NNCL1640-578v1.0

Madárfejűek Társasága

TERRY PRATCHETT

FÖLDVÁJÓK

A MANÁK TRILÓGIÁJA

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

DIGGERS by Terry Pratchett

A Corgi Book, 1991

Corgi Books are published by Transworld Publishers,

a division of The Random House Group

Copyright © Terry and Lyn Pratchett 1990

All Rights Reserved.

Fordította:

KISS TAMÁS

Borítófestmény:

JOSH KIRBY

ISBN 963 497 001 X

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2003

Hungarian translation © Kiss Tamás, 2003

Lektor: Szőts Katalin

Tördelés: KARAKTERTAx BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás: A-Színvonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László

Felelős szerkesztő: Tézsla Ervin

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 231089

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Kezdetben...

...Arnold Testv. (al. 1905) megteremtette az Áruházat.

Legalábbis ez volt több ezer mana meggyőződése, akik már nemzedékek¹ óta éltek, Arnold Testv. (al. 1905) padlója alatt, egy öreg és tiszteletreméltó bevásárlóközpontban.

Az Áruház volt számukra a világ. Egy tető, és falak közé zárt világ.

A Szél és az Eső már csak az ősi legendákban élt, akárcsak a Nappal és az Éjszaka. Volt viszont Tűzoltó Készülék, Légkondicionáló és kicsiny, mozgalmas életük a Nyitás és a Zárás között folyt. Az évszakokat úgy hívták, hogy Januári Árleszállítás, Tavaszi Bezsongás Ruhavásár, Nyári Vásár és Karácsonyi Vásár. Az Apát és a Papírárus osztály papjainak a vezetésével imádták Arnold Testv. (al. 1905)-öt, aki hitük szerint mindent teremtett, vagyis az Áruházat, és ami benne volt, de ez nem jelenti azt, hogy látványos ceremóniákat rendeztek. Nem akarták egy óvatlan tettükkel magukra vonni Arnold Testv. (al. 1905) haragját.

Néhány manacsalád meggazdagodott, hatalomra tett szert és megváltoztatta a nevét – többé-kevésbé – arra az osztályéra, ami alatt élt... Így lettek a Cse'Megék, a Vaskereskedők és a Rövidáru kereskedők.

És végül megérkeztek az Áruházba egy teherautó platóján az utolsó Odakint élő manák. Ők nagyon is jól tudták, hogy mi az az eső és mi az a szél. Éppen ezek miatt próbáltak eljönni onnan, ahol eddig éltek.

Köztük volt Masklin a patkányvadász, Morkie Nagyi és Grimma, bár ők nők, akik köztudomásúlag nem igazán számítanak. És természetesen magukkal hozták az Izét.

Az Izét senki sem értette teljesen. Masklinék évszázadok óta nemzedékről nemzedékre hagyományozták, de csak annyit tudtak róla, hogy nagyon fontos. Amikor az Izé az Áruházban elektromosság közelébe került, beszélni kezdett. Elmondta, hogy ő egy gondolkodó gép, egy hajóról, ami évezredekkel ezelőtt hozta el a manákat egy távoli Áruházból, de az is lehet, hogy az ÉgBoltból. Hozzátette, hogy hallja, amit az elektromosság beszél. Az elektromosság pedig azt mondta neki, hogy az Áruházat három héten belül lerombolják.

Masklin azt javasolta a manáknak, hogy egy teherautón meneküljenek el. De furcsállotta, hogy egy hatalmas teherautó elvezetése bizonyul a munka könnyebbik részének. Sokkal nehezebb volt elhitetni a manákkal, hogy képesek rá.

Masklin nem volt vezető, csak szeretett volna az lenni. Egy vezető makacsul előreszegezi a tekintetét, és bátor dolgokat visz véghez. Masklin érvelt, rábeszélt, és néha igen átlátszóan hazudott. Úgy találta, sokkal könnyebb munkára fogni a többieket, ha azt hiszik, a saját ötleteiket valósítják meg.

Ötletek! Ez a szó varázsigének bizonyult. Nagyon sok ötletre volt szükségük. Meg kellett tanulniuk együtt dolgozni. Meg kellett tanulniuk olvasni. Rá kellett jönniük, hogy a nők, nos, a nők majdnem olyan intelligensek, mint a férfiak (ámbár mindenki tudta, hogy ez nevetséges, és ha a nők túl sokat gondolkodnak, akkor túlhevül az agyuk.)

Amúgy mindnyájan nagyon sokat dolgoztak. A teherautón, ami éppen azelőtt hagyta el az áruházat, mielőtt az titokzatos körülmények között lángba borult és teljesen megsemmisült, eljutottak vidékre.

Rábukkantak egy elhagyatott kőfejtőre a hegyoldalban, beköltöztek a romos épületekbe, és ezek után úgy gondolták, Minden Rendben Lesz. Fényes Új Hajnal köszönt majd rájuk.

Persze a legtöbben még sohasem láttak hajnalt, sem fényeset, sem pedig másmilyent. És ha láttak volna, azt is tudniuk kellett volna, hogy a szép fényes hajnalokat általában felhős napok követik. Szitáló esővel.

Hat hónap telt el...

Ez a Tél története.

A Nagy Csata története.

Jekub ébredésének a története, aki a hegy sárkánya. A szemei hatalmasak, a hangja menydörgő, a fogai pedig élesek.

De a történet nem itt kezdődik.

És nem is itt ér véget.

Erős szél fújt. Viharos orkán. A levegő tömör fallá állt össze, és úgy tarolta le a tájat, mintha egy óriás toporzékolna. A kis fák meghajoltak, a nagyok kettéroppantak. Az ősz utolsó sóhajai úgy suhantak át a levegőn, akár az eltévedt lövedékek.

A kavicsgödör melletti szemétdomb elhagyatottan állt. A sirályok, melyek rendszerint fölötte keringtek, most máshol találtak maguknak menedéket. De a hely még így is igen mozgalmas volt.

A szél úgy szaggatta a szemétdombot, mintha valami különlegeset keresett volna az ócska mosóporos dobozok, vagy a kidobott cipők között. Az üres konzervdobozokat hátborzongató csörömpöléssel görgette a keréknyomokban, mialatt a szemét könnyebbik fele vadul felrepült a felhők közé.

A szél tovább kutakodott. Egy pillanatig megsuhogtatta a papírlapokat, majd egy köhintéssel odébb lökte őket.

Végül egy darab papír, amit már régóta rázott a szél, elszakadt és felrepült a zúgó égbe. Úgy nézett ki, mint egy nagy, fehér madár, téglalap alakú szárnyakkal.

Nézd csak, ahogy bukfencezik!...

Beleakad egy kerítésbe, de csak egy pillanatra.

A fele leszakad és most, hogy sokkal könnyebb lett, átszaltózik a mező mögötti árokba...

De csak sebességet gyűjt, és amikor egy sövény bukkan fel előtte, felpöccen a levegőbe, akár egy légy.

1

I. És ekkor Különös Dolgok történtek: a Levegő erősen mozgott, az Ég Melege alább hagyott, és néhány reggelen a pocsolyák teteje Keménnyé és Hideggé vált.

II. És a manók így szóltak egymáshoz: Mi lehet ez?

Részlet a Manák Könyvéből,

Kőbánya 1. fejezet, I-II. vsz.

– Tél – jelentette ki határozottan Masklin. – Télnek hívják.

Gurder apát szigorúan ránézett.

– Sohasem említetted, hogy ilyen lesz – feddte meg. – Annyira hideg.

– Ez? – szólt közbe Morkie Nagyi. – Hideg? Ez egyáltalán nem hideg. Úgy gondolod, hogy ez hideg? Na hát várj csak, amíg igazán hideg lesz!

Élvezi a dolgot, állapította meg Masklin. Morkie Nagyi mindig is élvezte, amikor közelgett a baj. Ez tartotta életben.

– Akkor lesz majd igazán hideg, amikor még ennél is hidegebb lesz. Az ember komolyan vacogni kezd, és még a víz is fagyott cseppekben hullik az égből! – dőlt hátra diadalmasan. – Mit fogsz majd akkor gondolni? He?

– Nem szükséges úgy beszélned velem, mint egy gyerekkel – sóhajtott fel Gurder. – Elfelejted, hogy tudunk olvasni. Tudjuk, hogy milyen a hó.

– Igen – helyeselt Dorcas. – Régen az Áruházban ilyenkor képeslapokat aggattak fel körös-körül a falakra. Minden évben, amikor eljött a Karácsonyi Vásár ideje. Tudjuk, milyen a hó. Az olyan csillogó.

– Jönnek a varjak – aggódott tovább Gurder.

– Hát, a hó azért egy kicsivel több egy csillogó képeslapnál – kezdte Masklin.

Dorcas csendre intette.

– Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene. Jól beástuk magunkat, az élelmiszerkészleteink is kielégítőnek tűnnek, és ha mégis elfogyna, tudjuk honnan szerezhetünk utánpótlást. Hacsak valakinek nincs más mondanivalója, be is zárhatjuk a gyűlést – jelentette ki.

Minden jól ment. Vagy legalábbis nem túlságosan rosszul.

Persze még mindig bőségesen civakodtak és veszekedtek a különböző családok, de a manatermészet már csak ilyen. Éppen ezért állították fel a Tanácsot, ami látszólag bevált.

A manák szerettek vitatkozni. Legalábbis a Sofőrök Tanácsát arra szánták, hogy vitatkozni tudjanak anélkül, hogy egymásnak esnének.

Ez mindazonáltal mulatságos. Régen az Áruházban a nagy családok intézték az ügyeket. De mostanra a családok már összekeveredtek, és különben is, egy kőfejtőben nincsenek osztályok. De a manák szinte ösztönösen vonzódtak a hierarchiához. A világ mindig tisztán két részre oszlik: azokra, akik megmondják a többieknek, hogy mit kell tenniük, és azokra, akik megteszik azt, amit mondanak nekik. Így különös módon új vezetők emelkedtek ki a többiek közül.

A Sofőrök.

A rangsorban elfoglalt hely azon múlott, hogy a Veszélyes út során ki hol utazott. Azok voltak méltóak a Sofőr elnevezésre, akik a teherautó vezetőfülkéjében tartózkodtak. A többieket csak Utasoknak nevezték, de erről senki sem beszélt sokat. Ezt nem hivatalos elnevezésnek szánták, vagy ilyesmi, de a manák többsége érezte, hogy aki el tud lopni egy teherautót, és el tudja vezetni, az tudja, mit csinál.

De Sofőrnek lenni nem számított szükségképpen csupa mókának és kacagásnak.

Az elmúlt évben, mielőtt megtalálták az Áruházat, Masklinnak egész nap vadásznia kellett. Most csak akkor vágott neki elejteni valamit, ha úgy hozta a kedve; a fiatal Áruházi manák szerettek vadászni és kétségtelenül helytelen volna, ha egy Sofőr maga vadászna. Krumplit bányásztak, és elég jó kukoricatermést takarítottak be egy szomszédos parcelláról, pedig azt előttük már gépek is learatták. Masklin ugyan jobban örült volna, ha maguk termelik meg a szükséges élelmet, de nem voltak elég ügyesek ahhoz, hogy magokat vessenek a kőfejtő kemény földjébe. Mindenesetre így is megszerezték a táplálékukat, és ez volt a lényeg.

Körülötte manák ezrei élték az életüket. A családok növekedtek. Letelepedtek.

Visszaballagott az elhagyott kőfejtő egyik barakkja alatt berendezett szállásához. Egy kis idő múlva elhatározásra jutott, és kivette az Izét a falba vésett üregből, ahol tartotta.

Az Izén most nem világítottak a fények. Nem is villantak fel addig, amíg közel nem került az elektromossághoz. De akkor az Izé mindig megszólalt. Találtak néhány vezetéket a kőfejtőben, Dorcas már elkezdett foglalkozni velük. Masklin soha nem adta ki a kezéből az Izét. A sima, fekete kocka olyan dolgokról mesélt, amelyek nagyon nyugtalanították.

Biztosan most is hallja, amit mondok neki, gondolta.

– Torrit apó meghalt a múlt héten – kezdte egy rövid, bevezető szünetet követően. – Mindnyájan elszomorodtunk egy kicsit, de hát nagyon megöregedett, és szép halála volt. Úgy értem, hogy semmi sem ette meg, vagy gázolta el előtte, vagy ilyesmi.

Masklin kis törzse egyszer élt már egy dombvidéken átvezető autópálya töltése mellett, ahol a környéken sok minden fenyegette a fiatal manák életét. Az a tény, hogy valaki egyszerűen csak nem él tovább, új volt számára.

– Így hát eltemettük őt a krumpliföld szélén, elég mélyen, nehogy egy eke kiszántsa. Úgy vettem észre, az Áruházi manák nem ismerik a temetésnek ezt a formáját. Azt hiszik, hogy ki fog hajtani, vagy valami hasonló történik majd vele. Biztosan összekeverik a magok elvetésével. Persze, ők nem ismerik a növényeket. Tudod, ez azért van így, mert eddig az Áruházban éltek. Itt minden új nekik. Állandóan panaszkodnak, hogy azt kell enniük, amit a természetben találnak; úgy gondolják, ez nem természetes. És azt hiszik, hogy az eső valamilyen öntözőrendszer. Mintha az egész világ csak egy nagyobb áruház lenne. Hm.

Egy pillanatig bámulta a közönyös fekete kockát, mialatt felkészült mondanivalója folytatására.

– Másrészt ez azt jelenti, hogy Morkie Nagyi lett közöttünk a legöregebb mana – bökte ki végül. – Így helyet kapott a Tanácsban, annak ellenére, hogy nő. Gurder apát ezt ellenezte. Erre mi azt mondtuk, hogy ezt neki kell közölnie vele, de ő nem merte. Így mégiscsak bekerült a Tanácsba. Hm.

A körmeit nézegette. Az Izé zavarba ejtően hallgatott.

– Mindenki aggódik, mert közeleg a tél. Hm. De sok krumplit gyűjtöttünk, és idelent elég meleg van. Rengeteg mókás elképzelésük alakult ki. Azt mesélték, hogy az Áruházban a Karácsonyi Vásár idején eljött egy Tél Aprónak nevezett illető. Remélem, hogy ide azért nem követett minket. Hm.

A fülét vakargatta.

– Összességében minden rendben. Hm.

Közelebb hajolt.

– Tudod, hogy ez mit jelent? Ha azt hiszed, hogy minden rendben van, akkor valami biztosan nincs. Csak még nem szereztél róla tudomást. Ez a véleményem.

A fekete kocka látszólag helyeselt.

– Mindenki azt mondja, hogy túl sokat aggódok. De nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Hm.

Tovább gondolkodott.

– Hm. Azt hiszem, minden újdonságot elmondtam – ezzel felemelte az Izét és visszatette a helyére.

Azon tűnődött, vajon beszámoljon-e arról, hogyan vitatkozott Grimmával, de ezt, nos, ezt személyes ügynek gondolta.

A könyvek miatt történt, amiket Grimma olvasott. Masklin soha sem biztatta arra, hogy olvasson, nem tömte tele a fejét mindenféle haszontalansággal. Gurdernek igaza volt abban, hogy a nők agya túlhevül az olvasástól. Az utóbbi időben Grimma valóban mindig tűzforrónak tűnt.

Odament hozzá és megmondta neki, hogy most, mikor már mindnyájan letelepedtek, ideje lenne megházasodniuk. Úgy, mint ahogy az Áruházi manák teszik. Az apát elmormogná fölöttük a megfelelő szavakat, meg minden.

Grimma erre úgy szólt, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy férjhez akar menni.

Erre Masklin azt felelte, hogy ez nem ilyen egyszerű, meg kell házasodnia, ahogy szokás.

Mire Grimma azt mondta, hogy többé már ez nem szokás.

Masklin elpanaszolta ezt Morkie Nagyinak. Úgy gondolta, az ember nála vigasztalást talál. Morkie Nagyi nagyon ápolta a hagyományokat, ebben a tekintetben igazi Nagyinak számított. Masklin így szólt hozzá: Nagyi, Grimma nem hajlandó azt tenni, amit mondok neki.

Morkie Nagyi pedig ezt válaszolta: Sok szerencsét kívánok hozzá. Bárcsak én se tettem volna meg mindazt, amit fiatalkoromban mondtak nekem.

Masklin ezt követően Gurderhez fordult a panaszával, aki neki adott igazat. Azt mondta, hogy ez nagyon helytelen, a lányoknak azt kell tenniük, amire utasítják őket. Mire Masklin azt felelte: rendben van, de mondja el ezt Grimmának is. Erre Gurder hebegni kezdett, hogy Grimmának talán rossz a hangulata, jobb lenne ezt későbbre halasztani. Végső soron pedig változnak az idők...

Változnak az idők. Nos ez különösen igaznak bizonyult. És a legtöbb változást maga Masklin okozta. Ő késztette a többieket arra, hogy másképp gondolkodjanak és hagyják el az Áruházat. Szükségük volt a változásra. Jó volt a változás. Masklin teljes egészében a változás híve volt.

Csak az szomorította el, hogy közben ő maga nem maradt ugyanaz, mint annak előtte.

Lándzsáját a sarokba támasztotta. Milyen szánalmasnak is tűnik most... Csak egy darab kovakő fonállal rákötözve egy hosszú botra. Az Áruházból fűrészt és más szerszámokat is hoztak magukkal. Manapság már fémeket használnak.

Hosszasan bámulta a lándzsát. Azután felemelte, kiment a szabadba és komolyan elgondolkodott a dolgok állásáról, a saját helyzetéről. Vagy, ahogy mások mondanák, duzzogott egy jót.

A régi kőfejtő nagyjából félúton szakította meg felfelé menet a hegyoldalt. A meredélyt gyep borította, néhány helyen pedig kusza földiszeder és galagonyabozót nőtt. Mögöttük szántóföldek terültek el.

A kőfejtő alatt egy földút vezetett át a bozótos sövényen, egészen a főútig. Ezen túl haladt a vasút, így nevezték azt a nagy fatömbökön nyugvó két hosszú vasrudat. Nagyon hosszú, teherautókhoz hasonló dolgok döcögtek végig néha rajta csapatosan.

A manák még nem fejtették meg teljesen a vasút rejtélyét. De annyit sejtettek, hogy különösen veszélyes lehet, mert látták egy út és a sínpár kereszteződését, és amikor a vasúton mozogtak azok a valamik, két sorompó ereszkedett le a sínek két oldalán.

A manák pontosan tudták, mire valók a sorompók. Lehetett látni efféléket a földeken is, hogy megállítsák mindazt, amit meg kell állítani. Minden bizonnyal azért eresztették le, nehogy a vonat megszökjön a sínekről és végigszáguldjon az úton.

A síneken túl még több föld terült el, néhány kavicsgödör – jól lehetett bennük halászni, mármint ha egy mana halászni akart –, és végül ott volt a repülőtér.

Masklin a nyáron hosszú órákat töltött azzal, hogy a repülőgépeket figyelte. Látta, ahogy a gépek végigszáguldanak a kifutópályán, hirtelen felemelkednek, akár egy madár, majd egyre kisebbek és kisebbek lesznek, míg végül eltűnnek.

Ez volt a nagy gond. Masklin a kedvenc kövén ült a csepergő esőben és szörnyen aggódott emiatt. Nagyon sok minden nyugtalanította ezekben a napokban, a gondok sötét felhőként tornyosultak a feje fölé, de mind közül ez volt a legnagyobb.

Arra kellett volna továbbmenniük, amerre a repülők. Ezt az Izé mondta, amikor még beszélt hozzá. A manák az égből jöttek. Még a felhőknél is magasabbról. Ezt ugyan egy kicsit nehezen értette, mert a felhők fölött biztosan csak egyvalamit tudott elképzelni: még több felhőt. És oda kellene visszajutniuk. Ez volt az ő... valami V-vel kezdődő dolguk. Végzet. A végzetük. Visszajutni azokba a világokba, amiket egyszer már birtokoltak. Ők pedig valahogy itt rekedtek. De – és ez volt a leginkább nyugtalanító – az a hajó dolog, a repülőgép, ami a csillagok között, a felhőknél is magasabbra száll, még odafent várt rájuk. A manák ősei magára hagyták, amikor lejöttek ide egy kisebb hajóval, ami szerencsétlenül járt, így nem tudtak visszamenni.

És mindezt csak ő tudta egyedül.

Az öreg Apát, aki Gurder előtt töltötte be ezt a posztot, szintén tudta. Grimma, Dorcas és Gurder is tudtak a dologról valamit, de nagyon lefoglalták őket a mindennapi teendők, és ezekben a napokban rengeteg mindent kellett megszervezni.

Pedig csak annyi történt, hogy letelepedtek. Elkezdjük kialakítani a saját kis életünket, akár csak az áruházban, ismerte fel Masklin. Az Áruháziak azt hiszik, hogy a plafon az ég, mi pedig azt, hogy az ég a plafon.

Letelepszünk, és azután...

Ekkor egy teherautó fordult a kőfejtőhöz vezető útra. Ez annyira különös eseménynek számított, hogy Masklin egy darabig csak bámulta, mielőtt igazán figyelni kezdte volna.

– Senki sincs őrségben. Miért nincs senki őrségben? Pedig megmondtam, hogy valakinek mindig lenni kell az őrségben!

Fél tucat mana surrant el a kőfejtő bejárata felé, a száraz páfrányok irányába.

– Sacco volt a soros – mormolta Angalo.

– Nem is igaz! Nem én voltam! – pisszegte le Sacco. – Nem emlékszel, hogy tegnap cserét kértél, mert...

– Nem érdekel, hogy ki volt a soros! – kiabált Masklin. – Senki sem őrködött, pedig kellett volna! Nem így történt?

– Bocsánat, Masklin.

– Igen. Bocsáss meg, Masklin.

Felmásztak a töltésre, és meglapultak egy száraz fűcsomó mögött.

Egy kisteherautót láttak az úton. Egy humanó már kiszállt belőle, valamit művelt a kapuval, és utána behajtott a kőfejtőbe.

– Ez egy Land Rover – jelentette ki elégedetten Angalo. Még a Veszélyes út előtt sok időt töltött az Áruházban azzal, hogy mindent elolvasott, amihez csak hozzáfért, és amiben autókról volt szó. Szerette az autókat. – Nem igazi teherautó, annál viszont több, hogy csak humanókat szállítson ide-oda...

– Az a humanó felragasztott valamit a kapura – állapította meg Masklin.

– A mi kapunkra – tette hozzá Sacco helytelenítően.

– Ez különös – morfondírozott Angalo. A férfi a humanók nehézkes, alvajárókra emlékeztető mozgásával visszament a kocsihoz. Beszállt, megfordult és hangos motorzúgás kíséretében elhajtott.

– Ilyen hosszú utat megtenni csak azért, hogy kitűzzön egy cetlit – mondta Angalo, miközben felálltak. – Ez jellemző a humanókra!

Masklin összehúzta a szemöldökét. Igaz, hogy a humanók nagyok és buták, de volt bennük valami különös eltökéltség, és úgy látszott, kis papírdarabkák vezérlik a tetteiket. Azt is egy papír árulta el, hogy az Áruházat le fogják rombolni és – az igazat megvallva – nagyon is úgy történt. Nem lehet megbízni az olyan humanókban, akiknél papírdarabok vannak.

Rámutatott a rozsdás drótra, amin egy ügyes mana könnyedén felmászhat.

– Sacco – szólt. – Jobb lenne, ha lehoznád.

Kilométerekkel távolabb egy másik papír csapkodott a sövényben megakadva. Eső áztatta napszítta szavait, amíg teljesen el nem ázott és el nem nehezült, majd...

...elszakadt.

Már nem tartotta vissza semmi. Szabadon bukott alá a fűre. Csak a szél suhogtatta.

2

III. De jött egy Jel és az emberek így szóltak, Mit jelenthet ez?

IV. És nem jelentett semmi jót.

Részlet a Manák Könyvéből,

Jelek, I. fejezet, III.-IV. vsz.

Gurder letérdelt, megnézte a kerítésről leszakított papírt, és széttárta a kezét.

– Természetesen el tudom olvasni – közölte. – Minden szó jelentését ismerem.

– Hát akkor? – türelmetlenkedett Masklin.

Gurder zavartan ránézett.

– Ezeket a mondatokat nem elég csak simán olvasni. Értelmezni kell – magyarázta. – Azt írja... Hol is van... Igen, itt írja, hogy a kőfejtőt újra kifogják nyitni. Mit jelenthet ez? Hiszen már nyitva van, minden bolond tudja. Kilométerekről is lehet látni.

A többi mana szorosan köré gyűlt. Kétségtelenül látni lehet kilométerekkel távolabbról is a szörnyűséget. Három oldalról a kőfejtőt magas sziklafalak határolták, de a negyediken... nos hamar megtanulták, hogy ne nézzenek abba az irányba. Olyan hatalmas szabad tér tárult arrafelé a szemük elé, hogy sokkal kisebbnek és sebezhetőbbnek érezték magukat, mint amilyenek valójában voltak.

Habár az írás nem hordozott a számukra egyértelmű jelentést, igen kellemetlennek tűnt.

– A kőfejtő egy lyuk a földben – magyarázta Dorcas. – Az ember nem tud megnyitni egy lyukat, hacsak előtte be nem temeti. Ennek így nincs semmi értelme.

– A kőfejtő olyan hely, ahonnan a humanók köveket bányásznak ki – helyesbített Grimma. – Ásnak egy lyukat, a köveket pedig arra használják, nos, hogy utakat meg ilyesmiket építsenek belőle.

– Úgy gondolom, te is elolvastad, igaz? – kérdezte Gurder savanyúan. Gyanította, hogy Grimma nem tiszteli az ő tekintélyét. Szintén hihetetlenül bosszantónak találta azt is, hogy nő létére jobban olvasott nála.

– Igen – szegte fel Grimma a fejét.

– Magad is láthatod, Grimma – szólt közbe Masklin békítőleg –, hogy itt már nincs több kő. Ezért maradt csak egy nagy lyuk a helyükön.

– Egy null oda – szólt komolyan Gurder.

– De hát nagyobbra akarja ásni a lyukat! – csattant fel Grimma. – Nézzétek azokat a sziklatömböket ott fönn! – mindnyájan engedelmesen felnéztek. – Az ott mind kő! Nézzetek ide! – minden fej lefelé fordult a földre. Grimma lába türelmetlenül topogott a papíron. – Azt írja, hogy meghosszabbítja az autópályát. Az autópálya az egy út! Meg akarja növelni a kőfejtőt! A mi kőfejtőnket! Ez áll a papíron, ezt fogja tenni!

Grimma szavait hosszas hallgatás követte. Elsőként Dorcas szólalt meg:

– Kiről beszélsz?

– Rendelet Szerintről! Ráírta a nevét a papírra – válaszolt Grimma.

– Igaza van – helyeselt Masklin. – Nézzétek. Itt áll a papíron. "Rendelet Szerint Megnyitja."

A manák izgatottan toporogtak. Rendelet Szerint. Nem hangzott túl biztatóan. Ha valakit így hívnak, az valószínűleg mindenre elszánt.

Gurder felállt és leporolta a reverendáját.

– Bárki bármit is mond, ez csak egy darab papír – dohogott.

– De a humanók feljöttek ide – gondolkodott hangosan Masklin. – Eddig még soha sem műveltek ilyet.

– Nemtom mit jelenthet – vallotta be Dorcas. – Azt hiszem, az összes bányaépület, a régi műhelyek, a kapuk és a többi mind-mind a humanók tulajdona. És ez mindig is aggasztott. És ha a humanók jártak már valahol, oda hajlamosak ismét visszatérni. Ebben nagy csibészek.

Ismét sűrű csend ereszkedett közéjük. Az a fajta csend, amelytől az embernek nyugtalanító gondolatai támadnak.

– Úgy értitek – szólalt meg lassan egy mana –, hiába vándoroltunk, hiába dolgoztunk olyan keményen, hogy otthont teremtsünk magunknak, most mindezt elveszik tőlünk?

– Nem hinném, hogy pont most kellene kétségbe esnünk – kezdte Gurder.

– Nekem családom van – szólt közbe egy másik mana.

Masklin felismerte Angalót. Angalo tavasszal házasodott meg. A Cse'Megék közül vett el egy fiatal úrhölgyet és aranyos ikreik születtek. Két hónaposak és már beszélni is tudnak.

– Megpróbálkoztunk a földműveléssel is – szóltak bele a többiek is. – Rengeteget dolgoztunk, hogy megműveljük azt a kis darab földet a barakk mögött. Ezt te is tudod.

Gurder esdeklően emelte fel a kezét.

– Semmiben sem lehetünk biztosak – jelentette ki. – És addig nem szabad idegeskednünk, amíg meg nem tudjuk pontosan, mi folyik itt.

– De azért remélem, utána már idegeskedhetünk? – kérdezte egy mana elkenődve.

Masklin felismerte Gurder jobbkezét, Nisodemust, a Papírárust. Nem tudta megkedvelni ezt a fiatal manát, és Nisodemus sem szeretett senkit. Legalábbis Masklin még soha sem vette észre.

– Egyáltalán nem tett boldoggá az a gondolat, hogy itt kelljen élnem, hm, tudtam, hogy előbb-utóbb valami baj fog történni... – panaszkodott Nisodemus.

– Ugyan, ugyan Nisodemus! – vigasztalta Gurder. – Nincs okod így beszélni. Újra összehívjuk a Tanácsot – tette még hozzá. – Ez minden, amit tehetünk.

A gyűrött újság az út mellett hever. Néha belekap a szél, ide-oda fújja az út mentén, a hömpölygő gépjármű forgalom mellett. Egy erős széllökés éppen abban a pillanatban kapja fel, amikor egy hatalmas teherautó zúg el mellette óriási légörvényt kavarva. A papír úgy száll el az út felett, mintha puskából lőtték volna ki.

A Kőfejtő Tanácsa a bánya rozoga irodájának padlója alatt ülésezett.

Egyes manák bezsúfolódtak, de a törzs legtöbb tagja odakint kavargott.

– Nézzétek! – kezdte Angalo. – Áll egy nagy, rozzant csűr a hegyoldalban, a burgonyaföld túlsó oldalán. Nem ártana néhány raktárunkat oda feltelepíteni. Készüljetek fel erre. Csak, hogy minden eshetőséggel számoljunk. Ha valami mégiscsak történne, legyen hová menekülnünk.

– A kőfejtő épületeiben nincsenek üregek a padlók alatt, kivéve a büfét és az irodát – tette hozzá Dorcas komoran. – Egyáltalán nem olyan, mint az Áruház. Nem akad túl sok rejtekhely. Szükségünk lehet arra a csűrre. Ha a humanók idejönnek, el kell majd mennünk.

– Szóval a csűr jó ötlet, ugye? – ismételte meg Angalo.

– Egy traktoros humanó néhanap felmegy oda – mondta Masklin.

– Ki tudunk térni az útjából. Különben is – gesztikulált Angalo végignézve az arcokon –, a humanók talán újra elmennek. Előfordulhat, hogy csak elviszik a köveiket, és már mennek is. És akkor visszajöhetünk. Ráadásul akár minden nap kiküldhetünk kémeket.

– Nekem úgy tűnik, hogy már egy ideje ott motoszkált a fejedben az a régi csűr – állapította meg Dorcas.

– A minap beszéltünk róla Masklinnal, amikor arrafelé vadásztunk – vallotta be Angalo. – Nem igaz, Masklin?

– Mmmmicsoda? – riadt fel Masklin, aki egy ideje csak bambult maga elé.

– Emlékszel, felmentünk oda és akkor én mondtam neked, hogy milyen jól tudnánk használni ezt a helyet, ha a szükség úgy hozná, és te egyetértettél velem.

– Ühüm – dünnyögte Masklin.

– Igen, de itt ez a Tél nevű micsoda – ellenkezett az egyik mana. – Tudjátok. Hideg. Minden csupa csillogás.

– Varjak – szólt közbe egy másik mana.

– Igen – helyeselt az előző közbeszóló bizonytalanul. – Azok is. Nem a legjobb ötlet össze-vissza mászkálni, amikor odafentről varjak lesik az embert.

– A varjakkal nincs semmi gond – szólt közbe Morkie Nagyi, aki egy pillanatra elbóbiskolt. – Az apám mesélte, hogy egész jó az íze, feltéve, ha az ember meg tud egyet fogni.

Miután ezt kijelentette büszkén nézett a társaságra.

Ezzel mindenkire lehengerlő hatást gyakorolt. Végül Gurder tért magához elsőként:

– Én még mindig azt vallom, hogy jelen pillanatban nem kell magunkat túlságosan izgatni. Várjunk, és bízzunk Arnold Testv. (al. 1905) útmutatásában.

A bejelentést hosszas csend fogadta. Végül Angalo szólalt meg suttogva:

– Bánja is ő, mi fog történni velünk.

Megint csend lett. De most sűrű, súlyos csend, ami egyre sűrűbbé, súlyosabbá és fenyegetőbbé vált, mint a gyülekező viharfelhők a hegy orma fölött, amíg el nem jön a feloldás, az első villámcsapás.

Eljött.

– Hogy mondtad? – kérdezte Gurder fenyegetően.

– Csak azt mondtam ki, amire mindenki gondol – válaszolta Angalo. Erre a kijelentésre sok mana kezdte a cipőjét bámulni.

– És hogy értetted? – kérdezte Gurder.

– Hol van ilyenkor Arnold Testv. (al. 1905)? – kérdezte. – Hogyan segített nekünk eljönni az Áruházból? Pontosan erről van szó, nem? Nem segített nekünk, vagy nincs igazam? – ijedt meg Angalo maga is, hogy ki meri ejteni ezeket a szavakat. – Mi magunk vittünk véghez mindent. Úgy, hogy tanultunk. Mindent a magunk erejéből értünk el. Megtanultuk elolvasni a könyveket, a ti könyveiteket, közben sok mindenre rájöttünk, és véghez is vittük, méghozzá a saját erőnkből...

Gurder falfehéren ugrott talpra. Mellette Nisodemus a szájára szorította a kezét, és túl rémültnek tűnt ahhoz, hogy egy szót is szóljon.

– Arnold Testv. (al. 1905) mindig oda megy, ahová a manák mennek – kiáltott Gurder.

Angalo meghátrált, de az apja, aki az Áruház legkönyörtelenebb manái közé tartozott nem hódolt be ilyen könnyen.

– Ezt csak most találtad ki! – prüszkölte. – Nem mondom, hogy az Áruházban nem volt valami, de most már eljöttünk onnan, és csak magunkra számíthatunk. Az a baj, hogy ti, Papírárusok, túl hatalmasak voltatok az Áruházban, és ezt most sem akarjátok feladni!

Ekkor Masklin felugrott.

– Várjatok egy kicsit – kezdte.

– Szóval kibújt a szög a zsákból, mi? – morgott Gurder, nem is véve tudomást Masklinról. – Ez a Rövidárusok álláspontja! Mindig is túl büszkén viselkedtetek! És arrogánsan! Nagyon is! Elvezetgetünk egy teherautót egy rövidke kis úton, és mindjárt azt gondoljuk, hogy mindent tudunk?

– Ez nem a megfelelő idő, vagy hely az ilyesfajta vitákra – folytatta kitartóan Masklin.

– Ez csak egy ostoba téveszme! Miért nem fogod fel, te vén bolond? Arnold Testv. nem létezik! Miért nem használod az agyad, amit Arnold Testv. adott neked?!

– Ha nem fogjátok be mindketten a szátokat, felpofozlak benneteket!

Úgy látszott, ez hat.

