Sean Williams

Tomboló erő

A sorozatban kiadónknál megjelent:

Darth Bane trilógia

Drew Karpyshyn: Pusztítás útja

Drew Karpyshyn: A Kettő Szabálya

Drew Karpyshyn: A gonosz dinasztia

Timothy Zahn: Kirajzás

James Luceno: A gonosz útvesztője

James Luceno: Sötét Nagyúr

The Force Unleashed

Sean Williams: Tomboló erő

Thrawn trilógia

Timothy Zahn: A Birodalom örökösei

Timothy Zahn: Sötét erők ébredése

Timothy Zahn: Az utolsó parancs

Thrawn keze duológia

Timothy Zahn: A múlt kísérlete

Timothy Zahn: A jövő látomása

Timothy Zahn: A túlélők keresése

Jedi Akadémia trilógia

Kevin J. Anderson: Új rend

Kevin J. Anderson: Sötét oldal

Kevin J. Anderson: Az Erő bajnokai

STAR WARS

THE FORCE

UNLEASHED

SEAN WILLIAMS

TOMBOLÓ ERŐ

SZUKITS

KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: THE FORCE UNLEASHED

by Sean Williams

Bantam Spectra Book, an imprint of The Random House

Publishing Group, a division of Random House,

Inc., 2008

Copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. & ® or TM

where indicated.

All Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2011 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2011 by Lucasfilm Ltd.

Fordította

Szántai Zsolt

ISBN 978-963-497-218-1

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2011

Lektor: Barna Ildikó

Tördelés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Családomnak:

Amandának, Xandernek és Finnek;

meg Sebnek, örökké

Köszönetnyilvánítás

Őszintén hálás vagyok a következőknek: Ginjer Buchanan, Christine Cabello, Leland Chee, Keith Clayton, Richard Curtis, Darren Nash, Frank Parisi, Lindsay Parmenter, Brett Rector, Sur Rostoni, Shelly Shapiro, John Stafford, Cameron Suey, Dan Wasson. Nélkülük ennek a könyvnek a megírása nem lett volna ennyire élvezetes – talán nem is valósulhatott volna meg.

Köszönet Haden Blackmannek a szuper forgatókönyvért és George Lucasnak, aki végre lehetővé tette, hogy ablakot nyissunk a Sötét Korszakra.

Hálás vagyok Kevin J. Andersonnak, akinek barátsága, nagylelkűsége és kreatív energiája inspirációt nyújtott eddigi pályafutásom során, és biztos vagyok benne, hogy még sok-sok évig lelkesíteni fog.

Első rész

A Császár

szolgája

Első fejezet

Darth Vader titkos tanítványának élete furcsa és halálos fordulatot vett azon a napon, amikor a mester először beszélt neki Rahm Kota tábornokról.

Egyetlen jel sem utalt arra, hogy egy ilyen óriási jelentőségű pillanat közeledik. Éjszakánként végzett meditációi során, amikor hálófülkéje fémpadlóján térdelt – miközben a konstrukciós droidok az Executor megépítésén dolgoztak, tudomást sem véve róla egyetlen látomás sem jelent meg a szeme előtt lángoló pallosként tartott fénykard tiszta, dühös-vörös ragyogásában. Bár addig bámulta a fénypengét, amíg eltűnt körülötte a világ, amíg a sötét oldal véres hullámtömegként áramlott keresztül a testén, a jövő zárva maradt előtte.

Ennek megfelelően semmi sem készítette fel arra, hogy valami megváltozik a büntetések és a kiszámíthatatlan gyakorlatok rendszerében. A mester nem volt türelmes tanító, és beszédesnek sem lehetett tartani. A szócséplésnél sokkal jobban kedvelte a tetteket, a büntetést pedig mindig előnyben részesítette a jutalmazással szemben. Még sosem mérkőzött meg a tanítványával, se fénykarddal, se telekinézissel, se gondolatátvitellel; a Sötét Úr még soha egyetlen bátorító szót sem mondott tanítványának, aki tisztában volt vele, hogy ennek így kell lennie. A tanító feladata nem az, hogy végigvonszolja a tanítványt egy jól kitaposott ösvényen, sokkal inkább az, hogy lehetővé tegye a tanítvány számára, hogy megtalálja a saját útját, ösvényt vágjon magának az erdőben. A tanító feladata az, hogy csak akkor avatkozzon közbe, amikor látja, a tanítvány reménytelenül eltévedt, és iránymutatásra van szüksége.

Tudta, még a rossz ösvényeken is rá lehet lelni bizonyos bölcsességekre. Tisztában volt vele, hogy ami nem öli meg, az erősebbé teszi őt a sötét oldalon.

És már sok olyan helyzet volt, amiből – úgy gondolta – nem fog élve kivergődni…

Egy büntető jellegű ütéssorozatot követően alig kapott levegőt. Megadón leeresztette a fénykardot, letérdelt a mestere elé, és felkészült a gyilkos csapásra. Úgy érezte a Sötét Úrból áradó haragot, mintha forrósághullám lett volna – a zsigeri, dühös hő hatására lúdbőrözni kezdett. Egy pillanatig, ami mintha évekig tartott volna, csak a mestert életben tartó maszk légzőrendszerének jellegzetes, szabályos hangját hallotta.

– Gyenge voltál, amikor rád találtam. – A hang mintha egy hosszú, mély alagút legvégéből jönne. – Nem gondoltam volna, hogy túléled a kiképzést.

Lehunyta a szemét. Nem először hallotta ezeket a szavakat. Gyermekkorában ez volt az, amit esti mese helyett mondtak neki. A tanulság, amit leszűrt belőlük, beleégett az elméjébe: Tanulj… vagy halj meg!

A szemhéjai mögött ismét megjelenítette a fénykard tiszta, mindent tisztává varázsoló forróságát. Már számtalanszor lehorzsolta a bőrét, de nem törődött a fájdalommal. Számtalan kisebb sebet szerzett, miközben a mesterével küzdött. Azt képzelte, pontosan tudja, milyen érzés lesz, amikor a penge lecsap rá. Tudatának egy része erre vágyott.

A fénykard olyan közel került a nyakához, hogy érezte a megpörkölődő hajszálak bűzét.

– De most a gyűlöleted az erőddé vált.

A fénykard visszahúzódott, a penge sziszegése elnémult.

– A sötét oldal most már a szövetségesed.

Nem mert felnézni, se bólintani. Mi ez az egész? Talán valami új próbatétel? Csapda? A mester talán a magabiztosságot akarja előcsalni belőle, hogy azután megmutassa neki, mekkorát tévedett?

A mester következő szavai hallatán a szíve kihagyott egy-két dobbanást.

– Állj fel, növendék!

Növendék. Mindig is növendéknek tartotta magát, de még soha senki sem nevezte így. És az a furcsa mozdulat a fénykarddal… Lehet, hogy éppen most ütötték lovaggá?

Fénykardjának pengéje visszahúzódott. Csak ennyit tudott tenni anélkül, hogy eldőlt volna. Hirtelen úgy érezte, gumiból van a térde. A fölötte toronyló, a jobb oldali, széles megfigyelőablakon keresztül beszűrődő karmazsinvörösen ragyogó csillag fényében álló fekete alakról semmit sem lehetett leolvasni. Fém, szögletes és funkcionális… A körülöttük lévő hely olyan ismerős volt a számára, akár a kézfején lévő sebhelyek, de hirtelen és zavaró módon minden másnak tűnt, mint amilyen addig volt.

A növendék felnézett.

– A kívánságod, mester? – kérdezte. A hangja nem remegett.

– Számos ellenfelemet legyőzted. A kiképzésed már majdnem befejeződött. Ideje, hogy szembenézz az első valódi próbatétellel.

A növendék agyában villámgyorsan lejátszódtak a korábbi küldetések jelenetei. Vader nagyúr utasítására az évek során a Birodalmon belül számos ellenséget legyőzött már: főként kémeket és tolvajokat, időnként egy-egy magasabb rangú árulót. Amikor teljesítette a feladatát, sosem érzett mást, csak elégedettséget. Az áldozatai maguknak köszönhették a sorsukat. Férgek voltak mind, amelyek a Birodalom csodálatos anyagát próbálták szétrágni.

De ez most más volt. Inkább érezte, semmint hallotta a mester szavait. Darth Vader most nem valami senkiházi csempészről beszélt, akinek fogalma sincs az Erőről. Csupán egyetlen olyan ellenség létezhet, aki méltó arra, hogy éppen vele küzdjön meg.

– A kémeid találtak egy Jedit?

– Igen. Rahm Kota tábornokot. – A név semmit sem jelentett a növendék számára; csupán egy volt a megsemmisítendő Jedik közül. – A Nar Shaddaa fölött támadást indított egy fontos hajóépítő üzem ellen. Megsemmisíted, és elhozod a fénykardját.

Izgalom áradt szét a növendékben. Már nem is emlékezett rá, mióta reménykedett abban, hogy egyszer ilyen feladatot kap. Ezért küzdött, ezért tanult, és tessék, most végre eljött a nagy pillanat. Addig nem igazán nevezhette magát Sithnek, amíg nem oltotta ki a mester egyik fontos ellenségének az életét.

– Azonnal indulok, mester.

Alig tett meg egy lépést az ajtó felé, amikor Darth Vader ellentmondást nem tűrő hangja megállította.

– A Császár nem fedezhet fel téged.

– Ahogy kívánod, mester.

– Ne hagyj tanúkat! Mindenkit ölj meg a fedélzeten! Birodalmiakat, lázadókat egyaránt.

A növendék bólintott. Gondosan eltitkolta hirtelen feltámadó bizonytalanságát.

– Most nem hibázhatsz.

A fénykard visszakerült a csípőjére. Megnyugtató volt érezni a súlyát.

– Nem fogok, uram – felelte határozott hangon.

Darth Vader elfordult, és a háta mögé tette a kezét. A nap lávaszerű fénye vörösre festette a sisakját.

Az útjára bocsátott növendék elsietett, hogy elvégezze a legutóbb kapott, legsötétebb feladatot.

* * *

Rahm Kota tábornok.

Ez a név zakatolt az agyában, ahogy végigsietett a mester titkos termeihez csatlakozó kaszárnyán. A lakosztályhoz egy meditációs kamra, egy droidműhely, egy egyszemélyes hálófülke és egy hangárfedélzet tartozott. Darth Vader zászlóshajójának titkos fedélzetén helyezkedett el; a hajó tervrajzaiból éppúgy kitörölték a jelenlétét, mint a többi nyilvántartásból – a majdani legénység észre sem veheti a létezését.

A Császár nem fedezhet fel téged.

A növendéket izgatottá tette a gondolat, hogy Jedire vadászhat, de a küldetés célja, amelyet a mester a tudomására hozott, józanítólag hatott rá. Egész életében arra tanították, hogy a félelmet haraggá változtassa, a haragot pedig erővé. Rájött, ez Darth Vader esetében sincs másképpen. Máshonnan hogyan lehetne képes Vader nagyúr arra, hogy olyan erőre tegyen szert, amely még a Császárénál is nagyobb? Az emberek vagy ragadozók, vagy prédák. Ez az élet egyik alapvető szabálya. Darth Vader és a növendéke elérheti, hogy közösen megnöveljék erejüket.

De ehhez ennek a bizonyos növendéknek először még túl kell élnie a Jedivel való találkozást. Nem volt meglepő, hogy a mester talált egyet, aki szabadon ténykedett. Maroknyian túlélték a nagy Jedimészárlást, az ő felkutatásukra senki sem lehetett alkalmasabb, mint maga Darth Vader. A sötét oldal a galaxis minden sarkát átitatta; semmi sem maradhatott rejtve előtte sokáig. Egy nap – gondolta a növendék – talán én is képes leszek rá, hogy felkutassam az ellenségeimet, rájuk találjak, pusztán a gondolataik és az érzéseik vezessenek a nyomukra… Egyelőre azonban, ahogy a jövővel kapcsolatos látomások, ez a képesség is elérhetetlen volt a számára. Még sosem találkozott Jedivel. Rejtélyes volt számára a természetük.

A történelmük azonban nem. A mester nem tartott előadásokat, nem íratott vele dolgozatokat, viszont hozzáférést biztosított számára a megmaradt feljegyzésekhez és egyéb anyagokhoz, amelyeknek köze volt a Köztársasághoz és a Rendhez – ahhoz a Rendhez, amelyet ő is segített kimozdítani érdemtelenül bitorolt pozíciójából. A tanulmányainak szentelte magát, mert tudta, egy nap talán élet vagy halál múlhat azon, mennyire ismeri az ellenséget.

Rahm Kota tábornok.

A név még mindig nem hozott elő harci stílusokkal, karakterrel, vagy bármi mással kapcsolatos emlékeket a memóriájából. Elhatározta, amint visszatér a Rogue Shadow-ra, azonnal átvizsgálja az adatbázisokat. Amíg eljut a Nar Shaddaa-ra, bőven lesz ideje kutakodni. Ha elég mélyre ás, talán rábukkan valami olyan részletre, amely majd éppen akkor teszi őt a leghatékonyabbá, amikor a legnagyobb szüksége lesz rá. Csupán ennyi előkészületre lesz szüksége.

Ahogy belépett a hangárba, átvágott a ládákból, fegyverállványokból és vadászgépalkatrészekből álló ismerős labirintuson. A világítás meglehetősen erőtlen volt, minden sarokban árnyékok tömörültek. A levegőnek fém- és ózoníze volt, de már ismerős volt számára ez a metsző szag. Biztos vannak olyanok, akik úgy gondolnák, különös lehet egy csillagrombolón felnőni, de az ő számára megnyugtató volt, hogy a technológiai és a politikai hatalom ilyen egyértelmű szimbólumai vették körül. Éveken keresztül ilyen hajók őrizték a galaxis kereskedelmi útvonalait. Több száz világon ilyen hajókkal verték le a felkeléseket, a lázadásokat. Mi lehetne jobb, megfelelőbb hely egy Sith-növendéknek arra, hogy éljen és tanuljon?

Ne hagyj tanúkat! Mindenkit ölj meg a fedélzeten! Birodalmiakat, lázadókat egyaránt.

Miközben ezen az új fejleményen töprengett, jobbról ismerős szisszenést hallott. A hangár egyik sötét sarkában egy kékes-fehéres penge jelent meg. Egy barna köpenyt viselő alak rontott előre, felemelt fegyverrel.

A növendék azonnal felvette a harci pózt, és boldog vicsorgással maga elé tartotta a saját pengéjét, hogy védje a csapást.

Egy másodpercre ő is, ellenfele is mozdulatlanná dermedt; a fénykardok a mellük magasságában keresztezték egymást. A növendék villámgyorsan felmérte a rátámadó lényt. Ember volt, férfi. A haja szőkés. Szakállat viselt. A szeme nyugodt és komoly, az állkapcsa és a szája vonala határozott, eltökélt. Aki már élt a klón-háborúk idején, vagy esetleg szabad hozzáféréssel rendelkezett a Jedi Archívumokhoz, azonnal felismerte volna.

Obi-Wan Kenobi Jedi-mester, a Galaktikus Köztársaság főgenerálisa, a soresu vívóstílus mestere kissé lejjebb csúsztatta és jobbra húzta halálos pengéjét, és közben lehajolt, hogy elkerülje a nyilvánvaló ellencsapást. Szikrák röppentek a levegőbe, majd a növendék az erő segítségével magasan felugrott, és tökéletes pózban megérkezett egy ládarakás tetejére. Oldalra nyúlt a bal kezével, gyors mozdulatot tett, és egy fém szerszámkészletet röpített ellenfele feje irányába. Kenobi kitért, és a növendék után ugrott. Könnyedén hárította azokat az ütéseket és csapásokat, amelyek egy közönséges embert cafatokra hasítottak volna, majd választámadást indított, ami elől a növendék kénytelen volt elhátrálni, és átugrani egy másik ládaoszlop tetejére.

A párbaj majdnem egy percig tartott. Kenobi és a növendék úgy táncolt a ládahalmok tetején, mint a gadosi akrobaták. A fénykardok pörögve, forogva hasították a levegőt. A szerszámok és az állványok is fegyverekké váltak, amikor a küzdők egymás felé hajították vagy röpítették a különböző tárgyakat. Iszonyú volt a hangzavar; a veszély több volt, mint valóságos. Kenobi új nyílást hasított a növendék harci öltözékének ujjára. A mozdulata életveszélyes volt – a növendék érezte, ha nem mozdul el idejében, Kenobi könyékből levágja a karját. Látni nem látta, de kétszer is érezte, hogy a Jedi pengéje elzúg a feje fölött.

A növendék nem félt a haláltól, csak attól rettegett, hogy csalódást okoz a mesterének. Ezt a rettegést próbálta felhasználni. A sötét oldal keresztüláramlott rajta, erőssé és kitartóvá változtatta. Sokkal hatalmasabbnak és energikusabbnak érezte magát, mint korábban bármikor.

Vader feladatot adott neki, elküldte, hogy végezzen egyik régi ellenségével. Ugyan mi lehetne jobb bemelegítés egy ilyen küldetés előtt, ha nem az, hogy megöli azt az embert, aki egykor a galaxis leghíresebb Jedi-lovagjai közé tartozott?

Gyilkos szándékkal telve rontott előre, vörös pengéje felemelkedett és lesújtott, hogy megtegye, amit tennie kell.

Második fejezet

A közelében aktiválódó ismeretlen energiafegyver zajára Juno Eclipse felkapta a fejét, és az oldalán lévő lézerpisztoly után nyúlt. Éppen befejezte a Rogue Shadow nyílásainak lezárását; gondolatban már azoknak az új rendszereknek a tesztelésével foglalkozott, amelyeket nem sokkal korábban épített be, de a váratlan hang megtörte az összpontosítását. A nagyobb birodalmi hajókon gyakran hajtottak végre gyakorlatokat, de Juno senkit sem látott a biztonsági fedélzeten, sőt a hajón sem – kivéve persze Vader nagyurat. A találkozás, és a Calloson bekövetkezett katasztrófa óta oly kevés idő telt el, hogy minden váratlan eseményre túlzott óvatossággal reagált.

Két fegyver dolgozott. Zümmögtek, összecsaptak, azután pedig valami éles, dobbanó hang hallatszott, amelyet a fizikai erőszak jellegzetes hangjai követtek. Fém döndült és koppant – mintha tucatnyi rohamosztagos azzal szórakozna, hogy a páncélzatuk darabjaival hajigálják egymást. A hangárban rengeteg törékeny tárgyat, alkatrészt tartottak, némelyik veszélyt jelenthetett, ha nem megfelelő módon kezelik. Junóban feltámadt a düh, és készült, hogy ennek hangot is adjon, de… Volt valami a fegyverek zajában, valami ismerős, amit sehová sem tudott tenni…

Letette a hegesztőpisztolyt, kibiztosította a fegyverét, és óvatosan kilépett a hajó alól. Első ránézésre a Rogue Shadow nem volt valami nagy szám: ikerlöveges, hosszú testű csillaghajó volt, a váza olyan, mint a kisebb teherszállítóké szokott lenni. A jobb oldalán két nappanel, a bal oldalán egy komolyabb löveg. Éppen ez volt benne a lényeg. A prototípust szándékosan építették meg úgy, hogy közönségesnek, jellegtelennek és veszélytelennek tűnjön, pedig harci jármű volt, és olyan gyors hiperhajtóművel rendelkezett, amilyet Juno korábban még nem látott. Ráadásul első osztályú volt az álcázórendszere is. Kiváló letapogatókkal, hihetetlenül erős normál hajtóművekkel, és masszív deflektorpajzsokkal látták el. Ezeknek köszönhetően a Rogue Shadow volt a legbámulatosabb hajó, amivel Juno addigi élete során repült.

Vagyis még nem repült, és ha nem sikerül életben maradnia az első szolgálati napján, nem is fog.

– Az anyaga lenyűgöző, Eclipse kapitány – mondta Vader nagyúr alig több mint egy hete. Juno még szinte le se mosakodott az után, hogy visszatért a Callosról, és még annak a hatása alatt volt, ami a Fekete Nyolcassal történt, így a dicséret hallatán nem érezte azt a büszkeséget, ami normál esetben szétáradt volna benne. – Kevés olyan kaliberű pilóta van, mint ön, ráadásul a kötelességtudata is erős.

– Köszönöm, Vader nagyúr.

– Egy új feladatom van az ön számára. Vannak, akik kitüntetésnek tekintenék, ha egyáltalán tudomást szereznének róla. Nos, nem fognak tudomást szerezni róla. Megértette?

Juno nem értette, fogalma sem volt, miről van szó, de azért bólintott. Darth Vader elmagyarázta neki, hogyan tud eljutni a zászlóshajó rejtett szintjére, és leírta neki, milyen hajót fog ott találni; elmondta, azzal kell majd repülnie.

– Együtt fog dolgozni az egyik ügynökömmel, aki a Starkiller kódnevet viseli. Hamarosan be fog mutatkozni magának. Megbízom önben, kapitány. Gondoskodjon róla, hogy ne legyen okom megbánni. Hibáért még sosem fizettek nagyobb árat, mint amilyet ebben az esetben kellene.

– Értem, Vader nagyúr. – Juno, mivel látta, hogy a nagyúr útjára akarja bocsátani, gyorsan megkérdezte: – Mi lesz a feladatunk, uram? Ezt még nem említette.

– Ez is világossá fog válni. – A maszkos alak hátat fordított neki.

Juno tudta, a beszélgetés véget ért.

Engedelmes birodalmi tiszt volt, mindig teljesítette a kapott parancsokat – ezúttal is elindult, hogy szemrevételezze az új hajót. A Rogue Shadow mély benyomást tett rá. Azonnal látta, éppen csak meg kell piszkálni egy kicsit, hogy mindent ki lehessen hozni belőle. Neki is látott a munkának, de aztán felhangzottak azok a furcsa zajok, a párbaj zajai, ami miatt fennállt a veszély, hogy a hajón szolgálók közül esetleg többen megismerik Vader nagyúr titkos lakosztályát.

Óvatosan megkerülte a kirohengert, ami magasabb volt nála, és végre megpillantotta a két küzdőt. Kék szeme elkerekedett a meglepetéstől.

Először a fegyverek láttán döbbent meg. Ilyen ragyogó pengéjű kardokat még csak egyszer látott, egy régi, tiltott holofelvételen, amit az apja talált új otthonuk adatbázisának mélyén. Az apja lejátszotta neki, mielőtt morogva kitörölte. „Gyilkosok” – jelentette ki az alakokra, a különböző fajokból származó, barna köpenyt viselő férfiakra és nőkre mutatva, akik szikrázó, fénypengéjű kardokkal küzdöttek az ellenük felvonuló droidok ellen. „Áruló mind, egytől egyig!”

„Mit követtek el?” Juno akkor még jóval fiatalabb volt, nem tudta, az apjában milyen frusztráció és sértettség fortyog. Ezeknek az érzéseknek a megnyilvánulási formáit csak akkor tapasztalta, amikor okot adott rá, de az apja általában csak vele szemben engedélyezte magának a dühkitöréseket.

„Hogy mit követtek el?” Az apja feléje fordult; a hangja nyerssé és vádlóvá vált. „Ezek a mocskos Jedik elárulták Palpatine-t… Ezt követték el! A tanáraid miféle ostobaságokkal tömik a fejed, ha még ezt sem tudod?”

Az apja megvető tekintetének még az emléke is fájdalmat okozott Junónak. Erőt vett magán, félretolta a gondolatot, és megpróbálta felmérni és értelmezni a szeme előtt zajló jelenetet. Két férfi. Az egyik szakállas és komor, a másik nagyjából… Igen, annyi idős lehet, mint ő. A fiatalabbik haja egészen rövid, a teste pedig… Olyan sovány, akár egy karó. A két férfi a jelek szerint párbajt vívott, méghozzá olyan fegyverekkel, amilyeneket az átkozott Jedik használtak. Az egyik penge fénylő és olyan vakító kék volt, hogy szinte már fehéren izzott. A másik vörös volt, és éppen olyan halálosnak látszott, mint az első. Amikor összecsaptak, szikrák fröccsentek a levegőbe. A férfiak emberfeletti gyorsasággal és ügyességgel ugrottak, szökelltek, gurultak. Egy-egy kézmozdulatuk nyomán megremegtek a fémfalak, és úgy zúgtak a levegőben a különböző tárgyak, akár a lövedékek.

Juno nem mert zajt csapni. Minden izma megdermedt, ahogy az árnyékok között kuporgott; a lelke megtelt félelemmel és ámulattal. Már hosszú évek óta szolgálta a Birodalmat, de ilyesmit még sosem látott. Igen, hallott ezt-azt, pár pletykát arról, hogy Vader nagyúr titokzatos képességekkel rendelkezik, és hogy az a markolatszerű henger, amit mindig magánál tart, valójában fegyver, de soha, semmi olyasmit nem látott, ami igazolta volna ezeket a feltételezéseket. Félre is söpörte a szóbeszédet, úgy gondolta, ez is csak egy olyan propagandafogás, amivel az emberek félelmét és félelemből fakadó lojalitását akarják erősíteni. Ő nem félelemből vállalta a szolgálatot, ezért sosem hagyta, hogy erőt vegyen rajta a sokakat jellemző rettegés.

Most viszont azt kívánta, bárcsak komolyabban vette volna a pletykákat.

A helyzet még különösebbé vált, amikor a fiatalabbik vívó vad, de elégedett arckifejezéssel keresztüldöfte karmazsinvörös fénypengéjét ellenfele mellkasán. Az idősebb férfi térdre rogyott, az arcán döbbent kifejezés jelent meg.

Juno arcát is legalább annyira eltorzította a döbbenet, amikor meglátta, hogy az idősebb férfi teste szikrázni és remegni kezd, akár egy hologram. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy pontosan erről van szó. A férfi nem létezett, hologram volt csupán. A karjai, a lábai, a törzse, az arca, testének minden egyes része szétolvadt, semmivé vált; a holoburkolat egy kétlábú androidot takart.

Az android előredőlt, és hangos csattanással elterült a fémpadlón.

– Ah, gazdám! Egy újabb csodálatos párbaj! – A droid hangja tompa és fojtott volt, egészen addig, amíg a fiatal férfi, aki „megölte” őt, oda nem lépett hozzá, hogy a hátára fordítsa.

– Megleptél, Proxy – mondta a férfi, korábbi vadságát feledtető kedvességgel. – Évek óta nem küzdöttem ezzel a kiképzőprogrammal. Már azt hittem, törölted.

A droid megpróbált feltápászkodni, de a mozgással csak annyit ért el, hogy elvesztette az egyensúlyát, és kis híján ismét előrezuhant. Tulajdonosa időben elkapta, segített neki felállni.

– Nyugalom, Proxy. Hibás a működésed.

– Erről csakis én tehetek, gazdám – mondta a droid elektronikus sóhajjal, és a mellkasán füstölgő lyukra nézett. – Abban reménykedtem, hogy ha ezt a régebbi modult használom, esetleg meglephetlek, és végre lehetőségem nyílik rá, hogy végezzek veled. Elnézésedet kérem, hogy ismét csalódást okoztam.

A fiatal férfi arcán aggodalmas mosoly suhant át.

– Biztosra veszem, hogy újra próbát fogsz tenni.

– Természetesen, gazdám. Ez az elsődleges programom.

A droid és gazdája elindult a hangár ládahalmainak labirintusában. Juno még időben észbe kapott. Mielőtt bárki felfedezhette volna, gyorsan fedezékbe húzódott, és visszasietett a hajóhoz. A férfi és a droid hangja egyre hangosabbá vált – gyorsan közeledtek. Juno visszadugta a fegyvert a tokjába, és felkapta a hegesztőpisztolyt.

– Nos, addig biztos nem fogsz újra rám támadni, amíg nem cseréljük ki a központi stabilizátorodat… Ilyen távol a Magtól ez hetekbe is beletelhet.

Juno nem nézett fel, ahogy a furcsa páros megkerülte a kirohengert, ami mögött pár másodperccel korábban még ő kuporgott, de magán érezte a fiatal férfi pillantását.

A fiatalember hirtelen elhallgatott – Juno ebből tudta, a fiatal férfi nem örülne annak, ha kiderülne, mit csinált a droidjával. A pilóta nem nézett fel, megpróbálta elrejteni zavarodottságát. Furcsa módon félelmet érzett. Elképzelni sem tudta, mit tenne vele ez az ismeretlen ember, ha rájönne, hogy kémkedett utána.

A léptek elhalkulása arra utalt, hogy a fiatalember és a droid visszahúzódott, kikerült a látóköréből. Juno a fülét hegyezve próbálta elcsípni az elhangzó szavakat.

– Proxy, ez kicsoda?

– Ah, igen. Végre megérkezett az új pilótád, gazdám.

– De… Ki ez?

– Azonnal utánanézek a birodalmi adatbázisban…

Néhány másodperces csend következett. Juno gondolatban ráripakodott magára, hogy nem lenne szabad ilyen kíváncsinak lennie. Emiatt mindig bajba került.

Aztán meghallotta a hangárban felcsendülő hangot, a saját hangját, és azonnal úgy döntött, folytatja a hallgatózást.

– Juno Eclipse kapitány – mondta a holodroid, Juno pimasz hangján. – A Corulagon született. Szülőbolygóján ő volt a legfiatalabb személy, aki felvételt nyert a Birodalmi Akadémiára. Kitüntetett harci pilóta. Több mint száz bevetésben vett részt, Callos bombázása során parancsnokként teljesített szolgálatot. Vader nagyúr személyesen jelölte ki a Fekete Nyolcas század vezetésére, de később átirányították egy szigorúan titkos akcióhoz…

Juno kiviharzott a kirohenger mögül, és megpillantotta önmagát. Eletnagyságú mása egy férfi előtt állt, akit ilyen közelről már rögtön felismert: Darth Vader ügynöke volt, akit Starkiller-nek neveztek.

Úgy érezte, megsértették, támadást követtek el ellene azzal, hogy belenyúltak a személyes anyagába.

– Pszichológiai profil is tartozik hozzá? – kérdezte.

A fiatalember, vagyis Starkiller, és a holoálcát viselő droid a hang irányába fordult. Starkiller alig titkolt zavarodottsággal elhúzódott a droid közeléből. Proxy, miután nem támaszkodhatott gazdájára, bizonytalanul állt, de megpróbálta vigyázzba vágni magát. Közben, mintegy mellékesen aktualizálta a holoálcáját, hogy Juno még tökéletesebb másává váljon: a fején gondozott, szőke haj jelent meg, átalakult az uniformisa, megjelent rajta a háromszínű rangjelzés, az ábrázatán pedig az az olajfolt, amelyet a valódi Juno nemrég kent szét a saját arcán.

– Ami azt illeti, igen – mondta a gép. – De ez tiltott anyagnak minősül. – Starkiller felé fordult. – Gazdám, meg kell mondanom, ezt a nőt képtelenség lesz átprogramozni.

Juno a legszívesebben még egy lyukat vágott volna Proxy már amúgy is sérült mellkasára a hegesztőpisztolyával, de uralkodott magán. Váratlanul érte, hogy szembe kell néznie önmagával.

A fiatalember gyors kézmozdulatot tett. A droid megszüntette a holoálcát, ismét önmagává vált, annak látszott, ami valójában volt.

– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte Starkiller a nőtől.

Juno észbe kapott, leeresztette a hegesztőpisztolyt, és mély lélegzetet vett.

– Magától Vader nagyúrtól kaptam meg a parancsokat – felelte. – Azért vagyok itt, uram, hogy üzemeltessem a hajóját, és elvigyem oda, ahová a küldetése szólítja.

Starkiller nem látszott se elégedettnek, se elégedetlennek.

– Proxy – mondta a droidnak készítsd fel az indulásra a Rogue Shadow-t!

A sérült gép elindult, hogy teljesítse a parancsot, miközben a gazdája és Juno az addiginál jóval higgadtabb hangon folytatta a beszélgetést.

– Vader nagyúr elmondta neked, hogy ő végzett a legutóbbi pilótánkkal?

Juno éppen olyan alaposan szemügyre vette a fiatalembert, mint az ügynök őt. Starkiller fekete harci uniformist viselt, amelyen látszott, hogy már többször meg kellett varrni, ki kellett javítani. A karja és a kézfeje tele volt hegekkel.

– Nem. De gondolom, az illető okot adott Vader nagyúrnak arra, hogy ezt tegye vele. – Juno kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Én nem fogok okot adni neki erre.

– Majd meglátjuk. Elegem van már abból, hogy állandóan új pilótákat kell tanítgatnom. – Starkiller elnézett Juno mellett, arra a helyre nézett, ahol a nő korábban a Rogue Shadow-n dolgozgatott. Amikor felfedezte a Juno által behegesztett paneleket, a homlokán megjelent néhány ránc. – Ez micsoda? Mit műveltél a hajómmal?

Juno visszanyerte magabiztosságát. Letörölte arcáról az olajfoltot, és így válaszolt:

– Bátorkodtam feljavítani a Rogue Shadow szenzorrendszerét. Most már képes lehetsz arra, hogy bármilyen gyanús hajót megvizsgálj, ami egy adott naprendszeren belül tartózkodik. – Dicséretre várt, de Starkiller csupán bólintott. Juno kissé megbántódott. – Feltételeztem, hogy a küldetésed során ilyen jellegű feladatokat is végre kell majd hajtanod. Úgy gondoltam, te is Darth Vader kémei közé tartozol. A hajódon a legjobb nagy hatótávolságú letapogatok és álcázó rendszerek működnek, így…

– Semmit sem kell tudnod a küldetésemről, kivéve azt, hogy hová megyek.

– Hová megyünk?

– A Nar Shaddaa-ra. El tudod vinni oda a hajót?

– Természetesen. – Juno az ajkába harapva visszafojtott egy dühös megjegyzést. A férfi mellett ellépve felsietett a hajóba vezető rámpán.

A pilótafülkében a droid már bőszen nyomkodta a gombokat, kattintgatta a kapcsolókat.

– Azokat hagyd békén! – kiáltott rá Juno. – Én csinálom.

– Igenis, Eclipse kapitány!

A droid, amelynek sérült mellkasából halk szikrareccsenések hallatszottak, engedelmesen visszahúzódott. Junónak hirtelen eszébe jutott az a különös megjegyzés, amit a droid azzal kapcsolatban tett, hogy meg akarja lepni, és meg akarja ölni a gazdáját. Eltűnődött, vajon nem lenne-e bölcsebb, ha a jövőben valamivel udvariasabban beszélne vele.

Harmadik fejezet

Ahogy az új pilóta értő kézzel irányítása alá vonta a rendszereket, a normál hajtóművek lágyan felgyorsították a Rogue Shadow-t. A növendék figyelmesen nézte a munkáját végző Junót, felmérte, hogy a nő milyen képesítésekkel, milyen képességekkel rendelkezik. A pilóták között, akikkel eddig együtt dolgozott, egyetlen nő sem volt. Ez a Juno nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, valóban szép volt, de amikor beült a helyére, az is kiderült róla, hogy valódi profi. Magabiztosan és precízen dolgozott, úgy mozgott, mintha pilótaülésben született volna.

Miután meggyőződött arról, hogy Proxyval együtt jó kezekben van, figyelmét a küldetés részleteire irányította.

– Proxy, mutasd a célpontot!

A droid, amely élete nagy részében az egyetlen állandó társa volt, a pilótafülke hátsó részében, egy pótülésen ült. A biztonsági hevedereket szokásához híven becsatolta. Fémbőrén ismerős torzulások, képörvények jelentek meg, amikor aktiválta azokat a holovetítőket, amelyek különlegessé tették. Néhány másodperc múlva úgy tűnt, egy harcedzett ember, egy valódi harcos ül a helyén. A férfi a gyűlölt Jedik ismerős barna köntösét viselte. A pofacsontja magasan helyezkedett el, erős vonalú orrán látszott, hogy néhányszor már eltört. Mélyen ülő szeme nem árulta el a gondolatait.

– A hivatalos birodalmi feljegyzések szerint – mondta Proxy mély, parancsoláshoz szokott hangon, amely egyáltalán nem hasonlított a sajátjára – Rahm Kota Jedi-mester a klónháborúk egyik nagy tekintélyű tábornoka volt.

– A klónháborúké? – Juno, miközben elkészítette a hajót a hipertérben végrehajtandó ugrásra, félig hátrafordult. Az arca éppen olyan komor volt, mint azé az emberé, aki a droid helyén ült. – Szóval egy Jedire vadászol.

A növendék eddig nem vette észre, hogy a nő őket figyeli.

– Igazságot szolgáltatok Darth Vader ellenségeinek – mondta.

– Ahogy most már te is. – Mielőtt Juno újabb kérdéseket tehetett volna fel, parancsot adott Proxynak: – Folytasd!

– Értettem! Kota mester katonai zseni volt, de nem hitt abban, hogy a klónkatonák alkalmasak a háborúra, ezért helyettük inkább az általa kiképzett harcosok kisebb csoportjával végzett harci cselekményeket. Éppen emiatt nem végezték ki akkor, amikor a Császár felfedezte a Jedik által a Birodalom ellen szőtt összeesküvést.

Juno bólintott.

– A katonái között nem voltak kiónok, akik végrehajtották volna rajta az ítéletet.

– Pontosan így történt, Eclipse kapitány. A 66-os rendelet érvénybe léptetését követően Kota mesternek nyoma veszett. A birodalmi feljegyzések szerint halott.

Kota hologramja elhalványult, Proxy ismét a saját külsejét mutatta.

Junót a jelek szerint még mindig jobban foglalkoztatta a küldetés, mint a hiperugrás végrehajtása.

– Vajon mi lehet az oka, hogy előbújik a rejtekhelyéről, és támadást indít a Birodalom ellen?

A növendék is pontosan ezen gondolkodott.

– Kota azt akarja, hogy rátaláljanak.

– Ezek szerint csapdába sétálunk. – Juno először a növendékre, utána Proxyra, majd ismét a növendékre nézett. – Előttem hány pilótát vesztettél el?

– Hetet.

– Ó, remek! – A nő elkattintott egy kapcsolót a Rogue Shadow bonyolult konzolján. – A Nar Shaddaa koordinátái betáplálva. Készüljetek fel a fénysebességre.

A növendék megfeszítette a testét. Az előttük lévő csillagok fénylő csíkokká változtak, a hajó körül megjelent az ismerős, valójában nem is létező alagút. A Rogue Shadow hangosan felvijjogott, majd utasaival együtt belerobbant a hipertérbe.

* * *

Nar Shaddaa – más néven Csempészek Holdja, vagy Vertikális Város, esetleg Kis Coruscant… A növendék még sosem járt ezen a helyen, de a történelmi és oktató hologramokból a lehető legtöbb információt összegyűjtötte róla. Galaxisszerte híresek voltak az itt kialakult bűnöző osztályok és kasztok, az alvilági hálózatok; a holdon tízezrével nyüzsögtek az olyanok, akik számára a gyors meggazdagodás fontosabb volt, mint a törvények betartása. Bár Nar Shaddaa eltörpült a Nal Hutta nevet viselő bolygó mellett, ami körül keringett, valamennyi érzékelhető spektrumon kiragyogott a Y’Toub rendszer többi világa közül. Több tucatnyi különböző faj nevezte hazájának.

Ahogy a Rogue Shadow közeledett a holdhoz, a növendék nem tudta elrejteni megvető vicsorát. A bűnözők fővárosáról mindenki tudta, hogy gyakran váltogatta szövetségeseit. Az utóbbi időben éppen a Birodalom oldalán állt. Ezt azzal fejezte ki, hogy örömmel fogadta – de legalábbis elviselte – a felső atmoszférájában létrehozott új üzemet, ahol TIE-vadászok készítése folyt. A növendék sejtette, mi lehet az oka annak, hogy a hold lakói lehetővé tették a létesítmény felépítését és működését. Az üzemnek köszönhetően pénz és ellátmány áramlott a naprendszerbe; legális munkához juthattak azok a kevesek, akik erre vágytak, és folyamatosan érkeztek a potenciálisan korrupt birodalmi hivatalnokok, akiket megvesztegetéssel bármire rá lehetett venni. A helybeliek számára csupán az jelenthetett gondot, hogy az üzemben kizárólag emberek dolgoztak, a biztonsági feladatok elvégzésére pedig egy teljes birodalmi rohamosztagos légiót rendeltek ki mellé.

A megvető vicsorgás elgondolkodó homlokráncolássá változott, amikor a növendéknek eszébe jutott Vader nagyúr parancsa. Ne hagyj tanúkat! Ez sokkal nagyobb bizonytalansággal töltötte el, mint az a tény, hogy hamarosan szembe kellett néznie élete első szökevény Jedijével. Bár a mester említést tett a Császárral való konfrontációról és arról, hogy a helyére áll, a növendék nem érezte úgy, hogy elárulja a Birodalom szolgálatában álló rohamosztagosokat és hivatalnokokat. Ha nem szegik meg a törvényeket, ha nem szőnek összeesküvést a mester ellen, neki semmi dolga sem lesz velük. Most azonban, életében először, mindenkivel szemben fel kell lépnie, akik elkövetik azt a hibát, hogy az útjába kerülnek, hogy valamilyen módon, akár akaratlanul is, de akadályozzák a küldetés végrehajtásában. Elgondolkodott. Lehet, hogy ez valamiféle próbatétel lesz? Azt kell megmutatnia, milyen messzire hajlandó elmenni annak érdekében, hogy beteljesítse a sorsát? Ha így van… Megfogadta, mindent elkövet, hogy ne okozzon csalódást a mesterének. Végrehajtja a parancsokat, és hallgatni fog az ösztöneire. Nem fog kudarcot vallani!

Időnként kétségbeesett, mert úgy érezte, sosem fogja teljes mértékben elsajátítani az Erő használatát, és emiatt sosem nyeri el a mester elismerését, de már azt is megtanulta, hogyan tudja a szolgálatába állítani ezt a kétségbeesést, hogyan tudja felhasználni dühe felszítására és táplálására. A düh pedig, minél erősebb, annál több energiát adhat. Érezte, idővel el fogja érni a célját. Biztos volt benne, ha kitartóan próbálkozik, ha nem adja fel, egyszerűen nem létezik olyan dolog, amit ne lenne képes végrehajtani.

A homlokán mégis mélyebbé váltak a ráncok, amikor látta, hogy Juno közelebb viszi a hajót a létesítményhez. Mit is tud erről a nőről? Valójában semmit. Juno minden tekintetben tökéletes birodalmi tisztnek látszott; ügyes volt, hatékonyan dolgozott, ápolt volt, és ami a legfontosabb: ember volt. Az, hogy ki meri mondani, amire gondol, valószínűleg a mestert sem zavarta túlságosan – ha így lett volna, sosem bízza rá ezt a feladatot.

A növendék megállapította, nyugodtan rábízhatja Junóra a Rogue Shadow-t, amíg ő elvégzi a feladatot. A Császár könyörüljön rajta, ha mégis cserben hagyja őt!

A vadászgépüzem sokkal nagyobb volt, mint amilyennek a távolból látszott; úgy nézett ki, mintha egy halom kerek tálcát raktak volna egymásra, magasan a Vertikális Város fölött. Azokról a jelenségekről, amelyek messziről jelzőfényeknek látszottak, közelről kiderült, hogy robbanások. Szabálytalan időközökben hatalmas, lángoló gázfelhők törtek fel a repedezett ablakok, a meggyengült burkolati elemek mögül, a széthasadt csővezetékekből.

– Ez a létesítmény komoly károsodást szenvedett – jelentette ki Juno, miközben megfelelő dokkolóhelyet keresett a hajó számára.

– Én is látom. – A növendék a nőre nézett. Rahm Kota tábornok a jelek szerint nem tétlenkedett. – Menjünk közelebb!

A Rogue Shadow kecsesen és könnyedén keresztülsiklott a felfeltörő lángnyelvek között. A növendék elismerően figyelte, Juno milyen mesteri módon irányítja a hajót. A nő, azonkívül, hogy összeszorította a fogát, egyetlen jelét sem adta annak, hogy bármilyen hatással van rá a hajó rázkódása és gyors irányváltoztatása.

A növendék nyugodtan, magabiztosan kiemelte tudatát az örvénylésből; élvezte az Erő metsző hullámait és áramlatait. Voltak olyanok, akiknek nyugalomra és csendre volt szükségük ahhoz, hogy elszakítsák magukat a galaxisban zajló eseményektől, ő viszont megtanulta, hogy bármilyen körülmények között végre tudja hajtani a műveletet. Igazság szerint minél nagyobb volt a felfordulás körülötte, annál jobban ment a dolog; konfliktushelyzetekben mindig könnyebben tudott egyesülni a sötét oldallal, számára az erőszakos, veszélyes körülmények biztosították a legideálisabb feltételt a meditáció számára.

– Ott – mondta, és előremutatott. – Az úgy néz ki, mintha egy nyitott hangár lenne.

A nő kurtán biccentett.

– Védik.

– Nincs időnk arra, hogy a biztonságiakkal társalogjunk. – És arra sem volt ideje, hogy elmagyarázza: megtiltották neki, hogy bárkinek a tudomására hozza a jelenlétüket. – Bemegyünk. Akár erőszakkal is. A védelmi vonalat majd én elintézem.

Jól begyakorlott mozdulatokkal aktiválta a hajó fegyverzeti rendszereit, a lövegeket a nyitott hangárt védelmező állások felé fordította. Megvárta, míg a védelmi vonal rendszerei észlelik a jelenlétüket, és a Rogue Shadow-ra irányozzák az ágyúkat. Ekkor két precíz lövéssel megsemmisítette az állásokat, és ezzel biztosította a terepet a leszálláshoz.

Juno nem vesztegette az időt. A csillagvadász beszáguldott a hangárba, és leereszkedett a padlónak egy olyan részére, amelyet nem borított be a törmelék.

Amikor a fékezőrakéták megállították a Rogue Shadow-t, a növendék már felállt az üléséből.

– Behatolok a központi rendszerükbe, és végigvezetlek az infrastruktúrán. – Juno a jobb fülére húzta a kommunikátort. – A barátod esetleg segíthetne.

A növendék nem állította le a pilótát, bár tudta, tulajdonképpen nincs szükség arra, amit tesz. Érezte a Jedi közelségét; úgy érzékelte Kota mester sugárzó jelenlétét, ahogy a hóviharban botorkáló vándor az utat mutató reflektor fényét. A jelek szerint a Jedi azt akarta, hogy rátaláljanak.

– Vigyázz a hajóra – mondta a növendék Junónak –, és állj készen az indulásra, amikor visszajövök! Lehet, hogy gyorsan kell távoznunk.

– Ez a specialitásom – hallatszott a nő hangja a hajó kijárati rámpája felé tartó növendék csuklójára erősített kommunikátorból.

Amikor kilépett a zsilipkapun, Juno már leeresztette a rámpát. A növendék füst és vér szagát érezte a levegőben. Összehúzta a szemét, mély lélegzetet vett, és lerohant a rámpán.

Mielőtt lába a fedélzethez ért, már aktiválta fénykardját; készen állt arra, hogy kivédje azoknak a rohamosztagosoknak a lövedékeit, akiket az engedély nélkül leszálló hajó átvizsgálására küldtek ki. Az Erő irányította a karját. Nem. Az Erő volt a karja – legalábbis így érezte. Az ilyen pillanatokban nem volt egyéb, mint egy tartály, amelyet a sötét oldal töltött meg. Az Erő szabadon áramlott benne, és ő élvezettel adta ki magából, mert tudta, hogy az utánpótlás nem fog elmaradni. Fénypengéje ragyogó vonalakat hasított a levegőbe, és könnyedén visszapattintotta a rohamosztagosokra az általuk kilőtt energiasugarakat.

A rohamosztagosok a padlóra rogytak a vakító szikrazuhatagokban.

Tucatnyi, nyitott sisakot és barna harci uniformist viselő férfi és nő érkezett a hangár főkapuja felől. A növendék feltételezte, hogy nem lehetnek mások, csakis Kota zendülői. Az érkezők lezárták maguk mögött a vastag zsilipkaput. A növendék vicsorogva feléjük rohant; már alig várta, hogy levágja őket. A fegyvereik semmit sem értek az Erő energiájával szemben. Egyetlen erőteljes lökés, és úgy szóródtak szét, mintha játékbabák lennének. Az egyik testébe a növendék villámot vezetett. A másodikat addig fojtogatta, amíg elvesztette az eszméletét. A harmadikat az Erő segítségével a levegőbe emelte, és a legközelebbi falhoz csapta. A többieket egyszerűen levágta. Kecses agresszióval mozgott, ügyet sem vetve a rettegő és fájdalmas sikolyokra.

Kinyílt a zsilipkapu. Az életben maradt zendülők és rohamosztagosok visszavonultak.

– Valamennyi birodalmi szakasznak! Védőpozícióba! – üvöltötte egy hang az interkomon keresztül. – Valamennyi szakasz foglalja el a védelmi pozícióját!

A növendék elvigyorodott, és mozdult, hogy a menekülőket követve elinduljon a folyosón.

– Hallasz? – kérdezte Juno a kommunikátoron keresztül.

– Igen.

– Az adatok szerint Kota emberei lerohanták és elfoglalták a parancsnoki hidat.

– Akkor oda kell mennem. – A növendék átlépett a halottak fölött, és Juno útmutatását követve elindult a parancsnoki híd felé.

Juno nyugodt utasításainak engedelmeskedve, szintenként egyre feljebb jutott a létesítmény tetejéhez vezető széles aknában. Amikor kikerült a nő látóteréből, már nem kellett aggódnia amiatt, hogy Juno esetleg kérdéseket tesz fel neki arról, miért bánik könyörtelenül azokkal, akik elvileg a bajtársaik. Vader nagyúr, ha szükségesnek látja, később még tájékoztatást adhat neki a történtekről, de most az számított a legkevésbé, hogy mit gondol. Most Kota volt a legfontosabb.

– Elképzelhető, hogy a behatolók a TIE-vadászok összeszerelő csarnokában a futószalagokat használják fedezékként – mondta a nő. – A műszereim robbanásokat észlelnek. Légy óvatos!

A növendék biztosította a pilótát arról, hogy szándékában áll. Néhány másodperccel később feljutott a turbólift aknájának tetejére, ahol belebotlott egy csapdába, amelyet Kota emberei állítottak. Az állomás interkomján keresztül hallható hang egyre idegesebbé vált.

– Veszélyfokozat megemelve! Minden illetéktelenül itt tartózkodó személyt megsemmisíteni!

– Egységek átcsoportosítását megkezdeni!

– Valamennyi K-szintű szakasz jelentkezzen!

– A helyi biztonsági állásokat megerősíteni! Azonnal!

A falakat egy közeli robbanás rengette meg. A detonáció ereje óriási volt; a növendék valószínűnek tartotta, hogy az érintett szinten minden fal átszakadt. Eszébe jutott, amit Juno mondott: „Ezek szerint csapdába sétálunk…” A jelek szerint igaza volt – gondolta a növendék. Csak abban tévedett, hogy én vagyok az, aki besétál, ő viszont a hajón ül, biztonságban van, távol a BlasTech E-11-es puskáktól és a Jedi híveinek fegyvereitől…

– Az egyik rohamosztagos egység elérte a tizenkettes hangárt – jelentette Juno. – Úgy látom, kapunk némi segítséget az állomás visszafoglalásához.

– Minket nem az állomás érdekel.

– De a Birodalmi Főparancsnokság elég ideges lesz, ha elveszíti az egyik TIE-üzemet, és…

– Én nem a Birodalmi Főparancsnokság alá tartozom. Most pedig… Fejezzük be a csevegést! Összpontosítani próbálok.

A csillagvadászok összeszerelő csarnokába érve megállt, felemelte a fejét, és oldalra tartotta a fénykardját. A tarkója bizsergése figyelmeztette az új veszélyforrásra. Egy pillanattal később tőle jobbra becsapódott egy páncéltörő lövedék, és darabokra szaggatott egy TIE-vadászt. A levegőt fémszilánkok töltötték meg. A növendéknek sikerült hárítania a detonáció erejét, de néhány apró repeszdarab becsapódott a jobb kézfejébe.

– Add meg magad! – kiáltotta az egyik lázadó. – A gyár a mienk!

– Mi ez? – kérdezte egy másik. – Valami árnyosztagos?

– Nem számít. Öljétek meg!

A növendékben felgyülemlett a düh. Az érzés tiszta volt és erős, minden aggodalmat, minden kérdést kisöpört a tudatából. Az Erő segítségével a levegőbe emelt néhány szolárpanelt, majd abba az irányba lendítette a méretes alkatrészeket, ahonnan a lázadók tüzet nyitottak rá.

Fém csattant fémhez. Valaki felsikoltott. Kota lázadói kiugráltak a sorban egymás mellett álló TIE-pilótafülkék mögül, amelyeket addig fedezékként használtak. Néhányan rálőttek a növendékre. A fegyvereik nem voltak se egységesek, se újak, némelyiken látszott, hogy a feketepiacról, vagy más, tiltott forrásból származik. A növendék kontrollált dühvei hárította a lövedékeket, és közben minden indulatát az ellentámadásba irányította. Nem érezte szükségét, hogy visszafogja magát. Ezek az emberek szembefordultak a Birodalommal, megérdemlik, amit kapnak.

Amikor az utolsó lázadó is eltűnt a rázuhanó titániumötvözet burkolatlemezek és reaktorpajzsok halma alatt, a növendék alaposabban megvizsgálta a lázadók felszerelését. Innen-onnan összeszedett fegyverek és testpáncélok, és… Szinte mindegyiküknél volt valamilyen, időzítővel ellátott robbanótöltet. Valószínűnek tűnt, hogy hasonló bombákat helyeztek el a szint különböző részein. Jobb lesz, ha igyekszem – gondolta a növendék. Végre kellett hajtania a feladatot, mielőtt még az egész létesítmény megsemmisül.

Szinte a végére sem ért ennek a gondolatnak, amikor egy újabb rengéshullám rázta meg az állomást. Ez még az előzőnél is erősebb volt. A növendék kis híján elvesztette az egyensúlyát. Körülötte alkatrészek és félig összeszerelt TIE-vadászok csúsztak végig a padlón. Juno kiáltott valamit, de beletelt egy-két másodpercbe, mire megértette a kommunikátorból előreccsenő szavakat.

– …a stabilizátorok vagy a repulzor hajtóművek… nem tudom, melyik… de ez nem jó jel!

– Mi van? – kérdezte a növendék. – Ismételd meg!

– Kota emberei csapást mértek az állomás valamelyik érzékeny pontjára – foglalta össze Juno a lényeget. – Fejezd be hamar, amiért idejöttünk, különben velük együtt nekünk is annyi!

– Jól van. – A padló még mindig rengett a lába alatt, de kibotorkált a szerelőcsarnokból. A kijáratot egy katapultülésekből és ionhajtóművekből álló torlasszal zárta le maga mögött. – Mit is mondtál, hol van az a vezérlőközpont?

Juno irányításával keresztülment a folyamatosan rázkódó állomáson. Azokat, akiket balszerencséjük az útjába sodort, minden teketória nélkül, telekinézissel taszította félre. Ajtók csapódtak be mögötte, a rászegezett fegyverek rejtélyes módon csütörtököt mondtak. Már nem volt ideje arra, hogy játszadozzon.

– Minden elérhető egységnek! – bömbölt az interkom. – A biztonsági állások védelmére! – Azután: – Áttörik a biztonsági állásokat! – És végül: – Parancsnoki híd minden egységnek, segítségre van szüksé…

Az utolsó bejelentkezésnek heves sugárszisszenések vetettek véget. Csend és viszonylagos nyugalom támadt.

Mire a növendék elért ahhoz az ajtóhoz, ami Juno szerint a vezérlőközpontra nyílt, a gravitáció érezhetően lecsökkent. Ez azt jelentette, hogy a létesítmény megsemmisülési folyamata gyorsabb volt, mint ahogy Starkiller gondolta. Megállt egy pillanatra, összeszedte magát; akaraterejét köpenyként terítette dühének tüzes szívére, és felkészült rá, hogy szembenéz a Jedivel, akinek jelenlétét a több centiméter vastag, duracél ajtón keresztül is érezte.

Ezután megmozdította az egyik ujját. A nehéz zsilipajtó félrecsúszva kinyílt. A mögötte lévő helyiség pontosan olyan volt, mint a galaxisban fellelhető több száz hasonló rendeltetésű terem: hideg és fémes. Vörös jelzőfényekkel világító monitorok, amelyek folyamatosan közölték a személyzettel az állomás aktuális helyzetét. A teremből egy hosszú, megemelt folyosó vezetett a parancsnoki álláshoz, ahol Rahm Kota tábornok állt.

Abból, hogy az ajtónak háttal állt, arra lehetett következtetni, hogy a tábornok magabiztos, talán túlzottan is az. Még a fénykardját sem vette elő, a fegyver a hátán lévő, vízszintesen álló tokban lapult. Barna köpenyének felső szélét a vállát védő páncéllemezekre erősítette rá. Ezek a vértek természetszerűleg fokozták megjelenésének erőteljességét. Látszott rajta, hogy vérbeli harcos – erre utaltak büszkén viselt sebhelyei is.

A növendék készen állt a támadásra, de ahogy meglátta a tábornokot, egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem erre számított. A Jedik többsége kivételezett helyzetben volt, ennek következtében elpuhult. Valahogy elfáradtak, gyengévé váltak. Ez az ember azonban más volt. A növendék nem számított rá, hogy egy valódi katonával kell megvívnia.

Kota hangja mély volt és parancsoló – pontosan olyan, amilyen Proxyé, amikor megszemélyesítette őt.

– Tehát végül sikerült előcsalogatni téged a rejtekhelyedről – mondta. Csak ekkor fordult meg. – Parancsot adtam az embereimnek, hogy csökkentsék a készültségi szintet, amikor megérkezel, és… – Ahogy meglátta a növendéket hirtelen elhallgatott. Az arcán látszott, hogy a látvány meglepetést okoz neki. – Egy… fiú? – Szemkápráztatóan gyors mozdulatot tett. A következő pillanatban már a kezében tartotta fénykardját. – Hónapok óta folyamatosan támadjuk a birodalmi célpontokat, és Vader egy fiút küld ki, hogy megküzdjön velem?

A növendék komoran és némán küzdőállásba helyezkedett. Ezek szerint a csapdát nem neki, hanem a mesterének állították fel. Kota csalódott? Nem baj, ez lesz az utolsó dolog, amit életében érezni fog!

Felemelte a bal kezét, és a sötét oldal energiájával egy Sith-villámot küldött a renegát Jedi irányába.

Kota felnevetett. Úgy emelte fel a bal kezét, mintha a növendék mozdulatát akarná utánozni, és könnyedén visszaküldte a villámívet a forrásába. Az energia mindkettejükre lecsapott; mind a ketten visszatántorodtak, mind a ketten hanyatt estek.

A növendék kipislogta szeméből a füstöt, és abbahagyta a hiábavalónak tűnő próbálkozást. Dühe felerősödött. Ő állt fel elsőként. Amint a talpa megérintette a padlót, futásnak eredt. Súlytalannak, de erősnek érezte magát. Úgy száguldott előre, mint egy elhajított lándzsa. Vörös pengéje keresztülhasította, örvénylővé változtatta a levegőt. Kemény, határozott mozdulattal célba vette Kota torkát.

A Jedi-tábornok lehajolt, kitért, és közben lassúnak látszó mozdulattal felfelé, majd lefelé mozdította zöld fénypengéjét, azzal a céllal, hogy elérje ellenfelét. A növendék már nagyon régen megtanulta, hogyan tudja kivédeni ezt a támadást. Előretolta a fejét, megváltoztatta a súlypontját, a levegőbe emelkedve forogni kezdett, majd a legközelebbi falba belerúgva, új lendületet véve visszalökte magát ellenfele közelébe. Közben telekinetikus erővel tolni kezdte Kotát, hogy kizökkentse őt az egyensúlyából, mielőtt ismét lecsap rá a kardjával.

Kotának ismét sikerült visszafordítania a feléje irányított Erőenergiákat. Ismét eltávolodtak egymástól.

Ezúttal a növendék jóval óvatosabban kezdett körözni a Jedi körül, mint korábban. Menet közben szétvágta az útjába kerülő üléseket, amelyeknek lángoló darabjait ellenfele feje felé lódította. A düh támadásra ösztönözte, de megfontoltabb volt annál, hogy engedelmeskedjen a belülről érkező parancsnak. Nem alázták meg. Nem győzték le. Eddig semmi különös nem történt azonkívül, hogy próbára tette Kota védekezését. Most, hogy már tudta, közvetlen támadással valószínűleg semmit sem érne el, más módot kellett találnia arra, hogy közelebb kerüljön a Jedihez, vagy pedig az ellenfelét kellett rávennie arra, hogy közelebb kerüljön hozzá.

Kota hirtelen megmozdult. Meghökkentő sebességgel, és dühös vágásokkal támadott. A növendék kivicsorította a fogát. Így már sokkal jobb! Összecsapott a vörös és a zöld energiapenge. A növendék egymás után hárította Kota csapásait, de a Jedi nem állt meg, folyamatosan nyomult előre; a jelek szerint elszántságával és gyorsaságával akarta legyőzni a fiatalabb férfit. A növendék négy lépést hátrált, azután megállt. Visszahúzta a pengéjét, félkört rajzolt maga elé – szándékosan az Obi-Wan Kenobi által annyira kedvelt Soresu-stílusban alkalmazott zárt védekezést akarta imitálni. Kota, amikor rájött, hogy ezen a védelmi vonalon nem fog keresztüljutni, hátrálni kezdett, és stílust váltott. Lassan, de biztosan, egy-egy gyors, megsemmisítőnek szánt vágással támadott, de a növendék ezeket is hárította. Amikor az idősebb férfi védekezése lanyhulni látszott, a növendék néhányszor próbaképpen előrevágott.

Vívás közben gyakorlatilag a vezérlő egész területét bejárták. A falak folyamatosan remegtek, rengett a padló is – egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a létesítmény szét fog hullani. A növendék nem foglalkozott ezekkel a részletekkel, kizárta a tudatából Juno hangját, a szeszélyesen változó gravitációs erőt, az egymást követő robbanásokat, a padló hőmérsékletének rohamos növekedését. Nem érdekelte semmi, a sok mindent eldöntő küzdelemre összpontosított. Abban már biztos volt, hogy Kota nem tudja legyőzni őt. De vajon ő képes lesz legyőzni a Jedit? Valahogy végre kellett hajtania a feladatot. Inkább itt pusztult volna el, az állomáson, semmint meghátráljon, és elismerje a kudarcot. Darth Vader titkos tanítványa volt; pontosan tudta, milyen sors várna rá, ha ezt tenné.

A tábornok erős és fürge volt, és ismert néhány olyan fogást, amit a növendék még sosem látott. Viszont idősebb volt ellenfelénél, és nem ismerte az Erő sötét oldalát. Még két rohamot indított; nyilván abban reménykedett, hogy sikerül kifárasztania a növendéket, vagy abban, hogy ellenfele esetleg elkövet valamilyen hibát, de éppen rajta kezdtek megmutatkozni a fáradtság jelei, éppen ő volt az, aki egyre több találatot szedett be. A köpenye hamarosan füstölgő ronggyá változott, az egyik vállvértje vörösen izzott.

A növendék fokozta támadásai intenzitását. Már érezte a diadal ízét, ezért minden erejét bevetette. Biztos volt benne, hogy a Jedi fénykardja – és feje – hamarosan az övé lesz. Ha ezt a feladatot is teljesíti, akkor már valóban méltó lesz a mester dicséretére!

Fojtófogásba fogta a tábornokot, és még akkor sem eresztette el, amikor az idősebb férfi hasonlóképpen elkapta az ő nyakát. Felkészült erre: a tüdeje tele volt levegővel, a tábornok viszont egyik kezével a torkához kapott, miközben a másikkal megpróbált védekezni és ellentámadni. A növendék hagyta, hogy a tüdejében perzselő tűz a diadalvágyát táplálja. Miközben a látótere szélén megjelent a sötétség, az Erő segítségével különböző tárgyakat vágott hozzá Kota arcához és lábához – egyszerre több oldalról támadta ellenfelét.

Az egyik füstölgő törmelékdarab a tábornok térdhajlatába csapódott. Kota fájdalmasan felkiáltott, megingott, és lejjebb rogyott. Az arca bíborvörös volt, a szeme kidülledt. A növendék enyhített a szorításon, hátrébb húzódott – így mindketten levegőhöz juthattak de mielőtt Kota kiegyenesedhetett volna, már ismét rajta volt. Mindketten maguk elé tartották fénykardjukat; ahogy testük egymásnak feszült, a sistergő pengék csupán néhány milliméterre voltak az arcuktól.

Kota teljes erejéből küzdött, de képtelen volt arra, hogy eltolja magától a vörös pengét. A növendék nem gyűlöletet, inkább valamiféle szomorúságot látott a tábornok kék szemében. Kota még az utolsó pillanatban is ragaszkodott szánalmas Jedi-felfogásához.

– Vader azt hiszi… – zihálta az idős férfi – …hogy átállított téged. De én érzem a jövődet… és Vader annak nem része!

A növendék még közelebb nyomta a fénykardokat Kota arcához.

A Jedi-mester homlokán veríték gyöngyözött.

– Érzem… csak azt érzem, hogy… – Döbbenet és zavarodottság suhant át az arcán. – Én?

A növendék egy erőteljes mozdulattal a Jedi-mester szemébe nyomta a zöld fénypengét.

A következő pillanatban – mintha az idő kútjának mélyéről felemelkedő látomás lenne, valami olyan kép, amelyet a növendék saját, vörös pengéje fényében keresett – Kota arca hirtelen egy másik ember arcává változott.

Sötét haj, erőteljes, határozott vonású arc, amely sokban hasonlított a növendékére…

A tábornok fájdalmas hangot hallatott. Valójában csak egy üvöltés volt, a növendék mégis egy szót vélt felismerni benne:

– Fuss!

Dühös pislogással hátrahúzódott. Átvillant az agyán, hogy Kota esetleg valamilyen új és ravasz Jedi-trükköt hajtott végre rajta, de amikor gyorsan átvizsgálta magát, megállapította, hogy senki sem hatolt be a tudatába. A tábornok már nem akart rátámadni. Megvakítva, agonizálva próbált hátrébb kúszni. Fénykardja kicsúszott az ujjai közül, tompa koppanással a padlóra hullott. Testéből telekinetikus erőhullám szakadt ki, amely bezúzta a vezérlőközpont valamennyi ablakát, és a levegőbe emelte, majd hanyatt lökte a növendéket. Tomboló szél csapott végig a két alakon, a keletkező légtölcsér magába szippantotta a füstöt, és a párviadal során keletkezett törmeléket. Kotát is berántotta; az idős Jedi-mester ordítása egyre távolabbról hallatszott, ahogy a bezúzott ablakon keresztül, a különböző tárgyakkal együtt zuhanni kezdett az állomás alatt lévő hold felszíne felé.

Kizuhant. Vagy talán… Kiugrott?

A növendék hagyta, hogy a szél közelebb húzza az ablak helyén tátongó nyíláshoz. Egyik kezével elkapott egy meggörbült támasztóoszlopot. Óvatosan kihajolt, és lenézett. Fénykardját még mindig készenlétben tartotta – számított rá, hogy Kota még egy utolsó ravasz trükkel próbálkozik.

Kota teste már egészen távol volt. Széttárt karokkal és lábakkal zuhant a Vertikális Város toronyépületei között. Egy nagyobb szállítójármű keresztezte az útját. A növendék szem elől tévesztette, de közben maga elé képzelte, ahogy szétkenődik a hajó üvegacél ablakán, mint valami bogár. Úgy érezte, teljesítette a rábízott feladatot, ám a várt elégedettség elmaradt.

Rahm Kota tábornok komoly sérülést szenvedett, megvakult. Ez biztos volt. Valószínűnek tűnt, hogy már soha többé nem jelenthet problémát, a növendék mégsem lehetett biztos abban, hogy elpusztult. Addig nem, amíg nem látja a holttestét. Azt a testet, amelynek fellelésére most már esélye sem lehet.

Valahogy nem volt kedve ahhoz, hogy azonnal jelentést tegyen Darth Vadernek a kudarcáról.

Most mit csináljon?

– Ez a hely pillanatokon belül darabokra szakad! – hallatszott Juno hangja a komlinken keresztül. – Remélem, hamarosan végzek..

– Máris indulok. – A növendék komor arccal, és anélkül hogy a remélt diadal dobogott volna a szívében, visszahúzódott az ablaktól, és elindult az ajtó irányába. Csak egyetlen pillanatra állt meg: akkor, amikor lehajolt, hogy magához vegye a Jedi-mester fénykardját.

Negyedik fejezet

Juno tisztában volt vele, hogy amikor visszatérnek, nem lesz részük ünnepi fogadtatásban, de az, ami történt, még neki is csalódást okozott. A titkos hangár üres volt, amikor a Rogue Shadow végrehajtotta a bedokkolást. Egy sikeresen végrehajtott küldetésért azért járt volna valamilyen elismerés. Még a Callos után is…

Félresöpörte a gondolatot. A munkát elvégezték, az ügy lezárva. Erről nem lehetett többet mondani. Mindent jól csinált (legalábbis úgy gondolta, de biztos nem lehetett benne, mert Starkiller gyakorlatilag semmit sem mondott, amikor visszatért a hajóra), és mindkettejüknek sikerült életben maradniuk, hogy megvívhassanak egy újabb harcot. Vagy hogy megöljenek még néhány Jedi-lovagot – ha Vader nagyúr mogorva, szótlan ügynökének ez volt a fő feladata. Amikor Starkiller visszatért a hajóra, Juno látta az övére akasztott másik fénykardot, és tudta, hogy ez mit jelent.

A Jedik teljes kiirtásához több ezer klónkatonára volt szükség, de a feladatot sikerült végrehajtani. Ez volt a hivatalos verzió, de Juno már hallott néhány pletykát arról, hogy Darth Vader folytatja a harcot, és feltett szándéka, hogy a titokzatos, halálos szekta utolsó tagjait is megölje. Azoknak a történeteknek az alapján, amiket még az apja mesélt neki gyerekkorában, Juno mindig úgy képzelte, hogy a Jedik négy méter magas szörnyetegek, akik kiszívják a Birodalom vérét. Most viszont kiderült, hogy valóban létezik belőlük néhány, és kiderült az is, hogy egy fiatal férfit küldtek ki ellenük. Egyedül…

Tényleg lehetséges, hogy azok a gonosztevők, akik egykor az egész galaxist rabszolgasorban tartották, mára már ilyen kevesen maradtak, ennyire meggyengültek?

Vagy…

Vagy esetleg arról van szó, hogy a fiatalember, az útitársa rendelkezik valami hihetetlen, elképzelhetetlen erővel?

A landolótalpak szinte még hozzá se értek a dokk fedélzetéhez, amikor Starkiller már talpon volt, és az ajtó felé indult.

Juno hátradőlt az ülésében, és végighúzta kezét a halántékán. Bőrének olajos tapintása volt, és olyan koszréteg tapadt a testére, mintha ő is ott szaladgált volna a füstben, a Nar Shaddaa fölötti állomás zűrzavarában, nem pedig az állomás biztonsági kameráin keresztül kísérte volna figyelemmel a történéseket. Elhatározta, hogy gyorsan ellenőrzi a hajó állapotát, azután irány a zuhany. Lemossa magáról ezt a ragacsot.

Már hetek óta nem érezte tisztának magát…

Starkiller hangja hallatán úgy megrémült, majd kiugrott a bőréből. Azt hitte, a fiú már rég elhagyta a hajót.

– Szép munka volt, Juno. Proxyt itt hagyom, hogy segítsen végrehajtani az ellenőrzést.

– Köszönöm, de én… – Mire Juno megfordult az ülésében, a pilótafülkében már csak ketten maradtak: ő meg a droid. Proxy pislogás nélkül meresztette rá fotoreceptorait. Sosem vallotta volna be, hogy idegesítette a droid közelsége, de mivel mást nem tehetett, az arcára erőltette a legkedvesebb mosolyát, és felállt az ülésből. – Nos, akkor lássunk hozzá! Nem pihenhetek le, amíg nem írom meg a jelentésemet. Kíváncsi lennék, rajtam kívül lesz-e még valaki, aki elolvassa…

* * *

Proxy hatékony és szerény munkatársnak bizonyult. Végrehajtotta a kapott utasításokat, kezdeményezőkészségről tett tanúbizonyságot, és ami a legfontosabb: mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne legyen útban. Mindez nem sok olyan emberre volt igaz, akivel Juno együtt dolgozott azóta, hogy a Corulagon elvégezte a Birodalmi Akadémiát. Közös erővel rekordidő alatt átvizsgálták a hajót. Csak a bal oldalon, a taton elhelyezett szenzorfürt közelében találtak néhány kisebb sérülést. A pajzsok szerencsére annyira legyengítették a lövedékek energiáját, hogy annyi sem maradt bennük, amennyivel meg lehetett volna sütni egy tojást.

Amikor befejezték a munkát, Juno elküldte a droidot, ráparancsolt, vegyen olajfürdőt, vagy csináljon valami olyasmit, ami számára pihenést jelent. Ezt követően elment a szállására, hogy elkészítse jelentését; közölte, ezt mindenképpen meg akarja csinálni.

Ez nem is volt teljes egészében hazugság. Valóban részletes jelentést kellett adnia Vader nagyúrnak, ezúttal is meg kellett tennie, ahogy a korábbi küldetések után mindig, viszont az igazsághoz hozzátartozott, hogy nem volt köteles azonnal elvégezni a munkát. Egy-két standard órát még várhatott volna a dolog, talán reggelig is ráért volna, ám már jó ideje ott motoszkált a fejében egy gondolat – valami olyasmi, amit sokkal fontosabbnak tartott, amit valóban nem lehetett elodázni.

Pszichológiai profil is tartozik hozzá? – kérdezte a droidtól a személyes anyagára utalva, mielőtt elindultak a küldetésre.

Ami azt illeti, igen – mondta a gép. – De ez tiltott anyagnak minősül.

Nar Shaddaa felé menet egész úton ez járt a fejében. Nem lepte meg, hogy a Birodalmi Haditengerészet hatalmas, bürokratikus gépezetében létezett egy ilyen anyag; biztos volt benne, hogy mindenkiről készítettek hasonlót, kivéve persze Darth Vadert és magát a Császárt. Ez nem is zavarta, az viszont igen, hogy szóba került a dolog. Proxy tudta, hol található. Az a nyomorult gép talán már el is olvasta; talán nem zavarta az az aprócska részlet, hogy tiltottnak minősül. Egy olyan droid, amelyik Jedi-lovagokat képes megszemélyesíteni, talán más, a megtévesztéssel és álcázással kapcsolatos cselekedetek végrehajtására is alkalmas.

Juno tudni akarta, mit tartalmaz a róla készült anyag. Mit árul el róla az embereknek? Milyen titkokat fed fel a gyermekkoráról, az előéletéről, az apjáról, a pályafutásáról? Mi van benne Callosról?

Amikor felért a negyvenegyedik fedélzeten lévő kabinjába, és aktiválta az adatkonzolját, a szája határozott, vékony vonallá változott. Mivel Darth Vader személyesen választotta ki bizonyos küldetések végrehajtására, olyan adatbázisokhoz is hozzáférhetett, amelyek a vele azonos rendfokozatban lévők számára sosem nyíltak meg. Vajon egy ilyen szintű hozzáférés elég lesz ahhoz, hogy megtalálja és elolvassa azt az aktát, amire kíváncsi? Ezt csak egyetlen módon tudhatta meg.

Óvatosan, minden részletre ügyelve behatolt a zászlóshajó adatbankjába.

A személyével kapcsolatos első adatblokkokban semmi különlegeset nem talált. Rövid életrajz – nagyjából az, amit Proxy elmondott Starkillernek a hangárban – és hasonló feljegyzések. Ezeket is átfutotta, azután megpróbált mélyebbre hatolni az adatbank szerkezetében. Elfelejtett, vagy mások által fel nem fedezett információszeleteket keresett. Talált még néhány rövidke feljegyzést. Az egyikben az anyjáról esett szó, arról az asszonyról, akire alig emlékezett, aki tanárként dolgozott a szülőbolygóján, és a Birodalomhoz hű lojalisták és a lázadók között lezajlott tűzharc során halt meg. Vétlen kívülálló volt, aki rosszkor tartózkodott rossz helyen: kereszttűzbe került. A feljegyzéshez egy olyan holofelvétel tartozott, amit Juno korábban még nem látott. Az anyjának hosszú szőke haja volt, amit egy kerek, fekete kőből készített csattal fogott hátra. A tekintete élénk volt és csodálkozó. Hihetetlenül fiatalnak tűnt ahhoz képest, hogy már anya volt – hogy már nem is élt.

Juno tovább kutakodott, rábukkant a Corulagi Akadémia végzőseinek névsorára, amelyben természetesen az ő neve is szerepelt. Ezután előkerült az Akadémián elért eredményeinek jegyzéke. Ahogy átfutotta a tantárgyak megnevezését és a vizsgákon kapott jegyeit, büszkeség áradt szét benne, de ehhez, mint mindig, hamarosan társult valami súlyos szomorúság. Keményen dolgozott, és nagyon jó eredményeket ért el, de valójában soha sem önmagáért csinálta, sokkal inkább az apjáért. Az apjáért, ezért a szigorú, távolságtartó emberért, aki a felesége halála után még komorabbá vált, mint addig volt. Az apjáért, aki mindig tisztelettel tekintett azokra, akik a Birodalmat szolgálták. Ő maga civil mérnökként dolgozott. Fiatalkorában jelentkezett az Akadémiára, de a fizikai teszteket nem sikerült teljesítenie. Minden oka meg lett volna arra, hogy büszke legyen a lányára, aki kiváló eredménnyel fejezte be tanulmányait, aki gyakorlatilag mindent elért, amit ő nem, ennek ellenére el sem ment a diplomaosztó ünnepségre. Juno azóta sem értette, hogy miért nem; valahogy nem állt össze fejében a kép.

Ez az emlék, mint már annyiszor, ezúttal is fájdalmat okozott neki. Nem nagyon érdekelte, hogy életének erről az aspektusáról mi állt az anyagban. Már évek óta nem látta az apját, és nem zavarta különösebben a gondolat, hogy esetleg soha többé nem találkozik vele. Csak az utóbbi néhány napban jutott eszébe, azóta gondolkodott el azon, hogy vajon mi lehet vele, amióta el kellett hagynia korábbi szakaszát, a jól ismert arcokat; akkor töprengett ilyesmin, amikor éjjelente egyedül feküdt a priccsén. Lehet, hogy ő is úgy meg fog keseredni, mint az apja? Vajon hány, a callosihoz hasonló küldetésen kell részt vennie ahhoz, hogy elfelejtse, miért csatlakozott a birodalmi erőkhöz?

Az utoljára megtalált adatblokkhoz egy kis hologram tartozott. Az apja üres tekintettel nézett rá a felvételről. Juno, ahogy meglátta a jól ismert vonásokat, az uralkodói orrot, a mutatóujja türelmetlen mozdulatával bezárta a virtuális ablakot.

Ez az út sehová sem vezet. Ha a saját nevére rákeresve böngészi végig az archívumokat, napokat eltölthet anélkül, hogy valami komolyabb dolgot találna. Kell, hogy legyen egy jobb megoldás!

Hátradőlt a széken, és elgondolkodott. Proxy volt az, aki felhívta a figyelmét az adatblokk létezésére. Ebből az következik, hogy a droid, ha nem is fér hozzá az akta tartalmához, legalább azt tudja, hogy hol található. Ha valahogy sikerülne kiderítenie, hogy Proxy az elmúlt egy-két napban milyen adatbázisokat vizsgált át, esetleg rátalálhatna arra, ami érdekli.

A kutakodás sok időt vett igénybe. Mivel már rég hozzászokott, hogy hosszú órákat töltsön a pilótafülkében, teljes készenlétben, most alig vette észre, milyen fáradt. Tudta, pihennie kellene, de még nem bírt volna aludni. Úgy érezte, már csak percekre van szüksége ahhoz, hogy találjon egy azonosítót, ami a droidhoz tartozhat, egy olyan kódot, amely nem szerepel a hivatalos nyilvántartásban, de mégis sok helyre be lehet jutni a segítségével. Ha erre rábukkan, akkor már csak annyit kell tennie, hogy követi az adatbankokban. A legtöbb fejlett droidhoz hasonlóan Proxy természetéhez is hozzátartozott a kíváncsiság. Minden bizonnyal számos terület iránt érdeklődött; valószínűleg foglalkozott már történelemmel, a repulzorok szervizelésével, asztrográfiával és pszichológiával is. Juno sejtette, talán az egész éjszakát rá kell szánnia, hogy megtalálja az azonosítót, de úgy érezte, ennyi áldozatot igazán vállalhat annak érdekében, hogy kiderítse, a feljebbvalói mit gondolnak róla a callosi eset után.

A monitorán minden figyelmezetés nélkül megjelent egy újabb ablak. Égő szemmel pislogott a képre, amelyet a jelek szerint a zászlóshajó valamelyik biztonsági kamerája táplált be a rendszerbe. Véletlenül hozta létre a kapcsolatot, tulajdonképpen csak ráállt az egyik csatornára, amelyet Proxy korábban már használt.

Egy fémszürke falú, rövid folyosót látott, amelynek egyik végét egy vastag zsilipajtó zárta le, a másik pedig valószínűleg valamilyen helyiségbe vezetett. A képhez hang is tartozott. Juno a helyiség felől léptek dobbanását hallotta. Valaki nyugtalanul fel s alá járkált odabent.

