Neil Gaiman & Terry Prachett

ELVESZETT PRÓFÉCIÁK (t)

Agnes Nutter Boszorka

Szép és Pontos Próféciái

Akit érdekel, Terry Pratchett 1948-ban született Buckinghamshire-ben. Sikeresen elkerült minden érdekes munkát, ami jól nézne ki az ember életrajzában. Csendes élet utáni kutatása során sajtófigyelőként állást kapott a Centrat Electricity Generating Board-nál, nem sokkal a Three Mile Island-i balesete után, ami kiváló időzítésre vall. Mostanára főfoglalkozású író lett, aki Somersetben él a feleségével és lányával. Szereti, ha meghívják egy banános daiquiri-italra (tudja, hogy senki sem olvassa el az írók önéletrajzát, de talán érdemes megpróbálni).

Neil Gaiman újságíró volt, aztán inkább képregényeket kezdett írni, ugyanis azt állítja, hogy a képregény egy teljesen önálló, késő huszadik századi művészeti ág, még díjakat is nyert vele, úgyhogy azért lehet benne valami. 190 magas, van egy csomó fekete pólója és nem igazán kedveli a banános daiquirit, de mindig meghatja, ha lelkes rajongói pénzt küldenek neki (olvasta Terry Pratchett életrajzát és, bár kételkedik benne, hogy beválik, végül is miért ne?). Dollárban, ha lehetne, a mai bizonytalan világban.

Terry Pratchett korán reggel kel, Neil Gaiman pedig kora délután. Ez a könyv abban a négy-öt órában született, amikor mindketten ébren voltak.

Neil Gaiman & Terry Pratchett

ELVESZETT PRÓFÉCIÁK

AGNES NUTTER

BOSZORKA

SZÉP ÉS PONTOS

PRÓFÉCIÁI

(Tartalom)

CAVEAT

Gyerekek! Az Armageddon

előidézése nagyon veszélyes.

NE próbáljátok meg otthon.

AJÁNLÁS

Az írók szeretnének csatlakozni Crowleyhoz, a démonhoz, hogy

G.R Chesterton

emlékének ajánlják ezt a könyvet.

Egy ember, aki tudta, tudta, mi történik.

Kezdetben

Szép nap volt.

Minden nap szép volt, és már több, mint hét telt el belőlük, az esőt pedig még nem találták föl. Ám az Édentől keletre gyülekező fellegek az első vihar ígéretét hozták.

A Keleti Kapu angyala feje fölé hajtogatta szárnyait, hogy megvédje magát az első cseppektől.

– Sajnálom – mondta udvariasan. – Hol is tartottál?

– Azt mondtam, úgy hullott le az égből, akár egy ólomléggömb – mondta a kígyó.

– Ah, igen – mondta az angyal, akit Azirafaelnek hívtak.

– Őszintén szólva én úgy gondolom, egy kicsit túlreagálta a dolgot – mondta a kígyó. – Úgy értem, első vétség, meg minden. Nem értem, mi olyan rossz abban, ha valaki tudja mi a különbség jó és rossz között.

– Rossznak kellett lennie – érvelt Azirafael olyan hangon, mint aki maga sem érti és ez aggasztja –, máskülönben nem keveredtél volna bele.

– Csak annyit mondtak, „Menj föl oda és csinálj valami zűrt” – mondta a kígyó, akit Crowleynak hívtak, bár azon gondolkozott, hogy változtat rajta. A Crowley nem igazán tetszett neki.

– Igen, de te démon vagy. Nem hiszem, hogy éppenséggel képes lennél jót cselekedni – mondta Azirafael. – Tudod, ez az alaptermészeted. Nem bántásból mondtam.

– El kell ismerned, kicsit olyan, mint a pantomim – mondta Crowley – Úgy értem, rámutatni a Fára és azt mondani „Ne Érintsd Meg!” csupa nagybetűvel. Nem valami kifinomult, igaz? Ennyi erővel kiírhatta volna egy távoli hegy legtetejére is. Nem győzök töprengeni, vajon mire készül még.

– Jobb nem spekulálni – mondta Azirafael. – Tudod, én mindig azt mondom, nem kérdőjelezheted meg a felfoghatatlant. Van Jó és Rossz. Ha Rosszat teszel, amikor azt mondják Jót cselekedj, akkor megérdemled a büntetést. Ühüm.

Zavart csöndben üldögéltek egy darabig és figyelték, ahogy az első esőcseppek megtelepednek a virágok szirmain.

Végül Crowley szólalt meg. – Nem volt neked egy lángoló kardod?

– Ühüm – mondta az angyal. Bűntudatos kifejezés suhant át az arcán, majd visszatért és tábort vert rajta.

– Volt, igaz? – mondta Crowley – Lángolt, mint a fene.

– Ühüm, nos...

– Szerintem nagyon meggyőző volt.

– Igen, de...

– Elvesztetted, ugye?

– Jaj, dehogy! Nem egészen, inkább...

– Nos?

Azirafael nyomorultul nézett ki. – Ha tudni akarod – mondta végül kissé idegesen –, elajándékoztam.

Crowley rámeredt.

– Hát, úgy éreztem, muszáj – mondta az angyal szórakozottan dörzsölgetve a kezeit. – Fáztak szegények, a nő pedig máris állapotos volt, nem is beszélve azokról a vad állatokról odakint, meg a közelgő viharról. Azt gondoltam, végül is mit árthat. Azt mondtam nekik, nézzétek, mikor visszajöttök, akkor itt nagyon hosszú sor fog állni, de talán szükségetek lehet erre a kardra, tessék, ne is köszönjétek meg, csak tegyetek egy szívességet és ne adjátok föl könnyen.

Aggodalmas vigyorral nézett Crowleyra.

– Ez volt a legjobb megoldás, nem igaz?

– Nem hiszem, hogy képes lennél gonoszat cselekedni – mondta Crowley szarkasztikusan. Azirafaelnek nem tűnt föl.

– Ó, hát remélem is – sóhajtotta. – Igazán remélem. Egész délután ez aggasztott.

Egy ideig csak bámulták az esőt.

– Mulatságos lenne – szólalt meg Crowley –, mert én azon gondolkoztam, vajon ez az almás dolog nem jó cselekedet volt-e? Egy démon nagy zűrbe keveredhet, ha jó dolgot tesz – oldalba bökte az angyalt. – Mulatságos lenne, mi? Ha mindketten rosszul értettük volna. Ha én helyesen cselekedtem, te pedig helytelenül, he?

– Nem igazán – mondta Azirafael.

Crowley is az esőt kezdte nézni.

– Nem – mondta kijózanodva. – Azt hiszem, tényleg nem.

Fekete fellegek gomolyogtak Éden fölött. Mennydörgés visszhangzott a hegyek között, a frissen elnevezett állatok megbújtak a vihar elől.

Távol, az esőáztatta fák között bizonytalan fényforrás pislákolt.

Sötét és viharos éjszaka ígérkezett.

ELVESZETT PRÓFÉCIÁK

Bizonyos Események elbeszélése, amelyek az ember történelmének elmúlott tizenegy esztendejében estek meg, szigorú sorrendben, szemléltetve azt

Agnes Nutter Szép és Pontos Próféciái

segítségével.

Összefoglalták és szerkesztették,

oktató célzattal és bölcsek okulásául

lábjegyzetekkel ellátták,

Neil Gaiman és Terry Pratchett urak.

DRAMATIS PERSONAE

TERMÉSZETFÖLÖTTI TEREMTMÉNYEK

Isten (Isten)

Metatron (Isten Hangja)

Azirafael (Angyal, mellékállásban antikvárius)

Sátán (Bukott angyal, Fényhozó)

Beelzebub (Szintén bukott angyal, a Pokol Hercege)

Hastur (Bukott angyal, a Pokol Hercege)

Ligur (Szintén bukott angyal, a Pokol Hercege)

Crowley (Angyal, de nem igazán bukott, inkább lassacskán szállingózott lefelé)

APOKALIPTIKUS LOVAS SZEMÉLYEK

HALÁL (Halál)

Háború (Háború)

Éhínség (Éhínség)

Szennyezés (Szennyezés)

EMBEREK

Ne Kívánd Meg Felebarátod Asszonyát Pulsifer (Boszorkányvadász)

Agnes Nutter (Jósnő)

Newton Pulsifer (Bérszámfejtő és Boszorkányvadász Közlegény)

Anatéma Apparát (Gyakorló okkultista és professzionális leszármazott)

Shadwell (Boszorkányvadász őrmester)

Madame Tracy (Kifestett Jezebel [délelőttönként, csütörtökön megegyezés szerint] és Médium)

Bőbeszédű Mária nővér (Sokatmondó Szt. Beryl Rendjének sátánista apácája)

Mr. Young (Egy apa)

Mr. Tyler (Lakóközösségi szóvivő)

Postás

ŐK

ADAM (Antikrisztus)

Pepper (lány)

Wensleydale (fiú)

Brian (fiú)

Kórus: Tibetiek, földönkívüliek, amerikaiak, atlantisziak és egyéb furcsa teremtmények kórusa az Utolsó Napokból

VALAMINT:

Eb (a Sátán kutyája, macskanyúzó)

Tizenegy évvel ezelőtt

Az Univerzum, a teremtéséről alkotott elméletek szerint, már ha teremtették egyáltalán és nem egyszerűen csak (nem hivatalosan) elkezdődött, akkor körülbelül tíz-húszmilliárd éves lehet. Ezt alapul véve a Föld életkorát négy és félmilliárd évre taksálják.

Ezek az adatok pontatlanok.

Középkori zsidó tudósok a Teremtés időpontját i.e. 3760-ra teszik, az ortodox teológusok pedig egészen i.e. 5508-ig is elmennek.

Ezek az adatok is pontatlanok.

James Usher érsek (1580–1656) 1654-ben megjelent Annales Veteris et Novi Testamenti c. művében azt taglalja, hogy az Ég és a Föld i.e. 4004-ben teremtetett. Egyik segédje továbbvitte a számításokat és diadalittasan kijelentette, hogy a Föld egy vasárnapi napon jött létre, i.e. 4004 október 21-én, pontosan reggel kilenc órákor, mert Isten szerette kora reggel elvégezni a munkát, amikor még friss volt.

Ez a számítás is téved. Körülbelül negyed órával.

Az egész fosszilis dinoszaurusz-ügy csak egy nagy vicc, aminek a poénja a paleontológusoknak még nem esett le.

Ez két dolgot bizonyít:

Először is, Isten hihetetlenül titokzatos, ne adj' Isten körülményes utakon közlekedik. Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos[1] szemszögéből leginkább egy érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amit koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel, és egy osztóval, aki nem mondja el a szabályokat viszont végig mosolyog.

Másodszor, a Föld a Mérleg jegyében született.

A Mérleg horoszkópja aznapra, amikor ez a történet kezdetét veszi, a Tadfieldi Hirdető „Az Ön csillagai” rovata szerint a következő:

MÉRLEG (LIBRA) Szept. 24. – Okt. 23.

Egy kicsit leépültnek érzi magát, mintha mindig ugyanazokat a köröket futná. A családi és otthoni dolgok nagyobb hangsúlyt kapnak, de kerülje a fölösleges kockázatot. Egy barát nagyon fontossá válhat. Tegye félre a fontosabb döntéseket, amíg úgy látja, kitisztult a levegő. Ma érzékenyebb a gyomorgörcsre, ezért kerülje a salátákat. A segítség váratlan helyről érkezhet.

Ez az előrejelzés tökéletesen helytálló volt, kivéve a salátákra vonatkozó bejegyzést.

.oOo.

Nem sötét és viharos éjszaka volt.

Annak kellett volna lennie, de be kell érni ennyivel. Minden őrült tudósra, aki veszett nagy vihar mennydörgései közepette fejezi be a Nagy Művet, tucatnyi olyan jut, aki céltalanul ücsörög a csillagfényes, tiszta égbolt alatt, miközben Igor túlórázik.

Ám a köd (elszórtan esőzés, az éjszakai hőmérséklet 10 fok körül várható) senkit se ringasson hamis biztonságérzetbe. Csak azért, mert az éjszaka csendes, a sötét erők azért még dolgoznak. Mindig ügyködnek és ott vannak mindenütt.

Végig ott is voltak. Ez a lényeg.

Ketten közülük egy elhagyatott temetőben lopakodtak. Két sötét figura, egyikük görnyedt és zömök, másikuk karcsú és fenyegető, a lopakodás olimpiai bajnokai. Ha Bruce Springsteen valaha is dalt írt volna „Lopakodónak Születtem” címmel, hát ők lettek volna a lemezborítón. Már egy órája osontak a temetőben, de olyan határozottan és rutinosan, hogy akár egész éjszaka megállás nélkül csinálni tudták volna, ha kell, s még hajnalra is jutott volna erejük egy utolsó sunyi, fenyegető surranásra.

Végül, újabb húsz perc után az egyikük megszólalt.

– Az ördögbe is ezzel a flótással. Már órák óta itt kéne lennie.

Ő volt Hastur. A Pokol egyik Hercege.

.oOo.

Sok jelenség – háborúk, járványok, hirtelen kinyilatkoztatások –, a Sátán keze munkájának ékes bizonyítékai, ám különleges alkalmakkor, amikor a démonológia szakavatott tudósai összegyűlnek, mindenki egyetért abban, hogy a Londont körülölelő M25-ös körgyűrű a Kongresszusi Központjuk.

Annyiban persze tévednek, hogy az út csupán azért gonosz, mert mindennap rengeteg indulat és vérontás szemtanúja.

Valójában igen kevés ember tudja a világon, hogy maga az M25-ös körgyűrű az Ősi Mu Sötét Testvériségének elfeledett nyelvén az odegra jelét formázza, ami annyit tesz: Hódolat a Nagy Szörnyetegnek, a Világfalónak. Az a több ezer ember, aki keresztülvergődi magát az autópályának ezen szakaszán, olyan hatással bír, mint a víz az imakeréken: szakadatlan táplálja az alacsony hullámhosszú gonosz dögletes lehelletét, ami beszennyezi a metafizikai légkört egy tucat mérföld sugárban.

Ez volt Crowley egyik sikeresebb ármánykodása. Évekbe tellett, mire megcsinálta, háromszor tört föl számítógépes hálózatokat, ami két betöréssel és egy kisebb megvesztegetéssel járt; valamint, miután minden próbálkozása csődöt mondott, egy nyomorult, esős éjszakán két órán keresztül húzogatta ki a földmérők cölöpjeit az építkezésen és néhány jelentéktelen, de félelmetesen okkult méterrel odébb verte le őket. S miközben az útépítők elkészültek az első harminc mérföldes alattomos vargabetűvel, Crowley a jól végzett gonosz munkával járó elégedett melegséget érzett.

Előléptették érte.

Crowley jelenleg 110 mérföldes sebességgel száguldott Sloughtól nyugatra. Külsejében semmi sem utalt démonikus jellegre, legalábbis klasszikus mércével mérve. Nem voltak szarvai, sem patái, vagy szárnya. Egy Best of Queen kazettát hallgatott az autórádióban, de senki ne vonjon le messzemenő következtetést ez alapján, mert minden kazetta, amit egy fél éjszakánál hosszabb időre az autóban felejtettek, metamorfózison ment keresztül és Best of Queen albummá változott. Semmilyen különösen démoni gondolat nem suhant át a fején. Éppen azon gondolkozott, ki lehet az a Moey és Chandon.

Crowleynak sötét haja volt, erős járomcsontja és kígyóbőr cipőt viselt, legalábbis feltehetően viselt cipőt, ezen felül furcsa dolgokat tudott művelni a nyelvével. Ha egy kicsit elkalandoztak a gondolatai hajlamos volt elégedetten sziszegni.

Ezen kívül nem pislogott.

Az autó egy 1926-os fekete Bentley, csak egy gazdája volt korábban, az is Crowley volt. Tett róla, hogy így legyen.

Azért késett a találkozóról, mert nagyon élvezte a huszadik századot. Sokkal jobb volt, mint a tizenhetedik és összehasonlíthatatlanul kellemesebb a tizennegyediknél. Az Időben az volt a legszebb, emlegette olykor Crowley, hogy egyre távolabb és távolabb vitte a tizennegyedik századtól, a legeslegunalmasabb száz évtől, amit Isten teremtett. A huszadik század minden volt, csak nem unalmas. Ami azt illeti, a visszapillantójában felvillanó kék fények arra utaltak, hogy az őt követő két ember még érdekesebbé kívánja tenni.

Az órájára pillantott, ami az a fajta volt, amit a gazdag mélytengeri búvárok vásároltak, akik a világ minden fővárosában tudni akarták a pontos időt, amíg odalent voltak.[2]

A Bentley rádübörgött az egyik lehajtóra, két keréken vette a kanyart és egy avarral teli mellékútra hajtott. A kék fények követték.

Crowley fölsóhajtott, egyik kezével elengedte a kormányt és bonyolult mozdulatokat rótt a levegőbe a válla fölött.

A villogó fények gyorsan elmaradtak mögötte, ahogy a rendőrautó némán lelassult és megállt, utasainak legnagyobb meglepetésére. Ez azonban semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor tapasztalnak, ha fölnyitják a motorháztetőt és meglátják, hogy mivé változott a motor.

.oOo.

A temetőben Hastur, a magasabbik démon leült egy sírkőre Ligur, az alacsonyabbik és rutinosabbik lopakodó mögött.

– Fényt látok – mondta. – Itt jön, végre, a nyavalyás.

– Mi az, amiben ül? – kérdezte Ligur.

– Egy autó. Ló nélküli hintó – magyarázta Hastur. – Gondolom nem voltak még, mikor utoljára erre jártál. Legalábbis általános használatban.

– Egy ember ment előtte piros zászlóval – mondta Ligur.

– Azóta változott egy kicsit.

– Hogy néz ki ez a Crowley? – kérdezte Ligur.

– Túl régóta van már idefönn – horkant föl Hastur. – A Kezdetektől fogva. Bennszülötté vált, ha engem kérdel. Még telefon is van az autójában.

Ligur eltöprengett. Akár a legtöbb démonnak, neki is csak halvány sejtelmei voltak a technológiáról. Éppen azt akarta mondani, hogy biztosan sok drót van benne, amikor a Bentley megállt a temető kapujában.

– És napszemüveget hord – vicsorogta Hastur. – Még akkor is, amikor nem kellene. Hódolat a Sátánnak – mondta hangosan.

– Hódolat a Sátánnak – visszhangozta Ligur.

– Üdv – intett kurtán Crowley – Bocs a késésért, de tudjátok milyen a közlekedés az A40-esen Denhamnél és megpróbáltam Chorley Wodd felé kerülni...

– De most már mind itt vagyunk – mondta Hastur jelentőségteljesen. – Itt az ideje, hogy elbeszéljük a cselekedeteinket.

– Ja, a cselekedetek – mondta Crowley olyan tekintettel, mint aki hosszú ideje nem volt templomban és elfelejtette melyik részeknél kell fölállnia.

Hastur megköszörülte a torkát.

– Megkísértettem egy papot – mondta. – Amikor végigsétált az utcán és meglátta a csinos lányokat a napon sütkérezni, kétséget ültettem a fejébe. Szent lehetett volna, de tíz éven belül a mienk lesz.

– Ez jó – mondta Crowley bátorítólag.

– Én megrontottam egy politikust – mondta Ligur. – Elhitettem vele, hogy egy kis kenőpénz még nem árthat meg. Egy éven belül a miénk lesz.

Mindketten várakozásteljesen néztek Crowleyra, aki szélesen elmosolyodott.

– Ez tetszeni fog – mondta és még szélesebben vigyorgott. – Lebénítottam minden mobiltelefonközpontot London belvárosában az ebédidőre.

Senki sem szólt, csak a távolban elsuhanó autók zaja hallatszott.

– Igen? – kérdezte Hastur. – És azután?

– Hát nem volt könnyű – mondta Crowley.

– Ez minden? – kérdezte Ligur.

– Nézzétek, az emberek...

– Miben járult ez hozzá, hogy lelkeket szerezzünk a mesternek? – kérdezte Hastur.

Crowley megrázta a fejét.

Mit is mondhatna nekik? Hogy húszezer ember nagyon ideges lett? Hogy az egész városban érezni lehetett a vérnyomásnövekedést? Azután visszamentek a munkahelyükre és az alkalmazottaikon töltötték ki a bosszúságukat, azok pedig másokon vezették le? Számtalan gonosz és kegyetlen módon, ráadásul, és itt jön a legjobb, mindet saját maguk találták ki. Egész nap. Az utóhatások felmérhetetlenek voltak. Több ezernyi lélek fénye kapott egy kis démoni patinát és a kisujját sem kellett megmozdítania.

De Hasturnak és Ligurnak aztán hiába is magyarázná. Mind tizennegyedik-századi mentalitás. Persze, egyesével, éveken át rontani a lelkeket tényleg mestermunka, de manapság másként kell gondolkozni. Nem nagyban, hanem tágasan. Ötmilliárd ember él a világon, nem lehet már egyesével molesztálni őket. Ligur és Hastur azonban nem fogná föl. Sosem jutott volna eszükbe a wales-i körzeti stúdió, például. Vagy a kétkulcsos áfa. Vagy Manchester.

Manchesterre különösen büszke volt.

– Az Alvilági Hatalmak elégedettek – mondta. – Változnak az idők. Amúgy mi újság?

Hastur lenyúlt a sírkő mögé.

– Ez – mondta.

Crowley a kosárra bámult.

– Ó – mondta. – Ne.

– De igen – mondta Hastur vigyorogva.

– Máris?

– Igen.

– És, izé, rám hárul a feladat, hogy...?

– Igen – mondta Hastur, aki kezdte élvezni.

– Miért én? – kérdezte Crowley kétségbeesetten. – Ismersz, Hastur, ez nem az én, tudod, az én színterem...

– Ó, de igen, de igen – mondta Hastur. – A te színtered. A főszerep. Vedd el. Változnak az idők.

– Igen – vigyorgott Ligur. – Véget érnek, a változatosság kedvéért.

– Miért én?

– Kedvelnek téged otthon – mondta Hastur gonoszul. – Ligur például a jobb karját odaadná ezért a lehetőségért.

– Így igaz – bólogatott Ligur. Valakinek a jobb karját legalábbis, gondolta. Rengeteg jobb kar kószált a világban, kár lenne egy jót elvesztegetni.

Hastur egy csiptetős táblát húzott elő hosszú kabátja bugyraiból.

– Itt írd alá – mutatta hosszú hatásszüneteket tartva a szavak között.

Crowley írószer után matatott a zsebében, aztán előhúzott egy mattfekete, karcsú tollat. Teljesen áramvonalas volt.

– Szép toll – mondta Ligur.

– A víz alatt is fog – dünnyögte Crowley.

– Mi jöhet még ezután? – tűnődött Ligur.

– Bármi legyen is az, siessenek vele – jegyezte meg Hastur. – Nem, nem A. J. Crowley. Az igazi nevedet.

Crowley szánalmasan bólintott és bonyolult szimbólumot vésett a papírra. Vörösen ragyogott a sötétségben, aztán elhalványult.

– De mit csináljak vele? – kérdezte.

– Majd megkapod az utasításokat – mondta Hastur. – Miért aggódsz, Crowley? A pillanat, amire már évszázadok óta várunk, végre elérkezett!

– Ja, persze – mondta Crowley. Már korántsem tűnt annak a lendületes alaknak, aki olyan ruganyosan pattant elő a Bentleyből. Leginkább egy űzött vadhoz hasonlított.

– Örökké tartó dicsőségünk eljő hamarost!

– Örökké. Ja, igen – mondta Crowley.

– Te pedig az eszköze vagy ennek a dicsőséges végzetnek!

– Eszköz. Egen – dünnyögte Crowley óvatosan vette föl a kosarat, mintha bármelyik pillanatban fölrobbanhatna. Bizonyos értelemben ez is fog történni.

– Izé, jól van – mondta. – Na, akkor izé, mentem is. Mehetek? Már csak, hogy hamar túllegyek rajta. Nem mintha túl akarnék lenni rajta – tette hozzá sietve arra gondolván, nehogy Hastur kedvezőtlen jelentést írjon róla. – Dehát tudjátok, csak lazán.

A démonok nem szóltak semmit.

– Hát, akkor elhúzom a csíkot – habogta Crowley – Viszlát, fiúk. Izé. Remek. Tuti. Csáó!

Miközben a Bentleyt elnyelte a sötétség, Ligur Hasturra nézett.

– Az mit jelent?

– Olaszul van – mondta Hastur. – Azt hiszem, „ennivalót” jelent.

– Furcsa köszönés – figyelte Ligur a távolodó hátsó lámpákat. – Megbízol benne?

– Nem – mondta Hastur.

– Jó – mondta Ligur. Mulatságos egy hely volna a világ, tűnődött, ha a démonok megbíznának egymásban.

.oOo.

Crowley valahol Amershamtól nyugatra járhatott, sötét torpedóként száguldott az éjszakában és egy találomra fölkapott kazettát igyekezett kiszabadítani a tokjából, miközben megpróbált az úton maradni. Egy szembejövő reflektor fényénél leolvasta, hogy Vivaldi Négy Évszakja volt a szalagon. Remek, egy kis megnyugtató zene, pont amire szüksége volt.

Belökte a Blaupunktba.

– Afrancbaafrancbaafrancba. Miért most? Miért én? – dünnyögte miközben fölcsendültek a Queen ismerős akkordjai.

És akkor hirtelen Freddy Mercury megszólalt:

MERT KIÉRDEMELTED, CROWLEY.

Crowley imádságokat mormolt az orra alatt. Az elektronikus úton történő üzenetközvetítés az ő ötlete volt és Odalent kivételesen hallgattak rá, persze teljesen félreértelmezték. Remélte, hogy sikerült megértetnie velük, hogy fizessenek elő a Cellnetre, ehelyett egyszerűen rácsatlakoztak arra, amit éppen hallgatott és kifacsarták.

Crowley nagyot nyelt.

– Nagyon szépen köszönöm, uram – mondta.

BÍZUNK BENNED, CROWLEY.

– Köszönöm, uram.

EZ NAGYON FONTOS, CROWLEY.

– Tudom, tudom.

EZ A NAGY ALKALOM, CROWLEY.

– Bízza csak rám, uram.

ÉPPEN EZT TESSZÜK CROWLEY. ÉS HA NEM SIKERÜL, AKKOR MINDEN RÉSZTVEVŐ FÉL SZENVEDNI FOG. MÉG TE IS, CROWLEY.

– Megértettem, uram.

ÍME AZ UTASÍTÁSAID, CROWLEY.

És hirtelen tudta. Gyűlölte ezt, egyszerűen el is mondhatták volna neki, nem kellett volna nagy hirtelen beleültetni a tudást az agyába. Egy bizonyos kórházhoz kellett hajtania.

– Öt percen belül ott leszek, uram, nem probléma.

HELYES. Látok egy kis alakot, hencegő, hencegő, itt jön már a fandango...

Crowley a kormányra csapott. Minden olyan jól ment, az elmúlt pár évszázadban a kezében tartotta a dolgokat. Így megy ez, mikor már azt hinnéd, hogy elérted a világ tetejét, egyszercsak a nyakadba szakad az Armageddon. A Nagy Háború. Az Utolsó Csata. Mennyország versus Pokol, három menet, kiütésig, törülköző nincsen. Ennyi. Nincs többé világ. Mert ezt jelentette a világvége. Csupán végnélküli Mennyország, vagy, attól függően, hogy ki győzött – végnélküli Pokol. Crowley nem tudta, melyik a rosszabb.

Vagyis, meghatározás szerint a Pokol volt a rosszabb, de Crowley még emlékezett rá, milyen a Mennyország és sok dologban hasonlított a Pokolhoz. Egyik helyen sem mértek tisztességes italt, például. A Mennyben uralkodó unalom pedig legalább annyira rossz volt, mint a Pokolban zajló izgalmak.

De ebből nem volt kiszállás. Egy démonnak nem lehetett szabad akarata.

...Nem engedlek (engedd el)...

Hát, legalább nem idén lesz, még marad pár dologra ideje. Például megszabadul a hosszútávú lekötéseitől.

Eltűnődött, vajon mi történne, ha megállna itt, a sötét, nyirkos út szélén, kivenné a kosarat, meglendítené párszor és...

Valami szörnyű, az biztos.

Egykor angyal volt. Nem akart ő lebukni, csak rossz társaságba keveredett.

A Bentley hasította a sötétséget, benzinmutatója stabilan állt a nullán. Már több, mint hatvan éve úgy állt. Voltak előnyei is a démoni létnek. Például nem kellett benzint vásárolnia. Csak egyetlen egyszer állt meg tankolni, még 1967-ben, hogy kapjon egyet az ingyenes James Bond-os golyónyom-a-szélvédőn matricát, ami akkoriban nagyon tetszett neki.

A hátsó ülésen, a kosár mélyén fölsírt valami; az újszülöttek bombariadó-szirénára emlékeztető hangján. Élesen. Szótlanul. És öregen.

.oOo.

Meglehetősen szép kórház volt, gondolta Mr. Young. Csöndesebb lett volna, ha nincsenek az apácák.

Kedvelte az apácákat. No, nem mintha olyan lett volna, tudják, ballábas, vagy valami ilyesmi. Nem, ha arról volt szó, hogy el akarta kerülni a templomba járást, az csakis a Szt Cecília és Minden Angyalok temploma kapcsán jöhetett szóba, az összes többit nem állt szándékában elkerülni. Az összes többinek kellemetlen szaga volt: padlófény lent, kissé gyanús füstölő a karzaton. Lelkének süppedős karosszékében ülve Mr. Young tudta, hogy Isten kínosan érezte magát emiatt.

Az apácákat azonban kedvelte, nagyjából ugyanúgy, ahogy az ember örül, ha az Üdvhadsereget látja. Az embernek az az érzése támadt, hogy minden rendben van, valahol valakik nem hagyják, hogy a világ kimozduljon a sarkaiból.

Ez volt az első találkozása a Sokatmondó Szent Beryl apácarenddel.[3]

Deirdre találkozott velük az egyik esete alkalmával, valószínűleg egy olyan alkalommal, amiben sok kellemetlen dél-amerikai volt érintett, akik más kellemetlen dél-amerikaiakkal harcoltak, a papok pedig buzdították őket ahelyett, hogy megszervezték volna a templomi takarítási rendet.

A lényeg az volt, hogy az apácák csöndes népek. Az alakjuk is megfelelő volt hozzá azzal a csúcsos ruhamicsodával, amit Mr. Young arra az öltözékre emlékeztetett, amiben a szakemberek a hifitornyokat tesztelték. Nem volna szabad, hogyismondjam, megállás nélkül beszélgetniük.

Megtömte a pipáját azzal, amit dohánynak neveztek, bár neki nem ilyen elképzelései voltak a pipadohányról, már ez sem olyan, mint a régi, és azon tűnődött, mit szólnának az apácák, ha megkérdezné, merre van a férfivécé. Valószínűleg a pápától kapna valami megrovásfélét. Kényelmetlenül topogott hát és az órájára nézett.

Egy dologgal azért elégedett volt: az apácák határozottan nem engedték, hogy részt vegyen a szülésnél. Deirdre pedig nagyon szerette volna. Megint olvasni kezdett mindenfélét. Jön egy gyerek és tessék, hirtelen úgy döntött, hogy a szülése az egyik legörömtelibb élmény lesz, amit két ember együtt átélhet. Ez történik, ha hagyja, hogy maga rendelje meg az újságait. Mr. Young bizalmatlan volt olyan újságokkal szemben, aminek a belső borítóján olyasmik voltak, hogy „életstílus”, meg „alternatív”.

Tulajdonképpen semmi baja sem volt a másokkal megosztható örömteli élményekkel. Az ilyen élményekkel részéről teljesen egyetértett, sőt, talán a világnak valóban több másokkal megosztható örömteli élményre volt szüksége, de azt világossá tette, hogy ebben az élményben a leghatározottabban nem akar örömtelien osztozni.

Az apácák pedig egyetértettek. Úgy találták, hogy a férfinak semmi keresnivalója a szülésnél. Amennyire Mr. Young sejtette, szerintük a férfinak sehol sincs semmi keresnivalója.

Befejezte az úgynevezett pipadohány tömködését és a váróterem falán lógó kis táblára esett a pillantása, ami közölte, hogy a saját kényelme érdekében ne dohányozzék. A saját kényelme érdekében inkább kifárad a bejárat elé, döntötte el. És ha még egy alacsony díszsövény is akad ott, hát annál jobb.

Végigsétált az üres folyosókon, végül talált egy ajtót, ami esőáztatta hátsó udvarra vezetett, ahol tisztes szemeteskonténerek sorakoztak.

Megborzongott és kezével lefödte a pipáját, hogy rágyújtson.

Egy bizonyos korban minden feleséggel megesik. Huszonöt ártatlan év, aztán hirtelen eljárnak, hogy gépies mozdulatokat tegyenek talpán kivágott vastag rózsaszín zokniban és téged hibáztatnak, amiért sohasem kellett dolgozniuk a megélhetésért. A hormonok, vagy ilyesmi.

Egy nagy, fekete autó fékezett le a szemeteskonténerek mellett. Sötét szemüveget viselő fiatalember lépett ki az esőbe, kezében egy mózeskosárnak látszó tárggyal, és elsietett a bejárat felé.

Mr. Young kivette a pipát a szájából.

– Égve hagyta a lámpákat – mondta készségesen.

A férfi afféle üres tekintettel nézett rá, ami arról árulkodott, hogy a lámpa a legkisebb problémája. Az autó felé legyintett. A fények elaludtak.

– Ez igen – mondta Mr. Young. – Infra, igaz?

Kissé meglepte, hogy a férfi nem lett nedves az esőtől, a mózeskosár pedig foglalt volt.

– Elkezdődött már? – kérdezte a férfi.

Mr. Young büszkeséget érzett, amiért ilyen könnyedén fölismerték.

– Igen – mondta – Azt mondták, jöjjek ki – tette hozzá hálásan.

– Máris? Tudni, hogy mennyi időnk van még hátra?

Többesszám, jegyezte meg Mr. Young. Egy doktor, aki a közös szülés híve.

– Melyik szobában van? – kérdezte a férfi sietve.

– A hármas szobában vagyunk – felelte Mr. Young. Megveregette a zsebét és megtalálta a gyűrött csomagot, amit a hagyományok szerint ilyenkor magánál kellett tartania.

– Osztozna velem egy közös szivar örömeiben? – kérdezte.

A férfi addigra eltűnt.

Mr. Young gondosan zsebre tette a csomagot és a pipájára nézett. Mindig sietnek ezek a szegény orvosok. Minden istenáldotta órában dolgoznak.

.oOo.

Van egy trükk, amit babszemmel és három pohárral csinálnak, nagyon nehéz követni és valamilyen oknál fogva, talán a nagyobb izgalom kedvéért némi aprópénz is gazdát cserél.

Most lelassítjuk a szöveget, hogy mindenki követhesse a trükköt.

Mrs. Deirdre Young a hármas kórteremben fekszik és éppen egy szőke hajú fiúgyermeknek készül életet adni, akit „A” magzatnak fogunk nevezni.

Az amerikai Kultúrattasé felesége, Mrs. Harriet Dowling a négyes kórteremben fekszik és egy szőke hajú fiúgyermeknek készül életet adni, akit „B” magzatnak fogunk nevezni.

Bőbeszédű Mária nővér születése óta odaadó sátánista volt. A Szabbat iskolába járt, ahol fekete csillagokat kapott a kézírására és a májra. Mikor javasolták, hogy csatlakozzon a Sokatmondó Rendhez, engedelmeskedett, mivel született tehetsége volt ezen a téren és tudta, hogy barátok között lesz. Ha valaha is olyan helyzetbe kerülne, hogy rájöjjön erre, okos teremtés volna. Mindenesetre azt régóta tudta, hogy – mint mondani szokta – hebrencsként sokkal könnyebb utazás ígérkezik az élet folyamán. Éppen egy szőke hajú fiúgyermeket adnak át neki, akit úgy fogunk nevezni, hogy: A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme.

Nagyon figyeljenek. Körbe-körbe jár...

– Ez lenne ő? – kérdezte Mária nővér a csecsemőre nézve. – Csak mert olyan mókás szemekkel képzeltem. Vörös, vagy zöld. Vagy iciri-piciri patácskákkal meg pirinyó farkincával.

Alaposan megnézte. Az Ördög határozottan hétköznapinak tűnt.

– Igen, ez ő – mondta Crowley.

– Fura, hogy a kezemben tartom az Antikrisztust – mondta Mária nővér. – Megfürdetem az Antikrisztust. És megszámolom az irinyó-pirinyó lábujjacskáit...

Most már egyenesen a gyermekhez intézte a szavait, elmerülve saját kis világában. Crowley elhúzta a kezét a apáca arca előtt. – Helló? Mária nővér? Kukucs!

– Elnézést uram. Olyan kis aranyos. Hasonlít az apucira? Gondolom igen. Hasonlítunk az apucikára...

– Nem – mondta Crowley határozottan. – Most pedig a szülőszobába sietnék a maga helyében.

– Emlékszik majd rám, ha felnő? – kérdezte Mária nővér révetegen és elindult a folyosón.

– Imádkozzon, hogy ne – dünnyögte Crowley és elmenekült.

Mária végigsétált az éjszakai kórház folyosóján, kezében A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme. Talált egy gurulós hordágyat és ráfektette.

Gügyögött. Mária nővér megcsiklandozta.

Anyai arcélek jelentek meg az egyik ajtó mögött. Azt mondták:

– Mária nővér, mit csinál itt? Nem a négyes szobában lenne a helye?

– Crowley mester azt mondta...

– Menjen csak tovább, kedveském. Látta valahol a férjet? Nincs a váróteremben.

– Csak Crowley mestert láttam és azt mondta...

– Igen, kedveském, biztosan – mondta Szóbő Grácia nővér határozottan. – Gondolom jobb, ha megyek és megkeresem a szerencsétlent. Jöjjön be és tartsa rajta a szemét az anyukán, rendben? Egy kicsit még kába, de a gyermek jól van – elhallgatott. – Miért kacsintgat? Valami belement a szemébe?

– Tudja! – sziszegte izgatottan Mária nővér. – A gyermekek. A csere...

– Hát persze, hát persze, mindent a maga idejében, de nem hagyhatjuk, hogy az apa a közelben legyen, no nem igaz? – mondta Grácia nővér. – Ki tudja, mit láthat. Várjon csak itt és gondoskodjon a gyermekről, kedveském.

Elvitorlázott a csillogó folyosón, Mária nővér pedig a gurulós hordággyal becsörtetett a szülőszobába.

Mrs. Young nem egyszerűen kába volt, hanem mélyen aludt, arcán elégedett kifejezéssel, tudván, hogy a változatosság kedvéért mások szaladgálnak helyette. „A” magzat mellette aludt, a súlyát megmérték és névcédulát raktak a karjára. Mária nővér, akit szolgálatkésznek neveltek, levette a névcédulát, lemásolta és a másolatot a gondjára bízott gyermek karjára fűzte.

A babák eléggé hasonlítottak egymásra, mindketten kicsik és pufókok voltak, valamint egy kicsit, bár nem igazán, de hasonlítottak Winston Churchillre.

Hát, gondolta Mária nővér, most elkélne egy csésze tea.

A rend tagjai mind régimódi sátánisták voltak, akárcsak a szüleik és nagyszüleik. Annak nevelték őket, de ha igazán arról volt szó, nem voltak különösebben gonoszak. Az emberek általában nem azok, csak elsodorják őket az új ötletek. Mint például vasalt bakancsot öltenek és emberekre lövöldöznek, vagy fehér lepedőbe bújnak és más embereket lincselnek meg, vagy koptatott farmerban emberekre gitároznak. Elég egy krédó, meg egy jelmez és a szívük máris az új ügyé. Szóval, ha az embert sátánistának nevelik, az elveszi az élét. Sátánistának lenni annyi, hogy szombat esténként az az ember, máskor pedig éli a hétköznapi életét. Mellesleg Mária nővér ápolónő is volt, hitvallásától függetlenül, ami általában azzal járt, hogy fejjel lefelé hordta az óráját és élt-halt egy csésze teáért. Remélte, hogy hamarosan jön valaki; ő már megtette a maga dolgát, most már kijárt egy csésze tea.

Talán segít megérteni az emberi viselkedést, ha tisztázzuk, hogy a történelem legnagyobb diadalai és tragédiái nem annak köszönhetőek, hogy az ember alapjában jó, vagy alapjában rossz természetű, hanem annak, hogy alapjában ember.

Kopogtattak. Mária kinyitotta.

– Megtörtént már? – kérdezte Mr. Young. – Én vagyok az apa. A férj. Vagyis mindkettő.

Mária nővér arra számított, hogy az amerikai Kultúrattasé Blake Carringtonhoz, vagy Jockey Ewinghoz fog hasonlítani. Mr. Young egyáltalában nem hasonlított egyetlen amerikaihoz sem, akit a tévében látott, kivéve talán az atyáskodó seriffet a Gyilkos sorokból[4]. Kicsit csalódott volt. A kardigánról sem volt jó véleménye.

Leküzdötte csalódottságát.

– Óóó, igen – mondta. – Gratulálok. A felesége alszik, szegénykém.

Mr Young átnézett a válla fölött.

– Ikrek? – kérdezte és a pipájáért nyúlt. Aztán meggondolta magát. Aztán megint a pipáért nyúlt. – Ikrek? Nekem senki sem szólt róla.

– Jaj, dehogy! – mondta Mária nővér sietve. – Ez a gyermek az önöké, a másik... izé... az másvalakié, csak vigyázok rá, amíg Grácia nővér visszajön. Nem – erősítette meg és A Sátán, Királyok Végzete; A Fenekeden Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme irányába mutatott. – Ő a maguké. A feje tetejétől az iciripiciri patácskákig... ami nincsen neki – tette hozzá sietve.

Mr. Young alaposan megnézte.

– Ah, igen – mondta bizonytalanul. – Az én családomra hasonlít. Ép és egészséges, ugye?

– Ó, igen – mondta Mária nővér. – Teljesen normális gyerek. Nagyon, nagyon normális.

Elnémultak, mindketten, az alvó gyermeket nézték.

– Nincs túl erős akcentusa – mondta Mária nővér – Régóta van már itt?

– Úgy tíz éve – mondta Mr. Young kicsit zavartan. – Áthelyeztek, tudja, ezért költöznöm kellett.

– Nagyon izgalmas lehet a munkája – mondta Mária nővér. Mr. Young megilletődött. Még soha senki nem értékelte az önköltségszámításban rejlő izgalmakat.

– Gondolom, más itt lenni – folytatta Mária nővér.

– Azt hiszem igen – mondta Mr. Young, aki még sosem gondolt bele igazán. Luton, ha emlékezete nem csal, sokban hasonlított Tadfieldhez. Ugyanolyan sövénykerítések a ház és a vasúti töltés között, ugyanolyan emberek.

– Magasabbak a házak, például – mondta Mária nővér elkeseredetten.

Mr. Young rábámult. Az egyetlen épület amire rá lehetett fogni, hogy magas, az Alliance & Leicester irodaház volt.

– És gondolom sok gardenpartit tartanak – mondta az apáca.

Ah. Ezt már értette. Deirdre kedvelte az ilyesmit.

– Rengeteget – mondta beleértéssel. – Deirdre olyankor mindig dzsemet készít, tudja. Én pedig a Fehér Elefántoknál szoktam segíteni.

A Buckingham palota társadalmi rétegének ismeretlen aspektusa tárult Mária nővér elé, bár a vastagbőrűség ismerősen csengett.

– Gondolom ajándék – mondta. – Olvastam, hogy a befolyásos külföldi emberek milyen ajándékokat szoktak adni.

– Pardon?

– Nagy rajongója vagyok a királyi családnak, tudja.

– Ó, én is – mondta Mr. Young és hálásan megkapaszkodott az apáca kiszámíthatatlan gondolatgleccserének újabb jégdarabkáján. Igen, a királyi családdal az ember mindig tudta, hányadán áll. Persze, csak az igaziakkal, akik nagy hangsúlyt fektettek az integetésekre és hídavatásokra, nem pedig azokkal, akik éjszakánként diszkókba jártak és elegük volt a paparazzókból.[5]

– Ez pompás – mondta Mária nővér. – Azt hittem maguk nem túlzottan kedvelik őket mióta függetlenedtek és teáskészleteket dobáltak a folyóba.

És csak locsogott-fecsegett tovább, Rendjének névadó szentjéhez méltóan, kimondva ami a fejében járt. Mr. Young képtelen volt követni az apáca gondolatmenetét és sietve le is tett a próbálkozásról. Talán a vallásos élet teszi furcsává az embereket. Remélte, hogy Mrs. Young hamarosan fölébred. Aztán Mária nővér szóáradatában reményteljesen csengő szóra ismert.

– Lehetséges volna, hogy esetleg kaphatnék talán egy csésze teát, ha lehetséges? – kérdezte Mr. Young.

– Jaj, kedveském – mondta Mária nővér és a szája elé kapta a kezét. – Mit is mondjak?

Mr. Young nem válaszolt.

– Máris intézkedem – mondta. – Biztos, hogy nem kávéra gondolt? Van egy automata az első emeleten.

– Teát, ha kérhetnék – mondta Mr. Young.

– Szavamra, maga aztán tényleg átvette a szokásainkat – mondta Mária nővér lelkesen és kisietett.

Mr. Young egyedül maradt egy alvó feleséggel és két szunyókáló csecsemővel egy székhez tapasztva. Igen, talán a sok korán kelés és a térdeplés teszi, gondolta. Jó emberek, de nem teljesen beszámíthatóak. Egyszer látott egy Ken Russell filmet, abban is voltak apácák. Hát olyasmit nem látott még, de ahol füst van, ott tűz is van, és így tovább...

Fölsóhajtott.

Ekkor ébredt föl „A” magzat és kitartó sírásba kezdett.

Mr. Youngnak hosszú évek óta nem kellett bőgő csecsemőt csitítgatnia és már régebben sem volt túl nagy érzéke hozzá. Mindig is tisztelte Sir Winston Churchillt, ezért kicsinyített változatainak popsin paskolása méltatlannak tűnt a szemében.

– Isten hozott a világon – mondta fáradtan. – Idővel majd megszokod.

A csecsemő elhallgatott és valóban úgy nézett rá, mint egy csökönyös tábornok.

Mária nővér ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a teával. Bármennyire sátánista volt is, gondoskodott csészealjról és egy tányér jeges aprósüteményről. Az övének hóember formája volt, ráadásul az orvosi műszerek rózsaszínjére emlékeztető színben pompázott.

– Maguknál általában nem szokott ilyen lenni – magyarázta az apáca. – Önök ezt keksznek hívják, mi azt mondjuk bisz-kvit.

Mr. Young éppen szóra nyitotta a száját, hogy közölje, ő is így szokta nevezni, akárcsak Luton jeles polgárai, amikor pihegve berontott egy másik apáca.

Először Mária nővérre nézett, aztán Mr. Youngra és mivel egyből látta rajta, hogy sosem látott még pentagrammát belülről, „A” magzatra mutatott és kacsintott.

Mária nővér bólintott és visszakacsintott.

Az apáca kitolta a csecsemőt a gurulós ágyon.

Ami az emberi kommunikáció formáit illeti, egy kacsintás jelentése igen sokrétű lehet. Például az újonnan érkezett apáca kacsintása ezt jelentette:

Hol a pokolban voltál? Megszületett „B” magzat, készen állunk a cserére, te pedig itt állsz a másik szobában A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme mellett és teázgatsz. Engem pedig majdnem lelőttek.

Ami viszont Mária nővért illeti, az ő kacsintása jelenthette ezt:

Itt van A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme, de nem mondhatok többet, mert itt van egy kívülálló.

Mindeközben Mária azt gondolta, hogy a kacsintás valami ilyesmit takart:

Nagyszerű, nővérem: magadtól kicserélted a csecsemőket. Most pedig add ide a másik gyermeket, hogy elvihessem, te pedig teázgass tovább Őexcellenciájával, az Amerikai Kultúrával.

Tehát az ő kacsintása azt jelentette:

Tessék csak, nővérem; itt van a „B” magzat, vidd csak el, hadd beszélgessek Őexcellenciájával. Mindig meg akartam kérdezni, hogy miért olyan magasak az épületeik és miért van rajtuk annyi tükör.

Az üzenetváltás árnyalatai teljességgel megfejthetetlenek maradtak Mr. Young számára, akit rettentően zavart ez a titkos jelbeszéd és arra gondolt: az a Mr. Russell, az tudta miről beszél, semmi kétség.

Mária nővér tévedésére talán még fény derülhetett volna, ha rendtársnőjének gondolatait össze nem kuszálja a Mrs. Dowling-ot őrző testőrök zaklatása, akik növekvő bizalmatlansággal méregettek az apácát. Ennek oka az volt, hogy arra képezték ki őket, hogy határozott módon reagáljanak olyan emberekre, akik hosszú kabátot, vagy köpenyt és bő lebernyegű fejdíszt viselnek és már amúgy is nehezen birkóztak meg az ellentmondó jelzésekkel. Elég kockázatos dolog ellentmondó jelzésekre rosszul reagáló fegyveres emberek közelében tartózkodni, különösen azután, hogy a fegyveresek szemtanúi voltak egy természetes szülésnek, ami határozottan amerikaiatlan módja az állampolgárok világra jövetelének.

Mrs. Young mocorogni kezdett.

– Választottak már neki nevet? – kérdezte Mária nővér.

– Hmm? – mondta Mr. Young. – Ja, nem, még nem igazán. Ha lány lett volna, akkor Lucinda lenne a neve az édesanyám után. Vagy Germaine. Ezt Deirdre találta ki.

– A Wormwood szép név – javasolta az apáca fölidézve klasszikus olvasmányait. – Vagy a Damien. A Damien nagyon népszerű manapság.

.oOo.

Anatéma Apparát – anyja nem volt nagy olvasója a vallásos tanoknak, ezért mikor egyszer beleolvasott az Írásba, úgy találta, hogy ez szép név egy kislánynak – nyolc és fél éves volt és a Könyvet olvasta a takarója alatt egy zseblámpa fényénél.

Más gyerekek olyan alapvető könyvekből tanultak meg olvasni, amiben almák, babák, cickányok és hasonlók színes képei sorakoztak. Az Apparát család azonban más volt. Anatéma a Könyvből tanult meg olvasni.

Nem volt benne alma, meg baba, viszont állt benne egy tizennyolcadik századi fametszet Agnes Nutterről egy máglyán, körülötte ünneplő tömeggel.

Az első szó, amit fölismert a szép volt. Kevés ember tudja nyolc és fél éves korában, hogy a szép azt is jelenti, hogy „hihetetlenül pontos”, de Anatéma közéjük tartozott.

A második szó a pontos volt.

Az első mondat, amit hangosan is föl tudott olvasni, a következő volt:

„És mondám neked, és szavaimat reád bízom. Négy lovas jövend, meg még négy, és három jövend az égen, megy egy lángok közt haladván; és semmi nem állítand meg őket, sem halak, sem eső, sem út és Ördög és Angyal. És te is ottan leszel, Anathema.”

Anatéma szeretett magáról olvasni.

(Voltak olyan könyvek, amiket a gondos szülők a vasárnapi újságok útmutatása alapján megrendelhettek, ezekben gyermekük nevén szerepelt, a hős, amitől a kölyköket jobban érdekelték a könyvek. Anatéma esetében nem csak ő szerepelt a Könyvben – ami eddig pontosnak ígérkezett –, hanem a szülei, nagyszülei és minden felmenője a tizenhetedik századig. Túl fiatal és túl öntelt volt még ahhoz, hogy észrevegye, nem esett szó benne az ő gyermekeiről, vagy akár bármiről is az elkövetkező tizenegy éven túl. Nyolc és fél éves korában az ember számára tizenegy esztendő egy egész élet és ha valaki hitt a Könyvnek, akkor ez szó szerint értendő.)

Okos gyermek volt, sápadt arccal, fekete szemekkel és hajjal. Családi örökségként hajlamos volt rá, hogy a környezetében kényelmetlenül érezzék magukat az emberek, ezen felül korához képest túlságosan okkult kisugárzással rendelkezett.

Koraérett és higgadt természetű volt, az egyetlen, amiben tanárai kifogást emelhettek az a helyesírása volt, ami 300 éve divatjamúltnak számított.

.oOo.

Az apácák fogták az „A” magzatot és kicserélték „B” magzatra az attasé feleségének és testőreinek szeme láttára azzal a ravasz csellel, hogy kitolták az egyik babát („hogy megmérjük, kedveském, muszáj, ez a törvény”) és nem sokkal később betolták a másikat.

A Kultúrattasét, Thaddeus J. Dowlingot pár nappal korábban visszahívták Washingtonba, de a vajúdás alatt végig Mrs. Dowlinggal volt telefonon keresztül.

Sokat rontott a helyzeten, hogy időközben a másik telefonon a befektetési tanácsadójával tárgyalt és egyszer kénytelen volt húsz percre megkérni a feleségét, hogy tartsa a vonalat.

De megoldotta.

A szülés azon felejthetetlen élmények közé tartozott, amiben feltétlenül osztozni kellett és ő egyetlen pillanatáról sem akart lemaradni.

Szólt is az egyik testőrnek, hogy vegye videóra.

.oOo.

Az ördög, mint olyan, sosem alszik, éppen ezért úgy gondolja, hogy másoknak sincs rá szükségük. Crowley azonban szeretett aludni, ez is hozzátartozott a világ nyújtotta gyönyörökhöz. Különösen egy nehéz vacsora után. A tizenkilencedik század nagyobbik részét például teljesen átaludta. Nem azért, mert szüksége volt rá, hanem egyszerűen azért, mert élvezte.[6]

A világ nyújtotta gyönyörök. Hát, jobban teszi, ha sürgősen elkezdi élvezni őket, amíg még van rá ideje.

A Bentley átdübörgött az éjszakán és keletnek tartott.

Természetesen ő maga is az Armageddon híve volt általánosságban véve. Ha valaki megkérdezte volna, miért töltött századokat az emberiség ügyeibe avatkozva, azt mondta volna, hogy „Ja, hát azért, hogy eljöjjön az Armageddon és győzedelmeskedjék a pokol.” Mégis, más dolog volt ügyködni rajta, mint látni, amint megtörténik.

Crowley mindig tudta, hogy a közelben lesz, ha bekövetkezik a világvége, mert halhatatlan volt és amúgy sem volt más választása. Csak remélte, hogy még sokára fog bekövetkezni.

Ugyanis kedvelte az embereket. Ami egy démon számára súlyos jellemhiba.

Ó, persze; mindent megtett, hogy rövidke életük minél nyomorúságosabb legyen, de amit ő kitalált, feleannyira sem volt gonosz, mint amit maguktól csináltak. Mintha tehetségük lett volna hozzá. Beépített tulajdonság, vagy mi. Olyan világba születtek, ami ezeregy módon ellenük tört és mégis erejük nagy részét arra fordították, hogy életük még nyomorúságosabb legyen. Az évszázadok során Crowley egyre nehezebben agyalt ki ördögibbet annál, mint amit általános rosszindulatuk produkált. Voltak idők az elmúlt milleniumban, amikor úgy érezte, küld egy üzenetet Odalentre, amiben az áll: Nézzétek, akár már most föladhatjuk az egészet, bezárhatjuk Dis-t és a Pandemoniumot, aztán fölköltözhetünk a felszínre, mert nem tudunk semmi olyat kitalálni, amit ők ne tudnának maguktól, sőt, olyanokat produkálnak, általában elektródák segítségével, amire mi még csak nem is gondoltunk. Van bennük valami, ami belőlünk hiányzik. A képzelőerő. Meg az elektromosság.

Egyikük meg is írta... „Üres a pokol, a démonok köztünk élnek.”

Crowley-t dicséretben részesítették a Spanyol Inkvizíció miatt. Valóban Spanyolországban tartózkodott abban az időben, általában fogadókban és festői helyeken töltötte az idejét és nem is tudott a dologról, amíg meg nem dicsérték érte. Elment és megnézte magának a dolgot, aztán távozott, és egy hétig ki sem józanodott.

Az a Hieronymous Bosch, micsoda egy hangyás alak volt!

És mikor már azt hinnéd, hogy gonoszabbak a Pokol minden bugyránál, hirtelen Mennyországot megszégyenítő eleganciára és nagylelkűségre képesek. Gyakran ugyanaz a személy produkálja mindkettőt. A szabad akarat a felelős érte, természetesen. Marhaság.

Azirafael egyszer megpróbálta elmagyarázni neki. A lényeg, mondta – ez valamikor 1020 körül történt, amikor először jutottak Egyezségre –, a lényeg, hogy az ember maga döntötte el, hogy jó vagy rossz válik belőle, míg Crowley és természetesen az ő esetében már a kezdettől fogva meghatározták a dolgot. Az ember nem lehet igazán szent, mondta, hacsak nem képes végtelenül gonosz is lenni.

Crowley ezen gondolkozott egy ideig, aztán, úgy 1023 körül azt mondta, várjál csak, ez működik, de csak akkor, ha mindenki egyenlő esélyekkel indul, igaz? Nem várható el, ha valaki egy csatatér kellős közepén kezdi, hogy ugyanúgy teljesítsen, mint az, aki egy nemesi udvarban születik.

Ah, mondta Azirafael, ez jó érv. Minél alacsonyabbról indulsz, annál több lehetőséged van.

Crowley erre azt mondta, hogy ez őrültség.

Nem, mondta Azirafael, ez a felfoghatatlan.

Azirafael. Az Ellenség. De ha valaki hatezer éve az ellenséged, az már szinte a barátod.

Crowley lenyúlt és fölvette a telefont.

Démonnak lenni természetesen azt jelentette, hogy szabad akarat nincsen. Az emberek közelében azonban elleset pár ravasz fogást.

.oOo.

Mr. Young nem rajongott a Damienért, sem a Wormwoodért, sem Mária nővér többi javaslatáért, pedig fölsorolta neki a fél Poklot és a hangosfilm első két évtizedének összes jelentősebb hollywoodi sztárját.

– Hát – mondta végül kicsit sértődötten –, nem tudom miért rossz az Errol, vagy a Cary. Nagyon szép amerikai név mindkettő.

– Én valami, nos, hagyományosabbra gondoltam. – magyarázta Mr. Young. – Mindig a szép, egyszerű neveket kedveltük a családban.

Mária nővér ragyogott az örömtől.

– Helyes. A régi nevek a legjobbak.

– Valami tisztes angol név, amit a Bibliában is olvashat az ember – mondta Mr. Young. – Máté, Márk, Lukács, ilyesmi.

Mária nővér összerezzent.

– Csak az a baj, hogy sosem érintettek meg igazán – tette hozzá Mr. Young. – Inkább emlékeztetnek színészekre, meg futballistákra.

– A Saul szép név – próbálkozott Mária nővér.

– Nem akarok annyira régi nevet – mondta Mr. Young.

– Akkor Káin. Nagyon modern a hangzása. Káin – próbálkozott az apáca.

– Hmm – mondta Mr. Young kétkedve.

– Vagy ott van... hát az Ádám mindig beválik. Adam – hát, nagy baj nem lehet belőle, gondolta Mária nővér.

– Adam? – kérdezte Mr. Young.

.oOo.

Jó lenne azt hinni, hogy a sátánista apácák a fölösleges csecsemőt – „B” magzat – titokban adoptáltatták és normális, boldog, vidám gyermekkora volt, végül teljesen normális, jóltáplált felnőtt lett belőle.

Talán ez is történt.

Képzeljük el, hogy alsó tagozatban díjat nyert helyesírásból, érdektelen, de kellemes középiskola és egyetemi évek után a Tadfield és Norton Építkezési Vállalatnál kapott jól fizető állást és egy csinos lányt vett feleségül. Valószínűleg hozzáképzelnek még néhány gyereket és egy hobbit: régi motorokat újít föl a garázsában, vagy trópusi halakat tenyészt.

Nem akarják tudni, mi történhet „B” magzattal.

A maguk verziója amúgy is jobban tetszik.

Valószínűleg díjakat nyer a trópusi halaival.

.oOo.

Egy kis házikóban valahol Dorkingban, Surrey megyében kis lámpa égett egy hálószobában.

Newton Pulsifer tizenkét éves volt, sovány, szemüveges és már órák óta aludnia kellett volna.

Anyja azonban meg volt győződve kisfia zsenialitásáról és hagyta, hogy lefekvés után még fönnmaradjon és „kísérletezgessen”.

Legfrissebb kísérlete egy hálózati csatlakozó kicserélése volt egy ósdi Bakelite rádión, amit az anyja adott neki. Büszkén „munkapadnak” nevezett ütött-kopott íróasztala mögött ült, melyen vezetékek, elemek, csupasz drótok, villanykörték hevertek, meg egy házilag összeszerelhető kristály, ami sosem működött. A Bakelite rádió sem akart többé működni, de egyelőre a lehetőségig sem jutott el.

Három, enyhén deformált repülő lógott a mennyezetről. Még egy laikus szemlélő is könnyedén észrevehette róluk, hogy bár gondosan és óvatosan lettek összerakva, az illetőnek semmi érzéke sem volt a repülőgépmodellek készítéséhez. Reménytelenül büszke volt mindre, még a Spitfire-re is, pedig még a szárnyait is összecserélte.

Föltolta a szemüveget az orrán, összepattintotta a dugót és letette a csavarhúzót.

Ezúttal jó eséllyel reménykedhetett, pontról pontra követte a Gyakorlati elektronika fiúk számára; benne száz meg egy módja az elektronika biztonságos és oktató célú felhasználására című füzetben foglaltakat. A megfelelő színű drótokat a megfelelő színű tüskékhez forrasztotta; ellenőrizte, hogy jó áramerősségű biztosítékot használt-e. Aztán összecsavarozta az egészet. Eddig semmi gond.

Bedugta a konnektorba. Bekapcsolta.

Az egész házban kialudt a villany.

Newton büszkén húzta ki magát. Egyre jobb lett. Múltkor egész Dorkingot elsötétítette és kijött egy férfi az Elektromos Művektől, hogy elbeszélgessen a mamájával.

Égető és viszonzatlan vonzalom fűzte az elektromos dolgokhoz. Volt egy számítógép az iskolában és vagy féltucat srác mindig bent maradt tanítás után és lyukas kártyalapokat dugdostak bele. Mikor a számítógépteremért felelős tanár végre engedett Newton folyamatos könyörgésének és beengedte a terembe, Newtonnak csak egyetlen picinyke kártyát sikerült bedugnia a gépbe. Megrágta és végleg a torkán akadt.

Newton biztos volt benne, hogy a számítógépeké a jövő, arra pedig föl akart készülni, hogy az új technológia élvonalában menetelhessen.

A jövőnek saját tervei voltak. Mind benne volt a Könyvben.

.oOo.

Adam, gondolta Mr. Young. Megpróbálta kimondani, hogyan is hangzana.

– Adam – hmmm...

Lenézett A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme aranyló fürtjeire.

– Tudja, nővér – vonta le a következtetést rövid idő múltán. – Azt hiszem tényleg úgy néz ki, mint egy Ádám.

.oOo.

Az éjszaka nem volt sötét és viharos.

A sötét, viharos éjszaka két nappal később következett be, nagyjából négy órával azután, hogy Mrs. Dowling és Mrs. Young gyermekeikkel együtt elhagyták az épületet. Különösen sötét és viharos éjszaka volt, majd, nem sokkal éjfél után, amikor a vihar a legvadabbul tombolt, villámcsapás sújtott le a Sokatmondó Rend zárdájára és lángra gyújtotta a tetőt.

Senkit sem ért komolyabb sérülés, de a tűz hosszú órákig égett és jelentős károkat okozott.

A tűz felszítója egy közeli hegytetőn lopakodott és a lángokat nézte. Magas volt, karcsú, ahogy a Pokol Hercegéhez illett. Ez volt az utolsó cselekedet, amit az alvilágba való visszatérése előtt el kellett végeznie.

A többit már rábízhatta Crowleyra.

Hastur hazatért.

.oOo.

Azirafael gyakorlatilag Hatalmasság volt, de mostanában ezzel sokat viccelődtek az emberek.

Tulajdonképpen sem ő, sem Crowley nem választották volna egymás társaságát, de mindketten emberek voltak, legalábbis emberformájú teremtmények, az Egyezség pedig mindeddig nagyon jól bevált. Mellesleg, hajlamosak voltak hozzászokni az egyeden állandó archoz, akivel az elmúlt hat millenium alatt találkoztak.

Az Egyezség meglehetősen egyszerű volt, olyannyira, hogy nem is érdemli meg a nagybetűt, amit csupán azért hord, mert olyan régóta létezik Az a fajta józan megfontoláson alapuló megegyezés volt, amit az elszigetelt ügynökök változatosan lehetetlen körülmények között, messze feljebbvalóiktól köthettek amikor rájöttek, hogy sokkal több közös vonás van bennük, közvetlen ellenfelekben, mint távoli szövetségeseikben. Az Egyezség abból állt, hogy bizonyos esetekben hallgatólagosan nem avatkoztak bele egymás cselekedeteibe. Ez biztosította azt, hogy míg egyikük sem képes győzni, nem is veszíthetnek és mindketten bizonyíthatták gazdáik felé, hogy mekkora eredményeket értek el ravasz és jól tájékozott ellenfeleikkel szemben.

Ez azt jelentette, hogy Crowley megcsinálhatta Manchestert, Azirafael pedig szabad kezet kapott egész Shropshire-ben. Crowleyé volt Glasgow, Azirafaelé Edinburgh (egyikük sem vállalt felelősséget Milton Keynes-ért[7], de mindketten sikerként jelentették le).

Ebből kifolyólag teljesen természetes volt mindkettőjük számára, hogy kiálljanak a másikért, ha a józan ész azt diktálta. Végül is mindketten angyalok voltak. Ha egyikük elkövetett egy apróbb kísértést, teljesen természetes volt, hogy átszaladva a városon adagoljon egy standard isteni révületet is. Előbb-utóbb úgyis megteszi valaki, a józan gondolkodás csak több szabadidőt teremt a másiknak és csökkenti a költségeket.

Azirafael olykor bűntudatot érzett emiatt, de az emberiséggel együtt töltött évszázadok ugyanolyan hatással voltak rá, mint Crowleyra, csak fordítva.

Mellesleg, a főnökség nem igazán törődött azzal, hogy ki mit csinál, amíg rendben mentek a dolgok.

Azirafael pillanatnyilag a Szent Jakab Park kacsaúsztatója mellett állt Crowley társaságában. A kacsákat etették.

A Szent Jakab Park kacsái annyira hozzászoktak már, hogy lopva találkozó titkosügynökök etetik őket, hogy kifejlesztették a maguk pavlovi reflexeit. Ha fogunk egy Szent Jakab Parkból való kacsát és bezárjuk egy szobába, majd mutatunk neki egy fényképet két emberről – egyikük általában szőrmegalléros kabátot visel, a másik valami komorabbat, mintás sállal – a kacsa várakozóan les majd ránk. Az orosz kulúrattasé fekete kenyere különösen keresett volt kifinomultabb körökben, míg az M19 főnökének sörélesztős édensüteménye igazi csemegének számított.

Azirafael nagyobb darabkát szórt az egyik tojó elé, ami rögtön elkapta és azonnal elsüllyedt.

Az angyal Crowley felé fordult.

– Node kérlek, barátom – dünnyögte.

– Elnézést – motyogta Crowley – Megfeledkeztem magamról.

A kacsa dühödten bukkant a felszínre.

– Természetesen tudtuk, hogy történik valami – mondta Azirafael. – Csak valahogy úgy képzelné az ember, hogy az ilyesmi Amerikában történik meg. Arrafelé szeretik az ilyesmit.

– Még megeshet – mondta Crowley borúsan. Tűnődve pillantott a park túloldalán várakozó Bentleyre, amit gondosan kerékbilinccsel láttak el.

– Ó, igen, az amerikai diplomata – mondta az angyal. – Igen mutatós gondolat. Mintha az Armageddon valami filmbemutató volna, amit a lehető legtöbb országban el akarnak adni.

– Az összes országban – helyesbített Crowley gyászosan. – A Föld és minden királysága.

Azirafael az utolsó darabka kenyeret is a kacsák elé szórta, amik megindultak a bolgár tengerészeti attasé és egy óvatos mozgású, Cambridge-i nyakkendőt viselő férfi felé. Azirafael gondosan egy szemeteskosárba dobta az üres papírzacskót.

Crowley felé fordult.

– Természetesen mi fogunk győzni – mondta.

– Azt nem akarhatod – mondta a démon.

– Az ég szerelmére, miért nem?

– Figyelj – mondta Crowley elkeseredetten. – Hány zeneszerzőt tudsz felsorolni a ti oldalatokon, mi? Elsőrangút, úgy értem.

Azirafael meglepődöttnek tűnt.

– Hát, nézzük csak... – kezdte.

– Kettőt – mondta Crowley – Elgar és Liszt. Ennyi. Az összes többi nálunk van. Beethoven, Brahms, az összes Bach, Mozart és a többiek. El tudsz képzelni egy örökkévalóságot Elgar társaságában?

Azirafael lehunyta a szemét. – Túlságosan könnyen – nyögte.

– Akkor ennyi volt – mondta Crowley diadalmasan. Tudta, mi Azirafael gyenge pontja. – Nincs több cd, nincs több Albert Hall. Sem Glyndbourne, csak mennyei harmóniák egész nap.

– Felfoghatatlan – dünnyögte Azirafael.

– Akár a tojás só nélkül, te mondtad. Erről jut eszembe. Nincs só, nincs tojás. Sem hússaláta kapros öntettel. Vége a kellemes kis éttermeknek, ahol előre köszönnek. Nincsenek kis antik boltok, könyvesboltok sem. Nincs többé érdekes régi kiadás. Sem... – Crowley elérte Azirafael érdeklődési körének legszélét – ...Regency ezüst tubákosszelencék.

– De ha mi győzünk, az sokkal jobb lesz! – krákogta az angyal.

– De nem lesz olyan érdekes. Nézd, tudod, hogy igazam van. Te ugyanolyan boldog lennél a kis hárfáddal, mint én a vasvillámmal.

– Tudod, hogy nem játszunk hárfán.

– Mi pedig nem használunk vasvillát. Képletesen értettem.

Egymásra meredtek.

Azirafael széttárta elegánsan manikűrözött kezeit.

– A mieink örömmel várnák, ha bekövetkezne, tudod jól. Erről szól az egész. A végső teszt. Lángoló kardok, a Négy Lovas, vértenger és az egész unalmas velejáró – megvonta a vállát.

– És utána? Game Over? Dobjon be újabb érmét? – kérdezte Crowley.

– Néha igen nehezen tudom követni a sajátos gondolatmenetedet.

– Én szeretem a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem kell megtörténnie. Nem muszáj a pusztítással letesztelni az egészet, csak hogy tudjátok, működött a dolog.

Azirafael megvonta a vállát.

– Ez a számodra felfoghatatlan bölcsesség, úgy látom – mondta az angyal és megborzongott. Szürke felhők gyülekeztek az égen.

– Menjünk valami meleg helyre – mondta.

– Nekem mondod? – kérdezte Crowley egykedvűen.

Egy darabig szótlanul sétáltak.

– Nem mintha nem értenék egyet veled – mondta az angyal miközben átvágtak a gyepen –, csak nem szabad megszegnem a szabályokat. Tudod jól.

– Nekem sem – mondta Crowley.

Azirafael lapos pillantást vetett oldalra.

– Jaj, ugyan már – mondta –, végül is démon vagy.

– Igen, de nálunk az engedetlenség csak általánosságban értendő. A határozott engedetlenséget büntetik igazán.

– Mint például az egymás közötti engedetlenség?

– Pontosan. Csodálkoznál, ha látnád. Vagy talán nem. Mit gondolsz, mennyi időnk van? – intett Crowley a Bentley felé, aminek fölpattantak az ajtói.

– A jóslatok eltérnek – mondta Azirafael az utasülésre csusszanva. – Legalább az évszázad végéig, bár már korábban is számíthatunk különös eseményekre. Az utolsó évezred nagy prófétái jobban ügyeltek a versmértékre, mint a pontosságra.

Crowley az indítókulcsra mutatott, ami elfordult.

– Azaz? – mondta.

– Tudod – válaszolta az angyal udvariasan. – „És a világnak vége lészen, pampa-rampa-rampa-négyben”. Vagy kettőben, hétben, vagy ilyesmi. A „hatban”-ra kevés jó rím van, úgyhogy azok jó évek lehetnek.

– És milyen jelenségek?

– Kétfejű borjak, jelek az égen, visszafelé repülő vadludak, haleső, ilyesmi. Az Antikrisztus jelenléte megváltoztatja az okozati dolgok természetes rendjét.

– Hümmm.

Crowley sebességbe tette a Bentleyt, aztán eszébe jutott valami. Csettintett.

A kerékbilincsek eltűntek.

– Ebédeljünk – mondta. – Még úgyis tartozom eggyel...

– 1793, Párizs – mondta Azirafael.

– Ja, igen. A Rémuralom. Az a tietek volt, vagy a mienk?

– Nem a tietek?

– Nem emlékszem. Az étterem mindenesetre kellemes volt.

Amint elhaladtak egy döbbent parkolóőr mellett, Crowley legnagyobb meglepetésére lángra kapott a jegyzettömbje.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt nem akartam – mondta.

Azirafael elpirult.

– Ez én voltam – mondta. – Mindig azt hittem, hogy ti találtátok ki őket.

– Valóban? Mi azt hittük, hogy ti voltatok.

Crowley belenézett a visszapillantóba.

– Gyerünk – mondta. – Irány a Ritz.

Crowley nem törődött az asztalfoglalással. Az ő világában az ilyesmik mindig másokkal estek meg.

.oOo.

Azirafael könyveket gyűjtött. Ha teljesen őszinte akart lenni, belátta, hogy könyvesboltja csak egy hely, ahol tárolta őket. Nagy rutinja volt benne. Fönntartandó a tipikus antikvárius látszatát minden cselt és trükköt bevetett a fizikai erőszak kivételével, hogy megakadályozza vevőit a sikeres vásárlásban. Kellemetlen, nyirkos illatok, szúrós tekintetek, rendszertelen nyitva tartás – hihetetlenül jó volt benne.

Régóta gyűjtötte már a könyveket és mint minden gyűjtő, ő is specializálódott.

Több, mint hatvan kötete volt, amiben az utóbbi pár évszázad fejleményeit taglalták. Előszeretettel gyűjtött Wilde első kiadásokat. Teljes gyűjteménye volt a Hírhedt Bibliákból, melyek legtöbbje drámai nyomdahibáiról kapta a nevét.

Ilyen volt például az Erszényes Biblia, amiben egy nyomdahiba folytán a Korinthiaiaknak írott első levélben ez állt: „Mert tudjátok meg, hogy az erszényeseké a Mennyek Országa!”; és ott volt a Bűnös Biblia, 1632-ből, Barker és Lucas nyomdájából, amiben a hetedik parancs így szólt: Kívánd meg felebarátod asszonyát. Volt még Karát Biblia, Ülő Halak Bibliája, Zoé Hárfája Biblia, és Jobb Biblia, és így tovább. Azirafaelnek mind megvolt, még a legritkább, 1651-ben nyomott Biblia is, amint a londoni Bilton & Scaggs adott ki.

Ez volt az első a három nagy kiadási katasztrófájuk közül.

A könyvet úgy ismerték, hogy Fenevigye Biblia. A tartalmas szedői hiba, ha lehet egyáltalán így nevezni, Ezékiel könyvének 48.5 bekezdésénél található.

2. És Dán határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Áser, egy rész;

3. És Áser határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Nafthali, egy rész;

4. És Nafthali határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Manasse, egy rész;

5. A fene vigye el ezt a papírost. Tele van a hoczipőm a betűszedéssel. Biltonn gazda nem is uriember, Scagges gazda pedig rosszabb, mint egy kiados hasmenés. Én mondám, egy ily napon, bárki, akinek egy tsöpp esze is van, odakint sétál a napsütésben, nem idelen rostokol ebben a sötét zugban, amit nyomdának neveznek £#”¥£;!#

6. És Efraim határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Rúben, egy rész. [8]

Bilton és Scragg második nagy bukása 1653-ban következett be. Hihetetlen szerencséjükre sikerült hozzájutniuk az „Elveszett Kvart” egy darabjához – a három Shakespeare színdarab egyikét, ami kimaradt a Folio kiadásból és mostanára teljesen nyomuk veszett, csak a nevük maradt fönn. Amit megszereztek, az Shakespeare legelső színdarabja a Robin Hood comédiája, avagy a Sherwoodi Erdő[9] címet viselte.

Bilton csaknem hat guinea-t fizetett a kvartért és úgy számolta, legalább a dupláját visszanyeri a kiadáson.

Aztán elvesztette.

Bilton és Scaggs harmadik nagy bukása egyikük számára sem volt teljesen világos. Akármerre nézett az ember, a jóslatokkal foglalkozó könyveket vitték, mint a cukrot. Nostradamus Századok című könyvének angol kiadása már a harmadik utánnyomást élte meg és öt másik Nostradamus, mind azt állítván, hogy az egyetlen hiteles forrás, diadalmas dedikálókörutat tudhatott maga mögött. Shipton anya Proféciák Gyűjteménye egykettőre elfogyott a boltokból.

Az összes nagy londoni kiadó – összesen nyolc – legalább egy Próféciák Könyvét tudhatott a listáján. Mindegyik vészesen pontatlan volt, de a ködösítés és a nagyvonalú általánosítások népszerűvé tették őket. Ezer, sőt, tízezerszám fogytak.

– Mintha pénzt nyomtatnánk! – mondta Bilton Scaggsnek.[10] A közönség ilyen szemetet kíván! Azonnal ki kell adnunk egy jóslatok könyvét!

A kézirat másnap reggel meg is érkezett; az író időzítése, mint mindig ezúttal is tökéletes volt.

Bár sem Bilton, sem Scaggs nem tudta meg, a kézirat az emberiség történelmének egyetlen, minden részletében tökéletesen pontos jóslatait tartalmazta az elkövetkező háromszáz és negyvenvalahány évre, ami pontosan és részletesen taglalta az eseményeket, amik majd elhozzák a világvégét.

Bilton és Scaggs 1655. szeptemberében adták ki a könyvet, még épp időben a karácsonyi szezonra[11], és ez lett az első könyv Anglia történelmében, aminek remittendája lett.

A könyv nem fogyott.

Még abban a kis, lancashire-i üzletben sem, ahol kis papírlapon az állt: „Helybéli író”.

A könyv szerzője, egy bizonyos Agnes Nutter nem lepődött meg ezen, akkoriban igen kevés dolog tudta volna meglepni Agnes Nuttert.

Nem mintha a népszerűség, vagy a pénz miatt írta volna, pusztán az írónak kijáró tiszteletpéldány miatt.

Senki sem tudja, mi történt az el nem fogyott példányok garmadájával, az viszont biztos; hogy egyetlen múzeum és magángyűjtemény sem rendelkezik vele. Még Azirafaelnek sincs belőle, pedig még a térde is elgyengül a gondolatra, hogy rátegye a szépen manikűrözött kezét egy darabra.

Éppenséggel az egész világon mindössze egyetlen példány maradt meg Agnes Nutter próféciáiból.

Egy könyvespolcon állt alig negyven mérföldnyire onnét, ahol Crowley és Azirafael elköltötte az ebédjét és átvitt értelemben, már ketyegett a visszaszámlálás.

.oOo.

Három óra volt. Az Antikrisztus már tizenöt órája a földön járt, és egy angyal meg egy démon már lendületesen ivott hármukra.

Egymással szemben ültek Azirafael rozoga boltjának hátsó szobájában valahol a Soho-ban.

A Soho legtöbb üzlethelyiségének volt hátsó szobája, legtöbbje ritka, vagy nagyon drága könyvekkel volt tele. Azirafael könyveiben nem voltak illusztrációk, csak régi, barna keménykötésük volt és töredezett lapjaik.

Olykor sötét ruhás, komoly tekintetű férfiak látogatták meg és nagyon udvariasan javasolták, hogy talán el akarná adni az üzletet, hogy a környékhez jobban illő kiskereskedést nyissanak a helyén. Néha készpénzt ajánlottak vastag, ötvenfontos kötegekben, máskor beszélgetés közben a többiek körbejárták a boltot és a fejüket csóválgatva azon tűnődtek, milyen gyúlékony dolog is a papír és itt milyen sok van belőle.

Azirafael pedig mosolygott és bólogatott és megígérte, hogy gondolkozik rajta. Aztán az emberek elmentek és soha nem jöttek vissza.

Csak azért, mert angyal volt, még nem volt hülye.

Az asztal tele volt üres üvegekkel.

– A lényeg – mondta Crowley –, a lényeg. A lényeg az.

Igyekezett Azirafaelre összpontosítani.

– A lényeg az – mondta és igyekezett egy lényegre gondolni.

– A lényeg, amit mondani akartam – kezdte felderülve –, a delfin. Ez a lényeg.

– Hal – mondta Azirafael.

– Nemnemnemnem – mondta Crowley az ujját rázna. – 'gyemlős. Emlős. A különbség...

Crowley igyekezett utat törni gondolatai mocsarában, hogy emlékezzen a különbségre.

– Az a különbség, hogy...

– A szárazföldön párzanak – próbált segíteni Azirafael.

Crowley összeráncolta a homlokát.

– Nem hiszem. Egészen biztos, hogy nem ez. Valami a fiatalokkal kapcsolatban. Valami – összeszedte magát. – A lényeg az, a lényeg az agyuk.

Egy üvegért nyúlt.

– Mi van az agyukkal? – kérdezte az angyal.

– Nagy. Ez a lényeg. Akkora, akkora, fene nagy agy. És ott vannak a bálnák. Agy City, én mondom. Egy egész tenger, tele agyakkal.

– Krák – mondta Azirafael miközben szomorkásan bámulta az üres poharát.

Crowley hosszú pillanatig, hűvös tekintettel meredt az angyalra olyan kifejezéssel, mint akinek éppen most dobtak egy hatalmas gerendát lomhán zakatoló gondolatai elé.

– He?

– Büdös nagy dög – mondta Azirafael. – A nagy mélységesség legalján aluszik. Egy halom nagy és számtalan polipo... polpol... francos nagy hínárok alatt. Majd a legvégén emelkedik föl, amikor már forr a tenger.

– Egen?

– Tény.

– Ott is van – mondta Crowley hátradőlve. – Az egész tenger forr, szegény delfinek, lőttek a hínároknak, meg minden és senki nem törődik velük. Akárcsak a gorillákkal. Hoppá, mondják, piros lett az ég, a csillagok a földre hullnak, mit nem tesznek a banánba manapság? Aztán...

– Fészkelnek. Mármint a gorillák. Tudtad? – magyarázta az angyal és újból töltött magának. Harmadszorra már a pohárba is ment.

– Nane.

– Isten bizony. Láttam egy filmben. Fészket.

– Azok a madarak – mondta Crowley.

– Fészkek – erősködött Azirafael.

Crowley úgy döntött, nem vitatja a tényállást.

– Ott is van – mondta. – Az összes állat, nagy, meg kocsi. Akarom mondani kicsi. Nagy meg kicsi. Soknak agya is van. Aztán zuttttty.

– De te is részese vagy – mondta Azirafael. – Megkísérted az embert és jól csinálod.

Crowley az asztalhoz csapta a poharát.

– Az más. Nekik nem kell igent mondaniuk. Ez a felfoghatatlan része, ugye? Ezt ti találtátok ki. Próbára kell tenni az embereket. De nem a pusztulás felé.

– Jól van, jól van. Nekem sem tetszik jobban, mint neked. De már mondtam. Egnede... engeled... aztat kell tennem, amit. Mer' e gyangyal vagyok.

– A Mennyben nincsen színház – mondta Crowley – És kevés a film.

– Ne próbálj megkísérteni – mondta Azirafael nyomorúságosan. – Ismerlek, vén kígyó!

– Csak gondolj bele – mondta Crowley kitartóan. – Tudod mi az az örökkévalóság? Tudod mi az az örökkévalóság? Úgy értem, tisztában vagy vele mi az az örökkévalóság? Na, van egy hegy, egy mérföld magas és ott áll a világmindenség végén, és minden ezer évben jön a kismadár...

– Milyen kismadár? – kérdezte Azirafael gyanakodva.

– A kismadár, amiről beszélek. És minden ezredik évben...

– Ugyanaz a madár ezer évenként?

Crowley elbizonytalanodott.

– Ja – mondta.

– Marha öreg egy madár.

– Oké. És minden ezer évben ez a kismadár odarepül...

– ...vánszorog...

– ...repül ehhez a hegyhez és megköszörüli a csőrét...

– Várjunk csak! Azt nem teheted. Innentől az univerzum végéig rengeteg... – Azirafael nagyvonalúan, bár egy kicsit bizonytalanul körbeintett. – Rengeteg hogyishívják van, drága fiam.

– De mégis odamegy – tartott ki Crowley.

– De hogyan?

– Nem számít!

– Használhatna űrhajót – javasolta az angyal.

Crowley megenyhült egy kicsit.

– Igen – mondta. – Ha így tetszik. Szóval ez a kismadár...

– Csak mert ha az univerzum végéről beszélünk – mondta Azirafael –, akkor ez olyan űrhajó, hogy a leszármazottaid jönnek ki a másik végén. Akkor meg kell mondanod a leszármazottaidnak, azt mondod: „Ha odaértek a hegyhez...” – elbizonytalanodott. – Mit kell csinálniuk?

– Megköszörülni a csőrüket a sziklán – mondta Crowley – És aztán visszarepül...

– ...az űrhajóban...

– És ezer év múlva újra megcsinálja – mondta Crowley sietve.

Egy pillanatra részeg csönd támadt.

– Egy kicsit nagy erőfeszítésnek tűnik csak azért, hogy éles legyen a csőre – tűnődött Azirafael.

– Figyelj – mondta Crowley türelmetlenül. – A lényeg az, hogy amikor a kismadár már teljesen elkoptatta a csőrével a hegyet, és semmi sem maradt belőle, akkor...

Azirafael szóra nyitotta a száját. Crowley egyszerűen tudta, hogy rá akar mutatni a madár csőre és a gránitszikla közötti relatív keménységre, ezért sietve folytatta.

– ...addigra még mindig nem ért véget „A muzsika hangjai”.

Azirafael megdermedt.

– És élvezni fogod – mondta Crowley könyörtelenül. – De tényleg.

– Édes fiam...

– Nem lesz más választásod.

– Figyelj...

– A Mennyországnak nincsen ízlése.

– Na...

– És nincs egy kínai étterme sem.

Hirtelen fájdalmas kifejezés suhant át Azirafael elkomorodott arcán.

– Ezt nem tudom fölfogni, amíg részeg vagyok – mondta. – Kijózanodok.

– Énis.

Mindketten összerezzentek, ahogy az alkohol eltűnt a vérkeringésükből és kihúzták magukat ültükben. Azirafael megigazította a nyakkendőjét.

– Nem szólhatok bele a mennyei tervekbe – károgta.

Crowley az üres poharát méregette, aztán töltött magának.

– És mi a helyzet a pokoli tervekkel? – mondta.

– Pardon?

– Hát, pokoli terv kell, hogy legyen, nem igaz? Mi csináljuk. Az én oldalam.

– Ah, de ez is csak az átfogó mennyei terv része – magyarázta Azirafael. – Ti nem csinálhattok semmi olyat, ami nem része a felfoghatatlan isteni tervnek – tette hozzá önelégülten.

– Szeretnéd!

– Nem, ez a... – ingerülten csettintett az ujjával. – A dolog. Van erre valami idiómátok. A vonal a legalján.

– Alapvető mérce.

– Igen, ez az.

– Hát... ha biztos vagy benne... – mondta Crowley.

– Kétségtelen.

Crowley ravaszul fölnézett.

– Akkor nem lehetsz biztos benne, javíts ki, ha tévednék, nem lehetsz biztos benne, hogy a megakadályozása nem része a mennyei tervnek. Úgy értem, az a dolgotok, hogy megakadályozzátok a Gonosz minden lépését, igaz?