– Rendben – mondta Masklin sokkal nyugodtabban. – Azt hiszem, most az lenne a legjobb, ha mindenki távozna. Béküljetek ki egymással, bármin is vesztetek össze. Nem ez a módja annak, hogy bonyolult döntéseket hozzunk. Mindnyájunknak gondolkodnunk kell egy kicsit.

A manák megértették, hogy a tanácskozás véget ért, és szépen egymás után kivonultak. Masklin hallhatta, ahogy Gurder és Angalo odakint folytatják a vitát.

– Hagyjátok abba! – figyelmeztette őket.

– Most nézd meg! – panaszkodott Gurder.

– Nem. Ti nézzétek meg! – szidta őket Masklin. – Szembe kerültünk egy problémával. Egy meglehetősen nagy problémával. És ti rögtön egymásnak estek. Szálljatok magatokba! Hát nem látjátok, hogy összezavarjátok a többieket?

– Hát, ez fontos... – morogta Angalo.

– Most azt kell tennünk – mondta Masklin élesen –, ami helyénvaló. Újra felmegyünk körülnézni ahhoz a csűrhöz. Nem mondhatnám, hogy repesek az örömtől, de mindig jól jöhet egy búvóhely. Különben is, ha lefoglaljuk a többieket, nem kezdenek aggódni. Mit szóltok hozzá?

– Azt hiszem igazad van – helyeselt Gurder savanyúan. – De...

– Nincs több de! – vágott közbe Masklin. – Úgy viselkedtek, mint akik megkergültek. A többiek állandóan titeket figyelnek. Nektek kell példát mutatnotok! Megértettétek?!

Amazok haragosan néztek egymásra, de azért bólintottak.

– Így már jó – bólintott Masklin. – Most együtt kimegyünk, és a többiek látni fogják, hogy kibékültetek, és nem aggódnak tovább. Azután kezdünk majd el terveket kiagyalni.

– De Arnold Testv. (al. 1905) igenis fontos – duzzogott Gurder.

– Meghiszem azt! – helyeselt Masklin, ahogy kiért a napvilágra. A szél ismét feltámadt, az ég mélykéken borult feléjük.

– Ezt nem lehet egy "meghiszem azttal" elintézni – húzta el Gurder a száját.

– Figyelj! – felelte Masklin. – Én nem tudom, hogy Arnold Testv. létezik-e egyáltalán, ott volt-e az Áruházban, esetleg csak a fejünkben él, vagy akármi. Azt viszont biztosra veszem, hogy nem fog csak úgy alászállni az égből.

Mikor ezeket a szavakat kiejtette, mindhárman felpillantottak. Az Áruházi manák egy kicsit összeborzadtak. Még mindig bizonyos fokú bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor felpillantottak a végtelen égbe. A padlódeszkák alatt élve nem szoktak hozzá ehhez a látványhoz. De a hagyomány megkövetelte, hogy amikor Arnold Testv. neve szóba került, felfelé tekintsenek. Felfelé, ahol az Áruházban az Igazgatóság és a Megrendelési osztály állt.

– Fura, hogy ezt mondtad. Látok valamit odafent – szólt Angalo.

Valami fehér, csaknem négyszögletes tárgy sodródott lassan a levegőben és egyre közeledett.

– Ez csak egy papírlap – legyintett Gurder. – Valahol felkapta a szél, és idesodorta.

A papírlap egyre nagyobb lett, lágyan forgott a levegőben, ahogy a szél befújta a kőfejtőbe.

– Azt hiszem – mondta Masklin lassan, ahogy a papírlap árnyéka rávetődött –, hátrébb kellene egy kicsit húzódnunk...

A lap pont a fejére hullott.

Persze, csak egy darab papír. De a manák olyan kicsik és, akárhogy is nézzük, pont a fejére lökte a szél. Olyan erős ütést kapott, hogy elveszítette az egyensúlyát.

Amint hátraesett, megpillantotta a lapra írt szavakat. Nem is érhette volna ennél nagyobb meglepetés. Az állt ott: Arnold Testv.

3

I. És mindnyájan keresték az Igazjelet, melyet Arnold Testv. (al. 1905) küld, és egyszer csak ott volt a fel;

II. És néhányan felkiáltottak, mondván, ez csupán Újságpapír, semmi más.

III. De többek erre azt felelték, hogy néha egy Újságpapír is lehet Jel.

Részlet a Manák Könyvéből,

Jelek, 2. fejezet I.-III. vsz.

Masklin mindig is nyitottan kezelte az Arnold Testv. (al. 1905) kérdést. Ha jobban belegondolt, az Áruház igen mély benyomást tett rá a mozgólépcsőkkel és a többi csodával. És ha mindezt nem Arnold Testv. (al. 1905) teremtette, akkor vajon kicsoda? De az egész a humanóké volt. Masklin pedig nem tartotta olyan ostobának a humanókat, mint a legtöbb mana. Lehet, hogy nagyok és lassúak, de volt bennük valami őrült eltökéltség. És meg tudták tanulni bizonyos egyszerű feladatok elvégzését.

Másfelől viszont a világot hatalmasnak, és roppant összetettnek vélte. Úgy tűnt, elég sok Arnold Testv. (al. 1905) kellett az egész megteremtéséhez.

Így hát Masklin elhatározta, hogy Arnold Testv. (al. 1905) dolgában nem határoz el semmit. Remélte, hogy ha valóban létezik egy Arnold Testv. (al. 1905), és ez az Arnold Testv. (al. 1905) is rájön Masklin létezésére, nem fogja zokon venni ezeket a gondolatokat.

A nyitottsággal mindössze annyi a gond, hogy az emberek állandóan megpróbálják mindenfélével teletömni a fejét.

Az égből érkezett kifakult újságpapírt óvatosan szétterítették az egyik rozoga barakk padlóján.

Tele volt különös szavakkal. Masklin legtöbbjüket külön-külön megértette, de Grimma, vele ellentétben nem csak találgatta, hogy mit is jelenthetnek a szavak, miközben egymás után kibetűzte őket. Az ISKOLAI VERSENYEK GYŐZTESEI például egy kissé misztikusan hangzott. Ugyancsak ilyen különös volt a DÜHÖS KITÖRÉS AZ ADÓTÖRVÉNY ELLEN, vagy a JÁTSSZON SZUPERBINGÓT A SZÁRNYALÓ EVENING POSTTAL. Ezek – bár mindet különösnek találták – várhattak egy kicsit.

Minden szem arra a manaméretű betűkkel szedett kis cikkecskére meredt, ami az EMBEREK szó alatt foglalt helyet.

– Azt jelenti, hogy emberek – magyarázta Grimma.

– Valóban? – gúnyolódott Masklin.

– És az alatta álló szöveg így hangzik: "A vidám, világjáró, milliomos playboy, Richard Arnold a jövő héten a napsütéses Floridába repül lökhajtásos gépén, hogy tanúja legyen az Arnsat 1 fellövésének; ami az Arnco Nemz..." – itt habozott egy kicsit – "...etközi Vállalat első kommuni... kációs műholdja. Ez hatalmas ugrás a jövőbe, csak néhány hónappal azután, hogy egy tűzesetben megsem... misült..."

A manák, akik eddig a szemükkel követték a szöveget, most megborzongtak.

"...Arnold Testv. Áruháza Blackburryben, ami az Arnold üzletlánc első tagjaként épült, és a multimilliomos keresk... edőtársaság vagyonának az alapját képezte. 1905-ben alapította Alderman Frank W. Arnold, és testvére Arthur. Un... okája, Richard (39), aki..." – Grimma hangja suttogássá halkult.

– Richard Unoka (39) – ismételte meg Gurder és arca diadalittasan fénylett. – Mit gondoltok erről, he?

– Mi az a világutazó? – kérdezte Masklin.

– Hát... a világ az fényt jelent, az utazás pedig egyfajta mozgást – találgatta Grimma. – Tehát a világutazó úgy járkál, hogy közben világít. Világutazó.

– Ez Arnold Testv. üzenete – fúlt el Gurder hangja a megindulástól. – Egy üzenet. És nekünk szól.

– Ez az üzenet jelent számunkra valamit! – tette hozzá Nisodemus, aki közvetlenül Gurder mögött állt. Felemelte a kezét. – Igen, minden út...

– Persze, persze, Nisodemus! – csitította Gurder – Most maradj egy kicsit csöndben – és zavartan Masklinra nézett.

– Nem hangzik túl valószínűen az, hogy világítva jár. Szerintem valamit félreértettél – kételkedett Masklin.

Megint ránéztek a Képre. Pici pontokból rakták ki. A pontok egy mosolygó arcot formáztak. Látszott a szakálla, de még a fogai is.

– Azzal a szándékkal – kezdte Gurder igen magabiztosan – küldte el Arnold Testv. (al. 1905) Unoka (39)-et, hogy... hogy...

– És ez a két név, akik az Áruházat alapították – emésztette Masklin a hallottakat. – Nem értem. Eddig azt hittem Arnold Testv. (al. 1905) teremtette az Áruházat.

– Nos, hát akkor ketten teremtették – engedett Gurder. – Ez logikus. Elég nagy Áruház volt. Ezt még a féleszűek is könnyen beláthatják. – nézett körül kissé nyugtalanul. – Megalapíttatott és megállapíttatott – mondta félig önmagának. – Van benne logika. Kétségtelenül van.

– OK – mondta Dorcas. – Nézzük csak, hol találhatnánk meg őt. Ugyebár az üzenet azt állítja, hogy Unoka (39) Floridában van, bárhol is legyen az...

– Floridába tart – helyesbített Grimma.

– Az egy színes gyümölcsléféleség – jelentkezett az egyik mana. – Onnan tudom, hogy egyszer, amikor átmentünk a raktáron, láttam ott egy régi kartondobozt, amire azt írták: "Narancslé, Florida." Én vettem észre! – tette még hozzá büszkén.

– Azért utazik, hogy belekerüljön valami narancsszínű lébe? Ezt sehogy sem tudom felfogni – dünnyögött Dorcas kételkedve. – Világítva utazik egy lökhajtásoson, bármi is legyen az a lökhajtásos. És szemel láthatóan élvezi a dolgot.

A manák elcsendesedtek, amíg mindezt végiggondolták.

– A szent kinyilatkozásokat gyakran igen nehéz értelmezni – mondta Gurder komolyan.

– És ennek igen nagy horderejű kijelentésnek kell lennie – tette hozzá Dorcas.

– Szerintem ez mindössze véletlen egybeesés – jelentette ki Angalo fennkölten. – Csak történet egy humanóról, éppen olyan, mint amilyet bármely könyvükben el lehetett olvasni.

– És szerinted hány humanó tud világítva járni? – követelt választ Gurder.

– Rendben – adta meg magát Angalo. – De most, hogy mindezt tudjuk, mihez fogunk kezdeni?

Gurder néhányszor kitátotta, majd becsukta a száját.

– Miért? Hiszen ez nyilvánvaló – bizonytalanodott el.

– Akkor mondd el nekünk is – szólt Angalo savanyúan.

– Nos, hát... izé... Ez teljesen nyilvánvaló. El kell mennünk... izé... oda, ahol ez a narancslé...

– Igen? – kérdezte Angalo.

– És, nos, meg kell találnunk Unoka (39)-et, ami nem lesz nehéz, hisz tudjátok, itt van ez a fénykép...

– Igen?

Gurder egy dölyfös pillantást vetett rá.

– Emlékezzél Arnold Testv. (al. 1905) szavaira, amit az Áruházban olvastunk – mondta. – Hát nem így szólt: Ha nem találja, amit keres, érdeklődjön nálunk?

A manák rábólintottak. Sokan látták közülük ezt a parancsolatot. És a többit is: Mindennek el kell tűnnie, és a Mozgólépcsőkön: Kutyákat és gyerekkocsikat kézben kell felvinni. Ezek voltak Arnold Testv (al. 1905) szavai. Nem lehetett vitába szállni velük. De más részről ez már a múlt, az Áruházhoz tartozott, nem pedig az itthez és a mosthoz.

– És? – kérdezte Angalo.

Gurder izzadni kezdett.

– Nos hát, ugyebár, akkor megkérdezzük őt, miért hagyott magunkra minket egy kőfejtőben.

Mindnyájan kínosan hallgattak.

Végül Angalo törte meg a csendet.

– Ez a legnagyobb sületlenség, amit valaha is...

– Mit jelent az, hogy lökhajtásos gép? – vágott közbe Grimma. – Ez olyan valami, amit lökdösni kell, hogy haladjon?

– A lökhajtásos gép egyfajta repülőgép – magyarázta a járműszakértő Angalo.

– Szóval ez most azt jelenti, hogy úgy utazik, mint egy lökhajtásos repülőgép, vagy azt, hogy egy lökhajtásos repülőgépen utazik? – érdeklődött tovább Grimma.

Mindenki Masklin felé fordult, aki, mint ez köztudomású volt, a repülőtér bűvöletében élt.

De Masklin már nem volt közöttük.

Masklin kivette az Izét a fal repedéséből és kilépett a szabadba. Az Izének nem kellett hozzáérnie az elektromos vezetékekhez: Elég volt csak a közelükbe vinni.

A düledező igazgatói irodában találták meg az elektromosságot. Masklin átszaladt a roskadozó épületek között, és bepréselte magát a megvetemedett ajtó egyik repedésén.

Ekkor letette az Izét a padló közepére és várt.

Mindig eltartott egy darabig, amíg az Izé magához tért. A fénypontocskák remegni kezdtek a tetején, és furcsa bippegő hangokat hallatott. Masklin úgy gondolta, ez olyan, mint amikor reggelente egy mana ébredezik.

Végül az Izé megszólalt:

– Ki van ott?

– Én vagyok, Masklin – válaszolt Masklin. – Figyelj, tudnom kell, mit jelent az a szó, hogy "kommunikációs műhold." Emlékszem, hogy régebben te is említetted. Azt mondtad, a Hold is ilyesmi.

– Igen. De, mint a neve is mutatja, a műholdak mesterséges holdak. Kommunikációra használják őket. A kommunikáció az üzenetek továbbítását jelenti. Ebben az esetben rádió- és televízióműsorok továbbítását.

– Mi az a televízió? – kíváncsiskodott Masklin.

– Képek levegőn át való továbbításának az eszköze.

– És gyakran küldözgetnek így képeket?

– Folyamatosan.

Masklin az emlékezetébe véste, hogy figyeljen majd oda a levegőben utazó képekre, nehogy a fejére essenek.

– Értem – füllentett. – És ezek a műholdak... pontosan hol is vannak?

– Az égen.

– Eddig még soha nem láttam egyet sem – kételkedett Masklin. Egy ötlet formálódott meg benne, de még nem volt egészen biztos a dolgában. Lassan összeálltak azok a mozaikdarabok, amiket eddig hallott, vagy olvasott. De egy efféle gondolatnak időt kellett adni, nem pedig elijeszteni.

– Sok-sok kilométerrel a fejünk felett keringenek. Rengeteget lehet találni a bolygó körül – folytatta az Izé.

– Honnan veszed?

– Észlelem őket.

– Ó.

Masklin a táncoló fényeket bámulta.

– A mesterséges azt jelenti, hogy nem igaziak? – folytatta a kérdezősködést.

– Azt jelenti, hogy csak gépek. Itt épülnek a bolygón, és csak azután lövik fel őket az űrbe.

Az ötlet megerősödött. Úgy nőtt, mint egy buborék...

– Egyszer azt mondtad, hogy a mi hajónk is valahol az űrben vesztegel.

– Igen, ez így van.

Masklin érezte, hogy mindjárt itt az ideje az ötlet kimondásának.

– Ha tudjuk, hogy mikor és honnan indítanak egy ilyen műholdat az űrbe – hadarta, nehogy a szavak cserbenhagyják –, és valamiféleképpen felmásznánk rá, vagy esetleg elvezetnénk, mint a Teherautót, és téged is magunkkal vinnénk, akkor ugye odafent ki tudnánk ugrani és megtalálhatnánk a hajónkat?

A fények az Izé tetején olyan különös mintákba álltak össze, amilyeneket Masklin eddig még soha sem látott. Ez addig tartott, amíg az Izé újra meg nem szólalt. A hangja majdhogynem szomorúan csengett.

– Tudod, hogy milyen nagy az űr? – kérdezte.

– Nem – felelt Masklin udvariasan. – Nagyon nagy, igaz?

– Igen. Viszont elképzelhető, hogy kapcsolatot tudnék teremteni a Hajóval és odahívnám, ha kijutnék a légkörből. De tudod még mit jelent az, hogy "oxigénellátás?"

– Nem.

– "Űrruha?"

– Azt sem.

– Az űrben rettenetesen hideg van.

– Nincs rá mód, hogy kiugrás közben melegen tartsuk magunkat? – kérdezte Masklin elkeseredetten.

– Azt hiszem, te nem fogtad fel tejesen, hogy mi van az űrben.

– Miért, mi van ott?

– Semmi. Nincs ott semmi. És mégis ott van minden. De a minden olyan kevés, a semmi pedig jóval több annál, mint amennyit el tudsz képzelni.

– Szerintem megéri megpróbálni, vagy nem?

– A javaslatod tejesen hasztalan – ellenkezett az Izé.

– Igen, de figyelj rám! – kérte Masklin határozottan. – Ha most nem próbálom meg, akkor minden örökre marad a régi kerékvágásban. Mindig menekülni fogunk. Néha találunk valami újat, de éppen akkor, amikor már rájöttünk a titkára, megint odébb kell állnunk. Előbb, vagy utóbb muszáj megtalálni valahol a mieinket. Dorcas igazat beszélt. A humanók mindenhova eljutnak. Különben is, te voltál az egyetlen, aki elmondta nekünk, hogy az otthonunk... valahol odafenn van.

– Ez most nem a legmegfelelőbb pillanat. Még nem vagy eléggé felkészülve.

Masklin ökölbe szorította a kezét.

– Soha nem leszek teljesen felkészülve! Izé, én egy kotorékban születtem! Egy földbeásott, sáros odúban! Hogyan is lehetnék jól felkészült?! Erről szól az életem, Izé! Mindig rosszul felkészült leszek, bármiről is legyen szó! Mert te csak esélyt adsz nekünk, Izé! Az ember csak egy esélyt kap, utána meghal, és senki sem fog utánajárni, hogy újból rájöjjön a titkodra! Értsd már meg, Izé! Most kell megpróbálnunk! Parancsolom, hogy segíts! Te csak egy gép vagy és azt kell tenned, amit parancsolnak neked!

Az Izé tetején a fények spirálalakot vettek fel.

– Gyorsan tanulsz – állapította meg.

4

III. És a Nagy Masklin, mint a mennydörgés, emígyen szólt az Izéhez: Eljött az idő, hogy hazavigyél bennünket, haza az Égbe.

IV. Vagy pedig Örökkön Örökké Bujdokolni fogunk egyik helyről a másikra.

V. De a Manák tudni akarták, mi a Szándéka, vagy így szóltak gúnyosan: miért mennénk az Égbe, mikor Itt Vannak Gondjaink? VI. Azért, mert ez a Végzetünk.

Részlet a Manák Könyvéből,

Kőfejtő, 2. fejezet, III.-VI. vsz.

Gurder és Angalo éppen egy nagy veszekedés kellős közepén tartottak, amikor Masklin visszatért.

Meg sem próbálta szétválasztani őket. Csak letette az Izét a földre, leült mellé és onnan nézte a vitázókat.

Különös, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy marják egymást. Az egésznek az a titka, állapította meg Masklin, hogy nem kell odafigyelni arra, amit a másik fél mond.

Gurder és Angalo már rájöttek erre. Csak az volt a baj, hogy egyikük sem volt teljesen biztos a maga igazában, és az egészben az a vicc, hogy azok, akik nem teljesen biztosak az igazukban sokkal hangosabban vitatkoznak, mint azok, akik meg vannak győződve róla. Gurder nem volt biztos, nem volt egészen biztos abban, hogy Arnold Testv. (al. 1905) létezik, Angalo pedig abban, hogy Arnold Testv. (al. 1905) biztosan nem létezik.

Végül Angalo észrevette Masklint.

– Mondd meg neki, Masklin! – kérte. – El akar menni, hogy megkeresse Unoka (39)-et!

– Igazán? És vajon hol kellene keresnünk? – kérdezte Masklin Gurdert.

– Természetesen a repülőtéren – válaszolt Gurder. – Emlékszel. Lökhajtásos gép. Egy olyan lökhajtású akármicsodán fog utazni.

– De már jártunk a repülőtéren! – tiltakozott Angalo. – Én magam már többször is eljutottam a kerítéséig. Ott a humanók egész nap csak jönnek és mennek! Unoka (39) pedig pontosan úgy néz ki, mint ők! Különben lehet, hogy már el is ment. Lehet, hogy most már a gyümölcslében van. Nem hihettek egy papírnak, ami csak úgy leesett az égből! – Fordult újra Maskiin felé. – Masklin kemény legény – jelentette ki. – Ó majd elmondja, mit kell tennünk. Mondd el nekik, Masklin! – kérte. – Hallgass rá, Gurder! Masklin okosan végiggondolja a dolgokat. Ilyen időkben, mint a mostaniak...

– Megyünk a repülőtérre! – jelentette ki Masklin.

– Igen – helyeselt Angalo. – Mondtam neked, hogy Masklin nem olyan mana, aki... Micsoda?!

– Menjünk a repülőtérre és figyeljünk!

Angalo szája kinyílt, majd hang nélkül becsukódott.

– De... de... – hebegte.

– Biztos vagyok benne, hogy megéri megpróbálni – tette hozzá Masklin.

– De ez csupán véletlen egybeesés! – kiabált Angalo.

Masklin megvonta a vállát.

– Akkor visszajövünk. Nem azt mondtam, hogy mindnyájan menjünk. Csak néhányan.

– De mi van, ha történik valami, amíg nem vagyunk itt?

– Az akkor is megtörténik, ha nem megyünk sehová. Több ezren élünk itt. Nem annyira nehéz szükség esetén elmenekíteni a többieket az öreg csűrbe, hogy mi is kelljünk hozzá. Ez nem olyan, mint a Veszélyes út.

Angalo tétovázott.

– Elmegyünk – egyezett bele –, de csak azért, hogy magad is belásd, milyen babonás vagy.

– Akkor jó – mondta Masklin.

– Természetesen Gurder is jön – vigyorgott Angalo.

– Micsoda? – lepődött meg Gurder.

– Te vagy az Apát – gúnyolódott Angalo. – Ha szólni akarunk Unoka (39)-hez, akkor az lesz a legjobb, ha te beszélsz majd vele. Valószínűleg nem is lesz hajlandó mással szóba állni.

– Szóval így állunk! – kiáltott fel Gurder. – Azt hiszed, gyáva vagyok! Kíváncsi vagyok az arcodra, amikor majd...

– Akkor ezt elintéztük – zárta le csendesen a vitát Masklin. – Azt hiszem, most jobb lenne, ha felkészülnénk az útra. És néhány csapatnak el kell mennie ahhoz a rozoga csűrhöz. Az is jó lenne, ha összeszámolnánk, kik alkalmasak közülünk a teherhordásra. Csak, hogy minden eshetőségre felkészüljünk.

Grimma odakint várta. Nem látszott túl boldognak.

– Ismerlek – kezdte. – Tudom, hogyan befolyásolod a többieket, amikor rá akarod venni őket valamire, amihez nem fűlik a foguk. Most mire készülsz?

Besétáltak egy elrozsdállt lemez árnyékába. Masklin időnként felpillantott. Ma reggel még úgy gondolta, hogy az ég csak valami nagy kékség, amin felhők úsznak. Most pedig kiderült, hogy teli van szavakkal és láthatatlan képekkel, meg magasan suhanó gépekkel. Miért van az, hogy az ember sokkal több mindent sejt, mint amit valójában tud?

Végül így szólt:

– Nem tudom. Még önmagamban sem vagyok egészen biztos.

– Az Izével készülsz valamire, igaz?

– Igaz. Nézd, ha egy kicsit, hogy is mondjam, hosszabb ideig lennék távol, mint...

Grimma csípőre tette a kezét.

– Tudod, hogy nem vagyok ostoba – jelentette ki. – Narancslé, hát persze! Majdnem minden könyvet elolvastam, amit az Áruházból magunkkal hoztunk. Florida egy hely! Éppen olyan, mint a kőfejtő, talán csak valamivel nagyobb. És nagyon messze van innen. Még egy csomó vízen is át kell kelned, hogy odaérj.

– Szerintem is hosszabb utat kell megtennünk, mint amekkorát a Veszélyes úton – mondta halkan Masklin. – Tudom, mert egyszer, amikor elmentünk megnézni a repülőteret, vizet láttam az út túloldalán. Olyan hatalmasnak tűnt, mintha nem is lenne vége.

– Nem megmondtam? – szólt Grimma önelégülten. – Az valószínűleg egy óceán volt.

– Láttam egy táblát is – tette hozzá Masklin. – Nem emlékszem rá pontosan, én nem olvasok olyan jól, mint te. Az egyik szó az volt, hogy tá... ro... szóval tározó. Legalábbis erre emlékszem.

– Na, ugye megmondtam!

– De mindenképpen megér egy próbálkozást – nézett rá dühösen Masklin. – Csak egy helyen érezhetjük magunkat biztonságban, mégpedig az otthonunkban. Ha nem jutunk haza, akkor örökké csak menekülni fogunk.

– Hát, menekülni, azt nem szeretek – ismerte el Grimma.

– Ezt már mondtad – emlékeztette Masklin. – De nincs más lehetőségünk, vagy igen? Hagyd, hogy kipróbáljak valamit. Ha nem sikerül, visszajövünk.

– Tételezzük fel, hogy valami bajotok történik, amíg odavagytok. Tételezzük fel, hogy nem jöttök vissza. Én... – Grimma habozott.

– Igen? – nézett rá Masklin reménykedve.

– Szörnyű lesz, ha nekem kell majd megmagyaráznom a többieknek – mondta határozottan. – Ez ostobaság. Nem szeretném átélni.

– Ó.

Masklin kiábrándultan nézett rá, de dacosan felszegte a fejét.

– Mindenesetre én mégis meg fogom próbálni. Már megbocsáss.

5

V. És mondá: Milyen békák ezek, amelyekről beszéltek?

VI. A válasz pedig így hangzott. Te ezt nem értheted.

VII. Mire elismerte, Ez így van.

Részlet a Manák Könyvéből,

Különös Békák, 1. fejezet, V-VII. vsz.

Mozgalmas éjszaka volt.

A csűrhöz vezető út több órát vett igénybe. Több csoport indult el, ráadásul még külön figyelni kellett a rókákra is. Nem mintha sokat láttak volna belőlük az utóbbi a napokban; egy róka boldogan megtámad egy magányos manát, de harminc jól felfegyverzett, lelkes vadász már más megítélés alá esik, és csak egy nagyon ostoba róka mutat irántuk érdeklődést. Az a néhány példány, amelyik a kőfejtő közelében élt, valahányszor csak meglátott egy manát, gyorsan eliszkolt az ellenkező irányba. Hamar megtanulták, hogy csak bajt hoznak rájuk.

Sokuknak ez kemény lecke volt. Nem sokkal azután, hogy beköltöztek a kőfejtőbe, egy róka meglepődve, és gyönyörködve meglátott, és megevett pár vigyázatlan manát, akik éppen bogyószedésből tértek haza. De aznap éjjel még jobban meglepődött, amikor kétszáz marcona mana kutatta fel a nyomait, gyújtott tüzet a rókalyuk bejáratánál, és amikor vérben forgó szemekkel kirohant, lándzsáikkal leszúrták.

Sok állat vacsorázik szívesen manát, mondta egyszer Masklin. Jobb, ha megtanulják: vagy ők, vagy mi. És még jobb lenne, ha minél hamarabb megtanulnák, hogy inkább mi, mint ők. Egyikük se készüljön arra, hogy megkóstol egy manát. Soha többé.

A macskák már értelmesebbnek bizonyultak. Egy sem jött közel a kőfejtőhöz.

– Természetesen nincs komoly okunk aggódni – mondta Angalo hajnaltájban idegesen. – Talán soha sem kell majd fölmennünk oda.

– És mindez akkor, amikor már elkezdtünk volna berendezkedni – szomorkodott Dorcas. – De nyugodjatok meg: kiszámítottam, hogy ha szakszerűen felállítunk egy őrtornyot, akkor bárkit észreveszünk öt perccel azelőtt, hogy ideérne. És reggel majd elkezdjük felhordani az élelmiszerkészletek egy részét. Ebben nincs semmi rossz. Minden odafent lesz, ha egyszer mégis úgy hozná a szükség.

A manák alkalmanként egészen a repülőtérig eljutottak egy-egy felderítőút során. Közben útba ejtettek egy szemétlerakót, ami elsőrangú forrása volt szövetdaraboknak és drótoknak, valamint az elárasztott bányagödrök is kézre estek, ha valakinek volt türelme horgászni. Az utazás kényelmes tempóban mindössze egy napot vett igénybe, nagyrészt egy borzcsapás mentén. Keresztezte a főutat, jobban mondva átbújt alatta; valamilyen oknál fogva egy csövet fektettek le az út alatt ott, ahol a borzcsapás átvágott rajta. Feltehetően a borzok építették. Kétségkívül gyakran használták is.

Masklin a rozoga barakk alatt kialakított iskolában találta meg Grimmát. Éppen egy osztályt tanított írni. Grimma dühös pillantást vetett rá, de azért szólt a gyerekeknek, hogy dolgozzanak tovább önállóan.

– Nicco de Rövidáru ugye nem fogja a vicceivel szórakoztatni az osztályt? Nem? Jó lenne, ha inkább a feladatával foglalkozna – figyelmeztette, mielőtt kiment Masklinhoz a folyosóra.

– Csak búcsúzni jöttem – gyűrögette Masklin zavartan a kalapját. – A manák egy csapata már odaért a szeméttelephez és mire elvégzik a feladatukat, mi is készen állunk az indulásra.

– Elektromosság – mondta Grimma bizonytalanul.

– Micsoda?

– Abban a régi csűrben nincs elektromosság – magyarázta Grimma. – Emlékszel még rá, hogy ez mit jelent? A sötét éjszakákon semmit sem tehetünk majd, csak ülünk a vackunkban. Nem akarom újra átélni ezt az élményt!

– Nos, talán majd ezt is a hasznunkra fordíthatjuk valahogy – motyogta Masklin. – Nem végeztünk mindennel, amit mára terveztünk, de...

– Hideg, félelem, tudatlanság és éhség! – csattant fel Grimma. – Tudod, mit? Próbálj csak mesélni Morkie Nagyinak a Régi Szép Napokról. Majd meglátod, mit fog szólni hozzá.

– Egymásra vagyunk utalva.

Grimma zavarában a kezeit nézegette.

– Régebben, amikor az odúban éltünk, nem tudtunk semmit – jelentette bizonytalanul és felnézett. – Ez most annyira más! Ez most... hát, példának okáért itt vannak a békák.

Masklin értetlenül bámult rá. Most az egyszer Grimma tűnt bizonytalannak.

– Olvastam róluk egy könyvben – folytatta. – Tudod, van egy hely. Úgy hívják, hogy Dél-Amerika. Ott hatalmas hegyek emelkednek, meleg van, és mindig esik az eső. Az esőerdőkben nagyon magasra nőnek a fák, a tetejükön pedig igazán nagy virágok teremnek, úgy hívják őket, hogy broméliák. A víz befolyik ezekbe az óriáskelyhekbe, az ebihalak itt kelnek ki, és a kis békák itt élik le az egész életüket, a fa tetején, a virág belsejében. Méghozzá úgy, hogy semmit sem tudnak a világ többi részéről. Pedig tele van ehhez hasonló, meglepő dolgokkal. Most tudok róluk, de soha sem láthatom őket, és te – vett egy korty levegőt és folytatta – azt várod el tőlem, hogy éljek veled egy kotorékban, és mossam a zoknidat!

Masklin újra végiggondolta a hallottakat, hátha így másodjára nyer valami értelmet.

– De hát én nem is hordok zoknit – mutatott rá sután.

Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Grimma beleöklözött a gyomrába.

– Masklin – mondta. – Te jó mana vagy és elég okos is a magad módján, de egyetlen választ sem írtak az égre. Szállj le a fellegekből, arra van szükséged, hogy a földön járj!

Grimma félresöpörte Masklint az útból, visszarohant a tanterembe és bevágta maga mögött az ajtót.

– Mindkettőre képes vagyok! – kiáltott utána Masklin. – Akár egyszerre is!

Még jobban belegondolt és dühösen hozzátette.

– Mindenki képes rá!

Kirohant az odúból. Elég okos vagyok a magam módján! Gurdernek igaza volt, nem vezet semmi jóra, ha mindenki megtanul olvasni. Úgy gondolta, sohasem fogja megérteni a nőket. Még akkor sem, ha már tíz éves lesz.

Gurder a Papírárusok vezetését Nisodemusra bízta. Masklin egyáltalán nem volt elragadtatva ettől a fejleménytől. Nem, mintha Nisodemus buta lett volna. Éppen ellenkezőleg. A maga felemás módján elég intelligens volt ahhoz, hogy Masklin ne bízzon meg benne; mintha folyamatosan magába fojtotta volna az indulatait. Amikor beszélt, a szavak csak úgy özönlöttek kifelé száján, és Nisodemus pedig hümmögött közöttük, csak így tudott levegőt venni anélkül, hogy bárki is félbeszakítaná a mondókáját. Masklint mindig is nyugtalanította Nisodemus. Ezt be is vallotta Gurdernek.

– Nisodemus egy kicsit túl lelkes – nyugtatta meg Gurder –, de a szíve tiszta.

– És mi a helyzet a fejével?

– Figyelj! – kérte Gurder. – Mi mindannyian elég jól ismerjük egymást. Hát nem azt szoktad mondani, hogy mindenben egyetértünk?

– De igen. Miért?

– Akkor pedig te hozd meg azokat a döntéseket, amelyek kihatnak a manák testére – magyarázta Gurder és hangja nem sokra volt tőle, hogy fenyegetően hangozzék –, én pedig azokat a döntéseket hozom, amelyek kihatnak a manák lelkére. Elég ennyi?

Ezzel elindultak.

A búcsúzkodások, az utolsó pillanatok, a szervezés és – mivel manák voltak – a rengeteg kis vita, nos, ezek nem fontosak.

Elindultak.

Az élet a kőfejtőben kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba. Több teherautó nem jött fel a kapuhoz. Dorcas küldött pár agilis, fiatal mérnökpalántát a drótkerítéshez, hogy tömjék tele a rozsdás lakatot sárral. Egy másik csoportot pedig azzal bízott meg, hogy a kaput jól tekerjék körbe dróttal.

– De ez nem tartja vissza őket sokáig – jegyezte meg gondterhelten. – Különösen akkor nem, ha nagyon elszántak.

A Tanács – legalábbis az a része, amelyik itthon maradt – bölcsen rábólintott, habár közülük senki sem értett túlságosan a mechanikához. És az igazat megvallva senkit nem is érdekelt.

Egy délután visszatért a teherautó. A két szolgálatban lévő őr, visszarohant a kőfejtőbe és jelentették az eseményeket. A sofőr babrálta egy kicsit a lakatot, megrángatta a drótokat, majd elhajtott.

– És még mondott is valamit – jelentette Sacco.

– Igen, tényleg mondott valamit. Sacco jól hallotta – tette hozzá társa, Nooty d'Gyermekruházat. Nooty egy fiatal, dundi manalány volt, aki nadrágot hordott, értett a műszaki dolgokhoz, és ahelyett, hogy otthon tanult volna főzni, inkább önként jelentkezett őrségbe. A kőfejtőben a világ valóban megváltozott.

– Hallottam, hogy mond valamit – készségeskedett Sacco, aki attól félt, hogy nem kerül majd sor a beszámolójára.