Aztán… Meghallotta a nehéz, ritmusos légzést is. Mintha valakinek egy gép segített volna levegőhöz jutni…

Adrenalin áramlott szét a testében. Az egész galaxisban csupán egyetlen ember létezett, aki így vett levegőt. Rádöbbent, véletlenül arra a kamerára csatlakozott rá, amely Vader nagyúr szálláshelyét figyelte. A keze megmozdult, hogy bontsa a kapcsolatot, mielőtt még bárki rájöhetne, hogy kémkedett a nagyúr után, mielőtt azonban beüthette volna a megfelelő parancsot, sziszegve kinyílt a zsilipajtó. Junóban feltámadt a kíváncsiság; a keze megállt a levegőben.

Az ajtóban Starkiller állt. A jelek szerint türelmetlen volt, látszott rajta, hogy tombolnak benne az indulatok. Valószínűleg már az érkezése után szeretett volna beszélni a Sötét Nagyúrral, de erre csak most kapott lehetőséget. Négy gyors lépéssel elhaladt a rejtett biztonsági kamera alatt, kijutott az eszköz látóteréből.

Juno néhány tétova paranccsal (igazság szerint maga sem hitte el, hogy képes ilyesmire) kiderítette, hogy változtatható-e a kamera látószöge. A szerkezet engedelmesen elfordult, így a monitoron ismét megjelent Starkiller, és megjelent a helyiség is, amely éppen olyan komor és sötét volt, mint Darth Vader titkos szállásának többi része. A Sötét Nagyúr az ajtónak háttal, a megfigyelőablak előtt állva figyelte az odakint lángoló vörös napot.

Starkiller letérdelt Vader mögött, és várt. A jelek szerint nem először csinált ilyesmit. Türelmet erőltetett magára, engedelmesnek tűnt, bár látszott rajta, alig bírja visszafogni a benne tomboló energiákat.

– Kota mester halott? – kérdezte Vader nagyúr, anélkül hogy megfordult volna.

Starkiller nem válaszolt azonnal. Felemelte a fejét, átgondolta, mit mondjon, majd így felelt:

– Igen.

– A fénykardját!

Starkiller lecsatolta övéről a fegyvert. Vader éppen csak annyira fordult meg, hogy egyik kezét a fénykard felé nyújtsa. A Jedi fegyvere a levegőbe emelkedett, és Vader nagyúr kezébe röppent.

Juno meglepetten felsóhajtott. Azonnal a szájára szorította a kezét – megijedt, hogy Vader esetleg annak ellenére meghallhatja a hangját, hogy a kamera segítségével létesített kapcsolat egyirányú volt.

Darth Vader természetesen nem tudott róla, hogy valaki figyeli őt. Az ablak felé fordulva megvizsgálta a kezében tartott fénykardot. Starkiller mozdulatlanul várt, úgy térdelt ura mögött, mintha akár egész éjszaka képes lenne ott maradni.

A csendet végül Vader törte meg.

– A kémeim megfigyelés alatt tartanak egy másik Jedit. Kazdan Paratus egy Raxus Prime nevű szeméthalmon rejtőzködik.

– Elintézem. Úgy, ahogy Rahm Kotát is elintéztem – mondta Starkiller habozás nélkül.

Hát így állunk – gondolta Juno, és búcsút mondott a reménynek, hogy éjszaka aludni fog. A gonoszok sosem pihenhetnek… Ismét előrenyúlt, hogy bontsa a kapcsolatot, de az ujja tétován megállt a kapcsoló fölött; valahogy képtelen volt végrehajtani az apró mozdulatot. Tisztában volt vele, hogy szabálytalan dolgot művel, de élvezte a privilégiumot, amiről nehezen tudott lemondani.

Vader felnézett a fénykardról, és az előtte térdelő fiatalember felé fordította az arcát.

– Kazdan Paratus sokkal erősebb nálad – mondta. A hangja félelmet keltett Junóban. – Nem számítok rá, hogy életben maradsz, de ha mégis sikerrel jársz, egy lépéssel közelebb jutsz a sorsod beteljesítéséhez.

Starkiller lelkesen bólintott.

– A Császárhoz.

– Igen. Csak együtt tudjuk legyőzni őt.

– Nem vallok kudarcot, nagyuram…

Juno erőt vett magán, és határozott mozdulattal lekattintotta a kapcsolót. Hátradőlt a széken. A félelem rettegő borzalommá erősödött benne. Jól hallott? A Császárt…? Vader és sötét növendéke árulást fog elkövetni a Császár ellen?

Nem – gondolta. Felállt a székből, és járkálni kezdett a szűk szobában. Ez nem lehet igaz. Itt valami másról van szó. Valami többről. Talán ha folytatná a hallgatózást…

Amikor megpróbálta visszahozni a képet, azzal kellett szembesülnie, hogy nem tudja helyreállítani a kapcsolatot. A monitor sötét maradt – éppen olyan fekete volt, mint a testét, lelkét átitató félelem.

Darth Vader volt Palpatine jobbkeze, amíg a Császár hatalmon volt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy most mestere ellen fordul. De ha még rá is szánja magát erre a lépésre, ugyan mit tehet ő meg egyetlen nyomorult kis ügynök a Birodalmi Gárda ellen, meg azok ellen az állig felfegyverzett hívek ellen, akik mindenhová elkísérik a Császárt? Képtelenség! Juno arra gondolt, az lesz a legjobb, ha kisöpri agyából a gondolatot, biztosan csak a fáradtság miatt ad helytelen magyarázatot bizonyos eseményekre. Az lesz a legjobb, ha teszi a dolgát, ha teljesíti a kötelességét, mintha semmi sem történt volna.

Tisztában volt vele, hogy egy ilyen vérszegény bizonyítékkal a kezében nem fordulhat szembe velük. Ha megpróbálja, megölik. Végeznek vele, mielőtt kiderülne, hogy van-e egyáltalán valami alapjuk a vádaknak.

Hirtelen megszólalt a kommunikátora.

– Igen? – mondta olyan közömbös hangon, mintha semmi különös nem történt volna.

– Szükségem van rád a Rogue Shadow-n – közölte Starkiller azt, amire Juno számított. – Új feladatot kaptunk.

– Azonnal ott leszek!

Juno lesimította az egyenruháját és a haját, megdörzsölte a szeme alatt sötétlő karikákat, gyors mozdulattal kikapcsolta az adatkonzolját, és kisietett a szobából.

Ötödik fejezet

A Raxus Prime a Külső Peremen, a Tion Hegemónia területén helyezkedett el, így az utazás alatt Junónak és Starkillernek is éppen elég ideje maradt a pihenésre, a felfrissülésre, és bizonyos kutatómunka elvégzésére. Juno megkönnyebbülten látta, hogy Starkiller is legalább olyan szórakozott, mint ő. Valahogy képtelen volt a feladatra koncentrálni, újra és újra arra kérte Proxyt, hogy ismételje meg az előbányászott információkat. Sokáig a gondolataiba mélyedt, majd átment a hajó apró meditációs fülkéjébe, hogy összeszedje az energiáit.

Juno a maga módján ugyanezt tette. Hátradőlt az ülésében, és feltette a lábát a konzolra. Ideje volt, hogy aludjon egyet.

Hiába próbált pihenni, egyre csak azok az információk keringtek a fejében, amelyeket néhány órával korábban megismert. A nyugtalanító gondolatok miatt nem bírt ellazulni. Már vagy százszor ráparancsolt magára, hogy el kell felejtenie Vadert és a Császárt, nem szabad velük foglalkoznia, a kapott feladatra kell összpontosítania. Ha már álmatlanságtól szenved, valami értelmesebb, hasznosabb dologgal is eltöltheti az időt, mint hogy ezen a talán nem is létező összeesküvésen elmélkedik.

Kazdan Paratus minden szempontból furcsa szörnyeteg volt. Proxy nem tudta reprodukálni az alakját: a nyilvántartásból törölték a fizikai megjelenésére vonatkozó adatokat. Talán éppen ő maga, ez a paranoiás, vén Jedi hajtotta végre a feladatot. A Jedik meglehetősen hiányos feljegyzései szerint Paratus kiválóan értett a droidok készítéséhez; számos olyan egyedi gépet épített már, amelyek minden tekintetben túltettek a szokványos droidokon.

A Jedi Tanács azzal ismerte el kivételes képességeit, hogy neki adományozta a Rend főmérnöki pozícióját, és biztosított a számára egy műhelyt a Coruscanton.

A Klónháborúk során Paratus kénytelen volt véget vetni a remetei visszavonultságnak – neki kellett megvizsgálnia a Szövetség droidseregeit. A frontvonalban töltött idő alatt számos lehetősége nyílt arra, hogy áttanulmányozza a harci gépeket, és arra is, hogy orvosi droidokat, energiadroidokat, meg más, egyedi egységeket építsen a klónsereg támogatására. Az egyik katasztrofális hadjárat során klónkatonái többsége megsemmisült, így rákényszerült, hogy összerakjon egy harci droidokból álló nagyobb csapatot. Tulajdonképpen ennek köszönhette, hogy a 66-os rendelet végrehajtása során sikerült életben maradnia: egyszerűen nem találták meg. Azóta folyamatosan rejtőzködött, egyszer sem bukkant fel.

Most viszont mégis előkerült; a Raxus Prime-on, ezen a szeméthegyekkel és mérgező anyagokkal borított, bolygóméretű szeméttelepen tartózkodott. Vajon a szükség vitte rá, hogy éppen ilyen helyen húzza meg magát, vagy esetleg szándékosan keresett menedéket a használhatatlanná vált gépek között? A feljegyzések erre a kérdésre nem adtak választ.

De ő legalább nem volt tábornok. Mennyire lehet veszélyes egy droidmérnök? Igen, Darth Vader szerint sokkal erősebb volt, mint Starkiller, de Juno nem értette, ez hogy lehetséges. Vader nagyúr ügynöke Rahm Kota Jedi-mesterrel kapcsolatban sem végzett tökéletes munkát.

Csapongtak a gondolatai. Álomszerű állapotba került, valahol az ébrenlét és az alvás között lebegett. A konzol legapróbb kijelzésére azonnal magához tért volna, de végre sikerült ellazulnia. Ellazult, de a nyugalmat nem igazán lelte meg…

* * *

– Nincsenek védelmi eszközeik – jelentette Vader nagyúrnak a TIE-bombázók kommunikációs csatornáján keresztül. – A csatának vége.

– Távolról sincs vége, Eclipse kapitány. Folytassa a támadást!

Juno fogcsikorgatva, mindkét kezével megragadta a gépe botkormányát, és számításba vette az alternatívákat. Sosem tagadna meg parancsot, de a következmények…

– Érzékelem, hogy helyteleníti a parancsot, kapitány. Beszéljen, ha szükségesnek tartja!

Lehet, hogy Vader nagyúr máris kitalálta, mi jár a fejében? Juno megremegett a gondolattól.

– Tisztelettel, uram, fajirtást követnénk el, ha folytatnánk a bombázást… Teljesen feleslegesen pusztítanánk el az élőlények tömegét. Az ellenség már vereséget szenvedett.

– Mivel ennyire érzékenyen érinti az ügy, kapitány, új feladatot adok magának. Mérjen csapást a bolygó reaktorára! A koordinátákat megkapja. Keményen sújtson le rá! Amint a reaktor megsemmisült, befejezettnek tekintem a küldetést.

Megérkeztek a koordináták. Juno megkönnyebbülten felsóhajtott. Egyetlen precíziós csapás még mindig jobb, mint egy szőnyegbombázás.

– Köszönöm, Vader nagyúr.

– Nem érdekel a hálája. Eredményeket akarok, kapitány. Ez minden.

Kapcsolat vége. Juno továbbította a parancsot a Fekete Nyolcasoknak. Egy kis diadal egy sokkal nagyobb csatában… Nem maradt ideje rá, hogy élvezze a sikert. Előkészítette a bombáit, és a Callos atmoszféráján keresztül elindult a kijelölt célpont irányába. Örült, hogy már csak egy kisebb sérüléssel kell fokoznia ennek a kis, zöld világnak a szenvedéseit…

* * *

Felriadt az álomból. Elég ebből! – ripakodott magára. Nem hibáztathatja magát a történtek miatt. Egyébként is, ennek már semmi jelentősége nincs. Ha továbbra is a történteken agyalé, csak annyit ér el, hogy az őrületbe kergeti magát.

Egyébként is, most sokkal fontosabb dolgok miatt kell aggódnia. Darth Vader, Starkiller, lázadó Jedik, a Császár… Észnél kell lennie, ha ebből az ügyből egy darabban akar kikerülni.

Fények villantak a Rogue Shadow konzolján.

– Szólj az uradnak, hogy hamarosan befejezzük az ugrást – mondta Juno a droidnak. – Ha ez olyan csapda, mint a Nar Shaddaa-n, gondolom, készen akar állni.

– Azonnal informálom – felelte Proxy, miközben Juno elvégezte a hajtóművek finomhangolását. Annyira lekötötte a munkája, hogy fel se pillantott, amikor Starkiller belépett a pilótafülkébe.

A hipertér csillagfénysávos háttere átváltozott, ismét a normál tér megszokott képe jelent meg az ablakok mögött. A hajót megragadta a bolygó gravitációs tere. A normál hajtóművek közelebb vitték a Rogue Shadow-t az égitesthez. Juno végrehajtotta a szükséges módosításokat; a hajó ráfordult a kívánt bolygóközelítő pálya vektorára.

A Raxus Prime a maga roskatag, mocskos diadalával üdvözölte az érkezőket. A szürke világ szintetikus felszínét legalább annyi fém borította, mint a Nar Shaddaa-ét, de a két bolygó közötti hasonlóság ezzel véget is ért. Amíg az egyik fényes volt, és pezsgett az élettől, a kereskedelemtől, a másik füstölgő szeméttelepnek látszott, ahol csak guberálók és más, alávaló lények tengethetik az életüket. Juno a korábbi küldetései során még egyszer sem járt itt, de nem is vágyott rá, hogy megismerje a helyet. A Raxus Prime nem örvendett valami jó hírnek, a legtöbben azt tartották róla, hogy kifejezetten „egészségkárosító” hatásai vannak.

Juno azonnal rájött, ennek mi az oka. Nemcsak a szennyezett atmoszféra és a rothadó hulladékból álló hegyek. Ez az égitest nem hold volt, mint a Nar Shaddaa; ez valódi bolygó volt, amely meghökkentően erős mágneses térrel rendelkezett. Minden orbitális pályája tele volt szeméttel, a felszíne közelében pedig egy sor komplex mágneses erővonal húzódott. Ezeknek a vonalaknak, pontosabban a mágneses erejüknek köszönhetően a bolygó körül hagyott, vasat is tartalmazó hulladék olyan mintázatba rendeződött, amely leginkább a gázóriások gyűrűire hasonlított. A kialakult hulladék- és törmelékgyűrűk között apró, robotirányítású vagy egyszemélyes hajók mozogtak – a jelek szerint még használható tárgyak, anyagok után kutattak. Ezeknek a hajóknak a közelében időnként lézersugarak villantak. Nehéz lett volna meghatározni, hogy a sugarakat arra használták-e, hogy levágjanak egy-egy darabot valamelyik nagyobb roncs testéből, vagy arra, hogy elriasszák a rivális hajókat egy ígéretesnek tűnő zsákmány közeléből.

Aztán, mintegy ráadásként ott volt a Mag, az a mesterséges intelligencia, amelyet még a Köztársaság hozott létre annak érdekében, hogy irányítsa a bolygóméretű szeméttelepen folyó munkálatokat. Proxy közölte, ha elég közel érnek, megpróbál rákapcsolódni a Mag kommunikációs rendszerére, de Juno nem igazán látta át, ez mennyiben és miben lenne a segítségükre.

Az első pillanatban látta, hogy ez nem egy szimpla „kivárom a végét” küldetés lesz. Megszorította a vezérlőkarokat, és türelmesen keresztülvezette a hajót a navigátorok rémálmának is beillő űrszeleten.

Proxy elfoglalta a másodpilóta helyét. Starkiller a két ülés mögé állt, és a pilótafülke ablakán keresztül szemügyre vette a terepet.

– Proxy – kérdezte –, befogtál már valamilyen kommunikációt?

A droid a homlokához emelte egyik fémkezét, és különös hangot hallatott. Juno felkapta a fejét. Proxy fotoreceptorai villogni kezdtek; a droid úgy dőlt előre, mintha fájdalmai lennének.

– Túl nagy az adatforgalom ahhoz, hogy bármit kiszűrjek, mester – mondta.

Váratlanul működésbe léptek a droid holoprojektorai. Juno ösztönösen távolabb húzódott a mellette megjelenő, fém alkatrészekből álló, félelmetes pengékkel és rovarszerű végtagokkal rendelkező, vörösen izzó szemű lénytől. Mielőtt megkérdezhette volna, mi történt, a jelenés eltűnt, a droid pedig folytatta:

– Több száz droidot hallok, egymást szólongatják. – Felpillantott az urára, aki homlokráncolva nézett vissza rá. – Ez az a hely, ahová a droidok… meghalni jönnek.

– Vagy ahová hozzák őket – mormolta Juno az ablakon kinézve.

– Mi a helyzet Kazdan Paratusszal? – kérdezte Starkiller.

– Semmit sem érzékelek, ami alapján el lehetne jutni hozzá.

Juno szeme elkerekedett. Jobb kezével kimutatott az ablakon.

– És mi lenne, ha ott kezdenénk?

Jobbra döntötte a hajót, hogy társai alaposabban szemügyre vehessék a szerkezetet, amit felfedezett.

A szeméthalmokból öt karcsú oszlop emelkedett az ég felé. Olyanok voltak, mintha a múlt előtti tisztelgés szürreális emlékművei lennének. A középső torony volt a legmagasabb. Hegyes csúcsa közelében egy olyan szerkezet helyezkedett el, amiről Junónak egy régimódi torpedószárny jutott az eszébe. A másik négy torony egyszerűbb volt, ezeken nem helyeztek el díszítéseket. Annak ellenére, hogy valószínűleg a szemétből építették fel őket, formájuk és elhelyezkedésük miatt a tornyok leginkább arra az épületegyüttesre hasonlítottak, amelyből csupán egy létezett az egész galaxisban.

– Pontosan úgy néz ki, mint a coruscanti Jedi Templom – mondta Juno.

Starkiller bólintott.

– Ott tedd le a hajót! A lehető legközelebb a tornyokhoz.

Juno a szemerkélő esőben végigpásztázta az építmény környékét.

– Megteszem, ami tőlem telik – mondta. – Nem sok szabad területet látok. – A ziggurat teteje vészjóslón egyenetlennek és labilisnak tűnt. – Lehet, hogy gyalog kell megközelítened.

A Rogue Shadow szelíden jobbra-balra dőlve áthaladt a vastag szemétrétegekkel borított mágneses vonalak között. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a légkörben, annál halványabbnak tűnt a bolygó napjának zöldes fénye. A táj végül olyan sötétté vált, hogy Juno jobbára a megérzéseire hagyatkozva folytatta a repülést.

– Ott – mondta, amikor végre talált egy helyet, ami elég nagy volt ahhoz, hogy letegye rá a Rogue Shadow-t. – Kilátás a tóra, meg ami kell…

A hely a szemétrengeteg magasabb pontjain kialakult, meghatározhatatlan összetételű folyadéktavak egyikének egyenetlen partján volt. Juno óvatosan eresztette lejjebb a hajót. Mivel tartott attól, hogy a szemétréteg beomlik a súly alatt, inkább nem szállt le. Bekapcsolta a tolórakétákat, és éppen csak megérintette a felszínt, miközben Starkiller hátrament a rámpához.

– Körözz a Templomon túl, és várd a jelemet! – mondta Starkiller közömbös hangon.

– Légy óvatos! – mondta Juno. – Nem tudom, mi van odakint, de eléggé maró hatású lehet. – Megvárta, míg a feketébe öltözött alak emberfelettien hosszú ugrásokkal eltávolodik a fémhalmok között. Amikor Starkiller eltűnt a szeme elől, maximális fokozatra állította a repulzorokat, és az ég felé fordította a hajó orrát. Örült, hogy ezt teheti. A zsilipajtó alig pár másodpercig volt nyitva, de a hajót így is megtöltötte a kívülről beáradó förtelmes bűz.

– Juno kikapcsol!

Hatodik fejezet

Ahogy keresztülsietett a toxikus szemétrétegen, ami azonos volt a Raxus Prime felszínével, a növendék alig hallotta a pilótája kijelentkezését. Erősen összpontosított, megpróbálta kizárni tudatából a zavaró tényezőket: a tó felől érkező bűzt, a bizonytalan és veszélyes terepet, a spirálisan megcsavarodott tornyok között fütyülő szél hangját, az előtte emelkedő rozsdás oszloperdőt. Folyamatosan a prédájára koncentrált, a droidépítőre, Kazdan Paratusra, aki bizonyára őrült, mert józan ésszel senki sem lenne hajlandó ilyen helyen élni. Még a legkétségbeesettebb menekültek sem viselnék el ezeket a körülményeket.

A szeméthegyek eltakarták a tornyokat, a Jedi Templom szánalmas mását. A vastag hulladékréteg egyes elemeit sikerült felismernie. Látott egy-egy vadászgépből vagy légsiklóból származó alkatrészt, néhány tönkrement és szétrozsdállt víztisztító berendezést, napelemet, tányérantennát. Amit nem lehetett megjavítani, átépíteni, újra felhasználni, az ide került a Raxus rendszer legalsó bugyrába, hogy előbb mérgező masszává alakuljon a ráhelyezett új és újabb hulladékrétegek alatt, végül pedig az enyészet martalékává váljon. A hely lehangoló képet festett a galaxis lakóinak tékozló életmódjáról, de a növendék nem pazarolt időt ilyen emelkedett eszmefuttatásokra. Volt egy feladata, amit végre kellett hajtania, méghozzá a lehető legjobb tudása szerint. Esze ágában sem volt, hogy másképp cselekedjen. Rahm Kota talán próbára tette, de abból a küzdelemből végül ő került ki győztesen. Úgy érezte, Kazdan Paratus semmi olyat nem tehet, amit ne tudna megfelelő módon kezelni. Ebben éppen olyan biztos volt, mint magában.

Elhatározta, nem fog többet arra az arcra gondolni, amit a Kotával vívott küzdelem során látott. Semmiség volt az egész, csak egy különös hiba az élete programjában. Ez sem számított. Úgy nőtt fel, hogy sötét mestere végig figyelemmel kísérte fejlődését, és képességeinek tökéletesítésében eljutott arra a pontra, hogy már egy Jedi sem volt képes legyőzni őt. Hamarosan – biztosra vette, hogy erre már tényleg nem kell sokat várnia – eljön az idő, amikor készen áll arra, hogy Darth Vader mellé állva megvívja az utolsó csatát, mesterével együtt legyőzze a Császárt.

Az útközben végrehajtott meditáció során, miközben fénykardja vörös, forró pengéjét bámulta, sikerült rendeznie a gondolatait. Korábban szerzett sérüléseire bactatapaszokat helyezett, így azok sem okozhattak több gondot neki. Nem evett; már régebben rájött, hogy az étel megsemmisíti a bensőjében tomboló másik éhséget is, azt a vágyat, hogy legalább olyan erővel rendelkezzen, mint a mestere. Vagy… Lehet, hogy ez a bizonyos erő rendelkezett a mesterével? Ez sem számított. Bizonyos szempontból nézve a két dolog teljességgel ugyanaz volt.

Megtöltötte a sötét oldal energiája. Erő áramlott az ereiben, eltökéltség és határozottság lüktetett a szívében. Biztosra vette, nem fog kudarcot vallani. Hogy is fordulhatna elő vele ilyesmi, amikor ő Darth Vader növendéke?

A kommunikátorból Juno hangja hallatszott, amely birodalmi precizitással vágta keresztül magát a Mag nyugodt bejelentésein.

– A jelenlegi pozíciódtól északra, egy korvett roncsai körül valamilyen aktivitást észlelek.

– Miféle aktivitást?

– Nem tudom biztosan. Most éppen a felső atmoszférában vagyunk, és elég nagy az interferencia. Proxy érzékelt valamit, ami akár egy droid jellenyomata is lehet. Feléd tart.

– Gondolod, hogy valami fogadóbizottság?

– Lehetséges. Én… Hú! – Fülsiketítő sztatikus robaj hallatszott, amelyet Juno megkönnyebbült sóhaja követett.

– Mi a baj? – kérdezte a növendék.

– Semmi… Már. Csak túl közel kerültem az egyik mágneses vonalhoz, és felrobbant előttem egy roncs. De már minden rendben. Te inkább amiatt aggódj, hogy tiszta maradjon a bakancsod!

A növendék arcán halvány mosoly jelent meg. Továbbment az ingatag szeméthalmok között, végighaladt egy hulladékhegyek között húzódó, meredek falú, süppedős talajú völgyben. Ekkor, miután végighallgatta Juno rövid jelentését, furcsa dologra lett figyelmes. A rengeteg technológiai maradvány között egyetlen droidalkatrészt sem látott. Egyet sem. Ha valóban ez volt az a hely, ahová a droidok „halni jártak”, ahogy Proxy állította… Mi történt a testükkel?

Mozgást érzékelt maga előtt. Lelassította a lépteit; először normál iramban haladt, majd amikor meghallotta a hangokat, lopakodni kezdett. Nem emberi hangok voltak; elektronikus csipogásokból, és a Rodia lakóinak jellegzetes, magas, vízfolyásra emlékeztető beszédéből állt össze a furcsa egyveleg. Ezek szerint droidok és rodiaiak voltak előtte…

Feltételezte, hogy az előző küldetése előtt kapott parancs még nem vesztette érvényét. Ne maradjanak tanúk!

Élvezettel aktiválta fénykardját, maga elé tartotta a fegyvert.

* * *

Az első droid, amivel találkozott, egy hórihorgas, egyetlen fotoreceptorral, egyetlen manipulátorral, rosszul beállított duálrepulzorral, és egy energiateleppel rendelkező egység volt. Ezeken kívül nem sok alkatrész tartozott hozzá. A majdnem függőleges szemétfalból próbált kirángatni egy kábelt. Miközben a repulzora felnyüszített, fentről kisebb lavinák bucskáztak alá. A tárgyak hozzáütődtek a droid fémburkolatához. A lebegő szerkezet vijjogni kezdett, és megingott a levegőben. Amint felfedezte a növendéket, még elszántabban kezdte rángatni a kábeldarabot, de ezzel csak azt érte el, hogy lezuhant egy nagyobb mennyiségű hulladéktömeg, amely pillanatok alatt maga alá temette.

A növendék az Erő segítségével szétszórta a keletkező hulladékhalom darabjait, lehetővé téve a droid számára, hogy kiszabadítsa magát. A szerkezet néhány másodpercen keresztül bizonytalanul, irányérzékét vesztve táncolt a levegőben, majd amikor visszanyerte az egyensúlyát, magához ragadta a kábeldarabot, és hangos berregéssel, cikcakkban elindult a völgy egyik vége felé.

Guberálók – állapította meg a növendék. Valószínűleg rácsatlakoztak a Mag hálózatára. Tudta, a guberálók legfeljebb akkor jelentenek veszélyt, ha beleavatkozik a bolygóméretű szeméttelepen folyó tevékenységek irányításába.

Ami a rodiaiakat illeti… Ez egészen más lapra tartozott.

– Eclipse kapitány! – szólt bele a kommunikátorába.

A nő azonnal válaszolt.

– Itt Juno!

– A birodalmi adatbázisokban van olyan jelentés, amely szerint rodiai guberálók ténykednek a Raxus Prime-on?

– Máris keresem az adatbankban…

Miközben Juno keresgélt, a növendék rátalált a rodiaiakra: annak a lezuhant csillaghajónak a roncsa közelében voltak, amely közvetlenül előtte hevert. A jelek szerint ez volt az a korvett, amelyről Juno korábban már említést tett. A növendék az egyik ingatag szeméthalom tetején állva elővette elektrolátcsövét, és az eszközön keresztül szemügyre vette a zöldbőrű idegen lényeket, akik körül egy egész törzsnyi apró termetű, barna köntöst viselő teremtmény dolgozgatott. Az utóbbiak jawák voltak, akiket a rodiaiak vesztegetéssel vagy fenyegetéssel vettek rá a munkára. A növendék több tucat rodiait látott, és megpillantotta a lánctalpas járműveket is, amelyekkel a zsákmányt kívánták elszállítani. A corelliai korvett szinte a felismerhetetlenségig szétroncsolódott a zuhanás során. Egykor csodálatos, tökéletes testét a guberálók apránként feldarabolták, de mielőtt a vágógépeket működésbe hozták, gondosan eltávolították belőle a bonyolult és értékes műszereket. A növendéknek, ahogy elnézte a jawákat és a rodiaiakat, azok a dögevők jutottak eszébe, amelyek rárontanak a haláluk után az óceánok fenekére süllyedő bálnaszerű lényekre. Biztosra lehetett venni, hogy néhány hét, esetleg hónap múlva már a csillaghajó egyetlen darabkája sem lesz ezen a helyen, emlékként csak az a kráter fog hátramaradni, amelyet zuhanását követően a felszínbe ütött.

A növendék nem várhatott heteket, hónapokat. Tisztában volt vele, minél tovább tartózkodik a Raxus Prime-on, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy felfedezik jelenlétét.

A csillaghajó a templomhoz vezető út közepén feküdt, és túlságosan nagy volt ahhoz, hogy érdemes legyen megkerülni. A növendék megállapította, egy ilyen kitérő órákba telne, így csupán két lehetősége maradt: vagy keresztülvág a korvetten, vagy elmozdítja arról a helyről, ahol feküdt.

Lassan egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Ugyan mi okom van arra, hogy félénk legyek? Darth Vader növendéke volt, a sötét oldal szolgája. Ő ugyan nem fog settenkedni, nem fog félni attól, hogy büszkén felemelje a fejét!

Juno végre megtalálta a kért adatokat.

– A jelek szerint Drexl Roosh-sal meg a klánjával futottál össze. Drexl-et körözik. Harmincnyolc rendbeli csalás, hibás anyagokkal való üzérkedés, illegális rabszolga-kereskedelem.

– Azt hiszem, sikerült megtalálnunk a helyet, ahol beszerzi az árukészletét.

Az egyik rodiai felkiáltott, majd szavait a jawáknak címzett néhány sértéssel még nyomatékosabbá tette.

– Gyorsabban, nyomorultak! – mondta a standard nyelven. – Hamarosan a nyakunkon lesznek a guberáló droidok! – Egy széles és hosszú pengével hadonászott, és nem igazán érdekelte, hogy eltalál-e vele valakit. – Gyerünk! – üvöltött rá társaira. – Ha nem noszogatjátok ezeket a jawákat, még tízezer kreditet tűzök ki mindegyikőtök fejére! Hallottátok?

A növendék feltételezte, a kardos lény nem lehet más, mint Drexl. A lilás arcú rodiai nehéz páncélt viselt, a hátán egy jet-pack rakétacsomagot hordozott, és fontoskodva, parancsoló pózban járkált fel s alá.

A növendék átment egy másik megfigyelőpontra, és megállapította, hogy a csillaghajó hajtóművei közül legalább még egy a burkolat alatt van; a méretes hiperhajtómű a jelek szerint nem szenvedett sérülést. Tökéletes.

Folytatta a megfigyelést. Váratlanul valami összetűzés alakult ki három guberáló droid és a jawák munkájára felügyelő rodiaiak között. A droidok vakmerően megpróbáltak bevonulni a roncs belsejébe, de a hajcsárok energiasugarakat lőttek ki feléjük, hogy távol tartsák őket. A droidok a támadásra elektromos villámokkal válaszoltak, amelyeket a nyirkos talajba, és a fémlemezekkel borított ösvényekbe vezettek bele. A rodiaiaknak rá kellett döbbenniük, hogy kénytelenek harcba bocsátkozni. A szerves eredetű szemétből álló buckák mögött kerestek menedéket, hogy kitérjenek a droidok villámai elől. A jawák is szétrebbentek, megpróbáltak búvóhelyet találni maguknak. A növendék érdeklődve figyelte az értelmetlen harc kibontakozását. Az összecsapás nem tartott sokáig, a végén három újabb, szilánkokra robbantott droidtest hevert a roncsok között. A levegőben terjengő szag még csípősebbé változott.

– Ostobák! – bömbölte Drexl. – Takarítsátok el ezt a mocskot, és valami olyasmivel gyertek vissza a táborba, amit el tudunk adni! Üres kézzel vissza ne merjetek jönni!

Beindította a hátára erősített rakétákat, és felemelkedett a szeméthalomról. Üvöltő zaj kíséretében beszáguldott a Raxus Prime-ot fedő hulladékréteg mélyére vezető alagutak egyikébe. A rakétáiból kicsapó lángok kis tüzeket gyújtottak a szemétdombokon – olyan volt, mintha fénylő, izzó nyomokat hagyna maga után. A Mag bejelentette, hogy három droid működésében zavar lépett fel; újabb droidokat küldött az eset kivizsgálására.

A növendék gondolatban feljegyezte magának, hogy lehetőség szerint kerülnie kell a droidokkal való összecsapást, majd elindult, hogy leereszkedjen a szeméthegy tövébe.

* * *

A rodiai őrszemnek még nem volt ideje, hogy megnyugodjon a droidokkal folytatott összecsapás után; igazság szerint arra sem maradt ideje, hogy felkiáltson: a növendék a fénypenge egyetlen suhintásával örökre elnémította.

A növendék továbbsietett a korvett belseje felé. A roncs mellett egy rámpát állítottak fel, hogy megkönnyítsék a hajó kibelezését végző jawák számára a mozgást. Ez a szelíden emelkedő rámpa egyenesen a korvett középső részéhez, azokhoz a szintekhez vezetett, ahol egykor a legénység kabinjai sorakoztak. A növendék lazán és nesztelenül felszaladt a fémhídon.

Alighogy belépett a korvett belsejébe, ismét felhangzott a rodiaiak vészjelzése. A hajcsárok nem a növendéket vették észre, hanem a roncs felé tartó droidokat, de a lényegen ez nem változtatott: valamennyi rodiai feszülten és éberen őrködött. Ez jelentősen megnehezítette a növendék dolgát.

Csapatnyi visító jawa menekült el a közelében; a kis lények sárga fénye hol felvillant, hol elhalványult. Eleresztette őket. Most egyetlen másodpercet sem vesztegethetett el. Megkereste a hiperhajtóműhöz vezető folyosót, és gyors léptekkel elindult rajta. Hirtelen két rodiai lépett elé a falban tátongó lyukon keresztül. Esélyt sem adott nekik arra, hogy felemeljék fegyvereiket. Az egyiket kettéhasította, a másik a torkára vágott sebet szorongatva rogyott össze.

– Jól szórakozol odalent? – hallatszott Juno hangja a kommunikátorból.

– Haladok – felelte a növendék. Nem érdekelte más, csakis a feladat. Meglátta a hiperhajtóműhöz tartozó hatalmas turbinákat, amelyekről már eltávolították a burkolatlemezeket. Lecsupaszított nyáklapokat és tekercseket látott; a kábelkötegek némelyike a még ép falak mögé vezetett, de volt olyan is, amelyik már szétvagdosva hevert a padlón.

– Haladsz? Miben? – kérdezte Juno. – Abban, hogy még bonyolultabbá tedd a dolgokat?

A növendék nem felelt. A nő pimasz hangon beszélt, de igazság szerint rátapintott a lényegre. Telt az idő. A legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy belekeveredjen a Drexl bandája és a Mag droidokból álló immunrendszere közötti csatározásba. Minél hamarabb továbbmegy a tényleges célpont felé, annál jobb.

A háta mögül egy újabb rodiai érkezett futva a folyosón. Ez a hajcsár már nem vesztegette az időt: tüzet nyitott rá. A növendék a fénykardjával hárította a lövedékeket, majd támadójára rogyasztotta a mennyezetet. Ezzel a húzással sikerült eltorlaszolnia maga mögött a hiperhajtóműhöz vezető folyosót, ugyanakkor magát is sikerült bezárnia a terembe. Nem számít. A falak gyengék voltak, a fémlemezeken már látszottak az enyészet nyomai. Ha végez, bármelyiket könnyedén átütheti.

Letérdelt a turbinák elé, mind a két kezével megmarkolt egy-egy kábelköteget, és megidézte az Erőt. Energia áramlott végig a testén; minden izma keménnyé vált. Sith-villámok szikráztak elő a bőréből, a csóvák keresztülkígyóztak a fémfalakon, a padlón, a mennyezeten. A távolról érkező kiáltások és sikolyok tudatták vele, hogy a korvetten tartózkodó lények megérezték a villámok hatásait. Nem törődött a hangokkal, és nem foglalkozott a füsttel, amely saját kopott, elrongyolódott uniformisából szállt fel.

Fókuszálj! – parancsolt rá magára. Az irányítás nélküli energia: elvesztegetett energia.

Fogcsikorgatva összegyűjtötte az energiát, a karjaiba, a kezeibe irányozta. Kék fény villódzott a látóterében. A villámok a kezéből beleáramlottak a vezetékekbe, azokon keresztül pedig a hiperhajtómű turbináiba. A hatalmas hajtómű nyögve, nyüszítve életre kelt. A sérült, régóta használaton kívül lévő, nem igazán kontrollálható turbina megrázkódott a propulzív energiától, majd nekifeszült a fémhevedereknek, amelyek a korvett padozatához rögzítették.

Rengeni kezdett a fedélzet. Amikor a korvett megemelkedett, a növendék egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. A hajó iszonyatos robajjal mozgásba lendült, könyörtelen árkot hasított a testét körbefogó hulladékrétegbe. A növendék az Erő vibráló áramlásának segítségével tisztán maga elé tudta vetíteni a képet. A testéből kiáramló villámok átjutottak a hajtóműbe, amely olyan helyzetbe mozdította a korvettet, hogy már nem torlaszolta el a szeméthegyek között húzódó völgyet – járhatóvá vált a templomhoz vezető út.

Amikor érezte, hogy a hajó eléggé eltávolodott, a növendék enyhített az összpontosításon. A bőrén kisebb energiavillámok cikáztak. Kissé remegve felegyenesedett, lépett egyet és megingott. Ez volt az a pillanat, amikor elvesztette az aktív hajtóművek által továbbtolt korvett fölötti kontrollt.

Erre nem számított. A turbinában még elegendő energia volt ahhoz, hogy tíz-húsz másodpercig tovább dolgozzon. A növendék rájött, el kell hagynia a korvetet, mielőtt az még távolabb viszi őt a céljától.

Összeszedte a testében cikázó energiát, és ennek segítségével léket robbantott a hajó oldalába. A nyílás akkora volt, hogy egy TIE-vadász is keresztülfért volna rajta. A léken túl tisztán látta a hajó mellett elsuhanó tömör szemétfalat. Előrevetette magát, elkapta a falból kinyúló kábelek egyikét – sikerült kijutnia a száguldó roncsból. A korvett ismét felbömbölt, végighúzta magát a galaxis hulladékából összetömörült hegyek fölött; fokozatosan szétmálló orra és hasa úgy tolta maga előtt a különböző tárgyakat, hogy valóságos szemétesőt fröccsentett maga köré.

– Most zavart akarsz kelteni, Starkiller – hallatszott Juno hangja a kommunikátorból vagy esetleg magadra akarod vonni a figyelmet?

– Válassz, neked melyik tetszik! – mondta a növendék, miközben egyik kábelről a másikra lendülve elindult visszafelé, abba az irányba, ahonnan a korvett érkezett. Közben ismét előkerültek a megpörkölődött, mocskos köntöst viselő jawák, sietve bemásztak a járműveikbe, és üldözőbe vették a korvettet. A növendék nem foglalkozott velük. A Sith-villámokkal szétrobbantott vagy tíz droidot, amelyek felemelt karral, támadóan rohantak felé, majd amikor megérkezett arra a helyre, ahol korábban a hajó feküdt, balra fordulva elindult a Jedi templomra emlékeztető groteszk építmény irányába.

* * *

Nem lehetett megállapítani, hogy az épület alapja a Raxus Prime felszínét borító szemétréteg alatt helyezkedik el, vagy része annak. A növendék óvatosan leereszkedett abba az előcsarnokba, amelynek padlóját különböző hajókról származó simára kalapált, egymáshoz hegesztett páncéllemezekből alakították ki. Készítői gondos munkát végeztek, de a felület így sem volt teljesen sima és vízszintes. A mennyezetet tartóoszlopok helyett tolórakéta-burkolatok támasztották alá, szenzorfürtökből ablakkeretekre emlékeztető részeket hoztak létre; a tartályok ívelt, egymáshoz illesztett fémfalaiból sikerült valami olyasmit építeni, ami magas, boltíves mennyezetre emlékeztetett.

A helyiség jobb oldalán sorakozó nyílásokon keresztül, a napfény rézsútos pászmáiban, lusta porszemcsék lebegtek. A világításnak köszönhetően a hely valahogy rejtélyessé és furcsa módon széppé változott, ám a levegőben terjengő bűz tönkretette a látvány által létrehozott hangulatot. Ráadásul a padló minden lépésnél megingott és megnyikordult, a falat alkotó elemek illesztéseiből vezetékek kandikáltak ki, a rések közötti tömítőanyag pedig rothadva málladozott. Minden sarokban kisebb szeméthalmok emelkedtek; ezek a tárgyak és anyagok ránézésre már a Birodalom megalapítása óta ott rohadtak, ahol voltak.

A növendék óvatosan elindult. Érezte Kazdan Paratus jelenlétét, de nem tudta meghatározni a pontos helyét. Alig tett meg néhány lépést, az egyik szeméthalom megmozdult, szétnyílt, és a belsejéből egy különböző droidalkatrészekből épített, humanoid formájú gép lépett elő.

Az FX-8-as medikai droid agyblokkját a régi típusú protokoll modellekből származó alkatrészekből összeállított testhez illesztették hozzá. A végtagjai EV és B1-es harci droidoktól származtak; a kezei és a lábai különböző szerszámokban és eszközökben végződtek. Egyetlen funkcionáló fotoreceptora erőteljes, dühös, sárga fénnyel világított. Kissé esetlenül, de meghökkentő sebességgel mozgott – egészen addig, míg a növendék le nem vágta a fejét.

Egy másik szeméthalom alól is kimászott egy összetákolt droid, azután megjelent egy harmadik is. A zajokból a növendék arra következtetett, hogy a templom különböző pontjain újabb droid-gólemek kelnek életre. Könnyedén visszaverte a támadásukat. Amióta az eszét tudta, állandóan párbajokat vívott Proxyval; ismerte a droidok erősségeit és gyenge pontjait. Ezek a tákolmányok nem jelentettek gondot a számára, hiszen egy olyan gépet is képes volt rendszeresen legyőzni, amely a repulzortechnológiák okos alkalmazásának, valamint fénykardforgató programjának köszönhetően kiváló harcos volt, és tökéletesen imitálta a Jediket.

A terem hamarosan tele lett a templom levágott őreinek rángatózó, füstölgő testének maradványaival. A növendék kezdett kifáradni. Valójában nem fizikai kimerültséget érzett, inkább unalmat. Gépiesen vágta le, tette harcképtelenné a rárontó droidokat, de az áradatnak csak nem akart vége szakadni. Akár több ezer őrző-védő gép is lehetett a közelben.

A növendék kikapcsolta fénykardját, mély lélegzetet vett. Kibocsátott magából egy hatalmas energiahullámot, amely darabokra szaggatta és az ajtókon keresztül kisöpörte a teremből a tűujjú, vibrofűrészkezű támadókat. Amikor ezzel megvolt, utánuk robbantotta a szeméthalmokat. A droidokból és a hulladékból sötét felhőt tömörített össze az építmény kapuja előtt, amelyet aztán nagy erővel ellökött magától. Sötét, droidgólem-alkatrészekkel teli mesterséges hurrikán száguldott végig a Raxus Prime komor felszíne fölött.

Amikor a terem tiszta lett, a növendék kihúzta magát. Nem engedett ki magából több energiát, ennek ellenére a padló még mindig rengett a talpa alatt. Valahonnan a templom mélyéről robajlás hallatszott; a hang egyre erősödött. A növendék megállapította, hogy sikerült felkeltenie valaki figyelmét.

Egy óriási szemétgólem tört keresztül az egyik közeli falon. Szervomotorjai hangosan nyüszítettek; mindkét kezében egy-egy vibrofejszét tartott – a növendék még soha életében nem látott ilyen méretes szerszámokat. A gólem két lépést tett a növendék felé, és alig visszafogott ellenségességgel rávillantotta jókora fotoreceptorait.

– Hogy merészelsz behatolni a Jedik templomába? – hallatszott a mély hang a páncélozott mellkas mögül. – Hogy merészelsz támadást indítani a Jedik ellen az otthonukban?

Mielőtt a növendék rámutathatott volna a helyzet ellentmondásosságára – nevezetesen arra, hogy Jedik gyakorlatilag már nem léteznek, így ezt a helyet aligha lehet az otthonuknak nevezni –, a gólem támadásba lendült. Testét egy tehermozgató robot masszív vázából alakították át. A vibrofejszéket tartó két kar mellett még több nyúlványa és végtagja volt, ezek mindegyike valamilyen berregő, süvítő vagy sistergő hangot hallató fegyverben végződött. Az eszközök hangja tovább fokozta a droid félelmetességét.

A növendék kitért a támadás elől, de amikor a droid súlya alatt megbillent a padló, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Aktiválta fénykardját, egy könnyed mozdulattal levágta a gólem egyik végtagját, és közben egy telekinetikus ütéssel félrecsapott egy másik kart. Miközben visszanyerte az egyensúlyát, egy villámot küldött rá a támadójára. Az energiacsóva végigcikázott a rozsdás testen, de nem lassította le.

Az egyik vibrofejsze a növendék feje fölött szelte keresztül a levegőt, a másik fentről, függőlegesen csapott le – a droid nyilván ketté akarta hasítani az emberi testet. A növendék az utolsó előtti pillanatban hátravetette magát, majd előreugrott, hogy mielőtt a fejszék ismét meglendülhetnének, lecsapjon valamire, bármire, ami sebezhetőnek tűnik a fémtesten. Lemetszett nyúlványok és végtagok emelkedtek a levegőbe, a csonkok végén elektromos szikrák pattogtak. A növendék előrevetődve begurult a két, fatörzs vastagságú láb közé, hogy kikerülje a két fejsze külön-külön is megsemmisítő erejű csapását. Ahogy a droid mögé került, villámgyorsan felállt; fénykardja mély árkot vágott a gólem hátára.

Sárgás szikrák fröccsentek a levegőbe. A fémtest belsejében felnyögött valami. A gólem megfordult, megpróbálta a látószögébe fogni ellenfelét. Valamennyi megmaradt karját előrelökte, hogy elkapja a növendéket, aki azonban újabb végtagjaitól szabadította meg.

A növendék behúzta a fejét a levegőt keresztülhasító fejszék elől, és gyors egymásutánban néhány villámot küldött abba a vágásba, amit néhány másodperccel korábban hasított rá a droid hátára. Közben az Erő segítségével paneleket tépett ki a falból, amelyeket egy-egy kézmozdulattal hozzávágott a fémszörnyhöz.

A gólemen látszott, hogy elvesztette az energiáját. Már csak az egyik fejszéje volt meg. Erősen balra dőlt, és lassan, kimért léptekkel elindult a növendék felé. Valamennyi fotoreceptora elsötétült, a hátára és a tarkójára vágott lékekből szikrák pattogtak. Bár vakon harcolt, és nem igazán kontrollálta a saját testét, primér mozgatóblokkjait, még mindig nem tett le arról, hogy végezzen ellenfelével. Nyöszörgő szervomotorjai előre-hátra lengették a fejszét tartó kezet és kart, de mintha már ez az eszköz is idegen lett volna számára, mintha csak véletlenül bukkant volna rá. Egyik nehéz lábával keményen a padlóra dobbantott – vélhetőleg így akarta kibillenteni a növendéket az egyensúlyából, de csak annyit ért el a mozdulattal, hogy megtántorodott. Látszott rajta, nem sok választja el attól, hogy orra bukjon.

A növendék kihasználta a kínálkozó alkalmat, és megpróbálta végleg deaktiválni a droidot. Ráirányozta az Erő egyetlen sugárba tömörített energiáját, amellyel aztán sikerült felemelnie és kitaszítania a falon tátongó lyukon keresztül. Utánaugrott – felkészült arra, hogy a gólem még mindig képes a harcra, és folytatni is akarja. Magabiztosan átlépett a résen. Ahogy körbenézett, megállapította, még álmában sem jutott volna eszébe, hogy valaha meg fog fordulni egy ilyen helyen. A terem bizarr volt ugyan, de így is látszott rajta, milyen rendeltetést szántak neki.

A hulladékanyagokból felépített Jedi templom szívében egy olyan helyet rendeztek be, amely tökéletes mása volt annak a teremnek, amelyben a Jedik a tanácskozásaikat tartották. A különös helyiségben – hogy tovább fokozzák a hatást – régóta halott Jedi mesterek másait helyezték el. A növendék valamennyiük nevét tudta: ezeket az adatokat alaposan az agyába véste. Tisztában volt vele, hogy a Jedik, akikről a bábokat mintázták, azok közé tartoztak, akiket a Császár a Klónháborúk utolsó napjaiban győzött le. Biológiai formájuknak megfelelően trónokon, padokon vagy közönséges székeken ültek, halott szemük mereven bámult rá, miközben a megsebzett gólemet üldözte.

A gólem a kör alakú terem közepén rogyott össze, testének különböző nyílásaiból és ízületeiből füst szivárgott. A végtelen szeméttelepre nyíló, bezúzott táblájú ablakokon keresztül beáramló szél halk, nyöszörgő hangot hallatott. A növendék továbbra is fokozottan koncentrált, feszülten figyelt minden apró részletre. Még mindig nem lépett; készenlétben akart állni, amikor a Jedi végre megmutatja magát.

Ezután furcsa dolog történt. Az összeroskadt droidgólem megmoccant. A test elülső részén lévő repedésből halk sziszegés hallatszott. A páncéllemez reccsent egyet, majd szétnyílott. A mögötte lévő résből négy hosszú, póklábra emlékeztető kar nyúlt elő. A karok mindegyike egy-egy manipulátorban végződött.

A manipulátorok, amelyek különböző típusú droidoktól származtak, megragadták a működésképtelenné vált gólem testét, a pókláb-karok megfeszültek, majd hirtelen kilöktek maguk közül a fénybe egy apró, szürke alakot.

– Kazdan Paratus – mondta a növendék. – Végre!

A parányi lény vad, paranoiás tekintettel nézett rá. Az aleenaiak közül származott. Alacsony, nagyfejű teremtmény volt, a szeme csillogó, az ujjai hosszúak és mozgékonyak. A négy mechanikus kar, amelyet egy bonyolult hevederrel rögzített a testéhez, lehetővé tette számára, hogy szabadon mozogjon, és használhassa kétpengéjű fénykardját, amelynek egyik végén jóval hosszabb volt az energiasugár, mint a másikon.

A karok funkciójukat tekintve átváltoztak lábakká, és felemelték a parányi lényt. Kazdan Paratus, amikor a feje nagyjából azonos magasságban volt a növendék fejével, készenlétbe helyezte a fénykardot.

– Sith mocsok! – sziszegte. A hangja vékony volt, de így is áradt belőle a megvetés. – Ne aggódjatok, mesterek! Megvédelek titeket!

A növendéknek először fogalma sem volt, kihez beszél, de aztán megértette: a Jedi Tanács „tagjai”, a hulladékanyagokból épített bábok hangos csattogással és recsegéssel mozgolódni kezdtek.

Miközben a növendék figyelme egy-két másodpercre elterelődött róla, Paratus támadásba lendült. A növendék nem tudott azonnal védekezni, így a kétpengés kard egyik energiasugara kis sebet vágott az alkarjára. A félig élőlény, félig gép Jedi-mester kiválóan használta az Erőt, ráadásul gyors és ügyes is volt. A növendék valamennyi támadását hárította fegyvere egyik végével. Szemkápráztató sebességgel mozgott, ám a mechanikus lábakon manőverező Paratus fürgébbnek bizonyult nála. A Jedi úgy mozgott az ingatag padlójú teremben, akár egy tébolyodott pók.

Miután kimászott a droidgólem burkából, Paratus sokkal sebezhetőbbé vált a Sith-villámok számára. Az energia nagy részét már nem nyelte el a fémburkolat, így kiszolgáltatottan, a perzselő fájdalomtól remegve vergődött a növendék előtt, aki egyik villámot a másik után küldte rá a parányi alakra. Úgy tűnt, a harc már azelőtt véget ért, hogy valójában elkezdődött volna.

Azután… Hátulról hirtelen valami nekicsapódott a növendéknek. A meglepetés hatására megszakította az összpontosítást, még a fénykard is kiesett a kezéből. Megfordult, és csak az utolsó pillanatban sikerült behúznia a fejét a felé csapó robotkar, valamint egy kétpengés fénykard elől. Csak ekkor vette észre, hogy az egyik báb – Plo Koon közel tökéletes mása volt – felállt a székéről, és támadást indított ellene. A droid a régóta halott Jedi-mester jellegzetes, a „Krayt Sárkány Útja” nevet viselő vívótechnikájára emlékeztető módon mozgott. Maga a stílus csodálatos volt, ám most, ahogy a különböző elemekből összetákolt droid próbálta alkalmazni, valahogy nevetségesnek tűnt.

Ennek ellenére meglepetést okozott a növendéknek, aki elismerően bólintott, szétrobbantotta a droidot, majd leejtett fénykardja felé nyújtotta a kezét. A fegyver markolata éppen időben érkezett meg a markába ahhoz, hogy a pengével hárítani tudja a Sith-villámok csapásaiból magához térő Paratus újabb támadását.

A növendék felkészült rá, hogy hátulról is érheti támadás. A droidok egyenként vagy párosával rámozdultak, és ha mást nem is, legalább annyit elértek, hogy megosztották a figyelmét.

Mace Windut és Colamen Kcajt egyszerűen széthasította. Kit Fistót megolvasztotta. Anakin Skywalkert és Obi-Wan Kenobit a levegőbe emelte, egymáshoz csapta, és kihajította az ablakon. Ki-Adi-Mundira egy villámmal csapott le, és ugyanezt tette Saesse Tiinnel, Agen Kolarral és Shaak Tivel is. Stass Allie-t a fénykard egyetlen csapásával sikerült lefejeznie. Yodát az Erő segítségével magasra emelte; a fémkarokkal kapálózó droidot hozzávágta Paratushoz.

Ahogy a mesterek másai egymás után megsemmisültek vagy működésképtelenné váltak, Kazdan Paratus újra és újra felnyögött, olyan fájdalmas hangokat hallatott, mintha valódi, élő Jedik halálát nézné végig. Amikor az utolsó droid is harcképtelenné vált, már zokogott.

A növendék kinyújtotta a kezét, és egy Erő-fogással megmarkolta az aleenai Jedit. Paratus fém végtagjai összeroppantak – egyik sem bírt ellenállni a félelmetes energiáknak. A növendék felemelte az apró lényt, és hol az egyik falhoz, hol a másikhoz csapta hozzá. Széthasadtak az ablakkeretek, megrepedt a mennyezet; törmelékdarabok hullottak alá. A növendék könnyedén eltolta a feléje zuhanó tárgyakat, mindegyiket a sebesült Paratus felé küldte. Néhány perccel később a vén Jedi már túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy folytassa a harcot, de a növendék még ekkor sem hagyta abba az ellene indított támadást, újra és újra hozzácsapta őt valamelyik falhoz. Közben eszébe jutott, mi történt a Rahm Kotával vívott párharc utolsó percében. Fogalma sem volt, mi lehetett az a különös látomás, de elhatározta, nem hagyja, hogy megismétlődjön.

A Jedi-mester testét elhagyta az erő. A növendék eleresztette, hagyta, hogy a padlóra zuhanjon. A parányi testet valósággal belepték a lehulló törmelékdarabok. Paratus lehunyt szemmel a hátán feküdt. Nyilvánvaló volt: haldoklik.

– Bocsássatok meg, mesterek! – mormolta gyászos hangon. – Csalódást okoztam nektek.

Ezek voltak az utolsó szavai. Eltávozott belőle az élet.

A növendéken egy-két másodpercre valami sajnálatféle vett erőt, de gyorsan elhessegette az érzést. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Paratus már régen elvesztette a józan eszét, ennek ellenére Jedi volt. Nem maradhatott szabad, nem maradhatott életben.

A Jedi apró testéből kiemelkedő Erő-nimbusz terjeszkedni kezdett, a növendék felé lökődött, de megkerülte őt, és szikrázva, recsegve, sisteregve beleivódott az építmény falaiba.

A növendék ellépett a holttest közeléből. Nem tudta, mire számíthat, ezért mindenre felkészült.

Semmi sem történt. A küzdelem véget ért. Amikor ez a tény tudatosult benne, aktiválta a kommunikátorát.

– Juno, befejeztem.

– Bemértem a helyzetedet, Starkiller. Máris indulok érted!

Mire a növendék a folyosón keresztül kijutott a szeméttelepbolygó felszínére, a csillaghajó hajtóműveinek sivítása már szinte elviselhetetlenül hangos volt. A Rogue Shadow lazán, elegánsan ereszkedett alá az égből. A növendék magabiztosan fellépett a rámpára, és megkönnyebbülten besietett a hajó belsejébe.

* * *

Ahogy közeledtek a bolygó körüli pályához, a növendék merengve figyelte, hogy a templom lassan beleolvad a felszínt beborító hulladékrétegbe. Egyetlen Erő-hullámmal képes lett volna ledönteni a nevetséges építményt, de feleslegesnek találta a dolgot. Arra gondolt, bárcsak a mestere is ilyen könnyedén képes lenne kipusztítani a Jediket a galaxisból. Már hosszú évek teltek el a Tisztogatás óta, de tessék, még mindig vannak Jedik, neki is a kiirtásukkal kell foglalkoznia. Bízott benne, hogy még az ő életében Jedimentessé lehet majd nyilvánítani a világegyetemet. Ki tudja, talán éppen most végzett az utolsó mesterrel. Ha így van, Vader nagyúr talán elismerően szól majd hozzá, esetleg meg is dicséri…

Visszavonult a félhomályos meditációs kamrába, hogy ellássa a sérüléseit, és visszanyerje az erejét, ám meditáció helyett egy teljes órát azzal töltött, hogy megjavítsa Kazdan Paratus kétélű fénykardját. A fegyver akkor törött ketté, amikor ő a levegőbe emelte a parányi Jedi-mestert. Lehet, hogy túlságosan nagy erővel szorította?

Hiába próbálkozott, a fegyver két darabját nem sikerült összeillesztenie. Mindent megpróbált, de sehogy sem tudta a helyükre pattintani a fókuszáló kristályokat és a lencséket, a sugárzó mátrixot sem sikerült hozzáillesztenie az energiatelephez. A kard, mint a Raxus Prime-on minden, értéktelen szemétté változott.

Elbizonytalanodott. Lehet, hogy azért nem sikerül megfelelő módon koncentrálnia, mert zavarja valami? Talán az új pilótám? – tűnődött. Juno gyorsan és hatékonyan dolgozott, de minden feladatát valami furcsa, könnyed vidámsággal végezte. Lehet, hogy ez gyakorol rá olyan hatást, amire nem számított?

A Nar Shaddaa-n végzett jó munkát követően megdicsérte a nőt, és most, miután végzett Kazdan Paratusszal, örült, hogy ismét a hajó fedélzetén lehet. Dicséret és öröm… A sötét oldal követői között ez a két dolog feleslegesnek, sőt károsnak számított. A Császár segítsen rajta, ha kifejlődik belőlük valami vonzalom vagy szeretet!

De nem lesz baj. Ezekkel az új érzésekkel is éppen úgy elbánik majd, mint eddig minden akadállyal, ami az útjába került. Az persze nem árthat, ha mostantól szemmel tartja Junót. A vonzalom és a szeretet sosem egyoldalú. Ha a nőnél is erősödni fognak ezek az érzések, ha nem lesz képes kordában tartani őket, ha nem tud megfelelő módon uralkodni magán… Nos, akkor ő nem tehet majd mást, lépnie kell.

Miközben azon töprengett, hogy mi legyen ez a bizonyos lépés, hátborzongató, de ismerős hangot, egy jellegzetes zihálást hallott a háta mögül. Az ujjai közül kicsúsztak a fénykardalkatrészek, és szétszóródtak a padlón. Inkább érezte, semmint látta a fülkébe belépő sötét alakot. Várakozással tekintett fel rá.

A Sötét Nagyúr arcát nem látta, de ez a részlet sosem zavarta.

– Kazdan Paratus halott, mester.

Az éjszakánál is feketébb, kupolaszerű fej bólintott.

– Akkor már csak egy próbát kell kiállnod ahhoz, hogy beteljesedjen a sorsod.

Még egy? Mindig lesz „még egy”?

– Mester, készen állok!

– Sikerült elbánnod egy fáradt vénemberrel meg egy számkivetettel. – A düh úgy pattogott Darth Vader szintetikus hangjában, mint egy ostor vége. – Addig azonban nem szállhatsz szembe a Császárral, amíg nem sikerül legyőznöd egy valódi Jedi-mestert.

A növendék összeszorította a fogát, és a szánalmas Jedi-imitációkra gondolt, amelyeket a templomban látott.

– Ki lenne az?

– Shaak Ti mesternő. A Jedik Tanácsának egyik utolsó tagja. – Darth Vader hangjában keveredett a kényszerű tisztelet és a megvetés. – Most éppen a Felucián tartózkodik, és egy hadsereg kiképzésével foglalkozik. A sötét oldal minden energiájára szükséged lesz ahhoz, hogy legyőzd. Ne okozz csalódást!

– Nem, Vader nagyúr! Nem okozok.

Az árnyalak sztatikus szemcsékké változott. A hologram eltűnt, mögötte láthatóvá vált Proxy hórihorgas teste.

A droid megremegett, és elvesztette az egyensúlyát, de a növendék azonnal ott termett mellette, és segített neki talpon maradni.

Együtt hagyták el a meditációs fülkét, hogy közöljék Junóval: újabb feladatot kaptak, olyat, ami várhatóan nehezebb és veszélyesebb lesz, mint az előző kettő volt.

Hetedik fejezet

Tinédzser korában Juno mindig arról ábrándozott, hogy pilóta lesz, Coruscant állandóan zsúfolt légterében fog röpködni, és fontos személyeket szállít majd egyik tárgyalásról a másikra; úgy képzelte, a lézerágyúja egy-egy jól célzott lövésével fogja lerobbantani az égről a rebelliseket.

Az, hogy a Külső Perem vidékén fogja hurcolászni Darth Vader bárdolatlan segédjét, meg annak diszfunkcionális droidját, nem tartozott az álmai közé – ahogy az sem, hogy védtelen bolygókat bombázzon, vagy hogy az apja megszakítsa vele a kapcsolatot…

Az élet furcsa dolgokat képes produkálni.

Amikor kiléptek a hipertérből, a kék-zöld Felucia magányosan lebegett a komor és üres fekete háttér előtt. Ahogy Juno aktiválta a normál hajtóművet, és helyesbített az irányvektoron, a bolygó betöltötte az elülső megfigyelőablakot. A pilóta megállapította, hogy minden rendben van, minden érték megfelelő, majd leállította a hajtóműveket, és hagyta, hogy a hajó nesztelenül keresztülhatoljon a planéta gravitációs mezőjén. A Felucia nem olyan rideg, isten háta mögötti világ volt, mint a Raxus Prime vagy a Nar Shaddaa; Juno tudta, ha túl nagy sebességgel közelítik meg a felszínét, ha a hajó túlságosan felforrósodik, meteorként izzanának az égbolton, és így jó néhányan tudomást szereznének az érkezésükről.

– A Feluciánál vagyunk – jelentette be.

A létfenntartó és kommunikációs rendszereket a másodpilóta helyét elfoglaló Proxy kísérte figyelemmel. Starkiller az ülések mögött, a mellén keresztbefont karokkal állt. Az arcát eltakarta a csuklyája, amelyet azután húzott a fejére, hogy elhagyták a Raxus Prime-ot. A hosszú út során alig szólalt meg, legfeljebb pár rövid parancsot adott ki, ügyesen kitért, valahányszor Juno beszélgetést próbált kezdeményezni vele. A nőt zavarta a dolog – korábban azt képzelte, sikerült áttörnie a magát erősnek és csendesnek mutató Starkiller burkán, sikerült megérintenie a zord külső alatt rejtőző embert –, de nem erőltette túl a dolgot, megmaradt a szakmai érintkezés szintjén. Igazság szerint erre kapott utasítást, ez volt a feladata, nem pedig az, hogy közelebb kerüljön utasához.

– Értékek? – kérdezte Starkiller.

– Nem látok nagyobb települést – mondta Juno, és Proxy egyik monitorára pillantott. – Viszont a kijelzők tele vannak élet jelenlétére utaló jelekkel. A bolygót teljes egészében befedi a növénytakaró. Fogalmam sincs, hol tegyem le a hajót.

– Majd én megmondom.

Juno érezte, feláll a tarkóján a szőr. Hátranézett, hogy mit csinál Starkiller, de csak annyit látott, hogy a fiú lehunyta a szemét. Látszólag semmi sem történt, de mégis beindulhatott valamilyen folyamat, mert a levegő mintha összetömörült volna Starkiller körül, és úgy nézett ki, mintha örvényleni kezdene. A fiú arca behorpadt, így még hangsúlyosabbá vált a szempillája és szájának érzékisége.

A pilóta érezte, felgyorsul a szívverése. Mély lélegzetet vett, és visszafordult a konzol felé. Bármit is csinált Starkiller, neki semmi köze hozzá. A hajó, a gépek – ezekkel kell foglalkoznia, nem pedig azokkal a különös képességekkel, amelyekkel Darth Vader és tanítványa rendelkezett. Kíváncsi volt, mi történik körülötte, ugyanakkor tisztában volt vele, időnként veszélyes lehet, ha az ember túl sokat tud. Érezte, ebben a helyzetben az a leghelyesebb, ha távol marad az eseményektől, és közömbösséget színlel.

Csak tedd a dolgod, Juno Eclipse!

Starkiller megremegett. Előredőlt, és a nő melletti térképmonitor egyik pontjára mutatott.

– Itt, az egyenlítőnél szállunk le.

– Tulajdonképpen mi van ott?

Starkiller kifújta a levegőt. Juno az arcán érezte lélegzetének forróságát.

– Ez az én dolgom. Aktiváld az álcaburkot, és tedd le ide a hajót.

Juno bólintott, és miközben előretolta a botkormányt, abban reménykedett, a fiú nem veszi észre, hogy a nyaka tövéig elvörösödött.

* * *

A Rogue Shadow beleszáguldott a bolygó felső légkörébe, legyőzte a sűrű, nagy páratartalmú levegő által okozott turbulenciát. Ez ugyan nem a Coruscant volt, de Junóban így is feltámadt a kíváncsiság. Az anyja halála előtt érdeklődött a xenobiológia iránt. Az apja ugyan nem örült ennek, ő azonban hihetetlenül érdekesnek találta ezt a tudományágat. A galaxisban elképesztően sok életforma létezett; úgy érezte, akár ezer életet is el tudna tölteni azzal, hogy valamennyit katalogizálja, aztán még ezret azzal, hogy megvizsgálja, mivé evolválódtak menet közben az alapnak tekinthető fajok. Később, ahogy jobban belegondolt, már nem találta annyira vonzónak ezt a munkát, de az új világok, az új élőlények, az új tájak látványa – most például a Felucia hatalmas gombaerdői és zölden csillogó tavai – még mindig izgalomba hozta. Ahogy végignézett a bolygón, ismét megdöbbentőnek találta a Felucia, a Nar Shaddaa és a Raxus Prime közötti kontrasztot. Ezen a világon pezsgett az élet – ezt már a növénytakaró elárulta. Apró fűszálak, gigantikus gombák, a talajon kígyózó indák, vastag moharétegek, és rovarok, rovarok mindenütt, minden mennyiségben… A felső atmoszférában annyi pollen és spóra keringett, hogy a műszerek alig boldogultak a mennyiségük mérésével. Aztán… A színek. Juno bármerre nézett, úgy érezte, a bolygó merényletet követ el a szeme ellen a rengeteg árnyalattal és színváltozattal.

Csodálatos! – gondolta, és a legszívesebben ki is mondta volna, de inkább megtartotta magának a véleményét.

A hatalmas gombák törzsei meginogtak és hajladozni kezdtek a közöttük elsüvítő Rogue Shadow által kavart szélben. Juno csak akkor használta a tolórakétákat, amikor elkerülhetetlen volt – még véletlenül sem akart kárt tenni a bámulatos őserdőben. De hol tegye le a hajót? Egyetlen csupasz talajfoltot sem látott maguk alatt. Megpróbált megfelelő helyet keresni, és közben érezte, hogyan fokozódik Starkiller türelmetlensége. Egyetlen lapos felületet sem talált, eltekintve a gigantikus gombák harminc-ötven méter átmérőjű kalapjától.

Ahogy jobban szemügyre vette őket, megállapította, hogy a gombakalapok olyan szilárdak lehetnek, mintha kőből lennének. Miért ne? – tette fel magának a kérdést. Hirtelen mozdulattal oldalra fordította a Rogue Shadow-t, és ereszkedni kezdett a legközelebbi óriásgomba teteje felé.

Óvatosan és nem túl nagy lelkesedéssel, de minden tudását latba vetve letette a gomba kalapjára a hajót. A landolótalpak rendben leértek, ám a hajótest hirtelen megremegett – az óriásgomba váratlanul megdőlt. A hajó csúszni kezdett, és vészesen az egyik oldala felé billent. A közelben álló gombák is hajladozni, bólogatni kezdtek, úgy viselkedtek, mintha viharba kerültek volna. Juno fokozta a tolórakéták erejét, és új pozícióba vitte a hajót. A gomba ezúttal nem dőlt meg, szilárdan állt. A hajó nem a kalap közepén, hanem az egyik széléhez közelebb helyezkedett el, de landoló talpai belekapaszkodtak a szivacsos anyagba, és megtartották a súlyát. Juno leállította a tolórakétákat, a biztonság kedvéért várt vagy öt másodpercet, de amikor semmi sem történt a normál hajtóművet is kikapcsolta. Hátradőlt az ülésben, és megtörölte verítékező homlokát.

– Hú! – sóhajtott fel. – Ilyet nem tanítottak az Akadémián.

– Ereszd ki a rámpát! – mondta Starkiller. – Itt várj meg!

– Itt tényleg nem sok mindent csinálhatunk, és…

– Csak várj!

– Én…

Starkiller már elhagyta a pilótafülkét. Juno a szkópokon keresztül kinézett, és felfedezte a fiút, aki lazán leugrott az óriásgomba tetejéről, és vörös pengéjű fénykardját készenlétbe helyezve bevetette magát az erdőbe.

Juno felsóhajtott, és a nadrágjába törölte izzadó tenyerét.

– Nos, Proxy, megint kettesben maradtunk.

– Igen, Eclipse kapitány! – A droidra a jelek szerint nem gyakorolt hatást gazdája furcsa viselkedése. – Ha kívánja, megkezdem a rendszerek átvizsgálását.

– Az remek lenne! – Juno nem állt fel, még mindig a kezét törölgette. – Mondd csak, Proxy, a gazdád mindig ilyen?

– Milyen, Eclipse kapitány?

– Mogorva. Zárkózott. A Raxus Prime-on párszor már úgy éreztem, mosolyog. Most viszont… Semmi. Mi lehet a fejében?

– A programozására vonatkozólag nem adhatok olyan információkat, Eclipse kapitány, amelyek helyességében száz százalékig biztos vagyok – felelte a droid meglepett pislogással. – Talán Vader nagyúr magyarázatot tudna adni önnek. Mindkettőnk rendszereit ő alakította ki.

Ez különös kifejezés volt.

– Ezt most hogy érted? Vader beprogramozta Starkillert?

– A gazdám már kisgyermekkora óta Vader nagyúr gondoskodását élvezi.

– Vagyis Vader olyan neki, mint az apja.

– A gazdám mesternek vagy tanítónak szokta szólítani Vader nagyurat – helyesbített a droid –, apának sosem.

Juno ebben egy pillanatig sem kételkedett. Vader, ahogy egy kiskölyköt dajkál? Túlságosan különös ahhoz, hogy igaz lehessen.

– És mi történt a valódi szüleivel? Honnan származik?

– Nem tudom, Eclipse kapitány.

– Sosem beszél a szüleiről?

– Úgy vélem, a velük kapcsolatos emlékeket törölték a primér memóriájából.

– És mi a helyzet a barátokkal? – Juno habozott, aztán mégis megkérdezte: – A barátnőkkel?

– A gazdám magányosan él – felelte a droid. – Vader nagyúr véleménye szerint ez elengedhetetlenül fontos a fejlődése érdekében.

– A fejlődése érdekében? Mégis, mivé akar fejlődni? – kérdezte Juno. Jedik gyilkosává, elmebeteg misztikussá, mészárossá – gondolta. Valahányszor eszébe jutott, hogy Starkiller milyen közömbösen hagyta sorsára a Nar Shaddaa fölötti TIE-vadász-üzemet, mindig kellemetlen érzése támadt.

– Valamennyien a gazdám urának szolgái vagyunk – mondta a droid olyan jelentőségteljesen, mintha emlékeztetni akarná a nőt a kötelességére.

– Úgy látom, Proxy, ebben a témában meglehetősen lényegretörő a programozásod. – Juno feltápászkodott az ülésből, lesimította az egyenruháját. – Maradj itt, innen folytasd a rendszerek ellenőrzését! Én végrehajtok egy gyors vizuális felmérést a hajótesten.

– Javaslom, legyen óvatos – mondta Proxy. – A Felucia számos életformája ellenségesen viselkedik az emberekkel szemben.

– Emiatt ne aggódj! – Juno kinyitott egy szekrénykét, amiből kiemelt egy BlasTech pisztolyt. A fegyvert gyakorlott mozdulattal a derékszíjába dugta. – Tudok vigyázni magamra.

– Az ön egyik elődje is pontosan ezeket a szavakat használta, mielőtt hátba lőtte egy corelliai fegyvercsempész.

Juno, aki már a pilótafülke ajtajához ért, hirtelen megtorpant. Nem tudta eldönteni, hogy Proxy kötekedni próbál, tréfál, vagy csak egy ártatlan megjegyzést tett. Énjének egyik része mindent tudni akart hét elődjéről, Starkiller hét korábbi pilótájáról, a másik, nagyobbik része viszont azt kívánta, hogy a droid soha többé ne hozza szóba őket.

– Te csak magaddal foglalkozz, Proxy! – mondta. – Ha nem tudnád, az urad urának is van egy ura.

– Igen, Eclipse kapitány.

Juno elhagyta a hajót. Néhány percen belül már másodszor égett az arca. Mi baja van? Elég egy halványnál is halványabb utalás arra, hogy kihallgatta a beszélgetést, amelyet Starkiller és Vader nagyúr folytatott a Császárral kapcsolatban, és neki annyi. Vége. Kész. Ha Vader ügynöke nem végez vele, majd megteszi ez a droid. Végül is jól értett a fénykard forgatásához, ezt már bebizonyította.

Talán ez történt a többi pilótával…

Lement a rámpán, és párszor rádobbantott a gomba kalapjára, tesztelgette a szivacsos anyagot. Egyre jobban haragudott magára. Igen, természetesen szerette volna elérni, hogy újra uralja a helyzetet, de ennek nem az a módja, hogy ostoba utalásokat tesz. Még akkor sem beszélhet így, ha a droid kezdte. Itt most nem tehet mást, kompetensnek és profinak kell mutatkoznia. Mindig is ezt csinálta, ostobaság lenne éppen most változtatni ezen a jól bevált stratégián.

Végül sikerült lecsillapodnia, és elkezdhette annak a feladatnak a végrehajtását, amit kijelölt magának: meg akarta vizsgálni a hajó külső burkolatát, ellenőrizni akarta, hogy nem szenvedett-e sérülést a durva leereszkedés során. A burkolat sértetlennek tűnt, csak néhány folt látszott rajta. Juno megállapította, hogy ezek a foltok a landolás során megközelített növényektől származnak; azoknak a ragacsos lövedékeknek a nyomai, amelyek segítségével a húsevő növények le szokták szedni a közelükbe kerülő rovarokat és más állatokat. Ez a felfedezés enyhítette a kellemetlen, zavaró izgalmat, a gyomorgörcsöt, amit Juno a landolás során érzett.

Az élet sokféle lehet – gondolta. – A változatosság kedvéért most ezzel foglalkozz!

Ámuldozva végigtekintett az erdőn, a növényeken, a gombákon, szemügyre vette a körülötte mozgó rovarokat és állatokat. Az élőlények közül sok gumiszerű és áttetsző volt, pórusaikból és a testükön lévő nyílásokból valamilyen folyadék szivárgott. Némelyik úgy feszült, úgy dagadozott, hogy Juno azt feltételezte, szétrobbannának, ha akár egyetlen ujjal megérintené őket. Mindegyik rendelkezett valamilyen védelmi eszközzel, fogakkal, agyarakkal, karmokkal vagy tövisekkel. Sok volt közöttük a vadász és a parazita. Juno hallotta a sűrű aljnövényzetben csörtető ragadozók bömbölését. A hangok többsége távolról érkezett, de olyan is volt, amelyiknek forrása közvetlenül a leszállóhelyként használt óriásgomba alatt mozgolódott.

Minél tovább figyelte a tájat és lakóit, annál többször gondolt a Callosra. Még sosem járt azon a bolygón, de az orbitális pályáról nézve az is éppen olyan zöldnek, élettel telinek tűnt, mint a Felucia. Lehet, hogy ott is voltak ilyen dzsungelek? Lehet, hogy ott is létezett az élet számtalan formája? Ahogy óvatosan megközelítette az óriásgomba kalapjának peremét, azon tűnődött, vajon itt hányfajta élőlény létezik, és hány volt a Calloson, mielőtt minden elpusztult? Ismét felerősödött benne a már jól ismert bűntudat. Hányingere támadt. Úgy érezte, az lesz a legjobb, ha visszatér a hajóra.

Mivel ennyire érzékenyen érinti az ügy, kapitány, új feladatot adok magának – mondta Vader.

A felrobbanó reaktor látványa örökre beleégett az elméjébe. A Fekete Nyolcas egység a tőle megszokott módon, sebészi pontossággal hajtotta végre a feladatot. A célpont fölé ereszkedtek, és kioldották a bombáikat, mielőtt a reaktor védelmi eszközei reagálhattak volna jelenlétükre. Valamennyi bomba célba ért. A lángoló gázok sűrű füstje az ég felé gomolygott. Ha a háborút lehet gyönyörűnek nevezni, akkor ez valóban csodálatos pillanat volt.

Nem érdekel a hálája. Eredményeket akarok, kapitány. Ez minden.

Ez most már teljesen világos volt Juno számára.

De ez sem változtatott semmin.

– Ellenőrzés befejezve, Eclipse kapitány! – jelentette a pilótafülkében tartózkodó Proxy a kommunikátoron keresztül. – Egyedül a tat deflektorpajzsán találtam egy kisebb rendellenességet.

Juno halk morgással jelezte, hogy vette az adást. Szinte biztos volt benne, hogy a pajzsok a Raxus Prime-on, a mágneses vonalak miatt sérültek meg, talán akkor, amikor a felszín fölött lebegő, sokszor robbanásveszélyes szemetet kerülgették.

– Mindjárt visszaérek, Proxy. Szedd elő a szerszámokat! Kijavítjuk a hibát, mielőtt Starkiller visszatér.

– Igen, kapitány!

Juno még egyszer körbenézett. A látványt csodálatosnak találta – még így is, hogy felidézett benne néhány fájó emléket. Az erdő, bár halálosnak és félelmetesnek tűnt, valójában borzasztóan sérülékeny volt. Talán úgy nézett ki, hogy több ezer évig megmaradhat, esetleg még magát a Császárt is túlélheti, de elég lenne egyetlen apró lépés a rossz irányba, és az egész megsemmisülne. Kidőlnének az óriásgombák, bomlásnak indulnának a növények, elpusztulnának az állatok; az egész mély, bűzös mocsárrá változhatna, amely legfeljebb arra jó, hogy olajjá vagy proteinpogácsákká finomítsák az anyagát. Ha rossz kezekbe kerülne, a Felucia egyetlen év alatt olyanná válna, mintha a Raxus Prime organikus párja lenne.

Ezen nem lehet változtatni, okosabb hát, ha az ember olyan dolgokra koncentrál, amiket nem lehet megölni – gondolta Juno. Például az olyan hajókra, mint a Rogue Shadow, és a hajókon működő rendszerekre. Az élettel és halállal kapcsolatos problémákat nem lehet megoldani egy csavarkulccsal, ráadásul ő nem rendelkezik elég erővel, elég befolyással ahhoz, hogy akár egyszer is próbát tegyen. Nem, semmit sem csinálhat, ebbe bele kell törődnie.

