Terry Pratchett

FEGYVERTÁRSAK

A hálóinget viselő Murok tizedes – Ankh-Morpork Városi Őrség (Éjjeli őrjárat) – leült, kezébe vette a ceruzáját, megnyalta a hegyét, majd írni kezdett:

„Drága Mama és Papa!

Íme ismét egy Dicső feljegyeznivaló életem Könyvébe merthogy, kineveztek tizedesnek!! Ez bizony újabb Öt Tallér havonta plusz egy új bőrmellény két, stráffal a vállán. És egy vadonatúj bronzjelvény! hatalmas felelősség!! Mindez azért mert, újoncokat kaptunk, mivel a Patrícius, aki mint, erről utólag tájékoztattak, a város egyeduralkodója, egyetértett azzal hogy, az őrségnek tükröznie kell a Város etnikai arculatát…”

Ezen a ponton Murok egy pillanatra megtorpant, és kibámult kicsi, poros szobájának ablakán a folyón átoldalazó kora esti napfényre. Aztán ismét a papír fölé hajolt.

„…amit nem teljessen értek de, valószínűleg a törpe Dörgőszag Tégely Kozmetikai Üzeméhez lehet valami köze. Szintúgy Kadar kapitány is, akit gyakorta említettem már a leveleimben őt, megházasodván elhagyja az őrség állományát, Kiváló Úriemberré válik és, biztos vagyok benne hogy, mi mindannyian a Legjobbakat kívánjuk neki, ő tanított meg engem Mindenre, amit ma tudok, eltekintve azoktól, amiket magam tanultam meg. Összedobunk neki egy Meglepetés Ajándékra valót, egy olyan újféle Órára gondoltam, aminek nem kell démon a működéséhez és, a hátuljára bevésetnénk, hogy »Egy Óra őrségbeli öreg Batáraidtól hogy, gondolj ránk minden Órán!«, ami egy játék a szavakkal avagy, szóvicc. Még nem tudjuk, ki lesz az új kapitány, Kolon őrm. azt mondja, beadja a lemondását, ha ő, Nobbs tzds.

 pedig…”

Murok újfent kibámult az ablakon. Széles, becsületes homloka ráncokba gyűrődött az erőfeszítéstől, amint próbált módot találni arra, hogy valami előnyöset mondhasson Nobbs tizedesről.

„…jóval alkalmasabb jelenlegi Posztjára, én meg nem vagyok elég rég az őrség kötelékében. Így hát várnunk kell és majd Meglátjuk…”

Ez is, mint oly sok minden más, egy halállal kezdődött. És egy temetéssel – egy annyira ködös tavaszi reggelen, hogy a talaj felett gomolygó vastag, hideg pára még a sírba is beszüremlett, és úgy tűnt, mintha a koporsót felhők közé engedték volna le.

A kis, szürkés korcs – gazdája oly sok válogatott kutyakórságnak, hogy azok állandó felhőként lebegtek körülötte – közönyösen figyelt egy földhalomról.

Különféle koros nőrokonok zokogtak. Ám Edward d’Eath nem sírt, három okból. Egyfelől, mert legidősebb fiú lévén ő volt d’Eath harminchetedik lordja, márpedig egy d’Eath számára sírni Nem Helyénvaló. Másodszor, mert az Orgyilkosok Céhébe tartozott – igaz, a tinta szinte még meg sem száradt a diplomáján –, és az orgyilkosok nem könnyezik meg a halált (különben abba sem hagyhatnák a sírást). Végül pedig azért, mert dühös volt. Valójában tajtékzott.

Tajtékzott, mivel kölcsön kellett kérnie erre a szegényes temetésre. Tajtékzott a pocsék idő miatt, a közrangúakhoz méltó végső nyughely miatt, mert a város állandó háttérzaja egy cseppet sem változott, még egy ilyen alkalom kedvéért sem. Tajtékzott a történtek miatt. Ennek nem így kellett volna történnie.

Ennek nem lett volna szabad így történnie.

Átpillantott a folyó túlfelén magasodó palota épülettömbjére, és az dühe nagyítólencséjének szörnyű, tiszta fókuszába állt.

Edwardot azért küldték az Orgyilkosok Céhébe, mert az nyújtotta a legalkalmasabb képzést azok számára, akiknek a társadalmi státusza többnyire magasabb volt, mint a személyes intelligenciája. Amennyiben a Bolondok és Bohócoknál tanul, feltalálta volna a szatírát, és veszélyes tréfákat eszelt volna ki a Patríciussal kapcsolatban. Ha a Tolvajok Céhében kapott volna kiképzést[1], betört volna a palotába és ellopott volna valami igazán értékeset a Patríciustól.

Azonban Edwardot az… Orgyilkosokhoz küldték.

Azon a délutánon eladta a d’Eath-birtokok maradékait, és ismét felvételét kérte a Céh iskolájába.

Posztgraduális képzésre.

Színtiszta jelessel végzett, a Céh történetében elsőként. Tanárai úgy hivatkoztak rá, mint akire érdemes figyelni – mégpedig, mivel volt valami az egyéniségében, ami még az orgyilkosokat is feszélyezte, valószínűleg a lehető legnagyobb távolságból.

A temető magányos sírásója épp azt a gödröt töltötte fel, amelyben az idősb d’Eath nyugodott.

Hirtelen úgy tűnt számára, mintha a következő gondolatok foglalkoztatnák:

– Esetleg egy csont akadhat valahol? Nem, nem, elnézést, ez ízléstelen volt, felejtsük el. Azonban magrrhahúsos szendvicsek vannak a hogyhíjjákodban, uzsonnadoboz izé. Miégrrt is ne adnál egyet annak a kedves kis kutyusnak ott?

A férfi ásójára támaszkodott és körülnézett.

A szürkés korcs intenzíven bámult vissza rá.

Aztán megszólalt: – Vau?

Edward d’Eathnek öt hónapjába került, mire megtalálta, amit keresett. A keresést nagyban nehezítette, hogy nem tudta, mi is az, ami után kutat – csak azt, hogy ha meglátja, azonnal felismeri. Edward mélyen hitt a Végzetben. A hozzá hasonlók gyakran vannak így ezzel.

A Céh birtokolta a város egyik legnagyobb könyvtárát. Sőt, bizonyos különleges területekre vonatkozó szakmunkák tekintetében ez volt a leggazdagabb könyvtár Ankh-Morporkban. E területek főként a sajnálatosan rövid emberi élettel álltak kapcsolatban, illetve e sajnálatos rövidség előmozdításának módozataival.

Edward rengeteg időt töltött a könyvtárban, többnyire egy létra tetején, tetemes mennyiségű por társaságában.

Minden művet elolvasott a fegyverekről, amit csak lehetett. Nem tudta, mi után kutat, ám végül egy a számszeríjlövedékek röppályájáról szóló, egyébiránt rendkívül unalmas és pontatlan értekezés margójára írt feljegyzésben megtalálta. A rövid szöveget óvatos kézzel kimásolta.

Edward hosszú időt töltött történelemkönyvek társaságában is. Az Orgyilkosok Céhe – lévén megfelelő születésű úriemberek társasága – a történelemmel foglalkozó könyvek összességére mint afféle házikönyvtári állományra tekintett. A Céh könyvtára számos ilyen munkát tartalmazott, valamint hajdanvolt királyok és királynők arcképeinek egy egész gyűjteményét,[2] mely arcokat idővel Edward d’Eath jobban ismerte már, mint a sajátját. Az ebédidejét is a társaságukban töltötte.

Utóbb úgy tartották, hogy ekkoriban érték olyan hatások, melyek rossz útra terelték. De Edward d’Eath életének titka abban rejlett, hogy egyáltalán nem gyakorolt rá kívülről senki semmilyen káros befolyást, már ha nem számoljuk a halott uralkodók képmásait. Csupán saját maga befolyásolta önmagát.

Különben ez az a pont, ahol a népszerű vélekedés általában téved. Az egyes személyek csak biológiailag számítanak az emberi faj tagjainak – ahhoz, hogy a szó valódi értelmében ember lehessen valaki, a társadalmat alkotó egyedek Brown-mozgásában kell ide-oda pattognia; mert csak e mozgás által tudjuk egymást folyamatosan emlékeztetni arra, hogy… nos… hogy mit jelent emberi lénynek lenni. Edward egyre jobban önmagába zuhant, mint ahogy az általában a hasonló esetekben történni szokott.

Nem volt terve. Egyszerűen csak visszavonult egy védhetőbb állásba – esetében a múltba –, mint mindenki teszi hasonló esetekben, mikor úgy érzi, támadás fenyeget. De aztán történt vele valami, ami ugyanolyan következményekkel járt rá nézve, mint amikor egy őshüllők iránt rajongó egyetemista felfedezi, hogy egy plesiosaurus úszkál az aranyhalas medencéjében.

Edward, miután több mint egy napot töltött a hajdanvolt dicsőség társaságában, egy forró délutánon pislogva lépett ki a fényre. És a múlt ott jött vele szembe, kedélyesen bólogatva jobbra és balra a járókelőkre.

Edward képtelen volt útját állni a benne feltörő érzelmeknek, és rákiáltott:

– Hé, maga! Maga k-icsoda?

A múlt pedig válaszolt:

– Murok tizedes, uram. Éjjeli őrjárat. D’Eath úr, ha nem tévedek, ugye? Segíthetek valamiben?

– Mi? Nem! Nem. Cs-ak törődjön a s-aját ügyeivel.

A múlt bólintott, rámosolygott, majd tovább ballagott a jövőbe.

(-_-)

Murok egy pillanatra szünetet tartott, és a falra meredt.

„Három tallérért vásároltam egy ikonográf-dobozt, azt a fajtát amelyben, egy manó festi le a különféle dolgok képét, nagyon Divatosak manapság ezek a készülékek. A mellékelt képeken a szobámat láthatjátok és az őrség-beli batáraimat, Nobby az, aki azt a Vicceset Mutatja, de azért mélyen belül Csupaszív és Jó Lélek.”

A tizedes ismét megtorpant ténykedése közben. Hetente legkevesebb egyszer írt haza levelet. A törpék általában így szokták. Murok ugyan két méter magas volt, de törpék között nőtt fel, majd emberek között még följebb. S noha az írás művészete nem tartozott az erősségei közé, kitartóan próbálkozott.

„Az idő”, folytatta az írást igen lassan és óvatosan, „továbbra is Fölöttéb Meleg…”

Edward egyszerűen nem tudta elhinni. Ellenőrizte a feljegyzéseket. Majd ismét. Mindenfelé kérdezősködött, és mivel kérdései elég ártatlanoknak tűntek, az emberek válaszoltak neki. Végül egy egész hétvégére a Kostetőre utazott, ahol az óvatos faggatózás végül a Rézsikló környéki törpe bányákig vezette. Onnan pedig egy bükkerdő máskülönben teljesen jellegtelen tisztására, ahol pár percnyi türelmes ásás faszéndarabokat hozott felszínre.

Az egész napot azon a helyen töltötte. Miután végzett, és napnyugta környékén óvatosan újra avarréteggel fedte be az ásás nyomait, már bizonyossá érett benne a meggyőződés.

Ankh-Morporknak ismét van királya.

És ez így helyes. És természetesen a Sors akarata, hogy épp akkor ismerte fel ezt, amikor elkészült a Tervvel. És az is úgy helyes, hogy a Sors akaratából, dicsőséges múltja segítségével a város megmenekedjék végre nemtelen jelenétől. S ennek eszközei az ő kezében vannak, és tisztában van a céllal is. És így tovább… Edward gyakorta gondolkodott ilyenformán.

Mármint dőlt betűkben. Az ilyen személyekre jobb, ha figyel az ember.

Biztonságos távolságból.

„Érdeklődve olvastam Leveleteket, melyben értesítetek arról hogy, emberek érkeztek és felőlem tudakozódtak. Ez Csodálatos, alig költöztem a városba, és máris Híres vagyok.

Nagy örömmel hallottam továbbá hogy, megnyílt a 7-es számú vágat. Nem szégyellem bevallani Nektek hogy, bár itt kitűnően érzem magam, hiányolom az othoni Régi Szép Időket. A szabadnapjaimon ugyan néha lemegyek ücsörögni kicsit a Pincébe, és közben olykor fejbevágom magam egy kalapácsnyéllel, de azért valahogy az mégsem az Igazi.

Remélem, levelem Jó Egésségben talál benneteket,

Tisztelettel,

Szerető fiatok, aki fogadott,

Murok.”

Összehajtogatta a levélpapírt, mellé rakta a képeket, leragasztotta a papírt gyertyaviasszal, amibe a hüvelykujját nyomta bélyegzőként, majd az egészet a nadrágzsebébe dugta. A Kostetőre irányuló törpe posta meglehetősen megbízhatónak számított. Mind több és több törpe jött dolgozni a városba, és mivel a törpék fölöttébb kötelességtudóak, közülük sokan küldték haza a keresményüket. Ebből következően a postájuk igen biztonságosnak számított, hiszen szigorúan őrizték. A törpék fölöttébb kötődnek az aranyhoz. Bármelyik útonálló, aki a „pénzt vagy életet” mondattal szándékozott nyitni velük szemben, jobb, ha vitt magával összecsukható kempingszéket, uzsonnáskosarat és olvasnivalót, mert ugyancsak hosszú alkudozásra számíthatott.

Mindezek után Murok megmosta az arcát, felöltötte bőr felsőruháját, nadrágját és láncingét, felcsatolta mellvértjét, sisakját a hóna alá csapta, majd derűsen kilépett az ajtón, készen arra, hogy szembenézzen mindazzal, amit a jövő számára tartogat.

Egy másik szobában, valahol másutt.

Elég vacakul nézett ki az egész: a falak vakolata hámlott, a mennyezet megsüllyedt, akár egy kövér ember ágya. A bútorok miatt csak még zsúfoltabbnak tetszett.

Ez utóbbiak régi, jó minőségű berendezési tárgyak lévén nem is illettek a helyhez. Jóval inkább magas, visszhangos csarnokokhoz. Ebbe a helyiségbe csak úgy beszuszakolták őket. Sötét tölgyszékek. Hosszú tálalóasztalok. Még egy díszpáncél is. Alig maradt hely a féltucatnyi ember számára, akik a hatalmas asztalt ülték körbe. Hisz az asztal is épp-csak befért a szobába.

Az árnyékok közt egy óra ketyegett.

A nehéz bársonyfüggönyöket annak ellenére elhúzták, hogy odakint még korántsem sötétedett. A levegő a kinti hőség és a benti laterna magica gyertyái miatt fojtogatónak érződött.

A szobát csupán arról a kifeszített vászonról visszaverődő fény világította meg, amelyen jelen pillanatban Murok Vasolvasztárfi tizedes igen jó minőségű portréja látszott.

A kicsiny, bár válogatott közönség azoknak az embereknek az óvatosan semleges arckifejezésével szemlélte a képet, akik ugyan félig meg vannak győződve arról, hogy vendéglátójuk nem teljesen épelméjű, de egyelőre inkább figyelmen kívül hagyják ezt, hisz épp hogy végeztek a vacsorával, és faragatlanság lenne túl korán távozni.

– Nos – szólt egyikük. – Úgy vélem, mindannyian láttuk már őt a városban járőrözni. Na és? Csak egy csendbiztos, Edward.

– Hát persze. Ez alapvető fontosságú. A szerény társadalmi helyzet. Mindez tökéletesen illik a klasszikus m-in-tába. – Edward d’Eath jelzett. Újabb üveglap klikkent a helyére. – Ezt nem az illető életében festették. P-aragore király. Egy régi f-estmény után. Ez – klikk – III. Veltrick király. Egy másik portré alapján. Ez pedig IV. Alguinna királynő… figyelik az áll formáját? A következő – klikk – egy hétpennys pénzérme „Zavarodott” Webblethorpe uralkodása idejéből, ismét érdemes figyelni az állra és az általános cs-ontszerkezetre. Ez pedig – klikk – egy… virágváza fejjel lefelé fordított képe. Sz-arkalábak, ha jól hiszem. Miért is?

– Ööö, elnézést, Edward úr, maradt pár üres üveglap és a démonok még nem fáradtak el, így…

– Kérem a következő lapot! Aztán távozhat.

– Igenis, Edward úr.

– Jelentkezzen a szolgálatos k-ínzómesternél.

– Igenis, Edward úr.

Klikk.

– Ez pedig egy jól sikerült – helyes, Blenkin! – kép Coanna királynő mellszobráról.

– Köszönöm, Edward úr!

– Mindazonáltal ha többet látnánk az arcból, az sokat segítene a hasonlóság felismerésében. Úgy vélem, ennyi elegendő. Távozhat, Blenkin.

– Igenis, Edward úr.

– T-alán egy kevés valami a füleket illetően.

– Igenis, Edward úr.

Az inas tisztelettudóan becsukta maga mögött az ajtót, majd fejét szomorúan csóválva elindult a konyha irányába. A d’Eath család már évek óta nem engedhetett meg magának házi kínzómestert. A fiú kedvéért kénytelen lesz legjobb képességei szerint tenni valamit egy egyszerű konyhakéssel.

A látogatók várták, hogy vendéglátójuk magyarázni kezdjen, de nem nagyon tűnt úgy, mintha erre készülne. Bár Edwardnál olykor elég nehéz volt az ilyesmit megítélni. Nem is annyira beszédhiba volt az, ami izgatott állapotában a mondandóját jellemezte, mint inkább a hangok közti szünetek helytelen időzítése; mintha az agya esetenként rosszkor parancsolt volna megálljt a szájának.

Végül a közönségből valaki mégis megszólalt.

– Nos… Mire is szeretne valójában rámutatni?

– Látták a hasonlóságot. Hát nem nyilvánvaló?

– Ó, ugyan már…!

Edward d’Eath egy bőr irattartót húzott maga felé, és bogozni kezdte a zsinegjeit.

– De, de a fiút törpék nevelték fel. A Kostető-hegység erdeiben találtak rá, még csecsemő korában. K-iégett szekerek, hullák és effélék társaságában. R-ablótámadás, úgy tűnt. A törpék egy kardot is találtak a maradványok között. Most már az ő kardja. Igen régi penge. És mindig éles.

– Na és? A világ telis-tele van régi kardokkal. És fenőkövekkel.

– Ezt a kardot felette jól elrejtették az egyik összetört szekéren. Különös. Azt várná az ember, hogy egy fegyvert elérhető közelségben tartanak, nem? Veszély esetére? Egy banditákkal teli vidéken? Aztán a fiú felcseperedett, és… a Sors… úgy rendezte, hogy a kardjával együtt Ankh-Morporkba jöjjön, ahol beállt az Éjjeli őrjáratba. Alig tudom elhinni!

– Ez még továbbra sem…

Edward felemelt kézzel szakította félbe a mondatot, majd előhúzott valamit az irattartóból.

– Óvatosan k-örülpuhatolóztam, tudják, és rábukkantam a helyre, ahol a támadás bekövetkezett. Körültekintő kutatásom során jó pár régi, szekereknél használatos szegre, néhány rézérmére, és az elszenesedett fa között… erre akadtam.

Hallgatósága nyakát nyújtogatva figyelt.

– Valamiféle gyűrűnek tűnik.

– Igen. A, a, a felszíne e-lszíneződött, persze, különben valaki már rég észrevette volna. Valószínűleg ezt is a szekéren rejtették el. R-észlegesen megtisztíttattam. A vésete olvasható. Ez pedig Ankh királyi ékszereinek képes leltárjegyzéke a.m.[3] 907-ből, Tyrril király uralkodása idejéből. Felhívhatnám, kérem, felhívhatnám a f-igyelmüket arra az apró eljegyzési gyűrűre a lap b-al alsó sarkában? A művész szép, kivehető vésetet alkotott.

Jó pár percbe telt, míg mindenki megszemlélte a tárgyat. A hallgatóság alapvetően gyanakvó emberekből állt. Mindannyian olyan ősöktől származtak, akik számára a gyanakvás és a paranoia elsődleges értékeknek bizonyultak a túlélés szempontjából.

Merthogy mindannyian arisztokraták voltak. Egyetlenegy sem akadt köztük, aki ne tudta volna a déd-déd-déd-nagyapja nevét, és hogy milyen szégyenletes betegségben halt meg.

Épp az imént fogyasztottak el egy meglehetősen közepes ebédet, melyhez mindazonáltal figyelemre méltó óborokat szolgáltak fel. Mindannyian azért voltak jelen, mert ismerték Edward atyját, és mert a d’Eathek – még ha pillanatnyilag rendkívül szerény körülmények között éltek is – jó nevű, ősi nemesi családnak számítottak.

– Láthatják – jelentette ki Edward büszkén – a bizonyítékok meggyőző erejűek. Van királyunk!

A hallgatóság tagjai gondosan kerülték egymás tekintetét.

– Úgy hittem, ö-römmel tölti el önöket a hír – jegyezte meg Edward.

Végül lord Rozsdha adott hangot a közös véleménynek. És jóllehet égkék tekintetében soha nem volt helye könyörületnek – lévén az nem a túlélést elősegítő tulajdonság –, egyes ritka esetekben megengedhette magának, hogy pillantását a kedvesség halvány árnyéka szennyezze be.

– Edward… – szólt. – Ankh-Morpork utolsó királya századokkal ezelőtt meghalt.

– Á-rulók végezték ki rútul!

– Még ha rá is bukkannánk valamely leszármazottjára, az uralkodói vér ennyi év alatt minden bizonnyal eléggé felhígulhatott, nem gondolja?

– A királyi v-ér nem hígul fel soha!

Á, gondolta lord Rozsdha. Az ifjú afféle. A fiatal Edward úgy véli, hogy a király érintése gyógyítja a strúmát, mintha az uralkodói cím valamiféle kénes kenőcs lenne. Az ifjú Edward úgy véli, nincs olyan széles vértenger, amelyen nem érné meg átgázolni azért, hogy egy királyt az őt megillető trónra ültessünk, nincs olyan alantas tett, melyet nem követhetnénk el a korona védelmében. Egy romantikus lélek tehát.

Lord Rozsdha viszont nem volt romantikus lélek. A Rozsdhák kitűnően alkalmazkodtak Ankh-Morpork királyság utáni századaihoz: adtak és vettek, kapcsolatokat építettek és tették mindazt, amit az arisztokraták mindig is szoktak; azaz megkurtították a vitorlákat és túléltek.

– Nos, esetleg – hagyta jóvá annak az embernek a hangján, aki épp lebeszél valakit az ablakpárkányon való ácsorgásról. – De fel kell tennünk magunknak a kérdést: szüksége van Ankh-Morporknak jelen pillanatban egy királyra?

Edward úgy meredt rá, akár egy őrültre.

– Szüksége? Szüksége? Miközben szép városunk egy zsarnok uralmát nyögi?

– Ó! Úgy érti, Vetinariét.

– Nem látják, mit tett ezzel a várossal?

– Tény, hogy valóban igen kellemetlen, magasra törő kis ember – szólt lady Selachii –, ám nem mondanám, hogy kifejezetten terrorizál bennünket. Nem kimondottan.

– Javára kell írnunk – erősítette meg Gyrhes vikomt –, hogy a város működik. Többé-kevésbé. A népek meg hasonlók tesznek-vesznek.

– Az utcák biztonságosabbak, mint „Örült” lord Ingherült idejében szoktak volt lenni – említette meg lady Selachii.

– Bi-ztonságosabbak? Vetinari alapíttatta a Tolvajok Céhét! – kiáltotta Edward.

– Igen, igen, természetesen, szerfölött elítélendő, nyilvánvalóan. Másfelől azonban szerény évi összegért cserébe az ember biztonságban járhatja az utcákat…

– Mindig azt hangoztatja – szólt lord Rozsdha –, hogy ha már mindenképpen lennie kell bűnözésnek, az lehet akár szervezett is…

– Nekem úgy tűnik – mondta Gyrhes vikomt –, hogy a céhes fickók mind jól kijönnek vele, merthogy bárki más csak rosszabb lenne, nem igaz? Kétség nem fér hozzá, akadt jó pár… bonyolult eset az elődei között. Emlékeznek „öldöklő” lord Choerlew-re?

– „Buggyant” lord Ackordra? – vetette közbe lord Molyirtho.

– „Vigyorgó” lord Lapotzkára? – toldotta meg lady Selachii. – A rendkívül gyilkos humorérzékével?

– Igaz, ami igaz, Vetinari… van valami, ami nem teljesen… – jegyezte meg lord Rozsdha.

– Pontosan tudom, mire céloz – csatlakozott Gyrhes vikomt. – Egyáltalán nem szívelem, hogy mindig tudja, mire gondol az ember, mielőtt még gondolna rá.

– Mindenki előtt ismeretes, hogy az Orgyilkosok Céhe az ő díját egymillió tallérban állapította meg – szólt lady Selachii. – Ennyibe kerülne, ha valaki el akarná tetetni láb alól.

– Valahogy van egy olyan érzése az embernek – fűzte hozzá lord Rozsdha –, ennél jóval többe kerülne, ha azt akarnánk, hogy biztosan halott is maradjon.

– Az istenekre! Mivé lett a büszkeség? Hová tűnt a becsület?

Szó szerint mindenki összerezzent, ahogy az utolsó lord d’Eath felpattant a székéből.

– Hallják a saját szavaikat? Igen? Nézzenek magukra! Melyikük családjának neve nem szennyeződött be a királyok kora óta? Teljesen megfeledkeztek már dicső őseikről? – Az ifjú ingerülten körözött az asztal körül, így hallgatóságának forognia kellett, hogy követni tudja a tekintetével. Edward dühödten mutatott rá egyikükre.

– Ön, lord Rozsdha! Az ön ősének azt követően a-dományoztak bárói rangot, hogy egymagában lemészárolt harminchét klaccsit pusztán egy varrótűvel, nem igaz?

– Igaz, de…

– Ön, uram! Lord Molyirtho! Az első Molyirtho herceg hatszáz embert vezetett a chirmi csata dicsőséges és hősies v-ereségébe! Ez nem jelent semmit? És ön, lord Venturi, és ön, lord Gyrhes… csak ücsörögnek Ankhban a vén házaikban az ősi neveikkel meg a régi vagyonukkal, miközben Céhek – Céhek! Kufárok és kereskedők csőcseléke! –, tehát Céhek i-rányítják a várost!

Két gyors lépéssel a könyvespolcnál termett, majd egy hatalmas, bőrkötésű kötetet hajított az asztalra, felborítva ezzel lord Rozsdha poharát.

– Az Óshdy-féle N-emesi Családfák Könyve! – kiáltotta. – Mindannyiunkról találhatóak benne lapok! Kiérdemel-tük! De ez az ember megbűvölt mindenkit! Pedig biztosíthatom önöket, ő is csak hús-vér, egyszerű halandó! S-enki sem meri eltávolítani, mert mindenki attól t-art, hogy a dolgok kicsivel rosszabbra fordulhatnak a számára! Az i-stenekre!

Hallgatósága savanyú képet vágott. Természetesen mindez igaz volt… ha már így szóba került. És attól még nem hangzott jobban, hogy egy égő szemű, fellengzős fiatalember szájából hallották.

– Igen, igen, a régi szép idők. Égre törő tornyok és lobogók és lovagság meg hasonlók – szólt Gyrhes vikomt. – Hölgyek csúcsos kalpagokban. Páncélos fickók egymást ütlegelik és ilyesmi… De, tudja, haladnunk kell a korral…

– Az volt az aranykor – mondta Edward.

Te jó ég! – gondolta lord Rozsdha. Ez tényleg azt hiszi.

– Nézze, drága fiam! – szólt lady Selachii – Pár szerencsés egybeesés és egy ékszer még nem valami sok, nemdebár?

– A dajkám úgy mesélte – tette hozzá Gyrhes vikomt –, hogy egy igazi király bármilyen sziklából ki tud húzni egy kardot.

– Ha! Igen, és képes gyógyítani a korpát – mondta lord Rozsdha. – Puszta legenda. Semmi egyéb, semmi valódi. Akárhogy is, engem mindig kissé zavarba hozott az a történet. Mi olyan nehéz abban, hogy kihúzzunk egy kardot egy kőből? Az igazán kemény munkát már korábban elvégezték. Ha hasznossá akarná tenni magát az ember, azt kellene megkeresnie, aki eredetileg beledöfte oda a fegyvert, nem?

A hallgatóság megkönnyebbülten felnevetett. Ez volt az, amire később Edward emlékezett. Hogy az egész nevetésbe fulladt. Nem kifejezetten őt nevették ki, de az a típusú ember volt, aki minden ilyesmit személyesnek vesz.

Tíz perccel később Edward d’Eath egyedül maradt.

Annyira kedvesek voltak. Haladni a korral! Ennél többet várt tőlük. Sokkal többet. Azt remélte, hogy fellelkesítheti őket. Már elképzelte magát egy sereg élén…

Blenkin érkezett tiszteletteljesen csoszogva.

– Mindahányat kikísértem, Edward úr – jelentette.

– Köszönöm, Blenkin. Leszedheti az asztalt.

– Igenis, Edward úr.

– Hova lett a becsület, Blenkin?

– Nem t’om, uram. Én nem vettem el.

– Nem akartak meghallgatni.

– Nem, uram.

– Nem akartak m-eghallgatni!

Edward ült a kandalló hamvadó tüze mellett, ölében Tzombharapó műve, az Ankh-Morpork uralkodói vérvonalai egy szamárfüles példánya. Lapjairól halott királyok és királynők meredtek rá szemrehányóan.

És itt véget is érhetett volna az egész. Valójában univerzumok millióiban véget is ért. Edward d’Eath megöregedett, és megszállottsága afféle könyvmolyi őrületté változott a levágott ujjú kesztyűs-szövetpapucsos változatból. A nemesi vérvonalak szakértőjévé vált, bár erről szinte senki sem tudott, mivel csak nagy ritkán hagyta el a szobáját. Murok tizedes Murok őrmesterként tisztes kort ért meg, és szolgálat közben, hetvenéves korában hunyt el egy valószínűtlen balesetben, melyben egy hangyászsün is szerepet kapott.

Univerzumok millióiban Zsámoly és Detritus őrgyakornokok nem zuhantak át a lyukon. Univerzumok millióiban Kadar nem találta meg a csöveket. (Egy különös, bár elméletileg lehetséges univerzumban az őrház belsejét egy hajmeresztő forgószél pasztellszínekben újradekorálta, továbbá kicserélte az ajtózárat és elvégzett még pár valószínűtlen javítást a környéken.) Univerzumok millióiban a Városi Őrség kudarcot vallott.

Univerzumok millióiban ez egy igen rövid könyvnek bizonyulna.

Edward, ölében az értekezéssel, elszunyókált. És álmodott. Dicsőséges küzdelemről. A „dicsőséges” ugyanolyan fontos szó volt a személyes szótárában, mint a „becsület”.

Ha árulók és becstelen emberek nem hajlandók elfogadni az igazságot, akkor majd ő, Edward d’Eath válik a Végzet ujjává.

A gond a Végzettel az, persze, hogy gyakran nem igazán fontolja meg, hova nyúl az ujjaival.

Samuel Kadar kapitány, Ankh-Morpork Városi Őrség (Éjjeli őrjárat), a Patrícius fogadótermének huzatos előszobájában ült. A legjobb köpenyét viselte, mellpáncélja kifényesítve, sisakja a térdein.

Rezzenéstelen arccal bámulta a szemközti falat.

Boldognak kellene lennem, mondta magának. És az is volt. Egy bizonyos értelemben. Határozottan. Boldog, mint az izé.

Pár nap múlva megnősül.

Nem lesz többé csendbiztos.

Különféle kedvteléseknek hódoló úriember válik belőle.

Oda sem figyelve levette bronzjelvényét és megdörzsölte a köpenye szélével. Aztán a szeme elé tartotta, hogy a fény megcsillant a patinás felületen. AMVŐ 177. sz. Néha eltűnődött, vajon hány csendbiztos viselte előtte ezt a jelvényt.

Nos, hamarosan egy újabb valaki mellén fog díszelegni.

(-_-)

Ez Ankh-Morpork, az Ezer Meglepetés Városa (legalábbis a Kereskedők Céhének ismertetője szerint). Mi mást is kellene elmondani róla? Szélesen elterpeszkedő nagyváros, egymillió lakossal, a Korongvilág legnagyobb metropolisza. Az Ankh-folyó szeli ketté, amely oly iszapos, mintha fejjel lefelé folyna.

Látogatói pedig azt kérdezik: hogyan létezhet ekkora város? Mi hajtja? Mivel az Ankh-folyó anyagát szó szerint rágni lehet, honnan szerzik az ivóvizet? Voltaképpen mire épül a város gazdasága? Miképp lehet, hogy minden valószínűség ellenére mégis működik?

Persze igazából a látogatók nem túl gyakran kérdeznek ilyeneket. Általában inkább olyasmiket mondanak, mint „Hogyan jutok el a, öööö, tudja, a… ööö… tudja, a fiatal hölgyekhez, érti?”.

De ha egy kis ideig az agyukkal próbálnának gondolkodni, akkor bizonyára a fentieket kérdeznék.

Ankh-Morpork Patríciusa annak a rendkívül elfoglalt embernek a hirtelen, ragyogó mosolyával dőlt hátra egyszerű faszékében, aki egy zsúfolt nap végén a következő emlékeztetőt olvassa napi beosztásában: „7.00–7.05; vidámnak, nyugodtnak, közvetlennek lenni”.

– Nos, természetesen fölöttébb lesújtott a levele, kapitány…

– Igen, uram – válaszolta Kadar, továbbra is irodabútorhoz mérhető élénkséggel.

– Kérem, foglaljon helyet, kapitány!

– Igen, uram – felelte Kadar, és állva maradt. Ez büszkeség kérdése volt.

– De természetesen tökéletesen megértem. A Juhossyak vidéki birtokai igen terjedelmesek, úgy hiszem. Biztos vagyok benne, hogy lady Juhossy hasznát veszi az ön erős jobb kezének.

– Uram? – Kadar kapitány a város urának jelenlétében mindig egy a férfi fejétől körülbelül harminchüvelyknyivel föntebb és hathüvelyknyire balra eső pontra meredt.

– És persze meglehetősen módos emberré válik, kapitány.

– Igen, uram.

– Remélem, gondolt már erre. Új kötelezettségei lesznek.

– Igen, uram.

A Patrícius lassan ráébredt, hogy a társalgás mindkét fele az ő vállán nyugszik. Az asztalán heverő papírok között lapozott.

– És persze nekem kötelességem lesz egy új főparancsnokot kinevezni az Éjjeli őrjárat élére – folytatta a Patrícius. – Van esetleg valami javaslata?

Úgy tűnt, Kadar tudata aláereszkedik a felhőről, ahol addig tartózkodott, bárhol is lett légyen az. Ez már az őrséget érintő téma volt.

– Nos, Fred Kolont… Őt az istenek is őrmesternek teremtették…

Kolon főtörzsőrmester, Ankh-Morpork Városi Őrség (Éjjeli őrjárat) végigpillantott a ragyogó arcú újoncok során.

Felsóhajtott. Visszaemlékezett a saját első napjára. A jó öreg Árverő őrmester. Mekkora tahó volt! A nyelve, akár a korbács. Ha a vén lókötő ezt megérhette volna…

Hogy is nevezik? Ó, megvan. Pozitív diszkriminációs toborzási eljárás, vagy mi. A Szilícium Rágalmazásellenes Liga nyomult a Patríciusnál, és végül…

– Ismételje meg újra, Detritus őrgyakornok! – szólalt meg. – Azt a trükkje, hogy a kezét meg kell állítania a koponyája előtt. Na, keljen fel a földről, és próbálkozzon meg azzal a tisztelgéssel még egyszer! Lássuk csak… Zsámoly őrgyakornok?

– Jelen!

– Hol?

– Maga előtt, főtörzsőrmester.

Kolon lenézett, majd hátralépett. Több mint tekintélyes pocakja mögül Zsámoly őrgyakornok felfelé fordított, segítőkész intelligenciát sugárzó arca bukkant elő. Az újonc egyik szeme üvegből volt.

– Á! Helyes.

– Magasabb vagyok, mint amilyennek látszom.

Ó, te jó ég! – gondolta fáradtan Kolon főtörzsőrmester. Add össze őket, aztán felezd meg, és kapsz két normális embert; bár persze normális emberek nem jelentkeznek a Városi Őrségbe. Egy troll és egy törpe. És még nem is ez a legrosszabb…

Kadar az asztalon dobolt az ujjaival.

– Tehát nem Kolon – mondta. – Ráadásul ő sem lesz már fiatalabb. Megérett rá az idő, hogy az őrházban maradjon, és utolérje magát a papírmunkával. Így is elég sok a tennivalója.

– Kolon főtörzsőrmesternek mindig is sok tennivalója lett volna, úgy vélem – jegyezte meg a Patrícius.

– Mármint az újoncokkal – fűzte hozzá Kadar jelentőségteljesen. – Emlékszik, uram?

Azokkal, akiket maga kényszerített ránk, tette hozzá gondolatban. Persze nem a Nappali őrség sorait gyarapították velük. És azok a fattyúk a palotaőrségnél, azok sem fogadták volna őket. Ó, nem. Rakjátok csak az Éjjeli őrjáratba őket, úgyis egy vicc az egész, legalább nem lesznek szem előtt! Mármint senki fontos személy szeme előtt.

Kadar kizárólag azért ment bele, mert tudta, hogy az egész már úgysem sokáig lesz az ő gondja.

Nem mintha fajgyűlölő lennék, tette hozzá. De az őrség az férfiembernek való.

– És Nobbs tizedes? – kérdezte a Patrícius.

– Nobby?

Mindkettejük előtt felrémlett Nobbs tizedes képe.

– Nem.

– Nem.

– Aztán ott van még természetesen – mosolyodott el a Patrícius – Murok tizedes. Kiváló fiatalember! Máris nevet szerzett magának, ha jól tudom.

– Ez… igaz – felelte Kadar.

– Újabb előléptetési lehetőség, esetleg? Értékelném a véleményét.

Kadar maga elé idézte Murok tizedes arcát…

– Ez – mondta Murok tizedes – a Tengelyiránti kapu. Mármint az egész városé. Ez az, amit őrzünk.

– Miért? – kérdezte Angua őrgyakornok, a legutolsó újonc.

– Ó, hát tudják. Barbár hordákkal, ádáz törzslakókkal, rablóseregekkel… meg ilyesmikkel szemben.

– Micsoda? Mi egyedül?

– Egyedül? Ó, dehogy! – nevetett Murok. – Az butaság volna, nem igaz? Nem, ha bármi ilyesmit látnak, csak rázzák meg a kolompjukat olyan erősen, ahogy csak tudják.

– Miért, mi történik akkor?

– Kolon főtörzsőrmester és Nobby meg a többiek jönnek rohanvást, amint tudnak.

Angua őrgyakornok a ködös látóhatárra pillantott.

Elmosolyodott.

Murok elvörösödött.

Angua őrgyakornok elsőre elsajátította a tisztelgés tudományát. Az egyenruha minden darabját egészen addig nem ölthette magára, amíg, nos, nevezzük nevén, amíg valaki egy mellvértet el nem vitt az öreg Kűdőhöz, a fegyvermesterhez, és el nem magyarázta neki, hogy itt meg itt kalapálja hangsúlyosan domborúra, és a világon egy sisak alá sem lehetett volna begyűrni azt a hamuszőke hajzuhatagot, de Murok rájött, hogy Angua őrgyakornoknak valójában nincs is szüksége mindezekre, mert a népek valószínűleg sorba állnak, csak hogy letartóztassa őket.

– És mit csinálunk most? – kérdezte a szóban forgó őrgyakornok.

– Felteszem, visszavonulunk az őrházba – válaszolta Murok. – Kolon főtörzsőrmester vélhetőleg felolvassa az esti jelentést.

Angua pillanatok alatt elsajátította a „járőrözés” képességét is, ezt a különleges, a multiverzum világsokaságának közegeire általánosan jellemző járásmódot: a rüszt enyhén megemelkedik, a láb óvatosan kifelé lendül, a lépések ritmusa órákon át, utcák sokaságán keresztül fenntartható. Detritus őrgyakornok ellenben egy jó darabig még biztos nem lesz képes ilyesmire, de legalább addig, amíg meg nem tanul tisztelegni anélkül, hogy kiütné saját magát.

– Kolon főtörzsőrmester… – tűnődött Angua. – Ő az a kövér, ugye?

– Így van.

– De miért tart majmot?

– Á! – felelte Murok. – Azt hiszem, Nobbs tizedes az, akire utal…

– Az egy ember? Olyan arca van, mint egy himlőhely-kirakójátéknak.

– Szegény valóban igen tekintélyes pattanásgyűjteménnyel rendelkezik. Trükköket is tud velük. Sose álljanak egy tükör és őközé.

Nem sokan járták az utcákat. Túl nagy volt a forróság még egy ankh-morporki nyárhoz képest is. Minden felület hőséget árasztott. A folyó mogorván húzódott medre aljába, akár egy diák reggel tizenegy tájban az ágya mélyére. Hacsak nem akadt sürgős elintéznivalójuk, a polgárok inkább hűvös kamrákban vagy pincékben bóklásztak, és csak éjjel jöttek elő.

Murok az igazi gazda magabiztosságával, bár vékony izzadságréteggel borítva rótta a sütőforróságú utcákat, s időnként szívélyesen üdvözölte a szembejövőket. Mindenki felismerte őt. Nehezen is lehetett volna bárkivel összetéveszteni: nem akadt másik két méter magas, lángvörös hajú személy a városban. Emellett úgy járta az utcákat, mintha birtokolná őket.

– És ki volt az a kőarcú illető az őrházban? – érdeklődött Angua, ahogy a Széles úton járőröztek visszafelé.

– Ő Detritus lehetett, a troll – vélte Murok. – Korábban bűnözőféle volt, de mióta Rubinnak udvarol, próbál tisztességes…

– Nem, arra az emberre gondolok – vetette közbe Angua, ráébredve (mint oly sokan mások), hogy Muroknak gondjai vannak a metaforákkal. – Akinek rett… rendkívül elégedetlen az arckifejezése.

– Ó, az Kadar kapitány. Azt hiszem, ő sosem volt még igazán elégedett. A hét végén leszerel és megnősül.

– Nem tűnt túl lelkesnek – jegyezte meg Angua.

– Meg nem tudnám mondani.

– Nem hiszem, hogy túlságosan kedveli az újoncokat.

Murok másik fontos jellemvonása a hazugságra való képtelensége volt.

– Nos, nem túlságosan szereti a trollokat – válaszolta. – Emlékszem, szavát sem hallottuk egész nap, mikor megtudta, hogy fel kell vennünk egy troll újoncot. Aztán persze fel kellett vennünk egy törpét is, különben kitört volna a botrány. Én is törpe vagyok, de az itteni törpék nem nagyon hisznek ebben.

– Nem mondja? – kérdezte Angua felpillantva a tizedesre.

– A szüleim örökbe fogadtak.

– Ó! Igen, de én sem törpe, sem troll nem vagyok – fűzte aztán hozzá Angua vészes kedvességgel.

– Nem, de maga meg n…

Angua megtorpant. – Emiatt, ugye? Te jó ég! Már a repülőkutya századában élünk, ha nem tudná! Az istenekre, tényleg így látják a világot?

– A kapitány kissé rugalmatlan tud lenni bizonyos tekintetben.

– Mondjuk, mint egy szikla?

– A Patrícius szerint tükröznünk kell a város etnikai arculatát és kisebbségi csoportjait – mondta a tizedes.

– Kisebbségi csoportjait!

– Elnézést…! De akárhogy is, a kapitánynak alig pár napja maradt csupán…

Az utca másik oldalán valami darabokra hasadt. Ahogy oda fordultak, egy alak ugrott elő az ottani kocsmából, majd rohanni kezdett a másik irányba, nyomában szorosan – legalábbis pár lépés erejéig – egy kövér, kötényes férfi.

– Állj! Állj! Illegális tolvajlás!

– Á! – szólt Murok. Majd Angua kíséretében átvágott az úttesten a kövér emberig, aki épp kacsázva megállt.

– Jó reggelt, Rongy úr! – szólította meg az illetőt. – Némi nehézség?

– Ellopta hét talléromat és semmiféle engedélyt nem mutatott! – méltatlankodott Rongy úr. – Mit tesznek ezzel kapcsolatban? Én adófizető polgár vagyok!

– Most már bármelyik pillanatban szorosan a nyomába eredhetünk – felelte Murok nyugodtan, majd előhúzta a noteszét. – Hét tallért említett?

– Legalább tizennégy volt az.

Rongy úr tetőtől talpig, alaposan megszemlélte Anguát. A férfiak ritkán hagyták ki ezt a lehetőséget.

– Miért van rajta sisak? – érdeklődött.

– Ő az újoncok egyike, Rongy úr.

Angua rámosolygott Rongy úrra. A férfi hátrább lépett.

– De hisz ő…

– Haladni kell a korral, Rongy úr – felelte Murok, miközben elrakta a jegyzetfüzetét.

A megszólított ismét saját bajára összpontosított,

– Közben mi lesz az én tizennyolc tallérommal? – szegezte a kérdést a tizedesnek.

– Ó, nil desperandum, Rongy úr, nil desperandum! – válaszolta Murok kedélyesen. – Jöjjön, Angua őrgyakornok! Folytassuk a nyomozási tevékenységet.

Majd tovább haladt, Rongy úr pedig tátott szájjal bámult utána.

– Ne felejtse el a huszonöt tallérom! – kiáltotta aztán.

– Nem akarja üldözőbe venni azt a férfit? – érdeklődött Angua, miután futva felzárkózott.

– Nincs értelme – legyintett Murok, majd hirtelen belépett egy olyan keskeny oldalsó sikátorba, hogy az szinte nem is látszott. Aztán végighaladt a nedves, mohás falak közti mély árnyékban.

– Érdekes részlet – jegyezte meg. – Lefogadom, nem sok ember tudja, hogy el lehet jutni a Széles útról a Zefír utcára. Megkérdezhet bárkit. Azt fogják felelni, hogy nem lehet továbbmenni az Ümög köz másik végéből. Pedig igen, csak annyit kell tennie, hogy felsétál a Mormiusz utcán, aztán átpréseli magát ezek között a cölöpök között a Gyomorkorgó sétányra – ugye, milyen kiváló vasból kovácsolták őket? – és már itt is vagyunk a Néhai közben…

A tizedes a köz végéig sétált, ahol csendben ácsorogni kezdett.

– Mire várunk? – érdeklődött Angua.

Rohanó lábak zaja verte fel a csendet. Murok a falnak dőlt, és az egyik karját kinyújtotta a Zefír utcára. Tompa dübbenés hallatszott. A tizedes karja meg sem rezzent. Olyan érzés lehetett, mint nekifutni a mestergerendának.

Lenéztek az eszméletlen alakra. A macskaköveken ezüsttallérok gurultak szerteszét.

– Ó, te jó ég! – csóválta a fejét Murok. – Szegény öreg Ittésmost. Pedig még meg is ígérte nekem, hogy abbahagyja. Na, mindegy…

Megragadta az alak egyik lábát.

– Mekkora összeg? – kérdezett rá.

– Úgy három tallér – felelte Angua.

– Helyes. Épp annyi hiányzik.

– Nem, a kocsmáros azt mondta, hogy…

– Ugyan már… Vissza az őrházba! Gyerünk, Ittésmost! Szerencsés napod van!

– Miért lenne szerencsés napja? – furcsállta Angua. – Hisz elkaptuk, nem?

– Igen. Mi kaptuk el. Nem a Tolvajok Céhe. Ők közel sem olyan jóindulatúak, mint mi.

Ittésmost feje macskakőről macskakőre döccent.

– Elcsakliz három tallért, aztán nyílegyenesen trappol haza – sóhajtotta a tizedes. – Ez Ittésmost. A világ legpocsékabb tolvaja.

– De azt mondta, hogy a Tolvajok Céhe…

– Ha már töltött itt egy kis időt, megérti majd, hogyan mennek a dolgok – mondta Murok. Ittésmost feje lepattant a járdaszegélyről. – Előbb-utóbb – tette hozzá a tizedes. – De mindez működik. Csodálkozni fog. Működik. Azt kívánom, bárcsak ne lenne így. De mégis ez a helyzet.

Míg Ittésmost enyhe agyrázkódást szenvedett annak köszönhetően, hogy az őrség fogdájának biztonságába szállították, egy hivatásos bolondot megöltek.

Épp egy utcácskán andalgott végig annak az embernek a magabiztosságával, aki jól tudja, hogy az adott évre teljes mértékben megfizette a Tolvajok Céhének járandóságát, amikor egy csuklyás alak lépett ki elé.

– Beano?

– Ó, üdv! Edward, ugye?

Az alak tétovázott.

– Épp hazafelé tartok, a Céhbe.

A csuklyás biccentett.

– Minden rendben? – érdeklődött Beano.

– Elnézést kérek e-zért! – felelte a megszólított. – De a város érdekében teszem. S-emmi személyes.

Azzal a bohóc mögé lépett. Valami reccsent, és Beano saját belső, személyes kis univerzuma kikapcsolt. Aztán a bolond felült.

– Au! – mondta. – Ez fájt…

De igazából nem is.

Edward d’Eath elborzadt arckifejezéssel meredt le rá.

– Ó… Nem akartam ennyire keményen megütni! Csak az útból szerettem volna eltüntetni!

– Miért kellett megütnie egyáltalán!

Aztán Beano lassan ráébredt, hogy Edward nem pontosan őt nézi, és ebből következően nem is hozzá beszél.

Ő is lepillantott a földre, minek következtében megtapasztalta azt a különös érzést, amelyet csak a frissen elhunytak szoktak – már tudniillik annak rémületét, amit az emberben az előtte heverő test látványa ébreszt, és az azt követő, nyugtalanító kérdést: de akkor ki az, aki mindezt szemléli?

KOPP, KOPP.

– Ki az?

A HALÁL.

– Milyen halál?

Megfagyott a levegő. Beano várt. Edward kétségbeesetten pofozgatta az arcát… illetve azt, ami egészen mostanáig az ő arca volt.

A HALÁL.

– Hogy micsoda? – kérdezte Beano.

– B-ocsánat! – nyögte Edward. – Csak jót akartam!

Beano figyelte, ahogy gyilkosa elvonszolja az ő… a mozdulatlan testet.

– Semmi személyes, azt mondja – jegyezte meg. – Örülök, hogy így van, mert utálnám azt a gondolatot, hogy pusztán valami személyes dolog miatt öltek meg.

CSAK AZÉRT PRÓBÁLKOZTAM EZEN A MÓDON, MERT EGYES VÉLEMÉNYEK SZERINT KÖZVETLENEBBNEK KELLENE LENNEM.

– De most komolyan, miért? Azt hittem, kifejezetten jó viszonyban vagyunk. Nagyon nehéz az én szakmámban barátokat szerezni. A magáéban szintén, gondolom.

MÁRMINT KISSÉ TAPINTATOSABBAN HOZNI A TUDOMÁSUKRA A DOLGOKAT.

– Az egyik pillanatban sétálgatok, a másikban meg már halott vagyok. De miért?

GONDOLJON MAGÁRA INKÁBB ÚGY, MINT… DIMENZIONÁLIS ÉRTELEMBEN HÁTRÁNYOS HELYZETŰRE.

Beanónak, a hivatásos mulattatónak az árnya a Halál felé fordult.

– Maga meg miről beszéli

ÖN HALOTT.

– Igen, tudom. – Beano lassan megnyugodott, és egyre kevésbé aggasztották a számára mind rohamosabban jelentőségét vesztő világ eseményei. A Halál úgy tapasztalta, a népekkel gyakran ez történt a kezdeti zavar elmúltával. A legrosszabbon legalább már túl voltak… Mármint kis szerencsével.

HA LENNE KEDVES KÖVETNI…

– Lesznek torták? Krumpliorrok? Zsonglőrködés? Várható buggyos nadrágok feltűnése?

NEM.

Beano rövid életének szinte minden napját bolondként töltötte. Arcfestése alatt gyászosan elmosolyodott.

– Máris a szívembe zártam.

Kadar találkozója a Patríciussal a szokásos módon zárult: a vendég azzal a bizonytalan, ám nyugtalanító érzéssel távozott, hogy épp csak sikerült életben maradnia.

A kapitány jövendőbelijéhez igyekezett. Tudta, hol akadhat rá.

A Morfikus utcabeli épület méretes kapuszárnyai fölött a következő felirat kanyargott: Itt Sárk nyok Élnek!

A kapu melletti bronztáblán viszont ez állt: Beteg Sárkányok Ankh-Morporki Napfény Otthona.

Akadt ott egy kis, üreges, szánalmas papírmasé sárkányszobor is, adománygyűjtő dobozzal a mancsai között. Vaskos láncokkal erősítették a falhoz, rajta a felirat: Ne hagyd, hogy kialudjon a lángom!

Ez volt az a hely, ahol lady Sybil Juhossy napjai túlnyomó részét töltötte.

Ő, tájékoztatták róla Kadart, Ankh-Morpork leggazdagabb hölgye. Valójában vagyonosabb, mint az összes többi hölgy egybegyúrva – már ha az ilyesmi lehetséges.

Ez különös menyegzőnek ígérkezik, suttogták az emberek. Kadar a szociális ranglétrán fölötte állókhoz alig leplezett ellenszenvvel viszonyult, mert az arisztokrata nőktől megfájdult a feje, a nemes uraktól pedig viszketni kezdett a tenyere. Lady Juhossy ráadásul a legrégibb ankhi családok egyikének volt utolsó sarja. Ám a sors, akár egy szélvihar, egymás mellé sodorta őket, ők pedig elfogadták az elkerülhetetlent…

Kisfiúkorában Kadar azt gondolta, hogy a leggazdagabbak aranytányérokból esznek és márványházakban laknak.

De aztán megtanulta: az igazán gazdagok megengedhetik maguknak, hogy szegénynek látsszanak. Sybil Juhossy olyan egyszerűségben él, amelyre csupán a nagy vagyonnal bíróknak telik. A pusztán csak jómódú hölgyek takarékoskodnak, hogy gyöngyökkel és csipkével szegett selyemruhákat vehessenek, ám lady Juhossy olyan gazdag, hogy járhat gumicsizmában és az édesanyjától örökölt gyapjúszoknyában. Olyan gazdag, hogy ehet kétszersülteket és sajtos szendvicseket. Olyan gazdag, hogy élhet harmincnégy szobás palotájának csupán három szobájában, míg a maradék lakosztályokban porvédő huzattal fedett igen drága és felettébb öreg bútorok zsúfolódnak.

Annak, hogy a gazdagok annyira gazdagok, szűrte le Kadar a tanulságot, épp az az oka, hogy képesek kevesebbet költeni.

Vegyük a csizmákat, például. Az ő havi keresete harmincnyolc tallér plusz járulékos juttatások. Egy pár igazán jó bőrcsizma ötven tallérba kerül. De egy pár megfizethető csizma, amely egy vagy két évadig tökéletesen megfelelő – aztán persze rettenetesen beázik, ahogy a kartonpapír alja elenged –, körülbelül tíz tallért kóstál. Kadar mindig ilyen fajta lábbeliket vásárolt, és egészen addig viselte őket, amíg kartontalpuk olyan vékonyra nem kopott, hogy egy ködös éjjelen pusztán abból, milyen macskaköveket érzett a talpa alatt, meg tudta mondani, Ankh-Morpork melyik részén áll.

Csak az a gond, hogy egy jó csizmát sok-sok évig lehet használni. Annak a férfinak, aki megengedheti magának, hogy ötven tallérért vegyen egy pár lábbelit, még tíz év múlva is száraz marad a lába; míg egy szegény ember, akinek csak olcsó csizmákra telik, ugyanazon idő alatt több száz tallért költ erre, és mégis végig vízben tocsog.

Ez volt Samuel Kadar kapitány szocioökonómiai igazságtalanságokra vonatkozó híres Csizma-elmélete.

Az az igazság, hogy Sybil Juhossynak alig kellett valaha is bármit vennie. Villája zsúfolásig volt ősei által vásárolt hatalmas, masszív bútorokkal. Soha nem fogyott ki belőlük. Többdoboznyi ékszere – úgy tűnt – egyre csak halmozódott az évszázadok során. Kadar járt olyan borospincéjében, melyben egész regimentnyi borász juthatott volna el a vidám részegség azon állapotáig, melyben az sem érdekelte volna őket, hogy nyom nélkül tűnnek el a polcok között.

Lady Sybil Juhossy teljes kényelemben élt úgy, hogy Kadar becslése szerint naponta körülbelül feleannyit költött, mint ő. Ám a sárkányokra sokkal többet áldozott.

A Beteg Sárkányok Napfény Otthona nagyon, nagyon vastag falakkal büszkélkedhetett és igen-igen könnyű tetőszerkezettel – mely építészeti jellegzetesség egyébként csak a tűzijátéküzemek sajátja.

Ennek pedig az az oka, hogy a közönséges mocsári sárkányokat folyamatosan idült betegségek kínozzák – mert egy beteg sárkány szokványos állapota az, hogy a tartózkodási helyéül szolgáló helyiség falait, padlóját és mennyezetét borítja be vékony rétegként. Az átlagos mocsári sárkány egy tökéletlenül irányított, veszélyesen instabil vegyi üzem, pusztán lépésnyire az általános katasztrófától. Igen kis lépésnyire.

Bizonyos elméletek szerint az, hogy a mocsári sárkányok hajlamosak erőteljes robbanással kifejezni dühüket, izgatottságukat, rémületüket vagy pusztán unalmukat, a túlélés szempontjából fontos tulajdonság[4], amely azért fejlődött ki, hogy így elriasszák a ragadozókat. Egyél sárkányt, mondja az elmélet, és olyan emésztési problémáid támadnak, melyek leginkább a „pusztítási zóna” kifejezéssel jellemezhetőek,

Így hát Kadar rendkívül óvatosan nyitotta ki az ajtót. A tömény sárkányszag mellbe vágta. Szokatlan bűz volt, még ankh-morporki értelemben véve is – a kapitánynak egy olyan tavacskát idézett az eszébe, melybe évekig öntötték az alkimisták szemetét, majd pedig lecsapolták.

Apró sárkányok sipítottak és rikoltottak rá a középső közlekedőjáratot szegélyező óljaikból. Innen-onnan pár izgatott lángfuvallat pörkölte meg fedetlen bőrén a szőrt.

Sybil Juhossyt néhány fiatal, nadrágos nőszemély társaságában találta, akik az Otthon segítőszemélyzetét alkották; e nőket általában Sárának vagy Emmának hívták, és Kadar képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól. Épp egy dühösnek tűnő zsákkal bajlódtak. Lady Sybil felpillantott a kapitány közeledtére.

– Á, Sam! – köszöntötte. – Fogd csak meg ezt a kis báránykát!

Kezébe nyomták a zsákot. Ugyanabban a pillanatban egy karom hasította végig annak alját, és köszörülte végig egyúttal Kadar mellvértjét is abbéli lelkesült igyekezetében, hogy kibelezhesse. A zsák másik végén hegyes fülű fej bukkant elő, vörösen izzó szemek vizslatták végig a férfit, majd szétnyílt a fogakkal teli száj, és fertelmes bűzű párafelhő hömpölygött a képébe.

Lady Juhossy diadalmasan megragadta a kis sárkány alsó állkapcsát, és egyik karját könyékig ledugta az állat torkába.

– Most megvan! – fordult a döbbenettől még mindig kőmerev Kadar felé. – A kis mihaszna nem hajlandó bevenni a mészkőtablettáját. Lenyelni! Lenyelni! Ez az. Ügyes kis sárkány! Most már elengedheted.

A zsák kicsusszant Kadar karjai közül.

– A lángfojtó kólika különlegesen súlyos esete – fűzte hozzá lady Juhossy. – Remélem, még időben elkaptuk…

A sárkány kiszabadította magát a zsákból, és körülnézett valami elégetnivaló után. Mindenki igyekezett félreállni az útjából.

Aztán az állatka szemei keresztbe fordultak, majd felcsuklott.

A mészkőtabletta hangos pinggel pattant vissza a szemközti falról.

– Fedezékbe!

A jelenlévők rohanvást próbáltak az itatóvályú és egy halom klinkertégla takarásába jutni.

A sárkány ismét csuklott, majd meglepett kifejezés költözött az ábrázatára.

Aztán felrobbant.

A többiek csak akkor merték felemelni a fejüket, amikor már eloszlott a füst. Lebámultak a szomorú kis kráterre.

Lady Juhossy egy kendőt vett elő bőr kezeslábasa egyik zsebéből és belefújta az orrát.

– Szegény kis ördög – szólalt meg aztán. – Na, mindegy. Minden rendben, Sam? Jártál Havelocknál?

Kadar biccentett. Úgy vélte, soha életében nem lesz képes hozzászokni a gondolathoz, hogy Ankh-Morpork Patríciusának van keresztneve, vagy hogy léteznek olyanok, akik elég közelről ismerik ahhoz, hogy azon szólítsák.

– Tűnődtem ezen a holnapi vacsora dolgon – kezdett bele kétségbeesetten. – Tudod, tényleg nem hiszem, hogy képes lennék…

– Ne csacsiskodj! – szakította félbe lady Juhossy. – Élvezni fogod. Itt az idő, hogy találkozz Azokkal, Akik Számítanak! Te is tudod.

A férfi gyászosan bólintott.

– Tehát nyolcra várunk a házhoz – folytatta a nő. – És ne vágj ilyen képet! Borzasztóan sokat lendíthet a helyzeteden. Te túl jó vagy ahhoz, hogy az éjszakáidat sötét, nedves utcákon való csellengéssel töltsd. Itt az ideje, hogy vidd is valamire a világban.

Kadar szíve szerint azt felelte volna, hogy ő szeret sötét, nedves utcákon csellengeni, de nem lett volna sok értelme. Merthogy igazából nem szeretett. Csupán az volt a helyzet, hogy egész életében azt csinálta. Ugyanúgy gondolt a jelvényére, mint az orrára: sem nem gyűlölte, sem nem szerette. Egyszerűen a jelvénye volt, és kész.

– Szóval nyugodj csak bele! Rettentően jó mulatság lesz. Van nálad zsebkendő?

Kadar megrettent.

– Micsoda?

– Add ide! – Majd a férfi szájához tartotta a szövetet. – Köp! – utasította.

Aztán a kendővel ledörgölt egy koszfoltot a kapitány arcáról. A csereszabatos Emmák egyike alig hallhatóan felkuncogott. Lady Juhossy nem méltatta figyelemre.

– Így – nyugtázta. – Most már sokkal jobb. Na, indulj az utcákra, őrködj mindannyiunk biztonságán! És ha valami igazán hasznosat szeretnél csinálni, megkereshetnéd Pufit.

– Pufit?

– Múlt éjjel szökött ki az óljából.

– Egy sárkány? – Kadar felnyögött, és olcsó szivart kapart elő a zsebéből. A mocsári sárkányok lassan állandó – bár nem túl jelentős – nyűgöt jelentettek a város számára. Lady Juhossyt is rendkívül dühítette a helyzet. A népek ugyanis öklömnyi jószág korukban megvették a sárkányokat, mert olyan aranyosak voltak és olyan édesen tudtak lángocskákat fújni mindenfelé, de mikor már elkezdték felgyújtani a bútorokat és korrozív lyukakat hagytak a szőnyegben – melyek átégették a padlót és az alatta lévő mennyezetet is –, kidobták őket az utcára, hogy boldoguljanak magukban.

– Egy kovácstól menekítettük el, a Könnyű utcából – magyarázta lady Juhossy. – Megmondtam neki: „Jóember, maga is használhat kohót, mint bárki más!” Szegény kis jószág.

– Pufi – ismételte Kadar. – Van tüzed?

– Kék a nyakörve – folytatta lady Juhossy.

– Jó, rendben.

– Akár egy kisbárány, úgy követ majd, ha azt hiszi, hogy van nálad faszénkeksz.

– Rendben – veregette meg a zsebét Kadar.

– Egy kicsikét izgatottak ebben a hőségben.

Kadar lenyúlt egy frissen kikelt sárkánykákkal teli ólba, és felmarkolt egy pöttöm példányt. Az izgatottan csapkodott kurta szárnyaival, aztán apró, kék lángnyelvet fújt a levegőbe. Kadar gyorsan beleszívott a szivarba.

– Sam, igazán nem kellene ezt csinálnod!

– Elnézést!

– Tehát ha rá tudnád venni az ifjú Murokot és azt a kedves Nobbs tizedest, hogy tartsák nyitva a szemüket…

– Nem gond.

Valamilyen érthetetlen oknál fogva lady Juhossy, aki máskülönben minden tekintetben kifejezetten éles szemű megfigyelőnek volt mondható, rendíthetetlenül hitt abban, hogy Nobby tizedes alapjában véve pimasz, ámde szeretni való csirkefogó. Ez a tény minden egyes alkalommal elképesztette Kadart. Csak az ellentétek vonzásával tudta magyarázni. A Juhossyak vére kékebb volt az égnél, míg Nobbs tizedest szinte már hivatalosan kizárták az emberi fajból sunnyogásért,

A kapitányról, aki régi bőrnadrágjában, rozsdás vértjében, fejébe nyomott sisakkal lefelé ballagott az utcán – miközben kivénhedt csizmájának papírvékonyságúra kopott talpán keresztül a macskakövek egyértelműen közölték vele, hogy a Hektár közben jár –, senki sem gondolta volna, hogy ő az a férfi, aki igen rövidesen nőül veszi Ankh-Morpork leggazdagabb hölgyét.

Pufi épp nem érezte túl boldognak magát.

Hiányzott neki a kovácsműhely. Egészen kedvelte az ottani létet. Annyi szenet evett, amennyit csak akart, és a kovács sem volt különösebben rossz ember. Pufi nem várt túl sokat az élettől, és azt meg is kapta nála.

Aztán az a nagydarab nő fogta, elvitte, és berakta egy ólba. Más sárkányok is voltak körülötte. Pufi nem kifejezetten kedvelte a fajtársai társaságát. És az emberek mindenféle ismeretlen szénnel etették.

Ezért megörült, amikor valaki kiemelte őt az óljából az éjszaka kellős közepén. Azt hitte, visszaviszik a kovácsműhelybe.

Ám lassan ráébredt, hogy semmi ilyesmi nem fog történni. Egy dobozba dugták, amelyet ide-oda lökdöstek, ő pedig kezdett feldühödni…

Kolon főtörzsőrmester meglegyezte magát írótáblájával, majd az összegyűlt csendbiztosokra meredt.

Aztán krákogott.

– Jól van, emberek – szólalt meg. – Nyugodjanak meg!

– Nyugodtak vagyunk, Fred – felelte Nobbs tizedes.

– Neked főtörzsőrmester, Nobby! – hívta fel rá a figyelmet Kolon.

– Különben sem értem, mért kéne megnyugodnunk? Nem is szoktunk ilyesmit csinálni. Tökbénán érzem magam, hogy le kell üljek, azt’ hallgatnom kell, ahogy szónokolsz a…

– Rendesen kell csinálnunk, most, hogy már többen vagyunk! – vágott közbe a főtörzsőrmester. – Na! Khöm. Na. Rendben. A mai napon üdvözöljük az őrség kötelékében Detritus őrgyakornokot – ne tisztelegjen! –, Zsámoly őrgyakornokot, valamint Angua őrgyakornokot. Reméljük, hogy hosszú és… mi az ott magánál, Zsámoly?

– Micsoda? – kérdezett vissza ártatlanul a megszólított.

– Nem tudom nem észrevenni, hogy továbbra is egy kétfejű hajítóbárdnak látszó tárgyat tart magánál, őrgyakornok, annak ellenére, hogy korábban az őrszabályzatra hivatkozva mit hagytam jóvá ezzel kapcsolatban.

– …Etnikai sajátosság, főtörzsőrmester? – próbálkozott Zsámoly.

– Hagyja az öltözőszekrényében! A városi őrség tagjai számára rendszeresített felszerelés: egy kard, rövid, és egy bot, szabványos.

Kivéve persze Detritust, tette hozzá gondolatban. Elsősorban azért, mert még a legméretesebb hosszúkard is fogpiszkálónak tűnt a troll markában, másodszor pedig azért, mert amíg ezt a tisztelgés ügyet meg nem oldják, addig nem szerette volna látni, hogy az őrség bármelyik tagja kezét a saját homlokához szögezi. Kap majd egy botot, elégedjen meg azzal. Még így is jó eséllyel agyonüti magát vele.

Trollok és törpék! Törpék és trollok! Nem ezt érdemelte, ennyi év után. És még csak nem is ez volt a legrosszabb.

A főtörzsőrmester megint krákogott egyet. A táblájára írtakat annak az embernek a hangján olvasta fel, aki népiskolában sajátította el a szónoklás művészetét.

– Helyes – nyilvánította ki kissé bizonytalan hangon. – Tehát. Azt írja itt, hogy…

– Őrmester?

– Most meg m… ó, maga az, Murok tizedes. Igen?

– Nem feledkezett meg valamiről, főtörzsőrmester?

– Nem t’om – felelte Kolon óvatosan. – Megfeledkeztem?

– Az újoncokkal kapcsolatban. Valamiről, aminek még híján vannak? – próbált segíteni Murok.

Kolon főtörzsőrmester megdörgölte az orrát. Lássuk csak… vételeztek, úgymint névsor szerint, aláírás ellenében egy láncinget (acélsodronyból), egy sisakot (acélból és bronzból), egy mellvértet (acélból) – kivéve Angua őrgyakornokot, akinek különleges kialakításúra volt szüksége és Detritus őrgyakornokot, akinek hirtelenjében csak egy olyan vértdarabot találtak, melyet hajdan harci elefántoknak utaltak ki – egy szabványbotot (tölgyfából), egy vészhelyzeti szálfegyvert avagy alabárdot, egy számszeríjat, egy homokórát, egy rövidkardot – kivéve Detritus őrgyakornokot –, és egy csendbiztos avagy hivatali jelvényt (bronzból).

– Azt hiszem, megkapták a cuccot, Murok – summázta végül a főtörzsőrmester. – Minden ellenjegyezve. Még Detritus is kerített valakit, aki aláírta helyette az ikszet.

– Esküt kell még tenniük, főtörzsőrmester.

– Ó! Öö. Tényleg?

– Igen, főtörzsőrmester. Ez a törvény.

Úgy tűnt, Kolon zavarba jön. Ami azt illeti, valószínűleg tényleg ezt mondta a törvény. Murok nála sokkal jobban értett ezekhez a dolgokhoz. Kívülről fújta Ankh-Morpork törvényeit. A városban egyetlenként. Kolon csak azt tudta, hogy ő ugyan nem tett semmiféle esküt, amikor belépett az őrségbe, ami pedig Nobbyt illeti, a tőle származó mondatok közül az eskühöz legközelebb álló körülbelül az lehetett, hogy „mindezt a tökölést azért, hogy katonásdit játsszunk…”

– Rendben – mondta. – Most mindegyiküknek… ööö… le kell tennie az esküt. Öö… Murok tizedes majd megmutatja, hogyan. Ugye, maga letette az ööö… esküt, amikor belépett hozzánk, Murok?

– Ó, igen, főtörzsőrmester. Igaz, senki sem kért meg rá, úgyhogy inkább csak magamban mondtam el.

– Eh? Helyes. Akkor folytassa!

Murok felállt, levette a sisakját és lesimogatta a haját. Aztán felemelte a jobb kezét.

– Emeljék fel a jobb kezüket! – mondta. – Öö… az az Angua őrgyakornok felőli, Detritus őrgyakornok. És mondják utánam… – Majd becsukta a szemét, az ajkai pedig hang nélkül mozogtak pár pillanatig, mintha felolvasna valamit a koponyája belsejéről.

– Én vessző szögletes zárójel újonc neve szögletes zárójel vessző…

Az újoncok felé biccentett: – Ismételjék!

Azok elismételték. Angua próbálta visszafojtani a nevetését.

– …ünnepélyeſen eſküszöm szögletes zárójel újonc választáſa szerinti iſten szögletes zárójel nevére…

Angua egyszerűen nem mert Murok arcára pillantani.

– …hogy Ankh-Morpork vároſának Törvényeit és Előíráſait megtartom, a köz javát szolgálom vessző éſ ő királyi perjel királynői zárójel az egyeduralkodó nemének nem megfelelő törlendő zárójel felſége alattvalóit védelmezem…

Angua próbált egy Murok füle mögötti pontra meredni. Mindennek a tetejébe Detritus monoton, türelmes dörmögése néhány tucat szóval késett mindenki más mondandójához képest.

– …félelem vessző elfogultſág vessző vagy személyes biztonſágomra való tekintet nélkül pontosvessző üldözöm a gonosztevőket éſ védelmezem az ártatlanokat akár életem kockáztatáſa árán iſ vessző szögletes zárójel fent említett iſtenség neve szögletes zárójel engem úgy ſegéljen felkiáltójel az iſtenek óvják ő királyi perjel királynői zárójel az egyeduralkodó nemének nem megfelelő törlendő zárójel felſégét felkiáltójel.

Angua megkönnyebbülten hallgatott el – majd tényleg Murokra pillantott. A férfi arcán valódi könnycseppek gördültek lefelé.

– Ööö… helyes… ööö… akkor ezzel rendben is volnánk, köszönjük – szólalt meg Kolon főtörzsőrmester egy idő után.

– …vé-del-me-zem az ár-tat-la-no-kat…

– Csak nyugodtan, Detritus őrgyakornok.

Aztán a főtörzsőrmester megköszörülte a torkát és újfent a táblájára meredt.

– Nos, Megragad Hoskinst megint kiengedték a börtönből. Mindenki legyen észnél, tudják, milyen az első pár tucat ünnepi pohár után. Szénpofa, az a tróger troll négy embert vert össze elmúlt éjjel…

– …ne-ve szög-le-tts zá-ró-jel en-gem úgy…

– Hol van Kadar kapitány? – követelőzött Nobby. – Neki kellene ezt csinálnia.

– Kadar kapitánynak épp… elintéznivalója akadt – felelte Kolon főtörzsőrmester. – Nem könnyű ám civilizálódni. Na. – Ismét a táblájára pillantott, majd vissza a csendbiztosokra. Csendbiztosok… hahh!

A szája mozgott, miközben megszámolta őket. Nobby és Zsámoly őrgyakornok között egy apró, rendkívül ütött-kopott férfi ácsorgott, akinek túlburjánzó haja és szakálla egyetlen mocskos masszává tapadt össze, amitől úgy nézett ki az illető, mint egy bokorból kikukucskáló papagáj.

– …tör-len-dő zá-ró-jel fel-ſé-gét fel-ki-ál-tó-jel.

– Ó, ne! Mi a fenét keresel erre, Ittésmost? Köszönöm, Detritus – ne tisztelegjen! –, most már leülhet.

– Murok úr behozott – válaszolta Ittésmost.

– Védőőrizet, főtörzsőrmester – világította meg a dolgot Murok.

– Megint? – Kolon leakasztotta a kulcscsomót az asztala fölötti szögről, majd a tolvaj ölébe hajította. – Rendben. Hármas cella. Vidd magaddal a kulcsokat a zárkába, majd kiáltunk, ha kellenek.

– Maga egy édes ember, Kolon úr – véleményezte Ittésmost, miközben lebotorkált a cellák felé vezető lépcsőkön.

A főtörzsőrmester megcsóválta a fejét.

– A világ legrosszabb tolvaja.

– Azért annyira nem tűnik jónak – jegyezte meg Angua.

– Nem, úgy értem a legrosszabb – magyarázta Kolon. – Mint aki nagyon nem ért valamihez.

– Emlékeznek, mikor fel akart mászni egészen a Dunmanifesztin csúcsáig, hogy ellopja a tűz titkát az istenektől? – idézte fel Nobby.

– Én meg mondtam neki: „de hát már ismerjük, Ittésmost, több ezer év óta!” – fűzte tovább Murok. – Ő meg azt válaszolta erre: „így van, szóval most már antik izé, ezért még értékesebb.”[5]

– Szegény öreg flótás – szólt Kolon főtörzsőrmester. – Na. Mit is kellene még… igen, Murok?

– Most még át kell venniük a Király Fityingjét – szólt Murok.

– Ja. Tényleg. Rendben. – Kolon megtapogatta a zsebeit, majd elővett három ruhaflitter méretű ankh-morporki tallért, melyek aranytartalma körülbelül a tengervízével volt egyenlő. Aztán egyenként az újoncok kezébe dobta az érméket.

– Ezt a Király Fityingjének hívják – magyarázta közben, Murok felé pislantva. – Nem t’om mér’. Meg kell kapniuk, amikor belépnek. Ezt mondja a szabályzat. Hogy látszódjék, hogy beléptek. – Egy pillanatra mintha zavarba jött volna, aztán köhintett. – Rendben. Ó, igen. Egy rakás kőfe… izé, jó pár troll – javította ki magát – masírozik lefelé a Kurta utcán. Detritus őrgyakornok – ne hagyják tisztelegni! Rendben. Mi ez az egész?

– Troll újév.

– Csakugyan? Asszem, jó lesz most már képbe jönnünk az ilyesmivel. És azt is írja itt, hogy egy banda sóderszop… hogy valami törpék is mozgolódnak…

– A Kúm-völgyi csata napja – szólt Zsámoly őrgyakornok. – A trollok feletti híres győzelem ünnepe – fűzte még hozzá meglehetősen önelégült arccal, már amennyire a szakállától ezt meg lehetett állapítani.

– Egen? Orvtámadók – mordult fel Detritus, és a törpére meredt.

– Mi? A trollok voltak azok, akik… – kezdte Zsámoly.

– Fogják be! – vágott közbe Kolon. – Na. Azt írja… azt írja itt… úgy néz ki… hogy ezek meg felfelé menetelnek a Kurta utcában. – Megnézte a papír másik oldalát is. – Lehetséges ez?

– A trollok mennek az egyik irányból, a törpék meg a másikból? – kérdezte Murok.

– Na, ez az a parádé, amit tényleg nem érdemes kihagyni! – vélte Nobby,

– Mi a gond? – érdeklődött Angua.

Murok tehetetlenül a levegőbe legyintett. – Te jó ég! Ez rettenetes lesz. Tennünk kell valamit.

– A törpék és trollok úgy vannak egymással, mint a tűz és víz – magyarázta Nobby. – Fuldokolt már égő házban, kisasszony?

Kolon főtörzsőrmester többnyire vörhenyesen fénylő arca rózsaszínűre sápadt. Felcsatolta a fegyverövét és kezébe vette az őrbotját.

– Ne felejtsék – figyelmeztette őket –, odakint óvatosan kell viselkednünk!

– Ja – toldotta meg Nobby. – Maradjunk óvatosan idebent…

A trollok és a törpék közti ellentét gyökerei messzire nyúlnak.

Ez a két faj körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mint a sajt a krétához. Sőt, valójában pontosan úgy, mint a sajt a krétához: az egyik szerves eredetű, a másik nem. A törpék abból élnek, hogy értékes ásványi anyagokkal teli sziklákat törnek apró darabokra, míg a trollokként ismert szilícium alapú életforma egyedei alapvetően nem mások, mint értékes ásványi anyagokkal teli sziklák. Utóbbiak vad állapotukban a nappali órák túlnyomó részét mozdulatlanul szunyókálva töltik, és ez sajnos nem a legszerencsésebb tevékenység olyan értékes ásványokkal teli sziklák esetében, amelyek környékén törpék élnek. Az utóbbiak pedig azért utálják a trollokat, mert ha egyszer egy értékes ásvány figyelemre méltó telérjére bukkansz, nagyon nem jó érzés, mikor az azt tartalmazó szikla egyszer csak feláll, és letépi a karodat arra hivatkozva, hogy belevágtad a csákányod a fülébe.

Ekképp a két nép a folyamatos fajközi vendetta állapotában él, és ehhez – mint minden igazán jó vendettához – már rég nincs szükségük valódi okra. Elég annyi, hogy mindig is így álltak a dolgok.[6] A törpék gyűlölik a trollokat, mert a trollok gyűlölik a törpéket és vice versa.

A Városi Őrség a Háromlámpás közben óvakodott előre, amely körülbelül félúton torkollt bele a Kurta utcába. A távolban tűzijáték-petárdák durrogtak. A törpék azért dobálták őket, hogy elriasszák a rosszindulatú bányaszellemeket. A trollok azért, mert jó volt az ízük.

– Nem értem, mért nem hagyjuk, hogy lerendezzék egymás közt az egészet. Aztán lecsukhatnánk a veszteseket – méltatlankodott Nobbs tizedes. – Mindig ezt szoktuk csinálni.

– A Patrícius roppant morcos tud lenni az etnikai villongások miatt – jegyezte meg Kolon főtörzsőrmester borúsan. – Kifejezetten szarkasztikussá válik olyankor.

Aztán eszébe ötlött valami, amitől kicsit felderültek a vonásai.

– Van valami ötlete, Murok tizedes?

Majd újabb gondolat merült fel benne. Murok meglehetősen egyszerű észjárású fiatalember.

– Murok tizedes?

– ’genis, főtörzsőrmester?

– Intézze ezt el, értve vagyok?

Murok a sarok mögül kikukucskált a trollok és törpék közeledő sorfalaira. Már azok is megpillantották egymást.

– Értettem, főtörzsőrmester – felelte aztán. – Zsámoly és Detritus – ne tisztelegjen! – őrgyakornokok, hozzám!

– Nem hagyhatja, hogy kimenjenek oda! – tiltakozott Angua. – A biztos halálba!

– A fiúnak aztán van kötelességtudata – szólalt meg Nobbs tizedes. Majd töppedt csikket kotort elő a füle mögül és meggyújtotta a csizmája talpán sercintett gyufával.

– Ne aggódjon, kisasszony! – felelte Kolon. – Ő…

– Őrgyakornok – mondta Angua.

– Mi?

– Őrgyakornok – ismételte meg a lány. – Nem kisasszony. Murok szerint szolgálatban nemre való tekintet nélkül kielégítő módon kell tevékenykednünk.

Nobby viharos köhögésétől kísérve Kolon igen gyorsan átfogalmazta a mondandóját: – Akarom mondani, őrgyakornok, az ifjú Muroknak krizmája van. Rengeteg krizmája.

– Krizmája?

– Rengeteg.

A rázkódás megszűnt. Pufi most már igen dühösnek érezte magát. Nagyon, nagyon dühösnek.

Valami zizzent, majd kinyílt a zsák szája, és egy másik hím sárkány nézett farkasszemet vele.

Meglehetősen dühösnek tűnt.

Pufi az egyetlen általa ismert módon reagált.

Murok keresztbe font karokkal állt az úttest közepén, míg a két újonc mögé húzódva próbálta egy időben figyelemmel követni mindkét közelgő tömeget.

Kolon úgy vélte, Murok egyszerű észjárású. Gyakran gondolták a tizedesről ezt az emberek. És valóban, az is volt.

Amiben azonban az emberek tévedtek, az az volt, hogy összetévesztették az „egyszerű észjárásút” az „ostobával”.

Murok nem volt ostoba. Egyenes volt, becsületes, jóindulatú és tisztességes minden tekintetben. Persze Ankh-Morporkban az ilyen viselkedés többnyire valóban egyenértékű lett volna az ostobával, és körülbelül egy acélkohóba került medúza életkilátásaival ruházta volna fel az illető személyt, de a tizedes esetében akadtak más tényezők is. Mindjárt például az ütésének ereje, amit még a trollok is megtanultak tisztelni. Másfelől az, hogy Murokot már első látásra őszintén, szinte természetfeletti módon meg lehetett kedvelni. Nagyon jól kijött az emberekkel, még akkor is, mikor épp letartóztatta őket. És egészen kivételes névmemóriával rendelkezett.

Ifjú életének túlnyomó részét egy apró törpeközösségben töltötte, ahol alig akadtak mások rajta kívül. Aztán a nagyvárosba került, és mintha addigi rejtett képességei csak erre vártak volna: hirtelen virágba borultak.

Kedélyesen intett a közeledő törpék felé.

– ’reggelt, Támfatalp úr! ’reggelt, Fegyvermester úr!

Majd sarkon fordult, és meglengette a kezét a vezértroll felé. Valahol egy petárda pukkant fojtott hangon.

– ’reggelt, Bauxit úr!

Aztán tölcsért formált a kezéből a szája előtt, úgy kiáltotta a tömeg felé:

– Ha lennének szívesek megállni, és meghallgatni a mondandómat!

A két csapat némi tétovázás és a hátsó sorok feltorlódása után tényleg megállt. Választhattak e között, vagy aközött, hogy átgázolnak Murokon.

A tizedes egyetlen kisebb hibájaként talán csak azt lehetett felróni, hogy nem mindig ügyelt kellő mértékben a körülötte lévő apró részletekre, amikor épp valami más foglalkoztatta. Ezért kerülhette el a figyelmét a háta mögött folytatott suttogó párbeszéd.

– …ha! Az is orvtámadás volt! És az anyád egy telér…

– Nos, uraim – folytatta szívélyes, ám józan hangon Murok. – Biztos vagyok benne, hogy semmi szükség ilyen ellenséges hozzáállásra…

– …ti támattatok orv! Déd-déd-dédnagyapám vót Kúm völgyben, ő mon’ta!

– …szép városunkban, különösen egy ilyen derűs napon. Meg kell kérnem önöket, mint Ankh-Morpork kötelességtudó polgárait, hogy…

– …egen? Talán még azt is tudod, ki volt az apád?

– …míg méltó módon ünneplik nemes hagyományaikat, egyúttal merítsenek példát őrtársaim viselkedéséből, akik a város magasabb érdekeit szem előtt tartva…

– …beverem fejetek, gaznépség törpék!

– …félretették a fajaik közt meglévő ősi viszályt.

– …akkor is le tudnálak rendezni, ha a fél kezemet hátrakötném!

– …Azét a városét, melynek jelvényét…

– …megteheted! MINDKÉT kezed hátad mögé kötöm!

– …lehetőségük van a mellükön büszkén viselni.

– Ááá!

– Au!

Murok lassan ráébredt, hogy alig figyel rá valaki. Megfordult.

Zsámoly őrgyakornokot fejjel lefelé lógva találta, mivel Detritus őrgyakornok épp próbálta a törpét lábánál fogva a kövezethez ütögetni; habár Zsámoly őrgyakornok viselkedésével egyáltalán nem segítette elő e ténykedést, merthogy Detritus őrgyakornok térdeit átkulcsolva igyekezett fogait a troll lábába mélyeszteni.

Az ellenséges felvonulók lenyűgözve figyelték a jelenetet.

– Tennünk kell valamit! – szólt Angua a többieknek maga körül a mellékutcában, ahol a Városi Őrség rejtőzködött.

– Nooos – véleményezte egyáltalán nem sietősen Kolon főtörzsőrmester –, az etnikai izék mindig igen trükkösek…

– Nagyon könnyen elszúrhatja velük kapcsolatban az ember – toldotta meg Nobby. – Az átlagos etnikai igen érzékeny.

– Érzékeny? Épp le akarják gyilkolni egymást!

– Ez amolyan kulturális hagyomány náluk… – védekezett szánalomra méltó módon a főtörzsőrmester. – Mi értelme volna megpróbálni a saját kultúránkat rájuk erőltetni, he? Az fajgyűlölő viselkedés lenne.

Kinn az utca közepén Murok tizedes arca rettentően elvörösödött.

– Ha bármelyikhez csak egy ujjal is hozzányúl, miközben az összes haverjuk őket figyeli… – mondta Nobby. – A terv a következő: rohanni kezdünk, akár a szél…

Murok vastag nyakán kidagadtak az erek. A kezeit csípőre tette, majd elüvöltötte magát:

– Detritus őrgyakornok, tiszte-legj!

Órákat töltöttek azzal, hogy a troll újoncot megtanítsák helyesen tisztelegni. Ugyan eltartott egy ideig, míg Detritus agyában megragadt valami, ám ha ez egyszer megtörtént, csak igen lassan lehetett onnan kiűzni.

A őrgyakornok tisztelgett.

A marka tele volt törpével.

Így hát Zsámoly őrgyakornokkal a kezében tisztelgett; úgy rántotta a törpét a homlokához, akár egy apró, dühös kis bikacsököt.

Egymásnak konduló sisakjaik hangja visszaverődött a környező épületekről. Ezt egy pillanattal később követte a kövezetre rogyó testek puffanása.

Murok sarus lábával megbökte az előtte heverő őrgyakornokokat.

Aztán sarkon fordult, és dühtől remegve a törpe felvonulók elé állt.

A mellékutcában Kolon főtörzsőrmester rémületében a sisakja peremét kezdte harapdálni.

– Fegyverek vannak maguknál, ugye? – acsargott Murok a több mint száz törpére. – Vallják be! Ha azok a törpék, akiknél fegyver van, nem dobják a földre ebben a pillanatban, az egész menetet, mondom az egész menetet letartóztatom! Komolyan beszélek!

Az első sorban álló törpék egylépésnyit hátráltak. Itt-ott fémes tárgyak csendültek a kövezeten.

– Mindenki ám! – fűzte hozzá ellenségesen a tizedes. – Beleértve magát is, a fekete szakállal! Magát, aki megpróbál elbújni Pörölyverő úr mögött! Látom ám, Fegyvermester úr! Tegye le! Senki sem találja viccesnek.

– Meg fog halni, igaz? – kérdezte csendesen Angua.

– Fura az egész – mondta Nobby. – Ha mi próbálkoznánk ezzel, fasírt lenne belőlünk. De neki, úgy látszik, működik.

– Krizma – szólt a falhoz lapuló Kolon főtörzsőrmester.

– Úgy érti, karizma? – kérdezte Angua.

– Egen. Azok közül valamelyik. Ja.

– Hogyan csinálja?

– Nem t’om – felelte Nobby. – Talán mer’ olyan szeretetre méltó kölyök?

Murok a trollok felé fordult, akik önelégülten vigyorogtak, látva a törpék kudarcát.

– Ami pedig magukat illeti – szólt –, ma éjjel egészen biztosan a Kőfejtő sikátor környékén fogok járőrözni, és nem akarok semmilyen zűrzavart! Ugye, nem is lesz?

Hatalmas, túlméretes lábak csoszogtak ide-oda tétován, és érthetetlen mormogás hallatszott.

Murok a füléhez tartotta a kezét.

– Nem hallom tisztán! – mondta.

A dörmögés erőteljesebbé vált, ahogy körülbelül száz vonakodó hang próbálta körüljárni az „igen, Murok tizedes” témáját.

– Helyes. Most pedig menjenek! És hagyjuk az efféle bohóságokat, fiúk…

Azzal leveregette a port a kezeiről és rámosolygott a tömegre. A trollok meglepetteknek tűntek. Elméletben Murok már csak egy vékony zsírréteg volt a kövezeten. De valahogy egyszerűen nem következett be a dolog…

Angua megszólalt:

– Épp most mondta száz trollnak, hogy „bohóságokat, fiúk”… Némelyikük csak most érkezett a hegyekből! Néhányukon még ott a zuzmó!

– A legértelmesebb dolog egy trollban – jegyezte meg Kolon főtörzsőrmester.

Aztán felrobbant a világ.

Az őrség tagjai még azelőtt elhagyták az őrházat, hogy Kadar visszaért a Pszeudopolisz Yardra. Felcaplatott a lépcsőn az irodájáig, és leült tapadós bőrrel bevont székébe. Aztán elkezdte bámulni a falat.

Le akart szerelni az őrségtől. Persze, hogy le.

Ezt senki sem nevezhette rendes életnek. Senki.

Fogadó- helyett fogvatartó órák. Soha nem lehet tudni, az előző napi törvények érvényesek-e még másnap ebben a gyakorlatias városban. Szabadidős tevékenység, mint olyan, nem létezik. Pocsék ételek, étkezés, amikor épp lehetséges. Korábban egyszer-kétszer még Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller hírhedt kolbászos kiflijeire is ráfanyalodott. Úgy tűnt, a városban állandóan vagy esik, vagy döglesztő forróság uralkodik. Barátai nincsenek, kivéve az őrség tagjait, mert csak ők élnek az ő világában.

