Korongvilág - 12

Terry Pratchett

VÉGE A MESÉNEK

(Tartalom)

Ez itt a Korongvilág, ami négy elefánt hátán utazik az űrben, azok pedig Nagy A'Tuin, az égi teknőc páncélján állnak.

Valaha régen egy ilyen világegyetemet szokatlannak és esetleg lehetetlennek ítéltek volna.

De persze... minden olyan egyszerű volt, egykoron.

Mert az univerzum széltében-hosszában teli volt tudatlansággal, és a tudós úgy lötykölgette végig, akár a hegyi patak fölé görnyedő aranymosó, kutatva a tudás aranyszemcséit az ostobaság sódere, a bizonytalanság homokja és a babona kicsiny, szőrős, nyolclábú, úszkáló izéi között.

Nagy néha a kutató fölegyenesedett és ilyesmiket kiáltott: Hurrá, fölfedeztem Boyle Harmadik Törvényét! És mindenki tudta, mi a nagy helyzet. De a gond az, hogy a tudatlanság érdekesebbé vált, különösen a lenyűgöző, feneketlen tudatlanság a nagy és fontos dolgokról, mint amilyen az anyag meg a teremtés, és az emberek abbahagyták kis házaik türelmes építgetését ésszerű gallyacskákból a világegyetem zűrzavarában és érdeklődni kezdtek maga a káosz iránt – egyrészt, mert jóval könnyebb szakértőnek lenni a káoszban, de főleg azért, mert igazán klassz mintákat hoz létre és azokat aztán ráteheted a pólódra.

És ahelyett, hogy szépen haladtak volna előre a tisztes tudománnyal, a tudósok hirtelen mondogatni kezdték, mennyire lehetetlen bármit is tudni és hogy valójában nincs is olyan, ami valóságnak nevezhető és valamiképp megismerhető, és hogy ez az egész milyen szörnyen izgalmas, és mellesleg tudtad azt, hogy meglehet, mindenütt létezik egy csomó kis univerzum, csak senki sem láthatja őket, mert mindegyik önmagába görbül vissza? Egyébként meg, nem gondolod, hogy ez nagyon klassz póló?

Mindezzel összehasonlítva egy nagy teknőc, hátán egy egész világgal, úgyszólván banális. Ő legalább nem tetteti, hogy nem létezik, és a Korongvilágon senki sem próbálta valaha is bebizonyítani, hogy nem létezik, nehogy kiderüljön, igazuk van és azon kapják maguk, hogy váratlanul a szabad világűrben lebegnek. Ez pedig azért van így, mert a Korongvilág pontosan a valóság peremén létezik. A legkisebb apróság is áttörhet a másik oldalra. Ezért aztán a Korongvilágon az emberek komolyan veszik a dolgokat.

Például a meséket.

Mert a mesék fontosak.

Az emberek azt hiszik, hogy ők alakítják a meséket. Az igazat megvallva, pont fordítva történik.

A mesék szereplőiktől függetlenül léteznek. Ha ezzel tisztában vagy, a tudás hatalom.

A mesék, a formába öntött téridő nagy, csapkodó pántlikái, univerzumszerte virágoznak és széttekerednek az idők kezdete óta. És fejlődnek is. A leggyöngébbek elpusztulnak, a legerősebbek fennmaradnak és minden újrameséléskor továbbterebélyesednek... mesék, átkacskaringózva és belengve a sötétséget.

És puszta létük alig kivehető, ám szűnni nem akaró mintával szövi át a káoszt, ami a történelem. A mesék sablonokat vésnek be, elég mélyeket ahhoz, hogy az emberek kövessék őket, ugyanúgy, ahogy a víz bizonyos útvonalakat követ lefelé egy hegyoldalon. És minden alkalommal, amikor új szereplők járnak a mese ösvényén, a megszokás továbbmélyül.

Ezt nevezzük a narratív kauzalitás elméletének és azt jelenti, hogy egy mese, ha egyszer elkezdődött, formát ölt. Átvesz minden rezgést annak a történetnek összes addigi földolgozásából.

Ezért ismétli folyton önmagát a történelem.

Így aztán ezer hős lopta el a tüzet az istenektől. Ezer farkas falta föl a nagymamát, ezer királykisasszonyt csókoltak meg. Milliónyi tudatlan szereplő haladt, tudtán kívül, végig a mese útjain.

Immáron lehetetlen bármely király harmadik s egyben legkisebb fia számára, ha nekivág egy feladatnak, amely addigra már bátyjai életébe került, hogy ne járjon sikerrel.

A meséket nem érdekli, ki vesz részt bennük. Csupán az számít, hogy a mese elmondódjon, hogy a történet megismétlődjön. Vagy ha jobban tetszik, gondolj rájuk ekképpen: a mese élősködő életforma, s elferdíti az életeket csakis magának a történetnek szolgálatában.

Ahhoz, hogy vele szembeszálljon s így a történelem szódabikarbónájává váljon, különleges fajtájú ember kell.

Egyszer volt, hol nem volt...

Szürke kéz markolta s lendítette a kalapácsot, olyan keményen ütve meg a póznát, hogy lábnyira süllyedt a puha talajba.

Még két ütés és a cölöp mozdíthatatlanná rögzült.

A kígyók és madarak némán figyeltek a tisztás körüli fákról. A mocsárban, agresszív vízpacákként, aligátorok lebegtek.

A szürke kéz megfogta a keresztrudat és kúszónövényekkel, amiket olyan szorosra húzott, hogy megreccsentek, fölkötötte a helyére.

A nő eközben figyelte őt. Aztán fölemelt egy tükörcserepet és a pózna tetejéhez kötőzte.

– A kabátot – szólalt meg az asszony.

A férfi fogta a kabátot és a keresztrúdra húzta. A rúd nem volt elég hosszú, ezért a kabátujj utolsó néhány hüvelykje üresen omlott le.

– És a kalapot – mondta a nő.

Az magas volt, és kerek, és fekete. Fénylett is.

A tükördarab a kalap és a kabát sötétje között csillámlott.

– Működni fog? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta az asszony. – Még a tükröknek is van tükörképe. Tükrök ellen tükrökkel kell harcolnunk. – A fákon át fölnézett a távoli, karcsú, fehér toronyra. – Meg kell találnunk annak a perszónának a tükörképét.

– Akkor hát ennek messzire kell elérnie.

– Igen. Minden segítségre szükségünk van, amit csak szerezhetünk.

A nő körbepillantott a tisztáson.

Korábban már folyamodott Mister Inter Sparhoz, Lady Bon Annához, Hotaloga Andrewshoz és Langaléta Spriccer Urasághoz. Ők azonban vélhetőleg nem voltak túl hatékony istenek.

De ők voltak a legjobbak, akiket készíteni tudott.

Ez a mese a mesékről szól.

Vagy hogy valójában mit is jelent tündérkeresztanyának lenni.

Ám főképpen tükörképekről és tükrökről esik majd szó.

Szerte a multiverzumban élnek primitív törzsek, amelyek gyanakvással tekintenek a tükrökre és képmásokra, mert, mint mondják, azok ellopnak egy darabkát az ember lelkéből és ugyebár az ember lelkének mennyisége véges. És azok az emberek, akik több ruhát viselnek, azt állítják, hogy ez csak babona, annak ellenére, hogy az olyanok, akik ilyen vagy olyan képmásokon fölbukkanva töltik el életük, láthatólag fölhígult jelleget szereznek. Ezt inkább túlmunkának és, sokatmondóan, túlexponálásnak szokás tulajdonítani.

Pusztán babona. De egy babonának nem muszáj melléfognia.

A tükrök képesek fölszívni a lélek egy darabkáját. Egy tükör magában foglalhatja az egész világegyetem tükörképét, egy teljes égnyi csillag egy darab ezüsttel bevont üvegen, amely nem vastagabb egy leheletnél.

Ismerd meg a tükröket és szinte mindent megismertél. Nézz a tükörbe...

...távolabbra...

...egy narancsvörös fényre egy hideg hegytetőn, sok ezer mérföldre annak a mocsárnak tespedő melegétől.

A helybéliek Gyopár-hegynek nevezték. Mégpedig azért, mert kopár hegy volt, s nem azért, mert csupa gyopár nőtt volna rajta. Ez azonban bizonyos mennyiségű, jól jövedelmező zavart keltett; gyakran érkeztek emberek a legközelebbi faluba, alaposan megrakva növénypréssel, növénygyűjtő dobozokkal és herbáriumokkal, s gőgösen bennszülött útikalauzt követeltek, hogy vezesse őket a gyopárokhoz. Mivel helyi viszonylatban mindenki igen jól megélt ebből, mármint az útikönyvek, a gyopárlelőhelyek térképei, a díszes kakukkos órák, amikre gyopárt faragtak, gyopáros sétapálcák és gyopár alakúra sütött kalácsok árusításának okán, valahogy senkinek se jutott ideje arra, hogy korrigálja a hegy nevét.[1]

A hegy olyan kopár volt, amennyire csak lehetséges.

A legtöbb fa föladta nagyjából félúton a csúcsig, csak néhány kitartó fenyő keltett ahhoz hasonló hatást, mint amilyen a nyakig érő homlokra mesterkedett két nyomorúságos hajpamat a kopaszon, aki nem ismeri be tarságát.

Ez az a hely, ahol a boszorkányok gyülekeznek.

Ezen az éjjelen tűz fénylett magán a hegygerincen. Sötét alakok mozogtak a pislákoló fényben.

A hold átsiklott a felhők csipkeszövetén.

Végül egy magas, csúcsos kalapot viselő alak megszólalt: – Tényleg mindenki krumplisalátát hozott?

Volt azonban egy kostetői boszorka, aki nem vett részt a boszorkányszombaton. A boszorkányok épp úgy szeretik az esti kiruccanásokat, mint bárki más, de ebben az esetben neki sürgetősebb találkája akadt. És az nem olyasféle randevú volt, amit az ember könnyedén elnapolhat.

Desiderata Homor a végrendeletét írta.

Amikor Desiderata Homor fiatal lány volt, nagyanyja négy fontos tanácsot adott neki, hogy vezessék ifjú lépteit az élet kiszámíthatatlanul kanyargós ösvényein.

Ezek pedig a következők voltak:

Sose bízz narancssárga szemöldökű kutyában!

Mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét!

Sose kerülj két tükör közé!

És mindig viselj teljesen tiszta fehérneműt, minden áldott nap, mert sosem tudhatod, mikor fog egy megvadult ló föllökni és megölni, és ha az emberek rájönnek, hogy elégtelen fehérnemű van rajtad, bele fogsz halni a szégyenbe!

És aztán Desiderata fölnőtt és boszorkány lett. És az egyik kisebb előnye annak, hogy boszorkány vagy, az, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni és olyan fehérneműt vehetsz föl, amilyet akarsz.

Ez nyolcvan évvel korábban történt, amikor a gondolat, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni, egész vonzónak tűnt, mert titokban persze biztos voltál benne, hogy örökké fogsz élni.

Ez akkor volt.

És most most van.

Az örökké mostanság valahogy már nem tűnt olyan hosszúnak, mint valaha.

Az utolsó tuskó is hamuvá omlott a kandallóban. Desiderata nem vette a fáradságot, hogy tüzelőt rendeljen a télre. Nem lett volna értelme, ugyebár.

És aztán persze itt van ez a másik dolog...

Gondosan beburkolta, hosszúkás, vékony csomaggá. Most összehajtogatta a levelet, megcímezte és bedugta a zsinór alá. Feladat elvégezve.

Fölnézett. Desiderata már harminc éve vak volt, de ez nem okozott gondot neki. Mindig is meg volt áldva, már ha ez a jó szó erre, harmadik szemmel. Így amikor közönséges látása fölmondta a szolgálatot, csak meg kellett tanítsa magát, hogy a jelenbe nézzen, ami egyébként is könnyebb, mint látni a jövőt. És mivel az okkult szemgolyó nem függ a fénytől, sokat spórolhatsz a gyertyákon. Mindennek van jó oldala is, ha tudod, merre nézz. Vagy legalábbis érzékelj.

Desiderata előtt volt egy tükör a falon.

Az arc benne nem a sajátja volt, ami amúgy kerek és pirospozsgás.

Olyan nő arca tükröződött ott, aki parancsokat szokott adni. Desiderata nem az a fajta volt, aki parancsokat ad. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg.

A nő azt mondta: – Haldokolsz, Desiderata.

– Bizony, azt teszem.

– Megöregedtél. A te fajtád mindig megöregszik. Az erőd már majdnem elfogyott.

– Ez bizony tény, Lilith – felelte Desiderata jóindulatúan.

– Azaz a védelmed megszűnik a lány fölött.

– Attól tartok – értett egyet Desiderata.

– Szóval most csak én meg a gonosz mocsárlakó nőszemély maradtunk. És én fogok győzni.

– Bizony úgy néz ki, sajnos.

– Keresned kellett volna egy utódot.

– Sose volt rá időm. Tudod, én nem vagyok tervezgetős fajta.

Az arc a tükörben közelgett, mintha az alak közelebb mozdult volna a tükörhöz a saját oldalán.

– Vesztettél, Desiderata Homor.

– Így van ez. – Desiderata kissé imbolyogva talpra állt és megfogott egy terítőt.

Úgy tűnt, az alak kezd fölbőszülni. Nyilván úgy érezte, hogy az olyanoknak, akik vesztettek, elcsüggedtnek kellene látszania, és nem pedig úgy, mintha az ő kárára elsütött viccen mulatnának.

– Hát nem érted, mit jelent a vesztés?

– Néhányan nagyon világosak ezzel kapcsolatban – válaszolta Desiderata. – Istenek Önnel, méltóságos asszony! – Azzal a terítőt a tükörre borította.

Dühös lélegzetvétel hallatszott, majd csönd támadt. Desiderata gondolataiba mélyedten állt.

Aztán fölemelte a fejét és azt mondta: – Épp fölforrt a víz. Szeretnél egy csésze teát?

NEM, KÖSZÖNÖM – válaszolta egy hang pont mögüle.

– Régóta várakozol?

MINDÖRÖKKÉ.

– Nem tartalak föl, ugye?

NYUGODALMAS A MAI ÉJSZAKA.

– Készítek egy csésze teát. Azt hiszem, maradt még egy keksz.

NEM, KÖSZÖNÖM.

– Ha mégis harapnál valamit, ott a bödönben a kandallópárkányon. Tudod, az valódi klaccsi fajansz. Igazi klaccsi kézműves csinálta. Klaccsban – tette hozzá.

TÉNYLEG?

– Fiatalabb koromban sokat utaztam.

IGEN?

– Nagyszerű idők! Desiderata megböködte a tüzet. – Az állással járt, tudod. Persze, gondolom, pont ugyanilyen neked is.

IGEN.

– Sose tudtam, mikor fognak munkába szólítani. De persze, erről te is tudnál mesélni, nem igaz? Leginkább konyhákba. Mindig úgy rémlett, konyhákba citálnak. Néha bálokba, ám többnyire konyhákba. – Megfogta a vízforraló edényt és forró vizet öntött a tűzhelyen álló teáskannába.

VALÓBAN.

– Annak idején teljesíteni szoktam a kívánságaik.

A Halál meghökkent.

TESSÉK? ÚGY ÉRTED, PÉLDÁUL... BEÉPÍTETT SZEKRÉNYEKET? ÚJ MOSOGATÓKAT? ILYESMIKET?

– Nem, dehogy. Emberekét. – Desiderata sóhajtott. – Nagy felelősség a tündérkeresztanyaság. Úgy értem, tudni, hogy mikor hagyd abba. Az olyanokról, akiknek kívánságai teljesülésbe mennek, gyakran kiderül, hogy nem túl jó emberek. Szóval azt kellene nekik adnod, amit akarnak – vagy azt, amire szükségük van?

A Halál udvariasan bólintott. Az ő szempontjából az emberek azt kapják, ami adatik nekik.

– Mint ez a Génua ügy... – kezdte Desiderata.

A Halál fölkapta a fejét.

G ÉN UA?

– Ismered? Hát persze, hogy ismered.

ÉN... TERMÉSZETESEN MINDEN HELYET ISMEREK.

Desiderata arca ellágyult. Lelki szeme máshová nézett.

– Ketten voltunk. Tudod, a keresztanyák párban járnak. Én meg Lady Lilith. Rengeteg hatalom rejlik a keresztanyaságban. Olyan, mintha a történelem része lennél. Mindenesetre a lány megszületett, házasságon kívül, de ettől még semmi baja, nem arról volt szó, hogy nem tudtak volna összeházasodni, csak sosem szakítottak rá időt... és Lilith azt kívánta neki, hogy legyen szép, hatalmas és menjen hozzá egy királyfihoz. Hah! És azóta is ezen dolgozik. Mit tehettem? Az ilyen kívánságokat nem lehet vitatni. Lilith tisztában van a mese erejével. Megtettem mindazt, ami telt tőlem, de Lilith hatalma nagyobb. Azt hallottam, hogy ő irányítja most a várost. Megváltoztatni egy egész országot, csak hogy egy mese megtörténtét keresztülhajtsa! És most már egyébként is túl késő. Számomra. Szóval továbbadom a felelősséget. Így megy ez a tündérkeresztanyasággal. Soha senki sem akar tündérkeresztanya lenni. Lilithet kivéve, persze. Teljesen bogaras ezzel kapcsolatban. Így aztán küldök oda valaki mást. Lehet, hogy a dolgot túl sokáig halogattam.

Desiderata jó lélek volt. A tündérkeresztanyákban kifejlődik az emberi természet igencsak mély megértése, amitől a jók kedvessé, a gonoszak hatalmassá válnak. Desiderata nem tartozott azok közé, akik eltúlzott kifejezéseket használnak, de az ember biztos lehetett, hogy amikor egy olyan enyhe frázist vetett be, mint a „teljesen bogaras”, akkor olyasvalaki meghatározására tette ezt, aki szerinte már több mérfölddel túlhaladt az elmebaj határán és gyorsul.

Kitöltötte a teát.

– Ez a baj a harmadik szemmel – jelentette ki. – Képes vagy meglátni azt, ami történik, de nem tudod, hogy mit jelent. Már láttam a jövőt. Van benne egy tökből lett hintó. És ez lehetetlen. És szerepelnek benne egérből lett kocsisok, ami valószínűtlen. És lesz egy óra, amint elüti az éjfélt és valami egy üvegcipellővel. És ez az egész meg fog történni. Mert a meséknek muszáj így működnie. És aztán azt gondoltam: ismerek olyanokat, akik a mesék megtörténtét a maguk módján intézik.

Ismét fölsóhajtott. – Bárcsak én mehetnék Génuába! – mondta. – Rám férne az ottani meleg. És közeledik Húsfalókedd. A régi szép időkben mindig elmentem Génuába Húsfalókeddre.

Várakozásteljes csönd támadt.

Végül a Halál megszólalt: CSAK NEM ARRA KÉRSZ ENGEM, HOGY TELJESÍTSEM EGY KÍVÁNSÁGOD?

– Hah! Senki sem teljesíti egy tündérkeresztanya kívánságait! – Desiderata megint a befelé forduló arckifejezést viselte, s a hangja magához beszélt – Érted? Muszáj mindhármukat Génuába juttatnom. Oda kell juttassam őket, mert láttam őket ott. És muszáj mind a hármat. És az nem könnyű az olyanok esetében, mint ők. Kobakológiát kell használni. El kell érni, hogy Ők küldjék oda maguk. Mondd azt Eszme Mállotviksznek, hogy el kell menjen valahova és puszta ellenkezésből nem megy, szóval mondd azt, hogy nem szabad mennie, s üvegcserepeken át is oda fog rohanni. Ez a fődolog a Mállotvikszekkel, tudod. Nem tudják, hogyan kell veszíteni.

Úgy tűnt, valami fölötlött benne, amit mulatságosnak talál.

– De egyikük kénytelen lesz megtanulni.

A Halál nem szólt semmit. Ahonnan ő ítél, tűnődött el Desiderata, a vesztés olyasmi, amit mindenki megtanul.

Kiitta a teáját. Aztán fölállt, bizonyos mennyiségű szertartásossággal föltette csúcsos kalapját, és kibicegett a hátsó ajtón.

A háztól nem messze, a fák alatt kiástak egy mély árkot, amibe valaki előrelátóan rövid létrát támasztott le. A boszorkány lemászott és némi nehézséggel kihajította a létrát az avarra. Utána lefeküdt. Hirtelen fölült.

– Mr. Kvartz-cal, a trollal a fűrészmalomban, remekül meg lehet alkudni koporsókra, ha nincs kifogásod a fenyő ellen.

OKVETLENÜL ÉSZBEN FOGOM TARTANI.

– Hurtakkal, a vadorzóval ásattam ki magamnak a gödröt – csevegett tovább az öregasszony. – És el fog jönni és be is temeti útban hazafelé. Hiszek a tipp-topp elrendezésben. Rajta, maestro!

TESSÉK? Ó! CSAK EGY BESZÉDFORDULAT.

Fölemelte a kaszáját.

Desiderata Homor nyugovóra tért.

– Hát – mondta a boszorkány –, ez könnyen ment. És most mi lesz?

És ez itt Génua. A varázslatos királyság. A briliáns város. A szerencsés ország.

A város közepén egy nő állt két tükör között s nézte önnön visszatükröződéseit egészen a végtelenig.

Maguk a tükrök egy, az ég felé nyitott tükörnyolcszög közepén helyezkedtek el a palota legmagasabb tornyán. Az igazat megvallva olyan sok tükörkép mutatkozott, hogy csak szerfölött nehezen lehetett megállapítani, hol végződnek a tükrök s kezdődik a valóságos személy.

A nő neve Lady Lilith de Tempscire, jóllehet számos másikra is hallgatott már hosszú és eseménydús élete folyamán. És ez olyasmi, erre rég rájött, amit hamar megtanulsz. Ha bármit el akarsz érni ezen a világon – és ő rögtön a kezdet kezdetén elhatározta, hogy olyan messzire el akar jutni, amilyen messzire csak lehet –, csak lengén viseled a neveket és erőt merítesz bárhonnan, ahol fölleled. A nő három férjet temetett el, és legalább kettő addigra már halott volt.

És sokfelé megfordulsz. Mert az emberek többsége nem utazik sokat. Válts országot meg nevet és, ha megvan hozzá a föllépésed, a világ a lábaidnál hever! Például mindössze száz mérföldet kellett utazzon, hogy Lady legyen belöle.

Immár semmitől sem riad vissza...

A két fő tükör csaknem, ám nem teljesen egymással szembe lett fölállítva, hogy Lilith átnézhessen a válla fölött és láthassa képmásait a tükörben végigkanyarogni a világegyetemen.

Érezte, ahogy önmaga önmagába árad, megsokszorozva magát a végtelen visszatükröződések által.

Amikor Lilith fölsóhajtott és kilépett a tükrök közti Helyről, a hatás megdöbbentő volt. Lilith-képmások lógtak mögötte a levegőben egy pillanatig, mint háromdimenziós árnyékok, mielőtt elenyésztek.

Szóval... Desiderata haldoklik. Minden lében kanál vén szatyor. Megérdemli a halált. Sose fogta föl, miféle hatalma van. Egyike volt azoknak, akik félnek jót tenni, nehogy rosszat cselekedjenek, akik az egészet olyan komolyan veszik, hogy szorulást okoznak maguknak erkölcsi szorongásaikkal, mielőtt egyetlen-egy hangya kívánságát teljesítenék.

Lilith lenézett, át a város fölött. Hát, most már nincsenek akadályok. Az az ostoba vuduhívő nőszemély a mocsárban csupán szórakozásra jó, nincs benne megértés.

Semmi sem áll az útjában annak, amit Lilith minden másnál jobban szeret.

Egy boldog befejezésnek.

Fönn a hegyen, a boszorkányszombat kissé elcsöndesedett.

A képzőművészeknek és az íróknak mindig is elég túlfűtött elképzelése volt arról, hogy mi történik a boszorkányszombatokon. Ez abból ered, hogy túl sok időt töltenek függönnyel elsötétített, apró szobákban ahelyett, hogy kimennének az egészséges, friss levegőre.

Példának okáért ott a meztelen táncolás körbe-körbe. Az átlagos mérsékelt éghajlaton nagyon kevés olyan éjszaka akad, amikor bárki ruha nélkül táncolna éjfélkor, még ha teljesen el is tekintünk a kövektől, tüskéktől és váratlan sündisznóktól.

Aztán ott az az ügy a kecskefejű istenekkel. A legtöbb boszorka nem hisz az istenekben. Persze, azt tudják, hogy az istenek léteznek. Néha még dolguk is adódik velük. De nem hisznek bennük. Ahhoz túl jól ismerik őket. Az olyan lenne, mintha a postásban hinnél.

Aztán meg ott vannak az ételek és italok – csúszómászók diribdarabjai és így tovább. Valójában a boszorkányok nem kultiválják az ilyesmit. A legrosszabb, amit el lehet mondani a boszorkák idősebb korosztályának étkezési szokásairól, az, hogy hajlamosak a gyömbérkeksz kedvelésére s teába mártogatják, amiben annyi cukor van, hogy a kanál meg sem moccan, és ha úgy vélik, a tea túl forró, a csészealjból isszák ki. S teszik mindezt olyan elismerő szörcsögéseket kiadva, melyeket általában a vízvezeték-hálózat olcsóbbik fajtájával szoktunk összefüggésbe hozni. A varangylábak, satöbbi, ennél csak jobbak lehetnek.

Aztán ott vannak a misztikus kenetek. Puszta véletlenségből, a képzőművészek és írók itt szilárdabb talajon állnak. A legtöbb boszorka hajlott korú, ami az az időszak, amikor a kenetek kezdenek vonzónak tűnni, és a ma éjszaka jelen lévők közül legalább ketten alkalmazták Mállotviksz Néne híres libazsír-és-zsálya mellkasba dörzsölendő kenőcsét. Amitől ugyan nem tudsz repülni és látomásaid sem támadnak, ám valóban útját állja a meghűlésnek, már csak azért is, mert az elcsüggesztő szag, ami a második hétre kialakul, oly távol tart tőled mindenkit, hogy semmit sem kaphatsz el tőlük.

És végül ott vannak maguk a boszorkányszombatok. Az a bizonyos átlagboszorka, természeténél fogva, nem társas lény, legalábbis ami a többi boszorkányt illeti. Adott a domináns egyéniségek közötti konfliktus. Adott a banda nélküli bandavezérek csoportja. Adott a boszorkányság alapvető, íratlan szabálya, ami ez: „Ne azt tedd, amit akarsz, tedd, amit mondok!” A boszorkánygyülekezet természetes taglétszáma egy fő. A boszorkák csak akkor gyűlnek össze, ha ez elkerülhetetlen.

Mint most.

A beszélgetés, Desiderata távollétéből kifolyólag, természetesen a boszorkányok számának gyérülésére fordult.[2]

– Mi, senki se? – tudakolta Mállotviksz Néne.

– Senki se – felelte Brevis Anyó.

– Ezt nevezem szörnyűségnek! – mondta Néne. – Ez undorító!

– He? – kérdezte a vén Hessegi Szüle.

– Néne ezt undorítónak nevezi! – kiabálta Brevis Anyó.

– He?

– Nincs lány, akit jelölni lehetne! Hogy átvegye Desiderata helyét!

– Ó!

Ennek teljes hordereje beivódott.

– Ha valaki nem kéri a kenyérhéjat, én megeszem – jelentkezett Ogg Ángyi.

– Ilyesmi sosem fordult elő fiatalabb koromban – szögezte le Néne. – Csak a hegy innenső oldalán élt egy tucat boszorkány. Na persze, ez még azelőtt volt, mielőtt jött ez az egész – grimaszolt egyet – gondoskodás saját szórakozásodról. Manapság túl sok van ebből a gondoskodj saját szórakozásodról dologból. Mi sose gondoskodtunk a saját szórakozásunkról lánykoromban. Nem volt rá időnk.

– Tempó fuggit – közölte Ogg Ángyi.

– Mi?

– Tempó fuggit. Aztat jelenti, hogy az akkor volt, ez meg most – fordította Ángyi.

– Nincs szükségem arra, hogy ezt valaki megmondja nekem, Gytha Ogg. Tudom, mikor van most.

– Haladni kell a korral.

– Nem látom be, miért. Nem látom be, mi miért...

– Szóval akkor, gondolom, megint át kell igazítsuk a határokat – szakította félbe Brevis Anyó.

– Nem tehetem – vágta rá azonnal Mállotviksz Néne. – Már így is négy falut látok el. A söprűmnek alig van ideje lehűlni.

– Hát, azzal, hogy Homor Mámi meghalt, kifejezetten szűkösen vagyunk – állapította meg Brevis Anyó. – Tudom, hogy nem csinált valami sokat a másik munkája miatt, de ott volt a helyszínen. És ez az, ami számít. Az ottlét. Helybéli boszorkának pedig lennie kell.

A négy boszorkány komoran meredt a tűzre. Hát, legalábbis hárman közülük. Ogg Ángyi, aki hajlamos volt a dolgok derűsebbik oldalát nézni, pirítóst készített.

– A népek szereztek maguknak egy varázslót, odale Zsomborséden – szólalt meg Brevis Anyó. – Nem akadt senki, aki magára vállalta volna, amikor a vén Szokdecs Nagyi meghalt, ezért elküldtek Ankh-Morporkba egy varázslóért. Egy valóságos varázslóért. Pálcával. Most a fickónak van ott egy boltja egy rézcégérrel az ajtó fölött. Az van ráírva „Varázsló”.

A boszorkányok sóhajtottak.

– Mrs. Perzselt meghalt – folytatta Brevis Anyó. – És Kamposnyars Szüle is eltávozott.

– Tényleg? Az öreg Mabel Kamposnyars? – érdeklődött Ogg Ángyi morzsák zápora közepette. – Mennyi idős volt?

– Száztizenkilenc – válaszolta Brevis Anyó. – Mondtam neki „Nem akarhatsz a te korodban elmenni hegyet mászni”, de nem hallgatott rám.

– Egyesek ilyenek – jelentette ki Néne. – Makacsok, mint egy öszvér. Mondd nekik, hogy tilos megtenniük valamit és meg nem állnak, míg ki nem próbálták.

– Én ténylegesen hallottam a legutolsó szavait – mesélte Hessegi Szüle.

– Mit mondott? – firtatta Néne.

– Ha jól emlékszem azt, hogy „ó, a francba” – felelte Szüle.

– Pont így szeretett volna elmenni – állította Ogg Ángyi. A többi boszorkány bólintott.

– Tudjátok... lehetséges, hogy a boszorkányság végét látjuk ezen a tájon – morfondírozott Brevis Anyó.

Megint a tűzbe bámultak.

– Gondolom, senki sem hozott mályvacukrot? – reménykedett Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne boszorkánynővéreire pillantott. Brevis Anyót ki nem állhatta; az öregasszony a hegy túloldalán tanít és megvan az az ocsmány szokása, hogy ésszerűen viselkedik, amikor provokálják. És a vén Hessegi Szüle talán a leghasznavehetetlenebb szibilla az orákulum jellegű kinyilatkoztatások történetében. És Néne végképp nem szenvedhette Ogg Ángyit, aki a legjobb barátnője volt.

– Mit szólnátok az ifjú Magrathoz? – firtatta ártatlanul Hessegi Szüle. – Az ő területe pont Desideratáé mentén húzódik. Esetleg ő magára vállalhatna egy kis többletet?

Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi összenéztek.

– Fura dolgokat vett a fejébe – jelentette ki Néne.

– Nahát, miket beszélsz, Eszme – mondta Ogg Ángyi.

– Hát, én furának tartom – szögezte le Néne. – Ne mondd nekem, hogy összebeszélni azt a rengeteg mindent nexusokról nem azt jelenti, hogy fura dolgokat vett a fejébe!

– Nem azt mondta – tiltakozott Ángyi. – Azt mondta, hogy kontaktust szeretne teremteni önmagával.

– Ezt mondtam én is – makacskodott Mállotviksz Néne. – Megmondtam neki: Naivitas Beléndek volt az anyád, Araminta Beléndek volt a nagyanyád, Jolanda Beléndek a nagynénéd és te pedig... te vagy a te éned.

Az olyan ember elégedett arckifejezésével dőlt hátra, aki mindent megoldott, amit bárki valaha is tudni akarhatna az egyén identitásválságáról.

– De meg sem hallgatott – tette hozzá.

Brevis Anyó a homlokát ráncolta.

– Magrat? – hitetlenkedett. Megpróbálta gondolatban fölidézni a Kostető legfiatalabb boszorkányának képét és visszaemlékezett – nos, nem az arcra, csupán a májusfára hasonlító test és szélvihar utáni szénakazalra hajazó frizura közé ékelt reménytelen jóakarat könnyben úszó kifejezésére. Jótettek hajthatatlan elkövetője. Örökös aggályoskodó. Az a fajta ember, aki megmenti az apró, fészekből kiesett madárfiókákat és zokog, amikor azok elpusztulnak, pedig ez az a rendeltetés, amit Természet Anyánk általában az apró, fészekből kiesett madárfiókáknak szán.

– Nem vall rá – nyilvánított véleményt.

– Meg még azt is mondta, hogy öntudatosabb akar lenni – fűzte hozzá Néne.

– Nincs semmi baj az öntudatossággal – szögezte le Ángyi. – Az öntudatosság az egész boszorkánykodás lényege.

– Sose állítottam, hogy bármi rossz lenne benne – protestált Néne. – Meg is mondtam neki, hogy nincs azzal semmi gond. Olyan öntudatos lehetsz, amilyen csak akarsz, mondtam, egész addig, amíg azt teszed, amire utasítanak.

– Dörzsölje ezt be és egy-két héten belül rendbe fog jönni – szólalt meg Hessegi Szüle.

A másik három boszorkány várakozásteljesen ránézett, hátha folytatja. Hamarosan világossá vált, hogy nem.

– És Magrat tart egy... mi is az, amit tart, Gytha? – tudakolta Néne.

– Önvédelmi tanfolyamot – válaszolta Ángyi.

– De hát ő boszorkány! – mutatott rá Brevis Anyó.

– Mondtam neki – felelte Mállotviksz Néne, aki egész életében félelem nélkül járt-kelt a zsiványok látogatta hegyvidéki erdőkben abban a biztos tudatban, hogy a sötétség nem tartogat nála rettentőbbet. – Azt felelte, nem ez a lényeg. Nem ez a lényeg. Szó szerint ezt mondta.

– Amúgy se jár rá senki – vont vállat Ogg Ángyi.

– Én azt hittem, hogy hozzá fog menni a királyhoz – közölte Brevis Anyó.

– Mint mindenki – bólogatott Ángyi. – De tudod, milyen Magrat. Hajlamos arra, hogy nyitott legyen Ideákra. Most azt mondja, visszautasítja, hogy szexbálvány váljék belőle.

Ezen mindnyájan eltűnődtek. Végül Brevis Anyó kibökte, habozva, annak a modorában, aki most bukkan fölszínre az érdekfeszítő töprengés mélységeiből: – De hát soha nem is volt szexbálvány.

– Örömmel közölhetem, hogy még csak fogalmam sincs arról, mi az a szexbálvány – nyilatkoztatta ki Mállotviksz Néne.

– Nekem van – mondta Ogg Ángyi.

Mindenki ránézett.

– Semjénünk egyszer hazahozott egyet külországból.

Továbbra is mindenki őt nézte.

– Barna volt meg kövér és voltak rajta gyöngyök meg arc és még két lyuk a madzagnak.

Úgy tűnt, ettől nem fordulnak el a tekintetek.

– Hát, mindenesetre a fiam azt mondta, hogy az – folytatta Ángyi.

– Azt hiszem, egy termékenység idolról beszélsz – indítványozta Brevis Anyó segítőkészen.

Néne a fejét csóválta.

– Szerintem ez nem úgy hangzik, mint ami hasonlít Magrathoz... – kezdte.

– Ne mondja nekem, hogy az megér két garast – hördült föl Hessegi Szüle abból az időpontból, bármikor legyen is az, amiben jelenleg tartózkodott.

Soha senki nem tudta biztosan, melyik pillanat az.

Ez a mesterséggel kapcsolatos rizikó azok számára, akiket a sors harmadik szemmel áldott meg. Az emberi elmét tényleg nem arra tervezték, hogy száguldani küldjék előre-hátra az idő nagy sztrádáján és leválhat, mondjuk úgy, horgonyáról, találomra tekintve múltba és jövőbe s csak nagy ritkán a jelenbe. Hessegi Szüle időfókusza nem volt élesre állítva. Ez azt jelentette, hogy ha augusztusban szóltál hozzá, valószínűleg márciusban hallgatott oda. Az a legjobb, ha mondasz valamit a jelen pillanatban és reméled, hogy legközelebb, amikor az elméje erre jár, fölfogja.

Néne kísérletképp meglengette kezét Hessegi Szüle néző, de nem látó szeme előtt.

– Már megint nincs itt – közölte végül.

– Hát, ha Magrat nem tudja vállalni, még ott van Milli Jokomlo odaát Gerezdneken túl – mondta Brevis Anyó. – Dolgos egy leányzó. Jelzem, ő még jobban kancsít, mint Magrat.

– Nincs abban semmi rossz. A kancsítás jól áll egy boszorkánynak – jelentette ki Mállotviksz Néne.

– De nem árt tudni, hogyan használd! – vetette közbe Ogg Ángyi. – Az idős Gerti Simon épp elég kancsi volt és mindig a saját orra hegyét verte szemmel. Nem hagyhatjuk, hogy az emberek azt gondolják, ha fölbosszantanak egy boszorkányt és ő motyog meg átkozódik, majd a saját orra fog leesni.

Megint mindnyájan a tűzbe bámultak.

– Gondolom, Desiderata nem választott volna magának utódot csak úgy? – kérdezte Brevis Anyó.

– Ilyesmi nem történhet meg – felelte rá Mállotviksz Néne. – Mi nem így csináljuk a dolgokat errefelé.

– Igen, de Desiderata nem töltött túl sok időt errefelé. A munka miatt. Mindig külországba járt.

– Ki nem állhatom a külrészeket – szögezte le Mállotviksz Néne.

– Már jártál Ankh-Morporkban – vetette ellen Ángyi szelíden. – Az külhon.

– Nem, nem az. Csak messze van innét. Az nem azonos a külfölddel. A külföld az, ahol pogány szlenget fecsegnek hozzád és külföldi moslékot esznek és tudod, bálványokat imádnak – jelentette ki Mállotviksz Néne, jószolgálati diplomata. – A külföld egész közel is lehet, ha nem vigyázol. Huh – tette hozzá megsemmisítően. – Igen, Desiderata képes volt visszahozni bármit a külrészekből.

– Egyszer hozott nekem egy szép kék-fehér tányért – emlékezett Ogg Ángyi.

– Ez szempont – bólogatott Brevis Anyó. – Jobb lesz, ha valaki megy és gondoskodik a kunyhójáról. Egész csomó remek holmija volt ott. Még elgondolni is szörnyű, hogy valami tolvaj bejut és kurkászni kezd.

– El nem tudom képzelni, hogy bármilyen tolvaj betörne egy boszorkány... – kezdte Néne és hirtelen elhallgatott.

– Igen – mondta jámboran. – Jó ötlet. Most azonnal gondom lesz rá.

– Nem, majd én nézek utána – tiltakozott Ogg Ángyi, akinek szintén volt ideje rájönni valamire. – Pont útba esik hazafelé. Semmi gond.

– Nem, te hamar haza akarsz érni – ellenkezett Néne. – Ne fáradj ezzel! Nekem ez semmiség.

– Ó, nem lesz az fáradság – közölte Ángyi.

– Nem akarhatod kifárasztani magad a te korodban – állította Mállotviksz Néne.

Egymásra meredtek.

– Igazán nem értem, mi a jelentősége – értetlenkedett Brevis Anyó. – Inkább menjetek mindketten, mintsem veszekedjetek rajta.

– Holnap kissé sűrű napom lesz – jegyezte meg Néne. – Mit szólsz az ebéd utánhoz?

– Rendben – válaszolta Ogg Ángyi. – Találkozzunk a kunyhójánál. Pontban ebéd után.

– Valaha volt nekünk, de a vacak, amit le kell csavarni, leesett és elveszett – mondta Hessegi Szüle.

Hurtak, a vadorzó belapátolta az utolsó földgöröngyöt is a gödörbe.

Úgy érezte, illenék néhány szót szólnia.

– Hát, akkor annyi – motyogta.

Desiderata kifejezetten a jobbik fajta boszorkányok közé tartozott, gondolta, miközben a kunyhó háta mögé ballagott vissza a hajnal előtti homályban. A másik fajtából némelyik – noha persze csodálatos teremtmények, fűzte hozzá sietve magában, olyan remek asszonynépség, amilyet az ember csak kívánhat elkerülni – egy csöppet nyomasztó. Mistress Homor azonban az odafigyelő fajta volt.

A konyhaasztalon hosszú csomag, egy kis halom aprópénz meg egy boríték hevert.

Hurtak föltépte a borítékot, noha nem neki címezték.

Benne egy kisebb borítékot és egy üzenetet lelt.

Az üzenet így szólt: Szemmel tartalak, Albert Hurtak. Kézbesicsd a csomagot meg a borítékot és ha bele merészesz csak lesni is, valami szörnjűség fog történni veled. Mint hivatásos Jóságos Tündérkeresztanyának, nekem nem szabad megátkosznom senkit, de Megjósolom, hogy valószínűleg egy fölbőszült farkas harapása forog szóba meg hogy a lábad elszöldül, elgenyed és lerohad, ne kérdeszd, honét tudom, különbe se tudod, mer halott vagyok. Minden jót, Desiderata.

A férfi behunyt szemmel vette kézbe a csomagot.

A fény lassan halad a Korongvilág hatalmas varázserőterében, ami azt jelenti, hogy az idő is. Ahogy Ogg Ángyi mondaná, amikor Génuában teaidő van, akkor van itt kedd...

Ami azt illeti, Génuában hajnalodott. Lilith a tornyában ült, s egy tükröt használt arra, hogy saját képmását elküldje a világot kifürkészni. Keresgélt.

Mindenütt, ahol sziporkázott egy hullámtaréj, mindenütt, ahol akadt egy tábla jég, mindenütt lett tükör vagy visszatükröződés, amiből aztán, Lilith tudta, ki tud nézni. Nincs szükséged varázstükörre. Bármilyen tükör megteszi, ha tudod, hogyan használd. És Lilith, sisteregve egymillió képmás erejétől, ezt nagyon jól tudta.

Csupán egyetlen kétely gyötörte. Desiderata alighanem megszabadult attól. Az ő fajtája már csak olyan. Lelkiismeretes. És gyaníthatóan a könnybe lábadt szemű, ostoba lány lesz az, aki néha meglátogatta a kunyhót, az a perszóna azzal a rengeteg olcsó ékszerrel meg rossz ízléssel az öltözködés terén. Pont annak a típusnak látszott.

Ám Lilith biztos akart lenni. Nem azzal jutott el oda, ahol ma áll, hogy bizonytalanságban maradt bármi felől is.

Lancre-szerte, a pocsolyákban és ablakokban Lilith arca megjelent egy szemvillanásra, majd továbbsietett.

És most hajnal hasadt Lancréban is. Őszi köd kavargott át az erdőn.

Mállotviksz Néne belökte a kunyhó ajtaját. Az nem volt bezárva. Az egyetlen látogató, akire Desiderata számított, nem az a fajta volt, akinek útját állják a zárak.

– Oda hátulra temettette el magát – szólalt meg egy hang Néne háta mögött. Ogg Ángyié.

Néne fontolóra vette következő lépését. Rámutatni, hogy Ángyi szándékosan korábban jött, hogy egymaga kutathassa át a kunyhót, Néne saját jelenlétével kapcsolatos kérdéseket vetett volna föl. Kétségkívül meg tudná válaszolni ezeket, ha elég időt kap rá. Mindent összevéve, alkalmasint az a legjobb, ha végzik a dolguk.

– Á! – mondta biccentve. – Mindig nagyon rendszerető volt szokásaiban, az volt Desiderata.

– Hát, a munkája miatt – felelte Ogg Ángyi, miközben eltolakodott mellette és töprengőn szemügyre vette a szoba tartalmát. – Képesnek kell lenned a dolgok nyomon követésére az övéhez hasonló munkakörökben. Az áldóját, ez aztán a piszok nagy macska!

– Oroszlán – világosította föl Mállotviksz Néne, fölpillantva a kandalló fölötti kitömött fejre.

– Akármi volt is, pokoli sebességgel kellett a falba ütközzék! – jelentette ki Ogg Ángyi.

– Valaki megölte – jegyezte meg Mállotviksz Néne s közben a szobát tanulmányozta.

– Még szép! – válaszolta Ángyi. – Ha láttam volna, hogy valami ehhez hasonló eszi át magát a falon, magam is jól odasóztam volna rá a piszkavassal.

Magától értetődően nem létezik olyasmi, hogy tipikus boszorkánykunyhó, de ha létezik olyasmi, hogy nem tipikus boszorkánykunyhó, akkor egész biztos, hogy ez volt az. A különféle üveges tekintetű állatfejeken kívül könyvespolcok és vízfestmények borították a falakat. Az esernyőtartóban egy lándzsa meredezett. A jóval megszokottabb mázas cserép és fajansz helyett a tálalón kecses kék porcelán és külföldies kinézetű rézfazekak álltak. Sehol nem akadt szárított gyógynövény az egész szobában, ám volt helyette számos könyv, melyek többségét Desiderata apróbetűs, takaros kézírása töltötte meg. Egy teljes asztalt leptek el olyasmik, amik valószínűleg a térképek voltak, aprólékos gonddal megrajzolva.

Mállotviksz Néne nem szerette a térképeket. Ösztönösen érezte, hogy azok fedezet nélkül árusítják ki a tájat.

– Ordít, hogy Desiderata megfordult egy-két helyen – jegyezte meg Ogg Ángyi fölvéve egy elefántcsont legyezőt s nekiállva kacéran kokettálni.[3]

– Hát, könnyű volt neki – felelte Néne, kihúzva néhány fiókot. Végigfuttatta az ujjait a kandallópárkány tetején, majd kritikusan pillantott rájuk.

– Igazán szakíthatott volna időt arra, hogy végigfusson egy porolóval a szobán – vetette föl bizonytalanul. – Én ugyan meg nem halnék úgy, hogy ilyen állapotban maradjon utánam a lakás.

– Vajon hol hagyta... tudod... azt? – firtatta Ángyi, kinyitva a nagy állóóra ajtaját s bekukucskálva.

– Szégyelld magad, Gytha Ogg! – förmedt rá Néne. – Nem azért vagyunk itt, hogy azt keressük.

– Persze, hogy nem. Csak eltűnődtem... – Ogg Ángyi megpróbált lopva lábujjhegyre állni, hogy meglássa a tálaló tetejét is.

– Gytha! Szégyen-gyalázat! Eridj és csinálj nekünk egy kanna teát!

– Ó, rendben.

Ogg Ángyi magában motyogva eltűnt a mosogatókonyhában. Néhány pillanattal később fölhangzott a szivattyúkar nyikorgása.

Mállotviksz Néne odasurrant egy székhez és sietve végigkutatta a párna alatt.

A másik helyiségből csörömpölés hallatszott. Fürgén fölegyenesedett.

– Nem hinném, hogy a mosogató alatt lenne, semmi szín alatt – kiáltotta.

Ogg Ángyi válaszát nem lehetett kivenni.

Néne várt egy másodpercig, aztán gyorsan a nagy kéményhez osont. Fölnyúlt és óvatosan körbetapogatott benne.

– Keresel valamit, Eszme? – szólalt meg Ogg Ángyi a háta mögött.

– A korom itt fönn valami szörnyű – válaszolta Néne s gyorsan fölállt. – Rémes korom van itten.

– Akkor az nincs ott fönt? – érdeklődött Ogg Ángyi kedvesen.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Nem kell színlelned. Mindenki tudja, hogy volt neki afféléje – közölte Ogg Ángyi. – A munkával jár. Voltaképpen az a munka maga.

– Nos... talán csak szerettem volna egy pillantást vetni rá – ismerte be Néne. – Csak kézbe venni egy kicsit. Nem használni. Azt várhatod, hogy én olyasmit használjak! Mindössze egyszer-kétszer láttam. Manapság már nincs belőlük sok.

Ogg Ángyi bólintott. – Nem lehet hozzájutni a megfelelő fához – értett egyet. – Nem gondolod, ugye, hogy azzal együtt temették el?

– Nem hinném. Én nem akarnám, hogy azzal temessenek el. Az ilyesmi, az némi felelősséggel jár. Különben is, nem maradna eltemetve. Az ilyesmi megkívánja, hogy használják. Egyfolytában dörömbölne a koporsódban. Tudod, hogy milyen galiba mindegyik ilyen.

Ogg Ángyi ettől kissé megnyugodott. – Én elintézem a teához szükségeseket – javasolta. – Te meg gyújtsd meg a tüzet!

Azzal visszaballagott a mosogatókonyhába.

Mállotviksz Néne fölnyúlt a kandallópárkányra gyufáért, aztán ráébredt, hogy egy se lesz ott. Desiderata mindig azt mondta, túl elfoglalt ahhoz, hogy ne használjon mágiát a ház körül. Még a szennyese is kimosta magát.

Néne nem helyeselte a varázslatok háztartási célokra történő alkalmazását, ám bosszús volt. És teát is szeretett volna inni.

Odavetett két fahasábot a kandallóba s addig meredt rájuk, míg puszta zavarukban lángra nem lobbantak.

Ez volt az a pillanat, amikor tekintete a lepellel takart tükörre esett.

– Lefedni a tükröt? – mormolta. – Nem is tudtam, hogy Desiderata félt az égiháborúktól.

Félrerántotta a leplet.

Nagy szemeket meresztett.

A világon csak igen kevés ember önuralma erősebb Mállotviksz Nénéénél. Az olyan szilárd volt, mint egy öntöttvas-rúd. És nagyjából olyan hajlékony is.

Néne darabokra törte a tükröt.

Lilith nyársat nyelve ült tükrei tornyában.

Ő?

Az arc persze más volt. Öregebb. Sok idő telt el azóta. De a szeme nem változott és a boszorkányok mindig a szemet nézik meg elsőnek.

Ő!

Magrat Beléndek, boszorkány, úgyszintén egy tükör előtt állt. Ami az ő esetében tökéletesen híjával volt minden varázslatnak. Valamint még mindig egészben volt, noha ez egyszer-kétszer hajszálon múlt.

Homlokát ráncolva nézte képmását, aztán útmutatást keresett az előző nap érkezett, kicsiny, olcsó fametszetekkel teli brosúrában.

Néhány szót mormolt a bajsza alatt, kiegyenesedett, kinyújtotta kezét maga előtt, erőteljesen behúzott a levegőnek és azt kiáltotta: – HAAAAiiiiieeeeeeehgh! Ümm.

Magrat elsőként ismerte volna el, hogy elméje nyitott. Olyan nyílt, mint a terep, olyan nyílt, mint az ég. Egyetlen elme se lehetne nyitottabb különleges műtéti beavatkozás nélkül. És mindig arra várt, hogy valami megtöltse az agyát.

Amivel jelenleg épp megtöltődött, az a belső békének, kozmikus harmóniának és a Mivolt igazi lényegének keresése.

Amikor az emberek azt mondják „Eszembe villant egy ötlet”, az nem csupán szókép. Nyers ötletek, az önálló gondolatok apró részecskéi, özönlenek folyton-folyvást szerte a világegyetemben. A Magratéhoz hasonló fejek ugyanúgy magukhoz vonzzák őket, mint ahogy a víz áramlik egy sivatagi gödörbe.

Ez az egész az édesanyja ortográfia iránti figyelmetlenségének tudható be, tűnődött. Egy gondos szülő helyesen betűzte volna a Margaret nevet. És akkor ő lehetett volna Peggy vagy Maggie – komoly, robusztus nevek, teli megbízhatósággal. A Magrattal nem lehet valami sokat kezdeni. Olyasminek hangzik, mint ami egy folyóparti üregben lakik és mindig kiönti a víz.

Fontolgatta, hogy változtat rajta, de szíve mélyén tudta, hogy az sem segítene. Még ha Kloévá vagy Izabellává válna is a felszínen, alatta akkor is Magrat maradna. De azért nem lenne rossz megpróbálni. Szép is lenne nem Magratnak lenni, ha csak néhány órára is.

Az ilyen gondolatok indítják el az embereket az Önmaguk Megtalálása felé vezető úton. És az egyik legelső dolog, amit Magrat megtanult az, hogy dőreség lenne az Önmagát Megtaláló egyéntől ezt elmondani Mállotviksz Nénének, aki azt hitte, hogy a nők emancipációja női nyavalygás, amiről nem szabadna férfiak jelenlétében beszélni.

Ogg Ángyi megértőbbnek bizonyult, ám hajlamos volt előállni olyasmikkel, amiket Magrat kétjelentésűnek állított, bár ezek Ogg Ángyi esetében általában eléggé egyértelműek voltak és ezzel még büszkélkedtek is.

Magyarán, Magrat fölhagyott minden reménnyel, hogy a nála idősebb boszorkányoktól bármit is tanulhatna, s hálóját távolabbra vetette ki. Sokkal távolabbra. Nagyjából olyan távol, amekkora táv csak volt.

Az a furcsaság az eltökélt bölcsességhajhászókkal kapcsolatban, hogy – függetlenül attól, hogy történetesen hol élnek – mindig olyan bölcsességet kajtatnak, ami jó messzire van tőlük. A bölcsesség azon ritka dolgok egyike, amelyek minél messzebb vannak, annál nagyobbnak látszanak.[4]

Jelen pillanatban Magrat A Skorpió Ösvényén át talált magára, amely kozmikus harmóniát kínált, belső egységet és annak lehetőségét, hogy a fülén keresztül verd ki a támadó veséjét. Nemrégiben hozatta meg.

Akadtak gondok. A szerző, Lobsang Himpeller Nagymester lakcíme Ankh-Morporkban volt. Az nem tűnt a kozmikus bölcsesség valószínű székhelyének. Ráadásul, jóllehet rengeteg dolgot beiktatott arról, hogy az Ösvényt nem szabad támadásra használni, csakis a kozmikus bölcsesség elérésére, ez elég apró betűkkel szerepelt a lelkesült rajzok között, amiken az emberek rizscséphadarókkal püfölték egymást és „Hai”-t kiáltottak. A továbbiakban megtanultad, hogyan csapj ketté téglákat a kezeddel és sétálj át vörösen izzó parázson és más kozmikus dolgokat.

Magrat úgy vélte, hogy a Nindzsa szép női név.

Megint támadóállásba helyezkedett tükörbéli önmagával szemben.

Ekkor kopogtak az ajtón. Magrat ment kinyitni.

– Hai? – mondta.

Hurtak, a vadorzó egyet hátralépett. Már eddig is épp elég megrázkódtatás érte. Egy dühödt farkas követte útja egy részén az erdőn keresztül.

– Ümm – motyogta. Előrehajolt, ahogy döbbenete aggodalommá alakult. – Megsérült a feje, kisasszony?

Magrat értetlenül nézett rá. Aztán földerengett benne a megértés. Fölnyúlt és levette a fejpántot, amin krizantém minta volt, s amely nélkül csaknem lehetetlen a kozmikus bölcsesség igazi keresése ellenfelünk könyökének 360 fokos kicsavarásával.

– Nem – felelte. – Mit akarsz?

– Van a kisasszony számára egy csomag – válaszolta Hurtak és átadta.

Úgy két láb hosszú volt és nagyon vékony.

– Van üzenet is – tette hozzá Hurtak segítőkészen. Miközben Magrat kibontotta a borítékot, csoszogva megkerülte s megpróbálta a lány válla fölött elolvasni az üzenetet.

– Magánlevél – mutatott rá Magrat.

– Az lenne? – mondta Hurtak barátságosan.

– Igen!

– Aszonták nekem, kapok egy garast, amikor átadom – jegyezte meg a vadorzó. Magrat talált egyet az erszényében.

– A pénz kovácsolja a láncokat, melyek összekötik a dolgozó népet – figyelmeztette a férfit, miközben odaadta neki a garast. Hurtak, aki soha életében nem tartotta magát dolgozó népnek, de aki egy garasért cserébe szinte bármennyi zagyvaságot kész volt meghallgatni, jámborul bólintott.

– És remélem, hogy rendben jön a feje, kisasszony – udvariaskodott.

Amikor Magrat maga maradt a konyhával-kombinált-dódzsóban, kibontotta a csomagot. Az egy vékony, fehér pálcát tartalmazott.

Ismét belepillantott az üzenetbe. Így szólt: „Sose jutot időm Kiképeszni egy helyetest, szóval neked kel Beválnod. Muszáj elmened Génuába. Én magam tetem volna eszt, csak nem tudok, mer halot vagyok. Pipőke Szombat NEM szabad öszeházasogyék a királyfival. UI Esz fontos.”

Magrat fölnézett képére a tükörben.

Újra lebámult az üzenetre.

„UIUI Mont mek anak a 2 Vén Pletykafézeknek, hogy ők Nem mehetnek Veled, tsak mindent Elrontanának”.

Még volt folytatás.

„UHUI Hajlik ara, hogy tökökre hangolódjon, de semi perc alat rá fokoz jöni a nyittyára”.

Magrat megint a tükörre pillantott. Aztán le a pálcára.

Egyik percben az élet egyszerű, aztán hirtelen tele bonyodalommal tárul eléd.

– No de ilyet! – szólalt meg. – Tündérkeresztanya vagyok!

Mállotviksz Néne még mindig a szilánkok őrült hálózatára meredve állt, amikor Ogg Ángyi bevágtatott.

– Eszme Mállotviksz, mit csináltál? Ez balszerencsét jelent, azt bizony... Eszme?

– Ő? Ő?

– Jól vagy?

Mállotviksz Néne egy pillanatra összehúzta a szemét, aztán megrázta a fejét, mintha megpróbálna elűzni egy elképzelhetetlen elképzelést.

– Mi?

– Tisztára elsápadtál. Eddig még sohasem láttalak így elsápadni.

Néne csigalassúsággal eltávolított egy üvegcserepet a kalapjából.

– Hát... kissé megijesztett, hogy így eltört a tükör... – motyogta.

Ángyi Mállotviksz Néne kezére tekintett. Az vérzett. Aztán Mállotviksz Néne arcára pillantott és úgy döntött, sose fogja beismerni, hogy látta Mállotviksz Néne kezét.

– Lehet, hogy valami jel – mondta, találomra kiválasztva egy biztonságos témát. – Amikor valaki meghal, megesik az ilyesmi. Képek esnek le a falról, megállnak az órák... óriási nagy ruhásszekrények lezuhannak a lépcsőn... ilyesmik.

– Sose hittem az ilyen butaságokban, ez... hogy érted azt, hogy ruhásszekrények zuhannak le a lépcsőn? – firtatta Néne. Mélyeket lélegzett. Ha nem lett volna köztudott, hogy Mállotviksz Néne kemény, bárki azt hihette volna, hogy épp most élte át élete legnagyobb megrázkódtatását és voltaképpen elszántan részt akar venni egy kis közönséges, mindennapi civakodásban.

– Pontosan az történt, miután Sophie dédnagynéném meghalt – jelentette ki Ogg Ángyi. – Hajszálpontosan három nappal, négy órával és hat perccel a halála pillanata után a ruhásszekrénye lezuhant a lépcsőn. Tidorunk és Jászónunk próbálták átkínlódni a lépcsőfordulón, s valahogy kicsúszott a kezükből, csak úgy. Rejtélyes. Hááát, eszem ágában se volt otthagyni Agátának, még mit nem, csak Disznóleséskor látogatta az anyját, és én voltam az, aki Sophie-t ápolta egész végig...

Néne hagyta, hogy Ogg Ángyi családi viszályának ismerős, megnyugtató litániája átcsapjon fölötte, miközben a teáscsésze után tapogatózott.

Az Oggok azok, amit nagycsaládnak szokás nevezni – az igazat megvallva, nem csupán nagy, hanem kiterjedt, végeláthatatlan és töretlen. Egyetlen szokványos papírlap sem lett volna képes családfájuk fölvázolására, ami egyébként is inkább mangrovebozótra hasonlított. És minden egyes ág mértéktartó, ám állandósult vendettában állt az összes többi ággal, olyan jól ismert causes célèbres-re alapozva, mint Amit Kevinjük Mondott Stanunkról Di Kuzin Esküvőjén meg Kinél Van Az Ezüst Étkészlet, Amit Emmi Tánti Dorinánknak Ígért Halála Utánra, Azt Szeretném Tudni, Nagyon Szépen Köszönöm, Amennyiben Nincs Kifogásod Ellene.

Ogg Ángyi, mint vitathatatlan matriarcha, megkülönböztetés nélkül bátorította az összes oldalt. E tevékenységét lehetne leginkább a hobbijának nevezni.

Az Oggok körében, csupán egyetlen családon belül, olyan mennyiségű viszálykodás folyt, amennyivel az átlagos hegylakók teljes Ozarkja el lett volna egy évszázadig.

És ez néha arra serkentett egy balga kívülállót, hogy bekapcsolódjon és esetleg nem túl hízelgő megjegyzést tegyen egyik Oggról egy másik Oggnak. Mire föl minden egyes Ogg nekitámadt, a család mindahány része együttműködött, mint a jól olajozott, kékacél motor alkatrészei, hogy a beavatkozóra azonnali, könyörtelen megsemmisítő csapást mérjen.

A Kostető népe azt tartotta, hogy az Ogg belviszály áldás. A gondolat, hogy kifogyhatatlan energiájuk akár a világra fordíthatnák, borzalmasnak tűnt. Szerencsére, egy Ogg senki mással se szeretett annyira harcolni, mint egy másik Ogg-gal. Az család.

Különös dolog a család, ha jól meggondolod...

– Eszme? Jól vagy?

– Mi?

– Rettentően csörömpölteted a csészéket! És a tálca tele teával!

Néne kifejezéstelenül nézett le a bepiszkított asztalra és, amennyire telt tőle, magához tért.

– Nem az én átkozott hibám, ha a nyavalyás csészék túl kicsik – morogta.

Nyílt az ajtó.

– Reggelt, Magrat – tette hozzá anélkül, hogy megfordult volna. – Mit csinálsz itt?

Volt valami abban, ahogy a zsanérok csikorogtak. Magrat még az ajtót is bocsánatkérően tudta kinyitni.

A fiatalabb boszorkány szó nélkül beoldalgott a szobába, arca céklavörös, karja a háta mögött.

– Mi csak beugrottunk, hogy rendbe tegyük Desiderata holmiját, amint az kötelességünk egy boszorkánynövérünk iránt – magyarázta hangosan Néne.

– És nem keressük a varázspálcáját – egészítette ki Ángyi.

– Gytha Ogg!

Ogg Ángyi egy pillanatra bűntudatosnak látszott, aztán lehorgasztotta a fejét.

– Sajnálom, Eszme.

Marat előhúzta a karját a háta mögül.

– Ööő – nyögte és még jobban elvörösödött.

– Megtaláltad! – kiáltotta Ángyi.

– Uh, nem – felelte Magrat s nem mert Néne szemébe nézni. – Desiderata adta... nekem.

A csönd sercegett és sistergett.

– Ő neked adta? – hitetlenkedett Mállotviksz Néne.

– Khm. Igen.

Ángyi és Néne összenéztek.

– Nahát! – hörrent Ángyi.

– Ő egyáltalán ismer téged, mi? – kérdezte Néne visszafordulva Magrathoz.

– Elég gyakran el szoktam jönni hozzá, hogy beleolvassak a könyveibe – vallotta be Magrat. – És... és ő szeretett külországi étkeket főzni és errefelé senki más meg nem ette volna őket, szóval meglátogattam, hogy földerítsem.

– Ah-ha! Behízelegve magad! – rivallt rá Néne.

– De meg sem fordult a fejemben, hogy rám hagyja a pálcát! – mondta Magrat. – Tényleg nem!

– Valószínűleg valami tévedés történt – jelentette ki kedvesen Ogg – Bizonyára azt akarta, hogy add oda egyikünknek.

– Az lesz az, minden bizonnyal – értett egyet Néne. – Desiderata tudta, hogy ügyesen intézel megbízásokat, satöbbi. Lássuk csak!

Kinyújtotta a kezét.

Magrat összeszorította ujjait a varázspálca körül.

– ...nekem adta... – szólalt meg elvékonyodó hangon.

– A vége felé már kifejezetten megzavarodott az elméje – szögezte le Néne.

– ...nekem adta...

– A tündérkeresztanyaság szörnyű felelősség – közölte Ángyi. – Ötletesnek kell lenned és simulékonynak és tapintatosnak és képesnek megbirkózni a szív meg minden bonyolult ügyeivel. Desiderata mindezt tudhatta.

– ...igen, de ő nekem adta...

– Magrat Beléndek, mint rangidős boszorkány megparancsolom neked, hogy add ide a varázspálcát! – utasította Néne. – Azok más se okoznak, csak bajt!

– Hé, várj csak! – vágott közbe Ángyi. – Egy kicsit messzire mész...

– ...nem... – motyogta Magrat.

– Egyébként is, nem te vagy a rangidős boszorkány – tiltakozott Ángyi. – Hessegi Szüle öregebb nálad.

– Hallgass! Különben is, ő non komposzt mentis – szögezte le Néne.

– ...nem parancsolhatsz nekem. A boszorkányok nem hierarchikusak... – protestált Magrat.

– Ez léha viselkedés, Magrat Beléndek!

– Nem, nem az – helyesbített Ogg Ángyi, megkísérelve megőrizni a békét. – A léha viselkedés az, amikor anélkül jársz-kelsz, hogy viselnél bármilyen...

Elhallgatott. Mindkét idősebb boszorkány nézte, ahogy egy kis papírdarab kipottyan Magrat ruhaujjából és lecikázik a padlóra.

Néne odapattant és fölmarta.

– Aha! – rikkantotta diadalmasan. – Lássuk csak, mit is mondott Desiderata valójában...

Mozgott az ajka, miközben elolvasta a levélkét. Magrat megpróbált nekigyürkőzni, hogy majd állja a sarat.

Egy pár izom megvonaglott Néne arcán. Aztán, teljes hidegvérrel, összegyűrte a levelet.

– Pont, ahogy gondoltam – közölte. – Desiderata azt mondja, adjunk meg minden segítséget Magratnak, amit csak tudunk, lévén, hogy ő oly fiatal meg minden. Nem igaz, Magrat?

Magrat fölnézett Néne arcába.

Színvallásra késztethetném, gondolta. Az üzenet nagyon is egyértelmű... hát, legalábbis az idősebb boszorkányokról szóló rész... és rákényszeríthetem, hogy olvassa föl. A levél világos, mint a nap. Örökké harmadik boszorka akarsz lenni? S aztán a lázadás lángja, mely nagyon ismeretlen tűzhelyen gyulladt meg, kilobbant.

– Igen – motyogta reménytelenül. – Valami ilyet.

– Azt mondja, roppant fontos, hogy elmenjünk valahova máshova és segítsünk valakinek hozzámenni egy királyfihoz – folytatta Néne.

– Génuába – mutatott rá Magrat. – Kikerestem Desiderata könyveiben. És azt kell elérnünk, hogy a lány ne menjen feleségül a királyfihoz.

– Egy tündérkeresztanya megakadályoz egy lányt abban; hogy összeházasodjon egy királyfival? – lepődött meg Ángyi. – Ez kissé... visszásan hangzik.

– Mindenesetre eléggé könnyen teljesíthető kívánság kell legyen – jegyezte meg Néne. – Lányok milliói nem mennek feleségül királyfihoz.

Magrat próbát tett.

– Génua tényleg nagyon messze van – mondta.

– Remélem is – vágta rá Mállotviksz Néne. – Az utolsó dolog, amit szeretnénk, hogy külrészek közel legyenek!

– Úgy értem, jó sok utazással jár – magyarázta Magrat boldogtalanul. – És ti... már nem vagytok olyan fiatalok, mint valaha.

Elnyúló, súlyos csönd támadt.

– Holnap indulunk – szögezte le Mállotviksz Néne ellentmondást nem tűrően.

– Nézzétek – szólalt meg Magrat kétségbeesve –, miért ne mennék egyedül?

– Mer' semmi tapasztalatod a tündérkeresztanyaságban – válaszolta Mállotviksz Néne.

Ez még Magrat nagyvonalú lelkének is sok volt.

– Hát, nektek se – felelte.

– Ez igaz – látta be Néne. – De az a fő... a fő az... az a lényeg, hogy mi sokkal régebb óta vagyunk tapasztalatlanok, mint te.

– Rengeteg tapasztalatunk van a tapasztalatlanságban – nyilatkozta boldogan Ogg Ángyi.

– S ez az, ami mindig számít – bólogatott Néne.

Néne házában csak egy kicsi, foltos tükör akadt. Amikor hazaért, eltemette a kert végébe.

– Tessék! – mondta. – Most próbálj kémkedni utánam!

Az embereknek mindig úgy tűnt, lehetetlenség, hogy Jászón Ogg, kovács- és vasművesmester Ogg Ángyi fia legyen. Nem úgy nézett ki, mint aki esetleg születhetett, inkább úgy, mint akit megkonstruáltak. Egy hajógyárban. Lényegében lassú és gyöngéd természetéhez a genetika célszerűnek látta, hogy olyan izmokat adjon, amelyek egy pár tuloknak jártak volna, olyan kart, mint a fatörzs és olyan két lábat, mint négy söröshordó, kettő-kettő egymás tetején.

Az ő izzó kovácsműhelyébe vitték a tenyészméneket, a ló-nemzetség vörös szemű és tajtékfoltos királyait, a levesestányér patájú bestiákat, amelyek a nála kisebb férfiakat átrúgják a falon. Ám Jászón Ogg ismerte az eltitkolt Lovas Vezényszó titkát, és egyedül lép a műhelybe, udvariasan beteszi az ajtót, és félóra múlva kivezeti a frissen patkolt és különösmód engedelmes jószágot.[5]

Óriási, mindent eltakaró alakja mögött tolongott Ogg Ángyi végtelen családjának többi része és jó csomóan a városi lakosságból, akik, látva bármiféle érdekes tevékenységet, amibe boszorkányok is keveredtek, nem tudtak ellenállni annak lehetőségének, amit a Kostetőn jó kis szájtátoggatásként ismertek.

– Már megyünk is, Jászónunk – jelentette be Ogg Ángyi. – Beszélik, hogy az utcák a külrészeken arannyal vannak kirakva. Alighanem megcsinálhatom a szerencsémet, mi?

Jászón bozontos szemöldöke összeráncolódott az elmélyült gondolkozástól.

– Tudnánk mit kezdeni egy új üllővel odale a műhelybe – hozakodott elő.

– Ha gazdagon térek vissza, soha többé nem kell lemenj a műhelybe – felelte Ángyi.

Jászón a homlokát ráncolta.

– De én szeretek a műhelybe – mondta vonakodva.

Ángyi egy pillanatra meghökkentnek tűnt. – Hát akkor... akkor kapni fogsz egy tömör ezüstből készült üllőt.

– Nem lenne az jó, mami. Túl puha lenne – válaszolta Jászón.

– Ha én hozok neked egy tömör ezüstből készült üllőt, akkor lesz neked egy tömör ezüstből készült üllőd, fiam, akár tetszik, akár nem!

Jászón lehorgasztotta busa fejét. – Igen, mami – rebegte.

– Gondoskodj róla, hogy valaki jöjjék és rendszeresen, minden nap kiszellőztesse a házat – utasította Ángyi. – Azt akarom, hogy minden reggel gyúljon tűz azon a tűzhelyen.

– Igen, mami.

– És mindenki a hátsó ajtón közlekedjék, hallod? Átkot mondtam az elülső tornácra. Hol tartanak azok a lányok a poggyászommal? – Elsietett; kis, szürke bantam korholva egy csapat tyúkot.

Magrat mindezt érdeklődve hallgatta. Saját előkészülete egy nagy zsákból állt, benne több váltás ruha, hogy alkalmazkodhasson bármiféle időjáráshoz, amiben a külrészek esetleg szenvedhetnek, valamint egy jóval kisebből, amelybe számos hasznosnak látszó könyv került Desiderata Homor kunyhójából. Desiderata nagy jegyzetelő volt és kis könyvek tucatjait töltötte meg takaros kézírással és ilyen fejezetcímekkel, hogy „Keresztül A Nagy Nef Sivatagon Varázspálcával és Söprűvel”.

Aminek megtételével sohasem fáradt – úgy tűnt –, az az útmutató leírása a varázspálca használatához. Magrat legjobb tudomása szerint, csak meglengeted és kívánsz egyet.

A kunyhójához vezető ösvény mentén több, előre nem látott tök tanúsította, hogy ez megbízhatatlan stratégia. Egyikük még mindig azt hitte, hogy hermelin.

Most Magrat egyedül maradt Jászónnal, aki idegesen csoszogott. Az üstökét vakarta. Úgy nevelték föl, hogy tisztelettudó legyen a nőkkel, és Magrat nagyjából ebbe a kategóriába esett.

Gondját viseli majd a maminknak, ugye, Mistress Beléndek? – kérdezte, hangjában némi aggodalommal – Ő szörnyen furán viselked.

Magrat gyöngéden megveregette a férfi vállát.

– Az ilyesmi egyfolytában megesik – nyilatkozta. – Tudod, ha egy nő fölnevelte a gyerekeit, satöbbi, el akarja kezdeni élni a saját életét.

– Akkor eddig kinek az életét élte?

Magrat zavartan nézett rá. Ő nem kérdőjelezte meg a gondolat bölcsességét, amikor az először a fejébe érkezett.

– Értsd meg, arról van szó – mondta, menet közben agyalva ki a magyarázatot –, hogy eljön az idő egy asszony életében, amikor meg akarja találni önmagát.

– Miért nem itt kezd el keresni? – kérdezte Jászón panaszosan. – Úgy értem, nem akarok pimaszkodni, Miss Beléndek, de mink arra számítottunk, hogy majd lebeszéli mamit és Mistress Mállotvikszet az utazásról.

– Próbáltam – válaszolta Magrat. – Igazán megpróbáltam. Mondtam, nem akarhattok menni, mondtam bizony. Anno domini, mondtam nekik. Nem vagytok már olyan fiatalok, mondtam nekik. Butaság sok száz mérföldet megtenni kizárólag ezért, különösen a ti korotokban.

Jászón félrehajtotta a fejét. Jászón Ogg sose jutott volna el az összkorongvilági gyors felfogás verseny döntőjébe, de a saját anyját ismerte.

– Ezt mind mondta a maminknak? – tudakolta.

– Nézd, ne aggódj – felelte Magrat. – Biztos vagyok, hogy semmi baja...

Csattanás hallatszott valahonnan a fejük fölül. Néhány őszi falevél keringőzött lágyan a talaj felé.