Azirafael tétovázott:

– Igen, úgy van. Igen.

– Látsz valami rosszat, elhárítod, igazam van?

– Nagyjából, nagyjából. Igazság szerint más embereket bátorítok, hogy hárítsák el. A felfoghatatlanság miatt, ugye érted.

– Persze, persze. Szóval csak annyit kell tenned, hogy elhárítod. Mert annyit mondhatok – mondta Crowley türelmetlenül –, hogy a születés csak a kezdet. A fölnevelés számít igazán. A befolyások. Máskülönben a gyermek nem tanulja meg használni az erejét – elbizonytalanodott. – Illetve nem úgy, ahogy kellene.

– Hát, a mieink egyáltalán nem bánnák, ha megakadályoználak – mondta Azirafael tűnődve. – Egyáltalán nem bánnák.

– Rendben. Újabb toll a szárnyadba – mondta Crowley bátorító mosollyal.

– Mi fog történni a gyermekkel, ha nem kapja meg a sátáni nevelést?

– Valószínűleg semmi. Nem fogja megtudni.

– De a gének...

– Ne gyere a génekkel. Mi közük hozzá? – kérdezte Crowley. – Vegyük például a Sátánt. Angyalnak teremtetett, aztán ő lett a Legfőbb Gonosz. Ha már a genetikánál tartunk, azt is mondhatnád, hogy angyal lesz belőle. Végtére is, az apja nagykutya volt a Mennyországban annakidején. Azt állítod, hogy démon lesz belőle, csak azért, mert az apjából az lett. Ez olyan, mint azt mondani, hogy a levágott farkú egér farok nélküli kölyköket fog szülni. Nem. A nevelésben van a lényeg. Hidd el nekem.

– És ha sátáni nevelést kap anélkül...

– Hát, a legrosszabb esetben elölről kell kezdeniük. A világ pedig nyer újabb tizenegy évet. Ez is jelent valamit, nem?

Azirafael ismét eltűnődött.

– Azt állítod, hogy a gyermek önmagában nem gonosz? – kérdezte lassan.

– Ponteciálisan gonosz. És gondolom, potenciálisan jó is. Csak egy jó nagy adag potenciál, ami arra vár, hogy megformálják – mondta Crowley – Mellesleg, miért is beszélünk jóról meg rosszról. Csak két oldal elnevezése. Mi aztán tudjuk.

– Azt hiszem megér egy próbát – mondta az angyal. Crowley bátorítóan bólogatott.

– Megegyeztünk? – kérdezte a démon kezet nyújtva.

Az angyal óvatosan megrázta.

– Hát, érdekesebb lesz, mint a szentek – mondta.

– És hosszútávon a gyermek érdekét szolgálja – mondta Crowley – Bizonyos értelemben keresztapák leszünk. Mondhatnánk, a gyermek vallásos fölneveléséről gondoskodunk.

Azirafael kihúzta magát.

– Tudod, erre még nem is gondoltam – mondta. – Keresztapák. Hát, átkozott legyek, ha nem éri meg.

– Nem olyan rossz – mondta Crowley – Ha már hozzászoktál.

.oOo.

Scarlettnek hívták. Mostanság fegyverekkel kereskedett, bár a dolog kezdte elveszíteni az ízét. Sosem ragadt le túl sokáig egy munkánál. Három-négyszáz évig, legfeljebb. Nem akart begyepesedni.

A haja rőtes színű volt, se nem gyömbér, se nem barna, inkább sötét, csillogó rézszínű, sűrű hullámokban hullott a derekáig, olyan, amiért a férfiak ölni tudnak; éppenséggel gyakran meg is tették. Szemei rikító narancsszínűek voltak. Mindig huszonötnek nézett ki.

Poros, téglavörös teherautót vezetett, rajta válogatott fegyverek, melyeket csaknem hihetetlen tehetséggel volt képes átcsempészni a világ bármely határán. Egy kis, nyugat-afrikai országba tartott, ahol kisebbfajta polgárháború volt kitörőben és némi szerencsével, ha eladja a fegyvereket, országos méretűvé duzzad a háborúság. Sajnos az autó lerobbant és még ő sem volt képes megjavítani.

Pedig mostanság igen jól értett a gépekhez.

Éppen egy város[12] közepén járt. Az illető helység Kumbolaföld fővárosa volt, ami az elmúlt háromezer évben teljesen békés ország volt. Körülbelül harminc évig Sir-Huphrey-Clarksonföld volt a neve, de mivel nem voltak ásványkincsei és még a banán sem termett meg, megdöbbentő sebességgel jutott el a teljes politikai autonómiáig. Kumbolaföld talán szegény volt és kétségtelenül unalmas hely, de békében élt. A különböző törzsek régóta nagyon jól megfértek egymás mellett, fegyvereiket pedig ásókra és kapákra cserélték már rég. 1952-ben verekedés tört ki a főtéren egy részeg ökörhajcsár és egy hasonlóképpen részeg ökörtolvaj között. Az emberek még mindig erről beszéltek.

Scarlett ásított és széles karimájú kalapjával legyezgette magát, az autót pedig otthagyna a poros úton és besétált egy közeli bárba.

Egy doboz sört vett, fölhajtotta, aztán rámosolygott a csaposra.

– Lerobbant az autóm – mondta. – Tud valakit, aki segíthetne?

A csapos szélesen, hófehér fogakkal visszamosolygott. Lenyűgözte, ahogy a nő fölhajtotta a sörét.

– Csak Nathan, kisasszony, de ő visszament Kaundába, hogy meglátogassa az apósa farmját.

Scarlett újabb doboz sört vásárolt.

– Szóval, ez a Nathan mikor jön vissza?

– Talán jövő héten. Meglehet, hogy csak két hét múlva, drága hölgyem. Igazi nagy csavargó ez a Nathan, tudja – mondta és előrehajolt a pult fölött. – Egyedül utazik, kisasszony?

– Igen.

– Veszélyes dolog. Furcsa emberek járnak az utakon manapság. Rossz emberek. Nem helybéliek – tette hozzá sietve.

Scarlett fölvonta egyik tökéletes szemöldökét.

A forróság ellenére a csapos megborzongott.

– Köszönöm a figyelmeztetést – dorombolta Scarlett. Hangja olyan volt, mint valaminek, ami a magas fűben lopakodik és csak hullámzó háta villan elő néha, amíg valami fiatal és zsenge nem ér a közelébe.

Megbillentette a kalapját és kiballagott.

A forró afrikai nap könyörtelenül sütött le rá, a rozoga teherautó pedig továbbra is ott állt az út közepén, platóján fegyverek és lőszerek, meg taposóaknák.

Egy keselyű üldögélt a tetején. Eddig háromszáz mérföldet utazott Scarlett társaságában és éppen jámboran kérődzött.

Körülnézett az utcán: néhány asszony beszélgetett az egyik sarkon, egy unott kofa ücsörgött egy halom színes kelme társaságában a legyeket kergetve és álmos képű gyerekek játszottak a porban.

– A pokolba is – mondta halkan magának. – Rámfér egy kis szabadság.

Ez szerdán történt.

Péntekre az egész városban statárium uralkodott.

Következő hét keddjére Kumbolaföld gazdasága teljesen összeomlott, húszezren meghaltak (köztük a csapos is, akit a lázadók lőttek le, amikor áttörték a barrikádokat), csaknem százezren megsebesültek. Scarlett válogatott fegyverei betöltötték rendeltetési szerepüket, a keselyű pedig zsíros elfajulásban pusztult el.

Scarlett az utolsó vonattal hagyta el az országot. Úgy érezte, ideje továbblépni. Változatosságra vágyott. Újdonságra. Elképzelte magát, mint újságírót. Ez is egy lehetőség. Legyezgette magát a kalapjával és keresztbetette hosszú, formás lábait.

Hátrébb a vonaton verekedés tört ki. Scarlett mosolygott. Az emberek mindig harcoltak érte és körülötte; igazán kedves volt tőlük.

.oOo.

Sable-nek fekete haja volt, kiborotvált szakálla és éppen úgy döntött, nagyvállalkozásba kezd.

Koccintott a könyvelőjével.

– Hogy állunk, Frannie? – kérdezte.

– Tizenkétmillió eladott példány! El tudod képzelni?

Egy Hatosok csúcsa nevű helyen voltak az Ötödik sugárút 666-ban, New Yorkban. Ez szórakoztatta Sable-t. Az ablakokból látni lehetett egész New York-ot; éjszaka pedig egész New York láthatta a hatalmas, vörös 666 neonreklámot az épület mind a négy oldala felől. Természetesen csak egy házszám volt, ha az ember elkezdett számolni, előbb-utóbb ehhez is eljutott. Mégis, mosolyogni kellett rajta.

Sable és a könyvelője egy kicsi, drága és igen exkluzív vendéglőből érkeztek Greenwich Village-ből, ahol a cuisine teljesen nouvelle volt: egy szem zöldbab, egy borsószem és egy hártyavékony szelet csirkemell esztétikusan elhelyezve egy szögletes porcelántányéron.

Sable találta ki, amikor legutóbb Párizsban járt.

Könyvelője kevesebb, mint egy perc alatt befalta a főfogást és a hátralevő időt azzal töltötte, hogy időről időre megbámulta az üres tányért, az evőeszközöket és a többi vendéget, mintha azon morfondírozna, milyen ízük lehet. Történetesen valóban ez járt a fejében és ez rettentően szórakoztatta Sable-t.

– Tizenkétmillió, mi? Ez jól hangzik.

– Ez óriási.

– Tehát nagyvállalat leszünk. Ideje betörni a legnagyobb piacra, igaz? Kalifornia, ha jól sejtem. Gyárakat és éttermeket akarok, a teljes műsort. Megtartjuk a kiadói vonalat is, de ideje terjeszkedni. Igaz?

Frannie bólintott. – Jól hangzik, Sable. Szükségünk lesz...

Egy csontváz félbeszakította a mondandóját. Dior kosztümöt viselt, egyenletesen napbarnított bőre pattanásig feszült koponyája finom csontjain. A csontváznak hosszú, szőke haja volt és tökéletes ajkai: úgy nézett ki, mint akivel az anyukák példálóznak: „Így fogsz kinézni te is, ha nem eszed meg a zöldséget!”; leginkább egy éhezők megsegítésére buzdító reklámfotóra emlékeztetett – elegánsan.

New York leghíresebb fotómodellje volt és egy könyvet szorongatott a kezében.

– Elnézést, Mr. Sable, remélem nem zavarom, de a maga könyve... megváltoztatta az életemet és azon tűnődtem, dedikálná-e nekem? – esdeklően nézett rá ízlésesen kifestett beesett szemeivel.

Sable nagyvonalúan bólintott és elvette tőle a könyvet.

Nem lepte meg, hogy a lány fölismerte, sötétszürke szemei a hátsó borítóról meredtek az olvasóra. D-Terv Diéta: Gyönyörű karcsúság, ez volt a címe; Az évszázad fogyókúrás könyve!

– Hogy írja a nevét? – kérdezte.

– Sherryl. Két r, ipszilon és egy l.

– Egy régi, régi barátomra emlékeztet – mondta, miközben gyorsan és gondosan pár sort írt a könyvbe. – Tessék. Örülök, hogy tetszett. Mindig öröm egy rajongóval találkozni.

Ezt írta bele:

Sherryl,

A búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár; de a bort és az olajt ne bántsd.

Jel. 6.6

Dr. Raven Sable

– A Bibliából van – mondta a lánynak.

A lány áhítatosan becsukta a könyvet és elhátrált az asztaltól, hálálkodva, hogy nem is tudja, mennyire megváltoztatta az életét, igazán...

Valójában sosem volt orvosi diplomája, mivel akkoriban még nem voltak orvosi egyetemek, de Sable tisztán látta, hogy a lány éhen fog halni. Adott neki még pár hónapot. D-Terv. Végleg megoldja a súlyproblémáit.

Frannie éhesen kopogtatta a laptopját, máris a következő lépést tervezte, amellyel Sable átformálhatja a Nyugati Világ étkezési szokásait. A gép Sable személyes ajándéka volt. Nagyon, nagyon drága volt, nagyon erős és ultrakarcsú. Szerette a karcsú dolgokat.

– Van egy Európai szerkezet, amit kezdetnek belevehetünk: Holdings (Holdings) Incorporated. Akkor a liechtensteini adóalappal számolhatunk. Namost, ha a Kajmán-szigeteken át Luxemburgba utaljuk át a tőkét és onnan Svájcba, akkor a gyárakat...

De Sable már nem figyelt oda. Eszébe jutott az a kis, exkluzív étterem. Eszébe jutott az is, hogy még soha nem látott ennyi gazdag embert éhezni.

Sable elvigyorodott, a becsületes, jól végzett munkával járó elégedett arckifejezéssel. Csak agyoncsapta az időt a főműsorig, de azt elegáns módon tette. Nem csak az időt, az embereket is.

.oOo.

Hívták már Fehérnek, Blanc-nak, Albus-nak, vagy Sápadtnak, volt már Weiss és még ki tudja mi minden. A bőre sápadt volt, haja fakószőke, szemei világosszürkék. Első ránézésre úgy a húszas éveiben járhatott, és több pillantásra senki sem méltatta.

Szinte teljesen jellegtelen külseje volt.

Két kollégájával ellentétben sosem volt képes hosszabb ideig elidőzni egy feladatnál.

Mindenféle érdekes helyen mindenféle érdekes foglalkozása volt.

(Dolgozott a csernobili atomerőműben, Windscale-ben és a Three Mile Island Erőműben, mindig alacsony, érdektelen beosztásban.)

Jelentéktelen, de értékes tagja volt több tudományos kutatóintézetnek.

(Segített kidolgozni a robbanómotort, a műanyagot és a fém üdítősdobozt.)

Sokmindenhez értett.

Senki sem vette észre igazán. Jellegtelen volt, része a tömegnek. Ha jobban belegondol az ember, rá kell jönnie, hogy csinálnia kellett valamit, dolgoznia kellett már valahol. Talán már beszélt is vele. Mr. White-ot azonban könnyű elfelejteni.

Most éppen matrózként dolgozott egy Tokió felé tartó tartályhajón.

A kapitány részegen visszavonult a kabinjába, az elsőtiszt az orrban volt. A másodtiszt a tatban. Ez nagyjából lefedte a teljes személyzetet, a hajó nagy része ugyanis automatizálva volt. Nem akadt sok tennivaló.

Ellenben, ha valaki történetesen megnyomná a RAKOMÁNY VÉSZKIOLDÓ feliratú gombot a hídon, az automatizált rendszerek nagy mennyiségű fekete masszát csorgatnának az óceánba, nyers olajat tonnaszámra, ami iszonyatosan pusztító hatással lenne madarakra, halakra, növényzetre, állatokra és emberekre a környéken. Természetesen tucatnyi hibátlanul működő biztonsági rendszer-láncolat gondoskodik róla, hogy ilyen szörnyűség ne történhessen, de a pokolba is, mindig voltak ilyen rendszerek.

Utána nagy veszekedés tört ki, hogy pontosan kinek a hibája okozta a balesetet, végül egyenlően fölosztották egymás között. Sem a kapitány, sem az első és másodtiszt nem dolgozhatott soha többé.

Ki tudja miért, de senki sem törődött White matrózzal, aki akkor már félúton volt Indonéziába egy rozoga uszályon, amelyen történetesen gyomirtószerrel teli rozsdás hordókat szállítottak.

.oOo.

És volt még egy Másik. Ott volt a téren Kumbolaföldön, ott volt a vendéglőkben, a hallban, a levegőben és a gyomirtóval teli hordókban. Ott volt az utakon, a házakban, a palotákban és csatornákban.

Sehol sem volt ismeretlen és senki sem menekülhetett előle. Tette, amihez a legjobban értett, és azt tette, ami ő volt.

Nem várakozott, dolgozott.

.oOo.

Harriett Dowling hazatért a babájával, akit az állhatatos Prolixia nővér hatására és férjével való telefonos egyeztetés után végül Warlocknak neveztek el.

A Kultúrattasé egy héttel később érkezett haza és kijelentette, hogy a gyermek az ő családjára ütött. A titkárával föladatott egy hirdetést A Nő című újságban bébiszitter kerestetik felirattal.

Crowley látta a Mary Poppinst egyszer karácsonykor a tévében (tulajdonképpen szinte minden tévében benne volt a keze; amire igazán büszke volt, az a televíziós vetélkedő kitalálása volt). Eljátszadozott az ötlettel, hogy stílusos módon egy hurrikánnal szabaduljon meg az állásra jelentkezők garmadájától, akik minden bizonnyal hosszú, tömött sorokban érkeznek majd a Kultúrattasé Regent's Parki rezidenciája elé. Végül beérte egy váratlan metróssztrájkkal, így a jelzett napon mindössze egyetlen dadus tűnt föl.

A hölgy kötött tweedzakót viselt, egy pár szolid fülbevalót és egész megjelenéséről az a szó jutott az ember eszébe, hogy dadus, de olyan hangsúllyal, ahogy az angol inasok szokták mondani bizonyos amerikai filmekben.

Lapos cipője hangosan ropogott a murvával felszórt kocsibehajtón és egy szürke kutya baktatott mellette némán, pofája sarkából vékony fehér nyálcseppek potyogtak. A szemei vörösen izzottak és éhesen tekintgetett jobbra-balra.

A hölgy megállt a súlyos tölgyfa bejárati ajtó előtt, megengedett magának egy elégedett mosolyt, ami inkább hasonlított vicsorra és megnyomta a csengőt. Borongósan bimbammolt.

Az ajtót egy inas nyitotta ki, ahogy mondani szokás, a régi iskolából való.[13]

– Ashtoreth dadus vagyok – mondta, aztán a kutyájára mutatott, aki óvatosan méregette az inast, valószínűleg azon tűnődve, vajon hova ássa majd el a csontjait. – Ő pedig Rover.

A kutyát a kertben hagyta és simán vette a felvételi kérdéseket, miután Mrs. Dowling megmutatta neki újdonsült védencét.

Ashtoreth néni gonoszul elmosolyodott. – Milyen gyönyörű gyermek – mondta. – Hamarosan már tricikli kell neki.

Különös egybeesések folytán aznap délután érkezett meg a személyzetnek még egy új tagja, a kertész. Mint kiderült, csodálatosan végezte a munkáját. Senki sem jött rá, hogyan csinálja, mivel senki sem látta, hogy bármilyen kerti szerszámot a kezébe vett volna és sosem próbálta meg elzavarni a kertre telepedő mohó madárrajokat. Csak üldögélt az árnyékban, miközben körülötte zöldellt és virágzott a rezidencia kertje.

Warlock gyakran lejárt és meglátogatta, amikor már elég idős volt hozzá, hogy körbetotyorásszon és a dadus szabadnapon volt.

– Ez itt a csiga pajtás – mondta neki a kertész olyankor. – És ez a pici bogár itt a krumplibogárka. Emlékezz rá, Warlock, hogy amikor végigsétálsz az élet rögös, de dús és burjánzó ösvényein, szeress minden élőlényt, ami körülvesz téged.

– Dadusz aszt mondja, hogy cak azéj vannak, hogy eltaposszam őket a jábam ajatt Fjancisz bácsi – mondta a kis Warlock és megsimogatta csiga pajtást, aztán alaposan megtörölte a kezét Brekis nadrágjában.

– Ne hallgass arra a nőszemélyre – mondta neki Francis –, hallgass rám.

Esténként a dadus mondókákat dúdolt a kis Warlocknak.

Ó, Yorknak hercege

Tízezer embere

Fölmászott a hegyre

És eltaposta a világ összes országát, hogy mind

fölött a Sátán, a mi gazdánk uralkodjék.

És

Ez elment a Hádészba

Ez otthonmaradt

Ez nyers, sercegő emberhúst evett

Ez szüzeket rontott meg

És ez az icike-picike holttestek halmán

mászott föl a csúcsra.

– Fjancisz bácsi, a kejtész azt mondja, hogy önzetlenül kell szejetnem minden élőjényt a vijágon – mondta Warlock.

– Ne hallgass arra az emberre, kedveském – suttogta olyankor a dadus és jól betakargatta Warlockot –, csak hallgass rám.

És így tovább.

Az Egyezség tökéletesen működött. Döntetlenre állt a játszma.

Ashtoreth néni vett egy triciklit a gyereknek, de nem tudta rábírni, hogy a házban is használja, és félt Rovertől.

Időközben Crowley és Azirafael buszok tetején, múzeumokban, koncerteken találkozgattak, megosztották egymással a fejleményeket és mosolyogtak.

Mikor Warlock hat éves lett, a dadus elment és magával vitte Rovert; a kertész pedig még aznap benyújtotta a lemondását. Egyikük sem olyan könnyed, ruganyos léptekkel távozott, ahogy érkezett.

Warlockot két magántanár okította.

Mr. Harnson Attiláról, a Hunról beszélt, Vlad Drakulról és az Ember Lelke Mélyén Szunnyadó Sötétségről[14]. Igyekezett megtanítani Warlockot, hogyan kell buzdító hangvételű politikai beszédeket tartani, hogyan kell tömegek gondolatát és érzelmeit könnyedén befolyásolni.

Mr. Cortese Florence Nightingale-ről[15] beszélt, Abraham Lincolnról és a művészet értékeiről. Megpróbálta megtanítani Warlocknak mi a szabad akarat, a szólásszabadság, az önmegtartóztatás, és Azt Tenni Másokkal, Amit Te Szeretnél, Hogy Veled Tegyenek.

Mindketten sokat olvastak föl a Jelenések Könyvéből.

Minden erőfeszítésük ellenére a fiú nagyon tehetségesnek bizonyult matematikából. Egyik tanár sem volt teljesen elégedett a gyerek fejlődésével.

Tízéves korában Warlock szerette a baseballt; a műanyag játékokat, amiket másik műanyag játékká lehetett átalakítani, amit csak az avatott szem tudott megkülönböztetni a másik alakjától; a banános rágógumit; a képregényeket és rajzfilmeket, no meg a BMX-ét.

Crowley gondterhelt volt.

A British Museum kávéházában ültek, a hidegháború megfáradt katonáinak egyik menedékében. Baljukon két komor, egyenes hátú öltönyös amerikai lopva egy kétes eredetű dollárokkal teli aktatáskát csúsztatott át egy alacsony, sötéthajú, napszemüveges nőnek; a jobbjukon az M17 helyettes vezetője és a KGB helyi csoportjának tagja éppen azon vitatkozott, hogy ki tartja meg a számlát.

Crowley végül kimondta, amire már lassan tíz éve nem mert gondolni.

– Ha engem kérdel – mondta Crowley az ellenfelének –, akkor fene normális az a gyerek.

Azirafael újabb fűszeres tojást falt be és leöblítette egy csésze kávéval, aztán finoman megtörölte a száját egy szalvétával.

– Ez az én jó befolyásom – mondta Azirafael sugárzó arccal. – Illetve a mi kis csapatunké.

Crowley megrázta a fejét.

– Ezt is beleszámítottam. Nézd, mostanára már próbálgatnia kellene, hogy hogyan tudja maga körül megformálni a valóságot a saját akarata szerint. Vagyis, nem igazán próbálgatnia kell, ez olyasmi, amit öntudatlanul csinál. Találkoztál már valamivel, ami erre utalna?

– Hát, nem, de...

– Mostanára a nyers energia tárháza. Így van?

– Hát, amennyire észrevettem nem, de...

– Túl normális – mondta Crowley és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. – Nem tetszik ez nekem, valami nincs rendjén, csak nem tudom, mi az.

Azirafael magához vette Crowley érintetlen angyaltortáját.

– Hát, növésben van a fiú. És természetesen ott van a mennyei befolyás az életében.

Crowley fölsóhajtott. – Remélem, hogy tudni fogja, hogyan bánjon a pokolkutyával, ez minden.

Azirafael fölvonta a szemöldökét.

– Pokolkutya?

– A tizenegyedik születésnapján. Múlt éjszaka kaptam üzenetet Odalentről. – Az üzenet Crowley kedvenc tévéműsora, az Aranyos lányok alatt érkezett. Rosenak tíz percébe került előadnia az amúgy rövid magyarázatot és mire a pokoli híradásnak vége szakadt, Crowley már jócskán elvesztette a fonalat. – Egy kutyát küldenek neki lentről, hogy mellette legyen és megóvja minden ártalomtól. A legnagyobbat küldik.

– Az emberek nem fognak csodálkozni, ha egyszercsak megjelenik egy nagy fekete kutya? Például a szülei?

Crowley hirtelen fölállt, rátaposott a bolgár kultúrattasé lábára, aki széles gesztusokkal magyarázott Őfelsége Kincstárnokának.

– Senki nem fog észrevenni semmi szokatlant. Ez a valóság, angyal. A fiatal Warlock azt csinál vele, amit akar, akár tudja, akár nem.

– Mikor tűnik föl ez a kutya? Van valami neve?

– Mondtam már, a tizenegyedik születésnapján. Délután három órakor. Megtalálja magának, vagy mi. A fiú ad majd nevet neki. Nagyon fontos, hogy magától nevezze el. Az megadja majd a célját. Gyilkos, Terror, Éjszakai Lopakodó, ilyesmi.

– Te is ott leszel? – kérdezte az angyal közönyösen.

– A világ minden kincséért el nem szalasztanám – mondta Crowley. – Remélem, hogy semmi komoly baj nincsen a gyerekkel. Meglátjuk, hogyan reagál a kutyára, az majdcsak elárul valamit. Remélem, hogy visszaküldi, vagy megijed tőle. Ha tényleg elnevezi, akkor vesztettünk. Minden hatalma és a világvége a kisujjában lesz.

– Azt hiszem – mondta Azirafael a borából kortyolgatva (ami éppen megszűnt enyhén fanyar Beaujolais lenni és egy sokkal elfogadhatóbb, ámbár igencsak meglepett 1875-ös évjáratú Châte-au Lafitte lett) –, azt hiszem, ott találkozunk.

Szerda

Forró, párás augusztusi nap volt London belvárosában.

Warlock tizenegyedik születésnapján népes gyermeksereglet gyűlt össze. Húsz kisfiú és tizenhét kislány. Volt még egy csomó bácsi egyformán rövidre nyírt hajjal, sötét zakóban és hónaljtokkal, és érkezett egy maréknyi felszolgáló zselétortákkal meg süteményekkel és gyümölcstálakkal. A sort egy régi Bentley zárta.

A Varázslatos Harvey és Wanda Szülinapi Rendezvények duója sajnálatos módon gyomorrontás miatt nem tudott eljönni, de hihetetlen szerencse folytán szinte a semmiből tűnt fel a helyettesítés. Egy bűvész.

Mindenkinek megvan a maga kis hobbija. Crowley tiltakozása ellenére Azirafael úgy döntött, hogy kamatoztatja a tehetségét.

Azirafael nagyon büszke volt mágikus képességeire. Az 1870-es években egy évig járt John Maskelyne bűvésztanfolyamára és igyekezett elsajátítani minden ravasz trükköt az érmék el- és feltűntetésétől kezdve a nyúl kalapból történő elővarázslásáig. Akkoriban úgy érezte, jó eredményeket ér el. Bár Azirafael olyasmikre is képes volt, amitől a legtöbb igazi Mágus azonnal visszaadta volna a varázspálcáját, sosem alkalmazta istenadta tehetségét az egyszerűbb mutatványok esetén. Ez komoly hátrány volt, és már kezdte azt kívánni, bárcsak gyakorolta volna.

Végül úgy döntött, az egész olyan, mint a kerékpározás. Nem lehetett elfelejteni. Varázslóköpenye kissé poros volt már, de jól érezte magát benne, amikor olyan hosszú idő után újra felöltötte. Érezte, ahogy lassan minden részlet visszatér.

A gyerekek üres, megvető értetlenséggel figyelték mutatványát. Crowley, aki az egyik büféskocsi mögött állt, helyette is szégyellte magát.

– Nos tehát, kedves fiatalurak és kis hölgyek, látják az én jó öreg kalapomat? Milyen csúnya, régi darab, igaz? És látjátok, semmi sincs benne. De mi a csuda, ki ez a hívatlan vendég? Hát ki más, mint bolyhos barátunk, Pamacs, a nyúl!

– A zsebében volt – mondta Warlock. A többi gyerek egyetértően bólintott. Mit gondol ez a bűvész, kölyöknek néz minket?

Azirafaelnek eszébe jutottak Maskelyne szavai a tudálékosokra vonatkozóan.

– Üssék el tréfával a dolgot, tojásfejűek... különösen maga, Mr. Fael – (ezt a nevet használta Azirafael akkoriban). – Nevettessék meg őket és mindent megbocsájtanak!

– Hó, hiszen fölfedték a kalaptrükkömet – kuncogta. A gyerekek szenvtelen arccal bámulták

– A bácsi nagyon vacak – mondta Warlock. – Amúgy is rajzfilmeket akartam.

– Igaza van – helyeselt egy copfos kislány. – Maga tényleg vacak. És biztos köcsög is.

Azirafael kétségbeesetten nézett Crowleyra. Amennyire meg tudta ítélni, az ifjú Warlock valóban romlott volt és minél hamarabb föltűnik a pokol kutyája, annál hamarabb szabadul el erről a helyről.

– Namost, van-e az ifiuraknál egy kétpennys esetleg? Nincsen? Hát akkor mi ez itt, a füle mögött...?

– Az én születésnapomon voltak rajzfilmek – jelentette ki a copfos kislány – És kaptam transformert, megegy énkicsipónimat, megegy optimuszprimeot ésegy villámtankotot is...

Crowley felnyögött. A babazsúrok nyilvánvalóan olyan helyek voltak, amiket egy csöppnyi józan ésszel megáldott angyal nagy ívben elkerül. Vékony hangon tiltakoztak, amikor Azirafael egymásba akasztott három fémgyűrűt.

Crowley elkapta a tekintetét és szemügyre vette az asztalon heverő ajándékokat. Pillantása két apró gombszemre esett, ami a halom közül meredt rá.

Crowley alaposan megnézte magának és kereste az árulkodó vörös izzást. A Pokol bürokratái kiszámíthatatlanok voltak. Még az is elképzelhető, hogy egy versenyegeret küldenek kutya helyett.

Ez azonban egy teljesen hétköznapi versenyegér volt. Úgy tűnt, egyszerű életét izgalmas hengerek, gömbök és mókuskerekek között éli, amit a Spanyol Inkvizíció is megirigyelhetett volna.

Az órájára nézett. Crowleynak sosem jutott eszébe, hogy elemet cseréljen benne, pedig már három éve elrohadt benne, mégis tökéletesen pontos időt mutatott. Két perc múlva három óra.

Azirafael egyre nagyobb kínban volt.

– Van-e az ifiurak között valakinek zsebkendője, netán? Nincs?

A Viktoriánus időkben minden magára valamit is adó embernél volt zsebkendő. Azirafael egy galambot akart elővarázsolni alóla, ami immár dühödten csipkedte a csuklóját. Az angyal megpróbálta fölhívni magára Crowley figyelmét, de sikertelen maradt, így végső kétségbeesésében az egyik testőrre mutatott, aki kényelmetlenül fészkelődött.

– Maga, ott, jóember. Jöjjön ide. Namármost, megnézné a belső zsebét, talán akad ott egy jóféle selyem zsebkendő.

– Nemuram. 'ttóltartok nemuram – mondta a testőr egyenesen előre meredve.

Azirafael kétségbeesetten kacsintott. – Ugyan, kedves fiam, nézze már meg, kérem.

A testőr benyúlt a zsebébe, megdöbbent arcot vágott, majd előhúzott egy fehér selyemzsebkendőt, csipkeszegéllyel. Azirafael szinte azonnal rájött, hogy a csipke rossz ötlet volt, mivel beleakadt a testőr fegyverébe és kirepítette a tokjából egyenesen egy tál zselébe.

A gyerekek lelkesen tapsoltak.

– Nem rossz! – mondta a copfos kislány.

Warlock addigra már átszelte a szobát és megragadta a pisztolyt.

– Kezeket föl, semmirekellők! – kiáltotta lelkesen.

A testőrökön zavar lett úrrá.

Néhányan saját fegyverük után kotorásztak, mások igyekeztek a fiú közelébe kerülni, vagy minél távolabb oldalazni tőle.

A többi gyerek rögtön panaszkodni kezdett, hogy ők is akarnak pisztolyokat, a bátrabbak máris letámadták azokat a meggondolatlanokat, akik elővették a sajátjukat.

Aztán valaki zselét vágott Warlock arcába.

A fiú fülvisított és meghúzta a ravaszt. Egy .32-es Magnum volt, standard CIA kiszerelés, szürke, komor és nehéz, harminc lépésről képes volt permetté fröccsenteni bárkit, ami csúnya látvány és rengeteg papírmunkát vonz magával.

Azirafael riadtan pislantott.

Vékony vízsugár ívelt elő a fegyver csövéből és eláztatta Crowley ingét, aki éppen kifelé bámult az ablakon, hátha megpillant egy ismeretlen fekete kutyát a kertben.

Azirafael zavarban volt. Aztán képen találta egy krémtorta.

Öt perccel múlt három óra.

Egyetlen intéssel vízipisztollyá változtatta a többi fegyvert is, aztán kisétált.

Crowley a járdán talált rá, amint éppen egy meglehetősen kókadt galambot próbált előrángatni az ingujjából.

– Késő – mondta Azirafael.

– Azt látom – mondta Crowley. – Az az oka, hogy az ingujjadban tároltad.

Kivette az ernyedt madarat Azirafael kabátjából és életet lehelt belé. A galamb hálásan turbékolt, aztán kicsit ziláltan szárnyra kapott és elrepült.

– Nem a madárral van a baj – mondta az angyal. – A kutya késik.

Crowley tűnődve csóválta meg a fejét.

– Meglátjuk.

Beült a Bentleybe, nyitva hagyta az ajtót és bekapcsolta a rádiót.

I-should-be so lucky - lucky-lucky-lucky, I-should-be so lucky-in - HELLO, CROWLEY.

– Helló. Izé, ki beszél?

DAGON, AZ AKTÁK URA, AZ ŐRÜLET MESTERE, A HETEDIK KÍN ALHERCEGE. MIT TEHETEK ÉRTED?

– A pokolkutya... csak, izé, kíváncsi vagyok, hogy rendben elindult-e.

TÍZ PERCE INDÍTOTTUK ÚTNAK, MIÉRT? NEM ÉRKEZETT MEG? VALAMI NINCSEN RENDBEN?

– Á, dehogy, minden rendben. Hoppá, most látom csak. Jóóó kutya, okooos kutya. Nagyszerűen csináljátok odalenn. Hát, örülök, hogy beszélgettünk, Dagon, minden jót!

Kikapcsolta a rádiót.

Egymásra néztek. A házból hangos dörrenés hallatszott és betört egy ablak.

– Jaj, nekem – dünnyögte Azirafael olyan hangon, mint aki káromkodni akar, de az elmúlt hatezer évben egyszer sem tette meg és most sem akarja elkezdeni. – Azt hiszem, egyet kihagytam.

– Nincs kutya – mondta Crowley.

– Nincs kutya – mondta Azirafael.

– Szállj be – sóhajtotta a démon. – Ez meg kell beszélnünk. Ja, és Azirafael...?

– Igen?

– Töröld le a tortát a képedről, mielőtt beszállsz.

.oOo.

Forró és csöndes augusztusi nap volt, távol Londontól. Tadfield határában por lepte be az útmenti növényeket, méhek duruzsoltak lustán, a levegő pedig olyan meleg és száraz volt, mintha újrahasznosították volna.

Mintha ezernyi fémes hang kiáltotta volna – ÜDV! – aztán hirtelen elhallgatott volna.

Aztán egy fekete kutya állt az úton.

Annak kellett lennie. Olyan alakja volt, mint egy kutyának. Vannak kutyák, amikre rápillantva az ember tudja, hogy hosszú évszázadok háziasítása ellenére alig különböznek a farkastól. Az ilyen kutyák megfontoltan, céltudatosan közelítenek, akár a testet öltött vadon, lehelletük bűzös, agyaraik sárgák, a gazdáik pedig a távolból motyogják, hogy – Csak egy vén korcs, nem kell félni tőle! –, szemük zöldjében pedig még ott tükröződnek a pleisztocén tábortüzek vörös fényei...

Ez a kutya még egy ilyet is arra kényszerítene, hogy észrevétlenül meghúzódjon a szófa takarásában és a gumicsontján rágódjék.

Morgott, mélyről fakadó, baljós robajlással, ami általában másnak a hörgésével fejeződik be.

Nyál csöpögött az állkapcsairól és sercegve pottyant az aszfaltra.

A fülét hegyezte.

Hangokat hallott a távolból. Pontosabban egy hangot. Egy kisfiú hangja volt, ami arra teremtetett, hogy engedelmeskedjenek neki. Nem tehetett mást. Ha az a hang azt mondja „Keresd”, akkor a kutya keresi, ha azt mondja „Ölj”, akkor öl. A gazdája hangja.

Átugrott a kerítésen és átbaktatott a legelőn. Egy kérődző bika szemezett vele egy darabig, mérlegelte egy lehetséges összecsapás eredményét, aztán sietve átvágtatott a legelő legtávolibb sarkába.

A hangok egy összevissza fákból álló pagonyból szűrődtek ki. A kutya közelebb lopakodott és fújtatott.

Egy másik hang azt mondta:

– Sosem kapsz háziállatot. A papád mindig azt mondja, hogy kapsz, aztán nem is. Talán csak rovargyűjteményt. Mer' szerinte az érdekes.

A kutya tőle telhetően megvonta a vállát, aztán elvesztette minden érdeklődését, mert a Gazda, univerzumának központja megszólalt.

– Egy kutyát kapok – mondta.

– Ja. Honnan tudod, hogy kutya lesz? Senki sem mondta, hogy egy kutya lesz. Honnan tudod, hogy kutya lesz, ha senkise mondta? A papád úgyis panaszkodna, amiért annyit eszik.

– Fagyal – mondta egy harmadik hang, sokkal kimértebb, mint a másik kettő. Olyan hang volt, aminek a tulajdonosa nemcsak megszámolja a műanyag modell minden darabkáját, ahogy a használati utasításban szerepel, hanem előre befesti és hagyja megszáradni azokat a darabkákat, amiket a kézikönyv javasol. Csupán az idő választotta el ezt a hangot a könyvvizsgáló foglalkozásától.

– Nemis esznek fagyalt, Wensley. Sosem láttál még kutyát fagyalt enni.

– Úgy értem a rovarok. Nagyon érdekes. Megeszik egymást, ha párzanak.

Rövid csönd állt be, ezt kihasználva a kutya közelebb lopakodott és rájött, hogy a hangok egy gödörből jönnek.

A fák egy réges-régi mészégető gödröt takartak, amit már félig benőttek a tövisbokrok és indák. Régi volt, de nem használaton kívüli. Gördeszkanyomok éktelenkedtek rajta, amolyan Halál Fala, de legalábbis Csúnyán Lehorzsolt Térdek Fala volt, biciklik számára. Régi, veszélyesen szétfoszlott kötelek lógtak az elérhetőbb ágakról, néhol horpadt fémlemezek és korhadt deszkák álltak ki két gyökér, vagy ág közül. Egy kiégett, rozsdásodó Triumph Herald Estate karosszériája bukkant elő itt-ott a csalánlevelek takarásából.

Az egyik sarokban kerekek és rozsdás drótok jelezték a hírhedt Elveszett Temetőt, ahol a szupermarket bevásárlókocsijai végezték.

Egy gyermek számára maga volt a paradicsom. A felnőttek Pöcegödörnek nevezték.

A kutya átkukucskált a csalánlevelek között és négy alakot pillantott meg a gödör közepén, egy tejesrekesz körül üldögélve.

– Nem is!

– De igen.

– Fogadok, hogy nem – mondta aki először beszélt. Hangjának csengése alapján csakis egy lány lehetett.

– De tényleg. Nekem volt hat, mielőtt elmentünk nyaralni és elfelejtettem kicserélni a fagyalt, úgyhogy mire hazaértünk már csak egy nagy, kövér volt.

– Nem, az nem a rovargyűjtemény, hanem az imádkozó sáska. Láttam a tévében, amikor a nőstény megette a másikat, az meg észre sem vette.

Újabb terhes csönd telepedett a társaságra.

– De miért imádkoznak? – kérdezte a Gazda.

– Nemtom. Talán azért, hogy ne házasodjanak össze.

A kutyának sikerült egyik hatalmas szemével átkukucskálni egy palánk résén, úgy igyekezett figyelni a kis társaságot.

– Mindegy, ez a biciklikkel is így van – mondta az első hang tekintélyt parancsolóan. – Én is azt hittem, hogy kapok egy hétsebességes, sportüléses cangát, olyan bíborra festett csillogósat, erre kapok egy világoskéket, amin kosár is van. Egy lánybicajt.

– Hát, te lány vagy – mondta egy másik hang.

– Ez szexizmus. Hogy lányos ajándékokat adnak az embernek csak azért, mert lány.

– Én kutyát fogok kapni – mondta a Gazdája határozottan. A Gazda háttal ült a kutyának, nem láthatta az arcát.

– Ja, igen, olyan nagy Rottenweilert, mi? – kérdezte a lány gúnyosan.

– Nem, hanem olyat, amivel jókat lehet szórakozni – mondta a Gazda. – Nem valami nagy kutya lesz...

...a leskelődő szem hirtelen eltűnt a résből...

– ...hanem az a fajta, ami borzasztóan okos, és befér a nyúlüregekbe, az egyik füle meg mindig úgy néz ki, mintha ki lenne fordítva. Keverék lesz, de olyan pedigrés.

A mészégető gödörben nem hallották a kis lugas túlsó peremén keletkezett durranást, amit a levegő hirtelen áramlása okozott. Az a fajta, vákuumra jellemző pukkanás volt, ami mondjuk akkor keletkezik, ha egy nagyon nagy kutyából egy kisebb kutya lesz.

A kis pattanás talán annak a hangja lehet, ahogy az egyik fül kifordult.

– És úgy fogom hívni... – mondta a Gazda. – Úgy fogom hívni...

– Igen? – mondta a lány – hogyan fogod hívni?

A kutya várt. Ez volt a pillanat, a Megnevezés. Ez adja meg létezésének célját, a feladatát és tudatát. Szemei tompa vörösen izzottak, bár már sokkal közelebb voltak a földhöz, mint annakelőtte.

– Ebnek fogom hívni – mondta a gazdája vidáman. – Sokkal kevesebb gond van egy ilyen névvel.

A pokolkutya eltűnődött egy pillanatra. Ördögi, démonikus agya melyén sejtette, hogy valami nem stimmel, de engedelmes fajta volt és gazdája iránti szeretete hirtelen mindennél elsöprőbb lett. Ki volt ő, hogy megmondja, mekkorának kell lennie egyáltalán?

Leügetett a gödörbe, hogy betöltse a szerepét.

Furcsa, gondolta, mindig is szeretett volna ráugrani az emberekre, de most valahogy késztetést érzett rá, hogy a farkát is csóválja közben.

.oOo.

– De azt mondtad, hogy ő az! – nyögte Azirafael miközben szórakozottan vakargatta magáról a krémtorta utolsó száradt darabkáit.

– Ő volt az – mondta Crowley – Szóval, nekem aztán tudnom kéne, nem igaz?

– Akkor valaki más is közbeavatkozik.

– De nincsen más! Csak mi, igaz? A Jó és a Gonosz. Az egyik oldal, vagy a másik.

Rácsapott a kormányra.

– Elcsodálkoznál, ha látnád, mi mindent csinálhatnak veled odalent – mondta.

– Szerintem nagyjából hasonlót, mint odafönt – mondta Azirafael.

– Ugyan már, ti örök kegyelmet nyertek – mondta Crowley keserűen.

– Igen? Jártál te valaha is Gomorrában?

– Persze – mondta a démon. – Volt ott egy kis kocsma, ahol fantasztikusan finom erjesztett datolyapálma-koktélokat árultak mandulával és őrölt...

– Úgy értem, utána.

– Ó.

– Valami történhetett a kórházban – mondta Azirafael.

– Az lehetetlen! Tele volt az embereinkkel.

– Kinek az embereivel? – kérdezte Azirafael hűvösen.

– Az én embereimmel – helyesbített Crowley – Na, szóval nem az én embereimmel, hanem, tudod, sátánistákkal.

Igyekezett mintegy mellékesen odavetni. Attól eltekintve, hogy a világ egy érdekes és csodálatos hely amit mindketten sokáig szerettek volna még élvezni, angyal és démon csak kevés dologban értett egyet, kivéve, ha azokról az emberekről volt szó, akik a Sötétség Hercegét imádták. Crowley mindig zavarban volt miattuk. Ugyan soha nem bántotta meg őket, de ugyanúgy érzett irántuk, ahogy egy vietnámi veterán érezhet azokkal szemben, akik terepszínű göncökben járnak a polgárőrségi gyűlésekre.

Mellesleg olyan elkeserítően lelkesek. Ott voltak például a fordított keresztek, a pentagrammák, meg a fekete kakas. A legtöbb démon csak ámult ezen. Mind teljességgel fölösleges. Sátánistának lenni mindössze annyit követel, hogy az ember higgyen benne. Egész életében szolgálhatta valaki úgy a Mestert, hogy még azt sem tudta, mi az a pentagramma és még egy döglött kakast sem látott, talán csak húsleves formájában.

Mellesleg a régimódi sátánisták legtöbbje kedves ember volt. Elmondták a megfelelő szavakat, végrehajtották a szükséges rituálékat, aztán hazamentek és a hét hátralévő részében tovább élték csöndes, középszerű életüket anélkül, hogy akár egy különösen ördögi gondolat is megfogant volna a fejükben.

A többiek pedig...

Voltak olyan, magukat sátánistának tartó emberek, akiktől még Crowley is összerezzent, ha találkozott velük. Nem csak a tetteik miatt, hanem azért, mert mindet a Pokolra kenték. Olyan gyomorforgató ötletekkel álltak elő, amikkel egy démon ezer évnyi töprengés után sem tudott volna előrukkolni, olyan sötét, esztelen gonoszsággal, amit csakis egy teljesen működőképes emberi elme tudott megalkotni. Aztán pedig azt kiáltozzák: „Az Ördög Műve, ő szállt meg engem!” Ezzel persze az egész bíróság szimpátiáját elnyerik, holott a lényeg, hogy az Ördögnek csak nagyritkán kellett bárkit is bármire rávennie. Egyszerűen nem volt rá szükség. Ezt sok ember nem tudta megérteni. A Pokol nem a gonoszság tárháza, mint ahogy, Crowley szerint, a Mennyország sem a jóság forrása; csak két oldal a nagy, kozmikus sakkjátszmában. A valódi, hamisítatlan, velejéig gonosz dolog az emberi elmében rejtőzött.

– Aha – mondta Azirafael. – Sátánisták.

– Nem tudom, hogyan keverhették volna össze – mondta Crowley. – Úgy értem, csak két gyerek. Nem igazán megerőltető, ugye? – elhallgatott. Emlékeinek ködfátylán keresztül rémlett egy alacsony apáca, akit már akkoriban is meglepően kótyagosnak ítélt sátánista létére. És volt itt valaki más is. Crowley halványan emlékezett egy pipára, meg egy kardigánra, amin az a fajta cikkcakk minta volt, ami már 1938-ban kiment a divatból. Lesírt róla, hogy egy leendő apa.

Kellett, hogy legyen egy harmadik csecsemő is.

Elmondta Azirafaelnek.

– Nem sok – mondta az angyal.

– Tudjuk, hogy a gyerek él – mondta Crowley –, szóval...

– Honnan tudjuk?

– Ha megint feltűnt volna Odalenn, gondolod, hogy még itt ülnék?

– Helyes meglátás.

– Tehát csak meg kell találnunk – mondta Crowley. – Át kell néznünk a kórházi zárójelentéseket.

A Bentley motorja életre kelt és az autó megindult, a lendülettől Azirafael belepréselődött az ülésbe.

– És aztán? – kérdezte.

– Aztán megkeressük a gyereket.

– És aztán? – kérdezte az angyal lehunyt szemmel, ahogy az autó befarolt egy kereszteződésbe.

– Nem tudom.

– Szent ég!

– Talán... mész már le az útról, te majom... a tieid esetleg... meg azt a robogót is, amin ücsörögsz... nem adnak menedékjogot?

– Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled... vigyázz a gyalogosokra!

– Az utcán van, tudja mekkora kockázatot vállal! – mondta Crowley és átvágott egy parkoló autó, meg egy taxi között, akkora helyen, hogy mellette még a legjobb hitelkánya is csak kétkedve fért volna át.

– Figyeld az utat! Figyeld az utat! Hol van ez a kórház egyáltalán?

– Valahol Oxfordtól délre.

Azirafael megkapaszkodott a műszerfalban.

– Nem mehetsz százharminccal London belvárosában!

– Miért nem? – kérdezte közönyösen.

– Mind meg fogunk halni – mondta Azirafael, aztán elbizonytalanodott. – Kellemetlenül testetlen állapotba kerülhetünk – helyesbített. – Mellesleg másokat is megölhetsz.

Crowley megvonta a vállát. Az angyal sohasem ragadta meg igazán a huszadik század lényegét és még nem jött rá, hogy teljesen lehetséges százharminccal menni az Oxford Streeten. Csak úgy kell elrendezni a tárgyakat, hogy semmi se akadjon az utadba. És mivel mindenki tudta, hogy lehetetlen százharminccal menni az Oxford Streeten, senki sem vette észre.

Az autók legalább jobbak voltak, mint a lovak. A belsőégésű motor istenie... áldásos... pokoli jól jött Crowleynak. Régebben csak akkor láthatták lóháton, munka közben, amikor böszme nagy, izzó szemű, koromfekete paripán járt, aminek a patái szikrákat hánytak. Crowley általában leesett róluk. Sosem volt jó az állatokkal.

Valahol Chiswick környékén Azirafael szórakozottan kotorászni kezdett a kazetták között.

– Mi az a Bársony Földalatti? – kérdezte.

– Neked nem tetszene – mondta Crowley.

– Ó – mondta az angyal megvetően. – Pa-ram.

– Tudod, Azirafael, ha megkérdeznénk egymillió embert, hogy írja le a modern zenét, senki sem használná azt a kifejezést, hogy „pa-ram” – mondta Crowley.

– Ah, ez már igen. Csajkovszkij – mondta Azirafael és belökte a kazettát a magnóba.

– Nem fog tetszeni – sóhajtotta Crowley – Több mint fél éjszakán át a kocsiban volt a kazetta.

Kemény basszusgitár hangja töltötte be a Bentleyt. Azirafael fölvonta a szemöldökét.

– Ezt nem ismerem – mondta. – Mi ez?

– Ez Csajkovszkijtól az „Another One Bites the Dust” – mondta Crowley lehunyva a szemét.

Az út hátralévő részében meghallgatták William Byrd „We are the Champions” és Beethoven „I Want To Break Free” című számát, de egyik sem volt olyan jó, mint a Vaughan Williams-féle „Fat Bottomed Girls”.

.oOo.

Mondják, az összes jó dallam az Ördögtől ered.

Ez nagyjából igaz is. Viszont a Mennyországnak vannak a legjobb koreográfusai.

.oOo.

Oxfordshire sötétbe borult síkságán elszórt fénypontok jelezték az alvó települések kisbirtokosait, akik megérdemelten pihentek le egy egész napi szerkesztés, üzleti tanácsadás, vagy szoftverfejlesztés után.

Idefent, a domboldalban kigyúltak a szentjánosbogarak.

A földmérők teodolitja a huszadik század egyik legrettegettebb szimbóluma volt. Bárhol az érintetlen anyatermészetben fölállítva azt jósolta: erre Útszélesítés jövend, meg Kétezer lakásos Lakóövezet, igen, ami Beleillik Majd a Falu Karakterisztikájába További Fejlesztések is Manifesztálódnak majdan.

De még a legöntudatosabb földmérő sem méricskél éjnek évadján, mégis, itt áll a réten, mind a három lábán. Kevés teodolit akad, amelyikre mogyoróvesszőt kötöztek volna, vagy kristályingát lógattak volna róla és kelta rúnákat sem igen véstek a lábukba.

A lágy szellő meglibbentette a karcsú alak köpönyegét, aki a műszer gombjait csavargatta. Igen nehéz kabát volt, vízálló és meleg bélést varrtak bele.

A legtöbb boszorkányságról szóló könyv szerint a boszorkányok meztelenül dolgoznak. Ez azért van, mert a legtöbb ilyen témájú könyvet férfiak írták.

A fiatal hölgyet Anatéma Apparátnak hívták. Nem volt lélegzetelállítóan gyönyörű. Külön-külön minden részlete igen csinos volt, de arca egészben olyan benyomást keltett, mintha sietve rakták volna össze a raktárkészletből, anélkül, hogy bármilyen összefüggést kerestek volna az elemek között. Talán a „vonzó” a leghelyesebb kifejezés, talán használhatnánk a szót, hogy „tűzrőlpattant”, ha történetesen nem éppen boszorkányról lenne szó.

Fiatal hölgyeknek nem szabadna ilyen későn egyedül sétálgatni, még Oxfordshire környékén sem. Mégis, minden sötétben osonó beteges szatírnak meggyűlt volna a baja Anatémával. Végtére is, boszorkány volt. És pontosan azért, mert boszorkány volt, tehát józan ember, nem bízott a védő amulettekben; mindet lecserélte egy harminc centis kenyérvágó késre, amit az övében hordott.

Belenézett a műszerbe és megint igazított rajta.

Dünnyögött valamit az orra alatt.

A műszereket figyelő emberek gyakran dünnyögnek az orruk alatt. Olyasmiket szoktak dünnyögni, hogy „hamarosan olyan bekötőút áll majd itt, hogy csak na”, vagy „a három egész öttized méter, meg egy kövér paraszthajszál.”

Anatéma teljesen mást dünnyögött az orra alatt.

– Sötét az éj, Ragyog a Hold – dünnyögte Anatéma. – Déltől Keletre, Nyugatnak volt... megy, vagy...

Elővett egy összehajtogatott földmérő térképet és megvizsgálta egy zseblámpa fényénél. Egy átlátszó vonalzó, meg egy ceruza segítségével határozott vonalat húzott a papírra, ami keresztezett egy másik ceruzával rajzolt vonalat.

Elmosolyodott, bár semmi szórakoztató nem volt a dologban. A jól végzett ravasz munka elégedett mosolya volt.

Aztán összecsukta a különös teodolitot, rászíjazta egy rozoga, fekete kerékpárra, ellenőrizte, hogy a Könyv a kosárban van-e és kitolta a ködös földútra.

Nagyon ósdi kerékpár volt, nyilvánvalóan ereszcsatornából készíthették, még jóval a háromfokozatú sebességváltó előtt és nem sokkal a kerék feltalálása után.

Majdnem végig lejtett az út a falu felé. Anatéma haja lobogott a menetszélben, a köpönyege veszettül csapkodott a háta mögött, hagyta, hogy kétkerekű anakronizmusa felgyorsuljon a lejtőn. Még szerencse, hogy ilyenkor éjszaka egy lélek sem járt erre.

.oOo.

A Bentley motorja pattogva hűlt, miközben Crowley egyre ingerültebb lett.

– Azt mondtad, hogy ki volt táblázva – mondta.

– Hát, olyan gyorsan elhaladtunk mellette. De te úgyis jártál már erre.

– Tizenegy évvel ezelőtt!

Crowley a hátsó ülésre hajította a térképet és beindította a motort.

– Talán meg kellene kérdeznünk valakit – javasolta Azirafael.

– Ó, igen – mondta Crowley – Megállunk és megkérdezzük az első erre járót ezen a... kihalt, sötét és kivilágítatlan mellékúton.

Sebességbe rántotta az autót és nekivágott a poros földútnak.

– Van valami furcsa ezen a helyen – mondta Azirafael. – Nem érzed?

– Mit?

– Lassíts le egy kicsit.

A Bentley lelassult.

– Furcsa – dünnyögte az angyal. – Érzek valamiféle fölvillanásokat...

A halántékához emelte a kezét.

– Mi az? Mi az? – kérdezte Crowley.

Azirafael rámeredt.

– Szeretet – mondta. – Valaki nagyon szereti ezt a helyet.

– Tessék?

– Szeretet tölti be a levegőt. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni... különösen nem neked.

– Úgy érted olyan, mintha... – kezdte Crowley.

Csörrenés, sikoly, puffanás. Az autó megállt.

Azirafael meglepetten pislogott párat és óvatosan kinyitotta az ajtót.

– Elütöttél valakit – mondta.

– Nem én – mondta Crowley. – Minket ütött el valaki.

Kiszálltak. A Bentley mögött egy kerékpár hevert az úton, első kereke megközelítőleg egy mőbiusz-szalagra emlékeztetett; a hátsó kerék kattogva hagyta abba a forgást.

– Legyen világosság – mondta Azirafael. Sápadt, kékes ragyogás áradt szét a környéken.

Az útszéli árokból megszólalt valaki.

– Ezt meg hogy a csudába csinálta?

A fény eltűnt.

– Micsodát? – kérdezte Azirafael bűntudatosan.

– Ah – nyögte a hang kábán. – Azt hiszem beütöttem a fejemet...

Crowley a Bentley hátulján éktelenkedő karcolásra meredt és a behorpadt sárhányóra. A horpadás halk pattanással kisimult. A karcolás elhalványult, majd eltűnt.

– Keljen föl, fiatalasszony – mondta az angyal segítő kezet nyújtva. – Nem tört el semmije.

Kijelentés volt, nem reménykedő kérdés; volt ugyan egy kisebb zúzódás, de Azirafael nem állhatta meg, hogy ne cselekedjen valami jót.

– Nem égtek a lámpái – mondta Anatéma.

– Magának sem – mondta Crowley bűnösen. – Egál.

– Egy kis csillagvizsgálaton voltunk? – kérdezte Azirafael barátságosan és fölállította a kerékpárt. Különböző dolgok potyogtak elő a kosarából, köztük egy teodolit.

– Nem – mondta Anatéma. – Vagyis igen. És nézzék, mit tettek szegény jó Phaetonnal.

– Kérem szépen? – kérdezte Azirafael.

– A kerékpárom. Össze...

– Csodálatosan szívós példányok ezek az öreg masinák – mondta az angyal vidáman. Az első kerék csak úgy ragyogott a holdfényben, olyan tökéletesen kerek volt, mint a Pokol Gyűrűi.

Anatéma Apparát csodálkozva bámult rá.

– Hát, most, hogy ez ilyen szépen megoldódott – mondta Crowley –, talán ideje lenne továbbmennünk. Ööö. Nem tudja véletlenül, merre van Alsó-Tadfield?

Anatéma még mindig a kerékpárját bámulta. Majdnem biztos volt benne, hogy régebben nem volt nyeregtáskája, benne kerékgumi-javító készlettel.

– Itt van a domb aljában – mondta. – Ez az én biciklim, ugye?

– Ó, határozottan – mondta Azirafael, azon tűnődve, nem vitt-e túlzásba valamit.

– De én biztos vagyok benne, hogy Phaetonnak sosem volt pumpája.

Az angyal zavartan félrenézett.

– De van neki helye – mondta bárgyún. – Az a két kicsi kampó.

– Itt, a domb aljában, azt mondja? – kérdezte Crowley és megbökte az angyalt.

– Azt hiszem, egy kicsit beverhettem a fejemet – mondta a lány.

– Természetesen szívesen elvinnénk hazáig – mondta Crowley sietve –, de nincsen hely a bringának.

– Kivéve a csomagtartót – mondta Azirafael.

– A Bentleynek nincsen... izé, jé!

Az angyal sietve a hátsó ülésre tette a kosárból kiszóródott dolgokat, aztán besegítette a kissé kába fiatal hölgyet is.

– Nem hagyhatjuk itt csak úgy – mondta Crowleynak.

– Te talán nem, de én igen. Van más, fontosabb dolgunk is – mondta Crowley az új tetőcsomagtartójára meredve. Skótkockás gumikötelek voltak rajta.

A kerékpár magától fölemelkedett és rögzítette magát. Crowley is beszállt.

– Hol lakik, kedveském? – nyájaskodott Azirafael.

– Lámpa sem volt a biciklimen. Vagyis volt, de levettem, amikor szétolvadtak benne az elemek – mondta Anatéma és Crowleyra meredt. – Van ám egy kenyérszeletelő késem – mondta. – ...Valahol.

Azirafael döbbenten fordult hátra a fenyegetőzés hallatán.

– Kisasszony, biztosíthatom, hogy...

Crowley fölkapcsolta a lámpákat. Neki nem volt szüksége rá, de tudta, hogy a többi embert megnyugtatta, hogy ő is világít. Az út hamarosan kibukkant a fák közül és nemsokára elérték egy település határait.

Ismerős érzés volt. Tizenegy év telt el, de távolról halványan ismerős volt az a pár folt, amit a lámpák megvilágítottak a sötétségben.

– Van errefelé kórház? – kérdezte. – Amit apácák vezetnek?

Anatéma megvonta a vállát.

– Nem hiszem – felelte. – Az egyetlen nagyobb épület errefelé a Tadfield Kúria, de nem tudom, hogy ott mi folyik.

– Isteni tervezés – dünnyögte a démon.

– És sebességfokozatok – jelentette ki Anatéma. – Az én kerékpáromon egészen biztosan nem voltak sebességfokozatok.

Crowley az angyalhoz hajolt.

– Ó, uram, gyógyítsd meg ezt a kerékpárt – suttogta gúnyosan.

– Sajnálom, kicsit elragadtattam magam – sziszegte Azirafael.

– Skótkockás kötél?

– A skótkocka divatos.

Crowley felsóhajtott. Azon ritka alkalmakkor, amikor az angyalnak sikerült eltalálnia a huszadik század hangulatát, mindig megrekedt az ötvenes éveknél.

– Itt kitehetnek – mondta Anatéma.

– Örömmel – udvariaskodott az angyal. Amint az autó megállt, már nyitotta is a hátsó ajtót és úgy hajlongott, akár egy öreg inas, aki hosszú idő után hazatért gazdáját üdvözli az ültetvényeken.

Anatéma összeszedte a dolgait és olyan peckesen szállt ki az autóból, amennyire csak tellett tőle.

Teljesen biztos volt benne, hogy egyik férfi sem ment hátra, hogy leszedje a biciklit a csomagtartóról és nem támasztotta neki a kerítésnek.

Volt bennük valami határozottan furcsa, gondolta.

Azirafael ismét mélyen meghajolt.

– Örülök, hogy a szolgálatára lehettünk – mondta.

– Köszönöm – felelte Anatéma fagyosan.

– Mehetünk már? – kérdezte Crowley. – Jóéjt, kisasszony. Beszállás, angyal.

Ah, hát ez mindent megmagyaráz. Végig tökéletesen biztonságban volt.

Figyelte, ahogy az autó eltűnik a következő sarok mögött, aztán betolta a kerékpárt a kertbe és a kunyhónak támasztotta. Nem láncolta oda a korláthoz, biztos volt benne, hogy Agnes megemlítette volna a Könyvben, ha kirabolják. Az ilyen személyes természetű dolgokban mindig nagyon jó volt.

Bútorozottan bérelte ki a kunyhót, bár a tényleges bútorzatot feltehetőleg csak véletlenül hagyták itt a takarítók, vagy egyszerűen senkinek sem volt kedve kidobni őket. Nem számított, nem tervezte, hogy sokáig marad itt.

Ha Agnesnek igaza volt, akkor sehol sem lenne sokáig. Senkinek se.

Kiterítette a térképet és a különböző dolgait az ósdi konyhaasztalon egy csupasz villanykörte fényénél.

Mit is tudott meg? Nem túl sokat. AZ valószínűleg a falu északi határánál volt, de ezt már amúgy is sejtette. Ha túl közel került a jelhez, akkor az megzavarta, ha túl távol volt tőle, nem tudta pontosan bemérni.

Bosszantó volt. A válasznak benne kell lennie a Könyvben. A gond csak az volt, hogy a Jóslatok megértéséhez úgy kellett gondolkozni, mint egy félig őrült, igen intelligens tizenhetedik századi boszorkány, akinek keresztrejtvényként működik az agya. A család többi tagja azt állítja, hogy Agnes azért ködösítette el ennyire a dolgokat, hogy kívülállók ne értsék meg. Anatéma, aki sejtette, hogy időnként tudott úgy gondolkozni, mint Agnes, magában úgy döntött, az indok nem más, mint az, hogy Agnes egy rosszindulatú vén banya volt, meglehetősen furcsa humorérzékkel.

Még csak nem is...

Nem volt meg a Könyv!

Anatéma riadtan nézett körbe az asztalon. A térképek, a házi készítésű jósberendezés, a mérőműszerek, a termosz és a zseblámpa mind megvolt, de a Könyv helyén csak üresség tátongott.

Elvesztette.

Ez nevetséges! Agnes mindig nagyon pontos volt azt illetően, hogy mi történik a könyvvel.

Anatéma fölkapta a zseblámpát és kirohant a házból.

.oOo.

– Olyan érzés, mint, hát nem is tudom, mint mondjuk annak az ellentéte, amit akkor érzel, amikor olyasmit mondasz, hogy „ez kísérteties” – mondta Azirafael. – Erre gondoltam.

– Én sosem mondok olyat, hogy „ez kísérteties” – mondta Crowley – Én szeretem a kísértetiest.

– Egy gyengéd érzelem – mondta Azirafael kétségbeesetten.

– Nem. Nem érzek semmit – mondta Crowley erőltetett vidámsággal. – Egyszerűen túlérzékeny vagy.

– Ez a dolgom – mondta Azirafael. – Az angyalok nem lehetnek túlérzékenyek.

– Gondolom az itt lakó emberek szeretnek itt élni, te pedig ezt érezted meg.

– Ilyesmit sosem éreztem Londonban – mondta Azirafael.

– Tessék, ez is engem igazol – mondta Crowley – És ez az a hely. Emlékszem a kőoroszlánokra a kapufélfákon.

A Bentley reflektorai az út mentén vadul burjánzó rododendronokra estek. Az út csöndes volt, csak a kerekek alatt ropogott a murva.

– Egy kicsit korai időpont, hogy fölébresszük az apácákat – mondta Azirafael bizonytalanul.

– Badarság. Az apácák mindig ébren vannak – mondta. – Valószínűleg egy kompletórium, hacsak nem egy fogyókúra szalon.

– Jaj, vicces, nagyon vicces – mondta az angyal. – Igazán semmi szükség erre.

– Ne sértődj meg. Mondtam már, ezek a mieink. Fekete apácák. Szükségünk volt egy kórházra közel a repülőtérhez.

– Most elvesztettem a fonalat.

– Csak nem képzelted, hogy amerikai diplomatafeleségek isten háta mögötti egyházi kórházakban szülnek meg, ugye? Természetesnek kellett látszódnia. Van egy légitámaszpont Alsó-Tadfieldben, annak a megnyitójára ment el, aztán hirtelen megindultak a dolgok. Mivel a támaszpont kórháza még nem üzemelt, az emberünk azt mondta, „van itt egy nem messze”, és lám. Igen jól megszerveztük.

– Egy-két apróságtól eltekintve – mondta Azirafael gúnyosan.

– De majdnem bevált – csattant föl Crowley és úgy érezte, ki kell állnia a hazai csapat mellett.

– Tudod, a gonosz mindig magában hordozza saját bukásának csíráját – kezdte az angyal. – Mivel negatív dolog, ezért magában foglalja saját bukását, még látszólagos diadalában is. Mindegy milyen nagyratörő, jól szervezett, többszörösen bebiztosított ördögi terv legyen is, eredendő bűnössége miatt a visszájára fog fordulni. Bármilyen sikeresnek is tűnjék útközben, a végén maga okozza a vesztét. Alapjaiban inog meg a torony és saját magába roskadva eltűnik a feledés mocsarában.

Crowley eltöprengett.

– Dehogy – mondta végül. – Ha engem kérdezel, akkor csak a szokásos inkompetenciáról van szó. Nézd...

Elismerően füttyentett.

A Kúria előtti kocsifelhajtó tele volt autókkal, de nem akármilyenekkel. Csaknem a Bentleyt is felülmúlták. A legtöbbnek GT, vagy Turbo felirat volt a nevében és rádiótelefon antennák díszelegtek a tetőn. Együtt fiatalabbak voltak egy évnél.

Crowleynak viszketni kezdett a keze. Azirafael kerékpárokat gyógyított, meg törött csontokat. Crowleynak kedve támadt rádiókat lopni, kerekeket leereszteni, dukkózásokat karcolgatni... de ellenállt.

– Hát, hát – mondta. – Az én időmben az apácák még négyesével jártak egy Mini Morris-ban.

– Ez nem helyes – mondta Azirafael.

– Talán átnyergeltek a magánszektorba? – tűnődött Crowley.

– Vagy rossz helyen vagyunk.

– Jó helyen járunk, én mondom. Gyere.

Kiszálltak az autóból. Harminc másodperccel később mindkettőjüket lelőtték. Hihetetlen pontossággal.

.oOo.

Ha volt valami, amiben Mary Hodges, egykor Bőbeszédű Mária nővér jó volt, az az engedelmesség. Szerette a parancsokat, egyszerűbb lett tőlük a világ, ha az ember engedelmeskedett nekik.

A változást azonban rosszul tűrte. Igazán kedvelte a Sokatmondó Rendet, életében először barátokat szerzett. Volt saját szobája. Természetesen tudta, hogy olyasmiket csinált, amik bizonyos szemszögből nézve rossz dolgok voltak, de Mary Hodges már sokmindent látott élete harminc éve alatt és nem voltak illúziói abban a tekintetben, hogy mit kellett tennie az emberi fajnak, hogy átvészeljen egyik napról a másikra. Mellesleg, az ennivaló finom volt és érdekes emberekkel találkozhatott.

A Rend, vagyis ami maradt belőle, elköltözött a tűzesetet követően. Végtére is, feladatukat betöltötték, mindenki ment a maga dolgára.

Kivéve őt. Kedvelte a kúriát és azt mondta, valakinek maradnia kellene, hogy ellenőrizze a helyreállítást, mert manapság már nem lehetett megbízni a munkásokban, hacsak nem járt a nyakukra az ember, képletesen értve, természetesen. Ez azt jelentette, hogy meg kellett szegni az esküjét, de a rendfőnökasszony azt mondta, hogy semmi baj, az esküszegés teljesen elfogadható volt egy sátánista apácarendnél, úgyis már csak tizenegy év volt hátra. Adott is egy címet, ahová a leveleket továbbíthatta, kivéve a széles barna borítékokat kis ablakocskákkal.

Valami nagyon furcsa dolog történt vele. Ahogy egyedül maradt a kiégett épületben, az egyik ép szobából irányítva a morgós, cigarettázó, vakolatporos és malterfoltos nadrágú férfiakat, akik olyan zsebszámológépekkel mászkáltak, amik mindig más összeget mutattak, ha az ember használt bankjegyekben akart fizetni, rájött valamire, amiről addig azt sem tudta, hogy létezik.

Több rétegnyi hebehurgyaság és engedelmesség alatt rálelt Mary Hodges-ra.

Könnyedén értelmezte az építészek számításai és gyorsan ki tudta számolni az ÁFÁ-t. Kikölcsönzött néhány könyvet a helyi könyvtárból és rájött, hogy a gazdaság nemcsak érdekes, de egyszerű dolog is. Nem olvasott több női magazint, amiben romantikus novellák és kötésminták szerepeltek, hanem olyan női újságokat kezdett olvasni, amiben orgazmusokról írtalt és gondolatban meg is jegyezte, hogy egyszer szert tegyen egyre, ha úgy hozza az alkalom, de ettől eltekintve csak más köntösbe csomagolt kötésmintának és romantikus történetnek tekintette őket. Inkább olyanokat választott ezentúl, amiben üzleti fúziókról esett szó.

Hosszas töprengés után egy meglepett fiatal eladótól személyi számítógépet vásárolt. Egy eseménydús hétvége után visszavitte. Nem azért, amiért az eladó gondolta, hogy kicseréljenek rajta valami kapcsolót, hanem azért, mert nem volt benne 387-es matematikai koprocesszor. Ezt a részét még értette – végtére is eladó volt és igen hosszú szavakat is megértett –, de ettől fogva igencsak mélypontra zuhant a társalgás az ő szempontjából. Mary Hodges ugyanis több magazint húzott elő, amiknek a címlapjában általában szerepelt a „PC” szó, és vastag piros filccel bekarikázott statisztikákat, meg teszteredményeket mutogatott.

Olvasott az Új Nőkről. Sosem gondolt még rá, hogy ő egy Régi Nő volna, de rövid töprengés után rájött, hogy ezek a nevek is csak olyanok, mint a kötésminták meg a novellák és az orgazmusok és igazán csak egy dolog volt fontos, hogy önmaga legyen, amennyire csak lehetett. Mindig úgy érezte, hogy feketébe és fehérbe kell öltöznie; csak a szabásmintán kellett változtatni, meg a cipője sarkának a magasságán.

Egyik nap egy újságot lapozgatva rájött, hogy országszerte nagy igény mutatkozik rá, hogy tágas és kényelmes helyeken tágas és kényelmes épületeket vezessenek olyan emberek, akik tisztában vannak az üzleti szféra igényeivel. Másnap levélpapírt és írószereket rendelt egy bizonyos Tadfield Kúria Konferencia és Menedzsment Tréning Center nevében, azzal a szent meggyőződéssel, hogy mire elkészülnek, addigra tudni fogja, hogyan kell egy ilyen helyet vezetni.

A hirdetés egy hét múlva az újságokban volt.

Végül hatalmas siker lett a vállalkozás, mert Mary Hodges már karrierje elején rájött, hogy a menedzsment tréningnek nem feltétlenül csak írásvetítők előtt töltött hosszú üldögélésekből kell állnia. A cégek ennél sokkal többet vártak el manapság.

Ő pedig megadta nekik.

.oOo.

Crowley egy szobornak zuhant. Azirafael addigra már átesett egy rododendronbokron és sötét folt terjengett a kabátján.

Crowley érezte, hogy valami átáztatja az ingjét.

Ez nevetséges! Most a legkevésbé arra volt szüksége, hogy megöljék. Mindenféle magyarázkodással és kellemetlen adminisztrációval járt. Az új testeket már nem dobálták úgy utána manapság. Előbb tudni akarták, hogy mit csinált a régivel. Mintha egy új golyóstollat akarna kérni az ember egy különösen morcos raktárostól.

Hitetlenkedve nézett a kezére.

A démonok jól látnak a sötétben. Tisztán látta, hogy sárga lett a keze. Sárgát vérzett.

Megkóstolta.

Aztán Azirafaelhez kúszott és megnézte az angyal ingjét. Ha a sötét folt vér volt, akkor valami nagyon nem stimmelt a biológiával.

– Au, ez szúrt – nyögte az elesett angyal. – Pont a bordáim alatt talált el.

– Igen, de te általában kéken vérzel? – kérdezte Crowley.

Azirafael kinyitotta a szemét. Megtapogatta a mellkasát, aztán ugyanúgy végigellenőrizte a testrészeit, mint Crowley.

– Festék?

Crowley bólintott.

– Mit játszanak? – tűnődött Azirafael.

– Nem tudom – mondta Crowley – De azt hiszem, úgy hívják, hogy ostoba tökfejeknek való marhaság.

Olyan hangsúllyal mondta, mint aki maga is tud ilyet játszani. Csak sokkal jobban.

Játék volt és nagyszerű szórakozás. Nigel Tomkins, (beszerzési) aligazgató átkúszott a bokrok között, fejében valamelyik emlékezetesebb Clint Eastwood film pillanatait idézte föl éppen. És még azt hitte, hogy ez a tréning is unalmas lesz...

Volt ugyan egy előadás, de az a festékpisztolyokra vonatkozott, azokra a dolgokra, amiket soha nem szabad csinálni velük Tompkins végignézett a többi résztvevő fiatal, naiv arcán és megfogadta, hogy mindet végigpróbálja rajtuk, ha egy kis esély is mutatkozik rá, hogy megússza. Ha az embernek azt mondják, hogy az üzleti élet egy dzsungel és íme egy puska, akkor Tompkins számára világos volt, hogy nem csak az ingre fog célozni; az egész arról szólt, hogy az ember céges trófeát akasszon a kandalló fölé.

Szóval, valaki azt pletykálta, hogy odaát az Egyesült Szövetkezeteknél valaki egy kivilágítatlan, nagysebességű festékgolyó fültőbe juttatásával biztosított magának előléptetést azáltal, hogy elődje folyamatosan csengő zajokra hivatkozott a fülében, még tárgyalások közben is, mire végül leváltották.

És itt voltak a többi tréningre váró – sok kicsi sperma, hogy metaforát váltsunk, aki mind azzal a tudattal tör előre, hogy csak egy Vezérigazgató lehet a végén, és az a legnagyobb geci lesz.

Persze, valami nő, csíptetős táblával a kezében elmagyarázta, hogy a tanfolyam során a vezetői potenciált fogják kifejleszteni, a csoportos együttműködést és a kezdeményezést, meg ilyesmiket, az újoncok mind lesütötték a szemüket és gondosan nem néztek egymásra.

Eddig igen jól bevált. A kenutúra elintézte Johnstone-t (beszakadt dobhártya), a hegymászás Wales-ben kikészítette Whittakert (lágyéksérv).

Tompkins újabb töltényt lökött a puskába és üzleti mantrákat dünnyögött magában. Tedd mással, mielőtt veled teszik. Ölni és halni hagyni. Szarjál, vagy takarodj a konyhából. Természetes kiválasztódás. Hulljon a férgese.

Kicsit közelebb araszolt a két fekvő alakhoz. Nem vették észre. Mikor kifogyott a fedezékből, nagy levegőt vett és talpra ugrott.

– Oké, nyomoroncok, kapaszkodjatok... ójajneeeeeee...

A két alak helyén valami szörnyűség volt. Elájult.

Crowley visszaváltozott kedvenc alakjába.

– Utálok ilyesmit csinálni – mondta. – Mindig attól félek, hogy elfelejtem, hogyan kell visszaváltozni és akkor oda a jó kis kabátom.

– Szerintem a férgek egy kicsit túlzás volt – mondta Azirafael kevés bűntudattal. Az angyalok engedelmeskedtek bizonyos erkölcsi normáknak, így Azirefael, Crowleyval ellentétben vásárolni szerette a ruháit ahelyett hogy puszta akarattal hozta volna létre őket. Az inge pedig igen drága darab volt.

– Nézz csak rá – mondta – sosem szedem ki belőle ezt a foltot.

– Varázsold el – mondta Crowley a bokrokat fürkészve további menedzsment tréningesek után.

– Igen, de mindig tudni fogom, hogy ott volt a folt. Úgy értem, mélyen, legbelül – lehajolt és fölvette a puskát. – Még sosem láttam ilyesmit ezelőtt.

Pendülő hang hallatszott és a mellettük álló szobornak letört a füle.

– Ne maradjunk itt sokáig – javasolta Crowley. – Nem volt egyedül.

– Ez nagyon furcsa fegyver. Nagyon furcsa.

– Azt hittem, ti megvetitek a fegyvereket – mondta Crowley. Elvette az angyaltól a fegyvert és célzott vele.

– A jelenlegi álláspont támogatja – mondta Azirafael. – Nyomatékot ad az erkölcsi vitákban. A megfelelő kezekben, persze.

– Igazán? – mondta Crowley végigsimítva a fegyver csövén. – Akkor jó. Gyere.

Tompkins eszméletlen alakja mellé dobta a fegyvert, aztán átsétáltak a nyirkos füvön.

A kúria bejárati ajtaja nyitva állt. Akadály nélkül sétáltak beljebb. Néhány csüggedt terepszínű nadrágos, festékfoltos fiatalember ücsörgött az egykori refektóriumban és kakaót szürcsölgettek. Egyikük-másikuk bágyadt integetést eresztett meg feléjük.

Egy recepcióspultra emlékeztető asztal állt a terem egyik végében. Azirafael a pult mellett álló táblára meredt, amelynek fekete szövetére fehér műanyag betűket tűztek:

Augusztus 20–21: United Holdings [Holdings] PLC Kiképzési Gyakorlat.

Crowley közben fölvett egy prospektust, amin a kúria fotója díszelgett, és külön fejezet hívta föl a figyelmet a jacuzzikra, meg a fűtött alagsori medencére, a hátulján pedig egy alaprajz mutatta a kúria helyét a megyében, azzal a gáláns nagyvonalúsággal ábrázolva az úthálózatot, mintha el sem lehetne téveszteni a kastélyt, miközben elfeledkezett a mellékutak mindent behálózó szövevényéről.

– Rossz helyen vagyunk? – kérdezte Azirafael.

– Nem.

– Akkor rossz időben.

– Igen – mondta Crowley belelapozva a prospektusba, abban a reményben, hogy hátha talál valami követhető nyomot. Talán túl nagy kérés volt azt remélni, hogy a Sokatmondó Rend egyik tagja még itt legyen. Crowley sziszegett. Végül is, elvégezték a dolgukat, talán mind átmentek Amerikába megtéríteni a keresztényeket. Mégis tovább olvasott, az ilyen prospektusoknak ugyanis olykor szokott lenni egy rövidke történelmi visszatekintése, mert azt a nagyvállalatok nagyon szerették, ha kibérelték egy hétvégi Interaktív Személyzeti Analízis kurzusra, vagy egy Stratégiai Marketing Konferenciára, szóval szerették, ha érezni lehetett, hogy stratégiailag interaktivizálnak az épülettel, amit – egy-két fosztogatás, tűzvész és teljes lerombolás-újjáépítés kivételével – változatlanul áll Első Erzsébet óta.

Nem mintha arra számított volna, hogy talál egy mondatot, amiben az áll, hogy „...tizenegy ével ezelőttig a Kúria sátánista apácarendnek adott otthont”, de sohasem lehetett tudni.

Egy pocakos férfi lépett melléjük, kezében egy műanyag pohárban kávéval.

– Ki vezet? – kérdezte vidáman. – Engem Evanson szedett le a Tervosztályról.

– Mind veszíteni fogunk – mondta Crowley szórakozottan.

Lövések hangja hallatszott a kert felől. Nem a műanyag töltények pattanása és süvítése, hanem testes, aerodinamikailag kiképzett ólomdarabok nagyon gyors startja.

Válaszul újabb dördülések hallatszottak.

A kiesett harcosok egymásra bámultak. Egy újabb lövés berobbantott egy meglehetősen ronda viktoriánus ablakot az ajtó mellett és lyukat vájt a falba Crowley feje mellett.

Azirafael megmarkolta a karját.

– Mi a pokol folyik itt? – kérdezte.

Crowley mosolygott, akár egy kígyó.

.oOo.

Nigel Tompkins enyhe fejfájással tért magához és nem emlékezett, hogy pontosan hogyan és miként került oda, ahol találta magát. Nem tudta, hogy az emberi agy, ha valami felfoghatatlan szörnyűséggel találja szembe magát, meglepően jól képes megtagadni azt. Éppen ezért Tompkins az egészet egy könnyű fejsérülésnek tudta be.

Halványan tudatában volt, hogy a fegyvere kissé nehezebb, mint korábban volt, de átmeneti kába állapotában nem fogta föl igazán, egészen addig, amíg rá nem fogta Norman Wethered menedzser-gyakornokra és meg nem húzta a ravaszt.

.oOo.

– Nem értem, miért vagy olyan felháborodott – mondta Crowley – Igazi fegyvert akart. Minden vágya egy éles puska volt.

– De rászabadítottad a többi ártatlan emberre! – mondta Azirafael.

– Ó, dehogy – mondta Crowley – Nem egészen. Sportszerű vagyok.

A pénzügyi tervezés csoport a fal tövében lapult és nyomorultul érezték magukat.

– Mindig mondtam, hogy a beszerzőkben nem lehet megbízni – mondta a helyettes pénzügyi igazgató. – A mocskok.

Lövés pattant le a falról a fejük fölött.

Sietve a mozdulatlan Wethered körül kuporgók mellé kúszott.

– Mi a helyzet? – kérdezte.

A bérelszámolók főnöke savanyú képpel fordult felé.

– Hát, elég rossz – mondta. – A golyó keresztül ment csaknem mindenen. Access, Barclaycard, Diners... minden.

– Csak az American Express Gold állította meg – válaszolta Wethered.

Mindannyian szörnyülködve néztek a füstölgő pénztárcára, amit csaknem teljesen átütött egy golyó.

– De miért csinálták? – kérdezte valaki.

A belső ellenőrzés osztályvezetője szóra nyitotta a száját, hogy valami logikus magyarázattal szolgáljon, de nem jött ki hang a torkán. Mindenki eljut egy pontra, ahol elpattannak benne a húrok. Ő épp most esett át rajta. Húsz éve volt a cégnél. Grafikus tervező akart lenni, de a vezetőségben hallani sem akartak róla. Húsz éven át ellenőrizte a BF18-as nyomtatványt. Húsz éve püföli a nyamvadt számológépet, amikor odafönt, a tervosztályon már mindenkinek számítógépe volt. Most pedig valamilyen ismeretlen oknál fogva, valószínűleg a meglehetősen ködös átszervezés lobogója alatt, valószínűleg azért, hogy megszabaduljanak a korai nyugdíjaztatással járó kiadásoktól, éles lőszerrel vadásztak rájuk.

A paranoia seregei marconán meneteltek a szemhéja mögött.

Lenézett a saját puskájára. A harag és düh ködén át lenézett a puskájára és látta, hogy nagyobb lett, meg nehezebb is. Egy bokorra célzott vele és figyelte, ahogy cafatokra tépik a sörétek.

Ó. Hát ez volt a játék lényege. Nos, valakinek nyerni kellett.

A többiekre nézett.

– Oké, fiúk – mondta. – Kapjuk el a rohadékokat!

.oOo.

– Szerintem – mondta Crowley –, senkinek sem kell meghúznia a ravaszt.

Vidám és széles mosolyt villantott Azirafaelre.

– Gyerünk – mondta. – Nézzünk körül, amíg a többiek elfoglalják magukat.

.oOo.

Golyók röpködtek az éjszakában.

Jonathan Parker a beszerzésiről a bokrok között kúszott át, amikor egy kéz fonódott a nyakára.

Nigel Tompkins egy marék rododendronlevelet köpködött ki.

– Odabenn céges törvények uralkodnak – morogta sártól maszatos ábrázattal. – De idekint az enyéim...

.oOo.

– Ez igazán aljas trükk volt – mondta Azirafael miközben végigmentek a kihalt folyosókon.

– Most miért? Most miért? – tudakolta Crowley miközben találomra nyitogatott be az ajtókon.

– Odakint emberek lövöldöznek egymásra.

– Na és? Maguktól csinálják. Mind ezt akarták igazából. Én csak segítenem nekik. Képzeld el úgy, mint egy mikrokozmoszt. Mindenkinek szabad akarata van. Ez a felfoghatatlan, igaz?

Azirafael szúrós szemmel mered Crowleyra.

– Eh, jól van – mondta Crowley nyomorultul. – Senki sem fog igazából meghalni. Mind csodával határos módon megússzák. Másként nem lenne poén.

Azirafael megnyugodott.

– Tudod, Crowley – mondta ragyogó arccal –, mindig tudtam, hogy belülről te egy igazi a...

– Jól van, jól van – morogta Crowley – Mondd csak végig az angyali dumádat.

.oOo.

Hamarosan laza szövetségek kötődtek. Az üzleti csoportok rájöttek, hogy sok közös vonásuk van és egyesítették erőiket a tervosztályok ellen.

Mikor az első rendőrautó megérkezed, tizenhat golyó találta el a hűtőrácsot több irányból is, mire a felhajtóig eljutott. Két másik kilőtte a rádióantennát, de túl későn, túl későn.

.oOo.

Mary Hodges éppen letette a kagylót, amikor Crowley benyitott.

– Biztosan terroristák – mondta. – Vagy vadorzók... Maguk a rendőrségtől jöttek, igaz?