Azonban néhány nap múlva – ahogy Kolon főtörzsőrmester mondaná – a mártásoscsésze közvetlen közelébe kerül. Nem lesz más dolga, mint enni, amennyit csak akar, és fényes paripán fel s alá lovagolva parancsokat osztogatni az embereknek.

Az ehhez hasonló pillanatokban mindig az öreg Kápolnás főtörzsőrmester jutott az eszébe. Újonc korában ő volt az őrség vezetője, de hamarosan leszerelt. Akkor a többiekkel együtt összedobtak egy kevés pénzt, és búcsúzóul vásároltak neki egy olcsóbb fajta órát abból a típusból, amelyek néhány évig járnak, aztán elpárolog belőlük a démon.

Átkozottul ostoba dolog, morfondírozott borúsan, továbbra is a falat bámulva. Pasas leköszön, leadja a jelvényét, a homokóráját meg a kolompját, és mit kap érte cserébe? Egy órát.

De az öreg az új órájával következő nap is bejött dolgozni. Hogy megmutassa mindenkinek a dolgok mikéntjét, mondta, meg hogy elkössön pár elvarratlan szálat, haha. Nehogy ti, tejfölösszájúak bajba kerüljetek, haha. Egy hónappal később már a szenet hordta be, a padlót söpörte és más, hasonló apróságokkal szöszmötölt, valamint segédkezett a jelentések írásában. Öt év múlva még mindig itt volt. Hat év múlva is, amikor egy nap valamelyik korábban érkező csendbiztos a padlón fekve akadt rá…

És kiderült, hogy senki, de senki nem tudja, hogy hol lakik az öreg, vagy hogy létezik-e például Kápolnás asszonyság. Gyűjtést rendeztek a temetésre, idézte fel Kadar. De csak csendbiztosok jelentek meg a szertartáson…

Jobban belegondolva csendbiztosok temetésére mindig is csak csendbiztosok mentek el.

Persze mostanra már megváltoztak a dolgok. Kolon főtörzsőrmester évek óta boldog házasságban él – talán épp azért, mert a feleségével kialakítottak egy olyan napirendet, melynek során csak munkába jövet-menet találkoznak, többnyire a küszöbnél. De az asszony tisztességes ételeket hagy a férjének a sütőben, és ez nyilvánvalóan jelent valamit. Sőt, még unokáik is vannak, tehát nyilván kellett lennie olyan alkalmaknak, amikor nem sikerült elkerülniük egymást. Az ifjú Muroknak bottal kell elhessegetnie magától a nőket. Nobbs tizedes pedig… nos, bizonyára ő is megoldja valahogy ezeket a dolgokat. Azt beszélik, hogy olyan a teste, akár egy huszonöt évesé – ámbár azt senki sem részletezi soha, hogy huszonöt éves micsodáé.

A lényeg az, hogy mindenkinek volt valakije, még ha – mint Nobby esetében – valószínűleg a valaki akarata ellenére is.

Tehát, Kadar kapitány, mi is igazából ez az egész? Valóban fontos neked ez a nő? Hagyjuk most a szerelmet, az a negyven fölöttiek esetében igencsak kétes kifejezés. Vagy csupán attól félsz, hogy magányos vénemberként halsz majd meg, és olyan tejfelesszájúak temettetnek el, akik soha nem láttak mást benned, csak egy állandóan láb alatt lévő vén trottyot, aki legfeljebb kávé- és parizerhordásra alkalmas, és akit állandóan megmosolyognak a háta mögött?

Ezt szerette volna elkerülni. És a Sors most ezüsttálcán kínálja neki a lehetőséget.

Természetesen tisztában volt azzal, hogy a nő gazdag. De arra nem számított, hogy Kaptárossy úr irodájába kéretik.

Az említett úr igen régóta látta el a Juhossyak családi jogtanácsosának szerepét. Évszázadok óta, ami azt illeti. Merthogy vámpír volt.

Kadar utálta a vámpírokat. A törpék – legalábbis józan állapotban – többnyire törvénytisztelő kis gazfickók, és még a trollokkal sincs különösebb gond, ha az ember szem előtt tartja őket. De az élőhalottaktól a kapitány tarkóján felmeredt a szőr. Az élni és élni hagyni elve nagyon szép elméletben, de ha jobban, logikusabban belegondolunk, pont itt van elásva a… a kutya.

Kaptárossy úr külsőre teknőcszerűen aszott, igen sápadt úriembernek bizonyult. Rendkívül hosszú ideig tartott, míg végül a tárgyra tért, ám az a tárgy Kadart a székébe szögezte.

– Mennyi?

– Öö. Úgy hiszem, nem tévedünk túlzottan, ha az ingatlanok éves jövedelmi értékét – beleértve a tanyákét, a városfejlesztési területekét és az Egyetemhez közel eső kisebb láthatatlan telekét – mindösszességében úgy… hétmillió tallér körülire becsüljük. Igen. Mai árfolyamon értve hétmillióra, úgy vélem,

– És ez mind az enyém?

– Attól a perctől kezdve, hogy nőül veszi lady Sybilt. Ámbár jelen levelében őladysége arról tájékoztat, hogy ön már e pillanatban is szabadon rendelkezhet minden pénzügyi forrással, mely a család rendelkezésére áll.

A gyöngyfényű, halott tekintet óvatosan tanulmányozta a kapitányt.

– Lady Sybil – folytatta aztán a jogtanácsos – hozzávetőleg Ankh egytizedét birtokolja, de kiterjedt ingatlannal rendelkezik Morporkban is, továbbá jelentős vidéki földterületekkel a…

– De… de… ezek közös tulajdonunkban lesznek…

– Lady Sybil levele felettébb egyértelmű e tekintetben. Mindezen korábban említett javak tulajdonjogát önre mint férjére ruházza át. Őladysége meglehetősen… hagyománytisztelő álláspontra helyezkedett e kérdésben. – Azzal Kaptárossy úr egy összehajtogatott papírlapot tolt át az asztal másik felére. Kadar felvette, széthajtogatta, majd bámulni kezdte.

– Amennyiben ön korábban hunyna el – folytatta egyhangú mormolással a jogtanácsos –, mindezen javak a házasság okán természetesen visszaszállnak őladységére. Illetve a frigy esetleges gyümölcsére, értelemszerűen.

Kadar a társalgás e pontján már meg sem szólalt, csupán leesett állal figyelte, ahogy agyának néhány kisebb régiója egybesül.

– S noha Lady Sybil – fűzte tovább a szót a jogtanácsos, bár hangja mintha nagy távolságból érkezett volna – már nem oly fiatal, mint egykoron, még mindig kitűnő egészségnek örvend. Így hát semmi akadálya annak, hogy egy örökös…

Kadar a megbeszélés hátralévő részét automatikus üzemmódban folytatta le.

De még később is képtelen volt teljes egészében feldolgozni a hallottakat. Ahányszor csak megpróbálta, a gondolatai félresiklottak. És ahogy az hasonló helyzetekben történni szokott, valami más kezdte el foglalkoztatni őket.

Kihúzta asztalának legalsó fiókját, ahonnan egy fénylő, teli palack bámult rá Bivalyerős Igen Finom Párlatából. Pontosan nem is volt képes felidézni, hogy került oda az ital. Valahogy talán csak sosem tudta rávenni magát arra, hogy megszabaduljon tőle.

Kezdd el ezt megint, és még csak nem is látod a nyugdíjazásodat. Maradj a szivaroknál!

Visszatolta a fiókot, hátradőlt, majd a zsebéből előhalászott egy félig elszívott dohányrudacskát.

Meglehet, az őrség már közel sem a régi. Politika. Ha! Az öreg Kápolnáshoz hasonló csendbiztosok mind forogni kezdenének a sírjukban, ha megtudnák, hogy az őrök manapság felesk…

Aztán felrobbant a világ.

Az ablak ezernyi szilánkkal szórta meg a kapitány asztala mögötti falat; az egyik még a fülét is megvágta.

Kadar hasra vetődött és begurult az asztal alá.

Helyes, ennyi volt! Az alkimisták utoljára robbantották fel a céhházukat, ha rajta múlik…

Ám mikor kipislogott az ablakon, a folyó túlpartján a füstoszlop az Orgyilkosok Céhének épülete felett gomolygott.

(-_-)

Mire Kadar odaért a céhház bejárata elé, az őrség többi tagja is arrafelé trappolt már a Filigrán utcán. A ház bejáratát néhány feketébe öltözött orgyilkos állta el olyasfajta udvariassággal, amely egyúttal nyilvánvalóvá tette, hogy a jövőbeli lehetőségek közül az udvariatlanság sem kizárt. A kapu mögül rohanó lábak zaja hallatszott.

– Látják ezt a jelvényt? Látják? – követelőzött Kadar.

– Kétségtelenül, azonban ez céhterület – felelte az egyik orgyilkos.

– A törvény nevében, azonnal engedjenek be! – bömbölte a kapitány.

Az orgyilkos idegesen rámosolygott.

– A törvény szerint céhterületen a céhtörvények érvényesek – jelentette ki.

Kadar rámeredt. Ám sajnos a fickónak igaza volt. A város törvényei, mint olyanok, valóban érvényüket vesztették a céhterületek határán. A céhek saját törvényekkel rendelkeztek. A céhek saját…

Megtorpant.

Mögötte Angua őrgyakornok lehajolt, és felvett egy üvegcserepet a földről.

Aztán lábával a maradványok közé túrt.

Majd pillantása arra az apró, jellegtelen korcs kutyára vetült, aki egy szekér alól bámult igen határozottan feléje. Bár a jellegtelen jelző igazából nem is volt találó a kutyával kapcsolatban. Valójában nagyon is könnyedén lehetett volna jellemezni: úgy festett, mint maga az alakot öltött, nedves orrú, büdös szájszag.

– Vau, vau – jegyezte meg a korcs unottan. – Vau, vau és morg, morg.

Aztán eltrappolt egy közeli sikátor szája felé. Angua körülpillantott, majd feltűnés nélkül követte. Az egység maradéka Kadar köré gyűlt, aki feltűnően elcsöndesedett.

– Kerítsék elő nekem az Orgyilkosok céhmesterét! – parancsolta kis idő múlva. – Most, azonnal!

Az ifjú orgyilkos vicsorogva próbált ellenállni:

– Ha! Engem nem ijeszt meg az egyenruhája!

Kadar végignézett saját ütött-kopott mellvértjén és viseltes láncingén.

– Igaza van. Ez nem túl ijesztő egyenruha. Elnézést. Murok tizedes, Detritus őrgyakornok, hozzám!

Az orgyilkos hirtelen rádöbbent, hogy valami eltakarja; előle a napot.

– Ezek viszont, és azt hiszem, ebben egyet fog érteni velem – folytatta a kapitány valahonnan a napfogyatkozás mögül –, ijesztő egyenruhák.

Az orgyilkos tétován bólintott. Ő nem erre jelentkezett Általában nem is álltak őrök a Céh falain kívül. Mi értelme lett volna? Az ő kitűnően szabott fekete öltözéke legalább tizennyolc, emberölésre alkalmas eszközt rejtett, de – mint az benne fokozatosan tudatosult – Detritus őrgyakornok mindkét karja végén akadt egy ilyen. Kézre esőbb módon, mondhatni.

– Akkor ööö… akkor én megyek, és előkerítem a céhmestert, rendben? – ajánlotta fel bizonytalanul.

Murok előrehajolt.

– Köszönjük az együttműködést! – nyilvánította ki komor, ünnepélyes hangon.

Angua a kutyára meredt, az pedig őrá.

Aztán a lány leguggolt, miközben a korcs leült és dühödten vakarni kezdte az egyik fülét.

A őrgyakornok óvatosan körülpillantott, nem jár-e a közelben valaki, majd érdeklődőn vakkantott.

– Ne fágrradj vele! – szólt a kutya.

– Te beszélsz?

– Hah. Ehhez aztán nem kell sok ész – felelte a korcs. – És ahhoz sem, hogy bágrrki grrájöjjön, mi vagy te.

Angua rémülten nézett körbe.

– Honnan látszik?

– Ez szag kégrrdése, te lány. Semmit se tudsz? Már egy mégrrföldgrről kiszagoltalak. Mondtam is magamban: ohó, hát egy ilyen meg mit kegrres az őgrrségben, he?

Angua vadul megrázta felé a mutatóujját.

– Ha bárkinek elmondod…!

Az eb még a tőle megszokottnál is nyomorúságosabb képet vágott.

– Úgyse’ figyelne grrám senki…

– Miért nem?

– Megrr’ mindenki tudja, hogy a kutyák nem képesek beszélni. Hallanak engem, égrrted, de hacsak nagyon dugrrvára nem fogrrdulnak a dolgok, azt hiszik, fennhangon gondolkodnak. – A kutyus felsóhajtott. – Higgy nekem! Tudom, migrről beszélek. Könyveket is olvastam mágrr. Ögrr… grrágtam végig, legalábbis.

Aztán ismét megvakarta a füle tövét.

– Úgy tűnik, segíthetnénk egymáson.

– Hogyan?

– Ögrr, például te egy igazán szép adag felsál közelébe helyezhetnél engem. Csodákat tesz az emlékezőképességemmel a felsál. Patyolattisztágrra söpgrri.

Angua a homlokát ráncolva jegyezte meg:

– A népek általában nem kedvelik azt a kifejezést, hogy „zsarolás”.

– Nem ez az egyetlen szó, amit nem kedvelnek – válaszolta az eb. – Vegyük az én esetemet. Grrónikus intelligenciában szenvedek. Fontos ez egy kutya számágrra? Vágytam ilyesmire valaha? Én ugyan nem. Találok egy kényelmes vackot éjszakágrra az egyetemnél, a Nagy Enegrrgiájú Mágia Tanszéknél, és felvilágosít bágrrki agrról, hogy az a grrohadt mágia egész idő alatt szivágrrog? Ahogy másnap kinyitom a szemem, a fejem pezseg, akágrr egy vízbe dobott sótömb; ohhó, mondom magamba, mágrr megint kezdődik… Üdvözöllek, absztgrrakt fogalomalkotási képesség; intellektuális fejlődés, uccu neki! – Mi a fenét kezdjek ezekkel? A legutóbb is, amikor hasonló tögrrtént, úgy végeztem, hogy a Tömlöc Létsíkokról szágrrmazó szögrrnyűséges mifenéktől kellett megmentenem a világot. És megköszönte bágrrki? Jó kiskutyus, nesze, itt egy cubák? Haha. – Az eb felemelte egyik rojtos mancsát. – A nevem Gaspod. Ilyesmi szinte hetente megesik velem. Ettől eltekintve egyszegrrű kutya lennék.

A lány feladta. Megragadta a molyette végtagot és megrázta.

– Angua vagyok, és tudod, micsoda.

– Mágrr teljesen el is feledtem – válaszolta a kutyus.

Kadar kapitány a törmeléket szemlélte, amely a földszinti szobák egyikének falán tátongó lyukon át az udvarra szóródott. Az összes közeli ablak betört, és rengeteg üvegcserép ropogott a cipők talpa alatt. Tükörüveg-cserepek. Persze az orgyilkosok híresen hiú népek, de az ember azt gondolná, hogy a tükröket a szobáikban tartják, nem? Az ember nem várna üvegtörmeléket egy udvaron. Befelé robbant üvegre számítana, nem kifelé szóródottra.

A kapitány szeme megakadt Zsámoly őrgyakornokon, aki épp lehajolt, és felvett a földről egy égett végű kötéldarabot, amelyhez néhány csigát erősítettek.

Egy szögletes kartondarab is volt a maradványok között.

Kadar tarkóján felállt a szőr.

A levegő romlottságtól szaglott.

A kapitány lett volna az első, aki beismeri, hogy nem a legkiválóbb csendbiztosok egyike. Bár valószínűleg nem vette volna a fáradságot erre, mert tömegével akadtak mások, akik örömest kifejtették volna ezt helyette. Mivel személyiségének egyik alapeleme az a fajta makacs fafejűség volt, mellyel a fontos embereket felidegesítette, eleve nem is lehetett jó csendbiztos. De az idők során kifinomultak az ösztönei. Nem is maradhatott volna életben a város utcáin ilyen sokáig, ha ez nem történt volna meg. Ahogy a dzsungelben is érezni a csúcsragadozó közeledtét, úgy Ankh-Morpork levegőjében is érezni lehetett a változást.

Valami történt itt, valami rossz, de még nem egészen értette, hogy micsoda. Lehajolt, hogy…

– Mit jelentsen mindez?

Kadar felegyenesedett. De nem fordult meg.

– Kolon főtörzsőrmester, Nobbyval és Detritussal menjen vissza az őrházba! – adta ki a parancsot. – Murok tizedes és Zsámoly őrgyakornok, maguk velem maradnak.

– ’genis, uram! – felelte a főtörzsőrmester, majd remekbe szabott tisztelgést és parádés hátraarcot produkált, csak hogy ezzel is bosszantsa az orgyilkosokat. Kadar elégedetten figyelte.

Aztán megfordult.

– Á, dr. Rejtvány! – mondta.

Az orgyilkosok céhmestere dühtől sápadtan állt mögötte, mely sápadtság tetszetősen ellenpontozta öltözetének végletes feketeségét.

– Magukat senki sem hívta! – csattant fel a doktor. – Milyen jogon tartózkodnak itt, csendbiztos úr? Milyen jogon lófrálnak ide-oda, mintha a maguké lenne az épület?

Kadar kivárt, és közben dalolt a szíve. Ízlelgette a pillanatot. Szerette volna lepréselni és egy albumba tenni, hogy öreg korában majd néha elővehesse és újból maga elé idézhesse a jelenetet.

Aztán mellpáncélja mögé nyúlt, és előhúzta a jogász által kiállított iratot.

– Nos, amennyiben valóban kíváncsi rá – felelte –, alapvetően pontosan ezen a jogon, úgy hiszem.

Egy ember meghatározható azokkal a dolgokkal is, amelyeket utál. Kadar kapitány jó pár dolgot utált teljes szívéből. Az orgyilkosok e lista élén álltak, közvetlenül a királyok és az élőhalottak után.

Ám el kellett ismernie, hogy dr. Rejtvány villámgyorsan összeszedte magát. Miután elolvasta az iratot, nem kezdett el őrjöngeni, sem pedig vitatkozni, és az eredetiségét sem vonta kétségbe. Egyszerűen csak összehajtogatta, visszaadta a kapitánynak, majd hűvösen megjegyezte:

– Értem. A tulajdonos, végre.

– Úgy valahogy. Tájékoztatna arról, mi történt itt?

Mindeközben a kapitány figyelmét nem kerülte el, hogy a falon lévő lyukon keresztül mind több rangbéli orgyilkos óvakodik ki az udvarra. Úgy tűnt, rendkívüli óvatossággal szemlélik a talajt borító törmeléket.

Dr. Rejtvány egy pillanatig habozni látszott.

– Tűzijáték – felelte végül.

– Az tögrrtént – fejtegette Gaspod –, hogy valaki egy dobozba rejtett ságrrkányt tett közvetlenül az udvagrrt övező szobák egyikének belső fala mellé. Aztán ment és elbújt az egyik szobogrr mögé, meghúzta a zsineget, és a következő pillanatban – bumm!

– Bumm?

– Pontosan. Aztán a bagrrátunk beugrrott a lyukon, majd néhány szempillantás múlva ki, elsietett a sagrrok mögé, és a következő pegrrcben mágrr ogrrgyilkosok nyüzsögtek mindenfelé, köztük ő is. Mégrrt is ne? Csak egy másik alak feketében. Senki észgrre se vette.

– Úgy érted, még mindig bent van?

– Honnan tudjam? Kámzsák és köpenyek, mindenki fekete grruhában…

– Hogyhogy mindezt láttad?

– Ó, szegrrda esténként mindig beugrrom az ogrrgyilkosok céhházába. Fatányégrros, ha? – Gaspod felsóhajtott, látva Angua üres tekintetét. – A szakács szegrrdánként mindig fatányégrrost készít vacsogrrágrra. Soha senki nem eszi meg a végrres hugrrkát. Szóval csámbogrrgás a konyha körül, vau, vau, piti, piti, jó kutya, nézd azt a szegény kis dögöt, mintha minden egyes szavamat égrrtené, lássuk csak, hátha akad valami itt egy jó kiskutyának…

Gaspod kissé szégyenkezni látszott.

– A büszkeség szép dolog, de a hugrrka az hugrrka – fűzte hozzá végül.

(-_-)

– Tűzijáték? – kérdezett vissza Kadar.

Dr. Rejtvány egészen úgy festett, mint a viharos tengeren hányódó gerendáért nyúló hajótörött.

– Igen! Tűzijáték. Igen. Az alapítók napja tiszteletére. Sajnálatos mód valaki eldobott egy égő gyufát, amely lángra lobbantotta a dobozt. – A céhmester hirtelen elmosolyodott. – Drága Kadar kapitány! – csapta össze a kezét. – Noha igazán hálásak vagyunk kitüntető figyelméért, talán csakugyan…

– Abban a szobában tárolták őket? – mutatott oldalra Kadar.

– Igen, de ez teljességgel érdektelen…

A kapitány odalépett a falon ásítozó lyukhoz és bekukucskált. Néhány orgyilkos a doktorra sandított, majd hanyag mozdulattal ruházatuk különféle részei felé nyúltak. A céhmester megrázta a fejét. Megfontoltságát valószínűleg ösztönözte az a látszólag nemtörődöm mód, ahogy Murok tizedes kezét a kardja markolatán nyugtatta, mint ahogy az is, hogy az orgyilkosok igenis tiszteletben tartottak egy bizonyos viselkedéskódexet. Miszerint becstelen viselkedésnek számított megölni valakit, ha az embert nem fizették meg érte.

– Úgy fest, mint valami… múzeum – vizslatta a szoba belsejét Kadar. – Céhes emlékek és effélék?

– Igen, pontosan. Apróságok, ez-az. Tudja, hogy felszaporodnak az évek során.

– Ó! Nos, hát minden rendben lévőnek tűnik – vélte a kapitány. – Elnézést a zavarásért, doktor! Megyek is. Remélem, nem okoztam semmiféle kellemetlenséget!

– Ellenkezőleg! Örülök, ha segíthettem!

A csendbiztosokat gyengéden de határozottan a kapu felé terelgették,

– Én feltakaríttatnám az üvegcserepet – tanácsolta Kadar kapitány a maradványokra pillantva. – Valaki még megsérülhet, ha ennyi üvegszilánk hever szerteszét. Nem szeretném, ha bármelyik emberét baj érné.

– Azonnal elkezdetem a feltakaríttatását, kapitány! – ígérte dr. Rejtvány.

– Helyes. Helyes. Nagyon szépen köszönöm! – állt meg a kapuban a kapitány. Majd a homlokára csapott a tenyerével: – Elnézést, bocsásson meg! Az agyam, akár a szita, mostanában… Mit is mondott, mit loptak el?

Dr. Rejtvány arcán még egy apró izom, még egy ránc sem rezdült meg.

– Nem említettem, hogy elloptak volna bármit, Kadar kapitány – felelte aztán kisvártatva.

Kadar egy pillanatig csodálkozva meredt a céhmesterre.

– Ó! Elnézést! Persze, nem említette… Ezer bocsánat… A munka, a fáradtság, felteszem, rám telepedett… Akkor mennénk is.

A kapu döndülve zárult be az orruk előtt.

– Helyes – szólt Kadar.

– Kapitány, miért…? – kezdte volna Murok, de Kadar felemelt kézzel hallgattatta el.

– Ezzel meg is volnánk akkor – jelentette ki a szükségesnél alig kissé harsányabban. – Nincs miért aggódni. Induljunk vissza az őrházba. Hol is van Hogyhíjják őrgyakornok?

– Itt vagyok, kapitány – válaszolta a sikátorból előlépő Angua.

– Rejtőzködünk, rejtőzködünk? Az meg micsoda?

– Vau, vau, szűköl, szűköl.

– Egy kiskutya, kapitány.

– Te jó ég!

A nagy, rozsdás Hantolási harang ütése végigvisszhangzott az Orgyilkosok céhházán. Feketébe öltözött alakok rohantak minden irányból, majd lökdösődtek, tolakodtak abbéli igyekezetükben, hogy minél hamarabb az udvarra érjenek.

Az összehívott céhtanács tagjai dr. Rejtvány irodájának ajtaja előtt gyülekeztek. Áfius úr, a céhmester helyettese óvatosan bekopogott.

– Jöjjenek be!

A tanács besorjázott.

Rejtvány irodája a céhház legméretesebb szobáját foglalta el. Az Orgyilkosok Céhének látogatói mindig is különösnek találták, hogy a céhház termei olyan szellősek, világosak és ízlésesen berendezettek. Sokkal inkább hasonlítottak valamely főúri klub helyiségeire, mint egy olyan épületre, melyben emberek halálát tervezik meg napi rendszerességgel.

A falakat vidám vadászjeleneteket ábrázoló nyomatok díszítették, ámbár ha az ember közelebbről megvizsgálta őket, kiderült, hogy a Zsákmány általában nem róka vagy őz. Akadtak a céhtagságot megörökítő rézmetszetes csoportképek is – köztük néhány újmódi ikonográfos felvétellel –, melyeken a fekete ruhás, mosolygó tagok sorai előtt törökülésben a legifjabb orgyilkosok foglaltak helyet, és utóbbiak egyike mulatságos arcot vágott.[7]

A szoba egyik végében nagy mahagóniasztal állt, mely mellé a céh vénei ültek heti tanácskozásaik során. A másik oldalon kapott helyet Rejtvány személyes könyvtára és munkapadja. Utóbbi fölé a falra több száz apró fiókból álló gyógyszeres szekrénykét erősítettek. A fiókocskák címkéit az orgyilkosok rejtjeleivel írták, de az esetleges külső látogatók általában amúgy is túl megszeppentek voltak ahhoz, hogy bármilyen felkínált frissítő italt elfogadjanak.

A mennyezetet négy fekete gránitoszlop támasztotta alá. Felületükbe a leghíresebb orgyilkosok neveit vésték. Rejtvány íróasztala a négy oszlop által határolt tér mértani közepében foglalt helyet. A céhmester hozzá illő faarccal állt mögötte.

– Névsorolvasást akarok! – csattant fel. – Elhagyta bárki is a céhet?

– Nem, uram.

– Hogy lehet olyan biztos ebben?

– A Filigrán utcai tetőkön lévő őrök senkit sem láttak bejönni vagy távozni, uram.

– És ki figyeli őket?

– Egymást tartják szemmel, uram.

– Rendben. Figyeljenek ide! Azt akarom, hogy eltakarítsák ezt az egészet. Ha bárkinek is a céhházon kívül akad elintéznivalója, tartsák szemmel! Aztán pedig a padlástól a pincéig átkutatjuk az egész épületet, megértették?

– Mit keressünk, doktor? – érdeklődött a méregtan egyik fiatal előadója.

– Bármit, ami… el van rejtve. Ha bármit is találnak, amiről nem tudják, hogy micsoda, azonnal küldessenek egy tanácstagért. És ne piszkálják!

– De, doktor, mindenféle dolgok lehetnek elrejtve…

– Ez valami más, értik?

– Nem, uram.

– Helyes. És senki sem szólhat egy szót sem erről annak a nyomorult őrségnek! Te, fiú… Hozd ide a kalapomat! – A doktor felsóhajtott. – Úgy vélem, meg kell látogatnom a Patríciust, és be kell számolnom neki erről.

– Sajnálatos balszerencse, uram.

A kapitány egy szót sem szólt egészen addig, amíg át nem keltek a Rézhídon.

– Nos, Murok tizedes – kezdett bele végül –, emlékszik arra, hogy mit mondtam mindig a megfigyelés fontosságáról?

– Igen, kapitány. Mindig fokozott figyelmet szenteltem az ön e tárgyra vonatkozó megjegyzéseinek.

– Mit figyelt meg tehát?

– Valaki betört egy tükröt. Mindenki tudja, hogy az orgyilkosok imádják a tükröket. De ha az valóban egy múzeum volt, miért tartottak benne tükröt?

– Uram?

– Ki szólt?

– Itt lent, uram. Zsámoly őrgyakornok.

– Ó, igen. Igen?

– Tudok egy keveset a tűzijátékokról, uram. Jellegzetes szagot lehet érezni utánuk. De most nem azt éreztem, uram. Hanem valami mást.

– Ezt jól… kiszagolta, Zsámoly.

– És megégett kötéldarabok meg csigák is voltak ott.

– Én sárkányszagot éreztem – mondta Kadar.

– Tényleg, kapitány?

– Higgyenek nekem! – erősítette meg fintorogva Kadar. Ha az ember elegendő időt töltött lady Juhossy társaságában, hamar megtanulta, milyen a sárkányszag. Aztán mikor valami az étkezőasztalnál az ölébe hajtotta a fejét, nem szólt egy szót sem, csak pottyantott neki néha egy kis maradékot, és veszettül reménykedett abban, hogy az a valami nem fog csuklani.

Volt abban a szobában egy üvegtárló – folytatta Kadar. – Feltörték. Valamit elvittek belőle. Valami kártya is hevert ott a porban, de valaki biztos elemelte, amíg a jó öreg Rejtvánnyal társalogtam. Akár száz tallért is adnék érte, csak hogy megtudjam, mi állt rajta.

– Miért, kapitány? – firtatta Murok tizedes.

– Mert az a gazember Rejtvány nem akarja, hogy megtudjam.

– Azt hiszem, sejtem, mi üthette azt a lyukat – szólt közbe Angua.

– Mi?

– Egy felrobbanó sárkány.

Bénult csendben lépkedtek tovább.

– Ez valóban meglehet, uram – erősítette meg Murok. – A kis gazfickók már attól is eldurrannak, ha a földre esik egy sisak.

– Sárkány – motyogta Kadar. – Miből gondolja, hogy ez egy sárkány volt, Angua őrgyakornok?

A megszólított tétovázott kissé. Ám végül úgy döntött, a „mert egy kutya azt mesélte nekem” válasz nem igazán lendítene a karrierjén.

– Női megérzés? – próbálkozott inkább.

– Felteszem – szólt a kapitány –, arra vonatkozóan nincs semmiféle megérzése, hogy mit lophattak el?

Angua megrántotta a vállát. Murokban pedig tudatosult, milyen figyelemre méltó következményekkel járt ez a felsőteste különféle mozgásaira nézve.

– Valami, amit az orgyilkosok olyan helyen kívántak tartani, ahol bármikor megszemlélhetik? – kockáztatta meg az őrgyakornok.

– Ó, igen – nyugtázta Kadar. – Gondolom, legközelebb meg azzal jön, hogy ez a kutya itt látta az egészet?

– Vau?

Edward d’Eath elhúzta a függönyöket, elreteszelte az ajtót, majd nekidőlt. Annyira könnyű volt az egész!

A bebugyolált, keskeny, úgy másfél öl hosszú tárgyat az asztalra tette.

Aztán óvatosan kibontotta, és… ott volt.

Nagyon hasonlított a rajzra. Jellemző az alkotójára: az egész lapot számszeríjak aprólékos gondossággal megrajzolt képeivel zsúfolta tele, ezt meg csak úgy mellékesen a margóra firkantotta. Mintha alig számítana.

Olyan egyszerű szerkezet volt! Miért is rejtették el egyáltalán? Valószínűleg, mert tartottak tőle. Az emberek mindig is tartottak a hatalomtól. Nyugtalanná tette őket.

Felvette, magához szorította kicsit, és úgy találta, tökéletesen simul a vállához.

Az enyém vagy.

És ez, többé-kevésbé, Edward d’Eath végét jelentette. Valami persze továbbra is létezett, de lényegében és gondolkodásában már nem volt egészen emberi.

Dél felé járt az idő. Kolon főtörzsőrmester az újoncok élén a Bála téri íjászati gyakorlóudvarra masírozott.

Kadar Murokkal őrjáratozni indult.

De valami nyugtalanította. Valami birizgálta kissé már rozsdás, ám még mindig tevékeny ösztöneit. Valami próbálta magára hívni a figyelmét. Igyekeznie kellett. Murok is alig tudta a kapitánnyal tartani a lépést.

A céhház körül orgyilkostanoncok söprögették a törmeléket.

– Orgyilkosok fényes nappal – acsargott Kadar. – Csodálom, hogy nem válnak porrá.

– Azok a vámpírok, uram – helyesbített Murok.

– Ha! Igaza van. Orgyilkosok, szerződött tolvajok és átokverte vámpírok! Tudja, valaha igazán nagyszerű volt ez a város.

Lépteik akaratlanul ritmust váltottak… és felvették a járőrözés ütemét.

– Amikor még királyaink voltak, uram?

– Királyaink? Királyaink? A pokolba is, dehogy!

Néhány orgyilkos meglepve nézett rájuk.

– Elmagyarázom – kezdett bele a kapitány. – Egy monarcha az abszolút uralkodó, ugye? A főgóré…

– Hacsak nem királynő – észrevételezte Murok.

Kadar egy pillanatig rámeredt, aztán bólintott.

– Rendben, főgóré vagy főgorette.

– Nem, ez a kifejezés csak akkor lenne helyes, ha fiatalabb hölgyről beszélnénk. A királynők hajlamosabbak érettebb korban is uralkodni. Talán akkor… gorina? Nem, nem, az az egészen kiskorú hercegnőkre vonatkozna… Nem. Hm. Goressza, talán.

Kadar nem válaszolt. A város levegőjében lehet valami, gondolta. Ha a Teremtő Ankh-Morporkban mondja, hogy „Legyen világosság!”, nem nagyon jutott volna tovább, mert az emberek rögtön olyasmiket kezdtek volna kérdezni, hogy „de milyen színű?”.

– Az egyeduralkodó, tehát – foglalta össze aztán, lépteivel újra felvéve a járőrözés ritmusát.

– Úgy van.

– De ez nem helyes, érti? Hogy egy személy rendelkezzen élet és halál fölött.

– Viszont ha ez a személy jó ember… – kezdte Murok.

– Micsoda? Micsoda? Rendben. Rendben. Tételezzük fel, hogy jó ember. De a jobbkeze – ő is az talán? Nagyon ajánlom! Merthogy ő is uralkodik, a király nevében. És az udvar többi tagja…? Nekik is azoknak kell lenniük. Mert ha közülük csak egy is rossz ember, az eredmény vesztegetés és korrupció.

– A Patrícius is egyeduralkodó – mutatott rá Murok, majd biccentett egy elhaladó troll felé. – ’napot, Karbunkulus úr!

– De nem visel koronát és nem ül trónon és nem hirdeti mindenfelé, hogy azért uralkodik ő, mert ez így helyes – felelte Kadar. – Utálom azt a gazembert. De legalább egyenes. Mint egy dugóhúzó.

– Akkor is, ha jó ember a király…

– Igen? És akkor mi van? A királyság megfertőzi az emberek agyát, fiam! Tisztességes emberek kezdenek hajbókolni valaki előtt, csak mert az öregapja gyilkosabb gazember volt, mint az övék. Figyeljen ide! Talán valóban voltak jó királyaink, valamikor. De a királyok szaporodnak! A vér meg persze kötelez, és végül ott áll az ember egy rakás arrogáns, gyilkos gazemberrel a nyakán. Vagdossák a királynéik fejeit meg a kuzinjaikkal háborúznak ötpercenként! És ez így ment évszázadokig! Aztán egy nap egy ember azt mondta: elég a királyokból!, és felkeltünk, és megküzdöttünk az átkozott nemesekkel és lerángattuk a királyt a trónjáról és végigvonszoltuk a Négyszög körtérig és lecsaptuk azt az átkozott fejét! És helyesen tettük!

– Hú! – mondta elismerően Murok. – Ki volt az?

– Kicsoda?

– Az ember, aki azt mondta, hogy „elég a királyokból”.

A járókelők körülöttük mind őket nézték. Kadar arcát, mely korábban a dühtől piroslott, most már a zavar és szégyenkezés festette vörösre. Bár elég kevéssé különbözött egymástól a két árnyalat.

– Ó… a Városi Őrség akkori parancsnoka – motyogta a kapitány. – Kőpofának nevezték a háta mögött.

– Sosem hallottam róla – ismerte be Murok.

– Ó… öhm, nem nagyon tűnik fel a történelemkönyvekben – vallotta be Kadar. – Néha, mikor például kitör egy polgárháború, utólag sokszor az látszik a legjobbnak, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Néha valakinek meg kell tennie valamilyen dolgot, de aztán jobb, ha elfelejtik. Ő maga fogta a bárdot, tudja. Elvégre egy király nyakáról volt szó. És a királyok – Kadar szinte köpte a szót – különlegesek. Még azután is, hogy látták a… magánszobáit, és eltakarították a… maradványokat. Még azután is. Senki sem akarta megtisztítani a világot. De ő megmarkolta a bárdot, átkozódott, lehordta a többieket és megtette.

– Melyik király volt ez? – érdeklődött Murok.

– Lorenzo, a Kedves – felelte távolba révedőn a kapitány.

– Láttam a képét a palotamúzeumban – jegyezte meg a tizedes. – Kövér öregember. Egy rakás gyerek társaságában.

– Ó, igen – felelte Kadar óvatosan. – Nagy kedvelője volt a gyerekeknek.

Murok integetett néhány törpének.

– Nem tudtam erről – fűzte hozzá aztán. – Azt hittem, csak a csőcselék lázadt fel, vagy ilyesmi.

A kapitány megrántotta a vállát.

– Meg lehet azért találni a történelemkönyvekben, ha az ember tudja, hol keresse.

– És ezzel vége is szakadt Ankh-Morporkban a királyság intézményének.

– Ó, akadt valami túlélő fiúutód, ha jól emlékszem. És pár őrült rokon. Száműzték őket. Ami elvileg szörnyű büntetés az uralkodói családok számára. Én ugyan nem látom be, miért.

– Azt hiszem, én azért sejtem. És maga is szereti a várost, uram.

– Nos, igen. De ha választanom kellene a száműzetés és a fejvesztés között, nyugodtan jöhet segíteni a bútorszállításban. Nem, nagyon is helyes, hogy megszabadultunk a királyoktól. De akkor legalább… működött a város.

– Most is működik – vetette ellen Murok.

Közben elhaladtak az Orgyilkosok céhháza mellett, és elértek a Bolondok és Bohócok Céhének komor falai alá, melyek az utca túlsó végén magasodtak.

– Nem, most épp csak egyben van. Nézzen csak fel!

Murok engedelmesen felpillantott.

A Széles út és az Alkimisták céhházának sarkában ismerős épület állt. Valaha díszes homlokzatát mocsok fedte. Vízköpő-szörnyek telepedtek meg rajta.

A kapuboltozat felett ütött-kopott felirat hirdette: SEM ESŐ, SEM HÓ, SEM AZ ÉJ HOMÁJA NEM LEHET AKADÁLYA AZ HÍREK VIVÉſSINEK. Ami a hajdani dicsőségesebb napokban akár még igaz is lehetett, de mostanság valaki már szükségesnek vélte kiegészítéssel ellátni a mottót, és a következő cédulát szögezte alá:

NE ÉRDEKLŐGGYÖN:

sziklákrul

botos trollokrul

mindenféle sárkányokrul

Kalács asszonyságrul

marha nagy, fogas zöld izékrül

akárminémű fekete kutyákrul, ha narancssárga a szemöldökük

spánielesőrül

ködrül

Kalács asszonyságrul

– Ó – nyugtázta Murok. – A Királyi Posta.

– A Postahivatal – javította ki Kadar. – Nagyapám azt mesélte, hogy valaha a feladott leveleket egy hónapon belül hiba nélkül kézbesítették. Nem kellett kezébe nyomni valamiféle arra járó törpének, és reménykedni benne, hogy a kis gazfickó nem eszi meg még azelőtt…

A kapitány hangja fokozatosan elhalkult.

– Uh, elnézést! Nem akartam megbántani.

– Nem történt semmi – felelte derűsen Murok.

– Nem mintha bármi gondom is lenne a törpékkel. Mindig azt mondom, hogy igencsak fel kellene kötnie a gatyáját annak, aki keményebben dolgozó, hozzáértőbb, törvénytisztelőbb népséget keresne a…

– …kis gazfickóknál?

– Igen. Nem!

Járőröztek tovább.

– Ez a bizonyos Kalács asszonyság – firtatta Murok –, határozottan céltudatos nő lehet, ugye?

– De mennyire! – felelte Kadar.

Valami megcsikordult a tizedes sarujának hatalmas talpa alatt.

– Még több üvegcserép – észrevételezte. – Jó hosszan szétszóródott, nemde?

– Robbanó sárkányok! Milyen élénk képzelőereje van annak a lánynak…

– Vau, vau – mondta egy hang mögöttük.

– Ez az átok kutya követ bennünket – ismerte fel a kapitány.

– A falon ugat valamit – szólt Murok.

Gaspod hűvösen szemlélte őket.

– Vau, vau, fenébe már, nyüszít, nyüszít! – mondta. – Teljesen vakok maguk, vagy mi a fene?

Úgy állt a dolog, hogy az átlagos emberek tényleg nem hallották, mikor Gaspod beszélt, merthogy a kutyák ugye nem beszélnek. Ez közismert tény. Ugyanolyan zsigeri szinten egyértelmű, mint számos más közismert tény, melyek felülbírálják az elsődleges érzéki tapasztalatokat. Mindez pedig azért van így, mert ha az emberek folytonosan tudatában lennének mindennek, ami a környezetükben zajlik, soha nem jutnának egyről a kettőre.[8] És mellesleg a kutyák túlnyomó többsége tényleg nem beszél. Az a néhány, amelyik meg mégis, betudható statisztikai hibának, és így nem kell velük törődni.

Gaspod azonban rájött, hogy tudatalatti szinten az emberek mégis képesek meghallani a szavait. Épp előző nap esett meg, hogy valaki oda sem figyelve belerúgta a csatornába, aztán ennek a valakinek pár lépés múlva hirtelen a következő gondolat jutott az eszébe: milyen egy rohadék is vagyok, nemde?

– Van valami ott fenn – szólt Murok. – Nézze! Valami kék, arról a vízkőpőszörnyről lóg.

– Vau, vau, vau! Ez hihetetlen…

Hiába állt fel Kadar a tizedes vállára, és hiába nyújtotta ki a karját, még így sem érte el a kis kék szalagot.

A vízköpő-szörny kőszeme a kapitány felé fordult.

– Lennél szíves? – érdeklődött Kadar. – A füleden lóg…

Kövön súrlódó kő hangja kíséretében a vízköpő-szörny egyik kezével felnyúlt, és leakasztotta a ragaszkodó anyagot.

– Köszönöm.

– Hó’a heng é’engeh.

Kadar lekászálódott a földre.

– Kedveli a vízköpő-szörnyeket, ugye, kapitány? – érdeklődött Murok, miközben arrébb léptek.

– Egen. Lehet, hogy csak egyszerű trollféle népek, de maguknak valók, ritkán ereszkednek az első emeleteknél mélyebbre és soha nem követnek el semmit, legalábbis nem derült ki róluk soha semmi ilyesmi. A kedvenc városlakóim közé tartoznak.

Majd kihajtogatta a kék csíkot, ami egy nyakörv maradékának bizonyult. Mindkét végén megégett, alig lehetett kivenni a korom mögött a szót: „Pufi”.

– Az átkozottak! – csattant fel. – Tényleg felrobbantottak egy sárkányt!

És most be kell mutatnunk a világ legveszedelmesebb emberét.

Soha életében nem ártott egyetlen élőlénynek sem. Néhányat ugyan felboncolt, de csak miután azok már meghaltak[9] – és rácsodálkozott, milyen ügyes szerkezetek ahhoz képest, hogy nem szakértői munka eredményei. Ő maga már jó pár éve ki sem mozdult tágas, levegős szobájából, de ez a legkevésbé sem zavarta, mert ideje túlnyomó részét, úgyis a saját gondolatai között töltötte. Azok közé a különleges személyiségek közé tartozott, akiket fölöttébb nehéz bebörtönözni.

Tartotta magát azonban ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az egészséges étvágyhoz és a megfelelő bélmozgáshoz napi egyórányi testgyakorlás szükséges, ezért épp egy saját maga által feltalált szerkezeten ücsörgött.

A szerkezet egy pár pedál fölé erősített nyeregből állt, mely pedálok láncáttétel segítségével méretes fakereket hajtottak meg. A fakerék – hogy ne érjen a földhöz – egy fémből készül állványon nyugodott. A szerkezet elejére a feltaláló újabb fakereket erősített, amit egy karos megoldású eszközzel szabadon el lehetett forgatni jobbra vagy balra. E másik kereket azért illesztette az alkalmatossághoz, hogy edzései végeztével az állványról leemelt instrumentumot könnyebben a sarokba tolhassa; továbbá mert így az egész kellemes, szimmetrikus felépítésre tett szert.

A készüléket „kerékből és pedálokkal meghajtott másik kerékből álló szerkezetnek” nevezte el.

Lord Vetinari ugyancsak épp dolgozott.

Munkája során általában a Kocka Kancelláriában tartózkodott, vagy az ankh-morporki palota tróntermének lépcsőjére állított egyszerű faszékében ült. A díszes trón – a város uralkodóinak hivatalos székhelye –, mely a lépcsősor tetején porosodott, aranyból készült. A Patríciusnak álmában sem jutott eszébe, hogy beleüljön.

Ám mivel aznap igen kellemes volt az időjárás, lord Vetinari a kertben munkálkodott.

A városba látogatók gyakorta meglepődtek azon, hogy a Patrícius palotájához érdekes és figyelemre méltó kert is tartozott.

Noha maga lord Vetinari nem volt kifejezetten kertkedvelő típus, az elődei között többen is akadtak effélék. És a Patrícius soha semmit sem változtatott vagy semmisíttetett meg, amennyiben azt ésszerű okok nem indokolták. Így amiként megtartotta a apró állatkertet és a versenyistállót, felismerte és méltányolta a palotakert különleges történelmi értékét is.

A kertet „Igen Hülye” Jonatán tervei alapján alakították ki.

A történelem során számos nagy kerttervező zseni alapozta meg hírnevét úgy, hogy szinte isteni tehetséggel és előrelátással álmodott meg csodálatos parkokat és gyönyörű külső tereket. Mindezt anélkül, hogy mesterséges tavakra, hegyek átmozgatására vagy erdőtelepítésre szükség lett volna; a műveiket szemlélő kései generációk mégis ámulattal adózhattak az ember által átformált vad természet magasztos szépsége előtt. E nagy nevek közül elég csak megemlítenünk „Tehetséges” Hugóét, „Avatott” Eduárdét vagy „Ötletes” Alfonz de Zvikliét…

Ankh-Morporknak azonban ott volt „Igen Hülye” Jonatán.

Igen Hülye „Lehet Hogy Most Még Kicsit Pocsékul Néz Ki, De Jöjjön Csak Vissza Úgy Ötszáz Év Múlva” Jonatán. Igen Hülye „Nézze, A Tervrajzok Akkor Még Tökéletesen Értelmesek Voltak, Amikor Megalkottam Őket” Jonatán. „Igen Hülye” Jonatán, aki kétezer tonna földből rakatott mesterséges hegyet a chirmi uradalom elé, mert „kikészített azoknak az unalmas fáknak meg domboknak a látványa, érti, ugye?”.

Az ankh-morporki palotakert számított pályafutása csúcspontjának – ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. Példának okáért akadt benne egy pisztrángos dísztavacska, mely úgy százötven öl hosszan nyújtózott, ám – eredményeként az Igen Hülye munkásságát és terveit olyannyira jellemző apró, félreérthető széljegyzetek egyikének – mindössze háromujjnyi szélességben. A tavacskában egyetlen pisztráng élt, méghozzá tökéletes kényelemben, feltéve, hogy nem akart ellenkező irányba úszni. Tartozott továbbá a tóhoz egy ékes szökőkút is, mely működésbe hozását követően öt percig csupán vészjóslóan hörgött, majd mintegy háromszáz ölnyi magasságba kilőtt egy apró kőkerubot.

Akadt a kertben egy hoho is, ami nagyjából ugyanaz volt, mint egy haha, csak mélyebb. A haha tudvalévőleg egy árokkal szegélyezett fal, melynek köszönhetően a földbirtokosok anélkül szemlélhetik meg a tulajdonukba tartozó hullámzó mezőket és legelőket, hogy pillantásuk elkóborolt marhákba vagy oda nem illő, ténfergő szegény emberekbe ütközne. Jonatán megbicsakló tervezőceruzája nyomán a hohót úgy tizenöt ölnyi mélyre ásták, és csupán ezidáig három kertész életét követelte.

A sövénylabirintust olyan apróra készítették, hogy a látogatók nem benne, hanem az utána való kutatás során vesztek el.

Mindezek dacára a Patrícius kedvelte és csendes örömmel szemlélte a palotakertet. Többek közt azért, mert határozott elképzelésekkel rendelkezett az emberiség többségének elmeállapotát illetően, és a kert e véleményében őt teljes mértékben megerősítette.

Széke körül a gyepen papírkupacok sorakoztak, melyeket a hivatalnokai rendszeresen frissítettek vagy szállítottak ide-oda. E hivatalnokok ugyancsak sokféle típusba tartoztak. A palotába rengeteg információ áramlott, de csupán egyetlen helyen találkoztak össze; hasonlóan ahhoz, ahogy a pókháló fonalai is csak középen futnak egymásba.

Számos uralkodó – jók, rosszak és pláne a halottak – volt tisztában azzal, hogy mi történt körülötte. Azt már elég kevesen voltak képesek (erővel vagy pusztán megérzés útján) kideríteni, hogy éppen mi történik körülöttük. Ám lord Vetinari úgy vélte, mindkét említett típus képzeletszegény, és hiányzik belőlük a becsvágy.

– Igen, dr. Rejtvány? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna.

Hogy a pokolba csinálja? – tűnődött a megszólított. Tudom, hogy hangtalanul mozgok…

– Á, Havelock… – kezdett volna bele a válaszba.

– Szeretne valami mondani nekem, doktor?

– Öö… az… elkeveredett.

– Igen. És ön kétségkívül mindent megtesz, hogy felkutassa. Nagyon helyes. A viszontlátásra!

A Patrícius az egész beszélgetés alatt fel sem nézett. Még csak nem is bajlódott azzal, hogy rákérdezzen, mi az az az. Persze nagyon is jól tudja, gondolta Rejtvány. Miképp lehetséges, hogy soha nem lehet neki olyasmit mondani, amivel már eleve ne lenne tisztában?

Lord Vetinari az egyik kupacra rakta az addig kezében tartott papírlapot, majd felvett egy másikat.

– Ön még mindig itt tartózkodik, doktor Rejtvány.

– Biztosíthatom, lordom, hogy…

– Elhiszem, elhiszem. Mindazonáltal akad egy gondolat, mely nem hagy nyugodni.

– Lordom?

– Miért is helyezték el azt a céhházukban? Hogy aztán ellophassa valaki? Tudomásom szerint már korábban megsemmisítésre került. Biztos vagyok benne, hogy ilyen irányú parancsokat adtam.

Ez volt az a kérdés, amit az orgyilkos a lehető leginkább el szeretett volna kerülni. De a Patrícius nagyon jó volt ebben a játékban.

– Ööö, mi – vagyis hogy az elődöm – úgy véltük, figyelmeztetőjelként, egyben példaként szolgálhat.

Lord Vetinari felnézett, és szélesen elmosolyodott.

– Remek! – helyeselt. – Mindig is roppantmód hittem a helyesen megválasztott példák meggyőző erejében. Így hát biztos vagyok benne, hogy képesek lesznek ezt az egészet a lehető legkisebb kényelmetlenség mellett megoldani.

– Természetesen, lordom – felelte borúsan az orgyilkos. – Azonban…

Delet ütöttek az órák.

Ez Ankh-Morporkban eltartott egy darabig, lévén a déli tizenkettő bekövetkeztének pontos ideje közmegegyezésen alapult. Általában a Tanárok céhházának harangja kezdett ütni elsőként, mintegy válaszolva a céh tagjainak együttes, ki nem mondott könyörgéseire. Aztán a Kisistenek templomának vízórája hozta működésbe a nagy bronzgong ütőszerkezetét. A Sors templomának fekete harangja csak egyszer kondult, igaz, sosem lehetett tudni, egészen pontosan mikor teszi majd ezt. A Sors haragját követően a Bolondok és Bohócok Céhének ezüstpedál meghajtású harangjátéka csendült fel, hogy aztán csatlakozzon hozzá az összes céh és templom harangjának, csengettyűjének valamint gongjának zenebonája. A hangzavart csak a Láthatatlan Egyetem nyelv nélküli, mágikus oktironból készült nagyharangjának, Vén Tomnak az ütései szakították meg; a tizenkét néma kondulás alatt az egész városra csend nehezedett.

Míg végül, úgy hét szívdobbanással a többiek után elkezdett jelezni az Orgyilkosok céhházának harangja is, amely mindig utolsóként köszöntötte a delet.

A Patrícius melletti cizellált napóra kétszer megcsendült, majd felborult.

– Mit is kívánt közölni? – kérdezte a zavar legkisebb jele nélkül lord Vetinari.

– Kadar kapitány – fogott bele ismét a doktor. – Úgy tűnik, érdeklődik.

– Csakugyan? De hisz ez a munkája.

– Valóban? Követelem, hogy állítsa le!

A kert körülöttük visszahangozta a szavakat. Néhány galamb felrebbent.

– Követeli? – érdeklődött roppant kedvesen a Patrícius.

Dr. Rejtvány kétségbeesetten próbált visszakozni, egyben kitölteni a hirtelen támadt kínos csendet.

– Elvégre csak egy szolga – bizonygatta. – Nem látom okát, miért kellene olyasmikbe beleártania magát, amikhez semmi köze.

– Úgy vélem, ő a törvény szolgájának gondolja magát – felelte lord Vetinari.

– Csupán egy névtelen hivatalnok, egy arcátlan, felkapaszkodott senki!

– Szavamra, nem gondoltam volna, hogy ily erőteljesek az érzései! Ám mivel ön ezt követeli, késlekedés nélkül a helyére fogom tenni a kapitányt.

– Köszönöm.

– Szóra sem érdemes. De nem is rabolnám tovább az idejét.

A Patrícius hanyagul intett, mire dr. Rejtvány útnak indult a jelzett irányba.

Lord Vetinari ismét a papírmunka felé fordult, és még csak fel sem pillantott, mikor meghallotta a távoli, fojtott kiáltást. Helyette lenyúlt a széke mellé, és megrázott egy apró ezüstcsengettyűt.

Egyik hivatalnoka érkezett sietve.

– Kerítse elő a létrát, rendben, Drumknott? – adta ki az utasítást. – Olybá tűnik, dr. Rejtvány beleesett a hohóba.

Kalapácsnyél Björn műhelyének hátsó ajtaján elhúzták a reteszt, és tárva-nyitva állt. A tulajdonos törpe sietett ellenőrizni, van-e valaki odakint, majd megborzongott.

Aztán becsukta az ajtót.

– Egy kicsit hűvös van idebent – közölte a szobában tartózkodó másik illetővel. – De semmi gond.

A műhely mennyezete alig másfél ölnyire húzódott a padló felett, de ez így egy törpe számára épp megfelelőnek volt mondható.

Au, jelentette ki egy senki által meg nem hallott hang.

Kalapácsnyél rámeredt a satuba szorított dologra, majd felmarkolt egy csavarhúzót.

Au.

– Csodálatos! – méltatta a törpe. – Azt hiszem, hogy ha ez a cső így elmozdul a tár mentén, akkor a hat, öö, tárhely is elfordul, és egy újat lök a, ööö, tüzelőnyílásba. Ez elég nyilvánvalónak látszik. Az elsütőszerkezet valójában egy szokványos robbantókészség. A rugó… itt… kissé elrozsdállt. De könnyedén ki tudom cserélni. Tudja – jelentett ki, miközben felnézett –, ez egy nagyon érdekes szerkezet. A vegyszerekkel a csőben meg minden. Milyen egyszerű ötlet! A Bolondok valamilyen eszköze? Valamiféle automata pofonosztó?

A mester turkált egy kicsit a fölösleges alkatrészek gyűjtésére szolgáló dobozában, majd kiválasztott egy acéldarabot és elővett egy ráspolyt.

– Szeretnék majd később pár tervrajzot készíteni – fűzte még hozzá.

Körülbelül harminc másodperccel később hangos puff hallatszott, és füst gomolygott a műhelyben.

Kalapácsnyél Björn fejét rázva feltápászkodott.

– Micsoda szerencse! Csúnya megjárhattuk volna…

Megpróbálta valahogy ellegyezni maga elől a füstöt, majd ismét a ráspoly után nyúlt.

A keze átsiklott a szerszámon.

KHÖM.

Björn újfent próbálkozott.

A ráspoly ugyanolyan anyagtalannak tűnt számára, akár a füst.

– Mi a…?

KHÖM.

A különös szerkezet tulajdonosa rémülten meredt valamire a padlón. Björn követte a pillantását.

– Ó! – nyögte, ahogy rádöbbent az addig tudata peremén kóválygó tényekre. Ez a halál egyik jellegzetessége: amikor megtörténik veled, az elsők között vagy, akik megtudják,

Látogatója felmarkolta a munkapadon heverő dolgot, és egy szövetzsákba gyömöszölte. Aztán űzötten körülnézett, megragadta Kalapácsnyél úr tetemét, és az ajtón keresztül a folyó felé kezdte vonszolni.

Távoli placcs hallatszott, vagy legalábbis egy olyan hang, ami az Ankhból a placcshoz leginkább hasonlatosan kinyerhető.

– Te jó ég! – panaszolta Björn. – És még csak úszni sem tudok.

EZ, TERMÉSZETESEN, NEM JELENT MAJD GONDOT – nyugtatta meg a Halál.

Björn ránézett.

– Maga sokkal alacsonyabb, mint gondoltam – észrevételezte.

EZ AZÉRT VAN, KALAPÁCSNYÉL ÚR, MERT TÉRDELEK.

– Az az átok dolog megölt engem!

IGEN

– Soha életemben nem történt velem semmi ilyesmi!

SENKIVEL SEM, ÁLTALÁBAN. BÁR, FELTESZEM, NEM EZ VOLT AZ UTOLSÓ ILYEN ESET.

A Halál – némi térdízület-ropogás közepette – felállt. De a koponyáját nem verte be a mennyezetbe, mivelhogy olyan már nem létezett. Az egész szoba lassan elhalványult körülöttük.

A törpéknek vannak saját isteneik, noha mint faj nem örvendenek túlzottan vallásos hírnévnek. Ám mivel egy olyan világban élnek, ahol a támgerendák bármikor megroppanhatnak, ahol a gázzal töltött vágatok bármikor berobbanhatnak, hamar belátták az istenek szükségességét; a védősisakok amolyan természetfeletti megfelelőiként kezelve őket. Emellett jó dolog, hogy ha a törpe ráüt az ujjára egy négykilós kalapáccsal, van valaki, akinek a nevében szentségelhet. Nagyon különleges személyiségnek és igen elkötelezett ateistának kell lennie annak, aki hasonló esetben, miközben kezét rázva fel-le ugrál, valami olyasmit üvölt, hogy „Ó, hogy a téridő-kontinuum random fluktuációját!” vagy „Ááá, hogy a primitív és meghaladott világmagyarázatok csapodár életvitelűnek feltételezett ikonikus főalakját!”

Björn nem vesztegette az időt kérdésekkel. Ha meghalsz, egy rakás dolog jelentőségét veszti.

– Én hiszek a lélekvándorlásban – jelentette ki.

TUDOM.

– Próbáltam helyes életet élni. Az segít?

EZ NEM RAJTAM ÁLL. A Halál köhintett. DE HA ÍGY VAN… IDŐVEL… HALÁLOSAN NAGY MEGLEPETÉSEK NEM ÉRIK MAJD A TALÁLKOZÓINKON.

A Halál kivárt.

– Igen. Alighanem – felelte Björn. A törpék bizonyos értelemben híresek a humorérzékükről. Mármint hogy mindenki más szerint „azoknak a kis gazfickóknak egyáltalán nincs humorérzékük”.

ÖHM. NEM TALÁLT VALAMIT TRÉFÁSNAK AZ ÁLTALAM EMLÍTETTEKBEN?

– Uh. Nem. Nem… Nem hiszem.

EGY SZÓVICC AKART PEDIG LENNI, AVAGY JÁTÉK A SZAVAKKAL. HALÁLOSAN NAGY MEGLEPETÉSEK.

– Igen?

NEM ÉRZÉKELTE?

– Nem mondhatnám.

Ó!

– Sajnálom.

ARRÓL TÁJÉKOZTATTAK, HOGY ÉRDEMES LENNE MEGPRÓBÁLNOM EZEN ALKALMAKAT KISSÉ FESZTELENEBBÉ TENNI.

– Halálosan nagy meglepetések.

IGEN.

– Majd még gondolkodom rajta.

KÖSZÖNÖM.

– Nhos – folytatta Kolon főtörzsőrmester –, ez, embehrek, a maguk szolgálati botja, más néven hrendfenntahtó bikacsöke avagy hivatali ütlegeszköze. – Itt egy pillanatra szünetet tartott, miközben próbálta felidézni katonakori élményeit, majd felderült az arca.

– Éhs maguk gondját viselik! – kiáltotta lelkesülten. – Ehzzel esznek, ehzzel fekszenek le, ehz…

– …Bocsánat!

– Ki volt az?

– Én, itt lenn. Zsámoly őrgyakornok.

– Igen, messziről érkezett?

– Hogyan együnk vele, főtörzsőrmester?

Kolon öngerjesztett machismója leeresztett. A főtörzsőrmesternek egyébként is gyanús volt Zsámoly őrgyakornok. Erősen tartott attól, hogy a törpe egy bajkeverő.

– Mi?

– Hát, használjuk úgy, mint egy kést, vagy mint egy villát, vagy vágjuk ketté evőpálcikának, vagy hogy?

– Maga meg miről beszél?

– Őrmester, elnézést…!

– Mi az, Angua őrgyakornok?

– Egészen pontosan hogyan feküdjünk le vele?

– Nos, hát… úgy értettem… Nobbs tizedes, azonnal fejezze be a vihogást! – Kolon megigazította a mellvértjét, majd úgy döntött, más irányban keresi a kitörési lehetőséget.

– Nhos, ez a táhrgy itt előttünk egy bábu, úgy is mint phróbababa avagy khépzetes chélszemély – mutatott a bőrből varrt és szalmával kitömött, nagyjából ember alakú zsákra, melyet egy karóhoz erősítettek. – Szholgálati becenevén kiképzési chélzatú Ahtúhr. Angua őrgyakornok, kilépni! Árulja el nekem, őrgyakornok, maga ki tudna készíteni egy erős férfit?

– …Mennyi időm lenne rá?

Kis szünetet kellett tartaniuk, hogy felsegíthessék a földről Nobby tizedest és meglapogathassák a hátát, míg megnyugszik.

– Nhos – folytatta a főtörzsőrmester –, a következőt kell tennie: felemeli a botot így, és előszámlálásomra egyre Ahtúhr fejéhez közelíti azt, majd kettőre akkurátusan fejbe kólintja. Ehgy… khettő…

A szolgálati bot lepattant Artúr sisakjáról.

– Nagyon jó, egy dolgot kivéve. Meg tudja nekem valaki mondani, mi az?

Általános fejrázás.

– Hátulról! – hangsúlyozta Kolon. – Hátulról vágjuk kupán őket. Nincs értelme kockáztatni, igaz? Most maga jön, Zsámoly őrgyakornok.

– De, főtörzsőrmester…

– Csinálja!

Csendben figyelték.

– Talán kerítenünk kellene neki egy széket? – javasolta Angua úgy tizenöt kínos szívdobbanásnyi idő után.

Detritus őrgyakornok felkuncogott.

– Túl picike őrnek – jelentette ki.

Zsámoly abbahagyta az ugrálást.

– Elnézést, főtörzsőrmester! – szabadkozott. – Mi, törpék nem így szoktuk, érti?

– A csendbiztosok így szokták – vetette ellen Kolon. – Rendben. Detritus őrgyakornok – ne tisztelegjen! –, most maga következik.

Detritus a szolgálati eszközt a mutató- és hüvelykujja közé szorította, majd Artúr sisakja felé sújtott vele. Aztán érdeklődve meredt a bot maradékára. Ezt követően ökölbe szorította a kezét, és lecsapott arra a részre, amely Artúr fejét jelképezte. A szétfoszló zsák alatti karó jó ölnyi mélyen fúródott a földbe.

– Mos’má a törpe próbálhat – jelentette ki a troll.

Újabb öt szívdobbanásnyi kínos csend következett. Majd Kolon főtörzsőrmester megköszörülte a torkát.

– Nos, hát, azt hiszem, most már teljesen letartóztatottnak minősíthető – összegezte. – Nobbs tizedes, jegyezze fel: Detritus őrgyakornok – ne tisztelegjen! – béréből levonandó egy tallér a megrongált szolgálati bot miatt. És csak hogy tudják: az alanynak kihallgatható állapotban kellene maradnia utána.

Megszemlélte Artúr maradványait.

– Azt hiszem, körülbelül most jött el az ideje annak, hogy beavassam magukat az íjászat mestehrfogásaiba.

Lady Sybil Juhossy a szomorú kis bőrdarabkát nézte; ez volt minden, ami a néhai Pufiból maradt.

– Ki képes ilyesmit tenni egy szegény kis sárkánnyal? – kérdezte.

– Próbáljuk kideríteni – felelte Kadar. – Úgy… úgy gondoljuk, talán kikötötték egy falhoz, ahol felrobbant.

Murok áthajolt az egyik ól alacsony falán.

– Te kis aranyoska – becézgette a lakóját. Barátságos lángnyelv égette le a szemöldökét.

– Hiszen teljesen szelíd volt! – tiltakozott lady Juhossy. – Szegény kis jószág a légynek sem tudott volna ártani.

– Hogyan lehet felrobbantani egy sárkányt? – firtatta a kapitány. – Lehetséges például pusztán úgy, hogy belerúgnak?

– Ó, igen – válaszolta lady Sybil. – Persze ezzel a rugdosódó a lábának is búcsút mondhatna.

– Akkor nem ez történt. Valami más módon? Úgy, hogy ne essen bántódása az embernek?

– Nem igazán. Sokkal egyszerűbb úgy intézni, hogy felrobbantsa saját magát. De csakugyan, Sam, nagyon rosszulesik erről beszélnem…

– Tudnom kell.

– Nos… az évnek ennek a szakában a hímek megküzdenek egymással. Igyekeznek minél nagyobbnak feltűnni a többiek előtt, érted? Ezért tartom őket mindig távol egymástól.

Kadar megrázta a fejét.

– Csak egy sárkány volt a tetthelyen.

Mögöttük Murok egy újabb ól fölé hajolt. Az ól gazdája, egy körte alakú hím sárkány, kinyitotta a fél szemét, és a tizedesre meredt.

– Nakiajókissárkány? – mormolta Murok. – Ha jól emlékszem, akad nálam egy darab szén valahol…

A sárkány kinyitotta a másik szemét is, pislantott, majd hirtelen tökéletesen éberen felágaskodott. A füleit hátrasunyta. Az orrlyukai kitágultak. A szárnyait széttárta. Nagy levegőt vett. Hasa felől különféle szelepeken és nyílásokon át áramló sav bugyborgása hallatszott. Az állatka lábai elhagyták a padlót. A mellkasa kitágult…

Kadar deréktájon találta el Murokot, és a földre vitte.

A sárkány zavarodottan pislantott óljában. Az ellenségnek titokzatos módon nyoma veszett. Elijedt!

Megnyugodva hatalmas lángcsóvát fújt.

Kadar összekulcsolt keze alól felnézett, majd lehengeredett a tizedesről.

– Ezt miért csinálta, kapitány? – érdeklődött Murok. – Nem voltam igazán…

– Épp egy sárkányt készült megtámadni! – kiáltotta Kadar. – Egy olyat, amelyik soha nem hátrált volna meg!

A kapitány feltérdelt, és megkopogtatta Murok mellvértjét.

– Ugyancsak ki szokta fényesíteni. Akár a saját képmását is megszemlélheti benne. Mint ahogy bárki más is.

– Ó, valóban, persze, így is lehet! – ismerte fel lady Sybil, – Mindenki tudja, hogy a sárkányokat távol kell tartani a tükröktől…

– Tükrök – tűnődött Murok. – Hé, a tetthelyen is találtunk…

– Igen. Egy tükör elé rakták Pufit – összegezte Kadar.

– A szegény kis jószág biztos próbálta még saját magánál is nagyobbnak feltüntetni magát – szánakozott Murok.

– Egy torz elme működésének vagyunk itt szemtanúi – vélte Kadar.

– Ó, ne! Valóban így gondolja?

– Igen.

– De… nem, ez nem lehet igaz! Hiszen Nobby egész idő alatt velünk volt!

– Nem Nobby – felelte mogorván Kadar. – Bármit is tenne egy sárkánnyal, kétlem, hogy fel tudná robbantani. E földön léteznek még Nobbs tizedesnél is furcsább emberek, fiam.

Murok arca megdermedt a borzalomtól.

– Az áldóját! – nyögte.

Kolon főtörzsőrmester megszemlélte a bálákat. Aztán levette a sisakját és megtörölte a homlokát.

– Azt hiszem, talán addig nem kellene Angua őrgyakornoknak újból próbálkoznia, amíg ki nem találjuk, hogyan… ne legyen útban saját magának.

– Őrmester!

Mindannyian Detritus felé fordultak, aki zavarodottan ácsorgott egy halom törött hosszúíj mögött. A számszeríjak szóba sem jöhettek, mert úgy festettek a troll markában, akár a hajtűk. Elméletben a hosszúíj halálos fegyverré válhatott volna a kezében, ha sikerült volna elsajátítania a nyílvessző időben való elengedésének művészetét.

Detritus megrántotta a vállát.

– Bocsánat, uram! – szabadkozott. – Íj nem troll fegyver.

– Ha! – méltatta Kolon. – Ami pedig magát illeti, Zsámoly őrgyakornok…

– Egyszerűen nem megy nekem ezzel a célzás, főtörzsőrmester – felelte a törpe.

– Úgy tudtam a törpék a hadi erényeikről híresek.

– Igen, de… nem ezekről – magyarázta a törpe.

– Orvtámadók – mormolta Detritus.

Ám mivel troll volt, a mormolása távoli épületekről is visszhangzott. Zsámoly szakálla felborzolódott.

– Te álnok troll, csak kapjam…

– Nos akkor – vágott közbe sietősen Kolon főtörzsőrmester – Azt hiszem, most abbahagyjuk a kiképzést. Majd… felszedik menet közben, amire még szükségük van, rendben?

Felsóhajtott. A főtörzsőrmester nem volt rossz ember, de egész életében katonaként vagy csendbiztosként szolgált, és épp becsapva érezte magát. Egyébként nem hagyták volna el olyan szavak a száját, mint amilyenek ekkor feltörtek belőle.

– Nem tudom, tényleg nem. Egymással verekednek, eltörik a saját fegyvereiket… Úgy értem, kit akarunk mi itt bolonddá tenni? Na, mindjárt dél, van pár óra szabadidejük, este majd találkozunk. Már ha nem érzik túlságosan lealacsonyítónak…

Hirtelen egy szpeng! hallatszott. Zsámoly számszeríja sült el véletlenül a kezében. A nyílvessző elsüvített Nobby tizedes füle mellett, és beletalált a folyóba, ahol megszorult.

– Elnézést… – nyögte Zsámoly.

– Cc-cc – nyugtázta Kolon főtörzsőrmester.

És ez volt a legrosszabb. Sokkal elviselhetőbb lett volna, ha a sárga földig lehordja a törpét. Sokkal elviselhetőbb lett volna, ha úgy tesz, mint aki legalább a sértegetésre méltónak tartja Zsámolyt,

A főtörzsőrmester megfordult és elsétált a Pszeudopolisz Yard felé.

Elmenőfélben valamit még dörmögött az orra alatt.

– Mit mond? – kérdezte Detritus.

– „…válogatott legények…” – ismételte elvörösödve Angua.

Zsámoly a földre köpött, mely tevékenység – tekintve a talajhoz való közelségét – nem vett igénybe túl sok időt. Aztán köpenye alá nyúlt, és akár egy 5-ös méretű kalapból 10-es méretű nyulat elővarázsoló bűvész, kirántott alóla egy kétfejű csatabárdot. Aztán elkezdett rohanni.

Mire az érintetlen gyakorlóbábuhoz ért, már csak egy homályos folt látszott belőle. Hasadó hang hallatszott, majd a próbababa felrobbant, akár egy atomtöltetű szalmabála.

A két másik újonc közelebb lépett, és megszemlélte a végeredményt. Körülöttük a levegőben puhán szállingózott a szecska.

– Igen, rendben – méltatta Angua. – De a főtörzsőrmester azt mondta, hogy az alanynak kihallgatható állapotban kell maradnia utána.

– Azt nem mondta, hogy válaszolni is tudnia kell – felelte komoran a törpe.

– Zsámoly őrgyakornok, levonandó egy tallér, cél miatt – jegyezte meg Detritus, aki már tizenegy tallérral tartozott a Városi Őrségnek az íjaknak köszönhetően.

– „Már ha nem érzik túlságosan lealacsonyítónak!” – idézte Zsámoly, miközben valahová a köpenye alá ismét eltüntette kétfejű csatabárdját. – Fajgyűlölő!

– Nem hiszem, hogy úgy értette – magyarázta Angua.

– Ha, magának könnyű! – vágott vissza a törpe.

– Miért?

– Mer’ maga ember – mutatott rá Detritus.

Angua pillanatnyi töprengés után felelt.

– Nő.

– Ugyanaz.

– Csak nagy vonalakban. Menjünk, igyunk valamit!

A hányattatások által kikovácsolt bajtársiasság azonmód tökéletesen elpárolgott.

– Egy trollal?

– Egy törpével?

– Rendben – Így Angua. – Akkor mit szólnak ahhoz, ha maga és maga eljön inni egy italt velem?

Majd levette a sisakját és megrázta a haját.

A nőnemű trollok testén nem nő szőr, bár a szerencsésebbek képesek bizonyos helyeken finom zuzmóréteget növeszteni magukon, és a törpe nők inkább szakálluk, mint hajuk selymességére vonatkozó bókokat kapnak. Angua látványa azonban valami közös, ősi, kozmikus férfiúi lényeget érintett meg.

– Nem igazán volt még alkalmam körülnézni – folytatta. – De láttam egy helyet a Smukk utcában.

Ami azt jelentette, hogy át kellett kelniük a folyó másik partjára úgy, hogy közben közülük legalább ketten folyamatosan próbálták jelezni a járókelőknek: ők legalább egyvalakivel a másik kettő közül nincsenek azonos társaságban. Ami viszont azzal járt, hogy kétségbeesetten próbáltak nemtörődöm módon bámulni minden mást maguk körül.

Ami másfelől azt eredményezte, hogy Zsámoly észrevette a törpét a vízben.

Már ha víznek lehetett azt egyáltalán nevezni.

Már ha törpének lehetett azt még egyáltalán nevezni.

Meredten néztek lefelé.

– Tudják – szólalt meg Detritus egy idő után –, e’meg olyan, mint a fegyverkészítő törpe a Glazúr uccábó’.

– Kalapácsnyél Björn? – próbálta beazonosítani Zsámoly.

– Az, az, ja.

– Egy kicsit tényleg hasonlít rá – engedte meg a törpe továbbra is nyugodt, hűvös hangon. – De nem teljesen olyan, mint ő.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Angua.

– Mert Kalapácsnyél úrnak – summázta Zsámoly – nem volt ilyen veszett nagy lyuk a mellkasában.

Alszik valamikor egyáltalán? – tűnődött Kadar magában. Leteszi valaha is ez az átok a fejét egy pillanatra? Nincs valahol egy hálószoba a környéken, ahol az ajtó belső oldalán a fogasról fekete házikabát lóg?

Kopogott a Kocka Kancellária ajtaján.

– Á, kapitány! – nézett föl papírjai közül a Patrícius. – Dicséretesen gyorsnak bizonyult.

– Csakugyan?

– Megkapta az üzenetem? – firtatta lord Vetinari.

– Nem, uram… Elfoglaltságaim akadtak.

– Valóban. És milyen természetűek?

– Valaki megölte Kalapácsnyél urat, uram. A törpeközösség egyik fontos tagját. Valami… valami fegyverrel találták el, talán valamilyen ostromeszközzel. Aztán a folyóba hajították. Nemrég halásztuk ki. Épp úton voltam, hogy elmondjam a feleségének. Azt hiszem, a Melasz utcában lakik. És úgy gondoltam, mivel útba esik…

– Ez fölöttébb sajnálatos.

– Kalapácsnyél úr szempontjából kétségtelenül – értett egyet Kadar.

A Patrícius hátradőlt székével, és a kapitányra meredt.

– Elárulná – érdeklődött –, pontosan hogyan ölték meg?

– Nem tudom. Soha nem láttam még hasonlót… csak egy hatalmas lyuk tátongott a mellkasában. De rá fogok jönni, mi okozta.

– Hm. Említettem már, hogy dr. Rejtvány járt nálam ma reggel?

– Nem, uram.

– Rendkívül… elkötelezett benyomást keltett.

– Igen, uram.

– Azt hiszem, sikerült felbosszantania őt.

– Uram?

Úgy tűnt, a Patrícius döntésre jutott. A széke ismét előrehuppant négy lábra.

– Kadar kapitány…

– Uram?

– Tisztában vagyok azzal, hogy holnapután leszerel, és ennek következtében talán kissé túlzott… késztetést érez a buzgóságra. Ám mindaddig, amíg ön az Éjjeli őrjárat parancsnoka, kérem, hogy kövesse a következő két határozott utasításomat.

– Uram?

– Bármilyen nyomozást, amely az Orgyilkosok Céhét érintő legutóbbi tolvajlással kapcsolatos, függesszen fel! Megértette? Az teljes mértékben céhes belső ügy.

– Uram – Kadar gondosan ügyelt arra, hogy az arca meg se rezzenjen.

– Úgy elöntöttem, hogy a válaszában kimondatlanul maradt szó az az igenis, kapitány.

– Uram.

– Ebben úgyszintén. Ami a szerencsétlen Kalapácsnyél úr ügyét illeti… A testre röviddel ezelőtt bukkantak rá, ugye?

– Igen, uram.

– Akkor az ügy nem tartozik az ön hatáskörébe, kapitány.

– Micsoda? Uram?

– A Nappali őrség majd foglalkozik vele.

– De korábban sosem törődtünk a hatáskörök időbeli határaival!

– Mindazonáltal a jelen körülmények között utasítani fogom Cikorny kapitányt, hogy vegye át a nyomozást, már amennyiben kiderül, hogy szükség van ilyesmire.

Ha szükség van ilyesmire. Ha nem bukkannak fel népek a mellkasuk helyén egy nagy lyukkal pusztán valami véletlen balesetnek köszönhetően. Meteorittalálatnak, nyilván, futott át Kadar agyán.

Mély lélegzetet vett, és a Patrícius asztalára tenyerelt.

– Majonéz Cikorny a saját seggét sem képes megtalálni, még térképpel sem! És gőze sincs arról, hogyan kell beszélni a törpékkel! Sóderszopókként emlegeti őket! Az én embereim találták meg a holttestet! Az én hatáskörömbe tartozik az ügy!

A Patrícius Kadar kezeire meredt. A kapitány olyan gyorsan kapta le őket az asztalról, mintha a bútor lapja hirtelen vörösen izzóvá vált volna.

– Ön az Éjjeli őrjárat kapitánya. Szolgálati idejének tartama az éjjeli órákra terjed ki.

– Törpékről beszélünk! Ha nem állunk hozzá megfelelően, a saját kezükbe veszik az ügyet! Ami általában azt jelenti, hogy lecsapják a legközelebbi troll fejét! És maga Cikornyra bízná ezt az egészet?

– Hallotta a parancsot, kapitány.

– De…

– Távozhat.

– De maga nem…

– Azt mondtam, távozhat, Kadar kapitány!

– Uram.

Kadar tisztelgett. Aztán hátraarcot csinált, és kimasírozott a szobából. Az ajtót olyan figyelmesen csukta be maga után, hogy csupán egy halk klikk hallatszott.

Utána pedig az, ahogy a kapitány kint öklével a falba csap. Kadar nem volt tudatában, de számos alig észrevehető bemélyedés díszítette a Kocka Kancellária külső falát, melyek homorulata híven tükrözte a kapitány időnkénti belső érzelmi konfliktusainak intenzitását.

Hangjából ítélve e legutóbbi bemélyedés vakoló szakember közreműködését igényelte.

Lord Vetinari megengedett magának egy mosolyt, noha abba kétségtelenül nem szorult túl sok vidámság.

A város működött. A kölcsönös önérdek kérlelhetetlen törvényei által összekapcsolt Céhek önszabályozó együttese volt csupán, de akkor is, üzemelt. Általában véve. Nagyjából. Többnyire. Szokványos esetben.

A legutolsó dolog, amit bárki is akarhatott, az volt, hogy valami csendbiztos botladozzon ide-oda és forgasson fel mindent, akár… akár egy… elszabadult katapult.

Szokványos esetben.

Úgy tűnt, Kadar a megfelelő érzelmi állapotba került. Kis szerencsével a neki adott parancsok el fogják érni a kívánt hatást…

Minden nagyvárosban található ehhez hasonlatos kocsma. Ez az a hely, ahol a csendbiztosok isznak.

A Városi Őrség tagjai szolgálaton kívül ritkán látogatták Ankh-Morpork vidámabb tavernáit. Ugyanis túl könnyen megpillanthattak valamit, ami ismét szolgálatba helyezte őket.[10] Így hát többnyire A Vödröt látogatták, a Smukk utcában. Ez a kocsma kicsi volt, alacsony mennyezetű, és a csendbiztosok állandó jelenléte meglehetősen elbátortalanítólag hatott az egyéb vendégekre. De Sajt úr, a tulaj nem különösebben aggódott emiatt. Senki sem tud úgy inni, ahogy egy csendbiztos, aki túl sokat látott ahhoz, hogy józan akarjon maradni.

Murok kiszámolta az apróját a pultra.

– Ez három sör, egy tej, egy foszforsav olvasztott kénkockákkal…

– …olyan esernyőve’ benne… – fűzte hozzá Detritus.

– …és egy Kényelmesen Lassú Kétértelműség limonádéval.

– Meg gyümölcssalátával – egészítette ki Nobby.

– Vau?

– És egy kevés sört tányérban – mondta Angua.

– Az a kiskutya nagyon megkedvelte magát – jegyezte meg Murok,

– Igen – felelte az őrgyakornok. – El nem tudom képzelni, miért.

A rendelést lerakták eléjük. A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.

Sajt úr, aki jól ismerte a csendbiztosokat, kérdés nélkül újratöltötte a poharakat és Detritus szigetelt kancsóját.

A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.

– Tudják – szólt Kolon egy idő után –, ami felett igazán, igazán nem tudok napirendre térni, az az, hogy csak úgy behajították a vízbe. Mármint hogy még csak súlyokat se kötöztek rá. Csak behajították. Mintha nem is számítana, hogy megtalálja-e valaki. Értik, mire gondolok?

– Ami felett én nem tudok napirendre térni – mondta Zsámoly –, az az, hogy egy törpével történt.

– Ami felett én nem tudok napirendre térni, az az, hogy meggyilkolták – felelte Murok.

Sajt úr ismét újratöltött. A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.

Mert akármilyen furcsának is tűnhet, az ellentétes bizonyítékok dacára a gyilkosság nem számított mindennapos eseménynek Ankh-Morporkban. Orgyilkosságok természetesen előfordultak. És a korábbiakban említetteknek megfelelően számos esetben követhetett el az ember meggondolatlanul öngyilkosságot. És persze ott voltak a szombat esténkénti házi perpatvarok, mint a válás olcsóbb alternatívái. Mindezek léteztek, igen – de legalább mindegyiknek volt valamilyen oka, még ha teljesen elfogadhatatlan is.

– Kalapácsnyél úr fontos személyiségnek számított a törpék között – fejtegette Murok. – És tisztes polgárnak. Nem keverte állandóan úgy a bajt, mint például Erőskar úr.

– A Glazúr utcában van egy műhelye – tette hozzá Nobby.

– Volt – helyesbített Kolon főtörzsőrmester.

A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.

– Amit én akarok tudni, az az – szólt Angua –, hogy mi okozta azt a nagy lyukat?

– Sose láttam még hasonlót – értett egyet Kolon.

– Nem kellene valakinek mennie és elmondania Kalapácsnyél asszonyságnak? – firtatta az őrgyakornok.

– Kadar kapitány már intézi – felelte Murok. – Azt mondta, senkit sem tudna megkérni erre.

– Inkább ő, mint én – helyeselt buzgón Kolon. – Egy kakukkos óráért sem tennék ilyet. Nagyon félelmetesek tudnak lenni azok a kis gazfickók, mikor dühösek.

Mindenki komoran bólintott, beleértve a kis gazfickót és a jóval termetesebb kis gazfickót is, aki örökbefogadás útján vált azzá, amivé.

A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.

– Nem kellene megtudnunk, ki tette? – érdeklődött Angua.

– Miért? – kérdezett vissza Nobby.

Az őrgyakornok kinyitotta, majd becsukta a száját, míg végül talált választ:

– Hátha megint megteszik?

– Nem orgyilkosság volt, ugye? – kérdezte Zsámoly.

– Nem – felelte Murok. – Azok mindig hagynak üzenetet. Törvény kötelezi őket.

A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket,

– Micsoda város… – mondta Angua.

– De mindez működik, ez a furcsa benne – mutatott rá Murok. – Tudják, hogy amikor beléptem a Városi Őrségbe, olyan zöldfülű voltam, hogy letartóztattam a Tolvajok céhmesterét lopásért?

– Elég kézenfekvőnek hangzik – felelte Angua.

– Bajba is keveredtem kissé miatta – tette hozzá a tizedes.

– Tudják – fejtegette Kolon –, a tolvajok itt szervezetten működnek. Úgy értem, hivatalosak. Egy bizonyos mértékű lopás engedélyezett. Nem mintha nagyon gyakorolnák ezt a tevékenységet mostanában. Ha minden évben fizet nekik az ember valami szerény díjat, adnak neki egy igazolólapot, és békén hagyják. Ezzel időt és erőfeszítést takarít meg mindenki.

– És minden tolvaj céhtag? – érdeklődött Angua.

– Ó, igen – válaszolta Murok. – Ankh-Morporkban céhes engedély nélkül tilos lopni. Hacsak nem rendelkezik valaki különleges képességekkel.

– Miért? Mi történik? Milyen képességekkel? – lepődött meg az őrgyakornok.

– Hát, például olyanokkal, hogy képes életben maradni akkor is, ha a füleit a térdeihez szögezték, majd pedig fejjel lefelé lelógatták valamelyik kapuról – felelte a tizedes.

Kis idő múlva Angua megszólalt:

– Ez rettenetes.

– Igen, tudom. De az a helyzet – ismerte el Murok –, hogy a dolog működik. Az egész. A céhek meg a szervezett bűnözés meg minden más. Úgy tűnik, együtt működnek.

– Kalapácsnyél úr valószínűleg másképp gondolná – szúrta közbe Kolon főtörzsőrmester.

A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán igen lassan, ahogy egy hatalmas mamutfenyő kezdi meg az útját a feltámadás felé milliónyi Mentsétek Meg A Fákat! képeslap formájában, Detritus hanyatt dőlt. A kezéből egy pillanatra sem engedte ki szigetelt kancsóját. Sőt, eltekintve a testhelyzetében bekövetkezett kilencvenfokos változástól, egy izma sem rezzent.

– A kén okozza – jegyezte meg Zsámoly, fel sem pillantva. – Egyből a fejükbe száll.

Murok öklével a kocsmapultra csapott.

– Tennünk kell valamit!

– Elemelhetnénk a csizmáit – javasolta Nobby.

– Úgy értem, Kalapácsnyél úrral kapcsolatban.

– Ó, persze, persze… – helyeselt gunyorosan Nobby. – Már teljesen úgy beszél, mint a jó öreg Kadar. Ha minden holttest miatt aggódnánk, ami ebben a városban feltűnik…

– Ez más! – csattant fel Murok. – Azok általában csak… nos, öngyilkosság, vagy céhek közti leszámolás következményei, vagy ilyesmi. De Kalapácsnyél úr csak egy törpe volt! A közösség egyik oszlopa! Minden napját szorgos munkával töltötte, egyfolytában csak kardokat meg csatabárdokat meg temetkezési fegyvereket meg számszeríjakat meg kínzóeszközöket készített! Aztán egyszer csak a folyóban tűnik fel, egy hatalmas lyukkal a mellében! Ki fog bármit is tenni ebben az ügyben, ha mi nem?

– Belerakott valamit a tejébe? – érdeklődött Kolon. – Nézze, a törpék majd elintézik. Ez olyan, mint a Kőfejtő sikátorban. Ne üsse az orrát olyasmibe, ahol valaki letépheti és megeheti.

– Mi a város őrsége vagyunk! – érvelt Murok. – És nem csak azé a részé, ahol a polgárok történetesen másfél ölnél magasabbak és húsból-vérből vannak!

– Nem törpe tette – szólt közbe az enyhén imbolygó Zsámoly. – És nem is troll. – Jelentőségteljesen meg akarta ütögetni az orrát a mutatóujjával, de elvétette. – Mégpedig azért nem, mert megmaradt az összes keze meg lába.

– Kadar kapitány ki akarja majd nyomoztatni – mutatott rá Murok.

– Kadar kapitány próbál civilizálódni – vetette ellen Nobby.

– Hát, én nem fogok… – kezdett bele Kolon, miközben lecsúsztatta a fenekét a székéről.

Aztán felkapta az egyik lábát, majd tátogva szökdécselt kicsit. Végül sikerült megszólalnia:

– A lábam!

– Mi van vele?

– Beleléptem valamibe!

Majd szandálját markolva hátratántorodott, és átesett Detrituson.

– Meglepő, mi mindenbe léphet az ember bele ebben a városban – helyeselt Murok.

– Van valami a szandálja talpán – figyelmeztette Angua. – Ne kalimpáljon már, főtörzs!

Azzal az őrgyakornok előhúzta a tőrét.

– Valami kártyaféle. Egy gombostűvel. Útközben szedhette fel valahol. Eltartott egy darabig, amíg átszúrta a szandál bőrét. Itt van…

– Kártyaféle? – érdeklődött Murok.

– Írásszerűség van rajta… – jelentette ki Angua, miközben lekapargatta a lapocskáról a sarat.

|  ’PUKKA’  |

– Mit jelent ez? – nézett föl érdeklődve.

– Nem tudom. Felteszem, valami figyelmeztetés, hogy ez egy nagyon pukkanós valami, vagy efféle. Vagy talán Pukka úr névjegykártyája, akárki is legyen az – felelte Nobby. – Kit érdekel? Inkább igyunk még egy…

Murok átvette a kártyát, majd ide-oda forgatta a kezében.

– Őrizze meg a tűt! – javasolta Zsámoly. – Öt darab egy pennybe kerül belőlük. Srófdoboz unokatestvérem készíti őket.

– Ez fontos dolog – szólt elgondolkodva Murok. – A kapitányt értesíteni kell erről. Azt hiszem, ez az, amit keres.

– Mi olyan fontos ebben? – érdeklődött Kolon főtörzsőrmester. – Már attól eltekintve, hogy úgy lüktet a lábam, mint a fene.

– Nem tudom. A kapitány majd tudni fogja – kötette az ebet a karóhoz Murok.

– Akkor maga mondja el neki! – felelte a főtörzsőrmester. – Ma fennmarad őladységénél.

– Tanulni az úriemberséget – toldotta meg Nobby.

– El fogom mondani neki – válaszolta Murok.

Angua kipillantott a mocskos ablakon. A hold rövidesen felkel. Ez az egyik gond a városokkal. Az az átok ott ólálkodhat bármelyik torony mögött, ha nem vagy elég óvatos.

– Nekem pedig ajánlatos lenne visszamennem a szállásomra – jelentette ki hangosan.