– Átkozott fa... ki tette ide ezt az átkozott fát? – érkezett egy hang a magasból.

– Ez Néne lesz – jelentette ki Magrat.

Egyike volt Mállotviksz Néne egyébként jól fejlett egyénisége gyöngéinek, hogy sosem törte magát a dolgok kormányzásának megtanulásával. Az ellenkezett a jellemével. Azt a nézetet vallotta, hogy az ő feladata a közlekedés, a világ többi része pedig rendezze el úgy magát, hogy ő megérkezzen céljához. Ez azt jelentette, hogy időnként le kellett másznia olyan fákról, amelyekre föl se mászott. Ezt tette most is, zuhanva az utolsó néhány lábat és kihívóan várva, merészeljen bárki megjegyzést fűzni érkezéséhez.

– Hát, akkor most mind itt vagyunk – jegyezte meg vidoran Magrat.

Nem jött be. Mállotviksz Néne szeme rögvest valahová Magrat térde környékére szegeződött.

– És mégis mit képzelsz, mit viselsz? – érdeklődött.

– Á. Ümm. Gondoltam... úgy értem, elég hideg van odafönt... a szél meg minden miatt – kezdte Magrat. Előre rettegett ettől és utálta magát, amiért ilyen gyönge. Elvégre, igazán praktikus. Egyik éjjel támadt ez az ötlete. Minden mástól eltekintve is, csaknem lehetetlen megcsinálni Mr. Lobsang Himpeller kozmikus harmónia- és halálhozó rúgásait, amikor a lábad folyton belegabalyodik a szoknyádba.

– Nadrág?

– Nem pontosan azonos a közönséges...

– És férfiak szeme láttára! – háborgott Néne. – Szerintem ez szégyenletes!

– Mi szégyenletes? – firtatta Ogg Ángyi, aki a háta mögül érkezett.

– Magrat Beléndek, amint itt áll kettéágazva – jelentette ki Néne beleütve orrát a levegőbe.

– Addig semmi gond, amíg tudja a fiatalember nevét és lakcímét – vágta rá kedélyesen Ogg Ángyi.

– De Ángyi! – fakadt ki Magrat.

– Szerintem egész kényelmesnek néz ki – folytatta Ángyi. – Bár kissé lötyögős.

– Nem helyeslem – szögezte le Néne. – Mindenki láthatja a lábát.

– Nem, dehogy – tiltakozott Ángyi. – Az oka pedig az, hogy az anyag útban van.

– Igen, de azt láthatják, hol van a lába – pontosított Mállotviksz Néne.

– Ez butaság. Olyan, mintha azt mondanád, mindenki meztelen a ruhája alatt – mondta Magrat.

– Magrat Beléndek, bocsáttassanak meg bűneid! – fohászkodott Mállotviksz Néne.

– Hát, pedig igaz!

– Én nem – jelentette ki Néne kereken. – Három réteg alsónemű van rajtam.

Végigmérte Ángyit. Gytha Ogg is megtette ruházati előkészületeit a külrészekre tekintettel. Mállotviksz Néne kevés olyat lelt, amit helyteleníthetett, noha próbálkozott erősen.

– Csak nézz a kalapodra – motyogta. Ángyi, aki hetven éve ismerte Eszme Mállotvikszet, csak vigyorgott.

– Ez a divat, nem igaz? – jegyezte meg. – Mr. Vernisszázs készítette odaát Gerezdneken. Végig a csúcsig fűzfa megerősítés van benne és belül tizennyolc zseb. Ez a kalap képes megállítani egy pörölycsapást is, biza. És ehhez mit szóltok?

Ángyi fölhúzta a szoknyája alját. Új csizmát viselt. Csizmaként Mállotviksz Néne nem talált rajta semmi kivetnivalót. Tisztes boszorkány fölépítésű volt, azaz egy megrakott szekér áthajthatott volna rajta anélkül, hogy benyomta volna a vastag bőrt. Csizmaként az egyetlen hibája a színe volt.

– Vörös? – méltatlankodott Néne. – Az nem szín egy boszorkány csizmájának!

– Nekem tetszik – válaszolta Ángyi.

Néne horkantott. – Tehetsz, ami csak tetszik, semmi kétség – közölte. – Biztos vagyok benne, hogy a külrészeken mindenféle furcsa dologban lelik kedvük a népek. De tudod, hogy mit mondanak azokról a nőkről, akik vörös csizmát hordanak.

– Addig semmi baj, amíg azt is mondják róluk, hogy száraz marad a lábuk – vágta rá Ángyi vidáman. Jászón kezébe nyomta az ajtó kulcsát.

– Fogok neked levelet írni, ha megígéred, hogy keresel valakit, aki fölolvassa neked – mondta.

– Igen, mami. Mi lesz a macskával, mami? – tudakolta Jászón.

– Ó, Csöves velünk jön – legyintett Ogg Ángyi.

– Mi? De hát ő egy macska! – csattant föl Mállotviksz Néne. – Nem vihetsz magaddal macskákat! Nem fogok semmiféle macskával utazni! Épp elég rossz nadrággal és provokatív csizmával együtt járni-kelni!

– Hiányolni fogja az anyuciját, ha itt marad, nem igaz, cicám – gőgicsélte Ogg Ángyi, fölemelve Csövest. A kandúr ernyedten lógott, mint a középen megmarkolt tejeszacskó.

Ogg Ángyi számára Csöves még mindig az az édes kismacska volt, amelyik fonalgombolyagot hajkurászik szerte a szobában.

A világon mindenki más számára óriási kandúr volt, egy nyaláb hihetetlenül elpusztíthatatlan életerő olyan bőrben, amely nem annyira szőrzetnek látszott, mint inkább egy darab kenyérnek, amit előzőleg nedves helyen felejtettek vagy két hétre. Idegenek gyakorta megsajnálták, mert füle már nem volt és a képe úgy nézett ki, mintha egy medve táborozott volna rajta. Nem tudhatták, hogy ez azért van, mert Csöves, a macskaönérzet nevében, megpróbál legyőzni vagy megerőszakolni abszolúte bármit, a négylovas rönkszállító szekérrel bezárólag. Vérszomjas kutyák szűköltek és elbújtak a lépcső alá, valahányszor Csöves végigballagott az utcán. A rókák távol tartották maguk a falutól. A farkasok nagy ívben elkerülték.

– Ő valójában csak egy megvénült puhány – állította Ángyi.

Csöves az önelégült rosszindulat sárga szemű tekintetével meredt Mállotviksz Nénére, azzal, amit a macskák az olyan embereknek tartogatnak, akik nem szeretik őket, és dorombolt. Csöves lehetett az egyetlen macska, aki képes volt gúnyosan vihogni dorombolás közben.

– Különben is – vetette föl Ángyi –, a boszorkányok elvileg szeretik a macskákat.

– Nem, az olyan macskákat, mint ő, azokat nem.

– Csak annyi az egész, hogy te nem vagy macskabarát, Eszme – jelentette ki Ángyi, szorosan magához ölelve Csövest.

Jászón Ogg félrevonta Magratot.

– Jankónk olvasott nekem a kalendáriumból, amibe van az a rengeteg félelmetes vadállat a külországokba – suttogta. – Nagy, szőrős izék, amik ráugranak az utazókra, aszonta. Elborzadok attól a gondolattól, mi fog történni, ha ráugranak a maminkra és Nénére.

Magrat fölnézett a férfi nagy, vörös képébe.

– Tesz róla, ugye, hogy semmi baj se érje őket – kérte Jászón.

– Ne aggódj! – felelte a boszorkány, remélve, hogy Jászónnak tényleg semmi oka rá. – Megteszek minden tőlem telhetőt.

Jászón bólogatott. – Csak mer aszonta a kalendárium, hogy némelyik már amúgy is majdnem kipusztult – mondta.

A nap már magasan járt, amikor a három boszorkány fölkacskaringózott az egekbe. Egy ideig föltartotta őket Mállotviksz Néne söprűjének nehezen kezelhetősége, amelynek elindítása mindig jó hosszas föl-le galoppozást igényelt. Úgy tűnt, a söprű addig nem fogja föl teendőjét, amíg nem lódul őrületes futósebességgel a levegőbe. A törpemérnökök mindenhol megvallották, hogy teljesen értetlenül állnak ezzel szemben. Már vagy tucatszor kicserélték a nyelet is, a cirkot is.

Mikor végül fölemelkedett, éljenzések kórusa üdvözölte.

Lancre pöttöm királysága valamicskével nagyobb, mint egy, a Kostető-hegység oldalába hasított széles kiszögellés. Mögötte késéles bércek és sötét, zegzugos völgyek kúsznak föl a központi hegylánc masszív gerincére.

Előtte a terep átmenet nélkül bukik le a Sto-síkságig, az erdőségek kék ködfátyláig, a széles kiterjedésű óceánig, és, valahol az egész közepén, a barna maszatig, ami Ankh-Morpork néven ismert általánosan.

Egy mezei pacsirta trillázott, vagy legalábbis elkezdte. Ugyanis Mállotviksz Néne kalapjának emelkedő csúcsa pont alatta teljesen kizökkentette a ritmusból.

– Nem vagyok hajlandó magasabbra emelkedni – közölte Néne.

– Ha elég magasra szállunk, esetleg megláthatjuk, hová megyünk – unszolta Magrat.

– Azt mondtad, megnézted Desiderata térképeit – reklamált Néne.

– Viszont innen föntről másként néz ki – jelentette ki Magrat. – Sokkal... zavarba ejtőbb. De azt hiszem, hogy mi... arra kell menjünk.

– Biztos vagy benne?

Ami a legrosszabb kérdés volt, amit egy boszorkánynak föl lehet tenni. Különösen, ha a kérdés föltevője nem más, mint Mállotviksz Néne.

– Tökéletesen – válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi fölnézett a magas hegycsúcsokra.

– Arrafelé rengeteg óriási hegy van – tamáskodott.

Hóval pettyezett szintről hóval pettyezett szintre emelkedtek, jégkristályok végtelen szalagja húzódott magasan a fejük fölött. Senki sem síel a magas Kostetőn, legalábbis nem többet néhány lábnál és egy tovatűnő sikolynál. Senki sem szaladt oda hozzájuk dirndliben és énekelve. Ezek nem szelíd hegyek voltak. Ezek olyanfajta hegyek voltak, ahol nyári szabadságuk töltik a telek.

– Vannak köztük hágók meg izék – szólalt meg tétován Magrat.

– Naná, hogy vannak – felelte Ángyi.

Ekképpen használhatsz két tükröt, ha tudod a módját:

Fölállítod őket úgy, hogy egymást tükrözzék. Mert ha a tükörképek ellophatnak belőled valamicskét, akkor a képmások képmásai megnövelhetnek, visszatáplálva téged önmagadba, erőt adva neked...

És a képed örökkön-örökké folytatódik, a visszatükröződések visszatükröződéseinek visszatükröződéseiben, és minden tükörkép ugyanaz, végig a fénygörbe körül.

Kivéve, hogy mégsem.

A tükrök a végtelenséget tartalmazzák.

A végtelenség több dolgot foglal magában, mint hinnéd.

Először is, mindent.

Beleértve az éhet.

Mert millió miriád tükörkép van és csupán egyetlen lélek jut nekik.

A tükrök bőven adnak, de rengeteget vesznek el.

A kibontakozó hegyek még több hegyet fedtek föl. Fellegek gyülekeztek, nyomasztóak és szürkék.

– Biztos vagyok benne, hogy jó irányba tartunk – közölte Magrat. Jeges sziklák nyúltak el alattuk. A boszorkányok kanyargós, azonosnak tetsző kis szurdokok útvesztőjében repültek.

– Aha – felelte Néne.

– Hát, te nem engedted, hogy elég magasra szálljak – vágott vissza Magrat.

– Egy percen belül úgy fog havazni, mint a fene – jegyezte meg Ogg Ángyi.

Kora este volt. A fény sodóként szivárgott ki a magaslati völgyekből.

– Azt hittem... lesznek falvak meg izék – mondta Magrat. – Ahol vehetünk érdekes bennszülött termékeket és menedéket lelhetünk kezdetleges kunyhókban.

– Még trollokat se tudnál rávenni, hogy ide följöjjenek – állította Néne.

A három söprű lelibegett egy csupasz völgybe, ami pusztán csak rovátka volt a hegyoldalban.

– És átkozott hideg van – nyilatkozta Ogg Ángyi. Vigyorgott. – Különben is, mér' nevezik őket kezdetleges kunyhóknak?

Mállotviksz Néne lemászott söprűjéről és megtekintette a körülötte lévő sziklákat. Fölvett egy követ, és megszagolta. Odaballagott egy kavicshalomhoz, ami Magrat véleménye szerint pont úgy nézett ki, mint az összes többi kavicshalom, és megböködte.

– Hmm – hümmögte.

Néhány hópehely landolt a kalapján.

– Nocsak, nocsak – mondta.

– Mit csinálsz, Néne? – firtatta Magrat.

– Elmélkedem.

Néne odalépdelt a völgy meredek oldalához s a sziklát fürkészve végigsétált annak mentén. Ogg Ángyi csatlakozott hozzá.

– Itt fönn? – kérdezte Ángyi.

– Úgy vélem.

– Egy kissé magasan van nekik, nem?

– A kis sátánfajzatok mindenhová eljutnak. Egyszer az egyik a konyhámban jött föl – emlékezett Néne. – „Egy telért követve”, azt mondta.

– Azér' odavannak – értett egyet Ángyi.

– Lennétek olyan szívesek elmondani nekem – kérte Magrat –, hogy mit csináltok? Mi olyan érdekes a kőrakásokban?

A hó most szaporábban esett.

– Ezek nem pusztán kövek, ez meddőhányó – világosította föl Néne. Odaért a jég borította sziklafal egy lapos részéhez, amely Magrat szemében semmiben sem különbözött a könnyű-rajta-meghalni választékban rendelkezésre álló sziklától szerte a hegységben, és megállt, mintha hallgatózna.

Aztán hátralépett, keményen ráütött a sziklára a söprűjével és imigyen szóla:

– Kinyitni, kis rohadékok!

Ogg Ángyi belerúgott a sziklába. Az üregesen kongott.

– Idekinn emberek hűlnek meg csúnyán! – tette hozzá.

Egy ideig nem történt semmi. Aztán a szikla egy része néhány hüvelykre nyílt. Magrat megpillantotta egy gyanakvó szem csillanását.

– Igen?

– Törpék? – ámult Magrat.

Mállotviksz Néne lehajolt egész addig, míg orra egy vonalba került a szemmel.

– A nevem – közölte – Mállotviksz Néne.

Eztán fölegyenesedett, s arca önelégültségtől ragyogott.

– Az meg kicsoda? – kérdezte egy hang valahonnan a szem alól. Néne arckifejezése megmerevedett.

Ogg Ángyi oldalba bökte társát.

– Már több mint ötven mérföldre kell legyünk otthonról – csillapította. – Lehet, hogy ezen a tájon nem hallottak rólad.

Néne újfent lehajolt. A fölgyülemlett hópelyhek lezuhantak a kalapjáról.

– Nem hibáztatlak – nyugtatta a hangot Néne. – De tudom, hogy van odabent egy Királyotok, szóval menj szépen és mondd meg neki, hogy Mállotviksz Néne van itt, jó?

– Ő pillanatnyilag nagyon elfoglalt – felelte a hang. – Épp most történt egy kis baj.

– Akkor biztos vagyok benne, hogy a Király nem szeretne még többet – mosolygott Néne.

Úgy tűnt, hogy a láthatatlan beszélő ezt valamelyest fontolóra veszi.

– Feliratot tettünk az ajtóra – dörmögte sértődötten. – Láthatatlan rúnákkal. Az tényleg sokba kerül, tisztes láthatatlan rúnákat csináltatni.

– Nem szokásom ajtókat olvasni – szögezte le Néne.

A beszélő habozott.

– Mállotviksz, azt mondta?

– Igen. Emmel. Mint mágia.

Az ajtó becsapódott. Amikor csukva volt, a sziklában épp hogy látszott egy repedés.

A hó most sűrű pelyhekben hullott. Mállotviksz Néne föl-le ugrándozott egy kicsit, hogy ne fagyjon át.

– Nesztek nektek külországiak – mondta úgy általában a megfagyott világnak.

– Nem hiszem, hogy a törpéket külhoninak lehetne nevezni – vetette ellen Ogg Ángyi.

– Nem látom be, miért ne – válaszolta Néne. – Egy törpe, aki jó messzire lakik, külföldi kell legyen. Ezt jelenti a külföldi.

– Igen? Elég fura így gondolni erre – mondta Ángyi.

Nézték az ajtót, lélegzetük három kis felhőt hozott létre a sötétedő levegőben. Magrat a kőajtó felszínét fürkészte.

– Nem látok egyetlen láthatatlan rúnát se – jelentette ki.

– Persze, hogy nem – bólogatott Ángyi. – Azér', mer láthatatlanok.

– Aha – értett egyet Néne. – Ne légy olyan buta!

Az ajtó ismét kivágódott.

– Beszéltem a Királlyal – szólalt meg a hang.

– És ő mit mondott? – kérdezte Néne várakozóan.

– Azt mondta „Jaj, ne! Nehogy még ez is, mindennek tetejébe!”

Néne boldogan mosolygott. – Tudtam, hogy már hallania kellett rólam – büszkélkedett.

Ugyanúgy, ahogy a cigányoknak van vagy ezer királya, ezer királya van a törpéknek is. A szó nagyjából azt jelenti: „rangidős mérnök”. A törpéknek nincsenek királynőik. A törpék roppant tartózkodóak, ha nemük tisztázásáról van szó, amit egyébként többségük nem tart túl fontosnak olyasmikhez képest, mint a fémgyártás és a hidraulika.

A király üvöltöző bányászok sokaságának közepén állt. Azzal az arckifejezéssel tekintett föl a boszorkányokra, ahogy a vízbefúló néz egy pofa vízre.

– Tényleg jók vagytok valamire? – érdeklődött.

Ogg Ángyi és Mállotviksz Néne összenéztek.

– Azt hiszem, hozzád beszél, Magrat – mondta Néne.

– Csak mert most volt nagy csuszamlás a kilences tárnában – közölte a Király. – Rosszul néz ki a dolog. Egy nagyon ígéretesnek tűnő, arany tartalmú kvarctelér helyrehozhatatlanul eltorlaszolódott.

Az egyik törpe mellette motyogott valamit.

– Ja, igen. És néhány legény is – tette hozzá tétován a Király. – És akkor fölbukkantok ti. Szóval, ahogy én látom, ez biztos végzet.

Mállotviksz Néne lerázta kalapjáról a havat és körülnézett.

Akarata ellenére nagy hatással volt rá a hely. Az ember manapság nem túl gyakran lát igazi törpecsarnokot. A legtöbb törpe lelép, hogy sok pénzt keressen az alföldi városokban, ahol sokkal könnyebb törpének lenni – mindenekelőtt azért, mert nem kell az időd nagy részét a föld alatt töltened azzal, hogy kalapáccsal versz a hüvelykujjadra, és a nemzetközi fémpiac ingadozásai miatt nyugtalankodsz. A hagyománytisztelet hiánya, ez a nagy baj manapság. Vegyük a trollokat! Immár több troll él Ankh-Morporkban, mint az egész hegyvidéken. Mállotviksz Nénének nem volt semmi baja a trollokkal, de ösztönösen érezte, hogy ha több troll hagyna föl az öltönyviseléssel és kiegyenesedett járásmóddal s menne vissza a híd alatt lakni, ráugrani az arrajárókra és megenni őket, ahogy a természet előirányozta, akkor a világ boldogabb hely lenne.

– Jobb lesz, ha megmutatod, hol van a gond – javasolta. – Rengeteg kő omlott le, igaz?

– Tessék? – értetlenkedett a Király.

Gyakran mondják, hogy az eszkimóknak ötven szava van a hóra.[6]

Ez nem igaz.

Azt is beszélik, hogy a törpéknek kétszáz szava van a kőre.

Nincs nekik. Egyáltalán nincs szavuk a kőre, ahogy a halnak sincs szava a vízre. Van azonban szavuk a vulkanikus kőzetre, üledékes közetre, metaforikus kőzetre, a kőre a törpe lába alatt, a sisakodra fölülről hulló kőre, és a kőre, ami érdekesnek látszott és amiről megesküdtél volna, hogy pont itt hagytad tegnap. Ám amijük nincs, az olyan szó, ami „követ” jelent. Mutass egy követ egy törpének és ő lát egy, mondjuk, másodosztályú kristályos baritszulfit-darabkát.

Vagy, mint ebben az esetben, kábé kétszáz tonna silány agyagpalát.

Amikor a boszorkányok megérkeztek a szerencsétlenség helyszínére, törpék tucatjai dolgoztak lázasan a meghasadt tető aládúcolásán és a törmelék elszállításán. Néhányan közülük sírtak.

– Ez borzasztó... borzasztó – motyogta egyikük. – Borzasztó dolog!

Magrat kölcsönadta neki a zsebkendőjét. A törpe harsányan kifújta az orrát.

– Jelenthet egy nagy csuszamlást a törésvonal mentén és akkor elvesztettük az egész telért – kesergett a fejét csóválva. Egy másik törpe megveregette a hátát.

– Nézd inkább a dolog jó oldalát – javasolta. – Bármikor fúrhatunk egy vízszintes vágatot a tizenötös tárnából kiindulva. Feltétlen rá fogunk bukkanni újra, ne aggódj!

– Elnézést – szólt Magrat – Emögött az egész hóbelevanc mögött törpék vannak, igaz?

– Ó, igen – válaszolta a Király. Hangvétele azt sugallta, hogy ez pusztán sajnálatos mellékhatása a katasztrófának, mert a hozzájutás friss törpékhez mindössze idő kérdése, míg valamirevaló arany tartalmú kőzetből véges mennyiség áll rendelkezésre.

Mállotviksz Néne kritikusan vizsgálgatta a sziklaomlást.

– Arra van szükségünk, hogy mindenki távozzék innen – jelentette ki. – Ennek nem szabad nyilvános eseménynek lennie.

– Tudom, hogy van ez – felelte a Király. – Gondolom, szakmai titok?

– Olyasmi – hagyta jóvá Néne.

A Király kihessegette a többi törpét az alagútból, s így a boszorkányok magukra maradtak a lámpafényben. Néhány szikladarab potyogott le a mennyezetről.

– Hmm – mondta Néne.

– Na, jól megcsináltad! – közölte vele Ogg Ángyi.

– Bármi lehetséges, ha az ember igazán akarja – állította kissé homályosan Néne.

– Hát akkor jobban teszed, ha hathatósan és keményen akarod, Eszme. Ha a Teremtő arra teremtett volna minket, hogy boszorkánysággal mozgassuk a sziklákat, nem találta volna föl a lapátot. Az a boszorkánylét lényege, hogy fölismerjük, hogy mikor használjunk lapátot. És tedd le azt a talicskát, Magrat! Semmit sem tudsz a munkagépekről!

– Na, jó – törődött bele Magrat. – Miért nem próbálkozunk a varázspálcával?

Mállotviksz Néne fölhorkant. – Hah! Itt? Ki hallott már tündérkeresztanyáról egy bányában?

– Ha én rekedtem volna egy csomó szikla mögött egy hegy mélyén, én bizony szeretnék hallani róla – fortyant föl Magrat.

Ogg Ángyi bólintott. – Ebben igaza van, Eszme. Nincs szabály arról, hol tündérkeresztanyáskodj.

– Nem bízom abban a pálcában – nyilatkozta Néne. – Varázslóknak való, szerintem.

– Ó, ne izélj! – fakadt ki Magrat. – Tündérkeresztanyák nemzedékei használták már!

Néne széttárta karját.

– Jól van, jól van, jól van – füstölögte. – Csináld csak! Csinálj magadból bolondot!

Magrat kivette táskájából a varázspálcát, pedig már előre rettegett ettől a pillanattól.

A pálca valamiféle csontból, esetleg elefántagyarból készült; Magrat élénken remélte, hogy nem az utóbbi. Valaha voltak rovások rajta, ám dundi tündérkeresztanya kezek generációi csaknem simára koptatták. Különféle arany- és ezüstkarikák díszítették. Sehol nem volt rajta használati utasítás. Sehol egész hosszán nem akadt legalább egy rúna vagy szigillum, ami mutatta volna, hogy mit kell csinálnod vele.

– Azt hiszem, intened kell vele – mondta Ogg Ángyi. – Elég biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a teendő.

Mállotviksz Néne összefonta karját. – Ez nem igazi boszorkánykodás – szögezte le.

Magrat próbaképp meglengette a varázspálcát. Nem történt semmi.

– Talán mondanod kell valamit? – indítványozta Ángyi.

Magrat fejvesztettnek látszott.

– És mit mondanak a tündérkeresztanyák? – siránkozott.

– Ööö – felelte Ángyi. – Fogalmam sincs.

– Huh! – morrant Néne.

Ogg Ángyi fölsóhajtott. – Hát semmit se mondott el neked Desiderata?

– Semmit!

Ángyi vállat vont.

– Akkor tedd, ami telik tőled! – tanácsolta.

Magrat a kőhalomra meredt. Behunyta a szemét. Nagy levegőt vett. Megpróbálta a kozmikus harmónia derűs képévé formálni tudatát. Könnyen beszélhetnek a szerzetesek folyton a kozmikus harmóniáról, tűnődött, amikor jól el vannak rejtőzve a havas hegyekben és csak jetik miatt kell aggódniuk. Ők bezzeg sosem próbálnak belső békét keresni, miközben Mállotviksz Néne fixírozza őket.

Tétován meglendítette a pálcát.

Érezte a levegő mozgását. Hallotta, hogy Ángyinak elakad a lélegzete.

Megszólalt: – Történt valami?

Egy idő múlva Ogg Ángyi válaszolt: – Aha. Mondhatni. Csak annyi, hogy remélem, éhesek.

Aztán Mállotviksz Néne nyitotta szóra a száját: – Szóval ez a tündérkeresztanyáskodás, mi?

Magrat kinyitotta a szemét.

Még mindig ott volt a halom, ám immár nem kőből.

– Itten hamarost tolongani fognak, nézzük csak, a tökkelütött tökmagok – szellemeskedett Ángyi.

Magrat szeme elkerekedett.

– Tökök?

– Tökkelütött. Tökmagok – ismételte meg Ángyi, arra az esetre, ha valaki nem értette volna el.

A halom teteje megmozdult. Két kis tök gurult le, majdnem egészen Magrat lábáig, és egy apró törpearc jelent meg a lyukban.

Lebámult a boszorkányokra.

Végül Ogg Ángyi szólította meg: – Minden rendben?

A törpe bólintott. Nem tudta levenni szemét az alagutat padlótól mennyezetig megtöltő tökhalomról.

– Őöö, igen – válaszolta. – Apa itt van?

– Apa?

– A Király.

– Ó! – Ogg Ángyi tölcsért csinált a kezéből és szembefordult az alagút bejáratával. – Hé, Király!

Visszajöttek a törpék. Ők is megtekintették a tököket. A Király előrelépett és fölnézett a fia arcába.

– Minden rendben, fiam?

– Rendben, apa. Nincs törés vagy ilyesmi a telérben. A Király megroggyant megkönnyebbülésében. Aztán, mintegy utógondolatként, hozzáfűzte: – Mindenki jól van?

– Remekül, apa.

– Egy ideig komolyan nyugtalankodtam. Azt hittem, esetleg beleütköztünk egy mállékony kőzetrétegbe vagy ilyesmi.

– Csak egy darabka meglazult agyagpala, apa.

– Remek. – A Király megint fölnézett a halomra. Megvakarta a szakállát. – Nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá: úgy tűnik, hogy tökre bukkantál.

– Azt hittem, valami fura homokkőféleség, apa.

A Király visszalépdelt a boszorkányokhoz.

– Akármit képesek vagytok akármivé változtatni? – tudakolta reménykedve.

Ogg Ángyi oldalvást Magratra sandított, aki még mindig afféle sokkban bámulta a pálcát.

– Szerintem jelenleg csak tököt állítunk elő – felelte óvatosan.

A Király kissé kiábrándultnak tűnt.

– Nohát akkor – mondta. – Ha van valami, amit tehetnék értetek, hölgyekért... egy csésze tea vagy valami...

Mállotviksz Néne előlépett. – Magam is épp ilyesmire gondoltam – válaszolta.

A Király mosolygott.

– Csak költségesebbre – folytatta Néne.

A Király arcáról lefagyott a mosoly.

Ogg Ángyi odasompolygott Magrathoz, aki rázogatta a pálcát és mereven nézett rá.

– Agyafúrt – suttogta. – Miért pont tökökre gondoltál?

– Nem gondoltam!

– Nem mutatta meg Desiderata, hogyan működik?

– Nem! Azt gondoltam, hogy csak, tudod, óhajtani kell, hogy valami megtörténjen!

– Valószínűleg kívánásnál azért több kell hozzá – vigasztalta Ángyi a lehető legegyüttérzőbben. – Általában úgy szokott lenni.

Valamikor hajnal tájékán, már amennyire van hajnal a bányákban, a boszorkányokat egy folyóhoz vezették valahol a hegy mélyén, ahol két dereglye horgonyzott. Egy kis csónak ringott a kömólónál.

– Ez át fog vinni titeket egyenesen a hegyeken – mutatott rá a Király. – Az igazat megvallva, azt hiszem, elfolyik egész Génuáig. – Átvett egy nagy kosarat az egyik kíséretéhez tartozó törpétől. – És csomagoltunk nektek finom ennivalót – tette hozzá.

– Egész úton végig csónakkal fogunk menni? – kérdezte Magrat. Alattomban meglóbálta párszor a varázspálcát. – Én nem értek a csónakokhoz.

– Ide figyelj! – mondta Néne, bemászva a csónakba. – A folyó tudja az utat ki a hegyekből, ami több, mint amit mi tudunk. Később használhatjuk majd a söprűket, ahol a táj valamivel ésszerűbben viselkedik.

– És pihenhetünk egy kicsit – dőlt hátra Ángyi.

Magrat a két idősebb boszorkányra pillantott, akik kényelembe helyezkedtek a taton, akár egy pár fészkére telepedő tyúk.

– Tudjátok, hogyan kell evezni? – firtatta.

– Nem nekünk kell tudni – válaszolta Néne.

Magrat gyászosan bólintott. Aztán az öntudatosság parányi darabkája megvillantotta uszonyát.

– Azt hiszem, én sem tudom – kockáztatta meg.

– Az nem baj – nyugtatta meg Ángyi. – Ha azt látjuk, hogy valamit rosszul csinálsz, biztos lehetsz benne, hogy szólunk. Pá, uralkodóságod!

Magrat sóhajtott és megfogta az evezőket.

– A lapos vége való a vízbe – jegyezte meg Néne segítőkészen.

A törpék integettek. A csónak kilebegett az áramlás közepére, lassan haladva a lámpafény körében. Magrat rájött, hogy csak annyit kell tennie, hogy folyásirányba fordulva tartja.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: – Rejtély előttem, hogy mér' tesznek mindég láthatatlan rúnákat az ajtóikra. Úgy értem, fizetsz valami varázslónak, hogy tegyen láthatatlan rúnákat az ajtódra és honnét tudod, hogy kapsz valamit a pénzedér'?

Hallotta, hogy Néne azt mondja: – Ez nem probléma. Ha nem látod őket, tudod, hogy valódi láthatatlan rúnákat kaptál.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: – Á, persze! Jó, akkor lássuk, mink van ebédre. – Zizegés hallatszott.

– Nocsak, nocsak, nocsak.

– Mi az, Gytha?

– Tök.

– Tök micsoda?

– Tök semmi. Csak tök tökkel.

– Hát, gondolom, jó sok tökjük lett – mentegette a törpéket Magrat. – Tudjátok, milyen az a nyár végén, amikor mindig túl sok van belőlük a kertben. Én mindig kifogyok az újabb és újabb mártások és savanyítások kitalálására vonatkozó ötletekből, hogy fölhasználhassam mindet...

A félhomályban ki tudta venni Néne arcát, ami mintha azt sugallta volna, hogy Magratnak nem kell ahhoz sokat lépkedni, hogy végére érjen a tudományának.

– Én – szólt Néne – soha életemben nem készítettem savanyúságot.

– De hát szereted a savanyúságot – vetette ellen Magrat. A boszorkányok és a savanyúságok összeillenek, mint a – megakadt, mielőtt hozzátette volna az étvágydermesztő „őszibarack és tejszínhab”-ot és gondolatban a „dolgok, amik nagyon jól illenek egymáshoz”-zal helyettesítette. A látvány, ahogy Ogg Ángyi egyetlen megmaradt foga elbánik egy ecetes hagymával, könnyeket csal az ember szemébe.

– Nagyon is szeretem – válaszolta Néne. – De ajándékba szoktam kapni.

– Tudjátok – szólalt meg Ángyi, miközben a kosár legeldugottabb zugait is átvizsgálta –, valahányszor törpékkel van dolgom, a „hét szűk esztendő” kifejezés úszik át a gondolataimon.

– Szőrösszívű sátánfajzatok. Látnod kéne, miféle árat próbálnak fölszámítani, amikor elviszem javíttatni a söprűm – háborgott Néne.

– Igen, de te sose fizetsz – jegyezte meg Magrat.

– Nem az a lényeg – makacskodott Mállotviksz Néne. – Nem lenne szabad nekik akkora összeget fölszámítani. Az lopás, nem más.

– Nem látom be, hogyan lehetne lopás, ha amúgy se fizetsz nekik – állhatatoskodott Magrat.

– Sose fizetek semmiért – szögezte le Néne. – Az emberek sosem engedik, hogy fizessek. Nem tehetek róla, ha az emberek egyfolytában adnak nekem mindenfélét, nem igaz? Amikor végigmegyek az utcán, az emberek mindig kiszaladnak épp akkor sütött kaláccsal meg friss sörrel meg avítt ruhákkal, amiket alig viseltek. „Ó, Mistress Mállotviksz, könyörgöm, fogadja el ezt a kosár tojást”, azt mondják. Az emberek mindig nagyon kedvesek. Bánj velük jól és ők is jól fognak bánni veled. Ez a tisztelet. Hogy nem kell fizetni – fejezte be szigorúan –, pont ez a boszorkánylét lényege.

– Ni csak, ez meg mi? – szólalt meg Ángyi, és előhúzott egy kis csomagot. Kibontotta papírjából s napvilágra került több, kemény, barna korong.

– Nahát! – lepődött meg Mállotviksz Néne. – Mindent visszaszívok. Ez a híres törpekalács, az bizony. Ilyet nem adnak csak úgy akárkinek.

Ángyi hozzákocogtatta a törpekalácsot a csónak pereméhez. Olyan hangot adott, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit az íróasztal széle fölött tartott favonalzó megpendítésével kapsz; afféle kongó boioioing zöngeményt.

– Azt mondják, sose szárad ki, még ha évekig tárolod is – mondta Néne.

– Ügyködőben tartja az embert napról napra nap nap után – állította Ogg Ángyi.

Magrat odanyúlt, elvette az egyik lapos veknit, megpróbálta megtörni, majd föladta.

– Ezt elvileg meg kellene enni? – firtatta.

– Ó, nem hinném, hogy evésre szolgál – vélekedett Ángyi. – Inkább afféle...

– ...ügyködőben tartásra – egészítette ki Néne. – Azt mondják...

Elnémult.

A folyó lármája és a tetőről hébe-hóba lecsöppenő víz nesze fölött most mindnyájan meghallották a feléjük tartó másik vízi jármű állandó licslocsát.

– Valaki követ minket! – szisszent Magrat.

A lámpafény peremén két, halványan izzó pont jelent meg. Később kiderült, hogy egy kis, szürke, némileg békaszerű lény szeme, amely egy fatörzsön evez feléjük.

Odaért a csónakhoz. Hosszú, nyirkos ujjak markolták meg a ladik szélét és egy panaszos arc emelkedett egy szintbe Ogg Ángyiéval.

– Caó! – mondta a lény. – Ma van a születésznapom.

Egy darabig mindhárman csak bámultak rá. Aztán Mállotviksz Néne fölkapott egy evezőt és alaposan fejbe kólintotta a lényt. Csobbanás és távolodó átkozódás hallatszott.

– Rémes kis vakarcs – jegyezte meg Néne, miközben továbbeveztek. – Bajcsinálónak nézett ki, szerintem.

– Aha – értett egyet Ogg Ángyi. – A csúszó-mászók azok, akiktől az embernek óvakodnia kell.

– Kíváncsi vagyok, vajon mit akart? – vetette föl Magrat.

Félórával később a csónak kilebegett a barlang száján egy keskeny, szirtfalak ölelte torokba. Jég tündöklött a sziklán és némelyik kiemelkedésen hófúvások látszottak.

Ogg Ángyi nyíltan körbenézett, aztán kotorászott számos szoknyája mélyén, és előhúzott egy kis palackot. Bugyogás hallatszott.

– Fogadok, hogy itt remek a visszhang – jelentette ki egy idő múlva.

– Ó, nem, nem fogsz! – állította határozottan Néne.

– Mit nem fogok?

– Nem fogod elénekelni Azt a Nótát.

– Tessék, Eszme?

– Nem megyek sehová – közölte Néne –, ha ragaszkodsz Annak a Nótának elénekléséhez.

– És miféle nóta lenne az? – firtatta ártatlanul Ángyi.

– Tudod, melyik nótára céloztam – válaszolta fagyosan Néne. – Mindég berúgsz és kicselezel és elénekled.

– Nem jutsz eszembe egyetlen ilyen nóta se, Eszme – hangoztatta szelíden Ogg Ángyi.

– Az a bizonyos – világosította föl Néne – a rágcsálóról, amit nem lehet... amit sose lehet rábeszélni, hogy magáévá tegyen akármit.

– Ó! – kiáltott föl Ángyi elmosolyodva, ahogy derengeni kezdett neki. – Te arra gondolsz, A Sün Hátulját Meghág...

– Az az!

– De hát az hagyományos – vélekedett Ángyi. – Különben is, külhonban az emberek nem tudják, mit jelent a szövege.

– Abból, ahogy énekled, tudni fogják – szögezte le Néne. – Abból, ahogy elénekled, a pocsolyák fenekén élő lények is tudnák, hogy mit jelent a szöveg.

Magrat átnézett a csónak oldala fölött. Itt-ott fehér szegélye volt a vízfodroknak. A sodor kissé gyorsabban áramlott és jégdarabok voltak benne.

– Csak egy népdal, Eszme – védelmezte Ogg Ángyi.

– Hah! – mondta Mállotviksz Néne. – Azt meghiszem, hogy népdal! Mindent tudok a népdalokról. Hah! Azt hiszed, egy szép dalt hallasz a... kakukkokról meg nyirettyüsökről meg fülemülékről meg miegymásról, aztán kisül, hogy... hogy valami teljesen másról szól – fűzte hozzá komoran. – Nem bízhatsz a népdalokban. Mind alattomos.

Magrat hárított egy sziklát. Egy örvény lassan megpörgette őket.

– Ismerek egyet két kis kékfülemüléről – említette meg jámboran Ogg Ángyi.

– Ümm – motyogta Magrat.

– Lehet, hogy kezdetben kékfülemülék, de fogadok, hogy valamiféle métafórként végzik – vélekedett Néne.

– Ööö, Néne – szólalt meg Magrat.

– Épp elég rossz volt, hogy Magrat mesélt nekem a májusfákról meg hogy mi van mögöttük – jelentette ki Néne. Aztán vágyakozóan hozzátette: – Azelőtt szerettem ránézni egy májusfára egy szép tavaszi reggelen.

– Azt hiszem, a folyó kezd egy kissé rakoncátlanná válni – jegyezte meg Magrat.

– Nem értem, miért nem képesek az emberek békén hagyni, a dolgokat – morgott Néne.

– Úgy értem, tényleg nagyon szilaj, igazán... – folytatta Magrat s ellökte a csónakot egy fűrészfogas sziklától.

– Tudod, igaza van – állt mellé Ogg Ángyi. – A víz valóban kissé fodrozódik.

Néne átnézett Magrat válla fölött a folyóra ott elöl. Olyan elvágott kinézete volt, amilyet összefüggésbe lehetne hozni, például, egy fenyegető vízeséssel. A csónak most nekilódult. Tompa morajlás hallatszott.

– A törpék semmit sem mondtak vízesésről – ráncolta homlokát Néne.

– Szerintem úgy gondolták, hogy föl fogjuk fedezni magunktól is – jegyezte meg Ogg Ángyi összeszedve holmiját és kihúzva Csövest a csónak fenekéről a tarkójánál fogva. – A tipikus törpe fukarkodik az információval. Hála az égnek, a boszorkányok felszínen maradnak. Egyébként is, tudták, hogy vannak söprűink.

– Nektek vannak söprűitek – hangsúlyozta Mállotviksz Néne. – Hogyan lehetne elvárni tőlem, hogy el tudjam indítani az enyim egy csónakban? Nem tudok föl-le rohangálni, igaz? És hagyd abba ezt a ficánkolást, mindnyájunkat bele fogsz...

– Húzd el a lábad az útból, Eszme...

A csónak hevesen megrándult.

Magrat a helyzet magaslatára emelkedett. Előrántotta a varázspálcát, pont amikor egy hullám átcsapott a csónak fölött.

– Ne aggódjatok – szólalt meg –, majd használom a pálcát. Azt hiszem, már rájöttem a nyitjára...

– Ne! – sikította Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi egyszerre.

Erőteljes, nedves nesz hallatszott. A csónak alakot változtatott. Valamint színt is. Vidám narancssárgává vált.

– Tökök! – visította Ogg Ángyi, miközben lágyan belebillent a vízbe. – Mindég csak nyavalyás tökök!

Lilith hátradőlt. A folyó körüli jég nem volt túl jó tükörnek, de a célnak megfelelt.

Nos. Egy hirtelen nőtt, teddide-teddoda lány, aki alkalmasabb egy tündérkeresztanya gondoskodására, minthogy ő maga legyen az, meg egy kis, éltes mosónőtípus, aki berúg és nótákat énekel. Meg egy varázspálca, amiről az ostoba lány nem tudja, miként kell használni.

Bosszantó. Sőt több annál, megalázó. Kétségtelen, hogy Desiderata és Mrs. Gogol ennél jobbat is nyélbe tudtak volna ütni. Az ember státusza ellenségei erejéből ered.

Na persze, ott van még ő. Ennyi idő után...

Na persze. Ezt helyeselte. Mert háromnak kell lennie belőlük. A három fontos szám a mesékben. Három kívánság, három királyfi, három bakkecske, három próbálkozás... három boszorkány. A hajadon, az anya és a... harmadik. Ez a legrégebbi történet mind közül.

Eszme Mállotviksz sosem értette meg a meséket. Sosem fogta föl, mennyire valóságosak a tükröződések. Ha fölfogta volna, valószínűleg mostanra már uralkodna az egész világ fölött.

– Mindig a tükrökbe nézel! – szólalt meg egy zsémbes hang. – Utálom, amikor örökké a tükrökbe bámulsz!

A Duc elterpeszkedett egy széken az egyik sarokban, csupa fekete selyem és formás láb. Rendes körülmények között Lilith senkit sem engedett a tükrök fészkének belsejébe, ám ez, legalábbis névleg, a Duc kastélya. Meg különben is, a férfi túl hiú és ostoba ahhoz, hogy fölfogja, mi történik. Erről gondoskodott. Legalábbis, úgy gondolta, ezt elintézte. Mostanában azonban úgy tűnt, a fickó fölcsipeget dolgokat...

– Nem értem, miért kell neked ezt csinálni – sopánkodott a Duc. – Azt hittem, a varázslás nem más, mint odamutatás és huss.

Lilith fölemelte a kalapját s a tükörbe pillantott, miközben megigazította.

– Így biztonságosabb – felelte. – Így önmagában zárt. Amikor tükörvarázst alkalmazol, magadon kívül senkire se kell támaszkodj. Ezért van az, hogy soha senki nem hódította meg a világot mágiával... eddig. Általában megpróbálják a varázserőt... máshonnan megszerezni. És ennek mindig ára van. De a tükrökkel senkinek se tartozol hálával, csak a saját lelkednek.

Leengedte a fátylat a kalap karimájáról. A tükrök oltalmán kívül jobban szerette a fátyol diszkrécióját.

– Utálom a tükröket – motyogta a Duc.

– Azért, mert megmondják neked az igazat, fiam.

– Akkor ez kegyetlen mágia.

Lilith elbűvölő formájúvá csavarintotta a fátylat.

– Ó, igen. A tükrök esetében az összes erő a sajátod. Nem származhat sehonnan máshonnan – jelentette ki.

– A mocsári nőszemély a mocsárból szerzi – jegyezte meg a Duc.

– Ha! És az majd egyszer jogot formál rá. A perszónának fogalma sincs arról, mit csinál.

– És neked van?

Lilith büszkeséget érzett. A fickó ténylegesen neheztel rá! Akkor valóban jó munkát végzett.

– Én értem a meséket – válaszolta. – Ennél többre nincs szükségem.

– De még nem hoztad el nekem a lányt – panaszkodott a Duc. – Nekem ígérted a lányt. És akkor vége lesz az egésznek és alhatok rendes ágyban és nem lesz szükségem több visszatükröző varázslatra...

De még a jól végzett munka is túl messzire mehet.

– Eleged van a mágiából? – kérdezte nyájasan Lilith. – Szeretnéd, ha abbahagynám? Az lenne a világ legkönnyebb dolga. Egy csatornában találtalak. Szeretnéd, ha visszaküldenélek oda?

A Duc arca páni félelmet tükrözött.

– Nem úgy értettem! Csak úgy gondoltam... hát, akkor minden valóságos lesz. Csak egyetlen csók, azt mondtad. Nem értem, miért olyan nehéz ezt tető alá hozni.

– A megfelelő csók a megfelelő időben – szögezte le Lilith. – A megfelelő időpontban kell megesnie, különben nem fog hatni. – Elmosolyodott. A fickó remegett, részben a vágytól, de főleg félelmében, azonkívül kissé öröklötten.

– Ne aggódj! – biztatta a nő. – Lehetetlen, hogy ne történjen meg.

– És ezek a boszorkányok, akiket mutattál?

– Ők csak... a mese alkotórészei. Miattuk ne nyugtalankodj! A mese majd egyszerűen magába szívja őket. És te megkapod a lányt a mesék miatt. Hát nem lesz pompás? És most... nem kellene menjünk? Úgy vélem, van uralkodnivalód.

A Duc elértette a hanghordozást. Ez parancs volt. Fölállt, karját nyújtotta, hogy a nő rátehesse kezét, s együtt lementek a palota fogadótermébe.

Lilith büszke volt a Ducre. Na persze, ott a fickó kínos kis éjszakai problémája, mert morfikus mezeje meggyöngül, amikor alszik, de az még nem jelent komolyabb nehézséget. Meg ott a gond a tükrökkel, amelyek annak mutatják, ami valójában, de ezen könnyen úrrá lett az összes tükör kitiltásával, a sajátjaitól eltekintve. És aztán ott a szeme. Semmit sem tehetett a szemével. Tulajdonképpen nincs olyan varázslat, ami bármit is tehetne valaki szemével. Az egyetlen, amivel elő tudott állni ennek kivédésére, a sötét napszemüveg.

De még így is, a fickó nagy siker. És olyan hálás. Lilith jót tett neki.

Kezdjük azzal, hogy embert csinált belőle.

Kissé eltávolodva folyásirányban a vízeséstől – amely a második legnagyobb a Korongon és amit a híres világjáró, Guy de Yoyo fedezett föl a Visszatérő Lapostetű Évében –, Mállotviksz Néne egy kis tűz előtt üldögélt törülközővel a vállán és gőzölgött.

– Mindamellett nézd inkább a dolog jó oldalát – javasolta Ogg Ángyi. – Legalább fogtalak téged is, meg a söprűmet is. És Magratnak is megvan az övé. Máskülönben most mindnyájan alulról néznénk a vízesést.

– Ó, nagyszerű! Nagy kő esett le a szívemről – felelte Néne gonoszul csillogó szemmel.

– Egy kis kaland, valójában – vigyorgott bátorítóan Ángyi. – Egy nap majd visszatekintünk rá és kacagunk.

– Ó, remek – mondta Néne.

Ángyi megnyomkodta karján a karmolásnyomokat. Csöves, a macskák igazi önfenntartó ösztönével, karmaival kapaszkodott föl asszonyára és annak feje búbjáról, lendületből ugrott a biztonságba. Most összegömbölyödve álmodott macskaálmokat a tűz mellett.

Árnyék vetült rájuk. Magraté, aki eddig a folyópartot fésülte át.

– Azt hiszem, szinte mindent megtaláltam – közölte, miután landolt. – Itt van Néne söprűje. És... ó, igen... a varázspálca is. – Bátor kis mosoly ült ki az arcára. – Apró tökök lebegtek föl a felszínre. Így bukkantam rá.

– Szavamra, ez aztán a szerencse – biztatta Ogg Ángyi. – Hallod ezt, Eszme? Történjék bármi, nem leszünk híján ennivalónak.

– És megtaláltam a kosarat is, benne a törpekaláccsal – folytatta Magrat. – Bár attól tartok, megromolhatott.

– Az kizárt, nekem elhiheted – válaszolta Ogg Ángyi. – A törpekalács nem tud megromlani. Hát, hát – mondta s újra leült –, egész kis piknikünk van, nem igaz... meg szép, fényes tüzünk meg... egy jó kis hely, hogy leüljünk meg... biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember akad olyan helyeken, mint Howondaföld meg effélék, akik mindent megadnának, hogy most itt lehessenek...

– Ha nem hagyod abba azonnal ezt a jókedvűséget, Gytha Ogg, mindjárt csengeni fog a füled a tenyeremtől! – ripakodott rá Mállotviksz Néne.

– Biztos vagy benne, hogy nem fáztál meg? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Kezdek megszáradni – jelentette ki Mállotviksz Néne – belülről.

– Nézd, tényleg sajnálom – mentegetőzött Magrat. – Már mondtam, hogy bocsánat.

Nem mintha teljesen tisztában lennék azzal, miért, mondta magában. A csónak nem az ő ötlete volt. Nem ő tette oda a vízesést sem. Még csak nem is volt abban a helyzetben, hogy lássa közeledtét. Jó, tényleg átváltoztatta a csónakot tökké, de nem szándékosan. Ilyesmi bárkivel megeshet.

– Sikerült megmentenem Desiderata jegyzetfüzeteit is – tette hozzá.

– Hát, nagy mázli – nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. – Most aztán tudjuk, hol vagyunk elveszve.

Körülnézett. Már túljutottak a hegyek legrosszabbján, de még mindig csúcsok és a hóhatárig elnyúló magaslati rétek vették őket körbe. Valahonnan a távolból kecskekolompok kondulása hallatszott.

Magrat kiterítette a térképet. Az gyűrött volt, nedves és a ceruzanyomok elmosódtak. Az ifjú boszorkány óvatosan egy elmaszatolódott részre bökött.

– Azt hiszem, itt vagyunk – állította.

– Nahát! – mondta Ogg Ángyi, aki még Nénénél is kevésbé értette a térképészet alapelveit – Döbbenetes, hogy mi mind ráférünk egy ilyen kis papírfecnire.

– Azt hiszem, momentán jó ötlet lenne, ha a folyót követnénk – jelentette ki Magrat. – Anélkül, hogy bánni módon rajta vinne az utunk – sietett hozzáfűzni.

– Gondolom, az én táskám nem találtad meg? – firtatta Mállotviksz Néne. – Abban a saját holmijaim voltak.

– Valószínűleg elsüllyedt, akár egy kő – jegyezte meg Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne úgy állt föl, miként a generális, aki épp most vette hírét, hogy serege második lett.

– Na, gyerünk! – szólt. – Hát akkor, most merre?

Ami eztán következett, az erdő volt – sötét és ádázul tűlevelű. A boszorkányok némán röpültek fölötte. Szórványosan elszigetelt kunyhók látszottak félig elrejtőzve a fák közt. Itt-ott bércek meredtek az erdei homály fölé, még a délután közepén is ködbe burkolózva. Egyszer-kétszer elszálltak kastélyok fölött, már ha ezeket annak lehet nevezni; nem épületnek néztek ki, hanem föltüremlésnek a tájból.

Ez az a fajta vidék volt, amelyhez egy bizonyos típusú mese kapcsolódik, benne farkasokkal meg fokhagymával meg rémült nőkkel. Baljós és szomjúhozó mese, olyan történet, amelyben szárnyak csapkodnak a hold háttere előtt...

– Der flekkenmajszter – motyogta Ángyi.

– Az mi? – érdeklődött Magrat.

– Denevér külhoniul.

– Én mindig kedveltem a denevéreket – hangoztatta Magrat – Általában.

A boszorkányok azon kapták maguk, hogy hallgatólagos egyetértésben egymáshoz közelebb repülnek.

– Kezdek megéhezni – jelentette be Mállotviksz Néne. – És senki ne merje emlegetni a tököket!

– Van törpekalács is – emlékeztette Ángyi.

– Törpekalács, az mindig van – felelte Néne. – Valami olyanra támadt gusztusom, amit idén sütöttek, ha nincs ellene kifogásotok.

Elszálltak egy újabb kastély fölött, amely egy szirt teljes csúcsát kitöltötte.

– Amire szükségünk van, az egy helyes városka vagy ilyesmi – vélekedett Magrat.

– De az, ami ott lent van, meg kell tegye – szögezte le Néne.

Lenéztek a helységre. Nem is annyira városka volt, mint inkább házak összevisszasága összebújva a fák átellenében. Olyan lehangolónak tűnt, mint egy üres kandalló, ám a hegyek árnyékai már az erdő fölött loholtak és volt valami a vidékben, ami kimondatlanul elvette a boszorkányok kedvét az éjszakai repüléstől.

– Nem látok embereket az utcán – jegyezte meg Néne.

– Talán errefelé korán fekszenek le – válaszolta Ogg Ángyi.

– Jóformán még nincs is naplemente – érvelt Magrat. – Nem kellene esetleg inkább fölmenjünk abba a kastélyba?

Mindnyájan szemügyre vették a kastélyt.

– Ne-e-em – jelentette ki Néne vontatottan mindnyájuk nevében. – Mi tudjuk a helyünk.

Így aztán inkább ott értek földet, ami alkalmasint a város főtere volt. Egy kutya ugatott valahonnan az épületek háta mögül. Egy zsalugáter csattanva bezárult.

– Roppant barátságos – fintorgott Néne. Odasétált egy nagyobbacska épülethez, amelynek ajtaja fölött a rárakódott mocsoktól olvashatatlan cégér lógott. Megzörgette párszor az asztalosmunkát.

– Kinyitni! – vezényelte.

– Nem, nem, nem azt kell mondani! – emelt szót Magrat. Eltolakodott Néne mellett s megkoppintotta az ajtót. – Elnézést! Bona fide utazók!

– Bona mi? – tudakolta Ángyi.

– Ezt kell mondani – állította Magrat. – Bármely fogadó köteles beengedni bona fide utazókat és gondjuk viselni.

– Köteles? – hümmentett Ángyi érdeklődéssel. – Ez úgy hangzik, mint amit érdemes megjegyezni.

Ám az ajtó zárva maradt.

– Hadd próbáljam meg én! – indítványozta Ángyi. – Tudok valamicskét külhoniul.

Dörömbölt az ajtón.

– Kinyitnez vous, mosó masa, hipp-hopp, pokoli gyorsan – hadarta.

Mállotviksz Néne figyelmesen hallgatta.

– Ez lenne a külföldiül beszélés?

– Az unokám, Semjén, matróz – magyarázta Ogg Ángyi. – Elképednél, ha tudnád, miféle szavakat szed föl a külrészekről.

– Biztos elképednék – értett egyet Néne. – És remélem, hogy azok hatásosabbak az ő számára.

Megint bezörgetett az ajtón. És ezúttal az kinyílt, ám nagyon lassan. Egy sápadt arc kukucskált ki mögüle.

– Elnézést... – kezdte rá Magrat.

Néne egy lökéssel kitárta az ajtót. Azonban az arc tulajdonosa arra támaszkodott; hallották, ahogy a csizmája nyikorog a padlón, miközben szelíden hátrataszajtódott.

– Szálljék áldás e házra! – köszöntötte Néne félvállról. Ez mindig jó nyitó mondat egy boszorkány szájából. Ettől arra összpontosul az emberek figyelme, hogy mi más szállhatna erre a házra és emlékezteti őket a friss kalácsra, épp megsült kenyérre vagy használható ócska ruhacsomóra, ami egyébként ideiglenesen nem jutott volna eszükbe.

Úgy tűnt, a lehetséges egyéb dolgok közül egy már megesett ezzel a házzal.

Valóban afféle fogadó volt. A három boszorkány még soha életében nem látott ilyen gyászos helyet. Viszont eléggé zsúfolt volt. Húsznál is több vértelen arcú ember nézte őket komoran a falak mentén elhelyezett padokról.

Ogg Ángyi szimatolt.

– Ejha! – kiáltott föl. – Épp most emlegettünk fokhagymát! – És valóban, minden egyes gerendáról fürtökben lógtak. – Fokhagymából sosem elég, én mindig azt mondom. Látom már, hogy itt jól fogom érezni magam.

Odabiccentett a bárpult mögött álló holtsápadt férfinak.

– Guten nap, melák-haver góré! Trois sör pour favorit avec mink, szilvalé.

– Mi köze ehhez a szilvalénak? – kérdezte Néne.

– Külhoniul az a kérek – válaszolta Ángyi.

– Fogadok, hogy valójában nem is – jelentette ki Néne. – Csak menet közben találod ki az egészet!

A vendéglős, aki azon egyszerű vezérelv alapján működött, hogy bárki, aki besétál az ajtón, inni szeretne valamit, csapolt három korsó sört.

– Látod? – diadalmaskodott Ángyi.

– Nem tetszik nekem, ahogy az emberek ránk néznek – jegyezte meg Magrat, miközben Ángyi továbblocsogott a hüledező férfinak a maga külön eszperantóján. – Az a szemközti pasas rám vigyorgott.

Mállotviksz Néne leült egy padra, igyekezve úgy elhelyezkedni, hogy testének a lehető legkisebb része érintkezzék a fával, arra az esetre, ha a külföldiség fertőző.

– Íme – furakodott oda egy tálcával Ángyi. – Nincs benne semmi. Csak addig káromkodtam, míg meg nem értette.

– Szörnyen néz ki – állapította meg Néne.

– Fokhagymás kolbász és fokhagymás pirítós – tájékoztatta Ángyi. – A kedvencem.

– Szerezned kellett volna valami friss zöldséget is – jelentette ki Magrat, a dietetikus.

– Szereztem. Itt a fokhagyma – válaszolta boldogan Ángyi s jókora szeletet vágott a könnyekre fakasztó kolbászból. – És azt hiszem, láttam valami ecetes hagymafélét az egyik polcon.

– Igen? Akkor ma éjjel legalább két szobára lesz szükségünk – szögezte le Néne ellentmondást nem tűrően.

– Háromra – vágta rá kapkodva Magrat.

Megkockáztatott egy újabb körbetekintést a helyiségben. A néma falusiak áthatóan meredtek rájuk, olyan pillantással, amit Magrat magának csak valamiféle reménytelen szomorúságként tudott leírni. Na persze, bárki, aki sok időt tölt Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi társaságában, megszokja a rájuk bámulást; a két öregasszony olyan személyiség, akik minden teret betöltenek, elejétől végig. És valószínűleg az itt élők nem látnak gyakran idegeneket ezekkel a sűrű erdőkkel meg mindennel. És Ogg Ángyi látványa, amint mértéktelen étvággyal kolbászt eszik, fölülmúlja még ecetes hagyma műsorszámát is, remek szórakozás gyanánt bárhol a világon.

De mégis... a mód, ahogy az emberek bámulnak...

Odakinn, az erdő mélyén, egy farkas vonyított.

Az összesereglett falusiak egy emberként borzongtak meg, mintha begyakorolták volna. A kocsmáros odamotyogott valamit nekik. Az emberek vonakodva fölálltak és libasorban kisorakoztak az ajtón, megpróbálva együtt maradni. Egy idős hölgy Magrat vállára tette kezét egy pillanatra, bánatosan megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán tovasietett. Ám Magrat ehhez is hozzá volt szokva. Az emberek gyakran éreztek sajnálatot iránta, amikor Néne társaságában látták.

Végül a fogadós odacammogott hozzájuk egy meggyújtott fáklyával s intett, hogy kövessék.

– Hogyan értetted meg vele az ágydolgot? – firtatta Magrat.

– Azt mondtam „Hé, miszter, pattanj tutyimutyi mind ugyanazon Nummero 3” – felelte Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne elpróbálta ezt a bajsza alatt és bólintott.

– A te Semjén kölyköd bizonnyal sokfelé megfordul – jegyezte meg.

– Azt mondja, ez mindig bejön – közölte Ogg Ángyi.

Ami azt illeti, csak két szoba akadt, miután fölmentek egy hosszú, kanyargós és nyikorgós lépcsőn. És az egyik egyedül Magratnak jutott. Úgy tűnt, még a fogadós is így akarja. Igazán nagyon előzékenynek bizonyult.

Magrat azt kívánta, bár ne lett volna olyan buzgó a kocsmáros a zsalugáterek bezárásában, ugyanis szeretett nyitott ablaknál aludni. Mivel azonban az volt, a szoba túl sötét és levegőtlen lett.

Különben is, gondolta, én vagyok a tündérkeresztanya. A többiek csak elkísérnek engem.

Reménytelenül szemlélte magát a szoba apró, repedezett tükrében, aztán lefeküdt és hallgatta őket a papírvékony fal túloldaláról.

– Minek fordítod a tükröt a fal felé, Eszme?

– Egyszerűen nem szeretem őket, hogy úgy bámulnak.

– Csak akkor bámulnak, ha te beléjük bámulsz, Eszme.

Csönd, majd: – Eh, és mire való ez a gömbölyű izé?

– Szerintem párna akar lenni, Eszme.

– Hah! Én ezt nem nevezem párnának. És még csak rendes takarók sincsenek. Mit mondtál, hogy híjják ezeket?

– Azt hiszem, dunyhának nevezik, Eszme.

– Ahonnan jövök, mink paplannak hívjuk. Hah!

Nyugalom következett. Majd:

– Megmostad a fogad?

Újabb szünet következett. Majd:

– Óó, hogy mennyire elhűlt a vér a lábadban, Eszme.

– Nem, nem is. A lábam jól érzi magát, teljes kényelemben.

Megint szünet következett. Majd:

– Csizma! A csizmád! Rajtad van a csizmád!

– Még szép, hogy rajtam van a csizmám, Gytha Ogg.

– És a ruháid is! Még csak le sem vetkőztél!

– Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos külhonban. Mindenfélék lehetnek odakint, settenkedve körös-körül.

Magrat bebújt a – mi is volt az? – dunyha alá és megfordult. Mállotviksz Néne mindössze egy órányi alvást látszott igényelni éjjelente, míg Ogg Ángyi képes lenne horkolni egy kerítésoszlopon is.

– Gytha? Gytha! GYTHA!

– Mija?

– Ébren vagy?

– St már...

– Folyamatosan hallok egy neszt!

– ...én is...

Magrat egy ideig bóbiskolt.

– Gytha? GYTHA!

– ...mos mivan?...

– Biztos vagyok benne, hogy valaki megrázta a zsalugátereink!

– ...a mi életkorunkban nem... most luggy el mgint...

A levegő a szobában percről percre egyre melegebb és áporodottabb lett. Magrat kikelt az ágyból, kireteszelte a zsalugátereket és színpadiasan kicsapta őket.

Fölmordulás hallatszott, majd valami földbe csapódásának távoli puffanása.

A telihold fénye beözönlött. Magrat ettől sokkal jobban érezte magát és visszabújt az ágyba.

Úgy tűnt, szinte idő sem telt el addig, míg a szomszéd szobából érkező hang újra fölébresztette.

– Gytha Ogg, mit csinálsz?

– Nassolok.

– Nem tudsz aludni?

– Úgy tűnik, nem vagyok képes álomba merülni, Eszme. El sem tudom képzelni, miért.

– Hé, az fokhagymás kolbász, amit eszel! Momentán megosztom az ágyat valakivel, aki fokhagymás kolbászt eszik!

– Hé, az az enyém! Add vissza...

Magrat tudatában volt a csizmás lépéseknek az éjszaka csöndjében és a kihajtott zsalugáter hangjának a szomszéd szobából.

Úgy vélte, hall egy elhaló „az ördögbé”-t meg egy újabb tompa puffanást is.

– Azt hittem, szereted a fokhagymát, Eszme – szólalt meg megbántott hangon Ogg Ángyi.

– A kolbász teljesen rendben van a maga helyén és a maga helye nem az ágyban van. És egy szót se szólj! Most menj arrébb! Folyton elveszed az egész dunyhát.

Egy idő múlva a bársonyos csöndet Néne mély és zengő horkolása törte meg. Nem sokkal később csatlakozott hozzá Ángyi finomkodó hortyogása, aki jóval többször aludt valaki más társaságában, mint Néne, és kifejlesztett egy alkalmazkodóbb nazális zenekart. Néne fűrészelése fatuskókat tudott volna hasogatni.

Magrat a fülére hajtotta a rémes, kemény és gömbölyű párnát és befúrta magát az ágynemű alá.

Valahol a fagyos földön, egy jókora denevér próbált ismét levegőbe emelkedni. Már kétszer fejbe kólintották, egyszer egy elővigyázatlanul kinyitott zsalugáterrel, másodszor egy ballisztikus fokhagymás kolbásszal, és most egyáltalán nem érezte jól magát. Még egy akadály, gondolta, és visszamegyek a kastélyba. Ráadásul, hamarosan fölkel a nap.

Vörös szeme megvillant, amikor fölpillantott Magrat nyitott ablakára. Megfeszítette izmait...

Egy mancs csapott le rá.

A denevér körbenézett.

Csövesnek nem volt valami jó éjszakája. Az egész helyet átkutatta nősténymacskák szempontjából, ám egyet se talált. Préda után lesett a szemétdombokon, de hoppon maradt. Az emberek ebben a városban nem dobták ki a szemetet. Hanem megették.

Csöves kiügetett az erdőbe és ráakadt néhány farkasra, leült és addig vigyorgott rájuk, míg azok kényelmetlenül érezték maguk és odébbálltak.

Igen, ez nagyon eseménytelen éjszaka volt. Mostanáig.

A denevér vergődött a mancsa alatt. Úgy rémlett Csöves apró macskaagyának, hogy a denevér megpróbál alakot változtatni, de persze semmi ilyesmit nem fog eltűrni egy egértől, csak mert szárnya is van.

Különösen most, hogy végre van mivel játszania.

Génua tündérmesébe illő város volt. Az emberek mosolyogtak és örvendeztek egész áldott nap. Különösen, ha meg akartak érni még egy áldott napot.

Erről Lilith kezeskedett. Persze, az emberek alighanem azt gondolták, boldogok voltak azokban a napokban, mielőtt Lilith gondoskodott arról, hogy a Duc lépjen a hajdani Báró helyére, ám az véletlenszerű, rendetlen boldogság volt, s épp ezért keríthette oly könnyen hatalmába a várost.

De az nem volt életstílus. Nem volt benne rendszer.

Egy nap majd hálát fognak rebegni neki.

Persze, mindig akad néhány nehéz eset. Néha az emberek azt se tudják, hogyan játsszák szerepük. Megteszel értük mindent, amire képes vagy, kellően uralkodsz a városuk fölött, biztosítod, hogy az életük megérje a fáradságot s tele legyen boldogsággal a nap minden órájában és akkor, minden ok nélkül, ellened fordulnak.

Testőrök szegélyezték a fogadótermet. És valódi audiencia zajlott. Na persze, formailag az uralkodó fogadja kihallgatáson a népet, de Lilith szerette látni, hogy az emberek figyelnek. Egy garasnyi példa fölér egy font büntetéssel.

Mostanság nem történt sok bűncselekmény Génuában. Legalábbis olyasmi nem, amit máshol bűnténynek tartottak volna. Az olyasmiket, mint a lopás, könnyen elintézte és alig is volt szükség bármiféle bírósági eljárásra. Sokkal jelentősebbek voltak Lilith nézete szerint a narratív elvárás ellen elkövetett bűntettek. Úgy néz ki, az emberek nem tudják, hogyan kellene viselkedniük.

Lilith tükröt tartott az Életnek és levagdosta róla az összes darabkát, ami nem passzolt...

A Duc gerinctelenül terpeszkedett a trónján, fél lábát lelógatva a karfáról. Sose fogta föl, mi értelme a székeknek.

– És ez mit követett el? – kérdezte ásítozva. A szája nagyra tátása legalább valami olyasmi volt, amit jól csinált.

Egy kis öregember reszketett két testőr között.

Mindig akad olyan, aki kész testőrnek állni, még a Génuához hasonló helyeken is. Ráadásul, igazán elegáns egyenruhát kapsz, kék nadrággal és vörös zubbonnyal és sudár fekete kalappal, amin kokárda van.

– De én... én nem tudok fütyülni – rebegte az öregember. – Én... én nem tudtam, hogy kötelező...

– De hiszen játékkészítő vagy – mondta a Duc. – A játékkészítők naphosszat fütyülnek és énekelnek. – Lilith-re pislantott. A nő bólintott.

– Nem ismerek egyetlen... é... éneket se – felelte a játékkészítő. – Nekem sose tanítottak é... nekeket. Csak azt, hogy kell játékszereket csinálni. Én inaskodtam játékkészítőnek. Hét év a kicsiny kalapács mögött gyerekkoromtól fogva...

– Itt az áll – szólt a Duc, hitelesen alakítva olyasvalakit, aki fölolvassa az előtte lévő vádlajstromot –, hogy nem mesélsz a gyerekeknek meséket.

– Soha senki nem mondta nekem, hogy meséket kell... m... mesélni – válaszolta a játékkészítő. – Nézzék, én csupán játékokat készítek. Játékokat. Ez minden, amihez értek. Játékokhoz. Jó játékokat csi... csinálok. Én csak egy já... játékkészítő vagyok.

– Nem lehetsz jó játékkészítő, ha nem mesélsz a gyerekeknek – jelentette ki Lilith előrehajolva.

A játékkészítő fölnézett a fátyollal takart arcba.

– Egyet se ismerek – hebegte.

– Egyet se ismersz?

– El tudnám... mondani nekik, hogy kell játékokat csinálni – rebegte az öregember.

Lilith hátradőlt. Lehetetlen volt kivenni arckifejezését a fátyol mögött.

– Azt hiszem, jó ötlet lenne, ha ezek a Népi Testőrök elvinnének téged – határozott – egy helyre, ahol biztosan megtanulsz énekelni. És esetleg, némi idő elteltével, fütyülni is fogsz. Hát nem lesz az remek?

A hajdani Báró tömlöcei undorítóak voltak. Lilith újrafestette és újrabútoroztatta őket. Rengeteg tükörrel.

Amikor az audiencia véget ért, a tömeg egyik tagja kiosont a palota konyháján keresztül. Az őrök az oldalkapunál nem próbálták megállítani. A nő ugyanis igen fontos személy volt életük szerény keretei közt.

– Helló, Mrs. Kellemes!

Az asszony megállt, benyúlt a kosarába és előhúzott két sült csirkecombot.

– Épp most próbáltam ki egy új földimogyorós panírt – mondta – Értékelném a véleményetek, fiúk.

Az őrök hálásan elvették a csirkecombokat. Mindenki szeretett Mrs. Kellemessel találkozni. Olyasmiket tudott csinálni egy csirkével, amitől az csaknem megörült annak, hogy levágták.

– És most megyek és szerzek valamicske fűszert – jelentette ki az asszony.

Az őrök nézték, miközben távozott, akár egy kövér, eltökélt nyílvessző, a piac irányába, ami pont a folyó szélén terült el. Aztán fölfalták a csirkecombokat.

Mrs. Kellemes sürgött-forgott a piaci standok közt; és nagy gondot fordított e sürgés-forgásra. Még Génuában is mindig akadnak olyanok, akik készek besúgásra. Különösképp Génuában. Szakácsnő volt, hát sürgött-forgott. És ügyelt rá, hogy dundi maradjon és, szerencséjére, természeténél fogva jó kedélyű volt. Arról is gondoskodott, hogy örökké lisztes legyen a karja. Ha úgy érezte, gyanúba került, olyasmiket kiáltott, hogy „Te jó ég!”. Eddig úgy tűnt, hogy ezzel megússza.

A szakácsnő a jelet kereste. És az ott is volt. Egy bódé tetőtartó póznáján gubbasztva, amely egyébként tömve volt tyúkok, ludak, Kerekes-darvak és más szárnyasok ketreceivel, egy fekete kakas látszott. Azaz a vudu vajákos rendel.

Amint a szeme rátalált, a kakas feje felé fordult, hogy ránézzen.

A többi standtól kissé elkülönülve állt egy kis sátor, hasonló számos körülötte lévőhöz a piactéren. Előtte, faszén táplálta tűz fölött, egy üst fortyogott. A katlan mellett tálkák voltak, meg egy merőkanál, oldalukon egy tányér, benne pénzérmék. Meglehetősen sok fémpénz; az emberek annyit fizettek Mrs. Gogol főztjéért, amennyit szerintük megért, és a tányér éppen csak elég nagy volt.

A sűrű folyadék az üstben gusztustalanul barnállott. Mrs. Kellemes vett magának egy tálnyi lét és várt. Mrs. Gogol rendelkezett bizonyos képességekkel.

Kis idő múlva kiszólt egy hang a sátorból: – Mi újság, Mrs. Kellemes?

– A némber elhallgattatta a játékkészítőt – válaszolta Mrs. Kellemes úgy általában a levegőnek. – És tegnap a vén Devereaux, a fogadós volt soron, mert nem kövér és nincs nagy, vörös képe. Ez már négy alkalom ebben a hónapban.

– Bejöhet, Mrs. Kellemes.

A sátorban sötét forróság volt. Egy másik tűz égett odabent, rajta másik fazék. Mrs. Gogol fölötte görbedt és kavargatta. Odaintette a szakácsnőt a fújtatóhoz.

– Fújjon rá a szénre egy szikrányit s meglátjuk, hányadán állunk – utasította.

Mrs. Kellemes szót fogadott. Ő maga nem használt varázslatot, eltekintve a rántás elkészítéséhez vagy a kenyér megkelesztéséhez szükségestől, de megbecsülte másokban. Különösképp a Mrs. Gogolhoz hasonlókban.

A faszén fehéren izzott. A sűrű lé a fazékban elkezdett pezsegni. Mrs. Gogol a párába kukucskált.

– Mit csinál, Mrs. Gogol? – kérdezte aggódva a szakácsnő.