Nyolcadik fejezet

A növendék kitért egy újabb Erő-lövedék elől, amelyet a tőle jobbra elhelyezkedő feluciai harcos eresztett meg feléje, és válaszként visszaküldött egy recsegő, sistergő Sith-villámot. A harcos holtan zuhant a földre, de a háta mögött lévő bokrok közül két másik ugrott elő csontkardjaikat lóbálva, sajátos, főként torokhangokból álló nyelvükön ordítozva. A növendék felismerte az egyiket: az a nagydarab fickó volt, akit korábban már megsebesített. Tisztán emlékezett rá, és a sérülésére is, ám a harcos most mégis erőlködés nélkül, agresszív módon mozgott felé. A sebeit valószínűleg az a sámán gyógyította meg, akit ő pár perccel korábban életben hagyott. Megfogadta magában, ezt a hibát nem követi el még egyszer.

A csontkardok felfogták a fénykard pengéjének csapásait, a növendék azonban sokkal jobban tudta kezelni az Erőt, mint ellenfelei. Hárította a kissé esetlen telekinetikus támadásokat, a nem túl gyors energialövedékeket, nyugodtan és erőlködés nélkül kitért a rohamok elől – megpróbálta tartalékolni az erejét a rá váró valódi ellenféllel való összecsapásra.

Shaak Ti togrutai Jedi-mester volt, a Makashi és az Ataru fénykard-vívótechnikák kiváló ismerőjének számított. Öreg volt és erős, és minden bizonnyal ügyesen harcolt, ha ilyen sokáig sikerült életben maradnia. A 66-os rendeletet hosszú évekkel korábban fogalmazták meg, de a Birodalom területén még mindig érvényben volt. A növendék megfogadta, végre fogja hajtani a rendeletben megfogalmazottakat Shaak Tin; meg fogja ölni a nőt, amilyen hamar csak lehet.

Ám a Shaak Tihoz való eljutás kissé problémásnak bizonyult. A bolygó körüli pályáról Starkiller tisztán érzékelte a jelenlétét, pontosabban azt a torzulást az Erőben, ami csakis a nő közelségére utalhatott. A rendellenesség olyan volt, mintha egy test deformálta volna a tér-idő szövétnekét. A növendék nem számított rá, hogy a planéta felszínén ilyen sűrű Erő-áramlatokat fog tapasztalni. Az egész dzsungel pezsgett az Erőtől, a legkisebb spórától kezdve a leghatalmasabb rancorig mindenben benne volt, és nem hiányzott a feluciaiakból sem. Ők olyan természetességgel csatlakoztak rá az Erőre, ahogy az emberek lélegzetet vesznek egy oxigénben dús atmoszférában. Ez veszélyessé tette őket a Sith-növendék számára, aki azért érkezett a bolygóra, hogy összezúzza a rezsimet, amelyet Shaak Ti hozott létre a Felucián.

Shaak Ti úgy vette át a világ fölötti hatalmat, hogy kihasználta a világos és sötét oldal közötti természetes Erő-áramlást, és kizökkentette azt az egyensúlyából. A Felucián jelen volt a sötétség, de megmerevedett, gyengévé és elgyötörtté vált. A növendék megpróbálta felélénkíteni, megpróbálta ráébreszteni arra, hogy mi a valós, neki járó hely az univerzumban. A világos oldal már túlságosan régóta tartotta elnyomatás alatt a sötétet; éppen ideje volt átalakítani azt a szerkezetet. Shaak Ti meggyilkolásával ez nagyon szépen sikerülhetett.

Egy rancor mennydörgött keresztül az erdőn, egy feluciai ült a hátán. A rancor karmos lábaival széttiporta az útjába kerülő növényeket, és közben szimatolva kereste a növendéket, aki egyik gombakalapról a másikra ugorva úgy manőverezett, hogy a bestia lovasa fölé kerüljön. Amikor ez sikerült, a fénykardjával előrevágva leugrott. A feluciai fejét, nyakát és arcát – mint az összes többi harcosét is – valamilyen szerves anyagból készült, maszkos sisak védte. Valamilyen szinten képes volt ellenállni az Erőnek, ám Darth Vader növendékének támadását nem volt képes hosszabb ideig visszaverni.

Miután a feluciait harcképtelenné tette, a növendék egy Sith-villámköteget eresztett rá a rancorra. A bestia szeme úgy világított, mint egy városi jármű fényszórója. Nem bírta sokáig a megpróbáltatást, de mielőtt kimúlt, fájdalmasan és fenyegetően felüvöltött. A hangja végigvisszhangzott az erdőn.

A növendék leugrott a rancor hátáról, ledobbantott a földre. Mivel fentről, a gombák tetejéről felfedezte a tájékozódási pontot, határozottan indult el a megfelelő irányba. Egy keskeny folyó növényekkel benőtt partja mellett néhány buborékszerű objektum emelkedett, amelyek meghökkentő módon épületekre emlékeztettek – már ha lehet épületnek nevezni azt, amit egy óriásgomba törzséből faragtak ki. A gombatörzsházak közötti keskeny utcákon feluciaiak rohangáltak. Voltak közöttük olyanok, akik a védelmi eszközöket készítették elő, és voltak olyanok is, akik a hátasként használt rancorokat ellenőrizték. A jelek szerint harcra készültek. A növendék elhatározta, nem fog csalódást okozni nekik.

A folyó jobbra eső része az erdőben kanyargott tovább. A növendék megkerülte a rancor tetemét, hogy megtalálja a vizet. Menet közben kikerült még egy olyan bűzös savtócsát, amihez hasonlót már korábban is látott. Meglepte ezeknek a tócsáknak a létezése, mivel a jelek szerint nem valamilyen szennyeződés miatt keletkeztek, mint a Raxus Prime hasonló képződményei. Megtanulta, hogy okosabban teszi, ha távol marad az időnként a felszínre bukkanó buborékoktól, amelyek egészségtelen pukkanással váltak semmivé, olyan bűzt árasztva magukból, amelyet nem lehetett egykönnyen elfelejteni.

A folyó szélén az Erőt használta fel arra, hogy magához rendeljen egyet azok közül a lapos hátú vízparti bestiák közül, amilyeneken a feluciaiak lovagoltak. A lénybe egészen csekély értelem szorult, de hatalmas lábai alkalmassá tették arra, hogy kiváló és gyors hátas legyen belőle. Fél kézzel a páncélos testbe kapaszkodva, a folyó medrében maradva, a növendék elindította a bestiát a város felé. Menet közben csak azért állt meg időnként, hogy egy-egy villámot bocsásson azokra a feluciai őrökre, akik megpróbálták elállni az útját.

– Itt jó lesz – mondta a félig víz alá merült állatnak, ahogy a város határának közelébe értek. A bestia kimászott a partra, majd egyetlen ugrással a kocsonyás testű fák között álló masszív, kúp alakú szikla mellett termett, amely jó egy fejjel volt magasabb a növendéknél.

A növendék a sziklához szorította az egyik kezét, hogy megtámaszkodjon. Ekkor két meglepő felfedezést tett: a test meleget sugárzott, és nem kőből volt. Meglepetten, széles ívben felemelte fénykardját, és keresztben kettévágta a különös képződményt. A felső rész reccsenve zuhant le a földre; láthatóvá vált a test belseje, amelyet rostok és szerves anyagok alkottak. Csont – gondolta a növendék. Egy fog.

A lába alatt megremegett a talaj. A furcsa test csonkjához támaszkodott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. A város felől hangokat hallott: a feluciaiak riasztották egymást.

A növendék elméjében különös gondolat kezdett formát ölteni.

Egyelőre nem törődött vele, a fénykardját maga előtt tartva tovább haladt a város irányába. A közelébe kerülő növényeket levágva utat csinált magának a dzsungelben. A feluciaiak megpróbálták megállítani, de vaskos gombafatörzseket vágott hozzájuk, így sikerült távol tartania őket magától. Nézzétek, mire vagyok képes! – gondolta. – Az otthonaitokkal is ezt teszem, ha nem hagytok békén!

Az üzenet célba jutott. Nem ütközött újabb akadályba, nem közelített feléje senki, ahogy közeledett a falu határához. A körülbelül két kilométer átmérőjű, szabálytalan ovális alakú települést fal vette körül, amelyből több óriási fog emelkedett az ég felé. A fal előtt savval és folyékonnyá rohadt növényekkel teli árok húzódott; az árok előtt, mintha őrök lennének, óriási gombafák sorakoztak. Ez a rendszer bizonyára védelmet nyújtott a dzsungelben lakó támadók ellen, ám a növendék számára nem jelentett különösebb akadályt. Könnyedén átugrott az árok fölött, megérkezett a fal tetejére, és ugyanazzal a lendülettel levágta az egyik fog tetejét.

A talaj ismét megremegett. A fal mellett szemmel látható módon hullámzani kezdett a föld – olyan volt, mintha mozogna alatta valami. A fal tövében heverő hosszú, csőszerű képződmények – amelyekről a növendék úgy gondolta, indák vagy gyökerek lehetnek – váratlanul megremegtek, felemelkedtek és himbálózni kezdtek.

A falu főutcáján megjelent néhány feluciai. Nem próbáltak harcolni, gondolkodás nélkül bemenekültek a dzsungelbe.

– Szóltál nekik, hogy menjenek el, Shaak Ti? – kiáltott fel a növendék. Érezte a Jedi-mester jelenlétét. Shaak Ti a közelben volt, fényesen világított az Erőben, de mégis rejtve maradt; olyan volt, akár egy ablaktábla mögé állított lámpás a sötét éjszakában.

A növendék kiáltása végigvisszhangzott az üres utcán. A kérdésre nem kapott választ, a hangjára csak az egyik karcsú, magasra nőtt gomba tövében megkötött, háziasított bestia mordult fel. A növendék leugrott a fal tetejéről, és fénykardját készenlétbe helyezve elindult az utcán. Az épületek kerek ajtói és ablakai hívogatóan tárva-nyitva álltak. A helyiségekben biolumineszkáló növények kékes fénye oszlatta szét a sötétséget. A növendék tudta, hogy kredithegyekre tehetne szert, ha összegyűjtené az épületekben felhalmozott egzotikus növényeket és fűszereket, de nem foglalkozhatott ilyesmivel. Nem ezért jött erre a bolygóra.

– Shaak Ti! – kiáltott fel ismét, és körbenézett. Ahogy közeledett a falu közepéhez, egyre több óriásfogat látott. Ezek ugyan kisebbek és tisztábbak voltak, mint a korábbiak, nem nőtte be őket a moha és a penész. A jelek szerint kerítésként szolgáltak; ezek választották el egymástól a kerteket, a keskeny utcákat. A növendéknek furcsa gondolata támadt. Lehet, hogy a házakat építették fel a már meglévő fogak közé, és nem fordítva? Ez csak abban az esetben volt elképzelhető, ha a fogak valami gigantikus, a föld alatt terpeszkedő lényhez tartoztak. Biztosan ez volt a helyzet, máskülönben mi lehetne az oka annak, hogy a fogak közül sok befelé fordult, már-már vízszintesen állt, olyan szögben, hogy könnyen megsebezhette az óvatlan járókelőket.

A furcsa elmélet igazolódni látszott, amikor a következő sarkon befordulva a növendék megérkezett a falu közepének peremére, ahol egy hatalmas sarlacc-verem koncentrikus ínygyűrűin egy alak üldögélt. Nem érintették meg se a vaskos, hosszú nyelvcsápok, se a tűhegyes fogak, nyugodtan, lehunyt szemmel várakozott. Olyan mély meditációba merült, hogy még akkor sem nézett fel, amikor a növendék közelebb ért hozzá. Mintha észre se vette volna az érkezőt.

A növendék tudta, ez nem lehet más, csakis Shaak Ti. Az első néhány másodpercben nem hitt a szemének, de aztán az Erő segítségével kiszakított egy gombafát a sarlacc bőréből, és a nő felé hajította.

Shaak Ti az Erővel térítette el a feléje zúgó tárgyat, de közben a kezét sem emelte fel, éppen csak megmozdította az egyik szemöldökét.

– Árad belőled annak a gyáva Vadernek a bűze! – mondta, miközben kinyújtotta a lábait, és könnyedén felállt. Vörös bőrű arcát úgy vették körül szarvszerű montraljai, mintha valami gondosan kidolgozott, furcsa fejdísz részeit képeznék. A szeme körüli fehér, ovális foltok miatt valahogy csodálkozónak tűnt a tekintete, de a növendék egyetlen pillanatig sem hitte, hogy sikerült meglepetést okoznia neki. Olyan öltözéket viselt, mint a feluciaiak; minden egyes ruhadarabja növényi eredetű anyagból és csontokból készült. Az öve olyan mohos, élénk fénnyel csillogott, hogy feltételezni lehetett, a ruhái egy része még él. Csíkos, szalagokkal és függőkkel díszített lekkuja a hátán lógott.

A növendék kihívóan felemelte fénykardját, ám a nő még ekkor sem vette elő a fegyverét.

– A mesterem nem gyáva! – jelentette ki a növendék.

– Akkor miért te jöttél ide helyette? – kérdezte Shaak Ti bölcs mosollyal. – Légy üdvözölve az Ősi Veremnél, amely már időtlen idők óta az áldozatok bemutatásának helyszíne!

A növendék elmosolyodott. Hagyta, hogy dühe táplálja a gyűlöletet, amelyet a nő iránt, és minden olyan dolog iránt érzett, amit a Jedi képviselt. Amikor érezte, hogy a sötét oldal támogatja őt, tudati csápjaival előrenyúlt, megérintette a sarlacc elméjét, és rávette a szörnyeteget, hogy indítson támadást Shaak Ti ellen.

A sarlacc felüvöltött, de egyebet nem tett. Megtagadta a kapott parancsot. A növendék tudta, ezt a Jedi segítsége nélkül képtelen lenne megtenni.

Shaak Ti gúnyosan elmosolyodott.

– Felkészültél, hogy találkozz a végzeteddel?

A következő pillanatban felizzott a fénykardja. A levegőbe emelkedett, és pörögve, forogva a növendék felé száguldott. Már azelőtt vágott és szúrt, hogy lába leért volna a talajra.

A növendék végrehajtott egy hátraszaltót, és hárította a támadást. Meglepte a csapás ereje; kénytelen volt hátralépni előle. A csuklyája beleakadt a sarlacc egyik fogába. Türelmetlenül rántott rajta egyet; nem érdekelte, hogy az anyag elszakad, nem akarta, hogy ez az ostoba apróság megakadályozza a védekezésben. Shaak Ti fénykardjának pengéje kéken cikázott kettejük között. A növendék ismét hárított – tudta, amíg nem nyeri vissza az egyensúlyát, ennél többet nem tehet.

Felugrott a levegőbe. Átszökkent a nő feje fölött; a sarlacc pofájában a második agyarsorra érkezett meg. Innen ismét elrugaszkodott, megpróbált kitérni – nem akarta, hogy a Jedi feljebb, vagyis előnyösebb pozícióban legyen, mint ő. Shaak Ti követte, és közben olyan vágás- és szúrássorozatot zúdított rá, hogy alig bírt védekezni.

A növendék kétségbeesetten megidézett egy Sith-villámot. Az energiacsóvát a sarlacc testébe irányozta. A bestia elbődült és megremegett, akaratán kívül lélegzethez és kedvezőbb pozícióba juttatta a növendéket.

Shaak Ti jobb lába megcsúszott, de könnyed, elegáns mozdulattal pózt váltott, és kitért a növendék pengéje elől. A fiú kardjával széles ívben maga elé csapva utánavetődött.

A harc a sarlacc középső gyűrűi körül folytatódott; a csapásokat és ellenvágásokat a bestia bömbölése kísérte. A növendék fogakat vágott le, és a szilánkokat ellenfele fejéhez vágta. Shaak Ti válaszként még inkább az irányítása alá vonta a sarlacc tudatát, és rábírta, hogy a nyelvcsápjaival a fiú felé csapdosson. A növendék kitért a nyúlványok elől, és tovább harcolt.

Egyre lejjebb, egyre mélyebbre jutottak, egyre közelebb kerültek a lény hatalmas pofájához. A levegőt nehézzé, sűrűvé, elviselhetetlenné tette a sarlacc gyomrában bomló hús, és az emésztési melléktermékek bűze. Valahányszor a bestia bömbölt egyet, undorító, forró levegőhullámok csaptak a küzdőkre. A növendék egyszer csak azon kapta magát, hogy nincs több fog, amit levághatna, ezért Sith-villámokkal és a fénykard döféseivel próbált fájdalmat okozni a sarlaccnak, hogy annak vonaglása kibillentse Shaak Tit az egyensúlyából. A sebekből kifröccsenő sűrű nedvek csúszóssá változtatták a bestia torkát, azt a felületet, amelyen a vívók mozogtak.

– Örökre nem tarthatod fenn ezt a helyzetet – mondta növendék harc közben.

– Te sem – felelte a nő. – Túl hamar elpazarlod az erődet.

– A sötét oldal energiája kimeríthetetlen.

– Valóban hatalmas erővel rendelkezel – mondta Shaak Ti elismerően –, de a lényeget még mindig nem érted. Világos, sötét… – Megállt, és elindított egy csapást a növendék feje irányába. A fiú alig tudta kivédeni a támadást. – Ezek csupán irányok. Ne légy ostoba, ne hidd, hogy bármi másra számíthatsz önmagadon kívül!

Mindketten a levegőbe emelkedtek. A növendék a nő lába felé csapott, de csak az egyik szalagját sikerült levágnia. A szalagdarab belecsúszott a sarlacc tátogó pofájába.

– Kímélj meg a filozófiától, Jedi! – vicsorgott a növendék. – Csak azért vagyok itt, hogy a véredet vegyem!

– És lehet, hogy ez sikerülni fog. Vagy inkább én veszem a tiédet?

Shaak Ti az utolsó három szó kimondásával egyidőben három vágást indított ellenfele irányába. Mindhárommal csak részben talált célba. Az első sistergő vonalat perzselt a növendék bal vállára. A második a mellkasára vágott ferde sebet, a harmadiktól pedig a jobb szeme folyt volna ki, ha az utolsó pillanatban egy kétségbeesett telekinetikus blokkal nem állítja meg a fénykard pengéjét. A növendék érezte, hogy megpörkölődik a szempillája és a szemhéja. A jobb szemével nem látott mást, csak valami félelmetes kékséget.

A nő zihálva hátratántorodott. Fénykardja leereszkedett, a tekintete is elhomályosult. A hasába fél méternyi vörös fénykardpenge mélyedt, azután hangos szisszenés hallatszott, és a penge tovább csúszott előre a testében.

A növendék elhátrált. Valósággal sokkolta, milyen közel került a halálhoz, és az is, hogy csak a szerencséjének köszönheti, hogy sikerült legyőznie Shaak Tit. Tulajdonképpen csak reflexszerűen emelte fel a fénykardját, amikor a nő rárontott; valójában Shaak Ti nyársalta fel magát a pengére. Talán azt akarta elérni, hogy egyszerre, ugyanabban a pillanatban végezzenek egymással?

A nő elernyedő ujjai közül kicsúszott a fénykard. A fegyver kattant egyet és deaktiválódott, majd belecsúszott a sarlacc pofájába. Shaak Ti nem látszott dühösnek, az arcán csak a fáradtság és a fájdalom jeleit lehetett felfedezni. Vörös bőre hirtelen elfehéredett.

A növendék a nő felé lépett, aki azonkívül, hogy ránézett, semmilyen módon nem reagált erre.

– Vader rabszolgája vagy – suttogta. – Hibázol, ha rápazarlod az erődet. Ennél sokkal több is lehetnél.

– Sosem veszel rá, hogy eláruljam a mesteremet! – jelentette ki a növendék. Megdöbbentette, hogy Shaak Ti ilyen átlátszó módon próbál trükközni. Ez lenne a mélypont, ahová egy Jedi eljuthat?

– Szegény fiú! – A nő arca megrándult. – A Sithek mindig elárulják egymást… Biztos vagyok benne, hogy ezt te is meg fogod tapasztalni… méghozzá hamarosan…

A szemében, mielőtt a pupillája felfelé fordulva valósággal eltűnt a koponyájában, szánalom tükröződött. A teste elernyedt. Elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt dőlve belezuhant a sarlacc pofájába. A növendék kelletlenül kinyújtotta a kezét, hogy elkapja, de túl lassúnak bizonyult. Egy másodperccel később már azt kívánta, bárcsak ügyesebb lett volna.

Az Erő energiájának robbanása ledöntötte a lábáról. A sarlacc őrjöngeni kezdett, csápjai a növendék felé csaptak, a száj felső része remegni kezdett. A bestia a jelek szerint el akarta érni, hogy a második préda is a bendőjébe jusson. A növendéknek minden ügyességét össze kellett szednie ahhoz, hogy kikerülje a csápokat. Nagy nehezen kimászott a mélyedésből, és visszajutott az utcára, a viszonylagos biztonságba.

Amikor kikerült a sarlacc nyelvcsápjainak hatóköréből, egy pillanatra végigterült a földön. Erősen zihált. A teste, a ruhája poros és véres volt, számtalan sebet szerzett, de élt. Lassan, vonakodva átvizsgálta a végtagjait; sebeket és vágásokat keresett magán, amelyek a feluciai nyirkos forróságban könnyen elfertőződhettek. Amikor ezzel végzett, a hátára fordult, és…

Feluciaiak gyűrűjében találta magát. Legalább ötvenen voltak: harcosok, sámánok, rancor-lovasok, valamivel hátrébb pedig szülők a gyermekeikkel, gombafarmerek. Az arcukat eltakarta a fejdíszük; a növendék nem tudta leolvasni róluk, mire készülnek, azt viszont megállapította, hogy az Erő sűrű, örvénylő áramlatokban kavarog körülöttük. Shaak Ti halála elszomorította őket, komoly hatást gyakorolt rájuk – a nő minden bizonnyal részesévé vált a bolygó energiaáramlatainak.

Nos, rendben van – gondolta a növendék. Shaak Ti volt a felelős a bolygón kialakult egyensúlyvesztésért. Most, hogy már nem élt, a sötét oldal talán képes lesz megerősíteni pozícióját, és visszatérhet az élet normális ritmusa.

Az egyik sámán a feluciaiak torokhangokból álló nyelvén elmorgott valamit, a többiek válaszoltak neki. A növendéknek fogalma sem volt, miről beszélnek. Fenyegetik? Esetleg köszönetet mondanak neki? A biztonság kedvéért a fénykardja aktiváló gombján tartotta a hüvelykujját.

Azután a feluciaiak szinte egyszerre megfordultak és elvonultak. Néhányan visszatértek a dzsungelbe, mások egyszerűen hazamentek. Egy perc múlva már éppen olyan üres volt az utca, mint korábban. A növendék egyedül maradt.

Kihúzta magát, végigment az utcán. Egy kicsit húzta a jobb lábát. Nem érdekelte, mit gondolnak a bolygó lakói. Teljesítette a küldetést. Ideje volt, hogy hazatérjen.

Kilencedik fejezet

Starkiller visszafogottan ugyan, de örült, amikor visszatért a Rogue Shadow-ra. Határozottan vidám volt, bár úgy nézett ki, mintha egy rancorral kellett volna megbirkóznia. Az uniformisa tucatnyi helyen elszakadt; kisebb sebeiből vér szivárgott, A tekintete azonban olyan élénk volt, amilyennek Juno még sosem látta. A Rahm Kotával vívott párharc után zárkózottá, töprengővé vált. Miután végzett Kazdan Paratusszal, tovább fokozódott a komorsága. Most viszont… Nem, azt nem lehetett elmondani róla, hogy repesett a győzelme miatt érzett boldogságtól, de ehhez állt a legközelebb. Látszott rajta, arra készül, hogy tesz valami fontos dolgot. Juno el tudta képzelni, mi lehet az.

Miközben Starkiller teljesítette a küldetését, és Proxy – arra hivatkozva, hogy ellenőrzi a javítást, amit Juno hajtott végre a pajzson – elhagyta a hajót, a nőnek végre lehetősége nyílt arra, hogy elhelyezzen egy apró kémegységet a hajó apró meditációs kamrájában.

Valamivel később, amikor Starkiller visszatért, és a droidjával együtt bevonult a kamrába, Juno átsietett a pilótafülkébe, a fülére húzta a kommunikátorát, és óvatosan figyelni kezdte a fiút.

Starkiller letérdelt a padlóra, lehajtotta a fejét, és összefűzte maga előtt a kezeit. Proxy előtte állt, hologenerátorai furcsán villództak a félhomályban, de amikor egy HoloNet adás elérte a hajót, megjelentek rajta a képek. A droid kísértetiesen magasabbá és termetesebbé változott; néhány másodperc leforgása alatt felvette magára Darth Vader köpenyes, sisakos alakját.

– Jelentést! – hallatszott a Császár legnagyobb bizalomnak örvendő szolgájának jellegzetes, kongó hangja.

– A küldetés teljesítve, mester.

A sisakos fej bólintott.

– Vagyis készen állsz arra, hogy mellém állj, és szembeszállj a Császárral. Azonnal térj vissza az Executorra! Végre mi fogjuk uralni a galaxist!

– Értettem, mester.

Vader vészjósló alakja megremegett és összezsugorodott, Proxy ismét önmagává változott. A droidon látszott, kényelmetlenül érzi magát valami miatt, de közben majd szétfeszítette a büszkeség.

– Gratulálok, gazdám! Úgy tűnik, hamarosan sikerül végrehajtanod a primér programodat.

– Igen. – Starkiller felállt, és mindkét kezét a droid vállára téve kihúzta magát. – Végre!

Proxy fotoreceptorai felragyogtak.

– Nos, ne aggódj, gazdám! Ennek ellenére továbbra is megpróbállak megölni.

Starkiller elmosolyodott, és már-már szeretettel nézett végig a droidon.

– Tudom, Proxy, tudom.

Megfordultak, és visszatértek a pilótafülkébe. Juno villámgyorsan kikapcsolta a poloskát. Mire Starkiller és Proxy megérkezett, már a konzol fölé hajolva ügyködött, és úgy tett, mintha teljesen lekötné a figyelmét a hiperhajtómű beállítása.

– Minden rendben? – kérdezte tőle Starkiller.

Juno úgy érezte, a háta mögött álló fiú tekintete behatol a koponyájába. Lehet, hogy Starkiller észrevette a poloskát? Tudja, hogy kémkedett utána? Lehet, hogy úgy olvas az elméjében, mint egy könyvben?

– Csak azon tűnődöm – mondta –, hogy innen most hová fogunk menni. Shaak Ti kivételes volt. Mostantól fogva rutinszerű lesz a munkád.

– Egy Jedi megölése sosem lehet rutinmunka – mondta Starkiller. – De kétlem, hogy még sokáig fogok ilyesmivel foglalkozni.

Juno észrevette a fiú hangjában a vidámságot.

– És mi lesz velem? Végeztünk egymással? Vissza kell térnem a standard bombázásokhoz?

– Ne aggódj! Gondoskodom róla, hogy megkapd a lehető legjobb ajánlásokat.

Köszönöm – gondolta Juno.

– Azt hiszem, ütőképes csapatot alkotunk. Kár, hogy nem maradhatunk együtt. – A pilóta hangját átitató aggodalom őszinte volt. Kár, hogy a Császár megbuktatását tervezitek… Ezzel rákényszerítesz arra, hogy eldöntsem, kihez vagyok hűséges.

Starkiller a nő vállára tette a kezét. Juno nem tudta eldönteni, hogy ez most biztatást kifejező gesztus, vagy csupán parancs, hogy maradjon csendben.

Hallgatott, bár szinte fájt az állkapcsa attól, hogy magában kell tartania félelmeit.

Amikor Starkiller visszatért a meditációs kamrába, hogy rendbe tegye magát (Proxyt a pilótafülkében hagyta, hogy segítsen a hajó irányításában), Juno furcsa módon nem megkönnyebbülést érzett, hanem valami különös ürességet.

* * *

Ez az érzés akkor is megmaradt, amikor a Rogue Shadow kilépett a hipertérből, és megérkezett a Scarl-rendszerbe, ahol a félig kész Executor tartózkodott. Juno a hosszú utazás során semmit sem határozott el, egyetlen döntést sem hozott, még mindig nem tudta, hogy közvetlen feletteseihez maradjon hű, vagy tegyen kísérletet arra, hogy figyelmezteti a Császárt az ellene szőtt összeesküvésre. A dilemma miatt görcsbe rándult a gyomra, de ez sem segített – nem találta a helyes választ. Végül arra a következtetésre jutott, hogy több információt kell szereznie.

Starkiller és a droid elhagyta a hajót; nyilván a Sötét Nagyúrhoz mentek, hogy jelentést tegyenek. Távozásukat követően Juno még idegesebbé vált. Amikor Starkiller a közelében volt, legalább szemmel tarthatta. Ki tudja, mit csinál majd, amikor nincs a hajón? Lehet, hogy valami őrültséget, amibe belebukik? Lehet, hogy mindenkit, a pilótáját is magával rántja?

Eszébe jutott az a különös jelenet, amelynek akkor volt tanúja, amikor a saját pszichológiai profilját kereste, ezért lezárta a hajó külső zsilipjeit, és végrehajtotta a hajótest integritásának ellenőrzését. Azzal, hogy a hajó rendszereit rákapcsolta a hangár komputereire, sikerült hozzáférnie mindenhez, ami a zászlóshajó adatbankjában volt. Azonnal hozzálátott a kutakodáshoz.

Nem volt könnyű dolga. Semmi értelme nem lett volna ugyanazt a rutint követni, amelyet előzőleg, azon az éjszakán használt; akkor véletlenül sikerült eljutnia ahhoz a bizonyos kapcsolathoz. Úgy gondolta, több módja is lehet annak, hogy bejusson Vader titkos lakosztályába; a trükk lényege az volt, hogy megtalálja azt a kapcsolatkaput, ami éppen nyitva van, hogy rá tudjon állni arra a jelsorozatra, aminek hátán majd keresztüljuthat a biztonsági torlaszokon. Ha ez sikerül, remélhetőleg még többet fog megtudni Darth Vader és Starkiller terveiről.

Végül a telemetrián keresztül sikerült rábukkannia egy járhatónak tűnő logikai csatornára. Vader a jelek szerint figyelemmel kísérte a kövér, vörös nap környékét; Juno nem tudott választ adni arra, hogy ezt miért tette.

Amikor aztán egy sor hipertéri szignatúra hullámzott végig a vákuumon, kezdte érteni a dolgot. Három csillagromboló és tucatnyi kisebb hajó érkezett valahonnan, zavaró gyorsasággal villantak bele a normál térbe.

Juno mellkasában jeges érzés áradt szét, amely körbefolyta és összeszorította a szívét. Remegő ujjakkal törölte a képet, és amilyen gyorsan csak tudott, ráállt a biztonsági rendszerre.

* * *

A növendék egy hosszú percig mozdulatlanul állt a mester szobájához vezető folyosót lezáró vastag ajtó előtt. Megpróbálta összeszedni magát; megpróbálta belehelyezni magát az Erőbe. Feltámadt benne az ambíció: elképzelte magát, ahogy ott áll a mester mellett, ahogy ketten lecsapnak a Császárra. Az évek során nem először jelenítette meg magának ezt a jelenetet, már látta magát, ahogy feljebb, egészen magasra emelkedik a ranglétrán, miközben Vader nagyúrból Császár lesz, és uralja a Coruscantot meg a galaktikus korona többi, drágakövekre emlékeztető világát. Ó, milyen csodás dolgok várnak rájuk a Császári udvarban! Milyen bámulatos új célokért kell majd küzdeniük!

A kiképzés során azonban megtanulta, hogy kell egyensúlyozni a hatalomvágy és az önmegtagadás között. A lényeg, mint minden más egyébnél is, a kontroll volt. A lehető legjobb színben akart feltűnni a Sötét Nagyúr előtt, mert tudta, ha ez nem sikerül, sosem fognak valóra válni az álmai.

– Valami gond van, gazdám? – kérdezte Proxy, aki szokás szerint mellette, kissé mögötte helyezkedett el.

– Nem, semmi – felelte a növendék.

Kihúzta magát, és megmozdította a kezét. A vastag ajtó félrecsúszott. A növendék elfojtott egy mosolyt, és magabiztosan belépett Darth Vader belső szentélyébe.

Döngő léptekkel vonult végig a fémfolyosón, lépteinek zaja visszhangot keltett az ismerős helyiségben. A széles megfigyelőablak túlsó oldalán a vörös nap bámult rá. A csillagromboló-flotta és a támogató hajók úgy vették körül a mester zászlóshajóját, mint dögevők a tetemet.

Darth Vader nem fordult meg.

– Megérkezett a Császár flottája – mondta.

A növendéknek összeszorult a torka. Közelebb ment a mesterhez, hogy kinézzen a megfigyelőablakon. Az egyik tenyerét mosolyogva a vastag acélüvegtáblához szorította. Végzet…

– Te hívtad ide őt. – Érezte a hangjában remegő izgalmat. – Mikor csapunk le rá?

– Nem én hívtam ide. – A mester mély hangjában nyoma sem volt fenyegetésnek, figyelmeztetésnek; semmivel sem utalt arra, aminek hamarosan be kellett következnie.

Darth Vader fénykardja váratlanul, haragos sziszegéssel aktiválódott; a penge közvetlenül a vörös nap mellett tükröződött az ablakban.

– Az ügynökei idáig követtek téged.

A növendék már kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de abban a pillanatban, ahogy mozdult, hogy megforduljon, a mestere pengéje keresztülhatolt a hátán. A fiatalabb férfi szeme elkerekedett a döbbenettől, ahogy a gyomrából előbukkanó fénykardra bámult. Elviselhetetlen fájdalmat érzett, amely erősebb és iszonyúbb volt minden kínnál, amit valaha átélt vagy elképzelt.

Darth Vader kikapcsolta a fegyvert – a fénykard pengéje eltűnt.

A növendék elfojtott sikollyal térdre rogyott. A látóteréből egyre nagyobb szeleteket foglalt el a sötétség, de erejét összeszedve megpróbált tudatánál maradni. Kétségbeesett, és semmit sem értett. Arra gondolt, valami borzalmas nagy tévedésről lehet szó. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie!

A mester fölötte tornyosult, szenvtelenül figyelte a fekete maszk mögül.

Darth Vader anélkül, hogy megfordult volna, intett Proxynak.

– Kezdd meg az adást!

– Igen, Vader nagyúr!

Proxy a Sötét Nagyúr mögött állva figyelemreméltó változáson ment keresztül. Pár másodperc múltán a Császár árnyakba burkolózó alakja jelent meg a helyén. A két Sith Nagyúr lenézett a növendékre, aki magatehetetlenül kapkodott levegő után a lábaik előtt.

– Mi a kívánságod, uram? – kérdezte Darth Vader.

– Elfelejtetted, hol a helyed, Vader. Azzal, hogy növendékként magad mellé vetted ezt a fiút, árulást követtél el ellenem. – A Császár hangja egyszerre volt nyers és hipnotikus. Sötét köpenyéből kinyúlt az egyik, karomszerű ujjakban végződő keze. – Most öld meg, vagy mindkettőtökkel végzek!

A növendék a mesterét bámulta; a fájdalom eltorzította az arcvonásait. Semmit sem tehetett annak érdekében, hogy megállítsa a vele történő borzalmat. Nem bírt kezet emelni a mesterére, aki felnevelte, aki azóta tanítgatta, hogy az eszét tudta, de arra sem volt képes, hogy némán elfogadja a halált.

– Ne tedd, mester! – zihálta. Megpróbált felállni, de kudarcot vallott. A látóterében egyre tovább duzzadozott a feketeség. – Együtt le tudjuk győzni őt!

– Rajta, Vader! Tedd meg! – mondta a Császár. – Sújts le rá, és ezzel bizonyítsd be irántam való hűségedet!

Darth Vader úgy nézett a Császárról a növendékre, mintha mérlegelni próbálná az alternatívákat. Hirtelen előrecsapott az Erővel; iszonyatos erejű telekinetikus hullámot bocsátott ki magából, amely hátralökte, és az egyik megfigyelőablakhoz préselte a növendék testét. Fülsértő reccsenés hallatszott; az ablak megrepedt.

– Ez az, Vader! – károgott a Császár. – Öld meg! Öld meg!

A növendék érezte, hogy mestere energiái még szorosabban ráfeszülnek a testére. Érezte, hogy a láthatatlan csápok elhúzzák az ablak közeléből. Egy pillanatig arra gondolt, hogy Vader nagyúr esetleg meggondolta magát, és mégis ellenszegül a Császár parancsának, de aztán az energia, amely legalább akkora volt, mint egy kisebb meteoré, ismét nekicsapta a megerősített üvegtáblának. Az üvegtábla kitört, a szilánkok a detonáció hatására kirobbantak a helyiségből. A növendék testét magába szippantotta az űr hideg vákuumja.

Utolsó kiáltását már senki sem hallotta. Nehéz takaróként borult rá a sötétség és a kétségbeesés, de ezúttal már egyik ellen sem próbált harcolni. Értelmetlen lett volna.

Számára minden véget ért.

* * *

Juno elborzadva, tátott szájjal, ujjait a kapcsolókon tartva, a Rogue Shadow pilótafülkéjéből nézte végig a jelenetet. Eszébe jutott, hogy talán az lenne a legjobb, ha felkészítené a hajót a gyors indulásra; érezte, ki kellene szállnia a rendszerből. Sejtette, hibát követ el, ha ezt nem teszi meg, de képtelen volt végrehajtani a feladatot – képtelen volt mindenre azonkívül, hogy figyeli az eseményeket.

A Sötét Nagyúr legbelső szentélyében vijjogni kezdtek a szirénák. Fájdalmasan éles fények villogtak a fémfalakon. Vader megragadta a hozzá legközelebb álló oszlopot – így sikerült megakadályoznia, hogy az űr magába szippantsa. Az örvénylés nem tartott hosszú ideig. Néhány másodperccel később – bár úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el közben – egy hatalmas fémlemez csúszott le a hajó oldalán, és lezárta a léket.

Levegő ömlött a helyiségbe. Vader légzőberendezésének zihálása elhalkult.

A nagyúr egyik fekete kesztyűbe bújtatott kezét a torkához szorítva visszatért a Császár hologramjához, és kihúzta magát.

– Bevégeztetett – mondta hideg, komor hangon.

– Te vagy a növendék, Vader – vicsorgott a Császár. – A szolgám vagy, a harcosom. Soha többé ne felejtsd el, hol a helyed!

Vader lehajtotta a fejét.

– Igen, mester.

A Császár hologramja megvillant, azután szétfoszlott. Proxy ismét a maga valójában állt a helyiségben. Szemmel láthatóan zavart volt. Vader nem foglalkozott vele, az egyik ablakhoz lépett. Kinézett az űrnek arra a pontjára, ahol a növendék teste néhány törmelékdarabbal együtt élettelenül hánykolódott.

Juno önkéntelenül a szájához kapta a kezét. Starkiller nem tett egyebet, csak a kapott parancsokat teljesítette. Ugyanúgy, ahogy ő a Calloson. Ennek ellenére elárulták, a szó legszorosabb értelmében hátba döfték, és ezt éppen az tette meg, akiben a legjobban bízott. Ez így nincs rendjén!

Kinyílt a hangár ajtaja; dobogó léptek közeledtek a hajó felé. Juno megkésve bár, de bontotta a vonalat, és megpróbált a saját problémájára koncentrálni. A Császár hajóin érkezett rohamosztagosok egy szakasza feltörte a Rogue Shadow titkos dokkjának zárját. Juno tudta, ez csakis azt jelentheti, hogy érte jöttek.

A szíve vadul vert a mellkasában. Felállt, lesimította fekete egyenruháját, megigazította a sapkáját. Miután megállapította, hogy a pisztolya nincs a keze ügyében, leeresztette a rámpát. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa magát, majd elindult, hogy szembenézzen a sorsával.

Második rész

A Birodalom

szolgája

Tizedik fejezet

A halál nem olyan volt, amilyennek elképzelte. Már az első pillanattól fogva tudatában volt annak, hogy mi fog következni – még akkor is, ha mindent töredékesen, ködösen érzékelt. Hol elvesztette, hol visszanyerte öntudatát, magatehetetlenül hánykolódott a felbecsülhetetlen méretű áramlatokon. Olyan erők hatására süllyedt le és bukkant fel ismét, amelyek természetéről semmit sem tudott. Csak annyit tehetett, hogy együtt sodródik az áradattal. Bízott benne, hogy ez a halálállapot sem tart örökké.

Figyelembe véve azt a tényt, hogy a teste már nem létezett, meglepően nagy és éles fájdalmat érzett. A kín úgy lappangott a tudata peremén, mintha emlékeztetni akarná őt valamire, valami fontos dologra, amiről megfeledkezett. Lehet, hogy ez egyfajta büntetés mindazokért a tettekért, amelyeket élete során elkövetett? Elképzelhető, hogy a Jedik, akiket lemészárolt, a halál utáni létben elfoglalt privilegizált helyükről próbálnak majd bosszút állni rajta?

Nevetséges! – gondolta. Attól függetlenül, hogy létezik-e egyáltalán halál utáni élet, ilyen privilégiumot nem kaphat mindenki. Az Erő világos és sötét oldala szerkezetüket tekintve azonosak voltak, csak éppen a hatásuk tért el. A növendék tisztában volt azzal, a Jedik nem okozhatnak neki olyan fájdalmat, amilyet ő okozott nekik.

Hangokat hallott, képeket látott, de egyik jelentését sem tudta igazán felfogni. Némelyik hang vagy kép ismerős volt – például az a jelenet, amelyben Proxy úgy vigasztalgatta, mintha kisgyerek lenne; pontosan úgy, ahogy éveken keresztül tette, miközben Darth Vader növendékeként elég idős nem lett ahhoz, hogy ne legyen szüksége ilyen dajkálásra. Aztán ott volt maga Darth Vader is, aki arra biztatta, hogy ölelje magához a félelmét, ne küzdjön ellene, és általa váljon olyan erőssé, akár egy hegy.

A látomások némelyike emlék volt, mint például az a jelenet, amikor arra kérte Proxyt, hogy láncolja le őt a sötétben, és addig ne adjon neki se enni, se inni, amíg pusztán az Erő segítségével nem sikerült összeszerelnie az előtte darabokban heverő fénykardot. Ezt a feladatot nem tudta végrehajtani, de a szenvedésből elég energiát merített ahhoz, hogy elhagyja legyengült testét, és elfogadja a sötét oldalt. Ehhez az emlékhez számtalanszor visszatért a halála után – azt követően, hogy Darth Vader végzett vele.

A végtelen hurkokban és spirálokban újra és újra érezte, ahogy a mestere fénykardja keresztülégeti a gyomrát; érezte a vákuum jeges érintését, amely kipréselte tüdejéből a levegőt.

A látomások közül sok olyan volt, amilyet nem élhetett át addig, amíg élt. Ismerős és ismeretlen személyek szerepeltek bennük, meghatározhatatlan helyeket látott, meghatározhatatlan korok eseményei zajlottak le előtte.

Látta, hogy…

…hogy Rahm Kota tábornok a Nar Shaddaa fölötti TIE-vadász-üzemben, a vezérlőközpont közepén áll. A szeme ép volt. Egyenes háttal, büszkén állt a legutóbbi győzelme után. Körülötte fegyveres lázadók mozogtak, a padlón halott rohamosztagosok feküdtek. Rahm Kota deaktiválta fénykardját, és parancsokat kezdett osztogatni.

– Zárják le a vezérlőközpontot, állítsák fel a holoprojektort, kapcsolják be! Az egységek szóródjanak szét, és verjenek vissza minden, ellenünk irányuló támadást!

– Igenis! – A lázadók szétszaladtak.

– Kota tábornok, itt van! – kiáltott fel egyikük.

Kota gyorsan a sebtiben bekapcsolt holovetítőhöz sietett, amelyen már megjelent egy vibráló kép. Ahogy meglátta a közeledő Rogue Shadow-t, zord mosoly jelent meg az arcán.

– Szóval végül mégiscsak sikerült előcsalogatnom a rejtekhelyéről… – A vetítő mellett álló lázadóra nézett, és hozzátette: – A tizenkettes hangárnál kapcsolják ki a védőpajzsot. Szóljon az embereknek, hogy készüljenek, foglalják el a helyüket!

– Értettem, tábornok úr! – A katona kisietett a helyiségből.

Látta, hogy…

…hogy Kazdan Paratus négy fémlábát mozgatva járkál a tanácsterem hulladékanyagokból megépített másában. A droidok kifejezéstelen, kísérteties tekintettel kísérték figyelemmel a mozdulatait.

– Nem pihenhetünk! – zihálta Kazdan Paratus. – Egyikünk sem pihenhet! Miért nem tudnak békén hagyni minket?

Megfordult, és úgy nézett Yoda mester mására, mintha a droid mondott volna neki valamit.

– Tessék, barátom? Mit mondtál? Ó, igen. Árad belőle a Sith-bűz… Igen. De mit keres most itt? Hát nem szenvedtem még eleget?

A paranoiás Jedi-mester folytatta az ideges járkálást. Deaktivált fénykardját egyik kezéből a másikba vette, mintha azon tanakodna, használja-e, vagy inkább mégse.

Látta, hogy…

...hogy Shaak Ti a Felucia gombadzsungelének mélyén, a szemét beárnyékolva figyeli az egyre lejjebb ereszkedő Rogue Shadow-t, amely egyelőre még nem volt egyéb, mint egy torzulás a bolygó felszínét ostromló fénysugarak között. Összeráncolta a homlokát, és a mellette álló zabrak nőre nézett, aki aggódva nézte a csillaghajót. Néhány feluciai harcos állt körülöttük, ők nyugtalan arccal a gombafákat, a dzsungelt fürkészték.

– Darth Vader ránk talált? – kérdezte a nő izgatottan.

– Lehetséges – felelte Shaak Ti. – Szedjétek össze a holmitokat, és rejtőzzetek el! Úgy, ahogy begyakoroltuk. Addig ne gyertek elő, amíg nem szólok!

A nő arca vörös lett a dühtől.

– De… Nem küldhetsz el! Engedd meg, hogy az oldaladon harcoljak!

– Egy Sith orgyilkos ellen? Nem élnéd túl. – Shaak Ti felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a tiltakozni próbáló nőt. – Kérlek, Maris! Menjetek el a temetőbe, és várjátok meg, míg szólok! Ezt az orgyilkost egyedül fogom elvezetni az Ősi Veremhez. A képességeidet majd máskor, más módon igazolhatod.

A nő dühös arccal, zokogva megfordult, és beszaladt az erdőbe.

Shaak Ti addig nézett utána, míg a növények összezárultak mögötte.

– Az Erő legyen veled, Maris! – suttogta.

Látta a múltat, legalábbis úgy gondolta, hogy a múlt az, amit lát. Eggyé vált az Erővel, és az Erő mindent látott, mindent érzett, minden élőlényben ott lüktetett. Visszatért annak a folyónak a forrásához, amely keresztülfolyt az egész galaxison, amely életet árasztott magából, amely menet közben összegyűjtötte és magával sodorta a holtakat. Az Erő áramlataiban forgott, és szemügyre vehette élete minden egyes aspektusát. Látta az eseményeket, és megértett belőlük valamit.

Néhány szilánk jelentését nehezebb volt felfogni.

Látta, hogy…

...hogy egy szomorú szemű nő álldogál egy kikötőre nyíló ablak előtt. A tájat, a letarolt erdőn túli vidéket figyelte. A távolban tüzes vonal nyújtózott az éjszakai égbolt felé, a bolygó fölött egy pont irányába, ahol apró fényfürt világított. Valahol a közelben egy asztromech droid mormogott halkan, gyászosan magában.

...hogy egy piszkos, rongyos férfi ül egy csontokból épített szoba egyik sarkában. Apró halolámpa világított előtte. A kezeit maga előtt tartotta, a csuklóit elektronikus bilincsek szorították egymáshoz. A levegőben a nyers hús jellegzetes szaga terjengett; a férfi undorodva elhúzta az orrát.

…hogy Darth Vader, a páncélozott létfenntartó szkafanderében – amelyet belül tucatnyi helyen csatlakoztattak a testéhez, a húsához –, egy iszonyatos ütközet után, a csatatéren áll. Körülötte, megcsavarodott, széttépett, szilánkokra hasított fémdarabok között halott, szétszaggatott testű rohamosztagosok feküdtek a véres földön. A mester megérintette egykori növendéke homlokát, amelyet most nem takart el a sisakja. Végigsimított a sebhelyeken, és megtántorodott.

– Halott – mondta Vader erőlködve. A hangja alig volt hallható sérült lélegeztető egységének folyamatos süvítése miatt.

Az árnyak közül a Császár lépett elő, odaállt Vader mellé.

– Akkor most sokkal hatalmasabb, mint bármikor!

Vajon ennek kellett volna megtörténnie akkor, ha szembeszáll a mesterével, ahelyett hogy ostobán és kábultan átadja magát neki, hogy hagyja fenekestül felforgatni az életét? A félönkívület halálhoz közeli állapotában a növendék nem tudott választ adni erre a kérdésre. Csak arra volt képes, hogy végignézze a jeleneteket, mintha valamilyen holodráma ködös, darabokra vágott részei lennének. Csak nézett, és közben abban reménykedett, hogy talán, ha majd még több részletet lát, sikerül majd megértenie valamit a jelenetekből.

A dolog azonban nem hogy egyszerűsödött volna, még bonyolultabbá vált. A fényen és a sötétségen túl, a múlton és a jövőn túl, az életen és a halálon túl ugyanazt az arcot látta, amelyet a Rahm Kotával vívott harc közben pillantott meg először. Az arcot, ami akár az ő időskori arca is lehetett volna – ha életben marad addig. Határozott, de mégis kedves arc volt, fekete haj keretezte. A szem meleg tekintetű és barna volt. A háttérben fegyverek és robbanások távolból érkező dörejeit lehetett hallani. Fák reccsentek és dőltek ki. Egy árny jelent meg a látótérben, mintha egy felhő takarta volna el a napot. A növendék égő vér és haj bűzét érezte; hallotta a jellegzetes sistergést, amellyel a fénykard belehasít az élő húsba.

– Fuss! Fuss, menekülj! – kiáltott fel egy hang.

Ő azonban nem futott el. Nem volt képes rá. Nem tudta, milyen álomba került, de abban biztos volt, hogy nem ereszti el őt. Csapdába került, valamilyen különös, mentális borostyándarabba záródott. Lehet, hogy csak képzeli az egészet? Vagy talán valami sokkal, sokkal komolyabbról van szó? Lehet, hogy valaki mondani próbál neki valamit?

Látta, hogy…

…hogy nem túl messze – vagy talán éppen az univerzum legtávolabbi peremén – Juno Eclipse iszonyatos fájdalmakat áll ki.

Tizenegyedik fejezet

Valójában nem is meglepetést, inkább megkönnyebbülést érzett, amikor végre felébredt.

Legalábbis először.

Az első jel, ami arra utalt, hogy visszatért a halálból, akkor mutatkozott meg, amikor valóban beállt a teljes sötétség. A látomások szétfoszlottak, és velük együtt eltűntek a hangok is. Egy bizonyos ideig – ez nagyon kellemes volt – semmit sem látott, hallott, semmire sem gondolt. Ekkor egyszerűen pihenhetett, nem kellett törődnie mással, csak azzal, hogy létezik.

Azután új hangok kezdtek beszivárogni a békés csendbe: vágópengék vijjogása, droidok halk bippegései és kattanásai, valami fröccsenő sistergés, amit valószínűleg valamilyen égető vagy perzselő szerszám adott ki, és még jó néhány vészjósló, felismerhetetlen nesz és zaj. A szíve összeszorult, amikor mindennél erősebben meghallotta a légzőkészülék jellegzetes sziszegését, és a levegővételek közötti, iszonyúan ismerős, halk kattanást.

– Vader nagyúr, kezdi visszanyerni az eszméletét – hallatszott egy mesterséges hang.

– Amíg nem fejeztem be, tartsák lekötözve!

– Értettem, uram.

Az egykori növendék dühöngeni kezdett a láthatatlan hevederek miatt, amelyek megakadályozták, hogy megmozdítsa a lábát – amit valójában nem is érzett. A hangok egy pillanatra elcsitultak, majd ismét felerősödtek, de ezúttal már valamilyen fény és egyéb érzet is társult hozzájuk. A növendék egy műtőasztalhoz kötözve feküdt egy jellegzetes műtő közepén. Teste különböző pontjaihoz színes csövek és vezetékek csatlakoztak, körülötte sötét gépek álltak, amelyek közül némelyik olyan magas volt, hogy megérintette a mennyezetet. Szögletes testű droidok mozogtak a közelében, amelyek hegyes vagy éles eszközökkel bökdösték, vizsgálgatták a testét.

Amikor hirtelen, minden előzetes jel nélkül valamennyi érzékszerve működni kezdett, Darth Vader ismerős sziluettje jelent meg fölötte. Nekifeszült a pántoknak, és dühödten felüvöltött.

– Te! – Habos nyál fröcskölt a szájából. Még sosem érzett ilyen dühöt. Tökéletes volt és vegytiszta, de olyan vad, hogy szinte teljesen lebénította. – Megöltél!

– Nem. – Vader közelebb hajolt, egyik kesztyűs kezét úgy tette a műtőasztalra, mintha ezzel a mozdulattal is ki akarná fejezni őszinteségét. – A Császár holtan akart látni, de én nem. Azért hoztalak ide, hogy újjáépítsenek. Ha a Császár tudná, hogy életben maradtál, mindkettőnket megölne.

A növendék felnézett a kifejezéstelen maszkra, és a nyakát tekergetve próbálta távolabb húzni tőle a fejét. Lehetséges volna? A memóriájába beleégett a Darth Vader árulásával és a fájdalommal kapcsolatos emlék. Amikor eszébe jutott a mester vörös fénykardpengéje, ahogy előbukkant a hasából, kis híján visszazuhant az öntudatlanságba. Kitartott, és közben eszébe jutott Shaak Ti utolsó néhány szava: „A Sithek mindig elárulják egymást…” Ebben most már ő is egészen biztos volt, de még ez sem jelentett semmit. Az elméjével kellett meghoznia a döntéseket, nem az érzelmeivel.

– Miért? – kérdezte. – Miért mentesz meg, ha ezzel veszélybe sodrod magad?

– Azért, mert te képviseled számomra az előnyt, amelyre szükségem van a Császár megbuktatásához. Ő parancsolt a kezemnek; meg kellett tennem, mielőtt felkészültünk volna. Most halottnak hisz. A te valódi erődet éppen az adja, hogy a Császár nem ismeri az igazságot. Igen, rendelkezel erővel, most már csak az a kérdés, van-e benned akarat a használatához.

– És ha nemet mondok?

Darth Vader hangja nyersebbé, a sziluettje pedig valahogy sötétebbé változott.

– Akkor meghalsz. Ez a labor megsemmisíti önmagát, és te elpusztulsz, ahogy elpusztulnak a fedélzeten tartózkodók is. Nem lesznek szemtanúk.

Az olyan dolgokban, amikben te is érintett vagy, sosincsenek szemtanúk – gondolta a növendék, de mivel egész életében szolgált, ezeket a szavakat nem volt képes kimondani. Lehunyta a szemét. Hirtelen nem tudta eldönteni, mitől fél jobban: attól, hogy Darth Vader ezúttal az igazat mondja neki, vagy attól, hogy mindenről, amit valaha hallott, kiderül, hogy hazugság volt.

A légzőkészülék érdes hangja még közelebbről érkezett.

– A Császár elrendelte a halálodat – mondta Darth Vader. – Csak úgy tudsz bosszút állni, ha csatlakozol hozzám.

Kinyitotta a szemét, és a maszkra meredt, amely mögött az az ember rejtőzött, aki végzett vele, és aki utána megmentette.

Csupán egyetlen dolgot választhatott, ha esélyt akart kapni arra, hogy később alaposan átgondolja a történteket. Csupán egyetlen módon dönthetett, ha lehetőséget akart adni magának arra, hogy később megváltoztassa a véleményét. Útelágazáshoz érkezett, de csak akkor maradhatott életben, ha az egyik irányt választja, mert a másik a biztos halálba vezetett.

– Mi a parancsod, mester? – kérdezte tompa, szenvtelen hangon.

Darth Vader kihúzta magát. Minden mozdulata elégedettségről árulkodott.

– A Császár a spionjai serege mögé rejtőzik. Minden mozdulatomat figyelik. – Az egyik kesztyűs kéz a műtőben serénykedő gépek irányába lendült. A droidok elhátráltak, a csövek visszahúzódtak. – Valamilyen módon el kell terelnünk a figyelmüket.

– Megnyomta az asztali konzol egyik gombját.

A növendék érezte, hogy szétnyílnak a testét leszorító hevederek. Lassan felült. A csuklóját dörzsölgetve végignézett a testén. Új ruha volt rajta, ami sokban hasonlított a mester öltözékére. A vékony páncélrétegeket fekete bőr borította. Vastag kesztyűje, nehéz csizmája és magas gallérja is volt. A közelben álló sebészdroidok egyikének vállára csuklyás, vörös szegélyes fekete köpenyt terítettek – a növendék feltételezte, hogy ez is az övé. A köpenyes droid egy fénykardot nyújtott feléje. Beletelt egy-két másodpercbe, mire a növendék rájött, hogy ez nem az a fegyver, amit addigi élete során használt. Nem, az a fénykard elsodródott az űrben, örökre elveszett.

Megfeszítette az ujjait. Erősebbnek, és valahogy… másnak érezte magát. A fájdalom eltűnt. Sokkal jobban érezte magát, mint korábban bármikor; olyan volt, mintha hónapokat töltött volna egy bactatartályban.

Ahelyett hogy töprengeni kezdett volna ezen, megkérdezte:

– Milyen figyelemelterelésre gondolsz? Valami merényletre?

A mestere megrázta a fejét.

– Egyetlen ilyen esemény nem fogja elég időre lekötni a Császár figyelmét. Össze kell állítanod egy sereget, hogy szembeszállj vele.

A növendék oldalra billentette a fejét.

– Megkeresed a Császár ellenségeit, és elhiteted velük, hogy a Birodalom megbuktatására törekszel. Amikor szövetségbe tömörítetted a lázadókat, az elégedetleneket, őket fogjuk felhasználni arra, hogy lekössék a Császár és a spionok figyelmét. Amikor ez megtörténik, lecsapunk.

A növendék végighúzta kezét a mellkasán. Úgy érzékelte az uniformisa simaságát, mintha új, a réginél sokkal jobb idegeket kapott volna. A terv jó volt. Működhetett.

– Hol kezdjem?

– Ezt neked kell eldöntened. A sorsod most már a saját kezedben van. Innen el kell menned. Most, azonnal. Proxyt megtarthatod, de minden szálat el kell vágnod, ami a múltadhoz köt. Senki sem tudhatja, hogy még mindig engem szolgálsz.

A növendék meghajtotta a fejét.

– Igen, mester!

– Most indulj! És ne felejtsd el, a sötét oldal mindig veled van.

Darth Vader teste megremegett, körvonalai bizonytalanná váltak. Egy másodperccel később már Proxy jól ismert alakja állt a helyén. A droid megtántorodott, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát.

– Proxy!

– Gazdám! Örömmel látom, hogy mégsem haltál meg. – A droid az egyetlen lehetséges módon fejezte ki érzelmeit: felragyogtak a fotoreceptorai. – Már attól tartottam, nem nyílik majd lehetőségem arra, hogy végrehajtsam a primér programomat. Arra, hogy én magam öljelek meg téged!

– Biztos vagyok benne, Proxy, hogy lesz rá alkalmad, ha egyszer kijutunk innen.

Proxy távolabb húzódott, és nyomkodni kezdte a legközelebbi terminál gombjait.

– Egyébként… Hol vagyunk?

– Úgy vélem, valahol a Dominus-rendszerben. Egyelőre feltérképezetlen hely.

– És ez itt micsoda?

– Ez az Empirical, gazdám. Vader nagyúr szigorúan titkos mobil laboratóriuma. Már hat standard hónapja itt vagyunk. – Proxy felnézett a terminálról. – Vader nagyúr valamennyi protokollomon elvégezte a frissítést. Mielőtt megöllek, gazdám, mindent el kell követnem annak érdekében, hogy segítsek neked eltűnni. Kívánod, hogy felkészítsem az indulásra a Rogue Shadow-t?

A növendék gondolkodni próbált. Megfeszítette a kezét; csodálattal töltötte el, hogy ismét egészséges. Az egész valahogy túlságosan jónak tűnt ahhoz, hogy igaz lehessen.

Zavaró gondolata támadt. Gyorsan lerántotta a kesztyűt a jobb kezéről, azután a balról is. Amikor megpillantotta a bőrt, megnyugodott. A saját bőre volt, nem valami szintetikus anyag. A saját ízületeit látta, nem mesterségeseket. A csuklója ugyanúgy mozgott, ahogy mindig, a körmeit szépen levágták. Csupán egyetlen furcsa részletet fedezett fel magán: a sebhelyei eltűntek.

A jobb kezével megérintette a mellkasát, a hasát. Arra az iszonyú sebre gondolt, amelyet a mestere okozott neki. Eszébe jutott, hogy az űr vákuumja milyen félelmetes pusztítást végezhet az emberi tüdő belsejében. A bactatartályok csodákat művelhetnek, de ennyire azért nem jók.

– Gazdám?

Felnézett Proxyra; pislogni kezdett.

– Mi? Ó! Nem tudtam, hogy a hajó is itt van.

– Itt van, gazdám. Ha nem lenne itt, hogyan mehetnénk el innen? – A droid hátralépett a konzoltól, és a kezével jelezve folytatta: – Rákapcsolódtam a fő hajó komputerére, és elkezdtem Vader nagyúr parancsainak végrehajtását.

A növendék bólintott. Kissé szórakozottá tette a gondolat, ami egy-két másodperccel korábban fogalmazódott meg benne. Hat hónapja van az Empiricalon, legalábbis Proxy ezt állította. A Rogue Shadow azonban itt van, és készen áll. Lehet, hogy nem a hajó volt az egyetlen, amely túlélte a katasztrófát, amit a Császár okozott a beavatkozásával?

– Proxy, Junóval mi történt?

– A pilótáddal, gazdám? Tudomásom szerint ő is az Empirical fedélzetén tartózkodik. Az egyik börtöncellában.

– Mi? Miért?

– Eclipse kapitányt árulással vádolják. – Proxy egy másodpercre elhallgatott; mintha a legmegfelelőbb szavakat kereste volna.

– Vader nagyúr határozottan megparancsolta, hogy vágj el minden szálat, ami a múltadhoz köt. Ugye, nem azt tervezed, hogy megmented a pilótádat?

A növendék bosszúsan visszahúzta a kesztyűit.

– Egyelőre fogalmam sincs, Proxy, hogy mit tervezek. Összpontosítsunk arra, hogy elhagyjuk ezt a helyet!

– Ahogy kívánod, gazdám. – Proxy lehajtotta a fejét. Visszalépett a konzolhoz, megnyomott egy nagy, piros gombot, azután az ajtó felé indult.

Hirtelen megrázkódott a padló; elvesztették az egyensúlyukat. A növendék a droid után nyúlt, és sikerült megakadályoznia, hogy elvágódjon. Aggodalmasan körbenézett a kiborg laboratóriumban. Vijjogni kezdtek a vészjelző szirénák.

– Riadó! – hallatszott egy hang az interkomból. – Hiba a navigációs rendszerekben. Ismétlem: hiba a navigációs rendszerekben!

Proxy megérintette a növendék vállát.

– Gyere, gazdám! El kell hagynunk ezt a helyet.

A növendék a droidra nézett, és egyszeriben mindent megértett. Ne maradjanak tanúk! Vader nagyúr parancsa egyértelmű volt.

– Proxy, mit műveltél?

– Módosítottam az Empirical pályáját. Hamarosan össze fog ütközni a Dominus-rendszer primér napjával – jelentette ki a droid közömbösen.

– De akkor mindenki, aki az Empirical fedélzetén tartózkodik…

– Vader nagyúr azt mondta, senki sem tudhat a létezésedről. Elég egyértelműen fogalmazott.

– De te ennek ellenére meg akarsz ölni engem.

– Nem, nem! Még rengeteg időd van arra, hogy elérd a Rogue Shadow-t.

A növendék lenyelte a felgyülemlő keserűséget. Nem Proxy tehetett a dologról, ő csak parancsot teljesített, de mégis, éppen ezzel nagyon kényes helyzetbe sodorta őt.

– Jól van, menjünk! Maradj a közelemben!

– Igen, mester!

A növendék furcsán meggyógyított kezével aktiválta a mesterétől kapott fénykardot. A penge pontosan olyan zöld volt, amilyen az emlékeiben. Rádöbbent, hogy Rahm Kota fegyverét tartja a kezében.

Proxy egy lépéssel lemaradva követte őt, ahogy a Rahm Kotá-val kapcsolatos gondolatokat félretolva a kijárat felé indult.

Tizenkettedik fejezet

Junót a vészjelző szirénák vijjogása térítette magához abból a hosszú, gyötrelmes rémálomból, amelyben a Calloson végrehajtott akcióról kellett jelentést írnia, de ezúttal nem Darth Vader-nek, hanem a fenyegetően mellette tornyosuló férfinak, az apjának, akinek hosszú orra úgy nyúlt előre, mintha az akasztófa felső ága lenne – mintha az ő hibáira akarna rábökni vele. Megpróbált azzal érvelni, hogy a küldetés végső soron sikeres volt. Minden egyes parancsot végrehajtott. Az apja erre azt felelte, hogy ez így nem elég jó. Nem elég jó, nagylány! Mikor fogsz már rájönni erre? Mikor hagyod abba a felesleges próbálkozást, hogy megmagyarázd azt, amit tettél?

Levegő után kapkodva riadt fel. A mágneses szerkezeten lógott, ahová az őrök mindennap feltették. Ez a rutin rosszabb volt, mint a kínvallatás. Ötóránként leszedték, ilyenkor tíz percen keresztül sétálnia kellett. Annyi vizet ihatott, amennyi belefért a gyomrába. Időnként ennivalót is kapott, de nem mindig. Amikor letelt a tíz perc, visszaemelték a mágneses szerkezethez. Széttárt karokkal függött, lába a levegőben lógott. Amióta megérkezett erre a helyre – még mindig nem tudta, hová került –, ugyanaz a nadrág, ugyanaz a trikó volt rajta.

Az őrök semmit sem mondtak. Annyit sikerült megállapítania, hogy megvetően kezelik. Persze, érthető: a Birodalom árulójának tartották, és úgy gondolták, nem is érdemel jobbat. Sikerült meglepetést okoznia nekik azzal, hogy még mindig életben volt. Azzal, hogy nem pusztult el, éppúgy koptatta a türelmüket, mint a készleteiket. Bizonyára jobb dolguk is lett volna annál, hogy vele foglalkozzanak.

Kétségtelen, hogy parancsot teljesítettek. Szó szerint, ahogy az a jó rohamosztagosoktól elvárható. Ez pedig azt jelentette, hogy valahol van valaki, aki azt akarja, hogy ő életben maradjon. Valaki, aki talán azt akarja, hogy szenvedjen, mielőtt elpusztul. Valahányszor eljöttek érte a rohamosztagosok, mindig arra számított, hogy kész, vége, elérkezett az idő, most aztán elviszik a vesztőhelyre, vagy ott helyben végeznek vele. Egyetlen lövés a fejbe, és kész… A legsötétebb pillanataiban arra gondolt, hogy ez is egyfajta szabadulás lenne.

Kiszáradt a torka, kicserepesedett a szája. Fájt a feje, fájt a karja. A bilincsek olyan erővel szorították a csuklóját, hogy már alig érezte az ujjait.

Ezúttal, amikor megszólaltak a szirénák, sikerült legyűrnie magában a kétségbeesést.

– Riadó! – bömbölte egy hang az állomás interkomjából. – Hiba a navigációs rendszerekben. Ismétlem: hiba a navigációs rendszerekben!

Juno felemelte a fejét, körbenézett. A börtönblokk középső helyiségének túlsó oldalán elhelyezkedő cellák üresen álltak. Az őrök éppen nem voltak jelen – valószínűleg azt próbálták kideríteni, mi indította be a riasztást. Juno tudta, ha egyáltalán van esélye arra, hogy kiszabadítsa magát, akkor most, ebben a felfordulásban esetleg eljuthatna az egyik mentőkapszulához, és örökre elhagyhatná az állomást.

Azután pedig…

Dühös csalódottsággal feszült neki a bilincseinek. Vékony karján kidagadtak az izmok. A csuklóján már több seb is volt a korábbi hasonló szabadulási kísérletek miatt. Már számtalanszor elmondta magának, hogy el fog jönni az a nap, amikor a mágneses szerkezet energiaellátása egy-két pillanatra megszakad, és akkor… Akkor képes lesz megszabadulni a bilincseitől. Úgy gondolta, hogy addig, amíg ez bekövetkezik, a feszegetés legalább arra jó, hogy edzi az izmait. A próbálkozás, ha hiábavaló is, meg a reménykedés még mindig jobb volt, mint azon gondolkodni, hogy mi történt vele, és mi várhat még rá.

Az állomás megremegett, és valahogy megbillent. Juno mozdulatlanná dermedt, de azután folytatta a próbálkozást. Fogalma sem volt, mi történhetett, de sejtette, hogy komoly a dolog. Hallotta, hogy a rohamosztagosok egymásnak kiáltoznak; a hangjuk elárulta, hogy bizonytalanok és egyre jobban kétségbeesnek.

– Miért nem nyílik ki ez a zsilipajtó?

– El kell jutnunk a mentőkapszulákhoz!

– A nyitószerkezet egyetlen biztonsági kódra sem reagál!

Az interkomból ismét felhangzott a rendszer aktualizált figyelmeztetése:

– Biztonsági lék a kilences szektorban. Zéta alany megszökött. Fegyverek energiaszintjét kábítóról élesre állítani!

– Ajaj, ez nem jó hír – jegyezte meg Juno egyik börtönőre. Még a sisakjába épített vocorder sem szűrte ki a félelmet a hangjából.

Junónak fogalma sem volt, kicsoda vagy micsoda lehet az a bizonyos Zéta alany, de elhatározta, nem fog magatehetetlenül lógni a falon, amikor az illető esetleg rátalál. Ismét rángatni kezdte a bilincseit, és úgy érezte, az egyik mintha gyengülni kezdene.

Két rohamosztagos jelent meg a látóterében, mindketten lövésre készen tartották a fegyverüket. Nem Junót vették célba, a folyosó másik vége felé fordultak.

– Hagyjuk a foglyot! – mondta az egyik. – Ki kell jutnunk innen!

– És mi lesz… vele?

– Dögöljön meg a többi kísérleti alannyal együtt!

A katonák megpróbálták kinyitni a börtönblokk folyosóját lezáró zsilipajtót, de nem jártak sikerrel: a vastag fémtábla meg se moccant. Dühösen abbahagyták a hiábavaló próbálkozást, és visszarohantak oda, ahonnan érkeztek. A folyosón lövések és sikolyok hallatszottak.

Juno folytatta az erőlködést, de a bilincsek nem nyíltak ki, nem is lazultak meg. Rádöbbent, hogy korábban csak azért érezte másképp, mert a csuklójából patakzó vér síkossá változtatta a fémpánt belső oldalát. Felmordult, és a fájdalommal nem törődve, még keményebben, még eltökéltebben kezdte rángatni a bilincseit.

– Az Empirical biztonsági rendszerei leállnak – jelentette be a hang. – A Birodalom szolgálatában álló személyek nyissák ki a zsilipajtókat, és induljanak a mentőkapszulák irányába!

A hajó ismét megremegett. Az interkomból hallatszó hang valamivel idegesebben folytatta:

– Valamennyi mentőkapszulát kilőtték. Üresen… Ööö… Várják a további parancsokat! Micsoda? – Az illetőt valószínűleg megszólította valaki, de ő elfelejtette kikapcsolni a mikrofonját. – Melyik őrült adott ilyen parancsot?

Az adásnak hangos kattanással vége szakadt. Juno közelében felerősödött a lövöldözés zaja; az állomás egyre hevesebben rázkódott. Az életüket vesztő rohamosztagosok halálsikolya erőt adott a nőnek, fokozódott benne az eltökéltség és az elkeseredettség. Ki akart szabadulni, mielőtt még rátalál az a valami, ami végzett a katonákkal, de hamar rá kellett jönnie, hogy képtelen nagyobb erőfeszítést tenni, mint addig.

Kimerülten, csüggedten elernyesztette a karjait. Ahogy magatehetetlenül lógott a bilincseken, beszívta a füsttől és vérszagtól sűrűvé vált levegőt. Egyre melegebb lett, ami semmiképpen nem lehetett jó jel. A falak megfeszültek, de ezt a változást már nem okozhatta egyszerű turbulencia. Ha valami szörnyűség történt, ha valamelyik rendszer felmondta a szolgálatot, és az állomás letért addigi pályájáról, a fémfalak átalakulását esetleg valamilyen hőhatás is okozhatta. Ez önmagában véve még nem volt veszélyes, de halálosnak bizonyulhatott, ha az állomás esetleg túlságosan közel kerül a hőforráshoz.

Felmérte a lehetőségeit. Kivégzik, az a valami végez vele, ami kiszabadult Vader laboratóriumából, esetleg élve elég. Egyik változat sem tűnt túl biztatónak. Ide jutott a hűséges szolgálattal eltöltött évek után, azok után, amiket a Birodalom nevében és parancsára végrehajtott. Pedig Palpatine hányszor, de hányszor beszélt az igazságról, a méltányosságról, meg arról, hogy számára a legfontosabb a közjó, az, hogy a Birodalom minden lakója nyugodtan, biztonságban élhessen! Juno úgy érezte, szilánkokra törtek a karrierjével kapcsolatos tervek, romba dőlt az élete, fabatkát sem ér az egész.

Eltűnődött, vajon az apja mit gondolna róla most, ha látná őt, ha meghallgatná a történetet, pontosabban: a történet általa hitelesnek tartott változatát. Hogyan is hihetett és bízhatott az apja egy olyan rendszerben, amely ilyen könnyedén és minden ok nélkül képes volt ellene fordulni? Mit lehet mondani egy olyan Császárról, aki halálra ítéli egyik alattvalóját, mert az engedelmeskedett a tőle érkező parancsoknak?

Ám Juno tudta, sosem lenne képes meggyőzni az apját arról, hogy higgye el az igazságot, és tudta azt is, sosem lenne képes beszélni neki azokról a kétségekről, amelyek a Callost követően fogalmazódtak meg benne. Azokról a kétségekről, amelyek már nem csak azzal voltak kapcsolatosak, ahogyan Vader az ügyet kezelte.

A hivatalos verzió szerint az anyja akkor halt meg, amikor véletlenül kereszttűzbe került. De mi van akkor, ha a Birodalom a Corulaggal és lakóival is éppen olyan kemény kézzel bánt, mint a Fekete Nyolcasok a Callosszal?

Képzeletben már vagy ezredszer jelent meg előtte a jelenetsor. A bombák célba érnek, rázuhannak a bolygó reaktorára, és nyomukban vakító tűzvirágok nyílnak a dzsungelben. Csak akkor vette észre a láncreakciót, amelyet az általa végrehajtott csapások indítottak be, amikor kifordult a menetből, és elindult vissza, a bolygó körüli pálya irányába. A telibe talált reaktor szennyező anyagokat bocsátott ki magából az atmoszférába, vegyszerek megaliterjeit fröcskölte ki magából, a föld alatti tartályaiból, és ez a mérgező eső visszahullott a bolygó lakóit ivóvízzel ellátó rendszert tápláló nyitott csatornákba. Juno kénytelen volt végignézni, ahogy a Callos élő, lélegző felszíne, mint valami lepel, visszahúzódik a szennyezett területektől. Ahogy felfedezte a pusztulás jeleit, valami jeges, émelyítő érzés áradt szét a gyomrában, a beleiben.

Ez az érzés még rosszabb lett, amikor visszatért a bázishajóra. Miközben a Fekete Nyolcasokhoz tartozó pilóták gratuláltak neki, egyre türelmetlenebb lett – látni akarta a hajó által összegyűjtött telemetrikus adatokat. Visszahúzódott a kabinjába, és onnan figyelte a halálos füsttömeg alatt lángoló reaktort. A sűrű gombafelhő alatt villámok cikáztak, amelyek újabb tüzeket gyújtottak, a tüzek következményeként pedig olyan anyagok szabadultak el, amelyek pusztító vegyi reakcióba léptek egymással. Az erőmű közelében lévő folyók felszínét nem sokkal később belepte a biológiai eredetű hulladék, amelynek nagyobb részét az elpusztult élőlények teteme tette ki.

Juno megpróbált uralkodni az érzésein és a hangján, amikor felhívta az egyik barátját, aki rendelkezett némi környezettudományos ismerettel. Az illető végigtekintette az adatsort, amelyből hátborzongó következtetést vont le.

– Beindult egy megállíthatatlan láncreakció – mondta. – Remélem, alaposan megnézted azokat az erdőket, amikor odalent voltál, mert hat hónap múlva már semmi sem lesz a helyükön. Ezek az erdők már soha többé nem élednek fel.

Elpusztítottak egy egész bioszférát… De miért? Ez nem csupán azért történt, mert a Callos lakói elég bátrak voltak ahhoz, hogy bizonyos kérdésekben ellent merjenek mondani a Császárnak. Nem is azért történt, mert ő vette a bátorságot, és bizonyos fokú irgalmat kért a bolygónak a művelet irányítójától, Vader nagyúrtól. A Császár ebben az esetben nem a renitenseket akarta megbüntetni, hanem elrettentő példával akart szolgálni.

Az elrettentő példákban mindig az a legszörnyűbb, hogy a megbüntetettek közül senkinek sem kell életben maradnia. Egy rom éppen olyan hatékonyan képes elmesélni egy történetet, mint egy szemtanú, talán még jobban is. A néma, halotti csend elhiteti az emberekkel, hogy a Császárnak sikerült még mélyebben belevágnia a sarkát a galaxis testébe; a csend valóban visszatartja azokat, akik hasonló dologra készülnek, mint a megbüntetettek.

Semmi tiltakozás. Semmi riasztás. Semmi figyelmezetés. Csapás és halál. Ennyi az egész. De… Mivé vált a Birodalom, hogy ilyesmire képes? Junónak egy-egy sötétebb pillanatban már az is megfordult a fejében, hogy a Birodalom mindig is ilyen volt.

Mielőtt végig tudott volna haladni ezen a gondolatmeneten, mielőtt bármiféle következtetést levonhatott volna, megérkezett Vader újabb parancsa, amelyből kiderült, új feladatot kapott, és jelentkeznie kell az Executor fedélzetén. Örült, hogy csinálhat valamit, hogy elterelheti valamivel a gondolatait az általa végrehajtott genocídiumról. A valódi érzéseiről senkinek sem beszélt; ostoba módon abban reménykedett, ha csendben marad, ha nem hívja fel magára a figyelmet, akkor nem fog olyan sorsra jutni, mint a Callos, mint azóta Starkiller, vagy mint esetleg annak idején az anyja.

Tisztában volt vele, hogy a Birodalom gépezete már számtalan életet eltiport, tönkretett. Időnként azzal nyugtatgatta magát, hogy az ő élete semmi ehhez a rengeteghez képest, hogy valójában jelentéktelen kis pont, és ha nem hajt végre egy bizonyos feladatot, akkor majd megteszik helyette mások. Ám mégis, a legsötétebb, reményvesztett órákban újra és újra feltette magának a kérdést: „Miért én?” Vajon mit látott meg benne a Sötét Nagyúr, ami miatt éppen őt találta alkalmasnak arra, hogy Starkiller mellett szolgáljon?

Hát, az biztos, hogy nem azért került kiválasztásra, mert tiszta volt a lelkiismerete, és nem is azért, mert mentes volt a bűntudattól…

– Megállj!

Felkapta a fejét. A lövések zaja közelebbről érkezett, mint korábban. A cella ajtaja előtt egy szétrobbantott droid testének fémcafatai repültek szét; a leszakadt karok és lábak vége még füstölt. Az állomás parancsnoka – Juno egyetlenegyszer találkozott vele, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, nem kedveli – másodszor is megpróbálta túlüvölteni a kakofóniát.

– Élve nem hagyod el ezt a hajót, laborpatkány!

A zajtömegből kivált egy ismerős zümmögés: valahol aktiváltak egy fénykardot. Juno felemelte a fejét, és megpróbált kilátni az ajtón túli részre.

Nem. Ez lehetetlen.

Egy rohamosztagos feje gurult el a cella ajtaja előtt. A nyakat szépen, simán vágták át: a sisak alsó részén csak egy vörös, nyakvastagságú folt látszott.

Lehet, hogy…?

Juno megrázta a fejét. Nem, biztos csak hallucinál. A meleg miatt, meg a levegőadagolás szabályozatlansága miatt. Már hosszú idő elmúlt azóta, hogy utoljára remélt; most nem mert ilyet tenni.

Ennek ellenére nem vette le a szemét a cella ajtajáról. Talán mégis téved…

Ezúttal nem bánta volna, ha ez a helyzet.

Tizenharmadik fejezet

A növendék keresztülhaladt a lézerlövedékek között, menet közben csak amiatt lassult le egy kicsit, mert magán kívül Proxyt is meg kellett védenie. A droid alkalmas volt arra, hogy párbajozzon vele, ám a Birodalom katonái elleni küzdelmet nem programozták bele. Ahogy a rohamosztagosok kisebb-nagyobb egységei előrenyomultak – hogy elfoglalják azon társaik helyét, akikkel a növendék már elbánt –, gyakorlatilag minden irányból egyszerre érkeztek a lövedékek. A katonák olyan elszántan harcoltak, mintha nem fogták volna fel, hogy milyen helyzetbe kerültek, mintha nem értették volna meg, hogy a rendszer napjába való belezuhanás valamivel azért mégiscsak fontosabb esemény számukra, mint az, hogy megállítsanak egy szökevényt.