– Elkísérem – ajánlkozott sietve Murok. – Úgyis meg kell keresnem Kadar kapitányt.

– Nem esik útba…

– De igazán, szívesen elkísérném!

Angua a tizedes őszinteséget sugárzó arcára nézett.

– Nem akarok gondot okozni – mondta.

– Ugyan, szeretek sétálni. Segít gondolkodni.

Az őrgyakornok kétségbeesett hangulata dacára elmosolyodott.

Együtt léptek ki az este lágy melegébe. Murok léptei ösztönösen a járőrtempóra váltottak.

– Igen régi utca ez – magyarázta. – Azt mondják, egy patak folyik alatta. Legalábbis ezt olvastam. Mire gondol?

– Tényleg szeret sétálni? – kérdezett vissza Angua, miközben lépteit a tizedeséihez igazította.

– Ó, igen. Számos érdekes mellékutca és történelmi nevezetesség látható a környéken. A szabadnapjaimon is gyakran indulok sétára.

A lány a férfi arcára nézett. Te jó ég! – futott át az agyán.

– Miért jelentkezett a Városi Őrségbe? – érdeklődött.

– Apám azt mondta, hogy itt férfi válik belőlem.

– Úgy tűnik, igaza volt.

– Igen. Ez a legkiválóbb munka a környéken.

– Csakugyan?

– Ó, de mennyire! Tudja, hogy néha „policájnak” is csúfolnak bennünket?

– Ühüm.

– És tudja, mit jelent az a szó?

Angua megrántotta a vállát.

– Nem.

– Azt jelenti, hogy „a polisz embere”. A „polisz” egy régi szó a városra.

– Igen?

– Olvastam egy könyvben. A város embere.

Angua a szeme sarkából ismét a férfira pillantott. Ugyan Murok arcát épp megvilágította a sarki fáklya lángja, de valamilyen belső fénytől is sugárzott.

Büszkének látszott. Az őrgyakornok visszaemlékezett az eskütételre.

Az istenekre, büszke arra, hogy a nyomorult őrség tagja lehet…

– És maga miért jelentkezett? – kérdezett vissza a férfi.

– Én? ó, én… szeretek rendes ételeket enni és fedél alatt aludni. Különben sincs errefelé valami sok lehetőség, nem? Lehettem ez, vagy lehettem volna még… hah… varrónő.[11]

– Tehát nem nagyon ért a varráshoz?

Angua szúrós pillantása csupán őszinte ártatlanságra bukkant a férfi arcán.

– Igen – adta fel végül. – Így van. Aztán megláttam a plakátot. »Légy a Városi Őrség embere! Az őrség IGAZI FÉRFIAKRA vár!” Szóval azt gondoltam, miért ne? Csak nyerhetek az ügyön.

A lány kíváncsian várta, vajon Murok ezt elérti-e. Nem tette.

– Kolon főtörzsőrmester írta a plakát szövegét – mutatott rá a férfi. – A főtörzsőrmester meglehetősen közvetlen gondolkodású.

Aztán Murok a levegőbe szippantott.

– Nem érez valamit? – kérdezte. – Olyan szagot, mintha… mintha valaki kidobott volna egy ócska budiszőnyeget?

– Ó, nagyon szépen köszönöm! – szólt egy hang valahol lent a sötétben. – Ó, igen. Nagyon kösz! Ez nagyon hogyhíjják tőled. Ócska budiszőnyeg. Ó, igen.

– Nem érzek semmit – hazudta Angua.

– Hazug! – vádolta meg a hang.

– És nem is hallok semmit.

Kadar kapitányt csizmái arról tájékoztatták, hogy a Langalló sugárúton jár. A lábai saját akaratuktól vezérelve találtak oda, mert az esze máshol járt. Ami azt illeti, egy része éppen szelíden oldódott Bivalyerős egyik legkiválóbb nektárjában.

Legalább ne lettek volna olyan átkozottul udvariasak. Az életében általa látott dolgok között akadt néhány olyan melyekről mindig is próbált – sikertelenül – megfeledkezni. Egészen a legutóbbi időkig a lista tetejére azt a jelenetet tette volna, amidőn egy gigászi sárkány orrlyukába bámul fölfelé, miközben az épp levegőt vett ahhoz, hogy kis kupac tisztátalan faszénné változtassa őt. Éjszakánként még mindig sokszor riadt izzadva az apró őrláng emlékére. Ám most már attól rettegett, hogy az elsőséget átveszi azoknak az érzelemmentes törpe arcoknak a látványa, amelyek udvariasan néznek rá, miközben a szavai mintha valami mélységesen mély kútba hullanának.

Végtére is mit mondhatott nekik? „Sajnáljuk, hogy meghalt – és ez hivatalos. A legrosszabb emberünket állítjuk az ügyre?”

A néhai Kalapácsnyél Björn háza tömve volt törpékkel, néma, ünnepélyes, udvarias törpékkel. A hír hamar elterjedt. Nem tudott már senkinek semmi olyat mondani, amit az ne tudott volna. Sokan közülük fegyvereket viseltek. Erőskar úr is jelen volt. Kadar kapitány korábban már eltársalgott vele azon beszédei kapcsán, melyekben Erőskar úr annak szükségességét részletezte, miként kellene minden trollt ledarálni és a zúzalékot útépítésre használni. De most ő sem szólt egy szót sem. Csupán komor, magabiztos arcot vágott. Az egész helyiség légkörét csendes, udvarias ellenségesség lengte be, ami mintha azt sugallta volna: meghallgatunk téged. Aztán azt tesszük, amit jónak látunk.

Még azt sem tudta biztosan, melyikük Kalapácsnyél asszony. Mind egyformának tűntek a számára. Aztán mikor bemutatták őket egymásnak – sisakos, szakállas arc –, csak udvarias, semleges válaszokat kapott. Nem, a műhelyt már bezárta Kalapácsnyél asszony, a kulcsok pedig eltűntek valahová. De nagyon szépen köszöni.

A kapitány próbált célozni – olyan tapintatosan, amennyire csak lehetséges – arra, hogy egy tömeges felvonulást a Kőfejtő sikátorban a Városi Őrség rossz szemmel nézne (és persze biztonságos távolságból), de hogy ezt kereken kimondja, nem vitte rá a lélek. Elvégre nem jelenthette ki, hogy „ne vegyék a saját kezükbe az ügyet, mert a Városi Őrség teljes erővel üldözi a gonosztevőt!”, mivel semmiféle nyom nem volt a birtokában, amelyen elindulhatott volna a nyomozás. Voltak a férjének ellenségei? Igen, valaki egy hatalmas lyukat ütött a mellkasán valahogy, de ettől eltekintve, voltak ellenségei?

Így hát a kapitány a maradék méltóságát – ami nem volt sok – összeszedve kimentette magát, és egy önmagával folytatott vesztes csata után felmarkolt félüvegnyit Bivalyerős Hírös szűrletéből, majd kitámolygott az éjszakába.

Murok és Angua elértek a Smukk utca végéig.

– Hol szállt meg? – érdeklődött a férfi.

– Itt mindjárt – mutatta a lány.

– A Szilfa utcában? De nem Kalács asszonynál?

– De. Miért ne? Megfizethető árú, tiszta szobára volt szükségem. Mi a gond ezzel?

– Nos… Úgy értem, semmi bajom Kalács asszonnyal, az egyik legkedvesebb hölgy, akit ismerek… csak… hát… bizonyára észrevette…

– Micsodát?

– Hát… nem túlságosan… tudja… válogatós.

– Elnézést, még mindig nem értem.

– Bizonyára találkozott a szállóvendégek közül mással is, ugye? Úgy értem, Reg Patkó még ott bérel szobát, nem?

– Úgy érti, a zombi?

– És egy sikítószellem is lakik a padláson.

– Ixolit úr. Igen.

– És ott van még az öreg Trufa néne.

– A ghúl. De ő már visszavonult. Most gyerekzsúrok előkészítésében segédkezik.

– Nem tűnt úgy magának, hogy a hely kicsit furcsa?

– De az árak elfogadhatóak és az ágyak tiszták.

– Nem hinném, hogy valaha is bárki alszik bennük.

– Rendben! Meg kell elégednem azzal, ami jut!

– Elnézést! Tudom, milyen ez. Pont ugyanez volt velem is, amikor megérkeztem ide. De azt tanácsolnám, hogy amint lehetséges, költözzön valami… nos… valami ifjú hölgyekhez jobban illő helyre. Már ha érti, mire gondolok.

– Nem igazán. Patkó úr még a csomagomat is segített felcipelni az emeletre. Igaz, nekem meg a karját kellett felvinnem utána. Szegénynek állandóan lepotyognak a végtagjai.

– De ők nem igazán… a mi fajtánk – érvelt erőtlenül Murok. – Ne értsen félre! Mert persze… törpék? A legjobb barátaim között is vannak törpék. A szüleim is törpék. Vagy a trollok? Egyáltalán semmi gond sincs a trollokkal! A föld sói, szó szerinti értve. A zord sziklakérgük csodálatos belsőt takar. De… az élőhalottak… jó lenne, ha visszamennének oda, ahonnan jöttek.

– A legtöbbjük innen a környékről jött.

– Egyszerűen csak nem kedvelem őket, elnézést.

– Mennem, kell – jelentette ki hidegen Angua, és megállt a sikátor sötét szájánál.

– Igen, helyes – felelte a férfi. – Öhm. Mikor láthatom megint?

– Holnap. Ugyanott dolgozunk, nem?

– De esetleg szolgálaton kívül beülhe…

– Mennem kell!

Azzal a lány sarkon fordult és elrohant. A hold udvara már átderengett a Láthatatlan Egyetem épületeinek cserepei fölött.

– Rendben. Jó. Helyes. Akkor holnap! – kiáltotta az őrgyakornok után Murok.

Angua körül forgott a világ, ahogy átbukdácsolt az árnyékokon. Nem lett volna szabad eddig várnia!

Áttántorgott egy kevesek által járt kereszteződésen, és a mellékutca bejáratánál, amelyet sikerült elérnie, tépni kezdte magáról a ruhát.

Az esetnek egyedül a kétségbeesett Bundo Prung volt a szemtanúja, Bundót nemrég zárták ki a Tolvajok Céhéből fölösleges túlbuzgóság és rablóhoz méltatlan életvitel miatt. Egy sötét sikátorba lépő magányos nő pont az volt, amit, úgy vélte, még képes kezelni.

Körülvizslatott, majd a lány nyomába eredt.

A környékre körülbelül öt szívdobbanásnyi ideig csend telepedett. Aztán a sikátorból viharsebesen kirobbant Bundo, és meg sem állt egészen a dokkokig, ahol egy vitorlás épp kihajózott. Bundo még épp elérte a palló végét, melyet már kezdtek visszahúzni. Így lett belőle tengerész, míg csak három évvel később egy távoli vidéken fejére nem esett egy armadilló, minek következtében elhalálozott. De soha nem ejtett egy szót sem arról, mit látott abban a sikátorban. Igaz, távozását követően minden alkalommal, mikor megpillantott egy kutyát, rémülten felüvöltött.

Kis idő múlva Angua is megjelent a sikátor szájánál, majd eltrappolt egy másik irányba.

Lady Sybil Juhossy kinyitotta az ajtót, és beleszippantott az éjszakai levegőbe.

– Samuel Kadar! Te részeg vagy!

– Még nem! De remélem, hamarosan! – válaszolta Kadar lelkesülten.

– És még csak át sem öltöztél! Még mindig egyenruhában vagy!

A kapitány végigpillantott magán, majd ismét felnézett.

– Így van! – helyeselt ragyogó ábrázattal.

– A vendégek bármelyik percben megérkezhetnek. Menj fel a szobádba! Vár a fürdővíz és Willikins kikészítette az öltözéked. Szedd össze magad…!

– Nagyszerű!

Kadar langyos vízben – végig az alkohol rózsás ködében – megfürdött, majd megszárogatta magát, amennyire képességeitől telt, végül az ágyra terített öltözékre meredt.

A város legjobb szabója készítette a számára. Sybil Juhossy nagylelkű hölgy volt, mindent megtett, ami csak telt tőle.

Az öltözék kék és mélybíbor színekben tündökölt, kézelőjénél és gallérjánál csipke díszítette. A kapitány úgy értesült, a legutolsó divatnak megfelelően szabták. Lady Sybil azt szerette volna, ha világfivá válik. Ugyan a nő sosem adott hangot neki, de Kadar tudta, túl jónak tartja őt ahhoz, hogy egyszerű csendbiztos maradjon.

A kapitány ködös értetlenséggel bámult a ruhára. Soha életében nem viselt még ehhez hasonlót. Gyerekkorában örült, ha bármilyen rongy jutott neki, később pedig az őrség bőr térdnadrágja és láncinge jellemezte az öltözködését – kényelmes, praktikus viselet.

A ruházathoz kalpag is tartozott. Gyöngyös.

Kadar soha nem hordott még olyan fejfedőt, amelyet nem fémlapból kovácsoltak.

És a hosszú, hegyes orrú cipők.

Nyaranta mindig bőrszandált viselt, rossz időben pedig a hagyományos olcsó csizmákat.

A kapitánynak ahhoz is erőt kellett vennie magán, hogy tisztként viselkedjen. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz úriemberré válni. Az efféle ruhák hordása, úgy tűnt, része a dolognak…

A vendégek lassan megérkeztek. Hallotta a hintóik kerekeiknek csikorgását a felhajtó kövén, és a hordszékcipelők lépteit.

Kadar kipillantott az ablakon. A Langalló sugárút magasabban haladt, mint Morpork jó része. Így pazar kilátást biztosított a városra – már amennyiben bárki számára az abban való gyönyörködés jelentette a kellemes időtöltést. A Patrícius palotája pusztán sötét árnynak tűnt az alkonyatban, csupán egyetlen emeleti ablaka mögött ragyogott világosság. Maga az épület képezte a város fényes központját, melytől távolodva egyre sötétebb lett a látkép; egészen azokig a területekig, ahol már nem gyújtottak gyertyákat sem, mert azzal értékes élelmiszer veszett volna kárba. A Kőfejtő sikátor környékét vörös fáklyafény világította meg… a troll új év miatt, érthetően. És a Láthatatlan Egyetem Nagy Energiájú Mágia Tanszékét is halvány izzás vette körül; Kadar legszívesebben minden varázslót lecsukatott volna túlzott eszesség vádjával. Azonban a Sodrony és Meredek utcák környékén – mely városrészt a Cikorny kapitányhoz hasonló emberek előszeretettel hívtak „vakaréknegyednek” – is nagyobb volt a világosság, mint azt bárki várhatta volna…

– Samuel!

Kadar megigazította a kravátliját, amennyire csak tudta.

Nézett már farkasszemet trollokkal, törpékkel és sárkányokkal, de most egy teljesen új fajjal kell boldogulnia – a gazdagokkal.

Utólag mindig nehezen tudta visszaidézni, hogyan festett a világ, amikor ő dans une certaine condition, ahogy arra édesanyja szokott volt finoman utalni.

De példának okáért emlékezett a szagok színére. Az utcák és az épületek… nos, nyilván azok is ott voltak, de csak mint monokróm háttér, mely előtt a hangok és, igen, a szagok ragyogó csíkjai kígyóztak, mint… mint színes füstből és tűzből álló… ööö… kígyók.

És ez volt a lényeg. Itt fordult meg az egész. Nem lehetett utólag szavakkal kifejezni, amit előzőleg hallott vagy szagolt. Ha egyszer megpillantottad a nyolcadik színt, majd pedig visszatértél a hét alapszín világába, csak valami olyasmit tudtál mondani, hogy „hát, amolyan zöldes-lilás”. A különböző fajú élőlények nem igazán voltak képesek átadni egymásnak az érzéki tapasztalataikat.

Néha, nem túlságosan gyakran, Angua úgy érezte, kivételesen szerencsés, hogy mindkét világot megtapasztalhatja. És minden egyes Változás után ott volt az a jó húszpercnyi idő, amikor az összes érzékszerve végletekig kifinomultan működött, és a világ minden általa érzékelt területen szivárványként ragyogott. Ez magában már majdnem megérte.

A farkasembereknek több típusa létezett. Némelyeknek közülük pusztán óránként kellett borotválkozniuk és érdemes volt kalapot viselniük, hogy elrejtsék a füleiket. Akár közönséges embernek is elmentek.

De ő ettől függetlenül felismerte őket. Egy farkasember képes volt megérezni fajtársát akár egy tömött utca túlfelén is. Volt valami a szemükben, ami elárulta őket. És persze ha jutott idő alaposabb vizsgálatra, egyéb jelek is előkerültek: a farkasemberek kedvelték a magányt és nem szívesen dolgoztak olyan helyen, ahol állatokkal kellett érintkezniük. Előszeretettel kölnizték magukat, illetve bőségesen használtak borotválkozás utáni arcszeszeket, továbbá étrendjüket tekintve igen válogatósak voltak. A naplóikban pedig vörös tintával gondosan jegyezték a holdfázisokat.

Vidéken farkasembernek lenni nem volt valódi élet. Egy hülye csirke eltűnt, és máris te voltál az első számú gyanúsított. Mindenki szerint sokkal jobb volt a városban,

A késztetés legalábbis elég ellenállhatatlannak bizonyult.

Angua egy pillanat alatt képes volt átlátni a Szilfa utca életének jó pár óráját. A rabló félelme fakuló narancs csíkként tekergett. Murok nyomának táguló sápadtzöld felhőjét enyhe aggodalom szegélyezte; és persze érezni lehetett az avíttas bőr és a páncélviasz járulékos árnyalatait. De más nyomok is – gyengék és erőteljesek egyaránt – cikcakkoztak az utcán.

Egyiküknek olyan szaga volt, mint egy ócska budiszőnyegnek.

– De jó kis dög! – szólt egy hang mögötte.

Angua hátrafordította a fejét. Gaspod kutyaszabású szemekkel sem nézett ki jobban, csak így már látszott a kevert szagok felhője is, amely körbevette.

– Ó! Te vagy az.

– Ja – erősítette meg a kis korcs élénk vakarózás közben. Aztán reménykedő pillantással kibökte:

– Csak a hogyhíjják kedvéért, érted, hogy túl legyünk ezen, meg minden, de felteszem, nincs esélye, hogy megszagolhassam a…

– Nincs.

– Puszta kíváncsiság! Nem akartalak megsérteni.

Angua az orrát ráncolta.

– Hogy lehet ilyen borzalmas szagod? Úgy értem, elég büdösnek éreztelek emberalakban is, de így…

Gaspod büszkének tűnt.

– Jó, mi? – kérdezett vissza. – Nem ám csak úgy egyszerűen. Dolgoznom kell rajta. Ha igazi kutya lennél, úgy hatna rád, mint egy igen kitűnő arcszesz. Egrről jut eszembe, be kell szerezned egy nyakörvet, kislány! Senki sem törődik veled, ha van nyakörved.

– Kösz a tippet.

Úgy tűnt, a kiskutya fontolgat még valamit.

– Öö… ugye nem szoktál szíveket kitépni, meg ilyenek?

– Hacsak kifejezetten nem az a célom – hangzott a válasz.

– Jó, jó, rendben – helyeselt buzgón Gaspod. – Most hova mész?

Azzal görbe lábain kissé kacsázva trappolni kezdett Angua mellett.

– Körülszaglászom Kalapácsnyél otthonában. Nem kértem, hogy gyere velem,

– Úgysincs más dolgom. A Bordafogadó szemetét éjfélig nem dobják ki.

– Nincs valami otthonféléd, ahova hazamehetsz? – firtatta Angua, miközben eltrappoltak egy lacipecsenyés mellett.

– Otthon? Nekem? Otthon? Ja. Dehogynem. No problemo. Kacagó gyerekek, nagy konyha, naponta háromszori étkezés, vicces macska a szomszédban, akit kergetni lehet, saját pokróc a tűz mellett, „a blöki régi bútordarab, de mi szeretjük” ekcetra. Naná! Épp csak szeretek kimozdulni – felelte Gaspod.

– Mert feltűnt, hogy neked sincs nyakörved.

– Leesett.

– Valóban?

– A kristálydíszek súlya miatt.

– Felteszem, az okozhat ilyesmit.

– Engedik, hogy azt tegyem, amit szinte csak akarok – jelentette ki a kiskutya.

– Látom.

– Néha akár… napokig sem megyek haza.

– Tényleg?

– Hetekig, esetenként.

– Értem.

– De mindig annyira boldogok, amikor viszontlátnak – fűzte hozzá Gaspod.

– Azt hittem azt mondtad, hogy fent az Egyetemnél alszol – jegyezte meg Angua, miközben kikerültek egy szekeret a Glazúr utcában.

Gaspod egy pillanatig a bizonytalanság szagát árasztotta, de hihetetlen gyorsasággal rendbe szedte magát.

– Ja. Így van – magyarázta. – Hát, tudod, hogy megy ez a családokkal… Az összes kölyök csak ölelget, sütikkel töm meg hasonlók, a népek egész idő alatt a fejed simogatják. Idegesítő. Így hát elég gyakran alszom ott fent.

– Értem.

– Valójában a legtöbbször ott alszom.

– Csakugyan?

Gaspod nyüszítésféle hangot hallatott.

– Óvatosnak kéne lenned, tudod. Egy magadfajta fiatal szuka könnyen bajba kerülhet ebben a kutyának való városban.

Elértek a néhai Kalapácsnyél úr műhelye mögött húzódó famólóig.

– Hogyan… – kezdett bele Angua, de aztán hirtelen elhallgatott.

Mindenféle szagok kavarogtak a levegőben, de a legerősebb közülük éles volt, akár egy fűrész.

– Tűzijáték?

– És félelem – toldotta meg a kiskutya. – Jó adag félelem.

Megszimatolta a deszkákat.

– Emberi félelem, nem törpéé. Meg lehet különböztetni őket. A patkánykaják miatt, he? Fhú! Erősen rettegnie kellett, ha ilyen sokáig megmaradt.

– Egy hímnemű ember és egy törpe szagát érzem – jelentette ki Angua.

– Ja. Egy halott törpéét.

Gaspod az ajtó szegélyéhez nyomta ütött-kopott orrát, és zajosan szaglászni kezdett.

– Van más is – állapította meg. – De átok nehéz kideríteni, mi az, ennyire közel a folyóhoz meg minden. Van itt olaj és… kenőanyag… mindenféle – hé, hova mész?

Angua után ügetett, aki orrát a föld közelében tartva haladt vissza, a Glazúr utca felé.

– Követem a nyomot.

– Minek? Nem fog köszönetet mondani, tudod.

– Kicsoda?

– Az udvarlód.

Angua olyan hirtelen torpant meg, hogy a kiskutya beleütközött.

– Úgy érted, Murok tizedes? Ő nem az udvarlóm!

– Egen? Én kutya vagyok, igaz? Minden az orron múlik, igaz? A szagok nem hazudnak. Feromóniák. A jó öreg szexuális alkímia-izé.

– Alig pár éjjel óta ismerem!

– Ahá!

– Mit értesz azalatt, hogy ahá?

– Semmit, semmit. Semmi gond nincs ezzel, tényleg…

– Nem létezik semmiféle ez, amivel gond lehetne!

– Értem, értem! Nem mintha gond lenne vele! – válaszolta Gaspod sietve. – Még ha létezne is. Mindenki kedveli Murok tizedest.

– Ugye? – Angua felborzolódott szőre lassan kisimult. – Nagyon… kedvelhető.

– Még Nagy Fidó is csupán a kezét harapta meg, amikor Murok megpaskolta a fejét.

– Ki az a Nagy Fidó?

– A Kutyák Céhének vezércsahosa.

– A kutyáknak van céhe? A kutyáknak? Valami hihetőbbet, ha lehet…

– Pedig ez a helyzet. Guberálási lehetőségek, napozóhelyek, éjszakai üvöltési beosztás, fedezési jogok, vonyító-váltás… az egész nagy gumicsont.

– Kutyák Céhe – vicsorogta Angua szarkasztikusan. – Ó, persze.

– Csak zavarj fel egy patkányt a rossz utcában, és majd meglátod! Hálás lehetsz, hogy melletted vagyok, különben nagy kulimászba keveredhetnél! Komoly bajok leselkednek egy kutyára ebben a városban, ha nem tagja a Céhnek. Szerencséd, hogy találkoztunk.

– Gondolom, te valamiféle nagy emb… kutya vagy ebben a Céhben, ugye?

– Még csak tag sem – válaszolta önelégülten Gaspod.

– Hogy tudsz akkor életben maradni?

– Megvan a magamhoz való eszem. Nagy Fidó engem különben is békén hagy. Velem van az Erő.

– Milyen erő?

– Ne is törődj vele. Nagy Fidó… a haverom.

– A fejedet paskoló kézbe harapni nem tűnik túl barátságosnak.

– Egen? Az utolsó emberből, aki meg akarta paskolni Nagy Fidó fejét, csak az övcsatja maradt.

– Igen?

– És azt is egy fán találták meg.

– Hol vagyunk?

– Itt még csak fa sincs a közelben… Micsoda?

Gaspod beleszimatolt a levegőbe. Orrával Kadar kapitány tanult csizmatalpjaira emlékeztető módon képes volt olvasni a várost.

– A Langalló sugárút és a Kevélyek sarkán – állapította meg végül.

– A nyom lassan kihűl. Túlságosan sok egyébbel keveredett.

Angua körülszaglászott még kicsit. Valaki feljött ide, de túl sokan keresztezték a nyomát. Az éles szag továbbra is érezhető volt, de szinte csak mint egy célzás az egymással versengő illatok tengerében.

Közelgő, egyre erősödő szappanszagot érzett. Korábban, emberként is találkozott már vele, de csupán enyhe illatként. Négylábúként úgy érezte, mintha a szag kitöltené az egész világot.

Murok tizedes sétált az úton felfelé elgondolkodva. Nem nagyon figyelte, merre tart, de nem is volt rá szüksége. A népek kitértek Murok tizedes útjából.

Angua első alkalommal nézett rá ezekkel a szemeivel. Te jó ég! Mások hogyhogy nem veszik észre? Úgy sétál át a városon, ahogy egy tigris sétál át a magas füvön, vagy tengelyföldi medve a hómezőn, természetes közegét palástként viselve…

Gaspod oldalra sandított. Angua hátsó lábain ülve meredt előre.

– Kilóg a nyelved – jegyezte meg a kis korcs.

– Hogy…? Na és? És akkor mi van? Ez természetes. Lihegek.

– Ha, ha.

Murok észrevette őket, és megtorpant.

– Na nézd csak, a korcs kiskutya! – ismerte fel Gaspodot.

– Vau, vau – felelte az említett árulkodó farokcsóválás közepette.

– Látom, neked sikerült barátnőre szert tenned – mérte fel a helyzetet Murok, miközben megpaskolta a kiskutya fejét, majd pedig oda sem figyelve beletörölte kezét az egyenruhájába.

– És szavamra, milyen gyönyörű szuka! – tette hozzá a tizedes. – Kostetői farkaskutya, ha nem tévedek. – Azzal barátságosan megsimogatta Angua fejét is. – Sajnos, ettől még nem jutok a munka végére, ugye?

– Vau, nyüssz, adj egy kekszet a kutyusnak! – szólt Gaspod.

Murok felegyenesedett, és meglapogatta a zsebeit.

– Azt hiszem, akad nálam valahol egy darab keksz… Hát komolyan, mintha minden szavamat értenéd!

Gaspod pitizett, majd játszi könnyedséggel kapta el röptében a kekszet.

– Vau, vau, mogrrg, mogrrg – mondta.

Murok azzal a kissé zavarodott arckifejezéssel meredt a kutyára, amellyel mindenki, aki „vau”-t hallott ugatás helyett, majd biccentett Angua felé, és továbbindult a Langalló sugárúton lady Juhossy háza irányába.

– Ez – jelentette ki a száraz kekszet zajosan rágcsáló Gaspod – bizony nagyon derék fiú. Egyszerű, de kedves.

– Igen, egyszerű, ugye? – szólt Angua. – Ez az, amit legelőször észrevettem vele kapcsolatban. Hogy egyszerű. És minden más a környéken bonyolult.

– És milyen birkaszemekkel nézett rád korábban – jegyezte meg Gaspod. – Nem mintha bármi bajom lenne a birkaszemekkel. Ha frissek.

– Gusztustalan vagy.

– Ja, de legalább egész hónapban ugyanabban az alakban létezem. Most minden bántás nélkül.

– Azt akarod, hogy megharapjalak?

– Ó, ja – sóhajtotta Gaspod. – Ja, majd jól belém marsz. Ááá. Igen, attól csakugyan rettegek. Úgy értem, gondolj csak bele! Olyan sokféle kutyabetegségem van, hogy csupán azért vagyok életben, mert a kis szemetek egymással küzdenek. Hisz még hátsónyalókórom is van, pedig az csak vemhes birkáknál ismeretes. Hajrá! Marj csak meg! Változtasd meg az életem! Minden teliholdkor majd hirtelen szőröm nő meg sárga fogaim, és négy lábon kezdek közlekedni. Igen, látom is már, milyen gyökeres változást hoz majd ez az életembe… Voltaképpen – tette még hozzá –, mintha kifejezetten kezdene hullani bizonyos helyeken a szőröm, szóval esetleg, tudod, ha nem is egy teljes harapás, de egy kis rágcsika…

– Fogd be! – „Legalább neked sikerült barátnőre szert tenned”, ez mondta Murok. Mintha forgatott volna valamit a fejében…

– Egy kis nyalintás, esetleg…

– Fogd be!

(-_-)

– Ez a nyugtalanság mind Vetinari hibája – jelentette ki Geróf hercege. – Annak a jóembernek nincs stílusa. Így hát, természetesen, városunkban a zöldségesek akkora befolyással bírnak, akár a bárók. Hisz még a csatornatisztítóknak is engedi, hogy céhet alapítsanak! Ez, szerény véleményem szerint, ellenkezik a természetes renddel.

– Nem lenne ez annyira rémes, ha valamiféleképp társadalmi téren példát mutatna – vélte lady Omnius.

– Vagy legalább kormányozna – erősítette meg lady Selachii. – Úgy tűnik, itt bárki megúszhat büntetlenül bármit.

– Elismerem, hajdani királyaink nem feltétlenül bizonyultak közénk valóknak, különösen a vége felé – fejtegette Geróf hercege. – De legalább kiálltak magukért, szerény véleményem szerint. A városunk akkortájt takarosan működött. Az emberek sokkal tisztelettudóbban viselkedtek, és’; tudták, hol a helyük. Rendesen dolgoztak, nem lopták a napot. És értelemszerűen nem nyitottuk meg a kapukat mindenféle gyülevész népség előtt. No meg persze érvényesült a törvény. Nem igaz, kapitány?

Samuel Kadar kapitány üveges tekintettel meredt egy, a beszélő bal fülétől valamelyest kijjebb és feljebb eső pontra.

A szivarok füstje szinte moccanatlanul függött a levegőben. Kadar homályosan tudatában volt annak, hogy az elmúlt jó pár óra alatt túl sok ételt vett magához olyan emberek társaságában, akiket nem kedvelt.

Vágyakozva gondolt a nedves utcák szagára és a macskakövek érzésére csizmái kartonpapír talpa alatt. Az asztal körül egy tálcányi étkezés utáni ital körözött, de a kapitány még csak nem is érintette, mert tudta, azzal elkedvetlenítené Sybilt. Persze a nő nem mutatná, amitől viszont neki támadna még Sybilétől is rosszabb hangulata.

Bivalyerős főzete lassan hatását vesztette. Utált józan lenni. Az azt jelentette, hogy elkezd gondolkozni. És a figyelméért versengő gondolatok egyike szerint nem létezett olyan, hogy szerény vélemény.

Kadar nem rendelkezett túl sok tapasztalattal a gazdagokat és hatalmasokat illetően. A csendbiztosok általában így voltak ezzel. Nem mintha az említettek az átlagnál kevesebbet bűnöztek volna, épp csak az általuk elkövetettek többnyire olyannyira a közönséges bűnök szintje fölött helyezkedtek el, hogy az bőven meghaladta a pocsék csizmával és rozsdás láncinggel rendelkező személyek illetékességi körét. Száz nyomornegyedbeli ingatlan birtoklása nem számított bűntettnek, bár azokban élni, az kis híján igen. Orgyilkosnak lenni – a Céh ugyan nyíltan sosem jelentette ki, de fontos felvételi szempontnak tekintette, hogy valaki úriember utóda-e – szintén nem minősült bűnnek. Ha elég pénze volt az embernek, szinte nem is tudott bűntettet elkövetni. Pusztán apró gyarlóságokat lehetett a számlájára írni.

– Manapság pedig bármerre néz az ember, csak elbizakodott törpéket, trollokat és modortalan személyeket lát – vélte lady Selachii. – Több törpe él Ankh-Morporkban, mint bármelyikben a saját városaik közül, vagy hogy hívják a lyukaikat,

– Ön miként vélekedik erről, kapitány – érdeklődött Geróf hercege.

– Hmm? – dünnyögte Kadar, miközben az ujjai közé csippentett szőlőszemet tanulmányozta.

– Az említett etnikai problémáról.

– Van nekünk olyasmi?

– Nos, igen… Gondoljon csak a Kőfejtő sikátor környékére! Minden éjjel kitör ott valamiféle verekedés.

– A vallásról pedig halvány fogalmuk sincs!

Kadar aprólékosan tanulmányozta a szőlőszemet. Legszívesebben azt mondta volna: persze, hogy verekszenek! Hiszen trollok. Persze, hogy kőbunkókkal ütlegelik egymást – a trollok nyelve alapvetően testnyelv, és hát előszeretettel kiabálnak. Igazság szerint az egyetlen, aki közülük bárki számára valaha is valódi gondot jelentett, az a mocsok Krizopráz. Ő is csak azért, mert az embereket majmolja, és nagyon gyorsan tanul. Ami pedig a vallást illeti, a troll istenek már tízezer évvel azelőtt kőbunkókkal ütlegelték egymást, hogy mi, emberek meg tudtuk volna különböztetni egymástól a lehullott gyümölcsöket és a kavicsokat.

De a halott törpe emléke valami perverz dolgot kavart fel a lelkében.

Visszarakta a szőlőszemet a tálcára.

– Határozottan egyetértek – jelentette ki. – Véleményem szerint az istentelen fattyúkat lándzsasorfallal kellene körülzárni, és úgy kellene kitoloncolni a városból.

Pillanatnyi csend támadt.

– Nem érdemelnek többet – toldotta meg Kadar.

– Pontosan! Alig jobbak az állatoknál – csatlakozott lady Omnius. A kapitánynak úgy rémlett, hogy a nő keresztneve Sára.

– Megfigyelték, mekkora a fejük? – kérdezte Kadar. – Igazából majdnem színtiszta kő. Az agyuk igen kicsi.

– És morális szempontból, természetesen… – fűzte hozzá Geróf hercege.

Általános, helyeslő mormolást kapott válaszul. A kapitány a poharáért nyúlt.

– Willikins, úgy vélem Kadar kapitány nem óhajt bort inni – jegyezte meg lady Juhossy.

– Nem talált! – felelte Kadar vidáman. – És ha már témánál vagyunk, mi a véleményük a törpékről?

– Nem tudom, feltűnt-e másnak is – jegyezte meg a herceg –, de jóval kevesebb kutyát látni az utcákon, mint korábban.

Kadar a semmibe meredt. Ez történetesen igaz volt. Valóban mintha sokkal kevesebb eb kóborolt volna az utcákon. Azonban Murokkal jó néhány törpe kocsmában járt már, és tudta, hogy bár a törpék tényleg megeszik a kutyahúst, de csak akkor, ha nem jutnak patkányhoz. És Ankh-Morpork patkánypopulációjában még az sem okozott volna látható változást, ha tízezer törpe apasztotta volna folyamatosan késsel, villával vagy lapáttal. A törpék városból hazaküldött leveleinek egyik fő motívuma épp ez volt: gyertek, gyertek, mindannyian, és hozzátok a ketchupot!

– Ugye milyen apró a fejük? – kockáztatta meg. – Nagymértékben korlátozott az agyűri térfogatuk, ez egyértelmű. Világosan mérhető.

– És sosem látni az asszonyaikat – tette hozzá lady Omnius Sára. – Ezt rendkívül… gyanúsnak találom. Tudják, mit beszélnek a törpékről – fűzte még hozzá sötéten.

Kadar sóhajtott. Tisztában volt azzal, hogy a törpék asszonyait szinte mindig láthatta az ember, noha persze szakasztott úgy néztek ki, mint a törpe férfiak. De ezt mindenki tudja, aki kicsit is ismeri őket, nem?

– Ravasz kis ördögök, ráadásul – mondta lady Selachii. – Az eszük borotvaéles.

– Tudják – rázta meg a fejét a kapitány –, tudják, épp ez bennük a legidegesítőbb. Bár teljességgel képtelenek a racionális gondolkodásra, közben mégis átkozottul agyafúrtak.

Csak Kadar látta a pillantást, amit lady Juhossy felé villantott. Geróf hercege elnyomta szivarját.

– Egyszerűen beköltöznek, és átveszik a hatalmat. És hangyák módjára dolgoznak akkor is, amikor minden igazi embernek aludnia illene. Ez nem természetes.

– Nos, legalábbis egy közülük nem fog többé annyira keményen munkálkodni – avatta be a többieket lady Omnius. – A szobalány szerint egyiküket a folyóban találták meg ma reggel. Valószínűleg valami törzsi háború, vagy ilyesmi.

– Hah… kezdetnek megfelelő – nevetett fel Geróf hercege. – Nem mintha bárkinek feltűnne, eggyel kevesebben vannak-e, vagy többen.

Kadar szélesen elmosolyodott.

Kéznyújtásnyi távolságban tőle – Willikins legtapintatosabb ellenkező irányú erőfeszítései dacára – egy borospalack árválkodott. Nyaka hívogatóan megmarkolhatónak látszott…

A kapitány ráébredt, hogy valaki nézi. Átpillantott az asztal fölött az őt tanulmányozó illetőre, aki emlékei szerint legutoljára a következő kijelentéssel járult hozzá a társalgáshoz: „Lenne szíves továbbadni felém a fűszerestálcát, kapitány?” A jellegtelen arcú férfit csupán tökéletesen higgadt, enyhe derűt sugárzó tekintete tette különlegessé. Dr. Rejtvány volt az. Kadar erősen gyanította, hogy belelátnak a gondolataiba.

– Samuel!

A kapitány keze félúton a palack felé megtorpant. Willikins őladysége mellett állt.

– Egy fiatalember érkezett, és utánad érdeklődik – szólt lady Juhossy. – Bizonyos Murok tizedes.

– Szavamra, ez izgalmas! – tört fel Geróf hercegéből. – Mit gondolnak, azért jött, hogy letartóztasson bennünket? Hahaha!

– Ha – felelte Kadar.

A herceg oldalba bökte szomszédját.

– Felteszem, valahol épp bűncselekményt követnek el – jegyezte meg elmésen.

– Így van – válaszolta a kapitány. – Alighanem.

A sisakját tiszteletteljes pózban a hóna alá szorító Murokot bevezették.

A tizedes pillantása végigfutott a válogatott társaságon, idegesen megnyalta az ajkát, majd tisztelgett. Mindenki őt nézte. Nehéz volt nem Murokot nézni, ha egy szobában tartózkodott vele az ember. Pedig nála jóval drabálisabb személyek is éltek a városban. És még csak nem is lépett fel fenyegetően. Egyszerűen csak úgy látszott, hogy bár a fiatalember semmit nem tesz érte, a dolgok furcsán megváltoznak körülötte. Minden puszta háttérré silányul hozzá képest.

– Pihenj, tizedes! – szólalt meg Kadar. – Mi a fennforgás? Úgy értem – helyesbített gyorsan, felidézve, hogy Murok hajlamos mindent szó szerint érteni –, mi az oka, hogy felkeresett bennünket ebben az időben?

– Meg kell önnek valamit mutatnom, uram. Öhm, uram, azt hiszem, az Orgyilk…

– Talán odakint kellene ezt megbeszélnünk, nem? – vágott közbe Kadar. Dr. Rejtványnak a szeme sem rebbent. Geróf hercege hátradőlt a székében.

– Nos, meg kell mondanom, le vagyok nyűgözve – jelentette ki. – Mindig azt hittem, hogy maguk, csendbiztosok meglehetősen haszontalan társaság, de most már látom, hogy szünet nélkül próbálnak helytállni. Mindig a bűnözők nyomában, eh?

– Ó, igen – felelte Kadar. – A bűnözők nyomában, úgy igaz.

Az ősi előcsarnok hűvös levegője valóságos áldásként érte őket. A kapitány a falnak támaszkodva böngészte a lapocskát.

– „Pukka”?

– Emlékszik, azt mondta, hogy látott valamit az udvaron… – kezdte Murok.

– Mi az, hogy pukka?

– Talán ez a valami nem volt az orgyilkosok múzeumában, és ők csak egy jelet tettek a helyére? – töprengett a tizedes. – Tudja, valami ahhoz hasonlót, hogy „Tisztítási célokból ideiglenesen eltávolítva”, vagy ilyesmi. A múzeumokban gyakran járnak el így.

– Nem, nem hiszem, hogy… mit tud maga a múzeumokról, különben is?

– Ó, nos, uram – kezdte Murok. – A szabadnapjaimon meg szoktam látogatni néhányat. A fentit az Egyetemnél, természetesen, és lord Vetinari engedélyével azt a régit a palotában, és persze ott vannak a céhek múzeumai; ha az ember szépen kéri, általában megnézheti őket, és ott van még a törpe múzeum a Glazúr utcánál…

– Tényleg? – támadt fel az érdeklődés Kadarban jobb meggyőződése dacára. Több ezerszer végigsétált már a Glazúr utcán.

– Igen, uram, mindjárt a Forgatag köznél.

– A mindenit. Miket állítottak ki ott?

– A törpekenyér számos igen figyelemreméltó példányát, uram.

A kapitány ezen elgondolkodott kicsit.

– Jelen pillanatban ez nem fontos – döntött végül. – Egyébként nincs értelme ennek a szónak. A lapocskát ide-oda pöckölte az ujjai között.

– Bolondnak kell lennie annak az illetőnek, aki betör az Orgyilkosok Céhébe – vélte.

– Igen, uram.

A feltámadó düh elemésztette az izgalmat. Kadar ismét… nem, nem kellemes borzongás volt, amit érzett… inkább úgy lehetett volna leírni, hogy ismét értelmét látta valaminek. Noha nem igazán volt benne biztos, pontosan minek is. De ott volt, és rá várt…

– Samuel Kadar, mi folyik itt?

Lady Juhossy csukta be az ebédlő ajtaját maga mögött.

– Figyeltelek ám! – figyelmeztette a kapitányt. – Nagyon gonoszul viselkedtél, Sam!

– Próbáltam pedig az ellenkezőjét.

– Geróf hercege igen régi barátunk.

– Csakugyan?

– Nos, legalábbis jó ideje ismerjük egymást. Nem állhatom ugyan, de akkor is. Te pedig bolondot csináltál belőle.

– Ő csinált bolondot saját magából. Én csak segítettem ebben.

– De sokszor hallottalak, amikor te magad is… keresetlenül nyilatkoztál a törpékről és trollokról.

– Az más. Nekem jogom van rá. Az az idióta akkor sem ismerne fel egy trollt, ha az átgyalogolna rajta.

– Ó, nagyon is felismerne egy trollt, ha az átgyalogolna rajta – vetette közbe segítőkészen Murok. – Némelyikük többet nyom, mint…

– Egyébként mi olyan nagyon fontos épp ebben a pillanatban? – érdeklődött lady Juhossy.

– Mi… azt keressük, ki ölte meg Pufit – felelte Kadar. A lady arckifejezése azonmód megváltozott.

– Az más, természetesen – jelentette ki. – Az olyan embereket nyilvánosan kellene megkorbácsolni.

Miért mondtam ezt? – tűnődött Kadar. Talán mert igaz. A… pukka… eltűnik, a következő percben egy kis törpe kézművest a folyóba hajítanak, mellében egy ocsmány lyukkal. Ezek valahogy összefüggnek. Most már csak meg kell találnom, mi kapcsolja össze őket…

– Murok, visszajönne velem Kalapácsnyélékhez?

– Igen, kapitány. Miért?

– Szét akarok nézni a műhelyben. És ezúttal egy törpe is lesz velem.

Mi több, tette hozzá gondolatban, Murok tizedes is velem lesz. Murokot mindenki kedveli.

Kadar figyelt, miközben körülötte folyt a törpe nyelvű társalgás. Úgy tűnt, Murok nyerésre áll, bár épphogy csak. A klán nem törvénytiszteletből vagy az ésszerűség okán hajlott arra, hogy engedélyezze a kérésüket, hanem… hát… mert Murok kérte.

Végül a tizedes felnézett. Egy törpe széken ült, azaz a térdei gyakorlatilag a fülei mellett voltak.

– Meg kell értenie, hogy egy törpe műhely roppant kivételes hely.

– Rendben – felelte Kadar. – Értem.

– És ön… ööö, a nagyok közül való.

– Tessék?

– Nagyobb, mint egy törpe.

– Á!

– Öö. Egy törpe műhely belsejébe jutni… hát, olyan, mintha a tulajdonos ruháiba bújnánk. Ha érti, mire gondolok. Azt mondják, körbenézhet, ha magával megyek. De nem érinthet meg semmit. Öö. Nem túlzottan örülnek ennek az egésznek, kapitány.

Egy törpe, aki valószínűleg özvegy Kalapácsnyélné volt, előhalászott egy kulcscsomót.

– Mndig is nagyon jól kijöttem a törpékkel – jegyezte meg Kadar.

– Nem örülnek, uram. Öhm. Úgy vélik, semmi haszon nem származhat ebből.

– A legjobb képességeink szerint fogunk eljárni!

– Öhm. Attól tartok, nem megfelelően fordítottam le a dolgot. Öhm. Úgy vélik, a mi tevékenységünknek nincs semmi haszna. Nem akarnak bárdolatlanok lenni, uram. Csak egyszerűen nem hiszik, hogy mások engedik, bárhova is eljussunk ezzel, uram.

– Au!

– Elnézést emiatt, kapitány! – szólt Murok, aki fordított „L” alakban közlekedett. – Csak ön után. Vigyázzon a fejére a…

– Au!

– Talán az lenne a legjobb, ha leülne, én majd körülnézek.

A műhely hosszú volt és persze alacsony, túlfelén egy másik apró ajtóval. A tetőablak alatt méretes munkaasztal foglalt helyet. A szemközti falnál egy kohót és egy szerszámosállványt lehetett látni. A falban pedig egy lyukat.

A vakolat egy-két öllel a padló felett lehullott, az alatta lévő téglafalat sugárirányú repedések díszítették.

Kadar megszorította az orrnyergét. Aznap még nem igazán tudott alvásra időt szakítani. Ez is egy újabb dolog volt: hozzá kell szoknia ahhoz, hogy akkor aludjon, amikor sötét van. Már nem is emlékezett, mikor aludt utoljára éjszaka.

Beleszimatolt a levegőbe.

– Tűzijátékszagot érzek – jelentette ki.

– A kohó miatt lehet – vélte Murok. – A trollok és a törpék amúgy is teledurrogtatják petárdákkal az egész várost.

Kadar bólintott.

– Rendben – jelentette ki. – Akkor mit is látunk magunk körül?

– Valaki igen erőteljesen a falba csapott ezen a helyen – mutatta a tizedes.

– Az bármikor megtörténhetett – vetette ellen a kapitány.

– Nem, uram, mert látható még a törmelék, a törpék viszont folyamatosan tisztán tartják a műhelyeiket.

– Csakugyan?

A helyiség tele volt fegyverekkel; egy részük félig kész állapotban sorakozott az asztal melletti állványokon. Kadar felkapott egy majdnem befejezett számszeríjat.

– Szép munka – ismerte el. – Különösen a mechanikus részeknél kiváló.

– Közismert volt erről a mester – felelte Murok, miközben a munkaasztalon lévő tárgyak között turkált. – Rendkívül hozzáértő kézzel rendelkezett. Időtöltésként zenélő dobozokat is készített. Soha nem tudott ellenállni semmilyen mechanikai természetű kihívásnak. Öö. Mit is keresünk voltaképpen, uram?

– Nem tudom biztosan. Ez viszont érdekes.

Kadar egy csatabárdot emelt fel nem kis erőfeszítéssel. A fegyver fejét finom vonalak bonyolult, sűrű mintázata borította. Hetekbe telhetett, míg elkészült.

– Nem a szokványos utcai hentesműszer, ugye?

– Ó, nem – válaszolta Murok. – Az temetkezésekhez használatos fegyver.

– Azt meghiszem!

– Úgy értem, abból a célból készült, hogy a sírba rakják. Minden törpét valamilyen fegyverrel temetnek el. Érti, uram? Hogy magukkal vihessék a… akárhová is mennek.

– De hisz ez kiváló kézművesmunka! És éles is, mint a… ááá! – A kapitány ujját szopogatva fejezte be. – Mint a borotva!

Murok megdöbbentnek tűnt.

– Hát persze. Semmi értelme nem lenne, ha valamilyen silány fegyverrel kellene velük szembenéznie!

– Kik ezek a velük, akikről beszél?

– Bármilyen rossz, amivel találkozhat a törpe a halálon túli útja során – válaszolta a tizedes meglehetősen esetlenül.

– Á – nyugtázta tétován Kadar. Ez olyan terület volt, amelyen nem igazán érezte otthon magát.

– Ősi hagyomány – magyarázta Murok.

– Úgy tudtam, a törpék nem hisznek a gonosz szellemekben meg démonokban és hasonlókban.

– Ez igaz, de… nem vagyunk biztosak benne, hogy ezt azok is tudják.

– Ó!

A kapitány visszatette a helyére a csatabárdot és felvett valami mást az állványról. Az arasznyi, páncélos lovag hátából egy kulcs állt ki. Kadar elfordította, és majdnem elejtette a bábut, amikor annak elkezdett mozogni a lába. Lerakta földre, mire a lovag mereven menetelni kezdett, és közben a kardját is lengette.

– Hasonlóan mozog, mint Kolon, nem? – jegyezte meg a kapitány. – Felhúzható!

– Egyre divatosabbak – fűzte hozzá Murok. – Kalapácsnyél úr jó volt ebben is.

Kadar biccentett.

– Valami olyasmit keresünk, aminek nem kellene itt lennie – morfondírozott. – Vagy valamit, aminek itt kellene lennie, de még sincs. Hiányzik valami?

– Nehéz megmondani, uram. Mivel nincs itt.

– Hogy micsoda?

– Bármi, ami nincs itt, uram – válaszolta Murok lelkiismeretesen.

– Úgy értem – veselkedett neki ismét türelmesen a kapitány –, bármi, ami nincs itt, de elvárható lenne, hogy itt legyen.

– Nos, Kalapácsnyél úr rendelkezik – rendelkezett – az összes szokásos szerszámmal, uram. Méghozzá jó minőségűekkel. Milyen kár, csakugyan.

– Micsoda?

– Most természetesen mindegyiket be fogják olvasztani. Kadar az állványokon gondosan sorba rakott kalapácsokra és reszelőkre meredt.

– Miért? Nem tudná valamelyik másik törpe használni őket?

– Micsoda? Valaki más szerszámait használni? – Murok szája undorodó fintorba torzult, mintha valaki azt javasolta volna neki, hogy hordja Nobby régi alsónadrágjait. – Ó, nem, az nem lenne… helyes. Úgy értem, ezek a mester… részei. Azaz… ha valaki más venné kezébe őket, miután egész végig az övéi voltak, az… ughh.

– Tényleg?

A felhúzható katona a munkapad alá masírozott.

– Az… helytelen lenne – magyarázta Murok. – Brr. Fúj!

– Ó! – állt föl Kadar.

– Kapit…

– Au!

– …vigyázzon a fejére! Elnézést.

Kadar egyik kezével a fejét dörzsölgette, a másik ujjaival a falon lévő lyukban matatott.

– Van itt bent… valami – mondta. – Adja ide valamelyik vésőt!

Csend.

– Egy vésőt, kérem! Ha úgy jobb, gondoljon arra, hogy épp azt próbáljuk kideríteni, ki ölte meg Kalapácsnyél urat. Rendben?

Murok meglehetős vonakodással átnyújtotta az egyik szerszámot.

– Ez Kalapácsnyél úr vésője, ami azt illeti – fűzte hozzá szemrehányóan.

– Murok tizedes, lenne szíves csak két pillanatig nem törpeként viselkedni? A Városi Őrség tagja! Adja ide azt az átkozott vésőt! Már így is hosszú volt ez a nap! Köszönöm!

Addig farigcsálta a téglákat, míg egy nagyjából korong alakú ólomdarab nem pottyant a kezébe.

– Parittya? – kérdezte Murok.

– Nincs elég hely ahhoz itt bent – felelte Kadar. – Különben is, hogy a pokolba fúródott ilyen mélyen a falba?

Az ólomdarabot belecsúsztatta a zsebébe.

– Hát, akkor ennyi is volna – egyenesedett fel. – Ajánlatos lenne – au! – ó, előhalászná azt a felhúzható katonát? Jobb, ha rendet teszünk magunk után.

Murok a munkapad alatti sötétben kotorászott. Zizegő hang hallatszott.

– Egy darab papír van itt, uram.

Az előbújó tizedes apró, sárgás papírt lobogtatott. Kadar rásandított.

– Semmit sem tudok kisilabizálni belőle – mondta végül. – Nem törpe nyelvű, azt látom. De ezek a jelek – már láttam ilyet korábban. Vagy valami hasonlót. – Visszaadta a papirost Muroknak. – Tud vele valamit kezdeni?

Murok a homlokát ráncolta.

– Tudnék hajtogatni egy csákót – tűnődött. – Vagy hajót. Vagy egy olyan krizantémszerűséget…

– Úgy értem, a jelekkel. Ezekkel a jelekkel tud valamit kezdeni?

– Nem t’om, kapitány. Bár ismerőseknek tűnnek. Mintha… mint az alkimisták írása?

– Ó, ne! – temette a kezébe a fejét Kadar. – Ne azok a nyomorult alkimisták! Ó, ne! Őrült tűzijáték-kereskedő banda! Még az orgyilkosokat is elviselem, de azokat az idiótákat…! Ne! Kérem… Hány óra van?

Murok az övén lógó homokórára pislantott.

– Körülbelül fél tizenkettő, kapitány.

– Akkor megyek aludni. Azok a bohócok várhatnak holnapig. De ha boldoggá szeretne tenni, azt mondja, a papír Kalapácsnyél úrhoz tartozott.

– Kétlem, uram.

– Én is. Gyerünk! A hátsó ajtón menjünk ki.

Murok keresztülnyomakodott.

– Vigyázzon a fejére, uram!

Kadar, aki szinte a térdein csúszott, megállt, és az ajtókeretre meredt.

– Nos, tizedes – jegyezte meg végül –, tudjuk, hogy nem egy troll tette, nemde? Két okból is. Egyrészt egy troll képtelen lenne keresztülnyomakodni ezen az ajtón, mert ezt törpékre méretezték.

– És mi a másik ok, uram?

A kapitány óvatosan kihúzott valamit az ajtószegély szálkái közül.

– A másik ok az, Murok, hogy a trolloknak nem nő hajuk.

A faszálkák közé szorult szálak vörösek voltak és hosszúak. Valaki véletlenül hagyta hátra őket. Egy magas illető. Egy törpénél mindenképpen magasabb.

Kadar közelebbről is megszemlélte őket. Nem is hajszálak, inkább fonalak. Finom szálú, vörös fonalak. Na, mindegy. A nyom az nyom.

Óvatosan begöngyölte őket egy Murok noteszéből kölcsönkért lapba, majd átadta a bűnjelet a tizedesnek.

– Itt van. Ne veszítse el!

Kimásztak az éjszakába. A falak mellé ácsolt keskeny pallón túl már a folyó csordogált. Kadar óvatosan felegyenesedett.

– Nem tetszik ez nekem, Murok – jelentette ki. – Valami rosszat érzek a mélyben.

Murok a lába alá nézett.

– Úgy értem, rejtett dolgok történnek a háttérben – magyarázta türelmesen a kapitány.

– Igen, uram.

– Menjünk vissza a Yardra!

Járőröztek a Rézhídig. Szép kényelmesen, mert Murok közben minden járókelőt üdvözölt. Viharvert bűnözők, akik egy csendbiztostól származó megjegyzésre általában csak olyan választ adtak, melynek kifejezéseit többnyire az írógép felső sorában lévő szimbólumokkal szokás érzékeltetni, esetlenül vigyorogtak és morogtak néhány ártatlan szót az orruk alatt, mikor a tizedes szívélyes „Jó estét, Zúzó! Csak aztán vigyázzon magára!”-szerű mondatokkal köszöntötte őket.

Kadar a hídon félúton megállt rágyújtani, és a gyufát az építményt díszítő egyik vízilószobron gyújtotta meg. Aztán lenézett a zavaros vízre.

– Murok?

– Igen, kapitány?

– Hisz ön a bűnözői hajlam létezésében?

Szinte hallani lehetett, ahogy a tizedes értelmezni próbálta magában a kérdést.

– Mármint… úgy érti… mondjuk Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellerre gondol, uram?

– Ő nem bűnöző.

– Evett már valaha a kolbászos kiflijeiből, uram?

– Hát… igen… de… ő csupán a geofinanciális szféra egyik különös anomáliája.

– Uram?

– Úgy értem, neki pusztán bizonyos dolgok pozícióját illetően akadnak nézetkülönbségei a többi emberrel. Például a pénz helyzetére vonatkozóan. Szerinte minden pénznek az ő zsebében lenne a helye. Nem, inkább arra gondoltam… – Kadar behunyt szemhéja mögött szivarfüst és márkás italok képe rémlett föl, velős kijelentések visszhangoztak. Léteztek emberek, akik eltulajdonították mások pénzét. Ez idáig rendben is lenne. Közönséges tolvajlás. Ám léteztek olyanok is, akik egyetlen könnyed szóval mások emberi mivoltát tulajdonították el. Ez viszont már valami teljesen más volt.

A lényeg az… nos, ő nem kedvelte sem a törpéket, sem a trollokat. De jobbára nem kedvelt senki mást sem. A lényeg az, hogy ő mindennap az említettek társaságában mozgott, és joga volt ahhoz, hogy ne kedvelje őket. A lényeg az, hogy egyetlen kövér idiótának sincs joga ilyesmiket mondani.

A víztükörre meredt. Pont a híd egyik lábazata fölött állt, amit az Ankh cuppogva és bugyborékolva folyt körül. A lábazat előtt a hordalék kis, lebegő szigete halmozódott föl: gerendadarabok, ágak, szemét. Még gomba is nőtt a tetején.

Amivel igazán tudott volna kezdeni valamit, az egy butélia bivalyerős volt. A világ azonnal élesebbé válik, amint egy üvegpalack fenekén át szemléli az ember.

Hirtelen valami más vált élessé a szeme előtt.

A külalak törvénye, gondolta Kadar. Legalábbis a herbalisták így hívják. Az egész olyan, mintha az istenek nyilvánvaló használati utasítást mellékeltek volna a növényekhez. Ha valamelyik formája a test valamely részére emlékeztet, akkor leginkább az adott szerv gyógyítására alkalmatos főzet készíthető belőle. Például a májvirág májbetegeknek jó, a fogas levelű páfrány fogfájásra, a vérfű az… vérbajra, és létezik még egy Phallus impudicus nevű gomba is, amiről nekem halvány fogalmam sincs, mire jó, de az biztos, hogy Nobby nagy szakértője a gombás rántottáknak. Na most… az a gomba odalent vagy kimondottan kézbajok orvoslására alkalmas, vagy…

A kapitány felsóhajtott.

– Murok, lenne olyan jó, és szerezne nekem egy csáklyát?

A tizedes követte a pillantását.

– Attól a rönktől kissé balra.

– Ó, ne!

– De, attól tartok. Halássza ki, tudja meg, ki volt, és jelentse Kolon főtörzsőrmesternek!

A holttest egy bohócé volt. Miután Murok lemászott a hordalékig, és félrekotorta róla a szemetet, az áldozat – festett arcán nagy, gyászos vigyorral – a felszínre lebegett.

– Halott!

– Megkapó, nemde?

Kadar a vigyorgó hullára meredt. Nem nyomozni. Távol maradni az ügytől. Az egészet az orgyilkosokra és arra a nyamvadt Cikornyra hagyni. Ezek a parancsaid.

– Murok tizedes!

– Uram?

Ezek a parancsaid…

Hát a fenébe velük! Mit gondol Vetinari, mi ő? Valami felhúzható katona?

– Rá fogunk jönni, mi folyik itt!

– Igen, uram!

– Bármi is történjen. Rá fogunk jönni.

Az Ankh valószínűleg az egyetlen folyó az univerzumban, amelynek felszínére a nyomozók krétával fel tudják rajzolni a holttest körvonalát.

„Kedves Kolon őrm.,

remélem, jól megy sora! Itt Szép időnk van. Ez egy hulla amit, a folyóból halásztunk ki múlt éjjel de, nem tudjuk, kicsoda, mármint attól eltekintve hogy, a Bolondok és Bohócok Céhének tagja volt Beano néven. Igen súlyosan fejbe vágták majd, pedig a híd alá szorult és ott volt jó ideig, ezért nem túl Szép látvány. Kadar kapitány azt mondja, tudjunk meg néhány dolgot. Azt mondja, szerinte köze van az esetnek Kalapácsnyél úr meggyilkolásához. Azt mondja, beszéljünk a Bolondokkal. Azt mondja, Most Azonnal! Szíves figyelmébe ajánlanám továbbá a csatolt Papírdarabot. Kadar kapitány azt mondja, érdeklődjünk az Alkimistáknál…”

Kolon főtörzsőrmester itt szünetet tartott az olvasásban, és hosszasan káromolta az alkimistákat.

„…mert ez egy Titokzatos Bűnjel. Továbbra is őszinte híve remélem, levelem Jó Egésségben találja, Murok Vasolvasztárfi (tzds.)”

A főtörzsőrmester megvakarta a fejét. Mi a fenét jelentsen mindez?

Közvetlenül reggeli után néhány rangidős mulattató érkezett a Bolondok és Bohócok Céhéből, hogy magukkal vigyék az elhunyt maradványait. Hullák a folyóban… hát, ebben még nem volt semmi szokatlan. De a hivatásos tréfamesterek többnyire nem így távoztak az árnyékvilágból. Végtére is, mije lehet egy udvari bolondnak, amit érdemes tőle ellopni? Milyen természetű veszélyek fenyegethetnek egy csörgősipkás illetőt?

Ami az alkimistákat illeti, ő ugyan nem fogja felrobbantatni ma…

Persze neki nem is szükséges, nemde? Felnézett az újoncokra. Csak kell legyen valami hasznuk.

– Zsámoly és Detritus – ne tisztelegjen! –, van egy kis munkám a maguk számára. Vigyék el ez a papírlapot az Alkimisták Céhébe, rendben? És kérdezzék meg valamelyik holdkórost, hogy mit tud vele kezdeni.

– Merre találjuk az alkimisták céhházát, főtörzsőrmester? – érdeklődött Zsámoly.

– Az Alkimisták utcájában, természetesen – felelte Kolon. – Legalábbis pillanatnyilag. De a maguk helyében igyekeznék.

Az Alkimisták céhházát a Szerencsejátékosok céhházával szemközt lehetett megtalálni. Általában. Olykor esetleg fölötte, mellette vagy apró darabokban körülötte.

A szerencsejátékosoktól gyakran megkérdezték, hogy milyen megfontolásból tartanak fenn egy ingatlant épp annak a Céhnek a házával szemben, amelyik pár havi rendszerességgel felrobbantja azt. Ők jobbára a következő kérdéssel válaszoltak: „Olvasta befelé jövet, mi van az ajtónk fölé írva?”

A troll és a törpe a mondott céhház felé bandukolt, miközben néha készakarva egymásba botlottak.

– Különben, ha olyan okos vagy, mér’ nekem adták papírt?

– Ha! El tudod olvasni? El tudod?

– Nem, mon’tam, olvasd te! Ezt híjják át-ru-há-zás-nak.

– Ha! Nem tud olvasni! Nem tud számolni! Ostoba troll!

– Nem ostoba!

– Ha! Nem? Mindenki tudja, hogy a trollok még négyig sem tudnak számolni![12]

– Patkányevő!

– Hány ujjat mutatok? Mondd csak meg nekem, Nagyeszű Kőfej úr!

– Sokat – kockáztatta meg Detritus.

– Ha-ha, nem. Ötöt. Komoly gondban leszel fizetésnapkor. Kolon főtörzsőrmester azt fogja mondani, ostoba troll, úgysem tudja, hány tallér jár neki! Ha! Egyáltalán hogy voltál képes elolvasni a toborzóplakátot? Kerítettél valaki írástudót, aki felolvasta neked?

– Te hogy tudtad elolvasni? Valaki felemelt?

Odaértek az Alkimisták céhházának ajtaja elé.

– Én kopogok. Az az én feladatom!

– Én kopogok!

Mikor Sendivoge úr, a céh titkára kinyitotta az ajtót, a kopogtatóról egy törpe lógott, akit viszont a mögötte álló troll lóbált. A titkár megigazította a védősisakját.

– Igen? – érdeklődött.

Zsámoly elengedte a kopogtatót.

Detritus masszív homloka ráncokba gyűrődött.

– Öö. Maga holdkóros, mit tud ezzel kezdeni? – tette föl a kérdést.

Sendivoge Detritusról a papírra meredt. Zsámoly küszködve próbált a troll elé kerülni, aki szinte teljesen eltorlaszolta a bejáratot.

– Minek nevezted?

– Kolon főtörzsőrmester mon’ta…

– Hát, tudnék belőle csinálni egy csákót – vélte a titkár –, vagy olyan egymás kezét fogó figurasort, ha adna egy ollót…

– A… a kollégám úgy érti, uram, hogy tudna-e segíteni bennünket nyomozásunk során ezzel az állítólagos papírfecnivel kapcsolatban? – fogalmazta újra Zsámoly. – Ez piszkosul fájt!

Sendivoge rájuk bámult.

– Maguk csendbiztosok? – kérdezte.

– Én Zsámoly őrgyakornok vagyok, ez pedig – mondta a törpe felfelé mutatva – Detritus őrgyakornok-szerűség – ne tiszteleg… ó!

Hangos csattanás hallatszott, majd Detritus lassan oldalra dőlt.

– Öngyilkos osztag? – érdeklődött az alkimista.

– Magához fog térni hamarosan – nyugtatta meg Zsámoly. – A tisztelgés miatt van. Túl sok neki. Tudja, milyenek a trollok.

Sendivoge megrántotta a vállát, majd az írást kezdte tanulmányozni.

– Olyan… ismerősnek tűnik – állapította meg. – Láttam már korábban valahol. Mondja… maga törpe, nem?

– Az orrom miatt, ugye? – kérdezte Zsámoly. – Mindig elárul.

– Nos, biztosíthatom, mi készséggel segítünk a Városi Őrségnek, ha módunkban áll – jelentette ki a titkár. – Fáradjon beljebb!

Miközben vasalt bakancsai gondosan visszarúgták Detritust a jótékony érzéketlenségbe, a törpe az alkimista után indult.

– Miért… öö… miért a védősisak, uram? – érdeklődött Zsámoly, ahogy végigsétáltak a folyosón. Körülöttük mindenfelől kalapácsütések zaja hallatszott. A céhház az idő legnagyobb részében a folyamatos újjáépítés állapotában leledzett.

Sendivoge a szemét forgatta.

– Golyók – felelte. – Biliárdgolyók, hogy pontosabb legyek.

– Ismertem valakit, aki hasonlóan pocsékul játszott – jegyezte meg a törpe.

– Ó, nem ez a gond. Ami azt illeti, Ezüstmoly úr kifejezetten jól céloz. Többnyire épp ez a baj.

Zsámoly ismét a védősisakra pillantott.

– Az elefántcsont miatt, érti…

– Á! – felelte a törpe, aki továbbra sem értette. – Elefántok?

– Elefántcsont elefántok nélkül. Transzmutált elefántcsont. Komoly kereskedelmi értékű vállalkozás.

– Azt hittem, magukat alkimistákat az aranycsinálás foglalkoztatja.

– Á, igen. A magafajta persze mindent tud az aranyról – jegyezte meg Sendivoge.

– Ó, igen – szólt a törpe, mintegy válaszként a „magafajta” kifejezésre.

– Kiderült – folytatta a titkár, kissé elgondolkodva –, hogy az aranycsinálás kissé trükkös feladat…

– Mióta próbálkoznak vele?

– Háromszáz éve.

– Az elég hosszú idő.

– De az elefántcsont-készítéssel még csak egy hete foglalkozunk, és máris kiváló eredményeink vannak! – tette hozzá sietve az alkimista. – Eltekintve pár mellékhatástól, de kétségkívül azokat is hamarosan kiküszöböljük.

Azzal Sendivoge benyitott egy ajtón.

Méretes szoba tárult eléjük, melyet a szokványos rosszul szellőző kohókkal és bugyborgó lombikokkal zsúfoltak tele, illetve egy kitömött alligátorral. Mindenféle üvegekben különféle dolgok lebegtek. A levegő a korlátozott élettartam szagától bűzlött.

A szoba közepéről mindazonáltal egy csomó dolgot elpakoltak, hogy helyet csináljanak egy biliárdasztalnak. Az asztal körül fél tucat alkimista állt olyan testtartásban, mint akik készek bármelyik pillanatban elrohanni.

– Ezen a héten már a harmadik – jegyezte meg Sendivoge borúsan. Egy épp célzáshoz hajló alak felé biccentett.

– Öö, Ezüstmoly úr… – kezdett bele.

– Csendet! Játszmalabda! – kiáltotta a főalkimista a fehér golyó felé sandítva.

A titkár az eredményjelzőre pillantott.

– Huszonegy pont – állapította meg. – Szavamra! Talán épp a megfelelő mennyiségű kámfort kevertük a nitrocellulózhoz…

Koccanás hallatszott. A fehér golyó elgurult, visszapattant a biliárdasztal szegélyéről.

…és gyorsulni kezdett. Fehér füst szivárgott belőle, miközben letarolta egy sor ártatlan vörös társát.

Ezüstmoly megrázta a fejét.

– Instabil – állapította meg. – Mindenki hasra!

A szobában mindenki a földre vetette magát – kivéve a két csendbiztost, akik közül az egyik a folyamatos földközeliség állapotában leledzett, a másik pedig némileg az események mögött járt.

A fekete golyó lángcsóvát és sötét füstöt húzva maga után elzúgott Detritus arca előtt, majd a szoba egyik ablakán keresztül távozott. A zöld golyó egy helyben maradt, de mind dühödtebben pörgött. A többi ide-oda száguldott, miközben véletlenszerűen lángra gyulladt vagy a falakról pattogott vissza.

Végül egy vörös épp szeme között találva Detritust visszaívelt az asztal középső lyukába, és felrobbant.

Az innen-onnan felhangzó fuldokló köhögést nem számítva csend támadt. Az olajosan gomolygó füstből előtűnt Ezüstmoly, és reszkető kezében tartva égő végű biliárddákóját az eredményjelzőt eggyel arrébb tolta.

– Egy – állapította meg. – Na, mindegy. Vissza a lombikokhoz! Valaki rendeljen egy másik biliárdasztalt…

– Elnézést! – bökte meg Zsámoly a főalkimista térdét.

– Ki az? ,

– Itt lenn!

Ezüstmoly lenézett.

– Maga egy törpe?

Zsámoly üres tekintettel bámult vissza rá.

– Maga egy óriás? – kérdezte aztán.

– Én? Dehogy!

– Á! Akkor törpe kell legyek, valóban. Ez meg egy troll itt mögöttem – világította meg a helyzetet Zsámoly. Detritus valamiféle vigyázzállásra emlékeztető pózba vágta magát.

– Azért jöttünk magukhoz, hátha tudják, mi van ezen a papíron – magyarázta az őrgyakornok.

– Jah – tette hozzá Detritus.

A főalkimista a cetlire nézett.

– Ó, igen. A jó öreg Leonardo írása. Na és?

– Leonardo? – kérdezett vissza Zsámoly. Aztán Detritusra pillantva felcsattant. – Jegyezd le!

– Leonardo da Chirm – erősítette meg az alkimista.

Látszott, az őrgyakornok még mindig tanácstalan.

– Sosem hallott róla? – kérdezte Ezüstmoly.

– Nem igazán emlékszem ilyesmire, uram.

– Azt hittem, mindenki hallott már Leonardo da Chirmről. Meglehetősen ütődött illető. De zseni is egyben.

– Alkimista volt?

Jegyezd le, jegyezd le… Detritus tétován körülnézett valami égett fadarab vagy kézre eső falfelület után.

– Leonardo? Nem. Nem volt egyik céh tagja sem. Vagy mindegyiké egyszerre, felteszem. Elég sokat nyüzsgött minden téren. Mindenfélét barkácsolt, ha érti, mire célzok.

– Nem, uram.

– Festegetett is, meg különféle gépezetekkel vacakolt. Ilyen ócskaságok.

Vagy legalább egy kalapács vagy véső akadna, gondolta Detritus.

– Ez – magyarázta Ezüstmoly – egy recept á… ó, akár el is mondhatom, aligha nagy titok… ez az általunk 1-es számú pornak hívott keverék receptje. Kén, salétrom és faszén. Tűzijátékhoz használatos. Bármelyik bolond képes előállítani. De furának hat, mert hátulról előre írták rá.

– Ez fontosnak tűnik – sziszegte Zsámoly a trollnak,

– Ó, dehogy. Leonardo mindig így szokott írni – biztosította a főalkimista. – Elég különös fickó. De egyben nagyon furfangos is. Nem látta az Ogg Monáról készült festményét?

– Nem hiszem.

Ezüstmoly visszaadta a papírdarabot Detritusnak, aki úgy sandított rá, mintha értené a rárótt jeleket. Tán erre lehetne írni, ötlött eszébe.

– A szemlélőt a fogainak a látványa követi végig, az egész szobán, akárhonnan nézi. Csodálatos. Sőt, néhányan azt állították, hogy amikor kiléptek a szobából, és végigmentek az utcán, akkor is követte őket.

– Azt hiszem, beszélnünk kellene da Chirm úrral – jegyezte meg Zsámoly.

– Ó, igen, ezt meg lehetne tenni, természetesen – erősítette meg a főalkimista. – Bár lehet, nincs abban a helyzetben, hogy figyelni tudjon. Ugyanis néhány évvel ezelőtt eltűnt.

…akkó’ má’ csak valami írószerszámot kéne találnom, gondolta Detritus, persze miután kerestem valakit, aki megtanít írni…

– Eltűnt? Hogyan? – kérdezte Zsámoly.

– Úgy véljük – hajolt közelebb Ezüstmoly –, rájött, hogyan tegye magát láthatatlanná.

– Csakugyan?

– Mert – folytatta bizalmas tónusban a főalkimista – senki sem látta azóta.

– Á! – felelte a törpe. – Öö. Csak a félreértések elkerülése végett… Mi van, ha – és ezt csak úgy kapásból teszem fel –, ha csak elment valahova, és ezért nem láthatják?

– Neeem, ez nem vallana a jó öreg Leonardóra. Nem szívódna csak úgy fel. Viszont nagyon is eltűnhetett.

– Ó!

– Egy kicsit mindig is… zavarodott volt, ha érti, hogy értem. A túl sok ész. Hah, emlékszem, egyszer az jutott eszébe, hogy miképp lehetne villámokat előcsalogatni citromokból! Hé, Sendivoge, emlékszel Leonardóra meg a villámló citromaira?

A megszólított mutatóujjával kis köröket írt le a halántéka mellett.

– Ó, igen. „Ha réz- meg cinkrudakat dugsz egy citromba, akkor hahó, szelíd villámokat kapsz!” Teljesen hülye volt az az ember.

– Nem, nem volt hülye – vetette ellen Ezüstmoly, miközben felkapott egy biliárdgolyót, amely csodálatosképp átvészelte a robbanást. – Csak olyan éleselméjű, hogy szinte saját magát is megvághatta volna vele, ahogy a nagyim szokta volt mondani. Villámló citromok! Mi értelme lenne annak? Majdnem olyan pocsék ötlet volt, mint a „hangok-a-levegőben” gépezete. Mondtam is neki: Leonardo, mondom, mire vannak akkor a varázslók, he? A közönséges mágia tökéletesen alkalmas az ilyesmire. Villámló citromok? Legközelebb szárnyas emberek, nem? És tudja, mit válaszolt? Tudja, mit válaszolt? Azt mondta: furcsa, hogy ezt mondja, mert épp… Szegény öreg fickó.

Még Zsámoly is csatlakozott a nevetőkhöz.

– És kipróbálták? – érdeklődött kicsivel később.

– Micsodát? – kérdezte Ezüstmoly.

– Ha-ha-ha – érte be Detritus a többieket.

– Hát a citromokba dugott fémrudakat.

– Ne legyen ostoba!

– Ez meg mi? – kérdezte Detritus, az egyik jelre mutatva.

Mindannyian odanéztek.

– Ó, az semmi különös – hessegette el a kérdést a főalkimista. – Az csak a jó öreg Leonardo szokásos széljegyzeteinek egyike. Mindig firkálgatott ezt-azt a tervei szélére. Mondtam is neki: Széljegyzet úrnak kellene hívatnod magad.

– Azt hittem, valami alkímiai ábra – mondta Zsámoly. – Úgy néz ki, mint egy számszeríj az íjrész nélkül. És mellette ez a szó, ez az Akkupa. Mit jelent ez egyáltalán?

– Gőzöm sincs. Elég barbárul hangzik. Akárhogy is… ha ennyi lenne, tiszt úr… folytatnunk kell a kutatásainkat, komoly munka áll még előttünk! – jelentette ki Ezüstmoly, miközben fel-feldobta, majd elkapta az álelefántcsont golyót. – Nem álmodozhatunk naphosszat, mint szegény öreg Leonardo.

– Akkupa – tűnődött a törpe, ahogy ide-oda forgatta kezében a papírdarabot. – A-k-k-u-p-a…

A főalkimistának nem sikerült elkapnia a biliárdgolyót. Zsámoly még épp időben bukott Detritus háta mögé.

– Csináltam már ilyet – mondta Kolon főtörzsőrmester, miközben Nobbyval megközelítették a Bolondok és Bohócok céhházát. – Maradj a fal mellett, amikor kopogtatok, rendben?

A kivehető fogsort formázó kopogtató a tréfás tárgyak azon típusába tartozott, amelyet a rögbijátékosok és mindazok, akiknek a humorérzékét sebészileg eltávolították, ellenállhatatlanul viccesnek tartanak. Kolon hozzáütötte az ajtóhoz, majd villámgyorsan fedezékbe vonult.

Valami felhuhogott, néhány kürtszó harsant, kis dallam csendült fel – melyről valahol valaki bizonyára azt gondolta, hogy felettébb vidáman hangzik –, majd a kopogtató fölötti keskeny panel félrecsúszott, és lassan egy faragott fakar emelkedett ki mögüle, tenyerén tortával. Aztán a kar előrecsapódott, és a torta Kolon lába mellett szétkenődött a földön.

– Szomorú, nem? – vélte Nobby.

Az ajtó nehézkesen kinyílt, de csak pár ujjnyira.

– Mondok, mondok, mondok – szólt valaki –; miért kopog a kövér ember az ajtón?

– Nem tudom – felelte Kolon automatikusan. – Miért kopog a kövér ember az ajtón?

Majd álltak zavartan, egymást bámulva mintegy félölnyire a poén célszalagjától.

– Épp ezt kérdeztem magától! – mutatott rá végül a bohóc szemrehányóan. Hangjából áradt az elgyötörtség és a reménytelenség.

A főtörzsőrmester próbált az épelméjűség irányába evickélni.

– Kolon főtörzsőrmester, Éjjeli őrjárat – mutatkozott be. – Ez meg itt Nobbs tizedes. Azért jöttünk, hogy elbeszélgessünk valakivel a… folyóban talált illetővel kapcsolatban, érthető?

– Ó! Igen. Szegény Beano testvér. Gondolom, jobb lesz, ha bejönnek – felelte a bohóc.

Nobby már benyitott volna, de Kolon megállította, és szó nélkül felfelé mutatott.

– Úgy tűnik, mintha egy vödör mész lenne az ajtó fölött – fűzte aztán hozzá.

– Valóban? – kérdezte a bohóc. Igen apróra nőtt, és hatalmas cipőket viselt, melyektől úgy nézett ki, mint egy méretes L betű. Frissen kimázolt arcát nagy, festett vigyor díszítette. Hajkoronáját – melyet régi portörlő pamacsokból ábdáltak össze – ugyancsak vörösre színezték. Nem volt kövér, de a nadrágját úgy szabták, hogy mulatságosan túlsúlyosnak mutassa őt. Gumi nadrágtartói miatt a ruhadarab minden lépésénél le-fel hullámzott, ekképp téve teljessé a tökéletes idióta képét.

– Valóban – felelte Kolon. – Ott van.

– Biztos?

– Teljesen.

– Elnézést miatta! – mondta a bohóc. – Ostobaság, tudom, de amolyan hagyomány. Várjanak egy pillanatig!

Létravonszolás zaja hallatszott, majd különféle csattanások és káromkodások.

– Rendben, bejöhetnek!

A bohóc átkísérte őket a kapubejárón. Nem hallatszott más hang, csak cipőinek klaffogása a macskaköveken. Aztán, úgy tűnt, valami eszébe jutott.

– Tudom, hogy nem sok esélye van, de nem akarja esetleg valamelyikük megszagolni a gomblyukamba tűzött virágot?

– Nem.

– Nem.

– Sejtettem. – A bohóc sóhajtott. – Tudják, nem könnyű. Mármint bohócnak lenni. Azért raktak portaszolgálatra, mert próbaidőn vagyok.

– Tényleg?

– Állandóan elfelejtem: most akkor a világ felé sírni, de lélekben nevetni, vagy fordítva? Folyton összekeverem.

– Ami ezt a Beanót illeti… – kezdett bele Kolon.

– Épp most tartjuk a temetését – felelte a kis bohóc. – Ezért van a nadrágom félárbocon.

Kiléptek a napfényre.

A belső udvar tömve volt bohócokkal és bolondokkal. Csengők csilingeltek a szélben. A nap fénye vörös krumpliorrokról és gomblyukba tűzött álvirágokból olykor-olykor idegesen előspriccelő vízsugarakról verődött vissza.

A portás bohóc a bolondok sorfalához kalauzolta a csendbiztosokat.

– Biztos vagyok benne, hogy dr. Mészarc azonnal fogadja magukat, amint végeztünk – mondta. – Egyébként a nevem Boffo – nyújtotta ki a kezét reménykedve.

– Ne rázd meg! – szólt figyelmeztetőleg Kolon. Boffo magába roskadt.

A zenekar rázendített, és a kápolnából céhtagok menete kanyargott elő. Valamivel előttük egy bohóc apró urnát vitt.

– Ez nagyon megható – vélte Boffo.

Az udvar túloldalán lévő emelvényen keménykalapos, kövér bohóc állt hatalmas hózentrógerrel felfüggesztett, buggyos nadrágban. Csokornyakkendője szelíden pörgött a szélben, arcát a smink a nyomorúság élő maszkjává varázsolta. Kezében egy pálcára kötözött, vízzel telt hólyagot tartott.

Az urnát vivő bohóc elért az emelvényig, fellépdelt a lépcsőkön, majd megállt.

A zenekar elnémult.

A keménykalapos a pálcára erősített hólyaggal fejbe vágta az urnahordozót; egyszer, kétszer, háromszor…

Az urnahordozó előrelépett, megtáncoltatta a parókáját, majd egyik kezébe fogta az urnát, a másikkal pedig megragadta a keménykalapos nadrágjának derekát, és maga felé húzta. Aztán roppant komolysággal beleszórta a néhai Beano testvér hamvait a másik bohóc gatyájába.

A gyászoló tömeg felől sóhaj szállt. A zenekar belekezdett a bohócok indulójába, Az idióták bevonulásába, ám a trombon vége elrepült és tarkón találta az egyik gyászolót. Az megfordult, hogy orrba vágja a mögötte álló bohócot, ám az elhajolt, és az ütés az ő háta mögötti céhtagot érte – aki estében beszakította a nagydob bőrét.

Kolon és Nobby összenézett, majd megcsóválták a fejüket.

Boffo óriási vörös-fehér zsebkendőt rángatott elő valamelyik zsebéből, aztán viccesen dudáló hang kíséretében beletrombitált.

– Klasszikus – jelentette ki. – Így szeretett volna elmenni.

– Van bármilyen elképzelése arról, hogy mi történhetett? – érdeklődött Kolon.

– Ó, persze. Grineldi testvér bevetette a jó öreg cipős trükköt, aztán lefordította az urnát…

– Úgy értem, miért halt meg Beano?

– Öhm. Úgy gondoljuk, baleset történt – felelte Boffo.

– Baleset – ismételte érzelemmentes hangon a főtörzsőrmester.

– Igen. Dr. Mészarc így véli. – Boffo tekintete felfelé villant. Követték a pillantását. A Bolondok és Bohócok céhházának teteje mellett az Orgyilkosok épületének födémzete magasodott. Nem igazán volt tanácsos az efféle szomszédság rosszallását kivívni, különösen, ha az embernek fegyverként legfeljebb egy dobostorta állt a rendelkezésére.

– Dr. Mészarc így véli – ismételte meg Boffo, óriási cipőire meredve.

Kolon főtörzsőrmester a nyugalmas életet kedvelte. És a város bőven nélkülözhetett egy-két bohócot. Személyes véleménye szerint az egész társaság eltűnése is legfeljebb csak jobb hellyé változtatta volna a világot. És mégis… mégis… őszintén nem értette, mi történt az utóbbi időben az őrséggel, Murok, az történt vele. Még a jó öreg Kadarra is átragadt. Már nem hagyjuk annyiban a dolgokat, mint régen…

– Talán egy bunkósbotot tisztított, és az véletlenül elsült – latolgatta Nobby. Őrá is átragadt.

– Senki sem akarhatta megölni a fiatal Beanót – folytatta a bohóc halkan. – Olyan kedves lélek volt. Rengeteg baráttal mindenfelé.

– Majdnem mindenfelé – helyesbített a főtörzsőrmester.

A szertartás véget ért. A tréfamesterek, mulattatók és bohócok dolgukra indultak, miközben minden lehetséges ajtónyílásba beszorultak; persze hosszas tülekedés, lökdösődés, krumpliorral való dudálás és seggre esés közepette. A látványtól egy boldog ember is felvágta volna az ereit, még egy szép tavaszi reggelen is.

– Én csak azt tudom – tette hozzá fojtott hangon Boffo –, hogy tegnap, amikor láttam őt, nagyon… furán festett. Utánaszóltam, amikor kiment a kapun, és…

– Hogy érti, hogy különösen? – érdeklődött Kolon. Épp nyomozok, gondolta enyhe büszkeséggel. Az Emberek Észrevételeikkel Segítenek Engem a Nyomozásom Során.

– Nem tom. Furán. Mintha nem lenne teljesen önmaga…

– Ez tegnap volt?

– Ó, igen. Reggel. Onnan tudom, hogy a kapuszolgálati beosztás…

– Tegnap reggel?

– Épp ezt mondom, uram. Hozzátenném, hogy mindannyian kissé idegesek voltunk a robbanás miatt…

– Boffo testvér!

– Ó, ne…! – motyogta a bohóc.

Egy alak közeledett feléjük. Egy szörnyű alak.

Egyetlen bohóc sem volt vicces. Épp ez volt a lényeg. Az emberek nevettek rajtuk, de pusztán kínos zavarukban. A bohócok létének az volt az értelme, hogy bármi is történt utánuk, mindenképpen élvezetesnek látszott. Jó volt tudni, hogy akadnak még nálad is sokkalta szörnyebb helyzetben lévők. Valakinek a bányászbéka alatt is kellett lennie.

Azonban még a bohócok is rettegnek valamitől, és ez a valami a fehér arcú bohóc. Az, akit sosem talál el a torta. A fényes fehér ruhás illető, a halottfehér arcfestéssel. A kis csúcsos kalapos, pengevékony szájú, finoman rajzolt szemöldökű.

Dr. Mészarc.

– Kik ezek az urak? – tudakolta követelőzve.

– Öö… – kezdett bele Boffo.

– Éjjeli őrjárat, uram – tisztelgett Kolon.

– Mit akarnak itt?

– Beano bohóc tragikus elhunyta ügyében folytatott nyomozásunkkal kapcsolatos ténykedést végzünk, uram – válaszolta a főtörzsőrmester.

– Úgy vélem, ez céhes belügy, főtörzsőrmester. Nemdebár?

– Igazság szerint, uram, a testet a folyóban tal…

– Biztos vagyok benne, hogy ez olyasmi, amivel nem kellene az őrséget zaklatnunk – felelte dr. Mészarc.

Kolon tétovázott. Még dr. Rejtvánnyal is sokkal szívesebben találkozott, mint ezzel a kísértettel. Az orgyilkosoktól legalább eleve elvárta az ember, hogy kellemetlen alakok legyenek. Ráadásul a bohócokat csak egy lépésnyi távolság választotta el a pantomimesektől.

– Igen, uram – felelte. – Nyilvánvalóan baleset történt, igaz?

– De még mennyire. Boffo testvér elkíséri önöket a kapuhoz – mondta a főbohóc. – És utána – fűzte hozzá – jelentkezik az irodámban. Értve vagyok?

– Igenis, dr. Mészarc – motyogta Boffo.

– Mit fog magával csinálni? – érdeklődött Nobby, miközben a kapu felé tartottak.

– Egy mészporral teli kalap, valószínűleg – felelte Boffo. – Torta a képembe, ha szerencsés vagyok.

Kinyitotta a kiskaput.

– Sokunkat elszomorított az eset – suttogta. – Nem értem, azok a mocskok hogyan úszhatják meg ezt. El kellett volna látogatnunk az orgyilkosokhoz, és le kellett volna rendeznünk velük a dolgot.

– Miért az orgyilkosokhoz? – érdeklődött Kolon. – Mi okuk lett volna megölni egy bohócot?

Boffo bűntudatos képet vágott.

– Egy szót sem szóltam!

A főtörzsőrmester rábámult.

– Itt határozottan valami furcsa dolog folyik, Boffo úr!

A bohóc körülpislantott, mintha bármelyik pillanatban bosszúszomjas tortadobálók lövedékeitől kellene tartania.

– Találják meg az orrát! – sziszegte. – Csak találják meg az orrát! Azt a szegény orrát!

A kapu döndülve zárult be mögöttük.

Kolon főtörzsőrmester Nobby felé fordult.

– Volt az Egyes számú bűnjelnek orra, Nobby?

– Igen, Fred.

– Akkor ez mit akart jelenteni?

– Franc tudja – felelte Nobby egyik ígéretes pattanását vakargatva. – Tán krumpliorra gondolt. Tudod. Olyan gumival felerősített pirosra. Arra – tette hozzá fintorogva –, amiről azt hiszik, hogy annyira vicces. Nem volt neki olyanja.

Kolon ismét kopogtatott a kapun, ügyelve arra, hogy még véletlenül se álljon holmi fenemód tréfás mechanikus csapda útjába.

A keskeny panel félrecsúszott.

– Igen? – sziszegte Boffo.

– Úgy értette, hogy a műorra? – próbálta tisztázni a kérdést a főtörzsőrmester.

– Az igazi! Tűnjenek el!

A panel visszacsattant.

– Ez bolond – állapította meg Nobby.

– Beanónak volt igazi orra. Szerinted valami baj volt vele? – kérdezte Kolon.

– Nem. Rendes lyukak voltak benne.

– Hát, nem vagyok valami nagy orrszakértő – tűnődött Kolon –, de vagy Boffo testvér van teljesen eltájolva, vagy valami nincs rendben itt.

– Mint például?

– Nos, Nobby, te az vagy, akit én hivatásos katonának mondanék, nem?

– Így igaz, Fred.