– Próbálom kivenni, hogy mi fog történni – felelte a vudu vajákosasszony. Hangja az okkult tehetségek gördülékeny mormolásává halkult.

Mrs. Kellemes a zavaros masszába kancsalított.

– Valaki garnélát fog enni? – bökte ki segítőkészen.

– Látja azt a darabka okrát? – tudakolta Mrs. Gogol. – Látja, hogyan bukkannak folyton a felszínre pont ott azok a ráklábak?

– Kegyed sosem fukarkodott a rákhússal – ismerte el Mrs. Kellemes.

– Látja, mennyire sűrűek a buborékok az okzat levelek mellett? Látja, hogy miként kanyarog az egész csigavonalban a körül a lilahagyma körül?

– Látom! Látom! – örvendezett Mrs. Kellemes.

– És tudja, hogy mit jelent?

– Azt jelenti, hogy igazán ínycsiklandó lesz az íze!

– Persze – értett egyet Mrs. Gogol kedvesen. – És azt jelenti, hogy néhány ember idejön.

– Klassz! Hány?

Mrs. Gogol kanalat merített a zubogó kotyvalékba és megkóstolta.

– Három – válaszolta. Tűnődve megnyalta az ajkát. – Nő.

Megint belemerítette a kanalat.

– Kóstolja meg! – javasolta. – Lesz egy macska is velük. – Ki lehet olvasni a szasszafrászból.– Megnyalta az ajkát. – Szürke. Fél szeme van. – Nyelvével kutászkodott egy odvas fogban. – A... bal.

Mrs. Kellemesnek leesett az álla.

– Magát hamarabb megtalálják majd, mint engem – folytatta Mrs. Gogol. – Vezesse ide Őket.

Mrs. Kellemes Mrs. Gogol komor mosolyára meredt, aztán vissza, le a mismásra a fazékban.

– Az egész hosszú utat megteszik, csak hogy megkóstolják? – lepődött meg.

– Hogyne. – Mrs. Gogol hátradőlt. – Meglátogatta a lányt a fehér házban?

Mrs. Kellemes bólintott – Az ifjú Hamukát – mondta. – Aha. Amikor tehetem. Amikor a Nővérek elmennek otthonról a palotába. Ők tényleg rettegésben tartják a lányt, Mrs. Gogol.

A szakácsnő újra lepillantott a fazékra, aztán föl Mrs. Gogolra.

– Kegyed tényleg látja...?

– Gondolom, magának most rengeteg marinírozni valója van – jegyezte meg Mrs. Gogol.

– Aha. Aha. – Mrs. Kellemes meghátrált, ám vonakodva. Aztán megtorpant. Mrs. Kellemest nyugalmi állapotban nem lehetett könnyen megmozdítani, hacsak ő maga nem akarta.

– Az a Lilith perszóna azt mondja, képes látni az egész világot a tükrökben – mesélte kissé vádló hangsúllyal.

Mrs. Gogol a fejét csóválta.

– Amihez bárki hozzájut egy tükörben, az csak önmaga – szögezte le. – De amit egy jó gombóban lelsz, az minden.

Mrs. Kellemes bólintott. Ez közismert tény. Nem vitatkozhat vele.

Mrs. Gogol szomorúan csóválta a fejét, amikor a szakácsnő már elment. Egy vudu varázslónő mindenféle cselfogásra kényszerül azért, hogy tájékozottnak lássék, de kissé szégyellte magát, mert hagyta, hogy egy becsületes nő azt higgye, képes látni a jövőt egy fazék gombóban. Mert minden, amit láthatsz egy fazéknyi Mrs. Gogol főzte gombóban, az, hogy a jövőd egész biztosan fantasztikusan finom ételt tartalmaz.

Valójában az egészet egy tál dzsambalajában látta, amit korábban készített.

Magrat az ágyban feküdt, párnája alatt a varázspálcával. Lágyan ringatózott ébrenlét és alvás között.

Határozottan ő a legalkalmasabb személy a varázspálca birtoklására. Nincs semmi kétség efelől. Néha – és alig mert a gondolatnak hangot adni, amikor egy fedél alatt tartózkodott Mállotviksz Nénével – tényleg elmerengett a többiek elkötelezettségén a boszorkányság iránt. Az idő felében úgy tűnt, nem is törődnek vele.

Vegyük például az orvosságokat. Magrat tudta, hogy sokkal jobban ismeri a gyógyfüveket náluk. Kunyhója előző tulajdonosától, Pityergi Komámasszonytól örökölt a témáról szóló számos, vaskos könyvet és néhány bizonytalan följegyzéssel maga is megpróbálkozott. Olyasmiket tud elmondani az embereknek a Rühes Ördögszem fölhasználásairól, ami annyira érdekli őket, hogy nyomban elrohannak, föltehetőleg azért, hogy másoknak is elmesélhessék. Tud szakaszosan és duplán lepárolni és olyasmiket csinálni, amik azzal járnak, hogy egész éjjel fönn kell maradjon a láng színét lesve a lombik alatt. Ő bezzeg gürizik érte.

Míg ellenben Ángyi hajlamos arra, hogy mindenre meleg borogatást tegyen és javasoljon egy nagy pohár italt, méghozzá a páciens kedvencét, abból kiindulva, hogy ha már úgyis beteg leszel, legalább lelj benne némi élvezetet (Magrat megtiltotta betegeinek az alkoholfogyasztást azért, amit az a májjal tesz; ha a betegek nem tudták, mit tesz a májjal, rááldozta az időt, hogy elmondja nekik).

És Néne... ő csak adott egy üveg színezett vizet a népeknek és közölte velük, hogy jobban érzik maguk.

És az volt a legbosszantóbb, hogy gyakran tényleg jobban is érezték maguk.

Hol van ebben a boszorkányság?

Egy varázspálcával azonban a dolgok mások lehetnek. Rengeteget segíthetsz az embereken egy varázspálcával. Azért létezik mágia, hogy jobbá tegye az életet. Magrat ezt bizonyosan tudta szíve rózsaszín, szorongó budoárjában.

Megint az alvás felszíne alá merült.

És jött egy fura álom. Később soha senkinek nem említette, mert, hát, ilyet nem tesz az ember. Ilyesmik esetében nem.

De azt gondolta, hogy fölkelt éjszaka, mert fölébresztette a csönd, hogy levegőzzön egy kicsit. És amikor elment a tükör mellett, mozgást látott benne.

Nem az ő arca volt. Nagyon hasonlított Mállotviksz Nénére. Magratra mosolygott – sokkal kedvesebb és barátságosabb mosollyal, mint amilyet valaha is látott Nénétől, ötlött Magrat eszébe –, aztán eltűnt, a ködös ezüst felszín összezárult mögötte.

Visszasietett az ágyába és rezesbanda hangjára ébredt, amely elszántan umtattázott. Az emberek kiáltoztak és nevettek.

Magrat kapkodva fölöltözött, kiment a folyosóra és bekopogott a másik két boszorkány ajtaján. Nem érkezett válasz. Lenyomta a kilincset.

Miután kétszer megzörgette, dobbanás hallatszott, amikor a szék, amit a másik oldalon beékeltek a kilincs alá, hogy minél jobban akadályozza az erőszaktevőket, betörőket és egyéb éjszakai alkalmatlankodókat, fölborult.

Az ágy egyik végén a takaró alól Mállotviksz Néne csizmája kukucskált ki. Ogg Ángyi csupasz lába, lévén Ángyi afféle éjszakai hempergő, ott volt mellette. Halk horkantások csörömpöltették a kancsót a mosdótálban; ezek immár nem a kapkodó vacsora utáni szundítás teljes orrból harsogó horkolásai voltak, hanem olyasvalaki jó iramú morgásai, akinek szándékában áll jó kiadósat éjszakázni.

Magrat kopogtatott Néne csizmájának talpán.

– Hé, ébredjetek! Valami történik.

Mállotviksz Néne ébredése ugyancsak imponáló látványt nyújtott, olyat, amit nem sokan láttak.

Ébredéskor a legtöbb ember egy gyors, fejvesztett, öntudat-előtti ellenőrzésen száguld át: ki vagyok, hol vagyok, ki ez a pasas/nő, uramisten, mért szorongatok egy rendőrsisakot, mi történt múlt éjjel?

És ez azért van így, mert az embereket ízekre szedi a Kétely. A kétkedés a motor, amely végighajtja őket életükön. Ez a gumiszalag lelkük kis repülőmodelljében, s azzal töltik idejük, hogy addig-addig feszítgetik, amíg összegubancolódik. A kora reggel a legrosszabb időszak – ott a pánik kurtácska pillanata, ha netalán Te Magad elkószáltál éjszaka és valami más költözött a helyedbe.

Ez sosem történt meg Mállotviksz Nénével. Mély alvásból egyenesen azonnali működésbe ment át, mind a hat hengerrel. Sosem kellett megtalálja önmagát, mert mindig tudta, hogy ki az, aki keresgél.

Beleszagolt a levegőbe. – Valami ég – közölte.

– Gyújtottak örömtüzet is – helyeselt Magrat.

Néne megint szimatolt.

– Fokhagymát sütnek? – hitetlenkedett.

– Tudom. El sem tudom képzelni, miért. Letépik az összes zsalugátert az ablakokról és elégetik őket a főtéren és a tűz körül táncolnak.

Mállotviksz Néne a könyökével gonoszul megbökte Ogg Ángyit.

– Ébredj föl, te!

– Wstph?

– Egész éjjel le se hunytam a szemem – mondta Néne szemrehányóan – a horkolása miatt.

Ogg Ángyi óvatosan megemelte a takarót.

– Túlságosan kora reggel van ahhoz, hogy kora reggel lehessen – zsörtölődött.

– Gyere! – szólította föl Néne. – Szükségünk van a szakértelmedre a nyelvekben.

A fogadó tulajdonosa a karjával hadonászott és körbe-körbe rohangált. Aztán a kastélyra mutatott, amely az erdő fölé tornyosult. Aztán élénken szopogatta a csuklóját. Aztán elvágódott s hanyatt feküdt. És aztán reménykedőn Ogg Ángyira nézett, miközben mögötte a fokhagymából és fakarókból és tömör ablaktáblákból rakott örömtűz vidáman égett.

– Nem – szólalt meg Ángyi egy kis idő múlva. – Még mindig non capisco, máj herr.

A férfi fölállt és levert némi port bőr térdnadrágjáról.

– Azt hiszem, azt mondja, hogy valaki halott – jelentette ki Magrat. – Valaki a kastélyban.

– Hát, azt kell mondjam, úgy néz ki, hogy mindenki roppant örvend ennek – közölte Mállotviksz Néne komoran.

Az új nap fényében a falu sokkal derüsebbnek látszott. Mindenki folyton boldogan odabiccentett a boszorkányoknak.

– Azért van ez így, mert alighanem a földbirtokos az – sugalmazta Ogg Ángyi. – Valamelyest vérszopó volt, azt hiszem, azt mondja.

– Á! Akkor erről van szó. – Néne kezét dörzsölte és helyeslően pillantott a reggelizőasztalra, amit kihurcoltak a napsütésbe. – Mindenesetre az ennivaló határozottan följavult. Kérem a kenyeret, Magrat!

– Mindenki állandóan mosolyog és integet nekünk – mondta Magrat. – És csak nézzétek ezt a rengeteg ételt!

– Ahogy ez várható is volt – válaszolta Néne tele szájjal. – Csak egyetlen éjszakája vagyunk itt náluk és máris megtanulták, hogy szerencsét hoz, ha kedvesek a boszorkányokhoz. És most segíts levenni ennek a méznek a tetejét!

Az asztal alatt Csöves ült és mosakodott. Hébe-hóba böfögött egyet.

Vámpír támadt már életre halottaiból, a sírjából, a kriptájából, de még soha egyiknek se sikerült macskából.

Kedves Jászón és mindenki a 21-es, 34-es, 15-ös, 87-es és 61-es házszám alatt, de nem a 18-ban, amíg az a perszóna vissza nem adja a tálat, amit igenis kölcsönvett, akármit álícson is.

Hát itten vagyunk, tyű de jó móka, nehogy ENGEM fagasatok tökökről, ámbár nincs semmi baj. Rajzolok egy képet róla, ahol múlt északa megszáltunk tettem egy X-et a szobánkra, ahol a szobánk van. Az idő...

– Mit csinálsz, Gytha? Mi készen állunk az indulásra.

Ogg Ángyi főlnézett, arca még mindig csupa ránc a fogalmazás megerőltetésétől.

– Azt gondoltam, hogy jó lenne küldeni valamit Jászónunknak. Tudod, hogy abbahagyja az aggódást. Szóval csináltam egy rajzot erről a helyről egy darabka kartonra és Máj Herr, ez itt, oda fogja adni valakinek, aki mifelénk megy. Sose lehessen tudni, még akár el is juthat.

...továbbra is szép.

Ogg Ángyi megnyalta a ceruza végét. Nem első ízben a világegyetem története folyamán, olyasvalaki, akinek rendes körülmények között a kommunikáció oly könnyedén megy, mint az álmodás, leblokkolt, ötlet híján, amikor szembekerült az üres vonalakkal egy lap hátoldalán.

Hát ez minden mostanáig, majd hamarosan írok úlyra ujra MAMI. U.I. a Macska nagyon Nyavalásnak lácik asszem hiányzik neki az Othona.

– Jössz már végre, Gytha? Magrat már próbálja beindítani nekem a söprűmet.

U.U.I. Néne Szeretetel üdvözöl.

Ogg Ángyi hátradőlt, elégedetten a jól végzett munka tudatával.[7]

Magrat eljutott a városka főterének széléhez, és megállt pihenni.

Meglehetős tömeg gyűlt össze, hogy megbámuljanak egy nőt lábakkal. Bár nagyon udvariasan tették. De valahogy ettől még rosszabb lett.

– Nem száll föl, hacsak nem rohansz tényleg nagyon gyorsan – magyarázta s tudta, amint kimondta, hogy ez milyen hülyén hangzik, különösen, ha külföldiül hallgatják. – Azt hiszem, ezt nevezik nehézségi erőkifejtésnek.

Nagy levegőt vett, homlokát ráncolta az összpontosítástól s ismét előrelendült.

A söprű ezúttal beindult. Rándult egyet Magrat kezében. A cirokszálak zizegtek. Sikerült üresjáratba csúsztatnia, még mielőtt a söprű végigvonszolhatta volna a földön. Az egyik dolog Mállotviksz Néne söprűjével – amely a nagyon régimódiak közül való, akkoriban készítették, amikor a söprűket még strapabírónak konstruálták s nem úgy, hogy tíz év után szétessenek a szútól – kapcsolatban az, hogy ugyan elindításához kellett némi noszogatás, de amikor elindult, nem lazsált.

Magrat egykoron fontolóra vette a boszorkánysöprű szimbolikájának elmagyarázását Mállotviksz Nénének, aztán úgy döntött, mégsem teszi. Rosszabb lett volna, mint a veszekedés a májusfa jelentéséről.

Az elindulás némi időbe telt. A falusiak ragaszkodtak ahhoz, hogy ételt adjanak ajándékba. Ogg Ángyi beszédet mondott, amit ugyan senki sem értett, ám általánosan megéljenezték. Csöves, aki olykor-olykor csuklott egyet, fölszívódott szokásos helyére Ángyi söprűjének cirokszálai közt.

Amikor az erdő fölé emelkedtek, egy vékony füstcsóva is fölszállt a kastélyból. Aztán jöttek a lángok.

– Embereket látok táncolni előtte – jelentette Magrat.

– Mindig veszedelmes üzlet az ingatlan bérbeadás – nyilatkozta Mállotviksz Néne. – Gondolom, a pasas kissé hanyag volt, amikor tatarozásra és tetőjavításra és effélékre került sor. Az emberek nehezményezik az ilyesmit. Az én háziuram két szalmaszálat sem tett keresztbe a kunyhómon, amióta ott lakom – fűzte hozzá. – Ez gyalázat. Arról nem is beszélve, hogy én öregasszony vagyok!

– Azt hittem, tiéd a kunyhód – mondta Magrat, miközben a söprűk útnak indultak a vadon fölött.

– Csak hatvan éve nem fizet lakbért – helyesbített Ogg Ángyi.

– És az az én hibám? – kérdezte Mállotviksz Néne. – Nem az én hibám. Én igazán kész vagyok fizetni. – Lassú, önelégült mosolyba húzódott az arca. – A háziúrnak csak kérnie kellene – tette hozzá.

Ez a Korongvilág fölülnézetben, felhőalakzatai hosszú, kanyargós mintákban keringenek.

Három pont bukkant elő a felhőrétegből.

– Értem már, hogy miért nem jön divatba az utazás. Ezt nevezem unalomnak! Más sincs, csak erdő órákon és órákon át.

– Igen, de a repülés gyorsan eljuttat téged máshová, Néne.

– Mindegy, mióta repülünk?

– Körülbelül tíz perce, amióta utoljára kérdezted, Eszme.

– Nem megmondtam? Unalmas.

– A nyélen ücsörgés, az, ami nem tetszik nekem. Szerintem lennie kellene egy különleges söprűnek a hosszú utakra, nem igaz? Olyannak, amin ki tudsz nyújtózkodni és szundíthatsz egyet.

Ezen eltöprengtek.

– És amin enni lehet – fűzte hozzá Ángyi. – Úgy értem, igazi étkeket. Mártással. Nem csak szendvicseket meg afféléket. – A légi szakácsművészet kísérletét egy kis olajrezsón kapkodva kellett korlátozni, miután azzal fenyegetett, hogy lángra lobbantja Ángyi söprűjét.

– Szerintem megtehetné az ember, ha lenne egy igazán nagy söprűje – állította Magrat. – Akkora, mint egy fa, mondjuk. Akkor egyikünk csinálná a kormányzást és valaki más meg a főzést.

– Ez sosem fog bekövetkezni – felelte Ogg Ángyi. – Mégpedig azért, mert a törpék egy egész vagyont fizettetnének veled egy olyan óriási nyélért.

– Igen, de megtehetnéd azt – folytatta Magrat belemelegedve a témába –, hogy fizetséget kérsz az emberektől az utaztatásukért. Biztos rengeteg ember akad, aki torkig van az útonállókkal... meg a tengeribetegséggel meg ilyesmikkel.

– Mit szólsz hozzá, Eszme? – tudakolta Ogg Ángyi. – Én csinálom a kormányzást, Magrat meg a főzést.

– És akkor én mit fogok csinálni? – firtatta gyanakodva Mállotviksz Néne.

– Ó... hát... kell legyen valaki, aki, tudod, üdvözli az embereket a söprűn és odaadja nekik az ennivalót – válaszolta Magrat. – És megmondja nekik, mit kell tenni, ha, például, a varázslat fölmondja a szolgálatot.

– Ha a varázslat fölmondja a szolgálatot, mindenki lezuhan a földre és meghal – mutatott rá Néne.

– Igen, de valakinek meg kell mondania nekik, hogyan csinálják ezt – szögezte le Ogg Ángyi Magratra kacsintva. – Nem fogják tudni, hogy kell, mert járatlanok a repülésben.

– És nevezhetnénk magunkat... – Elhallgatott. Mint mindig a Korongvilágon, amely pont az irrealitás legislegszélén helyezkedik el, a valódiság apró darabkái besurrantak valahányszor valaki elméje megfelelően rezonált. Most is ez történt.

– ...mondjuk, Három Boszorkány Repülőben – fejezte be. – Ehhez mit szóltok?

– Söprűk Repülőben – helyesbített Magrat. – Vagy Repülő... Csészealj...

– Semmi szükség belekeverni korongonkívülieket – húzta föl az orrát Néne.

Ogg Ángyi álnokul pillantott Nénéről Magratra.

– Nevezhetnénk Vir... – kezdte.

Egy széllökés elkapta mindhárom söprűt és megperdítette őket. Kurta pánik után a boszorkányok visszanyerték az irányítást fölöttük.

– Ez mind badarság – motyogta Néne.

– Hát, mindenesetre telik vele az idő – közölte Ogg Ángyi.

Néne morózusan nézett a lenti zöldellésre.

– Sose leszel képes rávenni az embereket erre – jelentette ki. – Nagy szamárság az egész!

Kedves Jászón en famile,

Túloldalon a lap hátsó felén legyetek szívesek megnézni a melékelt vázlatát annak ahol valami király meghalt és eltemeték fogalmam sincs mér. Ez valami faluban van ahol múlt északa megszáltunk. Ettünk valami rágós izét sose találná ki az ember hogy tsiga de nem rosz, és Eszme háromszor is vett, mielőtt rájött és aztán Veszekedett a szakácsal és Magrat egész északa hányt már csak a gondol atyától is és ment a hasa. Gondolok rátok szerető MAMITOK. UI az árnyékszék it kész UNDOR, házon BELÜL vanak, enyit a HIGÉNIÁRÓL.

Eltelt számos nap.

Egy csöpp országban egy csöndes kis fogadóban Mállotviksz Néne ült és mélységes gyanakvással szemlélte az ételt. A tulaj annak kétségbeesett arckifejezésével körözött, aki tudja, még mielőtt belekezdene, hogy ebből a játszmából nem fog győztesként kikerülni.

– Jóízű, egyszerű otthoni koszt – mondta Néne. – Ez minden, amit kérek. Ismertek. Nem vagyok követelőző fajta. Senki sem mondhatja, hogy követelőző fajta vagyok. Csak egyszerű étkeket akarok. Nem csupa zsírt meg hasonlót. Van abban valami természetellenes, hogy amikor panaszkodsz valami miatt a salátádban, kiderül, hogy az nem más, mint amit rendeltél.

Ogg Ángyi begyűrte a szalvétát a ruhája nyakába és nem szólt semmit.

– Mint az hely tegnap este – folytatta Néne. – Azt gondolnád, hogy biztonságban leszel szendvicsekkel, nem? Úgy értem... szendvicsek? A lehető legegyszerűbb étel a világon. Azt hinnéd, még a külországiak sem képesek a szendvicset rosszul csinálni. Hah!

– Nem szendvicsnek nevezték, Néne – igazította ki Magrat, akinek tekintete a tulajdonos serpenyőjén időzött. – Úgy hívták... azt hiszem, végyasztalnak hívták.

– Klassz volt – jelentette ki Ogg Ángyi. – Én különösen szeretem a pácolt sós heringet.

– De azok biztos azt hitték, hogy hülyék vagyunk és nem vesszük észre, hogy lehagyták a fölső szelet kenyeret – vágta ki Néne diadalmasan. – Hát, én aztán mondtam nekik egyet s mást! Legközelebb kétszer meggondolják, mielőtt megpróbálják az embereket csalárdul megrövidíteni egy szelet kenyérrel, ami jogosan az övék!

– Az biztos – mondta sötéten Magrat.

– És én elítélem ezt az egész hóbortos névadást mindenféléknek, hogy az ember azt se tudja, mit eszik – közölte Néne eltökélve, hogy a nemzetközi szakácsművészet árnyoldalait maradéktalanul föltárja. – Az olyan eledelt szeretem, ami kereken megmondja, micsoda, mint például... hát... darázsfészek vagy... vagy...

– Borzas Kata – bökte ki szórakozottan Ángyi. Némi bizakodással nézegette a palacsintakészítés folyamatát.

– Úgy van. Igazi, tisztességes étel. Úgy értem, vegyük csak azt az izét, amit ebédre kaptunk. Nem állítom, hogy nem volt finom – jelentette ki Néne kegyesen. – Na persze, csak a maga külföldi módján. De Küjsz dögrenújnak mondták és ki tudja, az mit jelent?

– Békacomb – fordította le Ángyi gondolkodás nélkül.

A csöndet betöltötte, ahogy Mállotviksz Néne nagy levegőt vett és Magrat arca halványzöld színt öltött. Ogg Ángyi most gyorsabban gondolkodott, mint bármikor az utóbbi jó pár esztendőben.

– Nem valódi békacomb – sietett hozzátenni. – Olyan mint a diós csiga, ami valójában csak liszt meg tojássárgája. Csupán tréfás elnevezés.

– Szerintem egyáltalán nem hangzik viccesen – felelte Néne. Úgy fordult, hogy lássa a palacsintakészítés folyamatát.

– De legalább a rendes palacsintát nem képesek elfuserálni – jegyezte meg. – Hogy nevezik azt errefelé?

– Krepp suzette, azt hiszem – válaszolta Ángyi.

Néne tartózkodott a megjegyzésektől. Ám komor elégtétellel figyelte, ahogy a tulaj befejezte az étel készítését és reménykedő mosollyal tekintett rá.

– Ó, és most a fickó azt reméli, hogy mi majd megesszük – mondta. – Fogja magát, meggyújtja őket és még mindig reméli, hogy mi majd megesszük!

Utóbb lehetséges lett volna a boszorkányok haladását föltérképezni a kontinensen át egy afféle demográfiai vizsgálattal. Sokkal később, néhány csöndes, lógó hagymakoszorúval ékes konyhában, forró hegyek közt megbúvó álmos falvakban, esetleg találhattál olyan szakácsokat, akik nem rándulnak össze és próbálnak az ajtó mögé bújni, amikor idegen lép a konyhába.

Kedves Jászón,

Kifejezeten jóval melegebb van itt, Magrat azt mondja, azér mer meszebb kerültünk a Tengelytől, és, ez igen fura dolog, minden pénz más. Át keletik válcsad másik pénzre, ami csupa eltérő alak és egyáltalán nem rendes pénz szerintem. Általában hagyjuk, hogy Eszme intéze ezt, ő mindig nagyon jó beváltási árfolyamot ér el, elképesztő. Magrat azt mondja, írni fog egy könyvet, az lesz a címe Utazás Napi egy Tallérból, és az mindig ugyanaz a tallér. Eszme kezd úgy viselkedni, mint egy külhoni, tegnap levette a kendőjét, legközelebb asztalokon fog táncolni! Ez valami híres híd vagy hasonló képe. Sok szeretettel, MAMI.

A nap letűzött a macskaköves utcára és különösen az apró fogadó udvarára.

– Nehéz elképzelni – jelentette ki Magrat –, hogy otthon most ősz van.

– Garkon? Mucho vino aveck zei, grácia ász.

A fogadós, aki egy szót sem értett ebből és szívélyes ember volt, aki határozottan nem érdemelte meg, hogy garkonnak szólítsák, rámosolygott Ángyira. Bárkire mosolygott volna, akinek ilyen korlátlan ital-befogadóképessége van.

– Bár nem helyeslem, hogy kirakják ezt az összes asztalt az utcára – jegyezte meg Mállotviksz Néne, jóllehet nem sok szigorral. Az idő kellemesen meleg volt. Nem mintha Néne nem szerette volna az őszt, olyan évszak, amit mindig alig várt már, de az ő korában jó érzés tudni, hogy az ősz sok száz mérföldnyire történik innen, miközben ő nincs ott.

Az asztal alatt Csöves hanyatt fekve szundikált, négy lába a levegőben. Néha megrándult, amikor farkasokkal küzdött álmában.

– Az áll itt Desiderata jegyzeteiben – szólalt meg Magrat és óvatosan lapozta a merev oldalakat –, hogy késő nyáron itt egy különleges, hagyományos szertartás zajlik, amikor egy csomó bikának engedik, hogy átrohanjon az utcákon.

– Ezt érdemes lesz megnézni – közölte Mállotviksz Néne. – Miért csinálják ezt?

– Azért, hogy az összes fiatalember kergethesse őket és így megmutathassa, milyen bátor – válaszolta Magrat. – Úgy tűnik, hogy az ifjak letépik a kokárdájukat.

Ogg Ángyi ráncos arcán kifejezések különfélesége suhant át, akár az időjárás a sivár, vulkanikus terület fölött.

– Kissé furán hangzik – mondta végül. – És ezt minek csinálják?

– Desiderata nem magyarázza meg valami világosan – felelte Magrat. Megint lapozott. Mozgott az ajka, miközben továbbolvasott. – Mit jelent a cojones?

A másik kettő vállat vont.

– Hé, lassítanod kellene azzal az itallal – szólalt meg Néne, amikor a pincér újabb palackot helyezett Ogg Ángyi elé. – Én nem bíznék egyetlen olyan itókában sem, ami zöld.

– Ez nem igazi szeszes ital – közölte Ángyi. – Az áll a címkén, hogy gyógynövényekből készült. Nem tudsz komoly szeszes italt készíteni csupán csak gyógynövényekből. Kóstolj meg egy cseppet!

Néne megszaglászta a kinyitott palackot.

– Olyan a szaga, mint az ánizsé – állapította meg.

– A palackra azt írták „Abszint” – tudatta Ángyi.

– Ó, az csak a fehér üröm másik neve – szólt Magrat, aki értett a füvészethez. – A füvészkönyvem azt mondja, az jó a gyomorpanaſzokra és megelőzi az émelygéſt étkezések után.

– Na tessék! – diadalmaskodott Ángyi. – Gyógyfüvek. Gyakorlatilag orvosság. – Jókora adagot töltött a másik kettőnek. – Próbáld ki, Magrat! Ettől megmellyesedik a mellyed.

Mállotviksz Néne lopva meglazította a csizmáját. Azt is fontolgatta, vajon levegye-e a trikóját. Alighanem nincs igazán szüksége mindháromra.

– Úton kellene lennünk már – jegyezte meg.

– Ó, torkig vagyok a söprűkkel – panaszolta Ángyi. – Ha több mint két órát töltök a nyélen, elmacskásodik a derijőm.

Várakozásteljesen nézett a másik kettőre. – Az a segg külhoniul – fűzte hozzá. – Bár, fura, de egyes külrészeken a „segg” „sötétet” jelent és a „sötét” „butát”. Fura dolgok a szavak.

– Percenként megkacagtatnak – mondta Néne.

– A folyó itt elég széles – jelentette ki Magrat. – Vannak nagy hajók is. Még sosem voltam rendes hajón. Tudjátok, mire gondolok? Arra a fajtára, amelyik nem süllyed el könnyedén?

– A söprűk boszorkányosabbak – felelte Néne, ám nem sok meggyőződéssel. Ő ugyan nem rendelkezett Ogg Ángyi nemzetközi anatómiai szókincsével, ám olyan részei, amelyekről még azt sem ismerte volna el, hogy tudja a nevük, határozottan panaszkodtak.

– Láttam azokat a hajókat – közölte Ángyi. – Úgy néztek ki, mint óriási nagy tutajok, rajtuk házakkal. Alig is vennéd észre, hogy rajta vagy egy hajón, Eszme. Hé, ez mit csinál?

A fogadós ugyanis kisietett és kezdte behurcolni a derűs kis asztalokat. Odabiccentett Ángyinak és egy bizonyos mennyiségű sürgetéssel hangjában beszélt hozzá.

– Azt hiszem, azt akarja, menjünk be – tolmácsolt Magrat.

– Jól érzem magam itt kinn – közölte Néne. – KÖSZÖNÖM, JÓL ÉRZEM MAGAM ITT KINN – ismételte meg. Mállotviksz Néne hozzáállása az idegen nyelvekhez ugyanis az volt, hogy hangosan és tagoltan elismételte önmagát.

– Hé, hagyd abba a próbálkozást az asztalunk elvivésére! – csattant föl Ángyi, összecsapva kezét.

A vendéglős kapkodva mondott valamit és az utca vége felé mutatott.

Néne és Magrat kérdően pillantottak Ogg Ángyira, aki vállat vont.

– Ebből nem értettem semmit – ismerte be.

– KÖSZÖNJÜK, MARADUNK, AHOL VAGYUNK – mondta Néne. A kocsmáros tekintete találkozott az övével. A férfi föladta, elkeseredésében kezével hadonászott a levegőben és bement.

– Ezek azt hiszik, kihasználhatnak téged, csak mert nő vagy – jegyezte meg Magrat. Diszkréten elnyomott egy böffentést s újra megfogta a zöld palackot. A gyomra máris sokkal jobban volt.

– Nagyon is igaz. Tudjátok, mi történt? – kérdezte Ogg Ángyi. – Múlt éjjel elbarikádoztam magam a szobámban és még csak be se próbált törni egy férfi!

– Gytha Ogg, te néha... – Néne elhallgatott, amikor észrevett valamit Ángyi válla fölött.

– Egy csomó tehén jön végig az utcán – adta hírül.

Ángyi arra fordította a székét.

– Biztos az a bika dolog, amit Magrat említett – felelte. – Érdemes lenne megnézni.

Magrat föltekintett. Az utca egész hosszában emberek nyújtogatták a nyakuk minden emeleti ablakból. A szarvak és paták és párolgó testek tülekedése sebesen közeledett.

– Ott fönn vannak olyanok, akik rajtunk nevetnek – jelentette ki vádlón.

Az asztal alatt Csöves megmoccant és hasra fordult. Kinyitotta a jó szemét, rászegezte a közeledő bikákra és fölült. Úgy tűnt, ez jó móka lesz.

– Nevetnek? – kérdezett vissza Néne. Fölnézett. Valóban úgy látszott, hogy az emberek a magasban jót mulatnak valami tréfán.

Néne szeme összeszűkült.

– Mi majd csak folytatjuk az üldögélést, mintha mi sem történne – szögezte le.

– De ezek eléggé nagy bikák – vetette ellen idegesen Magrat.

– Nekünk semmi közünk hozzájuk – állította Néne. – Nekünk semmi közünk ahhoz, ha egy csomó külföldi izgalomba jön egyes dolgoktól. Most pedig add ide az ürmösbort!

Amennyire Lagro de Kabona, fogadós, vissza tudott emlékezni nap eseményeire, úgy rémlett, azok a következőképpen történtek:

Ez volt az ideje az Ügynek a Bikákkal. És a tébolyult nők csak ültek ott s úgy vedelték az abszintot, mintha víz lenne! Megpróbálta rávenni őket, hogy jöjjenek be, de az öreg közülük, az az ösztövér, csak kiabált vele. Ezért beletörődött, hogy maradnak, de nyitva hagyta az ajtót – az emberek gyorsan veszik a lapot, amikor látják a bikákat végigjönni az utcán, mögöttük a falu fiatalembereivel. Akárki ragadja el a hatalmas, vörös kokárdát a legnagyobb bika szarvai közül, megszerzi a díszhelyet az esti ünnepségen plusz – Lagro elmosolyodott a negyven évvel korábbi emlékektől – egy bizonyos nem hivatalos, ám igen élvezetes viszonyt a város fiatal nőivel egész hosszú időre a dolog után...

És az őrült nők csak ültek tovább odakint.

A vezérbika némileg elbizonytalanodott ettől. Szokásos tevékenysége ilyenkor egy kevés bömbölés és a föld kapálása volt, amitől a célpontok érdekes módon szaladni kezdenek és elméje nem tudott megbirkózni a figyelem ilyen hiányával, de nem ez volt a legfőbb gondja, hanem a húsz másik bika közvetlen a háta mögött.

És még ez is megszűnt legfőbb gond lenni számára, mert a rémes vénasszony, az, amelyik tiszta feketét viselt, fölállt, valamit motyogott neki és hatalmasat sózott a szeme közé. Aztán a szörnyű pufók perszóna, akinek hasa az ónozott víztartály rugalmasságával és befogadóképességével bírt, hanyatt esett a székéről nevettében és a fiatal – mármint az, amelyik fiatalabb volt, mint a másik kettő – elkezdte lengetni a szoknyáját a bikák előtt, mintha csak kacsák lennének.

És aztán az utca tele lett dühös, összezavarodott bikákkal és egy csomó kiáltozó, megrémült fiatalemberrel. Mert egy dolog kergetni egy sereg bepánikolt bikát, és egészen más szembekerülni azzal, hogy azok hirtelen a másik irányba próbálnak futni.

A vendéglős, hálószobaablaka biztonságából, hallotta, hogy a szörnyűséges nőszemélyek egymásnak kiáltoznak. A pufók egyfolytában nevetett és valamiféle csatakiáltást rikkantgatott... „PróbálkozzaLovasVezényszóvalEszme!” s aztán a fiatal, aki úgy tolakodott az állatok között, mintha a halálra öklelés csak másokkal eshetne meg, megtalálta a vezérbikát és letépte róla a kokárdát, ugyanazzal a gondoskodó arckifejezéssel, mint amilyennel egy öregasszony piszkál ki egy tüskét macskája talpából. És úgy tartotta, mintha nem tudná, mi az, vagy hogy mit kellene tegyen vele...

A hirtelen támadt csönd még a bikákra is hatott. Még az ő parányi, vérben forgó agyuk is érzékelte, hogy valami nem stimmel. Még a bikák is zavarba jöttek.

Szerencsére, a rémes nőszemélyek távoztak aznap délután az egyik folyami hajón, miután egyikük megmentette a macskáját, amely sarokba szorított 350 fontnyi összezavarodott bikát és próbálta földobni a levegőbe és játszadozni vele.

Azon az estén Lagro de Kabona elvi kérdést csinált abból, hogy nagyon, de nagyon kedves legyen idős édesanyjával.

És a következő évben a falu virágkarnevált tartott és soha, senki, semmikor sem beszélt többé az Ügyről a Bikákkal.

Legalábbis, nem a férfiak előtt.

Az óriási lapátkerék keresztülcaplatott a folyó sűrű, barna levén. A hajtóerőt több tucat troll szolgáltatta, vonszolva maguk a végtelen szalagon egy napernyő alatt. Madarak énekeltek a fákon a messzi partokon. A hibiszkusz illata átlengedezett a vízen, csaknem, ám sajnos nem teljesen, elnyomva a szagát magának a folyónak.

– Na már most, ez – jelentette ki Ogg Ángyi – már döfi!

Kinyújtózott a nyugágyon és megfordult, hogy Mállotviksz Nénére nézzen, aki homlokát ráncolta az olvasás elmélyült összpontosításától.

Ángyi szája gonoszkodó vigyorba húzódott.

– Tudod, hogy nevezik ezt a folyót? – tudakolta.

– Nem.

– Úgy hívják, Vieux folyó.

– Igen?

– Tudod, hogy mit jelent?

– Nem.

– Az Öreg (Hímnemű) folyó – válaszolta Ángyi.

– Igen?

– A szavaknak van neme a külrészeken – jelentette ki reménykedően Ángyi.

Néne nem zökkent ki.

– Egyáltalán nem lep meg – motyogta. Ángyi megroggyant.

– Ez Desiderata egyik könyve, igaz?

– Igen – felelte Néne. Méltóságteljesen megnyalta a hüvelykujját és lapozott.

– Hova ment Magrat?

– Lefeküdt a kabinban – válaszolta Néne anélkül, hogy fölnézett volna.

– Forog a gyomra?

– Ezúttal a feje fáj. És most maradj csöndben, Gytha! Ha nem látnád, olvasok.

– Miről? – firtatta derűsen Ángyi.

Mállotviksz Néne sóhajtott és a könyvoldalra tette az ujját, hogy jelezze, hol tart.

– Erről a helyről, ahová megyünk – tudatta. – Génuáról. Desiderata azt mondja, hogy csupa dekadencia.

Ogg Ángyi mosolya változatlan maradt.

– Igen? – kérdezte. – Az jó, nem? Még sosem voltam városban.

Mállotviksz Néne hallgatott. Egy ideje már tűnődött ezen. Egyáltalán nem volt biztos a „dekadencia” szó jelentésében. Elhessegette azt a lehetőséget, hogy azt jelenti „aranyköpés-nélküliség” pont ellenkezőleg Ogg Ángyival, aki mindenre tud kádenciát. Akármit jelentsen is, Desiderata szükségesnek látta, hogy följegyezze. Mállotviksz Néne általában nem bízott a könyvekben információforrásként, ám most nem volt választása.

Valami olyasmi ködlött benne, hogy a „dekadenciának” talán köze lehet ahhoz, ha egész nap nem húzzák szét a függönyöket.

– Azt mondja, hogy Génua a művészet, szellemesség és kultúra városa is – folytatta Néne.

– Akkor ott jól fogjuk érezni magunkat – válaszolta magabiztosan Ángyi.

– Különösen híres az ottani nők szépségéről, azt írja itt.

– Akkor remekül be fogunk olvadni, semmi gond.

Néne óvatosan lapozott. Desiderata nagyfokú figyelmet szentelt minden ügynek szerte a Korongon. Másrészt viszont, magának írt, nem más olvasóknak, ezért jegyzetei hajlottak a titokzatosságra és sokkal inkább aides mémoire voltak, mint összefüggő beszámolók.

Néne ezt olvasta: „Most L. uralkodik a városban a trón mögötti erőként, és Sz. báróról azt beszélik, életét vesztete, belefuladt a folyóba. Gonosz ember volt, bár szerintem nem anyira gonosz, mint L., aki azt mongya, hogy a Mágia Birodalmává akarja tenni, Bódog és Békés helyé, és amikor az emberek ezt mongyák, készülj föl Kémekre minden sarkon és senki sem mer szót emelni, mert ki merne fölszólalni a Gonozság elen, amit a Bódogság és Béke nevében követnek el? Az öszes Ucca tiszta s a Bárdok élesek. De H. legalább biztonságban van, mos még. L.-nek tervei vanak vele. És Mrs. G., aki a báró amourja volt, a lápban rejtőzik és lápi mágiával küszd ellene, de nem harcolhacc a tükörvarázzsal, ami csupa Visszaverés”.

A tündérkeresztanyák párosával járnak, Néne ezt tudta. Szóval Desiderata az volt meg... meg L. ...de ki az a valaki a mocsárban?

– Gytha? – szólalt meg Néne.

– Mija? – mondta Ogg Ángyi, aki elszundított.

– Desiderata azt mondja, valami nő itten valakinek a hámora.

– Valószínű csak métafór – felelte Ogg Ángyi.

– Ó – mondta sötéten Néne – szóval az egyik olyasmi.

„De senki sem tartóztathatja föl Mardi Gras-t”, olvasta. „Ha lehetséges valamit teni, akkor azt Samedi Nuit Mortekor, a farsang utosó éjelén kell, az Élők és a Holtak közt félúton lévő éjszakán, amikor a mágia árad az uccákon. Ha egyáltalán valamikor, akkor sebezhető L., mer a karnevál megtestesít mindent, amit utál.”

Mállotviksz Néne lehúzta kalapját a szemébe, hogy védje a napsütéstől.

– Itt az áll, hogy minden évben óriási nagy farsangot rendeznek – mesélte. – Mardi Gras, úgy nevezik.

– Azt jelenti, Zsíros Ebédidő – közölte Ogg Ángyi, nemzetközi nyelvész. – Garkon! Etcetra grósz Menta Pancs avec petit tál de mogyoró, por favúr!

Mállotviksz Néne becsukta a könyvet.

Természetesen be nem ismerné másnak, különösen nem egy másik boszorkánynak, de ahogy közeledett Génua, úgy lett egyre kevésbé magabiztos.

Ő ott vár Génuában. Ennyi idő után! Kibámulva rá a tükörből! Mosolyogva!

A nap tűzött. Néne megpróbált dacolni vele. Előbb vagy utóbb azonban be fogja adni a derekát. Hamarosan eljön az ideje, hogy levegyen még egy trikót.

Ogg Ángyi ült és egy ideig lapokat rajzolt rokonainak, aztán ásított. Olyan boszorkány volt, aki szereti a lármát és az emberi társaságot maga körül. Ogg Ángyi kezdett unatkozni. Ez igazán nagy hajó, inkább amolyan úszó vendéglő, és biztos volt benne, hogy kell legyen valami izgalom valahol.

Letette táskáját az ülésére s elbandukolt, hogy megkeresse.

A trollok fáradhatatlanul tapostak tovább.

A nap már vörös volt és alacsonyan járt, amikor Mállotviksz Néne fölébredt. Bűntudatosan nézett körbe kalapja karimájának menedékéből arra az esetre, ha netalán valaki észrevette volna, hogy alszik. Az elalvás napközben olyasmi, amit csak öregasszonyok tesznek, és Mállotviksz Néne csupán olyankor volt öregasszony, amikor ezt célszerűnek tartotta.

Az egyetlen néző Csöves volt, összegömbölyödve Ángyi székén. A jó fél szeme Nénére szegeződött, ám messze nem volt olyan rettentő, mint vak szemének tejfehér tekintete.

– Csak a stratégiánkon töprengtem – motyogta Néne, biztos, ami biztos.

Becsukta a könyvet és elmasírozott a kabinjukba. Az nem volt nagy. Némelyik luxuskabin óriásinak látszott, de a gyógyfüves borral meg mindennel Néne nem érzett hajlamot arra, hogy Befolyást gyakoroljon az egyik megszerzéséért.

Magrat és Ogg Ángyi az egyik fekhelyen ültek komor némaságban.

– Ennék valamit – közölte Néne. – Idefelé jövet pörköltszagot éreztem, szóval menjünk és nézzük meg közelebbről, jó? Mit szóltok hozzá?

A másik kettő folytatta a padlóra bámulást.

– Gondolom, maradnak a tökök – szólalt meg Magrat. – És persze ott a törpekalács.

– A törpekalács mindig megmarad – vágta rá automatikusan Ángyi. Fölnézett, arca a szégyenkezés maszkja.

– Ööö, Eszme... ööö... tudod, a pénz...

– A pénz, amit mi mind odaadtunk neked, hogy a biztonság kedvéért tartsd a bugyogódban? – akarta tudni Néne. Valami abban a módban, ahogy a társalgás haladt, ami az első néhány kavicsot sejtette egy jókora földcsuszamlás előtt.

– Az az a pénz, amire célzok... ööö...

– A pénz a nagy bőrtáskában, aminek elköltésével majd roppant óvatosak leszünk? – firtatta Néne.

– Hát tudod... a pénz...

– Ó, szóval az a pénz – mondta Néne.

– ...nincs meg... – fejezte be Ángyi.

– Ellopták?

– Hazárdjátékot űzött – tudatta Magrat az önelégült irtózás hangján. – Férfiakkal!

– Nem is volt hazárdjáték! – csattant föl Ángyi. – Én sosem játszom szerencsejátékot! Fogalmuk se volt a kártyáról! Számtalan játszmát megnyertem!

– De elveszítetted a pénzt – igazította helyre Néne.

Ogg Ángyi megint lesütötte a szemét és valamit motyogott.

– Mi? – értetlenkedett Néne.

– Azt mondtam, szinte mindegyik játékot megnyertem – ismételte el Ángyi. – És aztán azt gondoltam, hé, most tényleg szerezhetnénk egy kis pénzt, tudjátok, hogy legyen mit költeni a városban és én mindig remekeltem a Csonka Miszter Tökfej-ben...

– És elhatároztad, hogy nagy tétben fogsz játszani – vágott közbe Néne.

– Honnét tudod?

– Megsejtettem – válaszolta kimerülten Néne. – És hirtelen mindenki másnak mázlija lett, igazam van?

– Kísérteties volt – felelte Ángyi.

– Hmm.

– Hát, ez nem hazárdjáték – szögezte le Ángyi. – Nem látom be, miért volt ez szerencsejáték. Tisztára pancserok voltak, amikor kártyázni kezdtem velük. Az nem hazardírozás, ha pancserok ellen játszol. Az józan ész.

– Abban a táskában csaknem tizennégy tallér volt – jegyezte meg Magrat. – Nem számítva a külföldi pénzt.

– Hmm.

Mállotviksz Néne leült a priccsre és ujjaival dobolt a fán. Távolbanéző tekintet tűnt föl a szemében. A „hamiskártyás” kifejezés sosem jutott el a Kostető azon oldalára, ahol ő élt, ahol az emberek barátságosak és közvetlenek, és ha összeakadnak egy hivatásos csalóval, hajlamosak az illető kezét az asztalhoz szögezni derűs és nyájas modorban anélkül, hogy megkérdeznék tőle, minek nevezi magát. De az emberi természet mindenhol ugyanaz.

– Nem vagy mérges, ugye, Eszme? – érdeklődött idegesen Ogg Ángyi.

– Hmm.

– Gondolom, hamar szerezhetek egy új söprűt, amikor hazaérünk.

– Hm... mi?

– Miután elvesztette az Összes pénzt, föltette a söprűjét – jelentette diadalmasan Magrat.

– Egyáltalán maradt pénzünk? – tudakolta Néne.

A különféle zsebek és bugyogószárak tűvé tevése negyvenhét garast eredményezett.

– Rendben – mondta Néne. Összekaparta az egészet. – Ez elég kell legyen. Legalábbis kezdetnek. Hol vannak azok a férfiak?

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Magrat.

– Kártyázni fogok – válaszolta Néne.

– Azt nem teheted! – kiáltott föl Magrat, aki fölismerte a csillogást Néne szemében. – Mágiát akarsz használni, hogy nyerj! Tilos mágiát használni a nyeréshez! Tilos befolyásolni a véletlen esélyeit! Az aljasság!

A hajó tulajdonképpen úszó város volt, s a balzsamos éjszakai levegő miatt senki sem törte magát, hogy fedél alá kerüljön. A folyami hajó fedélzetét a rakomány közt lebzselő törpék, trollok és emberek csoportosulásai pettyezték. Néne keresztülnyomult köztük a hosszú szalon irányába tartva, amely végignyúlt csaknem az egész hajó hosszán. Odabentről mulatozás hangjai szűrődtek ki.

A folyami hajók jelentették a leggyorsabb és legkényelmesebb szállítóeszközt sok száz mérföldön át. Rajtuk, ahogy Néne fogalmazta volna, mindenféle népek megfordultak és a folyásirányba tartó hajókat mindig elárasztotta az opportunisták egy bizonyos fajtája, amikor közelgett a Zsíros Ebédidő.

Néne belépett a hajószalonba. Egy szemlélő azt hihette volna, hogy annak mágikus ajtaja van. Mállotviksz Néne, amikor odafelé tartott, olyan lendületesen lépdelt, ahogy szokott. Azonban amint átlépett az ajtón, hirtelen hajlott, öreg anyóka lett, bicegő, olyan látvány, amely megindít mindenkit, csak a leggonoszabb szívet nem.

A bár felé közelített, aztán megtorpant. A bárpult mögött ugyanis a legnagyobb tükör lógott, amit Néne valaha látott. Megkockáztatott egy pillantást bele, de elég biztonságosnak látszott. Hát, meg kell reszkíroznia.

Még egy kicsivel jobban meggörbítette hátát s megszólította a csapost.

– Excuzee moáré, fiatal homme – kezdte.[8]

A csapos érdektelen pillantást vetett rá s folytatta egy pohár kifényesítését.

– Mit tehetek magáért, vén banya? – kérdezte.

Néne elaggott gyengeelméjűséget tükröző arckifejezésén csak a rezzenés leghaloványabb nyoma suhant át.

– Ó... maga ért engem? – lepődött meg.

– Mi mindenféle népekkel találkozunk a vízen – válaszolta a csapos.

– Hát akkor, azon tűnődtem, lenne-e olyan kedves és kölcsönözne-e nekem egy pakli, azt hiszem, úgy nevezik, kártyát – rebegte Néne.

– Egy játszma Aggszüzet szeretne játszani? – gúnyolódott a csapos.

Megint fagyos rezzenés látszott Néne szemében, amikor így felelt: – Nem. Csak pasziánszt. Szeretném kipróbálni s rájönni a nyitjára.

A csapos benyúlt a pult alá s odalökött neki egy elkoszolódott paklit.

Néne áradozva megköszönte neki s eltotyogott egy árnyékban álló asztalkához, ahol találomra leosztott néhány kártyalapot a pohárkarikákkal borított felszínre és rájuk meredt.

Alig néhány perccel később egy gyöngéd kéz érintette meg a vállát. Fölnézett egy barátságos, nyílt arcba, amelynek bárki boldogan adna kölcsön pénzt. Megcsillant egy aranyfog, amikor a férfi megszólalt.

– Elnézést, kedves nénike – mondta –, de a barátaim és én – odaintett néhány további barátságos arc felé egy közeli asztalnál – sokkal kellemesebben éreznénk magunk, ha naccsád csatlakozna hozzánk. Roppant veszedelmes lehet a világ egy egyedül utazó nő számára.

Mállotviksz Néne nyájasan rámosolygott s aztán tétován legyintett a kártyák irányába.

– Sose tudok visszaemlékezni, hogy az ászok többet vagy kevesebbet érnek, mint a képek – jelentette ki. – Gondolom, legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni!

A férfiak mind fölnevettek. Néne átsántikált a másik asztalhoz. Elfoglalta az üres széket, amivel a tükör pont a válla mögé került.

Elmosolyodott magában, aztán előrehajolt, csupa lelkesedéssel.

– Szóval akkor mondják el nekem – kérte –, hogyan játsszák ezt a játékot?

Minden boszorkány nagyon is tudatában van a meséknek. Képesek érzékelni a történeteket, ugyanúgy, ahogy egy kis tóban fürdőző képes érzékelni a váratlan pisztrángot.

Tudni azt, hogy miként működnek a mesék, már önmagában csaknem teljes győzelem.

Például, amikor egy nyilvánvaló naiv leül három, tapasztalt hamiskártyással játszani és megkérdi „Akkor hát, hogyan játsszák ezt a játékot?”, valakit hamarosan úgy megkopasztanak, hogy kihullik az összes haja.

Magrat és Ogg Ángyi egymás mellett ültek a keskeny pricscsen. Ángyi szórakozottan csiklandozta Csöves hasát, amely dorombolt.

– Rettenetes bajba fog kerülni, ha mágiát használ arra, hogy nyerjen – jelentette ki Magrat. – És tudod, mennyire utál veszíteni – tette hozzá.

Mállotviksz Néne nem az a fajta, aki jó képet vág a vereséghez. Az ő nézete szerint a vereség olyasmi, ami csak másokkal esik meg.

– Az eggója miatt – felelte Ogg Ángyi. – Mindenkinek van egy olyanja. Egy eggója. És neki egy óriási nagy jutott. Na persze, ez teljesen része annak, hogy boszorkány vagy, mármint hogy nagy eggód van.

– Feltétlenül mágiát fog alkalmazni – állította Magrat.

– Az a Sors megkísértése, ha varázslatot használsz egy szerencsejátékban – közölte Ogg Ángyi. – A csalás, az rendben van. Az gyakorlatilag becsületes dolog. Úgy értem, bárki tud csalni. De varázslatot használni... hát, az a Sors kísértése.

– Nem. Nem a Sorsé – helyesbített komoran Magrat.

Ogg Ángyi megborzongott.

– Menjünk! – javasolta Magrat. – Nem hagyhatjuk, hogy megtegye!

– Az eggója az – rebegte elhalóan Ogg Ángyi. – Rettentő dolog egy nagy eggó.

– Van nekem – szólt Néne – három kis képem királyokkal és hasonlókkal meg három azokból a fura egyes számú kártyákból.

A három férfi sugárzóan mosolygott és egymásra kacsintott.

– Az Tripla Tökfej! – mondta az, amelyik átvezette Nénét ehhez az asztalhoz, s akiről kiderült, hogy Miszter Franknek hívják.

– És az jó, igaz? – tudakolta Néne.

– Az azt jelenti, hogy már megint nyert, drága hölgyem! – Egy halom garast tolt oda Néne elé.

– Hű! – ámult Néne. – Az azt jelenti, hogy van nekem... mennyi is az... csaknem öt tallérom most?

– Föl nem foghatom – jelentette ki Miszter Frank. – Bizonyára a kezdők híres mázlija, he?

– Hamarosan szegény emberek leszünk, ha ez így megy tovább – jegyezte meg egyik társa.

– A nénike a kabátot is lenyeri a hátunkról, az biztos – közölte a harmadik férfi. – Haha.

– Asszem, most azonnal abba kéne hagyjuk – mondta Miszter Frank. – Haha.

– Haha.

– Haha.

– Ó, én még úgy szeretném folytatni – vallotta meg Néne sóvárgóan vigyorogva. – Már pont kezdem kapiskálni a dolgot.

– Hát, nem tenné rosszul, ha sportszerű esélyt adna nekünk, hogy valamicskét visszanyerjünk, haha – állt kötélnek Miszter Frank – Haha.

– Haha.

– Haha.

– Haha. Mit szólna egy fél talléros téthez? Haha?

– Ó, szerintem a nénike biztos egy talléros tétet szeretne, egy ilyen sportszerű hölgy, mint ő – vélte a harmadik férfi.

– Haha!

Néne lenézett az előtte fölhalmozódott garasokra. Egy pillanatig bizonytalannak tűnt, aztán, láthatták a férfiak, ahogy rádöbben: ugyan mit veszíthet, egy ilyen lapjárással?

– Igen – értett egyet. – Legyen a tét egy tallér! – Egész elpirult. – Ez izgalmas, ugye?

– Aha – válaszolta Miszter Frank. Magához húzta a paklit.

Szilánkokra törés lármája hallatszott. Mind a három férfi a bárpultra meredt, ahonnan tükörcserepek záporoztak a padlóra.

– Mi történt?

Néne reszketeg, ám édesded mosolyt vetett rá. Szemlátomást oda se nézett.

– Gondolom, a pohár, amit fényesített, biztos valahogy kicsúszott a kezéből és egyenesen belevágódott a tükörbe – vélekedett. – Élénken remélem, hogy nem kell majd kifizetnie a béréből, a szegény fiúnak.

A férfiak összenéztek.

– Rajta! – szólt Néne. – Itt tartom a tallérom teljes készenlétben.

Miszter Frank idegesen pillantott a tönkrement keretre. Aztán vállat vont.

A mozdulat elmozdított valamit valahol. Tompa csattanás hallatszott, mint amikor egy egérfogó föladja az utolsó kenetet. Miszter Frank elsápadt és megmarkolta az ingujját. Egy kis szerkezet, csupa rugó és görbe fém, esett ki belöle. Egy összegyűrt Tréfli Ász volt belegabalyodva.

– Hoppá! – mondta Néne.

Magrat belesett a szalon ablakán.

– Most mit csinál? – sziszegte Ogg Ángyi.

– Megint vigyorog – válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. – Eggo – dünnyögte.

Mállotviksz Néne olyan módszerrel játszott, amely a hivatásos szerencsejátékosokat multiverzumszerte a zavaros dühöngés állapotába hozza.

Kártyáit szorosan tenyerébe zárva tartotta néhány hüvelyknyire az arcától, s mindegyik lapból csak a lehető legkevesebb látszódhatott. Úgy meredt rájuk, mintha arra tüzelné őket, hogy csak próbálják őt megsérteni. És úgy tűnt, sose veszi le a szemét róluk, kivéve, amikor az osztást figyelte.

És túl sokáig gondolkozott. És soha, de soha nem kockáztatott.

Huszonöt perccel később egy tallérral szegényebb volt, és Miszter Frankról folyt a víz. Néne már háromszor segítőkészen kimutatta, hogy Miszter Frank véletlenül a pakli aljáról osztott lapot és kért egy másik kártyacsomagot „mert, tudják, ennek a hátán van az a rengeteg apró jelzés”.

A tekintete, az volt az. Miszter Frank már kétszer passzolt kezében egy tökéletesen jó, háromlapos Tökfejjel, hogy aztán rájöjjön, a vén banya csak vacak balfácánt tartogatott. Aztán harmadszor, azt gondolván, kihámozta az öregasszony játékmódját, fölszólította, hogy mutassa, mije van és a klassz kis flösse beszaladt egy ötlapos Tökfej torkába, amit a vén szatyor bizonyára türelmesen szedegethetett össze egy örökkévalóságon át. És aztán – összeszorított ökle elfehéredett –, és aztán a rémes, iszonyú banya azt mondta: – Én nyertem? Ezekkel a kis kártyákkal? Tyű... hogy nekem micsoda mázlim van!

És aztán a nyanya dúdolni kezdett, valahányszor a kártyáira pillantott. Rendes körülmények között ők hárman az ilyesmit szívesen látták. A foguk ütögetők, a szemöldökük emelgetők, a fülük dörzsölgetők – mind pont olyan jók, mint a pénz a matrac alá dugott zokniban az olyan férfi számára, aki tud olvasni az ilyen jelekből. De a visszataszító vén satrafa annyira volt átlátszó, mint egy darab szén. És a zümmögés... állhatatos volt. Az ember azon kapta magát, hogy próbálja követni a dallamot. Ettől zsibogni kezdett az ember foga. Aztán legközelebb gyászosan nézed, ahogy a szipirtyó leterít egy nyamvadt Színflöst a te még nyamvadtabb kétlapos Tökfejed elé és azt mondja: – Mi, már megint én?

Miszter Frank kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogyan kell kártyázni az ingujjába rejtett segédeszköz, a kapóra jövő tükör és cinkelt pakli nélkül. Olyan dúdolás dacára, ami a táblán végighúzott köröm karistolására hasonlít.

Nem mintha a rémes vén szatyornak legalább sejtelme lett volna arról, hogyan kell rendesen játszani.

Egy óra múlva Néne négy tallérral vezetett és amikor azt mondta „Én aztán Szerencsés leányzó vagyok!”, Miszter Frank elharapta a nyelvét.

És aztán a férfi leosztáskor kapott egy Nagy Tökfejet. Nincs arra valóságos lehetőség, hogy valaki fölülmúljon egy Nagy Tökfejet. Ez olyasmi, ami az életben csak egyszer, esetleg kétszer esik meg veled.

És az öregasszony passzolt! A vén ribanc passzolt! Veszni hagyott egy átkozott tallért és passzolt!

Magrat megint belesett az ablakon.

– Mi történik? – firtatta Ángyi.

– Mindegyikük nagyon mérgesnek látszik.

Ángyi levette a kalapját és előhúzta a pipáját. Meggyújtotta s a gyufát a folyóba dobta. – Á! Mindjárt zümmögni fog, jól jegyezd meg! Nagyon bosszantó zümmögése van, az bizony, Eszmének. – Ángyi elégedettnek tűnt. – Elkezdte már tisztogatni a fülét?

– Nem hiszem.

– Senki sem tisztogatja úgy a fülét, mint Eszme.

A banya a fülét tisztogatta!

Nagyon is úrinőhöz illő módon tette, és a hülye vén szatyor valószínűleg nem is volt tudatában annak, mit csinál. Csak folyton bedugta a kisujját a fülébe és megforgatta benne. Ez olyan hangot adott ki, mint egy kis biliárddákó végének megkrétázása.

Pótcselekvés, az volt az. A végén mind megtörnek.

A nyanya megint passzolt! És öt átkozott percébe került, hogy összerakjon egy átkozott dupla átkozott Tökfejet!

– Emlékszem arra – mesélte Ogg Ángyi –, amikor átjött hozzánk a Verenc király koronázásakor tartott buliba és félgarasos alapon Fölkergetem a Szomszédom a Gangrá-t játszottunk a kölkökkel. Csalással vádolta Jászón legkisebb gyerekét és utána egy hétig neheztelt.

– És tényleg csalt?

– Meg vagyok róla győződve – vágta rá Ángyi büszkén. – Az a baj Eszmével, hogy nem tudja, hogyan kell veszíteni. Nincs benne gyakorlata.

– Lobsang Himpeller azt állítja, néha veszítened kell ahhoz, hogy győzz – mondta Magrat.

– Szerintem ez badarság – felelte Ángyi. – Ez a Jen Buddhizmus, mi?

– Nem. Azok azok, akik azt állítják, hogy rengeteg pénzed kell legyen ahhoz, hogy nyerj – válaszolta Magrat. – A Skorpió Ösvényén az a nyerés módszere, hogy veszíts el minden küzdelmet, kivéve az utolsót. Az ellenség saját erejét használod föl ellene.

– Mi, valahogy ráveszed, hogy saját magát üsse meg? – tudakolta Ángyi. – Hülyeségnek hangzik.

Magrat haragosan nézett.

– És mit tudsz te erről? – kérdezte rá nem jellemző éles hangon.

– Mi?

– Hát, nekem elegem van! – közölte Magrat. – Én legalább törekszem arra, hogy megtanuljak dolgokat! Én legalább nem csak egyfolytában zsarnokoskodva meg összeférhetetlenül viselkedve járok-kelek!

Ángyi kivette szájából a pipát.

– Nem is vagyok összeférhetetlen – jegyezte meg szelíden.

– Nem rólad beszéltem!

– Hát, Eszme mindig is összeférhetetlen volt – mondta – Ez a természetes számára.

– És szinte soha nem végez igazi varázslatot. Mi a jó abban, hogy boszorka vagy, ha nem varázsolsz? Miért nem használja arra, hogy segítsen az embereken?

Ángyi merőn nézte Magratot a pipafüstön át.

– Mer tudja, mennyire jó lenne benne, gondolom – magyarázta. – Különben is, már régóta ismerem őt. Ismertem az egész családot. Mindegyik Mállotviksz jó a mágiában, még a férfiak is. Megvan bennük az a véna a varázslathoz. Afféle átok. Mindenesetre... ő azt gondolja, hogy nem lehet mágiával segíteni az embereken. Nem a megfelelő értelemben. És ez igaz is.

– Akkor mi haszna...?

Ángyi egy gyufával döfködte a pipát.

– Úgy rémlik nekem, hogy ment és segített neked, amikor kitört az a kis járvány a faludban – említette. – Éjjel-nappal dolgozott, úgy emlékszem. Tudomásom szerint sosem fordult elő, hogy ne ápolt volna beteget, aki rászorult, még akkor is, amikor, tudod, eléggé nedvedzettek. És amikor az a nagydarab, vén troll, aki a Csorba-hegy alatt lakik, lejött segítségért, mert a felesége beteg lett és mindenki kővel dobálta, emlékszem, hogy Eszme volt az, aki elment vele és világra segítette a babát. Hah... aztán amikor az agg Drótháló Hopkins Eszméhez vágott egy követ, egy kicsivel később egy éjszaka titokzatos módon az összes csűrét laposra taposta valaki. Eszme mindig mondta, hogy nem segíthetsz az embereken mágiával, de segíthetsz rajtuk a bőröddel. Mármint hogy valódi dolgokat teszel értük, úgy értette.

– Nem azt mondom, hogy alapjában véve nem kedves ember... – kezdte Magrat.

– Hah! Én viszont igen. Jó messzire kéne elmenned ahhoz, hogy találj valakit, aki alapjában véve komiszabb, mint Eszme – közölte Ogg Ángyi és ezt én mondom, nem más. És ő pontosan tudja, hogy milyen. Jónak született és ennek egyáltalán nem örül.

Ángyi kiverte a pipáját a korláton és visszafordult a szalon felé.

– Amit muszáj megértened Eszmével kapcsolatban, leányom – szögezte le –, az, hogy nem csak nagy eggója van, hanem pszichológiája is. És átkozottul örülök, hogy nekem nincs.

Néne nyeresége már tizenkét tallérra rúgott. A szalonban minden más félbeszakadt. Hallani lehetett a hajókerék csobbanásait és a vezénylő hajós kiáltását.

Néne újabb öt tallért nyert egy háromlapos Tökfejjel.

– Hogy érted azt, hogy pszichológia? – kérdezte Magrat. – Csak nem könyveket olvastál?

Ángyi oda se figyelt rá.

– Amire most figyelnünk kell – jelentette ki –, az, amikor a bajsza alatt elkezd „tsk, tsk, tsk”-et mormolni. Az jön a fültisztogatás után. Általában azt jelenti, hogy tervez valamit.

Miszter Frank ujjaival dobolt az asztalon, rémülten ráébredt, hogy mit tesz, és három új lapot kért, hogy leplezze zavarát. A vén szatyor, úgy tűnt, nem vette észre.

A férfi az új leosztásra meredt.

Megreszkírozott két tallért és kicserélt még egy lapot.

Ismét kártyáira bámult.

Vajon mekkora az esélye annak, gondolta, hogy kétszer is Nagy Tökfejhez juss egy napon?

Az a fontos, hogy az ember ne pánikoljon.

– Azt hiszem – hallotta a saját hangját –, hogy esetleg megkockáztathatok még két tallért.

A társaira pillantott. Azok engedelmesen bedobták lapjaik, egyik a másik után.

– Hát, nem is tudom – szólalt meg Néne, láthatólag a lapjaihoz beszélve. Megint a fülét tisztogatta. – Tsk, tsk, tsk. Hogy nevezik azt, amikor, tudja, még pénzt szeretne betenni az ember vagy ilyesmi?

– Emelésnek nevezik – felelte Miszter Frank és ökle elfehéredett.

– Na akkor, csinálok egy olyan emmelést. Öt tallérral, azt hiszem.

Miszter Frank összesúrolta a térdét.

– Megadom és emelem tíz tallérral – csattant föl.

– Én is azt teszem – közölte Néne.

– Följebb megyek újabb húsz tallérral.

– Én... – Néne lepillantott, hirtelen elszontyolodva. – Én... nekem van egy söprűm.

Egy apró vészcsengő szólalt meg valahol Miszter Frank tudatának hátsó felén, de mostanra már hanyatt-homlok rohant a diadal felé.

– Rendben!

Leterítette kártyáit az asztalra.

A tömeg sóhajtott.

A férfi kezdte magához húzni a tétet.

Néne keze rázárult a csuklójára.

– Még le sem tettem az én kártyáim – mondta kötekedve.

– Nem is kell – acsarogta Miszter Frank. – Semmi esélye, hogy ezt fölülmúlja, asszonyom.

– Dehogynem, ha meg tudom Csonkítani – válaszolta Néne. – Ezért nevezik Csonka Miszter Tökfejnek, nem igaz?

A férfi tétovázott.

– De... de... csak akkor teheti, ha tökéletes kilenclapos sorozata van – hápogta, az öregasszony szeme mélyét fürkészve.

Néne hátradőlt.

– Tudják – jelentette ki nyugodtan –, gondoltam, hogy meglehetősen sok van a kezemben ezekből a csúcsos feketékből. Az jó, nem?

Kiterítette a lapjait. Az egybegyűlt közönségnek egy szólamban állt el a lélegzete.

Miszter Frank bőszen nézett körül.

– Ó, nagyszerűen csinálta, asszonyom – áradozott egy idős úriember. A tömegben udvarias tapsvihar kélt. A nagy, nemszeretem tömegben.

– Ööö, igen – ismerte el Miszter Frank. – Igen. Remekül csinálta. Naccsád nagyon gyorsan tanul, nem igaz?

– Gyorsabban, mint maga. Tartozik nekem ötvenöt tallérral meg egy söprűvel – felelte Néne.

Magrat és Ogg Ángyi már vártak rá, amikor kisietett a szalonból.

– Itt a söprűd – rivallta Néne. – És remélem, hogy az összes cuccotok össze van rámolva, mer' lelépünk.

– Miért? – firtatta Magrat.

– Mert amint elcsendesülnek a dolgok, néhány pasas a felkutatásunkra fog indulni.

A másik kettő nyargalt utána az apró kabin felé.

– Nem használtál varázslatot? – kérdezte Magrat.

– Nem.

– És nem csaltál? – tudakolta Ogg Ángyi.

– Nem. Csak kobakológiát alkalmaztam – válaszolta Néne.

– Hol tanultál meg ilyen jól kártyázni? – akarta tudni Ángyi.

Néne megtorpant. A másik kettő nekiütközött.

– Emlékeztek a tavalyi télre, amikor a vén Hessegi Szüle nagyon csúnyán megbetegedett és mentem és csaknem egy hónapon át virrasztottam mellette minden éjjel?

– Igen?

– Ülj csak le minden éjjel Csonka Miszter Tökfej-et játszani olyasvalakivel, akinek harmadik szemén levált a retina és igen hamar megtanulod, hogyan kell kártyázni – felelte Néne.

Kedves Jászón és mindenki!

Amiből több jut neked a külrészeken, az a szag, és már kezdem jól kiismerni magam benük. Eszme mindenkivel kiabál, azt hiszem, azt gondolja, hogy csak azér' külhoniak, hogy őt Bosszancsák, nem is tudom, mikor láttam utoljára, hogy íjjen pompásan érezte magát. Jelzem, ha engem kérdeztek, rájuk is fér egy alapós fölrázás, megálltunk valahol ebédelni és Tatár Bifszteket attak és Nagyon pökhendien viselkettek, csak mer' alaposan átsütve kértem az enyim. Minden jót, MAMI

A hold itt közelebb volt.

A Korongvilág holdjának pályája úgy nézett ki, hogy igencsak magasan járt, amikor elhaladt az égnek meredt Kostető fölött. Itt, közelebb a Peremhez, nagyobb lett. És narancssárgább.

– Mint egy tök – emlékeztetett Ogg Ángyi.

– Azt hittem, megbeszéltük, hogy többet nem hozzuk szóba a tököket – jegyezte meg Magrat.

– Hát, nem volt mit vacsorázzunk – válaszolta Ángyi.

És akadt még más is. Eltekintve a nyár derekától, a boszorkányok nem voltak hozzászokva a meleg éjszakákhoz. Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy egy óriási, narancssárga hold alatt siklanak a sötét lombkorona fölött, amely rovaroktól csattog, zsong és zümmög.

– Mostanra már elég messzire kell legyünk a folyótól – állította Magrat. – Nem landolhatnánk, Néne? Senki sem követhetett minket!

Mállotviksz Néne lenézett. A folyó ezen a tájon hatalmas, csillogó kanyarulatokban tekergett, húsz mérföldet tett meg, hogy ötöt menjen előre. A kígyózó víz közötti földet domboldalak és erdőségek foltjaiból álló takaró borította. Egy távoli ragyogás esetleg maga Génua lehetett.

– A söprűnyélen lovaglás álló éjjel nem tejfel az utazó fenekéig – szögezte le Ángyi.

– Na jó, rendben.

– Arra, ott, van egy város – mutatta Magrat – Meg egy kastély.

– Ó, nehogy már megint egy...

– Kedves kis kastély – mondta Magrat. – Nem szállhatnánk meg ott? Elegem van a fogadókból.

Néne lenézett. Nagyon jól látott a sötétben.

– Biztos vagy benne, hogy az kastély? – kérdezte.

– Ki tudom venni a fiatornyokat meg mindent – válaszolta Magrat. – Naná, hogy kastély.

– Hmm. Én többet is látok, nem csak fiatornyokat – közölte Néne. – Azt hiszem, jobb, ha vetünk erre egy pillantást, Gytha.

Soha, semmi nesz nem hallatszott a kastélyban, kivéve a nyár végén, amikor az érett bogyók lepottyantak a csipkerózsabokrokról és halkan széttoccsantak a földön. És néha madarak próbáltak fészket rakni a tüskés sűrűben, amely mostanra mennyezettől padlóig betöltötte a tróntermet, de sosem jutottak túl messzire, mielőtt ők is elaludtak. Ettől eltekintve, bizony, roppant éles hallás kellett ahhoz, hogy meghalld a hajtások növekedését és a bimbók virágba szökkenését.

Így ment már tíz éve. Hang sem hallott a...

– Kinyitni!

– Bónusz fidesz utazók keresnek menhelyet!

...hang sem hallatszott a...

– Na most, tartsd ide a vállad, Magrat! Rendben. Na akkor...

Csörömpölt a betört üveg.

– Összetörted az ablakuk!

...egyetlen hang sem hallatszott a...

– Tudod, majd föl kell ajánld, hogy kifizeted.

