz?

– Tudni fogod.

Néne térdre esett, ahogy a tündék közelebb értek.

– Ó, te jóságos ég, ó, könyörüljenek rajtam, én csak egy szegény öregasszony vagyok, ráadásul sovány is! – jajgatott. – Ó, hagyják meg hitvány életemet, fiatalurak! Ó, jaj!

Összekucorodva hüppögött. Rubina őszinte elképedéssel nézte – nem utolsó sorban amiatt, mert nem tudta felfogni, hogy hiheti Néne, hogy ennek a műsornak akárki is bedőlhet.

Ám a tündérek elszoktak már az emberektől. Az első odaért Nénéhez, felrántotta a vállánál fogva, mire cserébe kapott egy kétkezes, csontos ökölcsapást arra a testrészére, amelyet Ogg Ángyi szerint Eszme Mállottviksz fel sem ismerne.

Rubina rohant. Néne belekönyökölt a másik harcos mellkasába is, amikor az a lány után eredt volna.

Mögötte felcsendült a tündék vidám nevetése.

Rubina meglepődött Néne „szerencsétlen öregasszony” előadásán. De még inkább meglepődött, amikor a boszorkány beérte. Igaz, Nénének nála jóval több oka volt a menekülésre.

– De ők lóháton ülnek!

Néne bólintott. Közismert tény, hogy a lovak gyorsabbak, mint az emberek, de nem mindenki tudja, hogy ez csak hosszú távon igaz. Rövid távolságok esetében egy elszánt emberi lény minden további nélkül lehagy egy lovat, mert csak feleannyi lábat kell koordinálnia.

Néne odanyúlt, és elkapta Rubina karját.

– Célozd be a Fuvolás és a Dobos közti rést!

– Azok meg melyikek?

– Hát még ezt sem tudod?

Az emberek le tudják hagyni a lovakat, valóban. Mállottviksz Nénét inkább az a gondolat aggasztotta, hogy senki nem tud lehagyni egy nyílvesszőt.

Valami elsüvített a füle mellett.

A kövek messzebb álltak, mint valaha.

Esélye sincs rá. Egyszerűen lehetetlen. Eddig kizárólag úgy próbálkozott meg vele, hogy lefeküdt, vagy legalább volt valami, aminek nekitámaszkodhatott.

Ezúttal megpróbálta…

Négy tünde kergette őket. Arra gondolni sem mert, hogy az ő tudatukba hatoljon be. De a lovak… ó, a lovak…

Ragadozók voltak, olyan elmével, akár a nyílhegy.

A Kölcsönvevés szabályai a következők: nem árthatsz, csak meglovagolod a tudatukat, és semmi esetre sem vonod bele őket a dolgaidba…

Persze ezek nem kimondottan szabályok voltak, mint inkább csak általános irányelvek.

Kőhegyű nyílvessző ütötte át a kalapját.

Ha jobban belegondol az ember, még csak irányelveknek sem igazán lehet őket nevezni.

Ami azt illeti, nem arról van szó, mintha akár…

Ó, a fenébe is!

Belevetette magát az élen haladó ló elméjébe, és átkelt az alig-alig féken tartott őrület rétegein, amelyek még egy közönséges ló tudatának is szokásos alkotóelemei. Egy pillanatig a saját hóban botladozó alakját figyelte a vérbe borult szemeken keresztül. Rövid ideig hat lábbal próbált boldogulni, melyek közül kettő egy másik testhez tartozott.

E mutatvány nehézségi fokához képest az, amikor valaki egyféle dallamot játszik egy hangszeren, és egy teljesen másfélét énekel mellé[17], gyerekjátéknak tűnne.

Tudta, hogy nem fogja pár pillanatnál tovább bírni anélkül, hogy a testeket és az elméket is el ne öntené a teljes zűrzavar. De annyi épp elegendő. Hagyta, hogy úrrá legyen tudatán a fejetlenség, majd átdobta az egészet a ló elméjébe, és hirtelen visszavonult, hogy elkapja a saját testét, még mielőtt összeesne.

A ló szörnyűséges pillanatot élt át.

Nem tudta, mi ő, és hogy került oda. Ami még lényegesebb, abban sem volt biztos, hány lába van. Választhatott kettő, négy, esetleg hat közül. Kompromisszumos megoldásként a háromra szavazott. Néne hallotta, hogy felnyihog, nagy robajjal összeesik, és a hangok alapján többeket is magával ránt.

– Ha!

Megkockáztatott egy oldalpillantást Rubina felé.

Aki nem volt ott.

A hóban kuporgott valamivel hátrább, és nagy erőfeszítéssel próbált talpra állni. Arca, amit Néne felé fordított, majdnem olyan fehér volt, mint a hó.

Egy nyílvessző állt ki a vállából.

Néne visszaugrott, megragadta a lányt, és felrántotta.

– Gyerünk! Mindjárt ott vagyunk!

– Nem tdk… hdg…

Rubina előreesett. Néne elkapta, még mielőtt a hóra rogyott volna, és nyögve a vállára emelte. Már csak pár lépés, és nem kell mást tennie, mint átesnie…

Karomba görbülő ujjú kéz kapta el a ruháját…

S a három alak elesett, majd tovagurult a nyári harasztban.

A tünde pattant fel elsőként, és győzelemittasan körbenézett. Már a kezében tartotta hosszú rézkését.

Az öregebb embernőre összpontosított, aki a hátán landolt. Néne érezte a tünde bűzét, aki felemelte a kését, miközben a boszorkány elkeseredetten próbált utat találni az elméjébe…

Valami átrepült kettejük között.

Kötél tekeredett a tünde nyaka köré, majd megfeszült, ahogy a végén lévő nehéz tárgy átzúgott a levegőn. A teremtmény elképedt ijedelemmel meredt a vasalóra, ami talán ölnyire húzott el az arca előtt, majd a füle mellett, és egyre gyorsuló sebességgel, ugyanakkor egyre kisebb sugarú röppályán körözött körülötte, amíg csak a tarkójának nem csapódott, amitől a tünde lábai kimentek alóla, ő pedig nagy lendülettel a gyepnek vágódott.

Ogg Ángyi jelent meg Néne szemei előtt.

– A kutyafáját, nem semmi illatfelhő, mi? – mondta. – Egy mérföldről ki lehet szagolni őket.

Néne feltápászkodott.

Semmi nem volt a körben. Se hó, se tündék.

Rubina felé fordult. Ángyi is. A lány eszméletlenül feküdt mellettük.

– Meglőtték – közölte Néne.

– Ó, a francba!

– Még mindig benne van a hegye.

Ángyi megvakarta a fejét.

– A nyílhegyet valószínűleg ki tudom venni, az nem gond – mondta –, de a méreggel nem tudok mit kezdeni… esetleg kössünk érszorítót a károsodott rész köré.

– Ha! Akkor a nyakával kell kezdenünk.

Néne ültében a térdére hajtotta az állát. Sajogtak a vállai.

– Ki kell fújnom magam – sóhajtotta.

Képek villóztak tudatának előterében. Már megint. Tudta, hogy létezik olyasmi, hogy alternatív jövők, végül is a jövőnek ez volt a lényege. De soha nem hallott alternatív múltakról. Ha nagyon összpontosított, emlékezett arra, hogy az imént mentek be a kövek közé. De másra is emlékezett. Például arra, hogy ágyban fekszik a kunyhójában, de pont erről volt szó, hogy nem kunyhó volt az, hanem valami ház, ő viszont ő volt, és ezek a saját emlékei… Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ebben a pillanatban éppen alszik.

Tétován megpróbált Ogg Ángyira összpontosítani. Gythában volt valami megnyugtatóan szilárd és állandó.

Ángyi elővett egy tollkést.

– Mi a csudát művelsz?

– Szeretnék véget vetni a szenvedéseinek, Eszme.

– Nekem nem úgy tűnik, mintha szenvedne.

Ogg Ángyi csillogó szemekkel elgondolkozott.

– Ezen könnyen segíthetünk…

– Ne kezdd el kínozni most csak azért, mert épp fekszik, Gytha!

– Hát abban fene biztos vagyok, hogy nem akarom megvárni vele azt, míg feláll!

– Gytha!

– Kisbabákat raboltak. Nem akarom, hogy megint ilyesmire kerüljön a sor. Csak a gondolat is, hogy valaki elhurcolja a kis Pewseynket…

– Még a tündék sem annyira ostobák. Életemben nem láttam még egy olyan ragacsos gyereket.

Néne gyengéden felhúzta Rubina szemhéját.

– Hát ez kész van – mondta. – Tündeországban jár.

Felemelte a lányt. – Induljunk. Én cipelem őt, te hozd tündekirályfi urat!

– Nagyon bátor dolog volt a válladon kicipelni – ismerte el Ángyi. – Különösen, hogy közben mögüled tündék lövöldöztek rátok.

– Így kisebb volt az esélye, hogy engem találnak el.

Ogg Ángyi megrökönyödött.

– Mi? Ez eszedbe sem jutott, ismerd be!

– Hát, őt már meglőtték. Ha engem is eltalálnak, egyikünk sem jut ki – foglalta össze Néne tárgyilagosan.

– De… de ez kissé szívtelen, Eszme.

– Lehet, hogy szívtelen, de az biztos, hogy nem esztelen. Soha nem állítottam magamról, hogy kedves lennék, csak azt, hogy értelmes. Semmi okod nincs arra, hogy így nézz rám. Na, most akkor megyünk, vagy egész nap ott akarsz ácsorogni tátott szájjal?

Ángyi becsukta a száját, majd megint kinyitotta, és megkérdezte:

– Mit akarsz tenni?

– Te tudod, hogyan lehet meggyógyítani?

– Én? Á!

– Pontosan! És én sem. De ismerek valakit, aki tudhatja. Őt pedig egyelőre bedobhatjuk a várbörtönbe. Rengeteg vasrács van ott lent. Ott biztos nem mer majd ugrálni.

– Hogy jutott át?

– Belém kapaszkodott. Nem tudom, hogy működik a dolog. Talán a kő… ereje megnyitja az átjárót, vagy valami hasonló. Amíg a barátai a túlsó oldalon maradnak, ez nem is érdekel igazán.

Ángyi különösebb erőfeszítés nélkül a vállára dobta az öntudatlan tündét[18].

– Rosszabb a szaga, mint a kecsketrágyáé – nyugtázta. – Ha hazaérek, azonnal lefürdöm.

– Ó, te jó ég! – sóhajtott Néne. – Mi jöhet még?

* * *

Mi a varázslat?

A boszorkányoknak is van rá egy definíciójuk, amit az életkoruk függvényében kétféleképpen szoktak megfogalmazni. Az idősebbek nem igazán öntik szavakba, de a szívük mélyén gyanítják, hogy az univerzumnak fogalma sincs arról, mi a fene történik, és a zillió-trillió-billió lehetőség közül bármelyik megvalósulhat, ha a megfelelő résbe egy kvantumbizonyosságtól merev, gyakorlott elme illeszkedik, majd csavar egyet a dolgokon. (Ez azt jelenti, hogy ha az ember tényleg fel akar robbantani egy kalapot, egyszerűen csak abba az állapotba kell csavarnia az univerzumot, amiben nagyszámú kalapmolekula egyidőben úgy dönt, hogy elrepül különböző irányokba.)

Másrészről a fiatal boszorkányok az időről hablatyolnak, és biztosak benne, hogy van valami köze a dolognak a kristályokhoz, a misztikus erőkhöz és az alsónemű nélküli táncoláshoz.

És lehet, hogy mindenkinek igaza van. A kvantum már csak ilyen.

Kora reggel volt. Soma Ogg őrt állt Lancre kastélyának ormán, mely egyedüli védvonalként magasodott a helyi lakosok és az esetlegesen beözönlő barbár hordák között. Soma élvezte a katonalétet. Néha azt kívánta, bárcsak támadást indítana az ország ellen egy kisebb horda, csak hogy ő megmenthesse a népet. Arról ábrándozott, hogy győztes csatákba vezet hadseregeket, és azt kívánta, bárcsak a király szerezne már egyet.

Rövid rikoltás jelezte, hogy Hodgesááá éppen reggeli ujjat osztogat a reá bízottaknak.

Soma oda se figyelt. Csupán egyike volt a kastély megszokott hangjainak. Azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta minél hosszabb ideig visszatartani a lélegzetét.

Sok módszere volt az idő múlatására, mivel Lancre várőrségeként rengeteg múlatnivaló állt a rendelkezésére. Ott volt az Orrlyukak Igen Alapos Kitakarítása, azt szerette. Vagy a Dallamos Szellentés. Meg az Egy Lábon Állás. A Lélegzet Visszatartása és Számolás olyasmik voltak, melyekhez akkor folyamodott, ha már nem jutott eszébe semmi más, és szénhidrátokban szegényet ebédelt.

Messze lent hangosan felnyikordult az ajtó kopogtatója. Már annyira rozsdás volt, hogy kizárólag úgy lehetett hangot kiadni vele, ha felemelte az ember, amitől nyikorgott, majd erőteljesen lenyomta, amitől megint csak nyikorgott, és szerencsés esetben alig hallhatóan koppant is.

Soma mély levegőt vett, és kihajolt a mellvéden.

– Állj! Ki vagy? – kérdezte.

Csengő hang válaszolt:

– Én vagyok az, Soma. Az anyád.

– Ó, üdv, anya! Üdv, Mállottviksz nagysága!

– Légy jó fiú, és engedj be!

– Barát vagy ellenség?

– Mi?

– Ezt kell mondanom, anya. Munkaköri kötelességem. Nekem meg azt kell válaszolnod, hogy barát.

– Az anyád vagyok.

– Rendesen kell csinálni, anya! – könyörgött Soma annak az embernek az elcsukló hangján, aki tudja, hogy bármit is tesz, csak veszíthet. – Máskülönben mi értelme van?

– Még egy pillanat, és ellenség leszek, fiam!

– Jaaaaaaaaj máár, anya!

– Na jó, legyen. Szóval barát.

– Igen, de lehet, hogy ezt csak azért mondod…

– Most azonnal eressz be minket, Soma Ogg!

Soma szalutált, miközben megdöfte magát a dárdája tompábbik végével.

– Igenis, Mállottviksz nagysága!

Kerek, becsületes arca eltűnt szem elől. Egy vagy két perc múlva hallották, hogy megnyikordul a kapurostély.

– Hogy csináltad? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Nagyon egyszerű – válaszolta Néne. – Tudja, hogy te nem robbantanád fel azt az ostoba fejét.

– Hát, biztos vagyok benne, hogy te sem.

– Soha nem lehetsz biztos benne. Csak azt tudhatod, hogy eddig nem tettem.

Magrat mind ez idáig azt hitte, hogy ilyesmi csak a tréfás elbeszélésekben létezik, de nem. A kastély Nagytermében egyetlen hosszú, nagyon hosszú ebédlőasztal állt, és ők Verenccel a két végén ültek. Ennek az etiketthez volt valami köze.

A királynak az asztalfőn kell helyet foglalnia. Ez egyértelmű. De ha valamelyik oldalára ül, az kényelmetlen, mert forgolódniuk kell, ha beszélni akarnak egymáshoz. Az egyetlen megoldás az volt, hogy az asztal két végéről kiabáltak át a másiknak.

És ott volt a tálalóasztal logisztikája is. A könnyebbik út – miszerint odamennek és kiszolgálják magukat – itt is ki volt zárva. Ha a királyok összevissza rohangálnának, és saját kezűleg helyeznék a vacsorájukat a tányérjukra, a monarchia rendszere igen hamar összeomlana.

Sajnálatos módon ez azt jelentette, hogy a felszolgálást Spriggins úr, a komornyik végezte, akinek rossz volt a memóriája, rángott a keze és remegett a térde, továbbá nem volt más segítsége, mint egy ősi ételliftrendszer-féleség, ami a konyhához vezetett, és olyan hangja volt, mint a végítélet harsonájának. A lift végtelen hőelnyelési kapacitással rendelkezett. A forró étel kihűlt, mire felért. A hideg étel még hidegebb lett. Senki nem tudta, mi történne benne a fagylalttal, de egy ilyen kísérlet valószínűleg újraírná a termodinamika törvényeit.

És a szakácsnő sem volt igazán tisztában a vegetarianizmus mibenlétével. A kastély hagyományos étrendje oly mértékben koleszterindús fogásokból állt, hogy belőlük a telített zsírsavak nagy, reszketeg csomókban váltak ki a tányérokon. Zöldséget legfeljebb arra használt a konyhai személyzet, hogy feldúsítsa vele a megmaradt mártást, és általában a sárga szín azonos árnyalatára főzték az összeset, fajtájukra való tekintet nélkül. Magrat egyszer megpróbálta elmagyarázni a dolgokat Szkorbin asszonynak, de a szakácsnő hármas tokája olyan fenyegetően rázkódott már a vitaminoknak az említésére is, hogy inkább elnézést kért, és kimenekült a konyhából.

Pillanatnyilag éppen egy almával próbált zöld ágra vergődni. A szakácsnő ismerte az almákat. Nagy, panírozott gyümölcsként éltek a fejében, amelyeknek ki kell vájni a közepét, és megtölteni mazsolával meg tejszínhabbal. Magrat kénytelen volt ellopni egy nyers almát a kamrából. Hosszútávú tervei közé tartozott a répák lelőhelyének feltérképezése is.

Verenc alakja a távolban derengett az ezüst gyertyatartók és a könyvelési akták halmai mögött. Néha felnéztek, s egymásra mosolyogtak. Legalábbis mosolynak tűnt, bár ekkora messzeségből nem volt könnyű megállapítani.

Mintha mondott volna valamit a király.

Magrat tölcsérré formázta a kezét a szája előtt.

– Tessék?

– Szükségünk lenne egy…

– Mit mondasz?

– Mi?

Magrat végül felállt, és kivárta, míg Spriggins a megerőltetéstől lila arccal Verenchez tolja a székét. Ezt egyedül is meg tudta volna oldani, de királynék nem foglalkozhattak ilyesmivel.

– Szükségünk lenne egy udvari poétára – közölte vele Verenc, majd bejelölte, hol tartott a könyvében. – Minden királyságban van egy. Ők írják a verseket a különleges eseményekre.

– Igen?

– Ogg asszonyra gondoltam. Azt mondják, remek dalokat szerez.

Magrat megpróbált komoly arcot vágni.

– Én… ööö… tudom, hogy bizonyos szavakra rengeteg rímet képes találni – mondta.

– Úgy tűnik, a hivatalos díjazás évente négy penny, és egy lóding por – pillantott vissza Verenc a könyvbe. – Esetleg egy lóding bor.

– Pontosan mi lenne a dolga? – kérdezte Magrat.

– Itt az áll, hogy az udvari poétának kell szavalnia az állami rendezvényeken – válaszolta Verenc.

Magrat már több ízben tanúja volt Ogg Ángyi humoros szavalatainak, különösen azoknak, melyekhez gesztikulálni is kellett. Komoran bólintott.

– Csak akkor – mondta –, és biztos akarok lenni abban, hogy ezt komolyan veszed, szóval kizárólag akkor, ha az esküvő után kapja meg ezt a posztot.

– Drágám? Komolyan gondolod?

– Az esküvő után.

– Ó!

– Higgy nekem!

– Hát, természetesen, ha ez téged boldoggá tesz…

Nagy zsivaly támadt a duplaajtó mögött, majd felcsapódtak a szárnyai. Ogg Ángyi és Mállottviksz Néne masírozott be, Soma pedig próbálta visszatartani őket.

– Jaaaaaaj máár, anya! Először nekem kell bemennem jelenteni, hogy ki érkezett!

– Majd elmondjuk azt mi magunk. Hahó, felségtek! – köszönt Ángyi.

– Áldás szálljék erre a kastélyra! – tette hozzá Néne. – Magrat, szükség lenne egy kis orvoslásra. Itt van, la.

Néne drámai mozdulattal a padlóra söpört egy gyertyatartót és némi terítéket, majd ráfektette Rubinát az ebédlőasztalra. Ami azt illeti, az asztal igen hosszú szakaszon üresen állt, de mi értelme a látványos belépőnek, ha az ember nem csinálhat egy kis rendetlenséget.

– De én azt hittem, tegnap még ellenetek harcolt! – értetlenkedett Magrat.

– Az nem számít – közölte vele Néne. – 'reggelt, felség!

Verenc király biccentett. Más uralkodók esetleg őrökért kiáltottak volna ilyen helyzetben, de Verencnek ennél több volt a sütnivalója. Mállottviksz Nénéről volt ugyanis szó, és egyébként is, az őrséget Soma Ogg alkotta, aki éppen a trombitájával bajlódott.

Ogg Ángyi a tálalóasztalhoz oldalgott. Nem mintha érzéketlen lett volna, de nehéz éjszaka állt mögötte, a helyszínen pedig láthatóan rengeteg finomság ment éppen pocsékba.

– Mi történt vele? – látott hozzá Magrat a lány vizsgálatához.

Néne körbenézett a teremben. Páncélok, pajzsok a falon, rozsdás régi kardok és lándzsák… valószínűleg elegendő vas…

– Meglőtte egy tünde.

– De…! – tiltakozott Magrat és Verenc egyszerre.

– Ne kérdezősködjetek, nincs erre most időnk! Meglőtte egy tünde. Azok a szörnyű nyilaik. Eltávozik tőle az elme, hogy magányosan bolyongjon valahol. És most – mit tudsz vele tenni?

Jobbik esze ellenére Magrat érezte, ahogy felülemelkedik benne a jogos dac.

– Ó, ezek szerint most megint boszorkány vagyok, amikor…?!

Mállottviksz Néne felsóhajtott.

– Erre most szintén nincs időnk – mondta. – Csak kérni tudlak. Nyugodtan mondd azt, hogy nem. Akkor elviszem, és nem zavarunk tovább. – Annyira csendes volt a hangja, hogy Magrat átesett a saját haragján, és kapkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát.

– Egy szóval sem mondtam, hogy nem, csak…

– Akkor jó.

Az asztalon csengtek-bongtak a tálak ezüst fedői, ahogy Ángyi sorban emelgette le őket.

– Hé, háromfajta tojásuk van!

– Hát, láza az nincs – állapította meg Magrat. – Lassú a pulzusa. Nincs pupillareakciója. Soma?

– Igen, királyné kisasszony?

– Főtt tojás, rántotta és tükörtojás! Ezt nevezem én dőzsölésnek.

– Szaladj a kunyhómba, és hozd el az összes könyvet, amit csak találsz! Biztos vagyok benne, hogy olvastam erről egyszer valamit, Néne. Soma?

Soma félúton az ajtó felé megtorpant.

– Igen, királyné kisasszony?

– Útközben ugorj be a konyhába, és szólj, hogy forraljanak rengeteg vizet! Az nem árthat, ha kitisztítjuk a sebet. De, nézzétek, a tündék…

– Akkor hagylak dolgozni – mondta Néne, és sarkon fordult. – Válthatnánk egy szót, felség? Van lent valami, amit meg kell mutatnom.

– Szükségem lesz majd egy kis segítségre! – tiltakozott Magrat.

– Ángyi majd segít.

– Ez jellemző rám – jelezte szórakozottan Ángyi a szájából potyogó morzsák közepette.

– Mi a csudát eszel?

– Tükörtojásos-paradicsomszószos szendvicset – felelte vidáman Ángyi.

– Az lesz a legjobb, ha megkérjük a szakácsnőt, hogy téged is főzzön ki – gyűrte fel a ruhája ujját Magrat. – Menj, és szólj neki! – Ránézett a sebre. – És kérdezd meg, van-e egy kis penészes kenyere…

A varázslóság legkisebb szervezett egysége a rend, az egyetemi fakultás, vagy inkább maga az egyetem.

A boszorkányság legkisebb szervezett egysége a boszorkány, bár a legkisebb folytatólagos egysége, mint már megállapítottuk, a boszorkánykunyhó.

A boszorkánykunyhó nagyon különleges építészeti darab. Nem igazán építik, mint inkább összerakják évek hosszú során, ahogy felgyűlnek a javítások. Olyan, mint egy zokni, ami csak stoppolt részekből áll. A kéménye úgy pörög, akár egy szélkakas. A zsúpteteje olyan öreg, hogy kicsi, de életképes fák nőnek belőle, a padlója cikcakkosan áll, és éjszaka úgy nyikorog, akár a teaszállító klipperek szélviharban. Amelyiknek legalább két falát nem egy-egy gerenda dúcolja alá, hogy be ne omoljon, az nem is igazi boszorkánykunyhó, csak valami ostoba vén szatyor lakhelye, aki teafűből jósol és a macskájával beszélget.

A boszorkánykunyhók azonos típusú boszorkányokat vonzanak magukhoz. Ez természetes. Minden boszorkány egy vagy két fiatal lányt tanít meg mesterségére életében, és amikor elhalálozása következtében üresen marad a kunyhója, magától értetődik, hogy az egyikük odaköltözik.

Magrat kunyhójában hagyományosan a megfigyelők típusába tartozó boszorkányok laktak, akik észrevettek és leírtak dolgokat. Melyik gyógynövény mulasztja el jobban a fejfájást, régi regék részleteit, mindenféle csip-csup apróságot.

A kunyhó legalább egy tucat, apróbetűs kézírással és rajzokkal zsúfolt könyvet rejtett magában, helyenként egy-egy gondosan lepréselt érdekesebb virággal vagy békával a lapjaik között.

Ez a megkérdőjelező boszorkányok, a kutató boszorkányok kunyhója volt. Milyen gőtének a szeme? A sósvízi cápa melyik alfaja? Rendben, hogy az összetevők között a szerelemvirág is szerepel, de melyikre gondol a szerző a közül a harminchét növény közül, amelyet ezen a néven ismernek a földrész különböző helyein?

Mállottviksz Néne azért volt jobb boszorkány Magratnál, mert ő tudta, hogy ami a főzeteket illeti, teljesen mindegy, melyik növényről van szó. Akár mezei füvet is lehetne keverni beléjük.

Magrat azért volt jobb orvos Nénénél, mert ő nem így gondolta.

A kocsi megtorpant az útakadály előtt.

A banditák vezére megigazította a szemkötőjét. Mindkét szemére tökéletesen látott, de a népekben tiszteletet ébreszt az egyenruha. Ezt követően odamasírozott a kocsihoz.

– Jó reggelt, Jim! Mink van ma?

– Uhh. Hát, nem lesz egyszerű – felelte a kocsis. – Itt van először is pár varázsló, és egy törpe. Meg egy emberszabású főemlős. – Megdörzsölte a fejét, és elfintorodott. – Igen, kétségkívül emberszabású. Nem pedig, és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, bármilyen más, ember formájú szőrös lény!

– Jól vagy, Jim?

– Ankh-Morpork óta velük utazom. Még csak ne is említs nekem semmilyen szárítottvarangy-tablettát!

A banditák vezére összeráncolta a szemöldökét.

– Rendben. Nem teszem.

Bekopogott a kocsi ajtaján. Az ablak lecsusszant.

– Nem szeretném, ha rablásként fognák fel a dolgot – mondta. – Jobb lenne, ha érdekes kalandként gondolnának rá, melyről majd élvezettel mesélhetnek az unokáiknak.

Bent megszólalt egy hang.

– Ez ő! Ő lopta el a lovamat!

Valaki egy varázslóbotot döfött ki az ablakon. A haramiavezérnek feltűnt a gomb a végén.

– Ne kezdjük ezt! – kérte szívélyesen. – Ismerem a szabályokat. A varázslók nem használhatnak mágiát civilek ellen, kivéve valódi életveszélyes helyze…

Oktarinszín robbanás verte fel a vidéket.

– Ez nem egészen szabály – szólt Maphlaves –, mint inkább csak amolyan irányelv. – Odafordult Abrand Stibhez. – Stacklady Morfikus Rezonátorának egyik érdekesebb alkalmazása, remélem, észrevette!

Abrand lenézett.

A haramiavezér úritökké változott, bár a humor általános szabályainak megfelelően még mindig rajta volt a kalapja.

– És most – szólt ki Maphlaves –, igazán örömömre szolgálna, ha maguk ott a kövek és egyéb dolgok mögött mind előrejönnének oda, ahol jól láthatóak lesznek. Nagyon jó. Stib úr, ön és a Könyvtáros legyenek szívesek, és menjenek körbe a kalappal!

– De ez rablás! – tiltakozott a kocsis. – És gyümölccsé változtatta őt!

– Zöldséggé – javította ki Maphlaves. – Mindegy, pár órán belül úgyis elmúlik.

– És tartoznak nekem egy lóval – tette még hozzá Casanunda.

A banditák egy része kelletlenül odaadta a pénzét Abrandnak, a másik része pedig kelletlenül, ám nagyon gyorsan odaadta a pénzét a Könyvtárosnak.

– Majdnem háromszáz dollár, uram – számlálta meg Abrand.

– És egy ló, ne feledje! Ami azt illeti, igazából két ló. A másikról egészen mostanáig megfeledkeztem.

– Nagyszerű! Útiköltség tekintetében pénzünknél vagyunk. És most, amint eltávolítják az úttorlaszt az urak, indulnánk is tovább.

– Valójában egy harmadik ló is volt, most jut eszembe.

– Ez így nagyon nem lesz jó! Ők kellett volna kirabolják magukat! – kiabálta a kocsis.

Maphlaves letaszította a bakról.

– Szabadságon vagyunk – közölte vele.

A kocsi tovazötyögött. Még felhangzott egy távoli kiáltás, miszerint „…és négy ló, ne feledjétek!”, majd eltűnt a következő kanyarban.

Az úritöknek szája nőtt.

– Elmentek?

– Igen, főnök.

– Begurítanál az árnyékba? És erről egy szót sem akarok hallani soha többé! Van valakinél szárítottvarangy-tabletta?

II. Verenc tisztelte a boszorkányokat. Ők koronáztatták királlyá. Ebben meglehetősen biztos volt, bár még mindig nem értette pontosan, hogyan is történt a dolog. És mélységes nagyrabecsüléssel viseltetett Mállottviksz Néne iránt. Engedelmesen loholt a boszorkány nyomában a várbörtön felé.

– Miről van szó, Mállottviksz nagysága?

– Valamit meg kell mutatnom magának.

– Mintha a tündéket említette volna.

– Pontosan.

– Azt hittem, ők csak a gyerekmesékben szerepelnek.

– Valóban?

– Hát… tudja… dajkamesékben?

– És?

Úgy tűnt, Mállottviksz Néne giroszkópikus mezőt gerjeszt – ha bizonytalan egyensúllyal indul neki az ember, tesz róla, hogy ez így is maradjon.

A király újból próbálkozott.

– Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy azt gondoltam, nem is léteznek.

Néne odaért a börtön egyik kapujához. A nyílászáró javarészt időtől megfeketedett tölgyfából készült, de a tetején volt egy vasrács.

– Ott bent.

Verenc bekukucskált.

– Te jó ég!

– Soma nyitotta ki nekem. Nem hinném, hogy bárki más látott volna minket bejönni. Ne mondja el senkinek. Ha megtudják a törpék és a trollok, még a falakat is szétszedik, hogy kiszabadítsák.

– Miért? Hogy megöljék?

– Természetesen. Nekik jobb az emlékezetük, mint az embereknek.

– És én mihez kezdjek vele?

– Tartsa bezárva. Mit tudom én? Gondolkodnom kell!

Verenc megint besandított a tündére, aki összegömbölyödve feküdt a cella padlójának közepén.

– Ilyen egy tünde? De hát ez… csak egy magas, vékony, ravasz képű ember. Többé-kevésbé. Én úgy tudtam, szépek!

– Ó, azok is, amikor maguknál vannak. Sugárzik belőlük ez a… ez a… amikor az emberek meglátják őket, szépséget látnak, olyasmit, aminek a kedvére akarnak tenni. Magukra tudják ölteni azt a megjelenést, amit elvár tőlük az ember. Úgy hívják, bűbáj. Tudni lehet, ha tünde van a közelben. Az emberek furcsán kezdenek el viselkedni. Nem gondolkoznak tisztán. Hát maga semmit nem tud?

– Én azt hittem… hogy a tündék csak mesehősök… mint a fogtündér.

– Semmi mulatságos nincs a fogtündérben – torkolta le Néne. – Nagyon keményen dolgozó nő. Soha nem értettem, hogy boldogul azzal a létrával, meg minden. Nem. A tündék léteznek. Ó, a fenébe is! Ide figyeljen…

Megfordult, és felemelte az egyik ujját.

– Van a hűbéri rendszer, ugye?

– Mi?

– A hűbéri rendszer! Figyeljen már! Hűbéri rendszer. Fent a király, utána jönnek a bárók satöbbi, majd mindenki más… a boszorkányokat tegyük félre kicsit – tette hozzá Néne diplomatikusan. Kúpot formázott a kezéből. – Hűbéri rendszer. Mint azok a csúcsos épületek, amikbe a pogány királyok temetkeztek. Tud követni?

– Igen.

– Jó. És így látják a dolgokat a tündék, érti? Amikor beszabadulnak egy világba, mindenki más alattuk van. Csak rabszolga. Kevesebb a rabszolgánál. Még az állatnál is kevesebb. Elveszik, ami kell nekik, és minden kell nekik. De a legrosszabb az egészben, a legrosszabb az, hogy… olvasnak az ember gondolataiban. Hallják, amit az ember gondol, és önvédelemből az ember elkezdi azt gondolni, amit akarnak. Bűbáj. És bezáródnak az ablaktáblák éjszakára, és ételt raknak ki a tündéknek, és mindenki háromszor körbenéz, mielőtt megemlítené őket, és patkókat szegeznek az ajtókra.

– Én azt hittem, az ilyesmi csak – Verenc kényszeredetten elmosolyodott –, folklór?

– Hát persze, hogy folklór, maga ostoba!

– Szeretném, ha észben tartaná, hogy történetesen én vagyok a király! – figyelmeztette Verenc sértetten.

– Maga ostoba, felség.

– Köszönöm.

– Úgy értem, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz! A dolgok talán egy kissé összemosódnak az évek alatt, az emberek megfeledkeznek a részletekről, elfelejtik, miért teszik, amit tesznek. Mint a lópatkós dolog.

– Emlékszem, nagyanyámnak is volt egy az ajtaja felett – mélázott el a király.

– Na látja. De semmi köze a dolognak a formájához. Ám ha egy kis faluban él az ember, és szegény, akkor ez a legkönnyebben beszerezhető kilyuggatott vasdarab.

– Ó!

– Az a helyzet, hogy a tündéknek nincs… mmel kezdődik – Néne idegesen csettintett.

– Modoruk?

– Hahh! Pontosan, de nem erre gondoltam.

– Macskájuk? Melegük? Migrénjük?

– Nem. Nem. Nem. Azt jelenti… hogy az ember bele tudja magát képzelni a másik helyébe.

Verenc beleképzelte magát Néne helyébe, és gyanú ébredt benne.

– Empátia?

– Pontosan. Na, az nincs nekik. Még egy vadász is, egy jó vadász, együtt tud érezni a zsákmánnyal. Ettől lesz jó vadász. A tündék nem ilyenek. Szórakozásból kegyetlenkednek, és nem ismerik az irgalmat meg a hasonló dolgokat. Nem értik, hogy rajtuk kívül bármi is érezhet bármit. Sokat kacagnak, különösen, ha magányos emberrel vagy trollal vagy törpével találkoznak. Lehet, hogy a trollok sziklából vannak, felség, de a tündékhez képest a trollok az ön testvérei. A fejükben, úgy értem.

– De én ezt miért nem tudtam?

– Bűbáj. A tündék gyönyörűek. Nekik – köpte ki a szót – van stílusuk. Szépek. Bájosak. És csak ez számít. Ha a macskák úgy néznének ki, mint a békák, akkor rájönnénk, micsoda gonosz, kegyetlen kis szörnyetegek. Stílus. Erre emlékeznek az emberek. A bűbájra. A többiből, az igazságból nem marad más, mint… dajkamese.

– Magrat soha nem beszélt nekem erről.

Néne habozott.

– Magrat nem tud túl sokat a tündékről – mondta végül. – Hah. Dajka? Ő még csak nem is asszony. És sehol nem esik túl sok szó róluk manapság. Nem jó beszélni róluk. Az a legjobb, ha mindenki elfelejti őket. Ők… eljönnek, ha hívják őket. Nem úgy, hogy „cicc-cicc”. Hanem belül, az emberek fejében. Elég, ha csak páran azt akarják, hogy itt legyenek.

Verenc felemelte a kezét.

– Én még az egyeduralkodást is csak tanulom. Nem értek ezekhez a dolgokhoz.

– Nem kell, hogy értsen hozzájuk. Maga a király. Ide figyeljen, hallott már azokról a vékony részeiről a világnak? Ahol összeér más világokkal?

– Nem.

– Van egy ilyen fent a lápon. Ezért rakták köré a Táncosokat. Bizonyos értelemben falat képeznek körülötte. De néha a világok közötti sorompó meggyengül, érti? Árapálykor. A körök idején.

– Ó!

– És ha az emberek olyankor butaságokat csinálnak, még a Táncosok sem tudják megvédeni az átjárót. Mert ahol elvékonyodik a világ, egy gondolat is elég ahhoz, hogy csatornát képezzen.

– Ó!

Verenc úgy érezte, a párbeszéd olyan irányba fordult, ahol ő is hozzá tud szólni.

– Butaságokat?

– Ha hívják őket. Ha csalogatják őket.

– Ó! Szóval mit kellene tennem?

– Csak folytassa az uralkodást. Azt hiszem, biztonságban vagyunk. Nem tudnak átjönni. Megállítottam a leányokat, nem fogják többé hívogatni őket. Ezt itt tartsa hét lakat alatt, és el ne mondja Magratnak! Nincs értelme annak, hogy felzaklassuk, ugye? Valami átjött, de én rajta tartom a szemem.

Néne komor önelégültséggel összedörzsölte a tenyerét.

– Azt hiszem, ezt megbeszéltük.

Pislogott.

Megfogta az orrnyergét.

– Mit is mondtam az előbb? – kérdezte.

– Hát, azt hiszem, azt mondta, hogy ezt megbeszéltük – válaszolta a király.

Mállottviksz Néne pislogott.

– Tényleg – mondta. – Valóban ezt mondtam. Igen. És a kastélyban vagyok, ugye? Igen.

– Jól érzi magát, nagysága? – kérdezte a király a hirtelen aggodalomtól elvékonyodott hangon.

– Persze, persze. Persze. A kastélyban. És a gyerekek is jól vannak, ugye?

– Tessék?

Mállottviksz Néne megint pislogott.

– Mi?

– Nekem nem úgy tűnik, mintha jól lenne…

Néne felemelte az állát, és megrázta a fejét.

– Igen. A kastélyban. Én én vagyok, maga meg maga, Gytha pedig fent van Magrattal. Pontosan. – Ránézett a királyra. – Csak egy kicsit… túlhajtottam magam. Semmi ok aggodalomra. Egyáltalán semmi.

Ogg Ángyi kétkedve figyelte Magrat előkészületeit.

– Számomra a penészes kenyércsücsök nem hangzik túl varázslatosnak – jelentette ki.

– Pityergi Komámasszony esküdött rá. De nem tudom, mit kezdhetnénk a kómával.

Magratt reménykedve lapozta a repedező, ősrégi oldalakat. Boszorkányelődei leginkább abban a sorrendben írták le a dolgokat, ahogy azok megtörténtek, úgyhogy a fontosabb varázsigék és megfigyelések a lábuk állapotának leírásaival váltakoztak.

– Azt írja itt: „Az kitsiny, hegyes kövek, melyek mind közönségesfen tünde lövésnek neveztetnek, az Elmúlt Korok tündenyilainak hegyei valának.” Csak ennyit találtam. És van róluk egy rajz is. De már láttam ilyen követ.

– Ó, sok van belőlük – értett vele egyet Ángyi, aki közben Rubina vállát kötözte. – Mindig kifordít a kapa egyet-kettőt a kertemben.

– De a tündék nem lövöldöznek emberekre! A tündék jók!

– Akkor biztos csak viccből lőttek Eszmére és a lányra.

– De…

– Nézd, kedvesem, te királyné leszel. Az fontos munka. Te csak törődj a királlyal, és hagyd, hogy én és Eszme törődjünk… minden egyébbel.

– A királynéság? Az nem áll másból, mint hímezgetésből, és kényelmetlen ruhák viseléséből! Én ismerem Nénét. Ő nem szeret semmit, ami… stílussal és kellemmel bír. Teljesen besavanyodott.

– Megkockáztatnám, hogy esze azért van – mondta Ángyi jóindulatúan. – Hát, bekötöttük a lányt. Most mit tegyünk vele?

– Van vagy egy tucat lakatlan hálószobánk – felelte Magrat. – Készen állnak a vendégfogadásra. Berakhatjuk az egyikbe. Ömm. Ángyi?

– Igen?

– Szeretnél koszorúslány lenni?

– Nem igazán, drágaságom. Öreg vagyok én már ahhoz. – Ángyi habozott. – De ugye nincs semmi, amit meg szeretnél kérdezni tőlem?

– Mire gondolsz?

– Hát, az anyád, ugye, már nem él, és nincsenek nőrokonaid sem, meg senkid…

Magrat még mindig értetlenül nézett.

– Az esküvő után, arra gondolok – segített Ángyi.

– Ó, az! Nem, arról majd egy vendégszakács gondoskodik. A mi szakácsnőnk nem igazán ért a falatkákhoz, meg ilyesmihez.

Ángyi óvatosan felpislogott a plafonra.

– És ami azután történik? Persze csak ha érted, mire gondolok.

– Hívattam egy csomó lányt mosogatni és rendet rakni. Nézd, nem kell izgulnod! Mindenre gondoltam. Nagyon örülnék, ha nem kezelnétek úgy Nénével, mint akinek fogalma sincs semmiről.

Ángyi köhögött.

– Az embered – kezdte –, ugye eléggé nagyvilági férfi? Le merném fogadni, hogy legalább egy tucat lánnyal járt már.

– Miért mondod ezt? Nem hinném. A bolondoknak nincs túl sok magánéletük, és természetesen mióta király, azóta nagyon elfoglalt ember. És szégyenlős a lányokkal.

Ángyi feladta.

– Hát jó – válaszolta. – Biztos vagyok benne, hogy menet közben belejött…

Néne visszatért a királlyal.

– Hogy van a lány? – kérdezte Néne.

– Kivettük a nyílhegyet és kitisztítottuk a sebet, abból nem lehet baj – válaszolta Magrat. – De nem akar magához térni. A legjobb az lenne, ha itt maradna.

– Biztos vagy benne? – érdeklődött Néne. – Állandó megfigyelésre van szüksége. Nekem meg van egy vendégszobám.

– Nem kellene túl sokat mozgatni – válaszolta élesen Magrat.

– Megjelölték – közölte vele Néne. – Tudod, mivel jár az?

– Tisztában vagyok vele, hogy nagyon csúnya a sebe – válaszolta megint csak élesen Magrat.

– Nem a sebre gondolok – mondta Néne. – Úgy értem, megérintették. Ő…

– Pontosan tudom, hogyan kell beteget ápolni – válaszolta Magrat. – Nem vagyok teljesen ostoba, értsétek már meg!

– Nem szabad egyedül hagyni – ragaszkodott az álláspontjához Néne.

– Nagyon sokan lesznek itt – válaszolta Verenc. – Holnap futnak be az első vendégek.

– Az egyedüllét nem egyenlő azzal, hogy nincsenek körülötted emberek – mondta Néne.

– Ez egy kastély, Néne.

– Na jó. Rendben. Hát, akkor nem is zavarunk tovább – köszönt el Néne. – Gyerünk, Gytha!

Ogg Ángyi még magához vett egy kihűlőfélben levő birkacombot az egyik ezüstfazékból, és a királyi pár felé intett vele.

– Mulassatok jól! – mondta. – Már amennyire lehetséges ez a ti esetetekben.

– Gytha!

– Megyek már.

A tündék csodálatosak. Csodálatot ébresztenek.

A tündék bámulatosak. Bámulatot keltenek.

A tündék fantasztikusak. Nagy hatással vannak a fantáziára.

A tündék bűbájosak. Sugárzik belőlük a bűbáj.

A tündék igézőek. Értenek a varázsigékhez.

A tündék irtó hatásosak. Mindenkit kiirtanak.

Az a helyzet a szavakkal, hogy a jelentésük úgy csavarodik, mint egy kígyó, és ha az ember kígyót akar találni, akkor nézzen csak be a jelentésváltoztató szavak mögé.

Senki nem állította soha, hogy a tündék jók lennének.

A tündék rosszak.

– Szóval ennyi – szólt Ángyi, ahogy a boszorkányok átsétáltak a kastély felvonóhídján. – Szép munka volt, Eszme!

– Még nincs vége – figyelmeztette Mállottviksz Néne.

– Magad mondtad, hogy most már nem tudnak átjönni. Senki sem fog többé varázslattal próbálkozni a kövek körül. Ebben biztos vagyok.

– Igen, de még körülbelül egy napig tart a körök ideje. Azalatt bármi megtörténhet.

– A Rubina lány kiszállt a játékból, a többire meg jól ráijesztettél – mondta Ogg Ángyi, a báránycsontot a kiszáradt várárokba dobva. – Más meg nem fogja szólítani őket, azt tudom.

– De még mindig itt van az egyikük a várbörtönben.

– Meg akarsz szabadulni tőle? – kérdezte Ángyi. – Elküldhetem Somát Vasolvasztárfi királyhoz fel a Rézsikló tetejére, ha azt szeretnéd. Vagy felpattanhatok a seprűmre magam is, és átadhatom az üzenetet a Hegyek Királyának személyesen. A törpék és a trollok egy pillanat alatt meg fogják oldani a problémát. És nem lesz vele semmi gondunk.

Néne nem reagált erre, hanem folytatta:

– Van még más is. Valami, amire nem gondoltunk. Az a nőszemély még mindig utat keres.

Elérték a város főterét. Néne végignézett rajta. Persze, Verenc a király, és ez teljesen rendben is van, és ez az ő királysága, ami szintén teljesen rendben van. De mélyebb értelemben ez az ő birodalma volt. És Gytháé, természetesen. Verenc hatalma csak az emberek dolgaira terjedt ki; még a törpék és a trollok sem ismerték el őt királyuknak, bár mindig nagyon udvariasak voltak vele. De amikor a fákról és a sziklákról és a földről volt szó, Mállottviksz Néne a magáénak érzett mindent. Ismerte a hangulataikat.

És a környéket még mindig figyelték. Egészen pontosan érezte a figyelő tekinteteket. A beható vizsgálat megváltoztatja a vizsgálat tárgyát, és jelenleg az egész vidéket vizsgálták. Az egész országot célozta meg a támadás, és az a nőszemély itt volt, az elméje göngyölődött kifelé…

– Milyen vicces – jelentette ki Ogg Ángyi, csak úgy bele a világba –, ezen gondolkoztam, ahogy ott várakoztam reggel a Táncosoknál, hogy milyen vicces…

– Most meg mi a csudáról hablatyolsz?

– Emlékszem egy olyan lányra, mint Rubina. Rossz természetű volt, és türelmetlen, és tehetséges, és csak egy púp az idősebb boszorkányok hátán. Nem tudom, emlékszel-e rá egyáltalán?

Elmentek Jászón kalapácsütésektől zengő műhelye mellett.

– Soha nem felejtettem el – válaszolta Néne csendesen.

– Vicces, ahogy körbeérnek a dolgok…

– Nem, nem érnek – szögezte le Mállottviksz Néne. – Én nem olyan voltam, mint ő. Tudod, milyenek voltak errefelé az öreg boszorkányok. Megcsontosodottak. Egy rakás bibircsókos banya. És én nem voltam udvariatlan velük. Csak határozott. Egyenes. Kiálltam magamért. A boszorkányság része, hogy az ember kiálljon magáért… Te vigyorogsz.

– Csak a széltől fintorgok, esküszöm!

– Ez a lány teljesen más. Senki nem állíthatja, hogy én ne lennék nyitott az új dolgokra.

– Erről vagy híres, a nyitottságodról, igen – helyeselt Ogg Ángyi. – Mindig is mondtam, nincs ember a földön, aki nyitottabb lenne az új dolgokra, mint Eszme Mállottviksz!

– Pontosan. – Mállottviksz Néne végignézett a várost körbevevő erdős hegyeken, és összevonta a szemöldökét. – Az a helyzet – mondta –, hogy ezek a mai lányok nem tudnak gondolkozni. Ahhoz tiszta agy kell, és hogy ne hagyd elterelni a figyelmed. Ott van például Magrat, aki állandóan túl szétszórt. És ez megakadályozza abban, hogy tisztességes munkát végezzen. – Megállt. – Érzem őt, Gytha. A Tündekirálynőt. Átjutott az elméje a köveken. Az az átkozott, ostoba kislány! Utat keres magának. Mindenhol ott van. Mindenhol, ahova a tudatommal csak be tudok nézni. Érzem a szagát.

– Minden rendben lesz – veregette meg a vállát Ángyi. – Meglátod.

– Keresi az utat – ismételte meg Néne.

– Jó reggelt, testvérek! Hol 's mit mívelkedjünk e vidám napon? – köszönt Kocsis, a pék.

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának többi tagja ránézett.

– Valami gyógyszert ettél, vagy mi? – kérdezte Takács, a zsúpkészítő.

– Így beszél a durva kézműves ringyrongy sereg.

– És mi az a durva kézműves ringyrongy sereg? – kérdezte Pék, a takács.

– Ugyanazok, mint a vidám mesteremberek, asszem – válaszolta Kocsis, a pék.

– Megkérdeztem id'sanyámat, mi az az arzenál – közölte velük Jászón.

– Igen?

– Azt mondta, az mi vagyunk.

– És durva kézműves ringyrongy sereg is vagyunk? – érdeklődött Pék, a takács.

– Asszem.

– A fenébe!

– Hát, annyi bizonyos, hogy mi nem úgy beszélünk, mint ezek a seggfejek a darabban – állapította meg Kocsis, a pék. – Én soha nem mondanék olyat, hogy „trallala”. És a tréfáikat se értem.

– Azokat nem is kell, ez egy színdarab – nyugtatta meg Jászón.

– A kutyafáját! – mondta Pék, a zsúpkészítő.

– Ó, fogd már be! Told inkább a taligát.

– Nem értem, hogy miért nem járhatunk el mégis egy botos-vödröst… – motyogta Szabó, a másik zsúpkészítő.

– Nem járjuk el a botos-vödröst! Hallani sem akarok többé a botos-vödrösről! Azóta is hasogat a térdem! Úgyhogy meg se említsd nekem a botos-vödröst!

– A teremburáját! – mondta Pék, akiben buzgott az önkifejezés vágya.

A kellékeket tartalmazó taliga zötyögött és ugrált a göröngyös kis úton.

Jászónnak el kellett ismernie, a csűrdöngölő sokkal egyszerűbb volt, mint a színészkedés. Az előbbi közben nem állták őket körbe kuncogó népek. És nem űztek gúnyt belőlük a kisgyerekek. Takács és Tetőfedő már-már a nyílt lázadás határán álltak, és szándékosan rosszul mondták a szöveget. Az esték próbaterep-kereséssel teltek.

Még az erdő sem bizonyult eléggé elhagyatottnak. Elképesztő, mennyi ember kódorgott mindenfelé.

Takács elengedte a taligát, és megtörölte a szemöldökét.

– Azt hinné az ember, a Széjjelvágott Tölgy biztonságos hely – sóhajtotta. – Fél mérföldre van a legközelebbi ösvénytől, és átkozott legyek, ha öt perc elteltével az ember még mozdulni tud a szénégetőktől, a remetéktől, a prémvadászoktól, a szarvasvadászoktól, a trolloktól, a madármegfigyelőktől, a rőzsegyűjtőktől, a disznópásztoroktól, a szarvasgombagyűjtőktől, a törpéktől, favágóktól, és mindenféle gyanús, nagykabátos alaktól! Meglep, hogy egyáltalán maradt még hely az erdőben azoknak a rohadt fáknak.