– Így van – helyeselt Nooty. – Mindketten hallottuk, igaz Sacco?

– És mi volt az? – kérdezte Dorcas bátorítóan. Nem igazán szolgáltam rá a dolgok ilyetén való alakulására, gondolta. Az én koromban már nem. Szívesebben lennék a műhelyemben, hogy megpróbáljam kisütni, mitől beszél a rádió.

– Azt mondta – Sacco mély lélegzetet vett, szemei kidülledtek és megkísérelte utánozni a humanók ködkürthöz hasonló bőgését:

"Bbbbüüüüüüüüüüdööööööööööösssssssssskööööölykööööökkkkk!"

Dorcas várakozóan nézett a többiekre.

– Valami ötlet? – kérdezte. – Nekem úgy tűnik, jelent valamit. Semmi? Én mondom nektek, ha legalább értenénk őket...

– Biztos azok közé a lükék közé tartozott – közölte Nooty. – Megpróbált bejutni!

– Akkor nem adja fel – komorodott el Dorcas és megcsóválta a fejét. – Rendben, jól csináltátok. És most térjetek vissza az őrhelyetekre.

Elnézte őket, ahogy kéz a kézben kisétálnak, és elballagnak a romos igazgatói iroda felé.

Már hatszor láttam eljönni a Karácsonyi Vásárt, gondolta. Hat hogyishívják... év. És azt hiszem, legalább még egy. Egy kemény év, amit idekinn töltöttem. Senki sem tesz ki feliratokat, hogy megtudjuk, mi fog történni. De a fűtést elzárták. Egy mana nagyjából hétéves korában kezdi el jól megérdemelt pihenését. Én pedig idekinn töltöm az időmet, ahol nincsenek falak, ahogy ez elvárható lenne, a víz hideg, reggelenként pedig néha kemény is, mint az üveg. A légkondicionáló- és fűtési rendszerek pedig minden ellenőrzés nélkül működnek. Természetesen, húzta ki magát egy pillanatra, mint tudós, ezeket a jelenségeket különösen érdekesnek találom. De az igazat megvallva egy fedett, meleg zugból sokkal érdekesebbnek találnám.

Ó, az Odabent. Ott lenne jó élni. Az öregebb manák közül jó néhányan szenvedtek az Odakinttől, de erről senki sem szeretett sokat beszélni. A magas sziklafalakkal körülvett kőfejtőben nem ment túl rosszul a soruk. Ha az ember nem nézett túl hosszan felfelé, és tekintetével elkerülte a negyedik oldalt, ahol borzasztó üresség nyílott a világra, akár azt is hihette, hogy újra az Áruházban van. Igaz, az öregebb manák szívesebben tartózkodtak a barakkokban, vagy a padló alatt, az otthonos félhomályban. Így el tudták kerülni azt a rémes érzést, azt a borzalmat, hogy lenéz rájuk az égbolt.

A gyerekek viszont úgy viselkedtek, mintha mindig is odakint éltek volna. Az igazat megvallva nem is tudtak máshoz hozzászokni. Emlékeztek ugyan az Áruházra, de már nem jelentett nekik sokat. Ők már az Odakinthez tartoztak. Hozzászoktak. És azok a fiatal férfiak, akik kimentek vadászni vagy gyűjtögetni... hát azok a fiatal férfiak nem szerettek-e dicsekedni a bátorságukkal? Különösen más fiatalemberek előtt. Pláne fiatal nők jelenlétében.

Természetesen, gondolta Dorcas, mint tudós, és mint logikusan gondolkodó mana, világos előttem, hogy nem szándékoztunk örökké valakinek a padlója alatt élni. Ez is csak olyasmi, amit egy már valószínűleg hétéves, csikorgó ízületű mana érez. El kell ismernem, otthonosnak találtam a körös-körül látott, jó öreg feliratokat. Például Fantasztikus Árleszállítás, vagy amit azon a kis táblácskán lehetett olvasni, hogy Óriási Vásár, Holnap Kezdődik. Nem ártottak senkinek, én viszont jobban éreztem tőlük magam. Ami, ha jobban belegondolok, persze teljesen nevetséges.

Ez olyan, mint Arnold Testv. (al. 1905), szomorkodott. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem úgy létezett, mint ahogy kiskoromban elképzeltem. De amikor ilyeneket lát a falon az ember: Ha Nem Találja Amit Keres, Érdeklődjék Nálunk, akkor arra gondol, hogy valahogy minden tejesen rendben.

Eszébe jutott: egy logikus mana nem gondolkodhat így.

Egy repedés tátongott az Igazgatói Iroda fából ácsolt ajtaján. Dorcas becsusszant a padló alatti üregbe, ahol eddig is elég gyakran megfordult, és addig ment előre, amíg meg nem találta a gombot.

Nagyon büszke volt erre a találmányára. Egy nagy, vörös csengőt szereltek fel az iroda külső falára. Feltehetően azért, hogy a humanók meghallják a telefont akkor is, ha odakint dolgoznak, és a munka zaja elnyomja a csörömpölést. Dorcas megcserélte a vezetékeket, és így akkor tudott csengetni, amikor csak akart.

Megnyomta a gombot.

A kőfejtő mind a négy sarkából odaszaladtak a manák. Dorcas megvárta, amíg a padló alatti üreg megtelik, majd elővonszolt egy üres gyufásdobozt, hogy ráálljon.

– A humanó visszajött – jelentette be. – Igaz ugyan, hogy most még nem jutott be, de újra meg fogja próbálni.

– És mi a helyzet a drótjaiddal? – vágott közbe valaki.

– Attól tartok, lesz nála egy szerszám, amit drótvágónak hívnak.

– Ennyit arról az elképzelésedről, hogy a humanók intelligensek. Egy intelligens humanónak tudnia kellene, hogy nem mehet be oda, ahová nem akarják, hogy bemenjen – fanyalgott Nisodemus.

Dorcas szerette, ha egy fiatal mana rámenős, de Nisodemus hangjában olyan éhes mohóság vibrált, amit nem szívesen hallgatott. Olyan szigorúan nézett rá, amilyen szigorúan csak mert.

– Az itteni humanók mások, mint az Áruháziak – csattant fel. – Különben is...

– Biztosan Rendelet Szerint küldte – mondta Nisodemus. – Ez a mi, hm, büntetésünk!

– Nem. Ez csak egy humanó – ellenkezett Dorcas.

Nisodemus egy dühös pillantást vetett rá, ahogy folytatta.

– Most már igazán fel kell küldenünk néhány nőt és gyereket a...

Rohanó léptek zaja hallatszott odakintről és a kapuőrök egymás sarkát taposva berontottak.

– Visszajött! Visszajött! – zihálta Sacco. – A humanó visszajött!

– Jól van, jól van! – csitította Dorcas. – Ne izgasd magad, nem lehet...

– Nem! Nem! Nem! – sipította Sacco, miközben izgalmában egyre csak ugrált. – Van nála valami vágóizé. Elvágta a drótokat és a láncot, ami csukva tartotta a kaput és...

Nem hallották a mondat végét. Nem volt rá szükség.

A közeledő motor hangja mindent elmondott.

Annyira erősen hallatszott a dübörgés, hogy a barakk minden ízében remegett. Majd hirtelen megszűnt a zaj, és olyan undok csöndet hagyott maga után, ami még a zajnál is rosszabb volt. Hallották, hogy egy vasajtó bevágódik. Kis idő múlva csörögve és csikorogva kitárult a barakk ajtaja.

Lépések. Ahogy az óriás átszelte az irodát; a deszkák meghajlottak a manák feje felett. Apró porfelhők szitáltak a fejükre.

A manák teljes csendben maradtak. Csak a szempillájuk rezdült a lépések ütemére, követve a mozgást, előre hátra rebbenve, ahogy a humanó odafent járkált. Az egyik csecsemő pityeregni kezdett.

Több kattanás is hallatszott, majd egy szokás szerint érthetetlen, mély humanóhang. Ez így ment egy darabig.

Ezután a humanó elhagyta az irodát. A manák hallották, ahogy a cipői odakint csikorognak, majd más zajok is megütötték a fülüket. Undok, csörömpölő, fémes zajok.

Egy pöttöm mana megszólalt:

– Mami, pisilni kell. Mami...

– Cssss!

– Nagyon kell, mami!

– Csöndben maradnál végre!?

A manák mindnyájan feszülten álltak, amíg hallatszott a robaj a fejük fölül. Vagyis hát majdnem mindnyájan. Néhány fiatal zavarában, vöröslő arccal, egyik lábáról a másikra állt.

Végül csend borult rájuk. Becsapódott a kocsi ajtaja, dörmögni kezdett a motor, és kisvártatva már csak a távolodó motorzaj hallatszott.

Dorcas suttogva szólalt meg:

– Talán most már lazíthatunk egy kicsit.

Manák százai sóhajtottak fel.

– Mami!

– Jól van, most már kimehetsz.

A megkönnyebbült sóhaj után kitört a zsibongás. Egy hang harsogta túl a többit.

– Ilyesmi az Áruházban soha sem történt! – kiáltott Nisodemus felmászva egy féltéglára. – Hát kérdem én, barátaim, ezt ígérték nekünk?

Kórusban dünnyögött "igenek" és "nemek" hallatszottak, majd Nisodemus folytatta.

– Egy évvel ezelőtt még mindnyájan biztonságban éltünk az Áruházban. Emlékeztek még a Karácsonyi Vásár idejére? Emlékeztek, milyen volt az Ételcsarnok? Emlékszik még valaki, hm, a sült húsra és a pulykára?

Egy-két határozatlan éljen harsant fel. Nisodemus diadalmasan nézett körül.

– És most itt állunk az év ugyanazon szakában... Vagyis ők azt mondják, hogy ez ugyanaz – gúnyolódott –, és csak olyan gumós dolgokat tudunk enni, amik valójában a mocsok kellős közepén termettek. Hm. És a hús sem igazi hús, csak felszeletelt dögök! Valódi döglött állatok, valóban felszeletelve! Azt akartátok, hogy ilyesmiken éljenek a gyerekeitek? Hogy a földből kelljen az élelmüket kikaparni? És most ezek mondják azt nekünk, hogy jobb, ha felmegyünk valami csűrbe, aminek nincs is megfelelő padlója, ami alatt élni lehet, ahogy ezt Arnold Teste (al. 1905) szándéka szerint tennünk kellene? Hová fog fajulni ez a helyzet? Ki fogunk költözni a mezőre? Hm. És tudjátok, mi a legrosszabb? Majd én elárulom nektek – és ujjával Dorcasra mutatott. – Azok, akik a parancsokat osztogatták nekünk, most boldogok, hogy az első adandó helyen, az első adandó alkalommal bajba kevernek bennünket!

– Most már aztán elég... – kezdte Dorcas.

– Mindnyájan tudjátok, hogy nekem van igazam! – vágott közbe Nisodemus. – Gondolkozzatok el ezen, manák! Miért kellett Arnold Teste (al. 1905) nevében elhagynunk az Áruházat?

Valamivel több bizonytalan éljen hallatszott. A hallgatóság között kisebb viták törtek ki.

– Ne legyél ostoba – emlékeztette Dorcas. – Az Áruházat le akarták rombolni!

– Erről mi nem tudtunk! – kiáltott Nisodemus.

– Dehogynem tudtunk! – ordította Dorcas. – Masklin és Gurder látta...

– És most hol vannak, he?

– El kellett menniük, hogy, nos, el kellett menniük... – kezdte Dorcas. Nem igazán értett a vitatkozáshoz, és ezt ő is nagyon jól tudta. Miért kellett rábíznia Masklinnak a manák vezetését? Jobban érezte magát, ha körülvette a drótok, csavarok és effélék összevisszasága. A csavarok legalább nem kiabálnak az emberrel.

– Igen, elmentek! – halkította le Nisodemus a hangját, hogy az már csak dühös, suttogásnak hallatszott. – Gondoljatok csak bele, testvéreim! Használjátok a... Hm... Agyatokat! Az Áruházban tudtuk, hogy hol vagyunk, tudtuk, hogy működnek a dolgok. Minden pontosan úgy történt, ahogy azt Arnold Teste (al. 1905) elrendelte. És egyszer csak hirtelen idekerültünk! Emlékeztek még, hogy megvetettük az Odakintieket? Hát most mi lettünk az Odakintiek! Hm. Most pedig mindnyájan újra pánikba estünk, és ez mindig így lesz. Egészen addig, amíg meg nem bánjuk bűneinket és Arnold Testv. (al. 1905) kegyesen vissza nem fogad minket az Áruházba, mint megtért, felvilágosult manákat!

– Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba – szólt közbe egy mana. – Ezzel azt akarod mondani, hogy az Apát hazudott nekünk?

– Semmi ilyesmit nem mondtam – lihegte Nisodemus. – Én csak feltárom nektek a tényeket. Mindössze ennyit teszek, semmi mást.

– De... De... De az Apát azért ment el, hogy segítséget hozzon – bizonytalankodott egy fiatal lány. – És... És mindezek felett biztos vagyok benne, hogy az Áruházat lerombolták. Úgy értem, ha az Áruház még állna, nem kerülhettünk volna ilyen nagy bajba, vagy igen? – nézett körül kétségbeesetten.

– Tudom, hogy lerombolták – szólalt meg mellette valaki. – De bármit is mondasz, én el sem tudom képzelni, hogy abban a rozoga csűrben fogunk élni. Ott még elektromosság sincs.

– Igen, és ott áll a közepén... – kezdte egy másik mana halkan. – Tudjátok, annak a valaminek a közepén. Értitek, miről beszélek.

– Persze – helyeselt egy öreg. – A Valaminek. Láttam már. A fiam felvitt szedret szedni egy, vagy két hónappal ezelőtt, fel a kőfejtő fölé, és akkor én is láttam.

– Nem bánnám, ha egy kicsivel távolabb látnám – szólt közbe egy aggódó nő. – Az Odakint puszta gondolatára elfog a rettegés.

Sohasem szerették használni az olyan kifejezéseket, mint a nyílt tér, gondolta Dorcas. Én is ismerem ezt az érzést.

– Biztos vagyok benne, hogy a kőfejtő nagyon kényelmes – mondta az első közbeszóló. – De odakint minden... Nem is tudom, hogy kell hívni... T-vel kezdődik...

– Természet? – kérdezte Dorcas erőtlenül. A szeme sarkából látta, hogy Nisodemus őrülten vigyorog, a szemei szikráznak.

– Pontosan. Pedig az nem is természetes! És túl messzire lehet látni. Nem is hasonlít egy tökéletes világhoz. Csak rá kell nézni. A padlók durvák, pedig alattuk kellene élnünk. Éppen csak, hogy állnak a falak. És azok a kis lámpácskák, amik éjjel odafönt világítanak! Az igazat megvallva, nem valami sokat lehet a fényüknél látni! És a humanók is oda mennek, ahová nekik tetszik, és nem tartják be a Szabályokat úgy, mint az Áruházban.

Pontosan ezért teremtette Arnold Testv. az Áruházat 1905-ben – áradozott Nisodemus. – Tökéletes hely arra, hm, hogy a manák biztonságban éljenek.

Dorcas finoman megfogta Sacco fülét és odahúzta magához.

– Tudod, hogy hol van Grimma? – kérdezte suttogva.

– Hát nincs itt?

– Biztos vagyok benne, hogy nincs – válaszolta Dorcas. – Ha itt volna, már tett volna egy-két csípős megjegyzést. Amikor megszólalt a csengő, biztosan ott maradt az iskolában a gyerekekkel. Nem történhetett másként.

Nisodemusnak eszébe jutott valami, gondolta Dorcas. Nem tudom micsoda, de biztos, hogy semmi jó nem sül ki belőle.

Ahogy telt a nap, csak tovább romlott a helyzet. Például eleredt az eső. Az a csúnya, hideg eső. Havas eső, ahogy Morkie Nagyi mondaná. Mindent eláztatott ez a nem igazán víz, de nem is teljesen jég, ami az égből hullott. Az idősebbeknek még a csontjai is belesajdultak.

Úgy tűnt, valahogy beszivárog oda is, ahová az átlagos eső nem találja meg az utat. Dorcas beszervezte a fiatal manákat, hogy ássanak árkokat, és gyújtsanak fel pár villanyégőt, amelyek mellett melegedni tudnak. Az öregebbek az égők köré kuporodtak, tüsszögtek és panaszkodtak.

Morkie Nagyi a legjobb formáját hozta. Fel akarta vidítani a többieket. Dorcas egy idő múlva azt kívánta, bárcsak abbahagyná.

– Ez még mind semmi! – mesélte Morkie Nagyi. – Emlékszem a Nagy Árvízre, ami kiöntött minket a barlangunkból. Napokig nem tudtunk megszáradni, és reszkettünk! – kotkodácsolt és körbeforgott. – Olyanok voltunk, mint az ázott ürgék! Nem maradt száraz ruhánk, és egy hétig tüzet sem tudtunk gyújtani. Nevessetek már egy kicsit!

Az áruházi manák csendben bámulták a villanykörtéket és reszkettek.

– És nem kell aggódnotok a nyílt terepen való átkelés miatt sem – folytatta Nagyi, mintha csak kellemesen társalogna egy csésze tea mellett. – Ha már kilencszer kint voltatok, tizedjére sem fog benneteket megenni semmi.

– Te jó ég! – suttogta egy nő.

– Én már több százszor is jártam odakint. Semmiség az egész, ha az ember közel marad a bozóthoz, és nyitva tartja a szemét. Ebben az esetben ritkán, és keveset kell futnia. – fejezte be Nagyi.

Senkinek sem javított a hangulatán az az értesülés, hogy a Land Rover pontosan ott parkolt le, amit annak idején veteményesnek szántak. A nyáron rengeteg időt töltöttek azzal, hogy a kemény talajt termőfölddé alakítsák. Állandóan magokat ültettek, amelyek aztán nem akartak kikelni. Most már két óriási keréknyom éktelenkedett a közepén, a kapura pedig új lánc és lakat került.

A hódara már kezdte befedni a nyomokat. A kiszivárgott olaj összegyűlt egy tócsa tetején, és a szivárvány minden színében csillogott.

Mindeközben Nisodemus arról beszélt a többieknek, hogy mennyivel jobban éltek az Áruházban. Az igazat megvallva nem kellett őket sokáig győzködni. Valóban jobban éltek. Sokkal jobban.

Azt hiszem, gondolta Dorcas, nem fogunk megfagyni és maradt egy csomó ennivalónk is, bár a krumplit és a nyulat idővel mindenki megunja. Ott a baj, hogy Masklin azt hitte, ha egyszer kikerülünk az Áruházból, mindnyájan művelni fogjuk a földet, építkezünk, vadászunk, és elszántan tekintünk a jövőbe. Meg kell hagyni, a fiatalok többsége elég jól boldogul. De mi, öregek, már nem nagyon tudunk megváltozni. Nekem ugyan megfelel, én szeretek különféle szerkezeteket bütykölni, de a többiek... Nos, ők csak morgolódnak. Abban valóban verhetetlenek.

Csodálkozom rajta, hogy Nisodemus nem veszi észre, milyen veszélyes játékot űz. Szerintem túlságosan is lelkes.

Bárcsak visszajönne Masklin.

Még a fiatal Gurder sem lenne túl rossz.

Már három napja mentek el.

Dorcas tudta, hogy ilyenkor legjobb, ha meglátogatja Jekubot. Az talán majd felvidítja.

6

I. A Hegyen pedig az idők kezdete óta élt egy Sárkány.

II. De megöregedett, megtört, és most haldoklott.

III. A Sárkányok felét hordozta.

IV. Jekub volt ez a jel.

Részlet a Manák könyvéből,

Jekub, 1. fejezet, I. -IV. vsz.

Jekub.

Jekub az övé volt. Az ő kis titka. Az ő nagy titka. Senki más nem tudott róla. Még a segédei sem.

Egy nyári napon a félig romos barakk mellett pepecselt a kőfejtő túlsó felén. Semmilyen cél nem vezette, kivéve talán azt, hogy esetleg talál egy darab használható drótot, vagy valami ilyesmit.

Ahogy az árnyékban szöszmötölt, hirtelen felegyenesedett, felpillantott, és ott állt Jekub.

Kitátott szájjal.

Félelmetes másodpercek teltek el, amíg Dorcas azon tűnődött, futásnak eredjen, vagy egyszerűen csak behunyja a szemét és megadja magát a sorsának.

Ezt követően rengeteg időt töltött Jekubbal, hogy rájöjjön, mi is az valójában. Mi is ő valójában. Mert Jekub kétségtelenül élt. Talán egy szörnyű, sebesült élőlény, aki idejött, hogy élete vége felé megpihenjen. Vagy talán egyike azoknak az óriásoknak, amiket Grimma mutatott egyszer neki egy könyvben. Étkező Kocsi.

De Jekub nem panaszkodott, és nem is kérdezgette Dorcast, hogy miért nem megy odébb végre föltalálni a rádiót. Sok békés órát töltött el a társaságában, miközben igyekezett alaposan megismerni Jekubot. Hozzá lehetett beszélni. Az elképzelhető legjobb hallgatóságnak bizonyult, mivel nem kellett viszonthallgatni.

Dorcas megrázta a fejét. Ilyesmire most nem volt idő. A helyzet egyre csak romlott.

Inkább elindult, hogy megkeresse Grimmát. Úgy tűnt, ő mindig rátalál a helyes megoldásra annak ellenére, hogy csak egy lány.

Az iskolát az alatt a düledező barakk alatt rendezték be, amelynek az ajtaján a "BÜFÉ" felirat lógott. Grimma itt rendezte be saját, különbejáratú világát. Ő találta ki, hogy a gyerekek járjanak iskolába. Mivel az írás-olvasás meglehetősen bonyolult, úgy vélte, az lesz a legjobb, ha az ifjak minél hamarabb megtanulják a betűvetést.

A könyvtárat is itt rendezték be.

A zűrzavar óráiban a manák mintegy harminc könyvet menekítettek ki az Áruházból. Néhány közülük igen hasznosnak bizonyult – ilyen gyakran fellapozott példány volt a Kertészkedés Az Év Minden Szakában és Dorcas kívülről tudta már a Kezdő Mérnökök Elméleti Kézikönyvét, de akadtak köztük nehéz olvasmányok is, amelyeket csak ritkán forgattak.

Grimma épp egy ilyen előtt állt, amikor Dorcas belépett. És a hüvelykujját harapdálta, mint mindig, amikor erősen koncentrált.

Dorcas ámulva csodálta azt a könnyedséget, ahogy Grimma olvasott. Nem csak azt, hogy ő olvasott a legjobban a manák között de különleges tehetségének hála, meg is értette a leírt szöveget.

– Nisodemus csak keveri a bajt – ült be Dorcas egy padba.

– Már én is észrevettem – válaszolt Grimma bizonytalanul. – Hallottam – mindkét kezével megragadta a könyvet és nagy erőfeszítéssel lapozott egyet.

– Nem tudom, mi lehet ezzel a célja – tűnődött Dorcas.

– Hatalom – magyarázta Grimma. – Tudod, nálunk most hatalmi vákuum van.

– Nem hinném, hogy itt a kőfejtőben olyanunk is lenne – bizonytalanodott el Dorcas. – Errefelé még egyet sem láttam. Persze az Áruházban akadt belőlük bőven. Hat Piros Alma Vákuumcsomagolásban, Hónapokig Friss Marad – tette hozzá, és felsóhajtott, ahogy kiejtette az ismerős, meleg szavakat.

– Nem, itt egyáltalán nem erről van szó – tiltakozott Grimma. – Ez olyan, mint amikor senki sem gyakorolja a hatalmat. Már olvastam erről.

– Én gyakorlom a hatalmat, nem? – kérdezte Dorcas panaszosan.

– Nem – felelt neki Grimma. – Mégpedig azért nem, mert senki sem hallgat rád igazán.

– Ó. Nagyon szépen köszönöm.

– Nem a te hibád. Masklin, Angalo, vagy Gurder képesek lekötni a többiek figyelmét. Te viszont minden jel szerint nem tudod felkelteni az érdeklődésüket.

– Ó.

– Viszont a különböző csavarokat rá tudod bírni, hogy engedelmeskedjenek neked. És erre nem mindenki képes.

Dorcas ezen elgondolkodott. Vajon most egy bókot hallott? Úgy döntött, valószínűleg igen.

– Amikor az emberek szembe találják magukat egy rakás olyan problémával, amit képtelenek megoldani, akkor mindig akad valaki, aki kész pusztán azért beszélni, hogy némi hatalmat szerezzen magának – világosította fel Grimma.

– Annyi baj legyen. Biztos vagyok benne, hogy amikor a többiek visszatérnek, elrendezik ezt az ügyet – mondta Dorcas sokkal vidámabban, mint amilyennek valójában érezte magát.

– Igen, majd... – kezdte Grimma, de elhallgatott. Egy pillanat múlva Dorcas meglátta, hogy a vállai remegnek.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Már több mint három teljes napja! – zokogott fel Grimma. – Eddig még senki sem volt ilyen sokáig távol! Biztosan történt velük valami!

– Hát – próbálta vigasztalni Dorcas –, azért mentek el, hogy megkeressék Unoka (39)-et és nem lehetünk benne biztosak, hogy...

– És én olyan szörnyen viselkedtem vele, mielőtt elment! Meséltem neki a békákról meg mindenről, de ő mindebből azt szűrte le, hogy nem akarok zoknit mosni!

Dorcas nem tudta pontosan, hogy milyen békákról folyik a társalgás, mint ahogy azt sem, hogy kerültek oda. Amikor leült, és Jekubhoz beszélt, soha nem jöttek szóba semmiféle békák.

– Micsoda? – értetlenkedett.

Grimma zokogva mindent elmesélt.

– És abban is biztos vagyok, hogy meg sem próbált megérteni – szipogta. – És te sem érted.

– Hát, nem is tudom – tétovázott Dorcas. – Az ember azt gondolná, hogy a világ egyszerű, de hirtelen megtelik elképesztően érdekes dolgokkal, amiket soha sem fog megismerni. Még akkor sem, ha nagyon hosszú ideig él. Ilyen a biológia. Vagy a meteorológia. Rá kellett döbbennem, hogy mielőtt ti odakintiek megérkeztetek, csak barkácsoltam, és semmit sem tudtam az engem körülvevő világról – bámulta a lábait. – Még mindig nagyon tudatlan vagyok – vallotta be –, de legalább csak az igazán lényeges dolgokban. Mint például, hogy miért süt a nap, vagy miért esik az eső. Erről beszélsz?

Grimma szipogott, majd finoman elmosolyodott, de azért nem vitte túlzásba. Mert ha van rosszabb annál, amikor nem értik meg, az az, ha tökéletesen megértik az embert, mielőtt esélye lenne egy jót duzzogni a meg nem értettség miatt.

– Úgy áll a dolog – magyarázta –, hogy még mindig azt hiszi: ugyanaz vagyok, akinek abban a töltésbe fúrt lyukban megismert. Tudod, nekem kellett szaladgálnom mindenért. Én főztem. Bekötöztem a többieket, amikor megsé... sé...

– Na, na... – vigasztalta Dorcas. Mindig is szerencsétlennek érezte magát, amikor a társai így viselkedtek. Ha a gépek nem működtek megfelelően, csak meg kellett olajozni, vagy beléjük rúgni, esetleg valami mást tenni, például egy nagy kalapáccsal rájuk verni. A manák viszont nem reagáltak túl jól az efféle bánásmódra.

– Szerinted soha többé nem jön vissza? – törölte meg Grimma a szemét.

– Dehogynem jön – biztatta Dorcas. – Végül is mi történhet vele?

– Megeheti valami, elgázolhatják, eltaposhatják, elsodorhatja a vihar, vagy beleesik egy lyukba, esetleg csapdába – sorolta Grimma.

– Hát igen – ismerte el Dorcas. – Úgy értettem, ezektől eltekintve.

– De jobb, ha én csak meghúzom magam – szegte fel Grimma az állát. – Amikor visszajön csak ennyit fog mondani: "Ó, úgy látom, minden szétesett, amíg odavoltam."

– Jópofa vagy – mosolygott Dorcas. – Ez aztán a jó kedély. Foglald el magad, mindig csak azt mondom. Mi ennek a könyvnek a címe?

– Ez a Közmondások És Idézetek Kincsestára.

– Nahát. Akad benne valami használható?

– Ez – fogta vissza magát Grimma – az olvasón múlik.

– Ó. Mit jelent az, hogy Közmondás?

– Nem vagyok benne egészen biztos. A többségüknek nincs sok értelme. Tudod, hogy a humanók azt gondolják, hogy a világot valamiféle óriáshumanó teremtette?

– És most pihen?

– Egy hétig tartott neki.

– Szerintem kapott némi segítséget – merengett Dorcas. – Tudod. A nehezebb dolgokhoz – jelentette ki, miközben Jekubra gondolt. Az ő segítségével sok mindent meg lehetne oldani egy hét alatt.

– Nem. A könyv szerint az egészet teljesen egyedül vitte véghez.

– Hmm – gondolkodott el Dorcas. Itt volt például a fű. Nagyon egyszerűnek látszott, de azt hallotta, hogy minden évben elszárad, majd a következő év tavaszán újra kinő, és... – Nem tudom – tárta szét a karját. – Csak a humanók képesek ilyen képtelen dolgokban hinni, mint ez. Szerintem azért belekerült jó néhány havi munkába.

Grimma lapozott.

– Masklin mindig is azt hitte... Akarom mondani azt hiszi, hogy a humanók jóval intelligensebbek annál, mint amit mi gondolunk felőlük – jelentette ki megfontoltan. – Bárcsak alaposabban megismerhetnénk őket – tette még hozzá. – Biztosra veszem, hogy meg tudnánk tőlük tanulni a...

A riasztócsengő hangja másodszor is megrázta a kőfejtőt.

De ekkor már Nisodemus nyomta meg a gombot.

7

II. És Nisodemus mondotta, elárultak benneteket, Áruház Emberei; I

II. Hamis próféták vezettek titeket odakintre, amit az Eső és Hideg, a Havas Eső és a Humanók, meg Rendelet Szerint uralnak, és lesz ez még rosszabb is;

IV. Havas Eső és igazi Hó fog hullani, és Éhség köszönt majd a Világra.

V. És eljönnek a Varjak.

VI. Hm.

VII. És hová tűntek Mostanra azok, akik ide vezettek benneteket?

VIII. Így szóltak: Megyünk és megkeressük Unoka (39)-et, de minden felől csapások sújtanak bennünket, és távol a segítség. Odadobtak Titeket a Tél karmai közé.

IX. Itt az ideje, hogy hátat fordítsunk az Odakint dolgainak...

Részlet a Manák Könyvéből,

Panaszok, II.-IX.

– Igen, igen. Ugye milyen nehéz hátat fordítani az odakint dolgainak? – kérdezte aggódva egy mana. – Attól tartok, mi vagyunk az odakint.

– De nekem van egy tervem – közölte Nisodemus.

– Ó! – sóhajtottak fel egyszerre a manák. Ez legalább a valósághoz tartozott. Tervekre volt szükségük. Egy terv azt jelentette, hogy a kiötlőjének legalább támadt valami elképzelése arra nézve, hogy mit kellene tenni.

Grimma és Dorcas az utolsók között oldalazott be a tömegbe. Az öreg mérnök előre akart furakodni, de Grimma visszafogta.

– Nézd a többieket ott fenn – suttogta.

Meglehetősen sok mana állt Nisodemus mögött. A legtöbbjük – állapította meg Dorcas – Papírárus, de az Áruház más osztályának képviselői is akadtak köztük. Nem Nisodemusra néztek, miközben beszélt, hanem a tömeget fürkészték. Pillantásuk ide-oda cikázott, mintha csak keresnének valakit.

– Nem tetszik nekem ez a nagy egyetértés – súgta halkan Grimma. – A nagy családok sohasem jöttek ki jól a Papírárusokkal. Most mégis Nisodemus mellett állnak. Vajon miért?

– Néhányuk elég csúnyán néz – jegyezte meg Dorcas.

A papírárusok nagy részét igencsak felzaklatta, ahogy a szürke tömeg nap, mint nap olvasni tanult. Azt tartották, hogy az olvasás rossz ötleteket plántál az emberek fejébe. Jobban mondva nem rosszakat, csak olyanokat, amelyek a nagy családoknak nem tetszettek. És ezek vezetőit az sem töltötte el túl nagy boldogsággal, hogy a manák oda mennek, ahová csak akarnak, anélkül, hogy erre engedélyt kérnének.

Mind odafent állnak, gondolta. Akiknek nem ment jól a dolga a Veszélyes út óta. Akik veszítettek a hatalmukból.

Nisodemus éppen a tervét ismertette.

Dorcas hallgatta és lassan egyre nagyobbra tátotta a száját.

A maga módján csodálatos ötletek hangzottak el. Mint egy tökéletesen elkészített gépezet. De egy suta mana szerelte össze teljes sötétségben. Egyes részletekkel lehetetlen lett volna vitába szállni, de az egész fenekestől fel volt fordulva. Épp ez okozta a bajt. Egyes gondolatokkal senki sem szállt vitába, mert alapjában véve az ötlet magja remek volt valahol, de...

Nisodemus újjá akarta építeni az Áruházat.

A manák elborzadva hallgatták, ahogy a Papírárusok megmagyarázták, hogy igen, Gurder Apátnak igaza volt: amikor elhagyták az Áruházat Arnold Testv. (al. 1905) is velük jött a fejükben. És ha meg tudnák neki mutatni, hogy mennyire fontos nekik az Áruház, akkor előjönne, megoldaná az összes gondjukat, és ezen a zöld, barátságtalan helyen újra megteremtené az Áruházat.

Mindenesetre így jutott el Dorcas fülébe, aki már régen rájött, hogy ha minden idejét azzal tölti, hogy meghallgatja, mit is mondanak az emberek, akkor nem marad ideje arra, hogy kitalálja, mit akarnak ezzel közölni.

De ez nem jelenti azt, hogy fel fogják építeni az egész Áruházat, fejtegette ragyogó szemekkel Nisodemus. A kőfejtőt másképpen is átalakíthatják. Térjenek vissza ahhoz az életformához, ahogy azokon a nagyszerű Osztályokon éltek, ahelyett, hogy így össze-vissza lézengenek. Rakjanak fel néhány feliratot. Hozzák vissza a Régi Szép Napokat. Teremtsenek olyan környezetet, hogy Arnold Testv. (al. 1905) otthon érezze magát. Építsék fel az Áruházat, de a fejükben.

A manák nem sűrűn őrültek meg. Dorcas homályosan emlékezett egy nagyon öreg manára, aki egyszer csak úgy döntött, hogy teáskanna, de néhány nap múltán még ő is meggondolta magát.

Nisodemus – gondolta – minden bizonnyal túl sok Friss Levegőt szívott.

És nyilvánvalóvá vált, hogy egy-két másik mana is.

– Nem látom tisztán – vallotta be egyikük –, hogy Arnold Testv. (al. 1905) miként tudná megállítani ezeket a humanókat. Nem akarok ezzel senkit se megbántani, de valóban nem látom tisztán.

– Beavatkoztak a humanók a dolgainkba, amikor még az Áruházban éltünk? – érdeklődött Nisodemus.

– Hát nem, mert...

– Akkor bízz Arnold Testv. (al. 1905)-ben!

– De azt ugye nem akadályozta meg, hogy az Áruházat lerombolják? – kérdezett közbe egy hang. – És amikor ez bekövetkezett, mindnyájan megbíztatok Masklinban, Gurderben és a Teherautóban. Ráadásul saját magatokban is! Nisodemus folyton azt hangoztatja, hogy legyetek okosak. Akkor próbáljatok tényleg okosan viselkedni!