A kastély kapuja lassan kitárult. Ogg Ángyi kukucskált ki a másik két boszorkányra, miközben tüskéket és gubancokat távolított el a hajából.

– Átkozottul undorító idebenn – közölte. – Mindenfelé szerteszét emberek alszanak s teljesen ellepik őket a pókhálók. Igazad volt, Eszme. Itt varázslat zajlik.

A boszorkányok utat törtek maguknak a vadrózsával benőtt kastélyban. Por és levelek borították a szőnyegeket. Siheder jávorfák lendületesen próbálkoztak az udvar megszállásával. Indák füzérdísze fedett minden falat.

Mállotviksz Néne talpra húzott egy szunyókáló katonát, akinek ruhájáról por gomolygott.

– Ébredj föl! – követelte.

– Fzhtft – felelte a katona és visszarogyott.

– Ugyanilyen mindenütt – jelentette Magrat, átküzdve magát egy sasharasztcserjésen, amely a konyhai régiókból növekedett fölfelé. – Ott vannak a szakácsok, mind hortyogva és a fazekakban nincs semmi, csak penész! Még alvó egerek is akadnak a kamrában!

– Hmm – mondta Néne. – Véssétek az agyatokba, hogy egy rokka lesz majd ezért az egészért a felelős!

– Egy Fekete Aliss-féle meló? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Annak néz ki – válaszolta Néne. Aztán halkan hozzáfűzte: – Vagy valaki hozzá hasonlóé.

– Na, ő aztán olyan boszorkány volt, aki ismerte a mesék menetét – ismerte el Ángyi. – Annak idején akár háromban is benne volt egyszerre.

Még Magrat is hallott Fekete Alissról. Azt beszélték róla, hogy ő volt a valaha élt legnagyobb boszorkány – nem kifejezetten gonosz, de olyan hatalmas, hogy néha nehéz volt megállapítani a különbséget. Amikor olyasmikre került sor, hogy száz évre elaltassanak egy palotát vagy rákényszerítsenek királykisasszonyokat, hogy szalmából Raanyat fonjanak, senki sem csinálta jobban Fekete Alissnál.

– Egyszer találkoztam vele – mesélte Ángyi, miközben megmászták a kastély főlépcsőjét, amelyet zuhatagként folyt körül a Vénember Gatyája. – A vén Deliria Japcsik elvitt egyszer lánykoromban, hogy lássam. Na persze, akkorra ő már kezdett eléggé... szertelenné válni. Mézeskalács-házikók meg ilyesmik. – Szomorkásan beszélt, ahogy az ember egy idősödő rokonról szokott, aki rákapott arra, hogy a ruhája fölött hordja az alsóneműjét.

– Az még azelőtt kellett legyen, mielőtt az a két kölyök bezárta őt a saját kemencéjébe, ugye? – érdeklődött Magrat, kiszabadítva a ruhája ujját egy rózsabokorból.

– Aha. Szomorú, az az eset. Úgy értem, valójában soha nem evett meg senkit – felelte Ángyi. – Hát... Nem gyakran. Úgy értem, beszéltek erről, de...

– Ez lesz a vége – közölte Néne. – Túlságosan belekeveredsz a mesékbe és összezavarodsz. Nem tudod, hogy mi igazán valóságos és mi nem. A mesék furcsaságba hajszolják az agyad. Nem szeretem a meséket. Nem valóságosak. Nem szeretem az olyan dolgokat, amik nem valóságosak.

Belökött egy ajtót.

– Á! Egy hálófülke – fanyalgott – Még akár ágyasház is lehetne.

– Hát nem gyorsan nő ez a hóbelevanc! – jegyezte meg Magrat.

– Az idővarázs része – okította Néne. – Á! És itt a lány. Tudtam, hogy lesz valahol valaki.

Egy alak feküdt az ágyon, a rózsabokrok sűrűjében.

– És itt a rokka is – állapított meg Ángyi, odamutatva egy idomra, ami épp csak látszott a repkénytömegben.

– Ne érj hozzá! – kiáltott rá Néne.

– Ne aggódj, a lábítónál fogva fogom meg és kihajítom az ablakon.

– Honnan tudjátok ezt az egészet? – tudakolta Magrat.

– Mer' vidéki história – felelte Ángyi. – Rengetegszer megesett.

Mállotviksz Néne és Magrat lenéztek a nagyjából tizenhárom év körüli lány alvó alakjára, mely csaknem ezüstös volt a por és pollen alatt.

– Hát nem gyönyörű? – sóhajtott Magrat, a nemeslelkű.

Mögülük fölhangzott a rokka csattanása távoli macskaköveken, majd megjelent Ogg Ángyi, kezét porolva.

– Tucatszor láttam megtörténni – közölte.

– Dehogy, nem igaz – tiltakozott Néne.

– Na jó, egyszer – helyesbített Ángyi anélkül, hogy zavarba jött volna. – És hallottam ilyet sok-sok tucatnyi alkalommal. Mint mindenki. Rurális história, ahogy mondtam. Mindenki hallott erről, hogy megtörtént az unokatestvére barátja szomszédjának falujában...

– Azért, mert tényleg megesik – mondta Néne.

Néne megfogta a lány csuklóját.

– A lány azért alszik, mert van neki egy... – kezdte Ángyi.

Néne megfordult.

– Tudom, tudom. Tudom, rendben? Éppúgy tudom, mint te. Azt hiszed, én nem tudom? – Odahajolt az ernyedt kéz fölé. – Ez tündérkeresztanyáskodás, az bizony – tette hozzá félig önmagának. – Mindig csináld imponálóan. Mindig ártsd bele magad, mindig próbálj meg irányítani! Hah! Valakinek van egy kevés mérge? Bocsáss álmot mindenkire száz évig! Válaszd a könnyebbik utat! Ez az egész amiatt, mert egy szerszám megizélte! Mintha az lenne a világ vége! – Elhallgatott. Ogg Ángyi mögötte állt. Nem volt arra semmiféle lehetőség, hogy Néne észlelhesse az arckifejezését. – Gytha?

– Igen, Eszme? – szólalt meg ártatlanul Ogg Ángyi.

– Érzem, hogy vigyorogsz. Megspórolhatod a krajcáros lélektanod azoknak, akik igényt tartanak rá.

Néne behunyta a szemét és néhány szót motyogott.

– Használjam a varázspálcám? – kérdezte habozva Magrat.

– Meg ne próbáld! – vakkant Néne és visszatért a mormoláshoz.

Ángyi bólintott. – A lány határozottan kezd visszanyerni egy kis színt – állította.

Néhány perccel később a lányka kinyitotta szemét és álomittasan bámult föl Mállotviksz Nénére.

– Ideje fölkelni – szólt hozzá Néne szokatlanul vidám hangon. – Elmulasztod az évtized legjobb részét.

A lány megpróbálta beállítani tekintetét Ángyira, aztán Magratra, végül visszanézett Mállotviksz Nénére.

– Te? – nyögte ki.

Néne megemelte szemöldökét és a másik kettőre pillantott.

– Én?

– Te... még mindig itt vagy?

– Még mindig? – értetlenkedett Néne. – Soha életemben nem voltam még itt, kisasszony.

– De... – A lány összezavarodottnak tűnt. És ijedtnek, észlelte Magrat.

– Magam is ilyen szoktam lenni reggelente, kedves – jegyezte meg Ogg Ángyi, miután megfogta a lány másik kezét és bátorítóan veregette. – Sose vagyok a legjobb formámban, míg meg nem ittam egy csésze teát. Gondolom, mindenki más is hamarosan föl fog ébredni. Persze, jó sok időbe telik majd, míg kitisztítják a patkányfészkeket a teáskannákból... Eszme?

Néne egy porlepte formára meredt a falon.

– Beavatkozás... – suttogta.

– Mi történt, Eszme?

Mállotviksz Néne átsétált a szobán és letörölte a port egy óriási, díszes tükörről.

– Hah! – mondta és megpördült. – Máris indulunk! – jelentette ki.

– De azt hittem, hogy meg fogunk itt pihenni. Úgy értem, már majdnem hajnalodik – tiltakozott Magrat.

– Nincs értelme tovább vendégeskedni a kelleténél – közölte Néne, miközben elhagyta a szobát.

– De mi még nem is v... – kezdte Magrat. A tükörbe pillantott. Nagy, ovális tükör volt, aranyozott kerettel. Tökéletesen mindennaposnak látszott. Nem jellemző Mállotviksz Nénére, hogy megijedjen a saját tükörképétől.

– Már megint rájött a rapli – vont vállat Ogg Ángyi. – Gyere! Nincs értelme itt maradni. – Megveregette a zavarodott királykisasszony fejét. – Viszlát, kisasszony! Néhány hét egy söprűvel meg egy fejszével és hamarosan újnak látszik majd ez a régi kastély.

– A lány úgy viselkedett, mintha fölismerte volna Nénét – említette meg Magrat, amint követték Eszme Mállotviksz merev, siető alakját le a lépcsőn.

– Hát, mi tudjuk, hogy tévedett, nem igaz? – válaszolta Ogg Ángyi. – Eszme soha életében nem járt még erre.

– De még mindig nem értem, miért kell elrohannunk – makacskodott Magrat. – Úgy vélem, az emberek roppant hálásak lesznek, hogy megtörtük a varázst meg minden.

A palota többi része is ébredezett. Elnyargaltak a pókhálós egyenruhájukra és a mindenhol növekvő bokrokra döbbenten bámuló őrök mellett. Amikor átvágtak a beerdősült udvaron, egy idősebb férfi kifakult köntösben tántorgott elő egy ajtón s nekidőlt a falnak, megpróbálva kiismerni magát. Aztán meglátta Mállotviksz Néne szaporázó alakját.

– Te? – kiáltotta és: – Őrök!

Ogg Ángyi nem tétovázott. Elkapta Magrat könyökét és futásnak eredt, s a kastély kapujánál utolérte Mállotviksz Nénét. Egy őr, aki kollégájánál jobban bírta a reggeleket, előretámolygott és kísérletet tett arra, hogy útjukat állja a pikájával, ám Néne csak lökött egyet s ezzel gyöngéden körbepörgette.

Aztán már kívül jártak és rohantak az egyik kézre eső fának támasztott söprűk felé. Néne megállás nélkül kapott a magáéhoz, és az, most az egyszer, csaknem az első próbálkozásra beindult.

Egy nyílvessző imbolygott el a kalapja mellett és csapódott egy ágba.

– Én ezt nem nevezném hálának – szögezte le Magrat, miközben a söprűk föllebbentek a fák fölé.

– Rögtön ébredés után egy csomó ember nincs a legjobb formájában – felelte Ángyi.

– Úgy tűnt, mindenki azt hiszi, hogy ismernek téged, Néne – mondta Magrat.

Néne söprűje megrándult a szélben.

– De nem ismernek! – kiáltotta. – Eddig még sosem láttak, értve?

Egy ideig nyugtalan némasággal röpültek.

Aztán Magrat, akinek Ogg Ángyi véleménye szerint gyermeteg tehetsége volt ahhoz, hogy veszélyes kérdéseket érintsen, megkérdezte: – Vajon helyesen cselekedtünk-e? Biztos vagyok benne, hogy egy jóképű királyfi dolga lett volna.

– Hah! – csattant föl Néne, aki elöl haladt. – És mi lett volna abban jó? Átvágatni az utat egy kis cserjésen a módja annak, hogy megállapítsd, a fickóból remek férj lesz, mi? Ez tündérkeresztanyai gondolkodás, az bizony! Szertemászkálni és boldog befejezést tukmálni az emberekre, akár akarják, akár nem, mi?

– Nincs semmi rossz a boldog befejezésben – jelentette ki Magrat hevesen.

– Nézd, a boldog befejezés remek, ha boldognak bizonyul – mondta Néne föltekintve az égboltra. – De nem teremtheted meg mások számára. Mintha az egyetlen út a boldog házassághoz az lenne, hogy levágod a fejük, amint kimondták a boldogító igent, érted? Nem teremthetsz boldogságot...

Mállotviksz Néne a távoli városra meredt.

– Az egyetlen, amit megtehetsz – közölte – az, hogy véget vetsz.

Egy erdei tisztáson megreggeliztek. Sült tököt. A törpekalácsot elővették szemrevételezés végett. Ám a törpekalács bámulatos étek, az bizony. Soha, senki sem éhezik meg, ha akad némi törpekalács, ami alól kihúzhatja magát. Csak rá kell nézz egy pillanatra és máris tucat számra jutnak eszedbe dolgok, amiket szívesebben ennél. Például a csizmád. Hegyeket. Nyers birkát. A saját lábad.

Aztán aludni próbáltak. Legalábbis Ángyi meg Magrat. De csak arra jutottak, hogy ébren fekszenek és hallgatják, ahogy Mállotviksz Néne a bajsza alatt mormol. Még sosem látták őt ennyire földúltnak.

Később Ángyi javasolta, hogy egy darabig gyalogoljanak. Szép idő van, mondta. Ez érdekes fajta erdő, mondta, rengeteg ismeretlen gyógynövénnyel, amelyekre ráférne egy kis megtekintés. Mindenki jobban fogja érezni magát egy sétától a napsütésben, mondta. Javítani fog a hangulatukon.

És valóban, az erdő szépséges volt. Nagyjából félórával később még Mállotviksz Néne is kész lett volna elismerni, hogy a rengeteg bizonyos vonatkozásban nem volt teljességgel külföldi és hitvány. Magrat hébe-hóba elcsatangolt az ösvényről virágot szedni. Ángyi még el is énekelt néhány strófát A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén-ből alig egy-két tessék-lássék tiltakozással a másik kettőtől.

Ám mégis, valami még mindig nem stimmelt. Ogg Ángyi és Magrat érezték, hogy van valami köztük és Mállotviksz Néne között, valamiféle mentális fal, valami fontos, szándékosan eltitkolva és kimondatlanul. A boszorkányok általában eltitkolnak néhány dolgot egymás elől, ha másért nem, azért, mert mindnyájan annyira kíváncsiak, hogy sosincs esélyük arra, hogy egyáltalán legyenek titkaik. Mindenesetre aggasztó volt.

Aztán befordultak egy sarkon egy óriási tölgyfákból álló ligetnél és összetalálkoztak a piros köpenyes kislánnyal.

A gyermek az ösvény közepén ugrándozott s egy nótát dalolt, amely egyszerűbb volt és sokkal erkölcsösebb, mint bármelyik Ogg Ángyi repertoárjában. Nem vette észre a boszorkányokat, míg csaknem beléjük ütközött. Megállt, aztán ártatlanul elmosolyodott.

– Szervusztok, öreganyók! – mondta.

– Khm – mondta Magrat.

Mállotviksz Néne lehajolt.

– Mit csinálsz idekinn az erdőben teljesen egymagad, ifjú hölgy?

– Viszem ezt a kosár nyalánkságot a nagyimnak – válaszolta a kislány.

Néne fölegyenesedett, szemében távolbanéző tekintettel.

– Eszme – szólalt meg sürgetően Ogg Ángyi.

– Tudom. Tudom – felelte Néne.

Magrat lehajolt és bárgyú grimaszba rendezte arcát, amit általában olyan felnőttek alkalmaznak, akik szeretnének beszélni a gyermekek nyelvén és szikrányi esélyük sincs arra, hogy ez valaha sikerüljön nekik. – Ööö. Áruld el nekem, kisasszony... figyelmeztetett a mamád, hogy óvakodj a gonosz farkasoktól, amik esetleg a környéken ólálkodnak?

– Pontosan.

– És a nagyid... – tudakolta Ogg Ángyi. – Fogadok, hogy pillanatnyilag kissé ágyhoz kötött, igaz?

– Ezért viszem neki ezt a kosár nyalánkságot... – kezdte a gyermek.

– Gondoltam.

– Ismeritek a nagyim? – kérdezte a lányka.

– Iii-gen – felelte Mállotviksz Néne. – Bizonyos értelemben.

– Odaát Skundban megesett lánykoromban – mesélte Ogg Ángyi halkan. – Soha meg se találták a nagym...

– És hol van a nagyid kunyhója, kisleány? – tudakolta Mállotviksz Néne hangosan, kíméletlenül oldalba bökve Ángyit.

A kislány egy oldalcsapásra bökött.

– Te nem a gonosz boszorkány vagy, ugye? – érdeklődött.

Ogg Ángyi köhintett.

– Én? Nem. Mi a... mi... – fogott bele Néne.

– Tündérek vagyunk – segítette ki Magrat.

Mállotviksz Nénének leesett az álla. Ilyen magyarázat soha nem ötlött volna föl benne.

– Csak mert a mamám a gonosz boszorkánytól is intett – okolta meg a kislány. Szúrós pillantást vetett Magratra. – Miféle tündérek?

– Ööö. Virágtündérek? – próbálkozott Magrat. – Nézd, van egy varázspálcám...

– Melyikek?

– Mi?

– Melyik virágok?

– Ööö – habozott Magrat. – Hát. Én vagyok... Tulipán Tündér és az ott... – kerülte, hogy közvetlenül Nénére nézzen – ...Százszorszép... Tündér... és ez itt...

– Sündisznó Tündér – vágott közbe Ogg Ángyi.

A természetfölötti pantheon ilyes kiegészítése kellő mérlegelésben részesült.

– Nem lehetsz Sündisznó Tündér – állította a gyermek némi gondolkodás után. – A sündisznó nem virág.

– Honnan tudod?

– Mert van tüskéje.

– A magyalnak is van. Meg a bogáncsnak.

– Ó!

– És nekem van varázspálcám – közölte Magrat. Csak ekkor kockáztatott meg egy pillantást Százszorszép Tündérre.

– Úton kellene lennünk már – jegyezte meg Mállotviksz Néne. – Te csak szépen maradj itt Tulipán Tündérrel, azt hiszem, az volt, és mi elmegyünk és megbizonyosodunk arról, hogy a nagyid jól van. Rendben?

– Fogadok, hogy nem igazi varázspálca – vitatta a gyermek, aki fütyült Nénére és szembefordult Magrattal a gyermekek csalhatatlan képességével, mely rálel a gyönge szemre bármely láncban. – Fogadok, hogy nem képes átváltoztatni dolgokat dolgokká.

– Nos... – kezdte Magrat.

– Fogadok – folytatta a lányka –, fogadok, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót... mondjuk... egy tökké. Haha, bármibe fogadok, hogy nem tudod. Fogadok egy trillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót tökké.

– Látom, hogy ti ketten remekül ki fogtok jönni egymással – vigyorgott Sündisznó Tündér. – Nem maradunk el sokáig.

Két söprű szállt alacsonyan az erdei ösvény fölött.

– Lehet esetleg véletlen egybeesés – jegyezte meg Ogg Ángyi.

– Nem az – válaszolta Néne. – A gyereken még piros köpeny is van!

– Nekem is volt piros köpenyem tizenöt éves koromban – hárított Ángyi.

– Igen, de a te nagymamád a szomszédban lakott. Nem kellett aggódj, hogy becserkész a lompos farkas, amikor meglátogattad – ragaszkodott igazához Néne.

– Eltekintve a vén Szarhazitól, az albérlőtől.

– Igen, de az csak véletlen egybeesés volt.

Kék füstcsík lebegett a fák között előttük. Valahonnan az egyik oldalról lezuhanó fa lármája csapott föl.

– Favágók! – kiáltott föl Ángyi. – Akkor minden rendben, ha vannak itt favágók! Az egyikük beront...

– Ezt csak a gyerekeknek mesélik – helyesbített Néne, miközben előreszáguldottak. – Különben is, semmi haszna belőle a nagymamának, nem igaz? Őt már fölfalták!

– Mindig utáltam ezt a mesét – jelentette ki Ángyi. – Soha senkit nem érdekel, mi történik a szegény, védtelen öregasszonyokkal.

Az ösvény váratlanul eltűnt egy irtás szélén. Fákkal körbezárva fölbukkant egy kusza konyhakert, ahol néhány siralmas növényszár küzdött a kevéske elérhető napfényért. A kert közepén állt aminek zsúpfedelű kunyhónak kellett lennie, mert senki sem rakna szénakazlat ilyen pocsékul.

Leszökkentek a söprűkről, hagyva, hogy azok állva lebegjenek a bokrok közt, és bedörömböltek a kunyhó ajtaján.

– Lehet, hogy elkéstünk – szólalt meg Ángyi. – A farkas talán...

Egy idő múlva annak tompa nesze hallatszott, amikor valaki végigcsoszog a padlón, s aztán résnyire nyílt az ajtó. Egy gyanakvó szem vált láthatóvá a sötétségből.

– Igen? – szólt egy vékony és reszkető hang valahonnan a szem alól.

– Kegyed a nagymama? – akarta tudni Mállotviksz Néne.

– Adószedők vagytok, kedveskéim?

– Nem, asszonyom, mi...

– ...tündérek vagyunk – vágta rá Sündisznó Tündér sietve.

– Nem nyitok ajtót olyanoknak, akiket nem ismerek, kedveskéim – közölte a hang, majd kissé zsémbes hangnembe csapott át. – Különösen nem olyanoknak, akik sosem mossák el az edényt, még akkor sem, amikor kiteszek nekik egy tálka csaknem friss tejet!

– Szeretnénk néhány percig beszélni kegyeddel – mondta Százszorszép Tündér.

– Igen? Van bármiféle személyazonosságot igazoló irata, kedveském?

– Tudom, hogy a helyes nagymamát találtuk meg – szögezte le Sündisznó Tündér. – Látszik a családi hasonlatosság. Nagy füle van.

– Nézd, az nem ő, akinek nagy füle van – csattant föl Százszorszép Tündér. – A farkas lesz az, akinek nagy füle van. Pontosan ez a lényeg. Hát sosem figyelsz oda?

A nagymama érdeklődve figyelte őket. Miután egész életében hitt bennük, most látott először tündéreket, és ez élménynek tekinthető. Mállotviksz Néne észrevette a nénike zavart arckifejezését.

– Fogalmazzunk így, asszonyom – szólította meg zsarnokian ésszerű hangon. – Mennyire szeretné, ha elevenen fölfalná egy farkas?

– Nem hiszem, hogy szeretném, kedveském, nem bizony – válaszolta a rejtőző nagymama.

– Mi vagyunk az alternatíva – közölte Néne.

– Uramatyám. Biztos vagy benne?

– Tündéri becsületszavunkra – felelte Sündisznó Tündér.

– Hmm. Tényleg? Na jó. Bejöhettek. De csak semmi trükk! És el ne felejtsetek elmosogatni! Nincs nálatok egy fazék arany véletlenül?

– Azok a manók, nem igaz?

– Nem, a manók akik kutakban laknak. Koboldokra gondolt.

– Ne légy hülye! Azok azok, akik hidak alatt élnek.

– Azok a trollok. Mindenki tudja, hogy azok a trollok.

– Mindenesetre nem mi vagyunk.

– Ó! Sejthettem volna.

Magrat szerette azt hinni, hogy ért a gyerekek nyelvén és aggódott, hogy mégsem. Nem nagyon szerette őket és emiatt is nyugtalankodott. Ogg Ángyi szemlátomást jól elboldogult a gyerekekkel, váltakozva és találomra vagy édességet adva nekik vagy nyakon teremtve őket, míg Mállotviksz Néne az idő nagy részében oda se bagózott rájuk, ami szintén pont olyan jól látszott működni. Míg ellenben Magrat törődött. Ez nem tűnt igazságosnak.

– Fogadok egy millió-trillió-zillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a bokrot tökké – szólt a gyermek.

– De, nézd, az összes többi átváltozott tökké – mutatta ki Magrat.

– Tuti, hogy előbb-utóbb nem fog működni – jelentette ki higgadtan a kislány.

Magrat tehetetlenül pillantott a varázspálcára. Mindent megpróbált – kívánt, némán tátogott és még, amikor úgy vélte, a másik két boszorkány hallótávolságon kívül van, hozzá is csapta dolgokhoz és azt kiáltozta „Bármit, csak ne tököt!”.

– Nem tudod, hogyan kell igazából csinálni, ugye – állapította meg a gyermek.

– Mondd csak – érdeklődött Magrat –, azt mondtad, hogy a mamád tud a nagy, gonosz farkasról az erdőben, igaz?

– Pontosan.

– De mégis elküldött téged egyedül, hogy vidd azokat a nyalánkságokat a nagyidnak?

– Úgy van. Miért?

– Semmi. Csak tűnődtem. És jössz nekem millió-trilliózillió-szkvillió tallérral.

Létezik egy bizonyos szabadkőművesség a nagymamák körében, azzal a plusz előnnyel, hogy senkinek sem kell fél lábon álldogálnia vagy bármiféle esküt elszavalnia, hogy beléphessen. Amint belülkerült a kunyhóba és forrt a víz a teáskannában, Ogg Ángyi rögtön otthon érezte magát. Csöves elnyújtózott a gyatra tűz előtt és elszundikált, miközben a boszorkányok magyarázatot próbáltak adni.

– Nem értem, hogyan tudna bejutni ide egy farkas, kedveskéim – jelentette ki nyájasan a nagymama. – Úgy értem, mégiscsak farkas. Azok nem tudják kinyitni az ajtót.

Mállotviksz Néne félrerántotta a függönyként szolgáló rongyot és kimeredt a tisztásra.

– Tudjuk – válaszolta.

Ogg Ángyi odabiccentett a tűzhely melletti fülkében álló kicsiny ágy felé.

– Ottan szokott aludni kegyed? – tudakolta.

– Amikor nem érzem jól magam, kedveském. Egyébként a padláson alszom.

– Én a kegyed helyében máris fölmennék oda. És vigye föl magával a macskám, legyen szíves! Nem szeretnénk, ha az utunkban lenne.

– Ez az a rész, amikor kitakarítjátok a házat és elvégzitek a teljes mosást is egy csésze tejért? – firtatta reménykedve a nagymama.

– Lehetséges. Sosem lehessen tudni.

– Érdekes, kedveskéim. Azt gondoltam, kisebbek lesztek...

– Sokat járunk a friss levegőre – tudatta Ángyi. – Akkor most menjen szépen!

Így aztán ők ketten magukra maradtak. Mállotviksz Néne körbenézett a barlangszerű szobában. A padlóra terített káka jócskán előrehaladt a komposzttá válás útján. Koromkéreg lepte a pókhálókat a mennyezeten.

Ezen a helyen egyetlen módon lehetett volna elvégezni a házimunkát: lapáttal vagy, kedvezőbb esetben, gyufával.

– Fura, de tényleg – szólalt meg Ángyi, amikor az öregasszony fölmászott a roskatag lépcsőn. – A nagyi fiatalabb nálam. Jelzem, én szoktam testedzést végezni.

– Soha életedben nem végeztél testedzést – jelentette ki Néne a bokrokat kémlelve. – Sosem csináltál olyat, amit nem akartál.

– Így gondoltam én is – értett egyet boldogan Ángyi. – Nézd, Eszme, még mindig azt mondom, ez az egész lehet pusztán...

– Nem az! Érzékelem a mesét. Valaki előidézte a mesék megtörténtét errefelé, ebben biztos vagyok.

– És azt is tudod, hogy ki. Nem igaz, Eszme? – kérdezte furfangosan Ogg Ángyi.

Látta, hogy Néne vadul néz körbe a mocskos falakra.

– Szerintem a nagymama túl szegény ahhoz, megengedhessen magának egy tükröt – nyugtatta Ángyi. – Nem vagyok vak, Eszme. És tudom, hogy a tükrök meg a tündérkeresztanyák együtt járnak. Szóval mi folyik itt?

– Nem mondom meg. Nem akarok bolondnak látszani, ha tévednék. Nem fogok... valami jön!

Ogg Ángyi orrát a koszos ablakhoz nyomta.

– Nem látok semmit.

– A bokrok mozogtak. Feküdj az ágyba!

– Én? Azt hittem, te leszel az, aki befekszik az ágyba!

– El sem tudom képzelni, miért hitted.

– Nem, persze. Ha jobban meggondolom, magam se – mondta fásultan Ángyi. Fölvette az ágylábról a slampos főkötőt, föltette és becsusszant a foltokból varrt ágytakaró alá.

– Hé, ez a matrac szalmával van kitömve!

– Nem kell sokáig feküdnöd rajta.

– De szúr! És azt hiszem, vannak benne izék.

Valami a ház falának ütközött. A boszorkányok elnémultak.

Szuszogás hallatszott a hátsó ajtó alól.

– Tudod – suttogta Ángyi, miközben várakoztak –, a mosogatókonyha rémes. Nincs tüzifa. És alig akad ennivaló. És van ott egy köcsög tej, ami gyakorlatilag már menetel...

Néne gyorsan a tűzhelyhez oldalazott, aztán vissza őrhelyére a bejárati ajtó mellett.

Egy pillanattal később kaparászás hallatszott a retesznél, mintha olyasvalaki hozná működésbe, aki nem ismeri vagy az ajtókat vagy az ujjakat.

Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult.

Mindent elárasztott a pézsma és nedves szőrzet bűze.

Bizonytalan léptek támolyogtak végig a padlón az ágynemű alatt kuporgó alak irányába.

Ángyi csak annyira emelte meg a főkötő lelógó fodrát, hogy kilásson alóla.

– Szióka! – üdvözölte, aztán: – Ó, a nemjóját, nem tudtam, hogy ennyire nagy a fogad...

Mállotviksz Néne belökte az ajtót és fürgén előrelépett. A farkas megpördült, mancsát védekezően emelve.

– Neeáááááú!

Néne egy pillanatig tétovázott, aztán nagyon keményen fejbe csapta az öntöttvas serpenyővel.

A farkas összecsuklott.

Ogg Ángyi kilendítette lábát az ágyból.

– Azt beszélték, amikor odaát Skundban történt a dolog, hogy vérfarkas volt vagy olyasmi, és én azt gondoltam, dehogy, a vérfarkasok nem olyanok – jegyezte meg. – Sose hittem volna, hogy valódi farkas lesz az. Egész megijesztett.

– A valódi farkasok nem járkálnak a hátsó lábukon és nem nyitnak ki ajtókat – szögezte le Mállotviksz Néne. – Gyere, segíts kivinni!

– Visszavitt egész a múltba, látni egy óriási nagy, szőrös, duzzadó izét felém tartva – jelentette ki Ángyi, megemelve az eszméletét vesztett lény egyik végét. – Találkoztál valaha az első Mr. Ogg-gal?

Valóban, szokványos kinézetű farkasnak tűnt, kivéve, hogy soványabb volt a legtöbbnél. Világosan kirajzolódtak a bordái a bőr alatt és a szőre csapzott volt. Néne az árnyékszék melletti kútból húzott egy vödör zavaros vizet és a jószág fejére öntötte.

Aztán leült egy fatuskóra és óvatosan szemügyre vette. Néhány madárka dalolt, magasan a faágakon.

– Beszélt – mondta. – Megpróbált „ne”-t mondani.

– Már eltűnődtem ezen – válaszolta Ángyi. – Aztán azt gondoltam, talán csak képzelődtem.

– Semmi értelme elképzelni bármit is – állította Néne. – A dolgok épp elég rosszak, ahogy vannak.

A farkas fölnyögött. Néne átadta a serpenyőt Ogg Ángyinak.

Egy idő múlva kijelentette: – Azt hiszem, vetni fogok egy pillantást a fejébe.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. – Én a helyedben nem tenném.

– Magam vagyok, aki én vagyok, és nekem csak tudnom kell. Csak állj készenlétben a serpenyövel.

Ángyi vállat vont.

Néne összpontosított.

Az emberi elmét roppant nehéz olvasni. A legtöbb ember olyan sok mindenről gondolkozik minden egyes adott pillanatban, hogy csaknem lehetetlen kihámozni egyetlen eret az áradatból.

Az állatok elméje más. Sokkal kevésbé kusza. S mind közül a ragadozók elméje a legkönnyebb, különösen evés előtt. Nem léteznek színek a szellemi világban, de lennének, az éhes ragadozó tudata forró és bíborszínű lenne és olyan sebes, mint egy nyílvessző. És a növényevők elméje is egyszerű – ezüst tekercsrugók, menekülésre készen.

De ez nem volt semmiféle normális elme. Két tudata volt.

Néne néha elcsípte a vadászok gondolatait az erdőben, amikor estelente némán üldögélt s hagyta, hogy a tudata elkószáljon. Nagy ritkán ilyesminek érződtek, vagy legalábbis az ilyesmi halvány árnyékának. Nagy ritkán, amikor a vadász ölni készült, a véletlenszerű gondolaterecskék Összefolytak. De ez más volt. Ez az ellenkezője volt – töredezett és béna próbálkozások a gondolkozásra, leválva a ragadozó szándék fényesen csillogó nyílhegyéről. Ez ragadozó tudat volt, amely megkísérelt elmélkedni.

Nem csoda, hogy kezdett megőrülni.

Néne kinyitotta szemét.

Ogg Ángyi barátnője feje fölött tartotta a serpenyőt. A karja remegett.

– Nos – kérdezte –, ki van itt?

– Jól esne egy pohár víz – mormolta Néne. A természetes elővigyázatosság fölszínre emelkedett elméje fortyongásából. – Csak nem ebből a kútból, ha szabad kérnem.

Ángyiban kissé fölengedett a feszültség. Amikor egy boszorkány elkezd kutakodni valaki más elméjében, sosem tudhatod, ki érkezik majd vissza. De Mállotviksz Néne volt a legjobb. Lehet, hogy Magrat mindig próbálja meglelni önmagát, ám Néne még az ilyen keresés ötletét sem értette volna meg. Ha nem tudná megtalálni az utat vissza a saját fejébe, akkor nincs is oda ösvény.

– Ott az a tej a kunyhóban – ajánlotta Ángyi.

– Mondd csak, és milyen színe is volt annak?

– Hát... még mindig eléggé fehér.

– Oké.

Amikor Ogg Ángyi háta már biztonságosan felé fordult, Néne engedélyezett magának egy apró borzongást.

A farkasra meredt, azon töprengve, mit tehet érte. Egy normális farkas nem lépne be egy kunyhóba, még akkor sem, ha ki tudná nyitni az ajtót. A farkasok egyáltalán nem mennek emberek közelébe, kivéve, ha rengeteg van belőlük és szokatlanul kemény tél áll mögöttük. És azt nem azért teszik, mert nagyok és csúfak és gonoszak, hanem mert farkasok.

Ez a farkas ember próbált lenni.

Valószínűleg erre nincs orvosság.

– Itt a tejed – szólalt meg Ogg Ángyi.

Néne fölnyúlt és odanézés nélkül elvette.

– Valaki elültette azt a gondolatot ebben a farkasban, hogy ember – mondta. – Elhitették vele, hogy személy, aztán többet nem törődtek vele. Ez néhány évvel ezelőtt történt.

– Honnan tudod?

– Én... megszereztem az emlékeit – felelte Néne. Meg az ösztöneit is, gondolta. Tudta, hogy beletelik néhány napba, mire már nem fog arra vágyódni, hogy szánkókat kergessen a havon.

– Ó!

– Megrekedt két faj között. A fejében.

– Tudunk rajta segíteni? – tudakolta Ángyi.

Néne megrázta a fejét.

– Túl régóta tart. Mostanra szokássá lett. És éhezik. Nem mehet se erre, se arra. Nem viselkedhet farkasként és nem boldogul az emberléttel. És nem képes így továbbélni.

Most először Ángyi felé fordította az arcát. Ángyi hátralépett.

– Elképzelni se tudod, mit érez a szerencsétlen pára – közölte Néne. – Évek óta kóborol. Nem képes emberként viselkedni, de képtelen farkas módjára élni. Nem tudod elképzelni, micsoda érzés.

– Úgy vélem, talán igen – válaszolta Ángyi. – Az arckifejezésedből. Talán el tudom képzelni. Ki tenne ilyet bárkivel?

– Vannak sejtelmeim.

Körülnéztek.

Magrat közelgett a gyermekkel. Mellettük bandukolt az egyik favágó.

– Hah! – mondta Mállotviksz Néne. – Igen. Na persze. Mindig lennie kell... – köpte a szavakat – ...egy boldog befejezésnek.

Egy mancs próbálta megragadni a bokáját.

Mállotviksz Néne lenézett a farkas ábrázatába.

– Kéérrrm – morogta a csikasz. – Egggy befejezééést? Mmost krrrögtön?

A boszorkány letérdelt és megfogta a mancsot.

– Biztos? – kérdezte.

– Igennn!

Újra fölállt, csupa tekintély, és odaintett a közeledő triónak.

– Mr. Favágó? – szólította. – Lenne egy feladat az ön számára...

A favágó sosem értette meg, miért hajtotta a farkas a fejét oly készségesen a tőkére.

Vagy hogy az öregasszony, az, amelyikben a düh úgy fortyongott, mint árpagyöngy a zubogó gulyásban, miért ragaszkodott utána ahhoz, hogy az állatot tisztességesen eltemessék, ahelyett, hogy megnyúzták volna és tetemét odahajították volna a bokrok közé. Ehhez körömszakadtáig ragaszkodott.

És ez lett a le-, illetve befejezése a nagy, csúnya farkasnak.

És most egy órával későbbre járt. Jó néhány favágó vándorolt el a kunyhóhoz, ahol úgy tűnt, rengeteg érdekes dolog történik éppen. A favágás nem olyan munka, ami rendes körülmények között sokat képes nyújtani szórakozásból.

Magrat a padlót súrolta, annyi mágikus segítséggel, amennyit egy vödör szappanos víz és egy súrolókefe képes megadni. Még Ogg Ángyi is, akinek kampányszerű érdeklődése a háziasszony büszke szerepe iránt teljesen elenyészett, amint legidősebb lánya elérte azt a kort, amikor kézbe vehette a porolót, a falakat tisztította. A vén nagyanyó, aki nem egészen követte az eseményeket, aggódva járt mindkettejük sarkában egy csésze tejjel. A pókokat, melyek nemzedékek óta örökölték a mennyezetet, finoman, de határozottan kitessékelték az ajtón.

És Mállotviksz Néne körbesétált a tisztáson a favágók vezetőjével, egy hordómellkasú fiatalemberrel, aki egyértelműen azt hitte, hogy jobban néz ki a szegecsekkel kivert bőr karkötőiben, mint, ami azt illeti, valójában.

– Már évek óta itt volt, nem igaz? – mondta. – Mindig a falvak szélén ólálkodott meg minden.

– És sose próbáltál beszélni vele? – kérdezte Néne.

– Beszélni vele? De hát farkas, nem igaz? Az ember nem beszélget farkasokkal. Az állatok nem tudnak beszélni.

– Hmm. Értem. És mi van az öregasszonnyal? Rengetegen vagytok ti, favágók. Beugrottatok, tudod, egyszer is meglátogatni őt?

– Huh? Ki van zárva!

– Miért?

A favágófőnök összeesküvői modorban hajolt közelebb.

– Hát, azt mondják, ő boszorkány, nem igaz?

– Tényleg? – szólt Néne. – Honnan tudod?

– Megvan nála annak összes jele, nem igaz'?

– S mik lennének azok a jelek?

A favágót kissé elfogta a szorongás.

– Hát... ő... ő teljesen egyedül él az erdőben, nem igaz?

– Igen?

– És... és... kampós az orra és mindig magában motyog.

– Igen...?

– És nincs egyetlen foga se, nem igaz?

– Uramatyám – mondta Néne. – Értem már, hogy nem akarjátok, hogy bármi közötök legyen a hozzá hasonlókhoz, ugye?

– Igaz – felelte megkönnyebbülten a favágó.

– Igen valószínű, hogy amint rátok pillant, rögvest átváltoztat titeket akármivé, ugye? – Néne fülébe dugta ujját és tűnődve megforgatta.

– A boszorkányok képesek erre, tudja.

– Fogadok, hogy képesek. Fogadok, hogy képesek – értett egyet Néne. – Igazán örülök, hogy itt vagytok ti, csupa nagy, erős legény. Tsk, tsk. Hmm. Vethetnék egy pillantást a bárdodra, fiatalember?

A férfi átnyújtotta a fejszéjét. Néne színpadiasan megroggyant, amikor megmarkolta annak nyelét. Még mindig akadtak farkasvérnyomok a pengén.

– Te jó ég, ez aztán hatalmas – jelentette ki. – És te jól forgatod ezt, gondolom.

– Megnyertem az ezüst övet két egymást követő évben az erdei versenyen – válaszolta büszkén a favágó.

– Két egymást követő évben? Két egymást követő évben? Uramatyám. Ez remek. Ez igazán pompás. És itt vagyok én, aki alig bírja fölemelni. – Néne fél kézzel markolta a fejszét és ügyetlenül meglendítette. A favágó hátraugrott, amikor a penge elsüvített az arca mellett és negyedhüvelyk mélyen egy fába temette magát.

– Elnézést kérek – mondta Mállotviksz Néne. – Hát nem vagyok buta öregasszony! Sosem értettem semmiféle technikai dologhoz!

A favágó rávigyorgott, aztán ment, hogy kihúzza a fejszét.

Térdre roskadt, arca hirtelen elsápadt.

Néne lehajolt, míg egy vonalba nem került a férfi fülével.

– Gondoskodhattál volna az öregasszonyról – jelentette ki halkan. – Beszélhettél volna a farkassal. De nem tetted, igaz?

A férfi szólni próbált, de úgy tűnt, a fogai nem akarnak elválni egymástól.

– Látom én, hogy már szánod-bánod – folytatta Néne. – Látom én, hogy belátod, rossz úton jártál. Fogadok, hogy alig várod, hogy fölkelhess és tatarozhasd a kunyhóját és visszaállíthasd a rendet szépen a kertjében és gondoskodhass friss tejről minden nap meg bőséges tűzifáról, igaz? Ami azt illeti, az sem lepne meg, ha elég nagylelkű lennél egy új kunyhó megépítéséhez, rendes kúttal meg mindennel. Valahol a falu közelében, hogy ne kelljen egyedül élnie, ugye? Tudod, néha belelátok a jövőbe és egyszerűen tudom, hogy ez fog történni, ugye?

Veríték patakzott a férfi arcán. Mostanra úgy rémlett neki, már a tüdeje sem működik.

– És aztat is tudom, hogy megtartod majd a szavad és annyira örvendek ennek, hogy gondoskodni fogok arról, hogy különösen szerencsés legyél – közölte Néne, még mindig ugyanazon a kellemes, monoton hangon. – Tudom, hogy lehet akár veszélyes munka is, a favágás. Megsérülhet az ember. Véletlenül ráeshet egy fa, vagy a bárdja felső része hirtelen leesik a nyélről és széthasítja a fejét. – A favágó megborzongott, amikor Néne folytatta: – Szóval, amit teszek, az egy kis varázslat, hogy biztos legyen, ilyesmi nem történhet veled. Azért, mert olyan nagyon hálás vagyok. Mivel segítesz az idős hölgyön. Ugye? Csak bólints!

A férfinak sikerült egy hajszálnyit mozdítani a fején. Mállotviksz Néne elmosolyodott.

– Na! – mondta fölállva és lesöpörve egy szem komposztot a ruhájáról. – Látod, mennyire szép lehet az élet, ha mindnyájan segítünk egymásnak?

A boszorkányok ebédidőtájt indultak útnak. Akkorra az öregasszony kertje tele volt emberekkel, a levegő meg a fűrészelés és kalapálás lármájával. A Mállotviksz Nénéhez hasonló hírek gyorsan terjednek. Három favágó ásta föl a zöldségek ágyását, két további harcolt, hogy kisöpörhesse a kéményt, és négyen már félúton jártak az új kútban, amit imponáló sebességgel ástak ki.

A vén nagyanyó, aki változatlanul olyanfajta ember volt, aki addig ragaszkodik egy ötlethez, míg erővel ki nem lakoltatják, kezdett kifogyni a csészékből, amikbe tejet tölthetne.

A boszorkányok elosontak a nagy sürgés-forgás közepette.

– Tessék – állította Magrat, miközben elsétáltak az ösvényen. – Ez csak azt mutatja, hogyan fognak neki az emberek és segítenek, ha valaki példát ad. Tudjátok, nem kell egyfolytában zsarnokoskodni az emberek fölött.

Ogg Ángyi Nénére pillantott.

– Láttalak, amikor a favágók főnökével beszéltél – jegyezte meg. – Miről társalogtatok?

– Fűrészporról – válaszolta Néne.

– Ó, tényleg?

– Az egyik favágó elmesélte nekem – közölte Magrat hogy más fura dolgok is történnek az erdőben. Emberként viselkedő állatok, azt mondta. Nemrég élt egy medvecsalád nem is túl messze innen.

– Nincs semmi szokatlan abban, ha egy medvecsalád együtt él – felelte Ángyi. – Nagyon társaságkedvelő állatok.

– Egy kunyhóban?

– Az szokatlan.

– Erre gondoltam – értett egyet Magrat.

– Tuti, hogy kissé kínosan érzed magad, amikor átmész kölcsönkérni egy csupor cukrot – mélázott Ángyi. – Gondolom, a szomszédoknak volt mit mondani erről.

– Igen – helyeselt Magrat. – Azt mondták „uí”.

– Minek mondtak volna „uí”-t?

– Mert nem tudtak mást mondani. Ugyanis malacok voltak.

– Nekünk is voltak hasonló szomszédaink, amikor még arra laktunk a... – kezdte Ángyi.

– Úgy értem, malacok. Tudod. Négy láb? Kunkori farkinca? Ami a malacpecsenye, mielőtt pecsenye lesz? Malacok.

– Nem értem, hogy engedhette bárki, hogy a kunyhóban lakjanak a malacok – szólalt meg Néne.

– A favágó azt mondta, nem engedték. A malacok építettek kunyhót maguknak. Hárman voltak. Kismalacok.

– Mi történt velük? – firtatta Ángyi.

– A farkas megette őket. Nyilván ők voltak egyedül elég ostobák az állatok közül ahhoz, hogy a közelükbe engedjék. Az alkoholos vízszintezőjükön kívül semmi sem maradt belőlük.

– Milyen kár!

– Jelzem, a favágó azt mondta, nem építettek valami kitűnő házat.

– Hát, erre számítani lehet. Azokkal a csülkökkel meg minden – hagyta helyben Ángyi.

– A favágó azt mondja, a tető szörnyen beázik, pont az ágya fölött.

A boszorkányok némán ballagtak tovább.

– Emlékszem, egyszer hallottam – mesélte Ángyi hébe-hóba odapillantva Mállotviksz Nénére – valami régi varázslónőről egy történetben, aki egy szigeten élt és a hajótörött tengerészeket disznóvá változtatta.

– Rettenetes dolog ilyet tenni – jelentette ki Magrat, mintegy végszóra.

– Gondolom, az egész azon múlik, hogy valójában mi vagy, ott belül – bölcselkedett Ángyi. – Úgy értem, nézz csak ide Csövesre – Csöves, aki Ángyi válla köré gömbölyödött, akár egy büdös szőrmegallér, dorombolt –, ő gyakorlatilag ember.

– Rengeteg badarságot összebeszélsz, Gytha – szögezte le Néne.

– De csak azér', mer egyesek nem mondják el nekem, valóban mit gondolnak arról, ami itt folyik – válaszolta komoran Ogg Ángyi.

– Mondtam, hogy nem vagyok benne biztos – állította Néne.

– Belenéztél a farkas elméjébe.

– Igen. Azt tettem.

– Hát akkor...

Néne fölsóhajtott. – Valaki itt járt előttünk. Átutazóban. Valaki, aki ismeri a mesék hatalmát és használja is őket. És a mesék... valahogy megragadtak itt. Ez előfordul, ha táplálják őket...

– Ugyan, minek akarna bárki is ilyesmit csinálni? – tudakolta Ángyi.

– Gyakorlásnak – felelte Néne.

– Gyakorlásnak? Mire? – érdeklődött Magrat.

– Gondolom, hamarosan ki fog derülni – nyilvánított véleményt summásan Néne.

– El kellene mondanod nekem, amit gondolsz – siránkozott Magrat. – Tudod, errefelé én vagyok a hivatalos keresztanya. Tudnom kellene a dolgokról. Neked el kell mondanod nekem a dolgokat.

Ogg Ángyi megborzongott. Ez az a fajta érzelmi terület volt, amit, lévén az Oggok feje, szerfölött jól ismert. Az efféle megjegyzés ilyen időpontban olyan, mint az apró hócsuszamlás egy sudár fa legfölső ágáról, magasan fönt a hegyekben, olvadáskor. Kétségtelenül egy olyan folyamat egyik vége volt, amely tucatnyi falu elárasztásával fog végződni. Az Ogg család egész ágai szüntették be a szóba állást az Ogg család más ágaival egy „Köszönöm szépen” miatt, amit rossz hangnemben és rosszkor mondtak, és ez annál sokkal rosszabb volt.

– Na már most – szólalt meg sietve –, mi miért is nem...

– Nem kell elmagyarázzak semmit – szögezte le Mállotviksz Néne.

– De mi elvileg három boszorkány vagyunk – vetette ellen Magrat. – Mármint ha boszorkánynak lehet minket nevezni – fűzte hozzá.

– És ezt hogy érted, könyörgöm? – kérdezte Néne.

„Könyörgöm?”, gondolta Ángyi. Valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot? Ez olyan, mint amikor valaki pofon vág valaki mást egy kesztyüvel, aztán a földre hajítja azt. Nincs visszaút, amikor valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot. De azért próbálkozott.

– Mit szólnátok egy szép kis...

Magrat megtette a döntő lépést, annak kétségbeesett bátorságával, aki a mögötte égő híd fényében táncol.

– Hát – mondta –, nekem úgy tűnik...

– Igen? – szólt Néne.

– Nekem úgy tűnik – vágott bele ismét Magrat –, hogy az egyetlen varázslat, amit csinálunk, csupa... hát, kobakológia. Nem olyasmi, amit bárki más mágiának nevezne. Ez csak az emberek fixírozása meg becsapása. A hiszékenységük kihasználása. Ez nem az, amire számítottam, amikor én belevágtam a boszorkánnyá válásba...

– És ki állítja – tudakolta Mállotviksz Néne kimérten és célzatosan –, hogy mostanra boszorkánnyá váltál?

– Nahát, a szél kezd föltámadni, talán jobb lenne... – vágott közbe Ogg Ángyi.

– Mit mondtál? – firtatta Magrat.

Ogg Ángyi kezével eltakarta a szemét. Megkérni valakit, hogy ismételje meg azt a kifejezést, amit nem csak nagyon is tisztán hallottál, hanem mértéktelenül föl is dühített, nagyjából a Defcon II-nek[9] felel meg a veszekedés szótárában.

– Azt hittem volna, hogy elég világosan beszéltem – jelentette ki Néne. – Nagyon meglep, hogy a beszédem nem volt elég világos. Szerintem elég világos volt.

– Az idő kissé szelesnek tűnik, szóval mi miért nem...?

– Hát, én már csak úgy vélem, hogy elég önelégült és összeférhetetlen és goromba tudok lenni ahhoz, hogy boszorkány lehessek – válaszolta Magrat. – Ez minden, ami kell hozzá, nem igaz?

– Goromba? Én?

– Kedveled az olyanokat, akik segítségre szorulnak, mert amikor segítség kell nekik, gyöngék, és attól, hogy segítesz rajtuk, erősnek érzed magad! Ugyan, miféle kárt okozna egy kis varázslás?

– De hát soha nem marad abba egy kicsinél, te szamár lány!

Magrat elhátrált, az arca vöröslött. Benyúlt a táskájába és előhúzott egy vékony kötetet, amit fegyverként meglengetett.

– Lehet, hogy szamár vagyok – lihegte –, de legalább megpróbálok megtanulni dolgokat! Tudod, hogy mik azok a dolgok, amikre az ember mágiát használhat? Nem csak szemfényvesztést meg zsarnokoskodást! Vannak emberek ebben a könyvben, akik képesek... képesek... izzó parázson járni és tűzbe dugni a kezük anélkül, hogy megégnének!

– Olcsó trükk! – felelte Néne.

– Tényleg képesek!

– Lehetetlen. Senki sem képes ilyet tenni!

– Ez mutatja, hogy képesek irányítani a dolgokat! A mágia több kell legyen, mint egyes dolgok puszta ismerete meg az emberek manipulálása!

– Ó? Az egész csak kívánás hullócsillag láttán meg reggelre tovatűnő tündéraranypor, mi? Az emberek boldogabbá tevése?

– Lennie kell abból valamicskének! Különben mi értelme van bárminek? Egyébként... amikor megérkeztem Desiderata kunyhójába, a varázspálcát kerested, nem igaz?

– Csak nem akartam, hogy rossz kézbe kerüljön!

– Vagyishogy a tiéden kívül bárkiébe, gondolom!

Egymásra meredtek.

– Hát nincs semmi romantika a lelkedben? – kérdezte Magrat siránkozva.

– Nincs – válaszolta Néne. – Egy csöpp se. És a csillagokat nem érdekli, hogy mit kívánsz és a mágia nem teszi jobbá a dolgokat és senki sem marad égetlen, aki tűzbe dugja a kezét. Ha szeretnél megfelelni boszorkányként, Magrat Beléndek, meg kell tanulj három dolgot. Mi valóságos, mi nem valóságos és mi a különbség...

– És mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét! – intette Ángyi. – Nekem ez mindig bejött. Csak vicceltem – mentegetőzött, amikor mindketten szúrósan néztek rá.

Szél kerekedett, pont itt, az erdő szélén. Fű- és levéldarabkák kavarogtak a levegőben.

– Egyébként meg jófelé megyünk – folytatta Ángyi bőszen, keresgélve bármit, ami elvonná a figyelmet az eddigiekről. – Nézzétek! A jelzőtáblán az áll „Génua”.

És valóban. Vén, szúette útirányjelző tábla strázsált pont az erdő szélén. A vízszintes rúd végét mutató ujjhoz hasonlatossá faragták.

– Ráadásul rendes az út is – csacsogott tovább Ángyi. A veszekedés némileg csillapodott, egyszerűen azért, mert a két fél nem állt szóba egymással. Nem pusztán a szóbeli közlések cseréjét függesztették föl – az csak a beszéd hiánya. Ezen áthaladva eljutottak a túloldalra, a Nem Beszélünk Egymáshoz rettentő, haragos világába.

– Sárga téglák – jegyezte meg Ángyi. – Ki hallott már olyat, hogy utat építsenek sárga téglákból?

Magrat és Mállotviksz Néne az ellenkező irányba nézve álltak összefont karral.

– Fölvidítja a helyet, gondolom – mondta Ángyi. A láthatáron Génua tündöklött némi további zöldellés közepén. Közöttük az út lebukott egy széles, falvakkal pettyezett völgybe. Egy folyó kígyózott el a falvak mentén, útban a városba.

A boszorkányok szoknyája csapkodott a szélben.

– Sose leszünk képesek ebben repülni – közölte Ángyi, aki, mint igazi nő, még mindig próbált egymaga társalogni három helyett.

– Szóval akkor majd gyalogolunk, eh? – mondta és hozzátette, mert egy szikrányi rosszindulat még az Ogg Ángyihoz hasonló ártatlan lelkekben is akad: – Dalolva útközben, mit szóltok hozzá?

– Határozottan nem az én dolgom kifogásolni, amiről bárki úgy dönt, hogy megteszi – szögezte le Néne. – Semmi közöm hozzá. Gondolom, egyesek varázspálcákkal meg óriási ötletekkel esetleg beleszólhatnak.

– Huh! – morrant Magrat.

Elindultak a téglával kirakott úton a távoli város irányába, libasorban, Ogg Ángyival, mint afféle mozgó ütközőállammal, középen.

– Amire egyeseknek szüksége van – nyilvánított véleményt Magrat úgy általában a világnak – az egy kicsivel több szív.

– Amire egyeseknek szüksége van – fejezte ki meggyőződését Mállotviksz Néne a viharos égboltnak – az sokkal több ész.

Aztán a kalapjához kapott, hogy megakadályozza a szelet annak elfújásában.

Amire nekem szükségem van, gondolta Ogg Ángyi szenvedélyesen, az egy ital.

Három perccel később egy tanyaház zuhant a fejére.

Ekkorra már a boszorkányok egymástól jókora távolságra sétáltak. Mállotviksz Néne lépdelt legelöl, Magrat duzzogott leghátul, és Ángyi haladt középen.

Ahogy később megjegyezte, még csak nem is énekelt.

Ám egyik pillanatban egy pöttöm, dundi boszorkány volt ott, a következőben pedig egy fa tanyaház maradványai összeomlóban.

Mállotviksz Néne megfordult és azon kapta magát, hogy egy szétmálló, festetlen bejárati ajtót néz. Magrat csaknem nekiment az ugyanabból a szürke, kifakult fából készült hátsó ajtónak.

Nem hallatszott más hang, csak a helyét kereső tölgyfa recsegése.

– Gytha? – szólalt meg Néne.

– Ángyi? – fakadt ki Magrat.

Mindketten kinyitották az előttük lévő ajtót.

Nagyon egyszerű volt a ház terve, két földszinti szobával s középütt a két ajtó közt végigvonuló folyosóval. Az átjáró közepén, a csúcsos kalap alatt, ami a becsapódástól egész az álláig takarta, hevert Ogg Ángyi, körbevéve széttört és termesszel teli padlódeszkákkal. Csövesnek nem volt nyoma.

– Mi történt? – kérdezte. – Mi történt?

– Egy tanya zuhant a fejedre – válaszolta Magrat.

– Ó! Szóval egy olyasmi – mondta Ángyi tétován.

Néne megmarkolta a vállánál fogva.

– Gytha? Hány ujjam tartom föl? – tudakolta unszolóan.

– Miféle ujjak? Teljesen elsötétedett.

Magrat és Néne megragadták Ángyi kalapjának karimáját és félig lehúzták, félig lecsavarták a fejéről a kalapot. Ángyi pislogott rájuk.

– Ez a fűzfagally megerősítés – jelentette ki, ahogy a csúcsos kalap recsegve visszanyerte formáját, akár egy új életre kelő esernyő, és enyhén imbolygott. – Megállít egy pörölycsapást is, egy kalap a fűzfa megerősítéssel. Az a rengeteg tartóborda, tudjátok. Elosztja az erőt. Írni fogok Mr. Vernisszázsnak.

Magrat, megzavarodva, odanézett a házikóra.

– Csak úgy lepottyant az égből! – ámult.

– Lehetett egy nagy tornádó vagy ilyesmi valahol – világosította föl Ogg Ángyi. – Fölkapja, tudod, aztán a szél elül és akkor leesik. Fura dolgok történnek szélviharban. Emlékszel arra az óriási orkánra tavaly? Az egyik tyúkom négyszer rakta ugyanazt a tojást.

– Félrebeszél – állapította meg Magrat.

– Nem is, ez csak a szokásos csevegésem – helyesbített Ángyi.

Mállotviksz Néne bekukucskált az egyik szobába. – Gondolom, nem akad étel-ital ebben az épületben? – mondta.

– Megpróbálhattok a számba erőltetni egy kis pálinkát – javasolta sietve Ángyi.

Magrat föltekintett a lépcsőre.

– Helló – kiáltotta annak a fojtott hangján, aki azt akarja, hogy meghallják, de anélkül, hogy olyan modortalanságot követne el, mint hangjának fölemelése. – Van itt valaki?

Ángyi ezzel szemben a lépcső alá kémlelt. Csöves kushadó szőrcsomó volt az egyik sarokban. A boszorkány tarkójánál fogva kihúzta a macskát s kissé zavarodottan megveregette. Mr. Vernisszázs kalapszalonjának remekműve ellenére, a szúette padló dacára és tekintet nélkül az Oggok legendásan vastag koponyájára, határozottan úgy érezte, le lett sújtva és szokott virágos kedve némi honvággyal árnyalt kornyadozást szenvedett el. Odahaza az emberek nem vágnak téged fejbe egy tanyaházzal.

– Tudod, Csöves – jegyezte meg –, nem hiszem, hogy Lancréban vagyunk.

– Találtam egy kis lekvárt – kiáltotta Mállotviksz Néne a konyhából.

Ogg Ángyi fölvidításához nem kellett sok. – Remek – kiabált vissza. – Jól fog jönni a törpekalácshoz.

Magrat érkezett a szobába.

– Nem hinném, hogy el kellene vegyük mások ennivalóját – közölte. – Úgy értem, ez a hely nyilván tartozik valakihez.

– Ó! Szólt valaki, Gytha? – tudakolta Mállotviksz Néne hamiskásan.

Ángyi a szemét forgatta.

– Csupán azt mondtam, Ángyi – ismételte meg Magrat – hogy ez itt nem ami tulajdonunk.

– Azt mondja, a ház nem a mienk, Eszme – továbbította Ángyi.

– Mondd el bárkinek, aki tudni óhajtja, Gytha, hogy ez olyan, mint a hajótörésből kimentett dolgok használása – közölte Néne.

– Azt mondja, azé, aki megtalálja, Magrat – adta tovább Ángyi.

Valami elvillant az ablak előtt. Magrat odament és kikukucskált a mocskos üvegtáblán keresztül.

– Ez fura. Egy csomó törpe táncolja körbe a házat – jelentette.

– Ó, tényleg? – szólt Ángyi és kinyitott egy szekrényt.

Néne megmerevedett. – És ők... azaz légy szíves, kérdezd meg tőle, hogy énekelnek-e – kérte Ángyit.

– Énekelnek, Magrat?

– Hallok valamit – felelte Magrat. – Úgy hangzik, „Dingdong, dingdong”.

– Az törpenóta, nem más – bólogatott Ángyi. – A törpék az egyetlen nép, amely képes egy teljes napig elhúzni egy hejhót.

– Nagyon boldognak látszanak tőle – állította Magrat kissé kételkedve.

– Alighanem az ő tanyaházuk és örülnek, hogy visszakapták.

Dörömbölés hallatszott a hátsó ajtó felől. Magrat kinyitotta. Élénk színekbe öltözött és szégyenkező törpék tömege lépett sietve hátra, s aztán fölbámult rá.

– Ööö – mondta az, amelyik láthatólag a vezérük volt. – Meg... meghalt a vén banya?

– Melyik vén banya? – firtatta Magrat.

A törpe egy ideig eltátott szájjal meredt rá. Majd megfordult és suttogva konzíliumot tartott kollégáival. Aztán visszafordult.

– Hány vén banyája van naccsádnak?

– Kettőből lehet választani – válaszolta Magrat. Nem volt túl jó kedvében s ezért nem érezte indíttatva magát arra, hogy a szükségesnél jobban elősegítse a társalgást. Rá nem jellemző komiszsággal fűzte hozzá: – Ingyen vihetitek bármelyiket.

– Ó! – A törpe fontolóra vette ezt. – Hát, melyik vén boszorkányra esett rá a ház?

– Ángyi? Nem, nem halt meg. Csak kissé elkábult. De azért köszönjük az érdeklődést – felelte Magrat. – Nagyon kedves tőletek.

Úgy tűnt, ez zavarba hozza a törpéket. Összedugták a fejük. Hosszas sotto voce vitatkozás következett.

Aztán a törpevezér visszafordult Magrathoz. Levette a sisakját és idegesen forgatta körbe-körbe a kezében.

– Ööö – mondta. – Megkaphatjuk a csizmáját?

– Mi?

– A csizmáját? – pirult el a törpe. – Megkaphatjuk, kérem szépen?

– Minek kell nektek a csizmája?

A törpe üres tekintettel meredt Magratra. Aztán megfordult s megint összedugta a fejét kollégáival. Majd ismét szembefordult Magrattal.

– Csak van nekünk ez az... érzésünk... hogy muszáj megkapjuk a csizmáját – motyogta.

Aztán csak állt és pislogott.

– Hát, megyek és megkérdezem – közölte Magrat. – De nem hiszem, hogy igent fog mondani.

Amikor épp becsukta volna az ajtót, a törpe újfent megpörgette a sisakját.

– Ugye, a csizma rubinvörös? – kérdezte.

– Nos, vörösnek vörös – jelentette ki Magrat. – A vörös jó lesz?

– Vörösnek kell lennie. – Az összes többi törpe is rábólintott. – Akkor nem jó, ha nem vörös.

Magrat kifejezéstelen tekintetet vetett rá és becsukta az ajtót.

– Ángyi – szólalt meg vontatottan, amikor visszaért a konyhába. – Odakint van néhány törpe, akik a csizmád akarják.

Ángyi fölnézett. Talált egy száraz veknit az egyik szekrényben és buzgón rágott. Döbbenetes, mit meg nem eszel, ha az alternatíva törpekalács.

– Minek kell nekik? – tudakolta.

– Nem mondták. Csak azt állították, van egy olyan érzésük, hogy kell nekik a csizmád.

– Ez szerintem roppant gyanúsan hangzik – vélekedett Néne.

– A vén Razo Wistley odaát Zsomborséden rettentően odavolt a lábbelikér' – jegyezte meg Ángyi letéve a kenyérvágó kést. – Különösen a fekete, gombos, magas szárú cipőkért. Gyűjtötte őket. Ha meglátott téged arra járni egy pár új cipellőben, kénytelen volt lepihenni.

– Szerintem az kissé túl kiagyalt a törpéknek – állította Néne.

– Talán inni akarnak belőle – folytatta Ángyi.

– Hogy érted azt, hogy inni akarnak belőle? – kérdezte Magrat.

– Á, hát ezt szokás külrészeken csinálni – válaszolta Ángyi. – Pezsgőt isznak a hölgyek topánkájából.

Mindnyájan lenéztek Ángyi csizmájára.

Még maga Ángyi sem tudta elképzelni, hogy bárki inni akarhasson belőle, vagy hogy mit tenne az illető azután.

– Nahát! Az még Razo Wistley-nél is affektáltabb – tűnődött el Néne.

– Némileg zavarodottnak tűntek ezzel kapcsolatban – jegyezte meg Magrat.

– Naná, hogy azok. Nem túl gyakran fordul elő, hogy az embereknek olyan érzése támad, hogy menniük kell lehúzni egy tisztességes boszorkány csizmáját! Ez úgy hangzik, mint egy újabb elszabadultan ficánkoló mese. Szerintem – vélte Néne – el kellene beszélgetnünk ezekkel a törpékkel.

Kimasírozott a folyosóra és kinyitotta az ajtót.

– Igen? – kérdezte.

A törpék elhátráltak a láttán. Rengeteg sugdolózás meg könyökkel böködés meg elmormolt, „Nem, te” és „Legutóbb én kérdeztem meg” természetű megjegyzés következett. Végül előrelöktek egy törpét. Lehet, hogy ő volt a szószóló korábban is. Nem könnyű ezt megállapítani a törpék esetében.

– Őöő – mondta. – Ööö. Csizma?

– Minek? – firtatta Néne.

A törpe megvakarta a fejét. – Itt süllyedjek el, ha tudom – felelte. – Mi magunk is töprengtünk már rajta, ami azt illeti. Épp befejeztük a műszakot a szénbányában fél órával ezelőtt, amikor láttuk, hogy a tanyaház landol a... a boszorkányon és... hát...

– Csak egyszerűen tudtátok, hogy ide kell rohannotok és el kell lopjátok a csizmáját? – kérdezte Néne.

A törpe arca megkönnyebbült vigyorba húzódott.

– Pontosan! – rikkantotta. – És énekelnünk kell a Dingdong nótát. Csak a banyának szét kellett volna lapulnia. Zokon ne vegye, kérem! – tette hozzá sietve.

– A fűzfa megerősítés volt az – szólt egy hang Néne háta mögött. – Megéri a súlyát aranyban.

Néne egy darabig csak bámult maga elé, majd elmosolyodott.

– Azt hiszem, nektek, legényeknek, be kéne jönnötök – javasolta. – Lenne néhány kérdésem hozzátok.

A törpék nagyon tétovának tűntek.

– Hümm – mondta a törpeszóvivő.

– Nyugtalanít a bemenetel olyan házba, amiben boszorkányok vannak? – kérdezte Mállotviksz Néne.

A törpeszóvivő bólintott, majd elvörösödött. Magrat és Ogg Ángyi összenéztek Néne háta mögött. Valami egész biztosan nem stimmel itt. A hegyekben a törpék egyáltalán nem féltek a boszorkányoktól. Inkább az volt a gond, miként akadályozd meg, hogy fölássák a padlód.

– Egy ideje már lejöttetek a hegyekből, gondolom – szólt Néne.

– Nagyon ígéretes szénréteg van itt lenn – motyogta a törpeszóvivő kalapját gyűrögetve.

– Fogadok, hogy akkor már jó ideje nem jutottatok igazi törpekalácshoz – jelentette ki Néne.

A törpeszóvivő szeme könnybe lábadt.

– A legfinomabb kövön őrölt fövenyből sütve, pont mint amilyenen anya szokott volt föl s alá ugrálni – folytatta Néne.

Afféle kollektív sóhaj szakadt föl a törpékből.

– Idelenn egyszerűen nem lehet hozzájutni – felelte a törpeszóvivő, persze a talajnak. – A víz miatt vagy valami más miatt. Alig néhány év után már darabokra hullik.

– Ezek lisztet tesznek bele – panaszolta mögötte valaki keserűen.

– Rosszabb annál. Odaát Génuában a pék aszalt gyümölcsöt tesz bele – tódította egy másik törpe.

– Na, akkor – szólalt meg Néne kezét dörzsölgetve –, lehet, hogy ebben tudok nektek segíteni. Nem kizárt, hogy akad nálam némi törpekalács, amit nélkülözni tudok.

– Ugyan! Nem lehet igazi törpekalács – tiltakozott a törpék szóvivője rosszkedvűen. – Az igazi törpekalácsot bele kell ejteni a folyóba, és megszárítani, és ráülni, és otthagyni, és mindennap ránézni és újra eltenni. Idelenn lehetetlenség hozzájutni.

– Lehet, hogy ma – vélte Mállotviksz Néne – mázlitok van.

– Őszintén szólva – közölte Ogg Ángyi –, azt hiszem, a macska is lepisilte egy részét.

A törpeszóvivő csillogó szemmel nézett föl.

– Azt a mindenit!

Kedves Jászón et mindenki!

Micsa egy élet, mindenfelé történik, beszélő farkasok meg alvó nők kastélyokba, lesz egy-két sztori, amit majd elmesélek nektek, amikor hazamentem, nem vitás. Valamint, szóba ne hozátok nekem a tanyaházakat, erről jut eszembe, külgyetek valakit Mr. Vernisszázshoz odaát Gerezdneken és agyátok át neki Mrs. Ogg üdvözletét és hogy micsoda remek kalapot készít, ezentúl mondhatya, hogy „Termék Ogg Ángyi Teljes Elismerésével”, 100%-ban megállít minden ismert tanyaházat, továbbá, ha írsz egyeseknek arról, hogy milyen jók is a készítményeik, néha ingyen kapsz belőlük, lehet, hogy lesz egy új kalap ebből számomra, szóval lássatok hozá nyomba.

Lilith kilépett tükrökkel teli terméből. Önmaga árnyszerű képmásai húzódtak uszályként mögötte, halványulóban.

A boszorkányoknak össze kellene zúzódniuk, amikor egy tanyaház esik rájuk. Lilith ezt biztosan tudta. Teljesen szétlapulnak, kivéve a kilógó csizmákat.

Néha reményét vesztette. Egyes emberek egyszerűen nem képesek rendesen eljátszani a szerepük.

Eltűnődött, vajon létezik-e olyasmi, mint a tündérkeresztanya ellentéte. A legtöbb dolognak elvégre van fordítottja. Ha létezik, az illető nem rossz tündérkeresztanya lenne, mert az csupán a jó tündérkeresztanya más nézőpontból.

Az ellenkezője olyasvalaki lenne, aki méreg a meséknek és, gondolta Lily, a lehető leggonoszabb teremtés a világon.

Nos, itt Génuában van egy mese, amit senki sem állíthat meg. Ennek a mesének van bőven hajtóereje. Próbáld megállítani és magába szív, a cselekménye részévé tesz. Neki magának a kisujját se kell mozdítania. A mese szépen elintéz mindent. És neki megvan az a vigasztaló tudása, hogy nem veszíthet. Elvégre, ő a jó tündérkeresztanya.

Lilith elsétált a csipkés oromzat mellett, le a lépcsőn a saját szobájába, ahol a két nővér várt rá. Remekül csinálták a várakozást. Órákig képesek ülni pislogás nélkül.

A Duc még egy szobában sem volt hajlandó tartózkodni velük.

A nővérek feje felé fordult, amikor belépett.

Sosem adott nekik hangot. Nem volt rá szükség. Elég az, hogy gyönyörűek és meg lehet értetni velük a dolgokat.

– Most kell elmennetek a házba! – parancsolta Lilith. – És ez nagyon fontos. Hallgassatok ide! Néhányan meg fogják látogatni Pipőkét a holnapi nap. Nem szabad megakadályoznotok őket ebben, értitek?

A nővérek az ajkát lesték. Mindig mindent figyeltek, ami mozgott.

– Szükségünk van rájuk a meséhez. Nem fog rendesen megtörténni, hacsak ők meg nem próbálják megállítani. És utána... esetleg adok nektek hangot. Annak örülnétek, nem igaz?

A nővérek egymásra pillantottak, aztán Lilith-re. Végül pedig a kalickára a szoba sarkában.

Lilith elmosolyodott, benyúlt és kihúzott két fehér egeret.

– A legfiatalabb boszorkány talán pont a ti esetetek – mondta. – Majd meglátom, mit tehetek vele. És most... nyissátok ki...

A söprűk libegtek a délutáni levegőben.

Most az egyszer, a boszorkányok nem civakodtak.

A törpék az otthon ízét jelentették. Bárki lelkének jót tett volna, ha látja, ahogy csak ülnek és bámulják a törpekalácsot, mintha fölfalnák a szemükkel, ami mellesleg a legjobb módja a törpekalács elfogyasztásának. Bármi volt is az, ami rubinvörös csizmák keresésére sarkallta őket, úgy tűnt, elenyészett a törpekalács kézzelfogható hatására. Ahogy Néne leszögezte, jó sokáig keresgélhetsz, mielőtt a törpekalácsnál valóságosabbat találsz.

Aztán ment és négyszemközt elbeszélgetett a vezértörpével.

Nem volt hajlandó elárulni a többieknek, hogy az mit mondott neki, és a másik két boszorkány nem érzett elegendő bátorságot a kérdezősködéshez. És most egy kicsivel előttük röpült. Hébe-hóba ilyesmiket mormolt, hogy „Keresztanyák!” meg „Gyakorlás!”.

De még Magrat is, akinek nem volt túl sok tapasztalata, képes volt érezni Génuát mostanra, ahogy a barométer is érzékelni a légnyomást. Génuában életre kelnek a mesék. Génuában valaki nekiállt, hogy megvalósítsa az álmokat.

Emlékszel egyik-másik álmodra?