Egy útkereszteződéshez értek, már ha annak lehetett nevezni.

– Hát erre nem emlékszek – mondta Ács, a vadorzó. – Aszittem, ismerem errefelé az összes ösvényt.

– Ez azért van, mert csak sötétben látod őket – válaszolta Jászón.

– Igen, mindenki tudja, hogy ez kedvteléssel múlatod az órát holdfényes éjszakán – csatlakozott Jászónhoz Tetőfedő, a kocsis.

– Mármint holdfényes éjszakákon – javította ki Jászón.

– Hé! – szólalt meg Pék, a takács – Kezdünk belejönni ebbe a goromba iparosdiba, he?

– Menjünk jobbra! – javasolta Jászón.

– Á, arrafelé minden csupa tüskés bozót.

– Jó, akkor menjünk balra.

– Az meg nagyon kanyargós – mondta Takács.

– Mi a helyzet a középső úttal? – kérdezte Kocsis.

Jászón előrekukucskált.

Középen is kanyargott egy kis ösvény, alig több vadcsapásnál; árnyas lombok alatt futott tova. Páfrány burjánzott mellette. Dús, zöld, sötét hangulatot árasztott, mint amilyennel a „pagony”[19] kifejezés is bír például.

Jászón kovácsösztönei libabőröztek és felállva üvöltöztek.

– Ne arra! – vélelmezte.

– Jaj, ne már! – keseredett el Takács. – Mi a bajod vele?

– Ez az út a Táncosokhoz vezet – válaszolta Jászón. – Id'sanyám aszonta, senki sem mehet fel a Táncosokhoz, mert fiatal menyecskék táncolnak körötte pucéran.

– Így igaz, de manapság már nem – jelentette ki Tetőfedő. – Az öreg Mállottviksz Néne a sarkára állt, és felkötötte az alsóneműjüket.

– Még csak oda se mehetnek soha többé – helyeselt Kocsis. – Szóval teljesen megfelelő helyszín egy csendes próbához.

– Id'sanyám aszonta, hogy senki sem mehet oda – ismételte most már árnyalatnyi bizonytalansággal a hangjában Jászón.

– Igen, de valószínűleg úgy gondolta… t'od… hogy varázslási szándékkal – győzködte Kocsis. – Semmi varázslatos nincs abban, ha emberek parókában meg ilyesmiben ugrálnak mindenfelé.

– Biza – értett vele egyet Tetőfedő. – És ott tényleg magunk lehetünk.

– S – tette hozzá Takács – ha esetleg néhány fiatal hölgy visszaóvakodna, hogy pucéran táncoljon, mindenképpen meg fogjuk látni őket.

Egy pillanatra a társaságot befelé forduló, töprengő, néma csend ülte meg.

Jászón előresandított.

– Szerintem – szólalt meg Tetőfedő, mindnyájuk ki nem mondott gondolatait szavakba öntve – tartozunk ennyivel a közösségnek.

– Hááát – válaszolta Jászón –, id'sanyám aszonta…

– Anyád különben egy szót se szólhat – mondta Takács. – Apám mesélte, hogy fiatal korába' anyád szinte…

– Na jó – nyugodott bele Jászón a többség akaratába. – Végül is, nem lehet nagy baj belőle. Csak színészkedni fogunk. Az egész nem több, mint… mint játék. Nem fogunk semmi valóságosat csinálni. De senkinek eszébe se jusson táncolni! Különös tekintettel, és ezt nem tudom eléggé kihangsúlyozni, a botos-vödrösre!

– Ó, hát persze, hogy csak játszani fogunk – felelte Takács. – És természetesen a szemünket is nyitva tartjuk.

– Tartozunk ennyivel a közösségnek – ismételte meg Tetőfedő.

– A játékból nem lehet baj – jelentette ki Jászón bizonytalanul.

Klang boinng klang dingg…

A hangok Lancre-szerte visszhangzottak.

Felnőtt férfiak, akik a kertet ásták fel éppen, dobták el szerszámukat és iszkoltak be kunyhójuk biztonságába…

Klang boinnng goinng dingg…

Nők jelentek meg az ajtókban és kiabálták kétségbeesetten gyermekeik után, hogy azonnal jöjjenek be a házba…

…BANG a francba! dong boinng…

Spaletták csapódtak be. Néhány férfi rettegő családja tekintetétől kísérve vizet öntött a tűzre, és zsákokkal próbálta eltömni a kéményt…

Ogg Ángyi egyedül élt, mert állítása szerint az öreg embereknek is van büszkeségük, és szükségük van a függetlenségre. Ezenkívül Jászón volt az egyik szomszédja, és a felesége, a minekishíjják is mindig átjött rendelkezésre állni, ha Ángyi a falhoz vágta a bakancsát. A másik oldalon pedig Soma lakott, aki Ángyi utasításainak engedelmeskedve felszerelt egy spárgából és üres konzervdobozokból álló szerkezetet arra az esetre, ha anyjának szüksége lenne a jelenlétére. De Ángyi ezt csak vészhelyzetben használta, például amikor megkívánt egy csésze teát, vagy unatkozott.

Bong fene! klang…

Ogg Ángyinak nem volt fürdőszobája, volt viszont bádogkádja, ami általában az árnyékszék hátsó falán lógott egy szögön. Épp azt cipelte befelé. Már majdnem beért a kertbe, s hosszú útja, melynek során különböző falakról, fákról és kerti törpékről verődött vissza a kád, a végéhez közeledett. Három nagy, fekete üst gőzölgött a tűzhelyen. Melléjük kirakva fél tucat törülköző, egy száraz tökbélből készült smirgliszivacs, a habkő, a szappan, a másik szappan, amit akkor használt, amikor az első beesett valahova, a merőkanál, amivel a pókokat szokta kihalászni, a vízzel telt kacsa a hosszú sípolókájával, a bütyökreszelő, a dörzsikefe, a kicsi dörzsikefe, a nyeles dörzsikefe a problémás részek végett, a bendzsó, az dolog a csövekkel és a csapokkal, amiről senki sem tudta, mire való és egy üveg Klaccsi Éjszakák fürdőesszencia, amiből egy csepp is képes feloldani a zománcfestéket.

Bong klangg szlamm…

Önvédelemből már mindenki megtanulta felismerni a jeleket, melyek arra utaltak, hogy Ángyi fürdeni készül.

– De hát még nincs is április! – csodálkoztak egymás közt a szomszédai, miközben behúztak a függönyt.

A dombtetői lakban, Ángyi házával szemben Skindle asszony megragadta a férje karját.

– A kecske még mindig kint van!

– Teljesen megőrültél? Én ki nem megyek oda! Most biztos, hogy nem!

– Jusson eszedbe, mi történt legutóbb! Három napig le volt bénulva az egyik oldalára, ember, és nem sikerült leimádkozni a tetőről!

Skindle úr kidugta a fejét az ajtón. Minden csendesnek tűnt. Túl csendesnek.

– Valószínűleg a vizet önti éppen – találgatott.

– Akkor van még egy-két perced – vélte a felesége. – Nyomás, vagy hetekig joghurtot fogunk inni!

Skindle úr leemelt egy kötelet az ajtó mögül, és odalopakodott, ahol az állat ácsorgott kikötve a sövény mögött. Már a kecske is megtanulta felismerni a fürdési szertartás előjeleit, és a döbbenettől megdermedt.

Nem sikerült elrángatni a helyéről. Végül a férfi egyszerűen a hóna alá vette.

Távoli, de erőteljes csobbanás hangzott fel, és a bádogkád szélének ütődő habkő kondulása.

Skindle úr futásnak eredt.

Ekkor cincogni kezdett a bendzsó, melyet nyilvánvalóan épp felhangoltak.

A világ visszatartotta a lélegzetét.

És elkezdődött, oly módon, mint amikor tornádó söpör végig a prérin.

– AAaaaíííííí…

Három virágcserép repedt meg az ajtó előtt, egyik a másik után. Darabjaik Skindle úr füle mellett süvítettek el.

– Jaavarázslóóó vesszejééének göcsööört vaaaan a véééégéééééén…

Skindle úr átdobta a kecskét a bejáraton, majd utánaugrott. A felesége már várta, és becsapta mögötte az ajtót.

Az egész család, a kecskét is beleértve, az asztal alá bújt.

Nem mintha Ogg Ángyi szörnyen énekelt volna. Egyszerűen csak olyan hangokat tudott kiadni magából, melyek, ha felerősítette őket egy vízzel telt bádogkád, megszűntek zenének lenni, és valamiféle tolakodó jelenlétté váltak.

Rengeteg olyan énekes létezik, akinek a magas C-je eltöri az üveget; Ángyié viszont tisztára súrolta.

Lancre Férfi Móres-tánccsoportja komoran üldögélt a pázsiton, és egy agyagkorsót adogatott körbe. Nem sikerült túl jól a próba.

– Ez így nem megy, ugye? – kérdezte Tetőfedő.

– Hát mulatságosnak egyáltalán nem mulatságos, az már egyszer biztos – felelte Takács. – Nem tudom elképzelni, amint a király a hasát fogja nevettében, miközben mi egy rakás iparosarzenált játszunk, akik nem értenek a színdarabokhoz.

– Egyszerűen nem tudtok játszani – jelentette ki Jászón.

– De hát épp ez a szerep lényege! – világított rá Takács.

– Igen, de nem tudjátok eljátszani annak a szerepét, aki nem tud játszani – magyarázta Bádogos. – Nem tudom miért, de nem megy. Nem várhatjátok el, hogy azok a finom hölgyek és urak…

Jeges ízű szellő fújt át a lapon a nyár közepén.

– …nevessenek azon, hogy nem tudjátok eljátszani azt, hogy nem tudtok játszani.

– Én amúgy sem értem, mi abban a vicces, hogy egy csomó goromba iparos színházat akar csinálni – jelentette ki Takács.

Jászón megvonta a vállát.

– Azt mondják, az urak…

A szél csípése, a hó erős bádogíze…

– …Ankh-Morporkban hetekig nevettek ezen – mondta. – Három hónapig adták a Széles úton.

– Mi az a Széles út?

– Ott van az összes színház. A Korong, Lord Winkin Emberei, a Medveverem…

– Azok ott minden marhaságon nevetnek – szögezte le Takács. – Mindegy, úgyis mindenki azt hiszi, hogy idefenn csak vidéki bunkók laknak. Azt hiszik, olyanokat mondunk, hogy hejehuja, meg ostoba népdalokat éneklünk, meg hogy az állandó ivászat miatt csak három agysejt kapaszkodik kétségbeesetten egymásba a nagy üresség közepén, ami a fejünkbe' van.

– Na ja. Add ide a korsót!

– Fennhéjázó városi népek.

– El se tudják képzelni, milyen hónaljig a tehénben lenni havas éjszakákon. Ha!

– És egy sincs közöttük, aki… miről beszélsz? Neked nincs is tehened.

– Nincs, de én el tudom képzelni.

– Azt se tudják, milyen egy trágyával teli farmon elveszíteni az egyik csizmádat. Nem ismerik azt a szörnyű pillanatot, amikor rádöbben az ember, hogy bárhova is teszi le a lábát, az áttöri a felső, szilárd kérget, és…

A kőkorsó halkan gluttyogott, miközben kézből bizonytalan kézbe adták.

– Igaz. Nagyon igaz. És láttátok már őket csűrdöngölőt járni? Az agyát is eldobja tőle az ember.

– Mi, csűrdöngölő a városban?

– Hát, legalábbis lent Sto Helitben. Egy rakás ványadt kis varázsló meg kereskedő. Egy egész órán keresztül néztem őket, és még csak nem is lágyékoztak közbe'.

– Puccos városi népek. Feljönnek ide, elveszik előlünk a munkát…

– Ne legyél má' ostoba! Asse tudják, hogy kell dolgozni.

A korsó gluttyogott, de ezúttal mélyebben, azt sugallva, hogy mind több ürességet tartalmaz.

– Lefogadom, sose voltak még könyékig…

– A lényeg az. Az a lényeg. A lényeg. Az a lényeg. Ha! Csak nevetnek a tisztességes goromba arzenálokon, mi? Úgy értem. Úgy értem. Úgy értem. Darab mindenféle iparosokról… goromba fickókról, akik semmire se jutnak, pedig szorgalmasan próbálnak egy rakás hölgyről meg úrról szóló darabot…

Dermesztő fuvallat, olyan éles, akár a jégszilánkok…

– Szükség lenne még valamire.

– Ja. Biza.

– Egy misztikus összetevőre.

– Pont'san. Én mondom. Én mondom. Én aszondom. Olyan történet kell, amitől kettéáll a fülük. Pont'san.

– Ezért itt kell eljátszani, a szabad levegőn. Az ég és a hegyek között.

Jászón Ogg összeráncolta a szemöldökét. Az egyébként is mindig összeráncolódott, amikor Jászón a világ bonyolult dolgairól elmélkedett. Csak a vasat értette meg teljes mélységében. De felemelte bizonytalan ujját, és próbálta megszámolni színésztársait. Mivel a korsó ekkorra már teljesen kiürült, ez nem volt könnyű feladat. Úgy tűnt, rajta kívül átlagban még heten vannak. De lelkében homályos, gyötrő érzés támadt, miszerint valami mintha nem lenne teljesen rendben.

– Itt kint – ismételte meg bizonytalanul.

– Jó ötlet – mondta Takács.

– Nem a te ötleted volt? – kérdezte Jászón.

– Aszittem, te mondtad.

– Én meg aszittem, te!

– Kit érdekel, ki mondta? – kérdezte Tetőfedő. – Jó ötletnek tűnik. Olyan… egyértelműnek.

– És mi volt az a mísztikus izéről?

– Mi az, hogy mísztikus?

– Olyasmi, amire szükségünk van – válaszolta Takács, a színházhoz értő tagja a társulatnak. – Nagyon fontos, a misztikusság, az.

– Id'sanyám azt mondta, senki sem mehet… – kezdte Jászón.

– Nem fogunk táncolni, vagy ilyesmi! – győzködte Kocsis. – Persze hogy nem lenne jó, ha felkószálnának ide a népek varázsolgatni, vagy ilyesmi. De abból nem lehet baj, ha mindenki idejön. Úgy értem, a király, meg mindenki. Anyád is. Ha, azt szeretném látni, hogy bármiféle pucér leány bejut, ha ő itt van!

– Én nem hinném, hogy ez… – kezdte Jászón.

– És az a másik is itt lesz – mondta Takács.

Elgondolkoztak Mállottviksz Nénén.

– Atyaég, attól az ütő is megáll bennem! – szólalt meg végül Tetőfedő. – Ahogy átlát az emberen. Ugyan egy rossz szavam nincs rá, tényleg, igen rendes nőszemély! – folytatta hangosan, majd jóval halkabban hozzátette: – De az a hír járja, hogy éjjelenkint nyúl vagy denevér képébe' járja a vidéket. Megváltoztatja az alakját, meg minden. Nem mintha egy szót is elhinnék ebből! – emelte fel a hangját, majd halkította le ismét. – De az öreg Weezen odaát Szegletben aszonta, egyszer éjjel lábon lőtt egy nyulat, és másnap találkozott Nénével az ösvényen, aki annyit mondott, „aú!”, és adott neki egy nyaklevest.

– Az apám aszonta – kezdett a mesébe Takács –, hogy egyszer az öreg tehenünket vitte a vásárba, és a tehén rosszul lett, és elesett Néne kunyhója előtt az úton, apám meg nem tudta talpra állítani, úgyhogy odament a kunyhóhoz és bekopogott, Néne pedig kinyitotta az ajtót, és még mielőtt apám egy szót is szólhatott volna, azt mondta neki: „beteg a tehene, Takács”, csak így, egyszerűen… és aztán azt mondta…

– Az az öreg, foltos tehén volt apádé? – kérdezte Kocsis.

– Nem, a foltos a nagybátyámé volt, a törött szarvú volt a miénk – válaszolta Takács. – A lényeg az…

– Megesküdtem volna, hogy a foltosról beszélsz – mélázott el Kocsis. – Emlékszek, ahogy apám átnézett egy nap a sövényen, és kijelentette: „Milyen remek foltjai vannak annak a tehénnek, manapság már nem kapni ilyet!” Ez akkoriban történt, amikor még a tiétek volt az a régi mező Cabb kútja mentén.

– Az soha nem volt a miénk, az az unokabátyámé volt – javította ki Takács. – Szóval…

– Biztos vagy benne?

– Szóval – folytatta Takács – aszonta: „Csak várjon meg itt! Mindjárt hozok valamit, ami segít”, és ezzel bement a hátsó konyhába, kis idő után kijött néhány nagy, piros tablettával, és…

– És mitől tört el a szarva? – kérdezte Kocsis.

– …és akkor odaadta neki az egyik tablettát, azzal, hogy „emelje fel a tehén farkát, és dugja ezt oda, ahová nem süt be a nap, és fél perc múlva a saját lábán fog szaladni, mint a szélvész.” Apám pedig megköszönte, majd kifelé menet megkérdezte, hogy a másik tabletta mire való, mire Néne ránézett, és azt mondta: „Hát, utol akarja érni, nem?”

– Az biztosan az a mély völgy Szeglet mellett – jegyezte meg Kocsis.

Mindannyian ránéztek.

– Egész pontosan miről beszélsz? – kérdezte Takács.

– Ott van a hegy mögött – bólogatott tudálékosan Kocsis. – Nagyon árnyékos. Úgy vélem, arra gondolhatott. Oda, ahova nem süt be a nap. Hosszú odáig az út, de hát ilyenek a boszorkányok.

Takács a többiekre kacsintott.

– Figyeljetek! – szólalt meg. – Megmondom én, mire gondolt. Arra, ahova a majom dugja a mogyoróját.

Kocsis megrázta a fejét.

– Szegletben nincsenek majmok – jelentette ki. Arcát lassú vigyor öntötte el. – Ja, már értem! Az a vénasszony egyszerűen csak ostobaságokat beszélt!

– Azok a drámaírók lent Ankhban – szólalt meg Pék –, hát, azok aztán jól ismernek minket. Adjátok ide a korsót!

Jászón megint hátranézett. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Keze, ami napi kapcsolatban állt a vassal, viszketni kezdett.

– Asszem, ideje lenne hazaindulnunk, fiúk! – kockáztatta meg.

– Szép ez az éjszaka – válaszolta Pék, és nem mozdult. – Nédd a, hogy ragyognak a csillagok!

– Viszont kezd hideg lenni – érvelt Jászón.

– Hószagot érzek – értett vele egyet Kocsis.

– Na persze – mondta Pék. – Ja. Hó nyár közepén. Ez van ott, ahova a nap nem süt be.

– Fogjátok már be! – mordult rájuk Jászón.

– Mi bajod?

– Ez nem helyes! Nem kéne itt lennünk! Hát nem érzitek?

– Ó, maradjál má', ember! – szólt Takács. – Nincs semmi baj. Semmit nem érzek a levegőn kívül. És még mindig van egy kis ital a korsó alján.

Pék hátradőlt.

– Eszembe jutott egy régi történet erről a helyről – mesélte. – Egy pasas elaludt itt egyszer szarvasvadászat közben.

Az üveg gluttyogott a szürkületben.

– 's akkor mi van? Ezt én is meg tudom csinálni – mondta Kocsis. – Minden éjszaka elalszom, rendszeresen.

– Ó, de ennek a pasasnak, amikor felébredt és hazament, a felesége már valaki mással élt, a gyerekei pedig mind felnőttek, és meg se ismerték.

– Ez velem nap mint nap megtörténik – sóhajtott Takács gyászosan.

Pék szipogott egyet.

– Tudjátok, tényleg hószagot érzek! Ismeritek? Az az éles fajta szag.

Tetőfedő hátradőlt, és a karjára fektette a fejét.

– Megmondom, mi az ábra – jelentette ki. – Ha arra ébrednék, hogy az asszony hozzáment valaki máshoz, a nagydarab kölykeim meg kirepültek, és nem kell már feltölteni az éléskamrát, úgy visszajönnék ide egy takaróval, mint a sicc! Kinél van a korsó?

Jászón idegesen kortyolt egyet, és máris jobban érezte magát, ahogy az alkohol feloldotta az agytekervényeit.

Azért még egyszer megpróbálkozott.

– Hé, fiúk! – szólalt meg. – Ott hűsöl még egy korsó a vízbe' a műhelyemben, mit szóltok hozzá? Lemehetnénk együtt. Fiúk? Fiúk?

Dallamos horkolás hallatszott.

– Jaj, fiúk!

Jászón felállt. A csillagok megpördültek.

A kovácsmester nagyon lágyan összeesett. A korsó kigurult a kezéből, és végigbucskázott a füvön. A csillagok szikráztak, a hűvös szellő pedig hótól illatozott.

A király egyedül vacsorázott, vagyis egyedül az asztal egyik végén, míg Magrat a másikon. De sikerült összehozniuk egy találkozót a kandalló elé pár pohár bor erejéig.

Mindig nehezen jöttek a szavak a szájukra az ilyen pillanatokban. Egyikük sem szokott hozzá egy másik személlyel folytatott úgynevezett tartalmas időtöltéshez. Párbeszédük kezdett mind rejtelmesebbé válni.

Ráadásul túlnyomórészt az esküvőről szólt. Az uralkodóknál ez nem úgy megy, mint másoknál. Először is, már megvan mindenük. A hagyományos nászajándéklista a porcelánokkal és a tizenkét terítékes edénykészlettel kicsit furcsán veszi ki magát, ha a megajándékozandónak van már egy egész kastélya, rengeteg bebútorozott szobával. Valójában olyan sokkal, hogy jó részüket elég régen nem használta már senki ahhoz, hogy a bennük lakó pókok az evolúció szigorú szabályai értelmében különálló alfajokat hozzanak létre. És az sem megoldás, ha az ember egyszerűen csak megsokszorozza a dolgot, és kér egy Vörös és Fehér Hadsereget, ami illik a konyha tapétájához. Az uralkodók, ha megházasodnak, vagy nagyon kicsi dolgokat kapnak, mint például egy finoman megmunkált, tojás alakú órát, vagy nagy és terjedelmes dolgokat, mint például egy grófnőt.

És ott van a vendégek listája is. Ez az egyszerű esküvők esetében is elég nehéz ügy, azzal a sok öreg rokonnal, akik nyáladzanak és káromkodnak, az első ital után kakaskodó testvérbátyákkal, és olyan emberekkel, kik Nem Szólnak más emberekhez amiatt, amit azok A Mi Sharonunkról Mondtak. Az uralkodók fejének egész országok miatt kell főniük, melyek harciassá válnak egy italtól, és egész királyságok miatt, amelyek Felszámolták A Diplomáciai Kapcsolatokat amiatt, amit A Koronaherceg Mondott A Mi Sharonunkról.

Verencnek mindezzel sikerült megbirkóznia, de akkor jött a faji kérdés. A trollok és a törpék egész jól elvoltak egymás mellett Lancre-ben, mivelhogy itt semmi dolguk nem akadt egymással. De ha túl sokan kerültek egy fedél alá, különösen, ha italozás is folyt, és különösen, ha az leginkább a törpék között folyt, akkor előbb-utóbb Karok Kezdtek Leszakadni, leginkább azért, amit Az Ő Őseik Mondtak A Mi Sharonunkról.

És akkor ott van még a többi dolog…

– Hogy van a lány?

– Szóltam Millie-nek, hogy tartsa rajta a szemét. Miben törhetik a fejüket azok ketten?

– Fogalmam sincs.

– De hát te vagy a király, nem?

Verenc zavartan fészkelődött.

– Ők viszont boszorkányok. Nem szívesen kérdezgetem őket.

– Miért nem?

– Mert még válaszolnak. És akkor mit csinálok?

– Miről akart Néne beszélgetni veled?

– Ó… hát tudod… dolgokról…

– Ugye nem a… szexről, vagy igen?

Verenc olyan arcot vágott, mint aki frontális támadástól tartott, de hirtelen észre kellett vegye, hogy a háta mögött történnek rettenetes dolgok.

– Dehogy! Miért?

– Ángyi próbált anyai jótanácsokkal ellátni. Alig tudtam visszafojtani a nevetést. Igazán már, mindketten úgy bánnak velem, akár egy nagy gyerekkel!

– Ó, nem. Semmi ilyesmi nem került szóba.

A kandalló két szélénél ültek, mindketten rákvörösen.

Majd Magrat megkérdezte:

– Ööö… elküldettél már azért a könyvért? Tudod… amiben a fametszetek vannak?

– Ó, igen. Igen, elküldtem valakit, hogy rendelje meg.

– Mostanra meg kellett volna már érkeznie.

– Hát, hetente csak egyszer kapunk postát. Úgy vélem, holnap megjön. Már nagyon unom, hogy minden héten le kell rohannom, nehogy Soma érjen oda először.

– Te vagy a király. Megparancsolhatnád neki, hogy ne menjen.

– Nem szívesen tenném. Annyira lelkes.

Egy nagy fatönk kettérepedt a kandallórács mögött.

– Tényleg lehet kapni könyveket… arról?

– Mindenről írnak már könyveket.

Mindketten a tűzbe meredtek. Verenc azt gondolta: Magrat nem szeret királyné lenni, ez nyilvánvaló. De ez történik akkor, ha egy királyhoz megy feleségül az ember, minden könyv ezt mondja…

Magrat pedig azt gondolta: Verenc sokkal kedvesebb volt, amikor még ezüstcsörgőket hordott a sipkáján, és minden éjjel a padlón aludt az ura hálóterme előtt. Akkor még tudtunk beszélgetni…

Verenc összecsapta a tenyerét.

– Hát, akkor ennyi! Holnap nehéz napunk lesz, megérkeznek a vendégek, meg minden.

– Igen. Hosszú nap lesz.

– Talán a leghosszabb. Haha.

– Igen.

– Gondolom, raktak ágymelegítőt az ágyunkba.

– Soma belejött már a dologba?

– Remélem. Mégsem vásárolhatunk mindennap új matracot.

Igazán nagy volt az a terem. Árnyékok gyűltek a sarkaiban, főleg a két végén.

– Feltételezem – kezdett bele Magrat nagyon lassan, miközben a tüzet bámulták –, mostanáig nem volt túl sok könyv itt Lancre-ben.

– Fontosnak tartom a műveltséget.

– Azt hiszem, mostanáig egészen jól elboldogultak könyvek nélkül is.

– Igen, de nem jól csinálták a dolgokat. Egészen primitív módon gazdálkodnak.

Magrat a tűzbe révedt. A gazdasszonykodás se jobb errefelé, gondolta.

– Mehetnénk lassan lefeküdni, mit szólsz hozzá?

– Hát, gondolom, igen.

Verenc leemelt két ezüst gyertyatartót, és meggyújtotta a gyertyákat. Az egyiket Magrat kezébe nyomta.

– Hát akkor, jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Megcsókolták egymást, majd sarkon fordultak és felmentek a hálószobáikba.

Magrat lepedője éppen kezdett megbarnulni. Levette róla a forró vasat, és kidobta az ablakon.

A budiárra meredt.

Talán Magrat volt Lancre egyetlen lakosa, akit akár kicsit is érdekelt, hogy valami környezetbarát-e vagy nem. Mindenki más csak reménykedett abban, hogy a tárgyai minél hosszabb ideig kitartanak, és tisztában volt azzal, hogy minden szétmállik, ha elég hosszú időre magára hagyja az ember.

Otthon – vagyis a kunyhóban, ahol ezelőtt lakott, javította ki magát – állt egy árnyékszék a kert végében.

Azt szerette. A hamusvödrével, az előző évi Kalendáriommal a szögén, és a szőlőfürt alakú kivágással az ajtaján nagyon is megfelelt az adott célra. Pár havonta egyszer ásni kellett egy új gödröt a kertben, és megkérni valakit, hogy segítsen odébb vinni az építményt.

A budiár a következőképpen nézett ki: kicsi, alacsony belmagasságú szobát vágtak a falba, benne faülőkével egy nagy, négyszögletes lyuk felett. Az akna leért egészen a vár lábáig, ahol a környezetbarát része történt a dolognak, más néven az az organodinamikus eljárás, amit Somaként és talicskájaként is ismertek. Idáig értette Magrat. Beleillett az uralkodónép kontextusba. Ami megdöbbentette, az az akasztók jelenléte volt.

Az akasztók a ruhák felakasztására szolgáltak. Millie egyszer elmagyarázta neki, hogy ott tárolják a drágább ruhákat és a szőrméket. A molyokat a lyukból süvítő huzat, és, hát, a… szag tartja távol[20].

Magrat ebben a kérdésben végül a sarkára állt.

Jelenleg az ágyában feküdt, és a mennyezetet bámulta.

Természetesen hozzá akart menni Verenchez, a csapott álla és az enyhén könnyező szemei ellenére. Az éj sötétjében Magrat belátta, hogy az ő helyzetében nem lehet túl válogatós az ember, és ha egy király jut neki, az voltaképpen nagy szerencse.

Csak épp jobban szerette, amikor még udvari bolondként dolgozott. Van abban valami nagyon vonzó, amikor egy férfi gyengéden csilingel mozgás közben.

Csak épp a jövőjében rengeteg csapnivaló hímzést, és ablakon kivetett vágyakozó pillantást látott.

Csak épp torkig volt már az etikettről és a nemesi vérvonalakról szóló könyvekkel, különös tekintettel az Óshdy-féle Nemesi Családfák Könyvére a Tizenöt Hegyvidék és a Sto Síkság vonatkozásában.

Egy királynénak tudnia kellett ezeket a dolgokat. A Hosszú Képtár tele volt ilyen könyvekkel, és a végéig még el sem jutott. Hogyan kell egy őrgróf harmad-unokatestvérét megszólítani. Mit jelentenek a pajzsokon szereplő ábrák, az a sok ágaskodó és mindenfelé tekintő oroszlán. És a ruhák sem lettek elviselhetőbbek. Magrat a főkötőnél húzta meg a határt, és egyáltalán nem örült a nagy, csúcsos kalapnak sem, melynek a végéről kendő fityegett. Az ilyesmi valószínűleg nagyon jól áll Shalott kisasszonyának, de Magraton úgy nézett ki, mintha valaki egy nagy tölcsér fagylaltot nyomort volna a nyakába.

Ogg Ángyi pongyolában ücsörgött a tűzhelye előtt, pipázott, és szórakozottan vagdosta a lábkörmeit. Időnként egy-egy csendülés vagy pattanás hallatszott a szoba távolabbi részeiből, illetve halk csörömpölés, amikor a kis olajlámpa eltört.

* * *

Mállottviksz Néne az ágyában feküdt, mereven és hidegen. Kék eres kezeiben ott tartotta az üzenetet: NEM HÓTTAM MEG.

Az elméje átszáguldott az erdőn, és kutatott, kutatott…

Az volt a baj, hogy oda nem tudott elmenni, ahol nem voltak szemek, melyek látnak, vagy fülek, melyek hallanak.

Nem vette észre a kis völgyet a kövek mellett, ahol nyolc férfi aludt.

És álmodott…

Lancre-t az emberiség többi részétől a Lancre-szurdok hídja választja el, ami a sekély, de gyilkosan sebes és alattomos Lancre-folyó felett ível át[21].

A kocsi odaért a túlsó végéhez.

Az utat ügyetlenül lefestett, vörös-fekete-fehér sorompó zárta el.

A kocsis tülkölt.

– Mi történik? – kérdezte Maphlaves az ablakon kihajolva.

– Trollhíd.

– Hoppá!

Kis idő múlva felrobajlott valami a híd alatt, majd egy troll mászott át a hídkorláton. Átlagos fajtársaihoz képest fenemód ki volt öltözve: a jelzésértékű ágyékkötőn kívül sisakot is viselt. Ez utóbbi eredetileg láthatóan emberi fejre volt méretezve, és a troll jóval nagyobb koponyájára madzaggal kötötték oda, de leginkább mégis az a kifejezés illett rá, hogy „viselték”.

– Mi történik? – ébredt fel álmából a Kincstárnok.

– Egy troll áll a hídon – tudósított Maphlaves. – De valamiféle sisak van rajta, úgyhogy valószínűleg hivatalos tisztviselő, és komoly bajba kerül, ha embert próbál enni[22]. Semmi ok az aggodalomra.

A Kincstárnok felkuncogott, mert elméje hullámvasútja éppen felfelé száguldott.

A troll megjelent a kocsi ablakánál.

– 'napot, uraságok! – mondta. – Vámvizsgálat.

– Nem hinném, hogy akad nálunk olyan – csicseregte vidáman a Kincstárnok. – Sosem tartunk magunknál vámot.

– Úgy értem – magyarázta a troll –, van maguknál sör, rövidital, bor, likőr, hallucinogén füvek, vagy erkölcstelen, illetve buja témájú könyvek?

Maphlaves visszahúzta a Kincstárnokot az ablakból.

– Nincsen – jelentette ki.

– Nincsen?

– Nincsen.

– Biztos?

– Igen.

– Akarnak venni?

– Még egy nyavalyás – kezdett bele a Kincstárnok a fejére ülni igyekvő Maphlaves minden erőfeszítése ellenére – bakkecskénk sincsen.

Léteznek emberek, akik képesek „Zöld sasok”-ról dudorászni egy zsúfolt újpesti kocsmában. De még ők is úgy vélnék, hogy bakkecskéket emlegetni egy troll füle hallatára meglehetősen tapintatlan dolog.

A troll arckifejezése nagyon lassan, mint amikor egy gleccser tarolja le a hegyoldalt, megváltozott. Abrand próbált bebújni az ülés alá.

– Hát akkor, lassan tovább is ügethetnénk, nemde? – kérdezte a Kincstárnok, immár némileg fojtott hangon.

– Nem úgy értette! – jelentette ki gyorsan az Arkrektor. – A szárítottvarangy-tabletta beszél belőle.

– Ne engem egyen meg! – kérte a Kincstárnok. – Inkább a bátyámat, ő sokkal mfmfph mfmfph…

– Nos, hát akkor – szólt a troll –, úgy tűnik… – majd észrevette Casanundát. – Ohó! – kiáltott fel. – Törpecsempészet, mi?

– Ne nevettesse ki magát, jóember! – tiltakozott Maphlaves. – Nem is létezik olyasmi, hogy törpecsempészet.

– Valóban? Akkor az ott mi?

– Óriás vagyok – közölte vele Casanunda.

– Az óriások sokkal nagyobbak.

– Sokat betegeskedtem.

A troll meghökkent. Számára ez már nagydoktori szintű gondolatmenet volt. De mindenképpen találni akart valamit, amibe beleköthet. És a kocsi tetején, ahol a Könyvtáros napozott, meg is lelte.

– Mi van abban a zsákban ott fent?

– Az nem zsák. Az a Könyvtáros.

A troll megveregette a nagy vörös szőrkupacot.

– Úúk…

– Mi? Egy majom?

– Úúúk?

Pár perccel később az utazó csoport tagjai a híd korlátján áthajolva bámulták a vizet a mélyben.

– Gyakran előfordul, ugye? – kérdezte Casanunda.

– Mostanában már nem olyan gyakran – felelt Maphlaves. – Olyan, mint a… mi is az a szó, Stib? Amikor szaporodik az ember, és átörökíti a dolgokat a gyermekeinek?

– Evolúció – válaszolta Abrand. Még mindig fodrozódott alattuk a víz.

– Pontosan. Mint ahogy az apámnak is volt egy mellénye hímzett pávákkal, aztán rám hagyta, és most az enyém. Ezt hívják öröklődésnek…

– Nem, nem ezt… – kezdte Abrand, bár nem is remélte, hogy Maphlaves odafigyel.

– …szóval a legtöbb ember otthon most már tudja, mi a különbség egy majom és egy emberszabású főemlős között – folytatta Maphlaves. – Evolúció, ez az. Nem könnyű szaporodni, amikor az embernek folyamatosan fáj a feje, mert korábban huzamosan a kövesúthoz csapkodta valaki.

A fodrozódás elcsendesedett.

– Önök szerint a trollok tudnak úszni? – érdeklődött Casanunda.

– Nem. Egyszerűen csak elsüllyednek, majd kisétálnak a partra – válaszolta Maphlaves. Megfordult, és könyökével a korlátnak támaszkodott. – Tudják, rengeteg emléket ébreszt bennem mindez… A jó öreg Lancre-folyó. A pisztrángok, melyek le tudnák harapni az ember karját.

– Nem csak a pisztrángok – mutatott rá Abrand, miközben a vízből kiemelkedő sisakot bámulta.

– És azok az áttetsző kis tavak feljebb – folytatta Maphlaves. – Tele, tele, tele… áttetszőséggel, meg minden. És lehet bennük meztelenül fürödni, anélkül, hogy bárki is meglátna. És azok a vizenyős rétek, tele… vizenyősséggel, vagy mi, meg virágokkal meg minden. – Sóhajtott. – Tudják, pont ezen a hídon mondta meg nekem, hogy…

– Kiért a folyóból – tudósított Abrand. De a troll nem közeledett túl gyorsan, mert a Könyvtáros mintegy oda sem figyelve kiemelte a híd mellvédének egyik kváderkövét.

– Pont ezen a hídon kértem meg…

– Tyű, mekkora dorong van a kezében! – jegyezte meg Casanunda.

– Ez volt az a híd, ezt bizton állíthatom, ahol majdnem…

– Kérem, lehetne azt a követ kissé kevésbé provokatívan tartani? – kérdezte Abrand.

– Úúúk.

– Sokat segítene.

– Éppen az a híd, már ha bárkit is érdekel, ahol az egész életem új irá…

– Miért nem indulunk tovább? – vetette fel Abrand. – Elég meredeken kell felmásznia.

– Szerencséje, hogy még nem ért fel, mi? – kérdezte Casanunda.

Abrand megfordította a Könyvtárost, és a kocsi felé taszigálta.

– Ami azt illeti, ez az a híd, ahol…

Maphlaves megfordult.

– Most akkor jön, vagy nem? – érdeklődött Casanunda a gyeplővel a kezében.

– Éppen a ködös nosztalgia édesbús pillanataiban élek – közölte vele Maphlaves. – Nem mintha bármelyikük is észrevette volna, persze.

Abrand nyitva tartotta az ajtót.

– Hát, tudja, mit szoktak mondani, Arkrektor: az ember nem kelhet át kétszer ugyanazon a folyón.

Maphlaves rámeredt.

– Már hogy a fenébe ne? Ez egy híd.

A kocsi tetején a Könyvtáros felkapta a kürtöt, ösztönösen beleharapott a végébe – soha nem lehet tudni –, majd megfújta, olyan erővel, hogy az kiegyenesedett.

Kora reggel volt, úgyhogy Lancre városában szinte egy lelket sem láttak. A gazdák már órákkal azelőtt felkeltek, hogy a tehenekhez vödröket vagdossanak és káromkodjanak kicsit, majd visszafeküdjenek aludni.

A kürt hangja visszaverődött a házakról.

Maphlaves kiugrott a kocsiból, és teátrálisan beszívta a levegőt.

– Érzik ezt? – kérdezte. – Valódi, friss hegyi levegő, nem más! – Megveregette a mellkasát.

– Épp most léptem bele valami vidéki dologba – közölte vele Abrand. – Merre van a kastély, uram?

– Szerintem az a nagy, fekete, meredező dolog lehet az, ami a város fölé tornyosul – tippelt Casanunda.

Az Arkrektor a tér közepére állt, és kitárt karokkal lassan körbefordult.

– Látják ott azt a fogadót? – érdeklődött. – Ha minden egyes alkalommal kaptam volna egy pennyt, amikor onnan kidobtak, most… lenne öt dollárom és harmincnyolc pennym. És ott van a régi kovácsműhely, az pedig Incseleg asszony háza, ahol megszálltam. Látják ott azt a csúcsot? A Rézsikló, bizony. Egyszer megmásztam az öreg Karbonákusszal, a trollal. Ó, milyen szép napok, milyen szép napok voltak azok… És látják azt az erdőt ott, a dombon? Az a lány ott…

A hangja mormogásba fúlt. – Ó, szavamra! Sorra jutnak eszembe a dolgok… Micsoda nyár volt az! Manapság már nincsenek olyan nyarak. – Sóhajtott. – Tudják – mondta –, bármit megadnék azért, ha megint vele sétálhatnék át az erdőn! Olyan sok mindent nem… hát, mindegy. Gyerünk!

Abrand megnézte magának a várost. Ankh-Morporkban született és nőtt fel. Az ő világában a vidék olyasmi volt, ami másokkal történik, olyanokkal, akiknek általában legalább négy lábuk van. Az ő világában a vidék az univerzum születése előtti nyers káoszt testesítette meg, vagyis a falak, macskakő és bármi civilizált dolog születése előtti állapotokat. – Ez a főváros? – kérdezte.

– Többé-kevésbé – válaszolta Casanunda, aki osztotta a kövezetlen települések iránti érzelmeit.

– Lefogadom, még egy csemegeüzlet sincs itt sehol – borongott Abrand.

– És az itteni sör – vette vissza magához Maphlaves a szót –, az itteni sör… hát, azt meg kell kóstolniuk! És van az a hígítónak nevezett italuk, amit almából és… és átkozott legyek, ha tudom, miből készítenek, lényeg az, hogy nem szabad fémpohárba tölteni. Meg kéne kóstolnia, Stib úr! Kinőne tőle a mellszőrzete. És ami a magáét illeti… – fordult a kocsi következő utasához, aki véletlenül pont a Könyvtáros volt.

– Úúk?

– Hát, ööö, izé, maga igyon csak bármit, amit megkíván! – vergődött ki a dologból Maphlaves.

Majd leemelte a postazsákot a kocsi tetejéről.

– Ezzel meg mi legyen? – kérdezte.

Bandukoló lépteket hallott maga mögött, és amikor megfordult, alacsony, vörös arcú fiatalembert látott. Aki nem rá szabott, lötyögő páncélingében olyan benyomást keltett, mint egy hirtelen lefogyott gyík.

– Hol van a kocsis? – kérdezte Soma.

– Beteg – válaszolta Maphlaves. – Rohamot kapott. Megtámadott bennünket pár útonálló. Mi legyen a levelekkel?

– Általában elviszem a kastély postáját, a többit meg felakasztjuk egy zsákban a fogadó bejáratánál a szögre, hogy mindenki ki tudja keresni a sajátját – válaszolta Soma.

– És ez nem veszélyes? – kérdezte Abrand.

– Nem hinném. Elég erős az a szög – kotorászott Soma a zsákban.

– Úgy értem, nem lopják el a leveleket?

– Ó, nem tennének ilyet, semmiképpen. Ha mégis ilyesmivel próbálkozna bárki, akkor az egyik boszorkány meglátogatná, és rámeredne. – Soma a hóna alá gyömöszölt pár csomagot, és felakasztotta a zsákot az említett szögre.

– Igen, erre is emlékszem – merengett el Maphlaves. – Boszorkányok! Hadd mondjam el, milyenek a boszorkányok errefelé…

– Id'sanyám is boszorkány – közölte vele Soma mintegy mellékesen, miközben folytatta a zsákban kotorászást.

– Náluk remekebb női testületet el sem lehet képzelni! – fogalmazta át gyorsan eredeti mondanivalóját Maphlaves. – Akik azt állítják róluk, hogy minden lében kanál, hatalomőrült vén banyák, azok nem tudják, mit beszélnek.

– Az esküvőre érkeztek?

– Pontosan. Én vagyok a Láthatatlan Egyetem Arkrektora, ő Stib úr, varázsló, ő pedig – hová tűnt? Ja, megvan – ő Casanunda úr.

– Gróf. Casanunda gróf.

– Tényleg? Ezt soha nem említette.

– Hát, az nem vallana valami jó modorra, nem? Végül is, ez nem tartozik azok közé a dolgok közé, amelyekkel rögtön illik előhozakodni.

Maphlaves szemei résnyire szűkültek.

– De én azt hittem, a törpéknél nincsenek rangok – szólt.

– Egyszer tettem egy kis jószolgálatot a skundi Agantia királynénak – magyarázta Casanunda.

– Csak nem? Szavamra. Mennyire kicsit?

– Hát, annyira nem is volt kicsi.

– Szavamra! Ő a Kincstárnok, ő meg itt a Könyvtáros – lépett hátra Maphlaves vadul integetve, miközben szájával a „Ne Mondja Ki Azt, Hogy Majom” szavakat formálta némán.

– Örvendek, hogy találkoztunk! – szólt Soma.

Az Arkrektorban hirtelen roppant kíváncsiság ébredt.

– A Könyvtáros – ismételte meg.

– Igen. Már mondta. – Soma biccentett az orangutánnak. – Hogy van?

– Úúk.

– Gondolom, eltűnődsz azon, miért néz ki így – végszavazott neki Maphlaves.

– Nem, uram.

– Nem?

– Id'sanyám mindig azt mondja, mindenki olyan, amilyennek teremtették – jelentette ki Soma.

– Milyen csodálatos asszony lehet! Hogy hívják? – kérdezte Maphlaves.

– Ogg asszonynak, uram.

– Ogg? Ogg? Ismerős név. Rokona Ogg Józanságnak?

– Ő volt az apám, uram.

– Jóságos ég! A jó öreg Józanság fia? Hogy van az a vén lókötő?

– Nem tudom, uram, mivel már meghalt.

– Ó! Mikor halt meg?

– Harminc évvel ezelőtt.

– De nem nézel ki huszon… – szólalt meg Abrand. Maphlaves durván oldalba vágta.

– Vidéken vagyunk – sziszegte. – Az emberek itt másképpen csinálják a dolgokat. És gyakrabban. – Ezzel visszanézett Soma rózsás, segítőkész arcára.

– Úgy tűnik, kezd ébredezni a környék – jegyezte meg, és valóban: egymás után nyíltak a spaletták a tér körül. – Magunkhoz veszünk valami kis reggelit a fogadóban. Régen csodálatos reggelikben volt ott részem. – Megint beleszimatolt a levegőbe, és felragyogott az arca.

– Ezt nevezem – szólt –, ezt nevezem én friss levegőnek!

Soma óvatosan körbenézett.

– Igen, uram – válaszolta –, mi is úgy hívjuk. – Eszeveszett rohanás zaja hangzott fel, majd abbamaradt, és II. Verenc király fordult be a sarkon lassú, nyugodt léptekkel, rákvörösen.

– Az már biztos, hogy mindenkinek rózsákat csal az orcájára – jelentette ki Maphlaves vidáman.

– Ő a király! – sziszegte Soma. – És én fent hagytam a trombitám!

– Ööö – szólt Verenc. – Megjött már a posta, Soma?

– Ó, igen, felség! – válaszolta Soma majdnem annyira zavarban, mint a király. – Itt van nálam. Ne aggódjon emiatt! Azonnal kibontogatom, és az asztalára teszem, felség!

– Ööö…

– Valami gond van, felség?

– Ööö… szerintem inkább…

Soma már bontogatta a csomagokat.

– Itt van az a könyv az etikettről, amit már várt, felség, és van itt egy a sertéstartásról, ez pedig… hát ez meg micsoda?

Verenc megpróbálta kikapni a kezéből. Soma automatikusan belekapaszkodott. A csomagolópapír elszakadt, és a nagy, vastag könyv leesett a földre. A szellő végiglapozott a fametszeteket ábrázoló oldalakon.

Lenéztek.

– Tyű! – mondta Soma.

– Szavamra! – mondta Maphlaves.

– Ööö – mondta a király.

– Úúk?

Soma nagyon, nagyon óvatosan felvette a könyvet, és belelapozott.

– Hé, ezt nézzék meg! A lábfejével csinálja! Fogalmam sem volt, hogy lábfejjel is lehet! – Megbökdöste Abrand Stibet. – Nézze, uram!

Maphlaves a királyra sandított.

– Minden rendben, felség? – kérdezte.

Verenc összerándult.

– És nézze, itt van egy, ahol két férfi csinálja botokkal…

– Mi? – kérdezte Verenc.

– Tyű! – lelkesedett Soma. – Köszönöm, uram! Ez nagyon jól fog jönni, az már egyszer biztos. Úgy értem, felszedtem ezt-azt úton-útfélen, de…

Verenc kikapta a könyvet Soma kezéből, és megnézte a borítóját.

– A harc művészete? De hát én a szer…

– Felség?

Beletelt egy súlyos pillanatba, amíg Verencnek sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát, de végül ő győzött.

– Ó! Igen. Hát persze. Huhh! Szóval, igen. Huhh! Igen. Szóval, a jól képzett hadsereg… elengedhetetlen az ország biztonsága szempontjából. Így van. Igen. Rendben. Magrat és én úgy gondoljuk… igen. Neked rendeltük, Soma.

– Azonnal elkezdek gyakorolni, felség!

– Ööö. Jó.

Jászón Ogg felébredt, de azt kívánta, bár ne tette volna.

Ez tisztázásra szorul. Sok szaktekintély próbálkozott már a másnaposság leíró jellemzésével. Általában táncoló elefántokat, és hasonló képeket szoktak alkalmazni ebből a célból. Ám ezek a leírások soha nem hitelesek. Mindig arról szólnak, hogy hohó, nesztek, srácok, egy kis másnaposság machismo, hohó, kocsmáros, még tizenkilencet a világosból, hejj, jót vedeltünk tegnap éjjel, hohó…

Akárhogy is, a hígító okozta másnaposságot úgysem lehet leírni. A legkellemesebb része az, amikor úgy érzi az ember, hogy a fogai szétporladtak, s a nyelvére tapadtak.

A kovácsmester végül felült, és kinyitotta a szemét[23].

Ruhái átáztak a harmattól.

Úgy érezte, a feje szalmával és suttogásokkal van tele.

A kövekre meredt.

A korsó a harasztok közt hevert. Egy-két pillanat elteltével felmarkolta, és próbaképpen a szájához emelte. Üres volt.

Bakancsával oldalba rúgta Takácsot.

– Ébredj, vén lókötő! Egész éjjel itt feküdtünk!

A Férfi Móres-tánccsoport tagjai egymás után kezdték meg rövid, ám fájdalmas utazásukat az ébrenlétbe.

– Hát, Évánk nem fogja kímélni a sodrófát, amikor hazaérek – nyögte Kocsis.

– Talán mégis – válaszolta Tetőfedő, aki négykézláb próbálta megtalálni a kalapját. – Talán mire hazaérsz, már hozzámegy valaki máshoz, nem?

– Talán azóta már száz év is eltelt – merengett el reménykedve Kocsis.

– A kutyafáját, nem is bánnám! – ragyogott fel Takács arca. – Beraktam hét penny megtakarítást az ohulani takarékpénztárba. A kamatos kamattal számítva mostanra milliomos lennék. Olyan gazdag, mind Kerőzus.

– Ki az a Kerőzus? – kérdezte Tetőfedő.

– Egy híresen gazdag ürge – válaszolta Pék, miközben a bakancsát halászta ki egy tőzegpocsolyából. – Külföldi.

– Nem ő volt az, aki ha megérintett valamit, az arannyá változott? – kérdezte Kocsis.

– Nem, az valaki más volt. Valami király, vagy mi. Ilyenek történnek a külhoni részeken. Az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben meg amihez hozzáérsz, az arannyá változik. Megátkozták ezzel, vagy mi.

Kocsis eltöprengett.

– És amikor ki kellett mennie, akkor…

– Vond le a tanulságot, ifjú Kocsis! – mondta Pék. – Maradj itt, ahol értelmes emberek élnek, és ne csavarogj el idegen vidékekre, ahol esetleg azon kaphatod magad, hogy hatalmas értéket tartasz a kezedben, viszont nincs mire elverd.