A növendék, ahogy el-elcsípte a rohamosztagosok egymás közötti kommunikációjának foszlányait, fokozatosan rájött a komor igazságra: a katonák azért viselkedtek ennyire furcsán, mert féltek. Valahogy elterjedt közöttük a hír, hogy a Darth Vader által valaha létrehozott legiszonyatosabb lény szabadult el, egy olyan szörnyeteg, amely valamennyiükkel végezni akar, méghozzá valami rémisztő és förtelmes módon. A növendék sejtette, hogy a pletyka valójában óvintézkedés volt, abban az esetben lett volna haszna, ha ő esetleg visszautasítja a mestere ajánlatát. Starkiller rájött, bármelyik verzió mellett döntött volna, akár igent mond Darth Vadernek, akár nemet, mindenképpen harcolnia kellett volna azért, hogy lejusson az állomásról; mindenképpen küzdenie kellett volna azelőtt, hogy elgondolkodhatna a következő logikus lépésen.

Miután meghallotta a bejelentést, hogy a mentőkapszulákat kilőtték, méghozzá üresen, a növendék hátranézett a válla fölött a droidra, amely saját fénykardját forgatva próbálta hárítani a hátulról érkező lövedékeket.

– Proxy? Te lőtted ki azokat a kapszulákat?

– Természetesen, gazdám. Sosem árt az alaposság.

A növendék visszafojtott egy türelmetlen választ, inkább megkérdezte:

– Mennyi időnk maradt?

– Csupán néhány perc.

Proxy nem tűnt aggodalmasnak. A növendék azt kívánta, bárcsak ő is olyan magabiztos tudna lenni, mint a droid. Úgy gondolta, már éppen eleget harcolt a különböző kísérleti egyedekkel teli termekben, folyosókon, hogy eljusson ahhoz az átkozott mentőkapszulához, de még mindig számos folyosón kellett keresztüljutnia, míg végre elérhette az a zsilipkaput, amely a Rogue Shadow-ra nyílt. Megcsóválta a fejét, egy Sith-villámmal félresöpörte az útját álló két rohamosztagost, és továbbhaladt előre.

A börtönblokk folyosója széles volt, nehezen lehetett védeni, de egy szakasznyi rohamosztagos mégis itt próbálta megállítani őt. A katonák minden létező fedezéket kihasználtak, és egyszerre több irányból, rendszertelenül lövöldöztek – valószínűleg abban reménykedtek, hogy így sikerül kijátszaniuk őt. Hiába tették. Az új, zöld fénypenge meghökkentő hatékonysággal dolgozott. A növendék úgy érezte, eggyé válik a fegyverével; úgy érezte, mintha sosem következett volna be állítólagos halála. Erős volt és halálos.

Egy olyan eleven fegyver volt, amelyet Darth Vader azért alakított át, hogy lesújtson vele a Császárra és híveire.

A rohamosztagos szakasz vezetője káromkodva biztatta az embereit. Talán azt hitte, a durva szavak elterelik majd a szökevény figyelmét a védekezésről. A növendék ráeresztette a sötét oldal egy hullámát, amelyet a dühével még jobban felerősített, és egyszerűen félresöpörte maga elől az üvöltöző katonát. Most egy szimpla szakaszvezetővel tette, de érezte, hamarosan eljön az idő, amikor ugyanígy fog elbánni a Császárral is.

Amikor ezt az akadályt is megszüntette, nyugodt léptekkel továbbhaladt. Miután az utolsó rohamosztagossal is végzett, Proxy érintését érezte a vállán.

– Gazdám, siessünk! Nagyon gyorsan közeledünk a naphoz. A létfenntartó rendszerek bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot.

– Várj! – emelte fel kesztyűs kezét a növendék. – Mi a helyzet… ?

Körbenézett a cellákon, és megpillantotta a nőt. Junót mágneses bilincsekkel rögzítették a falhoz. A jobb csuklójából csöpögött a vér. Egy birodalmi uniformis elrongyolódott maradványát viselte. A haja kócos volt, a bőre piszkos. A szeme tágra nyílt a döbbenettől, amelyet a növendék és a pusztítás látványa okozott.

– Juno…

– Ez… – A nő erőlködve kereste a szavakat. – Ez tényleg te vagy!

A növendék tudta, mi zavarja a nőt. Juno nem tudta a nevén szólítani, mert… Mert nem volt neve.

– Gazdám – szólt közbe Proxy. Egyik fém kezével a helyiség távolabbi végében lévő zsilipajtóra mutatott. – Már majdnem ott vagyunk. Siess!

A szirénák hangja felerősödött, őrjítővé vált. A hajó megingott; a jelek szerint felmondta a szolgálatot a gravitációs kiegyenlítést végző rendszer. A levegőt alig lehetett belélegezni. A növendék tudta, ha most azonnal elindulnának, talán még lenne elég idejük arra, hogy beindítsák a hajót, és elhagyják vele az állomást. Talán…

Juno arca maga volt az eleven kétségbeesés.

A növendék nem mozdult. Lehet, hogy ez valami csapda? Ravaszságnak, álnokságnak egyetlen jelét sem látta a nő arcán. Nem látott rajta semmit, csak félelmet.

– Gazdám, siessünk! – Proxy megrángatta a növendék karját.

– Ez a nő most már az elmúlt életed része. Hagyd őt itt, ahogy Vader nagyúr parancsolta!

A növendék lerázta magáról a droid kezét. A döntést nem az agyával, a szívével hozta meg.

– Nem tehetem. Menj előre, és készítsd fel a hajót az indulásra! Amint tudunk, utánad megyünk.

– De gazdám…

– Csináld, amit mondtam, Proxy! Ez parancs!

A droid átrohant a zsilipajtón. A növendék közben deaktiválta fénykardját, és körbenézett – a mágneses zárak generátorát kereste. Ott kellett lennie valahol a közelben. Tudta, viszonylag nagy szerkezet lesz, hiszen valamennyi cella összes bilincsét el kell látnia energiával. A levegő egyre sűrűbbé vált, egyre inkább telítődött füsttel. A villogó fények nehezítették az összpontosítást. A falak mellett, a fémrácsok alatt vastag kábelkötegek kígyóztak. A növendék, amennyire tudta, követte őket, és eljutott a két ajtóval arrébb, a falra szerelt dobozhoz.

Nem volt ideje arra, hogy alaposan felmérje a helyzetet. A doboz nagyjából akkora volt, mint egy generátor. A növendék mindkét kezét felemelte, és villámokat eresztett a szerkezetbe. A doboz megfeketedett, a belsejéből sűrű füst tört elő. A kábeleken energiavillámok futottak végig, szikrák csaptak ki belőlük. Juno felől váratlanul fájdalmas sikoly hallatszott.

A növendék megváltoztatta a taktikáját: leállította a villámokat, ökölbe szorította kezét, és az Erő segítségével egyetlen mozdulattal letépte a dobozt a falról. A szerkezet belsejében felrobbant valami; csípős füst és törmelékdarabok töltötték meg a levegőt. Juno ismét felsikoltott, de ezúttal már megkönnyebbült volt a hangja.

A növendék berohant Juno cellájába. Ha nem használja az Erőt, semmit sem látott volna a sűrűn gomolygó füsttől, de így könnyedén rátalált a nőre.

Juno a remegő, folyamatosan rázkódó padlón térdelt, és megpróbált feltápászkodni, de nem igazán bírt. Amikor a füstből kibukkanva hirtelen megjelent előtte a növendék, mindkét kezével belekapaszkodott. A férfi segített neki felállni.

Amikor felemelte, a növendék nem is érezte Juno testének súlyát.

– Láttalak meghalni – mondta a nő, ahogy hitetlenkedve a növendékre meresztette a szemét. – De visszatértél.

A növendék úgy látta, az lesz a legegyszerűbb megoldás, ha ölbe kapja a nőt. Rohanni kezdett vele a zsilipajtó irányába.

– Van pár elintézetlen ügyem – mondta röviden. Igazából fogalma sem volt arról, hol kezdhetné a történetét.

– Vader? – kérdezte Juno, azután görcsösen köhögni kezdett.

– Miatta ne aggódj! – felelte a növendék. A zsilipajtó egy szűk köldökzsinór-folyosóra nyílt; a folyosó egyenesen a hajó kapujához vezetett. Szemből friss levegő érkezett. A falakból iszonyú forróság áradt. A növendék lehajtotta a fejét, és továbbrohant a biztonságot ígérő hajó felé.

– Rám sütötték, hogy elárultam a Birodalmat – mondta Juno.

– Sehová sem mehetek, semmit sem tehetek…

– Nem érdekel. Magam mögött hagyom a Birodalmat. – A növendék megpróbált biztatóan és magabiztosan beszélni. Azt akarta, hogy a nő kétkedés nélkül higgyen neki. – És szükségem van egy pilótára.

Ahogy beléptek a Rogue Shadow ismerős falai közé, Juno a férfi vállára hajtotta fejét. Amint bejutottak, a hajó zsilipkapuja azonnal bezárult mögöttük; a hajótesttől eltávolodott a köldökzsinór-folyosó.

– Üdv a fedélzeten! – hallatszott a droid hangja a pilótafülkéből.

A növendék úgy gondolta, Juno egyelőre nem lenne képes ellátni a pilóta feladatát, ezért előrekiáltott:

– Vigyél ki innen minket, Proxy!

– Igen, gazdám.

Működésbe léptek a normál hajtóművek; a hajó másodpercek alatt eltávolodott az állomástól.

Tizennegyedik fejezet

Juno a Rogue Shadow megfigyelőablakain keresztül figyelte a hátuk mögött eltűnő Empiricalt. Az átalakított cirkálóból megépített állomás hánykolódva sodródott a nap felé vezető pályán. Nem sokkal azt követően, hogy a Rogue Shadow kirepült a belsejéből, felizzottak külső pajzsai, a megfeketedett hajótesten pedig sárga hullámok futottak végig. Mivel nem volt levegő, ami táplálhatta volna a tüzet, a fém és a plasztik egyelőre csak olvadozott, ám abban a pillanatban, amint berobbant az egyik ablak, a hajó belsejében felcsaptak a lángok.

Juno aprócska fekete pontnak látta az állomást, amelyben hat teljes hónapon keresztül raboskodott. A pontocska hirtelen felizzott, azután eltűnt, egyszerűen semmivé vált. A robbanást alig lehetett észlelni, ennek ellenére megsemmisítette az Empiricalt. Juno kinyújtotta a lábait; boldog volt, hogy végleg megszabadult attól az átkozott állomástól.

Starkiller a másodpilóta, Proxy a pilóta ülésében foglalt helyet. Juno – akinek a csuklójára időközben hevenyészett kötés került – úgy kuporgott a hátuk mögött, mintha egyszerű utas lenne.

Túlságosan sokáig függött azon a falon, felakasztva, mint valami elfeledett nerftetem. Úgy érezte, ideje ismét irányítása alá vonni a saját életét.

– Kifelé az ülésemből! – mondta a droidnak. Nem felejtette el, hogy Proxy ott akarta hagyni őt a cellában, azt akarta, hogy ő is pusztuljon el az Empiricallal. Nem haragudott rá, tisztában volt vele, hogy a droid csupán a primér programjának megfelelően cselekedett, de ez még nem jelentette azt, hogy megkedvelte őt.

– Igen, Eclipse kapitány! – Proxy helyet cserélt a nővel, és halkan kattogni, zümmögni kezdett magában.

Juno remegő kézzel érintette meg a kapcsolókat. Heteken át erről a pillanatról álmodott, de sosem merte igazán elhinni, hogy valóra fog válni.

– Az úticélunk? – kérdezte Starkillertől.

– El innen.

– Rendben. – Juno beprogramozott egy random ugrást, azután hátradőlt az ülésében. A hipertér ismerős sávjai láttán összeszorult a torka. A heves érzelmek ellenére elmosolyodott. Hagyta, hogy a hajó biztonságba röpítse őket.

* * *

Két ugrással később elérkezett a beszélgetés ideje.

– A jelek szerint nem üldöznek minket. – Juno megkönnyebbülten tette félre a Rogue Shadow központi szenzorainak segítségével végzett űrszeletelemzés eredményeit. – Fényévekre vagyunk a legközelebbi birodalmi erőktől.

Starkiller, aki éppen a jobb alkarjára szerzett sebet próbálta kezelni, felnézett. Juno megnyugodva látta, hogy a férfi sebéből vér szivárog. Ahogy eszébe jutott, hogy Starkiller milyen sebet kapott egykori mesterétől, görcsbe rándult a gyomra. Sejtette, hogy a férfi testének bizonyos részei szintetikusak, de ránézésre képtelen lett volna megmondani, hogy melyek ezek. Ez az új öltözék szinte mindenét eltakarta.

– Akkor? Mi a gond? – kérdezte Starkiller.

Juno elpirult; még mindig abban reménykedett, a férfi nem képes olvasni a gondolataiban. Gyorsan félresöpörte az aggasztó gondolatot, hogy egy másikat vegyen elő helyette.

– Senki sem tudja, hogy létezünk, és azt sem, hogy mit tettünk. Az egész galaxis itt van előttünk, de… De mi az oka annak, hogy életemben először halvány elképzelésem sincs arról, hová menjek?

Ahogy ezt kimondta, összeszorult a torka. Kezdte felfogni, mit jelent az, ha valakit árulással és dezertálással gyanúsítanak.

Starkiller alaposan szemügyre vette a nőt. Juno érezte, ő a maga részéről sosem lesz képes olvasni a férfi gondolataiban.

– Remélem, van valamilyen terved. – Juno megpróbált belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba.

Starkiller bólintott, aztán lassan, nagyon lassan válaszolt:

– Két dolgot akarok, és egyedül egyiket sem érhetem el. Az első a bosszú. Mindent megteszek annak érdekében, hogy legyőzzem a Birodalom ellenségeit.

Juno bólintott. A Callosra és az apjára gondolt. Azután, hogy az Empiricalon végignézte, hogyan végez Starkiller a rohamosztagosokkal, nem kételkedett a férfi őszinteségében és képességeiben. Biztosra vette, hogy el fogja érni a céljait.

– Folytasd!

– A második: mindent meg akarok tanulni az Erőről, amire Vader nem tudott vagy nem akart megtanítani.

Juno az ülés karfájára könyökölt, és az öklére hajtotta az állát.

– Ha nem vigyázunk, a végén azon kapjuk magunkat, hogy a régi munkánkat végezzük: Jedikre vadászunk.

Starkiller a jelek szerint tudatában volt a helyzet iróniájának.

– Tudok egyről, aki még életben lehet. Proxy, mutasd meg az utolsó célpontunkról készült felvételt!

Mindketten a droid felé fordultak. Proxy testén felvillant egy hologram; egy pillanattal később magára öltötte Rahm Kota tábornok alakját.

Juno a homlokát ráncolta.

– Azt hittem, őt már megölted.

– Amikor harcoltam vele abban a TIE-üzemben, azt mondta, látja a jövőmet. Azt mondta, ő is részese.

Juno ezer léket fedezett fel Starkiller magyarázatán, de nem volt jobb ötlete.

– Ezek szerint visszatérünk a Nar Shaddaa-ra.

– Vissza.

Miközben Juno dolgozni kezdett a navigációs komputeren, Starkiller ellátta a sérüléseit. Akkor sem nézett fel, amikor átugrottak a hipertérbe. Juno ezt a bizalom jeleként értékelte.

Tizenötödik fejezet

Az egyik kétes hírű kocsma legsötétebb sarkában, arccal az asztalra borulva egy férfi feküdt – egy férfi, aki el akart tűnni. A Páraszoba különösen jó hely volt erre. Elsősorban ugnaughtok látogatták a helyet, de kedvelték a rodiaiak és az emberek is. Népszerűségét főként hosszú nyitva tartásának és a sarkaiban sötétlő árnyékoknak köszönhette. A levegője mintha sűrű, aromás függöny lett volna, amely csak akkor mozdult meg valamelyest, amikor egy-egy tántorgó vendég elhaladt valamerre. A zene éppen olyan hibridizált volt, mint a csaposok, akik komor képpel törölgették a zsírfoltos poharakat és a bárpultra kilöttyent folyadékcsöppeket.

Az asztalon heverő férfi válla mellett egy üres korsó állt, amiben korábban andoani sör volt. A fickó arcát nem lehetett látni; talán még volt annyi ereje, hogy elfordítsa, lefelé fordítsa. Amikor feltápászkodott, hogy igyon még egyet – ez az utóbbi néhány óra során egyre ritkábban fordult elő –, ügyelt arra, hogy mindig félrefordítsa az arcát, nehogy valamelyik vendég alaposabban szemügyre vehesse. A haja zsíros volt és csapzott, egykor valószínűleg nagy gonddal befont varkocsa meglazult, tincsek álltak ki belőle. A mocskos köntös, amit viselt, valahogy túlságosan nagy volt rá.

A Páraszobában senki sem ismerte őt, senki sem tudta, mit tett. Senki sem emlékezett rá, ki hozta el a Felhővárosba. Senki sem foglalkozott vele; a kocsma vendégei csupán arra vágytak, hogy hagyják őket nyugodtan iszogatni a következő műszak kezdetéig.

A férfi, aki el akart tűnni, hátat fordított a galaxisnak, ám a galaxis nem fordított hátat neki. Erőfeszítései ellenére mégis magára vonta a figyelmet. Érthető: a Bespinen nem sok mindenkinek voltak olyan sebei, mint neki, olyan pedig, aki ennek ellenére úgy tudott kitölteni egy pohár corelliai brandyt, hogy egyetlen csepp se ment mellé…?

A férfival kapcsolatban hamar szárnyra kapott a pletyka, amelynek lényegét röviden így lehetett összefoglalni: „Vigyázz, ez bajt hoz rád!”

* * *

A növendék lassan besétált a Páraszobába. Tekintetével a sarkokat kutatta, minden egyes arcot, alakot megvizsgált. A kocsma atmoszférájában érezni lehetett a rengeteg negatív érzelmet, de ezek között nem volt jelen a fenyegetés. Egy pillanatra minden szem feléje fordult, aztán egy idősebb, turcsi orrú, hatalmas pocakú ugnaught a feje fölé emelt egy poharat, és tósztot mondott a helybeli Ozz király tiszteletére. Az asztalánál ülők hangos purrogással helyeseltek neki. Ezt követően a vendégek figyelme az érkezőről ismét a korsókra és a pipákra irányult; tovább bámulták a chonrót.

A legközelebbi csapos megbillentette az egyik csápját. A növendék feléje mozdította a kezét, és arra biztatta, foglalkozzon inkább valaki mással. Nem akart inni. Más céllal érkezett. Csak a feladatra tudott gondolni, ami valójában a mester új tervének első valódi tesztje volt.

Hosszú utat tett meg, sok kockázatot vállalt, de még egyszer sem került olyan veszélyes helyzetbe, mint most; még egyszer sem volt ennyire fontos a feladat végrehajtása.

– Mi van, ha felismer téged? – kérdezte Juno aggodalmasan, mielőtt a növendék elhagyta a Rogue Shadow-t.

– Nem fog felismerni – felelte a férfi, miközben magában felidézte a tábornok kiégetett szemének és azoknak a sebeknek a látványát, amelyeknek már a nyoma sem volt jelen a kezén. A teste, hála Vader nagyúrnak, számos tekintetben megváltozott. Az Erő-szignatúra, amelyet a Nar Shaddaa fölött, a gyilkos küldetések során birtokolt, egészen más volt, mint amit most sugárzott magából.

Nyugalom. Magabiztosság. Remény.

A biztonsági kamerák felvételei szerint (Junónak sikerült ráállnia a rendszerre) Kota az elmúlt húsz percben meg se moccant. A növendék megkönnyebbülten látta, hogy a felvétel nem hamisítvány volt. A részeg Jedi valóban ott feküdt, ahol korábban, és nem látszott rajta, hogy észlelt valamit.

A növendék körbenézett a kocsmában, meggyőződött arról, hogy a vendégek figyelme valóban másra terelődött, már nem vele foglalkoznak. Belerúgott az asztalba, felriasztva ezzel Kotát.

A Jedi felkapta a fejét. Első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy már csak árnyéka egykori önmagának. Beesett arcát sűrű borosta borította. A fejére tekert, elkoszolódott kötések eltakarták szemgödreit.

– Kota tábornok?

– Fizettem ezért az asztalért – mondta Kota akadozó nyelvvel.

– Szóval, bárki is légy, takarodj innen!

– Kota tábornok, az egész galaxist tűvé tettem önért. A Nar Shaddaa-tól egészen a Ziostig…

– Ki vagy, fiam? – Kota összeráncolta homlokát. – Talán fejvadász?

– Nem egészen. De figyeltem magát. – A növendék közelebb hajolt a tábornokhoz, halkabbra fogta a hangját. – Azt hiszem, segíthetünk egymásnak, Jedi.

Kota elhúzta a száját, és a szemét fedő kötésre mutatott.

– Már nem vagyok Jedi. Azóta nem, hogy… ez történt velem.

– Nekem nincs szükségem a szemére, csupán az elméjére. Meg mindenre, amit a Birodalom elleni harcról tud.

Kota visszarogyott a székére. Inkább fáradtnak látszott, mint részegnek.

– Olyan nincs, fiam, hogy valaki harcol a Birodalom ellen, és győz.

Az ajtónál valami mozgolódás támadt; a növendék abba az irányba nézett. Hat rohamosztagos lépett be a Páraszobába. Az osztagot két kétlábú felderítő terepjáró lépegető kísérte; mind a két szerkezetet két-két goromba kinézetű ugnaught irányította. Az osztag vezetője elkapta a termetes kidobóembert, és kérdéseket tett fel neki. Társai eközben vizuálisan végigpásztázták a helyiséget.

A növendék magában elátkozta a Birodalom időzítését. Juno elfogta az egyik helyi besúgó adását, amelyben jelentést tett a rohamosztagosoknak Kota tartózkodási helyéről. A növendék azonnal elindult, de hiába: a jelek szerint nem sikerült időben kimenekítenie a tábornokot.

A növendék felsóhajtott, kihúzta magát, kézbe vette fénykardját, és beállt Kota meg a birodalmiak közé.

– Reménykedjen, tábornok, hogy ebben nincs igaza!

Az aktiválódó fénykard jellegzetes hangja elég erős volt ahhoz, hogy a helyiségben minden tekintet rászegeződjön a növendékre, aki maga elé tartotta azt a zöld pengéjű fegyvert, amely egykor azé az emberé volt, akinek az életét ő tette tönkre.

Kota arca úgy rándult meg, mintha valaki pofon vágta volna. Bevetődött az asztal alá. Ugyanabban a pillanatban a birodalmiak tüzet nyitottak. Néhány ugnaught felvisított, és fedezéket próbált találni. A gellert kapó energialövedékek ide-oda cikáztak a helyiségben. Poharak törtek össze, színes folyadék fröccsent szét. Lángra kapott néhány gyúlékony tárgy; az apró tüzek tovább fokozták a káoszt.

– Álljon fel, tábornok! – kiáltott hátra a növendék. – Lehet, hogy most rám lövöldöznek, de magáért jöttek ide!

Kénytelen volt a birodalmiakra és helybeli szövetségeseikre koncentrálni. A mechanikus uggernaughtokat erős páncélzattal és komoly fegyverekkel szerelték fel, de először mégis ezeket kellett harcképtelenné tenni. Az egyiket az Erő használatával egyszerűen félretaszította, a másodiknak túltöltötte az elektromos rendszereit. Közben egyetlen gondolatot sugárzott a rohamosztagosok felé: „Szóródjatok szét, bújjatok el!” A megpörkölődött ugnaughtszőr bűze még elviselhetetlenebbé tette a kocsma levegőjét. A kintről beszűrődő zajok elárulták, megérkezett a rohamosztagosoknak küldött erősítés.

Bárki is állt Kota tervezett elfogása mögött, az illető nem akart kockázatot vállalni.

– Jöjjön! – kiáltott rá a növendék a még mindig húzódozó tábornokra. – Kövesse a fénykardom hangját!

Hátat fordított Kotának, abban reménykedve, hogy az idős férfiban feltámadt a létfenntartás ösztöne, és képes vigyázni magára. Tudta, ha ez mégsem történik meg, kénytelen lesz lemészárolni a birodalmiakat. Ez önmagában nem jelenthetett gondot számára, de úgy kellett végrehajtania a feladatot, hogy közben nem tesz kárt az ártatlan szemlélőkben, a véletlenül ott tartózkodókban – az ilyesmit sosem tudná elfogadni az, akit Jedinek neveltek.

Miközben a kocsma hátsó ajtaja felé nyomult, kapcsolatba lépett a Rogue Shadow-val, és közölte Junóval, hogy gyors kimenekítésre lesz szüksége.

– Gondolom – mondta a nő –, oda kell érted mennem, ahol kitettelek.

– Ha nem lesz túlságosan forró a talaj, akkor igen. – A növendék rászakította a mennyezetet az egyik rohamosztagosra, majd a törmeléket telekinetikusan hozzávágta egy másikhoz. – Maradj a közelben, és várd a jelzésemet!

– Rendben. Juno kikapcsol!

A növendék a háta mögé nézett. Kota végre megmozdult. Úgy összehúzta magát, mint egy kábult bányászrák, de a kezét már kinyújtotta maga elé. A növendék bízott benne, hogy az Erő vele lesz, mivel ahogy kinézett az ajtón, megállapította, nem tudnak egykönnyen kijutni az épületből: az ajtó mögött, a raktárhelyiségben, a ládák és hordók mögött legalább húsz birodalmi katona állt lesben, ráadásul már felsorakozott néhány uggernaught is. Elég, ha egyetlen pillanatra lankad a figyelme, és minden elveszett.

Nem maradt idő a tétovázásra. Az Erővel szétrobbantott pár hordót, széttépett néhány ládát, megtöltötte a levegőt törmelékdarabokkal. Miközben a rohamosztagosok tüzet nyitottak rá, három lépéssel keresztülrohant a raktáron, és rávetette magát a legközelebbi uggernaughtra. Megvillantotta fénykardját, levágta a pilótát és a lövészt, majd az Erőt alkalmazva megfordította a gépet. Az uggernaught tüzet nyitott a társaira, amelyek szikrákat szórva hátrálni kezdtek.

A növendék előreugrott, hagyta, hogy az uggernaught tovább tántorogjon előre, és találomra tüzeljen. Kota nem igazán tudta tartani a lépést. A növendék elkapta az öregember karját, kirántotta a raktárhelyiségből, és végigvonszolta pár folyosón. A Páraszoba raktárdokkja ott volt a közelben. A növendék számított rá, hogy ott is rohamosztagosok várják majd őket, ennek ellenére nem tűnt lehetetlennek a Rogue Shadow-ra való feljutás. A dokk egyik oldala a felhős, aranyszínű égboltra nyílt. Egyetlen gyors Erő-ugrás, és máris célba érnek…

Amikor megpillantotta a rohamosztagosok között álló fekete köpenyes alakot, megtorpant. A köpenyes, amikor észrevette őt, bólintott fekete sisakos fejével, és aktiválta vörös pengéjű fénykardját. A rohamosztagosok letérdeltek és tüzet nyitottak.

A növendék csupán néhány másodpercre dermedt mozdulatlanná. A gyomra összeszorult, azután mintha elindult volna felfelé, a Bespin csodálatos egének irányába. Úgy érezte, ismét elárulták.

Azután az elméje utolérte az érzéseit, és felkiáltott: „Ez nem Vader!” A hosszú, fekete tárgy, amiből kinyúlt a vörös penge, nem egy fénykard markolata volt. A sisak sima volt és gömbölyű, hiányzott róla a mester sisakjának jól ismert, halálfejre emlékeztető dísze. A két kerek fotoreceptor helyett ezen a sisakon csupán egyetlen, vízszintes sávvizor volt, amely arra utalt, hogy alatta egy hétköznapi külsejű ember, egy férfi rejtőzik, nem pedig az a sérülésekkel és hegekkel elcsúfított fej, amit a mester állandóan eltakar. Az alak a köpeny alatt normál harci páncélt viselt, amely attól eltekintve, hogy fekete volt, pontosan úgy nézett ki, mint a Császár testőrségének öltözéke.

A növendék pengéje szinte magától jelent meg és emelkedett fel. Hihetetlenül lassan mozgott, mintha a levegő szirupsűrű lenne, mégis könnyedén hárította a rohamosztagosok lövedékeit. A kilőtt sugarak visszapattantak; a katonák megtántorodtak, füst szivárgott testpáncéljuk vállkörnyéki és nyaki illesztéseiből. A növendék szinte meg se hallotta a kiáltásaikat.

A fekete testőr hárította azokat a lövedékeket, amelyeket a növendék az ő irányába pattintott vissza. Amikor az utolsó rohamosztagos is elesett, a köpenyes, sisakos alak előrelépett. Hosszú markolatú kardját úgy eresztette le, mintha arra készülne, hogy rohamot indít.

– Maradjatok távol a dokktól! – figyelmeztette a növendék Junót, de a parancs Kotának is szólt. – Más találkozási pontra lesz szükségünk.

– Nem messze tőled van egy kirakodó ballondokk – felelte Juno. A növendék kardja összecsapott a sisakos alakéval. – Mi ez a zaj? Ugye nem Kotával vívsz?

– Ezt most nem tudom elmagyarázni – mordult fel a növendék, és közben rájött, hogy nem is nagyon tudna magyarázattal szolgálni. – Menj a ballondokkhoz, és ott várj rám!

Megszakította a kommunikációt, hogy blokkoljon egy lefelé irányuló vágást, amely kis híján eltalálta. Körbenézett, Kotát kereste. Megkönnyebbülten látta, hogy a tábornok nincs a közelben. Most már megidézhette a sötét oldal energiáját, senkire sem kellett tekintettel lennie. Abból az érzésből merített erőt, ami akkor uralkodott el rajta, amikor a sisakos alak, a halálos, sötét orgyilkos (akinek vagy volt valami köze Darth Vaderhez, vagy nem) láttán azt hitte, elárulták. Minden képességét latba vetette.

Olyan iszonyatos energiát sikerült összegyűjtenie, hogy zúgott a füle, amikor szabadjára eresztette. A dokk megremegett a talpa alatt; felszakadt néhány hegesztés, kipattant a helyéről pár fémszegecs.

Amikor az energiatömeg célba talált, a sisakos alak széttárt karokkal a levegőbe emelkedett, és hátrasodródott. A vörös pengéjű fénykard hosszú, hullámos vonalat vágott a fémpadlóba, amikor a fegyver tulajdonosa leérkezett, és rövid gurulást követően felállt.

Egy Sith-villám vágódott ki a sisakos alak másik kezéből. A növendék elvigyorodott; számított erre a taktikára. A villámra ráküldte a sajátját, a két lövedék egymásnak csapódva szikrázó, sistergő energiagömbbé változott, amely őrült módon hol jobbra, hol balra csapódott. A levegőt megtöltötte az ózon csípős szaga.

A sisakos orgyilkos felmordult, és még nagyobb erőt adott a villámába. A növendék is fokozta a saját lövedékébe küldött energiát. Neki is meglepetést okozott, milyen könnyedén hárította ellenfele villámát. Meglepetten állapította meg, hogy a Sith-pengével harcoló orgyilkos sokkal kevesebb erővel rendelkezik, mint amennyivel kellene.

Az energiagömb egyre közelebb sodródott a sisakos testőrhöz. A férfi hallhatóan felnyögött, mindkét kezét felemelte, és előretört. Egyik kezét maga elé tartotta, a másikkal pedig úgy fordította a fénykardot, hogy a penge beledöfődött a villámba, így a saját energiájával fokozta a kétségbeesett támadás intenzitását. Ez sem használt. A gömb, amelyet ekkor már a növendék akaratának sötét ereje mozgatott, egyre közelebb került hozzá. Amikor megérintette a fekete testőr kardjának markolatát, a felgyülemlett energiatömeg átáramlott a férfi karjába.

A testőr éles sikolyt hallatva kivágódott a dokk nyitott oldalán, elsodródott, és már azelőtt meghalt, hogy a lába elhagyta volna a fémpadlót.

A növendék hagyta, hogy kiürüljön belőle a feszültség, majd leeresztette a karjait. Kapcsolatba lépett Junóval, és a nő utasításait követve elindult a kijelölt találkozási pontra. Nem volt messze, útközben csupán néhány olyan helyet kellett érintenie, amiről előre lehetett tudni, hogy alkalmas a csapdaállításra. Megköszönte a nőnek a segítséget, keresztülrohant a megfigyelőfedélzeten, végighaladt egy külső függőfolyosón – közben szinte nem is vette észre a messzeségbe nyúló tájat. Agya a történtek minden egyes részletét feldolgozta, megpróbált valamilyen magyarázatot találni az eseményekre.

Egy sötét alak, aki egy módosított vörös pengés kardot használt, képes volt megidézni a villámokat, a testőrség egyenruháját viselte, de öltözékének minden darabja fekete volt… A Sith-kapcsolat egyértelműnek tűnt. Ha Darth Vader az elmúlt hat hónapban nem képezett ki egy másik tanítványt (ez nem volt valószínű, ráadásul mi értelme lett volna, hogy egymásra szabadítja őket?), akkor csak egyetlen magyarázat létezett. Egy másik mester tanította be a harcost.

Darth Vaderen kívül csak egyetlen másik mester jöhetett szóba, aki erre képes lehetett. A Császár.

A nagy elmék gyakran ugyanúgy működnek, ugyanazokra a következtetésekre jutnak. A növendék elhúzta a száját.

Közben az első lehetséges rajtaütési pont közelébe, egy légkondicionáló berendezés hőcserélő egységéhez ért. Ezen a helyen át kellett haladnia egy széles, hosszú csövön, azután keresztül kellett jutnia néhány ventilátoron.

Darth Vader azért indította útnak a növendékét, hogy végezzen az utolsó Jedivel. Lehet, hogy a Császár ugyanilyen feladatot bízott a saját tanítványára. Ha ez a helyzet, valószínűleg csalódást fog okozni neki a végkifejlet. Kota ugyan már nem forgatta úgy a kardot, mint korábban, a Nar Shaddaa-n, a Császár ügynöke mégis elpusztult. A fordulat üzenete egyértelmű volt: a Császárnak el kellett fogadnia, hogy veszély fenyegeti. Vagyis… Vagyis eddig minden Darth Vader terveinek megfelelően alakult.

Feltéve persze, hogy Kota életben marad. A növendék csak remélni tudta, hogy az öregember egy másik útvonalat követve már a ballondokk felé tart; bízott benne, nem fogja megöletni magát menet közben.

A hőcserélőnél egy szakasz rohamosztagos és három uggernaught várt rá. Hamar végzett velük, bár nem vakmerősködött, nem siettette feleslegesen a dolgokat. A kelleténél nem húzta tovább a küzdelmet. Itt most nem szórakozhatott; ezt az akadályt a lehető leggyorsabban kellett leküzdenie.

Az utolsó uggernaughtot egyszerűen belevágta a ventilátorba, amelynek lapátjai legalább négyszer magasabbak voltak, mint ő. A szerkezet felrobbant, a keletkező lánggömb kis híján megsemmisítette a második lépegető gépet. A fémszilánkok felhőjéből – hosszú markolatú fénykardját magasra emelve – előugrott a Császár második Sith orgyilkosa. A növendék nem tért ki előle; a két harcos szikraesőben, villámok között csapott össze.

Sith a Sith ellen küzdött. Hol az egyik hátrált a széles, fémfalú járatban, hol a másik. Ez az orgyilkos sokkal képzettebb volt, mint az első. A teste inas volt és erős, a karja hosszú, és nagyon jól használta telekinetikus képességét: olyan tárgyakat vágott a növendékhez, amelyek kívül estek annak látóterén, így csak a legutolsó pillanatban tudott védekezni ellenük. Kemény ellenfélnek bizonyult, a harc kétesélyesnek tűnt – egészen addig, amíg a növendék kitépte helyéről a következő ventilátort, és keresztülpörgette a levegőn. A fekete testőrt annyira meglepte a látvány, hogy mire észbe kapott, már nem tudott kitérni a súlyos tárgy elől. A ventilátor egyik lapátja térdből lemetszette a lábát. Abban a pillanatban eldőlt a párviadal kimenetele.

A növendék hátrahagyta a megcsonkított Sithet, és továbbrohant előre, a célja felé. Bejutott egy csarnokba, és meglátta a ballondokkhoz felvezető rámpát – de meglátta a csarnokban idegesen várakozó ellenséget is.

Ahogy kilépett a járatból, hirtelen egy szakasznyi rohamosztagossal találta szemben magát. A katonák mellett két újabb orgyilkos, és összesen hat uggernaught toporgott. A nyitott, arénaszerű csarnok fölött két, alaposan megrakott teherszállító ballon lebegett berregő motorral; a jelek szerint arra vártak, hogy végre landolhassanak. Kotának nyoma sem volt. A növendék berogyasztotta térdeit, és felvette a harci pózt.

– Biztos, hogy ezt akarjátok? – kérdezte az ellenfeleitől.

Hamar választ kapott, bár nem szavakkal: a rohamosztagosok tüzet nyitottak rá, és lőni kezdtek az uggernaughtok is. Közben a két orgyilkos előrelendülve támadást indított. A növendék megpördült és felugrott. A levegő megtelt a fénykardjával hárított, visszapattanó energialövedékekkel. Nem gondolkodott; az Erővel való kapcsolata abban a pillanatban mélyebbé és szorosabbá vált, mint korábban bármikor. Kecsesen, reflexből mozgott, kitért a feléje sújtó fénykardpengék elől, a levegőbe emelte a rohamosztagosokat, belevágta őket ugnaught szövetségeseik lépegetőibe; feldöntött néhány uggernaughtot, és megdöntötte a magasan lebegő ballonok egyikét, amelyből így az ellenségre zuhant a rakomány.

A ballon legénysége egy kis siklón menekült el. A növendéknek, amikor látta, hogy a ballonon már senki sem tartózkodik, támadt egy ötlete. Amikor az ellenségei újraszervezték soraikat, hogy megindítsák a második, összehangolt támadásukat, lefelé rántotta a ballont. A szerkezet rázuhant a katonákra és az uggernaughtokra. Abban a pillanatban, amikor a robbanást követően szétnyíltak a tűz lángszirmai, egy iszonyatos energiájú telekinézis-hullámmal végigsöpört a csarnok padlóján.

A lángoló törmelék a Bespin hűvös, ritkás levegőjébe emelkedett, azután alázuhogott. A saját maga által létrehozott apró védőkupola belsejében álló növendék színtiszta energiát lélegzett ki magából, és közben úgy töltötte meg a diadal és az elégedettség, mint a hélium a ballonokat.

– Hányan voltak? – kérdezte egy hang a háta mögül.

A növendék megfordult. Kota botorkált ki a csarnokba. Részeg volt, de valahogy mégis kijózanító volt a közelsége. Üres szemgödreit mocskos kötés takarta, de mégis, mintha ennek ellenére átlátott volna az előtte álló fiatalemberen, aki megfordult, és leeresztette fénykardját.

A növendék eltűnődött, vajon Kota arra készül-e, hogy leszidja a mészárlás és a felfordulás miatt.

– Menet közben abbahagytam a számolást – vallotta be.

– Nem számít. Még többen lesznek. A Császár hadserege kimeríthetetlen.

A növendék a homlokát ráncolta. Egy szidást elviselt volna, de ezzel a mérhetetlen kétségbeeséssel és csüggedtséggel nem tudott mit kezdeni.

– Mennünk kell, tábornok.

– Ostobaság, amit művelsz. Meg fognak ölni… vagy még rosszabb. És ugyan mi fog megváltozni? Semmi.

A növendék leadott egy jelzést a komlinkkel, hogy felhívja magára Juno figyelmét.

– Én inkább harc közben halok meg, semmint egy világvégi kocsmában, vénember. Velem tart, vagy sem?

Kota előrelépett, megbotlott, és egy pillanatra úgy tűnt, összezavarodott.

– Van neved, fiam?

– Nincs.

A növendék ismét úgy érezte, mintha Kota végigmérné őt nem létező szemeivel.

– Nos, kétségtelen, hogy szívesen gyilkolod a rohamosztagosokat. Van egy kapcsolatom a Szenátusban, aki nagyon jó hasznát venné a fénykardodnak. Hol van a hajód?

Ahogy a Rogue Shadow nyüszítő repulzorokkal és leereszkedő rámpával lassan felemelkedve megjelent Kota háta mögött, a növendék halványan elmosolyodott. Tökéletes időzítés – gondolta. Bárcsak Kota is látná!

Megfogta a vénember jobb karját, és felvezette a hajóra az első személyt azok közül, akik hamarosan az ő saját rebellis csapatát fogják alkotni.

Tizenhatodik fejezet

Az egykori tábornok és Jedi-mester úgy nézett ki, és úgy szaglott, mint egy agyhalott csavargó, de Junónak hamar rá kellett jönnie, hogy Kota még ilyen állapotban is rendelkezik néhány valóban csodálatos képességgel. Valóban különleges ember lehetett, ha sikerült életben maradnia a Starkillerrel vívott párbajt követően. Ügyes lehetett, hogy vakon is képes volt átkelni a fél galaxison, ráadásul olyan kódokat és rejtjeleket ismert, amelyek megfejtése Junónak soha életében nem sikerült volna.

Miután Felhővárosban üzemanyagot vettek magukhoz, az öreg egy teljes órán keresztül Juno mögött, a pilótafülkében ült, eszelősen nyomkodta a billentyűzet gombjait, és üzeneteket küldözgetett. A nő időnként hátranézett rá, és megpróbált beleolvasni a monitoron megjelenő levelekbe, de egyetlen értelmes szót sem látott. Azokat a hangokat sem értette meg, amelyek a Kotának kölcsönadott fejhallgatóból szűrődtek ki. Az öreg egyetlen szóval sem árulta el, miről tárgyal, kivel értekezik – ezeket az információkat megtartotta magának.

– Segíthetek? – kérdezte végül Juno.

– Nem. – Kota hátradőlt az ülésben, és eltolta maga elől a billentyűzetet. – Befejeztem.

– Valamelyik barátjával beszélt? – kérdezte a másodpilóta helyén ülő Starkiller, miközben közelebb hajolt Kotához.

Az idős férfi se igent, se nemet nem mondott, semmiről sem nyilatkozott, csupán ennyit jelentett ki:

– A célunk a Kashyyyk.

– A vukik hazája? – Juno úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. – Az most a Birodalom irányítása alatt áll, nem?

Kota bólintott.

– Veszélyes lesz.

Az öregember elmosolyodott, de látszott rajta, nem találja humorosnak a dolgot.

– Az egész galaxis veszélyes annak, akinek a Császár az ellensége. – Egy kézmozdulattal jelezte, nem kíván több kérdést hallani. – Most ne zavarjatok. Fáradt vagyok, fáj a fejem. Egészen véletlenül nincs a fedélzeten némi andoani sör?

– Nincs – felelte Starkiller kimérten.

– Akkor hagyjatok aludni. Ennyivel tartoztok nekem.

Hátradőlt az ülésében, mindkét kezét a tarkója mögé dugta, és kisvártatva horkolni kezdett.

Starkiller megvonta a vállát, és kijelentette, visszavonul a meditációs kamrába, felkészül arra, ami legközelebb vár rájuk.

Juno egyedül maradt a pilótafülkében a másodpilóta ülésébe letelepedő Proxyval, és azon gondolkodott, hogyan követhetné Starkiller példáját, hogyan készülhetne fel valami olyasmire, amiről azt sem tudja, hogy micsoda.

A hipertér torzított perspektívái száguldottak el a hajó mellett; a fénynyalábok egyszerre voltak megnyugtatóak és zavaróak. Juno számára ismerős volt a helyzet és a látvány, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a környezet, amiben a hajójuk halad, minden szempontból ellenségesnek minősül az emberi élet számára. Persze, ha így nézzük, maga az élet is borzasztóan veszélyes dolog.

Kotára gondolt. Az öregember körülbelül annyira tűnt megbízhatónak, mint egy feldühített vuki. Elképzelhetőnek tűnt, hogy rejtélyes társai segítségével csapdába vezeti őket, hogy olyan helyzetbe kerülnek miatta, amiben csak a szerencse segíthet rajtuk. Ami a szerencsét illette: Juno biztosra vette, Starkillerrel együtt jókora adagot elhasználtak már a sajátjukból akkor, amikor a galaxist átkutatva megpróbáltak rábukkanni Kotára, és végül sikerrel jártak. Azt azonban még mindig nem tudta, miért van szükségük erre a vén roncsra.

Gondolatban rendreutasította magát. Nem lehet ennyire nyers. Valamennyien sok mindenen mentek keresztül, és talán a többieknek sem volt több választási lehetőségük, mint neki. Kényszerpályára kerültek… Persze, az sem mindegy, hogy ez a kényszerpálya hová vezet. Azt már látta, Darth Vader hogyan jutalmazza a hűséget. Mivel két szökevény is volt a hajóján, úgy érezte, a lehető legbiztosabb úton halad afelé, hogy lelövesse magát. Emiatt egyre feszültebb lett, és az alvás sem hozott neki megnyugvást: álmában újra és újra átélte a hosszú fogságot, amelynek során állandóan attól rettegett, hogy megkapja azt a bizonyos kegyelemlövést, és közben egyfolytában abban reménykedett, hogy megkönyörülnek rajta, és véget vetnek szenvedéseinek.

Starkiller sosem beszélt arról, mi jár a fejében, de Juno látta rajta, őt is zavarja valami. Ami az emberi érintkezést illeti: Starkillernél ez gyakorlatilag nem létezett. Sosem beszélt az érzéseiről, nem mesélt a múltjáról, semmi mással nem foglalkozott, mindig csak a jelen érdekelte. Juno csak úgy tudta elviselni, hogy állandóan felidézte: neki köszönheti az életét.

Starkiller nem beszélt, bár Juno megpróbálta rábírni, mondja el, hogyan sikerült túlélnie azt az iszonyatos sebet, amelyet a mestere ejtett rajta. Tények hiányában a nő nem tehetett mást, találgatott. Az egyik magyarázat az volt, hogy Starkiller új testrészeket kapott. Megfordult Juno fejében az is, hogy a férfi esetleg annyira uralja az Erőt, hogy képes elkergetni magától az élők ősi ellenségét, a halált. Talán így sikerült életben maradnia a számtalan párviadalban is. Vagy esetleg volt egy, a Birodalomhoz nem igazán lojális személy, aki összekaparta Starkiller testét az űrből, elvitte a titkos laboratóriumba, ahol meggyógyították, működőképessé tették, természetesen anélkül, hogy Vader nagyúr tudomást szerzett volna a dologról.

A magyarázatok túlságosan furcsák és iszonyúak voltak ahhoz, hogy bármelyiket el lehessen fogadni.

Juno időnként Starkiller kiáltozására riadt fel álmából. A hangok a meditációs szobából érkeztek, de a hajó minden zugába eljutottak. Starkiller időnként Vadert szólongatta, máskor Juno nevét ismételgette. Volt, hogy rettegve nyüszített, kétségbeesetten zokogott, olyan is előfordult, hogy dühödten bömbölt, de a leggyakrabban úgy sikoltozott, mintha éppen a szívét vágnák ki a testéből.

A nő szíve majd megszakadt, amikor ezeket a hangokat hallotta. Annak ellenére, hogy az élete gyakorlatilag darabokra hullott, mióta megismerte Starkillert, még mindig eltökélt szándéka volt, hogy követi őt. Sok mindent megtett volna érte, ám úgy érezte, azzal, hogy a férfi azt kívánta tőle, hogy egy vén, koszos, szenilis Jedit dajkálgasson, Starkiller gyakorlatilag próbára teszi a lojalitását.

Proxy váratlanul megmozdult. Juno pislogva elhessegette fejéből a Starkillerrel és Kotával kapcsolatos gondolatokat, és bűntudatosan megpróbált olyan arcot vágni, mintha szorgalmasan dolgozna. Feleslegesen erőlködött: a droid ügyet se vetett rá, csak felállt a helyéről, és fémesen koppanó léptekkel elindult a tat irányába. A zajok arra utaltak, hogy a meditációs fülke előtt állt meg. Az ajtó kinyílt, Proxy belépett.

Juno habozott, azután megnyitotta azt a monitorablakot, amelyen keresztül figyelemmel kísérhette a fülkében zajló eseményeket.

Starkiller lehunyt szemmel, az ajtónak háttal térdelt a félhomályos helyiség padlóján. Proxy alakja csupán egy pillanatra jelent meg – a droid alakot váltott. Amikor az átalakulás befejeződött, magasabbnak és jóval szélesebbnek tűnt, mint korábban. Szakálla és hosszú haja volt, és a Jedi-lovagok szokásos köntösét viselte. Komor arcán eltökéltség tükröződött.

Starkiller kinyitotta a szemét, de csak akkor mozdult meg, amikor Proxy aktivált egy zöld pengéjű fénykardot, és a fegyvert két kézzel fogva a térdelő alak jobb oldalára állt. Starkiller felpattant, és kivédte a feléje irányuló csapást. Olyan gyorsan mozgott, hogy Juno alig tudta követni a szemével. Proxy valós szerkezetének merevségét meghazudtoló ügyességgel mozgott; egyik csapást a másik után indította el. Pörgött és lehajolt, kitért és átszaltózott a helyiség másik végébe, és végig támadott. A mozdulatai erősek és villámgyorsak voltak, Starkillernek minden tudását össze kellett szednie ahhoz, hogy valamennyi szúrást és vágást kivédje. A fel-felvillanó fényben Juno látta, verítékcseppek jelennek meg a növendék homlokán.

A fejhallgatóból nem hallott mást, csak az egymásba ütköző fénypengék csattogó, reccsenő, zúgó hangját. Alacsonyabb fokozatra állította a hangerőt, nehogy a zaj megzavarja Kota álmát. Nem először volt tanúja annak, hogy Starkiller párbajt vív a droidjával. Miután sikeresen maguk mögött hagyták az Empiricalt, az első néhány nap során többször is egymásnak estek. Úgy küzdöttek, mint az őrült dervisek, de tisztán látszott, az egész csak arra jó, hogy Starkiller kiadhassa magából az indulatait. Erre biztosan nagy szüksége volt; Junónak többször is megfordult a fejében, hogy Starkiller valószínűleg szétrobbanna az elméjében felgyülemlő feszültségtől, ha időnként nem tombolhatna egy kicsit.

Megfigyelte, hogy Starkiller sosem veszített. Megtudta, hogy ezek a viadalok nem egyszerű edzőmérkőzések: Proxy többször is nyíltan kijelentette, hogy meg akarja ölni a gazdáját, és meg is teszi, ha egyetlen rést talál annak páncélján. Juno bele se mert gondolni, milyen lenne az élete akkor, ha a droid esetleg sikerrel járna. Nem szerette ezeket az összecsapásokat, nem élvezte a látványt, de sikerült tolerálnia a különös szokást.

Proxy egyetlen másodpercre sem állt meg. Támadott a padlóról, a falakról visszapattanva, a mennyezettől aláereszkedve, a levegőbe ugorva. Junónak egy idő után olyan érzése támadt, hogy valami különös táncot figyel – egy olyan táncot, amelynél a legkisebb hiba is halálos lehet.

Starkiller egy darabig együtt táncolt a droiddal, de azután hirtelen stílust váltott. Ez volt az a pillanat, amikor Juno világosan látta, mi a különbség az ember és a droid között. Proxy gyors volt, Starkiller mozdulatait azonban nem csupán sebesnek, de elegánsnak is lehetett nevezni. Proxy egyszerűen vágott és döfött, Starkiller ezzel szemben kecses hárításokat és ellentámadásokat hajtott végre. Proxy támadásai során az egész testét használta, Starkiller viszont időnként egy-egy ujjmozdulattal indított támadást, vagy úgy védett ki egy csapást, hogy egyetlen centivel arrébb csúsztatta a lábát.

A küzdelemnek hirtelen vége szakadt. Starkiller fénykardja belemélyedt az ismeretlen Jedi hasába. Starkiller visszarántotta a fegyvert, és hátralépett. A másik fénykard deaktiválódott, és koppanva a fémpadlóra hullott. Starkiller virtuális ellenfele összerogyott, mielőtt azonban leért volna a padlóra, Proxy visszanyerte saját alakját.

– Ismét kudarcot vallottam – hallatszott a droid elfojtott hangja. – Sajnálom, gazdám.

– Nem a te hibád, Proxy. – Starkiller kinyújtotta az egyik kezét, és felrántotta a padlóról a droidot. – Az Ataru-stílus nem igazán jó az Erő megfelelő alkalmazása nélkül. Ennek ellenére ügyesen harcoltál, pedig a hely is elég szűkös volt.

– Köszönöm, gazdám. Talán legközelebb sikerrel járok.

Starkiller őszinte szeretettel veregette meg a droidot.

– Tüdod… Megleptél. Azt hittem, Kota jött be hozzám.

– Kiváló edzőmodult lehetne készíteni a harcmodorából. – A droid kissé megremegett a dicséret hallatán. – Egy nap talán látni fogom, hogyan küzd. Ha erre alkalmam nyílik, megfigyelhetem a mozdulatait, amelyeket azután ismét végrehajthatok.

– Talán sikerül, Proxy – mondta Starkiller elsötétülő arccal. – Egyébként felkelt már?

– Nem tudom, gazdám, de az biztos, hogy közeledünk az úticélunkhoz.

– Helyes.

Starkiller és a droid elhagyta a meditációs fülkét.

Juno kikapcsolta a monitort, és megfordult, hogy készen álljon, amikor a páros belép a pilótafülkébe.

Ijedten összerezzent, amikor látta, hogy a fekvő Kota váratlanul felül. Egy pillanatra megijedt, hogy a vénember esetleg mindent látott és hallott, de aztán rájött, hogy amit a férfi arcán lát, az nem az éberség, nem is a gyanakvás jele, hanem egy kisebb alkoholmérgezés tünete.

– Már kezdtem aggódni, hogy meghalt álmában – mondta.

Kota lebiggyesztette az ajkát.

– Bárcsak így történt volna!

Megérkezett Starkiller, mögötte pedig Proxy.

– Közel vagyunk? – kérdezte Starkiller. Leült a másodpilóta helyére, és a nő felé fordult. A hipertér furcsa fényjelenségei visszatükröződtek a szemében.

Juno ellenőrizte a műszereket.

– Bármelyik percben megérkezhetünk.

A következő másodpercben megváltozott az ablakon túli látvány, eltűntek a hipertér fénysávjai, helyükön megjelent az űr csillagpettyes feketesége. A jobb oldali ablak mögött felbukkant egy zöld-kék foltokkal borított gömb, a Kashyyyk. Gyönyörű világ volt, de Juno első ránézésre megállapította, hogy átélt már egy-két szörnyűséget. Még mindig láthatóak voltak az orbitális pályáról végrehajtott bombázás nyomai, pedig már évek teltek el a keletkezésük óta. Juno elképzelte, milyen iszonyú füst szállhatott fel a lángoló erdőkből. Örült, hogy a vukik szülőföldje nem jutott a Callos sorsára.

Aktiválta a Rogue Shadow szenzorait, hogy megvizsgálja a bolygó közelében az űrt. A zóna tele volt jelzésekkel, de a forgalom nem volt nagy, a műszerek főként birodalmi hajókat érzékeltek. A felső orbitálison néhány nagyobb hadihajó keringett, valamennyin készenlétben álltak a lövegek. A bolygó horizontjának peremén néhány teherszállító gyülekezett. Juno közelebb vitte a hajót, hogy tisztább képeket kapjanak.

Amikor a szeme elé került a bolygó körüli pályán keringő egyik objektum, kellett hozzá néhány másodperc, míg felfogta, mit lát. Az objektum leginkább egy közönséges dokkolóállomáshoz hasonlított, de mégis más volt; Juno először elképzelni sem tudta, milyen célokat szolgálhat. A szeme érzékelte a látványt, az agya azonban képtelen volt elfogadni a tényeket.

A Kashyyyk fölött egy skyhook helyezkedett el, amely repulzorok segítségével lebegett a bolygó külső atmoszférájának határvonalán. Az objektumot valahol a bolygó felszínén, egy megtisztított területen pányvázták ki. A jelek szerint nem a helyi diktátor nyaralója volt, és nem is azért hozták létre, hogy a megfáradt moffoknak legyen egy helyük, ahol kipihenhetik magukat. Még nem fejezték be egészen, több tucat teherhajó és konstrukciós droid mozgott körülötte; a fémtestek meg-megcsillantak az aranyló napfényben.

A különleges építmény és a jelentős birodalmi erők jelenlétére utaló jelek láttán Juno megcsóválta a fejét.

– Azt hiszem, ez a küldetés egy kicsit túl… kockázatos.

Starkiller fejében is valami hasonló járt.

– Remélem, megbízható a kapcsolata – mondta Kotának komor arccal.

– Az életemet is rábíznám. – A másnapos tábornok nem kérdezte meg tőlük, mit látnak, talán pontosan tudta, mi fogadja majd őket. – Ő csempészett át a Felhővárosba. A Jedik rendjének régi barátja.

– Ezt örömmel hallom – mondta Juno –, de ha nem árulja el, hogy kicsoda, nehéz helyzetbe hoz minket.

– Nem ti vagytok az egyetlenek, akik nem szeretnek neveket mondani mindenféle idegennek. – A tábornok felemelte az állát.

– Ha azt akarjátok, hogy segítsek, akkor törődjetek bele, hogy így fogom megtenni. A Kashyyykon van valami, ami nagyon fontos a barátom számára. Szerezzétek meg neki, és akkor talán segíteni fog nektek a Birodalom elleni harcban.

A nő Starkiller arcát vizsgálgatta, de a bizonytalanság leghalványabb jelét sem fedezte fel rajta.

– Észrevettek minket, Juno?

– Nem. Az álcázórendszerünk tökéletesen működik.

– Akkor vigyél le minket!

Juno, hogy leplezze idegességét, gunyorosan tisztelgett.

– Elég nehéz lesz besurranni – mondta, miközben új pályára állította a hajót. – A forgalom nem olyan nagy, hogy simán beleolvadjunk. Valakinek biztos fel fogunk tűnni, ha megpróbálunk landolni. Az álcát sem használhatjuk örökké. Ha a stygiumkristályok túlhevülnek, használhatatlanná válnak.

– Azért tedd meg, amit lehet! – mondta Starkiller. – Megpróbálok hamar végezni.

– A legutóbbi pilótádnak is ezt mondtad?

A szavak valójában maguktól buktak ki Junóból; ahogy kimondta őket, már meg is bánta a dolgot. Kota figyel minket – förmedt rá magára gondolatban. Az egykori Jedi nem tudhatta meg, hogy kicsodák, vagy mit tettek. Ezt bármi áron titokban kellett tartani előtte.

Starkillerre nézett. A férfi füle vörös volt a dühtől, az arcát eltorzította az indulat.

Juno bevitte a Rogue Shadow-t a bolygó légkörébe. Abban reménykedett, hogy a belépéskor keletkező hang és turbulencia elvonja róla a többiek figyelmét; nem szerette volna, ha kiderül, mennyire dühös magára.

* * *

Zölden hullámzó dombok fölött suhanva közelítették meg a Kota által megadott koordinátákat. Juno éppen csak annyira és annyi időre vitte le a hajót, hogy Starkiller kiugorhasson a sűrű erdő egyik fájának tetejére. Starkiller gyorsan mászni kezdett lefelé. Juno nem várta meg, hogy a növendék lába a talajhoz érjen, feljebb emelte a hajót, de a közelben maradt.

Miután a férfi a komlinken keresztül jelentette, hogy megérkezett, Juno kivitte az űrbe a hajót; olyan pozícióba akart kerülni, hogy az esetleges megfigyelők ne hozhassák kényelmetlen helyzetbe.

Proxy visszaballagott a meditációs fülkébe; talán gyakorolni akarta Kota megszemélyesítését.

Junónak fél órára volt szüksége ahhoz, hogy találjon egy olyan orbitális pályát, amelyre ráállva a hajó a birodalmi szenzorok érzékelési körén kívül maradt. Amikor ezzel megvolt, hátranézett a válla fölött. A tábornok a helyén ült, a karjait összefűzte a mellén, a fejét lehajtotta. A bőre sápadt és ráncos volt; a fején lévő kötés besüppedt az üres szemgödrök fölötti részen.

– Maradjon ébren, tábornok! – szólt rá Juno.

– Ha valóban nincs semmi innivaló ezen a hajón – mondta Kota akadozó nyelvvel –, akkor inkább alszom egyet.

– Lehet, hogy a barátunknak odalent szüksége lesz a maga segítségére.

– A te barátod, nem az enyém. – Kota ajkai vékony, kemény vonallá változtak. – Igazság szerint azt sem tudom, ki ez az ember, és azt sem, hogyan jutottatok hozzá egy ilyen hajóhoz.

Juno átgondolta a helyzetet. A jelek szerint a tábornok meghallotta azt a megjegyzését, amit Starkiller korábbi pilótájáról tett, és ebbe az információszilánkba kapaszkodva most valószínűleg megpróbált többet kiszedni belőle. Tudta, ha egyszerűen elengedné a füle mellett a Jedi kérdéseit, azzal csak fokozná a gyanakvását. Mondania kellett valamit. Valamit, aminek nem sok köze volt az igazsághoz, legalábbis a teljes igazsághoz.

– Loptuk – mondta.

– Kitől?

– Semmi köze hozzá.

– Kitalálom. Az évek során én is repültem néhány, álcázóberendezéssel ellátott hajóval… Nem hallom a hiperhajtómű hangját. Ez arra utal, hogy új építésű, valószínűleg katonai jellegű hajón vagyunk. – Kota mogorván, már-már megvetően beszélt, de Juno érezte, ez csak színjáték a részéről, valójában őt tesztelgeti.

– Talán éppen a közös ellenségünktől loptátok el?

Juno hallgatott. Kota Jedi volt. A nő tudta, ha túlságosan sokat beszél, az öreg esetleg rájön, hogy a Rogue Shadow azonos azzal a hajóval, amelyen Darth Vader orgyilkosa a TIE-üzemhez érkezett, márpedig ha ezt megtudja, gyakorlatilag mindennek vége.

Kota halkan, kurtán felnevetett, azután köhögni kezdett.

– Ne félj, Juno! – mondta, amikor végre lélegzethez jutott. – Nem túl valószínű, hogy feljelentelek titeket.

– Nem hiszem, hogy…

– Ti is éppen olyan szökevények vagytok, mint én. Nektek sincs semmi vesztenivalótok.

Csak a jövőnk – gondolta a nő. – Ha akarnánk, bármikor újra kezdhetnénk. Tiszta lappal.

Kota arca szemmel láthatóan öregebbnek látszott. Juno eltűnődött, vajon mi járhat a Jedi fejében. Talán a barátaira, a szeretteire gondol, akiket az évek során – nemcsak a 66-os rendelet következtében, hanem a lázadás alatt – elvesztett?

Aztán ott volt a vaksága is. Még nem mondta el neki, hogyan vakult meg, igaz, nem is kérdezte tőle. Juno sejtette, hogy erre egyedül kell rájönnie; úgy érezte, a tábornok nem szívesen beszélne erről a dologról, se vele, se mással.

Kota felmordult és felállt.

– Ha nem hagysz békén – mondta –, átmegyek a raktérbe, és alszom egyet.

– Ahogy akarja, tábornok úr – felelte Juno. Megkönnyebbült, hogy véget ért a különös pillanat, és nem igazán tudta, létrejött-e valamilyen kapcsolat kettejük között, és ha igen, akkor az milyen. – Addig megpróbálom kideríteni, mire jó ez a skyhook.

Kota megveregette a nő vállát, kicsoszogott a pilótafülkéből, és tapogatózva elindult a hajó belseje felé.

Juno ellenőrizte a kijelzőket, meggyőződött arról, hogy a kiválasztott pályán mozognak. Starkiller még nem jelentkezett be. A nő nem tudta eldönteni, hogy ez jó jel, vagy esetleg a lehető legrosszabbra utal…

Tizenhetedik fejezet

Fénykardja egyetlen erőteljes csapásával a növendék megölte a legutolsót azok közül az óriáspókok közül, amelyek az erdő alsóbb szintjén támadtak rá. A förtelmes, kövér, vöröses testű, érthetetlen módon agresszív és kitartó lények jó egy kilométeren keresztül lopakodtak utána, mielőtt rávetették magukat. A növendéknek már az is megfordult a fejében, hogy azért követik ilyen elszántan, mert személyes sértésként értékelik, hogy a kiszemelt zsákmány ilyen egyszerűen megszökik előlük.

Mielőtt megjelentek, a növendék már azon tűnődött, vannak-e egyáltalán ragadozók a Kashyyyk dzsungelének aljnövényzetében. Aztán felbukkant az öt bestia. A nyomában maradtak, azután pedig, amikor ráuntak az üldözésre, egyszerre rárontottak. Rágószervüket magasra tartva, mérget fröcskölve, vastag hálószálakon himbálózva támadtak. Gyorsak voltak, erősek és hihetetlenül vadak. A növendéknek minden tudását össze kellett szednie ahhoz, hogy élve kerüljön ki az összecsapásból.

Bölcsebben, sűrű, zöld ikhorral telefröcskölve folytatta útját. Nem sokkal később feljebb kapaszkodott, és az erdő felsőbb szintjén haladt tovább. Bosszús volt; a vártnál sokkal tovább tartott, hogy eljusson a Kota által megadott koordináták által meghatározott helyre. Egyik faágról a másikra lendülve már jó kétszáz méterrel eltávolodott a talaj szintjétől, amikor a fény érzékelhetően erősebbé vált. A lenti homály annyira sűrű volt, hogy amikor végre feljutott, olyan érzése támadt, mintha víz alól bukkanna fel.

Kota nem mondta el neki, mit talál majd a megjelölt helyen, ő pedig nem szólt át a Rogue Shadow-ra, nem kérte meg Junót, hogy derítse fel neki a terepet. Egyedül akart dolgozni, mert így szerette volna próbára tenni az öreg tábornok memóriáját, megbízhatóságát, szavahihetőségét.

Amikor már biztos volt abban, hogy kijutott az óriáspókok vadászterületéről, még feljebb mászott. Az egymásba olvadó lombok tetejétől még mindig legalább fél kilométernyire volt. Ahogy felnézett, látta a gigantikus fák összeérő ágait, azt a teraszos világot, amely több ezer fajnak adott otthont. Bármerre nézett, állatokat, növényeket, ásványokat látott. A madarak óriási csapatokban röpködtek fészekvárosaik körül. A fák kérgének repedéseiben rovarok kúsztak és másztak. Az összekapaszkodó ágakon lerakódott a rothadó növényekből és a levegőben szálldosó porból álló réteg, így valódi függőkertek alakultak ki, amelyekben széles levelű, puha szárú növények és messzire nyúló indák gyökÉreztek. A hűvös levegőt valósággal megtöltötte az állatok hangja, a falevelek zizegése.

A hely egészen más volt, mint a Felucia, ahol minden duzzadtnak, nyirkosnak és penészesnek tűnt, ahol minden tele volt az Erővel. Ott egész végig arra számított, hogy szétreped a világ, kifröccsen belőle valami anyag, aztán az egész semmivé válik, itt viszont minden keménynek és masszívnak látszott. Persze, ez a bolygó sem volt veszélytelen; a növendék érezte, végzetes hibát követne el, ha akár egyetlen pillanatra hagyná, hogy lankadjon a figyelme.

A viszonylagosan biztonságos magasságban maradva, az indák segítségével egyik ágról a másikra lendülve lehetősége nyílt arra, hogy eltöprengjen azon, amit a hajóról látott.

Egy skyhook…

Meghökkentő építmény. A galaxisban csupán néhány hasonló létezett, ezek többsége a Coruscanton volt. De nem ez okozta neki a legnagyobb meglepetést.

Ahogy a Rogue Shadow a bolygó felszíne felé ereszkedett, alkalma volt más szögből is szemügyre venni a skyhookot. Ahogy megcsillant a nap sugaraiban, leginkább egy tűzoszlopra hasonlított, amely felnyúlt az égbe…

…a legalsó orbitális pályákig, oda, ahol egy parányi fényekből álló fürt világított.

Már látta ezt a képet; már látta a Kashyyyk fölött lebegő skyhookot. Akkor jelent meg előtte, amikor eszméletlenül feküdt Darth Vader titkos laboratóriumában, amikor megműtötték azt az iszonyú sebet, amelyet a mestere okozott neki. Akkor még úgy gondolta, a látomás nem egyéb, mint egy álom része, valami olyan érdekesség, amellyel a tudattalanja szórakoztatja magát, miközben a teste a létezés folytatásáért szenved.

Vajon lehetséges az, hogy azok a képek, amiket akkor látott, valójában a saját jövőjéből származtak?

Erre a kérdésre nem tudott választ adni. Korábban még sosem sikerült belepillantania a jövőbe, se meditációval, se más rituálék segítségével, de ez természetesen nem jelentett semmit. Hónapokon keresztül lebegett élet és halál között. Ki tudja, ki tudhatja, milyen akadályokat kellett legyőznie, mi mindent kellett elviselnie az életbe visszavezető úton? Ostobaság lenne egyszerűen kizárni azt a lehetőséget, hogy valóban a jövőt látta; ezek a látomások esetleg tartalmazhatnak olyan információkat, amelyeknek hasznát veheti ebben a küldetésben, vagy a következők valamelyikében.

Megpróbálta felidézni a látomás részleteit, de ez nem ment könnyen. Az emlékei összegabalyodtak. Volt valami, aminek köze volt a nyers hús szagához. Darth Vader beszélt valakiről, aki meghalt. Az epizódok érdekesek voltak, de használhatatlanok. Valami kézzelfoghatóbb, szilárdabb emlékre volt szüksége, egy kiindulási pontra, mert enélkül ezek a látomásfoszlányok csak megzavarják.

A látomásban más perspektívából, talán lentről, a bolygó felszínéről látta a skyhookot. A Kashyyykon nem sok olyan hely lehet, ahonnan pontosan így lehet felnézni rá.

És akkor mintha lett volna vele valaki. Egy fiatal nő. Talán Juno?

Összeráncolta a homlokát. Érezte, távolabb sodródott a látomás lényegétől, a benne rejlő igazságtól, bármi is legyen az. Nem Juno állt mellette. Valaki más. Valaki, akit még nem ismert.

Vajon barát volt, vagy ellenség?

A látomás kimerült, ő pedig belefáradt abba, hogy még több információt facsarjon ki ezekből az egyszerű képekből. Amióta megérkezett a Kashyyykra, úgy érezte magát, mintha mázsás súlyokat cipelne. Volt valami a levegőben, a fákban, a nap színében, ami határozottan zavarta. Ha ennek forrása nem a látomás volt, akkor micsoda?

Felhagyott a hiábavaló próbálkozással, és megpróbált a haladásra, a dzsungelre összpontosítani.

Ahogy közeledett a Kota által megjelölt helyhez, a bolygó természetes hangjai közé ipari tevékenységre vagy gépek jelenlétére utaló zajok keveredtek.

Először a felszálló sikló hangját hallotta meg. A tompa, fémes nyüszítés egyre vékonyodott, és közben egyre hangosabb lett, már-már fájdalmat okozott, de aztán fokozatosan elhalkult – a sikló nyugati irányba tartott. A környező fákról felriadtak a madarak, és riadt rikoltozásba kezdtek. Amikor ismét megnyugodtak, a növendék Balmorran felderítő terepjáró lépegetők jellegzetes zaját hallotta. Ezeket a meglehetősen esetlen kinézetű, kétlábú gépeket a Durón gyűlölte meg. Erre a bolygóra is Darth Vader parancsára látogatott el. A feladata az volt, hogy számoljon le a helybeli despotával. Az illetőnek sikerült olyan hatalomra szert tennie, aminek birtokában már gondot okozhatott a Birodalomnak. A Balmorranok nehéz, esetlen mozgású gépek voltak, de egy profi személyzet csodákat tudott művelni velük. A növendék bízott benne, hogy amíg a Kashyyykon van, sikerül távol maradnia tőlük.

Kerregő légsiklók, visító vibrofűrészek, és egy generátor jellegzetes nyüszítése – a hangok összekeveredtek egymással, ahogy Starkiller közeledett a forrásuk felé. Meglepte, hogy ebben a veszélyes erdőben sikerült létrehozni egy ilyen, a hangokból ítélve nagyobb méretű telepet. Hirtelen tucatnyi kérdés fogalmazódott meg benne – ezek többségére perceken belül választ kapott.

Az erdő úgy ért véget, mintha elvágták volna. A fák eltűntek, a lemeztelenített, gyökerektől göröngyös, szögletes faszilánkokkal összekeveredő talajt évezredek óta először megérintette a nap. A terep egy széles völgy felé lejtett. A völgy aljában egy folyó medre húzódott, azon túl egy emelkedő következett. Ez az emelkedő más bolygókon talán jelentésnek számított volna, ám ezen a bolygón eltörpült a letisztított terület határán túl álló gigantikus fák mellett.

Az alacsonynak látszó domb tetején egy ház állt – a jelek szerint egy fontos személy otthona lehetett, és birodalmi bázisként is szolgált, mert fegyverfészkek és lövegek vették körül. A közeli fákra műholdas antennákat telepítettek. A ház egyik oldalán egy siklók fogadására alkalmas leszállópályát építettek ki.

A lesből nézelődő növendék látta, hogy a ház bejáratához néhány lépcsőfokon lehet feljutni. A leszállópályán egyetlen sikló állt; szárnyait a teste fölé húzta. Alatta AT-ST-k lépegettek, áthatolhatatlan fémfalat alkotva, ezeket különböző formájú és méretű droidok kísérték. A ház körül őrködő rohamosztagosok lövésre kész fegyverrel álldogáltak. Néhány katona három-négyfős csoportokban vukikat terelgetett. A bolygó magas, prémmel borított testű őslakói a jelek szerint bilincseket viseltek; semmi sem utalt rá, hogy erre miért volt szükség.

A növendék az erdő széléről, a magasból mérte fel a terepet. Úgy kuporgott a karcsú faágon, akár egy kowakiai majomgyík. Hosszan szemlélődött, de nem sikerült megállapítania, hogyan juthatna be a házba. Talán ha szerez némi információt, esetleg kieszelhet egy megfelelő tervet.

Valahol lentről, a távoli mélység aljából halk reccsenést hallott. Azonnal felismerte a rohamosztagosok vocoderének jellegzetes hangját.

Éppen valami ilyesmire volt szüksége.

Úgy ereszkedett alá az ágak között, mintha nem hatna rá a bolygó gravitációja. Az őrjáratot alkotó két rohamosztagos mögött ért földet. Mielőtt bármelyikük leadhatta volna a riasztást, felemelte a bal kezét. Az egyik katonára ráparancsolt, hogy aludjon el. Miközben a férfi lágyan és szelíden leheveredett a földre, társa egy másfajta elmetrükk hatása alá került.

– Nem kell leadnod a jelzést – mondta a növendék. – Felhatalmaztak rá, hogy itt lehessek. Tulajdonképpen már vártatok.

A jeltelen és jellegtelen, fehér sisakot viselő férfi bólintott.

– Minden rendben van, uram. Sajnos, fogalmam sincs, hogy Brittnek… a társamnak mi a baja, de… – Fehér csizmájával belerúgott eszméletlenül fekvő társába.

– Britt-tel nem kell foglalkoznod. Csak annyit akarok, hogy segíts nekem.

– Értem, uram. Állok rendelkezésére! Miben segíthetek?

A rohamosztagos körbefordította fehér sisakos fejét. A növendék mindennek, ami szent, hálát adott azért, hogy a rohamosztagosok többsége meglehetősen csekély értelmi képességgel bír.

– Ki a rangidős?

– Sturn százados, uram.

– Hol találom meg őt?

– Ha éppen nem vadászik, akkor ott, a házban van, a vendéggel, uram.

– Ki a vendég?

– Nem tudom, uram, de szigorú parancsot kaptunk rá, hogy megvédjük a zónát. Ezek a vukik könyörtelen vadállatok.

A növendék figyelmen kívül hagyta a fajbecsmérlő megjegyzést.

– Ez a bizonyos személy… Vendég, vagy inkább túsz?

– Nem tudom, uram.

– El tudsz vezetni oda, ahol tartózkodik?

– Abba a zónába én nem léphetek be, uram. – A fehér sisak kissé oldalra billent. – De miért nem Sturn századosnak teszi fel ezeket a kérdéseket?

A növendék érezte, hogy enyhül a rohamosztagosra gyakorolt hatása. Mielőtt teljesen megszűnt volna, a vukikról kérdezte őt.

– Hogy mit csinálunk velük, uram? Nos, azt kapják, amit megérdemelnek. Mocskos, agyatlan állatok. De mondd csak, talán te is azok közé tartozol, akik szimpatizálnak velük? Az egyik vuki az orrom előtt szaggatta darabokra a szakaszparancsnokomat. A magam részéről a legszívesebben mindet megölném, és Sturn százados is ezt vallja…

– Elég. – A növendék elhúzta a kezét a rohamosztagos arca előtt, és hátralépett, hogy az összeroskadó katona ne érjen hozzá.

Ott hagyta a két rohamosztagost, ahová estek. Beolvadt az aljnövényzet árnyai közé, és elindult, hogy körbejárja a jókora tisztást. A domb tetején álló ház erős építménynek tűnt, egyetlen szemmel látható sebezhető pontja sem volt.

A növendék megkerülte a tisztást, eljutott a túlsó szélére. Nem ment tovább; semmi kedve sem volt ismét összetalálkozni az óriáspókokkal, vagy más állatokkal. Látta, amit látnia kellett; megállapította, egy kisebb hadseregre lenne szükség ahhoz, hogy bejusson a házba. Több katona kellene hozzá, és sokkal nagyobb tűzerő, mint amivel rendelkezett. Persze, ha esetleg sikerülne szereznie pár birodalmi sokk-gránátot, vagy elfoglalná az egyik lézerágyút…

Halvány mosoly jelent meg az arcán. Semmi ilyesmire nem volt szüksége. Az Erő sötét oldala neki dolgozott.

Visszahúzódott a fák közé, és megpróbálta megtalálni a legjobb helyet, ahonnan elindíthatja a támadást. Közben az orrába csapott az a jellegzetes szag, amit az élő testek adnak ki magukból, miután beléjük csapódik egy lézerlövedék. Ennek hatására egy pillanatra ismét lecsapott rá a furcsa zavarodottság. Határozottan kizárta tudatából az érzékelést. Pontosan tudta, mi vár rá a nagyon közeli jövőben: több tucat rohamosztagossal kell majd megküzdenie, olyan katonákkal, akik mindenáron meg akarják akadályozni, hogy elérje a célját. Nem bizonytalanodott el; tudta, okot fog szolgáltatni nekik arra, hogy átértékeljék a helyzetüket.

Tizennyolcadik fejezet

Amikor már jó félórája azon ügyködött, hogy behatoljon a Birodalom helyi adatbázisába, Junónak részben sikerült választ találnia a kérdéseire.

A skyhook rendeltetése egyszerű volt: a Kashyyyk felszínéről felhajtott vuki rabszolgákat onnan vitték fel a bolygó körüli pályán keringő hajókra, amelyek aztán elszállították őket.

Az, hogy pontosan hová vitték a szállítmányokat, az adatbázisnak abban a mélyebb részében volt benne, amelyhez Juno képtelen volt hozzáférni. A miértre sem kapott választ. A produktív félórát követően csalódást okozott neki az újabb adatblokkok átvizsgálása. Nyomokat keresett, de gyakorlatilag semmit sem talált. Olyan érzése támadt, hogy még kevesebbet tud, mint amikor elkezdte a kutakodást.

Megtudta, hogy évekkel korábban maga Darth Vader is ellátogatott a bolygóra, de a jelek szerint egy egészen más ügyben érkezett.

Juno hátradőlt az ülésben, beletúrt a hajába, és nyújtózkodott. Starkiller minden bizonnyal nagyon elfoglalt volt odalent. Kota a raktérben tartózkodott. Proxy még mindig magát szórakoztatta. Ahogy ezt végiggondolta, rádöbbent, hogy teljesen egyedül maradt.

Ismét előredőlt. Ujjai villámgyorsan mozogtak a billentyűkön. Léteztek bizonyos birodalmi feljegyzések, amelyeket a galaxis minden pontján lemásoltak. Ezeket főként a megszálló csapatok terjesztették, de az adatbázisaikat a szektorukban elhaladó birodalmi hajók segítségével folyamatosan frissítő helyi hírhálózatoknak is nagy szerepük volt közismertté tételükben. A Birodalom hivatali rendszere lényegében ilyen módon őrizte meg konzisztenciáját a több ezer lakott világon; ha a híreknek, a feljegyzéseknek és a rendeleteknek ez a terjesztése nem létezett volna, a távoli világok kormányzói sosem szereznek tudomást az új törvényekről, a tárgyalások eredményeiről, és nem kapnak információkat a határaik közelében felbukkanó körözött bűnözőkről sem.