– Hány alkalommal szereltek le érdemtelenséged felemlegetése közepette?

– Rengetegszer – válaszolta büszkén a tizedes. – De egyszer sem kaptak el.

– Számos csatamezőt megjártál, ugye?

– Többtucatnyit.

Kolon főtörzsőrmester bólintott.

– Szóval jó sok hullát láttál, igaz, amikor… segédkeztél az elesettek körül?

Nobbs tizedes biccentett. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a „segédkezni” ebben az értelemben a személyes ingóságok átruházását jelentette, beleértve a csizmák eltulajdonítását is. Sok távoli csatatéren az utolsó látvány, amit egy halálos sebesült szemei megpillantottak, Nobby tizedes volt, amint kezében zsákkal és késsel – továbbá mérlegelő arckifejezéssel – felé igyekszik.

– Kész szégyen lenne annyi jó cuccot veszni hagyni – erősítette meg Nobby.

– Tehát észrevetted, hogy a holttestek hogyan válnak még… halottabbá – fejtegette tovább a főtörzsőrmester.

– Halottabbá, mint egy hulla?

– Tudod. Még halottszerűbbé – magyarázta Kolon főtörzsőrmester, a törvényszéki orvostan nagy szakértője.

– Hogy megmerednek meg ellilulnak meg ilyenek?

– Igen.

– Aztán meg olyan nyirkossá válnak meg folyóssá…

– Igen, azaz…

– Olyankor jóval könnyebb leszedni a gyűrűiket, szavam ne feledd…

– Amire célzok, Nobby, az az, hogy meg tudod mondani, milyen régi a hulla. Azé a bohócé, például. Te is láttad, akárcsak én. Milyen idős lehetett, szerinted?

– Olyan harmincas. De túl magas volt, a cipői nem lennének jók, hidd el nekem! Ráadásul túl csattogósak.

– Úgy értem, milyen régen lehetett halott?

– Pár napja. Meg lehet mondani abból, hogy…

– Akkor hogy lehet, hogy Boffo látta tegnap reggel?

Járőröztek előre.

– Szeret feltűnősködni – találgatta Nobby.

– Igazad van. Gondolom, a kapitányt fölöttébb érdekelni fogja az eset.

– Lehet, hogy zombi?

– Nem hinném.

– Sose’ állhattam a zombikat – tűnődött Nobby.

– Tényleg?

– Kegyetlenül nehéz lecibálni róluk a csizmáikat.

Kolon főtörzsőrmester egy elhaladó koldus felé biccentett.

– Még mindig jársz népitáncra a szabadnapjaidon?

– Bizony. Ezen a héten az édes orgonát gyűjtögeteket tanuljuk. Az egy igen bonyolult kettős keresztlépés.

– Nincs elég ujjad ahhoz, hogy számba vedd, milyen sokoldalú az érdeklődésed.

– Ha másképp nem tudom lehúzni róluk a gyűrűiket, Fred, akkor van.

– Úgy értem, figyelemre méltó kettősség jellemzi az egyéniségedet.

Nobby belerúgott egy arra kóborló apró, koszlott korcs kutyába.

– Már megint könyveket olvastál, Fred?

– Élesíteni kell az elmémet, Nobby. Itt vannak ezek az újoncok. Murok az ideje nagy részében a könyveket bújja, Angua meg olyan – szavakat ismer, amiket ki kell keresnem a szótárból. Még az a földszintes őrgyakornok is okosabb nálam. Én kicsit kevésszer álltam sorba, amikor az észt osztották.

– Okosabb vagy, mint Detritus – vigasztalta Nobby.

– Ez az, amit én is mondogatok magamnak. „Fred – mondom –, akárhogy is van, még mindig eszesebb vagy, mint Detritus!” De aztán meg azt mondom, „Fred, de hát nála még az élesztőgomba is okosabb!”

Elfordult az ablaktól.

Hát így. Az az átok őrség!

Az az átok Kadar! A lehető legrosszabb ember a legrosszabb helyen. Miért nem tanulnak az emberek a történelemből? Vérében van az árulás! Hogyan is működhet megfelelően egy város, miközben egy hozzá hasonló üti bele mindenbe az orrát? Az őrségnek nem ez a dolga. A csendbiztosoknak azzal kellene foglalkozniuk, amivel megbízták őket, és biztosítani, hogy mások is végezhessék a dolgukat.

Egy Kadarhoz hasonló valaki teljesen fel tudja forgatni a dolgokat. Nem azért, mert különösebben okos lenne. Az okos csendbiztos önellentmondás. De puszta véletlenségből is bajt okozhat.

A pukka az asztalon feküdt.

– Mit tegyek Kadarral?

Öld meg!

Angua felébredt. Majdnem délre járt már az idő. A saját ágyában feküdt Kalács asszonyság szállásán, és valaki kopogott az ajtón.

– Mmm? – kérdezte.

– Nem is tudom, kisasszonka. Kérjem meg, hogy menjen el? – érdeklődött egy hang kulcslyukmagasságban.

Angua gondolatai vadul cikáztak. Más szállóvendégek figyelmeztették már erre. Várta a megfelelő pillanatot.

– Ó, köszönöm, kedves! Megfeledkeztem róla – hallatszott ismét a hang.

Ha az ember Kalács asszonnyal társalgott, ki kellett várnia a megfelelő időpontot. Elég bonyolult volt olyan valaki házában lakni, akinek az elméje csak névlegesen kötődött a jelenhez. Kalács asszonyság különleges pszi-képességgel rendelkezett.

– Ismét bekapcsolva hagyta a jövőbelátását, asszonyom! – figyelmeztette Angua, miközben felkelt, és a székben heverő ruhái között turkált.

– Hol is tartottunk? – érdeklődött szállásadója az ajtó túlfeléről.

– Épp azt mondta, hogy „Nem is tudom, kérjem meg, hogy menjen el?” – emlékeztette Angua. Ruhák! Csak a baj volt velük. Bezzeg egy hímnemű farkasembernek csupán egy kéznél lévő nadrágra kellett ügyelnie, mert mindig mondhatta, hogy épp kocogni indult.

– Úgy valahogy. – Kalács asszony köhintett. – Egy fiatalember várja odalenn, drágám – vágott bele ismét.

– Ki az? – kérdezte Angua.

Pillanatnyi csend támadt.

– Igen, úgy vélem, ezt akkor helyére tettük – szólt végül a szálló úrnője. – Elnézést, kedveském! Szörnyű főfájás fog el, ha a népek nem töltik ki a megfelelő helyeket. Emberalakban van, drágám?[13]

– Bejöhet, asszonyom.

A szoba nem volt valami nagy. És leginkább barna. Barna linóleumpadló, barna falak, a barna ágy felett lógó képen barna lápi tájon barna őzbakot barna vérebek támadtak a minden ellenkező meteorológiai megfigyelésnek gyökeresen ellentmondó barna égbolt alatt. A ruhásszekrényt is barnára festették. Ha az ember átverekedte volna magát a benne lógó, titokzatos, ódon[14] kabátok dzsungelén, jó eséllyel beszélő állatokkal és manókkal teli varázsos tündérföldre juthatott, ám egy olyanra, ami valószínűleg nem érte meg a fáradságot.

Kalács asszony belépett. Az alacsony, kövér nő magasságbéli hátrányait hatalmas fekete kalappal ellensúlyozta. Nem a boszorkányok csúcsos fejfedőjével, hanem egy olyannal, ami zsúfolva volt színfeketére festett kitömött madarakkal, viaszgyümölcsökkel és más díszítőelemekkel. Angua meglehetősen kedvelte szállásadóját. A szobái tiszták voltak,[15] a bérleti díj viszonylag kedvező, továbbá Kalács asszonyság igen megértően viszonyult azokhoz, akik az átlagosnál kissé szokatlanabb életmódot folytattak, és mondjuk averzióval viseltettek a fokhagymával szemben. A lánya farkasember lévén a szállás úrnője tökéletesen tisztában volt a földszinti ablakok fontosságával és a hosszú, manccsal is működtethető kilincsek jelentőségével.

– Láncinget visel – újságolta Kalács asszony, aki mindkét kezében egy vödör sódert tartott. – És szappanos a füle.

– Ó! Öö, rendben.

– Elküldhetem ám a fenébe, ha szeretné – ajánlotta fel a szállás úrnője. – Mindég ezt teszem, ha rosszfélék jönnek. Főleg, ha karó is van náluk. Nem állhatom az olyasmit. Összekoszolják az ebédlőt, fáklyákkal hadonásznak meg hasonlók.

– Azt hiszem, tudom, ki ez – nyugtatta meg Angua. – Majd én elintézem.

Azzal begyűrte ingét a nadrágjába.

– Csapja be az ajtót, ha kimegy! – szólt utána Kalács asszony, ahogy elindult az étkező felé. – Én meg kicserélem Pisla úr koporsójában a földet, merthogy fájlalja a hátát.

– Ez nem sóder, Kalács asszony?

– Ortopédiás talaj, kedvesem.

A meglehetősen zavarban lévőnek tűnő Murok, sisakját hóna alá szorítva, tisztelettudóan ácsorgott az ajtó előtti lépcsőn.

– Nos? – érdeklődött Angua, még csak nem is barátságtalanul.

– Öö, jó reggelt! Arra gondoltam, tudja, hogy talán nem igazán ismeri még a várost. Én meg tudnám mutatni, ha szeretné, ha nem bánja, mivel nem kell szolgálatba mennem még egy darabig… egyes részeit, esetleg?

Angua agyán átcikázott a gondolat: talán ráragadt valamennyi Kalács asszony jövőbelátó képességéből. Különféle jövők villantak fel lelki szemei előtt.

– Még nem reggeliztem – jegyezte meg.

– Nagyon jó reggelit adnak Furdancs törpe éttermében a Sodrony utcában.

– Ebédidő van.

– Az Éjjeli őrjárat számára a reggeli ideje.

– Gyakorlatilag vegetáriánus vagyok.

– Szójából készült patkány is van a kínálatában.

A lány feladta.

– Előkerítem a kabátom.

– Ha-ha – szólt egy cinizmustól csöpögő hang.

Angua lenézett. A Murok háta mögött ülő Gaspod próbált szemrehányóan rámeredni, miközben dühödten vakarózott.

– A múlt éjjel együtt zavagrrtunk fel egy macskát a fágrra – emlékeztette az apró korcs. – Te és én, he? Működhetett volna. A sogrrs is egymásnak grrendelt, meg efféle.

– Tűnj el!

– Elnézést? – értetlenkedett Murok,

– Nem maga. Az a kutya.

A tizedes megfordult.

– Ő? Tényleg zavarja? Aranyos kis fickó pedig.

– Vau, vau, keksz!

Murok automatikusan meglapogatta a zsebét.

– Látod? – mutatott rá Gaspod. – A fiú nem igazán egy géniusz.

– A törpe éttermekbe beengednek kutyákat is? – érdeklődött Angua.

– Nem – felelte Murok.

– Csak tűzdelve – egészítette ki a kis korcs.

– Tényleg? Ez nagyszerű – nyugtázta Angua. – Menjünk!

– Vegetágrriánus? – motyogta az eb, miközben utánuk sántikált. – Na pegrrsze.

– Fogd be!

– Tessék? – kérdezte a férfi.

– Csak hangosan gondolkodtam.

Kadar párnája hidegnek és keménynek érződött. Óvatosan megtapogatta. Azért érződött hidegnek és keménynek, mert nem párna volt, hanem asztallap. Az arca hozzá ragadt, és egyáltalán nem akart azon tűnődni, miért vagy mitől.

Még a páncélját sem vette le.

De az egyik szemét sikerült kinyitnia.

Mielőtt elaludt volna, írt valamit a jegyzetfüzetébe. Próbálta kideríteni, hogy mi történik.

Mikor lehetett ez? Nincs idő most ezen töprengeni.

Nagy nehezen kibetűzte:

Orgyilkosok céhházából ellopva: pukka → Kalapácsnyél meggyilkolása.

Tűzijáték szaga. Ólomdarab. Alkímiai szimbólumok. 2. hulla a folyóban. Egy bohóc. Hova lett a krumpliorra?

Pukka.

Merően bámulta a kusza sorokat.

Jó úton vagyok, gondolta. Nem szükséges tudnom, hogy hova vezet. Csak követnem kell. Ha elég makacsul keresi, előbb-utóbb mindenütt valamilyen bűntettre akad az ember. És az orgyilkosok is benne vannak ebben az egészben valahol.

Kövess minden nyomot! Ellenőrizz minden részletet! Minden morzsát.

Éhes vagyok.

Talpra kecmergett és megnézte arcát a mosdó feletti repedt tükörben.

Az előző nap emlékei lassan átszivárogtak az elméjét borító ködrétegen. Lord Vetinari játszotta bennük a központi szerepet. Kadart a puszta gondolattól elöntötte a düh. Ahogy hűvösen utasította, hogy nem folytathat nyomozást a tolvajlás ügyében, ami…

A tükörképére bámult.

…valami belecsípett a fülébe és szilánkokra törte a tükör üvegét.

A kapitány a vakolatban támadt lyukra meredt, mely körül a tükörkeret maradékai lógtak. A csizmája mellett a földön üvegcserepek csilingeltek.

Egy hosszú pillanatig moccanatlanul állt.

Aztán a lábai – arra a következtetésre jutva, hogy az agya valahol épp másfelé járhat – átvették az irányítást és a földre döntötték.

Valami ismét megcsendült, és az asztalon álló fél üveg bivalyerős felrobbant. Kadar arra sem emlékezett, hogy megvette.

Négykézláb előremászott, majd az ablak mellett óvatosan felegyenesedett.

Képek villantak át az elméjén. A halott törpe. A lyuk a falban…

Lassan egy gondolat fogalmazódott meg benne. Ezek gipszből és lécekből felhúzott falak, ráadásul öregek. Az ember akár az ujjával képes lyukat ütni beléjük. Hát még egy fémdarab…

Azzal egy időben, hogy a földre vetette magát, hangos pakk hallatszott, és az ablak melletti falban lyuk támadt. A levegőben vakolattörmelék pora szállt.

A számszeríja a falnak támasztva állt. Nem értett ugyan mesteri szinten hozzá, de hát a fenébe is, ki értett? Rá kell fogni a célra, aztán meghúzni a ravaszt. A hátára gördült, majd a lábát a felhúzókengyelbe akasztva közelebb rántotta magához a fegyvert, és felajzotta.

Aztán egy lövedéket tett a vájatba.

Katapult, ez az. Annak kell lennie. Talán egy troll méretű. Valahol fenn az operaház tetején, vagy valahol másutt, magasan…

Elvonni a tüzet, valahogy elvonni… felkapta a sisakját, majd egy másik nyílvessző végére akasztotta. Azt kell tenni, hogy az ablak alá kuporodva lassan…

Egy pillanatig tétovázott. Aztán átkúszott a sarokba, ahol egy kampóvégű bot árválkodott. Hajdan a felső ablakok nyitására-zárására használták, de azok már rég berozsdálltak.

Elhelyezkedett a sarokban, majd némi kísérletezés után a sisakot a bot végén egyensúlyozva felemelte, csak annyira, hogy az ablak szélénél épp látni lehes…

Pakk.

Faforgács szállt fel a padló egy pontjáról, mutatva, hogy kétségtelenül komoly kényelmetlenségeket kellett volna elviselnie bárkinek, akinek az az ötlete támad, hogy az ablak alá fekve csaliként egy pálcára tűzött sisakot emeljen a magasba.

Kadar szája mosolyra húzódott. Valaki próbálta megölni, és ettől olyannyira élőnek érezte magát, mint napok óta soha.

Ráadásul az illető nála kissé kevésbé intelligensnek tűnt. Ez olyan jellemvonás, amelyért mindig imádkozik az ember jövőbeli merénylői kapcsán.

Eldobta a rudat, felmarkolta a számszeríjat, majd elperdült az ablak előtt és kilőtt rajta az operaház tetején lévő kivehetetlen alak irányába – mintha elvinne odáig a fegyver –, aztán az ajtóhoz ugrott és feltépte. Valami épp akkor csapódott az egyik félfába, amikor bevágta maga mögött az ajtót.

Aztán le a hátsó lépcsőn, ki a kapun, át a budi tetején a Csülök zugba, fel a lépcsőkön, és be Zorgónak, a retrofrenológusnak[16] a rendelőjébe, közvetlenül az ablak mellé.

Zorgó és aktuális páciense kérdőn meredtek rá.

Csatár házának teteje üres volt. Kadar megfordult, és szembenézett a kíváncsi tekintetekkel.

– ’reggelt, Kadar kapitány! – köszöntötte a retrofrenológus, egyik felemelt, masszív kezében még mindig a kalapácsot markolva.

Kadar mániákusan elvigyorodott.

– Azt hittem, hogy… – kezdett bele, de végül mégis folytatta – egy érdekes, ritka lepkét látok a szemközti tetőn.

A troll és vendége udvariasan a mondott irányba bámult.

– De aztán mégsem – fejezte be a kapitány.

Visszasétált az ajtóhoz.

– Elnézést, hogy megzavartam önöket! – Majd távozott.

Zorgó páciense érdeklődve nézett utána.

– Nem egy számszeríj volt nála? – tűnődött el hangosan. – Kicsit különös, nem? Érdekes, ritka lepkékre számszeríjjal vadászni…

A retrofrenológus megigazította vendége kopasz fején a rácsozatot.

– Nem t’om – vélekedett. – Gondolom, ez meggátolja őket abban, hogy azokat a rohadt viharokat okozzák. – Ismét megmarkolta a kalapácsot. – Miben is egyeztünk meg mára? Határozottság, ugye?

– Igen. Ööö, nem. Talán.

– Helyes – Zorgó célra tartott. – Ez – közölte tökéletes őszinteséggel – nem kicsit fog fájni.

Több volt, mint egy étterem. Valójában törpe közösségi központnak és találkahelynek is számított egyben. A hangzavar egy pillanatra abbamaradt, mikor Angua – szinte kétrét görnyedve – belépett, de Murok feltűnésével ismét folytatódott; csak kicsit erősebben, némelykor nevetéssel is tarkítva. A tizedes derűsen intett a többi vendég felé.

Aztán óvatosan kihúzott az asztal mellől két széket. Ha az ember a padlóra ült, épp hogy csak nem verte be a fejét.

– Nagyon… kellemes – szólalt meg Angua. – Etnikus.

– Gyakran járok ide – csevegett Murok. – Az étel finom, és persze mindig hasznos, ha az ember figyel arra, mit susog a mély.

– Az nyilván elég könnyű lehet itt – nevetett Angua.

– Elnézést?

– Öö, úgy értem, a mély itt annyival… közelebb… esik.

A lány érezte, ahogy minden szavával egyre nagyobbat ásít a szakadék. A zajszint hirtelen ismét lezuhant.

– Ööö… – kezdte a férfi, miközben mereven nézett Anguára. – Hogyan is fogalmazzam ezt meg? A népek törpéül beszélnek, de… emberül hallanak.

– Elnézést!

Murok elmosolyodott, biccentett a tálalópult mögött szolgálatot teljesítő szakács felé, majd zajosan megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, akad nálam egy torokfájás elleni gyógycukorka valahol… – próbált segíteni a lány.

– Csak megrendeltem a reggelit – közölte a férfi.

– Kívülről tudja az étlapot?

– Ó, igen. De a falon is olvasható, amott.

Angua megfordult, és ismét szemrevételezte a jeleket, melyeket korábban véletlenszerű karcolásoknak hitt a vakolaton.

– Oggham – magyarázta Murok. – Ősi, költői rúnaírás, melynek eredete az idők ködébe vész. De úgy tartják, létezett már az istenek születése előtt is.

– A mindenit! És mit írnak rajta?

A férfi ezúttal valóban megköszörülte a torkát, mielőtt a fordításba kezdett volna.

„patkány szószban, tojásos babbal – 12p

patkány szószban, szalmakrumplival – l0p

krémsajtos patkány – 9p

patkány babbal – 8p

patkány ketchuppal – 7p

patkány – 4p”

– Miért kerül a ketchup majdnem annyiba, mint a patkány? – érdeklődött a lány.

– Próbálta már a patkányt ketchup nélküli – kérdezett vissza Murok. – Mindegy, önnek törpekenyeret rendeltem. Evett már valaha olyat?

– Nem.

– Mindenkinek meg kellene próbálnia egyszer – jelentette ki a férfi. Aztán mintha kissé elgondolkodott volna. – A legtöbben ezt is teszik – fűzte végül hozzá.[17]

Három és fél perccel azután, hogy felébredt, Samuel Kadar kapitány (Éjjeli őrjárat) lihegve feltámolygott az operaház tetejére vezető lépcső utolsó pár fokán, kis ideig levegő után kapkodott, majd allegro ma non troppo hányni kezdett.

Aztán a számszeríjat nagyjából maga elé tartva a falnak támasztotta a hátát.

Rajta kívül senki más nem volt a tetőn. Csupán a reggeli nap sugarait nyelő ólomlemezek nyújtóztak mindenfelé – melyek mégis már annyira felmelegedtek, hogy alig lehetett rájuk lépni.

Miután kissé magához tért, a kapitány körbefürkészett a kémények és tetőablakok között. De legalább egy tucat lejárat nyílt a tetőről, és több ezer zug kínált alkalmas búvóhelyet.

Innen fentről tökéletesen rálátott a szobájára. Ami azt illeti, tökéletesen rálátott majdnem mindenki szobájára a városban.

Katapult… nem…

Á, mindegy. De legalább vannak szemtanúk.

Elsétált a tető pereméig, majd lenézett.

– Üdv odalent! – szólt. Aztán pislogott. Hat emelet magasból nem igazán érdemes lebámulni, különösen frissen ürített gyomorral.

– Öö… feljönnél ide, kérlek? – érdeklődött.

– A’onna’.

Kadar hátrább lépett. Kő csikorgott kövön, majd a vízköpő-szörny – amely úgy mozgott, mint egy olcsó animációs felvételen a bábu – nehézkesen a perem fölé tornázta magát.

Kadar nem sokat tudott a vízköpő-szörnyekről. Murok egyszer mintha megemlítette volna, hogy milyen csodálatos is az, ahogy egy városi trollfaj a csatornákkal szimbiózisban fejlődik tovább, és mennyire lenyűgöző a mód, ahogy a fülükön keresztül beömlő esővíz a szájukban lévő finom szűrőrendszeren keresztül távozik. Talán a Korongvilág legkülönösebb szerzetei voltak.[18] Nem túl sok madár rakott fészket a vízköpő-szörnyek által lakott tetőkön és a denevérek is nagy ívben elkerülték őket.

– Mi a neved, barátom?

– Hugá’úh-hö’é-n’ú’ó-heeng.

A kapitány ajkai némán mozogtak, ahogy próbálta kitalálni és sorba rendezni azokat a hangokat, melyeket egy állandóan nyitott szájú lény képtelen kiejteni. Sugárút-fölé-nyúló-perem. Egy vízköpő-szörny neve általában legalább olyan szoros kapcsolatban áll szokásos tartózkodási helyével, mint kacsakagyló a hajófenékkel.

– Na most, Perem – kezdett bele –, tudod, ki vagyok én?

– Neng – felelte morcosan a vízköpő-szörny.

Kadar bólintott. Akár esik, akár fúj, fenn ül a tetőn, a fülén meg ömlik be a víz. Az ilyen típusú illetőknek nem igazán zsúfolt a címjegyzéke. Még a kürtcsigák is gyakrabban járnak el hazulról.

– Kadar kapitány vagyok az őrségtől.

A vízköpő-szörny hatalmas fülei felmeredtek.

– Á! Uh’ohh ú’nak ’o’go’ik?

A kapitány ezt is kihüvelyezte, majd pislogott egyet.

– Ismered Murok tizedest?

– Ó, igen, Ngin’enki ihnge’i Uh’ohoh.

Kadar felhorkantott. Itt nőttem fel, gondolta, és mikor végigsétálok az utcán, mindenki azt kérdezi magától: „Ki ez a komor surmó?” Murok alig pár hónapja van a városban, mégis már mindenki ismeri. Ő is ismer mindenki mást. És mindannyian szeretik. Meg kellene sértődnöm rá emiatt, csak ne lenne ilyen kedvelhető.

– Te itt fönt élsz – szólt a vízköpő-szörnyhöz, mert noha akadtak jóval súlyosabb gondjai, a kérdés mégsem hagyta nyugodni. – Hogyhogy ismered Murrohh… Murokot?

– Néha he’hön i’e éh e’ehé’geh ve’ünk,

– Hé’eg?

– Igen.

– Jött fel ide valaki más is? Mostanában?

– Igen.

– Láttad, ki volt az?

– Neng. ’á’éhehh a hehenge. Éh ngegg’úhhohh eg’ hű’ihá-hékoh. ’áhhang, ahog’ ’égighuh a Ho’ohe’néh uhhán.

Holofernész utca, fordította le magában a kapitány. Akárki is volt, messzire járhat már.

– ’o’h eg’ ohha – próbált segíteni Perem. – Hű’iháhék’oh.

– Egy micsoda?

– Hű’iháhék. Hu’ha. ’ang! ’unng! Hik’ák! ’akéhák! ’ang!

– Ó, tűzijáték!

– Igen. E’h ngon’hang én ih.

– Egy tűzijátékbot? Mint… mint a pálcára erősített rakéták?

– Neng, ohho’a! Eg’ ’oh, ’ánguhah ’e’e ’a’angi’e, éh ’ANG!

– Rámutat vele valamire, és bang?

– Igen!

Kadar megvakarta a fejét. Mindez a varázslók botjára emlékeztette. De azok nem adtak ki olyan hangot, hogy bang!

– Hát… köszönöm! – mondta azért. – Nagyon… hegíhő-kéh o’há’.

Visszafordult a lépcsők felé.

Valaki megpróbálta megölni.

És a Patrícius megtiltotta neki, hogy az Orgyilkosok Céhét érintő tolvajlással kapcsolatban nyomozzon. A tolvajlással, ezt mondta.

Egészen addig a kapitány nem is volt biztos abban, hogy arról van szó.

De persze ne feledkezzünk meg a véletlenről. Sokkal nagyobb szerepet játszik a rendőrség munkájában, mint ahogy az a köztudatban él. Minden gyilkossági esetre, melyet a döntő lábnyom vagy cigarettacsikk gondos felkutatásával és vizsgálatával oldanak meg, száz olyan esik, amelyre sosem derül fény, mivel a szél rossz helyre sodort egy falevelet, vagy előző éjjel nem esett az eső. Számos bűntettet pedig a véletlen szerencse segít felderíteni – egy más okból megállított kocsi, egy elejtett megjegyzés, vagy hogy valaki, aki az alkalmas kisebbséghez tartozik, a tetthely ötmérföldes körzetén belülre tévedt, és nem rendelkezik megfelelő alibivel…

Még Kadar is elismerte a véletlen szerepét.

Valami fémesen megcsikordult a szandálja alatt.

– Itt pedig – folytatta Murok – a krumhorni csata emlékére emelt híres diadalív. Azt hiszem, mi győztünk. Több mint kilencven neves harcos domborműve látható rajta. Széltében ismert nevezetesség.

– Szentelhettek volna egy stukkót a könyvelőknek is – fűzte hozzá egy kutyahang Angua mögül. – Az első ismegrrt csata a világtögrrténelemben, ahol az ellenséget arról győzték meg, hogy ne át-, hanem eladja a fegyvegrreit.

– És hol is találom…? – érdeklődött a lány, továbbra is figyelmen kívül hagyva Gaspod kommentárjait.

– Á! Igen. Ezzel akad egy kis gond – vallotta be a férfi. – Elnézést, Porcika úr! Ő Porcika úr. Az emlékművek hivatalosan kinevezett őrizője. Az ősi hagyománynak megfelelően a bére évi egy tallér és egy új ing minden Disznólesés napján.

Az útkereszteződésben zsámolyon egy öregember ült. Mélyen a szemébe húzott kalapjának karimáját a tizedes hangjára lassan feljebb tolta.

– ’napot, Murok úr! A diadalívet akarja látni, ugye?

– Igen, azt szeretném, köszönöm. – A férfi visszafordult Angua felé. – Sajnálatos módon a kivitelezési tervet végül „Igen Hülye” Jonatánra bízták.

Az öregember apró kartondobozt halászott elő a zsebéből, majd tiszteletteljes módon felnyitotta a tetejét.

– Merre van?’

– Pont ott – mutatta Murok. – A mögött a kis vattacsomó mögött.

– Ó!

– Attól tartok, Jonatán úr a pontos mértékre úgy tekintett, mint valamire, ami másokkal esik meg.

Porcika úr becsukta a dobozkát.

– Ugyancsak ő készítette a chirmi emlékművet, Ankh függőkertjeit és a morporki kolosszust is – tette hozzá a férfi.

– A morporki kolosszust? – kérdezett vissza Angua.

Porcika úr feltartotta egyik vézna ujját.

– Á! – szólt. – Ne menjenek sehova! – Majd elkezdte lapogatni a zsebeit. – Itt köll lennie valahol…

– Tervezett az az ember valami használhatót is valaha?

– Nos, tervezett egy díszes ecet- és olajtartó készletet „Örült” lord Ingherült számára – felelte Murok, miközben tovább sétáltak.

– És azt rendesen megcsinálta?

– Nem egészen. De figyelemre méltó érdekesség, hogy a sószóróban négy család lakik, a borstartót pedig gabonaraktárként használjuk.

Angua elmosolyodott. Figyelemre méltó érdekesség. Murok rengeteg ilyet ismert Ankh-Morporkkal kapcsolatban. A lány úgy érezte, hogy ilyen érdekességek egész tengerén lebeg bizonytalanul. Egy utcai séta a férfival olyan volt, mint három egybegyúrt idegenvezetős tárlatnézés.

– Ez pedig itt – folytatta Murok – a Koldusok céhháza. Az övék a legöregebb céh a városban. Nem sokan tudják ezt.

– Valóban?

– A népek azt hiszik, a legkorábbi az Orgyilkosoké vagy a Bolondoké. Kérdezzen csak meg bárkit. Azt fogja válaszolni, hogy „a legöregebb céh a városban természetesen az orgyilkosoké vagy a bolondoké”. De nem így van. Ezek viszonylag újak. De a Koldusok Céhe már évszázadok óta létezik.

– Tényleg? – kérdezte erőtlenül Angua. Csak az utóbbi egy órában többet tudott meg Ankh-Morporkról, mint amennyire bármelyik épeszű ember vágyott volna. Ködösen derengett neki, hogy a férfi valószínűleg udvarolni próbál. De a szokásos virágok vagy bonbon helyett, úgy tűnik, díszcsomagolásban egy egész várost akar átnyújtani.

És minden ellenkező irányú meggyőződése dacára féltékenységet érzett. Egy város miatt! Az istenekre, hiszen alig pár napja ismeri csak a férfit!

A mód tehetett róla, ahogy az együtt élt a várossal. Az ember úgy érezte, hogy Murok bármelyik pillanatban dalra fakadhat, méghozzá olyan típusúra, melynek a szövege tele van gyanús rímekkel és „az én városoooom”-hoz meg „az örökre egyeeek vagyunk”-hoz hasonló sorokkal. Olyan zenére, amelyre a járókelők elkezdenek táncolni az utcákon és almát adnak az énekesnek és hirtelen egy tucat szegény gyufaáruslány csodálatos koreográfiai képességekről tesz tanúbizonyságot és mindenki vidám, szerethető polgárnak látszik olyan gyilkos, rosszindulatú, önző szemétláda helyett, mint amilyennek általában gyanítják magukat az emberek.

De ami a lényeg: ha Murok hirtelen énekelni és táncolni kezdene, az emberek tényleg csatlakoznának. A férfi egy kő-kör szikláit is meg tudná győzni arról, hogy soroljanak be mögé egy rumbára.

– A központi udvarukon egy igen érdekes régi szoborpark is található – folytatta a tizedes. – Beleértve Dzsiminek, a koldusok istenének is egy kitűnő szobrát. Megmutatom magának. A koldusok nem bánják.

Bekopogott a kapun.

– Nem szükséges – felelte Angua.

– Nem gond…

A kapu kitárult.

A lány orrlyukai kitágultak. Egy illat csapta meg az orrát…

A kapuban álló koldus pillantása végigfutott Murokon, aztán leesett az álla.

– Maga Ragya Mihály, ugye? – érdeklődött a tizedes kedélyesen.

A kapu becsapódott.

– Hát, ez nem volt valami barátságos – összegezte Murok.

– Bűzlik, ugye? – firtatta egy gonosz kis hang valahonnan Angua mögül. És noha a lány továbbra sem volt olyan hangulatban, hogy elismerje a kis korcs létét, önkéntelenül is bólintott. Bár a koldusok felől szagok egész armadája áradt, a második legerősebb közülük mégis a félelemé volt. A legerősebb pedig a véré. Ez utóbbitól legszívesebben felüvöltött volna.

A kapu mögül zavaros szóváltás hangjai érkeztek, aztán ismét feltárult.

Ezúttal egy egész csoport koldus állt a másik oldalon. Mindannyian Murokra bámultak.

– Rendbe’, mélt’ságos – szólt a korábban Ragya Mihályként üdvözölt. –, feladjuk. Honnan tudták?

– Honnan tudtunk mics…? – kezdett bele a tizedes, de Angua oldalba bökte.

– Itt valakit megöltek – vágott a férfi szavába.

– Ő kicsoda? – érdeklődött Ragya Mihály.

– Angua őrgyakornok az őrséget erősíti – tájékoztatta Murok.

– Ha-ha – jegyezte meg Gaspod.

– El kell ismerni, maguk egyre jobbak – vallotta be Ragya. – Szegény teremtést alig pár perccel ezelőtt fedeztük fel.

Angua érezte, ahogy Murok szóra nyitja a száját, hogy megkérdezze: „Kicsodát?” Megint oldalba bökte.

– Vigyenek bennünket hozzá! – utasította aztán a koldusokat.

Kiderült, hogy a szegény teremtés nőnemű, és a felső emelet egyik rongyokkal borított szobájában fekszik.

Angua a holttest mellé térdelt. Egészen nyilvánvalóan holttest volt, nem pedig személy, mert egy személynek fej van a nyakán, nem pedig… ez.

– Miért? – kérdezte az őrgyakornok. – Ki tenne ilyesmit?

Murok az ajtó köré tömörülő koldusok felé fordult.

– Ki volt ő?

– Tüves Rózsi – válaszolta Ragya. – Csak Molly királynő egyik udvarhölgye.

Angua a tizedesre pillantott.

– Királynő?

– Néha királynak vagy királynőnek nevezik a főkoldust – felelte a férfi. Nehezen lélegzett.

Angua a lány bársonyköpenyével betakarta a tetemet.

– Csak egy udvarhölgy – mormolta.

A padló közepét egy embermagas tükör foglalta el, pontosabban annak a kerete. Körülötte mindenfelé tükörcserép hevert.

Az ablakból származó üvegcseréppel vegyesen.

Murok félrerugdosta kicsit a törmeléket és szilánkokat. A padlóban egy vájat húzódott, és valami fémes volt a végébe ágyazva.

– Ragya Mihály, egy szögre és madzagra van szükségem – jelentette ki lassan, óvatosan a férfi. A tekintete egy pillanatra sem szakadt el a vájatban lévő fémdarabtól. Mintha attól tartott volna, hogy az bármikor tehet valami váratlant.

– Nem hiszem… – kezdte a koldus.

Murok oda sem nézve, fél kézzel kinyúlt, majd látható erőfeszítés nélkül megragadta és rongyos gallérjánál fogva megemelte Mihályt.

– Madzagra – ismételte – és egy szögre.

– Igenis, Murok tizedes!

– Maguk többiek pedig távozzanak! – tette hozzá Angua.

Azok rámeredtek.

– Mozgás! – kiáltotta a lány ökölbe szorított kézzel. – És ne bámulják!

A koldusok elpárologtak.

– Eltart egy darabig, míg kerítenek madzagot – mondta Murok, miközben félresöpört némi üvegcserepet. – Mert el kell koldulniuk valakitől.

Elővette a kését, majd vigyázva farigcsálni kezdte a padlódeszkát. Végül előbányászott egy fémdarabot, amely kissé belapult, míg az ablakon és Tüves Rózsi olyan részein keresztül, melyeknek soha lett volna szabad napvilágot látni, a padlóba fúródott.

A tizedes ujjai között forgatta a fémdarabkát.

– Angua?

– Igen?

– Honnan tudta, hogy egy halott van itt bent?

– Csak… volt egy ilyen érzésem.

A koldusok visszatértek, de annyira idegesek voltak, hogy féltucatnyian próbáltak hurcolni egy darab madzagot.

Murok a szöget beleverte a betört ablak alsó keretébe, majd rákötözte a madzag egyik végét. Aztán beleszúrta kését a padlón húzódó vájat végébe, és arra is ráerősítette a madzagot. Majd lefeküdt a padlóra és végignézett a kifeszített madzag mentén.

– Te jó ég!

– Mi az?

– Az operaház tetejéről kellett érkeznie.

– Igen? És?

– Az legalább kétszáz ölnyire van innen.

– Igen?

– Az a… dolog ujjnyira belefúródott a tölgyfa padlóba.

– Ismerte ezt a lányt egyáltalán? – kérdezett rá Angua, miközben szégyellte magát.

– Nem igazán.

– Azt hittem, mindenkit ismer.

– Csak egyike volt azoknak, akiket néha látni valamerre. A város tele van ilyen emberekkel.

– Miért van szüksége egy koldusnak udvarhölgyekre?

– Nem gondolja, kedveském, hogy a hajam magától lett ilyen, ugye?

Az ajtóban egy jelenés állt. Arcát vastag varréteg takarta. A bibircsókjai között akadtak olyanok, amelyeknek saját bibircsókjaik voltak. Szőrösek. Az illető valószínűleg nőnemű lehetett, de a testét fedő számos rongyréteg ezt megállapíthatatlanná tette. Az említett hajzat úgy festett, mintha egy hurrikán állította volna elő, amelyik útközben felkapott egy kocsi melaszt is.

Aztán az illető kihúzta magát.

– Ó! Murok tizedes. Nem tudtam, hogy maga az.

A hangja ezúttal átlagosan csengett, nyoma sem maradt az iménti siránkozó zihálásnak. Az alak megfordult, és botjával keményen végigvágott valamin a folyosón.

– Nyálas Simi, te rossz fiú! Elmondhattad volna, hogy Murok tizedes van itt!

– Áááá!

A jelenés a szobába lépett.

– És a barátnője kicsoda, Murok úr?

– Ő Angua őrgyakornok. Angua, íme a koldusok királynője, Molly.

Ezúttal legalább valaki olyannal találkozott, tűnt fel Anguának, aki nem lepődik meg azon, hogy egy nő szolgál az Éjjeli őrjáratban. Molly úgy biccentett felé mint egyik dolgozó nő a másiknak. A Koldusok Céhe a nemek egyenrangúságának elvén alapuló munkátlansági társaság volt.

– Jó napot kívánok! Nem tudnak nélkülözni véletlenül kevés fölös aprót, mondjuk tízezer tallért, egy apró vidéki birtok számára?

– Nem.

– Csak gondoltam, megkérdem.

A királynő megböködte a köpenyt.

– Mi történt, tizedes?

– Azt hiszem, valami újfajta fegyver.

– Hallottuk, ahogy betörik az üveg, aztán pedig már itt feküdt – magyarázta Molly. – De miért akarhatta bárki is megölni őt?

Murok a bársonyköpenyre meredt.

– Kié ez a szoba?

– Az enyém. Az öltözőszobám.

– Akkor akárki is tette ezt, nem a lány volt a célpontja. Hanem maga, Molly. „Páran foltos gúnyában, mások rongyos ruhában, egy közülük bársony tafotában”… benne van a kiváltságlevelükben, nem? A főkoldus hivatalos öltözete. A lány valószínűleg nem tudta megállni, és felpróbálta. A megfelelő ruha, a megfelelő szobában. Csak rossz személyen.

Molly az azonnali mérgezést kockáztatva a szájához kapta a kezét.

– Orgyilkosság?

Murok megrázta a fejét. – Nem valószínű. Az orgyilkosok a testközeli végrehajtást kedvelik. Gondos kivitelezésre ösztönző hivatás – tette hozzá keserűen.

– Mit tegyek?

– Kezdetként jó lenne eltemetni szegény teremtést. – A tizedes megforgatta ujjai között a fémdarabot. Aztán megszagolta.

– Tűzijáték – jelentette ki.

– Igen – erősítette meg Angua.

– És maguk mit fognak tenni? – kérdezte a királynő. – Maguk az őrség, nem? Mi folyik itt? Mit tesznek ez ügyben?

Zsámoly és Detritus a Fényes úton járőröztek végig. Az út mentén cserzőműhelyek, téglaégető üzemek és épületfatelepek sorakoztak, így hát érthető, hogy nem igazán számított a város gyönyörűségesebb kerületei közé. Zsámoly úgy sejtette, többek közt ez lehetett a fő oka annak, amiért őket épp az itteni őrjáratozással bízták meg. „Csak hogy megismerjék a várost”, mondták. Így nem voltak láb alatt. Kolon főtörzsőrmester úgy vélte, puszta jelenlétükkel rendetlenséget okoznak.

A törpe vasalt csizmáinak csattogásán és a troll bütykeinek puffanásán túl más hang nem is hallatszott.

Végül Zsámoly megszólalt:

– Csak azt szeretném, hogy tudd: én legalább annyira nem rajongok azért, hogy veled raktak párba, mint te.

– Rendbe’!

– De ha a legtöbbet akarjuk kihozni ebből az egészből, pár dolgot meg kell változtatnunk.

– Mint péld’ul?

– Mint például azt, hogy nevetséges, hogy még számolni sem tudsz. Tudom, hogy a trollok képesek erre. Te miért nem?

– Tudok!

– Akkor hány ujjamat mutatom?

Detritus rásandított.

– Kettőt?

– Jó. És most hány ujjamat mutatom?

– Kettőt… meg még egyet…

– Szóval kettő meg egy az…?

Detritus rémültnek tűnt. Ez már felsőbb algebrának számított.

– Kettő meg még egy az három.

– Kettő meg még egy az három.

– És most mennyit?

– Kettőt meg kettőt.

– Azaz négyet

– Neégy.

– És most mennyit? – tette fel a kérdést nyolc ujját felmutatva Zsámoly.

– Kétnégyet.

Zsámoly meglepődött. Legfeljebb egy „sokat” várt, esetleg egy „rengeteget”.

– Mi az a kétnégy?

– Kettő meg kettő meg kettő meg kettő.

A törpe félrehajtotta a fejét.

– Hmm – mondta. – Helyes. A kétnégyet nyolcnak nevezzük.

– Nyóc.

– Tudod – jelentette ki Zsámoly, miután egy hosszú pillanatig kritikus tekintettel szemlélte társát –, talán nem is vagy annyira ostoba, mint amilyennek látszol. Ez nem is olyan ördöngös dolog. Gondoljuk át még egyszer! …Úgy értem, én átgondolom még egyszer, te pedig csatlakozhatsz ott, ahol a szavak ismerőseknek tűnnek.

Kadar becsapta maga mögött az őrház ajtaját. Az asztalánál ülő Kolon főtörzsőrmester felpillantott. Arcán elégedett kifejezés honolt.

– Mi történt, Fred?

Kolon mély lélegzetet vett.

– Érdekes dolgok, kapitány. Én meg Nobby detektívkedtünk kicsit a Bolondok Céhében. Leírtam mindent, amit találtunk. Ide, a papírra. Rendes jelentésbe’.

– Nagyszerű!

– Látja? Minden benne van! Ahogy azt kell. Írásjelek meg minden.

– Szép munka.

– Vesszőkkel meg izékkel, nézze csak meg!

– Biztos vagyok benne, hogy élvezettel fogom olvasni, Fred.

– És a… és Zsámoly meg. Detritus is talált valamit. Zsámoly is írt egy jelentést. De abban persze nincs annyi írásjel, mint az enyémben.

– Mennyit aludtam?

– Hat órát.

Kadar próbálta befogadni agyába mindezeket az információkat, de nem igazán járt sikerrel.

– Valamit a gyomromba kell juttatnom – jelentette ki végül. – Kávét vagy hasonlót. Akkor kissé elviselhetőbbé válik majd a világ.

Bárki, aki a Fényes úton sétált eközben, szemtanúja lehetett annak, amint egy törpe és egy troll izgatottságtól fűtve orrhossznyi távolságból ordibál egymással.

– Egy kétharminckettő meg nyolc meg egy egy!

– Látod? Hány tégla van abban a rakásban?

Szünet.

– Egy tizenhat meg egy nyolc meg egy négy meg egy egy!

– Emlékszel, mit mondtam a nyolc-meg-kettővel való elosztásról?

Hosszabb szünet.

– Húsz-onkilenc?

– Úgy van!

– Úgy van!

– Megy ez neked!

– Megy ez nékem!

– Őstehetség vagy a kettőig való számolásban!

– Ősteh’tség vagyok a kettőig való számlálásban!

– Ha kettőig el tudsz számolni, akkor bármeddig el tudsz!

– Ha kettőig el tudok számlá’ni, akkó’ bármeddig el tudok!

– És ide neked az oroszlánt is!

– Az oroszlánt is! Milyen oroszlánt?

(-_-)

Anguának ugyancsak szednie kellett a lábát, ha lépést akart tartani Murokkal.

– Nem úgy volt, hogy szétnézünk az operaházban?

– Később. Bárki is van odafenn, rég lelécel addigra, mire felérünk. El kell mondanunk a kapitánynak.

– Úgy gondolja, hogy ugyanaz a dolog ölte meg, mint Kalapácsnyél urat?

– Igen.

– Az… kilenc madár.

– Úgy van.

– Az… egy híd.

– Helyes.

– Az… tíz-ennégy csónak.

– Rendben.

– Az… egy ezer. Három száz. Hat-van. Neégy tégla.

– Ja.

– Az…

– Kicsit pihentetni kellene. Nem érdemes elkoptatni az új tudást…

– Az… egy rohanó ember.

– Mii Hol?

Harga Hamish kávéja leginkább az olvasztott ólomra hasonlított, de cserébe volt egy nagy erénye: ha kortyolgatása során az ember megpillantotta a pohár alját, a mindent elsöprő megkönnyebbülés érzése töltötte el.

– Ez aztán – jelentette ki Kadar – rettenetes egy kávé volt, Hamish.

– Ja – nyugtázta Harga.

– Úgy értem, nagyon sok pocsék kávét megittam már életem során, de ez olyan volt, mintha a nyelvemet fűrészelték volna. Mióta főtt?

– Hányadika is van ma? – kérdezett vissza az egyik poharát törölgető Harga. Általában ezzel foglalatoskodott: törölgette a poharait. Soha senki nem tudott rájönni, hogy mi történt azután azokkal, amelyeket megtisztított.

– Augusztus tizenötödike.

– Melyik év? – kérdezett vissza ismét Hamish, és mosolyra húzta a száját. Vagy legalábbis különféle izmokat megmozgatott mellette. Harga Hamish hosszú évek óta sikeres étkezdét üzemeltetett úgy, hogy folyvást mosolygott és sosem adott hitelt. Továbbá felismerte, hogy vendégei elsöprő többsége a négy alapvető táplálékcsoport – úgymint cukor, keményítő, zsír és ropogósra égett apró pörcök – gondos egyensúlyát igényli ételeiben.

– Süss pár tojást – adta fel a rendelését Kadar –, de a sárgája kőkemény legyen, a fehérje viszont olyan csöpögős, akár a melasz! És sonkát kérek hozzá, de abból a különleges fajtából, ami tele van azokkal a porcos kis izékkel és olyan zsírcafatok csüngenek róla. Meg egy lángost. Olyat, amitől az artériáid már akkor azt mondják, hogy klang!, ha csak ránézel.

– Durva egy rendelés – véleményezte Harga.

– Tegnap sikeresen teljesítetted. És adj még egy kis kávét! Sötétet, akár az éjfél egy holdtalan éjjelen.

Harga meghökkent. Ez nem úgy hangzott, mintha a szokásos Kadar mondta volna.

– Az milyen sötét? – próbálta tisztázni.

– Ó, veszettül, úgy hiszem.

– Nem szükségszerűen.

– Mi?

– A holdtalan éjjeleken több csillagot látni. Logikus, nem? Jobban fénylenek. Kifejezetten világos is lehet egy holdtalan éjjelen.

Kadar sóhajtott.

– Egy felhős holdtalan éjjelen? – próbálkozott ismét.

Harga óvatosan a kávéfőző üstjére sandított.

– Gomolyfelhő vagy fátyolfelhő?

– Hogy micsoda? Mit mondtál?

– A gomolyfelhőkről a város fényei visszaverődnek, mert azok alacsonyan képződnek. Persze érdemes szem előtt tartani, hogy a jégkristályok nagy magasságban is szétszóródhatnak…

– Egy olyan holdtalan éjjelen – vágott közbe kongó hangon a kapitány –, ami olyan fekete, mint az a kávé.

– Rendben.

– Meg egy fánkot. – Kadar megragadta Harga foltos kötényét, és olyan közel húzta magához, hogy az orruk szinte összeért. – Egy fánkot, ami annyira fánkszerű, amilyen egy olyan fánk csak lehet, amit lisztből, vízből, egy nagy tojásból, cukorból, kevés élesztőből készítenek csipetnyi fahéjjal és lekvár- vagy patkánytöltelékkel a vendég faji vagy etnikai hátterének megfelelően. Értve vagyok? Nem olyat, ami bármilyen metaforikus értelemben fánkszerű. Csak egy fánkot. Egy egyszerű fánkot.

– Egy fánkot.

– Igen.

– Csak mondania kell.

Harga lesimogatta a kötényét, megbántott pillantást vetett Kadarra, majd hátrament a konyhába.

– Megállj! A törvény nevében!

– Mi a törvény neve?

– Honnan tudjam?

– Mér’ üldözzük ezt az embert?

– Mert rohan előlünk!

Zsámoly alig pár napja szolgált az őrség kötelékében, de máris elsajátította az egyik alapszabályt: szinte lehetetlen úgy az utcákon tartózkodni, hogy az ember ne sértsen meg ezáltal valamilyen törvényt. Egy rakás készséges, azonnali vád áll a csendbiztos szolgálatára, ha az épp egy polgárral szeretné múlatni az időt: a szándékos lődörgés gyanújától kezdve egészen a késlekedés akadályoztatása nem megfelelő színű/alakú/fajú/nemű állapot következtében vétségéig. A törpe őrgyakornokban még az is felötlött, hogy bárki, aki nem kezd azonnal futni, amint nagy sebességgel feltűnik mögötte Detritus, valószínűleg bűnös a végzetes hülyeséget tiltó 1581-es törvény megsértésében. De már túl késő volt ezen morfondírozni. Valaki rohant előlük, ők pedig üldözték. Azért üldözték, mert rohant előlük, és azért rohant előlük, mert ők üldözték.

Kadar kávéspoharával a kezében leült, és a tetőn talált tárgyra meredt.

Úgy nézett ki, mint egy rövid pánsíp; feltéve, hogy Pán hat egyforma hangot akart kicsalni a hangszeréből. A csövecskéket acélból készítették, és egymás mellé forrasztották. A tárgy egyik oldalán fűrésszerű fémcsík húzódott, akár egy kihajlított fogaskerék. Az egész dolog tűzijáték szagától bűzlött.

A kapitány óvatosan a tányérja mellé tette.

Aztán elolvasta Fred Kolon jelentését. A főtörzsőrmester elég sok időt szánhatott a megírására, és valószínűleg egy szótárt is talált közben. A jelentés a következőképp szólt:

F. Kolon őrm. jelentése. A mai napon, augusztus 15-én körülb. de. 10 órakor Sz.-F. Nobbs A. tzds.  társaságában haladva meglátogattuk a Bolondok és Mulattatók Céhét az Isten utcában. Nevezett helyen társalgást folytattunk Boffo bohóccal, aki szerint Beano bohócot, a corpus derelictit, határozottan látta ő, mármint Boffo bohóc, távozni a székházból előző reggel, közvetlenül a robbanás után. (Szerintem ez tök értelmetlen, merthogy a hulla már legalább két napja halott volt ekkor, és ebben egyetértünk Sz.-F. Nobbs A. tizedessel, szóval valaki hantázik, sose bízzon olyanban, aki abból él, hogy seggre esik!) Mondott helyen találkoztunk dr. Mészarccal, és átkozottul kevésen múlott, hogy nem árulta el nekünk véletlenül a derriere velocitét.[19] Úgy tűnt, mármint nekem és Sz.-F, Nobbs A. tizedesnek, hogy a Bolondok aggódnak amiatt, hogy esetleg az Orgyilkosok voltak, de nem tudjuk, miért. Továbbá Boffo bohóc nyaggatott minket, hogy nézzünk utána Beano orrának, de mikor legutóbb láttuk itt, akkor volt orra, ezért megkérdeztük Boffo bohóctól, hogy talán egy álorra gondol, de ő azt felelte, nem, egy igazira, tűnjenek el. Minekutána visszajöttünk ide.

Kadar megkereste, mit jelent a derriere velocite. Ez az egész orrdolog olyannak látszott, mint valami talány, amit rejtélybe burkoltak, vagy legalábbis Kolon főtörzsőrmester kézírásába, ami majdnem ugyanazt jelentette. Miért kellene egy olyan orrnak utánanézni, ami nem is hiányzik?

Aztán a kapitány megszemlélte Zsámoly jelentését is, melyet óvatos, szögletes kézírással írtak. Ami arról árulkodott, hogy szerzője inkább rúnákhoz szokott. És sagákhoz.

Kadar kapitány, ímé itt kwvetkezik Zsámoly ŵrgyakornok krónikája. Friss volt a reggel s szárnyalt a mi szívünk, midŵn az Alkimisták Céhéhez elértünk. Ott megesettekrŵl mostan énekelek. Beleértve a robbanó golyókat is. A küldetéssel kapcsolatban pedig, melyre kiválasztattunk: tájékoztattak bennünket arról, hogy a csatolt papírdarabon [csatolva] a titokzatos kwrülmények kwzt eltűnt Leonardo da Chirm keze írása olvasható. Arról szól, miként kell elŵállítani az 1-es számú pornak nevezett port, mely tűzijátékokban használatos. Ezüstmoly úr, az alkimista szerint minden alkimista ismeri ezt a receptet. Továbbá a papír szélén a Pukka rajzolata található, mert megkérdeztem Tégely unokafivéremet Leonardóval kapcsolatban, mivel régebben tŵle vett festékeket az említett, és Tégely felismerte az írást és elmondta, hogy Leonardo mindig visszafelé írt, mert zseni volt. Másolatát mellékelem.

Kadar letette a lapokat, és a tetejükre rakta a pánsípszerű tárgyat.

Aztán a zsebébe nyúlt, és előhalászott onnan néhány fémdarabot.

Egy bot, azt mondta a vízköpő-szörny.

Kadar a vázlatrajzra nézett. Amit ábrázolt, az – miként azt Zsámoly is megjegyezte –, leginkább egy számszeríj tusára emlékeztetett, melyre egy csövet erősítettek. A vázlat mellett néhány furcsa mechanikus szerkezet rajza volt látható, és pár kép a kis hatcsöves sípról. Az egész úgy festett, mint valami firkálmány. Valaki, feltehetőleg ez a Leonardo, egy könyvet olvashatott a tűzijátékokról, és közben a margóra rajzolgatott.

Tűzijátékok.

De hát… tűzijátékok? Azok nem fegyverek. Vagy csak hangosan pukkannak, vagy – többé-kevésbé – felröppennek, és a legtöbb, amit eltalálnak, az az égbolt.

Közismert volt, hogy Kalapácsnyél nagyon ért a mechanikus szerkezetekhez. Ami nem igazán a törpékre jellemző készség. A népek azt hiszik, hogy igen, pedig nem. A törpék értenek a fémekhez, az rendben van, és kitűnő kardokat meg szép ékszereket készítenek, de nem igazán technikai jellegű az érdeklődésük a fogaskerekes-rugós értelemben. Kalapácsnyél ebben kitűnt közülük.

Nos… Tegyük fel, hogy volt egy fegyver. Tegyük fel, hogy akadt vele kapcsolatban valami más, valami szokatlan, rémítő.

Nem, ez nem lehet. Egy ilyen vagy villámgyorsan elterjedne, vagy megsemmisítenék. Nem az orgyilkosok múzeumában végezné. Mik kerülnek múzeumokba? Dolgok, amelyek nem működnek, vagy elveszhetnek, vagy amelyekre emlékezni kellene… tehát mi értelme van a tűzijátékunkat egy kiállításon mutogatni?

Egy rakás lakat volt az ajtón. Azaz… nem az a „csak besétálunk”-típusú múzeum. Talán igen magas rangú orgyilkosnak kell lenned ahhoz, hogy egy nap a céh vezetői közül valaki az éjszaka kellős közepén karon fogjon, elkísérjen oda, és azt mondja… azt mondja…

Valamilyen oknál fogva ekkor a Patrícius arca derengett fel lelki szemei előtt.

És Kadar ismét azt érezte, hogy a közelébe jutott valaminek, valami alapvetően fontos dolognak…

– Hova tűnhetett? Hova tűnhetett?

Utcák és sikátorok egész labirintusa vette körül őket. Zsámoly levegőért kapkodva egy falnak dőlt.

– Ott fut! – kiáltotta Detritus. – A Halcsont sikátorba!

A törpe vánszorogva ismét üldözésre indult.

Kadar lerakta a kávéscsészét.

Akárki is lőtte ki rá azokat az ólomgolyókat, nagyon pontosan talált több száz ölnyi távolságból. És gyorsabban küldte útjára mind a hatot, mint arra bárki például egy íjjal képes lett volna…

Felvette a csövecskéket. Hat apró henger, hat lövés. És akár tele is pakolhatod a zsebed ilyenekkel. Messzebbre, gyorsabban és pontosabban lőhetsz, mint bárki bármilyen más fegyverrel…

Tehát erről van szó. Egy új fegyverfajta. Sokkal, de sokkal gyorsabb az íjnál. Az ilyesminek az orgyilkosok bizonyára nem örülnek. Nagyon nem. Már az íjak láttán is húzzák a szájukat. A testközeli ölést részesítik előnyben.

Így hát a… pukkát biztonságba helyezik, lakat mögé. Csak az istenek a megmondhatói, hogyan került egyáltalán hozzájuk. És csak néhány rangidős céhtag tud az egészről. Ők azok, akik továbbadják a figyelmeztetést: őrizkedjetek az efféléktől!

– Ott lenn! A Tapogató közbe’!

– Várj! Lassíts!

– Mér’? – kérdezte Detritus.

– Zsákutca.

A két csendbiztos imbolyogva megállt.

Zsámoly tisztában volt vele, hogy kettősükben rá hárul a gondolkodás feladata – annak dacára, hogy a büszkeségtől ragyogó arcú Detritus még ebben a pillanatban is épp a mellettük lévő fal köveit számlálta.

Miért üldöztek valakit a fél városon keresztül? Mert futott előlük. Senki sem rohant el az őrség elől. A tolvajok csak felvillantották nekik az engedélyüket. Az engedéllyel nem rendelkező tolvajok sem tartottak tőlük, lévén minden félelmüket a Tolvajok Céhére tartogatták. Az orgyilkosok mindig engedelmeskedtek a törvény betűjének. A becsületes embereknek pedig nem volt miért elfutniuk az őrség elől.[20] Az ilyen tevékenység ezért felettébb gyanúsnak számított.

A Tapogató köz nevének eredetét szerencsére az idő jótékony homálya takarta, de a hely mára mindenesetre kiérdemelte e nevet. Mivel a házak felső szintjei összevissza a keskeny járat fölé nyúltak, a csatornaszerű sikátorból alig pár ujjnyi égboltot lehetett látni.

Zsámoly átkukucskált a sarkon túli sötétségbe.

Klikk. Klikk.

A hangok a homály mélyéről érkeztek.

– Detritus?

– Egen?

– Volt nála valamilyen fegyver?

– Csak bot. Egy bot.

– Csak mert… tűzijátékszagot érzek.

A törpe rendkívül óvatosan visszahúzta a fejét.

Kalapácsnyél műhelyében is tűzijátékszag volt. És a műhely tulajdonosa egy hatalmas lyukkal a mellében végezte. A nevesített fenyegetés érzése – mely sokkal kézzelfoghatóbb és rémületesebb, mint a névtelen fenyegetésé – töltötte el lassan Zsámoly lelkét. Az egész nagyon hasonlított ahhoz, mint amikor valamilyen rendkívül kockázatos játékot játszol, és az ellenfeled hirtelen elvigyorodik, te pedig rájössz, hogy nem ismered ugyan az összes szabályt, de azt tudod, hogy roppant szerencsés leszel, ha legalább az inged megmarad, mire kikeveredsz az egészből.

Másfelől azonban… el tudta képzelni Kolon főtörzsőrmester arckifejezését. Egészen a sikátor szájáig üldöztük őt, főtörzs, aztán visszajöttünk…

Előhúzta a kardját.

– Detritus őrgyakornok?

– ’gen, Zsámoly őrgyakornok?

– Kövessen!

Miért? Az átkozott vacak fémből készült, nem? Tíz perc egy olvasztótégelyben, és minden gond megoldódott. Ha valami ennyire veszélyes, miért nem szabadulnak meg tőle? Miért tartják meg?

Mert az nem vallana az emberi természetre, ugye? Néha bizonyos dolgok túl elbűvölőek ahhoz, hogy megsemmisítsék őket.

A különös fémcsövecskékre meredt. Hat sípocska, egymáshoz hegesztve, egyik végükön lezárva. A másik végükön lyukasak…

Kadar elgondolkodott, s felcsippentette az egyik ólomdarabot…

A sikátor ugyan egyszer vagy kétszer elkanyarodott, de nem nyíltak belőle más utcák, és még csak kapubejárat sem látszott sehol. Kivéve egyet, a sikátor végén. A megerősített ajtó a megszokottaknál nagyobbnak tűnt.

– Hol vagyunk? – suttogta Zsámoly.

– Nem t’om – felelte Detritus. – Valahol a dokkokná’.

A törpe belökte kardjával az ajtót.

– Zsámoly?

– Igen?

– Hét-ven-kilenc lépcsőn jöttünk fel!

– Az jó.

Hideg huzat vágott az arcukba.

– Húsraktár – susogta a törpe. – Valaki feltörte a lakatot. Átcsusszant a bejáraton, és egy magas, homályos terembe jutott, amely legalább akkora volt, mint egy templom belseje. És valamiképp hasonlított is a templomokra. A magasan lévő jégvirágokkal borított ablakokon halvány fény szüremlett át. A mennyezetig nyúló kampós vázrendszeren állati tetemek lógtak.

Félig áttetszőeknek tűntek, és olyan hidegnek, hogy Zsámoly lélegzete a közelségükben apró jégkristályokra porlott.

– Ó, szikla! – szólalt meg Detritus. – Asszem, ez az előévi húsraktár a Morpork úton.

– Mi?

– Dógoztam itt – magyarázta a troll. – Mindenfelé dogoztam má’. „Tűnj el, ostoba troll, túl nehézfejű vagy!” – idézte komoran.

– Ki lehet valahogy jutni innen?

– Főkapu a Morpork útra nyílik. De senki se’ jár erre hónapokig. Míg a hús meg nem lesz.[21]

Zsámoly megborzongott.

– Maga ott! – kiáltotta. – Az őrségtől vagyunk! Lépjen elő!

A jövendőbeli féldisznók közül egy sötét alak tűnt fel.

– És most? Micsinálunk? – kérdezte Detritus.

A távoli alak felemelte a botját, és úgy tartotta feléjük, akár valami számszeríjat.

Aztán tüzelt. Az első lövedék Zsámoly sisakjáról pattant le.

Kőszerű marok ragadta meg fejénél fogva a törpét, majd Detritus a háta mögé taszította társát – de az alak akkor már feléjük rohant, miközben újra és újra rájuk lőtt.

Detritus pislogott egyet.

Öt lövedék – egyik a másik után – hatolt át a mellpáncélján.

Aztán a rohanó alak már a nyitott ajtón kívül járt, és becsapta azt maga mögött.

(-_-)

– Kadar kapitány?

A férfi felnézett. Cikorny kapitány állt előtte, a Nappali őrségtől. Mögötte néhány embere.

– Igen?

– Velünk kell jönnie. És adja át a fegyverét!

– Micsoda?

– Azt hiszem, hallotta, mit mondtam, kapitány.

– Nézze, én vagyok az, Cikorny! Samuel Kadar, emlékszik? Ne legyen ostoba!

– Nem vagyok ostoba. De vannak számszeríjas embereim. Emberek. Maga az ostoba, ha ellen akar állni.

– Tényleg? Le vagyok tartóztatva?

– Csak ha nem akar velünk jönni…

A Patrícius, aki a Kocka Kancelláriában tartózkodott, az ablakon át a várost szemlélte. Az öt órát jelző harangkongás kakofóniája már csitulni kezdett.

Kadar tisztelgett. Hátulról Vetinari úgy festett, akár egy ragadozó flamingó.

– Á, Kadar! – nyugtázta anélkül, hogy megfordult volna. – Ide fáradna? Mondja el, mit lát!

A kapitány utálta a kitalálósdit, de ettől függetlenül csatlakozott a Patríciushoz.

A Négyszögletes irodából szinte a fél városra rá lehetett látni, persze főleg a tornyokra és háztetőkre. Kadar képzeletében az előbbieket pukkás illetők népesítették be. A Patrícius ugyancsak könnyű célpont lenne.

– Mit lát odakinn, kapitányi

– Ankh-Morpork városát, uram! – felelte Kadar gondosan semmitmondó arckifejezéssel.

– És jut eszébe valami erről az egészről, kapitány?

Kadar megvakarta a fejét. Ha már mindenképpen játszania kell, akkor játszani fog…

– Nos, uram, kölyökkoromban volt egy tehenünk, és egyik nap valami nyavalyát kapott. Nekem kellett feltakarítanom utána az istállót, és…

– Engem egy óraműre emlékeztet – vágott közbe a Patrícius. – Apróbb és nagyobb fogaskerekekre. Mind egyszerre kattog, együtt jár. A kicsik pörögnek, a nagyok fordulnak; mind különböző sebességgel, látja, de a gépezet működik. És ez a legfontosabb, A gépezet működik tovább. Mert ha a gépezet elromlik…

Az egyeduralkodó hirtelen sarkon fordult, szokásos ragadozólépteivel az asztalához sietett, majd leült.

– Vagy ha néha valamilyen piszok kerül a fogaskerekek közé, és kizökkenti őket. Egy porszem.

Vetinari felnézett, és örömtelen mosolyt villantott Kadarra.

– Nem tűröm el az olyasmit.

A kapitány a falra meredt.

– Úgy hiszem, figyelmeztettem önt arra, hogy ne foglalkozzon bizonyos eseményekkel, kapitány.

– Uram.

– Mégis úgy tűnik, hogy őrség került a fogaskerekek közé.

– Uram.

– Mit tegyek most magával?

– Meg nem mondhatom, uram.

Kadar aprólékos vizsgálat tárgyává tette a szemközti falat. Azt kívánta, bárcsak vele lenne Murok is. Lehet, hogy a fiú egyszerű lélek, de épp azért, mert egyszerű, néha olyan dolgokat is meglát, ami a bonyolultabb intellektusok figyelmét elkerüli. És folyton előjön az egyszerű meglátásaival, amelyek aztán megragadnak az ember fejében. A policáj, például. Egyik nap, miközben épp a Kisistenek utcáján járőröztek, megszólalt: tudja, uram, hogy a „policáj” kifejezés honnan ered? Kadar nem tudta. A „polisz” szó régen „város” értelemben volt használatos, felelte Murok. Ezt jelenti a policáj: „a város embere”. Nem túl sokan tudják ezt. Az „udvarias” pedig onnan ered, hogy valaki úgy viselkedik, mint a királyi udvarban, a városban élő emberek.

A város embere… Murok állandóan ilyesmikről beszél. Mint például a „zsernyák”. A kapitány mindig is azt hitte, hogy a szokásos csúfnevek egyike, amelyeket az őrség embereire alkalmaznak, de nem: a tizedes felvilágosította, hogy a „csendbiztoson” keresztül a „zsandár” szóból ered, ami ugyanaz, mint a „csendőr”. Azaz rendőr, „a rend őre”.

Murok könyveket olvas szabadidejében. Nem túl hatékonyan, az igaz. Komoly bajba kerülne például, ha valaki levágná a mutatóujját. De nem törődik ezzel. És kitartó. A szabadnapjain pedig a várost járja. A szabadnapjain.

– Kadar kapitány?

Kadar pislogott.

– Uram?

– Fogalma sincs arról, hogy milyen fontos a város számára a kifinomult egyensúly. Még egyszer mondom: ne ártsa magát ebbe az orgyilkosokkal, törpékkel meg bohócokkal kapcsolatos ügybe!

– Azt nem tehetem, uram.

– Adja át a jelvényét!

Kadar lenézett a jelvényére.

Sosem gondolkodott még el rajta igazán. Csak valami olyasmi volt, ami mindig is hozzá tartozott. Jelenteni nem igazán jelentett semmit… de tényleg… sem így, sem úgy. Csak valami olyasmi volt, ami mindig is hozzá tartozott.

– A jelvényemet?

– És a fegyverét.

Az ujjait hirtelen banánoknak – mégpedig nem a testéhez tartozó banánoknak – érző kapitány lassan kicsatolta a fegyverövét.

– És a jelvényét is.

– Öhm. A jelvényt nem.

– Miért?

– Öhm. Mert az a jelvényem.

– De hiszen úgyis leszerel, mikor megházasodik.

– Igen.

A tekintetük találkozott.

– Mennyit jelent ez önnek?

Kadar csak bámult előre. Nem igazán találta a megfelelő szavakat. Egyszerűen csak mindig is volt jelvénye. Nem hitte, hogy nélküle ugyanaz az ember lehet.

Végül lord Vetinari megszólalt:

– Rendben van. Úgy hiszem, holnap délben lesz az esküvője. – Hosszú ujjaival dombornyomású, aranyozott meghívót csippentett fel az asztalról. – Igen. Megtarthatja a jelvényét. És érdemei elismerése mellett szerel majd le. De a kardja itt marad. És a Nappali őrséget rövidesen leküldöm a Yardra, hogy lefegyverezzék az embereit. Felfüggesztem az Éjjeli őrjáratot, Kadar kapitány. Idő múltával esetleg kinevezek az élére valamilyen más vezetőt – tetszésem szerint. Mindaddig azonban ön és az emberei vegyék úgy, hogy eltávozást kaptak.

– A Nappali őrséget? Egy rakás…

– Elnézést?

– Igen, uram.

– Csupán egyetlen apró törvényszegés, és enyém a jelvénye. Vésse az eszébe!

Zsámoly kinyitotta a szemét.

– Élsz? – érdeklődött Detritus.

A törpe óvatosan lehúzta a sisakját, amelynek a pereme egy darabon alaposan behorpadt. A feje is fájt.

– Nekem úgy tűnik, felületes horzsolás csupán – vélte a troll.

– Hogy micsoda? Úúú! – Zsámoly elfintorodott. – Különben meg mi van veled? – Valami furcsát érzett, ahogy a társára pillantott. Nem igazán tudta, hogy mi az, de határozottan volt valami különös Detritusban. Még a lyukakat nem számítva is.

– Felteszem, a páncél valamelyest segített – vélte a troll.

Kicsatolta a mellvért szíjait. Öt fémkorong hullott ki a páncél mögül a dereka magasságában. – Ha nem lassítja le őket valamennyire, komolyan morzsolódni kezdhettem volna.

– Mi van veled? Miért beszélsz így?

– Hogyan, az ég szerelmére?

– Mi történt az „én lenni nagy troll”-dumával? Már ne vedd sértésnek.

– Nem igazán vagyok benne biztos, hogy értem, mire célzol.

Zsámoly megborzongott, majd toporogni kezdett, hogy kissé átmelegedjen. – Tűnjünk el innen!

Az ajtóhoz siettek. Be volt zárva.

– Nem tudod kitörni?

– Nem. Ha a hely nem lenne trollbiztos, már rég üresen tátongana. Elnézést.

– Detritus?

– Igen?

– Jól érzed magad? Merthogy gőzölög a fejed.

– Egy kissé… ööö…

A troll pislantott egyet. Leeső jégdarab csilingelt. Különös dolgok történtek a koponyáján belül.

A gondolatok, melyek általában csigalassan ténferegtek az agyában, hirtelen vibráló, tündöklő életre keltek. És úgy tűnt, mind több és több van belőlük.

– A mindenit! – jelentette ki úgy nagy általánosságban.

Ez a trollokra olyannyira nem jellemző megnyilatkozás még Zsámolyt is – aki pedig már alig érezte a végtagjait – döbbent csodálatra késztette.

– Úgy hiszem – töprengett Detritus –, ténylegesen gondolkodom. Mily szerfölött érdekes!

– Hogy érted?

Még több jég morzsolódott le a trollról, ahogy megdörzsölte a fejét.

– Hát persze! – szólalt meg végül egyik óriási mutatóujját feltartva. – Szupravezetés!

– He?

– Nem érted? Az agy némileg szennyezett szilícium. Hőelvezetés nyilván problémás. Nappali hőmérséklet túl magas, feldolgozási sebesség lecsökken. Ha időjárás még jobban melegszik, agy teljesen leáll, troll kővé válik egészen estig, azaz hidegebb hőmérséklet, voltaképp, elég alacsony agyműködés gyorsulás…

– Azt hiszem, hamarosan halálra fagyok – vetette közbe Zsámoly.

Detritus körülnézett.

– Ott fenn apró üvegezett nyílászárók vannak – állapította meg.

– Thúl maghasan, mégha a ’álladra állok semérem el – motyogta a törpe, miközben egyre összébb roskadt.

– Á, de a tervem az, hogy áthajítok valamit rajtuk, hogy felhívjam magunkra a figyelmet – mutatott rá a troll,

– Mi’en terv?

– Valójában huszonhárom tervváltozatot vázoltam fel elméletben, de ez kecsegtet a legnagyobb eséllyel, mintegy kilencvenhét százaléknyival – magyarázta ragyogó arccal Detritus.

– Nhi cs shemmi’ k’mit heldobh’ – vélte Zsámoly.

– Nekem van – vetette ellen a troll, és felnyalábolta társát. – Ne aggódj! Lenyűgöző pontossággal meg tudom becsülni a pályagörbédet. Utána csak elő kell kerítened Kadar kapitányt vagy Murokot vagy valaki mást.

Zsámoly erőtlen tiltakozása még aközben is hallatszott, ahogy átzúgott a fagyos levegőn, majd pedig eltűnt az ablaküvegen keresztül.

Detritus ismét letelepedett. Az élet olyan egyszerű, ha valaki jobban belegondol. És ő éppen ezt tette.

Legalább hetvenhat százaléknyi bizonyossággal merte állítani, hogy még minimum hét fokkal csökkenni fog a hőmérséklete.

(-_-)

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller úr, élelmiszerárus, általános vállalkozó és üzletember már régóta hosszan és alaposan fontolgatta, hogy belevág az etnikai jellegű élelmiszerek forgalmazásába. Értelemszerű és természetes üzleti lépésnek tűnt. A jó öreg kolbászoskifli-kereskedelem az utóbbi időben nem igazán virágzott, miközben egyre több törpe és troll élt a környéken pénzzel a zsebében – vagy ott, ahol a trollok tartották a készpénzüket –, márpedig Torok nézőpontjából a más emberek által birtokolt fizetőeszközök mindig is a dolgok természetes rendje ellen valóaknak tűntek.

A törpékkel kapcsolatban simának látszott az ügy: a patkányos kifli elég kézenfekvő és egyszerű megoldásnak tűnt, noha kétségtelenül minőségi színvonal-emelkedést jelentett a Himpeller által szokásosan forgalmazott élelmiszerekhez képest.

A másik oldalról azonban a trollok – ha alaposan megnézzük, és mindenféle sértő szándék nélkül, de tényleg – alapvetően mégis csak sétáló sziklák.

A trollok ételeivel kapcsolatban Krizopráztól kért tanácsot, aki maga is közéjük tartozott. Bár ez manapság már alig látszott rajta, lévén olyan sok időt töltött az emberek társaságában, hogy öltönyt hordott, és – saját szavait idézve – mindenféle civilizált izéket elsajátított tőllük, mint péld’ul a zsarolást, pé’zkőcsönzést 300%-os havi kamatra, meg hasonlókat. Lehet, hogy Krizopráz valamelyik hegység egyik hóhatár fölötti barlangjában született, de mintegy öt percnyi, Ankh-Morporkban töltött idő után tökéletesen beilleszkedett, Himpeller szeretett úgy gondolni rá, mint egyik barátjára; merthogy utált volna úgy gondolni rá, mint ellenségére.

Torok ezt a napot választotta arra, hogy az említett új piaci területet felderítse. Lacipecsenyés kézikocsiját az utcák során végigtolva hangosan kiáltozta:

– Kolbászt vegyenek! Forró kolbászt! Kolbászos kiflit! Húsos fasírtot! Vegye, vegye, amíg forró, addig egye!

De ez csupán a bemelegítésnek számított. Annak az esélye, hogy manapság bármely emberi lény bármit is egyen Himpeller kínálatából – anélkül, hogy előtte kéthetes böjtöt tartana –, meglehetősen távolinak tűnt. Az üzletember összeesküvők módjára körülpillantott – a dokkok környékén mindig dolgoztak trollok is –, majd leemelte a fedőt az egyik új serpenyőjéről.

Lássuk csak, mi is volt ez? Á, megvan…

– Dolomitos konglomerátumot tessék! Finom dolomitos konglomerátumot tessék! Mangánrögöcskék! Mangánrögöcskék! Vegye, vegye, amíg… uhh… rögöcske alakú, addig egye! – Kicsit tétovázott, majd megkockáztatta;

– Tufát vegyenek! Tufát! Csak egy tallér a tufa! Mészkő roston…

Néhány troll imbolygott közelebb, és a lacipecsenyésre meredtek.

– Maga, uram… éhesnek tűnik – vigyorgott szélesen Himpeller a legkisebbre. – Miért nem próbálja ki az agyagpalás kiflinket? Mmmmm! Az alluviális üledék íze… tudja, mire gondolok?

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellernek akadt néhány szégyellni való jellemvonása, de a faji előítélet nem tartozott ezek közé. Mindenkit egyformán kedvelt, akinek volt pénze; nem érdekelte, hogy milyen színű vagy alakú volt a kéz, amely azt átnyújtotta neki. Mert Himpeller hitt egy olyan világban, ahol minden értelmes lény származására büszkén járhat, szabadon lélegezhet, és egyenlő eséllyel igyekezhet elnyerni a szabadságot és boldogságot, illetve tarthat a ragyogó, új hajnal világossága felé. Ha mindeközben még arról is meg lehetett győzni, hogy valamicskét juttasson Himpeller lacipecsenyés fizetőtálkájába, a dolgok teljesen rendben lévőnek számítottak.

A megszólított troll gyanakodva méregette a serpenyőket, majd felemelt egy kiflit.

– Öörgh, brrr! – tört fel belőle – Emmeg tele van ammo-niteszekkel! Fúj!

– Hogy mi? – értetlenkedett Himpeller.

– A pala – folytatta a troll – meg állott!

– Finom és friss! Ahogy anyu szokta metszeni!

– Egen, a gránit meg tiszta kvarc! – csatlakozott egy másik troll, miközben Himpeller fölé tornyosult. – E’tömi a zere-ket, a kvarc!

Azzal visszacsapta a kődarabot a serpenyőre. A trollok elsétáltak, de némelyikük még olykor hátrafordult, és gyanakvó pillantással végigmérte a lacipecsenyést.

– Állott? Állott?! Hogy lehet állott? Kőből van! – kiáltotta Himpeller utánuk.

Aztán megvonta a vállát. Na, mindegy. Az igazi üzletember tudja, mikor kell visszavonulót fújni.

Befedte a serpenyőt, és leemelte egy másik tetejét.

– Itt a tápláló étel! Patkányt tessék! Patkányt! Patkányos kifli! Vegye, vegye, amíg döglött, addig egye! Itt a forró…

A feje fölött üveg csörömpölt, majd fejjel előre Zsámoly őrgyakornok landolt a serpenyők között.

– Nem kell rohanni, mindenkinek jut elég! – nyugtatta Himpeller.

– Húzzon ki! – szólt fojtott hangon a törpe. – Vagy adja ide a ketchupot!

A lacipecsenyés megragadta az őrgyakornok lábát. A csizmán jégkristályok csillogtak.

– Nemrég érkeztünk a hegyekből, igaz?

– Hol találom a fickót, akinél a raktár kulcsai vannak?

– Ha ízlett a patkányunk, miért nem kóstolja meg válogatott…

Zsámoly csatabárdja szinte mágikus gyorsasággal termett a kezében.

– Levágom a lábait! – hangzott a figyelmeztetés.

– FuszekliGerzsonazakitkeresaMészárosokCéhéből.

– Rendben.

– Kéremtegyeelabárdot!

A törpe olyan sebesen rohant el, hogy a csizmái kipörögtek a macskaköveken.

Himpeller a kézikocsi maradványaira bámult. Ajkai hangtalanul mozogtak, miközben próbálta megbecsülni a veszteségeket.

– Hé! – kiáltott fel. – Jön nekem… hé, jön nekem három patkány árával!

(-_-)

Lord Vetinari enyhe bűntudattal nézett a Kadar kapitány mögött bezáruló ajtóra. Bár nem igazán tudta volna megmondani, hogy miért. Mindez nyilván súlyos teher a férfi számára, de ez volt az egyetlen lehetőség…

Az asztala melletti iratszekrényből elővett egy kulcsot, majd a falhoz sétált. Ujjaival megérintette a tapéta egyik mintáját – amely semmiben nem különbözött a többtucatnyi másik mintától –, mire a fal egy darabja jól olajozott síneken félresiklott.

Senki sem ismerte a palota falaiban futó összes titkos alagutat és járatot. Azt rebesgették, hogy némelyikük messze távolodik az épülettől. És a város alatt mérhetetlenül sok régi pincére bukkanhatott az ember. Bármely jó irányérzékkel rendelkező személy pusztán egy csákány segítségével akárhova eljuthatott úgy, hogy csupán rég elfeledett falakat kellett egymás után áttörnie.

A Patrícius pár keskeny lépcső és egy átjáró után egy ajtóhoz jutott, melynek zárát kinyitotta. Az ajtó jól olajozott zsanérjain kitárult.

A helyet nem igazán lehetett volna tömlöcként jellemezni; a terem másik fele kifejezetten tágasnak érződött, és – köszönhetően a nagy, ámbár magasan lévő ablakoknak – határozottan világosnak. A levegő faforgácstól és ragasztótól szaglott.

– Vigyázat!

Lord Vetinari lebukott.

Valami denevérszerű csattogott és zizzent el a feje fölött, hogy aztán a terem légterének közepébe imbolyogjon, majd pedig ezer apró alkatrészként röpüljön szerteszét.

– Na tessék – szólt egy szelíd hang. – Vissza a rajzolóasztalhoz. Jó napot, lordsága!

– Jó napot, Leonardo! – felelte a Patrícius. – Mi volt ez?

– Én szárnnyal-csapkodva-repülő-szerkezetnek hívom – válaszolta Leonardo da Chirm, miközben lelépegetett megfigyelőlétrájáról. – Szorosan megtekert gumiszalagok hajtják. Sajnos, nem túl hatékonyan, attól tartok.

Leonardo valójában nem volt túlságosan öreg. Azok közé az emberek közé tartozott, akik már úgy harmincéves koruk táján tiszteletre méltó személy benyomását keltik, és a külsejük legalább kilencvenéves korukig pontosan ugyanolyan is marad. Kimondottan kopasznak sem volt igazán nevezhető. Pusztán a koponyája magasodott a haja fölé, akár egy hatalmas sziklakupola a sűrű erdőség fölé.

Az ihlet folyamatosan áramlik a világmindenségben. Célpontja minden jó helyen, kellő időben lévő alkalmatos elme. Az ihlet sugara beleütközik a megfelelő idegsejtbe, elindul egy láncreakció, egy kis idővel később pedig valaki értetlenül hunyorog a tévé villódzó fényében, és azon töpreng, hogy a fenébe juthatott egyáltalán eszébe a szeletelt kenyér ötlete.

Leonardo da Chirm számára nem volt ismeretlen az ihlet. Legkorábbi találmányainak egyike egy fémből készült, földelt hálósapka volt, amit annak reményében készített, hogy az ihletrészecskék fehéren izzó nyomait végre kirekesztheti megkínzott képzelete sötétkamrájából. Fájdalom, a sapka ritkán működött megfelelően. Ezért Leonardo jól ismerte azt a megszégyenítő érzést, amikor az ember felébred, és a lepedőjét az éjszaka folyamán sebtében felvázolt újdonat ostromeszközök meg sosem látott almahámozó készülékek vázlatrajzai borítják.

Családja, a da Chirm meglehetősen gazdagnak volt mondható, ezért az ifjú Leonardo rengeteg iskolát elvégzett és hihetetlen mennyiségű tudást felhalmozott az agyában. Annak dacára, hogy leginkább csak az ablakokon bámult kifelé és repülő madarakról készült vázlatrajzokat firkálgatott maga elé – lévén azon szerencsétlen egyedek egyike, akiket a sors szeszélyéből eredően teljesen elbűvölt a világ gazdagsága, íze, formája és mozgása.

Ő maga viszont lord Vetinarit bűvölte el, mely ténynek volt köszönhető életben maradása is. Néhány dolog olyannyira tökéletes példánya saját fajának, hogy az ember egyszerűen sajnálja elpusztítani. Egy-egy kivételes különlegesség szinte bármiből megtartható.

Leonardo mintarabnak számított. Adj neki elég fát, drótot, festéket valamint mindenekelőtt papírt meg ceruzákat, és soha semmi baj nem lesz vele.

A Patrícius arrébb rakott néhány rajzot, majd helyet foglalt.

– Ezek igen jól néznek ki – jegyezte meg. – Mik is ezek valójában?

– A vázlatrajzaim – felelte Leonardo.

– Ez a kövér macska a kávéjával nagyon sikerült darab – méltatta a város egyeduralkodója.

– Köszönöm. Megkínálhatom egy teával? Sajnos, nem készültem mással; nincs túl sok látogatóm mostanában, eltekintve az illetőtől, aki a zsanérokat olajozza.

– Azért jöttem, hogy…

A Patrícius elhallgatott, majd megböködte az egyik vázlatrajzot.

– Ehhez valamilyen sárga papír ragadt hozzá – szólt gyanakodva. Majd megpróbálta eltávolítani az említett sárga cetlit, amely végül fura, halk hang kíséretében elvált a másiktól, és az ujjára tapadt. A sárgás cetlin a következő volt olvasható: „kidökűm ,kinűt ygú ,ze :ómeM”.

– Ó, azzal meglehetősen elégedett vagyok – ismerte el Leonardo. – Ragasztós-de-tetszés-szerint-eltávolítható-és-kézreeső-feljegyzés-írására-alkalmas-cetlinek hívom.

A Patrícius eljátszogatott egy kicsit a tárggyal.

– A ragasztóréteg miből készült?

– Forralt meztelencsigákból.

Lord Vetinari leszedte a cetlit az egyik kezéről, mire az a másikhoz ragadt.

– Ez lenne a látogatásának célja? – érdeklődött Leonardo.

– Nem. Azért jöttem – vágott bele a Patrícius –, hogy a pukkáról beszélgessek önnel.

– Ó, te jó ég! Elnézést!

– Attól tartok, hogy… elszabadult.

– Szavamra! Úgy emlékeztem, azt mondta, hogy elintéztette.

– Az orgyilkosoknak adtam, hogy pusztítsák el. Végül is érzékenyek hivatásuk művészi jellegére. Meg kellett volna rettentse őket az ötlet, hogy bárki efféle hatalomra tehet szert. De az átkozott bolondok nem semmisítették meg. Azt hitték, el tudják zárni örökre. Most pedig elveszítették.

– Nem pusztították el?

– Úgy tűnik, nem, az ostobák.

– És ön sem. Kíváncsi vagyok, vajon miért?

– Én… látja, magam sem tudom.

– Soha nem lett volna szabad elkészítenem. Csupán néhány természeti törvényt akartam szemléltetni vele. Ballisztikait, tudja. Egyszerű aerodinamikát. Kémiai kötéserősséget. A fémötvözetekre vonatkozó pár felismerésemet, noha nem akarok önteltnek tűnni. A huzagolásra pedig kifejezetten büszke vagyok. Felettébb összetett szerszámot kellett készítenem hozzá, tudja. Tejet? Cukrot?

– Nem, köszönöm.

– Bizonyára keresteti, nemde?

– Az orgyilkosok kutatnak utána. De nem fogják megtalálni. Nem gondolkodnak megfelelően. – A Patrícius megvizsgált pár vázlatot, melyek az emberi csontvázról készültek. Rendkívül szemléleteseknek és élethűeknek tűntek.

– Szavamra!

– Így hát az őrségben bízom.

– Mármint abban a Kadar kapitányban, akit a múltkor említett?

Lord Vetinari szeretett Leonardóval beszélgetni. A férfi mindig úgy utalt a városra, mint egy tökéletesen más világra.

– Igen.

– Vélhetőleg megvilágította előtte a feladat fontosságát, ugye?

– Egy bizonyos értelemben. Tökéletesen megtiltottam neki, hogy ezzel foglalkozzon. Kétszer.

Leonardo bólintott.

– Á! Azt hiszem, értem. Remélem, működni fog! Felsóhajtott.

– Gondolom, szétszerelhettem volna én is, de… annyira nyilvánvalóan elkészítendő dolognak látszott. Az a különös benyomásom támadt, mintha csak olyan valamit raktam volna össze, ami már egyébként is létezett. Néha eltűnődöm azon, hogyan jutott eszembe egyáltalán az egész furcsa ötlete. Valahogy… nem is tudom… valamiféle szentségtörésnek éreztem volna, ha szét kell szednem. Mintha egy embert kellett volna szétszerelnem. Süteményt?

– Egyes személyek szétszerelése olykor szükségszerű – vélte lord Vetinari.

– Ez természetesen nézőpont kérdése – felelte Leonardo da Chirm udvariasan.

– Szentségtörést említett – vette fel ismét a fonalat a Patrícius. – Azok során általában valamilyen isten is érintetté válik, nemde?

– Ezt a kifejezést használtam volna? El nem tudom képzelni, hogy a pukkáknak legyen isteni patrónusuk.

– Valóban meglehetősen nehéz elképzelni, igen.

Lord Vetinari kényelmetlenül fészkelődni kezdett, majd maga alá nyúlt, és előhalászott egy tárgyat.

– Ez – érdeklődött – micsoda?

– Ó, már töprengtem azon, hova is tűnhetett – válaszolta Leonardo. – Ez a levegőbe-felpörgő-készülékem[22] makettje.

A Patrícius megbökte a kis propellert.

– Működőképes?

– Nagyon is – felelte Leonardo. Aztán felsóhajtott. – Már amennyiben talál egy olyan embert, akinek az ereje tíz másikéval ér fel, és ez a személy képes percenként ezerszer körbeforgatni ezt azzal a kis karral.

Vetinari megnyugodott kissé, de csak azért, hogy rájöjjön: a háttérben lappangó feszültség még nem oldódott fel.

– Most azonban a városban – tért vissza ismét a tárgyra – szabadon jár valaki, birtokában egy pukkával. Egyszer már eredményesen használta, és másodszor is majdnem sikerrel járt. Feltalálhatta bárki más is esetleg a pukkát?

– Nem – felelte Leonardo. – Én zseni vagyok – magyarázta érzelemmentesen és tárgyszerűen.

– Értem. De miután már valaki feltalálta, Leonardo, menynyire kell zseniálisnak lennie annak a személynek, aki készít egy másolatot róla?