– Itt aludtunk egész éjjel – jegyezte meg Jászón bizonytalanul. – Ez veszélyes dolog.

– De nem történt velünk semmi, Ogg úr – válaszolta Kocsis. – Azt hiszem, valami a fülembe vécézett.

– Úgy értem, furcsa dolgok verhetnek tanyát az ember fejében.

– Én is így értettem.

Jászón pislogott. Biztos volt benne, hogy álmodott valamit. Emlékezett rá, hogy álmodott. De azt már nem tudta felidézni, miről szólhatott az álma. Még mindig úgy érezte, mintha tele lenne a feje hangokkal, melyek hozzá beszélnek, de túl messze vannak ahhoz, hogy meghallja őket.

– Hát, sebaj – sóhajtott, miközben harmadszor is megpróbált lábra állni –, valószínűleg nem történt nagy baj. Menjünk haza, és nézzük meg, melyik században vagyunk!

– Tényleg, melyik évszázad van most? – érdeklődött Tetőfedő.

– A Repülőkutya Százada, nem? – töprengett el Pék.

– Talán már nem – jegyezte meg Kocsis reménykedve.

De, mint kiderült, valóban a gyümölcsdenevér századában jártak még. Lancre népe számára általában elhanyagolható jelentőséggel bírtak az óránál kisebb, vagy az évnél nagyobb időegységek, de az emberek vitathatatlanul zászlókkal díszítették fel éppen a város főterét, a férfiak egy kisebb csoportja pedig a májusfa felállításán dolgozott. Valaki egy Verencet és Magratot ábrázoló rettenetesen rossz festményt szögezett ki, melyen az állt: Az Istenek Álgyák Meg Őfeleségeiket!

A férfiak némán elváltak egymástól, és botorkálva hazaindultak.

Egy baknyúl ugrált keresztül a reggeli ködön, amíg oda nem ért a tisztáson düledező ősrégi kunyhóhoz.

Elszökdécselt az árnyékszék és a gyógyfüvek között álló fatönkig. A legtöbb erdei állat elkerülte Néne gyógynövényesét. Ez azért volt, mert amelyik nem így tett, annak általában nem születtek utódai a következő ötven évben. Néhány inda lebegett a szellőben, ami azért volt furcsa, mert nem fújt szellő.

A nyúl leült a tönkre.

És egyszer csak megmozdult valami. Elhagyta a nyulat, és a levegőn keresztül az emeleti ablakhoz repült. Láthatatlan volt, legalábbis a hagyományos emberi és állati szemek számára. A nyúl megváltozott. Azelőtt céltudatosan mozgott. Most lebukott, és a fülét kezdte mosni. Kis idő múlva kinyílt a hátsó ajtó, és Mállottviksz Néne sétált ki rajta mereven, kis tálka tejet és kenyeret tartva kezében. Lerakta a küszöbre, majd egy búcsúpillantás nélkül sarkon fordult, és becsukta maga mögött az ajtót.

A nyuszi közelebb ugrált.

Nem könnyű kideríteni, hogy az állatoknak van-e bármi fogalma a kötelezettségekről, vagy a különféle ügyletek természetéről. De nem is számít. Ezek a boszorkányi lét részét képezik. Ha nagyon fel akarsz bosszantani egy boszorkányt, tegyél neki valami szívességet, amit nem tud viszonozni. A lekötelezettség érzése éppen úgy nem hagyja majd nyugodni, mintha egy szálka ment volna a kezébe.

Mállottviksz Néne egész éjjel a baknyúl elméjén lovagolt. Tehát tartozott neki valamivel. Az elkövetkezendő napokban mindig lesz kint tej és kenyér.

A jót és rosszat egyaránt meg kell fizetni. Nem csak egy fajta kötelezettség létezik. És ezt nem értik meg soha az emberek, mondta magában, miközben visszament a konyhába. Magrat sem értette, sem az az új lány. A dolgokat ki kell egyensúlyozni. Nem lehet jó boszorkánynak vagy rossz boszorkánynak lenni, legalábbis hosszú távon. Csak azon dolgozhatott az ember minden erejével, hogy boszorkánynak sikerüljön lennie.

Leült a kihűlt kemence mellé, és ellenállt a késztetésnek, hogy megmossa a fülét.

Valahol áttörtek. Érezte a fákon, a kisállatok elméjében. Az a nő kitervelt valamit. És nemsokára véghez is viszi a tervét. Természetesen okkult értelemben semmi különös nem volt a nyárközépben, de az emberek elméjében ez így élt. És a tündéknek az emberi elme az erősségük.

Néne tudta, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie a Királynővel. Nem Magrattal, hanem az igazi Királynővel.

És azt a csatát el fogja veszíteni.

Egész életében azért dolgozott, hogy megtanuljon uralkodni azon, ami a fejében van. Büszke volt arra, hogy ebben ő a legjobb.

De már nem az. Épp, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy az elméjére támaszkodhasson, nem bízhatott meg többé az agyában. Megérezte a Királynő próbálkozásait – emlékezett rá, milyen az elméje, még sok évtizeddel azelőttről. És a Kölcsönvevés is ugyanúgy ment neki, mint eddig. De a többi – ha nem hagyott volna magának kis cetliket a dolgokról, már teljesen elveszett lenne. Boszorkánynak lenni azt jelenti, hogy az ember pontosan tudja, kicsoda, és hol van, ő pedig kezdte elveszíteni ezt a képességét. Előző este azon kapta magát, hogy két személyre teríti meg az asztalt. Egy olyan szobába próbált bemenni, ami nem volt ott. Nemsokára pedig egy tündével kell párbajoznia.

Ha pedig egy tündével párbajozik az ember, és veszít… akkor, amennyiben szerencséje van, meghal.

Magratnak a kuncogó Millie hozta ágyba a reggelit.

– Már érkeznek a vendégek, mélt'sága! És a tér tele van zászlókkal, meg minden! És Soma megtalálta a koronázási hintót!

– Hogyan lehet elveszíteni egy hintót? – kérdezte Magrat.

– Az egyik régi istállóba volt bezárva, mélt'sága. Soma most festi újra aranyszínű festékkel.

– De hát itt fogunk összeházasodni – mondta Magrat. – Nem megyünk sehova.

– A király azt mondta, hogy esetleg kikocsizhatnátok. Talán egészen Aranyérig. Soma Ogg lenne a díszkíséret. És akkor az emberek integethetnének és éljenezhetnének. Aztán visszajönne a kocsi ide.

Magrat felvette a köntösét, és a toronyablakhoz vonult. Onnan nem akadályozta a kilátást a várfal, és látszott a főtér, ahol már ekkor rengetegen tolongtak. Egyébként is vásárnap lett volna, de ezenkívül padokat és májusfát is állítottak. Még pár törpe és troll is megjelent, s a két csoport udvarias távolságot tartott egymás között.

– Épp most ment át egy majom a főtéren – észrevételezte Magrat.

– Az egész világ Lancre-be jön! – lelkesedett Millie, aki egyszer már Szegletig is eljutott.

Magrat észrevette a festményt, ami őt és vőlegényét ábrázolta.

– Mekkora ostobaság! – mormolta maga elé, de Millie meghallotta, és megrökönyödött.

– Mit értesz ezalatt, mélt'sága?

Magrat hátraperdült.

– Ezt mind! Mindent, ami értem történik!

Millie hirtelen támadt rettegéssel hátrálni kezdett.

– Én csak Magrat Beléndek vagyok! A királyoknak hercegnőket és grófnőket és hozzájuk hasonlókat kellene elvenniük! Olyan nőket, akik szokva vannak az ilyesmihez! Én nem akarom, hogy az emberek éljenezzenek, csak mert végigkocsikázom előttük! Pláne nem olyan emberek, akik egész életemben ismertek! És ez – ez – mutatott eszelős kézmozdulattal a gyűlölt budiárra, a hatalmas, baldachinos ágyra és a gardróbszobára, ami tele volt merev, drága ruhákkal –, ez a rengeteg dolog… ez mind nem az enyém! Ezek egy kitaláció részei. Neked is biztosan voltak olyan kivágható papírbabáid, tudod, amikor még kislány voltál… körbe kellett őket vágni, és papírruhák is voltak hozzájuk. És bármit lehetett belőlük csinálni. Na, ez vagyok most én! Az egész olyan… mint a méheknél! Királynővé változtatnak, akár akarom, akár nem! Ez történik velem!

– Biztos vagyok benne, hogy a király csak azért vette azokat a ruhákat, mert…

– Nem csak a ruhákról van szó. Hanem azokról az emberekről, akik éljeneznek, ha… ha egy akárki elmegy előttük a hintóban!

– De te voltál az, aki beleszeretett a királyba, mélt'sága – jelentette ki Millie bátran.

Magrat egy pillanatig habozott. Soha nem elemezte ki a Verenc iránti érzéseit. Végül megszólalt.

– Nem. Akkor még nem volt király. Senki nem tudta, hogy király lesz. Csak egy szomorú, kedves kis ember volt csörgősipkában, akivel senki sem törődött.

Millie még hátrább lépett.

– Szerintem csak ideges vagy, mélt'sága – dadogta. – Mindenki ideges az esküvője előtti napon. Csináljak… csináljak egy kis herbate…

– Nem vagyok ideges! És meg tudom csinálni a saját teámat, ha éppen arra vágyom!

– A szakácsnő nem veszi jó néven, ha bárki ki-be járkál a füveskertbe, mélt'sága – figyelmeztette Millie.

– Láttam azt a füveskertet! Nincs ott más, csak néhány vézna zsálya és pár sárguló petrezselyem! Semmit nem ültettek oda, amit ne lehetne betömködni egy csirke hátsójába! Különben is… hát ki ennek a birodalomnak a királynéja?

– Azt hittem, nem akarsz az lenni, mélt'sága – világított rá Millie.

Magrat rámeredt. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki konfliktusba került önmagával.

Lehet, hogy nem Millie volt a legszéleskörűbben tájékozott lány a világon, de semmiképpen sem volt ostobának nevezhető. Mire a reggelizőtálca a falnak csapódott, már kint is volt az ajtó túlsó felén.

Magrat leült az ágyára, és arcát a tenyerébe temette.

Nem akart királyné lenni. Királynénak lenni olyan volt, mint színésznőnek, és Magrat sosem volt túl jó színésznő. Sőt, ha már itt tartunk: mindig úgy gondolta, még Magratnak sem túl jó.

A menyegző előtti nyüzsgés zaja egyre erősebbé vált. Természetesen lesz néptánc is – úgy tűnt, ezt semmiképpen nem lehet megakadályozni –, továbbá valószínűleg előre megfontolt szándékkal népdalokat is fognak énekelni. És akkor a táncoló medvékről, a tréfás zsonglőrökről, és a bezsírozottrúd-mászó versenyről – amit valami oknál fogva mindig Ogg Ángyi nyert meg – még nem is szóltunk. Na meg ott van a malaccal tekézés is. És a korpás kád, amit Ogg Ángyi szokott előkészíteni; a férfiak bátorságának végső próbája, melynek során egy olyan kádba kell dugniuk a kezüket, amit egy különös humorérzékkel rendelkező boszorkány töltött meg korpával és mindenféle dolgokkal. Magrat imádta a vásárokat. Egészen mostanáig.

Hát, akadt pár elintéznivalója.

Felöltötte közemberi öltözékét, ezúttal utoljára, majd a hátsó lépcsőn keresztül lement a fordított toronyba, ahol Rubina feküdt.

Még korábban utasította Somát, hogy a szoba kandallójában mindig égjen a tűz. A lány továbbra is békés, öröknek tűnő álmát aludta.

Magrat nem tudta nem észrevenni, hogy Rubina lélegzetelállítóan gyönyörű; és abból, amit hallott, arra következtetett, hogy meglehetősen bátor is, ha szembe mert szállni Mállottviksz Nénével. Alig várta, hogy jobban legyen, és ő végre teljes joggal irigykedhessen rá.

A seb láthatóan szépen gyógyult, de úgy tűnt…

Magrat odalejtett a sarokba a csengőzsinórhoz, és meghúzta.

Egy vagy két perc múlva befutott a lihegő Soma Ogg. A kezeit aranyszínű festék borította.

– Mik ezek a dolgok? – kérdezte Magrat.

– Ööö. Nem szívesen árulnám el, mélt'sága…

– Az a helyzet, hogy… már majdnem… mi vagyunk a királyné.

– Igen, de a király azt mondta… és Mállottviksz Néne azt mondta…

– Nem Mállottviksz Néne ennek az országnak az uralkodónője! – közölte vele Magrat. Utálta magát, amikor így beszélt, de úgy tűnt, ez az egyetlen járható út. – És egyébként is, most nincs itt. Mi viszont itt vagyunk, és ha nem mondod el nekünk, mi a csuda folyik itt, teszünk róla, hogy te végezd a piszkos munkát a kastélyban!

– De már így is én végzem a piszkos munkát – világított rá Soma.

– Teszek róla, hogy akadjon még piszkosabb munka.

Magrat felvette az egyik csomagot, melyről kiderült, hogy egy lepedőcafatokba tekert vasrúd.

– Teljesen körberakták őt ezekkel – mondta. – Miért?

Soma lesütötte a szemét. A bakancsa is aranyfestéktől fénylett.

– Hát, id'sanyám azt mondta…

– Igen?

– Id'sanyám azt mondta, hogy gondoskodjak arról, hogy vas legyen körülötte. Úgyhogy Millie és én felhoztunk pár rudat a kovácsműhelyből, betekertük őket, és Millie körberakta velük a lányt.

– Miért?

– Hogy távol tartsa a… Hölgyeket és Urakat.

– Mi? Ez egy ósdi babona! És egyébként is, mindenki tudja, hogy a tündék jók, bármit is mondjon Mállottviksz Néne.

A háta mögött Soma arca megrándult. Magrat kihúzta a becsomagolt vasrudakat az ágyból, és a sarokba dobta őket.

– Nem akarok több gyerekmesét hallani, köszönöm szépen! És ha már itt tartunk, van még esetleg valami, amit nem mondtak el nekem?

Soma megrázta a fejét, miközben bűntudatosan gondolt a várbörtön lakójára.

– Ha! Hát akkor, el veled! Verenc azt szeretné, ha ez a királyság modernné és hatékonnyá válna, ez pedig azt jelenti, hogy nem akarunk több patkót és ilyesmit látni a környéken. Menj, nyomás!

– Igen, királyné kisasszony.

Legalább valami hasznosat is tettem, gondolta Magrat.

Igen. Viselkedj értelmesen. Menj, és beszélj vele. Magrat ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy minden probléma megoldható, ha az emberek leülnek és megbeszélik.

– Soma?

Soma megállt az ajtóban.

– Igen, kisasszony?

– A király lement már a Nagyterembe?

– Azt hiszem, még mindig öltözködik, királyné kisasszony. Legalábbis még nem csengetett értem, hogy trombitáljak, az biztos.

Valójában Verenc, aki nem szeretett úgy közlekedni, hogy minden lépését Soma beleéléssel és meggyőződéssel előadott fanfárja kíséri, titokban már lement az ebédlőbe. De Magrat a szobájához óvakodott, és bekopogott az ajtón.

Minek szégyenlősködjön? Holnaptól ez lesz az ő hálószobája is, nem? Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Anélkül, hogy igazán akarta volna, Magrat belépett.

Egyébként is, a kastély szobáira nem igazán lehet ráfogni, hogy bárkié is lennének. Túl sok lakónak adtak otthont az elmúlt évszázadokban. Az egész légkörük olyan volt, mint azoké a falaké, amelyekben még látható azoknak a rajzszögeknek a nyoma, melyekkel az előző tulajdonos erősítette fel azóta már rég feloszlott rockegyüttesek posztereit. Ezekre a kövekre nem kényszeríthette rá az ember személyiségének jellegzetességeit. Sokkal erősebben kényszerítették vissza rá a sajátjukat.

Magrat számára egy férfi hálószobájába belépni olyan volt, mint egy felfedezőnek arra a területre indulnia, amit a térkép úgy jelöl, „Itt Sárkányok Élnek”[24].

És nem egészen olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna.

Verenc életének meglehetősen késői szakaszában ismerkedett meg a hálószoba fogalmával. Amikor kisfiú volt, családjával együtt a kunyhójuk padlójára terített szalmán aludt. Amikor a Bolondok és Tréfacsinálók Céhének tanonca lett, többi szomorú, reményét vesztett fiatal társával együtt szalmazsákon feküdt egy hosszú hálóteremben. Amikor okleveles udvari bolond vált belőle, a hagyománynak megfelelően gazdája ajtaja előtt aludt összekucorodva a padlón. Aztán hirtelen szokatlanul későn bár, de bevezettetett a puha matracok világába.

És most Magrat megtudta a nagy titkot.

Nem működött a dolog.

Előtte állt Lancre Nagy Ágya, amiről azt beszélték, akár egy tucat ember is elfér benne, noha arról nem szólt a fáma, hogy milyen körülmények között és miért lenne erre szükség.

A tölgyfából ácsolt ágy valóban hatalmas monstrum volt.

Továbbá nyilvánvalóan nem aludtak benne.

Magrat felhúzta a takarót, és megérezte az égett vászon illatát. De valamilyen dohos szag is áradt az ágyneműből, mint a használaton kívüli tárgyakból általában.

A leendő királyné addig nézelődött, amíg észre nem vette az összehajtogatott hálóingből, gyertyából és kispárnából álló ajtó melletti élőképet.

Ami Verencet illeti, a korona csupán annyi különbséget jelentett, hogy az ajtónak melyik oldalán alszik az ember.

Ó, te jó ég! Régen a gazdája ajtaja előtt aludt. Most pedig, hogy királlyá koronázták, az országára nyíló ajtó előtt tölti az éjszakáit.

Magrat érezte, ahogy könnybe lábad a szeme.

Egyszerűen lehetetlen nem szeretni valakit, aki ilyen érzelgős. Elbűvölve, ugyanakkor tudván tudva, hogy ott van, ahol nem kellene lennie, a leendő királyné kifújta az orrát, és további felfedezőútra indult. Egy halom levetett öltözék az ágy mellett azt sugallta, Verenc elsajátította a ruhák tárolásának azt a módszerét, amit a népesség fele gyakorolt, és hogy ugyanúgy kihívásokkal küszködött az olyan komplex topológiai manőverek terén, melyek egy zokni kifordításához szükségeltetnek.

A szoba berendezéséhez tartozott még egy öltözőasztal és egy tükör. Utóbbi keretébe egy összeszáradt, kifakult virágot tűztek, és ahogy Magrat jobban megnézte, nagyon hasonlított azokhoz, amilyeneket ő szokott a hajában viselni.

Nem kellett volna tovább nézelődnie. Ezt később belátta. De nyilvánvalóan nem volt ura a cselekedeteinek.

Az asztalka közepén lévő fatál tele volt mindenféle érmékkel, madzagokkal, és az esténként kiürített zsebek egyéb szokásos tartalmával.

Volt benne továbbá egy összehajtogatott papírdarab is. Egészen kicsire összegyűrték, mintha sok időt töltött volna az említett zsebben.

Magrat kivette, és széthajtogatta.

Kostető peremiránti lejtői tele voltak kicsiny királyságokkal. Minden szűk kis völgyben, minden párkányon, melyen egy kecskén kívül még elfért még valami, királyság terpeszkedett. Olyan apró birodalmak is akadtak a hegységben, hogy ha valamelyiket megtámadta volna egy sárkány, és azt a sárkányt megölte volna egy ifjú hős, a király pedig a Hősi Szabályzat Harmadik bekezdése értelmében neki adta volna a fele királyságát, akkor meg is szűnt volna az egész. Számos, évekig tartó territoriális háború dúlt a környéken csupán azért, mert valakinek szüksége volt egy kis helyre, ahol télre a szenet tárolhatta.

Lancre az egyik legnagyobb királyságnak számított. Még egy folyamatosan rendelkezésre álló hadsereget[25] is megengedhetett magának. Jelenleg épp királyok, királynék és az arisztokrácia egyéb képviselői özönlöttek át a Lancre-hídon egy sértett, átázott troll tekintetétől kísérve, aki erre a napra felhagyott a híd őrzésével.

A Nagyterem ajtaja tárva-nyitva állt. Zsonglőrök és tűznyelők járkáltak a vendégek között. A zenekari erkélyen zenészek egy kisebb csoportja játszott a lancre-i egyhúros hegedűn és a méltán híres kostetői köcsögdudán, de szerencsére a tömeg zaja miatt nem nagyon lehetett őket hallani.

Ogg Ángyi és Mállottviksz Néne az említett tömegen próbálták keresztülverekedni magukat. Az ünnepélyes alkalom tiszteletére Ángyi szokásos fekete csúcsos kalapját egy ugyanolyan alakú, de vörös darabra cserélte, melyről viaszcseresznyék lógtak.

– Itt van az egész hót mond – jelentette ki Ángyi, miközben elvett egy italt az egyik tálcáról. – A mi Sománk szerint még Ankh-Morporkból is érkezett pár varázsló. Az egyikük a tudtára adta, hogy remek testületem van, azt mondja. Egész reggel azon gondolkodtam, melyikük is lehetett az.

– Hát, a te múltaddal valóban zavarba ejtően gazdag lehet a választék – felelte neki Néne, de ez csak ösztönös gonoszkodás volt részéről, a szívét nem tudta beleadni. Ogg Ángyit aggodalommal töltötte el a dolog. Úgy tűnt, barátnőjének nagyon máshol jár az esze.

– Van egyfajta nemesség, amit nem kívánunk itt látni – mondta Néne. – Nem tudok megnyugodni, amíg be nem fejeződik ez az egész.

Ogg Ángyi pipiskedett, és megpróbált átnézni egy alacsonyabb császár feje felett.

– Nem látom Magratot – tudósított. – Verenc ott beszélget azokkal a királyokkal, de Magratunkat sehol nem látom. Sománk azt mondja, Millie Chillum azt mondja, tiszta ideg volt ma reggel.

– Ez a sok magasrangú népség – nézett végig Néne a koronás főkön. – Úgy érzem magam, mint a partra vetett hal.

– Hát, én úgy vagyok ezzel, az embernek létre kell hoznia a saját vizét – válaszolta Ángyi, miközben elvett egy rántott csirkecombot a tálalóról, és begyömöszölte a ruhaujjába.

– Ne igyál sokat! Résen kell lennünk, Gytha. Jusson eszedbe, mit mondtam! Ne hagyd lankadni a figyelmedet…

– A gyönyörűséges Ogg asszony sosem tenne ilyet, ugye?

Ángyi megfordult.

Senki nem volt mögötte.

– Itt lent – szólalt meg ismét a hang.

Lenézett a szélesen vigyorgó arcra.

– Ó, a fene egye meg!

– Én vagyok az, Casanunda – közölte vele Casanunda, akit egy hatalmas[26] rizsporos paróka tett még törpébbé. – Emlékszik még? Genuában végigtáncoltuk az éjszakát.

– Nem, nem táncoltuk.

– Pedig megtehettük volna.

– Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk – válaszolta Ángyi erőtlenül. Ahogy felidézte, Casanunda az a típus volt, akit minél erősebben csap le az ember, annál gyorsabban pattan vissza, gyakran nem várt irányokból.

– A csillagaink közös úton járnak – felelte Casanunda. – Minket egymásnak teremtett az ég. A testét akarom, Ogg asszony!

– De én még használnám egy darabig.

És bár joggal gyanította, hogy a világ második legjobb szeretője mindenkit, aki legalább halványan nőnek tűnik, ebben a modorban kezel, Ogg Ángyinak be kellett ismernie, hogy hízeleg a hiúságának a dolog. Ifjabb korában rengeteg hódolója volt, ám az idő mára olyan testtel ajándékozta meg, amit a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb kényelmesnek lehetett nevezni, és egy olyan arccal, mint Szőlő úré, a Víg Mazsoláé. A rég elfojtott tüzek megint füstölögni kezdtek.

Ezenkívül kedvelte is Casanundát. A legtöbb férfi kerülő úton próbált a kegyeibe férkőzni, és hozzájuk képest a törpe nyílt támadása kifejezetten frissítő volt.

– Ez soha nem működne kettőnkkel – válaszolta neki. – Alapvető különbségek vannak köztünk. Míg én felnőtt méretű vagyok, maga nem lehet nagyobb egy gyereknél. És egyébként is, a korom felől az anyja lehetnék.

– Nem lehetne. Az anyám háromszáz éves, és sokkal bozontosabb a szakálla, mint az öné.

Ez persze megint csak jogos érv volt. A törpék szempontjából Ángyi még a kamaszkorból sem nőtt ki.

– Csitt, fiatalember! – legyintette meg játékosan Casanunda arcát, amitől annak csengeni kezdett a füle. – Maga aztán tudja, hogyan kell elcsavarni egy egyszerű vidéki lány fejét, az már egyszer biztos!

Casanunda visszanyerte az egyensúlyát, és vidáman megigazította a parókáját.

– Szeretem a tűzrőlpattant lányokat – közölte Ogg Ángyival. – Mit szólna egy kis tête-à-tête-hez, amikor ennek itt vége?

Ogg Ángyi arca kifejezéstelenné vált. Kozmopolitához méltó nyelvérzéke ezúttal cserbenhagyta.

– Bocsásson meg egy pillanatra – szólt aztán, majd a törpe fején hagyva italát végignyomakodott a tömegen, amíg egy hitelesnek tűnő hercegnőhöz nem ért, akit barátságosan oldalba veregetett.

– Hé, fenség, mi az a tetátét?

– Elnézést, megismételné?

– Tetátét? Azt ruhában szokták csinálni, vagy mi?

– Azt jelenti, bizalmas együttlét, jóasszony.

– Ja, csak ennyi? Ó! Hát jó.

Ogg Ángyi visszaverekedte magát az izgatottságában remegő törpéhez.

– Nincs kifogásom ellene – felelte.

– Egy romantikus kis vacsorára gondoltam, csak ön meg én – mondta Casanunda. – Az egyik fogadóban esetleg?

Szerelmi kalandjai hosszú során Ángyit még soha nem invitálták romantikus vacsorára. Udvarlóinak inkább a mennyiség volt az erős oldaluk, mint a minőség.

– Rendben – csak ennyit tudott mondani.

– Rázza le a gardedámját, és találkozzunk hatkor!

Ogg Ángyi Mállottviksz Nénére pislantott, aki elítélően bámulta őket a távolból.

– Ő nem a… – kezdte.

Majd rádöbbent, hogy még Casanunda sem gondolhatta komolyan, hogy Mállottviksz Néne az ő gardedámja.

A bókok és a hízelgés sem játszottak túl nagy szerepet Ogg Ángyi addigi flörtjei során.

– Jó, rendben – válaszolta végül.

– És most körbemegyek, nehogy az emberek pletykálkodni kezdjenek és tönkretegyék az ön jó hírnevét – hajolt meg és lehelt csókot Ángyi kezére Casanunda.

Ángyi szája tátva maradt. Eddig még kezet sem csókoltak neki soha, és soha senki nem aggódott a jó hírneve miatt, legkevésbé ő maga. Miközben a világ második legjobb szeretője eltávozott, hogy leszólítson egy grófnőt, Mállottviksz Néne – aki addig diszkrét távolságból[27] figyelte az eseményeket – barátságos hangon megszólalt.

– Annyi erkölcsösség sem szorult beléd, Gytha Ogg , mint egy macskába.

– Jaj már, Eszme, pontosan tudod, hogy ez nem igaz!

– Rendben. Annyi erkölcsösség szorult beléd, mint egy macskába.

– Így már sokkal jobb.

Ogg Ángyi megigazgatta fehér fürtjei tömkelegét, és elgondolkozott, van-e még arra ideje, hogy hazamenjen, s felvegye a fűzőjét.

– Résen kell lennünk, Gytha.

– Igen, igen.

– Nem hagyhatjuk, hogy bármi is elterelje a figyelmünket.

– Nem, nem.

– Te oda se figyelsz rám, ugye?

– Mi?

– Legalább annak utánajárhatnál, hogy miért nincs még itt Magrat.

– Rendben.

Ezzel Ogg Ángyi ábrándozva ellejtett.

Mállottviksz Néne megfordult…

Meg kellett volna szólalnia a vonósoknak. A vendégsereg zsibongásának el kellett volna némulnia, magának a tömegnek pedig természetes hatást keltve szét kellett volna válnia, hogy ösvény nyíljon közte és Maphlaves között.

Meg kellett volna szólalnia a vonósoknak. Valaminek legalább történnie kellett volna.

De csak annyi történt, hogy a Könyvtáros véletlenül Néne tyúkszemére lépett, miközben a tálalóasztal felé igyekezett.

Néne alig vette észre.

– Eszme? – kérdezte Maphlaves.

– Mustrum? – kérdezte Néne.

Ogg Ángyi tülekedett feléjük.

– Eszme, összetalálkoztam Millie Chillummal, és azt mondta…

Mállottviksz Néne méltán rettegett könyöke oldalba találta. Ángyi felmérte a helyzetet.

– Ó! – összegezte. – Akkor én most… én most… én most elmegyek akkor.

A tekintetek ismét egymásba fonódtak.

A Könyvtáros verekedte át magát ismét a tömegen, ezúttal egy egész gyümölcs-csendélettel a kezében.

Mállottviksz Néne oda se bagózott rá.

A Kincstárnok, aki ciklusa mediánján tartózkodott éppen, megveregette Maphlaves vállát.

– Szavamra, Arkrektor, ezek a fürjtojások meglepően kell…

– TŰNJÖN A FENÉBE! Stib úr, halássza elő a varangytablettát, és ne engedje, hogy kést vegyen a kezébe, legyen szíves!

A tekintetek megint egymásba fonódtak.

– Hát, hát – szólt Néne körülbelül egy évvel később.

– Ez egy elvarázsolt este lehet – mondta Maphlaves.

– Igen. Én is ettől tartok.

– Tényleg te vagy az, ugye?

– Tényleg én vagyok – erősítette meg Néne.

– Fikarcnyit sem változtál, Eszme.

– Úgy tűnik, te sem. Még mindig rettenetes nagy hazug vagy, Mustrum Maphlaves.

Elindultak egymás felé. A Könyvtáros átslisszolt közöttük egy tálca habcsókkal. Mögöttük Abrand Stib tapogatózott a padlón az üvegből kiömlött varangytabletták után.

– Hát, hát.

– Most mondd meg!

– Kicsi a világ.

– Az bizony.

– Te te vagy, én pedig én vagyok. Elképesztő. És most itt vagyunk.

– Igen, de az akkor az akkor volt.

– Rengeteg levelet küldtem – jelentette ki Maphlaves.

– Nem kaptam meg őket.

Maphlaves szemében megcsillant valami.

– Ez furcsa. Pedig még irányító bűbájt is raktam rájuk. – Kritikusan végigmérte Mállottviksz Nénét. – Hány kiló vagy, Eszme? Fogadok, szemernyit sem híztál.

– Miért akarod te azt tudni?

– Nézd el ezt egy öregembernek…

– Hát jó. Ötvenhét kiló vagyok, ha éppen erre vagy kíváncsi.

– Hmm… hát, ennek működnie kell… öt mérföld peremirányban… kicsit balra fogsz billenni, ne ijedj meg…

Villámgyors mozdulattal megragadta Néne kezét. Maphlaves fiatalnak és vidámnak érezte magát. Az egyetem varázslói el lettek volna képedve.

– Hadd vigyelek el innen!

Csettintett egyet.

A varázslat alapvető törvényei közé tartozik a tömeg legalább közelítő megmaradásának elve. Ha valami A pontból B pontba jut, akkor valami más, ami eredetileg B pontban tartózkodott, hirtelen A-ban fogja találni magát. És ott van az impulzusmomentum is. Lassan, ahogy a korong körbefordul, sugarának különböző pontjai a peremhez képest különböző sebességgel vele mozdulnak, és azoknak a varázslóknak, akik peremirányba végeznek térugrást, fel kell készülniük arra, hogy bizonyos lendülettel fognak földet érni.

A Lancre hídjáig tartó öt mérföldes út csupán apró rándulással járt, amire Maphlaves felkészült, és a hídkorlátnak támaszkodva érkezett oda, karjaiban Eszmeralda Mállottviksszel.

A vámhivatalnok troll, aki egy töredék pillanattal korábban még ott ücsörgött, ekkorra már a Nagyterem padlóján feküdt kiterülve. Véletlenül pont a Kincstárnokon. Mállottviksz Néne lenézett a sebesen patakzó vízre, majd vissza Maphlavesre.

– Azonnal vigyél vissza! – szólította fel. – Ehhez nem volt jogod.

– Te jó ég, azt hiszem, kimerültem. Nem értem, nagyon szégyellem magam, egyszerűen nincs erő az ujjaimban – válaszolta Maphlaves. – Persze vissza is sétálhatunk. Gyönyörű esténk van. Errefelé mindig is gyönyörűek voltak az esték.

– Az ötven-hatvan évvel ezelőtt volt! – háborodott fel Néne. – Ez nem úgy működik, hogy egyszer csak felbukkansz, és azt mondod, azok az évek meg se történtek.

– Ó, tisztában vagyok vele, hogy megtörténtek – felelte Maphlaves. – Most már én vagyok a legfőbb varázsló. Csak egy szavamba kerül, és varázslók ezrei… ööö… tagadják meg az engedelmességet, ha őszinte akarok lenni, vagy kérdeznek vissza, hogy „Mi van?”, vagy kezdenek velem vitatkozni. De nem hagyhatják figyelmen kívül, amit mondok.

– Jártam párszor azon az egyetemen – világosította fel Néne. – Egy rakás kövér, szakállas öregember.

– Pontosan! Én is mindig ezt mondom!

– Sok kostetői is van ott – mondta Néne. – Ismerek pár fiút Lancre-ből, akikből varázsló lett.

– Nagyon mágikus környék ez – értett vele egyet Maphlaves. – Van itt valami a levegőben.

Alattuk rohant a hideg, fekete víz, mindig a gravitáció táncát járva, soha nem folyva felfelé.

– Még egy Mállottviksz nevű Arkrektorunk is volt, évekkel ezelőtt – tette hozzá Maphlaves.

– Tudok róla. Távoli unokatestvér. Soha nem találkoztam vele – jelentette ki Néne.

Kis ideig mindketten a folyót bámulták. Időnként egy gally vagy faág örvénylett végig a sodrásban.

– Emlékszel, amikor…?

– Nagyon jó a… memóriám, köszönöm szépen.

– Gondoltál arra valaha is, milyen lehetett volna az életünk, ha igent mondasz? – kérdezte Maphlaves.

– Nem.

– Azt hiszem, letelepedtünk volna, lett volna pár gyerekünk, unokánk, ilyesmi…

Néne vállat vont. Ilyesmiről csak romantikus idióták ábrándoztak. De ezen az éjjelen volt valami a levegőben…

– És a tűz? – kérdezte.

– Milyen tűz?

– Ami végigsöpört a házunkon miután összeházasodtunk. Mindkettőnket megölt.

– Milyen tűz? Nincs tudomásom nincs semmiféle tűzről.

Néne megfordult.

– Hát persze, hogy nincs! Nem történt meg. De megtörténhetett volna! Nem lehet olyanokat mondani, hogy ha ez történt volna, akkor az lett volna, mert az ember nem tudhat mindenről, ami megtörténhetett volna. Csak annyit lehet állítani, hogy valami esetleg jó is lehetett volna, de ez nem jelenti azt, hogy nem sülhetett volna el szörnyűségesen is. Nem mondhatod az, hogy „ha én…”, mert nem tudod, mit kívánsz. Ez a lényeg, hogy soha nem lehet tudni. Már túl vagyunk az egészen. Úgyhogy nincs értelme ilyeneken gondolkozni. Én sem teszem.

– Az Idő Nadrágszárai – mondta Maphlaves morózusan. Letört egy darabot a málladozó kőből, és a vízbe dobta. Loccsant egyet, már ahogy az lenni szokott.

– Mi?

– Folyton erről hablatyolnak a Nagy Energiájú Mágia Tanszéken. És még varázslóknak merik nevezni magukat! Hallanod kéne őket. Azok a bolondok akkor sem ismernének fel egy varázskardot, ha a térdükbe harapna. Ilyenek manapság a fiatal varázslók. Azt hiszik, hogy ők találták fel az egész rohadt mágiát.

– Ó, igen? Hát látnod kéne, milyen lányok akarnak boszorkánynak állni mostanában! – kontrázott Mállottviksz Néne. – Máson sem jár az eszük, mint bársonykalapokon és fekete rúzson, meg ujj nélküli csipkekesztyűkön. Ráadásul pimaszok is.

Már egymás mellett állva nézték a folyót.

– Az Idő Nadrágszárai – szólalt meg Maphlaves. – Valaki az egyik szárába megy le, más meg a másik szárába. És az a rengeteg kontinuinuinuum mindenfelé. Kölyökkoromban csak egyetlenegy jóravaló univerzumunk volt, ennyi, és csupán a Tömlöc Létsíkokról esetleg áttörő szörnyetegek miatt kellett aggódnunk. De legalább itt volt ez az átkozott valóságos univerzumunk, és az ember tudta, mi merre mennyi. Most meg kiderült, hogy több millió van ezekből az átkozottakból. És ott van az az ostoba macska is, amit felfedeztek; hogy be lehet rakni egy dobozba, és akkor egyszerre élő és halott. És állandóan győzelemittasan rohangásznak körbe-körbe, azt kiabálva, hogy nagyszerű, nagyszerű, találtunk még egy kvantumot! Ha pedig egy működő levitációs varázsigét kérsz tőlük, úgy néznek rád, mintha nyáladzani kezdtél volna. Hallanod kéne azt a fiatal Stibet! Arról beszélt, hogy nem hívtam meg magam a saját esküvőmre. Én!

A zúgó egyik oldalán felvillant egy jégmadár, alig látható fodrot keltve a vízfelszínen lecsapott valamire, majd csőrében ezüstös, vonagló zsákmányával tovarepült.

– Folyamatosan azt magyarázta, hogy egyszerre történnek a dolgok – folytatta Maphlaves rosszkedvűen. – Mintha olyasmi, hogy emberi akarat, nem is létezne. Szerinte csak azt lehet eldönteni, melyik nadrágszárba megy bele az ember. Tudod, ő azt mondja, hogy mi végül is összeházasodtunk. Azt mondja, hogy mindennek, ami megtörténhetett volna, meg is kell történnie. Úgyhogy több ezer olyan van belőlem, aki soha nem lett varázsló, mint ahogy belőled is több ezer olyan van, aki, ó, válaszolt levekre. Hahh! Számukra mi vagyunk olyasmi, ami megtörténhetett volna. Namármost, szerinted így kéne gondolkoznia egy jóravaló fiatalembernek? Amikor elkezdtem a varázslóskodást, az öreg „Tudgy” Spolds volt az Arkrektor, és ha akkoriban bármelyik fiatal varázsló csak említeni mert volna bármi ilyesmit, rögtön végigcsapott volna a hátán a botjával. Hahh!

Valahol a mélyben béka ploccsant le egy kőről.

– Azt hiszem, sok víz lefolyt azóta a folyón.

Maphlaves ráébredt, hogy a párbeszéd időközben monológgá változott. Néne felé fordult, aki tágra nyílt szemekkel meredt a zúgóra, mintha még soha nem látott volna vizet.

– Ostoba, ostoba, ostoba – motyogta maga elé.

– Elnézést, mit mondasz? Én csak…

– Nem te. Nem hozzád beszélek! Ostoba! Én voltam ostoba. De nem őrült! Ha! És még azt hittem, cserbenhagyott a memóriám! És tényleg azt tette. Elment, és összegyűjtögetett mindenfélét.

– Mi?

– Megijedtem! Én! És elveszítettem a józan ítélőképességemet! Leszámítva persze, hogy nem veszítettem el.

– Mi?!

– Mindegy! Hát, nem mondom, hogy ez ne lett volna… kellemes – folytatta Néne. – De vissza kell jutnom. Csináld megint azt a dolgot az ujjaiddal! Minél hamarabb.

Maphlaves egy cseppet leeresztett.

– Nem tudom – jelentette ki.

– Az előbb is sikerült.

– Éppen erről van szó. Nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy nem tudom még egyszer megtenni. A transzmigráció rengeteget kivesz az emberből.

– Régen mindig meg tudtad csinálni, ha jól emlékszem – kockáztatott meg egy mosolyt Néne. – Alig érte a lábunk a földet.

– Akkor még fiatalabb voltam. Most már egyszer is bőven elég. – Néne bakancsa megnyikordult, ahogy a boszorkány megfordult, és sebes léptekkel a kastély felé indult. Maphlaves utána vetette magát.

– Mi ez a nagy sietség?

– Fontos feladataim vannak – válaszolta Néne anélkül, hogy megfordult volna. – Mostanában mindenkinek csak csalódást okoztam.

– Vannak, akik azt mondanák, hogy ez fontosabb…

– Nem. Ez csak személyes. Az nem ugyanaz, mint a fontos. Az emberek csak azt hiszik, hogy ugyanaz.

– Már megint ezt csinálod!

– Mit?

– Én nem tudom, milyen lett volna a jövőnk – jelentette ki Maphlaves –, de abban biztos vagyok, hogy szívesen kipróbáltam volna.

Néne megállt. Az agya zakatolt a megkönnyebbüléstől. Elmondja neki az emlékeit? Kinyitotta a száját, hogy megtegye, de meggondolta magát. Nem. Attól elérzékenyülne.

– Zsémbes lettem volna és házsártos – felelte inkább.

– Ezzel magamtól is tisztában vagyok.

– Ha! És te? Nekem meg el kellett volna viselnem azt a rengeteg nőügyet és iszákosságot, nemde?

Maphlaves döbbenten nézett rá.

– Milyen nőügyekre gondolsz?

– Arról beszélünk, hogy mi lett volna.

– De én varázsló vagyok! Nekünk szinte egyáltalán nincsenek is nőügyeink. Tiltja a törvény. Vagyis a… szabályok. Akarom mondani, az irányelvek.

– De akkor nem lettél volna varázsló.

– És alig iszom.

– Ha elvettél volna, rászoktál volna.

Maphlaves utolérte.

– Még az ifjú Abrand sem így gondolja – válaszolta. – Te eldöntötted, hogy rettenetes lett volna, ugye?

– Igen.

– Miért?

– Mégis, mit gondolsz, miért?

– Én kérdeztelek téged.

– Én nem érek erre rá – jelentette ki Néne. – Mint már mondtam, a személyes nem ugyanaz, mint a fontos. Tegye magát hasznossá, varázsló uraság! Tisztában vagy azzal, hogy most a körök idejét éljük, ugye?

Maphlaves megérintette a kalapja karimáját.

– Ó, igen.

– És tudod, hogy ez mit jelent?

– Azt mondják, azt jelenti, hogy a valóságok közötti falak meggyengülnek. A körök… Milyen szót is szokott Stib használni? Izo-okozonok. Ezek kötik össze a különböző szintjeit a hogy is volt ez a marhaság… a valóság különböző szintjeit. Átkozottul ostoba egy elmélet. Eszerint egyszerűen csak át lehetne sétálni egyik univerzumból a másikba.

– Próbáltad valaha?

– Dehogy!

– Egy körkapu félig megnyílt. Nem kell sok hozzá, hogy egészen megnyíljon. Már a puszta hit is megteszi. Ezért rakták oda a Táncosokat sok évvel ezelőtt. A törpéket bízták meg a feladattal. Mennykővas, abból vannak. Különlegesek. Beléjük van zárva a vas imádata. Ne kérdezd, hogy működik. A tündék még a rendes vasnál is jobban gyűlölik. Valahogy… megzavarja az érzékeiket, vagy valami ilyesmi. De az elmék átjuthatnak rajta…

– Tündék? Mindenki tudja, hogy a tündék nem léteznek többé. Mármint rendes tündék. Úgy értem, vannak páran, akikről úgy tartják, hogy tündék…

– Ó, igen. A tündeörökség. A tündéknek és az embereknek lehetnek közös utódaik, nem mintha ez bármi büszkeségre okot adhatna. De az utódok csak olyan vékony, hegyes fülű emberek, akik sokat kuncognak, és könnyen leégnek a napon. Nem róluk beszélek. Ők nem veszélyesek. A valódi, vad tündékről van szó, amilyeneket már évek óta…

A hídtól a városba vezető út magas halmok között kacskaringózott, két oldalán az erdővel, ami pár helyen fölé is borult. A fákat hullámtörőként szegélyező sűrű páfrányok elfedték az agyagos talajt.

Az aljnövényzet megzörrent.

Az unikornis kiugrott az útra.

Univerzumok ezrei csavarodnak egybe, mint amikor kötelet fonnak a szálakból…

Elkerülhetetlenek a szivárgások, annak a zavarnak a mentális megfelelői, amikor az olcsó hifin a zene halkabb részei alatt svéd hírek hangzanak fel. Különösen, ha az ember egész életében adóvevőként használta az elméjét. Nagyon nehéz egy másik ember gondolataiba belehallgatni, mert nincs két elme, ami azonos… ööö… hullámhosszra lenne állítva.

De valahol odakint, azon a ponton, ahol a párhuzamos univerzumok összefonódnak, több millió azonos tudat találkozik. Nyilvánvaló okokból.

Mállottviksz Néne elmosolyodott.

Magrat szobájának ajtaja előtt Millie Chillum, a király, és egy-két ruhafogas gyülekezett, amikor Ogg Ángyi odaért.

– Mi történik?

– Tudom, hogy ott van bent – közölte vele Verenc, koronáját az ismert aj-señor-mexikói-banditák-támadták-meg-városunkat pozícióban gyűrögetve a kezében. – Millie hallotta, hogy azt kiabálja, menjünk innen, és azt hiszem, valamit az ajtóhoz is vágott.

Ogg Ángyi bölcsen bólintott.

– Esküvő előtti idegesség – világosította fel a többieket. – Ez várható volt.

– De hiszen most kellene indulnunk az Előadásra – esett kétségbe Verenc. – Mindenképpen el kell jönnie az Előadásra!

– Nem is tudom – gondolkozott el Ángyi. – Jászónunk, meg a többiek, amint szalmaparókában ugrándoznak… Úgy értem, megvan bennük a jó szándék, de ez nem olyasmi, amit egy fiatal – többé-kevésbé fiatal – lánynak mindenképpen látnia kéne az esküvője előtti napon. Megkérte, hogy nyissa ki az ajtót?

– Sőt – válaszolta Verenc. – Megparancsoltam neki. Jól tettem, ugye? Ha már Magrat sem engedelmeskedik nekem, akkor mit várhatok az ország többi lakosától?

– Ó! – sóhajtott Ángyi egy kis szünet után. – Nem sok időt töltött női társaságban, ugye? Nagy általánosságban?

– Hát, én…

A korona megpördült Verenc ideges ujjai körül. Nemcsak hogy elözönlötték a banditák a várost, de a hét mesterlövész is pont most ment el tekézni.

– Megmondom, mi legyen – veregette meg Ángyi a király hátát. – Menjen, díszvendégeskedjen az előadáson, és vegyüljön azzal a puccos népséggel! Én gondoskodom Magratról, ne aggódjon. Háromszor voltam már menyasszony, és ez alatt csak a hivatalos alkalmakat értem.

– Igen, de neki kellene…

– Azt hiszem, ha leszokunk ezekről a „kell”-ekről – mondta Ángyi –, akár még az esküvőig is eljuthatunk. És most tűnjenek innen!

– Valakinek itt kellene maradnia – akadékoskodott Verenc. – Soma ugyan őrt áll, de…

– Senki nem készül megtámadni minket, ugye? – kérdezte Ángyi. – Hadd intézzem ezt egyedül!

– Hát… ha biztos benne…

– Menjen már!

Ogg Ángyi megvárta, amíg odaérnek a lépcsőhöz. Kis idő múlva a kocsik zörgése és nagy zsibongás jelezte, hogy – a leendő menyasszonyt leszámítva – a násznép távozóban.

Ángyi elszámolt magában százig, majd:

– Magrat?

– Menj innen!

– Tudom, hogy van ez – nyugtatta Ángyi. – Én is ideges voltam kicsit az esküvőm előestéjén. – Azt nem tette hozzá, hogy idegességének legfőbb oka az a félelem volt, hogy Jászón esetleg a következő napot választja a megszületésre.

– Nem vagyok ideges! Dühös vagyok!

– Miért?

– Pontosan tudod, miért!

Ángyi levette a kalapját és megvakarta a fejét.

– Hát, most megfogtál – jelentette ki.

– És ő is tudta. Tudom, hogy tudta, és azt is tudom, ki mondta el neki! – folytatta az elfojtott hang az ajtó mögül. – Az egészet megrendeztétek. Ó, hogy nevethettetek!

Ángyi összeráncolt homlokkal bámulta a szenvtelen nyílászárót.

– Nem – válaszolta. – Még mindig fogalmam sincs.

– Hát, márpedig én nem mondok többet.

– Mindenki elment az előadásra – közölte vele Ángyi.

Csend.

– De később visszajönnek.

Párbeszédi jelleg továbbra sem látszott kialakulni.

– És akkor következik a tivornyázás, a zsonglőrködés, és a nadrágjukba menyétet dugó férfiak – folytatta Ángyi.

Csend.

– És aztán eljön a holnap, akkor pedig mihez kezdesz?

Csend.

– Ha akarsz, visszamehetsz a kunyhódba. Senki nem költözött be oda. Vagy nálam is megszállhatsz, ha azt szeretnéd. De, tudod, ezt el kéne döntened, mert nem maradhatsz itt bezárkózva.

Ángyi a falnak dőlt.

– Emlékszem, sok évvel ezelőtt a nagyanyám mesélt nekem Amonia királynéról, vagyis királynénak nevezem ugyan, de csak három órán keresztül volt az, azok miatt az események miatt, amiket most fogok elmondani. Merthogy bújócskáztak az esküvői ünnepségen, és ez a lány bebújt egy nagy ládába valami padláson, és ráesett a fedele, úgyhogy hét hónapon keresztül meg sem találták, addigra pedig, mint mondják, már kicsit megszikkadt az esküvői torta.

Csend.

– Hát, ha nem mondod el, akkor nem ácsoroghatok itt egész éjjel – közölte az ajtóval Ángyi. – Reggelre minden jobb lesz, meglásd!

Csend.

– Miért nem fekszel le korán? – érdeklődött Ángyi. – Sománk készít majd neked valami forró innivalót, ha csengetsz neki. Az igazat megvallva, itt kicsit csípős már a levegő. Elképesztő, hogy ezek a régi építmények milyen hűvösek tudnak lenni.

Csend.

– Szóval akkor elindulok, jó? – kérdezte Ángyi a rendíthetetlen némaságtól. – Itt nem tudok mit tenni, úgy látom. Biztos, hogy nem akarsz beszélgetni?

Csend.

– Állj két lábon istened előtt, hajtsd meg fődet királyod előtt, és ereszkedj térdre a férjed előtt. Ez a boldog élet titka – közölte Ángyi a világgal. – Hát, akkor most már tényleg megyek. Megmondom, mi legyen. Holnap reggel korán visszajövök, segítek elkészülni, ilyesmi. Mit szólsz hozzá?

Csend.

– Hát, akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Ángyi. – Csirió! – Egy egész percig várakozott. Jogilag, és az ehhez hasonló szituációk emberi motivációinak szabályai szerint a zárnak ki kellett volna nyílnia, és Magrat ki kellett volna kukucskáljon az ajtón, talán utána is kellett volna kiáltson. De nem tette.