Génua a gazdagsága forrásául szolgáló Vieux-folyó torkolatában fészkelt. És Génua ugyancsak jómódú volt. Génua uralta a folyó deltáját és megadóztatta a forgalmat rajta, méghozzá úgy, hogy ezt nem lehetett kalózkodásnak nevezni, mert a városi kormányzat tette, ennélfogva virágzó gazdaság és tökéletesen rendben van. És a deltavidék mocsarai és tavai szolgáltatták a csúszómászó, úszó és repülő hozzávalóit egy olyan szakácsművészetnek, amely világhírű lett volna, ha, mint már korábban utaltunk erre, az emberek sokat utaztak volna.

Génua vagyonos volt, lusta, nem fenyegette semmi, és valaha meglehetősen sok időt töltött belebonyolódva abba a különleges fajta városi politizálásba, ami oly magától értetődően alakul ki egyes városállamokban. Például, valaha megengedhette magának az Orgyilkosok Céhének Ankh-Morporkon kívüli legnagyobb fiókrészlegét, s annak tagjai annyira eloglaltak voltak, hogy az embernek néha hónapokig kellett várnia.[10]

Ám az Orgyilkosok már évekkel ezelőtt távoztak. Bizonyos dolgoktól még a sakáloknak is fölfordul a gyomra.

A város döbbenetet keltett. Némi távolságból bonyolult fehér kristálynak látszott, mely a mocsár zöldjei és barnái közül nő ki.

Közelebbről fölbomlott, először is kisebb épületek külső gyűrűjére, aztán nagy, imponáló, fehér házak belső gyűrűjére és végül, a legislegközepén, egy palotára. Ami magas volt és szépséges és soktornyú, akár egy játékkastély vagy valamiféle cukrászati extravagancia. Láthatólag minden egyes karcsú tornyot arra terveztek, hogy királykisasszony raboskodhassék benne.

Magrat megborzongott. De aztán eszébe jutott a varázspálca. Egy keresztanyának kötelességei vannak.

– Egy másik Fekete Aliss-féle mesére emlékeztet engem – jelentette ki Mállotviksz Néne. – Emlékszem, amikor bezárta azt a hosszú copfos lányt egy pont olyan toronyba, mint amilyenek azok. Azt a Csiling-Csalang Amadét vagy kicsodát.

– De a lány kiszabadult – mondta Magrat.

– Igen, jót tesz az embernek, ha kienged. Vagy legalább kiengedi a haját – vélte Ángyi.

– Huh! Rurális regék! – fanyalgott Néne.

Közelebb húzódtak a városfalhoz. Aztán Magrat megszólalt: – Őrök állnak a kapuban. Átröpülünk fölöttük?

Néne összehúzott szemmel meredt a legmagasabb toronyra. – Nem – felelte. – Landolunk és besétálunk. Azér', hogy ne nyugtalanítsuk a népeket.

– Van ott egy szép, lapos, zöld rész pont azok mögött a fák mögött – mutatott rá Magrat.

Néne kísérleti jelleggel föl s alá lépdelt. A csizmája vizes vádaskodással csikorogott és bugyborékolt.

– Nézd, mondtam már, hogy sajnálom – mondta Magrat. – Csak annyira laposnak látszott!

– Ahogy a víz általában – jegyezte meg Ángyi egy fatuskón ülve és kicsavarva a ruháját.

– De még ti sem tudtátok megállapítani, hogy víz – védekezett Magrat. – Annyira... annyira füvesnek látszik azzal a rengeteg rajta lebegő vízi növénnyel meg izével.

– Nekem úgy tűnik, hogy errefelé a föld meg a víz nem képesek eldönteni melyikük melyik – vélekedett Ángyi. Körbenézett a miazmás tájon.

Fák nőttek ki a lápból. Cikcakkos, idegen kinézetük volt és úgy látszott, már növés közben rothadnak. Ahol a víz látható volt, ott tintaként feketéllett. Szórványosan néhány buborék böffent föl a felszínre, mint a babvacsora kísértetei a fürdőkádban. És valahol arrébb, a távolban hömpölygött a folyó, már ha lehetséges biztosnak lenni ilyesmiben ezen a tömény vízből meg olyan talajból álló vidéken, ami imbolyog, amint ráteszed a lábad.

Ángyi pislogott.

– Ez fura – jelentette ki.

– Mi? – kérdezte Néne.

– Egy pillanatig azt hittem, hogy láttam... valamit elszaladni... – motyogta Ángyi. – Ott, arra. A fák közt.

– Akkor annak kacsának kellett lennie, egy ilyen helyen.

– Nagyobb volt egy kacsánál – közölte Ángyi. – Az a fura, hogy egy kicsit úgy nézett ki, mint egy ház.

– Ó, persze, szaladt s közben füst gomolygott a kéményéből, föltételezem – gúnyolódott Néne megsemmisítően.

Ángyi földerült. – Te is láttad?

Néne a szemét forgatta.

– Gyerünk! – javasolta. – Menjünk ki az útra!

– Ööö – szólalt meg Magrat. – Hogyan?

Ránéztek a névleges talajra többé-kevésbé száraz menedékük és az út között. Az sárgás külalakkal rendelkezett. Úszó ágak és gyanúsan zöld fűcsomók is akadtak ott. Ángyi letört egy ágat a kidőlt fáról, amin ült, és néhány öllel arrébb dobta. Nedvesen csapódott be és olyan zajjal süllyedt el, mint amikor valaki megpróbálja kiszürcsölni a turmix utolsó csöppjeit.

– Természetesen átröpülünk fölötte – válaszolt Ángyi.

– Ti ketten megtehetitek – mondta Néne. – De itt nincs hely futni és beindítani az enyémet.

A végén Magrat szállította át őt a saját söprűjén, míg Ángyi alkotta a hátvédet Néne kiszámíthatatlan tragacsát maga után vontatva.

– Csak remélni tudom, hogy nem látott meg minket senki – jegyezte meg Néne, amikor eljutottak az út viszonylagos biztonságába.

Más utak is csatlakoztak a mocsári ösvényhez, amikor közelebb értek a városhoz. Ezek zsúfoltak voltak és a kapunál hosszú sor várakozott.

Talajszintről a város még imponálóbbnak látszott. A mocsár gőzölgésével szemben úgy ragyogott, akár egy csiszolt drágakő. Tarka zászlók libegtek a falak fölött.

– Nagyon vidámnak tűnik – vélte Ángyi.

– Roppant tiszta – tódította Magrat.

– Csak kívülről látszik annak – mondta Néne, aki már járt előzőleg városban. – Higgyétek el nekem, hogy amikor bemegy az ember, csupa koldus lesz meg lárma meg csatornák teli nem is tudom mivel!

– Elég sok embert elküldenek – vette észre Ángyi.

– Azt mondták a hajón, hogy tömérdek ember jön ide Zsíros Ebédidőre – magyarázta Néne. – Alkalmasint számos olyan ember is, aki nem a megfelelő fajta.

Fél tucat őr figyelte őket, amint közeledtek.

– Nagyon okos dolog, hogy elzavarják őket – jelentette ki Néne. – Ezt már szeretem látni. Nem úgy, mint otthon.

Egész Lancréban mindössze hat páncéling akadt, amelyeket az „egy-méret-nem-egészen-passzol-mindenkire” elv alapján készítettek. Madzag- és drótdarabkákat kellett használni, hogy bevegyék a bőségük, mivel Lancréban a palotaőr szerepét általában olyan polgárok látták el, akiknek abban a pillanatban nem akadt túl sok teendője.

Ezek az őrök mind hat láb magasak voltak, és még Néne is el kellett ismerje, hogy igen imponálóan festettek vidám vörös-kék egyenruhájukban. Az egyetlen másik igazi városi őrség, amit valaha látott, az az ankh-morporki volt. Az ankh-morporki városi őrség látványától eltűnődnek a gondolkodó emberek, vajon támadhat-e rájuk olyan, aki ezeknél rosszabb. Azok az őrök semmiképp sem nevezhetőek látványosságnak.

Néne megdöbbenésére két lándzsa zárta el az útját, amikor az íves kapuboltozat alá lépett.

– Tudjátok, mi nem támadni jöttünk – mondta.

Egy káplár szalutált neki.

– Hogyne, naccsága – közölte. – De parancsunk van, hogy megállítsuk a határeseteket.

– Határeset? – firtatta Ángyi. – Mi bennünk a határeset?

A káplár nagyot nyelt. Mállotviksz Néne tekintetével nehéz volt szembenézni.

– Hát – dadogta –, naccsátok kissé... piszkos.

Harsogó csönd támadt. Néne nagy levegőt vett.

– Egy kis baleset történt velünk a mocsárban – vágta rá sietve Magrat.

– Biztos minden rendben lesz – felelte a káplár nyomorultan. – A kapitány máris jönni fog. Csak hát mindenféle baj lesz, ha beengedjük a rosszféléket. El tetszenének képedni egyik-másik embertől, akikkel itt összeakadtunk.

– Nem szabad beengedni a rosszféléket – értett egyet Ogg Ángyi. – Nem akarnánk, hogy beengedje a rosszféléket. Merem állítani, hogy mi nem is szeretnénk olyan városba belépni, amelyik beengedi a rosszféléket, nem igaz, Eszme?

Magrat bokán rúgta.

– Még jó, hogy mi jófélék vagyunk – folytatta Ángyi.

– Mi folyik itt, káplár?

Az őrség kapitánya kilépett a kapuboltozat egyik ajtaján és odasétált a boszorkányokhoz.

– Ezek a... hölgyek be akarnak jönni, uram – jelentette a káplár.

– És?

– Ők kissé... tudja, nem száz százalékban tiszták – mondta a káplár s fonnyadásnak indult Néne tekintetétől. – És az egyiküknek rendetlen a frizurája...

– Nahát! – csattant föl Magrat.

– ...és egyikük olyannak látszik, aki csúnyán beszél.

– Mi? – hörrent föl Ángyi, s mosolya egyszeriben elillant. – Majd jól ellátom a bajod, te kis rohadék!

– De, káplár, nekik söprűjük van – mutatott rá a kapitány. – Csaknem lehetetlen a takarítószemélyzet számára mindig takarosnak látszani.

– Takarítószemélyzet? – fortyant föl Néne.

– Biztos vagyok benne, hogy ők legalább annyira égnek a vágytól, hogy rendbe tehessék maguk, mint maga – jelentette ki a kapitány.

– Elnézést – szólalt meg Néne, ellátva a szót ugyanazzal a mélyben megbúvó érzelemmel, amit az ilyen szavak hordoznak „Roham!” és „Kivégezni!”. – Elnézést, de a csúcsos kalap, amit viselek, jelent ez maguknak valamit?

A katonák udvariasan megtekintették.

– Tudna adni egy kis nyomravezető segítséget? – kérte végül a kapitány.

– Azt jelenti...

– Akkor mink csak becsattogunk, ha maguk nem bánják – vágott közbe Ogg Ángyi. – Van egy csomó takarítanivaló. – Meglengette a söprűjét. – Gyerünk, hölgyeim!

Ő és Magrat szilárdan megragadták Néne könyökét és betaszigálták a boltozat alatt, mielőtt a kanóca végigégett volna. Mállotviksz Néne mindig úgy tartotta, hogy az ember számoljon előbb tízig, mielőtt kijön a sodrából. Senki sem tudta, miért, mert ennek egyetlen eredménye az, hogy a nyomás megnövekszik és a bekövetkező robbanás sokkal de sokkal rosszabb lesz.

A boszorkányok mindaddig nem álltak meg, míg a kapu látótávolságán túl nem jutottak.

– Na most, Eszme – mondta nyugtatólag Ángyi –, nem lenne szabad magadra venned. És tényleg kissé piszkosak vagyunk, ezt el kell ismerd. Ők csak a munkájuk végezték, rendben? Mit szólsz ehhez?

– Úgy bántak velünk, mintha közönséges emberek volnánk – szólt Néne teljesen elképedt hangon.

– Ez itt külrész, Néne – csitította Magrat. – Különben is, te mondtad, hogy az emberek a hajón szintén nem ismerték föl a kalapot.

– De akkor én nem is akartam – vetette ellen Néne. – Az más.

– Ez csak egy... incidens, Néne – békítgette Magrat. – Azok csak ostoba katonák voltak. Még egy rendes szabad stílusú frizurát sem ismernek föl, amikor az szembejön velük.

Ángyi körbenézett. Tömegek nyüzsögtek körülöttük, csaknem teljes csendben.

– És azt is el kell ismerd, hogy ez szép, tiszta város – szögezte le.

Szemügyre vették a környezetük.

Valóban ez volt a legtisztább hely, amit valaha is láttak. Még a macskaköveknek is kifényesített kinézete volt.

– Az ember az utca kövéről is megehetné az uzsonnáját – jelentette ki Ángyi, miközben továbbmentek.

– Igen, de utca köve ide vagy oda, amúgy is ennél uzsonnát – közölte Néne.

– Nem enném meg az egészet! Még a csatornákat is kisikálták. Nézd, sehol se látni Ronaldot.

– Gytha!

– Hát, te mondtad, hogy Ankh-Morporkban...

– De ez itt valahol máshol van!

– Annyira makulátlan – mutatott rá Magrat. – Azt kívánja az ember, bárcsak megpucolta volna a szandálját.

– Aha. – Ogg Ángyi végigbandzsított az utcán. – Azt kívánja az ember, bárcsak jobb ember lenne, de tényleg.

– Ti ketten miért suttogtok? – kérdezte Néne.

Pillantásával követte a másik kettő tekintetét. Egy őr ácsorgott az utcasarkon. Amikor látta, hogy őt nézik, kezével megérintette a sisakját és kurta mosolyt vetett rájuk.

– Még az őrök is udvariasak – jegyezte meg Magrat.

– És hozzá milyen sok van belőlük – tette hozzá Néne.

– Döbbenetes, tényleg, hogy mindezekre az őrökre szükség van egy olyan városban, ahol az emberek ennyire tiszták és csöndesek – vélte Magrat.

– Talán olyan rengeteg elterjesztendő kedvesség akad erre, hogy sok emberre van szükség hozzá – vetette föl Ogg Ángyi.

A boszorkányok bandukoltak a zsúfolt utcákon.

– Viszont szépek a házak – figyelte meg Magrat. – Nagyon dekoratívak és ódivatúak.

Mállotviksz Néne, aki olyan kunyhóban lakott, ami annyira ódivatú volt, amennyire ez lehetséges anélkül, hogy szimbolikus szikladarab legyen, nem fűzött ehhez kommentárt.

Ogg Ángyi lába panaszkodni kezdett.

– Keresnünk kellene egy helyet, ahol megszállhatnánk éjszakára – jelentette ki. – Aztán reggel fölkutathatjuk azt a lányt. Mindnyájunknak jót fog tenni egy kiadós éjszakai alvás.

– Meg fürdés – tette hozzá Magrat. – Nyugtató gyógyfüvekkel.

– Jó ötlet. Én is elmennék egy fürdőbe – értett egyet Ángyi.

– Nahát, hogy milyen gyorsan telik az ősz – fanyalgott Néne.

– Igen? Te mikor fürödtél utoljára, Eszme?

– Hogy érted, hogy utoljára?

– Látod? Akkor semmi szükség arra, hogy megjegyzéseket tegyél a mosakodásomra.

– A fürdés nem higiénikus – szögezte le Néne. – Tudjátok, hogy én sosem értettem egyet a fürdéssel. Hogy úgy üldögéljen valaki a saját mocskában!

– Akkor te mit csinálsz? – kérdezte Magrat.

– Én csak mosakszom – válaszolta Néne. – Megmosom az összes részem. Tudjátok. Ahogy és amikor elérhetővé válnak.

Akármilyen elérhetőek voltak Néne testrészei és további információra nem méltatta társait e téren, azok egész biztosan elérhetőbbek voltak, mint a szállás Génuában Zsíros Ebédidőben.

Minden fogadó és vendéglő a telénél is telibb volt. A tömeg nyomása fokozatosan kiszorította őket a főbb utcákról a város kevésbé divatos részeibe, de még mindig nem találtak kvártélyt mindhánnuknak.

Mállotviksz Nénének elege lett.

– A legközelebbi helyre, amit meglátunk – közölte szigorúan megfeszítve állát –, bemegyünk. Hogy hívják azt a fogadót ott szemben?

Ogg Ángyi rámeredt a feliratra.

– Hotel... No... Va kancia – motyogta, aztán földerült.

– Hotel Nova Kancia – ismételte meg. – Azt jelenti külhoniul, hogy „új, ööö Kancia” – tette hozzá segítőkészen.

– Megteszi – szögezte le Néne.

Belökte az ajtót. Kerek, vörös képű férfi nézett föl a pult mögül. Új volt a szakmában és roppant ideges; az állást utoljára betöltő illető ugyanis eltűnt, nem lévén eléggé gömbölyű és pirospozsgás.

Néne nem vesztegette az időt.

– Látod ezt a kalapot? – akarta tudni. – Látod ezt a söprűt?

A férfi róla a söprűre vetette pillantását, majd vissza rá.

– Igen? – szólt. – És ez mit jelentsen?

– Azt jelenti, hogy három szoba kell nekünk éjszakára – felelte Néne, önelégülten tekintve a másik kettőre.

– Kolbásszal – egészítette ki Ángyi.

– És egy vegetárius adaggal – jegyezte meg Magrat.

A férfi szemügyre vette mindhármukat. Aztán odament az ajtóhoz.

– Látják ezt az ajtót? Látják ezt a feliratot? – kérdezte.

– Nem törődünk a feliratokkal – válaszolta Néne.

– Hát akkor – mondta a férfi –, föladom. Valójában mit jelent a csúcsos kalap meg a söprű?

– Azt jelenti, hogy boszorkány vagyok – tudatta Néne.

A férfi félrehajtotta a fejét.

– Igen? És az egy másik szó a hülye vénasszonyra?

Kedves Jászón meg mindenki, írta Ogg Ángyi. Tuttátok, hogy itt nem hallottak boszorkányokról, ennyire elmaradottak a népek a külrészeken. Egy férfi pimaszkodott Eszmével és ő Dühbe gurult volna ezért jómagam és Magrat és én megragattuk és kivonszoltuk, mert ha valakivel elhiheted, hogy át lett változtatva valamivé, abból mindig baj származik, emléxel, mit történt legutóbb, ami után mened kellett kiásni egy tavat Mr. Wilkinsnek, hogy legyen mibe élnie...

Sikerült találniuk egy szabad asztalt egy vendéglőben, ami zsúfolásig tele volt az összes faj egyes tagjaival. A lármát csak túlordítani lehetett és füst gomolygott a levegőben.

– Légy szíves, hagyd abba a firkálást, Gytha Ogg! Az idegeimre megy – csattant föl Néne.

– Muszáj, hogy legyenek nekik boszorkányaik erre – jelentette ki Magrat. – Mindenhol vannak boszorkányok. Külföldön is kell lennie boszorkányoknak. Az ember mindenütt talál boszorkányokat.

– Mint csótányt – fűzte hozzá vidáman Ogg Ángyi.

– Hagynotok kellett volna, hogy elhitessem az ipsével, hogy béka – motyogta Néne.

– Azt nem teheted, Eszme! Nem mászkálhatsz szerteszét elhitetve a népekkel, hogy ők izék, csak mert pimaszok és nem tudják, hogy ki vagy – jegyezte meg Gytha. – Máskülönben idáig lennénk ugrándozó emberekkel.

A rengeteg fenyegetőzés dacára Mállotviksz Néne soha senkit nem változtatott békává. Ugyanis úgy vélte, hogy van egy formailag kevésbé kegyetlen, viszont olcsóbb és sokkal kielégítőbb módja a dolognak. Meghagyhatod őket embernek és arra készteted őket, hogy azt higgyék, békák, ami egyben rengeteg ártatlan szórakozást nyújt az arrajáróknak.

– Én mindig sajnáltam Mr. Wilkinst – mondta Magrat, mélabúsan meredve az asztallapra. – Olyan szomorú volt látni, ahogy próbálja elkapni a legyeket a nyelvével.

– Nem lett volna szabad azt mondania, amit mondott – szögezte le Néne.

– Mi, hogy te vén, basáskodó minden lében kanál vagy? – tudakolta ártatlanul Ángyi.

– Nem bánom a kritikát – állította Néne. – Ismertek engem. Senki sem mondhatja, hogy olyasvalaki vagyok, aki megsértődik a kritikától...

– Legalábbis nem kétszer – vetette közbe Ángyi. – Nem anélkül, hogy fölkapnád a vizet.

– Csak arról van szó, hogy ki nem állhatom a méltánytalanságot – folytatta Néne. – És hagyd abba a vigyorgást! Különben se értem, minek csaptok akkora hűhót ekörül. Két nap alatt elmúlik.

– Mrs. Wilkins azt mondja, a férje még mindig sokat jár úszni – világosította föl Magrat. – Egy egész új érdeklődés ébredt benne, azt mondja a felesége.

– Talán a városban másféle boszorkányok élnek – folytatta aztán reménytelenül. – Talán ők másféle ruházatot viselnek.

– Csak egyetlen fajta boszorkány létezik – deklarálta Néne. – És az mi vagyunk.

Körbenézett a szobában. Na persze, gondolta, ha valaki kirekeszti a boszorkányokat, az emberek nem is tudhatnak róluk. Valaki, aki nem akarja, hogy bárki más beavatkozhasson itt. De minket beengedett...

– Ó, de hát legalább szárazon vagyunk – említette Ángyi. Egy vendég, aki mögötte állt a tömegben, hátravetette fejét és nevetett és a söre kiömlött Ángyi hátára, aki erre motyogott valamit a bajsza alatt.

Magrat látta, hogy a férfi lenéz, hogy ismét kortyoljon egyet söréből és elkerekedett szemmel bámul a korsójába. Aztán elejtette és kiverekedte magát a teremből, a torkát szorongatva.

– Mit csináltál az italával? – tudakolta.

– Még nem vagy elég idős ahhoz, hogy megmondjam – felelte Ángyi.

Otthon, ha egy boszorkány szeretett volna magának egy asztalt... egyszerűen lett neki. A csúcsos kalap látványa általában elég volt. Az emberek udvarias távolságot tartottak, s néha fizettek neki egy italt. Még Magrat is részesült tiszteletben, nem azért, mert bárki különösebben csodálta őt, hanem mert megbántani egy boszorkányt az összes boszorkány megsértése, és senki sem akarta, hogy Mállotviksz Néne megjelenjen nála elmagyarázni ezt neki. Itt viszont úgy lökdösték őket, mintha közönséges emberek lennének. Csak Ogg Ángyi figyelmeztető keze Mállotviksz Néne karján mentett meg egy tucat joviális iszogatót a nem természetes kétéltűléttől és még Ángyi általában igen rugalmas vérmérséklete is kezdett berezegni. Mindig büszke volt arra, hogy olyan közönséges, mint a háziegér, de van ilyen hétköznapiság meg amolyan. Olyan ez, mint a Hogyhíjják Királyfi a dajkamesében, aki szeretett bóklászni a királyságában közembernek öltözve; Ángyi jó szimattal mindig is gyanította, hogy a kis perverz bebiztosította, hogy az emberek előre tudják, kicsoda is ő, arra az esetre, ha valaki megpróbálni túlságosan közvetlen lenni vele. Olyan ez, mint besározódni. Besározódni, amikor tudod, hogy kellemes, forró fürdőnek nézel elébe, jó mulatság; besározódni, amikor nem vár rád egyéb még több sárnál, egyáltalán nem jó móka. Elhatározásra jutott.

– Hé, miért nem iszunk valamit? – kérdezte Ogg Ángyi derűsen. – Mindnyájan jobban éreznénk magunk egy italtól.

– Na nem! – tiltakozott Néne. – Utoljára jól fölültettél azzal a gyógyfüves itallal. Biztos vagyok benne, hogy volt benne alkohol. Határozottan kissé kapatosnak éreztem magam a hatodik pohár után. Nem fogok többé semmilyen külföldi löttyöt inni.

– Muszáj innod valamit – csillapította Magrat. – Különben is, szomjas vagyok. – Tétován a zsúfolt bárpult felé tekintett. – Talán készítenek gyümölcskelyhet vagy ilyesmit.

– Tuti – vágta rá Ogg Ángyi. Fölállt, a bárpultra pillantott, majd alattomban kihúzott egy kalaptűt a kalapjából. – Egy másodperc és itt vagyok.

A másik kettő ott maradt saját, személyes borongásában. Néne mereven bámult maga elé.

– Tényleg nem kellene annyira kiakadnod, csak mert az emberek nem adnak semmi tiszteletet – jegyezte meg Magrat, enyhítő olajat öntve a belső tűztengerre. – Nekem szinte soha nem adnak semmiféle tiszteletet. Ez igazán nem gond.

– Ha nem kapsz tiszteletet, nincs semmid – felelte Néne kimérten.

– Ó, nem is tudom. Mindig sikerült elboldogulnom – közölte Magrat.

– Azért, mert ostoba liba vagy, Magrat Beléndek – válaszolta Néne.

Rövid, izzó csönd támadt, zengve a szavaktól, amelyeknek nem lett volna szabad kiszaladni a szájon, no meg néhány fájdalmas meglepetés okozta nyögéstől a bárpult irányából.

Tudom, hogy mindig is így gondolta, mondta magának Magrat szégyenkezése vöröslő falai közt. Csak sosem hittem, hogy valaha is ki fogja mondani. És ő sohasem kér bocsánatot, mert ez nem olyasmi, amit megtenne. Csak elvárja az emberektől, hogy az ilyesmit elfelejtsék. Én csak megpróbáltam újra a barátja lenni. Föltéve, hogy neki egyáltalán vannak barátai.

– Na, akkor megvolnánk – szólalt meg Ogg Ángyi, kibukkanva a sokadalomból egy tálcával. – Gyümölcslevek.

Leült és egyikről a másikra nézett.

– Banánból készült – magyarázta abban a reményben, hogy kicsiholhatja az érdeklődés szikráját valamelyikükből. – Emlékszem, Semjénünk egyszer hozott haza egy banánt. Szavamra, nagyot nevettünk rajta. Kérdeztem a csapost „Miféle gyümölcsitalokat isznak errefelé az emberek?” és ezt adta nekem. Banánból készült. Banánital. Szeretni fogjátok. Ez az, amit mindenki iszik itt. Van benne banán is.

– Határozottan roppant... pikáns az íze – jegyezte meg Magrat, óvatosan kortyolva a magáéból. – Van benne cukor is?

– Igen valószínű – válaszolta Ángyi. Egy pillanatra Néne középtávú homlokráncolására pillantott, aztán vette a ceruzáját s hivatásszerűen megnyalta a hegyét.

Mindenesetre jó dolog itt, hogy az italok n. olcsók, van ez a Bananán dajkri nevezetű, ami alapjába véve Rum benne banánanánnal. Érszem, hogy jót tesz nekem. Itt n. nedves van. Remélem, találunk valami helyet, ahol megalhatunk, szerintem fogunk, mer Eszme mindég talpra esik vagy legaláb valaki talpára. Rajszoltam egy képet a banánanán dajkriról, láthattyátok, hogy egész le a fenekéig üres. Szeretetel, MAMI XXXX

Végül találtak egy istállót. Az, ahogy Ogg Ángyi vidoran megjegyezte, alkalmasint melegebb és higiénikusabb volt, mint bármelyik fogadó, és a külrészeken emberek milliói akadnak, akik odaadnák a jobb karjuk ilyen kényelmes, száraz alvóhelyért.

Ennek körülbelül annyi eredménye volt, mint egy szappanfűrésznek.

Nem kell ahhoz sok, hogy a boszorkányok összevesszenek.

Magrat ébren feküdt, párnaként használva a zsák ruhát, és hallgatta a meleg, enyhe esőt a tetőn.

Az egész elromlott, még mielőtt nekivágtunk, gondolta. Nem tudom, miért hagytam, hogy velem jöjjenek. Ez egyszer teljesen képes vagyok egyedül is megcsinálni valamit, de mindig úgy bánnak velem, mintha... ostoba liba lennék. Nem látom be, miért kellene elviselnem az ő haragszomrádját meg ordítozását velem egész idő alatt. Egyébként is, mi benne olyan különleges? Szinte sohasem csinál semmi valóban mágikusat, akármit mondjon is Ángyi. Valójában csak kiabál egy csomót és basáskodik az embereken. És ami Ángyit illeti, ő jót akar, de nincs benne felelősségérzet, azt hittem, ott halok meg, amikor elkezdte énekelni a Sündisznó Nótát a vendéglőben, az ég szerelmére, csak azt remélem, hogy az itteniek nem tudják, mit jelentenek azok a szavak.

Én vagyok itt a tündérkeresztanya. Most nem otthon vagyunk. A külrészeken lennie kell más módszereknek a dolgok elintézésére.

A hajnal első fényére fölkelt. A másik kettő aludt, bár az „alvás” túl szerény szó azokra a hangokra, amiket Ogg Ángyi adott ki.

Magrat fölvette a legjobb ruháját, a zöld selymet, ami most, sajnos, gyűrődések tömkelegének mutatkozott. Elővett egy selyempapírba burkolt batyut és lassan kipakolta okkult ékszereit; Magrat okkult ékszereket vásárolt, hogy eltereljék figyelmét arról, hogy ő Magrat. Három nagy dobozzal birtokolt belőlük és még mindig ugyanaz a Magrat volt.

Megtett minden tőle telhetőt, hogy eltávolítsa a szalmát a hajából. Aztán kicsomagolta a varázspálcát.

Azt kívánta, bárcsak lenne itt egy tükör, hogy megszemlélhesse magát benne.

– Nálam van a varázspálca – szólalt meg csöndesen. – Nem látom be, miért lenne szükségem bármi segítségre. Desiderata megmondta, hogy mondjam meg nekik, ne segítsenek.

Átsuhant az elméjén, hogy Desiderata nagyon slendriánul fogalmazta meg ezt a pontot. Az egyetlen, amiben biztos lehetsz, ha azt mondod Mállotviksz Nénének meg Ogg Ángyinak, hogy ne segítsenek, az, hogy rohanni fognak segíteni, ha másért nem, bosszantásból. Eléggé meglepte Magratot, hogy egy olyan okos valaki, mint Desiderata, baklövést kövessen el egy ilyen apró részletben. Valószínűleg Desideratának is volt pszichológiája – akármi legyen is az.

Halkan mozogva, hogy föl ne ébressze a másik kettőt, kinyitotta az ajtót és könnyedén kilibbent a nedves levegőbe. Készenlétbe helyezett varázspálcával, készen állt, hogy megadja a világnak, amit az kíván, bármi legyen is.

Persze, segítene, ha a kívánság tökökre szorítkozna.

Ogg Ángyi kinyitotta fél szemét, amikor az ajtó nyikorogva becsukódott.

Fölült, ásított és vakarózott. Keresgélt a kalapjában és előhúzta a pipáját. Oldalba bökte Mállotviksz Nénét.

– Nem alszom – közölte Néne.

– Magrat elment valahová.

– Hah!

– És én is megyek enni valamit – motyogta Ángyi. Nincs értelme beszélgetni Eszmével, amikor ilyen hangulatban van.

Amikor kilépett az utcára, Csöves könnyedén levetette magát egy gerendáról és a vállán landolt.

Ogg Ángyi, az élet nagy optimistáinak egyike, távozott, hogy elfogadja, amit a jövő nyújt, bármi legyen is az.

Lehetőleg legyen benne rum meg banán.

Nem volt nehéz megtalálni a házat. Desiderata nagyon pontos jegyzeteket hagyott hátra.

Magrat tekintete a magas, fehér falakra és a díszes fémerkélyekre esett. Az ifjú boszorkány megpróbálta kisimítani ruhája gyűrődéseit, kicibált néhány makacs szalmaszálat a hajából s aztán végigmasírozott a kocsifelhajtón és bekopogott az ajtón.

Az ajtókopogtató a kezében maradt.

Magrat aggódva nézett körbe, attól félve, hogy valaki észrevette ezt a vandalizmust, s megkísérelte visszadugni. Az ajtókopogtató leesett s kitört egy darabkát a márványlépcsőből.

Végül behajlított ujjával kopogtatott be óvatosan. Finom festékporfelhő szállt föl az ajtóról s lebegett le a földre.

Ez volt az összes eredmény.

Magrat fontolóra vette következő lépését. Eléggé biztos volt abban, hogy a tündérkeresztanyáknak elvileg nem kéne egy kis cédulát bedugni az ajtó alatt, amin valami ilyesmi áll „Itt jártam, de nem volt itthon, legyen szíves, vegye föl a kapcsolatot a telephellyel és kérjen új időpontot”. Különben is, ez nem az a fajta ház, amit üresen hagynak; az ilyen helyeket tucatszámra szokták ellepni a szolgák.

Átlábolt a csikorgó kavicson és bekukucskált a ház sarkánál. Esetleg a hátsó ajtó... a boszorkányok általában otthonosabban érzik maguk a hátsó ajtóknál...

Ahogy Ogg Ángyi mindig is tette. Egyenesen a palotához tartozó hátsó ajtó felé tartott. Elég könnyű volt bejutni; ez nem olyan kastély volt, mint az otthoniak, amelyek roppant világosan fejezik ki elképzelésük a bentről és a kintről s úgy építették meg őket, hogy ezt a kettőt elkülönítsék. Ez azonban, nos, mesébe illő kastély volt, csupa cukormáz oromzat és apró, égnek meredő fiatorony. Egyébként meg senki sem figyel föl különösebben a kis öregasszonyokra. A kis öregasszonyok, a kifejezés értelmezésénél fogva, ártalmatlanok, jóllehet a kontinensen több ezer mérföldön áthúzódó falvak egész sorában ezt az értelmezést épp mostanában korszerűsítik a legújabb fejlemények alapján.

A kastélyok, Ogg Ángyi tapasztalata szerint, olyanok, mint a hattyúk. Úgy néznek ki, mint amik felségesen libegnek át az Idő vizein, ám valójában átkozottul sok tevékenység zajlik a felszín alatt. Lesz egy labirintus kamrákból és konyhákból és mosókonyhákból és sörfőzdékből – Ogg Ángyinak határozottan tetszett a sörfőzdék ötlete –, és az emberek sose vesznek észre még egy vén tyúkot a helyszínen, aki bekap bármilyen fölös, szanaszét heverő ennivalót.

Ráadásul még pletykákhoz is jutsz. Ogg Ángyi a pletykálást is kedvelte.

Mállotviksz Néne vigasztalanul barangolt a tiszta utcákon. Nem kereste a másik kettőt. Ebben egész biztos volt. Persze, lehet, hogy történetesen beléjük botlik, valahogy véletlenül, és akkor jelentőségteljes pillantást vet majd rájuk. De határozottan nem keresgéli őket.

Az utca végén tömeg tolongott. Abból az ésszerű föltevésből kiindulva, hogy Ogg Ángyi ott lehet a közepén, Mállotviksz Néne arrafelé sodródott.

Ángyi nem volt ott. Állt viszont ott egy kiemelkedő dobogó. És egy alacsony férfi megláncolva. És néhány tarkaruhás őr. Az egyikük bárdot markolt.

Nem kell ahhoz nagy utazónak lenned, hogy megértsd, ennek a drámai jelenetnek nem az a célja, hogy a megláncolt férfinak átadjanak egy aláírt oklevelet meg az irodában mindenkitől összegyűjtött pénzt.

Néne oldalba bökött egy bámészkodót.

– Mi történik?

A pasas oldalvást Nénére sandított.

– Az őrök rajtakapták lopás közben – válaszolta.

– Á! Hát, eléggé bűntudatosnak látszik – jegyezte meg Néne. A megláncolt emberek hajlamosak arra, hogy bűntudatosnak tűnjenek. – Szóval mit fognak csinálni vele?

– Móresre tanítják.

– És azt hogyan teszik?

– Látja a bárdot?

Néne egész idő alatt le nem vette róla a szemét. De most hagyta, hogy figyelme körbejárjon a sokadalmon, elkapva egyes gondolattöredékeket.

Egy hangya elméjét könnyű olvasni. Abban csak egyetlen, nagy gondolatáramlat létezik: Cipelni, Cipelni, Harapni, Behatolni a Szendvicsekbe, Cipelni, Enni. Valami kutyához hasonló már sokkal bonyolultabb – egy kutya képes egyidejűleg több gondolatot is gondolni. Azonban az emberi elme hatalmas, mogorva, villámokkal teli gondolatfelhő, s mindegyik gondolat körülhatárolt mennyiséget foglal el a földolgozáshoz szükséges időből az agyban. Meglelni azt, amiről a tulajdonos azt gondolja, hogy gondolja az előítéletek, emlékek, aggodalmak, remények és félelmek ködének közepette, csaknem lehetetlen.

De ha elegendő ember gondolja nagyjából ugyanazt, az hallhatóvá válik, és Mállotviksz Néne tudatára ébredt a félelemnek.

– Úgy néz ki, olyan lecke lesz, amit nem fog egyhamar elfelejteni – mormolta.

– Szerintem elég gyorsan el fogja felejteni – mondta a néző, s aztán eloldalgott Néne mellől, ugyanúgy, ahogy az emberek eltávolodnak a villámhárítótól zivatar idején.

És ezen a ponton Néne elkapott a gondolatok zenekarában egy disszonáns hangot. A tömeg közepén akadt két nem emberi tudat.

Az alakjuk egyszerű volt, tiszta és céltudatos, akár a meztelen penge.

Érzékelt korábban ilyen elméket és sosem rajongott ezért az élményért.

Végigfürkészte a sokaságot és megtalálta az elmék tulajdonosait. Azok pislogás nélkül meredtek az emelvényen látható alakokra.

Ezek a nézők nők voltak, vagy legalábbis jelenleg női formát viseltek; magasabbak Nénénél, karcsúak, akár a nádszál és széles kalapot hordtak, rajta fátyollal, amely eltakarta az arcuk. Ruhájuk csillámlott a napfényben – talán kék, talán sárga, talán zöld. Talán mintás. Lehetetlen volt megállapítani. A legkisebb mozdulat megváltoztatta a színeket.

Néne nem tudta kivenni vonásaik.

Igenis akadnak boszorkányok Génuában. Legalábbis egy biztosan.

Az emelvényről hallatszó hangra odafordult.

És már tudta, hogy miért olyan csöndesek és kedvesek az emberek Génuában.

Néne hallott arról, hogy vannak olyan országok külföldön, ahol levágják a tolvajok kezét, hogy soha többé ne tudjanak lopni. És neki sohasem tetszett ez az eljárás.

Itt Génuában nem ezt tették. A tolvajok fejét csapták le, hogy soha többé ne tudjanak még gondolni se lopásra.

Néne pontosan tudta, hogy most hol vannak a boszorkányok Génuában.

Hatalmon.

Magrat odaért a ház hátsó ajtajához. Az nyitva állt.

Megint összeszedte magát.

Bekopogtatott, afféle udvarias és félénk módon.

– Ööö... – szólalt meg.

Egy tál piszkos víz csapódott egyenesen az arcába. Szappanhabbal teli füle árapályként harsogó fájdalmán át hallotta, amint egy hang így szól: – Jaj, bocsánat. Nem tudtam, hogy áll ott valaki.

Magrat kitörölte a vizet a szeméből s megpróbálta fókuszba hozni az előtte lévő homályos figurát. Valamiféle narratív bizonyosság ötlött föl az elméjében.

– A neved Pipőke? – kérdezte.

– Úgy van. Maga kicsoda?

Magrat alaposan szemügyre vette újonnan föllelt keresztlányát. Ő volt a legvonzóbb fiatal nő, akit Magrat valaha látott – a bőre barna, mint a dió, a haja annyira szőke, hogy csaknem fehér, nem teljesen szokatlan kombináció az olyan nemtörődöm városban, amilyen Génua valaha volt.

Mit kell mondania az embernek ilyen alkalommal?

Magrat eltávolított egy darab krumplihéjat az orráról.

– Én vagyok a tündérkeresztanyád – közölte. – Érdekes, tisztára hülyén hangzik most, hogy eljöttem megmondani...

Pipőke rámeredt.

– Te?

– Khm. Igen. Van varázspálcám meg minden. – Magrat meglengette a varázspálcát, hátha ez segít. Nem segített.

Pipőke félrehajtotta a fejét.

– Azt hittem, a tifélétek csillogó kis fények meg egy villanásnyi zaj záporában kell megjelenjen – jegyezte meg gyanakvóan.

– Nézd, az ember csak hozzájut a varázspálcához – felelte kétségbeesetten Magrat. – Nem kap egy egész könyvnyi használati utasítást hozzá.

Pipőke fürkésző pillantást vetett rá. Aztán azt mondta: – Gondolom, akkor jobb lesz, ha bejössz. Pont időben érkeztél. Amúgy is épp teát főztem.

A szivárványszínekben játszó nők beszálltak egy lenyitott tetejű hintóba. Néne észlelte, hogy, noha gyönyörűek, ügyetlenül lépkednek.

Nos, nem csoda. Nem lehetnek hozzászokva lábakhoz.

Néne azt a módot is észrevette, ahogy az emberek nem néznek a hintóra. Nem arról volt szó, hogy nem látták. Egyszerűen csak nem engedték, hogy a tekintetük hosszan nyugodjék rajta, mintha létének puszta elismerésétől bajba kerülhetnének.

És megfigyelte a hintóba fogott lovakat is. Azoknak jobbak voltak az érzékei, mint az embereknek. Tudták, hogy mi van mögöttük, és egyáltalán nem tetszett nekik.

Néne követte őket, ahogy végiggaloppoztak lesunyt füllel és vad tekintettel az utcákon. Végül behajtották őket egy nagy és roskadozó ház kocsifelhajtójára a palota közelében.

Néne meglapult a fal mellett és megjegyezte a részleteket. Vakolat pergett a ház falairól és még a kopogtató is leesett az ajtóról.

Mállotviksz Néne nem hitt a különféle légkörökben. Nem hitt az okkult aurában. Mindig úgy vélte, boszorkánynak lenni jobban múlik azon, miben nem hiszel, mint a hiedelmeken. De kész volt elhinni, hogy ebben a házban van valami roppant kellemetlen. Nem gonosz. A két nem-egészen-nő nem volt gonosz, ugyanúgy, ahogy egy tőr vagy egy meredek szikla sem gonosz. A gonoszság a választás képességét jelenti. Ám a tőrt forgató vagy valakit a szikláról lelökő kéz lehet gonosz, és valami ilyesmi zajlik itt.

Őszintén kívánta, hogy bárcsak ne tudná, ki van emögött.

Már korábban rámutattunk, hogy az olyan emberek, mint Ogg Ángyi, mindenhol fölbukkannak. Mintha lenne egy morfikus generátor, amit annak szenteltek, hogy állítson elő nevetni szerető és alkalmi korsóktól csöppet sem idegenkedő öregasszonyokat – az alkalmi korsók különösen olyan italokra vonatkoznak, amelyeket rendes körülmények között icipici kupicában szolgálnak föl. Mindenfelé megtalálod az ilyen öregasszonyokat, gyakran párban.[11]

Hajlanak ugyanis egymás vonzására. Lehetséges, hogy valamiféle titkos társaságot alkotnak, amelynek tagjai közé születéskor iratkoznak be. Lehetséges, hogy nem hallható jelzéseket sugároznak, melyek tudtul adják, van itt valaki, akit rá lehetne venni, hogy óóózzon mások unokáiról készült képek láttán.

Ogg Ángyi talált magának egy barátnőt. Mrs. Kellemesnek hívták, foglalkozására nézvést szakácsnő volt, és az első fekete bőrű ember, akivel Ángyi valaha is szót váltott.[12] Valamint az a fajta igencsak kiváló szakácsnő volt, aki az idő nagy részében udvart tart egy széken ülve a konyha közepén, látszólag alig-alig figyelve a körülötte zajló sürgés-forgásra.

Nagy néha kiadott egy utasítást. És tényleg csak nagy néha volt ezekre szükség, mert az évek során gondoskodott róla, hogy a személyzet vagy az ő ízlése szerint csinálja a dolgokat, vagy sehogy. Egyszer-kétszer, némi szertartásossággal, fölkelt, megkóstolt valamit és esetleg hozzáadott egy csipet sót.

Az ilyen emberek mindig készek csevegni bármely vándorkereskedővel, gyógyfűárussal, vagy a vállán macskát hurcoló kis öregasszonnyal. Csöves úgy lovagolt Ángyi vállán, mintha épp most ette volna meg a papagájt.

– Akkor hát Zsíros Ebédidőre érkezett ide? – kérdezte Mrs. Kellemes.

– Üzleti ügyben segítek egy barátnak – válaszolta Ángyi. – Hű, ezek a sütemények igazán jóízűek!

– Úgy értem, ránézvést látom – jelentette ki Mrs. Kellemes közelebb lökve a tányért Ángyihoz –, hogy kegyed mágikus szerzet.

– Akkor kegyed jóval többet lát, mint a legtöbben errefelé – jegyezte meg Ángyi. – Tudja, utcahosszal javítana ezeken a süteményeken, ha lenne mibe mártogatni őket, mit szól ehhez?

– Mit szólna olyasvalamihez, amiben van banán?

– A banán príma – vágta rá Ángyi boldogan. Mrs. Kellemes erélyesen odaintett az egyik konyhalánynak, aki hozzáfogott a munkához.

Ángyi vaskos lábát himbálva ült a székén és érdeklődéssel tekintett körbe a konyhában. Vagy húsz szakács ügyködött olyan célratörően, akár egy zárótüzet adó tüzérszakasz. Hatalmas torták készültek. A tűzhelyeken állattetemek sültek egészben; nyársforgató kutyák vágtáztak a taposókerekeken. Egy megtermett, kopasz férfi, akinek arcát keresztbe szelte egy sebhely, türelmesen kis pálcikákra szúrta a kolbászokat.

Ángyi még nem reggelizett. Csöves ugyan már reggelizett valamit, de az mit sem számított. Mindketten afféle válogatott kulináris kínzáson estek át.

Mint akiket hipnotizáltak, mindketten odafordultak, hogy figyeljék a két, egy tálca zsúrszendvics alatt roskadozó szolgálólányt.

– Látom én, hogy kegyed roppant jó megfigyelő, Mrs. Ogg – szólalt meg Mrs. Kellemes.

– Csak egy szeletet – felelte gondolkozás nélkül Ángyi.

– Azt is megállapítom – folytatta egy idő múlva Mrs. Kellemes –, hogy nem közönséges fajta macska van a kegyed vállán.

– Ebben teljesen igaza van.

– Tudom, hogy igazam van.

Sárga habbal csordultig tele poharat csúsztatott Ángyi elé, aki tűnődve nézegette és megpróbált visszatérni a szóban forgó ügyre.

– Szóval – mondta. – Mit gondol kegyed, hová kellene menjek, hogy megtudjam, hogyan csinálnak varázslatot itt...

– Szeretne valamit enni? – tudakolta Mrs. Kellemes.

– Mi? Naná!

Mrs. Kellemes a szemét forgatta.

– Nem ezt a vackot. Én nem ennék ebből a vacakból – jelentette ki keserűen.

Ángyinak megnyúlt a képe.

– De hát kegyed főzi! – mutatott rá.

– Csak azér', mert rám parancsoltak. A néhai Báró tudta, mi a jó ennivaló. Ez a vacak? Semmi más, csak sertés- meg marha- meg bárányhús és pocsékságok az olyanoknak, akik sose ettek jobbat ennél. Az egyetlen négylábú, amit érdemes megenni, az aligátor. Úgy értettem, igazi ennivalót.

Mrs. Kellemes körbenézett a konyhában.

– Sara! – kiáltotta.

Az egyik alszakácsnő megfordult.

– Igen, naccsága?

– Én meg ez a hölgy elugrunk most. Csak gondoskodj szépen mindenről, oké?

– Igen, naccsága.

Mrs. Kellemes fölállt és jelentőségteljesen odabiccentett Ogg Ángyinak.

– A falnak is füle van – közölte.

– Ejha! Tényleg?

– Elmegyünk sétálni egy kicsit.

Mostanra úgy tűnt Ogg Ángyinak, hogy Génuában két város van. Ott van a fehér város, csupa új házzal és kék tetejű palotával és körülötte, sőt még alatta is, ott lapul az óváros. Az új város lehet, hogy nem szereti a régi jelenlétét, de igazából nem tudna meglenni nélküle. Valakinek, valahol, csak el kell végeznie a főzést.

Ogg Ángyi eléggé szeretett főzni, föltéve, hogy akadnak ott mások, akik megcsinálják az olyasmiket, mint a zöldségek aprítása meg a mosogatás utána. Mindig is úgy tartotta, hogy tud olyasmiket csinálni egy darabka marhahússal, amik soha eszébe se jutottak volna az ökörnek. Ám most ráébredt, hogy az nem főzés. Legalábbis összehasonlítva a főzéssel Génuában. Az csak életben maradás, olyan kellemesen, ahogy csak lehet. Bárhol Génuán kívül a főzés csupán állatok és madarak és halak és zöldségek darabkáinak fölmelegítése addig, míg meg nem barnulnak.

Viszont az volt a fura, hogy a szakácsoknak Génuában nem volt semmi ehetője, amit megfőzhetnének; legalábbis semmi olyasmi, amit Ángyi táplálkozásra alkalmasnak tartott volna. Az ő elképzelése szerint az étel négy lábon közlekedik, esetleg kettőn meg egy pár szárnyon. Vagy minimum uszonyai vannak. Az olyan étel ötlete, aminek négynél több lába van, teljességgel újdonsült... illetve főzött volt számára.

Génuában nem akadt sok főznivaló. Ezért aztán mindent megfőztek. Ángyi sosem hallott garnéláról vagy langusztáról vagy homárról; neki egyszerűen úgy tűnt, mintha Génua polgárai kikotornák a folyó fenekét és fölforralnák, akármi kerül is elő.

A lényeg az, hogy egy jó génuai szakács képes fogni egy marok kifacsart sarat, néhány elszáradt levelet, egy-két csipet kiejthetetlen nevű fűszert és olyan fogást előállítani, amitől egy ínyenc a hála könnyeire fakad és megesküszik, hogy jobb ember lesz egész hátralévő életében, ha csak még egy tányérnyit kaphat belőle.

Ogg Ángyi békésen baktatott, míg Mrs. Kellemes átvezette őt a piacon. Megtekintette a kígyók ketreceit és rejtélyes indájú fűszernövények állványait. Megböködte a kéthéjú kagylók tálcáit. Megállt csevegni Ogg Ángyi-alakú hölgyekkel, akik kis bódékat üzemeltettek, amelyek két garasért különös hallét mértek meg rákot kifliben. Mindent megkóstolt. Rettentő jól érezte magát. Génua, a szakácsok városa, végre olyan étvággyal szembesült, amilyet megérdemelt.

Végzett egy tányér hallal, összevigyorgott a kis öregasszonnyal, aki a halasbódét fenntartotta, s biccentettek egymásnak.

– Hát, ez az egész... – kezdte s Mrs. Kellemes felé fordult.

Mrs. Kellemes nem volt sehol.

Egyesek elrohantak volna, hogy megkeressék őt a tömegben, ám Ogg Ángyi csak állt és tűnődött.

A mágiáról faggattam, gondolta, és ő idehozott és itt hagyott engem. Gondolom, azér', merhogy a falaknak füle van. Szóval talán nekem kell megtenni a többi lépést.

Körülnézett. Egy nagyon otromba sátor állt nem messze a bódéktól, pont a folyó mellett. Nem volt rajta cégér, ám előtte egy fazék rotyogott lanyhán a tűzön. Durva agyagtálak álltak halomban a fazék mellett. Hébe-hóba kilépett valaki a sokaságból, vett magának egy tállal abból, ami a fazékban volt, s aztán egy maroknyi pénzt pottyantott a sátor előtti tányérba.

Ángyi odaballagott és belenézett a fazékba. Izék bukkantak a felszínre s süllyedtek el újra. Az egész színe általánosságban barna volt. Buborékok alakultak ki, híztak nagyra és pattantak szét ragacsosan, rendszeres „blopp” hangot kiadva. Akármi is lejátszódhat abban a fazékban. Élet jöhet létre spontánul benne.

Ogg Ángyi mindent ki szokott próbálni egyszer. Néhány dolgot pedig akár több ezerszer is.

Leakasztotta a merőkanalat, fogott egy tálat és szedett magának.

Egy pillanattal később félrelökte a sátor ajtaját és benézett a sátorbelső feketeségébe.

Egy alak ült törökülésben a homályban és pipázott.

– Szabad bejönni? – kérdezte Ángyi.

Az alak bólintott.

Ángyi leült. Tisztes idő elteltével elővette a saját pipáját.

– Mrs. Kellemes a kegyed barátja, gondolom.

– Ismer engem.

– Á!

Kívülről szórványos csörrenések hallatszottak, amikor egy vevő mert magának.

Kék füst kígyózott Ogg Ángyi pipájából.

– Nem hinném – jegyezte meg –, hogy sokan távoznának fizetés nélkül.

– Nem.

Újabb szünet után Ogg Ángyi megszólalt: – Fölteszem, némelyikük megpróbál arannyal meg drágakővel meg illatos balzsalikomokkal meg ehhez hasonlókkal fizetni?

– Nem.

– Hihetetlen.

Ogg Ángyi egy ideig némán ült, hallgatva a piac távoli lármáját és összeszedve minden erejét.

– Mi a neve?

– Gombó.

– Nagyon finom.

– Tudom.

– Gondolom, aki így tud főzni, az képes bármire – Ogg Ángyi összpontosított –, Mrs... Gogol.

Várakozott.

– Ráhibázott, Mrs. Ogg.

A két nő egymás homályos körvonalára meredt, akár az összeesküvők, akik megadták a jelszót és rá a választ és most várnak, hogy kiderüljön, mi lesz a következő lépés.

– Ahonnan én jövők, ott mi ezt boszorkányságnak nevezzük – mormolta Ángyi a bajsza alatt.

– Ahonnan én jövök, ott mi ezt vudunak nevezzük – válaszolta Mrs. Gogol.

Ángyi ráncos homloka még jobban összeráncolódott.

– Az nem babákkal meg halottakkal meg ilyesmikkel babrálás? – kérdezte.

– És a boszorkányság nem ruhátlanul rohangászás meg tűk döfködése emberekbe? – kérdezett vissza Mrs. Gogol érzelemmentesen.

– Á – felelte Ángyi. – Értem, hogy gondolja.

Kényelmetlenül fészkelődött. Alapjában véve becsületes nő volt.

– Bár azt el kell ismerjem...– tette hozzá –, hogy néha... esetleg egyetlenegy tű...

Mrs. Gogol komoran bólintott. – Oké. Néha... esetleg egyetlenegy zombi – mondta.

– De csak ha nincs más választás.

– Persze. Amikor nincs más választás.

– Mikor... tudja... az emberek nem adják meg a kellő tiszteletet, ilyesmik.

– Amikor ki kell festeni a házat.

Ángyi összes fogát kivillantva vigyorgott. Mrs. Gogol is elvigyorodott, s fölülmúlta őt fogak terén harminc darabbal.

– A teljes nevem Gytha Ogg. De az emberek Ángyinak hívnak.

– Az én teljes nevem Erzulie Gogol. És az emberek Mrs. Gogolnak hívnak.

– Ahogy én látom a dolgot – szólt Ángyi –, ez itt külhon, szóval talán másféle itt a mágia. Magától értetődik. Mások a fák, mások az emberek, mások az italok és van bennük banán, szóval a varázslásnak is másnak kell lennie. Aztán azt gondoltam... Gytha lányom, nem vagy te olyan öreg, hogy ne tanulhass.

– Hogyne.

– Valami nem stimmel ezzel a várossal. Azonnal éreztem, amint betettem a lábam ide.

Mrs. Gogol bólintott.

Egy darabig nem hallatszott más, csak időről időre pipapöfékelés.

Aztán csörrent valami odakint, amit töprengő csönd követett.

Egy hang így szólt: – Gytha Ogg? Tudom, hogy odabenn vagy.

Mrs. Gogol körvonala kivette a pipát a szájából.

– Ez aztán kiváló – mondta. – Kitűnő ízérzékelése van neki.

Kinyílt a sátorlap.

– Szia, Eszme! – üdvözölte Ogg Ángyi.

– Szálljék áldás erre a... sátorra – kívánta Mállotviksz Néne, a homályt fürkészve.

– Ez itt Mrs. Gogol – mutatta be a nőt Ángyi. – Ő vudu vajákosként ténykedik. Ez az, amik a boszorkányok errefelé.

– Nem ők az egyedüli boszorkányok errefelé – jelentette ki Néne.

– Mrs. Gogolra nagy benyomást tett, hogy kinyomoztad az ittlétem – közölte Ángyi.

– Nem volt nehéz – felelte Néne. – Mihelyt észrevettem, hogy Csöves odakint mosakszik, a többi már csak következtetés kérdése volt.

A sátor homályában Ángyi azt a mentális képet alakította ki Mrs. Gogolról, hogy öreg. Amire nem számított, amikor a vudu vajákosasszony kilépett a szabadba, az egy szemrevaló, középkorú, Nénénél magasabb nő volt. Mrs. Gogol súlyos aranyfülbevalót viselt, fehér blúzt meg bő, vörös szoknyát fodrokkal. Ángyi érzékelte Mállotviksz Néne rosszallását. Amit a vörös szoknyát hordó nőkről beszélnek, az még rosszabb annál is, amit a vörös cipellős fehérnépekről állítanak, akármi legyen is az.

Mrs. Gogol megállt és fölemelte karját. Szárnyverdesés hallatszott.

Csöves, amely addig hajbókolva Ángyi lábához dörgölőzött, fölnézett és fújt. A legnagyobb és legfeketébb kakas, amit Ángyi valaha is látott, telepedett Mrs. Gogol vállára. A legintelligensebb tekintetet vetette rá, amit madáron valaha észlelt.

– Nahát! – szólalt meg meghökkenve. – Ez a legnagyobb kakas, amit valaha is láttam, márpedig láttam egy párat a magam idején.

Mrs. Gogol helytelenítőleg húzta fel egyik szemöldökét.

– Sose volt rendes neveltetésben része – mentegette Néne.

– Mivelhogy egy csirkefarm mellett laktam meg minden, ezzel folytattam volna – vette zokon Ángyi.

– Ez itt Legba, egy sötét és veszélyes szellem – jelentette ki Mrs. Gogol. Közelebb hajolt és a szája sarkából súgta oda: – Csak magunk között, ő mindössze egy nagy, fekete kakas. De tudják, hogy van ez.

– A reklám mindig kifizetődik – értett egyet Ángyi. – Ez itt Csöves. Köztünk legyen mondva, ő egy pokolfajzat.

– Nos, ő macska – mondta nagyvonalúan Mrs. Gogol. – Nem is lehetne mást várni tőle.

Kedves Jászón és mindenki!

Hát nem döbenetesek a dolgok, amik megtörtének, amikor nem is számítasz rájuk, például találkoztunk Mrs. Gogolal, aki napközbe szakácsnőként dolgozik, de amúgy vudu boszorkány, nem szabad elhined aszt a rengeteg badarságot a fekete mágiáról, exetra, az Kamu, ő olyan, mint mink, csak más. Amit a zombikról beszélnek, igaz, bár nem az, amit gondolsz...

Génua furcsa város, döntötte el Ángyi. Letérsz a főbb utcákról, végigsétálsz egy mellékutcán, átmész egy kis kapun és hirtelen fák vannak mindenütt, mohával, meg rajtuk lógó lámákkal, és a talaj elkezd inogni a lábad alatt és átváltozik mocsárrá. Az ösvény mindkét oldalán sötét tavacskák terültek el, amelyekben itt-ott, a liliomok között, olyasféle fatörzsek úsztak, amilyet a boszorkányok még sosem láttak.

– Az istenekre, ezek átkozottul nagy gőték – jelentette ki.

– Aligátorok.

– Az istenekre! Biztos jó sok kajához jutnak.

– Úgy van.

Maga Mrs. Gogol háza a folyami uszadékfa egyszerű esetének látszott, mohával fedve és közvetlen az ingovány fölé építve négy, szilárd póznán. Elég közel volt a város közepéhez ahhoz, hogy Ángyi hallhassa az utcai kiáltásokat és a paták kipi-koppját, de a vityillót a maga kis lápjában csönd övezte.

– Nem háborgatják itt kegyed az emberek? – tudakolta Ángyi.

– Azok nem, akikkel nem akarok találkozni. – A liliomágyások megmozdultak. V-alakú hullám terjedt szét a legközelebbi tavacskán.

– Önállóság – helyeselt Néne. – Az mindig roppant fontos.

Ángyi számító pillantással méregette a csúszómászókat. Azok megkísérelték hasonlóval viszonozni és föladták, amikor a szemük könnyezni kezdett.

– Fölteszem, pont jól jönne nekem vagy kettő otthon – jelentette ki tűnődően, amikor azok ismét elsiklottak. – Jászónom ki tudna ásni egy újabb tavat, semmi gond. Mit is mondott, mit esznek?

– Bármit, amit akarnak.

– Tudok egy viccet aligátorokról – szólalt meg Néne annak a hangján, aki nagy és ünnepélyes igazságot hirdet ki.

– Te? Ez nem lehet igaz! – képedt el Ogg Ángyi. – Soha életedben nem hallottam tőled viccet!

– Az, hogy nem mondok vicceket, még nem jelenti azt, hogy nem ismerem őket – közölte Néne gőgösen. – Erről a férfiról szól...

– Miféle férfiról? – firtatta Ángyi.

– Ez a férfi bement egy vendéglőbe. Igen. Vendéglő volt. És meglátta a kiírást. A feliraton ez állt „Bármiféle szendvics kapható”. Szóval azt mondta „Kérek egy aligátor szendvicset – de gyorsan!”

A másik kettő rámeredt.

Ogg Ángyi odafordult Mrs. Gogolhoz.

– Szóval... kegyed akkor egyedül lakik itt? – érdeklődött derűs mosollyal. – Egyetlen teremtett lélek sem akad erre?

– Mondhatni úgy is – válaszolta Mrs. Gogol.

– Tudjátok, az a poén, hogy az aligátorok... – kezdte hangosan Néne, aztán elhallgatott.

A vityilló ajtaja kitárult.

Ez egy másik nagy konyha volt. Valaha régen fél tucat szakácsnak nyújtott munkalehetőséget. Most barlang volt, távoli sarkait árnyak lepték, fölaggatott serpenyőit és levesestálait por fakította. A nagy asztalokat félretolták a fal mellé s csaknem a plafonig megrakták őket ósdi edényekkel; a tűzhelyek, amelyek elég nagynak látszottak egész tehenek egybesütéséhez és egy ármádia jóllakatásához, kihűlve álltak.

A szürke kietlenség közepére valaki odaállított egy kis asztalt a kandalló mellé. Tarka szőnyeg négyszögére. Egy lekvárosbödön virágokat tartalmazott, amelyeket azon egyszerű módszerrel állítottak össze, hogy fogtak egy maroknyit és betuszkolták a bödönbe. Az így keltett hatás: némileg érzelgős derű kis tere az általános komorságban.

Pipőke kétségbeesetten rakosgatott néhány dolgot ide-oda, aztán állt és afféle védekezően félénk mosollyal nézett Magratra.

– Nagy butaság tőlem, ugye. Gondolom, te hozzá vagy szokva az ilyesmihez – szólalt meg.

– Khm. Igen. Ó, igen. Egyfolytában – válaszolta Magrat.

– Csak hát arra számítottam, hogy te kissé... idősebb leszel? Nyilván ott voltál a keresztelőmön?

– Á! Valóban? – lepődött meg Magrat. – Nos, tudod, a dolog úgy áll...

– Mindazonáltal fölteszem, hogy úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz – tette hozzá segítőkészen Pipőke.

– Á. Igen. Ööö.

Pipőke kissé tanácstalannak tűnt egy pillanatig, mintha megpróbálna rájönni, miért – ha Magrat úgy nézhet ki, ahogy csak akar – választotta azt, hogy úgy nézzen ki, ahogy.

– Hát akkor – kérdezte –, most mit csinálunk?

– Említettél némi teát – felelte Magrat, hogy időt nyerjen.

– Ó, persze! – Pipőke a kandalló felé fordult, ahol egy megfeketedett vízforraló kanna lógott afölött, amit Mállotviksz Néne az optimista tüzének szokott nevezni.[13]

– Hogy hívnak? – szólt oda a válla fölött.

– Magrat – válaszolta Magrat leülve.

– Az... szép név – mondta udvariasan Pipőke. – Természetesen te tudod a nevem. Jelzem, olyan sok időt töltök főzve ezen a nyavalyáson, hogy mostanra Mrs. Kellemes Hamukának nevez. Bután hangzik, nem?

Hamukapipőke, gondolta Magrat. Tündérkeresztanyáskodom egy olyan lány fölött, akinek neve úgy hangzik, mint valami mesebeszéd.

– Lehetne rajta csiszolni – ismerte el.

– Nincs szívem letolni érte, mert azt gondolja, hogy jópofán hangzik – magyarázta Pipőke. – Én azt gondolom, hogy úgy hangzik, mint valami dajkamese.

– Ó, én azt azért nem mondanám – tiltakozott Magrat. – Huh. Ki az a Mrs. Kellemes?

– A szakácsnő a palotában. Eljön ide, hogy fölvidítson, amikor ők nincsenek itthon...

Pipőke megpördült, fegyverként tartva a megfeketedett vízforraló kannát.

– Nem fogok elmenni abba a bálba! – csattant föl. – Nem fogok hozzámenni a királyfihoz! Megértetted?

A szavak úgy buggyantak elő, akár az öntött acél.

– Jól van! Jól van! – nyugtatta Magrat, aki a szavak erejétől megdöbbent.

– Nyálas egy pasinak látszik. Borsódzik tőle a hátam – jelentette ki komoran Hamuka. – Azt beszélik, fura a szeme. És mindenki tudja, hogy mit csinál éjjelente!

Mindenki, csak én nem, gondolta Magrat. Soha senki nem mond el nekem ilyesmiket.

Fennhangon azonban így szólt: – Nos, nem kell sok ahhoz, hogy ezt elintézzük. Úgy értem, rendes körülmények közt a királyfival összeházasodás okoz nehézséget.

– Nem, számomra nem – válaszolta Hamuka. – Már el van rendezve az egész. A másik keresztanyám azt mondja, hogy muszáj megtennem. Azt mondja, hogy ez a sorsom.

– Másik keresztanya? – kérdezte Magrat.

– Mindenkinek kettő van – felelte Pipőke. – Egy jó meg egy rossz. Ezt tudnod kell. Te melyik vagy?

Magrat agya teljes gőzzel kattogott.

– Ó, természetesen a jó – állította. – Kétségtelen.

– Fura – közölte Pipőke –, pont ugyanezt mondta másik is.

Mállotviksz Néne ült a maga speciális, összezárt térdű, könyök a testhez szorítva módján, amitől a lehető legkevesebb került kapcsolatba belőle a külvilággal.

– Az áldóját, ez aztán remek kaja – jelentette ki Ogg Ángyi, kipucolva a tányérját azzal, amiről Néne csak remélni tudta, hogy kenyér. – Meg kéne kóstolnod egy csipetnyit, Eszme.

– Újabb repeta, Mrs. Ogg? – tudakolta Mrs. Gogol.

– Nem bánom, Mrs. Gogol. – Ángyi oldalba bökte Mállotviksz Nénét. – Tényleg nagyon finom, Eszme. Pont olyan, mint a becsinált.

Mrs. Gogol oldalra hajtott fejjel nézett Nénére.

– Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet talán nem az étel aggasztja – jegyezte meg. – Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet a fölszolgálás nyugtalanítja.

Egy árny pillantott végig Ogg Ángyin. Egy szürke kéz elvette a tányérját.

Mállotviksz Néne köhintett egyet.

– Semmi kifogásom a halott emberek ellen – szögezte le. – A legjobb barátaim némelyike is halott. Mindamellett, csak nem tűnik rendben lévőnek, hogy a hullák mászkáljanak.

Ogg Ángyi fölnézett az alakra, aki most merte a harmadik adagot a titokzatos léből a tányérjába.

– Maga hogy vélekedik erről, Mr. Zombi?

– Pompás egy élet, Mrs. Ogg – válaszolta a zombi.

– Tessék... Látod, Eszme? Ő csöppet sem bánja. Jobb, mint egész nap bezárva lenni egy levegőtlen koporsóba, ebben biztos vagyok.

Néne fölpillantott a zombira. Az magas, jóképű férfi volt, vagyis, formailag csak volt valaha. De még mindig annak tűnt, csak most úgy nézett ki, mint aki átsétált egy pókhálókkal teli szobán.

– Mi a maga neve, halott ember? – firtatta.

– Szombatnak neveznek.

– Szombat Szolga, mi? – froclizta Ogg Ángyi.

– Nem. Csak Szombat, Mrs. Ogg. Csak Szombat.

Mállotviksz Néne a zombi szemébe nézett. Az sokkal értelmesebb volt, mint az általa látott legtöbb szem, amelyek olyan emberekhez tartoztak, akik, látszólag, elevenek voltak.

Bizonytalan tudomása volt arról, hogy vannak dolgok, amiket megtehetsz egy halottal, hogy zombivá változtasd, bár ez a mágia olyan ágához tartozott, amit sosem kívánt földeríteni. Azonban többre van szükséged pusztán egy csomó bizarr halbelsőségnél meg külországi gyökereknél – az illetőnek akarnia kell visszajönni. Kell legyen valami szörnyű álma vagy vágya vagy célja, ami képessé teszi arra, hogy erőt vegyen magán a síron...

Szombat szeme izzott.

Néne elhatározásra jutott. Kinyújtotta a kezét.

– Nagyon örvendek a találkozásnak, Miszter Szombat – mondta. – És biztos vagyok benne, hogy szeretni fogom a maga ízletes becsináltját.

– Gombónak nevezik – világosította föl Ángyi. – Van benne varjúháj is.

– Tudomásom van arról, hogy a varjúháj valamiféle növény, köszönöm szépen – fortyant föl Néne. – Nem vagyok teljesen tudatlan.

– Jól van, de mindenképp olyan adagot kérj, amiben van kígyófej is – tanácsolta Ogg Ángyi. – Az a legjobb része.

– Miféle növény a kígyófej?

– Legjobb lesz, ha csak szépen megeszed, azt hiszem – vélekedett Ángyi.

A megvetemedett faverandán üldögéltek, Mrs. Gogol vityillójának háta mögött, kilátással a mocsárra. Mohaszakállak csüggtek minden faágról. Nem látható lények zsibongtak a lombok közt. És mindenütt V-alakú hullámfodrok hasították szelíden a vizet.

– Gondolom, nagyon kellemes itt, amikor süt a nap – jegyezte meg Ángyi.

Szombat becammogott a vityillóba és visszatért egy hevenyészett horgászbottal, amit fölcsalizott, aztán a korlát fölött horgászni kezdett. Majd valahogy kikapcsolta magát; senkinek sincs több türelme egy zombinál.

Mrs. Gogol hátradőlt a hintaszékében és pipára gyújtott.

– Régen ez a város remek hely volt – jelentette ki.

– Mi történt vele? – érdeklődött Ángyi.

Csövesnek rengeteg baja volt Legbával, a kakassal.

Először is, a madár nem hagyta magát terrorizálni. Csöves képes volt terrorizálni a legtöbb dolgot, amely a Korongvilág felszínén mozgott, még olyan lényeket is, amelyek látszólag sokkal nagyobbak és keményebbek voltak nála. Mégis, úgy tűnt, valahogy egyik bevett taktikája – az ásítás, a fixírozás, és mindenek fölött, a komótos vigyor – sem válik be. Legba csupán megvetően végigmérte égnek meredő csőrrel és úgy tett, mintha a földet kapirgálna, méghozzá oly módon, hogy két hüvelykes sarkantyúi még nagyobb hangsúlyt kapjanak.

Ekkor már csak a nekifutásos rávetődés maradt hátra. Ez szinte minden élőlény esetében bejött. Nagyon kevés állat marad nyugodt az arcába teljes sebességgel belekapó karmok fölbőszült szőrgolyójával szemben. Azonban ennek a madárnak esetében, Csöves úgy sejtette, ez akár azt is eredményezheti, hogy prémes kebab lesz belőle.

Ám a dolgot dűlőre kell vinni. Máskülönben macskanemzedékek fognak rajta röhögni.

Macska és madár körözött keresztül a mocsáron; mindkettő színleg semmi, de semmi figyelmet se szentelt a másiknak.

Lények zagyváltak a fákon. Apró, szivárványszín madarak száguldoztak a levegőben. Csöves fölbámult rájuk. Majd később őket is lerendezi.

És akkor a kakas eltűnt.

Csöves lesunyta a fülét.

Még mindig hallatszott a madárdal meg a rovarok zümmögése, de máshonnét. Itt csönd honolt – forró, sötét, és nyomasztó, és a fák valahogy sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint ahogy emlékezett.

Csöves körülnézett.

Egy tisztáson állt. Az oldalai körül mindenfélék voltak, bokrokról lógva vagy fákhoz kötözve. Szalagdarabkák. Fehér csontok. Bádogdobozok. Tökéletesen mindennapos dolgok bárhol másutt.

És a tisztás közepén valami madárijesztőszerűség. Egy merőleges pózna keresztbordával, amire valaki ócska, fekete kabátot aggatott. A kabát fölé, a rúd tetejére, cilinder került. A cilinder tetején, merengőn nézve őt, ott gubbasztott Legba.

Szellő suhant át a fojtó levegőn s szelíden meglengette a kabátot.

Csöves emlékezett egy napra, amikor bekergetett egy patkányt a falu szélmalmába és hirtelen rádöbbent, hogy ami pusztán fura berendezésű szobának tűnt, valójában egy óriási nagy masina, ami, ha rossz helyre teszi a tappancsát, ízzé-porrá fogja őt zúzni.

A levegő halkan sercegett. Érzékelte, hogy a szőre égnek mered.

Csöves megfordult és gőgösen ellépdelt, mígnem úgy ítélte, látótávolságon kívül jár, amikor is a lába olyan gyorsan kezdett pörögni, hogy a talpa megcsúszott.

Aztán ment és rávigyorgott néhány aligátorra, de a szíve nem volt benne.

A tisztáson a kabát megint puhán megmoccant, aztán nem mozdult többet. Valahogy ez még rosszabb volt.

Legba nézte. A levegő fülledtté vált, pont ahogy vihar előtt szokott.

– Ez város régen nagyon príma hely volt. Boldog hely. Senki sem próbálta boldoggá tenni. Csak megtörtént, teljesen magától – mesélte Mrs. Gogol. – Ez akkor volt, amikor még élt az öreg Báró. De meggyilkolták.

– Ki tette? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Mindenki tudja, hogy a Duc – válaszolta Mrs. Gogol.

A boszorkányok egymásra néztek. A királyi intrikák nyilvánvalóan kissé mások a külrészeken.

– Ráomlott, mi? – tudakolta Ángyi.

– Egy gaztett? – érdeklődött Néne.