Dorcas a közbeszólóban felismerte Grimmát. Még soha sem látta ennyire dühösnek.

Grimma előretört az aggodalmaskodó manák között, amíg szemtől szembe nem került Nisodemusszal, vagy legalábbis szemtől szemben nem került azzal a ládával, amin Nisodemus állt. Nisodemus ugyanis mindig szeretett felállni valamire, amikor beszélt.

– Mi fog valójában történni? – kiáltotta. – Mi fog történni, ha majd felépítetted az Áruházat? Te is tudod, hogy az Áruházba humanók jártak!

Nisodemus egy pillanatra eltátotta a száját, majd így felelt:

– De engedelmeskedtek a Szabályzatnak! Igen! Hm! Ezt tették! És sokkal jobban ment a sorunk, mint manapság!

Grimma dühös pillantást vetett rá.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy be tudjuk velük tartatni a szabályokat, vagy mégis? – kérdezte.

Nisodemus dühösen hallgatott.

– El kell ismerned – szólt közbe egy idős mana vontatottan –, hogy akkoriban valóban jobban ment a sorunk.

A manák a lábukkal dobogtak, így fejezték ki az egyetértésüket.

Csak ennyi hallatszott.

Semmi más, csak a lábak dobogása.

– Végül csak elfogadták – toporzékolt Grimma. – Ez jellemző! Senki sem törődik többé a Tanács határozataival! Vakon követik Nisodemus szavait!

Egy rozoga lóca alatt ültek a műhelyben, amit a kőfejtő garázsában rendeztek be. Gazdája, Dorcas csak csendes menedéknek nevezte. Meghitt kis zugnak számított. Mindenfelé drótdarabok és konzervdobozok hevertek. A falakat mindenféle irkafirka borította, amit Dorcas követett el egy kis ceruzacsonkkal.

Most csak ült és céltalanul babrált egy drótdarabot.

– Kemény vagy a többiekhez – mondta Grimmának csendesen. – Nem kellene így kiabálnod. Sok mindenen mentek keresztül. Összezavarodnak, ha így viselkedsz velük. Amíg minden jól ment, addig a Tanács is remekül ellátta a feladatát... – vonta meg a vállát. – De Masklin, Gurder és Angalo nélkül úgy látszik, nem döntőképes.

– De végül mégis megtörtént! – csapott dühösen a levegőbe Grimma. – Ilyen ostobán viselkedni, csak azért, mert Nisodemus felajánlott nekik...

– Egy kis kényelmet – fejezte be Dorcas a mondatot Grimma helyett, és megcsóválta a fejét. Az ember nehezen tudja az ilyesmit megmagyarázni a Grimmához hasonló teremtményeknek. Szép lány, okos is, de állandóan azt hiszi, hogy mindenki olyan hevesen reagál a dolgokra, mint ő. Dorcas úgy vette észre, hogy a többiek szerették elkerülni. A világ anélkül is elég bonyolult, hogy valaki megpróbálná minden pillanatban jobbá tenni.

Masklin értett hozzá. Tudta: a többieket úgy lehet a legjobban rábírni különböző feladatok elvégzésére, ha elhiteti velük, hogy a saját ötleteiket valósítják meg. Ha van, aminek hallatán egy mana felhúzza az orrát, az az, ha valaki azt mondja neki: "Ez egy nagyon jó ötlet. Miért vagy te túl buta ahhoz, hogy felfogd?"

Igazság szerint nem voltak ostobák. Csupán manák.

– Gyerünk – szólt Dorcas fáradtan. – Menjünk és nézzük meg, hogy haladnak a többiek a feliratokkal.

Az egyik barakk teljes padlózatát fel kellett szedniük, hogy elkészíthessék a táblákat. Vagy inkább a Táblákat. Nisodemus remekül tudott óriási betűkkel írni. Szinte hallani lehetett, ahogy ír.

Dorcasnak el kellett ismernie, hogy a Táblák elkészítése valóban jó ötlet. De közben bűnösnek érezte magát.

Ez járt a fejében, amikor Nisodemus magához hivatta és megkérdezte, hogy akad-e valamennyi festék a kőfejtőben. Csakhogy közben a kőfejtőt már új Áruháznak hívta.

– Hm – gondolkodott el Dorcas. – Néhány régi dobozzal. Főként fehér és vörös. Az egyik lóca alatt találtuk. Talán le tudjuk feszegetni a tetejüket.

– Akkor igyekezz. Ez most nagyon fontos. Hm. Táblákat kell festenünk – magyarázta a Papírárus.

– Táblákat. Rendben – egyezett bele Dorcas. – Dobjuk fel egy kicsit ezt a kopár helyet.

– Nem azért!

– Bocsánat, csak arra gondoltam...

– A kapura tesszük a táblákat!

Dorcas felkapta a fejét.

– A kapura? – hüledezett.

– A humanók engedelmeskednek a Táblákra írt szavaknak – higgadt le Nisodemus. – Ezt már tapasztaltuk. Hát nem így viselkedtek az Áruházban is?

– De igen. A legtöbbjük – ismerte el Dorcas, miközben arra gondolt, hogy a Kutyákat És Gyerekkocsikat Kézben Kell Felvinni mindig is rejtély maradt a számukra. A legtöbb humanó egyiket sem hozott magával.

– A Táblák arra késztetik a humanókat, hogy megtegyenek, vagy abbahagyjanak valamit. Így hát láss munkához, jó Dorcasom. Táblák. Hm. Táblák, melyeken száll: Nem.

Mialatt egy csapat mana izzadva lefeszegette a festékesdobozok tetejét, Dorcasnak támadt egy ötlete. Náluk maradt a teherautóról A Közlekedés Szabályai, abban akadt bőven tábla, és még emlékezett az Áruházi feliratok többségére is.

Ez valóságos főnyereménynek számított. Rendszerint a manák a földön éltek, de Dorcas időnként felküldte a segédeit az igazgatói irodában álló íróasztalra, hogy egy kis papírt szerezzenek. Most neki kellett kidolgoznia a táblák feliratát.

Sacco és Nooty visszatért az újabb ötletekkel.

Sokan különböző szövegeket találtak. Egy nagy, elkoszolódott körlevelet tűztek ki a falra, aminek a hátára felírták az ismeretlen szövegeket.

– Egy csomó van belőlük – lihegte Sacco kifulladva. – És tudja mit, uram? Tudja mit? Mindet elolvastam, ami ezen az értesítőn áll, és azt írták rá: Egészséges És Biztonságos Munkahely, és még azt is, hogy Tartsa Be A Szabályokat, meg Az Ön Biztonsága Érdekében Állítottuk Fel.

– Ezt írták rá? – hüledezett Dorcas.

– Az Ön Biztonsága Érdekében – ismételte meg Sacco.

– Ide tudjátok hozni?

– Áll mellette egy ruhaakasztó – lelkendezett Nooty. – Lefogadom, hogy fel tudnánk dobni oda egy kampós végű kötelet, utána könnyen odahúznánk az ablakhoz, és...

– Igen, igen, ehhez nagyon jól értesz – helyeselt Dorcas. Nooty valóban olyan ügyesen mászott, mint egy mókus. – Szerintem Nisodemus nagyon meg lesz elégedve – tette még hozzá.

Valóban meg volt, különösen azzal a táblával, amin ez állt: Az Ön Biztonsága Érdekében. Azt mondta, ez annak a jele, hogy Arnold Testv. (al. 1905) az ő oldalukon áll.

Minden kis deszkadarabot és rozsdás vaslemezt az ügy szolgálatába állítottak. A manák vidáman vetették bele magukat a munkába, örültek annak, hogy végre elfoglalhatják magukat valamivel.

A következő reggelen a nap egy tábladzsungelre tekintett le. Bár a kőbánya rozoga kapuján lógó szövegek közül nem mind nézett egy irányba.

A táblák a feliratok széles skáláját vonultatták fel. Ez állt rajtuk: Nem Belyárat. Kijárat Erre. Vigyzáat – Sisak Viselése Következő. Vigyázat – Robantás. Minden Teherautó jelentkezzék A Díhmérlegen. Vigyázat – Csúszik. Zárva. A Lift Men Működik. Vigyázat – Szilkaomlás. Vítzáfolyás.

És még egy, amit Dorcas egy könyvben látott, és nagyon büszke volt rá: Felnemrobbant Bom.

De – biztos, ami biztos – anélkül, hogy szólt volna róla Nisodemusnak, felszerelt a kapura egy hosszú láncot, amit Jekub fészkében talált, egy rozsdás szerszámosládába rejtve, valamint egy majdnem akkora lakatot, mint ő maga. Négy mana kellett hozzá, hogy el tudják vonszolni.

A lánc is erős volt. Dorcas talált néhány manát, akik óvatosan, láncszemenként átszállították a kőfejtőn. Azt viszont nem tartotta szükségesnek, hogy elmondja nekik, honnan való.

A teherautó dél körül jött vissza. A manák az út mellett húzódó sövény mögé bújva várták, innen figyelték, ahogy a sofőr kiszáll, megnézi a táblákat, és...

Nem, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Egy humanó egyszerűen nem viselkedhet így. Ez nem lehet igaz. De mindez az aljnövényzetből kifelé bámuló húsz mana szeme előtt történt.

A humanó nem engedelmeskedett a tábláknak.

Nem, hogy nem engedelmeskedett nekik, hanem a legtöbbjüket letépte a kapuról, és messzire hajította.

Döbbenten figyelték. Még a Felnemrobbant Bom feliratú tábla is pörögve repült a bokrok közé, majdnem kilapítva a fiatal Saccót.

Az új lánc viszont okozott a humanónak némi problémát. Egyszer-kétszer megcsörgette, rábámult a kapura tekert drótszövevényre, forgolódott egy kicsit, majd elhajtott.

A bokrok közt megbúvó manák éljeneztek ugyan, de nem túl lelkesen.

Ha a humanók nem azt teszik, amit elvárnak tőlük, akkor semmi sem működik ezen a világon.

– Számítottam erre – vallotta be Dorcas, amikor visszatértek. – Nekem sem tetszik jobban a kialakult helyzet, mint nektek, de költöznünk kell. Ismerem a humanókat. Az a lánc nem tartja fel őket sokáig, ha igazán be akarnak jönni.

– Én pedig mindenkinek megtiltom, hogy elmenjen! – parancsolta Nisodemus.

– De hát te is jól tudod, hogy a fémet át lehet vágni... – kezdte Dorcas meggyőzően.

– Csendet! – torkollta le Nisodemus. – Ez a te hibád, te vén bolond! Hm! Te tetted a láncot a kapura!

– Hát, magad is láthattad, megállította... Hogyan?! – lepődött meg Dorcas.

– Ha nem láncolod be a kaput, a táblák megállították volna a humanót – fújtatott Nisodemus. – De te nem hitted el, hogy Arnold Testv. (al. 1905) segíteni fog rajtunk, ha megmutatjuk, hogy bízunk benne!

– Hm – felelte Dorcas, miközben arra gondolt: ez megőrült. Egy őrült mana. Aki ráadásul közveszélyes. Itt nem csak teáskannákról volt szó. Elhátrált Nisodemus mellől és boldogan távozott a metsző, friss levegőre.

Minden egyre csak sötétebb, és sötétebb, gondolta. Elvesztettem a hatalmam, és lesz ez még rosszabb is. Nem sikerült kifundálnunk semmiféle használható tervet, Masklin sem tért vissza, és minden egyre csak rosszabb lesz.

Ha a humanók bejönnek a kőfejtőbe, akkor ránk is találnak.

Ebben a pillanatban valami hideg hullott a fejére. Dühösen letörölte.

Meg kell beszélnem ezt a fiatalokkal, cikáztak a gondolatai. Talán mégsem olyan elvetélt ötlet felmenni abba a csűrbe; onnan is rajta tarthatnánk a szemünket az úton. Vagy valami hasonló.

Valami hideg és nedves dolog szállt a nyakára.

Ó, miért olyan bonyolultak az emberek?

Felnézett, és észrevette, hogy nem lehet ellátni a kőfejtő másik végéig. A levegő megtelt apró fehér porszemekkel, amelyek szemmel láthatóan egyre sűrűbben hulltak.

Beleremegett a rémületbe.

Leesett az első hó.

8

VII. Grimma pedig így szólott: Két választásunk van.

VIII. Elmenekülünk, vagy megbújunk.

IX. És többek erre azt kérdezték: Melyiket válasszuk?

X. Grimma pediglen így felelt nekik: Harcolni fogunk!

Részlet a Manák Könyvéből

Kőfejtő, 3. fejezet VII. -X. vsz.

– Ez még nem igazi hó, csak egy kis hószitálás. Ez tisztázza végérvényesen, hogy itt a tél – közölte Morkie Nagyi a többiekkel.

Morkie Nagyit nem érdekelte különösebben a Tanács. A többi öreggel szerette tölteni az idejét, de együtt semmi mást nem csináltak, csak panaszkodtak. Nagyi elmondása szerint ez felvidította őket, és így az idő is gyorsabban telt.

Most olyan büszkén lépdelt a hóban, mintha az egész csak az övé lenne.

A többi öreg elborzadva figyelte.

– Természetesen ez közületek sokaknak semmit sem jelent – folytatta. – Figyelmeztettelek benneteket, hogy le fog esni a hó. Képtelenek leszünk közlekedni, alagutakat kell majd ásni benne! Most nevessetek!

– Hölgyem – kérdezte komoran egy nagyon öreg mana. – Ez mindig így fog ömleni az égből, mint most?

– Persze! Néha pedig összehordja a szél. Szép nagy kupacokba!

– Azt hittük... Tudod, az Áruházban felaggatott kártyák alapján, hogy ez csak úgy megjelenik a köveken – árulta el az öreg mana. – Meglehetősen jópofán és ünnepélyesen – tette még hozzá zavartan.

Mindnyájan a hóesést nézték. A kőfejtő fölött túltömött párnákhoz hasonlatos felhők függtek.

– Legalább nem kell elmennünk abba a ronda csűrbe – könnyebbült meg egy mana.

– Így igaz! – helyeselt Morkie Nagyi. – Eljön érted a halál, ha ilyen időben kimész a szabadba – mondta Morkie Nagyi vidáman.

Az öreg manák magukban morogtak, és aggodalmasan figyelték az eget, hogy észrevegyék a varjak, vagy rénszarvasok első jeleit.

A hóesés betakarta a kőfejtőt. Nem lehetett kilátni a mezőkre.

Dorcas a műhelyében ült. Onnan bámult kifelé a koszos üvegen át. Barátságtalan, szürke árnyék borul a barakkra.

– Hát – mondta csendesen –, mi akartunk elzárkózni. És tessék, sikerült. Nem futhatunk el, és nem rejtőzhetünk el. Még akkor el kellett volna mennünk, amikor Masklin.

Zajt hallott a háta mögül. Grimma lépett oda hozzá. Hosszú időt töltött kint a kapu mellett ezekben a napokban, de a nagy hó végül is bekergette a szabadból.

– Nem tud majd visszajönni – kezdte. – Ilyen hóesésben semmiképpen sem.

– Igen. Ez igaz – mondta Dorcas bizonytalanul. – Már nyolc napja.

– Igen. Nagyon hosszú ideje elment.

– Mit mondtál, amikor bejöttem? – kérdezte.

– Csak hangosan gondolkodtam. Vajon ez a hó sokáig megmarad?

– Nagyi azt mondja, néha igen. Akár hetekig is.

– Ó.

– Amikor a humanók visszajönnek, végleg idetelepednek – aggódott Grimma.

– Igen – helyeselt szomorúan Dorcas. – Igen, azt hiszem, igazad van.

– Hányan tudnánk... tudod... továbbra is itt élni?

– Talán néhány tucatnyian. Feltéve, ha nem eszünk sokat, és nap közben meglapulunk. Tudod, hogy itt nincs Ételcsarnok – sóhajtott fel. – És nem lehet túl sokat vadászni. Különösen akkor nem, ha tele a kőfejtő humanókkal. A játszmát elveszítettük, a bozótba kell menekülnünk.

– De több ezren vagyunk!

Dorcas vállat vont.

– Nekem is éppen elég fáradságos keresztültörnöm ezen a havon – mondta. – És itt több százan még nálam is öregebbek. Ők meg sem tudnának moccanni benne. Akárcsak az apróságok.

– Akkor itt kell maradnunk, ahogy Nisodemus akarja – dünnyögte Grimma.

– Igen. Maradunk és reménykedünk. Talán elolvad a hó. Talán elbújhatunk a bozótban, vagy valami ilyesmi – felelte bizonytalanul Dorcas.

– Maradunk és harcolunk! – jelentette ki Grimma.

Dorcas felmordult.

– Persze, az könnyű. Örökké csak harcolunk. Veszekszünk, veszekszünk és veszekszünk. Tudod, ilyen a manák természete.

– Úgy értettem, hogy a humanókkal fogunk harcolni. A kőfejtőért.

Hosszas hallgatás következett. Aztán Dorcas megszólalt.

– Hogy micsoda? Harcolni a humanókkal?

– Igen.

– De hát ők humanók!

– Persze.

– Sokkal nagyobbak nálunk! – keseredett el Dorcas.

– Tehát biztosabb célpontot jelentenek – kiáltotta Grimma lázban égő szemekkel. – Ráadásul gyorsabban mozgunk náluk, talpraesettebbek vagyunk, tudunk a létezésükről, és velünk van még – tette hozzá – a meglepetés ereje.

– A micsoda? – vesztette el a fonalat Dorcas.

– A meglepetés ereje. A humanók nem tudnak rólunk – magyarázta Grimma.

Dorcas egy furcsa oldalpillantást vetett rá.

– Már megint furcsa könyveket olvastál – állapította meg.

– Szerintem még az is jobb, mint itt ülni, tördelni a kezünket, és ilyeneket szajkózni, hogy: "Jaj Istenem, jaj Istenem, jönnek a humanók és mindannyiunkat elfognak tiporni."

– Ez így mind nagyon szép – próbálta Dorcas lecsillapítani. – De mit forgatsz a fejedben? Cseles dolog lenne keményen kupáncsapni őket, ezt én mondom neked!

– Nem fejbe verésre gondoltam – közölte Grimma.

Dorcas csak bámulta. Harcolni a humanókkal? Ezt olyan különösnek találta, hogy egy darabig rágódnia kellett rajta.

De... Ott az a könyv. Masklin találta, még az Áruházban, amiből a Teherautó ellopásának az ötlete is származott. Mi is volt a címe? Gulliver Utazásai? És láttak benne egy képet. Egy fekvő humanót ábrázolt, akit – legalábbis úgy látszott a képen – manaszerű teremtmények kötöztek le zsinegek százaival. Ámbár a legidősebb mana sem emlékezett arra, hogy ez valóban megesett. Nagyon rég kellett történnie.

Meglepődött.

– Várj egy pillanatig – kérte Grimmát. – Ha elkezdünk harcolni a humanókkal... – és elvékonyodott a hangja.

– Igen? – sürgette türelmetlenül Grimma.

– Akkor ők is küzdeni fognak ellenünk, vagy nem? Tudom, hogy nem túl okosak, de dereng nekem valami, ami akkor történik, amikor visszavágnak. Megtorlásnak hívják.

– Éppen ez az – mondta Grimma. – Ezért életbevágóan fontos, hogy a visszavágást mi kezdjük el.

Dorcas eltűnődött. Grimma szavai nagyon logikusan hangzottak.

– De csak önvédelemből – egyezett bele. – Kizárólag önvédelemből. Leszámolunk a humanókkal, de nem akarok felesleges veszteségeket.

– Én is pontosan így terveztem – nyugtatta meg a lány.

– Komolyan gondolod, hogy fel tudnánk venni velük a harcot?

– Persze.

– És... Hogyan képzelted el?

Grimma az ajkába harapott.

– Hmm – gondolkodott. – A fiatal Sacco és a barátai. Meg lehet bízni bennük?

– Megbízható fiúk. És egy-két lány is akad köztük – mosolygott Dorcas. – Mindig készek bármiféle csínytevésre.

– Rendben. Akkor szükségünk lesz néhány szegre...

– Ugye alaposan végiggondoltad? – kérdezte Dorcas. Majdhogynem félt. Grimmának gyakran volt borongós a hangulata. Dorcas szerint azért, mert sokszor túl gyorsan járt az agya, és emiatt türelmetlenül viselkedett azokkal szemben, akik nem tudták követni. De Grimma most valóban dühösnek tűnt. Dorcas kezdte sajnálni a humanókat.

– Tudod, hogy nagyon sokat olvastam.

– Hát igen. Ezt mindenki tudja – ismerte el Dorcas. – De kíváncsi vagyok, nem lett volna bölcsebb...?

– Nem fogunk újfent elmenekülni – jelentette ki kereken Grimma. – Harcolni fogunk a humanókkal az ösvényen. Harcolni fogunk a humanókkal a kapunál. Harcolni fogunk a humanókkal a kőfejtőben. És soha nem adjuk meg magunkat.

– Mit jelent az, hogy "megadni magunkat?" – keseredett el Dorcas.

– Az én szótáramban ez a kifejezés nem szerepel.

– Őszintén megvallva az enyémben sem – ismerte el Dorcas.

Grimma nekidőlt a falnak.

– Akarsz valami furcsát hallani? – kérdezte.

Dorcas pontosan ettől tartott.

– Nem bánom – egyezett bele félve.

– Találtam egy könyvet, ami rólunk szól.

– Olyan, mint a Gulliver?

– Nem. Egy humanóról írnak benne. Azt hiszem, mégis rólunk szól. Átlagos termetű emberekről, mint amilyenek mi vagyunk. De zöld ruhát viselnek, és koszorút hordanak a fejükön. A humanók néha egy kis tányérka tejet tesznek ki nekik az ajtó elé, ők pedig elvégzik helyettük a házimunkát. És szárnyak nőnek a hátukon, akárcsak a méheknek. Erdőtündéreknek hívtak benne minket. A Kis Nép Meséi című könyvben olvastam.

– Nem hinném, hogy a szárnyakat használni tudnánk – kételkedett Dorcas. – Szerintem nem volna elég, erőnk ahhoz, hogy a levegőbe emeljük a testünket.

– És azt hiszik, hogy gombaházakban lakunk – tette még hozzá Grimma.

– Valóban? Nem tűnik valami praktikusnak.

– És azt is, hogy cipőket javítunk.

– Azért ez egy kicsivel jobban hangzik – felelte Dorcas. – A cipőjavítás nyugodt, kényelmes munka.

– És a könyvben még arról is írtak, hogy különböző, gyönyörű színekre festjük a virágokat – fejezte be Grimma.

Dorcas eltátotta a száját.

– Na hiszen! – mondta végül. – Megfigyeltem már a virágok színeit. Kétségtelenül eredetiek, nem pedig festettek.

– Valódiak vagyunk. Miért gondolod, hogy ilyesmi csak könyvekben fordul elő?

– Nézz csak rám – kérte Dorcas. – Én csupán kézikönyveket olvastam. Amiről te beszélsz, az nem hasznos, csak kitaláció.

– Ha a humanók egyszer ránk bukkannak, akkor ilyenné tesznek bennünket – siránkozott Grimma. – Aranyos picike humanók, akik befestik a virágokat. Nem fogják megengedni, hogy bármi máshoz kezdjünk. Kis humanókká változtatnak majd minket – sóhajtott. – Érezted már azt, hogy sohasem fogod megtudni mindazt, amit szeretnél?

– Igen. Állandóan kísért.

Grimma rosszallóan nézett rá.

– Egyvalamit viszont biztosan tudok – jelentette ki. – Amikor Masklin visszajön, kell lennie egy helynek, ahová hazatérhet.

– Ó – mondta Dorcas. – Ó – ismételte meg. – Ó. Értem.

Dermesztően hideg volt Jekub odújában. Más manák nem is jártak soha erre, mert mindig fújt a szél, és rossz szag terjengett. De Dorcasnak éppen ezért tetszett.

Bekocogott a hatalmas vízhatlan ponyva alá, ahol Jekub lakott. Hosszú ideig tartott, amíg felmászott, és elfoglalta kedvenc helyét a szörnyön. Még úgy is, hogy megkapaszkodott a fadarabokban és zsinegekben, amiket előzőleg gondosan felerősített... rá.

Leült és kilihegte magát.

– Én csak segíteni akarok a többieken – meredt maga elé. – Úgy, hogy olyasmit adok a kezükbe, ami megkönnyíti az életüket. Mint például az elektromosság. De tudod, ők ezt sohasem köszönik meg. Azt akarták, hogy táblákat fessek, így hát táblákat festettem. Most pedig Grimma azt akarja, hogy harcoljunk a humanókkal. Rengeteg ötletet merít a könyvekből. Tudom, hogy ez segít neki elfelejteni Masklint, de figyeld csak meg, ebből semmi jó nem fog kisülni. De ha nem segítek neki, akkor még rosszabbra fordulnak a dolgok. Nem akarom, hogy bárki is megsérüljön. A hozzánk hasonlóakat nem lehet olyan könnyen megjavítani, mint a hozzád hasonlóakat.

A sarkával Jekub – mijén is? – talán Jekub nyakán dobolt.

– Neked könnyű – folytatta. – Mindig csak alszol. Jó pihe...

Félbehagyta a mondatot és hosszan bámult Jekubra.

Aztán nagyon csöndesen megszólalt:

– Azon csodálkozom...

Öt hosszú perc telt el. Dorcas újra és újra felbukkant az árnyak között, miközben ilyeneket mormogott, hogy "Ez kipurcant, ez egyáltalán nem jó így, kellene egy új akkumulátor," és "Úgy tűnik, ide semmi más nem kell, csak egy alapos tisztítás," valamint "Hmm, nincs a tartályodban túl sok..."

Végül kisétált a porlepte takaró alól és összedörzsölte a kezeit.

Mindenkinek kell egy életcél. Ez élteti az embert, gondolta.

Nisodemus az elmúlt időket akarja visszahozni. Grimma pedig Masklin visszatértét várja. És Masklin... Nos, valójában senki sem tudja pontosan, hogy ő mit akar azon kívül, hogy valami hatalmasat akar véghez vinni.

De mindannyiuknak van életcéja. És ezek a manák akár tizenöt centivel is magasabbnak érzik magukat.

De most én is megtaláltam a magamét.

A mindenit!

A humanó későn ért vissza, ráadásul nem jött egyedül. Egy kis terepjárón, meg egy jóval nagyobb teherautón érkeztek, aminek az oldalára a "Blackburry Kő & Kavics Rt." feliratot festették. A kerekek sáros nyomot tapostak a vékony hóba.

Az elöl haladó teherautó feldöcögött az úton, lelassított a kapu előtti nyílt téren, majd megállt.

Nem fékezett túl szépen. A kocsi fara megpördült, és majdnem lekaszálta a bozótot. A motor köhögött és lefulladt. Egy fáradt szisszenés hallatszott, majd az autó nagyon lassan megsüllyedt.

Két humanó szállt ki belőle. Megkerülték a teherautót és megvizsgálták a kerekeket, egyiket a másik után.

– Nem is laposak, csak alul – suttogta Grimma a bokrok közül.

– Emiatt ne aggódj – pisszegte le Dorcas. – A kerekek csak alul szoktak laposak lenni. Ugye mennyi érdekességet lehet művelni néhány szeggel?

A terepjáró megállt a teherautó mögött. Abból is két humanó szállt ki, és csatlakoztak az első kettőhöz. Az egyikük kezében Dorcas megpillantotta a valaha látott leghosszabb kombinált fogót. Mialatt a többiek lehajoltak az egyik lapos kerékhez, ez felsétált a kapuhoz, a fogót ráillesztette a lakatra és összenyomta a szárait.

Még egy humanótól is hatalmas erőfeszítés követelt a lakat átvágása. De kisvártatva hangos csattanás hallatszott, elég hangos ahhoz, hogy a bokrok között is hallani lehessen, majd hosszas csörömpölés, ahogy a humanó félrehúzta a láncot.

Dorcas felnyögött. Nagyon számított rá, mert Jekub lánca volt, legalábbis az oldalára felcsavarozott nagy, sárga ládában találta. Ebből gondolta, hogy csak Jekubé lehet. De a lakatot vágták át, nem pedig a láncot. Furcsa, de emiatt Dorcas büszkének érezte magát.

– Ezt nem értem – motyogta Grimma. – Láthatják, hogy nem kívánatosak itt, akkor hát miért nem mennek el?

– Nem igaz, hogy nem veszik észre: itt nincsenek kibányászható kősziklák – helyeselt Sacco.

A humanó addig ráncigálta a kaput, amíg az eléggé ki nem nyílt ahhoz, hogy bepréselje magát a résen.

– Az igazgatói iroda felé tart – állapította meg Sacco. – Azért megy oda, hogy zajt csapjon a telefonnal.

– Nem, nem azért – jósolta Dorcas.

– De fel fogja hívni Rendelet Szerintet – reszketett Sacco. – Azt fogja mondani, persze humanóul, szóval azt fogja mondani: "A Kerekeink Közül Egy Csomó Kilyukadt."

– Nem – javította ki Dorcas. – Azt fogja mondani, hogy "Miért Nem Működik A Telefon?"

– Miért nem működik a telefon? – érdeklődött Nooty.

– Azért, mert tudom, hogy melyik drótot kell elvágni benne – felelte Dorcas. – Nézzétek, már jön is visszafele.

Látták, ahogy a humanó körbejárja a barakkokat. A friss hó eltakarta a manák szánalmas földművelési kísérleteit, aprócska nyomaikat pedig egy humanó madárnyomnak is vélhette. Nem látta a különbséget. A humanók nehezen vesznek észre bármit is.

– Drótakadályok – mondta Grimma.

– Micsoda? – kérdezte Dorcas.

– Le kellett volna fektetni néhány drótakadályt. A humanók nagyobbak nálunk, tehát nagyobbat is tudnak esni.

– Azért remélem nem ránk – morogta Dorcas.

– Nem – nyugtatta meg Grimma. – Több szöget is kiszórhattunk volna – tette még hozzá. – Késő bánat.

A humanók a lerobbant teherautó köré gyűltek. Úgy tűnt, megegyeztek valamiben, mert visszasétáltak a Land Roverhez és mindnyájan beszálltak. A kocsi nem fordult meg, hanem lassan visszatolatott az ösvényen, orral a kapunak, háttal a főútnak. A teherautót otthagyták.

Dorcas fújt egy nagyot.

– Attól féltem, hogy egyikük itt marad – sóhajtotta.

– Visszajönnek – jósolta Grimma. – Mindig azt mondogattad, hogy a humanók visszatérnek oda, ahol egyszer már jártak. Visszajönnek, és megfoltozzák a kerekeket, vagy tudom is én, mit kell velük csinálni.

– Akkor jobb, ha máris hozzálátunk a dolgunkhoz – sürgette Dorcas a többieket. – Mindnyájan gyertek velem!

Felállt és odakocogott a kapuhoz. Közben, Sacco legnagyobb meglepetésére, még fütyörészett is.

– Most az a lényeg, hogy teljesen megbénítsuk ezt a járművet – lihegte futás közben Dorcas. – Ha nem tudnak elmenni vele, akkor itt marad és eltorlaszolja az utat. És akkor nem tudnak több gépet felhozni.

– Elmés gondolat – mondta Grimma kissé rejtélyesen.

– Mozgásképtelenné kell tennünk – folytatta Dorcas. – Ehhez először kivesszük az akkumulátort. Ha nincs benne elektromosság, nem lehet elindítani.

– Rendben.

– Az akkumulátor egy nagy, szögletes doboz – mondta Dorcas. – Legalább nyolc mana kell, hogy felemeljék. De nehogy elejtsétek!

– Miért? – kérdezte Grimma. – Hát nem az a cél, hogy összetörjük?

– Nemnemnem – hadarta Dorcas. Úgy hangzott, mint amikor egy motor nehezen indul. – Nem, mert... Mert... Mert veszélyes lehet. Igen. Veszélyes. Persze. A sav és az akármi miatt, ami benne van. Nagyon óvatosan vegyétek ki, én majd keresek neki valami biztonságos helyet. Igen. Egy nagyon biztonságos helyet. Induljatok! A csavarkulcsot ketten emeljétek!

A manák elügettek.

– Mit tehetnénk még? – tudakolta Grimma.

– Kieresztjük a benzint – határozott Dorcas, és besétált a teherautó árnyékába. Sokkal kisebb volt annál, mint ami elhozta őket az Áruházból, de még így is csak egy apró pontocskának érezte magát mellette. Addig járt körbe, amíg a hatalmas, kiálló üzemanyagtartály alá nem ért.

Négy fiatal mana előráncigált a bokrok közül egy üres kannát. Dorcas magához intette őket és felmutatott a fölébük tornyosuló benzintankra.

– Találtok rajta valahol egy kupakot – intett fel. – Azon keresztül férhettek hozzá az üzemanyaghoz. Csavarjátok ki egy kulccsal. De előtte győződjetek meg róla, hogy alátettétek a kannát!

Amazok lelkesen bólintottak és munkához láttak. A manák remekül másznak, és a méreteikhez képest figyelemreméltóan erősek is.

– Próbáljátok nem szétfolyatni! – kiáltott utánuk Dorcas.

– Nem értem, miért nyugtalankodsz – szólalt meg mögötte Grimma. – Mindössze ki akarjuk engedni az üzemanyagot a teherautóból. Emiatt igazán nem kellene ennyire aggódnod – nézett figyelmesen Dorcasra, akinek a fejében egymást kergették a gondolatok, miközben állta Grimma tekintetét.

– Ó – mondta. – ó, ó. Azért, mert, mertmertmertmert. Tehát. Mert ez veszélyes anyag. Ugye nem akarjuk beszennyezni vele az utat? Az a legjobb, ha beleengedjük egy kannába és...

– Biztonságba helyezzük? – kérdezte Grimma gyanakodva.

– Igen! Igen – helyeselt gyorsan Dorcas, aki már izzadni kezdett. – Jó ötlet. És most menjünk innen...

Hirtelen feltámadt a szél, és hangos puffanás hallatszott mögülük. A teherautó akkumulátora éppen oda esett, ahol pár pillanattal előbb még Dorcas és Grimma állt.

– Elnézést, Dorcas – kiáltott le Sacco. – Sokkal nehezebb volt, mint gondoltuk. Kicsúszott a kezünkből.

– Idióták! – ordított Grimma.

– Igen, komplett idióták vagytok! – kiabált Dorcas is. – Össze is törhettétek volna. Gyertek le onnan, és gyorsan vigyétek be a bozótba!

– Minket is összetörhettek volna – javította ki Grimma.

– Igen. Igen. Természetesen én is arra gondoltam – bizonytalanodott el Dorcas – Ugye nem bánnád, ha neked kellene irányítani egy kicsit őket? Jó fiúk, csak egy kicsit túl lelkesek. Tudod, mit akarok ezzel mondani.

Ezzel besétált az árnyékba anélkül, hogy visszanézett volna.

– Így! – parancsolta Grimma. Ránézett Saccóra és a barátaira, akik szégyenlősen másztak lefelé.

– Ne álljatok itt úgy, mint egy faszent! – pattogott. – Vigyétek a bozótba. Hát nem mesélt nektek Dorcas az emelőkarokról? Pedig nagyon hasznos szerszámok. Csodálatos dolgokat lehet velük véghez vinni. Használtunk emelőket a Veszélyes úton...

Hirtelen elhallgatott. Megfordult, ránézett Dorcas távolodó alakjára és szemei összeszűkültek.

Ez a ravasz, vén róka készül valamire, gondolta.

– Csak folytassátok! – utasította a többieket, és Dorcas után szaladt.