– A huzagolás technikája meglehetősen komoly szakértelmet kíván, a felhúzószerkezet pedig, amelyik a lövedéktárhoz csatlakozik, nagyon finoman kiegyensúlyozott. És persze a cső végét rendkívül gondosan… – ekkor a feltaláló megpillantotta a Patrícius arckifejezését, és megvonta a vállát. – Okos ember szükségeltetik hozzá – foglalta össze végül.

– Ez a város tele van okos emberekkel – vélte lord Vetinari. – És törpékkel. Okos emberekkel és törpékkel, akik mindenfélével kísérleteznek meg babrálnak.

– Roppantul sajnálom, igazán!

– De sosem gondolkoznak.

– Valóban.

A Patrícius hátradőlt és a tetőablakra meredt.

– Olyasmiket csinálnak, mint például megnyitják a Három Átkozottul Nagy Szerencséhez címzett haléttermet egy hajdani templom helyén, a Dágon utca sarkán, a téli napforduló éjszakáján, amikor éppen történetesen telihold is van.

– Attól tartok, a népek már csak ilyenek.

– Azóta sem sikerült kiderítenem, mi történt Hong úrral.

– Szegény fickó.

– És persze ott vannak még a varázslók. Babrálnak, babrálnak, babrálnak. Nem hogy kétszer, egyszer sem gondolják át, mielőtt elkezdenék húzogatni a valóság szövedékének valamelyik épp kilógó szálát.

– Megdöbbentő.

– Az alkimisták? Az állampolgári kötelesség számukra azt jelenti, hogy összekevernek dolgokat, csak hogy kiderüljön, milyen érdekes következményekkel járhat.

– Még itt lenn is hallom a robbanásokat.

– Végül pedig, természetesen, előáll valaki önhöz hasonló…

– Tényleg rendkívüli módon sajnálom!

Lord Vetinari az ujjai között forgatta a repülő masina makettjét.

– Ön a repülésről álmodozik – állapította meg.

– Ó, igen. Akkor az ember igazán szabaddá válhatna. A levegőből nézve nincsenek határok. Nem lenne többé háború, mert az ég végtelen. Mily boldogok lehetnénk, ha képesek lennénk röpülni!

A Patrícius csak forgatta, forgatta ujjai között a kis gépezetet.

– Igen – jelentette ki végül. – El tudom képzelni.

– Óraművel is próbáltam, tudja.

– Elnézést, mit mondott? Épp elkalandoztak a gondolataim.

– Úgy értem, óramű segítségével hajtott repülő szerkezeten is tűnődtem. De nem működne.

– Ó!

– Akármilyen erősen nyomjuk is össze, minden rugónak korlátos az ereje.

– Így van. Nagyon is. És csak reménykedni lehet abban, hogy ha összenyomta az ember, á megfelelő irányban fejti majd ki az erejét – értett egyet lord Vetinari. – Néha azonban – fűzte még hozzá – a lehetőségek határáig kénytelenek vagyunk összenyomni, közben pedig imádkozunk, hogy kibírja.

Az arckifejezése hirtelen megváltozott.

– Te jó ég! – szaladt ki a száján.

– Mi történt? – kérdezte Leonardo.

– Nem öklözött bele a falba! Lehet, hogy túl messzire mentem.

Detritus a földön ült, és gőzölgött. Továbbá éhezett – de nem ennivalóra, hanem bármire, amin még gondolkodhatna. Ahogy süllyedt a hőmérséklet, úgy vált egyre hatékonyabbá az agyműködése. Szüksége volt valamire, amivel leköthette.

Kiszámolta a falban lévő téglák számát; előbb kettesével, aztán tízesével, végül tizenhatosával. A számok rémítő engedelmességgel sorakoztak és masíroztak lelki szemei előtt. Felfedezte az osztást és a szorzást. Feltalálta az algebrát, ami egy-két percig sikeresen le is kötötte. Aztán a számok felhője tovasodródott, és a távolban feltűntek a differenciál- és integrálszámítás ragyogó csúcsú hegyvonulatai.

A trollok magasan fekvő, sziklás és mindenekelőtt hideg helyeken fejlődtek ki. Szilíciumagyuk ahhoz szokott, hogy alacsony hőmérsékleten működjön. De a lenti fülledt síkságokon felgyülemlett hőség lelassította és tompákká tette őket. Nem az volt a helyzet, hogy kizárólag ostoba trollok jöttek le a hegyekből a városokba. Azok a trollok, akik úgy döntöttek, hogy a városokba költöznek, gyakran kifejezetten okosak voltak – csak mire leértek, váltak ostobákká.

Detritus még a városi trollok között is különösen nehézfejűnek számított. De ez csupán annak volt köszönhető, hogy a természet az agyát olyan hőmérsékletre optimalizálta, amilyet még a leghidegebb teleken sem tapasztalhattak meg Ankh-Morpork lakói.

Ám agya ezúttal kevés híján a működéséhez legalkalmasabb hőfokra hűlt. Sajnálatos módon ez az érték egyben meglehetősen közel esett ahhoz a hőmérséklethez is, ahol a trollok halálra fagytak.

Elméjének egy része mindezt átgondolta. Elég jó esélye volt azonban arra, hogy megmenekül. Ami persze együtt kell járjon azzal, hogy távozik erről a helyről. Ami ellenben azt jelenti, hogy ismét felettébb ostobává válik, méghozzá úgy 10^-3(M_e/M_p)á ⁶á ^G – ^˝N ≈ 10N eséllyel.

Ajánlatos kihasználnia minden pillanatot.

Visszatért hát az olyannyira összetett számok világához, amelyeknek már nem is volt igazi jelentése, csak egy bizonyos átmeneti nézőpontból.

És egyben persze folytatta a halálra fagyást is.

Himpeller szinte közvetlenül Zsámoly után érkezett a Mészárosok Céhéhez. A nagy, vörös kaput berúgva találta; mögötte egy alacsony céhtag ült a földön, és az orrát dörzsölgette.

– Melyik úton ment?

– Azod.

A céhház nagytermében Fuszekli Gerzson mészárosmester körbe-körbe botorkált. Tette mindezt azért, mert Zsámoly mindkét csizmás lábával ott állt a mellkasán, miközben egyik kezével keményen megragadta a céhmester mellényét – akár ha élénk szélben vitorlázna –, másik kezével pedig csatabárdját pörgette Gerzson arca előtt.

– Vagy azonnal ideadja, vagy megetetem magával a saját orrát!

Egy csapatnyi mészárossegéd kétségbeesetten próbált eltakarodni az útból.

– De…

– Ne ellenkezzen! Az őrség tagja vagyok!

– De még…

– Ez az utolsó esélye, uram! Azonnal adja ide!

Fuszekli becsukta a szemét.

– De mit adjak oda?

A tömeg kivárt.

– Á! – szólt Zsámoly. – Áhaha. Nem mondtam volna?

– Nem!

– Pedig kifejezetten úgy emlékszem.

– Nem, nem mondta.

– Ó! Na, mindegy. Az előévi sertéshúsraktár kulcsa kell, ha mindenáron tudni akarja – ugrott le a törpe a céhmester melléről.

– Minek?

A csatabárd ismét vibrálni kezdett az orra előtt.

– Csak úgy kérdeztem – tette hozzá hadaró, kétségbeesett hangon Gerzson.

– Az Őrség egyik tagja épp halálra fagy odabent – tájékoztatta Zsámoly.

(-_-)

Egész szép csődület gyűlt köréjük, mire sikerült kinyitniuk a főkaput. A kockaköveken jégdarabok csilingeltek és szuperhideg huzat vágott az arcukba.

A raktár padlóját és az odabent függő, az időben lassan visszafelé utazó tetemeket is zúzmara borította. Jégkristályok fedték a padló közepén kuporgó Detritus alakú halmot is.

Kicipelték a napfényre.

– A szemei mindig így szoktak villogni? – érdeklődött Himpeller.

– Hallasz engem? – kiáltotta Zsámoly. – Detritus!

A troll pislogott. A hő hatására jéglemezek kezdtek leválni róla.

Detritus érezte, ahogy a számok csodálatos univerzuma megrepedezik. Emelkedő testhője olyan hatással volt gondolataira, akár lángszóró a hópelyhekre.

– Mondj valamit! – ordította Zsámoly.

Az intellektus tornyai magukba omlottak a Detritus agyán átdübörgő lángvihar nyomán.

– Hé, ezt nézzék! – süvöltötte az egyik mészárossegéd.

A raktár falait belülről számok borították. A jégrétegbe neurális hálók bonyolultságával felérő egyenleteket karcoltak. A számítások egy pontján a matematikus áttért a számok használatáról a betűkére, de végül ez is kevésnek bizonyult; a többszintű zárójelek kalitkaként vettek körül olyan kifejezéseket, melyek úgy aránylottak a közönséges matematika képleteihez, mint egy város a saját térképéhez.

A célhoz közelítve a kifejezések mind egyszerűbbekké váltak – ám az egyszerűség mélyén mégis valami szikár, csodálatos összetettség lappangott.

Zsámoly a jelekre meredt. Tudta, hogy száz év alatt sem lenne képes megérteni őket.

A fagyos levegő gomolygott a melegben.

Az egyenletek a falról a padlóra kanyarogtak, majd a troll nyoma elé kígyóztak. Végül alig pár jelből álló képletté álltak össze, ami viszont mozogni és sziporkázni látszott.

Ez a számok nélküli matematika már olyan tiszta és esszenciális volt, akár egy villám.

A legvégső szimbólumsor egyetlen jelben végződött: egy igen egyszerű „=”-ben.

– Egyenlő mivel? – kérdezte Zsámoly. – Egyenlő mivel?

A fagy lassan elpárolgott.

Zsámoly kisétált a raktárból. Detritus már egy tócsa közepén ücsörgött, tucatnyi emberi bámészkodó által körülvéve.

– Nem tudott volna valamelyikük egy takarót adni neki, vagy valami? – csattant fel a törpe.

Egy igen kövér ember megszólalt:

– He? Ki használna egy takarót, ha egy troll viselte?

– Ha, tényleg. Így igaz – ismerte el Zsámoly. Aztán a Detritus mellpáncélján lévő öt lyukra pillantott. Azok körülbelül egy törpe fejmagasságában sorakoztak. – Idelépne egy kicsit, kérem?

A férfi a barátaira vigyorgott, majd odadöcögött.

– Felteszem, látja azokat a lyukakat a vérten, igaz? – érdeklődött Zsámoly.

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller a túlélő típusúak közé tartozott. Ahogy a rágcsálók és rovarok is jóval előre képesek megérezni a földrengést, úgy ő is megérezte, ha valami veszélyes dolog készülődött. A törpe túlságosan kedves volt. Amikor egy törpe ennyire kedves, az általában csak azért van, mert a dühét épp későbbre teszi el.

– Én csak, ööö, el kell intéznem pár dolgot… – nyögte ki a lacipecsenyés, miközben hátrálni kezdett.

– Tudja, a törpékkel semmi bajom sincs – magyarázta a kövér férfi. – Mármint a törpék szerintem gyakorlatilag emberek. Csak alacsonyabbak. Mondhatni. De a trollok… hááát… azért közel sem olyanok, mint mi. Nem igaz?

– Utat! Utat! Elnézést! – harsogta Himpeller, és kézikocsijával olyan indulást produkált, amelyet általában kipörgő kerekekkel és szélvédőjük mögött nagy, lengedező plüsskockákkal feldíszített járgányokkal társít a szemlélő.

– Milyen szemrevaló kabátja van magának – jegyezte meg Zsámoly.

Himpeller kocsija a sarkot egy keréken vette be.

– Pofás egy kabát – erősítette meg a törpe. – Tudja, mit lehetne tenni egy ilyen szemrevaló kabáttal?

A férfi homloka ráncokba gyűrődött.

– Azonnal vegye le! – parancsolt rá Zsámoly. – És adja oda a trollnak!

– Már miért, te kis…

A férfi ingénél fogva ragadta meg a törpét, úgy rántotta magához.

Zsámoly keze rendkívüli gyorsasággal mozdult. Fémcsikorgás, majd valamilyen halk hang hallatszott.

Az ember és törpe kettőse néhány pillanatig szoborszerű mozdulatlanságba dermedt.

Zsámoly, aki szinte a férfi arca előtt lebegett, érdeklődve figyelte, ahogy a másik szeme könnybe lábad.

– Tegyen le! – szólalt meg végül a törpe. – Óvatosan, Ha megijesztenek, önkéntelen mozdulatokat teszek.

A férfi a mondottak szerint cselekedett.

– Most pedig vegye le a kabátját… úgy… adja csak ide… köszönöm…

– A bárd… – motyogta az ember.

– Bárd? Bárd? Milyen bárd? – Zsámoly lenézett. – Nocsak, nocsak. Szinte meg is feledkeztem róla. A csatabárdom. Még ilyet.

A férfi próbált lábujjhegyen pipiskedni. A szemei továbbra is könnyeztek.

– Ami azt illeti – folytatta a törpe –, ez elég érdekes. Mármint hogy igazából ez egy hajítóbárd. Három éve odafenn a Rézsiklón bajnokságot is nyertem vele. Egy szempillantás alatt elő tudom rántani, és kettőbe tudok vele vágni egy harminc ölre lévő gallyacskát. Egy hátam mögötti gallyacskát. És aznap ráadásul beteg voltam. Epegörcs.

Lassan ellépett a férfitól. Az illető hálás sóhajjal nehezedett vissza a talpára.

Zsámoly a kabátot a troll vállára borította.

– Gyerünk, állj fel! – noszogatta. – Menjünk haza!

Detritus feltornyosult.

– Hány ujjamat mutatom? – kérdezte tőle a törpe.

A troll odasandított.

– Kettőt meg egyet? – próbálkozott.

– Megteszi – nyugtázta Zsámoly. – Kezdetnek.

Sajt úr a bárpult fölött Kadar kapitányra pillantott, aki már egy órája meg sem moccant. A Vödörben gyakorta előfordultak kemény ivók, aki élvezet nélkül vedeltek ugyan, de olyan elkötelezettséggel, mint akik sosem akarnak többé kijózanodni. De ez valami új volt. Sajt úr nem akarta, hogy bárki halála közvetlenül az ő lelkén száradjon.

A kocsmában senki más nem tartózkodott. A tulaj egy szögre akasztotta a kötényét, majd sietve elindult az őrház irányába – és a kapuban kis híján összeütközött Murokkal meg Anguával.

– Ó, örülök, hogy látom, Murok tizedes! – tört fel belőle. – Jobb, ha bejönnek. Kadar kapitányról van szó.

– Mi történt vele?

– Nem tudom. Iszik.

– Azt hittem, leszokott az italról!

– Úgy vélem – kockáztatta meg óvatosan Sajt úr –, hogy már nem egészen ez a helyzet.

Jelenet a Kőfejtő sikátor környékén:

– Hova megyünk?

– Kerítek valakit, aki megvizsgál.

– Ne törpe doktort!

– Valaki biztos akad errefelé, aki tudja, milyen gyorscementtel kell betapasztani ezeket a lyukakat rajtad. Vagy bármit is kell csinálni velük. Ezek mindig így szoktak szivárogni?

– Nem t’om. Sose’ szivárogtam ezelőtt. Hol vagyunk?

– Nem t’om. Sose’jártam még itt lenn ezelőtt.

A környék a marhakarámok és vágóhidak huzatos szomszédságában feküdt. Ez azt jelentette, hogy semmilyen élőlény nem akart errefelé élni – a trollokat kivéve, akiket a szerves szagok legfeljebb annyira zavartak, mint az embereket mondjuk a gránit illata. A régi vicc is erre épült: trollok laknak a vágóhidad mellett? Igen. És a bűz? Ó, a marhákat nem zavarja…

Ami persze ostobaság volt. A trollok illatát legfeljebb csak más trollok érezhették, szerves élőlények számára szagtalanok voltak.

A házak errefelé meglehetősen darabosaknak tűntek. Eredetileg embereknek épültek, de aztán a trollok a maguk képére formálták őket. Ami nagyjából azt jelentette, hogy nagyobbra rugdalták a bejáratot és eltömték az ablaknyílásokat. Fényes nappal lévén egy troll sem volt látható a közelben.

– Uhh – nyögte Detritus.

– Gyerünk, óriás! – sürgette Zsámoly, és közben úgy tolta, akár egy apró vontatóhajó az olajszállítót.

– Zsámoly őrgyakornok?

– Igen?

– Te törpe vagy. Ez Kőfejtő sikátor. Ha itt tálának, nagy bajban lesző’.

– Mi a Városi Őrség tagjai vagyunk.

– Krizopráznak az koprolitot se’jelent.

Zsámoly körülnézett.

– Különben kik gyógyítanak nálatok?

Az egyik bejáratban egy troll arca tűnt fel. Aztán egy újabb. És még egy.

A Zsámoly által addig kőhalomnak hitt dologról szintén kiderült, hogy troll.

Hirtelen mindenfelé trollok imbolyogtak.

Az őrség kötelékébe tartozom, gondolta a törpe. Ezt mondta Kolon főtörzsőrmester is. Nem vagy többé törpe, csendbiztos vagy! Ez az. Nem törpe. Csendbiztos. Jelvényt is kaptam, pajzs alakút. Városi Őrség, ez vagyok én. Jelvénnyel.

Bárcsak nagyobb lenne!

Kadar szótlanul ült asztala mellett A Vödör egyik sarkában. Néhány papírfecni és pár fémtárgy hevert előtte, de ő csak a kezét bámulta. Olyan erősen ökölbe szorította, hogy az ujjpercei elfehéredtek.

– Kadar kapitány? – próbálta felhívni magára a figyelmet Murok, miközben tenyerével a kapitány arca előtt legyezett. De semmilyen választ nem kapott.

– Mennyit ivott?

– Csak két korty pálinkát.

– Attól nem nézne ki így, még ha üres gyomorra itta, akkor sem – vélte Murok.

Angua a kapitány zsebéből kikandikáló palack nyakára mutatott.

– Nem hiszem, hogy üres gyomorra itta – jegyezte meg. – Szerintem némi alkohollal ágyazott meg neki.

– Kadar kapitány? – próbálkozott ismét Murok.

– Mit szorongat a kezében? – kérdezte Angua.

– Nem tudom. Komoly baj van, soha nem láttam még ilyen állapotban. Gyerünk! Maga hozza a dolgait, én viszem a kapitányt.

– Még nem fizette ki az italát – szúrta közbe Sajt úr.

Angua és Murok rámeredtek.

– …A ház kontójára? – kockáztatta meg a kocsmáros.

(-_-)

Zsámolyt trollok fala vette körbe. És ezt akár szó szerinti értelemben is lehetett venni. Pillanatnyilag inkább meglepetteknek tűntek, mint dühödteknek; úgy vizsgálgatták a törpét, mint a kutyák, akiknek a kennelébe egy macska tévedt. De ha végül elhiszik, hogy a látszat nem csal, Zsámoly valóban létező jelenség, csupán idő kérdése lesz, hogy ennek véget vessenek.

Végül egyikük megszólalt.

– E’meg mii

– Az őrség tagja, akár én – felelte Detritus.

– Törpe.

– Csendbiztos.

– Egy pofátlan rohadék, az – szólt egy köpcös troll, és ujjával Zsámoly hátába bökött. A többiek közelebb nyomultak.

– Tízig számlálok – jelentette ki Detritus. – Aztán bármé’k troll, amé’k nem a saját dó’gával foglalkozik, bánni fogja!

– Te Detritus! – szólt egy különösen széles troll. – Mindenki tudja, milyen ostoba vagyol, azé’ csaptá’ föl csendbiztosnak is, mer’ még szám…

Vhamm.

– Egy – kezdett bele Detritus. – Kettő… három. Neégy… öt. Hat…

Tamáskodó fajtársa fektéből csodálkozva nézett föl rá.

– Detritus számlál!

Zúgó hang hallatszott, majd egy bárd perdült vissza Detritus feje mellett a falról.

A sikátor vége felől törpék igyekeztek a csoportosulás irányába halálosan eltökélt arckifejezésekkel. A trollok szétszóródtak.

Zsámoly előrerohant.

– Maguk meg mi a fenét művelnek? – dördült rájuk. – Megőrültek, vagy mi a rosseb?

Az egyik törpe dühtől remegő ujjal mutatott Detritus irányába.

– Az meg micsoda?

– Ő az őrség tagja.

– Nekem trollnak tűnik. Kapjuk el!

Zsámoly hátralépett, és előrántotta a saját csatabárdját.

– Ismerem magát, Erőskar! – szólt figyelmeztetőleg. – Miben sántikálnak?

– Tudja azt maga, hisz a Városi Őrség embere – felelte a megszólított. – Az őrség szerint egy troll gyilkolta meg Kalapácsnyél Björnt. Meg is találták!

– Nem, ez nem így…

Zsámoly mögül valami zaj hallatszott. A trollok tértek vissza, törpére fegyverkezve. Detritus feléjük fordult, és ujját intőn rázta feléjük.

– Bármé’k troll megmoccanik – jelentette ki –, számlálni kezdek!

– Kalapácsnyélt egy ember ölte meg – magyarázta Zsámoly. – Kadar kapitány szerint…

– Az őrség már el is kapta azt a trollt! – vágott közbe Erőskar. – Rohadt sziklák!

– Sóderszopók!

– Kváderkövek!

– Patkányzabálók!

– Há! Alig léptem be őrségi embernek – jelentette ki Detritus –, már elegem van belületek, ostoba trollok! Mit gondó’tok, mit szónak majd az emberek? Ó, azok az etnikek, nem tudják, nagyvárosba hogy köll viselkedni. Csak mászká’nak meg bunkókkal hadonásznak mindenki felé!

– Mi az őrség tagjai vagyunk – hangsúlyozta Zsámoly. – A mi feladatunk, hogy megőrizzük a békét!

– Jó! – helyeselt Erőskar. – Menjetek és őrizzétek valahol máshol, amíg szükségünk nem lesz rá!

– E’ nem Kúm-vő’gy! – erősítette meg Detritus.

– Úgy bizony! – kiáltotta egy törpe valahonnan a hátsó sorokból. – Ezúttal látunk benneteket!

A sikátor két végéhez újabb törpék és trollok szállingóztak.

– Mit tenne Murok tizedes ebben a helyzetben? – kérdezte suttogva Zsámoly.

– Aszondaná, maguk rendetlen népek, megmérgesítenek, haggyák abba a rosszalkodást.

– És ezek meg szétszélednének, ugye?

– Ja.

– Mi lenne, ha mi is megpróbálkoznánk ezzel?

– Kereshetnénk fejünket a csatornába’.

– Attól tartok, igazad van.

– Látod azt az uccát? Kedves kis ucca. Aszongya, üdv! Ezek többen vannak nálatok… 256+64+8+2-vel. Nézzetek be hozzám!

Egy bikacsök pattant le Detritus sisakjáról.

– Futás!

A két csendbiztos elrohant a szűk sikátor irányába. A gyülevész hadak egy pillanatig csak bámultak utánuk, majd – ellentéteiket átmenetileg félretéve – üldözőbe vették őket.

– Hova tart ez az ucca?

– Elfelé azoktól, akik üldöznek bennünket!

– Teccik ez az ucca!

Mögöttük üldözőik hirtelen ráébredtek, hogy egy alig trollnyi széles sikátorban próbálnak előrenyomakodni, ráadásul halálos ellenségeik között. Így kezdetét vette a város történetének leggyorsabb, legcsúnyább és mindenekelőtt legszűkebb csataterén lezajlott ütközete.

Zsámoly megálljt intett Detritusnak, majd visszakukucskált a sarok mögül.

– Azt hiszem, biztonságban vagyunk – állapította meg. – Csak annyit kell tennünk, hogy kiosonunk ennek a másik felén és visszamegyünk az őrházba. Rendben?

Megfordult, de sehol sem látta a trollt. Előrelépett, majd átmenetileg eltűnt az emberek világából.

(-_-)

– Ó, ne! – sopánkodott Kolon főtörzsőrmester. – Megígérte, hogy soha többet nem nyúl hozzá! Nézzék, egy egész üveg van nála!

– Mi az? Bivalyerős? – érdeklődött Nobby.

– Nem hinném, mert még lélegzik. Gyerünk, segítsenek felvinni!

Az Éjjeli őrjárat köréjük gyűlt. Murok lerakta a kapitányt az őrház közepén lévő székbe.

Angua megragadta az üveget és tanulmányozni kezdte a címkéjét.

- R.A.K.A.S.T. Himpeller Eredeti Valódi Szottyoshegyi Főzete – olvasta fennhangon. – Bele fog halni! Azt írja itt, hogy „százötven százalékos”!

– Á, az csak a jó öreg Himpeller reklámszövege… – nyugtatta Nobby. – Még az sem száz százalék, hogy tényleg van benne szesz.

– Miért nincs nála a kardja? – firtatta Angua.

Kadar kinyitotta a szemét. Az első dolog, amit megpillantott, Nobby aggodalmas arca volt.

– Ááárg! – tört fel belőle. – Kardo’? Modattam! ’urá!

– Mi? – értetlenkedett Kolon.

– Végea… zőrségesdinek. Vége…

– Azt hiszem, kissé részeg – vélte Murok.

– Részek? Nevvagyok… részek! Nemmerne lerészem… lerészek… mondani ha józan lennék!

– Kerítsünk neki kávét! – javasolta Angua.

– Ehhez már kevés a mi kávénk – vélte Kolon. – Nobby, ugorj át Kövér Zsuzsihoz a Gyomorfacsar közbe, és hozz egy kancsóval abból a különleges klaccsi kávéjából! De ne fémkancsót vigyél!

Kadar pislogott, miközben átcipelték egy fotelba.

– Mindene’múl – jelentette ki. – Beng! Beng!

– Lady Sybil most tényleg nagyon mérges lesz – jósolta Nobby. – Tudják, hogy megígérte neki, hogy abbahagyja.

– Kadar kapitány? – próbálkozott ismét Murok.

– Mm?

– Hány ujjamat mutatom?

– Mm?

– Akkor hány kezemet?

– Né’?

– Azannya, évek óta nem láttam ilyen állapotban! – hüledezett Kolon. – Várjanak, hadd próbálok ki valamit! Kér még egy pohárral, kapitány?

– Most pont arra nincs szüksé…

– Fogja be, tudom, mit csinálok! Még egy pohárral, kapitány?

– Mm?

– Egyszer sem volt még olyan, hogy ne tudott volna erre egy jó hangos, tiszta „igen!”-nel válaszolni! – döbbent meg Kolon, aztán hátralépett. – Azt hiszem, jobb lesz, ha felvisszük a szobájába.

– Majd én felviszem szegényt – ajánlotta Murok, és könnyedén a vállára emelte a kapitányt.

– Utálom, hogy ilyen állapotban így kell látnom – jegyezte meg Angua, ahogy fellépdelt a tizedes nyomán a lépcsőkön.

– Csak akkor iszik, ha elkeseredett – próbálta menteni a helyzetet Murok.

– És mitől szokott elkeseredni?

– Néha attól, hogy nem ihat meg egy pohárral.

A ház a Pszeudopolisz Yardon eredetileg a Juhossyak egyik családi rezidenciája volt. Az utóbbi időben azonban a földszinten átmenetileg a Városi Őrség rendezkedett be. Murok számára is akadt egy szoba. Nobby számára pedig több is – mind ez idáig négy –, mivel mikor már valamelyikben csak nehezen lehetett megtalálni a padlót, egy újabba költözött. És persze Kadarnak is volt egy szobája.

Legalábbis névlegesen. Elég nehezen lehetett volna megmondani. Még egy cellában sínylődő elítélt is rajta hagyja valahogy az egyénisége nyomát szűkös életterén, de ehhez, hasonlóan személytelen szobát Angua még sosem látott.

– Ezen a helyen él? – hitetlenkedett döbbenten. – Te jó ég!

– Mit várt?

– Nem tudom. Bármit. Valamit. De nem semmit.

A dísztelen vas ágykeretbe helyezett matrac közepének rugói úgy ereszkedtek meg, hogy egy nagyjából az oldalán fekvő ember alakú mélyedést formáztak, így bárki, aki az ágyra hevert, arra kényszerült, hogy azonnal alvóhelyzetet vegyen fel. A törött tükör alatti állványon lavór árválkodott, mellette borotva – gondosan a Tengely irányába állítva, mert Kadar osztotta azt a közkeletű hiedelmet, miszerint így megőrizhető a penge éle. A barna faszék nádfonata egy helyen felszakadt. Az ágy lábához pedig egy kis ládát toltak.

És ennyi. Ez volt minden berendezés.

– Úgy értem, legalább egy szőnyeget – magyarázta az őrgyakornok. – Egy képet a falon. Vagy valamit.

Murok az ágyra helyezte a kapitányt, mire az öntudatlanul idomult az alvóformához, és felvette a megfelelő testtartást.

– Magának nincs valami személyes tárgya a szobájában? – érdeklődött Angua.

– Dehogy nincs! Az ötös számú vágat metszeti képe, otthonról. Igen figyelemreméltó kőzetrétegek! Én is segítettem megnyitni. És néhány könyv meg hasonlók. Kadar kapitány nem igazán otthonülő típus.

– De még csak egy gyertyája sincs!

– Azt mondja, becsukott szemmel is eltalál az ágyáig.

– Vagy egy dísz, vagy bármi!

– Az ágy alatt akad egy ív kartonpapír – próbálta menteni a helyzetet a tizedes. – Emlékszem, amikor megtalálta a Filigrán utcában, azt mondta: „legalább egy hónapra elég csizmatalp, ha nem több!”. Nagyon elégedett volt ezzel a fogással.

– Még csizmára sem telik neki?

– Nem hinném, hogy ez a helyzet. Tudom, hogy lady Sybil felajánlotta: annyi új, kedvére való lábbelit vesz neki, amennyit akar – de ő csak morcos lett ettől. Úgy tűnik, addig szereti a csizmáit használni, ameddig csak lehet.

– De maga vesz csizmákat, pedig kevesebb a fizetése, mint neki. És maga még haza is küld a pénzéből. Ez a bolond meg biztos elissza az egészet,

– Nem hiszem. Szerintem már hónapok óta nem nyúlt italhoz. Lady Sybil kedvéért átszokott a szivarokra.

Kadar hangosan horkolni kezdett.

– Hogy képes csodálni egy ilyen alakot, mint ő? – hitetlenkedett Angua.

– Igen kiváló ember.

Az őrgyakornok csizmája hegyével megemelte a faláda fedelét.

– Hé, nem hiszem, hogy ilyesmit szabad lenne… – tiltakozott erőtlenül Murok.

– Csupán körülnézek – hárította el a lány. – Nem szegek meg semmilyen törvényt.

– Ami azt illeti, az 1467-es, személyiségi jogokról szóló törvény szerint igenis til…

– Csak régi csizmák vannak benne, meg ilyesmi. És néhány papír – azzal Angua lenyúlt és kiemelt egy igénytelen kötésű könyvecskét. Valójában nem is könyv volt, pusztán két kartonfedél közé szorított különféle méretű lapok gyűjteménye.

– Az a kapitány tulajdona…

Angua kinyitotta a könyvet és beleolvasott. Aztán leesett az álla.

– Nem csoda, hogy sosincs pénze!

– Hogy érti?

– Nőkre költi! Nem gondolná róla, igaz? Nézze meg csak ezt a bekezdést! Négy nő egyetlen hét alatt!

Murok átpislogott Angua válla felett. Az ágyon Kadar felhorkantott.

A lapon a kapitány girbegurba kézírásával a következő volt olvasható:

Térdeſné, Daráló u.: 5 tallér

Lepcseſné, Melasz u.: 4 tallér

Lődörgőné, Laza köz: 4 tallér

Torma Annabella, Geller köz: 2 tallér

– Torma Annabella nem lehet valami nagy szám, két tallérért – jegyezte meg az őrgyakornok. Aztán rádöbbent, hogy a szoba hőmérséklete hirtelen jelentősen lezuhant.

– Ezt nem mondanám – felelte Murok lassan. – Hiszen még csak kilencéves.

Majd a tizedes egyik marka összezárult Angua csuklója körül, míg a másik kezével kiszabadította a könyvecskét az őrgyakornok ujjai közül.

– Hé, engedjen el!

– Őrmester! – kiáltott hátra a válla fölött Murok. – Feljönne egy pillanatra?

Angua próbált elszabadulni, de a tizedes karja mozdíthatatlan volt, akár egy vasoszlop.

Kolon léptei alatt felnyikorgott a lépcső, majd kitárult az ajtó.

A főtörzsőrmester kezében fogó volt, amelynek szárai közt egy igen apró csészét tartott.

– Nobby meghozta a kávé… – kezdte volna mondani, de aztán elnémult.

– Őrmester – szólalt meg Murok, miközben pillantása rezzenetlenül Angua arcára szegeződött. – Angua őrgyakornok Térdesnéről szeretne hallani.

– Az öreg Térdes Jónás özvegyéről? A Daráló utcában lakik.

– És Lepcsesné?

– A Melasz utcában. Mostanában mosással keresi a kenyerét. – Kolon egyikükről a másikukra nézve próbálta értelmezni a helyzetet.

– Lődörgőné?

– Lődörgő őrmester özvegye, szenet árul a…

– Mi a helyzet Torma Annabellával?

– Még mindig a Hétkarú Szék Gyűlölködő Nővéreinek Közhasznú Lányiskolájába jár, nem? – mosolygott nyugtalanul Kolon az őrgyakornokra, továbbra sem egészen biztosan abban, mi is a helyzet. – Torma tizedes lánya, de persze ő még jóval maguk előtt…

Angua felnézett Murokra, ám a tizedes arckifejezése kifürkészhetetlennek bizonyult.

– Ezek mind csendbiztosok özvegyei? – kérdezte a lány.

A férfi biccentett.

– És egy árva.

– Ez egy kemény világ – erősítette meg Kolon. – Az özvegyeknek még nyugdíj se jár, tudják?

Aztán ismét egyikről a másikra nézett.

– Valami baj van? – kérdezett rá végül.

Murok szorítása meglazult, majd a tizedes megfordult, a könyvet visszacsúsztatta a ládába és lecsukta annak fedelét.

– Nincs – felelte aztán.

– Nézze, én sajnál… – kezdett bele Angua, de Murok ügyet sem vetve rá biccentett a főtörzsőrmester felé.

– Hozza ide a kávét!

– De… tizennégy tallér… majdnem a fél fizetése!

A tizedes megragadta Kadar ernyedt karját, és megpróbálta szétfeszegetni ökölbe szorított ujjait, de annak dacára, hogy a kapitány nem volt magánál, ez kivitelezhetetlennek bizonyult.

– A fizetése fele!

– Nem tudom, mit szorongat a kezében – tűnődött Murok, továbbra is figyelmen kívül hagyva a lányt. – Talán egy bűnjelet.

Kezébe vette a csészét, majd gallérjánál fogva ülő helyzetbe rántotta Kadart.

– Csak igya meg ezt, kapitány – biztatta –, és minden sokkal… tisztább lesz!

A klaccsi kávé még az adóhatóság által küldött hivatalos borítéknál is kijózanítóbb hatással bírt. Az igazat megvallva valódi rajongói mindig gondosan ügyeltek arra, hogy fogyasztása előtt holtrészegre igyák magukat, merthogy a klaccsi kávé nem pusztán kijózanította az embert, de ha az illető nem vigyázott, a józanságon túli állapotba taszította. Ahol pedig emberi elmének nem lenne szabad időznie. A Városi Őrségben úgy tartották, hogy a részeg Kadar általában legalább kétegységnyi töménnyel tartózkodik a józansághorizont alatt, melynek okán – hogy legalább az említett horizontot elérje – a klaccsi kávéból kijárt neki egy emberes dupla.

– Óvatosan…! Csak óvatosan! – Murok pár cseppet öntött belőle Kadar ajkai közé.

– Nézze, amikor azt mondtam… – próbálkozott ismét Angua.

– Felejtse el! – felelte a tizedes még csak rá sem pillantva.

– Én csak…

– Mondom, felejtse el!

Kadar kinyitotta a szemét, körülnézett a világban, majd felordított.

– Nobby!

– Igen, főtörzs?

– A Sivatagi különlegesből vagy a Göndörhegyi emberesből hoztál?

– A Sivatagiból, mert…

– Szólhattál volna! Jobb lesz, ha kerítesz… – a főtörzsőrmester Kadar rettenettől eltorzult arcára pillantott – legalább fél üveg bivalyerőst. Túljózanítottuk.

A megfelelő palackot előhalászták és használatba vették. Kadar lassan ellazult, ahogy az ital hatni kezdett. Ökölbe szorított ujjai szétnyíltak.

– Az istenekre! – lehelte Angua. – Van kötszerünk?

Az ég csupán egy apró fehér kör volt magasan fölöttük.

– Hol a pokolban vagyunk, bajtárs? – tette föl a kérdést Zsámoly.

– Barlang.

– Ankh-Morpork alatt nincsenek barlangok. Agyagra épült.

Zsámoly legalább tízölnyit zuhant, de viszonylag puhára esett, mert Detritus fején landolt. A troll pedig rohadó fapallók között ücsörgött egy… nos… egy barlang közepén. Pontosabban, helyesbített Zsámoly, ahogy szeme hozzászokott a sötéthez, egy kőfalú alagút közepén.

– Nem csiná’tam semmit – mondta Detritus. – Csak álltam egy helybe’, azt’ egyszer csak minden felfelé rohant.

Zsámoly lenyúlt az alattuk lévő sárba, és előkapart egy fadarabot. Ami nagyon vastagnak és nagyon korhadtnak bizonyult.

– Átzuhantunk valamin valahova – állapította meg. Majd tenyerével megsimította a falat. – Ez viszont kiváló kőművesmunka. Egyenesen kitűnő!

– Hogy jutunk ki?

Visszamászni lehetetlennek tűnt; a csatorna mennyezete még Detritus fejénél is jóval magasabban ívelt.

– Gondolom, kisétálunk – vélte Zsámoly.

Aztán beleszagolt a nedves levegőbe. A törpék igen kifinomult földmélyi tájékozódási érzékkel rendelkeztek.

– Erre – jelentette ki végül.

– Zsámoly?

– Igen?

– Sose’ hallottam város alatti alagutakról. Senki se’ tud róluk.

– És…?

– És akkor nincs kijárat. Mert a kijárat az bejárat is, és ha senki se’ tud róluk, akkor nincs bejárat.

– De valahova csak vezetnek.

– Rendben.

Elindultak az alagút aljának fekete, többé-kevésbé nedves talaján. Nyálka borította a falakat is, jelezve, hogy nem túl régen még víz töltötte ki a csatornát. Itt-ott korhadék-evő, irizáló gombák méretes telepei világították meg az ősi falakat.[23]

Zsámoly egyre lelkesültebben lépdelt előre a sötétben. A törpék mindig sokkal jobban érezték magukat a föld alatt.

– Meg fogjuk találni a kijáratot! – biztatta társát.

– Ja.

– Amúgy hogy jutott eszedbe, hogy felcsapj csendbiztosnak?

– Ha! Barátnőm, Rubin mon’ta: ha feleséget akarsz, legyen rendes munkád, nem megyek olyan trollhoz, akire népek mutogatnak, nem jó troll, ostoba, mint tök. – Detritus hangja visszaverődött a csatorna falairól. – Hát te?

– Unatkoztam. A sógoromnál, Szívósnál dolgoztam. Jól menő üzlete van, szerencsepatkányokat árul törpe éttermek részére. De úgy gondoltam, ez nem a megfelelő hivatás számomra.

– Nekem eccerűnek tűnik.

– Eszméletlenül sok időbe telt, mire le tudtam velük nyeletni a szerencsecédulákat.

Hirtelen megtorpant. A megváltozott levegőből ítélve egy még nagyobb csatorna húzódott előttük.

És valóban: saját alagútjuk elöl egy sokkal méretesebb oldalába szájadzott. A csatorna alját vastag üledékréteg borította, közepén folyadék csörgedezett. Zsámoly fülét megütötte az előlük menekülő patkányok – legalábbis reménykedett benne, hogy azok voltak – zaja. Mintha nagyon távolról még a város zsongását is hallotta volna átszüremleni a csatornákat borító földrétegen.

– Akár egy templom – állapította meg, és hangja messzire görgött a hatalmas üregben.

– Falon meg írás – szólalt meg Detritus. Zsámoly a mélyen a kőbe vésett jelekre sandított. – VIA CLOACA – olvasta. – Hmm. Nos, a via… az egy régi szó az utcára vagy útra. A cloaca pedig azt jelenti, hogy…

A sötétségbe meredt.

– Ez egy szennyvízcsatorna – jelentette ki végül.

– Az mii?

– Hát olyan… A trollok hová öntik a… szemetüket? – kérdezte.

– Uccára – felelte Detritus. – Úgy higénikus.

– Hát, ez meg… egy föld alatti utca az… ürülék számára – magyarázta Zsámoly. – Sosem tudtam, hogy Ankh-Morporkban ilyen is volt.

– Tán Ankh-Morpork se’ tudja, hogy Ankh-Morporkban ilyen is vó’t.

– Igaz. Jól látod. Ez az egész nagyon régi. A föld beleiben járunk.

– Ankh-Morporkban még szarnak is van uccája – állapította meg csodálattal a hangjában Detritus. – Télleg a lehetőségek városa.

– Itt is van valami írás – jelezte Zsámoly, majd megtisztította a kő felületét.

– Cirone IV me fabricat – betűzte hangosan. – A hajdani királyok egyike volt, nem? Hé… tudod, mit jelent ez?

– Senki se’ vó’t idelenn tegnap óta – felelte Detritus.

– Nem! Ez a hely… ez az egész több mint kétezer éves! Valószínűleg mi vagyunk az elsők, akik idelent járnak…

– Tegnap óta – fejezte be a troll.

– Tegnap? Tegnap? Mit akarsz ezzel a tegnappal?

– Lábnyomok még frissek – mutatott rá Detritus.

A sárban valóban lábnyomok látszottak.

– Mióta élsz a városban? – kérdezte társától a törpe, hirtelen nagyon feltűnőnek érezve magát a csatorna kellős közepén.

– Kilenc év. Ez az évek száma, mióta itt élek. Kilenc – jelentette ki Detritus büszkén. – De ez csak egy a sok szám közül, ameddig… számlálni tudok.

– Hallottál valaha is bármit a város alatt futó alagutakról?

– Nem.

– De valaki tud róluk.

– Ja.

– Mit csináljunk?

A válasz egyértelműnek tűnt. Egy férfit az előévi sertéshúsraktárig üldöztek, és kis híján belehaltak. Aztán egy helyi jellegű háború kellős közepébe csöppentek, és kis híján belehaltak. Most pedig itt állnak egy titokzatos csatornában, előttük friss lábnyomokkal. Ha Murok tizedes vagy Kolon főtörzsőrmester megkérdezi majd tőlük, „és akkor mit csináltak?” egyikük sem tudná elviselni, hogy azt kelljen felelniük: hát, visszajöttünk.

– A lábnyomok abba az irányba tartanak – állapította meg Zsámoly. – És aztán visszatérnek. De azok, amelyek visszafelé tartanak, nem olyan mélyek, mint az elfelé vezetők. És a visszafelé tartók a későbbiek, mert fölültaposták velük az elfelé vezetőket. Azaz nehezebb volt, aki maga után hagyta őket, mikor odafelé ment, mint mikor visszafelé jött, igaz?

– Ja – felelte Detritus.

– Ami azt jelenti, hogy…?

– Lefogyott?

– Valamit cipelt magával, aztán ott hagyta… valahol elöl.

Mindketten a sötétbe bámultak.

– Akkor megyünk, és megnézzük, mi az? – kérdezte a troll.

– Gondolom. Hogy érzed magad?

– Rendbe’ vagyok.

Noha különböző fajok gyermekei voltak, mégis ugyanaz a kép lebegett a szemük előtt: egy torkolattűz nyomán a föld alatti sötéten átsüvítő ólomdarab.

– Visszajött – ismételte meg Zsámoly.

– Ja – értett egyet Detritus.

Ismét a sötétbe bámultak.

– Nem volt valami jó nap – foglalta össze a törpe.

– Nagy igasság.

– Csak szeretném tudni, ha esetleg… úgy értem… nézd, mi történt a raktárban? Az a sok egyenlet! Azt a sok számítást mind te végezted el!

– Én… nem t’om. Csak láttam őket.

– Miket?

– Mindegyiket. Mindent. Az összes számot a világon. Mind meg tuttam számlálni.

– Mi jött volna az egyenlőségjel másik oldalán?

– Nem t’om. Mi az az egyellőségjel?

Továbbporoszkáltak, várva, mit tartogat számukra a jövő.

A nyomok később egy keskenyebb csatornaágba vezettek, ami alig volt olyan magas, hogy a troll felegyenesedve elférjen benne. Végül nem tudtak továbbmenni, mert egy ponton a mennyezet berogyott, és a kőtörmelék meg a rárakódott iszapos üledék eltorlaszolta a járatot. De már nem számított, mert megtalálták, amit kerestek – noha igazából nem kerestek semmi ilyesmit.

– Fene – jelentette ki Detritus.

– Pontosan – értett egyet Zsámoly. Majd körülpillantott. – Tudod – fűzte hozzá –, szerintem ezek a csatornák általában csurig vannak vízzel. Jóval a folyószint alatt futnak.

Visszanézett kutatásuk szánnivaló eredményére.

– Ebből még rengeteg baj származik – jövendölte.

– Az a jelvénye – mondta Murok. – Te jó ég! Olyan erősen szorította, hogy a saját tenyerébe vágott vele!

Elvileg Ankh-Morpork városa valóban agyagra épült, ám valójában saját magára; olyan sok egymást követő alkalommal húzták fel falait, égették porig, lepte el a folyó hordaléka, hogy alapjait mára régi pincék, eltemetett utak illetve önmaga ősi változatainak kőcsontvázai és romjai képezték.

Mindezek alatt a sötétben ott ült a troll és a törpe.

– Most micsináljunk?

– Itt kell hagynunk, és elő kell kerítenünk Murok tizedest. Ő tudni fogja, mit kell tennünk.

Detritus a válla fölött hátranézett a dologra.

– Nem teccik ez nekem – jelentette ki. – Nem helyes így itt hagyni.

– Így van. Igazad van. De te troll vagy, én meg törpe. Mit gondolsz, mi lenne, ha az emberek meglátnának minket, amint ezt a dolgot cipeljük végig az utcákon?

– Nagy balhé.

– Pontosan. Gyerünk! Kövessük vissza, kifelé a nyomokat!

– És ha ez eltűnik, mire visszaérünk? – kérdezte Detritus, miközben feltápászkodott.

– Hogyan? És mivel kifelé követjük a nyomait, bárki is hagyta hátra ezt, ha visszajön érte, pont belénk fog futni.

– De jó. Örülök, hogy emlékeztecc rá.

Kadar az ágya peremén ült, miközben Angua bekötötte a kezét.

– Cikorny kapitány? – kérdezett rá Murok. – De hát ő… nem túl jó választás.

– Majonéz Cikorny, csak úgy emlegetjük – tette hozzá Kolon. – Egy tuskó.

– Ne is mondjon többet – bólintott Angua. – Gazdag, dagadt és sikamlós, ugye?

– És enyhén tojásszaga van – tette hozzá Murok.

– Tollak a sisakja csúcsán – tódította Kolon. – És a mellvértjét tükörként is használhatja.

– Hát, Muroknak is olyan – észrevételezte Nobby.

– Igen, de az más. Murok azért fényesíti ki a páncélját, mert… kedveli, ha szép, tiszta a vértje – vetette ellen a lojális Kolon. – Cikorny viszont azért súroltatja ki az övét, mert egy tuskó.

– De megoldotta az ügyet – felelte Nobby. – Akkor hallottam, amikor kimentem kávéért. Letartóztatta Szénpofát, a trollt. Tudja, kapitány… A pöcegödör-tisztítót. Valaki látta a Glazúr utca környékén, mielőtt megölték azt a törpét.

– De hát ő hatalmas! – tiltakozott Murok. – Át sem fért volna az ajtón.

– Viszont volt indítéka – vetette ellen Nobby.

– Igen?

– Persze. Kalapácsnyél törpe volt.

– Az nem indíték.

– Dehogynem, egy troll számára. Különben meg még ha ezt nem is ő tette, valamit biztos elkövetett. Egy rakás bizonyíték szól ellene.

– Mint például? – kérdezett rá Angua.

– Például hogy egy troll.

– Az nem bizonyíték.

– De az, Cikorny kapitány számára – szólt közbe a főtörzsőrmester.

– Valamit biztosan elkövetett – ismételte meg Nobby.

A kis tizedes ezen mondatában a Patrícius bűntettekkel és büntetésekkel kapcsolatos álláspontja visszhangzott. Ha van bűntett, büntetésnek is kell lennie. Amennyiben a büntetés folyamata az illetékes bűnelkövetőt is érinti, az szerencsés véletlennek tekinthető; ám ha nem így alakul, bármelyik bűnös megteszi. És mivel mindenki vétkes valamilyen bűnben, a végeredmény – általános elvi szinten – az, hogy igazság tétetik.

– Az a Szénpofa jó nagy gazember – erősítette meg Kolon is. – Krizopráz jobb keze.

– Igen, de nem ölhette meg Björnt – mutatott rá ismét Murok. – És mi van a kolduslánnyal?

Kadar a padlót bámulta.

– Maga mit gondol, kapitány? – kérdezte a tizedes. Kadar megrántotta a vállát.

– Kit érdekel az egész? – felelte,

– Hát, magát, például – mondta ki Murok. – Maga mindig törődik az ilyesmivel. Nem engedhetjük, hogy valami Cikornyhoz…

– Figyeljenek ide! – vágott közbe erőtlen hangon Kadar. – Tegyük fel, hogy megtaláljuk azt, aki megölte a törpét és a bohócot. Vagy a lányt. Lenne valami értelme? Úgyis velejéig rohadt ez az egész.

– Micsoda, kapitány? – érdeklődött Kolon.

– Minden. Mintha szitával próbálnánk egy kutat kimerni. Hagyjuk az orgyilkosokra, hadd rendezzék el a maguk módján! Vagy a tolvajokra. Legközelebb akár a patkányokra is rábízhatja az egészet. Miért ne? Mi nem vagyunk erre alkalmasak. Maradtunk volna a dolgunknál, járnánk csak körbe a kolompjainkat rázva, meg kiabálva mindenfelé, hogy „minden rendben!”

– De, uram, nincs minden rendben! – vetette ellen Murok.

– Na és akkor? Mikor számított az bármit is?

– Ajjaj – mormolta Angua az orra alatt. – Attól tartok, túl sok kávét kapott…

– Holnap leszerelek – jelentette be Kadar. – Huszonöt, év, ezeken az utcákon…

Nobby idegesen elvigyorodott, de hirtelen abbahagyta, ahogy a főtörzsőrmester – anélkül, hogy testhelyzetet változtatott volna – megragadta az egyik karját, majd nem túl erősen, ám jelentőségteljesen a háta mögé csavarta.

– …és mi haszna? Mennyi értelme volt mindennek? Csak egy rakás csizmát koptattam el. Ankh-Morporkban egyszerűen nincs helye rendőröknek! Kit érdekel, mi helyes és mi nem? Orgyilkosok meg tolvajok, trollok meg törpék! Ezzel az erővel akár egy rohadt király is lehetne fölöttünk!

Az Éjjeli őrjárat tagjai néma szégyenkezéssel meredtek a cipőikre. Aztán Murok megszólalt:

– Jobb egy gyertyát meggyújtani, mint átkozni a sötétet, kapitány. Legalábbis ezt mondják.

– Micsoda? – tört fel Kadarból a harag, akár az égi háború. – Kik mondják ezt? Mikor volt ez igaz? Soha! Ezt olyanok mondogatják, akiknek semmi ráhatása a dolgokra, és csak azért teszik, hogy elviselhetőnek tűnjön az egész nyomorult szörnyűség! De ezek csak szavak, nem változtatnak meg semmit…!

Dörömböltek az ajtón.

– Ez Cikorny lesz – mondta Kadar. – Át kell adniuk a fegyvereiket. Az Éjjeli őrjáratot egy napra felfüggesztik. Nem hagyhatjuk, hogy csendbiztosok rohangáljanak összevissza, és mindenbe belepiszkáljanak, nem igaz? Nyissa ki az ajtót, Murok!

– De… – próbált tiltakozni a tizedes.

– Ez parancs volt. Lehet, hogy nem különösebben vagyok jó semmire, de igenis rohadtul jogomban áll megparancsolni magának, hogy nyissa ki az ajtót! Értve vagyok?!

Cikornyt a Nappali őrség legalább fél tucat őre kísérte. Számszeríjakkal. És annak dacára, hogy enyhén kényelmetlen megbízatásuk valójában bajtársaik lefegyverzésére irányult, felajzott számszeríjaikat a kezükben tartották. És annak dacára, hogy nem voltak teljesen idióták, mégis kibiztosították azokat.

Cikorny igazából nem volt rossz ember. Ugyanis nem rendelkezett az ahhoz szükséges képzelőerővel. Inkább csak olyan kisstílű kellemetlenkedés jellemezte, amely mindenkit enyhén bemocskolt, aki kapcsolatba került vele.[24] Rengeteg ember tölt be olyan tisztséget, amely meghaladja a képességeit, de ezt különféleképpen lehet kezelni. Egyesek közülük zavarba jönnek és próbálnak mindenkivel kedvesen viselkedni – mások azonban cikornyok. A Nappali őrség kapitánya a következő elv szerint élt: nem számít, igazad van-e, vagy tévedsz, amíg mindezt határozottan teszed. Ankh-Morpork városában nem igazán létezett rasszizmus, mert ahol törpék és trollok élnek, az emberek bőrének színe lényegtelenné válik. Ám Cikorny kapitány azok közé az emberek közé tartozott, aki ösztönösen niggernek nevezik barna bőrű fajtársaikat.

A sisakjának csúcsát pedig tollbokréta díszítette.

– Jöjjenek csak, jöjjenek! – üdvözölte Kadar. – Nem mintha éppen foglalkoznánk bármivel is.

– Kadar kapitány…

– Rendben. Tudjuk. Adják át a fegyvereiket, emberek! Ez parancs, Murok. Egy hivatali rövidkard, egy vészhelyzeti szálfegyver avagy alabárd, egy szabványbot avagy rendfenntartó bikacsök, egy számszeríj. Így van, nemde, Kolon főtörzsőrmester?

– ’genuram!

Murok csupán egy pillanatig tétovázott.

– Ó, legyen – döntött végül. – A hivatali rövidkardom a raktárban van.

– És az micsoda az övében?

Murok nem felelt. A testhelyzete azonban enyhén megváltozott. A bicepsze a bőrmellényének feszült.

– Hivatali rövidkard. Rendben – nyugtázta Cikorny. Megfordult. Azok közé tartozott, akik szó nélkül meghátrálnak az erővel szemben, de könyörtelenül lecsapnak a gyengébbre. – Hol a sóderszopó? – érdeklődött. – Meg a szikla?

– Á – szólt Kadar –, bizonyára azokra a más értelmes fajokba tartozó testvéreinket képviselő személyekre gondol, akik úgy döntöttek, hogy velünk együtt szolgálják a város ügyét?

– A törpére meg a trollra gondoltam.

– Halvány gőzöm sincs – válaszolta Kadar derűsen. Anguának úgy tűnt, mintha a kapitány ismét berúgott volna. Talán az emberek a kétségbeeséstől is lerészegedhetnek.

– Nem tudni, uram – jelentette Kolon. – Egész nap nem láttuk őket.

– Valószínűleg az övéikkel együtt verekednek a Kőfejtő sikátornál – vélte Cikorny. – Nem lehet az effélékben megbízni. Tudhatták volna.

Anguának az is feltűnt, hogy bár a sóderszopó és a szikla meglehetősen sértően hangzott bizonyos szövegkörnyezetben, még mindig az általános bajtársiasság kifejezéseinek tűntek a Cikrony-féle emberek szájából felhangzó „effélékhez” képest. Az őrgyakornok megdöbbenve kapta magát rajta, amint ösztönösen a fickó nyaki ereit mustrálgatja.

– Verekednek? – kérdezett rá Murok. – Miért?

Cikrony megvonta a vállát.

– Ki tudja?

– Lássuk csak – szólt közbe Kadar. – Talán az egésznek köze van egy bizonyos jogtalan letartóztatáshoz. Vagy talán ahhoz van köze, hogy pár izgágább törpe számára bármilyen indok megfelel, ha nekieshet a trolloknak. Maga mit gondol, Cikorny?

– Én nem gondolkodom, Kadar.

– Helyes. Maga pont az az ember, akire ennek a városnak szüksége van.

Az Éjjeli őrjárat kapitánya felállt.

– Akkor megyek is – jelentette ki. – Holnap találkozunk. Ha lesz olyan egyáltalán.

Az ajtó döngve csapódott be mögötte.

A csarnok hatalmas volt. Akkora, mint egy kisebb város főtere. A mennyezetet sűrűn egymás mellett álló kőoszlopok erdeje támasztotta alá. A terem falaiból különböző magasságban alagutak nyíltak minden irányba. Sokuk szájából különféle felszín alatt forrásokból és erekből származó víz csörgedezett.

És épp ez volt a gond. A vékony vízréteg a kőpadlón elmosott minden nyomot.

Zsámoly majdnem biztos volt abban, hogy a tölcsértorkolat felé az az igen széles csatorna vezet, amelynek a száját szinte teljesen eltorlaszolta a törmelék és a hordalék.

Egyébként a hely kis híján kellemesnek volt mondható. A hűvös, hatalmas üreget enyhe, nedves kőillat lengte be.

– Láttam jó pár méretes törpecsarnokot a hegyekben – szólalt meg Zsámoly –, de el kell ismernem, ez valami más.

Hangja ide-oda visszahangzott a teremben.

– Ja – értett egyet Detritus. – Valami másnak kell lennie, mert ez nem egy törpecsarnok a hegyekben.

– Látsz valahol kivezető utat?

– Nem.

– Akár egy tucat kifelé futó csatorna mellett is elmehettünk anélkül, hogy észrevettük volna őket.

– Ja – bólintott a troll. – Nehéz ügy.

– Detritus?

– Igen?

– Tudod, hogy megint kezdesz okosabb lenni itt lent, a hűvösben?

– Tényleg?

– Nem tudnál kitalálni valamit arra, hogyan jussunk ki?

– Ásással? – próbálkozott a troll.

A csatornákban itt-ott néhány lezuhant kőtömb hevert. De nem túl sok; nyilvánvaló volt, hogy az alagútrendszert fölöttébb hozzáértő módon építették meg.

– Nem. Nincs ásónk.

Detritus biccentett.

– Add ide a mellvérted! – szólt kisvártatva.

Aztán a páncélt a falhoz támasztotta és az öklével néhányszor rávágott. Majd odanyújtotta a törpének. A fémlemez többé-kevésbé ásószerű alakot vett fel.

– Hosszú az út odafentig – jegyezte meg Zsámoly kétkedőn.

– De legalább tudjuk, merre kell mennünk – felelte Detritus. – Vagy ez, vagy maradunk itt lenn, és ehetsz patkányokat életed végéig.

A törpe tétovázott. Az utóbbi lehetőség tagadhatatlanul bírt egy bizonyos vonzerővel…

– Ketchup nélkül – tette hozzá a troll.

– Azt hiszem, láttam arrafelé egy lezuhant kőtömböt – kezdett sürögni Zsámoly.

(-_-)

Cikorny kapitány annak az embernek a pillantásával nézett körül az őrszobán, aki tisztában van vele, hogy már pusztán ezzel szívességet tesz a helynek.

– Nem rossz – méltatta. – Azt hiszem, átköltözünk ide. Jobb, mint a palotához közeli szállás.

– De mi már itt vagyunk – mutatott rá Kolon főtörzsőrmester.

– Majd összehúzzák magukat – válaszolta a tollbokrétás sisakú kapitány.

Aztán Anguára pillantott. A lány rászegeződő tekintete kezdte idegesíteni.

– Lesz egy-két változás – ígérte. Háta mögött az ajtó nyikorogva kitárult, és egy kis termetű, büdös kutya sántikált be rajta.

– De lord Vetinari még nem mondta, ki lesz az Éjjeli őrjárat parancsnoka! – vetette ellen Murok.

– Ha. Nekem úgy tűnik – felelte Cikorny –, nem valószínű, hogy maguk közül valaki, he? Úgy tűnik, a két őrséget valószínűleg összevonják. Túlságosan nagy a hanyagság errefelé. Kicsit felszaporodott a söpredék.

A kapitány ismét Anguára sandított. A mód, ahogy a lány meredt rá, nyugtalanította.

– Nekem úgy tűnik… – folytatta volna Cikorny, de észrevette a kis korcsot. – Nézzenek ide! – mutatott rá. – Kutyák az őrszobán! – Azzal keményen, kíméletlenül belerúgott Gaspodba, és vigyorogva nézte, ahogy a korcs vinnyogva az asztal alá menekül.

– Mi lesz Tüves Rózsival, a kolduslánnyal? – kérdezett rá Angua. – Őt nem troll ölte meg. Ahogy a bohócot sem.

– Összefüggéseikben kell nézni az ügyeket – jelentette ki Cikorny.

– Kapitány úgrr – hallatszott az asztal alól fojtott hangon, bár tudatos szinten csak Angua érzékeny fülei voltak képesek kihüvelyezni a szavakat –, magának aztán viszket a segge!

– Milyen összefüggéseiben? – kérdezte Kolon főtörzsőrmester.

– Az egész város érdekét kell szem előtt tartani – válaszolta a kényelmetlenül mocorgó Cikorny.

– Kegyetlenül viszket! – ismételte az asztalalatti hang.

– Jól érzi magát, kapitány? – érdeklődött Angua. Cikorny tovább fészkelődött.

– Viszket, viszket, viszket! – mormolta a hang.

– Úgy értem, némely dolog fontos, némelyik meg nem – magyarázta a Nappali őrség kapitánya. – Ááá!

– Elnézést?

– Viszket!

– Nem pazarolhatom az egész napot arra, hogy magukkal társalogjak – mondta Cikorny. – Maga! Jelentsen! Holnap délután…

– Viszket, viszket, viszket…

– Hátraaaaaaarc!

A Nappali őrség eliszkolt a furcsán szökdécselő és hátsóját tapogató Cikronnyal egyetemben.

– Szavamra, ez ugyancsak sietősnek tűnt – vélte Murok.

– Igen – értett egyet Angua. – El nem tudom képzelni, miért.

Egymásra néztek.

– Ennyi lenne? – fogalmazta meg Murok. – Nincs többé Éjjeli őrjárat?

A Láthatatlan Egyetem könyvtárában általában mély csend honol. Pusztán a polcok között kószáló varázslók csoszogása hallik néha, a tudós intézmény zavartalanságát megtörő esetenkénti harákoló köhögés és olykor-olykor pár elhaló üvöltés, midőn némelyik hallgató megfeledkezik valamelyik ősi varázskódex környékén az arrafelé szükséges óvatosságról.

Ám tűnődjünk el kissé az orangutánokon!

A világ minden részén, melyet a jelenlétükkel megtisztelnek, gyanítják róluk, hogy képesek beszélni – csak épp nem teszik, attól tartva, hogy akkor munkára fognák őket. Méghozzá feltehetőleg a filmiparban.

Ami azt illeti, az orangutánok tényleg tudnak beszélni. Csupán az a helyzet, hogy orangutánul. Melyből az emberek elsöprő többségének nincs nyelvvizsgája.

A Láthatatlan Egyetem Könyvtárosa önhatalmúlag úgy döntött, hogy egymás jobb megértésének elősegítése céljából orangután-ember szótárat készít. Már három hónapja dolgozott az ügyön.

Nem volt könnyű dolga. Mind ez idáig az „Úúk”-ig jutott.[25]

Épp lenn tartózkodott a raktárszinten, mert ott kellemesen hűvös volt.

És hirtelen énekszót hallott.

Letette a lábában tartott tollat, majd figyelni kezdett.

Egy ember valószínűleg nem hitt volna a fülének. De az orangutánok ennél sokkal értelmesebbek. Ha a saját fülednek sem hiszel, akkor kiének fogsz?

Valaki énekelt, méghozzá a föld alatt. Vagy legalábbis próbált énekelni.

A földmélyi hangok effélével kísérleteztek:

– Ranya, ranya, ranya, ranya…

– Figyelj, te… troll! Ez a világ legegyszerűbb dala. Így hangzik: „Arany, arany, arany, arany”. Na?

– Arany, arany, arany, arany…

– Nem! Az a második strófa!

Az énekszó mellett ásás és lapátolás ritmikus zajai is hallatszottak.

A Könyvtáros eltűnődött kicsit. Lássuk csak… egy törpe és egy troll. Mindkét fajt jobban kedvelte, mint az emberekét. Először is egyik tagjai sem voltak túlságosan buzgó könyvtárlátogatók. A Könyvtáros elvi szinten természetesen rendkívül pártolta az olvasást, de az olvasók mint olyanok az idegeire mentek. Valahogy… nos, valahogy szentségtörőnek tűnt, ahogy állandóan levették a könyveket a polcokról és tekintetükkel koptatták a bennük lévő szavakat. A Könyvtáros az olyan embereket kedvelte, akik tisztelték, és szerették a könyveket; márpedig azt – véleménye szerint – leginkább úgy tehették, ha ott hagyták azokat érintetlenül a polcokon, ahová a Természet is szánta őket.

A fojtott hangok mind közelebbről hallatszottak.

– Arany, arany, arany…

– Most meg a refrént énekeled!

Másfelől, a könyvtárba lépésnek megvoltak az illendő módjai.

A Könyvtáros a polcokhoz imbolygott, majd leemelte Tulipúp mester Az repüllő férgek elpusztításárul című, termékenyítő hatású monográfiáját. A kétezer oldalas kiadást.

Kadar majdhogynem derűs hangulatban lépdelt végig a Langalló sugárúton. Persze tisztában volt azzal, hogy egy belső Kadar torkaszakadtából üvölt valahol mélyen, odabenn. De nem törődött vele.

Ha Ankh-Morporkban igazi csendbiztosként akarsz viselkedni, nem lehetsz épelméjű. Merthogy akkor törődnöd kellene a dolgokkal. De Ankh-Morporkban másokkal törődni olyasmi, mint húskonzervet nyitni egy piranharaj közepén.

Mindenki a maga módján próbált megbirkózni ezzel. Kolonnak soha eszébe sem jutott az egész, Nobbyt nem izgatta, az újak túl kevés ideje voltak velük ahhoz, hogy mindez ledarálja őket, Murok meg… Murok volt.

Emberek százai haltak meg a városban naponta, gyakran öngyilkosságból kifolyólag. Akkor meg mit számít valamivel több halál?

A belső Kadar öklével a falat csapkodta.

Jó pár hintó állt a Juhossy-kúria előtt, és a házban nyüzsögtek a válogatott nőrokonok meg a csereszabatos Emmák. Mindenféle dolgokat sütöttek vagy políroztak. Kadar szinte észrevétlenül sétált át közöttük.

A védőpáncélos, gumicsizmás Sybilre a sárkányházban talált rá. Épp a ketreceket ganajozta, boldog tudatlanságban a kúriát betöltő szervezett zsivajt illetően.

A nő felnézett, ahogy az ajtó becsapódott Kadar mögött.

– Ó, te vagy az! Korán hazaérkeztél – üdvözölte. – Nem tudtam elviselni a felhajtást, azért jöttem ki ide. De rövidesen mennem kell átöltözni…

A mondat közepén abbahagyta, ahogy megpillantotta a férfi arckifejezését.

– Valami baj van, ugye?

– Nem megyek vissza – jelentette ki Kadar.

– Csakugyan? A múlt héten még azt mondtad, hogy leszolgálod a teljes időt. Azt mondtad, kifejezetten szeretnéd.

Nem igazán sok minden kerüli el a jó öreg Sybil figyelmét, gondolta Kadar.

A nő megveregette a férfi kezét.

– Örülök, hogy túl vagy az egészen! – biztatta.

Nobby tizedes berontott az őrházba és becsapta az ajtót maga után.

– Tehát? – firtatta Murok.

– Pocsékul állnak a dolgok – jelentette Nobby. – Azt beszélik, a trollok azt tervezik, hogy a palotához vonulnak kiszabadítani Szénpofát. Törpe és troll bandák járják az utcákat és keresik a balhét. És a koldusok is. Tüves Rózsi nagyon népszerű volt. És egy csomó céhes népség is odakint mászkál. A város – fejezte be fontoskodva – határozottan olyan, akár egy köcsög 1-es számú por.

– Mit szólnának ahhoz, ha ma kinn éjszakáznánk a síkságon? – tette fel a kérdést Kolon.

– Mi értelme lenne annak?

– Ha bárki bármit meggyújt ma éjjel, istenek veled, Ankh! – felelte a főtörzsőrmester morcosan. – Ilyenkor általában csak lezárjuk a városkapukat, nem? De most alig pár öl magas a víz a folyóban.

– El szokták árasztani a várost, csak hogy eloltsák a tüzeket? – hitetlenkedett Angua.

– Ja

– Még valami – szólt Nobby. – A népek megdobáltak!

Murok a falat bámulta. Majd egy apró, viseltes fekete könyvecskét vett elő a zsebéből, és lapozgatni kezdte.

– Mondják – szólalt meg aztán kissé távolba révedő tekintettel –, mutatkoznak jelei kétségbevonhatatlan törvénysértéseknek és a nyugalom kifejezett megzavarásának?

– Ja. Vagy úgy ötszáz éve – felelte Kolon. – Kétségbevonhatatlan törvénysértésekről és a nyugalom kifejezett megzavarásáról szól az egész város.

– Nem, úgy értem, az átlagosnál jobban. Ez lényeges! – Murok lapozott. Az ajkai némán mozogtak, miközben olvasott.

– Mindenfélét dobálni felém kifejezetten törvénysértő és rendzavaró – vélte Nobby.

Aztán tudatosult benne, hogyan néznek rá a többiek.

– Nem hinném, hogy ez a leírás igazán találó lenne – kockáztatta meg Kolon.

– Pedig nagyon is eltalált! – mutatott rá Nobby. – Valamennyi még az ingem alá is becsúszott belőle!

– Miért dobálták meg? – kérdezte Angua.

– Mer’ csendbiztos vagyok – magyarázta Nobby. – A törpék Kalapácsnyél úr miatt nem bírják az őrséget, a trollok amiatt, mer’ letartóztatták Szénpofát, a többiek meg azért, mer’ tele a város dühös törpékkel meg trollokkal.

Valaki dörömbölt az ajtón.

– Ez valószínűleg épp egy dühös tömeg – jegyezte meg Nobby.

Murok ajtót nyitott.

– Nem dühös tömeg – jelentette ki.

– Úúk.

– Hanem egy orangután, aki egy eszméletlen törpét cipel. Nyomában egy trollal. De dühösnek dühös, ha ez segít.

Willikins, Lady Juhossy komornyikja megtöltött neki egy kádat forró vízzel. Ha! Holnaptól már az ő komornyikja is, meg az ő kádja.

És nem ám valamiféle ócska ülőkádról volt szó, amit a tűz elé kell húzni, hogy felmelegedjen benne a víz, nem bizony! A Juhossy-kúria esőcsatornáinak vizét egy hatalmas ciszternába gyűjtötték – miután kiszűrték belőle a galambokat –, majd egy ősi gejzír[26] segítségével felmelegítették, és nyögő, brummogó ólomcsöveken át a fenséges réz csaptelepig vezették, melyen át a zománcos fürdőkádba ömlött. A kád mellé, egy bolyhos törülközőre különféle segédeszközöket készítettek: jókora hátmosó keféket, háromféle szappant és egy fürdőszivacsot.

Willikins is türelmesen ott ácsorgott a kád mellett, akár egy mérsékelten felfűtött törülközőtartó.

– Igen? – érdeklődött Kadar.

– Őlordsága… mármint őladysége atyja… elvárta, hogy megmossák a hátát – fejtette ki a komornyik.

– Menjen, és ügyeljen arra, hogy az a vén gejzír felfűtse a kazánt! – utasította határozottan a kapitány.

Miután egyedül maradt, kihámozta magát a mellpáncéljából, és a vértet a sarokba hajította. Azt követően a láncinget is, majd a sisakot, a pénzes szütyőt illetve mindazt a bőr- és gyapjúkészséget, amelyek egy csendbiztost a világtól elválasztanak.

Aztán óvatosan a habok közé ereszkedett.

– Próbájja szappannal! Szappannal menni fog – ajánlotta Detritus.

– Csak tartsa erősen, rendben? – kérte Murok.

– Lecsavarja a fejem!

– Szappanozza meg fejét!

– Szappanozd meg a saját fejedet!

Hangos thung! hallatszott, és Zsámoly feje kiszabadult a sisak alól.

A törpe pislogva meredt a fénybe. Aztán pillantása megakadt a Könyvtároson, és felmordult.

– Fejbe vágott!

– Úúk.

– Azt mondja, maguk a padló alól jöttek elő – tolmácsolta Murok.

– Ez nem ok arra, hogy fejbe verjen!

– Néhány dolognak, ami a padló alól jön elő a Láthatatlan Egyetemen, még csak feje sincs – próbálta magyarázni a tizedes.

– Úúk!

– Vagy több száz is van nekik. Miért ástak ott lenn?

– Felfelé ástunk…

Murok leült, és figyelmesen meghallgatta őket. Csak kétszer szólt közbe.

– Lőtt magukra?

– Ötször – felelte derűsen Detritus. – Jelentem, mellvértbe’ keletkezett kár de hátvértbe’ nem, mer’ szerencsére közte vó’tam, és város kincstári vagyonát megóvtam három tallér értékbe’.

Murok tovább hallgatta őket.

– Szennyvízcsatornák? – kérdezett rá másodszor.

– Szinte egy egész föld alatti város. Koronákat meg ilyeneket találtunk a falakba vésve.

A tizedes tekintete felragyogott.

– Ez azt jelenti, hogy abból az időből származnak, amikor még voltak királyaink! És ahogy újra- meg újraépítettük a várost, elfelejtettük, hogy ezek odalent vannak…

– Ömm. Nem csak ezek vannak odalenn – ismerte be Zsámoly. – Mi… találtunk valami mást is.

– Ó?

– Valami rosszat.

– Nem fogják szeretni egyá’talán – jósolta Detritus. – Rossz, rossz, rossz dolog.

– Úgy gondoltuk, az a legjobb, ha otthagyjuk – folytatta Zsámoly –, merthogy Bizonyíték. De látniuk kellene.

– Mindenkit ki fog borítani – próbálta továbbra is óvatosan felvezetni az ügyet a troll.

– Mi az?

– Ha e’mongyuk, aszongyák majd, ostoba etnikek, át akartok minket nyomni a palánkon! – vélte Detritus.

– Szóval jobb, ha velünk jönnek, és megnézik a saját szemükkel – fejezte be Zsámoly.

Kolon főtörzsőrmester a többi csendbiztosra nézett.

– Mindannyian? – kérdezett rá idegesen. – Öö. Nem kellene néhány rangidős tisztesnek itt fenn maradnia? Hátha valami történik?

– Úgy érti, ha valami történik itt fenn? – érdeklődött Angua fanyarul. – Vagy hogy ha odalenn történik valami?

– Majd én lemegyek Zsámoly és Detritus őrgyakornokokkal – jelentette ki Murok. – Nem hiszem, hogy bárki másnak is szükséges jönnie.

– De az veszélyes is lehet! – figyelmeztette Angua.

– Ha megtudom, ki lövöldözik csendbiztosokra – ígérte a tizedes –, az lesz!

Samuel Kadar lába nagyujjával megbökte a forróvíz-csapot.

Miután tisztelettudóan kopogott az ajtón, szolgálatkészen megjelent Willikins.

– Van valamilyen kívánsága, uram?

Kadar elgondolkodott.

– Lady Juhossy említette, hogy nem kíván majd semminemű alkoholtartalmú italt fogyasztani – szólalt meg a komornyik, mintha csak olvasna a gondolatai között.

– Valóban?

– Hangsúlyozottan, uram. Azonban szolgálhatok esetleg egy igen kitűnő szivarral.

Mikor Kadar a szivar végét leharapva azt a kád falán túlra köpte, Willikins arca megrándult, de aztán biztos kézzel gyufát varázsolt elő, és készségesen tüzet adott a fürdőzőnek.

– Köszönöm, Willikins. Mi is a maga keresztneve?

– A keresztnevem, uram?

– Úgy értem, hogy hívják magát azok az emberek, akikkel közelebbi ismeretségbe keveredett?

– Willikins, uram.

– Ó! Rendben. Helyes. Elmehet, Willikins.

– Igenis, uram.

Kadar hátradőlt a meleg vízben. Az a bizonyos belső hang még mindig ott volt valahol, de igyekezett ügyet sem vetni rá. Ebben az időben, hallatszott felőle, épp a Kisistenek utcáján járőröznél végig, valahol a régi városfal tájékán, ahol félre lehet állni kicsit, és rágyújtani azon a szélvédett helyen…

Hogy elhallgattassa, teli tüdőből énekelni kezdett.

A város alatti szennyvízcsatornák alagútrendszere ezer év után ismét emberi – illetve kis híján emberi – énekszótól visszhangzott.

– Hejhó…!

– …hejhó…!

– Úk úk úúk úk úúk…!

– Maguk bolondok!

– Nem tehetek róla. Ez a majdnem törpeverem. Egyszerűen csak szeretünk a föld alatt énekelni. Adja magát.

– Rendbe’, de ő mér’ énekeli Ő emberszabású!

– Mert társas lény.

Hoztak magukkal fáklyákat is. A hatalmas csarnok oszlopai közt ugráló árnyak kergetőztek, majd tűntek el a csatornák szájában. És a sötétben ólálkodó veszély dacára Murokot majd’ szétfeszítette a felfedezés izgalma.

– Ez csodálatos! Néhány azok közül a régi könyvek közül, amelyeket olvastam, említi a Via Cloacát, de mindenki azt hitte, hogy csak egy elveszett utcára utalnak! Kivételes kőművesmunka. Szerencséjük volt, hogy a folyó szintje olyan alacsony. Úgy tűnik, ezek a csatornák általában tele vannak vízzel,

– Ezt mondtam én is – jegyezte meg Zsámoly. – Csurig vannak vízzel, így mondtam.

Aztán óvatosan a falon táncoló árnyékokra pillantott, amelyek különös, nyugtalanító alakokat rajzoltak a szeme elé: furcsa kétlábú lényeket, titokzatos földmélyi dolgokat…

Murok felsóhajtott.

– Fejezze be a mutogatást, Detritus! Elég az árnyjátékból!

– Úúk.

– Mit mondott?

– Azt, hogy „csináljon nyomorék nyulat, az a kedvencem!” – fordította a tizedes.

A sötétben patkányok iszkoltak. Zsámoly körbefürkészett. A képzelete továbbra is mindenféle figurákat vetített a homályba, amint valami csőszerűség mentén néznek előre…

Néhány zavarba ejtő pillanatig nem találta a nyomokat, de aztán ismét rájuk bukkant az egyik nedves, penészes kőfal közelében. Majd pedig rátalált arra a bizonyos alagútra. Emlékezett rá, hogy a bejárat kövét egy karcolással megjelölte.

– Nincs messze – szólt, és a fáklyát Muroknak nyújtotta. A tizedes eltűnt.

Hallották, ahogy caplat a sárban, aztán egy meglepett füttyentés, majd csend.

Murok ismét felbukkant.

– Szavamra – szólt. – Maguk ketten tudják, hogy ki ez?

– Úgy véltük… – kezdte Zsámoly.

– Úgy vélem, ebből nagy baj lesz – fejezte be a tizedes.

– Érti már, miért nem vittük magunkkal? – kérdezte a törpe. – Egy ember holttestét végigcipelni épp most az utcákon nem tűnt túl jó ötletnek. Különösen ezét.

– Én is gondó’tam ezt – toldotta meg Detritus.

– Helyes – felelte Murok. – Jó munka, emberek. Azt hiszem, jobb lesz, ha… itthagyjuk egyelőre, és később visszajövünk egy zsákkal. És… ne mondják el senkinek!

– Kivéve a főtörzsőrmestert meg a többieket – szúrta közbe Zsámoly.

– Ne… még nekik se. Mindenki csak… fölöttébb ideges lenne tőle.

– Ahogy gondolja, Murok tizedes.

– Beteg elmével van itt dolgunk, emberek.

Földmélyi megvilágosodás árasztotta el Zsámolyt.

– Á! – szólt. – Nobbs tizedesre gyanakszik, uram?

– Még rosszabbra. Gyerünk, menjünk vissza! – azzal a tizedes hátranézett a sokoszlopú, hatalmas csarnok felé. – Van valami ötlete, hogy hol vagyunk, Zsámoly?

– A palota alatt lehetünk, uram.

– Én is ezt gyanítom. Persze a csatornák mindenfelé futnak…

Murok gondolatainak aggodalmas szerelvénye elzakatolt valamilyen távoli mellékvágányra.

Még a jelenlegi szárazság idején is folydogált víz ezekben a csatornákban. Talán föld alatti forrásokból, talán messze föntről szivárgott alá. Mindenfelé víz csöpögött és tocsogott. És hűvös, hűvös levegő.

Akár kellemes is lehetett volna idelenn, ha nem hevert volna a közelben a szomorú, halálba roskadt hullája annak az embernek, akit a világ csak úgy ismert: Beano, a bohóc.

Kadar megtörölközött. Willikins kikészített neki egy brokáttal szegett ujjú házikabátot is. Felvette, majd az öltözőszobájáig sétált.

Ez ugyancsak újdonság volt a számára. A gazdagoknak arra is volt külön szobájuk, hogy felöltözzenek. Sőt: ruhájuk, melyet akkor viseltek, amikor az öltözőszobájukba mentek felöltözni.

Rendszeresen friss öltözéket készítettek ki a számára. Aznap este egy vörös és sárga színekben pompázó ruhakölteményt…

…körülbelül ez idő tájt a Melaszbánya úton járőrözne…

…és egy kalapot. Tollas kalapot.

Kadar felöltözött, és még a kalapot is a fejébe csapta. Egészen alkalomhoz illőnek és összeszedettnek tűnt, már ha nem számítjuk, hogy a tükörben következetesen kerülte a saját tekintetét.

Az Éjjeli őrjárat borongósan ücsörgött az őrszoba közepén álló nagy asztal körül. Épp szolgálaton kívül voltak. Korábban soha nem voltak még igazán szolgálaton kívül.

– Mit szólnának egy parti kártyához? – érdeklődött vidáman Nobby. Aztán egyenruhája valamelyik gusztustalan rejtekéből elővarázsolt egy zsíros paklit.

– Tegnap már elnyerted mindenki zsoldját – felelte Kolon főtörzsőrmester.

– Akkor most itt a lehetőség visszanyerni.

– Ja, de öt király volt a ruhaujjadban, Nobby.

A kis tizedes megkeverte a lapokat.

– Fura, ha belegondolnak – jegyezte meg. – Mindenfelé királyok vannak, csak jól körül kell nézni.

– Ha a maga ruhaujjára gondol, ott tényleg.

– Nem, úgy értem van Királyok útja Ankhban, meg királyok a kártyán, és megkapjuk a Király Fityingjét is, amikor felcsapunk őrnek – magyarázta Nobby. – Mindenfelé királyok nyüzsögnek, kivéve egy helyen, a palotában, az aranytrónon. Én mondom… nem lenne mindez a felfordulás, ha lenne királyunk!

Murok meredten bámulta a mennyezetet, és még a szemöldökét is összevonta, annyira összpontosított valamire. Detritus az ujjait számolta.

– Ó, igen… – válaszolta Kolon. – Kolbászból lenne a kerítés és még a fák is virágba borulnának. Na persze. Minden egyes alkalommal, amikor valaki dagadtra rúgja a lábujját valami kőben ebben a városban, kiderül, hogy nem történt volna meg, ha van királyunk. Kadar kiakadna, ha ezt hallaná.

– De az emberek hallgatnának egy királyra – vetette ellen Nobby.

– Kadar erre azt mondaná, hogy pont ez a gond – válaszolta Kolon. – Ugyanaz róla a véleménye, mint a varázslásról. Nagyon be tud pöccenni tőle.

– Hogy lesz király egyá’talán? – érdeklődött Detritus.

– Valaki felvág egy sziklát, vagy mi – felelte a főtörzsőrmester.

– Há! Antiszilí… cizmus!

– Nem, ki kell húznia valami kardot egy kőből – pontosította Nobby.

– Na de honnan tudja, hogy benne van? – vágott vissza Kolon.

– Hát… kiáll belőle, nem?

– Hogy bárki megmarkolhassa? Ebben a városban?

– Csak az igazi király képes rá, vili? – magyarázta Nobby.

– Ó, értem már! – felelte a főtörzsőrmester. – Na persze. Ó, igen. Más szóval valaki már azelőtt eldöntötte, hogy ki az igazi király, mielőtt ő kihúzza a kardot a kőből, igaz? Eléggé lezsírozott dolognak tűnik nekem. Valószínűleg valaki készített valami üreges álkövet, egy törpe meg ott ücsörög a közepén egy fogóval és addig nem engedi el a kardot, amíg a megfelelő ember arra nem megy…

Egy légy ütközött újra és újra az ablaküvegnek, majd cikcakkban átrepült a szobán és letelepedett a szemöldökfán, ahol aztán Zsámoly hanyagul elhajított bárdja kettőbe vágta.

– Neked nincs lelked, Fred! – korholta a főtörzsőrmestert Nobby. – Én nem bánnám, ha lovag lehetnék, fényes páncélban. Ezt csinálják veled a királyok, ha használható ember vagy. Lovaggá ütnek.

– Éjjeliőr ótvar páncélban, az inkább a Nobby-féle haute couture – felelte Kolon, majd büszkén körülpillantott, értékelik-e a többiek választékos stílusát. – Na még csak az hiányzik, hogy azért kelljen tisztelnem valami fickót, mert kirántott egy kardot egy kőből! Ilyesmitől még nem lesz király. Másfelől viszont – mutatott rá – ha valaki képes beleszúrni egy kardot egy kőbe… na az olyan férfi, az tényleg király.

– Nagy ász lenne, az biztos! – helyeselt Nobby.

Angua ásított.

Ding-ding a-ding-ding…

– Ez meg mi a fene? – kérdezte Kolon.

Murok széke előredöccent. A tizedes beletúrt a zsebébe, majd előhúzott egy bársonyszütyőt, és a tartalmát az asztalra borította. Körülbelül háromujjnyi széles aranyszín korong csúszott ki a szütyőből. A tizedes megnyomott az oldalán egy apró pöcköt, mire a korong szétnyílt, akár egy kagyló.

Az őrség testületileg rábámult.

– Ez egy óra? – firtatta Angua.

– Egy zsebóra – felelte Murok.

– Nagyon nagy.

– A mechanikája miatt. Kell a hely a pici fogaskerekeknek. A kisebb órákban csak azok az apró démonok vannak, de nem sokáig bírják és különben is pocsékul járnak…

Ding-ding a-ding-ding, ding dingle ding ding…

– És zenél! – álmélkodott Angua.

– Minden órában – válaszolta Murok. – Az óraműnek köszönhetően.

Ding. Ding. Ding.

– És elcsilingeli a pontos időt – tette még hozzá a tizedes.

– Akkor késik – vélte Kolon főtörzsőrmester. – A többiek csak egyszer elütik, és kész. El se’ lehet téveszteni.

– Jorgen unokatestvérem készít ilyeneket – jegyezte meg Zsámoly. – Pontosabbak, mint a démonos órák vagy a vízórák vagy az időmérő gyertyák. Vagy azok a nagy ingás izék.

– Rugók meg fogaskerekek hajtják – büszkélkedett Murok.

– A legfontosabb alkatrész – magyarázta Zsámoly, miközben a valahonnan a szakálla mélyéről elővarázsolt nagyítón át óvatosan vizsgálgatni kezdte a szerkezetet – az a picurka kis vacak, ami megakadályozza, hogy az a fogaskerék túl gyorsan pörögjön.

– Honnan tudja az a kis izé, hogy mi a túl gyors? – érdeklődött Angua.

– Ez amolyan beépített tulajdonsága – felelte Zsámoly. – Magam sem értem pontosan. Mi ez a véset itt?

Hangosan olvasni kezdte.

– „Egy Óra őrségbeli öreg Batáraidtól, hogy gondolj ránk minden Órán”?

– Ez egy szójáték – világította meg a helyzetet Murok.

Mély, restelkedéssel teli csend telepedett a helyiségre.

– Ömm. Lecsíptem minden újonc béréből néhány tallért – vallotta meg elvörösödve a tizedes. – Úgy értem… majd visszafizetik, amikor gondolják. Ha akarják. Akarom mondani… egészen biztosan jó barátok lennének. Ha egyszer igazán megismernék.

A többiek egymásra pislogtak.

Hadseregeket is vezethetne, gondolta Angua. De igazán. Akadtak emberek, akik egész országokat lelkesítettek dicső tettekre, mert voltak álmaik. Akárcsak neki. Nem mintha menetelő hadakról, világuralomról vagy ezer évig fennálló birodalmakról ábrándozna. Hanem mert őszintén azt gondolja, hogy valahol a szíve mélyén mindenki rendes, kedves személyiség, és mindenki nagyszerűen ki tudna jönni másokkal, csupán egy kis erőfeszítésre lenne szükség. És ebben olyan erősen hisz, hogy hitének lángja szinte körülöleli. Van egy álma, és mindannyian a részei vagyunk. Ezáltal pedig a világot is a saját képére formálja maga körül. És az a különös, hogy senki sem akar neki csalódást okozni. Az olyan lenne, mint belerúgni a világegyetem legnagyobb kölyökkutyájába. Egyfajta mágia, nem vitás.

– Az aranyréteget le lehet dörgölni róla – jegyezte meg Zsámoly. – De amúgy nagyon jó óra! – tette hozzá sietve.

– Azt reméltem, hogy ma este át tudjuk adni neki – mondta Murok. – És mindannyian elmegyünk egyet… inni…

– Nem túl jó ötlet – vélte Angua.

– Várjunk vele holnapig! – javasolta Kolon. – Úgyis díszőrséget fogunk állni az esküvőn. A hagyomány diktálja. Feltartott kardokkal, olyan folyosót képezve.

– Összesen egy kard jut ennyiünknek – jegyezte meg Murok borongósan.

Mindannyian a padlóra meredtek.

– Ez nem tisztességes – szólalt meg Angua. – Engem nem különösebben érdekel, hogy ki emelte el azt az akármit, amit elloptak az orgyilkosoktól, de a kapitánynak igenis igaza volt, amikor meg akarta találni Kalapácsnyél úr gyilkosát. És Tüves Rózsival sem törődik senki.

– Én meg szeretném talá’ni azt, aki rám lőtt – erősítette meg Detritus.

– Fel nem foghatom, ki lehet olyan ostoba, hogy lop az orgyilkosoktól! – morfondírozott Murok. – Ezt mondta Kadar kapitány is. Azt mondta, bolondnak kell lenned ahhoz, hogy egy ilyen helyre betörj.

Ismét a padlóra meredtek.

– Mongyuk udvari bolondnak? Vagy bohócnak? – kérdezett rá Detritus.

– Nem, nem úgy értette, hogy olyan csörgősipkás-csengősruhás bolondnak – magyarázta szelíden Murok. – Csak arra célzott, hogy teljesen hüly…

Mondat közben megtorpant, majd a mennyezetre emelte tekintetét.

– Te jó ég! – tört fel belőle. – Nem lehet ennyire egyszerű!

– Egyszerű micsoda? – kérdezte Angua.

Valaki dörömbölt az ajtón. Még csak véletlenül sem akarta udvarias kopogtató benyomását kelteni. Valaki olyan csapott zajt, aki azt akarta sugallni: vagy kinyitjátok, vagy betöröm az ajtót.

Egy csendbiztos tántorgott a szobába. A vértje jó része hiányzott és méretes monokli volt az egyik szeme alatt, de azért még fel lehetett ismerni személyében Tarkó Tódort a Nappali őrségtől.

Kolon felsegítette.

– Összekaptatok valakivel, Tódor?

Tarkó Detritusra nézett, és felnyögött.