Crowley látta, hogy elkerekednek a szemei.

Mint minden démonnak, neki is jó arcmemóriája volt, még tíz év távlatából, a fityula nélkül és több réteg sminken keresztül is fölismerte az egykori apácát. Csettintett az ujjával, mire a nő visszarogyott a székébe és üres tekintettel meredt maga elé.

– Erre igazán semmi szükség nem volt – mondta Azirafael.

– Jó – Crowley az órájára nézett – reggelt, asszonyom – mondta negédes hangon. – Mi csupán két természetfölötti entitás volnánk és mindössze az érdekelne minket, hogy nem tud-e valamit véletlenül a hírhedt Sátán fiának hollétéről... fölébresztem, akkor elmondhatod te.

– Nos, ha már így alakult... – dünnyögte az angyal.

– Néha a régi módszerek a legjobbak – mondta Crowley és a nő felé fordult.

– Maga tizenegy évvel ezelőtt volt apáca? – kérdezte.

– Igen – mondta Mary.

– Tessék! – mondta Crowley Azirafaelnek. – Látod? Tudtam, hogy igazam van.

– Ördögi szerencse – motyogta az angyal.

– A maga neve Beszédes volt. Vagy ilyesmi.

– Bőbeszédű – mondta Mary Hodges üres hangon.

– És emlékszik egy esetre, amikor újszülötteket kellett kicserélniük? – kérdezte Crowley.

Mary Hodges elbizonytalanodott. Rég leülepedett emlékek kavarodtak föl emlékezete iszapjában.

– Igen – felelte.

– Előfordulhat, hogy valami balul ütött ki a csere körül?

– Nem tudom.

Crowley eltöprengett.

– Vezettek feljegyzéseket, nem? – kérdezte. – Mindig följegyzik az ilyesmit. Manapság mindent följegyeznek – büszkén nézett Azirafaelre. – Ez a jobb ötleteim közül való.

– Igen – mondta Mary Hodges.

– És hol vannak? – kérdezte Azirafael udvariasan.

– Tűz ütött ki nem sokkal a születés után.

Crowley felnyögött és az égnek emelte a kezeit.

– Ez valószínűleg Hastur műve lehetett – mondta. – Az ő módszere. El tudod képzelni? Gondolom azt hitte, hogy nagyon ravasz.

– Emlékszik valamire a másik gyerekkel kapcsolatban? – kérdezte Azirafael.

– Igen.

– Kérem mondja el.

– Aranyos kis lábujjacskái voltak

– Ó.

– És nagyon gyönyörű volt – mondta Mary Hodges.

Sziréna szólalt meg odakint, rögtön utána egy dörrenés, amivel leszedték a szirénát. Azirafael oldalba bökte Crowley-t.

– Siessünk – mondta. – Hamarosan térdig járunk a rendőrökben én pedig természetesen erkölcsi kötelességemnek érzem majd, hogy válaszoljak a kérdéseikre – eltöprengett. – Talán emlékszik rá, hogy szült-e valaki más is akkor este...

Odalentről lábdobogás hallatszott.

– Állítsd meg őket – mondta Crowley – Kell még egy kis idő.

– Még egy csodatétel és Odafönt valaki kiszúrja – panaszkodott Azirafael. – Ha tényleg azt akarod, hogy Gábrielnek, vagy valaki másnak feltűnjön, hogy egyszerre negyven rendőr szenderedett el szolgálatteljesítés közben...

– Jól van – mondta Crowley – Ez minden. Egy próbát megért. Tűnjünk el innen.

– Harminc másodperc múlva felébred – mondta Azirafael tagoltan a nőnek – És valami csodálatosat álmodott arról, amit a legjobban szeret és...

– Jól van, jól van – sóhajtotta Crowley – Most már mehetünk?

.oOo.

Senki sem vette észre, amikor távoztak. A rendőrök negyven adrenalinszint-túltengésben szenvedő, vérgőzös menedzserpalántát terelgettek. A gyepen három rabszállitó autó parkolt és Azirafael rávette Crowleyt, hogy tolasson el az első mentőautó útjából, de aztán a Bentley tovasuhant az éjszakába.

– Igen szörnyű helyzetben hagytuk ott azt a szegény asszonyt – mondta az angyal.

– Gondolod? – kérdezte Crowley miközben megpróbált elgázolni egy óvatlan sündisznót, de elhibázta. – A bevételei meg fognak duplázódni, én mondom. Ha jól ügyeskedik, megússza az összes pert. Önbizalom-tréning éleslőszerrel? Hosszú sorok fognak kígyózni az ajtaja előtt.

– Miért vagy ilyen cinikus?

– Mondtam már. Ez a munkám.

Egy ideig némán ültek egymás mellett, aztán Azirafael szólalt meg.

– Gondolod, hogy feltűnik valahol? Gondolod, hogy észrevesszük majd?

– Nem fog felbukkanni. Nekünk nem. Álcázó energiamező veszi körül. Öntudatlanul is elrejtőzik a kutakodó okkult hatalmak elől.

– Okkult hatalmak?

– Te meg én – magyarázta Crowley.

– Én nem vagyok okkult – tiltakozott Azirafael. – Az angyalok nem okkultak. Mi éteriek vagyunk.

– Ahogy akarod – vont vállat Crowley.

– Csak van rá mód, hogy megtaláljuk.

Crowley ismét megvonta a vállát.

– Mit gondolsz, mennyi tapasztalatom van az ilyesmiben? Az Armageddon csak egyszer jön el, tudod. Nem próbálkozhatsz még egyszer, ha rosszul sikerül.

Az angyal kibámult az útmenti sövényekre.

– Olyan békés – mondta. – Mit gondolsz, hogy fog történni?

– Hát, a termonukleáris világégés mindig igen népszerű volt, bár meg kell mondanom, a nagyfiúk igen előzékenyek egymással ezen a téren mostanság.

– Esetleg egy üstökös? – kérdezte Azirafael. – Ez is nagyon divatos mostanság, ha jól tudom. Belecsapódik valami óceánba, nagy por meg párafelhő, és viszlát, szerves létformák.

– Tyű – mondta Crowley gondosan túllépve a sebességhatárt.

– Belegondolni is szörnyű – mondta Azirafael komoran.

– Minden szerves létforma egyszerre, csak úgy...

– Szörnyű.

– Nem marad más, csak por és fundamentalisták.

– Ez rossz volt.

– Sajnálom, nem hagyhattam ki.

Az utat bámulták.

– Talán valami terrorista...? – találgatott Azirafael.

– De nem a miénk – mondta Crowley.

– Vagy a mienk – mondta Azirafael. – Bár a mieinket szabadságharcosoknak hívják.

– Mondok valamit – javasolta Crowley, miközben elhagyta Tadfieldet. – Terítsük ki a lapjainkat. Én megmondom ki a miénk, ha te is megmondod ki a tiétek.

– Rendben. Te kezded.

– Ó, nem. Te kezded.

– De te vagy a démon.

– Igen, de a magam démona.

Azirafael öt vezető politikust nevezett meg. Crowley hatot. Hárman rajta voltak mind a két listán.

– Látod? – mondta Crowley – Ahogy mondani szoktam. Firnyákos népek ezek az emberek. Fikarcnyit sem bízhatsz meg bennük.

– De én nem tudok róla, hogy bármelyikük is készülne valamilyen nagy dobásra – mondta Azirafael. – Csak kisebb ter... politikai tiltakozásra.

– Ah – mondta Crowley keserűen. – Szóval semmi olcsó tömeggyilkosság? Csak személyes leszámolások, minden golyót mesterember röpít ki?

Azirafael nem vette föl a kesztyűt.

– Most mit fogunk csinálni?

– Próbáljunk meg aludni.

– Nincs is szükséged alvásra. Én sem alszom. A gonosz sosem alszik, a jóság pedig örökké éber.

– A gonosz általában nem is, de ez a démon rászokott arra, hogy alkalmasint álomra hajtsa a fejét – a szembejövő reflektorokat bámulta.

Hamarosan mindenféle alvásnak búcsút mondhat. Ha azok odalenn rájönnek, hogy ő személyesen vesztette el az Antikrisztust, valószínűleg előveszik azokat a jelentéseket, amiket ő írt a Spanyol Inkvizícióról és rajta próbálgatják végig az összeset külön-külön és egyszerre is.

Beletúrt a kesztyűtartóba és találomra előrángatott egy kazettát, aztán a magnóba lökte. Egy kis zene...

...Bee-elzebub egy ördöggel vár engem, ehen-gem...

– Engem – dünnyögte Crowley. Egy pillanatig üres tekintettel bámult maga elé, aztán elfojtott sikolyt hallatott és kapkodva lekapcsolta a magnót.

– Persze, talán rávehetnénk egy embert, hogy találja meg – mondta Azirafael tűnődve.

– Tessék? – kérdezte szórakozottan Crowley.

– Az emberek mindig egészen ügyesek, ha egy másik embert kell megtalálniuk. Már évezredek óta csinálják. A gyermek pedig, végül is ember... amennyire ez lehetséges. Előlünk talán elbújik, de más emberek talán... nem tudom, megérzik, talán. Vagy észrevesznek olyasmit, amit mi nem.

– Nem válna be. Ő az Antikrisztus! Van valami... automatikus védelme, nem? Még akkor is, ha nem tud róla. Még csak nem is gyanítják róla az emberek. Még nem. Addig nem, amíg fel nem készül. A gyanú lepereg róla, mint, mint... akármi is az, amiről lepereg a víz – fejezte be ostobán.

– Van jobb ötleted? Vagy akár egy jó ötleted is?

– Nincs.

– Jól van. Akár működhet is. Ne mondd, hogy nincs valami szervezeted, amit ki tudsz használni. Nekem van. Meglátjuk, hogy ők föl tudják-e venni a fonalat.

– Mit tudnak, amit mi nem?

– Hát, kezdetnek például nem vesznek rá másokat, hogy egymásra lövöldözzenek éles lőszerrel, nem hipnotizálnak tiszteletre méltó hölgyeket...

– Jól van, jól van. De annyi esélye sincs, mint fagylaltkehelynek a pokolban. Hidd el nekem, én tudom, de nekem sem jut jobb az eszembe – Crowley ráfordult az autópályára és elindult London felé.

– Van egy... ügynökhálózatom – magyarázta Azirafael. – Szétszórva az országban. Ráállíthatom őket az ügyre.

– Nekem is, izé, van egy hasonló – ismerte el Crowley. – Tudod, hogy van az, sosem tudhatod, mikor van rájuk szükség...

– Jobb, ha értesítjük őket. Gondolod, hogy együtt kellene működniük?

Crowley megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy az jó ötlet volna – mondta. – Nem túl bonyolult emberek... politikai értelemben.

– Akkor lépjünk kapcsolatba a saját embereinkkel és lássuk, mire mennek.

– Megér egy próbálkozást – mondta Crowley – Nem mintha nekem sok feladatom volna.

Összeráncolta a homlokát, aztán diadalmasan rácsapott a kormányra.

– Kacsák! – kiáltotta.

– Tessék?

– Azokról pereg le a víz!

Azirafael nagyot sóhajtott.

– Csak vezessél, légyszíves – mondta fáradtan.

A hajnal első fényeivel együtt haladtak London felé, miközben a magnóból J. S. Bach B-moll miséjét hallgatták, énekelte F. Mercury.

Crowley szerette a várost kora reggel. Népessége javarészt dolgozó emberekből állt és volt okuk rá, hogy ott legyenek, szemben azokkal a szükségtelen milliókkal, akik reggel 8 után kezdtek beözönleni. Az utcák még nagyjából csöndesek voltak. Azirafael könyvesboltja előtt sárgán fölfestett parkolni tilos sávok voltak, de a Bentleyt és vezetőjét ez csöppet sem zavarta.

– Hát, jól van – mondta Crowley Azirafaelnek, miközben elvette a kabátját a hátsó ülésről. – Majd értesítjük egymást, rendben?

– Mi ez? – kérdezte Azirafael egy barna csomagot tartva a kezében.

– Egy könyv? – hunyorgott Crowley. – Nem az enyém.

Azirafael belelapozgatott a megsárgult irományba. Agyában apró bibliofil harangocskák szólaltak meg.

– Valószínűleg azé az ifjú hölgyé volt – mondta lassan. – El kellett volna kérnünk a címét.

– Nézd, már így is elég nagy bajban vagyok, nem szeretném, ha megtudnák, hogy becsületes megtalálót játszom – mondta Crowley.

Azirafael elérte a címlapot. Valószínűleg jót tett, hogy Crowley nem láthatta az arckifejezését.

– Hát, ha gondolod elküldheted a postára Tadfieldbe – mondta Crowley – Csak címezd a dilis kerékpáros csajnak. Sose bízz egy nőben, aki neveket ad a közlekedési eszközöknek...

– Igen, igen, persze – dünnyögte az angyal. A kulcsai után kotorászott, leejtette öltet, majd fölvette, megint leejtette, aztán a bolthoz sietett.

– Akkor tartjuk a kapcsolatot, ugye? – kiáltott utána Crowley.

Azirafael megtorpant az ajtónyitás közben.

– Hogyan? – kérdezte. – Ja, igen, igen, hát persze. Nagyszerű – és becsapta maga mögött az ajtót.

– Rendben – dünnyögte Crowley is és hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

.oOo.

Zseblámpa pislogott a fák között.

Barna levelek között megtalálni egy barna színű könyvet, egy barna fákkal borított barna földdel fedett domboldalban meglehetősen egyesélyes játszmának bizonyult.

Nem volt ott.

Anatéma minden kutatási módszert megpróbált, ami csak az eszébe jutott. Lépésről lépésre négyzetrács mentén bejárta a környéket. Vaktában piszkálta az avart. Kereste a szeme sarkából, halmokba hordta a leveleket, végül többször is megpróbálkozott azzal, hogy reményvesztetten föladta, lehuppant a földre és kétségbeesett pillantással méregetett egy barna rögöt, hátha meglátja.

Nem vált be.

Ami azt jelentette, amitől a legjobban tartott, hogy két kerékpárszerelő autójának hátsó ülésén felejtette.

Érezte, amint Agnes Nutter összes leszármazottja rajta nevet.

Még ha azok ketten becsületesen vissza akarnák juttatni hozzá a könyvet, akkor sem találnák meg a kunyhóját, amit csak egyszer láttak, akkor is teljes sötétségben.

Csak azt remélte, hogy nem mérik föl, hogy mit találtak.

Azirafael, akárcsak sok más kereskedő a Soho-n, ritkaságszámba menő könyvekre specializálódott. Az igényesebb vásárló elvárásainak megfelelően minden boltnak akadt hátsó szobája, de Azirafaelénél ezoterikusabb tartalmú hátsó szoba nemigen akadt az egész világon.

Különösen büszke volt a próféciás könyvekre.

Általában az első kiadásokra.

És mindegyiket dedikáltatta.

Volt nála Richard Nixon[16]; Márta, a Cigányasszony; Ignatius Sybilla és az Öreg Ottwell Binns. Nostradamus úgy írta alá, „Öreg barátomnak, Azerafelnek, legjobb kívánságaimmal egyetemben”; Shipton anya leöntötte kakaóval a saját példányát. És egy légkondicionált kis szekrénykében ott állt az eredeti tekercs, rajta a Patmoszi Jós, Szent János reszketeg kézírásával a „Jelenései”, minden idők legnagyobb bestsellerje. Azirafael szerint szimpatikus fickó volt, csak egy kicsit túlságosan is kedvelte a furcsa gombákat.

Amiből nem volt Azirafael polcán, az az Agnes Nutter Szép és Pontos Proféciái című kiadvány, ezért úgy tartotta a kezében, akár egy bélyeggyűjtő, aki épp most talált egy Mauritius Blue-t a nagynénjétől kapott képeslapon.

Soha nem látott még egyetlen példányt sem belőle, de hallott már róla. Belső berkekben, az igazi gyűjtők között, ami alig egy tucat embert jelentett szerte a világon, évszázadok alatt felgyülemlett vad pletykák keringtek, a hiány által keltett nagy vákuum körül. Azirafael sejtette, hogy egy vákuum körül nem lehet keringeni, de nem érdekelte; a Szép és pontos proféciákhoz képest Hitler Naplója szemétlapátravaló hitvány hamisítványnak tűnt.

Mikor letette az asztalra és fölhúzott egy pár sebészkesztyűt, már alig remegett a keze. Kellő tisztelettel nyitotta ki; angyal volt, de istenítette a könyveket.

A cím így szólt:

Agnes Nutter Szép és Pontos

Próféciái

Némileg kisebb betűkkel ez állt alatta:

Az Történelemnek Bizonyos Eseményei Napjainktól

Az Világnak Végezetjéig

Valamivel nagyobb betűkkel:

Számtalan Csodálatos Eljövéssel és

Böltsek okulására jegyzetekvel ellátván

Más betűtípussal:

Legteljesebb kiadás

Kisebb betűkkel, de nagybetűvel:

AZ ELJÖVENDŐ FURTSA IDŐKRE TEKINTETTEL

Valamivel kétségbeesettebb dőlt betűkkel szedve:

És Csudálatos Dolgok Leirásával

Még egyszer nagyobb betűkkel szedve pedig:

„Nostradamus óta a legjobb”

– Ursula Shipton

A próféciákat megszámozták és több, mint négyezer volt belőlük.

– Nyugalom, nyugalom – dünnyögte magának Azirafael, aztán kiment a konyhába, készített egy bögre kakaót és mély levegőt vett.

Aztán visszatért és találomra elolvasott egy próféciát.

Negyven perccel később a kakaó még mindig érintetlen volt.

.oOo.

A hotel bárpultjánál ülő vörös hajú nő a világ legjobb haditudósítója volt. Útlevele jelenleg Carmine Zuigiber névre volt kiállítva. Általában oda ment, ahol háború dúlt.

Vagyis, többé kevésbé.

Éppenséggel oda ment, ahol nem dúlt. Ott már járt, ahol folytak a harcok.

Nem volt híres, kivéve szakmai körökben. Végy egy tucat haditudósítót, ültesd be őket az egyik repülőtéri bárba, és a társalgás, mint az északot jelző iránytű, a New York Times Murchison-ja, a Newsweek Van Horne-ja, az ITN News Anforth-a körül fog lengedezni. A haditudósítók Hadi Tudósítói.

De amikor Murchison, Van Horne és Anforth futnak össze Bejrút, Szudán, vagy Afganisztán egyik kiégett bádogputrijában, a sebhelyek megcsodálása, és néhány pohárka után áhítattal adomáznak a National World Weekly „Vörös” Zuigiberjéről.

– Az az ostaba szennylap, – mondja ilyenkor Murchison –, azt sem tudják, mijük van.

A National World Weekly pontosan tudta, mije volt: egy haditudósítója. Csak azt nem tudták pontosan, hogy hogyan és miért, meg azt, hogy mihez kezdjenek vele most, hogy már van nekik.

Egy átlagos National World Weekly olyasmikről ír, hogyan pillantotta meg valaki Des Moines-ben Jézus képét egy hamburgerzsömlén; hogy látták Elvis Presley-t egy Burger Lordban dolgozni Des Moines-ban; hogy egy Des Moines-i háziasszony hogyan gyógyult ki a rákból Elvist hallgatva; hogy a Középnyugatot megfertőző vérfarkasok a bátor telepesasszonyokat megerőszakolt Nagylábútól származtak; meg arról, hogy Elvist UFO-k vitték el 1976-ban, mert túl jó volt erre a világra.[17]

Ez volt a National World Weekly. Hetente négymillió példányban fogyott és annyira volt szükségük egy haditudósítóra, akár egy interjúra az ENSZ Főtitkárral.[18]

Tehát rengeteg pénzt fizettek Vörös Zuigibernek, hogy menjen és találjon háborúkat és rendszeresen figyelmen kívül hagyták a duzzadozó, gépelési hibákkal teli oldalak tömkelegét, amiket olykor a világ leghihetetlenebb pontjairól küldözgetett igazolandó mellesleg egészen normális – kiadásait.

Úgy érezték, ez így helyes, mivel szerintük nem is volt olyan jó haditudósító, viszont hihetetlenül csinos volt és ez sokat számított a National World Weekly-nél. A cikkei általában arról szóltak, hogy egy marék pasi hogyan lövöldözött egy másik marék pasival, anélkül, hogy értette volna a szélesebb politikai összefüggéseket és ami még fontosabb: a közönség érdeklődésére számot tartó eseményeket.

Alkalmasint odaadták egy lektornak a cikkeit, hogy írja át egy kicsit. (A kilencéves Manuel Gonzaleznek a Rio Concorsa-i ütközet alatt megjelent Jézus és azt mondta, hogy siessen haza, mert a mamája már aggódik miatta. – Tudtam, hogy ő volt Jézus – mesélte a bátor kisfiú –, mert úgy nézett ki, mint akkor, amikor a képe csodálatos módon megjelent a szendvicsesdobozomon.)

A National World Weekly általában békén hagyta és gondosan továbbították a leveleit a szemeteskosárba.

Murchinsont, Van Horne-t és Anforth-t ez nem érdekelte. Csak azt tudták, hogy akárhol tört is ki egy háború, Ms. Zuigiber volt ott először. Gyakorlatilag előtte.

– Hogyan csinálja? – kérdezgetik egymást hitetlenkedve. – Hogy a pokolba csinálja?

És olyankor összenéznek és tekintetük azt mondja: ha autó volna, Ferrari lenne. Az a fajta nő aki a korrupt, harmadik világbeli generalissimo oldalán érkezik az estélyre, miközben olyan figurákkal lófrál, mint mi. Mi vagyunk a szerencsés flótások, nem igaz?

Ms. Zuigiber csak mosolygott, mindenkit meghívott egy újabb körre a National World Weekly számlájára és figyelte, hogyan törnek ki körülötte a háborúk. És mosolygott.

Igaza lett. Az újságírás jól állt neki.

Mégis, mindenkinek szüksége van szabadságra és Vörös Zuigiber tizenegy év óta először szabadságra ment.

Egy kis, mediterrán szigetecskére, ami a turizmusból tartotta fönn magát, ami már önmagában is furcsa volt. Vörös az a fajta nő volt, aki ha egy Ausztráliánál kisebb szigetre megy nyaralni, akkor ennek az az oka, hogy ismeri a sziget tulajdonosát. Ha valamelyik szigetlakónak egy hónappal ezelőtt bárki azt mondta volna, hogy közeleg a háború, csak nevetett volna, miközben megpróbál rásózni egy borosüveg-tartót, amire az öböl képét rakták ki kagylóból. Ez volt akkor.

Most más volt a helyzet.

Heves vallásos-politikai megosztottság uralkodott el a szigeten, melynek tétje az volt, hogy melyik négy országhoz nem tartoztak politikailag. Ezáltal három nagyobb frakcióra szakadt a sziget lakossága, lerombolták a főtér Szűzmária szobrát és véget vetettek a turizmusnak.

Vörös Zuigiber a Hotel de Palomar del Sol bárjában üldögélt és egy koktélt szürcsölgetett. Az egyik sarokban egy megfáradt zongorista klimpírozott, miközben egy parókás pincér egy mikrofonba károgott:

Úúúgy élvezem én a strandot

Ottan annyira szép és jóóó...

Egy férfi vetődött át az ablakon, fogai között egy kést tartva, egyik kezében egy Kalasnyikovval, másikban egy kézigránáttal.

– Ezzennel ezt az zállodát a Zölög – elhallgatott. Kivette a szájából a kést és újból belekezdett. – Ezt a szállodát ezennel a Török Felszabadító Frakció nevében lefoglalom!

A szigeten maradt utolsó két nyaraló[19] bemászott az asztal alá. Vörös közömbösen levette a cseresznyeszemet az italjárót, vérvörös ajkaihoz illesztette és úgy tűntette el a száráról a gyümölcsöt, hogy a helyiségben tartózkodó férfiakat kiverte a hideg veríték.

A zongorista fölállt, benyúlt a húrok közé és egy világháborús géppuskát rántott elő.

– Ezt a helyet a Görögpárti Területi Brigád már lefoglalta! – visította. – Egy rossz mozdulat és szitává lyuggatlak!

Mozgás támadt az ajtóban. Egy nagydarab, feketeszakállú alak széles vigyorral, kezében egy klasszikus Gatling golyószóróval állt a bejárat előtt, mögötte egy kevésbé impozáns fegyverekkel fölszerelt kisebb csőcselék sorakozott.

– Ez a stratégiailag fontos hotel, ami éveken át a fasiszta-imperialista Török-Görög kutyák kezében volt, mostantól az Olasz-Máltai Szabadságharcosoké! – dörögte. – Mind meghaltok!

– Baromság! – mondta a zongorista. – Ez nem stratégiailag fontos hely, csak nagyon jó borospincéje van!

– Igaza van, Pedro – mondta a kalasnyikovos férfi. – Ezért akarjuk mi is. Il General Ernesto de Montoya azt mondta nekem, Fernando, a háborúnak szombatra vége és a fiúk jó akarják érezni magukat. Ugorj le a Hotel de Palomar del Solba és foglald le, jó?

A szakállas férfi elvörösödött.

– Ez egy nagyon fontos stratégiai hely, Fernando Chianti! Én magam rajzoltam nagy térképet és ez van közepén, ezért igenis francos fontos stratégia!

– Bah! – kiáltotta Fernando. – Ilyen alapon azt is mondhatod, hogy azért, mert a kis Diego háza a kapitalisták topless strandjára néz, az is stratégiailag fontos.

A zongoristán volt az elvörösödés sora.

– A mieink éppen ma reggel foglalták el – ismerte be.

Mindenki elhallgatott.

A nagy csöndben halk, finom surrogás hallatszott. Vörös kinyújtóztatta a lábait.

A zongorista ádámcsutkája föl-alá járt.

– Hát, ez igazán stratégiailag fontos – krákogta, igyekezvén nem figyelni a bárpultnál ülő vörös hajú nőre. – Vagyis, ha valaki tengeralattjáróval közelít, akkor azt onnan jól látni.

Csönd.

– Vagyis, sokkal fontosabb stratégiailag, mint ez a szálloda – fejezte be.

Pegro krákogott.

– Bárki, aki megszólal, bárki, azt keresztüllövöm – elvigyorodott. – Jól van. Most pedig mindenki a falhoz.

Senki sem mozdult. Többé már nem figyeltek rá. Mindenki egy halk, kivehetetlen mormogásra fülelt, ami a másik teremből hallatszott.

Mozgolódás támadt az ajtó közelében és egy portás hátrált lassan, bizonytalanul a mormogás forrásától, ami lassan kivehetővé vált.

– Ne is törődjenek velem az urak, micsoda éjszaka, mi? Háromszor kerültem meg a szigetet, csaknem nem találtam ide, valakinek ügyelni kellene a táblákra, nem igaz? Mégis megtaláltam végül, négyszer is megkérdeztem, a végén a postán mondták meg, mert ott mindig tudni szokták, térképet kellett rajzolni hozzá, de végül csak ideértem, itt is van valahol...

A marcona katonák között, akár kés a vajban, egy alacsony, szemüveges, kék egyenruhás emberke sétált keresztül szerényen, hóna alatt egy hosszúkás, barna papírba csomagolt dobozzal, amit madzaggal kötöztek át. A helyi éghajlatnak megfelelő öltözéke egy nyitott műanyag szandálban merült ki, ám a pár zöld zokni elárulta, hogy nem bízik az időjárásban.

Sapkáján az International Express felirat díszelgett nagy, fehér betűkkel.

Fegyvertelen volt, mégsem állította meg senki. Még csak fegyvert sem fogtak rá. Mindenki csak bámulta.

A kis ember körülnézett a szobában, végigpillantott az arcokon és lenézett a csiptetős táblára, amit a másik kezében tartott. Aztán egyenesen Vöröshöz sétált, aki még mindig a bár mellett ücsörgött.

– Csomagja van, hölgyem – mondta.

Vörös elvette és elkezdte kicsomagolni.

Az International Express kézbesítője udvariasan köhintett, aztán egy vastag szállítólevelet és egy sárga műanyag golyóstollat tartott a nő felé.

– Itt kell aláírnia, kisasszony. A teljes nevét legyen szíves.

– Természetesen – mondta a nő, aláírta a szállítólevelet. A név, amit a papír aljára biggyesztett nem Carmine Zuigiber volt. Annál sokkal zordabb.

A kézbesítő udvariasan megköszönte, kisétált, miközben azt dünnyögte, hogy milyen csodálatos hely ez, mindig ide akart jönni nyaralni, elnézést a zavarásért... Aztán ugyanolyan szerényen távozott az életükből, ahogy érkezett.

Vörös addigra kicsomagolta a dobozt. Az emberek lassan közelebb óvakodtak, hogy láthassák a tartalmát. A dobozban egy nagy kard volt.

A nő alaposan megvizsgálta. Nyílegyenes fegyver volt, hosszú és éles; réginek, mégis használatlannak tűnt és semmiféle díszítés nem volt rajta. Nem volt mágikus, sem misztikus, vagy mitikus. Egyszerűen és nyilvánvalóan arra volt jó, hogy vágjanak, szúrjanak és kaszaboljanak vele, lehetőség szerint ölésre, de legalább csonkításra alkalmatos szerszám. Meghatározhatatlan gyűlölet és vérszomj sugárzott belőle.

Vörös egyik manikűrözött, finom vonású kezébe fogta a markolatát és kitartotta maga elé szemmagasságban. Megcsillant a pengéje.

– Jóóóól van – dünnyögte elégedetten. – Végre.

Fölhajtotta az italát, vállára vetette a kardot és körülnézett a szálloda egyéb vendégein, akik addigra körbefogták.

– Bocs, hogy itt kell hagyjalak benneteket, fiúk – mondta. – Szeretnélek jobban megismerni benneteket, de mennem kell.

A férfiak hirtelen rájöttek, hogy egyikük sem akarta jobban megismerni. Gyönyörű volt, de csak úgy, ahogy egy erdőtűz: valami, amit a távolból kell csodálni, nem közelről.

Ráadásul egy kard volt nála és szélesen mosolygott.

A szobában lévő összes fegyver lassan, reszketve a mellkasára, fejére, hátára irányult.

Teljesen körbevették.

– Ne mozdulj – krákogta Pedro.

Mindenki más bólintott.

Vörös megvonta a vállát és elindult.

Az ujjak megfeszültek a ravaszokon, ólom és lőporszag töltötte be a levegőt. A pohár szétrobbant Vörös kezében, a terem megmaradt tükrei éles hangon ezer apró, éles darabra törtek szét. A mennyezet egy része leszakadt.

Aztán vége lett.

Carmine Zuigiber végignézett a körülötte heverő holttesteken, mintha azt sem értené, hogyan kerültek oda. Egyik kézfejéről vörös, macskaszerű nyelvével lenyalta másvalaki vérét, aztán elmosolyodott.

Aztán kisétált a bárból, cipőjének sarka kopogott az aszfalton, mint megannyi távoli kalapács.

A két turista kimászott az asztal alól és megszemlélték a mészárlás eredményét.

– Ez nem történt volna meg, ha Torremolinosra megyünk, mint tavaly – mondta egyikük rosszallóan.

– Idegenek – sóhajtotta a másik. – Egyszerűen nem olyanok, mint mi, Patricia.

– Erről ennyit. Jövőre Brightonba megyünk – mondta Mrs. Threlfall, és hangjában nyoma sem volt annak, hogy fölmérte volna az események valódi jelentőségét.

Azt jelentették, hogy nem lesz jövőre.

Még a jövő hét esélye is drasztikusan lecsökkent.

Csütörtök

Új ember érkezett a faluba.

Az új emberek mindig üde szín- és pletykafoltok voltak az Ők[20] palettáján, de Peppernek ezúttal érdekes híre volt.

– A Jázmin Lakba költözött és boszorkány – mondta a lány. – Tudom, mert Mrs. Henderson a takarítónő mondta a mamámnak, hogy boszorkányújságokat járat. Rengeteg normális újságot is kap, de kap ilyen boszorkányoknak valót is.

– A papám azt mondja, hogy boszorkányok nem is léteznek – mondta Wensleydale, akinek hullámos szőke haja volt és vastag, fekete keretes szemüveg mögül szemlélte a világot. Többen úgy tudják, hogy Jeremy névre keresztelték, de soha senki nem használta ezt a nevet, még a szülei sem, akik Fiatalúrnak szólították. Tudat alatt abban reménykedtek, hogy veszi a lapot; Wensleydale mindenkiben azt a benyomást keltette, hogy szellemileg negyvenhét évesen született.

– Nem értem, miért ne? – mondta Brian, akinek széles, vidám arca volt, látszólag permanens koszréteg alatt. – Nem értem, miért ne lehetne a boszorkányoknak saját újságjuk. A legfrissebb varázslatokkal, meg ilyesmik. A papámnak jár a Horgászok Magazinja és fogadok, hogy több boszorkány van, mint horgász.

– Úgy hívják, hogy Pszichikus Hírmondó – magyarázta Pepper.

– Az nem boszorkányos – mondta Wensleydale. – A nagynénémnek is jár. Kanálhajlítgatás és jövendőmondás van benne, meg olyan emberek, akik azt hiszik magukról, hogy előző életükben ők voltak I. Erzsébet. Most már nincsenek boszorkányok. Az emberek föltalálták a gyógyszereket és azt gondolták, hogy többet nem kellenek a boszorkányok, ezért fölgyújtották őket.

– Lehet, hogy békák meg ilyenek képe van benne – mondta Brian, aki nem akart egy jó ötletet veszendőbe hagyni. – Meg... meg... tesztelik a legújabb seprűket. Meg macskarovat.

– Mindegy, lehet, hogy a te nagynénéd is boszorkány – mondta Pepper. – Titokban. Napközben a nagynénéd, este pedig boszorkánykodik.

– Az én nagynéném nem – tiltakozott Wensleydale.

– Meg receptek – folytatta Brian. – A maradék békák felhasználásáról.

– Jaj, fogd már be – mondta Pepper.

Brian felhorkant. Ha Wensley mondta volna, csupán a barátok között szokásos lehurrogás lett volna, de Pepper esetében a többiek is rég megtanulták már, hogy rá nem vonatkoztak a baráti megdorgálás szabályai. Tizenegy éves lány létére meglepő erővel és pontossággal tudott csípni és rúgni. Emellett, tizenegy évesen Őket kezdte aggasztani az a homályos balsejtelem, hogy a jó öreg Pepperhez érni olyan mérvű orrbaverős-rúgdosós mérkőzéssé fajulhatott, amihez még nem érezték elég felnőttnek magukat és olyan villámgyors csapásokat kaphattak, ami padlóra küldte volna még a Karate Kölyköt is.

Mégis jó volt, hogy az ő csapatukhoz tartozott. Mindannyian büszkén emlékeztek rá, hogy amikor Hájas Johnson és az ő bandája csúfolta őket amiatt, hogy egy lánnyal játszanak, Pepper olyan dührohamot kapott, hogy Hájas mamája még aznap este átment panaszkodni a szüleihez.[21]

Pepper úgy nézett rá, mint természetes ellenségére.

Peppernek rövid, vörös haja volt, arca pedig nem igazán szeplős, mint inkább egyetlen hatalmas szeplő, néhol fehér bőrfoltokkal.

Pepper keresztnevei Pippin Galadriel Moonchild voltak. Egy sáros mezőn tartott szertartás keretében kapta, ahol három girhes birka és pár lyukas indiánsátor tartózkodott abban az időben. Anyja a Wales-béli idilli Pant-y-Gyrdl völgyet választotta a Visszatérés a Természethez megmozdulása helyszínéül. (Hat hónappal később, megelégelve az esőt, a szúnyogokat, a férfiakat, a sátrakat összedöntő bárányokat, akiknek első dolga a közösség teljes marihuána ültetvényének lelegelése volt, amit nem sokkal utána a minibusz követett, lassacskán kezdte megérteni, hogy az emberiség fő csapásiránya miért távolodott egyenletesen a természettől. Visszatért Pepper meglepett nagyszüleihez Tadfieldbe, melltartót vásárolt magának és mély, megkönnyebbült sóhajjal beiratkozott egy szociológia tanfolyamra.)

Csak kétféleképp lehetséges, hogy az ember gyermeke Pippin Galadriel Moonchild néven létezni tudjék, Pepper pedig a másodikat választotta, mint azt a leendő Ők többi három tagja négyévesen, az óvoda udvarán megtapasztalta.

Megkérdezték a nevét, ő pedig, ártatlanul megmondta nekik.

Következésképpen csak egy vödör víz segítségével tudták Pippin Galadriel Moonchild fogait eltávolítani Adam cipőjéről. Ekkor tört el Wensleydale első szemüvege, Brian pulóverét pedig több öltéssel tudták csak összevarrni.

Az Ők attól fogva együtt voltak, Pepper pedig Pepper lett mindörökre, kivéve az anyjának és (ha különösen bátornak tartották magukat és az Ők hallótávolságon kívül tartózkodott) Hájas Johnsonnak és a Johnsonitáknak, a falu egyetlen másik bandájának.

Adam a tejesrekesz oldalán dobolt a sarkaival, ami mintegy trónszékként kiváló időalkalmatosság volt hódolói üres csacsogásának hallgatására.

Lustán rágcsált egy szalmaszálat. Csütörtök reggel volt, a nyári szünet még eltartott egy darabig, szinte végtelennek és zavartalannak tetszett. Emellett kezdett eseménytelenné válni és ezen változtatni kellett.

Hagyta, hogy döngicséljen körülötte a társalgás, vagyis, hogy pontosabbak legyünk, várakozott, ahogy egy aranyásó figyeli a folyót arany csillogása után kutatva.

– A vasárnapi újságban azt mondták, hogy több mint ezer boszorkány volt az országban – mondta Brian. – Imádták a természetet és egészséges ételeket ettek, meg ilyesmi. Szóval nem értem, miért ne lehetne errefelé is egy. Azt mondta az újság, hogy a Feneketlen Gonosszal árasztották el a vidéket.

– Mivel? Azzal, hogy természetimádók voltak és egészséges ételeket ettek? – kérdezte Wensleydale.

– Ezt írta.

Az Ők ezen eltöprengtek. Egyszer – Adam unszolására – egészséges étel diétába fogtak egy egész délutánon át. Az eredmény az lett, hogy tökéletesen el lehetett élni egészséges ételeken, ha az ember előtte nagyot ebédelt.

Brian titokzatos tekintettel előrehajolt.

– Éés azt is írta, hogy nem volt rajtuk ruha, amikor táncoltak – mondta. – Fölmentek a hegyekbe, meg Stonehenge-hez és pucéran táncoltak.

Ezúttal még gondosabban eltöprengtek a hallottakon. Az élet hullámvasútján az Ők olyan szakaszba lépett, amikor csaknem elérték a pubertáskor első tetőpontját, ahonnan letekintve megpillanthatták az előttük álló utazást, tele titokzatossággal, rémülettel és izgató domborulatokkal.

– Tyű – mondta Pepper.

– De nem az én nagynéném – mondta Wensleydale megtörve a varázslatot. – Az én nagynéném aztán nem. Ő csak a nagybácsihoz próbál meg beszélni.

– A nagybácsid meghalt – mondta Pepper.

– A nagynéni azt mondja, hogy még mindig tologat egy poharat – mondta Wensleydale védekezőn. – A papám pedig azt mondja, hogy egész életében poharakat tologatott, abba halt bele. Nem tudom miért akar vele beszélni – tette hozzá. – Nem sokat beszélgettek, mikor még élt, akkor sem.

– Ez a nekromancia – mondta Brian. – Így hívják. Benne van a Bibliában. Abba kellene hagynia. Isten halálosan ellenzi a nekromanciát. Meg a boszorkányokat. Akár pokolra is kerülhetsz miattuk.

Lusta mocorgás hallatszott a tejesláda felől. Adam meg fog szólalni.

Az Ők elhallgatott. Adamre megérte nagyon odafigyelni. Szívük mélyén az Ők tudta, hogy nem négytagú a banda. Hárman voltak és Adamhez tartoztak. Ha izgalomra és érdekességre, zsúfolt napokra vágytak, akkor az Ők egyike sem cserélte volna egy másik banda vezéri posztját Adam bandájának közkatonai szerepéért.

– Nem értem miért vannak úgy oda a boszorkányok miatt – mondta Adam.

Az Ők egymásra nézett. Ez ígéretesnek hangzott.

– Hát, megfertőzik a búzát – mondta Pepper. – És hajókat süllyesztenek el. Meg megmondják, ha király leszel, meg ilyesmi. És dolgokat főznek gyógyfüvekből.

– A mamám is használ füveket – mondta Adam. – És a tieitek is.

– Ja, azok, mások – mondta Brian elszántan védelmezve okkult szakértői posztját. – Gondolom Isten azt mondta, hogy nem gond, ha az ember mentát meg zsályát használ. Teljesen érthető, mert semmi rossz nincsen a mentában és a zsályában.

– És megbetegíthetnek úgy, hogy rádnéznek – mondta Pepper. – Úgy hívják, hogy Szemmel Verés. Rádnéznek, aztán beteg leszel és senki sem tudja, hogy miért. Meg csinálnak rólad modellt és tűket szurkálnak bele, hogy beteg legyél ott, ahol a tű szúr – tette hozzá vidáman.

– Ilyesmi manapság már nincsen – tiltakozott Wensleydale, a racionális elme. – Mert föltaláltuk a Tudományt, a papok pedig tüzet gyújtottak a boszorkányok alatt a saját érdekükben. Ezt úgy hívták, hogy Spanyol Inkvizíció.

– Tehát, ha a Jázmin Lakban boszorkány ütött tanyát, akkor értesítenünk kell Mr. Pickersgillt – mondta Brian. Mr. Pickersgill volt a plébános. Jelenleg a gyümölcsös megdézsmálása és a harang megkongatása miatt hadilábon álltak egymással.

– Nem hiszem, hogy manapság engedik, hogy az emberek felgyújtsanak más embereket – mondta Adam. – Különben mind ezt tennék.

– Akkor rendben van, ha vallásos vagy – mondta Brian megnyugtatóan. – És akkor a boszorkányok nem jutnak a Pokolra, úgyhogy nagyon hálásak lennének, ha megértenék az egészet.

– Nem láttam még, hogy az öreg Picky meggyújtott volna bárkit is – mondta Pepper.

– Hát, nemtom – mondta Brian sokat sejtetően.

– Vagyis azt épp nem láttam, amikor pont meggyújtotta – mondta Pepper. – Inkább elmondja a szüleiknek és rájuk bízza, hogy kit gyújtanak meg és kit nem.

Az Ők undorodva megcsóválta a fejét az egyházi feladatkörök ilyetén csorbulása láttán, aztán mindhárman várakozva Adamre néztek.

Mindig várakozva néztek Adamre. Neki voltak ötletei.

– Talán nekünk kellene csinálni – mondta. – Valakinek csinálnia kell valamit ha boszorkányok járkálnak errefelé. Mint... mint a polgárőrség, vagy ilyesmi.

– Boszorkányőrség – mondta Pepper.

– Nem – mondta Adam hűvösen.

– De nem lehetünk a Spanyol Inkvizíció – mondta Wensleydale. – Nem vagyunk spanyolok.

– Fogadok, hogy nem kell spanyolnak lenned, hogy Spanyol Inkvizíció lehessél – mondta Adam. – Ez olyasmi lehet, mint a Skót kocka, meg a Francia kenyér. Csak spanyolosnak kell kinéznie. Spanyolosnak kell kinéznünk. Akkor mindenki tudná, hogy az a Spanyol Inkvizíció.

Csönd telepedett a kis csoportra.

Végül egy üres édességes zacskó csörgése törte meg, ami mindig biztosan jelezte, hogy Brian éppen hol ült. Mindannyian rá néztek.

– Van egy bikaviadalos poszterem, amin rajta van a nevem – mondta lassan Brian.

.oOo.

Elmúlt az ebédidő. Az új Spanyol Inkvizíció összeült.

A Főinkvizítor alaposan megszemlélte az egybegyűlteket.

– Azok mik? – követelte.

– Összecsapod őket, miközben táncolsz – mondta Wensleydale némileg védekezően. – A nagynéném hozta őket Spanyolországból. Maracasnak hívják, azt hiszem. Egy spanyol táncos képe van rajta, nézzétek.

– Miért táncol egy bikának? – kérdezte Adam.

– Hogy tudja, hogy spanyol – mondta Wensleydale. Adam jóváhagyta.

Brian csak a bikaviadalos posztert ígérte.

Peppernél egy leginkább csónakra hasonlító raffiából készült tárgy volt.

– Ebbe rakják a bort – mondta dacosan. – Anyám hozta Spanyolországból.

– Ezen nincsen bika – mondta Adam komoran.

– Nem is kell – vágott vissza Pepper fenyegető tartással.

Adam elbizonytalanodott. Az ő nővére és a barátja is járt Spanyolországban. Sarah egy hatalmas lila plüss-szamarat hozott haza, ami bár határozottan spanyol volt, Adam szerint nem idézte igazán a Spanyol Inkvizíció hangulatát. A barátja azonban egy nagyon díszes kardot is hozott, ami annak ellenére, hogy meghajlott, ha fölemelték és kicsorbult, ha papírt kellett vágni vele, toledói acélnak vallotta magát. Adam egy hasznos fél órát töltött az enciklopédia társaságában és úgy érezte, hogy pont erre van szüksége a Spanyol Inkvizíciónak. A finom utalások azonban nem váltak be.

Végül Adam magához vett egy marék hagymát a konyhából. Akár spanyolok is lehettek, de belátta, hogy hiányzott belőlük az inkvizíciós felhang. Nem volt túl jó pozícióban, hogy holmi bortartókról vitatkozzék.

– Nagyszerű – mondta végül.

– Biztos vagy benne, hogy tényleg spanyol hagymák? – kérdezte Pepper megnyugodva.

– Persze – mondta Adam. – Spanyol hagymák. Ezt mindenki tudja.

– Lehet akár francia is – mondta Pepper. – Franciaország híres a hagymájáról.

– Nem számít – mondta Adam, akinek kezdett elege lenni a hagymákból. – Franciaország az már majdnem Spanyolország és szerintem a boszorkányok nem tudják megkülönböztetni, amennyit röpködnek éjszakánként. És ha nem tetszik, tőlem akár megcsinálhatjátok a saját Inkvizíciótokat.

Ezúttal Pepper nem erőltette a dolgot. A Fő Kínzómester pozícióját ajánlották föl neki. Kétség sem volt afelől, hogy ki lesz a Főinkvizítor. Wensleydale és Brian már kevésbé örült az Inkvizítori Őrségnek.

– Nem tudtok spanyolul – mondta Adam, aki az ebédidőből tíz percet áldozott Sarah hirtelen romantikus felindulásból vásárolt spanyol kéziszótárára.

– Nem is baj, mert igazából latinul beszéltek – mondta Wensleydale, aki szintén utánanézett a dolgoknak a maga precíz módján.

– És spanyolul – mondta Adam határozottan. – Ezért hívják Spanyol Inkvizíciónak.

– Nem értem, miért ne lehetne Angol Inkvizíció – mondta Brian. – Nem értem miért kellett az egész armadájukkal csatázni, hogy a mienk lehessen a nyavalyás Inkvizíciójuk.

Ez Adam hazafias érzéseit is aggasztotta egy kicsit.

– Szerintem – javasolta végül –, talán kezdjük el a spanyollal és ha már rákaptunk az ízére, akkor átmegyünk Angol Inkvizícióba. Most pedig – tette hozzá –, az Inkvizítori Őrség menjen és kerítse elő az első boszorkányt, por favor.

A Jázmin Lak boszorkánya még várhat, döntötték el. Először kisebb lépésekkel kellett kezdeniük.

.oOo.

– Te boszorkány vagyol, ó-lé? – kérdezte a Főinkvizítor.

– Igen – mondta Pepper húga, aki hat éves volt és olyan a testfelépítése, mint egy aranyhajú labdának.

– Nem szabad azt mondanod, hogy igen – sziszegte a Főinkvizítor. – Először nemmel kell válaszolnod.

– És aztán? – követelte a gyanúsított.

– Akkor megkínzunk, hogy azt mondjad, hogy igen – mondta a Fő Kínzómester. – Mondtam már. A kínzás egész jó dolog. Nem is fáj. Hastar lar visa – tette hozzá.

A kis gyanúsított megvetően nézett körül az Inkvizítori Főhadiszálláson. Határozottan hagymaszag volt.

– Hát pedig – mondta –, boszojka akajok lenni, vasojjal, meg zöld bőjjel és egy cicával, akit Kojmosnak fogok nevezni, és...

A Fő Kínzómester a Főinkvizítor felé biccentett.

– Figyelj – mondta Pepper elkeseredetten. – Senki sem mondta, hogy nem lehetsz boszorkány csak azt kell mondanod, hogy nem vagy az. Az egésznek nem lenne értelme, ha mindenfelé azt terjeszted, hogy boszorkány vagy.

A gyanúsított eltöprengett ezen.

– De én boszojkány akajok lenni – sipította. Az Ők fiútagjai megviselten összenéztek. Ez messze meghaladta az ő felfogóképességüket.

– Ha azt mondod, hogy nem – csattant föl a nővére –, akkor megkaphatod a Sindy lovacskás babáimat. Még sosem használtam – tette hozzá és figyelmeztető pillantást lövellt az Ők többi tagja felé.

– De igen használtad – vágott vissza a kislány – Láttam is és máj teljesen használt, meg kopott, meg...

Adam nyomatékosan köhintett.

– Te boszorkány vagyol, viva Éspana? – ismételte meg.

A kislány Pepperre nézett és úgy döntött, nem kockáztat.

– Nem – döntötte el.

.oOo.

Abban mindenki egyetértett, hogy remek kínzás volt. A gond ott kezdődött, hogy az áldozat nem akarta abbahagyni. Forró délután volt és a Inkvizítori Őrség úgy érezte, felültették őket.

– Nem értem, hogy miért Brian Testvérnek és nekem kell mindent csinálnunk – mondta Wensleydale Testvér izzadt homlokát törölgetve. – Szerintem itt az ideje, hogy ő leszálljon és mi jöjjünk. Benedictine ina decanter.

– Miért hagytuk abba? – kíváncsiskodott az áldozat, miközben cipőjéből csorgott a víz.

A kísérlet során a Főinkvizítor arról volt kénytelen meggyőződni, hogy az Angol Inkvizíció még nem állt készen a spanyolcsizma és a forró piszkavas bevetésére. Ehelyett egy vízbemártó szék illusztrációja alapján deszkából és kötélből, amit az Ők mindig tudott szerezni, rekonstruálták a szerkezetet, már csak a tópartra kellett eljutni.

Az áldozat immár derékig zöld volt.

– Pont mint egy hinta! – kiáltotta. – Juhé!

– Haza fogok menni, ha nem próbálhatom ki – dünnyögte Brian Testvér. – Nem értem, miért csak a gonosz boszorkák szórakozhatnak.

– Az inkvizítoroknak tilos kipróbálniuk a kínzóeszközöket – mondta a Főinkvizítor határozottan, bár meggyőződés nélkül. Mégiscsak forró volt a délután és az inkvizítori öltözéknek használt szalmazsákok szúrtak, porosak voltak és büdösek, a tó pedig hívogatóan csillogott.

– Jól van, jól van – mondta végül és az áldozathoz fordult. – Rendben van, boszorkány vagy, ne csinálj többet ilyet, most pedig szállj le, hogy más is kipróbálhatja. Ó-lé – tette hozzá.

– Most mi jön? – kérdezte Pepper húga.

Adam elbizonytalanodott. Ha fölgyújtanák, az még sok bajt hozhatna a fejükre, nem is beszélve arról, hogy csurom vizes volt, úgysem gyulladna meg.

Emellett halványan tudatában volt, hogy a jövőben valamikor kérdések merülnek majd föl sáros cipők és száradt békanyállal bevont rózsaszín ruhák kapcsán. Ez azonban a jövő volt, ami egy hosszú, meleg, deszkákkal, kötelekkel és tóval teli nyári nap másik végén várt. A jövő ráért.

.oOo.

A jövő a maga elkeserítő módján vánszorgott tova, bár Mr. Youngnak más járt a fejében, a sáros cipóért és ruháért csupán egy tévéeltiltással büntette meg Adamet, ami azt jelentette, hogy a régi fekete-fehér tévét kellett használnia a szobájában.

– Nem értem mi szükség egy locsolási tilalomra – hallotta Adam, amint Mr. Young Mrs. Youngnak panaszkodik. – Ugyanúgy fizetem a vízdíjat, mint bárki más, a kert pedig úgy néz ki, mint a Szahara. Csoda, hogy maradt egyáltalán víz a tóban. Szerintem a nukleáris kísérletek hiánya miatt van az egész. Amikor én gyerek voltam, még tisztességes nyaraink voltak. Akkoriban minden nap esett az eső.

Ez tegnap történt.

Adam egyedül kullogott a földúton. Jófajta kullogás volt, amivel minden más embert nagyon tudott idegesíteni. Nem csak lehajtotta a fejét, hanem egészen meggörnyedt, a vállait előreejtve, akár egy kérdőjel. Rengeteg sértődöttséget és megbántást tudott beleadni, az igazságtalanul megvádolt önzetlen emberek őszinteségével.

Por tapadt az útszéli bokrokra.

– Jót is tenne, ha a boszorkányok uralnák az egész országot és mindenkinek egészséges ételeket kellene ennie, meg nem járhatnának templomba és pucéran kellene táncolniuk – dünnyögte egy kavicsot rugdalva. El kellett ismernie, hogy az egészséges ételeket kivéve a többi nem is volt olyan rossz.

– Fogadok, hogy ha hagyták volna, hogy folytassuk, száz boszorkányt is találtunk volna – folytatta. – Fogadok, hogy a spanyoloknak nem azért kellett abbahagyniuk az egészet, mert valami buta boszorkának koszos lett a ruhája.

Eb engedelmesen kullogott a Gazdája nyomában. Nem mintha a pokol kutyájának bármilyen koncepciója lett volna, de nem egészen így képzelte a világ utolsó napjait. Eredendő természete ellenére kezdte megkedvelni.

– Fogadok, hogy a Viktoriánusoknak sem kellett fekete-fehér tévét nézniük – hallotta a Gazdája hangját.

Az alak megszabja a viselkedést. Vannak bizonyos viselkedési formák, amik kis növésű, bozontos kutyákra jellemzőek. Tulajdonképpen a génjeikbe van írva. Senki sem hiheti, hogy egyszercsak kisméretű kutyához hasonló teremtmény lesz belőle és ugyanolyan marad a természete, mint annakelőtte. Egész Lényét kezdte áthatni a kisméretű kutyaság.

Már patkányt is kergetett. Élete legélvezetesebb pillanatai voltak.

– Meg is érdemelnék, ha Gonosz Erők uralkodnának – morogta a Gazda.

És ott voltak a macskák is, gondolta Eb. Meglepte a szomszéd gyömbérszínű nagy macskáját és kocsonyaként reszkető teremtménnyé akarta zsugorítani a szokásos morgásával és tekintetével, ahogy az elátkozott lelkekkel szokta tenni. Ezúttal egy orronkarmolást kapott helyette, amitől könnybe lábadtak a szemei. A macskák sokkal keményebbek voltak, mint az eltévelygett lelkek, gondolta Eb. Már készült a következő alkalomra, amikor megpróbálkozik az ugatással és a körbeugrálással. Nagy lépés volt, de talán megéri majd.

– Aztán majd jöhetnek könyörögni, ha az öreg tiszteletes békává változik.

Ebben a pillanatban két gondolat hasított belé. Az egyik, hogy éppen most hagyta el a Jázmin Lakot, a másik pedig az, hogy valaki sír.

Adam mindig érzékeny volt a sírásra. Tétovázott egy ideig, aztán óvatosan bekukucskált a kerítésen.

Anatéma addigra már egy fél csomag papírzsebkendőt elhasznált.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy boszorkány, gondolta Adam, akinek a fejében határozott kép alakult ki a boszorkányokról. A szülei igen válogatósak voltak a vasárnapi újságok terén, szigorúan a társasági lapokra szorítkozva, így az évszázadok megvilágosult okkultizmusa még csak meg sem érintette Adamet. Szerinte egy boszorkánynak horgas orra volt és ráncai, ez a néni pedig fiatal volt... vagyis, egészen fiatal. Ennyi elég is volt a számára.

– Helló – mondta kihúzva magát.

Anatéma kifújta az orrát és rámeredt.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy leírjuk a látványt, ami Anatéma elé tárult. Amit Anatéma látott, mesélte később, leginkább egy kiskorú görög istenre emlékeztette. Vagy egy illusztrációra a Bibliából, amelyiken izmos angyalok háborúztak egymással. Olyan arcvonásai voltak, amik egyszerűen nem illettek a huszadik századba. A haja aranyszőke, ragyogó fürtökben vette körül az arcát. Michelangelo biztos megfestette volna.

Valószínűleg a farmernadrágot, tornacipőt és koszos pólót nem festette volna hozzá.

– Ki vagy? – kérdezte Anatéma.

– Adam Young – mondta a fiú. – Itt lakom az utcában.

– Ó. Igen, hallottam már rólad – mondta Anatéma a szemét törülgetve. – Mrs. Henderson mondta, hogy vigyázni kell veled.

– Igen jól ismernek errefelé – mondta Adam.

– Azt mondta, hogy föl kéne akasztani téged – mondta Anatéma.

Adam elvigyorodott. A hírnév jó dolog volt, még akkor is, ha az embernek rossz hírét keltették. Az ismeretlenségnél sokkal többet ért.

– Azt is mondta, hogy te vagy a legrosszabb az Ők közül – mondta Anatéma egy kicsit vidámabban. Adam bólintott.

– Azt mondta „Vigyázzon velük, kedveském, kis bajkeverő mind. Főleg az az Ádám gyerek.”

– Miért tetszett sírni? – kérdezte Adam.

– Ó, hát elvesztettem valamit – mondta Anatéma. – Egy könyvet.

– Segítek megtalálni, ha gondolja – mondta Adam készségesen. – Elég sokat tudok a könyvekről. Még írtam is egyet. Tökjó könyv volt. Majdnem nyolc oldal. Egy kalózról szólt, aki híres nyomozó is volt. És még a képeket is én rajzoltam – magyarázta, aztán nagyvonalúan hozzátette: – Kölcsönadom elolvasni, ha kell. Fogadok, hogy sokkal izgibb, mint az, amit el tetszett veszteni. Különösen az a rész, amikor az űrhajóban egy dinoszaurusz megküzd a cowboyokkal. Az biztos tetszene. Briannek nagyon tetszett. Azt mondta, még egyetlen könyv sem tetszett neki ennyire.

– Köszönöm, biztos nagyon érdekes könyv – mondta Anatéma végleg megnyerve Adam bizalmát. – De már késő keresni.

Eltöprengve Adamre nézett.

– Gondolom jól ismered a környéket.

– Persze, mindenfelé – mondta Adam.

– Nem láttál két embert egy nagy fekete autóban? – kérdezte Anatéma.

– Ők lopták el? – kérdezte Adam hirtelen támadt érdeklődéssel. Egy nemzetközi könyvcsempész banda felderítése remek csattanó lenne így, a nap végén.

– Nem igazán. Vagyis, nem szánt szándékkal. A Kúriát keresték, de fölmentem oda és ott nem tudtak róluk. Valami baleset történhetett ott.

Adamre nézett. Volt benne valami furcsa, de nem tudta megfogalmazni, mi is az. Támadt egy olyan értése, hogy a fiú fontos volt valami miatt...

– Mi volt a könyv címe? – kérdezte Adam.

– Agnes Nutter boszorka Szép és pontos próféciái – mondta Anatéma.

– Boszorka?

– Igen, mint a Machbetben.

– Azt láttam – mondta Adam. – Nagyon érdekes volt, amit a királyok csináltak benne. Mi olyan szép bennük?

– A szép akkoriban azt is jelentette, hogy megbízható – valami furcsa; visszafojtott feszültség talán. A fiú közelében mintha minden más csupán mellékes lenne.

Egy hónapja lakott már a házban. Mrs. Hendersont kivéve, aki elméletileg a házat takarította és egy kis eséllyel átkutatta már a dolgait, amikor nem figyelt oda, alig beszélgetett valakivel. Hagyta, hogy azt higyjék, festő, vagy szobrász. Tadfield olyan környék volt, amit a művészek nagyon szerettek.

Tulajdonképpen nagyon szép környék. Csak a falu közvetlen környéke olyan volt, akár egy festmény, a tájképfestészet összes drámai elemével egyetemben, kivéve az ecsetvonásokat.

Ez lehangoló is volt, mert itt fog történni az egész. Agnes szerint, legalábbis. Ez állt a könyvben, amit Anatéma elvesztett. A jegyzetek még megvoltak, de az nem ugyanaz.

Ha Anatéma akkor teljesen ura lett volna a gondolatainak ami Adam közelében eleve kemény feladatnak számított –, feltűnt volna neki, hogy amikor a fiú jár az eszében, valahogy mindig elkalandoznak a gondolatai.

– Dögös! – mondta Adam, aki közben megforgatta magában a szép és pontos próféciák jelentését. – Akkor megmondja, ki nyeri meg a bajnokságot?

– Nem – felelte Anatéma.

– Vannak benne űrhajók?

– Nem sok.

– Robotok?

– Sajnálom, az sem.

– Hát ez nem hangzik túl szépen – mondta Adam. – Nem tudom, mit hozhat a jövő, ha se robotok, se űrhajók nincsenek benne.

Még három napot, gondolta Anatéma keserűen. Ez van benne.

– Kérsz egy limonádét? – kérdezte.

Adam elbizonytalanodott, végül úgy döntött, a szarvánál ragadja meg a bikát.

– Nézze, elnézést a kérdésért, már ha nem személyes, de a néni boszorkány? – bökte ki.

Anatéma szemei összeszűkültek. Ennyit Mrs. Henderson kutakodásairól.

– Vannak, akik ezt mondanák – felelte. – Tulajdonképpen okkultista vagyok.

– Ja, jó, akkor minden rendben – mondta Adam vidáman.

Anatéma végigmérte.

– Tudod, mi az az okkultista? – kérdezte.

– Hát persze – felelte Adam magabiztosan.

– Hát, ha ilyen boldoggá tesz – mondta Anatéma –, kerülj beljebb. Én is megszomjaztam. És... Adam Young?

– Igen?

– Ugye azt gondoltad, „semmi baja a szememnek, nem kell megvizsgálni”?

– Ki, én? – mondta Adam Young elpirulva.

.oOo.

Ebbel probléma akadt. Nem akart bemenni a házba. Lehasalt a küszöbön és morgott.

– Gyere már, te buta kutya – mondta Adam. – Ez csak a Jázmin Lak! – zavartan nézett Anatémára. – Általában elsőre megcsinálja, amit mondok neki.

– Semmi baj, kint maradhat a kertben – mondta Anatéma.

– Nem – mondta Adam. – Azt kell tennie, amit mondanak neki. Egy könyvben olvastam. Az idomítás nagyon fontos. A papám azt mondta, hogy csak akkor tarthatom meg, ha rendesen nevelem. Gyerünk, Eb. Befelé.

Eb nyüszített és esdeklő teltintettel nézett Adamre; csóválni kezdte rövid farkát, ami a földet csapkodta.

A Gazdája hangja.

Hihetetlen erőfeszítéssel, mintha jégviharban haladna, átkúszott a küszöbön.

– Tessék – mondta Adam büszkén. – Jó kutya.

Ezzel a Pokol újabb szikrája hamvadt el...

Anatéma becsukta az ajtót.

Mindig volt egy patkó a Jázmin Lak bejárata fölött, immár évszázadok óta. A fekete pestis dühöngött akkoriban és a ház lakója úgy döntött, minden védelemre szükség van a járvány ellen.

Megrozsdált és félig eltemette a festék, így sem Anatéma, sem Adam nem törődött vele, sem azzal, hogyan hűl ki fehér izzásából.

.oOo.

Azirafael kakaója teljesen kihűlt.

A szobában egyetlen hang hallatszott csupán, a papír zörgése, amikor az angyal lapozott.

Olykor valaki dörömbölt a bejárati ajtón, amikor eltévesztette a szomszédos Intim Könyvek bejáratát. Nem törődött vele.

Volt, hogy csaknem szitkozódott.

.oOo.

Anatéma nem rendezkedett be igazán a házikóban. Felszerelésének java az asztalon hevert. Érdekes látványt nyújtott: mintha egy voodoo pap kirabolt volna egy mérnöki felszerelések boltját.

– Marhajó! – mondta Adam izgatottan. – Mi az az izé, aminek három lába van?

– Egy teodolit – mondta Anatéma a konyhából. – A ley-vonalakat lehet követni vele.

– Azok mik? – kérdezte Adam.

Anatéma megmondta.

– Azta – mondta. – Tényleg?

– Igen.

– Mindenhol?

– Igen.

– Én még sosem láttam. Tök fura, hogy ezek a láthatatlan erővonalak mindenütt ott vannak és én még egyet sem láttam.

Adam nem mindig figyelt oda, de élete legvarázslatosabb húsz percét töltötte a kunyhóban. Legalábbis aznap. Otthon senki nem szórt sót a válla fölött. A természetfölötti felé egyetlen erőtlen próbálkozásuk az volt, amikor Adamnek kiskorában azt mondták, hogy a Télapó a kéményen mászik be.[22]

Csaknem minden okkult dologból kimaradt, ami misztikusabb egy őszi vásárnál. Anatéma szavait úgy szívta magába, mint egy karton itatóspapír a pohár vizet.

Eb az asztal alatt feküdt és morgott. Kezdett jócskán kételkedni önmagában.

Anatéma nem csak a ley-vonalakban hitt, hanem a fókákban, bálnákban, kerékpárokban, esőerdőkben, a barnakenyérben, az újrahasznosított papírban, a fehér ember kivonulásában Dél-Afrikából és az amerikaiak távozásában gyakorlatilag mindenhonnan, beleértve Long Islandet is. Nem kategorizálta a nézeteit, hanem egyetlen hatalmas, mindent elárasztó világképe volt, amihez képest Szent Johanna szeleburdi képzelgőnek tűnt. Hegymegmozgatási skálán legalább nulla egész öt alpokot[23] jelentett.

Adam még sosem hallotta a „természetes környezet” szavakat a saját környezetében. A dél-amerikai esőerdők csukott könyv volt Adam előtt, amit még csak nem is újrahasznosított papírból készítettek.

Egyetlen alkalommal szólt bele egyetértően Anatéma magyarázatába, amikor az atomenergiáról esett szó.

– Én már jártam atomerőműben. Olyan unalmas volt. Semmi zöld füst, vagy bugyogó folyadék üvegcsövekben. Ha már egyszer annyit utazik az ember, legalább lehetnének bugyogó folyadékos csövek, meg minden. Ehelyett csak emberek ácsorognak mindenütt és még védőruha sincs rajtuk.

– A bugyogást az után csinálják, hogy a látogatók hazamennek – mondta Anatéma keserűen.

– Hú – mondta Adam.

– Abba kellene hagyniuk a bugyogtatást.

– Úgy kell nekik, meg is érdemelnék – mondta Adam.

Anatéma bólintott. Még mindig megpróbált rájönni, hogy mi volt olyan furcsa Adammel, aztán rájött.

Nem volt aurája.

Anatéma igen járatos volt az emberek auráját illetően. Ha elég sokáig nézett valakit, megpillanthatta az auráját. Az emberek feje körül halvány ragyogás látszott és egy könyv szerint az aura színéből meg lehetett állapítani az egészségi- és lelkiállapotukat. Mindenkinek volt aurája. Még a legszűklátókörűbb, rosszkedvű embereket is körbevette egy halvány remegés, míg a kreatív, kitárulkozó emberek körül akár pár hüvelyknyire is kiterjedő ragyogás látszott.

Nem hallott még olyanról, hogy valakinek ne legyen, de Adam körül határozottan nem látott semmit. Mégis vidám, lelkes és giroszkópszerűen kiegyensúlyozott gyereknek látszott.

Talán csak fáradt vagyok, gondolta.

Mindenesetre elégedett és hálás volt, amiért egy ilyen fogékony, kíváncsi fiú akadt az útjába, még kölcsön is adott neki az Új Vízöntő Fanzinjaiból, amit egy ismerőse szerkesztett.

Ez megváltozatta a fiú életét. Legalábbis aznapra.

Szülei meglepetésére korán ágyba bújt és a takaró alatt éjfél utánig zseblámpával bújta az újságokat egy csomag citromos pezsgőcukorka társaságában.

Olykor – Tökjó! – felkiáltás szakadt ki vadul csámcsogó szájából.

Mikor kimerült az elem, kibújt a takaró alól és elheveredett az ágyán, kezét a feje alá csúsztatva, látszólag a plafonról csüngő X-szárnyú^TM rajt bámulva. A modellek lassan mozogtak a nyári szellőben.

Adam nem nézett igazán semmit sem. Helyette képzeletének napsütötte panorámájában gyönyörködött, ami úgy örvénylett, ahogy egy körhinta forog.

Itt már nem Wensleydale nagynénjéről, meg borosüvegekről volt szó. Ez a fajta okkultság sokkal érdekesebb volt.

Mellesleg, megkedvelte Anatémát. Persze öreg volt hozzá, de ha Adam megkedvelt valakit, szerette boldoggá tenni.

Eltűnődött, vajon mivel tudna örömet szerezni Anatémának.

Sokáig azt gondolták, hogy a világot megváltoztató dolgokat nagy események, mint mondjuk egy bomba ledobása, őrült politikusok, földrengések, vagy népvándorlások okozzák. Mára ez elismerten régimódi szemlélet volt, ami teljesen elidegenedett a modern gondolkodástól. A világot igazán megváltoztató eseményeket a Káoszelmélet szerint apróságok idézték elő. Egy pillangó meglebbenti a szárnyát az Amazonas mentén, amitől óriási vihar zúdul végig fél Európán.

Valahol Adam alvó fejében megszületett egy pillangó.

Talán segített volna Anatémának, talán nem, hogy tisztán lássa a dolgokat, ha észrevehette volna a legnyilvánvalóbb indokot, ami miatt nem látta Adam auráját.

Ugyanazért, amiért a Trafalgar téren állva az emberek nem látják Angliát.

.oOo.

Szirénák keltek életre.

Persze, semmi különös nincsen abban, ha vészcsengők szólaltak meg egy nukleáris erőműben. Mindig történik ilyesmi. Annyi mutató, meg kijelző van, hogy talán néhányat észre sem vennének, ha mondjuk nem csipogna.

Az ügyeletes mérnök tisztje egy határozott, talpraesett, megingathatatlan embert kíván, aki riadó esetén nem azonnal a kijárat felé veszi az irányt. Olyan embert kívánt, aki egy füstölgő pipa benyomását kelti még akkor is, ha nem az.

Hajnali három óra volt a Turning Point Erőműben, általában kellemes, csöndes időszak, amikor alig akad több teendő a turbinák távoli morajának hallgatásánál.

Egészen mostanáig.

Horace Gander a villogó vörös fényekre nézett, aztán néhány kijelzőre. Aztán a kollégáira. Aztán fölvonta a szemöldökét és a szoba szemközti falán lévő nagy kijelzőre emelte a tekintetét. Négyszázhúsz megbízható és igen olcsó megawatt hagyta el az erőművet. A többi műszer szerint azonban nem volt, ami megtermelje.

Nem mondta azt, hogy „ez furcsa”. Akkor sem mondta volna azt, hogy „ez furcsa”, ha egy hegedülő birkanyáj táncolta volna körbe. Egy felelős mérnök nem mond ilyen dolgokat.

Helyette ezt mondta: – Alf, legjobb lesz, ha fölhívod az igazgatót.

Három zsúfolt óra telt el. Számtalan telefonhívás, telex és fax esett meg ez idő alatt. Huszonhét embert rángattak ki az ágyból, akik újabb ötvenhárom embert ébresztettek föl, ugyanis mindenki, akit hajnali négykor fölébresztenek, tudni akarja, hogy nincs egyedül.

Mellesleg mindenféle engedélyre szükség volt, mielőtt fölnyithatják egy atomreaktor ajtaját, hogy benézzenek.

Megkapták. Kinyitották. Benéztek.

Horace Gander megszólalt.

– Kell lennie értelmes magyarázatnak. Ötszáz tonna uránium nem fogja magát és sétál el csak úgy.

A kezében lévő műszernek sipítoznia kellett volna, helyette csak kedvetlenül kattant egyet olykor.

A fényes, hideg padló kellős közepén egy citromos pezsgőcukor hevert.

A szobán túl, a hatalmas turbinacsarnokokban tovább dolgoztak a gépek.

Száz mérfölddel arrébb Adam Young álmában a másik oldalára fordult.

Péntek

Raven Sable teljesen feketébe öltözve, vékony körszakállal karcsú, áramvonalas és fekete limuzinjának hátsó ülésén áramvonalas, fekete rádiótelefonján a nyugati-parti igazgatójával beszélt.

– Hogy állunk? – kérdezte.

– Nagyszerűen, főnök – mondta a marketing igazgató. – Holnap együtt reggelizem a nagy szupermarket láncok embereivel. Nem lesz gond. Jövő hónapban már a boltokban lesz a FINOM^TM.

– Szép munka, Nick.

– Nem gond, főnök, nem gond. Jó tudni, hogy te állsz mögöttünk, Rave. Nagyszerűen vezeted a dolgokat. Nálam bevált.

– Köszönöm – mondta Sable és megszakította a vonalat.

Büszke volt a FINOM^TM-re.

A Newtrition kis cégnek indult tizenegy évvel ezelőtt. Egy maréknyi élelmiszerbiológus, hatalmas marketing és PR-sereg és egy dögös logo volt a kezdet.

Két évvel később a Newtrition befektetési és kutatási részlege előállt a CSAMM^TM nevű termékkel. A CSAMM^TM gondosan megformált, megcsavart és összerakott proteinmolekulákból állt, a megfelelő kódokkal és bevonattal, amelyet gondosan úgy terveztek, hogy még a legkitartóbb emésztőenzimek se vegyék észre őket. Kalóriamentes édesítővel, növényolaj helyett ásványi olajjal, rostokkal, színezékkel és megfelelő ízesítéssel látták el. A végeredmény mindössze két dologban tért el a többi hasonló instant ételtől. Először is az árában, ami egy kicsit magasabb volt, mint a többié, másodszor a tápanyagtartalmában, ami durván egy Sony Walkmanével volt egyenértékű. Mindegy mennyit evett belőle az ember, akkor is lefogyott.[24]

A kövér emberek megvették. Azok a sovány emberek, akik nem akartak hízni, szintén megették. A CSAMM^TM volt a legtökéletesebb diétás étel – úgy csavarintották, cifrázták és mintázták, hogy a krumplitól a vadhúsig mindenféle ételt tökéletesen imitáljon, bár a csirkés volt a legkelendőbb.

Sable hátradőlt és figyelte, hogyan dől a pénz. A CSAMM^TM betöltötte a régi, védjegy nélküli ételek által keltett gazdasági rést.

A CSAMM^TM után jött a FINOM^TM – igazi junk-food.

A FINOM^TM volt Sable legfrissebb agyviharának eredménye.

A FINOM^TM a CSAMM^TM cukorral és zsírral feldúsított változata volt. Az elmélet szerint, ha elég FINOM^TM-at evett az ember, akkor a) meghízott, b) az alultápláltság végzett vele.

Ez a paradoxon nagyon szórakoztatta Sable-t.

A FINOM^TM-at jelenleg egész Amerikában tesztelték. Pizzás FINOM, Halas FINOM, Szecsuáni FINOM, makrobiotikus rizses FINOM, még FINOM hamburger is volt.

Sable limuzinja az Iowa állambeli Des Moines határában, egy Burger Lord parkolójában állt, aminek gyorsétterem láncolatát teljes egészében az ő cége birtokolta. Ilyen helyeken árulták a FINOM hamburgert az elmúlt hat hónapban. Kíváncsi volt, milyen eredménnyel jártak.

Előrehajolt, megkopogtatta a sofőr ablakát. A sofőr megnyomott egy gombot, az ablak pedig lenyílt.

– Uram?

– Megnézem a boltunkat, Marlon. Tíz perc múlva jövök. Aztán indulunk vissza L.A.-be.

– Igen, uram.

Sable besétált a Burger Lordba. Pontosan olyan étterem volt, mint bárhol, szerte Amerikában[25]. McLordy, a bohóc táncikált a gyermeksarokban. A személyzet csillogó egyenmosolyt hordott az arcán, ami sosem jutott el a szemükig. A pult mögött pedig, a tűzhely mellett egy testes, késő-középkorú férfi forgatta a húsdarabokat a fémlapon, miközben elégedetten fütyörészett.

Sable a pulthoz lépett.

– Helló-a-nevem-Marie – darálta a lány a pult mögött. – Miben-segíthetek.

– Egy dupla ropogós mega nagyágyút kérek nagy sültkrumplival, mustár nélkül – mondta.

– Milyen-üdítővel.

– Egy nagy gigasűrű csokis-banános turmixot kérek.

A lány megnyomkodta a kis ikonokat a pénztárgépen (az írástudás nem volt felvételi követelmény, de a mosolygás igen), aztán hátrafordult a testes fickóhoz.

– Lesz egy DRMN, N K mustár nélkül – mondta. – Csoki-shake.

– Ühüm – zengte a szakács. Kis papírdobozokba adagolta az ételt, csak egy pillanatra állt meg, hogy kisöpörjön egy rakoncátlan, őszidő hajtincset a szeméből.

– Itt is van – mondta.

A lány elvette, anélkül, hogy ránézett volna, aztán vidáman visszafordult a főzőlap felé, magában dúdolva. – Looove me tender, looove me long, neeever let me go...

A szakács dúdolása nem volt összhangban a Burger Lord szignójával fémjelzett tingli-tangli zenével, ami a hangszórókból áradt, jegyezte meg Sable. Emlékezetébe véste, hogy ki kell rúgatnia a pasast.

Helló-a-nevem-Marie átadta Sable FINOM^TM-ját, aztán közölte, hogy legyen jó a napja.

Leült egy kis műanyag asztalhoz egy műanyag székbe és megvizsgálta az ételt.

Mesterséges szendvicszsömle. Műhús. Sültkrumpli, amit sosem kellett hámozni. Még a kaporlevél sem volt valódi és erre nagyon büszke volt. A turmixot meg sem kellett vizsgálnia, tudta, hogy nincsen tápanyagtartalma, de legalább a konkurencia ennivalójának sincsen.

Körülötte mindenki ette a műkaját, nyilvánvaló gasztronómiai élvezet nélkül, de legalább ugyanazzal a méla undorral, amellyel bárhol másutt szerte a világban.

Fölállt, fogta a tálcáját és a KÉRJÜK IDE ÖNTSE A HULLADÉKOT feliratú dobozba döntötte az egészet. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy Afrikában gyerekek éheznek, büszke lett volna magára, amiért észrevették.

Valaki megrángatta az ingujját.

– Sable nevű címzett? – kérdezte egy alacsony, szemüveges emberke International Express feliratú sapkában, kezében barna csomaggal.

Sable bólintott.

– Gondoltam, hogy maga az. Körülnéztem, azt mondtam magamnak, hogy egy magas, karcsú, szakállas, öltönyös úr, csak ő lehet az. Csomagja érkezett, uram.

Sable aláírta. Az igazi nevét, ami egy szó volt és az építsékhez hasonlított a csengése.

– Köszönöm, uram – mondta a kézbesítő. Megdermedt és fölnézett Sable-re. – Tessék, itt van... Mondja, az az ipse ott a sütőlapnál, nem emlékezteti valakire?

– Nem – mondta Sable. Öt dollár borravalót adott a kézbesítőnek és kibontotta a csomagot.

Egy kis, rézből készült kézimérleg volt benne.

Sable elmosolyodott. Vékony mosoly volt, csaknem azonnal el is halványult.

– Épp ideje volt már – mondta. A zsebébe csúsztatta a mérleget, nem törődve a finom zakóján esett hasadással, aztán kisietett a limuzinhoz.

– Vissza az irodába? – kérdezte a sofőr.

– A repülőtérre – mondta Sable. – És telefonáljon előre. Rendeljen jegyet Angliába.

– Igen, uram. Repülőjegy Angliába.

Sable megtapogatta a zsebében lapuló mérleget.

– Csak odafelé – tette még hozzá. – A visszaútról magam gondoskodom. Ja, igen, telefonáljon az irodába, hogy mondjanak le minden megbeszélést.

– Meddig, uram?

– Az előre látható jövőre.

A Burger Lordban, a sütőlap mögött a rakoncátlan hajtincsű testes férfi újabb hat húspogácsát csúsztatott a forró fémlapra. A világ legboldogabb embere volt és magában dúdolgatott.

– ...y'ain't never caught a rabbit, and y'ain't no friend of mine...

.oOo.

Az Ők kíváncsian figyelt. Langyos eső szemerkélt, ami elől régi vaslemezekből és linóleumból tákolt tető alá menekültek a gödörben. Mindig Adamtől várták a jó ötleteket és most sem kellett csalódniuk.

Adam hajnali háromig olvasta az Új Vízöntőket és a szeme csillogott a magába szívott tudástól.

– Aztán volt egy pasas, úgy hívták Charles Fort – mondta. – És ha akarta, halak meg békák potyogtak az égből.

– Tyű – mondta Pepper. – Élő békák?

– Naná – mondta Adam belemelegedve. – Összevissza ugráltak, meg minden. Végül az emberek fizettek neki, hogy menjen el, aztán, aztán... – újabb adatok után kutatott az emlékezetében, hogy lenyűgözze hallgatóságát. Rengeteget olvasott egyszerre ahhoz képest, amennyit szokott. – ...Aztán elhajózott a Mary Celeste-tel és megalapította a Bermuda Háromszöget. Az a Bermudákon van – tette hozzá készségesen.

– Nem, azt nem csinálhatta – jelentette ki Wensleydale határozottan. – Mer' olvastam a Mary Celeste-ről és azon senki sem volt. Arról híres, hogy senki sincs rajta. Úgy találták meg üresen.

– Azt nem mondtam, hogy rajta volt amikor megtalálták – magyarázta Adam. – Mert már nem volt rajta. Mer' jöttek az UFO-k és elvitték. Azt hiszem, ezt mindenki tudta.

Az Ők megnyugodott egy kicsit. Az UFO-kérdés már ismerősebb talaj volt. Az Új Kor UFO-i ismeretlenek voltak a számukra; hallgatták Adam beszámolóját, de valahogy úgy érezték, a modern UFO-k már nem olyanok, mint régen.

– Ha én földönkívüli volnék – mondta Pepper mindannyiuk helyett – én mindenkinek a kozmikus harmóniáról beszélnék. Azt mondanám – elmélyítette a hangját és befogta az orrát, mintha egy vödröt húztak volna a fejére – Ez egy lézerpisztoly, úgyhogy tedd, amit mondok, lázadó söpredék.

Mind egyetértően biccentettek. Kedvenc játékuknak egy nagyon híres és sikeres film volt az alapja, amiben sok lézerpisztoly, robot, meg hercegnő szerepelt, aki úgy hordta a haját, mintha fülhallgatót viselne^TM (az egyértelmű volt, hogy Pepper nem fog ostoba hercegnőt játszani). A játék általában veszekedésbe torkollott, mert nem tudtak megegyezni, hogy ki viselje a nagy, fekete sisakot^TM és bolygókat robbantson föl. Adam volt a legjobb főgonosz – ha ő játszotta, tényleg el tudta hitetni bárkivel, hogy az egész világot képes elpusztítani. Az Ők, természetüket illetően mindig a bolygópusztítók oldalán álltak, feltéve, hogy ezzel egyidőben megmenthették a hercegnőt is.

– Asszem egy időben tényleg ezt csinálták – mondta Adam. – De most már máshogy van. Ilyen fényes kék ragyogás veszi körbe őket és csupa jót cselekednek. Amolyan galaktikus rendőrség, akik mindenkinek azt mondják, hogy éljen univerzális harmóniában, meg ilyesmi.

Egy perc néma töprengéssel adóztak az UFO-k ilyetén elvesztegetésének.

– Mindig az jut az eszembe – mondta Brian –, hogy miért nevezik őket Azonosítatlan Repülő Tárgynak, amikor tudják, hogy repülő csészealjak. Akkor már Azonosított Repülő Tárgyak, nem?

– Azért, mert a kormány el akarja titkolni – mondta Adam. – Milliónyi csészealj röpköd mindenfelé, csak a kormány mindet eltitkolja.

– Miért? – kérdezte Wensleydale.

Adam elbizonytalanodott. Az olvasmányaiban ilyesmiről nem esett szó. Az Új Vízöntő egyszerűen tényként kezelte az eltitkolásokat, ezért soha nem is magyarázta el.

– Mer' ők a kormány – mondta Adam egyszerűen. – Ez a dolguk. Van egy nagy ház Londonban, tele könyvekkel, amiben az eltitkolt dolgokat írják le. Mikor a Miniszter munkába megy reggelente, az az első dolga, hogy elolvas egy hosszú listát arról, hogy mi történt az éjszaka és ilyen nagy, piros pecsétet rak arra, amit el akar titkolni.

– Fogadok, hogy előbb iszik egy csésze teát, aztán elolvassa az újságot – mondta Wensleydale, aki egy emlékezetes alkalommal meglepetésszerűen meglátogatta a papáját az irodában és levonta a megfelelő következtetéseket. – Meg arról mesél, hogy mit látott a tévében az éjszaka.

– Jól van, de azután előveszi a könyvet, meg a pecsétet.

– Amire az van írva, hogy „Elhallgatni” – mondta Pepper.

– Azt van ráírva, hogy „Top Secret” – mondta Adam olvasmányaira hivatkozva. – Mint az atomerőműveknél. Azok csak robbangatnak, de a kormány jól eltussolja.

– Nem is robbannak föl mindig – mondta Wensleydale komoran. – A papám azt mondja, hogy tök biztonságosak és nem kell üvegházban laknunk miattuk. Mellesleg van egy kép az egyik képregényemben[26] és abban semmit sem írnak arról, hogy fölrobbanna.

– Igen – mondta Brian –, de aztán kölcsönadtad nekem azt az újságot és tudom, hogy milyen kép volt.

Wensleydale elbizonytalanodott, aztán lassan, tagoltan belekezdett.

– Brian, csak azért, mert az van odaírva, hogy Teljesítményrobbanás...

Rövid dulakodás kezdődött.

– Most akkor akarjátok, hogy meséljek a Vízdöntő Korról, vagy nem? – morogta Adam.

A verekedés, ami sosem volt túl komoly a kis társaságban, hamar alábbhagyott.

– Na tessék – mondta Adam és megvakarta a fejét. – Most miattatok elfelejtettem, hogy hol tartottam.

– A repülő csészealjaknál – mondta Brian.

– Ja, igen, igen. Hát, ha tényleg látsz egy UFO-t, akkor jönnek a kormány emberei, és lebeszélnek róla – mondta Adam visszatérve a kerékvágásba. – Egy nagy, fekete autóban. Amerikában mindig ez történik.

Az Ők bölcsen bólogatott. Efelől legalább nem volt kétségük. Amerika számukra olyan hely volt, ahová a jó emberek kerültek a haláluk után. Készek voltak elhinni, hogy Amerikában csaknem bármi megtörténhet.

– Biztos sok a forgalmi dugó – mondta Adam. – Az a sok autó, tele fekete ruhás emberekkel. Azt mondják mindenkinek, hogy ha tovább észlelik az UFO-kat, akkor Csúnya Baleset fogja érni őket.

– Biztos elgázolja őket egy nagy, fekete autó – mondta Brian, miközben egy sebet piszkálgatott maszatos térdén. – Tudtátok tette hozzá felderülve –, hogy Amerikában harminckilenc féle ízben lehet fagyit kapni? Az unokatesóm mondta.

Ez még Adamet is elnémította pár pillanatra.

– Nincs is harminckilenc féle fagyi – mondta Pepper. – Az egész világon nincsen harminckilenc féle íz.

– De lehet, ha összekeverik őket – pislogott nagyokat Wensleydale. – Tudod, eper és csoki, csoki és vanília – további lehetséges ízek után kutatott az emlékezetében. – Meg eper és vanília és csoki...