Dorcas a teherautó motorja alatt állt, és figyelmesen vizsgálta a rozsdás csövek rengetegét. Ahogy közeledett, Grimma világosan hallotta, hogy Dorcas így mormog magában:

– Mi is kell még innen?

– Hogy érted azt, hogy kell? – kérdezte Grimma csendesen.

– Hát, hogy segítsek Jek... – Dorcas félbehagyta a mondatot és lassan hátrafordult. – Úgy értem, mit kell még leszerelni ahhoz, hogy ez a vacak teljesen mozdíthatatlanná váljon – jelentette ki határozottan. – Csak erre gondoltam, semmi másra.

– Ugye nem azt forgatod a fejedben, hogy ellopod ezt a teherautót?

– Ne beszélj ostobaságokat. Hová mehetnénk? Ráadásul ez soha nem lenne képes keresztülmenni a földeken a csűrig.

– Valóban? Akkor jó.

– Csak körül akartam nézni itt egy kicsit. A tudás megszerzésére fordított idő soha sem elpazarolt idő – mentegetőzött Dorcas egy kissé mesterkélten. Kilépett a fényre a teherautó túloldalán és felnézett.

– Igen, igen.

– Mi van már megint?

– Nyitva felejtették az ajtót. Azt hiszem, a humanók szerint ez így van rendjén, mert vissza fognak jönni.

Grimma követte a pillantását. A teherautó ajtaja valóban résnyire nyitva maradt.

Dorcas ránézett a háta mögötti bozótra.

– Segíts nekem. Keressünk egy jó hosszú botot – kérte Grimmát. – Hátha fel tudunk kapaszkodni a fülkébe. Szétnézhetnénk odafent egy kicsit.

– Szétnézni egy kicsit? Mit akarsz találni?

– Sosem lehet tudni, amíg meg nem pillantja az ember – filozofált Dorcas, miközben mereven bámulta a teherautó alját.

– Meddig szöszmötöltök még? – kiáltott oda Saccónak. – Elkelne itt egy kis segítség.

Sacco közvetlenül mellette bukkant fel.

– Elintéztük, hogy az akkumulátorizét eltakarja a bozót – jelentette –, és már a kanna is majdnem megtelt. Rettenetesen büdös. A teherautóból viszont még mindig folyik az üzemanyag.

– Vissza tudtátok csavarni a kupakot?

– Nooty megpróbálta, de nem sikerült.

– Akkor hadd ömöljön ki az útra – intett Dorcas nagyvonalúan.

– Várj csak! Azt mondtad, hogy a benzint szétfolyatni veszélyes – emlékeztette Grimma. – Csak addig veszélyes, amíg nincs tele a kanna, utána már egyáltalán nem?

– Figyelj! Azt akartad, hogy állítsam meg a teherautót, mire én megállítottam a teherautót. Befognád végre a szád?

– Mit mondtál? – szörnyülködött Grimma.

Dorcas nyelt egyet. Persze. Ha már a kiabálásig jutott, jobb, ha előtte elszámol tízig.

– Csak arra kértelek, hogy maradj csendben – ismételte meg nyugodtabb hangon. – Nem akartam goromba lenni, de te állandóan csak macerálod az embert. Már elnézést, de ez így van. Nem kérlek, hogy segíts, de cserébe hagyjál nyugodtan dolgozni, és ne piszkálj állandóan. És sohasem mondod sem azt, hogy kérem, sem azt, hogy köszönöm. Az emberek egy kicsit hasonlítanak a gépekhez – tette hozzá ünnepélyesen, miközben Grimma elvörösödött –, és az olyan szavak, mint a kérem meg a köszönöm úgy hatnak rájuk, mint a kenőolaj. jobban dolgoznak. Érted? – ezzel odafordult a többiekhez, akik meglehetősen zavartan hallgatták őket.

– Kérlek – kezdte –, keressetek egy olyan hosszú botot, ami felér a vezetőfülkébe.

Ők pedig egyáltalán nem érezték azt, hogy parancsot hallottak.

9

III. Az ifjabb manók így szóltak, mondván: Mi lennénk-e azok, kiknek az apja elvezetett egy teherautót? Mondjátok, milyen érzés volt?

IV. És Dorcas megfelelt nekik: Ijesztő.

V. Ijesztő érzés volt.

Részlet a Manák Könyvéből,

Különös Békák, 2. fejezet, III.-V. vsz.

Ennek a teherautónak a vezetőfülkéje meglehetősen hasonlított arra, ami annak idején elhozta őket az Áruházból. Felidézte a régi emlékeket.

– Hú! – álmélkodott Sacco. – Egy ilyet vezettünk?

– Közülünk hétszázan – büszkélkedett Dorcas. – Az apád ott dolgozott közöttük. Te pedig a többi kisfiúval együtt hátul utaztál.

– Én nem vagyok kisfiú! – tiltakozott Nooty.

– Bocsánat – mentegetőzött Dorcas. – Csak megbotlott a nyelvem. Tudod, az én fiatalkoromban a lányok még többnyire otthon ültek. Nem mintha ellenezném, hogy mostanában néha eljönnek otthonról – tette hozzá sietve, mert nem akart egy újabb Grimmát maga mellett tudni. – Egyáltalán nem ellenzem.

– Bárcsak idősebb lettem volna az úton – ábrándozott Nooty. – Biztosan bámulatos volt.

– Még a lélek is kiszállt belőlem a rettegéstől – idézte fel Dorcas.

A többiek úgy jártak körbe, és bámulták a vezetőfülkét, mint a turisták egy katedrálist. Nooty megpróbált lenyomni egy pedált.

– Csodálatos – suttogta áhítattal.

– Sacco, te mássz fel oda, és húzd ki azokat a kulcsokat – mutatta Dorcas. – És a többiek se korzózzanak. Azok a humanók bármikor visszajöhetnek. Nooty, hagyd abba ezt a brrrm, brrrm berregést. Biztosra veszem, hogy a szép lányok nem berregnek – tette hozzá sután.

Sacco addig ügyeskedett, amíg fel nem tudott kapaszkodni a kormánykerékhez, és birkózni kezdett az indítókulcsokkal. Ezalatt a többiek körbenéztek.

Grimma nem tartott velük. Nem akart felmászni a fülkébe. Az igazat megvallva szép csendesen odébbállt. Mogorva kifejezéssel az arcán bámészkodott lejjebb az ösvényen.

Ezt el kellett mondanom neki, gondolta Dorcas.

Körülnézett. Lássuk csak, gondolta... Megvan az akkumulátor, megvan az üzemanyag... Mire lehet még szüksége Jekubnak?

– Gyerünk, srácok – szólt végül. – Ideje eltűnnünk innen. Nooty, ne próbálj állandóan mindent megmozgatni. Az a hóbelevanc ott arra való, hogy sebességet lehessen váltani. Gyerünk, mielőtt a humanók visszatérnek.

Az ajtó felé indult, amikor egy kattanást hallott a háta mögül.

– Azt mondtam, menjünk... Mit műveltek ott, az ég szerelmére!?

A fiatal manák tágra nyílt szemmel meredtek rá.

– Megnézzük, Dorcas, hogy tudunk-e sebességet váltani – magyarázta Nooty. – Ha benyomjuk ezt a gombot, akkor tud...

– Ne nyomd be azt a gombot! Ne nyomd be azt a gombot!

Grimmának először az jutott az eszébe, hogy valami nincs rendben. A napfényt nem kellene egy szürke árnyéknak eltakarnia.

A teherautó megmozdult. Igaz nem túl gyorsan, mivel az első két kereke kilyukadt. De egy meredek ösvényen állt. Gurulni kezdett, és az, hogy lassan indult el, nem jelentette azt, hogy később sem fog rettenetesen, és megállíthatatlanul felgyorsulni.

Grimma elszörnyedve meredt a járműre.

Az ösvény meredek töltések között futott le a főútig – és a vasútig.

– Mondtam, hogy ne nyomd be! Nem megmondtam!? Azt mondtam, ne nyomd be!

A megrémült manák Dorcast bámulták, szájuk néma "O"-t formált.

– Az nem a sebességváltó, ti idióták! Az a kézifék!

Immár mindnyájan hallották a csikorgó zajt, és érezték a gyenge rázkódást.

– Ööö... – kezdte Sacco remegő hangon. – Dorcas, mi az a kézifék?

– A kézifék az, ami hegyen és emelkedőn megállítja, és egy helyben tartja a kocsit! Ne csak bámészkodj! Segíts újra behúzni!

A vezetőfülke lassan, finoman himbálózni kezdett egyik oldaláról a másikra. A teherautó kétségtelenül megmozdult. A kézifék nem. Dorcas addig húzta, amíg vörös és kék karikák kezdtek ugrálni a szeme előtt.

– Csak a gombot nyomtam be a végén – dadogta Nooty. – Csak látni akartam, hogy mire jó!

– Persze, persze, minden rendben... – nézett körül Dorcas. Igazából egy emelőre lett volna szüksége. Ötven manára lett volna szüksége. De a leginkább arra, hogy valahol máshol legyen.

Az ajtóhoz tántorgott és óvatosan kilesett. A bozót lágyan hullámzott, mintha csak pedánsan ballagna valahová, de az út felszíne a sebességtől már csak elmosódottan látszott.

Talán még kiugorhatnánk, gondolta. És kis szerencsével nem törnénk össze semminket. Nagyobb szerencsével még a kerekek sem lapítanak ki bennünket. De vajon mennyire érzem magam szerencsésnek?

Nem nagyon.

Sacco odatántorgott hozzá.

– Talán, ha nekifutnánk és kiugranánk... – kezdte.

A teherautó nekiment a töltésnek és egy nagyot puffant. Megfarolt, majd visszatalált az ösvényre.

A manák alig tudták megőrizni az egyensúlyukat.

– Másrészről talán nem is olyan jó ötlet – visszakozott Sacco. – Mihez kezdjünk most, Dorcas?

– Kapaszkodjunk – felelte az. – Szerintem a töltések az ösvényen fognak tartani minket, és feltételezem, hogy végül is megállunk valahol – esett hirtelen fenékre, ahogy a teherautó megint nekicsapódott valaminek. – Azt akartátok tudni, milyen érzés lehet teherautót vezetni. Hát most megtudjátok.

Újabb puffanás hallatszott. Egy faág hozzásúrlódott az ajtóhoz, kicsapta, majd egy szörnyű fémes zajjal leszakította.

– Olyan volt, mint ez? – kiabálta túl a zajt Nooty.

Dorcas legnagyobb ámulatára úgy látszott, hogy most, amikor már elmúlt a közvetlen veszély, Nooty élvezi a száguldást. Új generációt nevelünk fel, gondolta: Olyat, ami nem fél a saját árnyékától. Ők már egy nagyobb világot ismerhettek meg.

Köhintett egyet.

– Nos attól eltekintve, hogy most nem gyújtottuk fel a lámpát, mi pedig a Veszélyes út idején láttuk az utat, igen – válaszolta. – De most aztán mindenki erősen kapaszkodjon. Csak azért mondom, mert kezd az út göröngyösebbé válni.

A teherautó legurult az ösvényen és kiért a főútra. Egy kocsi a bozótba futott, hogy elkerülje az ütközést; egy teherautónak is sikerült megállni, hosszú féknyomot radírozva a nedves útra.

De a vezetőfülkében reszkető manák közül abban a pillanatban ezzel senki sem törődött. Mindössze egy döccenést éreztek, ahogy a köves utat keresztezték, és máris gurultak tovább lefelé, a vasút irányába. Arra, amerre vörösen villogott a szemafor, és a sorompó éppen ereszkedett lefelé.

Sacco kinézett a leszakadt ajtó helyén.

– Épp most kereszteztük az utat – jegyezte meg.

– Aha – morgott Dorcas.

– Láttam egy kocsit belecsúszni egy másikba, és egy teherautót megfarolni – folytatta Sacco a beszámolóját.

– Aha. Akkor ezt szerencsésen megúsztuk – könnyebbült meg kissé Dorcas. – Az utakon sok a mazsola.

A lapos kerekek csikorgása fokról fokra halkult, ahogy a kavics lefékezte az őrült rohanást. Egy csattanás hallatszott a teherautó mögül, mintha eltört volna valami, pár tompa ütődés és még egy puffanás, ahogy végre megálltak.

Mély, bömbölő zajt hallottak.

A manák másképpen hallják a hangokat, mint az emberek. A vasúti átjáró figyelmeztető szirénája számukra úgy szólt, mint egy ódon harang mély zúgása.

– Megálltunk – közölte Dorcas, közben arra gondolt: lenyomhattuk volna a fékpedált. Kereshettünk volna valamit, amit le lehet nyomni és le is kellett volna nyomnunk. Úgy látszik, túlságosan megöregedtem. De az a lényeg, hogy nem történt semmi baj. – Mozgás, ne lézengjünk itt. Ki tudunk ugrani. Legalábbis ti, fiatalok, ki tudtok.

– Miért? Te mit akarsz tenni? – érdeklődött Sacco.

– Megvárom, amíg kiugrotok, és aztán megkérlek titeket, hogy kapjatok el – tájékoztatta Dorcas nyugodtan. – Nem vagyok már olyan fiatal, mint ti. És most nyomás!

Amazok ügyetlenül megkapaszkodtak a küszöbben, lógtak rajta egy darabig, majd letottyantak az útra.

Dorcas óvatosan leült a párkányra, meglóbálta a lábait, és lenézett.

Nagyon magasnak tűnt.

Alatta Nooty ösztökélte Saccót, hogy nyújtsa ki a kezét.

– Ööö... Sacco! – idegeskedett.

– Mi van?

– Ez olyan, mint egy hosszú fémrúd.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Ott egy másik is – mutatta Nooty.

– Igen, én is látom – dühödött meg Sacco. – Mit törődsz velük? Nem ártanak senkinek.

– Pont a kettő között állunk – állapította meg Nooty. – Csak arra gondoltam jobb, ha szólok. És az a csengő is borzalmasan csörömpöl.

– Igen, én is hallom – mondta Sacco ingerülten. – Bárcsak abbahagyná!

– Szeretném tudni, vajon miért szól?

Sacco vállat vont.

– Ki tudja, hogy mi miért történik? – felelte. – Ugorj már, Dorcas. Kérlek. Nem tölthetjük itt az egész napot.

– Épp most készülök fel – suttogta Dorcas.

Nooty félve odébb lépett, és lenézett az egyik sínre. Fényesen ragyogott.

És úgy hallatszott, mintha énekelne.

Nooty közelebb hajolt hozzá. Kétségtelenül halk, zümmögő hangot hallatott. Furcsa. Normális körülmények között a fémdarabok nem adnak ki semmilyen hangot. Legalábbis maguktól semmiképpen sem.

Felnézett a teherautóra.

Ahogy a két villogó fény között elakadt teherautót és a csillogó síneket bámulta, úgy tűnt, a világ megváltozik körülötte. Egy borzalmas gondolat formálódott a fejében.

– Sacco! – remegett meg. – Sacco, rajta állunk a síneken!

Távoli gyászos hangot hallott. Két mély, gyászos hangot, melyek közül az egyik mélyebb volt, mint a másik.

Hu-húú.

Hu-húú.

A kőfejtő kapujából Grimmának jó rálátása nyílott az útra. Tiszta időben még a repülőteret is ki lehetett venni. Látta a vonatot is és a teherautót is.

A vonat is meglátta a teherautót. Hirtelen hosszan elnyúló sikoltó hangot adott ki, mint amikor két vasdarabot összepréselnek. Mire Grimma felfogta, hogy mit lát, a vonat mintha máris lassabban száguldott volna előre, miközben hatalmas erőfeszítéssel próbált a síneken maradni.

A teherautó alkatrészei szerteszét repültek, mint valami óriási kirakójáték darabjai.

10

I. Nisodemus így szólott népéhez: Maradt még kétség bennetek, hogy szembe tudok szállni Rendelet Szerint erejével?

II. És ezt a választ kapta: Hát...

Részlet a Manák Könyvéből,

Üldözés, I.-II. vsz.

A manák futva jöttek a kőfejtőből, Nisodemusszal az élen, de a kapu előtt megtorpantak.

– Mi történt? Mi történt?

– Mindent láttam mondta egy középkorú mana. – Épp őrségben álltam, és láttam Dorcast és a társait beszállni a teherautóba. Ekkor a teherautó legurult a hegyről, át az úton és végül megállt a síneken. Azután pedig...

– Megtiltottam, hogy hozzányúljatok ezekhez a pokoli masinákhoz – tombolt Nisodemus. – És megmondtam azt is, hogy nem kell többé őröket állítani! Egy alázatos manának legyen elég az, hogy Arnold Testv. (al. 1905) őrködik felette!

– Igen... De... Dorcas azt mondta, hogy szerinte semmi baj nem lesz abból, ha segítünk Arnold Testv. (al. 1905)-nek rendbe tenni a dolgokat – mormolta idegesen az egyik mana. – És még azt is...

– Itt én hozom a döntéseket! – rikácsolta Nisodemus. – Ti pedig mindnyájan nekem tartoztok engedelmességgel! Hát nem én állítottam meg a teherautót Arnold Testv. (al. 1905) erejével?

– Nem – szólt közbe csendesen Grimma. – Nem te állítottad meg. Dorcas állította meg. Ő szórt szegeket az útra.

Hosszú csend támadt. A tömeg közepén Nisodemus lassan elsápadt a dühtől.

– Hazudsz! – kiáltotta.

– Nem – folytatta Grimma szelíden. – Tényleg ő volt. Olyan sok mindent tett értünk, pedig mi soha sem mondtuk neki, hogy "kérem," vagy "köszönöm." Most pedig halott.

Eközben szirénák hallatszottak az út felől, és izgatott szaladgálás kezdődött a veszteglő vonat körül. Kék fények villogtak.

A manák nyugtalanul mocorogtak.

– Ugye nem halt meg? – kérdezte egyikük. – Úgy értem, nem igazán? Talán kiugrott az utolsó pillanatban. Egy olyan ügyes fickó, mint ő...

Grimma tanácstalanul nézte a tömeget. Észrevette köztük Nooty szüleit, egy csendes, jóravaló házaspárt. Eddig alig beszélt velük. Most az arcuk elszürkült az ijedtségtől, a szemük megtelt aggodalommal. Erre beadta a derekát.

– Igen – egyezett bele. – Lehet, hogy kiugrottak.

– Biztos kiugrottak – motyogta egy másik mana és megpróbált vidámnak látszani. – Dorcas nem olyan fickó, aki csak úgy meghal. Különösen akkor, amikor ilyen nagy szükségünk van rá.

Grimma bólintott.

– És most – folytatta – azt hiszem, a humanók kíváncsiak lesznek rá, mi is történt valójában. Hamar ki fogják deríteni honnan jött a teherautó, és akkor majd feljönnek ide. Azt hiszem, nagyon mérgesek lesznek.

Nisodemus erre kinyitotta a száját és megszólalt.

– Nem félünk. Szembeszállunk velük. Ellenszegülünk az akaratuknak. Hm. Megvetjük őket. Nincs szükségünk Dorcasra, senkire sincs szükségünk, csak Arnold Testv. (al. 1905)-be vetett hitünkre. Még hogy szögek!

– Ha most azonnal elindulunk – fejtegette tovább Grimma –, még feljuthatunk abba a csűrbe anélkül, hogy bárki is beleveszne a hóba. Szerintem a kőfejtő hamarosan túl veszélyessé válik ahhoz, hogy életben maradjunk.

Volt valami a hanghordozásában, ami idegesítette a többieket. Grimma rendszerint kiabált vagy vitatkozott, de most nagyon csendesen beszélt. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző.

– Gyerünk – sürgette a többieket. – Azonnal induljunk! Annyi élelmet és használati tárgyat kell magunkkal vinni, amennyit csak elbírunk. Mozgás.

– Nem! – tiltakozott Nisodemus. – Senki se mozduljon! Azt gondoljátok, hogy Arnold Testv. (al. 1905) elhagyott benneteket? Hát majd én megvédelek titeket a humanóktól!

Alattuk egy autó, aminek egy villogó, kék fényű lámpát szereltek a tetejére, kivált a vonatot övező tömegből, keresztezte a főutat, és lassan elindult felfelé az ösvényen.

– Arnold Testv. (al. 1905) erejét fogom segítségül hívni, hogy sújtson le a humanókra! – emelte az ég felé a karjait Nisodemus.

A manák tanácstalanul álltak. Az Áruházban Arnold Testv. sohasem sújtott le senkire. Mindössze megalapította, és utána csak elnézte, hogyan élik le benne kényelmesen az életüket a manák. A táblákat ugyan kirakta a falakra, de ezen kívül nem nagyon avatkozott bele az eseményekbe. Most pedig hirtelen dühösen megjelenik, és lesújt a humanókra? Ez az egész nagyon zavarosnak tűnt.

– Itt fogok állni dacolva Rendelet Szerint borzalmas talpnyalóival! – sipította Nisodemus. – Úgy móresre tanítom őket, hogy amíg élnek nem felejtik el!

A manák többsége egy szót sem szólt. Ha Nisodemus elé akar állni az autónak, akkor csak álljon.

– Mindnyájan dacolni fogunk velük! – toporzékolt.

– Ööö... Micsoda? – bizonytalanodott el az egyik mana.

– Testvéreim! Itt maradunk, mindenre elszántan, és megmutatjuk Rendelet Szerintnek, hogy egységesen kiállunk ellene! Hm. Ha elég mélyen hisztek Arnold Testv. (al. 1905) erejében, nem érhet benneteket semmi sérelem!

A villogó fény ekkorra már jóval közelebb ért az ösvényen. Hamarosan keresztezni fogja a kapu előtt húzódó vadcsapást, ahol a nagy lánc lógott szomorúan az átvágott lakaton.

Grimma kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse őket.

– Ne legyetek ennyire ostobák! Arnold Testv. (al. 1905) nem fog a kocsi elé állni. Én viszont láttam, mi történik azokkal a manákkal, akik megtették. Olyan laposak lettek, hogy borítékban kellett őket eltemetni.

Már azon volt, hogy mindezt hangosan is kimondja de aztán úgy döntött, hogy inkább mégsem. Hónapról hónapra el kellett magyaráznia a manáknak, hogy mit tehetnek és mit nem. Lassan itt volt az ideje, hogy a saját lábukra álljanak.

Ahogy körülnézett sok aggódó arcot látott maga körül, majd valaki megkérdezte tőle.

– Mit tegyünk most, Grimma?

– Igen – helyeselt egy másik mana. – Grimma egy Sofőr és a Sofőrök mindig tudják, mit kell tenni.

Grimma rájuk mosolygott. De ez a mosoly nem volt valami vidám.

– Tegyétek azt, amit jónak láttok – felelte.

A manák visszafojtották a lélegzetüket.

– Nos, igen – mondta egyikük. – De, hát, Nisodemus azt mondta, hogy meg tudjuk állítani a járműveket, ha hiszünk benne, hogy képesek vagyunk rá. Ez igaz, vagy mi?

– Nem tudom – vallotta be Grimma. – Elképzelhetőnek tartom, hogy ti meg tudjátok állítani. Azt viszont biztosan tudom, hogy én nem.

Sarkon fordult és gyors léptekkel elindult a barakk felé.

– Legyetek erősek! – parancsolta Nisodemus. – Nem figyelt oda a mögötte zajló izgatott vitára. Ebben a pillanatban talán nem is tudott másra figyelni, mint a fejében felhangzó vékonyka hangra.

– Tegyétek azt, amit jónak láttok – morgott valaki – Hát miféle segítség ez?

Több százan álltak ott és nézték, ahogy a kocsi közeledik. Nisodemus kissé előrébb helyezkedett, mint a többiek, kezeit az ég felé nyújtotta.

Csak a kavicson csikorgó kerekek hangja hallatszott.

Ha egy madár a következő néhány másodpercben lenéz a kőfejtőre, igencsak meglepődik.

Vagy talán nem is annyira. A madarak elképesztően buta teremtmények, nehéz nekik megkülönböztetni a megszokottat a szokatlantól. De ha ez egy szokatlanul értelmes madár lett volna – talán egy szökött szajkó, vagy egy papagáj, amit a szél sodort el több száz kilométerre a jó meleg kalitkától –, akkor a következő gondolatok fordulnak meg a fejében:

Nahát! Egy széles lyuk tátong a hegyoldalban, körülötte ócska rozsdás barakkok, a lyuk körül pedig egy kerítés.

És ott egy kocsi is, a tetején kék villogóval. Épp most hajt át a kapun.

Előtte a pedig a földön kicsi fekete pontok látszanak. Az egyik pontocska nagyon nyugodtan áll az ösvény jobboldalán, de a többiek, a többiek...

Megfordulnak és elfutnak. Az életükért futnak.

Sohasem találták meg Nisodemust, bár néhány erős gyomrú mana később – sokkal később – visszament átkutatni a keréknyomokat és a sarat.

Így az a hír terjedt el, hogy az utolsó pillanatban felugrott a kocsira és valahogy megkapaszkodott rajta. Azután pedig ottmaradt – mivel túlságosan szégyellte magát a többiek előtt –, amíg a kocsi vissza nem indult oda, ahonnan jött. Elvitte magával Nisodemust, hogy békésen, gondtalanul élje le élete hátra lévő részét. Mindig is jó mana volt a maga módján. Bármit is beszéltek a háta mögött, hitt bizonyos dolgokban, és megtette, amit helyénvalónak gondolt. A leghelyesebb volt azt hinni, hogy kint él tovább, valahol a nagyvilágban.

Így mesélték a manák egymásnak és ez került be a Manók Könyvébe is.

Az pedig, hogy mire gondoltak lefekvés előtt... Nos, az már magánügy.

A humanók alvajáró módjára tettek-vettek a vonat és a teherautó maradványai körül. Egy csomó jármű az érkezése után szinte azonnal visszafordult, legalábbis humanómértékkel mérve szinte azonnal. Legtöbbjüknek ott villogott a tetején a kék fény.

A manák megtanultak félni az olyan járművektől, amelyeknek kék fény villog a tetején.

A bányatársaság Land Rovere még ott állt a sínek mellett. Az egyik tulajdonosa az összetört teherautóra mutatott és odakiáltott a másiknak.

Amaz felnyitotta a horpadt motorháztetőt és megmutatta az akkumulátor hűlt helyét.

A sínek mellett szellő susogtatta a hosszúra nőtt füvet. De a fűszálak közül néhány akkor is mozgott, amikor egyáltalán nem fújt a szél.

Dorcas igazat mondott. Ahová a humanók egyszer már betették a lábukat, oda újra visszatérnek. A kőfejtő az övék volt. Most három jármű parkolt a fészerek előtt, és mindenfelé humanók nyüzsögtek. Néhányuk a kerítést javítgatta. Mások dobozokat és hordókat rakodtak le a teherautókról. Egyikük még az igazgatói irodát is kitakarította.

A manák oda rejtőztek, ahová csak tudtak, miközben félve hallgatták a fejük fölül leszűrődő zajokat. Nem akadt túl sok búvóhely a kőfejtőben kétezer manának, annak ellenére, hogy – mint tudjuk – a manák nagyon apró termetűek.

Nagyon hosszúnak tűnt ez a nap. A manák legjobb tudásuk szerint vészelték át, egyesek a barakkok alatti árnyékban, mások a ládák mögötti sötétségben, néhányan pedig a poros tetőgerendák között.

Olyan kicsire húzták össze magukat, mint egy babszem. Egyszer az öreg Munby Rövidáru és családja rémülten pislogva a napvilágra került, amikor a humanók félrehúzták a kopott dobozt, ami alatt búvóhelyet találtak. Csak az mentette meg őket, hogy gyorsan nekiiramodtak, és beszaladtak egy rozsdás fémkupac menedékébe. Na meg persze az, hogy a humanók sohasem figyeltek igazán arra, amit csináltak.

De az aznap történtek közül nem ez bizonyult a legrosszabbnak.

Az még ennél is sokkal komiszabb volt.

A manák csak ültek a zajos sötétben, mukkanni sem mertek, és érezték, hogy az egész világuk darabokra hullik. Nem azért, mert a humanók nem szerették a manákat. Azért, mert nem is vettek tudomást a létezésükről.

Vegyük például Dorcas villanyvezetékét. Hosszú időt töltött azzal, hogy összekösse a drótdarabkákat, és biztonságosan kivezesse az áramot a biztosítószekrényből. Egy humanó gondolkodás nélkül tépte ki a kábelt, rátekerte egy csavarhúzóra, és elzárta egy szerszámosládába. Ezt követően megjavította a telefont.

Az áruházi manáknak kellett az elektromosság. Már nem is emlékeztek rá, milyen volt nélküle. Olyan magától értetődőnek számított, mint maga a levegő. És most az életük végeláthatatlan sötétbe borult.

A borzalmak tovább folytatódtak. A durva padlódeszkák folyamatosan rázkódtak a fejük felett, por és törmelék hullott a fejükre. A fémhordók úgy dörömböltek, akár az égzengés. Folyamatosan hallatszott a kalapács dübögése. A humanók visszatértek, és minden jel szerinte nem is akartak távozni egyhamar.

Ámbár végülis elmentek. Amikor a nap lebukott a téli égről, és a levegő olyan metszően élessé vált, mint az acél, a humanók legtöbbje beült a járművébe és lehajtott az ösvényen.

Egy rejtélyes dolgot azért hátrahagytak, amikor távoztak. A manák egymás hegyén-hátán menekültek arrébb, amikor felszedték igazgatói iroda egyik padlódeszkáját. Egy óriási kéz nyúlt le és rakott egy kis tálcát a padló alá. Azután a deszka a helyére került, és visszatért a sötétség.

A manák csak ültek a homályban, és azon csodálkoztak, hogy miért adtak nekik a humanók ennivalót, egy ilyen nap után.

A tálcán egy kupac liszt tornyosult. Összességében nem volt belőle sok, de azoknak, akik éhesen és félelemben töltötték az egész napot, elégnek tűnt.

Egy pár fiatal közelebb kúszott. Tantaluszi kínokat álltak ki.

Egyikük kivett egy marékkal a kupacból.

– Nehogy megegyed!

Grimma utat tört magának a többiek között.

– De az illata olyan... – tiltakozott az egyik mana.

– Éreztél már valaha ilyet? – kérdezte Grimma.

– Nem, de...

– Akkor nem tudhatod, hogy ehető-e, igaz? Figyelj rám! Hallottam már efféle kupacokról. Ahol mi... Vagyis ahol régen éltem, abban a kotorékban... állt az út mellett egy hely, ahová a humanók enni jártak, és néha találtunk ilyen csomagokat a szemétládák között. Ha megeszed, meghalsz!

A manák csak bámulták az ártatlan kis tálcát. Étel, ami megöli azt, aki eszik belőle? Ennek nincs semmi értelme.

– Az Áruházban egyszer szereztünk konzervhúst – emlékezett vissza egy idős mana. – Nagyon komisz gyomorrontást kaptunk tőle – azzal reménykedő pillantást vetett Grimmára.

Grimma megrázta a fejét.

– Ez nem olyan – világosította fel. – Rendszerint döglött patkányokat is találtunk mellettük. Nem volt valami szép haláluk – tette még hozzá reszketve, ahogy felidézte magában.

– Ó.

A manák egyre csak a tálcát bámulták. És ekkor a fejük fölül egy nagy dobbanást hallottak. Maradt még egy humanó a kőfejtőben.

Az igazgatói iroda kopott forgószékében ült és újságot olvasott.

A manák óvatosan kikukucskáltak a fal egy repedésén keresztül. A humanó óriási bakancsot viselt, hatalmas, bő nadrágja, hegynyi kabátja volt, és valahol fent, a rémítő magasságban egy lámpa sugara csillant meg a kopasz fején.

Hosszú idő elmúltával a humanó letetté az újságot, és átnyúlt az asztal túloldalára. A leskelődő manák nyálcsorgatva bámulták a hatalmas, egy jól megtermett manánál is nagyobb szendvicset, és a Termoszt, ami gőzölgött mikor a humanó kinyitotta. Az egész szobát ínycsiklandó illat töltötte be.

Visszamásztak, hogy jelentsék az eseményeket Grimmának. Grimma éppen a lisztestálca szélénél ült és az idősebbekből szervezett őrséget, hogy a gyerekeket távol tartsa a méregtől.

– A humanó nem csinál semmit – jelentették neki –, csak ül a székben, és néha kinéz az ablakon. Láttuk.

– Ez azt jelenti, hogy ott fog ülni egész éjjel – aggódott Grimma. – Szerintem a humanók azt akarják kideríteni, hogy ki csinálta ezt a felfordulást.

– És mi mit tehetünk?

Grimma a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Ott állnak azok a régi, düledező barakkok a kőfejtőn túl – sóhajtott fel végül. – Oda még felmehetnénk.

– Dorcas azt mondta... Dorcas azt szokta mondani, hogy valamiféle veszély leselkedik ránk az öreg barakkban – jegyezte meg egy hang óvatosan. – A sok kacat és limlom miatt. Azt szokta mondani, hogy nagyon veszélyes.

– Veszélyesebb, mint itt maradni? – kérdezte Grimma, de most a kérdésben nem sok maradt megszokott gúnyos hangjából.

– Egy null oda.

– Kérem...

Egy fiatalasszony szólt közbe. Az Áruházi nők nagyon tisztelték Grimmát, mert bátran kiabált a férfiakkal, és jobban olvasott bárkinél is közülük. A beszélő egy babát tartott a karjaiban és, valahányszor befejezett egy mondatot, mindig pukedlizett.

– Mit akarsz Sorrit?

– Kérem... A gyerekek többsége nagyon éhes... Tudod, semmi egészséges ennivaló nincs idelenn – nézett esdeklően Grimmára.

Grimma bólintott. A készleteket azok alá a barakkok alá raktározták be, amelyeket el kellett hagyniuk. A fő krumpliraktárat megtalálták a humanók. Talán éppen ezért rakták le a mérget. Különben sem gyújthattak tüzet, és hús sem maradt. Már napok óta nem vadászott senki sem előírásszerűen, mert Nisodemus szerint Arnold Testv. (al. 1905) úgyis gondoskodni fog róluk.

– Azt hiszem, amint kivilágosodik, az összes vadászt ki kell küldenünk.

Ezt mindnyájan átgondolták. A hajnal még messze volt. Egy manónak az éjszaka olyan hosszú, mint három teljes nap...

– Sok hó esett – gondolkodott hangosan egy mana. – Ez azt jelenti, hogy legalább vizünk lesz.

– Mi még csak megvagyunk élelem nélkül, de a gyerekek nem – jelentette ki határozottan Grimma.

– És az öregek sem – tette hozzá egy öreg. – Ma éjjel megint fagyni fog. Nincs áramunk és tüzet sem gyújthatunk.

Ültek, és borúsan bámulták a szemetet.

Grimma arra gondolt: Nem veszekednek. Nem zsörtölődnek. Olyan komoly események történtek, hogy most nem vitatkoznak és nem egymást marják.

– Rendben – szólalt meg. – Ti mit gondoltok, mit tegyünk?

11

I. Előjövünk majd a gerendák közül.

II. Előjövünk majd a padlók alól.

III. És azt fogják kívánni, bárcsak sose láttak volna minket.

Részlet a Manák Könyvéből,

Humanók, I.-III. vsz.

A humanó lejjebb eresztette az újságját és hallgatózott.

A falból neszezést hallott. A padló alól kaparászás hallatszott.

A tekintete a mellette álló asztal felé fordult. Pirinyó teremtmények egy csoportja hurcolta keresztül szendvicses csomagját az asztallapon. Az őr meglepetésében csak pislogott.

Azután elbődült, és megpróbált felállni, de nem járt sikerrel, mert lábait nagyon szorosan odakötözték a szék lábaihoz.