A Birodalmi Akadémiáról származó adatok is a széles körben terjesztett információk közé tartoztak. Ezek természetesen rejtjelezett feljegyzések voltak, de Juno kívülről tudta a megfejtő kódokat. Amikor munkához látott, azt ismételgette magában, hogy csupán kíváncsiságból teszi, meg azért, mert éppen nincs jobb dolga. A callosi eset óta még egy év sem telt el. Azóta semmit sem hallott régi barátai és bajtársai felől; teljesen természetesnek találta, hogy feltámadt benne az érdeklődés, vajon mi lett velük.

A Fekete Nyolcas század az elit egységek közé tartozott, szigorúságáról és könyörtelenségéről volt híres. Juno utólag már azt is átlátta, hogy Darth Vader milyen óvatosan, milyen ügyesen biztosította azt, hogy az egység mindkét tulajdonságát megőrizze. Az alakulaton belül gyakran mozgatták az embereket, a parancsnoki pozíciókat mindig mások töltötték be, és a pilótákat is váltogatták. Ez a tény is fokozta a század titokzatosságát. Azok, akik az egységhez tartoztak, sosem beszéltek a bajtársaikról vagy a küldetésekről, azok pedig, akik kívülállóknak számítottak, sosem spekuláltak. Mindenkinek megvolt a maga dolga, mindenkinek teljesítenie kellett a kapott parancsokat. Egyedül ez számított.

Juno büszke volt rá, hogy századparancsnok lehet, de nem sokáig tölthette be ezt a pozíciót. Hamar rájött, hogy ennél a szakasznál ez teljesen normális dolog. Az elődje, akivel csupán két alkalommal repült együtt, éppen csak egy kicsivel volt tovább főnök, mint ő, az pedig, aki őelőtte vezette a századot, csupán egyetlen hónapig szolgált ebben a minőségben, mert Darth Vader átvezényelte őt egy másik pozícióba. Arra, hogy az illető hová került, Junónak nem sikerült rájönnie. Azóta mindkét pilóta neve felkerült a halottak listájára.

Vajon ők is teljesítettek szolgálatot Starkiller mellett?

A spekulációnak ez az ága nem ígért eredményt, ezért Juno inkább azoknak a pilótáknak a pályafutását kezdte vizsgálgatni, akikkel annak idején együtt repült. Egyharmaduk még mindig a századnál szolgált. Egyharmaduk halott volt. Juno gyanította, hogy bevetés közben vesztették életüket, bár a feljegyzésekből ez a tény valahogy kimaradt. A többieket előléptették és kitüntették.

Ahogy végigolvasta az előléptetettek listáját, felállt a nyakán a szőr. Miután ő elkerült az egységtől, egy Redline hívónévre hallgató pilótára bízták a század vezetését. Ismerte a fickót, mindig is úgy gondolta, Redline a legridegebb, legkegyetlenebb, legkevésbé érzelgős lény, akivel valaha együtt repült. Annak idején, amikor még a parancsnoka volt, komolyan aggódott a férfi mentális egészsége miatt; a repülőnaplókban rendszeresen pszichopatának nevezte, és többször is rákényszerült, hogy túlzott erőszak alkalmazása miatt valamilyen büntetést szabjon ki rá. Redline egyike volt annak a három katonának, akik helytelenítették a Callosról való kivonulást. Úgy gondolták, a századnak maradni kellene, hogy „befejezze a megkezdett munkát”.

Az a világ akkor már halott volt. Juno elképzelni sem tudta, mi maradt még rajta, ami szükségessé teszi a „befejezést”. Redline-t és társait nem igazán érdekelte ez a részlet.

Most pedig ez a fickó irányította a Birodalom legrettegettebb TIE-vadász századát!

Juno már azt is értette, hogy ez az őrült remekül beleillik a Darth Vader által elképzelt torz galaxisról kialakított képbe. A század, amelyet ő egykor összetartó egységnek, családnak tartott, most már nem lehetett más, mint egy diszfunkcionális csapat – egy olyan zsarnoki hatalom produktuma, amelyet a félelem és a mohóság mozgatott. Tudta, ha a Fekete Nyolcasoknál marad, valószínűleg rákényszerítik, hogy újra és újra olyan atrocitásokat kövessen el, mint a Calloson – egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Redline azóta is hasonló akciókat hajt végre. Azonkívül, hogy engedelmesen végrehajtja az őrült parancsokat, csupán egyetlen lehetősége volt: szembeszegül feljebbvalóival, ami viszont azt jelentette volna, hogy parancsmegtagadás miatt főbe lövik.

Megértette a helyzetet, de ez nem jelentette azt, hogy tetszett neki. Megértette, hogy miért Redline-t léptették elő, de dühítette, hogy a többi, ígéretes pilótát egyszerűen félresöpörték. Chaser például, akit annak idején a saját helyére javasolt, még mindig csak a negyedik volt a század ranglétráján. Youngster, az a pilóta, aki nem sokkal őutána érkezett a századhoz, az a vidám kölyök, akiről mindig azt tartotta, hogy villámgyorsan fog haladni felfelé a ranglétrán…

Tizenöt percbe tellett, mire rájött, mi történt Youngsterrel. Megvált a századtól. Életben maradt, és azon kevesek közé tartozott, akik még mindig képesek voltak ellátni a pilóták teendőit, de a távozását követően alig lehetett nyomon követni a pályáját. A jelek szerint neki is elege lett az egészből, de szerencsére nem követett el olyan függelemsértést, ami miatt halállal kellett volna lakolnia. A távozása után egy darabig teherszállító hajókkal repült, azután visszatért az aktív szolgálatba: őr lett a Birodalom által végzett különböző építkezések területén. Megfordult néhány forró helyen, fegyveres összecsapásokban is részt vett, de egyik sem volt különösebben érdekes vagy fontos. A legutolsó állomáshelye…

Juno egy teljes percig bámult az információra, mire sikerült elfogadnia, hogy igaz lehet a dolog. Youngster a Kashyyykon állomásozott!

A vágyakozás és a félelem szörnyű keveréke áradt szét benne. Egyetlen kapcsoló elkattintásával megnyithatott volna egy kommunikációs csatornát, hogy üdvözölje régi bajtársát. Egykét percig ismét hallhatná Youngster ismerős hangját; megint úgy érezhetné, tartozik valahova, valakihez. Visszaforgathatná az idő kerekét, elfelejthetné az árulásokat és a rá váró bizonytalan jövőt. Ismét birodalmi pilótának érezhetné magát, olyannak, aki abban a hitben ringatja magát, hogy ezen soha semmi sem változtathat.

Egyetlen kattintás… Be se kellene mutatkoznia. Verbálisán kezet ráznának, aztán annyi. Ugyan kinek ártana, ha megtenné?

Megremegett. A kezét ökölbe szorította az ölében, és erőt véve magán nem emelte fel. Félt, hogy elég lenne egyetlen mozdulat, és az ujjai azonnal árulást követnének el ellene.

Nem, nem térhet vissza a múltjához. Egyetlen percre sem! Ha kapcsolatba lépne egy birodalmi szakasszal, miközben Starkiller odalent van, akkor gyakorlatilag mindent kockára tenne. Semmi sem lehet olyan fontos, hogy ezt vállalja. Még az sem, hogy beszéljen valakivel, aki egykor a bajtársa volt, most viszont már valószínűleg az ellensége. Ha Youngster rájönne, hogy ő még mindig életben van…

Reszkető kezét a billentyűzet fölé emelte. Lassan beírta a saját nevét.

A személyi aktája már nem volt titkos; az adatok azonnal megjelentek a monitoron. Úgy olvasta át a pályafutására vonatkozó pár soros összefoglalót, mintha a saját gyászjelentése lenne.

Valójában tényleg az volt. A gyászjelentése.

Kém… áruló… a Birodalom nevében kivégezve.

Kétség sem férhetett hozzá: már sosem térhet vissza.

A karrierjére vonatkozó adatokat megmásították. Eltüntették a komolyabb eredményeivel kapcsolatos adatokat. Még a Callost sem említették meg. Hétköznapi vadászpilótát csináltak belőle, akinek valamilyen szerencse folytán sikerült bekerülnie a galaxis legjobb századába; aki cserben hagyta bajtársait. Sőt még rosszabb: elárulta őket. Az a nem létező nő, aki azt tette, ami a feljegyzésben állt, valóban nem érdemelt volna mást, mint egy fejlövést. A hajdani Juno Eclipse is halálra ítélte volna.

Ám a hajdani Juno Eclipse már nem létezett, az új Juno Eclipse pedig dühös volt amiatt, hogy ilyen könnyedén lenullázták az életét. Annak ellenére zavarta a dolog, hogy ezt csak egy átkozott hivatalos feljegyzésben tették, egy aktában, ami miatt már rég nem izgult, vagy nem hitt. De ha mindez megtörténhetett vele, vajon hányszor történt meg másokkal – köztük a saját anyjával –, akikre rásütötték az áruló billogát?

Eltűnődött, vajon az apjának mi lehet a véleménye, de aztán rájött, ez érdekli a legkevésbé.

Mindegy, legalább halottnak hiszik. Miközben fellángolt a dühe, ebbe az egyetlen ténybe próbált belekapaszkodni.

Vissza fog vágni!

Kota zihálása hallatán összerezzent, és bűntudatosan törölte a képernyő tartalmát, de aztán eszébe jutott, hogy a férfi vak.

– Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy utánanézzünk barátunknak – mondta a tábornok. – Egy kicsit túl hosszú ideje hallgat.

– Igaza van. Szerintem ő is tudni szeretné, mit találtam. – Juno nagy vonalakban elmondta, sikerült kiderítenie, hogy a bolygóról vuki rabszolgákat szállítanak el ismeretlen helyre, ismeretlen céllal. – Maga szerint a Szenátusban lévő barátja tud erről?

– Biztos vagyok benne – felelte Kota.

– Mit gondol, tényleg emiatt vagyunk itt?

– Bizonyos esetekben egyetlen megoldással két problémát is ki lehet küszöbölni. Legalábbis meg lehet próbálni.

– Majd meglátjuk, amit meglátunk. – Juno elkezdte a kommunikációs csatorna megnyitását, de közben észbe kapott. – Ó! Elnézést.

– Semmi gond – mondta Kota mogorván. – Ez csak amolyan szófordulat, nem igaz?

Megszakadt a társalgásuk.

Starkiller kommunikációs csatornájából valami iszonyatos gépsikoly hallatszott.

Tizenkilencedik fejezet

Juno mondani akart neki valamit, ami a jelek szerint fontos volt.

Ám bármi is volt az, várnia kellett.

Egy AT-ST lépegető lába közvetlenül mellette csapódott be a földbe. A rengéstől összekoccantak a fogai, de még csak le sem lassított. Tökéletesen kiszámította a mozgását, kikerülte a sokkgránátokat, és a lépegető lövésze által rálőtt energiacsóvákat. Alulról közelítette meg a gépet; tudta, ezen a részen a leggyengébb a páncélzata. Az ormótlan fej oldalra lendült és elfordult a feje fölött. A lépegető kezelői mindent elkövettek annak érdekében, hogy levadásszák azt a férfit, aki páncél nélkül, egyedül is képes volt rájuk támadni. A gép mozgása láttán a növendék tudta, a pilóta kissé összezavarodott – talán éppen azért, mert alig hitt a szemének.

Mély lélegzetet vett, felugrott a levegőbe, és szaltózott egyet. Amikor a legmagasabban volt, a fénykarddal elérhette a lépegető mindkét térdét, három kontrollcsatlakozóját, és a hajtóművét is. Az AT-ST éppen felemelte a lábát, amikor megremegett – a komplex rendszer érzékelte a fénypenge által okozott sérüléseket. A következő pillanatban elnémultak addig folyamatosan ugató lövegei.

A növendék leérkezett a talajra. Mozdulatlanná dermedt. Az AT-ST gyötrődő fémsikolyt hallatva befejezte az elindított lépést, azután orrát előrelökve, hatalmas porfelhőt verve a földre roskadt. Mielőtt mozdulatlanná vált volna, a növendék ismét támadásba lendült, és kitért a lépegető tetejére vezető lépcsőtől jobbra elhelyezkedő lézerlövegből leadott sugárnyalábok elől. Közben látta, hogy jobbról és balról egy-egy AT-ST közeledik feléje.

Az arcáról nem tűnt el a mosoly. A lépegetőket kísérő rohamosztagosok tüzet nyitottak rá, de nem céloztak valami jól. Azokat az energianyalábokat, amelyek a közelébe kerültek, könnyedén kivédte, és visszapattintotta vagy arra a pontra, ahonnan elindultak, vagy a lépegető belsejébe nyíló ajtó felé. A lövedékek többségével nem kellett bajlódnia, ezek a célpontot meg se közelítve csapódtak be a talajba.

A növendék rohanni kezdett a rohamosztagosok felé. Szándékosan könnyű célponttá változtatta magát. A katonák meglepetten felkapták fehér sisakos fejüket, de ismét lehajtották, és összpontosítva folytatták a tüzelést. A növendék sejtette, mi jár a fejükben: „Egyetlen szerencsés lövés… Csak egyetlenegy!”

Úgy döntött, megmutatja nekik, hogy a szerencse nem létezik, legalábbis nem akkor, amikor ő az ellenfél.

Perzselő, cikázó energiaburok vette körül a testét. A felgyülemlett energia egy részét a közeledő AT-ST-k felé irányozta; a villámok fekete foltokat égettek a támadó gépek elülső páncélzatára. A pilóták és a lövészek fokozták a támadás intenzitását – tisztában voltak azzal, hogy miután elindultak, könnyebb célpontot nyújtanak, ezért a lehető leghamarabb el akarták dönteni az összecsapást. Repeszgránátok esője hullott a növendék irányába. Valamennyit a domb tetején álló ház felé irányította, de közben ügyelt arra, hogy elkerüljék az épületnek azt a részét, ahol feltehetőleg a vendég lakott.

Szirénák vijjogtak. Rohamosztagosok üvöltöttek. A hajtóművek nyüszítése egyre hangosabbá vált.

Amikor a két AT-ST már csupán tíz méterre volt tőle, és egy olyan képzeletbeli háromszög csúcsait foglalták el, amelynek harmadik fő pontja a rohamosztagosok fix lövege volt, hirtelen megállt. Úgy pörgette a fénykardját, mintha propeller lenne; egyetlen tudatos szándék vagy terv sem volt a fejében. Az Erő úgy járta át a testét, akár egy villám, felfokozta az ösztöneit, megtöltötte energiával. Egy teljes másodpercre lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a karjai tökéletes szinkronitásban mozogjanak az energialövedékekkel. Már nem volt része az egyenletnek. Külső szemlélővé vált, különleges helyzetben lévő megfigyelővé, akinek csupán annyi szerep jutott, hogy végignézze a halálos, mégis gyönyörű balettet.

Lehajtotta a fejét, összpontosított. Az AT-ST-k mozgása lelassult, a pilóták és a lövészek úgy érezték, közel a diadal. Érthető: egyetlen közönséges ember sem lett volna képes sokáig túlélni egy ilyen rohamot. Ebben az esetben azonban mégis tévedtek. Ezerszeresen. Amikor az AT-ST-k ismét felgyorsítottak, a pilótákat óriási meglepetés érte. Megpróbálták visszarántani a vezérlőkarokat, de hiába. A gigantikus fémbestiák fokozatosan gyorsultak, és közben minden egyes lépés megtételével változott az irányvektoruk. Megállíthatatlanul fokozódott a sebességük, és már egészen másfelé tartottak, mint amerre elindultak; már nem a növendék felé közeledtek, hanem egy néhány méterre lévő nyílt terepszakasz irányába döngettek.

A növendék megpördült, és egyetlen tizedmásodperccel azelőtt, hogy a két lépegető összeütközött, kinyitotta a szemét. Felemelte a szabad kezét, és egy villámot küldött a páncélozott testekbe. Az energia végigcikázott a lépegetők belsejében lévő vezetékeken és kábeleken, eljutott a raktárrekeszekbe, amelyekben a muníciót tárolták, élesítette a lövedékeket, aktiválta a detonátorokat. Az energia új energiát nemzett…

Egyetlen másodperccel az első robbanás előtt a növendék függőlegesen felugrott a levegőbe. A detonáció még magasabbra emelte, egyre feljebb tolta. Megpördült és oldalra fordult. Az Erő még mindig a testében pezsgett, a súlytalanság kellemes érzésével töltötte el. Arra gondolt, ismét sikerült kicseleznie a halált.

A talaj szintjén hatalmas, vörös lánggömb terült szét, amely magába olvasztotta a fixált lövegtornyot. Fehér páncélt viselő testek emelkedtek a levegőbe.

A növendék felért az emelkedési pálya csúcsára, és ereszkedni kezdett. Szinte szégyellte magát amiatt, hogy le kell szállnia a földre, de tudta, nem repülhet örökké. Amint leért a lába, a lendületet kihasználva oldalra gurult, de egyetlen pillanattal később már ismét talpon volt. Körülötte roncsok és tetemek hevertek a sűrű füstben. Gyorsan hátranézett, és felmérte a helyzetet. Az egyik szétroncsolt AT-ST még mindig a lábán állt. Bezúzott elülső ablakán keresztül sűrű, fekete füst ömlött ki. A másik lépegető darabokra szakadt – a hasában hordozott muníció tépte szét.

A csatatér nyugodt volt, semmi sem mozdult. A növendéknek még jó fél percig zúgott a füle, de aztán ez a kellemetlenség is megszűnt. A mély csendben csak a lassanként kihűlő fémdarabok pattogása hallatszott. A birodalmi egység megsemmisült. A rohamosztagosok vélhetőleg valamennyien elpusztultak, de ha mégis életben maradt közülük néhány, azok bizonyára visszavonultak, hogy új védelmi pozíciót vegyenek fel.

– Nos, mit is mondtál? – kérdezte a növendék Junótól, miközben felsétált a ház ajtajához vezető lépcsőn. A páncélozott ajtó félig kiszakadt helyéből, a fix löveg és a lépegetők által leadott lövedékek tették tönkre, amelyeket a növendék az Erő segítségével eltérített.

– A skyhook – mondta Juno. – Tudom, milyen célt szolgál. Onnan viszik el a bolygón összefogdosott vuki rabszolgákat, és…

– Ez most nem számít – hallatszott Kota goromba hangja. – Hol vagy?

A növendék pár szóval leírta a házat, és közben belépett az ajtaján. Fénykardját készenlétben tartotta, de csupán három protokolldroidot látott a külső helyiségben.

– Úgy tűnik, nincs itt senki.

– Pedig már nagyon közel vagy a célunkhoz. Ne hagyd, hogy bármivel megtévesszenek!

– Esetleg nem akarja elmondani, mit keresek?

– Türelem, fiam. Meg fogod tudni.

A növendék halk mordulással válaszolt. Végigment a fő folyosón, berúgott néhány ajtót, és az Erővel felfokozta az érzékszerveit. A konyhából odaégett étel szagát érezte. Nem foglalkozott vele.

– Valami… – mondta, miközben az ösztönei a ház hátulja felé vezették. – Valaki…

Befordult egy sarkon, és belépett egy hosszú, fapadlós, fából ácsolt falú folyosóra, amelyet kétdimenziós kerámia műtárgyak szegélyeztek. A folyosó végénél lévő zárt ajtónál két rohamosztagos és egy birodalmi testőr állt. A rohamosztagosok, ahogy megpillantották a behatolót, azonnal felemelték fegyvereiket. A testőr már korábban aktiválta hosszú markolatú fénykardját.

– Egy pillanat – mondta a növendék Kotának. – Azt hiszem, közeledek a célhoz.

Alig tett meg két lépést, a rohamosztagosok tüzet nyitottak rá. Mire eljutott az ajtóhoz, már egyikük sem élt – a saját visszapattintott lövedékeik végeztek velük. A testőr valamivel tovább maradt életben. Négy gyors vágás a fénykarddal, azután egy villám: ennyi kellett ahhoz, hogy elterüljön a padlón. A növendék elégedetten bólintott. A jelek szerint a képességei sokat fejlődtek a Nar Shaddaa óta.

Hátranézett, és ismét bólintott egyet. Az összecsapás során egyetlen műtárgy sem sérült meg.

Ez a mai jócselekedetem – gondolta, miközben kiégette az ajtó zárszerkezetét, és az Erővel szabaddá tette maga előtt az utat.

Az ajtó túlsó oldalán lévő helyiséget ízlésesen, drága holmikkal rendezték be. A falakat, a padlót és a mennyezetet különböző fákból készült lapokkal burkolták. Az ajtóval szemközti ablak az erdőre nyílt. Az erdőn túl, a távolban, a kék ég háttere előtt tisztán látni lehetett a skyhookot.

A helybeli despota helyett a növendék egy karcsú, fehérbe öltözött, csuklyás nőt talált a szobában. Az ajtónak háttal, az ablak felé fordulva állt, mellette egy kék-fehér asztromech droid várakozott. Nem fordult meg, hogy lássa, ki robbantotta be az ajtaját, ennek ellenére a növendék tudta, érzékeli az ő jelenlétét.

A növendék két lépést tett a nő felé. Közben aktiválta a kommunikátorát, hogy Juno és Kota is tanúja lehessen a párbeszédnek.

– Számítanom kellett volna rá, hogy a Birodalom orgyilkost küld rám – mondta a nő. A hangja inkább bosszús volt, semmint rémült. – Gyáva taktika.

– Én nem a Birodalmat szolgálom.

A nő megfordult, hátralökte a csuklyáját. A növendék ekkor látta, hogy valójában nem felnőtt nő, hanem egy tinédzser lány, alig valamivel fiatalabb nála. Barna haja lófarokba fogva ereszkedett a vállára.

A lány fáradt kétkedéssel mérte végig a növendéket.

– Megmondtam Sturn századosnak, kíméljen meg a rébuszoktól. Most téged is…

– Amit mondtam, úgy van – vágott közbe a növendék. – Kota mesterrel jöttem ide.

– Kota mester halott. A Nar Shaddaa fölött ölték meg. Az apám… – A lány elhallgatott.

– Az apád? – A növendék közelebb lépett. Megpróbálta összerakni a kirakósjáték darabjait. Kota barátja… A „nagyon értékes” valami, amit neki kell megszereznie… – Apád mióta szolgáltat információkat Kotának a birodalmi célpontokról?

A lány gyanakvóan nézett rá.

– Honnan tudod, hogy… ?

– Kota mester mondta. Nem halt meg a Nar Shaddaa-nál. Minket küldtek ide, hogy megkeressünk téged. Azt hiszem, most velem kellene jönnöd.

A lány arca még gyanakvóbbá vált.

– Nem mehetek el. Addig nem, amíg ez a bolygó rabszolgaságban van!

– Emiatt jöttél ide?

– Nem. – A lány hangja ingerült és pattogós volt. – A Szenátus megfigyelője vagyok. Maga a Császár jelölt ki erre a feladatra. Az a dolgom, hogy felügyeljem annak a szörnyűségnek az építését. – Az erdő fölött lebegő skyhook irányába bólintott. – A Császár nem ölhet meg, viszont lekötheti a figyelmemet. És közben üzenetet küldhet az apámnak. Gyáva, de okos, nagyon jól ért a megtévesztéshez és a manipulációhoz.

A növendék egyetértően bólogatott.

– Ami engem illet… Nem vagyok veszélytelen – mondta a lány, és a fénykardra bökött. – Tudom, mi az. Ha valóban Jedi vagy, akkor megérted, miért nem mehetek el innen.

– De az apád…

– Az apám nincs itt. – A lány ismét az ablak felé fordult. – Amikor elkészül a skyhook, a Birodalom tömegesen el tudja majd szállítani a vuki rabszolgákat. Néhány nap leforgása alatt egész faluk fognak elnéptelenedni, vukik tömegei indulnak majd más bolygókra. Artu Detu?

A kis asztromech droid előregördült, és pontosan úrnője meg a növendék között állt meg. Csipogva, füttyögve kivetített egy standard, kékesfehér hologramot. A növendék a megjelenő, kör alakú építményre, a megerősített falakra, a szerkezetet a helyén tartó kábelekre, és a kábelek végén lévő horgonyokra nézett, amelyek egy száraz folyómeder talajába mélyedtek. Miközben a hologram lassan forogni kezdett a levegőben, Leia elmagyarázta a növendéknek a tervét.

– Artuval innen tanulmányozzuk a skyhookot. Azt hiszem, sikerült rájönnöm, hogyan tudnánk megsemmisíteni. Ezek a horgonyok… Ha ezeket kiiktatjuk, a skyhook elválik a bolygótól, és ezzel beindul egy olyan láncreakció, amelynek következtében azelőtt megsemmisül az orbitális plató, hogy használatba vehetnék.

A növendék végigmérte a hologramot, és megpróbált valamilyen viszonyítási pontot találni, ami alapján meghatározhatta a méreteit. A száraz folyómederben észrevett egy aprócska alakot. Az emberke eltörpült a horgonyok mellett. A látvány nem volt valami biztató.

– A skyhook megsemmisítése sem állítaná le hosszú időre a Birodalmat – mondta a növendék. – Építenének egy másikat.

– Előbb-utóbb valóban ezt tennék. De a megmaradt vukik legalább esélyt kapnának arra, hogy eltűnjenek. – A lány olyan dacosan tette keresztbe karjait a mellén, mintha azt akarta volna kideríteni, a növendéknek van-e mersze ellentmondani neki. – Ott, ahol bejöttél, van egy csővasút, amin keresztül el lehet jutni az erdőbe. A járat minden bizonnyal tele lesz birodalmiakkal, de nem számít, mert azon keresztül eljuthatsz a skyhook tövébe.

– Rendben van – mondta a növendék, bár komoly fenntartásai voltak a tervvel kapcsolatban. Tudta, ha magával akarja vinni a lányt, meg kell tennie azt, amit mond. – És veled mi lesz?

– A siklóm még mindig a leszállóplatón áll. Legalábbis azt hiszem.

– Rendben, de nem biztos, hogy tudok szerezni pilótát.

– Miből gondolod, hogy szükségem van pilótára? – A lány hátranézett, rámosolygott a növendékre, majd elkomorodva folytat ta: – Kérlek, mondd meg apámnak, hogy jól vagyok.

– Megteszem.

A lány a következő pillanatban már nem állt az ablak előtt.

Huszadik fejezet

– Mindent hallottatok? – kérdezte Starkiller, amikor kijutott a házból.

– Igen – felelte Juno. A fejleményeket illetően meglehetősen ellentmondásos érzései voltak. Örült, hogy sikerült végrehajtaniuk a feladatot, amit Kota szenátusi barátja adott nekik, ugyanakkor kiverte a víz, ha arra gondolt, hogy továbbra is a veszélyes zónában kell maradniuk. A jelek szerint Starkiller egyhamar nem térhetett vissza a hajóra, a stygiumkristályok pedig nem bírják örökké. – Azt fogod tenni, amit mondott?

– Már hozzá is kezdtem – felelte Starkiller.

– Maga, meg a megoldásai! – mordult rá a nő Kotára.

– Minden rendben van odafönt? – kérdezte Starkiller.

– Megpróbáljuk agyonütni valamivel az időt – mondta Juno.

– Szerinted hová viszik a vukikat? És miért?

– Én sem tudok többet, mint te. A vukik erősek és okosak. Ha nem lennének hajlamosak darabokra szaggatni az embert, amikor dühösek, igazán kiváló rabszolgákat lehet nevelni belőlük.

– A vukikat nagyon könnyen lehet zsarolni – jegyezte meg Kota keserűen.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Juno.

– Kötődés – mondta Kota. – A vukik nagyon erősen kötődnek a családjukhoz. – Megrándult az ajka. – Éppen ez az oka annak, hogy a Jediknek nincs családjuk. Csak így őrizhettük meg az objektivitásunkat.

– A jelek szerint az objektivitás nem volt elég – mondta Juno.

A tábornok nem válaszolt, de mogorván a nőre nézett.

– Kota! – hallatszott Starkiller hangja. – Szeretném, ha átadná a lány üzenetét az apjának, bárki legyen is az!

– Rendben van – mondta a tábornok, és a billentyűzet felé fordult. – Megpróbálom.

A kommunikációs vonal elnémult. A Rogue Shadow két utasa egy darabig szótlanul várakozott. Kota komor gondolatokba mélyedve a billentyűket nyomogatta, Juno pedig azon tűnődött, vajon mit csinálhat Starkiller odalent. Átkutatta a hajó adatbankjait, összegyűjtötte a Kashyyyk erdőire vonatkozó információkat. Nem igazán nyugtatta meg az, amit talált. Ha Starkillernek sikerül megúsznia, hogy szétlőjék az első összecsapás miatt a helyszínre siető rohamosztagosok, akkor valószínűleg felfalja egy blastail, vagy péppé zúzza egy iszonyatos minstyngar.

Kota jó ideig nyomkodta a billentyűket. Időnként ingerülten felhorkant, vagy aggodalmasan morgott valamit, végül aztán félrelökte a billentyűzetet és felpattant az üléséből. Hangosat hörrent, azután a falakat tapogatva kibotorkált a pilótafülkéből.

– Valami gond van? – szólt utána Juno.

Kota nem válaszolt. Halk sziszegéssel kinyílt a meditációs fülke ajtaja.

Juno megvonta a vállát; ráhagyta Kotára a dolgot. Ha nem akar beszélni, ő aztán nem fogja erőltetni.

Miután áttekintette, hogy a Kashyyyk milyen sok veszélyt tartogat, úgy döntött, nem idegesíti tovább magát ezzel, inkább átfutja a skyhook tervrajzait. Ez is lekötötte a figyelmét, de ez sem nyugtatta meg igazán.

– Kota tábornok? – hallatszott Starkiller hangja a kommunikátorból.

– Most nincs itt – mondta Juno.

– Hívd ide! – mondta Starkiller. – Azt hiszem, találtam valamit.

Starkiller hangja furcsa volt; Juno még sosem hallotta ilyennek. Nem habozott.

– Kota! – kiáltott hátra. – Kota, jöjjön már ide!

Egy másodperccel később megjelent a tábornok. Most nem tapogatta a falakat, valósággal kirobbant a meditációs szobából, és gyakorlatilag berohant a pilótafülkébe.

– Mi történt?

A nő a kommunikátorra mutatott. Kota aktiválta az egységét, Starkiller pedig elismételte neki azt, amit korábban mondott.

– Egészen pontosan mit talált? – kérdezte a tábornok aggodalmas arccal.

– Csak egy régi kunyhót – felelte Starkiller. – Valójában egy… romot. De valahogy ismerősnek tűnik. – Juno kiérezte Starkiller hangjából a feszültséget. – Már azóta érzek valami furcsát, hogy megérkeztem a Kashyyykra. Az erdőben van valami… sötétség és… Igen. Szomorúság. Itt történt valami!

Kota meglepő izgatottsággal reagált.

– Fordulj meg, fiam! Folytasd a küldetést! Bizonyos dolgokkal való találkozásra még nem készültél fel.

– Miért? – kérdezte Starkiller. – Mi van odabent?

– Honnan tudjam? Az én kapcsolatomat az Erőhöz… elvágták. – Kota komor arccal zökkent le a másodpilóta ülésébe. – Ha bemész, egyedül kell szembenézned azzal, ami odabent van.

Starkiller erre nem válaszolt. Juno az ülése szélére húzódott, feszülten várta, hogy a férfi mondjon valamit, bármit. A kommunikációs csatorna sziszegésén keresztül hallani vélte Starkiller lélegzését.

– Most mit csinál? – kérdezte Kotától.

A Jedi csendre intette.

Lassan vánszorogtak a percek. Juno apránként meggyőzte magát, hogy Starkiller nem ment be a kunyhóba. Biztos volt benne, hogy ő is hallotta a Kota hangján érezhető félelmet, és úgy döntött, egyszerűen továbbmegy. Talán már meg is érkezett a skyhook tövéhez. Hamarosan tanácsot fog kérni, hogy mit tegyen, és akkor… Juno úgy érezte, akkor szét fog oszlani a gyomrát szorongató, ködös aggodalom. Felnevet majd, és ostobán fogja érezni magát, de minden visszatér a normál kerékvágásba.

Kota hirtelen mozdulatlanná dermedt mellette – úgy viselkedett, mintha valami hideg és nyirkos dolog ért volna a tarkójához. Az arca jobb oldalán megrándult egy izom. Zihálva kapkodott levegő után, és a konzol felé nyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon.

Megtántorodott.

– Megmondtam, fiam, hogy hagyd békén! – sóhajtotta.

Juno gyanította, hogy már soha többé nem fog megtapasztalni semmi olyasmit, amit normálisnak lehet nevezni…

Huszonegyedik fejezet

A növendék mozdulatlanul állt, és a romot bámulva azon töprengett, miért éppen ezen akadt meg a szeme, miért nem valamelyik másikon a több tucatnyi hasonló közül, amire másutt bukkant rá. Úgy látta, egy-két évtizeddel korábban az erdőnek ezen a pontján egy tisztás lehetett; talán egy kisebb falu állt itt, esetleg egy olyan telep, amelyben vukik és olyan, más világokról érkezett lények laktak, akik szilárd talajt akartak érezni a talpuk alatt. Az elhagyatott település mellett egy kiszáradt patakmeder kígyózott, amely szinte belefulladt az indákba, páfrányokba és más őshonos növényekbe. A romok már rég megadták magukat az aljnövényzetnek, amely lassan, de biztosan elfoglalta a területet, ám még így is elég megmaradt belőlük ahhoz, hogy meg lehessen állapítani: a falu nem természetes okok miatt vált lakatlanná.

Az égett fadarabok arra utaltak, hogy a tisztáson tűz tombolt. A kör alakú, kissé spirálos belső falú mélyedések azt bizonyították, hogy a környéken valaki energiafegyvereket használt. Égésnyomok és kisebb-nagyobb kráterek – ezek a nyomok szinte mindenütt jelen voltak.

Közelebb lépett. Harminc másodperccel korábban még a küldetésre összpontosított, most viszont már csak a rom érdekelte, szinte teljesen megfeledkezett a feladatáról. A Kotával folytatott beszélgetés sem segített; amit hallott, attól még kíváncsibb lett. Vajon mi lehet az, amivel egyedül kell szembenéznie? Lehet, hogy a vén tábornok megérzett valamit az Erőben, amitől állítása ellenére mégsem szakadt el teljesen?

A legnagyobb, csonka kúp alakú kunyhó furcsán szétnyílt, amikor összeroskadt, így könnyedén be lehetett jutni a belsejébe. A rom majdnem úgy nézett ki, mintha valaki utat robbantott volna belé, csakhogy itt a rések széléről hiányoztak az energiafegyverek által ütött krátereket jellemző belső spirális vonalak. Ezeknek a lyukaknak egyenes volt a szélük, a belső részük pedig kissé rézsútosnak látszott.

Ezeket a lyukakat nem robbantással hozták létre. Ezeket a romokat átvágták…

Enyhe szél söpört végig a növényekkel benőtt tisztáson, hatására a romos kunyhó belsejében megmozdult valami. A növendék felemelte a fénykard markolatát, de még nem aktiválta a fegyvert. Nem a Kashyyyk számtalan ragadozójának egyike mozgott odabent, csak egy rongydarab libbent meg. A növendék előredőlt, hogy a feje árnyékba kerüljön. Megpillantotta a hosszú szövetdarab maradványait, amely egy korhadó deszkára csavarodott rá. A szövetdarabon, ami talán zászló lehetett, egy jelképet fedezett fel, ami leginkább egy stilizált ragadozó madárra emlékeztetett. A madarat széttárt szárnyakkal, büszkén felemelt fejjel ábrázolták.

A növendéknek különös érzése támadt – mintha egy másik univerzumból származó lény érintette volna meg.

Képtelen volt visszafogni magát, belépett az árnyékos romok közé, és a bal kezével megérintette a megkopott szimbólumot. A rom belsejében törött bútorokat és órási pókhálókat látott. A levegő hűs volt, de áporodott. A növendék hirtelen alig jutott lélegzethez; klausztrofóbikus érzése támadt. Úgy fordult vissza az ajtóhoz, mintha menekülni akarna, de amikor megpillantotta a lába előtt a földön heverő kis kék kristályt, megtorpant.

Remegve letérdelt, hogy alaposabban megvizsgálja a tárgyat. A csillámló drágakő akkora volt, mint a kisujja egyik ízülete, és leginkább egy fénykard fókuszáló kristályára emlékeztetett.

A növendék fejében kérdések és feltételezések kavarogtak. Miért jutott el erre a helyre? Mi történt itt, aminek bármi köze lehet hozzá?

Miközben felegyenesedett, látomása támadt, amely sokkal, de sokkal erősebb volt minden hasonlónál, amit korábban átélt.

* * *

A Kashyyyk lángolt. A tüzeket és a levegőt fojtóvá változtató füstöt az űrből is látni lehetett. A bolygót körbefogó birodalmi blokád áthatolhatatlan és könyörtelen volt. Megfigyelők nem közelíthették meg a zónát; a menekülteket nem eresztették ki. A bolygó felszínére csak rohamosztagosok érkezhettek, és csak ők térhettek vissza az űrbe.

Csak a rohamosztagosok és ő.

A sikló, amivel megérkezett, egy mély, kék öböl partján álló sziklára ereszkedett le. Körülötte harcok dúltak: a lázadó vukik birodalmi AT-ST-k ellen küzdöttek. A jelek szerint az sem érdekelte őket, hogy az ellenség iszonyatos túlerőben volt. A dzsungelben hatalmas erdei erődítmények terpeszkedtek, az összefüggő lombkorona alatt olyanok voltak, mint egy föld alatti alagútrendszer elemei. Az erődítmények között csapatokat és muníciót küldtek a frontvonal szárnyaira, azokra a helyekre, ahol a legádázabb küzdelem dúlt. Az energiafegyverekből leadott lövedékek alig tettek kárt a több évszázados wroshyr-fák kérgében és törzsében, de húst és fát, mindent lángra lobbantottak, amihez hozzáértek.

A növendék előtt az egész úgy jelent meg, akár egy álom. Ő is része volt ennek az álomnak, de nem vett részt az eseményekben. Beszélni próbált, el akarta fordítani a fejét, de képtelen volt megtenni. A látomás nem engedte meg neki, hogy bármin változtasson, ami egyszer már megtörtént.

Ami már megtörtént… Vagy esetleg meg fog történni? Talán az a sorsa, hogy a mestere parancsának engedelmeskedve visszatérjen a Kashyyykra, és végleg leszámoljon a vukikkal?

Fekete kesztyűbe bújtatott keze egyetlen mozdulatával kinyitott egy zsilipajtót. A rámpa már leereszkedett. Nehéz léptekkel végigment rajta, rálépett a bolygó talajára, és csípőre tett kézzel szemügyre vette az eléje táruló képet. Fekete köpenye lobogott a forró, füsttel terhelt szélben.

Valami nem volt rendjén vele. Az érzékszervei eltompultak, valahogy szűrten jutott el hozzá minden – mintha valamilyen eszközön keresztül szemlélné a világot. A végtagjai távoli objektumoknak tűntek, zsibbadtak voltak. Légzése erőlködő, már-már mechanikus volt…

Egy birodalmi tiszt rohant hozzá.

– Vader nagyúr! – lihegte. – Érkezésünk után csapdába kerültünk, de azóta viszonylagosan sikerült úrrá lennünk a helyzeten, és…

– Nem érdekel, milyen hibákat követtek el, parancsnok – mondta a növendék a mester hangján. Körülötte birodalmi rohamosztagosok széttépett tetemei hevertek. – Azért jöttem ide, hogy a saját küldetésemet teljesítsem.

A Darth Vader öltözékét és testét viselő növendék elindult, magára hagyta a megkönnyebbült parancsnokot.

A nehéz csizmák minden egyes döndülő lépésénél megrándult az arca. Nem tudta befolyásolni, merre tartson, a lábai maguktól vitték. Már nem érdekelte, hogy a múltat látja a mestere szemén keresztül, vagy egy olyan jövőbe sikerült belepillantania, amiben valamilyen különös műtéti beavatkozást hajtottak végre, és arra kényszerítették, hogy azonosuljon Darth Vaderrel. Semmi sem érdekelte, de abban az egyben biztos volt, hogy nem akar többet látni a körülötte zajló eseményekből.

A látótere remegni kezdett. Egy jókora, sebesen pörgő bárd bukkant elő a semmiből. Felemelkedett a bal keze. A sötét oldal energiájával könnyedén a földbe mélyesztette a fegyver pengéjét. A jobb kezével – egyetlen gyors mozdulatsorral – elővonta és aktiválta fénykardját. Megfordult, és szembenézett a feléje tartó három vuki harcossal. A csapatot egy kivételesen nagy termetű lény vezette, aki a fején vicsorgó szörnymaszkot, sötétbarna szőrrel borított testén pedig könnyű páncélt viselt. A vuki üvöltése annak ellenére fizikai fájdalmat okozott a növendéknek, hogy a hallása is tompább volt, mint régebben.

Múlt vagy jövő… A végtagjai magabiztosan és erőteljesen mozogtak. Felemelte fénykardját, kettévágott vele egy másik bárdot, majd előrelépett, hogy fogadja támadóit. Két gyors csapás elég volt ahhoz, hogy az óriási termetű vuki széthasított testtel omoljon a földre, még azelőtt, hogy akár egyetlen karmával megérinthette volna az ő fekete páncélját. A másik két vuki sem járt jobban.

Nem vesztegette az időt a diadal átérzésére. Amint a harmadik test is összerogyott, ahogy rángatózva végigterült a földön, ő folytatta útját. Eltávolodott a szikláktól; egy ismeretlen nyomot követve haladt egyre beljebb az ismeretlen terepen.

Valahányszor rárontott egy-egy újabb vukiosztag, keményen és elszántan küzdött, de az összecsapások közötti szünetekben, miközben Darth Vaderként megállíthatatlanul tört előre, a legszívesebben felüvöltött volna.

Amikor befordult a kanyarban, és meglátta az előtte álló falut meg a kunyhók mellett csordogáló patakot, a növendék imádkozni kezdett, hogy ne kerüljön csapdába, ne öljék meg azelőtt, hogy a látomás végére ér.

Ennek nem így kellene történnie! Amikor Vader az Erő segítségével felugrott az egyik fiatal wroshyr-fa törzséből kiálló fa platóra, nem tudott mást tenni azonkívül, hogy kétségbeesett. A kunyhó, amelybe belépett – most már biztos volt benne, hogy a jövőben –, magasan a talaj fölött helyezkedett el, fából ácsolt falain gyantaréteg csillogott. A szélben zászlók lengedeztek, közöttük volt egy olyan madaras is, amilyet a romok között talált. A vukik észrevették a faluba érkező idegent, és kötéllétrákon ereszkedve elindultak az alattuk lévő plató felé, mielőtt Vader még feljebb juthatott volna.

Egy magas, barna köntöst viselő ember jelent meg az egyik kunyhó erkélyén. Lenézett Vaderre. Csípőre tett kézzel állt, mögötte fenyegető külsejű vuki harcosok várakoztak. Bizonyos apró jelekből arra lehetett következtetni, hogy már hosszú ideje él a vadak között. Az arca valahogy ismerősnek tűnt.

– Fordulj vissza, Sötét Nagyúr! – kiáltott le parancsoló hangon.

– Bármit is akarsz, itt nem fogod megtalálni!

– Előlem nem bújhatsz el, és hiába álcázod magad – felelte Vader. – Jedi!

A férfi mozdulatlanná dermedt, azután intett. A környező fákról félelmetes üvöltéssel kötelekbe kapaszkodó vuki harcosok lendültek az alattuk álló, feketébe öltözött magányos alak felé. A növendék látomása ekkor erőszakos, véres jelenetek sorozatává változott. A Vaderre támadó vukik egymás után dőltek le a platóról. Volt, amelyik levágott karral vagy lábbal, volt, amelyik törött nyakkal vagy gerinccel zuhant le a mélybe. Vader fénykardja karmazsinszínűen izzott, és lassan mindent iszonyatos vörösre festett.

Amikor a harcosok elfogytak, Vader a kunyhót tartó gerendák felé fordult. Felemelte az egyik kezét, mélyen belenyúlt a sötét oldalba, energiát ragadott ki belőle, hogy meghajlítsa és szétzúzza az ősöreg oszlopokat. A fa ellenállt; legalább olyan erős volt, mint a fém, de közel sem annyira rideg. Az oszlopok és gerendák megcsavarodtak, megfeszültek, lassan eresztették ki magukból az energiát, ahelyett hogy kettéroppantak volna.

Ezzel azonban még nem mentették meg a kunyhóban tartózkodók életét. Az építmény úgy hánykolódott, akár egy hajó a viharos tengeren. A vukik leugrottak, vagy indákba, kötelekbe kapaszkodva lendültek biztonságosabb helyre.

– Kapaszkodjatok meg valamiben! – kiáltott rájuk a barna köntöst viselő férfi. – Gyorsan!

Vader keményen ökölbe szorította kezét. A tartógerendák és oszlopok végül széttörtek. Ekkor a Sötét Nagyúr mindkét karját előrenyújtotta. A kunyhó hevesen rázkódni kezdett. Amikor az utolsó tartógerendája is szétroppant, az építmény egyszerűen lezuhant az alatta lévő platóra. A vukik menekülni próbáltak. Faszilánkok röpködtek, a levegőt megtöltötte a por.

Vader össze sem rezzent, amikor a kunyhó közvetlenül előtte a platóra zuhant. Az építmény úgy repedt és nyílt szét, akár a túlérett gyümölcs. Vader mozdulatlanul állva figyelte, ahogy a porfelhőben felizzik egy kék fénypenge, ahogy a fénykardot tartó férfi, mint valami kísértet, megjelenik előtte.

A fából ácsolt platón vívtak. A magas férfi karja legalább olyan hosszú volt, mint Vaderé, de nem rendelkezett olyan fizikai erővel, mint ellenfele. Látszott rajta, a bajvívás nem tartozik az erősségei közé. Bizonyos szinten ismerte az ősi Shii-Cho stílust, ám a sokkal hatékonyabb Makashihoz alig konyított. Támadásait könnyen hárítani lehetett; Vader viszonylag könnyedén semlegesítette a Jedi védekezését.

A Sötét Nagyúr egy darabig eljátszadozott az ellenfelével, majd hozzászorította a lezuhant kunyhó oldalához, megakadályozva, hogy tovább hátráljon.

Egy telekinetikus lökést követően a férfi átszakította a kunyhó falát, és hanyatt zuhant. A fénykard kiesett a kezéből, a fegyver markolata tucatnyi darabra tört, a benne lévő kék fókuszáló kristályok úgy szóródtak szét, mintha drágakövek lennének.

Vader berontott a kunyhóba, az Erő segítségével megmarkolta a férfi nyakát, és a levegőbe emelte a testét. Vörös pengéjű fénykardjának hegyét ellenfele mellkasának szegezte.

Győzelem.

De mégis… az érzékelés peremén… át kellett gondolni a helyzetet.

Vader oldalra billentette páncélsisakos fejét.

– Érzem, hogy valami nálad sokkal erősebb van a közelben. A mestered… Hol van?

A fuldokló Jedi kínlódva préselte ki magából a szavakat.

– A sötét oldal elhomályosította az elmédet. Már évekkel ezelőtt megölted a mesteremet…

– Akkor most osztozhatsz a sorsában!

Vader felemelte a pengéjét, hogy levágja a Jedi-lovagot, ám mielőtt ezt megtehette volna, a fénykard hirtelen kiröppent a kezéből. A Sötét Nagyúr megfordult, hogy támadást indítson; felemelte szabad kezét, hogy összezúzza azt, aki szembe mert szállni vele.

Habozott. Ez Darth Vadertől egészen szokatlan volt…

…és a növendék a sokk hatására úgy érezte, forogni kezd az agyveleje…

A kunyhó sarkában egy embergyermek állt. Piszkos volt, és a zuhanás során szerzett pár kisebb sebet. A ruháin éppen úgy fel lehetett fedezni bizonyos vuki sajátosságokat, mint annak a férfinak az öltözékén, aki ekkor még mindig a levegőben lebegett a Sötét Nagyúr mögött.

A fiúcska két kézzel tartotta Darth Vader fénykardját. A penge hegye éppen csak egy kicsit remegett.

– Fuss! – hörögte a Jedi. – Menekülj! Ne nézz vissza!

– Ah! – Vader megértette a helyzetet. – A fiad…

Visszafordult az apa felé. Ökölbe szorította a bal kezét. Iszonyatos csontroppanás hallatszott. A fiú elborzadva felnyögött.

Vader a gyermek felé fordult, és mozdulatlanná vált.

A jelenet egy kisebb örökkévalóságon keresztül megfagyott. Haldokló apa, figyelő gyermek, türelmesen várakozó gyilkos – mindhárman úgy álltak, mintha a sors következő kockadobására várnának.

Egy birodalmi tiszt vezetésével hirtelen három rohamosztagos hatolt be a kunyhóba. Talán a faluból érkező harci zajok keltették fel a figyelmüket; talán a Sötét Nagyurat követték az erdővilág ösvényein – ez sosem derült ki, ám ahogy lövésre készen tartott fegyverrel berontottak, mindörökre véget vetettek a mozdulatlan pillanatnak.

– Nagyuram? – kérdezte a tiszt zavartan.

Nem jutott tovább. Vader megmozdította az ujjait – a fénykard ismét a kezében volt. A tiszt a rohamosztagosaival együtt hátrálni kezdett, amikor a nagyúr elindult feléjük. Egyikük érezte, hogy nagyon közel jár hozzájuk a halál, és tüzet nyitott. Feleslegesen tette: a lövedék visszapattant a karmazsinvörös pengéről, és a kunyhó falának csapódott, fekete lyukat égetett a fába.

Az egész egyetlen másodpercig tartott…

A fiú iszonyodva nézte végig, ahogy a feketébe öltözött, páncélos ember lemészárolja a saját szövetségeseit. Vader minden mozdulata brutális volt, ugyanakkor valami halálos elegancia sugárzott belőlük – sokban hasonlítottak a vadászó wallugák mozdulataira. Minden egyes döfés és vágás célba talált.

A gyermek még sosem látott ilyen gyönyörű és ilyen iszonyú dolgot.

Amikor befejeződött az öldöklés, a feketébe öltözött ember a gyermek elé állt, megfogta a karját. A fiú arra gondolt, elérkezett a halála pillanata. Nem is próbált ellenkezni.

– Gyere velem! – A mély, kongó szavak rosszabbak voltak, mint az ütések. – Itt mindjárt sokan lesznek.

Ahogy a fekete páncélos férfi kivitte a kunyhóból, a gyermek hátranézett, hogy még egy utolsó pillantást vessen otthonára, de nem látta a beszakított, megroggyant falakat, a füstölgő holttesteket, a tudatáig csupán a padlón fekvő halott Jedi-lovag képe jutott el. A Jedi-lovagé, aki úgy görbítette be az ujjait, mintha meg akarna ragadni valamit, ami már nincs a közelében…

* * *

A növendék pislogni kezdett. Döbbenten bámult arra a helyre, ahol egykor azok a halottak feküdtek. Semmi, egyetlen csont sem maradt belőlük. Vagy a dögevők hordták szét a testüket, vagy akkor szóródtak szét, amikor leszakadt helyéről a plató, amire rázuhant a kunyhó. Csak a kristály maradt meg – az a kristály, amit a növendék a markában szorongatott. Olyan volt, mint a halott Jedi-lovag fénykardjából kihulló kristályok egyike – mint azok a kristályok, amelyekkel a fiú kicsi korában annyira szeretett játszani.

Az arca vicsorgó maszkká változott. Úgy nézett ki, mint… Lehet, hogy…? Megpróbálta értelmezni a látomást, bár tudta, az egész nem egyéb, mint egy álom. Egy képzelgés. Az igazság az volt, hogy azóta zavarta valami, amióta megérkezett a Kashyyyk-ra. Egy irracionális érzés, hogy valami nincs rendjén. Egy érzés, aminek valószínűleg több köze lehetett a Kotával kötött szövetséghez, mint a múltja bármely más eseményéhez. Darth Vader nevelte fel. Ahhoz, hogy tudja, hol a helye a világban, hogy tudja, mi a feladata, nem volt szüksége arra, hogy szülőket és otthont képzeljen magának. Annak a feltételezésnek, ami betöltötte a gondolatait, valójában semmi alapja nem lehetett.

Az egyik halálközeli víziójában már látta a skyhookot, a magas égbe emelkedő, fénylő vonalat, és most rájött, hogy az építmény előtt álló alak nem más, mint az a lány, akivel a kunyhóban találkozott. Ha annak a látomásának volt valamilyen, bármilyen alapja, ennek miért ne lehetne?

Ráadásul nem először látta a halott Jedi-lovag arcát, akkor is ez jelent meg előtte, amikor Kotával vívott…

Lelassult az idő. A levegő olyan sűrűnek tűnt, akár a méz. Nekifeszült, de közben attól tartott, hogy egy újabb hallucináció fog ráereszkedni. Szerencsére sikerült megőriznie a végtagjai fölötti uralmat. Egy árnyék vetődött a kunyhóra, mintha felhő takarta volna el a napot. Megremegett, felemelte a karjait, fázósan összehúzta magát.

Hideg fém ért a bőréhez. Elborzadva látta, mivé váltak az ujjai. Mesterséges karmok voltak, olyanok, mint a sebészdroidokéi, amelyek a csontot is átvágó éles szikékben végződtek. A csuklója és az alkarja részben húsból, részben mechanikus alkatrészekből volt. A természetellenes betoldások egészen a válláig felnyúltak, ahol aztán eltűntek a nyakát védő magas fémgallér alatt. A csuklóján a bőre felhólyagosodott, sebhelyes volt – úgy nézett ki, mintha számos alkalommal megégett volna.

De nem csak a keze és a karja változott meg, a ruhái is mások voltak. Az új uniformis helyett, amelyet Darth Vadertől kapott, most flexibilis páncéllemezekból összeállított, bordázott mellényt viselt, a derekát több bőröv fogta át. Az öveken félelmetes trófeák függtek; több fénykard is volt közöttük. A feszes, fekete ruha alatt a teste inkább mechanikusnak, mint élőnek érződött.

Remegő kézzel felemelte fémujjait, hogy megérintse az arcát. A pengék átható csikorgással hozzáértek a páncélhoz. Az arcát maszk takarta, éppen olyan iszonyatos és halált nem ismerő álarc, mint Vader nagyúrét. Valahogy a légzése is sokkal hangosabb volt annál, mint amilyennek lennie kellett volna.

Szörnyeteggé változott, amely mások rémálmaiban jelenik meg.

Aranyló csillogás cikázott keresztül a mézszerű levegőn. Elfordította maszkos fejét, utána nézett. Egy sötét alakot látott, amely lassan feléje közeledett. Karmos jobb kezével a fénykardja után nyúlt, amelyet automatikusan választott ki az övén lógó többi fegyver közül. A fénykard aktiválódott; a kunyhóban vérvörös ragyogás támadt.

A vörös fénynél látta, hogy a közeledő alak a Jedik jellegzetes köntösét viseli. Magas, egyenes hátú férfi volt. Az arca, amelyet majdnem teljesen eltakart a csuklya, simának és nyugodtnak látszott. A szeme csillogott, a tekintete egyszerre volt sajnálkozó és bánatos. Ismerős volt, de mégsem…

A növendék halk, sziszegő hangot adott ki a sisakja vocorderén keresztül, és olyan pózba helyezkedett, mint a támadni készülő mérgeskígyó. Ez volt a Juyo, a legveszedelmesebb fénykard-stílus kezdőpozíciója.

A Jedi elővette fénykardját (a penge élénk kék volt), és a klasszikus Soresu nyitópózba helyezkedett: a bal kezét tenyérrel lefelé fordítva felemelte, a fénykardot jobbra húzta, és a testével párhuzamosan tartotta. A bal lábát előretolta, a testsúlyát a jobb lábára helyezte. Felkészült arra, hogy bármilyen típusú támadással szemben megvédje magát.

A növendék nem várakoztatta meg. Nem hajtott végre akrobatikus mozdulatokat, Erő-trükköket, egyszerűen előrelendült. Az egész testét fegyverként használta, de közben ügyelt arra, hogy megőrizze az egyensúlyát, és tökéletesen ossza el a testsúlyát. A sötét oldal a testében lüktetett, tökéletes összhangban volt a szívében felgyülemlett haraggal és gyűlölettel. Így vagy úgy, ez a Jedi meg fog halni, méghozzá hamar.

A kék penge energiaszilánkokat fröccsentve blokkolta a vöröset. A növendék újra lecsapott, ezúttal már magasabbra célzott. Megtévesztően laza vágást hajtott végre; a széles mozdulat hányavetinek tűnhetett, de átgondolt és halálos volt. A Jedi ezt is kivédte. A Soresu védekező stílus volt, kiválóan lehetett alkalmazni az olyan szűk helyeken, mint a kunyhó, de művelője – bármilyen gyakorlottnak számított – nem tarthatott ki a végtelenségig a Juyo gonosz eleganciájával szemben.

Mielőtt a növendék ismét támadhatott volna, a Jedi határozott és gyors rohamot indított. A növendéket nem igazán érdekelte, hogy a Jedinek sikerül-e megsebeznie; úgy gondolta, nem a seb számít, hanem az, hogy mennyire komoly. Ahogy a kék penge egy-egy pillanatra túlságosan közel került hozzá, sisteregni kezdett a húsa, füstölni a páncélja. A gyors elhajlások és kitérések mellőzésével megtakarított energiát inkább arra használta, hogy kitépjen pár deszkát a falból, és ellenfele fejéhez vágja azokat. A Jedi valamennyi lövedéket hárította, de a védekezés lekötötte a figyelmét, így a megkezdett támadása vesztett lendületéből. Amikor megállt, a növendék ráeresztett egy Sith-villámot.

A Jedi recsegő, cikázó viharban találta magát. Az arcát eltorzította a fájdalom. Leeresztette a jobb karját, és a feléje tartó villám elé tartotta fegyverét. A penge megfordította az energiasugarat, és alaposan felerősítve visszalökte azt a forrása felé. Ahogy a fájdalom végigáramlott a kezében és a karjában, a növendék mozdulatlanná dermedt. Az agónia elviselhetetlen volt, de mégis kibírta. A teste több pontján megolvadt a bőr. Öklendezni kezdett, amikor az orrába csapott saját megperzselt húsának bűze. A fájdalom és a visszaérkező energiavillám táplálta a sötét oldalt, így minél gyorsabban tért vissza hozzá a villám, annál hamarabb, annál nagyobb intenzitással áramlott ki belőle ismét.

Az energiahurok nem maradhatott meg örökké. Egy vakító, kék fényvillanást követően a növendék és a Jedi hátralökődve eltávolodott egymástól. Széttárt karokkal a kunyhó falaihoz csapódtak, azután a padlóra roskadtak. Fénykardjaik kikapcsolódtak, és elcsúsztak a kezük ügyéből.

A növendék hanyatt fekve úgy zihált a maszkja alatt, mint egy asztmás gand, de fokozatosan ismét érezni kezdte a kezeit és a lábait. Amikor mozdulni próbált, az izmai görcsösen összerándultak. A maszk keskeny szemréseiből csípős gőz áramlott. Érezte, hogy a Jedi előbb fog talpra állni, mint ő, ezért arra kérte az Erőt, emelje fel a testét a levegőbe. Amikor a lába pár centivel a padló fölött lógott, amikor lebegett, akár egy zsinórokon mozgatott báb, addig pislogott, míg újra látni tudott sajgó szemeivel.

A Jedi sem volt jobb állapotban, de már felállt. Ő is elvesztette a fénykardját, amit még nem sikerült visszaszereznie. A növendék elvigyorodott a maszkja mögött. Ő több fénykard közül választhatott – az övén ott voltak a trófeái, a megölt Jediktől zsákmányolt fegyverek. Csupán annyit kellett tennie, hogy találomra kiválasztja az egyiket, és lesújt vele.

Ám ehelyett kinyújtotta a bal kezét – pontosan úgy, ahogy sötét mestere tette, amikor ugyanezen a helyen megölte azt a másik Jedit –, és az Erővel elkapta ellenfele torkát. A fiatal férfi, akinek a teste még füstölt a villámmal végrehajtott támadás után, azonnal felemelkedett a levegőbe.

Egymásra néztek a kunyhó romjának két széléről; egyikük lába sem érintette a talajt.

– Ölj meg! – zihálta a Jedi. – Ölj meg, és elpusztítod magad!

A növendék kárörvendően felnevetett; emberi torokból nem származhatott olyan förtelmes hang, amilyet kiadott magából. Magához rántotta fénykardját, aktiválta, majd a fuldokló Jedi felé vetette. A penge keresztülszúrta a Jedi jobb vállát, majd amikor a markolat beleütközött a húsba, deaktiválta magát.

A Jedi hátradőlt, de egyetlen hangot sem adott ki. A növendék kiélvezte a helyzetet: leakasztotta övéről az egyik fénykardot, bekapcsolta, és ezzel a pengével is átdöfte a Jedi testét. Sorra vette elő a fegyvereket, és újra meg újra beleszúrt egy-egy fénypengét magatehetetlen ellenfelébe. Ezt egészen addig folytatta, míg végül már nem maradt nála egyetlen fénykard sem.

A levegőben lebegő Jedi alatt hatalmas vértócsa vöröslött, de a testből még nem szállt el az élet. A növendék bosszúsan felhorkant, aztán eszébe jutott, hogy van még egy fénykard, amit nem használt fel. A Jedi saját kardja… Magához rántotta a fegyvert, aktiválta, majd hátrahúzta a karját, és beledöfte a pengét áldozata szívébe.

A test a padlóra zuhant. A növendék leereszkedett a talajra, megvetette a lábát. A sötét oldal még mindig benne lüktetett; még mindig úgy érezte, hogy ő a testet öltött Erő.

Hátrahajtotta maszkos fejét, és olyan diadalmas üvöltést hallatott, mint egy vadállat.

– Sosem akartam, hogy ilyen életed legyen – szólalt meg egy suttogó hang az árnyékok között.

A növendék megpördült. Már ismét kezében volt az egyik fénykard. Hamarabb aktiválta a fegyvert, mint ahogy végigfutott agyán a gondolat, hogy meg kellene tennie.

Egy férfi állt a kunyhóban. A haja hosszú volt, a vállán egy olyan hevedert vetett keresztbe, amilyet a vukik használnak. A padlón heverő halott Jedi-lovagra nézett; a tekintete szomorú volt.

A növendék előrelépett, hogy lesújtson rá, de maga sem tudta miért, megtorpant. Felismerte a férfit; már kétszer, két látomásban is látta. Ő volt annak a fiúnak az apja, akit elhurcoltak, és ő volt az az ember, aki először a Nar Shaddaa fölött jelent meg neki.

– Sosem akartam, hogy ilyen életed legyen – ismételte a férfi.

– Ne haragudj rám, Galen!

A növendék lába gyökeret eresztett. Mozdulatlanul nézte végig, ahogy a férfi, a Jedi-lovag megfordul, és visszalép az árnyékok közé. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy valós-e, amit lát, vagy csak egy újabb látomás jelent meg előtte. Ez az igazság, vagy csak a fantáziája űz belőle csúfot? Úgy érezte, az elméje olyan gyorsan pörög, akár egy pulzár.

– Apám, várj! – szakadt ki belőle a hang, amelyet nem szűrt meg a förtelmes maszk. Hirtelen megint az a kisfiú volt, aki sértetlenül került ki a harcból, de egyedül maradt a mészárszékké változtatott kunyhóban. – Apám, ne!

A Jedi-lovag azonban nem állt meg, továbbment és eltűnt az árnyékok között.

A növendék térdre rogyott, és fejét lehajtva zokogni kezdett.

Huszonkettedik fejezet

A kunyhó romjai közül egy mocskos alak lépett elő. Vad tekintettel, összeszorított foggal, eltökélten indult el a száraz patakmeder mellett, követve az utasításokat, amelyeket egy másik korban, egy másik életben kapott. A fejében nem keringtek gondolatok; hagyta, hogy a kötelességtudat sodorja előre. Végre kellett hajtania a feladatot a mesterért, Junóért, Kotáért és a vukikért…

Arról, hogy önmagáért mit kell tennie, fogalma sem volt. Valójában még azt sem fogta fel, hogy létezik egy személy, akire másképpen is gondolhatna, nemcsak a Darth Vaderrel való kapcsolatán keresztül. Mindig is úgy képzelte, hogy ő egyszerűen csak létrejött, valahogyan, talán a mester egyik biológiai kísérletének eredményeként; mindig is úgy gondolta, hogy nem voltak szülei, és nem volt otthona sem azon az egyen kívül, amire emlékezett. De mi van akkor, ha a látomásoknak, amelyek megjelentek előtte, van valamilyen valóságalapjuk? Mi van akkor, ha valóban volt egy családja, méghozzá itt, a Kashyyykon? Ez a tény vajon milyen hatást gyakorol a Vader terveiben elfoglalt helyére? Lehet, hogy mindent megváltoztat? Vagy esetleg semmit?

Juno rászólt a kommunikációs csatornán keresztül; csak annyit szeretett volna tudni, jól van-e. Azt felelte, hogy igen. Juno megkérdezte, biztos-e ebben. Azt felelte, hogy biztos. A nő a jelek szerint megbántódott nyersesége miatt, de ezen nem segíthetett. Annyira tele volt érzelmekkel – zavarodottsággal és kétellyel, szomorúsággal és reménységgel –, hogy képtelen volt foglalkozni Junóval, meg azzal, hogy a nő mit érez, mit gondol.

Távol akarta tolni magától az érzelmeket, mindent elkövetett annak érdekében, hogy érzéketlenné tegye magát.

Galen?

Feladata volt, amit el kellett végeznie.

Ahogy végigrohant az aljnövényzeten, ahogy maga mögött hagyta a kunyhó feneketlenül mély árnyait, újra és újra megérintette a saját kezét. Valahogy megnyugtatta, ahogy a bőre hozzáért a bőréhez…

* * *

A horgonyok sokkal nagyobbak voltak, mint az asztromech droid által kivetített tervrajzok alapján gondolta. A droid úrnőjének utasítása egyszerű volt: meg kell semmisíteni a horgonyokat, mert akkor használhatatlanná válik a skyhook. Ez ugyan könnyűnek hangzott, de figyelembe véve, hogy milyen biztonsági intézkedéseket foganatosítottak a zónában, mégsem volt gyerekjáték.

A növendék mindenesetre örült annak, hogy nem bonyolult a feladat. Nem akart gondolkodni, nem volt kedve módszereken, megoldásokon töprengeni – egyszerűen cselekedni akart. Ahogy keresztültaposott az arc nélküli rohamosztagosokon, mint a wampa a havon, nem érezte azt az örömöt, amit a ház megrohamozásakor, és a művelet nem jelentett számára olyan kihívást, mint a fekete birodalmi testőrökkel való harc a Bespinen. Recsegtek a Sith-villámok; testek roppantak össze a félelmetes telekinetikus támadások során. Az elméje erejével befolyást gyakorolt a döntéshozó tisztekre, akik parancsba adták katonáiknak, hogy mészárolják le egymást. Senki sem maradhatott állva előtte, senki sem élhette túl a vele való találkozást.

Amikor elért a skyhook tövébe, egy pillanatra megpihenhetett és elgondolkodhatott azon, hogyan semmisítse meg a hat, több emelet magas szerkezetet. A horgonyok szupererős anyagból készültek, és így a fizika törvényeivel szembeszegülve is képesek voltak a helyén tartani a közvetlenül fölöttük lebegő hatalmas állomást. Hogyan lehetne szétzúzni őket?

A válasz, mint mindig, az Erő volt. Az Erő, amely a fizika határain túl van. Az Erő, aminek senki és semmi sem bír ellenállni, amellyel egy hozzáértő személy bármit megvalósíthat. Az Erő, amely mindig hatékony eszköznek bizonyul.

A növendék hátat fordított a holttestekkel teleszórt csatatérnek, és mindkét kezét a hozzá legközelebbi horgony tövére szorította. Lehunyta a szemét, elzárta elméjét a zavaró események és körülmények elől. Elképzelte, hogy eggyé válik a fémből, betonból és kőből készült objektummal. Érezte a horgony erejét, és érezte a gyengeségeit is. Együtt rezgett vele, egészen addig, amíg már csak nehezen tudta volna meghatározni, hol ér véget a keze, és hol kezdődik a kemény anyag.

Amikor úgy érezte, áttérhet az összpontosítás magasabb szintjére, kinyúlt a sötét oldal felé, és hagyta, hogy az vezérelje.

Az energia úgy ömlött belé, mintha egy átszakadt gáton túlról érkezne. Vadabb volt, mint a Kashyyyk valamennyi ragadozója együttvéve, de mégis tiszta maradt, akár a lézersugár. A növendék hátrahajtotta a fejét, és átadta magát annak a csodának, annak a borzalomnak, amelyet ő hozott át a létbe. Ez az energia sokkal nagyobb volt, mint a Sith-villámoké; ezt egyetlen feladat elvégzésére hívta le. Belemerült a feladatba, eggyé vált vele – ő maga lett a rombolás.

A horgony megremegett. Finomabb alkotórészei – a nanovezetékek, az érzékeny önszabályozó rendszerek, a mikroszkopikus hidraulikus csatornák – szinte azonnal összeolvadtak. Miután megszakadt az objektum stabilitását fenntartó komplex folyamat, elindult egy olyan láncreakció, amit már nem lehetett leállítani. A horgony bizonyos pontjain a nyomás megközelítette a maximális értéket. Az objektum felületén hajszálrepedések jelentek meg, amelyek folyamatosan továbbterjedtek, a belsejében pedig elindult egy olyan vibrálás, amit semmivel sem lehetett tompítani. A növendék tudta, már semmit sem kell tennie, akár ott is hagyhatná a horgonyt, mert az néhány percen belül apró darabokra rázza szét magát.

Addig végezte a folyamat irányítását, amíg a vékonyka, alig észrevehető repedések széles résekké váltak, amíg a vibrálás megrengette a talajt, amíg a kínlódó, szétszakadó anyag sikolya elnyomta az ismételten megszólaló lézerlövegek hangját. Amikor lehullott rá az első por- és törmelékeső, hátralépett, hogy szemügyre vegye az objektumot, és közben megakadályozza, hogy a feléje kúszó rohamosztagosok hátba lőjék.

Kinyitotta a szemét, felnézett. A horgony már alig hasonlított arra az objektumra, ami percekkel korábban volt. Konduktív felszínén elektromos ívek cikáztak. A korábban hiperkemény beton most úgy hullámzott, akár a sűrű melasz. A horgony testéről egyre nagyobb darabok törtek le – a szilánkokat a növendék az Erővel söpörte félre. Furcsa módon az erőfeszítéstől nem fáradt el jobban, mint mondjuk egy laza kocogástól. Kis híján elmosolyodott, amikor látta, milyen eredményesen dolgozott, de volt egy rideg tény, ami egyetlen pillanat alatt kijózanította.

Egy lerombolva. Még öt volt hátra.

A birodalmiak folyamatosan támadták. Kénytelen volt eszükbe juttatni, ki ellen próbálnak harcolni. Miközben átment a következő horgonyhoz, felrobbantott néhány üzemanyagtartályt és pár munícióraktárat. AT-ST-k nyíltak szét előtte, mint a virágszirmok, hogy aztán megsemmisüljenek a belsejükből előcsapó lángok között.

Nem ütközött komolyabb ellenállásba. Megérkezett a második horgonyhoz, amelyet ugyanúgy semmisített meg, mint az elsőt.

Közben a bolygó felszínén állomásozó birodalmiak odafentről kértek segítséget. Három TIE-vadász siklott keresztül a Kashyyyk egén. Tüzet nyitottak a behatolóra, de jobbára csak a horgonyokat találták el – azokat a horgonyokat, amiket elvileg nekik kellett volna megvédeniük. A növendék örömtelenül felnevetett. Ezek ezt az ostobaságot tartják megoldásnak?

Egy körültekintően kiválasztott pillanatban az Erővel meglökte a TIE-vezér bal oldali nappaneleit. A gép irányt változtatott, pörögni kezdett a hossztengelye körül, azután nekicsapódott az egyik horgonynak. Azonnal megsemmisült. A robbanás ereje megrázta a talajt, és repedések jelentek meg az elpusztítandó objektum felületén.

Ennek láttán a növendéknek támadt egy ötlete. Amikor a két megmaradt TIE-vadász a következő fordulóban ismét lecsapott, az egyiket a harmadik, a másikat pedig a negyedik horgonyhoz csapta. A negyedik objektum az összecsapás során komoly sérüléseket szenvedett, semmivel sem volt jobb állapotban, mint a társai.

Már csak egy horgony volt hátra.

Ahogy az utolsó horgony felé fordult, az AT-ST-k jellegzetes, csattogó zaját hallotta a háta mögül. Éppen időben fordult meg ahhoz, hogy elhárítsa a feléje száguldó lövedékeket, amelyeket a maximális sebességgel feléje rohanó kétlábú gép orrában elhelyezett precíziós lövegekből lőttek ki. A sugarakat repeszgránát-zuhatag követte.

A növendék már azelőtt felrobbantotta a gránátokat, hogy azok túlságosan közel kerültek volna hozzá. A légnyomás energiáját és a repeszeket burokká alakította maga körül.

Az AT-ST pilótája még ebből sem értette meg a lényeget. A gép gyorsan mozgott, és úgy dobogott széles, lapos talpával, mintha az lenne a szándéka, hogy a földbe tiporja az ellenséget. Talán tényleg így volt…

A lépegető oldalán lévő regisztrációs jelzés arra utalt, hogy a birodalmi szárazföldi erők parancsnokának közvetlen irányítása alatt áll. A jelek szerint Sturn százados személyesen akarta befejezni azt a munkát, amellyel alárendeltjei oly csúfos kudarcot vallottak.

A növendék kitért a lépegető döndülve lecsapódó lábai elől, és a gép hátulsó részére küldött egy villámot. Semmi sem történt. Sturn lépegetőjét biztosan ellátták egy olyan védőpajzzsal is, amilyet a többi egység nem kapott meg. Ennek az AT-ST-nek a fegyverzete is különbözött a többiétől, egyebek mellett a fara bal oldalán elhelyeztek egy hosszú csövű hálóvető vadászlöveget is.

Sturn megfordította a lépegetőt. A növendék kinyúlt a tudatával, hogy megérintse a százados elméjét, de amikor ez sikerült, azzal kellett szembesülnie, hogy az túlságosan tele van gyűlölettel és vérszomjjal, nyoma sincs benne félelemnek. Sturn nem olyan ember volt, aki megijedt volna egyetlen ellenféltől. Hitt saját sebezhetetlenségében és abban, hogy nem létezik olyan ellenállás, amit ne tudna széttiporni. A növendék nem először találkozott ilyen emberrel.

Az AT-ST fegyverzete is arra utalt, hogy Sturn kifejezetten erőszakos fickó. A növendék nagyon könnyen el tudta képzelni róla, hogy amikor éppen nem a fiatalabb tisztjeit gyötri, vagy éppen nem sző összeesküvést a feljebbvalói ellen, szórakozásból vukikra vadászik. A mestere szolgálatában ilyen brutális embereket is látott.

Halvány, a valódi jókedvet nélkülöző mosoly jelent meg a növendék arcán. Általában szerette nyilvánvalóvá tenni az emberek számára, hogy hol a helyük, most azonban bosszúságon és megvetésen kívül nem sok mindent érzett.

Sturn lépegetője megállíthatatlanul csörtetett felé. Gyorsan áttekintette, milyen lehetőségei vannak. Tudta, megtehetné, hogy egyszerűen összezúzza a lépegetőt. Behorpasztaná az oldalát, és így pillanatokon belül végezne a benne helyet foglaló emberrel. Megtehette volna, hogy ugyanúgy eljátszadozik az AT-ST-vel, mint azzal a másik kettővel a háznál, hogy végül belülről robbantsa szét, és tudta, akár faltörő kosként is használhatná, eszközként, hogy megsemmisítse az utolsó horgonyt. Ezzel a megoldással két legyet üthetett egy csapásra, ráadásul tetszett neki a trükk zord iróniája.

A horgony felé térítette az újabb lövedékeket. Csak ekkor fedezte fel, hogy a skyhook állomáshoz vezető vastag kábel szemmel láthatóan vibrál. Furcsa hullámok futottak végig rajta; olyan volt, mintha egy óriási, láthatatlan kéz pengetné.

A növendék a homlokához tartotta kezét, beárnyékolta szemét, és felfelé nézett. Halványan látta a skyhookot – olyan volt, mint egy törmelékfelhő, amely a magasból egyre lejjebb ereszkedik. A kis pontok nagyon hamar jókora tárgyakká nőttek, és a méreteik tovább növekedtek, ahogy közelebb kerültek a talajhoz.

Egy gyors számítás elvégzése után a növendék arra a következtetésre jutott, hogy a törmelék nagyjából akkor fog leérkezni a felszínre, amikor Sturn lépegetője egy bizonyos pontra ér. Tökéletes.

Kinyúlt, és összezúzta a lépegető ágyúját és gránátvetőjét. Egy pillanatig csak a fénykard halk búgása és az AT-ST nehéz léptei hallatszottak.

A növendék kihúzta magát. Az AT-ST kémlelőablakán keresztül benézve egy vörös arcú embert látott; a fickó egyenruháját vukiprémből készített szegély díszítette. A szája nyitva volt, valamilyen parancsot üvöltött a lövészének. A növendék nem hallotta a szavait, de el tudta képzelni, mit mond.

A lépegető felemelte az egyik lábát, hogy beletapossa a növendéket a földbe.

Ugyanabban a pillanatban megérkeztek a lezuhanó törmelékdarabok, és mindent maguk alá temettek, ami a skyhook alapjának közelében volt. Iszonyatos hanghatás kíséretében szétzúzták a hat horgonyt, és gyakorlatilag kilapították a lépegetőt. A növendéknek arcizma sem rándult, egyetlen apró mozdulatot sem tett, ahogy a különböző méretű és súlyú tárgyak lezuhogtak körülötte. Nyugodtan, elégedetten nézte végig, ahogy a skyhook alapja elszakad a bolygótól, és visszarántott korbácsként felrántódik a légkör felsőbb részébe. Nem sokkal később felrobbant az állomás; a villanás a felvert por és a keletkező füst ellenére is vakító volt, a fény elhomályosította a napot.

Elállt a törmelékeső. A növendék még mindig nem mozdult, úgy állt a helyén, mintha gyökeret eresztett volna a lába, megdelejezetten bámulta az égen felvillanó, majd egyre fakóbbá váló új csillagot. Csak akkor moccant meg, amikor közvetlenül előtte megjelent a nyüszítő repulzorok segítségével a talajszint fölött lebegő Rogue Shadow.

Pislogni kezdett, és csak ekkor fogta fel, hogy Juno már régebb óta szólongatja.

– Vége. Megcsináltad. Gyerünk, ugorj fel a hajóra, és húzzunk el innen!

A növendék úgy mozgott, mintha egy újabb látomás szereplője lenne. Könnyedén fellépett a leereszkedő rámpára, de közben mégis úgy érezte, legalább száz tonnát nyom.

Az álcázott hajó fülsiketítő vijjogással, villámgyorsan eltávolodott a talajon tátongó kráterek közeléből, és hamarosan kijutott a szabad űrbe.

Huszonharmadik fejezet

Proxy úgy sürgölődött Starkiller körül, mint még soha: körbejárta, tapogatta karcsú fémkezeivel, lesöpörte ruhájáról a port és a hamut. Lehet, hogy még sosem volt távol ilyen sokáig az urától? Juno nem tudta, de nem is érdekelte annyira a dolog, hogy megkérdezze.

Starkiller dühös arccal nézett maga elé.

– Ki volt az a nő? – kérdezte Kotától, aki hátrahúzódott a pilótafülkében, hogy átadja neki a másodpilóta ülését.

– Leia Organa hercegnő. Az apja Bail Organa. A szenátusbeli kapcsolatom.

– Beszélni akarok a szenátorral!

A tábornok gondterhelten megsimította a homlokát.

– Lehetetlen.

Starkiller végre célpontot talált a dühének.

– Kockára tettem az életemet, hogy kimentsem a lányát egy bolygóról, ahol nyüzsögtek a rohamosztagosok…

– Nem lehet, fiam. – Kota ernyedt kézmozdulattal állította meg a föléje tornyosuló Starkillert. – Nem beszélhetsz Organával, mert… Nem tudom, hol van. Eltűnt.

– Micsoda? – Starkiller csalódottsága az addigi kétszeresére nőtt. – Mikor?

– Amióta eljöttünk a Bespinről, nem sikerült kapcsolatot teremtenem vele. Utoljára a Nar Shaddaa-n találkoztunk, pár héttel azután, hogy… lezuhantam. Megkeresett, és már akkor megpróbált rávenni, hogy mentsem meg a lányát. Természetesen nemet mondtam a kérésére. – Jelentőségteljesen a szemére mutatott. – Amikor ez megtörtént, Felhővárosba küldött. Azután jó darabig nem hallottam felőle.

Starkiller dühös horkantással elviharzott, Kota pedig elfordult. Valahogy összezsugorodott, és olyan arcot vágott, mintha már bánná akkori döntését. Juno sejtette, hogy más körülmények között nem utasította volna vissza a szenátor kérését; ha még mindig a látók közé tartozik, habozás nélkül bemasírozott volna a birodalmiak fészkébe, hogy úgy bánjon el velük, ahogy azok elbántak a barátaival. De vajon mit tehetett volna vakon és öregen ezer edzett, állig felfegyverzett katonával szemben?