– És ott van Atlantisz – mondta Adam hangosan.

Erre mind elhallgattak. Kedvelték Atlantiszt. Az elsüllyedő városok kifejezetten az ő szakterületük volt. Érdeklődve hallgatták a piramisok, furcsa vallások és ősi titkok zagyva egyvelegét.

– És hirtelen történt, vagy lassan? – kérdezte Brian.

– Hát, valahogy egyszerre gyorsan és lassan – mondta Adam. – Mert egy csomóan elmenekültek csónakokban és más népeket tanítottak matekra, meg történelemre, meg ilyesmi.

– Nem értem, mi olyan jó ebben – mondta Pepper.

– Poén lehetett, amikor elsüllyedt – tűnődött Brian, aki élénken emlékezett rá, milyen volt, amikor Alsó-Tadfieldben egyszer árvíz volt. – Az emberek csónakokban kézbesítették az újságot, meg a tejet és senkinek sem kellett iskolába menni.

– Hát, ha én atlantiszi lettem volna, maradtam volna – mondta Wensleydale. Kijelentését gúnyos nevetés fogadta, de ő folytatta. – Csak búvársisakot kell viselni és kész. Beszögezi az ember az ablakokat, feltölti levegővel a házat és már meg is van.

Adam hűvös pillantással fogadta az ötletet, amit olyan alkalmakkor használt, amikor az Ők valamelyik tagja olyan ötlettel állt elő, ami neki is eszébe juthatott volna.

– Lehet, hogy így volt – egyezett bele erőtlenül. – Miután elküldték az összes tanárt a csónakokkal. Lehet, hogy a többiek viszont ottmaradtak, amikor elsüllyedt.

– Nem kell mosdaniuk – mondta Brian, akit a szülei gyakrabban küldtek el mosakodni, mint az szerinte egészséges volt. Bármit tettek is, Brian mindig maszatos maradt egy kicsit. – Minden tiszta marad, meg, meg, termeszthetnek hínárt a kertben és cápára vadászhatnak. Meg polipot tarthatnak háziállatnak és nem lenne iskola, meg minden, mert megszabadultak az összes tanártól.

– Még most is ott lehetnek, a víz alatt – foglalta össze Pepper.

Eltöprengtek az atlantisziakon, amint titokzatos köpönyegeikben és tógáikban jól érzik magukat az óceán mélyén.

– Tyű – mondta Pepper kimondva mindannyiuk gondolatát.

– És most mit csinálunk? – kérdezte Brian. – Kezd kisütni a nap.

Végül Charles Fort Fölfedez Mindenfelét játszottak. Ez abból állt, hogy az Ők egyik tagja egy ósdi esernyő vázával a kezében föl-alá járkált, míg a többiek békaesővel bombázták, pontosabban egyetlen békával. A tóban csak egyet találtak. Egy öreg varangy volt, aki már régről ismerte Őket és eltűrte a molesztálásukat, cserébe azért, hogy egy rablóhalmentes tóban lakhatott. Egy ideig jámboran tűrte a zaklatást, aztán elugrándozott egy, az Ők által még fölfedezetlen rejtekhelyére.

Aztán hazamentek ebédelni.

Adam elégedett volt a délelőtti eseményekkel. Mindig is tudta, hogy a világ érdekes hely, képzelete pedig kalózokkal, banditákkal, kémekkel, űrhajósokkal és hasonló dolgokkal népesítette be. Ugyanakkor élt benne a gyanú, hogy ha a dolgok mélyére nézett, mindezek csupán könyvekben szereplő dolgok voltak és többé már nem léteztek a világon.

Ez a Vízdöntő Korszak-dolog azonban igazán igaz volt. Felnőtt emberek írtak róla könyveket (az Új Vízöntő tele volt a hirdetéseikkel) és szerintük a Nagylábú, a Yeti és a Surrey-i puma tényleg létezett. Ha Cortez, pályafutásának csúcsán megázott volna egy békát kergetve egy aprócska tóban, valószínűleg ugyanúgy érzett volna, mint Adam.

A világ egy ragyogó és különös hely volt, ő pedig ott állt a közepén.

Megebédelt és a szobájába vonult. Még mindig egy csomó Új Vízöntő akadt, amit nem olvasott.

.oOo.

A kakaó sűrű, barna masszává zsugorodott a bögre melyén.

Egyes emberek évszázadokat töltöttek azzal, hogy megfejtsék Agnes Nutter próféciáit. Többségük igen intelligens volt. Anatéma Apparát, aki olyan közel volt Agneshez, amennyire csak a vérvonal lehetővé tette, a legjobbak közé tartozott. De egyikük sem volt angyal.

Sokan, akik valaha is találkoztak Azirafaellel, első alkalommal három dolgot véltek megállapítani róla; egy: igazi angol volt; kettő: intelligens; három: olyan homokos, mint egy tucat kéjgázon élő majom egy terebélyes fán. Két dologban tévedtek: a Mennyország nem Angliában volt, bármit állítsanak is egyes költők ezzel kapcsolatban és az angyalok nemtelenek, hacsak nincs rá komoly indokuk, hogy nemük legyen. Viszont valóban intelligens volt. Ez pedig angyali intelligencia volt, ami ugyan alig bizonyult nagyobbnak, mint az átlagos emberi intelligencia, de sokkal szélesebb látókört jelentett és évezrednyi gyakorlat szólt a javára.

Azirafael volt az első angyal, aki számítógépet vett. Olcsó, lassú jószág volt, agyondicsérték, hogy ideális egy kisvállalkozó számára, Azirafael pedig szinte vallásos tisztelettel vezette rajta a könyvelését, ami olyan kínosan precíz volt, hogy az adóhatóságok röpke pár év alatt ötször is teljes kivizsgálást tartottak nála azt gyanítva, hogy minimum egy hullát rejteget a lakásában.

Ezeket a számításokat azonban semmiféle számítógép sem tudta volna elvégezni. Néha lejegyzett valamit egy darab papírra, ami már tele volt mindenféle szimbólumokkal, amiket csak nyolc ember tudott volna megfejteni az egész világon. Ketten közülük Nobel-díjas tudósok voltak, a maradék ötből pedig egy sokat nyáladzott és nem engedték éles tárgyak közelébe, nehogy kárt tegyen magában, vagy valaki másban.

.oOo.

Anatéma gyökérből főzött levest magának, aztán a térképei fölé hajolt. Kétségtelen, hogy Tadfield környéke tele volt ley-vonalakkal; még a híres Watkins tiszteletes is azonosított néhányat. Hacsak nem tévedett hatalmasat, akkor ezek a vonalak éppen átrendeződtek.

Az egész hetet azzal töltötte, hogy méréseket végzett a teodolit és egy inga segítségével, aztán a földmérő térképen bejelölte az eredményeket, ami immár tele volt színes pontokkal, ikszekkel és nyilacskákkal.

Egy darabig csak bámulta az eredményt, aztán egy filctollal, jegyzeteibe pillantva elkezdte összekötni a pontokat.

Közben rádiót hallgatott. Nem figyelt oda igazán, így a hírek többségét elengedte a füle mellett, egészen addig, míg néhány kulcsszó át nem szivárgott a gondolatain. Éppen egy Szóvivő nevű ember beszélt, hisztériába hajló hangon.

– ...veszélyes a lakosságra – mondta éppen.

– És pontosan mennyi hasadóanyag távozott? – kérdezte a riporter.

Rövid szünet. – Nem mondanám, hogy távozott, csak átmenetileg bizonytalan helyen található.

– Úgy érti, még mindig az erőmű területén található?

– Hát, nem látom be, miként lenne lehetséges, hogy eltávozzék onnan – mondta a Szóvivő.

– Gondolom már számba vették az esetleges terrorista cselekedetet?

Újabb szünet, aztán olyan hangon, mint akinek most lett elege az egészből és azon tűnődik, hogy ezután felmond és csirkéket nevel valahol, a Szóvivő válaszolt.

– Igen, azt hiszem számba kell vennünk. Mindössze annyi a teendőnk, hogy találjunk egy marék terroristát, akik képesek rá, hogy kiemeljenek egy reaktort anélkül, hogy bárki észrevenné, miközben az erőmű működik. Körülbelül ezer tonna és negyven láb magas az egész, tehát valószínűleg nagyon erős terroristák. Talán fölhívhatná őket, uram, hogy nevetséges, vádaskodó kérdéseket tegyen föl nekik.

– De azt említette, hogy az erőmű továbbra is termel áramot – nyögte a riporter.

– Igen.

– Hogyan lehetséges ez, ha hiányzik a reaktora?

A hallgató szinte látni vélte a Szóvivő őrült mosolyát, szinte látni vélte az újságot, amint éppen a Baromfitenyésztők Lapjában az „eladó farmok” rovatot böngészi.

– Nem tudjuk – felelte. – Azt reméltük, hogy maguk, okostónik a BBC-nél majd megmondják.

Anatéma a térképére nézett.

A rajzolat leginkább egy galaxis sematikus rajzára emlékeztettek, vagy a minőségibb kelta monolitok faragásaira.

A ley-vonalak mozgásban voltak és egy spirált kezdtek formálni.

A közepe – nagy vonalakban, némi hibaszázalékkal, persze – Alsó-Tadfieldben volt.

.oOo.

Párezer mérfölddel arrébb, csaknem ugyanebben az időben a Morbilli luxus-sétahajó zátonyra futott egy olyan helyen, ahol a tenger 300 öl mély volt.

Vincent kapitány számára a probléma nem itt kezdődött. Értesítenie kellett a tulajdonosokat, csak az volt a baj, hogy nem tudta egészen pontosan, ezidőtájt ki is a tulajdonos, olyan gyorsan változtak.

A számítógép, az az oka. A hajó adatait számítógépre vitték, ami a másodperc törtrésze alatt képes volt igazodni az új viszonyokhoz. A navigációt is komputerizálták, ami műholdról kapta a legfrissebb adatokat. Vincent kapitány türelmesen elmagyarázta a tulajdonosoknak, hogy pár száz négyzetméternyi fémlemez és néhány mázsa szegecs sokkal jobb befektetés volna, de azt a választ kapta, hogy mérlegelték az ajánlatát, de jelenleg összeférhetetlen a kiadás/profit viszonylattal.

Vincent gyanította, hogy a hajó az összes elektronizálás ellenére többet ért a víz alatt, mint fölötte és valószínűleg a tengerészet történelmének legtökéletesebben meghatározott hajóroncsaként fog helyet biztosítani magának az örökkévalóságban.

Ezek szerint ő maga is többet ért holtan, mint élve.

Az íróasztalánál ült és csöndben lapozgatta a Nemzetközi Tengerészeti Kézikönyvet, ami hatszáz oldalon kurta, de információval terhes üzeneteket sorolt fel, direkt arra tervezve, hogy a lehető legkényelmesebben, a legrövidebb és persze legolcsóbb módon kommunikáljanak a nyílt vizeken.

Üzenete az alábbiakat akarta kifejezni:

D-DNy irányban hajózva É 330º Ny 470º 72'. Az elsőtiszt, akit, ha emlékeznek rá, Új-Guineában akaratom ellenére vettünk föl és valószínűleg egy fejvadász, jelentette, hogy problémák adódhatnak. Olybá tűnik, hogy a tengerfenék meglehetősen nagy szakasza egyetlen éjszaka alatt a felszínre került. Számos épület áll rajta, melyek legtöbbje piramisszerű képződményre emlékeztet. Az egyik ilyennek az udvarában feneklettünk meg. Itt található néhány igen kellemetlen szobor is. Hajlott korú, hosszú tógás férfiak búvársisakban a hajóra szálltak és jókedvűen elegyednek a hajó utasaival, akik azt hiszik, hogy az egészet mi szerveztük meg. Tanácsot kérek.

Kutató ujja lassan haladt a lapok fölött. A jó öreg Nemzetközi Jelzések. Nyolcvan ével ezelőtt alkották meg őket és akkoriban gondosan számba vettek minden eshetőséget, ami a tengereken előfordulhat.

Fölvette a tollát és a következőket vetette papírra: XXXV QVVX.

Lefordítva ez annyit tett: „Megtaláltuk Atlantiszt. A Főpapok éppen megnyerték a karikadobó-játékot”.

.oOo.

– De nem.

– De igen.

– De igenis nem.

– Pedig igen.

– Nem is... na jó, de mi van a vulkánokkal? – dőlt hátra Wensleydale diadalmas tekintettel.

– Mi van velük? – kérdezte Adam.

– Az egész láva, meg minden a Föld közepéből jön, ahol minden forró – mondta Wensleydale. – Láttam a tévében. David Attenborough volt benne, úgyhogy holtbiztos.

A többiek Adamre néztek. Mintha teniszmérkőzésen lettek volna.

Az Üreges Föld Elmélet nem állt túl jól. A elgondolás, ami már kiállta olyan elismert gondolkodók, mint Cyrus Read Teed, Bulwer-Lytton és Adolf Hitler kísérleteit, veszélyesen ingadozott Wensleydale vastag szemüveges logikájának viharában.

– Nem mondtam, hogy teljesen üreges – mondta Adam. – Senki sem mondta, hogy végig üres. Biztos mérföldekre nyúlik le, hogy legyen hely az olajnak, a szénnek, meg a tibeti alagutaknak, meg ilyesmiknek. De azutántól üres. Ezt hiszik az emberek. Az Északi sarkon pedig van egy lyuk, azon keresztül szellőzik.

– Ilyet még egyetlen térképen sem láttam – dünnyögte Wensleydale.

– Mert a kormány nem engedi, hogy rárakják a térképre, nehogy az emberek megtalálják és benézzenek – mondta Adam. – Merthogy azok, akik a belsejében élnek, nem akarják, hogy mindig lenézzenek rájuk az emberek.

– És mi az, hogy tibeti alagutak? – kérdezte Pepper. – Azt mondtad, hogy tibeti alagutak.

– Ja, még nem meséltem róluk?

Mindhárman megrázták a fejüket.

– Pedig érdekes. Ismeritek Tibetet, ugye?

Bizonytalanul bólintottak. Képek sora villant föl az emlékezetükben: yakok, Mount Everest, Szöcskéknek nevezett emberek, kis, kopasz figurák a hegytetőkön üldögélve, más kopasz emberek pedig templomokban kung-fu-t tanítanak, hó.

– Hát, mondtam már, hogy voltak azok a tanárok, akik elmentek Atlantiszról, amikor elsüllyedt?

Ismét bólintottak.

– Hát, voltak, akik Tibetbe mentek és most onnan irányítják a világot. Őket Titkos Mestereknek hívják. Gondolom azért, mert tanárok voltak. És van egy földalatti városuk, amit Shambalának neveznek, meg alagutak, amikben mindenhová el lehet jutni a világban, ezért mindenről tudnak, ami a világban történik. Néhány ember azt hiszi, hogy a Gobbi-sivatag alatt laknak – tette hozzá nagyvonalúan –, de a legszakértőbb szakértők azt mondják, hogy pedig az Tibet alatt van. Mert ott jobb alagutat fúrni.

– Honnan tudnak mindent? – kérdezte Pepper.

– Csak hallgatózniuk kell, nem? – kockáztatott Adam. – Csak ülnek az alagutakban és hallgatóznak. Tudod, milyenek a tanárok, a terem másik végéből is meghallják a suttogást.

– A nagymamám poharat szokott tenni a falra – mondta Brian. – Azt mondta undorító, hogy a szomszédból miket hallott.

– És ezek az alagutak mindenhová eljutnak? – kérdezte Pepper a földet bámulva.

– Mindenhová az egész világon – mondta Adam határozottan.

– Elég sok időbe kerülhetett kiásni – mondta Pepper kétkedve. – Emlékszel, amikor alagutat akartunk ásni a mezőn? Egész délután ástuk, aztán alig fértünk bele egyáltalán.

– Igen, de már millió éve csinálják. Annyi idő alatt már jó hosszú alagutakat lehet csinálni.

– Én azt hittem, hogy a tibetieket megszállták a kínaiak és a Daloló Lámának Indiába kellett menekülnie – mondta Wensleydale kevés meggyőződéssel. Mindig elolvasta apja újságait esténként, de a világ prózai hétköznapisága mindig széthullott Adam erőteljes magyarázatai alatt.

– Fogadok, hogy most is ott vannak – mondta Adam. – Fogadok, hogy ott ülnek az alagutakban és hallgatóznak mindenfelé.

Egymásra néztek.

– Ha gyorsan leásnánk... – kezdte Brian. Pepper, akinek gyorsabb volt a felfogása, hangosan felnyögött.

– Ezt most miért kellett kimondanod? – morogta Adam. – Most aztán sokra megyünk a meglepetéssel, ha így kikiabálod. Éppen arra gondoltam, hogy leáshatnánk, erre te elszólod magad és figyelmezteted őket.

– Nem is hiszem, hogy alagutakat ásnak – mondta Wensleydale. – Tök értelmetlen. Tibet sok száz kilométerre van.

– Ja, persze, mert te többet tudsz róla, mint Madam Blatvatatatsky – duzzogott Adam.

– Mert ha én tibeti volnék – érvelt Wensleydale higgadtan –, egyszerűen leásnék az üres részhez, ami középen van, körbefutnék a belsején és fölásnék egyenesen ott, ahol akarok.

Ezen el kellett gondolkozniuk.

– Ez sokkal értelmesebben hangzik, mint az alagutak – mondta Pepper.

– Igen, gondolom, hogy ezt csinálják – mondta Adam. – Egy ilyen egyszerű dologra már biztos rájöttek.

Brian álmodozó tekintettel nézett az égre, miközben egyik ujjával fülének tartalmát böngészte.

– Poén – mondta. – Egész életedben tanulsz az iskolában, de sosem tanítanak a Bermuda Háromszögről, az UFO-król, meg ezekről az Ősi Mesterekről. Miért kell azt a sok uncsi dolgot tanulni, amikor itt vannak ezek az érdekes dogok? Én csak ezt szeretném tudni.

Ezzel mindannyian egyetértettek.

Aztán Charles Fort és az Atlantisziak a Tibeti Titkos Mesterek ellent játszottak, de a Tibetisek azt mondták, hogy a misztikus, ősi lézer az csalás.

.oOo.

Volt idő, amikor a boszorkányvadászokat tisztelték. Ez az idő nem tartott sokáig.

Matthew Hopkins, boszorkányvadász tábornok például számtalan boszorkányt talált Angliában a tizenhetedik század közepén, fejenként kilenc pennyt kért értük minden falutól.

Ez volt a probléma. A boszorkányvadászokat nem óradíjra fizették. Ha valaki bevizsgálta a környék banyáit és nőszemélyeit, aztán azt mondta: Remek, nincs közöttük egy sem; legfeljebb hálás köszönetet és egy tál forró levest kapott a városi elöljárótól.

A haszon érdekében tehát Hopkinsnak rengeteg boszorkányt kellett produkálnia. Ez igen népszerűtlenné tette a városi tanácsok szemében, míg végül egy kelet-angliai faluban boszorkányság vádjával fölakasztották őt is, mert a helybéliek rájöttek, hogy így megúszhatják a fizetést.

Sokan úgy hiszik, hogy Hopkins volt az utolsó boszorkányvadász tábornok.

Szigorúan véve igazuk is volt, de nem egészen úgy, ahogy hitték. A boszorkányvadász hadsereg tovább menetelt, csupán sokkal halkabban, mint azelőtt.

Nem volt többé boszorkányvadász tábornok.

És nincs többé boszorkányvadász ezredes, boszorkányvadász őrnagy, boszorkányvadász százados, vagy boszorkányvadász hadnagy (az utolsó 1933-ban halt meg, amikor leesett egy magas fáról Caterhamben, ahol megpróbált jobban szemügyre venni egy sátáni orgiának hitt kultikus gyűlést, amiről kiderült, hogy a Caterham és Whyteleafe Kereskedők Szövetségének éves vacsorája volt).

Létezik viszont boszorkányvadász őrmester.

Legújabban pedig létezik egy boszorkányvadász közlegény is. Úgy hívják, Newton Pulsifer.

Egy hirdetésben olvasta a Gazette állásrovatában, a keres-kínál és a kisállat oszlopai közé beszorulva:

CSATLAKOZZ A PROFIKHOZ. RÉSZIDŐS ASSZISZTENS KERESTETIK, A SÖTÉTSÉG ERŐI ELLENI HÁBORÚBA. EGYENRUHA, KIKÉPZÉS GARANTÁLT. ELŐLÉPTETÉSI LEHETŐSÉG. LÉGY FÉRFI!

Ebédszünetben fölhívta a hirdetés alján található telefonszámot. Egy hölgy vette föl.

– Jónapot – mondta Newton. – Láttam a hirdetést.

– Melyiket, kedvesem?

– Izé, ami az újságban van.

– Igen, kedvesem. Nos, Madame Tracy minden délután elhúzza a fátylat, kivéve csütörtökön. Csoportos szeánszokat is tartok. Mikor akar bepillantást nyerni a titkok mögé, kedvesem?

Newton elbizonytalanodott.

– A hirdetésben az áll, hogy „Csatlakozz a profikhoz” – mondta. – Nem volt szó benne Madame Tracyről.

– Akkor Shadwell urat keresi. Egy pillanat, megnézem, elérhető-e.

Később, mikor már köszönőviszonyban volt Madame Tracyvel, Newt megtudta, hogy ha a másik hirdetésre jelentkezett volna, Madame Tracy csütörtök kivételével minden délután egészségügyi és intim masszázsban részesíthette volna. Volt még egy hirdetés valahol az újságban. Mikor Newt jóval később megkérdezte, hogy az mit takart, a hölgy azt felelte, csütörtök. Végül lépteket hallott közeledni a telefonhoz, aztán köhécselést, majd egy régi esőkabát zörgésére emlékeztető hang szólalt meg.

– Egen?

– Olvastam a hirdetését. „Csatlakozz a profikhoz.” Szeretnék egy kicsit többet tudni erről.

– Egen. Sokan szeretnének többet tudni róla... – kezdte a hang – ...és még többen NEM AKARNAK.

– Ó – nyikkantotta Newton.

– Mi a neve, fiam?

– Newton. Newton Pulsifer.

– LUCIFER? Jól hallottam? Tán a Sötétség szülöttje vón', a mélység szörnyetege, Hádész fortyogó konyhájának csápos-nyálkás végterméke, ki pokoli és alvilági mestereket szolgál?

– Pulsifer – magyarázta Newton. – P-vel. Nem ismerem azokat a helyeket, de a családom Surrey-ből való.

– Ó, egen – mondta a hang kissé csalódottan. – Hát akkor Pulsifer. Pulsifer. Tán találkozhattam vón' a nevivel?

– Nem tudom – mondta Newton. – A nagybályámnak játékboltja van Hounslow-ban – tette hozzá készségesen.

– Igazááán? – mondta Shadwell.

Shadwell úr akcentusa fölismerhetetlen volt. Mintha néprajzi túrán lett volna, néhol egy őrült wales-i kiképzőőrmestert idézett, néhol egy dél-skót falusi elöljárót, aki valamit észrevett egy vasárnap délután, a kettő között egy felvidéki juhász, meg egy megkeseredett somerset-i kalmár keveréke bújt meg. Mindegy, merre járt az akcentus, nem lett kellemesebb.

– Megvannak-é a fogaid?

– Hát, a töméseket leszámítva igen.

– Aztán jól tartod-e magad?

– Azt hiszem, igen – habogta Newt. – Vagyis, jelentkezni akartam a seregbe. Brian Potter a könyvelőktől már ötven kilóval súlyzózik, mióta bevonult. És benne volt a díszszázadban.

– Hány mellybimbód vagyon?

– Pardon?

– Mellybimbó, fiam, mellbimbó – mondta a hang türelmetlenül. – Hány mellbimbód van?

– Izé, kettő?

– Heljes. Aztán ollód van-e?

– Micsoda?

– Olló! Olló! Süket maga?

– Nem. Igen. Vagyis igen, van ollóm. Nem vagyok süket.

.oOo.

A kakaó csaknem megszilárdult már a bögrében. Zöldes bolyhok jelentek meg a peremén.

Még Azirafaelt is vékony porréteg borította.

Az asztalon kis kupacokba gyűltek a jegyzetek. A Szép és Pontos Proféciák tele volt tépett könyvjelzőkkel, többségükben egy megviselt Daily Telegraph csonkjai voltak.

Azirafael fészkelődött és megvakarta az orrát.

Már majdnem ott járt.

Kezdett összeállni a kép.

Még sosem találkozott Agnes-szel, aki ezek szerint túl okos volt. A Menny, vagy a Pokol általában kiszúrta a profetikus típusokat és kellő mennyiségű mentális zörejt sugároztak a kellő szellemi frekvencián, hogy a jóslatok pontatlanok legyenek. Erre éppenséggel ritkán volt szükség; a próféták és jósok ugyanis önvédelemből termeltek olyan alapzajt, ami elhomályosította a fejükben formálódó képeket. A jó öreg Szent Jánosnak ott voltak a gombák, Shipton anyának a sör. Nostradamus érdekes keleti apróságokat gyűjtött. Szt Malachinak zuglepárlója volt.

A jó öreg Malachi. Rendes fickó volt, ahogy üldögélt és az eljövendő pápákról álmodozott. Teljesen tehetségtelen művész volt, persze. Nagy gondolkodó lehetett volna, ha nem főzött volna annyi whiskey-t.

Szomorú vég. Néha igazán remélte, hogy a felfoghatatlan tervet kellően kigondolták.

Gondolták. Valami dolga volt. Ó, igen fölhívni az ügynökét, hogy kiderítse a dolgokat.

Fölállt, kinyújtózott és telefonált.

Aztán azt gondolta: miért is ne? Megér egy próbát.

Visszament az asztalhoz és beletúrt a jegyzeteibe. Agnes igen jó volt és ravasz. Senkit sem érdekeltek a pontos jóslatok.

Kezében papírral fölhívta a Tudakozót.

– Halló? Jónapot. Igazán kedves. Igen. Egy tadfield-i szám lesz, úgy hiszem. Vagy Alsó-Tadfield... ah. Akkor talán Norton, nem tudom a pontos körzetszámot. Igen. Young. A családnév. Igen. Oh, rendben, akkor meg tudná adni az összeset? Köszönöm.

Az asztalon fölemelkedett egy ceruza és vadul jegyzetelni kezdett.

A harmadik névnél kitört a hegye.

– Ah – mondta Azirafael. A szája tovább beszélt, miközben az agya darabokra hullott. – Azt hiszem, ez lesz az. Igazán köszönöm. Nagyon kedves. Magának is.

Méltóságteljesen letette a kagylót, vett pár mély lélegzetet és újra tárcsázott. Az utolsó három számjegy nehezen ment, úgy remegett a keze.

Hallgatta, ahogy kicsöng. Aztán valaki válaszolt. Középkorú emberhez tartozhatott, aki nem volt barátságtalan, de érződött a hangján, hogy délutáni pihenését zavarták meg.

Azt mondta:

– Tadfield hat-hatvanhat.

Azirafael keze remegni kezdett.

– Halló? – mondta a kagyló. – Tessék?

Azirafael összeszedte magát.

– Bocsánat – mondta –, nem téves.

Aztán lerakta.

.oOo.

Newt nem volt süket és volt saját ollója.

Meg egy nagy rakás újságja.

Ha tudta volna, hogy a katonaélet leginkább abból fog állni, hogy az előbbit az utóbbin alkalmazza, talán nem is jelentkezik.

Shadwell boszorkányvadász őrmester összeírt egy listát, amit zsúfolt lakásának falára celluxozott. A lakás Rajit videotéka és újságárus boltja fölött volt.

A listán ez állt:

1) Boszorkányok.

2) Megmagyarázhatatlan jelenségek. Jelenések. Jelentőségek. Tudja mire gondolok, na.

Newt mindegyikre figyelt. Felsóhajtott, kézbe vett egy újabb magazint, átfutotta a címoldalt, aztán kinyitotta, átugrott a második oldalon (ott sohasem szokott lenni semmi érdekes), aztán elpirult amikor a kötelező mellbimbószámláláshoz érkezett. Shadwell ez ügyben nagyon határozott volt.

– Nem bízhat meg bennük, oly ravaszok – mondta. – Minden pillanatban előtolhatják a képüket ám!

A kilencedik oldalon fekete garbós pár meredt a fényképezőgépbe. Azt állították, hogy ők vezetik Saffron Walden legnagyobb gyülekezetét és visszaállítják a szexuális potenciált kis, fallikus szobrocskák segítségével. Az újság tíz ilyen babát sorsol ki azok között, akik beküldik „legkínosabb impotens pillanatom” címmel a történetüket. Newt kivágta a cikket és beragasztotta egy füzetbe.

Tompa dörömbölés hallatszott az ajtó felől.

Nevet kinyitotta; egy nagy halom újság állt ott.

– Készüljön, Pulsifer – vakkantotta és beimbolygott a szobába. Az újságok a padlóra dőltek, mögülük pedig előbukkant Shadwell boszorkányvadász őrmester köhögve és prüszkölve, majd újra meggyújtva elaludt cigarettáját.

– Figyeljen, közlegény. Ő is közéjük tartozik – mondta.

– Kicsoda, uram?

– Pihenj, közlegény. Hát ő. A kis barna fickó. Miszter úgynevezett Rajit. Azok a szörnyű idegen kultúrák. A kis sárga isten, csillogó rubint szemmel. Meg nők akiknek túl sok karjuk van. Boszorkák mind.

– Azért ingyen adja az újságokat, őrmester – mondta Newt. – És nem is olyan régiek.

– Meg vudu. Biztosan vudut is űz. Csirkéket áldoz annak a Szombat bárónak. Tuggya, az a magas, setét tökfilkó hosszú kalapban. A halálból hozza vissza az embereket, meg Szabbatkor is dolgoztassa őket. Vudu – szipákolt Shadwell töprengve.

Newt megpróbálta maga elé képzelni a háziurat, amint voodoo-t gyakorol. Az bizonyos, hogy Rajit úr dolgozott Szabbatkor. Molett feleségével és molett, vidám gyerekeikkel éjjel-nappal dolgozott, független attól, mit mutatott a naptár. Ők látták el a környéket üdítővel, fehér kenyérrel, dohánnyal, édességgel, újsággal és azzal a pult-alóli pornográfiával, aminek már csak a gondolatától is könnybe lábadt Newt szeme. A legszörnyűbb dolog, amit Rajit úrról és egy csirkéről el tudott képzelni, hogy a „minőségét megőrzi” dátum után próbálja meg eladni.

– De Rajit úr Bangladesből, vagy Indiából jött, vagy ilyesmi – mondta. – Azt hittem, hogy a voodoo a Nyugat-Indiákról származik.

– Ah – mondta Shadwell boszorkányvadász őrmester és megszívta a cigarettáját. Legalábbis úgy tűnt. Newt valójában még sosem látta feljebbvalója cigarettáját... talán a kéztartása miatt, ráadásul a csikket is eltüntette, amikor végzett. – Ah.

– Hát nem?

– Rejtett bölcsességek, fiam. A boszorkavadász hadsereg belső titkai. Ha beavatást nyersz, megtudhatod a titkos igazságokat. Van olyan vudu, ami talán a Nyugat-Indiákról jön, eztet elismerem. Ó, igen, ez biztos. De a legrosszabb fajta, a legsötétebb, az biza' onnan jön, izéből...

– Bangladesből?

– Harrrumm! Igen, fiam, az volna az. A számbul vetted ki a szót. Banglades. Pontosan.

Shadwell eltüntette a csikket és sodort egy újat magának, anélkül, hogy akár a papír, akár a dohány egy pillanatra is föltűnt volna.

– Szóval. Talált mán' valamit, közlegény?

– Hát itt van ez – mondta Newton a kivágásra mutatva.

Shadwell hunyorgott.

– Ja, ők – mondta. – Badarság az egész. Francos boszorkának nevezik magukat? Tavaly utánuk jártam. Odamentem én talpig az igazságosság vértjében, meg egy csomag kályhagyújtóval, oszt föltártam az egész helyet, de patyolattiszták voltak. Mézet árulnak postán, csak föl akarták dobni a kereskedést. Badarság, én mondom. Akkor sem ismernének meg egy szellemet, ha az fölbukkanna és egyenest az ülepükbe marna. Manapság már nem olyan, mint régen, fijam.

Leült és öntött magának egy pohár édes teát egy riasztóan mocskos termoszból.

– Meséltem már, hogyan soroztak be a seregbe? – kérdezte.

Newt elértette az utalást és leült. Némán megrázta a fejét.

Shadwell rágyújtott egy megviselt Ronson öngyújtóval és elismerően köhintett.

– A cellatársam volt. Ffolkes boszorkavadász százados. Tíz évet kapott gyújtogatásér'. Fölégetett egy gyülekezetet Wimbledonban. Mind' elkapta volna, csak rossz napon mén oda. Jó ember volt. Elmesélte a csatát... a nagyot, a Menny, meg a Pokol között... ő mesélte el a boszorkavadász hadsereg legnagyobb titkait. Familiárisok, mellybimbók, meg minden.

– Tudta, hogy haldoklik, ugyanis. Kell valaki, aki továbbvigye a hagyományt. Ahogy mostan te... – megrázta a fejét.

– Ez lett belőlünk, kölök – mondta. – Pár évszázaddal ezelőtt erősek voltunk, mi álltunk a sötétség, meg a világ között. A vékony határvonal. Lángoló határvonal, ugyi.

– Azt hittem, az egyház... – kezdte Newt.

– Piha! – legyintet Shadwell. Newt már többször látta leírva a szót, de ez volt az első alkalom, hogy tanúja volt, hogy valaki éppenséggel kimondta. – Egyház? Mi jót tettek a papok? Ugyanolyan rossz bagázs. Rájuk aztán lehet számítani, hogy megmutassák, ki a Gonosz. Mer' akkor már rég kivonták vón őket a forgalomból. Ha az ember tigrisre megy, nem olyanokat visz magával, akik úgy vadásznak, hogy húst dobnak elibe. Nem, fiam. A mi feladatunk a harc a sötétség ellenében.

Egy pillanatra csönd telepedett közéjük.

Newt mindig igyekezett a legjobbat feltételezni mindenkiről, de nem sokkal azután, hogy csatlakozott a BVH-hoz, feltűnt neki, hogy felettese és egyetlen katonatársa annyira volt kiegyensúlyozott, mint egy feje tetejére állított piramis. A „nem sokkal” ez esetben kevesebb, mint öt másodpercet jelentett. A BVH főhadiszállása egy koszlott szoba volt, nikotinsárga színű falakkal, ami majdnem biztosan nikotintól is lett olyan. A padló cigarettahamuszürke volt, ami majdnem biztosan hamutól is lett olyan. Volt egy kis, négyzet alakú szőnyeg, de Newt óvatosan kikerülte, mert magába szívta az ember cipőjét.

Az egyik falon sárguló Brit-szigetek térkép függött, itt-ott házi készítésű zászlócskákkal megjelölve; ezek furcsamód mind a legolcsóbb London-környéki vasúti tarifaövezetben helyezkedtek el.

Newt mégis kitartott az elmúlt pár hétben, mert, hát a riadt csodálkozás riadt sajnálattá vált, ami később riadt szenvedéllyé alakult. Shadwell alig százhatvan centi magas volt, ruházata pedig, függetlenül attól, hogy éppenséggel mi is volt az valójában, rövidtávú emlékezetében mindig egy viseletes esőkabátként rögzült. Az öregembernek valószínűleg az összes foga a sajátja volt, de csak azért, mert senki másnak nem kellett. Ha csak egyiket is a párnája alá helyezte volna, a Fogtündér még aznap éjszaka benyújtja a lemondását.

Úgy tűnt, Shadwell kizárólag édes teán, sűrített tejen, sodort cigin és valamiféle konok belső energián élt. Shadwellnek volt Célja, amit lelke minden erőtartalékával és a nyugdíjas helyközi bérlete segítségével tartott életben. Hitt benne és ez úgy hajtotta előre, akár egy turbina.

Newton Pulsifernek sosem volt még életcélja és amennyire emlékezett, nem is hitt semmiben sem. Ez elég kínos is volt, mert akart hinni valamiben, ugyanis rájött, hogy az élet folyóján a hit volt a lélek hajójának mentőöve. Szeretett volna egy mindenható Istenben hinni, bár jó lett volna egy fél órát elcsevegni vele, hogy tisztázzanak egy-két dolgot, mielőtt elkötelezné magát. Ücsörgött már mindenféle templomban, várván azt a fényes, acélkék villanást, de nem jött. Akkor megpróbált hivatalosan is ateista lenni, de sosem volt olyan sziklaszilárd, magabiztos elszántsága, hogy higgyen benne. Rájött, hogy minden politikai párt egyformán hazug. Föladta az ökológiába vetett hitét is, miután egy újságban, amire akkoriban előfizetett, közzétették egy önellátó házikert terveit és az ökológiai kecskét túl közel kötötték ki az ökológiai káposztához. Newt sok időt töltött nagyanyja vidéki házában és úgy vélte, ismeri már a kecskék és a káposzták viselkedési szokásait, ezért úgy döntött, hogy az újságot egy halom kámzsás megszállott vezeti.

Különben is, túl sokszor használták a „közösség” szót, és Newt mindig úgy érezte, hogy azok, akik ezt a szót használják, igen határozott értelemben teszik, ami kizárta őt és mindenki mást, akit ismert.

Aztán megpróbált hinni az Univerzumban, ami elég logikusnak tűnt, amíg gyanútlanul olyan könyveket kezdett el olvasni, amiknek a címében szerepelt a Káosz, az Idő, vagy a Kvantum szavak valamelyike. Rájött, hogy még azok az emberek sem hisznek benne, akinek úgyszólván az Univerzum volt a foglalkozása és ráadásul igen büszkék voltak rá, hogy nem értik mi is valójában, sőt azt sem, hogy elméletileg létezhet-e egyáltalán.

Newt határozott cél-elképzeléseinek ez teljességgel elfogadhatatlan volt.

Newt nem hitt a kiscserkészekben sem, aztán később már a nagycserkészekben sem igazán.

Azt azonban kezdte elhinni, hogy a bérszámfejtői állás a United Holdinge [Holdings] PLC-nél a világ legunalmasabb állása volt.

Newton Pulsifer, mint férfi, a következőképp nézett ki: ha besétált volna egy telefonfülkébe titkon átöltözni, talán mire kijön, Clark Kent lesz belőle.

Rájött viszont, hogy kedveli Shadwellt ahogy, Shadwell legnagyobb bosszúságára, általában minden ember. Rajiték kedvelték, mert előbb-utóbb kifizette a bérleti díjat és nem okozott semmiféle problémát; olyan csapongó, céltalan módon volt rasszista, ami már nem is volt bántó: Shadwell egyszerűen mindenki mást gyűlölt a világon, függetlenül szem- bőr- és hajszíntől, valamint vallási- és politikai beállítottságtól, és senki kedvéért nem tett kivételt.

Madame Tracy is kedvelte. Newt csodálkozva fedezte föl, hogy a szomszéd lakás tulajdonosa egy középkorú, anyáskodó típusú hölgy volt, akinek úri vendégei ugyanúgy igényeltek egy csésze tea melletti kellemesen áttársalgott délutánt, mint bárminemű intimitást és egyebeket, amit Madame Tracy még nyújtani tudott. Olykor, mikor vasárnap esténként legurított egy fél pint Guinnesst, Shadwell kiállt a folyósra és olyasmiket üvöltözött a szobája felé, „Babilon szajhája!”, de Madame Tracy elmondta Newt-nak, hogy szinte hálás volt neki ezért, annak ellenére, hogy Babilonhoz Torremolinosnál közelebb sohasem jutott. Olyan volt ez, mint egy kis ingyenreklám.

Azt is elmondta, hogy még az sem zavarta, ha Shadwell átdörömbölt és kiáltozott olyankor, amikor szeánszokat tartott, mert ő a térdeivel már nem bírta olyan könnyen táncoltatni az asztalt, mint régen, így egy kis dörömbölés direkt jól jött.

Vasárnaponként egy tányérban ebédet hagyott az ajtaja előtt, amit egy másik tányérral takart le, nehogy kihűljön.

Shadwellt nem lehetett nem kedvelni, mondta. Ahhoz képest, hogy mennyit számított, ilyen erővel akár kenyérdarabkákat is dobálhatott volna egy fekete lyukba.

Newtnak eszébe jutott a többi kivágás és Shadwell elé tolta a zsíros asztalon.

– Mik ezek? – kérdezte Shadwell gyanakodva.

– Jelenségek – mondta Newt. – Mondta, hogy keressek jelenségeket. Attól tartok, manapság több a jelenség; mint a boszorkány.

– Lődözött valaki ezüst pisztolygolyóval nyúlra, azt' másnap lesántult valamelyik banya? – kérdezte Shadwell reménykedve.

– Attól tartok, nem.

– Akkor fölfordult valami tehén, mert egy asszony ránézett?

– Nem.

– Hát akkor micsoda? – kérdezte Shadwell. Átverekedte magát a ragacsos, barna konyhaszekrényig és előkotort egy doboz sűrített tejet.

– Furcsa dolgok történnek – mondta Newt.

Heteket töltött ezzel. Shadwell igencsak hagyta felgyülemleni az újságokat. Némelyik évek óta várt a sorára. Newtnak jó memóriája volt, talán azért, mert élete eddigi huszonhat éve alatt alig akadt valami, amivel megtölthetné, és igen jó szakértője lett bizonyos ezoterikus dolgoknak.

– Minden nap valami új – mondta Newt átlapozva az újságkivágásokat. – Furcsa dolog történt néhány atomerőművel, de senki sem tudja pontosan, hogy mi. Néhányan pedig azt állítják, hogy Atlantisz elsüllyedt kontinense újból a felszínre emelkedett – mondta büszkén.

Shadwell kése átlyukasztotta a sűrített tej konzervdobozát. A távolból telefoncsörgés hallatszott, amit mindketten rutinosan figyelmen kívül hagytak. Minden hívás Madame Tracynek szólt és közülük néhány nem volt férfi füleknek való. Newt egyszer, még az első napon lelkiismeretesen fölvette a telefont, gondosan végighallgatta a kérdést, aztán úgy válaszolt – Történetesen egy Marks and Spencer, 100%-os gyapjú, y-szabású – mire a vonal másik végén lerakták a kagylót.

Shadwell krákogott.

– Hah, az nem igazi jelenség – mondta. – Ezeket nem boszorkányok csinálják. Ők a süllyedéshez értenek.

Newt szája többször kinyílt és becsukódott.

– Ha a boszorkányság elleni harcban erősen tartanók a frontot, tán megengedhetnőnk némi kitérőt – folytatta Shadwell. – Hát nincsen valami boszorkányosabb?

– Dehát amerikai katonák szálltak partra, hogy megvédjék – nyögte Newt. – Egy nemlétező kontinens...

– Vannak rajta boszorkák?

– Azt nem írja – mondta Newt.

– Ah, akkor csak politika, meg földrajz – legyintett Shadwell.

Madame Tracy bedugta a fejét az ajtón.

– Haaahóóó, Shadwell úr – mondta, aztán Newt felé is megeresztett egy barátságos integetést. – Egy úr keresi telefonon. Jónapot, Mr. Newton.

– Elveled, boszorka' – hadarta Shadwell.

– Olyan friss a hangja – mondta Madame Tracy csak úgy, mindenkinek. – Vasárnapra sütök majd finom májat.

– Elöbbhálnék az Ürdünggel, asszon'.

– Ha visszakaphatnám a múlt heti tányérokat, az sokat segítene, kedvesem – mondta Madame Tracy és bizonytalanul visszahátrált a lakásába.

Newt lehangoltan nézett a kivágásokra, miközben Shadwell úr morogva kisétált a telefonhoz. Volt egy cikk arról, hogy Stonehenge kövei kimozdultak a helyükből, mint a vasreszelék mágneses térben.

Tompán beszűrődtek a telefonbeszélgetés hangfoszlányai.

– Kicsoda? Ah. Egen. Egen. Valóba'? Oszt mifél dolog lészen? Egen. Ahogy monnya, uram. És hol vagyon ez a hel...?

A titokzatosan megmozdult kövek nem Shadwell asztala volt, még akkor sem, ha tiszta lett volna.

– Rendbe', rendbe' – győzködte Shadwell a telefonálót. – Azonnal nekilátunk. A legjobb osztagomat állítom rá és ízibe jelentek, amint végeztek. Viszonlátás, uram. És magának is, uram – kattanás hallatszott, aztán Shadwell hangja, immár az alázat legcsekélyebb csengése, vagy inkább recsegése nélkül.

– „Drága fiam”! Déli kis buzzancs.[27]

Visszabotorkált a szobába, aztán Newtra meredt, mint aki elfelejtette már, hogy miért jött.

– Mit hablatyoltál itten össze? – kérdezte.

– Ezek az események mind... – kezdte Newt.

– Egen – mondta Shadwell továbbra is átnézve rajta, miközben az üres konzervdobozt ütögette a fogához.

– Hát, van egy kisváros, ahol az elmúlt pár évben érdekesen alakul az időjárás – folytatta Newt reménytelenül.

– Micsoda? Békaeső, meg ilyenek? – kérdezte Shadwell felderülve.

– Nem, csak az évszaknak megfelelő az időjárása.

– És ez neked furcsa jelenség? – kérdezte Shadwell. – Láttam én mán olyan dolgokat, kiegyenesedne tőlük a hajad, fiam.

– Mikor volt utoljára, hogy évszaknak megfelelő idővel találkozott? – kérdezte Newt kissé ingerülten. – Az évszaknak megfelelő időjárás az nem normális, őrmester úr. Havazott karácsonykor. Mikor látott utoljára havat karácsonykor? Mikor volt utoljára hosszú, száraz kánikula augusztusban? Éveken át? És csípős hideg télen? Tudja, olyan idő, amiről gyermekkorában álmodott. Hogy sosem esik november ötödikén és szenteste mindig nagy pelyhekben hull a hó?

Shadwell tekintete a távolba révedt. Elhallgatott, elvette a konzervdobozt a szájától.

– Én sosem álmodtam gyermekkoromba' – dünnyögte.

Newt úgy érezte, egy mély, kellemetlen gödör szélén egyensúlyozik. Mentálisan visszahátrált pár lépést.

– Csak furcsa – mondta végül. – Egy meteorológus időjárási átlagokról normákról meg mikroklímákról beszél.

– Az mit jelent? – kérdezte Shadwell.

– Azt, hogy nem tudja, miért – mondta Newt, aki nemhiába töltött pár évet az üzleti élet peremén. Fölszedett egy-két dolgot. Jelentőségteljesen nézett Shadwell őrmesterre.

– A boszorkányok tudvalevőleg megváltoztatják az időjárást – mondta. – Utánanéztem a Discouverie-ben.

Édes Istenem, gondolta, vagy bármelyik másik entitás, ne hagyd, hogy még egy napon át újságcikkeket kelljen vagdosnom ebben a szoba alakú hamutartóban. Hadd menjek ki a friss levegőre. Vagy egy rövid kimenőre.

– Csak negyven mérföldnyire van – mondta nyomatékkal. – Gondoltam odaugranék holnap és, tudja, körülnéznék, meg minden. Fizetem a benzinköltséget – tette hozzá.

Shadwell töprengve megtörölte a száját.

– Ez a hely – mondta végül. – Tán' csak nem Tadfield a neve?

– De igen, Shadwell úr – mondta Newt. – Honnan tudta?

– Ki tudja, mire készülnek a déliek – dünnyögte az orra alatt.

– Háááát – mondta hangosan. – Miért is ne?

– Kik mire készülnek? – kérdezte Newt.

– Egen. Nem árt – dünnyögte Shadwell. – Te magad állod a benzint, aszontad?

Newt bólintott.

– Akkor holnap reggel kilenckor gyere ide, mielőtt elindulnál – mondta.

– Miért? – kérdezte Newt.

– Az igazságosság vértjéért.

.oOo.

Nem sokkal azután, hogy Newt elment, ismét csöngött a telefon. Ezúttal Crowley volt az, aki nagyjából ugyanazokkal az utasításokkal látta el Shadwellt, mint Azirafael. Shadwell a formalitás kedvéért ismét lejegyzett mindent, miközben Madame Tracy ott nyújtózkodott mögötte.

– Két hívás egy nap alatt, Shadwell úr – mondta. – A maga kis serege igencsak mozgásba lendült!

– Ach, el innét, berzegályos boszorkarém! – morogta Shadwell és becsapta az ajtót. Tadfield, gondolta. Ach, hááát. Amíg idejében fizetnek...

Sem Azirafael, sem Crowley nem irányította a Boszorkányvadász Hadsereget, de mindketten elismerték a létezését, legalábbis tudták, hogy a feletteseik elismernék. Így történt, hogy rajta voltak Azirafael szövetségeseinek listáján, mert, hát, boszorkányvadász hadseregről volt szó, akkor pedig támogatni kellett, nagyjából úgy, ahogy az USA támogatott minden olyan országot, ami kommunista-ellenesnek vallotta magát. Crowley listáján pedig abból a kissé bonyolultabb okból tűnt föl a név, mert a Shadwell-féle emberek semmiféle veszélyt nem jelentettek a Pokol számára. Inkább a fordítottját érezték.

A szó legszorosabb értelmében nem is Shadwell vezette a BVH-t. Shadwell fizetési listája szerint Smith tábornok irányította a hadmozdulatokat. Az ő beosztottja volt Green és Jones ezredesek, valamint Jackson, Robinson és Smith (nem rokon) őrnagyok. Utána következett Alátét, Csésze, Tej és Kredenc őrnagy, ugyanis itt Shadwell kreativitása kezdett csődöt mondani, valamint Smith, Smith, Smith, Smythe és Dettó századosok. Volt még ötszáz közlegény, tizedes és őrmester. Legtöbbjüket szintén Smithnek hívták, de nem számított, mert sem Azirafael, sem Crowley nem vette a fáradságot, hogy végignézze a teljes névlistát. Egyszerűen kifizették a béreket.

Végül is kettejük fizetéséből évi 60 font jött össze.

Shadwell szerint egyáltalán nem volt törvényellenes, amit csinált. A hadsereg szent célért küzdött, aminek az érdekében elnézhető volt a kegyes csalás. A jó öreg kilenc penny-k manapság már nagyon lassan gyűltek.

Szombat

Szombaton, a világ utolsó napjának kora reggelén vérvörös volt az ég alja.

Az International Express kézbesítője gondosan, ötvennel vette a kanyart, visszaváltott kettesbe, aztán lehúzódott a füves padkára.

Kiszáll a furgonból, aztán azonnal az árokba vetette magát, hogy kitérjen egy százhússzal száguldó teherautó elől.

Fölkelt, visszavette a szemüvegét, a csomagot és a csiptetős táblát, lesöpörte a füvet és a sarat az egyenruhájáról és mintegy utólagosan az öklét rázta a rég eltávolodott teherautó felé.

– Be kéne tiltani, francos teherautók, nem tisztelik a többieket. Mindig mondom, mindig mondom, hogy emlékezz rá, fiam, ha kiszállsz az autódból te is csak gyalogos vagy...

Lesétált a töltésről, átmászott egy alacsony kőkerítésen és máris az Uck folyó partján állt, kezében a csomaggal.

Lejjebb a folyóparton egy talpig fehérbe öltözött fiatal férfi üldögélt. Ő volt az egyetlen ember a környéken. Fehér volt a haja, sápadt a bőre, csak ült és bámulta a folyót, mintha gyönyörködne a látványban. Úgy nézett ki, mint egy viktoriánus korból szalajtott romantikus költő nem sokkal az ópium, vagy egyéb drogok hatása előtt.

Az International Express kézbesítője nem értette a dolgot. Régebben, ami igazából nem is volt olyan rég, úgy húszméterenként horgászok üldögéltek a folyópart mentén; gyerekek játszadoztak a partján; szerelmespárok telepedtek le mellette, hogy hallgassák a víz csobogását és gyönyörködtek a sussexi naplementében. Ő is járt itt Mauddal, a feleségével, mielőtt összeházasodtak volna.

Változnak az idők, tűnődött a kézbesítő.

Most fehér és barna hab- és kátrányfoltok sodródtak csendesen a víz felszínén, gyakran méternyi hosszú szakaszokon. Ahol látható volt a víztükör, ott hártyavékony olajhártya csillogott.

Egy csapat vadlúd érkezett hangos szárnycsattogások közepette és hosszú, fárasztó útjuk végeztével hálásan, hogy ismét Angliában lehettek, leereszkedtek a szivárványszínű vízre, aztán nyom nélkül elsüllyedtek.

Furcsa világ, gondolta a kézbesítő. Íme az Uck, régen ez volt a legszebb folyó a szigetországban, mostanára pedig csak egy megdicsőült ipari szennyvízcsatorna. A madarak elsüllyedtek benne, a halak pedig a felszínén úszkáltak.

Hát, ez a haladás. Azt pedig nem lehetett megállítani.

Odaért a fehérruhás férfihez.

– Elnézést, uram. Sápadt nevű címzett?

A fehérruhás nem felelt, csak bólintott. Tovább meredt a vízre, tekintetével egy impresszionista, tajtékpaca-remekművet követett az útján.

– Olyan szép – suttogta. – Olyan átkozottul gyönyörű.

A kézbesítőnek ideiglenesen elakadt a szava, aztán működésbe léptek az automata rendszerek.

– Furcsa egy világ, hát nem, és milyen érdekes, bejárom az egész világot, aztán szinte a saját kertemben találom magamat, vagyis itt születtem és nőttem föl a környéken, uram, és jártam a Földközi-tengernél, meg Des O'Moinesban, ami Amerikában van, most pedig itt vagyok és itten van a csomagja, uram.

Sápadt nevű címzett elvette a csomagot és a csiptetős táblát, hogy aláírja a szállítólevelet. A toll éppen akkor kezdett szivárogni és sötét pacát ejtett a papíron. Egyszerű neve volt, ami vagy J-vel kezdődött és sötét paca után ványra végződött, vagy S-sel kezdődött és ezés volt a vége.

– Köszönöm, uram – mondta a kézbesítő.

Elindult a folyó mentén vissza a forgalmas útra, ahol a furgonját hagyta és igyekezett nem nézni a folyóra.

Mögötte a fehérbe öltözött férfi kibontotta a csomagját. Egy korona volt benne – fehér fémből kovácsolt kör, benne gyémántokkal. Rövid ideig elégedetten nézegette, aztán fölvette. Megcsillant a fölkelő nap fényében. Ahol az ujjai megérintették, hamarosan patinásodni kezdett, majd a foltok tovább terjedtek, végül az egész korona megfeketedett.

Fehér fölállt. Egy esztétikus dolgot el lehetett mondani a levegőszennyezésről: piszok szép napfelkeltéket produkált. Mintha valaki lángra lobbantotta volna az eget.

Egy gondatlanul elhajított gyufa a folyót is lángba borította volna, de erre most nem volt idő. Már tudta, hol fognak találkozni, Mind A Négyen, azt is, hogy mikor. Sietnie kellett, ha időben ott akart lenni délutánra.

Talán tényleg fölgyújtjuk az eget, tűnődött. Csaknem észrevétlenül hagyta ott a folyópartot.

Majdnem idő volt.

A kézbesítő az országút padkáján hagyta a furgonját. A vezetőfülkéhez sétált (óvatosan, mert a többi teherautó változatlanul úgy vette be a kanyart, mint a meszes), benyúlt a nyitott ablakon és kivette a fuvarlapot.

Már csak egy címzett maradt.

Gondosan elolvasta az utasításokat.

Aztán ismét, különös tekintettel a címre és az üzenetre. A cím egyetlen szó volt: Mindenütt.

Ezután, szivárgó tollával rövid üzenetet írt Maudnak, a feleségének. Csak annyi volt: szeretlek.

Visszatette a fuvarlevelet a műszerfalra, balra nézett, aztán jobbra, megint balra és határozottan elindult keresztbe az úttesten. Félúton járt, amikor egy német batár fordult be a kanyarba, vezetője alig látott a koffeintől, a kis, fehér tablettáktól és az EEC szállítmányozási rendeletektől.

Figyelte a közeledő hűtőrácsot.

Az ördögbe, gondolta, ez majdnem elgázolt.

Aztán lenézett az árokba.

Ó, gondolta.

IGEN, mondta egy hang a bal válla mögött, legalábbis onnan, ahol a bal vállának az emléke volt.

A kézbesítő megfordult, nézett és meglátta. Először nem talált szavakat, nem talált semmit sem, aztán működésbe léptek egy tisztességgel ledolgozott élet szokásai.

– Üzenete van, Uram – mondta.

NEKEM?

– Igen, uram – bárcsak lett volna még torka. Nagyot nyelhetett volna, például. – Tartok tőle, hogy nincsen csomagja... izé, Uram. Csak egy üzenet.

HALLGATOM.

– A következő lenne, uram. Ühüm. Jöjj és láss.

VÉGRE. Az alak arcán vigyor ült, de tekintve, a körülményeket, mindig is vigyorgott a maga végzetes módján.

KÖSZÖNÖM folytatta. DICSÉRETET ÉRDEMEL A LELKIISMERETESEN VÉGZETT MUNKÁJÁÉRT.

– Uram? – a néhai kézbesítő lassan szürke ködbe merült alá és csak két kék pontot látott, amik akár szemek is lehettek, vagy csillagok.

NE TEKINTSE HALÁLNAK, mondta a Halál, GONDOLJON RÁ ÚGY, MINT AKI KORÁN ELINDULT, HOGY ELKERÜLJE A CSÚCSFORGALMAT.

A kézbesítő egy kurta pillanatig azt hitte, hogy új társa tréfál, aztán úgy döntött, hogy mégsem; aztán már semmi sem volt.

.oOo.

Vörös az ég alja. Eső lesz.

Igen.

.oOo.

Shadwell boszorkányvadász őrmester hátrébb lépett egy lépést és félrebillentette a fejét.

– Jólvanakkor – mondta. – Készen állasz? Megvan mindened?

– Igen, uram.

– A felderítő inga?

– Felderítő inga megvan.

– Hüvelykszórító?

Newt nyelt egyet, aztán megtapogatta az egyik zsebét.

– Hüvelykszorító - mondta.

– Alágyújtós?

– Őrmester úr, szerintem…

– Alágyújtós?

– Alágyújtós[28] – mondta Newt keservesen. – És gyufák.

– Harang, könyv és gyertya?

Newt megtapogatott egy másik zsebet, amiben egy papírzacskó lapult, benne az a fajta csengettyű, ami az őrületbe kergeti az inasokat és a házőrző kutyákat. Mellette karcsú, rózsaszín születésnapi gyertya lapult és egy „Kis imagyűjtemény” című füzetecske. Shadwell elmagyarázta, hogy bár elsődleges célpontjukként a boszorkányok szolgálnak, egy igazi boszorkányvadász mindig résen van, hogy levezessen egy ördögűzést, ezért az ehhez szükséges segédeszközöket mindenkor magával kell hordania.

– Harang, könyv és gyertya – mondta Newt.

– Tű?

– Tű.

– Helyes, fiam. Sose feledd a tűdet. Az a szurony a világosság puskáján.

Shadwell hátralépett, Newt pedig meglepve tapasztalta, hogy az öreg tekintete elhomályosodott.

– Bár veled tarthatnék – mondta. – Persze, nem köll tartani semmitől, csupán jó lenne megin' járni egyet a vidéken. Nehéz dolog, tudod-é, a nyirkos földjén hasalni oszt' lesni, mikor kezdék el a táncot. Olykor a csontjaidban érzed.

Kihúzta magát és tisztelgett.

– Indulhat, Pulsifer közlegény. A fényességesség seregei vonuljanak a nyomodba'.

Miután Newt elindult, Shadwellnek eszébe jutott valami, amit még soha azelőtt nem volt módja megtenni. Egy tűre volt szüksége. Nem boszorkányvadász bajonett-kitűzőre, nem is varrótűre, hanem arra a gombostűre, amit térképekbe lehetett tűzni.

A térkép a falon lógott. Régi volt már, nem volt rajta Milton Keynes és Harlow, Machester és Birmingham is alig volt több egy koszfészeknél. A hadsereg katonai térképe volt immár három évszázada. Még akadtak, benne gombostűk, leginkább Yorkshire, Lancashire és Essex környékén, de már majdnem teljesen belerozsdáltak a falba. Másutt apró rozsdafoltok jelezték a még régebbi csaták helyét.

Shadwell nagy nehezen talált egy rajzszeget a hamutartóban. Ráfújt, ledörzsölte róla a hamut és koszt, míg végül csillogott-villogott. Hunyorogva végigfürkészte a térképet, amíg megtalálta Tadfieldet és diadalmasan beledöfte.

Csak úgy tündökölt.

Shadwell visszalépett, hogy lássa az egész térképet; aztán tisztelgett megint. Könnyek szöktek a szemébe. Aztán jobbra át-ot csinált és tisztelgett a vitrinnek is. Ősöreg szekrény volt; az üvege már rég eltörött, de az is olyan BVH-s volt. A vitrinben állt az Ezred Serlege (a Hadtestközi Golf Kupa, amiért már hetven éve nem folytak küzdelmek); benne volta a szabadalmaztatott, elöltöltős Mennydörgős Mordály, amit Ne Egyél Véres Húst És Soha Ne Használj Varázslatot Meg Ne Olvass Times-ot Dalrymple boszorkányvadász: ezredes használt; egy maréknyi aszalt mogyorónak látszó dolog, amik valójában fejvadász-fejek voltak, amiket Horace „Kapd el őket, mielőtt ők kapnak el téged” Narker számvevő őrmester adományozott a hadseregnek, aki sokszor járt külföldön. A vitrin tele volt emlékekkel.

Shadwell hangosan az ingujjába fújta az orrát.

Aztán kinyitott egy sűrített tejes konzervet reggelire.

.oOo.

Ha a dicsőség seregei Newtonnal tartottak volna, útközben eséllyel darabjaikra hullottak volna. Ennek az volt az oka, hogy a dicsőség seregei Newt és Shadwell kivételével mind réges-régen meghaltak.

Hiba lenne azt hinni, hogy Shadwell (Newt sosem tudta, meg, hogy van-e másik neve) magányos holdkóros.

A többiek egyszerűen már elhunytak, legtöbbje évszázadokkal ezelőtt. A Boszorkányvadász Hadsereg egykor valóban olyan hatalmas volt, mint amekkorának Shadwell kreatívan szerkesztett névsora beállította. Newt meglepve, tapasztalta, hogy a Boszorkányvadász Hadsereg legalább olyan nagy múltú, véres történelemre tekint vissza, mint köznapibb párja.

A fizetésüket utoljára Oliver Cromwell határozta meg és azóta, sem módosult. A tisztek egy koronát, a tábornokok egy arany fontsterlinget kaptak. Ez a kiegészítő honorárium volt, a boszorkányonként kilenc penny volt az igazi fizetségük.

Valójában azokra a kilenc pennykre kell hagyatkozni. Ezért volt olyan keserves Shadwell úr anyagi helyzete, amíg a Menny és a Pokol ügynökei megjelentek a színen.

Newt fizetése évi egy régi shilling volt.[29]

Ezért cserébe tűzkövet, kovát és taplót, vagy nem-biztonsági gyufát kellett mindenkor magával hordania, bár Shadwell megjegyezte, hogy egy Ronson gázöngyújtó is megteszi. Shadwell ugyanúgy elfogadta a gázöngyújtó megjelenését, ahogy a hadsereg elfogadta az ismétlőfegyver használatát.

Newt szerint olyan érzés volt a hadseregben lenni, mint egy hagyományőrző csoportosuláshoz tartozni, akik újra lejátszották a Polgárháború híres csatáit. Hétvégi elfoglaltság volt, amivel olyan régi szép hagyományok lángját élesztették föl, amik azzá tették a nyugati civilizációt, amivé napjainkban vált.

.oOo.

Egy órával azután, hogy Newt elhagyta a főhadiszállást, lehúzódott egy parkolóba és beletúrt az utasülésen heverő dobozba.

Egy laposfogó segítségével letekerte az ablakot, mivel a fogantyú már rég leesett.

Az alágyújtóst nagy ívben hajította ki, röviddel után pedig a hüvelykszorítót küldte útjára.

Egy kicsit elbizonytalanodott a többi dolog sorsa felől, aztán visszatette őket a dobozba. A tű hadianyagnak számított, a végén egy ízléses ébenfa gombbal, amitől leginkább elegáns hajtűre emlékeztetett.

Tudta, hogy mire való. Alaposan utánaolvasott a dolgoknak, Shadwell rengeteg pamfletet nyomott a kezébe már az első alkalommal. A hadseregnek ezen kívül kiterjedt könyvtára is volt, ami Newt szerint vagyonokat érne, ha valaki elárverezné.

A tűt bele kellett döfni másokba. Ha volt olyan pont a célpont testén, ahol nem érzett semmit, akkor boszorkány volt. Egyszerű. Néhány önjelölt boszorkányvadász összecsukló hegyű tűt használt, de ez becsületes, határozott acélhegyű jószág volt. Nem tudna Shadwell szemébe nézni, ha kidobná. Mellesleg biztosan balszerencsét hozna.

Beindította a motort és kihajtott a parkolóból.

Newt autója egy Wasabi volt. Dick Turpinnek nevezte el abban a reményben, hogy egyszer valaki majd megkérdezi, hogy miért ez a neve.

Ha valaki pontosan meg tudná mondani, melyik napon tértek át a japánok a Nyugatot majmoló, gerinctelen fenevadakból ravasz és ügyes mérnökökké akik maguk mögé utasították a Nyugat technológiáját, igen ügyes történész lenne. A Wasabit valószínűleg azon a zavarodott napon gyártották; egyesítette a legtöbb nyugati autó gyenge pontját azokkal az innovatív csapásokkal, amiknek az elkerülésével a Honda és a Toyota eljutott oda, ahol most tart.

Newt soha még egyetlen másik Wasabit sem látott az utakon, pedig igazán kereste. Évekig erősködött a barátainak az autó gazdaságosságáról és hatékonyságáról, csekély meggyőződéssel. Titokban azt remélte, hogy valamelyikük vesz egyet, mert a nyomor szereti a társaságot.

Hiába mutatott rá a 823 köbcentis motorra, három sebességfokozatos váltójára és hihetetlen biztonsági berendezéseire, mint például a légzsák, ami a lehető legveszélyesebb alkalmakkor nyílott ki magától, például amikor egy nyílegyenes, csontszáraz úton egyedül haladt és a kinyílt légzsák miatt csaknem összetörte magát. Szinte ódákat zengett a koreai gyártmányú rádióról, ami tökéletesen fogta a Fenjani Rádió adását; nem is beszélve az automata hangról, ami figyelmeztette, ha nem volt bekapcsolva a biztonsági öv, még akkor is, ha bekötötte: olyasvalaki programozta, aki nem csak angolul, de japánul sem tudott. A legmodernebb technológia, mondta.

A technológia ez esetben legfeljebb egy festékpisztolyra vonatkozhatott.

A barátai bólogattak és helyeseltek, miközben magukban megfogadták, hogy ha valaha is választaniuk kell egy Wasabi és a hosszú gyaloglás között, inkább egy pár edzőcipőbe fektetnek be; végül mindenképpen erre került sor, ugyanis a Wasabi műszaki megfontolásból rengeteg időt töltött szervizgarázsokban, miközben a szerelők alkatrészeket rendeltek a Wasabi egyetlen megmaradt, magányos forgalmazójától Nigirizushiból.

A hosszú utakra jellemző vezetés közbeni zen-szerű állapotban, Newt eltűnődött, vajon hogyan használták a tűt. Azt kell mondani „Tűm van és nem félek használni”? A tűpárbajhős... Az arany tűs ember... Navarone tűzői...

Newt talán érdekesnek találta volna, ha tudja, hogy a harminckilencezer nő és asszony közül, akit tűpróbának vetettek alá, huszonkilencezer azt mondta, hogy „au”, kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc nem érzett semmit, mert a föntebb említett összecsukódó hegyű tűt alkalmazták rajta, egy pedig kijelentette, hogy csodálatos módon kigyógyította a csúzt a lábából.

Azt a nőt Agnes Nutternek hívták.

Ő volt a Boszorkányvadász Hadsereg történelmének legnagyobb kudarca.

.oOo.

A Szép és pontos próféciák egyik legelső bejegyzése Agnes halálával foglalkozott.

Az angolok nagy általánosságban nehéz felfogású és tunya népek voltak, nem kedvelték annyira a boszorkányégetést, mint Európa többi államai. Németországban a teutonok módszeres ügybuzgalmával épültek és lobogtak a máglyák. Még a jámbor, istenfélő skótok is, akik történelmük során hosszú, véres harcot vívtak ősellenségükkel, a skótokkal, még ők is egyszer-egyszer boszorkánymáglyákkal űzték el a hideg téli napokat, az angoloknak, azonban sosem volt igazán szívük hozzá.

Az egyik fő indok talán éppen Agnes Nutter halálában rejlett, amivel az angliai boszorkányégető láz nagyjából véget ért. A dühöngő tömeg, akiket a végsőkig megőrjített Agnes intelligenciája és gyógyítási tehetsége, egy áprilisi este fölkerekedett és a háza elé vonult, ahol ő már kabátjába bújva, készen várta őket.

– Késtetek – mondta. – Már tíz perce égnem kellene.

Ezzel fölkelt és átsétált a hirtelen elnémult tömegen, egyenesen a farakáshoz, amit sietve raktak meg a falu határában. A legenda szerint nagy nehezen fölkászálódott a máglya tetejére, megállt háttal az oszlopnak és hátratette a kezét.

– Kössétek meg jól – mondta a megdöbbent boszorkányvadásznak. Mikor pedig a falubéliek lassan lézengeni kezdtek az esemény körül, büszkén fölvetette a fejét és így szólt. – Jertek csak jóemberek, jertek közelébb, hogy lássátok, miként hal meg Anglia utolsó boszorkája. Mert boszorka vagyok, így ítéltetett, bár tudom, mi az igazi bűnöm. Legyen hát üzenet a halálom mindenkinek. Jertek közelébb, mert azt mondom jól jegyezzétek meg azoknak sorsát, kik olyan dolgokba kezdenek, mihez nem értenek.

Ezzel, állítólag, elmosolyodott és az égre nézve hozzátette. – És ez neked is szól, vén bolond.

Ez után a különös istenkáromlás után többet nem szólt, hagyta, hogy megkötözzék, betömjék a száját, ő pedig csak állt büszkén, miközben fáklyát vetettek a farakásra.

Harminc másodperccel később egy robbanás elpusztította az egész falut, felperzselt minden élőlényt a völgyben és még Halifaxben is látták a fényét.

Heves viták övezték az esetet, miszerint Isten sújtott-e le haragjával Agnes utolsó szavai hallatán, avagy a Sátán műve volt, ám nem sokkal később találtak egy üzenetet Agnes kunyhójában, ami bizonyította, hogy mindenféle isteni, vagy ördögi beavatkozást nagyban segített Agnes alsószoknyájának tartalma, ahol némi előrelátással elhelyezett negyven kiló lőport és húsz kiló ácsszeget.

Ezen kívül a konyhaasztalon állt még a hagyatéka, egy könyv és egy doboz. Határozott utasításokat hagyott hátra, hogy mit tegyenek a dobozzal és még határozottabban meghagyta, mi történjék a könyvvel. Utóbbit Agnes fiának, John Apparátnak kellett eljuttatniuk.

A szomszéd falu lakói – akik a robbanás zajára ébredtek – találták meg az üzenetet és először arra gondoltak, hogy egyszerűen fölégetik a kunyhót és nem törődnek az utasításokkal, aztán körülnéztek a falu lángokban álló, szögek szaggatta romjain és úgy döntöttek, mégsem teszik. Mellesleg, Agnes nagyon pontos jóslatokat hagyott hátra arra vonatkozóan, hogy mi fog történni azokkal, akik nem teljesítik az utasításait.

A férfi, aki meggyújtotta a máglyát, egy boszorkányvadász őrnagy volt. A kalapját három mérfölddel arrébb, egy fán találták meg.

A neve egy nagy fehér szalagra hímezve a kalap belsejében volt. Ne Kívánd Meg Felebarátod Asszonyát Pulsifernek hívták és egész Anglia legkötelességtudóbb boszorkányvadászának hírében állt. Talán némi elégedettséggel töltötte volna el, ha tudja, hogy egyetlen élő leszármazottja, még ha tudtán kívül is, de úton volt Agnes Nutter egyetlen élő leszármazottja felé. Talán azt érezte volna, hogy egy ősi bosszú teljesedik majd be.

Ha tudta volna, hogy éppenséggel mi fog történni, hánykolódott volna sosemvolt sírjában.

.oOo.

Newtnak először is tennie kellett valamit a repülő csészealjjal.

Éppen előtte, az úttesten landolt, pont akkor, amikor a kormányra terített térképen az Alsó-Tadfield-i lehajtót keresgélte. Keményen rá kellett fékeznie.

A csészealj úgy nézett ki, mintha egy rajzfilmből bukkant volna elő.

Ahogy a térkép és a kormány pereme fölött a látványra meredt, egy ajtó csúszott félre az oldalában és egy csillogó rámpa ereszkedett le az útra. Vakító kék fény ömlött ki rajta és három figura bontakozott ki belőle.

Lesétáltak a rámpán. Vagyis, ketten sétáltak, a harmadik, ami úgy nézett ki, mint egy borstartó lecsúszott és az alján eldőlt.

A másik kettő nem törődve kétségbeesett cirpogásával lassú, megfontolt léptekkel az autóhoz sétált azzal a világszerte ismert járással, ahogy a rendőrjárőr közelít a szabálysértő jármű felé. A legmagasabb, egy celofánba csomagolt sárga varangy bekopogtatott Newt ablakán. Newt letekerte. A lény foncsorozott napszemüveget viselt, olyat, amilyet a nyolcvanas évek amerikai filmsorozataiban a férfi főhősök.

– Jó reggelt uram, hölgyem, vagy semlegesnemű – mondta a lény. – Ez a maga bolygója?

A másik földönkívüli, zömök és zöld színű, háromlábú valami lesétált az útról a fák közé. Newt a szeme sarkából látta, ahogy próbaképpen belerúg egy fába, aztán egy bonyolultnak kinéző, távirányítóra emlékeztető műszert végigfuttatott egy levélen. Elégedetlennek tűnt.

– Hát, igen, mondhatjuk – felelte.

A varangy tűnődve elnézett a horizont felé.

– Régóta a magáé? – kérdezte.

– Izé, nem személyesen, de mint faj, úgy félmillió éve, azt hiszem.

A földönkívüliek összenéztek.

– Aztán hagyták felgyűlni a savas esőket, nem igaz, uram? – mondta. – Egy kicsit könnyedén bántak a jó öreg hidrokarbonokkal, ugye?

– Kérem szépen?

– Meg tudná mondani, mekkora a bolygó sugárvisszaverő képessége? – kérdezte a varangy még mindig a horizontot bámulva, mintha valami érdekes dolog történne arrafelé.

– Izé, nem.

– Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy a sarkvidéki jégsapkák mérete kisebb az ilyen kategóriájú bolygókon megengedettnél.

– Jesszusom – mondta Newt. Eszébe jutott, hogy vajon kinek mesélhetné el ezt a találkozást, aztán rájött, hogy az égvilágon senki sem hinne neki.

A varangy közelebb hajolt. Mintha aggasztotta volna valami, már amennyire Newt olvasni tudott egy idegen faj arcvonásaiból.

– Ezúttal elnézzük, uram.

– Ó, izé. Mármint intézkedek... vagyis, nem én, mert úgy gondolom, hogy az Antarktisz, vagy mi minden országnak a része, és...

– Az a helyzet, uram, hogy továbbítanunk kell egy üzenetet.

– Igazán?

– Így szól: „Az univerzális béke és kozmikus harmónia, meg ilyesmi üzenetét hozzuk”. Üzenet vége – mondta a varangy.

– Ó – mondta Newt és megrágta az üzenetet a fejében. – Ó, ez igazán kedves.

– Van fogalma róla, hogy miért kértek meg minket, hogy adjuk át ezt az üzenetet, uram? – kérdezte a varangy.

Newt felderült.

– Hát, izé, gondolom igen – hadonászott. – Hát, mert az ember az atomenergiával...

– Nekünk sincs – mondta a varangy és kiegyenesedett. – Ez amolyan jelenés, gondolom. Nos, legjobb, ha indulunk – lassan megcsóválta a fejét és minden további kommunikáció nélkül visszasétált a csészealjhoz.

Newt kidugta a fejét az ablakon.

– Köszönjük!

Az alacsonyabbik idegen is elsétált az autó mellett.

– A széndioxid-szint 0,5%-kal magasabb a megengedettnél – recsegte. – Tudják, ugye, hogy domináns egyed létükre meggondolatlan túlfogyasztás vádjával eljárást indíthatnak önök ellen?

Ezzel továbbment, ketten talpra állították a harmadik földönkívülit, fölhúzták a rámpán és becsukták az ajtót.

Newt várt még egy ideig, hátha valami látványos fényjelenség kíséretében távoznak, de semmi ilyesmi nem történt. A csészealj továbbra is az út közepén állt, végül Newt megkerülte és továbbhajtott. Mikor belenézett a visszapillantó tükörbe, az űrhajó már nem volt ott.

Valamiből túl sokat fogyasztottam, gondolta zavartan. De miből?

Még Shadwellnek sem mondhatom el, mert valószínűleg rám ripakodna, amiért nem számoltam meg a mellbimbójukat.

.oOo.

– Szóval – mondta Adam –, mind tévedtetek a boszorkányokkal kapcsolatban.

Az Ők egy kőkerítésen ültek és figyelték, ahogy Eb a fűben fetreng. A kis vakarcs élvezni látszott a dolgot.

– Olvastam róluk – mondta kicsit hangosabban. – Tulajdonképpen végig igazuk volt és rossz dolog elítélni őket a Brit Inkvizícióval, meg minden.

– A mamám azt mondja, hogy olyan intelligens nők voltak, akik az egyetlen számukra lehetséges nyílt módon tiltakoztak az igazságtalanságok és a férfisoviniszta társadalmi hierarchiában – mondta Pepper.

Pepper mamája előadásokat tartott a nortoni Politechnikumban.[30]

– Igen, de a mamád mindig ilyeneket mond – mondta Adam rövid szünet után.

Pepper barátságosan bólogatott.

– És azt is mondta, hogy legrosszabb esetben is csak a progenitív elv szabadelvű hívei voltak.

– Mi az a poregnitív elv? – kérdezte Wensleydale.

– Nemtom. Valami, aminek köze van a májusfákhoz, asszem – mondta Pepper határozatlanul.

– Hát, én azt hittem, hogy az Ördögöt imádták – mondta Brian mindenféle megvetés nélkül. Az Ők nyitottak voltak az ördög mindenféle imádása felé. Az Ők mindenre nyitottak voltak. – Szóval az Ördög jobb lenne, mint a májusfa.

– Ezért tévedtek – mondta Adam. – Mert nem az Ördög, hanem egy másik isten vagy mi. Szarvai vannak.

– Az Ördög – mondta Brian.

– Nem – mondta Adam türelmesen. – Az, emberek csak összekeverték vele, mert neki is vannak szarvai. Úgy hívták, hogy Pán. Félig kecske.

– Melyik fele? – kérdezte Wensleydale.

Adam eltöprengett ezen.

– Az alsó fele – mondta végül. – Fura, hogy nem tudtad, mert azt hittem, ezt mindenki tudja.

– A kecskéknek nincs is alsó fele – mondta Wensleydale. – Van első felük, meg hátsó felük. Mint a teheneknek.

Egy ideig figyelték Ebet és közben a térdükön doboltak. Túl meleg volt, hogy gondolkozzanak.

Aztán Pepper megszólalt.

– Ha kecskelábai vannak, akkor nem lehetnek szarvai, mert az az első felén van.

– De nem én találtam ki, nem? – mondta Adam sértődötten. – Csak elmondtam nektek. Nem azért, mert én, találtam ki. Ne engem okoljatok.

– Szóval – mondta Pepper. – Ez a buta Tán, vagy mi nem panaszkodhat, amiért az Ördögnek nézik. Főleg, hogy szarvai vannak. Az emberek persze, hogy azt mondják, né, itt jön az Ördög.

Eb egy nyúlüreget kezdett kikaparni.

Adam gondterheltnek tűnt és nagyot sóhajtott.

– Nem igaz, hogy mindent szó szerint kell értenetek – mondta. – Ez a baj mostanság. Mert olyan földhözragasztottak vagytok. Az ilyen emberek vágják ki az esőerdőket, meg kilyukasztják az ózonréteget. Ezért van olyan nagy lyuk az ózonban, mert ilyen földhözragasztott emberek vannak.

– Én nem tehetek róla – vágta rá Brian.

– Benne van az újságban – monda Adam. – Sokezer hektár esőerdőt vágnak ki egy hamburgerért. És az ózon meg kilyukad, mert... – elbizonytalanodott –, ...mert az emberek dezodorozzák a környezetet.

– Meg ott vannak a bálnák – mondta Wensleydale. – Azokat is meg kell menteni.

Adam üres tekintettel mered rá. Az Új Vízöntő egy szót sem írt a bálnákról. A szerkesztők feltételezhették, hogy aki olvasni tud, az mind lelkes bálnamentő.

– Volt egy műsor a tévében – magyarázta Wensleydale.

– Miért kell megmenteni őket? – kérdezte Adam. A fejében kusza gondolatok keringtek arról, hogy ha elegendő bálnát ment meg, cserkészkitüntetést kaphatna értük.

Wensleydale elhallgatott és megerőltette az emlékezetét.

– Mert tudnak énekelni. És, nagy agyuk van, de alig van már belőlük. És nem is kell megölnünk őket, mert csak állateledel, meg ilyesmi lesz belőlük.

– Ha olyan okosak – mondta Brian lassan –, akkor mit keresnek a tengerben?

– Hát, nemtom – tűnődött Adam. – Egész nap úszkálnak, csak kinyitják a szájukat és esznek... elég okos dolog, szerintem...

Fékcsikorgást és hosszas csörömpölést hallottak. Lemásztak a kerítésről és a közeli útkereszteződéshez rohantak, ahol egy kis autó állt fejjel lefelé egy hosszú féknyom végén.

Kicsit lejjebb az úton egy lyuk volt az aszfaltban. Úgy látszott, az autó próbálta elkerülni. Ahogy nézték, egy kis, ázsiai fej bukott le hirtelen.

Az Ők kinyitották az ajtót és kihúzták az eszméletlen Newtot. Adam fejében újabb kitüntetések gondolata keringett, Wensleydale pedig az elsősegély gyakorlati alkalmazásait idézte föl a fejében.

– Nem szabad megmozdítanunk – mondta. – Mert lehet, hogy eltört valamije. Szólnunk kell valakinek.

Adam körülnézett. A fák között egy háztető virított. A Jázmin Lak volt az.

Odabent pedig Anatéma Apparát türelmesen ült az asztal mellett, amire már egy órával ezelőtt kikészítette az elsősegély készletet.

.oOo.

Anatéma az órára nézett. Bármelyik pillanatban megérkezhet, gondolta.

Nem úgy nézett ki, ahogy számította. Pontosabban nem úgy nézett ki, ahogy remélte.

Tudat alatt leginkább egy magas, barna hajú, jóképű alakra számított.

Newt ugyan magas volt, de inkább nyurga. A haja kétségtelenül sötét színű, de nem tűnt valami divatosnak; leginkább vékony szálak kuszasága, melyek sűrű csomókban nőttek a fején. Ez persze nem Newt hibája volt, fiatalabb korában minden hónapban elment a fodrászhoz, kezében újságból gondosan kitépett, igen dögös frizurát ábrázoló fényképpel, amit megmutatott a fodrásznak és azt mondta: – Ilyenre kéri. A fodrász pedig, mivel értette a mesterségét, csupán egy pillantást vetett Newt hajára, majd a szokásos általános frizuraigazításhoz folyamodott, hátul és oldalt rövidre hagyva. Egy év alatt Newtnak rá kellett jönnie, hogy egyszerűen nincs olyan arca, amivel egy ilyen valaha is jól mutatna.

Ugyanez volt a helyzet az öltönyökkel. Még nem találták föl azt a ruházatot, amiben Newt masszívnak, határozottnak és magabiztosnak látszott volna. Manapság már megelégedett bármivel, ami távol tartotta az esőt és a pénzét tárolhatta benne.

Nem volt jóképű sem. Még akkor sem, ha levette a szemüvegét.[31] Amikor levette a cipőjét, Anatéma észrevette, hogy páratlan zoknit hordott, egy kéket, aminek lyukas volt a sarka és egy szürkét, ami a lábujjaknál volt lyukas.

Úgy gondolta, talán valami női, esetleg anyai melegség-féleséget kellene éreznie iránta. Csak azt remélte, hogy mossa őket.

Tehát... magas és sötét hajú, de nem jóképű. Háromból kettő nem is olyan rossz, gondolta.

A férfi lassan megmozdult, Anatéma pedig, aki természeténél fogva mindig a jövőbe nézett, elnyomta csalódottságát.

– Hogy érzi magát?

Newt kinyitotta a szemét.

Egy hálószobában feküdt, ami nem a sajátja volt. Ezt már a plafonról meg tudta állapítani. Az ő hálószobájában az ágya fölött még mindig ott lógott egy repülőgép modell. Nem volt szíve levenni.

Ez a plafon csak repedéseket produkált. Newt még sosem járt női hálószobában azelőtt, de már a kellemes illatokból és a lágyságból érezte, hogy ezúttal női hálószobában fekszik. Vadvirágok illatát érezte és sehol egy póló, figyelmezető szagjelzéssel felhívva a figyelmet a tényre, hogy már el is felejtette, hogyan néz ki egy mosógép belülről.

Megpróbálta fölemelni a fejét, felnyögött, aztán visszafeküdt a párnára. Rózsaszín, jegyezte meg.

– Beverte a fejét a kormányba – mondta a hang. – Semmije sem tört el. Mi történt?

Newt kinyitotta a szemét.

– Az autó rendben van? – kérdezte.

– Olybá tűnik. Egy vékonyka hang azt ismételgeti, hogy „kéljük csatololja a tíztonsági övét”.

– Látja? – mondta Newt láthatatlan közönségének. – Akkoriban még tudták, hogyan kell autót építeni. Alig esett rajta karcolás.

Pislogva Anatémára nézett.

– Félrerántottam a kormányt, hogy el ne üssek egy tibetit – mondta. – Legalábbis azt hiszem. Valószínűleg kezdek begolyózni.

Az alak keresztülsétált a látómezején. Sötét haja, vörös ajkai és zöld szeme volt, s emellett határozottan nőnemű. Newt igyekezett nem bámulni rá.

– Ha így van, senki sem fogja észrevenni – mondta és elmosolyodott. – Tudja, még sosem találkoztam boszorkányvadásszal.

– Izé... – kezdte Newt. A lány föltartotta a tárcáját.

– Bele kellett néznem – mondta.

Newt rendkívüli módon zavarban érezte magát, ami gyakran megesett vele. Shadwelltől kapott egy hivatalos boszorkányvadász igazolványt, ami többek között feljogosította, hogy segítséget kérjen és kapjon magisztrátusoktól, papoktól és intézőktől, szabad átvonulást biztosított és engedélyezte a tűzifa használatát. Lenyűgöző darab, amit még igazi kalligráfiával róttak és valószínűleg nagyon régi. Teljesen elfeledkezett róla.

– Igazából csak hobbi – mondta nyomorultul. – Igazából én... én... – nem fogja azt mondani, hogy bérszámfejtő, nem itt és most, nem egy ilyen lánynak. – Számítógép fejlesztő vagyok – hazudta.

Szeretnék, szeretnék az lenni, a szívem mélyén az vagyok, csak az agyam hagy cserben.

– Bocsásson meg, megtudhatnám...

– Anatéma Apparát – mondta Anatéma. – okkultista vagyok, de ez csak hobbi. Valójában boszorkány vagyok. Nagyszerű. Fél órát késett – tette hozzá és egy kis írólapot nyújtott felé.