Ángyi megrázta a fejét. Legalább három ötlete lett volna arra nézve, hogy juthatna be a szobába, és ezek közül csak az egyikben szerepelt az ajtó használata. De a boszorkánykodásnak megvolt a maga helye és ideje, és ez nem olyan alkalomnak tűnt. Ogg Ángyi hosszú, általában boldog életének titka az volt, hogy pontosan tudta, mikor ne viselkedjen boszorkányként – ezúttal is épp ennek érkezett el az ideje.

Lement a lépcsőn és kisétált a kastélyból. A főkapunál Soma állt őrt, és lopva gyakorolt: karateütésekkel szelte az esti levegőt. De bűntudatosan abbahagyta, amikor észrevette Ángyit.

– Bárcsak elmehetnék az előadásra, anya!

– Megkockáztatnám, hogy a király felettébb nagylelkű lesz veled, ha majd eljön a bérfizetés napja – vigasztalta Ángyi. – Juttasd majd eszembe, hogy eszébe juttassam!

– Te nem mész?

– Hát, én… én azt hiszem, inkább kószálok egyet a városban – felelte Ángyi. – Gondolom, Eszme velük ment, ugye?

– Meg nem mondanám, anya.

– Pár dolgot el kell intéznem.

Nem jutott messzire, mikor megszólalt mögötte egy hang.

– 'smint, gyönyöröm fényes holdja?

– Hát maga aztán nagyon tud lopakodni, Casanunda!

– Már megszerveztem a vacsoránkat a Kecske és a Bozótban – közölte vele a törpegróf.

– Óóó, az egy rettenetesen drága hely! – válaszolta Ogg Ángyi. – Sose ettem még ott.

– Most különlegesebb fogásokat is felszolgálnak az esküvő, és a sok előkelő vendég miatt – tájékoztatta Casanunda. – Mindenről gondoskodtam.

És ez nem volt könnyű. Az étel, mint afrodiziákum fogalma még nem érte el Lancre-t, leszámítva Ogg Ángyi híres Répa- és osztrigalepényét[28]. Ami a Kecske és a Bozót szakácsát illeti, az étel és a szex kapcsolatát csak egy bizonyosfajta, gesztikulálós típusú humorérzék megnyilvánulásaképpen volt képes elképzelni, és abban is csak az uborkának volt szerepe. Soha nem hallott még a csokoládéról, a banánhéjról, az avokádóról és a gyömbérről, a mályvacukorról, és több ezer másik olyan ételről, melyekkel a népek a szerelem rögös útjainak A-ból B-be vezető gyorsforgalmi szakaszait szokták volt kikövezni. Casanunda tíz hosszú percet töltött azzal, hogy pontosan leírja a kívánt menüt, és rengeteg pénz cserélt gazdát.

Tapintatosan romantikus, gyertyafényes vacsorát tervezett. Casanunda mindig is hitt a csábítás művészetében.

Sok, létrán megközelíthető, magas nő vélekedett úgy a kontinensen, hogy az már mégiscsak különös, hogy pont a törpék – az a faj, amelyik számára az említett „csábítás művészete” leginkább csak azt a tevékenységet jelentette, melynek során tapintatosan kitudakolták, a másik bőrbe és páncélba öltözött törpe vajon milyen nemű – hoztak létre olyasvalakit, mint Casanunda.

Ez ahhoz hasonlított, mintha hirtelen született volna egy eszkimó, akinek természetes érzéke és tehetsége van a ritka trópusi növények gondozásához. A törpék szexualitásának elfojtott vizei hirtelen utat törtek maguknak a tározó gátjának alján – a sugár kicsi volt, de olyan erőteljes, hogy képes lett volna meghajtani egy turbinát.

Mindazt, amire törpetársai csak igen ritkán, a természet sürgetésének engedelmeskedve fanyalodtak, Casanunda folyamatosan gyakorolta; néha akár gyaloghintóban, vagy egy emlékezetes alkalommal valami fáról fejjel lefelé lógva. De, és ez a fontos része a dolognak, olyan gondosan és akkora odafigyeléssel, ami minden törpének sajátja volt, bármit is tettek. Egy törpe akár hónapokig is dolgozik egy-egy különleges ékszeren, és hasonló okokból Casanunda szívesen látott vendég volt sok udvarban és kastélyban – furcsa módon leginkább akkor, ha a ház ura éppen nem tartózkodott otthon. Továbbá törpére valló hozzáértéssel bírt a zárak és lakatok terén is, ami jól jön azokban a kellemetlen pillanatokban sur la boudoir.

Ogg Ángyi pedig vonzó hölgy volt – ami persze nem egyenlő a gyönyörűvel. Elbűvölte Casanundát. Aki nagyon kellemesnek találta Ángyi társaságát, nem utolsósorban azért, mert a hölgy olyan széles látókörrel bírt, hogy abba akár három foci- plusz egy tekepálya is elfért volna egyszerre.

* * *

– Bárcsak nálam lenne a számszeríjam! – dörmögte Maphlaves. – Egy ilyen trófeával nem lenne több gondom azzal, hová akasszam a kalapom.

Az unikornis leszegte fejét, és mellső lábával a földet kapálta. Pára szállt fel az orrlyukaiból.

– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy azzal el lehetne ejteni – válaszolta Néne. – Biztos, hogy nem maradt semmi csiribiri az ujjaidban?

– Létrehozhatnék egy illúziót – javasolta a varázsló. – Az nem nehéz.

– Nem működne. Az unikornis tündelény. Nem hat rájuk a varázslat. Átlátnak az illúziókon. Muszáj nekik, folyamatosan illúziókat hoznak létre. Mi van a dombocskával? Gondolod, fel tudnál rá mászni?

Mindketten az emelkedőre néztek. Vörösagyagból volt, csúszós, mint az istennyila.

– Sétáljunk vissza! – javasolta Néne. – Lassan.

– Mi a helyzet az elméjével? Belé tudsz hatolni?

– Már van benne valaki. Ez a szegény állat az ő kis házikedvence. Csak rá hallgat.

Az unikornis utánuk poroszkált, azon igyekezve, hogy egyiküket se veszítse szem elől.

– Mit teszünk, amikor a hídhoz érünk?

– Még mindig tudsz úszni, nem?

– A folyó nagyon mélyen van.

– De itt nem túl sekély. Nem emlékszel? Egyszer fejest ugrottál bele. Egy holdfényes éjszakán…

– Akkor fiatal voltam és bolond.

– És? Most meg öreg vagy és bolond.

– Én azt hittem, hogy az unikornisok sokkal… simogatnivalóbbak.

– Térj észhez! Ne engedd, hogy hatással legyen rád a bűbáj! Azt lásd, ami a szemed előtt van! Ez csak egy átkozottul nagy ló, egyik végén szarvval! – kiabált vele Néne.

Az unikornis lábaival a földet kapálta.

Néne bakancsa megcsikordult a híd kövén.

– Véletlenül került át ide, és nem tud visszamenni – magyarázta. – Ha bármelyikünk egyedül lenne itt, mostanra megtámadta volna. Már félig átértünk a hídon…

– Rengeteg hó olvadt a folyóba idén – szólt Maphlaves kétkedve.

– Ó, igen – válaszolta Néne. – A gátnál találkozunk.

Azzal eltűnt.

Az unikornis, aki mind ez idáig nem tudta eldönteni, melyiküket támadja meg, hirtelen kettesben találta magát Maphlavessel.

Egyig már el tudott számolni.

Lesunyta a fejét.

Maphlaves soha életében nem szerette a lovakat. Úgy érezte, olyan állatok, melyeket csak egy hajszál választ el a teljes őrülettől.

Amikor az unikornis nekirontott, átugrott a korláton és egyenesen belezuhant, különösebb aerodinamikus kecsesség nélkül, a Lancre-folyó jeges vizébe.

* * *

A Könyvtáros szerette a színdarabokat. Ankh színházaiban mindig az első sorban ült, ha új darabot adtak, és fizikai adottságait kihasználva kétszer olyan hangosan tapsolt, mint bárki más, vagy ha a szükség úgy kívánta, kétszeres erővel dobált földimogyorót.

És épp csalódottnak érezte magát. A kastélyban alig talált könyveket, leszámítva az etikettről, az állattartásról és a gazdálkodásról szóló súlyos kiadványokat. Az uralkodók általában nem olvasnak túl sokat.

Nem várta, hogy különösebben nagy hatással lesz rá az Előadás. Bekukkantott a zsákvászon mögé, amely jelenleg öltözőként funkcionált, és fél tucat robusztus férfit látott, akik egymással vitatkoztak. Ez ugyan nem igazán kecsegtetett az eljövendő estére nézve a drámai műélvezet lehetőségével, viszont még mindig volt arra némi sansz, hogy valamelyikük esetleg arcba nyomja a másikat egy habostortával[29].

Sikerült három helyet szereznie az első sorban. Nem mintha rangja alapján megillette volna a dolog, de elképesztő, mennyire igyekezett mindenki, hogy egy kis helyet szorítson neki. És talált mogyorót is. Soha senki nem jött rá, hogyan sikerült hozzájutnia.

– Úúk?

– Nem, köszönöm – felelte Abrand Stib. – Felfújnak.

– Úúk?

– Szeretek olyan embert hallgatni, aki szeret beszélni! Hoppá! Forgács és melasz! Rakd a heringedbe, és füstöld el!

– Szerintem nem kér – segített Abrand.

A függöny felemelkedett – vagy legalábbis Kocsis, a pék oldalra húzta.

Megkezdődött az Előadás.

A Könyvtáros egyre komorabban szemlélte. Elképesztő volt. Általában meglehetősen kedvelte a rosszul előadott darabokat, feltéve, ha mindig elég cukrásztermék tartózkodott a levegőben, de ezek az emberek még rosszul sem tudtak rendesen játszani. És egyébként is, úgy tűnt, senki nem készül eldobni semmit.

Kihalászott egy földimogyorót a zacskóból, s Szabó, a másik takács bal fülére meredve görgetni kezdte az ujjai között.

Ekkor megérezte, hogy az égnek mered a hátán a szőr. Ez nagyon feltűnő jelenség egy orángutánon.

Felnézett az idegesítő színészek mögött emelkedő dombra, és halkan morogni kezdett.

– Úúúk?

Abrand oldalba bökte.

– Csendet! – sziszegte. – Kezdenek belejönni…

A szalmaparókás szereplő hangja hirtelen visszhangozni kezdett.

– Mit mondott? – kérdezte Abrand.

– Úúk!

– Hát ezt meg hogy csinálta? Igazán remek smink, valóban…

Abrand elhallgatott.

A Könyvtáros hirtelen egyedül kezdte érezni magát.

A közönség összes többi tagja mereven bámulta a füves színpadot.

Egyik kezével fel-le kaszált Stib arca előtt.

A levegő megremegett a domb felett, és az oldalán a fű olyan mozgásba kezdett, amibe az emberszabású szemei belekápráztak.

– Úúúk?

A domb felett, a kicsi kövek között havazni kezdett.

– Úúúk?

Miután egyedül maradt a szobájában, Magrat kicsomagolta a menyasszonyi ruháját.

Még ez is.

Legalább a ruhát hagyhatták volna, hogy ő válassza ki. Végül is neki kellett – volna – viselnie. Hónapokig kellett volna válogatnia az anyagok és a szabásminták között, meg kellett volna gondolnia magát, új anyagot kellett volna választania, majd új szabásmintát…

…Bár természetesen önálló nőként nem volt ilyesmire szüksége…

…de legalábbis ezt eldönthette volna ő maga. Hófehér selyemruha volt, ízléses csipkedíszítéssel. Magrat tudta, hogy nem ért túlzottan a ruhákkal kapcsolatos szakszavakhoz. Azzal tisztában volt, mi micsoda, csak azzal nem, hogy mit hogy hívnak. Az a sok fodor és pliszé és cvikli meg minden.

Maga elé tartotta a ruhát, és kritikusan megszemlélte.

Volt egy kis tükör a falon.

Némi belső tusakodás után Magrat megadta magát, és felpróbálta a ruhát. Nem mintha fel akarná venni a következő nap. De ha nem próbálja fel, akkor egész életében kíváncsi lesz, hogyan festett volna.

Illett rá. Jobban mondva, nem, de ettől csak jobban állt. Bármit is fizetett érte Verenc, megérte az árát. A szabó olyan ravasz dolgokat csinált az anyaggal, hogy az homorult, ahol Magrat egyenes volt, és domborult, ahol Magrat nem.

A fátyol hajpántját selyemvirágok díszítették.

Nem kezdek el megint sírni, mondta magának Magrat. Dühös maradok. Addig gyűjtöm magamban a dühöt, amíg őrjöngéssé nem változik, és amikor visszajönnek, akkor… akkor mi lesz?

Kezelhetné őket jeges távolságtartással. Fenségesen ellejthetne mellettük – ez nagyon alkalmas öltözet lenne erre a célra –, és akkor majd meglátnák.

És aztán? Nem maradhat itt, nem, ha mindenki megtudja. És meg fogják tudni. Minden ki fog derülni a levélről. Lancre-ben gyorsabban mennek végig a hírek, mint a terpentin egy hasmenéses szamárban.

El kellene mennie. Talán találnia kellene egy helyet, ahol nincsenek boszorkányok, és ahol tiszta lappal indulhat. Bár ami a boszorkányokkal kapcsolatos érzelmeit illeti, pillanatnyilag bármilyen egyéb munkának jobban örült volna, feltéve, hogy akad egyéb munka egy exboszorkány számára.

Magrat megfeszítette az állkapcsát. Most, ahogy forrt benne az epe, úgy gondolta, majd legfeljebb létrehoz egy új foglalkozást magának. Valami olyasmit, aminek semmi köze férfiakhoz és minden lében kanál vénasszonyokhoz.

És megtartja azt az átkozott levelet, hogy ne felejtsen. Egész idő alatt azon gondolkozott, hogy rendezhetett el mindent Verenc, mire visszaértek – hát így. Ó, hogy nevethettek rajta…

* * *

Egy pillanatra felötlött Ogg Ángyiban, hogy most talán valahol máshol kellene lennie, de az ő korában már nem hívták meg az embert mindennap romantikus, gyertyafényes vacsorákra.

Időnként szükség van arra, hogy az ember egy darabig felfüggessze a világ többi részéért való aggódást, és magával is törődjön egy kicsit. Időnként szükség van csendes, bensőséges pillanatokra.

– Ez átkozottul jófajta bor! – mondta, miközben felvett egy újabb üveget. – Mit mondott, hogy hívják? – A címkére pillantott. – Chateau Maison? Chateau… ez külföldiül azt jelenti, macskavíz, tudja, de ez csak ilyen allegória, tisztában vagyok azzal, hogy ez igazából nem macskavíz. Az igazi macskavíz sokkal erőteljesebb szagú. – A kése nyelével bekalapálta a dugóhúzót a dugóba, majd a nyakánál fogva alaposan megrázta az üveget, „hogy összekeveredjen benne a jóság”. – De azt nem bírom, amikor a hölgyek cipőjéből isznak – közölte partnerével. – Tudom, hogy elvben ilyesmit kell csinálni, de egyszerűen nem látom, mi lehet abban olyan csodálatos, amikor az ember borral teli bakancsban sétál haza. Nem éhes? Ha nem kéri azt a darab porcogót, én szívesen megeszem. Van még homár? Még soha nem ettem homárt. És majonézt sem. És olyan kis tojásokat, amik meg vannak töltve izékkel. Ha már itt tartunk, szerintem annak a lekvárnak halíze volt.

– Az kaviár – motyogta Casanunda.

Az állát a kezében tartva üldögélt, és elragadtatott csodálattal bámulta Ángyit.

Meglepetéssel konstatálta: annak ellenére igen jól érzi magát, hogy helyzetük nem horizontális.

Tisztában volt vele, mi a menete egy ilyen vacsorának. Ez volt a csábítók eszköztárának egyik legalapvetőbb kelléke. Az ellenfelet általában lefegyverzi a jó bor és a sok drága, ám könnyű étel. Azután következnek a sokatmondó pillantások az asztal felett, és a lábak egymásba gabalyodása az asztal alatt. Körték és banánok célzatos elfogyasztása, satöbbi. És így navigált a kísértés hajója gyengéden, de ellenállhatatlanul a végső kikötő felé.

Ogg Ángyi egészen más tésztának bizonyult.

Először is sajátosan értékelte a jó bort. Casanundában soha fel sem merült, hogy bárki képes lenne portóit önteni a fehérborba, csak azért, mert kifogyott a másik üveg.

És ami a fogásokat illeti… hát, azokat is jó étvággyal fogyasztotta. Casanunda még soha nem látott ilyen élénk könyökmozgást. Mutass Ogg Ángyinak egy jó kis vacsorát, és rögtön megtámadja késsel, villával, valamint faltörő kossal. A látványt, ahogy a homárral elbánt, nem fogja tudni egykönnyen elfelejteni. Az asztalból még hetekig fogják szedegetni a páncéldarabokat.

És a spárga… bár megpróbálhatja kiirtani emlékei közül a képet, amint Ogg Ángyi a spárgát kezeli, gyanította, időről időre mégis elkerülhetetlenül a felszínre fog törni.

Ez valami boszorkánytulajdonság lehet, mondta magának. Ezek mindig nagyon lényegretörőek, amennyiben akarnak valamit. Ha az ember sziklákat mászik meg, folyókat úszik át és hegyekről vitorlázik le, hogy vigyen Ángyinak egy doboz csokoládét, akkor még le sem tette a mászóvasat, de Ángyi már az alsó sor közepéről eszi ki a nugátosakat. Erről van szó. Ha egy boszorkány nekidurálja magát valaminek, azt szívvel-lélekkel csinálja. Bravó!

– Megeszi azokat a rákokat? Akkor tolja errefelé a tálat!

Casanunda megpróbálta egy kis lábazással magához ragadni a kezdeményezést, már amennyire lehetett, de amikor Ángyi egyik vasalt bakancsa véletlenül bokán rúgta, akkor felhagyott ezzel a manőverrel.

És ott voltak még a cigány hegedűsök. Ángyi először csak panaszkodott, hogy a fülébe kornyikálnak, miközben ő az evésre összpontosítana, de aztán két fogás között kikapta a prímás kezéből a zeneszerszámot, a vonót egy csokor kamélia közé dobta, majd bendzsószerűre hangolva a hangszert előadott Casanundának három versszakot abból a dalból, amit partnere külföldi származására való tekintettel úgy nevezett, Il Porcupine Nil Sodomy Est.

Majd még több bort ivott.

Casanundát az is elbűvölte, ahogy Ángyi arca vízszintes ráncok tömegévé változik, amikor nevet; és Ogg Ángyi nagyon sokat nevetett.

Valójában a férfi a bor halvány ködében egyszer csak rádöbbent, hogy jól érzi magát.

– Ha jól értem, nincsen Ogg úr? – kérdezte meg idővel.

– Ó, dehogy nincs – felelte Ángyi. – Évekkel ezelőtt eltemettük. Hát, muszáj volt. Meghalt.

– Nagyon nehéz lehet egy nőnek egyedül élnie, nemde?

– Rettenetes – válaszolta Ogg Ángyi, aki egyetlen vacsorát sem főzött meg, egy porrongyot sem rázott ki azóta, mióta a legidősebb lánya elég nagy lett hozzá, hogy megcsinálja helyette, és akinek legalább négy különböző fogást főztek naponta rettegő menyei.

– Éjszaka különösen magányos lehet – folytatta Casanunda, már csak megszokásból is.

– Hát, ott van Csöves – magyarázta Ángyi. – Ő tartja melegen a lábaimat.

– Csöves…?

– A macska. Figyeljen, gondolja, hogy kaphatnánk még egy kis pudingot?

Később megkérte a személyzetet, csomagolják be a maradék bort elvitelre.

Brooks úr, a méhész kimert némi zöldes, kellemetlen szagú folyadékot a serpenyőből, ami mindig ott rotyogott a titkos kunyhójában, és megtöltötte a permetezőjét.

Talált egy darázsfészket a kerítésnél. Reggelre halottasház lesz belőle.

Ez is része volt a méhészkedésnek. A méhek mindig szigorúan őrizték a kaptár bejáratát, akár életük árán is megvédték. De a darazsak képesek voltak megtalálni bármilyen kis rést hátul, és mire az ember elszámolhatott volna kettőig, már ki is rabolták a kaptárat. Vicces. És a kaptárban tartózkodó méhek hagyták is magukat. A bejáratot őrizték, de ha egy darázs bejutott, azzal nem tudtak mit kezdeni.

Nyomott egyet a pumpán. Némi folyadék bugyogott ki az eszközből, és hagyott füstölgő csíkot maga után a padlón. Persze, a darazsak meglehetősen szépek voltak. De ha az ember a méhek pártján áll, a darazsak ellen kell fordulnia.

Úgy tűnt, valami összejövetel van a Nagyteremben. Emlékezett rá, hogy mintha kapott is volna valami meghívót, de az ilyesmi soha nem mozgatta meg a képzeletét. Különösen most. Valami nem volt rendben. Egyik kaptár sem mutatta a rajzás előjeleit. Egyik sem.

Ahogy elhaladt mellettük a szürkületben, hallotta a zümmögést. Meleg éjszakákon ez természetes volt. Méhek seregei nyüzsögnek a bejárat közelében és verdesnek a szárnyaikkal, hogy hűvösen tartsák a petéket. De a kaptárak körül repkedő méhek zúgása is hallatszott. Dühösek voltak, és őrködtek.

Lancre határában húzódott egy sor szerényebb méretű gát. Mállottviksz Néne felhúzta magát az egyik faalkotmányra, és felcuppogott a domboldalon, ahol kiöntötte a vizet a bakancsából. Kis idő múlva átázott varázslókalap sodródott lefelé a folyón, majd emelkedett fel, hogy láthatóvá váljon az alatta lévő átázott varázsló. Néne segített Maphlavesnek kimászni a vízből.

– Na látod – mondta neki. – Üdítő volt, nem? Úgy tűnt, nem árt neked egy kis hidegzuhany.

Maphlaves megpróbált egy kevés sarat eltávolítani a füléből. Nénére meredt.

– Te miért nem vagy vizes?

– Az vagyok.

– Nem. Csak nyirkos vagy. Én bőrig áztam. Hogy csinálod, hogy beleugrasz egy folyóba, és épp hogy csak nyirkos leszel egy kicsit?

– Könnyen száradok.

Mállottviksz Néne a sziklákra bámult. Nem messze tőlük futott a Lancre-be vezető meredek út, de akadtak más ösvények is a fák között, melyeket csak ő ismert.

– Nos hát – mondta, leginkább magának. – Meg akarja akadályozni, hogy odamenjek, ugye? Hát, majd meglátjuk.

– Hogy hova menjél? – kérdezte Maphlaves.

– Nem vagyok biztos benne – felelte Néne. – Azt viszont tudom, hogy ha az a nőszemély nem akarja, hogy odamenjek, akkor mindenképp odamegyek. De azzal nem számoltam, hogy felbukkansz, és kiöntöd nekem a szívedet. Menjünk!

Maphlaves kicsavarta a köpenyét. A flitterek nagy része leesett róla. Levette a kalapját, és letekerte róla a csúcsát.

A fejfedők összegyűjtik a morfikus rezgéseket. Egyszer az egyik volt Arkrektor kalapja komoly gondokat okozott a Láthatatlan Egyetemen, mert túl sok mágikus rezgést gyűjtött össze abból a rengeteg varázslófejből, melyeken megfordult, és végül öntudatára ébredt. Maphlaves úgy vetett véget az ilyesminek, hogy saját, egyéni tervezésű kalapot készíttetett egy Ankh-Morporki üzemben, melyet tökéletesen őrült kalaposok működtettek.

Nem is lett átlagosnak mondható varázslókalap. Maphlaves előtt kevés varázsló hasznosította a csúcsos részt, bár páran ott tárolták a fél pár zoknijaikat. az Arkrektor fejfedőjében azonban kicsiny szekrénykék kaptak helyet. Csupa meglepetés volt az öltözékkiegészítő. Négy teleszkópos lábra lehetett állítani, és a karimájába felgöngyölt olajos vásznat leengedve rögvest kicsi, de praktikus sátorrá változott, spirituszégővel a közepén. Voltak belső zsebei, melyekben háromnapi élelmiszer-fejadagot el lehetett helyezni. A csúcsa hegyében pedig éppen elegendő alkohol fért el vészhelyzet esetére, vagyis azokra az alkalmakra, amikor Maphlaves megszomjazott.

Az Arkrektor Néne felé nyújtotta hegyes kis poharát.

– Brandyt? – kérdezte.

– Mi a csudát raktál a fejedre?

Maphlaves óvatosan megsimogatta a kobakját.

– Ööö…

– Olyan szaga van, mint a mézzel kevert lócitromnak. És az meg micsoda?

Az Arkrektor levette a fejéről a kis ketrecet. Egy apró taposómalom kapott helyet a közepén, melyet üvegcsövek bonyolult hálózata vett körül. Néhány etetőtálka is látszott. És volt még benne egy kicsi, szőrös, pillanatnyilag meglehetősen elázott egér is.

– Ó, ez csak a fiatal varázslók egyik találmánya – válaszolta Maphlaves bátortalanul. – Én azt mondtam, hogy… kipróbálom, ha akarják. Az egér szőre az üveghez dörzsölődik, és akkor szikrák keletkeznek, tudod, és… és…

Mállottviksz Néne az Arkrektor enyhén megviselt hajára nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.

– Szavamra! – jelentette ki. – Mit fognak kitalálni legközelebb?

– Nem igazán értem, hogy működik, az ilyesmi Stib asztala, én csak úgy gondoltam, segíthetnék nekik…

– Még szerencse, hogy elkezdtél kopaszodni, mi?

Betegszobája sötétjében Rubina kinyitotta a szemét – már ha az ő szeme volt az egyáltalán. Tekintete gyöngyházfényben ragyogott.

A dal még épp hogy csak nem volt hallható.

És a világ is másképp festett. Elméjének egy kis része még mindig Rubina volt, és a bűbáj ködén át nézelődött. Minden finom, ezüstös vonalakból állt, melyek folyamatosan mozogtak, mintha mindent ötvösmunka borított volna. Kivéve azokat a részeket, amelyek vasból voltak. Ott a vonalak megtörtek, kifeszültek, elhajoltak, s az egész világ láthatatlanná vált. A vas eltorzítja a világot. Óvakodj a vastól.

A lány kicsusszant az ágyból, a takaró szélével megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.

Soma Ogg majdnem haptákban állt.

Pillanatnyilag a kastély őrségét látta el, és Azt Tesztelte, Mennyi Ideig Tud Fél Lábon Állni. Aztán ráébredt, hogy ez nem méltó egy igazi harcművészhez, és gyorsan átváltott a 19. ábra: A Repülő Krizantém Dupla Ugró Rúgása gyakorlatra.

Egy kis idő múlva feltűnt neki, hogy hall valamit. Ritmusosan ismétlődő zaj volt, ami a tücskök ciripelésére emlékeztette. A kastélyból jött.

Óvatosan megfordult, de továbbra is résen volt, hátha a Külországok egyesült hadseregei csak a figyelmének lankadását várják ahhoz, hogy rohamot indítsanak.

Ezt alaposan meg kellett fontolnia. Elvégre nem a bent lévőktől kell megvédenie a kastélyt, ugye? A „megvédeni” szó külső ellenségre utal. Ez a várkastélyok lényege. Erre van kitalálva az a sok fal, meg minden. Volt egy nagy posztere is, melyet a Hadtörténeti kiskönyvtár: A világ összes ostromfegyvere című könyv mellékleteként kapott. Pontosan tudta, miről beszél.

Soma nem a legélesebb elme volt a környéken, de gondolatai végül feltartóztathatatlanul a várbörtönben raboskodó tündére terelődtek. Azt viszont hét lakat alatt őrizték. Ami azt illeti, ő maga zárta rá az ajtót. És az a hely tele van vassal, anya pedig nagyon bízik a vasban.

Ezzel együtt…

Nagyon módszeresen közelítette meg a kérdést. Felvonta a felvonóhidat, leengedte a kapurostélyt, és átpillantott a várfalon, csak a biztonság kedvéért; de odakint nem volt más, csupán a szürkület és némi esti szellő.

Most már érezte a hangot. Úgy tűnt, a kőből jön, és fűrészes éle az idegeit reszelgette.

Az a dolog nem juthatott ki, ugye? Nem, lehetetlen. Az emberek nem azért építenek várbörtönöket, hogy egykönnyen ki lehessen jutni belőlük.

A hang fel-alá lendült a skálán.

Soma a falnak támasztotta rozsdás lándzsáját, és előhúzta a kardját. Tudta, hogy kell használni. Mindennap tíz percet gyakorolt, és a szalmazsák az összes bűnét megbánta, mire végzett vele. Besurrant a vár hátsó ajtaján, és a fal mellett a tömlöc felé lopakodott. Senki más nem volt a környéken. Persze, mindenki az Előadást nézi. De már bármelyik pillanatban visszaérhetnek, hogy itt folytassák a tivornyázást.

A kastély nagy volt, öreg és hideg.

Most már bármelyik pillanatban.

Elkerülhetetlenül.

A hang elhallgatott.

Soma bekukucskált a sarkon. Ott volt a lépcső, és a várbörtönbe vezető kitárt ajtó.

– Állj! – kiáltott fel mindenesetre.

A hangja visszhangzott a kövek között.

– Állj! Vagy… vagy… vagy… Állj!

Leóvakodott a lépcsőn, és benézett az árkádsorba.

– Figyelmeztetlek! Most tanulom a Boldog Jáde Lótusz Ösvényét!

A cella ajtaját tárva-nyitva találta. És egy fehérbe öltözött alak állt mellette. Soma pislogott.

– Csak nem Tockley kisasszony?

A lány rámosolygott. Szemei beragyogták a homályt.

– Láncing van rajtad, Soma – szólt.

– Micsoda, kisasszony? – Megint az ajtóra pillantott.

– Ez rettenetes. Le kell venned, Soma! Hogy hallhatnál meg bármit is így beöltözve?

Soma tisztában volt azzal, hogy nincs mögötte semmi. De nem mert volna megfordulni.

– Teljesen jól hallok, kisasszony – válaszolta, miközben háttal a fal felé távolabb araszolt.

– De nem az igazat hallod! – lépett előre Rubina. – A vas megsüketít.

Soma nem szokott hozzá, hogy lengén öltözött fiatal lányok közeledjenek felé álmodozó arckifejezéssel. Szenvedélyesen vágyott arra, bárcsak ráléphetne a Visszavonulás Ösvényére.

Oldalra pislantott.

Magas, karcsú alak körvonala rajzolódott ki a cella bejáratában. Meglehetősen óvatosan állt ott, mintha még véletlenül sem akarna a körülötte lévő dolgokhoz hozzáérni.

Rubina nagyon furcsán mosolygott rá.

Soma a nyakába kapta a lábát.

Valami módon megváltozott az erdő. Maphlaves határozottan emlékezett, hogy ifjúkorában harangvirággal és vadrózsával és… szóval harangvirággal, meg ilyesmivel volt tele. Nem pedig átkozottul nagyra nőtt tüskebokrokkal mindenfelé. A köpenyébe akaszkodtak, és egyszer vagy kétszer valami fára kúszó változatuk a kalapját is leverte.

De a legrosszabb része az volt, hogy úgy tűnt, Eszmének az összeset sikerül kikerülnie.

– Hogy csinálod ezt?

– Egyszerűen csak mindig tisztában vagyok azzal, hol vagyok.

– És? Én is tudom, én hol vagyok.

– Nem, te nem. Te csak jelen vagy. Az nem ugyanaz.

– Hát, és azt tudod-e, hogy hol van egy rendes ösvény a közelben?

– Erre rövidebb.

– Mármint gyorsabban odaérünk egy olyan helyre, amiről tudod, hol van, így érted?

– Mondom, hogy nem tévedtem el! Én csak… csak kihívásokkal küszködöm az útirány terén.

– Hahh!

De el kellett ismernie, ez Eszme alapvető tulajdonságai közé tartozott. Elképzelhető, hogy eltéved – és gyanította, hogy ezúttal valóban ez a helyzet, hacsak nincs ebben az erdőben két teljesen egyforma ágakkal rendelkező, és a köpenyének azonos cafatját fogva tartó fa –, de minden körülmények között megtartja azt a tulajdonságát, amit a társadalom nem csúcsos kalapot és antik fekete ruhát viselő tagjai lelki egyensúlynak neveznének. Tökéletes kiegyensúlyozottságnak. Nem tudta elképzelni, hogy Eszme bármikor is ügyetlenkedne, hacsak nem szándékosan.

Ezt már évekkel ezelőtt is észrevette vele kapcsolatban, bár akkoriban természetesen inkább az a tökéletesség nyűgözte le, ahogy imádottjának alakja kitölti a körülötte lévő teret. És…

Már megint beleakadt valamibe.

– Állj már meg egy pillanatra!

– Ez nem megfelelő öltözék egy vidéki túrához!

– Nem számítottam erdei kirándulásokra! Ez az átkozott ünneplőruhám!

– Hát vedd le.

– De akkor honnan fogják tudni az emberek, hogy varázsló vagyok?

– Majd teszek róla, hogy mindenkinek elmondjam!

Mállottviksz Néne egyre feszültebb lett. Bár be nem vallotta volna, ő is kezdte úgy érezni, eltévedt. De, értelemszerűen, Lancre zúgójának völgye és Lancre városa között nem lehetett eltévedni. Egyszerűen csak mindig felfelé kellett menni. És egyébként is, egész életében ebben az erdőben sétált. Ez az ő erdeje volt.

Már kétsége sem maradt, hogy másodszor mennek el e mellett a fa mellett. Maphlaves köpenyének egy darabja lógott róla.

Úgy érezte magát, mintha a saját kertjében tévedt volna el.

Abban is biztos volt, hogy az unikornist látta párszor. Lesett rájuk. Néne igyekezett bejutni az állat elméjébe. Ezzel az erővel akár egy jégfalon is megpróbálhatott volna felmászni.

Nem mintha a saját elméje a béke szigete lett volna. De legalább már tudta, hogy nem őrült meg.

Amikor az univerzumok közötti falak elvékonyodnak, amikor a Ha párhuzamos szálai összefonódnak, hogy átkeljenek a Moston, bizonyos dolgok átszivárognak. Apró kis jelek, meglehet, de a megfelelően kiképzett vevőkészülék számára tisztán hallhatóak.

A fejében ezernyi Eszme Mállottviksz halvány, kitartó gondolatai nyüzsögtek.

Magrat nem tudta, mit csomagoljon el. Úgy tűnt, a legtöbb ruhája elpárolgott a kastélyban töltött idő alatt, és nem vallott volna jó modorra, ha elviszi azokat, amelyeket Verenc vett neki. Ugyanez volt a helyzet a jegygyűrűvel. Nem volt benne biztos, hogy megtarthatja.

A tükörképére bámult.

Nem lenne szabad így gondolkoznia. Most olybá tűnt, mintha mást se csinált volna egész életében, mint hogy kicsire összehúzta magát, udvariaskodott, és elnézést kért, amikor valaki keresztülgyalogolt rajta, a jó modor jegyében. És mi lett az eredménye? Az emberek úgy bántak vele, mintha kicsi lenne, udvarias és jó modorú.

Odatűzte azt az… azt az átkozott levelet a tükörre, hogy mindenki megtudja, miért ment el.

Átkozottul nagy kedve lett volna ahhoz, hogy valamelyik nagyvárosban felcsapjon kurtizánnak.

Bármi legyen is az.

És akkor megütötte fülét az énekszó.

Kétségkívül a legszebb dal volt, mit valaha hallott. Egyenesen becsordult az ember fülén a kisagyába, a vérbe, a csontokba…

Kiejtette a kezéből a selyempruszlikot.

Megrángatta az ajtót, és elméjének az a kis része, amely még képes volt racionálisan gondolkozni, eszébe juttatta a kulcsot. A dal betöltötte a folyosót. Magrat felkapta esküvői ruhája szegélyét, hogy gyorsabban tudjon futni, és a lépcső felé iramodott…

Valami kivágódott egy másik ajtón, és a földre lökte őt.

Soma Ogg volt az. A színes ködön keresztül látta aggódó arcát a rozsdás…

…vascsuklyában.

Az ének megváltozott, miközben ugyanúgy szólt. Az összetett harmóniák, az elbűvölő ritmus megmaradt, de hirtelen reszelőssé vált, mintha már egy másik fülön keresztül hallaná a dalt.

Az átjáróhoz rángatták.

– Jól van, királyné kisasszony?

– Mi történik?

– Nem t'om, királyné kisasszony! De azt hiszem, tündéink vannak.

– Tündéink?

– És Tockley kisasszonyt is elkapták. Ööö. Tudja, amikor elvitte a vasat…

– Mi a csudáról beszélsz, Soma?

A fiú falfehér volt.

– Az ott lent a várbörtönben elkezdett énekelni, és a lányt megigézték, úgyhogy azt teszi, amit ők akarnak…

– Soma!

– És id'sanyám azt mondta, nem ölik meg az embert, ha van választásuk. Nem ölik meg rögtön. Számukra sokkal szórakoztatóbb az ember élve.

Magrat rámeredt.

– El kellett futnom! Le akarta venni a sisakomat! Ott kellett hagynom! Érti ezt, kisasszony?

– Tündék?

– Vegyen magához egy vasat, kisasszony! Utálják a vasat!

Magrat pofon ütötte, s megfájdult a keze a láncszemektől.

– Összevissza hablatyolsz, Soma!

– Ott vannak kint, kisasszony! Hallottam, ahogy leeresztik a felvonóhidat! Kijutottak, mi pedig itt vagyunk bent, és nem ölik meg az embert, életben tartják…

– Álljon vigyázzba, katona!

Nem volt jobb ötlete. De úgy tűnt, működik a dolog. Soma összeszedte magát.

– Nézd – magyarázta Magrat –, mindenki tudja, hogy nem léteznek már tün… – A hangja elcsuklott. Összeszűkült a szeme. – Magrat Beléndeken kívül ezt mindenki másképp tudja, így van?

Soma reszketett. Magrat a vállánál fogva megrázta.

– Id'sanyám és Mállottviksz nagysága azt mondta, magának nem szabad tudnia! – siránkozott a legény. – Azt mondták, ez a boszorkányok dolga!

– És hol vannak most, amikor dolguk volna a boszorkányoknak? – kérdezte Magrat. – Én sehol nem látom őket, te vajon igen? Ott vannak talán az ajtó mögött? Nem! Az ágy alatt? De furcsa, ott sincsenek… csak én vagyok itt, Soma Ogg! És ha nem mondasz el nekem ebben a minutában mindent, átkozni fogod azt a napot, amikor megszülettem!

Soma ádámcsutkája fel-le járt, miközben átgondolta a dolgot. Lerázta magáról Magrat kezét, és az ajtóra tapasztotta a fülét.

Az énekszó elhallgatott. Egy pillanatig Magrat azt hitte, távolodó lépteket hall az ajtó túlsó oldaláról.

– Szóval, királyné kisasszony, id'sanyám és Mállottviksz nagysága felment a Táncosokhoz…

Magrat végighallgatta.

Végül azt kérdezte:

– És most hol van mindenki?

– Nem tudom, kisasszony. Az Előadásra mentek… de már vissza kellett volna érniük.

– Hol van az Előadás?

– Nem t'om, kisasszony. Kisasszony?

– Igen?

– Miért vette fel a menyasszonyi ruháját?

– Te csak ne törődj azzal.

– Balszerencsét hoz, ha a vőlegény meglátja a menyasszonyt az esküvő előtt menyasszonyi ruhában – közölte Soma, megpróbálván közhelyes ostobaságokban menedéket találni, hogy megfeledkezhessen a rettegéséről.

– Én mindenképpen azt fogok neki hozni, ha én látom meg előbb – morogta Magrat.

– Kisasszony?

– Igen?

– Aggódom, hogy mi történhetett az emberekkel. Jászónunk aszonta, hogy egy órán belül visszaérnek, és ez több órája volt.

– De ott van majdnem száz vendég, és a város gyakorlatilag összes lakója. A tündék semmit sem tudnak tenni ellenük.

– Nem is kell nekik, kisasszony. – Soma odament az üvegezetlen ablakhoz. – Nézze, kisasszony! Innen le tudnék ugrani az istállóknál álló csűrre. Szalma van benne, nem esne bajom. Vagy katonai precizitással kilopakodhatnék a konyhán keresztül azon a kis kapun a peremirányú torony mellett.

– Minek?

– Hogy segítséget hozzak, kisasszony.

– De még azt sem tudod, van-e kint valaki, aki segíthetne.

– Van más ötlete, kisasszony?

Nem volt.

– Ez nagyon… nagyon bátor dolog tőled, Soma – ismerte el Magrat.

– Maradjon itt, és nem esik baja! – biztosította a legény. – Mondok valamit… mi lenne, ha bezárnám az ajtót, és elvinném a kulcsot? Így még ha énekelnek sem fogják tudni rávenni magát, hogy nyissa ki az ajtót.

Magrat bólintott.

Soma megpróbált mosolyogni.

– Bárcsak lenne még egy páncélingünk! – sóhajtotta. – De az összes ott van a fegyvertárban.

– Nem lesz semmi bajom – nyugtatta meg Magrat. – És most menj!

Soma biccentett. Egy pillanatig habozott az ablakpárkányon, majd leugrott a sötétségbe.

Magrat az ajtó elé tolta az ágyat, és ráült.

Aztán rádöbbent, hogy Somával kellett volna mennie. De az azt jelentette volna, hogy a kastélyban nem marad senki, és az nem lenne helyes.

Különben is, meg volt ijedve.

Egy szál gyertya világított a szobában, és már az is félig leégett. Ha az is elfogy, nem marad más, csak a holdfény. Magrat mindig is szerette a holdfényt. Egészen eddig a pillanatig.

Kint minden csendes volt. Pedig fel kellett volna hallatsszon a város zaja.

Lassan ráébredt, hogy talán nem kellett volna hagyni, hogy Soma elvigye a kulcsot, mert ha elkapják, ki fogják tudni nyitni…

Kiáltás hangzott fel, és jó ideig nem is hallgatott el.

Majd az éjszaka ismét visszagördült a színre.

Pár perccel később valami megkaparta a zárat, mintha valaki több réteg ruhába tekerve próbálta volna használni a kulcsot, hogy semmiképpen ne kelljen hozzáérnie.

Az ajtó nyílni kezdett, de megakadt az ágyban.

– Nem lépne ki közénk, hölgyem?

Az ajtó megint megnyikordult.

– Miért nem jön táncolni vélünk, szép hölgy?

A furcsán dallamos szavak még pár pillanatig visszhangoztak az ember fejében elhangzásuk után.

Az ajtó berobbant.

Három alak siklott be a szobába. Az egyik átkutatta az ágyat, a másik kettő a sötét sarkokban keresgélt. Majd valamelyikük odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. A málladozó fal meredeken zuhant alá egészen a teljesen kihalt zsúptetőig.

Az alak az udvarban álló két másik társa felé biccentett, szőke haja ragyogott a holdfényben.

Az egyik lent álló felmutatott a falra, amin valaki hosszú, fehér ruhában mászott felfelé, az anyag lobogott az esti szellőben.

A tünde nevetett. Ez élvezetesebb lesz, mint gondolta.

Magrat felhúzta magát az ablakpárkányra, és lihegve összeesett a padlón. Majd odasántikált az ajtóhoz, melynek zárjából hiányzott a kulcs. De volt rajta két nehéz faretesz, melyeket a helyükre csúsztatott.

Az ablak spalettája fából készült.

Ezt nem fogja még egyszer megúszni. Arra számított, hogy eltalálja egy nyíl, de… nem, az ilyen egyszerű dolgoknál komolyabb mulatságra vágytak.

A sötétséget bámulta. Szóval… itt van ez a szoba. Még azt sem tudta pontosan, hol is tartózkodik. Talált egy gyertyát pár gyufával, és némi kaparászás után meggyújtotta.

Néhány doboz meg táska állt halomban az ágy mellett. Szóval… egy vendégszoba.

Gondolatok peregtek végig az agyán, egyik a másik után.

Azon töprengett, hogy megint énekelni fognak-e neki, és ha igen, ellen fog-e tudni állni. Talán, ha az ember tudja, mire számíthat…

Valaki finoman kopogtatott az ajtón.

– Lent vannak a barátai, hölgyem. Jöjjön, táncoljon vélem!

Magrat elkeseredetten nézett körül a szobában.

Teljesen jellegtelen helyiség volt, mint a vendégszobák általában. Kancsó és lavór egy állványon, a rettenetes budiár fülkéje a függöny mögött, az ágy, melyre táskákat és batyukat dobtak, egy ócska szék, amiről már teljesen lekopott a fényezés és a szőnyeg kis négyzete, ami kora és a beletaposott por miatt már egészen szürkének tűnt.

Megzördült az ajtó.

– Eresszen be, drága hölgy!

Ezúttal nem menekülhet az ablakon keresztül. Bebújhatna ugyan az ágy alá, de azzal nem nyerne többet két pillanatnál, ugye?

A tekintetét valami rettenetes varázs a függöny mögött meghúzódó budiár felé vonzotta.

Felemelte a fedelét. Az akna kétségkívül elég széles volt ahhoz, hogy elférjen benne egy emberi test. A budiárok erről voltak hírhedtek. Jó pár népszerűtlen király lelte halálát a félreesőben egy-egy kiváló mászóképességgel rendelkező orgyilkosnak, egy dárdának és a politikai kérdések alapvetően zsigeri megközelítésének köszönhetően.

Valami puffant az ajtón.

– Hölgyem, énekeljek önnek?

Magrat döntött.

Végül a zsanér adta meg magát elsőként: a rozsdás csavarok elengedték a követ.

A falifülke félig behúzott függönyét meglebbentette a szellő.

A tünde elmosolyodott, majd a függönyhöz vonult, és félrehúzta. A tölgyfa fedelet felhajtva találta.

Lenézett.

Magrat fehér szellemként emelkedett fel mögötte, és teljes erejéből nyakon vágta a székkel, ami szét is tört.

A tünde próbált megfordulni és visszanyerni az egyensúlyát, de még mindig maradt elegendő a székből Magrat kezében ahhoz, hogy egy elkeseredett lendítéssel telibe kapja. A lény hátratántorodott, a fedél felé markolt, de mozdulata csak ahhoz volt elég, hogy magára húzza azt. Magrat puffanást hallott, majd dühös ordítást, miközben a tünde a bűzös sötétségbe hullott. Nem merte remélni, hogy belehal a zuhanásba. Végül is, puhára esik.

– Nem csak nemes – mondta Magrat magában –, de büdös is.

Az ágy alá bújás csak két pillanat haladékot jelent, de néha annyi is elég.

Elengedte a szék maradékát. Egész testében reszketett. De még mindig élt, és ez kellemes érzéssel töltötte el. Ez a jó abban, ha él az ember. Módjában áll örülni neki.

Magrat kikukucskált a folyosóra.

Indulnia kellett. Hogy megnyugtassa magát egy kissé, felmarkolta az egyik megviselt széklábat, majd kióvakodott.

Újabb üvöltés hangzott fel, ezúttal a Nagyterem felől.

Magrat a másik irányba nézett, a Hosszú Képtár felé. Futni kezdett. Lennie kell valami menekülőútnak valahol, egy kapunak, ablaknak…

Valamelyik vállalkozó kedvű uralkodó évekkel azelőtt beüvegezte az ablakokat. A holdfény nagy, ezüstös kockákat rajzolt a kő sötét, árnyékos foltjai közé.

Magrat fényből árnyékba, fényből árnyékba szaladt a végtelen szobán keresztül. Uralkodók egész sora villant el mellette, akár valami felgyorsított filmen. Király király után, csupa pofaszakáll és korona és szakáll. Királyné királyné után, csupa fűző és ingváll és lebernyeges törpesólyom és apró kutya és…

Egy alak, a holdfény hatása, a festett arcon honoló kifejezés valahogy áttört a rettegésén, és megakadt rajta a szeme. Ezt a portrét még soha nem látta. Soha nem jutott el idáig a képtárban. Az összegyűjtött királynék képeinek ostoba sekélyessége lehangolta. De ez…

Ez valahogy megfogta.

Megállt.

Biztos nem életében készült a kép. Ennek a királynőnek az idejében csak egyfajta festéket ismertek, ami kék színű volt, és általában testfestésre használták. De a pár generációval korábban uralkodó I. Lully király amolyan történészféle volt, amellett mélyen romantikus alkat. Azt az időszakot kutatta, amit Lancre hőskoraként ismertek, és amiről kevés tárgyi emlék állt rendelkezésére. Ám azt a keveset a lelkes néprajztudósok és történészek legszentebb hagyományait követve, magabiztosan megnyilvánuló bölcsességével[30] és rokon forrásokra támaszkodva[31] pótolta ki.

Ő rendelte meg Lobbanékony Ynci, a birodalom egyik alapítója portréját.

A hölgy lándzsahegycsúcsos, szárnyas sisakot viselt, rengeteg fekete haját pedig vér segítségével formázta csigákba. Vastag sminkje indigóvér spiráljai a barbár kozmetikai irányvonal stílusában készültek. 90 D-s méretű mellvértet viselt és tüskés vállvédőt. Tüskés térdvédője is volt, illetve tüskés szandálja, továbbá egy meglehetősen rövid szoknyája, divatos vérkockás mintával. Egyik kezét lazán egy kétfejű, tüskés csatabárdon nyugtatta, a másikkal egy ellenséges hadifogoly karján simított végig. Az ellenséges hadifogoly maradéka különböző fenyőfákról lógott le a háttérben. A képen szerepelt Tüske is, a kedvenc harci pónija, annak a már kihalt fajnak példánya, amelyik olyan megjelenéssel és vérmérséklettel bírt, akár egy lőporos hordó, és Ynci harci szekere, szintén a népszerű tüskemintával. A kerekeivel borotválkozni lehetett volna.

Magrat csak állt és bámult.

Ezt soha nem említették.

Beszéltek neki a hímzésről és egyéb kézimunkákról, az abroncsos szoknyáról, és arról, hogyan kell üdvözölni a főrangúakat. Tüskéket soha nem említettek. A képtár túlsó végéből, ahonnan ő is érkezett, valami zaj hallatszott. Felkapta a szoknyáját és továbbszaladt.

Lépések hangzottak fel mögötte, és nevetés.

Balra a keresztfolyosón, majd végig a konyhák feletti sötét átjárón, és el a…

Egy alak moccant az árnyékban. Fogak villantak. Magrat felemelte a széklábat, de félúton megállította az ütést.

– Csöves?

Ogg Ángyi macskája dörgölőzött a lábához. Szőre a testére lapult. Ettől Magratnak még inkább inába szállt a bátorsága. Ott volt Csöves, Lancre macskatársadalmának vitathatatlan királya, és legnagyobb részének egyben atyja is, kinek megjelentére a farkasok csendben elosontak, a medvék pedig felmásztak a fákra. És meg volt ijedve.

– Gyere ide, te átkozott bolond!

Sebhelyes tarkójánál fogva felemelte az állatot, és továbbszaladt, Csöves pedig hálásan mélyesztette csontig a karmait a karjába[32], majd felmászott a vállára.

Már biztos a konyha környékén járhat, mert az volt Csöves vadászterülete. Ismeretlen, árnyékos vidékre tévedtek, terror incognitára, ahol elfogyott a szőnyegek és a gipszoszlopok húsa, és kivillant a kastély kőcsontja.

Könnyű, gyors lépteket hallott maga mögött.

Ha sietve be tudna fordulni a következő sarkon…

Csöves rugóként feszítette meg magát a kezében. Magrat megállt.

A következő sarkon…

Anélkül, hogy észrevehetően akarta volna, széklábat tartó karja felemelkedett és lassan hátralendült.