Juno óvatosan kimaradt a szóváltásból. Nemcsak a vitát akarta kerülni, megvoltak a saját sebei: például azt sem tudta pontosan, hogy melyik térfélen áll, hogy inkább Kota, vagy esetleg Starkiller csapatát erősíti.

Lenézett a konzolra. Nem kapta meg a következő úticélt, ezért automatikusan cirkálópályára állította a Rogue Shadow-t. Miközben dolgozott, észrevette, hogy a másodpilóta ülését elfoglaló Proxy minden egyes mozdulatát utánozza. Kifejezetten zavarta a dolog, de mivel tudta, hogy a droidnak ez is hozzátartozik a programjához – vagyis éppen olyan természetes számára a dolog, mint neki az, hogy lélegzetet vesz –, inkább nem kérte meg, hogy hagyja abba.

– Hogy boldogulsz vele, amikor ilyen? – kérdezte Proxytól.

A droid azonnal tudta, kire gondol.

– Általában harcolok vele. A jelek szerint az segít. Szeretné, hogy…

– Nem, Proxy. Maradj, ahol vagy! Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy valaki más megoldással próbálkozzon.

Juno a droidra és Kotára bízta a hajót. Felállt, és kisietett a pilótafülkéből.

* * *

A meditációs szoba sötétebb volt, mint amilyennek a videopoloskán keresztül látszott. A levegője hűvös volt; a hajó hiperhajtóművének zaja mintha több ezer kilométer távolságból érkezett volna. A berendezése minimális volt, de mégis olyan nyugalmat árasztott magából, ami azonnal hatni kezdett Junóra, ahogy belépett az ajtaján.

A furcsa légkörben az első gondolata az volt, hogy igen, pontosan ilyen pihenőhelyre van szükségük azoknak, akik Jedikre vadásznak. Egy ilyen, menedékként is használható szobában az ember felkészítheti magát arra, hogy a következő akció során végig megőrizze a nyugalmát. Persze, mint mindenért, bizonyára ezért is kellett valamilyen árat fizetni.

– Valami gond van, Juno? – Starkiller a helyiség közepén, a kezét lazán a combjára fektetve térdelt. Mellette egy deaktivált fénykard feküdt – az a fegyver, amit azóta használt, hogy megszökött az Empiricalról. A kard mellett egy kis kristály kéklett. Starkiller a bejáratnak háttal helyezkedett el, így Juno nem tudta megállapítani, hogy nyitva van-e a szeme.

– Nem tudom. Szerinted van?

– Ez most mit jelent?

A nő úgy döntött, rátér a lényegre.

– Mondd, jól vagy? Azok után, ami a Kashyyykon történt…

– Nem merültem ki – felelte Starkiller. – A horgonyok elég masszívak voltak, de most valahogy erősebbnek érzem magam, mint korábban bármikor. Azt hiszem, minél elszántabban próbálkozik az ember, annál könnyebben tudja végrehajtani a feladatokat. Az Erő mindennél hatalmasabb, el sem tudjuk képzelni az energiáit. Mi vagyunk azok, akik korlátokat szabunk neki, nem pedig fordítva. – Félig megfordult, hogy a nőre nézzen.

Juno felkészült rá, hogy hagyja megnyílni Starkillert, aki korábban még sosem beszélt neki az Erőről. Kíváncsian várta a folytatást, és abban reménykedett, végre hallani fog valamit a férfi életéről is, ám csalódnia kellett. Starkiller elhallgatott, és amikor Juno sem szólalt meg, visszafordult az előző pózba. A nő érezte, ismét eltávolodnak egymástól.

– És mi a helyzet azzal, ami velünk történt? Hátat fordítottam a seregnek, te pedig a mesterednek. Ugyanazokat a dolgokat éljük át. Arra gondoltam… Esetleg segíthetnénk egymásnak.

– Nekem senki sem segíthet.

– Szerintem ezt most nem mondod komolyan. Szerintem nem mered megengedni nekem, hogy próbát tegyek.

– Tényleg így gondolod? – Starkiller nem nézett fel, de Juno látta, hogy a nyakán megfeszül néhány izom. – Lemészároltam egy sereg rohamosztagost, te mégis azt hiszed, hogy félek… tőled?

– Nemcsak rohamosztagosokat öltél – mondta Juno sokkal indulatosabban, mint szerette volna.

Starkiller ismét ránézett.

– Igaz. Ott volt Sturn százados is.

– És ne feledkezz meg a TIE-vadászok pilótáiról se – mondta a nő. – Az egyikük egy olyan kölyök volt, akivel annak idején együtt repültem.

Starkiller felnézett Junóra, de nem szólt egy szót sem.

– Sokkal könnyebb harcolni a Birodalom ellen, amikor nincs arca – folytatta Juno. – Amikor azok az emberek, akik meghalnak, megbújnak valamilyen maszk vagy egy-egy hajó burkolata mögött. De amikor kiderül, hogy olyan emberek, akiket egykor ismertünk… – Megvonta a vállát. – Szerinted mennyivel lesz még nehezebb? – Starkiller olyan tekintettel nézett rá, hogy érezte, végigfut a hátán a hideg.

– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte a férfi.

– Semmit. Én csak… – mondta Juno. – Én csak szerettem volna, ha hozzám szólsz – gondolta, de ezt persze nem árulhatta el. – Semmi. Nem érdekes. – Sarkon fordult, hogy elmenjen. Talán tényleg Proxy az egyetlen, akinek valaha sikerült közel kerülnie ehhez az emberhez.

– Juno.

A nő megtorpant az ajtó előtt.

– Sajnálom a barátodat.

Juno mély lélegzetet vett.

– Rendben. Valójában nem volt a barátom, és szó sincs semmiféle személyes dologról. Egy kölyök volt, aki rossz időben, rossz helyen tartózkodott.

– És a rossz oldalon állt – tette hozzá Starkiller.

– Igen, ez is igaz. – Juno kis híján hozzátette: „Felesleges emlékeztetned erre”, de inkább hallgatott; érezte, hogy Starkiller próbára akarta tenni őt a megjegyzéssel. – Fáradt vagyok – mondta.

De miért éppen én? – zakatolt a fejében, miközben visszament a pilótafülkébe.

* * *

Nem sokkal később Starkiller ismét megjelent. A rövid pihenő után valahogy rendezettebbnek és frissebbnek tűnt, legalábbis fizikailag.

– Hová megyünk? – kérdezte Junótól.

– Sehová – felelte a nő.

Kota felemelte a fejét.

– Amikor utoljára találkoztam vele, Bail Organa azt mondta, keresni fog valakit, aki segíthet neki, ha én már nem vagyok hajlandó rá. Shaak Ti mesterre esett a választása. Figyelmeztettem, hogy túl veszélyes az, amire vállalkozik, de ostoba módon elment ahhoz a nőhöz. Egyedül. Sehogy sem tudtam megállítani.

– Olyan dacosan szegte fel az állát, mintha képes és hajlandó lenne bárkinek ellentmondani. – Kapcsolatba léptem Ylenic It’klá-val, aki az Alderaanon az asszisztense volt. Bail állítólag eltűnt, közvetlenül azután, hogy megérkezett a…

– Feluciára – bólintott Starkiller.

Kota úgy billentette oldalra a fejét, mintha valami halk, távoli zajt hallana.

A csend összesűrűsödött. Starkiller ugyanabban a pillanatban nézett fel, mint Juno; túl későn döbbent rá, hogy mit mondott. Lehet, hogy Kota rájött? Juno a pániktól megszédülve nézte, ahogy Starkiller keze a fénykard markolata felé kúszik.

– Az Erő nagyon benned van, fiam – mondta Kota halkan. – Így kell lennie, hiszen érzékeled a gondolataimat.

Juno érezte, ahogy a feszültség egy része távozik belőle.

– A maga elméjében, öreg, eléggé könnyű olvasni – mondta Starkiller.

– Akkor, gondolom, azzal is tisztában vagy, hogy a Felucia nagyon veszélyes hely.

Starkiller legyintett.

– Semmi olyasmi nem lehet ott, amit ne tudnék kezelni.

Kota előredőlt.

– Ne bízd el magad, fiam! A Felucia olyan világ, ahol finom egyensúlyban van jelen az Erő világos és sötét oldala. Shaak Ti volt az egyetlen, aki megakadályozta, hogy a sötétség elnyelje. Ha valami történt vele, akkor az, amit a kunyhóban tapasztaltál, rossz álom lesz csupán ahhoz képest, ami a Felucián fog történni veled.

Starkiller hátrahőkölt.

– Honnan tudod, hogy…?

– A te elmédben, fiam, eléggé könnyű olvasni. – Kota keserűen elmosolyodott.

– Tehát a Felucia – szólalt meg Juno, hogy oldja a feszültséget.

– Nem. – Starkiller megfogta a nő vállát, nem hagyta, hogy a konzol felé forduljon. – Pihenned kell. A hátralévő úton Proxy meg én leszünk a pilóták. Ha a bolygó közelébe jutunk, felébresztelek.

Juno felnézett rá és bólintott. Starkiller figyelembe vette őt, és az állapotát. Ez mindenesetre biztató volt.

– Jól van. De ha a legkisebb probléma adódik…

– Ne aggódj! Úgy üvöltünk majd, hogy még a Coruscanton is hallani fogják a hangunkat. Eredj!

Starkiller leült a konzol elé.

– Nos, Proxy, itt az alkalom, hogy eszembe juttasd, mi fán terem az asztronavigáció.

– Attól tartok, gazdám, túl sok ideig tartana beleágyazni a kívánt algoritmust a primér programodba, és…

Juno mosolyogva kisétált a pilótafülkéből. Valóban ráfért egy kis pihenés.

Huszonnegyedik fejezet

Abban a valóságszerű álomban, amelyet hihetetlen tisztasággal látott, ismét a Felucián volt, és egy elképesztően törékeny virágot figyelt, amely a szeme láttára bontotta ki szirmait. Az izzó vörös szirmok közül előtűnt egy mélyfekete szív. Amikor közelebb hajolt hozzá, hogy jobban szemügyre vegye, felfedezte, hogy a feketeségen apró, soklábú rovarok nyüzsögnek.

Azután orbitális pályán keringett, egy skyhook-kábelt figyelt, ahogy elpattanva felfelé pöndörödik az alapja felől. A kábel magával húzta a Felucia egy darabját – valahogy úgy, mint a kád dugóját a ráerősített lánc. A bolygó ezt követően zsugorodni kezdett, mintha leeresztett volna. Egyre kisebb és aszottabb lett, egyre sötétebb, míg a végén a füstfelhőkkel körbevett Callos volt a helyén. Juno elborzadva figyelte a jelenséget, mert tudta, hogy soha többé nem tudja visszahelyezni azt a bizonyos dugót, hiába minden, ez már nem sikerülhet.

Azután az apja üvöltözését hallotta, aki a szemére hányta, hogy szégyent hozott a családra és a Birodalomra. Amikor megpróbálta elmagyarázni az öregnek – a valóságban soha, még csak kísérletet sem tett ilyesmire –, hogy éppen ő volt az, aki egész végig tévedett Palpatine-t és gyilkos rezsimjét illetően, az apja, ez a horgas orrú férfi hirtelen átváltozott. Maga a Császár állt a helyén; a Császár, aki vicsorogva ismételte el ugyanazokat a szavakat, amiket korábban az apja vágott a fejéhez.

Rájött, hogy valójában nem a Császár és nem az apja áll előtte, hanem Proxy, aki gonosz tréfát űzött vele. Ekkor lecsapott az illúzióra, megpróbálta szétfoszlatni, de amikor ez sikerült, rá kellett döbbennie, hogy Starkiller jóindulatúan mosolygó arcát látja maga előtt.

Ki vagy? – kérdezte a jelenéstől. Mi a valódi neved?

Starkiller mosolya szélesebbé változott.

Ne pazarold rám a háládat – hangzott a felelet.

Hideg verítékben úszva ébredt fel. Úgy érezte magát, mintha belemerítették volna a Raxus Prime mérgezett pocsolyáiba. Biztosra vette, hiába tenne bármit, képtelen lenne visszaaludni.

Huszonötödik fejezet

Juno nem sokkal azelőtt jött elő, hogy a növendék hátraküldte érte Proxyt. Korábban, egy alkalommal már benézett hozzá. Juno akkor aludt, ám most, amikor előkerült, nem látszott túlságosan kipihentnek; pontosan úgy nézett ki, ahogy ő érezte magát. Mindkettejüket megviselték az utóbbi időszak eseményei, de mindketten megpróbáltak jó arcot vágni az egészhez.

Fáradt vagyok – mondta a nő, mielőtt elment pihenni. A növendék, amikor ezt meghallotta, rögtön arra gondolt, hogy Juno többre gondol, nem csupán arra, hogy alvásra van szüksége. Mi van akkor, ha túlságosan nagy érzelmi és lelki terhet jelent a pilóta számára az ő szolgálata? A küldetés sokkal fontosabb volt annál, hogy számítson az, amit a nő a Birodalom elárulásáról gondol, de annak érdekében, hogy elérje a mester által kitűzött célt – és így legyőzhesse a Császárt –, szüksége volt a segítségére. Rájött, hogy miközben megpróbálja megoldani a saját problémáit, meg kell találnia a módját, hogyan könnyítsen Juno terhein.

Kotára ebben nem igazán számíthatott. A vénember annyira belebonyolódott a saját gondjaiba, hogy szinte észre sem vett mást. Amikor Juno csatlakozott hozzájuk, csak megvakarta borostás állát, és még mélyebben belesüppedt az ülésébe.

Hárman voltak, és meglehetősen nyomorult csapatot alkottak. Egyedül Proxy volt elégedett magával, csak ő gondolhatta úgy, hogy a céljai felé halad. A növendék azt kívánta, bárcsak ő is olyan világosan meg tudná határozni a tennivalóit, mint a droid.

Egész életemben csak úgy gondoltam magamra, mint Darth Vader növendékére. Most rájöttem, hogy van valamilyen múltam, van apám, nevem, saját történetem… Ki lehet ez a Galen? Miről álmodott, miben reménykedett, mitől félt? Min tudott nevetni? Miért sírt?

Hihetetlennek találta, hogy elfelejtett egy olyan traumatikus eseményt, mint az apja halála, de persze tisztában volt azzal, hogy az ilyen megrázkódtatások részleges vagy teljes amnéziát okozhatnak, ezért semmit sem zárhatott ki teljesen.

A kérdés ettől még mindig megmaradt: számít ez egyáltalán? Bárki is volt egykor, azt az énjét már rég elfelejtette. Már más céljai voltak, mint akkor. A mester növendéke volt. A mesteré, akivel közösen elérhetik a győzelmet. Juno? Juno előbb-utóbb rá fog jönni, hogy nem árulta el a Birodalmat, szó sincs ilyesmiről. Bárcsak elmondhatná neki!

Felállt, hogy Juno leülhessen a helyére, azután, miközben a nő ellenőrizte az általuk beállított irányvektort, áthajolt Proxy válla fölött.

– Nem is rossz – állapította meg Juno, miután végrehajtott néhány kisebb korrekciót. – Semmibe sem fogunk beleütközni, és ez a lényeg.

– Köszönöm, Eclipse kapitány. – Proxy fotoreceptora büszkén csillogott. – Becsléseim szerint egy standard percen belül megérkezünk.

– Van valami konkrét hely, ahová megyünk? – kérdezte Juno a növendéktől. – Elég nagy ez a bolygó.

– Minden szenátusi hajó egy különleges transzponderjelet sugároz – felelte a növendék, felidézve azt a számtalan küldetést, amelyen a mesterével együtt vett részt, amelyek során megsemmisítették a politikai ellenfeleket. – Keresd Organa szenátor jelzését. Az majd megmutatja, hol kell leszállnunk.

A hipertérből átjutottak a normál térbe. A Felucia közvetlenül előttük lebegett. Éppen olyan zöld és élettől duzzadó volt, amilyennek a növendék megőrizte az emlékezetében. Alaposan szemügyre vette, és azokat a „kiegyenlítetlenségre” utaló jeleket kereste, amelyekről Kota beszélt neki. Nem félt a sötét oldaltól, viszont ő is sokkal kényelmesebben érezte volna magát egy olyan világban, ahol helyreállt a világos és a sötét oldal egészséges dinamikája. Shaak Ti halála komoly hatást gyakorolhatott a bolygóra és lakóira.

– Keresem a transzponder jelzését – közölte Juno. – Nem tarthat sokáig. A Felucia olyan csendes, akár… Ah, megvan. Ez az. Igazad volt.

Juno, miközben pontosan meghatározta Bail Organa jelzésének helyét, keresztülvitte a Rogue Shadow-t a Felucia légkörén. A szenátor siklója annak a helynek a közelében ért földet, ahol korábban az ő hajójuk is leszállt. Ezt a részletet természetesen nem hozták Kota tudomására.

Miközben a hajó egy óvatosan megtervezett pályán haladva egyre lejjebb ereszkedett, a növendék végig a pilótafülkében maradt. A körülöttük örvénylő levegő éppúgy tele volt pollennel és az atmoszférában élő lényekkel, mint előző alkalommal. Baktériumfelhők sodródtak ide-oda, halvány, zöldes patinát vonva a hajó elülső ablakára. A növendéknek előző alkalommal fel se tűntek ilyen részletek; bízott benne, hogy a hajótest bírni fogja a különleges próbatételt.

– Jelentős birodalmi erők jelenlétét érzékelem a felszínen – mondta Juno, ahogy egyre lejjebb ereszkedtek. – De gyanítom, hogy a katonák miatt kell a legkevésbé izgulnunk.

Juno letette a hajót egy óriásgomba kalapjára. Ezúttal már sokkal magabiztosabban hajtotta végre a műveletet, mint előzőleg. Organa siklója ugyanannak a gombakalapnak a túlsó szélén állt. A zsilipajtaja nyitva volt. A Rogue Shadow szenzorai nem érzékeltek benne életjeleket.

A hipertéri ugrás során a növendék átvizsgálta a Bail Organa birodalmi szenátorról, alderaani hercegről készült feljegyzéseket. Amikor a róla készült felvételre nézett, furcsán ismerősnek találta az arcát. Sötét haj, magas termet, kissé őszes kecskeszakáll, és határozott, okos tekintet. A növendék biztosra vette, hogy már találkozott ezzel az emberrel. De vajon hol? Biztos volt benne, hogy nem a Darth Vader parancsára végrehajtott műveletek során. Bízott benne, hogy a küldetésre semmiféle hatást nem gyakorol majd az a tény, hogy esetleg, a titokzatos múltban már találkoztak egymással.

– Jön, tábornok? – kérdezte a növendék Kotától.

– Ugyan mi hasznomat vennéd odakint? – kérdezett vissza a Jedi. – Sokkal jobban elboldogulsz majd, ha nem lassítalak le.

– Ahogy akarja. – A növendék végigment a rámpán.

– Várj! – Juno utánaszaladt.

A növendék megfordult. Az első gondolata az volt, hogy elfelejtett valamit. Juno megfogta a karját, levezette a rámpáról, és belékarolva elindult az üres sikló felé.

– Ellenőrizzük, hogy a szenátor itt van-e még, nem halt-e meg, és így nem hiába tettük meg ezt az utat! – mondta a nő. – Ezt muszáj megtennünk, mielőtt még elkószálsz a dzsungelben.

A növendéket meglepte a szokatlan hangsúly, de hagyta, hogy a nő elvezesse a Rogue Shadow közeléből. A szenátor hajója meglehetősen kicsi, ötszemélyes szerkezet volt; egy egészen apró, de jó teljesítményű, és jó állapotban lévő hiperhajtóművel rendelkezett. Az oldalán két szimbólum díszelgett: az Organa család és az Alderaan címere – a szenátor egyszerre képviselte mindkettőt. A jelek szerint a hajó sértetlen volt, eltekintve attól, hogy az utaskabinok egyikébe beköltözött egy szárnyashangya-kolónia.

A hajó üres volt. A növendék Juno felé fordult, hogy közölje vele a nyilvánvaló tényt, ám a nő kinyújtotta a kezét, és aktiválta a légzsilipet. Az ajtó becsukódott; kettesben maradtak a zárt térben, az összevissza röpködő hangyák között. Mielőtt a növendék megszólalhatott volna, Juno az ajkára szorította az egyik ujját, és gyors mozdulattal mindkettejük kommunikátorát kikapcsolta.

– Tessék – mondta hátralépve. Kezét idegesen a nadrágjába törölte. Az egyenruhájából csak ezt a nadrágot és a csizmáját tartotta meg, a zubbonyát már lecserélte. – Most nyugodtan beszélgethetünk.

– Mi ez az egész? – kérdezte a növendék. Furcsa idegesség vett rajta erőt. A szűk légzsilipfülke falai valahogy túlságosan közel voltak egymáshoz és hozzájuk.

Juno nem nézett a férfi szemébe. A hajó utastere felé mutatott.

– Azt hiszem, Organa eljutott ide.

– Hát, úgy néz ki – mondta a növendék, fokozódó értetlenséggel.

– Hol kezded keresni?

– Ott, ahol először találkoztam Shaak Tivel. Ha Organa egészen odáig követte őt, akkor még mindig azon a környéken lehet.

Juno a növendékre villantotta kék szemét, majd gyorsan elkapta a tekintetét.

– Nem zavar, hogy vissza kell jönnöd ide? Azok után, ami a múltkor történt ezen a helyen?

– Nem. – A növendék az orrán keresztül fújta ki a levegőt. – Ha hagynám, hogy ez bármilyen hatást gyakoroljon rám, akkor Kota mester minden bizonnyal megérezne valamit.

– Pontosan. – Juno megfogta a férfi felkarját, mélyen a szemébe nézett. – Éppen emiatt aggódom. Nagyon veszélyes, hogy itt van velünk. Ha rájön, hogy ki vagy… ki voltál… Sosem bocsátana meg nekünk.

A növendék furcsa görcsöt érzett a gyomrában.

– Nincs semmi, ami miatt bűntudatot kellene éreznünk.

– Tudom, de…

– Ne aggódj, Juno! Tényleg ne. – A növendék megérintette a nő kezét, félénken megszorította. Juno bőre puha volt. A növendék mélyen beszívta a nő testének illatát. Mondani akart valami biztatót, de érezte, ebben a helyzetben a puszta szavak nem lennének elegendőek. – Ha Kota megérzi, hogy ki vagyok, nem adok neki esélyt arra, hogy ezt bárkinek elmondja.

Ezzel a kijelentéssel nem érte el a kívánt célt. Juno elhúzódott tőle, a kijárat felé fordult.

– Éppen ettől féltem – mondta, és a nyitószerkezetre tette a kezét.

Az ajtó kinyílt; fény és levegő ömlött be a fülkébe. A növendék pislogni kezdett, és valahogy sajnálta, hogy vége szakadt a különös együttlétnek. Érezte, történt valami kettejük között, közöltek valamit egymással, de nem igazán értette, mi lehet az. Megpróbálta megadni a nőnek, amit az kapni akart tőle, de kudarcot vallott. Igazából nem is nagyon tudta, mi lehetett az. Megnyugtatás. Bizonyosság. Talán valami bizonyíték arra, hogy ők ketten valóban szövetségesek.

Kereste a megfelelő szavakat, hogy visszahívja Junót, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Némán nézte végig, hogy a nő visszasétál a hajóhoz.

– Proxy – szólt bele Juno a kommunikátorába, miközben szemügyre vett egy zöld nyálkával borított szellőzőrácsot. – Gyere ki, és segíts lekaparni ezt a mocskot a hajóról!

A növendék megértette a jelzést. Erre a problémára később kell majd megoldást találnia, azután, hogy Bail Organát biztonságba helyezte. Tisztában volt vele, ha ez sikerül, a küldetése még bonyolultabbá és még veszélyesebbé válik. Megmenteni egy vak öregembert – ez nem túl bonyolult dolog. Bebizonyítani a rátermettségét egy kamaszlánynak – ez még akkor is éppen csak egy fokkal nehezebb feladat, ha ez a bizonyos lány nem más, mint a nyilvánvaló képességekkel rendelkező Leia Organa. Bail Organa viszont túlélte a Palpatine által a Szenátusban végzett tisztogatást, túlélte a Jedik ellen indított hajtóvadászatot, így sejthető volt, hogy nagyon jól ért a spionok felkutatásához és leleplezéséhez. A növendék tudta, ha Organa mellette lesz, akkor ő gyakorlatilag átjut az ellenséges vonalak mögé, és attól függően, hogy melyik frakció leplezi le, bármelyik pillanatban rásüthetik a bélyeget, hogy a lázadók ellensége, vagy éppen ellenkezőleg: a Birodalom árulója. A képességei már nagyon jók voltak, minden egyes küldetés fokozta az erejét, de tudta, hogy Organa közelsége komoly próbát fog jelenteni számára.

Érdekes módon a jelek arra utaltak, hogy Juno féltette őt. A mestere gyakorlatilag mindent megtanított neki, ami kapcsolatban volt a megtévesztés és a harc művészetével, a nőkről azonban semmit sem tudott.

Még egy utolsó pillantást vetett Junóra – aki már nekilátott, hogy letisztogassa azt a bizonyos szellőzőrácsot –, majd aktiválta a kommunikátorát, és belevetette magát a dzsungelbe.

* * *

Nagyon hamar sikerült ráhangolnia érzékszerveit az élettel teli világra. Legutóbbi ittléte óta valóban megváltozott az Erő két oldala közötti egyensúly, kissé a sötét oldal felé tolódott. Ismerősnek találta ezt az áthangolódást, de a bolygó ennek ellenére nem vált kényelmessé a számára; úgy érezte, a Felucia felismeri őt, de nem fogadja szívesen. Ez a részlet annyira meglepte, hogy komolyan elgondolkodott rajta – még akkor is ezen töprengett, amikor meg kellett védenie magát a ragadozók ellen, amelyeket a bolygó kiküldött ellene.

Mert úgy érezte, a Felucia le akarja győzni őt. Mivel már nem volt jelen Shaak Ti, aki kontrollálta a bolygón élő lények Erő-szenzitivitását, ezek a teremtmények szinte folyamatosan támadták a betolakodót.

A dzsungelt sötét, mély árnyékok borították, a levegőben erős rothadásbűz terjengett. Savas permetet fröcskölő, duzzatag növények robbantak szét, ahogy a növendék a közelükbe ért. Göcsörtös, izmos indák csavarodtak a bokájára és a nyakára; valahányszor belelépett egy pocsolyába, mérgező piócák tapadtak a csizmájára. Futóhomokvermek próbálták magukba szippantani, de olyan igyekezettel, mintha élőlények volnának; jókora, fűrészes csáprágókkal rendelkező, rájaszerű repülő ragadozók csaptak le rá a lombok közül, és iszonyatos, helyváltoztatásra is képes, gombaszerű növények cuppogtatták húsos ajkaikat, ahogy elhaladt mellettük.

Egy alkalommal egy repülő szörny elől kénytelen volt az egyik fa alatt menedéket keresni, ám hamar rá kellett jönnie, hogy ott sem lehet biztonságban. A fa hangos reccsenéssel leválasztotta magát a gyökereiről, és rádőlt. Ha nem ugrik félre az utolsó pillanatban, a vaskos törzs agyonüti, és belepréseli testét a talajba.

Elképedve nézte végig, ahogy a kidőlt fatörzs végéből új gyökerek bújnak ki. A nyúlványok tapogatózni kezdtek – a jelek szerint az áldozatot keresték, amelynek ott kellett volna lennie a törzs alatt; az áldozatot, amelyből táplálkozhattak volna. A fa földetérését kísérő döndülésre dögevők ezrei bújtak elő rejtekhelyeikről. Volt közöttük egészen parányi, de óriási is, és mindegyik meg akarta kapni a részét a gyilkos fa zsákmányából.

A növendék a lehető legtávolabb akart kerülni az agresszív dzsungeltől és lakóitól. Eddig még egyetlen intelligens lénnyel sem találkozott, de nem is nagyon bánta – sejtette, azok sem kevésbé ellenségesek, mint a bolygó többi lakója. Annak ellenére, hogy a sötét oldal harcosa volt, senki és semmi sem tartozott neki engedelmességgel, senki és semmi sem tekintette őt szövetségesének. A sötét oldaltól a szövetség, az együttműködés puszta elve is idegen volt. A nagy, boldog család, aminek a létében a Jedik hittek, valójában sosem létezett. Az élet mindig is véres volt; a létnek nem lehetett természetes állapota a harmónia. Létrejöhettek bizonyos szövetségek, de ezek mindig időlegesek voltak. A Sithek megértették ezt. Darth Vader is megértette ezt. A mester és tanítvány közötti kapcsolat mindig feszült volt – és ebből a feszültségből hatalmas energiák keletkezhettek.

Ezt Shaak Ti is megértette. A Sithek mindig elárulják egymást – mondta. Igen, elárulják egymást, éppen úgy, ahogy minden életforma elárulja az összes többi életformát. Ez a dolgok rendje, ilyen az életformák alaptermészete. A béke és a harmónia olyan aberráció, amelyet kívülről kényszerítenek rá a lényekre, olyan torzulás, aminek minden létező eszközzel ellen kell állni.

Összefutott egy rohamosztagos egységgel. A katonák a Rogue Shadow irányába tartottak; valószínűleg a közelben tartózkodtak, és a saját szemükkel fedezték fel a leszálló hajót – csak így történhetett, mert az álcaburok minden elektromágneses szenzort blokkolt.

A növendék figyelmeztette Junót, és javasolta neki, vigye át a hajót egy másik helyre. A nő jónak találta az ötletet. A növendék ezt követően elindult, hogy megsemmisítse az osztagot.

Egy futóhomoktó partján került sor az összecsapásra. A növendék használta telekinetikus képességét: néhány rohamosztagost egyszerűen belelökött a futóhomokba. A nehéz páncéllal borított testek gyorsan süllyedtek. A szerencsétlenek kétségbeesetten rikoltoztak, de végül elnémultak.

Az üvöltözés, a lövések zaja, a fénykard zúgása dögevőket és ragadozókat vonzott a futóhomoktó mellé. Valahonnan a közelből egy rancor bömbölése hallatszott.

A növendék oldalra billentette a fejét, hallgatózott. Ügyet se vetett a néhány, életben maradt rohamosztagosra, akik kétségbeesett igyekezettel, erősítésért könyörögve hátráltak vissza a dzsungelbe. Önmagára összpontosított, az ösztöneire, amelyek azt súgták neki, hogy valami… készülődik. Talán egy csapda? A feluciaiak meglovagolták a rancorokat. Ha a hatalmas bestiák észlelték a dzsungelben zajló összecsapást, valószínűleg lovasaik is tudomást szÉreztek a történtekről.

Nem mozdult. Körülötte nyugtalanul mozgott az őserdő; eltűntek a rövid csata nyomai. A felriasztott madarak visszarepültek a fészkeikre, a rovarok felhői ismét megjelentek, az apró gyíkok folytatták a vadászatot. A távolból élelem után kutató, társaikat kereső állatok hangja hallatszott. A buja tájon semmilyen különösebb változás nem látszott, de…

De ő tudta.

Érezte.

A furcsa érzés beigazolódott, amikor három hatalmas termetű feluciai harcos ugrott ki vérfagyasztó kiáltással a futóhomoktóból.

A növendéket nem érte váratlanul a támadás, de arra nem számított, hogy a sötét oldal erősebbé változtatta a feluciaiakat. Rancorcsontból készült pengéikből vörös fényszikrák pattantak ki, kísértetiessé változtatva aprólékos munkával kidolgozott fejdíszeiket. Mind a hárman vérszomjasan vicsorogtak; egyértelmű volt, hogy vágyják a diadalt. A növendék hárította a csapásaikat, de nem ment könnyen a dolog. Az egyik harcos alól kiütötte a lábait, a másodiknak a mellkasába döfte a fénykard pengéjét. Eggyel kevesebb…

Kettő az egy ellen – kissé rendeződtek az erőviszonyok.

A növendék megpillantott egy korhadt, de még súlyos faágat. Egyetlen mozdulattal leszakította, és hagyta, hogy a második harcos fejére zuhanjon.

Az utolsó ellenfelét egy Sith-villámmal tette harcképtelenné. Elég sokáig kellett fenntartania a villámot, egészen addig, míg a harcos fejdísze lángra nem kapott tőle. Fojtó, bűzös füst keletkezett.

Valahol felüvöltött egy rancor. A hang ezúttal sokkal közelebbről érkezett, mint korábban. A növendék egy újabb kelepcétől tartva keresztülsietett a sűrű dzsungelén. Menet közben mindent levágott, mindent elpusztított, ami a közelébe került.

Megérkezett a faluhoz.

A település üres és lepusztult volt. A házak úgy megroggyantak, mintha olvadozó viaszból lennének. A folyó vizét szinte nem is lehetett látni a felszínét belepő, habos mérgektől. A sarlacc, amelybe Shaak Ti belezuhant, már nem élt; a gigantikus testből kiszivárgó, epeszerű nedv több száz méteres körzetben megfertőzte a talajt. A növendék a bűzlő, nyitott száj peremén állva eltűnődött, hová, merre menjen tovább.

A sötét oldal a sarlacc közelében erősebb volt, mint a dzsungel más pontjain. A növendék kinyúlt az Erő felé, és megpróbálta megtalálni a sötét energiák forrását. A sarlacc nem lehetett a fókusz, mivel már régóta halott volt. Ő maga sem hagyhatott ilyen jelentős Erő-nyomokat, még azután sem, hogy megölte a Jedik tanácsának egyik tagját. Valami más okozta az életáramlatok elsötétülését. Valami más, vagy… valaki más.

Abba az irányba fordult, ahonnan erőteljesebben érkeztek a sötét oldal energiái. Észak felé tartva, egy keskeny ösvényen haladva jutott ki a faluból. Továbbment az ösvényen, és közben azon tűnődött, vajon mi lehet a végén. Menet közben összeakadt egy feluciai bandával. A harcosok habzó pofájú, nehezen irányítható rancorokon ültek. Viselkedésük láttán a növendék megállapította, jó irányba tart.

A harcosok, amikor megfutamodtak előle, megpróbálták lecsalni az ösvényről, ő azonban visszatért és továbbhaladt. Valamivel később egy újabb csapatba botlott. Ezúttal tucatnyi rancorral, és ugyanannyi harcossal kellett megvívnia. Minél elszántabbá váltak a feluciaiak, annál inkább megerősödött benne az elhatározás, hogy végigmegy az ösvényen. A dolgát megnehezítette, hogy egy valahonnan előkerülő birodalmi osztag is beszállt az összetűzésbe.

Ám hiába kaptak erősítést a feluciaiak, a növendéket nem sikerült megállítaniuk.

Már akkor megismerte a haláltusáját vívó rancor üvöltését, amikor először járt a Felucián. A hang az elméjébe ivódott, és gyakran felidéződött a rémálmaiban. Most újra, többször is a fülébe hasított az iszonyú bömbölés. Sosem hitte volna, hogy ilyen hamar sikerül hozzászoknia ehhez a hanghoz…

Továbbhaladt, követte a különös Erő-lenyomatot. A megsebzett dzsungel és lakói nem jelenthettek akadályt számára. Az egyik dühödt összecsapás után úgy érezte, átlépett egy láthatatlan határvonalat – ezen túl már nem támadtak rá a bolygó lakói. Nem tudta eldönteni, hogy a feluciaiak maguktól adták fel a küzdelmet, vagy parancsszóra vonultak vissza. Bárhogy is van, bölcsen teszik – gondolta. Valóban nem sok értelme volt ellenfeleket küldeni rá. A feluciaiaknak az élesre fent csontkardoknál, és az időnként alkalmazott telekinetikus ütéseknél jóval komolyabb fegyverekre lett volna szükségük ahhoz, hogy kárt tegyenek benne.

A sűrű, nyirkos levegőben egy különös alak jelent meg előtte. Fénykardjával a kezében lassan körbejárta, megpróbálta felmérni, mielőtt túl közel kerül hozzá.

Egy rancor csontváz feküdt előtte. A sárga csontokra zöld moha- és gombaréteg tapadt. A hatalmas bordák olyanok voltak, mint egy ketrec rácsai. A gerincoszlop szinte teljesen belesüppedt a talajba. A lábak és a mellső végtagok csontjai furcsa összevisszaságban meredeztek. A koponya, amely akkora volt, mint egy kisebb ház, oldalra fordítva, szétnyitott állkapcsokkal feküdt. A karhosszú fogak még mindig élesek és hegyesek voltak.

A növendék tiszteletteljesen haladt el a csontváz mellett. Közben érzékelte, hogy elnémul a dzsungel. Tíz-tizenkét lépéssel arrébb egy másik csontváz hevert, valamivel távolabb még kettő. A talajból kimeredő, megfeketedett, ősrégi csontok igazolták a gyanúját: egy rancor-temetőbe tévedt.

Az óriási szemgödrökkel bámuló csontvázak között elindult a temető közepe felé – oda, ahol a sötétség a legsűrűbbnek érződött. Halk, mély hang törte meg a kísérteties csendet; mintha egy iszonyatos méretekkel rendelkező állat morgott volna. Amikor már nem látott mást maga körül, csak csontokat, a növendék megállt egy pillanatra, és körbenézett.

Az élet és a halál közötti különös állapotban már látta a szeme elé táruló látványt. Már látta a férfit, a megbilincselt férfit, aki egy csontokból épített épületben ült a lámpás előtt. Már látta őt, és fel kellett volna ismernie a képek alapján, amiket korábban mutattak neki, de csak most sikerült megteremtenie a kapcsolatot a személy és a név között.

Bail Organa…

A csontpalota belsejében Leia apja üldögélt. A közelében pedig ott volt a sötét oldal fókusza. A növendék biztosra vette, hogy Organa és a központ valamilyen módon kapcsolódik egymáshoz.

Testének minden szövete, minden rostja és sejtje érzékelte a veszélyt. Lassan megkerülte a csontpalotát, a bejáratot kereste. Bármerre nézett, több tucat különböző faj egyedeinek csontjait látta. Voltak közöttük aprók és óriásiak is; a rétegekben felfedezte a Felucia intelligens lakóinak csontjait, meg azokét az állatokét, amelyekre a harcosok vadásztak. Néhány emberi koponyát is látott, de ezekből szerencsére kevés volt. A csontokból épített palota oszlopait felállított rancorcombcsontokból készítették, a folyosók falát ívelt bordák alkották, az ösvényeket murva helyett apró ujj- és szárnycsontocskákkal szórták fel.

Az építmény folyosókból, járatokból és kis, szabálytalan alakú helyiségekből álló labirintus volt. A növendék vagy egy percig találomra sétálgatott, de azután megpillantotta a sárgás, halvány fényt, amelynek sugarát követve eljutott Bail Organa cellájához.

A szenátor külseje pontosan olyan volt, mint a látomásban. Még a bűz is olyan volt, mint akkor. A padlón egy darab bomlófélben lévő nyers hús hevert; a növendék bízott benne, hogy ezt nem élelem gyanánt lökték be a szenátornak.

A fogoly meglepetten nézett fel.

– Azért jöttem, Organa szenátor, hogy megmentsem önt – közölte a növendék. Kikapcsolta a fénykardját és letérdelt, hogy kinyissa a férfi bilincseit. Organa mocskos volt, de szemmel láthatólag nem sérült meg. – Kota mester küldött.

– Hah! Tudtam, hogy nem képes túl sokáig távol maradni a harctól! – A bilincsek szétnyíltak, Organa szenátor a csuklóját dörzsölgetve hátradőlt. – Azt hittem, haragudni fog rám amiatt, hogy nem fogadtam meg a tanácsát.

A növendék nem tudta elrejteni mosolyát.

– Ó, ne aggódjon! Kota haragszik, de azt hiszem, személyesen szeretne üvöltözni önnel.

A kommunikátora után nyúlt, de egy rancorüvöltés hallatán mozdulatlanná dermedt. Ez a hang sokkal mélyebb és sokkal dühödtebb volt, mint a korábban hallottak. Olyan hangos volt, hogy a hátborzongató mennyezetről kis madárcsontdarabok hullottak alá.

Bail Organa felkapta a fejét, idegesen nyelt egyet.

– Ez a kedvenckéje…

– Kié?

– Maris Broodé. Ő Shaak Ti padavanja, legalábbis azt állítja magáról, hogy az volt. Ez a nő… ez tartott fogságban, hogy kedvükre tegyen a birodalmiaknak. Így akarja megvásárolni Vader kegyeit. Elment az esze, ha azt hiszi, hogy bármit is elér ezzel!

A növendék a szemét forgatta.

– Ez az egész bolygó megőrült!

Ismét felhangzott az üvöltés. Ezúttal a talaj is megremegett. Valami nagy közeledett. Valami, ami a hangjából ítélve nagyon éhes volt.

– Ó, nem őrültünk meg! – szólalt meg egy hang a növendék háta mögött.

A növendék sarkon pördült, és közben aktiválta fénykardját. Egy sovány zabrak nő lépett be a csontcella ajtaján. Mindkét kezében egy-egy rövid fegyvert forgatott. A tárgyak ártalmatlannak tűntek – egészen addig, amíg mindkettő végén meg nem jelent egy-egy rövid fénykardpenge. A sebesen forgó pengék fénye vad árnyékokat vetett a csontokra. A nő olyan könnyedén forgatta a fegyvereit, mintha egyszerű fapálcák lennének.

Amikor bizonyossá vált, hogy a két férfi őt figyeli, hogy hallják a szavait, Maris Brood hozzátette:

– Nemrég behódoltam a sötét oldalnak.

A növendék rábámult, de nem amiatt, amit mondott. Ahogy a szenátor, a nő is ismerős volt számára. Ovális arc, fekete ajkak, hét szarv a homlokon. Fekete copfok a nyak köré tekerve. Maris csizmát, bőrnadrágot és mellényt viselt. Csak abban különbözött attól a nőtől, aki megjelent a növendék látomásában, hogy sötétvörös volt a szeme.

Amikor Shaak Ti megparancsolta a padavanjának, hogy rejtőzzön el a Felucia dzsungeljében, Maris még az Erő világos oldalának szolgája volt, időközben viszont áttért a sötét oldalra.

Azért, mert Shaak Ti meghalt.

Azért, mert ő megölte…

Vajon tudja? – tűnődött a növendék.

– Maris Brood – mondta, és egy lépéssel eltávolodott Bail Organától.

A nő bólintott.

– És te, te ki vagy?

– Semmi közöd hozzá. – A növendék óvatosan maga előtt tartotta fénykardját, hogy szükség esetén ki tudja védeni a hipnotikusan pörgő pengék támadását. A talaj egyre vészjóslóbban rengett. – A szenátorért jöttem.

– Nos, nem viheted el.

– Olyan nincs.

A nő elvigyorodott.

– Lássuk, hogy van-e!

– Állj félre, kislány! Ne akard, hogy kárt tegyek benned!

A nő felnevetett.

– Ó, erre nem lesz lehetőséged. Ő nem fogja hagyni!

A mennydörgő robaj felerősödött. Az üvöltés olyan volt, mintha világok ütköztek volna össze a közelben. A gigantikus rancor könnyedén félresöpörte a csontfalakat, és a cellában álló három alak fölé tornyosulva megtorpant. A pofájából undorító váladék csorgott. A bőre holtsápadt volt, ami miatt kísértetiessé, valahogy természetfölöttivé vált. Egy apró mozdulatot tett; Organa és a növendék a levegőbe emelkedett és félresodródott. A mennyezetről csontdarab-zuhatag hullott alá.

A növendék zúgó fejjel kimászott a csontkupac alól, és az utolsó pillanatban sikerült félregördülnie a feléje taposó karmos láb elől. Felpattant, berohant a két oszlopláb közé, és eltávolodott a csapkodó farok közeléből. Menet közben néhányszor lesújtott a testre, vágott amit ért, de a lény bőre olyan vastag volt, hogy a sebek még csak nem is véreztek.

A rancor agyarai és szarvai hosszabbak voltak, mint egy jól megtermett ember teste. Minden bizonnyal faja királyi példánya lehetett; a növendék még soha életében nem látott ilyen óriási élőlényt. A nyakát és a fejét védő páncéllemezek vastagabbak voltak, mint némely csillaghajó burkolata. Minden mozdulata erőteljes és halálos volt. Áradt belőle a gonoszság, az eszelős vadság, és a sötét oldal szaga. Az egyensúlyvesztés, amely miatt Maris Brood áttért a sötét oldalra, ami miatt a Jedik ellen fordult, ezt a lényt – ami egykor talán nemes fenevad volt – förtelmes és vérengző szörnyeteggé változtatta.

A növendék tudta, nincs más megoldás, végeznie kell a rancorral. Ebben egészen biztos volt, bár egyelőre elképzelni sem tudta, hogyan fogja végrehajtani a feladatot. A rancor közben megérezte az ember szagát, és – engedelmeskedve Maris akaratának – támadáshoz készülődött.

A növendék látta, az előrekapkodó mellső végtagok és a csapkodó farok miatt nehezen tudja megközelíteni a testet. Amikor az Erő segítségével megpróbálta fellökni, a rancor csak egy bosszús üvöltéssel reagált. A Sith-villámok úgy peregtek le a páncélos bőrről, mint a víz. A növendék látta, csapkodhatná a testet a fénykarddal, ameddig csak akarja, nem sok eredményt érne el. Az elme befolyásolásával sem próbálkozhatott – a rancor parányi agyát Maris kontrollálta.

A helyzet reménytelennek tűnt. A rancor elől nem lehetett elmenekülni; a növendék gyanította, Juno nem tudná annyi időre letenni a hajót, hogy ő és Organa szenátor felszálljon rá, mielőtt ez a több tonnányi hústömeg ráveti magát.

De… Ha nem menekülhet el, ha nem harcolhat, akkor mit tehet?

A növendék megpróbálta húzni az időt. Kitért a rancor támadásai elől, körbe-körbe mozgatta, és közben azon töprengett, vajon mennyi időbe telik majd, hogy a bestia elfárad, vagy olyan éhes lesz, hogy Maris parancsának ellenszegülve inkább másutt keres valamit, amit felfalhat.

Sajnos, a rancor fáradhatatlannak tűnt, ráadásul Maris is rájött, hogy a növendék milyen taktikát próbál alkalmazni. A következő fordulóban, amikor a növendék megkerülte a rancort – arra kényszerítve ezzel, hogy megforduljon –, Maris odaugrott a két pengéjével, és megpróbálta beterelni a férfit a bestia hatalmas, csattogó állkapcsa elé.

A növendék begurult a rancor sziklaméretű állkapcsa alá. Valósággal beterítette a pofából kiáramló forró, bűzös, nedves levegő. Az agyarak látványától sem lett jobb a kedve. Tudta, ha Maris még egyszer oldalba vagy hátba támadja, vagy ha elkövet valamilyen apró hibát, ezek a fogak könnyedén pontot tehetnek egy hosszú mondat végére. Akkor aztán elfelejtheti az álmot, hogy a mesterét szolgálva a galaxis egyik uralkodójává válik.

Azok a fogak…

Semmit sem tehetett.

Aztán váratlanul egy terv kezdett körvonalazódni az agyában. Először őrültségnek tűnt, de aztán rájött, hogy semmivel sem eszelősebb a dolog, mint vállalkozni egy skyhook szétrombolására, vagy egy Jedi-mester meggyilkolására.

Félreugrott a rancor halálos farka elől. A bestia előredöntötte hatalmas, fehér testét, és apró disznószemét a prédára szegezve tett néhány talajrengető lépést. Kinyitotta nyáladzó pofáját, de ezúttal nem azért, hogy felüvöltsön, hanem azért, hogy kettéharapja a zsákmányt. Fatörzs vastagságú nyakizmait megfeszítve lejjebb eresztette a fejét, hogy könnyebben támadhasson.

Amikor a száját eltátotta, a növendék két lépést tett előre, mély lélegzetet vett, és beugrott a fogak közé.

Már önmagában a bűz is majdnem elég volt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét, de ez volt a legkisebb veszély, amivel szembe kellett néznie. Az Erő segítségével elég ideig nyitva tartotta az állkapcsot ahhoz, hogy kitérjen a fogak elől. Amikor a száj végül mégis összecsukódott, a növendéket sötétség vette körül, és ebben a sötétségben a bestia nyelve jelentette a legnagyobb veszélyt.

A fénykard – az élet egyetlen forrása a nyirkos, nyálas pofa belsejében – szerencsére hamar elbánt a nyelvvel. A rancor rángatni kezdte a fejét, de a növendék beleplántálta az akaratát a parányi agyba, és megakadályozta, hogy a száj ismét kinyíljon. Maris szerencsére erre nem gondolt; a pofát mozgató izmokat nem ő kontrollálta.

A növendék megpróbálta elkábítani a szörnyet. Annyi energiát szívott magába az Erőből, amennyit csak bírt, és egy sistergő Sith-villámot küldött a védtelen szájpadlásba.

A rancor agyának minden egyes neuronja felfénylett, mint egy tűzijátékrakéta. A következő másodpercekben a növendék átélte addigi élete legiszonyúbb élményét. A rancor vadul hánykolódni kezdett fájdalmában. A növendék az életéért küzdött: fuldoklott a rázuhogó vérben és a bűzös levegőben, de karjait és lábait megfeszítve kitámasztotta magát a rángatózó húsfalak között.

A bestia azonban nem múlt ki. A növendék alig tudta elhinni. A megsebzett, legyengített, támolygó rancor éppen olyan szívósan kapaszkodott az életbe, mint Kota. A növendék nem tehetett mást, ki kellett játszania az utolsó lapját.

Iszonyatos mennyiségű kinetikus energiát engedett ki magából, amely belülről szétrobbantotta a rancor koponyáját.

A növendék zuhanni kezdett. Vér és nyálka zuhogott rá; a rancor torkából előtörő váladéktömeg hulláma kisodorta a férfi testét a csontmezőre. A növendék félig vakon, fuldokolva kapaszkodott a fénykardjába, és miközben a gigantikus, fej nélküli test a háta mögött a földre rogyott, megpróbált feltápászkodni.

Szerencséje volt, hogy nem vesztette el a fegyverét, mert Maris abban a pillanatban rávetette magát. A két rövid penge pörögve, zümmögve közeledett áldozata felé. A növendék az utolsó pillanatban felrántotta fénykardját, és így sikerült megakadályoznia, hogy a pengék levágják a fejét. Hátratántorodott, és felkészült a következő támadásra.

– Most feldühítettél! – hörgött a nő. – Ezért megfizetsz!

– Választhattál – mondta a növendék, miközben kivédett egy újabb csapást. – Te ölted meg a rancort, nem én.

– A sötét oldal nem egyezkedik! – vicsorgott Maris. Vörösen izzó szemmel, folyamatosan támadott. A növendék hátrálni kényszerült; nemcsak a rancorral vívott harc gyengítette le.

Valójában önmagával küzdött, de nem valamilyen emlékek által gerjesztett hallucinációban, ahol a benne lakozó Jedi és Sith csatázott a jövője irányításáért. Ezúttal a harc valódi volt, és az ellenfelét éppen úgy átjárta a sötét oldal energiája, mint őt. Maris is elvesztett valakit, aki fontos volt számára, ő is magára maradt a galaxisban. A növendék tudta, segíteniük kellene egymásnak, ahelyett hogy élethalálharcot vívnak, de azzal is tisztában volt, hogy Bail Organa szeme előtt és füle hallatára nem is hozhatja szóba a fegyverszünetet, a megegyezést. Nem tehetett mást, védekezett: a Soresu-mozdulatokkal próbálta hárítani a kiszámíthatatlan támadásokat, éppen úgy, ahogy a látomásban tette Jedi-köntösbe öltözött önmaga.

Miközben védekezett, önsajnálaton és félelmen kívül nem látott mást a nő szemében. Mindkét érzelem alacsonyabb rendű volt, mint a színtiszta düh, de – ahogy a mestere már bemutatta neki – mindkettő megfelelő alapot adhatott ahhoz, hogy Maris a sötét oldal valódi mesterévé váljon.

Ám Maris kezdő volt, éppen csak elindult az úton, ő ezzel szemben már közeledett ahhoz, hogy mester legyen. Életében először megértette, hogy az Erőnek nem csupán két árnyalata létezik, nemcsak egymástól jól elkülöníthető sötét és világos Erő van. Megértette, ostobaság azt hinni, hogy ezek sosem olvadnak egymásba, nem válnak szürkévé. A két oldal határozott elkülönülése csak elméletben létezik, az elméletek pedig csak arra jók, hogy a filozófusok és a teoretikusok vitázzanak rajtuk. A való világban a sötét és a világos, a fekete és a fehér egymás mellett, egymásba folyva létezik; a való világban semmi sem statikus és megváltoztathatatlan. Ennek megfelelően az egykori Jedi padavan áttérhetett a sötét oldalra, miután egész életében a világos oldalt szolgálta, de éppen ilyen könnyen visszatérhet a világos oldalra.

Ha életben marad.

Világos, sötét – mondta Shaak Ti. Ezek csupán irányok.

Mindig haladunk valamerre – gondolta a növendék. Vagy a sötétség, vagy a fény felé. Lehetetlen mozdulatlanul állni. Az olyanok, mint Darth Vader és a Császár már oly hosszú ideje merültek alá a sötétségben, hogy számukra a fény nem egyéb halvány, távoli emléknél. Biztosan vannak olyanok, akik mindig a szürkeségben lebegnek, akik sosem választanak oldalt maguknak. Igen, valóban nincsenek oldalak. Tényleg csak az az irány létezik, amerre az adott személy tart. Minden viszonylagos…

Ahogy ezt megértette, új erőre kapott. Amikor a Sithek elárulják egymást, nem azért teszik, mert ellenségek. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem ugyanazon az ösvényen haladnak. Így tehát azzal, hogy megküzd Marisszal, még nem fordít hátat a sötét oldalnak. Ez a nő az útjában van, mint már olyan sokan korábban.

Ne légy ostoba, ne hidd, hogy bármi másra számíthatsz önmagadon kívül! – mondta Shaak Ti.

Kivédte Maris Brood pengéit, és a védekező jellegű Soresuról átváltott a sötét oldal által jobban kedvelt, sokkal agresszívebb Juyo stílusra. Maris észrevette a változást, de mivel csak a Jedi módszerekre képezték ki, nem értette meg, ez mit jelent. Egyre növekvő elszántsággal folytatta a támadást, még akkor sem hagyta abba, amikor a növendék lassanként visszaszorította őt a csonthalmok között, amikor elhaladtak a szétrobbantott fejű rancor mellett, amikor eltávolodtak Organa szenátor közeléből. A nő légzése akadozóvá vált, mozdulataiból hiányzott a koncentráltság. Szemében a vadságot felváltotta a szimpla félelem. Közel állt ahhoz, hogy elveszítse az összeszedettségét.

Használd a félelmet! A növendék a legszívesebben rákiáltott volna ellenfelére. Használd a félelmet, ami dühössé tesz! A düh erőt ad. Megöltem a mesteredet. A saját mesterem megpróbált végezni velem, de ettől is erősebb lettem. Te is erős lehetsz, ha elfogadod ezt az egyszerű igazságot!

Ám annak ellenére, hogy ott volt benne a sötétség, a világosság túlságosan megrontotta Marist. Nem lehetett segíteni rajta.

Elég ebből! – gondolta a növendék.

Feltartotta a bal kezét, és az Erőt felhasználva a levegőbe emelt egy csontkupacot. A csontok csörögve, zörögve örvénylettek kettejük körül, forgásuk egyre gyorsult. Maris azt sem tudta, hová nézzen. Ahogy elterelődött a figyelme, a növendék két gyors, precíz mozdulattal lefegyvÉrezte. A nő kezéből kiestek a pengék, elsodródtak, eltűntek a csontok között. Maris hátratántorodott, és megpörkölt alkarjait dörzsölgette. A szemében felizzott a dac, de már későn.

Túl későn…

Amikor megfordult, hogy elfusson, a növendék egy Sith-villámot küldött a hátába. Maris előrezuhant a csontokra.

A növendék a fénykardját lazán a jobb kezében tartva közeledett felé.

– Ne! – zihálta a nő, és hiábavaló igyekezettel megpróbált pár csontot a növendék felé lódítani, ám a férfi könnyedén félreütötte a tárgyakat.

– Kérlek, ne! – A dac kétségbeeséssé változott, de a düh még mindig nem tűnt el. – Ne!

– Miért ne? – A növendék felemelte fénykardját, lefelé fordította a hegyét. – Ha a sötét oldal rabszolgája vagy, ahogy állítod, akkor most szívességet teszek a galaxisnak.

– De nem az én hibám! Shaak Ti magamra hagyott ezen az iszonyú bolygón! – Maris szemében könnyek csillogtak. – A Felucia gonosz hely. Megrontott engem. Eressz el, kérlek, engedd, hogy elmenjek innen, és elfelejtem a sötét oldalt! Ezt akarom tenni!

– Miért higgyek neked?

A nő feltérdelt.

– Kérlek, engedj el! Győztél, nem? A szenátor a tiéd. Nincs szükség arra, hogy megölj. – A növendék felé nyújtotta a kezét.

– Inkább kíméld meg az életemet! Kérlek szépen…

A növendék hátrébb lépett; viszolygott a rimánkodó nőtől. Nem vagy méltó arra, hogy a sötét oldalon állj! – gondolta.

De tudta, hogy Marist éppen a sötét oldal változtatta ilyenné. Egykor még Jedi-lovag akart lenni, ám egy ilyen könyörgő, az életét féltő ronccsá változott. Minden képesség, amivel rendelkezett, megromlott, pusztítóvá változott és befelé fordult; amit tudott, azt nem valamilyen nagyobb cél érdekében akarta felhasználni, csakis a saját életbenmaradása érdekelte.

A sötét oldal ugyanígy változtatta meg a Feluciát is. A bolygó a halál és a rothadás átható bűzét árasztotta magából.

Romlottság…

A növendék leeresztette és deaktiválta a fénykardot. A levegőben örvénylő csontok zörögve a földre zuhantak.

A nő feltápászkodott; látszott rajta, el sem tudja hinni, milyen szerencsés.

– Köszönöm.

A növendék sem igazán tudta elhinni azt, ami történt. Nem értette, hogy végül is miért hagyta életben Marist. Talán azért, mert megsajnálta? Vagy azért, mert felismerte, milyen érzelmek mérgezték meg?

– Ne mondj semmit! Csak menj el innen!

– Veled mehetek? Nem akarok itt maradni…

– Pedig muszáj lesz. Addig mindenképpen, amíg idejön valami hajó. Vagy… Esetleg a birodalmiakkal is elvitetheted magad.

A nő úgy hátrált el, mintha attól tartana, hogy a növendék meggondolja magát. Hirtelen megfordult, és rohanni kezdett a fák felé. A növendék a tekintetével követte; készen állt arra, hogy a nő esetleg megfordul, és mégis rátámad. A könyörgés, a sírás ellenére még mindig nem bízott Marisban.

A nő elért a fák vonalához. Megállt, megfordult. A könnyek eltűntek a szeméből. Kurtán biccentett, azután eltűnt a növendék elől.

Csontok roppantak. A növendék megfordult, és a viharvert, mocskos szenátorra nézett, aki egy csonthalmon átmászva közeledett felé.

– Már találkoztam hozzá hasonlóval – mondta Organa komoran. – Egy ifjú Jedivel, aki áttért a sötét oldalra, és romlott, gonosz gyilkossá vált…

A növendék kinyújtotta a kezét, segített a szenátornak. Organa barna szeme fájdalomról árulkodott.

A szenátor következő szavai őszinte meglepetést okoztak a növendéknek.

– Nem lett volna szabad eleresztened.

– Valóban azt hiszi, hogy szabad lett? – kérdezte a növendék. Olyan szabad, mint én – gondolta. Szabadon elkövethet hibákat, és remélhetőleg elég szabad ahhoz, hogy tanuljon is belőlük. – Örökké magával fogja hordozni annak emlékét, amit itt tett.

Organa hosszan a fák felé nézett, majd bólintással jelezte, hogy érti a dolgot. Legalábbis azt hitte, hogy érti.

– Az emlékek időnként nem elegendőek. Időnként nekünk, az áldozatoknak sokkal… cselekvőképesebbnek kell lennünk.

– Pontosan. – A növendék megragadta az alkalmat, hogy elterelje a szót saját pszichéjének sötét, fájdalmas területeiről. – Ezért vagyok itt, szenátor úr. Szükségünk van a segítségére. A galaxisnak van szüksége a segítségére. Elég volt abból, hogy a múltban éljünk. Elő kell lépnünk, harcolnunk kell azért, amiben hiszünk.

Bail Organa meglepetten nézett rá.

– Kotával már számtalanszor vitáztunk ezen, mielőtt…

– A viták ideje lejárt. A Császár túl régóta teszi azt, amit akar. Mi vagyunk azok, akik meg fogják állítani őt. Velünk tart?

– Vigyél Kotához! – mondta a szenátor kimerültén. – Okosabb, ha erről személyesen beszélek vele.

A növendék örült, hogy Organa azt hiszi, az események és fejlemények hátterében Kota áll.

– Jól van – mondta. – Menjünk! Ez a dzsungel hamarosan tele lesz birodalmiakkal…

Ahogy a növendék megfordult, hogy kapcsolatba lépjen Junó-val, észrevette, hogy Bail Organa ismét a dzsungelnek azt a pontját nézi, ahol Maris Brood eltűnt.

– Az Erő legyen velünk! – mormolta a szenátor. – Valamennyiünkkel, így vagy úgy…

Huszonhatodik fejezet

Juno úgy érezte, a Felucián eltöltött napok végtelenül hosszúra nyúlnak. Amikor először járt a bolygón, a tétlen várakozás óráit azzal töltötte, hogy aggódott Starkillerért, aki a Császár elárulását tervezte. Ez a terv azóta sem változott, és Juno nem volt biztos abban, hogy Starkiller motivációja valóban nemes; úgy gondolta, a férfi csak azért akarja végrehajtani az akciót, hogy bosszút álljon a mesterén, aki árulást követett el ellene. Hosszú töprengést követően arra jutott, hogy a cél szentesíti az eszközt, és ha ez azt jelenti, hogy kettejük sorsa továbbra is összefonódik, ám legyen.

Miközben Kota türelmetlenül sétálgatott, Juno lehallgatta a Felucián zajló birodalmi adásokat. Valakinek szemmel kellett tartania a szenátor hajóját is. Ezt a feladatot Juno a droidra bízta: kiküldte őt a siklóhoz, és megparancsolta neki, hogy a fénykardjával meg a sugárpisztolyával tartsa távol a vadállatokat, amelyek valahogy sokkal agresszívebben viselkedtek, mint előző alkalommal. Ő maga is folyamatosan figyelte a jeleket, amelyek arra utalhattak, hogy valamilyen problémájuk támadhat. Tudta, akkor sem kellene elhagynia a Rogue Shadow-t, ha meleggé válna a helyzet; Proxy egészen jól elboldogulna a szenátor hajójának irányításával.

Amikor Starkiller végre bejelentkezett, hogy megtalálta Organa szenátort, Juno érezte, alábbhagy az idegeit feszítő stressz.

– Add meg koordinátákat, értetek megyek!

Starkiller megadta a kért adatokat, majd mondott valamit, amitől a nő még idegesebb lett:

– Ne ijedj meg, ha meglátsz! A látszat csal.

– Mi? Mi csal?

A vonal túlsó végéről egy rancor üvöltése hallatszott. A bestia vélhetőleg egészen közel volt Starkillerhez.

– Igyekezz, Juno! Kezd kissé kényelmetlenné válni a helyzet.

A nő teljesítette a parancsot. Átszólt Proxynak, közölte vele, hogy egy kicsit elviszi a hajót, de hamarosan visszatér. A droid sietve biztosította Junót arról, hogy minden rendben lesz a távollétében. Juno ezután odakiáltott Kotának, hogy kösse be magát.

A tábornok előrebotorkált, és annak ellenére, hogy nem láthatta se a konzolt, se azt, ami az ablakon túl van, a másodpilóta helyét foglalta el.

– Mi ez a nagy sietség? – kérdezte.

– Ki kell hoznunk a barátainkat – mondta Juno, miközben elkattintott pár kapcsolót, és bemelegítette a repulzorokat.

– Bail biztonságban van?

– Úgy tudom… De ne kérdezősködjön, legyen szíves! Elég nehéz feladat vár ránk, mivel… Gondolom, maga se szeretné, ha megjelennénk egy célkeresztben.

A Rogue Shadow felemelkedett az óriásgomba kalapjáról, de alacsonyan maradt, közvetlenül a bolygó felszínét beborító növényzet fölött haladt. Juno jobbra-balra döntötte a hajót; inkább a felbukkanó akadályokat kerülgette, mint hogy feljebb emelkedjen, és kitegye magát a fák között cirkáló rájaszerű repülő ragadozók támadásainak. Amikor a Rogue Shadow hasa egyszer-egyszer súrolt egy gombát vagy egy faágat, hangosan káromkodni kezdett. Tisztában volt vele, hogy a Felucián semmi sincs, ami komolyabb kárt tehetne a hajóban, valójában csak arra kellett ügyelnie, hogy ne repüljön bele egy hegybe, és ne keltse fel a birodalmiak figyelmét.

Átrepült egy körülbelül nyolc méter magas rancor fölött. A bestia, amely ugyanabba az irányba tartott, mint ő, nagy igyekezetében jókora fákat döntött ki, de fel se pillantott. Harminc másodperccel később Juno meglátott egy másik rancort, amelyik szintén arrafelé rohant, amerre ő repült.

– Azt hiszem, rájöttem arra, hogy mit jelent a „kényelmetlen” helyzet – mondta. – Kapaszkodjon, tábornok! Megpróbálok hamarabb odaérni.

Előretolta a gyorsítókart, valamivel feljebb emelte a Rogue Shadow-t, majd amikor elérték a Starkiller által megadott koordinátákat, hirtelen leeresztette a hajó orrát. A manőver végrehajtása során erősen összpontosított – a repulzorokat gondos időzítéssel kellett ki- és bekapcsolnia, máskülönben a hajó könnyen belefúródhatott volna a földbe. Amikor a terveinek megfelelő módon lecsapott a magasból, félelmetes látvány tárult a szeme elé. Úgy tűnt, mintha kirobbant volna a háború a feluciai dögevők, meg egy falkányi dühös rancor között; a lények a jelek szerint egyetlen óriási tetemen kaptak össze. A véres test maradványait nem igazán lehetett felismerni, csak az volt biztos, hogy hatalmas volt és kétlábú. Junónak se kedve, se ideje nem volt arra, hogy megállapítsa, milyen fajhoz tartozott.

A véres tisztás széléről két férfi integetett. Juno úgy fordította a hajót, hogy a repulzorok hanyatt lökjék a célzónában hirtelen megjelenő három rancort. Lejjebb ereszkedett, és leeresztette a rámpát. A nyitott zsilipajtón keresztül beáramlott a Felucia vadonjának fülsiketítővé erősödött zaja.

Léptek dobbantak a rámpán.

– Rendben – mondta Starkiller. – Fent vagyunk. Emelkedj!

Juno a biztonság kedvéért hátrapillantott, és pár másodpercre mozdulatlanná dermedt.

Starkillert tetőtől talpig vastagon beborította a vér.

Junónak eszébe jutott, amit a férfi mondott. A látszat csal… A nő gyorsan becsukta a száját, ami tátva maradt a döbbenettől, és visszafordult a konzolhoz. Felemelte a Rogue Shadow-t, és távol vitte a dzsungelben dúló öldökléstől.

* * *

Juno, miközben Proxy irányjelzését követve visszarepült a gombához, amire korábban letette a hajót, fél szemmel Kotát és Bail Organát figyelte, akik hosszú idő után találkoztak ismét. Az öregember a jelek szerint nem akarta kimutatni az érzéseit, ezért hűvös és távolságtartó maradt, ám a szenátor nem fogta vissza magát.

– Barátom! Már azt hittem, soha többé nem láthatlak, de gondolhattam volna, hogy nem hagysz itt! Mindig is az utolsó pillanatban végrehajtott mentőakciók és a hirtelen döntések mestere voltál.

– Bah! Nekem semmi közöm az egészhez. Egyébként is, ha nem vállalkozol erre az ostoba küldetésre, most nem beszélgetnénk itt.

Organa arcáról leolvadt az öröm.

– Tudnod kell, hogy Shaak Ti halott – mondta. – Vader vagy valamelyik orgyilkosa végzett vele.

– Valószínűleg ugyanaz, aki ezt tette velem. – Kota jelentőségteljesen a szemét fedő kötésre mutatott. – Megpróbáltam kapcsolatba lépni Kazdan Paratusszal, de ő is elnémult.

– Azt hiszem, együtt fogunk aggódni érte Kota mester. Legalábbis addig, amíg ki nem derítjük, mi történt vele. – Organa bólintott, majd lehajtotta a fejét. – Úgy tűnik, a sötét korszak még sötétebbé válik.

– Azért van valami, amiért hálásak lehetünk – mondta Kota.

– Leia biztonságban van.

A szenátor megszorította Kota vállát. Bólintott; csak nehezen sikerült rálelnie a hangjára.

– Féltem megkérdezni. Amit érzek, az több, mint hála. Örökre az adósod maradok.

Kota elhúzódott a szenátortól.

– Adj innom valamit, és kvittek vagyunk. – A homlokát ráncolva áttámolygott a hajó hátsó részébe. Juno a zajokból megállapította, hogy a raktárhelyiségekben motoszkál.

A szenátor és Juno az út hátralevő részében kettesben maradt. Starkiller a legénységi szekcióban tisztálkodott; egyetlen szót sem mondott arról, hogy milyen állapotban van. Juno nem erőltette a témát, úgy gondolta, nem lehet olyan fontos, ha senki sem hozta szóba. Mivel azonban Organa eléggé zavartan viselkedett, így valamilyen módon oldani kellett a feszültségét. A nő úgy kapaszkodott ebbe a részletbe, mint valami mentőmellénybe.

– Szóval, mi történt odalent? – kérdezte. – Úgy láttam, vagy húsz kilométeres körzetből minden élőlény odarohant. Mintha mind magukat akarta volna felfalni.

Organa arcán látszott, nagy megkönnyebbülést okoz neki, hogy valaki végre megtöri a csendet. Sóhajtva lezökkent a másodpilóta ülésébe, és az ingén lévő foltokat kezdte dörzsölgetni.

– Nem minket – mondta. – Látnia kellett volna annak a rancornak a tetemét… Azt hiszem, a társai nem igazán örültek annak, hogy elpusztult, de ilyen mennyiségű friss hús egy ilyen helyen nem sokáig maradhat felhasználatlanul. Ez egy kemény, kemény világ – tette hozzá úgy, mintha egy ki nem mondott kérdésre válaszolna. – Annak, aki életben akar maradni, manapság jelentős változásokon kell átesnie. Mi pedig nem tehetünk mást, meg kell bocsátanunk azoknak, akik hibát követnek el.

Juno hagyta, hogy Organa gondolatban fejezze be a párbeszédet. Rájött, a szenátornak sokkal több átgondolnivalója van, mint neki, ő viszont még nem készült fel arra a párbeszédre, amit a férfi kezdeményezett.

– Itt ez a fiatalember, akivel maga meg Kota együtt utazgatnak… Mit tud mondani róla?

Juno a szenátorra nézett, azután ismét a megfigyelőablak felé fordult.

– Ezt most hogy érti?

– Kezdjük például azzal, hogy ki ő? Honnan jött? Még sosem hallottam olyan emberről, aki az övéhez hasonló képességekkel rendelkezik, és csak úgy, szabadon és függetlenül jár-kel a Birodalomban. Szeretném tudni, hogyan sikerült elkerülnie, hogy Darth Vader felfedezze. Maga esetleg tudja, ki a fiatalember mestere, vagy hogy jelen pillanatban hol tartózkodik ez az illető?

Organa reménykedve nézett Junóra. A jelek szerint az járt a fejében, hogy valahol, valahogyan életben maradt egy Jedi, aki esetleg a fiatal férfi barátai közé tartozik; talán azon töprengett, hogy Starkiller létezése utalhat-e egy olyan hatalom meglétére, amely potenciálisan veszélyt jelenthet a Birodalomra. Juno nem igazán tudta, hogyan mondhatná el, hogy eddig valójában a szerencse segítette őket, és egyiküket sem lehet ártatlannak nevezni. Nem tudta, elárulhatja-e, hogy Starkillerre sokáig azért nem sújtott le Darth Vader kardja, mert szövetségesek voltak; nem tudta, hogyan mondja el, hogy ez az állapot sem tartott örökké.

Végül ebben az esetben is azt tette, amit Kotánál: elmondta az igazat, de nem teljes egészében.

– Attól tartok, én sem tudok sokkal többet, mint ön – mondta. – Utitársunk megőrzi a titkait, a gondolatait. Lehet, hogy ez önnek furcsa, de valójában még az igazi nevét sem tudom.

– Igen, ez valóban szokatlan, de már hallottam furcsa dolgokról. – Organa halványan elmosolyodott, és nem feszegette tovább a témát. – Azok a tettek, amelyeket végrehajtott, kimagasló erőről és különleges képességekről árulkodnak. A Klónháború óta nem láttam hozzá hasonló embert… Ez sajnos nem feltétlenül jó dolog. Az ilyen erő, ha nem tartják szigorú ellenőrzés alatt, akár veszélyes is lehet. A sötét oldalt a hatalomvágy táplálja. Halálos lehet azok számára, akik az útjába kerülnek. Ma például találkoztunk egy ifjú hölggyel, aki kis híján az életével fizetett azért, mert kapcsolatba került a sötét oldallal.

Juno tudta, a szenátor már megint valami olyasmire utal, amiről ő semmit sem tud. Bosszús volt emiatt, és feltámadt benne valami furcsa féltékenység is. Vajon mi lehet az oka annak, hogy Starkiller küldetéseiben állandóan felbukkannak olyan fiatal nők, akiket valamilyen veszély fenyeget?

– Azt hiszem, útitársunk arra törekszik, hogy helyesen cselekedjen – mondta végül óvatosan.

– Tehát nekem is éppúgy meg kellene bíznom benne, ahogy nyilvánvalóan ön teszi?

Juno erre a kérdésre habozás nélkül válaszolt:

– Én feltétel nélkül megbízom benne! – jelentette ki, aztán úgy érezte, kissé talán túl gyorsan és túl magabiztosan felelt.

A szenátor kinézett az ablakon.

– Ah, sosem hittem volna, hogy ez a hajó ilyen jól is kinézhet.

Juno az Organa által jelzett irányba nézett, és megpillantotta Proxyt. A droid az óriásgomba kalapjának peremén, a szenátor siklója mellett állva integetett.

– Igen, valóban jó állapotban van – mondta a pilóta Organá-nak, miközben felkészült rá, hogy letegye a Rogue Shadow-t. – Bepermeteztük mindenféle irtószerrel, hogy ne legyen kényelmetlen a hazafelé vezető útja.

– Köszönöm, ööö… – A szenátor, miközben felállt, elbizonytalanodva a nőre nézett.

– Eclipse. Juno Eclipse kapitány vagyok, szenátor úr.

– Köszönöm, Juno. Ha egyszer úgy érzi, valamilyen változásra van szüksége… Nos, az Alderaanon mindig van hely a lelkiismeretes pilóták számára. Különösen az olyan jóknak, amilyen maga.

– Ezt észben fogom tartani, uram – felelte Juno. Érezte, elpirult. – De azt hiszem, egyelőre nagyon is világos, milyen úton kell haladnom.

Bail Organa szenátor elmosolyodott, és átment a hajó hátulsó részébe.

* * *

Miközben Juno ellenőrizte, hogy a hajó készen áll-e az űrbe való visszatérésre, a három férfi az óriásgomba kalapján találkozott. Starkiller ismét tisztán, rendezett külsővel jelent meg, nyoma sem látszott annak a rengeteg vérnek és mocsoknak, amely beszennyezte. Juno úgy érezte, neki is joga lenne részt venni a megbeszélésen, ezért gyorsan végigment az ellenőrzési listán, majd lesétált a rámpán, hogy kinyújtóztassa a lábait – és hogy kéznél legyen, ha esetleg valamiben mégis kikérik a véleményét.

– A nyílt lázadás túlságosan veszélyes – mondta a szenátor. – Kota, az életemet köszönhetem neked, de…

– Nem köszönhetsz nekem semmit! – vágott közbe a tábornok ingerülten. – Már a Felhővárosban megmondtam, nem segíthetek. Képtelen vagyok minden ilyesmire, amióta… – Ugyanazzal a csüggedt gesztussal emelte kezét a szeméhez, amit Juno már több tucatszor látott. Már megfigyelte: az egykori Jedi mindig a vakságára hivatkozott, amikor valamiből ki akarta vonni magát.

– Ő a mi hősünk! – Kota a fiatalember felé bökött az áliával. – Ez az ő lázadása. Ha csatlakozol hozzánk, Bail, akkor azért tedd, mert ő erre kér. Azzal, hogy én mit mondok, ne is törődj!

A szenátor megvakarta a szakállát, fontolóra vette a lehetőségeket. Figyelmesen végigmérte az előtte álló két férfit, a fiatalt és a vént, de azt, hogy mit gondol kettejük furcsa szövetségéről, megtartotta magának.

– Ti vagytok az elsők, akik nyíltan és közvetlen módon felléptek a Birodalom ellen – mondta. – De mi még nem készültünk fel a háborúra. Fegyverekre, csillaghajókra van szükségünk, meg persze, bátor emberekre. Fogalmam sincs, hányan állnak majd mellénk.

– Hajókat és fegyvereket szerezhetünk – mondta Kota.

– Emberből sincs hiány – szólalt meg Juno.

– Úgy látom, ön már azon gondolkodik, kiket fog elsőként megkörnyékezni – mondta Starkiller, aki érdeklődve tanulmányozta a szenátor arcát.

Organa felnézett rá, bólintott.

– Nos, valóban. Vannak olyan szenátorok, akik már szót emeltek a Birodalom ellen. De őket is nehéz lesz meggyőzni. A szenátusban időnként elhangzanak nagy szavak… Beszélni mindig könnyű, de cselekedni már sokkal nehezebb. Nehezebb, és költségesebb is.

– Meg kell mutatnunk nekik, hogy a Birodalom sebezhető – mondta Kota mogorván.

– Igen – mondta Organa. – De valami olyasmit kell tennünk, amit nem írhatnak le egyszerűen úgy, hogy baleset történt. A holohíradók nem foglalkoznak mindennel, de a hírek így is elterjednek. Ez a hír pedig sav lesz, olyan sav, amely szétmarja a Birodalom alapjait. Sokszor elég egyetlen kis lökés, hogy beinduljon egy komolyabb folyamat. Egy megfelelő méretű lökés a megfelelő helyen…

– Szeretném átgondolni a részleteket – mondta Starkiller. – Meditálni fogok a dolgon. Biztosra veszem, hogy megtalálom a megfelelő célpontot. De addig is, szenátor, lépjen kapcsolatba a barátaival, a szövetségeseivel! Minden megszerezhető segítségre szükségünk lesz.

A szenátor habozott, de végül bólintott.

– Jól van. Egyedül még arra sem voltam képes, hogy megakadályozzam a lányom elfogását. Együtt viszont a galaxis valamennyi lakója számára jelentős változásokat indíthatunk el.

– Kinyújtotta a kezét, és keményen megszorította Starkillerét.

– Ma reményt kaptam tőled. Ezt nagyra értékelem, és viszonozni fogom.

Búcsúzóul odabólintott Junónak, majd Kota felé fordult.

– És te, Kota tábornok? – kérdezte. – A te utad merre vezet? A hajómon van hely egy utas számára.

Kota felhorkant.

– Szó sem lehet róla! Az ital sokkal jobb ennek a fiúnak a hajóján.

Organa arca szomorúvá vált, de Kota ezt természetesen nem láthatta. A szenátor megszorította a tábornok vállát, és gyanúsan vidám hangon így szólt:

– Nos, vigyázz magadra, öreg barátom, és a harcot hagyd rá másokra!

Elváltak egymástól. Organa az óriásgomba kalapjának szivacsos tetején végigsietve átjutott a hajójához, amely mellett még mindig ott őrködött Starkiller droidja. Amikor belépett a hajó ajtaján, Proxy tisztelgett neki, majd csatlakozott Starkillerhez, Kotához és Junóhoz; mind a négyen visszamentek a Rogue Shadow-hoz.

– Kísérjük el a bolygó körüli pályáig! – mondta Starkiller a nőnek, mielőtt hátrament a meditációs helyiségbe. – Ha éppen most csípné el egy kósza birodalmi járőr, annak katasztrofális következményei lennének.

Kota egyetlen szót sem szólt, miközben Juno bemelegítette a hajtóműveket, és felemelte a hajót. A nő örült, hogy maga mögött hagyhatja a Feluciát, bízott benne, hogy utoljára járt ezen a helyen. Követte Organa siklóját, amely kiszakadt az atmoszférából, és felkészült a hipertéri ugrásra.

– Most kivel lépett kapcsolatba? – kérdezte a nő Kotától, amikor észrevette, hogy egy kódolt üzenet hagyta el a hajót.

A tábornok nem válaszolt. A nő hátrafordult és ránézett; Kota a kezét az ölében tartva, lehajtott fejjel ült a helyén. A jelek szerint aludt.

Juno megvonta a vállát, kiválasztott egy irányvektort, amelyet követve egy üres rendszerbe juthattak át, majd hagyta, hogy a hajó felgyorsuljon.