– Ezt olvassa el. Sok időt megtakarít vele.

.oOo.

Newtnak valóban volt számítógépe gyermekkori tapasztalatai ellenére. Éppenséggel több is volt neki. Elég egyértelmű volt, hogy melyik típusból. A Wasabi asztali megfelelői voltak. Az a fajta, amit féláron kezdtek árulni egy nappal azután, hogy az ember megvette. Vagy nagy hírveréssel beharangozták, aztán egy év múlva nyomtalanul eltűntek. Vagy csak akkor működtek, ha a ventillátorát lecserélte a hűtőgépre. Ha valamilyen tévedés folytán alapból jó gépek voltak, Newt mindig kifogta azt az első szériát, amiben az operációs rendszer vírusos volt. Mégis kitartott, mert Newton hitt.

Adamnek is volt számítógépe. Játékra használta, de sosem játszott sokáig. Betöltött egy programot, érdeklődve figyelte pár percig, utána együltében addig játszott vele, amíg a számlálók ki nem futottak a nullákból.

Míg az Ők csodálkozva figyelték ezt a képességét, Adam azon lepődött meg, hogy más nem így játszik.

– Csak annyit kell tenned, hogy megtanulod, hogyan kell játszani, onnantól meg könnyű – mondta.

.oOo.

Newt hirtelen elgyengülve vette észre, hogy a Jázmin Lak nappalijának jó részét újságok foglalták el. A falra piros filccel bekarikázott újságkivágásokat tűztek. Kicsit elégedetten vette észre, hogy olyanokat is fölfedezett, amiket ő is kivágott Shadwellnek.

Anatémának kevés bútora volt. Csak egy órát hozott magával, ami családi örökség volt. Egy falióra lánccal, ellensúllyal meg egy ingával, E. A. Poe derűs mosollyal kötözné alá az embereket.

Newt azon kapta magát, hogy folyton az órát nézi.

– Egy ősöm készítette – mondta Anatéma és letette a kávéscsészéket az asztalra. – Sir Joshua Apparát. Talán hallott már róla. Ő találta föl azt a kis hintázó micsodát, ami lehetővé tette, hogy olcsón készítsenek órákat. Róla nevezték el.

– A Joshuát? – kérdezte Newt óvatosan.

– Az Apparátust. Régies írásmód.

Az elmúlt fél órában Newt jópár hihetetlen dolgot hallott már, némelyiket kész volt elfogadni, de valahol meg kellett húzni a határt.

– Az apparátust egy élő emberről nevezték el? – kérdezte.

– Ó, igen. Szép régi lancashire-i név. Francia-latin eredetű, ha jól tudom. Ezek után biztos azt fogja mondani, hogy sosem hallott még Sir Humphrey Mutieurről...

– Ugyan már...

– ...aki föltalált egy mütyürt, amivel az elárasztott bányajáratokból ki lehetett pumpálni a vizet. Vagy Pietr Bigyo? És Cyrus T. Bizhgere, Amerika leghíresebb fekete föltalálója? Thomas Edison azt mondta, hogy a kortárs tudósok közül csak Cyrus T. Bizhgere-t és Elza Rader Pötzök munkásságát ismerte el...

Newt üres tekintettel bámult rá.

– Ebből diplomáztam – mondta. – Olyan egyszerűnek és hétköznapinak számító dolgokat föltaláló emberekből diplomáztam, akiknek a találmányairól senki sem hinné, hogy valaha is föl kellett találni. Cukor?

– Izé...

– Általában kettővel issza – mondta Anatéma kedvesen.

Newt ismét arra a papírra meredt, amit Anatéma a kezébe nyomott.

A lány azt hitte, hogy ez mindent elmagyaráz.

Nem így történt.

A közepén vonalzóval húzott vonal volt. Baloldalt egy rövid, versszerű írás állt fekete tintával, jobb oldalt pedig piros tintával jegyzeteket írtak. A hatás a következő volt:

Newt ösztönösen a zsebébe nyúlt. Az öngyújtója eltűnt.

– Mit jelent ez? – kérdezte rekedten.

– Hallott már Agnes Nutterről? – kérdezte Anatéma.

– Nem – mondta Newt, aki kezdett gunyoros hangulatba kerülni. – Most biztos azt fogja mondani, hogy ő találta fel a dilis embereket.

– Egy újabb rég lancashire-i név – mondta Anatéma. – Ha nem hiszi, járjon utána a korai tizenhetedik századi boszorkánypereknek. Éppenséggel a maga egyik őse égette meg elevenen. Legalábbis megpróbálta.

Newt csodálattal vegyes rémülettel hallgatta Agnes Nutter halálának beszámolóját.

– Ne-Kívánd-Meg-Felebarátod-Asszonyát Pulsifer? – kérdezte végül.

– Az ilyen név gyakori volt akkoriban – mondta Anatéma. – Az írások alapján tíz gyerek volt a családban és nagyon vallásosak voltak a szülők. Volt Kapzsiság Pulsifer, Hamis Tanú Pulsifer...

– Azt hiszem, értem – vágott közbe Newt. – Jesszusom. Shadwell tudta, hogy hallotta már valahol ezt a nevet. Valószínűleg szerepel a hadsereg nyilvántartásában. Gondolom, ha engem hívnának Házasságtörő Pulsifernek én is minél több embert bántani szeretnék.

– Szerintem csak a nőket nem kedvelte.

– Köszönöm, hogy ilyen jól viseli – mondta Newt. – Azt hiszem tényleg az egyik ősöm lehetett. Nem mászkál sok Pulsifer az országban. Talán... ezért kerültem a Boszorkányvadász Hadseregbe? A Sors keze – mondta reménykedve.

Anatéma megrázta a fejét.

– Nem – mondta. – Olyan nincsen.

– Szóval a boszorkányvadászat manapság már nem olyan, mint régen volt. Szerintem az öreg Shadwell is csak képeken látott boszorkányokat.

– Köztünk szólva, Agnes egy kicsit nehézkes figura volt – mondta Anatéma eltűnődve. – Hiányzott egy kereke.

Newt meglengette a papírt.

– De ennek mi köze hozzá? – kérdezte.

– Ő írta, Mármint az eredetit. A 3819-es számú jóslat az Agnes Nutter Szép és Pontos Próféciái című könyvből, amit 1655-ben adtak ki.

Newt ismét a jóslatra nézett. A szája kinyílt, aztán becsukódott.

– Tudta, hogy össze fogom törni az autómat? – nyögte.

– Igen. Nem. Valószínűleg nem. Nehéz megmondani. Tudja, Agnes a világ legrosszabb prófétája, mert mindig igaza lett. Ezért nem fogyott a könyve.

A legtöbb pszichikus képesség egyszerűen ebből fakad, hogy az illető nem egyetlen idősíkra fókuszál. Agnes Nutter olyannyira elsodródott az időben, hogy még a tizenhetedik századi Lancashire mércéjével mérve is őrültnek számított, pedig arrafelé a háborodott jósnők fejlődő iparágnak számított.

Viszont kellemes volt hallgatni, ebben mindenki egyetértett.

Olyasmikről beszélt, hogy a penész egyik fajtájával betegségeket lehet gyógyítani, meg arról, milyen fontos, hogy evés előtt megmossa a kezét az ember, mert akkor a sok kis állatka, ami az ember kezén lakott, nem tud betegségeket okozni. Pedig minden értelmes ember hitte akkoriban, hogy a testszag az egyetlen biztos védelem a rossz egészség démonaival szemben. Szokásává vált, hogy könnyedén, lassan fusson egy órácskát reggelente, ami szerinte meghosszabbította az ember életét, de ez már gyanút keltett és a boszorkányvadászok ekkor néztek először a körmére. Melegen ajánlotta mindenkinek a rostos étrendet, bár ezzel nyilvánvalóan megelőzte a korát, mivel a legtöbben nem a rostot, hanem a homokot sokallták az ennivalójukban. Szemölcsöket pedig nem gyógyított.

– Ez csak a fejedbe' létezik – mondogatta – felejtsed el, s elmúla.

Nyilvánvaló, hogy Agnes a jövőbe látott, de olyan szokatlanul vékony résen át olyan szokatlanul vékony vonalat, hogy az teljességgel haszontalan volt.

.oOo.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Newt.

– Áltatában olyan jóslattal sikerült előállnia, amit csak azután értettél meg, hogy bekövetkezett – mondta Anatéma. – Mint például „Ne Végy Bétamakszot”, ez egy 1972-re vonatkozó jóslat volt.

– Úgy érted, megjósolta a videomagnót?

– Nem! Csak elcsípett egy apró információmorzsát – mondta Anatéma. – Ez a lényeg: legtöbbször olyan körülményesen utalt dolgokra, hogy nem lehetett kitalálni, amíg be nem következett. Azt sem tudta, hogy mi lesz fontos és mi nem, így egy része érdektelen. 1963 november 22-re például azt jósolta, hogy egy ház össze fog dőlni King's Lynn-ben.

– Igazán – kérdezte Newt udvarias értetlenséggel.

– Aznap ölték meg Kennedy elnököt – mondta Anatéma. – De Dallas akkoriban még nem létezett, viszont King's Lynn fontos hely volt.

– Ó.

– Általában beváltak a jóslatai, ha a leszármazottairól volt szó.

– Igazán?

– Nem tudhatott semmit a belsőégésű motorról sem, így azok csak furcsa szekerek voltak neki. Még az anyám is arra gondolt, hogy egy császár szekere fog felfordulni, Tudod, nem elég tudni, hogy mit hoz a jövő. Tudni kell azt is, hogy mit jelent. Agnes mintha egy szívószálon át nézett volna egy hatalmas freskót. Leírta, amit jó tanácsnak gondolt az alapján, amit fölfogott az aprócska képdarabkákból.

– Néha szerencsés volt – folytatta Anatéma. – Az üknagyapám például megfejtette az 1929-es tőzsdekrachra vonatkozó jóslatot és két nappal korábban mindenét eladta. Egy vagyont keresett vele. Mondhatnánk azt is, hogy hivatásos leszármazottak vagyunk.

Szúrós szemmel meredt Newt-ra.

– Tudod, úgy kétszáz évvel ezelőttig senki sem jött rá, hogy a Szép és Pontos Próféciák Agnes Nutter családi hagyatéka. A legtöbb prófécia a leszármazottaira és azok jólétére vonatkozik. Igyekezett gondoskodni rólunk még a halála után is. Úgy gondoljuk, ez lehet az oka a King's Lynn-féle jóslatnak is. Apám akkoriban ott járt, és Agnes szemszögéből, egy Dallasban kóborló lövedék sokkal kevésbé jelenthetett rá veszélyt, mint annak az esélye, hogy King's Lynnben a fejére esik egy tégla.

– Milyen kedves asszony – mondta Newt. – Az ember csaknem hajlamos elfelejteni neki, hogy fölrobbantott egy falut.

Anatéma nem törődött a megjegyzéssel.

– Szóval nagyjából ennyi – mondta. – Azóta feladatunknak érezzük, hogy értelmezzük a jóslatait. Átlagosan egy jóslat jut egy hónapra... mostanában viszont egyre sűrűbbek lettek, hogy közel a világvége.

– Mégis, mennyire közel? – kérdezte Newt.

Anatéma jelentőségteljesen a faliórára nézett.

Newt halkan, de kísértetiesen fölnevetett, reményei szerint sokatmondóan. A mai nap eseményei után nem érezte magát túl épelméjűnek. És érezte Anatéma parfümjének illatát is, amitől kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Szerencséd van, hogy nincs szükségem stopperra – mondta Anatéma. – Van még úgy öt, vagy hat óránk.

Newt megforgatta a gondolatot a fejében. Eddigi életében sosem érzett késztetést, hogy alkoholt igyon, de valami azt súgta neki, hogy eljött az idő.

– A boszorkányok tartanak innivalót a házukban? – kérdezte.

– Ó, igen – mosolyodott el Anatéma nagyjából úgy, ahogy Agnes Nutter tehette, amikor kinyitotta a fehérneműs fiókját. – Zöld, fortyogó levest, aminek a felszínén mindenféle Izék úszkálnak. Ezt tudhatnád.

– Rendben. Jég van?

Végül gint ivott jéggel. Anatéma, aki kitanulta a boszorkányság mesterségét, sosem kedvelte a szeszfajtákat, de ebben a különleges esetben kivételt tett.

– Meséltem már arról a tibetiről, aki egy lyukból mászott elő az út közepén? – kérdezte Newt kissé fölengedve.

– Ó, tudok róluk – mondta és keresgélni kezdett az asztalon. – Tegnap ketten másztak elő a kertemben. Szerencsétlenek igen zavartak voltak, ezért behívtam őket és adtam nekik egy csésze teát. Aztán kölcsönvették az ásómat és visszamentek. Nem hiszem, hogy tisztában vannak vele, mit is kell csinálniuk egész pontosan.

– Honnan tudtad, hogy tibetiek? – kérdezte Newt.

– Ha már itt tartunk, te honnan tudtad? Azt mondta, hogy „Ommmmm”, amikor elütötted?

– Hát, úgy... úgy nézett ki, mint egy tibeti – mondta Newt. – Sárga köpeny, kopasz fej... tudod, olyan tibeti.

– Az egyik, amelyik nálam járt, egész jól beszélt angolul. Azt mondta, egyik pillanatban még rádiókat szerelt Lhászában, aztán hirtelen egy alagútban találta magát. Nem tudja, hogy fog hazajutni.

– Ha elirányítottad volna, kicsit följebb az úton, egy repülő csészealj talán elvitte volna – mondta Newt borúsan.

– Három földönkívüli, egyikük kis bádogrobot?

– A te kertedben is leszálltak?

– Úgy tűnik, csak az én kertemben nem szálltak még le. Hallgatom a rádiót és az egész világról érkeznek jelentések, hogy leszállnak és átadnak egy kurta üzenetet és amikor a címzettek visszakérdeznek, hogy „igen, és?”, akkor üres tekintettel merednek rájuk, aztán fölszállnak. Jelek és ómenek, ahogy Agnes megírta.

– Azt akarod mondani, hogy ezeket is megjósolta?

Anatéma beletúrt egy viseletes névjegykártyatartó állvány tartalmába.

– Arra gondoltam, hogy számítógépre viszem – mondta. – Akkor tudnék szavakra is keresni. Sokkal egyszerűbb lenne. Olyan sorrendben rakhatnám össze, ahogy tetszik.

– Az egészet ilyen kis papírlapokra írta? – kérdezte Newt.

– Nem, egy könyvbe, csak... elkevertem valahová. De mindig volt belőle másolat.

– Elvesztetted, igaz? – kérdezte Newt igyekezvén némi humort vinni a beszélgetésbe. – Fogadjunk, hogy ezt nem látta előre.

Anatéma szikrázó szemekkel nézett rá; ha tekintettel ölni lehetne, Newt szakajtóban végezte volna.

– A családunk az évek során készített egy névmutatót, a nagyapám pedig kitalált egy hasznos tárolási rendszert... ah, itt is van.

Egy papírlapolt nyújtott Newt felé.

– Ezt nem első olvasásra raktam össze – ismerte be Anatéma. – Hallgattam a híreket és akkor jötten rá.

– A családod igen jó lehet a keresztrejtvényékben – mondta Newt.

– Szerintem Agnes itt túloz egy picit. A Leviatánról és Dél Amerikáról írtak, a három és négy említése bármit jelenthet – felsóhajtott. – A gond az újságukkal van. Sosem tudhatod, hogy Agnes nem egy kis apróságra hivatkozott-e, ami fölött elsiklottál. Tudod mennyi időbe kerül minden napilap gondos végolvasása.

– Három óra tíz perc – vágta rá Newt automatikusan.

.oOo.

– Szerintem kitüntetést fogunk kapni, vagy ilyesmit – mondta Adam bizakodva. – Mert kimentettünk egy embert egy lángoló roncsból.

– Nem is égett – mondta Pepper. – Még csak össze sem volt törve nagyon, amikor visszafordítottuk a kerekére.

– De lehetett volna – mutatott rá Adam. – Nem értem miért ne kaphatnánk kitüntetést, csak azért, mert egy ostoba öreg autó nem tudja, mikor kell kigyulladnia.

Álltak és bámultak lefele a gödörbe. Anatéma hívta a rendőrséget, akik elkönyvelték talajsüllyedésnek és körbekerítették. A gödör sötét volt és nagyon mélynek látszott.

– Tök jó lenne elmenni Tibetbe – mondta Brian. – Megtanulhatnánk a harcművészeteket meg ilyesmit. Láttam egy régi filmet, amiben volt egy völgy Tibetben és ott mindenki sok száz évig él. Úgy hívják, hogy Shangri-la.

– A nagynéném nyaralóját hívják Shangri-lának – mondta Wensleydale.

Adam felhorkant.

– Milyen butaság már, hogy egy völgyet egy régi nyaralóról neveznek el – mondta. – Akkor már hívhatnák Bosszúállóknak, vagy, vagy, Stanéspannak...

– Jobb, mint a Shallala – mondta Wensleydale.

– Shambala – helyesbített Adam.

– Szerintem ugyanaz a hely, csak mindkét néven emlegetik – szólt közbe Pepper tőle szokatlan diplomatikussággal. – Mint a mi házunk. Mikor beköltöztünk, Kuckóról Nortoni Kilátásra neveztük át. De még mindig Theo C. Cupier, Kuckó névre címzett leveleket kapunk. Talán Sallalának nevezték el, de a helybéliek még mindig Shambalának hívják.

Adam egy kavicsot rugdosott a lyukba. Kezdte unni a tibetieket.

– És most mit csinálunk? – kérdezte Pepper. – A Norton Bottom Farmon birkákat fürdetnek. Mehetnénk segíteni.

Adam egy nagyobb kavicsot lökött a lyukba, aztán várta a puffanást. Nem hallatszott.

– Nemtom – mondta szórakozottan. – Szerintem tennünk kéne valamit a bálnákért, meg az erdőkért, meg ilyesmikért.

– Például? – kérdezte Brian, aki élvezte a birkafürdetéseket. Kiürítette a zsebeiből a cukorkáspapírokat és egyenként beledobálta őket a lyukba.

– Délután bemehetünk Tadfielbe és nem eszünk hamburgert – mondta Pepper. – Ha egyikünk sem eszik, akkor sok száz hektár esőerdőt nem kell majd kivágni.

– Azokat amúgy is kivágnák – mondta Wensleydale.

– Már megint ez a földhözragasztás – mondta Adam. – Akárcsak a bálnáknál. Furcsa ez a sok minden, ami történik a világban – Ebre meredt.

Különösen érezte magát.

A kis vakarcs, amint észrevette, hogy figyelik, várakozva hátsó lábaira állt.

– Mer' az olyanok, mint te, megeszitek a bálnákat – mondta Adam komoran. – Fogadok, hogy már egy egész bálnát megettetek.

Eb, akiben az egyetlen megmaradt sátáni szikra gyűlölte magát, félrebillentette a fejét és nyüszített.

– Szép kis világ lesz ez felnőni, mondhatom – morogta Adam. – se bálnák, se levegő és mindenki sápítozik, mert emelkedik a vízszint.

– Akkor legalább az atlantisziak jól fogják érezni magukat – mondta Pepper vidáman.

– Hú – mondta Adam oda se figyelve.

Valami történt a fejében. Fájt. Gondolatok ébredtek benne, amikre nem is kellett gondolnia. Valami azt mondta meg tudod tenni, Adam Young. Megváltoztathatod, jobbá teheted. Képes vagy rá. És aki ezeket a szavakat mondta... ő maga volt. Tudatának egy része, valahonnan a lelke mélyéből. Már kezdettől fogva ott volt, csak nem figyelt rá, ahogy az ember nem törődik az árnyékával. Azt mondta: igen, ez egy rothadt világ. Jó is lehetett volna, de most már megrothadt, itt az ideje tenni valamit. Ezért vagy itt. Hogy jobbá tedd.

– Mert akkor mindenhová elmehetnének – folytatta Pepper aggódó arckifejezéssel. – Mármint az atlantisziak. Mert...

– Elegem van az atlantisziakból meg tibetiekből – csattant föl Adam.

Mindannyian rá meredtek. Még sosem látták ilyennek.

– Jó nekik – mondta Adam. – Mindenki megeszi a bálnákat, meg elhasználja a szenet az olajat meg az ózonréteget, meg az esőerdőket és nekünk már semmi sem marad. A Marsra kéne mennünk, hogy ne ücsörögjünk itt a sötétben és a víz alatt, miközben elszökik a levegő.

Ez nem a régi Adam volt, akit az Ők ismertek. Nem néztek egymásra. Ha Adam ilyen kedvében volt, az egész világ ridegebb hely lett.

– Szerintem – mondta Brian pragmatikusan –, szóval szerintem az lenne a legjobb, ha nem olvasnál többet ilyeneket.

– Pont úgy van, ahogy mondtad a múltkor – mondta Adam. – Fölnősz úgy, hogy indiánokról, meg kalózokról, meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnával, meg kivágott erdőkkel és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg fölnőni.

Az Ők összenéztek.

Valóban árnyék lebegett a világ fölött. Viharfelhők gyülekeztek északon, a napfény sűrű, sárga aurába vonta őket, mintha megsűrűsödött volna.

– Szerintem ki kéne takarítani az egészet és újrakezdeni – mondta Adam.

Ez nem úgy hangzott, mint Adam hangja.

Keserű szél fújdogált a nyári fák között.

Adam Ebre nézett, aki megpróbált fejenállni. Távoli mennydörgés hallatszott. Adam lenyúlt és szórakozottan megveregette Eb fejét.

– Jó is lenne, ha egyszerre fölrobbanna minden atombomba és újrakezdődne, csak jobban kitalálva – mondta Adam. – Néha úgy érzem, hogy ezt szeretném. Akkor rendbe rakhatnánk mindent.

Ismét dörgött az ég. Pepper megborzongott. Ez nem az Ők szokásos vitatkozása volt, amivel gyakran múlatták a vánszorgó időt. Adam tekintetében pajtásai számára megfejthetetlen dolog fénylett – nem csintalanság, mert az mindig ott volt, hanem tompa szürkeség, ami sokkal riasztóbb.

– Hát, én nem tudom, ki az a mi – próbálkozott Pepper. – Nem tudom, ki az a mi, mert ha az összes bomba fölrobban, akkor mi is fölrobbanunk vele. Mint meg nem született gyermekeim anyja, tiltakozom.

Mind kíváncsian néztek rá, ő pedig vállat vont.

– És akkor az óriáshangyáké lenne a világ – mondta Wensleydale idegesen. – Láttam egy filmben. Vagy lefűrészelt csövű puskákkal járkálna mindenki, meg autókban, amikre olyan... izé... késeket ragasztottak...

– Nem hagynám, hogy legyenek óriáshangyák, meg ilyesmi – derült riasztó jókedvre Adam. – És ti is rendben lennétek, mert gondoskodnék róla. Vad lenne, mi, ha az egész világ a mienk lenne. Nem igaz? Föloszthatnánk és tök jó játékokat játszhatnánk. Igazi hadseregekkel háborúzhatnánk, meg ilyesmi.

– De nem lennének emberek – mondta Pepper.

– Jaj, hát csinálnék – mondta Adam nagyvonalúan. – Legalábbis seregnek valókat. Mindenki megkapná a világ egyik szegletét. Te például – mutatott Pepperre, aki hátrahőkölt, mintha Adam kést tartana kezében –, megkapnád Oroszországot, mert, mert vörös, és neked is vörös a hajad, igaz? Wensley kapná Amerikát, Brian pedig Afrikát és Európát, és... és...

Még hirtelen támadt ijedelmük közepette is kellőképpen fontolóra vették a dolgot.

– H... hú – dadogta Pepper, ahogy az egyre erősödő szél a pólóját cibálta. – Nem é-értem, miért van, hogy Wensley egész Amerikát megkapja, én meg cs-csak Oroszországot. Az unalmas.

– Akkor a tiéd lehet Kína, meg Japán, meg India – mondta Adam.

– Akkor nekem csak Afrika jut, meg egy csomó uncsi ország – mondta Brian, még a katasztrófa szélén is alkudozva. – Nem kaphatnám meg Ausztráliát is?

Pepper oldalba bökte és megrázta a fejét.

– Ausztráliát Ebnek adom – mondta Adam, tekintetében a teremtés fénye ragyogott. – Mert neki sok hely kell, ahol futkosni tud. És tele van nyúllal, meg kenguruval, hogy kergethesse...

A felhők elsuhantak a városka fölött, kavarogtak, akár a tintafoltok egy pohár tiszta vízben. Gyorsabbak voltak a szélnél.

– De nem lenne egyetlen nyú... – kiáltotta Wensleydale.

Adam azonban már nem figyelt, legalábbis a fején kívüli hangokra.

– Túl nagy a zűrzavar – mondta. – Újra kellene kezdenünk. Csak azokat mentjük meg, akiket akarunk, aztán újrakezdjük. Ez a legjobb. Szívességet teszünk a Földnek, ha belegondolunk. Annyira dühít, hogy látom, hogyan teszik tönkre ezek a vén dilisek...

.oOo.

– Ez az emlékezet – magyarázta Anatéma. – Visszafelé is működik. A faji emlékezet, úgy értem.

Newt udvariasan, de értetlenül nézett rá.

– Azt akarom mondani – folytatta türelmesen –, hogy Agnes nem látta a jövőt. Ez csak amolyan metafora. Emlékezett rá. Nem túl jól, persze, és mire átszűrte a saját agyán, addigra kicsit összezavarodott. Szerintem a leszármazottaival kapcsolatban a legpontosabbak a jóslatai.

– De ha azért mentek bizonyos helyekre és tesztek bizonyos dolgokat, mert a jóslataiban ez állt, és ha azt írta le, amire ti emlékeztetek - mondta Newt –, akkor...

– Tudom. De van... némi bizonyíték, hogy így működik – mondta Anatéma.

A kettejük között kiterített térképre néztek. Mellettük dünnyögött a rádió. Newt teljesen tisztában volt vele, hogy egy nő társaságában üldögél. Csak nyugodtan, magabiztosan. Katona vagy, emlékszel? Vagyis, elméletileg. Akkor viselkedj katonamód. Egy másodpercig határozottan gondolkodott. Hát, akkor viselkedj méltóságteljes katona módjára, udvariasan. Összeszedte magát.

– De miért Alsó-Tadfield? – kérdezte Newt. – Nekem az időjárás keltette föl a figyelmemet. Úgy hívják, hogy optimális mikroklíma. Ez azt jelenti, hogy egy kis helynek saját, kellemes időjárása van.

Newt Anatéma jegyzeteire pillantott. Volt valami határozottan furcsa a helyben, még akkor is, ha nem számolta bele a tibetieket és az UFO-kat, amik látszólag az egész világot bejárták a napokban. Tadfield környékén nem csak ideális naptári időjárás volt, hanem meglepően erősen ellenállt a változásnak. A lakosság nem nagyon vándorolt. Több fa és sövény állt a környéken, mint az manapság megszokott. Az egyetlen nagyobb gépesített farm pár év után csődöt mondott és egy régimódi disznótenyésztő vette meg a helyet, aki hagyta, hogy a malacok szabadon kószáljanak a gyümölcsösökben és szinte nagykereskedelmi áron adta el a felnőtt sertéseket. A két helyi iskolára egyáltalán nem volt hatással a változó oktatási rendszer. Az autópálya, ami Alsó-Tadfield nagy részét egyetlen terjedelmes leágazássá és étteremmel fölszerelt pihenőhellyé változtatta volna, öt mérfölddel a falu előtt elkanyarodott, nagy ívben elkerülte a városkát, aztán folytatta útját tovább, nem is törődve a változatlanság eme apró szigetével, amit elkerült. Senki sem tudta miért volt így; az egyik földmérő idegösszeroppanást kapott, egy másik szerzetesnek állt, a harmadik pedig Balira költözött meztelen nőket festeni.

Mintha a huszadik század jelentős része pár négyzetmérföldnyi területet „behajtani tilos” táblával látott volna el.

Anatéma újabb kártyát húzott elő a regiszterből és letette az asztalra.

– Rengeteg történelmi térképet kellett bogarásznom – mondta Anatéma.

– Ez miért 2315? Korábbi, mint a többi.

– Agnes kicsit kicsapongó volt, ami az időzítést illeti. Nem hiszem, hogy mindig tudta, mi és hol történik. Mondtam már, éveket töltöttünk azzal, hogy olyan rendszert találjunk, ami összeköti a jóslatokat.

Newt egy másik kártyára nézett:

– Agnes itt szokatlanul homályosan fogalmaz – mondta Anatéma.

– Miért szép és pontos? – kérdezte Newt.

– Szép, mint precíz, pontos – mondta Anatéma olyan hangon, mint aki már túl sokszor magyarázta el. – Akkoriban ezt jelentette.

– De figyelj – kezdte Newt...

...csaknem meggyőzte magát az UFO-k nemlétéről, ami bizonyosan csak képzelődés volt, a tibeti pedig lehetett, hát, ezen még gondolkozott, de akármi volt is az, biztosan nem tibeti. Amit viszont annál határozottabban tudott, hogy egy nagyon csinos nővel van egy fedél alatt, aki úgy tűnt, még kedveli is, legalábbis nem utálja, ami Newt esetében már majdnem ugyanaz. Az is biztos, hogy sok furcsa dolog történt, de ha igazán árral szemben akart evezni a józan ész csónakjával a meggyőző bizonyítékok ellenében, elhitethette magával, hogy az egész csak meteorológiai léggömbök, a Vénusz és tömeghallucináció volt.

Röviden, amivel Newt éppen gondolkozott, az nem az agya volt.

– Figyelj – mondta –, a világ ugye nem fog véget érni? Vagyis, nézz csak körül. Nincsen semmiféle nemzetközi politikai feszültség... azokon kívül, amik általában lenni szoktak. Miért nem tesszük félre ezt az egészet egy kis időre és nem is tudom, sétáljunk, szellőztessük ki a fejünket...

– Hát nem érted? Valami van itt! Valami, ami befolyásolja a környéket! – mondta. – Megváltoztatta a ley-vonalak fekvését, megvédi a területet mindentől, ami megváltoztatná! Ez... ez... – megint: a gondolat, amit nem tudott, nem volt szabad fölfognia, elsuhant ismét.

Megreszkettek az ablakok. Odakint egy jázmin virága a széllökésektől kopogni kezdett az üvegen.

– Nem tudom bemérni – mondta Anatéma összefűzve az ujjait. – Mindent megpróbáltam.

– Bemérni? – kérdezte Newt.

– Próbáltam az ingával, a teodolittal de úgy tűnik, mintha mozgásban volna. Tudod, médium vagyok.

Newt még eléggé észnél volt ahhoz, hogy helyesen fordítsa le a szavakat. Ha valaki azt mondta, médium, általában azt jelentette, hogy „a párkapcsolatokhoz öreg, fantáziátlan aggszűz/agglegény vagyok, aki csak a macskájának él és kártyalapokkal beszélget”; Anatéma szájából viszont. úgy hangzott, mintha valami ősi családi átkot, betegséget vallott volna be, amit szégyell.

– A végítélet mozgásban van? – kérdezte Newt.

– A legtöbb prófécia úgy tartja, hogy előbb az Antikrisztusnak kell megjelennie – mondta Anatéma. – Agnes szerint férfi, de nem tudom bemérni...

– De lehet, hogy nő – mondta Newt.

– Tessék?

– Lehet, hogy nőnemű – mondta Newt. – Végtére is, ez a huszadik század. Egyenjogúság.

– Mintha nem vennéd elég komolyan ezt az egészet – mondta komoran Anatéma. – A lényeg az, hogy itt nincsen gonosz. Ezt nem értem. Csak szeretet.

– Parancsolsz? – kérdezte Newt.

– Nehéz leírni – magyarázta Anatéma. – Valaki nagyon szereti ezt a helyet. Minden centijét úgy szereti, olyan erősen, hogy megvédi mindentől. Mélyről fakadó, heves szeretet. Hogyan is kezdődhetne éppen itt valami szörnyűség? Egy ilyen békés helyen. Ez az a fajta város, ahol az ember föl akarja nevelni a gyermekeit. Igazi gyermekparadicsom – elmosolyodott.

– Látnod kellene a kölyköket - folytatta Anatéma. – Hihetetlenek. Egyenesen az ifjúsági filmekből léptek elő. Sebhelyes térd, „fantasztikus!” felkiáltások, ártalmatlan csínyek...

Majdnem megvolt a gondolat. Érezte az alakját, már kezdte utolérni.

– Mi ez a hely? – kérdezte Newt.

– Tessék? – kiáltotta Anatéma, amint gondolatának vonata kisiklott.

Newt ujja a térkép egy pontját tapogatta.

– Az van ide írva, hogy „használaton kívüli repülőtér”. Pont itt, Tadfieldtől nyugatra...

Anatéma felhorkant.

– Használaton kívüli? Dehogy. A háború alatt katonai reptér volt. Tíz évvel ezelőttig Felső Tadfield légitámaszpont volt. És mielőtt megkérdeznéd, a válasz nem. Utálom azt a helyet, de az ezredes normálisabb, mint te. Jócskán. A felesége jógázik, az ég szerelmére!

Nos. Mit is mondott pontosan. A gyerekek errefelé...

Érezte, ahogy mentális lábai alól kicsúszik a talaj és az egyszerűbb, személyesebb gondolatok karjai közé hullik. Newt végül is rendes srác. Ami pedig a hátralévő életet illeti, amit együtt tölthetnének, hát úgysem tart túl sokáig.

A rádióban Dél-Amerikáról volt szó, meg az esőerdőkről. Az újakról. Odakint eleredt a jégeső.

.oOo.

Jégdarabkák szaggatták csipkésre a leveleket az Ők körül. Adam elvezette őket a mészégetőhöz. Eb szorosan a nyomukban, behúzott farokkal követte őket.

Ez nem helyes, gondolta magában. Épp amikor már kezdtem hozzászokni a patkányokhoz. Már éppen kezdtem kiismerni a németjuhászt az utca túloldalán. Most fog véget vetni az egésznek, én pedig mehetek vissza elveszett lelkeket kergetni. Ennek mi értelme van? Azok még csak nem is harapnak vissza és ízük sincsen...

Wensleydale, Brian és Pepper már korántsem tudtak ilyen összefüggően gondolkozni. Már nem tudták követni Adam gondolatmenetét; ha megpróbálnának ellenszegülni az akaratnak, ami hajtotta őket, csak a lábukat törnék és még mindig menniük kellett volna tovább.

Adam nem is gondolkodott. Valami megnyitotta az elméjét és tombolt.

Leültek a ládára.

– Itt rendben leszünk – mondta.

– Izé – kezdte Wensleydale –, szerinted a szüleink...

– Ne aggódjatok miattuk – mondta Adam könnyelműen. – Csinálhatok újakat. Nem lesz többé este nyolckor ágyba bújás, sőt, egyáltalán nem kell lefeküdnötök, ha nem akartok. Meg kitakarítani sem kell. Csak bízzátok ide és meglátjátok, minden rendben lesz! – megszállottan mosolygott. – Jön néhány új barátom. Jó fejek, meglátjátok.

– De... – kezdte újból Wensleydale.

– Csak gondoljatok arra, amit utána csinálhatunk – mondta Adam lelkesen. – Telerakhatod Amerikát cowboyokkal és indiánokkal, meg rendőrökkel és gengszterekkel. Hát nem csodálatos?

Wensleydale nyomorultul nézett a többiekre. Ugyanaz a megfogalmazhatatlan gondolat motoszkált mindannyiuk fejében, amit még normális körülmények között sem tudtak volna megfogalmazni. Általában jó volt, hogy egyszer léteztek igazi cowboyok, meg gengszterek és mindig is lesznek képzeletbeli cowboyok és gengszterek, ami szintén jó dolog volt. De igazi képzeletbeli cowboyok és gengszterek, akik élnek is, meg nem is, és akiket egy jó játék után félre lehetett tenni, mintha játékok lettek volna... ez már nem tűnt olyan jó dolognak. A gengszterekben, cowboyokban, meg UFO-kban az volt a jó, hogy abba lehetett hagyni, ha megunták és utána hazamentek.

– De előtte még – mondta Adam sötéten –, igazából megmutatjuk nekik.

.oOo.

A téren állt egy fa. Nem volt túl nagy, a levelei pedig sárgák voltak és az a kevés fény, ami a drámaian füstüveg üvegtetőn keresztül beszivárgott, nem volt hasznos fény. Emellett több drog volt benne, mint egy olimpiai atlétában és az ágai közé hangosbemondókat szereltek. Mégis, fa volt, s ha az ember fél szemmel, a mesterséges vízesésen keresztül hunyorogva nézte, egészen úgy nézett ki, mint egy beteg fa vékony könnyfüggönyön át.

Jaime Hernez szerette a fa tövében elfogyasztani az ebédjét. A karbantartók főnöke biztosan ordibált volna vele, ha meglátja, de Jaime nem törődött vele. Egy farmon nőtt fel, ami igen kellemes hely volt és nagyon szerette a fákat, nem is akart bejönni a városba, de mit lehetett tenni? A munka nem volt rossz, a fizetés pedig akkora, amekkoráról a nagyapja nem is álmodott. A nagyapja egyáltalán nem álmodott pénzről. Tizenöt éves koráig azt sem tudta, hogy mi az a pénz. Volt idő, amikor az embernek fára volt szüksége és szégyen, gondolta Jaime, hogy a gyerekek úgy nőnek föl, hogy a fában csak a tüzelőt látják, az unokái pedig majd csak a történelemkönyvekből és természetfilmekből fogják ismerni a fát.

De mit lehetett tenni? Ahol fák nőttek, most nagy farmok állnak, a kis farmok helyén pedig bevásárlóközpontok, a bevásárlóközpontok helyén pedig még mindig bevásárlóközpontok és ez így ment.

Az újságosbódé mögé rejtette a takarító kocsit, kényelmesen elhelyezkedett és kicsomagolta az uzsonnáját.

Ekkor hallotta meg a zizegést, meg az árnyékok mozgását a földön. Körülnézett.

A fa mozgott, Jaime pedig érdeklődve nézte, mert még sosem látta, hogyan nőnek a fák.

A föld, ami nem volt más, mint egy vödörnyi mesterséges táptalaj és kavics, lassan hullámzott, ahogy a gyökerek terpeszkedtek. Látta, amint egy vékony, fehér szál kivágódik a gyökérzetből, kikúszik a ládából és vakon tapogatózni kezd a kőlapokkal borított padlón.

Anélkül, hogy tudta volna miért, a lábával finoman megbökdöste és a két lap közötti fugához terelte. Amint a gyökér rátalált, belefúrta magát.

Az ágak különböző alakokat öltöttek.

Jaime fékcsikorgást hallott az épület előtti parkolóból, de nem is törődött vele. Valaki kiáltozott, de Jaime közelében mindig kiáltozott valaki, általában a főnöke.

A tapogatózó gyökér valószínűleg megtalálta az igazi talajt, mert megváltozott a színe és megvastagodott, akár a tűzoltócső, amikor megindult benne a víz. A mesterséges vízesés elállt, Jaime pedig elképzelte, ahogy a földalatti vezetékek eldugulnak a beléjük furakodott rostoktól.

Most már azt is láthatta, hogy mi történik odakint. Az utca burkolata úgy hullámzott, akár egy tó vihar idején. Új hajtások jelentek meg a repedésekben és gyorsan növekedtek.

Hát persze, gondolta, mert érte őket a napfény. Az ő fáját pedig nem, ahhoz csak a tompított, szürkés fény jutott el.

De mit lehetett tenni?

A következőket:

A fények kialudtak, valószínűleg elszakadtak a kábelek, de csak négy emeletet kellett megmászni. Jaime gondosan becsomagolta az uzsonnáját, visszatette a dobozába és elsétált a takarítókocsiig, ahol kiválasztotta a leghosszabb seprűt.

Az emberek kiáltozva, pánikszerűen özönlöttek kifelé az épületből. Jaime lassan, módszeresen haladt a tömegben, árral szemben.

A füstüveg kupolát fehér fém-vázszerkezet tartotta, amiről valaki úgy gondolta, hogy kifejez valamit. Mint kiderült, műanyagból voltak az „üveglapok” és minden ügyességére és erejére, valamint seprűjének teljes hosszúságára szükség volt, hogy megrepessze az egyiket. Még pár ütés és szilánkeső hullott alá.

A beömlő fény keskeny sávjában megannyi szentjánosbogárként táncoltak a porszemek. Odalent a fa szétroppantotta ládáját, és egy gyorsvonat sebességével növekedni kezdett. Jaime sosem gondolta volna, hogy a fák hangot adnak ki növés közben, mint ahogy senki más sem, mert az a hang évszázadok alatt keletkezett és a frekvenciáját huszonnégy órás skálán lehetett csak mérni.

Ha fölgyorsítanánk egy fa növekedéséről készült hangfelvételt, valami ilyesmit hallanánk: krrraaakkk.

Jaime figyelte, hogyan közeledik felé a fa lombja, akár egy zöld gombafelhő. A gyökereiből gőz tört föl.

A vasszerkezetnek esélye sem volt, a kupola maradéka lassan eltűnt az ágak és levelek sűrűjében.

Ugyanez történt városszerte, csak már alig lehetett látni a várost. Egyetlen zöld lombkorona volt az egész környék.

Jaime ült az ágon egy liánba kapaszkodva és nevetett és nevetett és nevetett.

Eleredt az eső.

.oOo.

A Kappamaki bálnakutató hajó az alábbi kérdésre kereste a választ: Hány bálnát lehet fogni egy hét alatt?

Kivéve, hogy aznap nem találkoztak egyetlen bálnával sem. A legénység bámulta a képernyőket, a legmodernebb technológiai vívmányok segítségével kutatva az óceánt; a készülékek észleltek mindent, ami nagyobb volt egy szardíniánál és azonnal kiszámoltak a nettó értékét az olajpiacon. Az összes képernyő üres volt. Az a kevés hal, ami olykor föltűnt a radarokon olyan határozottan úszott elfele, mint aki nagyon másutt akar lenni.

A kapitány a műszerfalon dobolt az ujjaival. Attól tartott, hogy hamarosan azt fogja kutatni, mit mutat a statisztika azokról a bálnavadász kapitányokról, akik zsákmány nélkül tértek haza. Azon tűnődött, mit tehetnek vele. Talán bezárják egy szobába egy szigonypuskával és elvárják, hogy becsületének maradékával végezzen magával?

Lehetetlen helyzet volt. Valaminek lennie kell odakint.

A navigátor lehívott egy táblázatot és gondosan átfutotta.

– Uram? – mondta.

– Mi az? – kérdezte a kapitány ingerülten.

– Úgy tűnik meghibásodott az egyik műszerünk. A tengerfenéknek itt kétszáz méteren kellene lennie.

– Mi van vele?

– A műszerek 15000 métert mutatnak, uram, és tovább süllyed.

– Ez ostobaság. Nem létezik ekkora mélység.

A kapitány rámeredt a többmilliárd jen értékű csúcstechnológiára és rácsapott.

A navigátor idegesen elmosolyodott.

– Ah, uram – mondta. – Már sekélyedik.

Alant a fölső mélység robajlik, ahogy azt már Azirafael és Tennyson is tudta, Mélyen a feneketlen tenger alatt, Álomtalan álomban alszik A Krák.

Most pedig fölébredt.

A hátán és oldalán mélytengeri üledék kavarodott föl és csordogált lefelé.

– Látja? – mondta a navigátor. – Máris csak háromezer méter.

A Kráknak nincsen szeme. Sosem kellett néznie. Ahogy kiemelkedett a jéghideg fenékről, érzékelte a tengerben terjedő ezernyi mikrohullámú rezgést, a bálnák dalát.

– Izé – mondta a navigátor. – Ezer méter?

A Krák nem volt jókedvében.

– Ötszáz méter?

A hajó megdőlt egy hirtelen hullámhegyen.

– Száz méter?

Egy apró fémtárgy van a hátán. A Krák megmozdul.

Tízmilliárd szusivacsora pedig bosszúért kiált.

.oOo.

A Jázmin Lak ablakai berobbantak. Ez már nem vihar volt, hanem háború. Virágszirmok kavarogtak a szobában és a tokjukból kiszabadult kártyák, rajtuk Anatéma felmenőinek jegyzeteivel.

– Most biztos azt fogod mondani, hogy Agnes ezt is előrelátta – mondta Newt.

– Azt írta, hogy vihart hoz magával – mondta Anatéma.

– Ez egy francos hurrikán. És, azt is leírta, hogy mi fog történni?

– A 2315 a 3477-re hivatkozik – mondta Anatéma.

– Te még ilyen időben is képes vagy emlékezni a számokra?

– Most, hogy mondod, igen – mondta és feléje nyújtott egy kártyát.

Newt ismét elolvasta. Odakint olyan hang hallatszott, mintha egy öntöttfém lap bucskázott volna keresztül a kerten. Történetesen ez is történt.

– Ez azt jelenti – mondta lassan –, hogy cikkelyek volnánk? Agnes tréfált volna?

Az udvarlás mindig nehézkes, ha egy idősebb női hozzátartozó is jelen van a szobában; dünnyögni szoktak, köhécselni, vagy cigarettát szívni, legrosszabb esetben előveszik a családi fotóalbumot, mint fegyvert a szexuális forradalomban, amit Genfi Konvencióval kellene szabályozni.

Még rosszabb, ha az illető rokon évszázadok óta halott. Newt fejében éppenséggel kezdtek megfordulni bizonyos gondolatok Anatémát illetően, sőt nem csak fordultak, hanem el is indultak a sikeres kanyarvétel után egy meghatározott irányba. A gondolat azonban, hogy Agnes jövőbelátó képességével a tarkójára meredt, úgy hatott a libidójára, akár a hidegzuhany.

Már azzal a gondolattal kacérkodott, hogy meghívja vacsorázni, de egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy valami cromwelli boszorkány üldögél és háromszáz év távolából nézi, ahogy eszik.

Olyan kedve volt, amiben más emberek boszorkányokat szoktak égetni. Az élete anélkül is elég bonyolult volt, hogy egy vén banya manipulálja évszázadok távolából.

Újabb robajlás hallatszott, mintha a kémény zuhant volna rá a kerítésre.

Aztán Newt arra gondolt: az én életem nem is komplikált. Olyan tisztán látom, ahogy Agnes láthatta. Korai nyugdíjazást látok, kollegák gyűjtenek a javamra, takaros kis lakást látok valahol és tisztes, csöndes és üres halált. Kivéve, hogy olybá tűnik, rám fog omlani a ház, nem sokkal a világvége előtt.

Az őrangyalomnak kevés dolga lesz, gondolta, nem nagy ügy, egész életem egy rakás dettó. Úgy értem, mit is csináltam én az életemben? Sosem raboltam bankot. Sosem büntettek meg. Nem ettem kínai kaját.

Valahol betört egy másik ablak, de ahogy átölelte, úgy tűnt Anatémát ez egyáltalán nem zavarja.

Sosem voltam Amerikában. Vagy Franciaországban, mert Calais nem számít. Sosem tanultam meg zenélni.

A rádió végre elhallgatott, valószínűleg azért, mert végre kiment az áram.

Newt a lány hajába fúrta az arcát.

Még sosem...

.oOo.

Ping.

Shadwell, aki éppen a Hadsereg fizetési listáját igazgatta, Smith boszorkányvadász alezredesnél tartott éppen, amikor meghallotta a pendülő hangot.

Beletellett egy kis időbe, mire rájött, hogy a Newt helyét jelző rajzszög nincs a helyén.

Fölkelt a székből, rosszallóan dünnyögött a bajsza alatt és megkereste a rajzszöget a földön. Ismét megtörölgette és visszaszúrta Tadfieldbe.

Éppen Asztal boszorkányvadász közlegény fizetését írta jóvá, aki két penny posztópénzt kapott fizetésemelésképpen, amikor újabb ping hallatszott.

Fölvette a rajzszöget, gyanakodva méregette, aztán olyan mélyen beledöfte a térképbe, hogy beleszaladt a falba. Aztán visszatért a könyveléshez.

Ping.

A rajzszeg ezúttal két méternyire esett a térképtől. Shadwell fölvette, megnézte a hegyét, beledöfte a térképbe, aztán figyelte.

Körülbelül öt másodperccel később a rajzszeg elsüvített a füle mellett.

Négykézláb kellett megkeresnie, aztán újból beleszúrta a térképbe és odanyomta.

Érezte, ahogy mozog az ujja alatt. Teljes súlyával beledőlt.

Vékony füstcsík szivárgott elő a térképből. Shadwell felszisszent és elkapta a kezét a vörösen izzó rajzszögtől, ami lepattant a szemközti falról, aztán betört egy ablakot. Nem akart Tadfieldben lenni.

Tíz másodperccel később Shadwell már a hadsereg kasszáját túrta, amiben egy maréknyi rézérme, egy tízshillinges bankjegy és egy hamisított pénzérme lapult, utóbbi még I. Jakab idejéből. Személyes biztonságával nem törődve belenyúlt a nadrágzsebébe. A kotorászás eredménye a nyugdíjasbérletét is beleszámolva vajmi kevés volt, még a ház elhagyására is alig elegendő.

Csak két embertől kérhetett volna kölcsön. Rajit úrtól és Madame Tracytől. Ami Rajitékat illeti, hét heti lakbérelmaradással igen előnytelen helyzetből tárgyalt volna, ami pedig Madame Tracyt illeti, aki biztosan szíves örömest adott volna kölcsön pár gyűrött tízest...

– Átkozott legyek, ha attól a boszorkátul egy petákot is kérek – dünnyögte.

Azaz senki sem maradt.

Kivéve egyvalakit.

A déli kis buzzancs.

Mindketten jártak egyszer Shadwell úrnál, bár igyekeztek a lehető legkevesebb időt a szobában tölteni és Azirafael esetében minden felülettel való érintkezést kerülni. A másik déli fattyú, aki kicsit sziszegett és állandóan napszemüveget hordott, Shadwell szerint olyan ember volt, akit nem ajánlatos megbántani. Shadwell egyszerű világképe szerint az a fickó, aki a tengerpart kivételével bárhol másutt napszemüvegben mutatkozott, csakis bűnöző lehetett. Gyanította, hogy Crowley a Maffia embere, de legalábbis tagja az alvilágnak és még csak nem is sejtette milyen közel jár az igazsághoz. A prémgalléros kabátú fickó már más tészta volt, egyszer megkockáztatta, hogy kövesse a bázisáig és még emlékezett is az útra. Shadwell szerint Azirafael orosz kém volt. Kérhetne tőle egy kis pénzt. Megfenyegethetné.

Igen kockázatosnak tűnt.

Shadwell összeszedte magát. Az ifjú Pulsifer ki tudja, milyen kínokat él át ezekben a pillanatokban az éjszaka leányainak kezétől, és ő maga küldte oda.

– Nem hagyhassuk ilyen helyzetbe' az embereinket – mondta, és fölvette vékony ballonkabátját, formátlan kalapját és kisétált az utcára.

Feltámadt a szél.

Azirafael azt sem tudja, hol áll a feje. Immár tizenkét órája tartott ez az állapot. Az idegei, ahogy mondani szokta, szanaszét voltak. Fel-alá sétálgatott a boltban, apró cetliket vett föl és rakott vissza, tollakat rágcsált.

El kell mondania Crowleynak.

Nem, nem kell. El akarta mondania Crowleynak. El kell mondania a Fentieknek.

Végtére is, angyal volna. Helyesen kellett cselekednie. Ez beépített dolog, ha gonosz dolgot lát, elhárítja, ahogy Crowley helyesen megfogalmazta. Már az elején el kellett volna mondania.

De Crowleyt évezredek óta ismerte. Jól kijöttek egymással, csaknem megértették a másikat. Néha úgy érezte, sokkal több közös vonásuk van egymással, mint feljebbvalóikkal. Mindketten kedvelték a világot, példának okáért és nem kozmikus sakktáblának tekintették, ahol mindenki csak a figuráit mozgatja.

Hát persze, ez az! Ez volt a válasz, kezdettől fogva. Crowleyval kötött egyezségük alapján leadja a drótot a Mennyországnak, aztán ők ketten valahogy megoldják a gyermek dolgát, persze nem valami túl szörnyű módon, hiszen mind Isten teremtményei vagyunk, még Crowley és az Antikrisztus is. Aztán megmentik a világot, nem kerül sor az egész Armageddon-balhéra, ami amúgy sem használna senkinek sem, mert mindenki tudta, hogy a Mennyország fog győzni, ezt még Crowley is megértené.

Igen. És akkor minden rendben lesz.

A ZÁRVA felirat ellenére valaki kopogott az ajtón. Nem törődött vele.

A kétirányú kommunikáció a Mennyországgal sokkal komplikáltabb volt Azirafael számára, mint az egyszerű halandóknak. Ők nem számítottak válaszra, sőt, igencsak meglepődnének, ha valaki visszaszólna.

Félretolt egy papírhalommal borított asztalt és felcsavarta a szőnyeget. Alatta krétával rajzolt kör díszelgett a padlón, körülötte a Kabbala odavágó passzusai. Az angyal hét gyertyát gyújtott és a kör meghatározott pontjaira helyezte őket. Aztán füstölőt gyújtott, ami ugyan nem volt szükséges, de kellemes illattal töltötte be a szobát.

Aztán beállt a körbe és kimondta a Szavakat.

Semmi sem történt.

Ismét kimondta a Szavakat.

Végül vakító, kékes fény csapott ki a plafonból és beborította a kört.

Egy jólnevelt hang szólalt meg.

– Nos?

– Én vagyok az, Azirafael.

– Tudjuk – felelte a hang.

– Jó híreim vannak! Megtaláltam az Antikrisztust! Meg tudom adni a címét, meg mindent!

Szünet. A kék fény pislákolt egy kicsit.

– Nos? – kérdezte a hang ismét.

– Szóval arról van szó, hogy megtudjátok akadályozni! Egy szemvillanás alatt! Csak pár órátok van rá! Megállíthatjátok az egészet és akkor nem lesz háború és mindenki megmenekül! – mondta diadalittas tébollyal.

– Igen? – mondta a hang.

– Igen. A hely Alsó-Tadfield, a cím...

– Nagyszerű – mondta a hang szenvtelenül.

– Akkor nem lesz olyan, hogy a tenger kétharmada vérré válik, meg ilyesmi – mondta Azirafael vidáman.

A hang kissé csalódottan szólalt meg ismét.

– Miért ne? – mondta.

Azirafael érezte, ahogy kicsúszik a lába alól a talaj, de megpróbálta nem észrevenni.

– Hát, tudjátok, egyszerűen elintézhetitek, hogy... – hadarta tovább.

– Győzni fogunk, Azirafael.

– Igen, de...

– A sötétség seregeit le kell győzni. Úgy tűnik, félreértés áldozata vagy. A cél nem elkerülni a háborút, hanem megnyerni. Már régóta várunk, Azirafael.

Azirafael érezte, hogy hidegség önti el a tagjait. Éppen azt készült kérdezni, hogy „Nem gondoljátok, hogy jobb ötlet volna valahol a Földön kívül megtartani a háborút?”, de aztán meggondolta magát.

– Értem – mondta komoran. Kaparászás hallatszott az ajtó felől, s ha Azirafael odanézett volna, egy viharvert kalapot láthatott volna, amint megpróbál bekukucskálni a szellőzőn.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem végezted jól a munkádat – mondta a hang. – Előléptetésben részesítünk. Gratulálunk.

– Köszönöm – mondta Azirafael. A hangjában bujkáló keserűség egy üveg csukamájolajat is megszégyenített volna. – Elfelejtettem, hogy a terv felfoghatatlan.

– Gondoltuk.

– Megkérdezhetem – mondta az angyal –, hogy kivel beszéltem?

– Mi vagyunk a Metatron[32] – mondta a hang.

– Ó, igen. Hát persze. Hát. Köszönöm szépen, köszönöm.

A háta mögött fölnyílt a levélláda és egy szempár kukucskált be.

– Még egy dolog – mondta a hang. – Természetesen csatlakozol hozzánk, igaz?

– Hát, izé, persze, már az idejét sem tudom, mikor fogtam a kezemben utoljára lángoló kardot... – mondta Azirafael.

– Igen, emlékszünk – mondta a hang. – Rengeteg időd lesz újra megtanulni.

– Ah. Hmmm. Miféle esemény fogja megindítani a háborút? – kérdezte Azirafael.

– Arra gondoltunk, hogy egy interkontinentális nukleáris csapásváltás jó kezdet volna.

– Ó. Igen. Nagyon eredeti – mondta Azirafael szenvtelenül és reményvesztetten.

– Helyes. Máris számítunk a jelenlétedre – mondta a hang.

– Ah. Nos, még le kell zárnom néhány üzleti ügyet, ha lehet – mondta Azirafael kétségbeesetten.

– Aligha látjuk szükségszerűségét – mondta a Metatron.

Azirafael kihúzta magát.

– Úgy érzem, hogy a jó érzés és a becsület megkívánja, hogy tiszteletreméltó üzletemberként...

– Igen, igen – mondta Metatron egy kicsit türelmetlenül. – Értjük. Várni fogunk rád.

A fény elhalványult, de nem hunyt ki teljesen. Nyitva hagyták a csatornát, gondolta Azirafael. Ezt nem úszom meg ilyen könnyen.

– Halló? – kérdezte halkan. – Van ott még valaki?

Nem jött válasz.

Nagyon óvatosan kilépett a körből és a telefonhoz lopakodott. Kinyitotta a noteszát és egy másik számot tárcsázott.

Négy csöngés után halk köhintés hallatszott, ami után rövid szünet után nagyon laza hang szólalt meg.

– Helló. Itt Anthony Crowley. Hát...

– Crowley! – Azirafael egyszerre próbált sziszegni és kiáltani.

– Figyelj, nincs sok időm! A...

– ...valószínűleg nem vagyok itthon, vagy alszom, esetleg elfoglalt vagyok, vagy ilyesmi...

– Fogdmárbe! Figyelj! Tadfieldben volt! Benne van a könyvben. Meg kell állítanod...

– ...a sípszó után, és majd visszahívlak. Csáó.

– Most azonnal beszélni akarok veled...

CsíííÍÍíííÍÍp.

– Ne fütyöréssz! Tadfieldben van! Azt éreztem! Oda kell menned...

Elvette a telefont a fülétől.

– Nyavalyás! – mondta. Több, mint négyezer év óta először szitkozódott.

Várjunk csak. A démonnak volt másik telefonja, ő az a fajta volt. Azirafael továbbkotorászott a noteszában, csaknem kiejtette a kezéből. Mindjárt elveszti a türelmét.

Megtalálta a másik számot. Tárcsázott. Csaknem azonnal válaszolt, éppen akkor, amikor a bolt ajtócsengettyűje is megszólalt.

Crowley hangja egyre hangosabb lett, ahogy közeledett a kagylóhoz. – ...de komolyan. Halló?

– Crowley? Én vagyok az!

– Ühüm – felelte a démon teljesen közömbös hangon. Azirafael még ilyen izgatott állapotában is megérezte, hogy baj van.

– Egyedül vagy? – kérdezte óvatosan.

– Nem. Itt van egy régi barátom.

– Figyelj...

– Véged van, pokolnak fattya!

Azirafael nagyon, nagyon lassan fordult meg.

.oOo.

Shadwell reszketett az izgalomtól. Mindent látott. Mindent hallott. Egy kukkot sem értett az egészből, de tudta, hogy mit jelent a krétakör, meg a gyertyák, meg a füstölő. Jól tudta. Tizenötször látta Az Ördög napját, tizenhatszor, ha beleszámoljuk azt az alkalmat, amikor kidobták a moziból, amikor hangosan szapulta azt az amatőr boszorkányvadászt, Christopher Lee-t.

Azok a nyavalyások kihasználták. Hülyét csináltak a Boszorkányvadász Hadseregből.

– Mostan megvagy, ürdüngnek fattya! – kiáltotta, miközben molyrágta bosszúállóként lépdelt előre. – Tudom, mit forgatsz a fejedbe', hogy ördögi akarattal elcsábítsd az asszonyokat!

– Azt hiszem rossz boltot választott – mondta Azirafael. – Visszahívlak – mondta a kagylóba.

– Tudhattam vón', hogy mire készülsz! – vicsorogta Shadwell. Habzott a szája, dühösebb volt, mint valaha.

– Izé, a dolgok nem azok, aminek látszanak... – kezdte Azirafael, miközben tisztán látta, hogy védekezése milyen gyenge lábakon áll.

– Fogadok, hogy nem! – kiáltotta Shadwell diadalittasan.

– Ne, úgy értem...

Anélkül, hogy levette volna a szemét az angyalról, hátranyúlt és becsapta az ajtót. A csengettyűk vadul kolompoltak.

– Harang – mondta.

Megragadta a Szép és pontos próféciákat és lecsapta az asztalra.

– Könyv – vicsorogta.

A zsebéből előrántotta viseletes, de megbízható Ronson öngyújtóját.

– Majdnem gyertya! – kiáltotta és közelebb lépett.

Kettejük között halványan izzott a kör.

– Izé – kezdte Azirafael. – Szerintem nem jó ötlet, hogy...

Shadwell azonban nem figyelt rá.

– Boszorkányvadász hivatalom hatalmával megparancsolom, hogy távozz e helybül... – kezdte.

– Tudja, a kör...

– ...és térj vissza oda, ahonnan gyüttél...

– ...nem volna bölcs dolog, ember létére belépni a körbe...

– ...és szabadíccs meg a gonosztul...

– Ne lépjen a körbe, maga ostoba!

– ...és sose többé ne kísértsd...

– Jól van, jól van, de a kör...

Azirafael Shadwell felé rohant és vadul integetett a kezével.

– ...és SOHA NE TÉRJ VISSZA! – fejezte be Shadwell és vádlón Azirafaelre mutatott.

Azirafael lenézett a lába elé és öt percen belül másodszor is káromkodott. Belelépett a körbe.

– Ó, bassza meg – mondta.

Dallamos csendülés hallatszott, aztán a ragyogás kihunyt. És vele együtt eltűnt Azirafael is.

Eltelt harminc másodperc. Shadwell nem mozdult. Aztán reszkető bal kezével fölnyúlt és óvatosan leeresztette a jobb kezét.

– Halló? – mondta. – Halló?

Senki sem felelt.

Shadwell megborzongott. Azután, veszélyes fegyverként maga elé tartott kézzel kisétált az utcára és becsapta maga mögött az ajtót.

Megrázkódott a padló. Azirafael egyik gyertyája eldőlt és a forró viasz szétfolyt az öreg, száraz deszkákon.

Crowley londoni lakása a stílus netovábbja volt. Minden volt benne, amire egy lakásban szükség lehet: tágas volt, fehér, elegánsan bebútorozott és az a jellegzetes belsőépítészeti kézjegy sugárzott belőle, hogy tervezője soha életében nem lakott és nem is lakna ilyen helyen.

Crowley sem lakott benne.

Egyszerűen az a hely volt, ahová a nap végeztével meg szokott térni, ha éppen Londonban tartózkodott. Az ágy mindig megvetve várta, a hűtő tele ínyencségekkel, amik sosem romlottak meg (végül is, ezért tartott hűtőgépet) és ha már itt tartunk, a hűtőt sosem kellett bedugni, sőt leolvasztani sem.

A nappaliban egy hatalmas televízió állt, egy fehér bőrből készült dívány, video és cd-lejátszó, üzenetrögzítő, két telefon – az egyiken volt a rögzítő, a másik a magánvonal (amit eleddig még egyetlen telefonos üzletkötő sem fedezett föl, akik állhatatosan próbálták meg rávenni, hogy üvegeztesse be az utcafrontját, amit már réges rég megtett, vagy életbiztosítást óhajtottak rásózni, amire viszont nem volt szüksége –, valamint egy mattfekete, szögletes hi-fi torony, ami olyan kifinomultan volt tervezve, hogy csak a ki/be kapcsoló és a hangerőszabályzó gombja látszott. Az egyetlen alkatrésze, amit Crowley elfelejtett vásárolni, az a hangfal volt, nem mintha számított volna. A hangzás és az akusztika amúgy is tökéletes volt.

Az egyik asztalon állt még egy fax is, intelligens, akár egy számítógép, valamint egy számítógép, intelligens, mint egy retardált hangya. Ettől függetlenül Crowley havonta fejlesztette, mert szerinte egy olyan ember, amilyennek látszani akart, ezt tenné. Olyan volt ez, akár egy Porsche, beépített televízióval. A használati utasítások azóta is kicsomagolatlanul hevertek a gép dobozában.[33]

Az egyetlen, aminek Crowley megkülönböztetett figyelmet szentelt a lakásban, az a növényzet volt. Hatalmas, csillogó levelű, egészséges, dús növények voltak.

Crowley hetente egyszer körbejárt a lakásban egy zöld műanyag spricnivel és meglocsolta mindet, miközben beszélt hozzájuk.

Valamikor a hetvenes években hallott egy rádióadást e témában és úgy gondolta, jó ötlet. Bár talán a beszélgetés rossz szó arra, amit Crowley csinált.

Inkább halálfélelmet ébresztett bennük.

Pontosabban Crowleytól féltek.

Emellett, pár havonta egyszer kiválasztott egy növényt, ami túl lassan nőtt, vagy száraz, barna foltok jelentek meg a levelein, vagy egyszerűen nem nézett ki olyan jól, mint a többi és körbehordozta a többi növény előtt.

– Búcsúzz el a többiektől, pajti – mondta a szerencsétlen növénynek. – Kevés vagy...

Aztán elhagyta a lakást az alkalmatlan növénnyel és pár órával később visszatért egy üres cseréppel, amit aztán gondosan szem előtt hagyott.

Londonszerte a legélénkebb, legelegánsabb és legszebb növények voltak. Ezen felül a legrémültebbek is.

A nappalit spotlámpákkal és neoncsövekkel világította meg. A falon az egyetlen dekoráció egy bekeretezett vázlatrajz volt, Leonardo da Vinci Mona Lisája, amit egy forró nyári napon vásárolt meg a művésztől Firenzében és úgy érezte jobb lett, mint a későbbi festmény.[34]

Crowleynak volt még hálószobája, konyhája, dolgozószobája és vécéje: mind örökké tiszta és rendes.

Nem érezte jól magát egyik szobában sem, miközben várta a világvégét.

Ismét fölhívta az ügynökeit a boszorkányvadászoknál, hogy híreket szerezzen, de a kapcsolata, bizonyos Shadwell éppen elment, az ostoba recepciós pedig úgy tűnt, föl sem fogta, hogy bármelyik másik boszorkányvadász megtette volna.

– Mr. Pulsifer sincs itt, kedvesem – mondta a nő. – Tadfieldbe utazott ma reggel. Küldetésre indult.

– Bárki más megteszi – ismételte el Crowley.

– Megmondom Shadwell úrnak, kedvesem – mondta –, ha visszajön. Most pedig, ha nem bánja, vissza kell térnem az ügyfelemhez. Kettőtől pedig Mrs. Ormerodot várom és Mr. Scroggiet, meg az ifjú Juliát, ugyanis szeánszot tartunk. De feltétlen átadom Shadwell úrnak az üzenetét.

Crowley föladta. Megpróbált olvasni, de képtelen volt koncentrálni. Ábécésorrendbe rakta a cd lemezeit, de azt is föladta, amikor rájött, hogy már ábécésorrendben vannak, akárcsak a könyvei és a soulzene gyűjteménye.[35]

Végül leült a fehér díványra és a tévé felé intett.

– Folyamatosan érkeznek a jelentések – mondta az aggódó bemondó. – A jelentések, hát senki sem tudja mi történik, de, uh, úgy tűnik megnőtt a nemzetközi politikai feszültség és, uh, ezt korábban senki sem gondolta volna, múlt héten még minden rendben volt. Ühüm.

– Feltételezések szerint a történtek összefüggésben vannak azokkal a szokatlan eseményekkel, amik az elmúlt pár napban történtek.

– Japán partjainál... CROWLEY?

– Igen – ismerte be Crowley.

MI AZ ÖRDÖG FOLYIK ODAFENT, CROWLEY? EGÉSZEN PONTOSAN MIT CSINÁLTÁL EDDIG?

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Crowley, pedig már tudta.

A WARLOCK NEVŰ GYERMEKET ELHOZTUK MEGIDDO MEZEJÉRE. A KUTYA NINCSEN VELE ÉS A GYERMEK SEMMIT SEM TUD A NAGY HÁBORÚRÓL. Ő NEM A MI GAZDÁNK FIA.

– Ah – mondta Crowley.

EZ MINDEN, AMIT MONDANI TUDSZ, CROWLEY? A SEREGEK KÉSZEN ÁLLNAK, A NÉGY BESTIA ÚTRA KELT... DE HOVA TARTANAK? VALAMI BALUL ÜTÖTT KI, CROWLEY ÉS EZ A TE FELELŐSSÉGED VOLT, TEHÁT A TE HIBÁD IS. BÍZUNK BENNE, HOGY TÖKÉLETESEN ÉRTELMES MAGYARÁZATTAL TUDSZ SZOLGÁLNI MINDERRE...

– Ó, igen – mondta Crowley óvatosan. – Tökéletesen értelmes.

...MERT ESÉLYT ADUNK, HOGY MINDANNYIUNKNAK ELMAGYARÁZHASD. RENGETEG IDŐ ÁLL A RENDELKEZÉSEDRE. MI PEDIG NAGY ÉRDEKLŐDÉSSEL FOGJUK HALLGATNI MINDEN SZAVADAT. A TÁRSALGÁS PEDIG, TEKINTETTEL A KÖRÜLMÉNYEKRE, SZÓRAKOZTATÓ ÉS KELLEMES LESZ, AZ ÖSSZES ELÁTKOZOTT LÉLEK IS NÉZNI FOGJA, CROWLEY. ÉS MINDEGY, MILYEN KÍNOKAT ÉLNEK ÁT, MINDEGY MILYEN MEGTÖRTEK IS A LEGMOCSKOSABB LELKEK, RÁD MINDENNÉL SZÖRNYŰBB VÁR...

Crowley egy legyintéssel kikapcsolta a készüléket.

A képernyő tovább zúgott; maga a csönd formálódott szavakká.

NE IS PRÓBÁLKOZZ MEGLÉPNI ELŐLÜNK, CROWLEY. NINCS MENEKVÉS. MARADJ, AHOL VAGY... ÉRTED KÜLDÜNK...

Crowley az ablakhoz ment és kinézett. Valami fekete és autó formájú gördült végig az utcán. Elég autószerű volt, hogy megtévessze a hétköznapi embert. Crowley, aki nagyon gondosan szemügyre vette, észrevette, hogy nem forognak a kerekek, amik ráadásul nincsenek is az autóhoz rögzítve. Egyre lassabban mozgott, ahogy közeledett a házához. Crowley feltételezte, hogy az autó utasai (egyikük sem vezeti, mert azt sem tudják, hogyan kell) a házszámokat figyelték.

Volt még egy kis ideje. A konyhába ment és kivett egy műanyag vödröt a kredenc alól, aztán visszasietett a nappaliba.

Az Alvilági Hatóság megszakította a kapcsolatot. Crowley a fal felé fordította a tévét, hátha...

A Mona Lisanoz lépett.

Leemelte a falról. Mögötte egy széf bújt meg a falban. Nem hagyományos fali páncélszekrény volt; a gyártó cég nukleáris erőműveknek szállított.

Crowley kinyitotta, mögötte egy tárcsás számzárral ellátott ajtó bújt meg. Beállította a kódot (4-0-0-4 volt, könnyű megjegyezni, az az év volt, amikor erre a csodálatos bolygóra küldték, amikor még ragyogóan új volt).

A széf belsejében egy termosz, és két vastag, könyékig érő gumikesztyű volt, valamint egy szénfogó csipesz.

Crowley megtorpant és hallgatózott.

(Odalent reccsent valami. A bejárati ajtó volt.)

Fölhúzta a kesztyűt, óvatosan megfogta a termoszt, a csipeszt és a vödröt, valamint rövid töprengés után a növények locsolásához használt spricnit és a dolgozószobájába indult. Nem kapkodta el, lassan sétált, mint aki olyan termoszt visz, aminek a tartalma, ha leejtené, vagy akár csak eszébe jutna, hogy leejtheti, olyan végzetes hatással járna, ami után mély orgánumú férfiak a B-kategóriás filmekben olyan kijelentéseket tesznek, hogy „És ennek a kráternek a helyén egykor Washington állt”.

Elérte a dolgozószobáját, vállal belökte az ajtót, aztán lassan, óvatosan letette a cuccát a padlóra. Vödör... fogó... spricni... végül, nagyon óvatosan a termosz.

Kövér izzadságcsepp gördült végig Crowley homlokán. Nagy gonddal, a fogó segítségével lecsavarta a termosz kupakját... óvatosan... óvatosan... úgy...

(Dübörgés a lépcsőházban, aztán elfojtott sikoly... ez lehetett az öreg néni az elsőről.)

Nem siethetett.

A fogóval megragadta a termoszt és gondosan ügyelve, nehogy akár egy csepp is mellé menjen, áttöltötte a tartalmát a vödörbe. Egyetlen rossz mozdulat...

Kész.

Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját úgy húsz centire és a tetejére helyezte a vödröt.

A fogóval visszacsavarta a kupakot, aztán (...csörömpölés az előszobából...) levette a gumikesztyűt, fölvette a spricnit és leült az íróasztala mögé.

– Crawlee...? – hallatszott egy gurgulázó hang. Hastur.

– Erre van – sziszegte egy másik hang. – Érzem a kis csúszó-mászót – Ligur.

Hastur és Ligur.

A legtöbb démon, és ezzel Crowley is egyetértett, nem volt velejéig gonosz. A nagy, kozmikus játszmában, ők leginkább az adószedők voltak... talán népszerűtlen a munkájuk, de az egész szempontjából nélkülözhetetlen. Ha már erről esett szó, hát az angyalok sem az erényesség mintaképei; Crowley találkozott egy párral, akik az adott esetben a kelleténél jóval keményebben ütötték és vágták az istenteleneket. Ha az összképet nézzük, mindenkinek nehéz dolga volt és igyekezett elvégezni azt.

Másrészről voltak olyan figurák, mint Hastur és Ligur, akik olyan kellemetlenül jól érezték magukat kegyetlenségükben, hogy csaknem embernek tűntek.

Crowley hátradőlt kényelmes székében. Igyekezett nyugodt lenni, de nem sikerült.

– Idebenn, vagyok, emberek – mondta.

– Beszédünk van veled – mondta Ligur olyan hangsúllyal ejtve a „beszédet”, mint aki azt érti alatta „szörnyen fájdalmas örökkévalóságon át”. A zömök démon belökte az ajtót.

A vödör megingott, aztán szépen Ligur fejére pottyant.

Ha egy darab nátriumot teszünk egy pohár vízbe, lángra lobban és pezsegve égni kezd, körbe-körbe jár és izzó darabkák válnak le belőle. Ez is olyan látvány volt, csak még gonoszabb.

A démonról rétegekben mállott le a teste és lángolt, meg szikrákat hányt. Olajos barna lé szivárgott széjjel és sikoltott és sikoltott és sikoltott. Végül összeroskadt, aztán kis nyálkás kupaccá zsugorodott. Sötét, égett foltot hagyott a szőnyegen. Úgy nézett ki, mint egy marék csigapüré.

– Helló – mondta Crowley Hasturnak, aki Ligur mögött jött és sajnálatos módon, egy csepp sem fröccsent rá.

Vannak bizonyos dolgok, amik elképzelhetetlenek: vannak mélységek, ahová még a démonok sem hiszik, hogy más démonok lesüllyednek.

– ...szentelt víz. Te nyavalyás – mondta Hastur. – Átkozott féreg. Semmit sem ártott neked.

– Még – mondta Crowley, aki kicsit magabiztosabbnak érezte magát most, hogy az esélyek csaknem kiegyenlítődtek. Hastur a Pokol egyik Hercege volt. Crowley még a hoppmesteri címre sem pályázhatott.

– A sorsodat anyák fogják suttogni gyermekeiknek sötét zugokban – mondta Hastur, aztán rájött, hogy a Pokol veretes nyelvezete ezúttal nem válik be. – A tisztítótűzbe fogsz kerülni, haver – tette hozzá.

Crowley fölemelte a spricnit, és fenyegetően meglötyögtette. – Menj innét, – mondta. Hallotta, hogy megcsörren a telefon. A negyedik után bekapcsolt az üzenetrögzítő. Eltűnődött, vajon ki lehet az.

– Tudod mi van ebben? – kérdezte Crowley. – Ez egy Sainsbury-féle növénypermetező a legolcsóbb és leghatékonyabb tápoldattal. Igen csinos permetet tud sriccelni. Ugye nem kell mondanom, hogy mi van benne? Téged is olyanná változtatlak – mutatott a kupacra. – Most pedig menj el.

Egy csöpp víz gördült végig a szórófejen és csaknem elérte Crowley ujját.

– Blöffölsz – mondta Hastur.

– Talán igen – mondta Crowley olyan hangsúllyal, mint akinek esze ágában sincsen blöffölni. – Talán nem. Szerencsésnek érzed magad?

Hastur intett egyet és a műanyag tartály szétmállott, a víz pedig elöntötte Crowley íróasztalát és beterítette a ruháját.

– Igen – mondta Hastur és elmosolyodott. A fogai túl élesek voltak, a nyelve pedig túl villás. – És te?

Crowley nem szólt semmit. Az A-terv működött, a B-terv megbukott. Minden a C-terven múlott, amivel csak egy gond volt: Crowley mindig csak a B-tervig tervezett.

– Itt az idő – sziszegte Hastur –, hogy induljunk.

– Azt hiszem tudnod kell valamit – mondta Crowley, hogy időt nyerjen.

– Éspedig? – mosolygott Hastur.

Ekkor megszólalt a telefon Crowley asztalán.

Fölvette, közben figyelmeztető pillantást küldött felé.

– Nem mozdulj. Van valami nagyon fontos, amit el kell mondanom, de komolyan. Halló?

– Ühüm – mondta Crowley. Aztán – Nem. Itt van egy régi barátom.

Azirafael letette. Vajon mit akarhatott?

És hirtelen megvolt a C-terv. Nem tette a helyére a kagylót. – OK, Hastur – mondta. – Átmentél a vizsgán. Készen állsz, hogy beállj a nehézfiúk közé?

– Megtébolyodtál? – kérdezte Hastur.

– Nem. Hát nem érted? Ez egy próba volt. A Pokol Urai tudni akarták, hogy elég megbízható vagy-e, mielőtt rád testálnák az Elátkozottak Légiójának vezetését a küszöbön álló Háborúban.

– Crowley, te hazudsz, vagy őrült vagy, vagy mindkettő – mondta Hastur kissé bizonytalanabbul.

Egy pillanatra eljátszadozott az ötlettel és itt Crowley megfogta. Valóban lehetséges volt, hogy a Pokol próbára teszi és Crowley több, mint aminek látszik. Hastur paranoiás volt, ami a Pokolbéli lét természetes velejárója, ahol tényleg mindenki a másikra vadászott.

Crowley tárcsázni kezdett.

– Rendben van, Hastur Herceg. Megértem, hogy nekem nem akarod elhinni – ismerte be. – De miért nem beszélsz a Sötét Tanáccsal... ők majd elmondják.

A tárcsázott szám elkezdett kicsöngeni.

– Viszlát, pancser – mondta.

Ezzel eltűnt.

A másodperc töredékével később. Hastur is eltűnt.

.oOo.

Az idők során számtalan teológiai munkaóra telt el azzal, hogy megvitassák a híres kérdést:

Hány angyal képes táncolni egy tűfokán?

Hogy megtaláljuk a helyes választ, a következő tényeket kell figyelembe vennünk:

Először is, az angyalok egyszerűen nem táncolnak. Ez az egyik kiemelkedő jellegzetessége az angyali létnek. Meglehet, áhítattal képesek hallgatni a Szférák Zenéjét, nem érzik szükségét, hogy rázzanak is rá egyet. Tehát a válasz: egy sem.

Legalábbis majdnem. Azirafael az 1880-as évek végén egy diszkrét gentlemen's clubban megtanult gavottozni és bár az elején leginkább elefántra emlékeztetett egy porcelánboltban, a végére egészen belejött, mire a gavott évtizedekkel később végleg kiment a divatból.

Tehát a föltesszük, hogy tánc formája gavott és alkalmas partner is akad a tánchoz (az egyszerűség kedvéért tegyük föl, hogy ő is tud gavottozni, ráadásul egy tű fokán), a válasz határozott egy.

Ebből kiindulva viszont fölmerül a kérdés, hogy hány démon képes egy tű fokán táncolni. Végtére is, ugyanabból a fajtából valóak és legalább szoktak táncolni.[36]

Ha a kérdést így tesszük fel, akkor a válasz történetesen elég sok, tudniillik a démonok meglehetősen szórakoztatónak találják elhagyni a testüket. A démonokat nem kötik a fizika törvényszerűségei. Ha kellő távolságból szemléljük, az univerzum csak egy kis kerek izé, mint azok a vízzel töltött üveggömbök, amikben hóesést lehet produkálni, ha az ember fölrázza.[37] Ám ha kellően közelről vesszük szemügyre, a tű fokán való táncoláskor a legnagyobb problémát a bazi nagy rések jelentik az elektronok között.

Az angyali és démoni fajták számára, a méret, az alak és az összetétel mind szabadon választható lehetőségek.

Crowley történetesen hihetetlen sebességgel száguldott egy telefonvonalban.

CSÖRRR.

Crowley a fénysebesség elég tisztességes hányadával száguldott át két telefonközponton. Hastur kissé lemaradt: nyolc-tíz centivel járt mögötte, de a méreteket tekintve Crowley fölényesen vezetett. Ami persze azonnal elenyészik, amint kiértek a vonal másik végén.

Túl kicsik voltak a hanggal történő kommunikációhoz, de démonok között erre amúgy sem nagyon volt szükség. Crowley hallhatta, amint Hastur felüvölt mögötte.

– Te nyavalyás! Elkaplak! Nem menekülhetsz!

CSÖRRR.

– Bárhol bújsz elő, ott leszek én is! Nem menekülhetsz!

Crowley kevesebb, mint egy másodperc alatt húsz mérföldnyi kábelen száguldott keresztül.

Hastur szorosan a nyomában járt. Crowleynak nagyon, nagyon gondosan ki kellett számítania a lépését.

CSÖRRR.

Ez volt a harmadik. Hát, gondolta Crowley, most ugrik a majom a vízbe.

Hirtelen megtorpant és figyelte, ahogy Hastur elsüvít mellette.

Hastur megfordult és...

CSÖRRR.

Crowley átsüvített a vonalon, keresztül a műanyag burkolaton és teljes alakjában, kifulladva megjelent – a saját nappalijában.

Katt.

Az üzenetrögzítő kazettája pörögni kezdett. Sípszó hallatszott, majd egy új hang szólalt meg.

– Megvagy! Micsoda?... Te álnok kígyó!

Kis piros lámpa kezdett villogni a készüléken. Üzenet érkezett.

Be és ki, be és ki, akár egy dühös, vörös szem.

Crowley azt kívánta, bárcsak lenne még egy kis szentelt víz, amibe belemárthatná a kazettát. Ligur halálos zuhanyának nyersanyagát megszerezni is nehéz feladat volt, már évek óta tartogatta ilyen alkalmakra. Már a szenteltvíz puszta jelenléte a nappalijában kellemetlen érzéssel töltötte el. Vagy... talán... igen, mi történne, ha berakná a kazettát az autómagnóba? Újra és újra lejátszhatná Hasturt, míg Freddie Mercury nem lesz belőle. Nem. Igaz, hogy démon, de ez azért túl sok lenne.

Távoli mennydörgés hallatszott.

Nem volt vesztegetni való ideje.

Nem volt hová mennie.

Mégis elindult. Bevágta magát a Bentleybe és a West End felé hajtott olyan sebességgel, mintha a pokol démonai lihegnének a sarkában. Többé-kevésbé így is volt.

Madame Tracy hallotta, ahogy Shadwell úr felfelé tart a lépcsőn. Lassabban jött, mint szokott és pár lépésenként megállt. Pedig általában úgy közlekedett rajta, mint aminek minden fokát gyűlöli.

Kinyitotta az ajtót és meglátta Shadwellt, amint a falnak támaszkodik.

– Ó, Shadwell úr – mondta –, mi történt a kezével?

– Elinnét, asszon – morogta Shadwell. – Magam sem tudom mire vagyok képes!

– Miért tartja ki úgy maga elé?

Shadwell megpróbált belehátrálni a falba.

– Félre, mondom! Nem felelek magamér'!

– Mi a csuda történt magával, Shadwell úr? – kérdezte Madame Tracy és megpróbálta karon fogni.

– Semmi a világon! A világon semmi!

Sikerült megragadni a karját. Shadwell, a gonosz elűzője erőtlenül hagyta vezetni magát.

Még sosem járt Madame Tracy lakásában, legalábbis ébren. Álmában selyemhuzatokkal, bársonyfüggönyökkel bútorozta be és egy csonka kúpra hasonlító illatozó tárggyal. Kétségkívül akadt gyöngyfüggöny a konyhácskába vezető ajtó előtt és egy ügyetlen módon asztali lámpává alakított Chiantis üveg. Madame Tracynek a divatosról alkotott elképzelése, akárcsak Azirafaelnek, valahol 1953 táján letáborozott. A szoba közepén állt egy bársonyterítővel letakart asztal, rajta kristálygömbbel, ami egyre inkább Madame Tracy megélhetésének forrása volt.

– Le kellene feküdnie, Shadwell úr – mondta ellentmondást nem tűrő hangon és bevezette a hálószobába. Shadwell túl zaklatott volt, hogy ellenkezzék.

– De a Newt kölök odakünn van – dünnyögte Shadwell. – Tudja ég, micsoda boszorkányos praktikáknak és bűbájnak áldozatja.

– Akkor biztosan megbirkózik vele – mondta Madame Tracy sietve, akinek elképzelése Newt helyzetéről valószínűleg közelebb állt a valósághoz, mint Shadwell úr gyanúja. – És biztosan nem akarná, hogy fölizgassa magát, Shadwell úr, csak heveredjen le, mindjárt főzök egy jó teát.

Elviharzott, csak a gyöngyfüggöny zörgött a nyomában.

Shadwell hirtelen egyedül maradt, amennyire zaklatott elméjével képes volt fölfogni, egy olyan ágyban, aminek bűnös történelme volt. Jelenleg képtelen volt eldönteni, hogy ez jó, avagy rossz dolog-e. Körülnézett.

Madame Tracy erotikáról alkotott elképzelései abból az időből származtak, amikor a fiatal úrfik még abban a hiszemben nőttek föl, hogy az asszonyok labdával tömték ki a blúzaikat és Brigitte Bardot-t minden mulatságos felhang nélkül szexi cicababának lehetett nevezni. Valahol időközben, egy engedékenyebb pillanatában úgy gondolta, hogy a pihe-puha szőrme- és plüssállatkák intim, kokettes hangulatot kölcsönöztek.

Shadwell egy ideig egy hatalmas, elnyűtt játékmackót nézegetett, aminek a fél szeme már hiányzott és leszakadt az egyik füle. Talán Mackó úr volt a neve.

A másik irányba tekintett. Egy hálószobainas állványon akadt meg a szeme, ami nagy vonalakban egy kutyára emlékeztetett, de lehet, hogy görény volt. Vidám mosollyal.

– Agh – nyögte.

Az emlékek visszatértek. Tényleg megtette. Amennyire tudta, a Hadsereg történelmében még soha senki nem űzött el démont. Sem Hopkins, sem Siftings, sem Diceman. Talán még Narker boszorkányvadász számvevő őrmester sem[38], aki a legtöbb boszorkányt leplezte le. Előbb utóbb minden sereg megtalálja a csodafegyverét, ami most már a Boszorkányvadász Hadseregre is igaz volt, ráadásul ott volt Shadwell karja végén.

Hát ennyit a „nem lövünk elsőnek” elvről! Egy kicsit kipiheni magát, aztán reszkessenek a Sötétség Seregei...