– A Duc rang, nem támfa – magyarázta türelmesen Mrs. Gogol. – A Bárót megmérgezték. Szörnyű éjszaka volt. És reggelre a Duc befészkelte magát a palotába. Aztán ott van a végrendelet ügye.

– Meg ne mondja – kérte Néne. – Fogadok, hogy kerülközött egy végrendelet, ami mindent a Ducre hagyott. Fogadok, hogy még meg sem száradt rajta a tinta.

– Honnét tudja? – firtatta Mrs. Gogol.

– Nyilvánvaló – felelte Néne fennhéjázva.

– A Bárónak volt egy ifjú lánya – folytatta Mrs. Gogol.

– Gondolom, ő még életben van – jegyezte meg Néne.

– Kegyed igazán sok mindent tud, hölgyem – mondta Mrs. Gogol. – Akkor hát, miért is gondolja így?

– Hát... – kezdte Néne. Már majdnem kibökte: mert tudom, hogyan működnek a mesék. De Ogg Ángyi félbeszakította.

– Ha ez a Báró olyan kiváló volt, ahogy kegyed állítja, akkor a városban rengeteg barátja kellett legyen, igaz? – kérdezte.

– Úgy van. Az emberek szerették.

– Hát, ha én volnék a Duc annyicska jogcímmel az uralomhoz, mint egy homályos végrendelet meg egy kis üveg tinta, aminek még vissza sem dugták a dugóját, én bizony lehetőséget keresnék, hogy kissé hivatalosabbá tegyem a dolgokat – jelentette ki Ángyi. – Elvenni feleségül a valódi örököst lenne a legnyerőbb. Akkor orrot mutathatna mindenkinek. Fogadok, hogy a lány nem tudja, ki ő valójában?

– Úgy van – felelte Mrs. Gogol. – A Ducnek is vannak barátai. Vagy talán őrzői. Nem olyanok, akikkel szívesen ujjat húzna az ember. Ők nevelték föl a lányt és nem engedik ki a házból valami gyakran.

A boszorkányok egy darabig némán ültek.

Néne azt gondolta: nem. Ez nem teljesen igaz. Ez csak az, ahogy majd szerepel a történelemkönyvekben. De nem ez a mese.

Aztán Néne megszólalt: – Már elnézést, Mrs. Gogol, de hogy kerül kegyed ebbe az egészbe? Nem akarom megbántani, de szerintem itt kint a mocsárban tökmindegy, hogy ki uralkodik a városba'.

Most először, amióta találkoztak vele, Mrs. Gogol egy pillanatra zavarba jött.

– A Báró... barátom volt – mondta végül.

– Á – bólogatott Néne megértően.

– Megjegyzem, nem nagyon rajongott a zombikért. Azt mondta, úgy gondolja, hogy a holtaknak meg kellene engedni a nyugodalmuk. De sosem követelte meg. Míg ellenben ez az új fickó...

– Nem lelkesedik az Érdekes Művészetekért? – kérdezte Ángyi.

– Ó, szerintem igen – vélte Néne. – Muszáj neki. Nem a kegyed mágiájáért, talán, de fogadok, hogy jó csomó varázslat veszi őt körbe.

– Miért mondja ezt, asszonyom? – érdeklődött Mrs. Gogol.

– Hát – szólt Ángyi – tudom én, hogy kegyed, lévén bátor lélek, nem tűrné ezt el, ha nem lenne kénytelen. Rengeteg módja van a dolog elintézésének, szerintem. Gondolom, ha nem kedvel valakit, esetleg az illető lába váratlanul lerohad, vagy rejtélyes módon kígyókat talál a csizmájában...

– Alaggádorokat az ágya alatt – sugallta Néne.

– Igen. Védelmezik – szögezte le Mrs. Gogol.

– A!

– Erős mágiával.

– Erősebb, mint kegyedé? – firtatta Néne.

Hosszú, kínos szünet következett.

– Igen.

– Á!

– Jelenleg – tette hozzá Mrs. Gogol.

Megint csönd támadt. Egyetlen boszorkány se szeretett a csaknem korlátlan varázserőnél kevesebbet elismerni, vagy egyáltalán ilyet hallani egy másik boszorkánytól.

– Gondolom, kegyed az alkalmas pillanatra tartogatja az erejét – mondta kedvesen Néne.

– Gazdasszonykodik az erejével – tódította Ángyi.

– És az igencsak hathatós védelem – állította le Mrs. Gogol.

Néne hátradőlt a székében. Amikor legközelebb megszólalt, oly módon tette, mint akinek határozott elképzelései vannak és szeretné kitalálni, hogy a másik mit tud.

– Miféle? – kérdezte. – Pontosan?

Mrs. Gogol benyúlt hintaszéke párnái közé s némi kotorászás után előhúzott egy bőrzacskót meg egy pipát. Meggyújtotta a pipát és a reggeli levegőbe pöfékelt egy kékes füstfelhőt.

– Sokat néz mostanában tükrökbe, Mistress Mállotviksz? – tudakolta.

Néne széke hátrabillent, csaknem leröpítve őt a verandáról, bele a tintafekete vízbe. A kalapja elszállt a vízililiomok közé.

Még volt ideje látni, hogy lágyan a vízre ereszkedik Egy pillanatig lebegett, aztán...

...megették. Egy óriási nagy aligátor összecsattintotta az állkapcsát és önelégülten meredt Nénére.

Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy van miért kiabálnia.

– A kalapom! Megette a kalapom! A kegyed egyik alaggádora megette a kalapom! Az az én kalapom volt! Azonnal adassa vissza vele!

Lerántott egy hosszú kúszónövényt a legközelebbi fáról és a vizet csapkodta vele.

Ogg Ángyi elhátrált.

– Ezt nem szabadna tenned, Eszme! Ezt nem szabadna tenned! – rebegte. Az aligátor visszakozott a vízbe.

– Odasózhatok a pimasz gyíkokra, ha úgy akarom!

– Igen, odasózhatsz, odasózhatsz – csitította Ángyi –, de nem... egy... kígyóval...

Néne az orra elé tartotta a kúszónövényt szemrevételezés céljából. Egy közepes méretű Háromsávos Mimba nézett rá rémült pillantással, egy másodpercig fontolgatta, hogy beleharapjon az orrába, jobb belátásra tért, aztán nagyon szorosan összezárta a száját, remélve, hogy Néne elérti a dolgot. A boszorkány széttárta a kezét. A kígyó a deszkákra pottyant és sietve elsiklott.

Mrs. Gogol eddig meg sem moccant székében. Most félig megfordult. Szombat még mindig türelmesen figyelte horgászzsinegét.

– Szombat, menj és hozd ide a hölgy kalapját – utasította Mrs. Gogol.

– Igen, naccsága.

Még Néne is visszariadt ettől.

– Nem kényszerítheti erre! – tiltakozott.

– De hát ő halott – vetette ellen Mrs. Gogol.

– Igen, de épp elég rossz halottnak lenni anélkül is, hogy ráadásul még miszlikekben legyen – protestált Néne. – Be ne menjen oda, Mr. Szombat!

– De az a kegyed kalapja volt, hölgyem – mutatott rá Mrs. Gogol.

– Igen, de... – mondta Néne – ...csupán... egy kalap volt. Én nem küldenék senkit semmiféle aligátorba semmiféle kalapért.

Ogg Ángyi elszömyedni látszott.

Senki sem tudta Mállotviksz Nénénél jobban, hogy a kalapok fontosak. Nem csupán ruhadarabok. A kalap határozza meg a fejet. Definiálja, hogy ki vagy. Soha senki nem hallott még olyan varázslóról, akinek ne lett volna csúcsos kalapja – legalábbis említésre méltó varázslóról. És az ember egész biztos nem hallott kalaptalan boszorkányról. Még Magratnak is volt egy, bár szinte sosem viselte, lévén ostoba liba. Ez nem jelentett túl sokat; nem annyira a kalap hordása számított, mint inkább egy tetszés szerint viselhető darab birtoklása. Minden szakmának, minden mesterségnek megvolt a maga fejrevalója. Ezért van a királyoknak is tökfödője. Vedd le a koronát egy király fejéről s az eredmény nem lesz több, mint olyasvalaki, aki jó az integetésben meg abban, hogy szinte ne legyen álla. A kalapokban hatalom rejlik. A kalapok fontosak. De az emberek is.

Mrs. Gogol megint pöfékelt egyet.

– Szombat, eredj és hozd ide a legjobb, ünnepekre tartogatott kalapom – parancsolta.

– Igenis, Mrs. Gogol.

Szombat egy pillanatra eltűnt a kunyhóban, majd előbukkant egy nagy, viseltes, spárgával biztonságosan átkötött dobozzal.

– Nem fogadhatom el – tiltakozott Néne. – Nem vehetem el a kegyed legjobb kalapját.

– Jaj, dehogynem – felelte Mrs. Gogol. – Nekem van másik. Ó, igen. Úgy van, nekem van másik.

Néne óvatosan letette a dobozt.

– Fölmerült bennem, Mrs. Gogol – szólalt meg –, hogy kegyed nem teljesen az, aminek látszik.

– Ó, de én az vagyok, Mistress Mállotviksz. Sosem voltam semmi más, pont, mint kegyed.

– Kegyed hozott ide minket?

– Nem. Kegyedék hozták magukat ide. Saját szabad akaratukból. Hogy segítsenek valakin, nem igaz? Kegyedék döntöttek úgy, hogy ezt teszik, nemde? Senki sem kényszerítette kegyedéket, ugyebár? Saját magukon kívül.

– Ebben igaza van – szögezte le Ángyi. – Éreztük volna, ha varázslat lett volna benne.

– Ez igaz – értett egyet Néne. – Senki sem kényszerített minket saját magunkon kívül. Mire megy ki a játék, Mrs. Gogol?

– Nem játszom semmiféle játékot, Mistress Mállotviksz. Csak vissza akarom kapni, ami az enyém. Igazságot akarok. És azt akarom, hogy megálljt parancsoljanak annak a nőszemélynek.

– Miféle nőszemélynek? – tudakolta Ogg Ángyi.

Néne arca maszkká merevedett.

– Annak, aki mindezek mögött van – válaszolta Mrs. Gogol. – A Ducnek annyi esze sincs, mint egy garnélának, Mrs. Ogg. Őrá gondoltam. A némberre a tükörmágiával. Őrá, aki úgy szeret irányítani. Őrá, aki hatalmon van. Őrá, aki belekontárkodik a sors dolgába. Őrá, akiről Mistress Mállotviksz mindent tud.

Ogg Ángyi nem vette a lapot.

– Miről beszél Mrs. Gogol, Eszme? – kérdezte.

Néne motyogott valamit.

– Mi? Nem hallottalak – felelte Ángyi.

Mállotviksz Néne dühtől vöröslő arccal nézett föl.

– A nővéremre gondol, Gytha! Rendben? Fölfogtad? Érted? Hallottad? A nővérem! Akarod, hogy újra elismételjem? Akarod tudni, hogy kiről beszél? Akarod, hogy lebetűzzem neked? A nővérem! Róla van szó! A nővéremről!

– Szóval ők testvérek? – kérdezte Magrat.

A teája már rég kihűlt.

– Nem tudom – válaszolta Pipőke. – Látszólag... egyformák. Az idő nagy részében beérik önmaguk társaságával. De mindig érzem, hogy figyelnek. A figyelésben nagyon jók.

– És ők veled végeztetik az összes házimunkát? – tudakolta Magrat.

– Hát, csak magamra meg a kinti személyzetre kell főzzek – felelte Pipőke. – És nekem igazán nincs túl sok kifogásom a takarítás meg a mosás ellen.

– Akkor ők főznek maguknak?

– Nem hiszem. Körbejárják a házat éjjel, miután én lefeküdtem. Lilith keresztanya azt mondja, kedvesnek kell lennem hozzájuk és sajnálnom kell őket, mert nem tudnak beszélni, és mindig gondoskodjak arról, hogy elegendő sajt legyen a kamrában.

– Nem esznek sajton kívül egyebet? – firtatta Magrat.

– Azt nem hinném – felelte Pipőke.

– Akkor föl kell tételezzem, hogy egerek meg patkányok kapják, egy ilyen ódon házban.

– Tudod, fura – mondta Pipőke –, de sosem láttam egyetlen egeret se ebben a házban. Sehol sem.

Magrat megborzongott. Úgy érezte, figyelik.

– Miért nem állsz odébb? Én ezt tenném.

– Hová? Különben is, mindig rám találnak. Vagy utánam küldik a kocsist meg a lovászokat.

– Ez rémes!

– Biztos vagyok benne, azt hiszik, hogy előbb vagy utóbb bárkihez hozzámegyek, csak hogy megszabaduljak a mosástól – jelentette ki Pipőke. – Nem mintha a Duc ruháit kimosná bárki is, szerintem – tette hozzá keserűen. – Gondolom, miután hordta őket, mindet elégetik.

– Amit te csinálni szeretnél az az önálló karrier – bátorította Magrat, hogy Pipőke el ne csüggedjen. – Saját magad asszonya akarsz lenni. Emancipálni akarod magad.

– Nem hiszem, hogy ezt szeretném csinálni – vélekedett Pipőke, óvatosan fogalmazva arra az esetre, ha oktalanság lenne megbántani egy tündérkeresztanyát.

– Dehogyisnem – válaszolta Magrat.

– Tényleg?

– Igen.

– Ó!

– Nem kell hozzámenned ahhoz, akihez nem akarsz.

Pipőke hátradőlt.

– Mennyire vagy jó? – tudakolta.

– Ööö... hát... gondolom, én...

– Tegnap megérkezett a ruha – világosította föl Pipőke. – Odafönt van a nagy utcai szobában, állványon, nehogy meggyűrődjék. Hogy tökéletes maradjon. És külön kifényesítették a hintót. Pótlakájokat is fölfogadtak.

– Igen, de talán...

– Azt hiszem, hamarosan hozzá kell majd mennem olyanhoz, akihez nem akarok – föltételezte Pipőke.

Mállotviksz Néne föl s alá járkált az uszadékfa-erkélyen. Az egész vityilló remegett a toporzékolásától. Hullámfodrok terjedtek szét, ahogy a kalyiba vissza-visszapattant a vízről.

– Naná, hogy nem emlékszel rá! – üvöltötte. – Anyánk kirúgta őt, amikor tizenhárom éves volt! Akkor mindketten kicsik voltunk! De én emlékszem a veszekedésekre! Hallani szoktam őket lefekvés után! A nővérem erkölcstelen volt!

– Amikor fiatalok voltunk, mindig azt szoktad volt állítani, hogy én vagyok erkölcstelen – jegyezte meg Ángyi.

Néne habozott, a megjegyzés lelki egyensúlyából pillanatnyilag kibillenve találta. Aztán ingerülten legyintett.

– Persze, hogy az voltál – hárította el. – De sosem használtál hozzá mágiát, igaz?

– Nem volt rá szükség – vágta rá boldogan Ángyi. – Egy vállról lecsusszanó ruha legtöbbször megtette a magáét.

– Le a vállról, egyenesen rá a fűre, ahogy emlékszem – hánytorgatta föl Néne. – Nem, ő használt hozzá mágiát. És még csak nem is közönséges varázslatokat. Ó, ő nagyon önfejű volt!

Ogg Ángyi már majdnem kibőkte: Micsoda? Úgy érted, nem engedékeny és befolyásolható, mint amilyen te vagy, Eszme? De leállította magát. Az ember nem bűvészkedik gyufákkal egy tűzijátékgyárban.

– Annak idején minden fiatalember apja eljött hozzánk panaszkodni – jelentette ki Néne sötéten.

– Hozzánk sose jöttek, hogy rám panaszkodjanak – büszkélkedett vidoran Ángyi.

– És mindig magát bámulta a tükrökben – folytatta Néne. – Pökhendi, mint egy macska, az volt bizony. Jobb szeretett tükörbe nézni, mint ki az ablakon, úgy ám.

– Hogy hívják?

– Lily.

– Szép név – mondta Ángyi.

– De most nem így hívatja magát – jegyezte meg Mrs. Gogol.

– Lefogadom, hogy nem!

– És ő mintegy irányítja a várost? – firtatta Ángyi.

– Erőszakos is volt!

– Mi végre akarja a várost uralni? – tudakolta Ángyi.

– Vannak tervei – felelte Mrs. Gogol.

– És hiú! Igazán hiú! – sorolta Néne, láthatólag csak úgy a nagyvilágnak.

– Te tudtad, hogy itt van? – kérdezte Ángyi.

– Volt egy ilyen érzésem! A tükrök!

– A tükörvarázs nem ártalmas – tiltakozott Ángyi. – Mindenféléket csináltam már tükrökkel. Rengeteg mókában lehet részed egy tükörrel.

– Ő nem csak egy tükröt használ – közölte Mrs. Gogol.

– Ó!

– Kettőt használ.

– Ó! Az más.

Néne a víz színére meredt. A saját arca bámult vissza rá a sötétből.

Legalábbis remélte, hogy a saját arca.

– Egész úton idefelé éreztem, hogy figyel minket – mesélte. – Akkor a legboldogabb, ha a tükrökön belül lehet. A tükrökön mesékbe erőltetve az embereket.

Megböködte a képmást egy gallyal. – Még engem is szemügyre vett Desiderata házában, pont mielőtt Magrat bejött. Egyáltalán nem jó érzés valaki mást pillantani meg a tükörképedben...

Elhallgatott. – Jut eszembe, hol van Magrat?

– Gondolom, tündérkeresztanyáskodik valahol – válaszolta Ángyi. – Azt mondta, nincs szüksége segítségre.

Magrat bosszús volt. Továbbá rémült is, amitől csak még jobban bosszankodott. Nem volt könnyű az emberek számára, amikor Magrat megharagudott. Olyan volt, mintha lucskos papírzsebkendő támadt volna rájuk.

– A szavam adom rá neked – közölte. – Nem kell elmenned a bálba, ha nem akarsz.

– Nem leszel képes leállítani őket – válaszolta komoran Pipőke. – Tudom, hogy működnek a dolgok ebben a városban.

– Nézd, már mondtam, hogy nem kell elmenned! – fakadt ki Magrat.

Elgondolkodott egy pillanatra.

– Nincs senki, akihez szívesebben hozzámennél, vagy igen? – kérdezte.

– Nincs. Nem ismerek sok embert. Nem kaptam erre lehetőséget.

– Akkor jó – mondta Magrat. – Ettől könnyebb lesz a dolog. Azt javaslom, hogy juttassunk ki téged innen... és vigyünk el valahová máshová.

– Nincs semmiféle máshol. Mondtam neked. Csak a mocsár. Megpróbáltam egyszer-kétszer és utánam küldték a kocsisokat. Nem voltak rosszindulatúak. Mármint a kocsisok. Ők csak félnek. Mindenki fél. Még a Nővérek is félnek, azt hiszem.

Magrat körbenézett az árnyékokra.

– Mitől? – tudakolta.

– Azt beszélik, hogy eltűnnek emberek. Ha fölingerelték a Ducöt. Valami történik velük. Mindenki roppant udvarias Génuában – fanyalgott Pipőke. – És senki sem lop és senki sem emeli föl a hangját és mindenki otthon marad éjjel, kivéve, amikor Húsfalókedd van. – Sóhajtott. – Na, az aztán olyasmi, ahova szeretnék elmenni. A karneválba. De mindig otthon tartanak. De hallottam, amint áthaladt a városon és azt hiszem, Génuának ilyennek kéne lennie. Ne csak a palotákban táncoljon néhány ember, hanem mindenki az utcákon.

Magrat összerázkódott. Nagyon távol érezte magát otthontól.

– Azt hiszem, ehhez elkelhet egy kis segítség – jelentette ki.

– Van varázspálcád – mutatott rá Pipőke.

– Azt hiszem, vannak alkalmak, amikor egy varázspálcánál többre van szüksége az embernek – szögezte le Magrat. Fölállt.

– De azt közlöm veled – mondta –, hogy rühellem ezt a házat. Rühellem ezt a várost. Hamukapipőke?

– Igen?

– Nem fogsz elmenni a bálba. Garantálom, hogy...

Megfordult.

– Mondtam neked – motyogta Pipőke, lesütve szemét. – Az ember még csak nem is képes meghallani őket.

Az egyik nővér állt a konyhába vezető lépcső tetején. Tekintete rendíthetetlenül Magratra szegeződött.

Azt mondják, mindenki rendelkezik valamilyen állat tulajdonságaival. Magratnak esetleg közvetlen mentális kapcsolata volt valamiféle kis, szőrös teremtménnyel. Érezte az összes kis rágcsáló rémületét a rezzenéstelen tekintetű halállal szemben. A pillantás fenyegetését árnyalva sokféle üzenet érkezett: a menekülés hasztalansága, az ellenállás ostobasága, az elmúlás elkerülhetetlensége.

Tudta, hogy nem tehet semmit. Elvesztette az irányítást a lába fölött. Olyan volt, mintha a parancsok közvetlenül abból a tekintetből jönnének, bele a gerincagyába. A tehetetlenség érzete csaknem megnyugtató volt...

– Szálljék áldás erre a házra!

A nővér sokkal gyorsabban pördült meg, mint amilyen sebességre ember képes lehet.

Mállotviksz Néne belökte az ajtót. – Ó, te jó istenek – harsogta. – Meg uramatyám.

– Aha – értett egyet Ogg Ángyi, betolakodva az ajtónyíláson mögötte. – Úgyszintén uramatyám.

– Mink csak egy pár vén koldusasszonyok vónánk – közölte Néne, hatalmas léptekkel átszelve a szobát.

– Házról házra kéregetve – tódította Ogg Ángyi. – Semmiféleképpen nem egyenesen idejőve.

Mindketten megragadták Magrat egyik könyökét és fölkapták a lábáról.

Néne odafordította a fejét.

– És kegyed, kisasszony?

Pipőke anélkül, hogy fölnézett volna, megrázta a fejét.

– Nem – válaszolta. – Nekem tilos elmennem.

Néne szeme összeszűkült. – Gondolom, igen – fogadta el. – Mindnyájunknak megvan a maga bejárandó útja, vagy legalábbis ezt mondják, jóllehet én nem állítom ezt. Gyere, Gytha!

– Már itt sem vagyunk – nyilatkozta vidáman Ogg Ángyi.

Megfordultak.

Az ajtóban megjelent a másik nővér.

– Azistenekre – füttyentett Ogg Ángyi. – Nem is láttam mozogni!

– Már épp elmenőben vagyunk – jelentette be hangosan Mállotviksz Néne. – Ha nincs ellene kifogása, méltóságos asszony?

Farkasszemet nézett a nővérrel.

A levegő rezgett.

Aztán Mállotviksz Néne fogcsikorgatva megszólalt: – Amikor azt mondom, futás, Gytha...

– Értettem – válaszolta Ángyi.

Néne tapogatott maga mögött és megtalálta a teáskannát, amit Magrat korábban használt. Méregette a kezében, vigyázva, hogy mozdulatai lassúak és óvatosak legyenek.

– Készen állsz, Gytha?

– Igen, Eszme.

– Futás!

Néne magasra hajította a teáskannát a levegőbe. Mindkét nővér feje a kanna felé rándult.

Ogg Ángyi kitámogatta a botladozó Magratot az ajtón. Néne becsapta az ajtót, amikor a közelebbi nővér tátott szájjal előrelendült, de már későn.

– Odabent hagytuk a lányt! – kiáltotta Ángyi, miközben leszaladtak a kocsifelhajtón.

– A nővérek őrzik őt – válaszolta Néne. – Nem fogják bántani!

– Korábban nem láttam senkin ilyen fogakat! – jelentette ki Ángyi.

– Azért, mert ők nem valakik! Hanem kígyók!

Elérték az út viszonylagos biztonságát és nekidőltek a falnak.

– Kígyók? – zihálta Ángyi. Magrat kinyitotta a szemét.

– Lily tette – közölte Néne. – Emlékszem, mindig értett ehhez.

– Tényleg kígyók?

– Aha – felelte Néne mogorván. – Lily mindig könnyen barátkozott.

– A mindenit! Én erre nem vagyok képes.

– Régebben ő sem volt, legalábbis néhány másodpercnél hosszabban nem. Ez az, amit biztosítanak számodra a tükrök.

– Én... én... – dadogta Magrat.

– Te teljesen jól vagy – nyugtatta Ángyi. Fölnézett Eszme Mállotvikszre.

– Nem lett volna szabad otthagynunk a másik lányt, akármit mondasz is. Egy házban, ahol magukat embernek vélő kígyók mászkálnak – hányta a szemére.

– Rosszabb annál. Abban a házban olyanok mászkálnak, akik kígyónak hiszik maguk – világosította föl Néne.

– Hát, tökmindegy. Te sose csinálsz ilyesmit. A legrosszabb, amit valaha tettél, az volt, hogy kissé összezavartad az illetőt a kilétét illetően.

– Azért, mert én vagyok a jó – nyilatkozta keserűen Néne.

Magrat megborzongott.

– Szóval akkor ki fogjuk szabadítani a lányt?

– Még nem. Majd el fog jönni a megfelelő alkalom – felelte Néne. – Hallottál engem, Magrat Beléndek?

– Igen, Néne – mondta Magrat.

– El kell menjünk valahova beszélgetni – szögezte le Néne. – A mesékről.

– Mi van a mesékkel? – érdeklődött Magrat.

– Lily fölhasználja őket – magyarázta Néne. – Hát nem érted? Az ember az egész országban érezheti ezt. A mesék idegyűlnek, mert itt találnak maguknak kivezető utat. Lily táplálja őket. Nézzétek, ő nem azért akarja a ti Pipőkéteket hozzáadni a Duchöz, mert örökösnő vagy bármi. Az csak... ürügy. Nem az az ok. Azért akarja, hogy a lány hozzámenjen a királyfihoz, mert ezt írja elő a mese.

– Mit nyer vele? – firtatta Ángyi.

– Az egész közepén a tündérkeresztanya vagy a gonosz boszorkány... emlékeztek? Az az a hely, ahová Lily helyezi magát, mint... mint... – Elhallgatott, az ideillő szót keresgélve. – Emlékeztek arra az időre tavaly, amikor az a cirkusz izé eljött Lancréba?

– Emlékszem – válaszolta Ángyi. – Azok a lányok flitteres trikóban meg a nadrágjukba mészfestéket öntő fickók. Viszont egyszer sem láttam elefántot. Aszonták, lesznek elefántok, de nem volt egy se. A plakátokon bezzeg voltak elefántok. Két teljes garast rááldoztam és nem akadt egyetlen vacak ele...

– Igen, de amit mondani akarok – szakította félbe Néne, miközben végigsiettek az utcán –, hogy ott volt az az ipse középen, ha visszagondoltok. A bajusszal meg az óriási kalappal?

– Ő? De ő nem csinált valami sokat – fintorgott Ángyi. – Simán állt a sátor közepén és néha pattintott az ostorával és az összes szám csak továbbfolytatódott körülötte.

– Ezért volt ő a legfontosabb a porondon – jelentette ki Néne. – A körülötte zajló dolgok tették őt fontossá.

– Mivel táplálja Lily a meséket? – tudakolta Magrat.

– Emberekkel – felelte Néne. A homlokát ráncolta.

– Mesék! – horkant föl. – Hát, ezt majd nekünk kell elintéznünk...

Zöldes alkony borította el Génuát. Köd kígyózott elő a mocsárból.

Fáklyák világoltak az utcákon. Árnyalakok mozogtak udvarok tucatjain, levéve a huzatot a felvonulási kerekes dobogókról. A sötétségben megvillantak a flitterek és csilingeltek a csengők.

Génua népe egész esztendőben kedves volt és csöndes. Ám a történelem mindig hagyott az elnyomottaknak egyetlen éjszakát valahol a naptárban, hogy ideiglenesen helyreállítsák a világ egyensúlyát. Nevezhetik Bolondünnepnek vagy a Babszem Királyának. Vagy akár Samedi Nuit Mortnak, amikor még azok is, akik a legmegerőltetőbb és legfelelősségteljesebb állásokban ülnek, visszarúghatnak és szórakozhatnak egy jót.

Legalábbis a többségük...

A kocsis meg az inasok az istállóudvar egyik oldalán lévő pajtában üldögéltek és vacsoráztak és panaszkodtak, hogy dolgozniuk kell a Holtak Éjjelén. Továbbá az ezzel járó, ősi rituálé foglalta el őket, ami túlnyomóan abból áll, hogy kitalálják, ma mit csomagolt a feleségük nekik és irigyeljék a tőbbieket, akiknek neje nyilvánvalóan gondoskodóbb.

A főlakáj óvatosan megemelt egy kenyérhéjat.

– Csirkenyakat és ecetes savanyúságot kaptam – mondta. – Van valakinek sajtja?

A második inas szemügyre vette elemózsiás skatulyáját. – Már megint főtt szalonna – zsörtölődött. – Mindig főtt szalonnát ad nekem az asszony. Tudja, hogy nem szeretem. Még csak le sem vágta róla a kövérjét.

– Vastag, fehér zsír van rajta? – kérdezte az első szolga.

– Aha. Rémes. Hát illik ez egy ünnepnapi lakomához?

– Elcserélem veled salátáért meg paradicsomért.

– Rendben. Neked mid van, Jimmy?

A legalacsonyabb rangú lakáj szégyenlősen kibontotta tökéletes uzsonnacsomagját. Négy szendvics volt benne. Héjuk levágva. Egy szál petrezselyem is díszelgett rajtuk.

Még egy szalvéta is akadt bévül.

– Füstölt lazac és krémsajt – felelte.

– És még egy szelet az esküvői tortából – mutatott rá az első kocsis. – Még mindig nem ettétek meg az egészet?

– Minden este azt esszük – válaszolta az alárendelt inas.

A pajta rázkódott az ezt követő nevetéstől. Egyetemes tény, hogy bármely munkásbrigád bármely nemrégiben házasodott ifjú tagjának bármely megjegyzése azonnal durva derültséget vált ki az illető úr vagy hölgy idősebb és cinikusabb kollégái körében. Ez még akkor is megtörténik, ha minden érdekelt félnek kilenc lába van és az ammóniaóceán fenekén él egy óriási, hideg planétán. Ez egy ilyen dolog.

– Használd ki, amíg lehet – jegyezte meg gyászosan a második kocsis, amikor újra lecsillapodtak. – Csókokkal kezdődik meg tortával meg a kenyér héjának levágásával, s a következő, amit észreveszel, az, hogy lesüllyedt nyelvpástétomig, állandó szapulásig meg a sodrófáig.

– Ahogy én látom a dolgot – kezdte az első kocsis –, az egész arról szól, ahogy te...

Ekkor kopogtak az ajtón.

A legalacsonyabb rangú inas, lévén a legfiatalabb tag, fölkelt és kinyitotta.

– Egy vén banya az – jelentette. – Mit akarsz, vén banya?

– Lenne kedved inni egyet? – kérdezte Ogg Ángyi. Fölemelt egy kancsót, amely fölött a kigőzölgő alkohol érzékelhető ködfátyla lengedezett, és belefújt egy papírtrombitába.

– Mi? – értetlenkedett a lakáj.

– Gyalázat, hogy ti legények itt dolgoztok. Ma ünnep van! Ihaj-csuhaj!

– Mi folyik itt? – kezdte rá a rangidős kocsis, aztán belépett az alkoholfelhőbe. – Az istenekre! Mi ez a pia?

– Szag alapján rum, Mr. Travis.

A rangidős kocsis habozott. Az utcákról behallatszott a zene meg a nevetés, amint az első a felvonulások közül nekivágott. Tűzijáték pukkant az égen. Ez nem az az éjszaka, amikor egy korty alkohol nélkül akar meglenni az ember.

– Milyen kedves idős hölgy – mondta.

Ogg Ángyi ismét meglengette a butykost. – Egészségig! – kívánta. – A feneketekre!

Amit klasszikus boszorkánynak lehet nevezni, két alapvető változatban létezik, a bonyolultban és az egyszerűben, vagy másként fogalmazva, azok, akiknek van egy szobája tele méltóságjelvényekkel és azok, akiknek nincs. Magrat alkatánál fogva az előbbi csoportba tartozott. Vegyük például a mágikus késeket. Egész gyűjteménye volt varázskésekből, mind a megfelelő színes nyéllel és teljes terjedelmükön szövevényes rúnákkal.

Magratnak számos, Mállotviksz Néne gyámkodása alatt eltöltött évébe telt, míg megtanulta, hogy a közönséges konyhai kenyérvágó kés hasznosabb, mint a mágikus kések legdíszesebbje. Mindent meg tud tenni, amire a varázskés képes plusz még kenyérszeletelésre is használhatod.

Minden tisztességes konyhában van egy ősrégi kés, a nyele vékonyra kopott, a pengéje banánként görbül és olyan megmagyarázhatatlanul éles, hogy éjjel benyúlni a fiókba olyan, mintha víz színén lebegő almákat akarna az ember elkapni a fogával a pirájatartályban.

Magrat az övét az övébe tűzte. Jelenleg harminc lábbal a talaj fölött lebegett, egyik kezével markolva a söprűjét, a másikkal egy ereszcsatornát, mindkét lába harangozott. A betörés könnyű kellene legyen, ha van egy söprűd. De nem úgy tűnt, hogy az lenne.

Végül mindkét lábát a csatorna köré fonta és szilárdan megragadott egy kellő időben fölbukkanó vízköpőt. Befeszítette a kést az ablak két szárnya közé és megemelte a kallantyút. Bizonyos mennyiségű nyögdécselés után bent termett, nekidőlt a falnak és lihegett. Kék fények villóztak a szeme előtt, mintegy visszhangjaként a kinti éjszakát tarkázó tűzijátéknak.

Néne előzőleg folyton kérdezgette tőle, hogy biztosan meg akarja-e ezt tenni. És döbbenten jött rá, hogy biztos benne. Még ha a kígyónők már házszerte mászkálnak is. Boszorkánynak lenni azt jelenti, hogy olyan helyekre mész, ahová nem is akarsz.

Kinyitotta a szemét.

És ott volt a ruha, a szoba közepén, a női szabók szokásos próbabábuján.

Egy Klaccsi Gyertya pukkant szét Génua fölött. Zöld és piros csillagok robbantak szét a bársonyos sötétben s világították meg a drágaköveket és selymeket Magrat előtt.

Ez volt a leggyönyörűbb ruha, amit valaha látott.

Kiszáradt szájjal osont előre.

Meleg párák gomolyogtak keresztül a mocsáron.

Mrs. Gogol megkavarta az üstöt.

– Mit csinálnak? – tudakolta Szombat.

– Megállítják a mesét! – felelte a nő. – Vagy... talán nem...

Fölállt.

– Így vagy úgy, eljött a mi időnk. Menjünk a tisztásra!

Szombat arcára nézett.

– Félsz?

– Én... tudom, hogy mi fog történni utána – válaszolta a zombi. – Akkor is, ha győzünk.

– Mindketten tudjuk. De volt tizenkét évünk.

– Igen. Volt tizenkét évünk.

– És Pipőke fog uralkodni a városban.

– Igen.

A kocsisok pajtájában Ogg Ángyi meg a kocsisok, a boszorkány megfogalmazása szerint, jól megfértek egymással, mint a kis hely.

A legalacsonyabb rangú inas tétován rámosolygott a falra és előrebukott.

– Ijjenek a mai fiatalokkk – csuklott a főlakáj, megpróbálva kihalászni parókáját a korsójából. – Nem bírjákkk a szisz... szösz... izét...

– Még egy kis kutyaszőrt, Mr. Travis? – kérdezte Ángyi s teletöltötte a lakáj korsóját. – Vagy aligátorpikkelyt vagy akármit, ahogy errefelé nevezni szokás.

– Asszem – mondta a rangidős inas –, elő kéne késztenünk a hintót, miccósz hzá?

– Szerintem van még idő még egy kortyra – jelentette ki Ogg Ángyi.

– Flettébbőkezű – felelte a kocsis. – Flettébbőkezű. Gészségégére, Mrsrsrs Goo...

Magrat mindig ilyen ruhákról álmodott. Lelke mélyén, az éjfél utáni órákban, királyfiakkal szokott táncolni. Nem szégyenlős, keményen dolgozó királyfiakkal, mint odahaza Verenc, hanem igaziakkal, kristálykék szeműekkel és fehér fogúakkal. És ilyen ruhákat viselt olyankor. És azok illettek rá.

Csak bámulta a fodros ujjakat, a hímzett ingvállat, a finom, hófehér csipkét. Egy egész világ választotta el ezeket a... hát... Ogg Ángyi folyton „Magrat”-nak nevezte, de valójában nadrág volt és roppant célszerű.

Mintha a célszerűség számítana valamit.

Hosszasan legeltette a szemét.

Aztán, a tűzijáték fényeitől váltakozó színű könnyek csíkozta arccal, fogta a kést és elkezdte apró dirib-darabkákra vágni a ruhát.

A rangidős kocsis feje enyhén visszapattant a szendvicseiről.

Ogg Ángyi fölállt, némileg dülöngélve. Mivel nyájas asszony volt, a legifjabb lakáj szendergő feje alá dugta a fiatalember saját parókáját. Aztán kilépett az éjszakába.

Egy alak moccant a fal mellett.

– Magrat? – sziszegte oda Ángyi.

– Ángyi?

– Gondoskodtál a ruháról?

– Elintézted a lakájokat?

– Akkor rendben – lépett elő Mállotviksz Néne az árnyékokból. – Akkor csak a hintó van hátra.

Színpadiasan lábujjhegyen lépdelt a kocsiszínhez és kinyitotta az ajtót. Az hangosan csikorgott a macskakövön.

– Pszt! – mondta Ángyi.

Egy gyertyacsonk meg néhány gyufa hevert egy polcon. Magrat ügyetlenül meggyújtotta a gyertyát.

A hintó ragyogott, akár egy fényes bál.

Mértéktelenül díszes volt, mintha valaki fogott volna egy teljesen közönséges hintót, aztán belebolondult volna az intarziákba meg az aranyfestékbe.

Mállotviksz Néne körbejárta.

– Kissé hivalkodó – állapította meg.

– Igazán gyalázat ezt pozdorjává törni – jelentette ki bánatosan Ángyi. Fölgyűrte az ingujját, aztán, mintegy utólagos megfontolásból, bedugta a szoknyája szélét a bugyogójába.

– Lennie kell egy kalapácsnak valahol errefelé – állította s odafordult a falak mentén sorakozó polcokhoz.

– Ne! Az túl nagy zajt csapna! – sziszegte Magrat – Várj egy percet...

Előhúzta a megvetésre méltó varázspálcát az övéből, szorosan megmarkolta és a hintó irányába intett vele.

Kurta levegőáramlás következett.

– Teringettét! – szólalt meg Ogg Ángyi. – Nekem ez sose jutott volna eszembe.

A padlón egy nagy, narancssárga tök feküdt.

– Semmiség – felelte Magrat, megkockáztatva némi büszkeséget.

– Hah! Ez biza olyan hintó, ami nem fog többet gurulni – szögezte le Ángyi.

– Hé... meg tudod ezt csinálni a lovakkal is? – tudakolta Néne.

Magrat megrázta a fejét. – Ümm, azt hiszem, az nagyon kegyetlen lenne.

– Igazad van. Igazad van – ismerte el Néne. – Nincs mentség az állatokkal való kegyetlenkedésre.

A két mén igazi lókíváncsisággal nézte őt, miközben Néne kinyitotta bokszuk ajtaját.

– El veletek – mondta nekik. – Nagy, zöld mezők vannak valahol odakinn. – Egy másodpercre Magratra pillantott. – Most e-mén-cipáltad őket.

Nem úgy tűnt, hogy ennek különösebb hatása lenne.

Néne fölsóhajtott. Átmászott a bokszokat elválasztó fapalánkon, fölnyúlt, mindkét kezével megmarkolt egy-egy lófület, és gyöngéden lerángatta a fejük egy szintbe a szájával.

Suttogott valamit.

A csődörök megfordultak és egymás szemébe néztek.

Aztán lepillantottak Nénére.

Ő visszavigyorgott rájuk és bólintott.

Majd...

Egy ló számára lehetetlen, hogy álló helyzetből azonnal vágtába csapjon, de ez a két mén majdnem megoldotta.

– Mi a fenét mondtál nekik? – firtatta Magrat.

– Misztikus lovas vezényszót – válaszolta Néne. – Ráhagyományozódott Gytha Jászónjára, aki továbbadta nekem. Mindig bejön.

– Elárulta neked? – ámult Ángyi.

– Igen.

– Mi, az egészet?

– Igen – felelte Néne önelégülten.

Magrat visszadugta a varázspálcát az övébe. Ahogy ezt tette, egy fehér, négyszögletű anyagdarab esett a padlóra.

Fehér drágakövek és selyem csillogtak a gyertyafényben, amikor kapkodva lenyúlt, hogy fölvegye, de nem sok minden kerülte el Mállotviksz Néne figyelmét.

Néne fölsóhajtott.

– Magrat Beléndek...– kezdte.

– Igen – szólt jámboran Magrat. – Igen. Tudom. Ostoba liba vagyok.

Ángyi gyöngéden megveregette Magrat vállát.

– Ne is törődj vele! – vigasztalta. – Derekas éjjeli műszakot teljesítettünk itt. Annak a Pipőkének kábé annyi esélye van arra, hogy ma éjjel bálba küldik, mint nekem arra, hogy... királynővé váljak.

– Se ruha, se lakájok, se lovak, se hintó – sorolta Néne. – Szeretném látni, hogy ő hogyan oldja meg ezt. Mesék? Hah!

– Szóval akkor most mit csinálunk? – kérdezte Magrat, miközben kiosontak az udvarról.

– Zsíros Ebédidő van! – horkant föl Ángyi. – Hejehuja dajdaj! – Csöves előbaktatott a sötétből és a lábához dörgölőzött.

– Azt hittem, Lily megpróbálja eltörölni – jegyezte meg Magrat.

– Ennyi erővel akár egy áradást is megpróbálhatsz eltörölni – közölte Ángyi. – Rúgj ki a hámból!

– Nem helyeslem az utcai táncolást – jelentette ki Néne. – Mennyit ittál abból a rumból?

– Ó, menj már, Eszme! – tiltakozott Ángyi. – Azt mondják, ha nem vagy képes jól érezni magad Génuában, akkor alighanem halott vagy. – Eszébe jutott Szombat. – Génuában valószínűleg még akkor is lehet részed egy kis csöndes mulatságban, ha már meghaltál.

– De nem lenne jobb, ha itt maradnánk? – javasolta Magrat. – Csak, hogy megbizonyosodjunk?

Mállotviksz Néne habozott.

– Mit gondolsz, Eszme? – kérdezte Ogg Ángyi. – Gondolod, hogy a lányt egy tökben küldik el a bálba, he? És néhány egér fogja húzni, he? Hehe!

A kígyónők képe átvillant Mállotviksz Néne agyán és tétovázott. Ám, mindent összevetve, hosszú volt a nap. És az egész nevetséges, ha jobban meggondolja...

– Hát jó – egyezett bele. – De nem fogok belerúgni semmiféle hámba, értitek?

– Van tánc meg mindenféle – toldotta hozzá Ángyi.

– És banánitalok is, gondolom – mondta Magrat.

– Ennek esélye millió az egyhez, igen – vágta rá boldogan Ogg Ángyi.

Lilith de Tempscire rámosolygott magára a kettős tükörben.

– Ó, te jó ég! – mondta. – Se hintó, se ruha, se lovak. Mit tehet egy szegény, öreg keresztanya? Ó, egek! És alighanem uramatyám is.

Kinyitott egy kicsiny, olyasféle bőrtokot, mint amilyet egy zenész esetleg legjobb pikolója hordozására használhat.

Egy varázspálca feküdt benne, ikertestvére annak, amit Magrat hordott magánál. Kivette, párszor megpörgette s ezzel új helyzetbe rendezte az arany- és ezüstgyűrűket rajta.

A kattanások olyannak hallatszottak, mint a legocsmányabb szivattyúzó gépezet működése.

– És ráadásul egy tökön kívül semmim sincs – tette hozzá Lilith.

És persze a különbség az értelemmel bíró és az értelmet nélkülöző dolgok között az, hogy noha nehéz megváltoztatni az előbbiek alakját, valójában nem lehetetlen. Csupán az észjárás megváltoztatásának kérdése. Míg ellenben egy értelmet nélkülöző dolgot, mint amilyen például egy tök, és nehéz egy töknél kevésbé értelmeset elképzelni, nem lehet átalakítani semmiféle mágiával, a bűbáj kivételével.

Hacsak molekulái nem emlékeznek arra az időre, amikor még nem tök volt...

Nevetett, és milliárd visszatükrözött Lilith kacagott együtt vele, körös-körül a tüköruniverzum görbületén.

A Zsíros Ebédidőt többé nem ünnepelték Génua közepén. De a magas, fehér épületeket övező viskók városában páváskodott sötét és fáklya világította tevékenységeivel. Volt tűzijáték. Akadtak táncosok, tűznyelők, tollak és flitterek. A boszorkányok, akiknek elképzelése a kedélyes szórakozásról kimerült egy Móres táncban, tátott szájjal nézték a zsúfolt járdáról a peckesen elvonuló parádét.

– Azok táncoló csontvázak! – ámult Ángyi, amikor vagy húsz csontalak piruettezett végig sebesen az utcán.

– Nem azok – jelentette ki Magrat. – Azok csak fekete trikóruhát viselő pasasok, rájuk festett csontokkal.

Valaki oldalba bökte Mállotviksz Nénét. Fölnézett egy fekete férfi nagy, vigyorgó képébe, aki egy kőkorsót passzolt oda neki.

– Nesze, tubicám!

Néne elvette, egy pillanatig habozott, aztán kortyolt egyet. Megbökte Magratot és továbbadta a palackot.

– Frgtht! Gizeer! – nyögte ki.

– Mi? – kiáltotta Magrat túl egy arra masírozó zenekar lármáját.

– Az ipse azt akarja, hogy adjuk tovább – közölte Néne.

Magrat rápillantott az üveg szájára. Megpróbálta suttyomban megtörölni a ruháján, azon nyilvánvaló tény dacára, hogy a rajta lévő bacilusok réges-rég leperzselődtek volna róla. Megreszkírozott egy cseppet, aztán sietve oldalba döfte Ogg Ángyit.

– Kwizathugner! – rebegte és a szemét törülgette.

Ángyi fenekével fölfelé fordította a palackot. Egy idő múlva Magrat ismét megböködte.

– Azt hiszem, nekünk elvileg tovább kéne adnunk? – kockáztatta meg.

Ángyi megtörölte a száját és találomra továbbadta a mostanra jóval könnyebb korsót egy magas alaknak a bal oldalán.

– Ne, miszter! – mondta.

KÖSZÖNÖM.

– Klassz jelmeze van. Azok a csontok igazán remekül vannak fölfestve.

Ángyi visszafordult, hogy nézze a bűvészkedő tűznyelők menetét. Aztán úgy látszott, létrejött a kontaktus valahol az agya hátsó részén. Fölnézett. Az idegen addigra már elbóklászott.

Ángyi vállat vont.

– Most mit fogunk csinálni? – kérdezte.

Mállotviksz Néne mereven bámult a zéruspontot közelítő limbótáncosok csoportjára. A fölvonulás számos táncában volt közös ez a vonás: nyíltan kifejezték azokat a dolgokat, amikre a májusfák csak céloznak. És ráadásul flitterekkel borították.

– Soha többé nem fogod biztonságban érezni magad az árnyékszéken, mi? – szólalt meg Ogg Ángyi.

A lábánál ott ült Csöves és néhány, tollakon kívül mást nem viselő táncosnőt figyelt akkurátusan, megpróbálva kiókumlálni, hogy mit tegyen velük.

– Nem. Valami máson gondolkoztam. Azon törtem a fejem... ahogy a mesék működnek. És most... azt hiszem, szeretnék enni valamit – felelte Néne erőtlenül. Kissé erőre kapott. – És tisztességes ételre gondoltam, nem olyasmire, amit egy tavacska fenekéről vakarásztak össze. És ebből a gasztronómia dologból se kérek egy csöppet se.

– Vállalkozó szelleműbbnek kellene lenned, Néne – tanácsolta Magrat.

– Semmi kifogásom a kockázatok ellen, mértékkel – válaszolta Néne –, de nem akkor, ha eszem.

– Van egy hely ott hátul, ahol aligátorszendvicseket készítenek – tudatta Ángyi elfordulva a felvonulástól. – Hitted volna? Aligátorok egy szendvicsben?

– Erről egy vicc jut eszembe – jelentette be Mállotviksz Néne. Valami piszkálta a tudatát.

Ogg Ángyi köhécselni kezdett, de hiába.

– Ez az ipse bement egy vendéglőbe – mesélte Mállotviksz Néne, megkísérelve figyelmen kívül hagyni fokozódó nyugtalanságát. – És meglátta ezt a kiírást. És azon ez állt „Bármiféle szendvics kapható”. És ő azt mondta „Kérek egy aligátor szendvicset – és most rögtön akarom!”

– Nem hinném, hogy az aligátorszendvicsek nagyon kedvesek lennének az aligátorokhoz – vélte Magrat s ezzel ólmos csöndbe fullasztotta a társalgást.

– Én mindig mondtam, hogy az embernek jót tesz a nevetés – állította Ángyi.

Lilith rámosolygott Pipőke a kígyónők között kétségbeesetten álló alakjára.

– És még a ruha is ilyen szakadozott – mondta. – És a szobába vezető ajtó be volt zárva. Ejnye, ejnye. Hogyan történhetett meg?

Pipőke a lábára szögezte tekintetét.

Lilith rámosolygott a nővérekre. – Nos – szólalt meg –, csak ki kell hozzuk a tőlünk telhető legjobbat a rendelkezésünkre álló dolgokból. Hmm? Hozzatok nekem... hozzatok nekem két patkányt és két egeret. Tudom, hogy mindig képesek vagytok megtalálni a patkányokat és az egereket. És hozzátok be a nagy tököt!

Nevetett. Nem a már legyőzött gonosz tündér tébolyult, rikácsoló vihogásával, hanem annak eléggé kellemes kacagásával, aki épp meglátta valamiben a vicceset.

Tűnődve pillantott a varázspálcára.

– De először – közölte tekintetét Pipőke sápadt arcára vetve –, jobb lesz, ha behozzátok azokat a rosszcsont férfiakat, akik hagyták maguk olyan nagyon leitatni. Az nem tisztelettudó viselkedés. És ha nem kapsz tiszteletet, nincs semmid.

A varázspálca kattogása volt az egyetlen nesz a konyhában.

Ogg Ángyi az előtte álló magas poharat babrálta.

– Magas nekem, hogy mért tesznek bele egy ernyőt – jelentette ki, leszopogatva a koktélcseresznyét a pálcikáról. – Úgy értem, meg akarják előzni, hogy elázzon vagy ilyesmi?

Rávigyorgott Magratra és Nénére, akik mindketten gyászosan bámulták az elhaladó ünneplőket.

– Ne búsuljatok már! – vezényelte. – Még sose láttam két ilyen savanyú ábrázatot amióta csak szuszogok!

– Az tiszta rum, amit iszol – mondta Magrat.

– Nekem mondod? – vágta rá Ángyi és nagyot húzott a poharából. – Egészségetekre!

– Túl könnyen ment – szólalt meg Mállotviksz Néne.

– Csak azér' volt könnyű, mer' mink csináltak – felelte Ángyi. – Ha el kell valamit végezni, mi vagyunk a rátermett lányok, nem? Mutass nekem bárki mást, aki be tudott volna ugrani ide és mindezt elvégezni még épp jókor, na. Különösen a hintós részt.

– De nem produkál jó mesét – szögezte le Néne.

– Ó, fenébe a mesékkel – legyintett Ángyi leereszkedően. – Az ember mindig megváltoztathatja a meséket.

– Csak a megfelelő helyeken – vetette ellen Néne. – Különben is, talán tudnak szerezni neki egy új ruhát meg lovakat meg egy hintót meg mindent.

– Hol? Mikor? – kételkedett Ángyi. – Ma ünnep van! Egyébként is, nincs rá idő. Bármelyik pillanatban elkezdődhet a bál.

Mállotviksz Néne ujjai a kávéházi asztal szélén doboltak.

Ángyi sóhajtott.

– Most mi van? – tudakolta.

– Nem így szokott történni – állította Néne.

– Ide figyelj, Eszme, az egyetlen varázslatféleség, ami most működne, az a varázspálca mágiája. És Magraté a varázspálca. – Ángyi odabiccentett Magratnak – Nem így van, Magrat?

– Ümm – válaszolta Magrat.

– Nem vesztetted el, igaz?

– Nem, de...

– Na hát akkor.

– Csak... hkm. Pipőke azt mondta, két keresztanyja van...

Mállotviksz Néne keze lecsapott az asztalra. Ángyi itala a levegőbe röpült és fölborult.

– Úgy van! – harsogta Néne.

– Még csaknem tele volt. Egy még csaknem teli pohár volt – jelentette ki Ángyi szemrehányóan.

– Gyerünk!

– A java egy teli pohár...

– Gytha!

– Mondtam, hogy nem jövök? Csak rámutattam, hogy...

– Most!

– Csak még megkérem a csapost, hogy adjon nekem egy má...

– Gytha!

A boszorkányok félúton jártak az utcában, amikor a hintó kicsattogott a kocsibejáróról és elgördült.

– Az nem lehet ugyanaz! – fakadt ki Magrat. – Attól megszabadultunk!

– Föl kellett vóna daraboljuk – értett egyet Ángyi. – Jót lehet enni egy tök...

– Megfogtak minket – jelentette ki Néne s fokozatosan lassulva megállt.

– Nem tudsz beférkőzni a lovak tudatába? – tudakolta Magrat.

A boszorkányok összpontosítottak.

– Ezek nem lovak – állapította meg Ángyi. – Olyasminek érződnek, mint...

– Lóvá tett patkányok – világosította föl Néne, aki még annál is jobban tudott az emberek agyába férkőzni, mint amilyen ügyesen ment az idegeikre. – Ugyanazt az érzést keltik, mint az a szegény, öreg farkas. Tűzijáték bemutatóhoz hasonlító elmék. – Összerázkódott az ízelítőtől, ami azoktól került a saját fejébe.

– Fogadok – töprengett el Ángyi, amikor a hintó megfarolt a sarkon –, fogadok, hogy simán el tudnám érni, hogy leessenek a kerekei.

– Nem az a módja – tiltakozott Magrat. – Különben is, Pipőke benne ül!

– Akadhat esetleg más módszer – vélte Ángyi. – Ismerek valakit, aki közvetlenül be tudna férkőzni a tudatukba.

– Kit'? – kérdezte Magrat.

– Nos, még mindig vannak söprűink – mutatott rá Ángyi. – Könnyedén megelőzhetjük a hintót, igaz?

A boszorkányok a hintót néhány perccel megelőzve landoltak egy sikátorban.

– Nem helyeslem ezt – szögezte le Néne. – Ez olyasmi, amit Lily tesz. Nem várhatjátok tőlem, hogy ínyemre. legyen. Gondoljatok arra a farkasra!

Ángyi kiemelte Csövest a cirokszálak közti fészkéből.

– De hát Csöves amúgy is csaknem ember – védekezett.

– Hah!

– És csak idéglenes lesz, még ha mi hárman csináljuk is – érvelt tovább. – Különben is, érdekes lesz látni, hogy működik-e.

– Igen, de akkor is helytelen – szögezte le Néne.

– Ezen a tájon nem, úgy tűnik – vélte Ángyi.

– Egyébként is – állította Magrat erényesen –, nem lehet helytelen, ha mi csináljuk. Mi vagyunk a jók.

– Ó, igen, azok vagyunk – felelte Néne. – És én képes voltam ezt elfelejteni egy percre!

Ángyi hátralépett. Csöves, tudatában, hogy valamit várnak tőle, kihúzta magát ültében.

– El kell ismerd, Néne, hogy semmi jobb nem jut az eszünkbe – mutatott rá Magrat.

Néne habozott. Ám a maradéktalan viszolygás alatt megbújt az őt is megbabonázó ötlet áruló lángocskája. Különben is, ő meg Csöves évek óta szívélyesen utálják egymást. Csaknem ember, mi? Hát akkor adjunk neki egy kis kóstolót belőle és lássuk, mennyire tetszik neki... Egy kicsit elszégyellte magát a gondolattól. De nem nagyon.

– Na jó, rendben.

Összpontosítottak.

Ahogy azt Lily is tudta, egy tárgy alakjának megváltoztatása az egyik legnehezebb varázslat az összes közül. Ám könynyebb, ha az objektum eleven. Végül is, egy élőlény már tudja, hogy milyen formája van. Nem kell mást megmásíts, csak a tudatát.

Csöves ásított és nyújtózkodott. Legnagyobb döbbenetére, a nyújtózkodást nem hagyta abba.

Macskaagya ösvényein végigáramlott a hit dagálya. Hirtelen elhitte, hogy ember. Nem egyszerűen az volt a benyomása, hogy ember; fenntartás nélkül hitt benne. A rendíthetetlen hit puszta ereje zúdult rá morfikus mezejére, átgázolva kifogásain, újraírva lényének magát a képletét.

Friss utasítások özönlöttek vissza.

Ha ember, nincs szüksége erre a rengeteg szőrzetre. És nagyobbnak kellene lennie...

A boszorkányok lenyűgözve figyelték.

– Sosem hittem volna, hogy meg tudjuk tenni – szólalt meg Néne.

...nincs hegy a füleken, a bajusz túl hosszú...

...több izom kell neki, összes csontjának rossz a formája, ezek a lábak hosszabbak kellene legyenek...

És aztán az egész véget ért.

Csöves kibogozta magát és fölállt, kissé bizonytalanul.

Ángyi eltátott szájjal bámult.

Aztán tekintete lejjebb vándorolt.

– Ejha! – kiáltott föl.

– Azt hiszem – jelentette ki Mállotviksz Néne –, hogy jobb lesz, ha most azonnal képzelünk rá némi ruhaneműt.

Ez könnyen ment. Amikor Csöves már elegendő ruhát viselt Néne megelégedésére, a boszorkány bólintott és hátralépett.

– Magrat, most már kinyithatod a szemed – szólalt meg.

– Be sem csuktam.

– Hát, be kellett volna csuknod!

Csöves lassan megfordult, halvány, lusta mosollyal sebhelyes arcán. Emberként törött volt az orra és fekete kendő takarta vak szemét. De a másik úgy csillogott, mint az angyalok bűne, és mosolya maga volt a szentek veszte. Legalábbis a nőneműeké.

Talán a feromonok okozták, vagy a mód, ahogy izmai hullámoztak fekete bőringe alatt. Csöves afféle tisztátalan, sátáni szexualitást sugárzott a megawattos tartományban. Elég volt csak rápillantani ahhoz, hogy sötét szárnyak verdesése kezdődjék a karmazsin éjszakában.

– Huh, Csöves – szólt Ángyi.

A macska kinyitotta száját. Villantak a metszőfogak.

– Wrowwwwl – mondta.

– Értesz engem?

– Igennn, Ángyi.

Ogg Ángyi a falhoz dőlt támasztékért.

Paták hangja érkezett. A hintó befordult ebbe az utcába.

– Eridj oda és állítsd meg azt hintót!

Csöves újra elvigyorodta magát és kirontott a sikátorból.

Ángyi a kalapjával legyezte magát.

– Húúúú – mondta. – Csak elgondolni is, hogy a pocakját szoktam csiklandozni... Nem csoda, hogy az összes macskahölgy sikong éjjelente.

– Gytha!

– Hát, te nagyon elvörösödtél, Eszme.

– Csak levegő után kapkodtam – felelte Néne.

– Hát nem fura? Hiszen nem is futottál előtte.

A hintó végigcsattogott az utcán.

A kocsis és a lakájok egyáltalán nem voltak biztosak abban, hogy valójában mik. Az elméjük vadul ingadozott. Egyik pillanatban sajtról és szalonnabőrkéről gondolkozó emberek voltak. És a következőben egerek, azon merengve, miért viselnek nadrágot.

És ami a lovakat illeti... a lovak amúgy is kissé hibbantak és az, hogy patkányok is, nem sokat lendített ezen.

Szóval egyikük sem leledzett nagyon szilárd lelkiállapotban, amikor Csöves előlépett az árnyékokból és rájuk vigyorgott.

Azt is mondta: – Wrowwwl.

A lovak próbáltak megállni, ami gyakorlatilag lehetetlen egy még mindig nyomakodó hintóval a hátad mögött. A kocsisok megdermedtek a rémülettől.

– Wrowwwl?

A hintó körbefarolt és oldalával egy falhoz ütközött, lehajítva helyükről a kocsisokat. Csöves fölkapta az egyiket gallérjánál fogva és föl-le pattogtatta, miközben a megőrjített lovak küszködtek, hogy elszabaduljanak a kocsirúdtól.

– Fusss el, szőrőss játék? – javasolta.

A rettegő szempár mögött az ember és az egér harcolt a fölényért. De nem kellett volna fáradniuk. Mindkét esetben veszíteni fognak. Ahogy tudata a két állapot között ingázott, vagy egy vigyorgó macskát látott maga előtt, vagy egy hat láb magas, erőszakoskodó, félszemű izomkolosszust.

A hintó egere elájult. Csöves megpaskolta néhányszor, hátha megmozdul még...

– Ébredj föl, kisegér.

...aztán elvesztette az érdeklődést iránta.

A hintó ajtaja nyikorgott, megszorult, aztán kinyílt.

– Mi történik? – firtatta Pipőke.

– Wrowwwwl!

Ogg Ángyi csizmája tarkón találta Csöves fejét.

– Ó, nem, nem fogod, fiacskám – közölte.

– De akarom – duzzogott Csöves.

– Mindig akarod, ez a baj veled – mondta Ángyi és rámosolygott Pipőkére. – Bújj elő, kedveském!

Csöves vállat vont, majd elsettenkedett maga után vonszolva az alélt kocsist.

– Mi történik? – panaszkodott Pipőke. – Ó! Magrat. Ezt te tetted?

Magrat megengedett magának egy szemvillanásnyi szégyenlős büszkeséget.

– Megmondtam neked, hogy nem kell majd elmenj a bálba, nemde?

Pipőke körbenézett, előbb a megrokkant hintóra, aztán vissza a boszorkányokra.

– Nem voltak veled ott benn a kígyónők, ugye? – tudakolta Néne. Magrat szorosan markolta a varázspálcát.

– Nem, ők előrementek – válaszolta Pipőke. Arca elkomorult, amikor eszébe jutott valami.

– Lilith bogárrá változtatta a valódi kocsisokat – suttogta. – Úgy értem, ők nem voltak olyan rosszak! Rávette őket, hogy hozzanak neki néhány egeret és azokat emberré tette, aztán azt mondta, hogy egyensúlynak kell lennie, és a nővérek becibálták a kocsisokat és bogárrá változtatta őket és aztán... rájuk taposott...

Elszörnyedve elhallgatott.

Tűzijáték robbant az égen, de itt lent, az utcán rettenetes csöndbuborék lógott a levegőben.

– Boszorkányok nem ölnek meg senkit – mondta Magrat.

– Ez külhon – motyogta Ángyi és másfelé nézett.

– Azt hiszem – jelentette ki Mállotviksz Néne –, hogy neked most azonnal el kellene menned innen, ifjú hölgy.

– Csak reccsentek egyet...

– Vannak söprűink – mutatott rá Magrat. – Mindnyájan odébbállhatnánk.

– Utánatok küldene valamit – állította komoran Pipőke. – Ismerem őt. Valamit egy tükör belsejéből.

– Majd megküzdünk vele – pattogta Magrat.

– Nem – felelte Néne. – Akármi fog történni, itt fog megtörténni. Elküldjük a fiatal hölgyet valahová biztonságba és aztán... majd meglátjuk.

– De ha elmegyek, ő nyomban tudni fogja – vetette ellen Pipőke. – Arra számít, hogy látni fog a bálban most azonnal! És eljön megkeresni!

– Ez valószínűnek hangzik, Eszme – vélekedett Ogg Ángyi. – Olyan helyen akarsz szembeszállni vele, amit te választottál. Nem szeretném, ha egy ilyen éjszakán utánunk eredne. Látni szeretném, amikor felénk jön.

Szárnyverdesés hallatszott a sötétből fölöttük. Egy kis, sötét alak lebegett le és landolt a macskaköveken. A szeme még a sötétségben is csillogott. Puszta szárnyashoz mérten túl sok intelligenciával tekintett a boszorkányokra.

– Ez Mrs. Gogol kakasa – állapította meg Ángyi. – Vagy nem?

– Hogy pontosan micsoda, lehet, hogy sosem fogom eldönteni határozottan – közölte Néne. – Bárcsak tudnám, hogy ő hol áll ebben az ügyben.

– Jó vagy rossz, így érted? – firtatta Magrat.

– Kiváló szakácsnő – nyilvánított véleményt Ángyi. – Nem hiszem, hogy bárki, aki úgy tud főzni, mint ő, annyira rossz lehet.

– Ő az a nő, aki kint lakik a mocsárban? – kérdezte Pipőke. – Mindenféle történetet hallottam róla.

– Egy kicsit túl hajlamos arra, hogy a halottakat zombivá változtassa – jelentette ki Néne. – És az nem helyes.

– Hát, mi épp most változtattunk egy macskát személlyé... úgy értem, emberi személlyé – javította ki magát Ángyi, a megrögzött macskabarát. – És szigorúan véve az sem helyes. Alighanem jó messzire esik a szigorúan véve helyestől.

– Igen, de mi a helyes okból tettük ezt – válaszolta Néne.

– Nem tudjuk, miféle okai vannak Mrs. Gogolnak...

Morgás hallatszott a sikátorból. Ángyi felé nyargalt, majd a többiek korholó hangját hallották.

– Nem! Teszed le őt azonnal!

– Az enyém! Enyém!

Legba peckesen ellépdelt némi távolságra az utcán, aztán megfordult és várakozóan nézett rájuk.

Néne megvakarta az állát, aztán kissé eltávolodott Magrattól és Pipőkétől, fölbecsülve őket. Aztán megfordult és körülnézett.

– Hmm – hümmögte. – Lily számít arra, hogy látni fog téged, igaz?

– Ki tud nézni a visszatükröződésekből – felelte idegesen Pipőke.

– Hmm – hümmögött újra Néne. Fülébe dugta ujját és egy pillanatra megforgatta. – Nos, Magrat, te vagy itt a keresztanya. Mi a legfontosabb, amit meg kell tennünk?

Magrat soha életében nem kártyázott még.

– Gondoskodni Pipőke biztonságáról – vágta rá gondolkodás nélkül, elképedten attól, hogy Néne hirtelen elismeri, hogy végső soron ő az, aki megkapta a varázspálcát. – Erről szól az egész tündérkeresztanyáskodás.

– Igen?

Mállotviksz Néne összeráncolta homlokát.

– Tudod – mondta –, ti ketten nagyjából ugyanolyan méretűek vagytok...

Magrat tanácstalan arckifejezése fél másodpercig tartott, mielőtt helyét átvette a hirtelen rémületé.

Elhátrált.

– Valakinek meg kell tennie – szögezte le Néne.

– Ó, nem! Nem! Nem sikerülne. Egész biztos nem sikerülne. Nem!

– Magrat Beléndek – szólalt meg Mállotviksz Néne diadalmasan –, te fogsz elmenni a bálba!

A hintó két keréken fordult be a sarkon. Csöves állt a hajtó bakján, billegve és ádázul vigyorogva és pattogtatva az ostort. Ez még a plüsslabdájánál is jobb, benne csöngettyűvel...

A hintóban Magrat a két idősebb boszorkány közé ékelődött, kezébe hajtott fejjel.

– Mindenki tudni fogja, hogy én nem ő vagyok!

– Nem, ha fölteszed az álarcot, nem fogják – bátorította Néne.

– De a hajamnak teljesen más a színe!

– Át tudom színezni egy pillanat alatt, semmi gond – válaszolta Ángyi.

– Az alakom is teljesen más!

– Mi meg tudjuk... – Néne habozott. – Nem tudnád, tudod, egy kicsit jobban kidülleszteni magad?

– Nem!

– Van nálad egy fölösleges zsebkendő, Gytha?

– Gondolom, le tudnék szakítani egy darabkát az alsószoknyámból, Eszme.

– Aú!

– Tessék!

– És ezek az üvegcipellők nem illenek rám!

– Nekem pont jók – közölte Ángyi. – Már kipróbáltam.

– Igen, de nekem kisebb lábam van nálad!

– Ez igaz – értett egyet Néne. – Fölhúzod az egyik pár zoknim, akkor majd pont ráillenek a lábadra.

Megfosztva minden további ellenvetéstől, Magrat puszta kétségbeesésből föltalálta magát.

– De azt sem tudom, hogyan kell bálokban viselkedni!

Mállotviksz Nénének be kellett ismernie, hogy neki sincs fogalma erről. Szemöldökét fölvonva Ogg Ángyihoz fordult.

– Te eljártál táncolni fiatalkorodban – jegyezte meg.

– Hát – kezdte Ogg Ángyi, társas etikett-tanár –, amit csinálsz, az, hogy megütögeted a pasikat a legyeződdel – megvan a legyeződ? – és ilyesmiket mondasz „De uram!” Az is segít, ha kuncogsz. És verdesel a szempilláddal egy kicsit. És biggyeszted az ajkad.

– És hogyan kell ajkat biggyeszteni?

Ogg Ángyi szemléltette.

– Fúj!

– Ne aggódj! – biztatta Néne. – Mi is ott leszünk.

– És ettől nekem jobban kellene éreznem magam, mi?

Ángyi átnyúlt Magrat mögött és megmarkolta Néne vállát. Szája a következő szavakat formálta: Nem fog sikerülni. Össze fog roppanni idegileg. Nincs önbizalma.

Néne bólintott.

– Talán nekem kellene megtennem – javasolta Ángyi fennhangon. – Nekem van tapasztalatom bálokkal. Fogadok, ha leereszteném a hajam és fölvenném az álarcot meg azokat a csillogó cipellőket, és egy lábbal fölszegnénk a ruhát, senki se venné észre a különbséget, mit szóltok hozzá'?

Magratot annyira lenyűgözte mindennek puszta, lebilincselő képe, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedett, amikor Mállotviksz Néne megszólalt: – Nézz rám, Magrat Beléndek!

A tökhintó nagy sebességgel érkezett a palota kocsifelhajtójára, lovak és gyalogosok spricceltek szét előtte, majd kavicszápor közepette lefékezett a lépcsőnél.

– Ez jó móka volt – jelentette ki Csöves. Azzal elvesztette az érdeklődést.

Két lakáj furakodott előre, hogy kinyissák az ajtót s csaknem visszalökte őket a belülről kiáradó arrogancia puszta ereje.

– Siessenek már, parasztok!

Magrat kiszállt, eltaszítva a főudvarmestert. Fölkapta a szoknyája szélét és föliramlott a vörös szőnyegen. A tetején egy inas elég bolond volt ahhoz, hogy a belépőjét kérje.

– Maga impertinens lakáj!

Az inas, nyomban fölismerve a jó házból valók végtelen modortalanságát, sietve elhátrált.

Odalent a hintónál Ogg Ángyi megkérdezte: – Nem gondolod, hogy egy icipicit túlzásba vitted?

– Muszáj voltam – felelte Néne. – Tudod, milyen.

– Hogyan fogunk bejutni? Nincs belépőjegyünk. És nem is vagyunk megfelelően fölöltözve.

– Vedd le a söprűket a saroglyáról! – utasította Néne. – Egyenesen a csúcsra megyünk.

A palotatérre néző torony oromzatán szálltak le. Az udvari muzsika zengzetei libegtek föl alulról és a folyó felől a tűzijáték szórványos pukkanásai hallatszottak és lobbanásai látszottak.

Néne kinyitott egy ígéretesnek tűnő toronyajtót és lement a csigalépcsőn, mely egy pihenőhöz vezetett.

– Flancos szőnyeg van a padlón – jegyezte meg Ángyi. – Miért van a falon is?

– Azok gobelinek – világosította föl Néne.

– Tyű! – mondta Ángyi. – Az ember holtig tanul. Hát, legalábbis én.

Néne, kezével egy ajtógombon, megtorpant.

– Ezt hogy érted? – kérdezte.

– Hát, nem tudtam, hogy van egy nővéred.

– Sosem beszélünk róla.

– Csúfság, hogy családok így széteshetnek – jelentette ki Ángyi.

– Huh! Te mondtad, hogy a húgod, Beryl kapzsi és hálátlan és annyi lelkiismerete van, mint egy osztrigának.

– Hát igen, de attól még a húgom.

Néne kinyitotta az ajtót.

– Nocsak, nocsak – mondta.

– Mi az? Mi van ott? Ne álldogálj ott. – Ángyi bekukucskált Néne mellett a szobába.

– Tyű! – fakadt ki.

Magrat megtorpant a nagy, vörös bársonnyal bevont előcsarnokban. Különös gondolatok sziporkáztak körbe a fejében; a gyógyfüves bor óta nem érezte így magát. Ám küszködve közöttük, akár egy parányi, prózai krumpli a pszichedelikus krizantémok csokrában, egy belső hang sikoltozta, hogy még azt sem tudja, miként kell táncolni. Eltekintve a körben forgástól.

De nem lehet nehéz, ha az átlagembereknek sikerül.

A piciny, belső Magrat – küzdve, hogy megtartsa egyensúlyát a dölyfös önbizalom hullámverésében – elmerengett, hogy vajon ez-e az, ahogy Mállotviksz Néne egyfolytában érez.

Kissé megemelte ruhája szegélyét s lepillantott a cipellőjére.

Nem lehet valódi üveg, mert különben mostanra már valami vészhelyzeteket ellátó elsősegélyhely felé bicegne. És nem is átlátszó. Az emberi láb megszokott testrész, ám nem – eltekintve néhány roppant specializált érdeklődésű egyéntől – különösebben vonzza a tekintetet.

A cipellő tükör volt. Fazetták tucatjai verték vissza a fényt.

Két tükör van a lábán. Magrat halványan visszaemlékezett valamire arról... arról, hogy egy boszorkányt sose csípjenek rajta két tükör közt, nem az volt az? Vagy az volt, hogy sose bízz egy narancssárga szemöldökű pasiban? Valami, amit tanítottak neki, amikor még átlagember volt. Valami... olyasmi, hogy... egy boszorkánynak sosem szabad két tükör közt állnia, mert, mert, mert az, aki kisétál onnan, esetleg nem ugyanaz az ember többé. Vagy ilyesmi. Mintha... te magad szétosztódnál a képmások között, az egész lelked vékonyra nyúlik, és valahol a távoli képmásokból a lényed sötét része kiszabadul és eljön fölkutatni téged, ha nem vagy roppant elővigyázatos. Vagy ilyesmi.

Fölülbírálta a gondolatot. Ennek nincs jelentősége.