– Azok a rohadékok megtámadták az őrházat!

– Kik?

– Ők!

Murok megpaskolta a csendbiztos vállát.

– Ő nem troll – világította meg a helyzetet. – Ő Detritus őrgyakornok – ne tisztelegjen! Az őrházat trollok támadták meg?

– Kitépik az utcaköveket!

– Bajkeverő mindegyik! – vélte Detritus.

– Kicsodák? – értetlenkedett Tarkó.

– Trollok. Jó firmákok, aszondom – toldotta meg az őrgyakornok egy jelvénnyel rendelkező troll meggyőződésével. – Rajtuk kell tartani a szemet!

– Mi történt Cikornnyal? – kérdezte Murok.

– Nem tudom! De maguknak tenniük kell valamit!

– Minket felfüggesztettek – mutatott rá Kolon. – Hivatalosan.

– Hagyjanak ezzel!

– Á! – jegyezte meg Murok sokatmondóan. Aztán zsebéből előhúzott egy ceruzacsonkot, és apró bejegyzést tett kis fekete könyvébe.

– Ugye magának még mindig megvan az a kis háza a Könnyű utcában, Tarkó őrmester?

– Mi? Mi? Igen! Mi köze ennek bármihez?

– A bérleti díja magasabb, mint egy fillér havonta?

Tódor egyetlen működő szemével a tizedesre meredt.

– Maga ütődött, vagy mi a fene?

Murok szélesen visszamosolygott rá. – Úgy van, Tarkó őrmester. Tehát? Több, mint egy fillér maga szerint?

– Törpék rohangálnak az utcákon bárddal a kezükben, keresik a balhét, magát meg az ingatlanárak érdeklik?

– Egy fillér?

– Ne legyen ostoba! Legalább öt tallér havonta.

– Á! – nyugtázta Murok, majd ismét bejegyzett valamit a könyvébe. – Persze figyelembe kell vennünk a pénz elértéktelenedését. És felteszem, rendelkezik serpenyővel is… birtokol legalább kettő egész egyharmad holdnyi földet és fél tehénnél valamivel többet?

– Rendben, rendben – felelte Tarkó. – Ez valami vicc, ugye?

– Azt hiszem, a jószágra vonatkozó megkötéseket talán figyelmen kívül hagyhatjuk – vélte Murok. – Azt írja itt, hogy egy tehetős polgár esetében lehetőség nyílik ilyesmire. Végül véleménye szerint tapasztalhatóak jelei a városban kétségbevonhatatlan törvénysértéseknek és a nyugalom kifejezett megzavarásának?

– Ezek felborították Himpeller kocsiját és kényszerítették, hogy egyen meg kettőt a saját kolbászos kiflijeiből!

– Azannya! – szörnyedt el Kolon.

– Mustár nélkül!

– Azt hiszem, ezt vehetjük egyértelmű „igennek” – vélte Murok. Ismét feljegyzett valamit egy lapra, majd határozott csattintással becsukta a könyvecskét.

– Jobb, ha indulunk! – jelentette ki.

– De azt mondták… – kezdte Kolon.

– Ankh-Morpork vároſának törvényei éſ rendeletei szerént – szólt Murok – kétſégbevonhatatlan törvényſértéſek éſ az nyugalom kifejezett megzavaráſa eſetén az váróſ egy köztiszteletben álló hivatal viſelőjének – itt van egy rakás dolog a tulajdonnal meg a jószággal kapcsolatban, aztán a folytatás – utaſítáſára bármely polgár kérheti felvételét az vároſ védelmében megalakítandó polgárőrſégbe.

– Ez meg mit jelent? – kérdezte Angua.

– Polgárőrség… – ízlelgette a szót Kolon főtörzsőrmester.

– Hé, várjanak, ezt nem tehetik! – tiltakozott Tarkó. – Ez képtelenség!

– Ez a törvény. Sosem helyezték még hatályon kívül – mutatott rá Murok.

– Egyszer sem volt még polgárőrségünk! Sose’ volt rá szükség!

– Mostanáig, azt hiszem.

– Na figyeljenek ide! – próbált intézkedni Tarkó. – Visszajönnek velem a palotához! Elvégre a Városi Őrség emberei…

– És meg is fogjuk védeni a várost – fejezte be Murok.

Az őrház mellett elszállingózó néhány járókelő közül Murok megállított kettőt azzal az egyszerű módszerrel, hogy kinyújtotta a karját.

– Buga úr, ugye? – érdeklődött. – Sikeres a fűszerüzlet? Üdv, Bugáné asszony!

– Nem hallotta? – süvöltötte az izgatott férfi. – A trollok tüzet vetettek a palotára!

Majd szemével követte a tizedes tekintetét, amely a Széles út fölé magasodó palota alkonyi fényben sötétlő tömegére szegeződött. Az épület ablakaiból égre lobogó leküzdhetetlen lángtenger tökéletes hiánya szembeszökő volt.

– Szavamra! – mondta Murok.

– És mindenfelé törpék rohangálnak és betörik az ablakokat meg minden! – folytatta a fűszeres. – Egy kutya sincs biztonságban!

– Bajkeverő mindegyik! – helyeselt Zsámoly.

A boltos rábámult.

– Maga törpe? – kérdezte.

– Ez káprázatos! Hogy csinálják? – hitetlenkedett az őrgyakornok.

– Hát, én elmegyek innen! Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, amint a kis ördögfattyak erőszakot tesznek az asszonyon! Tudják, mit tartanak a törpékről…

A csendbiztosok nézték, ahogy a pár elsiet a csődület irányába.

– Hát én nem tudom! – szólalt meg Zsámoly, közvetlenül senkinek sem címezve mondandóját. – Mit tartanak a törpékről?

Murok elcsípett egy kézikocsit toló illetőt.

– Lenne szíves elmondani, mi történt, uram? – érdeklődött.

– És hogy mit tartanak a törpékről? – tette hozzá egy hang mögüle.

– Ez nem „uram”, ez Himpeller – döbbent rá Kolon. – És látják, milyen a színe?

– Mindég így izzad? – kérdezte Detritus.

– Nagyszerűen érzem magam! Nagyszerűen! – bizonygatta Himpeller. – Ha! Ennyit azokról, akik megkérdőjelezik az árum minőségét!

– Mi folyik itt, Torok? – firtatta Kolon.

– Azt mondják… – kezdte az elzöldült arcú árus.

– Kik mondják? – vágott közbe Murok.

– Ők – felelte Himpeller. – Tudják. A népek. Mindenki. Azt mondják, a trollok megöltek valakit odafenn a Dudás Nővérekben, a törpék meg mindent szétvertek Krétásnak, a trollnak az éjjel-nappali fazekasműhelyében és leomlasztották a Rézhidat meg…

Murok végignézett az úton.

– Épp most jött át a Rézhídon – mutatott rá.

– Hát… akkor is, ezt mondják – felelte Himpeller.

– Értem – húzta ki magát Murok.

– Esetleg nem ütötte meg a fülét… úgy menet közben… bármi más a törpékkel kapcsolatban? – kérdezte Zsámoly.

– Azt hiszem, jobb, ha indulunk, és váltunk pár szót a Nappali őrséggel Szénpofa letartóztatásával kapcsolatban – állapította meg Murok.

– Egy darab fegyverünk sincs! – tiltakozott Kolon.

– Biztos vagyok benne, hogy Szénpofának semmi köze Kalapácsnyél meggyilkolásához – jelentette ki a tizedes. – Az igazság a mi fegyverünk. Mi bajunk eshet, ha velünk az igazság?

– Hát, egy lövedék valami számszeríjból, példának okáért, bemehet a szemünkön és kijöhet a koponyánk hátoldalán – vélte Kolon főtörzsőrmester.

– Rendben, főtörzsőrmester – válaszolta Murok. – Akkor honnan keríthetünk ennél több fegyvert?

A fegyverraktár tömbje felmagasodott előttük az alkonyatban.

Különösnek tűnt, hogy egy városban, amely leginkább megtévesztéssel, megvesztegetéssel és beolvasztással küzdötte le a rá törő hordákat, mégis építettek fegyverraktárat, de – miként arra Kolon főtörzsőrmester rávilágított – ha egyszer már valahogy elnyerted a harci szerszámaikat, valahol csak tárolnod kell őket.

Murok kopogott a kapun. Kis idő múltán léptek zaja hallatszott, majd félrecsúszott egy apró ablak fedele. Gyanakvó hang érdeklődött:

– Igen?

– Murok tizedes, polgárőrség.

– Sose hallottam róla. Hordják el magukat!

A tolófedél visszacsattant. Murok hallotta, ahogy Nobby felvihog.

A tizedes újfent megdöngette a kaput.

– Igen?

– Murok tizedes vagyok… – A mozgó fedél elakadt Murok botjának végében, melyet a tizedes időben betaszított a nyíláson. – Azért jöttem, hogy néhány fegyvert vételezzek az embereimnek.

– Egen? Hol az engedélye?

– Micsoda? De hát én…

A bot végét kilökték a nyílásból, és a tolófedél becsattant.

– Bocs! – furakodott előre Nobbs tizedes. – Hadd próbáljam meg én! Jártam már itt, bizonyos értelemben.

Acélbetétes bakancsával – melyet széltében rettegett minden földre került, védekezésre képtelen lélek – nagyot rúgott a kapuba.

Csatt.

– Mondtam, hogy hordják…

– Ellenőrzés! – vakkantotta Nobby.

Pillanatnyi csend támadt.

– Mi?

– Készletellenőrzés. Leltárkönyvet!

– Hol a felhatal…

– Á? Igen? Azt kérdi, hol a felhatalmazásom? – vicsorgott Nobby. – Egen? Várakoztat, hogy közben a cimborái kislisszolhassanak hátul, és visszahordják a szajrét, amit szétloptak? Mi?

– Sose…

– Aztán, aztán meg bevetik a jó öreg ezerkardos trükköt, he? Ötven láda felhalmozva, de az alsó negyven kővel tele? Mi?!

– Én…

– Azonnal nyissa ki az ajtót!

A tolófedél becsattant. Tétován félrehúzott reteszek hangja hallatszott, mintha a ténykedő érezné, hogy rövidesen kellemetlen kérdéseket kell megválaszolnia.

– Van nálad egy szelet papír, Fred? Gyorsan!

– Igen, de… – kezdte Kolon főtörzsőrmester.

– Bármilyen papír! Most!

Kolon sietve beletúrt a zsebébe, és épp hogy Nobby kezébe nyomta a bevásárlólistáját, mikor a kapu feltárult. A kis tizedes sietve bekacsázott, miáltal a kapu mögött álló kénytelen volt pár lépést hátrálni.

– Ne fusson el! – kiáltott rá Nobby. – Nem találtam semmi szabálysértőt…

– Nem akartam elf…

– …IDÁIG!

Hatalmas, barlangszerű hodály tárult eléjük, tele bonyolult árnyékokkal. Az előttük álló, még Kolonnál is kövérebb embertől eltekintve csak néhány trollt láttak a közelben, akik valamilyen őrlőmalommal dolgoztak. Úgy tűnt, a városban folyó viharos események nem hatoltak át az intézmény vastag falain.

– Rendben, nyugalom, nem kell megijedni, de mindenki hagyja abba, amivel éppen foglalkozik! Nobbs tizedes vagyok az Ankh-Morpork Város Fegyvervizsgálati Városi Ellenőrzési… – hadarta Nobby papírfecnijét követhetetlen sebességgel lobogtatva a kövér férfi szeme előtt – Iroda… Különleges… Leltári… Ellenőrzésétől! Maguk hányan dolgoznak itt?

– Csak én…

Nobby a trollokra mutatott.

– És ők?

A férfi a padlóra köpött.

– Ó, aszittem, csak azokat kérdi, akik számítanak.

Murok nyitott tenyerű keze automatikusan lendült oldalra, és csattant az előrelépő Detritus mellpáncélján.

– Rendben – nyugtázta Nobby. – Lássuk csak, mi a helyzet…! – Azzal szaporán elindult a fegyverállványok mentén, s a többiek is kénytelenek voltak lépést tartani vele.

– Ez mi?

– Öö…

– Nem tudja, he?

– Dehogynem… ez… ez egy…

– Egy háromhúros, kettős csörlőjű, kilencszáz kilogrammos, fogatolt szállítású ostromnyílvető?

– Ja.

– Ez meg egy „kecskeláb” felhúzószerkezettel és tus alatti szuronnyal ellátott, megerősített agyú klaccsi számszeríj?

– Öö… igen?

Nobby futólag megszemlélte a kezében tartott harci eszközt, majd félredobta.

Az őrség több tagja elképedve meredt egymásra. Emlékeik szerint a kis tizedes még soha nem forgatott késnél komolyabb fegyvert.

– Van maguknak azokból a tizenkétlövetű, önműködő táras hersebéi íjakból? – vakkantotta Nobby.

– He? Amit lát, csak azunk van, uram.

Nobby leemelt egy vadász-számszeríjat az állványáról. Vézna karjai remegtek az erőfeszítéstől, miközben felajzotta.

– A hozzá való lövedéket eladták?

– Ott vannak mellette!

A kis tizedes kiválasztott egy vesszőt a polcon lévők közül, és a fegyver vágatába ejtette. Aztán belenézett az irányzékba. Majd megfordult.

– Tetszik nekem a készlet! – közölte. – Mindet elvisszük.

A kövér férfi a számszeríj mentén farkasszemet nézett Nobbyval, de – Angua döbbent csodálatára –, meg sem rezzent.

– Attól a kis íjtól nem ijedek meg! – jelentette ki.

– Hogy ettől nem ijed meg? – kérdezett vissza Nobby. – Hát persze. Rendben. Ez tényleg kis íj. És egy ilyen apró fegyver nem ijeszthet meg egy olyan embert, mint maga. Sokkal nagyobb íjra lenne szükségem ahhoz, hogy megijesszek egy ilyen embert.

Angua egy hónapi zsoldját odaadta volna azért, hogy tisztán lássa a raktáros arckifejezését. Ehelyett nézte, ahogy Detritus leemeli állványáról az ostromnyílvetőt, alig hallható nyögés kíséretében egy kézzel felajzza, majd előrelép. De azt már el tudta képzelni, milyen lehet a kövér férfi pillantása, amikor a nyílvető fémvégének hidege áthatolt kövér, vörös tarkója zsírrétegén.

– Na most ami maga mögött van, az viszont egy nagy íj – magyarázta Nobby.

Nem mintha a nyílvető kétöles vaslövedéke különösebben éles lett volna vagy hegyes. Kapuk betörésére szánták, nem szívsebészeti műtétekhez.

– Meghúzhatom a ravaszt? – dörmögte Detritus közvetlenül a férfi fülébe.

– Nem meri elsütni itt benn! Az egy ostromfegyver! Átmegy a falon!

– A végén tényleg – értett egyet Nobby.

– Ez az izé rajta mire való? – érdeklődött Detritus.

– Nézzék…

– Remélem, karbantartják ezeket a fegyvereket! – jegyezte meg Nobby. – A fém alkatrészek anyaga átkozottul gyorsan elfárad. Különösen a biztosítóbillentyű környékén.

– Mi az a biztosítóbillentyű? – kíváncsiskodott Detritus.

Mindenki elnémult.

Végül Murok találta meg legelőször a hangját.

– Nobbs tizedes?

– ’genuram?

– Innentől átveszem, ha nem bánja.

Murok óvatosan arrébb tolta a nyílvető végét, de mivel Detritus szívébe nem igazán lopta be magát az a korábbi „akik számítanak” mondatrészlet, a fegyver visszalendült.

– Na most – folytatta a tizedes –, nem nagyon tetszik nekem ez a nyomásgyakorlás. Nem azért jöttünk, hogy rémítgessük ezt a szegény embert. Ő ugyanúgy a város tisztviselője, mint mi magunk. Egyáltalán nem helyénvaló, hogy meg akarják félemlíteni. Miért nem kérik el egyszerűen tőle?

– Elnézést, uram! – szégyenkezett Nobby.

Murok megveregette a raktáros vállát.

– Elvihetnénk pár fegyvert? – érdeklődött.

– Mi?

– Néhány fegyvert. Hivatalos célokra.

Úgy tűnt, a férfi nem igazán követi az eseményeket.

– Úgy érti, van választásom?

– Hát hogyne, természetesen. Mi itt Ankh-Morporkban közösségi egyetértéssel folytatjuk csendbiztosi tevékenységünket. Amennyiben úgy érzi, hogy nem tud eleget tenni a kérésünknek, csak mondania kell.

Halk tkk! hallatszott, ahogy a nyílvető vége ismét nekikoccant a raktáros tarkójának. A férfi hiábavalóan keresgélt megfelelő szavak után, mert az egyedüli kifejezés, ami eszébe jutott, csak az volt: „Tűz!”

– Uh – nyögte ki végül. – Uh. Ja. Rendben. Jó. Vigyenek, amit akarnak.

– Helyes, helyes. Kolon főtörzsőrmester pedig adni fog önnek egy elismervényt azzal a kiegészítéssel, hogy ön szabad akaratából bocsátotta rendelkezésünkre a fegyvereket.

– Szabad akaratomból?

– Természetesen. Tökéletesen szabadon dönthet.

A raktáros arca a kétségbeesett gondolkozás maszkjává torzult.

– Felteszem…

– Igen?

– Felteszem, rendben van, ha elviszik őket. Vigyék csak el őket!

– Helyes. Van egy kiskocsijuk?

– És nem tudja véletlenül, mit tartanak a törpékről? – érdeklődött Zsámoly.

Angua agyán ismét átfutott, hogy Murok és az irónia az két külön világ. A tizedes minden szavát komolyan gondolta. Ha a raktáros ragaszkodott volna hozzá, Murok minden bizonnyal feladja a próbálkozást. Persze a „minden bizonnyal” az nem ugyanaz, mint a „biztosan”.

Nobby már a sor végén járt, és útja során mindahányszor örvendezve felvisított, amikor egy-egy érdekesebb harci pörölyre vagy különösen kegyetlennek tetsző alabárdra bukkant. Próbálta mindegyiket egyszerre a karjaiba gyűjteni.

Aztán hirtelen a földre dobta az egészet, és előrerohant.

– Ó, aztamindenit! Egy klaccsi lángszóró! Ez az én hót kötődésem!

Hallották, ahogy a sötétben matat, majd előhúz egy apró, nyikorgó kerekeken guruló tartályféleséget. A készülékből különféle karok és szelepek álltak ki, és pufók bőrzsákok csatlakoztak hozzá. A szerkezet leginkább egy rendkívül méretes teafőzőre hasonlított.

– És még a bőrszereléket is zsírozták!

– Mi az? – érdeklődött Murok.

– És még olaj is van a tartályban! – Nobby hevesen pumpálni kezdett egy kart. – Úgy tudom, mostanáig nyolc országban tiltották be a használatát és három vallás fenyegeti kiátkozással azt a katonát, akit rajtakapnak, hogy használja![27] Van valakinek tüze?

– Tessék – mondta Murok. – De mi…

– Vigyázat!

A kis tizedes meggyújtotta a gyufát, a készülék elején lévő csőszájhoz tartotta, majd megnyomott egy kart.

Végül sikerült elfojtaniuk a lángokat.

– Kicsit be kell szabályozni – ismerte el a korommaszkos Nobby.

– Nem – jelentette ki Murok. Életében soha többé nem tudott megfeledkezni a lángcsóváról, amely az arca előtt a másik falig lobogott.

– De ez…

– Nem. Ez túl veszélyes.

– Épp az a célja, hogy…

– Úgy értem, az emberek megsérülhetnek.

– Á! – nyugtázta Nobby. – Értem. Mondhatta volna. Olyan fegyvereket keresünk, amikkel nem lehet az embereknek sérüléseket okozni, igaz?

– Nobbs tizedes? – szólt Kolon főtörzsőrmester, aki még Muroknál is közelebb állt a lángcsóvához.

– Igen, főtörzs?

– Hallotta Murok tizedest. Hagyjuk a barbár fegyvereket. Különben is, honnan tud maga ennyit erről az egészről?

– Katonai szolgálat.

– Tényleg, Nobby? – lepődött meg Murok.

– Különleges beosztás, uram. Nagy felelősség.

– Mégpedig?

– Szállásmester, uram – tisztelgett katonásan a kis tizedes.

– Maga szállásmester volt? – hitetlenkedett Murok. – Melyik hadseregben?

– Pszeudopolisz hercegének seregében, uram.

– De hát Pszeudopolisz minden háborúját elvesztette!

– Á… hát…

– Kinek adta el a fegyvereket?

– Ez rágalom! Egyszerűen csak sokáig voltak karbantartáson!

– Nobby, velem beszél, Murokkal. Körülbelül mennyi ideig?

– Körülbelül? Ó! Hát úgy az idő száz százalékában, ha körülbelülről beszélünk, uram.

– Nobby?

– Uram?

– Nem kell uramoznia.

– ’genuram!

Végül Zsámoly maradt a bárdnál, bár a biztonság kedvéért eltett még néhány hasonlót. Kolon főtörzsőrmester egy pikát választott, mivel a pikával történő harc fontos jellemzője, hogy a fegyver túlsó végén történik, azaz az embertől távol. Angua őrgyakornok különösebb lelkesedés nélkül egy rövidkardot vett magához, Nobbs tizedes pedig…

…Nobbs tizedes leginkább egy acél sündisznóra hasonlított, amelynek pengék, íjak, hegyes és éles, valamint a tizedes mögé láncon lógó tárgyak alkották a tüskéit.

– Biztos benne, Nobby? – érdeklődött Murok. – Nem akar semmit itt hagyni azokból?

– Olyan nehéz választani közülük, uram.

Detritus ragaszkodott hatalmas nyílvetőjéhez.

– Ez minden, amit magával hozna, Detritus?

– Nem, uram! Hozom még Kovát meg Morénát, uram!

A korábban az őrlőmalomnál dolgozó két troll felsorakozott a troll őrgyakornok mögé.

– Feleskettem őket, uram! – jegyezte meg Detritus. – Troll esküvel.

Kova műkedvelő módon tisztelgett.

– Aszonta, belerúg abba a guhalúg fejünkbe, ha nem csapunk fel és nem csiná’juk, amit mond! – jelentette.

– Igen régi troll eskü – magyarázta Detritus. – Nagyon híres, nagyon hagyományos.

– Egyikük hozhatná a klaccsi lángszórót… – próbálkozott reményteljesen Nobbs.

– Nem, Nobby! Nos… üdvözlöm önöket a Városi Őrség kötelékében!

– Murok tizedes?

– Igen, Zsámoly?

– Ez nem tisztességes. Ők trollok.

– Minden emberre szükségünk van, Zsámoly.

Murok hátralépett.

– Na most, nem akarjuk, hogy azt higgyék a népek, keressük a bajt – jelentette ki.

– Ó, uram, így öltözve nem kell keresnünk a bajt – vélte leverten Kolon főtörzsőrmester.

– Egy kérdés, uram? – szólt Angua.

– Igen, Angua őrgyakornok?

– Ki az ellenség?

– Így öltözve nem kell keresnünk az ellenséget – szólt Kolon főtörzsőrmester.

– Nem keresünk semmiféle ellenséget. Tájékozódni akarunk – fejtette ki Murok. – Az efféle helyzetekben alkalmazható leghatékonyabb eszközünk az igazság. Kezdetnek elmegyünk a Bolondok céhébe, hogy megtudjuk, miért lopta el Beano testvér a pukkát.

– Ellopta a pukkát?

– Azt hiszem, ő tehette, igen.

– De hát meghalt, mielőtt a pukka eltűnt volna! – vetette ellen Kolon főtörzsőrmester.

– Igen – felelte Murok. – Tudom.

– Na most ezt nevezem én – mutatott rá Kolon főtörzsőrmester – igazi alibinek.

A szakasz felsorakozott, és egy apró közjátékot követően, melyben a trollok tisztázták maguk között, melyik a jobb és a bal láb, elmasírozott. Bár Nobby folyamatosan vágyakozva tekintgetett hátra, a lángszóró irányába.

Néha jobb egy lángszórót meggyújtani, mint átkozni a sötétet.

Tíz perccel később átnyomakodtak a tömegen és megérkeztek a céhházakhoz.

– Látják? – kérdezte Murok.

– Egymás mellett állnak – mondta Nobby. – Na és? Akkor is van köztük egy fal,

– Ebben nem vagyok olyan biztos – szólt Murok. – De ki fogjuk deríteni.

– Van erre időnk? – kérdezte Angua. – Azt hittem, megyünk, hogy megnézzük a Nappali őrséget.

– Előbb meg kell tudnom valamit – felelte Murok. – A Bolondok nem mondták el nekem az igazságot.

– Egy pillanat, egy pillanat! – szólt Kolon főtörzsőrmester. – Ez az egész kezd egy kissé túlságosan messzire menni! Nézzék, nem akarom, hogy bárkit is megöljünk, rendben? És történetesen én vagyok itt a főtörzsőrmester, ha érdekel valakit. Megértette, Murok? Nobby? Semmi lövöldözés vagy kardozás! Elég rossz már az is, hogy céhes területre törünk be, de akkor aztán tényleg nagy bajba kerülünk, ha még le is lövünk valakit. Lord Vetinari nem is szarkasztikus lesz. Hanem talán még – Kolon nagyot nyelt – ironikus is! Szóval ez egy parancs. Különben is, mit akarnak csinálni?

– Csak azt szeretném, hogy a népek elmondjanak nekem pár dolgot – felelte Murok.

– Hát, ha nem hajlandóak rá, akkor sem bántja őket! – utasította Kolon. – Nézze, kérdezősködhet, amennyit akar, rendben. De ha dr. Mészarc elkezd kellemetlenkedni, elmegyünk, értve? A bohócoktól feláll a szőr a hátamon. És köztük is ő a legrosszabb. Ha nem válaszol, békésen eltávozunk, és mittomén, mással foglalkozunk. Ez parancs, ahogy korábban is említettem. Megértették? Parancs.

– Ha nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre – ismételte Murok –, békésen elvonulok. Értettem.

– Amíg ezt szem előtt tartják, rendben.

Murok kopogtatott a Bolondok és Bohócok céhházának kapuján, majd felnyúlt, elkapta a résből kiemelkedő tortát, és keményen visszahajította. Aztán akkorát rúgott a kapuba, hogy az néhány ujjnyit beljebb lendült.

Valaki mögötte így szólt: – Au!

Majd a kapu résnyire tárult, és a másik oldalon feltűnt egy mésszel és tortával borított kis bohóc.

– Nem kellett volna ezt tenniük! – jegyezte meg szemrehányóan.

– Pusztán próbálunk a helyi szokásokhoz igazodni – magyarázta Murok. – Én Murok tizedes vagyok, ez meg itt a polgárőrség, és mi mindannyian szeretünk jó tréfákon mulatni.

– Elnézést, de…

– …Zsámoly őrgyakornok kivételével. És Detritus őrgyakornok is szeret mulatni, bár általában kicsivel a többiek után. Azért jöttünk, mert találkozni kívánunk dr. Mészarccal.

A bohóc haja égnek állt, és a gomblyukából víz spriccelt elő.

– Van… valami nyomós okuk erre? – kérdezte.

– Nem tudom – válaszolta Murok. – Van valami nyomós okunk?

– Nekem van egy tüskés vasgömböm – ajánlkozott Nobby.

– Az egy csatacsillag, Nobby.

– Tényleg?

– Igen – felelte Murok. – A nyomós ok az egy megalapozott, komoly indok, míg a csatacsillag egy ütőfegyver, melynek jókora fémgömbjével koponyákat szokás bezúzni. Fontos, hogy ne keverjük össze a kettőt, nemde, öö…? – fordult kérdőn felhúzott szemöldökkel a bohóc felé.

– Boffo, uram. De…

– Így hát ha lenne szíves elszaladni és megmondani dr. Mészarcnak, hogy itt állunk egy jókora fémgömb… mit is beszélek? Mármint komoly indokkal, és találkozni kívánunk vele. Kérem? Köszönöm!

A bohóc elcsoszogott.

– Na ugye – nyugtázta Murok. – Megfelelő volt így, főtörzsőrmester?

– Nagy eséllyel még akár szatirikus is lehet – jósolta morózusan Kolon.

Várakozni kezdtek.

Egy idő után Zsámoly őrgyakornok csavarhúzót vett elő valamelyik zsebéből és a kapu tortahajító mechanizmusának tanulmányozásába fogott. A többiek meg egyik lábukról a másikra álltak, kivéve Nobbyt, aki egyfolytában különféle tárgyakat hullajtott a sajátjaira.

Mikor Boffo végre megjelent, két rendkívül izmos mulattató kísérte, akikről messziről sütött, hogy semmiféle humorérzékkel nem rendelkeznek.

– Dr. Mészarc szerint nem létezik olyan, hogy polgárőrség – közölte a kis bohóc. – De, öö… Dr. Mészarc kijelentette, hogy ha csakugyan olyan fontos, néhányukkal hajlandó találkozni. Nem a trollokkal vagy a törpével. Azt hallottuk, hogy trollok és törpék bandái terrorizálják a várost.

– Aszongyák – erősítette meg bólogatva Detritus is.

– Mellesleg, nem tudják véletlenül, hogy mit tartanak a… – érdeklődött volna Zsámoly, de Nobby egy jól irányzott könyökmozdulattal csendre intette.

– Maga és én, főtörzsőrmester? – kérdezte Murok. – És maga, Angua őrgyakornok.

– Te jó ég! – lehelte Kolon.

De végül mégis követték a tizedest a komor épületek között vezető félhomályos folyosókon át dr. Mészarc irodájáig. Minden bolondok, bohócok, tréfamesterek és mulattatók ura a szoba közepén állt, míg egyik beosztottja újabb flittereket próbált a felöltőjére erősíteni.

– Nos?

– ’estét, doktor! – köszönt Murok.

– Szeretném jó előre tisztázni, hogy lord Vetinari hallani fog erről! – jelentette ki dr. Mészarc.

– Semmi kétség. Én magam fogom elmondani neki – válaszolta Murok.

– El nem tudom képzelni, maguk miért engem abajgatnak, mikor ilyen robbanásközeli a hangulat odakinn, az utcákon.

– Á. Nos… azt később elintézzük. De ahogy Kadar kapitány mindig is felhívta rá a figyelmemet: vannak súlyos bűnök és akadnak enyhébbek. És néha az enyhébb bűnök nagyobbaknak tűnnek, míg a valóban súlyosak alig látszanak. Az igazán fontos az, hogy el tudjuk dönteni, melyik melyik.

Egymásra meredtek.

– Nos? – csattant fel a főbohóc.

– Szeretném, ha beszélne nekem – kezdte Murok – a tegnapelőtt ebben a céhházban történtekről.

Dr. Mészarc egy ideig némán bámult a tizedesre. Majd megszólalt: – És ha nem teszem?

– Akkor – felelte Murok – attól tartok, a legteljesebb egyet nem értéssel ugyan, de kénytelen leszek érvényt szerezni a parancsnak, melyet a céhházba való belépés előtt kaptam.

Majd Kolonra pillantott. – Így van, főtörzsőrmester?

– Mi? He? Hát, igen…

– Nagyon nem szeretnék így tenni, ám sajnos, nincs más választásom! – fejezte be Murok.

Dr. Mészarc pillantása rájuk szegeződött.

– De ez céhes felségterület! Maguknak nincs joguk arra, hogy… hogy…

– Azt nem tudhatom, én csak egy egyszerű tizedes vagyok! – mentegetőzött Murok. – Ám soha életemben nem tagadtam meg még semmilyen közvetlen parancsot, amit kaptam, és a legnagyobb sajnálatom mellett azt kell mondanom, hogy ezúttal sem tennék másként.

– Na figyeljenek ide…!

Murok kicsit közelebb lépett a céhmesterhez.

– Ha ez könnyebbséget jelent, valószínűleg szégyenkezni fogok utána – vallotta be bizalmasan.

A főbohóc a tizedes becsületes szemeibe bámult, és – miként bárki más – csakis a tiszta igazat látta bennük.

– Ide hallgassanak! Csak elkiáltom magam – vörösödött el a sminkje alatt a doktor –, és pillanatokon belül egy tucat ember érkezik a segítségemre!

– Higgye el nekem – felelte Murok –, az csak megkönnyítené, hogy engedelmeskedjek a parancsnak!

Dr. Mészarc kifejezetten jó emberismerőnek tartotta magát. Murok arckifejezéséből a kendőzetlen, tökéletes igazság sugárzott felé. A főbohóc babrált kicsit a kezében tartott íróeszközzel, majd hirtelen a földre hajította.

– Az ördögbe is! – kiáltott fel. – Hogyan jött rá, he? Ki beszélt maguknak?

– Nem tudnám megmondani – válaszolta a tizedes. – De egyébként is így van értelme. Mindkét céhháznak csak egy bejárata van, de a hátsó faluk közös. Valakinek csak át kellett törnie.

– Biztosíthatom magukat, nem tudtunk róla! – mentegetőzött a főbohóc.

Kolon főtörzsőrmester a csodálattól szólni sem tudott. Olyat látott már, hogy valaki pocsék lapokkal sikeresen blöfföl, de olyat még soha, hogy valaki lapok nélkül teszi ezt.

– Azt hittük, csupán éretlen ugratás – folytatta a doktor. – Azt gondoltuk, az ifjú Beano tréfás szándékból indíttatva cselekedett így, de aztán előkerült holtan, és már nem…

– Jobb lesz, ha megmutatják nekünk azt a lyukat! – javasolta Murok.

Az őrség többi tagja a „pihenj” életkép különféle variációit jelenítette meg a céhház udvarában.

– Nobbs tizedes?

– Igen, Zsámoly őrgyakornok?

– Mit tartanak a törpékről?

– Ó, ne már, csak ugratni akar, igaz? Azt mindenki tudja, még akkor is, ha halvány gőze sincs a törpékről – felelte Nobby.

Zsámoly köhintett.

– A törpék nem – jelentette ki kisvártatva.

– Hogyhogy a törpék nem?

– Nekünk senki sem mondta el azt, amit mindenki tud a törpékről – fejtette ki bővebben Zsámoly.

– Hát… gondolom, azt hitték, maguk már tudják – válaszolta zavartan Nobby.

– Én ugyan nem.

– A, jól van, rendben! – törődött bele a kis tizedes. A trollokra pillantott, aztán közel hajolt a törpéhez, és valamit sutyorgott nagyjából a füle irányába.

Zsámoly biccentett.

– Ez az egész?

– Igen. Öö… igaz?

– Mi? Persze. Nyilván. Egy törpe számára ez természetes. Némelyeknek több jut, mint másoknak.

– Hát, ez mindenfelé így van – vélte Nobby.

– Például nekem magamnak van vagy hetvennyolc tallérnyi megtakarításom.

– Nem! Vagyis, nem. Úgy értem, nem pénzzel jól ellátottak. Azaz… – Nobby ismét sustorogni kezdett. Zsámoly arca meg sem rezzent.

– Igaz ez? – firtatta aztán a kis tizedes szemöldökeit emelgetve.

– Honnan tudhatnám? Fogalmam sincs arról, mennyi pénzt szoktak az emberek általában összegyűjteni.

Nobby magába roskadt.

– De egy dolog legalább biztosan igaz – fűzte hozzá végül. – Maguk törpék tényleg szerelmesek az aranyba, he?

– Persze hogy nem. Ne legyen ostoba!

– Hát…

– Azt csak azért mondjuk, hogy ágyba vihessük.

Egy bohóc hálófülkéjében tartózkodtak. Kolon néha eltűnődött azon, vajon a Bolondok mit csinálnak szabadidejükben – hát most megtudta. Az óriás méretű sámfák, a rendkívül széles nadrágtartó, a gyertyákkal körülvett tükör, az ipari méretű sminkkészlet… és az ágy, amely nem tűnt összetettebbnek egy padlóra terített pokrócnál. Merthogy valóban az is volt. A bolondoknak és bohócoknak nem szánt könnyű életet a sors. A tréfa komoly dolog.

Mindezeken túl a falban is tátongott egy méretes lyuk. Épp akkora, hogy átférjen rajta egy ember. Előtte a padlón kis kupac téglatörmelék hevert.

A túloldal sötéten ásított.

A túloldalon emberek pénzért öltek meg más embereket.

Murok már félig átbújt a lyukon, amikor Kolon megpróbálta visszarángatni.

– Várjon egy kicsit, fiam, nem tudhatja, milyen rémségek lehetnek odaát…!

– Épp csak bepillantok, hogy kiderítsem!

– Akár kínzókamra is lehet ott, vagy tömlöc, vagy valami rettenetes üreg, vagy hasonló!

– Csak egy tanonc hálószobája, főtörzsőrmester.

– Na ugye!

Murok átlépett. Hallották, ahogy motoz a túloldali homályban. És mivel ez a homály az orgyilkosokhoz tartozott, valahogy gazdagabbnak és finomabbnak érződött a bohócok homályánál.

Aztán a tizedes visszadugta fejét a nyíláson.

– Senki sem járt már itt benn jó ideje – jelentette ki. – A padló poros, bár a porban lábnyomok vannak. Az ajtót meg bezárták és elreteszelték. Belülről.

Murok egyéb részei is követték a fejét.

– Csak tisztázni szeretném, hogy biztosan jól értem-e – szólt dr. Mészarchoz. – Beano ütött egy rést az Orgyilkosok céhházának falába, igaz? Aztán ment, és felrobbantotta a sárkányt, majd visszatért ezen a lyukon keresztül, ugye? De akkor hogyan ölték meg?

– Bizonyára az orgyilkosok tették – jelentette ki a bolondok és bohócok céhmestere. – Jogukban állt. Végtére is a céhes birtok háborítása igen komoly bűntett.

– Látta bárki Beanót a robbanást követően? – érdeklődött Murok.

– Ó, igen. Boffo, a szolgálatos határozottan emlékszik arra, hogy kiment a kapun.

– Tudta, hogy ő az?

Dr. Mészarc üres tekintettel nézett vissza a kérdezőre.

– Nyilvánvalóan.

– Honnan?

– Honnan? Természetesen felismerte. Így lehet tudni, hogy valaki kicsoda. Rá kell nézni, és az ember ráébred: ez ő. Ezt úgy hívják, fel-is-me-rés – válaszolta tagoltan a bolondok és bohócok főnöke. – Beano volt. Boffo szerint erősen aggódott valami miatt.

– Á! Helyes. Nincs több kérdésem, doktor. Voltak Beanónak barátai az Orgyilkosok között?

– Nos… talán, esetleg. Nem tiltjuk a látogatókat.

Murok a céhmester arcára függesztette a tekintetét. Aztán elmosolyodott.

– Természetesen. Hát, ez nagyjából meg is magyarázza a dolgokat, azt hiszem.

– Ha legalább valami eredetit tett volna – fűzte még hozzá dr. Mészarc.

– Mint például egy vödör mész az ajtó fölött, vagy egy torta? – érdeklődött Kolon főtörzsőrmester.

– Pontosan!

– Nos, akár indulhatnánk is – vélte Murok. – Felteszem, nem kíván panaszt tenni az Orgyilkosokkal szemben?

Dr. Mészarc próbált rémült arcot vágni, de ez nem megy egykönnyen egy szélesre pingált vigyor alatt.

– Micsoda? Nem! Úgy értem… ha egy orgyilkos törne be a mi céhházunkba – mármint nem hivatalos, üzleti megfontolásból –, és eltulajdonítana valamit, nos, kétségkívül megfontolás tárgyává tennénk, hogy jogunkban áll…

– Lekvárt önteni az ingébe? – találgatta Angua.

– A fejéhez vágni egy vízzel teli hólyagot? – tódította Kolon.

– Valószínűleg.

– Minden céh a maga módján, természetesen – zárta le Murok. – Akár távozhatnánk is, főtörzsőrmester. Itt már nincs mit tennünk. Elnézést, hogy zavartuk, dr. Mészarc! Bizonyára komoly gondot jelentett mindez önnek.

A főbohóc valósággal összeroskadt a megkönnyebbüléstől.

– Említésre sem érdemes! Említésre sem érdemes. Örülök, hogy segíthettem! Tudom, hogy csak a munkájukat végzik.

A folyamatosan fecsegő céhmester a lépcsőn át az udvarba terelte őket. Az őrség ott várakozó része vigyázzállásba csörrent.

– Voltaképpen – vágott a doktor szavába a kapu felé ösztökélt Murok – lenne még egyvalami, amiben segíthetne.

– Szívesen, szívesen!

– Öhm, tisztában vagyok vele, hogy kissé szemtelen kérés – folytatta a tizedes –, de mindig is felettébb érdekeltek a céhes szokások. Így talán, esetleg… megnézhetném az önök múzeumát is?

– Elnézést, de milyen múzeumot?

– A bohócmúzeumot.

– Ó, úgy érti, az Arcok csarnokát! Az nem múzeum. Természetesen. Semmi titkos nincs benne. Boffo, jegyezd fel! Bármikor boldogan körbevezetjük, tizedes!

– Nagyon köszönöm, dr. Mészarc!

– Bármikor!

– Ami azt illeti, épp most teszem le a szolgálatot – fűzte még hozzá Murok. – Úgyhogy akár azonnal is nagyon szívesen megnézném. Ha már úgyis itt vagyok.

– Nem teheti le a szolgálatot, mikor… au! – szólt Kolon.

– Elnézést, főtörzsőrmester, mit is mondott?

– Maga belém rúgott!

– Pusztán véletlenül ráhágtam a szandáljára, főtörzsőrmester. A bocsánatát kérem!

Kolon próbált a tizedes arckifejezéséből valamiféle rejtett jelentést kihüvelyezni. Az egyszerű Murokhoz már hozzászokott, de az összetett Murok épp olyan nyugtalanító volt számára, mintha egy dühöngő kacsa támadt volna rá.

– Akkor mi, ööö, akkor el is indulnánk, rendben? – jelentette ki végül.

– Nincs értelme itt maradni most, hogy már mindent tisztáztunk – helyeselt az ádázul rámeredő tizedes is. – Ma éjjelre akár eltávozást is lehetne kérni, de csakugyan.

Majd a háztetők felé sandított.

– Úgy bizony! Most, hogy mindent tisztáztunk, el is megyünk! – jelentette ki Kolon. – Igaz, Nobby?

– Ó, de még mennyire, hogy elmegyünk! Most, hogy mindent tisztáztunk – válaszolta a kis tizedes. – Hallotta, Zsámoly?

– Mit, hogy mindent tisztáztunk? – érdeklődött a törpe őrgyakornok. – Hát persze! Akár el is mehetnénk. Rendben, Detritus?

A kövezetre kézbütykeivel támaszkodó megszólított kedvetlenül bámult a semmibe. Ez megszokott testhelyzet volt egy trollnál, aki épp arra várt, hogy befusson a következő gondolata.

A nevét alkotó hangok hatására egyik idegsejtje viharos tevékenységbe kezdett.

– Mi a’? – kérdezte.

– Mindent tisztáztunk.

– Mi mindent?

– Tudja, Kalapácsnyél úr halálát, meg mindent.

– Télleg?

– Igen!

– Ó!

Detritus megfontolás tárgyává tette az újonnan szerzett ismereteket, bólintott, majd agya visszaállt arra az állapotra, amely általában jellemezte.

Kevéssel később újabb neuron szikrázott fel a fejében.

– Helyes – jelentette ki.

Zsámoly egy hosszú pillanatig társára meredt.

– Erről ennyit akkor – nyugtázta végül szomorúan. – Ez minden, amit elértünk.

– Rövidesen visszatérek – tájékoztatta társait Murok. – Akkor indulunk, ööö… Jocival, ha jól emlékszem? Dr. Mészarc?

– Végül is, különösebb gondot nem jelent – ismerte el a céhmester. – Nos, rendben. Mutass meg mindent Murok tizedesnek, amire kíváncsi, rendben, Boffo?

– Igenis, uram! – felelte a kis bohóc.

– Bizonyára roppant vidám munka a bohócoké – vélte Murok.

– Bizonyára?

– Mármint tréfák és ugratások tömkelege, úgy értem.

Boffo ferde pillantást vetett a tizedesre.

– Hát… – felelte. – Akadnak jó pillanatok…

– Azt lefogadom. De még mennyire!

– Gyakran osztják be kapuszolgálatra, Boffo? – érdeklődött kedélyesen Murok, miközben végigballagtak a Bolondok és Bohócok céhházán.

– Hah… Majdnem állandóan – felelte a kis bohóc.

– És mikor látogatta meg Beanót a barátja? Tudja, az… orgyilkos.

– Ó, akkor erről is tud – nyugtázta Boffo.

– De még mennyire – mondta Murok.

– Körülbelül tíz nappal ezelőtt – kezdett bele a kapuszolgálatos. – Erre jöjjön, a tortatávon kívül!

– Beano nevére nem emlékezett, de felismerte a szobáját. Nem tudta a szobaszámát, de egyenesen odasétált – folytatta a tizedes.

– Úgy van. Gondolom, dr. Mészarc mondta el önnek – nyugtázta Boffo.

– Beszéltem a doktorral, igen – felelte Murok.

Angua úgy érezte, lassan kezdi megérteni, hogyan kérdezősködik a tizedes. A férfi úgy tett fel kérdéseket, hogy nem kérdezte meg őket. Egyszerűen csak elmondta az embereknek, szerinte mi történt, vagy hogy mire gyanakszik, azok pedig azon való igyekezetükben, hogy lépést tartsanak vele, kitöltötték a hézagokat. De Murok valójában sohasem hazudott.

Boffo kinyitott egy ajtót, majd egy gyertyával kezdett el szöszmötölni.

– Meg is érkeztünk – jelentette ki végül. – Erre ügyelek, mikor nem azon a rohadt kapuszolgálaton vagyok.

– Az istenekre! – lehelte Angua. – Ez rettenetes!

– Nagyon érdekfeszítő! – méltatta a látványt Murok.

– Történelmi hagyomány – magyarázta Boffo, a bohóc.

– Azok az apró fejek…

A gyertya lángja polcok rengetegét világította meg, melyeken kicsike bohócarcok sorakoztak – mintha csak gyümölcsei lettek volna egy váratlanul és testületileg kifinomult humorérzékre szert tett fejvadásztörzs ama vágyának, hogy jobb hellyé varázsolja a világot.

– Tojáshéjak – mondta Murok. – Egyszerű tyúktojások. Úgy készítik őket, hogy fognak egy tojást, két lyukat szúrnak az aljába meg a tetejébe, majd azokon keresztül kifújják a belsejét. Aztán a bohóc rápingálja a saját arcfestését a tojáshéjra, és onnantól kezdve az hivatalosan is az övé, más nem használhatja. Ez igen lényeges! Az arcok némelyike olykor már nemzedékek óta van ugyanazon család birtokában. Egy bohóc arca nagyon értékes dolog. Nem így van, Boffo?

A kapu őre a tizedesre meredt.

– Honnan tudja maga mindezt?

– Egy könyvben olvastam.

Angua felcsippentett egy ősi tojáshéjat. A relikviához egy cédulát erősítettek, melyen tucatnyi név sorakozott. Mindegyiket áthúzták, kivéve a legutolsót. A régebbi nevek tintája már szinte olvashatatlanná fakult. Az őrgyakornok visszatette a tojáshéjat a helyére, majd oda sem figyelve a ruhájába törölte a tenyerét.

– Mi történik akkor, ha valamelyik bohóc egy másik arcát akarja használni? – kérdezte.

– Ó, mindig összehasonlítjuk az új tojásokat a polcokon lévőkkel – magyarázta Boffo. – Ilyesmire nem kerülhet sor.

Végigsétáltak az arcocskák sorai között. Angua szinte hallani vélte a milliónyi, tortával teli nadrág szörcsögését, a tülkölő krumpliorrok ezreinek visszhangját, és lelki szemei előtt felrémlett a cseppet sem mosolygó arcok millióira mázolt széles vigyor. Körülbelül félúton a polcok közti járat kiszélesedett annyira, hogy helyet adjon egy asztalnak és egy széknek, egy régi irattartókkal teli állványnak, valamint egy munkaasztalnak, melyen beszáradt festékestégelyek, színezett lószőr pamacsok, flitterek és egyéb, a tojásfestés különös művészetében használatos apróságok sorakoztak. Murok ujjai közé csippentett néhány szál színes lószőrt, és elgondolkodva nézegette.

– De tegyük fel – szólalt meg aztán –, hogy egy bohóc a saját arca helyett… úgy értem, mi van, ha egy másik bohóc arcát használja?

– Hogy mondta? – értetlenkedett Boffo.

– Mi van, ha valaki mondjuk valaki más sminkjét használja? – kérdezte Angua.

– Ó, az szinte állandóan megesik! – felelte a kapuőr. – Folyton kölcsönkérjük a pofcsikat egymá…

– Pofcsikat? – kérdezett vissza az őrgyakornok.

– Sminkkészleteket – fordította Murok. – Nem, azt hiszem, az őrgyakornok arra gondolt, hogy egy bohóc miképp tudja elérni azt, hogy úgy nézzen ki, mint egy másik?

Boffo szemöldöke összeráncolódott, mintha egy kihüvelyezhetetlen kérdést próbálna értelmezni.

– Hogyan?

– Merre van Beano tojása, Boffo?

– Az az, ott, az asztalon! – mutatta a kapu őre. – Megnézhetik, ha akarják.

Megszemlélték a tojáshéjat. Pufi vörös orra volt és vörös parókája. Angua figyelte, ahogy Murok a fény felé tartja a relikviát, majd néhány vörös szálat húzott elő a zsebéből.

– De mi van – próbálta az őrgyakornok ismételten megértetni Boffóval a kérdést –, ha valamelyik reggel azzal a gondolattal ébred, hogy egy másik bohócnak sminkelje ki magát?

Boffo a lányra meredt. Elég nehéz volt értelmezni arckifejezését az állandóan legörbülőre festett száj alatt, de amennyire Angua meg tudta ítélni, ezzel az erővel akár arra is biztathatta volna, hogy folytasson bizonyos határozott szexuális tevékenységet egy kisméretű csirkével.

– Hogy tehetnék ilyet? – találta meg végül hangját a bohóc. – Akkor nem saját magam lennék!

– De valaki megpróbálkozhatna valami ilyesmivel, nem?

Boffo gomblyuka felspriccelt.

– Nem kötelezhetnek arra, hogy efféle mocskos beszédet hallgassak, kisasszony!

– Tehát azt mondja – ismételte meg Murok –, hogy soha egyetlen bohócnak sem jutna eszébe egy másik ööö… arcának mintáját festeni a sajátjára?

– Már megint csinálják!

– Igen, de talán olykor előfordul, hogy véletlenül egy ifjú bohóc…

– Nézzék, mi illemtudó népek vagyunk, értik?

– Elnézést! – szabadkozott Murok. – Azt hiszem, már értem. Na most… amikor megtaláltuk szegény megboldogult Beano úr testét, nem volt rajta a parókája. Bár azt könnyen lesodorhatta a fejéről a víz. Az orrát azonban… ön azt mondta Kolon főtörzsőrmesternek, hogy valaki elvitte Beano orrát. Az igazi orrát. Lenne szíves – folytatta olyan udvarias, kedves hangon a tizedes, mintha csak valami együgyű lélekhez szólna – a saját igazi orrára mutatni, Boffo úr?

A szólított megkocogtatta az arca közepén éktelenkedő nagy, vörös krumpliorrot.

– De az… – kezdte Angua.

– …az igazi orra – fejezte be Murok. – Köszönöm!

A kis bohóc láthatóan megnyugodott valamelyest

– Azt hiszem, jobb, ha most mennek! – szólalt meg. – Nem szeretem az ilyen dolgokat. Kiborítanak.

– Elnézést! – ismételte meg Murok. – Csak éppen… azt hiszem, támadt egy ötletem. Már korábban is tűnődtem rajta… de most már meglehetősen biztos vagyok benne. Úgy vélem, tudok ezt-azt az elkövetőről. De szeretném megnézni még egyszer utoljára a tojáshéjakat, csak a biztonság kedvéért.

– Azt állítja, hogy egy másik bohóc ölte meg? – szegezte neki ellenségesen a kérdés Boffo. – Mer’ ha igen, megyek egyenesen a…

– Nem egészen – szólt közbe a tizedes. – De meg tudom mutatni magának a gyilkos arcát.

Azzal lenyúlt, és felemelt valamit az asztalon heverő lim-lomok közül. Majd Boffo felé fordult, és kinyitotta a tenyerét. De mivel Anguának háttal állt, az őrgyakornok nem láthatta, mi van a kezében. Boffo azonban igen: a kis bohóc fojtott kiáltást hallatott, majd megfordult és elrohant az apró arcok között, hogy csak úgy csattogott hatalmas cipője a köveken.

– Köszönöm! – szólt utána Murok. – Rendkívül sokat segített.

Azzal összezárta a markát.

– Gyerünk! – fordult Anguához. – Jobb lesz, ha indulunk. Nem hiszem, hogy túlságosan népszerűek leszünk itt egy-két perc múlva.

– Mit mutatott neki? – faggatta Angua a férfit, miközben méltósággal, ám meglehetős sebességgel haladtak a kapu felé. – Valami olyasmit, amiről sejtette, hogy itt található, ugye? Az az egész a múzeumlátogatással kapcsolatban…

– Tényleg meg akartam nézni. Egy jó csendbiztosnak mindig nyitottnak kell lennie az új tapasztalatokra – mutatott rá Murok.

Sikerült eljutniuk a kapuig. Egyetlen bosszúszomjas torta sem szállt feléjük a sötétből.

Odakint Angua a falnak támaszkodott. Még a levegő is édesebbnek érződött a céhházon kívül, ami rendkívül szokatlannak minősült ankh-morporki viszonyok között. De legalább az utcákon az emberek anélkül is nevethettek, hogy ezért megfizették volna őket.

– Mégsem mutatta meg végül, mitől ijedt meg a bohóc – szólt az őrgyakornok.

– Egy gyilkost mutattam neki – felelte Murok. – Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá. Azt hiszem, mindannyian feszültek kicsit mostanában. És olyan ez, mint a törpékkel és a trollokkal: mindenki a saját módján gondolkodik.

– Megtalálta odabenn a gyilkos arcát?

– Igen.

A tizedes kinyitotta a tenyerét.

Egy sima, csupasz tojás feküdt benne.

– Így néz ki – tette hozzá.

– Nincs neki arca?

– Nem, most úgy gondolkodik, ahogy a bohócok. Az én észjárásom ugyan elég egyszerű – magyarázta Murok –, de azt hiszem, a következő történt: valaki az orgyilkosok közül szerette volna, ha feltűnés nélkül járhat ki-be. Rájött, hogy csak egy vékony fal választja el a két céhházat. Csak meg kellett tudnia, ki lakik a szobája falának túlfelén. Később megölte Beanót, és elvette a parókáját meg az orrát. Az igazi orrát. Legalábbis ahogy azt a bohócok látják. A smink sem lehetett túlságosan bonyolult. A hozzávalók bárhol beszerezhetőek. Aztán besétált a Bolondok és Bohócok céhházába Beanónak öltözve. A szobában áttörte a falat, majd a másik oldalon – immár orgyilkosként – lement a belső udvarra, a múzeum mellé. Ott megkaparintotta a… pukkát, aztán visszatért. Átbújt a falon ütött résen, Beanónak öltözött és kisétált. Aztán viszont őt ölte meg valaki.

– Boffo azt mondta, hogy Beano aggodalmasnak tűnt – morfondírozott Angua.

– Én pedig arra gondoltam: ez különös, mert ahhoz, hogy az ember meg tudja állapítani, milyen a hangulata egy bohócnak, igencsak közelről kell megszemlélnie az arcát. De lehet, hogy csak az tűnt föl neki, hogy Beano sminkje nem volt teljesen rendben. Mintha valaki olyan készítette volna el, aki nem volt gyakorlott az ilyesmiben. A fontos az egészben az, hogy ha egy bohóc azt látja, hogy Beano arca kisétál a kapun, akkor számára a személy az, aki eltávozik. El sem tudják képzelni, hogy valaki más is viselheti az ő sminkjét. Egyszerűen nem így jár az agyuk. A bohóc és az arcfestése az ugyanaz a dolog. A sminkje nélkül egy bohóc nem létezik. Ugyanúgy nem lennének képesek egymás arcát viselni, mint ahogy egy törpe számára is elképzelhetetlen az, hogy egy másik törpe szerszámait használja.

– Elég kockázatosnak hangzik ez az egész – vélte Angua.

– Az is volt. Nagyon kockázatos.

– … Murok? Most mit fog csinálni?

– Azt hiszem, érdemes lenne kideríteni, hogy kinek a szobája van a lyuk túloldalán, nem? Úgy gondolom, jó eséllyel Beano kis barátjáé.

– Az Orgyilkosok céhházába? Csak mi ketten?

– Öhm. Jogos észrevétel.

Murok annyira elszontyolodott, hogy Angua szíve megesett rajta.

– Hány óra lehet? – kérdezte.

A tizedes igen óvatosan elővette a zsebéből a Kadar kapitánynak szánt ajándék órát tartalmazó szövettokot.

– Épp…

– …abing, abing, abong, bong… bing… bing… Türelmesen vártak, míg a zene elhallgat.

– Háromnegyed hét – jelentette végül Murok. – És ez tökéletesen pontos! Az Egyetem nagy napórájához igazítottam.

Angua az égre pillantott.

– Rendben – mondta. – Azt hiszem, ki tudom deríteni. Csak bízza rám!

– Hogyan?

– Öö… Hát, levehetem az egyenruhát, és öö, kiadhatom magam valamelyik konyhalány húgának vagy valami…

Murok kétkedő arcot vágott.

– Gondolja, hogy ez működni fog?

– Van jobb ötlete?

– Most épp nincsen.

– Hát akkor legyen így. Nekem… öö… nézze, maga menjen vissza a többiekhez, és… én meg keresek egy helyet, ahol átöltözhetek.

Körül sem kellett néznie ahhoz, hogy azonnal tudja, merről jön a kuncogás. Gaspod hajlamos volt pont ugyanolyan némán és kellemetlenül előtűnni a semmiből, akár az a bizonyos apró metánfelhő egy zsúfolt szobában. Ráadásul utóbbi azon vonásával is rendelkezett, hogy képes volt maradéktalanul kitölteni a rendelkezésére álló teret.

– Honnan szerez itt váltóruhát? – kérdezte Murok.

– Egy jó csendbiztos mindig kész a rögtönzésre – válaszolta Angua.

– Az a kis kutya rettentően zihál – jegyezte meg a tizedes. – Vajon miért jár mindig a nyomunkban?

– Igazán nem tudnám megmondani.

– Ajándékot hozott magának.

Angua megkockáztatott egy pillantást a jelzett irányba. Gaspod épp csak a szájában tudta tartani a hatalmas csontot. A cubák szélesebb volt, mint a saját testhossza, és valószínűleg valami olyan lényhez tartozott, ami egy kátránytóban pusztult el. A csont itt-ott zölden tündökölt, más helyeken pedig szőrösnek látszott.

– Milyen aranyos – nyugtázta hűvösen a lány. – Nézze, induljon el! Hadd lássam, mire jutok…

– Hát, ha biztos benne… – mondta vonakodva Murok.

– Igen.

Mikor a férfi eltűnt, Angua elindult a legközelebb sikátor felé. A holdfelkeltéig már csak alig pár perc volt hátra.

Kolon tisztelgett, mikor a gondolataiba merült Murok visszatért.

– Hazamehetünk most már, uram? – sugallta.

– Tessék? Miért?

– Most, hogy mindent tisztáztunk?

– Azt csak azért mondtam, hogy elaltassam a gyanakvásukat – világított rá Murok.

– Á! Nagyon okos – felelte sietve a főtörzsőrmester. – Erre gondoltam én is. Mondtam is magamban: azért mondja ezt, hogy elaltassa a gyanakvásukat.

– Valahol odakinn még mindig kószál egy gyilkos. Vagy rosszabb.

Murok tekintete végigsiklott a szedett-vedett seregen.

– De úgy gondolom, először ezt a Nappali őrséggel kapcsolatos dolgot kell elintéznünk – vélte.

– Öö. A népek azt beszélik, hogy valóságos zendülés tört ki odakinn – mutatott rá Kolon.

– Épp ez az, amiért mihamarabb el kell intéznünk.

Kolon az ajkába harapott. Valójában nem volt gyávának mondható. Az előző évben, amikor a várost egy sárkány dúlta, ő ott állt fenn egy háztetőn, és íjat feszített a tátott szájjal felé száguldó szörnyre. Bár igaz, hogy utána alsóneműt kellett cserélnie. De akkor is, az egyszerű eset volt. Egy roppant nagy, tűzokádó sárkány világos és egyértelmű probléma. Ott lebegett közvetlenül az ember előtt, és elevenen meg akarta sütni. Csupán emiatt kellett aggódnia. …Ami azt illeti, egy rakás dolog miatt kellett aggódnia, de… az egész egyértelmű volt. Semmi rejtély vagy hasonló.

– Megyünk és elintézzük? – kérdezett vissza.

– Igen.

– Ó! Helyes. Szeretek elintézni dolgokat.

Pöcetata a Koldusok Céhének megbecsült tagjaként a motyogók sorait gyarapította. Méghozzá kimagasló színvonalon. Ebbéli minőségében általában mások nyomába szegődött, és őket követve addig motyogott saját, érthetetlen nyelvén, míg pénzt nem adtak neki, hogy ezt most már talán ne tegye. Az emberek azt hitték róla, hogy őrült, de szigorú értelemben véve nem volt az. Éppen csak kozmikus szinten érintkezett a valósággal, és nehézséget okozott neki, hogy a jelentéktelenebb dolgok – mint például más emberek, falak vagy a szappan – szintjére lesüllyedjen. (Bár a pénzérmékhez hasonló egészen apró dolgok szintjén ismét csak elsőrendű valóságérzékeléssel rendelkezett.)

Ezért Pöcetata egyáltalán nem lepődött meg, amikor egy csinos nő elsietett mellette, majd minden ruhadarabját ledobálta magáról. Efféle dolgok állandóan megestek vele – igaz, mindaddig csupán feje belső univerzumában.

De aztán annak is szemtanúja volt, ami mindezek után következett.

Utóbb figyelte, ahogy a karcsú, aranyló alak elsuhan.

– Nemmegon’tam? Nemmegon’tam? Nemmegon’tam? – jelentette ki végül. – Hogy fújna a terembura rossz végibe! ’csába! Ezredkeze, aprórák! Nemmegon’tam?

Mikor Angua ismét előbukkant, Gaspod csóválni kezdte azt, ami technikai értelemben a farkának minősült.

– „Kegghesek egh heghek, ahoh áköhhöghehek” – idézte, bár hangját eltorzította a hatalmas cubák. – Üghes. Egh a kis hehkéhes ahángékok nekeg hogham…

Majd a csontot a szájából a macskakövekre ejtette. Angua farkasszemekkel sem látta étvágygerjesztőbbnek.

– Miért? – kérdezte.

– Ez a cubák tele van tápláló csontvelővel! – jegyezte meg a kis kutya vádlón.

– Felejtsd el! – vetette oda Angua. – Na most, hogyan lehet bejutni az Orgyilkosok céhházába?

– És utána esetleg lóghatnánk kicsit együtt a fényes úti szemétdomboknál? – kérdezte a reménykedő Gaspod, miközben farokcsonkja továbbra is a földet püfölte. – Akkora patkányok vannak arra, hogy még a szőröd is égnek áll tő… Nem, rendben, felejtsd el, hogy megemlítettem! – fejezte be gyorsan, mikor Angua szeme egy pillanatra tüzesen felragyogott. Aztán felsóhajtott.

– Van egy csatorna a konyha mellett – közölte.

– Elég nagy egy ember számára?

– Még egy törpének is szűk. De nem éri meg. Ma spagettit adnak. Nem túl sok csontot találni a spagetti…

– Gyere!

A kis korcs Angua után bicegett.

– Milyen jó kis cubák volt pedig! – sajnálkozott. – Épp hogy csak elkezdett zöldülni. Ha! Fogadom, hogy egy doboz csokoládéra Jóképű ifiúrtól nem mondtál volna nemet!

Gaspod lekushadt, ahogy Angua felé pördült.

– Mit beszélsz?

– Semmit! Semmit!

A kis korcs megvárta, míg a lány előreindul, majd zihálva nyomába eredt.

Angua nem volt túl jó hangulatban. Már önmagában az is gondot jelent, ha az embernek telihold idején agyarakat kell növesztenie és kiszőrösödik. De ráadásul igen csekély azoknak a férfiaknak a száma, akik boldogok egy olyan párkapcsolatban, ahol partnerük időnként bundát növeszt és vonyítani kezd. A maga részéről megesküdött: soha többé nem vállal föl egy ilyen viszonyt.

Gaspod már beletörődött abba, hogy szerelem nélküli létre kárhoztatott. Vagy legalábbis hogy nem várhat többet annál a pár pillanatnyi testi kapcsolatnál, amit például egy gyanútlan csivava vagy a postás lába jelent.

*

Az 1-es számú por a kettőbe hajtott papír vágatában lecsúszott a fémcsövecskébe. Átkozott Kadar! Ki gondolta volna, hogy az operaház felé veszi az irányt? Egy egész csőkészletet elvesztett miatta. Igaz, maradt még három, takarosan egymás mellé rakva az üreges tartóban. Csupán egy zacskó 1-es számú porra és némi ólomra van szüksége annak, aki uralni akarja a várost…

A pukka az asztalon feküdt. Fémrészei kékesen derengtek. Nem is derengtek, inkább kéken csillogtak. Persze ez főként az olaj miatt volt. Csak az olaj miatt lehetett. Hiszen az egész nem volt más, csupán egy fémtárgy. Nem pedig valami élő dolog.

És mégis…

És mégis…

– Azt beszélik, az csak egy kolduslány volt a céhházban.

És? Mi van akkor? Alkalmas célpontnak tűnt. Nem én hibáztam. A te hibád volt. Én csak egy pukka vagyok. Pukkák nem ölnek embereket. Emberek ölnek embereket.

– Te ölted meg Kalapácsnyél Björnt! A fiú azt mondta, hogy magadtól sültél el! És ő javított téged!

Hálát vársz tőlem? Más pukkákat készíthetett volna.

– Ez ok arra, hogy megöld?

Természetesen. Te ezt nem érted.

A hang a saját fejéből szólt, vagy a pukkából? Nem tudta eldönteni. Edward is említette, hogy volt valami hang… ami azt hajtogatta, hogy meg tud adni bármit, amire csak vágyik…

Angua még a dühös tömeg ellenére is könnyedén bejutott a céhházba. Az orgyilkosok némelyike, akik afféle nemesi házakból jöttek, ahol a bozontos nagy kutyák úgy hevertek szerteszét, mint a szegényebb népeknél a szőnyegek, magával hozott párat az említett ebekből. Ráadásul Angua tökéletes pedigrével rendelkezett. Elismerő pillantások kísérték, ahogy elkocogott az épületek között.

A megfelelő folyosó felkutatása sem bizonyult különösebben nehéznek. Még emlékezett a szomszédos céhházban látottakra és számolta az emeleteket. De egyébként sem kellett volna megerőltetnie magát: tűzijáték szagától bűzlött az egész folyosó.

Az egyik ajtó közelében – amelyet szemlátomást kívülről feszítettek fel – orgyilkosok csoportosultak. A sarok mögött megbújó Angua figyelő szemei előtt a dühtől eltorzult arcú dr. Rejtvány lépett ki a szobából.

– Áfius úr?

Egy ősz hajú orgyilkos kihúzta magát.

– Uram?

– Azt akarom, hogy megtalálják!

– Igen, doktor…

– Pontosabban azt akarom, hogy végezzenek vele! Méghozzá rendkívüli udvariatlansággal! És a díját tízezer tallérban állapítom meg, melyet személyesen fogok kifizetni a végrehajtónak, megértették? A céhadótól is eltekintek.

Néhány orgyilkos feltűnés nélkül elsomfordált a tömegből. Tízezer tallér igen szép summának számított.

Áfius kényelmetlenül feszengett.

– Doktor, azt gondolom…

– Gondolja? Nem azért fizetik, hogy gondolkozzék! Az ég tudja, meddig jutott ez az idióta! Megparancsoltam, hogy kutassák át a céhházat! Miért nem törte be senki az ajtót?

– Elnézését kérem, doktor, de Edward már hetekkel ezelőtt eltávozott, és nem gondoltam…

– Nem gondolta? Miért kapja a fizetését?

– Soha nem láttam még ilyen állapotban – jegyezte meg Gaspod.

Az orgyilkosok céhmestere mögött valaki köhintett, majd dr. Mészarc lépett ki a szobából.

– Á, doktor! – üdvözölte dr. Rejtvány. – Azt hiszem, üdvösebb lenne, ha mi ketten mennénk, és átbeszélnénk mindezt a szobámban, nemde?

– Roppantul sajnálom, és a legteljesebb bocsánatát kérem, lordom…

– Ne is törődjön vele! Az a kis… gazember mindkettőnkből bolondot csinált. Öhm… semmi személyes, ugye érti? Áfius úr, a Bolondok és az Orgyilkosok őrt állnak e mellett a rés mellett holnapig, amíg nem kerítünk kőműveseket. Senki sem megy át rajta, megértették?

– Igen, doktor.

– Nagyon helyes.

– Áfius – magyarázta Gaspod, miután dr. Rejtvány és a főbohóc eltávoztak – az Orgyilkosok második embere. – A kis korcs megvakarta a fülét. – Két fityingért eltenné láb alól a jó öreg Rejtványt, ha nem ütközne a céhszabályzatba.

Angua előrébb trappolt. Áfius, aki fekete keszkenővel törölgette homlokát, lenézett rá.

– Téged még nem is ismerlek! – üdvözölte. Aztán Gaspodra pillantott. – És ahogy látom, a vakarcs is visszatért.

– Vau, vau – mondta Gaspod, és farkcsonkja a földet püfölte. – Amúgy – jegyezte meg Angua felé – gyakran jó lehetsz nála egy borsmentásra, ha megfelelő hangulatban találod. Ebben az évben eddig tizenöt embert mérgezett meg. Majdnem olyan szakértő mérgek terén, mint az öreg Rejtvány.

– Számításba kell ezt vennem? – kérdezte Angua, miközben Áfius megveregette a fejét.

– Ó, az Orgyilkosok nem ölnek, hacsak nem fizetik meg őket érte. Az ilyen apró tudnivalók fontosak lehetnek.

Ahol ekkor állt, onnan Angua már rálátott az ajtóra. A fémkeretben lévő kártyán a következő volt olvasható: Edward d’Eath.

– Edward d’Eath – ízlelgette.

– Ez a név ismerős – szólt Gaspod. – A család valahol fenn lakik a Királyok útján. Régen gazdagabbak voltak, mint Kerőzus.

– Ki az a Kerőzus?

– Valami gazdag külföldi fickó.

– Ó.

– De a dédnagypapát állandóan szörnyű szomjúság gyötörte, a nagypapa senkinek nem tudott ellenállni, aki nadrágot viselt, érted, az öreg d’Eath meg, hát, józan életű volt és egyáltalán nem kicsapongó, viszont elvesztette a család maradék vagyonát, mert valahogy képtelen volt különbséget tenni az egy és a tizenegy között.

– Nem értem, hogyan lehet amiatt elveszíteni bármekkora összeget.

– Pedig el lehet, ha az ember Csonka Miszter Tökfejet játszik a nagyfiúkkal.

A vérfarkas és a kutya visszaügetett a folyosón. – Tudsz valami Edward mesterről? – faggatta a kis korcsot Angua.

– Nah. A házukat nemrég árverésre bocsátották. Családi adósság. Őt magát sem láttam az utóbbi időben.

– Te tényleg valóságos aranybánya vagy ebből a szempontból – ismerte el Angua.

– Hát, eljutok ide-oda. A kutyákra ügyet sem vetnek. – Majd összeráncolta az orrát, amitől az úgy festett, akár egy szikkadt kis gomba. – Affene. Pukkabűz, nem?

– Igen, Van valami különös benne – erősítette meg Angua.

– Micsoda?

– Valami nincs rendben.

Akadtak egyéb szagok is: mosatlan zoknik bűze, más kutyák és dr. Mészarc arcfestékének szaga, az előző esti vacsora illata – betöltötték az egész légteret. De a tűzijáték szaga, melyet Angua ekkor már automatikusan a pukkával társított, marón és savasan minden mást beborított.

– Mi nincs rendben?

– Nem tudom… talán a pukka szaga…

– Nem. Az nem itt kezdődött. A pukkát évek óta itt tartották.

– Igaz. Rendben. Hát, egy nevünk azért van. Talán jelent valamit Murok számára…

Angua letrappolt a lépcsőn.

– Öö… – mondta Gaspod.

– Igen?

– Hogyan változol vissza nővé?

– Csak elrejtőzöm a holdfény elől, és… összpontosítok. Így működik.

– Fene. Ennyi az egész?

– Telihold idején átváltozhatok akár nap közben is, ha akarok. De éjjel, ha a telihold fénye rám vetül, kénytelen vagyok átváltozni.

– Nem lehet megúszni? És a farkasvészfű?

– Farkasvészfű? Az egy növény. A sisakos virágúak közé tartozik, ha jól emlékszem. Mi van vele?

– Nem öl meg?

– Nézd, nem kell mindent elhinni, amit a farkasemberekről hallasz! Ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Az idő túlnyomó részében – tette hozzá.

Kiértek a céhházból, és eljutottak a sikátorig; bár az néhány fontos részletében különbözött attól, amilyen állapotban otthagyták. A legfigyelemreméltóbb ezen részletek közül Angua ruháinak illetve Pöcetata jelenlétének teljes hiánya volt.

– A fenébe!

Mindketten az üres foltra bámultak a földön.

– Van másik ruhád? – kérdezte Gaspod.

– Igen, de csak otthon, a Szilfa utcában. Ez volt az egyetlen egyenruhám.

– De emberalakban mindenképpen ruhát kell viselned?

– Igen.

– Miért? Azt hittem, egy meztelen nőt minden társaságban szívesen fogadnak.

– Maradnék mégis inkább a ruhánál.

Gaspod a földet szaglászta.

– Akkor induljunk! – sóhajtotta. – Jobb, ha még azelőtt elcsípjük Pöcetatát, mielőtt a láncinged átváltozik egy palack bivalyerőssé, nem?

Angua körbenézett. Pöcetata szagába szöget lehetett volna verni.

– Rendben. De igyekezzünk!

Farkasvészfű? Nincs szükség semmiféle ostoba növényre ahhoz, hogy az életed kellőképp bonyolult legyen, ha minden hónapban egy hétig plusz két lábbal és négy járulékos mellbimbóval kell boldogulnod.

Az Orgyilkosok céhháza és a Patrícius palotája körül is tömeg verődött össze. A környéken lézengett továbbá rengeteg koldus is. Rondán festettek. Igaz, rondán festeni egy koldusnak munkaköri kötelessége, de ezek a szükségesnél is rondábbaknak tűntek.

A polgárőrség kikukucskált a sarok mögül.

– Több száz ember van itt – mérte fel Kolon. – És egy rakás troll a Nappali őrség háza körül.

– Hol a legsötétebb a tömeg? – érdeklődött Murok.

– Bárhol, ahol trollok állnak – felelte a főtörzsőrmester. Aztán észbe kapott. – Csak vicceltem! – tette hozzá.

– Rendben van – döntött Murok. – Mindenki utánam!

A zsivaj elhalkult, ahogy a polgárőrség az őrházig masírozott, imbolygott, trappolt valamint négykézlábazott.

Ahol két igen termetes troll állta el az útjukat. A tömeg várakozó csendben figyelt.

Most már bármelyik pillanatban, gondolta Kolon, eldobhat valaki valamit. És akkor mind meghalunk.

Felpillantott. Lassan, szaggatott mozgással vízköpő-szörnyek fejei jelentek meg az ereszcsatorna mentén. Senki sem akart kihagyni egy jó kis látványosságot.

Murok biccentett a két troll felé.

Még a zuzmó is ott van rajtuk, futott át Kolon agyán.

– Kékpát és Bauxit, ugye? – érdeklődött a tizedes.

Kékpát önkéntelenül bólintott. Bauxit, akit keményebb sziklából faragtak, csak szúrósan nézett.

– Épp magukhoz hasonlókat keresek! – folytatta Murok.

Kolon úgy markolta a sisakját, mint egy 10-es méretű remeterák, ami épp egy 1-es méretű csigaházba próbál bebújni.

– Be vannak sorozva – jelentette ki a tizedes.

Kolon kikukucskált a sisak pereme alól.

– Jelentkezzenek Nobbs tizedesnél a fegyvereikért! Felesketni Detritus őrgyakornok fogja magukat. – Hátrább lépett. – Üdvözlöm önöket a polgárőrségben! Ne feledjék: minden őrgyakornok a tarsolyában hordja a marsallbotot!

A trollok meg sem moccantak.

– Nemmé’k őrségbe! – közölte Bauxit.

– Sosem láttam még tehetségesebb tisztjelölteket! – méltatta a vonakodó regrutákat Murok.

– Hé, nem veheti fel őket az őrségbe! – kiáltotta egy törpe a tömegből.

– Nicsak! Üdv, Erőskar úr! – köszöntötte a tizedes. – Jó, hogy a közösség oszlopai is megjelentek körünkben. Miért ne léphetnének be a polgárőrségbe?

Minden troll feszülten figyelt. Erőskar hirtelen rádöbbent, hogy a figyelem középpontjába került, és tétovázni kezdett.

– Hát… először is, mert csak egy törpe van maguk között… – kezdte.

– Én is törpe vagyok! – felelte Murok. – Elméletileg.

Erőskar kissé zavarodottnak tűnt. A szélsőségesebb törpék számára Murok büszkén vállalt és hangoztatott törpeségének elfogadása komoly nehézséget jelentett.

– Maga kicsit túl nagy – vetette ellene sután.

– Nagy? Mi köze a méretnek ahhoz, hogy valaki törpe vagy sem? – csattant fel a tizedes.

– Öhm… sok? – kockáztatta meg suttogva Zsámoly.

– De jó meglátás – ismerte el Murok. – Helyes meglátás. – Végignézett az arcokon. – Rendben. Szükségünk van pár becsületes, törvénytisztelő törpére… maga ott!

– Én? – kérdezett vissza egy vigyázatlan egyed.

– Büntetlen előéletű?

– Mi? Hát, a feleségemmel megegyeztünk, hogy ami azelőtt volt, azt nem boly…

– Helyes. És besorozom még… magukat kettőjüket… meg önt. Négy új törpe polgárőr, rendben? Most már nem panaszkodhatnak.

– Nemmé’k őrségbe! – jelentette ki ismét Bauxit, de immár érezhető bizonytalansággal a hangjában.

– Maguk trollok most má’ nem mehetnek el! – figyelmeztetett Detritus. – Különben túl sok a törpe. Ez számlálás dóga, úgy ám!

– Semmiféle őrségbe nem lépek be! – tiltakozott az egyik törpe.

– Nem elég férfi hozzá, he? – kérdezett vissza Zsámoly.

– Mi? Vagyok olyan férfi, mint bármikor bármelyik ostoba troll!

– Helyes, akkor ezt elintéztük – zárta le a vitát Murok a kezét dörzsölgetve. – Zsámoly megbízott csendőr?

– Uram?

– Hé! – szólt közbe Detritus. – Mióta lett megbízott?

– Mióta ő a törpe újoncok parancsnoka – felelte Murok. – Mint ahogy maga a troll újoncoké, Detritus megbízott csendőr.

– Troll újoncok megbízott csendőr parancsnoka?

– Természetesen. Na most, ha oldalt lépne, Bauxit őrgyakornok…

Murok mögött a büszke Detritus hatalmas levegőt vett.

– Nemmé’k…

– Bauxit őrgyakornok! Maga üledék! Vii-gyázz! Tiszteee-legj! Murok tizedes útjából kilépni! Maguk ketten trollok, hozzám! N’eggy… ké… hár… neégy! Mostantól őrségtagok! Ááá, nem hiszem, mit szemeim látnak! Bauxit, honnan jött maga?

– Szeglet-hegységbő’, de…

– Szeglet-hegységbő’? Szeglet-hegységbő’? Csak… – nézett Detritus az ujjaira röviden, mielőtt a háta mögé dugta volna a markát – kettő dolog ered Szeglet-hegységbő’! Sziklák meg… meg… – lendítette vadul oldalra a karját – másik sziklák! Maga melyik, Bauxit?

– Mi a fene folyik itt?

Az őrház ajtaja kitárult, és kivont karddal Cikorny kapitány lépett ki rajta.

– Maguk üledékek! Azonnal felemelik kezüket, ismétlik utánam troll esküt…!

– Kapitány! – köszöntötte Murok. – Válthatnánk pár szót?

– Most komoly bajba került, Murok tizedes! – acsarogta Cikorny. – Mit gondol, ki maga?

– Azt teszem, amit parancsolnak…!

– Nemmé’k őrs…

Vhamm.

– Azt teszem, amit parancsolnak…!

– Csak egy megfelelő helyen lévő ember – felelte Murok derűsen.

– Nos, megfelelő helyen lévő ember, itt én vagyok a rangidős, és maga veszett gyorsan…

– Érdekes észrevétel – vágott közbe a tizedes. Azzal előhalászta kis fekete könyvét. – Ezennel felmentem a szolgálatból.

– …vagy különben belerúgnak abba a guhalúg fejembe…

– …vagy különben belerúgnak abba a guhalúg fejembe…

– Micsoda? Maga megőrült?

– Nem, uram, de kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ön igen. Erre az esetre pedig világos szabályok vonatkoznak.

– Ki hatalmazta fel erre? – Cikorny a tömegre meredt. – Há! Gondolom, azt fogja felelni, hogy ez a felfegyverzett csőcselék hatalmazta fel, mi?

Murok megdöbbent arcot vágott.

– Nem. Ankh-Morpork városának törvényei és rendeletei hatalmaznak fel erre, uram. Itt van leírva minden, fehéren-feketén. Meg tudná mondani nekem, miféle bizonyítékaik vannak a letartóztatott Szénpofával szemben?

– Azzal az átkozott trollal szemben? Hiszen az egy troll!

– Igen?

Cikorny körülnézett.

– Nézze, nem kötelességem nyílt színen, mindenki előtt számot adnom…

– Ami azt illeti, a törvények szerint kötelessége. Épp ezért bizonyíték a neve. Mert az bizonyítja, hogy ő a tettes.

– Figyeljen ide! – hajolt közel sziszegve Cikorny Murokhoz. – Az egy troll! Hétszentség, hogy bűnös valamiben. Mindannyian azok!

A tizedes szélesen elmosolyodott.

Kolon már ismerte ezt a mosolyt. Ilyenkor Murok arca viaszosan ragyogóvá vált.

– Tehát lecsukatta?

– De le ám!

– Ó! Ertem. Most már értem.

A tizedes elfordult.

– Nem tudom, minek hiszi magát… – kezdte Cikorny.

Murok olyan gyorsan mozdult, hogy szinte nem is lehetett látni. Csupán elmosódott kissé az alakja, majd afféle hang hallatszott, mint mikor egy teljes felsálat hajítanak a húsvágó pultra. A következő pillanatban a kapitány a kockaköveken hevert.

A Nappali őrségből páran kióvakodtak az őrház ajtaján.

Hirtelen mindenki fülét zúgó hang ütötte meg. Nobby körbe-körbe forgatott a feje fölött egy láncos buzogányt – csak mivel a lánc végén történetesen egy igen nehéz tüskés vasgömb foglalt helyet, továbbá mert Nobby és egy törpe közti különbség inkább névleges, semmint termetbeli volt, végeredményként a kis tizedes és a gömb jobbára egymás körül keringett. Félő volt, hogy bármikor is ereszti el a fegyvert, a célpontot egyenlő eséllyel találja el egy tüskés vasgömb vagy egy fel nem robbant tizedes. Egyik lehetőség sem vonzott túlságosan senkit sem.

– Tedd le, Nobby! – sziszegte Kolon. – Nem hinném, hogy bajt akarnak…

– Nem tudom, Fred!

Murok öklének bütykeit nyalogatta.

– Mit gondol, ez belefér még a „szükséges legkisebb erő alkalmazásába”, főtörzsőrmester? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.

– Fred! Fred! Mit csináljak?

Nobby rémült, elmosódó körfolt volt csupán. Ha az ember egy tüskés vasgömböt kezd pörgetni maga körül, hamarosan csak egyetlen ésszerű dolgot tehet: mozognia kell. Mert egy helyben állva pusztán érdekes, ám igen kurta életű példáját fogja nyújtani a spirális mozgás természetével kapcsolatos tudnivalóknak.

– Lélegzik még? – érdeklődött Kolon.

– Ó, igen. Visszafogtam az ütést.

– Eléggé úgy tűnik, hogy a legkisebb erőt alkalmazta, uram – vélte a lojális Kolon.

– FREEEED!

Murok oda sem figyelve kinyúlt a fölötte elzúgó lánc felé, rántott egyet rajta, majd a vasgömböt a falhoz csapta.

– Maguk az őrházban! – szólalt meg. – Most már kijöhetnek.

Kiterült kapitányát óvatosan elkerülve öt férfi lépett az utcára.

– Helyes. Most pedig menjenek, és kerítsék elő Szénpofát!

– Öö… most kissé rossz hangulatban van, Murok tizedes.

– Merthogy a padlóhoz van láncolva – egészítette ki egy másik őr.

– Hát pedig – jelentette ki Murok – az a helyzet, hogy azonnal leszedik róla a láncot. – A férfiak idegességükben egyik lábukról a másikra álltak, miközben valószínűleg eszükbe jutott egy régi közmondás, amely fölöttébb illett a helyzetre.[28] A tizedes bólintott. – Nem kérem azt, hogy maguk tegyék meg, de azt azért javasolnám, hogy vegyenek ki néhány szabadnapot – tette hozzá.

– Chirm igen tetszetős az év ezen szakában – tódította a segítőkész Kolon főtörzsőrmester. – Még virágórájuk is van.

– Öö… most, hogy említi… még van pár nap betegszabadságom… – tűnődött az egyik őr fennhangon.

– Azt hiszem, arra nagyon is szükség lehet, ha még eltöltenek a környéken némi időt – vélte Murok.

Az őrök olyan sebesen oldalogtak el, amennyire csak méltóságuk engedte. A tömeg szinte ügyet sem vetett rájuk. Sokkal több lehetőséget éreztek abban, ha Murokot figyelik.

– Rendben – nyugtázta az említett. – Detritus, vegyen maga mellé pár embert, és menjenek, hozzák ki a rabot!

– Nem értem, miért kell… – kezdte egy törpe.

– Fogja be, maga üledék! – csattant fel a hatalomittas Detritus.

Egy nyílvessző zümmögését is meg lehetett volna hallani, olyan csönd támadt.

A tömegben különféle méretű kezek különböző fajtájú rejtett fegyverekre markoltak rá.

Mindenki Murokra nézett.

Ez volt a legkülönösebb, emlékezett vissza később Kolon. Mindenki Murokra nézett.

Gaspod megszimatolt egy lámpaoszlopot.

– Úgy látom, Háromlábú Sep megint lebetegedett – állapította meg. – És a vén Billy, a Kutyakölyök visszatért a városba.

Egy eb számára egy alkalmatosan elhelyezett lámpaoszlop valóságos társasági értesítő.

– Merre járunk? – érdeklődött Angua. Pöcetata nyomát elég nehéz volt követni, olyan sok egyéb szag kavargott a levegőben.

– Valahol a Gyehennában – felelte Gaspod. – A szagából ítélve a Szerető sikátorban. – Megszimatolta a földet. – Á, itt van megint, a kis…

– Üdv, Gaspod…

A mély, reszelős torokhang valahonnan a sikátor belsejéből suttogott.

– Ki az ott veled, Gaspod?

Karcos kuncogás hallatszott.

– A! – felelte a kis korcs. – Uh. Üdv, fiúk!

A homályból két roppant nagy kutya lépett elő. Meghatározhatatlan fajtákba tartoztak: a szénszínű leginkább egy pitbull terrier és egy húsdaráló keresztezésének tűnt, a másik pedig… a másik úgy nézett ki, mint akinek egészen biztosan Hóhér a neve, vagy valami hasonló. Alsó és felső szemfogai akkorákra nőttek, hogy úgy látszott, mintha rácsok mögül szemlélné a világot. Görbe lábai voltak, bár valószínűleg súlyos, ha nem végzetes következményekkel járt volna bárki számára, amennyiben erre vonatkozó megjegyzést kockáztat meg.

Gaspod farka idegesen remegett.

– Ők a barátaim: Kormos és…

– Hóhér? – találgatta Angua.

– Honnan tudod?

– Csak véletlenül eltaláltam – hangzott a felelet.

A két hatalmas eb úgy mozgott, hogy ellentétes oldalukra kerüljenek.

– Nocsak, nocsak – szólt Kormos. – Kicsoda is ez?

– Angua – mutatta be Gaspod. – Ő egy…

– …farkaskutya – fejezte be helyette Angua.

A két óriási kutya éhesen körözött körülöttük.

– Nagy Fido tud róla? – firtatta Kormos.

– Én éppen… – kezdte Gaspod.

– Hát akkor – vágott a szavába Kormos – biztos vagyok benne, hogy velünk akartok jönni. Ma éjjel céhgyűlés lesz.

– Hogyne, hogyne – helyeselt a kis korcs. – Semmi gond!

Egyenként bármelyikükkel elbírnék, futott át Angua agyán. De kettőjükkel egyszerre nem.

Farkasemberként élni azt jelentette, hogy az illető elég ügyes és erős ahhoz, hogy egy mozdulattal kitépje egy ember torkát. Ez volt az a trükk, amellyel apja olyan sokszor bosszantotta anyját, különösen, ha étkezés előtt csinálta. De Angua sosem volt képes rávenni magát. Inkább a vegetáriánus fogásokat választotta.

– Üdv! – lihegte Hóhér a fülébe.

– Te csak ne aggódj egy percig sem! – nyöszörögte Gaspod. – Nagy Fido és én… haverok vagyunk.

– És mit fogsz csinálni? Vicceket mesélsz neki? Nem tudtam, hogy a kutyák képesek olyasmire.

– Nem vagyunk – felelte Gaspod szánalmas hangon.

Az árnyékok közül mind több eb csatlakozott hozzájuk, ahogy félig vezették, félig terelték őket a még csak sikátornak sem mondható rések és falmelléki csapások mentén. Végül egy kopár részre értek, melyet épületek vettek körül. A térség egyik sarkában hatalmas hordó feküdt az oldalán, nyílása előtt ütött-kopott pokrócdarab. Előtte mindenféle fajtájú kutyák várakoztak. Néhányan közülük csupán fél szemmel, mások csak fél füllel bírtak, de mindegyikük tele volt forradásokkal, és mindegyiknek voltak fogai.

– Ti – vetette oda Kormos – várjatok itt!

– Ne is próbáljatok e’futni! – tódította Hóhér. – Mer’ ha a beleteket szaggatják, az gyakran kényelmetlen.

Angua lehajtotta a fejét Gaspodhoz. A kis korcs reszketett.

– Mibe rángattál bele? – morogta. – Ez a Kutyák Céhe, eh? Egy rakás kóbor eb?

– Ssss! Ne mondd ezt! Ezek nem kóbor kutyák! Ó, fenébe… – Gaspod körülpillantott. – Nem lehet akármilyen kutya a Céh tagja! Ó, nem. Ezek olyanok, akik… – lehalkította a hangját – öö… rosszak voltak.

– Rosszak?

– Rossz kutyák. Te rossz kutya! Üss a fejére! Rossz kutya! – motyogta a kis korcs, akár egy szörnyű litániát. – Minden kutya, akit itt látsz, mindegyik… elszökött otthonról. A gazdájától.

– Ennyi az egész?