Mikor Madame Tracy visszatért a teával, már horkolt. Madame Tracy halkan kihátrált és taktikusan becsukta maga mögött az ajtót, ugyanis alig fél óra múlva szeánsza lesz.

Bár Madame Tracy minden mércével mérve meglehetősen ostoba volt, bizonyos esetekben akadtak jó megérzései. Amikor az okkult tudományokban való pancsikolásról volt szó, érvelése egyenesen hibátlan volt. Pancsikolás közben rájött, hogy ez az, amit a kuncsaftjai akartak. Nem akartak nyakig belemerülni, nem voltak kíváncsiak a Tér és Idő többsíkú kozmológiájára, csak tudni akarták, hogy a kedves mama jól érzi magát most, hogy már meghalt. Éppen annyi okkultizmusra volt szükségük, amennyi egyszerű életükbe belefért és lehetőség szerint alkalmanként nem volt hosszabb negyvenöt percnél, ami után tea és némi sütemény következhetett.

Nem voltak vevők a furcsa gyertyákra, illatosítókra, kántálásra és misztikus rúnákra. Madame Tracy még a Nagy Arkánum egynémely lapját is kiszedte a tarot-paklijából, mert a külsejük sokszor fölzaklatta az embereket.

Emellett gondosan föltett főni egy fazék babot, mert nincs annál megnyugtatóbb, mint a hagyományos angol konyha illatai, amik a szomszédos szobából szivárognak át.

.oOo.

Kora délután volt, az eget lassan teljesen ellepték a fáradt ólomszín felhők. Hamarosan esni fog, sűrű, vakító fátyolban. A tűzoltók remélték, hogy nemsokára. Minél hamarabb, annál jobb.

Igen gyorsan a helyszínre értek, a fiatalabb tűzoltók pedig izgatottan futkostak föl-alá, kigöngyölítették a locsolócsöveket és suhogtatták a fejszéiket. Az öreg tűzoltók már első blikkre tudták, hogy a háznak annyi és még abban sem voltak biztosak, hogy a tűz az eső ellenére nem terjed-e át a szomszédos épületekre. Egy fekete Bentley fordult be csikorgó kerekekkel a sarkon és nagyjából száz kilométeres sebességgel, a járdán hajtott tovább, aztán hatalmas fékcsikorgással állt meg úgy egy centire a könyvesbolt falától. Egy mélységesen izgatott, napszemüveges fiatalember pattant ki a vezetőülésről és a lángokban álló könyvesbolt felé iramodott.

Egy tűzoltó állta el az útját.

– Ön ennek az üzletnek a tulajdonosa? – kérdezte a tűzoltó.

– Ne legyen ostoba! Úgy nézek én ki, mint aki könyvesboltot vezet?

– Ezt nem tudhatom, uram. A megjelenés olykor nagyon megtévesztő lehet. Példának okáért, én egy tűzoltó vagyok. Ugyanakkor, ha társasági körülmények között, mit sem tudván foglalkozásomról az emberek általában azt gondolják, hogy könyvelő, vagy aligazgató vagyok. Képzeljen el engem egyenruha nélkül, uram, hétköznapi ruhában. Milyen embernek látna engem, de őszintén?

– Seggfejnek – mondta Crowley és berohant a könyvesboltba.

Ezt könnyebb leírni, mint megtenni, tekintetbe véve, hogy féltucat tűzoltót, két rendőrt és egy csomó érdekes soho-i éjszakába illő embert[39] kellett megkerülnie, akik már korán az utcán voltak és izgatottan beszélgettek egymás közt a társadalom ama rétegéről, amely földobta a délutáni hangulatot.

Crowley átfurakodott közöttük. Pillantásra sem méltatták. Aztán kinyitotta az ajtót és belépett a lángok közé.

Minden égett.

– Azirafael! – kiáltotta. – Azirafael, te... te ostoba... Azirafael! Itt vagy?

Nem jött válasz. Csak az égő papíron csámcsogó lángnyelvek, a forróságtól kidurranó üvegek pukkanásai és a lezuhanó gerendák robajai hallatszottak.

Crowley tekintete vadul ide-oda járt a boltban, kétségbeesetten kereste az angyalt, a segítséget.

Az egyik sarokban eldőlt egy lángoló könyvespolc, pernyét és égő könyveket repítve szét maga körül. Mindenütt égett a tűz, de Crowley nem törődött vele. Bal nadrágszára füstölögni kezdett; egyetlen nézéssel eloltotta.

– Halihó? Azirafael! Az Is... a Sá... valaki szerelmére, Azirafael!

A bolt ablakát kívülről betörték. Crowley riadtan megfordult, aztán egy jól irányzott, erős vízsugár mellbe találta és feldöntötte.

Napszemüvege lerepült és egy égő polc alá csúszott, ahol máris olvadt fekete tócsává változott. Sárga macskaszemek villantak elő. Bőrig ázva és gőzölögve, hamutól kormosan, négykézláb mászkálva annyira nem volt laza, amennyire csak lehetett. Azirafaelt, a felfoghatatlan tervet és Odaföntöt, meg Odalentet szidta.

Aztán lenézett és meglátta. A könyv, amit az a csaj az autóban felejtett Tadfieldben szerda éjjel. Kicsit megpörkölődött már, de ettől eltekintve csodálatosan ép maradt. Fölvette, kabátzsebébe gyűrte, aztán bizonytalanul fölállt és leporolta magát.

Fölötte beomlott a mennyezet. Az épület hangos robajjal, lángoló gerendák és áthevült téglaeső közepette magába roskadt.

Odakint a rendőrség igyekezett távol tartani a bámészkodókat, miközben egy tűzoltó minden esetleges érdeklődőnek azt magyarázta:

– Nem tudtam megállítani. Biztosan őrült volt, vagy részeg. Egyszerűen berohant. Nem tudtam megállítani. Őrült. Egyenesen beszaladt. Szörnyű halál. Szörnyű, szörnyű. Csak úgy, egyszerűen berohant...

Crowley ekkor lépett ki a lángok közül.

A tűzoltók és rendőrök rámeredtek, s látván az arckifejezését, egy tapodtat sem mozdultak.

Beszállt a Bentleybe, kitolatott az útra, megkerült egy tűzoltóautót, aztán kivágódott a Wardour Streetre és a szürkületbe hajló délutánba.

Mindenki a távolodó autót figyelte.

– Ilyen időben föl kéne kapcsolnia a lámpáit – szólalt meg végül egy rendőr.

– Főleg, ha így vezet. Veszélyes is lehet... – mondta egy másik tompa, színtelen hangon, aztán csak álltak tovább a lángoló romok fényében és azon tűnődtek, hogy mi történhetett azzal a világgal, amit ismertek.

Villám kékesfehér fénye hasított a komor felhők közé az égen, aztán szinte fájdalmas dörgés robajlott a házak között. Végül szakadni kezdett az eső.

Vörös motoron ült. Nem amolyan barátságos Honda-vörös volt; mély, vérvörös, dús, sötét és gyűlöletes színű motoron. A motor minden más tekintetben normálisnak látszott a kardot leszámítva, amit az oldalára szíjaztak.

A sisak karmazsin színű volt, a bőrdzseki pedig olyan, akár az óbor. A hátára rubin szegecsekkel három szó volt kirakva: A POKOL ANGYALAI.

Tíz perccel múlt délután egy óra, mintha sötétedett volna, esős és párás volt az idő. Az autópálya csaknem kihalt volt, a vörösbe öltözött vöröshajú csaj pedig lusta mosollyal az arcán robogott vörös motorján.

Eddig jól telt a nap. Volt valami a gyönyörű nő látványában, aki csodaszép motoron, bőrdzsekiben, a motor oldalára szíjazott karddal száguld, ami nagy hatással volt bizonyos férfiakra. Eddig négy utazó ügynök próbált versenyezni vele, így Ford Sierrák darabjai díszítették a szalagkorlátot, a lehajtókat és a hidakat egy negyven mérföldes szakaszon.

Ő is lehajtott a következő pihenőnél, leparkolt és besétált a Vidám Hízó nevű kávézóba. Csaknem üres volt. Egy unatkozó pincérnő zoknit foltozott a pult mögött és egy csapat fekete bőrruhás masszív, koszos és szőrös motoros állt egy még magasabb, feketekabátos, alak körül. Az illető megfontoltan játszott egy valaha volt félkarú rablóval, amit monitorral szereltek föl és KÉRDEZEK-FELELJ matricával látták el.

A közönség gyakran beleszólt a játékba:

– D a helyes válasz! A Keresztapa tutira több Oscart kapott, mint az Elfújta a szél!

– Marionett! Sandie Shaw! Becsszó! Hótbiztos!

– 1666!

– Nem, te melák! Az a tűz volt! A pestis 1665-ben volt!

– B - a kínai Nagy Fal nem tartozik a világ hét csodája közé!

Négy témakör volt: Popzene, Sport, Napjainkban és Általános. A magas motoros, aki nem vette le a sisakját látszólag céltalanul és közömbösen nyomkodta a gombokat, ennek ellenére nyerésre állt.

A vörös motoros a pulthoz lépett.

– Egy csésze teát kérek, meg egy sajtos szendvicset – mondta.

– Egyedül van, kedvesem? – kérdezte a pincérnő átnyújtva a teáscsészét és egy fehér, szögletes, lapos és kemény tárgyat egy másik tányéron.

– A barátaimat várom.

– Ah – sóhajtotta a pincérnő. – Jobb idebent várni. Odakint elszabadult a pokol.

– Nem – mondta a motoros. – Még nem.

Az ablak mellé ült, ahonnan jól látta a parkolót és várt. Közben hallgatta az automata körül zajló beszélgetésfoszlányokat.

– Ez új „Hányszor állt hadban Anglia Franciaországgal 1066 óta?”

– Húsz? Á, sose húsz... ó. Mégis. Nahát.

– Amerikai-Mexikói háború? Ezt tudom. 1845 június. D... montam! Montam!

A második legalacsonyabb motoros, Böllér (205cm) odasúgott a legalacsonyabb motorosnak, Hájasnak (203cm):

– Mi van a Sporttal? – egyik kezének bütykein tetovált SZÉP, másikon CSÚF felirat virított.

– Ez olyan véletlen hogyishívják. Az van benne. Mikrocsippekkel csinájják. Van benne mittomén egy millió kérdés a RAM-jában – jobb kezén JOBB, balján BAL tetoválás volt olvasható.

– Popzene, Napjainkban, Általános Ismeretek, meg Háború. Csak mer' eddig még nem láttam a „Háborút” benne. Ezért kérdeztem – mondta Böllér, hangosan megropogtatta az ujjait, aztán kinyitott egy dobozos sört. Egy hajtásra kiitta a felét, öblöset böfögött utána, aztán felsóhajtott. – Csak szeretném, ha több kérdés lenne a francos Bibliából.

– Mer'? – kérdezte Hájas, aki sosem gondolta volna, hogy Böllér olvasta a Bibliát.

– Emlékszel arra a brightoni balhéra?

– Ja, igen. Benne voltál a Kriminálisban – monda Hájas némi irigységgel a hangjában.

– Na, ott kellett laknom abba a hotelba, amíg a muter dolgozott. Három hónapig. És semmi sem volt ottan, csak Biblia, amit a Gideon hagyott hátra. Úgy belemegy az ember fejébe.

Egy másik motor, koromfekete, csillogó járgány állt meg a parkolóban.

Kinyílt a kávézó ajtaja. Hűvös szél csapott be a terembe; egy fekete bőrruhába öltözött, rövid fekete szakállas férfi sétált be és leült a vörös hajú nő mellé az asztalhoz. A játékautomata körül álldogáló motorosok hirtelen rájöttek, hogy milyen éhesek és megbízták Skuzzt, hogy hozzon neki valamit enni. Csak a szótlan játékos nem éhezett meg, tovább játszott és nyert a gépen, miközben jutalma csörögve gyarapodott a gép alján lévő tálcában.

– Mafeking óta nem láttalak – mondta Vörös. – Mit csináltál azóta?

– Elég elfoglalt voltam – mondta Fekete. – Sok időt töltöttem Amerikában. Volt pár rövid utam szerte a világban. Csak agyonütöttem az időt.

(– Hogyhogy nincsen szték meg vesepecsenye? – kérdezte Skuzz sértődötten.

– Azt hittem, hogy van, de úgy látszik, elfogyott – értetlenkedett a pincérnő.)

– Mókás, hogy így találkozunk ismét – mondta Vörös.

– Mókás?

– Tudod, évezredekig vártunk a nagy napra és végre itt van. Olyan ez, mint a karácsony. Vagy a születésnap.

– Nekünk nincs születésnapunk.

– Nem mondtam, hogy van, csak olyan érzés.

(– Úgy néz ki – mondta a pincérnő –, hogy kifogytunk mindenből, csak az a szelet pizza maradt.

– Van rajta ankóvia? – kérdezte Skuzz rosszkedvűen. Négyük közül senki sem szerette az ankóviát és az olivát.

– Igen. Ankóvia és oliva. Kéri?

Skuzz szomorúan megrázta a fejét. Korgó gyomorral sétált vissza a többiekhez. Nagy Ted mindig ingerült volt, ha éhesen maradt és ha Nagy Ted ingerült volt, az rosszat jelentett.)

Új kategória tűnt föl a képernyőn. Most már Popzene, Napjaink, Éhínség és Háború témákban jöttek a kérdések. A motorosok már kevésbé ismerték az 1846-os Ír Burgonyaválság, az 1315-ös Nagy Angol Éhínség és az 1969-es San Franciscó-i Droghiány történelmi jelentőségét, de a játékos továbbra is hibátlanul válaszolt a kérdésekre, amiket a gép újabb és újabb zörgéssel és csilingeléssel jutalmazott.

– Délen kicsit trükkös az idő – mondta Vörös.

Fekete a gyülekező felhőkre sandított.

– Nekem nem úgy tűnik. Mindjárt kitör a vihar.

Vörös a körmeit nézegette.

– Az jó. Nem is lenne ugyanaz, ha nem kapnánk egy jó kiadós vihart. Tudjuk már, hogy milyen messzire kell mennünk?

– Pár száz mérföld – vonta meg a vállát Fekete.

– Valahogy azt hittem, kicsit hosszabb lesz az út. Ennyi várakozás után alig pár száz mérföld.

– Nem az utazás – mondta Fekete –, hanem a megérkezés számít.

Odakintről dübörgés hallatszott. Motorkerékpár hangja volt, de mintha kilyukadt volna a kipufogódob és rosszul lett volna beállítva a motor. Látni sem kellett a motort, hogy hozzáképzeljék a fekete füstfelhőt, ami a nyomában járt, sem az olajfoltokat, amiket maga mögött hagyott. Néhol kisebb alkatrészek potyogtak belőle.

Fekete a pulthoz lépett.

– Négy teát kérek – mondta. – Az egyiket feketén.

Kinyílt az ajtó. Egy poros fehér bőrruhába öltözött fiatal férfi lépett be, a szél üres műanyagzacskókat, újságot és csomagolópapírt sodort be. Úgy táncoltak a lába körül, mint izgatott gyerekek, aztán ernyedten hullottak a padlóra.

– Négyen vannak, kedveském? – kérdezte a pincérnő. Igyekezett tiszta csészéket és kanalat találni... hirtelen úgy tűnt, a teljes készlet olaj- és zsírfoltos volt, az evőeszközökre pedig foltokban tojás száradt.

– Annyian leszünk – mondta a feketeruhás, elvette a teákat, visszasétált az asztalhoz és leült két társa mellé.

– Láttátok már? – kérdezte a fehérruhás fiú.

Megrázták a fejüket.

A játékautomata körül kisebb vita bontakozott ki (jelenleg Háború, Éhínség, Környezetszennyezés és Popzene 1962-1979 témakörökben jöttek a kérdések).

– Elvis Presley? Akkor C. 1977-ben dobta föl a talpát, nem?

– Nem. D. 1976. Tuti.

– Ja, akkor, amikor Bing Crosby.

– Meg Marc Bolan. Ő is meghalt. Nyomd meg a D-t. Gyerünk.

A magas figura egyik gombot sem nyomta meg.

– Mos meg mi a baj? – kérdezte Nagy Ted ingerülten. – Gyerünk, nyomj mán D-t.

NEM ÉRDEKEL MIT MOND felelte a magas, fekete alak a sisak mögül. EGY UJJAL SEM NYÚLTAM HOZZÁ.

Az asztalnál ülő három alak fölkapta a fejét.

– Mikor jöttél meg? – kérdezte Vörös.

A magas alak odasétált az asztalhoz, magára hagyva a döbbent motorosokat és a nyereményét.

SOHA NEM IS MENTEM EL mondta, hangja olyan volt, mint visszhang a sötét, kihalt helyeken, sűrű, szürke és halott. Ha ez a hang írás lenne, amit kőbe véstek sok-sok évvel ezelőtt, csak egy név és két évszám volna.

– Kihűl a teád, uram – mondta Éhínség.

– Sok idő telt el – mondta Háború.

Villámlott és csaknem rögtön utána dörgött az ég.

– Szép időnk van hozzá – mondta Szennyezés.

IGEN.

A motorosokat egyre inkább elbizonytalanította a párbeszéd. Nagy Ted vezetésével odabotorkáltak az asztalhoz és a négy idegenre bámultak.

Nem kerülte el a figyelmüket, hogy mind a négynek A POKOL ANGYALAI felirat díszelgett a dzsekijén. Emellett nagyon firnyákosnak tűntek az Angyalokhoz képest: például túl tiszták voltak és egyikük sem úgy nézett ki, mint aki bárkinek is eltörte volna a karját csak azért, mert vasárnap délután volt és nem volt semmi a tévében. És az egyik nő volt, hozzá, és nem valaki mögött utazott, hanem saját motorja volt, mintha joga lenne az ilyesmihez.

– Szóval ti vagytok a Pokol Angyalai, he? – kérdezte Nagy Ted gúnyosan. Ha van valami, amit a Pokol Angyalai nem szenvedtek, azok a hétvégi motorosok[40] voltak.

A négy idegen bólintott.

– És melyik részből jöttetek?

A Magas Idegen Nagy Tedre nézett, aztán fölállt. Furcsa mozdulat volt; ha a sötétség óceánjának partján állnának kempingszékek, azok nyílnának ki így.

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna kihajtogatnia magát. A bukósisakja koromfekete volt és teljesen eltakarta az arcát. Ráadásul abból a fura műanyagból készült, jegyezte meg Nagy Ted, amiben csak a saját fejét látta az ember.

JELENÉSEK mondta a Magas Idegen. HATODIK RÉSZ.

– Másodiktól nyolcadik szakaszig – tette hozzá a fehér fiú készségesen.

Nagy Ted rájuk meredt. Az állkapcsa elkezdett kidagadni és egy vékony ér jól láthatóan lüktetett a halántékán.

– Az meg mit jelent? – kérdezte.

Valaki megrángatta a kabátujját. Böllér volt az. A kosz alatt egészen látványosan elsápadt.

– Aztat jelenti, hogy gáz van – mondta Böllér.

Akkor a Magas Idegen egyik halvány kesztyűs kezével fölnyúlt és fölcsapta a bukósisak rostélyát, Nagy Ted pedig életében először azt kívánta, bárcsak tisztes polgár lett volna.

– Jézus Krisztus – nyögte.

– Szerintem bármelyik percben itt lehet – mondta Böllér türelmetlenül. – Talán parkolóhelyet keres a motorjának. Menjünk, azt' csatlakozzunk valami irgalmas rendhez, vagy mi...

Ám Nagy Ted legyőzhetetlen butasága pajzs és páncél volt az elméje előtt. Nem mozdult.

– Azannya – mondta. – A Pokol Angyalai.

Háború flegmán tisztelgett.

– Az bizony, Nagy Ted – mondta. – A legjava.

Éhínség bólintott.

– A Régi Banda – mondta.

Szennyezés levette a sisakját és megrázta hosszú, fehér haját. Járványtól vette át a stafétabotot, aki a penicillinről dünnyögött valamit, amikor 1936-ban visszavonult. Ha az öregfiú tudta volna, milyen lehetőségeket rejt még a jövő...

– Mások csak ígérgetnek – mondta – mi megtartjuk.

Nagy Ted a Négy Lovasra nézett.

– Én már láttalak titeket – mondta. – Rajta voltatok annak a Blue Oyster Cult lemeznek a borítóján. Rólad meg van egy gyűrűm... a... a fejed van rajta.

MINDENHOL OTT VAGYOK.

– Azannya – Nagy Ted arca egészen belegyűrődött a mentális erőfeszítésbe.

– Azt' miféle motorotok van? – kérdezte.

.oOo.

A vihar még vadabbul tombolt a mészégető gödör körül. A kötélen lógó autókerék veszélyesen imbolygott a szélben. Olykor egy vaslemez, valamelyik házépítő tetőfedő hősies próbálkozásának emlékműve gördült tova, odakint zörögve.

Az Ők összebújtak és Adamre meredtek, aki mintha megnőtt volna. Eb ült és morgott, azon gondolkozott, hogy milyen szagokat fog elveszíteni. A Pokolban csak kénkőszag volt, és... és... és... hát az a lényeg, hogy nem voltak szukák sem.

Adam izgatottan járt-kelt és hadonászott magyarázat közben.

– És annyit játszunk, amennyit akarunk – mondta. – Fölfedezősdit, meg mindent. Fogadok nemsokára újra ki tudom növeszteni a dzsungeleket.

– De... de.. ki fog akkor, tudod, főzni, meg mosni, meg ilyesmit? – kérdezte Brian reszkető hangon.

– Nem kell többé ilyet csinálni – mondta Adam. – Olyan kaját eszel, amilyet akarsz, csipszet, hagymakarikát, kekszet, amit akarsz. És nem kell új ruhát venned, vagy fürdened, ha nem akarsz. Meg iskolába se kell menni. Meg nem kell csinálni semmit, amit nem akarsz. Hát nem lenne isteni?

.oOo.

A Kookamundi Dombok fölött lassan fölkelt a Hold. Nagyon fényesen ragyogott ma éjjel.

Johnny Két Csont a sivatag vörös tengerében egy mélyedésben, ült. Szent hely volt, két ősi szikla között, ami még az Álom-korból maradt meg, az idők kezdete óta. Johnny Két Csont vándorlása lassan a végére ért. Arcát és mellkasát vörös agyaggal festette ki és egy ősi dalt énekelt, ami a hegyeket írta le és róluk szólt, közben pedig lándzsájával mintákat rajzolt a homokba.

Két napja nem evett már és nem is aludt. Közeledett a transzszerű állapot, aminek segítségével eggyé válhat a Bozóttal és beszélhet az ősök szellemével.

Már közel járt.

Nagyon közel...

Nagyot pislogott és csodálkozva nézett körbe.

– Bocsáss meg, drága fiam – mondta saját magának hangosan, pontosan kiejtett szavakkal –, meg tudnád mondani, hol vagyok?

– Ki szólt? – mondta Johnny Két Csont.

Szóra nyílt a szája. – Én.

– Gondolom te az egyik ősöm vagy, igaz? – kérdezte Johnny tűnődve.

– Ó, kétségkívül drága fiam, kétségkívül. Bizonyos szempontból. Most pedig visszatérhetnénk az eredeti problémához... Hol vagyok?

– De ha tényleg az egyik ősöm vagy – folytatta Johnny Két Csont – miért beszélsz úgy, mint egy homokos?

– Ah, Ausztrália – mondta Johnny Két Csont szája, olyan tisztán formázva a szavakat, mintha előtte kifertőtlenítette volna. – Haj-jaj. Hát, mindenesetre köszönöm.

– Halló? Halló? – mondta Johnny Két Csont.

Ült a homokban és várt, csak várt, de válasz nem érkezett.

Azirafael továbbállt.

.oOo.

Citron Deux-Chevaux egy tonton macoute, utazó houngan[41] volt: vállára vetett zsákjában mágikus növények, gyógyfüvek, egy vadmacska darabjai, fekete gyertyák, szárított halfajta bőréből készül por, döglött százlábú, fél üveg Chivas Regal, tíz szál Rothmans és egy Haiti kalauz[42] című magazin lapult.

Fölemelte a kést és gyakorlott mozdulattal levágta a fekete kakas fejét. Vér áztatta a kezeit.

– Loa jöjj velem – kántálta. – Gros bon ange jöjj hozzám!

– Hol vagyok? – kérdezte.

– Te vagy a Gros Bon Ange? – kérdezte magától.

– Szerintem ez egy kissé személyes kérdés – felelte. – Mármint, ahogy a dolgok állnak mostanság. De próbálkozunk, próbálkozunk, amennyire csak tőlünk telik.

Citron azon kapta magát, hogy a kakas felé nyúl.

– Meglehetősen szokatlan helye ez a főzéshez, nem gondolja? Idekint a dzsungelben, mármint. Piknik? Miféle hely ez?

– Haiti – felelte.

– Az árgyélusát! Ez is mellé. Lehetne rosszabb is. Ah, mennem kell. Isten áldja.

Citron Deux-Chevaux egyedül maradt a fejében.

– Ennyit a Loákról – dünnyögte magának és egy darabig csak bámult a semmibe. Aztán beletúrt a zsákjába és elővette a Chivas Regalt. Legalább két módja van az ember zombivá változtatásának. Citron úgy döntött, a könnyebbiket választja.

A fövenyen hangosan zúgtak a hullámok, a pálmafák reszkettek.

Vihar közeledett.

.oOo.

Kigyúltak a fények. A Nebraskai Elektromos Vezeték Evangélikus Kórus belekezdett a „Jézus a szerelő életem kapcsolótábláján” kezdetű zsoltárba és csaknem teljesen elnyomták a szél zúgását.

Marvin O. Bagman megigazította a nyakkendőjét, ellenőrizte a mosolyát a tükörben, rácsapott személyi asszisztense fenekére (Miss Cindi Kellerhals, aki három évvel ezelőtt júliusban a Hónap Cicababája volt Penthouse-ban, de mindez már a múlté, mióta megtért) és kisétált a stúdióba.

Jézus nem szakítja meg a vonalat, amíg beszélsz,

Ha veled van, nem lesz túlfizetés,

Mert tételesek a tarifák a számlán,

Ő a szerelő életem kapcsolótábláján

énekelte a kórus. Marvin kedvelte ezt a dalt. Ő maga írta.

Több dalt is szerzett már: „Boldog Miszter Jézus”, „Jézus, lakhatok-e nálad?”, „A jó öreg égő kereszt”, „Jézus a matrica lelkem lökhárítóján”, valamint a „Ha elragadna a mámor, ragadd meg a kormányt”. A dalok megvásárolhatóak voltak Jézus az én cimborám címmel (LP, kazetta és CD) és négypercenként reklámozták a Bagman Evangelikus Televízió műsoraiban.[43]

Attól függetlenül, hogy a dalok nem rímeltek, s mintegy törvényszerűen semmi értelmük nem volt, valamint eltekintve attól, hogy Marvin, aki túlzottan muzikális sem volt egytől egyik régi countryzenék dallamait lopkodta össze, a Jézus az én cimborám már négymillió példányban kelt el.

Marvin countryzenészként kezdte, régi Conway Twitty és Johnny Cash dalokat énekelt.

Rendszeresen adott élő koncerteket a San Quentin börtönből, amíg a Polgárjogi aktivisták be nem perelték különös kegyetlenség vádjával.

Marvin akkor lett vallásos. Nem a csendes magának való hívő lett, aki jókat cselekszik és jobb életet él, nem is az a fajta, aki öltönyben és nyakkendőben ajtótól ajtóig járva árulja a bibliát; hanem az a fajta, aki létrehozza a saját kábeltévéjét és ráveszi az embereket, hogy küldjenek pénzt.

Kitalálta a tökéletes TV-mixet, Az Erő Órája Marvinnal címmel. Négy háromperces dal az albumról, húsz perc tisztítótűz és pokol és öt perc emberek gyógyítása. (A maradék huszonhárom percben hízelgett, könyörgött, fenyegetőzött és kéregetett, olykor egyszerűen csak kérte a pénzt.) Kezdetben még vendégeket is hívott a stúdióba, hogy meggyógyítsa őket, de aztán túl komplikált lett, így végül a nézők mentális kéréseinek eleget téve, szerte Amerikában a televízió előtt ülő nézőket gyógyította meg csodálatos módokon. Ez sokkal egyszerűbb volt, nem kellett színészeket fizetnie és senki sem tudta leellenőrizni a gyógyítások sikerességét.[44]

A világ sokkal bonyolultabb hely, mint az emberek hiszik. Sokan például úgy gondolták, hogy Marvin nem igazi Hívő mert sok pénzt keresett a felhajtással. Tévedtek. Marvin tiszta szívéből hitt és a befolyt pénz javarészét olyasmire költötte, ami szerinte a Úr keze munkája volt.

A vonalak sosem foglaltak

És a végén mindig ott vár

Csak tárcsázd J-É-Z-U-S, díjtalan

Ő a szerelő életem kapcsolótábláján.

Véget ért az első szám, Marvin pedig belépett a kamerák kereszttüzébe és csöndre intette közönségét. A vezérlőben a hangtechnikus lekeverte a tapsvihart.

– Testvéreim! Köszönöm, köszönöm! Hát nem csodálatos ez a dal? Ne feledjétek, ez, és sok más kellemes zsoltár megtalálható a Jézus, az én cimborám című albumon, Hívjátok a 0-800-CASH számot és adakozzatok.

Elkomolyodott.

– Testvéreim. Üzenetet hoztam, sürgős üzenetet az Úrtól nektek, férfiaknak, asszonyoknak, gyermekeknek és barátoknak. Az Apokalipszisról akarok beszélni. Benne van a Bibliában, a Jelenések könyvében, amit az Úr mondott el Szent Jánosnak Patmoszon, és benne van Dániel könyvében. Az Úr mindig nyíltan beszél barátaim – a jövőről is. Tehát mi fog történni?

– Háború. Járvány. Éhínség. Halál. Vérré válik a víz. Földrengés és nukleáris rakéták. Szörnyű idők jönnek, testvéreim és csak egyféleképpen kerülhetjük el.

– Mielőtt eljön a pusztulás, mielőtt az Apokalipszis Négy Lovasa nekivág, mielőtt a nukleáris rakéták lecsapnak a hitetlenekre, eljő az Elragadtatás.

– De mi az az Elragadtatás, kérditek joggal.

– Mikor itt az idő, testvéreim, az Igaz Hívőket elragadja a szél és a levegőbe emelkedünk, mindegy hol vagytok éppen: munkában, az autótokban ülve, a fürdőkádban, vagy éppen otthon, Bibliátokat olvasgatván. Hirtelen fölragad a lég, tökéletes és ép testben, aztán onnan láthatjátok majd, miként jön el a pusztulás a Földre. Csak a hívők menekülnek meg, csak az újjászületettek kerülik el a fájdalmat, a halált és a rettegést. Aztán eljön a nagy csata Menny és Pokol között, a Mennyország pedig elpusztítja az Alvilág seregeit, Isten eltörli a szenvedés könnyeit és nem lesz több halál, szenvedés, sírás és fájdalom. És attól fogva örökkön örökké...

hirtelen elhallgatott.

– Nem mondom, szép próbálkozás – mondta teljesen más hangon – csak nem így fog történni. Nem igazán.

– Vagyis, igaza van a tűz, meg a háború, meg ilyesmik kapcsán, de ez az Elragadtatás... hát, ha látnák a Mennyországot... hosszú tömött sorok, ameddig a képzelet ellát és ott vagyunk mi, lángoló kardokkal a kezünkben légiószámra... vagyis, amit mondani akarok az az, hogy kinek van ideje körbejárni az emberek között és fölkapni őket a levegőbe, másokat meg hagyni, hogy elpusztuljanak a radioaktív felhőkben, meg járványokban? Mármint ha így képzelte el az erkölcsiségét a dolognak.

– Ami pedig a Mennyország biztos győzelmét illeti... Hogy őszinte legyek, ha ez már előre el lenne döntve, akkor semmi szükség nem volna rá, igaz? Csak egyszerű propaganda az egész. Csak ötven százalék esélyünk van, hogy mi kerülünk ki győztesen. Ilyen erővel egy sátánista hotline-nak is küldhetik a pénzüket és fogadhatnak, bár meg kell vallanom, ha tűz esik az égből és a vérré változott tengerek megáradnak, maguk mind csak polgári áldozatok lesznek. A nagy háborúságban megölnek mindenkit, aztán majd Isten szétválogatja... nem igaz?

– Szóval elnézést a szóáradatért, csak egy gyors kérdésem lenne... Hol vagyok?

Marvin O. Bagman lassan és biztosan ellilult.

– Itt az Ördög! Uram, védj meg engem! Az ördög beszél rajtam keresztül – fakadt ki, aztán közbevágott. – Ó, dehogyis, sőt éppen ellenkezőleg. Angyal vagyok. Ah, akkor ez Amerika, ugye? Sajnálom, hogy nem maradhatok...

Elhallgatott. Marvin megpróbálta szóra nyitni a száját, de semmi sem történt. Akármi bújt is belé, körülnézett. Végignézett a kameramannokon és asszisztenseken, akik még nem törtek ki zokogásban, vagy nem a rendőrséget hívták.

– Jaj nekem – mondta. – Adásban vagyok?

.oOo.

Crowley százhússzal robogott az Oxford Streeten.

Benyúlt a kesztyűtartóba a tartalék napszemüvegéért, de csak kazettákat talált. Ingerülten megragadott egyet találomra és benyomta a magnóba.

Bachot szeretett volna, de beérte volna a Travelling Wilburys-zel is.

All we need is, Radio Gaga, énekelte Freddie Mercury.

El innen, gondolta Crowley.

Befordult a Marble Arch körforgalmába, menetiránnyal szemben, úgy kilencvennel. Villámok cikáztak London egén, akár a neonfények.

Ólomszürke ég London felett, gondolta Crowley. És tudtam, hogy közel a vég. Ki is írta? Chesterton, ha igaz. Az egyetlen huszadik századi költő, akinek volt fogalma az Igazságról.

A Bentley kifelé tartott Londonból, Crowley pedig hátradőlt a vezetőülésben és a megpörkölődött Agnes Nutter Szép és Pontos Próféciáit lapozgatta.

A könyv vége felé talált egy könyvjelzőt, ami egy gondosan összehajtogatott papírlap volt, rajta Azirafael gyöngybetűivel. Kihajtogatta (közben a Bentley visszaváltott hármasba és legyorsult egy teherautót, ami váratlanul bukkant elő egy mellékutcából), aztán elolvasta.

Aztán még egyszer elolvasta és érezte, hogy összeszorul a gyomra.

Az autó hirtelen irányt váltott. Immár a kis Oxfordshire-i városka, Tadfield felé tartott. Egy óra alatt ott lehet, ha siet.

Végül is, nem volt igazán máshová mennie.

Lejárt a kazetta és bekapcsolt a rádió.

– ...Kertészek Órája, ezúttal Tadfieldből, a helyi Kertészeti Klubból. Legutóbb 1953-ban jártunk itt egy nagyon kellemes nyáron és ha még emlékeznek, Oxfordshire keleti részén, dús termőtalaj terül el, ami nyugatra lassan mészkővidékbe csap át. Az a fajta hely, ahol bármit ültetünk, csodálatosan fog kinézni, ha megnő, igaz, Fred?

– Így van! – felelte Fred Windbright professzor, a Királyi Botanikai Társaság képviselője. – Magam sem mondhattam volna különbül.

– Nagyszerű... az első kérdés Mr. R. P. Tyler úrtól érkezik, aki a hely Lakóközösség Szóvivője, ha nem tévedek.

– Úgy van. Nos, én lelkes rózsatermesztő vagyok, de a díjnyertes Molly McGuire rózsáimnak tegnap lehullott pár levele, amikor határozottan halnak kinéző dolgok hullottak a környéken. Mit javasolnak ez ellen azon kívül, hogy hálót feszíthetek a kertem fölé? Már írtam a Társaságnak is...

– Meglehetősen ritka probléma, úgy vélem. Harry?

– Mr. Tyler, hadd kérdezzem meg... ezek a halak frissek voltak, vagy mirelit?

– Frissek, úgy hiszem.

– Nos, akkor semmi gond, barátom, ha jól tudom errefelé véreső is esett nemrégiben... bárcsak a dombságon is hullana egy kevés, ahol nekem van kertem. Egy vagyont takaríthatnék meg a műtrágyán. Azt javaslom, hogy ássa be őket...

CROWLEY?

Crowley nem válaszolt.

CROWLEY, A HÁBORÚ ELKEZDŐDÖTT. ÉRDEKLŐDVE FIGYELTÜK, HOGY ELKERÜLTED A BEGYŰJTÉSEDRE KÜLDÖTT ÜGYNÖKÖKET.

– M-hm – értett egyet Crowley.

CROWLEY... MEGNYERJÜK EZT A HÁBORÚT. DE MÉG HA VESZÍTÜNK IS, AMI TÉGED ILLET, NEM FOG SZÁMÍTANI AMÍG EGY DÉMON IS MARAD A POKOLBAN, CROWLEY, AZT FOGOD KÍVÁNNI, BÁRCSAK HALANDÓ LENNÉL.

Crowley hallgatott.

A HALANDÓK REMÉNYKEDHETNEK A HALÁLBAN, VAGY A MEGVÁLTÁSBAN. TE SEMMIBEN NEM REMÉNYKEDHETSZ. CSAK A POKOL IRGALMÁRA SZÁMÍTHATSZ.

– Valóban?

CSAK TRÉFÁLTUNK, CROWLEY.

– Gnk – mondta Crowley.

– ...mint azt minden kertészkedő tudja, kétségtelenül ravasz kis figura ez a maga tibetije. Egyenesen a begóniák között bújik ki az alagútjából mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egy csésze teával megnyugtathatja, talán egy pirítósnyi jakvaj mellett, amit minden kert...

Statikus zörejek szakították félbe az adást.

Crowley kikapcsolta a magnót és az alsó ajkát harapdálta. Az arcát borító korom alatt sápadt volt, fáradt és ijedt.

Aztán hirtelen nagyon dühös lett. A modorukkal van a baj. Úgy beszélnek hozzá, mintha valami házinövény lenne, ami a szőnyegre hullatta a leveleit.

Aztán befordult egy sarkon, ahonnan az út már az M25-ösre vitte, ahonnan az M40-esen át eljuthat Oxfordshire-be.

De történt valami az M25-ösön. Valami, ami bántotta a szemét, ha egyenesen ránézett.

Az egykori M25-ös körgyűrűből egyetlen hatalmas autótenger látszott csupán, ami fölött, akár egy kántálás kürtök, szirénák, motorbőgés és mobiltelefon csörgés szállt. Mintha azt mondta volna – Hódolat a Sátánnak, a Világfalónak – mindez az ősi Mu sötét papságának elfeledett nyelvén.

Az Odegra rettegett jele gondolta Crowley, miközben megfordult az autójával és az északi körgyűrű felé indult. Én csináltam, az én bűnöm. Akármelyik másik autópálya is lehetett volna. Elismerem, szép munka volt, de megérte? Minden kicsúszott az irányítás alól. Nem a Menny és a Pokol irányítja a dolgokat. Olyan ez az egész, mintha a föld egyetlen nagy harmadik világbeli ország volna, ami megkaparintotta az atombombát...

Aztán elmosolyodott és csettintett. Egy napszemüveg materializálódott az orra előtt, a hamu pedig eltűnt a ruhájáról és a bőréről.

Az ördögbe is, ha már menni kell, miért ne stílusosan tegye az ember?

Halkan fütyörészve vezetett tovább.

Úgy fordultak rá az autópályára, akár a Pusztító Angyalok, ami fedte a valóságot.

A körülményekhez képest nem mentek túl gyorsan, tartották az egyenletes, százhatvanas tempót, mint akik biztosak voltak benne, hogy nélkülük nem kezdődik el a műsor. Igazuk volt. Az idő legalábbis amennyi még hátra volt – nekik dolgozott.

Mögöttük jött a másik négy motoros: Nagy Ted, Hájas, Böllér és Skuzz.

Mind nagyon izgatottak voltak. Most már igazán a Pokol Angyalai voltak és büszke némaságba burkolózva száguldottak.

Körülöttük dübörgött a mennydörgés, az autók, a szél fütyült a fejük mellett és esett az eső. A Lovasok után azonban teljes és halott csönd támadt. Majdnem tiszta, legalábbis, de bizonyosan halott.

Böllér törte meg a csöndet, amikor átkiáltott Nagy Tednek.

– Te mi leszel? – kérdezte.

– Micsoda?

– Azt mondtam, te mi...

– Hallottam mit mondtál. Azt hallottam. Mindenki hallotta, de hogy értetted? Eztet akarom tudni.

Böllér azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna a Jelenések Könyvére. Ha tudta, hogy benne lesz, akkor tüzetesebben átfutja.

– Arra gondolok, hogy ők az Apokalipszis Négy Lovasa, igaz?

– Motorosa – helyesbített Hájas.

– Ja. Az Apokalipszis Négy Motorosa. Háború, Éhínség, Halál, meg... meg a másik. Szennyezés.

– Ja, és?

– És azt mondták, hogy velük mehetünk, igaz?

– És?

– Tehát mi vagyunk a másik Négy Lova... izé, Motoros. De melyikek?

Ezen eltöprengtek. A szembe jövő autók fénye némán suhant el a szalagkorlát túloldalán, a villámok bevilágították a felhőket és csaknem teljes volt a csönd.

– Lehetek én is Háború? – kérdezte Nagy Ted.

– Dehogy lehetsz Háború. Már hogy lehetnél, amikor ő az. Valami mást kell választanod.

Nagy Ted arca meggyűrődött a gondolkodás erőfeszítésétől.

– STS – mondta végül. – Súlyos Testi Sértés, az leszek. Tessék. És te mi leszel?

– Lehetek Szemét? – kérdezte Skuzz. – Vagy Bosszantó Személyes Gondok?

– Szemét az nem lehetsz – mondta Súlyos Testi Sértés. – Az a Szennyezéshez tartozik. Az a másik, az lehetsz.

Egy darabig csak száguldottak a csöndben és sötétségben, a Négyek motorjának hátsó lámpái száz méterrel előttük világítottak.

Súlyos Testi Sértés, Bosszantó Személyes Gondok, Böllér és Hájas.

– Én Állatkínzás akarok lenni – mondta Hájas. Böllér azon tűnődött, hogy mellette, vagy ellene van-e a dolognak. Úgysem számított.

Bölléren volt a sor.

– Én, izé... azt hiszem az Üzenetrögzítők leszek. Azok is elég rosszak.

– Nem lehetsz Üzenetrögzítő. Miféle motoros már az, akit így hívnak? Hülye, az biztos.

– Nem is! – mondta Böllér. – Olyan, mint a Háború, Éhínség, meg a többi. Az élet egyik problémája, nem? Üzenetrögzítők. Én utálom a francos üzenetrögzítőket.

– Én is – mondta Állatkínzás.

– Te befoghatod a szádat – mondta STS.

– Én megváltoztathatom a nevem? – kérdezte Bosszantó Személyes Gondok, aki erősen gondolkodott, mióta utoljára megszólalt. – Azok A Dolgok, Amik Aztán Se Működnek, Hogy Belerúgtál akarok lenni.

– Jól van, megváltoztathatod, de te nem lehetsz Üzenetrögzítő, Böllér. Válassz valami mást.

Böllér eltöprengett. Már azt kívánta, bárcsak ne hozta volna föl a témát. Mint a pályaválasztási interjúk. Nem siette el.

– Igazán Laza Fickók – mondta végül. – Utálom őket.

– Igazán Laza Fickók? – kérdezte Azok A Dolgok, Amik Aztán Se Működnek, Hogy Belerúgtál.

– Ja. Tudod. Akiket a tévébe' látni, olyan hülye frizurával, csak rajtuk nem áll hülyén, mert azok akik. Olyan buggyos öltönyöket hordanak és nem mondhatod rájuk, hogy egy rakás balfék. Na, szóval én mindig arra gondolok, ha ilyet látok, hogy szívesen megfognám a fejüket és lassan átnyomnám egy szögesdrót kerítésen – nagy levegőt vett. Biztos volt benne, hogy élete leghosszabb beszédét mondta el az imént.[45] – Szóval, ha az én orromat így összekaszabolták, akkor az övékét aztán mért ne?

– Ja – mondta Állatkínzás. – És mind napszemüveget viselnek még akkor is, ha nem kéne.

– Meg olyan penészedett sajtokat zabálnak és isszák az alkoholmentes lágert – mondta Azok A Dolgok, Amik Aztán Se Működnek, Hogy Belerúgtál. – Utálom azt a sört. Mi a jó abban, ha olyat isznak, attól még rókázni se lehet? Megváltoztathatom megin' a nevemet Alkoholmentes Lágerre?

– A francokat! – mondta Súlyos Testi Sértés. – Egyszer már megváltoztattad.

– Mindegy – mondta Böllér. – Szóval ezér' akarok én Igazán Laza Fickók lenni.

– Jól van – mondta a vezér.

– Nem értem, miért nem lehetek francos Alkoholmentes Láger, ha akarok.

– Fogd be az arcod.

Halál, Éhínség, Háború és Szennyezés tovább robogtak Tadfield felé.

Mögöttük pedig ott jött Súlyos Testi Sértés, Állatkínzás, Azok A Dolgok, Amik Aztán Se Működnek, Hogy Belerúgtál, de titokban Alkoholmentes Láger és Igazán Laza Fickók.

.oOo.

Esős, viharos Szombat délután volt, Madame Tracy pedig nagyon okkultistának érezte magát.

A bő ruháját vette föl és föltett egy lábosnyi babot főni. A szobát gyertyák világították meg, mindegyik egy-egy viaszba burkolt borosüvegben a szoba négy sarkában.

Hárman jöttek el a szeánszra. Mrs. Ormerod a Belsize Parkból, akinek a fején sötétzöld kalap díszelgett, ami előző életében virágcserép lehetett; a sápadt, sovány, kidülledt és fakó szemű Mr. Scroggie; és Julia Petley a High Street-i Hajadon[46] fodrászszalonból, aki nemrég végezte el az iskolát és meg volt győződve róla, hogy kiaknázatlan okkult képességei vannak. Hogy fölerősítse okkult jellegeit, Julia a kelleténél sokkal több ezüst karperecet és ékszert, valamint zöld szemfestéket használt. Úgy érezte, ezáltal kísértetiesebbnek, soványabbnak és romantikusabbnak látszik és talán így is volna, ha lefogyott volna még húsz kilót. Meg volt győződve róla, hogy anorexiás, mert ahányszor belenézett a tükörbe, valóban egy kövér nőt látott.

– Fogjuk meg egymás kezét – mondta Madame Tracy. – Teljesen csöndben kell maradnunk, a szellemvilág nagyon érzékeny a rezgésekre.

– Kérdezze meg, hogy ott van-e az én Ronaldom – mondta Mrs. Ormerod, akinek olyan álla volt, akár egy tégla.

– Úgy lesz, kedvesem, de most csöndben kell maradnia, amíg kapcsolatot teremtek.

Csönd telepedett a szobára, csak Mr. Scroggie gyomra kordult meg.

– Bocsánat, hölgyeim – dünnyögte.

Madame Tracy az eltelt évek alatt megtanulta, hogy a Fátyol elhúzására és a Túlvilágba való betekintésre két percet volt érdemes szánni. Ha tovább kellett csöndben maradni, türelmetlenek lettek, ha rövidebb ideig, akkor úgy érezték, becsapják őket.

Fejben összeszedte, mi mindent kell vásárolnia.

Sajt. Tojás. Saláta. Négy szem krumpli. Vaj. Vécépapír. Már alig van. És egy szép szelet máj szegény Shadwell úrnak...

Idő van.

Madame Tracy hátra vetette a fejét, aztán balfelé fejkörzést csinált és lassan fölnézett, résnyire nyitott szempillák alól.

– Most merül alá – hallotta Mrs. Ormerodot, amint éppen Juliának magyaráz. – Aggodalomra semmi ok, most hidat hoz létre a túlvilággal. A kísérő szellem hamarosan megjelenik.

Madame Tracyt kissé bosszantotta, hogy Mrs. Ormerod magára vonta a figyelmet, ezért megeresztett egy hosszú nyögést. Aztán magasabb hangon szólalt meg.

– Itt vagy, kísérő szellem?

Várt egy kicsit, hogy növelje a feszültséget. Mosogatószer. Két babkonzerv. Ó, igen és krumpli.

– Uff! – mondta mély, rézbőrű hangon.

– Te vagy az, Geronimo? – kérdezte magától.

– Én vagyok, uff – felelte.

– Van egy új ember a körünkben ma délután – mondta.

– Uff, Miss Petley – mondta Geronimoként. Már korán rájött, hogy az indián kísérőszellemek fontos kellékei a szeánszoknak ráadásul tetszett neki a név. Ezt elmesélte Newtnak is és bevallotta, hogy semmit sem tud róla, Newtnak pedig nem volt szíve fölvilágosítani.

– Ó – sikkantotta Julia – örvendek a szerencsének.

– Az én Ronaldom ott van, Geronimo? – kérdezte Mrs. Ormerod.

– Uff, Beryl asszony – mondta Madame Tracy – sok elveszett lélek áll a sátram előtt. Meglehet, hogy Ronald is köztük Van. Uff.

Madame Tracy az első alkalommal tanult a hibából és azóta Ronaldot hagyta utoljára a szeánszokon. Ha nem így lett volna, Beryl Ormerod azzal töltené a szeánszra kiszabott időt, hogy elmesélné a megboldogult Ron Ormerodnak, mi történt mióta utoljára találkoztak. (... no, és emlékszel Eric legkisebb lányára, Sybillára, ugye, Ron? Most már rá sem ismernél, makramékat készít, Letitia, a legidősebb pedig leszbikus lett, de semmi baj, mert Sergio Leone filmekből ír disszertációt feminista szemszögből Stan pedig, tudod, Sandra ikertestvére, akiről már legutóbb is beszéltem, megnyerte a darts bajnokságot, ami jó, mert mindig olyan anyás típus volt; aztán lejött a csatorna a garázs oldaláról, de beszéltem Cindi aktuális fiújával és azt mondta vasárnap átjön és megcsinálja, jajj, erről jut eszembe...)

Nem, Beryl Ormerod várhat. Villámlott, csaknem azonnal dörgött is az ég. Madame Tracy olyan büszke volt, mintha ő maga csinálta volna. A médiumságban a légkörnyezet megteremtése volt a legfontosabb. Igen, fontosabb volt még a gyertyáknál is.

– Most pedig – mondta Madame Tracy a saját hangján. – Mr. Geronimo tudni akarja, hogy van-e itt valaki, akit Scroggie-nak neveznek?

Scroggie vizenyős szeme fölcsillantak.

– Ühüm, az történetesen az én nevem – mondta reménykedve.

– Igen, nos, van itt valaki akinek üzenete van a számára – Mr. Scroggie már egy hónapja járt és Madame Tracy eddig még nem tudott kitalálni semmilyen üzenetet. Most eljött az ő ideje. – Ismer valakit, akit úgy hívnak, hogy ümm, John?

– Nem – felelte Mr. Scroggie.

– Nos, van itt némi szellemi zavar. A név lehet Tom, vagy Jim. Ümm, Dave.

– Ismertem egy Dave-et mikor Hemel Hempsteadben laktam – mondta Mr. Scroggie kicsit kételkedve.

– Igen, azt mondja, Hemel Hempstead, pontosan ezt mondja – mondta Madame Tracy.

– De múlt héten találkoztam vele, amikor a kutyáját sétáltatta. Tökéletesen egészségesnek látszott – mondta Mr. Scroggie kissé zavarban.

– Azt mondja, ne aggódjék, ő már boldogabb a Fátyol túloldalán – folytatta Madame Tracy, aki úgy érezte, jobb, ha csak örömhíreket közöl a kuncsaftokkal.

– Mondja meg Ronnak, hogy el kell mesélnem Krystal esküvőjét – mondta Mrs. Ormerod.

– Meglesz, kedveskén. Most azonban várjon egy kicsit, valami közeleg...

És valami közeledett. Befészkelte magát Madame Tracy fejébe és kikukucskált.

– Sprechen sie Deutsch? – kérdezte Madame Tracy hangján. – Parlez-vous français? Wo bu huijiang zhongwen?

– Te vagy az, Ron? – kérdezte Mrs. Ormerod. A válasz kissé ingerülten érkezett.

– Nem, határozottan nem. Ellenben ez a kérdés olyan alapvetően értelmetlen kérdés volt, amit csupán egyetlen országban tehet föl az ember az egész ostoba bolygón, melynek jelentős részét volt alkalmam bejárni az elmúlt pár óra leforgása alatt. Drága hölgyem, ez nem Ron.

– Hát pedig én Ron Ormeroddal akarok beszélni – mondta Mrs. Ormerod kicsit türelmetlenül. – Elég alacsony és kopaszodik. Tudná adni, kérem?

Csönd.

– Éppenséggel van itt valaki, akire ráillik a leírás. Nos, legyen, átadom, de igyekezzen kérem, éppen az Apokalipszist készülök megakadályozni.

Mrs. Ormerod és Mr. Scroggie egymásra nézett. Ilyesmi ezelőtt még nem történt Madame Tracy szeánszain. Julia Petley nagyon izgatott volt. Ezt már szerette. Remélte, hogy Madame Tracy hamarosan ektoplazmát fog teremteni.

– H-halló? – mondta Madame Tracy teljesen más hangon. Mrs. Ormerod meglepődött. Ez pontosan úgy hangzott, mint Ron. Ronnak korábban olyan hangja volt, mint Madame Tracynek.

– Ron, te vagy az?

– Igen, Be-Beryl.

– Jól van akkor. Annyi mondanivalóm van. Először is elmentünk Krystal esküvőjére múlt szombaton, tudod, Marilyn legidősebb...

– Be-Beryl. So-soha nem ha-hagytad, hogy befe-fejezzek egy mondatot a-amíg éltem. Mo-most, hogy már megha-haltam, csa-csak egy dolgot sze-szeretnék mondani...

Beryl Ormerod kicsit csalódott volt. Korábbi manifesztációi során Ron azt mondta neki, hogy boldogabb odaát és egy nyaraló túlvilági megfelelőjében lakik. Most pedig úgy hangzott, mint Ron és Mrs. Ormerod nem volt biztos benne, hogy ezt akarta. Ezért hát azt mondta, amit olyankor szokott, amikor Ron ilyen hangsúllyal kezdett beszélni.

– Ron, ne feledd, hogy gyenge a szíved.

– Már nincs szí-szívem, em-emlékszel? Szó-szóval Be-Beryl...?

– Igen, Ron.

– Fogd be a szád – és a szellem odébbállt. – Milyen megható. Rendben, köszönöm szépen, minden jót. Hölgyeim és uraim, attól tartok tovább kell állnom.

Madame Tracy fölállt és az ajtóhoz lépett.

– Kifelé – mondta.

A vendégek jócskán csodálkozva fölálltak, Mrs. Ormerod pedig teljesen feldúltan robogott ki az előszobába.

– Még hallani fog rólam, Marjorie Potts – sziszegte Mrs. Ormerod mellkasához szorítva a táskáját és becsapta az ajtót. A folyosóról még beszűrődött a hangja. – És megmondhatja Ronnak, hogy ő is hallani fog még rólam!

Madame Tracy (akinek a csak robogóra érvényes jogosítványa valóban Marjorie Potts névre volt kiállítva) bement a konyhába és eloltotta a gázt a bableves alatt.

Vizet melegített a kannában és teát készített magának. Leült a konyhaasztalhoz és elővett két csészét, aztán mindkettőt megtöltötte. Az egyikbe két cukrot tett, aztán megállt.

– Én nem kérek cukrot, köszönöm szépen – mondta Madame Tracy.

Egymás mellé tette a csészéket, aztán ivott a cukros teából.

– Most pedig – mondta olyan hangon, amiben bárki fölismerte volna Madame Tracyt, eltekintve a hangsúlytól, ami fagyos volt és nagyon ingerült –, gondolom elmagyarázza, hogy mi történt itt. És ajánlom, hogy jó oka legyen rá.

.oOo.

Egy teherautó tartalma kiömlött az M6-osra. Tömve volt hullámlemezekkel, bár a két rendőrnek nem ezt a tényt esett nehezére elfogadni.

– Tehát arra volnék kíváncsi, hogy honnan kerültek ide a halak? – kérdezte az őrmester.

– Mondtam már, az égből estek. Az egyik pillanatban még kilencvennel hajtok az úton, aztán egyszer csak zutty!, egy hatkilós lazac betöri a szélvédőmet. Erre félrekaptam a kormányt és megcsúsztam azon – egy pörölycápa maradványaira mutatott, ami beszorult a teherautó hátsó kerekei elé –, aztán beleszaladtam ebbe – ami egy tíz méter magas különböző méretű és fajtájú halból rakott domb volt.

– Mondja csak, ön ivott? – kérdezte az őrmester lemondóan.

– Dehogy ittam, maga kecsege! Látja a halakat, vagy nem?

A halom tetején egy igen nagy polip lebegtette bágyadt csápjait. Az őrmester ellenállt a kísértésnek, hogy visszaintegessen.

A járőrtársa éppen rádión beszélt a központtal.

– ...hullámlemez és hal torlaszolja el az M6-ost, úgy hat mérföldre délnek a tízes úttól. A teljes délre tartó oldalt le kell zárnunk. Igen.

Az eső még jobban rákezdett. Egy kisebb keszeg, ami csodával határos módon megúszta a zuhanást, kábán úszni kezdett Birmingham felé.

.oOo.

– Ez csodálatos volt – mondta Newt.

– Helyes – mondta Anatéma. – A föld forog tovább.

Fölkelt a padlóról és ruháit szerteszét hagyva bement a fürdőszobába.

– Szóval nagyon csodálatos volt – mondta Newt hangosabban. – Igazán, igazán csodálatos. Mindig reméltem, hogy ilyen lesz és tessék.

Vízcsobogás hallatszott.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Zuhanyozom.

– Ah – sóhajtotta és azon tűnődött, vajon csak a nőknek kell-e zuhanyozni utána, vagy neki is. Gyanította, hogy valahol itt lép be a képbe a bidé.

– Mondok valamit – mondta Newt amikor Anatéma kilépett a fürdőszobából egy rózsaszín törülközőbe burkolózva. – Csinálhatnánk még egyszer.

– Nem – mondta Anatéma. – Most nem – befejezte a szárítkozást, fölszedte a ruháit a földről és félig szórakozottan visszabújt beléjük. Newt, aki inkább képes volt akár fél órát is várni egy öltözőfülkére az uszodában, minthogy a nagy nyilvánosság előtt kelljen levetkőznie a férfi öltözőben, kicsit felháborította és igen felizgatta a látvány.

Anatéma különböző testrészei és bőrfelületei hol előbukkantak, hol eltűntek a törülköző és a ruhadarabok között, akár egy bűvész kártyái. Newt közben igyekezett megszámolni a mellbimbóit, de nem sikerült neki, bár nem bánta igazán.

– Miért nem? – kérdezte Newt. Éppen rámutatni készült, hogy nem sok idő, de egy belső hang gyorsan lebeszélte róla. Rövid idő alatt nagyon sokat fejlődött.

Anatéma megvonta a vállát, ami nem könnyű művelet, ha éppen egy testhezálló fekete pólót húz fel az ember. – Agnes azt írta, csak egyszer csináltuk.

Newt többször is szóra igyekezett nyitni a száját, végül sikerült hangot is adnia hozzá.

– Nem, azt nem tehette. Ezt nem hiszem el.

Anatéma addigra teljesen felöltözött, odament az iratrendezőhöz, kihúzott egy kártyát és Newt kezébe nyomta.

Newt elolvasta, elvörösödött, aztán visszaadta Anatémának.

Nem csak az késztette rá, hogy Agnes tudta, hanem az, hogy a család leszármazottjai az évszázadok során mindenféle bátorító megjegyzéseket firkantgattak mellé.

– Tessék – dobta neki Anatéma a nyirkos törülközőt. – Siess. Még szendvicseket kell csinálnom és el kell készülnünk.

– Ez minek? – kérdezte Newt a törülközőre nézve.

– Zuhanyozni.

Ah, tehát a férfiak is csinálták, nem csak a nők. Büszke volt magára, hogy kitalálta.

– Sietned kell – tette hozzá Anatéma.

– Miért? Ki kell mennünk innét, mert a ház tíz percen belül felrobban?

– Nem még van pár óránk. Csak elhasználtam a meleg vizet. Tele van a hajad vakolattal.

A vihar utolsót lehelt a Jázmin Lak körül, Newt pedig a rózsaszín törülközővel a stratégiai fontosságú testrészeit takargatva elvonult hideg zuhanyt venni.

.oOo.

Álmában Shadwell egy zöld falucska fölött lebegett. A falu közepén tűzifát hordtak halomba, annak a közepén pedig egy faoszlop állt. Férfiak, nők és gyerekek álldogáltak a rakás körül csillogó szemekkel várakozásteljesen.

Hirtelen nyüzsgés támad: tíz férfi vesz körbe egy vonzó, középkorú nőt. Fiatal korában: lélegzetelállítóan szép lehetett, Shadwellnek a „tűzrőlpattant” szó jut róla az eszébe. A nő előtt Newton Pulsifer Boszorkányvadász közlegény halad. Nem, nem Newt az, nála kicsit idősebb és fekete bőrruhát hord. Shadwell elismerően fedezi föl a boszorkányvadász őrnagyok régi uniformisát.

Boszorkány, gondolja Shadwell. Boszorkányt fognak égetni. Ettől melegség tölti el. Ez így volt rendjén, gondolja, a dolgoknak így kell zajlaniuk.

Csakhogy...

A nő egyenesen rá mered és azt mondja – És ez neked is szól, vén bolond.

Csakhogy meg fog halni. Égni fog. És Shadwell álmában rájött, hogy ez szörnyű halálnem.

A lángok magasra csaptak, a nő pedig fölnéz, egyenesen rá, bár ő láthatatlan.

Mosolyog.

Aztán minden fölrobban.

Mennydörgés. Ez mennydörgés volt, gondolta Shadwell amikor fölébredt és határozottan érezte, hogy valaki bámul rá.

Kinyitotta a szemét és Madame Tracy budoárjának különféle polcairól tizenhárom üvegszem figyelte különböző plüss állatkák felől.

Másfelé nézett, annak a szemébe, aki őt figyelte. Ő maga volt az.

Hijnye, gondolta, olyan testenkívüli élményem van, látom ennenmagam, ezúttal elpatkoltam végleg...

Kétségbeesett úszó mozdulatokat tett, hogy visszatérjen a testébe, aztán, ahogy az lenni szokott, a nézőpontok helyrebillentek.

Shadwell megnyugodott és azon tűnődött, mi késztethet valakit, hogy tükröt rakjon az ágya fölé a mennyezetre. Rosszallóan megrázta a fejét.

Kikászálódott az ágyból, fölhúzta a csizmáját és óvatosan fölállt. Valami hiányzott. Egy cigaretta. Beletúrt a zsebébe, előcibálta a kellékeket és sodorni kezdte a cigarettát.

Tudta, hogy álmodott, de nem emlékezett rá. Bármiről álmodott is, nem volt kellemes.

Rágyújtott és megpillantotta a jobb kezét: a gyilkos fegyvert. Az ítéletvégrehajtó eszközt. A félszemű mackóra fogta.

– Bang – mondta és kuncogott. Nem volt hozzászokva a nevetéshez, így az hamarosan köhögésbe csapott át, ami máris ismerősebb volt. Innia kellett valamit. Egy kis sűrített tejet.

Madame Tracynek biztosan van itthon.

Kicsörtetett a budoárból és a konyha felé vette az irányt.

A konyha ajtajában megtorpant, Madame Tracy beszélgetett valakivel. Egy férfival.

– És mit tehetek én ez ügyben? – kérdezte.

– Ah, a céda – dünnyögte Shadwell. Biztosan valamelyik férfilátogatója.

– Őszintén szólva a terveim meglehetősen képlékenyek.

Shadwell ereiben megfagyott a vér. Berontott a konyhába és elordította magát.

– Szoddoma és gomora! Kihasználsz egy védtelen szajhát, teee! Csak a testemen keresztül!

Madame Tracy elmosolyodott és fölnézett rá. Senki sem volt a konyhában.

– Hunvan? – kérdezte Shadwell.

– Kicsoda? – kérdezte Madame Tracy.

– Valami déli kis buzzancs – mondta. – Hallottam. Itten volt és mindenféle ajánlatokat tett. Hallottam ám.

Madame Tracy szóra nyitotta a száját.

– Nem Valami Déli Buzzancs, Shadwell őrmester, hanem AZ a déli buzzancs.

Shadwell elejtette a cigarettáját. Reszketve maga elé nyújtotta a kezét és Madame Tracyre mutatott.

– Démon – krákogta.

– Nem – mondta Madame Tracy a démon hangján. – tudom, mit gondol Shadwell őrmester. Azt hiszi, hogy bármelyik pillanatban elkezd körbe forogni ez a fej és bablevest fogok okádni mindenfelé. Nem fogok. Nem vagyok démon. Szeretném, ha meghallgatná a mondanivalómat.

– Démonfattya, elhallgass – parancsolta Shadwell. – Nem hallgatok a gaz hazugságaidra. Tudod mi ez? Egy kéz, négy ujj, meg a hüvelyk. Ma reggel már végzett egy társaddal. Mostan pedig kifelé az asszon fejiből, vagy véged van.

– Ez a gond, Shadwell úr – mondta Madame Tracy a saját hangján. – A vég. A világé. Mr. Azirafael mindent elmesélt róla. Ne legyen csökönyös vén bolond, üljön le és igyon egy teát, amíg magának is elmeséli.

– Nem hallgatom itten a pokoli hazugságokat, asszon' – mondta Shadwell.

Madame Tracy elmosolyodott. – Vén bolond – mondta.

Shadwell minden mással meg tudott volna birkózni.

Leült, de nem eresztette le a kezét.

.oOo.

Az út fölött imbolygó tábla szerint a délre tartó autópályát lezárták, narancssárga kúpokból álló sorfal terelte át az autósokat a szembejövő forgalom egyik sávjára. Más táblák arra figyelmeztették a közlekedőket, hogy lassítsanak le ötven kilométeres sebességre. A rendőrautók úgy terelgették a vezetőket, mintha piros csíkos juhászkutyák lettek volna.

A négy motoros minden táblát figyelmen kívül hagyott, beleértve a kúpokat és a rendőrautókat, csak haladtak tovább a délnek tartó, immár üres M6-os autópályán. A másik négy motoros lelassított egy kicsit.

– Nem kéne, izé, megállnunk, vagy ilyesmi? – kérdezte Igazán Laza Fickók.

– Ja, lehet, hogy tömegbaleset volt, vagy valami – mondta Kutyaszarba Lépni (korábban A Külföldiek, Különösen A Franciák, korábban Azok A Dolgok, Amik Aztán Se Működnek, Hogy Belerúgtál, aki sosem volt igazán Alkoholmentes Láger, rövid ideig Bosszantó Személyes Gondok, akit azelőtt Skuzz-nak hívtak).

– Mi vagyunk az Apokalipszis másik Négy Lovasa – mondta STS. – Azt tesszük, amit ők. Követjük őket.

Elrobogtak délnek.

.oOo.

– Csak a mienk lesz a világ – mondta Adam. – Mindig mindent elrontottak más emberek, de most újra kezdhetjük az egészet. Hát nem nagyszerű?

.oOo.

– Gondolom ismeri a Jelenések könyvét – mondta Madame Tracy Azirafael hangján.

– Egen – mondta Shadwell, aki soha nem olvasta. Bibliai ismeretei az Exodus huszonkettedik szakaszával kezdődtek és ezzel rögtön be is fejeződtek, ugyanis a tizennyolcadik bekezdésben esik szó a boszorkányokról. Egyszer belenézett a tizenkilencedik bekezdésbe, ahol arról írtak, hogy meg kell ölni azokat, akik állatokkal hálnak, de úgy érezte, ez kívül esik a hatáskörén.

– Akkor már hallott az Antikrisztusról.

– Egen – mondta Shadwell, aki egyszer látott egy filmet, ami mindent elmagyarázott. Valami üvegtáblák potyogtak le teherautókról, meg ilyesmi. Boszorkány az nem volt benne. A felénél elaludt.

– Az Antikrisztus él és a földön van ebben a pillanatban is, őrmester. Előidézi a világvégét, az Ítélet Napját, még akkor is, ha ő maga nem is sejti. A Menny és a Pokol háborúra készül és az egész igen borzasztó lesz.

Shadwell éppencsak felmordult egy kicsikét.

– Nekem nem szabad közvetlenül beleavatkoznom a dologba, őrmester, de gondolom maga is belátja, hogy a világ elpusztulása nem olyasmi, amit egy józan gondolkodású ember csak úgy tűrne. Igazam van?

– Egen, asszem – mondta Shadwell sűrített tejet szürcsölgetve.

– Akkor már csak egyetlen dolog van hátra. Maga az egyetlen, akire számíthatok. Az Antikrisztusnak meg kell halnia, Shadwell őrmester, és magának kell megölnie.

Shadwell felhördült.

– Aztat én nem tudhassam – mondta. – A Boszorkányvadász Hadsereg csak boszorkákat öl. Meg démonokat, persze.

– De, de az Antikrisztus több, mint boszorkány. Ő... ő A Boszorkány. Annyira boszorkás, amennyire csak lehet.

– Nehezebb megszabadulni tőle, mint mongyuk egy démontól? – kérdezte Shadwell és kezdett lassan földerülni.

– Nem sokkal – mondta Azirafael, akinek ezen a téren abban merült ki a tapasztalata, hogy jelentőségteljesen arra utalt, hogy most már igazán dolgoznia kell és későre jár. Crowley mindig értette a célzást.

Shadwell lenézett a jobb kezére, aztán elmosolyodott.

– Ez az Antikrisztus... hány mellbimbaja van neki?

A cél szentesíti az eszközt, gondolta Azirafael. A pokolba vezető út pedig jószándékkal van kikövezve[47]. Boldogan és könnyedén hazudott.

– Halmokban, sőt fürtökben van neki. Tele van vele az egész mellkasa! Hozzá képest Eféziai Dianának egy sem volt.

– Errül a Dianárul nem tudok – mondta Shadwell – de ha ez az Antikrisztus boszorka, márpediglen nekem úgy hangzik, akkor én vagyok a maga embere.

– Helyes – mondta Azirafael Madame Tracy szájával.

– Nem tetszik nekem ez a gyilkosság-dolog – mondta Madame Tracy –, de ha választani kell az Antikrisztus és az egész világ között, akkor nem igazán van választásunk.

– Pontosan, drága hölgyem – felelte. – Nos, Shadwell őrmester, van fegyvere?

Shadwell baljával megdörzsölte ökölbe szorított jobb kezét.

– Ja – mondta. – Van.

Aztán a szájához emelte két ujját és elfújta róla a képzeletbeli füstöt.

Csönd támadt.

– A keze?

– Ja. Rettentő fegyver, nálad is bevált, démonfattya, no nem?

– Van valami, izé, erőteljesebb fegyvere? Mondjuk a megiddoi aranytőr, vagy Kali pengéje?

Shadwell megrázta a fejét.

– Van pár tűm – mondta. – Meg a Mennydörgős mordály, amit Ne Egyél Véres Húst És Soha Ne Használj Varázslatot Meg Ne Olvass Times-ot Dalrymple boszorkányvadász ezredes használt... rakhatok bele ezüst golyókat.

– Az a vérfarkasok ellen használ, ha jól tudom – mondta Azirafael.

– Fokhagyma?

– Vámpírok.

– Ej, mindegy, úgysincsen csicsás töltényem hozzá. Megyek, azt hozom – vont vállat Shadwell és kibandukolt, magában zsörtölődve, hogy minek ide fegyver, hiszen van keze.

– Nos, drága hölgyem, feltételezem rendelkezésére áll egy megbízható szállítóeszköz.

– Ó, igen – felelte Madame Tracy. A konyha sarkába ment és elővett egy rózsaszín bukósisakot, amire sárga napraforgót festettek. Gondosan fölvette és fölcsatolta. Azután a konyhaszekrényhez ment, kinyitotta az alsó ajtót és úgy három-, négyszáz bevásárlószatyor és két köteg sárguló újságcsomag alól előkotort egy neonzöld bukósisakot, rajta SZELÍD MOTOROS felirattal. Még Petula unokahúgától kapta húsz évvel ezelőtt.

Shadwell közben visszatért, vállra vetett Mennydörgő mordállyal és elkerekedett szemmel bámulta a látványt.

– Mi a csudát bámul, Shadwell úr? – mondta és a kezébe nyomta a zöld bukósisakot. – Odalent parkolok... Maga meg vegye föl ezt, mert különben megbüntetnek. Nem hiszem, hogy szabad lenne hárman ülnünk egy robogón, még akkor sem, ha, ühüm ketten egy fejen osztoznak. De vészhelyzet van és biztos vagyok benne, hogy biztonságban lesz, csak kapaszkodjon belém.

Elmosolyodott.

– Csudajó lesz.

Shadwell elsápadt, valamit motyogott az orra alá, aztán fölvette a sisakot.

– Hogy mondta, Shadwell úr? – nézett rá Madame Tracy szúrós szemmel.

– Aztat montam, hogy az Ördögvigye elezteta harvanyoló sertepertét egy csökövetett ásólapáttal – dünnyögte Shadwell a csattal bajlódva.

– Elég volt az ilyen szavakból, Shadwell úr – mondta Madame Tracy és kivonultak a folyosóra, onnan az utcára, ahol egy vén robogó várt kettejük... izé, vagyis hármukra.

.oOo.

A teherautó elzárta az utat. A hullámlemez is elzárta az utat. Ezen felül egy tízméteres halkupac is elzárta az utat. Ez volt a legelzártabb út, amit a rendőrőrmester valaha is látott.

Az eső sem javított a helyzeten.

– Tudják már, mikorra érnek ide a bulldózerek? – kiabálta a rádióba.

– Megtesszük krrrk amit csak krrrk – jött a válasz.

Érezte, hogy valami megrángatja a nadrágszárát és lenézett.

– Homárok? – arrébb szökkent, aztán ugrott, végül a rendőrautó tetején kötött ki. – Rákok – ismételte meg. Mintegy harminc darab botorkált a környéken, volt amelyik hatvan centis is megvolt. Legtöbbjük átkelni készült az autópályán, fél tucat pedig lemaradt, hogy megvizsgálja a rendőrautót.

– Valami baj van, őrmester? – kérdezte a társa, aki éppen a teherautó sofőrjének adatait írta föl.

– Nem szeretem a rákokat – mondta az őrmester lehunyt szemmel. – A hideg futkos tőlük a hátamon. Az a sok láb. Elüldögélek itt, amíg elmennek, csak szóljon.

Ült a rendőrautó tetején a szakadó esőben és érezte, ahogy lassan átázik a nadrágja.

Mély dübörgés hallatszott. Mennydörgés? Nem. Egyre közeledett. Motorok. Az őrmester kinyitotta az egyikszemét.

Jézus Isten!

Négyen voltak, mehettek vagy százhatvannal. Már éppen le akart mászni, hogy integessen nekik, vagy kiáltson, de már el is húztak mellette, egyenesen a felborult teherautó felé tartva.

Semmit sem tehetett. Lehunyta a szemét és várta az ütközést. Aztán:

Husss.

Husss.

Husss.

És egy hang a fejében azt mondta MENJETEK CSAK, MAJD UTOLÉRLEK BENNETEKET.

(– Láttad ezt? – kérdezte Igazán Laza Fickók. – Egyenest átrepültek fölötte!

– Kit érdekel! – kiáltotta STS. – Ha nekik sikerült, nekünk is menni fog!)

Az őrmester kinyitotta a szemét. A társa felé fordult és szóra nyitotta a száját.

– Ezek... ezek egyszerűen... – hebegte a társa –, ezek egyenesen átrepültek...

Puff. Puff. Puff.

Placcs.

Újabb halzuhatag kerekedett, csak ezúttal rövidebb ideig tartott és könnyebb volt megmagyarázni.

Egy bőrdzsekis kar integetett erőtlenül egy nagy halom hal alól. Egy motor első kereke pörgött reményvesztetten.

Skuzz félig eszméletén volt és arra gondolt, hogy ha van valami, amit jobban gyűlöl a franciáknál, akkor az egy kupac hal alátemetve törött lábbal fetrengés volt. Ezt nagyon utálta.

El akarta mondani STS-nek az új szerepkörét, de nem tudott mozdulni. Valami nyirkos és csúszós furakodott a kabátujjába.

Mikor nem sokkal később kihúzták a halak közül és meglátta a másik három társát az úttesten letakarva, belátta, hogy már túl késő bármit is mondani nekik.

Ezért nem voltak benne a Jelenések könyvében, amiről Böllér beszélt. Sosem jutottak el odáig.

Skuzz dünnyögött valamit. Az őrmester közelebb hajolt.

– Ne beszéljen, fiam – mondta. – A mentők hamarosan itt lesznek.

– Hallgasson ide – krákogta Skuzz. – Fontosat akarok mondani. Az Apokalipszis Négy Lovasa... igaziak, mind a négyen.

– Félrebeszél – jelentette ki az őrmester.

– A francokat. Én vagyok a Halakkal Borított Emberek – nyögte Skuzz és elájult.

.oOo.

London közlekedési rendszere sokkalta bonyolultabb annál, mint ahogy azt bárki is képzelné.

Ennek semmi köze sem démoni, sem angyali befolyáshoz, inkább földrajzi, történelmi és építészeti háttere van.

Ez a tény általában az emberek javára válik, bár ők ezt nem hinnék el.

Londont nem autókra tervezték. Ha már itt tartunk, nem is emberre tervezték. Csak úgy létrejött. Ez, persze gondokkal járt, a megoldások pedig újabb öt, tíz, vagy száz év múlva jelentkező problémákat szültek.

A legfrissebb megoldás az M25 volt, ami nagyjából teljesen megkerülte a várost. Eleddig meglehetősen egyszerű problémák jelentkeztek: olyasmik, amiket az építés közben jelentéktelennek gondoltak. Einsteini visszacsatolások, amik később odacsatolások lettek.

Jelenleg az volt a probléma, hogy nem létezett többé; legalábbis emberi fogalmak szerint. Átkígyózó sorokban tömörülő autósok ezt nem tudták, illetve alternatív kiutakat kerestek Londonból. A kocsisor minden irányból a belvárosig húzódott. Ez volt az első alkalom, hogy London közlekedése teljesen megbénult; az egész város egyetlen nagy forgalmi dugóvá lett.

Az elmélet szerint az autók kiváló megoldást nyújtanak az egyik helyről a másikra való eljutáshoz. A forgalmi dugók ellenben kiváló megoldást nyújtanak, a hosszasan egyhelyben ácsorgáshoz. Az eső komor függönye alatt az autókürtök harmonikus kakofóniája egyre hangosabb lett.

Crowleynak kezdett elege lenni belőle.

Megragadta az alkalmat, hogy ismét átfussa Azirafael jegyzeteit és átlapozza Agnes Nutter próféciáit és komolyan átgondolja a dolgokat.

Az alábbi következtetésekre jutott:

1) Elkezdődött a világvége.

2) Semmit sem tehetett ellene.

3) Tadfieldben fog történni, legalábbis elkezdődni. Utána átterjed mindenhová.

4) Crowley rajta volt a Pokol feketelistáján.[48]

5) Azirafael, úgy tűnt, kilépett a képből.

6) Minden sötét volt, borongós és rettenetes. Az alagút végén nem volt fény... hacsak nem a szembejövő vonaté.

7) Ilyen erővel kereshetne egy kellemes kis vendéglőt és iszonyatosan kirúghatna a hámból a világvégére várva.

8) És mégis...

Itt hullott darabokra a gondolatmenete.

Minden álca és máz mögött Crowley ugyanis optimista volt. Az évszázadok során – különös tekintettel a tizennegyedikre – egyetlen sziklaszilárd meggyőződés hajtotta előre; hogy túléli és jobb idők jönnek. Az univerzum vigyáz rá.

Na jó, a Pokol minden démona a nyomában liheg, itt a világvége, véget ért a hidegháború és elkezdődött a nagy háború. Az esélyek komiszabbak, mint egy vagon hippi fejenként egy üveg Owlsley's Old Original után. De még mindig esélyek.

Minden azon múlott, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen.

A megfelelő hely pedig Tadfield, efelől biztos volt; részben a könyvből, részben megérzéseiből: Crowley fejében a világ mentális térképén Tadfield úgy lüktetett, mint egy kozmikus migrén.

A megfelelő idő pedig a világ vége előtt volt. Az órájára pillantott. Két órája volt eljutni Tadfielbe, bár gyanította, hogy az idő folyása is kissé labilissá vált.

Crowley az utasülésre dobta a könyvet. A nehéz idők határozott megoldásokat kívánnak: hatvan év alatt egyetlen egyszer sem karcolta meg a Bentleyt.

A pokolba is.

Hirtelen rükvercbe váltott, komoly roncsolódást okozva ezzel a mögötte jövő Renault 5-ös elejében, aztán fölhajtott a járdára.

Fölkapcsolta a reflektorokat és folyamatosan dudált.

Ez elegendő figyelmeztetés a gyalogosoknak, hogy közeledik. Ha pedig nem térnek ki... hát, pár óra múlva már úgyis mindegy lesz. Talán. Esetleg.

– Hejhó – mondta Anthony Crowley és tovább hajtott.

.oOo.

Hat nő és négy férfi ült az irodában, mindegyikük előtt telefon, nyomtatott oldalak vastag kötege, tele telefonszámokkal. Mindegyik szám mellett kis megjegyzés állt, hogy az illető otthon volt-e, vagy sem, hogy élt-e a vonal, vagy sem és leginkább arra vonatkozóan, hogy a vonal túlsó végén tartózkodó illető hajlandó volt-e leszigetelni a házát, vagy sem.

Legtöbbjük nem.

A tíz ember órák hosszat üldögélt ott, könyörgött, hízelgett, ígérgetett fals mosollyal az arcán. Két hívás között jegyzeteltek, kávét szürcsölgettek és nézték, hogyan csurog az eső az ablakokon. Úgy tartották a frontot, mint a zenekar a Titanicon. Ha ilyen időben nem tudtak eladni szigetelést, akkor soha.

Lisa Morrow éppen beszélt valakivel.

– ...igen, de ha befejezhetném, uram és igen, megértem, uram, csak kérem hallgasson... – aztán, amikor az illető lecsapta – ...dugulj el, seggfej.

Letette a kagylót.

– Újabb fürdőkád – jelentette be a kollégáinak. Az irodán belül jócskán vezette a „legtöbb fürdőkádból kiugrasztott kuncsaft” statisztikát és már csak két pontra volt szüksége, hogy megnyerje a Coitus Interruptus díjat.

Tárcsázta a következő számot.

Lisa sosem akart telefonos ügynök lenni. Utazni szeretet volna a világban és költeni a pénzt, de ehhez nem volt elég jó a képesítése.

Ha elég szorgalmas és talpnyaló lett volna, hogy utazgassék a világban, vagy eleget tanult volna, hogy fogtechnikus legyen (a második lehetőség a listáján), vagy bármi más azon kívül, hogy telefonon próbált szigeteléseket rásózni emberekre, talán hosszabb és teljesebb élete lehetett volna.

Talán nem sokkal hosszabb, lévén, hogy az Ítélet Napja volt, de a maradék pár órája mindenesetre kellemesebben telhetett volna.

Ami azt illeti, a hosszabb élethez mindössze annyit kellett volna tennie, hogy nem hívja föl azt a számot, amit az imént tárcsázott, a lista szerint Mr. A. J. Crowley mayfairi otthonát.

De már megtette. A negyedik csöngés után felsóhajtott.

– Jaj, már megint egy üzenetrögzítő – és már éppen tette volna le a kagylót.

De akkor valami kimászott a hallgatóból. Valami nagy és irtó dühös.

Leginkább egy óriási féregre emlékezetett, ami ezernyi kisebb féregből állt és mind hullámzott, meg üvöltött, apró szájacskáik nagyokat tátogtak; mindegyik azt kiáltotta, hogy „Crowley”.

Elhallgatott. Bizonytalanul támolygott, úgy tűnt, szemügyre veszi a környezetét.

Aztán darabokra hullott.

Az ezernyi, apró féreg szétszóródott a szőnyegen, beterítették az asztalokat, Lisa Morrowt és kilenc kollégáját. Befurakodtak a szájakba, az orrlyukakba, a tüdejükbe, bebújtak a bőrük alá, a szemükbe és agyukba, közben hatalmas tempóban szaporodtak és betöltötték az egész szobát hullámzó tömegükkel.

Egy száj támadt a hústömegben, valami nedves és nyúlós csöpögött a sarkából és felböfögött.

– Ez jól esett – mondta Hastur.

Fél órát töltött el Azirafael üzenetének társaságában a rögzítőn és ez nem javított a kedélyállapotán.

Mint ahogy az sem, hogy miért késett fél órát és ami a legfontosabb, miért üres kézzel tért vissza a Pokolba.

Az Alvilág nem díjazta a többszörös hibákat.

Pozitívum volt viszont, hogy tudta, mi volt Azirafael üzenete. Az új tudás birtokában talán tovább élhet.

Mellesleg, gondolta, ha már szembe kell néznie a Sötét Tanács haragjával, legalább ne üres gyomorral tegye.

A szoba sűrű, kénszagú füstben úszott. Mikor kitisztult a levegő, Hastur már nem volt sehol. Semmi nem maradt a szobában, csak tíz csontváz és néhány olvadt műanyagtócsa és fémdarabkák ott, ahol egykor telefonok álltak. Sokkal jobb lett volna fogtechnikusnak menni.

A dolgok jó oldalát nézve ez az eset újfent bizonyítja, hogy a gonosz magában hordozza a pusztulás csíráját. Ezekben a pillanatokban országszerte rengeteg ember, akiket fürdőkádakból, vagy a zuhany alól rángattak elő csak azért, hogy utána fölösleges szigetelést próbáljanak rájuk sózni, ráadásul még a nevüket is hibásan ejtik ki, ez a rengeteg ember kényelmesen hátradőlt a kádban, énekelt a zuhany alatt és semmi bajuk nem volt a világgal. Hastur ténykedésének eredményeként alacsony intenzitású jóérzés-hullám terjedt szét exponenciálisan az embermilliókon, akik amúgy kisebb-nagyobb lelki sérülést szereztek volna. Tehát rendben is volt a dolog.

.oOo.

Az autóra rá sem lehetett ismerni. Szinte nem akadt rajta ép négyzetcenti. Az első lámpák bezúzva, a dísztárcsák már rég odavesztek. Úgy nézett ki, mint egy tucat roncsderbi veterán vesztese.

A járdák rosszat tettek neki. A keresztező gyalogosforgalom még rosszabbat. A legkínosabb a Temzén való átkelés volt, még szerencse, hogy fölhúzta az ablakokat.

Még pár száz méter, és az M40-esen lesz; onnantól viszonylag könnyű volt az út Tadfieldbe. Csupán egyetlen akadály jött közbe: Crowley ismét az M25-ösön volt, ami egyetlen sikoltó, ragyogó fájdalom és sötét fény[49] szalagja lett. Odegra. Senki sem élhette túl az átkelést.

Legalábbis egy halandó nem. Azt már nem tudta, milyen hatással van egy démonra. Nem tudja megölni, de nem lesz kellemes.

A felüljáró előtt rendőrségi kordon állt, ahol több kiégett – néhány még égő – roncs jelezte azoknak a sorsát, akik mégis megpróbáltak áthajtani a sötét út fölött.

A rendőrök nem látszottak túl vidámnak.

Százzal törte át a kordont. Ez volt a könnyebbik része.

A spontán emberi égésről világszerte készültek följegyzések. Az egyik percben még vidáman éldegéli az ember az életét, aztán már csak hamukupac egy lehangoló fényképen. A járművek spontán égéséről már jóval kevesebb esetet dokumentáltak.