Ugyanazzal a mozdulattal lépett be a sarkon és döfött egyet előre. Győzelemittas sziszegés hangzott fel, ami rikoltásba fordult, ahogy a fa végigkarmolta a lesben álló tünde nyakát. A szóban forgó tünde arrébb tántorgott. Magrat rettegésében hüppögve vetette magát a legközelebbi ajtóhoz, és megrántotta a kilincsét. Az ajtó kitárult. Beugrott rajta, becsapta maga után, a sötétben kapkodva megkereste a reteszt, érezte, ahogy a helyére kattan, majd térdre rogyott.

Kívülről valami nekiütközött az ajtónak.

Kis idő múlva Magrat kinyitotta a szemét, és elgondolkozott azon, vajon valóban megtette-e ezt, annyira sötét volt minden. De maga előtt mintha teret érzett volna. A kastély tele volt mindenféle dologgal, régi, eldugott szobákkal, ezzel-azzal… akár egy verem is lehet a lába előtt, vagy bármi. Megkereste az ajtófélfát, hozzásimult, majd óvatosan a falat kezdte tapogatni. Talált egy polcot. Ez pedig egy gyertya. Ezek meg gyufák.

Szóval, próbálta meggyőzni magát heves szívdobogása közben, ebben a szobában nemrégiben jártak. Lancre lakosainak nagy része még mindig kovát és taplót használt. Csak a király engedhette meg magának, hogy Ankh-Morporkból hozasson gyufát. Mállottviksz Néne és Ogg Ángyi is gyufát használtak, de ők nem fizettek érte. Kapták. A boszorkányok gyakran kapnak dolgokat.

Magrat meggyújtotta a gyertyacsonkot, és megfordult, hogy megnézze magának, hová is keveredett.

Ó, ne…!

– Hát, hát – szólalt meg Maphlaves. – Milyen ismerős ez a fa.

– Fogd be!

– Azt hittem, valaki azt mondta, hogy egyszerűen csak fel kell mennünk a dombon.

– Fogd be!

– Emlékszem, egyszer az erdőben megengedted, hogy…

– Fogd be!

Mállottviksz Néne leült egy fatönkre.

– Útvesztőset játszanak velünk – konstatálta. – Valaki bűvészkedik.

– Emlékszem egy mesére – szólt Maphlaves –, amelyikben az a két gyerek eltéved az erdőben, és akkor jön egy csomó madár, és falevelekkel takarják be őket. – Remény csillant a hangjában, mint egy krinolin alól kikandikáló lábujj.

– Igen, ez nagyon jellemző azoknak az ostoba madaraknak a gondolkodásmódjára – kommentálta Néne. Megdörzsölte a fejét. – Az a nőszemély áll emögött – jelentette ki. – Tündetrükk. Tévútra vezetik a vándorokat. Babrál a fejemmel. Az én fejemmel. És nagyon ügyesen csinálja. Oda vezet, ahova akar. Körbe-körbe. És velem teszi ezt!

– Talán csak máson jár az eszed – sugallta Maphlaves, aki még mindig nem adta fel teljesen a reményt.

– Hát persze, hogy máson jár az eszem, így, hogy folyamatosan átesel mindenen, és lehetetlenségeket fecsegsz – válaszolta Néne. – Ha Dörzsölt Varázsló úr nem akarta volna előkaparni azokat a dolgokat, amik eleve nem is léteznek, most nem itt lennék, hanem az események középpontjában, és tudhatnám, miben sántikálnak. – Ökölbe szorította a kezét.

– De nem kell ott lenned – mondta a varázsló. – Csodálatos ez az éjszaka. Üldögélhetnénk itt, és…

– Te is bedőlsz neki! – vágott közbe Néne. – Ennek az egész habcsókos, tekintetek-a-zsúfolt-szobán-keresztül dolognak. El nem tudom képzelni, hogyan maradhattál fővarázsló.

– Leginkább úgy, hogy mindig gondosan ellenőrzöm az ágyamat, és odafigyelek, hogy csak olyasmit vegyek a számba, amiből valaki más már evett egy szeletet – felelte Maphlaves lefegyverző őszinteséggel. – Nem nagy ügy, tényleg. Többnyire csak alá kell írni ezt-azt, és időnként kiabálni egy jót…

Feladta.

– Mindenesetre nagyon meglepettnek tűntél, mikor megláttál – jelentette ki. – Teljesen elsápadtál.

– Bárki elsápadna egy fuldokló birkához hasonlatos felnőtt férfiember látványától – adta meg neki a kegyelemdöfést Néne.

– Tényleg nem vagy hajlandó megenyhülni, ugye? – kérdezte Maphlaves. – Elképesztő. Egy tapodtat sem engedsz.

Újabb levél szállt el mellettük.

Az Arkrektor feje meg se moccant.

– Tudod – szólalt meg társalgási hangnemben –, vagy különösen korán köszönt be az ősz errefelé, vagy itt laknak azok a madarak a meséből, vagy van valaki a fán felettünk.

– Tudom.

– Tudod?

– Igen, mert én körülnéztem, mialatt te az ábrándokba merültél – közölte vele Néne. – Legalább öten vannak, és pont felettünk tartózkodnak. Hogy érzik magukat azok a varázslatos ujjaid?

– Valószínűleg össze tudnék hozni egy tűzgolyót.

– Az nem működne. Ki tudsz minket vinni innen?

– Mindkettőnket semmiképpen.

– És csak magadat?

– Valószínűleg, de nem foglak itt hagyni.

Néne a szemeit forgatta.

– Tényleg igaz, amit mondanak – jelentette ki. – Minden férfi hiú disznó. És most lódulj, te érzelgős vénember! Nem áll szándékukban megölni engem. Legalábbis még nem. De a varázslókról semmit sem tudnak, téged gondolkodás nélkül felkoncolnának.

– És most ki is érzeleg voltaképpen?

– Nem akarom, hogy meghalj, ha a hasznomra is lehetsz.

– Azzal, hogy elmenekülök, nem igazán lehetek a hasznodra.

– Sokkal inkább, mint ha itt maradsz.

– Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha most elmennék.

– Én pedig soha az életben nem bocsátom meg neked, ha itt maradsz, és én sokkal haragtartóbb vagyok nálad – érvelt Néne. – Ha vége ennek az egésznek, keresd meg Gytha Oggot! Mondd meg neki, hogy nézzen bele a régi dobozomba. Tudni fogja, mi van benne. És ha nem indulsz el azon nyomban…

Nyílvessző csapódott a tönkbe Maphlaves mellett.

– Ezek a gazemberek lőnek rám! – háborodott fel. – Ó, ha nálam lenne a számszeríjam…!

– A helyedben mennék, és idehoznám – javasolta Néne.

– Tényleg! Azonnal visszajövök!

Az Arkrektor eltűnt. A következő pillanatban egy halom, azelőtt a vár falát alkotó terméskő pottyant le a levegőből oda, ahol korábban a varázsló állt.

– Szóval most már ő sem lesz láb alatt – közölte Néne a világgal általánosságban.

Felállt, és körbenézett a fákon.

– Hát jó – mondta hangosan. – Itt vagyok. Nem áll szándékomban elszaladni. Itt vagyok. Teljes életnagyságban.

Magrat megnyugodott. Hát persze, hogy létezik. Minden kastélyban van egy. És ebben a kastélyban természetesen használták is. Kitaposott út vezetett a poros padlón az ajtótól pár ölnyire álló polcig, ahol közvetlenül a lándzsák mellett egy állványon néhány láncing lógott.

Soma valószínűleg mindennap benézett ide.

A fegyvertárba.

Csöves leugrott Magrat válláról, és bóklászni kezdett a pókhálós utacskák között, valami kicsit és cincogót keresve, mint mindig.

Magrat kábultan követte.

Lancre királyai soha nem dobtak ki semmit. Legalábbis semmi olyasmit, amivel meg lehetett ölni valakit.

Akadt ott férfiakra való páncél. Lovakra való páncél. Harci kutyákra való páncél. Még varjakra való páncél is volt, noha Ostoba Gumt király ütőképes légierő létrehozásával kapcsolatos terve végül dugába dőlt. További lándzsák és kardok következtek, vadászkések, tőrök, párbajtőrök, pallosok, láncos buzogányok, nyeles buzogányok, furkósbotok és nagy, tüskés golyók. Halomban álltak a fegyverek, és ahol beázott a tető, kupacokká rozsdálltak egybe. Dárdából, lándzsából, hosszú íjból, rövid íjból, nyílpisztolyból, kengyelre erősíthető íjból és számszeríjból annyi volt, mint a tűzifa, és nem is fordítottak nagyobb gondot az elhelyezésükre, mint a tűzifáéra. Mindenféle páncéldarabok gyűltek rozsdától vöröslő halomba. Ami azt illeti, a rozsda mindenütt jelen volt. Az egész hatalmas helyiséget betöltötte a vas halála.

Magrat továbbment, akár egy felhúzhatós játék, amely egészen addig nem kanyarodik el, amíg bele nem ütközik valamibe. A gyertya fénye tompán tükröződött a sisakokon és mellvérteken. A lóra való páncélok különösen borzasztóan néztek ki a korhadó állványaikon – úgy álltak ott, mintha külső csontvázak lennének, és mint minden csontváz, a halálra terelték az ember gondolatait. Üres szemgödrök meredtek vakon a kicsi, gyertyafénnyel megvilágított alakra.

– Hölgyem?

A hang az ajtó túloldaláról jött, messze Magrat mögül. Ennek ellenére körbevisszhangozta őt az évszázadok alatt összegyűlt, málladozó fegyverzetről visszaverődve.

Nem tudnak bejönni ide, gondolta Magrat. Túl sok itt a vas. Idebent biztonságban vagyok.

– Ha hölgyem játszani akar, idehozzuk a barátait.

Ahogy megfordult, a fény rávetült valamire, és az megcsillant.

Magrat félrehúzott egy hatalmas pajzsot.

– Hölgyem?

Előrenyúlt.

– Hölgyem?

Megragadta a rozsdás, szárnyakkal díszített sisakot.

– Jöjjön, táncoljon az esküvőn, hölgyem!

Magrat kiemelte a bögyös, tüskés mellvértet.

Csöves, aki egy hason fekvő páncélöltözékben kajtatott éppen egér után, kidugta a fejét a lábvérten.

Magrat megváltozott. Ezt a légzésén lehetett észrevenni. Korábban zihált a félelemtől és a fáradtságtól. Majd pár pillanatig egyáltalán nem hallatszott levegővétel. Ám végül megint felhangzott. Lassan. Mélyen. Céltudatosan.

Csöves végignézte, ahogy Magrat, aki az ő szemében mindig is egy ember formájú egér volt, felemeli a szárnyas sisakot, és a fejére húzza.

Magrat mindent tudott a fejfedők hatalmáról.

A fejében harci szekerek zörögtek.

– Hölgyem? Idehozzuk a barátait, hogy énekeljenek önnek.

Megfordult.

A gyertya fénye szikrázott a szemeiben.

Csöves visszavonult a páncél biztonságába. Eszébe jutott az a kalandja, amikor véletlenül egy nőstény rókát támadott meg. Csöves általában különösebb erőfeszítés nélkül el tudott bánni egy rókával, de, mint kiderült, ennek kölykei voltak. És ez csak akkor derült ki, amikor bekergette az üregébe. Elvesztett egy kis darabot az egyik füléből, és a szőrzete nagy részének is búcsút mondhatott, mire sikerült kimenekülnie.

A nőstény róka arckifejezése nagyon hasonlított ahhoz, ahogy Magrat épp nézett.

– Csöves, gyere ide!

A macska megfordult, és próbált elrejtőzni a mellvértben. Kezdett kételkedni abban, hogy ép bőrrel megússza az éjszakát.

Tündék portyáztak a kastély kertjében. Szép lassan megölték a dísztó összes halát. Brooks úr egy konyhaszéken pipiskedve dolgozott éppen az istálló falán lévő repedésen. Érzékelte ugyan az izgatott légkört, ám az az emberekről szólt, ezáltal másodlagos fontosságú üggyé degradálódott. De feltűnt neki a kaptárak megváltozott hangja, és a fa csikorgása.

Egy kaptárat addigra már ki is nyitottak. Dühös méhek rajzottak felhőként a három alak körül, miközben lábak tapostak a lépen, a mézen és a petéken.

A nevetés elhallgatott, mikor egy fehér kabátos, maszkos figura jelent meg a sövény mögött. Hosszú fémcsövet emelt rájuk.

Senki nem tudta pontosan, mit rak Brooks úr a permetezőjébe. Tartalmazott régi dohányt, leforrázott gyökereket, kéregdarabokat, és olyan gyógynövényeket, amelyekről Magrat még csak nem is hallott. Fénylőn ívelt át a sugár a sövény felett, a szeme között találta el a középső tündét, és róla fröcscsent a másik kettőre.

Brooks úr szenvtelenül bámulta a haláltusájukat.

– Darazsak – morogta.

Ezután visszament, előkeresett egy dobozt, meggyújtott egy viharlámpát, majd gondosan, óvatosan, a csípésekkel nem törődve elkezdte javítani a sérült lépeket.

* * *

Soma lassan már nem is érezte a karját, leszámítva azt a forró, tompa sajgást, ami azt jelezte, hogy legalább egy csontja eltört, illetve azzal is tisztába volt, hogy annak a két ujjának nem így kellene kinéznie. Annak ellenére, hogy ingujjban volt, izzadt. Nem lett volna szabad levennie a páncélingét, de nehéz nemet mondani, amikor egy tünde fogja az íját az emberre. Soma tisztában volt azzal, amivel sokan szerencsére nincsenek – hogy a páncéling nem véd a nyilak ellen. Különösen akkor nem, ha az ember fejét veszik az íjjal célba.

A folyosókon át a fegyvertárhoz vonszolták. Legalább négy tünde állt körülötte, de az arcukat nem látta. Eszébe jutott, amikor a Mágikus Lanterna előadása Lancre-be érkezett. Soma transzban bámulta Ogg Ángyi egyik kifeszített lepedőjén a sebesen váltakozó képeket. A tündék arca is erre hasonlított. Volt szemük és szájuk valahol, de minden egyéb ideiglenesnek tűnt rajtuk, úgy suhantak át az ábrázatukon az arcvonások, akár a vásznon a képek.

Nem beszéltek sokat. De rengeteget nevettek. Vidám egy társaság voltak, különösen, amikor azzal kísérleteztek, hogy meddig lehet egy ember karját hátracsavarni.

Valamit megbeszéltek egymással a saját nyelvükön, majd az egyik Soma felé fordult, és a fegyvertár ajtajára mutatott.

– Szeretnénk, ha kijönne a hölgy – közölte vele. – Mondd meg neki, ha nem jön ki, akkor tovább játszadozunk veled!

– És mit csináltok velünk, ha kijön? – kérdezte Soma.

– Ó, hát akkor is játszani fogunk veletek – nyugtatta meg a tünde. – Ez a legjobb az egészben. De azért egy kis reményt megérdemel, ugye? És most beszélj vele!

Odalökték az ajtóhoz. Soma bekopogott, reményei szerint tisztelettudóan.

– Izé. Királyné kisasszony?

Magrat hangját letompította a vastag ajtó.

– Igen?

– Én vagyok az, Soma.

– Tudom.

– Itt vagyok kint. Izé. Azt hiszem, bántották Tockley kisasszonyt. Izé. Azt mondják, hogy ha nem jön ki, akkor tovább bántanak. De nem muszáj kijönnie, mert ők nem mernek bemenni a sok vas miatt. Úgyhogy a maga helyében én nem hallgatnék rájuk.

Némi csörgés hallatszott, majd egy pendülés.

– Magrat kisasszony?

– Kérdezd meg – javasolta a tünde –, van-e bent étel és víz!

– Kisasszony, azt mondják…

Az egyik tünde félrelökte. Ketten az ajtó két oldalára álltak, egy harmadik pedig rátapasztotta hegyes fülét, majd letérdelt, és vigyázva, nehogy túl közel hajoljon a vas zárszerkezethez, bekukucskált a kulcslyukon.

Kattanásszerű hang hallatszott. A tünde egy pillanatra mozdulatlan lett, majd hang nélkül, kecsesen felborult.

Soma pislogott.

Öthüvelyknyi számszeríjvessző állt ki a tünde szeméből. A tollakat leborotválta róla a kulcslyuk.

– Tyű! – szólalt meg.

A fegyvertár ajtaja kicsapódott, de nem látszott bent más, csak sötétség.

Az egyik tünde nevetni kezdett.

– Hát, ennyit róla – mondta. – Milyen ostoba volt… Hölgyem? Meghallgatja a harcosát?

Elkapta a fiú törött karját, és megcsavarta.

Soma próbált nem kiáltani. Lila fények villantak fel a szeme előtt. Azon gondolkozott, mi lesz, ha elájul.

Azt kívánta, bárcsak itt volna a mamája.

– Hölgyem – folytatta a tünde –, ha ön…

– Hát jó – szólalt meg Magrat valahol a sötétség mélyén. – Kimegyek. De ígérjétek meg, hogy nem esik bántódásom!

– Ó, természetesen megígérem.

– És elengeditek Somát.

– Hát persze.

Az ajtó két oldalánál álló tündék összebiccentettek.

– Kérem szépen…! – könyörgött Magrat.

– Rendben.

Soma felnyögött. Ha az anyja vagy Mállottviksz nagysága lenne itt, ők inkább meghalnának, mint hogy megadják magukat. Id'sanyának igaza van – Magrat mindig is túl kedves és érzelgős volt…

…s pár pillanattal azelőtt keresztüllőtt egy nyilat a kulcslyukon.

Valami nyolcadik érzék sugallatára Soma áthelyezte a súlypontját. Felkészült arra, hogy ha a tünde szorítása csak egy pillanatra is, de meggyengül a karján, rögtön ugorjon.

Magrat jelent meg az ajtónyílásban. Egy ősöreg faládát tartott a kezében, melynek oldalán hámló felirat jelezte, hogy „Gyertyák”.

Soma reménykedve nézett végig a folyosón.

Magrat a mellette álló tündére ragyogtatta mosolyát.

– Ezt neked hoztam! – mondta, és átnyújtotta a dobozt. A tünde automatikusan elvette. – De nem nyithatod ki. És jusson eszedbe, megígérted, hogy nem bántasz!

A tündék körbevették a jövendő királynét. Egyikük felemelte a kezében tartott kőkést.

– Hölgyem? – szólalt meg az első, finoman ringatva kezében a ládát.

– Igen? – kérdezte Magrat félénken.

– Hazudtam.

A kés a háta felé suhant.

Majd összetört.

A tünde ránézett Magrat ártatlan ábrázatára, aztán kinyitotta a ládát. Csöves két nagyon idegesítő percet töltött a dobozban. Egy dobozba zárt macska elvben élhet is, meg halott is lehet. Amíg meg nem nézi az ember, addig nem derül ki. Ami azt illeti, maga a doboz kinyitása determinálja a macska állapotát, bár ebben a konkrét esetben a macska állapotfüggvénye háromfajta lehetőséget engedett meg: az Élő Macskáét, a Halott Macskáét, és a Halálosan Felbőszült Macskáét.

Soma oldalra vetette magát, ahogy Csöves egy taposóaknát utánozva kitört a ládából.

– Ne aggódj miatta! – nyugtatgatta álmodozó hangon Magrat a macskával cséphadaróként küzdő tündét. – Nagyon érzékeny lélek.

Majd ruhája ráncai közül előhúzott egy kést, megfordult, és leszúrta a mögötte álló tündét. Nem célzott túl pontosan, de nem is volt rá szükség. A penge vasból készült.

A manőver befejezéseképpen kecsesen megemelte szoknyája szegélyét, és térden rúgta a harmadikat.

A fiú fémes villanást látott, mielőtt Magrat lába megint eltűnt volna a selyem alatt.

A lány egy könyökmozdulattal oldalra lökte az üvöltő tündét, besietett az ajtón, és egy számszeríjjal tért vissza.

– Soma – kérdezte –, melyikük bántott?

– Mindegyikük – válaszolta Soma erőtlenül. – De az, amelyik Csövessel harcol, az szúrta le Rubinát.

A tünde megpróbálta eltávolítani a macskát az arcáról. Zöldeskék vér ömlött tucatnyi sebéből, és Csöves belekapaszkodott a karjába, amikor a falhoz csapta.

– Hagyd abba! – szólította fel Magrat.

A tünde lenézett a számszeríjra, és mozdulatlanná vált.

– Nem fogok kegyelemért könyörögni – mondta.

– Jó – válaszolta Magrat, és elsütötte a fegyvert.

Már csak az a tünde maradt, aki térdét markolászva a földön fetrengett.

Magrat finomkodva átlépett egy másik testén, pár pillanatra eltűnt a fegyvertárban, majd egy csatabárddal jött vissza.

A tünde abbahagyta a vonaglást, s teljes figyelmével a lányra összpontosított.

– Nos – közölte vele Magrat társalgási hangnemben –, nem foglak áltatni az életben maradási esélyeidet illetően, mert olyanok nincsenek. Fel szeretnék tenni pár kérdést. De mindenekelőtt gondoskodom arról, hogy odafigyelj rám.

A tünde számított a támadásra, úgyhogy sikerült elgurulnia a köveket szilánkokra törő csatabárd elől.

– Kisasszony? – szólalt meg Soma bátortalanul, amikor Magrat megint felemelte a csatabárdot.

– Igen?

– Id'sanyám azt mondja, nem éreznek fájdalmat, kisasszony.

– Nem? De biztos megvan a módja, hogy kellemetlenséget okozzon nekik az ember.

Ezzel leengedte a szekercét.

– Persze, itt vannak a páncélok – gondolkozott el hangosan. – Ezt itt beöltöztethetjük páncélba. Mit szólsz hozzá?

– Ne!

A tünde megpróbált elkúszni előlük.

– Miért ne? – kérdezte Magrat. – Jobb, mintha fejszével támadnék rád, nem?

– Nem!

– Miért nem?

– Az olyan, mintha élve eltemetnének – sziszegte a tünde. – Szemek nélkül, fülek nélkül, száj nélkül.

– Akkor sodronyingbe – mutatkozott kompromisszumkésznek Magrat.

– Ne!

– Hol van a király? Hol vannak a többiek?

– Nem mondom meg!

– Rendben.

Magrat ismét eltűnt a fegyvertárban, majd egy teljes páncélzatot rángatva maga után visszatért.

A tünde megpróbálta elvonszolni magát.

– Soha nem fogja tudni feladni rá – figyelmeztette a fekvő Soma. – A karjára nem fogja tudni felhúzni…

Magrat felkapta a csatabárdot.

– Jaj, ne – tiltakozott Soma. – Kisasszony!

– Soha nem fogja visszakapni őt – szólalt meg a tünde. – Már a Királynőé.

– Azt majd meglátjuk – válaszolta neki Magrat. – Jól van, Soma. Mit csináljunk vele?

Végül bevonszolták a fegyvertár melletti raktárszobába, és az ablakrácshoz béklyózták. Amikor a jövendő királyné rávágta az ajtót, a tünde még mindig nyöszörgött a vas érintésétől.

Soma megpróbált tisztes távolságban maradni a lánytól. Leginkább a mosolya aggasztotta.

– És most lássuk a karodat – mondta Magrat.

– Én jól vagyok – válaszolta Soma –, de a konyhában leszúrták Rubinát.

– Őt hallottam sikoltozni?

– Huhh! Részben. Huhh! – A fiú megbűvölten bámulta a halott tündéket, akiken Magrat átlépett.

– Maga ölte meg őket – mondta.

– Rosszul tettem volna?

– Izé. Nem – felelte Soma óvatosan. – Nem, igazán nagyon… jól tette.

– És van egy az aknában is – tájékoztatta Magrat. – Tudod… az aknában. Milyen nap van ma?

– Kedd.

– És te melyik nap szoktad kiüríteni…?

– Szerdánként. De a múlt szerda kimaradt, mert…

– Akkor valószínűleg nem kell aggódnunk miatta. Vannak még többen is?

– Én… nem hiszem. Huhh! Királyné kisasszony?

– Igen, Soma?

– Lenne szíves letenni azt a csatabárdot? Jobban érezném magam, ha letenné azt a csatabárdot. A csatabárdot, királyné kisasszony. Amit lóbál. Bármelyik pillanatban elsülhet.

– Milyen csatabárdot?

– Hát azt, a kezében.

– Ja, hogy ezt a csatabárdot. – Úgy tűnt, Magrat csak ekkor vette észre. – A karod nagyon csúnyán néz ki. Menjünk le a konyhába, és sínbe rakom. És az ujjaid se festenek túl rózsásan. Megölték Rubinát?

– Nem tudom. És azt sem tudom, miért bántották. Úgy értem, ő segített nekik.

– Igen. Várj egy pillanatot! – Magrat megint beleveszett a fegyvertár sötétjébe, és ezúttal egy zsákkal tért vissza. – Gyerünk. Csöves!

A macska alamuszi tekintetet vetett rá, és abbahagyta a mosakodást.

– Tudod, mi az érdekes Lancre-ben? – kérdezte Magrat, miközben a lépcsőn oldalogtak lefelé.

– Micsoda, kisasszony?

– Soha nem dobunk ki semmit. És tudod, mi még?

– Nem, kisasszony.

– Megfesthették volna őt életében is, persze. Már úgy értem, akkoriban nem nagyon készítettek portrékat. De a páncélja… hű! Csak rá kellett nézniük. És tudod, mit?

Soma hirtelen félni kezdett. Korábban is volt rá példa, hogy megijedt valamitől, de az azonnali, fizikai reakció volt. Viszont Magrattól, ebben az állapotában, jobban rettegett, mint a tündéktől. Olyan volt, mintha egy birka támadt volna rá.

– Nem, kisasszony – válaszolta.

– Senki nem beszélt nekem róla. Az ember azt hinné, csak hímzésről szól, meg hosszú ruhákról.

– Micsoda, kisasszony?

Magrat kifejezően meglóbálta a karját.

– Ez az egész!

– Kisasszony! – vinnyogta Soma térdmagasságból.

Magrat lenézett.

– Mi van?

– Kérem, tegye le azt a csatabárdot!

– Ó! Elnézést.

Hodgesááá az éjszakáit a solymászathoz épített kis kunyhóban töltötte. Ő is kapott meghívót az esküvőre, de Jane úrhölgy, az ősöreg, rosszindulatú északi vadászsólyom kikapta a kezéből és megette, mert összetévesztette az ujjával. Úgyhogy elvégezte a szokásos esti szertartásait, lemosta a sebeit, elköltötte száraz kenyérből és öreg sajtból álló vacsoráját, és korán lefeküdt, hogy csendben vérezgessen a gyertyafényben a Csőrök és karmok egy példánya felett.

Amikor meghallott valamit a solymászatból, megfogta a gyertyát és kibattyogott. Egy tünde nézegette a madarakat. A karján Jane úrhölgy ült.

Brooks úrhoz hasonlóan Hodgesááát sem érdekelték túlságosan a hobbijához nem kapcsolódó események. Tisztában volt azzal, hogy rengeteg látogató érkezett a kastélyba, és bárkiről, aki a madarait nézegette, úgy vélte, csak rokon lélek lehet.

– Ez a legjobb madaram – közölte látogatójával büszkén. – Már majdnem sikerült beidomítanom. Nagyon ügyes. Én tanítgatom. Igen intelligens. Már tizenegy parancsszót ismer.

A tünde ünnepélyesen bólintott. Majd lehúzta a csuklyát a madár fejéről, és Hodgesááá irányába biccentett.

– Ölj! – utasította az állatot.

Jane úrhölgy szemei felcsillantak a fáklya fényénél. Előrevetette magát, és az összes karmával meg csőrével a tünde torkának esett.

– Velem is ezt csinálja – mondta Hodgesááá. – Sajnálom. Nagyon intelligens madár.

* * *

Rubina a konyha kövén feküdt egy vértócsában. Magrat mellé térdelt.

– Még él. Épp hogy csak. – Megragadta a ruhája szegélyét, és megpróbálta letépni.

– Átkozott anyag! Segíts nekem, Soma!

– Kisasszony?

– Be kell kötözni!

– De…

– Jaj, ne tátsd már a szád!

A szoknya elszakadt. Tucatnyi csipkerózsa bomlott ki.

Somát soha nem avatta be senki abba, mit viselnek a királynék a ruhájuk alatt, de még Millie Chillum fehérneműjével kapcsolatos érintőleges tapasztalatai ellenére sem tippelt volna fém alsóneműre.

Magrat megveregette a mellvértjét.

– Eléggé illik rám – mondta, még mielőtt Soma megjegyezhette volna, hogy bizonyos területeken meglehetősen sok levegő befér Magrat és a fém közé. – Nem mintha pár pliszével és szegecses berakással itt-ott nem lehetne még jobban feldobni. Szerinted jól áll?

– Ó, igen – válaszolta a fiú. – A vaslemez nagyon illik magához.

– Tényleg úgy gondolod?

– Ó, igen! – próbált kétségbeesetten szavakat találni Soma. – Megvan hozzá az alakja.

Magrat leült, és módszeresen bepólyálta a fiú karját és ujjait a selyemfoszlányokkal. Rubina már keményebb diónak bizonyult. Magrat fertőtlenített és összevarrt és kötözött, miközben a fiú csak ült, nézte, és próbált nem gondolni jegesen-tüzesen sajgó karjára.

– Csak nevettek, és leszúrták. Rubina meg sem próbált elszaladni. Olyan volt, mintha csak játszanának – ismételgette.

Valami oknál fogva Magrat Csövesre pillantott, akiben volt annyi tisztesség, hogy lesüsse a szemét.

– Hegyes fülek és simogatnivaló haj – mondta általánosságban. – Elbűvölő természet. És amikor jól érzik magukat, kellemes hangot adnak ki.

– Mi?

– Csak elgondolkoztam. – Magrat felállt. – Rendben. Tüzet rakok, idehozok pár számszeríjat, és megtöltöm őket neked. Te meg tartsd zárva az ajtót, és ne engedj be senkit, hallod? És ha nem jönnék vissza… próbálj meg eljutni valahova, ahol emberek vannak. Menj fel a törpékhez a Rézsiklóra! Vagy a trollokhoz.

– Mire készül?

– Megnézem, mi történt a többiekkel.

Magrat kinyitotta a zsákot, amit a fegyvertárból hozott. Egy sisak volt benne. Szárnyak díszítették, és Soma véleménye szerint nem tűnt túl praktikusnak[33]. Tartalmazott továbbá egy pár lánckesztyűt, és rozsdás fegyverek válogatott gyűjteményét.

– De odakint biztos sokan vannak még!

– Inkább kint legyenek, mint itt bent.

– Ért a harchoz?

– Nem tudom. Soha nem próbáltam – felelte Magrat.

– De ha itt várunk, előbb-utóbb biztos jön valaki.

– Igen. Én is ettől tartok.

– Úgy értem, nem muszáj ezt megtennie!

– De igen. Holnap férjhez megyek. Vagy így, vagy úgy.

– De…

– Fogd be!

Meg fogják ölni, gondolta Soma. Nem elég, ha az ember fel tudja emelni a kardot. Tudnod kell, melyik végét lehet az ellenségbe döfni. Nekem kéne őriznem a kastélyt, és most meg fogják ölni…

De…

Szemen lőtte az egyiküket a kulcslyukon keresztül. Én nem tudtam volna megtenni. Én mondtam volna valami olyasmit előtte, hogy: „Kezeket fel!” De neki az útjában álltak, és simán… eltakarította őket onnan.

Akkor is meg fog halni. Csak egyszerűen bátran fog meghalni.

Bárcsak itt lenne anya!

Magrat összehajtogatta a pecsétes menyasszonyi ruha maradékát, és belegyömöszölte a zsákba.

– Van lovunk?

– Vannak… tündelovak az udvarban, kisasszony. De nem hiszem, hogy azokat meg tudná lovagolni.

Azonnal ráébredt, hogy pont ezt nem lett volna szabad mondania.

Az állat fekete volt, és nagyobb, mint amire Magrat emberi lóként gondolt. Vérben forgó szemét forgatta a nő láttán, és próbált olyan testhelyzetet felvenni, amiből meg tudja rúgni.

A lánynak csak úgy sikerült felszállnia rá, hogy előtte gyakorlatilag a ló összes lábát az istálló falán sorakozó gyűrűkhöz kötötte. Ám amikor sikerült ráülnie, a hátas viselkedése megváltozott: a rendszeresen ostorozott állatok engedelmességét sugározta magából, és olybá tűnt, mintha nem is maradt volna szabad akarata.

– A vas miatt van – magyarázta Soma.

– Mit tesz velük? Csak nem fájhat nekik!

– Nem tudom, kisasszony. Olyan, mintha megfagynának tőle, vagy valami ilyesmi.

– Zárd le a kapurostélyt, miután elmentem!

– Kisasszony…

– Rá akarsz venni, hogy maradjak itt?

– De…

– Akkor fogd be!

– De…

– Erről a helyzetről eszembe jutott egy népdal – mondta Magrat. – Volt ez a lány, akinek elrabolta a vőlegényét a Tündekirálynő, de a lány nem kezdett el sápítozni, hanem lóra pattant, és dalolva indult megmenteni a párját. Hát, nekem is ez a szándékom.

Soma megpróbált vigyorogni.

– Énekelni fog? – kérdezte.

– Harcolni fogok. Van miért, nem? És minden mással befuccsoltam.

A fiú azt akarta válaszolni: de ez nem ugyanaz! Harcba indulni, ha az ember valós személy, nem olyan, mint a népdalokban! Az életben az emberek meghalnak! Népdalok esetén nem kell mást észben tartani, mint hogy az ember a fülében tartsa az egyik ujját, és hogy mi van a következő verszakban! A való életben senki sem mondja, hogy holl-alattiríj-ahollalat-hohó!

Aztán végül azt válaszolta inkább:

– De, kisasszony, ha nem tér vissza…

Magrat megfordult a nyeregben.

– Visszatérek.

Soma nézte, hogy bírja ügetésre a csigalassúsággal mozgó lovat, majd tűnik el a felvonóhíd mögött.

– Sok szerencsét! – kiáltotta utána.

Majd leengedte a kapurostélyt, és visszament az erődbe, ahol három töltött számszeríj várta a konyhaasztalon.

És a harcművészetekről szóló könyv is ott feküdt; az, amiért a király külön elküldetett.

Felszította a tüzet, a széket az ajtó felé fordította, és fellapozta a Haladóknak részt.

Magrat félúton járt a tér felé, amikor kifogyott belőle az adrenalin, és utolérte az előző élete.

Lenézett a páncélra meg a lóra, és azt gondolta: teljesen megőrültem.

Az az átkozott levél tehet róla. És meg is ijedtem. Úgy gondoltam, most megmutatom mindenkinek, milyen fából faragtak. És valószínűleg ki fog derülni, hogy olyan fából, amiben vér van és remegő, lilás-rózsaszínes csövek meg egyebek. Azokkal a tündékkel csak szerencsém volt. És nem gondolkoztam. Amint elkezdek gondolkozni, elrontok mindent. Nem hinném, hogy még egyszer szerencsém lenne…

Szerencse?

Vágyakozással gondolt a folyó fenekén lévő, medálokkal és talizmánokkal teli zsákra. Soha nem működtek igazán, már ha az élettörténete alapján levonhatja ezt a következtetést, de talán – rettenetes gondolat – megakadályozták, hogy még rosszabbra forduljanak a dolgok.

Alig égett pár fény a városban, és sok háznak fel volt húzva a redőnye.

A lópaták hangosan csattogtak a kövezeten.

Magrat az árnyékokat figyelte. Régen ezek csak árnyékok voltak. Most átjárók lehettek akármi felé.

Felhők gyülekeztek a Perem felől. Megremegett.

Ilyet még soha nem látott.

Igazi éjszaka volt.

Lancre-re leszállt az öreg éjszaka. Nem egyszerűen a nappal hiányáról volt szó, amit a hold és a csillagok vigyáznak, hanem valami olyasminek a kiterjesztése, ami már jóval azelőtt létezett, hogy a fény definiálhatta volna a hiányával. A fák gyökerei közül, a kövek alól bontakozott ki, és végigkúszott a földön. Lehet, hogy a zsákja, melybe az alapvető eszköztárának tartott dolgokat tette, a folyó fenekén hevert, de már több mint tíz éve boszorkányként dolgozott, és érezte a rettegést a levegőben.

Az embereknek rossz az emlékezőtehetségük. De a társadalomnak jó memóriája van, a raj emlékszik, úgy kódolja az információt, hogy az elme cenzorai elsiklanak felette, nagymamáról unokára szálló kis zagyvaságok útján, amelyeket arra sem tart érdemesnek az ember, hogy elfelejtse őket. Az igazság néha ördögi módon tartja magát életben, az információ hivatalos letéteményeseinek minden erőfeszítése ellenére.

Ősi daltöredékek csendültek fel Magrat fejében.

Fent a levegős hegyen, lent a zsombékos völgyben…

A mumusok és szellemek és nyakigláb szörnyetegek…

Anyám azt mondta, soha ne…

Nem megyünk vadászni, mert félünk…

Minden dolog, ami az éjben…

Tündékkel játszani az erdő szívében…

Magrat olyan lovon ült, melyben nem bízott, és olyan kardot markolt, melyről nem tudta, hogyan kell használni, miközben rejtjeles üzenetek bújtak elő az elméjéből.

Elrabolják a nyájat és a kisbabákat…

Elrabolják a tejet…

Imádják a zenét, és elrabolják a zenészeket…

Ami azt illeti, mindent elrabolnak…

Soha nem leszünk olyan szabadok, mint ők, olyan gyönyörűek, mint ők, olyan szellemesek, mint ők, olyan könnyedek, mint ők; állatok vagyunk.

Csípős szél fütyült a város melletti erdőben. Itt mindig nagyon kellemes sétákat lehetett tenni, de annak, ebben biztos volt, már vége. A fáknak szemei lesznek. A szél távoli kacagást hoz majd.

És mindent elvesznek.

Magrat a sarkantyú segítségével sétatempóra ösztökélte a lovát. Valahol a városban becsapódott egy ajtó.

És nem adnak mást, csak félelmet.

Kalapálás hallatszott az utca túloldaláról. Egy férfi szögelt valamit az ajtajára. Rettegve körbenézett, meglátta Magratot, és bevetette magát a házba.

Egy lópatkó volt az ajtajára szögezve.

Magrat szorosan egy fához pányvázta a lovat, és lecsúszott a hátáról. Amikor bekopogott, senki nem szólt ki.

Ki a csuda lakik itt? A Kocsis, a takács, nem? Vagy inkább Takács, a pék?

– Nyissa ki, uram! Én vagyok az, Magrat Beléndek!

Valami fehér dolog volt a küszöb előtt.

Mint kiderült, egy tálka tejszín.

Magratnak megint Csöves jutott eszébe. Büdös, megbízhatatlan, kegyetlen és bosszúálló – de olyan kedvesen tud dorombolni, és minden este megiszik egy tálka tejet.

– Gyerünk már! Nyissa ki!

Kis idő múlva megnyikordultak a reteszek, és egy szem jelent meg a nagyon keskeny résben.

– Igen?

– Maga Kocsis, a pék, ugye?

– Takács vagyok, a zsúpkészítő.

– És tudja, én ki vagyok?

– Beléndek kisasszony?

– Akkor gyerünk, engedjen már be!

– Egyedül van, kisasszony?

– Igen.

A rés Magrat szélességűre nőtt.

Egyetlen gyertya égett a szobában. Takács elhátrált Magrattól, és természetellenes pózban az asztalnak dőlt. Magrat bekukucskált mögé.

A Takács család többi része kuporgott az asztal alatt. Négy rettegő szempár lesett fel rá.

– Mi folyik itt? – kérdezte a lány.

– Ööö… válaszolta Takács. – Nem ismertem fel ebben a szárnyas sapkában, kisasszony…

– Azt hittem, maga szerepel az Előadásban. Mi történt? Hol vannak a többiek? Hol van a leendő férjem?

– Ööö…

Igen, valószínűleg tényleg a sisak tehetett róla. Legalábbis Magrat erre fogta a dolgot később. Vannak bizonyos tárgyak, mint például a kardok és a varázslósipkák és a koronák és a gyűrűk, amelyek átvesznek valamit a tulajdonosuk természetéből. Ynci királynő sohasem hímzett életében, és minden bizonnyal hamarabb elfogyott a türelme, mint legyes vidéken egy nedves tehénlepény[34]. Egyszerűbb volt elhinni, hogy valami lerakódott belőle a sisakban, és átöröklődött Magratra, mint egyfajta uralkodói ótvar. Egyszerűbb volt hagyni, hogy Ynci vegye át az irányítást.

Megragadta Takácsot a gallérjánál fogva.

– Ha még egyszer azt mondod, hogy „ööö” – közölte vele –, lecsapom mindkét füled.

– Ööö… ááá… úgy értem, kisasszony… a Hölgyek és Urak itt vannak, kisasszony!

– Tényleg a tündék azok?

– Kisasszony! – kiáltotta Takács, és a szeme megtelt könyörgéssel. – Ne mondja ki! Hallottuk, ahogy végigmennek az utcán. Többtucatnyian. És elrabolták az öreg Tetőfedő tehenét, és Skindle kecskéjét, és betörték a…

– Miért raktátok ki azt a tálka tejet? – kérdezte Magrat.

Takács szája párszor kinyílt, majd becsukódott. Végül megszólalt.

– Tudja, Évám azt mondja, a nagymamája mindig kirakott nekik egy tálka tejet, hogy eléged…

– Értem – fojtotta bele a szót Magrat. – És a király?

– A király, kisasszony? – próbált Takács haladékot kapni.

– A király – felelte Magrat. – Alacsony kis ember, könnyedző szemekkel, a füle egy kicsit eláll; nem úgy, mint bizonyos egyéb fülek fognak a környéken nagyon hamarost.

Takács úgy tördelte a kezét, mintha az ujjai haláltusájukat vívó kígyók lennének.

– Hát… hát… hát…

Elkapta Magrat pillantását, és összeroskadt.

– Végigcsináltuk az előadást – vallott színt. – Én mondtam, hogy járjunk el inkább egy botos-vödröst, de nem lehetett lebeszélni őket a darabról. És egész jól indult, de aztán, de aztán, de aztán… hirtelen megjelentek ők, több százan, és mindenki futni kezdett, és valaki megcsapott, úgy, hogy beestem a patakba, aztán nagy lárma volt, és megláttam Jászón Oggot, ahogy négy tündét csépel az első dologgal, ami a kezébe akadt…

– Egy ötödik tündével?

– Biza, és aztán megtaláltam Évát és a gyerekeket, és akkor rengeteg ember rohant hazafelé, és ott voltak a Szépek lóháton, és hallottam, ahogy nevetnek, aztán hazaértünk, és Éva mondta, hogy rakjam ki a patkót az ajtóra, és…

– Mi történt a királlyal?

– Nem t'om, kisasszony. Amikor utoljára láttam, Tetőfedő szalmaparókáján nevetett.

– És Ogg Ángyi meg Mállottviksz Néne? Velük mi történt?

– Nemt'om, kisasszony. Nem emlékszek, hogy láttam volna őket, de rengetegen szaladtak mindenfele…

– És ez hol volt?

– Kisasszony?

– Hol történt? – próbált Magrat lassan és érthetően beszélni.

– Fent a Táncosoknál, kisasszony. Tudja. Azoknál a régi köveknél.

A lány elengedte.

– Hát persze. El ne mondjátok Magratnak, Magrat nem szabad, hogy megtudja az ilyesmit! A Táncosoknál? Hát persze.

– Nem mi voltunk, kisasszony! Mi csak játszottunk!

– Hahh!

Magrat kinyitotta az ajtót.

– Hová megy, kisasszony? – kérdezte Takács, akinek esélye nem lett volna az országos elmebajnokságon.

– Mit gondol?

– De kisasszony, nem vihet vasat…!

Magrat bevágta maga mögött az ajtót, és akkorát rúgott a tejestálkába, hogy az végigfröcskölt az utcán.

Jászón Ogg óvatosan kúszott át a csöpögő haraszton. Egy alak ácsorgott tőle pár ölnyire. Felemelte a kezében tartott követ…

– Jászón?

– Te vagy az, Takács?

– Nem, én vagyok az, Szabó.

– És hol vannak a többiek?

– Bádogos és Pék most találták meg Ácsot. Takácsot nem láttad?

– Nem, de Kocsist és Tetőfedőt igen.

Köd gomolygott felfelé, ahogy az eső a meleg talajon dobolt. A néptánccsoport hét túlélő tagja bekúszott egy csöpögő bokor alá.

– Hát reggel aztán megfizetünk mindenért! – jajgatott Kocsis. – Ha megtalál minket, végünk!

– Ha találunk egy kis vasat, megússzuk – nyugtatta meg Jászón.

– Rajta nem fog a vas! Ellátja a bajunk! – Kocsis rettegve ölelte mellkasához felhúzott térdeit.

– Ki?

– Mállottviksz nagysága!

Tetőfedő oldalba vágta. Víz csepegett a felettük lévő levelekről, és állt össze kis patakokba a nyakukban.

– Ne legyél ostoba! Te is láttad őket! Miért aggódsz amiatt a vén szatyor miatt?

– Akkor is el fogja látni a bajunkat! Azt mondja majd, hogy a mi hibánk volt!

– Remélem, hogy lesz rá esélye! – mormogta Bádogos.

– Csöbörből vödörbe kerültünk – sóhajtott Tetőfedő.

– Egyáltalán nem – hüppögte Kocsis. – Én jártam ott. Csöbör és Vödör Aranyér után vannak. Mi pedig nem vagyunk ott! Bár ott lennénk! De itt lapulunk egy bokor alatt! Ők pedig minket keresnek! És Mállottviksz nagysága is!

– Mi történt az Előa… – kérdezett volna rá Kocsis.

– Szerintem nem ez a kérdés – vágott közbe Jászón. – Szerintem az a kérdés, hogy jutunk ma este haza?

– Ő ott fog ránk várni! – jajveszékelt Kocsis.

Valami csilingelt a sötétben.

– Mi van ott? – kérdezte Jászón.

– Ez a jelmezeszsák – válaszolta Kocsis. – Azt mondtad, hogy az én dolgom, hogy vigyázzak a zsákra!

– És egészen idáig elvonszoltad?

– Nem akartam még nagyobb bajba kerülni, amiért még a jelmezeszsákot is elveszítem!

Kocsis reszketni kezdett.

– Ha hazajutunk valaha is – mondta Jászón –, beszélni fogok id'sanyával, hogy rendeljen már azokból az új szárítottvarangy-tablettákból.

Odahúzta magához a zsákot, és kinyitotta.

– Itt vannak a csengettyűink – konstatálta –, és a botok. És ki mondta, hogy a harmonikát is csomagold be?

– Arra gondoltam, hátha mégis inkább a botos-vödröst…

– Többé senki nem fogja a botos…!

Messze az eső áztatta domboldalon felcsendült valakinek a nevetése, és zörögni kezdett a haraszt. Jászón hirtelen megérezte, hogy figyelik.

– Itt vannak! – kiáltott fel Kocsis.

– Nálunk pedig nincs fegyver! – tette hozzá Bádogos.

Nehéz rézcsengőkészlet vágódott a mellkasának.

– Fogd be – szólította fel Jászón –, és vedd fel a csengettyüket! Kocsis?

– Ránk lesnek!

– Csak egyszer fogom elmondani – közölte velük Jászón. – A ma éjszaka után senki meg se említse többet a botos-vödröst! Értve vagyok?

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai egymás felé fordultak, az esőtől a testükre tapadt a ruhájuk. Kocsis, akinek arcán a rettegés könnyei keveredtek az arcfestékkel és az esőcseppekkel, meghúzta a harmonikát. Felhangzott az a hosszú, elnyújtott akkord, melynek a törvény értelmében meg kell előznie mindenfajta népdalt, hogy az ártatlan járókelők még időben el tudjanak menekülni.

Jászón feltartotta a kezét, és az ujjaival számolni kezdett.

– Egy, két… – összeráncolta a homlokát. – Egy, két, há…

– …négy… – súgta Bádogos.

– …négy – fejezte be Jászón. – Táncra fel!

Hat nehéz bot csattant össze középen.

– …egy, két, előre, egy, vissza, fordul…

Lassan, miközben a Widgery asszony bérlője vontatott dallama betöltötte a ködöt, a táncosok ugrálva és cuppogva jutottak egyre közelebb végcéljukhoz az éjszakában…

– …két, vissza, ugrik…

Megint összecsattantak a botok.

– Figyelnek minket! – lihegte Szabó, miközben elugrott Jászón mellett. – Látom őket!

– …egy… két… semmit se fognak tenni, amíg el nem hallgat a zene!…vissza, kettő, fordul…

– Jönnek ki a haraszt közül! – ordította Ács, amikor megint összetalálkoztak a botok.

– Látom… két, há, előre, fordul… Kocsis… vissza, fordul… csinálj egy dupla… két, hátra… vándorló figurát ott középen…

– Kezdek kiborulni, Jászón!

– Játssz! …két, há, fordul…

– Körülvettek bennünket!

– Táncolj!

– Néznek minket! És egyre közelebb jönnek!

– …fordul, vissza… ugrik… már majdnem ott vagyunk az útnál…

– Jászón!

– Emlékszel, amikor… há, fordul… megnyertük a kupát az Ohulai Egykedvűek ellen? …fordul…

A botok találkoztak, fa csattant fának. Égbe rúgott földgöröngyök repkedtek az éjszakában.

– Jászón, csak nem arra gondolsz…?

– …vissza, kettő… csináld…!

– Kocsis menjen… egy, két… el az útból…

– …két, fordul…

– A harmonika kezd megolvadni! – hüppögte Kocsis.

– …egy, két, előre… bab alakzatba!

A harmonika sípolt. A tündék egyre közelebb jöttek. Szeme sarkából Jászón legalább egy tucat vigyorgó, lenyűgözött arcot látott.

– Jászón!

– …egy, két… Kocsis, be középre… egy, két, fordul…

Hét pár bakancs csapódott a földnek…

– Jászón!

– …egy, két… fordul… készül… egy, két… vissza… vissza… egy, két… fordul… ÖL! …és vissza, egy, két…

A fogadó romokban állt. A tündék elvittek belőle minden ehetőt, és kigurították az összes hordót, bár néhány törvényen kívüli sajt a pincében nem adta könnyen magát.

Az asztal összedőlt. Homárollók és gyertyák hevertek a tönkretett teríték körül. Semmi nem mozdult.

Ekkor valaki eltüsszentette magát, és némi korom hullott le a kandallóba, amit Ogg Ángyi, majd végül Casanunda kicsi, fekete és zaklatott alakja követett.

– Fúj! – nézett végig Ángyi a romhalmazon. – Milyen lehangoló.

– Hagynia kellett volna, hogy felvegyem az átkozottakkal a harcot!

– Túl sokan voltak, fiam.

Casanunda undorodva a padlóra dobta a kardját.

– Már éppen kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, és akkor egyszer csak beront ötven tünde! A fenébe! Velem mindig ez történik!

– Ez a fekete legnagyobb előnye, nem látszik rajta a korom – csapongott el Ogg Ángyi, miközben a ruháját porolta. – Szóval sikerült nekik. Eszmének igaza volt. Hol lehet vajon? Hát, mindegy. Gyerünk!

– Hova megyünk? – kérdezte a törpe.

– Le, a kunyhómba.

– Ah!

– Hogy magamhoz vegyem a seprűmet – jelentette ki szilárdan Ángyi. – Az én gyerekeimen nem fog a Tündekirálynő uralkodni. Úgyhogy szerzünk egy kis segítséget. Nagyon elfajult a helyzet.