Előrelépett oda, ahol további vendégek kis csoportja várta, hogy beléphessen.

– Lord Henri Tripper és Lady Tripper!

A bálterem egyáltalán nem is volt terem, hanem fedetlen udvar, nyitott az enyhe, éjjeli levegőnek. Lépcső vezetett le oda. A másik végén egy további, sokkal szélesebb, lobogó fáklyák szegélyezte lépcső vitt föl magába a palotába. A szemközti falon volt egy hatalmas és könnyűszerrel látható óra.

– Douglas Sacadatlan nagyságos úr!

Háromnegyed nyolcra járt az idő. Magratnak ködösen rémlett valami öregasszony kiabálva valamit az időről, de... annak sincs semmi jelentősége...

– Lady Volentia D'Instrukcio!

Magrat fölért a lépcső tetejére. A főkomornyik, aki bejelentette az érkezőket, alaposan szemügyre vette és aztán, annak modorában akit egész délután gondosan erre a pillanatra dresszíroztak, elbődült:

– Ööö... Titokzatos és szépséges idegen!

Akár a kiömlött festék, terjedt szét a csönd a lépcső aljáról. Ötszáz fej fordult oda, hogy megszemlélje Magratot.

Egy nappal korábban a puszta gondolat, hogy ötszáz ember bámul rá, úgy mállasztotta volna szét Magratot, ahogy a vaj olvad el a kohóban.

Ám most viszonozta a pillantásokat, mosolygott és dölyfösen fölszegte az állát.

Legyezője puskalövésként csattanva nyílt széjjel.

A titokzatos és szépséges idegen, Naivitas Beléndek lánya, Araminta Beléndek unokája, akinek önuralma oly erősen kavargott, hogy kristályok csapódtak ki belőle személyisége oldalain...

...kilépett az udvarra.

Egy pillanattal később egy újabb vendég lépdelt el a főkomornyik mellett.

A főkomornyik tétovázott. Valami aggasztotta ezzel az alakkal kapcsolatban. Folyamatosan hol fókuszban volt, hol nem. A főkomornyik még abban sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán van-e itt valaki más.

Aztán a józan esze, ami ideiglenesen lelépett és elbújt valami mögé, átvette a hatalmat. Végül is, most Samedi Nuit Mort van – elvárható az emberektől, hogy jelmezt öltsenek és bizarrul nézzenek ki. Neki most szabad meglátni az ilyen kinézetű embereket.

– Elnézést, ööö, uram – szólalt meg. – Kit szabad bejelentenem?

RANGREJTVE VAGYOK ITT.

A főkomornyik biztos volt benne, hogy semmit sem mondtak neki, ám abban is biztos volt, hogy hallotta a szavakat.

– Khm... jó – motyogta. – Akkor fáradjon be... khm. – Földerült. – Átkozottul jó a jelmeze, uram.

Nézte, ahogy a sötét alak leballag a lépcsőn és nekidől egy oszlopnak.

Nos, ennyi volt az egész. Előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, levette rizsporos parókáját, s megtörölte a homlokát. Úgy érezte, mintha hajszál híján menekült volna meg, és ami még rosszabbá tette a dolgot, fogalma se volt, hogy mitől.

Óvatosan körbenézett, aztán kiosont az előcsarnokba és elhelyezkedett egy bársonyfüggöny mögött, ahol békén és élvezettel elszívhat végre egy kézzel csavart cigarettát.

Csaknem lenyelte, amikor egy újabb alak ügetett föl hangtalanul a vörös szőnyegen. Úgy volt fölöltözve, mint egy kalóz, aki épp most fosztott ki egy kifinomult ízlésű vevők számára fekete bőrárukat szállító hajót. Egyik szemét kendő takarta. A másik rosszindulatú smaragdként ragyogott. És senkinek, aki ilyen óriás termetű, nem lenne szabad ennyire hangtalanul járnia.

A főkomornyik füle mögé dugta a csikket.

– Elnézést, nagyuram – szólalt meg a férfi után szaladva és határozottan, ám tisztelettudóan megérintve őt a karján. – Látnom kell az Ön belé... az Ön... belé...

A férfi pillantását a karját érintő kézre fordította. A főkomornyik sietve elengedte.

– Wrowwwl?

– Az Ön... belépőjét...

A férfi kinyitotta a száját és sziszegett.

– Természetesen – mondta a főkomornyik elhátrálva annak hathatós sebességével, akinek egész biztosan nem fizetnek eleget ahhoz, hogy szembeszálljon egy tűfogú dühöngő őrülttel talpig fekete bőrben – föltételezem, hogy Ön a Duc egyik barátja, igaz?

– Wrowwl.

– Semmi gond... semmi gond... de Nagyuram megfeledkezett Nagyuram álarcáról...

– Wrowwl?

A főkomornyik bőszen integetett egy konzol felé, amin magasra tornyosultak az álarcok.

– A Duc kívánsága, hogy itt ma mindenki viseljen maszkot – magyarázta a főkomornyik. – Ööö. Kérdés, hogy Nagyuram talál-e itt valami kedvére valót?

Mindig akad néhány közöttük, gondolta magában. Ott áll a „Maszk” nagy, kacskaringós betűkkel a meghívón, de mindig lesz néhány mocsok, aki azt hiszi, ez azt jelenti, az invitálás egy Maszki nevezetű ipsétől érkezett. Ez itt minden valószínűség szerint városokat dúlt föl, amikor meg kellett volna tanuljon olvasni.

Az olajozott modorú férfi rámeredt az álarcokra. Az összes jobb darabot már elvitték a korábbi érkezők, ám úgy tűnt, ez nem csüggeszti el.

Odamutatott egyre.

– Azt akarom – közölte.

– Ööö... egy... egy... igen kitűnő választás, nagyuram. Engedje meg, hogy fölsegítsem...

– Wrowwl!

A főkomornyik, a saját karjába kapaszkodva, elhátrált.

A férfi szúrósan fixírozta, aztán a fejére helyezte a maszkot és az egyik szemnyíláson át bandzsított egy tükörbe.

Átkozottul fura, gondolta a főkomornyik. Úgy értem, nem az a fajta maszk, amit általában a férfiak választanak. Ők jobb szeretik a koponyákat meg madarakat meg bikákat és az ehhez hasonlókat. Nem macskákat.

Az volt a különös, hogy az álarc csak egy jóképű, vörös macskafej volt, amikor még az asztalon hevert. A viselőjén azonban... még mindig egy macskafej volt, csak sokkal inkább és valamiképp kissé még macskaszerűbb és jócskán komiszabb, mint amilyennek lennie kellett volna.

– Miiindiiig szerettem volnaa vörös lenniii – jegyezte meg a férfi.

– Pompásan néz ki Önön – csipogta a főkomornyik.

A macskafejű férfi ide-oda forgatta fejét, nyilvánvalóan rabul ejtette a szívét az, amit a tükörben látott.

Csöves halkan és boldogan nyávogott magának és bebaktatott a bálba. Szeretett volna valamit enni, valakivel megküzdeni és aztán... nos, majd meglátja.

A farkasok, malacok és medvék számára tragédia, ha azt hiszik, emberek. Egy macska számára viszont csak élmény.

Ráadásul ez az új forma sokkal jobb móka. Már több mint tíz perce nem vágott hozzá senki egyetlen avíttas csizmát sem.

A két boszorkány körbenézett a szobában.

– Fura – mondta Ogg Ángyi. – Nem az, amire számítanék, tudod, egy királyi hálószobában.

– Ez egy királyi hálószoba?

– Van egy korona az ajtón.

– Ó!

Néne körbenézett a díszítésre.

– Mit tudsz te a királyi hálószobákról? – firtatta, többé-kevésbé csak azért, hogy mondjon valamit. – Sosem voltál még királyi hálószobában.

– Lehet, hogy voltam – válaszolta Ángyi.

– Dehogy voltál!

– Emlékszel az ifjú Verenc koronázására? Amikor mindnyájunkat meghívtak a palotába? – kérdezte Ángyi. – Amikor mentem p... púderezni az orrom, láttam, hogy nyitva az ajtó, szóval bementem és egy kicsit föl-le ugrándoztam.

– Az felségsértés. Ezért börtönbe kerülhetsz – szögezte le szigorúan Néne és hozzáfűzte: – Milyen volt?

– Nagyon kényelmes. Az ifjú Magrat nem tudja, mit mulaszt. És igenis nyíltan megmondom, hogy sokkal klasszabb volt, mint ez – állította Ángyi.

Az alapszín a zöld volt. Zöld falak, zöld padló. Akadt benne egy ruhásszekrény meg egy éjjeli szekrény. Még egy ágyelő is, úgyszintén zöld színű. A fény egy ablakon szűrődött be, melynek ugyancsak zöldes színű volt az üvege.

– Olyan, mintha egy tó fenekén lennél – vélte Néne. Agyoncsapott valamit. – És mindenütt legyek vannak! – Elhallgatott, mintha nagyon keményen törné a fejét, majd megszólalt: – Hmm...

– Egy Duci tó – szellemeskedett Ángyi.

Tényleg legyek voltak mindenhol. Az ablakon dongtak és céltalanul cikáztak ide-oda a mennyezeten.

– Duci tó – ismételte meg Ángyi, mert az olyanok, akik ilyenfajta vicceket követnek el, sosem hagyják annyiban. – Mint Duc...

– Hallottam – felelte Néne. Egy kövér dongó felé csapott.

– Különben is, az ember azt hinné, hogy nem lesznek legyek egy királyi hálószobában – motyogta Ángyi.

– Ami azt illeti, az ember azt hinné, hogy lesz benne egy ágy – jegyezte meg Néne.

Ami itt nem volt. Ami viszont volt helyette és ami némiképp foglalkoztatta őket, az egy nagy, kerek fafedél volt a padlón. Körülbelül hat láb átmérőjű. Rajta kézre eső fogantyúk.

Körbejárták. Legyek röppentek föl s zümmögtek el.

– Egy mese jut eszembe – jelentette ki Néne.

– Nekem is – válaszolta Ogg Ángyi, a szokásosnál kissé élesebb hangon. – Volt ez a lány, aki hozzáment ehhez a pasashoz, és ő azt mondta, ahová csak tetszik, mehetsz bárhová a palotában, de tilos kinyitnod azt az ajtót, és a lány persze kinyitotta és rájött, hogy a pasas meggyilkolta az összes korábbi...

A hangja elnémult.

Néne keményen meredt a fedélre és állát vakarta.

– Fogalmazzunk így – folytatta Ángyi, megpróbálkozva az ésszerűséggel minden valószínűség ellenére –, mit találhatnánk netalántán azalatt, ami rosszabb, mint amit el tudunk képzelni?

Mindketten megragadtak egy fogantyút.

Öt perccel később Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi kiléptek a Duc hálószobájából. Néne nagyon halkan tette be az ajtót.

Egymásra meredtek.

– Hű! – mondta Ángyi, még mindig sápadt arccal.

– Igen – felelte Néne. – Mesék!

– Hallottam erről... tudod, olyanokról, mint ő, de sosem hittem el. Úgy értem, sose gondolnád, ha ránézel.

– Csak ránézéssel nem lehet megállapítani – értett egyet Néne.

– Mindenesetre magyarázatot ad a legyekre – vélekedett Ogg Ángyi.

Rémülten szájához kapta a kezét.

– És a mi Magratunk odalenn van vele! – sopánkodott. – És tudod, hogy mi fog történni. Találkoznak egymással és...

– De százával lesznek ott mások is – vetette ellen Néne. – Aligha az a helyzet, amit intimnek nevezhetnél.

– Igen... de a gondolat, tudod, hogy a fickó akár meg is érintheti Magratot... úgy értem, az olyan lenne, mintha egy...

– Gondolod, hogy Pipőke királykisasszonynak számít? – kérdezte Néne.

– Mi? Ó. Aha. Alighanem. Külhonba' biztos. Miért?

– Akkor az azt jelenti, hogy több mint egy mese zajlik itt. Lily hagyja, hogy egyszerre több is megtörténjék – magyarázta Néne. – Gondold csak végig! Nem az érintés a dolog nyitja. Hanem a csók.

– Azonnal le kell menjünk oda! – javasolta Ángyi. – Meg kell állítsuk! Úgy értem, ismersz engem, nem vagyok prűd, de... pfúj...

– Hé! Öregasszony!

Megfordultak. Egy alacsony, kövér nő vörös ruhában és tornyosuló fehér parókában nézett rájuk gőgösen egy rókaálarc mögül.

– Igen? – csattant föl Néne.

– Igen, méltóságos asszony – helyesbített a kövér nő. – Hová tette a modorát? Követelem, hogy ebben a szempillantásban irányítsanak a toalettszobába! Mégis mit képzel, mit csinál?

Ez utóbbi szavakat Ogg Ángyihoz intézte, aki körbejárta és kritikusan szemrevételezte a nő öltözékét.

– A maga mérete húszas, esetleg huszonkettes? – firtatta Ángyi.

– Tessék? Mi ez az orcátlanság?

Ogg Ángyi elgondolkozva dörzsölgette az állát. – Hát, nem is tudom – szólalt meg. – A vörös szín ruhában sosem volt nekem való. Nincs valamije kékben, mi?

Az indulatos nő megfordult, hogy megüsse Ángyit a legyezőjével, de egy csontos kéz megkocogtatta a vállát.

Fölnézett, egyenesen Mállotviksz Néne arcába.

Amikor álmatagon eszméletét vesztette, tudatában volt egy hangnak, jó messze, amint így szól: – Nos, én föl vagyok szerelve. De kizárt, hogy húszas legyen a mérete. És ha nekem ilyen arcom lenne, én sose hordanék vöröset...

Lady Volentia D'Instrukcio lazított a hölgyek illemhelyének belső szentélyében. Levette az álarcát és kihalászott egy elbóklászott szépségtapaszt dekoltázsa mélyéről. Majd körbenyúlt s le, megpróbálva eligazgatni a fardagályát; olyan gyakorlat, amely garantáltan a legnevetségesebb női gimnasztikát produkálja minden világon, kivéve, ahol már föltalálták a bugyival kombinált mídert.

Eltekintve attól, hogy éppoly jól alkalmazkodott élősködő, mint a tölgypenészgomba, Lady Volentia D'Instrukcio, egészében véve, feddhetetlen személyiség volt. Mindig részt vett a felsőbb osztályok jótékonysági eseményein és súlyt helyezett arra, hogy tudja a keresztnevét csaknem az összes szolgájának – legalábbis a tisztábbaknak. És általában kedves volt az állatokhoz, sőt még a gyerekekhez is, ha azokat előzőleg megmosták és nem csaptak túl nagy lármát. Összességében nem érdemelte meg azt, ami hamarosan történni fog vele, ami nem más, mint az a sors, amit Természet Anyánk tartogat bármely nő számára ebben a helyiségben ezen az estén, ha netán nagyjából Mállotviksz Nénééhez hasonló méretekkel rendelkezik.

Lady Volentia ráébredt, hogy valaki odajött mellé.

– Elnézést, naccsága.

Kiderült, hogy az érkező egy kicsi, visszataszító, alsóbb társadalmi osztályba tartozó nőszemély, széles, behízelgő mosollyal.

– Mit akar, öregasszony? – kérdezte Lady Volentia.

– Elnézést – mondta Ogg Ángyi. – A barátnőm, az ott, szeretne szót váltani magával.

Lady Volentia dölyfösen körülnézett...

...bele a fagyos, kékszemű, hipnotikus feledésbe.

– Mi ez az izé, ami olyan, mint egy extra... derék?

– Ez egy míder, Eszme.

– Átkozottul kényelmetlen, az bizony. Folyton úgy érzem, hogy valaki követ mindenhová.

– Mindenesetre a fehér jól áll neked.

– Nem, dehogy. A fekete az egyetlen szín egy tisztes boszorkány számára. És ez a paróka túl meleg. Ki akarna egy lábnyi hajat a fején?

Néne föltette az álarcát. Sasábrázatot viselt, fehér tollakból, flitterekkel megrakva.

Ángyi megigazgatott valami nevén nem nevezhető, lábközti alátámasztást a krinolinja alatt és kiegyenesedett.

– Hű, nézzük csak meg magunk! – kiáltott föl. – Azok a tollak a hajadban tényleg nagyon pompásan festenek.

– Sosem voltam hiú – hangsúlyozta Mállotviksz Néne. – Te tudod, Gytha. Soha senki nem nevezhetne engem hiúnak.

– Nem is, Eszme – értett egyet Ogg Ángyi.

Néne forgott egy kicsit.

– Akkor hát készen állsz, Ogg Dáma? – kérdezte.

– Igen. Gyerünk és tegyük meg, Lady Mállotviksz.

A táncparkett zsúfolásig megtelt. Ékítmények lógtak minden oszlopon, ám ezek feketék és ezüstszínűek voltak, a Samedi Nuit Mort fesztivál színei. Egy zenekar játszott egy erkélyen. Kavarogtak a táncosok. Fültépő volt a lárma.

Egy pincér egy tálca itallal hirtelen azon kapta magát, hogy pincér egy tálca ital nélkül. Körbenézett, aztán le egy kis rókára egy óriási fehér paróka alatt.

– Húzz a búsba és hozz nekünk még – utasította nyájasan Ángyi. – Látod őt valahol, lédiséged?

– Túl sok az ember.

– Hát, látod valahol a Ducöt?

– Honnan tudjam? Mindenki álarcot visel!

– Hé, az ott ennivaló lenne?

A génuai nemesség kevésbé energikus vagy éhesebb tagjai közül számosan csoportosultak a hosszú büféasztal köré. Mindössze annak voltak tudatában, eltekintve egy pár törekvő könyök éles döféseitől, hogy mellmagasságban nyájas monoton előadás hallható, ilyen formában:... vigyázzon a hátával... álljon arrébb... jövök már.

Ángyi az asztalhoz küzdötte magát és helyet könyökölt Mállotviksz Nénének is.

– Hú, micsoda lakoma, mi? – mondta. – Jelzem, errefelé nagyon aprók a csirkék. – Azzal megragadott egy tányért.

– Azok fürjek.

– Hármat kérek. Hé, charlie chan!

Egy lakáj meredt rá.

– Van ecetes uborka?

– Attól tartok, nincs, asszonyom.

Ogg Ángyi végignézett az asztalon, amely tartalmazott sült hattyúkat, egy sült pávát, ami alkalmasint akkor sem örvendezett volna jobban a dolognak, ha tudja, hogy utána vissza fogják tűzdelni a farktollait, és több gyümölcsöt, főtt homárt, diót, süteményt, krémet és borba áztatott mandulás piskótát, mint egy remete álmai.

– Nos, akad valami mártás?

– Nem, asszonyom.

– Paradicsomketchup?

– Nincs, asszonyom.

– És még ezt nevezik az ínyencek paradicsomának – motyogta Ángyi, miközben a zenekar rázendített a következő táncra. Megbökött egy magas alakot, aki homárt szedett épp magának. – Szép kis hely, mi?

NAGYON KELLEMES.

– Remek maszkja van magának.

KÖSZÖNÖM.

Ángyit a vállánál fogva megpördítette Mállotviksz Néne keze.

– Ott van Magrat!

– Hol? Hol? – tudakolta Ángyi.

– Ott, arra... a cserepes növények mellett ül.

– Ó, igen. Azon a sesz langyon – látta meg Ángyi is. – Az a „pamlag” külhoniul, tudod – tette hozzá.

– Mit csinál?

– Gondolom, elbűvöli a férfiakat.

– Mi, Magrat?

– Aha. Tényleg piszok jó kezdesz lenni a hipnotizálásban, ugye?

Magrat a legyezőjét lengette és fölnézett a Compte de Yoyóra.

– Jaj, jóuram – mondta. – Ha minden áron ragaszkodik hozzá, hozhat nekem még egy tányér pacsirtatojást.

– Mint a villám, drága hölgyem! – Az öregember sebbel-lobbal távozott a büfé irányába.

Magrat fölmérte hódolókból álló birodalmát, majd bágyadtan odanyújtotta kezét de Vere-nek, a Palotaőrség kapitányának. A férfi haptákba vágta magát.

– Kedves kapitány – pihegte Magrat. – Öné lehet a következő tánc gyönyörűsége.

– Úgy viselkedik, mint valami ledér perszóna – jegyezte meg Néne helytelenítően.

Ángyi különös pillantást vetett rá.

– Valójában nem – mondta. – Különben is, egy kis ledérség sosem ártott még senkinek. Azok között a pasik között legalább egyik se néz úgy ki, mint a Duc. Hé, maga mit csinál?

Ezt egy alacsony, kopasz férfiúhoz intézte, aki alattomban megpróbált fólállítani előttük egy kicsiny festőállványt.

– Huh... ha Önök, drága hölgyek csak néhány percig mozdulatlanok maradnának – kérte félénken a férfi. – A fametszethez?

– Miféle fametszethez? – tudakolta Mállotviksz Néne.

– Tudják – felelte a férfi, kipattintva egy apró zsebkés pengéjét. – Mindenki szereti látni a róla készült fametszetet a sajtóban egy ilyen bál után? „Lady Izé eltréfálkozik Lord Hogyhívjákkal”, valami ilyesmit?

Mállotviksz Néne száját nyitotta, hogy válaszoljon, de Ogg Ángyi gyöngéden karjára tette a kezét. Néne kissé ellazult és valami enyhébb mondanivaló után nézett.

– Tudok egy viccet az aligátorszendvicsekről – tudatta a férfival önszántából és lerázta magáról Ángyi kezét. – Volt egy pasas és bement egy vendéglőbe és azt mondta „Van aligátorszendvicsük?” és a másik ipse azt mondta „Igen” és az első fickó erre azt mondta „Akkor kérek egy aligátorszendvicset – és ne várasson sokáig!”

Diadalmas pillantást vetett a fametszetkészítőre.

– Igen? – értetlenkedett a fametsző, sebesen farigcsálva. – És aztán mi történt?

Ogg Ángyi sietve elrángatta Nénét, keresgélve valamit, ami elterelhetné a figyelmét.

– Egyesek akkor sem ismernek föl egy viccet, ha hallják – szögezte le Néne.

Amikor a zenekar újabb számba kezdett, Ogg Ángyi a zsebében kotorászott és rálelt a táncrendre, mely egy, most épp egy távoli szobában békésen szunyókáló tulajdonoshoz tartozott.

– Ez a – ámultan moccanó szájjal fordította meg a táncrendet – Sir Hops Polka?

– Asszonyom?

Mállotviksz Néne körbenézett. Egy kövérkés, katonás férfi hajolt meg előtte. Olyannak látszott, aki jó néhány tréfából kivette a részét a maga idejében.

– Igen?

– Nemde, nekem ígérte ezt a táncot, méltóságos asszonyom?

– Nem, dehogy.

A férfi megdöbbentnek tűnt. – De biztosíthatom, Lady D'Instrukcio... kegyed táncrendje... a nevem Moutarde ezredes...

Néne mélységesen gyanakvó pillantást vetett rá, aztán elolvasta a legyezőjéhez tűzött táncrendet.

– Ó!

– Egyáltalán tudod, hogy kell táncolni? – sziszegte oda Ángyi.

– Természetesen.

– Sose láttalak táncolni – jelentette ki Ángyi.

Mállotviksz Néne már azon volt, hogy elutasítja az ezredest olyan udvariasan, amilyen csak telik tőle. Most azonban dacosan feszítette meg a vállát.

– Egy boszorkány bármit meg tud tenni, amit a fejébe vesz, Gytha Ogg. Jöjjön, Miszter Ezredes!

Ángyi nézte, ahogy a pár beleveszik a sokadalomba.

– 'Elló, rókahölgy! – szólalt meg egy hang a háta mögött. Körülnézett. Nem volt ott senki.

– Itt lent.

Lenézett.

A palotaőrség kapitányának egyenruháját, rizsporos parókát és behízelgő mosolyt viselő, roppant apró személy ragyogott föl rá.

– A nevem Casanunda – mutatkozott be. – Azt beszélik rólam, én vagyok a legnagyobb szerető a világon. Mi a véleménye?

Ogg Ángyi tetőtől talpig végigmérte, azaz, lejjebb és még lejjebb tekintett.

– Te törpe vagy – állapította meg.

– A méret nem számít.

Ogg Ángyi fontolóra vette helyzetét. Az egyik, szégyenlős és visszahúzódó természetéről ismert kolléganő jelenleg úgy viselkedik, mint a hogyishíjják, a pogány királynő, aki mindig igyekezett bevágódni a férfiaknál és szamártejben meg hasonlókban fürdött, és a másik nagyon különösen cselekszik és egy pasassal táncol, noha meg se tudja különböztetni egyik lábát a másiktól. Ogg Ángyi úgy érezte, neki is jár egy kis idő, mely alatt a maga asszonya lehet.

– Táncolni is tudsz? – kérdezte fásultan.

– Ó, igen. Mit szólna egy pásztorórához?

– Mit gondolsz, mennyi idős vagyok? – kérdezte Ángyi.

Casanunda átgondolta a dolgot. – Na jó, akkor mit szólna egy, számadóórához?

Ángyi fölsóhajtott és lenyúlt a törpe kezéért. – Menjünk!

Lady Volentia D'Instrukcio ernyedten vánszorgott egy folyosón; szánalmas, sovány alak bonyolult fűzőkben és bokáig érő alsóneműben.

Egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy mi történt vele. Ott volt az a félelmetes nő, aztán a tökéletes boldogság érzete és aztán... a szőnyegen ült a ruhája nélkül. Lady Volentia elegendő bálban járt már drótok merevítette életében, hogy tudja, vannak alkalmak, amikor idegen szobákban ébredsz ruha nélkül, de ez általában később következik be az este folyamán és legalább van valami halvány elképzelésed arról, miért vagy ott...

Lassan haladt előre, végig a falba kapaszkodva. Kétségtelen, hogy valaki majd jól le lesz hordva emiatt.

Egy alak bukkant föl a folyosó kanyarulatában, fél kézzel szórakozottan fölhajigált egy pulykacombot a levegőbe s elkapdosta a másikkal.

– Ide figyeljen – szólalt meg Lady Volentia –, tudni szeretném, lenne-e oly jó és... ó...

Fölnézett egy bőrbe bújt, szemkendős és tengeri martalócként vigyorgó alakra.

– Wroowwwwl!

– Ó! Hé!

Nincs semmi ebben a táncolásban, mondta magának Mállotviksz Néne. Az csak mozgás a zene ritmusára.

Segített, hogy olvasni tudta partnere gondolatait. A táncolás ösztönös, ha túljutottál azon a szakaszon, amikor lenézel, hogy lásd, mit csinál a lábad, és a boszorkányok értenek a rezonáló ösztönök olvasásához. Kis küzdelmet okozott, hogy az ezredes eleinte megpróbált vezetni, de hamar föladta, részben Mállotviksz Néne minden kompromisszumot elutasító magatartására tekintettel, de föleg a nő csizmája miatt.

Ugyanis Lady D'Instrukcio cipője nem illett rá. Ráadásul Néne ragaszkodott a csizmájához. Volt azon bonyolult vasszerelvény, nem is egy, és az orra, akár a faltörő kos. Amikor táncolásra került a sor, Néne csizmája odament, ahova csak akart.

Tehetetlen és kissé megnyomorodott partnerét Ogg Ángyi felé kormányozta, aki addigra már jelentős teret tett szabaddá maga körül. Amit Néne két fontnyi bakancsszeg szinkópájával tudott elérni, azt Ogg Ángyi véghez tudta vinni pusztán a keblével.

Hatalmas és tapasztalt mell volt, s nem olyan, ami alávetette volna magát bármiféle korlátozásnak. Amikor Ogg Ángyi lefelé haladt, a melle fölfelé szökkent; amikor a boszorkány jobbra forgott, keble még nem fejezte be a balra pörgést. A tetejében Ángyi lába szövevényes dzsigglépésben mozgott a tényleges ütemtől függetlenül, szóval míg a teste valójában keringőtempóban nyomult előre, a lába valami olyasmit csinált, ami némileg közelebb állt a mazurkához. A teljes hatás arra kényszerítette partnerét, hogy több lábnyira ropja tőle, és körülöttük számos pár hagyta abba a táncolást csak azért, hogy lenyűgözve lesse, hátha a harmonikus rezgések kialakulása fölröpíti a nőt a csillárba.

Néne és balsorsú partnere elörvénylettek mellettük.

– Hagyd abba a hencegést! – sziszegte Néne és ismét eltűnt a sokadalomban.

– Kicsoda a kegyed barátnője? – kérdezte Casanunda.

– Ő... – kezdte Ángyi.

Trombiták harsogtak föl.

– Rossz volt a tempó – jelentette ki a boszorkány.

– Nem, ez azt jelenti, hogy jön a Duc – magyarázta Casanunda.

A zenekar félbehagyta a játékot. A párok egy emberként fordultak szembe a főlépcsővel.

Két alak lépdelt rajta le előkelő modorban.

Szavamra, a fickó jólfésült és jóképű ördög, mondta magában Ángyi. Ez is mutatja. Eszmének igaza van. Ránézéssel nem lehet megállapítani.

És a dáma...

...az lenne Lily Mállotviksz?

A nő nem viselt álarcot.

Plusz-mínusz néhány nevetés okozta szarkaláb és ránc, a megszólalásig Mállotviksz Néne.

Hajszál híján...

Ángyi azon kapta magát, hogy már fordul is föllelendő a fehér sasfejet a tömegben. Minden fej a lépcső felé fordult, de az egyik úgy bámult, mintha a tekintete acélrúd lenne.

Lily Mállotviksz fehérben volt. Eddig a pillanatig soha föl nem merült Ogg Ángyiban, hogy létezhetnek különféle tónusai a fehérnek. De most már tudta. Lily Mállotviksz ruhájának fehérje ragyogni látszott; Ángyi úgy érezte, ha az összes fény kialudna, Lily ruhája akkor is fénylene tovább. Annak a toalettnek volt stílusa. Tündöklött és puffos ujja volt és csipke szegélyezte.

És Lily Mállotviksz – Ogg Ángyi kénytelen volt ezt elismerni – fiatalabbnak tűnt. Ugyanaz a csontszerkezet és tetszetős Mállotviksz arcszín, de nem néz ki... nem néz ki annyira megviseltnek.

Ha ez az, amit a rosszá válás tesz veled, gondolta Ángyi, tudtam volna mit kezdeni valamicskével belőle már évekkel ezelőtt. A bűn jutalma a halál, ám az erény fizetsége úgyszintén, és legalább a gonosz korán hazaér péntekenként.

Azonban a szem ugyanolyan. Valahol a Mállotvikszek családfáján lennie kellett egy darabka zafírnak. Esetleg zafirok nemzedékeinek.

A Duc hihetetlenül jóvágású volt. De ez persze érthető.

A Duc feketét hordott. Még a szeme is feketét viselt.

Ángyi fölmerült gondolataiból és áttülekedett a sokadalmon Mállotviksz Nénéhez.

– Eszme?

Megragadta Néne karját.

– Eszme?

– Hmm?

Ángyi ráébredt, hogy a tömeg mozog, kettéválik, miként a tenger, a lépcső és a csarnok távolabbi végén levő pamlag között.

Mállotviksz Néne ökle olyan fehér lett, mint a ruhája.

– Eszme? Mi történik? Mit csinálsz? – faggatta Ángyi.

– Próbálom... meg... állítani... a mesét – válaszolta Néne.

– Akkor mit csinál ő?

– Hagyja... hogy a dolgok... megtörténjenek!

A sokaság elhátrált körülöttük. Nem tűnt tudatos cselekedetnek. Csak annyi történt, hogy kialakult egy afféle folyosó.

A Királyfi lassan végigsétált rajta. Lily mögött halvány képmások lógtak a levegőben, s így úgy tűnt, mintha elenyésző kísértetek egymásutánja követné.

Magrat fölállt.

Ángyi tudatában volt egy szivárványszínű árnyalatnak a levegőben. Lehetséges, hogy kékfülemülék is trilláztak.

A Királyfi megfogta Magrat kezét.

Ángyi fölpillantott Lily Mállotvikszre, aki néhány lépcsőfoknyira állt a lépcső aljától és jóindulatúan mosolygott.

Aztán megpróbált a jövőre összpontosítani.

Rettentő könnyen ment.

Rendes körülmények között a jövő minden fordulónál elágazik és csak a legködösebb elképzelés alakulhat ki arról, hogy valószínűleg mi fog történni, még akkor is, ha olyan érzékeny vagy az időre, mint egy boszorkány. Ám itt voltak az események fája köré tekeredő és azt új alakba görbítő mesék.

Mállotviksz Néne akkor se tudná, hogy mi egy kvantumkikerülhetetlenségi mintázat, ha rajtakapná, amint épp fölzabálja a vacsoráját. Ha megemlíted a „téridő paradigmái” szavakat neki, csak ennyit mondana: „Micsoda?” De ez nem azt jelenti, hogy tudatlan. Csak annyit jelent, hogy semmi dolga sincs a szavakkal, különösen a zagyvaságokkal. Mindössze tudja, hogy vannak bizonyos dolgok, amik folyton megesnek az emberi történelemben, mintha háromdimenziós klisék lennének. Mesék.

– És most mi is részei vagyunk! És nem tudom megállítani! – jelentette ki Néne. – Lennie kell egy helynek, ahol megállíthatom, de nem tudom megtalálni!

A zenekar rázendített. Egy keringőt játszottak.

Magrat és a Királyfi egyszer körbeforogták a táncparkettet, le nem véve szemük egymásról. Aztán néhány pár merészen csatlakozott hozzájuk. És aztán, mintha az egész bál gépezet lenne, aminek rugóját újra fölhúzták, a parkett tele lett táncoló párokkal és a társalgás hangjai visszaáramlottak az űrbe.

– Be fog mutatni a barátnőjének? – tudakolta Casanunda, valahonnan Ángyi könyöke környékéről. Emberek suhantak el mellettük.

– Az egész meg fog történni – folytatta Néne, fütyülve az alacsonyról érkező félbeszakításra. – Minden. A csók, az óra éjfélt ütése, a lány kiszaladása és az üvegcipellő elvesztése, minden.

– Hörr, fúj – közölte Ángyi, partnere fejére hajolva. – Inkább nyalogatnék varangyot.

– Pont az én esetemnek látszik – állította Casanunda kissé elfojtott hangon. – Mindig vonzódtam a domináns nőkhöz.

A boszorkányok nézték a keringőző párt, akik egymás szemébe bámultak.

– Gáncsot vethetek nekik, semmi gond – jelentette ki Ángyi.

– Nem tudsz. Ez nem olyasmi, ami megeshetne.

– Nos, Magrat értelmes... többé-kevésbé értelmes – mondta Ángyi. – Talán észre fogja venni, hogy valami nem stimmel.

– Én jó vagyok abban, amit csinálok, Gytha Ogg – szögezte le Néne. – Semmit sem fog észrevenni, míg az óra éjfélt nem üt.

Mindketten megfordultak és fölnéztek. Épp csak kilencre járt.

– Tudod – jegyezte meg Ogg Ángyi –, az órák nem ütnek éjfélt. Nekem úgy rémlik, hogy csak tizenkettőt ütnek. Úgy értem, csak bim-bamok kérdése.

Megint mindketten fölpillantottak az órára.

A mocsárban Legba, a fekete kakas kukorékolt. Mindig kukorékolt alkonyatkor.

Ogg Ángyi földübörgött egy újabb lépcsőfordulón és nekidőlt a falnak, hogy kilihegje magát.

Valahol errefelé kell lennie.

– Máskor tanuld meg befogni a szád, Gytha Ogg – motyogta.

– Gondolom, egy valahol kieszközölhető, intim tête-à-tête kedvéért hagyjuk el a bál zenebonáját? – kérdezte reménykedve Casanunda, aki mögötte ügetett.

Ángyi megkísérelte semmibe venni és végigrohant egy poros folyosón. Az egyik oldalon erkélykorlát volt, amely a bálteremre nézett. És ott...

...van egy kis faajtó.

A könyökével lökte be. Odabent gépezetek zümmögtek ellenpontjaként az odalent táncoló alakoknak, mintha azokat is ők mozgatnák, ami egyébként, képletes értelemben, igaz is volt.

Óramű, gondolta Ángyi. Mihelyt kitanultad az óraműveket, kitanultál mindent.

Bárcsak kitanultam volna az átkozott óraműveket.

– Nagyon meghitt – állította Casanunda.

Ángyi bepréselte magát a résen az óra területére. Fogaskerekek berregtek el az orra előtt.

Egy pillanatig csak bámulta őket.

Uramatyám. És ez az egész csak azért van, hogy kis ficnikre szabdalja az Időt.

– Esetleg talán, épp csak iciri-picirit, szűkös itt – jegyezte meg Casanunda, valahonnan Ángyi hónalja körülről. – De a muszáj nagy úr, asszonyom. Emlékszem, egyszer Chirmben, volt az a gyaloghintó és...

Nézzük csak, gondolta Ángyi. Ez a vacak kapcsolódik ahhoz a vacakhoz, az ott gyorsabban forog, ez a szúrós izé előre-hátra ing...

Hát jó. Csak csavard meg az első dolgot, amit meg tudsz ragadni, ahogy a Főpap tanácsolta a Vesta-szűznek.[14]

Ogg Ángyi tenyerébe pökött, megmarkolta a legnagyobb fogaskereket és csavart egyet rajta.

Az folytatta a forgást, őt is magával húzva.

A mindenit! Hát jó...

Aztán olyat tett, aminek megtételéről az adott körülmények között még csak nem is álmodott volna sem Mállotviksz Néne, sem Magrat. Ám Ogg Ángyi utazásai az interszexuális szerelmeskedés tengerén jóval túlmentek a világítótorony kétszeri megkerülésénél és nem látott semmi megalázót abban, ha rávesz egy férfit arra, hogy segítsen neki.

Negédesen rámosolygott Casanundára.

– A dolgok sokkal kényelmesebbek lennének a mi kis pied-a-tér-ünkben, ha ezt a kis kereket egy darabig körbeforgatnád – indítványozta. – Biztos vagyok benne, hogy te képes vagy rá – tette hozzá.

– Ó, semmi gond, édes hölgy – felelte Casanunda. Fél kézzel fölnyúlt. A törpék roppantul erősek méretükhöz képest. Úgy tűnt, a kerék semmiféle ellenállást nem tanúsít vele szemben.

Valahol a szerkezetben valami ellenszegült egy pillanatig, aztán csörömpölni kezdett. Nagy kerekek fordultak el vonakodva. Kis kerekek sivítottak a tengelyükön. Egy kis, fontos rész kiröppent és süvítve pattant vissza Casanunda apró golyófejéről.

És, sokkal fürgébben, mint azt a természet valaha is szándékolta, a mutatók fólgyorsultak a számlapon. A fejük fölötti új zaj arra késztette Ogg Ángyit, hogy fölpillantson.

Önelégült arckifejezése elenyészett. A kalapács, amely majd elüti az órákat, lassan hátralendült. Ángyit főbe kólintotta a ráeszmélés, hogy pont a harang alatt áll akkor, amikor az is meg lesz kólintva.

Bimm...

– Ó, a francba!

...bamm...

...bimm...

...bamm...

Meleg köd kavargott át a mocsáron. És árnyékok mozogtak együtt vele, alakjuk szinte kivehetetlen az éjszakában, amikor a különbség élő és holt közt mindössze idő kérdése.

Mrs. Gogol érzékelte őket a fák között. A hontalanokat. Az éheseket. A néma embereket. Azokat, akiket egyaránt elhagytak istenek és emberek. A ködök és a sár népét, akiknek egyetlen ereje valahol a gyöngeség másik oldalán található, akiknek hite éppoly roskadozó és saját tákolmányú, mint az otthona. És az embereket a városból – nem azokat, akik a nagy, fehér házakban laknak és pompás hintókon járnak bálokba, hanem a többieket. Ők azok, akikről sohasem szólnak a mesék. A mesék alapjában véve nem érdeklődnek az olyan kondások iránt, akik kondások maradnak és szegény, alázatos cipészek iránt, akik sorsa az, hogy kissé szegényebben és sokkal alázatosabban haljanak meg.

Ezek az emberek azok, akik működtetik a mágikus királyságokat, akik megfőzik az étkeket és fölsöprik a padlót és elszállítják a pöcegödör tartalmát és csupán arcok a tömegben, akiknek vágyai és álmai, legyenek bármilyen igénytelenek, nem fontosak. A láthatatlanok.

És én idekint vagyok, gondolta. Csapdákat állítva az isteneknek.

A multiverzumban különféle formái léteznek a vudunak, mert az olyan vallás, amit bármiféle, találomra szanaszét heverő alkotóelemből össze lehet rakni. És mindegyik megpróbál valamiképpen lehívni egy istent egy emberi lény testébe.

Ez ostobaság, gondolta Mrs. Gogol. Ez veszélyes.

Mrs. Gogol vuduja másként fogott hozzá a dologhoz. Valójában mi egy isten? A hit fókusza. Amikor az emberek hisznek valamiben, egy isten léte elkezdődik. Először erőtlenül, de ha a mocsár tanít valamit, akkor türelmet. Bármi lehet egy isten fókusza. Egy maroknyi toll, körülöttük piros szalaggal, egy kalap meg egy kabát egy pár karón... bármi. Mert amikor az emberek összes tulajdona jóformán semmi, akkor bármi lehet szinte minden.

És aztán táplálod és megnyugtatod, akár a libát útban a májpástétom felé, és hagyod, hogy az erő nagyon lassan növekedjék és amikor megérett az idő, megnyitod az ösvényt... visszafelé. Jobb, ha egy ember lovagolhatja meg az istent, mint fordítva. Később majd meg kell adni az árát, de megfizetni mindig muszáj. Mrs. Gogol megfigyelése szerint mindenki meghal végül.

Húzott egyet a rumból és átnyújtotta a palackot Szombatnak.

Szombat kortyolt egyet és továbbadta az üveget valaminek, ami esetleg kéz lehetett.

– Kezdődjék hát! – indítványozta Mrs. Gogol.

A halott férfi fölvett három kicsiny dobot és elkezdett egy ritmust ütni szívverésütemben.

Egy idő múlva valami megveregette Mrs. Gogol vállát és visszaadta neki a palackot. Üresen.

Akár kezdődhet is...

– Lady Bon Anna, mosolyogj rám! Miszter Inter Spar, védelmezz engem! Langaléta Spriccer Uraság, vezérelj engem! Hotaloga Andrews, hallgass meg engem!

– A világosság és sötétség között állok, de nem számít, mert én középütt vagyok.

– Van itt rum a számotokra. Dohány nektek. Étel részetekre. Egy otthon nektek.

– És most jól figyeljetek rám...

...Bamm.

Magrat számára olyan volt, mintha álomból ébredne álomba. Felszínesen álmodta, hogy a jelenlévők közt legszebb férfival táncol és... a jelenlevők közt legszebb férfival táncolt.

Eltekintve attól, hogy a pasas füstüvegből készült kört viselt a szemén.

Jóllehet Magrat lágyszívű volt, megrögzött álmodozó, és, ahogy Mállotviksz Néne fogalmazta, ostoba liba, nem lett volna boszorkány, ha nem rendelkezett volna bizonyos ösztönökkel és elegendő józan ésszel, hogy bízzon bennük. Fölnyúlt és mielőtt a férfi keze megmozdulhatott volna, lerántotta azt az izét.

Magrat már látott ilyen szemet, de sosem olyasmin, ami egyenesen járt.

A lába, amely egy pillanattal előbb még kecsesen mozgott keresztül-kasul a padlón, elbotlott önmagában.

– Ööö... – kezdte.

És tudatára ébredt, hogy a férfi keze, rózsaszín és gondosan manikűrözött, hideg és nedves is.

Magrat megfordult és elszaladt, eszelősen félrelökve a párokat, hogy elmenekülhessen. A lába belegabalyodott a ruhájába. Az idióta cipellő kopogott a padlón siettében.

Két lakáj állta el az utat az előcsarnokba vezető lépcsőhöz. Magrat szeme összeszűkült. A kijutás a fontos.

– Hai!

– Aú!

És aztán a boszorkány továbbfutott és a lépcső tetején megcsúszott. Egy üvegcipellő siklott végig a márványon.

– Hogy a pokolba várható el bárkitől, hogy mozogjon ebben? – sikoltotta oda nagy általánosságban a világnak. Vadul szökdécselve fél lábon, hevesen lerántotta a topánt és kirohant az éjszakába.

A Királyfi lassan föllépdelt a lépcső tetejére és fölvette az elhajított cipellőt.

Föltartotta. A fény sziporkázott a fazettákon.

Mállotviksz Néne a falhoz dőlt az árnyékban. Minden mesének van fordulópontja és az már nem lehet messze.

Nagyon értett ahhoz, hogy behatoljon mások elméjébe, de most a sajátjába kellett bejusson. Összpontosított. Le mélyebbre... túl a mindennapos gondolatokon és kisebb gondokon, gyorsabban, gyorsabban... át az elmélyült töprengések rétegein... mélyebbre... túl az elrekesztett és megkérgesedett dolgokon, régi vétkeken és megalvadt megbánásokon, de ezekre most nincs idő... lejjebb... és ott van... a mese ezüstfonala. Korábban alkotóeleme volt a mesének, most is részese, szóval az meg az ő része kell legyen.

A mese elhömpölygött mellette. Néne kinyúlt.

Gyűlölt mindent, ami predesztinálta az embereket, ami a bolondját járatta velük, ami embernél kissé kevesebbé tette őket.

A mese, akár egy acél hajókötél, ide-oda verdesett. A boszorkány megragadta.

A döbbenettől kinyílt a szeme. Aztán előrelépett.

– Megbocsásson, felséged.

Kikapta a cipellőt a Duc kezéből és a feje fölé emelte.

A gonosz elégedettség kifejezése az arcán iszonyatos látványt nyújtott.

Aztán elejtette a topánt.

Az szétzúzódott a lépcsőn.

Ezer tündöklő szilánk szóródott szét a márványon.

Bármennyire is rá volt tekeredve a Korongvilágként ismeretes, teknőc alakú téridő teljes terjedelmére, a mese megrázkódott. Az egyik vége elszabadulva csapkodott és olyan álnokul hadonászott az éjszakában, akár az elpattant hajókötél, megpróbálva föllelni bármilyen folytatást, amiből táplálkozhatna...

A tisztáson mozogtak a fák. Így tettek az árnyékok is. Az árnyékoknak nem lenne szabad mozognia, hacsak nem mozog a fény. Ezek azonban ezt tették.

A dobolás elhallgatott.

A csöndben néha sistergés hallatszott, ahogy az erő sercegett a lógó kabátban.

Szombat előrelépett. Zöld szikrák röppentek ki a kezébe, amikor megmarkolta a kabátot és fölvette.

A teste összerándult.

Erzulie Gogol kifújta az elakadt lélegzetet.

– Itt maradtál – mondta. – Még mindig önmagad vagy. Pontosan önmagad.

Szombat ökölbe szorítva fölemelte a kezét. Hébe-hóba egy kar vagy egy láb megrándult, amikor a benne rejlő erő körbe-mókuskerekezett kiszabadulási lehetőséget keresve, de a nő látta, hogy Szombat uralkodik fölötte.

– Könnyebbé fog válni – jegyezte meg, immár gyöngédebben.

Szombat bólintott.

A belsejében áramló erővel, gondolta Mrs. Gogol, újra megvan benne az a hév, ami életében jellemezte. A férfi nem volt különösebben jó ember, ezt tudta az asszony. Génua nem volt a polgári erények mintaképe. De a férfi legalább sose mondta az embereknek, hogy ők akarják az elnyomást általa és hogy mindent a nép saját érdekében tesz.

A kör körül Új Génua – a régi Új Génua – népe letérdelt vagy meghajolt.

Szombat nem volt jóságos uralkodó. De rátermett volt. És amikor zsarnokoskodott vagy fenn hordta az orrát vagy csak egyszerűen tévedett, sosem állította, hogy erre azon a tényen kívül, hogy nagyobb, erősebb és alkalmilag komiszabb, mint mások, bármi más is följogosítaná. Sosem bizonygatta, hogy ez az egész azért van így, mert ő különb.

És sosem mondta azt az embereknek, hogy boldognak kellene lenniük és sosem erőltetett rájuk valamiféle boldogságot. A láthatatlan emberek tudták, hogy a boldogság nem természetes állapota az emberiségnek és sosem lehet elérni a visszájáról.

Szombat ismét biccentett, ezúttal elégedettségében. Amikor kinyitotta a száját, szikrák villantak a fogai közt. És amikor átgázolt a mocsáron, az aligátorok dulakodtak egymással, hogy kitérhessenek az útjából.

A palota konyhájában most nyugalom honolt. Az óriási tálcákat megrakva sült húsokkal, malacfejekkel, szájukban almával, és sokrétegű piskótákkal már réges-rég fölcipelték. A terem túlsó végéből csörömpölés hallatszott a hatalmas mosogatódézsák felől, ahol némelyik konyhalány nekikezdett a mosogatásnak.

Mrs. Kellemes, a szakácsnő készített magának egy tányér vörös tigrishalat homárszószban. Nem ő volt a legkiválóbb szakács Génuában – senki még csak meg se közelítette Mrs. Gogol gombóját, az emberek csaknem holtukból is visszajöttek egy kis kóstolóért Mrs. Gogol gombójából –, ám a különbözés olyan csekély volt, mint például a gyémántok és zafírok között. Megtett minden tőle telhetőt, hogy kitűnő lakomát főzzön, mert volt benne szakmai büszkeség, de úgy érezte, nincs túl sok minden, amit nagy darab húsokkal csinálhat az ember.

A génuai szakácsművészetet, mint a legjobb konyhaművészeteket multiverzumszerte, olyan emberek fejlesztették ki, akiknek az uraik által nem kívánt alapanyagokat kellett kétségbeesve hasznosítania. Senki, még csak meg sem próbálkozna madárfészekkel, ha nem muszáj neki. Csak az éhség vehette rá az embert, hogy megkóstolja az első aligátort. Senki se enne cápauszonyt, ha engednék neki, hogy megegye a cápa többi részét.

A szakácsnő rumot töltött magának és épp kézbe vette a kanalat, amikor megérezte, hogy nézik.

Egy megtermett férfi, fekete bőrzekében, meredt rá az ajtóból, egyik kezével vöröses macskaálarcot himbálva.

Nagyon is félreérthetetlen tekintet volt. Mrs. Kellemes azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak csinált volna valamit a hajával és szebb ruha lenne rajta.

– Igen? – kérdezte. – Mit akar?

– Ennivalót, Misssziz Kellemesss – válaszolta Csöves.

A szakácsnő végigmérte. Ezekben a napokban akadt néhány fura alak Génuában. Ez itt nyilván vendég kellett legyen a bálon, de volt valami roppant... ismerős benne.

Csöves nem volt boldog macska. Az emberek nagy hűhót csaptak, mert elhurcolt egy sült pulykát az asztalról. Aztán a sovány nőstény azokkal a fogakkal folyton negédeskedett vele és azt mondta, találkozik vele később a rózsakertben, ami egyáltalán nem macska-eljárás a dolog elintézésére, és ezzel összezavarta őt, mert ez itt rajta nem a megfelelő fajta test, és a nőé se volt az. És túl sok hím őgyelgett a közelben.

Aztán kiszimatolta a konyhát. A macskák úgy gravitálnak a konyhák felé, ahogy a kövek a nehézkedési erő irányába.

– Láttam már magát valahol? – firtatta Mrs. Kellemes. Csöves nem szólt semmit. Követte a szimatát egy tálhoz az egyik nagy asztalon.

– Aaakarom! – követelte.

– Halfejeket? – lepődött meg Mrs. Kellemes. Formai szempontból szemétnek számítottak, bár amit a szakácsnő tervezett némi rizzsel és néhány különleges mártással, olyan étellé fogja változtatni őket, amiért királyok szállnának csatába.

– Aaakarom – ismételte meg Csöves.

Mrs. Kellemes vállat vont.

– Ha nyers halfejeket akar, ember, csak tessék – mondta.

Csöves bizonytalanul fölemelte a tálat. Nem ment neki jól az ujjhasználat. Aztán összeesküvői modorban körbenézett és lebukott az asztal alá.

Lelkes nyeldeklés hangjai hallatszottak, valamint a padlón megcsikorduló tálé.

Csöves előbukkant.

– Teeej? – sugallta.

Lenyűgözve, Mrs. Kellemes nyúlt a tejeskannáért meg egy csészéért...

– Tááányérrr – mondta Csöves.

...és egy tányérért.

Csöves fogta a tányért, hosszú, kemény pillantást vetett rá, majd letette a földre.

Mrs. Kellemes csak bámult.

Csöves végzett a tejjel, lenyalogatva a maradékot szakálláról. Most sokkal jobban érezte magát. És ott szembe van egy nagy tűz. Odalépdelt, leült, ráköpött a mancsára és kísérletet tett a füle megtisztogatására, ami nem jött össze, mert megmagyarázhatatlan módon sem a füle, sem a mancsa alakja nem volt rendben, aztán, ahogy tudott, összegömbölyödőtt. Ami szintén nem sikerült túl jól, mert úgy tűnt, most gerincből is a nem megfelelő fajtával rendelkezik.

Egy idő múlva Mrs. Kellemes halk, aszmatikus morajlást hallott.

Csöves dorombolni próbált.

Azonban erre nem volt alkalmas a jelenlegi torka.

Egy perc, és rosszkedvűen föl fog ébredni és verekedni akar majd valamivel.

Mrs. Kellemes folytatta a vacsorázást. Annak ellenére, hogy egy nagy behemót férfi épp most evett meg egy tál halfejet és nyalt föl egy tányér tejet az orra előtt és most kényelmetlenül elnyúlt a tűz előtt, rájött, hogy a legkevésbé sem fél. Az igazat megvallva, küzdött a késztetéssel, hogy megvakargassa a pacák gyomrát.

Magrat lecibálta a másik cipellőt, miközben végigszaladt a hosszú, vörös szőnyegen a palota kapuja és a szabadság felé. Csak elmenekülhessen, ez a fontos. A honnan sürgősebb volt, mint a hová.

És akkor két alak libegett elő az árnyékokból és fordult szembe vele. Szánalmasan fölemelte a cipellőt, amikor azok tökéletes csöndben közeledtek, de még az alkonyatban is érezte magán merev tekintetük.

A sokaság szétvált. Lily Mállotviksz siklott át közöttük, selyemsuhogás közepette.

Végigmérte Nénét a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül.

– És szintén tiszta fehérben – jegyezte meg szárazon. – Nahát, hogy te milyen rendes vagy.

– De megállítottalak – felelte Néne, még mindig lihegve az erőfeszítéstől. – Megszakítottam!

Lily Mállotviksz elnézett mellette. A kígyónővérek épp jöttek föl a lépcsőn, egy erejét vesztett Magratot támogatva maguk közt.

– Istenek mentsenek minket minden, betű szerint értelmező embertől – jelentette ki Lily. – A nyavalyások párban kaphatóak, tudod.

Odavonult Magrathoz és kikapta a második cipellőt a kezéből.

– Az óra érdekes volt – közölte visszafordulva Nénéhez. – Az óra imponált nekem. De semmi haszna, tudod. Nem állíthatod meg az ilyesmit. Megvan benne az elkerülhetetlenség impulzusa. Nem tehetsz tönkre egy jó mesét. Én csak tudom.

Átadta a topánt a Királyfinak, ám anélkül, hogy levette volna a szemét Nénéről.

– Illeni fog a lányra – mondta.

Két udvaronc tartotta Magrat lábát, míg a Királyfi fölküszködte a cipellőt a tiltakozó lábujjakon túl.

– Tessék – mondta Lily még mindig oda se nézve. – És légy szíves, hagyd abba ezt a zugboszorkány hipnotizálást velem szemben, Eszme.

– Ráillik – állította a Királyfi, ám kételkedő hangnemben.

– Igen, bármi ráillene – vetette ellen egy vidám hang valahonnan a tömeg háta mögül –, ha először szabad neked ráadnod két pár vastag gyapjúzoknit.

Lili lenézett. Aztán Magrat álarcára pillantott. Odanyúlt és lerántotta.

– Aú!

– Téves leányzó – állapította meg Lily. – De még mindig nem számít, Eszme, mert ez a kellő cipellő. Szóval nem kell mást tennünk, csak megtalálni a lányt, akinek a lába beleillik...

Fölbolydulás támadt a tömeg hátsó részén. Kétfelé váltak az udvaroncok föltárva Ogg Ángyit, akit olaj borított és pókhálók lógtak róla.

– Ha ez öt és feles, keskeny fazon, én vagyok a maguk embere – jelentette ki. – Csak hadd vegyem le ezt a csizmát...

– Nem magára utaltam, vénasszony – tiltakozott Lily fagyosan.

– Ó, dehogynem – válaszolta Ángyi. – Tudjuk, hogyan szól ez a rész, tudja. A Királyfi körbejárja a várost a cipellővel, próbálva megtalálni a lányt, akinek ráillik a lábára. Ez az, amit kegyed tervezett. Szóval én megspórolhatok maguknak egy kis fáradságot, mit szól hozzá?

Bizonytalanság villant át Lily arckifejezésén.

– Egy lány – mutatott rá –, aki házasulandó korban van.

– Ezzel semmi gond – vágta rá Ángyi derűsen.

Casanunda, a törpe büszkén megbökte egy udvaronc térdét.

– Ő nagyon közeli, személyes barátnőm – kérkedett.

Lily a nővérére nézett.

– Ezt te csinálod. Ne hidd, hogy nem tudom – dühöngött.

– Nem csinálok semmit – közölte Néne. – Ez a valódi élet, ami teljesen magától zajlik.

Ángyi kirántotta a cipellőt a Királyfi kezéből és mielőtt bárki más megmoccanhatott volna, fölhúzta a lábára.

Aztán meglengette a lábát a levegőben.

A topán tökéletesen passzolt.

– Tessék! – mondta. – Látják? Elvesztegethették volna az egész napot.

– Különösen, mert százával kell legyenek öt és feles...

– ...keskeny méret...

– ...keskeny méretet viselők egy ekkora városban – folytatta Néne. – Hacsak, természetesen, véletlenül valahogy nem mennek a jó házba rögtön az elején. Ha disznó szerencsével, tudják, véletlen eltalálják?

– De az csalás lenne – vélte Ángyi.

Megbökte a Királyfit.

– Csak annyit szeretnék hozzátenni – mondta –, hogy nem bánom azt az összes integetést meg dolgok megnyitását meg a hasonló királyi vicik-vackot, de meghúzom a határt az egy ágyban alvásnál ezzel a derűs palival itt.

– Mert ő nem ágyban alszik – fűzte hozzá Néne.

– Nem, ő medencében alszik – pontosított Ángyi. – Láttuk. Csak egy óriási nagy, fedett medence volt ott.

– Merthogy ő egy béka – mondta Néne.

– Telis-tele legyekkel az egész helyiség arra az esetre, ha fölébred éjjel és kedve támad falatozni – mesélte Ángyi.

– Gondoltam! – csattant föl Magrat, kitépve magát az őrök markából. – Nyirkos volt a keze!

– Rengeteg pasinak van nyirkos keze – mutatott rá Ángyi. – De ennek azért, mert ő béka.

– Én királyi herceg vagyok! – háborgott a Királyfi.

– Meg béka – egészítette ki Néne.

– Nem bánom – közölte Casanunda valahonnan lentről. – Élvezem a nyitott kapcsolatokat. Ha egy békával akarsz járni, semmi kifogásom ellene...

Lily a tömegre pillantott. Aztán pattintott az ujjával.

Mállotviksz Néne érzékelte a hirtelen támadt csöndet.

Ogg Ángyi fölnézett az emberekre jobbra is, balra is. Meglengette kezét az egyik őr arca előtt.

– Tyű! – ámult el.

– Nem tudod ezt sokáig fenntartani – szögezte le Néne. – Nem vagy képes ezer embert hosszasan leállítani.

Lily vállat vont. – Ők nem fontosak. Ugyan ki fog emlékezni arra, ki volt ott a bálon? Csak a megfutamodásra fognak visszaemlékezni meg a cipellőre meg a boldog befejezésre.

– Megmondtam neked. Nem tudod újra elindítani. És az ipse béka. Csak hát még te sem vagy képes formában tartani őt egész nap. Éjjelente visszaváltozik régi alakjába. A hálószobájában van egy medence. Merthogy ő egy béka – jelentette ki kereken Néne.

– De csak belül – hárított Lily.

– A belső az, ami számít – nyilvánított véleményt Néne.

– Jelzem, azért a külső is eléggé lényeges – vélekedett Ángyi.

– Rengeteg ember állat belül. Rengeteg állat ember belül – állította Lily. – Mi ebben a rossz?

– Az ipse béka.

– Különösen éjjel – erősítette meg Ángyi. Fölmerült benne, hogy egy férj, aki egész éjjel férfi és egész nap béka csaknem elfogadható lenne; nem kapnád ugyan meg a fizetési borítékot, de kevesebbet rongálná a bútorzatot. Valamint bizonyos magánjellegű tűnődéseket se tudott kiverni a fejéből a pasas nyelvének hosszát illetően.

– És megölted a Bárót – vádolta meg Lilyt Magrat.

– Azt hiszed, különösebben rendes ember volt? – kérdezte Lily. – Egyébként is, nem tanúsított tiszteletet irántam. Ha nem kapsz tiszteletet, nincs semmid.

Ángyi és Magrat azon kapták maguk, hogy Nénére pillantanak.

– Az ipse béka.

– A mocsárban találtam rá – mesélte Lily. – Láttam, hogy elég értelmes. Szükségem volt valakire, aki... rábeszélhető. A békáknak talán nem jár egy esély? Nem lesz rosszabb férj, mint sok más. Egyetlen csók a királykisasszonytól pontot tesz a varázsige végére.

– Rengeteg férfi állat – jelentette ki Magrat, aki valahol fölszedte ezt az elképzelést.

– Igen. De ez a férfi béka – mondta Néne.

– Nézd az én szemszögemből – javasolta Lily. – Látod ezt az országot? Csupa mocsár meg béka. Nincs irányítás. De én nagyszerű várost faraghatnék ebből. Nem egy összevissza terpeszkedő helyet, mint Ankh-Morpork, hanem olyat, ami működik.

– A lány nem akar hozzámenni egy békához.

– Mit fog ez számítani száz év múlva?

– Most számít.

Lily széttárta a kezét. – Akkor hát mit akarsz? Te döntesz. Itt vagyok én... vagy ott az a perszóna a mocsárban. Fény vagy sötét. Köd vagy napsütés. Komor káosz vagy boldog befejezés.

– A fickó béka és te megölted az öreg Bárót – felelte Néne.

– Te is ezt tetted volna – védekezett Lily.

– Nem – válaszolta Néne. – Ugyanezt gondoltam volna, de nem tettem volna meg.

– Mi a különbség a kettő közt, mélyen legbelül?

– Úgy érted, nem tudod? – firtatta Ogg Ángyi.

Lily nevetett.

– Nézzétek csak meg magatokat, ti hárman! – mondta. – Majd' szétvet titeket a hiábavaló jó szándék. A hajadon, az anya és a banya.

– Kit nevezel hajadonnak? – tudakolta Ogg Ángyi.

– Kit nevezel anyának? – firtatta Magrat.

Mállotviksz Néne rövid ideig mogorván nézett, mint az olyan ember, aki fölfedezi, hogy csak egyetlen szalmaszál maradt és mindenki más hosszút húzott.

– Na már most, mit tegyek veletek? – kérdezte Lily. – Tényleg ellenzem az emberek megölését, hacsak nem szükséges, de nem hagyhatom, hogy szabadon futkározzatok ostobaságokat cselekedve...

Lenézett a körmére.

– Szóval azt hiszem, hűvösre teszlek titeket valahol, amíg ez le nem zajlik. És aztán... ki tudjátok találni, hogy mit fogok csinálni utána?

– Számítani fogok arra, hogy elmenekültök. Mert, elvégre, én vagyok a jó tündér.

Pipőke óvatosan gyalogolt keresztül a hold megvilágította mocsáron, Legba peckes alakját követve. Tudatában volt a mozgásnak a vízben, de semmi sem bukkant felszínre – a Legbához hasonló rossz hírek elterjednek, még az aligátorok között is.

Narancssárga fény tűnt föl a távolban. Kiderült, hogy Mrs. Gogol vityillója, vagy hajója, vagy akármije. Az ingoványban a különbség víz és szárazföld között tulajdonképpen tetszés szerinti.

– Helló? Van itt valaki?

– Gyere be, gyermek! Foglalj helyet! Pihenj meg egy kicsit!

Pipőke elővigyázatosan lépett föl a ringatózó verandára. Mrs. Gogol a székén ült, ölében egy fehér ruhás, elnyűtt babával.

– Magrat azt mondta...

– Mindent tudok. Gyere ide Erzulie-hez!

– Maga kicsoda?

– Én a te... barátod vagyok, leányzó.

Pipőke menekülésre kész testtartásba helyezkedett.

– Maga nem valamiféle keresztanya, ugye?

– Nem. Semmi kereszt. Csak barát. Követett valaki?

– Én... nem hinném.

– Az se számít, ha követtek, te lány. Nem számít, ha követtek. De ennek ellenére talán egy időre ki kellene fussunk a folyóra. Sokkal nagyobb biztonságba leszünk, ha mindenütt víz vesz körül.

A vityilló zökkent egyet.

– Jobb lesz, ha leülsz. A lábak miatt imbolyog a ház, amíg mély vízbe nem érünk.

Pipőke mindazonáltal megreszkírozott egy pillantást.

Mrs. Gogol kunyhója négy hatalmas kacsalábon közlekedett, amik most kiemelkedtek a mocsárból. Nagyokat fröcskölve áttocsogtak a sekélyesen és szelíden kieveztek a folyóra.

Csöves fölébredt és nyújtózkodott.

És rosszféle karok meg lábak is!

Mrs. Kellemes, aki addig ült és figyelte, letette a poharát.

– És most mit akar csinálni, Miszter Macska? – kérdezte. Csöves odalépdelt a külvilágba vezető ajtóhoz és megkaparászta.

– Ki aaakarrrok menni, Misssziz Kellemesss – válaszolta.

– Csak el kell fordítani azt a kilincset ott – mondta a nő.

Csöves rámeredt az ajtókilincsre olyképpen, mint az, aki megpróbál dűlőre jutni a roppant fejlett technológia egy darabjával, aztán könyörgő pillantást vetett a szakácsnőre.

Mrs. Kellemes kinyitotta neki az ajtót, félreállt, amíg Csöves kisomfordált, aztán becsukta, bezárta és nekidőlt.

– Hamuka minden bizonnyal biztonságban van Mrs. Gogolnál – jelentette ki Magrat.

– Hah! – mondta Néne.

– Egész megkedveltem – jegyezte meg Ogg Ángyi.

– Nem bízom senkiben, aki rumot iszik és pipázik – szögezte le Néne.

– Ogg Ángyi pipázik és bármit megiszik – mutatott rá Magrat.

– Igen, de csak azér', mert ő egy undorító vén szatyor – válaszolta Néne anélkül, hogy fölnézett volna.

Ogg Ángyi kivette szájából a pipát.

– Úgy van – értett egyet barátságosan. – Nem vagy semmi se, ha nem tartod fenn az imázsod.

Néne fölnézett a zárról.

– Nem tudom elmozdítani – vallotta be. – Ráadásul oktiron. Varázslattal se tudom kinyitni.

– Ostobaság bezárni minket – vélte Ángyi. – Én megölettem volna magunkat.

– Azért, mert te alapjában jó vagy – állította Magrat. – A jók ártatlanok és megteremtették az igazságot. A rosszak bűnösök s ezért eszelték ki a könyörületet.

– Nem, én tudom, hogy miért tette ezt – jelentette ki komoran Néne. – Azért, hogy tudjuk, vesztettünk.

– De azt mondta, el fogunk menekülni – vetette ellen Magrat. – Nem értem. Muszáj tudnia, hogy a végén a jók mindig győznek!

– Csak a mesékben – felelte Néne az ajtó zsanérjait vizsgálva. – És azt hiszi, hogy ő irányítja a meséket. Maga köré tekeri őket. Azt hiszi, hogy ő a jó tündér.

– Jelzem – szólalt meg Magrat –, én nem szeretem a mocsarakat. Ha nem lenne a béka meg minden, megérteném Lily álláspontját...

– Akkor te nem vagy más, mint egy ostoba keresztanya – csattant föl Néne, még mindig a zárat babrálva. – Nem foghatsz hozzá jobb világot teremteni az embereknek. Csak az emberek teremthetnek jobb világot az embereknek. Máskülönben az csak kalicka. Ráadásul nem azzal teremtesz jobb világot, ha egyeseket lefejeztetsz meg békákkal vezettetsz tisztességes lányokat az oltárhoz.

– De a haladás... – kezdte Magrat.

– Ne beszélj nekem haladásról! A haladás csak azt jelenti, hogy a rossz dolgok gyorsabban történnek meg. Van valakinek még egy kalaptűje? Ez itt hasznavehetetlen.

Ángyi, aki rendelkezett Csöves képességével, hogy azonnal otthon érezze magát, bárhol is tartózkodjék éppen, leült a cella sarkában.

– Egyszer hallottam ezt a mesét – vágott bele –, amiben ez a pasas be volt kasztlizva évekig és elképesztő dolgokat tanult meg a világegyetemről meg mindenről egy másik rabtól, aki hihetetlenül okos volt, és aztán elmenekült és bosszút állt.

– Miféle hihetetlenül okos dolgokat tudsz te a világegyetemről, Gytha Ogg? – érdeklődött Néne.

– Túrót se! – válaszolta derűsen Ángyi.

– A francba, akkor jobb lesz, ha most rögtön elmenekülünk.

Ángyi előhúzott a kalapjából egy papundeklidarabot, talált ott egy ceruzacsonkot is, megnyalta a végét, és egy ideig gondolkozott. Aztán ezt írta:

Kedves Jászón unt szó vájt ér (ahogy a külrészeken mondják)

Hát na tesék, a ti vén Mamitok megint börtönbüntetését tölti, viszaeső bűnös vagyok, muszáj lesztek küldeni nekem egy tortát bene egy fiolával és akor majd lesznek kis nyilaim a köszelharchoz, csak viceltem. Ez it a tömlöc Vázlata. X-et teszek óda, ahol vagyunk, ami a Belseje. Magrat flancos ruhát viselve mutogatya magát, úgy viselkedett edig, mint egy Ringló. Szintén b.foglaltatik Eszme kezd torkig leni mert nem tudja működésbe hozni a zárat de én arra számítok hogy minden OK lesz mert a jók mindig győznek a végén és azok MINK vagyunk. És az egész amiatt mer valami lány nem akar hozzámeni egy Királyfihoz aki egy Dúc de valójában egy Béka és nem álíthatom hogy hibáztatom érte az ember nem akar olyan ivadékokat akiknek Gémjei vanak és elkezdenek lekvárosüvegbe lakni aztán szerteugrándozni és szétlapulni...

Egy mandolin hangja szakította félbe, amin igen jól játszottak, pont a fal másik oldalán és egy vékony, de eltökélt hang dalra fakadt.

– ...si consuenti d'amoure, ventre dimo tondreturo-ooo...

– Hogyan éheztetem szerelmem meleg áztatásod ebédlőjére – tolmácsolta Ángyi anélkül, hogy fölnézett volna.

– ...della della t'ozentro, audri t'dren vontarieeeeee...

– A bolt, a bolt, van egy lózungom, az ég rózsaszín – ültette át Ángyi.

Néne és Magrat összenéztek.

– ...guarunto del tari, bella pore di larientos...

– Örvendj, gyertyamártó, van egy óriási nagy...

– Egy szót se hiszek ebből – szögezte le Néne. – Az ujjadból szopod az egészet.

– Szó szerinti fordítás – állította Ángyi. – Úgy beszélek külhoniul, mint az anyanyelvűek, te is tudod.

– Mrs. Ogg? Kegyed az, szerelmem?

Mindnyájan fölnéztek a rácsos ablak irányába. Egy apró arc kukucskált be.

– Casanunda? – kérdezte Ángyi.

– Én vagyok az, Mrs. Ogg.

– Szerelmem – motyogta Néne.

– Hogyan jutottál föl az ablakba? – firtatta Ángyi, fütyülve Néne dünnyögésére.

– Mindig tudom, hol tehetem a kezem egy létrára, Mrs. Ogg.

– Gondolom, azt nem tudod, hogy hol tehetnéd a kezed egy kulcsra?

– Nem lenne semmi haszna. Túl sok őr van kegyedék ajtaja előtt, Mrs. Ogg. Még az olyan híres kardforgatónak is, mint én. Őlédisége szigorú parancsot adott. Senki sem hallgathat, sőt nem is nézhet kegyedékre.

– Hogy lehet, hogy a palotaőrség tagja vagy, Casanunda?

– A szerencselovag elfogad bármilyen állást, ami adódik, Mrs. Ogg – válaszolta komolyan Casanuda.

– De az összes többi hat láb magas és te... alacsonyabb fajta vagy.

– Füllentettem a magasságomról, Mrs. Ogg. Világhírű hazudozó vagyok.

– Ez igaz?

– Nem.

– És az, hogy te vagy a legnagyobb szerető a világon?

Egy időre teljes csönd támadt.

– Hát, lehet, hogy csak No. 2 vagyok – felelte Casanunda. – De keményen próbálkozom.

– Nem tudna elmenni és keresni nekünk egy ráspolyt vagy valamit, Mr. Casanunda? – érdeklődött Magrat.

– Meglátom, mit tehetek, kisasszony.

Az arc eltűnt.

– Esetleg rávehetnénk embereket, hogy látogassanak meg minket és akkor el tudnánk menekülni az ő ruhájukban? – vetette föl Ogg Ángyi.

– Most miattad fogtam magam és megszúrtam az ujjam a tűvel – morogta Mállotviksz Néne.

– Vagy talán rábírhatjuk Magratot, hogy csábítsa el az egyik őrt? – sugalmazta Ángyi.

– Miért nem te? – kérdezte Magrat olyan undokul, ahogy csak telt tőle.

– Rendben. Benne vagyok.

– Hallgassatok el, ti ketten! – mondta Néne. – Gondolkodni próbálok...

Újabb nesz érkezett az ablakból.

Legba volt az.

A fekete kakas egy pillanatig bekémlelt a rácsok közt, aztán elröppent.

– Libabőrös leszek tőle – jelentette ki Ángyi. – Nem tudok ránézni anélkül, hogy ne gondoljak vágyódva zsályás-hagymás fűszerezésre meg krumplipürére.

Ráncos arca még jobban összeráncolódott.

– Csöves! – kiáltott föl. – Hol hagytuk el?

– Ó, ő csak egy macska! – válaszolta Mállotviksz Néne. – A macskák tudnak magukra vigyázni.