Akárhogy is állt a statisztika, éppen eggyel megnőtt az esetek száma.

A bőrülések füstölni kezdtek. Crowley bal kézzel az ülés felé kotorászott, miközben kimeredt az ablakon és az ölébe vette Agnes Nutter Szép és Pontos Próféciáit. Bárcsak ezt is megjósolta volna.[50]

Aztán lángba borult az autó.

Crowley tovább vezetett.

A felüljáró túloldalán újabb kordon állt, ami a Londonba vezető utat zárta le. A rendőrök éppen azon röhögtek, amit a rádióból hallottak, a kordon túloldaláról. Egy motoros járőr állítólag megpróbált megállítani egy lopott rendőrautót, amit egy hatalmas polip vezetett.

Vannak rendőrök, akik mindent bevesznek; de a nagy-londoni rendőröket nem lehetett megtréfálni. A városiak a legkeményebb, legcinikusabb, legpragmatikusabb, legföldhözragadtabb rendőrök voltak az egész országban.

Kevés dolog hozta őket zavarba.

Egy nagydarab, agyonhorpadozott autó például, ami alig volt több száguldó, dübörgő tűzgolyónál, akár egy torz fémcitrom egyenest a Pokolból, nyomában fekete füstcsíkkal, benne egy vigyorgó, napszemüveges őrülttel amint egyenesen feléjük tart határozott százhúszas tempóval.

Az ilyesmi mindig megtette a hatását.

.oOo.

A mészégető gödör békés sziget volt a tomboló vihar kellős közepén.

A mennydörgés nem csak robajlott a fejük fölött, hanem egyenest szétszaggatta az eget.

– Jön néhány barátom – ismételte meg Adam. – Nemsokára itt lesznek, akkor aztán igazán belefoghatunk.

Eb vonyítani kezdett. Nem egy magányos farkas hívó szavához hasonlított, hanem egy apró termetű, nagy bajban lévő kutya bizarr oszcillációja volt.

Pepper a térdeit bámulta.

Valami motoszkált a fejében.

Végül fölnézett és Adam tompa, szürke szemeibe nézett.

– És neked mi kell, Adam? – kérdezte.

A vihart hirtelen támadt csend váltotta föl.

– Tessék? – kérdezte Adam.

– Hát, fölosztottad a világot, nem, és mindenki kapott belőle egy darabot... de akkor neked mi marad?

A csönd fülsiketítő lett.

– Igen – mondta Brian. – Azt még nem mondtad, hogy te melyik részét kapod.

– Peppernek igaza van – csatlakozott Wensleydale is. – Nekem úgy tűnik, nem sok minden maradt, ha mienk az összes többi.

Adam kinyitotta és becsukta a száját.

– Tessék?

– Mi lesz a tiéd, Adam? – ismételte meg Pepper.

Adam rámeredt. Eb elhallgatott és élénk, töprengő vakarcs tekintettel méregetette.

– É... én?

A csönd egyre csak húzódott, akár egy kitartott hang, ami elnyom minden mást.

– Hát enyém lesz Tadfield – mondta Adam.

Rámeredtek.

– Meg, meg, Alsó-Tadfield és Norton, meg Norton Woods...

Még mindig őt nézték.

– Mindig is csak ezt akartam – mondta.

Megrázták a fejüket.

– Enyém lehet, ha akarom – mondta Adam, hangjába sértődött kevélység vegyült, amit kétség követett. – Jobbá tehetem, ha akarom. Könnyebben megmászható fák, jobb tavak, meg...

Elhallgatott.

– Nem tudod – mondta Wensleydale kurtán. – Nem olyan, mint Amerika, meg a többi. Ezek igazán igaziak. És a mienk is.

– És nem is tudod jobbá tenni – mondta Brian.

– Meg aztán, ha megváltoztatod, arról mi is tudnánk – mondta Pepper.

– Ja, ha csak ez a baj, akkor ne aggódjatok – mondta Adam nagyvonalúan –, mert ha akarom, azt csináljátok, amit mondok...

Elakadt a szava és megrémült attól, amit mondott. A többiek hátrálni kezdtek.

Eb a feje fölé tette a mancsát.

Adam arca maga volt a megtestesült bukás.

– Ne – mondta rekedten. – Ne. Gyertek vissza! Megparancsolom.

Az Ők megtorpant.

Adam elkerekedett szemekkel nézett rájuk.

– Nem, nem úgy gondoltam... – kezdte. – A barátaim vagytok...

A teste megrándult, fejét hátra vetette, égnek emelte a karjait és az öklét rázta.

Arca eltorzult, a mészkő megrepedt a lábai alatt.

Adam kitátotta a száját és sikoltott. Olyan hang volt, amit halandó torok sosem lett volna képes kiadni; visszaverődött a falakról, kiszabadult a világba, elkeveredett a viharral és megcsavarodtak a felhők, új, riasztó alakokat öltve.

És csak szólt, csak szólt.

Visszhangzott az egész univerzumban, ami sokkal kisebb hely, mint azt a fizikusok képzelik Megrázta a mennyei szférákat.

Veszteségtől csengett és nagyon sokáig nem maradt abba.

Aztán csönd lett.

Valami elszivárgott.

Adam feje előrebukott, szemei fölnyíltak.

Akármi állt is a mészégetőben korábban, most már Adam Young állt ott helyette. Egy sokkal többet tudó Adam Young, de mégis ugyanaz az Adam Young. Talán sokkal inkább Adam Young, mint korábban bármikor.

A kísérteties csöndet kényelmesebb, ismerősebb csönd töltötte be, a hangok puszta hiánya.

A riadt Ők a gödör falának támaszkodva meredtek Adamre.

– Semmi baj – mondta. – Pepper? Wensley? Brian? Gyertek vissza. Semmi baj, semmi baj. Most már mindent tudok. Segítenetek kell, vagy tényleg meg fog történni. Meg fog történni, ha nem teszünk valamit.

.oOo.

A Jázmin Lak vízvezetékei csörögtek, zörögtek, hideg, khakiszínű vízzel árasztották el Newtot. Ez volt élete leghidegebb hidegzuhanya.

Nem tett jót neki.

– Vörös az ég – mondta mikor visszajött. Egy kicsit megszállottan érezte magát. – Délután fél négykor. Augusztusban. Mit jelent ez? Úgy értem, nézzük például mit szól hozzá egy hajózó? Úgy értem, ha régebben egy matrózt fölvidított, ha vörös az ég alja, akkor mit gondolhat az a mai tengerész, aki a számítógépeket kezeli egy tartályhajón? Vagy azok a juhászok? Mindig összekeverem.

Anatéma a hajába ragadt vakolatot nézte. A zuhany nem szedte ki, csak megáztatta és elkente a hajában, amitől Newt úgy festett, mint akinek haj tapadt a fehér szőrmesapkájába.

– Nagyon beüthetted a fejedet – mondta.

– Nem, az akkor volt, amikor a falba vertem be. Tudod, amikor te...

– Igen – felelte Anatéma titokzatosan, miközben kibámult az ablakon. – Mondanád rá azt, hogy vérszínű? Ez nagyon fontos.

– Azt nem mondanám – felelte Newt, akinek éppen kisiklott gondolatának vonata. – Nem igazán vér, inkább rózsaszínes. Valószínűleg a por, amit a szél fölkavart.

Anatéma beletúrt a jegyzeteibe.

– Mit csinálsz? – kérdezte Newt.

– Össze akarom vetni egy másikkal. Még mindig nem tudom...

– Nem szükséges keresgélned – mondta Newt. – Tudom mit jelent a 3477-es maradéka. Akkor jutott eszembe, amikor...

– Hogy érted, hogy tudod, mit jelent?

– Láttam idefelé jövet. És ne beszélj ilyen hangosan, fáj a fejem. Szóval láttam, ki van írva a légitámaszpont mellett egy táblára. Nem békákról van szó, hanem „Hivatásunk a béke”. Az a fajta szöveg, amiket légitámaszpontok mellé szoktak kirakni. Tudod: „SAC 8657745. Raj, Süvöltő Kék Démonok, Hivatásunk a béke.” Ilyesmi – Newt a fejére szorította a kezét. Az eufórikus állapot határozottan múlófélben volt. – Ha Agnesnek igaza van, akkor egy őrült valószínűleg már élesíti a rakétákat, hogy aztán kilője őket, vagy ilyesmi.

– Nem, nem igaz – jelentette ki Anatéma határozottan.

– Ó, igen? Hát én láttam filmeken. Mondj egy jó indokot, hogy miért ne lehetne?

– Mert ott nincsen se bomba, se rakéta. Ezt mindenki tudja.

– De hiszen légitámaszpont! Van kifutópályája!

– Az szállítórepülőknek van, meg ilyesmiknek. Csak kommunikációs berendezések, semmi robbanóanyag.

Newt nem szólt, csak nézett.

Crowleyt figyelve bármilyen laikus megfigyelő számtalan furcsa dolgot vehet észre, amint százhetvennel repeszt az M40-esen Oxfordshire felé. Ott van például az összeszorított száj és vicsor, vagy a tompa vörös fény, ami a napszemüveg mögött izzik. És az autó. Az autó az nagy segítség.

Crowley a Bentleyvel indult útnak és átkozott legyen, ha nem abban fogja befejezni. Nem mintha akármelyik saját pilótaszemüveggel rendelkező megszállott szakértő autógyűjtő is fölismerte volna, hogy egy klasszikus régiséget lát. Nem tudnák megmondani, hogy egy Bentleyt látnak. Ötven százalékban arra fogadnának, hogy soha nem is volt autó.

Példának okáért egyáltalán nem volt rajta festék. Az előfordulhat, hogy fekete színű volt, ahol nem rozsdás-vörösesbarna foltok éktelenkedett rajta, de ez az autó szénfekete volt. Tűzgolyó ölelte körbe, akár egy űrkapszulát egy igen rázós légkörbe lépés során.

A felnik körül akadt némi olvadt, töpörödött fekete melaszréteg, a kerekek mégis csaknem egy hüvelykkel a föld fölött gurultak, amiért a felfüggesztés igen hálás volt.

Már mérföldekkel korábban darabokra kellett volna esnie.

Crowley azért csikorgatta vicsorogva a fogát, mert igen nagy erőfeszítésébe került összetartani az autót és a szeme is attól izzott, hogy kidagadtak az erek a halántékán. No meg azért, hogy ne kelljen lélegeznie.

A tizennegyedik század óta nem érezte így magát.

.oOo.

A mészgödörben barátságosabb, de még mindig feszült légkör uralkodott.

– Segítenetek kell kitalálni – mondta Adam. – Az emberek már ezer éve ki akarják találni, de nekünk most kell.

Segítőkészen bólogattak.

– Az a lényeg – kezdte Adam –, szóval a lényeg, hogy ez olyan, mint... hát ismeritek Hájas Johnsont.

Az Ők bólintottak. Mindannyian jól ismerték Hájas Johnsont és Alsó-Tadfield másik bandáját. Idősebbek voltak és elég kellemetlenek. Ritkán telt el egy hét verekedés nélkül.

– Hát – mondta Adam –, mindig mi győzünk, igaz?

– Majdnem mindig – szólt közbe Wensleydale.

– Majdnem mindig – mondta Adam. – És...

– Többször győzünk, mint veszítünk – mondta Pepper. – Emlékeztek, amikor az a nagy balhé volt az öregek partiján, ahol...

– De az nem számít – mondta Adam. – Őket is ugyanúgy leszidták, mint minket. Szóval az öregek hallgatják a gyerekeket játék közben, vagyis ezt olvastam. Nem tudom miért szidtak meg minket, csak mert nem olyan öregek voltak ott, akik... – elhallgatott. – Szóval... jobbak vagyunk náluk.

– Ó, hát persze, hogy jobbak vagyunk náluk – mondta Pepper. – Ebben igazad van. Jobbak vagyunk hát. Csak nem mindig mi győzünk.

– Szóval tegyük föl – mondta Adam lassan –, hogy le tudjuk győzni őket rendesen. Hogy... hogy elküldjék őket és rajtunk kívül ne legyen banda Alsó-Tadfieldben. Erre mit mondotok?

– Hogy érted... meghalnak? – kérdezte Brian.

– Nem, csak... csak elmennek.

Az Ők eltöprengett. Hájas Johnson életük szerves részévé vált már egész kiskoruk óta, amikor már elég idősek voltak hozzá, hogy a játékvonattal ütögessék egymást. Igyekeztek elképzelni egy világot, ahol Johnson helyén nagy lyuk tátong.

Brian megvakarta az orrát.

– Szerintem nagyszerű lenne Hájas Johnson nélkül – mondta. – Emlékeztek mit csinált a szülinapi bulimom? És én kerültem bajba miatta...

– Nemtom – mondta Pepper. – Vagyis, nem lenne olyan érdekes az élet Hájas Johnson és a Johnsoniták nélkül. Akkor keresnünk kellene egy másik bandát, vagy ilyesmi.

– Szerintem – mondta Wensleydale –, ha megkérdeznénk az embereket, akkor azt mondanák, hogy jobb lenne a Johnsoniták, vagy az Ők nélkül.

Ezen még Adam is megdöbbent. Wensleydale sztoikusan folytatta.

– Az öregek klubja, Picky tiszteletes, és...

– De mi vagyunk a jó fiúk – kezdte Brian, de elbizonytalanodott. – Na jó, de szerintem tök uncsi lenne, ha nem volna egyetlen banda sem.

– Igen – mondta Wensleydale. – Ezt mondom én is.

– Az emberek nem minket akarnak vagy a Johnsonitákat – folytatta. – Csak mindig szidnak, mert bringázunk, meg gördeszkázunk a házuk előtt és túl sok zajt csinálunk. Ahogy az a pasas mondta a történelemkönyvben. Átok mindkét házon.

Ezt a kijelentést hallgatás követte.

– Olyan kék tábla – mondta Brian végül – amire az van írva, „Itt lakott Adam Young” vagy ilyesmi?

Egy ilyen megjegyzés általában hosszú percekig tartó heves vitát váltott volna ki, de Adam érezte, hogy az idő nem alkalmas rá.

– Szóval azt mondjátok – foglalta össze Adam az elhangzottakat –, hogy semmi haszna nem lenne, ha a Johnsoniták legyőznének minket, vagy fordítva?

– Igen, így van – mondta Pepper. – Mert ha legyőznénk őket, akkor mi lennénk a saját magunk ellenségei. Mondjuk Adam meg én Brian és Wensley ellen – hátradőlt. – Mindenkinek szüksége van Hájas Johnsonokra.

– Igen – mondta Adam. – Erre gondoltam én is. Nem jó, ha bárki is nyer. Erre gondoltam – Ebre meredt, pontosabban keresztül nézett rajta.

– Nekem elég egyszerűnek tűnik – mondta Wensleydale. – Nem értem miért kellett ehhez ezer év, hogy kitalálják.

– Azért, mert általában férfiak gondolkoztak rajta – mondta Pepper jelentőségteljesen.

– Nem értem, miért kell mindig valakinek pártjára állni – mondta Wensleydale.

– Pedig kell – mondta Pepper. – Mindenki valakinek a pártján áll.

Úgy tűnt, Adam döntésre jutott.

– Igen, de ha, jól tudom, lehet saját pártod. Szerintem menjünk el a bringákért – mondta halkan. – Itt az ideje, hogy beszéljünk néhány emberrel.

.oOo.

Pöfpöfpöfpöf, zakatolt Madame Tracy robogója a Crouch End High Streeten. Ez volt az egyetlen mozgó jármű London külvárosában az amúgy zsúfolásig autókkal, taxikkal és piros emeletes buszokkal tömött utcákon.

– Még sosem láttam ekkora dugót – mondta Madame Tracy – vajon baleset történt?

– Meglehet – mondta Azirafael. Aztán – Shadwell úr, ha nem fogja át a derekamat, könnyen leeshet. Ezt a motort nem két emberre tervezték, tudja.

– Három – dünnyögte Shadwell egyik kezével görcsösen kapaszkodott az ülésbe, a másikkal a Mennydörgős puskát tartotta.

– Shadwell úr, nem mondom mégegyszer.

– Akkor meg kell állnia, hogy megigazítsam a fegyveremet – sóhajtotta Shadwell.

Madame Tracy udvariasan kuncogott, aztán félrehúzódott és megállította a motort.

Shadwell elrendezgette magát és rosszalló dünnyögéssel Madame Tracy köré fonta a karjait, a Mennydörgős mordály pedig kettejük között meredezett az égnek.

A következő tíz percben egyikük sem szólt, némán zötyögtek pöfpöfpöfpöf a szemerkélő esőben, Madame Tracy pedig gondosan navigálta a robogóját az autók és buszok között.

Madame Tracy tekintete akaratlanul is a sebességmérőre vándorolt, igazán fölöslegesen, mert 1974 óta nem működött és addig is megbízhatatlan volt.

– Drága hölgyem, mit gondol, milyen gyorsan megyünk? – kérdezte Azirafael.

– Miért?

– Mert olybá tűnik, hogy gyalogosan gyorsabban haladnánk.

– Nos, ha csak én ülök rajta, akkor úgy huszonöt kilométer a végsebessége, de Shadwell úrral együtt, talán, úgy...

– Hat, esetleg hét kilométer óránként – vágott közbe.

– Nagyjából.

Hátulról halk köhécselés hallatszott.

– Nem tuggya lelassítani ezt az ördögi masinériát, asszony? – kérdezte egy rekedt hang. Az alvilági pantheonban, amit Shadwell töretlenül és következetesen gyűlölt, a sebesség démonainak külön gyűlöletteljes hely jutott.

– Ez esetben – folytatta Azirafael –, hozzávetőleg öt óra alatt jutunk el Tadfieldbe.

Madame Tracy elhallgatott, aztán kis idő múltán megkérdezte. – Milyen messze van Tadfield?

– Nagyjából negyven mérföld.

– Ühüm – dünnyögte Madame Tracy, aki egyszer már járt motorral a közeli Finchleyben, hogy meglátogassa az unokahúgát, de azóta csak busszal járt, mert olyan furcsa hangokat adott ki a motor visszafelé.

– ...vagyis nagyjából százzal kellene mennünk, hogy időben odaérjünk – mondta Azirafael. – Hmm. Shadwell őrmester? Kapaszkodjon jó erősen.

Pöfpöfpöfpöf és kék derengés ragyogott föl a motor és utasai körül, lágyan, és fenségesen.

Pöfpöfpöfpöf és a robogó bizonytalanul elszakadt a talajtól és imbolyogva emelkedett egészen másfél méteres magasságig.

– Ne nézzen le, Shadwell őrmester – javasolta Azirafael.

– ... – mondta Shadwell szorosra zárt szemhéjakkal, sápadtan, izzadságtól gyöngyöző homlokkal.

– Akkor hát, csapjunk bele.

Minden látványos sci-fi filmben eljön a pillanat, amikor egy űrhajó, lehetőleg New York méretű, egyszercsak fénysebességre kapcsol. Pendülő hang, akár a vonalzó, ha az asztal szélén megrezgeljük, a fény szédítő villanása, aztán a csillagokat hirtelen megnyújtják és vége. Pontosan ilyen volt, kivéve, hogy egy csillogó, tizenöt kilométer hosszú űrhajó helyett egy piszkosfehér, húsz éves robogó hajtotta végre a műveletet. Igaz, talán csak kétszáz mérföldes sebességgel haladt és nem visító hangot adott ki, hanem pöfpöfpöfpöf...

HUUUSSSSSS...

De ugyanolyan érzés volt.

.oOo.

Ahol az M25, ami mostanára egyetlen sikoltó, vonagló gyűrű lett és az M40-es Oxfordshire felé tartó autóút találkozott, rendőrök gyülekeztek egyre nagyobb számban. Mióta Crowley, fél órával korábban áttörte a kordont, megduplázódott a rendfenntartók száma. Legalábbis az M40-es felől. Londonból senki sem jutott ki.

A rendőrség mellett úgy kétszáz másik ember gyülekezett, akik távcsővel kémlelték a kereszteződést. Képviseltette magát Őfelsége Katonasága, a Tűzszerészek, az M16, az M17, a Különleges Osztag és a CIA. És egy férfi, aki hotdogot árult.

Mindenki fázott és vizes volt, zavart és ingerült, egyetlen rendőrtiszt kivételével, aki fázott, vizes volt, zavart, ingerült és elkeseredett.

– Nézzék, nem érdekel, hogy hisznek-e nekem, vagy sem – sóhajtotta. – Csak azt mondom, amit láttam. Egy régi kocsi volt, egy Rolls, vagy Bentley talán, olyan régimódi darab, és átjutott a hídon.

Az egyik katonai technikus szólalt meg.

– Az lehetetlen. A műszereink szerint az M25-ös fölött a hőmérséklet több, mint hétszáz Celsius-fok.

– Vagy mínusz száznegyven – mondta az asszisztense.

– ...vagy mínusz száznegyven fok – tette hozzá a technikus. – Úgy tűnik, a mutatott értékek ellentmondásosak, de bizton állíthatjuk, hogy műszaki hibáról lehet szó[51], de a tény az tény. Még egy helikoptert sem tudnánk átküldeni az M25 fölött anélkül, hogy ropogósra ne sülne. Hogy az ördögbe akarja elhitetni velem, hogy egy díszautó sértetlenül áthajtott rajta?

– Azt nem mondtam, hogy sértetlenül – felelte a rendőr, aki már komolyan fontolgatta, hogy felmond és csatlakozik a bátyjához, aki éppen kilépett az Elektromos Művektől és együtt vágnak bele a csirketenyésztésbe. – Lángba borult az egész és ment tovább.

– Komolyan azt gondolja, hogy elhisszük... – kezdte valaki.

Éles, kísérteties hang hallatszott a táj fölött. Mintha ezernyi harmónika szólalt volna meg egyszerre, csak kicsit hamisan; mintha maga a levegő sajgott volna a hangtól.

Aztán huuussssss.

Mintegy tizenkét méterrel a fejük fölött, mélykék, vörös szegélyű nimbusztól övezve egy kis, fehér robogó suhant el, rajta egy középkorú asszony rózsaszín bukósisakban és szorosan hozzábújva egy alacsony férfi ballonkabátban és neonzöld bukósisakban (a robogó túl magasan szállt, hogy láthassák, amint kétségbeesetten, szorosra zárt szemekkel kapaszkodik).

A nő sikoltott. Ezt sikoltotta:

– Gerronnimmoooo!

.oOo.

A Wasabi egyik nagy előnye, ahogy arra Newt minden esetben rámutatott, hogy nehéz megállapítani róla, ha összetört. Newtnak minden ügyességére szüksége volt, hogy Dick Turpinnel elkerülje az útra hullott ágakat.

– Leejtettem a kártyákat miattad!

Az autó visszakacsázott a padkáról; valahonnan a kesztyűtartó alól vékonyka hang szólalt meg.

– Alacon olajnyomász.

– Most hogyan fogom összerakni? – nyögte Anatéma.

– Sehogy – mondta Newt megszállottan. – Csak vegyél föl egyet. Bármelyiket. Nem számít.

– Mire célzol?

– Hát, ha Agnesnek igaza van és mindezt azért csináljuk, mert megjósolta, akkor bármelyik kártyát húzod elő ebben a pillanatban, az lesz a megfelelő. Ez logikus.

– Nonszensz.

– Igen? Figyelj, azért vagy itt, mert megjósolta. És gondoltál már arra, hogy mit mondunk a légitámaszpont parancsnokának? Ha találkozunk vele egyáltalán, pedig nem fogunk.

– Ha józanul...

– Figyelj, ismerem az ilyen helyeket. A kapuban tuskóból faragott drabális őrök állnak fehér sisakban és igazi fegyverekkel. Azokban pedig igazi golyók vannak, amik igazi ólomból vannak és kilyukasztanak, ide-oda pattognak benned és ugyanazon a lyukon távoznak, mielőtt még azt mondhatnád „Elnézést, okunk van azt feltételezni, hogy hamarosan kitör a harmadik Világháború és itt fogják elkezdeni”, aztán komoly ábrázatú egyenruhás fickók bevisznek egy ablaktalan szobába és olyasmiket kérdeznek, hogy tagja vagy-e valamelyik baloldali szervezetnek, mint mondjuk bármelyik brit politikai pártnak, és...

– Mindjárt ott vagyunk.

– Nézd, kapu, drótkerítés, őrbódé, minden! És valószínűleg olyan kutyák, amik embereket esznek.

– Azt hiszem egy kicsit túl izgatott vagy – mondta Anatéma halkan, miközben fölszedegette az utolsó kártyácskákat is a földről.

– Túl izgatott? Dehogy! Éppen hűvös nyugalommal aggódom amiatt, hogy valaki keresztül fog lőni.

– Biztos vagyok benne, hogy Agnes írt volna ilyesmiről. Ebben mindig nagyon jó volt – szórakozottan kevergetni kezdte a kártyákat – Tudod, olvastam valahol, hogy van egy olyan szekta, amelyik azt hiszi, hogy a számítógép az Ördög szerszáma. Azt állítják, hogy a világvége azért fog bekövetkezni, mert az Antikrisztus jól ért a számítógépekhez. Állítólag benne van a jelenések könyvében valahol. Azt hiszem, nemrég olvastam egy újságban...

– Daily Mail. „Levél Amerikából”. Augusztus harmadika – vágta rá Newt. – Nem sokkal a nebraskai nőről szóló cikk után, aki harmonikázni tanította a kacsáját.

– Ühüm – mondta Anatéma és kiterítette a kártyákat az ölében.

Szóval a számítógép az Ördög műve? gondolta Newt. Ezt szemrebbenés nélkül elhitte. Valakinek a műve volt, az biztos és azt határozottan tudta, hogy nem a sajátja.

Lefékezett.

A légitámaszpont ütött-kopottnak tűnt, a bejárat közelében hatalmas fák dőltek ki, amit néhányan éppen egy exkavátorral igyekeztek arrébb gördíteni az útból. Az őrt álló férfi unottan figyelte a munkásokat, de félig az autóra nézett.

– Jól van – mondta Newt. – Húzz egy kártyát.

3001. Az sasnak fészke megett elhullott a kőris.

– Ez minden?

– Igen. Mindig azt hittük, hogy az Októberi Forradalomra utal. Menj tovább ezen az úton és fordulj balra.

A kanyar egy keskeny útra vezetett, amit balról a támaszpont drótkerítése határolt.

– Most fordulj be ide. Itt gyakran parkolnak és senki sem törődik vele – mondta Anatéma.

– Mi ez a hely?

– Ez a helyi Szerelmesek utcája.

– Ezért olyan, mintha gumival lenne borítva?

Sétálni kezdtek az árnyékos ösvényen, amíg elérték a kőrisfát. Agnesnek igaza volt. A terebélyes fa kidőlt és egy helyen átszakította a kerítést.

Egy fekete őr ült rajta és cigarettázott Newt mindig kicsit bűnösnek érezte magát, ha színesbőrű amerikaiak közelében tartózkodott. Végtére is, kétszáz évig velük is kereskedtek az angolok.

A férfi fölegyenesedett közeledtükre, aztán megnyugodva visszaült.

– Ó, hi, Anatéma – mondta.

– Helló, George. Szörnyű vihar volt, mi?

– Az bizony.

Továbbmentek, amíg ki nem kerültek a látómezejéből.

– Ismered? – kérdezte Newt erőltetett közönnyel.

– Persze, olykor lejárnak a pub-ba. Egész rendesek a maguk módján.

– Lelőne minket, ha besétálnánk? – kérdezte Newt.

– Az biztos, hogy fenyegetően ránk fogná a fegyverét – felelte Anatéma.

– Az elég is. Mit javasolsz?

– Hát Agnes biztosan tudott valamit, így gondolom csak várnunk kell. Nem rossz az idő most, hogy elállt a szél.

– Ó – mondta Newt és a horizonton gyülekező felhőkre nézett. – A jó öreg Agnes.

.oOo.

Adam egyenletesen hajtotta a biciklit, Eb pedig tartotta az iramot, olykor izgatottan megpróbálta kiharapni a hátsó kereket.

Kerregő hang hallatszott és Pepper fordult ki az udvarokból. Pepper kerékpárját könnyű volt felismerni. Szerinte sokat dobott rajta, hogy egy kártyalapot erősített az első villához, amit menet közben a küllők recsegtettek. A macskák már két utcányi távolból tudták, hogy ideje elbújniuk.

– Szerintem átvághatunk a Drovers Lane-en, aztán át az erdőn – mondta Pepper.

– De az olyan sáros – mondta Adam.

– Igaz – felelte Pepper. – Ott mindig sáros lesz. Akkor a mészgödör felé kéne menni, mert ott mindig száraz a mész miatt. Aztán föl a fűrészmalomnál.

Brian és Wensleydale bukkantak föl mögöttük. Wensleydale kerékpárja fekete volt, csillogó és kecses. Briané egykor fehér lehetett, de napjainkra már megkötött sárréteg takarta.

– Olyan hülyeség katonai bázisnak nevezni – mondta Pepper. – Egyszer jártam ott, amikor nyílt napokat tartottak és sehol nem volt egy puska, vagy rakéta, csak gombok meg kapcsolók. Meg rezesbanda.

– Ja – mondta Adam.

– Szerintem a gombok meg a kapcsolók nem is katonásak – mondta Pepper.

– Nem is tudom – mondta Adam. – Csuda, mi mindent lehet kezdeni gombokkal meg kapcsolókkal.

– Karácsonyra kaptam egy készletet – mondta Wensleydale. – Csupa elektromos bigyó. Rádiót is lehet belőle csinálni, meg olyasmit, ami csipog.

– Nemtom – tűnődött Adam. – Én inkább olyan emberekre gondoltam, akik belépnek a nagy katonai számítógépes rendszerekbe, meg ilyesmi és kirobbantanak valami háborút.

– Azannya – monda Brian. – Az csúcs lenne.

– Olyasmi – mondta Adam.

.oOo.

Felelősségteljes, ámde magányos sors Alsó-Tadfield Lakóközösségi Szóvivőjének lenni.

R. P. Tyler alacsony, jóltáplált, elégedett úriember, kényelmesen sétált az úton, nyomában pórázon felesége miniatürizált pudlija, Muffi. R. P. Tyler tudta, mi a különbség jó és rossz között; az ő életében nyoma sem volt az erkölcsi szürkéknek. Mindazonáltal nem elégedett meg azzal, hogy felismerte a különbséget a két oldal között. Kötelességének érezte, hogy közölje a világgal.

R. P. Tyler nem elégedett volna meg a hordószónoklattal, polémiával, röpiratokkal. R. P. Tyler választott fóruma, mintegy fegyverneme, a Tadfieldi Hirdető levelezési rovata volt. Ha a szomszéd fája olyan következetlen volt, hogy leveleit R. P. Tyler udvarára hullajtotta, R. P. Tyler először gondosan összesöpörte, apró dobozkákba helyezte és a szomszéd ajtaja előtt hagyta egy megrovó üzenet kíséretében. Aztán levelet írt a Hirdetőbe. Ha tinédzsereket pillantott meg, amint a füvön ülve, hordozható rádiómagnójukat hallgatva jól érezték magukat, saját felelősségének érezte, hogy felhívja a figyelmet helytelen hozzáállásukra. Miután, gúnyolódásuk után visszamenekült háza biztonságába, azonnal levelet fogalmazott a Hirdetőbe az Erkölcsi romlás és a Mai ifjúság témakörében.

Mióta tavaly nyugdíjba ment, a levelek száma oly mértékben megnőtt, hogy még a Tadfleldi Hirdető sem volt képes kinyomtatni őket. R. P. Tyler éppenséggel nem sokkal séta előtt fejezte be legújabb levelét, ami így szólt:

Tisztelt Uraim!

Sajnálattal kell észrevennem, hogy a mai újságok nem érzik kötelességüknek, hogy a közönségnek, azaz nekünk, akiktől a fizetésüket kapják...

Végigtekintett az úton heverő faágakra. Nem hiszem, gondolta, hogy foglalkoznak a takarítási számlákkal, amikor ilyen viharokat küldenek. A városi tanácsnak kell kifizetnie az eltakarítás költségeit. Nekünk, adófizetőknek pedig fizetnünk kell...

A nekik ezen gondolatmenetben a Rádió 4[52] állomás időjárás előrejelzőit jelentette, akiket R. P. Tyler személyesen is felelősnek tartott az időjárásért.

Muffi megállt egy útszéli fánál, hogy elvégezze a dolgát.

R. P. Tyler zavartan félrenézett. Meglehet, hogy koraesti sétájának egyetlen célja az öleb szükségleteinek kielégítése volt, ám ezt röstellte volna elismerni. A viharfellegeket nézte. Sűrűn tornyosultak egyre magasabbra, a villámok pedig úgy cikáztak, pislogtak köztük, mint egy Frankenstein-film nyitó képsoraiban. Meglehetősen zavaró volt azonban, hogy a felhőtömeg Alsó-Tadfield határában megtorpant, a közepén pedig kerek résen világított át a nap. Olyan volt, akár egy erőltetett mosoly.

Csönd volt.

Mély dübörgés hallatszott.

A keskeny utcán négy motoros közeledett. Elsuhantak mellette és befordultak a sarkon, felzavartak egy túzokot, ami riadtan csapkodva röppent tova.

– Vandálok! – kiáltotta utánuk R. P. Tyler.

A vidéki tájat nem az ilyeneknek találták ki, hanem olyanoknak, mint R. P. Tyler.

Megrántotta Muffi pórázát és tovább indultak.

Öt perccel később, mikor befordult a sarkon, három motorost látott, amint egy kidőlt tábla körül álldogálnak, amit a vihar rongálhatott meg. A negyedik, egy magas férfi foncsorozott üvegű sisakban a motorján maradt.

R. P. Tyler szemügyre vette a helyzetet és minden erőfeszítés nélkül eljutott a megfelelő következtetésre. Ezek a vandálok – ebben nem tévedett – azért jöttek e csendes, békés tájra, hogy megszentségtelenítsék a háborús emlékművet és táblákat rongáljanak meg.

Már éppen azon volt, hogy határozott léptekkel hozzájuk megy, amikor rájött, hogy túlerőben vannak, magasabbak, mint ő és kétségtelenül erőszakos pszichopaták. R. P. Tyler világképe szerint csakis erőszakos pszichopaták közlekedtek motorkerékpáron.

Így hát magasra tartott fejjel igyekezett észrevétlen elhaladni mellettük anélkül, hogy figyelembe venné őket[53], miközben fejében máris újabb levelet fogalmazott (Tisztelt Uraim, minap este sajnálkozva vettem tudomásul, hogy számos motorkerékpáros huligán ütött tanyát A Mi Békés Városkánkban. Miért, ó miért nem tesz valamit a kormány ezek ellen a...).

– Helló – mondta az egyik motoros és fölcsapta a sisakrostélyt. Sovány arcú, körszakállas férfi volt. – Kicsit eltévedtünk.

– Ah – mondta R. P. Tyler rosszallón.

– A táblát kidönthette a vihar – mondta a motorkerékpáros.

– Igen, meglehet, hogy úgy történt – felelte R. P. Tyler. Csodálkozva vette észre, hogy kezd megéhezni.

– Ja, igen. Szóval Alsó-Tadfieldet keressük.

R. P. Tyler fölvonta az egyik szemöldökét.

– Maguk amerikaiak. Felteszem, a légitámaszpontot keresik. – (Tisztelt Uraim, mikor én a Nemzetet szolgáltam, hazám büszkesége voltam. Szomorúan tapasztalom, hogy a tadfield-i légitámaszpont katonái motorkerékpárokkal, közönséges semmirekellőkhöz hasonlatosan öltözve motorkerékpároznak szép vidékünkön. Ámbár elismerem szerepük fontosságát a nyugati társadalom megvédésében...)

Aztán felülkerekedett rajta útbaigazítási láza.

– Fél mérföldet vissza kell menniük azon az úton, aztán először balra fordulnak, tartok tőle, hogy az út kissé rossz állapotban található, már számtalan levelet írtam ez ügyben, önök a köz mesterei, vagy a köz szolgái, ezt írtam, aztán a másodiknál jobbra fordulnak, ámbár nem igazán jobb, valójában a bal oldalon van, de megtalálják, mert végül jobb felé kanyarodik majd, úgy van kiírva, hogy Porrit's Lane, pedig tulajdonképpen nem az, ha megnézik a katonai térképen, akkor láthatják, hogy csupán a Forest Hill Lane keleti vége, aztán kiérnek a faluba, ahol túlmennek a Bika és Legelőn – az egy közintézmény – aztán, amikor elérnek a templomhoz, ahol a körforgalomba éppen csak be kell hajtani, aztán máris ki, azután elérnek egy keresztúthoz, amin egyenesen át kell hajtani és azonnal elérnek egy másik kereszteződést, ahol egyenesen, vagy balra is mehetnek, mindkettő a támaszponthoz vezet (bár a bal oldali egytized mérfölddel rövidebb), úgyhogy nem téveszthetik el.

Éhínség üres tekintettel bámult rá.

– Én, izé, nem biztos, hogy értem... – kezdte.

ÉN IGEN. INDULJUNK.

Muffi riadtan fölvakkantott, és R. P. Tyler mögé iramodott és reszketve lekuporodott.

Az idegenek visszaültek a motorjaikra. A fehérruhás (kinézése alapján hippi, semmi kétség, gondolta R. P. Tyler) egy üres cukorkás zacskót ejtett a fűre.

– Elnézést – emelte föl a hangját R. P. Tyler. – Ez az ön zacskója?

– Ó, nem csak az enyém – mondta a fiú. – Mindenkié.

R. P. Tyler teljes magasságában kihúzta magát.[54]

– Fiatalember – kezdte. – Hogy érezné magát, ha én mennék oda a maga házához és szemetelném tele a kertet?

Szennyezés szélesen elmosolyodott.

– Nagyon, nagyon elégedett volnék – felelte. – Ó, az csodálatos lenne.

Motorja mögött olajtócsán csillanó szivárvány táncolt.

Felbőgtek a motorok.

– Valamiből kimaradtam – mondta Háború. – Miért kell bemennünk a körforgalomba a templomnál?

CSAK GYERTEK UTÁNAM mondta a magas alak és a négy motoros elhajtott.

R. P. Tyler utánuk meredt, amíg figyelmét föl nem keltette egy erősödő kereplő zaj.

Megfordult. Négy kerékpár suhant el mellette, szorosan a nyomukban egy apró termetű kutya.

– Hé, ti! Álljatok csak meg!

Az Ők lefékeztek és ránéztek.

– Tudtam, hogy te vagy az, Adam Young és a kis, hmpfh, bandád. Mit kerestek, ha megtudhatnám, ilyen késő éjszaka? A szüleitek tudják, hogy kint vagytok?

– Nem értem, miért lenne késő – mondta Adam. – Nekem úgy tűnik, szerintem amíg a nap világít, addig nem lehet késő.

– Mindenesetre már ágyban lenne a helyetek – mondta R. P. Tyler. – Maga pedig, kisasszony ne nyújtogassa rám a nyelvét, különben kénytelen leszek levelet írni a szüleinek, hogy milyen illetlen módon viselkedik leány létére.

– Már bocsánat – mondta Adam sértődötten –, Pepper csak magára figyelt. Nem tudtam, hogy van valami törvény arra, hogy nem lehet nézni.

A füvön kisebb zavargás támadt. Muffit, aki különösen kifinomult francia pudli volt, az a fajta, aki olyan embereknél talált gazdára, akiknek a gyerek sosem fért bele a háztartási elképzeléseibe, éppen Eb zaklatta.

– Young úrfi – mondta R. P. Tyler – azonnal hívd vissza azt a korcs kutyádat Muffitól – R. P. Tyler nem bízott Ebben. Mikor négy nappal ezelőtt először találkozott a kutyával, rávicsorgott és vörösen izzottak a szemei. Ebből kifolyólag R. P. Tyler úgy érezte, levelet kellene írnia arról, hogy Eb kétségtelenül veszett és a közösség érdekében el kellene altatni, de a felesége emlékeztette, hogy az izzó vörös szem nem a veszettség jele, sőt, sehol máshol nincsen jelentősége, mint olyan filmekben, amit Tylerék még véletlenül sem néztek, de mindent tudtak róluk.

Adam rosszallóan nézett rá.

– Eb nem korcs. Eb nagyon okos kutya. Eb, hagyd békén Tyler úr randa vén pudliját.

Eb nem figyelt rá, rengeteg elintézetlen dolga volt még.

– Eb – mondta Adam erőteljesebben. A kutya visszakullogott a kerékpárhoz.

– Mintha még nem válaszoltatok volna a kérdésemre. Hova mentek ti négyen?

– A légitámaszpontra – mondta Brian.

– Ha nem bánja, Mr. Tyler – mondta Adam reményei szerint gunyoros, csípős hangon. – Mer' mi nem tennék olyat, amit Mr. Tyler nem lát jónak.

– Te pimasz kis vakarcs – mondta R. P. Tyler. – Ha találkozom az apáddal, Adam Young, keresetlen szavakkal tájékoztatni fogom...

Az Ők azonban addigra már úton voltak az Alsó-Tadfield és a légitámaszpont felé – a saját útvonalukon, ami sokkal rövidebb, egyszerűbb és szebb útvonal volt, mint amit R. P. Tyler javasolt.

.oOo.

R P. Tyler terjedelmes mentális levelet fogalmazott meg a fiatalság romlásáról. Benne foglaltattak a neveltetési hiányosságok, az idősebbeknek kijáró tisztelet hiánya, az, ahogy mostanság görnyedt háttal kullogtak ahelyett, hogy kihúzták volna magukat, az ifjúkori eltévelyedés veszedelmei, a sorkötelesség visszaállítása és az állattartási rendeletek felülvizsgálata.

Elégedett volt vele. Gyanította, hogy túl jó is lenne a Tadfieldi Hirdetőbe és úgy döntött, a Times-nak küldi el.

pöfpöfpöfpöf

– Elnézést, kedveském – mondta egy kellemes női hang. – Attól tartok, eltévedtünk.

Egy régi robogó volt, amit egy középkorú, rózsaszín bukósisakos hölgy vezetett. Mögötte, szorosan kapaszkodva, behunyt szemmel egy alacsony emberke ült ballonkabátban és élénkzöld bukósisakban. Kettejük között egy antik, tölcsér formájú torkolatú ősrégi mordály ágaskodott.

– Ó. Merre tartanak?

– Alsó-Tadfieldbe. Nem tudom a pontos címet, de keresünk valakit – mondta az asszony, aztán teljesen más hangon folytatta. – A neve Adam Young.

R. P. Tyler megrémült.

– Maguk éppen azt a kölyköt keresik? – kérdezte. – Most mit csinált... Ne, ne mondják meg. Nem akarom tudni.

– Kölyök? – kérdezte a nő. – Azt nem mondta, hogy egy gyerek. Mennyi idős?

Aztán azt mondta.

– Tizenegy. Hát, ezt említhette volna korábban is. Így már teljesen másként áll a helyzet.

R. P. Tyler csak bámult. Aztán rájött. A nő biztosan hasbeszélő és amit eddig egy másik embernek nézett a háta mögött, az egy bábu volt. Hogyan is képzelhette, hogy egy ember. Mindazonáltal meglehetősen ízléstelennek találta.

– Alig öt perce, hogy láttam – felelte végül. – Ő, meg a kis bandája az amerikai támaszpont felé tartottak.

– Jaj nekem – mondta a nő elsápadva. – Sosem kedveltem igazán a jenkiket. Igazán kedves emberek ám. Igen, de hogy lehet úgy futballozni, hogy állandóan fölveszik a labdát?

– Ahh, bocsásson meg – mondta R. P. Tyler –, ön nagyon jól csinálja. Lenyűgöző. A helyi Rotary klub helyettes elnöke vagyok és érdekelne, hogy vállal-e magánfellépéseket?

– Csak csütörtökönként – felelte Madame Tracy kissé rosszallóan. – És különdíjat számítok föl. És vajon útba tud igazítani a...?

R. P. Tyler ezt már ismerte. Szótlanul kinyújtotta az ujját a légitámaszpont felé.

Aztán a kis robogó azt mondta, hogy pöfpöfpöfpöf végig a keskeny utcácskán.

Ahogy távolodni kezdett, a zöld sapkás bábu kinyitotta a szemét és hátrafordította a fejét.

– Te kis déli buzzancs! – krákogta.

R. P. Tyler kissé sértve érezte magát és nagyot csalódott. Azt remélte, hogy életszerűbb lesz.

.oOo.

Alig tíz percnyire a falu határától R. P. Tyler megállt, amíg Muffi elvégezte a dolgát. Átnézett a kerítésen.

Meglehetősen járatlan volt a vidéki ismereteket illetően, de annyit tudott, hogy ha a tehenek leheveredtek, akkor eső közeledett. Ha csak álldogáltak, akkor nem volt semmi gond. Ezek a tehenek azonban szépen sorban bukfenceket hánytak és Mr. Tyler bizonytalan volt azt illetően, hogy ez egész pontosan mit is jelenthet.

Beleszimatolt a levegőbe. Valami égett – felhevült fém, megpörkölődött bőr és olvadt gumiszag terjengett a levegőben.

– Bocsásson meg – mondta egy hang a háta mögül. R. P. Tyler megfordult.

Egy terebélyes, egykor fekete autó állt lángokban az út szélén és egy napszemüveges férfi könyökölt ki az ablakán.

– Bocsásson meg, úgy tűnik kicsit eltévedtem. Meg tudná mondani, merre találom az alsó-tadfieldi Légitámaszpontot? Tudom, hogy errefelé van.

Ég az autója!

Nem. Tyler egyszerűen nem tudta rábírni magát, hogy kimondja. Végtére is, a vezetőnek tudnia kellett, nem igaz? Ott ült a közepén. Kezdte gyanítani, hogy itt valami rossz tréfáról van szó.

– Úgy hiszem, egy mérfölddel korábban másfelé kellett volna fordulnia. A vihar kidöntött egy táblát – mondta végül.

Az idegen elmosolyodott.

– Ez lehet az oka – mondta. A körülötte nyaldosó lángok démoni külsőt kölcsönöztek neki.

A szél az autó felől fújt, R. P. Tyler érezte, ahogy megpörkölődik a szemöldöke.

Bocsásson meg, fiatalember, de olybá tűnik ég az autója, maga pedig ott ül a közepén és még csak meg sem égeti magát, pedig helyenként vörösen izzik a karosszéria.

Nem.

Talán meg kéne kérdeznie, hogy ne hívja-e a tűzoltókat. Ehelyett gondosan elmagyarázta az útvonalat és igyekezett nem bámulni közben.

– Ez nagyszerű. Ön igazán lekötelez – mondta Crowley és elkezdte föltekerni az ablakot.

R. P. Tyler érezte, hogy mondania kell valamit.

– Bocsásson meg, fiatalember – mondta.

– Igen?

Ez nem olyasmi, amit az ember ne venne észre, mármint, hogy ég az autója.

Lángnyelvek nyaldosták a műszerfalat.

– Furcsa az idő mostanság, nem gondolja? – mondta végül ostobán.

– Valóban? – kérdezte Crowley. – Igazán észre sem vettem – ezzel visszatolatott az úton égő autójában.

– Talán azért, mert ég az autója! – morogta R. P. Tyler ingerülten. Megrángatta Muffi pórázát és elindult.

A szerkesztőnek

Tisztelt Uram!

Szeretném fölhívni a figyelmét egy növekvő tendenciára a mai fiatalság körében az alapvető biztonsági intézkedések teljes figyelmen kívül hagyásával kapcsolatban. A minap útbaigazítást kért tőlem egy fiatalember, akinek az autója ...

Nem.

Aki olyan autót vezetett ...

Nem.

Lángokban állt ...

R.. P. Tyler kezdte elveszíteni a türelmét és sietős léptekkel igyekezett vissza a faluba.

.oOo.

– Halló! – kiáltotta R. P. Tyler. – Young!

Mr. Young a kertben üldögélt kedvenc székében és pipázott.

Ez leginkább Deirdre legújabb fölfedezésének volt köszönhető, aki sokat olvasott a passzív dohányzás ártalmairól. Ezt nem szívesen vallotta volna be, sőt az egész kissé bosszantotta, a hangulatán pedig nem javított a tény, hogy Mr. Tyler Youngnak szólította.

– Igen?

– A fia, Adam.

Mr. Young felsóhajtott.

– Mit csinált már megint?

– Tudja merre van?

Mr. Young az órájára nézett.

– Lefekvéshez készülődik, ha jól sejtem.

Tyler diadalmasan elvigyorodott.

– Kétlem. Láttam, amint a kis csürhéjével, meg azzal a korccsal a légitámaszpont felé.

Mr. Young pöfékelt.

– Tudja, milyen szigorúak azok odafönt – mondta Mr. Tyler arra az esetre, ha Mr. Young nem fogta volna az adást.

– Tudja, mennyire szeret a maga fia gombokat nyomogatni – tette hozzá.

Mr. Young kivette a pipát a szájából és gondosan szemügyre vette.

– Hmpfh – mondta.

– Értem – mondta.

– Jól van – mondta.

Aztán bement a házba.

.oOo.

Pontosan ugyanebben a pillanatban négy motorkerékpár fékezett alig pár száz méterre a támaszpont bejáratától. A motorosok fölcsapták a sisakrostélyukat... Na jó, csak hárman hajtották föl.

– Reméltem, hogy legalább áttörjük a kerítést – mondta Háború sóvárogva.

– Az csak gondot jelentene – mondta Éhínség.

– Helyes.

– Mármint nekünk jelentene gondot Az áram és a telefonvonalak valószínűleg már megszakadtak, de biztos van generátoruk és rádiójuk. Ha bárkinek is marad egy kis ideje, hogy leadja rádión, hogy terroristák támadták meg a támaszpontot, akkor az emberek elkezdenek logikusan cselekedni és lőttek a Tervnek.

– Hú.

BEMEGYÜNK, ELVÉGEZZÜK A DOLGUNKAT, KIJÖVÜNK ÉS HAGYJUK, HOGY AZ EMBERI TERMÉSZET ELVÉGEZZE A MAGÁÉT mondta Halál.

– Nem így képzeltem – mondta Háború. – Nem azért vártam évezredeket, hogy mindenféle vezetékekkel babráljak egy kicsit. Ezt nem nevezném drámainak. Albrecht Dürer nem az Apokalipszis Négy Gombnyomogatójáról készített fametszeteket.

– Azt hittem, harsonaszó is lesz – mondta Szennyezés.

– Nézzük más szemmel a dolgot – mondta Éhínség. – Ez csak az előkészítési szakasz. A lovaglás majd aztán jön. Úgy ahogy kell, a vihar szárnyán, meg ilyesmi. Rugalmasnak kell lenni.

– Nem kellene... találkoznunk valakivel? – kérdezte Háború. Nem hallatszott más, csak a pattogva hűlő fémalkatrészek hangja.

Aztán Szennyezés szólalt meg.

– Tudjátok, én sem így képzeltem. Azt hittem, hogy egy nagyvárosban lesz, egy nagyobb országban. New Yorkban például, vagy Moszkvában. Vagy Armageddonban.

Senki sem szólalt meg.

– Hol van Armageddon egyáltalán? – kérdezte végül Háború.

– Jó kérdés – mondta Éhínség. – Mindig meg akartam nézni a térképen.

– Pennsylvaniában van egy Armageddon – mondta Szennyezés. – Vagy Massachusettsben, vagy valahol arrafelé. Sok-sok komoly kinézetű, szakállas, kalapos fickó lakik ott.

– Nem – mondta Éhínség. – Az Izraelben van valahol, ha jól tudom.

MOUNT CARMEL.

– Azt hittem, ott avokádót termelnek.

ÉS A VILÁGVÉGÉT.

– Igazán? Hát az aztán a nagy avokádó.

– Azt hiszem jártam ott egyszer – mondta Szennyezés. – Megiddo ősi városában, nem sokkal azelőtt, hogy elbukott. Kellemes hely. Érdekes a főkapuja.

Háború végignézett a zöldellő fákon.

– Ez igen – mondta. – Valahol igencsak rossz felé fordultunk.

A FÖLDRAJZ ANYAGTALAN.

– Bocsáss meg, uram?

AZ ARMAGEDDON MINDENÜTT JELEN VAN.

– Ez igaz – mondta Éhínség. – Már nem egyszerűen pár hektár legelőről és egy csapat kecskéről van szó.

Csönd telepedett közéjük.

INDULJUNK.

Háború udvariasan köhintett.

– Én azt hittem, hogy... ő is velünk jön...?

Halál megigazította a kesztyűit.

EZ, mondta határozottan, A PROFIK DOLGA.

.oOo.

Az események múltával Thomas A. Deisenburger így emlékezett vissza a történtekre:

Egy nagy szolgálati autó állt meg a kapu előtt. Nyurga volt, hivatalos kinézetű, bár nem igazán tudta, miért képzelte annak, sem azt, miért volt olyan hangja, mintha motorkerékpárok hajtották volna.

Négy tábornok szállt ki belőle. Az őrmester nem tudta, miért is gondolta ezt, bár az igazolványuk rendben volt, igaz, nem tudta fölidézni milyen igazolványt mutattak meg neki, de az biztos volt, hogy rendben találta őket. Tisztelgett.

– Meglepetésszerű ellenőrzés, katona – mondta az egyikük.

– Uram, engem nem tájékoztattak meglepetésszerű ellenőrzés foganatosításáról, uram – felelte erre Thomas A. Deisenburger őrmester.

– Természetesen nem – mondta az egyik tábornok. – Azért meglepetésszerű.

Az őrmester ismét tisztelgett.

– Uram, engedélyt kérek, hogy tájékoztassam a bázis parancsnokságát – mondta kissé nyugtalanul.

A legmagasabb és legsoványabb tábornok pár lépésre eltávolodott a többiektől, hátat fordított és karba tette a kezét.

Egy másik barátságosan az őrmester vállára tette a kezét és közelebb hajolt.

– Figyeljen ide... – a zsebére tűzött névre pillantott –, Deisenburger, hadd segítsek egy kicsit. Meglepetésszerű ellenőrzésről van szó, igaz? Meglepetés. Ez azt jelenti, hogy nem szól senkinek, nem fújat riadót amint átléptünk a kapun és nem hagyja el a posztját. Mint hivatásos katona megérti, ugye? Máskülönben olyan mélyre lefokoztatom, hogy egy impnek is urammal kell köszönnie.

Thomas A. Deisenburger értetlenül nézett rá.

– Közlegény – sziszegte a másik tábornok. A kitűzője szerint H. Boroo volt a neve. Deisenburger őrmester még sosem találkozott női tábornokkal, de határozottan haladásnak tekintette a dolgot.

– Tessék?

– Közlegény, nem imp.

– Ja, igen. Ezt akartam mondani. Közlegény. Megértette, katona?

Az őrmester szemügyre vette a rendelkezésére álló korlátozott számú lehetőséget.

– Meglepetésszerű ellenőrzés, uram? – kérdezte.

– Átmeneti hatállyal klasszifikálva – mondta Éhínség, aki éveket töltött azzal, hogy megtanulja, hogyan kell üzletet kötni a szövetségi kormányokkal. Érezte, hogy kezd visszatérni a szókincse.

– Igenis uram, értettem uram – mondta az őrmester.

– Helyes – mondta Éhínség, amíg fölemelkedett a sorompó. – Nagy jövő vár magára. Hamarosan.

.oOo.

Az emberek néha nagyon hasonlítanak a méhekre. A méhek harciasan védik a kaptárjukat, feltéve, hogy kívül tartózkodik az ember. Amint bejutottunk, a dolgozók mintegy feltételezik, hogy a főnökség jóvá hagyta; számtalan szabadvállalkozó rovar köszönheti ennek a ténynek mézédes létezését. Az emberek hasonlóképp viselkednek.

Senki sem állította meg a négyest, amint céltudatosan haladtak az egyik hosszú, lapos épület felé, amin a rádióantennák álltak. Senki sem törődött velük. Talán nem is láttak semmit. Talán azt látták, amit az elméjük láttatott, mivel az emberi elme nincs fölkészülve, hogy láthassa Háborút, Éhínséget, Szennyezést és Halált, ha azok nem akarják. Az emberi agy olyan jól alkalmazkodott ehhez, hogy néha még akkor sem látják, ha mindenütt jelen vannak.

A riasztók azonban tökéletesen agyatlanok voltak és azt hitték, hogy embereket látnak ott, ahol nem kellene lenniük, ezért pokoli lármát csaptak.

.oOo.

Newt nem dohányzott, mivel nem hagyta, hogy nikotin, vagy alkohol kerüljön testének templomába, jobban mondva abba a wales-i metodista bádog tabernákulumba, ami a teste volt. Ha dohányzott volna, most minden bizonnyal a torkán akadt az a slukk, amit idegességét csillapítandó szívott.

Anatéma határozottan fölállt és kisimította a szoknyáját.

– Ne aggódj – mondta. – Ez ránk nem vonatkozik. Valami történhetett odabent.

Elmosolyodott.

– Ugyan már – mondta Newtnak. – Ez nem az OK Corral.

– Nem. Nekik például sokkal jobb fegyvereik vannak – mondta Newt.

– Ne törődj vele – mondta és talpra segítette. – Biztosan kitalálsz valamit.

.oOo.

Egyértelmű volt, hogy nem tudnak ugyanakkora részt vállalni a munkából mind a négyen, gondolta Háború. Meglepte, mennyire fogékony a modern harcászati rendszerek terén, amik sokkal hatékonyabb voltak, mint egy marék éles fém és Szennyezés persze jót mulatott a többször hibaellenőrző és biztonsági rendszereken. Még Éhínség is tudta, mi az a számítógép. Ő azonban... hát nem csinált mást, csak álldogált, bár azt stílusosan csinálta. Háborúnak felrémlett, hogy egyszer talán véget ér minden háború, nem lesz több szennyezés és éhezni sem fognak az emberek. Talán ezért volt olyan érzése, hogy a negyedik és leghatalmasabb lovas sosem tartozott igazán a csapathoz. Olyan volt, mint egy adóellenőr a futballcsapatnál. Jó, hogy az ő oldalukon van, de nem az a fajta ember, akivel megisznak egy pofa sört és elbeszélgetnek a bárpultnál. Az ember sosem lehetett teljesen nyugodt felőle.

Néhány katona szaladt át rajta, ahogy Szennyezés válla fölött kukucskált.

MIK AZOK A VILLOGÓ KIS IZÉK? Kérdezte olyan hangon, aki úgysem fogja megérteni a választ, de legalább úgy tesz, mint akit érdekel a dolog.

– Hétfázisú LED kijelzők – felelte a fiú. Gyengéden végigsimított egy kapcsolótábla belsején, nyomában eloxidálódott néhány relé és ellenállás, miközben vírusok terjedtek szét az áramkörökben.

– Elegem van már ezekből a nyavalyás szirénákból – dünnyögte Éhínség.

Halál szórakozottan csettintett az ujjaival. Egy tucatnyi hangszóró recsegve lehellte ki a lelkét.

– Nekem tetszett – mondta Szennyezés.

Háború belenyúlt egy másik fémszekrénybe. Nem így képzelte el a dolgokat, de amikor ujjai végigfutottak az elektronikán, ismerős érzés fogta el. Olyan volt, mint kardot markolni és érezni a kellemes borzongást, ahogy a kard átöleli az egész világot és az eget fölötte. Szerette.

Lángoló kard.

Az emberiség sosem tanulta meg igazán, hogy a kard veszélyes szerszám, nem tanácsos szerteszét hagyni, jóllehet mindent megtett, hogy egy ekkora karddal minél kevesebben hadonászhassanak. Szívderítő gondolat. Jó érzés volt tudni, hogy az emberiség különbséget tett a véletlen és a szándékos bolygópusztítás között.

Szennyezés egy újabb doboznyi méregdrága elektronikus berendezésbe túrt.

.oOo.

A kidőlt fánál álló őr zavartnak tűnt. Tudta, hogy a bázison történt valami, de a rádiója csak statikus zörejeket fogott. A szemét minduntalan egy orra elé nyomott kártya vonta magára.

Szolgálati ideje alatt már számtalan azonosítót látott – katonai, CIA, FBI, még KGB kártyákat is – és fiatal katona lévén még meg kellett tanulnia, hogy minél jelentéktelenebb egy szervezet, annál hatásosabb az azonosító kártyájuk.

Ez éppenséggel pokolian hatásos volt. Szája némán mozgott, ahogy ismét végigolvasta onnan, hogy „A Brit Nemzetközösség Védelmezője az alábbiakat követeli”, a fennhatóságon át, a kötélen, tűzgyújtáson, olajon keresztül egészen Dícsértessék-Az-Úrnak-Keze-Munkája Smith BVH vezérkari segédtiszt aláírásáig. Newt hüvelykujjával letakarta a „boszorkányonként kilenc penny” feliratot és igyekezett úgy nézni, mint James Bond.

Végül az őr kétségbeesetten kutató intelligenciája talált egy ismerős szót.

– Mi ez itt? – kérdezte gyanakodva. – Miért kell rőzsét adnunk?

– Muszáj, tudja – felelte Newt. – Elégetjük.

– Hogy micsoda?

– Elégetjük.

Az őr arcára széles vigyor ült. És még azt mondták neki, hogy az angolok puhányok.

– Rendicsek! – mondta.

Nyomást érzett a hátában.

– Dobd el a fegyveredet – szólalt meg Anatéma a háta mögött –, vagy olyat teszek, amit magam is megbánok.

Ami igaz is volt, gondolta, miközben a katona engedelmeskedett. Ha nem dobja el a fegyverét, rájöhetett volna, hogy egy fadarabot nyomnak a hátába, Anatéma pedig megbánta volna, hogy lelövik.

.oOo.

A főkapunál A. Deisenburger őrmester szintén gondokkal küszködött. Egy alacsony, ballonkabátos tata fenyegetően rászegezte az ujját, miközben egy hölgy, akit kicsit az anyjára hasonlított, sürgetően beszélt hozzá és állandóan a saját szavába vágott egy másik hangon.

– Igazán életbevágóan fontos, hogy beszélhessünk a támaszpont parancsnokával – mondta Azirafael. – Fontos volna, igaza van, tudja, megmondanám, ha hazudna, igen, köszönöm szépen, igazán sokat segítene, ha rám bízná a beszélgetést rendben köszönöm csak akartam pár jó szót szólni Igen! Izé. Azt akarta kérni igen, szóval... namost...

– Látod az ujjamat? – kiáltotta Shadwell, akinek még megvolt a józan esze, bár igen hosszú és szakadt pórázon kullogott valahol nagyon hátul. – Látod? Ez az ujj, kisapám, ez az ujj egy életre elintézhet!

Deisenburger őrmester rámeredt a feketéslila körömre, ami alig pár centire az orrától imbolygott. Mint támadó fegyver elég előkelő helyen volt, különösen, ha az étel felszolgálásával állt kapcsolatban.

A telefon süket volt, neki pedig azt mondták, hogy ne hagyja el az őrhelyét. A Vietnamban kapott sebesülése fájdalmasan lüktetni kezdett.[55] Eszébe jutott, vajon megrovással járna-e, ha lelőne két brit állampolgárt.

.oOo.

A négy kerékpár nem messze a bázistól állt meg. Keréknyomok és egy olajtócsa jelezte, hogy korábban mások is itt időztek el egy kicsit.

– Miért állunk meg? – kérdezte Pepper.

– Gondolkozom – mondta Adam.

Ez nehéz feladat volt. Tudatának az a része, ami még önmaga volt, tömény, hömpölygő sötétség felszínén próbált megmaradni. Tudta, hogy társai száz százalékig emberek voltak. Már korábban is bajba sodorta őket, szakadt ruhák, kimaradó zsebpénzek és ilyesmi lett az ára, de ezúttal sokkal nagyobb dologról volt szó, mint egy szobafogság, vagy takarítás veszélye.

Másrészt viszont senki másra nem számíthatott.

– Rendben – mondta. – Szükségünk van néhány dologra. Kell egy kard, egy korona és egy mérleg.

Mindhárman rámeredtek

– Hol, itt? – mondta Brian. – Itt nem találsz ilyesmit.

– Nemtom – mondta Adam. – Ha arra gondoltok, amikor eljátszottunk mindenfélét...

.oOo.

Deisenburger őrmester napja eddig sem volt rózsás, most azonban egy újabb autó érkezett, ami pár centivel a föld fölött lebegett, mivel nem volt kereke. Dukkózása sem. Nyomában kékesszürke füst oszladozott és mikor megállt, pattogva hűlni kezdtek az egészségtelenül fölhevült fémalkatrészek.

Úgy tűnt, füstüveg ablakai vannak, de ez csak annak az eredménye volt, hogy az utasteret teljesen belepte a füst.

Kinyílt a sofőr ajtaja és fullasztó füstfelhő ömlött ki. Aztán Crowley is kiszállt.

Elhessegette a füstöt az arca elől, aztán barátságosan intett.

– Helló – mondta. – Miújság? Véget ért már a világ?

– Nem enged be minket, Crowley – mondta Madame Tracy.

– Azirafael? Te vagy az? Szép ruha – mondta Crowley kábán.

Nem érezte túl jól magát. Az elmúlt harminc mérföld során azt képzelte, hogy egy tonnányi égő fém, gumi és bőr egy teljesen működőképes autó volt, a Bentley pedig harciasan igyekezett ellenállni. A legnehezebb része az volt, hogy rábírja, guruljon tovább, miután a radiálgumik leégtek róla. Mögötte a Bentley maradványai hirtelen eltorzult kerekeire zuhantak, miután nem képzelte tovább, hogy vannak gumik rajta.

Szeretetteljesen megveregetett egy forró fémdarabot, amin rántottát lehetett volna sütni.

– Manapság már nem gyártanak ilyen szívós kocsikat – mondta.

Rámeredtek

Halk elektronikus kattanás hallatszott és a sorompó emelkedni kezdett.

– Hé! – kiáltotta Deisenburger őrmester. – Ezt melyikük csinálta?

Sutty. Sutty. Sutty. Sutty. Aztán egy apró kutya, lábai elmosódott foltok csupán.

Mindannyian a négy vadul pedálozó gyerekre bámultak, akik átbújtak a sorompó alatt és már bent is voltak a táborban.

Az őrmester összeszedte magát.

– Hé – mondta, ezúttal sokkal erőtlenebbül. – Látott valaki egy barátságos teknőcképű földönkívülit az egyik gyerek kosarában?

– Nem hiszem – felelte Crowley.

– Akkor – mondta Deisenburger őrmester –, nagy bajban vannak.

Fölemelte a fegyverét. Elég volt a vacakolásból; minduntalan egy szappan jutott az eszébe.

– És maguk is.

– Figyelmeztetlek... – kezdte Shadwell.

– Kezd hosszúra nyúlni a társalgás – mondta Azirafael. – Intézd el Crowley, drága barátom.

– Hmmm? – kérdezte Crowley.

– Én a jó oldalt képviselem – mondta Azirafael. – Csak nem képzeled, hogy... ó, a fene vigye. Az ember igyekszik tisztességes lenni és hova vezet?

Csettintett az ujjával.

Pukkanás hallatszott, mintha egy villanykörte égett volna ki és Thomas A. Deisenburger őrmester eltűnt.

– Izé – mondta Azirafael.

– Látják? – mondta Shadwell, aki még nem igazán szokott hozzá Madame Tracy kettős személyiségéhez. – Semmi az egész. Maradjon csak mögöttem, oszt semmi bajuk nem lesz.

– Szép munka – mondta Crowley. – Nem tudtam, hogy képes vagy ilyesmire.

– Nem – felelte Azirafael. – Én sem. Remélem, hogy nem valami szörnyű helyre küldtem.

– Legjobb lesz, ha hozzászoksz – mondta Crowley. – Csak úgy elküldöd őket, aztán jobb, ha nem aggódsz, hova kerültek. – Kezdett jókedvre derülni. – Nem mutatsz be az új testednek?

– Hogy? Ja, igen, persze. Madame Tracy, ő Crowley. Crowley, Madame Tracy. Nagyon örvendek.

– Lássunk hozzá – mondta Crowley. Szomorúan nézett a Bentley maradványaira, aztán felderült. Egy dzsip közeledett a kapu felé és úgy tűnt, csupa olyan ember ül benne, akik kérdések és pisztolygolyók sortüzét készülnek nekik szegezni.

Elvigyorodott. Ez már inkább az ő szakterülete volt. Kivette a kezét a zsebéből, maga elé tartotta, mint Bruce Lee és vigyorgott, mint Lee van Cleef.

– Ah – mondta. – Megjött az autónk.

.oOo.

Az egyik lapos épület mellett parkolták le a kerékpárokat. Wensleydale gondosan lelakatolta az övét. Ő az a fajta gyerek volt.

– Szóval hogy fognak kinézni ezek az emberek? – kérdezte Pepper.

– Úgy néznek ki, ahogy akarnak – felelte Adam bizonytalanul.

– De felnőttek, nem?

– Igen – mondta Adam. – Sokkal felnőttebbek, mint bárki más.

– Felnőttekkel verekedni sosem jó – mondta Wensleydale borúsan. – Mindig bajba keveredik az ember.

– Nem kell verekedni velük – mondta Adam. – Azt kell tennetek, amit mondtam.

Az Ők végignéztek szerzeményeiken. Ami a világot formáló szerszámokat illeti, az övéik nem tűntek túl hatékonynak.

– Hogy találjuk meg őket? – kérdezte Brian. – Emlékszem, mikor a nyílt napokon jártunk itt, tele volt szobákkal, meg termekkel.

Adam töprengve nézett végig az épületeken. A szirénák még mindig vijjogtak.

– Hát – mondta –, úgy tűnik...

– Hé, kölykök, mit csináltok ti itt?

Nem száz százalékosan fenyegető hang volt, bár közel járt az idegösszeroppanáshoz, miután a gazdája tíz percig próbálkozott értelmet találni egy értelmét vesztett világban, ahol megszólaltak a szirénák és nem nyíltak az ajtók. Két hasonlóan zaklatott katona állt mögötte, akik kissé bizonytalanok voltak azt illetően, hogy mihez kezdjenek négy, nyilvánvalóan europid, helybéli és kiskorú állampolgárral.

– Ne aggódjanak miattunk – mondta Adam könnyedén. – Csak körülnézünk.

– Namost... – kezdte a hadnagy.

– Aludjon egy kicsit – mondta Adam. – Mind aludjanak egy kicsit. Akkor nem lesz bántódásuk. Csak aludjanak el most.

A hadnagy rámeredt, szemét erőltette, hogy élesen lássa a gyerekeket. Aztán elzuhant.

– Tyú – mondta Pepper, amint a másik két katona is eldőlt. – Ezt meg hogy csináltad?

– Hát – felelte Adam óvatosan –, emlékeztek arra a hipnózisról szóló részre a 101 hasznos elfoglaltság fiúknak könyvből, amit sosem tudtunk megcsinálni?

– Igen?

– Na, hát ez olyasmi, csak most jöttem rá, hogyan kell csinálni – a kommunikációs épület felé fordult.

Összeszedte magát, kiegyenesedett kényelmes, görnyedt kullogásra rendszeresített tartásából és olyan szál egyenesen állt, hogy még Mr. Tyler is büszke lett volna rá.

– Rendben – mondta.

Aztán töprengett egy ideig, majd megszólalt.

– Jöjj és lásd.

.oOo.

Ha elvennénk a világot és meghagynánk az elektromosságot, a látvány a legfinomabb ötvösmunkához hasonlítana – ezernyi ezüst szálból rakott gombolyag, itt-ott tüskeként bökődnek előre az adótornyok és a műholdak nyalábjai. Még az árnyékos területeken is ragyognak a radar és rádióhullámoktól. Egy hatalmas szörnyeteg idegrendszeréhez hasonlítana.

A városok helyén mintás csomókat alkotna, de az elektromosság jelentős része, természeténél fogva inkább az izomrostokhoz hasonlít, ami a kemény munkavégzéshez szükséges. Az elmúlt ötvenegynehány évben az ember azon munkálkodott, hogy agyat növesszen az elektromosságnak.

Most tehát már élt, ahogy a tűz is él. Kapcsolók nyitottak áramköröket. Relék csattantak a helyükre. A szilikon chipek mélyén, amiknek mikroszkopikus szerkezete úgy nézett ki, mint Los Angeles utcatérképe, új csatornák nyíltak, míg száz, mérföldekkel odébb csengők szólaltak meg földalatti termekben, az emberek pedig riadtan meredtek a képernyőkön felbukkanó kiírásokra.

Súlyos acélajtók zárultak le a titkos hegymélyi barlangokban, melyek túloldalán hiába dörömböltek zaklatott emberek. Sivatagok és tundrák szögletes darabkái mozdultak meg és csúsztak félre, friss levegőt eresztve légkondicionált sírgödrök mélyére, ahol tompa és karcsú tárgyak csusszantak a helyükre.

És míg megindultak a dolgok ott, ahol nem kellett volna, más helyeken megálltak. A városokban kialudtak a közlekedési lámpák, aztán a közvilágítás, aztán minden fény. A ventillátorok lelassultak és megálltak. A fűtők izzószálai elhalványultak. Elakadtak a liftek. Elhallgattak a rádióállomások és a zene.

Mondják, a civilizáció huszonnégy órányira és két étkezésnyire van a barbarizmustól.

Az éjszaka lassan terjedt a Földön. Fénypontoknak kellett volna tarkítaniuk. Nem így volt.

Ötmilliárd ember élt rajta. Ami hamarosan bekövetkezik, ahhoz képest a barbarizmus pikniknek tűnik majd – forró lesz, csúnya és végül a hangyáknak marad.

Halál kihúzta magát. Úgy tűnt, hallgatózik. Mindenki döntse el maga, hogy mivel hallgatózott.

ITT VAN – mondta.

A másik három fölnézett. Alig érzékelhető változás következett be rajtuk. Egy pillanattal azelőtt, hogy Halál megszólalt volna a többiek azon része, ami nem úgy mozgott és beszélt, mint egy emberi lény, körbejárta a világot. Visszatértek.

Többé-kevésbé.

Volt bennük valami idegen. Mintha rosszul szabták volna a testüket. Éhínség kicsit félrehangolódott és a kellemes, megbízható, sármos és sikeres üzletember alól elővillant legősibb, alapvető személyisége. Háború bőre izzadságtól csillogott. Szennyezés bőre magától csillogott.

– Elintéztük... amit kellett – mondta Háború kisebb erőfeszítéssel. – Most... már... megy magától.

– Nem csak nukleáris – mondta Szennyezés. – Hanem kémiai. Ezer literszámban... A hordók mindenütt a világon. Csodálatos folyadékok... tizennyolc szótagból áll a nevük. És a régi dolgok is. Mondjatok amit akartok, a plutónium talán kitart évezredekig, de... az arzén örök.

– És aztán a tél – mondta Éhínség. – Szeretem a telet. Olyan tiszta.

– A csirkék... fészkelnek – mondta Háború.

– Nincs többé csirke – mondta Éhínség kurtán.

Csak Halál nem változott. Vannak dolgok, amik nem változnak.

Mind a négyen elhagyták az épületet. Szennyezés még járás közben is képes volt szivárogni.

Anatéma és Newton Pulsifer észrevette őket.

Ez volt az első épület, ami az útjukba akadt. Odabent sokkal biztonságosabbnak tűnt, mert idekint nagy volt a nyüzsgés. Anatéma kinyitott egy ajtót, ami a felirata szerint halálosan végzetes veszélyekkel járt. Egyetlen könnyed érintésre kinyílt. Amint, bementek, becsukódott és bezáródott.

Nem sokat tudtak tenni ellene, amikor a Négyek belépett.

– Kik voltak ezek? – kérdezte Newt. – Valami terroristák?

– Szép és pontos értelemben véve igen – mondta Anatéma.

– Mi volt ez a furcsa beszélgetés?

– A világvége – felelte Anatéma. – láttad az aurájukat?

– Nem hiszem.

– Egyáltalán nem volt szép látvány.

– Ó.

– Éppenséggel negatív aurájuk volt.

– Ó?

– Akár a fekete lyukak.

– Az rossz dolog, igaz?

– Igen.

Anatéma végignézett a fémszekrényeken. Most az egyszer nem díszlet volt és nem is játék, a két hosszú sorban, a padlótól az ózonrétegig érő berendezések nem a terv szerint működtek. Sehol egy villogó vörös fény. Sehol egy színkódolt vezetékfüzér „itt elvágni” felirattal. Sehol egy gyanúsan nagy vörös kijelző, rajta a hátralévő idővel. Ehelyett szilárd és zömök fémdobozok álltak némán és zordan egymás után.

– Mi megy magától? – kérdezte Anatéma. – Valamit csináltak idebenn, nem igaz?

– Talán van egy kikapcsoló gomb – mondta Newton reménytelenül. – Biztos, hogy van, csak körül kell nézni...

– Ezeken nincsen ilyesmi, tudhatnád.

Newt kétségbeesetten bólintott. Ez messze volt a Könnyű Házi Elektronika lapjaitól. Csak a kíváncsiság kedvéért benézett az egyik szekrény mögé.

– Kommunikációs szekrény – mondta. – Gyakorlatilag bármit meg lehet tenni vele. Rá lehet kapcsolódni bármelyik műholdra, bármit. Ezekkel, zzzip au, ezekkel zzap szinte mindent meg zzzipt lehet...

– Hogy haladsz?

Newt az ujját szopogatta. Eddig semmilyen tranzisztorra emlékeztető dologgal nem találkozott. Kezét zsebkendőjébe burkolva kirántott néhány nyáklapot a helyéből.

Egyszer valamelyik elektronikai magazinban, amire régebben előfizetett, benne volt egy tréfás áramkör, ami garantáltan nem működött. Végre itt az alkalom, írták vidáman, hogy a kétbalkezeseknek és fakezűeknek is legyen egy kis sikerélményük, mert ez arra van tervezve, hogy ne működjék! Fordítva kellett bekötni a diódákat, a tranzisztorokat fejjel lefelé és egy kimerült elem kellett még hozzá. Newt megépítette és befogta vele a moszkvai rádióadót. Írt is egy levelet a szerkesztőségnek, de válasz azóta sem érkezett.

– Nem tudom, hogy használ-e valamit – mondta.

– James Bond csak szétcsavaroz dolgokat – mondta Anatéma.

– Nem csak szétcsavarozza – mondta Newt növekvő ingerültséggel –, én pedig zzzip nem vagyok James Bond. Ha az lennék sitty, akkor a rosszfiúk megmutatták volna, hogy milyen kapcsolókat hoznak működésbe és milyen jól csinálják. Fzzzzzappp. Csakhogy az életben ez nem így megy! Nem tudom, mi történik és nem tudom megállítani.

.oOo.

Felhők kavarogtak a horizonton. A falu fölött még mindig tiszta volt az ég, könnyed szellő cirógatta a tájat. De nem volt normális a levegő. Mintha kikristályosodott volna, szinte szikrázott. Ha megfelelő szót keresne az ember, a zsúfolt ugrik be legelőször. Anyagtalan lényektől zsúfolt, akik mind a megfelelő pillanatot várják, hogy jelentős anyagiasodást vigyenek végbe.

Adam fölnézett. Bizonyos szempontból csupán csak tiszta levegő volt a fejük fölött. Másrészt viszont végtelenbe nyúló sorban szárnyt szárnynak vetve várakoztak a menny és a pokol hírnökei. Ha igen alaposan szemügyre vennénk és képzettek lennénk e téren, láthatnánk a különbséget.

Néma csönd tartotta fogságában a vidéket.

Kinyílt az ajtó és a Négyek kiléptek. Hármukban immár alig volt emberszerű – úgy tűnt, humanoid alakjuk az általuk képviselt dolgokból állt össze. Hozzájuk képest Halál kifejezetten barátságosnak látszott. Bőrkabátja és foncsorozott rostélyú bukósisakja kámzsás köpönyeggé alakult, ám ezek csak a részletek. Egy csontváz, még ha sétál is, kifejezetten emberszerű; minden élőlényben jelen van a maga módján.

– Az a lényeg – mondta Adam sietve –, hogy nem igaziak. Inkább olyanok, mint egy rémálom.

– D... de nem alszunk – dadogta Pepper.

Eb nyüszítve bújt Adam mögé.

– Az ott mintha olvadozna – mondta Brian Szennyezés közelgő alakjára mutatva.

– Na látod – mondta Adam bátorítóan. – Akkor nem lehet igazi, ugye? Egy olyan izé nem lehet igazán igazi.

A négy alak pár méterrel előttük megállt.

MEGTÖRTÉNT mondta Halál. Egy kicsit előredőlt és Adamre nézett. Nehéz volt megmondani, hogy meglepődött-e.

– Igen, szóval – mondta Adam. – Az a lényeg, hogy nem akarom, hogy megtörténjen. Mert én nem kértem, hogy megtörténjen.

Halál a három társára nézett, aztán vissza Adamre.

Mögöttük egy terepjáró fékezett. Egyikük sem törődött vele.

NEM ÉRTEM mondta. PUSZTA LÉTED MEGKÍVÁNJA, HOGY VÉGET ÉRJEN A VILÁG. ÍGY SZÓL AZ ÍRÁS.

– Nem értem miért kell valakinek ilyeneket írnia – mondta Adam higgadtan. – A világ tele van egy csomó érdekes dologgal és még meg sem ismertem, szóval nem akarom, hogy valaki nekiálljon tönkre tenni, amíg nem láttam. Szóval mind szépen elmehettek.

(– Ő az, Shadwell úr – mondta Azirafael bizonytalanul. – Ott, abban... a... pólóban...)

Halál Adamre nézett.

– Te... közénk... tartozol – mondta Háború gyönyörű töltényszerű fogai között szűrve a szót.

– Megtörtént. Jobbá... tesszük... a világot – mondta Szennyezés olyan alattomos hangon, mintha egy hordóban mérgező lé lötyögne.

– Te... vezetsz... minket – mondta Éhínség.

Adam pedig elbizonytalanodott. A belsejében a hangok még mindig azt kiáltották, hogy ez igaz, a világ az övé is és csak annyit kell tennie, hogy végigvezeti őket a felbolydult planétán. Az ő fajtája voltak.

Odafönn, a légben az égi hírnökök csak a Szóra vártak.

(– Hát ezt nem lűhetem le, csak egy nyikhaj!

– Izé – mondta Azirafael. – Izé, igen. Talán várjunk még egy kicsit, mit gondolsz?

– Úgy érted, amíg felnő? – kérdezte Crowley.)

Eb morogni kezdett.

Adam az Őkre nézett. Ők is az ő fajtája voltak.

Csak el kell döntenie, hogy kik voltak az igazi barátai. Visszafordult a Négyek felé.

– Kapjátok el őket – mondta Adam halkan.

Különös harmónia és erő költözött a hangjába. Nem volt ember, aki ellenszegült volna a parancsának.

Háború fölnevetett és az Őkre nézett.

– Gyerekek – mondta. – Játékok. Gondoljatok a játékokra, amiket adhatok nektek... gondoljatok rájuk. Ha akarom belém szerettek, kicsi fiúk. Kicsi fiúk a kis fegyvereikkel.

Megint nevetett, de a gépfegyverszerű zakatolás azonnal eltűnt a hangjából, amint Pepper előre lépett és föltartotta reszkető kezét.

Nem volt igazi kard, de a legtöbb, amit két fadarabból és egy rövid zsinegből eszkábálni lehetett. Háború rámeredt.

– Értem – mondta. – Mano e mano, he?

Ő is előhúzta a kardját és fölemelte, miközben tiszta, pendülő hang hallatszott, mint amikor valaki végighúzza az ujját egy pohár peremén.

Villanás támadt, amikor összecsaptak.

Halál Adam szemébe nézett.

Szánalmas csörgés hallatszott.

– Ne érjetek hozzá! – csattant föl Adam anélkül, hogy elkapta volna a tekintetét.

Az Ők az aszfalton heverő kardot bámulták.

– „Kicsi fiúk” – visszhangozta Pepper gúnyosan. – Előbb-utóbb mindenkinek el kell döntenie, kinek a pártján áll.

– De... de... – mondta Brian. – Úgy fölszívódott a kardba...

Adam és Halál között vibrálni kezdett a levegő, akár egy hőhullám.

Wensleydale fölemelte a fejét és Éhínség beesett szemeire nézett. Föltartott valamit, amit egy kis képzelőerővel egy kézimérlegnek lehetett volna nevezni, ami faágakból és spárgából készült.

Megforgatta a feje fölött.

Éhínség védekezőn fölemelte a karját.

Újabb villanás, aztán egy ezüst mérleg hullott csilingelve a földre.

– Ne... érjetek... hozzá – mondta Adam.

Szennyezés máris menekülőre fogta a dolgot, legalábbis igyekezett minél távolabb folydogálni, de Brian levette a fejére a fűszálakból font koronát és utána hajította. Nem repülhetett volna túl messzire és túl gyorsan, de valami láthatatlan erő közbeszólt és diszkoszként csapódott be.

Ezúttal vörös lángnyelvek lobbantak föl, fekete füstbe burkolózva és olajszag töltötte be a levegőt.

Megfeketedett ezüst korona gurult ki csörömpölve a lángok közül és egyre lassuló pörgéssel megállapodott a földön.

Ezúttal nem volt szükség figyelmeztetésre, egyikük sem akarta megérinteni a fémhez méltatlan színekben csillogó koronát.

– Hova lettek? – kérdezte Wensleydale.

OTT VANNAK, AHOVA TARTOZNAK felelte Halál, még mindig Adam tekintetébe nézve. AHOVÁ MINDIG IS TARTOZTAK, AZ EMBEREK GONDOLATAIBAN.

Adamre vigyorgott.

Hasadó hang hallatszott. Halál köpönyege széjjelszakadt és kitárulkoztak a szárnyai. Angyali szárnyak voltak. Tollak helyett az éjszaka sötétjéből voltak, a teremtés anyagából kihasított szárnyak, sötétségből, amiből a világ teremtetett és egy-két helyen apró, távoli fénypontok pislákoltak, amik talán csillagok lehettek, talán nem.

DE ÉN mondta, NEM VAGYOK OLYAN, MINT ŐK. ÉN VAGYOK AZRAEL, ARRA TEREMTETTEM, HOGY A TEREMTÉS ÁRNYÉKA LEGYEK. ENGEM NEM PUSZTÍTHATSZ EL. AZZAL ELPUSZTÍTOD A VILÁGOT.

Tekintetük heve alábbhagyott. Adam megvakarta az orrát.

– Hát, nem tudom – mondta. – Talán mégis.

Elvigyorodott.

– Mindenesetre most abbamarad – mondta. – Ez az egész a gépekkel, meg minden. Most az egyszer azt kell tenned, amit mondok és én azt akarom, hogy legyen vége.

Halál megvonta a vállát.

MÁR MEGTÖRTÉNT mondta és a másik három lovas maradványaira mutatott. NÉLKÜLÜK NEM KÖVETKEZHET BE. AZ ENTRÓPIA DIADALMASKODIK.

Halál fölemelte egyik csontos kezét, amit talán tisztelgésnek szánt.

VISSZATÉRNEK mondta. SOSE MENNEK MESSZIRE.

Meglebbentek a szárnyak, csak egyszer, mint egy villámcsapás és a Halál Angyala eltűnt.

– Szóval – mondta Adam az üres levegőnek. – Rendben, nem fog megtörténni. Minden, amit elkezdtek... most azonnal megszűnik.

Newt kétségbeesetten nézett a műszerekre.

– Gondolod, hogy van valami használati utasítás? – kérdezte.

– Hát, megnézhetjük, mit ír Agnes – próbálkozott Anatéma.

– Ja, persze – mondta Newt csípősen. – Ennek van értelme, igaz? Huszadik századi könnyűelektronika szabotálása egy tizenhetedik századi kézikönyv segítségével? Mit tudott Agnes Nutter a tranzisztorról?

– Hát, a nagyapám meglehetősen pontosan értelmezte a 3328-as jóslatot még 1948-ban és egy vagyont keresett jó befektetésekkel – mondta Anatéma. – Nem tudta, hogy minek fogják nevezni és nem igen tudott mit kezdeni az elektromossággal, de...