– Ennyi az egész? Az egész? Na persze. Te nem vagy kimondottan kutya. Nem értheted. Nem tudhatod, milyen ez. De Nagy Fido… ő megmutatta nekik. Vessétek le fojtó nyakörveiteket, mondta. Harapjatok a kézbe, amely etet benneteket! Keljetek fel, és üvöltsetek az égre! Büszkeséget adott nekik – folytatta Gaspod, és szavaiban keveredett a csodálat meg a félelem. – Megmutatta nekik. Bármelyik kutya, akit azon kap, hogy megtagadja a szabadságot, döglött kutya. A múlt héten megölt egy dobermannt, csak mert csóválta a farkát egy járókelő láttán.

Angua a kóbor kutyákra nézett. Mindegyik ápolatlannak, és – valami furcsa módon – ebszerűtlennek tűnt. Akadt köztük apró, lenőtt szőrű, finnyás fehér pudli csakúgy, mint öleb, amelyen még mindig ott fityegtek szövetmellénykéje maradványai. De egyik sem ténfergett összevissza, egyik sem marakodott a másikkal. Mindőjüket az az általános, feszült figyelem jellemezte, amelyet Angua látott már korábban is – csak nem kutyákon.

Gaspod ekkor már szemlátomást remegett. Angua közelebb ólálkodott a pudlihoz. A kis fehér eb összetapadt szőre alól gyémántokkal kivert nyakörv villant elő.

– Ez a Nagy Fido – szólította meg érdeklődve a pudlit – valami farkasféle, vagy micsoda?

– Lélekben minden kutya farkas – felelte a kérdezett –, csak kegyetlenül és részvétlenül elszakította őt fajtestvéreitől az emberiség úgynevezett gondoskodó keze.

Úgy hangzott, mint valami idézet.

– Ezt Nagy Fido mondta? – kockáztatta meg Angua.

A pudli felé fordította a fejét, és első ízben villantotta rá a szemeit, melyek az őrület vörösében izzottak. Ilyen szemekkel bárkit és bármit meg lehet ölni, mert az őrülettől, az igazi őrülettől vezérelt ököl még a falakon is képes áthatolni.

– Igen – felelte Nagy Fido.

(-_-)

Közönséges kutyának született. Később pacsit kért, a hátára fordulva simogatásért esedezett, ült, visszavitte az eldobott fadarabot. Minden éjjel kivitték sétálni.

Nem ragyogott fel semmilyen fény, amikor Az megesett. Csak feküdt egyik éjjel a kosarában, és a nevén tűnődött, ami Fido volt, meg a kosáron olvasható néven, ami szintén Fido volt. Aztán elgondolkodott a takaróján – arra is azt hímezték: „Fido” –, meg a tálkáján – ugyancsak „Fido” felirattal –, aztán a „Fido” veretű nyakörvén, míg mélyen az agyában valami meg nem kattant. És akkor megrágta a takaróját, megmarta a gazdáját, majd kitört a konyhaablakon át. Odakinn az utcán egy nála négyszer nagyobb labrador felhúzta az ínyét a nyakörve láttán, de harminc szívdobbanás múlva már nyüszítve menekült.

Ám ez csupán a kezdet volt.

A kutyatársadalmon belüli ranglétra megmászása pofonegyszerűnek bizonyult. Fido pusztán körbeérdeklődött – általában fojtott hangon, mert épp valaki lábát szorította a fogai között –, míg el nem jutott a város legtöbb kóbor ebét tömörítő falka vezéréig. A népek – mármint a kutyák – még jóval később is meséltek a harcról, melyet Fido és Őrült Csahos Artúr, a félszemű, habzó szájú rottweiler vívott egymással. Mert az állatok általában nem halálig küzdenek egymással, csak a behódolásig; de Fidót lehetetlen volt ilyesmire rábírni. Igen kicsi, gyors, nyakörves gyilkológépként függött Őrült Csahos Artúr különféle testrészein, míg az fel nem adta. És aztán legnagyobb megdöbbenésére Fido megölte őt. A pudlit valami érthetetlen eltökéltség hajtotta: percekig lehetett volna akár homokfúvóval is veretni, de a maradványai még akkor sem adták volna fel. És bárki súlyos hibát követett volna el, ha hátat fordít nekik.

Mert Nagy Fidónak volt egy álma.

(-_-)

– Valami gond van? – érdeklődött Murok.

– Az a troll megsértette azt a törpét! – mondta vádlón Erőskar, a törpe.

– Én azt hallottam, hogy Detritus megbízott csendőr parancsot adott… Pizsama Hrolf őrgyakornoknak – válaszolta a tizedes. – Mi ezzel a gond?

– Ö egy troll!

– És?

– Megsértett egy törpét!

– A parancs az egy katonai műszó, ami… – próbálta tisztázni a helyzetet Kolon főtörzsőrmester.

– Az az átkozott troll ma történetesen megmentette az életemet! – kiáltotta Zsámoly.

– Miért?

– Miért? Miért?! Mer’ az életem, azér’! És ami azt illeti, meglehetősen hozzászoktam már!

– Nem úgy értettem…

– Erőskar Abba, maga csak fogja be! Mit tud maga bármiről is! Csak egy civil! Hogy lehet ilyen ostoba? Áááá! Túl kurta az én türelmem az ilyen marhaságokhoz!

Az őrház bejáratában roppant árnyalak imbolygott. Szénpofa gyakorlatilag vízszintes irányban foglalta el a legtöbb helyet; testének sötét tömegét törésvonalak és durva felületek tarkították. Vörös szemei gyanakvóan parázslottak.

– Most meg eleresztik! – nyögte egy törpe.

– Mégpedig azért, mert nincs okunk rá, hogy fogva tartsuk – mondta Murok. – Akárki is ölte meg Kalapácsnyél urat, elég kicsi volt ahhoz, hogy átférjen egy törpelakás ajtaján. Egy ekkora trollnak esélye sem lett volna rá.

– De mindenki tudja, hogy ez egy rosszéletű troll! – süvítette Fegyvermester.

– Nemcsiná’tam semmit! – jelentette ki Szénpofa.

– Nem engedheti szabadjára most, uram! – sziszegte Kolon. – Rá fognak támadni!

– Nemcsiná’tam semmit!

– Jogos észrevétel, főtörzsőrmester. Detritus megbízott csendőr?

– Uram?

– Eskesse fel!

– Nemcsiná’tam semmit!

– Ezt nem teheti! – kiáltotta egy törpe.

– Nemmé’k semmilyen őrségbe! – morogta Szénpofa.

Murok közel hajolt hozzá.

– Legalább száz törpe áll odakinn. Jó nagy bárdokkal – susogta.

Szénpofa pislogott.

– Jelentkezek.

– Eskesse fel, megbízott csendőr!

– Engedélyt kérek, hogy feleskessek egy másik törpét, uram! A számarányok fenntartása miatt.

– Tegye azt, Zsámoly megbízott csendőr!

Murok levette a sisakját és megtörölte a homlokát.

– Na, azt hiszem, akkor ezzel rendben is vagyunk – összegezte.

A tömeg rábámult.

Ő szélesen visszamosolygott rájuk.

– Senkinek nem kötelező itt maradnia, hacsak nem akar – közölte a néppel.

– Nemcsiná’tam semmit.

– Igen… de… figyeljen! – szólt Fegyvermester. – Ha nem ő ölte meg a jó öreg Kalapácsnyélt, akkor ki?

– Nemcsiná’tam semmit.

– A nyomozást ebben a pillanatban is folytatjuk.

– Nem tudja, mi?

– De meg fogom találni.

– Ó, igen? És könyörgöm, mikor?

– Holnap.

A törpe tétovázott.

– Rendben – felelte végül rendkívül kényszeredetten. – Holnap. De ajánlom, hogy holnapra tényleg meglegyen!

– Rendben – válaszolta Murok.

A tömeg szétszóródott, vagy legalábbis tagjai kissé jobban eltávolodtak egymástól. Trollok, törpék és emberek egyaránt, mert egy ankh-morporki polgár sosem megy arrébb szívesen, ha egy kis utcai színielőadásra van kilátás.

Detritus megbízott csendőr, akinek a büszkeségtől annyira dagadt a melle, hogy a kézbütykei szinte nem is érintették az utcaköveket, megszemlélte kisded seregét.

– Na ide figyejjenek, üledékek!

Kivárt, míg a következő gondolatok megfelelő helyzetbe rendeződtek a fejében.

– Figyejjenek, de alaposan! Mos’már őrségtagok! Ez a munka teli lehetőséggel! – kecsegtette az újoncokat. – Magam alig csiná’tam tíz percig, egybő’ előléptettek! És oktatás meg gyakorlatozás is jár vele, hogy bó’dogujjanak a civilekkel!

– Ez a szöges bunkójuk. Meg fogják enni! Ezen fognak aludni! Amikor Detritus aszongya, ugorj, maguk… megkérdik, milyen színre? Számlálva fogjuk tenni a dó’gunk! És én rengeteg számot ismerek!

– Nemcsiná’tam semmit.

– Szénpofa, szeggye össze magát! A marsallgomb ott a tarsolyába’!

– Akkó’ sem csiná’tam semmit.

– Akkó’ nyomjon harminc-kettő fekvőtámaszt! Ne is! Legyen inkább hatvan-neégy!

Kolon főtörzsőrmester az orrnyergét masszírozta. Még élünk, gondolta. Egy troll megsértett egy törpét egy rakás másik törpe előtt. Szénpofa… mármint Szénpofa, akihez képest Detritus maga a tisztesség szobra… szabadon mászkál, sőt: az őrség tagja. Murok kifektette Majonézt. És megígérte, hogy holnapra megoldjuk az ügyet, pedig már este van. De élünk.

Murok tizedesnek elment az esze.

És még ezek az átkozott kutyák is! Mindenkinek az agyára megy ez a hőség.

Angua hallgatta, ahogy a többi kutya üvölt, és a farkasokra gondolt.

Vadászott már farkasfalkával néhányszor, és ismerte őket. A kutyák nem farkasok. Azok ugyanis alapvetően békés lények, és elég egyszerűek. Jobban belegondolva, az ő falkájának a vezére leginkább Murokra hasonlított. A tizedes pont ugyanolyan tökéletesen mozgott városi közegében, ahogy az a vezérhím az erdejében.

A kutyák értelmesebbek a farkasoknál. Az utóbbiaknak nem szükséges okosaknak lenniük, mert egyéb eszközök is a rendelkezésükre állnak. De a kutyák… ők értelmet kaptak az embertől – függetlenül attól, hogy akartak-e ilyesmit vagy sem. Továbbá a kutyák egyértelműen sokkal erőszakosabbak a farkasoknál. Ezt a vonásukat is az embernek köszönhették.

Nagy Fido az általa vezetett kóbor ebek csapatát olyan szőrös gyilkológépezetté formálta, melyet a tudatlan szemlélő akár farkasfalkához hasonlatosnak is gondolhatott volna.

Angua körülnézett.

Nagy kutyák, apró kutyák, kövér kutyák, sovány kutyák. Mindannyian ragyogó szemekkel hallgatták a pudli szónoklatát.

A Végzetről.

A Fegyelemről.

A Kutyafélék Természetes Felsőbbrendűségéről.

A Farkasokról. Csak épp a Nagy Fido képzeletében élő farkasok nem azok az erdőkben vadászó lények voltak, akiknek Angua ismerte őket. Hanem jóval nagyobbak, vadabbak és bölcsebbek. Ők voltak az Erdő Királyai, az Éjszaka Rémei. Olyan nevekkel bírtak, mint Villámagyar meg Ezüstirha. Olyasmik voltak, amikké minden kutya szeretett volna válni.

Nagy Fidónak tetszett Angua. Mivel – ahogy kifejtette – olyannyira hasonlított egy farkashoz.

Mindannyian lenyűgözve hallgatták, amint az apró eb – szónoklata közben idegesen szellentgetve – eléjük tárta, hogy a kutya természetes állapota valami sokkal nagyobb. Angua kinevette volna, ha nem lett volna egyértelmű, hogy azt aligha úszhatna meg élve.

Aztán pedig végignézte, mi történik azzal a patkányszerű korccsal, akit a kör közepére vonszolt néhány terrier. Azzal vádolták, hogy visszavitt valakinek egy általa eldobott fadarabot. Farkas egy másik farkassal nem tenné azt, amit azután csináltak vele. A farkasok közt nem léteztek a viselkedésre vonatkozó törvények. Nem volt rájuk szükség. A farkasoknak nem kellettek törvények ahhoz, hogy farkasokként viselkedjenek.

A kivégzés után Gaspodot az egyik sarokban találta; épp próbált a legkevésbé feltűnően ücsörögni.

– Üldözni fognak bennünket, ha most elosonunk? – kérdezte tőle.

– Nem hinném. A gyűlésnek vége…

– Gyerünk akkor!

Elbóklásztak az egyik utcatorkolatig, aztán mikor már biztosak voltak benne, hogy nem látják őket, lélekszakadva rohanni kezdtek.

– Te jó ég! – szólt Angua, mikor már jó pár utca húzódott köztük és a kutyafalka között. – Fido őrült, igaz?

– Nem. Őrült az, akinek habzik a szája – felelte Gaspod. – Ő megszállott. Az az, amikor az agyad habzik.

– Az a beszéd a farkasokról…

– Gondolom, egy kutyának is jogában áll álmodni – vélte a kis korcs.

– De a farkasok nem olyanok! Még csak neveik sincsenek!

– Mindenkinek van neve.

– A farkasoknak nincs. Miért lenne? Tudják, hogy ők maguk kicsodák és hogy a falka többi tagja kicsoda. Mindezek inkább… csak képek. Szagok és érzések és alakok. A farkasoknak még a farkasra sincs kifejezésük! Ez nem így megy köztük. A névadás emberi dolog.

– A kutyáknak is vannak neveik. Nekem is van nevem. Gaspod. Ez a nevem – jegyezte meg árnyalatnyi duzzogással hangjában a kiskutya.

– Nos… ezt nem tudom megmagyarázni – ismerte el Angua. – De a farkasoknak nincs nevük.

(-_-)

A hold már magasan járt, az égbolt pedig olyan színű volt, mint egy csésze egyáltalán nem fekete kávé.

A város fényei ezüst fonalakkal hálózták be az árnyakat.

Volt idő, amikor a Művészetek Tornya számított Ankh-Morpork központjának, de a városok hajlamosak idővel odébb vándorolni. Így manapság már egy ettől az épülettől jó pár száz öllel távolabb eső helyre gondoltak úgy, mint a város kellős közepére. Ettől függetlenül a Művészetek Tornya továbbra is uralkodott a város felett; fekete körvonala árnyaknál sötétebben, diadalmasan ágaskodott az égre.

A város polgárai alig-alig pillantottak a toronyra, hiszen mindig is ott volt a szemük előtt. Ankh-Morpork épületeinek egyike – megszokott dolgokra pedig senki sem bámul.

Alig hallható klink hangzott fel, mikor a fém a kőhöz ütődött. Egy kis ideig bárki, aki elég közel tartózkodott az Egyetemhez – feltéve, hogy épp a megfelelő irányba néz – megpillanthatta volna azt a Toronynál is sötétebb árnyékot, amely lassan, ám feltartóztathatatlanul mozgott az épület csúcsa felé.

A holdfény egy pillanatra megvillant az illető hátán keresztbe vetett karcsú fémcsövön. Aztán a felfelé mászó alakja visszaolvadt az árnyak közé.

Az ablak határozottan be volt zárva.

– De hiszen mindig nyitva hagyja! – szűkölte Angua.

– Ma éjjelre be kellett zárnia – vélte Gaspod. – Egy rakás furcsa ember mászkál az utcákon.

– De ő közelről ismeri a furcsa embereket! – vetette ellene Angua. – A legtöbbjük itt él a házában!

– Csak vissza kell változnod emberré, és betörheted az ablakot.

– Nem lehet! Akkor meztelen lennék.

– Hát, most is meztelen vagy, nem?

– De farkasként! Az más.

– Én soha életemben nem hordtam semmit. Mégsem aggódtam emiatt.

– Az őrház – mormolta Angua. – Az őrházban lennie kell valaminek! Legalább egy fölös láncingnek. Egy lepedőnek, vagy valaminek. És az ajtót nem lehet rendesen bezárni. Gyerünk!

Kocogni kezdett az út mentén, Gaspod pedig nyöszörögve követte.

Énekszó csendült fel.

– Fene! – lepődött meg a kis korcs. – Oda nézz!

Négy csendbiztos trappolt el mellettük. Két törpe és két troll. Angua felismerte Detritust.

– Hop, hop, hop! Maguk a legüledékebb újoncok, akiket láttam! Kapkodják a lábuk!

– Nemcsiná’tam semmit!

– Most végre csinál valamit, Szénpofa őrgyakornok! Először szánalmas életébe’. Az őrség embere!

Az osztag befordult a sarkon.

– Itt meg mi a fene folyik? – tette fel a kérdést Angua.

– Gőzöm sincs. Többet tudnék esetleg, ha valamelyikük megállna pisilni.

A Pszeudopolisz Yardnál lévő őrház körül kisebb tömeg verődött össze. Csendbiztosoknak látszottak. Kolon főtörzsőrmester egy pislákoló lámpa alatt állt, és írótáblájára jegyzetelt, miközben egy alacsony, nagy bajszú egyénnel társalgott.

– És az ön neve, uram?

– NAGYRAKÁS! SILAS!

– Nem dolgozott ön városi kikiáltóként?

– DE IGEN!

– Rendben. Adják oda neki a fityingjét! Zsámoly megbízott csendőr? Még egy a maga osztagába.

– KI AZ A ZSÁMOLY MEGBÍZOTT CSENDŐR?

– Itt lenn, uram.

A férfi lenézett.

– DE MAGA! TÖRPE! ÉN SOSE…

– Álljon vigyázzba, ha a feletteséhez beszél! – ordította Zsámoly.

– Az őrségben nincsenek törpék vagy trollok vagy emberek, érti? – mutatott rá Kolon. – Csak csendbiztosok. Ezt mondja Murok tizedes is. Persze ha maga inkább Detritus megbízott csendőr osztagába szeretne kerülni…

– KEDVELEM A TÖRPÉKET! – üvöltötte sietősen Nagyrakás. – MINDIG IS KEDVELTEM ŐKET! …NEM MINTHA LENNE AZ ŐRSÉGBEN EGY IS KÖZÜLÜK! – tette hozzá alig észrevehető tétovázás után.

– Maga fejlődőképes. Még sokra viheti nálunk – szólt Zsámoly. – Bármelyik nap ott találhatja a marsallbútort a tárolójában. HÁÁÁÁtraaaaa-arcc! Hop, hop, hop…!

– Tizenöt önkéntes ez idáig – mondta Kolon Nobbynak, miközben Zsámoly újoncaival eltrappolt a sötétbe. – Még a Dékán is be akart vonulni, az Egyetemről. Megdöbbentő!

Angua Gaspodra nézett, aki megrántotta a vállát.

– Detritus aztán tényleg beléjük veri a fegyelmet. A bunkójával – ismerte el Kolon. – Tíz perc után valósággal kenyérre lehet kenni őket. Igaz – tette hozzá –, bármit kenyérre lehet kenni, ha tíz percet töltött Detritus kezei között. Egyik kiképző őrmesteremet juttatja az eszembe, még katonakoromból.

– Kemény volt? – érdeklődött Nobby, miközben szivarra gyújtott.

– Kemény? Kemény?! Mi az hogy! Tizenhárom hét színtiszta gyötrelem, az volt! Minden reggel tízmérföldes futás, többnyire nyakig sárban, miközben ő lilára ordította a fejét és folyamatosan mindennek lehordott bennünket! Egyszer egész éjjel a budikat kellett pucolnom a parancsára, egy szál fogkefével! Úgy ébresztett, hogy végigvágott rajtunk a szöges botjával. Tüzes karikákon kellett átugrálnunk a kedvéért. Még a látványát is utáltuk. A legszívesebben nekiestünk volna, de persze egyikünk se’ mert ilyet tenni. Három hónapon át majd’ halálra hajszolt bennünket. De… tudod… az eskütétel után… ahogy néztük egymást a vadonatúj egyenruhánkban, végre igazi katonákként, és láttuk, mi lett belőlünk… Aztán az egyik kocsmában összefutottunk vele… és bevallom őszintén… – a kutyák figyelték, ahogy a főtörzsőrmester elmorzsol egy gyanús könnycseppet a szeme sarkában – én, Broki Józsi meg a Krumplis Dagi megvártuk kint az utcán, és rettenetesen összevertük. Az öklöm még három nap múlva is sebes volt. – Kolon a zsebkendőjébe trombitált. – Boldog idők… Kérsz egy savanyúcukrot, Nobby?

– Nem tiltakoznék ellene, Fred.

– Adj egyet a kis kutyának is! – mondta Gaspod. Kolon dobott neki egy cukrot, majd eltűnődött magában, mi is késztette erre.

– Látod? – kérdezte Gaspod, hangosan ropogtatva szörnyűséges állapotú fogai között az édességet. – Egyszerűen zseni vagyok. Zseni.

– Imádkozz, hogy Nagy Fido rá ne jöjjön! – figyelmeztette Angua.

– Nana! Hozzám se érne. Aggasztom őt. Velem van az Erő. – Egyik fülét dühödten megvakarta. – Nézd, nem kell ide visszamenned, helyette elnézhetnénk együtt…

– Nem.

– Életem története – jegyezte meg a kis korcs. – Itt van Gaspod. Rúgj bele egyet!

– Azt hittem, van ez a nagy, boldog család, ahol visszavárnak… – mondta Angua, miközben benyomta az ajtót.

– He? Ó, igen. Pontosan! – felelte sietősen Gaspod. – Igen. De én szeretem a függetlenséget. Persze ha akarnék, bármikor hazamehetnék.

Angua felmászott a lépcsőn és mancsával kinyitotta a legközelebbi ajtót.

Ami Murok hálószobájába nyílt. A férfi illata – egyfajta aranyrózsaszín szag – betöltötte a padlótól a mennyezetig.

Az egyik falra egy törpe bánya ábráját erősítették. Egy másikon lepedőnyi olcsó papíron a város gondos kézzel megrajzolt, számos átsatírozott megjegyzéssel meg javítással ékes térképe volt látható.

Az ablak előtt – ott, ahova minden lelkiismeretes polgár helyezte volna, hogy a lehető legjobban kihasználja a természetes fény kínálta lehetőségeket, és ne kelljen a város gyertyakészletét hiábavalóan pocsékolni – apró asztalka foglalt helyet. Rajta néhány papírlap és egy bögrényi ceruza. Előtte öreg szék állt, melynek egyik lábát sokszorosan összehajtogatott papírdarabbal támasztották alá.

Ezeken túl még egy ruhásláda volt a szobában, más semmi. A helyiség Kadar szobájára emlékeztette a lányt. Lakója szinte csak alvás céljaira használta.

Angua eltűnődött, vajon történt-e valaha olyasmi, hogy az őrségből valaki igazán szolgálaton kívül volt. Kolon főtörzsőrmestert például el sem tudta képzelni civil ruhában. Ha az ember egyszer csendbiztos lett, onnan kezdve az maradt minden pillanatban. Ami meglehetősen jó üzletnek számított a város szempontjából, hiszen mindezek ellenére az őröknek csak napi tíz óra szolgálatért járt fizetség.

– Rendben – jelentette ki. – Szükségem lenne az ágyról a lepedőre. Csukd be a szemed!

– Miért? – érdeklődött Gaspod.

– Az illem kedvéért!

A kis kutya üres tekintettel bámult vissza rá. Aztán megszólalt:

– Ó, értem! Igen, határozottan leesett. Te jó ég, nem bámulhatok csak úgy egy meztelen nőre! Ó, dehogy! Kocsányon lógó szemekkel! Mindenféle ötleteim támadhatnának. Bizony ám!

– Tudod, hogy értem!

– Nem mondhatnám. Nem mondhatnám. A ruha sosem volt az, amit kutyahogyhíjjáknak mondhatnánk. – Azzal Gaspod megvakarta a fülét. – Bocs, mondattani bonyodalmak.

– Veled más a helyzet. Te tudod, mi vagyok. Különben is, a kutyák természetes állapotukban meztelenek.

– Ahogy az emberek is…

Angua átváltozott.

Gaspod fülei a koponyájához lapultak és akarata ellenére felvinnyogott.

A lány kinyújtóztatta a végtagjait.

– Tudod, mi a legrosszabb? – kérdezte. – A hajam. Egyszerűen nem lehet kifésülni belőle a csomókat. És mindig bokáig sáros vagyok.

Majd lerántotta az ágyról a lepedőt, és tógaszerűen maga köré csavarta.

– Na – jelentette ki. – Az utcán rondábbakat is látni. Gaspod?

– Mi az?

– Most már kinyithatod a szemed.

A kis korcs pislogott. Angua mindkét alakjában kifejezetten kellemes látványt nyújtott, de átmeneti formáiban, amikor a morfikus jel egyik testfázistól a másikig vándorolt, nem olyan kép volt, amelyet érdemes teli gyomorral szemlélni.

– Azt hittem, a padlón fogsz nyögve hempegrrgőzni, szőgrrt hullajtani meg nyújtózkodni – nyüszögte.

A lány ellenőrizte haját a tükörben, amíg még tartott az éjszakai látása.

– Miért?

– Ez az… izé… fáj?

– Inkább olyan, mint egy egész testes tüsszentés. Azt hinnéd, hogy egy fésűje csak akad, nem? De most komolyan: fésűről beszélünk! Fésűje mindenkinek van…

– Egy igazán… kiadós… tüsszentés?

– Már egy ruhakefe is megtenné.

Mozdulatlanná dermedtek, mert az ajtó nyikorogva kitárult.

Murok lépett be. A homályban észre sem vette őket, egyenesen az asztalhoz sétált. Aztán valami felvillant és kénes szag kezdett terjengeni – gyufát gyújtott, majd azzal egy gyertyát.

Majd levette a sisakját, és a vállai megrogytak, mintha csak ekkor engedte volna láttatni a rá nehezedő súlyt.

Aztán fennhangon megszólalt:

– Ez nem lehet igaz!

– Micsoda? – kérdezte Angua.

Murok megpördült.

– Maga mit keres itt?

– Ellopták az egyengrruhádat, míg az Ogrrgyilkosok céhházában kémkedtél – sietett azonnal Angua segítségére Gaspod.

– Ellopták az egyenruhámat – felelte a lány –, miközben az Orgyilkosok céhházában kémkedtem. – Murok továbbra is szúrósan nézett rá. – Volt ott egy öregember, aki folyamatosan motyogott magában – tette hozzá még Angua kétségbeesetten.

– ’csába? Ezredkeze, aprórák?

– Igen, ez volt az, amit…

– Pöcetata – sóhajtott Murok. – Valószínűleg már el is adta egy italért. De tudom, hol lakik. Juttassa majd eszembe, hogy nézzek el hozzá egy szóra, ha lesz időm!

– Eszedbe se jut megkégrrdezni tőle, mi volt grrajta, amíg a céhházban jágrrt! – sugallta Gaspod, aki közben bemászott az ágy alá.

– Fogd be! – szólt rá Angua.

– Tessék? – értetlenkedett Murok.

– Megtudtam valamit a szobával kapcsolatban! – próbálta sietve elterelni a beszélgetést a lány. – Valami…

– …Edward d’Eathé volt? – kérdezte a férfi, és leült az ágyra. Az ősi rugóknak köszönhetően hangos groing-groing-grink hallatszott.

– Honnan tudja?

– Azt hiszem, d’Eath ellopta a pukkát. Azt hiszem, megölte Beanót. De… orgyilkos létére anélkül ölne, hogy megfizetik? Ez elképzelhetetlenebb, mint más törpe szerszámaival dolgozni, vagy más bohóc arcát viselni. Úgy hallottam, Rejtvány nagyon dühös. Az egész városba szétküldte az orgyilkosait a fiú után.

– Ö! Hát, nem szeretnék Edward helyében lenni, amikor megtalálják.

– Én most sem szeretnék a helyében lenni. Pedig tudom, hol ez a hely. Ott, ahol annak a szegénynek a hullája fekszik.

– Ezek szerint megtalálták az orgyilkosok?

– Nem. Valaki más találta meg. Aztán meg Zsámoly és Detritus. Ha jól sejtem, pár napja már halott. Érti? Ez nem lehet igaz! Pedig még az arcáról is ledörzsöltem a festéket, és az orrát is levettem. De határozottan ő az. És a parókája is a megfelelő vörös árnyalatú. Egyenesen Kalapácsnyélhez kellett mennie.

– De… valaki Detritusra lőtt. És megölte a kolduslányt is.

– Igen.

Angua a tizedes mellé ült.

– És ő nem lehetett Edward…

– Ha! – Murok levette a mellpáncélját és lehúzta a láncingét.

– Szóval valaki mást keresünk. Egy harmadik személyt.

– De nincsenek nyomok! Csak valami ismeretlen, egy pukkával a kezében! Valahol odakinn a városban! Bárhol lehet! Én pedig fáradt vagyok.

A rugók glinkje mellett Murok felállt és az asztalhoz vánszorgott. Leült, maga elé húzott egy szelet papírt, megszemlélte a ceruzákat, majd egyiküket a kardja élén kihegyezte, aztán – rövid tűnődést követően – írni kezdett.

A lány csendben figyelte. A férfi rövidujjú bőrfelsőt hordott láncinge alatt. Bal felkarján egy anyajegy volt látható. Korona alakú.

– Most mindezt leírja, ahogy Kadar kapitány szokta? – érdeklődött Angua egy idő múlva.

– Nem.

– Akkor mit csinál?

– Írok anyának és apának.

– Csakugyan?

– Mindig írok nekik. Megígértem. Különben is, segít gondolkodni. Amikor gondolkodom, mindig levelet írok haza. Apa rengeteg jó tanácsot szokott adni a válaszleveleiben.

Az asztallapon a tizedes előtt egy fadoboz hevert, tele levelekkel. Murok apjának, úgy látszik, kedvelt szokása volt a tizedes leveleinek hátuljára írni viszontválaszait. Érthető módon, hiszen papírhoz elég nehéz hozzájutni egy törpe bánya mélyén.

– Miféle jó tanácsokat?

– Általában a bányaműveléssel kapcsolatosakat. Vagy a kőzetmozgatással. Tudja. Aládúcolás és támfaácsolás. Egy bányában nem lehet hibázni. A megfelelő módon kell intézni a dolgokat.

Ceruzája a papírt karistolta.

Bár az ajtó még mindig résnyire nyitva állt, valaki roppant óvatosan megkísérelt kopogni rajta. Mintha valami metaforikus morzekóddal próbálta volna jelezni: látom jól, hogy a szobájában tartózkodik egy hiányosan öltözött ifjú hölgy társaságában, ezért úgy kopogok, hogy lehetőleg ne lehessen hallani.

Kolon főtörzsőrmester köhintett. Ám a köhintésben valahol egy jelentőségteljes kacsintás is rejtőzött.

– Igen, főtörzsőrmester? – kérdezte Murok anélkül, hogy felnézett volna.

– Mit tegyek a következőkben, uram?

– Küldje ki őket osztagokban, főtörzsőrmester. Mindegyikbe jusson legalább egy ember, egy törpe és egy troll.

– ’genuram! És mit csináljanak?

– Látszódjanak, főtörzsőrmester.

– Rendben, uram. Uram? Az újabb önkéntesek egyike… Zordon úr az, uram. A Szilfa utcából. Ő vámpír, mármint gyakorlatilag, de fent dolgozik a vágóhidaknál, szóval nem emb…

– Köszönje meg neki nagyon szépen, főtörzsőrmester, aztán küldje haza!

Kolon Anguára pislantott.

– ’genuram! Rendben – nyugtázta aztán tétován. – De nincs vele különösebb baj, csak szüksége van ezekre a plusz homogoblinokra a vérébe…

– Nem!

– Értem. Rendben. Akkor, öö, akkor megyek, és megmondom neki.

Kolon becsukta az ajtót. A zsanér jelentőségteljesen kacsintott.

– Uramnak szólítják – mutatott rá Angua. – Észrevette?

– Igen. Helytelen. Az embereknek a saját fejükkel kellene gondolkodniuk, ahogy Kadar kapitány is mindig mondja. A gond az, hogy csak akkor gondolkodnak a saját fejükkel, ha ezt mondják nekik. Hogyan betűzné azt, hogy „egészségtelenség”?

– Sehogy.

– Jól van – Murok továbbra sem nézett föl. – Azt hiszem, az éjjel hátralévő részében már egyben tudjuk tartani a várost. Mindenki észhez tért.

Nem, nem tértek észhez, futott át Angua agyán. Csak figyeltek rád. Olyan, mint a hipnózis.

Az emberek a te látomásodriak megfelelően élnek. Te is álmodsz, akár Nagy Fido, csak ő rémálmot lát, te pedig mindenki másért álmodsz. Tényleg azt hiszed, hogy alapjában véve mindenki rendes és kedves. És csak addig a rövid pillanatig, amíg a közeledben tartózkodik, mindenki más is elhiszi ezt.

Valahonnan kintről kézbütykök dübögése hallatszott. Detritus egysége újabb őrjáratra indult.

Á, mindegy… Előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnia.

– Murok?

– Hmm?

– Mikor Zsámoly meg a troll meg én beléptünk az őrségbe… szóval tudja, miért mi hármunkat vettek fel?

– Persze. A kisebbségi csoportok képviselete miatt. Egy troll, egy törpe és egy nő.

– Á! – Angua tétovázott. A hold még mindig sütött odakinn. Még elmondhatná neki, aztán lerohanna a lépcsőn, átváltozna, és hajnalig jó messzire juthatna a várostól.

– Nem egészen erről van szó – mondta. – Egy rakás élőhalott lakik a városban, és a Patrícius ragaszkodott ahhoz, hogy…

– Csókold meg! – szólt Gaspod az ágy alól.

Angua megdermedt. Murok azoknak az embereknek a kissé zavarodott arckifejezését öltötte magára, akik épp az előbb hallottak valami olyasmit, ami az agyuk szerint nem is létezik. Aztán a férfi elvörösödött.

– Gaspod! – csattant fel Angua kutyanyelven.

– Tudom, mit csinálok! Egy Férfi és egy Nő. Ez a Végzet – felelte a kis korcs.

Angua felállt. Murok is felpattant, méghozzá olyan gyorsan, hogy a széke is felborult.

– Mennem kell! – mondta a lány.

– Öhm. Ne még…!

– Most vond magadhoz! – mondta Gaspod.

Nem fog működni, figyelmeztette magát a lány. Sosem működik. Egy farkasembert csak más farkasemberek képesek megérteni…

De…

Feltartotta az egyik ujját.

– Csak egy pillanat! – mondta, majd villámgyors mozdulattal az ágy alá nyúlt, és a grabancánál fogva előrántotta onnan a kis kutyát.

– Szükséged van rám! – nyüszítette Gaspod, miközben az ajtóhoz vitte. – Úgy értem, mit tud ő erről? Azt hiszi, hogy az édeskettes az, ha megmutatja neked a morporki kolosszust! Tegyél le azo…!

Az ajtó becsapódott. Angua nekidőlt.

Az lesz a vége, mint ami Pszeudopoliszban volt meg Chirmben és…

– Angua? – mondta Murok.

A lány megfordult.

– Ne szólj egy szót sem! – előzte meg a férfit. – És minden rendben lehet.

Egy idő múlva az ágyrugók megint – glink – felnyikorogtak.

És kevéssel ezután Murok tizedes számára a Korongvilág megrendült teknősbékai alapjaiban.

Murok tizedes hajnali négy körül ébredt fel; azon titkos órán, melyet csak az éjjeli népség – úgymint bűnözők, rendőrök és más bajkeverők – ismernek igazán. A keskeny ágy rá eső felén fekve a falra bámult.

Határozottan érdekes éjjel volt.

Ámbár a tizedest bizonyos értelemben valóban lehetett egyszerű léleknek nevezni, nem volt ostoba. Korábban sem volt előtte ismeretlen a dolog mechanikája. Jó pár ifjú hölgynek bemutatták már, és számosat elvitt közülük pezsdítő sétákra, melyek során csodálatos kovácsoltvas díszeket és érdekfeszítő városi épületeket nyílt alkalmuk kettesben megszemlélni egészen addig, míg az említett hölgyek – rejtélyes módon – el nem vesztették érdeklődésüket a téma iránt. A Szajhavermek környékén is elég sokat járőrözött. (Mely terület nevével kapcsolatban Mrs. Marok és a Varrónők Céhe folyamatosan próbálta rávenni a Patríciust arra, hogy változtattassa át azt a Megegyezéses szerelmek utcájára.) Igaz, soha nem került szorosabb kapcsolatba az ottaniakkal, és nem is volt benne teljesen biztos, hogy ha mégis úgy alakulna, miként tehetné ezt.

Az éjjel történtekről azért valószínűleg mégsem ír a szüleinek. Szinte biztos, hogy már tisztában vannak vele.

Kisiklott a takaró alól. A szobában a behúzott függönyök mögött fülledtség uralkodott.

Hallotta, ahogy az ágyon Angua átgördül az ő teste által hagyott mélyedésbe.

Aztán két kézzel, meglehetősen erőteljes mozdulattal széthúzta a függönyöket, és a kerek telihold fehér fénye beáradt az ablakon.

Mögötte az ágyon a lány álmában felsóhajtott.

A síkságon vihar tombolt. Murok látta a szemhatáron cikázó apró villámokat és érezte az eső illatát. De a város állott, kemencemeleg levegője csak még forróbbnak tűnt a közelgő enyhülés ígéretében.

Az Egyetem épületéből az ég felé nyújtózott a Művészetek Tornya. Megszemlélhette, ahogy bármelyik nap, hisz uralkodott a város látképe felett.

Mögüle, az ágy felől glink hallatszott.

– Azt hiszem, ez egy… – kezdte a férfi, miközben megfordult. És így elmulasztotta, mikor a holdfény megcsillant valamilyen fémtárgyon a torony tetején.

Kolon főtörzsőrmester az őrház fullasztó levegőjéből menekülve egy kinti padon ücsörgött. Valahonnan bentről kopácsolás hallatszott. Pár perccel korábban az eltökélt arckifejezésű Zsámoly tűnt el ott egy zsák szerszám és néhány sisak társaságában. Ha agyonütik, Kolon akkor sem tudta volna megmondani, miben mesterkedik a kis ördögfajzat.

A főtörzsőrmester – igen lassan – ismét ellenőrizte írótábláján a neveket.

Kétség sem férhetett hozzá: az Éjjeli őrjárat immár húsz taggal büszkélkedhetett. Talán többel is. Detritussal teljesen elszaladt a ló, és felesketett további két embert, egy trollt, valamint – a Műzokni Bt. Takaros Turkálója udvarából – egy fa próbababát.[29] Ha ez így megy tovább, rövidesen újra meg lehet nyitni az őrházakat a főkapuk mellett, akár a régi szép időkben.

Kolon még csak nem is emlékezett arra, mikor szolgált utoljára húsz ember az őrségben.

Amikor elkezdték, jó ötletnek tűnt. Egyértelmű, hogy segített a kedélyek lecsillapításában. De reggelre a Patrícius is tudomást szerez róla, és maga elé hívatja majd a rangidős tisztet.

Sajnos Kolon főtörzsőrmester elég bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy éppen kicsoda is az őrség rangidős tisztje. A szíve azt súgta neki, hogy vagy Kadar kapitánynak kellene ennek lennie, vagy – saját maga által sem teljesen meghatározható okok miatt – Murok tizedesnek. De a kapitány nem volt sehol, Murok tizedes meg csak tizedes volt, és Fred Kolonban gyökeret vert a szörnyű gyanú: ha majd a Patrícius maga elé hívat valakit, hogy ironikus legyen vele, és afféle kérdéseket tesz majd fel neki, mint például „És ha szabad kérdeznem, ki is fogja fizetni ezeknek az embereknek a bérét?” akkor ő, azaz Kolon főtörzsőrmester lesz igazán és nyakig az Ankhban.

Ráadásul a rendfokozatokból is kezdtek kifogyni. A főtörzsőrmesteri alatt csak kevés rang megkülönböztetésére nyílt lehetőség. Nobby kezdett felettébb kekec lenni már annak pusztán az említésére is, hogy esetleg újabb személyeket nevezhetnének ki tizedessé, szóval komoly rangbéli torlódás volt várható. Emellett néhány csendbiztos valamiért a fejébe vette, hogy az előléptetés leggyorsabb módja, ha minél több újoncot toboroznak az őrségbe. Ha így lenne, Detritus a jelenlegi sebességével a hónap végére elérhetné a legfelsőbb hadseregtábornok és generalisszimusz rangot.

És az egészben az volt a legkülönösebb, hogy Murok még mindig csak egyszerű…

Kolon üvegcsörömpölésre kapta fel a fejét. Valami aranyos árnyalatú, meghatározhatatlan dolog törte ki az őrház felső ablakát, érkezett az árnyak közé, majd rohant el, mielőtt a főtörzsőrmester még kivehette volna, hogy mi az.

Aztán az őrház ajtaja is kicsapódott, és Murok robogott ki rajta, karddal a kezében.

– Hova ment? Hova ment?

– Nem t’om. Mi a fene volt ez?

Murok megtorpant.

– Uh. Nem tudom biztosan – felelte.

– Murok?

– Főtörzs?

– Én a helyedben felvennék valami ruhát, fiam!

Murok továbbra is a hajnal előtti homályt fürkészte.

– Csak megfordultam és ott volt, és…

A kezében lévő kardra bámult, mintha csupán ekkor döbbent volna rá arra, hogy a markában szorongatja.

– Ó, hogy az a…! – jelentette ki lassan.

Majd visszarohant a szobájába és felhúzta a nadrágját. Míg beleküzdötte magát jéghideg tűként fúródott agyába a gondolat: ökögrr vagy, ugye tudod? Ösztönösen felkaptad a kagrrdod, mi? Ügyes! Ő meg elgrrohant, és most mágrr soha többet nem fogod látni!

A tizedes megfordult. A kis szürke eb az ajtóban áthatóan bámulta.

Egy ekkogrra meggrrázkódtatástól lehet, hogy sohasem fog visszaváltozni! – magyarázták a tizedes gondolatai. Kit égrrdekel, hogy fagrrkasembegrr? Ez cseppet sem izgatott addig, amíg nem tudtad grróla! Mellesleg ha akadna nálad bágrrmilyen sütemény, igazán dobhatnál egyet annak a kiskutyának ott az ajtóban; bágrr jobban belegondolva, annak az esélye, hogy jelen pillanatban van nálad efféle, elég csekély, szóval felejtsd el az egészet… Fenébe, ezt jól eltoltad, mi?

…gondolta Murok.

– Vau, vau! – szólt a kis korcs. Murok homloka ráncokba gyűrődött.

– Te vagy az, ugye? – kérdezte az ebtől kardjával rámutatva.

– Én? A kutyák nem tudnak beszélni – válaszolta Gaspod sietve. – Figyelj, én csak tudom! Én kutya vagyok!

– Elárulod nekem, hova ment! Most azonnal! Vagy…

– Egen? Nézd – felelte komoran Gaspod –, az első dolog, amit az életben tapasztaltam, az első, égrrted, az volt, hogy zsákban beledobtak a folyóba. Egy téglával egyetemben. Engem. Grreszkető kis lábak, viccesen kifogrrdult fül. Pedig még bolyhos is voltam. Grrendben, tögrrténetesen a folyó az Ankh volt. Így pagrrtra tudtam sétálni. De ez volt a kezdet, és később sem lett sokkal jobb. Mágrrmint a zsákon belül kellett a pagrrtra sétálnom, magammal vonszolva a téglát. Hágrrom napba telt, míg kigrrágtam magam. Szóval gyegrrünk! Fenyegess csak!

– Kérlek! – mondta Murok.

Gaspod megvakarta a fülét.

– Talán képes lennék a nyomába szegődni – tűnődött. – Ha kellő módon bátogrrítanának, ugye égrrted? – emelgette jelentőségteljesen a szemöldökét.

– Ha megtalálod, bármit megadok neked, amit akarsz! – ígérte a férfi.

– Ó, égrrtem! Ha. Ó, igen. Akkogrr minden jól van, ha ha. Mit szólnál egy kis előleghez? Láttad mágrr a mancsaimat? Csupa heg és bütyök. És ez az ogrr sem szagol ám magától! Ez egy finoman hangolt készülék!

– Ha nem kezdesz el azonnal szaglászni – figyelmeztette Murok –, én személyesen fogom… – Tétován elhallgatott. Soha életében nem kegyetlenkedett még állatokkal. – Nobby tizedes kezébe helyezni az ügyet! – fejezte be végül.

– Na, egrről beszélek – jegyezte meg keserűen Gaspod. – Ez aztán az ösztönzés!

Foltos orrát a földre szorította. De csak a látszat kedvéért; Angua szaga úgy függött a levegőben, akár egy szivárvány.

– Te tényleg tudsz beszélni? – kérdezte Murok.

– Naná, hogy nem… – válaszolta Gaspod tekintetét az égre fordítva.

Az alak felért a torony tetejére.

A városban mindenfelé lámpások és gyertyák égtek. Látta maga alatt szétterülve az egészet. Tízezer földszülte apró csillag… és egy pillanat alatt elolthatná azt, amelyiket csak akarja. Olyan érzés volt, mintha isten lenne.

És csodálatos, milyen tisztán felhallatszott minden lenti hang. Olyan érzés volt, mintha csak isten lenne. Hallotta a kutyák üvöltését, a polgárok beszélgetését. Néha-néha egyik-másik hang a többi fölé kerekedett, és magasan az ég felé szárnyalva rövid ideig elnyomta azokat.

Ez volt az igazi erő. Lenti hatalma, hogy megparancsolhatta: tedd ezt, végezd el amazt… pusztán emberi mértékűnek számított, de ez… olyan érzés volt, mintha isten lenne.

Vállához emelte a pukkát, belenyomta a hat töltényt tartalmazó tárat és megcélzott egy véletlenszerűen kiválasztott fényforrást. Aztán egy másikat. Majd egy újabbat.

Valóban nem kellett volna engednie, hogy a pukka lelője azt a kolduslányt. Nem az volt a terv. A céhmesterek, ez volt szegény kis Edward terve. A céhmesterek, kezdetnek. Vezetők nélküli, forrongó zűrzavarba taszítani a várost, majd szembesíteni az ostoba kis jelöltjét vele, és azt mondani: menj és uralkodj, hisz ez a végzeted!

Az elme jól ismert, régi betegségére utalt az efféle gondolkodás. Arra a kórra, melyet az ember koronáktól és buta kis meséktől kaphatott el. És ha egyszer megfertőződött… hah!… ha megfertőződött, már azt hitte, hogy elég csupán egy trükk – például egy kard kihúzása valamilyen kőből – a királyi hivatal betöltéséhez. Kőbe döfött kard? A pukka ezerszer mágikusabb volt annál!

Lefeküdt, végigsimított a pukka csövén, és várt.

Alkonyodott.

– Nemcsiná’tam semmit – nyögte Szénpofa és priccsén a másik oldalára fordult.

Detritus bunkójával alaposan fejbe vágta.

– Ébresztő, katonák! Ki a kezekkel takarók alól! Egy újabb gyönyörű nap az őrségbe’! Talpra, Szénpofa őrgyakornok, maga kis nyomorult!

Húsz perccel később a csipás szemű Kolon főtörzsőrmester ellenőrizte az egységeket. A padokon gunnyasztottak, Detritus megbízott csendőr kivételével, aki kihúzott, sziklaegyenes derékkal ült a helyén és sugárzott róla a hivatalos tettrekészség.

– Jól van, emberek – kezdte Kolon. – Na most…

– Emberek, mindenki alaposan figyejjen! – dörögte Detritus.

– Köszönöm, Detritus megbízott csendőr! – folytatta fáradt hangon a főtörzsőrmester. – Kadar kapitány ma megnősül. Mi adjuk a díszőrséget. A régi szép időkben is mindig ezt tettük, amikor egy csendbiztos megházasodott. Ezért azt akarom, hogy ragyogjanak a mellvértek és a sisakok! A szakaszok csak úgy világítsanak! Még egy apró piszok… hol van Nobby tizedes?

Hangos dink! hallatszott, ahogy Detritus megbízott csendőr keze lepattant az új sisakjáról.

– Órák óta nem láttuk, uram! – jelentette.

Kolon az égre emelte a tekintetét.

– És lenne szíves valam… hol van Angua őrgyakornok?

Dink! – Senki se’ látta múlt éjjel óta, uram!

– Rendben. Átvészeltük az éjjelt, át fogjuk vészelni a nappalt is. Murok tizedes szerint a feladatunk magaslatán kell állnunk!

Dink! – Igen, uram!

– Detritus megbízott csendőr?

– Uram?

– Mi az ott a fején?

Dink! – Zsámoly megbízott csendőr készítette nekem, uram! Különleges mehanikás gondolkodó sisak!

Zsámoly köhintett.

– Ezek a nagy darabok itt a hűtésre valók, látják? Ezek a feketék. Aztán elemeltem egy olyan óraszerkezetet az unokatestvéremtől, és ez a propeller itt levegőt fúj a… – a törpe elhallgatott, amint megpillantotta Kolon arckifejezését.

– Ez az, amin egész éjjel dolgozott, ugye?

– Igen, mert szerintem a trollok agya túlságosan fel…

A főtörzsőrmester egy intéssel elhallgattatta.

– Tehát már mechanikus katonánk is van, he? – tette fel a költői kérdést. – Igazi gépesített lövészek leszünk, ha így folytatjuk.

Gaspodot földrajzi jellegű szégyenérzett öntötte el. Többé-kevésbé tisztában volt azzal, épp hol tartózkodik: valahol a Gyehennán túl, a dokkmedencék és tehénistállók hálójában. Bár a városra mindig is a sajátjaként gondolt, ez nem az ő területe volt. Errefelé majdnem akkora patkányok éltek, mint ő maga, ráadásul elég intelligensek voltak ahhoz, hogy felismerjék: a kis korcs alapvetően valamilyen terrierféleség lenne. Mindezeken felül két ló is megrúgta, továbbá egy szekér kis híján elütötte. És még a szagot is elvesztette. A lány többször is visszakanyarodott a saját nyomán, jó párszor átkelt a folyón, valamint sűrűn használta a háztetőket. A farkasemberek ösztönös tehetséggel vezették félre üldözőiket; elvégre olyan egyedek leszármazottai voltak, akik sikeresen menekültek el feldühödött tömegek elől. Mert azoknak közülük, akiknek nem sikerült lehagyniuk az őket üldöző tömegeket, sohasem születtek leszármazottaik. De még a sírhellyel sem kellett törődniük.

Elég sokszor tűnt el az illat valamilyen fal vagy alacsony tetejű ház tövében, és ilyenkor Gaspod mindig jó darabig sántikált körbe-körbe, míg megtalálta a folytatást.

Skizofrén kutyaagyában is különféle véletlenszerű gondolatok kergetőztek.

– Okos kutyus, a nap hőse! – motyogta. – Mindenki azt mondja majd: jó kutya! Nem, nem fogják mondani, hisz csak azégrrt csinálom, meggrt megfenyegettek. A Csodálatos Ogrr! Nem is fűlött a fogam ehhez az egészhez. Nesze, Itt Egy Szép Cubák! Csak felszínen hányódó tögrrmelék vagyok az élet óceánján. Na ki a jó kutyus? Fogd be!

Ahogy az égbolton a nap, odalenn Gaspod is ugyanúgy vánszorgott tovább.

Willikins széthúzta a függönyöket. A napfény beáradt. Kadar nyögve ült fel ágyának romjai közepette.

– Az égre, ember! – mormolta. – Hány óra?

– Kis híján reggel kilenc felé jár már, uram – felelte a komornyik.

– Reggel kilenc? Kicsoda kel fel ilyenkor! Általában eszembe se’ jut megmoccanni addig, amíg jól benne nem járunk már a délutánban.

– De uram nem dolgozik immár, uram.

Kadar a maga köré gyűrt ágyneműre bámult. A lepedő a lábára csavarodott. Aztán felködlött előtte az álma.

A várost járta benne.

Ami azt illeti, nem is annyira álom volt az, mint inkább emlék. Elvégre ezt tette korábban minden éjjel. Lényének egy része még nem is hagyott fel vele; Kadar egyik fele próbálta elsajátítani a civil viselkedés finomságait, de személyiségének másik, régi része még mindig a hajdani ütemre menetelt – nem is, járőrözött. Bár úgy tűnt, hogy manapság jóval elhagyatottabb és sivárabb a tájék.

– Óhajtja, uram, hogy megborotváljam, vagy enkezével végezné el inkább e műveletet?

– Ideges leszek, ha a népek pengékkel hadonásznak a fejem körül – világított rá Kadar. – De ha befogja a kocsiba a lovakat, megpróbálok eljutni a fürdőszoba túlsó végébe.

– Szerfölött tréfás, uram.

Kadar ismét megfürdött, pusztán csak az újdonság kedvéért. Hallotta a ház általános háttérzaját, amint buzgón zümmögött az E-nap felé. Lady Sybil ugyanolyan közvetlen módon viszonyult közelgő férjhezmeneteléhez, mint például az egyes mocsári sárkányok fülének kajlaságát célzó tenyésztési kísérleteihez. A konyhákban már három napja fél tucat szakács munkálkodott. Ökröt is sütöttek egészben, és csodálatos dolgokat vittek végbe különféle ritka gyümölcsökkel. Mind ez idáig Samuel Kadar számára a jó étel az inaktól megtisztított sült májat jelentette, az haute cuisine pedig pálcikára szúrt sajtdarabokat, egy fél grapefruitba döfve.

A kapitánynak nagyjából rémlett, hogy egy reménybeli vőlegénynek nem ajánlott megpillantania jövendőbeli aráját a menyegző reggelén – talán azért, nehogy aztán menekülőre fogja. Meglehetősen szerencsétlen volt a helyzet. Jó lett volna, ha tud valakivel beszélni. Talán akkor valamiféle értelmet is ki tudott volna hámozni ebből az egészből.

Felvette a borotvát és a tükörbeli Samuel Kadar kapitány arcára meredt.

Kolon tisztelgett, aztán Murokra pislogott.

– Jól van, uram? Úgy tűnik, ráférne magára egy kis alvás.

A város órái tízet – vagy legalábbis tíz körülit – ütöttek. Murok visszafordult az ablaktól.

– Kint voltam szétnézni – mondta.

– Három újonc ma reggel, csak idáig – jelentette be Kolon. – Azt mondták, Murok úr seregébe szeretnének jelentkezni – fűzte hozzá kissé aggodalmas hangon.

– Helyes.

– Detritus alapkiképzésben részesíti őket. Nagyon alapban – fejtegette a főtörzsőrmester. – De működik. Miután egy órát üvöltözött a fülükbe, bármit megtesznek, amire utasítom őket.

– Azt akarom, hogy minden nélkülözhető ember legyen fenn a tetőkön a palota és az Egyetem között – mondta a tizedes.

– Az orgyilkosok már fenn vannak – tájékoztatta Kolon. – És a Tolvajok Céhe is küldött fel embereket.

– Ők orgyilkosok és tolvajok. Mi nem azok vagyunk. Ellenőrizze, hogy valaki legyen fönn a Művészetek Tornyában is!

– Uram?

– Igen, főtörzsőrmester?

– Beszélgettünk erről… én meg a fiúk… és hát…

– Igen?

– Egy csomó vesződséget megtakaríthatnánk, ha elmennénk a varázslókhoz és megkérnénk őket, hogy…

– Kadar kapitány sosem trükközött semmiféle varázslással.

– Nem, de…

– Semmi mágia, főtörzsőrmester!

– Igenis, uram.

– A díszőrséget elintézték?

– Igen, uram. A szakaszok lilában és aranyban pompáznak, uram.

– Csakugyan?

– Nagyon fontos dolog, uram, hogy a szakaszok színei szépen ragyogjanak. Halálra rémíti az ellenséget.

– Jó.

– De sehol sem találom Nobbs tizedest, uram.

– És ez gond?

– Hát, így a díszőrség kissé pofásabb lesz, uram.

– A tizedes különleges megbízatást kapott tőlem.

– Öö… Angua őrgyakornokot sem találom sehol.

– Főtörzs?

Kolon megacélozta az akaratát. Kint a harangzúgás lassan elhallgatott.

– Maga tudta, hogy ő farkasember?

– Öhm… Kadar kapitány bizonyos értelemben célzott rá…

– Hogyan?

Kolon egy lépésnyit hátrált.

– Hát valami olyasmit mondott, hogy: „Fred, ez egy istenek verte farkasember. Nekem sincs jobban ínyemre a dolog, mint neked, de Vetinari azt mondta, hogy egyet azok közül is fel kell vennünk, és egy farkasember még mindig jobb, mint egy zombi vagy egy vámpír, nincs mit tenni.” Ilyesfélén célzott rá.

– Értem.

– Öö… sajnálom, uram!

– Csak vészeljük át a napot, Fred! Ez minden, ami…

…abing, abing, a-bing-bong…

– Még csak ezt az órát sem adtuk oda a kapitánynak – szólt Murok, miközben előhalászta zsebéből a mondott szerkezetet. – Biztos olyan érzéssel ment el, hogy nem is törődünk vele. Valószínűleg várt tőlünk legalább egy órát. Tudom, hogy ez a hagyomány.

– Elég sok minden történt az utóbbi napokban, uram. Különben meg az esküvő után még odaadhatjuk neki.

Murok visszacsúsztatta az órát a tasakjába.

– Feltételezem, igen. No, szedjük össze magunkat, főtörzsőrmester!

Nobbs tizedes a város alatti sötétségben küzdötte előre magát. A szeme már hozzászokott a homályhoz. Majd meghalt egy cigiért, de Murok jó előre megtiltotta neki. Csak fogd a zsákot, kövesd a nyomot, hozd vissza a testet! És ne csenj el semmilyen ékszert!

A népek már szállingózni kezdtek a Láthatatlan Egyetem nagycsarnokába.

Kadar ebben a kérdésben megmakacsolta magát. Az egyetlen dolog volt, amihez ragaszkodott. Bár a kapitány nem volt a szó igazi értelmében vett ateista – mert annak lenni egy több ezer istennel bíró világon nem tartozott a túlélést elősegítő jellemvonások közé –, nem túlságosan állhatta a természetfeletti lényeket, és nem értette, mi közük lehetne az ő esküvőjéhez. Így hát visszautasított minden templomot és egyházat. A nagycsarnok viszont kellőképp ünnepélyes légkörrel bírt, és ez az, amit az emberek az ilyesféle alkalmakkor elvárnak. Nem okvetlenül fontos, hogy akár egy isten is benézzen az ünnepségre, de otthonos hangulatnak kell várnia őket, ha netán mégis úgy döntenek.

Kadar meglehetősen korán a nagycsarnokba ért, mert nincs a világon haszontalanabb lény, mint egy az esküvőjére váró vőlegény. A csereszabatos Emmák birtokukba vették a házat.

A nagycsarnokban néhány teremszolga már ugrásra készen várakozott, hogy az érkező vendégeket – aszerint, hogy a vőlegény vagy a menyasszony meghívottai közé tartoznak-e – a megfelelő oldalakra kísérje.

És néhány rangidős varázsló is kószált a közelben. Egy efféle társasági eseményen értelemszerűen a meghívottak között tudhatták magukat, az azt követő fogadásról már nem is beszélve. Egy sült ökör valószínűleg nem is lesz elég a násznépnek.

Annak dacára, hogy a kapitány mély bizalmatlansággal tekintett a mágiára, a varázslókat kedvelte. Sosem okoztak gondot. Vagy legalábbis sosem okoztak olyasféle gondot, ami rá tartozott. Igaz, esetenként megroppantották a téridő kontinuumot, vagy olykor-olykor túl közel kormányozták a valóság csónakját a káosz fehér habos vizeihez, de a törvényeket valójában sohasem szegték meg.

– Jó reggelt, Arkrektor! – köszönt Kadar.

Mustrum Maphlaves Arkrektor, minden ankh-morporki varázslók parancsolója és legfőbb zaklatója, derűsen biccentett a kapitány felé.

– Jó reggelt, kapitány! – köszönt vissza. – Meg kell vallanom, szép napot fogott ki az alkalomra!

– Hahaha, szép napot fogott ki! – vihogott a Kincstárnok.

– Te jó ég… – sóhajtott Maphlaves. – Már megint nem tartózkodnak otthon. Nem értem ezt az embert. Van valakinél szárított varangytabletta?

Mustrum Maphlaves számára – akit a természet is arra teremtett, hogy a vadont járja, és boldogan mészároljon bármilyen élőlényt, ami csak motoz a bozótban – teljes rejtély volt, hogy a Kincstárnok – akit a természet arra teremtett, hogy egy kis szobában ücsörögjön valahol és számokat adjon össze – folytonosan miért olyan ideges. Az Arkrektor mindent megpróbált, hogy – miként ő megfogalmazta – felrázza kicsit a szerencsétlent. Beleértve a különféle tréfákat és ugratásokat, meglepetésszerű hajnali kocogásokat, illetve ajtószárnyak mögüli előugrálást Vámpír Vilinek maszkírozva, mert, mint a fővarázsló magyarázta, hátha ettől kizökken kicsit önmagából a jóember.

Magát az esketési szertartást a Dékán akarta levezényelni, aki erre az alkalomra külön ki is talált egy nagyszerű szertartásrendet – merthogy Ankh-Morporkban nem igazán létezett polgári esküvő, hacsak nem számítjuk az olyasféle mondatokat, mint például „ó, rendben, ha már mindenképpen ragaszkodsz hozzá…” A Dékán lelkesen bólintott Kadar felé.

– Az alkalom örömére még az orgonasípjainkat is kifényesíttettük! – újságolta az Arkrektor.

– Hehehe, a sípjainkat! – derült a Kincstárnok.

– És nekünk igencsak méretes sípjaink va… – Maphlaves szó közepén megtorpant, majd intett pár varázslótanoncnak. – Csak vigyék el a Kincstárnokot kicsit, és fektessék le valahol, rendben? – utasította őket. – Azt hiszem, valaki megint húst adott neki.

A nagycsarnok túlsó végéből furcsa szisszenés hallatszott, majd valami fojtottan nyikkant egyet. Kadar a gigászi orgonasípokra meredt.

– Nyolc hallgató kezeli csak a fújtatókat – büszkélkedett a ziháló háttérzajtól kísért Maphlaves. – Az orgonánknak három billentyűsora van és legalább száz külön gomb található még rajta, beleértve tizenkét olyat, amin a „?” jel olvasható.

– Szinte hihetetlen, hogy akad olyan ember, aki képes megszólaltatni – jegyezte meg udvariasan Kadar.

– Áhm… E téren meglehetősen szerencsésnek mondhatjuk magunkat…

Hirtelen olyan erős hangorkán tört rájuk, hogy a hallóidegeik automatikusan kikapcsoltak. Amikor pedig újra működni kezdtek – valahol a fájdalomküszöb környékén –, a kakofóniából épp csak kivehetően kibontakoztak Fondel Esküvői indulójának roppant érdekes felfogásban, ám ízléssel előadott kezdő taktusai. Az orgonista hallhatóan nem csupán azt fedezte fel, hogy a hatalmas hangszer három billentyűsorral rendelkezik, de ráébredt a különleges effektusokat biztosító gombok egész tárházának létezésére is; a visszhangosító kapcsolótól kezdve a vicces tyúkkárálást előidézőig bezáróan. A hangrobbanás enyhébb részeiben időnkénti elismerő „úúk!” hallatszott.

Valahol az asztal alatt Kadar Maphlaves fülébe üvöltötte:

– Csodálatos! Ki készítette!

– Nem tudom! De a billentyűsor fedelébe az I.H.J. monogramot vésték!

A vonyító hang mind mélyebb regiszterekbe süllyedt alá, majd egy végső nyenyere-hangeffektust követően csend támadt.

– Azok a kölykök húsz percig pumpálták a fújtatókkal a légtartályokat – közölte Maphlaves, miközben előkászálódott az asztal alól. Majd ruháját porolgatva figyelmeztette a zenészt: – Óvatosan azzal a vox Dei kapcsolóval, rendben?

– Úúk!

Az Arkrektor visszafordult a kapitány felé, aki arcán a hamarosan megházasulók viaszos mosolyát viselte. A nagycsarnok ekkorra már egész szépen benépesedett.

– Nem igazán vagyok szakértő ezen a téren – mondta a fővarázsló –, de ugye magával hozta a gyűrűt?

– Igen.

– Ki kíséri be a menyasszonyt?

– Magassházy nagybátyja. Egy kicsit már ütődött, de Sybil ragaszkodott hozzá.

– És a vőfély?

– Kicsoda?

– A vőfély. Tudja, aki átadja magának a gyűrűt és akinek el kell vennie a menyasszonyt, ha netán maga elszökne meg ilyesmi. A Dékán utánaolvasott az egésznek. Ugye? – fordult az említett felé.

– Ó, de mennyire! – felelte a Dékán, aki az egész előző napot Lady Ekhósh Deirdre Illemtankönyvével töltötte. – A nőnek valakihez hozzá kell mennie, ha már egyszer idáig eljutott. Nem hagyhatjuk, hogy házasulatlan menyasszonyok mászkáljanak mindenfelé, állandó fenyegetést jelentve a társadalomra!

– A vőfélyről tökéletesen megfeledkeztem! – jajdult fel Kadar.

A Könyvtáros, aki míg újra nem pumpálták annak légtartályait, magára hagyta az orgonát, szemlátomást fellelkesült.

– Úúk?

– Hát menjen és keressen egyet! – javasolta Maphlaves. – Még van rá kis híján fél órája.

– De ez nem olyan egyszerű! Vőfélyek nem teremnek csak úgy a fákon!

– Úúk?

– Senki sem jut eszembe, akit megkérhetnék!

– Úúk!

A Könyvtáros imádott vőfély lenni. Vőfélyként megcsókolhattad a nyoszolyólányokat, és nekik nem volt szabad elmenekülniük. Így hát igazi csalódottság fogta el, midőn Kadar számításba se vette.

Zsámoly megbízott csendőr kötelességtudóan lépkedett felfelé a Művészetek Tornyának lépcsőin, bár közben dörmögött a bajsza alatt. Persze tisztában volt vele, hogy egy szava sem lehet, hiszen sorsot húztak. Mert Murok szerint nem lehet olyasmit kérni másoktól, amit az ember maga nem tenne meg. És ő húzta a legrövidebbet, haha, ami a legmagasabb épületet jelentette. Ez viszont azt jelentette, hogy ha bármi baj történik, ő kimarad belőle.

Ügyet sem vetett arra a vékony kötélre, amely a fenti csapóajtóból lógott alá. De még ha gondolt is volna rá… akkor mi van? Csak egy egyszerű kötél volt.

Gaspod felnézett az árnyak közé.

Valami felmordult a sötétben. A hang nem közönséges kutyától származott. A korai emberek hallhattak ilyeneket barlangok mélyén, az idő kezdetén.

A kis korcs leült. Farkcsonkja bizonytalanul verdeste a követ.

– Tudtam, hogy előbb vagy utóbb megtalállak – jelentette ki. – A jó öreg orr, mi? A legfinomabban hangolt műszer, amit kutyák között csak találni lehet.

Újabb hörgés, mire Gaspod nyüszögött kicsit.

– Az a helyzet – kezdett bele –, szóval az a helyzet… valójában az van, érted, hogy… szóval azért küldtek, hogy…

A néhai emberek hallhattak olyan hangokat is, mint ami ekkor következett. Közvetlenül néhaivá válásuk előtt.

– Látom, hogy most… nem igazán akarsz beszélgetni – ismerte el a kis kutya. – De az a helyzet, hogy… tudom, tudom, most arra gondolsz: Gaspod, amint engedelmeskedik egy ember parancsainak?

A kis korcs összeesküvők módjára a háta mögé pislantott, mintha lehetne valami mögötte, ami még az előtte lévőnél is rémisztőbb dolog.

– Ez a kutyalét legnagyobb átka, érted? – kérdezte. – Ez az, amit Nagy Fido nem képes megérteni. Láttad a kutyákat a céhben, ugye? Hallottad, hogy üvöltenek. Ó, igen, Halál Az Emberekre! Persze. De mindezek alatt ott a félelem. A hang, ami azt mondja: rossz kutya! És nem kívülről, hanem belülről érkezik. A csontból és velőből. Mert a kutyákat az emberek teremtették. Tudom. Bárcsak ne tudnám, de mégis. Ebben rejlik az Erő, a tudásban. Könyveket is olvastam, bizony. Vagy legalábbis végigrágtam magam rajtuk.

A sötét hallgatott.

– Te meg farkas és ember vagy egyszerre, mi? Nehéz ügy. Értem én. Kissé ellentmondásos. Olyan kutyaszerűvé tesz téged. Mer’ egy kutya pont erről szól. Félig farkas, félig ember. Igazad volt ezzel kapcsolatban. Még neveink is vannak. Ha. Így hát a testünk egyféle dolgot mond nekünk, az agyunk meg egy másikat. Kutya élet a kutyaélet. És fogadok, hogy te nem tudsz elfutni előle. Nem igazán. Mert ő az urad.

A sötét felől mély csend áradt. Bár Gaspodnak úgy rémlett, mintha mozgást hallana.

– Azt akarja, hogy visszamenj. Mármint ha megtalál téged. Beszélni fog hozzád, te meg engedelmeskedni fogsz neki. De ha magadtól mész vissza, akkor az a te döntésed. Boldogabb lennél emberi alakban. Mármint mit is kínálhatnék én neked? Patkányokat esetleg, és széles bolhaválasztékot. Úgy értem, szerintem nem különösebben nagy probléma: egyszerűen csak havonta hat vagy hét éjjel otthon kell maradnod…

Angua felüvöltött.

Gaspod még meglévő szőrszálai az égnek meredtek. Próbált visszaemlékezni arra, pontosan hol is húzódnak a nyaki verőerei.

– Eszem ágában sem volt idejönni, és téged abajgatni! – bizonygatta, és igazság sütött minden egyes szavából.

– Az a helyzet, hogy… szóval az van… hogy mégis itt vagyok – ismerte el reszketve. – Kutyaélet.

Kicsit elgondolkodott, majd felsóhajtott.

– Ó, emlékszem már. A nyakam oldalán.

Kadar kilépett a napfényre, bár az igazat megvallva elég borult volt az ég. A Tengely felől felhőket kergetett a szél. És…

– Detritus?

Dink! – ’genis, Kadar kapitány!

– Kik ezek az emberek?

– Csendbiztosok, uram.

Kadar döbbenten nézett végig a felsorakozott díszőrség féltucatnyi emberén.

– Maga kicsoda?

– Pizsama Hrolf őrgyakornok, uram.

– És ma… Szénpofa?

– Nemcsiná’tam semmit!

– Nemcsiná’tam semmit, uram! – üvöltötte Detritus.

– Szénpofa? Az őrségben?

Dink! – Murok tizedes szerint a lelke mélyén mindenki rendes ember! – jelentette Detritus.

– És mi a maga megbízatása, Detritus?

Dink! – Mélységi bányaműveletek felügyeletével megbízott tisztes, uram!

A kapitány a fejét vakarta.

– Ez majdnem elment egy viccnek, igaz? – érdeklődött.

– Az új sisak miatt van, amit Zsámoly készített nekem, uram. Ha! A népek nem mondhatják többé, mekkora egy süket troll! Kénytelenek elismerni: ki ez a jóképű, katonás troll itt? Máris megbízott csendőr, nagy jövő áll mögötte, a Sors jegye van rajta, mint egy jegy!

Kadarnak időbe telt megemésztenie mindezt. Detritus szinte ragyogott a büszkeségtől.

– És hol van Kolon főtörzsőrmester?

– Itt, Kadar kapitány.

– Szükségem van egy vőfélyre, Fred.

– Értettem, uram! Előkerítem Murok tizedest. Épp a tetőket ellenőrzi, és…

– Fred! Több mint húsz éve ismerjük egymást. Te jó ég, nem kell mást csinálnod, csak állnod mellettem! Fred, hidd el: jó vagy ebben!

Murok érkezett kocogva.

– Elnézést a késésért, Kadar kapitány! Öö. Igazából azt szerettük volna, hogy meglepetés legyen…

– Mi? Miféle meglepetés?

Murok a zsebében turkált. – Nos, kapitány… a Városi Őrség nevében… legalábbis az őrség többsége nevében…

– Várjanak egy percet! – vágott közbe Kolon. – Itt jön őlordsága!

Patacsattogás és kerékzörgés jelezte lord Vetinari hintójának érkezését.

Murok körülnézett. Aztán megint. Majd felfelé tekintett.

A torony tetején valami fémesen csillant.

– Őrmester, ki van a toronyban? – kérdezte a tizedes.

– Zsámoly, uram.

– Ó! Helyes. – Murok köhintett. – Bárhogy is, kapitány… összedobtunk egy kis… – a tizedes mondat közben megtorpant. – Zsámoly megbízott csendőr, azt mondta?

– Egen. Megbízható.

A Patrícius hintaja a Négyszög körtér közepe felé járt már. Murok már a hátsó ülésen helyet foglaló vékony, fekete alakot is ki tudta venni a szemével.

A tizedes felnézett a torony nagy, szürke tömbjére.

Aztán rohanni kezdett.

– Mi a baj? – értetlenkedett Kolon. Kadar is futásnak eredt.

Detritus kézbütykei csattogtak a köveken, ahogy a többiek után vetette magát.

Aztán Kolon is rádöbbent – olyan érzés volt, mintha viharosan csiklandoznák, mintha felrobbant volna az agya.

– Ó, a rohadt életbe! – mormolta.

Karmok karistolták a követ.

– Kivonta a kardját!

– Mit vártál? Az egyik pillanatban a világ császára, hirtelen ölébe hullik egy egész életre szóló új érdeklődési kör, valami olyan, ami talán még a városi körsétáknál is jobb, aztán megfordul és mit lát? Alapvetően egy farkast. Célozhattál volna rá előtte. Most a hónapnak abban a szakában vagyok, érzékeny napok satöbbi. Tényleg nem hibáztathatod azért, mert meglepődött.

Gaspod felállt.

– Na akkor kijössz onnan végre, vagy be kell menjek, hogy kegyetlenül szétszaggathass?

Lord Vetinari felállt, mikor rájött, hogy az őrség felé rohan. Ezért fúródott az első lövedék a mellkasa helyett a combjába.

Aztán Murok feltépte a hintó ajtaját és rávetette magát a Patríciusra – ezért fúródott a második lövedék Vetinari helyett a tizedes testébe.

Angua előólálkodott.

Gaspod láthatóan megkönnyebbült.

– Nem mehetek vissza – mondta a vérfarkas. – Én…

Aztán megdermedt. A fülei megrándultak.

– Mi az? Mi az?

– Megsérült!

Angua elrugaszkodott.

– Várj! Várj meg! – vakkantotta Gaspod. – Arra a Gyehenna van!

A harmadik lövés Detritusból csippentett ki egy szilánkot, mialatt a troll nekirobogott a hintónak, az oldalára döntötte és elszakította az istrángokat. A lovak rémülten szerterohantak. A hajtó villámsebesen összevetette fizetése összegét munkaköre pillanatnyi veszélyességi fokával, majd nyom nélkül felszívódott a tömegben.

Kadar a felfordított hintó túloldalán fékezett. A karja melletti macskaköveken újabb lövedék pattant meg.

– Detritus?

– Uram?

– Hogy érzi magát?

– Kicsit szivárgok, uram.

A következő lövedék a Kadar feje melletti kereket találta el, és megpörgette.

– Murok?

– Egyenesen átment a vállamon, uram.

Kadar előrébb kúszott.

– Jó reggelt, lordom! – köszöntötte az egyeduralkodót őrült lelkesedéssel. Aztán hátradőlt és előhalászott a zsebéből egy meggyötört szivart. – Van tüze?

A Patrícius kinyitotta a szemét.

– Á, Kadar kapitány. És most mi fog történni?

Kadar elvigyorodott. Vicces, gondolta, hogy mindaddig nem érzem igazán élőnek magam, amíg valaki nem próbál meggyilkolni. Csupán ilyenkor veszi észre az ember, milyen kék az ég. Ami azt illeti, most éppen nem túl kék. Merthogy hatalmas felhők úsznak az égen. De legalább látom őket.

– Még egy lövést kivárunk – magyarázta. – Aztán megfelelő fedezékbe vonulunk.

– Úgy tűnik… elég sok vért veszítek – közölte lord Vetinari.

– Ki gondolta volna, hogy ennyi van önben? – felelte Kadar azoknak az egyenességével, akik jó eséllyel rövidesen meghalnak. – Murok, magával mi a helyzet?

– Tudom mozgatni a karomat. Hasogat, akár a… fene, uram. De ön rosszabbul fest.

Kadar lenézett.

A kabátja merő vér volt.

– Egy kőszilánk találhatott el – vélte. – Még csak nem is éreztem.

Próbálta maga elé képzelni a pukkát.

Hat csövecske egy sorban. Mindegyik megtöltve egy ólomdarabbal és az 1-es számú porral, majd a pukkába csúsztatva, akár a számszeríjlövedékek. Eltűnődött azon, vajon mennyi ideig tart, míg újabb hatos tárat nyomnak a fegyverbe…

De legalább ott van, ahol mi akarjuk, hogy legyen! A toronyból csak egyetlen út vezet lefelé.

Egen. Lehet, hogy ide szögezett bennünket a nyílt térre az ólomdarabkáival, de ahonnan lő, az nekünk kedvez.

Miközben Gaspod csoszogó futással, zihálva és idegesen szellentgetve küzdötte előre magát a Gyehennában, ebek csoportját pillantotta meg maga előtt. A szívére nehezedő kő hirtelen még súlyosabbá vált.

Áttekergett és -nyomakodott a kutyák lábai között.

A kör közepén álló Anguát vicsorgó agyarak gyűrűje vette körül.

Az ugatás elcsendesedett. Néhány nagydarab eb félrehúzódott, és megjelent közöttük Nagy Fido.

– Tehát – szólalt meg –, amit itt látunk magunk előtt, az egyáltalán nem is egy kutya. Talán egy kém? Ellenségek mindig akadnak. Mindenfelé. Úgy néznek ki, mint a kutyák, de belülről nem azok. Miben mesterkedtél?

Angua felmordult.

Ó, a fenébe! – futott át Gaspod agyán. Talán kifektet közülük párat, de ezek kóbor kutyák.

Átküzdötte magát még néhány has alatt, míg a körbe nem ért. Nagy Fido felé fordította vörösben égő tekintetét.

– És Gaspod – fűzte hozzá a pudli. – Gondolhattam volna.

– Hagyjátok békén! – szólt a kis korcs.

– Nocsak! Mindannyiunkkal megküzdesz érte? – érdeklődött Nagy Fido.

– Velem van az Erő! – figyelmeztette Gaspod. – Jól tudod te is. Megteszem! Használni fogom!

– Erre most nincs idő! – acsarogta Angua.

– Nem mered! – vetette ellen Nagy Fido.

– De, megteszem!

– Minden kutya ellened fog fordulni!

– Velem van az Erő. Hagyjátok békén, mindannyian!

– Milyen erő? – érdeklődött a nyáladzó Hóhér.

– Nagy Fido tudja – vetette oda Gaspod. – Ő tanult. Akkor most mi ketten szépen elsétálunk innen, rendben? Lassan és nyugodtan.

A kutyák Nagy Fidóra néztek,

– Kapjátok el! – vakkantotta az.

Angua kivicsorította a fogsorát.

Az ebek tétováztak.

– Egy farkas állkapcsa négyszer erősebb bármilyen kutyáénál – mondta Gaspod. – És akkor még csak a közönséges farkasokról beszéltünk…

– Mik vagytok ti? – csattant fel a pudli. – Ti vagytok a Falka! Nincs kegyelem! Kapjátok el!

De egy falka nem ilyen, futott át Angua agyán. Egy falka szabad egyedek szövetsége. Akik nem azért ugranak, mert azt parancsolták nekik – egy falka azért ugrik, mert minden tagja, egyszerre úgy dönt, hogy ugrani akar.

Néhány méretesebb kutya lekuporodott…

Angua fejét egyik oldalról a másikra ingatva várta az első támadást…

Az egyik eb karmával a követ kaparta…

Gaspod mélyet lélegzett és megmozgatta az állkapcsát.

A kutyák elrugaszkodtak.

– ÜL! – kiáltotta Gaspod elfogadható embernyelven. A parancs ide-oda visszhangzott a sikátorban, és az ebek fele azonnal engedelmeskedett neki. Túlnyomórészt a hátsó felük. A már levegőben lévő kutyák azt tapasztalták, hogy a végtagjaik cserbenhagyják őket…

– GRROSSZ KUTYA!

…és elönti őket a mindent lebíró szégyen, melynek hatására fajuk egyedei ösztönösen meghunyászkodnak – ami ugrás közben nem túl értelmes mozdulat.

Gaspod Anguára pillantott, miközben zavarodott kóbor ebek záporoztak körülöttük.

– Mondtam, hogy velem van az Erő, nem? – mormogta. – Na most futás!

A kutyák nem olyanok, mint a macskák, hogy addig viseljék el derűsen az embereket, amíg valaki fel nem találja a manccsal is működtethető konzervnyitót. Az ebeket az emberek teremtették: vették a farkasokat, és mindenféle emberi dolgokat adtak nekik – például szükségtelen intelligenciát, neveket, vágyat a kötődésre és rángatózó kisebbrendűségi komplexust. Minden kutya farkasálmokat álmodik, és arról, hogy belemar Teremtőjébe. A szíve mélyén minden eb tisztában van azzal, hogy ő Rossz Kutya…

De Nagy Fido dühödt csaholása megtörte a varázst.

– Kapjátok el őket!

Angua elügetett a köveken. A sikátor végében egy szekér állt, mögötte fal.

– Ne arra! – vinnyogta Gaspod.

A kóbor ebek a nyomukba eredtek. Angua felugrott a szekérre.

– Én nem tudok oda felmenni! – tiltakozott a kis korcs. – Ezzel a lábbal semmi esélyem!

A vérfarkas leugrott, a grabancánál fogva fogai közé kapta Gaspodot, majd visszapattant. A szekér mögött alacsony pajta fedele nyújtózott, amögött egy párkány, utána pedig – néhány cserép siklott ki a lábai alól, és pörgött le a mélybe – egy háztető.

– Rosszul vagyok!

– Fog’ ge!

Angua végigszaladt a tető peremén és átugrott a túloldali sikátor fölött. Valami ősi szalmafonatra érkezett.

– Áááárg!

– Fog’ ge!

De a kóbor ebek továbbra is követték őket. Nem mintha az árnyakbéli sikátorok túlságosan szélesek lettek volna.

Újabb keskeny járatot hagytak el maguk alatt.

Gaspod vészesen ingott a vérfarkas állkapcsának szorításában.

– Még mindig mögöttünk vannak!

A kis korcs becsukta a szemét, ahogy Angua megfeszítette az izmait.

– Ó, ne! Ne a Melaszbánya útra!

Hirtelen felgyorsultak, majd pár pillanatnyi nyugalom következett. Gaspod ismét becsukta a szemét…

…és Angua mancsai sikeresen tetőt fogtak, bár végigkaristolták a nedves palát. Cserépdarabok zuhantak alá a sikátorba. A vérfarkas felkapaszkodott a gerincre.

– Akár azonnal le is rakhatsz – szólt Gaspod. – Most rögtön! Már itt is vannak!

Az üldöző vezérebek megjelentek a túlnani tetőn, megpillantották az épületek közt tátongó rést, és próbáltak visszafordulni. A cserepeken lábkörmök csúszkáltak.

Angua levegő után kapkodva fordult meg. Mivel az első vad iramodás alatt próbálta elkerülni a lélegzést, merthogy Gaspodot kellett volna letüdőznie.

Megütötte a fülüket Nagy Fido ingerült csaholása.

– Gyávák! Alig hatölnyi az egész! Semmi egy farkas számára!

Az ebek kétkedve vizslatták a távolságot. Néha még egy kutya is eljut arra a pontra, ahol fel kell tennie a kérdést önmagának: pontosan melyik fajba is tartozom én?

– Semmiség! Megmutatom, nézzétek!

Azzal a pudli kicsit hátrált, kivárt pár pillanatot, nekifutott… és elrugaszkodott.

Az ugrásának szinte nem is volt íve; nyílegyenesen röpült a levegőben. Nem is annyira az izmainak, mint inkább a lelkében égő valaminek köszönhetően.

Mellső mancsai a szemközti tető szélére csapódtak, kaparták pár pillanatig a síkos felszínt, de nem találtak semmilyen fogódzót. Csendben csúszott hátra, lefelé, túl a peremen…

…majd ott függött ég és föld között.

Nagy Fido felnézett arra, aki megragadta.

– Gaspod? Te?

– E’en – felelte a kis korcs teli szájjal.

A pudlinak alig volt valamicske súlya, de ami azt illeti, Gaspodnak sem nagyon. Utóbbi megfeszített lábakkal próbált ellentartani, de a sima palákon nem nagyon akadt semmi, aminek nekitámaszkodhatott volna. A kis korcs tehetetlenül csúszott mind kijjebb, míg végül mellső lábai már a nyikorgó csatornában tapostak.

Gaspod szeme előtt hihetetlen élességgel bontakozott ki a sikátor három emelettel lentebb kanyargó alja.

– Ó, a fené’e! – tört fel belőle.

Fogak ragadták meg a farkcsonkját.

– Ere’zd el! – hallotta Angua fojtott hangját.

A kis korcs próbálta megrázni a fejét.

– Ne rángatózz! – vetette oda aztán a pudlinak. – Vátor Kutyus, a Naf Hőfe! Vitéz E’ ’ravúrof Tetőtéri Mentéfe! Nem!

A csatorna ismét megnyikordult.

Le fog szakadni, futott át Gaspod agyán. Életem története…

Nagy Fido még mindig vergődött.

– Mimet fogod?

– A nyakörvedet – szűrte a kis korcs a fogai közül.

– Micsoda? A pokolba vele!

A pudli vadul tekeregni és csapkodni kezdett a levegőben.

– Hagyd a’a, te ’olond! Mindannyian lezuhanunk miattad! – morogta Gaspod. A szemközti tetőn a kóbor kutyák rémülten figyeltek. A csatorna ismét megnyikordult.

Angua körmei fehér csíkokat karcoltak a palalemezekbe.

Nagy Fido teljes erejével küzdött a nyakörve ellen.

Ami végül szétszakadt.

A pudli megperdült a levegőben, és egy töredék pillanatig csak lebegett a semmi közepén, amíg a nehézkedés ökölbe nem szorította a markát körülötte.

– Szabadság!

És lezuhant.

Gaspod épp akkor pattant vissza, amikor Angua alól kiszaladtak a saját lábai. Mindketten hanyatt hemperedtek, de aztán lihegve felkapaszkodtak a tetőgerincre.

Pár pillanattal később a kis korcs szeme előtt még mindig fényes pontok ugráltak, mikor Angua már a következő sikátor fölött ugrott át.

Gaspod kiköpte a szájából Nagy Fido nyakörvének maradékát. Az végigsiklott a tetőn, majd átbucskázott a csatorna felett.

– Ó, köszönöm! – kiáltotta a kis korcs. – Nagyon-nagyon köszönöm! Igen! Hagyj csak itt magamra! A három működő lábammal! Ne aggódj egy cseppet se’ miattam! Ha szerencsém van, hamarabb éhen halok, mint hogy leesnék! Ó, igen! Jellemző. Te és én, kölyök! Együtt! Sikerülhetett volna!

Majd megfordult és a szemközti tetőn zsúfolódó kutyákra meredt.

– Ti meg menjetek haza! ROSSZ KUTYA! – vakkantotta.

Aztán lesiklott a tető másik oldalán. Ott is húzódott egy szűk utcácska, de még mindig igen mélyen. A kis korcs végigóvakodott a tető mentén a következő épületig, de sehol sem látott alkalmas lejáratot. Igaz, egy emelettel lejjebb volt egy erkély.

– Újszerű megközelítés – motyogta magában. – Ez az izé. Na most egy farkas, egy átlagos farkas csak ugrana, ha tudna; ha meg nem, akkor itt ragadna. Ám én a felsőbbrendű intelligenciámmal többféle hogyhíjjákot is számba vehetek, és végül megoldást találok kiemelkedő mentális kapacitásaimnak köszönhetően.

Majd oldalba bökte a csatorna szélén gunnyasztó vízköpő-szörnyet.

– Ngih aka’h?

– Ha nem segítesz le az erkélyig, a füledbe pisilek!

(-_-)

NAGY FIDO?

– Igen?

LÁBHOZ!

Később két elmélet keringett Nagy Fido további sorsával kapcsolatban.

Az első szerint – melyet egy Gaspod nevű kutya terjesztett, aki megfigyeléses bizonyítékokra hivatkozott – a pudli maradványait Pöcetata öt percen belül eladta egy szűcsnek, és így Nagy Fido egy muff és egy pár bolhás kesztyű alakjában látta meg rövidesen ismét a napvilágot.

A másik szerint – melyben minden egyéb kutya hitt, és melyet a szív mélyén rejtőző igazságra mint bizonyítékra alapoztak – a pudli túlélte a zuhanást, elmenekült a városból és végül egy hatalmas hegyifarkasfalka vezérévé küzdötte fel magát, s híre attól kezdve a távoli, félreeső tanyákon élő emberek lelkét rettegéssel töltötte meg. Ez a változat a szemétben való turkálást és a hátsó bejáratokon kihajított maradékok utáni sóvárgást… hát, elviselhetőbbé tette. Elvégre csak addig kellett így kihúzni, míg Nagy Fido visszatér.

Nyakörvének maradékát egy titkos helyen rejtegették, és a kóbor ebek rendszeresen látogatták, míg végül mindenki meg nem feledkezett róla.

Kolon főtörzsőrmester alabárdja végével belökte az ajtót.

A toronyba eredetileg jó pár szintet építettek. Ám mára mindegyik padlózata beszakadt, és a magas építmény belül egész hosszában üregesen ásított. A sötétet csak az ősi ablakréseken át betörő napfény arany pászmái szabdalták keresztül-kasul.

A csillámló, gomolygó porszemekkel teli fénypászmák egyike arra vetült, amit nem sokkal korábban még Zsámoly megbízott csendőrnek neveztek.

Kolon óvatosan megbökte a testet. Az meg sem rezzent.

Igaz, bármi hasonlóról nehezen lehetett volna elképzelni, hogy még mozoghat. A holttest mellett egy törött bárd hevert.

– Ó, ne! – lehelte a főtörzsőrmester.

A magasból egy olyan vékony kötél lógott, mint amilyet az orgyilkosok használtak előszeretettel. Még rángatózott. Kolon fölnézett, majd kivonta a kardját.

Fellátott egészen a tetőig, azaz senki sem kapaszkodott a kötélen. Ami azt jelentette, hogy…

Körbe sem pillantott, és ez mentette meg az életét.

A pukka épp akkor durrant mögötte, amikor a földre vetette magát. A főtörzsőrmester később megesküdött rá, hogy érezte a feje felett elzúgó ólomdarab szelét.

Aztán a gomolygó füstből egy alak lépett elő, igen keményen megütötte, majd a nyitott ajtón át kimenekült az esőbe.

ZSÁMOLY MEGBÍZOTT CSENDŐR?

Zsámoly leporolta magáról saját magát.

– Ó! – nyugtázta. – Értem. Nem is igazán hittem, hogy túlélhetem. Mármint az első száz öl után.

IGAZA VOLT.

Az élők valószerűtlen világa már fakulni kezdett, de Zsámoly tönkrement csatabárdjára meredt.

– Látja, mit tettek vele? – kérdezte. – Ezt a bárdot az apám készítette nekem! Most így menjek a másvilágra? Nem hinném!

VALAMI TEMETKEZÉSI RÍTUSRA CÉLOZ?

– Nem tudja? Maga a Halál, nem?

EZ NEM JELENTI AZT, HOGY MINDENT TUDOK A TEMETKEZÉSI SZOKÁSOKRÓL. TÖBBNYIRE A TEMETÉSÜK ELŐTT TALÁLKOZOM AZ ÉRINTETTEKKEL. AZOK, AKIKKEL AZ ELTEMETÉSÜK UTÁN TALÁLKOZOM, HAJLAMOSAK MEGLEHETŐSEN IZGÁGÁN VISELKEDNI ÉS TÖBBNYIRE VONAKODNAK RÉSZLETES DISKURZUSBA BOCSÁTKOZNI.