Előrezuhant. Apró teremtmények tömege – akik olyan gyorsan mozogtak, hogy szemmel alig lehetett követni – rohant ki az asztal alól, és egy hosszú villanydrótot hurkoltak hadonászó kezeire. Másodpercek alatt ügyetlenül, de roppant szorosan gúzsba kötötték.

A manák látták, ahogy a humanó nagy szemei kidüllednek. Kinyitotta a száját és rájuk bömbölt. Sárga tányérhoz hasonló fogai összecsattantak a fejük felett.

A kötelék kitartott.

A csomagban sajtos és currys szendvicseket találtak, és ahogy lecsavarták a Termosz tetejét látták, hogy kávéval töltötték tele. "Áruházi ételek" mondogatták egymásnak a manák. "Finom Áruházi ételek, amilyeneket már rég ettünk."

Az összes repedésből és egérlyukból manák özönlöttek elő. Egy hősugárzó állt az asztalon, amit néhányan ünnepélyesen körülültek, a többiek pedig körbe-körbe kószáltak a zsúfolt irodában.

– Megcsináltuk – ujjongtak. – Éppen úgy, ahogy a Gulibler Utazásaiban leírták. A többség győz, az erős elbukik!

Sokakban felmerült a gondolat, hogy meg kellene ölni a humanót, akinek a szemei vérben forogva követte a manák jövés-menését. Különösen akkor, amikor megtalálták a dobozt.

Az egyik polcon állt. Sárgára festették. Az elejére egy nagyon szerencsétlenül festő patkányt rajzoltak. A kép alá pedig a "TAKARODJ!" szót nyomtatták nagy, vörös betűkkel. A hátuljára pedig...

Grimma összeráncolta a homlokát, ahogy megpróbálta kibetűzni az apró betűs feliratot.

– Az van ráírva, hogy "Megkóstolják, És Soha Többé Nem Térnek Vissza!" – olvasta. – És úgy látom, tartalmaz valami Polydichloromethylinlon–4-et, bármi legyen is az. Megszabadítja a házat a bajkeverő... – és itt elhallgatott.

– A bajkeverő micsodáktól? – kérdezték a körülötte állók. – A bajkeverő micsodáktól?

Grimma lejjebb eresztette a hangját.

– Azt írja: Egy Pillanat Alatt Megszabadítja A Házat És A Környékét A Bajkeverő Férgektől! – olvasta fel a szöveget. – Ez méreg. Ebből raktak egy adagot a padló alá.

Haragos csönd támadt. A manák elég sok gyermeket neveltek a kőfejtőben, ezért nagyon rossz véleményt alakítottak ki a mérgekről.

– Meg kellene etetni vele a humanót – javasolta egyikük. – Tömjük tele a száját Polypuththeketlonnal, akármi is az. Bajkeverőféreg!

– Szerintem patkányoknak hisznek minket – tűnődött Grimma.

– És ez most jó nekünk, vagy sem? – kérdezett közbe valaki hervadt gúnnyal. – A patkány az oké.

– Nekünk soha semmi bajunk nem volt velük. Nem csalogattuk őket csak azért magunkhoz, hogy mérgezett ételt adjunk nekik.

Valóban, jól kijöttek a helybéli patkányokkal. Valószínűleg azért, mert az itteni patkányokat Bobo vezette, akit Angalo tartott kedvencként, amíg az Áruházban éltek. A két faj megfelelő távolságot tartott, és csak végszükség esetén fogyasztották el egymást. Ha csak egy mód volt rá, akkor nem.

– Igen. A patkányok megköszönhetik nekünk, hogy megszabadítottuk őket egy humanótól – folytatta az előbbi közbeszóló.

– Nem – ellenkezett Grimma. – Nem. Nem hiszem, hogy ez helyes volna. Masklin mindig azt mondta, hogy majdnem olyan intelligensek, mint mi. Nem mérgezhettek meg intelligens teremtményeket!

– Pedig ők megpróbálták!

– Ők nem manák. Sejtésük sincs az illemről – felelt Grimma. – Különben is, gondolkodjunk józanul. Reggel visszajön a többi humanó. Nagyon nagy baj lesz abból, ha itt találják egy halott társukat.

Fordulópont következett be a manák életében. Megmutatták magukat egy eleven humanónak. Senki sem emlékezett rá, hogy ez valaha is megtörtént. Most pedig meg kellett tenniük, különben tovább éheznek és fáznak. De nem tudták, hogy fog végződni. Az igazat megvallva elég bizonytalan volt, hogy fog végződni. Valószínűleg rosszul.

– Menjünk és tegyük olyan helyre ezt a dobozt, ahol a patkányok nem férnek hozzá – javasolta Grimma.

– Arra számítottam, hogy legalább megkóstoltatjuk... – kezdte tétován egy mana.

– Nem! Vigyétek csak el, minél messzebbre. Az éjszaka nagy részét itt töltjük, és mielőtt felkel a nap, elindulunk.

– Hát, rendben. Ha te mondod! De remélem, nem fogjuk később megbánni – és ezzel elvitték a rettenetes csomagot.

Grimma odasétált, a földön fekvő humanóhoz. Ekkorra már olyan alaposan megkötözték, hogy az ujjait sem tudta megmozdítani. Úgy nézett ki, mint az a kép a Gulibléből, vagy mi is volt a címe annak a könyvnek. Kivéve azt, hogy olyasmivel kötötték gúzsba, amiről a manák régebben még csak nem is hallhattak, mégpedig villanydrótokkal. Sokkal erősebb volt, mint a kötél. És a manák is sokkal mérgesebbek voltak. Gulible nem vezetett óriási teherautókat, és patkánymérget sem szórt szét.

Átkutatták a humanó zsebeit és a benne találtakat egy nagy kupacba hordták. Találtak benne egy négyszögletes ruhadarabot is, amit egy csapat mana a humanó szája elé kötött, mert a folyamatos bőgés már mindenkit idegesített.

Ezután nekiestek a szendvicseknek és figyelték a humanó szemeit.

A humanók nem hallják a manákat. A manák beszéde túl gyors, a hangjuk pedig olyan magas, mint a denevérek visítása. Vagyis hát majdnem annyira.

– Én azt mondom, keresnünk kellene valami hegyeset és beleszúrni – mondta egyikük teli szájjal. – Beleszúrni mindenüvé, ahol puha a teste.

– Ezt meg tudnánk csinálni gyufaszálakkal is – javasolta Grimma legnagyobb meglepetésére egy nő.

– Meg szegekkel – tette hozzá egy középkorú mana.

A humanó mormogott a pecek mögül és nekifeszült a drótoknak.

– Kihúzgálhatnánk a hajszálait – mondta egy másik nő. – Azután pedig...

– Akkor csináljátok – egyezett bele Grimma mögéjük lépve.

Amazok hátrafordultak.

– Mi?

– Tegyetek, amit akartok. Itt fekszik előttetek tehetetlenül. Csináljatok vele azt, amit csak akartok.

– Micsoda? Én? – húzódott vissza a manalány. – Nem én... Nem én... Nem úgy gondoltam, hogy saját kezűleg. Úgy értettem, hogy együtt. Közösen.

– A közösbe te is beletartozol – mutatott rá Grimma. – Közösen is, csak manák vagyunk. Azon felül pedig nem helyes kínozni a rabokat. Olvastam egy könyvben. Ezt úgy hívják, hogy Genfi Egyezmény. Nem szabad fájdalmat okozni olyanoknak, akik ki vannak neked szolgáltatva.

– Nekem úgy tűnik, eljött a pillanat – szólt közbe valaki. – Azt mondom, akkor kell lecsapni, amikor nem tudnak visszaütni. Különben is, ez most nem olyan, mint amikor a humanók egymás között harcolnak – de kijelentése ellenére hátrahúzódott.

– Ha jól belegondolunk, elég különös, hogy közelről megnézve őket – fejtegette egy nő és félrebillentette a fejét –, ugyanúgy néznek ki, mint mi. Csak nagyobbak.

Egyikük belebámult a humanó ijedt szemeibe.

– Nagyon szőrös az orra. És a fülei is.

– Roppant közönséges.

– Szinte már sajnálom őket, hogy ilyen nagy az orruk.

Grimma is megszemlélte a humanó szemeit. Kíváncsi vagyok rájuk, gondolta. A humanók nagyobbak nálunk. Biztosan sokkal több hely jut a fejükben az agyuknak. És a szemeik is olyan hatalmasak. Eddig miért nem vettek észre bennünket? Masklin azt mondta, hogy több ezer éve itt vagyunk. Ennyi idő alatt a humanóknak csak meg kellett volna látniuk egy manát.

Rá kellett volna jönniük, hogy mi is igaziak vagyunk. De ők tündéreknek gondoltak bennünket. Lehet, hogy nem akarják a világukat másokkal is megosztani.

A humanó kétségtelenül őt nézte.

Vajon együtt tudnánk-e működni? – gondolkozott. Ők egy nagy, lassú világban élnek, mi pedig egy kicsiny, de gyors világban, és emiatt nem érthetjük meg egymást. Nem is vesznek észre minket, amíg meg nem állunk egy helyben, úgy ahogy most én. Nekik mi túl gyorsan mozgunk. Meg sem fordult a fejükben, hogy létezünk.

Belebámult a vadul villogó szemekbe.

Ezelőtt sohasem próbáltunk meg – hogy is hangzott az a szó? – kommunikálni velük. Ez helytelen. Különösen akkor, ha ők is tudnak gondolkodni, ők is értelmesek. Hogy lehetne elmondani nekik, hogy mi is gondolkodunk, és értelmesek vagyunk?

De az is lehet, hogy ha egy humanót kis emberkék a földre döntenek és megkötöznek, el sem hiszi, amit lát. Nem ez a legjobb pillanat a kommunikáció kezdetére. De talán valamikor máskor megpróbálhatnánk. Nem jelekkel, nem kiabálással, hanem csak úgy megérteni egymást.

Vajon nem lenne bámulatos, ha sikerülne? Ők meg tudnák csinálni helyettünk a nagy és lassú feladatokat, mi pedig helyettük a gyors és aprólékos munkákat. Azokat a babrálásokat, amiket ezekkel a hatalmas ujjakkal nem lehet... de nem festenénk virágokat és a cipőjüket sem javítgatnánk...

– Grimma! Ezt látnod kell, Grimma! – szólalt meg egy hang mögötte.

A manák a padlón tornyosuló fehér halom köré gyűltek.

Hát persze. A humanó ezek közül a nagy papírlapok közül nézegetett egyet...

A manák teljesen kisimították lapot a padlón. Olyan volt, mint az, amit a humanó böngészett, attól eltekintve, hogy ennek a tetejére a MINDEN REGGEL KEZDŐDJÖN A BLACKBURY EVENING POSTTAL szöveget írták. Méghozzá hatalmas betűkkel, nem egy közülük olyan óriási volt, mint egy mana feje.

Grimma megcsóválta a fejét, ahogy megpróbálta megkeresni a szöveg értelmét. Mindent figyelembe véve elég jól megértette a könyveket, de az újságokat minden jel szerint más nyelven írták. Telerakták olyan szavakkal, mint MÉLYREHATÓ, MEGRÁZKÓDTATÁS, valamint elmosódó képekkel, amelyeken mosolygó humanók ráznak kezet más humanókkal. (AZ ALAPÍTVÁNY 455 FONTNYI SEGÍTSÉGET NYÚJTOTT A KÓRHÁZNAK.) Nem volt nehéz megérteni az egyes szavakat, de amikor egymás mellé rakta őket, akkor nem jelentettek semmit, vagy pedig teljes képtelenségek sültek ki belőle. (KÖZPONTI ÁLLAMI BÖLCSŐDEBOTRÁNY)

– Nem! Ezt a lapot! – mutatta az egyik mana. – Ezt az oldalt, itt. Nézd meg, néhány szó ugyanaz, mint a múltkoriban. Nézd! Unoka (39)-ről esik szó benne!

Grimma átfutotta a szöveget. Azt írták, hogy valaki bírálta egy másik személy tervét valamivel kapcsolatban.

Valóban ott látszott Unoka (39) elmosódott képe az ÉGI-TV NEHÉZSÉGEI szavak alatt.

Grimma letérdelt és olvasni kezdte a kisebb betűkkel szedett szöveget.

– Olvasd hangosan! – követelték a többiek.

"Richard Arnold, a Blackburry székhelyű Arnco Csoport elnöke úgy nyilatkozott ma Floridában lapunknak – olvasta –, hogy a tudósok még mindig próbálkoznak hell... helyreállítani a kapcsolatot az Arnsat 1-el, a több milliós kommunikációs műholddal...

A manák egymásra pillantottak.

– Több millió darab – hüledeztek. – Hiszen az rengeteg!

– Reménykedtek benne, hogy a tegnapi ser... sikk... sikeres fellö... löv... fellökés után – folytatta bizonytalanul az olvasást Grimma – ma már megkezdhetik az Arnsat 1 tesztelését. E helyett klü... különös, idegen jeleket küld. Olyan, mint valamiféle retj... rejtjelezett adás. Ez volt Richard...

Erre a névre a hallgatóság felmorajlott.

– Még élnek – ugrott egyet Grimma a cikkben.

Látott még egy írást a "fogtisztítás nehézségeiről," de ez bármit is jelentett, Grimma nem bajlódott az elolvasásával.

Emlékezett rá, hogy Masklin miként beszélt neki a csillagokról, és arra is, hogy miattuk töltötte álmatlanul forgolódva az éjszakáit. És ott volt az Izé, amit Masklinék magukkal vittek. Az Izé tudott beszélni az elektromossággal, vagy nem? Meg tudta hallgatni, amit a vezetékek meséltek, és azt is, amit Dorcas "rádió"-nak nevezett, pedig azt nem is lehetett látni. Ha valaki, hát az Izé tud különös jeleket küldeni. Masklin azt mondta: Sokkal messzebb juthatok el, mint a Veszélyes úton.

– Még élnek – suttogta Grimma megkönnyebbülten a levegőbe. – Masklin, Gurder és Angalo. Megérkeztek arra a Florida nevű helyre és még most is életben vannak.

Emlékezett rá, hogy Masklin néha próbált beszélni neki az Izéről és az égről, ahonnan a manák jöttek, de ő soha sem értette meg jobban, mint Masklin a kis békákról szóló történetet.

– Életben vannak – ismételte meg. – Biztos vagyok benne. Azt nem tudom, hogy hol és hogyan, de élnek és megvalósítják az álmaikat.

A manák jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással és ilyen gondolatok fordultak meg a fejükben: "Csak áltatja magát. De én túl gyáva vagyok ahhoz, hogy ezt eláruljam neki."

Morkie Nagyi gyengéden megveregette a vállát.

– Igen, igen – próbálta nyugtatgatni. – És köszönjük meg a sorsnak, hogy minket nem lökött fel senki. De most, kedvesem, ha a helyedben volnék, aludnék egy kicsit.

Grimma álmodott.

Zavaros álmot látott, de csaknem minden álom zavaros. Nincs bennük rendszer. Hangos zajok, villogó fények és szemek szerepeltek az álmában.

Apró, sárga szemek. Masklin pedig átmászott a leveleken, majd megvetette lábait egy ágon, és csak bámulta az apró, sárga szemeket.

Látom, hogy most mit csinál, gondolta Grimma. Életben van. Persze ezt én mindig is tudtam. Úgy látszik, az Űrben több a falevél, mint eddig hittem. De az is lehet, hogy Masklin nincs is az űrben, én pedig csak álmodom...

Ekkor valaki felrázta.

Nem bölcs dolog az álmok jelentését boncolgatni, így hát ő sem foglalkozott vele tovább.

Az éjszakában újra esni kezdett a hó, és feltámadt a jeges szél. Néhány mana kiment őrjáratozni a barakkok közé, és hoztak némi zöldséget, amit a humanók nem találtak meg, de ez szánalmasan kevésnek bizonyult. Egy kis idő múlva a megkötözött humanó is elaludt, és úgy horkolt, hogy szinte még a mennyezet is remegett.

– Reggel vissza fognak jönni – figyelmeztette Grimma a többieket. – És megtalálják a társukat. Mi akkor már nem lehetünk itt. Talán...

Félbehagyta a mondatot. Mindnyájan fülelni kezdtek.

A padló alatt valami megmoccant.

– Maradt még valaki odalent? – suttogta Grimma.

A körülötte állók megrázták a fejüket. Senki sem akart a padló alatti hideg üregben éjszakázni, amikor fent melegben és világosban tölthette az idejét.

– Patkányok sem lehetnek – tették hozzá.

Ekkor valaki kivált az árnyékból és azon a félig hangos, félig halk hangon szólította őket, mint amikor valaki azt akarja, hogy meghallják, de közben szeretne olyan csendben maradni, amilyen csendben csak lehetséges.

Sacco volt.

A manák félrehúzták a deszkát, amit még a humanó lazított meg, és felsegítették az irodába. Tetőtől talpig sár borította, és remegett a kimerültségtől.

– Nem találtam senkit – hápogta. – Mindenütt szétnéztem, de nem találtam senkit és láttuk, hogy a teherautó idejön és azt is, hogy világos van, mire azt gondoltam, hogy a humanók még itt vannak, aztán bejöttem és meghallottam a hangotokat, és velem kell jönnötök, mert Dorcas...

– Hát él? – kérdezett közbe Grimma.

– Ha nem, akkor egy halotthoz képest igencsak durván szitkozódik – panaszolta Sacco és lerogyott a padlóra.

– Azt hittük, hogy mind megha... – kezdte Grimma.

– Dorcas kivételével mindannyian jól érezzük magunkat. Megsérült, amikor kiugrott a teherautóból! Gyertek már velem!

– Nem vagy olyan állapotban, hogy bárhova elindulj – közölte szelíden Grimma, miközben talpra állt. – Csak áruld el, hogy hol találjuk Dorcast. A többit pedig bízd ránk.

– Felhoztuk az ösvényen félútig, de nagyon elfáradtunk. Akkor én otthagytam őket, és egyedül jöttem tovább – bökte ki Sacco. – A sövény alatt maradtak, és... – ekkor a tekintete megakadt a buzgón hortyogó humanón. Elkerekedett szemekkel bámult Grimmára.

– Ti elkaptatok egy humanót? – tántorodott hátra. – Pihennem kell, nagyon elfáradtam – ismételte meg bizonytalanul. Ezzel összeesett.

Grimma elkapta és amilyen gyengéden csak tudta, lefektette.

– Valaki vigye meleg helyre és nézzétek meg, maradt-e valami ennivaló! – parancsolta. – És néhányan segítsenek nekem megkeresni a többieket. Gyerünk! Ilyen időben nem tanácsos odakint éjszakázni!

Az arcok arról árulkodtak, hogy ebben az egy dologban mindannyian egyetértenek, és ők sem szeretnék kint tölteni az éjszakát.

– Nagyon erősen havazik – kezdte valaki bizonytalanul. – Soha nem találjuk meg őket ilyen sötétben és hóesésben.

Grimma dühös pillantást vetett rá.

– Dehogynem – mutatott rá. – Megtalálhatjuk őket sötétben és hóesésben is. Csak akkor nem találjuk meg őket, ha idebent maradunk a melegben és a világosban.

Néhány mana előrefurakodott a tömegben. Grimma felismerte közöttük Nooty családját, és néhány ifjú szüleit. Az asztal alól, ahol az öregebb manák egybegyűltek melegedni, vitatkozás hallatszott.

– Én is veletek tartok – szólt közbe Morkie Nagyi. – Jót fog tenni nekem, ha szívok egy kis friss levegőt. Most miért néz mindenki így rám?

– Azt hiszem, Nagyi, jobban tennéd, ha itt maradnál – óvta Grimma szelíden.

– Ne gyere nekem ezzel a legyünk-tapintatosak-az-öregekhez dumával, kedvesem – piszkálta meg Nagyi a botjával Grimmát. – Én már a te születésed előtt is sétáltam a mély hóban – ezzel odafordult a többiekhez. – Semmi az egész, ha megfelelően viselkedtek, és állandóan kiabáltok egymásnak, mert így mindig mindenki tudni fogja, hogy hol van a másik. Még egyéves sem voltam, amikor kimentem segíteni azokkal, akik Joe Bácsit keresték – tette hozzá büszkén. – Borzalmas hó esett, bizony ám. Hirtelen hullott le, pont akkor, amikor a férfiak vadászni voltak. És mi majdnem mindegyikőjüket meg is találtuk.

– Igen, igen, Nagyi, hát persze – hadarta gyorsan Grimma és a többiekre nézett. – Akkor mi indulunk is – jelentette ki.

Végül tizenöten tartottak vele, de sokuk teljesen összezavarodva.

A fészer ablakain kiáradó sárga fényben a hópelyhek gyönyörűnek tűntek. De amikor már lehullottak a földre, hirtelen roppant ellenszenvessé váltak.

Az Áruházi manák rettenetesen utálták az Odakinti havat. Az Áruházban is láttak havat, de azt egy flakonból fújták az árucikkekre, amikor eljött a Karácsonyi Vásár ideje. És az nem is volt hideg. Az óriási, gyönyörű hópelyhek pedig cérnaszálon függtek a mennyezetről. A helyes hópelyhek. Nem olyan rémesek, mint ezek, amelyek gyönyörűnek látszanak a levegőben, de rögtön valami nedves, hideg szörnyűséggé változnak, amint földet érnek.

A fehér takaró helyenként már térdig ért.

– Úgy kell benne járnotok – tanítgatta Morkie Nagyi a többieket –, hogy magasra emelitek a lábatokat, és hirtelen tapostok egyet. Semmiség az egész.

A fészer ablakán kiszűrődő fény bevilágította a kőfejtőt, de az ösvény úgy nézett ki, mint egy, az éjszaka mélyére vezető sötét alagút.

– És szóródjatok szét – parancsolta Grimma. – De azért ne távolodjatok el túlságosan egymástól.

– Szétszóródni, és együtt maradni – mormolták engedelmesen a többiek.

Egy idősebb mana feltette a kezét.

– Ugye éjjel nincsenek varjak? – kérdezte óvatosan.

– Persze, hogy nincsenek – nyugtatta meg Grimma.

– Nem, éjjel nem repülnek a varjak, te dilis – felelte neki Morkie Nagyi.

Ettől a hírtől egy kicsit felszabadultabbnak néztek ki.

– Nincsenek varjak, de még mindig elkaphatnak a rókák – tette hozzá Nagyi, hogy egy kis örömet szerezzen magának. – Hatalmas rókák. Soványak és éhesek ám ebben a hideg időben! Vagy talán megfog egy bagoly – vakarta meg az állát. – Ravasz ördögök azok is. Meg se lehet hallani őket, amíg a nyakadba nem szakadtak – kopogtatta meg a falat a botjával. – Nyissátok ki jól a szemeteket. Jobbik láb előre! Hacsak úgy nem jártok, mint Joe Bácsi, akinek egy róka bekapta a jobbik lábát. Madarat tolláról, Joe Bá'-t falábáról...

Volt valami Morkie Nagyi vidám hangjában, amitől az emberek mindig összekapták magukat. Bármi várt rájuk, Morkie Nagyi humoránál csak jobb lehetett.

Az ösvény egyik oldalán a hópelyhek ráfagytak a száraz fűszálakra és páfrányokra. A letört ágak helyenként még az utat is elborították, úgyhogy a manák csak botladoztak. Piszkálták a havas fűcsomókat, és kételkedve lestek be a sövény alatti lyukakba, mialatt lágyan hulltak a hópelyhek. Minden homályos zugban varjak, baglyok és az odakint más rémségei leselkedhettek rájuk.

Végül maguk mögött hagyták a fényt, és csak a hó halvány derengése világította meg az utat. Néha egyikük-másikuk kiáltott, amire mindegyikük felkapta a fejét.

Csontig hatolt a hideg.

Morkie Nagyi hirtelen megállt.

– Róka – jelentette ki magabiztosan. – Ki tudom szagolni őket. Nem tévesztek el egy rókát. Büdösek.

Körbeálltak és aggódva bámultak a sötétségbe.

– Szerintem nincs túl közel – dünnyögte Nagyi. – A szagából ítélve már régen odébbállt.

Erre egy kissé megnyugodtak.

– De igazán, Nagyi – dohogott Grimma.

– Csak segíteni próbáltam – szipogott Morkie Nagyi. – De ha nem akarod, hogy segítsek, csak szóljál nyugodtan.

– Rosszul csináljuk – állt meg Grimma. – Mi most Dorcast keressük. Ő nem fog kiülni a nyílt terepre, nem így van? Ismeri a rókák természetét. Biztosan megkérte a fiúkat, hogy keressenek neki valami menedéket. Olyan biztonságosat, amilyet csak lehet.

Nooty apja előrelépett.

– Ha megfigyeljük a hóesést – kezdte bizonytalanul –, láthatjuk, hogy a légkondicionáló arra fújja a hópelyheket – mutatta. – Tehát a tárgyaknak ezen az oldalán több hó van, mint azon, az oldalán. Szerintem igyekeznek minél távolabb kerülni a ventillátoroktól. Nem gondolod?

– A légkondicionálót és a ventillátort odakint szélnek hívják – javította ki szelíden Grimma. – De egyébként igazad van. Ez azt jelenti... – rábámult a sövényre – A sövény másik oldalán kell keresnünk őket. A mezőn, szemben a töltéssel. Gyerünk!

Átnyomakodtak az elszáradt levelek és elázott gallyak tömegén, ki a mezőre.

A környék teljesen elhagyatottnak tűnt. Csak néhány fagyott fűcsomó árválkodott a havas vadonban. A manák kétségbeesetten felnyögtek.

A távlatok miatt, gondolta Grimma. Az Áruházi manák egyáltalán nem féltek a kőfejtőben, a felette elterülő bozótosban, vagy az ösvényen, mert úgy érezték, hogy négy fal veszi őket körül. Az az odakint viszont, amit most látnak, túl nagy nekik.

– Húzódjatok közelebb a sövényhez – próbált egy kis vidámságot színlelni Grimma. – Vékonyabb alatta a hó.

Ó, Arnold Testv. (al. 1905), gondolta. Dorcas nem hisz benned, és persze én sem. De ha valóban létezel és segítesz rájuk találni, akkor mindnyájan nagyon hálásak leszünk. És ha még a hóesést is el tudnád állítani, és épségben visszavezetnél minket a kőfejtőbe, azzal igazán leköteleznél.

Ez bolondság, kapott hirtelen a fejéhez. Masklin mindig is azt mondta, hogy ha létezik egy Arnold Testv., akkor is csak a fejekben. Ebből adódóan csak gondolatban segíthet bárkin is.

Grimma a havat bámulta.

Arra gondolt: mit keres itt ez a lyuk?

12

IV. Nincs hová mennünk, mégis Indulnunk kell.

Részlet a Manák Könyvéből,

Vészkijárat, 3. fejezet, IV. vsz.

– Azt hittem, ott csak nyulak vannak – vallotta be Grimma.

Dorcas megfogta a kezét.

– Jól csináltad – suttogta elhaló hangon.

– Az ösvényen maradtunk, miután Sacco elment – hadarta Nooty –, de kezdett nagyon hideg lenni és akkor Dorcas azt mondta, hogy vigyem át a sövény túloldalára, és hát emlékeztem rá, hogy láttak nyulakat ezen a mezőn. Dorcas pedig megkért, hogy keressünk egy nyúlodút. Hát kerestünk. Úgy terveztük, hogy itt fogunk éjszakázni.

– Jaj! – nyögött fel Dorcas.

– Ne jajgass, alig értem hozzá – derült Morkie Nagyi, miközben Dorcas lábát vizsgálta. – Nem is tört el, csak kificamodott. Bár az igaz, rég láttam már ilyen csúnyán kificamodott bokát.

Az Áruházi manák érdeklődve és bizonyos megelégedéssel néztek körül az odúban. Szép, zárt helynek találták.

– Az őseid talán éppen ilyen lyukakban éltek, mint ez – mutatott rá Grimma. – Persze, akadtak benne polcok, meg bútorok.

– Nagyon szép – ismerte el az egyik mana. – Otthonos. Egészen olyan, mint a padló alatt.

– Szerintem egy kicsit bűzlik – fintorgott egy másik.

– Csak a nyulak miatt – intett Dorcas fejével a lyuk sötét mélyébe. – Hallottuk a neszezésüket, de nem akadtak az utunkba. Viszont Nooty valamivel ezelőtt azt mondta, hogy hallja egy róka szuszogását.

– Az lesz a legjobb, ha olyan gyorsan visszaviszünk titeket a kőfejtőbe, amilyen gyorsan csak lehet – jelentette ki Grimma. – Nem hinném, hogy akad olyan róka, aki zaklatna minket, ha együtt maradunk. Különben is, a helybéli rókák már ismernek minket. Már megtanulták, hogy egy manát megenni egyenlő a halállal.

Egy helyben toporogtak. Grimma persze igazat beszélt. Csak az volt vele a baj, hogy a rókák mindezt annak a manának a kárán tanulták meg, akit megettek. Sovány vigasz, hogy ezzel a rókának is el lett rontva a napja.

Ezen kívül hideg volt és esett a hó, de még mindig jobban hangzott visszamenni a kőfejtőbe, mint kinn maradni a rémségekkel teli éjszakában. Idefelé jövet vagy tucat nyúlodú mellett haladtak el, lehangoltan kiabáltak, mígnem végül meghallották Nooty válaszát.

– Nem hinném, hogy komolyan aggódnunk kellene – nyugtatgatta Grimma a társait. – A rókák nagyon gyorsan tanulnak. Nem igaz, Nagyi?

– He? – kérdezte Morkie Nagyi.

– Azt magyarázom a többieknek, hogy a rókák milyen gyorsan tanulnak – ismételte meg Grimma kétségbeesetten.

– Ó, hát persze. Elég gyorsan – ismerte el Nagyi. – Egy átlagos róka el fog térni a szokásaitól, ha valami fogára valót akar. Különösen ilyen hideg időben.

– Nem így gondoltam! Miért kell neked mindent a rossz oldaláról nézni?

– Biztos vagyok benne, hogy nem nézek mindent a rossz oldaláról – védekezett Morkie Nagyi szipogva.

– Vissza kell mennünk – jelentette ki Dorcas határozottan. – Ez a hó viszont nem fog csak úgy magától elolvadni. Viszont egész jól boldogulnék, ha valakire rá tudnék támaszkodni.

– Tudnánk készíteni neked egy hordágyat – javasolta Grimma. – Anélkül csak az ég tudja, mikor érünk vissza.

– Láttuk a humanókat feljönni az ösvényen – mesélte Nooty – De nekünk a borzalagút felé kellett kerülnünk, és arra rosszak az utak. Elfáradtunk, miközben átvágtunk a mezőkön és elkövettük azt a hibát, hogy belementünk egy barázdába. Ennivalónk sem volt – tette még hozzá.

– Sok jó hírrel én sem szolgálhatok – hűtötte le Grimma. – A humanók elvitték a készleteink javát. Patkányoknak véltek bennünket.

– Az nem is olyan rossz – mosolyodott el Dorcas. – Régen az Áruházban mi is ezt próbáltuk velük elhitetni. Azt hiszem sikerült, mert sok csapdát állítottak fel. Fiatalkoromban az alagsorban vadásztunk a patkányokra, és beraktuk őket a csapdákba.

– Most mérgezett étellel támadtak – emlékezett vissza Grimma.

– Az nem jó.

– Gyerünk. Induljunk már el.

Odakint még mindig szitált a hó, de már csak gyengén, mintha végkiárusítanák a pelyhek égi raktárkészletét. Az északi horizonton vörös csík jelent meg – még nem a hajnal, de már a hajnal előjele. Nem volt valami vidító látvány. Amikor feljön a nap, felhőbörtönbe zárva találja majd magát.

Száraz kórószárakat törtek le, hogy egy durva hordszéket eszkábáljanak Dorcasnak. Olyat, amit négy mana a vállára vehet. A sövény mellett viszonylag akadálymentesen tudtak haladni. Ott nem volt túl mély a hó, viszont a lehullott levelek, a gallyak, és a szemét így is eléggé akadályozta őket, csak lépésről lépésre jutottak előre.

Jó dolguk lehet a humanóknak, gondolta Grimma, miközben karnyi vastag tüskék szaggatták a ruháját. Masklin igazat mondott, ez tényleg a humanók világa. Az ő méretükre szabták. Oda mennek, ahová akarnak, és azt csinálják, amihez kedvük támad. Azt hisszük, a saját életünket éljük, pedig csak a humanók világának eldugott sarkaiban tengődünk – a padlóik alatt –, miközben mindenünket tőlük lopjuk.

A többiek fáradtan, csendben kutyagoltak. A havon és a száraz leveleken súrlódó léptek zaján kívül csak Morkie Nagyi csámcsogása hallatszott. Talált egy galagonyabokrot és az arról leszedett bogyókat rágicsálta. Teljesen átadta magát a fanyar íz élvezetének, és ezt ki is mutatta. Körbekínálta ugyan a szerzeményét, de a többiek keserűnek találták és visszautasították.

– Valószínűleg én már hozzászoktam az ízéhez – mormogta, miközben átható pillantást vetett Grimmára.

Elképzelhető, hogy mindnyájunknak jobb lesz, ha minél hamarabb hozzászokunk, gondolta Grimma, figyelmen kívül hagyva Nagyi sértődött pillantását. Szét kell majd válnunk, és kis csoportokban elhagyni a kőfejtőt abban a reményben, hogy egyszer talán visszatérhetünk. Ki kell mennünk a pusztába, vissza kell térnünk az elhagyott üregekbe, és azon élni, amit a földeken találunk. Néhány csoport talán túléli a telet, és az a szörnyű igazság, hogy az öregeknek is meg kell halniuk valamikor... És isten veled elektromosság, olvasás, banán...

De én várni fogom Masklint a kőfejtőben.

– Fel a fejjel, kislányom – csámcsogta Morkie Nagyi és megpróbált barátságosan viselkedni. – Ne légy ilyen komor. Talán meg sem fog történni, amire most gondolsz.

Nagyi borzasztóan megdöbbent, amikor erre a kijelentése Grimma dühösen rámeredt. Minden szín kifutott az arcából. Pár pillanatig csak tátogni tudott.

Ezután összeomlott, térdre rogyott és zokogni kezdett.

Ez volt a legmegrázóbb hang, amit eddig hallottak. Grimma mindig csak ordítozott, erőszakoskodott, és parancsolgatott. Olyan rossz volt hallgatni a sírását, mintha az egész világ fenekestől felfordult volna.

– Csak megpróbáltam felvidítani – dünnyögte sértődötten Morkie Nagyi.

A manák zavartan körbeállták, de senki sem mert túl közel menni Grimmához. Bármi megtörténhet. Ha valaki megpróbálja megveregetni Grimma vállát, miközben azt mondja: "Jól van, jól van," akkor bármi megtörténhet. Lehet, hogy leharapja a kezét, vagy ilyesmi.

Dorcas nézte a mellette álló manákat, sóhajtott és feltápászkodott a hevenyészett hordszékből. Mankónak egy tüskét tört le, hogy biztosan megálljon a lábán, és odasántikált Grimmához.

– Megtaláltál minket, megyünk visszafelé a kőfejtőbe, és minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni.

– Semmi sem lesz rendben! Sokat kell még mennünk! – zokogta Grimma. – Jobb lett volna, ha ott maradsz abban a lyukban. Minden egyre csak rosszabb!

– Nos, be kell, hogy valljam... – kezdte Dorcas.

– Nincs élelmünk, nem tudjuk megállítani a humanókat, és csapdába estünk a kőfejtőben. Megpróbáltam együtt tartani a többieket, de most mindennek vége!