– Felmehetnénk a hegyekbe – javasolta Casanunda, miközben a lépcsőn óvakodtak lefelé. – Ott több ezer törpe él.

– Nem – válaszolta Ángyi. – Eszme nem lesz túl hálás, de mindig én vagyok az, aki meglóbál egy zacskó cukorkát, amikor túlvállalja magát… és azt hiszem, ismerek valakit, aki igazán gyűlöli a Királynőt.

– Hát, olyat, aki a törpéknél jobban gyűlöli, nem fog találni – kétkedett Casanunda.

– Ó, dehogynem – válaszolta Ogg Ángyi. – Mert én tudom, hol keressem.

A tündék Ángyi kunyhóját is feldúlták. Nem akadt olyan bútor, ami egyben maradt volna.

– Amit nem visznek el, azt összetörik – morogta Ogg Ángyi.

Lábával a romok közé túrt. Üveg csörrent.

– Azt a vázát Eszmétől kaptam – közölte az érzéketlen világgal. – Soha nem szerettem igazán.

– Miért csinálnak ilyesmit? – nézett körbe Casanunda.

– Ó, az egész világot összetörnék, ha úgy gondolnák, hogy szép hangot fog közben adni – felelte Ángyi. Visszalépett az udvarra, körbetapogatózott az alacsony zsúptető pereme alatt, majd diadalittas kis nyögéssel előhúzta a seprűjét. – Mindig oda rejtem – magyarázta –, mert félek, hogy elcsenik a kölykök és elviszik egy körre. Maga mögém ül, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet. Casanunda megremegett. A törpék általában félnek a magasságtól, mivel nem nagyon van rá lehetőségük, hogy hozzászokjanak.

Ángyi megvakarta az állát. A művelet olyan hanggal járt, mintha dörzspapírt simogattak volna.

– És szükségünk lesz feszítővasra is – jelentette ki. – Jászón műhelyében biztos akad ilyesmi. Ugorjon fel, fiatalember!

– Hát erre aztán végképp nem számítottam – mondta Casanunda, miközben csukott szemmel próbálta kitapogatni a seprűt. – Azt reméltem, lakmározunk egy jót kettesben, maga meg én.

– Hát, most is kettesben vagyunk.

– Igen, de eszembe se jutott, hogy egy seprű is bejöhet a képbe.

A takarítóeszköz lassan felemelkedett. Casanunda elkeseredetten kapaszkodott a cirokba.

– Hova megyünk? – kérdezte erőtlenül.

– Egy helyre, amit ismerek, fent a dombokon – válaszolta Ángyi. – Emberemlékezet óta nem jártam arra. Eszme a közelébe se akar menni, Magrat meg még túl fiatal ahhoz, hogy megismerje. Én viszont nagyon sokszor voltam ott. Lánykoromban. A lányok odajártak, ha – ó, a fenébe…

– Mi van?

– Láttam valamit átrepülni a hold előtt, és biztos, hogy nem Eszme volt az.

Casanunda megpróbált szorosan becsukott szemmel körülnézni.

– A tündék nem tudnak repülni – motyogta.

– Nem tud maga semmit – felelte Ángyi. – Cickafarkkórón lovagolnak.

– Cickafarkkórón?

– Igen. Én is kipróbáltam egyszer. Fel lehet velük szállni, de rettenetesen bevágnak. Mindig tele lettem vízhólyagokkal tőlük. Ezen viszont – bökdöste meg Casanundát –, otthon kéne éreznie magát. Magrat szerint a seprűnyél olyan szexuális metafora, vagy mi[35].

Casanunda csak annyi időre nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint némán elúszik alatta egy háztető. Kezdett rosszul lenni.

– Az a különbség – magyarázta Ogg Ángyi –, hogy a seprű tovább fennmarad a levegőben. És takarítani is lehet vele, ami több, mint amit… jól van?

– Nekem ez egyáltalán nem tetszik, Ogg asszony!

– Csak megpróbáltam felvidítani egy kicsikét, Casanunda úr.

– Semmi kifogásom a vigasság ellen – felelte a törpe –, de elhagyhatnánk a „fel” részét?

– Nemsokára már a lefelé következik.

– Na azt már szeretem.

Ogg Ángyi talpa a kovácsműhely udvarának kemény, agyagos talaját súrolta.

– Bekapcsolva hagyom a mágiát, nem lesz több egy pillanatnál – tájékoztatta társát. Figyelmen kívül hagyva a törpe segélykérő mekegését, leugrott a seprűnyélről és besietett a hátsó ajtón.

Erre legalább nem jártak a tündék. Túl sok a vas. Kiemelt egy feszítővasat a szerszámok közül, és visszaigyekezett az udvarra.

– Ezt hozza maga! – szólította fel Casanundát. Habozott egy kicsit. – Az embernek soha nem lehet túl sok szerencséje, ugye? – kérdezte, s visszament a műhelybe. Ezúttal sokkal hamarabb kijött, és valamit a zsebébe csúsztatott.

– Készen áll?

– Nem.

– Akkor menjünk. És figyeljen. Úgy értem, tartsa nyitva a szemét!

– Tündékre lesünk? – kérdezte Casanunda, miközben a seprű felszállt a holdfényben.

– Lehetséges. Nem Eszme volt, és rajta kívül errefelé csak Ixolit úr, a sikítószellem szokott repkedni, ő pedig mindig ügyel arra, hogy egy cetlin értesítsen, mielőtt felszáll. A légiforgalom szabályozása végett, ugye.

A város nagy része sötét volt. A hold fénye ezüst-fekete sakktáblát rajzolt a mezőkre. Kis idő múlva Casanunda kezdte jobban érezni magát. A seprű egyenletes mozgása megnyugtató hatással volt rá.

– Sok utast szállított már, ugye?

– Égen, földön, levegőben, igen.

Úgy tűnt, Casanunda mélyen elgondolkozik valamin. Mikor megszólalt, hangjában tudományos érdeklődés csengett.

– Próbált már valaha bárki a seprűn…

– Nem – jelentette ki határozottan Ángyi. – Leesne róla az ember.

– Nem is tudja, mit akartam kérdezni.

– Fogadunk fél dollárban?

Pár percig némán repültek tovább, majd Casanunda megveregette Ángyi vállát.

– Tündék három óránál!

– Akkor nincs baj. Az még messze van.

– Úgy értem, ott vannak, arra!

Ángyi a csillagokra hunyorított. Valami csipkézett körvonalú dolog mozgott az éjszakában.

– Ó, a fenébe!

– Nem tudja lerázni őket?

– Esélytelen. Negyven perc alatt meg tudják kerülni a Korongot. Nagyon gyorsak. Akkor sem tudnánk lehagyni őket, ha veszítenénk egy kicsit a súlyunkból.

– Azt hiszem, én hamarosan veszíteni fogok egy keveset – közölte vele Casanunda, miközben a fák felé süvítettek.

Levelek súrolták Ogg Ángyi cipőjét. Holdfény csillant meg tőle balra egy szőke üstökön. – Francba, francba, francba!

Három tünde szegődött melléjük kíséretül. Ez volt a módszerük. Addig üldözték az embert, amíg le nem zuhant, amíg meg nem alvadt a vére a rettegéstől; ezzel szemben, ha egy törpe akart megölni valakit, egyszerűen csak kettévágta a bárdjával az első adandó alkalommal. Ez azért van, mert a törpék sokkal jóindulatúbbak, mint a tündék.

– Üldözőbe vettek! – kiáltotta Casanunda.

– Megvan még a feszítővas?

– Igen!

– Helyes…

A seprű a néma erdő felett cikázott. Az egyik tünde előhúzta kardját, és suhintott vele. Lelökni őket a fák közé, életben tartani őket, ameddig csak lehet…

A seprű hátramenetbe kapcsolt, mire Ogg Ángyi feje és lábai előrelendültek, úgyhogy most már féligrészt a kezén ült, féligrészt pedig semmin. A tünde nevetve felé száguldott…

Casanunda kinyújtotta a feszítővasat.

Felhangzott egy doioinng.

A seprű megint előrelendült, és Ogg Ángyi Casanunda ölébe pottyant.

– Bocsánat!

– Semmi gond. Mi több, ha akarja, bármikor ismételje meg nyugodtan.

– Eltalálta, ugye?

– A lélegzete is elállt.

– Nagyon jó. Hol van a többi?

– Nem látom őket – vigyorgott fülig érő szájjal Casanunda. – Most aztán megmutattuk nekik, mi?

Valami süvített, és beleállt Ogg Ángyi kalapjába. – Tudják, hogy vas van nálunk – mondta. – Nem fognak közelebb jönni. Nincs rá szükségük – tette hozzá keserűen.

A seprű befarolt egy fa mögé, és felszántotta a harasztost. Ezután egy benőtt ösvényre lendült.

– Már nincsenek a nyomunkban – jelentette Casanunda kicsivel később. – Elijesztettük őket, ugye?

– Nem mi. Nem mernek túl közel menni a Hosszú Emberhez. Idegesek lesznek tőle. Huhh, nézze csak, milyen állapotban van ez az ösvény! Egész fák nőnek rajta. Lánykoromban egy fűszál nem sok, annyi se nőtt erre. – Nosztalgikusan elmosolyodott. – Nagyon népszerű nyáréji hely volt a Hosszú Ember, igen.

Az erdő jellege megváltozott. Ez a rész még Lancre erdőségeihez képest is öregnek számított. Mohaszakáll lógott a göcsörtös, alacsony ágakról. Ősöreg levelek zörödültek meg a talajon, ahogy a boszorkány és a törpe átrepült a fák között. Valami meghallotta őket, és végigzúzott az aljnövényzetben. A hangjából ítélve egy szarvakkal rendelkező valami volt. Ángyi hagyta, hogy a seprű szép lassan leálljon.

– Ott – tolt félre egy páfránylevelet –, ott van a Hosszú Ember.

Casanunda átkukucskált a könyöke alatt.

– Ennyi? Ez csak egy öreg sírdomb.

– Három öreg sírdomb – javította ki Ogg Ángyi.

Casanunda végignézett a burjánzó tájon.

– Igen, látom – szólt. – Két kerek, meg egy hosszú. És?

– Amikor először megláttam a levegőből – válaszolta Ángyi –, majdnem leestem a seprűről nevettemben.

Beletelt egy kis időbe, amíg a törpe leképezte fejében a helyszín topográfiáját, de végül leesett neki.

– A kutyafáját! – mondta végül. – Azt hittem, hogy azok az emberek, akik a sírdombokat és ilyesmit csinálták, komoly druidák voltak, és olyasfajta népek, akik… szóval nem olyanok, akik kétszáz tonna földből raknak össze obszcén falfirkákat, úgymond.

– Nem olyannak ismertem meg, mint akit felháborít az ilyesmi.

Ángyi meg mert volna rá esküdni, hogy a törpe elpirult a parókája alatt.

– Hát, én fontosnak tartom azt a dolgot, amit stílusérzéknek neveznek – közölte vele Casanunda. – A lelki finomságot. Az ember ne ordítsa csak úgy egyszerűen bele a világba, hogy nézzétek, mekkora szerszámom van!

– Ez ennél kicsit bonyolultabb – magyarázta Ángyi, miközben átverekedték magukat a bokrokon. – Itt maga a táj mondja azt, hogy nézzétek, mekkora szerszámom van. A törpék szeretik ezt a szót, ugye?

– Igen.

– Jó szó.

Casanunda próbált kikecmeregni egy csipkebokorból.

– Eszme soha nem jön fel ide – mesélte Ángyi valahonnan a távolból. – Azt mondja, éppen elég az a sok népdal és májusfa, meg minden, nincs arra szüksége, hogy az egész táj csak arra utaljon. Persze – tette hozzá –, ezt a helyet soha nem nőknek szánták. A dédnagyanyám mesélte, hogy réges-régen a férfiak furcsa szertartásokat tartottak itt, amiket a nők nem láthattak.

– Leszámítva a maga dédnagymamáját, aki a bokrokban rejtőzött – tippelt Casanunda.

Ángyi megtorpant.

– Hát ezt meg honnét tudja?

– Mondjuk úgy, kezdem kiismerni az Ogg család női ágát, asszonyom – felelte a törpe. Egy tüskés ág eltépte a kabátját.

– Azt mesélte, hogy szaunákat építettek, és olyan szaguk volt, mint a kovács hónaljának, és pálinkát ittak, és a fejükön szarvval táncoltak a tűz körül, és levizelték a fákat, ahogy szokták – magyarázta Ángyi. – A dédnagyanyám szerint kislányosan viselkedtek. De én úgy gondolom, egy férfinak szüksége van a férfias dolgokra, még ha azok kislányosak is. Mi történt a parókájával?

– Azt hiszem, ott maradt azon a fán.

– Megvan még a feszítővas?

– Igen, Ogg asszony.

– Hát, akkor megérkeztünk.

A hosszúkás sírhalom végénél voltak. Itt három nagy, szabálytalan kő állt, mintegy bejáratszerűen. Ogg Ángyi a szemöldökfa alatt becsusszant a dohos, és enyhén ammóniaszagú sötétségbe.

– Itt jó lesz – jelentette ki. – Van gyufája?

A foszfor fénye lapos sziklát világított meg, rajta durván vésett rajzzal. A vonalakba okkert dörzsöltek. A rajz egy bagolyszemű férfit ábrázolt, aki állatbőröket és szarvakat viselt.

A pislákoló fényben úgy tűnt, mintha táncolna.

Az alak alá rúnákat karcoltak.

– Rájött bárki is valaha, hogy mit jelent? – kérdezte Casanunda.

Ogg Ángyi bólintott.

– Az oggham egy változata – magyarázta. – Leegyszerűsítve annyit jelent, nézzétek, mekkora szerszámom van.

– Oggham? – kérdezte a törpe.

– A családom hosszú ideig ezeken a, hogy is mondjam, ezeken a részeken élt – válaszolta Ángyi.

– Nagyon sokat lehet tanulni magától, Ogg asszony – jegyezte meg Casanunda.

– Mindenki ezt mondja. Csak döfje be azt a feszítővasat a kő oldala mellé, rendben? Mindig is szerettem volna valami ürügyet találni, hogy bemehessek oda.

– Mi van ott lent?

– Hát, az az út vezet a Lancre-barlangrendszerbe. Úgy tudom, behálózza az egész vidéket. Felmegy egészen a Rézsiklóig. Állítólag a kastélyban is van egy bejárata, bár azt nem találtam még meg. De leginkább a tündék világába vezet.

– Azt hittem, a Táncosok vezetnek a tündék világába.

– A tündék másik világáról beszélek.

– Azt hittem, csak egy van nekik.

– Erről nem szoktak beszélni.

– És maga oda akar menni?

– Igen.

– Tündéket akar találni?

– Pontosan. Egész éjszaka itt fogunk ácsorogni, vagy felfeszíti végre azt a követ? – Megbökte a törpét. – Tudja, arany is van ott lent.

– Ó, igen, köszönöm szépen! – felelte Casanunda szarkasztikusan. – Ez meglehetősen rasszista megjegyzés volt. Csak mert… kihívásokkal küszködöm a magasság terén, rögtön arannyal akar tőrbe csalni, erről van szó? Egy törpe nem más, mint két lábon járó kapzsiság, úgy gondolja? Hahh!

Ángyi sóhajtott.

– Hát jó – mondta. – Mondok valamit… ha hazaérünk, sütök magának igazi törpekenyeret, mit szól hozzá?

Casanunda arca hitetlenkedő vigyorba torzult.

– Valódi törpekenyeret?

– Igen. Azt hiszem, még megvan a recept, és egyébként is, már hetek óta nem ürítettem ki a macskaalmot[36].

– Hát, rendben…

Casanunda benyomta a feszítővas egyik végét a kő alá, és a törpékre jellemző testi erővel felfelé húzta. Rövid ellenállás után a szikla megadta magát.

Földdel és gyökerekkel borított lépcső volt alatta.

Ángyi elindult lefelé, anélkül, hogy visszanézett volna, majd észrevette, hogy társa nem követi.

– Mi a gond?

– Soha nem voltam oda a sötét, szűk helyekért.

– Mi? De hát maga egy törpe!

– Törpének születtem, igen. De még attól is ideges leszek, ha egy szekrényben kell bujkálnom. Az én szakmámat meglehetősen meg is nehezíti ez a dolog.

– Ne beszéljen ostobaságokat! Még én sem félek.

– De maga nem én vagyok.

– Mondok valamit: extra adag sódert rakok bele.

– Maga aztán tényleg tudja, mivel lehet levenni valakit a lábáról, Ogg asszony!

– Hozhatja a fáklyákat is.

A barlang száraz volt és meleg. Casanunda Ángyi után ballagott, ügyelve arra, hogy fényben maradjon.

– Még nem járt itt lent?

– Nem, de tudom az utat.

Kis idő múlva a törpe kezdte jobban érezni magát. A barlangnak sok előnye volt egy ruhásszekrénnyel szemben. Először is, az embernek nem kellett cipőben botladoznia benne, és arra sem volt sok esélye, hogy rátör egy felfegyverzett férj.

Ami azt illeti, egészen felvidult.

A szavak önkéntelenül bukkantak fel az agyában, valahonnan a génjei farzsebéből.

– Hejhó, hejhó…!

Ogg Ángyi belevigyorgott a sötétségbe.

A folyosó teremmé szélesedett. A fáklya fénye távoli falakat sejtetett.

– Ez az? – markolta meg Casanunda a feszítővasat.

– Nem. Ez valami más. Mi… tudunk erről a helyről. Szerepel a legendákban.

– Nem valódi?

– Dehogynem valódi. És szerepel a legendákban.

A fáklya fellángolt. Több száz porlepte kőtábla sorakozott a barlangban spirál alakban; a spirál közepén nagy harang lógott egy kötélről, amelynek vége a mennyezet sötétjébe veszett. A harang alatt pedig egy kupac ezüst és egy kupac aranypénz hevert.

– Ne nyúljon a pénzhez! – figyelmeztette társát Ángyi. – Jöjjön, ezt nézze, apám mesélt erről, jó trükk!

Odanyúlt, és gyengéden megkocogtatta a harangot, mire az halkan megcsendült. A legközelebbi kőtábláról lehullt a por. Az, amiről Casanunda azt hitte, csak vésett minta, nyikorogva felült. Egy felfegyverzett harcosnak bizonyult. Mivelhogy mozgott, szinte biztosan élt, de úgy nézett ki, mint aki eljutott az életből a rigor mortisig anélkül, hogy áthaladt volna a halálon útközben.

Mély, átható tekintetét Ogg Ángyira vetette.

– Hát eljöve ama átkozott üdő?

– Még nem – válaszolta Ángyi.

– Akkor mi fenének veréd meg az harangot? Fel nem foghatám; alig kétszáz éveket, egy szemhunyást sem aludhaték, valamely ebfi folyvást harangoz vala. Hordd innen irhád!

A harcos visszafeküdt.

– Valami öreg király és a katonái – suttogta Ángyi, miközben elsiettek. – Bűbáj van rajtuk, azt mondják. Valami öreg varázsló csinálta. Valami végső csata idején kell felébredniük, amikor egy farkas megeszi a napot.

– Ilyenek ezek a varázslók, mindenfélét elszívnak – kommentálta a történetet Casanunda.

– Megeshet. Menjen jobbra! Mindig jobbra menjen.

– Körbemegyünk?

– Spirálban. Most vagyunk a Hosszú Ember alatt.

– Nem, az nem lehet – tűnődött a törpe. – Lemásztunk egy lyukba a Hosszú Ember alatt… várjunk csak… úgy érti, azon a helyen vagyunk, ahonnan indultunk, de ez egy másik hely?

– Kezd belejönni a dologba, úgy veszem észre.

Követték a spirál alakú utat.

Ami, sokkal később, valamiféle ajtószerűséghez vezette őket.

A levegő itt jóval forróbbnak tűnt. Vörös fény szivárgott a mellékutakból. Két masszív sziklát támasztott valaki egy kőfalnak, a tetejükre pedig egy harmadikat raktak.

Állatbőrök lógtak az elnagyolt bejáraton; kis gőzkígyók bodorodtak körülöttük.

– Ugyanakkor emelték ezeket is, mint a Táncosokat – mondta Ángyi társalgási stílusban. – Csak itt függőleges az akna, úgyhogy elég volt három. Akár le is rakhatja azt a feszítővasat, és a cipőjét is vegye le, ha vas van benne.

– Ezt a cipőt Ankh-Morpork legjobb susztere öltötte össze – tájékoztatta Casanunda –, és egy szép napon ki is fogom fizetni neki.

Ángyi félrehúzta az állatbőröket. Pára gomolygott elő mögülük.

Bent sötétség volt, olyan sűrű és forró, akár a melasz, és olyan büdös, mint egy róka öltözője. A törpe, miközben Ángyi után battyogott, láthatatlan alakokat érzékelt a párás levegőben, és váratlanul félbeszakított mormoló párbeszédek csendje ütötte meg a fülét. Útjuk valamely pontján mintha tálnyi vörösen izzó követ látott volna, melyre egy árnyékszerű kéz egy merítőből valamit löttyintett, s a kövek eltűntek a felcsapó gőzben.

Ez nem lehet a Hosszú Emberben, mondta magában a törpe. Az egy földhalom, ez pedig egy állatbőrökből összefércelt hosszú sátor.

Nem lehet, hogy ez a kettő ugyanaz.

Észrevette, hogy csöpög róla az izzadság.

Két szövétnek tűnt fel a fodrozódó füstben, fényük alig volt több, mint a sötétséget megfestő vörös tinta. De ahhoz elég erősnek bizonyult, hogy megvilágítsa a hatalmas, elterpeszkedő alakot, aki egy másik tál forró kő mellett feküdt.

Az alak felnézett. Agancsok moccantak a nyirkos, ragacsos hőségben.

– Á! Ogg asszony.

A hang olyan volt, akár a csokoládé.

– Fenséges úr – biccentett Ángyi.

– Azt hiszem, nem reménykedhetek abban, hogy letérdel, ugye?

– Igen, így van, méltóságos uram – vigyorgott Ángyi.

– Tudja, Ogg asszony, maga oly módon képes leróni tiszteletét az istene előtt, amitől egy átlagos ateista elsárgulna irigységében – ásított a sötét alak.

– Köszönöm, kegyes uram!

– Mostanában senki sem táncol nekem. Tényleg túl sokat kérnék?

– Ahogy mondja, fenséges uram.

– Maguk boszorkányok már nem hisznek bennem.

– Igaza van, agancsságossága.

– Á, kicsi Ogg asszony! S miután idejött, miért képzeli azt, hogy ki is fog innen jutni? – kérdezte a fekvő figura.

– Mert van nálam vas – válaszolta Ángyi, váratlanul kemény hangon.

– Dehogy van, kicsi Ogg asszony! Ebbe a szentélybe nem juthat be vas.

– Olyan vas van nálam, ami mindenhova bemehet – tájékoztatta Ángyi.

Kihúzta a kezét a köténye zsebéből, és felemelt egy méretes lópatkót.

Casanunda csoszogást hallott maga körül, ahogy a rejtőzködő tündék megpróbáltak elhátrálni. Még több gőz szisszent fel, ahogy egy serpenyőnyi forró követ fellöktek.

– Vigye el innen!

– Elviszem, amikor elmegyek – felelte Ángyi. – És most ide figyeljen! Az a nőszemély már megint kavarja a lekvárt. Meg kell állítania! Így igazságos. Nem térhetnek vissza a Régi Bajok.

– És miért kellene ezt tennem?

– Azt akarja mondani, hogy szeretné, ha hatalmat kapna az a nő?

Az alak felhorkant.

– Nem uralkodhat többé azon a világon – mondta Ángyi. – Túl sok zene van benne. Túl sok vas.

– A vas elrozsdál.

– A fejekben élő vas nem.

A Király megint horkant egyet.

– Ezzel együtt… ennek ellenére… egy szép napon…

– Egy szép napon – bólintott Ángyi. – Igen. Igyunk rá! Egy szép napon. Ki tudja? Egy szép napon. Mindenkinek szüksége van egy „szép napra”. De az nem ma lesz. Érti már? Úgyhogy jöjjön ki, és tegye rendbe a dolgokat! Mert ha nem, akkor a következőt fogom tenni: rábeszélem az embereket, hogy ássanak le a Hosszú Emberbe vasásókkal, tudja, mire azt fogják mondani, miért ne, hisz az csak egy régi földhányás, és nyugdíjas varázslók meg papok, akiknek nincs jobb dolguk fognak csákányozni errefelé, és írnak unalmas könyveket a temetkezési szokásokról és hasonlókról, ez pedig egy újabb vasszeg lesz a maga koporsójában. És én egy kicsit sajnálni fogom, mer' tudja, mindig is a szívem csücske volt bizonyos értelemben. De az a helyzet, hogy gyerekeim vannak, és nem akarom, hogy a vihartól való ijedtükben a lépcső alá bújjanak, és nem akarom, hogy tejet rakjanak ki a tündéknek, és nem akarom, hogy azért siessenek haza, mert sötétedik, és inkább verjenek magába szögeket, mint hogy visszatérjenek ezek a régi babonaságok.

A szavak átszelték a levegőt.

A házigazda felállt. És még feljebb állt. Agancsai a plafonig értek.

Casanundának leesett az álla.

– Szóval, érti – vett vissza az agarakból Ángyi –, nem ma. Egy szép napon, talán. Csak maradjon szépen itt verejtékezni, amíg el nem jön az a szép nap. De az nem a mai lesz.

– Én… meg fogom hozni a döntést.

– Nagyon jó. Hozza meg! Én pedig most elindulok.

A házigazda Casanundára nézett.

– Mit bámulsz, törpe?

Ogg Ángyi oldalba bökte Casanundát.

– Gyerünk, válaszoljon a kedves úrnak!

Casanunda nyelt egyet.

– A teringettét! – mondta végül. – Félig sem olyan, mint a képeken.

Pár mérföldnyire onnan, egy keskeny kis völgyben csapatnyi tünde nyúlfészket talált, ami, egy közeli hangyabollyal együtt, egy ideig elszórakoztatta őket.

Még a jámbor, vak és hangtalan jószágoknak is van istenük.

Herne, az Üldözött, a zsákmányok istene végigkúszott a bozóton, és azt kívánta, bárcsak az isteneknek is lenne istene.

A tündék háttal voltak neki, és lekuporodtak a behatóbb megfigyelés végett.

Herne egy szedercserje alá kúszott, megfeszítette az izmait, és ugrott.

Egy tünde lábikrájába mélyesztette a fogsorát, amíg össze nem zárult, és félrelendült, amikor a megtámadott felkiáltott és megfordult.

Herne odébb gördült, majd a nyakába kapta a lábait.

Az volt a baj, hogy nem harcra tervezték, fikarcnyi ragadozólényeg sem szorult belé.

Támadni és elfutni, ennél többre nem volt képes.

És a tündék gyorsabban futottak nála.

Farönkökön esett át, levélkupacokon csúszott végig, miközben elhomályosuló látása ellenére tisztában volt vele, hogy a tündék kétoldalt utolérik, vele egy vonalban szaladnak, és arra várnak, hogy…

A levelek szétrobbantak. A kis isten megpillantott egy agyaras alakot, ami csupa karból és bosszúból állt. Majd feltűnt pár csapzott emberi lény is, egyikük egy vasrudat lengetett a feje felett.

Herne nem várta meg, hogy mi történik ezután. Átsuhant a jelenések lába között, és továbbszaladt, de a távoli csatakiáltás még sokáig visszhangzott hosszú, lehajló fülében:

– Hát persze, adja csak ide azt a kürtcsigát! Hogy csináljuk? Hangerő!

Ogg Ángyi és Casanunda némán sétált vissza a barlang bejáratához. Mikor kiléptek az éjszakába, a törpe megszólalt:

– Tyű!

– Még itt fent is szivárog kifelé – mondta Ángyi. – Nagyon maccskó ez a hely.

– Úgy értem, te szentséges ég…!

– Ő okosabb, mint az a nőszemély. Vagy csak lustább – magyarázta Ángyi. – Ő ki fogja várni az idejét.

– De olyan volt…

– Úgy mutatkoznak meg nekünk, ahogy akarnak. Azt az alakot látjuk, amit mi adunk nekik. – Visszaengedte a sziklát, és leporolta a tenyerét.

– De miért akarná megállítani a Királynőt?

– Hát, végül is, a férje. Ki nem állhatja. Azt hiszem, ezt nevezik nyitott házasságnak.

– Mit fog kivárni? – kérdezte Casanunda, miközben körbenézett, nem ólálkodnak-e további tündék a környéken.

– Ó, hát tudja – gesztikulált Ángyi. – Ezt a sok vasat és könyvet és gépezetet és univerzumokat és olvasást és ilyesmiket. Úgy gondolja, ezek el fognak múlni. Egy szép napon végük lesz, és akkor az emberek felnéznek a naplementére, és őt látják meg.

A törpe azon kapta magát, hogy megfordul megnézni a naplementét, odaképzelve, ahogy a hatalmas alak kirajzolódik az alkonyatban, a halom felett.

– Egy szép napon vissza fog térni – mondta Ángyi lágyan. – Amikor már a fejekben élő vas is elrozsdált.

Casanunda félrebillentette a fejét. Ha az ember élete nagy részét különböző fajok között éli le, önkéntelenül is megtanulja olvasni a testnyelv jeleit, különösen ilyen nagy betűtípus esetén.

– És maga ezt nem is sajnálja túlságosan, mi? – kérdezte.

– Én? Én nem akarom, hogy visszatérjenek! Megbízhatatlanok és kegyetlenek és arrogáns paraziták, semmi szükség rájuk.

– Fogadjunk fél dollárba?

Ángyi hirtelen elpirult.

– Ne nézzen így rám! Eszmének igaza van. Hát persze, hogy igaza van. Semmi szükségünk többé a tündékre. Ez ésszerű.

– Eszme az az alacsony?

– Ha, dehogy! Eszme az a magas, azzal az orral! Emlékszik…?

– Ja igen, tényleg.

– Az alacsony az Magrat. Érzékeny lány, egy kicsit talán túlságosan is. Virágokat visel a hajában, és hisz a népdalokban. Szerintem egy szempillantás alatt igent mondana, ha táncba hívná egy tünde, az a fajta.

További kételyek dúlták fel Magrat lelkét. Többek között a számszeríjakkal kapcsolatosak. A számszeríj nagyon hatékony és felhasználóbarát fegyver: gyors, kényelmes, és avatatlan kezekben is halálos. Ebből a szempontból talán egyfajta rendhagyó félkész egytálételhez lehetne hasonlítani. Ugyanakkor egyszeri használatra tervezték, olyasvalaki számára, aki biztos helyre tud bújni, amíg újratölti. Egyéb esetben nem több némi fémnél, fánál és zsinórnál.

Aztán ott volt a kard is. Soma bizalmatlansága ellenére Magrat elméletben értett a kardokhoz. Tudta, hogy lendületes kézmozdulattal az ellenfélbe kell döfni őket, miközben az megpróbálja ezt megakadályozni. Abban nem volt teljesen biztos, hogy azután mi történik. Reménykedett benne, hogy lehet újra próbálkozni.

És a páncéljában is kételkedett. A sisak és a mellvért rendben voltak, de a többi része acélsodronyból készült. És, mint azt Soma is nagyon jól tudta, a sodrony a nyílvessző szempontjából csak egy csomó lazán összekapcsolódó lyuk.

Még mindig dúlt benne a harag, a nyers düh lelke mélyéig áthatotta. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy amit ez a düh áthatott, az Magrat Beléndeknek, a környék leendő vénkisasszonyának esendő teste.

Nem látott tündéket a városban, de a nyomaikat igen. Ajtók lógtak a zsanérjukról. Úgy nézett ki a hely, mintha Dzsingisz Cohen dúlta volna fel[37].

Odaért az ösvényhez, ami a kövekhez vezetett. Szélesebb volt, mint korábban; a lovak és a kocsik feltúrták felfelé menet, és a menekülő emberek ingovánnyá változtatták lefelé igyekeztükben.

Tudta, hogy figyelik, és szinte megkönnyebbült, amikor három tünde kilépett a fák alól, még mielőtt eltűnt volna mögötte a kastély.

A középső elvigyorodott.

– Jó estét, leányom! – köszöntötte. – Jégmadár herceg vagyok, és meg kell hajolnod, ha hozzám beszélsz.

A hanghordozása azt sugallta, nincs helye engedetlenségnek. Magrat érezte, ahogy megfeszülnek az izmai, hogy eleget tegyen a felszólításnak.

Ynci királynő nem engedelmeskedett volna…

– Az a helyzet, hogy gyakorlatilag már én vagyok a királyné – válaszolta.

Ekkor nyílt először lehetősége arra, hogy olyan körülmények között nézzen egy tünde szemébe, amikor meg tudja figyelni a részleteket. Ennek a példánynak pillanatnyilag magas arccsontjai voltak, a haját lófarokba fonta. Öltözetként mindenféle maradék rongyot, csipkét és szőrmét viselt – magabiztosan, mert tisztában volt azzal, hogy egy tündének minden jól áll.

Tökéletes orra most összeráncolódott.

– Lancre-nek csak egyetlen Királynője van – közölte a lánnyal. – És ő egészen biztosan nem te vagy.

Magrat összpontosítani próbált.

– Hol van hát? – kérdezte.

A másik kettő felemelte az íját.

– A Királynőt keresed? Akkor odavezetünk hozzá – jelentette ki a herceg. – És, hölgyem, mielőtt megfordulna a fejedben, hogy azt a mocskos vasnyilat használd, jobb, ha tudod, több íjászunk is rejtőzik a fák között. – És valóban megzörrentek az út menti fák, ám aztán puffanás hallatszott. A tündék láthatóan meghökkentek.

– Menjetek az utamból! – szólította fel őket Magrat.

– Azt hiszem, nem értjük egymást – válaszolta a tünde. Szélesebbé vált a mosolya, de az út másik oldala felől hallható újabb puffanás letörölte azt az arcáról.

– Végig éreztük, ahogy közeledsz az ösvényen – tájékoztatta Magratot. – A bátor leány, aki elindult megmenteni kedvesét! Ó, mily romantikus! Vigyétek!

Egy árnyék magasodott a két fegyveres tünde fölé, mindkét kezével megfogott egy-egy fejet, és összeütötte őket. Ezt követően átlépte a testeket, és ahogy a herceg megfordult, a jobbhorga egyenesen telibe kapta, miáltal a tünde elrepült, és egy fának csapódott.

Magrat kirántotta a kardját.

Bármi volt az illető, veszélyesebbnek látszott a tündéknél. Saras volt és szőrös, testfelépítését nézve már-már trollszerű, és olyan karral nyúlt a kantárért, ami mintha soha nem ért volna véget. Magrat felemelte a kardot…

– Úúk?

– Rakja le azt a kardot, kérem, kisasszony!

A hang valahonnan mögüle érkezett, de emberinek tűnt, és zaklatottnak. A tündék soha nem keltettek zaklatott benyomást.

– Maga meg kicsoda? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. Az előtte álló szörnyeteg szélesen rávigyorgott sárga fogaival.

– Izé, Abrand Stib vagyok. Varázsló. És ő is az.

– De hát nincs rajta ruha!

– Készíthetek neki egy fürdőt, ha szeretné – válaszolta hisztérikus hangon Abrand. – Fürdés után mindig felveszi az öreg zöld fürdőköntösét.

Magrat kicsit megnyugodott. Senki, aki ilyeneket mond, nem jelenthet önmagán kívül senki másra fenyegetést.

– És kinek az oldalán áll, varázsló úr?

– Hány oldal van?

– Úúk?

– Amikor leszállok erről a lóról – mondta Magrat –, ki fog törni. Úgyhogy lenne szíves megkérni a… barátját, hogy engedje el a kötőféket? Baja eshet.

– Úúk?

– Izé. Valószínűleg nem esik.

Magrat a földre csusszant. A ló, miután eltűnt a közeléből a vas, megkönnyebbülten kitört. Úgy kétölnyi távolságra.

– Úúúk.

A hátas küszködve próbált lábra állni.

Magrat pislogott.

– Izé, most egy kicsit ideges – magyarázta Abrand. – Az egyik… tünde… meglőtte egy nyíllal.

– De azt azért csinálják, hogy hatalmat szerezzenek az ember felett!

– Izé. Ő nem ember.

– Úúk!

– Úgy értem, genetikai értelemben.

Magrat találkozott már varázslókkal. Időnként egyik vagy másik meglátogatta Lancre-t, bár soha nem maradtak sokáig. Volt valami Mállottviksz Nénében, amitől jobbnak látták, ha minél hamarabb továbbállnak.

Nem úgy néztek ki, mint Abrand Stib. Ő elveszítette a köpenye és a kalapja java részét, utóbbinak csak a karimája maradt meg. Az arca csupa sár volt, és az egyik szemét többszínű zúzódás takarta.

– Ezt ők tették magával?

– Hát, a sár és a szakadt ruha, az csak, tudja, az erdő miatt van. És belefutottunk…

– Úúk.

– …szóval átfutottunk néhány tündén. De ezt akkor kaptam, amikor a Könyvtáros megütött.

– Úúk.

– Hála az égnek! – tette hozzá Abrand. – Leütött. Különben úgy jártam volna, mint a többiek.

Magratnak rossz előérzete támadt.

– Milyen többiek? – csattant fel.

– Egyedül van?

– Milyen többiek?

– Van egyáltalán bármilyen fogalma arról, mi történt?

Magrat visszagondolt a kastélyra és a városra.

– Meg mernék kockáztatni egy tippet, igen – válaszolta.

Abrand megrázta a fejét.

– Ez annál rosszabb.

– Milyen többiek? – kérdezte Magrat.

– Azt hiszem, kétségkívül téridőkontinuum-átfedés következett be, határozottan megváltoztak az energiaszintek.

– De milyen többiek? – makacskodott Magrat.

Abrand Stib ideges pillantást vetett az erdőre.

– Menjünk le az útról! Rengeteg tünde van még ott.

Ezzel eltűnt az aljnövényzetben. Magrat követte, és észrevett egy másik varázslót, akit egy fának támasztottak, mint egy létrát. Az illető arcán széles mosoly honolt.

– A Kincstárnok – magyarázta Abrand. – Azt hiszem, talán túladagoltuk egy kicsit a szárítottvarangy-tablettát. – Felemelte a hangját. – Hogy… érzi… magát… uram?

– Miért is ne, szeretnék egy kis sült menyétet, ha lenne olyan kedves! – felelte a Kincstárnok boldog arckifejezéssel a semmibe meredve.

– Mitől lett ilyen merev? – kérdezte Magrat.

– Úgy gondoljuk, ez valamiféle mellékhatás lehet – válaszolta Abrand.

– Nem lehet segíteni rajta?

– És akkor hogy kelnénk át a patakokon?

– Szóljon holnap is, pék, és akkor viszek egy ropogósat! – közölte a világgal a Kincstárnok.

– És egyébként is, elég boldognak tűnik – tette hozzá Abrand. – Maga egy harcos, kisasszony?

– Mi? – értetlenkedett Magrat.

– Úgy értem, ez a páncél, meg minden…

Magrat lenézett. Még mindig a kezében tartotta a kardot. A sisak először mindig a szemére csúszott, de aztán kitömte az esküvői ruhája egy darabjával.

– Én… ööö… igen. Igen, pontosan. Az vagyok – válaszolta. – Valóban. Igen.

– Gondolom, az esküvőre jött. Mint mi is.

– Így van. Tényleg az esküvő miatt vagyok itt. Így igaz. – Jobban megmarkolta a kardot. – És most mesélje el nekem, mi történt! Különös tekintettel arra, hogy mi történt a többiekkel.

– Hát… – Abrand szórakozottan felemelte megtépázott köpenye szegélyét, és elkezdte az ujjai köré csavarni. – Elmentünk megnézni ezt az Előadást, tudja. Egy darabot. Tudja. Színjátszás? És nagyon mulatságos volt. Ott ugrált az a sok bakancsos bugris, szalmaparókában meg minden, esetlenül próbálták eljátszani, hogy urak és hölgyek, és egyáltalán nem sikerült nekik. Nagyon vicces volt. A Kincstárnok nagyon nevetett. Bár, ami azt illeti, ő a fákon és a sziklákon is nagyon nevet. De mindenki jól szórakozott. És akkor… és akkor…

– Mindent tudni akarok! – erősködött Magrat.

– Hát… hát… akkor jött az a rész, amire nem igazán emlékszem. Valami köze volt a színjátszáshoz, azt hiszem. Úgy értem, hirtelen… hirtelen az egész valóságosnak tűnt. Érti, mit akarok mondani?

– Nem.

– Ott volt ez a vörös orrú, karikalábú pasas, aki a Tündekirálynőt játszotta, vagy mit, és hirtelen, bár még mindig ő volt az, de… minden olyan lett… minden eltűnt körülöttem, csak a színészeket láttam… és ott volt az a dombocska… úgy értem, nagyon ügyesen csinálták, mert tényleg elhittem… azt hiszem, emlékszem egy olyan részre, amikor valaki felszólított minket, hogy tapsoljunk… és mindenki nagyon furcsán nézett ki, és aztán jött az az éneklés, gyönyörű volt, és… és…

– Úúk.

– És akkor a Könyvtáros megütött – fejezte be Abrand különösebb sallang nélkül.

– Miért?

– Az lenne a legjobb, ha ezt a saját szavaival mondaná el.

– Úúúk úúk íík. Úúk! Úúk!

– Köhögj, Júlia! Használd a rekeszizmodat! – tette hozzá a Kincstárnok.

– Nem értem, amit a Könyvtáros mond – szólt Magrat.

– Izé. Egy interdimenzionális szakadást éltünk át – magyarázta Abrand. – Aminek a hit volt a kiváltó oka. Az előadás lehetett az utolsó csepp a pohárban, ami végül megnyitotta. Minden bizonnyal egy nagyon érzékeny instabil terület közelében voltunk. Szavakkal ezt nehéz elmondani, de ha van magánál esetleg egy gumilepedő és pár ólomnehezék, be tudom mutatni…

– Azt akarja mondani, hogy azok a… dolgok azért léteznek, mert az emberek hisznek bennük?

– Ó, dehogy! Úgy képzelem, egyébként is léteznek. De azért vannak itt, mert az emberek itt hisznek bennük.

– Úúk.

– Felkapott minket, és elszaladt. Aztán meglőtték egy nyíllal.

– Ííík.

– De éppen hogy csak megcsiklandozta.

– Úúk.

– Általában olyan jámbor, mint egy bárány. Tényleg az.

– Úúk.

– De ki nem állhatja a tündéket. Nem bírja a szagukat.

A Könyvtáros orrcimpája megremegett.

Magrat nem tudott sokat a dzsungelről, de ekkor fákon ülő emberszabású majmok jutottak az eszébe, amint megérzik a tigris bűzét. A majmok soha nem csodálták különösebben a bunda csillogását és a szempár tüzét, mert tisztában vannak azzal, milyenek a száj fogai.

– Igen – válaszolta Magrat. – Valóban büdösek lehetnek. A törpék és a trollok is gyűlölik őket. De azt hiszem, messze nem annyira, mint én.

– Nem kaszabolhatja le az összeset – vélte Abrand. – Úgy rajzanak mindenfelé, mint a méhek. Némelyik repülni is tud. A Könyvtáros azt mondja, arra kényszerítették az embereket, hogy husángokkal döntsék le azokat a, tudja, azokat a köveket. Állt néhány kő azon a dombon. Megrohamozták őket. Elképzelésem sincsen, miért.

– Látta a boszorkányokat az Előadáson? – érdeklődött Magrat.

– Boszorkányok, boszorkányok… – gondolkozott Abrand.

– Nem lehet nem észrevenni őket – magyarázta Magrat. – Az egyikük sovány, és csúnyán néz mindenkire, a másik pedig kicsi, kövér, mogyorózik és sokat nevet. És nagyon hangosan beszélgetnek egymással. És mindkettőnek magas, csúcsos kalapja van.

– Nem mondanám, hogy észrevettem őket – válaszolta Abrand.

– Akkor biztos nem voltak ott – vonta le a következtetést Magrat. – A boszorkányság lényege, hogy észrevegyék az embert. – Majdnem hozzátette, hogy ő soha nem volt különösebben jó ebben, de aztán inkább mégse. Ehelyett azt mondta: – Felmegyek oda.

– Egy hadseregre lesz szüksége, kisasszony. Úgy értem, most is pórul járt volna, ha a Könyvtáros nem lett volna a környéken.

– De nincsen hadseregem. Úgyhogy egyedül kell megpróbálnom, nem?

Ezúttal Magratnak sikerült ügetésre bírnia a lovat.

Abrand nézte, ahogy ellovagol.

– Tudja, a népdalok nagyon veszélyesek – mondta az éjszakai levegőnek.

– Úúk.

– Csúnyán fogja végezni.

– Úúk.

– Hé, Virágcserép úr, két korsó angolnát, ha lenne szíves!

– Persze, lehet, hogy ez a sorsa, vagy valami ilyesmi.

– Úúk.

– Ezredeskéz, aprórák.

Abrand Stib feszengett.

– Szeretne valaki utána menni?

– Úúk.

– Hoppá, ott megy azzal a nagy órájával!

– Ez „igen” volt?

– Úúk.

– Nem az, hanem amit ő mondott.

– Ecc-pecc, kimehetsz.

– Azt hiszem, ez beleegyezést jelent – sóhajtott fel Abrand megadóan.

– Úúk?

– Van egy csodálatos új mellényem.

– De, tudják – figyelmeztette társait Abrand –, a temetők tele vannak olyan emberekkel, akik bátran, ám ostobán a tettek mezejére léptek.

– Úúk.

– Mit mond? – kérdezte a Kincstárnok, aki útban valahova máshova áthaladt a valóságon.

– Azt hiszem, azt mondta, „előbb-utóbb mindenkivel tele lesznek a temetők” – fordított Abrand. – Ó, a macska rúgja meg! Menjünk!

– Igen, csakugyan – válaszolta a Kincstárnok. – Első tiszt, vegyék fel a kesztyűket!

– Ó, fogja már be!

* * *

Magrat leszállt, és elengedte a lovat.

Tudta, hogy most már nincs messze a Táncosoktól. Gyűrű alakú fények villództak az égen.

Azt kívánta, bárcsak hazamehetne.

A levegő hidegebb volt errefelé, túl hideg egy nyári éjszakához képest. Ahogy keservesen róni kezdte az utat, hópelyhek örvénylettek a levegőben, majd változtak esőcseppekké.

Maphlaves a kastélyban materializálódott, és egy oszlopba kapaszkodott, amíg ki nem fújta magát. A transzmigrációtól mindig kék pöttyök jelentek meg a szeme előtt. Senki nem vette őt észre. A várban nagy felfordulás volt. Nem mindenki szaladt haza. Az utóbbi pár ezer évben több hadsereg masírozott keresztül Lancre-en, és a nép kollektív emlékezete megőrizte a kastély biztonságos, vastag falainak képzetét. Fuss a várba! Így jelenleg ott tartózkodott a kis ország lakosságának túlnyomó része.

Maphlaves pislogott. Mindenfelé emberek nyüzsögtek, akiknek egy nem rá szabott páncélinget és a karján kötést viselő kistermetű fiatalember tartott lelkesítő szónoklatot. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki bármennyire kezelni tudja a helyzetet.

Amikor már biztos volt benne, hogy tud járni, Maphlaves elindult felé.

– Mi folyik itt, ifjú… – kezdte, majd elhallgatott.

Soma Ogg körülnézett.

– Az az agyafúrt nőszemély! – közölte Maphlaves a levegővel, úgy általában. – „Ó, hát akkor menj el érte!”, mondta, én meg bedőltem neki! Még ha maradt is volna bármi erőm, akkor sem tudnám, hova kell visszamennem!

– Uram? – kérdezte aggódva Soma.

Maphlaves megrázta magát.

– Mi történik?

– Nem tudom! – felelte Soma, miközben majdnem elsírta magát. – Azt hiszem, megtámadtak minket a tündék! Semminek, amit elmondtak nekem, nincs semmi értelme! Valamikor az Előadás alatt jöhettek elő! Vagy valami!

Maphlaves végignézett a rettegő, zavarodott embereken.

– És Magrat kisasszony elment egyedül, hogy legyőzze őket!

Maphlaves zavarba jött.

– Ki az a Magrat kisasszony?

– A leendő királyné! A menyasszony! Tudja! Magrat!

Maphlaves agya egyszerre csak egy információt tudott megemészteni.

– És miért ment ki?

– Mert elfogták a királyt!

– Tud róla, hogy Mállottviksz Eszmét is foglyul ejtették?

– Mi, Mállottviksz Nénét?

– Én azért jöttem vissza, hogy megmentsem – magyarázta Maphlaves, majd rájött: ez így ebben a formában vagy ostobaságnak, vagy gyávaságnak hangzik.

Soma túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy észrevegye.

– Csak azt remélem, hogy nem gyűjtik a boszorkányokat! – aggódott. – Mert akkor id'sanyára is szükségük lesz, hogy meglegyen a teljes készlet.

– Hát, engem még nem kaptak el – szólalt meg mögötte Ogg Ángyi.

– Anya? Hát te hogy jöttél be?

– Seprűn. Javasolnám, hogy küldj fel néhány íjászt a tetőre. Én onnan jöttem le. Más is megteheti.

– És mit fogunk most csinálni, anya?

– Mindenfelé tündebandák garázdálkodnak – válaszolta Ángyi –, a Táncosoknál pedig valami nagyon világít…

– Rájuk kell rontanunk! – kiáltotta Casanunda. – Kóstolják meg a hideg acélt!

– Nemes lélek ez a törpe! – értett egyet Maphlaves. – Igaza van! Megyek, hozom a számszeríjamat!

– Túl sok van belőlük – közölte velük Ángyi szenvtelenül.

– Néne és Magrat kisasszony kint járnak, anya – mondta Soma. – Magrat kisasszony nagyon furcsa lett, és páncélt öltött, és kiment, hogy megharcoljon az összessel!

– De a dombokon nyüzsögnek a tündék – mondta Ángyi. – Dupla adag a pokolból, kis ördögökkel a tetején. Biztos halál.

– A halál egyébként is biztos – világosította fel Maphlaves. – Ez a lényege, hogy biztosan eljön mindenkiért.

– Esélyünk se lenne! – tiltakozott Ángyi.

– Ami azt illeti, van egy kis esélyünk – javította ki Maphlaves. – Én nem értek ehhez az egész kontinuinuinuum ostobasághoz, de abból, amit az ifjú Stib mondott, azt vettem ki, hogy mindennek meg kell történnie valahol, érti? És ez azt jelenti, hogy akár itt is történhet. Még ha millió is az egyhez az esélye, hölgyem.

– Ezzel nincs is semmi gond – válaszolta Ángyi –, de azt akarja mondani, hogy minden Maphlaves úrért, aki életben marad ma éjjel, kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnek meg kell halnia?

– Igen, de engem azok nem érdekelnek – válaszolta az Arkrektor. – Vigyázzanak csak magukra! Megérdemlik, amiért nem hívnak meg az esküvőjükre.

– Mi?

– Semmi.

Soma egyik lábáról a másikra ugrált.

– Ki kell mennünk és felvennünk velük a harcot, anya!

– Nézz végig az embereken! – szólította fel Ángyi. – Kutya fáradtak, csuromvizesek, és nem értenek semmit! Ez nem egy hadsereg!

– De anya, anya, anya!

– Mi van?

– Majd én megoroszlánosítom őket, anya! Ezt szokták csinálni, mielőtt a seregek harcba mennek. Naa, anyaaa! Erről olvastam a könyvekben! Az ember veszi a söpredéket, lelkesítő beszédet tart nekik, és megoroszlánosítja őket, és akkor rettenetes haderővé válnak. Naa, anya!