Huszonhetedik fejezet

A növendék lehajtott fejjel várakozott a meditációs helyiségben.

A terv végrehajtása nagyon jól alakult. Megmentette Bail Organát, és meggyőzte arról, hogy nyílt agresszióval lépjen fel a Császár ellen. A szenátor lánya sem látott át az álcán, amit viselt; a lány sem vette észre, hogy gyűlöli a birodalmiakat és azt, ahogy az idegen lényekkel meg a nőkkel bánnak. Kota jelenléte kissé megzavarta, de biztos volt benne, hogy továbbra is képes lesz megtéveszteni a vénembert. Az álca már természetessé vált számára.

De vajon tényleg álca volt? Amikor Palpatine elárulásáról beszélt, minden szót komolyan gondolt. A Császár minimum ennyit érdemel azért, hogy elrendelte az ő megöletését. A küldetése végső kimenetelével kapcsolatosan sem voltak illúziói. A mestere a Császár megölésére fogja használni azokat, akiket menet közben összegyűjt, de ezt a műveletet úgy hajtatja majd végre, hogy a Birodalom közben ne omoljon össze. Kota, Bail és a szövetségeseik mind meg fognak halni, mielőtt még a legmagasabb pozícióba segíthetnék a saját kiválasztottjukat.

A növendék tudta, nem bölcs dolog aggódni a majdani lázadók miatt. Bármit tesznek, az ügyük már azelőtt elveszett, hogy valójában elindítanák a folyamatot. Azzal is tisztában volt, hogy hiába néznek fel rá, hiába bíznak meg benne, ez sem marad így mindig. Büszke volt erre, de tudta, nem szabad foglalkoznia a dologgal.

De mi lesz Junóval? Vajon őt sikerül majd megmentenie attól, ami a többiekre vár? Szeretett volna nyíltan elbeszélgetni a nővel a végső céljairól, szerette volna őszintén elmondani neki a tényeket; szeretett volna megnyílni előtte. Ám ez a gondolat valóságos érzelemvihart gerjesztett az elméjében. Minden érvvel, ami amellett szólt, hogy legyen őszinte Junóval, legalább három ellenérv állt szemben. A nőt a Birodalom árulónak tartotta, ezért valójában nem is volt más választása, mint hogy kövesse őt. Ráadásul a növendék úgy érezte, képtelen lenne elviselni azt, amit Juno mondana neki, ezért inkább hallgatott, és abban reménykedett, hogy idővel minden magától tisztázódik majd.

Miközben várakozott, fontolóra vette, hogy ruhát cserél. Az uniformis, amelyet a mestere adott neki az Empiricalon, bűzlött a rancorvértől; ezt a szagot nem lehetett eltávolítani belőle, bármit is csinált vele. A Rogue Shadow-n több, méretben megfelelő öltözéket talált, de ezek vagy feketék, vagy barnák voltak. A Sithek és a Jedik színei – gondolta. Egy sötétbarna ruhát vett elő – arra gondolt, ezzel is jelezni fogja, hogy az úgynevezett „jókat” tekinti szövetségeseinek –, de aztán elbizonytalanodott. Félmeztelenül álldogált, csak vérfoltos bőrnadrágja és csizmája volt rajta, és valahogy nem volt elég ereje ahhoz, hogy magára vegye a barna ruhát.

Pedig ez is számít – gondolta. Ha nem is nekem, a körülöttem lévőknek mindenképpen. Ami engem illet… Nem szoktam hozzá, hogy szövetségeseim legyenek.

Valaki megmoccant a sötétben. A növendék úgy érezte, mintha egy jeges kéz simított volna végig a hátán. Felkapta a fejét.

– Tudom, hogy itt vagy – mondta. – Mutasd magad!

Egy barna köntöst viselő alak lépett elő a sötétből. Az egyik keze mesterséges volt, vagy talán csak kesztyűt viselt rajta. A haja sötétszőke volt, a szemét árnyék takarta, de kétség sem férhetett ahhoz, hogy mit akar. Ahogy közeledett, hirtelen egy izzó, kék fénypenge villant elő a semmiből. Az idegen felgyorsította lépteit; úgy mozgott, mintha támadni akarna.

– Ez most új, Proxy? Pompás.

A növendék kézbe kapta fénykardját, és hárította az első csapássorozatot. A droid már jó ideje dolgozott ezen a modulon, legalábbis erre utalt az, hogy meghökkentő ügyességgel mozgott. Küzdőstílusában éppúgy fel lehetett fedezni a Jedik agresszív Shienjét, mint a Djem So magasabb szintű elemeit, de időnként meg-megvillantotta azokat az indulatokat is, amelyek a düh által táplált, nyíltan támadó Juyo műveléséhez kellettek. A növendék ügyesen eltáncolt előle, és elismerően szemlélte legújabb ellenfele trükkjeit és technikáit. Felismerte a Jedit, akinek külsejét Proxy magára öltötte – a droid a Klónháború hosszú ideje halott hősét, Anakin Skywalkert elevenítette meg –, és megpróbálta a lehető legtovább elhúzni a párharcot, hogy kiderítse, vajon mi lehet az eredménye.

Ám intellektuális érdeklődése ellenére a szíve mélyén nem igazán vágyott erre a harcra. Már megküzdött valódi Jedi-lovagokkal, és legyőzött néhány Jedi padavant is. Látomásaiban úgy harcolt, ahogy a mestere, Darth Vader; még önmagával is megvívott. Ezek a párbajok nagyon valóságosak voltak, ez a mostani viszont valahogy üresnek érződött, és valójában már arra sem volt jó, hogy elterelje a figyelmét az aktuális gondokról. Ha nem lett volna tekintettel Proxy érzéseire, valószínűleg hamar véget vet az egésznek, és inkább a valódi, komoly feladatokra tartogatja az erejét.

Éppen ez járt a fejében, amikor Proxy meglepte. A droid kitért egy különösen kegyetlen csapás elől, és ahogy várni lehetett, bukfencezett egyet, ám amikor felállt, üres volt a keze. A növendék a tekintetével keresni kezdte a fénykardot, és nem sokon múlott, hogy sikerült elkerülnie a lefejezést. Proxy a repulzorait használva telekinetikus lökést imitált, és sikerült átröpítenie a fénykard markolatát a helyiségen, de úgy, hogy a tárgy visszatért hozzá. A növendék ezzel a trükkel korábban még nem találkozott. Blokkolta a felvillanó pengét, és ezzel megakadályozta, hogy az átvágja a torkát, ám a visszafelé lendülő fegyver hosszú sebet perzselt a karjára.

A seb nem volt mély, de mégis neurális sokkot gerjesztett Starkiller testében. Felnevetett, és nemcsak a szervezetét hirtelen elöntő adrenalin és endorfin miatt.

– Szép volt, Proxy! – mondta. – Most majdnem elcsíptél.

A droid nem szüntette meg a holoálcát, és nem hagyta abba a harcot, pedig hátrálnia kellett a növendék egymást követő csapásai elől.

A növendéknek új erőt adott az a felismerés, hogy még a Proxyval vívott edzőpárbajok során is elpusztulhat. A sarokba szorította a droidot, és fénykardjának hegyét beledöfte a fém mellkaslemezbe.

A hologram szikrázni és remegni kezdett. A legendás Jedi-lovag arca eltűnt, a helyén Proxy ismerős vonásai jelentek meg. A növendék kinyújtotta a kezét, hogy segítsen talpon maradni a droidnak.

Valami azonban nem stimmelt. A sztatikus jelenség nem úgy zajlott le, ahogy korábban. A hologram nem tűnt el, sőt ismét megjelent – mintha a halott Anakin Skywalker arca és teste nem lenne hajlandó semmivé foszlani.

– Gazdám! – kiáltotta a droid némi izgalommal. – Gazdám, itt van!

Proxy mozdulatlanná dermedt, felegyenesedett. Úgy tűnt, mintha megnőtt volna, mintha magasabbá és szélesebbé változott volna a teste, ám már nem barna Jedi köntöst viselt, és a sztatikus káoszban eltűnt Anakin Skywalker haja is – viszont ezek helyén megjelent Darth Vader fekete, páncélos alakja.

A növendék meglepetten hőkölt hátra, és megpróbálta visszanyerni a nyugalmát. Féltérdre ereszkedett, és lehajtotta fejét a mester előtt.

– Vader nagyúr! Ezek szerint megkaptad az üzenetemet.

A fekete, sisakos fej nem mozdult meg. A növendék nem tudta, hogy megkönnyebbüljön, vagy inkább aggódni kezdjen. Úgy érezte, a maszk mögül a láthatatlan szempár darabokra szedi, és aprólékosan megvizsgálja a testét, a tudatát.

– Beszélj arról, hogy haladsz!

– Sikerült megnyernem néhány pártütőt az ügyemnek. Bíznak bennem, és azt hiszem, lehetőségük van arra, hogy megtegyék, amit kívánunk tőlük.

– Ha a küldetésed jól alakul, mi szükséged volt arra, hogy értekezz velem?

A növendék mély lélegzetet vett.

– A szövetségeseim nagyobb csapást akarnak mérni a Birodalomra. Valami olyan tettet akarnak végrehajtani, aminek hatására a Császár ellenségei egyesülni fognak. Megmondtam nekik, hogy kijelölök számukra egy megfelelő célpontot.

Vader nagyúr átgondolta a hallottakat, mielőtt válaszolt.

– A Császár a félelem segítségével uralja a galaxist. El kell pusztítanod ennek a félelemnek a szimbólumát.

– Igen, Vader nagyúr!

– A Birodalom csillagrombolókat épít a Raxus Prime fölött. Az a gyár lesz a következő célpontod.

A növendék bólintott; átgondolta a megbízatást. A csillagrombolók a Birodalom hatalmának nagyon is látható szimbólumai voltak, félelmetes alakjuk rendre megjelent a szabadságra áhítozó bolygók egén. Egyetlen csillagromboló elpusztítása is óriási tett volna, a gyár megsemmisítése pedig azonos lenne a nyílt lázadással. Már csak az volt a kérdés, hogy képes lesz-e végrehajtani a feladatot.

Aztán eszébe jutott valami. Most nem lázadókkal beszélgetett. Most nem megfontolásra érdemes javaslatot kapott, hanem parancsot.

– Köszönöm, Vader nagyúr – mondta. – Azonnal indulok.

Várta, hogy a hologram – mint a parancsok elhangzása után mindig – semmivé váljon, ám a mester a jelek szerint még nem végzett. A növendék felemelte a fejét, és rádöbbent, Darth Vader még mindig fürkészően vizsgálgatja őt.

– Nagy harc dúl a bensődben – mondta Darth Vader.

A növendéket olyan váratlanul érte ez a kijelentés, hogy hirtelen szóhoz sem jutott. Képek árasztották el az elméjét: maga előtt látta a megvakított, harci szellemétől megfosztott Kotát, az életéért könyörgő Maris Broodot, a saját apját és önmagát – Galent –, ahogy ott fekszenek a lábai előtt; újból érezte a tüzes fájdalmat, amelytől akkor szenvedett, amikor a mester pengéje keresztülégette a hátát.

Kihúzta magát; már tudta, mit kell mondania.

– A sérüléseim zavarnak, mester. Azon töprengek, vajon mekkora részem maradt ember.

– Nem. – Darth Vader nem volt hajlandó magyarázatként elfogadni ezt a nyilvánvaló hazugságot. – Egymásnak ellentmondó gondolatok harcolnak benned. Egyre eresebbek az új szövetségeseid iránti érzéseid. Ne felejtsd el, még mindig engem szolgálsz!

A hologram szétfoszlott, Proxy visszanyerte normál méretét és alakját.

– Ugh! – A droid megremegett. – Gyűlölök ő lenni!

A növendék elgondolkodva felállt és bólintott.

– Azt hiszem, ezzel ő is így van.

Proxy fotoreceptorai pislogtak párat. Valahová a növendék háta mögé nézett.

– Gazdám…

A növendék meg sem fordult, már tudta, hogy Juno áll mögötte. Összeszorult a gyomra, hirtelen felgyorsult a szívverése – ezek a jelek pedig csakis a nő közelségére utalhattak. Vajon mennyi ideje állt ott? Vajon minek volt a tanúja?

Amikor ránézett Juno arcára, megértette, hogy a nő mindent látott.

– Juno…

– Én… én csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy hová megyünk legközelebb. Edzettél, és nem hallottad, hogy beléptem, ezért úgy döntöttem, várok egy kicsit. – Junóból zavarodottság és aggodalom sugárzott. Az arcvonásai hirtelen keményebbé változtak. Nyelt egyet. – A jelek szerint megkaptad a következő állomásra vonatkozó utasítást. – Megfordult, hogy elmenjen. A növendék pánikba esve rohant elé, megragadta a vállát.

– Juno, várj! Ez nem az, aminek…

– De igen. Pontosan az! – csattant fel a nő. Elhúzódott a növendéktől, összefűzte maga előtt a karjait. – Még mindig lojális vagy Vaderhez. Azok után, amiket velünk művelt! Engem árulónak bélyegzett, téged meg akart ölni, de te, te még mindig az ő… az ő… – Látszott rajta, közel áll a síráshoz.

– Az ő rabszolgája vagyok.

Juno fájdalmas tekintettel nézett a növendékre. Egy pillanatra meglepődött.

– Igen. – A hangja reménykedőbbé változott. – De ha így van, akkor… Miért? Miért mondtál ellent uradnak azzal, hogy megmentettél engem?

– Ott voltál a Calloson – mondta a növendék rekedt hangon.

– Benne van az anyagodban. Te is tudod, milyen érzés szó szerint teljesíteni egy parancsot.

A nő arca megrándult.

– És?

– És szükségem volt valakire, aki irányítja a hajót.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz!

A növendék elfordult, de Juno utánanyúlt és visszahúzta.

– Annak, hogy itt vagyok, sosem volt köze ahhoz, hogy pilótaként szolgálok.

A növendék torka annyira összeszorult, hogy úgy érezte, képtelen lesz megszólalni. Nem bírt a nő szemébe nézni; Juno tekintetében túlságosan erős volt a csalódottság, a reményvesztettség. Ő maga is valami ilyesmit érzett a szíve legmélyén.

Juno eleresztette a növendéket és elindult kifelé, de az ajtóból visszafordult.

– Nem tudom, hogy valójában ki, vagy mi vagy – mondta. – Talán sosem fogom megtudni, de egyszer, nem is sokára te leszel az, aki eldönti a lázadás sorsát. Te, és nem a mestered. Ez olyasvalami, amit még ő sem vehet el tőled. És amikor elérkezik ez a pillanat, jusson eszedbe, engem is rákényszerítettek arra, hogy hagyjak el mindent, amit ismertem… Kérlek szépen, ne kényszeríts rá, hogy még egy életet magam mögött hagyjak! – Magára hagyta a növendéket a saját csalódottságával, a kételyeivel.

A növendék a kikészített ruhákra nézett, és lassan lóbálta maga mellett ökölbe szorított kezét. Eszébe jutott, hogy korábban fontolóra vette, megtesz bizonyos lépéseket, ha Juno esetleg túlságosan közel kerül hozzá. Érezte, ezzel már elkésett. Éreztek valamit egymás iránt, ezt le sem lehetett tagadni. Juno most már ismerte a vele kapcsolatos igazságot, és azt is, hogy milyen terven dolgoztak Darth Vaderrel. A növendék tudta, ha csak a célt tartaná szem előtt, azonnal végeznie kellene a nővel. Ez egy pillanatig sem volt kérdés, viszont nem tudta megtenni. Furcsa módon bízott benne, hogy Juno nem hozza Kota tudomására azt, amit kiderített. Ha ez megtörténne, akkor a vénembernek meg kellene halnia, márpedig a nő ezt minden bizonnyal el akarta kerülni.

Remélte, Juno örülni fog, amikor megtudja, hogy ismét a Birodalomhoz tartozhat, újra szolgálhat a seregben. Rájött, borzasztóan naiv volt, amikor azt feltételezte, hogy a nő mindent el tud felejteni, ami az elfogása óta történt. Nem, erre nem lehetett képes; túlságosan régóta volt együtt Kotával, és túl hosszú ideje dédelgette magában a haragot. A lány egyszer még vele is megpróbált beszélni erről, de ő nem hallgatta végig. Talán ha akkor nem hajtja el… Igen, okosabb lett volna, ha hagyja beszélni.

Persze kétséges, hogy ez a beszélgetés bármin változtatott volna. A növendék gyanította, hogy ebből a szempontból a tervnek nem volt jelentősége. Valójában csak az számított, csak az jelentett problémát, hogy ő továbbra is Vader szolgálatában állt. Hogyan is lehetne elvárni Junótól, hogy megnyíljon, közelebbi kapcsolatba kerüljön egy olyan emberrel, aki ezer szállal kötődik ahhoz, aki valós okok nélkül ilyen sokáig börtönben tartotta őt?

De most már nem volt titok a Vaderhez fűződő kapcsolata, kiderült a dolog. A növendék tudta, nincs más választása, folytatnia kell a terv végrehajtását, mert csak így állhat bosszút a Császáron. Később majd megpróbálja rendbehozni a dolgot Junóval. Ha addig együtt tudnak dolgozni, minden rendben. Egyelőre ez is elég. De előre tudta, gyűlölni fogja magát, ha Juno esetleg olyannak tartja majd, mint ő Maris Broodot: zavart, megsebzett lénynek, aki már semmiben sem reménykedhet, akinek nem sok kilátása van a további életet illetően.

Felkapta a köntöst, a fejére húzta a csuklyát. Nehéz szívvel és rezignáltan viselte a Jedi-lovagok öltözékét.

Huszonnyolcadik fejezet

A Raxus Prime – már megint. Junónak olyan érzése támadt, mintha körbe-körbe utazgatna, vagy legalábbis egy lefelé tartó spirál mentén haladna. Már az előző alkalommal is bonyolultnak találta a saját helyzetét, de akkor még csak a Callos és az apja miatt kellett aggódnia. Amióta kiszabadult a Birodalom börtönéből, és belekezdett ebbe az eszelős rohanásba, egyik se jutott eszébe túl sokszor. A problémái most egy újabbal tetéződtek: Starkiller árulásával…

Amikor ez eszébe jutott, dühösen ráparancsolt magára, hogy hagyja abba, ne töprengjen ezen. Nem volt árulás. Starkiller még neki sem hazudott, csak hagyta, hogy azt higgye, nemcsak a Császáron, hanem Vaderen és az egész Birodalmon bosszút akar állni. Nem tett mást, csak hagyta, hogy ő elhiggye: őszintén hisz a lázadásban, és nemcsak úgy tekint rá, mint egy fortélyra, amelynek a segítségével elérheti a saját, titkos céljait. És ő hitt neki… Hitt neki, pedig a fiú nem volt egyéb, mint egy lakáj – éppen olyan szolga, amilyen ő maga is volt Vader alatt. Szolga volt, és szolga is maradt, továbbra is Vader parancsait teljesítette. Juno megértette, a naivitásáért önmagán kívül senkit sem okolhat.

Lehet, hogy nem is érdemelt mást. Túlságosan megbízott Starkillerben, hagyta, hogy a fiú gondolkodjon helyette. Nem is próbálta kiszedni belőle, hogyan élte túl Vader árulását, pedig nyilvánvaló volt, hogy éppen Vader mentette meg őt. Hogy miért? Mert ezt kívánták az érdekei.

Juno valójában azt nem értette, hogy egy birodalmi kapitány, aki egykor egész századokat irányított, aki pilótáknak – sok esetben a Birodalom legjobbjainak – parancsolt, hogyan sétálhatott be egy ilyen ismeretlen, megkínzott léleknek a csapdájába. Ezt egyszerűen nem bírta felfogni.

Amikor arra gondolt, hogy milyen komoly árulást követett el önmaga ellen, a legszívesebben sírva fakadt volna. Nem volt vazallus, nem volt báb, amit olyasvalaki mozgatott, aki egy elképesztően nagy játék résztvevője volt. Egyéniség volt, tehetséges ember, akinek ambíciói voltak. Legalább egykor még voltak… Mert mi lett belőle, mivé vált?

Az utóbbi időben elért eredményeinek listája csüggesztően rövid volt. Repülj ide, vegyél fel valakit ott, csináld ezt, javítsd meg azt… A Felucián sem csinált semmit azonkívül, hogy elmondta a Starkillerről alkotott véleményét, amiről bebizonyosodott, hogy minden alapot nélkülöz. Érezte, ha a lázadás Vader fénykardjának hegyén végzi, és sor kerül a bukás okainak megállapítására, akkor ő sem úszhatja meg anélkül, hogy felelősségre vonják, mert nem gondolkodott megfelelően, és nem próbált tenni semmit az ügy érdekében – még akkor sem, amikor erre lehetősége nyílt volna. Le fogják köpni, ahogy a többi árulót, és helyeselni fogja a dolgot, hiszen ő is pontosan ezt tenné.

Kota figyelmét nem kerülte el a nő hangulatában bekövetkezett változás. Juno a Starkillerrel folytatott beszélgetést követően egyetlen szót sem szólt, és látszott rajta, nem azon jár az esze, amivel foglakozik. Háromszor is ellenőrizte a legutóbbi ugrásra vonatkozó adatokat, és csak ezt követően fedezte fel a számításaiban azt a hibát, amely miatt valamennyien elpusztultak volna. Még Proxyra is ráordított egyszer, pedig a droid csak a segítségét kínálta fel neki. Proxy természetesen nem értette a dolgot; az ő agya képtelen volt olyan belső vergődésre, amin Juno átesett, őt sosem gyötörték kétségek, az ő világában mindent számok alkottak, neki a fontossági sorrendbe állított feladatok elvégzése, a parancsok teljesítése volt az elsődleges, és még nem fordult elő vele, hogy megkérdőjelezett volna valamilyen utasítást.

Juno, amikor azon kapta magát, hogy irigyli a droidot, rádöbbent, rossz úton halad.

– Proxy – mondta – menj, szólj a gazdádnak, hogy hamarosan megérkezünk.

A droid elsietett, Juno pedig felkészítette magát a legrosszabbra.

– Álcázást aktiválni! – mondta, amikor az elülső megfigyelőablak mögött a hipertér fénysávjait felváltotta egy piszkosnak látszó, barnászöld bolygó, amelynek mágneses mezőiben éppen olyan sok szemét lebegett, mint előző alkalommal. – Helló, Raxus Prime! Üdv, galaktikus szeméttelep! Örülök, hogy újra látlak!

– Újra? – kérdezte Kota.

Juno gondolatban bokán rúgta magát. Megpróbált improvizálni.

– Az előző inkarnációmban elhoztam ide pár rakományra való szemetet. Azelőtt, hogy érdekessé vált az életem.

Proxy visszatért.

– A gazdám azt mondta, amint lehet, csatlakozik önökhöz.

– Helyes. – Juno lassan kifújta a levegőt. Eszébe jutott, mit érzett az Empiricalon, amikor megtudta, hogy ismét elhalasztották a kivégzését. – Nézzünk szét egy kicsit, hátha találunk valamit!

* * *

A hajóépítő üzem úgy emelkedett a bolygó mocskos horizontja fölé, mintha valami különös, mechanikus hold lenne. A korong alakú objektumon komplex dokkokat alakítottak ki; a peremén gigantikus daruk álltak. Ez volt a legnagyobb mesterséges struktúra, amit Juno addigi élete során látott. A szárazdokkban legalább tíz csillagrombolót fedezett fel. Az egyiket már majdnem befejezték, a többi háromszög alakú test különböző készenléti fázisban volt. Az állomás közelében hatalmas, finomításra váró ércgömbök lebegtek. A csillagrombolók felületén óriási, ívelt szikrák pattogtak, miközben a masszív, bonyolult gépek a helyükre hegesztették a paneleket.

Néhány hónappal korábban, amikor Juno és Starkiller ezen a helyen járt, még nyoma sem volt ennek a létesítménynek. Juno el sem tudta képzelni, hogyan lehetett ilyen hamar felépíteni egy ekkora monstrumot. Ahogy végignézett az objektumon, azon kezdett töprengeni, vajon a bolygó felszínén milyen meglepetések várnak rájuk.

– Tudom, én választottam ki az úticélt – szólalt meg a háta mögött Starkiller –, de fogalmam sincs, hogyan fogom megsemmisíteni a csillagrombolókat.

Ahogy ránézett Starkiller Jedi köntösére, Junóban ismét fellángolt a düh. Nem ő választotta ki az úticélt, hanem az a gonosz mester tette! A legszívesebben Starkiller képébe vágta volna az igazságot, de ahogy ránézett a férfi aggodalmas arcára, hirtelen rájött: egy csónakban eveznek.

Mély lélegzetet vett.

– Proxyval már sikerült átböngésznünk a birodalmi adatbázisokat – mondta. – Azt hiszem, van egy tervünk. Proxy?

Starkiller hálája olyan nyilvánvaló volt, hogy Juno örült, hogy Kota nem láthatja az arcát.

– A Birodalom a Raxus Prime-on összegyűjtött hulladékanyagokat használja fel a csillagrombolók megépítéséhez – mondta Proxy vidáman világító fotoreceptorral, és szokásától eltérően nem magán jelenítette meg a hologramot, hanem a pilótafülke három ülése közé vetítette ki a villódzó képet, amelyen a bolygó végigpásztázása során felfedezett masszív lineáris akcelerátor látszott. – A felületen összegyűjtött fémet beolvasztják, azután ennek az ágyúnak a segítségével fellövik az űrbe.

Egyik fémujjával megérintette az ágyú létfontosságú alkatrészeit, az energiablokkokat, a héliumhűtéses elektromágneseket, az indukciós kábeleket, és közben megforgatta a hologramot.

– Ha valaki esetleg elfoglalná ezt az ágyút – folytatta Juno –, akkor az illető képes lenne rá, hogy egyenesen az állomásra lője ki ezeket a fémtömböket.

– Az összesűrített fémtömbök becsapódási energiája éppen elég lenne az objektum destabilizálásához – mondta a droid.

Megváltozott a hologram, már az objektumot lehetett látni. Egy elnagyolt animáció bemutatta, hogy az állomásba becsapódó izzó ércgömb milyen pályán haladhatna, és hogyan robbanna szét.

Proxy leállította a hologramot.

– Természetesen, gazdám, először el kell jutnod ehhez az ágyúhoz.

Starkiller bólintott.

– Te viszel oda? – kérdezte Junótól.

– Természetesen – felelte a nő érzelmektől mentes hangon.

– Rendben. – Starkiller végighúzta a kezét rövidre nyírt, sötét haján. – Énnek a tervnek rengeteg gyenge pontja van, de legalább létezik. Köszönöm.

A keze mintegy véletlenül megérintette Juno vállát.

A nő megfordult, ránézett a kézre, és éppúgy megdöbbent, mint amikor az újbóli találkozásukat követően felfedezte, hogy Starkiller ujjairól hiányoznak a sebhelyek. Feltételezte, hogy Darth Vader tüntette el a hegeket, amikor megmentette növendékét a Császár haragjától.

Juno megremegett; a kéz visszahúzódott.

– Vigyél le minket! – mondta Starkiller. – Már ha biztonságosan le tudsz ereszkedni.

– Egy kis ideig még használhatjuk az álcánkat – mondta a nő.

– Aztán valószínűleg bonyolódni fog a helyzet.

– Ne vállalj kockázatot! Biztos akarok lenni abban, hogy biztonságban vagytok.

– Nem hiszem, hogy itt és most bárki szavatolni tudná a biztonságunkat… – Juno a konzolra tette kezét, és olyan gyorsan vitte lejjebb a szinte folyamatosan rázkódó hajót, hogy képtelenség volt folytatni a beszélgetést. Valahogy jobban élvezte ezt a zörgést és csattogást, mint Starkiller zavart szavait, a bizonytalan próbálkozásokat, amelyeknek az volt a célja, hogy jobb színben tüntesse fel magát előtte. Egyáltalán kinek képzeli magát ez a fickó, hogy megpróbálja őt magához kötni? Az egyik percben még azt tervezgeti, hogy árulást követ el ellene, és mindenki más ellen, akivel az utóbbi néhány napban kapcsolatba került, aztán meg hirtelen aggódni kezd az ő biztonsága miatt? Juno a legszívesebben felüvöltött volna.

Sikerült uralkodnia az érzelmein. Az ércágyú közelében lejjebb vitte a hajót a mérgező tenger felszíne fölött; landolásra alkalmas helyet keresett.

– Gazdám – szólalt meg a droid –, birodalmi adatforgalmat érzékelek a bolygón. A jelek forrása egy komputer központi agya.

Azokban a feljegyzésekben, amelyekhez sikerült hozzáférnem, az áll, hogy a Birodalom átprogramozta a Magot, arra utasította, hogy a korábbinál jóval több hulladékanyagot juttasson az olvasztókemencékhez. Az eddig átvizsgált adatbankokban tárolt információk szerint a Mag a változtatás ellenére is ártalmatlan.

– Hah! – szólalt meg Kota. – Olyan, hogy ártalmatlan komputer, egyszerűen nem létezik! Az a szerkezet valószínűleg mindenről tud, ami ennek a bolygónak a felszínén történik.

Starkiller egyetlen kurta mordulással jelezte, hogy egyetért a vénemberrel.

– Proxy, lépj kapcsolatba a Maggal. Talán el tudsz csípni párat a birodalmiak adásai közül. Azonnal szólj, ha a komputer rájött, kik vagyunk, ha támadást akar indítani ellenünk, vagy ha erősítést próbál hívni!

– Értettem, uram.

– Feltételezem, Kazdan Paratust egyetlen szóval sem említik – mondta Kota rezignáltan.

Junóban feltámadt a bűntudat.

– Attól tartok, nem – mondta.

– Sajnálom – mondta Starkiller, látszólag őszintén.

A komor tábornok olyan mozdulatot tett, mintha félre akarná söpörni a növendék együttérzését.

Juno nem szólalt meg, mereven nézett maga elé, és ügyelt rá, hogy az arca se árulja el, mit érez.

Huszonkilencedik fejezet

A növendék valahogy nem olyan elszántsággal és frissességgel ugrott le a Rogue Shadow rámpájáról, mint szokott. A Raxus Prime bűze valósággal orrba vágta, és a szeme elé táruló látvány sem volt éppen szívderítő. A vastag szemétrétegekból kialakult hegyek, a közöttük húzódó völgyek nagyjából úgy néztek ki, mint korábban, csak néhány új lyuk, verem és kráter keletkezett rajtuk – ezekből emelték ki a nagyobb fémdarabokat, amelyekkel az ércágyút táplálták. A talaj ingatag volt, a terep számtalan fedezéket kínált, ezért a növendék óvatos léptekkel indult el, és felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban támadás érheti.

A gondolatai valahol másutt jártak, leginkább Juno és a küldetése körül forogtak. Csak most, hogy Juno dühös volt rá, most döbbent rá arra, hogy igenis van valami alapja annak, amit korábban is érzékelt, de még egyszer sem fogadott el tudatosan; csak most értette meg, tényleg elképzelhető, hogy ha ennek az egésznek vége lesz egyszer, Junóra és rá közös jövő várhat. Soha, egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak, de azt a lehetőséget még most sem gondolta végig, hogy a nő esetleg nem akar mellette maradni, ha mindketten életben maradnak. Az érzései álnokul, lesből támadtak rá, és hirtelen nem tudott mit kezdeni velük. Fogalma sem volt, mit kellene tennie, ahogy arról sem, mit csinál majd akkor, ha Juno a végén visszautasítja közeledését.

Szükségesnek érezte, hogy ezt a kérdést alaposabban megvizsgálja, ezért is maradt tovább a meditációs helyiségben. Talán túlságosan sok időt töltött odabent… Már napok óta nem volt lehetősége arra, hogy végrehajtsa kedvenc gyakorlatát, amelynek során a fénykardja pengéjét bámulva próbálta fókuszálni a dühét. Mivel a saját fénykardját elvesztette (egy ideje már Kota fegyverét használta), nehezére esett az összpontosítás. A penge régi volt, de tökéletes, ez nem jelenthetett problémát. Az sem igazán zavarta, hogy ez a penge más színű volt, mint az övé, bár igazság szerint az izzó zöld időnként meglepetést okozott neki. Leginkább az zavarta, hogy ez a kard nem a sajátja volt. Tudat alatt mindvégig érezte, hogy a fénykard egy másik harcoshoz tartozik, méghozzá egy olyan Jedi-lovaghoz, akinek hajdani képességeit és tudását elismerte ugyan, de ennek ellenére nem igazán tisztelte. Úgy érezte, a tisztelet hiánya miatt képtelen megfelelő módon ráhangolódni a meditációs gyakorlatra.

Miután összetűzésbe került Junóval, egy teljes órán keresztül azzal foglalkozott, hogy a Kota kardjában lévő zöld kristályok egyikének helyére betegye azt a kék kristályt, amit a Kashyyykon talált. Miután elvégezte a nagy figyelmet igénylő finomhangolást, a penge új karaktert kapott, kékeszölden izzott, és meghökkentő optikai képességekre tett szert. A fénypengéknek nem volt súlyuk, a növendék az átalakítás után mégis könnyebbnek és könnyebben kezelhetőnek érezte a kardot. Biztos volt benne, hogy a fegyver sokkal jobb lett, mint amilyen korábban volt.

És ami a legfontosabb: így már az övé lett. Az nem számított, hogy a kristály honnan származott, kinek a tulajdonában volt korábban. Most már az övé volt, és így a fénykard is a sajátja lett. Letérdelt, az arcához emelte a pengét, és addig meredt bele, amíg úgy érezte, semmivé foszlik körülötte a világ. A kékeszöld szín az óceánokat és az esőt idézte fel benne, nem pedig a vért, mint előző, vörös fénykardja. Ez a részlet nem bizonytalanította el, nem igazán zavarta. Tudta, csak a küldetés végéig lesz szüksége erre a fegyverre, később majd új kristályokat kérhet a mesterétől, és készíthet magának egy vadonatúj Sith-kardot.

Ez a gondolat sem nyugtatta meg annyira, mint korábban; újabb zavaró kérdéseket vetett fel. Ha győznek – ha hű marad a mesteréhez – ha nem hal meg menet közben – ha Juno nem veszi rá valahogy, hogy gondolja meg magát… Számtalan, a bizonytalanságot fokozó tényező merült fel, olyan sok, hogy nem is tudta mindegyiket számba venni. A sorsa – ahogy a mestere is mondta – a saját kezében volt. Bármit megtehetett, amit akart.

Éppen ez volt a gond. Túl sok olyan dolgot ismert meg, amit akarhatott volna.

– Társaságot kapsz – hallatszott Juno hangja a kommunikátorból. – Feléd tart.

– Gondolom, birodalmiak.

– Innen nem annak látszanak. Én inkább guberálóknak nézem őket.

Remek – gondolta a növendék. Drexl és bandája természetesen nem tűnt el a bolygóról, vélhetőleg az ércágyú körül guberáltak, azokat a tárgyakat próbálták megszerezni maguknak, amelyeket a Raxus Prime droidjai kiástak és kiemeltek. A növendék bosszús volt, amikor rájött, hogy figyelmetlenül járt el, és nem vette észre a zónát őrző biztonsági droidokat. Óvatlan volt. A jelek szerint Drexl észrevette őt, és ha ez megtörtént, akkor már a Magnak is tudnia kell a jelenlétéről.

Haragudott magára, és ez a harag elég erőt adott neki ahhoz, hogy a környezetére összpontosítson, hogy megvizsgálja a szeméthegyek között húzódó mélyebb völgyeket. Valami mennydörgő, újra és újra megismétlődő, egyre erősödő hangra lett figyelmes, amely valahonnan a szemétrétegekben kialakult barlangrendszerek mélyéről érkezett. Úgy gondolta, a hangot a magasban lebegő gigantikus üzemet fémmel tápláló ércágyú adja ki magából. A zaj erősödése arra utalt, hogy közeledik a céljához.

Mélyebbre ereszkedett, átkutatta a végtelen szeméttelep mélyén húzódó szűkebb alagutakat is. Minél távolabbra jutott, annál több guberáló droidot talált. Az egységek többsége csekély intelligenciával rendelkezett. Voltak közöttük soklábú mászók, amelyeket kifejezetten úgy építettek meg, hogy könnyen keresztüljuthassanak a repedéseken, a folyosókon, és voltak vágólézerrel meg egyszerű mechanikus szerszámokkal felszerelt példányok is. Némelyiknek nem volt szeme – bizonyos területeken úgysem vették volna hasznát –, és akadtak olyanok is, amelyeket különleges érzékszervműszerekkel láttak el, hogy meg tudják különböztetni egymástól a fémeket és a szerves hulladékokat. A droidok, amikor valamilyen értékesebb leletre bukkantak, segítséget hívtak. A jelzésre több tucat társuk sietett a megjelölt helyre. A felderítőket speciális ásók és szállítók követték.

A növendék az alagutak bejáratának közelében kikerült egy nyüzsgő falkát. A különböző méretű és formájú droidok egy kisebb, legalább ezer éve ott heverő hajó félig betemetett vázának szélénél gyűltek össze. A guberálók iszonyú hangzavarral dolgoztak, a csattogó, reccsenő, koppanó zajok fülsiketítő elegyet alkottak a vibrofűrészek vijjogásával, a fémlemezek sistergésével és a véget nem érő, eszelős droid-kommunikáció hangjaival. Különös fények villantak, amelyek kísérteties árnyakat jelenítettek meg a szemétréteg alatti folyosók és barlangok hátborzongató világában. A növendék észrevétlenül elsurrant a szorgalmasan dolgozó droidok mellett, és beugrott egy négy méter átmérőjű alagútba, amelyet – a falaira rakódott mocsokrétegből ítélve – valamikor nagyon régen fúrhattak a szemétrétegbe.

Ezután már könnyebben tudott haladni. Csupán kétszer kellett új utat keresnie, és csak egyszer kényszerült rá, hogy egy barlangomlás miatt kerülőt tegyen. A járat falai letompították és visszhangzóvá változtatták a kívülről, több kilométer távolságból érkező zajokat. A növendék csak egy droiddal találkozott, egy féllábú guberálóval, amely magára hagyatva, egyetlen működő végtagját folyamatosan mozgatva, valami ősrégi gépnyelv egyetlen szavát ismételgetve forgott körbe-körbe. Megvakult fotoreceptorait a növendékre meresztette, de nem érzékelte a jelenlétét.

A növendék megsajnálta a nyomorult droidot. Elővette fénykardját, és kettéhasította a fémtestet. Szikrák fröccsentek; a további mechanikus szenvedéstől megmentett droid testének két darabja az alagút egyik oldalán tátongó mélyedésbe zuhant.

Az alagútban nem lehetett követni az idő múlását. A növendék, amikor úgy érezte, már közel került az ércágyú talapzatához, keresni kezdte a kifelé vezető utat. A következő elágazásnál egy keskenyebb járatot talált, amely határozottan felfelé vezetett. Habozás nélkül elindult rajta. Közben a csontjaiban érezte az ércágyúval végrehajtott kilövések ritmikus lüktetését.

Az ágyú az orbitális pályájáról nézve is nagynak látszott, de az, hogy valójában mekkora, csak innen, a közeléből vált világossá.

A járat tovább szűkült, a növendék egyre több mellékfolyosó és elágazás mellett haladt el. Némelyik alagút zsákutca volt, a legtöbbet a fentről leszakadt hulladéktömeg zárta el. Voltak olyanok is, amelyekből droidok jelenlétére utaló zajok hallatszottak. A távolság már-már békés zsongássá változtatta a hangokat. A felfelé tartó járat vége sötétségbe burkolózott.

A növendék lelassított. Veszélyt érzett; aktiválta a fénykardját.

– Igen – mondta egy érdes, idegen hang. – Sejtettem, hogy te vagy az.

Valami megmozdult körülötte. Tucatnyi páncélos rodiai lépett elő az árnyékok közül, a mellékfolyosókat elzáró törmelékhalmok mögül. Fegyvereiket fenyegetően szegezték a növendékre. Vibropengéket, sugárpisztolyokat, mini ágyúkat tartottak a kezükben – csupa olyan holmit, amit a szeméttelepen heverő hajókról szedtek össze. Némelyik fegyveren jelentős módosításokat hajtottak végre. A növendék egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy valamennyi működőképes, hatékony eszköz.

Tisztában volt vele, hogy ilyen szűk térben, így, hogy körbefogta az ellenség, nem háríthat el minden lövedéket.

Egy különösen sötét bőrű rodiai lépett keresztül a harcosok alkotta körön. A növendék előző alkalommal csupán egyetlen pillanatra látta Drexl Roosh-t, most mégis tudta, hogy ő áll vele szemben. A guberálók vezére közelről még ocsmányabb volt, mint távolról.

– Le fogod tenni a fegyveredet – mondta a rodiai. Erős akcentussal beszélte az alapnyelvet.

– Addig nem, míg a pribékjeid nem teszik le a sajátjaikat.

Drexl felnevetett, pontosabban olyan hangot adott ki, mint a fémlemez, amit egy droid valami ollóval próbál kettévágni.

– Van benned spiritusz, elismerem! De annak a nyomorultnak, aki a nyakunkra hozta a birodalmiakat, ma többre lesz szüksége ennél.

– Miről beszélsz? Nem én hoztam ide a birodalmiakat.

– Vannak képeim, rólad készültek, amikor ott szaglásztál annak a vén bolondnak a temploma körül. Azután megsemmisült a templom… A vén bolond droidjai éveken keresztül távol tartották a Birodalmat. Miután eltűntek, a bolygó könnyű prédává vált. – Drexl bíborvörös arca megrándult; a növendék sejtette, nála ez lehet a vicsorgás. – Ebből a zónából már a fémanyag felét elhordták. Ami maradt, azt nem érdemes kiásni. És tessék, most visszaosonsz, és eljátszod nekem az ártatlant! Láttuk, hogy megérkeztél, és megszerveztük neked ezt a kis baráti fogadtatást. Sajnálom, nem lesz több alkalmad a kincskeresésre. Nincs több szerencsés lelet! Tálcán küldjük el a fejed az uraidnak! Ezután kétszer is meg fogják gondolni, keresztbe tesznek-e nekünk! Felkészülni!

A guberálók megszorították a fegyvereiket, és célba vették a növendék testének különböző pontjait.

– Nagy ostobaságot teszel – mondta a növendék.

– Célozz!

A guberálók célra tartották lőfegyvereiket, előreszegezték pengéiket.

Mielőtt Drexl kiadhatta volna a tűzparancsot, a növendék féltérdre ereszkedett, és minden erejét összeszedve kibocsátott magából egy telekinetikus hullámot. Egyszerre nem téríthette el az összes lövedéket, de kissé átrendezhette az erőviszonyokat.

Mindenütt rodiaiak röpködtek, karok és lábak bukkantak elő az örvénylőn kavargó szemétviharból. Az elernyedő ujjak közül kicsúsztak a fegyverek; némelyik elsült – a vaktában leadott lövések tovább fokozták a felfordulást –, némelyiknek megcsavarodott a csöve. A zajok felerősödtek a zárt térben, a közeli, szórványos robbanások elviselhetetlenebbek voltak, mint az ércágyú dörrenései.

A növendék nem vesztegette az időt, nem teketóriázott a támadókkal. Fénykardja kékeszöld ívet rajzolt a levegőbe, és sorban lesújtott a feltápászkodni próbáló rodiaiakra. A nem emberi sikolyok és üvöltések még hangosabbá váltak, amikor megidézett egy Sith-villámot, hogy azzal hajtsa maga előtt az alagútban Drexl pribékjeit. A menekülő csürhe élén maga Drexl loholt, de még futás közben is arra biztatta harcosait, lőjék le a növendéket. Néhány rodiai teljesítette a parancsot, ám a növendék – újabb riadt és fájdalmas kiáltásokat előcsalva a menekülőkből – valamennyi feléje tartó lövedéket visszapattintotta a forrásához.

Az alagútnak hirtelen vége szakadt. A növendék egy magas, szemétfalú barlangban találta magát, amelyben szép, rendezett sorokban hevertek a guberálók által korábban kibányászott kincsek. Ahogy körbenézett, a növendék kis híján felnevetett. Anélkül hogy tudta volna merre tart, sikerült eljutnia Drexl főhadiszállására! Ha a rodiaiak nem támadnak rá, akkor is megtalálja a barlangot. A harc így is, úgy is elkerülhetetlen volt.

Miközben a menekülők segítségért kiáltozva szétfutottak, a növendék az Erő segítségével felnyúlt, és lerántotta a szemétmennyezetet alátámasztó fémgerendák egyikét. A rodiaiak elugrottak a lezuhanó gerenda útjából. A megbontott mennyezetből szeméteső zuhogott alá; a barlang szerkezete megroggyant.

Az egyik rodiai beugrott egy kiguberált és működőképessé varázsolt lézerágyú vezérlője mögé. A növendék leguggolt, hogy megvédje magát az energialövedéktől. A visszapattintott töltetek belecsapódtak a barlang falaiba, és újabb szemétzuhatagokat fakasztva még jobban meggyengítették azokat.

– Hagyd abba, te marha! – üvöltött rá Drexl a lézerágyút használó pribékjére.

A növendék helyénvalónak találta a parancsot. Akaratereje megfeszítésével kimozdított a mennyezetből egy másik gerendát. Ez közvetlenül a lézerágyú fölött helyezkedett el, és pontosan a lézerágyúra meg a lövészre zuhant rá. A leömlő szemétrengeteg hamar maga alá temette a fegyvert és a rodiait is.

Drexl a saját nyelvén káromkodott, és vadul integetett fedezékbe húzódott pribékjei felé. A növendéknek valójában nem volt gondja velük, eltekintve attól az apróságtól, hogy felismerték őt. Létfontosságú volt számára, hogy titokban maradjon, legutóbb mit művelt a Raxus Prime-on, sőt még az sem derülhetett ki, hogy nem először jár a bolygón. Mindent összevetve: nem engedhette meg, hogy Drexl esetleg elárulja őt.

Sajnálom – gondolta, miközben leszakította a harmadik gerendát.

Ne hagyj tanúkat!

A barlang mennyezete vészjóslón megroggyant. Tisztán látszott, ha még egy gerenda kimozdul a helyéről, vagy akár csak megroppan, az egész szeméttömeg alázuhan. Drexl is felfogta, hogy ezt a csatát már nem nyerheti meg, ezért az egyik fal mellett álló jetpack felé iramodott. Túlságosan távol volt ahhoz, hogy a Sith-villámok elérhessék, ezért a növendék inkább néhány vascsövet és gerendát emelt a magasba, ezeket lódította a menekülő rodiai felé. Drexl oldalra szökkent, lehajolt, és sikerült kitérnie a lövedékek elől. Felkapta a jetpacket, egyik karját bedugta a hevederbe, és a barlang túlsó végében lévő kijárat felé iramodott.

A növendék kinyújtotta az egyik karját, és laza csuklómozdulattal a levegőbe emelte a jetpacket. Drexl lába elhagyta a talajt; kétségbeesetten rugdalózott.

– Waaaargh! – bömbölte, miközben megpróbálta beindítani a szerkezetet. Egyre magasabbra emelkedett, egyre hevesebben vergődött, és közben üvöltött, üvöltött…

A jetpack felköhögött, és lángnyelvet köpve aktiválódott. Drexl előrenyomta a gyorsítókart; még mindig abban reménykedett, hogy sikerül elmenekülnie. A növendék néhány másodpercig még nem eresztette el, de amikor a hajtómű maximális fokozaton kezdett működni, hirtelen leeresztette a kezét.

Drexl Roosh üvöltve csapódott bele a talajba. A jetpack felrobbant. A rengéshullám éppen elég nagy volt ahhoz, hogy leszakítsa a mennyezetet. A szeméttömeg lassan, de megállíthatatlanul zuhogott alá. A növendék magabiztos léptekkel keresztülvágott a káoszon, és kilépett a barlangból, amelyben egyetlen élő lény sem maradt.

Harmincadik fejezet

– Igazad volt, Juno – reccsent elő Starkiller hangja a kommunikátorból. – Valóban Drexl volt az.

A nő, mielőtt válaszolt volna, hátralesett a válla fölött. Proxy a másodpilóta helyén ült, és még mindig azon ügyködött, hogy bejusson a bolygó magkomputerébe. Kota valahol a raktérben tartózkodott, minden bizonnyal aludt.

– Szerinted Drexl látott téged?

– Igen, biztos vagyok benne. De ne aggódj! Azt hiszem, még azelőtt sikerült elkapnom, hogy értesíthette volna a birodalmiakat. Megoldottam a problémát.

Juno gyanította, a probléma megoldása azt jelenti, hogy Drexl és segédei már nem élnek. A gondolattól hányingere támadt. Vajon Starkiller hány élőlényt fog még elpusztítani a küldetés során? Létezik egyáltalán olyan dolog, olyan elv, vagy bármi, ami elég fontos ahhoz, hogy ennyi életet áldozzanak fel miatta?

Proxy halkan mormolni kezdett, de Juno ügyet sem vetett rá. A kommunikátor szignálja gyenge volt, az adást megzavarta a zónában kifejezetten aktívnak bizonyuló elektromágneses interferencia.

– Eljutottam az ágyúhoz – jelentette Starkiller. – Most már csak a védelmi vonalait kell közömbösítenem.

– Rendben van – mondta Juno. – Proxy hozzáfért a konstrukciós tervekhez. Ha keresztüljutsz a birodalmiakon, könnyen átkonfigurálhatod az ágyút, hogy az üzemre lőjön.

– Helyes. Nem örülnék, ha a saját két kezemmel kellene a cél irányába fordítanom.

Juno nem volt tréfás kedvében, ezért nem értékelte a poénnak szánt megjegyzést.

– Sok szerencsét!

– Köszönöm.

Juno felsóhajtott, és hátradőlt az ülésében. Kezét a szemére szorította, és halkan felnyögött, ahogy felidézte magában a rövid párbeszédet, és megállapította, mennyire esetlen és ostoba volt az egész. Kezdett belefáradni, hogy ennyi maszkot kell viselnie; elképzelni sem tudta, mennyi ideig bírja még.

– A primér programom? – kérdezte a droid. – Arra programoztak be, hogy megöljem a gazdámat.

– Mi történt, Proxy?

– Több tucat taktikát alkalmaztam már, de újra és újra kudarcot vallottam.

Juno levette kezét a szeméről, kihúzta magát. A droid a másodpilóta helyén ült, és a megfigyelőablakon keresztül a semmibe révedt. Juno elhúzta a kezét Proxy fotoreceptorai előtt. A droid rápillantott, azután ismét az ablak felé fordult.

– Nos, ha szerinted ez segíthet… – mondta.

– Proxy, jól vagy?

– Feltételezem, képes vagy hozzáférni a magprocesszoromhoz…

A droid hirtelen mozdulatlanná vált. Fotoreceptoraiban kialudt a fény, de azután ismét felvillant, ezúttal azonban vakító volt és vérvörös. A testén megjelent az egyik holoálca; Juno szeme láttára változott át vörös bőrű, ádáz tekintetű zabrakká.

– Proxy, kivel beszélgettél?

A droid oldalra fordította a fejét, a nőre nézett.

– Igen. Elindultam. Már csupán néhány apróbb ügyet kell lezárnom.

Juno hátrahúzódott, de már későn. Proxy feléje nyújtotta karomszerű kezét.

* * *

A növendék megállt a bűzös, főként szerves anyagokból álló szemétkupac tetején, és végigmérte az ágyú szerkezetét. A Raxus Prime fölötti üzemben a Birodalom jelképének számító csillagrombolókat szereltek össze, olyan monstrumokat, amelyekkel az űrfolyosókat őrizték, amelyek már számtalan kisebb-nagyobb lázadás elfojtásában vettek részt. Természetes volt, hogy a létesítményt nagy erőkkel őrzik.

Starkiller alaposan felmérte a terepet, megpróbálta megtalálni az ágyú szuperstruktúráján keresztülvezető legideálisabb útvonalat. Megállapította, hogy a biztonságiak az objektum körül létrehoztak egy szigorúan őrzött zónát, vélhetőleg azzal a céllal, hogy távol tartsák az esetlegesen arra tévedő droidokat. Az automata lövegtornyok bizonyos időközönként lövéseket adtak le, hogy emlékeztessék a guberálókat arra, folyamatosan szemmel tartják őket. A birodalmi szárazföldi egységek valószínűleg nem tartottak komolyabb, összehangolt támadástól, mivel az objektumhoz vezető utak mellett még kerítéseket sem állítottak fel. A növendék megállapította, ha kiiktatja az automata lövegeket, gyakorlatilag akadálytalanul besétálhat a zónába.

Persze, a dolog mégsem volt ennyire egyszerű, mert a környéken néhány lépegető őrjáratozott. Ha viszont sikerül megtalálnia az ágyú vezérlőtermét, mielőtt még valaki rájönne arra, hogy mit tervez, minden rendben lesz. Nem akarta működésképtelenné tenni a szerkezetet; tisztában volt azzal, hogy napokba telne, mire a gigantikus gyorsító ismét feltöltődne. És ha esetleg leállna az óriási fém „ágyúgolyók” előállítása…

Gyorsaság – gondolta. – Ez a megoldás. Ne gondolkodj túl sokat! Hagyd, hogy az ösztöneid vezéreljenek!

Az ösztönei az élete más területein nem végeztek igazán jó munkát, de valójában nem panaszkodhatott rájuk, hiszen még mindig életben volt. Most úgy érezte, ismét megbízhat bennük, ismét mestere szolgálatába állíthatja őket.

A mesterem nem gyáva! – mondta Shaak Tinak.

Akkor miért te jöttél ide, helyette? – kérdezte a Jedi.

Azért, mert végre tudott hajtani olyan dolgokat, amiket a mestere nem. Ez volt az egyetlen válasz, amit hajlandó volt elfogadni. Névtelen volt, senki sem ismerte, nem vonta magára a figyelmet. Lehet, hogy egy nap erősebb lesz, mint a mestere – igaz, ez egyelőre nem tűnt túl valószínűnek. Vajon hány olyan ember, Jedi vagy bármi más volt már, aki szembe mert szállni Darth Vaderrel? És közülük hányan jártak sikerrel? Egyikük sem. Valamennyien kudarcot vallottak. De mi lehet az, ami őt különlegessé teszi?

Eszébe jutott a látomás, amelyben a súlyos sebet kapott Darth Vader jelent meg előtte. Múlt, jelen vagy jövő – ez nem számított, a lényeg az volt, hogy a vízió megmutatta: a Sötét Nagyúr sem sebezhetetlen. A maszk és a páncél alatt emberi test rejtőzik. Szervek, szövetek, amelyeket meg lehet semmisíteni.

Ám abban a bizonyos látomásban a Sötét Nagyúr ellenfele nem maradt életben. Ő is elpusztult. A jelek szerint ennek így kellett történnie. Meghalt, és még hatalmasabbá vált, mint valaha, ha hinni lehetett a Császár szavainak. De… Talán mégsem így történt. Lehet, hogy a látomás nem volt egyéb, mint szimpla fantáziálás. Ezt nem tudta megállapítani, de bízott benne, hogy nem így van. Amit látott, az valahogy megnyugtatta. Senki sem elpusztíthatatlan. Nincs olyan zsarnokság, amely örökké tart.

És közben… Közben van egy feladat, amit el kell végeznie.

Ne gondolkodj! – emlékeztette magát. – Cselekedj!

Fénykardját felemelve leugrott a szeméthalom tetejéről, és belevetette magát a birodalmiak fészkébe.

* * *

Az eszméletlenség tökéletes sötétjét lassanként felváltotta valami irracionális, álomszerű látomás, amelyben megjelentek a Felucia, a Kashyyyk és a Callos erdői. A három világ valahogy összeolvadt Juno elméjében, de annyira, hogy nem is tudta megkülönböztetni őket egymástól. Valami ilyesmi történt azzal a férfival is, akit a fák között üldözött: képtelen volt megmondani, hogy az apja, Kota, vagy Starkiller idősebb verziója után rohan. Nem lehetett biztos a dologban, amíg utol nem éri, amíg maga felé nem fordítja az arcát…

Az üldözés mintha már egy örökkévalóság óta tartott volna. A menekülő férfi nem lassított, nem fáradt el. Juno különböző trükkökkel próbálkozott, hogy utolérje, de hiába, egyetlen lépéssel sem került közelebb hozzá. Furcsa módon nem csökkent, de nem is nőtt közöttük a távolság. A férfi mintha el akarta volna vezetni őt valahova.

Már éppen kezdte feladni a reményt, hogy valaha is utoléri azt az embert, amikor a férfi átsiklott egy sűrű bozóton. Juno utánavetődött, és hirtelen egy hatalmas tó partján találta magát. A férfi, akit addig üldözött, semmivé vált.

Juno körbenézett, a tekintete megakadt egy jókora, szögletes objektumon, amely a tó közepén, egy fából ácsolt szerkezet tetején állt. Az objektum mintha tömör kőből lett volna. Nem voltak rajta ablakok, ajtók, más nyílások. Olyan magas volt, hogy a teteje a felhők közé ért. A fából ácsolt szerkezet, ami a víz fölött tartotta, szemmel láthatóan régi volt. A korhadó gerendák nyöszörögtek az óriási kőkocka súlya alatt – Juno a partról is tisztán hallotta reccsenéseiket. Két gerenda a szeme láttára roppant szét. A kocka kissé megbillent, de a kórusban nyöszörgő, ép gerendák megtartották.

A kocka felső pereméről levált két darab, hangos loccsanással a vízbe zuhant.

Ez bele fog dőlni a vízbe! – állapította meg Juno. Ez rossz lenne… Fogalma sem volt róla, hogy miért lenne rossz, de biztos volt benne. Ledobta a zubbonyát – álmában még rajta volt, de a valóságban már akkor elvesztette, amikor az Empiricalon raboskodott –, belevetette magát a vízbe, és úszni kezdett.

Meg kellett javítania azt a platót, meg kellett akadályoznia, hogy a kőkocka a vízbe boruljon. Ez az egyetlen gondolat töltötte be az agyát. Miközben úszott, látta, ahogy hangos reccsenéssel egy újabb gerendadarab válik el a többitől. A kocka ismét megbillent, újabb szilánkjai zuhantak a vízbe. A hullámok átcsaptak Juno fölött. Levegő után kapkodva emelte feljebb a fejét. Továbbúszott.

A fagerendák recsegése és nyöszörgése egyre hangosabbá vált. A kőkocka tetejéről úgy csapódtak a vízbe a lehasadó darabok, mintha lövedékek lennének. Jókora kövek estek a tóba, a keletkező hullámok távolabb és oldalra sodorták Junót. Vizet köpködve, fuldokolva próbálta felemelni a fejét, hogy körbenézzen és megállapítsa, milyen irányba tart, de a magasra emelkedő hullámok miatt nem látta a kockát. Eltévedt, és tudta, hamarosan minden összeomlik körülötte, ha nem találja meg a helyes irányt.

Egy kéz nyúlt felé, hogy segítsen neki. Megragadta, bár fogalma sem volt, kié lehet. Meleg, erős ujjak; a kéz olyan könnyedén húzta felfelé, mintha apró gyermek lenne. Kiemelkedett a vízből, és hirtelen szilárd talajon találta magát. A férfi, aki megmentette, úgy toronylott fölötte, akár egy óriás. A nap a feje mögött ragyogott, így Juno még mindig nem láthatta az arcát, nem láthatta kicsoda.

Hunyorogva nézett felfelé. A férfi arca a szeme láttára szétfolyt, azután megváltozva ismét megszilárdult. Az alak összezsugorodott és sötétebbé vált – azután hirtelen egy droid lett belőle. Proxy vörös fotoreceptorokkal nyújtotta feléje a kezét.

Juno felsikoltott és visszahanyatlott a vízbe. Ezúttal már nem bukkant fel; ezúttal már boldog volt, hogy a sötétség magába fogadja.

* * *

Pusztítás. Rombolás. Halál.

Ezt hozom magammal – gondolta a növendék. Ezt terjesztem, bárhová is megyek. Tíz rohamosztagos. Száz. Ezer. A számoknak nincs jelentőségük. Arctalan, jövőtlen, feláldozható és pótolható senkik. Számomra egyformák.

És ez nem hatalom. Nem erő…

Maga mögé pillantott, végignézett a renden, amit a birodalmi csapatokba vágott. Ronccsá változtatott, füstölgő lépegetők feküdtek az oldalukon, fémtestükön vörösen izzó, mély vágások. Rohamosztagosok feküdtek egymásra dőlve, halomban. Hiába próbálták átrendezni soraikat, hiába próbálták megállítani őt. Megfulladtak, villámok csapták szét őket, a fénykard hasított le a testükből darabokat… De legalább gyors volt a haláluk. A növendéknek már se kedve, se türelme nem maradt arra, hogy elhúzza a harcok idejét. Egyszerűen be akart jutni az objektumba, el akarta végezni a feladatát, hogy aztán kijöjjön onnan, és felszálljon a hajójára. Ha ez sikerül, akkor is marad még éppen elég problémája, de legalább ezt az egy fejezetet lezárhatja.

A mesterem fegyvere vagyok – gondolta. – Félresöprök mindent, ami a mesterem útjába áll, de… Hol van ebben az erő? Hol a hatalom? Kell, hogy legyen a tudásnak olyan szintje, amit Darth Vader sosem osztott meg velem. Kell, hogy legyen valami a gyilkoláson túl. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy halálos erő alkalmazása nélkül is irányítson, máskülönben elérkezik az az idő, méghozzá nagyon hamar, amikor már nem lesz mit irányítani. Ahhoz, hogy az ember uralja a galaxist, többre van szükség, mint egy hatalmas pálcára.

A félelem – állapította meg. Ez a kulcs. Az emberek féltek a mestertől, de legfőképpen a Császártól. Ha az a szándéka, hogy egyszer majd úgy uralkodjon, mint ők, neki is meg kell tanulnia a félelemkeltés művészetét. De kitől? És minek? Ha Darth Vader beavatta volna ezekbe a titkokba, esetleg szembeszállhatott volna vele, és kicsavarhatta volna a kezéből a galaxis irányítását. A Sithek tanításaiban – legalábbis azokban, amelyeket megkapott – nem sok szó esik a hatalomvágy korlátozásáról. Ilyen korlátok nem létezhetnek. Ezek határozottan tiltott dolgok voltak.

Az ágyúnál szolgálatot teljesítő mérnökök egyikéből kiszedte a célzóegység irányítórendszerének pontos helyét. Annak ellenére, hogy a védekező egységek egyre nagyobb erővel támadtak rá, átsietett a megjelölt pontra. Az ágyú robaja már-már fülsiketítő volt, ahogy feltöltődtek a hatalmas kondenzátorok, és áram alá kerültek a lineáris indukciós pályák. Az egy másodpercnél rövidebb idő alatt szuperszonikus sebességre gyorsuló érclövedékek hangja szinte fizikai fájdalmat okozott. Még a gép belsejében a megfelelő helyre kerülő tömbök mozgása is nagyobb zajt csapott, mint amilyet a növendék valaha megtapasztalt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a hallása ezek után újra a régi lehet.

Amikor eljutott a vezérlőhöz, viszonylag könnyen el tudta végezni a program módosítását. Nem volt szükség komoly változtatásra, csupán annyit kellett elérnie, hogy a lövedékek egy kicsivel arrébb érkezzenek meg, mint korábban, vagyis ne a mágneses fogóhálókba, amelyekből aztán biztonságosan be lehetett dokkolni őket, hanem magába a korongszerű objektumba, magába az üzembe. Úgy becsülte, hogy két lövedék éppen elegendő lesz ahhoz, hogy elérje a célját, de három már egészen biztosan szétrombolja az állomást. Ha ez a három lövedék becsapódik, az objektum letér addigi pályájáról, így teljesen felesleges lenne újabb lövéseket leadni, azok már úgysem találhatnának célba. Úgy tervezte, mire a kényszerű pályamódosítás bekövetkezik, ő már nem lesz a bolygón; akkor már biztosra veheti, hogy sikeresen végrehajtotta a küldetését, amelynek célja az volt, hogy zavart keltsen, és kárt okozzon a Birodalomnak.

Befejezte a program átírását, és türelmesen várta a rendszer visszajelzését. Amint megkapta a jelet, fénykardját belemerítette a konzolba – így gondoskodott arról, hogy az esetlegesen életben maradt technikusok ne állíthassák vissza az eredeti értékeket. Miután meggyőződött arról, hogy a rendszer az új programot fogja végrehajtani, elindult, hogy kijusson az objektumból – ki a nyílt terepre, a szabadba, ahol ugyan semmivel sem frissebb a levegő, de legalább nem lesz vérszaga.

A helyére került az első lövedék. Dobhártyaszaggató sivítás jelezte, hogy a lineáris gyorsító feltöltődött. A szerkezet aktiválódásának pillanatában megremegett a talaj. A kilövést követő pillanatban a levegőbe lökődött a vörösen izzó, ívelt pályán haladó lövedék. Az irányvektor megfelelőnek látszott. A növendék megdelejezetten figyelte, ahogy a távolság összezsugorítja, majd eltünteti a szeme elől a hatalmas gömböt. A tudatával ezután is követte a lövedéket – pontosan tudta, milyen úton fog haladni, hová fog megérkezni.

A bolygó fölött lebegő üzem fénylő korongját nagyon jól fel lehetett ismerni az égen. A növendék addig bámult rá, míg a kép szinte beleégett a retinájába.

Bekövetkezett az első robbanás. A növendék tudta, mire számítson, a fényjelenség intenzitása mégis meglepetést okozott neki.

Az ágyúban közben a helyére került a második lövedék. Ez is felzúgott az atmoszférába, ám a növendék ezt már nem kísérte a tekintetével. Az első lövedék által kiváltott robbanások továbbterjedtek az üzemben. A második lövedék célba érkezését követően megszaporodtak a villanások. A növendék már biztos volt abban, hogy minden a tervnek megfelelően fog történni, és sikeres lesz; nem látta értelmét, hogy tovább bámulja a robbanásokat.

Amikor az ágyú kilőtte a harmadik érctömböt, a növendék már eljutott ahhoz a kráterhez, amelyben Drexl korábbi búvóhelye volt. A terepet valósággal ellepték a guberáló droidok, úgy nyüzsögtek, mint a dögön a férgek. Az egyik droidosztag ellenséget látott benne; kénytelen volt harcképtelenné tenni pár példányt, hogy továbbmehessen.

A rövid küzdelem után felpillantott az égre.

A látványtól, úgy érezte, megfagy a velő a csontjaiban.

– Juno! – szólt bele a kommunikátorába. – Juno, válaszolj! Levegőbe kell emelned a hajót!

Juno helyett Kota felelt a hívásra.

– Mi történt, fiam?

Hát nem látod? – akarta kérdezni, de aztán rájött, kihez beszél. Néhány szóval leírta a történéseket, és közben képtelen volt levenni a szemét a széthulló üzemről. Hatalmas, olvadt darabok váltak le róla, amelyek vagy az űr felé sodródtak, vagy a bolygó irányába süllyedtek. Mindeközben újabb robbanások következtek be az objektum belsejében, amelyek ereje még több és még több törmeléket szórt szét a térben. A már majdnem elkészült csillagromboló körül lévő állványzat elemei megcsavarodtak és szétszakadtak, a hajtómű nélküli, támasztékaitól megfosztott hajó pedig magára hagyva zuhanni kezdett a Raxus Prime atmoszférája felé; háromszög alakú teste és tornyai peremein megjelent az izzásra utaló narancssárga fény.

A behemót egyenesen a növendék irányába tartott.

Mintha célba vette volna őt.

– Juno pillanatnyilag nem képes a hajó irányítására – mondta Kota kemény hangon. – És Proxy sem. Valamilyen más megoldást kell találnunk.

– Mi a baj Junóval?

– Arra összpontosíts, ami fontos, fiam! Az a csillagromboló nagyon gyorsan közeledik. Nem fogsz időben kijutni onnan. Bele kell húznod az ágyúba.

Ahogy felfogta Kota javaslatának lényegét, a növendék hirtelen nem jutott szóhoz.

Kota azt akarta, hogy az Erő használatával mozgasson egy csillagrombolót?

– Magának elment az esze! – hüledezett. – Ez… hatalmas!

– Mi az, hogy „tömeg”? – kérdezte Kota. – Ez csak az elmédben létezik, fiam. Jedi vagy! A méret semmit sem jelent számodra!

Kota hangja megváltozott. Nyoma sem volt benne a részeg bizonytalanságnak; szavai acélkeményen koppantak. Úgy beszélt, mint egy harcedzett veterán, mint egy valódi tábornok – úgy, mint akkor, amikor a növendék először találkozott vele.

– Hallod, amit mondok, fiam? Nyúlj ki, és ragadd meg a hajót, vagy ott fogsz elpusztulni azon a szeméttelepen!

A csillagromboló szemmel láthatóan nagyobb lett, és úgy függött az égen, mintha a Raxus Prime új, háromszög alakú holdja lenne.

Jedi vagy! A méret semmit sem jelent számodra!

Nem volt Jedi, de ez a lényegen semmit sem változtatott. Az Erő nem ismert olyat, hogy nagy vagy kicsi, nehéz vagy könnyű, bonyolult vagy egyszerű. A galaxis élő áramlatai a legkisebbtől a legnagyobbig mindent magukba foglaltak. A csillagromboló is éppúgy része volt a nagy egésznek, mint ő. Az Erő éppúgy hatott rájuk, mint a gravitáció.

A növendék tisztában volt vele, hogy meg tudja feszíteni az Erő láthatatlan izmait.

Ha meri…

Vajon a mester csinált már valami ilyesmit? És a Császár? A galaxis történetében volt olyan Sith vagy Jedi, aki próbálkozott ilyen mutatvánnyal?

Biztosra vette, hogy akár sikeresen hajtja végre a feladatot, akár kudarcot vall, soha senki sem fog tudomást szerezni arról, mit tett.

– Igyekezz, fiam!

Az Erő számára a lassú és a gyors között sem volt különbség, de a növendék értette, Kota mire gondol. Minél hamarabb nekilát, annál előbb végez.

Kikapcsolta fénykardját, a markolatot az övére akasztotta, és a Soresu stílus nyitópózát felvéve, a jobb kezét előrenyújtva a csillagrombolóra mutatott. Üres bal kezét a szíve mellé emelte. A lábát szilárdan megvetette a szemétrétegen, és olyan mélyre nyúlt az Erőben, mint még soha. Mélyre, mélyre, még mélyebbre… Úgy érezte, mintha egy feneketlen szakadék nyílna meg a lába alatt, és a tudata, a lénye zuhanni kezdene benne.

A szakadék hirtelen megtelt. A tudata kinyílt. A csillagromboló fizikai teste könnyedén belecsusszant a résbe.

Ismerte a csillagrombolók felépítését. A hajó közel ezerhatszáz méter hosszú volt, normál helyzetben harminchétezer ember teljesített rajta szolgálatot. Ebbe a példányba még nem építették be a hajtóműveket, a páncélzata sem volt teljes. A már elkészült csillagrombolókon Class One típusú hiperhajtómű működött. Alkalmasak voltak csapatok és eszközök szállítására; a Birodalom bármely pontjára el lehetett juttatni velük a különböző típusú lépegetőket, vadászgépeket, bárkákat, siklókat. Fegyverrendszerükhöz turbólézerek, ionágyúk tartoztak; nem kevesebb, mint tíz vonósugárral rendelkeztek. Egyetlen csillagrombolóval blokád alá lehetett vonni egy egész naprendszert.

A befejezetlen, félkész példány dúracél burkolata olyan kemény volt, hogy egyetlen akkora sebet szakíthatott a Raxus Prime felszínére, amekkorát csak évszázadok alatt lehet betemetni. A guberáló droidok számára ünnep lehetett az a nap, amikor lezuhan.

Már csak az volt a kérdés, hol csapódik be…

Nem, ez sem kérdés – gondolta a növendék. Oda érkezik, ahová akarom.

Fókuszálj!

Elméjében a jobb mutatóujja hegye eggyé vált a csillagrombolóval. A hatalmas hajó minden csavarja, minden lemeze, minden vezetéke belesűrűsödött ebbe a parányi térszeletbe. Nem volt nehéz megmozdítani egy kart, egy ujjat, egyetlen emberi sejtet. Az egyiket úgy tudta irányítani, hogy szinte oda se figyelt – miért ne sikerülhetne ez a másikkal is? Az ösztönnek itt sokkal nagyobb szerep jutott, mint a tudatos gondolatoknak. A perspektívát félre lehetett söpörni, és azután könnyen el lehetett fogadni, hogy a kettő körülbelül ugyanakkora a látómezejében.

Csakhogy a csillagromboló minden egyes eltelő másodperccel egyre nagyobbá változott, vadonatúj hangárfedélzeteiről pedig TIE-vadászok és TIE-bombázók hullámai csaptak elő. Lézertűz vágott széles, szuperforró csatornákat az atmoszférába, de a növendék ezzel sem törődött. Nem foglalkozott semmivel. Amíg az illúzió kitartott, nagyon óvatosan jobbra húzta a kezét. Kissé zavaró volt az érzés, hogy egy gigantikus, több millió tonnás gép van az ujja hegyében. Mintha minden izomrostja, minden idegszála és csontja együtt csikorgott, nyöszörgött volna a hajó fém ízületeivel, illesztési vonalaival. Amit a hajó érzett, azt ő is érezte, és ilyen méretekben még egy egészen aprócska gyorsításnak is komoly következménye volt. A hajó megpróbált ellenszegülni. Kinyíltak a zsilipkapui, kipattantak testéből a fémszegecsek, behorpadtak a páncéllemezek, eltörtek a csövek.

Úgy tűnt, a csillagromboló nem sokat mozdult arrébb az égen. Még mindig közeledett, és még mindig fenyegető volt. A növendék másodszor is megmozdította a kezét, most azonban ahelyett, hogy a pályáját változtatta volna meg, véletlenül megpöckölte a hajót. A feladatnak az elvégzéséhez megfelelő módon kellett alkalmaznia az Erőt, ügyelnie kellett a finomságokra, számításba kellett venni a hajóra ható különböző energiákat, gravitációs centrumának változásait. Egy pörgő csillagromboló sokkal nagyobb kárt okozhat, mint egy olyan, amelyik orral előre belezuhan az ágyúba és az azt körülvevő objektumba. A kár jó, pozitív dolog, ha a Császár számára fontos dolgok elpusztításáról van szó, ám ebben az esetben a túlságosan nagy pusztító erő esetleg neki vagy a Rogue Shadow-nak is árthatna; ő is és a hajója is belekerülhet az égből alázuhogó, olvadt repeszek záporába.

Egy darabban hozd le! – mondta magának. Keményen, de egy darabban!

A hajó kínlódó, éles fémsikolyokat hallatott. A növendék kezdett ráérezni arra, hogy mit is kell tennie, és látta, hogy a romboló iránya lassanként megváltozik. A test, amely akkorára nőtt, mint a karja, a vártnál meredekebb szögben lépett be az atmoszférába, és vörös izzással, fekete füstcsíkot és szikrázó törmelékuszályt húzva maga után egyre közelebb került a talajhoz. A növendék a lábán keresztül érezte a romboló hangját: ez a moraj sokkal mélyebb és folyamatosabb volt, mint az ágyú dörgése, amely azután, hogy a rendszer útjára bocsátotta a harmadik lövedéket, szinte teljesen megszűnt. A csillagromboló félig kész szerkezete olyan volt, mint egy gigantikus cső, mint egy torz hangszer, amelyet a bolygó atmoszférája szólaltatott meg. A növendék egész teste együtt zengett a hajóval.

Még!

A csillagromboló felgyorsult. A sűrűsödő atmoszféra gyakorolt rá némi fékező hatást, de ez nem volt elég ahhoz, hogy bekövetkezzen a becsapódás.

Riadt droidok csapata száguldott el a növendék mellett; valamennyien látták, mi fog történni, valamennyien el akarták hagyni a veszélyzónát. A TIE-vadászok, amelyek a romboló testéből bukkantak elő, megelőzték a gigász által generált atmoszférikus hullámokat, de a növendék nem foglalkozott velük, továbbra is arra koncentrált, hogy olyan közel vigye a rombolót az ágyúhoz, amennyire csak tőle telik.

Szikrák táncoltak a szeme előtt. A látótere pereme elsötétült. Fénylő és sötét örvények pörögtek körülötte, mint őrjöngő lidércek. Egy pillanatig úgy érezte, nem bírja tovább, elájul. Eltűnődött, vajon van-e lehetőség arra, hogy valaki feloldódjon az Erőben. Porszem volt csupán, amelyet felkapott a szél, és egy lángoló erdő fölé sodort… Felfogta önmaga jelentéktelenségét, de közben valahogy érezte, megvan benne a bátorság ahhoz, hogy megpróbáljon parancsolni ennek a tűznek, hogy megpróbálja rákényszeríteni az akaratát.

De… Mégis, kinek képzeli magát?

A pánik hatására kis híján elvesztette a kontrollt. A csillagromboló, amely már égett, és meteorként süvített, betöltötte a látómezejét. A hajótest tüzes, aranyló foszlányokban hámlott szét; a többszáz tonnás cafatok helyén láthatóvá vált a romboló sötét vázszerkezete. Az egész olyan volt, mint egy halálfej, egy kísérteties maszk, amelynek a formája hasonlít Darth Vaderére, csakhogy ennek az anyaga úgy olvadozott, akár a láva. Mindennek ez lehet a vége – gondolta szórakozottan a növendék. Ez lehet az ő vége, a tervei vége, a Juno iránti érzései vége. Vége lehetett volna annak a fiúnak is, akit Galennek hívtak, aki már rég elvesztette az apját; akinek a tudatából hatékonyan kitörölték a szomorúságot és az emlékeket.

De nem! Annak a fiúnak legalább a neve megmaradt, márpedig a neveknek megvan a saját hatalmuk.

A növendék kétségbeesett igyekezettel összegyűjtötte az energiáit, és megpróbálta visszanyerni a csillagromboló fölötti hatalmát, megpróbálta megakadályozni, hogy darabokra hulljon, ahelyett hogy egészben maradva becsapódna a számára kijelölt helyen. Újra rá kellett találnia a saját fókuszára; figyelmen kívül kellett hagynia az énje peremét rágcsáló feloldódás-érzetet, vissza kellett billentenie maga felé az erőegyensúlyt.

Galen még csak gyermek volt, amikor szembe akart szállni Darth Vaderrel. Galen kicsavarta a fénykardot a Sithek Sötét Nagyura markából, és bátran szembenézett a halállal. Galen talán eltemetődött az évek óta tartó kiképzésben, a sötétségben, de… De vajon tényleg eltűnt, vagy csupán elrejtőzött, hogy megvárja a megfelelő alkalmat, és ismét kilépjen a fénybe?

Itt vagy, Galen? Szükségem van a segítségedre!

Semmi válasz.

A csillagromboló közeledésére megremegett a világ. Már nem volt idő arra, hogy újabb próbát tegyen.

Akkor… Junóért!

Összeszorította a fogát, és rávicsorgott az égre. A csillagromboló hatalmas teste még egyszer megmozdult, megváltozott a zuhanás szöge – éppen csak egy kicsit, éppen csak egy kicsit… A testnek csak néhány száz méternyit kellett zuhannia; már csak egészen rövid ideig kellett egyben maradnia…

Már csupán néhány másodperc volt hátra addig, hogy becsapódjon, de még mindig egyre csak növekedett. Lehetetlen, hogy az égen elfér ennyi fém!

Felhagyott a hajó irányításával. Már tudta, semmit sem tehet, nem változtathatja meg a test irányát. Kábultan tántorodott hátra. Az Erő kiszállt belőle, otthagyta kifacsarva, kiszárítva, üresen. A csillagromboló pedig olyan robajjal, amilyet csak egy világ pusztulásakor lehet hallani, befejezte első és egyetlen útját. Belecsapódott az ágyúba – pontosan arra a helyre érkezett meg, ahová a növendék küldte. Az ég fehérré változott. A talaj vonaglani kezdett. A növendék elvesztette az egyensúlyát, magatehetetlenül sodródott, ahogy a szemétcunami a feje fölé emelkedett, és eltakarta előle a napot.

* * *

Juno arra riadt fel álmából, hogy vonaglik alatta a világ. Megkapaszkodott a keskeny priccs szélében, és félelmében ösztönösen felkiáltott. A hajó… zuhant! Elvesztette a kontrollt, és most… most be fognak csapódni!

Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy a hajó nem fog lezuhanni, de a dúracél burkolat túlsó oldalán valami olyasmi zajlik, ami legalább akkora veszélyt jelent, mint a becsapódás.

Zúgó fejjel tápászkodott fel a priccsről. A halántékán fájdalmasan lüktettek az erek, a tarkóján volt egy érzékeny, sajgó pont, de egyelőre nem foglalkozott vele, megpróbált a hajóra összpontosítani.

– Mi folyik itt? – kiáltotta, miközben kitántorgott a kabinból, és elindult a folyosón. A padló megremegett alatta. Oldalra dőlt, aztán vissza, úgy érezte, képtelen megőrizni az egyensúlyát. Körülötte apróbb tárgyak hevertek. A hajótest úgy nyöszörgött, mint egy óceánjáró bárka vihar idején.

Ahogy végre eljutott a pilótafülkébe, és meglátta a másodpilóta ülésében helyet foglaló, vak tehetetlenséggel, kétségbeesetten kapaszkodó Kotát meg a megfigyelőablakon túl, előttük és alattuk hullámzó szeméttengert, rá kellett jönnie, ez a hasonlat nem is állt túlságosan messze a valóságtól.