– Fel kellett volna mennünk ahhoz a csűrhöz még jóval ezelőtt – bölcselkedett Nooty.

– Ti még felmehettek – mondta Grimma. – Az összes fiatal felmehet. Menjetek is, mégpedig olyan messzire innen, amilyen messzire csak tudtok!

– De a gyerekek nem tudnak felmenni, az öregek pedig pláne nem tudnak megbirkózni a hóval – fejezte be Grimma helyett Dorcas. – Ezt te is tudod. Emiatt estél kétségbe.

– Mindent megpróbáltunk! Ennek ellenére minden rosszra fordult! Azt hittük, hogy Odakint kellemes életünk lesz, és most minden darabokra hullik!

Dorcas egy hosszas, hunyorgó pillantást vetett rá.

– A legjobb, ha már most feladjuk – sírt Grimma. – A legjobb, ha már most feladjuk, és itt rögtön meghalunk.

Rettentő csönd támadt.

A csöndet Dorcas törte meg.

– Nos – hebegte. – Nos. Biztos vagy benne? Igazán biztos vagy benne?

Dorcas hangja arra késztette Grimmát, hogy felnézzen.

Az összes mana dermedten állt.

Egy róka bámult le rájuk.

Azoknak a pillanatoknak az egyike volt ez, amikor az idő csaknem megáll. Grimma látta a róka szemeinek sárgásvörös izzását és a leheletének finom páráját. A ravaszdi a nyelvét lógatta.

Meglepettnek tűnt.

Nemrég érkezett erre a környékre, és eddig még soha sem látott manákat. Nem túl éles eszével megpróbálta feldolgozni az apróságok alakját – két kéz, két láb, legfelül egy fej –, és ez az alak a humanókra emlékeztette, akiktől már megtanulta magát távol tartani. De a méretük pont egy harapásnyi.

A manák lába földbe gyökerezett a rémülettől. Nem volt, értelme menekülni. Egy róka kétszer annyi lábbal venné őket üldözőbe, mint amennyivel igyekeznének elszaladni. Mindenképpen beteljesül a sorsuk, de legalább nem úgy, hogy kifulladtak a meneküléstől.

Morgás hallatszott.

A manák legnagyobb megdöbbenésére a morgás Grimma felől hallatszott.

Elcsente Morkie Nagyi sétapálcáját, előrelépett és alaposan odasózott a róka orrára, még mielőtt az bármit is tehetett volna. A vörös bundás bestia vinnyogott és értetlenül pislogott.

– Tűnés! – kiáltott rá Grimma. – Hogy merészeltél idejönni?! – ezzel újra lesújtott. A róka összerándult és elkapta a fejét. Grimma még egy lépést tett előre, megragadta, és visszakézből egy hatalmas ütést mért a pofájára.

A róka elhatározásra jutott. Biztosan akadnak nyulak lejjebb a sövény mentén. A nyulak nem ütnek vissza. Azokra vadászni sokkal veszélytelenebb.

Nyüszített és elhátrált, miközben szemét Grimmán tartotta. Végül megfordult és eltűnt az éjszakában. A manák sóhajtottak.

– Jól van – lélegzett fel Dorcas.

– Elnézést, de ki nem állhatom a rókákat – közölte Grimma. – És Masklin azt mondta, nem árt velük tudatni, ki is a főnök.

– Ez annyira igaz, hogy vitatkozni sem érdemes róla – helyeselt Dorcas.

Grimma bizonytalanul nézte a kezében tartott botot.

– Mit is kezdtem mondani korábban? – kérdezte.

– Azt kezdted el, hogy jobb lenne, ha feladnánk a küzdelmet és meghalnánk itt és most – segítette ki Morkie Nagyi.

Grimma egy dühös pillantást vetett rá.

– Ilyet biztosan nem ejtettem ki a számon – közölte fagyosan. – Csak egy kicsit elfáradtam, ennyi az egész. Gyerünk tovább! Nem állhatunk itt az idők végezetéig.

– Akkor mégsem itt fogunk meghalni – merengett Sacco, miközben a fenyegető sötétségbe bámult.

– Ez nem olyan vicces! – feddte meg Grimma és lépett egy nagyot.

– Nem gondoltam komolyan – remegett meg Sacco.

A fejük felett, a manák számára csaknem észrevehetetlenül, egy különösen fényes csillag cikázott át az égen. Kicsi volt, de az is lehet, hogy nagy, csak távoli. Ha az ember sokáig nézte, észrevehette, hogy korong alakú. Üzeneteket küldött szerteszét az egész világba.

Mintha keresne valamit.

Amikor visszatértek, a kőfejtőben fények villogtak. Egy másik csoport mana is útra kelt, hogy őket keresse. Bevallottan nem túl nagy lelkesedéssel, de legalább megpróbálták.

A hatalmas éljenzés tört ki, amikor meglátták őket, és ez feledtette Grimmával, hogy egy nem túl biztonságos helyre tért vissza. Olvasott valamit a közmondások könyvében, ami egész jól kifejezte ezt az érzést. Már amennyire vissza tudott emlékezni úgy szólt, hogy mindenki a, maga szerencséjének susztere. Vagy valami hasonló.

Grimma odavezette a mentőcsapatot az irodához, és hallgatta, ahogy Sacco meséli a Dorcasszal átélt kalandjaikat. Sokszor megszakította a történetet, ilyenkor nagyon élethűen ecsetelte, hogyan ugrottak ki a teherautóból, és hogyan szaladtak le a sínekről éppen azelőtt, hogy a vonat odaért. A hallgatóság, Sacco legnagyobb megelégedésére, igencsak ijedezett. Saját érdemeit egy kissé felnagyította, de máskülönben a történetet nagyon izgalmasan adta elő. És teljesen céltalanul, gondolta Grimma, ezt a véleményét bölcsen megtartotta magának.

– Nem volt olyan rossz, mint amilyennek látszott – mesélte Sacco. – A teherautó ugyan ripityára tört, de azt hiszem a vonat nem siklott ki. Láttuk az egészet – fejezte be. – És most éhes vagyok.

Olyan ragyogón mosolygott a többiekre, akár a nap.

– Nem maradt semmi kaja? – érdeklődött.

– Még annál is kevesebb – felelte egy mana kelletlenül. – De ha adsz egy kis kenyeret, csinálhatunk hószendvicset.

Sacco ezen elgondolkozott.

– Nyulak – emlékeztette a többieket. – Odakint a mezőn nyulak élnek.

– De odakint vár a sötétség is – figyelmeztette Dorcas.

– Hát igen, ez igaz – ismerte el Sacco.

– És a sötétben rókák lesnek ránk – tette hozzá Nooty.

Erre egy másik közmondás jutott Grimma eszébe.

– A lejtőn nincs megállás, és ez az út a Pokolba visz.

A fák lobogó fényében mindnyájan őt nézték.

– Mi az a Pokol? – kérdezte Nooty.

– Azt hiszem a Pokol, egy szörnyen forró hely a föld alatt. Ott élnek az Ördögök – magyarázta Grimma.

– Olyan, mint a kazánház az Áruházban?

– Azt hiszem, igen.

– És hogy-hogy nem lehet megállni a lejtőn?

– Ez csak annyit jelent, néha az ember rákényszerül arra, hogy bizonyos dolgokat megtegyen – közölte Grimma ingerülten. – Nem hiszem, hogy tényleg egy lejtő vinne le a Pokolba.

– Valóban. A kazánházban nem lett volna elég hely egy lejtőnek.

Dorcas megköszörülte a torkát. Valamiért nagyon idegesnek tűnt. Jobban mondva mindenki ideges volt, de ő még annál is jobban.

– Rendben – szólalt meg csendesen.

Volt valami a hangjában, ami azt súgta a többieknek, hogy figyeljenek oda rá.

– Jobb lene, ha most mindnyájan velem jönnétek – folytatta Dorcas. – Bízzatok bennem, lehet, hogy ez az utolsó esélyünk.

– Hová megyünk? – tudakolta Grimma.

– A régi barakkokhoz. A sziklafal alattiakhoz – felelte Dorcas.

– De azok nagyon romosak. És azt is említetted, hogy nagyon veszélyes.

– Ó, igen. Veszélyes. Akad ott egy halom kacat és bádogdoboz, amit jobb, ha a gyerekek nem piszkálnak, és aztán ott van még...

Idegesen turkált a szakállában.

– De – folytatta – található ott ezeken kívül valami más is. Valami, amin már eddig is sokat dolgoztam – nézett Grimma szemébe. – Valami, ami az enyém – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – A legcsodálatosabb, amit valaha is láttam. Még a virágokban élő békáknál is csodálatosabb – köhintett. – Különben is, odafent bőven jut hely mindenkinek. Igaz, hogy a padló csupán föld, de a barakkok nagyok, és remekül el lehet rejtőzni bennük.

A humanó horkantása megrázta az irodát.

– Azon kívül pedig nem szeretek túl közel lenni egy humanóhoz – tette még hozzá.

Általános egyetértés moraja zúgott végig az irodán.

– Gondolkoztatok már azon, hogy mit fogtok csinálni vele? – kérdezte Dorcas.

– Néhányan meg akarták ölni, de nem hiszem, hogy ez megoldotta volna a problémáinkat – felelt Grimma. – Azt hiszem, ez nagyon felingerelné a többi humanót.

– Mellesleg nekem sem tetszett volna – helyeselt Dorcas.

– Tudom, mire gondolsz.

– Hát akkor... mit csináljunk vele?

Grimma a hatalmas arcot bámulta. A bőr minden pórusa, minden hajszál óriási volt. Különös belegondolni; hogy ha élnek a manáknál is parányibb élőlények, olyan kis hangyaméretű emberek, Grimma arca is ugyanígy festene számukra. Ha elméleti szinten vizsgálja, akkor a kis és nagy dolgokban csupán méretbeli különbségeket lehet észrevenni.

– Itt hagyjuk – döntött Grimma. – De... akad itt valahol egy papírlap?

– Az asztalon. Nem is kevés – közölte Nooty.

– Légy szíves, menj és hozz ide egy párat. Dorcas, nálad mindig van valamilyen írószerszám, nem igaz?

Dorcas addig kotorászott a zsebeiben, amíg rá nem talált egy kis ceruzacsonkra.

– Ne pazarold el – figyelmeztette Grimmát. – Fogalmam sincs, tudok-e még másikat szerezni az életben.

Közben Nooty visszatért, maga után vonszolva egy megsárgult papírlapot. Az ív tetejére kövér fekete betűkkel a következő szavakat nyomták: "Blackburry Kő & Kavics RT." Alatta a "Számla" szót olvashatták azok, akik tudtak olvasni.

Grimma gondolkozott egy darabig, majd megnyalta a ceruzacsonkot és nagy betűkkel írni kezdett.

– Mit csinálsz? – kíváncsiskodott Dorcas.

– Megpróbálok kommunikálni – magyarázta Grimma. Óvatosan megrajzolta a következő betűt, majd jól megnyomta a ceruzát.

– Én mindig gondoltam rá, hogy megérne egy próbálkozást – morfondírozott Dorcas. – De biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő időpont?

– Igen – felelt Grimma határozottan. Leírta az utolsó szót is.

– Mit gondolsz? – kérdezte, miközben visszaadta Dorcasnak a ceruzabelet.

A betűk átütöttek a papíron, ahol Grimma erősen megnyomta a ceruzát és nyelvtanilag sem volt tökéletes; mivel olvasásban magasabb szintre jutott, mint írásban. De mindezek ellenére eléggé érthetően fogalmazott.

– Én mást írtam volna – hümmögött Dorcas, miután elolvasta.

– Lehet. De én írtam és én ezt írtam.

– Igen – hajtotta félre a fejét Dorcas elismerően. – Hát, ez kétségtelenül kommunikáció. Ebben a helyzetben nem is lehet többet kommunikálni. Igen.

Grimma megpróbált mosolyogni.

– És most – mondta –, lássuk a te híres fészeredet.

Két perc múlva az irodában már egy szál mana sem maradt. Csak a padlón horkolt a fogságba ejtett humanó.

Egy darab papír feküdt a hasán.

Az állt rajta: Blackburry Kő & Kavics Rt.

Az állt rajta: Számla.

Az állt rajta: Meg Ölhetünk Volna. HAD GYATOK MINKETT BÉKÉN.

Már eléggé kivilágosodott odakint, és a havazás is elállt.

– Meg fogják látni a nyomainkat – aggódott Sacco. – Még a humanók is meg fogják látni ezt a rengeteg lábnyomot.

– Nem számít – legyintett Dorcas. – Most az a fontos, hogy mindenki jöjjön át a romos barakkokhoz.

– Biztos vagy benne, Dorcas? – kérdezte Grimma. – Igazán biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

– Nem.

Manák tömege özönlött át a rozsdás vaslemez egy repedésén és árasztotta el a barakk hatalmas, visszhangzó belsejét.

Grimma szétnézett maga körül. A rozsda és az idő nagy lyukakat rágott a falakba meg a mennyezetbe. Ócska kannákat és dróttekercseket halmoztak fel a sarkokban, a felesleges fémdarabok és szögekkel teli lekvárosüvegek mellett. Ráadásul minden bűzlött az olajtól.

– Mi az az apróság, amit említettél? Amiről jobb, ha tudunk? – kérdezte Dorcast.

Dorcas a fészer távoli, homályos végébe mutatott, ahol Grimma csak egy nagy, elmosódott tömeget tudott kivenni.

– Ez olyan, mint... mint valami óriási takaró... mondta Grimma csalódottan.

– Izé... a ponyva alatt. Mindenki bejött? – kérdezte Dorcas és tölcsért formált kezeiból a szája köré. – Mindenki bejött? – kiáltotta, és odafordult Nootyhoz. – Mindenkiről pontosan tudnom kell, hogy hol áll – magyarázta. – Nem akarok senkit sem megijeszteni, de azt sem, hogy feleslegesen útban legyenek.

– Minek az útjában? – tudakolta Grimma, de Dorcas mintha meg sem hallotta volna.

– Sacco, vegyél magadhoz néhány fiatalt, és hozzátok ide azokat az alkatrészeket, amiket a bozótban rejtettünk el – kérte. – Feltétlenül szükségünk lesz az akkumulátorra, és azt sem tudom biztosan, mennyi üzemanyagunk maradt.

– Dorcas! Mi ez? – toporgott türelmetlenül Grimma.

Tudta, hogy Dorcas néha így viselkedik. Amikor gépeken, vagy más összeszerelnivalón törte a fejét, akkor a kezeit használta, és tudomást sem vett a környezetéről. Még a hangja is megváltozott.

Most is olyan hosszan és vontatottan nézett Grimmára, mintha csak először látná. Azután lepillantott a lábára.

– Jobb lenne, ha... Izé... Velem jönnél és a saját szemeddel látnád – kérte. – Szükségem lesz rád, hogy elmagyarázz mindent a többieknek. Ehhez te nálam sokkal jobban értesz.

Grimma követte Dorcast a hideg padlón, miközben a többi mana aggódó csoportokban várakozott a falak mellett. Dorcas bevezette Grimmát a vízhatlan ponyva alá, ami úgy borult a fejük fölé, mint egy nagy, poros barlangtető.

Néhány lépés megtétele után egy kerék bontakozott ki a homályból. Hasonlított egy teherautó kerekéhez, eltekintve attól az apróságtól, hogy sokkal több dudor és bütyök barázdálta, mint amennyit Grimma eddig bármiféle keréken látott.

– Ó. Ez csak egy teherautó – legyintett csalódottan. – Ugye egy teherautót rejtegetsz előlünk?

Dorcas nem szólt semmit. Csak felfelé mutatott.

Grimma hátrahajtotta a fejét. Rádöbbent, hogy nem a ponyvát látja. Egyenesen Jekub kitátott szájába bámult.

13

IV. Dorcas így szólt: Ez itt Jekub, a Hatalmas Szörnyeteg, éles fogakkal a szájában.

V. A lejtő a Pokolba visz. És ha úgysincs rajta meg állás, akkor ne csak guruljunk rajta, hanem ragadjuk magunkhoz a Kormányt.

Részlet a Manák Könyvéből,

Jekub, 2. fejezet, IV.-V. vsz.

Néha a szavaknak kell egy kis zeneiség. Sokszor nem elég csupán leírni őket; egy könyvnek úgy kellene zengenie, akár egy filmnek.

Néha talán valami mély orgánumon.

Grimma csak bámult.

Dob-dob. DOB.

Nem igazi élőlény, gondolta rémülten. Nem fog felfalni. Dorcas nem hozott volna ide, ha tudná, hogy itt egy szörny vár rám, és bekap. Nem fogok megijedni. Egyáltalán nem. Intelligens mana vagyok, és nem ijedek meg!

– Azt hiszem, ezekkel a rücskös kerekekkel jobban meg tud kapaszkodni a talajban – hallotta Dorcas távoli hangját. – Tudod, alaposan megvizsgáltam: nincs semmi baja, csak nagyon öreg...

Grimma tekintete végigsiklott a hosszú, sárga nyakon.

Dob-dob-dob-DOBB.

– Azután arra gondoltam, biztosan be lehet valahogy indítani. Ezek a dízelmotorok nagyon egyszerűek, és természetesen az ábrájukat is láttam már egy könyvben. Bár nem vagyok benne biztos, hogy működnek ezek a csövek... Azt hiszem hidraulikának hívják, de egy másik könyvben, a Motorszerelők Kézikönyvében ezeket is megemlítették, és gondosan lezsíroztam és megpucoltam az egészet – hadarta Dorcas.

Dob-dob-dob-DOBB.

– Feltételeztem, hogy a humanók, majd vissza akarnak jönni. Résen voltam, és megnéztem, hogy kell vezetni, és tudod, talán még könnyebb is, mint a teherautót, kivéve ezeket a karokat itt, amik a hidraulikát működtetik, de nem lesz semmi baj, ha elég üzemanyagot...

Elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy Grimma egy szót sem szól.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Mi ez? – kérdezett vissza Grimma.

– Hiszen éppen azt magyarázom – lelkesedett Dorcas. – Ez csodálatos. Látod, ezek a csövek felpumpálnak valami folyadékot, amitől aztán azok a kábelek megemelkednek és a dugattyúk kitolódnak, amivel arra kényszerítik azokat a karokat ott, hogy...

– Nem azt kérdeztem, hogy működik, hanem azt, hogy mi ez? – ismételte meg Grimma türelmetlenül.

– Hát még nem mondtam? – kérdezte Dorcas ártatlanul. – Nézd, ráfestették a nevét. Oda föl. Nézd csak!

Grimma odanézett, ahová Dorcas mutatott. Összevonta a szemöldökét.

– J... C... B – olvasta. – Jcb? Jekub? Nincs benne magánhangzó. Miféle név ez?²

– Nemtom – vallotta be Dorcas. – Nem ismerem túl jól a neveket. De akárhogy is nézzük, meglehetősen jól hangzik. Gyere csak át erre az oldalra!

Grimma kábultan követte, miközben még egyszer benézett a ponyva alá.

– Azt – mutatta Dorcas –, azt könnyű kitalálni, hogy mire való.

– Istenem! – sikoltott fel Grimma és a szája elé kapta a kezét.

– Igen – halkította le a hangját Dorcas. – Én is erre gondoltam. Amikor először megláttam azt hittem, csak egy teherautó, de amikor feljöttem ide, megláttam, hogy ez egy teherautó, aminek...

– Fogai vannak – fejezte be Grimma suttogva. – Hatalmas, nagy vasfogai.

– Igen – húzta ki magát büszkén Dorcas. – Jekub. Egy teherautó. Egy teherautó, aminek fogai nőttek.

Dob-DOBB.

– És... És vajon működik? – kérdezte Grimma.

– Működnie kell. Működni fog. Mindent kipróbáltam rajta, amit csak tudtam. Alapjába véve olyan, mint egy közönséges teherautó, csak szereltek rá egy csomó extra kart, és...

– Miért nem szóltál nekem eddig erről? – kérdezte Grimma egy kicsit sértődötten.

– Nemtom – felelte Dorcas. – Talán, mert eddig nem volt rá szükség.

– De hát ez óriási. Egy ilyen hatalmas gépezetet nem tarthatsz meg kizárólag magadnak!

– Mindenkinek kell valami, ami csak az övé – bizonytalanodott el Dorcas. – Különben is, nem a méret a lényeg. Jekub annyira, nos, annyira tökéletes – ezzel Dorcas büszkén megkopogtatta az egyik bütykös kereket. – Emlékszel, amikor arról meséltél nekem, hogy a humanók azt hiszik: a világot egy hét alatt teremtették? Amikor először megpillantottam Jekubot elhittem. A segítségével talán még én is képes lennék rá.

Benézett a ponyva alá.

– Először is le kell húznunk róla a takarót – kezdte. – Sokan kellünk hozzá, mert nagyon nehéz. Jó lenne, ha előre figyelmeztetnéd a többieket. Jekub egy kicsit ijesztő, amikor először pillantja meg az ember.

– Én egyáltalán nem ijedtem meg – remegett Grimma.

– Tudom – felelte Dorcas. – Figyeltelek.

A manák feszülten várakoztak.

– Jól véssétek az eszetekbe – magyarázta Grimma –, hogy ez csak egy gép. Csak egy különleges teherautó. De először elég ijesztő látvány, ezért jobb lenne, ha a kisgyerekeket ölbe vennétek. És amikor megemelkedik a ponyva, gyorsan fussatok hátra!

Mindnyájan bólintottak.

– Rendben. Akkor ragadjátok meg!

Hatszáz mana köpött a tenyerébe és ragadta meg a nehéz vásznat.

– Amikor azt mondom, hogy húzzátok, akkor azt akarom, hogy teljes erővel húzzátok.

A manák megfeszítették az izmaikat.

– Húzzátok!

A ponyva széle kisimult és megemelkedett.

– Húzzátok!

A ponyva megmozdult. Amikor lecsúszott Jekub szögletes nyakáról, már a saját súlyától bukott előre...

– Futás!

A ponyva úgy zúdult le, mint egy olajzöld lavina. Hatalmas ráncos heggyé omlott össze, de senki sem törődött ezzel, mert a nap besütött a poros, pókhálós ablakon és vörös glóriába vonta Jekubot.

Néhány mana sikoltott. Az anyák felkapták a gyermekeiket és az ajtó felé próbáltak menekülni.

Tényleg úgy néz ki, mint egy fej, gondolta Grimma. Mint egy fej egy hosszú nyak végén. És a másik végére is nőtt egy. Miket is gondolok? Nem nőtt, hanem szereltek.

– Azt mondtam, minden rendben! – kiabálta túl a növekvő lármát. – Nézzétek! Meg sem mozdul!

– Hé! – kiáltott egy másik hang. Grimma felkapta a fejét. Nooty és Sacco felmászott Jekub hosszú nyakán. Most odafenn ültek, és derűsen integettek lefelé.

Ez hatott. A tömeg megtorpant a fal mellett. Az ember mindig ostobának érzi magát, ha olyasmi elől menekül, ami nem is üldözi. Tétováztak egy kicsit, majd lassan, centiről centire visszaóvakodtak.

– Igen, igen – sántikált előre Morkie Nagyi. – Szóval így néztek ki. Mindig is kíváncsi voltam rájuk.

Grimma csak nézett.

– Mik néztek így ki? – kíváncsiskodott.

– Ó, hát a nagy Földvájók – magyarázta Nagyi. – Mindnyájan eltűntek, amikor születtem, de az apám még látta őket. Azt mesélte, hogy nagy sárga valamik piszkos fogakkal, és sarat esznek. De eddig azt hittem, hogy csak át akart rázni.

Jekub még nem evett meg senkit. Néhány kalandvágyó mana elkezdett felkapaszkodni rá.

– Akkor történt mindez, amikor az autósztráda épült – folytatta Nagyi a botjára támaszkodva. – Apa úgy mesélte, hogy mindenütt ott voltak. Nagy sárga valamik, fogakkal és rücskös kerekekkel.

Grimma úgy nézett rá, mint borjú az új kapura. Nem gondolta volna, hogy Nagyinak ilyen különös titkai vannak.

– És akadtak mások is – tette hozzá az öregasszony. – Olyan gépek, amelyek kupacokba tolták a törmeléket, meg minden mást. Ez úgy... tizenöt évvel ezelőtt történt. Sohasem gondoltam, hogy egyszer majd a saját, két szememmel látok egyet közülük.

– Ezt úgy érted, hogy az utakat építették? – képedt el Grimma. Eddigre Jekubot már teljesen elborították a fiatal manák. Látta Dorcast a fülke hátuljában, ahogy a különböző karok rendeltetését magyarázza.

– Az apám így mondta – felelte a Nagyi. – Csak nem azt gondoltad, hogy a természet művei?

– Ó, nem. Nem. Persze, hogy nem – szégyenkezett Grimma. – Ne legyél ilyen ostoba.

De közben arra gondolt: Úgy tűnik, Dorcasnak van igaza. Talán az egész világot felépítette valaki. Néhány dolgot előbb, a többit később. Mondjuk a hegyekkel, meg a felhőkkel kezdték, és később hozzárakták az utakat és az Áruházakat. Talán a humanóknak a dolguk, hogy a világot építsék, és eddig még nem fejezték be. Ezért illenek olyan jól hozzájuk a gépek.

Gurder értené. Remélem, egyszer visszatér. És vele együtt Masklin is.

Megpróbált valami másra gondolni.

Bütykös kerekek. Kezdetnek nagyon jó. Jekub hátsó kerekei csaknem olyan magasra tornyosultak, mint egy álló humanó. Ezeknek nem kellenek utak. Hát persze, hogy nem. Jekub arra való, hogy elkészítse az utakat. Tehát ott is haladnia kell, ahol még nem építették meg.

Átküzdötte magát a fülke hátuljában álló tömegen – egy csoport mana éppen akkor illesztett a helyére egy deszkát –, és odanyomakodott, ahol az izgatott tömeg közepén Dorcas próbált valamit mondani.

– Arra készülsz, hogy ezen az izén viszel ki minket innen? – kérdezte Grimma.

Dorcas felnézett.

– Hát persze! – lelkendezett. – Legalábbis azt hiszem. Remélem. Elképzelésem szerint legalább egy óránk maradt a többi humanó megérkeztéig. Ez a gép pedig nem sokban különbözik egy teherautótól.

– Tudjuk, hogy kell csinálni! – kiáltott egy fiatalabb mana. – Az apám már mindent elmesélt a kötelekről és az emelőkről.

Grimma körülnézett a fülkében. Úgy tűnt, teljesen telerakták ismeretlen rendeltetésű karokkal.

Már több mint egy fél év telt el a Veszélyes út óta, és ő sohasem fordított túl sok figyelmet a műszaki tudományokra. De most nem tudta megállni, hogy ne gondoljon vissza, miszerint annak az öreg teherautónak a fülkéjét nem zsúfolták tele ennyire. Akadt ott pár pedál, egy kar, a kormánykerék, de semmi más.

Visszafordult Dorcashoz.

– Biztos vagy benne? – kételkedett.

– Nem – felelte Dorcas. – Tudod, hogy sohasem vagyok biztos semmiben. De a karok nagy része a szá... a markolókanalához való. Tudod, amin a fogai vannak. A nyaka végén. Azt hiszem, azokkal tud ásni. Nem is kell törődnünk velük, habár elképesztően ötletes megoldás. Neked pedig csak annyi lesz a dogod...

– Hova fogunk ülni? Nincs túl sok hely.

Dorcas a vállát vonogatta.

– Felteszem, hogy az öregebbek a fülkében utaznak. A fiatalabbak pedig abba kapaszkodnak meg, amiben tudnak. Körös-körül drótokat feszítünk ki. Mármint, hogy legyen mit megragadni. Ne aggódj! Sütni fog a nap, és mi sem megyünk nagyon gyorsan.

– És végül megérkezünk a csűrhöz, ugye Dorcas? – reménykedett Nooty. – Ott majd meleg lesz és rengeteg ennivaló.

– Remélem – tért ki Dorcas az egyenes válasz elől. – Most pedig lássunk munkához. Nem maradt túl sok időnk. Hol késik Sacco az akkumulátorral?

Eközben Grimma arra gondolt: valóban lesz elég élelem a csűrben? Mitől vagyunk ebben olyan biztosak? Angalo azt mondta, hogy répát, vagy valami effélét hordtak fel oda, és talán pár szem krumplit is. Nem éppen királyi lakoma.

A gyomra már az étel gondolatára is hevesen megkordult. Nagyon hosszú éjszaka állt mögötte, és mindössze csak egy kis darabka szendvicset evett.

De akárhogy is, itt nem maradhatunk. És ennél csak jobb jöhet.

– Dorcas – kérdezte. – Van valami, amiben segíthetnék?

Dorcas felnézett.

– Elolvashatnád a használati utasítást – kérte Dorcas. – Nézd meg, mit ír Jekub kezeléséről.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem tudod kezelni?

– Hát... Olyan hosszan biztosan nem, mint amilyen vastag ez a könyv. Nem pontosan. Nagy vonalakban persze tudom, hogy kell. Csak abban nem vagyok elég biztos, hogy mit kell csinálni.

A könyv az ülés alatt hevert, annak is a fészer felé eső oldalán. Grimma kinyitotta és próbálta a külvilág zajait kirekeszteni a tudatából. Lefogadom, hogy Dorcas tudja vezetni ezt a járművet, gondolta. De ez az ő nagy pillanata, és nem akarja, hogy az útjában legyek.

A manák céltudatosan dolgoztak. Sokkal rosszabb volt a helyzet annál, hogy az idejüket zsörtölődésre pazarolják. Mókás, gondolta Grimma a mocskos lapok forgatása közben, hogy amikor igazán rosszra fordult minden, akkor mindig abbahagyják a panaszkodást. Abban a pillanatban, ahogy elkezd olyan kifejezéseket használni, mint például "együttes erővel," "vállvetve," vagy "ragadjátok meg a munka végét." Ezt a "ragadjátok meg a munka végét" mondatot egy könyvben olvasta. Úgy látszott azt jelentette, hogy "végezzétek el a feladatot." Nem értette, miért eredményesebbek az emberek a munkában, ha megragadják a végét; a munkának különben sincs olyan vége, amit kézbe lehetne fogni.

Ez nagyban hasonlított a veszélyes úton látott útépítés táblára. Az út építés alatt áll. Hogy is jelenthetne ez bármi mást? Az út viszont tele volt gödrökkel. Hol van ennek értelme? A szavaknak azt illenék jelenteni, amit jelentenek.

Lapozott egyet.

Egy nagy, barna karikát látott az oldal közepén, ahová egy humanó valamikor letett egy csészét.

A padlón nagy csapat mana vonult, lassan hurcolva az akkumulátort. Rozsdás golyóscsapágyakon görgették előre.

Az akkumulátor mögött egy kanna üzemanyag imbolygott.

Grimma talált egy ábrát, amin a vezetőfülkében található karok működését tüntették fel. A képen minden kar mellé odaírtak egy számot. A többiek a fészerben hirtelen nagyon fellelkesedtek. Boldoggá tette őket az átlagosnál sokkal rémesebb helyzet. Masklin erről is tudott. Csodálatos, hogy az emberek mi mindent meg nem tesznek, mondta egyszer, ha helyesen irányítod őket.

Visszafordította a tekintetét a lapokra és megpróbált valami érdeklődést mutatni a karok működése iránt.

A felhők résein áttörő napsugarak rózsaszínűre festették az eget. Grimma visszaemlékezett, hogy olvasott már erről a jelenségről. Azt jelentette, hogy szél várható. Vagy nem várható. De az is lehet, hogy abban a könyvben az esőről esett szó.

A sötét irodában a humanó felébredt. Nyöszörgött egy kicsit, és megpróbálta széttépni az őt pókhálóként beborító köteleket. Rengeteg erőfeszítésébe került, míg legalább az egyik karját szabaddá tette.

De ami ezután következett, azon a legtöbb mana igencsak meglepődött volna. A humanó megfogta a széket, és egy hatalmas nyögés kíséretében felborította. Áthúzta a padlón, a szék lábát beügyeskedte két drót alá és megfeszítette.

Egy perccel később már felült, és a drótdarabokat egyszerűen lesöpörte magáról.

Óriási szeme megakadt a padlón heverő papírdarabkán.

Jól megnézte az írást, majd összedörzsölte a kezeit, és felemelte a telefonkagylót.

Dorcas határozatlanul bökdösött egy vezetéket.

– Biztos benne, hogy jól rakta be az akkumulátort, uram? – kérdezte Sacco.

– Annyira még nem vagyok öreg, hogy ne tudjam megkülönböztetni a piros vezetéket a feketétől – gúnyolódott Dorcas, miközben egy másik drótot kezdett el piszkálni.

– Akkor talán az akkumulátorban nincs elég áram – találgatta Grimma és megpróbált átnézni az előtte állók vállai fölött. – Talán leülepedett, vagy kiszáradt.

Dorcas és Sacco sokatmondó pillantást váltottak egymással.

– Az elektromosság nem folyik el – magyarázta Dorcas olyan hangon, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne –, és nem is szárad ki, már amennyire én tudom. Vagy van, vagy nincs. És most bocsáss meg, de dolgoznom kell.

Újra felnézett a hatalmas drótkötegre és megpiszkálta. Valami pukkant és egy kövér kék szikra ugrott elő.

– Most már teljesen rendben – jegyezte meg. – Csak annyi volt a baj, hogy valami nem oda csatlakozott, ahová kellett volna.

Grimma hátrament a fülke olajos padlóján, ahol egy csapat mana várakozott. Közülük több százan fogták a fejük feletti nagy kormánykerékhez erősített zsinegeket. Mások a pedálok előtt tartották a faltörő kos méretű rudakat.

– Várjatok még egy kicsit – kérte Grimma. – Az összes elektromosság eltűnt.

A fülke padlóját mindenfelé manák borították. A Veszélyes úton egy egész teherautót megtöltöttek, de Jekub fülkéje kisebb volt, és mindenki oda mászott fel, ahová tudott.

Micsoda rongyos sokadalom, gondolta Grimma. És ebben nem tévedett. Annak idején, amikor az Áruházból kellett menekülniük, a manák sok hasznos dolgot el tudtak hozni magukkal. Ráadásul kövérek voltak és jólöltözöttek.

Most soványabbak, cingárabbak és sokkal koszosabbak. Azt a szakadt, piszkos ruhát viselik, amiben reggel felébredtek. Még a könyveket is itt kell hagyniuk. Egy tucat könyv elvette a helyet három tucat manától, bár Grimma magánvéleménye szerint a könyvek nagy része sokkal hasznosabb a legtöbb manánál. Mindenesetre megígértette Dorcasszal, hogy egy nap majd visszajönnek, és megpróbálják visszaszerezni az egész könyvtárukat a padló alatti rejtekhelyről.

Hát igen, gondolta. Megpróbáltuk. Mi igazán mindent megtettük. Idejöttünk a kőfejtőbe, hogy otthont teremtsünk, gondoskodjunk magunkról, és békében éljünk. De belebuktunk. Azt gondoltuk elég, ha csak elhozzuk az Áruházból azt, ami a hasznunkra válhat, de közben sikerült magunkkal hoztunk sok mindent, aminek egyáltalán nincs semmi haszna. Most pedig olyan messzire kell menekülnünk a humanók elől, amilyen messzire csak lehetséges. És nem hiszem, hogy ez elég messze lesz, még akkor sem, ha egész nap mást sem teszünk, csak utazunk.

Felmászott a rozoga vezetőállásba, amit a fülkében keresztbefektetett deszka alkotott. Néhány mana már ott állt. Feszülten figyelték.