– De ők már most is rettenetesek.

– Úgy értem, rettenetesen harciasak lesznek. Naaaaa, anya!

Ángyi végignézett a százvalahány lancre-i lakoson. A gondolathoz, miszerint ezek képesek lennének bárkit is megtámadni, még szoknia kellett.

– Te tanultál ilyesmiről, Soma? – érdeklődött.

– Ötödik éve jár nekem az Íjak és lőszerek! – felelte Soma sértetten.

– Hát akkor, egy próbálkozást megér. Ha úgy gondolod, hogy bármi jó kisülhet a dologból.

Az izgatottságtól remegő Soma felmászott egy asztalra, a jó kezével kirántotta a kardját, és addig ütögette a deszkákat, amíg mindenki el nem hallgatott. Majd beszédet tartott.

Elmondta, hogy a királyt foglyul ejtették, és a leendő királyné elment megmenteni. Beszélt a hűséges alattvalók kötelességeiről. Rávilágított, hogy azok az emberek, akik most nem itt vannak, hanem az ágyuk alatt rejtőznek, a dicsőséges győzelem után azt fogják kívánni, bár itt lettek volna, nem pedig a már említett ágy alatt rejtőzködtek volna, tudják, az alatt az ágy alatt, amiről szó volt. Ami azt illeti, még jobb is így, hogy ilyen kevesen maradtak itt szembeszállni az ellenséggel, mert így magasabb lesz a dicsőség per túlélő fő arány. Három alkalommal használta a „dicsőség” kifejezést. Megemlítette, hogy a jövőben az emberek visszaemlékeznek majd erre a napra, bármi is legyen a pontos dátum, és büszkén mutogatják majd a sebhelyeiket, legalábbis a túlélők a sebhelyeiket fogják mutogatni, és nagyon büszkék lesznek, és minden bizonnyal fizetnek majd nekik egy italt a kocsmában. Azt javasolta a népnek, hogy kövesse a lancre-i lengőróka mozgását, és feszítsék meg testük idegeit, ugyanakkor hagyjanak bennük annyi rugalmasságot, hogy a kezüket és a lábukat mozgatni tudják, sőt, talán most egyszerűen csak lazuljanak el egy kicsit, és akkor feszítsék meg őket istenigazából, amikor eljön az ideje. Utalt arra, hogy Lancre mindenkitől elvárja, hogy tegye a dolgát. És ööö. És izé. Légyszi? A beszédet követő csendet Ogg Ángyi törte meg, aki azt mondta:

– Valószínűleg szükségük van egy kis gondolkozási időre Soma. Tudod mit, kísérd fel szépen a varázsló urat a szobájába, és segíts neki a számszeríjával!

Jelentőségteljesen a lépcső felé biccentett.

Soma hezitált, de nem sokáig. Észrevette az ismerős csillogást édesanyja szemében.

Miután eltűnt, Ángyi mászott fel az asztalra.

– Szóval – szólalt meg –, mondanék én valamit. Ha kimentek, lehet, hogy szembe kell szállnotok a tündékkel. De ha itt maradtok, biztosan szembe kell szállnotok velem. Elismerem, a tündék rosszabbak nálam. De velük ellentétben én itt maradok.

Takács bátortalanul felemelte a kezét.

– Kérem, Ogg asszony?

– Igen, Takács?

– Hogy mozog pontosan a lengőróka?

Ángyi megvakarta a fülét.

– Ha jól emlékszem – magyarázta –, a hátsó lába így jár, a mellső lába viszont így.

– Nem, nem! – tiltakozott Quarney, a szatócs. – A farka jár úgy. A lába viszont ezt csinálja.

– Az nem lengés, az csak himbálódzás – szólalt meg valaki. – A gyűrűsfarkú ocelottal kevered.

Ángyi bólintott.

– Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki.

– Várjunk! Én nem vagyok benne biztos…

– Igen, Quarney úr?

– Ó… hát…

– Nagyon jó – nyugtázta Ángyi, miközben Soma is visszatért. – Éppen azt mondják, fiam, hogy mennyire megfogta őket a beszéded. Igazán ügyesen megoroszlánosítottad őket.

– Tyű!

– Készen állnak, hogy akár a pokolba is utánad menjenek, azt hiszem.

Valaki felrakta a kezét.

– Maga is jön, Ogg asszony?

– Én majd mögöttetek sétálgatok – felelte Ángyi.

– Ó! Hát jó. Talán egészen a pokolig, akkor.

– Elképesztő! – véleményezte Casanunda Ángyinak, miközben a tömeg vonakodva felsorakozott a fegyverraktár előtt.

– Egyszerűen csak tudok bánni az emberekkel.

– Oda mennek, ahova egy Ogg vezeti őket?

– Nem egészen – válaszolta Ángyi –, de amelyiknek van egy kis józan esze, az oda megy, ahova egy Ogg követi.

Magrat kilépett a fák alól, és végignézett az előtte elterülő lápon.

Örvénylő felhő pörgött a Táncosok felett, vagy legalábbis afelett a hely felett, ahol régebben a kövek álltak. Magrat a pislákoló fényben látott egyet-kettőt közülük, melyek az oldalukon feküdtek, vagy a domb aljába hevertek.

Maga a domb ragyogott. Valami nem volt rendben a tájjal. Görbült, ahol nem kellett volna görbülnie. A távolságok sem stimmeltek. Magratnak eszébe jutott egy fametszet, amit könyvjelzőként használt. Egy vén banya arcát ábrázolta, de ha az ember sokáig nézte, egy fiatal nőt is meglátott rajta; az orr nyakká változott, az egyik szemöldök nyaklánccá. A két kép felváltva ugrott elő. És, mint mindenki, Magrat is addig hunyorgott, hogy mindkét képet lássa egyszerre, amíg bele nem fájdult a feje.

A tájjal ugyanez történt: a domb egyben kihalt, havas pusztaság is volt ugyanazon pillanatban. Lancre és a tündék birodalma egyszerre próbálták elfoglalni ugyanazt a területet.

A behatoló birodalomnak nem volt könnyű dolga. Lancre felvette vele a harcot.

A háborúzó tájak peremén egy sor sátor állt körben, akár egy idegen part korallzátonya. A sátrak színesek voltak és díszesek. A tündék minden megnyilvánulása gyönyörűnek tűnt, amíg az ember meg nem fordította a képet, és észre nem vette, mi van mögötte…

Valami történt. A tündék nagy része lóháton ült, és további lovakat vezettek a sátrak között.

Úgy nézett ki, mintha tábort bontottak volna.

A Királynő egy rögtönzött trónon ült a sátrában. Egyik könyöke az egyik karfán nyugodott, ujjaival elgondolkozva körözött a szája körül.

További tündék ültek körülötte félkörben; bár az „ültek” nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés. Inkább lebzseltek; a tündék egy szál dróton is kényelmesen el tudnak helyezkedni. És több selyem és bársony volt jelen, illetve kevesebb toll, bár azt nehéz lett volna megmondani, hogy ez a jelenlévők arisztokrata voltára utalt-e. A tündék, úgy tűnt, azt vesznek fel, amit akarnak, tudván, hogy bármiben lenyűgözőek[38]. Mindegyikük a Királynőt nézte, és az ő hangulatát tükrözte. Amikor elmosolyodott, ők is elmosolyodtak. Amikor mondott valamit, amit szellemesnek gondolt, nevettek.

Pillanatnyilag Mállottviksz Néne állt érdeklődése középpontjában.

– Mi történik, öregasszony? – kérdezte.

– Nem könnyű, ugye? – kérdezett vissza Néne. – Azt hitte, könnyű lesz, mi?

– Varázslatról van szó, ugye? Valami harcol ellenünk.

– Nem varázslat – válaszolta Néne. – Egyáltalán nem varázslat. Csak túl sokáig voltak távol. A dolgok változnak. Ez a vidék most már az embereké.

– Nem hinném, hogy erről lenne szó – válaszolta a Királynő. – Az emberek elvesznek. Vassal szántanak. Pusztítják a földet.

– Előfordul az ilyesmi, elismerem. Mások viszont többet adnak vissza, mint amennyit egyesek elvesznek. Szeretetet adnak. A föld a csontjaikban van. Ők teszik azzá a vidéket, ami. Erre valók az emberek. Emberek nélkül Lancre csak egy földdarab lenne, zöld foltokkal. Még azt sem tudnák magukról, hogy fák. Mi egyek vagyunk itt lent, hölgyem – mi és a föld. És ez már nem csak egy földdarab, hanem egy ország. Olyan, mint egy ló, amit betörtek és felnyergeltek, vagy mint egy kutya, amit megszelídítettek. Minden egyes alkalommal, amikor valaki belemélyeszti az ekéjét a talajba, vagy elültet egy magot, még inkább elveszi magától a földet – mondta Néne. – A dolgok változnak.

Verenc a Királynő mellett ült. Tűhegynyi pupillákkal mosolygott halványan, szakadatlanul; nagyjából úgy, mint a Kincstárnok.

– Ó! De amikor összeházasodunk – felelte a Királynő –, a földnek be kell engem fogadnia. A te szabályaid értelmében. Tudom, hogy működik a dolog. Királynak lenni nem csak a koronáról szól. A király és a föld egyek. A királyné és a király is egy. És én leszek a királyné.

Nénére mosolygott, kinek mindkét oldalán egy-egy tünde ült, és aki meg volt arról győződve, hogy mögötte is van még egy. A tündék nem engedhették meg maguknak a szemlélődő magatartást; ha engedély nélkül megmozdul, meghal.

– Azt még el kell döntenem, hogy veled mi legyen – folytatta a Királynő. Felemelte rendkívül vékony kezét, és mutató- illetve hüvelykujjából kört formázva a szeme elé tartotta.

– Erre tart valaki – mondta –, olyan páncélban, amely nem illik rá, olyan karddal, melyet nem tud használni, és harci bárddal, melyet felemelni is alig képes. Mert ez olyan romantikus, ugye? Hogy hívják?

– Magrat Beléndek – válaszolta Néne.

– Nagy hatalmú varázslónő, ha jól sejtem?

– Ért a gyógynövényekhez.

A Királynő elnevette magát.

– Akár innen is meg tudnám ölni.

– Igen – értett vele egyet Néne –, de az nem lenne elég szórakoztató, ugye? A megalázás a lényeg.

A Királynő bólintott.

– Tudod, egészen olyan az észjárásod, mint egy tündének.

– Azt hiszem, hamarosan eljön a hajnal – mondta Néne. – Szép napunk lesz. Tiszta, fényes.

– Nem elég hamar, attól tartok. – A Királynő felállt. Futólag Verencre pillantott, és megváltozott. A ruhája vörösből ezüstszínűvé vált, a fáklya fénye úgy csillogott rajta, mintha halpikkelyből lenne. A haja kibomlott és kukoricaszőke lett. Az arcán is végigfutott az átalakulás rövid hulláma, mielőtt megszólalt volna.

– Hogy tetszem?

Úgy nézett ki, mint Magrat. Vagy legalábbis úgy, ahogy Magrat szeretett volna kinézni, s amilyennek talán Verenc látta őt. Néne bólintott. Szintén szakértője lévén a dolognak, elismeréssel adózott a művészi tökélyre fejlesztett aljasság előtt.

– Szóval ebben a formában akar kiállni ellene – következtetett.

– Minden bizonnyal. Majd a végén. De nehogy megsajnáld! Ő egyszerűen csak meghal. Megmutassam, belőled mi lehetett volna?

– Ne!

– Könnyedén megtehetném. Ezen kívül más idők is léteznek. Meg tudnám mutatni neked Mállottviksz nagymamát.

– Ne!

– Rettenetes lehet úgy élni, hogy nincsenek barátaid. Hogy senkit nem fog érdekelni, ha meghalsz. Hogy soha nem érintette meg senki a szíved.

– Igen.

– És biztos vagyok benne, hogy gyakran gondolkodsz ezen… azokon a hosszú téli estéken, amikor nincs más társaságod, csak az óra ketyegése és a szoba hidege. Olyankor kinyitod a dobozt, és megnézed a…

A Királynő határozatlanul intett a kezével, miközben Néne megpróbált kiszabadulni.

– Ne öljétek meg! – parancsolta. – Sokkal több örömöm telik benne, ha életben van.

Magrat beledöfte a kardot a sárba, s előhúzta csatabárdját.

Mindkét oldalról fák vették körül. A tündék csak erre jöhetnek. Úgy nézett ki, mintha több százan lennének, Magrat Beléndekből pedig csak egy volt.

Tudta, létezik olyasmi, hogy a hős esélye. A dalok, balladák, mesék és versek tele voltak olyan történetekkel, melyekben valaki egymagában megtámadja és legyőzi nagyszámú ellenségét.

Csakhogy kezdett felderengeni előtte: a dalokkal, balladákkal, mesékkel és versekkel az a legnagyobb gond, hogy olyan dolgok vannak bennük, melyek, finoman szólva, nem igazak.

Mi több, volt ideje belegondolni abba is: a történelemből nem tudott felhozni egyetlen egy példát sem ilyesmire.

Az egyik oldalán a fák között egy tünde felemelte az íját, és gondosan megcélozta vele.

Ág reccsent mögötte. A tünde megfordult.

A Kincstárnok ragyogtatta rá mosolyát.

– Ha nem tiszta, vidd vissza, majd a cica megissza!

A tünde meglendítette az íját.

Egy pár, kapaszkodásra is képes lábfej vágódott ki a növények közül, ragadta meg a vállánál fogva, és rántotta kíméletlenül felfelé. A tünde feje nagyot reccsent, amikor találkozott a legközelebbi ággal.

– Úúk.

– Menjünk gyorsan tovább!

Az ösvény túloldalán egy másik tünde emelte célzásra az íját. Majd hirtelen olyan érzése támadt, hogy a világ elsodródik tőle…

Íme egy tünde elméje:

Jelen van az öt hagyományos érzékszerv, de mindegyiket a hatodik uralja. Erre nincsen hivatalos kifejezés a Korongvilágban, mert olyan gyenge az ereje, hogy talán csak a jó megfigyelőképességgel rendelkező kovácsok veszik észre, akik a vas imádatának hívják. A navigátorok már rég felfedezték volna, ha a Korong mágikus mezeje nem lenne sokkal megbízhatóbb. De a méhek érzik, mert a méhek mindent észrevesznek. A galambok is felhasználják a tájékozódáshoz. A tündék pedig multiverzumszerte arra használják, hogy megállapítsák, hol tartózkodnak pontosan. Az embereknek nem lehet könnyű egész életükben a kényelmetlen földrajzi jelenségek között bukdácsolni. Az emberek egy kicsit mindig el vannak tévedve. Ez alapvető jellemvonásuk. És rengeteget elmond róluk.

A tündék soha nincsenek eltévedve. Ez alapvető jellemvonásuk. És rengeteget elmond róluk.

A tündék abszolút helyzetérzékeléssel bírnak. Az ezüstös erő áramlása homályos körvonalakat rajzol a tájba. A lények maguk is kibocsátanak valamennyit, és észrevehetővé válnak a folyamatban. Az izmaik csikorognak benne, az elméjük zümmög. Azok, akik megtanulják, hogyan kell, még a gondolatokat is ki tudják olvasni az áradat apró változásaiból.

A tündék számára a világ olyasmi, amiért ki kell nyúlni és amit el kell venni. Leszámítva azt a szörnyű fémet, ami beissza az erőt, és úgy eltorzítja az áramló univerzumot, akár nehéz súly a gumilepedőt. És megvakítja őket, és megsüketíti őket, és olyan szárnyaszegetté és magányossá teszi őket, hogy azt a legtöbb ember el se tudná képzelni…

A tünde előrebotorkált.

Abrand Stib leengedte a kardot.

Az emberek nagy része ügyet sem vetett volna a dologra. De Abrandot arra a nyomorult sorsra szánta az élet, hogy folyamatosan mintákat keressen egy közönyös mindenségben.

– De hát alig értem hozzá – mondta magának.

– …„és megcsókoltam a csalitosban, ahol a fülemüle dalol” – dalolni, nyomorultak! Két, há!

Nem tudták, hol járnak. Nem tudták, hol jártak. Abban sem voltak biztosak, hogy kik is ők. De Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai elérték azt az állapotot, ahol már könnyebb folytatni valamit, mint abbahagyni. Az éneklés odavonzotta a tündéket, de le is nyűgözte őket…

A táncosok perdültek és ugrottak fordultak és szökkentek az ösvény mentén. Végigtáncoltak elhagyott kis falvakon, ahol a tündék otthagyták, akit éppen kínoztak, hogy közelebb húzódjanak az égő ház fényéhez…

– „Hallá-rirom DURR-idom, az erdőbe'!”

Hat bot végezte a dolgát, azonos ritmusra.

– Hova megyünk, Jászón?

– Úgy gondolom, lejöttünk Csúszós Völgybe, és most körben visszafelé tartunk a városba – ugrott el Jászón Pék mellett. – Ne hagyd abba, Kocsis!

– Az eső befolyt a billentyűk közé, Jászón!

– Nem számít! Nincs semmi hallásuk! Népdalhoz így is megteszi!

– Azt hiszem, az előző körben eltört a botom, Jászón!

– Csak táncolj tovább, Bádogos! És most, fiúk… mit szólnátok egy kis Borsóhüvelyhez? Legalább gyakorolunk is egy kicsit, ha már itt vagyunk…

– Emberek vannak ott elöl – tudósított Szabó, miközben oldalra szökkent. – Látom a fáklyákat, meg minden.

– Emberek, két, há, vagy tündék?

– Nem t'om!

Jászón perdült egyet, és visszatáncolt.

– Te vagy az, Jászónunk?

Jászón felkaccantott, ahogy a hang a fák csöpögő levelei között visszhangzott.

– Id'sanyám az! És Soma. És – és egy csomóan mások! Megcsináltuk, fiúk!

– Jászón – szólalt meg Kocsis.

– Igen!

– Nem vagyok biztos benne, hogy abba tudom hagyni!

A Királynő megvizsgálta az arcát a sátor póznájához erősített tükörben.

– Minek? – kérdezte Néne. – Mit lát benne?

– Azt, amit akarok – válaszolta a Királynő. – És ezt pontosan tudod. Most pedig… induljunk a kastélyba. Kötözzétek össze a kezeit! De a lábait hagyjátok szabadon.

Megint eleredt az eső; lágyan, bár a kövek körül ólmosan zuhogott. Magrat hajából csöpögött a víz, és átmenetileg kiegyenesítette a fürjeit.

Köd gomolygott ki a fák közül, ahol a nyár harcolt a téllel.

Magrat nézte, ahogy a tündék udvartartása lóra kap. Ki tudta venni Verenc bábként mozgó alakját. És Mállottviksz Nénét is, akit egy hosszú kötéllel a Királynő lova mögé béklyóztak. A lovak végigcsattogtak a sáros talajon. Többtucatnyi ezüstcsengő lógott a szügyükön. A tündék a kastélyban, a szellemek és az árnyak éjszakája, mindez kemény csomót alkotott az elméjében. De a csengők csilingelése olyan volt, mintha reszelőt húztak volna végig a fogán.

A Királynő pár ölnyire előtte megállította a menetet.

– Ó, a bátor leányzó! – konstatálta. – Eljött megmenteni a vőlegényét, egyes-egyedül? Mily aranyos. Ölje meg valaki!

Egy tünde megsarkantyúzta a lovát, és felemelte a kardját. Magrat megmarkolta a csatabárdját.

Valahol mögötte íjhúr csapódott fának. A tünde összerándult. És a mögötte lévő is. A nyíl továbbrepült, az egyik ledöntött Táncos felett kicsit megváltoztatva az irányát.

Soma Ogg szedett-vedett hadserege kiözönlött a fák alól, leszámítva Maphlavest, aki lázasan igyekezett újratölteni a számszeríját.

A Királynő nem tűnt meglepettnek.

– És nem lehetnek többen száznál – jelentette ki. – Mit szólsz, Eszme Mállottviksz? Hősies ellenállás az utolsó vérig? Oly gyönyörű, nemdebár? Imádom az emberek gondolkodásmódját. Akárha dalokban élnének.

– Szálljon le arról a lóról! – kiáltotta Magrat.

A Királynő rámosolygott.

Soma érezte. Maphlaves is érezte. Abrand is érezte. A bűbáj végigsepert rajtuk.

A tündék rettegtek a vastól, de nem kellett közel menniük hozzá.

Az ember nem veheti fel a harcot a tündékkel, mert annyival értéktelenebb náluk. És ez így igazságos. Mert a tündék olyan gyönyörűek. Az ember nem az. A tündék mellett az ember az, akit utoljára választanak be a metaforikus csapatba, a mindig szipogó, kövér gyereket követően; az, akinek nem mondják el a szabályokat, amíg el nem veszti a játszmát, azután pedig nem mondják el az új szabályokat; az, aki tudja, hogy minden érdekes és izgalmas dolog másokkal történik. Ez a sok forró, önpusztító érzés mind egybegyűjtve. A tündékkel nem lehet felvenni a harcot. Valaki, aki annyira hasznavehetetlen, mint az ember, annyira lélektelen, annyira emberi, egyszerűen nem győzhet; az univerzum nem hagyná…

A vadászok mesélik, hogy néha, ritkán, egy-egy állat egyszerűen csak előlép a bokorból, és megáll, a dárdára várva…

Magratnak félig sikerült felemelnie a csatabárdot, majd visszahullott a keze. Lesütötte a szemét. Az embernek illik szégyellnie magát a tündék előtt. Olyan durván kiabált rá erre a gyönyörű lényre…

A Királynő leszállt lováról, és odalépett elé.

– Hozzá ne nyúljon! – szólalt meg Néne.

A Királynő bólintott.

– Te képes vagy ellenállni – jelentette ki. – De tudod, ez nem számít. Harc nélkül fogjuk elfoglalni Lancre-t. Nem tudod megakadályozni. Nézd ezt a bátor kis hadsereget! Úgy állnak itt, mint a birkák. Az emberek annyira befolyásolhatóak.

Néne a bakancsára pillantott.

– Maga nem uralkodhat itt, amíg én élek – jelentette ki.

– Itt most nincsenek trükkök – válaszolta a Királynő. – Nincsenek buta vénasszonyok cukroszacskókkal.

– Szóval észrevette, mi? – kérdezte Néne. – Gytha jószándékból tette, feltételezem. Bolond, vén tyúk. Nem bánja, ha leülök?

– Csak rajta – felelte a Királynő. – Végül is öregasszony vagy már.

Biccentett a tündéknek. Néne hálásan lerogyott az egyik sziklára. A kezei még mindig össze voltak kötözve a háta mögött.

– Ez a boszorkányság előnye – mondta. – Az ember nem marad tőle fiatal, viszont hosszabb ideig lesz öreg. Magukon persze, természetesen, nem fog a kor.

– Valóban nem.

– De gyanítom, összemenni képesek.

A Királynő mosolya nem tűnt el, viszont határozottan megfagyott, mint ahogy a mosolyok szoktak, ha tulajdonosuk nem egészen biztos abban, mit is hallott az imént, és mit kellene válaszolnia rá.

– Egy színdarabba rondítottak bele – folytatta Néne. – Azt hiszem, nem tudták, mit is tesznek. A színdarabok és a könyvek… az embernek óvatosnak kell lennie velük. Különben a fejére nőnek. És én tenni fogok róla, hogy ez történjen. – Barátságosan odabiccentett az egyik harcosnak, aki kék növényi festéket és rosszul cserzett bőröket viselt. – Nem így van, Babvirág tündér?

A Királynő szemöldöke összeráncolódott.

– De hát őt nem így hívják! – értetlenkedett.

Mállottviksz Néne szélesen a Királynőre mosolygott.

– Meglátjuk – válaszolta. – Manapság már sokkal több ember van, és közülük rengetegen városban élnek, nekik pedig fogalmuk sincs a tündékről. És vas van a fejükben. Maguk elkéstek.

– Nem. Az embereknek mindig szükségük lesz ránk – jelentette ki a Királynő.

– Már most sincs. Előfordul, hogy vágynak magukra. Az nem ugyanaz. De nem tudnak mást adni nekik, csak aranyat, ami hajnalra elpárolog.

– Vannak olyanok, akik szerint elég, ha egy éjszakára van aranyuk.

– Nem így van.

– Jobb, mint a vas, maga ostoba vén szatyor, maga ostoba kisgyerek, aki megöregedett, de nem csinált semmit és nem volt semmi!

– Nem. Nem jobb. Csak lágyabb és csillogóbb. Szépnek szép, de semmi haszna – válaszolta Néne, még mindig egyenletes, nyugodt hangon. – De ez a való világ, hölgyem. Nekem ezt kellett megtanulnom. És valóságos emberek vannak benne. Akikre maguknak nincs joguk. Az embereknek éppen elég megbirkózniuk azzal, hogy emberek. Nincs arra szükségük, hogy maguk itt pózoljanak körülöttük a csillogó hajukkal, a csillogó szemükkel és a csillogó aranyukkal, végiglébecolva az életet, mindig fiatalon, mindig énekelve, soha nem tanulva semmit.

– Nem mindig gondolkodtál így.

– Az már régen volt. És, kedves hölgyem, lehet, hogy egy vén szatyor vagyok, de ostoba soha nem voltam. Maga nem egy istennő. Nekem semmi kifogásom az istenek és az istennők ellen, megvan azoknak is a maguk helye és ideje. De nekik olyanoknak kell lenniük, amilyeneknek mi teremtjük őket. Akkor szétszedhetők, ha már nincs rájuk szükségünk, érti? A tündék pedig, messze tündeföldön – hát, az embereknek néha talán szükségük van ilyesmire, hogy át tudják verekedni magukat a vas időkön. De errefelé nem tűröm meg a tündéket. Maguk arra késztetnek, hogy olyasmit akarjunk, amit nem kaphatunk meg, és amit adnak, az semmit nem ér, viszont mindent elvesznek, és nekünk nem hagynak mást, csak a hideg domboldalt meg az ürességet és a tündék nevetését. – Mély levegőt vett. – Úgyhogy tűnjenek a fenébe!

– Kényszeríts rá minket, öregasszony!

– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani.

– Nekünk nem kell a világ. Ez a kis királyság is megteszi. És el fogjuk venni, akár akar bennünket, akár nem.

– Csak a holttestemen át, hölgyem.

– Ha ez a feltétele.

A Királynő mentálisan elrugaszkodott, mint egy macska.

Mállottviksz Néne összerezzent, és egy pillanatra hátrahőkölt.

– Hölgyem?

– Igen? – kérdezte a Királynő.

– Nincsenek szabályok, ugye?

– Szabályok? Mik azok a szabályok? – válaszolta a Királynő.

– Gondoltam – nyugtázta Néne. – Gytha Ogg ?

Ángyinak sikerült odafordulnia.

– Igen, Eszme?

– A dobozom. Tudod. Ami a ruhásszekrényben van. Tudni fogod, mit tegyél vele.

Mállottviksz Néne elmosolyodott. A Királynő oldalra lendült, mintha pofon vágták volna.

– Tényleg tanultál – mondta.

– Ó, igen. Mint tudja, végül nem léptem be a körbe. Láttam, hova vezetne. Úgyhogy kénytelen voltam tanulni. Egész életemben. A nehezebbik utat választottam. És a nehezebbik út elég nehéz volt, de annyira mégsem, mint a könnyebbik út. Tanultam. A trolloktól, a törpéktől és az emberektől. Még a kavicsoktól is.

A Királynő lehalkította a hangját.

– Nem foglak megölni – suttogta. – Ezt megígérhetem. Életben hagylak, hogy nyáladdz, dadogj és összecsináld magad, és ajtótól ajtóig vándorolj ételmaradékért. Az emberek pedig azt mondják majd: ott megy az a bolond vénasszony.

– Most is ezt mondják – válaszolta Mállottviksz Néne. – Azt hiszik, nem hallom.

– De belül – folytatta a Királynő oda sem figyelve –, meghagyom a lelked kis darabját, ami ki tud majd nézni a szemeden át, és látja, mi lett belőled.

– És senki nem fog segíteni – tette még hozzá. Már egészen közel állt, a pupillái gombostűnyire szűkültek a gyűlölettől. – Nem fogják megszánni a bolond vénasszonyt. Majd meglátod, miket kell enned, hogy életben maradj! És mi végig ott leszünk a fejedben, csak hogy emlékeztessünk rá. Naggyá lehettél volna, oly sok mindent tehettél volna. És belül ezt tudni fogod, és a hosszú, sötét éjszakákon a tündék csendjéért fogsz könyörögni.

A Királynő nem számított rá; Mállottviksz Néne keze előrelendült, és miközben kötéldarabok estek le róla, pofon vágta a tündét.

– Ezzel akar fenyegetni engem? – kérdezte. – Engem, aki amúgy is öregszem?

A Királynő lassan az arcán lévő élénk színű folthoz emelte kezét. A tündék parancsra várva célzásra emelték az íjukat.

– Menjen vissza! – mondta Néne. – Maga valamiféle istennőnek nevezi magát, de közben nem tud semmit, hölgyem, semmit! Ami nem hal meg, az nem is élhet. Ami nem él, az nem változhat. Ami nem változik, az nem tanulhat. A mező legkisebb teremtménye is többet tud magánál. Igaza van. Én öregebb vagyok. Maga régebb óta él, mint én, de én öregebb vagyok. És jobb vagyok magánál. És, hölgyem, ez nem is túl nagy kihívás.

A Királynő vadul lecsapott. A mentális ütés visszhangjától Ogg Ángyi térdre esett. Mállottviksz Néne pislogott egyet.

– Nem rossz – krákogta rekedten. – De még mindig állok, és nem térdelek. És még mindig van erőm…

Egy tünde előrebukott. Ezúttal a Királynő szédült meg.

– Ó, nincs erre időm – szólt, majd ujjaival csettintett.

Szünet. A Királynő végignézett a tündéin.

– Nem tudnak lőni – közölte vele Néne. – És maga nem is akarhatja, hogy lelőjenek, ugye? Csak úgy egyszerűen?

– Nem tarthatod őket fogva! Nincs akkora hatalmad!

– Kíváncsi rá, mennyi hatalmam van, hölgyem? Itt, Lancre füvén?

Előrelépett. Energia villámlott a levegőben. A Királynőnek hátra kellett lépnie.

– Hazai pályán?

Megint pofon vágta a Királynőt, már-már gyengéden.

– Mi az? – kérdezte. – Nem tud ellenállni nekem? Hol van most a hatalma, hölgyem? Szedje össze az erejét, szép hölgy!

– Te ostoba vén banya!

Minden élőlény megérezte egy mérföldes körzetben. A kisebbek elpusztultak. Madarak zuhantak le az égből. Tündék és emberek egyaránt a földre rogytak, a fejüket markolva.

És Mállottviksz Néne kertjében a méhek kirepültek a kaptárból.

Füstként gomolyogtak elő, össze-összeütközve sietségükben, hogy felszálljanak. A herék mély, ágyúhangú zúgása festette alá a dolgozók eszeveszett zümmögését.

De még a heréknél is hangosabb volt a királynők magas fuvolázása.

A rajok spirál alakban megkerülték a tisztást, majd elindultak. További rajok csatlakoztak hozzájuk a hátsó kertekből és az odvas fák mélyéről, elfeketítve az eget.

Egy idő múlva láthatóan rendezetté vált a nagy, gomolygó felhő. A herék bombázóként zúgva a széleken repültek. A dolgozók sokezernyi kicsi teste középen állt össze kúp alakban. És a kúp csúcsát alkották a királynők.

A mezők elnémultak, miután a nyílhegy alakú raj elhaladt felettük.

A virágok magukra maradtak, senki sem udvarolt nekik. A nektár anélkül ömlött, hogy bárki beleivott volna. A bibéket egyedül hagyták, hogy porozzák be magukat.

A méhek a Táncosok felé tartottak.

Mállottviksz Néne a fejéhez kapott, és térdre rogyott.

– Ne…!

– Ó, dehogynem – válaszolta a Királynő.

Eszme Mállottviksz felemelte a kezét. Ujjai görcsbe rándultak az erőlködéstől és a fájdalomtól. Magrat észrevette, hogy meg tudja mozdítani a szemét. A teste többi része gyenge és hasznavehetetlen maradt, a sodronying és a mellvért ellenére. Szóval ennyi volt. Érezte, ahogy Ynci királynő szelleme megvetően kacag pár ezer év távlatából. Ő nem adná fel. Magrat csak egy a nők tucatjai közül, akik mereven, affektálva ücsörögnek hosszú ruháikban, és gondoskodnak a királyi utódlásról…

Méhek záporoztak alá az égből.

Mállottviksz Néne Magrat felé fordult.

Magrat tisztán hallotta a hangját a fejében.

– Királyné akarsz lenni?

És hirtelen szabad volt.

Érezte, ahogy lehull róla a kimerültség, és úgy tűnt, mintha tiszta Ynci királynőség ömlene a sisakjából.

Még több méh záporozott lefelé, eltakarva az idős boszorkány összeroskadt alakját.

A Királynő megfordult, és mosolya megfagyott, amint Magrat kiegyenesedett, előrelépett, és szinte gondolkodás nélkül felemelte a csatabárdot, majd meglendítette.

Ám a Királynő gyorsabbnak bizonyult. Keze megvillant, és elkapta Magrat csuklóját.

– Ó, csak nem? – vigyorgott a lány arcába. – Tényleg? Tényleg azt hitted?

Csavart egyet. A csatabárd a földre hullt.

– És még te akartál boszorkány lenni?

Magrat csont recsegését érezte.

– A vén banyának vége – mondta a Királynő, miközben lefelé kényszerítette a lányt. – Nem mondom, hogy ne lett volna ügyes. De nem volt elég ügyes. Te pedig semmiképpen sem vagy az.

Lassan és kérlelhetetlenül letérdeltette Magratot.

– Te miért nem próbálkozol meg egy kis mágiával? – érdeklődött.

A lány előrerúgott. Lába a Királynő térdét érte, és hallotta, ahogy valami reccsen. Ahogy a tünde hátratántorodott, Magrat előrelendült, és elkapta a derekát, hogy a földre húzza.

Megdöbbent azon, milyen könnyű a másik. Ő maga is meglehetősen vékony volt, de a Királynőnek mintha egyáltalán nem is lett volna súlya. – Jé – csodálkozott, miközben felfelé húzta magát, amíg arca egy vonalba nem került a tündéével –, maga semmi! Az egész csak az elmékben létezik, ugye? A bűbáj nélkül maga csak…

…majdnem tökéletesen háromszög alakú arc, kicsike száj, alig létező orr, de az emberinél nagyobb szemek, melyek most rettegve szegeződtek Magratra.

– Vas – suttogta a Királynő. Megragadta a lány karját. A kezében nem volt semmi erő. A tündék abból nyerték erejüket, hogy elhitették másokkal, azok milyen gyengék.

Magrat érezte, ahogy a tünde kétségbeesetten próbál bejutni az elméjébe, de nem képes. A sisakja… pár ölnyivel odébb feküdt, a sárban.

Csak arra maradt ideje, hogy azt kívánja, bárcsak ne vette volna észre, amikor a Királynő ismét támadásba lendült, szupernovaként taszítva őt a bizonytalanság tűzijátékába.

Semmivé vált. Léte minden fontosságát elvesztette. Értéktelen lett, és olyan jelentéktelen, hogy még egy abszolút értéktelen és végtelenül jelentéktelen dolog sem méltatta volna a megvetésére. Azért, hogy kezet mert emelni a Királynőre, valóban örökkévaló szenvedést érdemelt. Elvesztette az irányítást a teste felett. Nem volt rá méltó, hogy megtarthassa. Semmire sem volt méltó.

Magrat Beléndek asztrális testén végigzáporozott az önmegvetés, és apró cafatokra tépte.

Soha nem volt jó semmire. Soha nem volt szép, okos vagy erős. Soha nem vitte volna semmire.

Önbizalom? Miben kellene bíznia? Csak a Királynő tekintetét látta. Nem kívánt mást, mint elveszni benne…

És Magrat roncsai tovaszáguldottak, letépve lelke rétegeit… egészen a mélyéig.

Ökölbe szorította a kezét, és a Királynő szeme közé csapott. A megrökönyödés végtelen pillanata után a Királynő felsikoltott, Magrat pedig újból megütötte.

Csak egyetlenegy királynő maradhat a kaptárban! Suhh! Szitty!

Mindketten elbotlottak, egyenesen bele a sárba. Magrat érezte, ahogy valami megcsípi a lábát, de nem törődött vele. Figyelmen kívül hagyta a felhangzó zsivalyt is, de megtalálta a csatabárdot a keze alatt, amikor beleplaccsantak a tőzeges pocsolyába. A tünde odakapott felé, de már erőtlenül, és neki sikerült térdre küzdenie magát, felemelnie a bárdot…

…és akkor tűnt fel a csend.

Végigömlött a Királynő tündéin és Soma Ogg rögtönzött hadseregén, ahogy a bűbáj halványulni kezdett. Egy alak sziluettje rajzolódott ki a lenyugvó hold előtt.

A szagát is elhozta a hajnali szellő.

Olyan volt, mint az oroszlánketreceknek, és a rothadó faleveleknek.

– Visszajött – jelentette ki Ogg Ángyi. Oldalra pillantott, és meglátta a ragyogó arcú Maphlavest, aki célzásra emelte a számszeríját.

– Tedd le! – szólította fel.

– De nem látod azokat a szarvakat…

– Tedd le!

– De…

– Úgyis csak átmenne rajta. Nézd, látszik az a fa a háta mögött! Igazából nincs is itt. Nem tud átjutni az átjárón. De a gondolatait ide tudja küldeni.

– De érzem a szagát…

– Ha tényleg itt lenne, már nem állnánk a lábunkon.

A tündék félreálltak az útból, ahogy a Király odasétált. A hátsó lábait nem két lábon járásra tervezték; a térde rossz irányba hajlott, és túl nagy volt a patája.

Senkivel nem törődve lassan a földön fekvő tündenő felé vonult. Magrat feltápászkodott, és bizonytalanul megragadta a csatabárdját.

A Királynő kiegyenesedett, felpattant, és felemelte a kezét, miközben ajkai talán egy átok első szavait formázták… A Király kinyújtotta a karját, és mondott valamit.

De csak Magrat hallotta.

Valami olyasmi volt, hogy üdvöz ne legyen, mesélte később.

És akkor felébredtek.

A nap már jóval a Perem felett járt. Az emberek feltápászkodtak, és egymásra bámultak. A tündéknek nyoma sem maradt.

Ogg Ángyi szólalt meg először. A boszorkányok általában képesek azzal foglalkozni, ami van, ahelyett, hogy azzal törődnének, aminek lennie kellene.

Végignézett a lápon.

– Először is – szólalt meg –, először is vissza kell raknunk a köveket.

– Másodszor is – javította ki Magrat.

Mindketten Mállottviksz Néne mozdulatlan testére meredtek. Pár kóbor méhecske repkedett körbe-körbe a fűben a feje mellett.

Ogg Ángyi Magratra kacsintott.

– Jól csináltad, kislány! Nem hittem volna, hogy képes leszel élve megúszni egy ilyen rohamot. Még én is majdnem összecsináltam magam tőle.

– Szokva vagyok az ilyesmihez – felelte Magrat sötéten.

Ogg Ángyi felvonta a szemöldökét, de nem kommentálta a dolgot. Ehelyett megbökte Nénét a bakancsa hegyével.

– Ébredj, Eszme! – mondta. – Ügyes voltál. Győztünk.

– Eszme?

Maphlaves mereven letérdelt, és felemelte Néne egyik kezét.

– Biztos nagyon kimerítő lehetett számára – dadogta Ángyi. – Ahogy felszabadította Magratot, meg minden…

Az Arkrektor felnézett.

– Meghalt – mondta.

Két kezével Néne teste alá nyúlt, és bizonytalanul talpra állt.

– Ó, olyat biztosan nem tenne! – tiltakozott Ángyi, de olyan hangon tette, mint akinek a száját robotpilóta irányítja, mert az agya már nem forog.

– Nem lélegzik és nincs pulzusa – tájékoztatta a varázsló.

– Valószínűleg csak pihen.

– Igen.

Fent a kék égbolton méhek köröztek.

* * *

Abrand és a Könyvtáros segítettek visszaállítani a köveket, időnként a Kincstárnokot használva emelőként. Aki ismét merev korszakát élte.

Nem mindennapi kövek ezek, konstatálta Abrand; nagyon kemények, és úgy néznek ki, mintha már egyszer megolvadtak, majd ismét megszilárdultak volna.

Jászón Ogg talált rá, amint mélyen a gondolataiba merülve ácsorog az egyik szikla mellett. Egy szöget tartott a kezében, madzagon. De ahelyett, hogy a szög lelógott volna, a talajjal párhuzamosan törekedett a kő felé, mintha kétségbeesetten el akarna jutni hozzá. A madzag megpendült. Abrand úgy nézte, mint akit megbabonáztak.

Jászón habozott. Nagyon ritkán találkozott varázslókkal, és nem volt benne biztos, hogyan kell őket kezelni.

Hallotta, amint a kő mellett álló azt mormolja:

– Vonzza. De miért vonzza?

A kovács csendben maradt.

Hallotta, amint Abrand azt mondja:

– Talán vas van benne, és… olyan vas, ami szereti a vasat? Vagy hímnemű vas és nőnemű vas? Vagy közönséges vas és nemes vas? Olyan vas, ami valami mást is tartalmaz? Olyan vas, ami súlyt képez a világban, ezért a többi vas legurul hozzá a gumilepedőn?

A Kincstárnok és a Könyvtáros csatlakoztak hozzá, és a himbálódzó szöget kezdték bámulni.

– A fenébe is! – mondta Abrand, és elengedte a szöget, ami csengve a kőnek csapódott.

Annak az embernek az elkínzott arckifejezésével nézett a többiekre, akinek az univerzum teljes, mozgásban lévő gépezetét szét kell szerelnie, és ehhez nem áll más rendelkezésére, csak egy kiegyenesített gémkapocs.

– Hejhó, Napfény úr! – mondta a Kincstárnok, akit már-már jókedvűvé tett a friss levegő, és az üvöltözés hiánya.

– Sziklák! Mit vacakolok én kődarabokkal? Mikor tanult a kövektől bárki bármit? – tette fel a költői kérdést Abrand. – Tudja, uram, néha úgy érzem, hogy a tudás hatalmas óceánja terül el előttem, én pedig csak üldögélek a partján, és… kavicsokkal játszadozom.

Belerúgott a kőbe.

– De egy szép napon megtalálom a módját, hogy kihajózzak a tengerre – szólt. Sóhajtott. – Gyerünk! Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk a kastélyba.

A Könyvtáros figyelte, ahogy Abrand és a Kincstárnok csatlakoznak a vár felé igyekvő fáradt, botladozó férfiak csoportjához.

Majd meghúzta a szöget néhányszor, és nézte, ahogy visszapattan a kőre.

– Úúk.

Felnézett Jászón Ogg szemébe.

A kovács őszinte meglepetésére az orangután rákacsintott.

Néha, ha az ember igazán odafigyel a kavicsokra, megtudhat tőlük dolgokat az óceánról.

Az óra ketyegett.

Mállottviksz Néne kunyhójának hűvös reggeli melankóliájában Ogg Ángyi kinyitotta a dobozt.

Lancre összes lakosa tudott Eszme Mállottviksz titokzatos dobozáról. A pletyka szerint varázsigékről szóló könyvek vannak benne, vagy egy kicsi, saját univerzum, vagy a minden betegséget gyógyító orvosság, esetleg elveszett földek tulajdoni lapjai, vagy több tonna arany, ami meglehetősen nagyvonalú feltételezés volt egy tizenöt hüvelyknél kisebb átmérőjű doboz esetében. Még Ogg Ángyi sem tudott semmit a tartalmáról, leszámítva a végrendeletet.

Egy kicsit csalódott volt, de nem túl meglepett, amikor kiderült, hogy csupán pár nagyalakú boríték és egy köteg levél található benne, továbbá az aljában néhány hétköznapi tárgy.

Ángyi kivette a papírokat. Az első borítékon az ő neve állt, és a következő üzenet:

Gytha Ogg kezeibe, AZON NYOMBAN olvasfa el!

A második boríték kicsit kisebb volt, és az állt rajta: Eszmeralda Mállottviksz Végrendelete, Meghalt Nyárközép Éjjelén.

És ott volt még a madzaggal átkötött levélkupac is. Nagyon régi leveleket tartalmazott; elsárgult papírdarabok töredeztek le róluk, amikor Magrat felemelte őket.

– Ezek mind neki szólnak – mondta.

– Nincs ebben semmi furcsa – válaszolta Ángyi. – Mindenki kaphat leveleket.

– És ott vannak azok az izék is az alján – folytatta Magrat. – Úgy néz ki, mintha kavicsok lennének.

Felemelte az egyiket.

– Ebben van egy olyan kacskaringós fosszíliaizé – jelentette ki. – Ez pedig… úgy néz ki, mint az a vörös kő, amiből a Táncosok vannak. Egy stoppolótű ragadt rá. Milyen furcsa.

– A mi Eszménk mindig odafigyelt a részletekre. Mindig az igazságot kutatta a dolgok mélyén.

Mindketten hallgattak egy darabig. A csend körbefolyta őket, és betöltötte a konyhát, hogy csak az óra halk ketyegése szelje lágy darabokra.

– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogjuk csinálni – szólalt meg Magrat kis idő múlva. – Nem hittem volna, hogy olvasni fogjuk a végrendeletét. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy örökké fog élni.

– Hát, pedig így van – felelte Ángyi. – Tempus fuggit.

– Ángyi?

– Igen, kedves?

– Te tudtál a levélről?

– Milyen levélről?

– A Verencnek szóló levélről.

– Semmit sem tudok semmilyen Verencnek szóló levélről.

– Hetekkel azelőtt kellett megkapja, mielőtt visszajöttünk. Néne valószínűleg még azelőtt feladta, hogy Ankh-Morporkba értünk volna.

Ogg Ángyi arcán Magrat nem látott mást, csak őszinte értetlenséget.

– Ó, a pokolba is! – mondta. – Erre a levélre gondolok.

Kihalászta a mellvértjéből.

– Látod?

Ogg Ángyi felolvasta:

„Drága jó uram! Szándékomban áll innformálni, hogy Magrat Beléndek Vak Malac Kedden, vagy akörüle érkezik vissza Lancre-be. Ő egy Érzelgős Liba, de tiszta, és Jók a Fogai. Ha nőül kívánja venni, késlekedés nélkül kezdje el megszervezni az esküvőt, mert ha csak megkéri a kezeit, vagy ilyesmi, akkor Magrat a Fejére Nől, mert nálánál jobban senki sem tudna a saját bodogsága útjába állani. Fogalma sincs, mit Akar. Maga a király, úgyhogy maga azt tesz, amit szeretne. Muszáj lesz Fate Accomplival szembesítenie. Ui. Azt csicseregték a Madarak, hogy szóba került a boszorkányok megadóztatása. Eddig sok Éven keresztül Lancre egy királya se próbálkozott ilyesmivel, sokat tanulhat a példájukból. Például a hosszú, egéfséges élet titkát. EGY JÓ BARÁT (nagysága).”

Az óra ketyegése körbeszegte a némaság paplanát.

Ogg Ángyi odafordult, hogy megnézze magának.

– Előre megszervezte az egészet! – kiáltotta Magrat. – Tudod, milyen Verenc. Úgy értem, Néne nem is igazán titkolta, hogy ő írta a levelet, ugye? És mire visszaértem, már minden el volt rendezve…

– Mit tettél volna, ha semmi sem lett volna elrendezve? – kérdezte Ángyi.

Magrat megrökönyödöttnek tűnt.

– Hát, mindenesetre… úgy értem, ha ő… akkor én…

– Akkor ma férjhez mennél, ugye? – kérdezte Ángyi, de távoli hangon, mintha valahol máshol járna az esze.

– Hát, ez attól függ…

– De ezt akarod, nem?

– Hát, igen, természetesen, de…

– Akkor ez rendben is volna – felelte Ángyi azon a hangján, amit Magrat dadusosnak szokott magában nevezni.

– Igen, de ő félrelökött engem, és bekergetett a kastélyba, és annyira felhúzott, hogy…

– Olyan mérges lettél, hogy még a Királynővel is szembeszegültél. Sőt, meg is ütötted – mondta Ángyi. – Nagyszerű volt. A régi Magrat nem tett volna ilyet, ugye? Eszme mindig meglátta az igazságot a dolgok mélyén. És most szaladj ki a hátsó ajtón, és nézd meg a farakást, légy oly jó kislány!

– De én gyűlöltem és gyűlöltem, most pedig halott!

– Igen, drágám. És most menj, nézd meg Ángyinak, mi a helyzet a farakással!

Magrat kinyitotta a száját, hogy közölje Ángyival, miszerint az a helyzet, hogy már majdnem ő a királyné, de végül mégsem tette. Ehelyett fenségesen kivonult, és megnézte a farakást.

– Meglehetősen magas – jött vissza az orrát fújva. – Úgy néz ki, mintha mostanában tornyozták volna fel.

– És az órát is felhúzta tegnap – mondta Ángyi. – A bádogkanna pedig félig tele van, most néztem meg.

– És?

– Nem volt biztos benne – válaszolta Ángyi. – Hmm. – Kinyitotta a borítékot, amit neki címeztek. Nagyobb és laposabb volt, mint a másik a végrendelettel, és csak egy kartondarab volt benne.

Ángyi elolvasta, majd az asztalra ejtette.

– Gyerünk! – mondta. – Nincs sok időnk.

– Mi a gond?

– És hozd a cukortartót!

Ángyi felrántotta az ajtót, és a seprűjéhez sietett.

– Gyerünk!

Magrat felvette a kártyát. Ismerős szavakat olvashatott rajta. Már több alkalommal látta, amikor váratlanul látogatta meg Mállottviksz Nénét.

Az állt a kártyám: NEM HÓTTAM MEG.

* * *

– Állj! Ki vagy?

– Mit csinálsz te ott, sínbe tett karral, Soma?

– Tudom, mi a kötelességem, anya.

– Hát, akkor engedj be minket most azonnal!

– Barát vagy ellenség, anya?

– Soma, ezt már… Itt van velem Magrat királyné, jó?

– Igen, de akkor is meg kell…

– Most azonnal!

– Jaaaaaj mááár, anya!

Magrat igyekezett lépést tartani Ángyival, aki keresztülszáguldott a kastélyon.

– A varázslónak igaza volt! Tudod, tényleg meghalt. Nem hibáztatlak, hogy reménykedsz, de én meg tudom állapítani, hogy valaki él-e, vagy halott.

– Nem, nem tudod. Emlékszem, néhány éve könnyek között szaladtál a házamhoz, aztán kiderült, hogy Néne csak elment Kölcsönvenni. Akkor kezdte el használni a táblát.

– De…

– Nem volt biztos benne, mi fog történni – mondta Ángyi. – És ez nekem elég.

– Ángyi…

– Az ember nem tudhatja, míg meg nem nézi – szólt Ángyi, kiterjesztve saját, külön bejáratú Bizonytalansági Elvét.

Kis idő múlva megrugdosta a Nagyterem ajtaját.

– Hát ez meg mi?

Maphlaves felállt a székből. Úgy tűnt, zavarban van.

– Ööö, egyszerűen nem tűnt méltónak hozzá, hogy egyedül hagyjam…

– Ó, te jóságos! – sóhajtotta Ángyi a gyászos életképre meredve. – Gyertyák és liliomok. Fogadni mernék, a saját kezével szedte őket a kertben. És aztán bezárta őt ide, ajtók mögé.