– Költői kérdés volt.

– Nem kell megjavítanod. Azt kell elérned, hogy ne működjék. Ahhoz nincsen szükséged tudásra, ahhoz tudatlanság kell.

Newt felnyögött.

– Rendben van – mondta. – Próbáljuk ki. Mondj egy jóslatot.

Anatéma találomra kihúzott egy kártyát.

– „Nem az, aminek vallja magát” – olvasta. – Az 1002-es számú. Elég egyszerű. Van rá ötleted?

– Hát, nézd – mondta Newt boldogtalanul –, nem ez a megfelelő hely, de... én tulajdonképpen nem értek igazán az elektronikához. Egyáltalán nem értek hozzá.

– Azt mondtad, hogy számítógép fejlesztő vagy, ha jól emlékszem.

– Az egy kis túlzás volt. Ami azt illeti, éppen akkora túlzás, amekkorát el lehet várni, már ami a tények ferdítését illeti. Valójában azt is mondhatnánk, hogy nem felelt meg a valóságnak – hunyta le a szemét Newt.

– Úgy érted, hazudtál? – kérdezte Anatéma kedvesen.

– Hát, ennyire erősen azért nem fogalmaznék – mondta Newt. – Tulajdonképpen nem igazán számítógép fejlesztő vagyok. Igazából éppen az ellenkezője.

– Mi az ellenkezője?

– Hát, ha tudni akarod, bármilyen elektronikus berendezést próbáltam eddig szerelni, egy sem működött.

Anatéma elmosolyodott, színpadiasan kihúzta magát, akár a bűvész, aki éppen megmutatni készül az egészben maradt szétfűrészelt segítőjét – Tra-la – mondta.

– Javítsd meg – mondta.

– Micsoda?

– Csináld meg, hogy jobb legyen – mondta.

– Hát, nem tudom – mondta Newt. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá.

Rátette a kezét a legközelebbi gépszekrényre.

Valami zaj hallatszott és abbamaradt egy zúgás, aminek a jelenlétét eddig nem is vette észre. A műszerek kijelzői pislákolni kezdtek, aztán a legtöbbje kialudt.

Szerte a világon a katonák, akik eddigi kétségbeesetten viaskodtak a kapcsolókkal és karokkal, meglepve tapasztalták, hogy engednek az erőfeszítésüknek. Áramkörök szakadtak meg, a számítógépek abbahagyták a harmadik Világháború tervezését és visszatértek a sztratoszféra vizsgálgatásához. Novaja Zemlja alatt a bunkerekben az emberek könnyedén széthúzták az eddig összeragadtnak vélt csöveket, Wyoming és Nebraska alatt a feladatra kijelölt emberek abbahagyták az ordibálást és leeresztették egymásra fogott fegyvereiket és sörért indultak volna, ha a támaszpontokon engedélyezett lett volna az alkohol. Nem volt az, mégis ittak egyet.

A fények visszatértek. A civilizáció megállt a káosz felé vezető csúszdán és leveleket kezdtek írni különböző újságoknak arról, hogy mennyire túlreagálják az emberek manapság a legkisebb apróságokat is.

Tadfieldben a berendezések nem sugároztak többé fenyegetést. Valami – az elektromosságon kívül – kiszállt belőlük.

– Jesszusom – mondta Newt.

– Na tessék – mondta Anatéma. – Ezt jól megjavítottad. Hidd el nekem, az öreg Agnesben meg lehet bízni. Most pedig menjünk innen.

.oOo.

– Nem akarta megtenni! – mondta Azirafael. – Hát nem megmondtam, Crowley? Ha alaposabban szemügyre veszed a dolgokat, rájössz, hogy legbelül mindenki...

– Még nincs vége – mondta Crowley kurtán.

Adam végre észrevette őket és feléjük fordult. Crowley nem volt hozzászokva, hogy első pillantásra fölismerjék valódi énjét, de Adam tekintete elárulta, hogy a fejébe lát és mindent tud róla. Egy pillanatra megismerte az igazi rettegést. Mindig azt hitte, hogy átélte már az évezredek során, de minden emléke eltörpült az új élmény mellett. Odalent elviselhetetlen módokon tudtak fájdalmat okozni az embernek, de ez a fiú nem csupán arra volt képes, hogy egyetlen gondolatával megszüntesse, hanem arra is, hogy létezése minden bizonyítékát kitörölje.

Adam tekintete Azirafaelre tévedt.

– Elnézést, de maga miért két ember? – kérdezte.

– Hát – kezdte Azirafael. – Ez egy hosszú...

– Nem helyes, hogy ketten vannak – mondta Adam. – Szerintem jobb lenne, ha megint külön lennének.

Sehol egy látványos jelenet, Azirafael egyszercsak Madame Tracy mellett ült.

– Óó, ez csiklandozott – mondta Madame Tracy, aztán lenézett Azirafaelre. Kissé csalódottnak tűnt. – Azt hittem kicsit fiatalabb.

Shadwell féltékenyen meredt Azirafaelre és jelentőségteljesen megmarkolta a Mennydörgős puskát.

Azirafael végignézett újdonsült testén, ami tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint eddig, csak tisztább volt a kabátja.

– Ennek is vége – mondta aztán.

– Nem, nincsen – erősködött Crowley. – Hát nem érted?

Most már tényleg felhők gyülekeztek fölöttük és úgy kavarogtak, akár egy rotyogó tökfőzelék.

– Látjátok? – mondta Crowley borúsan. – Nem ilyen egyszerű a dolog. Tévedés azt hinni, hogy a háborúk azért törnek ki, mert egy trónörököst lelőnek, vagy valaki levágja egy másik ember fülét, vagy azért, mert észrevették az ellenfél rejtett rakétáit. Ez nem így működik. Ez mind csak indok, aminek semmi köze a lényeghez. A háborúk azért törnek ki, mert az egyik fél ki nem állhatja a másikat és a feszültség addig növekszik, amíg elég egy apróság is, hogy megkezdődjön a vérontás. Bármi. Mi a neved... izé, fiú?

– Adam Young – mondta Anatéma, aki Newttal az oldalán éppen megérkezett.

– Úgy van. Adam Young – mondta Adam.

– Szép munka volt. Megmentetted a világot. Légy boldog – mondta Crowley. – De nem számít igazán.

– Azt hiszem igazad van – mondta Azirafael. – Biztos vagyok benne, hogy az enyéim világvégét akarnak. Elég szomorú.

– Valaki beavatna, hogy pontosan mi is történik? – kérdezte Anatéma keresztbe font karral.

Azirafael megvonta a vállát.

– Ez egy hosszú történet – mondta.

– Akkor vágjon bele – mondta Anatéma.

– Szóval, Kezdetben...

Villám csapott az aszfaltba nem messze tőlük és ott is maradt, egyre csak tágult sercegve, villódzva. Az emberek elhátráltak előle.

A villám eltűnt és egy aranyló lángokból való fiatal férfi állt a helyén.

– Jaj nekem – mondta Azirafael. – Ez ő.

– Kicsoda? – kérdezte Crowley.

– Isten Hangja – mondta az angyal. – A Metatron.

Az Ők csodálkozva nézett, aztán Pepper szólalt meg.

– Nem is – mondta. – A Metatron műanyagból készült és van lézerágyúja, meg képes helikopterré változni.

– Az a Kozmikus Megatron – mondta Wensleydale vékony hangon. – Nekem volt egy, de leesett a feje. Szerintem ez más.

A jövevény gyönyörű tekintete Adam Youngra esett, aztán hirtelen az aszfaltra nézett, ami fortyogni kezdett.

Egy alak bontakozott ki az olvadt talajból, akár egy démonherceg egy pantomimban, de ha ez pantomim lett volna, hát senki sem ússza meg élve és utána papot kell hívni, hogy porig égesse a vidéket. Nem sokban különbözött a másik alaktól, csupán ő vérvörösen lángolt.

– Izé. – mondta Crowley és igyekezett nagyon picire összemenni. – Izé... helló.

A vörös valami egy kurta pillantást vetett rá, mint aki számba veszi elfogyasztandó zsákmányként, aztán Adamre nézett. Mikor megszólalt, a hangja olyan volt, akár egymillió sietve távozó légy.

Zümmögött valami hátborzongatót. Adamhez beszélt.

– Hogy? Nem. Már mondtam. A nevem Adam Young – végigmérte az alakot. – És te ki vagy?

– Beelzebub – felelte Crowley. – A Pokol He...

– Közzzönöm, Crowzley – mondta Beelzebub. – Kézzzöbb elbezzzélegtünk egy kiczzzit. Bizzztoz vagyok benne, hogy zzzok mondanivalódz van.

– Izé – mondta Crowley. – Hát, tudod, az történt, hogy...

– Hallgazzz!

– Rendben, persze, persze – felelte Crowley sietve.

– Nos tehát, Adam Young – mondta Metatron –, ámbár értékeljük erőfeszítéseidet, mindazonáltal hozzá kell tennem, hogy az Armageddonnak most van itt az ideje. Meglehet, hogy akad némi fönnakadás, de ez aligha állhat a végső cél útjába.

– Ah – suttogta Crowley Azirafaelnek. – Azt akarja mondani, hogy el kell pusztítanunk a világot, hogy megmenthessük.

– Azzz, hogy mi áll azzzz útjában, czzzupán rézzzletkérdéz – zümmögte Beelzebub. – De mozzzt kell eldönteni, fiú. Ezzz a végzzzeted. Így szól azzz Írás.

Adam nagy levegőt vett. Az emberek visszatartották a sajátjukat. Azirafael és Crowley pedig már régóta elfelejtett lélegezni.

– Nem tudom, miért kell mindent és mindenkit fölégetni, meg minden – mondta Adam. – Egy csomó hal, meg bálna, meg fák és birkák, meg ilyesmiket. És ráadásul nem is valami fontos ügy miatt. Csak azért, hogy kiderüljön, melyik a jobb banda. Pont, mint mi, meg a Johnsoniták. Mert aki győz, az nem tudja leverni a másikat, mert nem akarja igazán. Úgyis elölről kezditek az egészet és tovább külditek az ilyeneket – mutatott Azirafaelre és Crowleyra –, hogy piszkálják az embereket. Már anélkül is elég nehéz embernek lenni, hogy mások beavatkoznának.

Crowley Azirafael felé fordult.

– Johnsoniták? – suttogta.

Az angyal megvonta a vállát. – Korai független szekta, azt hiszem – mondta. – Mint a gnosztikusok, vagy az ofiták – összeráncolta a homlokát. – Vagy azok a szettiták? Nem, azt hiszem a kollindriaiakra gondoltam. Jaj nekem, sajnálom annyi volt belőlük...

– Hogy mások beavatkoznának – dünnyögte Crowley.

– Mindez nem számít! – csattant föl Metatron. – A Föld, a Jó és a Gonosz megteremtésének a lényege...

– Nem tudom mi a jó abban, hogy embernek teremtik az embereket, aztán meg fölidegesítik magukat azon, hogy emberként viselkednek – mondta Adam komoran. – Szóval ha nem azt mondanák az embereknek, hogy majd kiválogatják őket, ha meghalnak, akkor megpróbálnák még életükben kiválogatni a dolgokat. Ha én lennék a főnök, mindenki sokkal tovább élne, mint az öreg Matuzsálem. Akkor sokkal érdekesebb volna és talán elgondolkoznának arról, amit a környezettel tesznek, mert még száz év múlva is élnének.

– Ah – mondta Beelzebub és elmosolyodott. – Uralni akarod a világot. Ezzz már inkább azzz Apja...

– Ezen is gondolkoztam, de nem akarok uralkodni – mondta Adam és félig az Ők felé fordulva biccentett. – Egy csomó mindenen lehetne változtatni, de aztán mindenki hozzám jönne, hogy én rakjam rendbe a dolgokat és takarítsam el a szemetet, meg csináljak még több fát, abban meg mi a jó? Az olyan, mintha mások szobáját kellene kitakarítanom.

– Pedig te még a saját szobádat sem takarítod – mondta Pepper.

– Én nem is az én hálószobámról beszéltem – mondta Adam utalva rá, hogy az ő szobájában jópár éve senki sem pillantotta meg a szőnyeget. – Általában beszélek a szobákról. Nem az én szobámról van szó. Ez egy analógika. Ezt akartam mondani.

Beelzebub és Metatron egymásra nézett.

– Szóval – mondta Adam – már így is elég nagy gond, hogy kitaláljak valamit Peppernek, Wensleynek és Briannak, hogy ne unatkozzunk, úgyhogy nekem ennél nem kell több. De azért köszönöm.

Metatron arckifejezése ahhoz az állapothoz kezdett hasonlítani, ami mindenkivel megesik, ha Adam érvelésének ejti áldozatul.

– Nem tagadhatod meg, ami vagy – mondta végül. – A születésed és a sorsod része a Nagy Tervnek. A dolgoknak így kell alakulniuk. Minden döntés megszületett már.

– A lázzzadáz jó dolog – mondta Beelzebub. – De vannak dolgokz, amik túlmutatnakz a lázzzadázzzon. Ezzzt meg kell értenedz!

– Nem lázadok én semmi ellen – érvelt Adam. – Csak megmondom a lényeget. Szerintem nem hibáztathat senkit, ha rámutat a dolgokra. Szerintem sokkal jobb lenne nem elkezdeni a harcot, hanem megnézni, hogy mit csinálnak az emberek... Ha nem zavarnák össze őket, akkor talán rendesen gondolkodnának és nem tennék tönkre a világot. Nem azt mondom, hogy biztosan nem – tette hozzá –, de talán nem.

– Ennek semmi értelme – mondta Metatron. – Nem tagadhatod meg a Nagy Tervet. Gondolkozz. Benne van a génjeidben.

Adam elbizonytalanodott.

A sötét áramlatok ott lüktettek a felszín alatt, azt suttogták, hogy igen, ez az, erről szól az egész, követni kell a Tervet, mert ez is a része...

Hosszú volt a nap és Adam már elfáradt. A világ megmentése kimerítő volt egy tizenegy éves fiúnak.

Crowley a kezébe temette az arcát.

– Egy pillanatig, csak egy pillanatig azt hittem, van esélyünk – mondta. – Már majdnem sikerült. Hát, jó volt...

Észrevette, hogy Azirafael fölállt.

– Elnézést – mondta az angyal.

Azok hárman ránéztek.

– Ez a Nagy Terv – mondta. – Ez lenne a felfoghatatlan Terv, igaz?

Egy pillanatig csend honolt.

– Ez a Nagy Terv – mondta Metatron kurtán. – Igazán tudhatnád. Lesz egy világ, ami hatezer évig tart és véget ér...

– Igen, igen, ez a Nagy Terv – mondta Azirafael. Udvariasan és tisztelettudóan beszélt, de olyan modorban, mint aki egy kényelmetlen kérdést tett föl és addig nem távozik, amíg választ nem kap rá. – Csak azt akarom tudni, hogy ez egyben a felfoghatatlan terv is, esetleg. Csak tisztán akarom látni a dolgot.

– Nem számít! – csattant föl Metatron. – Bizonyosan ugyanaz!

Bizonyosan? gondolta Crowley. Tehát nem tudják. Vigyorgott, mint egy idióta.

– Tehát nem százszázalékig biztos? – kérdezte Azirafael.

– Nem adatott meg nekünk, hogy megértsük a felfoghatatlan Tervet – mondta Metatron. – De természetesen a Nagy Terv...

– De lehet, hogy a Nagy Terv csupán egy apró részlete a felfoghatatlanságnak – mondta Crowley. – Nem tudhatják biztosan, hogy ami most történik, nem helyes-e egy felfoghatatlan szemszögből.

– Így zzzól azzzz írázzz! – dörögte Beelzebub.

– De lehet, hogy máshol máshogy írták le – mondta Crowley. – Olyan helyen, ahol nem tudjátok elolvasni.

– Nagyobb betűkkel – mondta Azirafael.

– Aláhúzva – tette hozzá Crowley.

– Duplán – javasolta Azirafael.

– Talán ez nem csak a világ próbája – mondta Crowley. – Talán titeket is tesztel, hmmm?

– Isten nem játszadozik hű szolgáival – mondta Metatron kissé aggodalmas hangon.

– Húúú-haaaaa – mondta Crowley. – Merre járt mostanában?

Mindenki Adamre nézett, aki erőteljesen gondolkozott.

– Nem értem – mondta végül –, miért számít, hogy mi van leírva. Különösen, ha az emberekről szól. Azt mindig ki lehet húzni.

Szellő söpört végig a tájon. A fejük fölött hullámzás futott végig az összegyűlt seregeken.

Olyan csönd telepedett a tájra, mint amilyen a Teremtés előtti napon lehetett.

Adam mosolyogva állt kettejük között, egy aprócska, határozott figura Menny és Pokol között.

Crowley megragadta Azirafael karját.

– Tudod mi történt? – sziszegte izgatottan. – Egyedül maradt! Embernek nőtt föl. Nem a Megtestesült Gonosz, vagy a Megtestesült Jó, hanem... megtestesült ember...

Aztán:

– Azt hiszem – mondta Metatron –, további utasításokat kell kérnem.

– Nekem izzz – mondta Beelzebub. Haragvó arccal fordult Crowley, felé. – Ézzz jelenteni fogom a zzzerepedet azzz ügyben – mondta, aztán Adamre nézett. – És nem tudom, hogy azzz Apád mit fog mondani....

Mennydörgésszerű robaj hallatszott. Shadwell, aki rémült izgalommal matatott az elmúlt percekben, végre elég önuralmat kapart össze, hogy reszkető kézzel meghúzza a ravaszt.

A sörétek átsuhantak a levegőn ott, ahol egy pillanattal előbb még Beelzebub állt. Shadwell sohasem tudja meg, mekkora szerencséje volt, hogy nem találta el a démont.

Az ég megremegett, aztán ég lett megint. A horizonton oszladozni kezdtek a felhők.

.oOo.

Madame Tracy törte meg a csendet.

– Milyen furcsa alakok voltak! – mondta.

Nem azt akarta mondani, hogy „milyen furcsa alakok voltak”; amit mondani akart, azt talán sosem lett volna képes szavakba önteni, legfeljebb artikulátlan sikollyal; ám az emberi agy csodálatos regeneráló képességgel rendelkezik. Fél óra múlva azt fogja gondolni, hogy túl sokat ivott.

– Gondolod, hogy vége? – kérdezte Azirafael.

Crowley vállat vont.

– Attól tartok, hogy számunkra még nem.

– Szerintem nem kell aggódnotok – mondta Adam. – Mindent tudok rólatok. Ne aggódjatok.

Az Őkre nézett, akik igyekeztek nem elhátrálni. Mintha tűnődött volna valamin egy ideig, aztán megszólalt.

– Már így is túl sok volt a kavarás. Szerintem mindenki sokkal boldogabb lesz, ha elfelejti ezt az egészet. Nem igazán, csak úgy, hogy ne emlékezzen pontosan. Aztán mind hazamehetünk.

– Nem hagyhatod ennyiben! – mondta Anatéma. – gondolj arra, mi mindent tehetnél! Jó dolgokat.

– Például? – kérdezte Adam gyanakvóan.

– Hát... visszahozhatnád a bálnákat, például.

Adam félrebillentette a fejét.

– És akkor az emberek abbahagynák a vadászásukat?

Anatéma elbizonytalanodott. Jó lett volna azt felelni, hogy igen.

– És ha az emberek mégis elkezdik ölni őket, akkor mit kérnél tőlem? – kérdezte Adam. – Nem. Lassan kezdek ráérezni a dologra. Ha egyszer belepiszkálok, akkor soha nem lesz vége. Szerintem ésszerű dolog, ha az emberek tudják, hogyha megölnek egy bálnát, akkor az halott marad.

– Ez felelősségteljes hozzáállás – mondta Newt.

Adam felvonta a szemöldökét.

– Csak ésszerű – mondta.

Azirafael vállon veregette Crowleyt.

– Úgy tűnik, túléltük – mondta. – Képzeld csak el, milyen szörnyű lett volna, ha kompetensek vagyunk.

– Ühüm – mondta Crowley.

– Működik az autód?

– Azt hiszem, ráfér egy kis javítás – ismerte be Crowley.

– Arra gondoltam, hogy visszavihetnénk ezeket a jóembereket a városba – monda Azirafael. – Tartozom Madame Tracynek egy ebéddel. És természetesen a fiatalembernek is.

Shadwell körülnézett, aztán Madame Tracyre meredt.

– Emmeg kirül beszél? - kérdezte.

Adam az Őkhöz lépett.

– Szerintem ideje hazamennünk.

– De mi történt valójában? – kérdezte Pepper. – Mert itt volt ez a sok minden...

– Már nem számít – mondta Adam.

– Pedig olyan sokat segíthetnél... – kezdte Anatéma, de Newt belekarolt.

– Nem jó ötlet – mondta. – Holnap kezdődik életünk hátralévő része.

– Tudod – kezdte Anatéma –, hogy az összes aranyköpés közül ezt utálom a legjobban?

– Hát nem csodálatos? – felelte Newt vidáman.

– Miért van a kocsid oldalára írva, hogy Dick Turpin?

– Ez csak egy amolyan tréfa – mondta Newt.

– Hmmm?

– Mert bármerre járok, föltartom a forgalmat – dünnyögte Newt zavartan.

Crowley komoran meredt a dzsip műszerfalára.

– Sajnálom, ami az autóddal történt – mondta Azirafael. – Tudom, mennyire szeretted. Talán ha erősen koncentrálsz...

– Nem lenne ugyanaz – mondta Crowley.

– Szerintem sem.

– Új volt, amikor megvettem. Nem is autó volt, inkább olyan, mint egy kényelmes ruha.

A levegőbe szimatolt.

– Ég valami? – kérdezte.

Szellő kavarta föl a port, aztán elült. A levegő megtelt forrósággal és megsűrűsödött.

Crowley a szörnyülködő Azirafaelre nézett.

– De hát vége van – mondta. – Nem történhet meg! Az izé... a megfelelő pillanat, vagy mi... szóval már elmúlt!

Reszketni kezdett a föld, mintha egy metró dübörgött volna el a lábuk alatt. Vagy még inkább, mintha a felszínre tartott volna.

Crowley vadul ráncigálni kezdte a sebességváltót.

– Ez nem Beelzebub! – kiáltotta, túlharsogva a szél zaját. – Ez Ő. Az apja! Ez már nem a világvége! Ez személyes ügy! Indulj már, te nyavalyás!

Anatéma és Newt alatt megmozdult a föld, mindketten elestek. A repedések közül sárga füst szivárgott.

– Olyan, mint egy vulkán! – kiáltotta Newt. – Mi ez?

– Akármi legyen is, irtó pipa – mondta Anatéma.

A terepjáróban Crowley szitkokat szórt. Azirafael a vállára tette a kezét.

– Itt emberek is vannak – mondta.

– Igen – felelte Crowley. – És én is.

– Szerintem nem hagyhatjuk.

– Hát, mi... – kezdte Crowley, aztán elhallgatott.

– Ha jobban belegondolunk, mi rángattuk bele őket. Te, meg én, hosszú éveken át.

– Csak a munkánkat végeztük – dünnyögte Crowley.

– Igen. És aztán? A történelem során rengeteg ember csak tette a dolgát és nézd csak meg, ők mennyi bajt okoztak.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nekünk kellene megküzdenünk vele?

– Mi vesztenivalónk van?

Crowley tiltakozni akart, de semmi sem jutott az eszébe. Semmi vesztenivalója nem volt azon kívül, amit már elvesztett. Nem jöhetett rosszabb annál, ami már amúgy is rá várt. Végre szabadnak érezte magát.

Azt is érezte, hogy az ülés alatt van valami és egy kerékvasat talált. Haszontalan fegyver, de ellene semmi sem használ. Talán rosszabb is volna tisztességes fegyverrel szembeszállni a Sátánnal, mert azt a hamis érzetet keltené, hogy van egy hangyányi esélyük.

Azirafael fölvette a Háború által elejtett kardot és megsuhogtatta.

– Atyaég, idejét sem tudom, mikor forgattam utoljára kardot – mondta.

– Nagyjából hatezer éve – mondta Crowley.

– Szavamra, igen – mondta az angyal. – Micsoda napok voltak. Azok a régi szép idők.

– Nem igazán – mondta Crowley. A zaj tovább erősödött.

– Az emberek akkoriban még tudták a különbséget jó és rossz között – mondta Azirafael álmatagon.

– No igen. Gondolkozz egy kicsit.

– Ah. Igen. Túl sok kavarás?

– Igen.

Azirafael föltartotta a kardot, ami hirtelen föllángolt és izzott, akár egy rúd magnézium.

– Ha egyszer megtanulod használni, többet nem feleded – mondta és Crowleyra mosolygott. – Csak azt szeretném mondani, hogy ha nem ússzuk meg ezt a dolgot... Tudom, hogy legbelül benned is ott volt a jóság szikrája.

– Nagyszerű – mondta Crowley keserűen. – Ettől jobban érzem magam.

Azirafael kezet nyújtott.

– Örülök, hogy ismerhettelek – mondta.

Crowley kezet fogott vele.

– Még találkozunk – mondta. – És... Azirafael?

– Igen?

– Ne feledd, hogy tudom, legbelül te is nagy csirkefogó voltál.

Matatás hallatszott a hátuk mögött és Shadwell apró, de dinamikus alakja furakodott kettejük közé, kezében a Mennydörgős mordállyal.

– Ti nyavalyás déli buzzancsok még arra se vagytok képesek, hogy kiöncsétek az ürgét a likbul. Mongyátok csak, kit köll lelőni?

– Az Ördögöt – mondta Azirafael egyszerűen.

Shadwell bólintott, mint akit egyáltalán nem lep meg a dolog, aztán ledobta a puskáját és levette gyűrött kalapját. Homlokát minden utcai verekedésben járatos, rutinos harcos ismerte és félte.

– Sejtettem – mondta. – Akkor a fejemet fogom használni.

Newt és Anatéma figyelte, ahogy azok hárman bizonytalan léptekkel eltávolodtak a dzsiptől, kettejük közt Shadwellel úgy néztek ki, mint egy W.

– Mi az ördögöt csinálnak? – kérdezte Newt. – És mi történik... mi történik velük?

Azirafael és Crowley kabátja széthasadt. Ha már menni kell, igazi alakjukban akartak távozni. Tollak csillogtak a napfényben.

Az általános hiedelemmel ellentétben a démonok szárnyai ugyanolyanok, mint az angyaloké, bár általában jobban ápoltak.

– Shadwell nem mehet velük! – kiáltotta Newt talpra kászálódva.

– Mi az a Shadwell?

– Ó az őrm... ő az a kellemes kis öregúr... Segítenem kell neki!

– Segíteni? – kérdezte Anatéma.

– Fölesküdtem, meg minden – mondta Newt. – Legalábbis valami hasonló. És egy hónapi béremet kifizette előre.

– Azok ketten kicsodák? A barátaid... – kezdte Anatéma, de elakadt. Azirafael félig felé fordult és a profilja nagyon ismerős volt.

– Tudom már, hol láttam őket! – kiáltotta, aztán sietve talpra állt és nekiiramodott. – Gyere!

– De valami szörnyűség fog történni!

– Ha valami baja esett a könyvnek, biztosan!

Newt előkotorta a tűt és megmarkolta. Nem tudta, hogy kivel állnak szemben, de csak ez az egy fegyvere volt.

Futásnak eredtek...

Adam körülnézett. Lesütötte

a szemét. Kiszámítottan ártatlan

arcot vágott.

Egy pillanatra megnőtt a feszültség.

Adam azonban hazai terepen volt.

Mindig és végképp hazai pályán.

Egyik kezével

elmosódott félkörben

intett.

...Azirafael és Crowley érezték, hogy megváltozik a világ. Nem volt zaj, nem voltak repedések. Ahol előtte Sátáni vulkán volt keletkezőben, csak a füst oszladozott és egy autó, ami lassan megállt, miközben motorjának zaja élesen hasított a kora esti csöndbe.

Régi autó volt, de jó állapotban. Crowley módszerével ellentétben, aki puszta akaraterővel tűntette el a horpadásokat és foltokat, ezt gondosan karban tartották; tulajdonosa az elmúlt húsz évben minden hétvégén gondosan körbejárta, ellenőrizte a lámpákat, megszámolta a kerekeit és lemosta. Komoly, nagybajuszú és pipáló úriemberek komoly hangú használati utasítást mellékeltek hozzá, abban pedig benne állt, mit kell tenni, így a gazdája szigorúan követte őket, mivel nagybajuszú, pipáló úr volt maga is és nem vette félvállról az ilyen leírásokat, különben hova lenne a világ? Mindig pontosan fizette a biztosítást, három mérfölddel a sebességhatár alatt közlekedett vele, vagy ötvenöt mérföld per órás sebességgel, amelyik az adott esetben alacsonyabb volt. Még szombatonként is nyakkendőt hordott.

Arkhimédész egyszer azt mondta, hogy ha valaki mutat neki egy biztos pontot, ő kimozdítja a sarkából a világot.

Az a pont Mr. Young lett volna.

Kinyílt az ajtó és Mr. Young kiszállt.

– Mi folyik itt? – kérdezte. – Adam? Adam!

Az Ők akkor már a kapu felé tartott.

Mr. Young végignézett a döbbent gyülekezeten. Crowleynak és Azirafaelnek volt annyi önuralma, hogy behajtogassa a szárnyait.

– Már megint mit csinált? – sóhajtotta, de nem igazán számított válaszra.

– Hova tűnt ez a gyerek? Adam! Gyere ide, de azonnal!

Adam azonban ritkán engedelmeskedett az apjának.

.oOo.

Thomas A. Deisenburger őrmester kinyitotta a szemét. Csak az volt a furcsa a környezetében, hogy olyan ismerős volt. Főiskolai fényképe ott lógott a falon, kis papírzászlója a fogmosópohárban, közvetlen a fogkeféje mellett, még a macija is megvolt, egyenruhába öltöztetve. Kora délutáni napfény ömlött be a hálószobájába.

Almáspite illatát érezte. Ezt hiányolta leginkább az otthontól távol töltött szombatokon.

Lesétált a konyhába.

Anyja a tűzhelynél állt, éppen a tepsit húzta ki a sütőből.

– Szia Tommy – mondta. – Azt hittem, Angliában vagy.

– Igen, Anya, normatívan Angliában állomásozom, Anya, védelmezem a demokratizmust, Anya, uram – mondta Thomas A. Deisenburger.

– Nagyszerű, kedvesem – mondta az édesanyja. – Apád lent van a mezőn Chesterrel és Teddel. Örülni fognak neked.

Thomas A. Deisenburger biccentett.

Levette a kincstári kalapot és a kincstári zubbonyt, fölgyűrte kincstári ingének ujjait. Egy pillanatig töprengőbb képet vágott, mint addig bármikor. Gondolatainak egy része az almáspite körül forgott.

– Anya, ha telefonikailag bárminemű tényállás forogna fent Thomas A. Deisenburger őrmesterrel kapcsolatban, uram, szolgálati felmentést...

– Hogy mondod, kisfiam?

Tom Deisenburger fölakasztotta kincstári pisztolyát apja viharvert puskája mellé a falra.

– Azt mondtam, hogy ha bármi keres, anya, akkor lent leszek a mezőn apával, Chesterrel és Teddel.

.oOo.

A furgon lassan a légitámaszpont kapujához gördült. Az éjszakai kapuőr ellenőrizte a papírokat és intett, hogy behajthat.

A furgon keresztülvágott az udvaron és leparkolt a leszállópálya végében nem messze onnan, ahol két alak üldögélt egy üveg bor társaságában. Egyikük napszemüveget viselt. Furcsamód senki sem törődött velük.

– Azt akarod mondani – mondta Crowley –, hogy végig így tervezte? Kezdettől fogva?

Azirafael gondosan megtörölgette az üveg száját és a démon felé nyújtotta.

– Meglehet – mondta –, meglehet. Akár meg is kérdezhetnénk tőle.

– Emlékeim szerint – felelte Crowley tűnődve –, márpedig mi sosem voltunk igazán beszélő viszonyban, Ő sosem adott egyenes választ. Éppenséggel, éppenséggel sosem válaszolt. Csak mosolygott, mintha tudna valamit, amit mi nem.

– Ez persze így igaz – mondta az angyal. – Máskülönben mi értelme volna?

Egy darabig hallgattak, mindketten a távolba bámultak; olyan dolgokon tűnődtek, amikre már régóta nem gondoltak.

A furgon vezetője kiszállt az autóból és egy kartondobozt meg egy hosszú fogót vett magához.

Az aszfalton egy fémkorona és egy mérleg hevert. A sofőr megfogta a fogóval és a dobozba tette mindkettőt, aztán a két figurához lépett.

– Bocsássanak meg, uraim – mondta –, de egy kardnak is lennie kellene errefelé, legalábbis itt ezt írja, és azon tűnődtem, maguk talán...

Azirafael zavartnak tűnt. Körülnézett, aztán fölállt és rájött, hogy az elmúlt órában végig a kardon üldögélt.

– Elnézést – mondta és betette a kardot a dobozba.

A sofőr, aki International Express sapkát hordott azt mondta, szóra sem érdemes és milyen isteni szerencse, hogy így akadt, mert valakinek alá kell írnia, hogy rendeltetésszerűen megtalálta és begyűjtötte, amiért küldték és micsoda emlékezetes nap volt a mai, nem igaz?

Azirafael és Crowley mindketten egyetértettek vele, hogy igen, az volt, aztán Azirafael aláírta a szállítólevelet, tanúsítván, hogy egy darab koronát, egy darab kézimérleget és egy darab kardot rendben átvett, a csomagot egy elmaszatolt címre kell szállítania és egy elmaszatolt számlaszámról állják a költségeket.

A férfi elindult a furgon felé, aztán megállt és visszafordult.

– Ha elmondanám a feleségemnek, mi történt ma velem – mondta kicsit szomorkásan –, sosem hinné el. Nem is hibáztatom miatta, én sem hinném el – ezzel visszaült a furgonba és elhajtott.

Crowley kissé bizonytalanul talpra kecmergett. Lenyújtotta a kezét Azirafaelnek.

– Gyere – mondta. – Visszaviszlek Londonba.

Dzsippel mentek. Senki sem állította meg őket.

Volt benne kazettás magnó is. Ez nem általános felszerelése a katonai terepjáróknak, de Crowley feltételezte, hogy mindegyikben van, így ebben is lett pár másodperccel azután, hogy beszálltak.

A kazettán, amit elsőként belerakott az állt, hogy Handel Vízizene c. műve volt rajta és egészen hazáig a Vízizene is maradt.

Vasárnap

(Ma kezdődik

életük

hátralévő része)

Fél tíz körül az újságkihordó meghozta a vasárnapi újságokat a Jázmin Lakhoz. Háromszor kellett fordulnia.

A többszöri puffanások végül fölébresztették Newton Pulsifert.

Nem ébresztette föl viszont Anatémát. Szegény teremtés kicsit összeroskadt. Egész életét a Próféciák szerint élte le, de nem volt több Prófécia. Úgy érezheti magát, mint egy vonat, ami elérte a sínek végét mégis valahogy tovább kell mennie.

Mostantól bármi történjék is vele az élete során, az mind meglepetésként fogja érni, akárcsak mindenki mást. Micsoda szerencse.

Csörgött a telefon.

Newt kirontott a konyhába és másodszori csöngésre fölkapta.

– Nem! – mondta –, nem én vagyok. És nem Aparét, hanem Apparát. Mint az Apparátus. És alszik.

– Hát – mondta – biztos vagyok, hogy semmiféle szigetelésre nincs szüksége. Sem burkolásra. Még csak nem is övé a ház, tudja. Csak bérli.

– Nem, nem fogom fölébreszteni és megkérdezni – mondta. – És mondja csak, Miss... igen, Miss Morrow maguk ott miért dolgoznak még vasárnap is? Pihenhetnének, mint bárki más.

– Vasárnap – mondta. – Persze, hogy nem szombat. Miért lenne szombat? Az tegnap volt. Igazán vasárnap van ma reggel. Hogy érti, hogy kiesett egy nap? Hát nálam nincsen. Talán egy kicsit magával ragadta az eladási láz... Halló?

Rosszallón morgott és letette a kagylót.

Telefonos ügynökök! Igazán történhetne már velük valami szörnyűséges.

Egy pillanatra kétely fogta el. Ma vasárnap van, igaz? Egy pillantás az újságok felé és megnyugodott. Ha a Sunday Times azt mondta, hogy vasárnap van, akkor az ember biztos lehetett, hogy alaposan utánajártak a dolognak. És tegnap szombat volt. Hát persze. Tegnap szombat volt, és sosem fogja elfelejteni, amíg él, csak eszébe jutna már, hogy mit ne felejtsen el.

Látván, hogy a konyhában van, Newt úgy döntött, reggelit készít.

Olyan halkan, amennyire csak bírt, megvizsgálta a konyhát, de minden apró zörej felhangosodott. Az ósdi hűtőgép ajtaja úgy záródott, akár egy börtönkapu, a mosdóban a csap olyan hangot adott, mint egy gejzír, ami persze rögvest egy tüdőbajos utolsó harákoló hörgésébe fúlt, amint elzárta. És semmit sem talált meg. Végül, akár az idők hajnala óta minden ember, aki egyedül reggelizett másvalaki konyhájában, készített magának egy bögre édesítetlen instant kávét.[56]

A konyhaasztalon állt egy nagyjából szögletes bőrkötéses hamutömb. Alig kivehetően az állt rajta „S ép s P ntos”. Mennyit számít egyetlen nap. Végül az egyetlen igazi jóskönyvből gyújtós lett rostonsütéshez.

Szóval. Hogyan is került hozzájuk? Volt valami füstszagú fickó, aki napszemüveget viselt még sötétedés után is. Aztán volt még valami, együtt szaladtak valakivel... Biciklis srácok... Bosszantó zümmögés... alacsony, szurtos arc... mind ott kavargott a fejében, nem igazán felejtette el, de örökre az emlékezet határain csüngött, dolgok emlékeként, amíg meg sem történtek.[57]

Hogy lehetséges ez?

Ült és bámulta a falat, míg egy kopogtatás magához térítette merengéséből.

Alacsony, jólöltözött férfi állt az ajtóban, kezében kartondoboz és szélesen mosolygott.

– Mr... – mondta és egy papírra nézett. – Pulzifer?

– Pulsifer – mondta Newt. – Sz-szel.

– Jaj, sajnálom – mondta a férfi. – Csak leírva láttam. Nos, tehát. Olybá tűnik, hogy ez öné és Mrs. Pulsiferé.

Newt üres tekintettel nézett rá.

– Nincsen Mrs. Pulsifer – mondta hűvösen.

A férfi levette a kalapját.

– Ó, nagyon sajnálom – mondta.

– Vagyis... hát ott van az anyám – mondta Newt – De ő nem halott, csak Dorkinban lakik. Nem vagyok házas.

– Milyen furcsa. A levél meglehetősen, nos, határozott.

– Kicsoda maga? – kérdezte Newt. Csak nadrágot viselt és a reggel még hűvös volt.

A férfi bizonytalanul megtartotta a dobozt egyik kezében, amíg a másikkal a belső zsebében kotorászott. Végül előhalászott egy névjegykártyát:

Giles Baddicombe

Robey, Robey, Redfearnand Bychance

ügyvédi munkaközösség

Demdyke Chambers 13

PRESTON

– Igen? – kérdezte udvariasan Newt. – És mit tehetek önért, Mr. Baddicombe?

– Beengedhetne – mondta Mr. Baddicombe.

– Nem idézést hozott, ugye? – kérdezte Newt. Az előző nap emlékei igencsak ködösek voltak és nem lehetett biztos benne, hogy hogyan is estek a dolgok, de mintha rongálás és illetéktelen behatolás is lett volna közöttük.

– Nem – mondta Baddicombe kissé sértődötten. – Arra külön embereink vannak.

Elbóklászott Newt mellett és a dobozt az asztalra tette.

– Hogy őszinte legyek – mondta – nagyon kíváncsiak vagyunk. Mr. Bychance majdnem személyesen jött el, de mostanság már nem igen bírja az utazást.

– Nézze – mondta Newt – fogalmam sincsen, miről beszél.

– Erről – mondta Mr. Baddicombe rámutatva a dobozra, olyan arckifejezéssel, ahogy Azirafael mutatna be egy új bűvésztrükköt. – Ez az öné. Valaki azt akarta, hogy átadjuk. Nagyon határozott volt.

– Egy ajándék? – kérdezte Newt. Megvizsgálta a leragasztott dobozt, aztán keresett egy kést a konyhában.

– Inkább afféle küldetés – mondta Baddicombe. – Tudja, már háromszáz éve őrizgetjük. Bocsánat. Valami rosszat mondtam? Tartsa a csap alá.

– Mi az ördög ez az egész? – sziszegte Newt, bár hűvös gyanú kezdett motoszkálni benne, miközben megvágott ujját a csap alá tartotta.

– Furcsa egy történet... nem bánja, ha leülök? Természetesen nem ismerem az ügy minden részletét, én mindössze tizenöt éve dolgozom a cégnél, de...

...egy nagyon kis jogi cég volt még, amikor a dobozt gondosan kézbesítették; Redfearn, Bychance és a két Robey, valamint. Mr. Baddicombe még meg sem született. A nehéz körülmények között élő írnok, aki átvette a küldeményt, meglepve tapasztalta, hogy az ő nevére címzett boríték van a tetején.

Szigorú utasításokat tartalmazott, valamint öt érdekes tényt az elkövetkezendő tíz évre, amiket jól használva, egy ambíciózus fiatalember elegendő vagyont tud szerezni ahhoz, hogy sikeres jogi pályafutása legyen.

Csak annyit kell tennie, hogy gondoskodik a dobozról az elkövetkezendő háromszáz évben, aztán kikézbesítteti egy megadott címre...

– ...A cég természetesen többször gazdát cserélt az évek során – mondta Mr. Baddicombe –, de a doboz mindig része volt az ingóságnak.

– Nem is tudtam, hogy már a tizenhetedik században is gyártottak Heinz bébieledelt.

– Az csak az ütésálló csomagolás, hogy ne sérüljön meg az autóban – mondta Mr. Baddicombe.

– És senki sem nyitotta föl azóta? – kérdezte Newt.

– Ketten, ha jól tudom – mondta Mr. Baddicombe. – 1757-ben Mr. George Cranby és 1928-ban Mr. Arthur Bychance, a mostani Mr. Bychance édesapja – köhintett. – Úgy tűnik, Mr. Cranby egy levelet talált benne...

– ...amit neki címeztek – mondta Newt.

– Szavamra! Hogy találta ki? – dőlt hátra Mr. Baddicombe hirtelen.

– Megismerem a stílust – mondta Newt. – Mi történt velük?

– Hallotta már a történetet? – kérdezte Mr. Baddicombe gyanakodva.

– Ilyen bőven kifejtve még nem. Nem robbantak föl, ugye?

– Hát... Mr. Cranby, úgy hírlik, szívroham áldozata lett. Mr. Bychance pedig igencsak elsápadt és visszatette a levelet a csomagba, aztán szigorú intézkedéseket hagyott, hogy a dobozt az ő élete során senki ne bontsa föl. Ha jól tudom, azt mondta, ha bárki fölbontja, azonnal kirúgatja ajánlólevél nélkül.

– Komoly fenyegetés – mondta Newt gúnyosan.

– Az volt 1928-ban. Mindenesetre a levelek benne vannak a dobozban.

Newt kivette a csomagot.

Egy kis fémládika volt benne.

– Rajta, nyissa ki – mondta Mr. Baddicombe izgatottan. – Mondhatom, jómagam is nagyon kíváncsi vagyok a tartalmára. Már fogadásokat is kötöttünk...

– Mondok valamit – mondta Newt nagyvonalúan. – Én főzök egy kávét magunknak, maga pedig kinyitja a dobozt.

– Én? Illik ezt?

– Miért ne? – felelte Newt a lábasokkal szemezve. Egyikük elég nagy volt a tervéhez.

– Rajta – mondta. – Legyen kisördög. Én nem bánom... Mint jogi személy, felnyithatja. Mondjuk.

Mr. Baddicombe levette a kabátját.

– Hát – mondta összedörzsölve a kezeit –, ha már így fogalmazott... majd mesélhetek az unokáimnak.

Newt fölvette a lábast és kezét a kilincsre tette.

– Remélem – mondta.

– Lássuk csak.

Newt halk nyikorgást hallott.

– Mit lát? – kérdezte a konyhából.

– Itt van a két felbontott levél... ó és egy harmadik, a címzett...

Newt hallotta., ahogy feltöri a viaszpecsétet és valami pendülve az asztalra hullott. Aztán az ügyvédnek elakadt a lélegzete, eldőlt a szék, léptek dobogtak a szobában, becsapódott az ajtó és felzúgott egy autó motorja, kerekek csikorogtak és lassan elhalt a zaj.

Newt levette a fejéről a lábost és kisétált az ajtó mögül. Fölvette a levelet és egyáltalán nem lepődött meg, amikor meglátta, hogy Mr. G Baddicombe névre címezték. Kibontotta.

Ez állt benne: „Imé egy ezüst, ügyvéd; mostan pediglen fuss, szaladj, máskülönben az egész világ megtudja az igazságát annak, mi közötted, s Spiddon misztressz között zajlott, aki az író gép szolgája.”

Newt a másik két levélre nézett. Az egyik Gerogre Cranby névre szólt: „El az lopkodó kezekkel, Cranby uraság, mert jól tudom, mit műveltél Plashkin özvegyével az hálószobájában, te kis entye-pentye.”

Newt eltűnődött, vajon mi lehet az az entye-pentye. Gyanította, hogy nem a nagytakarításhoz van köze.

Mr. Bychance levele így szólt: „Otthagytad őket, gyávaság. Tedd vissza e levelet, vagy az egész világ megtudja, mi történt igazándiból ezerkilencszáztizenhat júniusának negyedikéjén.”

Alatta egy kézirat hevert. Newt rámeredt.

– Mi az? – kérdezte Anatéma.

Newt sarkon perdült. A lány az ajtófélfának támaszkodott, mint egy két lábon járó vonzó ásítás.

Newt az asztalnak hátrált.

– Ó, semmi. Rossz címzett. Semmi, izé, csak egy régi doboz. Szórólapok, tudod...

– Vasárnap? – kérdezte és félretolta Newtot.

– „További Szép és Pontos Próféciák Agnes Nuttertül” – olvasta lassan. – „Az eljövendő világnak dolgairul; Az történet folytatódik!” Te jó ég...

Áhítatosan az asztalra tette a könyvet és lapozni kezdett.

Newt gyengéden a kezére tette a kezét.

– Gondold csak meg – mondta halkan. – Egész életedben leszármazott akarsz lenni?

A lány fölnézett. A tekintetük találkozott.

.oOo.

Vasárnap volt, a világ hátralevő idejének első napja, úgy fél tizenkettő körül.

A St James Park viszonylag csöndes volt. A kacsák, akik a realpolitik kenyérvégi szakértőivé avanzsáltak, a nemzetközi feszültségek enyhülésének tudták be a dolgot. Számtalan irodában pedig éppen azon dolgoztak lázasan, hogy ennek mi lehet az oka, megpróbálták kideríteni, hova lett Atlantisz, rajta három tényfeltáró delegációval és azt is próbálták megtudni, hogy mi történt tegnap az összes számítógéppel.

A park kihalt volt leszámítva egy M19-est, aki éppen megpróbált beszervezni valakit, akiről legnagyobb sajnálatára kiderült, hogy már M19-es, valamint egy magas férfit, aki a kacsákat etette.

És ott volt Crowley, meg Azirafael.

Egymás mellett sétáltak a füvön.

– Ugyanez a helyzet nálam is – mondta Azirafael. – A bolt a helyén van, még egy apró koromfolt sincsen sehol.

– Úgy értem, nem egyszerűen egy régi Bentley – folytatta Crowley ott, ahol abbahagyta. – Mégis ott volt, akkora, amekkorának lennie kell. Ott állt az utcán. Semmi különbség.

– Hát, nálam van különbség – mondta Azirafael. – Biztos vagyok benne, hogy nem volt Biggles a Marsra megy; Jack Cade, A határvidék hőse és 101 hasznos elfoglaltság fiúknak, meg A Koponya-tenger halálkutyái a polcomon.

– Sajnálom – mondta Crowley, aki tudta, mennyire kedvelte Azirafael a könyvgyűjteményét.

– Nem olyan nagy baj – mondta Azirafael vidáman. – Mind hibátlan első kiadás, sehol egy gyűrődés. Megnéztem a Skindle árlistát és az értéke, nos, arra te azt mondanád, hogy hűűűű-haaa.

– Azt hittem, hogy ugyanúgy állítja helyre a világot, amilyen volt – mondta Crowley.

– Igen – mondta Azirafael. – Többé kevésbé. Amennyire tudja. Meg kell hagyni, van humorérzéke.

Crowley lapos pillantást küldött felé.

– A tieid értesítettek? – kérdezte.

– Nem. És a tieid?

– Nem.

– Szerintem úgy tesznek, mintha nem történt volna meg.

– Szerintem is. Ennyit a bürokráciáról.

– Szerintem az enyéim azt várják, mi fog történni – mondta Azirafael.

– Egy lélegzetvételnyi szünet – bólintott Crowley. – Erkölcsi újrafegyverkezés. Fölhúzzák a védelmet és készülnek a nagy csatára.

Megálltak a tóparton és figyelték, hogyan úszkálnak a kacsák a kenyerek körül.

– Hogyan? – kérdezte Azirafael. – Hát nem ez volt a nagy háború?

– Nem biztos – mondta Crowley. – Gondolkozz csak. Fogadok, hogy az igazán nagy az Köztünk és Köztük fog lezajlani.

– Hogyan? Úgy érted a Menny és a Pokol az emberiség ellen?

Crowley vállat vont.

– Persze, ha tényleg megváltoztatott mindent, akkor saját magát is megváltoztatta. Megszabadult a hatalmától, talán. Úgy döntött, ember marad.

– Ó, igazán remélem – mondta Azirafael. – Szóval, szerintem nem lenne szabad meghagyni a lehetőséget. Izé. Vagy igen?

– Nem tudom. Sosem tudhatjuk, mi a szándékos. Tervek a tervekben, tudod.

– Hogyan? – kérdezte Azirafael.

– Hát – kezdte Crowley, aki addig gondolkozott erről a dologról, amíg belefájdult a feje –, nem gondolkoztál még rajta? Tudod, a tieid, az enyéim, Menny és Pokol, jó és rossz? Ezekről? Úgy értem, miért?

– Hát, ha jól emlékszem – kezdte az angyal rosszallón – ott volt a lázadás is, és...

– Ha, igen, és miért történt, he? Úgy értem, nem kellett volna, igaz? – mondta Crowley megszállott tekintettel. – Aki hat nap alatt létrehoz egy univerzumot, nem hagyja, hogy egy ilyen apróság közbejöjjön. Hacsak nem így akarta.

– Ugyan már, gondolkozz értelmesen – mondta Azirafael bizonytalanul.

– Az nem jó ötlet – mondta Crowley. – Az egyáltalán nem jó ötlet. Ha leülsz és ésszerűen végiggondolod, akkor nagyon mókás ötletek jönnek elő. Például: miért teszi kíváncsivá az embert, hogy aztán tiltott gyümölcsöt rakjon egyenest az orra elé, rajta neonlámpával „EZ AZ!!!”?

– Nem emlékszem, hogy lett volna neon.

– Képletesen szólva, na. Vagyis miért teszed oda, ha nem akarod, hogy megegyék? Talán csak kíváncsi vagy, mi sül ki belőle? Talán a felfoghatatlan terv része? Az egész, te, én, ő, minden. Valami nagy teszt, hogy lássuk, működik-e az egész rendesen. Aztán elkezdesz azon gondolkozni: ez nem lehet egy kozmikus sakkjátszma, inkább egy nagyon komplikált passziánsz az egész. Ne fáradj a válasszal. Ha megértenénk, nem mi lennénk. Mert az egész... olyan...

FELFOGHATATLAN mondta a kacsákat etető alak.

– Azaz, igen. Köszi.

Figyelték, ahogy a magas idegen gondosan összegyűri és egy szemetesládába dobja a morzsás zacskót és elsétál a tó mellől.

– Hol is tartottam? – kérdezte.

– Nem tudom – mondta Azirafael. – Nem volt fontos, úgy hiszem.

Crowley komoran bólintott.

– Hadd kísértselek meg egy vacsorával – sziszegte.

Megint a Ritzbe mentek, ahol egy asztal furcsa mód üresen állt. Talán az előző nap valóságtorzító hatására, hosszú évtizedek óta először egy fülemüle kezdett dalolni a Berkeley Square fái között.

Senki sem hallotta meg az autók zajától, de ott volt.

.oOo.

Vasárnap délután egy óra volt.

Az elmúlt évtizedben a vasárnapi ebéd Shadwell Boszorkányvadász őrmester életében monoton rutint követett. Üldögélt a cigaretta-égette, sárga foltos asztal előtt, a Boszorkányvadász Hadsereg könyvtárának[58] egyik kötetét lapozgatta a mágiáról és démonológiáról – a Necrotelecomnicon, a Liber Fulvarum Paginarium, vagy régi kedvence a Malleus Malleficarum[59] valamelyikét.

Aztán kopogtatás hallatszott az ajtó felől, Madame Tracy bekiáltotta, hogy „ebéd, Shadwell úr”, Shadwell pedig azt dünnyögte „szégyentelen céda”, várt egy percet, hogy a céda visszaérjen a szobájába, aztán kinyitotta az ajtót, fölvette a tányért, rajta a májjal, amit általában gondosan letakart egy másik tányérral, hogy meleg maradjon. Bevitte a konyhába, megette, gondosan ügyelve rá, hogy ne egye le a könyvet, amit éppen olvasott.[60]

Mindig így történt.

Kivéve most vasárnap.

Például nem olvasott, csak üldögélt.

Mikor kopogtattak, sietve fölpattant és kinyitotta. Nem kellett volna sietnie. Csak Madame Tracy volt az, ruháján kámea melltű; ezen felül új árnyalatú rúzzsal festette ki magát és egy tágas parfümfelhő közepén állt.

– Egen, Jezebel?

Madame Tracy hangja vékony volt, könnyed és bizonytalan.

– Helló, S úr, arra gondoltam, hogy az elmúlt két nap eseményei után butaság lenne megint egy tányért hagynom az ajtaja előtt, úgyhogy megterítettem. Jöjjön...

S úr? Shadwell óvatosan követte.

Múlt éjjel megint álmot látott. Nem emlékezett rá pontosan, csak egyetlen mondatra, ami még mindig ott motoszkált a fejében és nagyon zavarta. Az álom, akárcsak az előző nap eseményei homályba burkolóztak.

Csak ennyire emlékezett: Semmi rossz nincsen a boszorkányvadászatban. Én is szeretnék boszorkányvadász lenni. Csak, hát arról van szó, hogy cserélni kell néha. Ma mi keresünk boszorkányokat, holnap a boszorkányok keresnek meg minket...

Huszonnégy órán belül – és életében – másodszor lépett be Madame Tracy lakásába.

– Üljön le – mondta Madame Tracy egy karosszékre mutatva. Hímzett huzat borította, fejpárna és lábtámasz volt kikészítve hozzá.

Shadwell leült.

Madame Tracy tálcát tett az ölébe és figyelte, ahogy eszik, aztán elvette a tányért, amikor befejezte. Aztán fölnyitott egy üveg Guinnesst, pohárba töltötte és odaadta neki, ő pedig a teáját szürcsölgette közben. Mikor letette a csészét, a kanál idegesen megcsördült.

– Van egy kis félretett pénzem – mondta csakúgy. – Tudja, néha azt gondolom, jó lenne egy kis házikó valahol vidéken. Elköltöznék Londonból. Elnevezném Borostyánkertnek, vagy Menedéknek, vagy...

– Shangri-la – javasolta Shadwell bár nem tudta volna megmondani, miért.

– Pontosan, S úr. Pontosan. Shangri-la – elmosolyodott. – Kényelmesen ül, kedvesem?

Shadwell riadtan vette észre, hogy valóban kényelmesen ült. Rettenetesen és szörnyen kényelmes volt.

– Egen – mondta óvatosan. Még soha nem ült ilyen kényelmesen.

Madame Tracy újabb Guinesst bontott és elé rakta.

– Csak az a gond egy olyan házikóval, amit... hogyan is nevezte, S úr.

– Ah. Shangri-la.

– Shangri-la, ez az, szóval az egynek sok, nem igaz? Úgy értem, két ember, mondják képes megélni egy ember pénzéből.

(Vagy ötszáztizennyolc ember, gondolta Shadwell számba véve a Boszorkányvadász Hadsereg állományát.)

Madame Tracy kuncogott.

– Vajon hol találnék valakit, akivel letelepedhetnék...

Shadwell rájött, hogy rá gondol.

Nem volt biztos a dologban. Homályos sejtelme volt, hogy Pulsifer közlegényt egy fiatalasszony karjai közt Tadfieldben hagyni nem volt túl jó ötlet, legalábbis ami a Boszorkányvadász Hadsereg Szabáljok és Reggulációk c. kiadványát illeti. Ez a helyzet pedig még veszélyesebbnek ígérkezett.

Az ő korában azonban már fárasztó volt fűben kúszni, amikor hajnal hidege a csontjait sajdítja...

(Ma mi keresünk boszorkányokat, holnap a boszorkányok keresnek meg minket...)

Madame Tracy újabb Guinnesst nyitott föl és ismét kuncogott.

– Jaj, S úr, a végén még azt hiszi, hogy megpróbálom leitatni.

Felmordult. Volt egy kérdés, amit tisztázni kellett.

Shadwell boszorkányvadász őrmester nagyot húzott a sörből és föltette a kérdést.

Madame Tracy nevetett.

– Mit gondol, maga vén bolond – kérdezte elpirulva –, mit gondol mennyi?

Ismét föltette a kérdést.

– Kettő – mondta Madame Tracy.

– Ah, rendbe. Akkor jól van – mondta végül Shadwell (nyugalmazott) boszorkányvadász őrmester.

.oOo.

Vasárnap délután volt.

Magasan Anglia fölött egy 747-es tartott nyugatnak. Az első osztályon egy Warlock nevű fiú letette a képregényét és kibámult az ablakon.

Furcsa pár nap volt. Még mindig nem értette, miért hívták az apját a Közel-Keletre. Biztos volt benne, hogy az apja sem tudta. Valami kulturális dolog lehetett. Csak annyi történt, hogy egy csomó fura kinézetű pasas, akik törülközőt hordtak a fejükön és ronda fogaik voltak, körbevezették őket néhány romos épületben. Ami a romokat illeti, Warlock már látott szebbeket is. Aztán az egyik öreg fickó megkérdezte, hogy nem akarna-e valamit csinálni. Warlock pedig csak annyit mondott, hogy haza akar menni.

Nagyon boldogtalan képet vágtak emiatt.

Warlock nem az Egyesült Államokra gondolt, ott már sokszor járt, de Angliát is szerette. Kellemes hely volt amerikainak lenni Angliában. Ott mindig otthon érezte magát.

A repülő nagyjából ekkor haladt el Hájas Johnson alsó-tadfieldi hálószobája fölött, aki céltalanul lapozgatott egy színes újságot, amit csak azért vett meg, mert egy trópusi hal volt az elején.

Pár oldallal később Hájas tömpe ujja egy cikkhez ért, amiben az amerikai futballról volt szó, meg arról, mennyire kezd elterjedni Európában is. Ami furcsa volt, mert amikor az újság kikerült a nyomdából, ott még a sivatagi életről sorakoztak fényképek.

Ez fogja megváltoztatni az életét.

Warlock pedig tovább repült Amerika felé. Talán neki is járt valami (végül is, az ember sosem felejti el a barátait, még akkor sem, ha csak pár órája jött a világra), de az emberiség sorsát irányító hatalom ezekben a percekben azt gondolta: Hát, Amerikába megy, nem? Nem, értem, mi lehet jobb annál, minthogy Amerikába menjen valaki.

Ott harminckilenc ízben lehetett fagyit kapni. Talán még több ízben is.

.oOo.

Milliónyi érdekes dolog adódhat egy kisfiú és a kutyája számára egy vasárnap délutánon. Adam úgy négy-ötszáz dologra tudott gondolni minden erőfeszítés nélkül. Meghódításra váró bolygók, szelídítésre váró oroszlánok, felfedezetlen dél-amerikai birodalmak, tele dinoszaurusszal.

A kertben ült, és egy kaviccsal rajzolgatott a homokba és csüggedtnek látszott.

Apja, miután hazatért a légitámaszpontról, az ágyban találta a fiút, amint éppen aludt, legalábbis minden jel szerint, néha még hortyogott is hozzá.

Másnap reggel azonban kiderült, hogy ez nem elég. Mr. Young nem szerette, ha szombat este hiábavalóan kell furikáznia. Ha pedig valami elképzelhetetlen oknál fogva Adam nem felelős az esti kellemetlenségekért – akármik legyenek is azok, ugyanis a legtöbben nem igazán tudták megfogalmazni, miféle kellemetlenségek voltak –, akkor is ludas valamiben. Ez volt Mr. Young hozzáállása és az elmúlt tizenegy évben mindig bejött.

Adam elkeseredetten üldögélt a kertben. Az augusztusi nap magasan állta felhőtlen égen és a kerítésen túl egy pacsirta dalolt, Adam számára azonban csak tovább rontotta a helyzetet.

Eb Adam lábánál ült. Megpróbált segíteni, leginkább azzal, hogy kiásott egy csontot, amit négy nappal korábban ásott el, Adam lábához húzta, de Adam csak meredt rá komoran, míg végül visszavitte és újból elásta. Megtette, amit csak lehetett.

– Adam?

Három fej kukucskált át a kerítés fölött.

– Sziasztok – mondta Adam.

– Cirkusz érkezett Nortonba – mondta Pepper. – Wensley járt lent és látta őket. Most rakják össze.

– Vannak sátrak, meg elefántok, meg zsonglőrök és majdnem vadállatok is, meg minden... meg ilyesmi! – hadarta Wensleydale.

– Arra gondoltunk, hogy lemehetnénk és nézhetnénk – mondta Brian.

Egy pillanatra cirkuszok jelentek meg Adam képzeletében. A cirkuszok unalmasak voltak, ha már egyszer fölállították a sátrakat. A tévében bármikor jobbat látni. De amíg elkészülnek... Lemehetnének, segíthetnének fölállítani a sátrakat, meg lemosni az elefántokat, a cirkuszosokat pedig annyira lenyűgözné Adam ösztönös tehetsége az állatokhoz, hogy aznap este Adam (és Eb, a világ leghíresebb mutatványos kutyája) vezetné a porondra az elefántokat...

Nem.

Szomorúan megrázta a fejét.

– Nem mehetek sehová – mondta. – Azt mondták.

Egy darabig hallgattak.

– Adam – mondta Pepper kicsit kényelmetlenül. – Mi történt tegnap este?

– Semmi – vonta meg a vállát Adam. – Nem számít. Mindig ez van. Csak segíteni akarok, erre úgy tesznek, mintha megöltél volna valakit.

Megint elhallgattak és rosszkedvű vezetőjüket nézték.

– Mit gondolsz, mikor engednek ki? – kérdezte Pepper.

– Évek múlva. Hosszú, hosszú, hosszú évek múlva. Öregember leszek, mire kiengednek – mondta Adam.

– És holnap? – kérdezte Wensleydale.

– Ó, holnap már rendben lesz – derült föl Adam – addigra elfelejtik. Tudjátok, hogy megy. Mindig elfelejtik – végigmérte őket, akár egy rózsakertekkel díszített Elbára száműzött Napóleon. – Menjetek csak, ne aggódjatok miattam. Én jól leszek. Holnap találkozunk.

Az Ők elbizonytalanodott. A hűség nagyszerű dolog, de semmilyen vezér nem kényszerítheti, hogy válasszanak közte, meg egy cirkusz között. Elmentek.

A nap tovább sütött, a pacsirta tovább dalolt. Eb magára hagyta a gazdáját és pillangókat kergetett a veteményesben. A sövénykerítés határozott, szilárd és sűrű, áthatolhatatlan falat alkotott, amit gondosan nyírtak és nagyon szúrós tudott lenni. Adam ismerte már minden pontját. A sövényen túl szántóföldek és csodálatos, iszapos tavacskák álltak, érlelődő gyümölcsök és lassú léptű gyümölcsfa-tulajdonosok, cirkuszok és patakok, hogy gátat lehessen építeni, meg falak és fák, amiket meg lehetett mászni...

A sövénykerítésen azonban nem lehetett átjutni. Adam elgondolkozott.

– Eb – mondta Adam szigorúan –, menj el a sövénytől, mert ha átmászol rajta, utánad kell szaladnom, akkor pedig ki kell mennem a kerítésen és azt nem szabad. De muszáj lenne... ha keresztülmásznál és elszaladnál.

Eb izgatottan föl-le ugrált, de egyhelyben maradt.

Adam gondosan körülnézett. Aztán még gondosabban Fölfelé, aztán Lefelé is. Aztán Befelé.

Végül...

Mégis volt egy rés a sövényen, éppen akkora, amekkorán egy kutya keresztülfért és amin egy kisfiú utána tudott bújni. Ez a lyuk mindig ott volt.

Adam Ebre kacsintott.

Eb keresztülfutott a résen, Adam pedig hangosan és tisztán ejtve a szavakat utána kiáltott.

– Eb, rossz kutya! Állj meg! – mondta és átbújt a lyukon. – Gyere vissza, de azonnal!

Valami azt súgta neki, hogy valami véget ér. Nem a világ, csak a nyár. Lesznek még nyarak, de többé nem lesz ilyen. Soha.

Jobb kihasználni, amíg lehet.

Félúton megtorpant. Valaki égetett valamit. A Jázmin Lak kéményéből fehér füst kígyózott föl és nevetés hallatszott.

Nem egy boszorkány rekedt kacaja, hanem olyan jóízű nevetés, ami azt jelentette, hogy a gazdája többet tud, sokkal többet, mint amennyi egészséges.

A fehér füst szétterült és hömpölygött egy kicsit a kémény fölött és egy pillanatig Adam egy arcot vett ki a füstből, egy csinos női arcot. Azt az arcot pedig háromszáz éve senki sem látta ezen a világon.

Agnes Nutter rákacsintott.

A könnyű, nyári szellő szétszórta a füstöt, s a kacaj és az arc elillant.

Adam vigyorgott, aztán ismét futásnak eredt.

Nem messze, egy réten, túl a patakon a fiú utolérte a nedves és sáros kutyát.

– Rossz kutya – mondta Adam és megvakart Eb füle tövét. Eb izgatottak vakkantott.

Adam fölnézett. Fölötte egy öreg almafa súlyos, göcsörtös ágai terebélyesedtek. Talán az idők hajnala óta ott állt. Ágai apró, éretlen és zöld almáktól roskadoztak.

Egy lecsapni készülő kobra fürgeségével máris az ágak közt termett és nem sokkal később duzzadozó zsebekkel mászott le. Egy tökéletesen érett, piros almát rágcsált.

– Hé, te, fiú! – kiáltotta egy hang mögötte. – Te vagy az az Adam Young! Látlak! Megmondom apádnak, ne félj!

A szülői fenyítés most már egészen biztosnak ígérkezett, gondolta Adam, miközben futásnak eredt, nyomában a kutyával, zsebeiben a lopott gyümölccsel.

Mindig annak tűnt, de estig várhat.

Az este pedig még messze volt.

Hátradobta az almacsutkát nagyjából arrafelé, amerre üldözőjét sejtette és újabbat húzott elő a zsebéből.

Sosem értette igazán, minek ez a nagy fölhajtás, amiért valaki megeszi másnak a gyümölcsét; az élet feleolyan érdekes sem lenne nélküle. Adam véleménye szerint pedig nem volt olyan alma, amiért ne érte volna meg egy kis bajba keveredni.

Ha el akarjuk képzelni a jövőt, képzeljünk el egy fiút, a kutyáját és a barátait, meg egy nyarat, ami sosem ér véget.

Ha el akarjuk képzelni a jövőt, képzeljünk el egy bakancsot... nem, egy tornacipőt, a fűzői rakoncátlanul lobognak, kavicsot rugdalnak; képzeljünk el egy botot, amivel érdekes dolgokat lehet piszkálni, vagy egy kutyának dobni, aki vagy visszahozza, vagy nem; képzeljünk el egy dallamtalan fütyörészést, ami valaha egy népszerű sláger lehetett és képzeljünk el egy alakot, félig angyal, félig ördög és teljesen ember...

Amint reménykedve kullog Tadfield felé.

...örökké.

VÉGE

Jegyzetek:

1. Értsd: mindenki

2. Speciálisan Crowley-nak készítették. Egyetlen chipjének elkészítése is hatalmas összegekbe került, de Crowleynak volt rá pénze. Ez az óra adta meg az időt a világ húsz legnagyobb fővárosában és egy Másik Hely fővárosában, ahol csak egy időpont létezett, az is a Túl Késő volt.

3. Krakkói Articulatus Szent Beryl az ötödik század közepén halt mártírhalált. A legenda szerint Beryl fiatal szűz volt, akit akarata ellenére egy pogányhoz, Kazimír herceghez adtak feleségül. Mennyegzőjük éjszakáján imádkozott az Úrhoz, hogy lépjen közbe és halványan azt remélte, hogy esetleg szakálla nő, s erre az esetre előkészített egy elefántcsont nyelű borotvát, hátha bekövetkezik; ehelyett az Úr Berylt azzal a csodálatos képességgel áldotta meg, hogy folyamaton, megállás, lélegzetvétel és étel-ital nélkül képes volt bármiről beszélni, locsogni, ami csak az eszébe jutott, bármilyen összefüggéstelen legyen is.

A legenda egyik verzója szerint amikor Berylt három héttel az esküvő után Kazimír herceg sajátkezűleg fojtotta meg, még érintetlen volt. Szűzként és mártírként halt meg, megállás nélkül fecsegve.

A legenda egy másik verziója szerint Kazimír herceg füldugókat szervett magának, Beryl pedig ágyban, párnák közt halt meg hatvanhárom éves korában.

Sokatmondó Szent Beryl apácarendje arra esküdött föl, hogy minden körülmények között utánozza Berylt, kivéve kedd délutánonként, amikor fél órára befoghatták a szájukat és ha kedvük tartotta, asztaliteniszezhettek.

4. Azzal a kis, öreg hölggyel, akinek a kutyája volt és nem volt benne egyetlen igazi autós üldözés sem, csak nagyon nagyon lassúak.

5. Talán érdemes megemlíteni, hogy Mr. Young szentül hitte, hogy a paparazzó egy olasz linóleummárka.

6. Bár 1832-ben föl kellett kelnie, hogy kimenjen a mosdóba.

7. Amerikaiak és egyéb külföldiek figyelmébe: Milton Keynes egy új város, nagyjából félúton London és Birmingham között. Modernnek, hatékonynak, egészségesnek és mindent összevetve kellemes lakóhelynek építették. A legtöbb brit ezt meglehetősen szórakoztatónak tartja.

8. A Fenevigye Biblia arról is nevezetes, hogy a Teremtés könyvének harmadik szakasza huszonhét versszakot tartalmaz a megszokott huszonnégy helyett.

A 24. szakaszt követték a Jakab király-féle verzió szerint:

„És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját” azután így folytatódott:

25. És szólott az Úr az Angyalhoz, aki a keleti kaput őrzötte, és mondá Hol van a lángoló pallosod, ami adatott tenéked?

26. És mondá az Angyal, Az elébb még itt volt, letehettem valahová, legközelebb elhagyom a fejemet is;

27. És az Úr nem kérdezte mégegyszer.

Úgy tűnik ez a három szakasz a korrektúra során került a szövegbe. Akkoriban bevett gyakorlat volt, hogy a nyomdászok első levonatokat szögeztek a boltjuk falára a tömegek tanítása és némi ingyen korrektúra céljából. Mivel az összes példányt később elégették, senki sem hozta föl az esetet a kedves Mr. A. Zirafaelnek, aki két házzal arrébb üzemeltette kis könyvesboltját és mindig készségesen segített a fordításoknál, és a kézírása is könnyen fölismerhető volt.

9. A másik kettő „Az Egér Csapdája” és az „Aranyásók 1589-ben” volt.

10. Scaggsnek már amúgy is voltak ezirányú gondolatai, amit élete utolsó évében a gyakorlatba is átültetett a newgale-i börtönben.

11. Ifjabb kiadói zsenialitás, ugyanis Cromwell Puritán Parlamentje 1654-ben illegálisnak kiáltotta ki a karácsonyt.

12. Névlegesen város. Egy angol vidéki városnak felelt meg, vagy amerikai viszonyokra lefordítva: akkora, mint egy bevásárlóközpont.

13. Esti iskola nem messze a Tottenham Court Road-tól, amit egy öregedő színész vezetett, aki inasokat játszott mozivásznon és a tévében az 1920-as évek óta.

14. Azt gondosan nem említette, hogy Attila mindig rendes volt a mamájához, és hogy Vlad Drakul minden este pontosan és rendesen elmondta az imádságait.

15. Kivéve a szifiliszre vonatkozó részt.

16. Nem az Egyesült Államok volt elnöke, hanem a tizenhatodik századi félkegyelmű.

17. Meglepő módon ezek közül a történetek közül egy igaz.

18. Az interjú 1983-ban készült és valahogy így hangzott:

– Ön tehát az Egyesült nemzetek új főtitkára.

– Sí.

– Találkozott már Elvissel?

19. Mr. és Mrs. Thomas Threlfall Paingtonból, az Elm utca 9-ből. Mindig úgy tartották, hogy a nyaralásban az volt az egyik legszebb dolog, hogy nem kellett híreket olvasgatni, hanem inkább ezektől szabadulhatnak el. Egy Mr. Threlfall által beszerzett napszúrásnak köszönhetően ez volt másfél hét után az első nap, hogy kiszabadultak a szobájukból.

20. Nem számított, hogy az évek során a négy gyerek minek nevezte kis csapatukat Adam kedvétől függően, vagy éppen attól, hogy mit olvasott előző nap. (Adam Young Osztag, Adam és Tsai., Gödör A Földben Banda, Az Igen Jól Ismert Négyes, Igen Szuperhősök Légiója, Titkos Négyes, Tadfield Igazság Ligája, Galaxatronok, Négy Igazságos Személy Lázadók) Mindenki csak úgy hívta őket, „Ők”, végül maguk is rászoktak erre.

21. Hájas Johnson egy szánalmas, túlsúlyos gyerek volt. Minden iskolában van ilyen; nem igazán kövér, egyszerűen nagydarab, aki csaknem ugyanakkora ruhákban jár, mint az apja. A papír szétszakadt hatalmas ujjai alatt, a ceruzák elmorzsolódtak a markában. Akik csöndes, barátságos játékokba kezdtek vele, hatalmas lábai alatt végezték, így Hájas csaknem önvédelemből lett az iskola réme. Végtére is, jobb, ha az embertől úgy félnek, mint az iskola rémétőI, ez legalább némi hatalmat jelentett, és nem nagy otromba balféknek tartják. Ő volt a tornatanár balvégzete, mert ha Hájas Johnson a leghalványabb érdeklődést mutatta volna valamelyik sportág iránt, az iskola könnyen bajnok lehetett volna. Hájas azonban sosem talált magának tetsző sportágat. Ehelyett titokban trópusi halakat gyűjtött, amikkel díjakat nyert. Egyidős volt Adam Younggal, plusz-mínusz pár óra, és a szülei sosem mondták meg neki, hogy örökbe fogadták. Látják? Mégis igazuk lett a csecsemőkkel kapcsolatban!

22. Ha Adam akkoriban tudatában lett volna a hatalmának, a Young család karácsonyi meglepetése igen nagy lett volna, amikor egy halott, kövér embert találnak fejjel lefelé a szellőzőrendszerbe szorulva.

23. Talán érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb ember mindössze 0.3 alpokot (30 centialpok) tudott megmozgatni. Adam képzelete egy 2-től tizenötezer-hatszáznegyven Everestig terjedő skálán mozgott.

24. És kihullott a haja, kifakult a bőre és ha eleget evett, még az életjelei is megszűntek.

25. De nem minden Burger Lord világszerte. A német Burger Lordokban például lagert adtak alkoholmentes sör helyett. Angliában sikerült az amerikai gyorsétkezdék minden előnyét gondosan eltörölni (például a sebességet, amivel az ételt kiadják); az ennivaló fél óra alatt készült el, szobahőmérsékletű volt és csak a még langyos salátalevél segítségével lehetett megkülönböztetni a húst a zsömlétől. A Franciaországba küldött franchise-menedzsert huszonöt perccel megérkezése után agyonlőtték.

26. Wensleydale állítólagos képregénye egy 94 hete futó sorozat volt, aminek A természet és a tudomány csodái volt a címe. Eddig az összes meg volt neki és születésnapjára gyűrűs mappákat kért, hogy lefűzhesse. Brian heti olvasmányai között leginkább olyan újságok szerepeltek, amikben sok felkiáltójel és hangeffektus szerepelt, mint például „Blamm!”, meg „Paffff!”. Pepper gyűjteménye is hasonló volt, bár még a legkifinomultabb kínzások közepette sem árulta volna el, hogy a Tinimagazint is megvásárolta. Adam egyáltalán nem olvasott képregényeket, mert azok sosem értek föl az ő képzelőerejével.

27. Shadwell minden délit gyűlölt és definíció szerint ő az Északi-sarkon állt.

28. Amerikaiak és egyéb városlakó fajták figyelmébe: a vidéken lakó brit ember, úgy döntvén, hogy a központi fűtés túlságosan komplikált dolog és mindenképpen csorbítja az erkölcsiséget, más módszert választott. Fadarabkákat és szénkorongokat halmoznak föl, föléjük sok, valszínűleg azbesztből készült nedves rögöt raknak kis, halványan pislákoló kupacba azzal a felkiáltással, hogy „nincs is jobb egy jó öreg kandallónál, igaz?”. Mivel az itt felsorolt alkatrészek egyike sem hajlandó az égésre, ezek alá apró, szögletes, fehér rögöket applikálnak, ami vidáman lángol, amíg a tűz súlya ki nem oltja. Ezeket a kis fehér kockákat hívják alágyújtósnak. Senki sem tudja, hogy miért.

29. FIATALOK ÉS AMERIKAIAK FIGYELMÉBE: Egy shilling = öt penny. Sokat segít a BVH anyagi támogatásának megértéséhez, ha jobban ismerjük a régi Brit pénzügyi rendszert:

Két farthing = egy félpenny. Két félpenny = egy penny. Három penny = egy hárpennys érme. Két hárpennys = egy hatpennys. Két hatpennys = egy shilling, vagy Bob. Két Bob = egy florin. Egy florin és egy hatpennys = fél korona. Négy félkoronás = tíz Bob-bankó, Két tizes Bob-bankó = egy font (vagyis 240 penny). Egy font és egy shilling = egy guinea.

A britek sokáig ellenálltak a tizes számrendszer bevezetésének, mert túl bonyolultnak találták.

30. De csak napközben, esténként tarot-ból jósolt idegileg megviselt igazgatóknak, mert a régi szokások lassan múlnak el.

31. Szemüveg nélkül még kevésbé volt vonzó, mert sokat botladozott és ebből kifolyólag sok sebtapaszt és kötést viselt.

32. Isten Hangja. De nem Isten hangja. Entitás a saját jogán, nagyjából úgy, mint egy kormányszóvivő.

33. A szokásos garanciaszelvénnyel, amelyben a gyártó kijelenti, hogy ha a gép 1) nem működik; 2) nem a drága hirdetésekben állítottak szerint üzemel; 3) lecsapja az áramot az egész házban; 4) sőt, ha még benne sincsen a dobozában; az semmilyen közvetlen, vagy közvetett módon nem a gyártó felelőssége és ezért még peres úton sem reklamálható, és a vásárló érezze magát megtisztelve, hogy a gyártónak adhatja a pénzét; ezen kívül ha a vásárló bármilyen módon saját tulajdonának tekinti a gyártó által előállított, jogilag őt illető terméket, azzal sötét öltönyös, napszemüveges, aktatáskás, elegáns karórájú emberek figyelmét vonja magára. Crowleyt lenyűgözte a gyártó által produkált garancialevél, olyannyira, hogy egy maréknyit elküldött Odalentre, ahhoz a részleghez, ahol a Halhatatlan Lélek szerződéseket készítették elő és kis cédulán csatolt egy rövid megjegyzést: „Tanuljatok, fiúk”.

34. Leonardo is így gondolta. „A vázlatokon jó volt a francos mosolya” mondta Crowleynak, miközben hűvös bort szürcsölgettek a tűző napfényben, „csak úgy elúszott, amikor megfestettem. A férjnek volt is pár keresetlen szava, amikor elvittem neki, erre én meg azt mondtam, Signor del Giocondo, őszintén, magán kívül mit gondol, ki veszi észre? Szóval... magyarázza el ezt a helikopter dolgot mégegyszer?”

35. Nagyon büszke volt a gyűjteményére. Hosszú évek alatt szedte össze és valódi soulzene volt James Brown nem volt köztük.

36. Bár nem úgy, ahogy azt hinnénk. Légalábbis nem túl jól. Egy démon nagyjából úgy mozog, mint egy brit zenekar az Eurovíziós Táncdalfesztiválon.

37. Hacsak a felfoghatatlan terv nem sokkal felfoghatatlanabb, mint eredetileg képzeltük, akkor nincsen egy óriási műanyag hóember a közepén.

38. A BVH a Birodalom terjeszkedése idején a reneszánszát élte. A Brit hadsereg vég nélküli öldöklései folytán gyakran kerültek szembe javasemberekkel, sámánokkal, jósokkal és egyébb okkultista hírvivőkkel. Ekkor kerültek bevetésre a Narker őrmester-félék, aki kétméteres magasságával, ruhásszekrénnyi testalkatával, mellkasához bőrkötéses, fémbilincsű Könyvet szorítva, négykilós haranggal a kezében és egy speciálisan megerősített Gyertyával gyorsabban írtotta a sötétség szolgáit, mint egy gépfegyver. Cecil Rhodes így ír Narkerról: „Egyes eldugott törzsek istenként tisztelik és igen meggondolatlan könnyelmű sámán az, aki ki mer állni Narker őrmester elé. Inkább ő álljon az oldalamon, mint két hadosztáIyni Gurkha”.

39. A Soho kivételével bárhol másutt a tűz lett volna érdekes, nem az emberek.

40. Akad még néhány dolog, amit a Pokol Angyalai nem szendvedhettek: rendőrség, szappan, Ford Cortina és Nagy Ted esetében az ankóvia és az olíva.

41. Mágus, vagy pap.

42. A vodoun érdekes és izgalmas vallás az egész család számára is, még azoknak is, akik meghaltak.

43. $12.95 LP-n és kazettán, $24.95 CD-n, bár minden 500 dollár adomány után ingyen LP-t ajándékozott a Marvin Bagman misszió.

44. Talán Marvint is meglepte volna, ha tudja, hogy néha sikerrel járt. Vannak emberek, akik bármitől jobban érezték magukat.

45. Kivéve amikor tíz évvel ezelőtt a bíróság előtt kellett ártatlannak vallania magát.

46. Korábban Hajmeresztő, azelőtt Hajszál híján, azelőtt Hajba kap, azelőtt Fejezet, azelőtt Borbélyház, azelőtt Kívánságra házhoz hajt.

47. Ez valójában nem igaz. A Pokolba vezető út fagyott utazóügynökökkel van kikövezve. Hétvégente a fiatalabb démonok ezen korcsolyázgatnak.

48. Nem mintha lett volna másfajta listája.

49. Ez nem ellentmondás. Ez a szín az ibolyántúlin is túl van. A szakszó: infrafekete. Kísérleti körülmények között mindenféle műszer nélkül látható. A kísérlethez egy egészséges téglafalra van szükség, ami előtt nagy szabad tér van – fejeket lehajtani és roham.

Az a szín, ami a szemhéj mögött fölvillan a fájdalomtól, nem sokkal a halál beállta előtt, az az infrafekete.

50. Meg is tette:

A fény újra felvisít, sa Kelgyó fekete szekere lángra lobbanék, és a Királynő nem énekel többé egyfajta mágiárúl...

Az Apparát család legtöbb tagja Gelaty Apparáttal értett egyet, aki az 1830-as években úgy magyarázta, mint metafóra a weisthaupt-i Illiuminátus rend 1785-ös Bajorországi számüzetésére.

51. Ez így is volt. Nem létezik olyan hőmérő berendezés az egész világon, amit meg lehetett volna győzni, hogy egyszerre 700 °C és -140 °C hőmérsékletet regisztráljanak; ami történetesen pontos érték volt.

52. Televíziójuk nem volt. Vagyis, ahogy a felesége szokta volt mondogatni: – Ronald nem hagyná, hogy egy olyan izét behozzanak a lakásunkba igaz, Ronald? – Ő pedig mindig egyetértett vele, bár titokban kiváncsi volt arra a sok szemétre és mocsokra, meg fertőre, amiről az Országos Televízió- és Rádiós Közönség Érdekvédelmi Képviselete panaszkodott. Nem mintha látni szerette volna, csupán tudni akarta, hogy mitől kell a megvédeni a többieket.

53. Ámbár, mint a helybéli Polgárőrség tagja (értsd alapítója) egyúttal igyekezett megjegyezni a rendszámtáblájukat.

54. 166 centiméter.

55. Mikor 1983-ban ott üdült, elcsúszott és beverte a fejét a zuhanyzóban. Azóta egy sárga szappankocka látványa csaknem végzetes rohamokba tudta kergetni.

56. Kivéve Giovanni Jacopo Casanovát (1725-1798), a híres szeretőt és irodalmárt, aki emlékiratainak tizenkettedik kötetében kiemelte, hogy történetesen mindenkor magával vitt egy apró szütyőt, benne „egy cipóval, egy tégelynyi sevillai lekvárral, egy késsel, villával és kis kanállal a csészékhez, két friss tojást gondosan vattába csomagolva, egy paradicsomot, avagy a szerelem almáját, egy kis serpenyőt, egy kislábast, egy fémdobozkát benne olasz-típusú sózott vajjal és két csontszín porcelán tányért. Továbbá egy adag méz, mint édesítő a leheletnek és a kávémba. Olvasóim megértenek, ha hozzáteszem: egy igazi úriember mindig legyen képes úriember módjára megreggelizni, bárhol is találja magát.”

57. És ott volt még Dick Turpin esete. Kinézetre ugyanaz az autó volt, kivéve, hogy attól fogva 400 kilométeren öt litert fogyasztott, olyan halk volt, hogy csaknem bele kellett nézni a kipufogóba, hogy érezni lehessen a motor működését és figyelmeztető hangüzeneteit tökéletes kiejtésű, szintetikus hangon, haikukba szedve mondta el, ami mindig egyedi volt...

Dér égeti a szirmokat,

ostoba az, aki nem hagyja

hogy szíjak fékezzék testét

...mondogatta. Meg,

Cseresznyeszirmokkal

teli a jég,

itt az idő tankolni.

58. Szőnyeg Boszorkányvadász tizedes, könyvtáros, 11 penny annum bonus.

59. Lenyvgozo olvasmanjos koenjv; szivbol ajanlom – vm Innocent pápa

60. Egy gyűjtő szemében a Boszorkányvadász Hadsereg könyvtára milliókat ért volna. Az illető gyüjtő lehetőleg legyen gazdag, ne törődjék a levesnyomokkal, cigarettafoltokkal, vagy az egykori Wotling Boszorkányvadász címzetes őrvezető szenvedélyével, tudniillik szemüveget és bajszot rajzolt minden boszorkány és démon fametszetes illusztrációjára.

Tartalom

Akit érdekel

Kezdetben

ELVESZETT PRÓFÉCIÁK

Tizenegy évvel ezelőtt

Szerda

Csütörtök

Péntek

Szombat

Szombaton

Crowley londoni lakása

A Jázmin Lak

Vasárnap

Jegyzetek