Legalább Jekubot könnyebb lesz irányítani, mint a teherautót. A csapatok vezetői látják az irányítót, így nem kell összezavarni őket zászlójelekkel és cérnaszálak húzogatásával, mint a Veszélyes úton. És már gyakorlatot is szereztek...

Meghallotta Dorcas kiáltását.

– Most próbáljátok meg!

Kattanás hallatszott. Zúgás hallatszott. Majd, Jekub bömbölni kezdett.

A fészer rettenetesen visszhangzott. A hangos, mély dübörgés nem is volt igazi hang, csak valami, ami megkeményítette a levegőt és szinte ütött vele. A manák hasra vágták magukat a fülke remegő padlóján.

Grimma a fülére tapasztotta a kezét, és látta Dorcast, hogy integetve rohan át a padlón. A gázt kezelő csapat vetett rá egy "Kicsoda? Mi?" pillantást, majd felengedték a pedált.

Az üvöltő zaj mély zúgássá szelídült, csak egy mummmmmmmmmmmmmmm hallatszott, de még így is beleremegtek a manák csontjai. Dorcas visszasietett, és felmászott a deszkára, közben néhányszor megállt és kilihegte magát. Amikor felért leült, és megmasszírozta a homlokát.

– Öreg vagyok én már ehhez! – panaszkodott. – Amikor egy mana elér egy bizonyos kort, abba kell hagynia az óriási járművek lopkodását. Ez köztudott. De mindegy, a motor szépen jár. És te is elég ügyes vagy ahhoz, hogy kivigyél minket innen.

– Micsoda? Az egészet egyedül csináljam? – döbbent meg Grimma.

– Persze. Miért is ne?

– Azt hittem, hogy Sacco fog ideállni, vagy valaki más – azt hittem, egy férfi fog vezetni, tette hozzá magában.

– Csak szeretnének – jelentette ki Dorcas. – Szeretnének. Akkor pedig keresztülzúgnánk a mezőkön, mint a kilőtt puskagolyó, és nincs semmi kétségem afelől, hogy közben még kiáltoznának is, hogy "Yippee!", meg miegymás. Nem. Köszönöm, én szépen, nyugodtan szeretnék haladni. Szépen, lassan.

Lehajolt.

– Mindenki felkészült odalent? – kiáltotta.

Ideges "Igen"-ek kórusa hangzott fel. De azért akadt köztük néhány lelkes hang is.

– Vajon jó ötlet volt Saccót megtenni a gyorsabban pedált kezelő csapat parancsnokának? – merengett Dorcas miközben felegyenesedett. – Ugye nem aggódsz? – kérdezte.

Grimma tüsszögött.

– Micsoda? Én? Nem. Persze, hogy nem. Ez nem jelent – tette hozzá – semmilyen problémát.

– Oké – dörzsölte össze a kezeit Dorcas. – Akkor vágjunk bele!

Csend volt, eltekintve a motor dohogásától.

Grimma kivárt.

Ha Masklin itt lenne, gondolta, biztosan jobban csinálná, mint én. Nem emlegetik már őt. Sem Angalót. Sem pedig Gurdert. Az itthon maradottak közül senki sem szeretett rájuk gondolni. Ezt a marráknak az itt eltöltött több száz év alatt meg kellett tanulniuk. A rókákkal és száguldó vasdobozokkal teli helyen több száz kínos módon elérhette őket a halál. Ha valaki hibázik, nem szabad többé még csak gondolni sem rá, hanem minél gyorsabban el kell felejteni. De én akkor is emlékezni fogok rá, amíg csak élek.

Csak fecsegtem neki a virágokban élő békákról, és közben nem törődtem az álmaival.

Dorcas finoman átölelte. Grimma reszketett.

– El kellett volna küldenünk néhány manát a repülőtérre – motyogta Grimma. – Ezzel megmutattuk volna, hogy törődünk velük és...

– Nem maradt rá sem időnk, sem pedig felesleges emberünk – próbálta Dorcas megnyugtatni. – Meg fogjuk neki magyarázni, amikor visszajön. Meg fogja érteni.

– Persze – suttogta Grimma.

– Most pedig – eresztette el Dorcas és hátrébb lépett –, indulás!

Grimma mély lélegzetet vett.

– Első fokozat – ordította –, és indulás előre naaagyon lassan.

Odalent a manák tolták és húzták a karokat. Enyhe rázkódás érződött, és a motorhang szaggatottá vált. Jekub előrelendült, majd egy döccenéssel megállt. A motor köhögött és lefulladt.

Dorcas elgondolkozva nézegette a körmeit.

– Kézifék, kézifék, kézifék – dünnyögte halkan.

Grimma dühösen ránézett és tölcsért formált a kezeiből.

– Engedjétek ki a kéziféket! – kiáltotta. – Rendben! Most rakjátok az első fokozatba és induljunk el nagyon-nagyon lassan!

Egy kattanás hallatszott, majd csend lett.

– Gyújtás, gyújtás, gyújtás – dörmögte Dorcas, miközben ide-oda hintázott a sarkán. Grimma elvörösödött.

– Mindent állítsatok vissza alaphelyzetbe, és indítsátok be a motort! – parancsolta.

Nooty, a kézifékcsapat vezetője felkiáltott hozzá:

– Behúzzuk a kéziféket, vagy engedjük ki, kisasszony?

– Micsoda?

– Azt nem mondta a kisasszony, hogy mit csináljunk a kézifékkel? – ismételte meg a kérdést Sacco. A mellette álló manák vigyorogni kezdtek.

Grimma megfenyegette az ujjával.

– Vigyázz! – csattant fel. – Ha le kell mennem hozzátok és személyesen elmagyarázni, hogy mit csináljatok a kézifékkel, azt mindannyian rettenetesen megfogjátok bánni! Megértettétek? És most hagyjátok abba a kuncogást és indítsátok el végre ezt a vacakot! Gyorsan!

Egy kattanás hallatszott. Jekub újra felbömbölt és megmozdult. A manák éljenzésben törtek ki.

– Rendben – nyugtázta Grimma. – Egyre jobb.

– Az ajtó, az ajtó, az ajtó, nem nyitottuk ki az ajtóóót – figyelmeztette Dorcas.

– Hát persze, hogy nem nyitottuk ki – felelt Grimma, miközben a Földvájó gyorsulni kezdett. – Szerinted miért kellett volna kinyitnunk az ajtót? Ez itt Jekub!

14

V. Senki sem állhat az utunkba, mert velünk van Jekub, aki csak Nevet az Akadályokon miközben azt mondja, brrm-brrm.

Részlet a Manák Könyvéből,

Jekub, 3. fejezet, V. vsz.

Nagyon ócska barakk volt. Nagyon rozsdás barakk volt. Megette már az idő vasfoga. Csak a lakat csillogott újan az ajtaján, azon az ajtón, aminek Jekub tíz kilométeres sebességgel nekihajtott. A rozzant bádogfal megkondult, mint egy harang, leszakadt az alapjáról és Jekub a kőfejtő közepéig magával vonszolta, mielőtt rozsda- és porfelhő közepette lerázta magáról. Úgy tört elő az épületből, mint ahogy egy dühös csirke kel ki egy ősöreg tojásból.

Grimma visszakapaszkodott a deszkára és idegesen söpörgette magáról a rozsdadarabkákat.

– Megálltunk – konstatálta bizonytalanul, miközben a füle még mindig csengett. – Miért álltunk meg, Dorcas?

Dorcas nem vesződött azzal, hogy felálljon. Az ütéstől, amivel Jekub áttörte a kaput, elakadt a lélegzete.

– Azt hiszem – nyögte ki végül –, hogy ez a rázós indulás egy kicsit mindenkit földhöz vágott. Miért akartál ilyen hirtelen elindulni?

– Elnézést! – kiáltott fel Sacco odalentről. – Azt hiszem, akadt egy kis félreértés!

Grimma összehúzta magát.

– Hát – szabadkozott –, végül is kijutottunk, nem? De most már rájöttem a vezetés nyitjára. Nekünk csak... Csak... Izé...

Dorcas hallotta, hogy Grimma hangja elhalkul. Felpillantott.

Egy teherautó állt a kőfejtő előtt. És három humanó futott Jekub felé hatalmas, lassú léptekkel.

– Istenem! – kiáltott fel.

– Nem olvasták volna az üzenetemet? – csodálkozott fennhangon Grimma.

– A magam részéről éppen attól tartok, hogy olvasták – rémüldözött Dorcas. – De most nem szabad pánikba esnünk. Több lehetőségünk is maradt. Például...

– Indulás előre! – parancsolta Grimma. – Mégpedig most azonnal!

– Nem, nem – tiltakozott Dorcas elhaló hangon. – Én nem ezt akartam mondani...

– Első fokozat! – kiáltott le Grimma. – És sokkal gyorsabban!

– Ugye nem gondolod komolyan? – dünnyögte Dorcas.

– Figyelj – nézett a szemébe Grimma. – Én figyelmeztettem őket! Tudjuk, hogy képesek olvasni! Ha valóban intelligensek, akkor ahhoz is elég intelligensnek kell lenniük, hogy tudják, mi következik most!

Jekub egyre csak gyorsult.

– Nem teheted ezt – tiltakozott Dorcas. – Mi mindig távol tartottuk magunkat a humanóktól!

– Magad is láthatod, hogy ők azok, akik nem tartják távol magukat tőlünk! – dühöngött Grimma.

– De...

– Lerombolták az Áruházat, megpróbálták megakadályozni, hogy elmeneküljünk, most pedig elveszik a kőfejtőnket, miközben azt sem tudják, hogy a világon vagyunk! – toporzékolt Grimma. – Emlékszel az Áruház Kertészeti Osztályára? Azokra a szörnyű manaszobrokra? Hát most megmutatom nekik, milyenek az igazi manák...

– Nem győzheted le a humanókat! – kiabálta túl a motorzajt Dorcas. – Túl hatalmasak! Te pedig túl kicsi vagy!

– Lehet, hogy hatalmasak – vágott vissza Grimma –, én pedig valóban kicsi vagyok. De én irányítok egy óriási teherautót. Olyat, aminek fogai vannak – ezzel áthajolt a palánkon. – Mindenki kapaszkodjon odalenn! – kiáltotta. – Lehet, hogy rázós utunk lesz.

A nagy és lassú teremtmények előtt már derengett, hogy valami nincs rendben. Abbahagyták a rohamot, és álmos mozdulatokkal megpróbáltak kitérni Jekub elől. Ketten közülük beugrottak az üres irodába. Jekub elgördült mellettük.

– Értem már – morogta Grimma. – Butának tartanak bennünket. Vegyünk egy nagy balkanyart. Tovább. Tovább. Most állj! Oké.

Összedörzsölte a tenyerét.

– Mire készülsz? – suttogta rémülten Dorcas.

Grimma áthajolt a palánkon.

– Sacco – szólt le. – Látod ott azokat a karokat?

Humanók sápadt, kerek arca bukkant fel a barakk ablakában.

Jekub öt méterrel arrébb állt, és gyengéden remegett a hajnali ködben. Azután felpörgött a motor. Az elülső markolókanál felemelkedett, eltakarta a napot...

Jekub előreugrott, és úgy hasította fel a barakk oldalát, mint a nyitó a konzervdoboz tetejét. A másik három fal és a tető úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, amikor egy pajkos gyerek kifricskázza alulról a pikk ászt.

Amikor a két humanó kimászott a romok alól, először csak azt látták, hogy a markológép egy nagy kört írt le. A hatalmas száj készen állt a harapásra.

Elmenekültek.

Majdnem olyan gyorsan, mint a manák.

– Mindig erre vágytam – mosolygott Grimma elégedetten. – De merre tart most a másik humanó?

– Azt hiszem vissza a teherautóhoz – találgatta Dorcas.

– Remek – nyugodott meg Grimma. – Nagyon jobbra, Sacco. Állj. Most lassan előre.

– Nem hagyhatnánk most már abba a rombolást és mehetnénk tovább? Kérlek – esdekelt Dorcas.

– A humanók teherautója eltorlaszolja az utat – mutatott rá Grimma. – Pont elállja a bejáratot.

– Akkor csapdába estünk – siránkozott Dorcas.

Grimma felnevetett. De ebben a nevetésben nyoma sem volt vidámságnak. Dorcas hirtelen legalább annyira megsajnálta a humanókat, mint saját magát.

A humanók fejében is hasonló gondolatoknak kellett megfordulniuk, ha egyáltalán tudnak gondolkodni. Dorcas látta a sápadt arcokat, ahogy Jekub felé fordulnak, és rémülten figyelik a gépszörnyet.

Azon csodálkoznak, hogy miért nem látnak senkit sem a vezetőfülkében, döbbent rá Dorcas. Nem tudják megoldani ezt a rejtélyt. Előttük egy magától mozgó gépezet. Ezt a humanók már képtelenek felfogni.

De azért tanultak az eddigiekből, gondolta. Látta, ahogy a teherautó mindkét ajtaja kivágódik és a humanók kiugranak, amikor Jekub...

Csörömpölés hallatszott, és a teherautó megremegett, ahogy Jekub nekihajtott. A bütykös kerekek megpördültek egy pillanatra, aztán Jekub eltaszította az akadályt az útjából. A motorházból párafelhő csapott föl.

– Ezt Nisodemusért kapjátok – rázta Grimma az öklét.

– Azt hittem, nem kedvelted – jegyezte meg Dorcas.

– Valóban nem kedveltem, de akkor is közénk tartozott.

Dorcas biccentett. Mindnyájan együvé tartoztak. Csak egy pillanatig kellett emlékeztetnie magát, kinek az oldalán is áll.

– Javasolhatom, hogy váltsunk sebességet? – kérdezte csendesen.

– Miért? Mi a baj az egyessel, amiben most vagyunk?

– Erősebbet tudsz majd lökni, ha feljebb váltasz. Bízz bennem!

A humanók figyeltek. Figyeltek, mert alaposan meg kell nézni egy magától járó gépet. Még akkor is, ha jobb lenne felmászni előle egy fára, vagy elbújni a sövény mögé.

Nézték, ahogy Jekub hátratolat, egy hördüléssel sebességet vált, majd újra megtámadja a teherautót. A legyőzött kocsi ablakai az ütközésnél szilánkokra robbantak.

Dorcas ezt látva nagyon elszomorodott.

– Megöltél egy teherautót – közölte.

– Ne legyél ostoba – figyelmeztette Grimma. – Ez csak egy gép. Csak egy halom alkatrész, semmi más.

– Igen, de azokat az alkatrészeket valaki összeszerelte – búsult Dorcas. – Biztosan rengeteg munkájába került. Én pedig gyűlölöm elpusztítani azokat a tárgyakat, amelyeket csak kemény munkával lehet elkészíteni.

– Ők gázolták el Nisodemust – emlékeztette Grimma. – És amikor még egy kotorékban éltünk, sokunkat lapítottak ki az autóikkal.

– Igaz, de manákat nem olyan nehéz készíteni – közölte ridegen Dorcas. – Csak egy ellenkező nemű mana kell hozzá, ennyi az egész.

– Hátborzongató, amit mondasz.

Jekub újra támadott. A teherautó egyik lámpája szétdurrant. Dorcas összerázkódott.

Ekkorra a teherautó már szinte teljesen összetört. Füst tört elő ott, ahol az üzemanyag ráfolyt a forró motorra. Jekub zúgva hátrált. Az oldalán lógó manák erősen kapaszkodtak.

– Rendben – nézett körül Grimma. – Egyenesen előre – lökte meg Dorcast. – Elindulunk végre és megkeressük azt a csűrt.

– Csak induljunk el lefelé az ösvényen. Ha jól emlékszem, kicsit lejjebb találunk egy bekötőutat, ami a mezők felé kanyarodik – mormolta Dorcas. – Egy sorompó zárja el a bejáratát – tette még hozzá. – Felteszem, túl sokat kérek azzal, hogy nyissuk fel ahelyett, hogy áttörnénk.

Hátuk mögött a teherautó lángba borult. Nem látványosan, de olyan határozottan, mintha a nap hátralévő részében mást sem akarna, csak égni. Dorcas látta, hogy az egyik humanó lekapta a kabátját, és haszontalanul csapkodni kezdte a tüzet. És megsajdult a szíve.

Jekub minden nehézség nélkül gördült lefelé az ösvényen. Néhány mana dalra fakadt, miközben a kötelekkel birkóztak, ahogy az nehéz munka közben szokás.

– Hát akkor – kérdezte Grimma – merre van az a bekötőút? Azt mondtad, át kell mennünk egy sorompón, azután fel a mezőkön és...

– Pont annál a kocsinál, aminek kék villogó forog a tetején – mondta lassan Dorcas. – Annál, amelyik épp most jön fel az ösvényen.

Mindnyájan a kocsit bámulták.

– A kék villogók rosszat jelentenek – emlékeztette Grimma.

– Ebben teljesen igazad van – helyeselt Dorcas. – Mindig megtöltik a túlságosan kíváncsi humanók. Akadt belőlük egy csomó lent a vasútnál is.

Grimma elnézett a sövény mentén.

– Ez az a bekötőút, ami most következik? – kérdezte.

– Igen.

Grimma lehajolt.

– Lassítsatok le és forduljatok élesen jobbra! – parancsolta.

A csapatok akcióba léptek. Sacco már megkérdezés nélkül váltott sebességet. A manák úgy csüngtek a kormánykeréken, miközben forgatták, mint a pókok a fonálon.

Állt sorompó a bekötőút előtt. De elkorhadt az idők folyamán, és csak egy madzaggal kötözték oda két karóhoz. Nem tudott volna semmit sem megállítani, ami elszántan közelít, Jekubbal szemben pedig végképp nem maradt semmi esélye.

Dorcas megint összerándult. Nem szerette látni, ahogy egy tárgy darabokra törik.

A mező a sorompó mögött fel volt szántva. A manák hullámföldnek hívták azok után a hullámpapírdarabok után, amiket még az Áruházból, a Díszcsomagolási osztályról hoztak. A barázdákban hó csillogott, amit a bütykös kerekek sárrá dagasztottak.

Dorcas félig-meddig arra számított, hogy a villogó kocsi követni fogja őket. Ehelyett megállt, két sötétkék ruhás humanó szállt ki belőle, akik nehézkesen vánszorogni kezdtek felfelé a mezőn. Semmi sem állítja meg a humanókat, gondolta Dorcas sötéten. Olyanok, mint az időjárás.

A mező enyhén emelkedett a kőbánya körül. Jekub motorja puffogott.

Egy drótkerítés állta el az útjukat, mögötte füves mező terült el. A drótok hangos pengéssel szakadtak szét. Dorcas hátrafordulva figyelt és közben arra gondolt, vajon Grimma megállna-e egy percre, hogy összegyűjthesse a darabjait? Néhány drót mindig jól jöhet.

A humanók még mindig követték őket. Dorcas a szeme sarkából látta – mivel itt fenn nagyon messzire el lehetett látni – a távolban villogó fényeket a főúton.

Grimmának is megmutatta.

– Tudom – válaszolt Grimma. – Már én is észrevettem. De mi mást tehetnénk? – tette még hozzá elkeseredetten. – Adjuk meg magunkat és éljünk gombaházakban, mint az aranyos kis tündérkék?

– Fogalmam sincs – legyintett Dorcas fáradtan. – Már semmiben sem vagyok biztos.

Egy másik drótkerítés is elpattant. Itt fenn már rövidebbre nőtt a fű a domb is meredekebbé vált...

Utána pedig már nem volt semmi előttük csak a kék ég és Jekub hirtelen felgyorsult, amint a kerekeivel átugratott a domb tetején.

Dorcas még sohasem látott egyszerre ennyi eget. Nem volt körülöttük semmi más a kékségen kívül, csak a távolban látszott egy csenevész bozótos. És némaság ülte meg a tájat. Jobban mondva nem egészen, de eltekintve Jekub bömbölésétől, egy hang sem hallatszott. Látszólag teljes lenne a csönd, ha egy elkeseredett manákkal teli Földvájó nem verné föl a dübörgésével.

Egy kétségbeesett birka rohant át előttük.

– Ott van a csűr fenn? Az a kőépület a horizon... – kezdte Grimma, azután így folytatta – Jól vagy, Dorcas?

– Ha csukva tartom a szemem, akkor igen – suttogta Dorcas.

– Borzasztóan nézel ki.

– Még annál is rosszabbul érzem magam.

– De hát te már ezelőtt is voltál odakinn.

– De Grimma, most mi vagyunk az egész környéken a legmagasabban! Kilométerekre nincs semmi, ami nálunk magasabbra nyúlna, bármerre is nézel! Attól félek, hogy ha kinyitom a szememet, beleesek az égbe!

Grimma lenézett a verejtékező sofőrökre.

– Egy kicsit jobbra! – kiáltott nekik. – Ez az! És most menjünk olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudunk! Kapaszkodj erősen! – kiáltott oda Dorcasnak, amikor a motor felbőgött. – Ne félj, hiszen Jekub nem tud repülni!

A jármű beledöccent egy köves árokba, ami közte és a távoli csűr között húzódott. Dorcas megkockáztatta, hogy felpillantson. Eddig még sohasem járt a csűrnél. Tényleg akad ott élelem, vagy ez csak puszta találgatás? Mindegy, talán meleg lesz...

De a csűr mellett villogó fényt pillantott meg, ami gyorsan közeledett feléjük.

– Miért nem hagynak már minket békén? – kiáltott fel Grimma. – Állj!

Jekub dülöngélve megállt. A motor alapjáratban duruzsolt.

– Muszáj lesz visszatérnünk az útra – jelentette ki Dorcas.

– Azt nem tehetjük – emlékeztette Grimma. – Tényleg nem.

– De előre sem mehetünk.

– Arra sem.

Grimma az ujjaival Jekub páncélján dobolt.

– Támadt valami ötleted?

– Megpróbálhatnánk keresztülhajtani a mezőkön – javasolta Dorcas.

– És akkor hová lyukadunk ki?

– El innen. Mindegy merre, csak induljunk már!

– De azt sem tudjuk, merre visz az az út! – figyelmeztette Grimma Dorcast.

Dorcas vállat vont.

– Vagy ez, vagy mehetünk virágokat festeni.

Grimma megpróbált mosolyogni.

– Azok a kis szárnyacskák viszont nem állnának jól nekünk.

– Mi folyik odafent? – kiáltott lentről Sacco.

– Jobb, ha eláruljuk a többieknek – suttogta Grimma. – Mindenki azt hiszi, hogy a csűrbe tartunk...

Körülnézett. Az őket üldöző kocsi közelebb ért, de közben nehézkesen imbolygott a mély barázdák között. A két alak is közeledett a hátuk mögül.

– Hát a humanók sohasem adják fel? – kérdezte saját magától.

Áthajolt a palánk szélén.

– Egy hangyányit balra, Sacco – mondta. – Azután nyomás egyenesen előre.

Jekub kiugrott az árokból, és tovább gördült a fagyott füvön. A távolban egy újabb kerítés tűnt fel, valamint néhány birka.

Azt sem tudjuk hova megyünk, gondolta Grimma. De egyelőre csak az a fontos, hogy haladjunk. Masklin igazat beszélt. Ez nem a mi világunk.

– Talán váltanunk kellene néhány szót a humanókkal – gondolkozott fennhangon.

– Nem. Neked volt igazad – ellenkezett Dorcas. – Itt minden a humanóké. Mi is az ő tulajdonukba kerülnénk. Itt nincs számunkra hely. Nem tudunk azok lenni, akik vagyunk.

A kerítés közeledett. Egy út futott a másik oldalán. Nem igazi autópálya, de sima, fekete kővel borított út.

– Jobbra, vagy balra? – kérdezte Grimma. – Mit gondolsz?

– Nem számít – sóhajtott lemondóan Dorcas, mikor a földvájó áttört a kerítésen.

– Hát akkor próbáljuk meg balra – döntött Grimma. – Lassíts le, Sacco! Egy kicsit balra. Jobban. Jobban. Ezt tartsuk. Jaj, nem!

Egy kocsi jelent meg a távolban. Ennek is villogó fény volt a tetején.

Dorcas megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. A hátuk mögött is villogó fényt látott.

– Nem.

– Micsoda? – lepődött meg Grimma.

– Néhány perccel ezelőtt azt kérdezted, hogy a humanók feladják-e valaha? – ismételte meg Dorcas a kérdést. – Nos, hát a válaszom: nem.

– Állj! – parancsolta Grimma.

A csapatok engedelmesen futkostak Jekub vezetőfülkéjének a padlóján. A földvájó enyhe remegéssel megállt, a motor halkan ketyegett.

– Hát, ez van – jelentette ki Dorcas.

– Már a csűrnél vagyunk? – kiáltott fel lentről egy mana.

– Nem – felelt neki Grimma. – Még nem. De már közeledünk.

Dorcas grimaszolt egyet.

– Lassan beletörődhetnénk. Mégis úgy fogjuk végezni, hogy egy kis varázspálcával integetünk, aminek csillag ül a végén. Csak remélni tudom, hogy a humanók mégsem kényszerítenek rá a suszterkedésre.

Grimma elgondolkodva meredt rá.

– Ha nekimegyünk annak a kocsinak, ami felénk jön, mégpedig olyan erősen, ahogy csak tudunk... – kezdte.

– Nem – jelentette ki Dorcas határozottan. – Ez már nem oldana meg semmit.

– Valóban. De sokkal jobban érezném magam – nézett el Grimma a mezők felett.

– Miért sötétült el minden? – kérdezte. – Nem menekülhettünk egész álló nap. Kora reggel indultunk.

– Hát nem repül az idő, amikor jól érzi magát az ember? – gúnyolódott Dorcas. – Ráadásul nem kedvelem túlságosan a tejet. Nem bánom, elvégzem a humanók helyett a házimunkát, ha nem kell meginnom a tejüket, de...

– Csak figyelj, jó?

Sötétség borult a mezőkre.

– Olyan, mint egy ellipszis – állapította meg Dorcas. – Olvastam róla, hogy minden sötétbe borul, amikor a nap eltakarja a holdat. Vagy fordítva – tette hozzá bizonytalanul.

A szembejövő kocsi hangos csikorgással fékezett, nekifarolt az út mellett húzódó falnak, majd megállt.

Az út melletti mezőn a birkák szanaszéjjel szaladtak. De nem azzal a szokványos pánikkal, ami a birkák sajátja. Lehajtották a fejüket, keresztültörtettek mindenen, miközben csak egy cél vezérelte őket. Ezek a birkák elhatározták, hogy megpróbálnak olyan sebesen eltűnni, amilyen sebesen csak lehetséges.

Hangos, kellemetlenül búgó hang töltötte be a levegőt.

– Mindig is mondogattam – suttogta Dorcas erőtlenül –, hogy bizony rémisztőek ezek az ellipszisek.

Odalent a manák pánikba estek. Ők nem voltak birkák, mindannyian tudtak gondolkodni, és amikor az ember erősen belegondol a hirtelen a feje fölé boruló titokzatos árnyékba, valamint a kellemetlen, búgó hangba, akkor eléggé logikus reakció pánikba esni.

Kis kék szikrák pattogtak Jekub kopott testén. Dorcas érezte, hogy a haja az égnek áll. Grimma felfelé bámult.

Az ég teljesen elfeketedett.

– Most, már... minden... rendben – mondta lassan. – Tudod, azt hiszem, most már minden rendben!

Dorcas a kezeire nézett. Az ujjai hegyén is szikrát pattogtak.

– Ez az, nem? – csak ennyit tudott kinyögni.

– Nincs éjszaka, hanem árnyékba kerültünk. Egy óriási valami lebeg felettünk.

– És az jobb, mint az éjszaka, ugye? – reménykedett Dorcas.

– Azt hiszem. Gyerünk, szálljunk ki.

Grimma lecsúszott a kötélen Jekub műszerfalára. Őrült mosoly játszott a szája szögletében. Csaknem olyan rémisztő volt, mint minden más körülöttük együttvéve. Senki sem szokott hozzá ehhez az arckifejezéséhez.

– Segítsetek – kérte a többieket. – Ki kell szállnunk, hogy megbizonyosodjanak felőle: mi vagyunk azok.

A manák döbbenten nézték.

– Gyerünk! – ismételte meg. – Segítsetek már!

Segítettek. Amikor zavarba jöttek, mindig követték azt, aki látszólag céltudatosan tevékenykedett. Megragadták a deszkát, és addig tolták hátrafelé, amíg meg nem billent és le nem dőlt az útra.

Most legalább már nem látszott olyan sok az égből. Nem maradt más belőle, mint egy vékony csík a tömör sötétség peremén.

Jobban mondva mégsem volt teljesen tömör. Amikor Dorcas kimeresztette a szemét téglalapokat, hasábokat és köröket pillantott meg rajta.

A manák lecsusszantak a deszkán és lent kavarogtak az úton. Nem tudták eldönteni, hogy maradjanak, vagy elfussanak.

Felettük a sötétségben az egyik hasáb félrecsúszott. Csikorgás hallatszott, majd zümmögve elősiklott egy téglalap. Akárcsak egy kábelek nélküli lift. A hatalmas test lágyan landolt az úton.

Volt valami a tetején. Egy cserépben. Valami, ami vörös, sárga, és kék.

A manák a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi is az.

15

I. Így végződött Jekub útja, a manók pedig elmenekültek, vissza se néztek.

Részlet a Manák Könyvéből,

Különös Békák, 1. fejezet, I. vsz.

Dorcas ügyetlenül lemászott Jekub olajos páncélján, amiről már eltűntek az utazók, csupán azokat a köteleket és fadarabokat hagyták maguk után, amikbe kapaszkodtak.

Már nincs rájuk szükség gondolta szomorúan, miközben a manák távoli fecsegését hallgatta. Ennek ellenére nem helyes ekkora rendetlenséget hagyni magunk után. Szegény öreg Jekub, ennél azért többet érdemelne.

Odalent izgatottan tolongtak a többiek, de Dorcas szinte ügyet sem vetett rájuk.

Ügyetlenkedett egy kicsit, próbálta feltekerni a köteleket, és összehordani a fadarabokat egy kupacba. Lebontotta a drótokat, amiken keresztül Jekub az áramot kapta. Négykézlábra ereszkedett, és megpróbálta letörölni a sáros lábnyomokat.

Jekub karosszériája még most is pattogott, pedig a motort már leállították. Apró roppanások és reccsenések, alkalmanként kattanások hallatszottak.

Dorcas leült és nekidőlt a sárga fémnek. Nem értette, hogy mi történik. Mindez annyira távol esett mindentől, amit eddigi, odakinti életében tapasztalt, hogy egyáltalán nem törődött a körülötte zajló eseményekkel.

Talán az is csak egy másik gép, gondolta fáradtan. Egy gép, ami hirtelen éjszakát csinál.

Kinyújtotta a kezét és megveregette Jekubot.

– Jól csináltad – dicsérte meg kedvesen.

Sacco és Nooty így találtak rá, a padlón ülve, miközben fejét a fülke falához támasztotta és a lábait bámulta.

– Mindenki téged keres! – hadarta izgatottan Sacco. – Ez az izé olyan, mint egy szárnyak nélküli repülőgép! Magától lebeg a levegőben! Ki kell jönnöd, és el kell mondanod nekünk, hogy mitől... Jól vagy?

– Hmm?

– Jól vagy? – ismételte meg Nooty. – Nagyon furcsán nézel ki.

Dorcas fáradtan bólintott.

– Csak egy kicsit kimerültem.

– Jó, de nekünk szükségünk van rád.

Dorcas felnyögött és megkérte Saccót, hogy segítse fel. Egy utolsó pillantást vetett a fülke belsejére.

– Ez aztán nagyon jól működött, nem igaz? – kérdezte. – Remekül működött. Ha mindent figyelembe veszünk. Főleg a korát – próbált egy vidám pillantást vetni Saccóra.

– Miket beszélsz?

– Mindig ott állt abban a fészerben. Talán a világ kezdete óta. Én csak lezsíroztam, feltöltöttem üzemanyaggal, és működött – ismételte meg Dorcas.

– A gép? Na, igen. Jól működött – ismerte el Sacco. – De...

Nooty felmutatott.

Dorcas megvonta a vállát.

– Ó, én nem törődök azzal – nyugtatta meg Nootyt. – Ez talán Masklin műve. Tökéletesen egyszerű a magyarázat. Grimma igazat mondott. Ez valószínűleg az a repülő gépezet, amiért Masklin elment.

– De valami kijött belőle! – kiáltott fel Nooty.

– Úgy érted, hogy nem Masklin?

– Valami növényféle!

Dorcas sóhajtott. Mindig történik valami. Újra megveregette Jekubot.

– Nos, ebben az esetben mégis megyek – jelentette.

Felegyenesedett és a többiek felé fordult.

– Rendben – sóhajtott lemondóan. – Mutassátok meg.

Egy vasfazék állt a lebegő emelvény közepén. A manák körülvették, egymás vállán próbáltak felmászni, hogy megnézzék, de senki sem tudta valójában micsoda. Kivéve Grimmát, aki furcsa, csendes mosollyal bámulta.

Egy faág meredt előttük az égnek. Az ágon pedig egy vödör méretű virág ült.

Ha valaki elég magasra felmászott, láthatta, hogy a belsejében a szirmok között víz csillog. És a víz alól apró sárga békák bámultak a manákra.

– Van valami elképzelésed arról, hogy mi lehet ez? – kérdezte Sacco.

Dorcas somolygott.

– Masklin szerint így kell virágot vinni egy fiatal lánynak – mondta. – És azt hiszem, most már valóban minden rendben – pillantott Grimmára.

– Igen, de mégis mi ez?

– Ha jól emlékszem, broméliának hívják – magyarázta Dorcas. – Messze innen, az esőerdőkben nő magas fák tetején, és kis békák élik le benne az egész életüket. Az egész életüket egyetlen virágban. Gondold csak el! Grimma egyszer azt mondta, hogy szerinte ez a világ legmegdöbbentőbb dolga.

Sacco eltátotta a száját.

– De hát ott az elektromosság – dadogta. – Az elektromosság sokkal megdöbbentőbb.

– Vagy a hidraulika – tárta szét a kezeit Nooty. – Azt mondtad, hogy a hidraulika egyenesen elbűvölő.

– Masklinnak szereznie kellett egy ilyet – folytatta Dorcas. – Ő nagyon költői lélek. Nagyon élénk a fantáziája.

A virágról Jekubra fordította a tekintetét, aki nagyon kicsinek tűnt a hajó árnyékában.

És hirtelen remek hangulata támadt. Elég fáradt volt ahhoz, hogy állva elaludjon, de úgy érezte, szinte pezseg az új ötletektől. Természetesen rengeteg kérdés merült fel benne, de most még nem számítottak a válaszok; most csak élvezte a kérdéseket és tudta, hogy a világ teli van megdöbbentő dolgokkal, ő pedig nem béka.

Vagy legalábbis olyan béka, akit érdekel, hogy milyen virágok nőnek körülötte, és ha az egyikből elég messzire kiugrik, vajon elérhet-e egy másikat?

És amikor éppen kiugrott egy virágból, és nagyon büszke magára, akkor megpillanthatja maga körül a tágas világot.

Végül pedig felismeri, hogy körös-körül mindenütt szirmok kukucskálnak rá.

Dorcas elvigyorodott.

– Nagyon szeretném tudni – tette fel a nagy kérdést –, hogy mit csinált Masklin az utóbbi hetekben...

(Folytatása következik)

Lábjegyzetek:

¹Természetesen "manaöltőkről" van szó, és mivel egy mana tízszer olyan gyorsan él, mint egy humanó, számukra tíz év is borzasztóan hosszú idő.

²JCB: Angol gépgyár jelzése, főleg építőipari gépeket gyárt. (a ford. megjegyzése)