Zsámoly keresztbe fonta a karjait.

– Ha nem kapok illendő temetést – jelentette ki –, akkor nem megyek! Meggyötört lelkem örökkétig tartó kínok közepette fog kóborolni a világban!

HISZEN NEM IS KÉNYSZEÍTI ERRE SENKI.

– De megteheti, ha akarja! – csattant fel Zsámoly szelleme.

– Detritus! Nincs időnk szivárogni! Menjen a toronyhoz! Vigyen magával néhány embert!

Vállán a Patríciussal, nyomában a tántorgó Murokkal a kapitány végül elérte a nagycsarnok bejáratát. A varázslók közvetlenül a kapu előtt csoportosultak. Az eső nagy, nehéz cseppjei sziszegve verték a felforrósodott macskaköveket.

Maphlaves felgyűrte a ruhája ujját.

– A fészkes fenébe! Mi történt a lábával?

– A pukka. Lássák el! És Murok tizedest is!

– Szükségtelen – szólt az erőtlenül mosolygó Vetinari, és megpróbált lábra állni. – Csak izomsér…

A lába összecsuklott alatta.

Kadar pislogott. Ez váratlanul érte. A Patríciusnak mindig mindenre voltak megoldásai, soha semmi sem érte készületlenül. A kapitány úgy érezte, hogy a történelem kizökkent a medréből…

– Tudjuk kezelni az ügyet, uram! – bizonygatta Murok. – Vannak embereink a tetőkön, meg…

– Hallgasson! Ne mozduljon innen! Ez parancs! – A kapitány a zsebébe túrt, majd megviselt felöltőjére tűzte a jelvényét. – Hé, maga! Pizsama! Egy kardra van szükségem!

A megszólított mogorva képet vágott.

– Csak Murok tizedestől fogadok el para…

– Azonnal adja ide a kardot, maga szerencsétlen! Helyes! Köszönöm! Most pedig menjünk a torony…

A bejárat elsötétedett.

Detritus cammogott be.

Mindannyian a karjaiban tartott ernyedt testre meredtek.

A troll óvatosan a lócára fektette azt, majd egyetlen szó nélkül az egyik sarokba ment és leült. Mialatt a többiek Zsámoly megbízott csendőr földi maradványai köré, gyűltek, Detritus levette fejéről házi készítésű hűtősisakját, és szemét rászegezve forgatni kezdte az ujjai között.

– A torony aljában találtuk – fűzte hozzá az ajtófélfának támaszkodó Kolon. – A lépcső tetejéről lökhették le. Valaki más is volt odabenn. Lecsusszant egy kötélen és alaposan fejbe vágott.

– Ha már kijutott a toronyból, akkor nem érünk vele semmit – vélte Murok.

Jobb volt, mikor a sárkány dühöngött, gondolta Kadar. Mert miután az megölt valakit, még mindig sárkány maradt. Elrepülhetett ugyan bárhova, de csak rá kellett nézned, és láthattad: ez egy sárkány. Nem volt képes megcsinálni azt, hogy csak átmászott egy falon és közönséges polgár vált belőle. Az ember mindig tudhatta, mivel harcol. Nem kellett…

– Mi az ott Zsámoly kezében? – kérdezte. Rádöbbent, hogy már nézi a dolgot egy ideje, anélkül, hogy látná.

Megrángatta. Kiderült, hogy csupán egy fekete rongydarab.

– Az orgyilkosok hordanak ilyet – jegyezte meg Kolon érzelemmentesen.

– Meg egy rakás másik ember – fűzte hozzá Maphlaves. – Közönséges fekete rongydarab.

– Igaza van – hagyta rá Kadar. – Elhamarkodott dolog lenne erre alapozva bármibe is fogni. Tudja, akár ki is rúghatnának érte.

Majd meglengette a rongyot lord Vetinari orra előtt.

– Orgyilkosok mindenfelé – mondta. – Őrködnek. De nem úgy tűnik, mintha bármit is észrevettek volna, he? Odaadta nekik azt az átkozott pukkát, mert azt hitte, ők a legalkalmasabbak arra, hogy őrizzék! Meg sem fordult a fejében, hogy az őrségre bízza!

– Murok tizedes, nem indulunk az illető üldözésére? – érdeklődött Pizsama.

– Kit üldözzünk? Hol? – csattant fel Kadar. – Fejbe vágta a jó öreg Fredet, aztán elszelelt. Csak befordul egy sarok mögé, áthajítja a fal felett a pukkát, és senki sem ismeri fel! Honnan tudhatnánk, hogy kit keressünk?

– Én tudom – jelentette be Murok.

Vállát szorongatva felállt.

– Futni könnyű – folytatta. – Mi is rengeteget futottunk már. De vadászni nem így kell. Vadászni úgy kell, hogy az ember szép türelmesen ül a megfelelő helyen. Kapitány, azt szeretném, ha a főtörzsőrmester kimenne, és megmondaná a népeknek, hogy elkaptuk a gyilkost.

– Mi?

– A neve Edward d’Eath, Mondja nekik azt, hogy letartóztattuk. Hogy elkaptuk, és bár súlyosan megsebesült, még életben van.

– De nem kapt…

– Ő is orgyilkos.

– Nem kaptunk el…

– Igen, kapitány. Nem szeretek hazudni. De ezúttal talán megéri. Akárhogy is, ez már nem az ön gondja többé, uram.

– Nem? Hogyhogy?

– Ön kevesebb mint egy óra múlva leszerel.

– De jelenleg még kapitány vagyok, tizedes. Szóval el kell mondania, mi folyik itt! Ez a dolgok rendje,

– Nincs rá időnk, uram. Induljon, Kolon főtörzsőrmester!

– Murok, még én irányítom az őrséget! Nekem áll jogomban parancsokat osztogatni!

A tizedes lecsüggesztette a fejét.

– Elnézést, kapitány!

– Helyes. Csak tartsák ezt szem előtt! Kolon főtörzsőrmester?

– Uram?

– Terjessze el, hogy letartóztattuk az Edward d’Eath nevű személyt! Akárki is legyen az.

– ’genuram!

– És mi a következő lépés, Murok úr? – kérdezte Kadar.

Nevezett az egybegyűlt varázslókra nézett.

– Ha lenne szíves, uram!

– Úúk?

– Legelőször is meg kellene látogatnunk a könyvtárat…

– Legelőször is – vágott közbe Kadar – adjon valaki egy sisakot! Anélkül nem érzem, hogy szolgálatban vagyok. Köszönöm, Fred! Helyes… sisak… kard… jelvény. Na most…!

A város alá leszüremlett a saját zaja. A legkülönfélébb utakon lejutó hang távoli méhkas zsibongására emlékeztetett.

És nagyon halványan derengett minden. Az Ankh vize (megengedve itt a víz fogalmának lehető legszélesebb értelemben vett használatát) évszázadok óta mosta (már amennyiben e tevékenység meghatározását ugyancsak szinte a végletekig kitágítjuk) ezeket a föld alatti járatokat.

Ám a korábbiakhoz jelenleg új hangok járultak. Léptek neszeztek a kőfolyosókban, alig hallhatóan. Egy meghatározhatatlan árnyalak mozgott előre a homályban, míg el nem érte az egyik kisebb alagút bejáratának sötét körét…

– Hogy érzi magát lordsága? – érdeklődött Nobby tizedes, a magasabb társadalmi osztályok felé nyitott lelkület.

– Ön kicsoda?

– Nobbs tizedes, uram! – tisztelgett Nobby.

– Önt mi alkalmazzuk?

– ’genuram!

– Áh. Ön a törpe, nem igaz?

– Nemuram! Az a néhai Zsámoly volt, uram. Én az emberi lények egyike vagyok, uram.

– Az ön alkalmazása nem valamely… különleges toborzási eljárás eredménye?

– Nemuram! – vágta rá büszkén a kérdezett.

– Szavamra! – lehelte a Patrícius, aki kissé szédült a tetemes vérveszteség miatt. Továbbá az Arkrektor is beletukmált korábban egy jókora pohár italt, melyről azt állította, hogy csodálatos gyógyír – igaz, azt nem részletezte, pontosan mit is gyógyít. A függőleges testhelyzetet, valószínűleg. De ha Vetinari bölcsen akart viselkedni, akkor meg kellett próbálnia ülve maradni. Jó ötletnek tűnt láttatni, hogy még életben van. Egy rakás kíváncsi szemlélődő pislogott be minduntalan az ajtón. Fontos volt, hogy kézzelfogható bizonyságát adja: a halálával kapcsolatos hírek meglehetősen eltúlzottak.

Nobbs állítása-szerint-emberi-fajú tizedes néhány másik csendbiztos társaságában – Kadar kapitány parancsára – szorosan körülvette a Patríciust. Egyikük-másikuk jóval testesebbnek tűnt, mint amilyenre az őrség tagjaival kapcsolatban ő ködösen emlékezett.

– Maga ott, jóember! Átvette ön a Király Fityingjét?

– Nemvettem e’ semmit!

– Nagyszerű, folytassa tovább.

Aztán a tömeg szétvált, és valami aranyszínű, nagyjából kutyaszerű dolog robbant át rajta hörögve. Orrát a földre szorította, majd hosszú, kecses szökellésekkel a könyvtár irányába távozott. A Patrícius fülét a következő párbeszéd ütötte meg:

– Fred?

– Igen, Nobby?

– Nem tűnt ez neked egy kicsit ismerősnek?

– Tudom, mire célzol.

Nobby kényelmetlenül fészkelődött.

– Le kellett volna üvöltened a fejét, mert nem viselt egyenruhát – mutatott rá később.

– Kicsit nehézkes lett volna.

– Ha én rohangálnék itt pucéran, fél tallért levonnál tőlem nem megfelelő ruházat miatt…

– Nesze, itt van fél tallér. És most fogd be!

Lord Vetinari rájuk meredt. És ott volt még az a másik csendbiztos is a sarokban, egyike azoknak az igen nagy termetűeknek…

– Még mindig jól érzi magát, lordsága? – kérdezte Nobby.

– Ki az az úriember?

A tizedes követte a Patrícius pillantását.

– Az Detritus, a troll, uram.

– Miért ül úgy ott?

– Gondolkodik, uram.

– Jó ideje meg sem moccan.

– Lassan gondolkodik, uram.

Detritus felállt. Mozgásában valami erősen emlékeztetett azokra a kontinentális lemezekére, amelyek épp egy félelmetes lánchegység felgyűrésének tektonikai munkájába kezdenek. És bár a csendbiztosok egyike sem volt túlzottan járatos hegységképződési ügyekben, ekkor halvány elképzeléseik születtek ezekről: olyasmik lehetnek, mint amikor Detritus feláll, Zsámoly törött bárdjával a kezében.

– …de mélyen, esetenként… – tette hozzá Nobby, tekintetével a lehetséges menekülési útvonalakat fürkészve.

A troll úgy bámult a tömegre, mintha azon tűnődne, hogy került oda. Aztán lengő karokkal megindult előre.

– Detritus megbízott csendőr… öö… pihenj… – próbálkozott Kolon.

A troll ügyet sem vetett rá. Ekkor már meglehetősen sebesen mozgott, de azon a megtévesztő módon, akár az olvadt láva.

Mikor elért a falig, áttörte.

– Valaki ként adott neki? – firtatta Nobby.

Kolon az ott maradt őrgyakornokokra meredt.

– Bauxit őrgyakornok! Szénpofa őrgyakornok! Tartóztassák fel Detritus megbízott csendőrt!

A két troll először Detritus távolodó alakjára, majd egymásra, végül Kolon főtörzsőrmesterre nézett.

Aztán Bauxit üggyel-bajjal tisztelgett.

– Eltávozási engedélyt kérek nagymama temetése céljából, uram!

– Miért?

– Vagy ő, vagy én, főtörzs.

– Bele fognak rúgni guhalúg fejünkbe! – magyarázta Szénpofa, a közvetlenebb gondolkodású lélek.

Gyufa lobbant. Lenn a csatornákban ez felért egy novarobbanással.

Kadar először a szivarját gyújtotta meg, majd a lámpa kanócát.

– Dr. Rejtvány? – kérdezte.

Az orgyilkosok céhmestere megdermedt.

– Nézze, Murok tizedes számszeríjat is hozott… – folytatta a kapitány. – Persze nem vagyok biztos benne, hogy használná. Mert ő jó ember. Úgy véli, mindenki más is az. Pedig én nem. Én gonosz vagyok, komisz és fáradt. És most, doktor, már elegendő ideje volt arra, hogy átgondolja az egészet, mivel értelmes ember… Mit csinál idelenn, ha szabad kérdeznem? Nem az ifjú Edward földi maradványainak ügyét akarja elrendezni, mert a mi jó öreg Nobbs tizedesünk ma reggel már elszállította azokat az őrség halottasházába. Menet közben vélhetőleg megszabadítva a néhait minden személyes emléktárgyától, ékszerétől és ingóságától, de hát Nobby már csak ilyen. Bűnöző hajlamú, sajna. De a javára legyen mondva: nem bűnös lelkületű.

– Azért remélem, levakarta a bohócmaskarát a szerencsétlenről… Te jó ég, maga aztán rendesen kihasználta Edwardot, nem? Ő meggyilkolta szegény öreg Beanót, szert tett a pukkára, szemtanúja volt, amikor az megölte Kalapácsnyél urat – még a Beano-parókájából is ott hagyott pár szálat a szemöldökfában –, és épp akkor, amikor igazán hasznát látta volna egy jó tanácsnak, mint például hogy adja fel magát, ön eltette láb alól. Az egészben az a legérdekesebb, hogy az az illető odafenn a toronyban nem lehetett az ifjú Edward. Nehezen tudott volna oda felmászni azzal a sebbel a szívében, meg minden. Tudom, attól, hogy valaki halott, még nem minden esetben kell lemondania az összes korábbi élvezetéről ebben a városban. De nem hinném, hogy az ifjú Edward az utóbbi egy-két napban túl sokat tevékenykedett volna. Az a rongydarab persze szép húzás volt. De, tudja, én sosem hittem ezekben a dolgokban – lábnyomok a virágágyásban, lepattant, árulkodó gombok meg hasonlók. Pedig a népek azt hiszik, hogy ez a nyomozás lényege. Egy fenét. A nyomozás szerencse és küszködés kérdése. Az idő túlnyomó részében. De a legtöbben mégis ezt hiszik. Edward is halott… mennyi is… nincs két napja, és idelenn jó hűvös van… Felvonszolta volna és akár bolonddá is tehette volna vele őket, mert úgysem vizsgálják meg közelebbről, különösen, ha már ki van terítve. És íme, máris ott áll előttük az ember, aki megölte a Patríciust! Igaz, addigra a város egyik fele már a másikkal harcolt volna, nem szabad elfelejtenünk. Pár újabb haláleset. Kíváncsi vagyok, törődött-e ezzel egyáltalán. – A kapitány elhallgatott. – Még egy szót sem szólt.

– Maga ezt nem értheti – felelte Rejtvány.

– Igen?

– D’Eathnek igaza volt. Őrült volt, de ettől még igaza volt.

– Mivel kapcsolatban, dr. Rejtvány? – érdeklődött Kadar.

És akkor az orgyilkos eltűnt, beleolvadt a sötétbe.

– Ó, ne! – sóhajtotta a kapitány.

Suttogás visszhangzott az ember alkotta barlangban.

– Kadar kapitány? Amit egy jó orgyilkos legelőször megtanul…

Mennydörgő robaj hallatszott és a lámpa szilánkokra robbant.

– …az az, hogy ne álljon közel a fényhez.

Kadar a földre vetette magát, majd arrébb gördült. Újabb lövés dörrent, és a golyó egy lépésnyivel mellette fröccsentette szerteszét a hideg vizet.

Ő maga is vízben feküdt.

Az Ankh szintje emelkedni kezdett, és olyan törvényeknek köszönhetően, melyek még a városéinál is sokkal öregebbek voltak, a víz visszaszivárgott a föld alatti járatokba.

– Murok – suttogta Kadar.

– Igen? – A hang valahonnan a kapitányt körülvevő koromsötét jobb keze felé eső részéből érkezett.

– Semmit sem látok. A miatt az átkozott lámpa miatt, amit meggyújtottam.

– Érzem, hogy emelkedik a víz.

– Mi… – kezdte volna Kadar, de mondat közben elhallhatott, mert lelki szemei előtt megjelent a hangok irányába célzó Rejtvány.

Azzal kellett volna kezdenem, hogy belelövök, futott át az agyán. Hiszen egy orgyilkos!

Kicsit meg kellett emelnie a felsőtestét, hogy arca az emelkedő víz szintje fölött legyen.

Aztán halk loccsanások ütötték meg a fülét. Rejtvány közeledett feléjük.

Kaparó hang hallatszott, majd fény gyúlt. A kapitány feltekintve látta, hogy a vékony alak egyik kezében egy fáklyát szorít, míg a másikkal célra tartja a pukkát.

Kadar elméjében felködlött valami, amit még csendbiztosi pályafutása kezdetén tanult: ha már egyszer kénytelen vagy egy nyílvessző rossz végével farkasszemet nézni, ha tényleg ki vagy szolgáltatva valaki kényére-kedvére, akkor teljes erőddel imádkozz azért, hogy az a valaki egy valóban gonosz illető legyen. Mert a gonoszok a hatalmat imádják igazán, a mások fölötti uralmat; ezért látni akarják, ahogy rettegsz. Azt akarják, hogy tudd: most meg fogsz halni. Így hát fecsegni fognak. Dicsekedni.

Figyelni fogják, ahogy tekeregsz előttük. Halogatják az ölés pillanatát, mint ahogy mások halogatják, hogy rágyújtsanak egy jó szivarra.

Hát imádkozz azért, hogy fogva tartód igazán gonosz legyen! Egy jó ember akár egyetlen szó nélkül megölhet téged.

Aztán a kapitány legteljesebb rémületére meghallotta, hogy Murok feláll.

– Dr. Rejtvány, letartóztatom önt Kalapácsnyél Björn, Edward d’Eath, Beano bohóc, Tüves Rózsi és Zsámoly megbízott csendőr meggyilkolása miatt.

– Szavamra, ezért mindért? Attól tartok, Beanót Edward gyilkolta meg. Ez a kis bolond saját ötlete volt. Legalábbis azt mondta, nem állt ilyesmi szándékában. És úgy tudom, Kalapácsnyélt véletlen érte halálos baleset. Igaz, rendkívül különös módon. Piszkálgatta a tárgyat, a töltény elsült, a golyó pedig visszapattant az üllőről és megölte őt. Ezt mesélte Edward, aki az eset után meglátogatott. Felettébb gyászos hangulatban. Én pedig, mondhatni, tiszta lapot teremtettem: őt tettem el láb alól. Mi mást tehettem volna? Teljesen megőrült. Az ilyen emberekkel nem lehet mit kezdeni. Javasolhatom, hogy egy lépést tegyen hátra, uram? Nem szeretném lelőni. Nem! Csak akkor, ha kénytelen leszek!

Kadarnak úgy tűnt, mintha az orgyilkosok céhmestere önmagával vitatkozna. Kezében a pukka vadul kilengett minden irányba.

– Csak habogott összevissza – folytatta az orgyilkos. – Azt bizonygatta, hogy a pukka ölte meg Kalapácsnyélt. Mire én: úgy érti, baleset történt? De ő azt felelte: nem, nem baleset, a pukka meggyilkolta a törpét.

Murok még egyet lépett előre. Rejtvány, úgy látszott, teljesen elveszett a saját világában.

– Nem! A pukka ölte meg a kolduslányt is. Nem én voltam! Mi okom lett volna ilyet tenni?

Azzal a céhmester hátralépett, de a pukka csöve Murok felé lendült. A kapitánynak úgy tűnt, mintha saját akaratából mozdult volna a fegyver; akár egy a levegőbe szimatoló vadállat…

– Feküdj! – sziszegte Kadar, miközben kezével a számszeríja után tapogatózott.

– Azt mondta, a pukka féltékeny lett! Mert Kalapácsnyél többet is készíthetett volna belőle! Maradjon ott, ahol van!

Murok megtett egy újabb lépést.

– Meg kellett ölnöm Edwardot! Javíthatatlan romantikus volt, széplélek, elrontotta volna az egészet! De Ankh-Morporknak királyra van szüksége!

A pukka ugyanabban a pillanatban rándult meg és sült el, ahogy Murok oldalra vetődött.

A csatornák különféle szagoktól ragyogtak, de leginkább savanyú sárgáktól és az ősi járatok barnásnarancsától. Szinte semmilyen huzat sem kavarta fel őket; a Rejtványt jelző illatcsík háborítatlanul kígyózott tova a nehéz levegőben. És ott volt még a pukka szaga is, lüktetőn, akár egy seb.

Éreztem már a céhházban is a szagát, futott át a lány agyán, épp azután, hogy Rejtvány elsétált mellettünk. Gaspod azt mondta, hogy ez rendben van, hiszen ott őrizték a fegyvert. Ami igaz, csakhogy lőni nem lőttek vele. Pedig én azért éreztem, mert valaki elsütötte.

Átcaplatott a nagy csarnokban álló vízen, és orrával érzékelte mindhármukat – Kadar homályosan kivehető, Murok földre eső alakját, a pukkával felé forduló árnyat…

És ekkor abbahagyta a gondolkodást, a teste vette át az irányítást. Farkasizmai előrelódították; ugrott, szőréről vízcseppek repültek szerteszét, tekintete Rejtvány nyakára tapadt.

A pukka felugatott, négyszer egymás után. Egyszer sem hibázott.

A test súlyosan csapódott neki a férfinak, aki hátratántorodott.

Kadar – vizet fröcskölve szerteszét – felpattant.

– Hat lövés! Ez hat lövés volt, te szemét! Most elkaplak!

Rejtvány megpördült, és a felé gázoló kapitány elől – vízpermet kíséretében – az egyik járat felé iszkolt.

Kadar elmarta a tizedes számszeríját, kétségbeesetten célra tartotta, majd meghúzta az elsütőbillentyűt. Semmi sem történt.

– Murok! Maga bolond! Fel sem húzta ezt a vackot!

A kapitány megfordult.

– Gyerünk, ember! Nem hagyhatjuk, hogy elmeneküljön!

– Ez Angua, kapitány.

– Mi?

– Meghalt!

– Murok! Figyeljen rám! Képes megtalálni a kivezető utat? Nem! Akkor jöjjön velem!

– Én… nem hagyhatom így itt őt. Nekem…

– Murok tizedes! Utánam!

Kadar az egyre emelkedő vízben félig rohant, félig gázolt a csatorna felé, amely elnyelte Rejtványt. A járat felfelé vezetett; a kapitány érezte, hogy válik mind sekélyebbé talpa alatt a vízréteg.

Sose hagyd, hogy az üldözött pihenőhöz juthasson! Ezt már a legelső szolgálati napján megtanulta. Ha már mindenképpen üldözőbe kell venned valakit, akkor maradj a nyomában! Hagyj elegendő időt neki arra, hogy megpihenjen és gondolkozzon, és a következő utcasarok mögül egy homokkal töltött zokni süvít majd a fejed felé.

A csatorna egyre szűkebbé vált.

Más járatok is akadtak erre. Muroknak igaza volt. Emberek százai dolgozhattak évekig ezen a csatornarendszeren. Ankh-Morpork valóban Ankh-Morporkra épült.

Kadar megtorpant.

Semerről sem hallatszott tocsogás, ám mindenfelé csatornaszájak ásítottak.

Aztán fény villant egy oldaljáratban.

A kapitány előrébb óvakodott, míg meg nem pillantotta a fény forrását: egy nyitott csapóajtót, melyből két láb lógott alá.

Előrevetette magát, és mielőtt még a láb tulajdonosa eltűnhetett volna a szeme elől, sikerült megragadnia egyik csizmáját. Az illető rúgott egyet, majd megszabadult a lábbelijétől.

Kadar keresztülküzdötte magát a csapóajtón.

Nem csatornába jutott, inkább valamiféle pincére hasonlított a hely. A kapitány megcsúszott a sáros talajon, és nekitántorodott a nyálkás falnak. Mire is épült a város? Na igen…

Rejtvány alig pár ölnyivel előtte igyekezett felfelé a sikamlós lépcsőkön. A lépcsősor túlsó végét valaha egy ajtó zárta, de már rég semmivé korhadt.

Utána újabb lépcsősorok és újabb kamrák következtek. Tűzvész és árvíz, árvíz és újjáépítés. A szobákból pincék lettek, a pincékből házalapok. Nem túl kecsesen folyt a hajsza: üldözött és üldöző egyként csúszkált, támolygott, elvágódott néha-néha, és mindkettőnek időről időre nyálkás moszatrétegeken kellett átverekednie magát. Rejtvány néhány helyre korábban égő gyertyákat rakott. Épp elegendő fényt adtak ahhoz, hogy Kadar azt kívánta, bárcsak ne tennék.

Aztán szárazzá vált lábuk alatt a talaj és a következő nyílás már nem ajtó, hanem csupán egy a falba ütött lyuk volt. Körben hordók és ósdi bútorok maradékai, melyekről már rég megfeledkeztek.

Rejtvány pár lépéssel arrébb hevert a földön, és sietve próbált újabb tárat tuszkolni a pukkába. Kadar levegő után kapkodva nagy nehezen négykézlábra küzdötte magát. A közeli fal egyik mélyedésében gyertya égett.

– El… kaptam! – lihegte a kapitány.

A pukkát kezében szorongató orgyilkos igyekezett felegyenesedni.

– Túl öreg… már… a futáshoz – kockáztatta meg Kadar.

Rejtvány végül mégis sikeresen talpra kecmergett, és arrébb imbolygott. A kapitány egy pillanatra eltűnődött. – Én vagyok túl öreg a futáshoz – tette még hozzá, majd ugrott.

A két férfi – köztük a pukkával – a porba hemperedett. Kadar csak jóval később döbbent rá, hogy közelharcba bocsátkozni egy orgyilkossal a legutolsó dolog, amit egy épeszű ember tehet. Hiszen tele vannak rejtett fegyverekkel. De Rejtvány nem akarta elengedni a pukkát. Elkeseredetten, dühödten szorította mindkét kezével, és próbálta a tusával meg a tárral megütni ellenfelét.

Elég különös módon az orgyilkosok alig értettek a fegyvertelen harchoz. Általában túl jók voltak a fegyveresben ahhoz, hogy szükségük lett volna erre. Egy úriember fegyvert hord, csak az alsóbb néprétegekbe tartozók kénytelenek használni az ökleiket.

– Elkaptam! – lihegte Kadar ismét. – Le van tartóztatva! Tartóztassa magát, érti?

De Rejtvány nem volt hajlandó feladni. A kapitány pedig nem merte feladni; különben a pukkát kicsavarták volna kezéből. Így hát kétségbeesett, hörgő küzdelemben rángatták ide-oda egymás közt a fegyvert.

Ami aztán elsült.

Vörös lángnyelv lobbant, tűzijátékszag töltötte be a kamrát, és a falak felől zing-zing hallatszott. Majd valami megütötte Kadar sisakját és elzingett arról a mennyezet irányába.

A kapitány Rejtvány eltorzult arcába meredt. Aztán leszegezte a fejét és keményen maga felé rántotta a fegyvert.

Az orgyilkos felkiáltott, elengedte a pukkát és vérző orrához kapott. Kadar hátratántorodott, de mindkét kezével szorította zsákmányát.

Ami mozgott. Egy pillanat múlva tusa már a kapitány vállgödrében feküdt, a férfi ujja pedig a ravaszára tapadt.

Az enyém vagy!

Rá már nincs szükségünk.

A hang olyannyira meglepte Kadart, hogy felkiáltott.

Utólag megesküdött volna, hogy nem ő húzta meg a ravaszt. A pukka keményen megütötte a vállát, az orgyilkos feje mellett pedig tenyérnyi lyuk jelent meg a falban. A lövés nyomán vakolat porzott a levegőben.

A kapitány alig látta a szeme elé ereszkedő vörös ködben, ahogy Rejtvány áttántorog az ajtón, majd bevágja maga mögött.

Mindent, amit gyűlölsz, el tudok törölni. Mindent, ami helytelen, meg tudok javítani.

Kadar elért az ajtóig, de zárva találta.

Gondolkodás nélkül célra tartotta a pukkát, és hagyta, hogy a ravasz ismét megrántsa az ujját. Egy nagy darab ajtó keretével együtt szálkás peremű lyukká változott.

A kapitány szétrugdalta a maradékot és követte a pukkát.

Egy folyosóra jutott. Tucatnyi fiatalember csodálkozott rá félig nyitott ajtók mögül. Mindannyian fekete ruhát viseltek.

Az orgyilkosok céhházában volt.

Az egyik tanonc égnek emelt orral érdeklődött:

– Maga kicsoda, ha szabad kérdeznem?

A pukka felé lendült. Kadarnak az utolsó pillanatban sikerült felfelé rántani a csövét, épp akkor, amikor az elsült. A lövés jókorát leszakított a mennyezetből.

– A törvény, rohadékok! – ordította a kapitány.

Mindannyian rábámultak.

Lődd le mindet! Tisztítsd meg a világot!

– Fogd be! – Kadar, a föld mélyéből érkezett, vérbe borult szemű, porral lepett, nyálkától csöpögő lény a reszkető tanoncra meredt.

– Hova tűnt Rejtvány? – A köd gomolygott a szeme előtt. Az ujja görcsösen próbálta meghúzni a ravaszt.

A fiatalember vadul mutogatott az emeletre vezető lépcsősor felé. Felettébb közel állt a kapitányhoz, amikor elsült a fegyver – a vakolat az ördög korpájaként lepte be a vállait.

A pukka ismét felgyorsult: maga után vonszolta Kadart, el a tanoncok mellett, fel a lépcsőn, ahová a sötét, iszapos lábnyomok is vezettek. Újabb folyosóra érkezett. Ajtók nyíltak a közeledtére, majd be is zárultak, ahogy a pukka ismét tüzelt és darabokra zúzta az egyik csillárt.

A folyosó egy széles, előkelő lépcsősor tetején lévő fordulóra nyílt. Szemben tekintélyes tölgyfa ajtó.

Kadar lelőtte róla a lakatot, berúgta, majd akaratát a pukkáénak feszítve lebukott. Feje fölött számszeríjlövedék süvített el, és messze mögötte a folyosón eltalált valakit.

Lődd le! LŐDD LE!

Rejtvány az asztala mellett állt, és kapkodva próbálta újratölteni számszeríját…

Kadar megkísérelte elnyomni a fülében daloló hangot.

De… miért is ne? Miért ne lőjön? Ki ez az ember? Mindig is meg szerette volna tisztítani a várost, és kezdhetné akár itt, vele is. És akkor a népek végre rájönnének, hogy a törvény valójában…

Megtisztítani a világot.

Beköszöntött a dél.

A Tanárok Céhének repedt bronzharangja kezdett ütni először, és hét egész kongatásig uralta a delet, mikor aztán a Pékek Céhének örökké siető órája utolérte.

Rejtvány felegyenesedett, majd oldalazni kezdett az egyik kőoszlop felé.

– Nem lőhet le! – tiltakozott, miközben szemét le sem vette a pukkáról. – Ismerem a törvényt. Ahogy maga is. Maga csendbiztos. Nem lőhet le hidegvérrel!

A kapitány végigsandított a cső mentén. Olyan könnyű lenne. A ravasz húzni kezdte az ujját. Egy harmadik harang is csatlakozott a kongatáshoz.

– Nem ölhet meg csak úgy? Ez a törvény. És maga csendbiztos – ismételte Rejtvány, majd megnyalta kiszáradt ajkait.

A cső kissé lejjebb ereszkedett. Az orgyilkos leheletnyit megnyugodott.

– Igen. Csendbiztos vagyok.

Majd a cső ismét felemelkedett és Rejtvány homlokára mutatott.

– De mikor a harangok elhallgatnak – folytatta csendesen Kadar –, már nem leszek az.

Lődd le! LŐDD LE!

A kapitány a fegyver tusát a hóna alá erőltette, hogy egyik keze szabaddá váljon.

– A szabályok szerint fogjuk csinálni – jelentette be. – A szabályok szerint. Be kell tartani őket.

Aztán anélkül, hogy lepillantott volna, megviselt zubbonyáról levette a jelvényét. Az, bár sáros volt, még mindig csillogott. Sosem hagyta, hogy bebarnuljon, mindig kifényesítette. Mikor feldobta a levegőbe, hogy megpördült párszor, akár egy pénzérme, megvillant rajta a fény.

Rejtvány olyan megbűvölten figyelte, akár egy macska.

A harangok zenebonája egyre ritkásabbá vált. A tornyok legtöbbjében abbahagyták a kongatást. Már csak a Kisistenek templomának gongja és az Orgyilkosok Céhének harangja zengett – mely utóbbi mindig előkelően késett.

Aztán a gong elhallgatott.

Dr. Rejtvány takaros, rendszerető módon asztalára fektette a számszeríjat.

– Tessék! Letettem!

– Á! – nyugtázta Kadar. – De én biztos akarok lenni benne, hogy nem fogja megint felvenni.

Az Orgyilkosok Céhének fekete harangja még egyet kondult.

Majd elnémult.

A csend úgy tört ki, akár az égzengés.

Kadar padlóra hulló fémjelvényének csilingelő hangja betöltötte az egész teret.

A kapitány megemelte a pukkát, majd lassan elernyesztette az ujjait.

Harangjáték csendült fel.

Halk, vidám kis dallam, csak a tengernyi csend miatt hallhatóan…

Kling, bing, a-bing, bong…

…de a homok-, víz- vagy napóráknál sokkal pontosabb szerkezetből.

– Tegye le a pukkát, kapitány! – szólt a lépcsőkön lassan felfelé tartó Murok.

A tizedes egyik kezében kardját, a másikban az ajándék órát szorította.

…bing, bing, a-bing, kling…

Kadar nem mozdult.

– Tegye le! Tegye le, kapitány!

– Egy kongatást még kivárhatok – felelte Kadar.

…a-bing, a-bing…

– Nem engedhetem, hogy megtegye, kapitány! Gyilkosság lenne.

…klong, a-bing…

– Meg fog állítani, ugye?

– Igen.

…bing… bing…

Kadar lassan elfordította a fejét.

– Megölte Anguát. Ez nem jelent magának semmit?

…bing… bing… bing… bing…

Murok bólintott.

– De igen. Ám attól, hogy valami személyes, még nem biztos, hogy lényeges.

Kadar végignézett a karja mentén. A rettenettől eltátott szájú dr. Rejtvány arca ott lebegett a cső végén.

…bing …bing…bing… bing… bing…

– Kadar kapitány?

…bing.

– Kapitány? A 177-es jelvényre eddig legfeljebb csak sár tapadt.

A pukka Kadar karja mentén végiglüktető akarata szembetalálkozott a nyers, csökönyös kadari lényeg ellenkező irányból érkező áramlatával.

– Én letenném a helyében, kapitány. Nincs szüksége rá! – folytatta Murok, mintha csak egy gyerekhez beszélne.

Kadar a kezében tartott dologra meredt. A hang sokkal fojtottabban tombolt a fülében.

– Tegye le, csendbiztos! Ez parancs!

A pukka a padlón csattant. A kapitány tisztelgett, majd rádöbbent, mit is csinál. Murokra pislogott.

– A személyes nem biztos, hogy lényeges? – kérdezte.

– Figyeljenek! – szólalt meg Rejtvány. – Sajnálom a… a lánnyal történteket, de az baleset volt! Én csak azt akartam… Bizonyítékom van rá! Van itt egy…

Az orgyilkosok céhmestere a csendbiztosokra szinte ügyet sem vetve felkapott egy bőrtáskát az asztalról, majd meglóbálta feléjük.

– Itt van benne! Minden itt van, felség! Edward ostoba volt, azt hitte, az egész a koronáról meg szertartásokról szól! Fogalma sem volt róla, mit talált! Aztán az utolsó éjjel mintha…

– Nem érdekel – motyogta Kadar.

– A városnak uralkodóra van szüksége!

– Nincs viszont szüksége gyilkosokra – felelte Murok.

– De…

Azzal Rejtvány a pukka felé lódult és felragadta.

Az egyik pillanatban Kadar még a gondolatait próbálta összeszedni, de a másikban azok már tudata legtávolabbi zugaiba menekültek. A pukka nézett vele farkasszemet. És rávigyorgott.

A céhmester az oszlopnak dőlt, de a fegyver a kezében szilárdan Kadarra szegezte önmagát.

– Itt van az egész, felség! – magyarázta Rejtvány. – Minden le van írva. Az egész. Anyajegyek megjövendölések meg családfa meg minden. Még az Ön kardja is. Az a bizonyos kard!

– Csakugyan? – érdeklődött Murok. – Láthatnám?

Azzal a tizedes leengedte a kardját, majd – a kapitány legteljesebb rémületére – odasétált az asztalhoz és kihúzott néhány iratot a tartóból. Rejtvány helyeslően bólogatott, mintha egy ügyes iskolásfiú teljesítményét méltatná.

Murok tekintete végigfutott az egyik oldalon, majd lapozott.

– Ez érdekes – ismerte el.

– Pontosan! Most pedig el kellene távolítanunk ezt az idegesítő csendbiztost – javasolta a céhmester.

Kadar úgy érezte, hogy a cső végéig belát. Egészen az ólomdarabig, ami rövidesen kirobban az ő irányába…

– Szégyen – fűzte hozzá Rejtvány. – Ha Önnek lett volna…

Murok a pukka torkolata elé lépett. Karja követhetetlen sebességgel meglendült. Alig hallatszott valami zaj.

Imádkozz, hogy sose kelljen szembeszállnod egy jó emberrel, jutott ismét a kapitány eszébe. Egy jó ember akár egyetlen szó nélkül is megölhet téged.

Rejtvány lenézett. Véres volt az inge. Majd megérintette a mellkasából kiálló kardmarkolatot és Murok szemébe fúrta értetlen tekintetét.

– De miért? Lehetett volna Önből…

Aztán meghalt. Miközben kizuhant a kezéből, a pukka a padló irányába tüzelt.

Csend támadt.

Murok megragadta a kardja markolatát és kirántotta a fegyvert. A test előrezuhant.

Kadar az asztalra támaszkodva igyekezett csillapítani a szívverését.

– Hogy… a fene ette… volna meg! – lihegte.

– Uram?

– Felség… felségnek szólította magát! – tört fel a kapitányból. – Mi a jó fenét akart ez…

– Késésben van, kapitány! – figyelmeztette a tizedes.

– Késésben? Késésben? Mit akar ezzel? – Kadar próbálta megakadályozni, hogy az agya végképp elrugaszkodjon a rögvalóság talajáról.

– A megbeszéltek szerint immár… – Murok az órára nézett, majd becsattintotta a fedelét, és átnyújtotta a kapitánynak – két perce házasembernek kellene lennie.

– Persze, persze. De felségnek szólította magát, hallottam…!

– Úgy vélem, a visszhang téveszthette meg, Kadar úr.

Hirtelen egy gondolat ütött szeget a kapitány fejébe. Murok kardja legalább fél öl hosszú volt. És simán átszúrta vele Rejtványt. De az orgyilkos az oszlopnak támaszkodva állt…

A kapitány az oszlopra meredt. Gránitból faragták, és legalább egy könyök volt az átmérője. Nem látszott rajta repedés. Csupán egy kardhegy alakú lyuk sötétlett benne.

– Murok… – kezdte volna Kadar.

– És szörnyen néz ki, uram. Rendbe kellene szednie magát.

A tizedes felkapta a bőrtáskát, és a vállára lódította.

– Murok…

– Uram?

– Megparancsolom, hogy adja…

– Nem, uram. Nem adhat parancsot nekem. Mert ön most már – elnézést a kifejezésért, nem sértésnek szánom – civil. Új élet kezdődött az ön számára.

– Civil?

Kadar megdörzsölte a homlokát. Hirtelen minden gondolata egymásnak torlódott: a pukka, a csatornák, Murok és hogy már pusztán az adrenalin mozgatta a tagjait, aminek rövidesen meg kell fizetnie az árát, mégpedig nem hitelre. A kapitány válla megrogyott.

– De nekem ez az életem. Murok! Ez a munkám!

– Egy forró fürdő és egy ital, uram. Arra van szüksége – felelte a tizedes. – Rengeteget segítene most önnek. Induljunk!

Kadar Rejtvány padlón heverő testére, majd a pukkára nézett. Már épp indult volna, hogy felvegye a fegyvert, amikor észbe kapott.

Még a varázslóknak sincsenek hasonló dolgaik. Egyszer elsütik a botjukat, és máris le kell dőlniük pihenni kicsit.

Nem csoda, hogy senki sem pusztította még el. Nem semmisíthetsz meg egy ilyen tökéletes eszközt. A fegyver a lélek legmélyéből hívott elő valamit. Mikor a kezedben tartottad, valódi erőt birtokoltál. Jóval nagyobbat, mint bármilyen íjat vagy dárdát forgatva – ha jobban belegondolunk, azok csak az izmok erejét tárolták. De a pukka kívülről kölcsönzött neked erőt. Nem te használtad, az használt téged. Rejtvány valószínűleg jó ember volt eredetileg. Nyilván megfelelő türelemmel és jóindulattal végighallgatta Edwardot, majd átvette a pukkát, és onnan kezdve már ő is a fegyveré volt.

– Kadar kapitány? Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt eltüntetjük innen – szólt Murok, majd lenyúlt a pukkáért.

– Akármit is akar tenni, ne érintse meg! – figyelmeztette Kadar.

– Miért ne? Ez csak egy eszköz – felelte a tizedes. A tárnál fogva felmarkolta a fegyvert, végigmustrálta, majd a falhoz csapta, hogy fémdarabkák repültek mindenfelé.

– Egyedi darab – tette még hozzá Murok. – Az egyedi darabok mindig különlegesek, ahogy apám is szokta volt mondani. Menjünk!

Kinyitotta az ajtót.

Aztán becsukta.

– Körülbelül száz orgyilkos áll odakinn, a lépcső aljában – közölte.

– Hány lövedéke maradt a számszeríjához? – érdeklődött Kadar, aki továbbra is az összevissza, görbült pukkát bámulta.

– Egy.

– Akkor tiszta haszon, hogy úgysem lenne ideje újratölteni.

Udvarias kopogás hallatszott.

Murok Kadarra nézett, aki megrántotta a vállát. A tizedes ajtót nyitott.

Áfius volt az. A férfi feltartotta üres kezeit.

– Letehetik a fegyvereiket. Biztosíthatom önöket, nem lesz rájuk szükség. Hol van dr. Rejtvány?

Murok a testre mutatott.

– Á! – Az orgyilkos a két csendbiztosra pillantott.

– Lennének szívesek itt hagyni a porhüvelyét? Majd a saját kriptánkban nyugalomra helyezzük.

Kadar is a hullára szegezte a mutatóujját.

– Ez az ember megölt…

– Most pedig halott. Meg kell kérnem önöket arra, hogy távozzanak.

Áfius kitárta az ajtót. A lépcsőn végig orgyilkosok sorakoztak. Nyoma sem látszott náluk fegyvernek. De orgyilkosok lévén erre nem is volt szükség.

A lépcső aljában Angua teste feküdt. A két csendbiztos lassan lesétált az orgyilkosok sorfala között, aztán Murok letérdelt, és felemelte.

Majd Áfius felé biccentett.

– Rövidesen küldünk valakit dr. Rejtvány teteméért.

– De azt hittem, megegyeztünk abban, hogy…

– Nem. Nyilvánvalóvá kell válnia, hogy meghalt. Láthatóvá kell tenni. Dolgok nem eshetnek meg a sötétben, vagy zárt ajtók mögött.

– Attól tartok, nem járulhatok hozzá ehhez a kívánsághoz – jelentette ki határozottan az orgyilkos.

– Nem kívánság volt, uram.

Orgyilkosok tucatjai figyelték őket, ahogy átsétálnak az udvaron.

A fekete kapuszárnyakat zárva találták.

Nem úgy tűnt, mintha bárki is indult volna kinyitni őket.

– Én teljesen egyetértek magával, de talán érdemes lett volna valahogy másképp megfogalmazni – jegyezte meg Kadar. – Egyáltalán nem tűnnek boldognak…

A kapuszárnyak berobbantak. Kétöles vasnyíl suhant el Murok és a kapitány között, majd nagy darabot leszakított az udvar túloldalán lévő falból.

Néhány újabb ütéssel eltávolítva a kapu maradékait is Detritus lépett át a romokon. Vörösen izzó szemekkel végignézett az összegyűlt orgyilkosokon. Aztán felmordult.

A gyorsabb felfogású orgyilkosok közben rádöbbentek, hogy semmi olyasmi sincs a fegyvertárukban, amivel megölhetnének egy trollt. Ruházatuk redőiben jó pár karcsú stilettó lapult, de kovácspörölyöknek meglehetősen szűkében voltak.

Dobónyilaikat a legválogatottabb mérgekkel kenték be, de azok egyike sem hatott a trollokra. Ami azt illeti, senkinek sem fordult meg a fejében, hogy bármely troll valaha is olyan fontossá válhatna, hogy vérdíjat tűzzenek ki a fejére. Detritus hirtelen roppant fontos tényezővé lépett elő. Egyik kezében Zsámoly bárdját tartotta, a másikban saját óriási ostromíját.

Az értelmesebb orgyilkosok némelyike sarkon fordult és elszelelt. Mások azonban nem: néhány nyílvessző pattant le a troll csendbiztosról. Ám miután kilövőik megpillantották Detritus arckifejezését, a fegyverek kihullottak a kezeik közül.

A troll felemelte a bárdot.

– Detritus megbízott csendőr!

A szavak végigvisszhangoztak az udvaron.

– Detritus megbízott csendőr! Viii-gyázz!

A troll igen lassan fejéhez emelte a kezét.

Dink!

– Figyeljen ide, Detritus megbízott csendőr! – folytatta Murok. – Ha létezik csendbiztos-mennyország – és az istenek a tanúim, remélem, igen! –, akkor Zsámoly megbízott csendőr most is ott ücsörög csontrészegen. Egyik kezében egy patkánnyal, másikban egy üveg bivalyerőssel épp felnéz ránk,[30] és azt mondja: az én barátom, Detritus megbízott csendőr nem feledkezik el arról, hogy az őrség tagja. Ő ugyan nem!

Egy hosszú, veszélyes pillanatig csönd volt, aztán újabb dink! hallatszott.

– Köszönöm, megbízott csendőr! Most elkíséri Kadar urat az Egyetemre. – Aztán a tizedes végigfuttatta pillantását a köröttük álló orgyilkosokon. – További jó napot, uraim! Talán még visszatérünk.

A három csendbiztos kilépett a romba dőlt kapun.

A kapitány egészen addig egy szót sem szólt, míg alaposan el nem távolodtak a céhháztól. Csak az utca túlsó végénél fordult Murok felé.

– Miért nevezte magát…

– Ha megbocsát, visszavinném őt az őrházba.

Kadar Angua tetemére meredt, és érezte, ahogy a gondolatai félresiklanak. Akadtak dolgok, amelyek fölött nem lehetett csak úgy napirendre térni. Szüksége lenne egy kis magányra, hogy átgondolhassa ezt az egészet. A személyes nem biztos, hogy lényeges. Milyen ember az, aki így gondolkodik? Lassan rádöbbent, hogy míg Ankh múltjában bőséggel akadtak ördögi, vagy csak pusztán csapnivaló uralkodók, addig soha nem gyűrte még sarka alá egy igazán jó király. Lehet, hogy az lenne a legrémítőbb lehetőség mind közül.

– Uram? – kérdezett rá ismét udvariasan Murok.

– Uh. Majd a Kisisteneknél eltemettetjük, rendben? – felelte a kapitány. – Ez afféle őrségbeli hagyomány…

– Igen, uram. Menjen, vigye Detritust! Teljesen rendben van, ha megkapja a megfelelő parancsokat. De ha nem bánja, a menyegzőn nem vennék részt. Tudja, hogy megy ez…

– Persze. Igen, természetesen. Umm. Murok? – Kadar pislogott, és próbált elfogultságtól mentesen gondolkodni. – Nem kellett volna annyira keményen bánnunk Rejtvánnyal. Utáltam azt az átkozottat, mint a fene, ezért tisztességesen szeretnék eljárni vele szemben. De tudom, mit tett a pukka az emberekkel. Annak a fegyvernek a szemszögéből mindannyian egyformák vagyunk. Rejtvány helyében én is úgy viselkedtem volna.

– Nem, kapitány. Maga letette.

Kadar halványan elmosolyodott.

– Most már Kadar úrnak hívnak – felelte.

Murok visszasétált az őrházig, és Angua testét az ideiglenes ravatalozó kőtömbjére fektette. A hullamerevség már kezdett beállni. Majd vizet kerített, és amennyire csak tudta, megtisztította a halott bundáját.

Amit a tizedes ezután tett, az mondjuk egy trollt vagy egy törpét, vagy bárki mást, aki nem volt járatos az emberi elme szélsőséges helyzetben mutatott reakcióit illetően, meglepett volna.

Mert megírta a jelentését. Aztán felsöpörte a nagyszoba padlóját, ugyanis épp ő volt a soros takarító. Utána megmosdott, inget váltott, kicserélte a kötést a vállán, aztán előbb durva, majd egyre finomabb szálú súrolószövettel megtisztította a páncélját, míg az olyan tükörfényesen nem ragyogott, hogy a saját arcát is megpillanthatta benne.

Később távolról Fondel Esküvői indulójának óriásorgonán előadott – valamint háziállatos hangeffektusokkal gazdagított – taktusai szüremlettek be hozzá. Előhalászta a fél üveg rumot a Kolon főtörzsőrmester által titkosnak gondolt rejtekhelyről, öntött magának belőle egy egészen kicsi kupicával, majd olyan tiszta, szerény hangon, hogy attól bárki komolyan elszégyellte volna magát, ha hallja, áldomást mondott „Kadar úrra és Juhossy úrhölgyre!”, aztán felhajtotta az italt.

Az ajtó felől kaparászás hallatszott. A tizedes beengedte Gaspodot. A kis kutya szó nélkül behúzódott az asztal alá.

Aztán Murok felment a szobájába, leült a székére és kibámult az ablakon.

A délután lassan estébe hajlott. Az eső már egy ideje elállt.

A városban mindenfelé fények gyúltak.

Hirtelen feltűnt a hold is.

Az ajtó kitárult. Angua sétált be rajta.

Murok megfordult és elmosolyodott.

– Nem voltam benne biztos – jelentette ki. – De aztán az ötlött az eszembe: nem csak az ezüst öli meg őket? Csupán ebben kellett reménykednem.

Két nappal később már folyamatosan esett. Nem pusztán szemerkélt, egyenesen ömlött a szürke felhőkből, és az esővíz kis patakokban kanyargott a sárban. Szörcsögve töltötte meg Ankh föld alatti csatornarendszerét, harsogva zubogott a vízköpő-szörnyek szájából. Olyan erővel verte a kövezetet, hogy szinte folyamatos vízpára gomolygott a városban.

Az eső szerteporlott a Kisistenek temploma mögötti temető sírkövein és kezdte feltölteni az apró gödröt, amit Zsámoly megbízott csendőrnek ástak.

Csendbiztosok temetésére mindig csak csendbiztosok jönnek el, futott át Kadar agyán. Ó, persze, néha egy-két rokon is megjelenik, mint például ezúttal lady Juhossy vagy Detritus Rubinja, de tömegek sosem látogatnak ki. Talán igaza van Muroknak. Talán ha egyszer valaki csendbiztos lesz, onnan kezdve tényleg megszűnik bármi más lenni.

Bár ami azt illeti, ezen a temetésen mások is megjelentek. Némán, a temető kerítésén túlról figyelték a szertartást. Nem is annyira magára a temetésre jöttek, mint inkább csak nézték azt.

Volt még egy kis pap, aki az általános itt-töltse-ki-az-el-hunyt-nevét szertartást biztosította, melyet úgy állítottak össze, hogy nagyjából megelégedésére szolgálhasson bármelyik istennek, aki épp odafigyel. Aztán Detritus a sírba süllyesztette a koporsót, a pap pedig a szertartásnak megfelelően maroknyi földet dobott rá. Csak ezúttal a göröngyök szokásos dübörgése helyett egy igen véglegesnek hangzó placcs hallatszott.

Majd a kapitány meglepetésére Murok beszédet tartott. Szavai a sáros talaj fölött az esőtől csöpögő fákig visszhangoztak. A beszéde alapvetően arról szólt, amiről egy temetésen az effélék szólhatnak: a barátom volt, egy volt közülünk, jó csendbiztos volt.

Jó csendbiztos volt. Ezt Kadar minden egyes csendbiztos temetésén hallotta, amelyiken csak megjelent. Talán még Nobby tizedes temetésén is el fog hangozni, noha közben valószínűleg mindenki keresztbe teszi majd az ujjait a háta mögött. Mert ez olyasmi volt, amit el kellett mondani.

A kapitány a koporsóra meredt. Lassan különös érzés fogta el; alattomos, akár a nyakába csorgó esővíz. Nem kimondottan gyanú, mert ahhoz nem időzött még eleget az elméjében. Inkább csak valami halványan csiklandozó megérzés.

Meg kellett kérdeznie. Sosem tudta volna kiverni a fejéből, ha még csak meg sem kérdezi.

Így hát mikor eljöttek a sírtól, kibökte.

– Tizedes?

– ’genuram?

– Akkor senki sem bukkant rá a pukkára, igaz?

– Így van, uram.

– Valakitől azt hallottam, hogy végül maga tette el.

– Biztos elpakolhattam valahova. Emlékszik, uram, milyen elfoglaltak voltunk.

– Igen. Ó, igen. Meglehetősen tisztán emlékszem rá, hogy a darabjainak a többségét maga vitte ki a céhházból…

– Bizonyára így volt, uram.

– Igen. Ööö. Remélem, valami biztos helyre tette. Gondolja, hogy, öö, maga szerint biztos helyre tette?

Mögöttük a sírásó elkezdte lapátolni a város nedves, ragacsos földjét a lyukba.

– Azt hiszem, így kellett lennie, uram. Ön nem úgy véli? Végül is, úgy tűnik, senki sem találta meg. Ellenkező esetben hamar rájönnénk, nem?

– Talán így a legjobb, Murok tizedes.

– Őszintén remélem.

– Jó csendbiztos volt.

– Igen, uram.

Kadar végül mégis megkockáztatta.

– És… nekem úgy rémlett, miközben vittük azt a kis koporsót… hogy mintha kicsit nehezebb lenne…

– Csakugyan, uram? Igazán nem tudnám megmondani.

– De legalább rendes törpe temetést kapott.

– Ó, igen. Gondoskodtam róla, uram – felelte Murok.

(-_-)

Az eső bugyogva ömlött a palota tetejéről. A vízköpő-szörnyek az épület minden sarkán ott gubbasztottak, miközben a fülükön áthaladó csapadékból kiszűrték a szúnyogokat és legyeket.

Murok tizedes lerázta bőr esőköpenyéről a vizet, és tisztelgett az őrt álló trollnak. Aztán átsietett a külső termeket benépesítő hivatalnokok között, majd tisztelettudóan kopogott a Kocka Kancellária ajtaján.

– Jöjjön be!

A tizedes belépett, az íróasztalig masírozott, tisztelgett, aztán "pihenj" állást vett fel.

Lord Vetinari alig észrevehetően feszültebbé vált.

– Ó, igen – szólalt meg. – Murok tizedes. Vártam valami… ehhez hasonlót. Bizonyára azért jött, hogy megkérjen… valamire?

Murok széthajtogatott egy meglehetősen gyűrött papírdarabot, és megköszörülte a torkát.

– Nos, uram… hasznát vennénk egy új darttáblának. Tudja, mikor szolgálaton kívül vagyunk.

A Patrícius pislogott. Pedig ritkán tett ilyet.

– Hogy mondta?

– Egy új darttáblának, uram. Segít az embereknek ellazulni szolgálat után, uram.

Vetinari összeszedte magát.

– Még egy céltáblát? De hiszen tavaly kaptak újat!

– A Könyvtáros az oka, uram. Nobby engedi játszani, ő meg csak előrehajol és az öklével egyszerűen beleveri a táblába a dartokat. Teljesen tönkreteszi. De különben Detritus is keresztüldobta a dartjával a táblát. És a mögötte lévő falat.

– Rendben. Egyéb?

– Hát… Detritus megbízott csendőr kérése, hogy engedjék el a büntetését, amit az öt lyuk miatt kellene fizetnie, melyek a páncéljában keletkeztek.

– Elengedve. Mondja meg neki, hogy ne csináljon többet ilyet!

– Igen, uram. Nos, nagyjából ez lenne az egész. Illetve kellene még egy új teáskanna is.

A Patrícius ajkai elé emelte a kezét és próbálta megállni mosolygás nélkül.

– Szavamra! Egy új teáskanna is? Mi történt a régivel?

– Ó, még használjuk, uram, még használjuk. De kelleni fog egy másik is az új fejlesztések miatt.

– …Elnézést? Milyen új fejlesztések miatt?

Murok egy másik, meglehetősen méretes papírlapot hajtogatott szét.

– A Városi Őrség létszáma legalább ötvenhat főre növekszik; a Tengelyiránti, a Napjárási és Folyókapu melletti régi őrházak újranyílnak, huszonnégy órás szolgálati beosztással…

A város egyeduralkodójának arca mintha tökéletesen kihátrált volna a mosolya mögül. Így az magára hagyatottan árválkodott a semmi kellős közepén.

– …egy új részleg a, hát, még nincs rá nevünk, de nyomok keresésére és a holttestek megvizsgálására, például hogy mióta halottak, és ehhez szükség lesz egy alkimistára és valószínűleg egy ghúlra is, de csak ha megígéri, hogy nem visz semmit haza vacsorára; egy különleges kutyás egységre, ami nagyon hasznos lehet, és Angua őrgyakornok irányíthatná, mert ő, öhm, úgyis a saját gazdája az idő egy részében; továbbá egy kérés Nobbs tizedestől, hogy a csendbiztosok annyi fegyvert hordhassanak maguknál, amennyit csak elbírnak, noha hálás lennék, ha erre nemet mondana; egy…

Lord Vetinari meglengette a karját.

– Rendben, rendben! – szakította félbe a tizedest. – Látom, merre tart ez az egész. És ha netán mégsem engedélyezem?

Hosszú szünet következett abból a fajtából, amely alatt az ember számos különböző jövő lehetőségét is átgondolhatja.

– Tudja, uram, még csak eszembe sem jutott, hogy esetleg ne engedélyezné.

– Valóban?

– Nem, uram.

– Kíváncsivá tett. Miért nem?

– Mert mindez a város érdekeit szolgálja, uram. Tudja, uram, hogy a csúfnevünk, a „policáj”, honnan ered? Azt jelenti, hogy „a polisz embere”. A „polisz” egy régi szó a városra.

– Igen, tisztában vagyok vele.

A Patrícius Murokra nézett. Úgy tűnt, gondolatban különféle jövőket mérlegel.

Aztán:

– Rendben. Mindegyik kérést jóváhagyom, kivéve azt, amelyik Nobbs tizedessel kapcsolatos. Önt pedig, úgy hiszem, ki kellene nevezni kapitánnyá.

– Ige-en… Egyetértek, uram. Ez hasznos lenne Ankh-Morpork számára. De az őrséget nem én fogom irányítani, ha így értette.

– Miért nem?

– Mert én képes lennék irányítani az őrséget. Mert… a csendbiztosoknak azért kell cselekedniük, mert a tisztjeik erre utasítják őket, nem pedig azért, mert Murok tizedes azt mondja nekik. Csak mert Murok tizedesnek… könnyű engedelmeskedni – fejezte be a magyarázatot Murok rezzenéstelen arccal.

– Érdekes észrevétel.

– Hajdan létezett egy rang, az Őrség Parancsnoka. Javasolnám erre Samuel Kadart.

Vetinari hátradőlt.

– Ó, igen – mondta. – Az Őrség Parancsnoka. Persze az meglehetősen népszerűtlen beosztássá vált a Kedves Lorenzo királlyal kapcsolatos események folytán. Azokban az években is egy Kadar töltötte be ezt a tisztet. Sosem vitt rá a lélek, hogy megkérdezzem a kapitányt, vajon leszármazottja-e az illetőnek.

– Igen, az, uram. Utánanéztem.

– Mit gondol, elfogadná?

– Offleriánus a főpap? Ha nem látja senki, felrobban a mocsári sárkány az erdőben?

A Patrícius egymásnak támasztott ujjbegyei fölött nézett Murokra. Ez a gesztusa meglehetősen sokakat nyugtalanná tett volna.

– De, tudja, kapitány, Samuel Kadarral az a gond, hogy számos befolyásos személyt hajlamos felbosszantani. Márpedig egy őrségparancsnoknak előkelő körökben is gyakorta kell mozognia, céhes rendezvényeken kell megjelennie…

A tekintetek egymásba kapcsolódtak. Mindkét férfi próbált nem elvigyorodni.

– Kitűnő választás, ha jobban belegondolunk – fejezte be lord Vetinari.

– Vettem magamnak a bátorságot, uram, és írtam egy levélvázlatot a kapi… Kadar úrnak az ön nevében. Csak hogy ne terheljem ezzel is, uram. Talán lenne szíves rápillantani?

– Mindenre gondolt, nem igaz?

– Remélem, uram.

A Patrícius átfutotta a levelet. Egyszer vagy kétszer el is mosolyodott közben. Aztán felemelte a tollát, alákanyarította a nevét, majd visszaadta az iratot.

– És ez az utolsó köve… kérése?

Murok megvakarta a fülét.

– Egy akadna még, ami azt illeti. Egy kis kutya számára otthonra lenne szükség. Nagy kerttel, takaróval a kandalló mellett, boldogan kacagó gyermekekkel.

– Te jó ég. Csakugyan? Nos, bizonyára találhatunk egyet.

– Köszönöm, uram! Ez minden, azt hiszem.

Vetinari felállt és odabicegett az ablakhoz. Alkonyodott. A városban mindenfelé fények gyúltak.

Majd a Muroknak továbbra is háttal álló Patrícius megszólalt:

– Mondja, kapitány… ezzel a trónörökösséggel kapcsolatos ügyről… mit gondol?

– Nem gondolok róla semmit, uram. Az egész csak amolyan kőbe-döfött-kard értelmetlenség. Királyok nem tűnnek fel csak úgy a semmiből, hogy egy kardot lóbálva mindent rendbe rakjanak. Ezt mindenki tudja.

– De némelyek valamiféle… bizonyítékokat emlegettek, nem?

– Szemlátomást senki sem tudja, hol kellene ezeket keresni, uram.

– Amikor Kadar kap… parancsnokkal beszéltem, ő úgy tájékoztatott, hogy talán önnél vannak.

– Akkor bizonyára oda sem figyelve eltehettem őket valahova. Meg nem tudnám mondani, hová, uram.

– Szavamra! Remélem, valami biztonságos helyre tette, oda sem figyelve.

– Egészen biztosan… jól őrzött helyre, uram.

– Úgy gondolom, ön rengeteget tanult Kadar kap… parancsnoktól, kapitány.

– Uram. Atyám mindig is azt mondta, hogy gyorsan tanulok, uram.

– Talán a városnak tényleg szüksége lenne egy királyra. Nem gondolkodott még ezen?

– Mint a halnak… öö… egy olyan dologra, ami nem működik a víz alatt, uram.

– Egy király azonban az alattvalói érzelmeire is támaszkodhatna. Nagyon… hasonlóan ahhoz, ahogy ön is tette a közelmúltban, mint ahogy erről értesültem.

– Igen, uram. De mit tenne a következő nap? Nem kezelheti az embereket úgy, mint a bábfigurákat. Nem, uram. Kadar úr mindig is mondta, hogy az embernek tisztában kell lennie a saját korlátaival. Ha lenne is királyunk, akkor cselekedne a leghelyesebben, ha valami rendes munka után nézne…

– Valóban.

– Mert ha netán a szükség úgy hozná… akkor még mindig újragondolhatná az egészet. – Murok arca felderült. – Ez kicsit olyan, mint csendbiztosnak lenni. Amikor szükség van ránk, akkor valóban nélkülözhetetlenek vagyunk. Amikor viszont nincs… hát, a leghasznosabb, ha csak járjuk az utcákat és kiabáljuk, hogy „minden rendben!”. Feltéve, hogy minden rendben, természetesen.

– Murok kapitány – szólt Vetinari –, mivel olyan jól értjük egymást, úgy vélem, megértjük egymást… van valami, amit meg szeretnék mutatni önnek. Erre, kérem!

A Patrícius a kapitányt egészen a trónteremig vezette, ami a napnak ennek a szakában üres volt. Miközben Vetinari átbicegett a tágas csarnokon, előremutatott.

– Felteszem, tisztában van azzal, mi is az, kapitány?

– Ó, persze. Ankh-Morpork arany trónszéke.

– És senki sem ült rajta már jó pár száz éve. Elgondolkodott ezen valaha?

– Pontosan hogy érti ezt, uram?

– Ennyi arany, itt, ahol még a Rézhíd rezét is lelopják? Lenne szíves egy pillantást vetni a trón mögé?

Murok fellépdelt a lépcsőkön.

– Teringettét!

A Patrícius átnézett a válla fölött.

– Hisz ez csak aranyfóliával borított fa…

– Úgy bizony.

De már fának is alig volt mondható. A korhadás és a férgek egymással vetélkedve álltak őrt utolsó lebontható darabkája fölött. Murok óvatosan megbökte a kardjával, mire egy jó darabja porfelhő alakjában puhán szétpuffant.

– Mi a véleménye, kapitány?

Murok felegyenesedett.

– Egészében véve, uram, talán tényleg az a legjobb, ha a polgárok nem is tudnak erről.

– Én is mindig így véltem. Nos, nem akarom feltartani. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg szerveznivalója akad.

Murok tisztelgett.

– Köszönöm, uram!

– Úgy hallom, ön és, öhm, Angua csendbiztos egészen jól kijönnek egymással?

– Kitűnően megértjük egymást, uram. Természetesen később előfordulhatnak apróbb nehézségek – felelte Murok –, de a dolog derűsebb oldalát nézve van valakim, aki bármikor kész egy hosszú városbeli sétára.

A kapitány keze már a kilincsen volt, mikor lord Vetinari utána szólt.

– Igen, uram? – nézett vissza Murok a tágas, kopár terem enyészettel teli trónszéke mellett álló magas, vékony férfira.

– Önt érdeklik a szavak, kapitány. Ha nem bánja, figyelmébe ajánlanék valamit, melynek jelentőségét elődjének sosem sikerült igazán felismernie.

– Uram?

– Eltűnődött már azon, hogy honnan ered a „politikus” kifejezés? – kérdezte a Patrícius.

– És aztán ott van még a Napfény Menedék felügyelőbizottsága – szólt lady Juhossy a vacsoraasztal túlsó végéről. – Oda is fel kell vetetnünk téged. Meg a Vidéki Földbirtokosok Társaságába. És a Barátságos Lángszórók Ligájába. Fel a fejjel! Meglátod, oly sok mindennel kell majd foglalkoznod, hogy el sem tudod képzelni!

– Igen, drágám – felelte Kadar. A napok rétesként nyúltak meg lelki szemei előtt, telis-tele bizottsági ülésekkel meg jótékonysági munkával meg… el sem képzelhető dolgokkal. Persze valószínűleg jobb lesz, mint az utcákat járni. Lady Sybil és Kadar úr.

Felsóhajtott.

Kadar Sybil, született Juhossy, halvány aggodalommal a szemében figyelte a férjét. Amióta csak ismerte, a férfi annak az embernek a belső dühétől vibrált, aki magukat az isteneket is kész letartóztatni, ha nem viselkednek helyesen. Aztán visszaadta a jelvényét, és… nos, többé már nem volt az igazi Samuel Kadar.

A sarokban az óra nyolcat ütött. Kadar előhúzta ajándékba kapott óráját, és felnyitotta.

– Az az óra öt percet késik – állapította meg az ütések között. Majd becsattintotta a fedelet, és tekintete ismét átsiklott a belevésett feliraton: „Egy Óra őrségbeli öreg Batáraidtól hogy, gondolj ránk minden Órán!”

Biztos, hogy Murok volt az egész mögött. Kadar már messziről felismerte a fiú helyesírási hibáit és a szükségtelen kegyetlenséget, mellyel a közönséges vesszővel szemben viseltetett.

Istenek hozzádot mondtak neked, megmérték tetteidet, majd egy órával ajándékoztak meg…

– Elnézést, asszonyom…!

– Igen, Willikins?

– Egy csendbiztos várakozik odakünn. A személyzeti bejárat ajtajánál.

– Maga egy csendbiztost a személyzeti bejárathoz küldött?

– Nem, asszonyom. Egyenesen oda érkezett. Murok kapitány az.

Kadar kezével eltakarta a szemét.

– Kinevezték kapitánnyá, erre a hátsó ajtóhoz jön! – nyögött föl. – Ez tényleg Murokra vall teljesen. Kísérje be!

Kadaron kívül mások talán alig vették volna észre, hogy a komornyik előbb lady Juhossyra pillant megerősítésért.

– Tegye, ahogy az úr parancsolta! – utasította udvariasan a nő.

– Én senkinek sem vagyok az ur… – kezdte volna mondani Kadar.

– De igazán, Sam! – szakította félbe lady Juhossy.

– Hát, pedig nem! – fejezte be duzzogva a férfi. Murok bemasírozott, majd vigyázzállást vett fel. Szokás szerint a szoba azonnal puszta háttérré vált körötte.

– Rendben, rendben, fiam! – szólt rá Kadar olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. – Nem kell tisztelegnie!

– De igen, kell, uram – válaszolta Murok. Majd átnyújtott Kadarnak egy borítékot, melyen a Patrícius pecsétje díszelgett.

Kadar felmarkolt egy kést, és felvágta vele a levelet.

– Biztos öt tallérra megbüntetnek, mert szükségtelen rongálódásnak tettem ki a láncingemet… – találgatta.

Az ajkai mozogtak, miközben olvasni kezdte az irományt.

– Afene! – jelentette ki egy idő múlva. – Ötvenhat?

– Igen, uram. Detritus már alig várja, hogy kiképezhesse őket.

– Beleértve az élőhalottakat is? Mert itt azt írja, hogy fajra vagy élettani állapotra való tekintet nélkül…

– Igen, uram – erősítette meg Murok határozottan. – Ők is a város teljes jogú polgárai.

– Úgy érti, vámpírokat is felvehet az őrségbe?

– Igen hasznosak az éjjeli váltásokban, uram. És légi megfigyelőként.

– Bár olykor valami lecövekelheti őket.

– Uram?

Kadar figyelte, hogy a nyamvadt szóvicc kivált-e valamiféle kölcsönhatást Murok agyából. Nem váltott. Így hát a férfi visszafordult a papír felé.

– Hmm. Özvegyi nyugdíjak, ahogy látom.

– ’genuram.

– A régi őrházak újranyitása?

– Ezt írja, uram. Kadar olvasott tovább:

Különös fontolás tárgyává tesszük továbbá hogy, e megnövelt létszámú Őrség igényli egy oly tapasztalt személy irányítását akit, a város egésze Elismer és ezért önre gondoltunk mint aki betölthetne e Tisztet. Ennek okán azonnali hatállyal önre Ruházzuk Ankh-Morpork Város Őrségparancsnoka feladatkörét. E megbízatás hagyományosan együtt jár a Lovagi címmel melynek, adományozását ezen kivételes alkalomból szándékunkban áll ismét gyakorolni.

Remélve, hogy levelem Jó Egésségben találja, Tisztelettel

Havelock Vetinari (Patrícius)

Kadar újraolvasta az egész írást.

Az ujjaival dobolt az asztal lapján. Kétség sem fér hozzá, az aláírás valódi. De…

– Murok tiz… kapitány?

– ’genuram! – Murok annak a tennivágyástól fűtött embernek a határozottságával meredt előre, aki kész bármilyen neki szegezett egyenes kérdést kapásból hárítani és félreérteni.

– Én… – Kadar felemelte a papírlapot, aztán letette. Majd újfent felemelte és ismét letette. Végül átnyújtotta Sybilnek.

– Szavamra! – helyeselt a hölgy. – Lovagi cím? Egy perccel sem időnek előtte, de úgy ám!

– Ó, ne! Pont nekem! Tudod jól, mit gondolok ennek a városnak az úgynevezett arisztokráciájáról! Már eltekintve tőled, természetesen, Sybil.

– Épp ezért talán itt van az ideje egy kis vérfrissítésnek – vélte lady Juhossy.

– Őlordsága kijelentette – szólalt meg Murok –, hogy a megállapodáscsomag egyik része sem képezheti, vita tárgyát. Mármint mindent vagy semmit, ha érti, uram, hogy mire célzok.

– Mindent…?

– ’genuram.

– …vagy semmit.

– ’genuram.

Kadar tovább dobolt ujjaival az asztalon.

– Győzött, nem igaz? – kérdezett rá. – Végül győzött.

– Uram? Nem értem, uram – felelte Murok, és csak úgy sugárzott belőle az őszinte együgyűség.

Újabb vészterhes csend következett.

– De, persze – szólalt meg ismét Kadar –, annak semmi esélye, hogy én ezt így elvállaljam.

– Hogy érti ezt, uram? – érdeklődött Murok.

Kadar közelebb húzta magához a gyertyaállványt, majd ujjával a papírra bökött.

– Hát, nézze csak, mit ír itt! Mármint újranyitni a régi őrházakat? A kapuknál? Minek? Kinn, a város szélén?

– Ó, biztos vagyok benne, hogy a szervezési kérdések finomabb részletei módosíthatóak, uram! – felelte Murok.

– Tartsunk fenn általános kapuőrséget, nyilván, de ha valóban a város ütőerét akarjuk kitapintani… nézze, kell egy őrház a Szilfa utca környékére, közel a Gyehennához és a dokkokhoz. Egy másik valahol félúton a Kurta utcában, és talán egy kisebb a Királyok útjára. Vagy legalábbis arra a környékre. Nem feledkezhetünk meg a legsűrűbben lakott helyekről. Őrházanként átlagosan hány fővel számolt?

– Tízre gondoltam, uram. A váltások miatt.

– Nem, az nem jó. Legfeljebb hat. Egy tizedes, mondjuk, és egy másik őr váltásonként. A többiek viszont, ó, úgy havonta új őrhelyre kerülnek szolgálatba. Mindenkinek folyamatos elfoglaltságot akar biztosítani, nem? És ezen a módon előbb-utóbb mindenki őrjáratozik minden városrészben. Ez nagyon fontos. És… bárcsak lenne itt egy térkép… ó… köszönöm, drágám! Helyes. Na, lássuk csak! Névlegesen ötvenhat fős az állomány, igaz? De át kell venniük a nappali szolgálatot is, és biztosítani kell a megfelelő szabadnapokat, ami körülbelül két nagymama temetése per év per fő – azt már csak az istenek tudják, hogyan fogják megoldani ezt az élőhalottak, talán majd a saját temetésükre kérnek eltávot –, aztán ott vannak még a betegszabadságok és a többi. Tehát… négy váltást szeretnénk, amelyek lépcsőzetesen végigmennek a városon. Van tüze? Köszönöm. Azt nem akarjuk, hogy az őrök mindenütt ugyanakkor váltsák egymást. Másfelől minden őrtisztnek hagyni kell egy bizonyos szabadságot az önálló kezdeményezésre. De szükség esetére a Pszeudopolisz Yardon állomásoztathatunk egy különleges egységet… Adja csak ide azt a ceruzát! Meg a jegyzetfüzetet! Helyes…

Szivarkafüst töltötte be a szobát. A kis ajándék óráról, bár kötelességtudóan elütötte a negyedórákat, senki sem vett tudomást.

Lady Sybil mosolyogva csukta be az ajtót maga mögött, és elindult, hogy megetesse a sárkányokat.

„Drága Mama és Papa!

Nos Csodállatos Újságom van merthogy, már kapitány vagyok!! Igen tevékeny és furcsa Napokat hagytunk magunk mögött melyeket, most el is fogok nektek mesélni…”

És még valami…

A színhely egy Ankh szebbik kerületeinek valamelyikében álló hatalmas családi ház volt, tágas kerttel – egyik fáján kuckóval a gyerekek számára – és minden bizonnyal szőnyeggel a kandalló előtt.

A ház ablaka kirobbant…

A gyepre érkező Gaspod eszeveszetten rohanásba kezdett a sövény irányába. Bundájáról virágillatú buborékok szálltak szerteszét. Nyakát jókora masnis szalag díszítette, fogai között ÉDIMACI feliratú tálkát szorított.

Kétségbeesett kaparás után kis idő múlva átszuszakolta magát a sövény alatt.

Egy friss rakás lócitrommal orvosolta a virágillatot, majd mintegy ötpercnyi vakaródzás eredményeként sikerült eltávolítania a nyakszalagot is.

– Egy nyamvadt bolha se magrradt! – tört fel belőle, miután a tálkát a földre ejtette. – Pedig megvolt mágrr majdnem az egész készlet! Híí-hó! Ezt épphogy csak megúsztam! Huh!

Aztán a kis korcs ábrázata felderült. Hisz kedd volt. Azaz karaj-és-gyanús-belsőség-sültet adtak a Tolvajok Céhében, és az ottani szakács köztudottan érzékeny volt a farokcsóválásra valamint az esdeklő bámulásra. Ha pedig még egy tálkát is szorít szájába az eb, és nyomorultul fest, akkor biztos a főnyeremény. És nem tarthat sokáig az ÉDIMACI felirat lekaparása sem.

Talán nem így kellett volna alakulnia a dolgoknak. De így alakultak.

Egészében véve, tűnődött a kis kutya, sokkal rosszabbul is történhettek volna.

Vége

Jegyzetek

A Fordításról

Kedves Olvasó!

Mint bizonyára észrevetted, Terry Pratchett e regényében a korongvilági nevek egy része megváltozott, illetve módosult. Tudjuk, hogy sosem szerencsés egy könyvsorozat már megszokott kifejezésein és nevein menet közben változtatni, és szívünk szerint nem is tettük volna, ám ez sajnos – szerzői jogi okok miatt – elkerülhetetlennek bizonyult.

Az alábbiakban segítségképp megadjuk az említett kifejezések eredeti alakjait, valamint régi és új fordításait. Reméljük, hogy e változásoktól függetlenül Pratchett zseniális művei továbbra is legalább olyan sok örömet, élvezetet és tartalmas szórakozást nyújtanak majd, mint eddig tették!

EREDETI ALAK

Új FORDÍTÁS

RÉGI FORDÍTÁS

Bursar

Pénztárnok

Kincstárnok

Carott Ironfoundersson

Vasöntőfi Karott

Murok Vasolvasztárfi

Detritus

Törmelék

Detritus

Sámuel Vimes

Vinkó Szilárd

Samuel Kadar

banshee Ixolite

Ixolite sikítószellem

Ixolit sikítószellem

Fred Colon

Kolon Frédi

Fred Kolon

Klatch

Kleccs

Klaccs

Reg Shoe

Bakancs Reg

Reg Patkó

Lecturer in Recent Runes

Új keletű Rúnák Adjunktusa

Jelenkori Varázsrúnák Előadója

Lady Sybil Ramkin

Lady Koshfy Sybil

Lady Sybil Juhossy

Nobby Nobbs

Göcsört Görcsi

Nobby Nobbs

Lord Havelock Vetinari

Lord Kozimo de Lodoci

Lord Havelock Vetinari

Cut-Me-Own-Throath Dibbler

Ide-Nekem-A-Rozsdás-Bökőt Vigécz

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller

Gaspode

Gaszpód

Gaspod

City Guard (Night Watch)

Városőrség (Éjjeli őrség)

Városi Őrség (Éjjeli őrjárat)

 Sergeant, Corporal, Copper

Őrmester, Káplár, Zsaru

 Főtörzsőrmester, tizedes, csendbiztos

Quirm

Kvirm

Chirm

lance constable

segédőr

őrgyakornok

acting constable

 városőrhelyettes

megbízott csendőr

Shades

Árnyak

Gyehenna

Bun

Buci

Kifli

Fruitbat

Gyümölcsdenevér

Repülőkutya

Oblong office

Szögletes iroda

Kocka kancellária

Scoone Avenue

Lángos fasor

Langalló sugárút

GONNE

Mordály

Pukka

Stronginthearm

Fegyvermester

Erőskar

Magasmágia Tornya

Művészetek Tornya

Kíváncsi vagy mindarra, amiről még a lábjegyzetek sem árulkodnak?

A Korongvilággal és a kezedben tartott könyvvel kapcsolatos érdekességekről, idézetekről és utalásokról a www.terrypratchett.hu oldalon olvashatsz!

A Visszafordításról

Kedves Olvasó!

Mint bizonyára észrevetted, ebben a változatban bizony a Sohár Anikó féle terminológia szerepel. Nekem jobban tetszett. Ugyancsak a lelkemen szárad a szolgálati szókincs utó-stilizálása. Ha mégis a "modern" fordítást szeretnéd élvezni, keresd föl kedvenc könyvesboltodat egy kisebb készpénzösszeggel.

Sok szeretettel,

Az U Kanyar Munk Acsoport

Impresszum:

Delta Vision Kft.

Budapest, 2009

Terry Pratchett KORONGVILÁG – SOROZAT

Sorozatszerkesztő: Járdán Csaba

© Delta Vision Kft., 2009

Fordította: Járdán Csaba

Visszafordította és a hivatásos állomány számára átdolgozta: U Kanyar Munk Acsoport

Szerkesztő: Kleinheincz Csilla

Korrektor: Dobos Attila

Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina

Copyright © Terry and Lyn Pratchett, 1993

First published by Victor Gollancz Ltd, London

Hungarian translation © Járdán Csaba

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva

ISBN 978 963 9890 20 6

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.

Telefon: 36 (1) 217-6119

Fax: 36 (1) 216-7054

www.deltavision.hu

Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert

Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina

Nyomtatta és kötötte: a Kaposvári Nyomda Kft. – 290163

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Megjelent 2009-ben, Budapesten

28 ív terjedelemben

[1] Persze egy igazi úriembernek még álmában sem jutott volna eszébe, hogy tolvajnak tanuljon.

[2] Alattuk gyakorta diszkrét kis névtáblával, mely korántsem hivalkodó módon feltüntette a személy nevét, aki megölte őket. Elvégre a portrék az Orgyilkosok arcképgyűjteményét gazdagították.

[3] Azaz Ankh-Morpork alapítása szerint (a szerk.).

[4] Mármint a faj egészét tekintve – és nem az egyedét, aki az adott pillanatban épp apró részletekkel járul hozzá a tájkép színesítéséhez.

[5] A tűz titkát Ujjak-Mazda, a világ legelső tolvaja lopta el az istenektől. Csak nem tudta megtartani. Mert túl forró volt.*

*    Ennek kapcsán nagyon meg is égette magát.

[6] Kúm-völgyi csata az egyetlen olyan ismert ütközet a történelemben, melyben mindkét fél orvul támadta meg a másikat.

[7] Mindig akad egy ilyen.

[8] Ez egy újabb, túlélést elősegítő tulajdonság.

[9] Mivel – a szabadgondolkodó tudósok korai előfutára lévén – nem hitt abban, hogy például az emberi lényeket valamiféle isteni lény teremtette. Még élő emberek felboncolása leginkább papi elfoglaltságnak számít, merthogy a papok viszont hisznek abban, hogy például az emberi lényeket valamiféle isteni lény teremtette, és közelebbről meg szeretnék szemlélni az Ő keze munkáját.

[10] Öngyilkosságot, példának okáért. Az igazi gyilkosság valójában meglehetősen ritka volt Ankh-Morporkban, azonban rengeteg öngyilkossági eset adódott. Például éjjel sétálni a Gyehenna sikátoraiban öngyilkosságnak számított. Bármilyen röviditalt ezzel a kifejezéssel kérni valamelyik törpe kocsmában: öngyilkosság. Bármelyik trolltól azt kérdezni, hogy „magának kőből van a feje?” – kész öngyilkosság. Ha az ember nem figyelt, nagyon könnyen öngyilkosságot követhetett el a városban.

[11] Ankh-Morpork kereskedőcéheinek listája szerint Morpork kikötői negyedében 987 hölgy vallotta magát „varrónőnek”. És a lista felsorol 2 db varrótűt is a negyed munkaeszközei között.

[12] 12 Valójában a trollok hagyományosan a következőképp számolnak: egy, kettő, három… sok – és a népek többnyire feltételezik, hogy ez azt jelenti, halvány fogalmuk sincs a háromnál nagyobb számokról. Ám az ekképp vélekedők szem elől tévesztik azt, hogy a sok is lehet szám. Mint például: egy, kettő, három, sok, sok-egy, sok-kettő, sok-három, sok-sok, sok-sok-egy, sok-sok-kettő, sok-sok-három, sok-sok-sok, sok-sok-sok-egy, sok-sok-sok-kettő, sok-sok-sok-három, RENGETEG.

[13] Egy közönséges szállásadónő jobbára azt kérdezné „Felöltözött, drágám?”, de Kalács asszonyság jól ismerte a bérlőit.

[14] És barna.

[15] Valamint barnák.

[16] A következőképp kell ezt elképzelni: a frenológia, mint köztudott, az a módszer, melynek művelői szerint az ember fejformájából, a koponyáján lévő dudorokból és mélyedésekből következtetni lehet az illető személyiségére, hajlamaira és képességeire. Ebből adódóan – a jellegzetes logika szerint, mely olyannyira jellemzi Ankh-Morpork polgárait – működnie kell a fordított módszernek is: azaz hogy egy személy koponyájának alkalmatosan kiválasztott részein szándékosan elhelyezett dudorokkal és mélyedésekkel is alakítható az illető személyisége, hajlamai és képességei. A vendég befárad a boltba, majd megrendel egy kis művészi tehetséget némi szemlélődő hajlammal és leheletnyi hisztérikus viselkedéssel. Amit azonban valójában kap, az egy ütéssorozat a fejére különféle méretű kalapácsokkal – igaz, mindez munkahelyeket teremt és elősegíti a pénz egészséges körforgását. És ez a lényeg.

[17] A krémsajtos patkány csupán egyike azon korongvilági ételkülönlegességeknek, melyeket a kozmopolita Ankh-Morpork kínál az ínyenceknek. A Kereskedők Céhe által kiadott Üdvözli Önt Ankh-Morpork, az Ezer Meglepetés Városa! című reklámprospektus szerint: „Felette kiváló éttermeinek széles választékában megtalálható nem csak a répás-gombás marhafasírt, a lekváros puffancska, az almaboros tőkehalfilé, a kolduspuding, a fujtógombóc*, de – nem utolsó sorban – a híres körömszendvics is, mely a legízletesebb disznókörömből készül. Nem hiába járja a mondás: ha Ankh-Morpork ízére vágysz, kóstolj meg egy körömszendvicset!”

     *   Nem keverendő össze a skót kenyérgombóccal, melyben a zsír mellett meglehetősen sok gyümölcs is található. Az étel ankh-morporki változata úgy olvad a szájban, mint a legfinomabb habcsók, és úgy üli meg a gyomrot, mint a beton kugligolyó.

[18] Tévedés. Kadar nem túl gyakran utazott, és akkor is főleg gyalog. Ezért elég keveset tudott például a lancre-i öngyilkos rigóról vagy a sunnyogó segédtételről (utóbbi kizárólag két dimenzióban létezik és matematikusokkal táplálkozik), vagy az időjárás-befolyásoló kvantumlepkéről. Mindennek dacára a Korongvilág legfurcsább – és legszánandóbb – lénye valószínűleg mégis a remeteelefánt. Ez a teremtmény, mivel nem rendelkezik a közeli rokonait jellemző vastag bőrrel, kunyhókban él. Évei gyarapodásával pedig, ahogy nő a termete, úgy épít mind újabb toldalékokat a kunyhójához is. A Howondaföld síkságain utazókkal olykor előfordul, hogy reggel olyan falu kellős közepén ébrednek, amely előző este még ott sem volt.

[19] Derričre véracité ~ kb. „mögöttes igazság” (francia)

[20] A mondást, miszerint „A becsületes embereknek nincs miért félniük a rendőrségtől” jelenleg is vizsgálja a Mondások Helyességét Ellenőrző Bizottság.

[21] Talán a multiverzumban sehol másutt nem építenek raktárakat olyan termékek számára, melyek csak in potentia léteznek. Ám köszönhetően a Patrícius alaptalan metaforákra vonatkozó szabályainak, egyes rugalmatlan gondolkodású polgárok „valahol mindennek léteznie kel!”-típusú nézeteinek, és az Ankh körüli valóságszövedék általános vékonyságának – amely olyannyira vékony, mint egy… nagyon-nagyon vékony valami –, Ankh-Morporkban épülnek az előévi sertéshús számára rendszeresített raktárak. És persze az előévi – tehát az adott időpontban még nem létező – sertéshúsra irányuló kereskedelem is virágzik. A raktárakban honoló, minden határon túl alacsony hőmérséklet oka pedig a temporális energiaáramlás kiegyensúlyozatlansága. Legalábbis így magyarázzák a Nagy Energiájú Mágia Tanszék varázslói. És ők rendelkeznek a megfelelő csúcsos kalapokkal meg mindenféle tudományos címek rövidítéseivel a neveik előtt, szóval tudniuk kell, mit beszélnek.

[22] Talán világossá vált már a figyelmes olvasó előtt, hogy míg Leonardo da Chirm kétségkívül minden idők legnagyobb műszaki zsenijének számított, addig névadás tekintetében kicsit Detritus őrgyakornokra hasonlított.

[23] Pedig semmi szükség sem volt rá. Zsámoly és Detritus is kiváló éjszakai látással rendelkezett. Előbbi, mert olyan fajba tartozott, amelyik a felszínivel szemben előnyben részesítette a földmélyi létet, utóbbi pedig azért, mert a trollok hírhedten éjszakai életmódot folytattak. De a rejtelmes barlangokban és alagutakban mindig találhatóak világító gombák, különösen ragyogó kristályok vagy – legvégső esetben – valamiféle boszorkányos izzás a légben pusztán amiatt, hogy ha esetleg egy emberi hős tévedne arra, lásson a sötétben. Különös, ám ez a helyzet.

[24] Akárcsak a Magyar Államvasutak szerelvényei.

[25] Ami emberül annyit tesz, hogy… nos… többek között: „Elnézést, hogy megemlítem, de ön az én gumigyűrűmről lóg alá!”, „Lehet, hogy az ön számára csupán a bolygó oxigéntermelése szempontjából elsődleges fontosságú biomassza, de nekem az otthonom.”, illetve „Meg mernék rá esküdni, hogy pár perccel ezelőtt még egy esőerdő volt itt a környéken…”

[26] Ami a bojlert fűtötte.

[27] Öt másik ellenben szent fegyvernek nyilvánította és szorgalmazta alkalmazását minden hitetlennel, eretnekkel, gnosztikussal és olyan személlyel szemben, aki nem marad nyugton mise közben.

[28] És ami így szólt: „Az, aki leláncol egy trollt – különösen, ha az alkalmat kihasználva közben egyszer-kétszer csizmájával is illeti –, jobb, ha nincs ott, amikor leveszik róla a láncot.”

[29] És vált ekképp ihletőjévé jóval az itt elmondottak után Ankh-Morpork híres – szájharmonikán és orrhangon előadott – sanzonjai egyikének:

„Széles úton sétálgattam álmaimba merülten,

Mikor a toborzók jöttek és a népeket a bokájuknál fogva

     felemelték és mondták nekik, hogy vagy felcsapnak csendbiztosnak,

     vagy bele fognak rúgni abba a guhalúg fejükbe.

Így inkább a Bukta utca sarka felé kerültem

Ó, te élet, élet, szomorú élet…”

Be kell vallani: igazán népszerűvé sosem vált ez a sanzon.

[30] A trollok hite szerint a mennyország az alvilágban található.