– Ő valójában csak egy nagy puhány... – kezdte Ángyi, mielőtt valaki nekiállt lebontani a falat.

Megjelent egy lyuk. Egy szürke kéz bukkant föl és markolt meg egy újabb követ. A folyami iszap erős szaga áradt szét.

A kő porrá zúzódott a súlyos ujjak közt.

– Hölgyeim? – szólalt meg egy zengő hang.

– Hát, Miszter Szombat – mondta Ángyi. – Úgy éljek és lélegezzek... tisztesség ne essék szólván.

Szombat morgott valamit és elsétált.

Dörömböltek az ajtón és valaki elkezdett matatni a kulcsokkal.

– Nem akarunk itt lebzselni – szögezte le Néne. – Menjünk!

Kisegítették egymást a lyukon keresztül.

Szombat a kis belső udvar másik oldalán járt már, hosszú léptekkel haladt a bál lármája felé.

És volt valami mögötte, úgy elnyúlva, mint egy üstökös csóvája.

– Az mi?

– Mrs. Gogol műve – felelte komoran Mállotviksz Néne.

Szombat mögött, kiszélesedve, ahogy átkígyózott a palota terén a kapuhoz, mélyebb sötétség csíkja húzódott a levegőben. Első pillantásra úgy tűnt, hogy alakokat foglal magában, de a közelebbi szemrevételezés megmutatta, hogy egyáltalán nem alakok, csupán alakok puszta árnyai, folyton formát öltve és újraformálódva. Szemek villantak egy szempillantásra a forgatagban. Tücskök ciripelése és szúnyogok zümmögése, mohaillat és a folyami iszap bűze áradt szét.

– Ez a mocsár – állapította meg Magrat.

– Ez a mocsár ideája – helyesbített Néne. – Ez az, amire legelőször szükséged van, mielőtt még lenne mocsarad.

– Ó, egek! – jegyezte meg Ángyi. Vállat vont. – Hát, Pipőke kiszabadult és mi is, szóval ez az a rész, ahol elmenekülünk, igaz? Ez az, amit elvileg tennünk kell.

Egyikük se moccant.

– Azok odabent nem valami kedves emberek – szólalt meg némi idő múltán Magrat –, de nem szolgáltak rá aligátorokra.

– Ti boszorkányok maradjatok ott! – csattant föl egy hang a hátuk mögött. Fél tucat őr csoportosult a falon lévő lyuk köré.

– Az élet határozottan mozgalmasabb a városban – állította Ángyi, kihúzva egy újabb kalaptűt a kalapjából.

– Íjpuskájuk van – figyelmeztette Magrat. – Nem sok mindent tehetsz íjpuskák ellen. A hajítófegyverek a Hetedik Leckében szerepelnek és addig még nem jutottam el.

– Nem tudják meghúzni a ravaszt, ha azt hiszik, uszonyaik vannak – jegyezte meg fenyegetően Néne.

– Nahát! – mondta Ángyi. – Csak ne következzen be semmi ilyesmi, jó? Mindenki tudja, hogy a jók mindig győznek, különösen ha számbeli fölénnyel kerülnek szembe.

Az őrök kibújtak a lyukon.

Ahogy ezt tették, egy magas, fekete alak nesztelenül leugrott a falról mögöttük.

– Tessék – diadalmaskodott Ángyi. – Megmondtam, hogy nem megy messze a mamijától, nem igaz?

Egyik-másik őr ráébredt, hogy a boszorkány büszkén elnéz mellettük, és megfordult.

Ami őket illeti, egy magas, széles vállú, fekete hajsörényes, szemkendős, szélesen vigyorgó férfival találták magukat szemben.

A férfi nemtörődömül, karba tett kézzel állt.

Várt, míg övé nem lett az őrök teljes figyelme, aztán Csöves hagyta, hogy ajka lassan szétváljon.

Ekkor számos őr elhátrált egy lépést.

Az egyikük megszólalt: – Minek aggódni? Nem úgy néz ki, mintha lenne nála fegyv...

Csöves fölemelte egyik kezét.

A karmok nem adnak ki semmiféle hangot, amikor elősiklanak, pedig kellene nekik. Ilyesmi hangot kellene kiadjanak: „zing”.

Csöves vigyora még szélesebbé vált.

Á! Ezek még mindig működnek.

Az egyik őr elég értelmes volt ahhoz, hogy fölemelje íjpuskáját, de elég bután úgy tette ezt, hogy ott állt mögötte Ogg Ángyi egy hajtűvel. A boszorkány keze olyan sebesen mozdult, hogy bármely bölcsességhajhász, sáfrányszín ruhás ifjú megalapította volna Mrs. Ogg Ösvényét helyben és nyomban. Az őr fölsikított és elejtette az íjpuskát.

– Wrowwwl.

Csöves ugrott.

A macskák olyanok, mint a boszorkányok. Nem azért küzdenek, hogy öljenek, hanem hogy győzzenek.

Ez nagy különbség. Nincs semmi értelme megölni az ellenfelet. Akkor nem tudná, hogy vesztett, s ahhoz, hogy igazi győztes legyél, szükséged van egy ellenfélre, aki kikapott és ezt tudja. Egy hulla fölött nincs diadal, de a legyőzött ellenfél, aki szomorú és nyomorúságos élete hátralévő részének minden egyes napján legyőzött marad, kincsként becsülendő.

Természetesen a macskák nem viszik az ésszerűséget ilyen messzire. Egyszerűen csak szeretnek elkergetni valakit bicegve, farok valamint néhány négyzethüvelyk irha nélkül.

Csöves technikája tudománytalan volt és nem lett volna semmi esélye semmiféle valamirevaló kardforgató művésszel szemben, de mellette szólt a tény, hogy szinte lehetetlen valamirevaló kardforgató művészettel előállni, amikor úgy rémlik, hogy beleszaladtál egy konyhai robotba, ami ráadásul leharapja a füled.

A boszorkányok érdeklődve figyeltek.

– Azt hiszem, most itt hagyhatjuk – jelentette ki Ángyi. – Úgy látom, jól mulat.

Elsiettek az előcsarnok felé.

A zenekar egy bonyolult szám közepén tartott, amikor az első hegedűs véletlenül az ajtó felé pillantott, aztán elejtette a vonóját. A csellista megfordult, hogy lássa, mi okozta ezt, követte kollégája merev tekintetét és pillanatnyi zavarában megpróbált visszafelé játszani hangszerén.

Nyikkanások és fals hangok sorozatával, a zenekar abbahagyta a muzsikálást. A táncosok a puszta lendülettől folytatták egy darabig, aztán megálltak és zavarodottan kavarogtak körbe-körbe. Aztán, egyik a másik után, ők is fölnéztek.

Szombat állt a lépcső tetején.

A némaságban fölhangzott a dobolás, ami a korábban hallott zenét olyan jelentéktelennek tüntette föl, mint amilyen a tücskök cirpelése. Ez volt az igazi vérbeli muzsika; minden más zene, amit valaha is komponáltak, pusztán szánalmas kísérlet volt arra, hogy kísérje.

Beáradt a terembe és vele jött a hőség és a mocsár meleg, növényi eredetű szaga. A levegőben ott volt az aligátorok sugallata – nem a jelenlétük, hanem az ígéretük.

A dobszó hangosabb lett. Bonyolult ellenritmusok is szóltak, jóllehet inkább érezhetően, mint hallhatóan.

Szombat lesöpört egy porszemet ősöreg frakkjának válláról és kinyújtotta karját.

Egy cilinder jelent meg a kezében.

Kinyújtotta a másik kezét.

A fekete, ezüstfejű sétapálca elősuhant az üres levegőből és a zombi diadalmasan elkapta.

Föltette a cilindert a fejére. Megpörgette a sétapálcát.

A dobok peregtek. Kivéve, hogy... talán most már nem dobok voltak, esetleg magának a padlónak vagy a falaknak vagy a levegőnek dobogása lehetett. Gyors volt és tüzes és az emberek a csarnokban azon kapták maguk, hogy a lábuk magától mozdul, mert úgy tűnt, a dobolás eljut a lábujjakhoz a hátsóagyon át anélkül, hogy keresztülhaladt volna a fülön.

Szombat lába is megmozdult. Saját staccato ritmusát kopogta ki a márványpadlón.

Szombat letáncolt a lépcsőn.

Pörgött. Szökkent. Kabátja szárnya csapkodott a levegőben. És aztán a lépcső lábánál landolt, lába úgy ütötte meg a talajt, akár a végzet dobbanása.

És csak most kezdődött el a ribillió.

A Királyfiból vartyogás tört elő.

– Ez nem lehet ő! Ő halott! Őrök! Öljék meg!

Vadul nézett a lépcső melletti őrökre.

A testőrkapitány elsápadt.

– Már megint, huh, én? Úgy értem, nem hiszem... – kezdte.

– Most azonnal öljék meg!

A kapitány idegesen fölemelte az íjpuskáját. A nyílvessző hegye nyolcasokat írt le a szeme előtt.

– Azt parancsoltam, tegye meg!

Az íj megpendült.

Puffanás hallatszott.

Szombat lenézett a mellkasába mélyedt tollakra, aztán elvigyorodott és fölemelte a sétapálcáját.

A kapitány a biztos halál félelmével arcán pillantott föl. Elhajította az íját, megfordult, hogy meneküljön, és sikerült két lépést megtennie, mielőtt összeesett.

– Nem – szólalt meg egy hang a Királyfi mögül. – Így kell megölni egy halottat.

Lily Mállotviksz lépett elő haragtól sápadt arccal.

– Nem tartozol ide többé – sziszegte. – Nem vagy része a mesének.

Fölemelte a kezét.

Mögötte a kísérteties képmások hirtelen rá összpontosítottak, s így sokkal színjátszóbbá vált. Ezüst tűz szökkent át a termen.

Szombat báró előrelökte a sétapálcáját. A varázslat lecsapott, végigáramlott rajta a földbe, kis, ezüst nyomvonalakat hagyva maga után, melyek sisteregtek egy darabig, aztán kihunytak.

– Nem, asszonyom – mondta a zombi. – Nincs mód megölni egy halottat.

A három boszorkány az ajtóból figyelt.

– Én is éreztem ezt – jelentette ki Ángyi. – Ízekre kellett volna zúzza őt!

– Mit kellett volna ízekre zúzzon? – kérdezte Néne. – A mocsarat? A folyót? A világot? Ő most mindez! Óóó, okos asszony, az bizony, Mrs. Gogol!

– Mi? – tudakolta Magrat. – Hogy érted azt, hogy mindez?

Lily elhátrált. Megint föltartotta a kezét és újabb tűzgolyót küldött a Báró felé. Az eltalálta a zombi kalapját és tűzijátékként robbant szét.

– Ostoba, ostoba! – motyogta Néne. – Látta, hogy nem működik, mégis megpróbálja újra!

– Azt hittem, nem az ő oldalán állsz – jegyezte meg Magrat.

– Nem is! De nem szeretem látni, amikor valaki hülye. Semmi haszna az effélének, Magrat Beléndek, még te is láthatod... ó, ne, nehogy már megint...

A Báró nevetett, amikor a harmadik próbálkozás is ártalmatlanul földelte magát. Aztán föltartotta a sétapálcáját. Két udvaronc esett el.

Lily Mállotviksz, még mindig hátrálva, odaért a főlépcső lábához.

A Báró előrelépett.

– Akar kipróbálni valami mást, hölgyem? – kérdezte.

Lily fölemelte mindkét kezét.

Mindhárom boszorkány érezte – a rettenetes szívást, ahogy Lily megkísérelte a közelben lévő összes erőt összevonni.

Odakint, az egyetlen, még álló őr úgy találta, hogy többé nem egy férfival, hanem csupán egy fölbőszült kandúrral harcol, bár ez nem jelentett számára vigaszt. Mindössze annyit jelentett, hogy Csövesnek egy további pár mancs állt rendelkezésére.

A Királyfi fölsikoltott.

Hosszú, ereszkedő sikoly volt és brekegésben végződött, valahol nagyjából talajszinten.

Szombat báró egyet lépett előre, súlyosan, eltökélten, s aztán nem volt több brekegés.

A dobolás hirtelen félbeszakadt.

És aztán valódi csönd támadt, amit csak Lily ruhájának suhogása tört meg, amikor fölmenekült a lépcsőn.

Egy hang a boszorkányok háta mögött azt mondta: – Köszönöm, hölgyeim. Lennének szívesek félreállni, kérem?

Körülnéztek. Mrs. Gogol állt ott, kézen fogva Hamukát. A vállán duzzadó, vidáman kihímzett táska lógott.

Mindhárman nézték, ahogy a vudu vajákos levezeti a lányt a csarnokba, keresztül a néma sokadalmon.

– Ez sincs rendben – mormolta Néne a bajsza alatt.

– Mi? – tudakolta Magrat. – Mi?

Szombat báró megütötte sétapálcájával a padlót.

– Ismertek engem – jelentette ki. – Ti mind ismertek engem. Tudjátok, hogy meggyilkoltak. És most itt vagyok. Engem meggyilkoltak és mit tettetek ti...?

– Mennyit tett kegyed, Mrs. Gogol? – motyogta Néne. – Nem, mi nem tűrjük ezt el.

– Pszt, nem hallom, amit mond – szólt rá Ángyi.

– Azt mondja nekik, hogy választhatnak, vagy ő uralkodik rajtuk újra, vagy Hamuka – tudatta Magrat.

– Mrs. Gogol jut majd nekik – dünnyögte Néne. – Ő lesz az egyik olyan eminens gríz.

– Hát, ő nem túl rossz – vélte Ángyi.

– A mocsárban nem túl rossz – ismerte el Néne. – Valakivel, aki ellensúlyozza, nem túl rossz. Ám Mrs. Gogol, amint megmondja egy egész városnak, hogy mit tegyen... az nincs rendben. A mágia túl fontos ahhoz, hogy emberek fölötti uralkodásra használják. Különben is, Lily csak megöletett embereket... Mrs. Gogol meg rászorítaná őket, hogy vágjanak fát és végezzenek házimunkát utána. Szerintem, miután dolgos életet élt, hagyni kellene az embert, hogy kicsit pihenhessen, amikor halott.

– Dőlj hátra és élvezd, ilyesmi – tódította Ángyi.

Néne lepillantott a fehér ruhára.

– Bárcsak a megszokott öltözékem lenne rajtam – kívánta. – A fekete a megfelelő szín egy boszorkány számára.

Lemasírozott a lépcsőn, aztán szócsövet csinált a kezéből a szája körül.

– Hé! Mrs. Gogol!

Szombat báró abbahagyta a beszédet. Mrs. Gogol odabiccentett Nénének.

– Igen, Miss Mállotviksz?

– Mistress – csattant föl Néne, aztán újra lehalkította a hangját.

– Tudja, nincs ez rendjén. A lány az, akinek uralkodnia kellene, ez méltányos. És kegyed mágiát használt, hogy elsegítse idáig, ez is rendben van. De itt rögtön vége is. A lánytól függ, hogy mi következik. Az ember nem hozhat helyre dolgokat varázslattal. Csak megállíthatja, ha rosszul csinálják őket.

Mrs. Gogol teljes, imponáló magasságában kiegyenesedett.

– Kicsoda kegyed, hogy megmondja, mit tehetek itt, mit nem?

– Mi vagyunk a lány keresztanyjai – válaszolta Néne.

– Úgy van – erősítette meg Ogg Ángyi.

– Van varázspálcánk is – tódította Magrat.

– De kegyed gyűlöli a keresztanyákat, Mistress Mállotviksz – tiltakozott Mrs. Gogol.

– Mi másfélék vagyunk – jelentette ki Néne. – Mi az a fajta vagyunk, aki megadja az embereknek azt, amiről tudják, hogy tényleg szükségük van rá, s nem azt, amiről mi gondoljuk, hogy azt kéne akarják.

A lenyűgözött tömegben számos ajak moccant, miközben az emberek ezt kibogozták.

– Akkor hát elvégezték kegyedék a keresztanyáskodást – vágta rá Mrs. Gogol, akinek a többségnél gyorsabban vágott az esze. – Nagyon jól csinálták.

– Nem figyelt ide – felelte Néne. – Mindenféle dolgok tartoznak a keresztanyasághoz. A lány akár egész jó is lehet az uralkodásban. Lehet, hogy rosszul csinálja majd. De erre neki, magának kell rájönnie. Beavatkozás nélkül bárki részéről.

– És mi van, ha nemet mondok?

– Akkor, gondolom, egyszerűen csak folytatnunk kell a keresztanyáskodást – vélekedett Néne.

– Tudja azt, hogy milyen sokáig dolgoztam ezért a győzelemért? – kérdezte dölyfösen Mrs. Gogol. – Tudja, hogy mit vesztettem?

– És most győzött és ezzel vége is – szögezte le Néne.

– Azon van, hogy kihívjon engem, Mistress Mállotviksz?

Néne tétovázott, aztán kihúzta a vállát. Karja elmozdult az oldala mellől, szinte észrevehetetlenül. Ángyi és Magrat kissé elhúzódtak tőle.

– Ha kegyed ezt kívánja.

– Az én vudum a kegyed... kobakológiája ellen?

– Ha kegyednek úgy tetszik.

– És mi a tét?

– Nem lesz több mágia Génua ügyeiben – felelte Néne. – Nem lesz több mese. Nem lesz több keresztanya. Csak emberek, akik maguk döntenek. Jóban-rosszban. Jót vagy rosszat.

– Oké.

– És kegyed rám bízza Lily Mállotvikszet.

Mrs. Gogol lélegzetvétele hallható volt az egész csarnokban.

– Soha!

– Hmm? – jegyezte meg Néne. – Nem gondolja, hogy veszíteni fog, ugye?

– Nem akarok fájdalmat okozni kegyednek, Mistress Mállotviksz.

– Ez remek – helyeselt Néne. – Én sem akarom, hogy fájdalmat okozzon nekem.

– Nem akarom, hogy bármiféle küzdelem legyen itt – közölte Pipőke.

Mindnyájan ránéztek.

– Most ő az uralkodó, nem igaz? – kérdezte Néne. – Hallgatnunk kell arra, amit mond.

– Kívül maradok a városon és ügyein – mondta Mrs. Gogol, fütyülve a lányra. – De Lilith az enyém.

– Nem.

Mrs. Gogol benyúlt a táskájába és meglengette a viseltes babát.

– Látja ezt?

– Igen. Látom – válaszolta Néne.

– Úgy volt, hogy ez Lily lesz. Ne akarja, hogy kegyed legyen!

– Sajnálom, Mrs. Gogol – felelte eltökélten Néne. – De én világosan látom a kötelességem.

– Kegyed okos asszony, Mistress Mállotviksz. De messze van az otthonától.

Néne vállat vont. Mrs. Gogol a derekánál fogva föltartotta a babát. Annak zafírkék volt a szeme.

– Ismeri a tükrökkel végzett varázslást? Ez itt az én tükörféleségem, Mistress Mállotviksz. Kegyeddé tehetem. És aztán szenvedést okozhatok neki. Ne kényszerítsen arra, hogy ezt tegyem. Kérem.

– Tegyen, ahogy jónak látja, Mrs. Gogol. De én fogok elszámolni Lilyvel.

– Én a helyedben egy kissé dörzsöltebben bunyóznék, Eszme – mormolta Ogg Ángyi. – Mrs. Gogol szakértője az ilyesminek.

– Azt hiszem, nagyon könyörtelen tud lenni – jegyezte meg Magrat.

– Mást se érzek Mrs. Gogol iránt, mint a legnagyobb tiszteletet – válaszolta Néne. – Nagyszerű asszony. De egy kissé túl sokat beszél. A helyében én mostanra már keresztüldöftem volna azt az izét vagy két nagy szöggel.

– Te aztán megtennéd – bólogatott Ángyi. – Jó dolog, hogy te jó vagy, nemde.

– Na jó – mondta Néne újfent fölemelve a hangját. – Meg fogom keresni a nővérem, Mrs. Gogol. Ez családi ügy.

Rendületlenül sétált a lépcső felé.

Magrat elővette a varázspálcát.

– Ha ez a nő bármi rosszat tesz Nénének, élete hátralévő részét élénk narancssárgán és gömbölyűen fogja tölteni, belül magokkal – közölte.

– Nem hiszem, hogy tetszene Eszmének, ha valami ilyesmit tennél – vélte Ángyi. – Ne aggódj! Nem hisz abban az egész hóbelevancban tűkről meg babákról.

– Néne nem hisz semmiben. De ez nem számít! – indulatoskodott Magrat. – Mrs. Gogol hisz benne! Ez az ő ereje! Az számít, amit ő gondol.

– Nem gondolod, hogy Eszme is tudja ezt?

Mállotviksz Néne elért a lépcső aljához.

– Mistress Mállotviksz!

Néne megfordult.

Mrs. Gogol kezében volt egy hosszú faszilánk. Elkeseredetten rázva fejét, beleszúrta a baba lábába.

Mindenki látta, hogy Eszme Mállotviksz összerázkódik.

Egy másik szálka fúródott egy elnyűtt karba.

Lassan, Néne fölemelte a másik kezét és megborzongott, amikor megérintette a ruhája ujját. Aztán, némileg bicegve, folytatta a lépcső megmászását.

– Legközelebb választhatom a szívet, Mistress Mállotviksz! – kiáltotta Mrs. Gogol.

– Biztos vagyok benne, hogy képes rá. Kegyed jó ebben. Kegyed tudja, hogy jó ebben – válaszolta Néne anélkül, hogy körülnézett volna.

Mrs. Gogol újabb szilánkot szúrt az egyik lábba. Néne megroggyant és megkapaszkodott a korlátban. Mellette az egyik nagy fáklya föllángolt.

– Legközelebb! – helyezte kilátásba Mrs. Gogol. – Rendben? Legközelebb. Képes vagyok rá!

Néne megfordult.

Ránézett a fölfelé fordított arcok százaira.

Amikor megszólalt, a hangja olyan halk volt, hogy mindenkinek erőlködnie kellett, hogy hallja.

– Én is tudom, hogy képes rá, Mrs. Gogol. Kegyed tényleg hisz benne. Emlékeztessen csak újra – ugye, mi most Lilyért mérkőzünk? És a városért?

– Mit számít az már? – kérdezte Mrs. Gogol. – Kegyed föladja, nemde?

Mállotviksz Néne kisujját a fülébe dugta és töprengve huzigálta ki-be.

– Nem – felelte. – Nem, nem hiszem, hogy ezt fogom most tenni. Figyel, Mrs. Gogol? Igazán tüzetesen figyel?

A tekintete végigvándorolt a termen és – csak egy másodperc töredékéig – megpihent Magraton.

Aztán kinyúlt, elővigyázatosan, és könyékig belökte a karját az égő fáklya lángjai közé.

És a baba Erzulie Gogol kezében lángra gyulladt.

Még akkor is folytatta a lángolást, amikor a varázslónő fölsikoltott és a padlóra ejtette. Addig égett egyfolytában, míg Ogg Ángyi oda nem baktatott egy kancsó gyümölcslével a büféből, fütyörészve a foga közt, és el nem oltotta.

Néne visszahúzta a kezét. Az sértetlen maradt.

– Ez a kobakológia – jelentette ki. – Az egyetlen dolog, ami számít. Minden más csak vacakolás. Remélem, nem okoztam fájdalmat kegyednek, Mrs. Gogol.

Azzal fölment a lépcsőn.

Mrs. Gogol nem tudta levenni szemét a nedves hamvakról. Ángyi nyájasan megveregette a vállát.

– Ezt hogy csinálta? – firtatta Mrs. Gogol.

– Sehogy. Hagyta, hogy kegyed tegye meg – válaszolta Ángyi. – Az embernek ügyelnie kell magára Eszme Mállotviksz körül. Szeretném látni az egyik olyan Zen flótást, amint összeütközésbe kerül vele egy nap.

– És ő a jó kettejük közül? – kérdezte Szombat báró.

– Aha – felelte Ángyi. – Fura, hogyan alakulnak a dolgok, de tényleg.

Tűnődve pillantott a kezében tartott üres gyümölcsleves korsóra.

– Amire ennek szüksége van – közölte annak modorában, aki hosszas, megfontolt töprengés után döntésre jut –, az némi banán meg rum meg izék bele...

Magrat megragadta a ruháját, amikor Ángyi eltökélten elindult dajkri iránt.

– Ne most – tiltakozott. – Jobb lesz, ha Néne után eredünk! Szüksége lehet ránk!

– Egy pillanatig se hinném – válaszolta Ángyi. – Nem szeretnék Lily helyében lenni, amikor Eszme utoléri.

– De sose láttam még Nénét ennyire fölkavartnak – vetette ellen Magrat. – Bármi megeshet.

– Az a jó, ha úgy lesz – vélte Ángyi. Jelentőségteljesen odabiccentett egy lakájnak, aki, mivel gyorsan kapcsolt, készségesen ugrott.

– De esetleg valami... szörnyűségeset fog tenni.

– Pompás. Mindig azt szerette volna – vágta rá Ángyi. – Még egy banán dajkrit, mahatma libéria, hipp-hopp.

– Ne! Nem lenne jó ötlet – tartott ki álláspontja mellett Magrat.

– Ó, na jó – törődött bele Ángyi. Odanyújtotta az üres korsót Szombat bárónak, aki afféle hipnotizált kábulatban vette át.

– Csak megyünk és elrendezzük a dolgokat – jelentette be. – Sajnálom, hogy így esett. Folytassák a bohóckodást... már ha bárkinek maradt hozzá kedve.

Amikor a boszorkányok már elmentek, Mrs. Gogol lehajolt és fölvette a baba nedves maradványait.

Egy-két ember köhögött.

– Ez minden? – kérdezte a Báró. – Tizenkét év után?

– A Királyfi halott – válaszolta Mrs. Gogol. – Már ha annak lehet nevezni.

– De megígérted, hogy bosszút állsz értem rajta – mondta a báró.

– Azt hiszem, lesz bosszú – vélte Mrs. Gogol. A padlóra hajította a babát. – Lilith tizenkét évig harcolt velem és sosem járt sikerrel. Ennek meg meg sem kellett izzadnia. Szóval azt hiszem, lesz bosszúállás.

– Nem kell betartanod az ígéreted!

– De be fogom. Valamit muszáj megtartanom. – Mrs. Gogol karjával átölelte Pipőke vállát.

– Ez van, lányom – mondta. – Tiéd a palota. Tiéd a város. Nincs itt senki, aki ezt elutasítaná.

Fenyegetően meredt a vendégekre. Egyikük-másikuk hátralépett.

Pipőke fölnézett Szombatra.

– Úgy érzem, ismernem kellene magát – jelentette ki. Odafordult Mrs. Gogolhoz. – És magát is – tette hozzá. – Mindkettejüket láttam már... korábban. Valamikor régen?

Szombat báró szóra nyitotta a száját. Mrs. Gogol föltartotta a kezét.

– Megígértük – emlékeztette. – Semmi beavatkozás.

– Tőlünk se?

– Még tőlünk se. – Visszafordult Pipőkéhez. – Csak alattvalók vagyunk.

– Úgy érti... – szólalt meg Pipőke –, hogy évekig robotoltam a konyhában... és most... nekem kellene uralkodnom a városban? Csak így?

– Így áll a helyzet.

Pipőke, mélyen elgondolkozva, lesütötte a szemét.

– És bármit, amit mondok, a nép meg kell tegyen? – kérdezte ártatlanul.

Némi ideges köhécselés hallatszott a tömeg felöl.

– Igen – felelte Mrs. Gogol.

Pipőke csak állt a padlót bámulva és szórakozottan rágcsálta a körmét. Aztán fölnézett.

– Akkor az első dolog, ami meg fog történni, a bál vége. Most azonnal! Megyek megkeresni a karnevált. Mindig szerettem volna táncolni a karneválon. – Körbenézett az aggódó arcokra. – Nem kötelező senki másnak eljönnie – fűzte hozzá.

Génua nemeseinek elegendő tapasztalata volt ahhoz, hogy tudják, mit jelent, amikor egy uralkodó valamiről azt állítja, hogy nem kötelező.

Perceken belül kiürült a terem, kivéve három alakot.

– De... de... én bosszút akartam – kesergett a Báró. – Halált akartam. Azt akartam, hogy a lányunk legyen hatalmon.

HÁROMBÓL KETTŐ NEM ROSSZ.

Mrs. Gogol és a Báró megfordultak. A Halál letette a poharát és előrelépett.

Szombat báró kihúzta magát.

– Kész vagyok veled menni – közölte.

A Halál vállat vont. Kész vagy sem, úgy tűnt, ezt sejteti, neki oly mindegy.

– De én késleltettelek – tette hozzá a Báró. – Tizenkét évig! – Átölelte Erzulie vállát. – Amikor meggyilkoltak és a folyóba dobtak, életet loptunk tőled!

CSAK MEGSZÜNTÉL ÉLNI. SOSEM HALTÁL MEG. AKKOR NEM IS JÖTTEM EL ÉRTED.

– Nem?

MA ÉJJEL VOLT VELED RANDEVÚM.

A Báró átadta sétapálcáját Mrs. Gogolnak. Levette magas, fekete cilinderét. Lerázta magáról a kabátot.

Erő sistergett a kabát gyűrődéseiben.

– Nincs többé Szombat báró – mondta.

LEHET. SZÉP CILINDER.

A Báró odafordult Erzulie-hez.

– Azt hiszem, mennem kell.

– Igen.

– Mit fogsz csinálni?

A vudu vajákosasszony lenézett a kezében tartott kalapra.

– Visszamegyek a mocsárba – felelte.

– Maradhatnál itt is. Nem bízom abban a külföldi boszorkában.

– Én igen. Szóval visszamegyek a mocsárba. Mert egyes mesék véget kell érjenek. Akármi lesz is Pipőkéből, neki magának kell elérnie.

Nem volt hosszú az út a folyó barna, nehézkes hullámaihoz.

A Báró megtorpant a parton.

– És mostantól örökké boldogan fog élni? – kérdezte.

NEM ÖRÖKKÉ. DE TALÁN ÉPP ELÉG SOKÁIG.

Eszerint tehát, befejeződnek a mesék.

A gonosz boszorkányt legyőzték, a toprongyos királykisasszony javai birtokába lép, a királyság helyreáll. Itt vannak újra a boldog idők. Ezentúl örökké boldog idők. Ami azt jelenti, hogy itt megáll az élet.

A mesék be akarnak fejeződni. Nem törődnek vele, mi jön ezután...

Ogg Ángyi végiglihegett egy folyosón.

– Sose láttam még Eszmét ilyennek – jelentette ki. – Nagyon fura hangulatban van. Veszélyes lehet önmagára.

– Veszélyes mindenki másra – helyesbített Magrat. – Ő...

A kígyónők előléptek egy átjáróból, jóval előttük.

– Nézd a dolgot ekképpen – mormolta Ángyi a bajsza alatt. – Mit tehetnek velünk?

– Ki nem állhatom a kígyókat – jegyezte meg halkan Magrat.

– Na persze, vannak nekik azok a fogaik – adta elő Ángyi, mintha szemináriumot vezetne. – Valójában inkább agyarhoz hasonlítanak Gyere, te lány! Lássuk, találunk-e másik utat!

– Utálom őket.

Ángyi ráncigálta Magratot, aki nem moccant.

– Gyere már!

– Tényleg utálom őket.

– Messziről még sokkal jobban utálhatnád őket!

A nővérek már csaknem odaértek hozzájuk. Nem lépdeltek, hanem siklottak. Talán Lily most nem összpontosított, mert kígyószerűbbek voltak, mint valaha. Ángyi úgy vélte, ki tudja venni a pikkelymintát a bőr alatt. Az állkapocs vonala teljesen hibás volt.

– Magrat!

Egy egyik nővér feléjük nyúlt. Magrat megborzongott.

A kígyónővér kitátotta a száját.

Aztán Magrat fölnézett és szinte álmodozva, olyan keményen ütötte meg, hogy a kígyó több lábnyira röpült a folyosón.

Nem olyan ütés volt, ami szerepelt bármilyen Útban vagy Ösvényben. Soha, senki nem rajzolta ezt le egy ábrán vagy gyakorolta tükör előtt feje köré tekert kötéssel. Ez egyenesen az örökölt, rettegő, túlélő reflexek lexikonjából került elő.

– Használd a varázspálcát! – kiáltotta Ángyi és előreiramlott. – Ne nindzsázz velük! Használd a varázspálcát! Erre való!

A másik kígyó ösztönösen megfordult, hogy szem elől ne tévessze a mozgást, ami egyben szemlélteti, hogy az ösztön nem mindig a túlélés sarkköve, mert Magrat tarkón vágta. A varázspálcával. A kígyó megroggyant, elvesztve eddigi alakját esés közben.

Az a gond a boszorkányokkal, hogy sose menekülnek el az olyan dolgok elől, amiket tényleg utálnak.

És a sarokba szorított, kis, prémes állatokkal az a gond, hogy – csak nagy ritkán – az egyikük mongúz.

Mállotviksz Néne mindig szerette volna tudni: mi az, ami miatt olyan különlegesnek tartják a teliholdat? Az csak egy nagy fénykör. És az újhold meg csak sötétség.

De a kettő között félúton, amikor a hold a világosság és sötétség világai közt van, amikor még a hold is a mezsgyén tanyázik... esetleg akkor hihet egy boszorkány a holdban.

Most épp egy félhold vitorlázott a mocsár ködfelhője fölött.

Lily tükrökből rakott fészke visszaverte a hideg fényt, miként visszatükrözött minden mást is. A három söprű ott volt a falhoz támasztva.

Néne elvette az övét. Nem a megfelelő színt viselte, nem viselt kalapot, szüksége volt tehát valamire, amitől otthonosan érzi magát.

Semmi sem moccant.

– Lily? – szólalt meg halkan Néne.

A saját képmása nézett ki rá a tükrökből.

– Az egész abbamaradhat most – mondta Néne. – Foghatod a söprűm és én veszem Magratét. Ő bármikor osztozhat Gythával. És Mrs. Gogol nem fog utánad jönni. Ezt elintéztem. És odahaza tudnánk mit kezdeni további boszorkányokkal. És nincs többé keresztanyáskodás. Nincs többé emberek megöletése, hogy a lányuk készen álljon a szerep eljátszására egy mesében. Tudom, hogy ezért tetted. Gyere haza! Ez olyan ajánlat, amit nem utasíthatsz vissza.

A tükör hangtalanul hátracsúszott.

– Te megpróbálsz kedves lenni hozzám? – kérdezte Lily.

– Ne hidd, hogy nem kerül nagy erőfeszítésembe – felelte Néne jóval normálisabb hangon.

Lily ruhája suhogott a sötétben, amikor előlépett.

– Szóval – jegyezte meg –, legyőzted azt a mocsári nőszemélyt.

– Nem.

– De te vagy itt helyette.

– Igen.

Lily kivette a söprűnyelet Néne kezéből és megszemlélte.

– Sose használtam még ilyet – közölte. – Csak ráülsz és máris indulhatsz?

– Ezzel meglehetősen gyorsan kell szaladgálj, mielőtt elindul – ismerte el Néne –, de igen, ez az általános elképzelés.

– Hmm. Ismered a söprűnyél szimbolikáját? – tudakolta Lily.

– Van valami köze a májusfákhoz meg népdalokhoz meg hasonlókhoz? – kérdezett vissza Néne.

– Ó, igen.

– Akkor hallani se akarok róla.

– Igen – mondta Lily –, gondolom, nem akarsz.

Visszaadta a söprűt.

– Itt maradok – szögezte le. – Mrs. Gogol lehet, hogy előállt egy új trükkel, de ez nem jelenti, hogy ő győzött.

– Nem. A dolgok muszáj véget érjenek, tudod – magyarázta Néne. – Így működik az egész akkor, ha a világot mesékké változtatod. Sose lett volna szabad ezt megtenned. Nem lett volna szabad a világot mesékké formálnod. Nem lett volna szabad hagynod, hogy úgy bánjanak az emberekkel, mintha szereplők lennének, mintha tárgyak lennének. De ha ezt teszed, akkor tudnod kell, mikor ér véget egy mese.

– Föl kell venned a vörösen izzó cipőd és végigtáncolni az éjszakát? – kérdezte Lily.

– Valami ilyesmi, igen.

– Míg mindenki más boldogan él, míg meg nem hal?

– Ezt nem tudom – válaszolta Néne. – Ez tőlük függ. Amit én mondok, az az, hogy neked tilos belefognod még egyszer. Te vesztettél.

– Tudod, hogy a Mállotvikszek sosem veszítenek – replikázott Lily.

– Egyikük ma éjjel megtanul veszíteni – felelte Néne.

– De mi kívül vagyunk a meséken – protestált Lily. – Én amiatt, mert én... vagyok a közeg, amin keresztül megtörténnek, és te azért, mert te küzdesz ellenük. Mi vagyunk középen. Szabadon...

Nesz hallatszott mögülük. Magrat és Ogg Ángyi arca bukkant elő a lépcső teteje fölött.

– Szükséged van segítségre, Eszme? – érdeklődött óvatosan Ángyi.

Lily nevetett.

– Itt vannak a te kis kígyóid, Eszme.

– Tudod – fűzte hozzá –, te tényleg pont olyan vagy, mint én. Hát nem látod? Nincs olyan gondolat, ami átsuhant az agyamon, ami ne fordult volna meg a te fejedben is. Nincs olyan tett, amit elkövettem, amit te ne fontolgattál volna. De neked sose volt hozzá bátorságod. Ez a különbség a hozzám hasonlók és a hozzád hasonlók között. Nekünk megvan a bátorságunk megtenni, amiről ti csak álmodtok.

– Igen? – szólt Néne. – Ez lenne, amit gondolsz? Azt hiszed, álmodozom?

Lily megmozdította egy ujját. Magrat föllebegett a lépcsőházból, hiábavalóan küszködve. Vadul integetett a varázspálcájával.

– Ezt szeretem látni – nyilatkozta Lily. – Embereket kívánságokkal. Én soha semmit nem kívántam egész életemben. Én mindig tettem azért, hogy megtörténjenek a dolgok. Annyival kifizetődőbb.

Magrat a fogát csikorgatta.

– Biztos vagyok benne, hogy nem néznék ki jól tökként, kedves – mondta Lily. Könnyedén intett a kezével. Magrat továbbemelkedett.

– Meglepődnél azoktól a dolgoktól, amikre képes vagyok – jelentette ki ábrándosan Lily, miközben az ifjabb boszorkány egyenletesen lebegett a kockakövek fölött. – Neked magadnak is meg kellett volna próbálkoznod a tükrökkel, Eszme. Csodákat tesz a lélekkel. Csak azért hagytam, hogy az a mocsári perszóna életben maradjon, mert a gyűlölete éltető erejű volt. Tudod, nagyon is szeretem, ha gyűlölnek. És te tényleg tudod ezt. Az egyfajta tisztelet. Mutatja, hogy hatással vagy. Olyan, mint a hideg fürdő egy forró napon. Amikor az ostobák tudatára ébrednek, hogy tehetetlenek, amikor füstölőgnek jelentéktelenségükben, amikor vereséget szenvednek és nincs másuk, csak az az ásító űr savmarta gyomorszájukban – nos, hogy őszinte legyek, az olyan, mint az imádkozás. És a mesék... uralni a meséket... kölcsönvenni az erejük... a tőlük kapott örömök... titkos középpontjukban állni... Meg tudod ezt érteni? Az önmagukat ismétlő mintázatok láttán érzett puszta gyönyörűséget? Mindig szerettem a mintákat. Mellesleg, ha az az Ogg nőszemély folytatta a próbálkozást, hogy mögém osonjon, tényleg hagyni fogom, hogy ifjú barátnőd az udvar fölé lebegjen és akkor, Eszme, esetleg elvesztem iránta az érdeklődést.

– Csak mászkálgattam – állította Ángyi. – Azt nem tiltja a törvény.

– Te megváltoztattad a mesét a magad módján és most én is ezt fogom tenni az enyémen – közölte Lily. – És ismét... csak annyit kell tégy, hogy elmész. Csak menj el. Hogy mi történik itt, nem számít. Ez egy távoli város, amiről csak keveset tudsz. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy föléd kerekednék fineszességben – tette hozzá –, de ez a kettő... bennük nincs meg a kellő hogyishívják. Lekvárrá paszírozhatnám őket. Remélem, ezzel tisztában vagy. Szóval azt javaslom, hogy ma este egy Mállotviksz tanuljon meg veszíteni?

Néne egy ideig némán állt, hasznavehetetlen söprűnyelére támaszkodva.

– Rendben. Tedd le Magratot – mondta. – És akkor majd kimondom, hogy te győztél.

– Bárcsak el tudnám ezt hinni – felelte Lily. – Ó... de persze te vagy a rendes kettőnk közül, nem igaz? Neked állnod kell a szavad.

– Figyelj csak rám! – szólította föl Néne. Odasétált a pártázathoz és lenézett. A kétarcú hold még mindig elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa a palotát tengerként körbeölelő ködöt.

– Magrat? Gytha? – fordult hozzájuk. – Sajnálom, hogy így esett. Nyertél, Lily. Semmit sem tehetek.

Azzal leugrott.

Ogg Ángyi odarohant és lebámult a peremen át, épp jókor, hogy lásson egy homályos alakot eltűnni a ködben.

A tornyon maradt mindhárom nő nagy levegőt vett.

– Ez csak trükk – vélte Lily –, hogy elővigyázatlanná tegyen.

– Nem az! – sikoltotta Magrat lerogyva a kövezetre.

– Nála volt a söprűje – erősködött Lily.

– Az nem működik! Nem fog beindulni! – kiáltotta Ángyi. – Rendben – mondta fenyegetően, Lily karcsú alakja felé lépdelve. – Hamar letöröljük azt az önelégült kifejezést az arcodról...

Megtorpant, amikor ezüstös fájdalom cikázott végig a testén.

Lily nevetett.

– Akkor hát igaz? – kérdezte. – Igen. Látom az arcotokon. Eszme elég eszes volt ahhoz, hogy tudja, nem győzhet. Ne legyetek ostobák! És ne tartsd felém azt az idióta varázspálcát, Beléndek kisasszony! A vén Desiderata réges-rég diadalmaskodott volna fölöttem, ha képes lett volna rá. Egyesekben nincs semmi belátás.

– Le kellene menjünk oda – jelentette ki Magrat. – Lehet, hogy ott fekszik...

– Ez az. Legyetek jók! Csak ehhez értetek – gúnyolta őket Lily, miközben a két boszorkány futott a lépcsőhöz.

– De vissza fogunk jönni! – morogta Ogg Ángyi fogvicsorgatva. – Még akkor is, ha a mocsárban kell lakjunk Mrs. Gogollal és kígyófejeket kell együnk!

– Persze – emelintette meg szemöldökét Lily. – Pontosan ezt mondtam. Az embernek szüksége van a hozzátok hasonlókra maga körül. Máskülönben az ember sose tudhatná bizonyosan, hogy még mindig fungál. Ez az eredményesség jelzésének egyik módja.

Figyelte, ahogy eltűnnek lefelé a lépcsőn.

Szél fújt a torony tetején. Lily összefogta a szoknyáját és a torony széléhez lépdelt, ahonnan láthatta a messze alant lévő háztetők fölött kavargó ködfoszlányokat. A muzsika halk zengzetei hallatszottak a távoli karneválból, ahogy a tánc végigkacskaringózott az utcákon.

Hamarosan éjfél lesz. Valódi éjfél, nem afféle árengedményes változata, amit egy órában araszoló vénasszony okoz.

Lily megpróbálta kivenni a homályon keresztül a torony lábát.

– Igazán, Eszme – mormolta. – Te aztán tényleg nehezen tűrted a vesztést.

Ángyi kinyúlt és visszatartotta Magratot, amikor lerohantak a csigalépcsőn.

– Lassítanunk kellene egy kicsit – vélte.

– De lehet, hogy megsérült...!

– Az leszel te is, ha megbotlasz. Különben is – közölte Ángyi –, nem hiszem, hogy Eszme összetört rakásként fekszik valahol. Nem ilyen módon távozna el. Szerintem csak azért tette, hogy biztosítsa, Lily megfeledkezik rólunk és nem próbál minket valamiképp csőbe húzni. Állítom, azt gondolta, hogy mi vagyunk... mi is volt az a tsorti ipsével, akit csak akkor lehetett megsebezni, ha a megfelelő helyen találtad el? Soha, senki nem győzte le, amíg erre rá nem jöttek. A térde, azt hiszen, az volt az. Mi vagyunk Néne tsorti térde, érted?

– De tudjuk, hogy tényleg gyorsan kell fuss ahhoz, hogy a söprűnyele beinduljon! – kiabálta Magrat.

– Aha, tudom – válaszolta Ángyi. – Ezt gondoltam én is. És most azt gondolom... milyen gyorsan mész, amikor esel? Úgy értem, egyenesen lefelé?

– Én... nem tudom – ismerte be Magrat.

– Szerintem Eszme úgy vélte, érdemes kideríteni – vélekedett Ángyi. – Ez az, amit képzelek.

Egy fölfelé baktató alak jelent meg a lépcsőfordulóban. Udvariasan félreálltak, hogy hagyják elhaladni.

– Bárcsak vissza tudnék emlékezni, az ipse melyik részét kellett eltalálni – sóhajtotta Ángyi. – Most aztán egész éjjel ez fog motoszkálni a fejemben.

A SARKÁT.

– Tényleg? Ó, nagyon köszönöm.

SZÍVESEN, MÁSKOR IS.

Az alak haladt tovább előre és fölfelé.

– Remek álarc volt rajta, nem igaz? – szólalt meg jóval később Magrat.

Ő és Ángyi megerősítést keresve néztek egymás szemébe.

Magrat elsápadt. Fölnézett a lépcsőre.

– Azt hiszem, vissza kellene rohannunk oda föl és... – kezdte.

Ogg Ángyi sokkal idősebb volt. – Azt hiszem, mennünk kéne – állította.

Lady Volentia D'Instrukcio a rózsakertben üldögélt a nagy torony lábánál és kifújta az orrát.

Már félórája várakozott és elege lett.

Egy romantikus tête-à-tête-ben reménykedett: olyan kedves férfinak látszott, valahogy egyidejűleg rámenősnek és félénknek. Ehelyett csaknem főbe kólintotta egy öregasszony söprűnyélen, aki, amennyire ki tudta venni a sebesség okozta elmosódottságon át, Lady Volentia saját ruháját viselte, amikor sikítva leérkezett a ködből. A perszóna csizmája átszántott a rózsákon, mielőtt röptének íve újra fölfelé vitte volna őt.

És most valami mocskos, büdös kandúr folyton a lábához dörgölőzik.

Pedig olyan kellemes estének indult...

– 'Elló, lédiséged!

A nő körbenézett a bokrokra.

– A nevem Casanunda – közölte egy reményteli hang.

Lily Mállotviksz megfordult, amikor meghallotta az üvegcsörömpölést tükörlabirintusa belsejéből.

A homlokát ráncolta. Átszaladt a kövezeten és kinyitotta az ajtót a tükörvilágba.

Nem hallatszott más nesz, csak a ruhája suhogása és saját lélegzetvételének halk sípolása. Besuhant a tükrök közti helyre.

Miriádnyi önmaga nézett vissza rá jóváhagyólag. Megkönnyebbült.

Aztán a lába beleütközött valamibe. Lenézett és megpillantott a kockaköveken, feketén a hold fényében, egy söprűt a törött üveg cserepei közt heverve.

Elszörnyedt tekintete fölemelkedett és összeakadt egy tükörképpel.

Az szúrósan meredt vissza rá.

– Hol a gyönyörűség a győzelemben, ha a vesztes nincs életben, hogy tudja, vesztett?

Lily tátogó szájjal elhátrált.

Mállotviksz Néne átlépett az üres kereten. Lily lenézett megtorló nővérén túlra.

– Összetörted a tükröm!

– Akkor hát ez volt minden, amiért az egész történt? – kérdezte Néne. – Hogy kiskirálynőt játssz valami vizenyős városban? Hogy meséket szolgálj? Miféle hatalom ez?

– Te ezt nem érted... összetörted a tükröt...

– Azt mondják, az embernek nem szabad ilyet tenni – mondta Néne. – De én úgy gondoltam: ugyan, mit számít újabb hét évnyi balszerencse?

Képmás képmás után törik darabokra, egész úton végig a tükörvilág hatalmas görbéjén, a hasadás fénysebességnél gyorsabban röpül végig...

– Mind a kettőt el kell törni ahhoz, hogy biztonságos legyen.... fölborítottad az egyensúlyt...

– Hah! Én? – Néne előrelépett, szeme a keserűség zafírja. – Meg fogod kapni tőlem a verést, amit Anyánktól sose kaptál meg, Lily Mállotviksz. Nem varázslattal, nem kobakológiával, nem bottal, amilyen Apánknak volt, bizony, és emlékszem, használta is eleget – hanem bőrrel. És nem azért, mert te vagy a rossz kettőnk közül. Nem azért, mert mesékkel vacakoltál. Mindenkinek megvan a maga útja, amin végig kell menjen. Hanem azért, és azt akarom, hogy ezt teljesen fogd föl, mert miután elmentél, nekem kellett a jónak lennem. Tiéd volt az összes móka. És nincs arra lehetőség, hogy ezt megfizettessem veled, Lily, de azért meg fogom próbálni...

– De... én... én... én vagyok a jó – motyogta Lily a döbbenettől elsápadt arccal. – Én vagyok a jó tündér. Én nem veszíthetek! Én vagyok a keresztanya. Te vagy a gonosz boszorka... és összetörted a tükröt...

...üstökösként haladva, a repedés a tükrökben eléri legtávolabbi pontját s visszakanyarodik, végigszáguldva megszámolhatatlan világon...

– Segítened kell nekem helyre tenni... a tükörképek muszáj egyensúlyban legyenek... – Lily elhalóan mormolt a megmaradt üveghez hátrálva.

– Jó? Jó? Emberekkel táplálva a meséket? Eltorzítva emberek életét? Ez a jó szerinted? – tudakolta Néne. – Úgy érted, még csak nem is szórakoztál jól? Ha olyan rossz lettem volna, mint te, én sokkal rosszabb lettem volna. Jobban csináltam volna, mint te valaha álmodtad!

Hátralendítette a kezét.

...a törés visszatért kiinduló pontjához, magával hozva az összes tükör menekülő visszatükröződését...

Néne szeme elkerekedett.

Az üveg repedezett és szilánkokra tört Lily Mállotviksz mögött.

És a tükörben Lily Mállotviksz képmása megfordult, üdvözülten elmosolyodott és kinyúlt a keretből, hogy karjába ragadja Lily Mállotvikszet.

– Lily!

Az összes tükör összezúzódott, ezer darabban robbanva kifelé a torony tetejéről, s ezért, csak egy pillanatig, azt csillámló tündérpor koszorúzta.

Ogg Ángyi és Magrat megérkeztek a tetőre, akár a bosszúálló angyalok a hanyag mennyei minőségellenőrzés korszaka után.

Megtorpantak.

A tükörútvesztő helyén üres keretek álltak. Üvegcserepek borították a padlót és rajtuk egy fehér ruhás alak feküdt.

Ángyi maga mögé lökte Magratot és óvatosan csikorgott előre. Megbökte az alakot a csizmája orrával.

– Hajítsuk le a toronyról – javasolta Magrat.

– Rendben – válaszolta Ángyi. – Akkor hát, tedd meg!

Magrat tétovázott. – Hát – mondta –, amikor azt indítványoztam, dobjuk le a toronyról, nem úgy gondoltam, hogy én személyesen hajítom le, úgy értettem, ha lenne igazság, akkor le kellene őt lökni...

– Akkor én a helyedben erről a témáról nem beszélnék többet – jelentette ki Ángyi, elővigyázatosan letérdelve a csikorgó törmelékre. – Ráadásul igazam volt. Ez itt Eszme. Akárhol megismerném ezt az arcot. Vedd le az alsószoknyád!

– Mért?

– Nézz a karjára, te lány!

Magrat megtekintette. Aztán a szájához kapta a kezét.

– Vajon mit csinált?

– A kinézete alapján megpróbált közvetlen átnyúlni az üvegen – felelte Ángyi. – Most vedd le és segíts nekem csíkokra tépdesni, aztán menj és keresd meg Mrs. Gogolt és tudd meg, van-e valamilyen gyógyírja és segíthet-e nekünk és mondd meg neki, hogy reggelre jobb lesz, ha már messze jár. – Ángyi megtapintotta Mállotviksz Néne csuklóját. – Lehet, hogy Lily Mállotviksz lekvárrá paszírozhatott volna minket, de átkozottul biztos vagyok abban, hogy ki tudnám ütni Mrs. Gogol szemét a kandallóráccsal, ha arra kerülne a sor.

Ángyi levette nyilvánvalóan elpusztíthatatlan kalapját és a csúcsában kotorászott. Előhúzott egy bársonydarabot és széthajtogatta, előtárva tűk kicsiny, de titkos raktárát meg egy orsó cérnát.

Megnyalta a cérnát és erősen kancsítva a holddal szemben föltartott egy tűt.

– Ó, Eszme, Eszme – mondta, amikor lehajolt a varrnivalója fölé. – Te aztán tényleg nehezen tűröd a győzelmet.

Lily Mállotviksz kinézett a sok rétegű, ezüstös világból.

– Hol vagyok?

A TÜKÖR BELSEJÉBEN.

– Halott vagyok?

A VÁLASZ ERRE – felelte a Halál – VALAHOL IGEN ÉS NEM KÖZÖTT TALÁLHATÓ.

Lily megfordult és milliárdnyi alak fordult együtt vele.

– Mikor juthatok ki?

AMIKOR MEGTALÁLOD AZ EGYETLEN VALÓDIT.

Lily Mállotviksz továbbfutott a végtelen számú visszatükröződésen át.

A jó szakács mindig, minden reggel első a konyhában és utolsóként távozik este.

Mrs. Kellemes eloltotta a tüzeket. Gyors leltárt készített az ezüstneműről és megszámolta a levesestálakat.

Ráébredt, hogy nézik.

Egy macska állt az ajtóban. Nagy volt és szürke. Egyik szeme gonosz sárgászöld, a másik gyöngyfényű fehér. Ami megmaradt a füléből, úgy nézett ki, mint egy bélyeg széle. Mindazonáltal volt benne egy bizonyos hetykeség és Félmanccsal-is-le-tudlak-győzni mezőt generált maga körül, ami furcsamód ismerősnek rémlett.

Mrs. Kellemes egy ideig csak bámult rá. Mrs. Gogol közeli, személyes barátnője volt és tudta, hogy az alak csupán mélyen meggyökeresedett, egyéni szokás kérdése, és ha génuai lakos vagy Samedi Nuit Mort környékén, megtanulsz jobban bízni az ítélőképességedben, mint az érzékeidben.

– Hát akkor – szólalt meg, s hangjában alig-alig lehetett a remegést érzékelni –, gondolom, szeretnél még egy kevés hallábat, akarom mondani, fejet, mit szólsz hozzá?

Csöves nyújtózkodott és a hátát görbítette.

– És van némi tej is a hűtőkamrában – folytatta Mrs. Kellemes.

Csöves boldogan ásított.

Aztán megvakarta a fülét a hátsó lábával. Az emberség olyan hely, amit nem rossz meglátogatni, de azért nem szeretnél ott lakni.

Közben eltelt egy nap.

– Mrs. Gogol gyógyító kenőcse tényleg hatásosnak tűnik – vélekedett Magrat. Föltartott egy üveget, ami félig volt valami furán szemcsés halványzölddel és olyan átható szagúval, hogy, az ember könnyen elhihette volna, az egész világot elárasztja illatával.

– Van benne kígyófej is – jegyezte meg Ogg Ángyi.

– Ne próbálj fölzaklatni! – intette Magrat. – Tudom, hogy a Kígyófej egyfajta virág. Liliomféle, azt hiszem. Tudod, elképesztő, hogy mi mindent lehet virágokkal csinálni.

Ogg Ángyinak, aki az igazat megvallva tanulságos, jóllehet hajmeresztő félórát töltött Mrs. Gogol figyelésével, amíg a kence elkészült, nem volt szíve fölvilágosítani.

– Úgy van – mondta. – Virágok. Látom már, hogy semmi sem kerüli el a figyelmed.

Magrat ásított.

Szabad bejáratuk volt a palotába, és a kijárat még meg sem fordult a fejükben. Nénét a szomszédos szobában helyezték kényelembe.

– Eridj és aludj egy keveset – tanácsolta Ángyi. – Egy perc múlva megyek és átveszem Mrs. Gogoltól.

– De Ángyi... Gytha – hebegett Magrat.

– Hmm?

– Az az összes... izé... amit mondott, miközben utaztunk. Olyan... olyan hideg volt. Nemde? Nem szabad mindenfélét kívánni, nem szabad varázslatot használni az emberek megsegítésére, nem lehetséges megcsinálni azt a tüzes dolgot – és aztán fogta magát és mindezt megtette! Hogyan kellene ezt értelmeznem?

– Á, igen – felelte Ángyi. – Teljesen az általános meg a specifikus alapján, érted?

– Az mit jelent? – Magrat lehevert az ágyra.

– Azt jelenti, hogy amikor Eszme olyan szavakat használ, mint „Mindenki” meg „Senki”, nem számítja magát közéjük.

– Tudod... amikor ezt jobban meggondolod... ez borzasztó.

– Ez a boszorkányság. Fönt a nyaktörő részén. És most... szundíts egyet!

Magrat túl fáradt volt a tiltakozáshoz. kinyújtózott és hamarosan, afféle arisztokratikus módon, horkolni kezdett.

Ángyi egy darabig ült és pipázott a falra meredve.

Aztán fölállt és belökte az ajtót.

Mrs. Gogol fölnézett az ágy melletti zsámolyról.

– Kegyed is menjen és aludjon egy keveset – javasolta Ángyi. – Egy időre átveszem.

– Valami nem stimmel – jelentette ki Mrs. Gogol. – A keze rendbe jött. Csak egyszerűen lehetetlen fölébreszteni.

– Eszme esetében az egész a fejben zajlik – magyarázta Ángyi.

– Készíthetnék néhány új istent és rávehetnék mindenkit, hogy tényleg mélyen higgyen bennük. Mit szól hozzá? – kérdezte Mrs. Gogol. Ángyi a fejét rázta.

– Nem hinném, hogy Eszme ezt akarná. Nem nagyon lelkesedik az istenekért. Úgy gondolja, azok nem mások, mint térpocsékolás.

– Akkor főzhetnék némi gombót. Az emberek messzi földről eljönnek, hogy ehessenek belőle.

– Érdemes lenne megpróbálni – értett egyet Ángyi. – Minden apróság számít, én már csak azt mondom. Miért nem lát hozzá? És hagyja itt a rumot!

Miután a vudu varázslónő távozott, Ángyi megint pipára gyújtott és ivott egy kis rumot afféle elmerengő módon s közben az ágyon fekvő alakot nézegette.

Aztán lehajolt, közel Mállotviksz Néne füléhez és ezt suttogta:

– Csak nem fogsz veszíteni, ugye, nem?

Mállotviksz Néne kinézett a sok rétegű, ezüstös világból.

– Hol vagyok?

A TÜKÖR BELSEJÉBEN.

– Halott vagyok?

A VÁLASZ ERRE – felelte a Halál – VALAHOL IGEN ÉS NEM KÖZÖTT TALÁLHATÓ.

Eszme megfordult és milliárdnyi alak fordult együtt vele.

– Mikor juthatok ki?

AMIKOR MEGTALÁLOD AZ EGYETLEN VALÓDIT.

– Ez valami beugratós kérdés?

NEM.

Néne lenézett önmagára.

– Ez az – közölte.

És a mesék egyszerűen csak boldog befejezést akarnak. Fittyet hánynak arra, hogy az kinek jut.

Kedves Jászón ekszetra,

Hát enyit Génuáról de megtanultam Mrs. Gogol zombi medicináját és ő odaadta nekem a reeés réce megmondta hogyan kell banánanána dajkrit csinálni meg adot egy izét amit bendzsónak hínak el fogtok képedni és összeségében jóravaló lélek szerintem ha sosem veszed le a szemed róla. Úgy néz ki viszakaptuk Eszmét de nem is tudom furán és csöndesen viselkedik nem ahogy szokot rendes körülmények közt szóval rajta tartom a szemem ara az esetre ha Lily valami trükel becsapta a tükörben. De azt hiszem kezd joban lenni mert amikor fölébredt elkérte egy pilanatra Magratól a varázspálcát és aztán valahogy megpörgete és elgörbítete rajta a gyűrűket és a bilit virágcsokorrá változtata és Magrat azt mondta ő sose tudta ráveni a pálcát hogy ezt tegye és Eszme azt mondta nem mert, ő mindig kívánta a dolgokat ahelyet hogy kisütöte volna hogyan érje el a megtörténtük. Én már csak azt mondom, jó dolog hogy Eszme sose jutot egy varázspálcához fiatalkorában, hozá képest Lily Piknik lett volna. Melékelve az iteni temető képe láthatod a népeket dobozba földelik el a föld fölé a talaj olyan vizes mert nem akarsz egyszere halot leni meg vízbe fojtot, azt mondják az utazás kitágítja az elmét, szerintem most már ki tudnám húzni az enyém a fülemen és csomóra kötni az álam alat, minden jót, MAMI.

A mocsárban Mrs. Gogol, a vudu boszorka primitív állványára helyezte a frakkot, a póznára tűzte a cilindert és egy darabka zsineggel ráerősítette a sétapálcát a keresztrúd egyik végére.

Hátralépett.

Szárnyverdesés hallatszott. Legba pottyant le az égből és rátelepedett a cilinderre. Aztán kukorékolt. Általában csak napszálltakor kukorékolt, mert nagy hatalmú madár volt, de most az egyszer hajlott arra, hogy elismerje az új napot.

Később azt beszélték, hogy minden esztendőben Samedi Nuit Mort-kor, amikor a karnevál eléri tetőpontját és a dobok a leghangosabbak és a rum már csaknem elfogyott, a semmiből előbukkan egy férfi frakkban és cilinderben, egy démon életerejével, és a tánc élére áll.

Hiszen még a meséknek is el kell kezdődnie valahol.

Csobbanás hallatszott, aztán a folyó vize újra összezárult.

Magrat ellépdelt.

A varázspálca lesüppedt a kövér iszapba, ahol csupán a hébe-hóba arrajáró folyami rákok lába érintette, akiknek nincs tündérkeresztanyja és tilos bármit kívánniuk. A hónapok során lejjebb merült és, ahogy a legtöbb dolog, eltűnt a történelemből. És ennél senki sem kívánhat többet.

A három söprű Génua fölé emelkedett a hajnal felé kavargó köddel együtt.

A boszorkányok lenéztek a várost körbevevő zöld mocsárra. Génua szunnyadt. A Zsíros Ebédidő utáni napok mindig csöndesek, mivel az emberek ekkor alusszák ki. Jelenleg a kipihenők körébe Csöves is beleértendő, összegömbölyödve helyén a cirokban. Az elválás Mrs. Kellemestől igazi szívet tépő fájdalom volt.

– Hát, ennyit a la douche vitáról – törődött bele higgadtan Ángyi.

– El sem búcsúztunk Mrs. Gogoltól – jegyezte meg Magrat.

– Szerintem ő tudja jól, hogy elmegyünk – vélte Ángyi. – Nagyon értelmes asszony, az a Mrs. Gogol.

– De megbízhatunk benne, hogy állja a szavát? – kérdezte Magrat.

– Igen – válaszolta Mállotviksz Néne.

– A maga módján roppant becsületes – állította Ogg Ángyi.

– Hát, ez igaz – látta be Néne. – Azonfelül mondtam neki, hogy esetleg visszajövök.

Magrat átnézett Néne söprűjére. A cirokhoz szíjazott poggyász közt volt egy nagy kerek doboz.

– Még csak föl se próbáltad azt a kalapot, amit adott neked – hozta föl.

– Vetettem rá egy pillantást – felelte Néne hidegen. – Nem jó méret.

– Szerintem Mrs. Gogol nem adna senkinek olyan kalapot, aminek nem jó a mérete – tamáskodott Ángyi. – Lássuk csak, jó?

Néne az orrát fintorgatta és levette a doboz tetejét. Selyempapír gombolyagok pottyantak le a köd felé, amikor kiemelte a kalapot.

Magrat és Ogg Ángyi a fejfedőre meredt.

Természetesen hozzá voltak szokva a kalapot ékítő gyümölcs ötletéhez – magának Ogg Ángyinak volt egy fekete szalmakalapja viaszcseresznyékkel a különleges családi viszálykodás alkalmaira. De ezen jóval több volt puszta cseresznyénél. A görögdinnye volt nagyjából az egyetlen gyümölcs, ami nem volt megtalálható rajta valahol.

– Ez határozottan nagyon... külföldies – állapította meg Magrat.

– Gyerünk! – buzdította Nénét Ángyi. – Próbáld föl!

Néne megtette, kissé szégyenlősen, két lábbal megnövelve látszólagos magasságát, aminek javarészét egy ananász tette ki.

– Nagyon színes. Nagyon... sikkes – ítélkezett Ángyi. – Nem mindenki tudna viselni egy ilyen kalapot.

– Jól állnak neked a gránátalmák – hangoztatta Magrat.

– Meg a citromok – tette hozzá Ogg Ángyi.

– He? Ti ketten nem nevettek ki, ugye? – kérdezte gyanakodva Mállotviksz Néne.

– Szeretnéd te is megnézni? – tudakolta Magrat. – Van nálam egy tükör valahol...

A csönd bárdként ereszkedett le. Magrat elvörösödött. Ogg Ángyi dühösen meredt rá.

Mindketten óvatosan fürkészték Nénét.

– Ii-igenn – felelte hosszúnak tűnő idő után. – Azt hiszem, szeretnék tükörbe nézni.

Magrat kiengedett, kotorászott a zsebeiben és előhúzott egy kis, fakeretes, kézi tükröt. Átnyújtotta.

Mállotviksz Néne ránézett a tükörképére. Ogg Ángyi lopva kissé közelebb manőverezte a söprűjét.

– Hmm – mondta Néne egy kis idő múlva.

– Az a mód, ahogy a szőlők ott lógnak a füled mögött – bátorította Ángyi. – Tudod, ennél tekintélyesebb kalapot sohasem láttam.

– Hmm.

– Nem így gondolod? – firtatta Magrat.

– Hát – szólalt meg Néne kelletlenül –, talán megjárja a külrészeken. Ahol nem lát benne senki, aki ismer engem. Legalábbis, senki fontos.

– És amikor hazaérünk, bármikor megeheted – javasolta Ogg Ángyi.

Megkönnyebbültek. Úgy érezték, megmásztak egy hegyet, átjutottak egy veszélyes völgyön.

Magrat letekintett a barna folyóra és a gyanús farönkökre a homokpadjain.

– Amit tudni szeretnék, az ez – mondta –, vajon Mis. Gogol valójában jó vagy rossz? Úgy értem, halottak meg aligátorok meg minden...

Néne a ködön átpislákoló, felkelő napra pillantott.

– Bonyolult dolog a jó meg a rossz – közölte. – Nem vagyok túl biztos abban, melyik oldalon állnak az emberek. Talán az számít, melyik irányba nézel.

– Tudod – fűzte hozzá –, tényleg azt hiszem, hogy látom innen a peremet.

– Fura – vetette föl Ángyi –, azt beszélik, hogy egyes külországokban vannak elefántok. Tudjátok, mindig szerettem volna elefántot látni. És van egy hely Klaccsban vagy valahol, ahol az emberek fölmásznak köteleken és eltűnnek.

– Miért? – érdeklődött Magrat.

– Fogalmam sincs. Valószínűleg van valami dörzsölt külhoni oka.

– Desiderata egyik könyvében – mesélte Magrat – azt írja, hogy van egy nagyon érdekes dolog az elefántnézéssel kapcsolatban. Azt írja, hogy a Sto-síkságon, amikor az emberek azt mondják, elmennek elefántot látni, az azt jelenti, hogy egyszerűen útra kelnek, mert elegük van abból, hogy mindig ugyanazon a helyen éljenek.

– Nem az a gond, ha ugyanazon a helyen élsz – mutatott rá Ángyi –, hanem az, hogy ha nem engeded elkószálni az eszed.

– Én szeretnék fölmenni a Tengely felé – szögezte le Magrat. – Látni az ősi templomokat, amilyeneket leír a Skorpió Útjának Első Fejezete.

– És tanítanának neked bánni olyat, amit nem tudsz már úgyis, mi? – firtatta Ángyi tőle szokatlan élességgel.

Magrat Nénére pillantott.

– Valószínűleg nem – felelte engedékenyen.

– Hát – érdeklődött Ángyi –, mi legyen, Eszme? Hazamegyünk? Vagy elindulunk elefántnézőbe?

Néne söprűje lágyan megfordult a szellőben.

– Undorító vén szatyor vagy, Gytha Ogg – közölte Néne.

– Úgy van – erősítette, meg Ángyi vidáman.

– És, Magrat Beléndek...

– Tudom – árasztotta el a megkönnyebbülés Magratot –, ostoba liba vagyok.

Néne visszanézett a Tengely és a magas hegyek felé. Valahol arrafelé van egy vén kunyhó, aminek kulcsa az árnyékszékben lóg. Alighanem mindenféle dolgok zajlanak ott. Az egész királyság kétségkívül romlásba dől és tönkremegy, ha nincs ott, hogy jó úton tartsa a népeket. Ez a dolga. Nem lehet tudni, miféle ostobaságokat követnek el az emberek, ha ő nincs ott...

Ángyi szórakozottan összeütötte vörös csizmáit.

– Hát, gondolom, nincs is az otthonhoz fogható – mondta.

– Nem – felelte a még mindig merengőnek tűnő Mállotviksz Néne. – Nem. Milliárdnyi olyan hely van, mint az otthon. De ezek közül csak egy az, ahol élsz.

– Szóval akkor visszamegyünk? – kérdezte Magrat.

– Igen.

De a hosszabbik úton mentek és megnézték az elefántot.

Itt a vége, fuss el véle!

Jegyzetek:

1. A rossz helyesírás végzetes lehet. Példának okáért Al-Ybi kapzsi Serifáját egyszer megátkozta egy hiányos műveltségű istenség és néhány napig minden, amihez hozzáért, Raannyá változott, ami történetesen egy apró törpe neve volt egy sok száz mérföldnyire fekvő hegyi közösségben, aki azon kapta magát, hogy mágikusan átvonszolják a királyságon és könyörtelenül megkettőződik. Nagyjából kétezer Raannyal később a varázs elenyészett. Manapság Al-Ybi népe arról híres, hogy szokatlanul alacsony és rosszkedvű.

2. Desiderata küldött egy üzenetet Hessegi Szüle közvetítésével, amiben kérte, elhalálozása miatt engedjék el neki a megjelenést. A harmadik szem módot ad arra, hogy nagyon szorosra fogd a gyeplőt társasági kötelezettségeidet illetően.

3. Ogg Ángyinak fogalma se volt arról, a kokettál mit jelent, bár alkalmasint meg tudta volna tippelni.

4. Ezért aztán, például Mrs. Kozmopilita Útja roppant népszerű a fiatalok körében, akik a magas Kostető hóhatára fölötti eldugott völgyekben élnek. Saját sáfrányszín ruhás, imamalom-forgató fölötteseik kijelentéseit semmibe véve, alkalmilag elutaznak egész a Chirm utca 3-ig a lapos és ködös Ankh-Morporkba, hogy Mrs. Marietta Kozmopilita, a varrónő lábánál keressék a bölcsességet. Ennek okát nem tudja senki, a már előbb említett távoli bölcsesség vonzerején kívül, ugyanis egy árva szót sem értenek abból, amit az asszony mond, vagy gyakrabban, rikácsol nekik. Számos kopasz, ifjú szerzetes tér vissza magaslati erősségébe, hogy elmeditáljon a különös mantrán, amivel megtiszteltetett, azaz ezen: „Kotródj innét, te!” meg „Ha még egyet meglátok közületek tik kis, narancssárga ördögök, amint leskelődik utánam, megismeri majd a tenyerem élét, úgy ám!” meg „Minek jöttök ti átkozottak mind ide, hogy a lábam bámuljátok?” Tapasztalataik alapján már ki is fejlesztették a harcművészet egy különleges ágát, amelyben értetlenül kiáltoznak egymásra, s aztán megütik ellenfelük egy söprűvel.

5. Mállotviksz Néne egy ízben megszorongatta ezzel kapcsolatban, s mivel semmi sem titkolható el egy boszorkány elől, Jászón szégyenlősen így válaszolt: – Hát, naccsád, az történik, hogy megfogom őtet és odacsapok nekije a szeme közé a kalapáccsal, mielőtt még fölfogná, mi történik, osztán belesúgok a fülibe, aszondom, „Szegüjj szembe velem, te nyavalyás, és a tökeid teszem az üllőre, tudod, hogy képes vagyok rá!”

6. Hát, nem gyakran. Mindenesetre nem napi rendszerességgel. Legalábbis nem mindenhol. Ám valószínűleg némelyik hideg országban az emberek tényleg elég sokszor mondják „Ej, azok az eszkimók! Micsoda nép! Ötven szó a hóra! Hitted volna? Döbbenetes!”.

7. Ogg Ángyi számos lapot küldött haza a családjának, melyek közül egy sem érkezett meg hazamenetele előtt. Ez megfelel a hagyományoknak és a világegyetemben mindenütt így történik.

8. Valamicske Ogg Ángyiból átragadt másokra is.

9. A DEFCON-skála az Amerikai Egyesült Államok katonaságának harci készenlétét jelzi. Az ötös a normál készültség, az egyes jelenti azt, hogy a hadsereg támadásra kész. A kettes az az állapot, ami még épp a háborús készültségi fok alatt van, ilyen volt érvényben például a kubai válság idején. (A ford. megjegyzése)

10. Míg ellenben Ankh-Morporkban az üzlet gyakran ment oly rosszul, hogy egyesek a Céh vállalkozó szelleműbb tagjai közül hirdetéseket helyeztek el a boltok kirakatában ilyen alkut kínálva „Két leszúrás megrendelése esetén egy mérgezést ajándékba adunk!”.

11. Először is, mindig előtted bármilyen sorban.

12. A rasszizmus nem okozott gondot a Korongvilágon, mert – a trollok és törpék és így tovább miatt – a fajtagyűlölet sokkal érdekesebbnek bizonyult. A feketék és a fehérek tökéletes harmóniában éltek és szövetségre léptek egymással a zöldek ellen.

13. Két tuskó és reménykedés.

14. Ez a csattanója egy korongvilági viccnek, amely, sajna, nem maradt a későbbi nemzedékekre.

Tartalom

Ez itt a Korongvilág

Magrat az ágyban feküdt

Néne kísérleti jelleggel

A két boszorkány körbenézett

Jegyzetek