– Hát…

– És senkinek eszébe sem jutott, hogy nyitva hagyjon egy átkozott ablakot. Hát nem hallja őket?

– Miket?

Ángyi sietősen körbenézett, majd megragadott egy ezüst gyertyatartót.

– Ne! – kapta ki a kezéből Magrat. – Az a helyzet – lendült hátra a karja –, hogy ez már majdnem – célzott –, az én kastélyom.

A gyertyatartó pörögve felrepült, és egyenesen a közepén talált egy nagy, foltos üvegablakot.

A Korong lassú mágikus mezejében láthatóan mozgó friss napfény ömlött az asztalra. A méhek pedig a napfényen szánkáztak lefelé, akár üveggolyók a csúszdán.

A raj a boszorkány fejére szállt, és valami olyasmit alkotott, mint egy nagyon veszélyes paróka.

– Mit csinál…? – kezdte Maphlaves.

– Hetekig ezzel fog hencegni – vágott közbe Ángyi. – Még senkinek sem sikerült méhekkel megtennie. Az elméjük mindenhol ott van, érti? Nem csak egy méhben. Hanem az egész rajban.

– Mi a csudáról…?

Mállottviksz Néne ujjai megrándultak.

A szemhéja megremegett. Nagyon lassan felült. Nehézkesen Magratra és Ogg Ángyira nézett, és azt mondta:

– Hozzzatok egy virágcsokrot, egy üveg mézzzet, és valakit, akit megcsíphetek.

– Itt a cukrosdoboz, Eszme! – kínálta Ogg Ángyi.

Néne éhesen pillantott az edényre, majd a méhekre nézett, melyek épp felszálltak a fejéről, akár vadászgépek a sérült anyahajóról.

– Akkor önts rá egy csepp vizzzet, és szzzzórd ki nekik azzz aszzzztalra!

Miután Ángyi távozott, Néne diadalittasan bámult az arcukba.

– Megcsináltam, méhekkel! Senkinek sem sikerült még méhekkel csinálnia, de én megtettem! Azzz ember tudata szzzzerterepül mindenfelé! Nagyon jónak kell lenni ahhozzz, hogy méhekkel is sikerüljön!

Ogg Ángyi a rögtönzött szirupot kiöntötte a tálból az asztalra. A raj leszállt rá.

– Hát élsz? – nyögte ki Maphlaves.

– Ezzz azzz előnye a felsőfokú tanulmányoknak – válaszolta neki Néne, miközben megpróbált életet masszírozni a karjaiba. – Elég, ha öt perce felült és beszélget az ember, rögtön rájönnek, hogy életben van.

Ogg Ángyi odanyújtott neki egy pohár vizet. A pohár egy pillanatra megállt a levegőben, majd leesett és összetört, mert Néne az ötödik lábával próbálta megfogni.

– Bocsánat.

– Tudtam, hogy nem voltál benne biztos!

– Ne lettem volna? Dehogynem voltam biztos a dologban! Egy pillanatig sem kételkedtem benne!

Magratnak eszébe jutott a végrendelet.

– Egy pillanatig sem kételkedtél?

Nénében volt annyi szégyenérzet, hogy ne nézzen a szemébe. Inkább összedörzsölte a tenyerét.

– Mi történt, amíg távol voltam?

– Hát – válaszolta Ángyi –, Magrat szembeszállt a…

– Ó, azt tudtam előre. Megvolt az esküvő, ugye?

– Esküvő? – néztek össze a többiek.

– Hát persze, hogy nem! – válaszolta Magrat. – A Kilencedik Napi Tévelygőkhöz tartozó Perdore testvérnek kellett volna megtartania a szertartást, de egy tünde leütötte, és az emberek egyébként is…

– Nem akarok semmiféle kifogást hallani! – vágott közbe Néne csípősen. – Egyébként is, egy fővarázsló minden további nélkül levezetheti a szertartást, nem?

– Én, én, én azt hiszem – válaszolta Maphlaves, aki kezdte elveszteni a fonalat.

– Remek! A varázsló tulajdonképpen nem más, mint egy pap, csak isten és izzadt kézfogás nélkül – mondta Néne.

– De a vendégek fele megszökött! – tiltakozott Magrat.

– Szerzünk újakat – válaszolta Néne.

– Szkorbin asszony nem fogja tudni időben elkészíteni az esküvői lakomát!

– Hát, akkor meg kell parancsolnod neki.

– A koszorúslányok sincsenek itt!

– Megoldjuk.

– És ruhám sincsen!

– Hát az meg ott rajtad micsoda?

Magrat lenézett a foltos sodronyingre, a sáros mellvértre, és arra a néhány fehér selyemfoszlányra, ami rongyos mellényként lógott felettük.

– Szerintem jól néz ki – jelentette ki Néne. – Ángyi majd megcsinálja a hajadat.

A leendő királyné ösztönösen felnyúlt, levette a szárnyas sisakot, és megtapogatta a haját. Ágdarabok és hangaszálak fonódtak bele kibogozhatatlan rendszert alkotva. Bár Magrat a frizuráját még a legjobb napjain sem volt képes öt percnél hosszabb ideig rendezetten tartani, ezúttal az egész leginkább egy madárfészekre hasonlított.

– Azt hiszem, így hagyom – döntötte el végül.

Néne egyetértően bólintott.

– Így kell ezt csinálni – mondta. – Nem az számít, hogy mid van, hanem hogy hogyan szerezted meg. Hát, akkor szinte készen is vagyunk.

Ángyi a füléhez hajolt, és belesúgott valamit.

– Mi? Ja, tényleg. Hol van a vőlegény?

– Egy kicsit zúg a feje. Nem egészen érti, mi történt – válaszolta Magrat.

– Ez teljesen normális – nyugtatta meg Ángyi – a legénybúcsú után.

Azért még maradt pár megoldandó probléma.

– Szükségünk lesz egy násznagyra is.

– Úúk.

– Hát jó, de akkor legalább vegyen fel valamit!

Szkorbin asszony, a szakácsnő összefonta húsos, rózsaszín karjait.

– Ez teljességgel lehetetlen! – jelentette ki határozottan.

– Azt hiszem, talán ha salátát és zöldségtortát, illetve egy kis könnyű… – próbálkozott Magrat.

A szakácsnő borostás álla előreugrott.

– Azok a tündék teljesen felforgatták a konyhát – válaszolta. – Többnapi munka lesz rendbe hozni. És egyébként is, mindenki tudja, hogy a nyers zöldség nem tesz jót, azoktól a tojásos lepényektől pedig kiütést kapok.

Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira; Mállottviksz Néne a kertben kóborolt, ahol arról próbált leszokni, hogy minden virágba ösztönösen beledugja az orrát.

– Én nem tehetek semmit, kedveském – szólt Ángyi. – Nem az én konyhám.

– Hát nem is. Hanem az enyém. Évek óta én vagyok itt a szakácsnő – jelentette ki Szkorbin asszony. – Pontosan tudom, mit hogy kell csinálni, és engem aztán nem fog egy fruska utasítgatni a saját konyhámban!

Magrat összeomlott. Ángyi megveregette a vállát.

– Úgy gondolom, ez most esetleg jól jöhet – mondta, és Magrat kezébe adta a szárnyas sisakot.

– A király mindig nagyon meg volt elégedve… – folytatta volna Szkorbin asszony.

Valami kattant egyet. A szakácsnő végignézett a számszeríjon, majd szemei Magrat tekintetébe ütköztek.

– Most pedig – szólt Lancre királynéja lágy hangon – süsse meg a lepényemet!

Verenc hálóruhában üldögélt, fejét a tenyerébe temetve. Alig emlékezett bármire az éjszakából, kivéve arra, hogy nagyon hideg volt. És, úgy tűnt, senki sem hajlandó beszámolni neki a történtekről.

Az ajtó halkan megnyikordult, majd kinyílt.

Felnézett.

– Örülök, hogy már felkelt! – köszöntötte Mállottviksz Néne. – Azért jöttem, hogy segítsek felöltözni.

– Benéztem a ruhásszekrénybe – felelte Verenc. – A… tündék voltak, ugye…? mindent feldúltak. Nem találtam semmit, amit felvehetnék.

Néne körbenézett a szobában. Majd odament egy alacsony ládához, és kinyitotta. Csengők csilingeltek fel halkan, és valami sárgán-vörösen megvillant.

– Tudtam, hogy nem dobta ki! – jelentette ki elégedetten. – És hízni sem hízott, úgyhogy magára fog menni. Fel a gúnyával! Magrat értékelni fogja.

– Ó, nem – felelte Verenc. – Ebben nem engedek! Most már király vagyok. Magrat lealacsonyítónak érezné, ha egy udvari bolondhoz kellene hozzámennie. A birodalom kedvéért meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak. És akkor a büszkeséget még nem is említettem.

Néne olyan hosszan bámult rá, hogy a király zavartan fészkelődni kezdett.

– Igenis, van bennem büszkeség! – jelentette ki.

Néne bólintott, és az ajtó felé indult.

– Miért megy el? – kérdezte Verenc idegesen.

– Nem megyek el – válaszolta Néne csendesen –, csak becsukom az ajtót.

És akkor ott volt még az az incidens a koronával.

Verenc hálószobájának lázas feltúrása során végül megtalálták Lancre királyságának szertartásai és előírásait. Nagyon egyértelműen le volt benne írva az eljárás. Az új királynét a királynak kellett megkoronáznia, ez része volt a szertartásnak. Ami igazából nem jelenthetett nehézséget egy király számára sem, ha meg tudta különböztetni egy királyné elejét a hátuljától, amire pedig még a legbeltenyésztettebb példányok is képesek voltak legfeljebb két próbálkozás után.

De Abrand Stibnek úgy tűnt, mintha a rituálé ezúttal nem zajlott volna teljesen zökkenőmentesen.

Egészen pontosan azt figyelte meg, hogy mielőtt a király a királyné fejére rakta volna a koronát, átpillantott a csarnok túlsó végébe, ahol egy sovány, öreg boszorkány álldogállt. És majdnem mindenki más hasonlóképp tett, beleértve a menyasszonyt magát is.

Az idős boszorkány alig észrevehetően bólintott.

Magratot megkoronázták.

Hollári-hollahó stb.

* * *

A menyasszony és a vőlegény egymás mellett állva, kábultan fogadták az előttük hosszan sorakozó vendégek gratulációit, mint az a szertartásnak ezen a pontján elvárható is volt.

– Biztosra veszem, hogy nagyon boldogok lesznek…!

– Köszönjük.

– Úúk!

– Köszönjük.

– Szögelje a pultra, Ferguson, és hagyja a fenébe a sajtkereskedőket!

– Köszönjük.

– Megcsókolhatom a menyasszonyt?

Verenc azon kapta magát, hogy az üres levegővel néz farkasszemet. Lenézett.

– Elnézést – mondta. – Ön pedig…?

– A névjegykártyám – nyújtotta át Casanunda.

Verenc elolvasta. Felvonta a szemöldökét.

– Ah! – jelentette ki. – Huh! Ööö. Nos, nos. A kettes számú, ugye?

– Ezentúl jobban fogok igyekezni! – biztosította a törpe.

Verenc bűntudatosan körbenézett, majd lehajolt, hogy a szája egy vonalba kerüljön a törpe fülével.

– Válthatnánk egy-két szót pár perc múlva?

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai a sajnálatos eseményeket követően az esküvőn találkoztak ismét először. Nem tűnt túl könnyűnek az egymással való beszélgetés. Többen közülük szórkozottan ugrándozni kezdtek, amikor szóba elegyedtek egymással.

– Hát szóval – vágott bele Jászón –, emlékszik bárki is? Már úgy értem, tényleg?

– Én emlékszem az elejére – jelentette ki Szabó, a másik takács. – Határozottan emlékszem az elejére. És arra, hogy az erdőben táncolunk. De az Előadásra…

– Tündék voltak benne – állította Bádogos, a bádogos.

– Ez volt a baj – jelentette ki Tetőfedő, a kocsis. – És nagyon sok kiabálás is volt.

– És emlékszem arra az alakra, a szarvakkal – szólalt meg Kocsis –, akinek az a hatalmas…

– Az egész olyan álomszerű volt – foglalta össze Jászón.

– Hé, oda nézz, Kocsis! – kacsintott Takács a többiekre – Ott az a majom. Valamit kérdezni akartál tőle, nem?

Kocsis pislogott.

– A teringettét, hát persze! – mondta.

– A helyedben nem vesztegetném el ezt a remek alkalmat! – biztatta Takács azzal a boldog rosszindulattal, mellyel az eszesek oly gyakran viseltetnek az együgyűek iránt.

A Könyvtáros Abranddal és a Kincstárnokkal csevegett. Amikor Kocsis megveregette a vállát, hátranézett.

– Szóval maga volt Szegletben? – kérdezte Kocsis a szokásos vidám, nyílt stílusában.

A Könyvtáros udvariasan értetlen pillantást vetett rá.

– Úúk?

Kocsis döbbenten nézett.

– De hát ott tartja a mogyoróját, nem?

A Könyvtáros továbbra is csodálkozva bámult rá, és megrázta a fejét.

– Úúk.

– Takács! – kiáltotta a Kocsis. – A majom azt mondja, nem ott tartja a mogyoróját, ahova nem süt be a nap! Te azt mondtad, hogy igen! Hát nem ezt mondtad? Azt mondta – fordult vissza a Könyvtároshoz. – De nem ott tartja, Takács. Látod, előre megmondtam, hogy rosszul tudod! Olyan ostoba vagy. Szegletben nincsenek is majmok.

Némaság ömlött kettejük felől.

Abrand Stib visszatartotta a lélegzetét.

– Ez a legjobb rész – közölte a Kincstárnok egy székkel. – Bárcsak itt lennék.

A Könyvtáros felemelt egy nagy üveget az asztalról. Vállon bökte Kocsist. Majd töltött neki egy italt, és megveregette a fejét.

Abrand kiengedte a levegőt, és folytatta, amivel addig foglalkozott. Kést kötözött egy madzagra, és borongón figyelte, ahogy csak pörög, pörög…

Aznap éjjel hazafelé Takácsot felkapta egy titokzatos támadó, és beledobta a Lancre-be. Soha nem derült ki, miért. Nem szabad varázslókkal packázni, különösen nem az emberszabású varázslókkal. Ők eléggé lényegretörők ugyanis.

Mások hazamentek aznap éjjel.

– Most majd mindenféle illúziói lesznek a rangjával kapcsolatban – jelentette ki Mállottviksz Néne, ahogy a két boszorkány hazafelé baktatott az illatos éjszakában.

– Királyné lett belőle. Ez azért az illúziókat leszámítva is elég magas rang – válaszolta Ogg Ángyi. – Majdnem olyan magas, mint a boszorkányoké.

– Igen… de szóval… attól még az embernek nem szabad beképzeltnek lennie – magyarázta Mállottviksz Néne. – Mi magasabbrendűek vagyunk, valóban, de attól még nem lettünk fölényesek, és nem Helyezzük Magunkat Előtérbe. Senki nem mondhatja, hogy ne tanúsítottam volna végtelen szerénységet egész életemben.

– Mindig is úgy véltem, hogy olyan szerény vagy, mint egy ibolya – válaszolta Ogg Ángyi. – Mindig mondom az embereknek, hogy ha alázatos embert akarnak látni, nézzék csak meg maguknak Eszme Mállottvikszet, mert nála alázatosabbat nem találnak.

– Mindig vissza tudom fogni magam, és nem ütöm az orrom mások dolgába…

– Általában észre se lehet venni, hogy ott vagy – bólintott Ogg Ángyi.

– Még beszélek, Gytha.

– Bocsánat! – Egy darabig csendben battyogtak tovább. Meleg, száraz este volt. Madarak daloltak a fákon.

Végül Ángyi szólalt meg:

– Furcsa belegondolni, hogy a mi Magratunk férjhez megy, meg minden.

– Mit értesz azon, hogy meg minden?

– Hát tudod, férjhez megy – válaszolta Ángyi. – Adtam neki pár tippet. Az ember mindig viseljen valamit az ágyban. Ezzel fent lehet tartani a férfiak érdeklődését.

– Te a kalapodat szoktad magadon hagyni.

– Valóban. – Ángyi meglengetett egy fogpiszkálóra szúrt kolbászkát. Mindig is meggyőződése volt, hogy az embernek annyi ingyen élelmiszert el kell raktároznia, amennyi csak rendelkezésére áll.

– Szerintem nagyon jó lett végül a lakodalmi menü, nem gondolod? És Magrat is sugárzott, úgy láttam.

– Szerintem úgy nézett ki, mint aki izgatott.

– A menyasszonyok ilyenek, amikor sugárzóak.

– De igazad van – tért vissza Mállottviksz Néne, aki kicsit előrébb sétált, az eredeti kerékvágásba. – Nagyon finom vacsora volt. Még soha nem ettem olyan Vegetáriánus Opciót.

– Amikor férjhez mentem Mr. Ogghoz, a mi lakodalmunkon három tucat osztriga volt. Megjegyezném, nem mindegyik működött.

– És az is tetszett, ahogy mindenki kapott egy kis darabot az esküvői tortából egy zacskóban – folytatta Néne.

– Igen. Tudod, mit mondanak, ha egy darabot a párnád alá teszel belőle, álmodban megjelenik neked a leendő fér… – Ogg Ángyi nyelve megbotlott saját magában.

Restelkedve elhallgatott, ami nagyon szokatlan volt egy Oggtól.

– Semmi baj – mondta Néne. – Nem veszem a lelkemre.

– Ne haragudj, Eszme!

– Minden megtörténik valahol. Tudom. Tudom. Minden megtörténik valahol. Úgyhogy végül is mindegy.

– Ez nagyon kontinuinuinuumos gondolkodás, Eszme.

– A torta nem rossz – töprengett el Néne –, de most… nem is tudom, miért… leginkább egy… cukorkára vágyom, Gytha.

A szó lógva maradt a levegőben, mint egy puskalövés visszhangja.

Ángyi megállt. A keze önkéntelenül is a zsebéhez vándorolt, ahol a szokásos zacskó házi készítésű cukorkát tartotta. Eszme Mállottviksz tarkójára meredt, a kis, szoros szürke kontyra a csúcsos kalap karimája alatt.

– Cukorkára? – kérdezte.

– Feltételezem, már magadhoz vettél egy újabb zacskóval – mondta Néne, anélkül, hogy hátrafordult volna.

– Eszme…

– Mondani akarsz valamit, Gytha? Cukorkászacskókról?

Mállottviksz Néne még mindig nem fordult meg.

Ángyi lesütötte a szemét.

– Nem, Eszme – válaszolta szelíden.

– Tisztában vagyok vele, hogy felmentél a Hosszú Emberhez, tudod. Hogy jutottál be?

– Az egyik különleges patkóval.

Néne bólintott.

– Nem kellett volna őt is belekeverned, Gytha.

– Igen, Eszme.

– Éppen olyan megbízhatatlan, mint az a nőszemély.

– Igen, Eszme.

– Jámborsággal próbálsz lefegyverezni.

– Igen, Eszme.

Kicsit továbbsétáltak.

– Mi annak a táncnak a neve, amit Jászónék járnak, ha sokat isznak? – kérdezte Néne.

– Az a lancre-i botos-vödrös tánc, Eszme.

– Nem tiltja a törvény, ugye?

– Elvben nem lenne szabad nők jelenlétében csinálni – válaszolta Ángyi. – Ha mégis, az szexuális zakatolásnak számít.

– És, azt hiszem, Magrat nagyon meglepődött, amikor felolvastad azt a verset az esküvőn.

– Verset?

– Tudod, ami közben mutogattál.

– Ja, azt a verset.

– Láttam, hogy Verenc közben a szalvétájára jegyzetel.

Ángyi megint benyúlt ruhája alaktalan redői közé, és egy egész üveg pezsgőt húzott elő, melyről senki sem hitte volna, hogy ott elfér.

– Megjegyezném, Magrat határozottan boldognak tűnt – mondta. – Ahogy ott állt félbeszakadt, sáros esküvői ruhában, alatta azzal a páncéllal. Hé, tudod, mit mondott?

– Mit?

– Emlékszel arra a régi festményre Ynci királynőről? Tudod, amin ilyen vasfűzőt visel? Azzal a sok tüskével, késsel és harci szekérrel? Szóval, Magrat azt mondta, biztos benne, hogy… Ynci szelleme segített neki. Azt mondta, felvette a páncélt, és olyan dolgokat tett, amiket soha nem mert volna megtenni.

– Szavamra – véleményezte Néne diplomatikusan.

– Fura egy világ ez – értett vele egyet Ángyi.

Egy darabig némán sétáltak tovább.

– Szóval, akkor nem mondtad meg neki, hogy Ynci királynő soha nem is létezett?

– Nem lett volna értelme.

– Az öreg Lully király találta őt ki mindenestül, mert úgy gondolta, szükségünk van egy kis romantikára a történelmünkben. Egy kicsit az agyára is ment a dolog. Még a páncélt is megcsináltatta.

– Tudom. A dédnagyanyám férje kalapálta ki egy bádoglavórból meg pár serpenyőből.

– De nem gondoltad, hogy ezt meg kéne osztanod Magrattal, ugye?

– Nem.

Néne bólintott.

– Furcsa – mondta –, Magrat még akkor is ugyanolyan marad, amikor teljesen kivetkőzik magából.

Ogg Ángyi elővett egy fakanalat valahonnan a kötényéből. Majd felemelte a kalapját, és óvatosan kivette alóla azt a tálka tejszínhabos, lekváros pudingot, amit ott rejtegetett[39].

– Huhh! Tényleg nem értem, miért kell állandóan lopkodnod – csóválta a fejét Néne. – Verenc szíves örömest adna neked egy lavórral abból az izéből, ha kérnél tőle. Tudod, hogy utálja a pudingot.

– De ez így sokkal szórakoztatóbb – válaszolta Ángyi. – És én megérdemlek egy kis szórakozást.

A sűrű bozót megzörrent, és az unikornis kirobbant belőle.

Mérges volt. Dühös volt. Egy olyan világban volt, ahol nem találta a helyét. És irányították. A talajt kapálta százölnyire tőlük, majd leszegte a fejét.

– Hoppá! – mondta Ángyi, leejtve jól megérdemelt desszertjét. – Gyerünk! Itt egy fa, gyere már!

Mállottviksz Néne megrázta a fejét.

– Nem. Ezúttal nem szaladok el. Azelőtt sem tudott legyőzni, most pedig egy állaton keresztül próbálkozik?

– Nem látod, mekkora a szarva?

– Semmi baja a szememnek – válaszolta Néne higgadtan.

Az unikornis leszegte a fejét, és támadásba lendült. Ogg Ángyi odaért az első olyan fához, amelynek elég alacsony ágai voltak, és felugrott…

Mállottviksz Néne összefonta a karjait.

– Gyere már, Eszme!

– Nem. Nem gondolkoztam tisztán, de most már azt teszem. Vannak dolgok, amik elől nem kell elszaladnom.

A fehér alak ágyúgolyóként száguldott a fák között; fél tonna izom, tizenöt hüvelyknyi fénylő szarv mögött. Pára gomolygott nyomában.

– Eszme!

A körök ideje kezdett lejárni. Azonkívül Néne már tudta, miért érezte olyan zabolátlannak a saját elméjét, és ez sokat segített. Immár nem hallotta a többi Eszme Mállottviksz fantomgondolatait.

Páran közülük talán olyan világokban éltek, amelyekben tündék uralkodtak. Vagy már rég meghaltak. Vagy, saját megítélésük szerint, boldog életet éltek. Mállottviksz Néne ritkán kívánt bármit is, mert az ilyesmit érzelgősségnek tekintette, de egy picit sajnálta, hogy soha nem találkozhat velük.

Páran talán meg fognak halni, itt és most, ezen az ösvényen. Minden, amit az ember tesz, azzal jár, hogy milliónyi hasonmása valami mást tesz. Páran meghalnak. Érezte a halálukat… Eszme Mállottviksz halálait. És nem tudta megmenteni őket, mert a sors nem így működött.

Milliónyi domboldalon szaladt a lány, milliónyi hídon döntött a lány, milliónyi ösvényen állt a nő…

Mindegyik más, mindegyik ugyanaz.

Nem tudott mást tenni értük, mint hogy önmaga maradt, itt és most, amennyire az csak lehetséges.

Előrenyújtotta a kezét.

Pár ölnyire tőle az unikornis láthatatlan falba ütközött. A lábai cséphadaróként kalimpáltak, ahogy megpróbált megállni, a testét görcsbe rántotta a fájdalom, és a hátralévő utat Néne lábáig a hátán tette meg.

– Gytha – szólalt meg Néne, miközben a bestia megpróbált felállni –, vedd le a harisnyáidat, csinálj belőlük egy hurkot, és óvatosan dobd ide nekem!

– Eszme…

– Mi az?

– Nincs rajtam harisnya, Eszme.

– Mi van azzal a szépséges piros-fehér párral, amit Disznólesés éjjelén kaptál tőlem? Magam kötöttem. Tudod, mennyire gyűlölök kötni.

– Hát, meleg az éjszaka. Én szeretem, tudod, ha kering a levegő.

– Pokolian meggyűlt a bajom a sarkokkal.

– Ne haragudj, Eszme!

– Akkor legalább annyit tegyél meg, légy oly kedves, hogy elszaladsz a kunyhómhoz, és elhozol mindent, ami a ruhásszekrény aljában van.

– Igen, Eszme.

– De előtte még ugorj be Jászónunkhoz, és mondd meg neki, hogy jól fűtse be a kovácsműhelyt!

Ogg Ángyi lebámult a küszködő unikornisra. Úgy tűnt, mintha odaragadt volna; rettegett Nénétől, de nem tudott elszabadulni.

– Eszme, nem kérheted arra Jászónt, hogy…

– Nem fogom kérni semmire. És téged sem kérlek.

Mállottviksz Néne leemelte a kalapját, és a bozótba hajította. Aztán anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét az állatról, felnyúlt vasszürke kontyához, és eltávolított belőle pár stratégiailag fontos helyen lévő hajtűt.

A konty tetszetős hajkígyóvá tekeredett ki, ami egészen Néne derekáig omlott le, amikor megrázta párszor a fejét.

Ángyi megbűvölten, mozdulatlanul figyelte, ahogy Néne felnyúl, és a tövénél fogva kirántja egy hajszálát. Aztán bonyolult mozdulatokkal hurkot készített abból, ami szinte nem is látszott, olyan vékony volt. Majd a csapkodó szarvra oda sem figyelve az unikornis nyakába dobta, és meghúzta.

Az állat végül küszködve, vasalatlan patáival nagy földgöröngyöket rúgva a levegőbe talpra állt.

– Azzal nem fogod tudni megtartani – óvakodott be Ángyi egy fa mögé.

– Egy pókhálóval is meg tudnám tartani, Gytha Ogg. Egy pókhálóval. Most pedig eredj a dolgodra!

– Igen, Eszme.

Az unikornis hátravetette a fejét, és felnyerített.

A fél város várta már Nénét, amikor a macskaköveken csattogó patájú szörnyeteget bevezette a házak közé. Mert amit Ogg Ángyi tudott, azt mindenki tudta.

Az állat a lehetetlenül vékony pányva végén táncolt, időnként odarúgott a javíthatatlanul meggondolatlanok felé, de egyszer sem sikerült elszabadulnia.

Jászón Ogg, még mindig a legjobb ruhájában, idegesen ácsorgott a műhely nyitott ajtajában. Tűzforró levegő vibrált a kémény felett.

– Kovács úr – mondta Mállottviksz Néne –, hoztam egy kis munkát.

– Öö – felelte Jászón –, jól látom, hogy ez egy unikornis?

– Így van.

Az állat őrült, vérvörös szemeivel Jászónra meredve ismét felnyihogott.

– Soha senki nem patkolt még meg unikornist.

– Gondoljon erre úgy – javasolta Néne –, mint élete nagy pillanatára.

A tömeg körbeállta őket, azon igyekezve, hogy mindent lásson és halljon, miközben távol tartja magát a patáktól. Jászón megvakarta az állát a kalapácsával.

– Nem is tudom…

– Ide hallgasson, Jászón Ogg! – mondta Néne a hajszálat rángatva, miközben a teremtmény körbetáncolta. – Maga bármit meg tud patkolni, amit behoznak ide. És ennek meg kell fizetnie az árát, ugye?

A kovács rémült tekintetet vetett rá. Nénében volt annyi jóérzés, hogy elszégyellje magát.

– Nem Ángyi beszélt nekem erről – tette hozzá, mert sosem vesztette el azt a képességét, hogy akár a tarkójával is érzékelni tudja barátnője arckifejezését.

Közelebb hajolt Jászónhoz, szinte a nyakában lógott a vergődő állaton.

– És annak az ára, hogy mindent, de mindent meg tud patkolni, amit idehoznak, az… hogy meg is kell patkolnia mindent. A tökéletesség ára mindig az, hogy… tökéletesnek kell lenni. És maga is megfizeti, csakúgy, mint én.

Az unikornis több négyzethüvelyk forgácsot rúgott le az ajtófélfáról.

– De a vas… – dadogta Jászón. – És a szegek…

– Igen?

– A vas megöli – magyarázta Jászón. – Ha vasat rakok rá, az megöli. És a dolgok megölése nem része az egyezségnek. Soha nem öltem meg semmit. Egész éjjel fentmaradtam azzal a hangyával, és nem is esett semmi baja. Nem fogok egy olyan élőlényt bántani, aki soha nem ártott nekem.

– Elhoztad a dolgokat a ruhásszekrényemből, Gytha?

– Igen, Eszme.

– Akkor add őket ide! Maga pedig, Jászón, fűtse csak be azt a kovácstűzhelyt.

– De ha vasat rakok rá, akkor…

– Említettem én bármiféle vasat?

A szarv Jászón fejétől egyarasznyira kiütött egy követ a falból. A férfi megadta magát.

– Jöjjenek akkor be, hogy lenyugodjon! – mondta. – Soha nem patkoltam még ilyen csődört anélkül, hogy legalább két felnőtt férfi és egy kölyök ne tartotta volna.

– Azt fogja tenni, amit mondok neki – válaszolta Néne. – Nem szegülhet velem szembe.

– Megölte az öreg Ódalgót – tette hozzá Ángyi. – Én szíves örömest végeznék vele.

– Akkor szégyelld magad, asszony! – torkolta le Néne. – Ez csak egy állat. Az állatok nem tudnak gyilkolni. Csak mi, felsőbbrendű fajok vagyunk ilyesmire képesek. Ez az egyik dolog, ami megkülönböztet minket tőlük. Add ide azt a zsákot!

Behúzta a hatalmas, ellenkező bestiát a nagy duplaajtón, mire néhány helyi lakos gyorsan be is csapta mögötte az ajtószárnyakat. Egy pillanattal később az egyik pata lyukat ütött a deszkákba.

Maphlaves futva érkezett, nagy számszeríjával a vállán.

– Azt mondták nekem, megint előkerült az unikornis!

Újabb deszka tört pozdorjává.

– Ott van bent?

Ángyi bólintott.

– Idevonszolta egészen az erdőből – mondta.

– De az egy vadállat!

Ogg Ángyi megdörzsölte az orrát.

– Igen, valóban… de ő megfelel a követelményeknek, nem? Már úgy értem, megvan benne minden, ami az unikornisok megszelídítéséhez szükségeltetik. És most nem a boszorkányságra gondolok.

– Hanem mire?

– Azt hittem, vannak dolgok, amiket mindenki tud az unikornisok foglyul ejtésével kapcsolatban – felelte Ángyi pajzánul. – Mármint arra célzok, hogy ki ejtheti foglyul őket. Eszme mindig is gyorsabban futott magánál, ugye? Bármelyik férfit lehagyta.

Maphlaves eltátotta a száját.

– Én viszont – folytatta Ángyi –, hát én megbotlottam az első komolyabb gyökérben, amivel találkoztam. Néha egyáltalán nem volt könnyű találni egyet.

– Úgy érti, miután én elmentem, ő egyáltalán nem…

– Ne kezdjen el érzelegni! A mi korunkban ezek a dolgok már nem számítanak – válaszolta Ángyi. – Bele se gondolt volna többé, ha maga nem bukkan most fel. – Úgy tűnt, erről eszébe jut valami. – Nem találkozott véletlenül Casanundával?

– 'smint, rózsaszálam? – szólalt meg egy vidám, reményteli hang.

Ángyi még csak meg sem fordult.

– Maga tényleg ott bukkan fel, ahol nem is számít rá az ember – válaszolta.

– Erről vagyok híres, Ogg asszony.

A kovácsműhelyben csend volt. Majd felhangzott Jászón kalapácsának kopp-kopp-koppja.

– Mit csinálnak odabent? – kérdezte Maphlaves.

– Bármit is csináljanak, véget vetett a rúgkapálózásnak – mondta Ángyi.

– Mi volt a zsákban, Ogg asszony? – érdeklődött Casanunda.

– Amit el kellett hoznom – válaszolta Ángyi. – A régi ezüst teáskészlet. Családi örökség. Csak kétszer láttam eddig, és ebből másodszor akkor, amikor bepakoltam a zsákba. Nem hinném, hogy valaha is használta volna. A tejszínkiöntője úgy néz ki, mint egy vicces tehén.

Még több ember gyűlt a kovácsműhely elé. A tömeg lassan betöltötte a teret. A kalapálás elhallgatott. Jászón szólalt meg egészen közelről:

– Most ki fogunk menni.

– Most kijönnek – mondta Ángyi.

– Mit mondott?

– Azt mondta, most kijönnek.

– Most kijönnek!

A tömeg hátrahúzódott. Az ajtók kicsapódtak.

Néne tűnt fel, mögötte az unikornis. Az állat higgadtan sétált kifelé, az izmai úgy mozogtak fehér szőre alatt, mint békák az olajban. A patkói csattogtak a kövezeten. Maphlaves nem tudta nem észrevenni, hogy ragyognak.

A bestia jól nevelten folytatta útját a boszorkány mellett, amíg oda nem értek a tér közepére. Akkor Néne elengedte, és gyengéden rávágott a hátsójára.

Az unikornis felnyihogott, megfordult, és végigügetett az utcán, az erdő felé…

Ogg Ángyi jelent meg némán Néne mellett, aki a távozó állat után nézett.

– Ezüstpatkók? – kérdezte halkan. – Nagyon hamar el fognak kopni.

– És ezüstszegek. Épp elég ideig ki fognak tartani – válaszolta Néne a világnak általánosságban. – Az a nőszemély pedig soha nem lesz képes visszaszerezni, még ha ezer éven át hívja is.

– Megpatkolni egy unikornist – rázta a fejét Ángyi. – Csak neked juthat eszedbe ilyesmi, Eszme.

– Egész életemben mást sem csináltam – válaszolta Néne.

Az unikornis odaért a láp határához. Figyelték, ahogy eltűnik az esti homályban.

Ángyi sóhajtott, és megtörte a varázst, bármi is okozta.

– Szóval akkor ennyi volt.

– Igen.

– Felmész a kastélyba a bálba?

– Te?

– Hát… Casanunda úr megkérdezte, meg tudnám-e neki mutatni a Hosszú Embert. Tudod. Rendesen. Azt hiszem, azért, mert ő végül is egy törpe. A fajtáját nagyon érdekli mindenféle földből készült építmény.

– Nem tudunk betelni az ilyesmivel – szólalt meg Casanunda.

Néne a szemét forgatta.

– Viselkedj a korodhoz illően, Gytha!

– Viselkedjek? Nem kell viselkednem, automatikusan jön – válaszolta Ángyi. – Úgy viselkedni, mintha csak feleennyi idős lennék… hát, az már keményebb dió. Egyébként meg nem válaszoltál nekem.

Ángyi, Maphlaves, és valószínűleg Mállottviksz Néne legnagyobb meglepetésére is, Néne belekarolt Maphlavesbe.

– Maphlaves úr és én lesétálunk a hídhoz.

– Tényleg? – kérdezte Maphlaves.

– Milyen kedves.

– Gytha Ogg , ha továbbra is így bámulsz rám, teljes joggal foglak nyakon vágni!

– Ne haragudj, Eszme! – mondta Ángyi.

– Azért.

– Feltételezem, a múltról akartok beszélgetni – tippelt Ángyi.

– Talán a múltról. Talán egyéb időkről.

Az unikornis odaért az erdőhöz, és továbbügetett.

A Lancre vize örvénylett alant. Soha senki nem kelhet át kétszer ugyanazon a folyón, még akkor sem, ha híd van rajta.

Maphlaves bedobott egy kavicsot. Felhangzott egy csobb.

– Minden a helyére kerül – mondta Mállottviksz Néne –, valahol. Az a fiatal varázslód tudja ezt, csak nem képes jól megfogalmazni. Nagyon értelmes fiú, kár, hogy nem veszi észre, ami a szeme előtt van.

– Itt akar maradni egy időre – jegyezte meg Maphlaves gyászosan. Újabb kavicsot dobott a mélységbe. – Úgy tűnik, megbabonázták azok a kövek. Nem tilthatom meg neki, ugye? A királynak nagyon tetszett az ötlet. Azt mondja, a többi királynak mind van udvari bolondja, úgyhogy ő megpróbál egy bölcset tartani az udvarában, hátha az jobban működik.

Néne nevetett.

– És a fiatal Rubina is bármelyik pillanatban felébredhet – mondta.

– Mit értesz ez alatt?

– Á, semmit. A jövő már csak ilyen. Bármi lehetséges benne. És minden.

Felemelt egy kavicsot. Ugyanabban a pillanatban ért a vízhez, mint Maphlavesé, közös csobbanással.

– Gondolod… hogy valahol… minden jól alakult?

– Igen. Itt! – Látván, hogy a férfi összeomlik, Néne meglágyult egy kicsit. – De ott is – tette hozzá.

– Mi?

– Arra gondolok, hogy valahol Mustrum Maphlaves feleségül vette Mállottviksz Eszmét, és boldogan… – Ángyi állkapcsa megfeszült – boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Többé-kevésbé. Már amennyire bárki is boldog lehet.

– Honnan tudod?

– Elkaptam az emlékfoszlányait. Meglehetősen boldognak tűnt. Engem pedig nem könnyű boldoggá tenni.

– Ez meg miért van?

– Minden tulajdonságommal kapcsolatban a tökéletességre törekszem.

– Mondott bármit is arról, hogy…

– Semmit nem mondott! Fogalma sincs, hogy létezünk! Ne kérdezősködj! Éppen elég azt tudni, hogy minden megtörténik valahol, nem?

Maphlaves megpróbálkozott egy vigyorral.

– És ez a legjobb híred számomra?

– Ez a legjobb, ami létezik. Vagy a második legjobb.

* * *

Hol végződik[40]?

Egy nyári éjszakán, amikor párok indulnak mindenfelé, és selymes, rózsaszínű hajnal dereng a fák közt. A kastélyból az ünnepségek befejezte után jóval, halk nevetés és kis ezüstcsengettyűk csilingelése hallatszik. Az üres domboldalról azonban csak a tündék csendje.

Vége

A fordításról

Kedves Olvasó!

Mint bizonyára észrevetted, Terry Pratchett e regényében a korongvilági nevek egy része megváltozott, illetve módosult*. Tudjuk, hogy sosem szerencsés egy könyvsorozat már megszokott kifejezésein és nevein menet közben változtatni, és szívünk szerint nem is tettük volna, ám ez sajnos – szerzői jogi okok miatt – elkerülhetetlennek bizonyult.

Szerencsére a K-térben sok minden megtörténhet, és meg is történik ;-) ezért ha csak ebben a listában látsz újnak tűnő neveket, az nem véletlen. (Viszont nem kevés munka)

Az alábbiakban segítségképp megadjuk az említett kifejezések eredeti alakjait, valamint régi és új fordításait. Reméljük, hogy e változásokról függetlenül Pratchett zseniális művei továbbra is legalább olyan sok örömet, élvezetet és tartalmas szórakozást nyújtanak majd, mint eddig tették!

Eredeti alak = Új fordítás = Régi fordítás

banshee Ixolite = Ixolite sikítószellem = Ixolit sikítószellem

Bursar = Pénztárnok = Kincstárnok

Century of the Fruitbat = Gyümölcsdenevér Százada = Repülőkutya Százada

Creosote = Krözótus = Kerőzus

Cripple Mr. Onion = Hámozzuk Meg Hagyma Urat = Csonka Miszter Tökfej

Esmeralda Weatherwax (Granny) = Wiharvész Eszmeralda (Anyó) = Eszmeralda Mállottviksz (Néne)

Goodie Whemper = Siránka Jóasszony = Pityergi Komámasszony

Greebo = Greebo = Csöves

Gytha Ogg (Nanny) = Ogg Gitta (Nagyi) = Gytha Ogg (Ángyi)

headology = ésszerészet = kobakológia

High Energy Magic Building = Nagy Energiájú Mágia Tanszék = Nagyenergiájú Mágia Kutatóközpont

Ironfoundersson = Vasöntőfi = Vasolvasztárfi

Jason Ogg = Ogg Jásón = Jászón Ogg

Klatch = Kleccs = Klaccs

Lancre Morris Men = Lancre Férfi Néptánccsoport = Lancre Férfi Móres-tánccsoport

Lecturer in Recent Runes = Újkeletű Rúnák Adjunktusa = Jelenkori Varázsrúnák Előadója

Magrat Garlick = Póré Magrat = Magrat Beléndek

Mustrum Ridcully, Archrector = Rettentheő Mustrum, Főrektor = Mustrum Maphlaves, Arkrektor

Ponder Stibbons = Ponder Stibbons = Abrand Stib

Verence = Verensz = Verenc

Vitoller = Vitoller = Kedélyvámos

Jegyzetek:

* Ebben az elektronikus változatban egyelőre a régi neveket használtuk. Ha a kiadó beváltja az ígéretét és egységes kiadásban megjelenteti a sorozatot, akkor egyszerre kívánjuk majd az új fordítást megosztani.

1. Legnagyobb valószínűséggel az első gyalog irányába.

2. Az istenek szeretik a viccet.

3. Ami egy másik ország.

4. Ami, bármilyen gondosan tekeri is össze az ember, az éjszaka folyamán mindenképpen elszabadul, és rögzíti a fűnyírót a biciklikhez.

5. Ez a jelenség mindenhol megfigyelhető a multiverzumban, még a leghidegebb, folyékony metán mosta bolygókon is. Senki nem tudja, miért, de bármely munkacsoport egyetlen korán kelő tagja a hivatal vezetője, aki mindig szemrehányó kis cetliket (esetleg gravírozott héliumkristályokat) hagy beosztottai asztalán. Az egyetlen hely, ahol ez csak igen ritkán történik meg, a Zyrix világa, és ott is csak azért, mert a Zyrixnek tizennyolc napja van, így 1789,6 évenként csak egyszer lehetséges rajta korán kelni. Ennek ellenére 1789,6 évenként egyszer a szűklátókörűbb főnökök valami univerzális késztetésnek engedelmeskedve szemrehányó formájúra maratott frinphéjakkal megrakott csápokkal csúsznak be a munkahelyükre.

6. Idegeken élősködött. A sajátjain.

7. A láthatatlan írások tudománya új szakterület volt, melynek kibontakozását a Könyvtártér bidirekcionális természetének felfedezése tette lehetővé. A thaumikus matematika komplex elmélet, de röviden össze lehet foglalni úgy, hogy minden könyv kölcsönhatásban áll minden más könyvvel bárhol a világon. Ez egyértelmű: a könyvek előidézik más könyvek megírását a jövőben, és korábban írt könyvekre is hivatkoznak. De a K-tér általános elmélete* szerint minden, még meg nem írt könyvet meg lehet jósolni az addig megírt könyvekből kiindulva.

* Létezik egy különleges elmélet is, de azt senki nem veszi igazán komolyan, mert a közmegegyezés szerint csak illúzió.

8. Ami ebből a nézőpontból leginkább csak sötét volt.

9. Három alkalommal rögtön nyertek, egyszer egy tizenegy órás hosszabbítás után, és két alkalommal pontozással, miután a többi döntős megszökött.

10. Aki másodállásban általános vadorzó, csatornatisztító, és autodidakta ács is volt*.

* „Ha beleverünk még pár szöget, biztosan úgy marad!”

11. A vas egyik érdekes tulajdonsága, hogy nagy mennyiségben megakadályozza az embert abban, hogy gyorsan kapcsoljon.

12. Szóval, az úgy volt, hogy… A Kocsis szülőket csendes, tiszteletre méltó népekként ismerték, akik kicsit belezavarodtak a gyermekeik névadásába. Először született négy lányuk, akiket Reménynek, Tisztaságnak, Megfontoltságnak és Jótékonyságnak kereszteltek, mert a lányokat a hagyomány szerint női erények után illett elnevezni. Majd megszületett az első fiuk, akit, félreértve ennek a névadási dolognak a logikáját, Düh névre keresztelték; őt követték Féltékenység, Bestialitás és Kapzsiság. Az élet furcsa iróniájának folytán Remény depressziós alkat volt, Tisztaság Ankh-Morporkban élte a kétes erkölcsű nők boldog életét, Megfontoltság tizenhárom gyermeket szült, Jótékonyság pedig egy dollár visszajárót várt, ha hetvenöt centet fizetett – ezzel szemben a fiúk szeretetre méltó, jó természetű férfiakká váltak. Bestialitás például nagyon szerette az állatokat.

13. Ebben egyébként Abrand tökéletesen tévedett.

14. Verenc és Magrat tényleg nagyon hasonlítottak egymásra.

15. Mármint egy kisebb botot.

16. Itt bizonyították be, hogy a thaum, melyet addig mágia legkisebb, oszthatatlan részecskéjének hittek, igazából okozonokból*, vagyis apró realitásszilánkokból áll. A legfrissebb kutatások arra az eredményre jutottak, hogy minden okozon is legalább öt „ízű” lehet, melyeket úgy neveztek el, hogy „fel”, „le”, „oldalt”, „szexepil” és „borsmenta”.

* Szó szerint: „izécskék”.

17. Ogg Ángyi e téren kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot, bár ő nem szándékosan csinálta.

18. Mint korábban már említésre került a Korongvilág krónikáiban, teljes mezőgazdasági kultúrákat alapoztak idős, feketébe öltözött hölgyek teherbírási és emelési képességeire.

19. Hasonlít a „pogány”-hoz, csak több benne a fa.

20. Ez tényleg így van. Ezért engednek az emberek mindig utat a királyoknak.

21. Lancre népe nem gondolta, hogy a földrajzi nevek terén különösebb eredetieskedésre lenne szükség.

22. Mivel a trollok szilícium alapú létformák, nem szervesek, képtelenek megemészteni az embert. De folyton akad köztük olyan, aki időről időre megpróbálkozik vele.

23. Itt helyénvaló lenne a szokásos „paprikába áztatott, vörösen izzó üveggolyók” szókapcsolat.

24. Az Ankh-Morpork Utczáinak Rajzolatja A-Z esetében ez a terület a Beteg Sárkányok Napfény Otthona a Morfikus utcában. (Kérjük, Hagyja Szénadományát Az Ajtó Mellett! Ne Feledje, A Sárkány Egy Életre Szól, Nem Csak Disznólesés Éjjelére!)

25. Soma Ogg*.

* Kivéve, amikor lefeküdt.

26. Igazából a parókák között nem számított különösebben nagynak. A dekadencia történelmének során rengeteg hatalmas parókát hoztak létre – melyek nagy részébe mindenféle csecsebecséket is beépítettek abból a célból, hogy az embereknek ne az unalmas hajat kelljen nézniük. Volt, amelyik méreténél fogva akár egész egércsaládoknak vagy óraszerkezeteknek is otthont tudott adni. Madame Cupidor, II. (avagy Örült) Szuflé király szeretője egy kalitkát tartott a sajátjában, de a különleges állami ünnepségekre azt vette fel, amelyikben egy öröknaptár, egy napóra és különböző főtt tésztafélék nagy választéka kapott helyet.

27. Vagyis elég messze ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha ki akarná hallgatni a beszélgetést, de elég közel ahhoz, hogy minden szót halljon.

28. Amiben azért van répa, magyarázta, hogy az ember fütyürészhessen a sötétben, és azért van osztriga, hogy legyen kinek fütyülnie.

29. A Könyvtáros, aki egyszerű, de megbízható ízlésű emberszabású volt, úgy vélte, minden színházi előadás elengedhetetlen részeit alkotják azok a jelenetek, amelyekben habostorták vagy festékesvödrök szerepelnek, illetve az, amikor valaki leveszi valaki más kalapját, megtölti valami gusztustalannal, majd visszarakja a tulajdonosa fejére, miközben a zenekar azt játssza: „Váhh… bábbá… háááá!” Mivel a pirított földimogyoró nagyon veszélyes fegyver, ha a megfelelő sebességgel és pontossággal juttatják célba, az Ankh-Morporki rendezők már rég elértették a célzást. Ettől ugyan kissé szokatlanná váltak a grand guignol melodrámák, de az általános vélekedés szerint még mindig jobb egy „Quirm őrült remetéjének vérzivataros tragédiája (habostortás jelenettel)”, mint ha az ember öt napig nem hall az egyik fülére.

30. Önkényesen kiagyalva.

31. Mások önkényes koholmányait is elolvasva.

32. „Nagyon érzékeny lélek” – Ángyi macskamondásainak gyűjteményéből.

33. Ezt azért tudta, mert a Népszerű páncélzat előző havi számában megjelent egy cikk, „Teszteltük a húsz legjobb ötven dollár alatti sisakot” címmel. Egy másik tanulmánynak az volt a címe, „Harci bárdok: a nagy dobás”, és a végén fél tucat új tesztelői állást hirdettek meg.

34. A multiverzum legrövidebb időintervalluma a New York-i pillanat, ami úgy definiálható, mint az az intervallum, ami a lámpa zöldre váltásától a hátunk mögött álló taxis dudalásáig eltelik.

35. Ez egyébként falloszista kijelentés.

36. Sokféle módja van a kerek, lapos lancre-i törpekenyér elkészítésének, de lényegében mindegyik azt a célt szolgálja, hogy egy olyan tartós, könnyen tárolható élelmiszer jöjjön létre, amivel – ha elég erősen dobja el az ember – ki lehet belezni az ellenséget. Az, hogy ehető is legyen, csak választható extra. A legtöbb recept szigorúan titkos, leszámítva azt a részét, hogy sóder is kell bele.

37. Innen származik a „nagybani, avagy tömegpusztítás” kifejezés.

38. A Laza szerzetesek, akik egy rejtett, apró, exkluzív kolostorban élnek egy meglehetősen hűvös, laza völgyben az Alsó-Kostetőn, kifejlesztettek egy beugró tesztet a friss növendékek számára. Az ifjú jelentkezőt beviszik egy szobába, amely tele van mindenféle stílusú ruhákkal, és megkérdezik: „No, fiam, melyik ezek közül a legmenőbb öltözék?” A helyes válasz pedig a következő: „Hát bármelyik, amelyiket én választok ki!”

39. Ogg Ángyi ugyancsak nagy fölszedegetője volt a figyelmetlenül szétszórt apróságoknak.

40. Amikor Hwel, a színdarabíró megjelent másnap a társulatával, elmesélték neki, mi történt, ő pedig leírta. De kihagyta azokat a részeket, amelyeket nem lehet színpadon előadni, vagy amelyek túl drágák lennének, vagy amelyeket egyszerűen csak nem hitt el. Mindenesetre a történetnek a Makrancos völgy címet adta, mert senkit nem érdekelne egy olyan darab, aminek az a címe, hogy Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek.

Tartalom

A szerző megjegyzése

Folytassuk hát

Rubina Tockley valóban

A kocsi megtorpant

És ez nem volt könnyű

Pár mérföldnyire onnan

A fordításról

Jegyzetek