A látványtól elakadt a lélegzete. Hatalmas rengéshullámok gördültek végig a hajó alatt, olyan energiatömegek, amelyek összepréselték vagy éppen fellazították a Raxus Prime felszínét borító szeméttengert, a hatalmas mennyiségű olaj, poshadt víz és vegyszer által helyenként valóban folyékonnyá változtatott hulladéktömeget. A hajó előtt gigantikus füstoszlop emelkedett az ég felé; az oszlop alja valahol a szeméttakaró alatt villódzó vöröses ragyogás közelében volt. Úgy nézett ki, mintha egy rosszindulatú és hatalmas pattanáshoz hasonlító vulkán emelkedett volna fel a bolygó bőréből. A füstoszlop felső vége egyre terebélyesebb lett, és mind jobban hasonlított egy döbbenetes méretű, légnemű gombához.

A rengéshullámok lassan elapadtak, a hajó már csak szelíden hánykolódott. Juno furcsa neszt hallott, de aztán rájött, hogy nem más, mint a saját légzése. Öröm áradt szét benne amiatt, hogy még mindig kap levegőt, még mindig szüksége van rá.

Kota ellazította a kezét, amivel addig az ülés oldalát markolta. Reszketve a kommunikátorért nyúlt.

– Ott vagy, fiam? – szólt bele a készülékbe. – Megsemmisült az ágyú?

Válasz helyett csak sztatikus zörej hallatszott.

– Hallasz, fiam?

Juno leküzdötte a hányingerét, és előrelépett.

Kota hátrakapta a fejét. Arcát eltorzította a fájdalom.

– Kota, mi folyik itt?

A vak tábornok nem felelt. A kommunikátor felé fordult, és idegesen beszélni kezdett.

– Ismétlem… Fiam, megsemmisült az ágyú?

Juno eljutott a pilótaülésig, lezökkent. Úgy érezte magát, mintha szétverték volna egy vascsővel. A részletek lassan, fokozatosan összeálltak. Mivel Kota kétségbeesetten igyekezett kapcsolatba lépni Starkillerrel, csak ketten tartózkodtak a hajón: az öreg, meg ő. És Proxy? Vele mi van? Talán a gazdája után ment?

Ahogy felidéződtek benne a történtek, a szája döbbenten kinyílt, és kiszakadt belőle egy hosszú sóhaj.

Kota úgy ordítozott, mintha valamilyen leküzdhető akadálynak tartaná a sztatikus zörejt.

– Válaszolj, fiam!

A sistergő recsegés mögül valami halk kattogás hallatszott, majd megszólalt egy fáradt, de ismerős hang.

– Nyugalom, tábornok. Még itt vagyok.

Kota megkönnyebbülten dőlt hátra.

– Helyes. Helyes!

Juno azonban még mindig nem nyugodott meg.

– Kota, hol van Proxy? Ő is…?

Kota csendre intette.

– Az ágyú?

– Megsemmisült. És a hajó? Minden rendben?

– Szerintem ép maradt, már amennyire látom…

– Juno?

Kota dühösen, az orrán keresztül fújta ki a levegőt.

– Itt van, de… Van néhány problémánk.

– Gondolom, a birodalmiak…

– Nem. Proxy. Az a droid valahogy megszegte a belé programozott törvényeket. Megtámadta Junót, és eltűnt.

– Megtámadta…? – Juno érezte Starkiller hangjában a döbbenetet. – Mi történt? Juno jól van?

– Kissé viharvert… De nem ez az egyetlen oka annak, hogy nem tudtunk repülni. Proxy, mielőtt elment, megváltoztatta az indítási kódokat. Be fogjuk indítani a rendszert, de beletelik egy kis időbe. Addig itt kell maradnunk… Vagy megfejtjük az új kódokat, vagy visszahozod Proxyt!

– Merre ment?

– Éppen ez a probléma. Nem hallottam, mikor indult el. – Kota arcát eltorzította a düh. Juno sejtette, nemcsak a droidra haragszik, hanem saját magára is, mert nem volt jelen, amikor Proxy megtámadta őt, és ezzel veszélybe sodorta a küldetést. – A legfontosabb az, hogy kiderítsük, miért csinálta ezt az egészet. Lehet, hogy birodalmi ügynök?

– Nem – jelentette ki Starkiller ellentmondást nem tűrő hangon. – Proxy sosem árulna el engem.

Az lehet – gondolta Juno –, de életed minden egyes napján rád támadt, és megpróbált megölni.

– Azt hiszem tudom, mi történhetett – mondta. – A Mag… Proxy megpróbált behatolni abba a mesterséges intelligenciába. Emlékszem, mondott valamit arról, hogy összekapcsolja vele a processzorét, aztán… Aztán megőrült. – Juno megérintette a tarkóját; fájdalmában összehúzta a szemét.

– A Mag… – ismételte Starkiller. – Igen. Ez nagyon is elképzelhető.

– Ne hidd, hogy ezzel vége a problémáknak, fiam! – morgott Kota. – A droid mindenről tud, amit csináltunk. Ha a Mag a Birodalom szövetségese, ezek az adatok a végünket jelenthetik!

Ebben biztos lehetsz – gondolta Juno rettegve.

– Meg kell találnunk Proxyt, méghozzá gyorsan!

– Rendben, megkeresem – mondta Starkiller. – Még mindig aktív a jeladója.

A hangja kimért volt, a szavai feszesen koppantak – ez arról árulkodott, hogy ő is stresszes helyzetben van.

– Vigyázz magadra! – mondta Juno. – Akár átprogramozta őt a Mag, akár nem, Proxy többé már nem a barátod. Bármit mond, ne higgy neki!

Az összeköttetés vészjósló kattanással megszakadt.

Kota és Juno egy hosszú percig szótlanul bámult a konzolra, mindketten a gondolataikba mélyedtek. Juno fontolóra vette, hogy elmondja Kotának az igazságot; szeretett volna megszabadulni a ránehezedő tehertől. Starkiller Jedi orgyilkos, meg akarja ölni a Császárt, de önös okokból, nem azért, mert aggódik a galaxis sorsa miatt. Az lenne a legjobb, ha itt hagynák, ha elmenekülnének, és magukkal vinnék a lázadókat is, amíg még nem késő.

Érezte, ezt kellene tenniük, de volt két, aprónak nem nevezhető ok, ami visszatartotta. Először is: Proxy átírta az indítási kódokat; másodszor: valahányszor arra gondolt, hogy magára hagyják Starkillert, valami furcsa, maró érzés áradt szét benne, ami leginkább a bűntudathoz hasonlított.

Halványan emlékezett egy álomra, amelyben egy szétmálló kőépület beleomlik egy tóba. Úgy érezte, ő is pontosan olyan, mint az az épület, ő is darabjaira hullik, és ahogy telnek a napok, ő is egyre mélyebbre süllyed…

Ne pazarold rám a háládat!

Még ez a fájdalom sem tűnt el belőle teljesen. Bántotta, hogy nem fejezhette ki Starkillernek, milyen hálás neki. Talán már sosem nyílik rá alkalom. Egyáltalán, mi értelme van a hálának, ha az ember nem adhatja ki magából? Talán ez is olyasvalami, aminek bent kell maradnia, hogy rothadásnak induljon a lelkében, hogy megfojtsa a szívét?

– Nem a maga hibája, Kota – mondta a magában dühöngő vén tábornoknak. – Ne okolja magát!

Kota nem válaszolt.

Juno nagyot sóhajtva, sajgó fejét fogva megpróbálta megoldani a legkomolyabb problémát: megpróbált rájönni, hogyan szállhatnának fel minél hamarabb.

Harmincegyedik fejezet

Néhány perccel azután, hogy befejezte a beszélgetést Kotával és Junóval, eleredt körülötte a hamueső. Nem törődött vele, inkább arra összpontosított, hogyan navigálja keresztül magát a szemétpusztán, a Raxus Prime átrendeződött felszínén. Az ágyú maradványai körüli zónát valósággal letarolta a robbanás, a füstölgő pusztában csupán egyetlen kisebb hulladékdomb maradt állva, ez viszont a terület kellős közepén helyezkedett el. A domb teteje körül, tökéletes, szabályos kört alkotva, több méter magas kráterfalak álltak. A növendék ezek egyikének tetején tért magához a torz plasztiklemezek alatt. Az ágyú és a csillagromboló kihűlő szilánkjai halkan pattogtak és recsegtek. Némelyik körül kis tüzek keletkeztek, de a hamueső hamar eloltotta az apró lángokat. Mindent áthatott a rothadás és az égő anyagok bűze.

Proxy jelzéseit követve átjutott a kráterfalon, és mélyebben behatolt a pusztaságba. Egyetlen másodpercet sem vesztegetett a szeméthegyek alól előbújó droidokra és guberálókra. A robbanást követően kísérteties csend támadt; a világ hangjai még mindig nem nyerték vissza korábbi erejüket. A lassanként ismét mozdulatlanná váló hulladékrétegek halkan csikorogtak, nyöszörögtek. Droidok szólongatták egymást saját, füttyökből és sípolásokból álló gépnyelvükön. Az időnként felhangzó, nem mechanikus üvöltések arra utaltak, hogy a bolygó organikus testtel rendelkező guberálói közül is életben maradtak néhányan.

Nem sokkal később, amikor meghallotta a sugárpuskából leadott lövések zaját, a növendék tudta, hogy a törvényt nem ismerő bolygón hamarosan minden visszatér a megszokott kerékvágásba.

A világ kopársága, a helyzet komorsága tökéletesen illett ahhoz a sebhez, amelyet néhány szó ütött a szívén.

Proxy többé már nem a barátod!

A hűséges társ, aki egész életében mellette volt, szembefordult Junóval, és belemenekült ebbe a szeméttelepbe. Mi más lehet a magyarázat erre az őrültségre azonkívül, hogy a Mag valamilyen gonosz hatást gyakorolt rá? A növendék bízott benne, hogy ez történt; nem akarta azt hinni, hogy Proxy észrevette a benne zajló változásokat, és ezért menekült el előle. Nem akarta azt hinni, hogy Proxy megbántódott amiatt, hogy Juno belépett az életébe. Nem merte azt képzelni, hogy Proxy képes volt megérezni és felfogni azt a kételytömeget, azt a bizonytalanságáradatot, amely akkor tört rá, amikor a Kashyyykon megtapasztalta azokat a látomásokat.

Persze, az sem volt túlságosan valószínű, hogy a droid semmit sem vett észre, és az is furcsa volt, hogy Proxy pár perccel azután tűnt el, hogy ő az erőgyűjtés közben kiejtette a Galen nevet. Már az sem számított, hogy ezzel elért-e valamit, hogy a név segített-e neki. Megtette, Galentől kért segítséget, és ezzel felfedte annak a személynek a gyenge pontjait, akiről egész életében azt képzelte, hogy azonos vele.

Darth Vader titkos szolgája volt. Képes volt arra, hogy a puszta akaraterejével csillagrombolókat mozgasson, de… De vajon mi más volt még? Szabadságharcos? Barát? Szerető? Vajon még mindig a gazdája Proxynak, a droidnak, amelyet szolgálatra programoztak be?

Hamu pergett az arcára, összekeveredett a nedvességgel, sűrű masszává változott. Nem törölte le magáról a szürkeséget. A sürgető érzés a gyomrát rágta. Meg kell találnia Proxyt, mielőtt a Mag teljes egészében magába szippantja, mielőtt kiszedi belőle a mesterre, a tervre vonatkozó adatokat, és az egészet elküldi a Császárnak. Vagy ami még rosszabb: mielőtt nyomorult, guberáló fémkupaccá változtatja a mindig lojális, mindig szolgálatkész… barátot.

Darth Vader növendéke nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Fogalma sem volt róla, hogy valójában kicsoda, micsoda, de azt nagyon is jól tudta, hogyan változtathatja olyan erővé a félelmet és a dühöt, amely előtt senki és semmi sem maradhat talpon. Izzott benne a düh; haragudott a Magra, amely behatolt a barátja agyába. Ezt a behatolást meg kellett szakítani, meg kellett bosszulni; erre valamilyen választ – ezerszeres választ – kellett adni!

Proxy jelzéseit követve elhaladt néhány szeméthegy mellett. Megpróbált a szilárd talajon maradni. Futva haladt; olyan gyorsan ugrott át a méregtavak fölött, hogy a lassanként magukhoz térő droidok nem is gondolhattak arra, hogy utolérik. Nem foglalkozott a guberálókkal és birodalmiakkal, akik tüzet nyitottak rá. Nem törődött semmivel; dühét a Magra irányozta, semmi más nem érdekelte. Nem hagyta, hogy eltereljék figyelmét a célról.

A háta mögött egyre szaporodtak a droidok. A szeméttelep különböző pontjai felől érkező egységek úgy követték, mint tyúkot a kiscsirkék. Fotoreceptoraik színe megváltozott; a mechanikus szemek karmazsinvörösen, fenyegetően ragyogtak. A Mag figyelte a behatolót.

Az út lefelé, egy piramis alakú, műanyagdarabokból és más hulladékokból épített domb alá vezetett. A növendéknek, miközben továbbment, átvillant az agyán egy gondolat. Lehet, hogy ezt a járatot kifejezetten Proxy számára fúrták? A Magnak nem volt szüksége arra, hogy fizikai kontaktusban legyen a külvilággal, az energiát és az adatokat továbbító kábeleknek pedig nem kell ekkora alagút.

A járat sötét volt, csak a falakba ágyazott szerves anyagokon megtelepedett baktériumok bocsátottak ki magukból némi foszforeszkáló fényt, az alagút végén viszont mintha világított volna valami.

Ahogy közeledett a fényforrás felé, a növendék aktiválta fénykardját, és lassabban, óvatosabban lépkedett. Nem tudta, mi vár rá, de nem akart ész nélkül előrerontani.

A lobogó fény egyre erősebbé vált. Az alagút kiszélesedett, és egy tágas, katedrálisszerű csarnokba torkollott, amelyet telezsúfoltak régi, a szeméttelepről összeszedett processzorokkal. Az egységeket egymáshoz kötötték, így egy hatalmas, folyamatosan zümmögő hálózatot alkottak. A mennyezetről kábelek lógtak alá, némelyik időnként felszikrázott. Monitorokat, billentyűzeteket sehol sem lehetett látni. A Magnak nem volt szüksége ilyesmire.

A növendék idegennek, oda nem illőnek érezte magát a bolygó mesterséges intelligenciájának központjában. Elindult a processzorok labirintusában, óvatosan átlépett a kábelek fölött, távol tartotta a fénypengét mindentől, ami sérülékenynek látszott. Nem akarta felingerelni a Magot; egyelőre egyetlen dolgot akart tőle.

A droidok követték, és lassanként minden szabad helyet elfoglaltak a processzorok között, a megerősített falak előtt. A növendéket vörösen izzó fotoreceptorral bámuló gépek tömege vette körül. Némelyik egység egészen apró volt, de akadt köztük néhány tehermozgató óriás is, és felfedezte közöttük azokat a gólemeket, amelyeket annak idején Kazdan Paratus műhelyéből söpört ki. A processzorok zümmögését elnyomta a szervók nyüszítése, a fémtestek koppanása, a lábak dobbanása, a fémes csörgés.

Ezek a droidok voltak a Mag szemei és fülei, és szükség esetén ezek lehettek az öklei.

A növendék megkerült egy rozsdás, henger alakú, ház nagyságú adatfeldolgozó egységet, amelyet tucatnyi kígyózó kábel kötött hozzá a mennyezethez. A henger túlsó oldalára érve egy ismerős alakot fedezett fel.

Proxy egy bonyolult csatlakozó mellett állt. A hátán lévő panel nyitva volt; ezen a nyíláson keresztül csatlakoztatták hozzá azt a kábelt, amely fizikailag is összekötötte a Maggal.

– Proxy?

A droid megfordult. Fotoreceptorai éppen olyan vörösen izzottak, mint a többi droidé. Testének felszínén random hologramok cikáztak: Jedi-lovagok álcája, Sith nagyuraké, Kotáé, Junóé, a növendéké. Zavaró látványt nyújtott.

A hangja még borzalmasabb volt.

– Átalakítottam a droidod személyiségmodulját. A lény, amelyet Proxy néven szólítottál, nem létezik többé.

A növendék megpróbálta kontroll alatt tartani az érzelmeit.

– Miért tetted?

– A droidod behatolt a rendszerembe. Megvédtem magam.

– Az önvédelem érthető és megbocsátható. Ez viszont rablás. A növendék, a Proxy adatbankját a bolygó hatalmas komputerhálózatához csatlakoztató kábelre mutatott.

– Nem kérek bocsánatot. Engem nem érdekel más, csak a rend. A szervezettség. A kiszámíthatóság.

– Ezt itt már megteremtetted magadnak.

– De csak itt… És még itt is a külső hatások áldozatává válhatok. Ezt éppen te bizonyítottad be. Ugyanazok a céljaim, mint a Császárnak, de attól tartok, hogy az ő szánalmas, organikus agya képtelen elvégezni a feladatot, képtelen kormányozni a galaxist. Ezt tisztán látom a droidod emlékeiben.

– Pontosan így van. – A növendék rögtönözni próbált, hogy időt nyerjen, és eljusson a kábelhez, amely Proxyt a hálózathoz kötötte. – Ha olvastál Proxy emlékeiben, akkor azt is tudod, mik az én céljaim. Talán együtt tudnánk működni. Talán segíthetnék neked…

– Már segítettél nekem. – A Mag óvatosan hátrébb léptette Proxyt. – Elhoztál nekem egy működőképes csillaghajót. Ennek a segítségével szét tudom terjeszteni magam a galaxisban.

– A hajómat nem adhatom oda.

– Pedig az enyém lesz. Miután meghaltál.

A növendék a kábel felé vetődött, de a Mag ismét hátrébb húzta tőle Proxyt.

– Viszontlátásra, „gazdám”.

Proxy átalakult, Obi-Wan Kenobivá változott, és aktiválta a fénykardot, amely addig az oldalán függött. A nyitó mozdulata sokkal gyorsabb volt, mint korábban az edzőpárbajok során bármelyik lépése. Ez természetes – villant át a növendék agyán, miközben nagy nehezen hárította a támadást. A Mag hozzáfért a megfelelő adatbázisokhoz, valószínűleg jobban ismerte a Jedi fénykardtechnikákat, mint bárki más a galaxisban.

Ám a tudás nem ugyanaz, mint a tapasztalat, ahogy a legtökéletesebb technikai eszköz sem ugyanaz, mint az Erő. A növendék biztos volt benne, hogy szabályos küzdelemben is képes legyőzni a Proxy testébe bújt Magot.

Ahogy az egyik közeli processzor felé ugrott, hogy kitérjen egy majdnem tökéletes csapás elől, észrevette, hogy a Mag többi droidja elindul felé. Ezek szerint a szabályos küzdelem éppen olyan ritka, mint a Jedi-lovagok a galaxisban… Mindegy, valamilyen módon ki fogja egyenlíteni az erőviszonyokat.

Az egyik kábel felé nyújtotta a kezét, beléeresztett egy Sith-villámot. Fények lobbantak, néhány csatlakozóblokkból szikraeső fröccsent elő. A Mag processzorai sikítva tiltakoztak a túltöltés ellen, de visítani kezdtek a droidok, köztük Proxy is.

A növendék látta, hogy Proxy – a többi droidtól eltérő módon – fizikailag is kapcsolódik a rendszerhez, amelyet ő megpróbált megsemmisíteni, így a processzorok elleni, energiával, villámokkal elkövetett támadások komoly károsodást okozhattak a rendszereiben. A hologram már le is olvadt a testéről, és ahogy felemelte a karját, minden ízületéből elektromos ívek és szikrák pattantak elő.

A növendék megszakította a Sith-villámot, mielőtt még teljesen kiégette volna barátja agyát. Tudta, a droidban maradt valami, ami még mindig Proxy – valami, amit nem akart elpusztítani.

Elugrott a processzor közeléből, és a kábel felé csapott fénykardjával, ám a Mag ezúttal résen volt: még időben a penge elé mozdította Proxy testét. A két fénypenge összecsapott. A növendék hátraugrott, és megpróbálta kitalálni, mi legyen a következő lépése.

Proxy holografikus bőre ismét átalakult; a droid Qui-Gon Jinn alakját vette magára. A régóta halott Jedi-mester stílusában küzdött, gyors és hatékony mozdulatokat tett, tökéletes blokkolásokat hajtott végre, de közben mindvégig azonos maradt a Maggal. A Maggal, amely a testét és a pengéjét ügyesen a növendék és a kábel között tartotta.

A növendék folyamatosan támadott, de bármilyen trükkel próbálkozott, a Mag mintha mindent előre látott volna, mintha minden egyes gondolatát kitalálta volna.

A vörös szemű droidok éppen olyan gyorsan magukhoz tértek, mint Proxy; beszálltak a küzdelembe. A növendék telekinetikus hullámokkal takarította el őket, ám hiába, mert újra felkeltek, újra támadtak. Amelyik esetleg nem bírt mozdulni, annak a helyére kívülről újabb droid érkezett. A növendék fáradt volt, kimerítette a csillagrombolóval végrehajtott mutatvány; takarékoskodni próbált az erejével, ezért mindig csak a legutolsó pillanatban söpörte félre támadóit, akkor, amikor már nem várhatott tovább.

Végső soron nem a droidok voltak az ellenségei. Meg kellett találnia a módját, hogyan mérjen közvetlen csapást a Magra, lehetőleg anélkül, hogy kárt tenne Proxyban. A Sith-villámok szóba se jöhettek, de ezenkívül még létezett néhány más megoldás.

Hátraugrott Proxy elől, eltávolodott tőle, és bevetődött az idegesen toporgó droid rabszolgák közé. Széles ívben megforgatta fénykardját, elmetszett néhány kábelt, és keresztülhasított pár processzort. Elektromos szikrák töltötték meg a levegőt.

Droidok rontottak a növendékre, aki hátrataszította őket, és mélyen belevágta pengéjét egy újabb processzorblokkba.

– Ez fájt? – kérdezte a Magtól.

– Nem érzem a fájdalmat – felelte a Mag Proxy vocoderén keresztül. – A gondolataim az egész bolygót behálózzák. Ebben a helyiségben semmit sem tehetsz, amivel árthatsz nekem.

Proxy átugrott a droidok fölött. Ezúttal Anakin Skywalker álcáját viselte. A növendék a levegőbe ugorva csapott össze vele, és megpróbálta visszaszorítani. A kábel a droid mögött táncolt, egyetlen pillanatra sem lendült vagy hurkolódott előre – a Mag Proxy belső repulzorait használta fel arra, hogy távol tartsa a növendéktől.

A növendék fizikai testétől.

A növendék tudta, a Mag kétségtelenül számolt azzal, hogy ő telekinézissel próbálja majd megszakítani a kapcsolatot, ezért ezzel a megoldással nem is kísérletezett. Léteztek azonban kevésbé direkt támadási módok is. A kábel a droid rabszolgák feje fölött kígyózott. Nem tartott sokáig találni egy olyan droidot, amely elég nagy volt, megfelelő helyen helyezkedett el, és nem volt nehéz az Erő segítségével mozdulatlanná dermeszteni, és addig szorítani, míg felrobban a tápegysége.

A robbanás végigvisszhangzott a termen. Proxy hirtelen félbehagyott egy támadást, és visszahúzódott. A növendék is hátralépett, megvárta, hogy a robbanásnak milyen hatása lesz. Barátja külső burkolatán hologramok cikáztak, egy-egy pillanatra híres harcosok jelentek meg, idegen lények és emberek, a világos vagy a sötét oldal bajnokai. A növendék ismét látta önmagát, és őszintén örült, amikor eltűnt előle a képmása, és valaki más jelent meg helyette. Egy életre elege lett abból, hogy önmagával harcoljon…

A füst lassanként szétoszlott. Proxy felegyenesedett. Egy gyűlölködő szemű zabrak alakját öltötte magára. Fekete-vörös bőre volt, a homlokán szarvak dudorodtak. Éjfekete köntöst viselt; a mosolya már nem is lehetett volna vérszomjasabb.

A növendék egy pillanatra hátrahőkölt. Ezt az edzőmodult még sosem látta. Elképzelhető volt, hogy a zabrak csak most került elő Proxy adatbankjának mélyéről, de az is lehet, hogy a droid már hosszabb ideje fejlesztgette a karaktert, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy bemutathassa.

A zabrak Sith vigyorogva előrevetődött a szétnyíló droidtengerben. Senki sem került egy méternél közelebb a kábelhez, így ezt az opciót is el kellett vetni.

– Gyenge vagy – károgta a Mag. – Sosem fogod feláldozni ezt a droidot, pedig tudod, ha hagyod, hogy az enyém legyen az, ami a memóriájában van, el fogsz bukni… Véged lesz!

A növendék nem pazarolta az energiát a beszédre. Blokkolta a Mag támadásait, majd úgy mozgott, hogy hátrálásra kényszerítse a droidot. A frusztráció még erősebbé tette, de egyelőre nem talált módot arra, hogy kiadja magából ezeket az energiákat. Talán szakítsa le a mennyezetet? Mind elpusztulnak, de a Mag valószínűleg sértetlen marad. Ha valóban behálózza a bolygót, talán valóban nem lehet megölni…

– Az erőszak a zűrzavart táplálja! – zengte a Mag harc közben.

– Az erőszak a kontrollt veszélyezteti. Ebből következik, hogy meg kell semmisíteni az erőszakot.

– Ez úgy hangzik, mintha mindent átgondoltál volna. – A növendék csak nehezen tudta hárítani a csapáskombinációt, amelyhez hasonlót még a mesterétől sem látott.

– Nincs olyan jelenség, nincs olyan esemény, amellyel ne számoltam volna – mondta a Mag a zabrak Sith szájával.

– Valóban?

A növendék egy sor gyors csapással, és néhány akrobatikus manőverrel visszaszorította az androidot. Proxy közel sem volt ennyire hajlékony, és egyetlen olyan, Erővel támogatott reflexszel sem rendelkezett, mint ő. A droid fénykardpárbajban sosem győzhette le őt, még úgy sem, hogy a Mag támogatta. A növendék eltökélten, egyhegyű összpontosítással küzdött, azt a harcmodort alkalmazta, amelyet kifejezetten arra fejlesztettek ki, hogy kiürítse az elméből a gondolatokat és az érzéseket. A lény, amellyel vívott, nem volt Sith, de nem volt azonos Proxyval sem. A Mag volt az ellenfele.

Úgy érezte, elérkezett az idő, hogy abbahagyja a játszadozást.

Mozdulatlanná dermedtek. A fénykardok pengéje egymásnak feszült. Ember küzdött droid ellen; a barna szem a vörös fotoreceptorra meredt.

– Hódolj be, vagy halj meg! – mondta a Mag.

– Van egy harmadik opció is. – A növendék egy hirtelen mozdulattal lefelé rántotta fénykardját, mélyen belevágott Proxy mellkasába, és keresztüllökte a pengét a testen. – Le tudlak győzni – mondta, és belevágott a kábelbe.

A vörös szemek felvillantak. A Mag csak egyetlen pillanatra maradt Proxyban, csak annyi időre, hogy kifejezésre juttassa meglepetését és riadalmát. A hologram felszikrázott és szétfoszlott; láthatóvá vált a droid testén tátongó iszonyatos, füstölgő seb. A növendék visszahúzta a pengét. Elégedett volt – a vágással elérte célját.

A Mag körbeperdítette a testet, kétségbeesetten a nyitott hátpanel, a levágott kábel csonkja felé kapott. Azután… A fém végtagokból elszállt az erő; Proxy a padlóra zuhant.

Már vége volt, de a Mag még mindig nem adta fel a küzdelmet, még mindig tartogatott valami meglepetést. Több száz droid rabszolga gyűlt a növendék köré, hogy súlyukkal, a puszta tömegükkel összezúzzák, mielőtt még elérhetné a legközelebbi processzort. A növendék egyetlen lökéshullámmal hátrataszította őket, majd felhasította a processzor burkolatát. A forró fémperemekre ügyet sem vetve belökte a szerkezetbe a bal kezét.

Villám cikázott végig a testén és a Mag hálózatát alkotó valamennyi processzoron. A növendék minden dühét, minden keserűségét, minden erejét beleadta ebbe a támadásba. Proxyért tette és Junóért, Kotáért, meg önmagáért… Salakká égette a bolygó méretű elmét.

A droid rabszolgák kísérteties táncot járva vonaglottak. A hangjuk iszonyú volt – egy haldokló tudat halálsikolyát közvetítették, egy olyan elméét, amely mindent számításba vett, csak éppen a saját pusztulását nem. Halhatatlannak hitte magát. Azt tervezte, hogy uralni fogja a galaxist, most viszont nem volt más, mint egy kábelköteg, egy alkatrészhalom, amely megtapasztalta azt a gondolatrohamot, amely elpusztíthatta.

– Rend! – üvöltötte. – A rendet vissza kell állítani!

A droidok rángatózása még eltartott néhány percig. A növendék nem szakította meg a dühe által táplált villámot, minden indulatát, minden gyűlöletét perzselő energiává változtatta – gondoskodott arról, hogy a processzorokból, a Mag lényegéből kiégessen minden olyan információt, amely Proxy agyából származott. Semmi sem marad itt belőle. A Császár nem fogja megtudni, milyen erők szövetkeztek a megbuktatására. Nem maradnak tanúk, nem maradnak működőképes droidok.

Amikor az utolsó fémtest is mozdulatlanná dermedt, amikor az utolsó processzor is szétégett, amikor minden fény kialudt, a növendék visszahúzta a kezét, térden állva hátradőlt, nekivetette hátát a processzor plasztik burkolatának. Hátrahajtotta fejét, lehunyta a szemét.

Ez vajon elég? Vagy van még valami, amit ma kell elvégezni? Kérnek még tőle valamit? Fáradt volt. Úgy érezte, egy hét alvással pihenné ki magát.

És ami még rosszabb: vajon igaza volt a Magnak? Gyenge vagy – mondta. Nem fogod feláldozni ezt a droidot, bár tudod, a bukásodat okozhatja az, hogy megengedted nekem, hogy megszerezzem az emlékeit. Ez igaz volt. Érzelmileg kötődött Proxy-hoz, és nagyon úgy nézett ki, hogy Junóval, de még Kotával kapcsolatban is kezdtek kialakulni ilyen szálak. Hogyan lehetséges az, hogy egy Sith-növendék áldozatául esik egy ilyen élelmességnek? Hogyan lehetséges az, hogy ő, éppen ő válik áldozatául valami ilyesminek?

Proxy halott volt.

Juno és ő… Nem is reménykedhettek abban, hogy együtt élhetnek.

Hogyan folytathatná tovább?

Valami megmoccant a helyiségben. Felnyitotta elnehezült szemhéjait, és felemelte a fénykardját.

Az egyik üres droidtest megbotlott és elvágódott. Egy ismerős kéz nyúlt előre, az ujjak belevájódtak a földbe.

– Uram?

A növendék a következő pillanatban már talpon állt. Félrelökdöste a droidtesteket, és kiszabadította sebesült barátját. A vezetéket elválasztó robbanás komoly sérüléseket okozott Proxynak, de a fotoreceptorai már visszanyerték megszokott színüket. Vakmerő vállalkozás volt így keresztülvágni a droidot, hogy elérje a kábelt, de bízott benne, hogy működni fog a dolog. Valójában nem féltette Proxyt; élete során már számtalanszor végzett vele, és ugyanannyiszor végignézte, hogy a droid megjavítja magát. Ez a „droidgyilkosság” sem volt más, mint az összes többi.

– Proxy, jól vagy? Fel tudsz állni?

A droid megpróbált feltápászkodni, de a felsőtestét nem bírta megemelni.

– Attól tartok, gazdám, hogy nem. Talán jobb lenne, ha itt hagynál. Itt, ahová tartozom.

– Miről beszélsz? Ahogy visszajutunk a hajóra, megjavítunk.

– A Mag… – Proxy a homlokára szorította kezét. – Gazdám, a Mag kiégetett bizonyos részeket a processzoromból. Törlődött a primér programom. Most már haszontalan vagyok…

A növendék elmosolyodott. Mégis maradt egy parányi remény.

– Te sosem voltál haszontalan, Proxy. És nem maradsz itt. Gyere!

Ahogy elindult a ronccsá változtatott droid rabszolgák és processzorok között, ahogy kilépett a komor hulladékvilágba, alig érezte a vállára vett Proxy súlyát.

Harmadik rész

Lázadó

Harminckettedik fejezet

A Rhommamool sivatagjai forrón, narancssárgán izzottak a rendszer primér napjának fényében. Valahányszor ránézett a tájra, Juno izzadni kezdett. Csupán egyszer járt odalent, hogy segítsen Starkillernek beszerezni Proxy számára két új vállszervót, de azóta éppen csak annyi időre hagyta el a hajót, amennyire nagyon muszáj volt. Az elszegényedett bányászbolygó bűzlött az éhínségtől és az erőszaktól. Szerencsére a szomszéd bolygó, az Osarian elég távol volt ahhoz, hogy állandó konfliktus alakulhasson ki a rendszer két civilizációja között. Ha a helyzet még ennél is rosszabb lett volna, Juno biztosan nem hagyja, hogy éppen itt húzzák meg magukat, éppen itt rejtőzködjenek, amíg meg nem érkezik összeesküvőtársaik üzenete.

Öt nappal korábban Bail Organa tudatta velük, hogy coruscanti rezidenciájában, a Cantham House-ban sor került egy tárgyalássorozatra, amelyen rajta kívül Mon Mothma és Garm Bel Iblis vett részt. A jelek szerint minden jól alakult, így lassan, de biztosan elindult a lázadás hajója. Ez mindenképpen jó hír volt, ám az, hogy az ellenállási mozgalom két notórius vezetője, valamint néhány körözött szökevény is részt vett a szövetkezésben, jelentősen megemelte a tétet. Minden érintett tisztában volt vele, ha a Császárnak a fülébe jut, hogy létezik egy Szövetség, amely a köztársaság visszaállítását tűzte ki céljául, számítaniuk kell az üldöztetésre és a legiszonyúbb bosszúra.

Ügyelniük kellett a részletekre – ezért is választották a Rhommamoolt, amelyen a Birodalom csak minimális erővel képviseltette magát. Ráadásul a bolygó éppen csak iramodásnyira volt a corelliai központtól. A HoloNet adásai közül itt sokkal frissebbeket lehetett fogni, mint a Külső Peremvidéken. Juno folyamatosan figyelemmel kísérte a híradásokat, az ő tevékenységükkel kapcsolatos jelentéseket kereste, és a birodalmi propagandát tanulmányozta, felfedezhetők-e benne a gyanúra és az aggodalomra utaló jelek. Szerencsére semmi olyasmiről nem esett szó, aminek bármi köze lehetett a felkelésekhez, a Kashyyykon és a Raxus Prime-on elkövetett szabotázsakciókhoz, de az elrabolt vukikról, a rabszolgamunkát igénylő titkos projektekről és a galaxisban fokozódó elégedetlenségről sem beszéltek.

Juno azzal nyugtatgatta magát, hogy ez egyáltalán nem rossz jel. Persze, a megfelelő személyek mindenről értesülnek. A Császár minden bizonnyal tudott arról, hogy fegyveres lázadás készülődik a rezsimje ellen, de a zsarnok megbuktatásáról álmodók is biztosan értesültek arról, hogy nincsenek egyedül.

A növendéknek és Junónak egyelőre annyi dolga volt, hogy megvárják Bail Organa üzenetét, amelyben remélhetőleg azt tudatják majd velük, hogy az érintettek végre személyesen is találkozhatnak. A megbeszélés helyszínéről még semmit sem lehetett tudni, ezt szándékosan titokban tartották – még előttük is. Szükség volt az óvatosságra; a Rogue Shadow például az előző hét során három rendszerugrást hajtott végre pusztán azért, hogy egy lépéssel megelőzze az esetlegesen nyomába szegődőket.

A kényszerű pihenő sokkal keményebb volt, mint amilyennek Juno eleinte képzelte. Behúzott nyakkal, csendben kellett várakozniuk, ráadásul szinte minden idejüket együtt kellett tölteniük. Már alig szóltak egymáshoz, és eljutottak arra a pontra, hogy néhány percnél tovább nem bírtak ugyanabban a helyiségben tartózkodni. Juno többnyire a pilótafülkében ült, legfeljebb a szervizfolyosókra ment át, a növendék pedig szinte ki se mozdult a meditációs helyiségből: ott aludt, ott evett, és ott dolgozott Proxy megjavításán. Kota úgy ingázott közöttük, mint a harang nyelve. A Raxus Prime után még a szokásosnál is komorabbá és ingerlékenyebbé vált, de nem volt hajlandó elárulni, ennek mi az oka. Az általános feszültség időnként úgy összesűrűsödött, hogy Juno úgy érezte, ki tudná harapni a levegőből.

Minden egy helyben topogott. A lázadás; Starkiller tervei, az ő élete…

– Mi lenne, ha csak úgy átugranánk a Corelliára, és ott várnánk meg az üzenetet? – kérdezte a nő Kotától a hetedik napon. – Úgy értem, úgyis ott kerül majd sor a tanácskozásra… Ha Bel Iblisnek is köze van a dologhoz, a hülye is rájöhet, biztosan ott fogják megrendezni.

– Eggyel több ok arra, hogy ne legyünk ott – felelte a hajdani Jedi. – Mindannyian ráfizetünk, ha észrevesznek minket a környéken.

– Nem fognak észrevenni minket – mondta Juno, bár közben tudta, Kotának van igaza. – Van álcánk és…

Hirtelen elhallgatott; a háta mögül fémesen koppanó lépteket hallott. Megfordult és automatikusan maga elé tartotta a kezét. Azután, hogy a legutóbbi alkalommal konfrontálódott a droiddal a pilótafülkében, nem akart több meglepetést. A pánik hatására láthatóan lüktetni kezdett egy ér a nyakán.

– Elnézést, hogy megijesztettem, Eclipse kapitány – mondta Proxy alázatos meghajlással. – Kérem, engedje meg, hogy bocsánatát kérjem a Raxus Prime-on tanúsított viselkedésem miatt. Az ön neve nem szerepel a célpontjaim listáján, és sohasem tettem volna olyat, amire sajnálatos módon sor került, ha a Mag nem változtatta volna meg a primér programomat. Örömmel tölt el, hogy csupán arra voltam képes, hogy elkábítsam önt. Akkor és ott pusztán azt kívántam elérni, hogy ön ne kövessen, és ne indítsa be a riasztást. – Ismét meghajolt. – Belátom, önnek joga van ahhoz, hogy megváljon tőlem, esetleg szétszereltessen. Bármi is várjon rám, ellenkezés nélkül elfogadom a döntését. Gazdámmal már több alkalommal vitáztunk ezt a kérdést illetően, de elhatároztam, alávetem magam az ön akaratának.

A droid válla fölött átnézve Juno megpillantotta Starkiller dühös, ugyanakkor aggódó arcát. A fiú a jelek szerint komolyan tartott attól, hogy Juno kapva kap Proxy ajánlatán.

– Nem, Proxy – mondta Juno, és közben kényszerítette magát arra, hogy leeressze a kezét, és változtasson védekező pózán. – Erre nem lesz szükség. Felejtsük el ami történt! Jó látni, hogy újra a régi önmagad vagy, újra közénk tartozol. Így ránézésre jobb lehetsz, mint új korodban.

– Attól tartok, Eclipse kapitány, ez nincs így. Mindenesetre köszönöm kedves szavait.

Proxy várakozón nézett Junóra, aki kétségbeesett igyekezettel kutatott a gondolatai között, hogy találjon valamit, amivel másra terelheti a szót.

– Ööö… A hajófarban lévő pajzsgenerátor… Nem ártana megnézni. Mintha úgy hallottam volna, hogy transzponál… Nem vagyok biztos benne, de inkább feleslegesen ellenőrizzük, mint hogy szükség esetén cserben hagyjon minket.

– Természetesen megvizsgálom, Eclipse kapitány.

Proxy vidáman elsietett, Juno pedig azon tűnődött, vajon mire gondolhatott a droid, amikor arra célzott, hogy az állapota korántsem tökéletes. Kétségtelen, hogy a Rogue Shadow-n nagyobb volt a nyugalom, mióta a droid nem párbajozott állandóan a gazdájával, bár várható volt, hogy a gyakorlatozás hamarosan folytatódni fog. Lehet, hogy csak később fognak megmutatkozni Proxy diszfunkcionalitásának tünetei.

Starkiller a nőre nézett.

– Köszönöm – mondta.

Juno megfordult és visszaült a helyére.

– Biztos vagy benne, hogy tiszta a processzora? Lehet, hogy a Mag beléültetett valamilyen vírust.

– Az elméje az övé – mondta Starkiller. – Valamennyiünk közül ő az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról.

– Csak a magad nevében beszélj, fiam! – szólalt meg Kota.

Starkiller végigmérte a vén tábornokot.

– Szóljon a barátjának, Organa szenátornak, hogy nem fogunk örökké itt üldögélni, tétlenül, ölbe tett kézzel! A lázadás nem szónoklatokat jelent, hanem cselekvést. Tetteket!

Visszasétált a meditációs helyiségbe. Juno nem tehetett mást, folytatta a várakozást. Úgy látszott, egyelőre nem is tehet mást.

Két nappal korábban elhagyta a helyét, hogy felfrissítse magát. Amikor visszatért (testben és lélekben is emberibbnek érezte magát, mint korábban), véletlenül meghallotta, hogy Kota és Starkiller miről beszélget a pilótafülkében.

– …nem tudom beazonosítani a stílust – mondta a vén tábornok. – Abban, hogy megértselek, sokat segítene, ha elmondanád, ki volt az első mestered.

– Ki mondta, hogy szükség van arra, hogy megértsen? – kérdezte Starkiller.

– Garm Bel Iblis ezt fogja kérni. Ő semmit sem tud rólad, és katonai szempontból valóban veszélyforrásnak kell minősítenie téged.

Juno visszafojtotta a lélegzetét.

– Az egyetlen veszélyforrás, ami miatt aggódni kellene, nem más, mint a Császár – felelte Starkiller. A hanglejtése arra utalt, szeretne véget vetni a párbeszédnek. – Én képes vagyok legyőzni őt. Elég, ha ennyit tudnak.

Kota hosszan hallgatott.

– Légy óvatos, fiam! Amikor így beszélsz, hallom, hogy a sötét oldal hosszú árnyéka kinyúlik feléd…

A két férfi mély, töprengő csendbe merült. Juno úgy gondolta, most már nyugodtan visszatérhet a pilótafülkébe, de mielőtt ezt megtehette volna, Starkiller ismét megszólalt.

– Volt egy lány a Felucián. Egy növendék, aki áttért a sötét oldalra. Eleresztettem.

– Bail már beszámolt erről. Mi van vele?

– Azzal, hogy áttért… reménytelen esetté vált? Már nem fordulhat vissza?

Kota halkan csettintett a nyelvével.

– Tehát a mestereddel is valami ilyesmi történt?

Starkiller nem válaszolt.

– Ah! – sóhajtott fel Kota. – Most hagyj magamra, fiam! Fárasztasz a hallgatásoddal!

Juno visszahúzódott, hogy a pilótafülkéből kilépő Starkiller ne vehesse észre.

Amikor a fiatalember mögött becsukódott a meditációs helyiség ajtaja, Juno ismét elindult a pilótafülke felé. Kota csukott szemmel, a gondolataiba merülve terpeszkedett az ülésen.

A nő dühös lett rájuk, mindkettejükre. Mi a fene bajuk van a férfiaknak? Hogy képesek rá, hogy némán agonizáljanak, vagy vég nélkül kerülgessék az igazságot? Tisztában volt vele, nagyon érdekes dolgokat tudna mondani Kotának erről a fiúról – olyan érdekeseket, hogy a vénembernek kiugrana a fejéből a szeme a meglepetéstől. Persze, Kota se volt sokkal jobb Starkillernél az állandó panaszkodásával meg a kétségbeesésével. Meg különben is, kit érdekel, hogy mi Starkiller valódi neve, és hogy ki volt a mestere? Csak az számít, hogy mit tesz. A többi lényegtelen. Meg persze az – tette hozzá –, hogy korábban mit tett…

* * *

A nyolcadik napon Starkiller behívta Proxyt és Junót a meditációs helyiségbe.

Juno habozott, először arra gondolt, hogy nem hallott jól, aztán a merengő Kotát magára hagyva keresztülsétált a zümmögő hajón. A droid a meditációs helyiség ajtaja előtt várt rá. Együtt léptek be a félhomályos szobába.

Starkiller a helyiség közepén állt. Az arca nagyon komoly volt. Az ajtó sziszegve csukódott be az érkezők mögött.

– Állj oda, és egy szót se szólj! – mondta Starkiller a nőnek, és az egyik sarokra mutatott. Juno látta, ha odaáll, el fogják takarni az árnyékok. – Proxy, te ide… – A droid Starkiller és Juno közé állt, fémteste eltakarta a nő elől a fiatalembert.

Kialudtak a fények, szinte teljes lett a sötétség. Starkiller mély lélegzetet vett, és lehajtotta a fejét.

Proxy fémbőre mintha életre kelt volna, lassanként átalakult.

– Uram! – mondta Starkiller.

Juno szíve kis híján megállt.

A Proxy helyén tornyosuló sötét alak megszólalt:

– A Császár… elégedetlen azzal, amit a Raxus Prime-on műveltél. – Vader koppanó, zord szavai hallatán Juno gerince mentén végigfutott a hideg. – Eddig ki csatlakozott az ügyünkhöz?

Starkiller felemelte a fejét, és egyenesen a mesterére nézett.

– A Császár ellenségei óvatosak. Úgy tűnik, lassanként sikerül elnyernem a bizalmukat és a tiszteletüket, de néhányuk még mindig gyanakszik. Ha megtudnák, hogy beszéltem veled, eddigi erőfeszítéseim feleslegessé, eddigi eredményeim semmivé válnának. És nincs seregünk ahhoz, hogy szembeszálljunk a Császárral. – Teljes magasságában kihúzta magát. – Többé nem jelenhetsz meg előttem. Én fogok kapcsolatba lépni veled.

Darth Vader ökölbe szorította kesztyűs kezét.

– Mikor?

– Azután, hogy létrejött a szövetség, és készen áll arra, hogy lesújtson a Birodalom szívére.

A Sötét Nagyúr hosszan hallgatott. Fekete maszkja miatt nem lehetett leolvasni az arcáról, mi jár a fejében. Junónak fogalma sem volt, miben reménykedjen, és amikor a feszült pillanat véget ért, nem érzett mást, csak megkönnyebbülést.

Darth Vader lassan bólintott.

– Ne halogasd sokáig a kapcsolatfelvételt! – Jobb kezének mutatóujja Starkiller mellkasa felé szegeződött. – A Császár időközben egyre hatalmasabbá válik.

Vader egy villanással eltűnt, Proxy visszaváltozott önmagává. A korábbi alkalmaktól eltérő módon a droidnak ezúttal nem jelentett különösebb problémát a Sötét Nagyúr megszemélyesítése. Starkiller elgondolkodva nézett rá, azután intett neki, hogy távozhat.

Juno egyedül maradt a fiatalemberrel. Ez először fordult elő a Felucia óta. Elgondolkodott; lehet, hogy ez az a pillanat, az az alkalom, amire várt?

Egymásnak ellentmondó gondolatok harcolnak benned – mondta Darth Vader egy alkalommal a fiatalembernek. Egyre erősebbek az új szövetségeseid iránti érzéseid. Ne felejtsd el, még mindig engem szolgálsz!

A gondolat, hogy Starkiller esetleg nem veszett el teljes mértékben az ügy számára, új reménnyel töltötte el Junót, de ehhez az érzéshez valami szörnyű bizonytalanság is társult. Már korábban eldöntötte, hogy nem fog megbízni Starkillerben, de amikor meglátta őt, ahogy a Raxus Prime-on, a ködös távolban megjelenve, a magatehetetlen droid súlya alatt görnyedezik, amikor az arcára pillantott, meggondolta magát. A lehetőség, hogy elveszítheti legrégibb társát, érzelmileg meztelenre vetkőztette Starkillert. Annak ellenére sajnálta a droidot, hogy az újra és újra az életére tört. Juno akkor, abban a pillanatban felfedezte a férfi arcán azokat az egymásnak ellentmondó gondolatokat, amelyekre Vader korábban utalt. Akkor, abban a pillanatban megértette, Starkillerből még nem veszett ki teljesen az őszinteség, az emberiesség.

Ennek ellenére, ahogy eléje sietett, és megpróbált segíteni neki Proxy cipelésében, Starkiller félretolta őt, és egyedül ment fel a rámpán. Úgy viselkedett, mintha biztos lenne benne, hogy emocionális sebezhetőségét a nő okozta, hogy valamilyen módon Juno manipulációinak köszönheti, hogy ilyen szokatlan érzések gyötrik. Junóban, amikor ezt megértette, azonnal fellángolt a férfi iránt érzett harag. Úgy gondolta, ha valaki, ő aztán tényleg nem tehet arról, hogy Starkiller mellé osztották be. Nem ő kérte Starkillert, hogy mentse ki az Empiricalról. Starkiller, ha akarja, nagyon könnyen megtehette volna, hogy ott hagyja őt. Pilótára se nagyon volt szüksége, egyedül is elboldogult a hajóval.

A kialakult helyzetről senki sem tehetett. Egyszerűen csak megtörtént a dolog. Juno érezte, Starkillernek egyedül kell meghoznia a döntéseket, egyedül kell meghatároznia, hogy hol áll, milyen a kapcsolata vele és a környezetében lévőkkel. Minél hamarabb megteszi, annál jobb…

– A Corelliára megyünk – jelentette ki Starkiller. – Valamennyien ott lesznek. Bail meg a szövetségesei…

Juno hirtelen nem tudta eldönteni, hogy Starkiller örül, vagy inkább megrémült.

– Nos, ha ez a helyzet, lesz egy lázadókból álló szövetséged – mondta. – Mihez kezdesz vele?

Starkiller a szemébe nézett.

– Bízz bennem, Juno! Azt teszem, ami helyes. Mindkettőnk számára.

Juno hinni akart neki. Nem volt más választása, bíznia kellett benne. Csapdába esett a lehetőségek hálójában. Csak az idő dönthette el, hogy valaha sikerül-e kikecmeregnie belőle.

A pilótafülkében tartózkodó Kota kiáltása végigvisszhangzott a hajón.

– Itt az idő! Végre indulhatunk!

– Hová? – kérdezte a nő, miközben lezökkent a kopott ülésbe, és a konzol fölé emelte a kezét.

– Természetesen a Corelliára.

– Sejtettem.

Starkiller viszont tudta, mielőtt még megérkezett volna a hívás… Juno félretolta a zavaró gondolatot.

– Egészen véletlenül van egy beprogramozott útvonaltervem.

– Ellenőrizte a navigációs komputert; mindent rendben talált. A rendszer félóránként automatikusan aktualizálta az útvonalat, így csupán néhány gombot kellett lenyomni ahhoz, hogy a hajó eltávolodjon a bolygótól. Nem haladtak túl gyorsan, de túl lassan sem. Juno izgatott volt ugyan, de megpróbált uralkodni magán. Már régóta várta ezt a pillanatot, és most, hogy sor került rá, megijedt. Eljutottak arra a pontra, ahonnan már nem lehetett visszafordulni…

Kinézett az ablakon; Starkiller tükörképét fedezte fel benne. A fiatalember a mellén keresztbefont karokkal, egyenes háttal állt a pilótafülkében, és olyan mereven nézett kifelé, mintha máris látná az úticéljukat. Juno semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Kis idő múlva rájött: zavarja, sőt bosszantja Starkiller jelenléte.

Mi van akkor, ha Vader kifejezetten azért választotta ki őt, hogy tesztelje Starkiller elkötelezettségét? És mi van, ha Starkiller most megbukik a vizsgán?

Elkattintott egy kapcsolót; elnyelte őket a hipertér. A Rogue Shadow egy pillanatra megremegett, de azután olyan lágyan és simán szállt, mint akkor, amikor Juno első alkalommal ült a pilótafülkéjében.

Harmincharmadik fejezet

Hipertér. Csillagok. Atmoszféra.

Juno az útjai során már számtalanszor látta ezt a váltást, de szemmel láthatóan még mindig élvezte. A növendék eltűnődött, vajon a nőnek hiányzik-e az a diadalmas időszak, amikor TIE-vadászpilótaként szolgált, amikor abból állt a munkája, hogy harcoljon, lebombázza a kijelölt célpontokat, és utasokat szállítson a galaxis egyik pontjáról a másikra. Abból, ami a Raxus Prime-on történt, azt a következtetést vonta le, hogy Juno már jó néhány összecsapásban részt vett, és komoly tapasztalatokat szerzett. Ahogy jobban belegondolt, megállapította, mégsem lehetett olyan tökéletes a szolgálat. A zsold iszonyúan alacsony volt, és valószínűleg a társai sem lehettek tökéletesek.

Amikor kilépett a meditációs helyiségből, a növendék sehol sem látta Kotát. Ez csalódást okozott neki. Titokban azt remélte, most, hogy a lázadás határozott lépést tett előre, a tábornok végre kiemelkedik a rezignáltságból, maga mögött hagyja a tompultságot. Persze, azon sem lehetett igazán meglepődni, hogy nem változott meg. Hónapok óta depresszióval küzdött, folyamatosan ivott; valami különleges eseményre lett volna szükség ahhoz, hogy a vénember összeszedje magát.

Ahogy elfoglalta a Juno mögötti ülést, a növendék érdeklődve vizsgálgatta azt a különös, újfajta nyugalmat, ami szétáradt benne. Higgadt volt, ennek ellenére még mindig ott dolgozott benne a két, egymásnak ellentmondó érzés. Az egyik a lázadók, a másik a mestere felé húzta. A két végpont között ráadásul ott volt még Juno és a Császár is. Amikor erre a négy tényezőre gondolt, sokszor úgy érezte magát, mint egy akrobata, akinek a kényes egyensúlyt folyamatosan megőrizve, egy vékony kötélen kell végigmennie.

Eddig viszonylag könnyen ment a dolog, de amikor elhagyta a Raxus Prime-ot, ígéretet tett arra, hogy megtalálja a Császár elpusztításának módját, és közben valahogyan megőrzi Junót az életében. Egy teljes héten keresztül vizsgálgatta a lehetséges megoldásokat, újra és újra, míg már úgy érezte, beleőrül. Aztán hirtelen felbukkant egy új lehetőség. A terveknek megfelelően létrehozza a lázadók szövetségét, de ahelyett hogy átadná mesterének az abban résztvevőket, a saját céljai megvalósítására fogja használni őket. Aztán, amikor a Császár már a múlté…

Mi lesz? – tette fel magának a kérdést. Átadja a galaxis irányítását néhány tapasztalatlan lázadónak? Vagy ő fog uralkodni, békében, Junóval az oldalán? Vagy esetleg mondjon le a megtiszteltetésről, a trónról, és tűnjön el mindörökre?

A terv tele volt bizonytalan részletekkel, de legalább az övé volt. A sajátja. Egyedül talált rá egy útirányra, ezúttal nem a mestere határozta meg neki, merre menjen. Ezt a tervet úgy valósíthatja meg, hogy közben biztos lehet benne: a saját sorsát próbálja beteljesíteni.

És Juno bízott benne…

Talán ideje lenne, ha ő is megbízna Junóban. Talán kivitelezhető az elképesztő terv, és a lázadók tényleg segíthetnek neki a mester elpusztításában. Megtehetnék, hiszen ezzel mindenki számára biztosítanák a szabadságot…

Erre még gondolni is alig mert.

Mindegy, egyelőre az is elég volt, hogy hamarosan sor kerül a találkozóra. Senki sem fog elárulni senkit. Meg fog születni a lázadás, elindul egy folyamat, bármi legyen is az eredménye.

Amikor idáig jutott, végre sikerült lecsillapítania a bensőjében harcoló frakciókat. Miközben a tudatában helyreállt az egyensúly, hónapok óta először igazán nyugodtnak érezte magát.

A Rogue Shadow az egyik sarok felől közelítette meg a bolygó északnyugati hegyláncát. Messziről nézve a planéta lélegzetelállítóan szép volt, a csodálatos, gondozott kontinensek között két óceán hullámzott. Az üzemek többsége a bolygó körüli pályára állított állomásokon működött, így a Corellia bioszféráját meg tudták kímélni az ipar pusztító hatásaitól, amelyek már oly sok világot tönkretettek. Persze, azért itt is voltak olyan területek, amelyekkel nem megfelelően bántak. Az egyik magasföldi pusztaság közepén, egy romváros mellett kialakított leszállópálya is ezek közé tartozott. A növendék nem tudta, hogy hívják a helyet, és azt sem, mi történt a környéken, de ahogy közelebb értek a hajdan felperzselt, most jégtakaróval borított zónához, ahogy megpillantotta az omladozó épületeket, megértette, hogy ez a kopárság mire taníthatja meg az embereket.

Végül minden próbálkozás kudarcba fullad. Végül minden építmény leomlik. Még a legjelentősebb, legjobban kidolgozott tervek is csak ritkán élik túl teremtőiket… Ha ő, Darth Vader, vagy a Császár egy napon belül meghalna, vajon ki emlékezne azokra a különös összeesküvésekre, amelyek egyesítették őket?

Juno biztos kézzel irányította a hajót. Egyszer megkerülte a romokat, óvatosan felderítette a terepet, ellenőrizte, hogy nem vár rájuk semmilyen meglepetés, majd szelíden letette a közelben várakozó három, hópelyhekkel borított sikló mellé. Az egyik hajó vélhetőleg Bail Organa szenátoré volt.

Földetérés után egyenruhás őrök jelentek meg, akik tüntetőleg beálltak a Rogue Shadow és a három korábban érkezett sikló közé.

– Nos – mondta Juno, miközben leállította a hajtóművet megjöttünk. Mindig is sejtettem, hogy nem lehet elhinni a Corelliá-val kapcsolatos történeteket, mert mindegyik túlzás.

– Azt hiszem, valamennyien eljöttek. – A növendék gondolatait túlságosan lekötötték a várható események, így nem igazán tudta értékelni a nő viccesnek szánt megjegyzését. – Proxy? Gyere!

Juno megfordult.

– Kota nem megy veled?

A növendék körbenézett az üres pilótafülkében.

– Úgy tűnik, ez magányos repülés lesz. Kívánj szerencsét!

Juno arcvonásai megkeményedtek.

– Egyedül nem mész sehová! – jelentette ki. – Várj! – Felugrott az ülésből, lesimította az egyenruhája megmaradt darabjait, és gyors, esetlen mozdulatokkal megpróbálta rendbeszedni a haját. Elkattintott egy rejtett kapcsolót, kinyitott egy panelt, és a mögötte lévő rekeszből kiemelt egy tokba dugott sugárpisztolyt.

– Itt leszek mögötted – mondta, miközben a derekára csatolta a fegyvert.

– Ezzel akarsz vigyázni rám, nehogy véletlenül rossz irányba menjek?

A nő a növendék oldalán függő fénykardra mutatott.

– Nem szeretném, ha szükséged lenne rá. Ez minden.

A növendék bólintott.

Elhagyták a hajót, elindultak a hóban.

* * *

A meleg, terepszínű ruhát viselő őrök egyetlen szó nélkül vezették be őket a romok közé. Hosszú, kanyargós, kőfalú folyosókon jutottak fel a csipkézett szélű hegycsúcs tetején álló kilátószerű építményhez. A tanácskozásra kijelölt teremben egyetlen hatalmas asztal állt, amely mellett tucatnyian is elférhettek. Az asztal mellett Bail Organa várakozott, aki ezúttal hivatali köntösét viselte. Mellette egy gondterhelt arcú, egyenes hátú nő állt, aki nem lehetett más, mint a Bormea szektor egykori szenátora, Mon Mothma. Egy lépéssel távolabb egy széles vállú, hosszú, őszülő hajú, bajuszos férfi állt – ő Corellia szenátora, Garm Bel Iblis volt. Organa kimért bólintással üdvözölte az érkezőket, a társai azonban sokkal visszafogottabban viselkedtek.

A növendék habozás nélkül az asztal előtt várakozó trió elé lépett. Bel Iblis közvetlenül előtte állt, háttal a helyiség északi „falának”, amely valójában nem volt egyéb egy kőoszlopokkal alátámasztott tetőnél. Az oszlopsoron túl emelkedő, hóval borított hegycsúcs láttán az embernek olyan érzése lehetett, hogy az épület az ég és a sziklák között egyensúlyozik, és a gravitáció bármelyik pillanatban leránthatja a mélybe.

Az érkezők háta mögött döndülve bezáródott a magas kőajtó. Juno összerezzent, és kissé oldalra húzódva csatlakozott a corelliai, chandrilai és alderaani uniformist viselő nőkhöz és férfiakhoz, a tanácskozás résztvevőinek testőreihez. Bail Organa parancsára Proxy magára öltötte a szenátor lányának, a galaxis egy távolabbi pontján tartózkodó hercegnőnek a holoálcáját, majd jelezte, hogy sikerült létrehoznia a kapcsolatot Leiával. Ezután már Leiaként, bólintva közelebb lépett az asztalhoz, és az „apja” mellé állt.

– Barátaim! – törte meg Bail Organa a csendet. – Köszönöm, hogy eljöttetek! Tudom, nehéz döntést kellett meghoznotok. Azzal, hogy részt veszünk ezen a találkozón, valamennyien kockára tesszük az életünket… De ez már nem először fordul elő velünk.

– Odabólintott a növendéknek, aki kihúzta magát, de hallgatott. A nyilvános megszólalás éppoly idegen volt számára, mint a kavandangók örvénytánca. – Úgy vélem, hogy létezik a remény… A remény, hogy egy jobb jövő vár ránk! – folytatta Organa. – Ez a tanácskozás egy olyan korszaknak a kezdetét jelzi, amelyben már nem fogunk rákényszerülni, hogy titokban találkozzunk, amelyben békében és jómódban élhetünk, amelyben szabadok lehetünk, és nem kell elviselnünk a rabigát, amelyet a Császár vetett rá a galaxisra! Hiszem, hogy együtt valóra tudjuk váltani közös álmainkat.

Mon Mothma bólintott.

– Ezt már alaposan megtárgyaltuk – mondta. – Egyetértünk abban, hogy a diplomácia és a politika ideje lejárt. Elérkezett a cselekvés kora.

– Éppen ideje – mondta Bel Iblis mély, rekedtes hangon.

– Logisztikai szempontból – vette vissza a szót Organa – észszerű egyesítenünk erőinket. Nekem módomban áll anyagilag támogatni egy ilyen lázadást, Garm biztosítani tudja számunkra a flottát, Mon Mothma pedig a katonáinkat. Már évek óta dolgozunk a részleteken, és csak arra a katalizátorra vártunk, amely összehoz minket. Úgy vélem, most megkaptuk a katalizátort, és ostobaságot követnénk el, ha nem használnánk ki.

– Csupán egy olyan személyre van szükségünk, aki vállalja a kezdeményezést – mondta Mon Mothma a növendékhez intézve szavait. – Tudjuk, hogy az Erő a mi oldalunkon áll.

– Tehát – mondta Garm Bel Iblis gyanakvóan összehúzott szemmel – röviden és tömören fogalmazva: megállapodtunk abban, hogy követünk téged. A te vezetéseddel egyesítjük erőinket.

– Kettőnk életét már megmentetted – mondta Leia Organa komoran. – Ha a Császár úgy gondolja, hogy az idők végezetéig játszadozhat velünk, nagyot téved!

– Egy dologban tévedsz, hercegnő – szólalt meg egy hang az ajtóból.

A növendék megfordult. Nem hallotta, mikor nyílt ki az ajtó, ezért meglepetten bámult a belépő Kotára.

– Ez a fiú hármunkat mentett meg. – Kota már nem úgy nézett ki, mint egy viharvert részeges vénember, olyan volt a külseje, mint egy harcedzett tábornoké. A szeméről levette a kötést, a csizmáját kifényesítette. Ősz hajának minden egyes szálát hátrasimította, máskor gyűrött köntöse sima volt és tiszta. Három határozott lépéssel a növendék előtt termett, a vállára tette a kezét. – Ha elfogadtok, én is csatlakozom ehhez a szövetséghez!

A növendék felemelte a kezét, megfogta a göcsörtös ujjakat.

– Azt hittem, még mindig részeg vagy, és a raktérben horkolsz!

Kota elmosolyodott.

– Nos, kijózanodtam.

A tábornok válla fölött a növendék a szélesen mosolygó Junó-ra pillantott. A nő bólintott, és egy intéssel jelezte, Starkiller jobban tenné, ha folytatná a tárgyalást.

– Tehát megállapodtunk! – mondta Bail Organa zengzetes, szónoki hangon. – Ezennel kijelentem, a lázadás hivatalosan is kezdetét veszi! A mai napon megfogadjuk, szembefordulunk a Birodalommal, mégpedig annak érdekében, hogy a galaxis és annak lakói – legyenek azok emberek, hamadryák, vukik vagy weequay-k – egy nap szabadok legyenek. Kijelentjük, hogy minden emberszabású, érző lénynek joga van biztonságban élni, és küzdeni ezért a jogért, ha esetleg…

Hatalmas robbanás fojtotta belé a szót. A padló megremegett, a mennyezetről por pergett alá.

Bail Organa arcáról leolvadt a mosoly. Hátralépett az asztal mellől, és a lánya felé fordult.

– Proxy! – kiáltotta. – Szakítsd meg a kapcsolatot!

A droid szétoszlatta a hologramot, és ismét önmagává vált.

Újabb robbanás rázta meg a sasfészket. A növendék az északi falhoz rohant, és kinézett a kőoszlopok között. A felső atmoszférában egy csillagromboló sötétlett. Az égen TIE-vadászok cikáztak.

– Ne! – suttogta. – Ne!

A háta mögött kivágódott az ajtó, és a hangja belefulladt az üvöltözésbe, a lövések dörejébe.

Harmincnegyedik fejezet

Juno már azelőtt előkapta a pisztolyát, hogy elült az első robbanás robaja, de fogalma sem volt, mit vegyen célba. Starkiller éppen olyan döbbent arcot vágott, mint mindenki más a helyiségben. Amikor a peremhez rohant, hogy kinézzen, az arckifejezése még kétségbeesettebb lett.

Juno felfogta, valami nagyon, nagyon rossz dolog történt.

A háta mögött kirobbant az ajtó. A légnyomás előrelökte őt a porfelhőben, a kőszilánkok között. Felkapta a kezét, hogy védje az arcát. Amint földet ért rögtön oldalra gurult – úgy, ahogy a kiképzésen tanulta –, majd fegyverét az ajtónyílás felé tartva feltérdelt. Füst- és porfelhő gomolygott keresztül az ajtón, a túlsó oldalán fények villantak. Junónak zúgott a füle, de így is hallotta a csatazajt, a haldokló emberek üvöltését. A szenátusi őrök belevetették magukat a küzdelembe, ő azonban a helyén maradt; várta, hogy végre feltűnjön előtte valami, amire tüzet nyithat.

Sikolyok. Ordítások. A vörösessé változó füstből egy árny lépett elő. Közeledett.

Juno gyors egymásutánban leadott három lövést. A vörösen izzó fénypenge mindhármat hárította. Az egyik visszapattanó lövedék Juno lába előtt csapódott a padlóba. A nő ismét a levegőbe emelkedett, a kezéből kicsúszott a pisztoly.

Darth Vader úgy vonult be az ajtón, mintha az övé lenne a világ – a háta mögött érkező rohamosztagos-szakasz tagjai minden bizonnyal elhitték, hogy ez az igazság.

– Élve kellenek! – adta ki a parancsot Darth Vader, a három szenátorra mutatva. – A Császár személyesen akarja kivégezni őket.

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, Kota magához rántotta a Starkiller övébe tűzött fénykardot, és rávetette magát a Sötét Nagyúrra. Vader felemelte a kezét, és telekinézissel megragadta a tábornok torkát. Kota elejtette a fénykardot, és kétségbeesett igyekezettel próbált megszabadulni a nyakát szorongató láthatatlan ujjaktól, de a szorítás egyre erősödött. Amikor abbahagyta a vergődést, Darth Vader lazán odahajította őt a rohamosztagosok elé; nem is foglalkozott tovább Kotával.

Bail Organa, Mon Mothma és Garm Bel Iblis már a rohamosztagosok gyűrűjében állt. Az egykori corelliai szenátor a dühtől vörös arccal Darth Vader lába elé köpött, a társai azonban megőrizték méltóságukat. Mon Mothma büszkén felszegte az állát.

De Vader nem őt kereste.

Starkiller a sasfészek északi falánál, az oszlopok között állt olyan pózban, mint aki tudja, hogy vereséget szenvedett, de készen áll a további harcra. A szeme lángot szórt, ökölbe szorított keze remegett.

Darth Vader kurtán biccentett.

– Jó munkát végeztél, növendékem.

Bail Organa felszisszent. Ha képes lett volna arra, hogy tekintetével öljön, ott helyben végez Starkillerrel. Garm Bel Iblis arca bíborszínűvé vált, Mon Mothma pedig olyan merev és sápadt lett, akár egy jégszobor.

Mielőtt Starkiller magához emelhette volna a padlón heverő fénykardot, a kőasztal a levegőbe emelkedett, és feléje lendült. A jókora tárgy keresztülütött három oszlopot, és Starkiller mellkasának közepébe csapódott. A fiú hanyatt vágódott, és kizuhant a hóra. Vader magasra emelt fénykarddal, a helyiségben tartózkodókra ügyet sem vetve, nehéz léptekkel utána indult.

Juno feltápászkodott, de egy fémkéz elkapta a karját, megakadályozva, hogy kirohanjon a biztos halálba.

– Ne tegye, Eclipse kapitány! – sziszegte Proxy a fülébe.

A droid egy olyan oldaljárat felé tolta a nőt, amelybe még nem özönlöttek be a rohamosztagosok. Miközben a katonák Darth Vader után néztek, Proxy magára öltött egy holoálcát – pontosan úgy nézett ki, mint Juno. Még a nő halántékán sötétlő, elkent piszokfoltokról sem feledkezett meg.

– Gazdámnak később még szüksége lesz rád! – mondta, és visszalépett a terembe, hogy a rohamosztagosoknak ne tűnjön fel a valódi Juno távozása.

Juno nagy nehezen legyőzte a sokkot, és azt tette, amit a droid tanácsolt. Végigbotorkált a zóna folyamatos bombázásától remegő lépcsőkön.

Vader itt volt, és… És Starkiller nem tudta, hogy meg fog jelenni!

Ha időben vissza tudna jutni a hajóra, és ha Starkiller esetleg túlélte az asztallal végrehajtott támadást, akkor… Akkor talán mégsem veszett el minden.

Idegesen felnevetett, aztán felzokogott; eszelős optimizmus áradt szét benne. Lerohant a keskeny lépcsőn, le a birodalmi hordák közé.

Harmincötödik fejezet

A növendék előreborulva kuporgott a hóban, körülötte törmelékdarabok sötétlettek. Fájdalmat okozott neki a levegővétel, kapkodva lélegzett, de mindegyikért hálás volt. Tisztában volt vele, kész csoda, hogy még él. Az az ütés bárkivel végzett volna. A tény, hogy még mindig lélegzett, azt igazolta, hogy a mestere hibát vétett.

Amikor újraépítette őt, sokkal szívósabbá tette, mint korábban volt.

Meghallotta a ropogó hóban közeledő nehéz lépteket, és tudta, Darth Vader legyőzéséhez nem elég egy ilyen tévedés. Felemelte a fejét, és összeszorított fogai között fájdalmasan szűrve a szót megszólalt:

– Azt mondtad, távol maradsz… – A szájából vércsöppek hullottak a fehér hóra.

– Hazudtam – mondta a mester. – Az elejétől fogva hazudtam.

A sötét oldal energiája felemelte a növendéket a hóból, fel a levegőbe. A fájdalom kis híján szétrobbantotta az idegrendszerét, de erőt vett magán, és nem kiáltott fel kínjában.

Az elejétől fogva?

– Sosem akartad elpusztítani a Császárt! – zihálta.

– Nem. Veled nem.

Darth Vader könnyed mozdulattal a jeges sziklához vágta a testet. A növendék végigcsúszott a földön; hiába próbált megkapaszkodni a hóban, átbucskázott a perem fölött.

Egy pillanatra a feje tetejére állt a világ. Agyába villant a gondolat, hogy zuhanás közben talán elvesztette az eszméletét. A szakadék alja több ezer mérföldnyire, iszonyú távolságban volt, de valahogy nem jött közelebb…

Elcsodálkozott.

Amikor magához tért, felfogta, hogy utolsó erejével sikerült megkapaszkodnia a szikla peremében.

Valósággal átitatta a beletörődés. A küldetés, amelyet a mestere bízott rá, véget ért: a lázadókat összeszedték és elfogták, most már elvihetik és kivégezhetik őket. Ez volt az oka annak, hogy az ő életét megkímélték, amikor Darth Vader a Császár parancsára hátba szúrta. Már csupán egyetlen dolog van, amit köteles végrehajtani. Meg kell halnia.

Ebbe az érzésbe is beszivárgott a bűntudat. Azzal, hogy azt tervezte, a saját céljai érdekében fogja felhasználni a Lázadók Szövetségét, kiérdemelte a rá váró sorsot.

Ám énjének egy része dühöngött amiatt, hogy túljártak az eszén. Igen, elárulta a mesterét, de először a mestere árulta el őt. Énjének ez a része arra vágyott, hogy felálljon, és folytassa a harcot. Ha az Erő segíti, képes lehet megölni Darth Vadert, és kiszabadíthatja a többieket.

Megölni a mestert… Vagyis végrehajtani azt, amivel eddig már kétszer kudarcot vallott.

Csak ekkor jött rá, hogy Vader pontosan ezt próbálja megtenni.

A Császár parancsára…

Igen, valóban színjáték volt az egész, az első pillanattól fogva. A feltámasztása, a „halála”, még az is, hogy elrabolták a Kashyyykról. Vader és a növendéke báb volt csupán – olyan báb, amely mindig is úgy táncolt, ahogy a Császár fütyült, és úgy is fog. Vergődhetnek, próbálkozhatnak, teljesen mindegy: a zsinórok rajtuk maradnak.

Szeretett volna felnevetni, de csak egy kurta, kapkodó hörgésre maradt ereje.

Fölötte, az égbolt előtt a mestere jelent meg; a fekete alak eltakarta a szeme elől a világot.

– Nélkülem… – suttogta a növendék – …sosem lennél… szabad…

Darth Vader felemelte véres kardját, de amikor meghallotta a háta mögött aktiválódó másik fénykard jellegzetes hangját, visszafordult.

A növendék képtelen volt nyitva tartani a szemét. Az ujjai elgémberedtek; már semmit sem érzett. Súlytalanná vált, és mintha elsodródott volna a sziklafal közeléből. A szeme csukva volt, de valahogy mégis látott. Mintha valahonnan fentről, a magasból nézte volna végig, ahogy a mestere hátrafordul, és szembenéz az előtte álló Obi-Wan Kenobival.

A Sötét Nagyúr mozdulatlanná dermedt. Ez a tétova pillanat volt az, amelyet a régóta halott Jedi-mester kihasznált, amelyet alkalmasnak talált a támadás megindítására. Az arca az eltökéltség maszkja volt. Vader a legutolsó másodpercben kitért, majd ismét előrevágott. Egy lépést tett hátra, a sziklaperem felé, és támadást indított. Két gyors, széles vágással lefegyvÉrezte, és kettéhasította Kenobit.

Ahogy a test darabjai a földre hullottak, szétfoszlott a körülöttük megjelenített hologram. A hóban szikrákat hányva, sisteregve feküdt Proxy testének két darabja. A végtagok még megrándultak egyszer, aztán örökre kihunyt a fotoreceptorok fénye.

Darth Vader közelebb lépett, és megrugdosta a droid maradványait. Proxy nem mozdult.

A nagyúr ismét a sziklaperem felé fordult. A fiú, akit annak idején a Kashyyykon vett magához, egy perce még szenvtelen arccal, félelem nélkül nézett vissza rá. Kíváncsi volt, azóta megváltozott-e az arca. Előredőlt, hogy lássa, de…

De nem volt ott semmi, amit láthatott volna. Növendéke nem volt több, mint egy gondolat a szélben, mindentől eltávolodott, ami egykor volt, amit nem sikerült végrehajtania; távolra került egy olyan erőfeszítéssel, amely komolyabb volt mindennél, amit korábban tett.

Vader leeresztette a fénykardját, és visszament a romokhoz. A rohamosztagosok éppen kiterelték az ajtón a megbilincselt lázadókat.

A növendék pedig hirtelen visszatért a testébe. A sziklaperem és élete romja messze, messze fölötte volt. Semmit sem érzett, se fizikailag, se érzelmileg, csak valami halvány kíváncsiság motoszkált benne.

Mi lehet a haldoklásban – töprengett –, ami mindig előhozza belőlem a legtöbbet? Először a jövőt láttam… azután elhagytam a testem…

A világ feketévé és hideggé változott. Semmit sem tehetett, hogy ezt megakadályozza, ezért átadta magát neki, hagyta, hogy minden aggodalma szétfoszoljon.

Egy utolsó gondolat fogalmazódott meg az elméjében; egy gondolat, aminek nem jutott a végére.

Bárcsak elmondhattam volna Junónak, hogy…

Belesüppedt a mély, álomtalan feketeségbe.

Harminchatodik fejezet

Juno, miközben megfordította a hajót, kipislogta szeméből a könnyeket. Még soha életében nem hajtott végre ennél gyorsabb felszállást, bízott benne, hogy sikerült kibújnia a birodalmiak csapdájából, és abban is, hogy az álca miatt nem fog megjelenni a csillagrombolók szkópjain. A legszívesebben azonnal visszatért volna, hogy átvizsgálja a terepet, de meg kellett várnia, míg Vader rohamosztagosai eltakarodnak. Nem tehetett mást, rátért egy ártalmatlan vektorú orbitális pályára a Corellia körül, hogy ott várja ki a megfelelő alkalmat. Tudta, ha túl gyorsan repül, vagy gyanús pályára áll, felkeltheti a birodalmiak gyanúját; óvatlansággal most könnyen elszalaszthatta az esélyt, amit a sors vagy a szerencse felkínált.

Gazdámnak később még szüksége lesz rád – mondta Proxy. Junónak fogalma sem volt, mi járt a droid agyában, de bízott benne, hogy Proxy nem tévedett. Ha mégis, akkor a hajó feleslegesen tér majd vissza.

Vader hajója óriási gőzörvényt kavarva emelkedett fel. A TIE-vadászok azonnal mellé szegődtek, egészen a csillagromboló dokkjáig kísérték. Juno nem tudta pontosan, kik vannak a hajón, de sejtette.

Élve kellenek. A Császár személyesen akarja kivégezni őket.

A csüggedtség izgalommal keveredett benne, nem bírt a helyén maradni, idegesen járkálni kezdett a hajóban. Megpróbált lecsillapodni, de hiába – túlságosan sok emlék volt jelen a pilótafülkében és a többi helyiségben. Kota régi kötése a raktérben; a meditációs szoba, ahol először volt tanúja annak a konfliktusnak amely Starkillert nyomasztotta; néhány alkatrész, amely Proxy megjavítása után maradt…

Ordítani próbált, de a visszhangok valahogy még üresebbé, még kísértetiesebbé változtatták az üres hajót.

A csillagromboló végre valahára letért a bolygó körüli pályájáról, és eltávolodott az atmoszférától. Juno feszülten figyelte, ahogy távolodik; nem bízott a birodalmiakban, cselre gyanakodott. Még akkor sem hitt a szemének, amikor a romboló a bolygótól megfelelő távolságba érve aktiválta hiperhajtóművét. Tíz percet várt – ennyi idő kellett ahhoz, hogy meggyőződjön róla, a birodalmiak senkit sem hagytak az érintett zónában. Szerencsére még a CorSec alakulatai sem jelentek meg, hogy elvégezzék a terület átvizsgálását. A bolygót irányító tanács valójában alig volt több, mint a birodalmi kormányzó bábszínháza; előre lehetett tudni, hogy hamarosan eltüntetik az események nyomait, az esetleges bizonyítékokat. Pontosan úgy, ahogy a Kashyyykon és a Raxus Prime-on tették.

Mielőtt ez megtörténhetett volna, Juno a bolygó felszíne felé fordította a Rogue Shadow-t. Még mindig élt benne a remény, hogy esetleg talál túlélőket.

A hajó a repulzorai segítségével lebegett a sasfészek mellett. Juno kinézett a szétzúzott oszlopokra, belesett a helyiségbe. Törmelék, romok, égésnyomok a falakon… A szenátorok eltűntek, és természetesen Kota sem volt már odalent. Az összecsapás közben elesett testőrök testét kivonszolták a külső folyosóra. Juno figyelmesen végignézte a sorban lefektetett hullákat, de egyetlen olyat sem látott közöttük, amelyik nem a testőrség egyenruháját viselte.

Ahogy oldalra fordította a fejét, és a sziklaperem irányába nézett, a tekintete megakadt egy kettéhasított testen. Elakadt a lélegzete, amikor felismerte Proxy szürke bőrét, amelyen már megtelepedtek a hatalmas hópelyhek.

Juno feljebb emelte a hajót, közelebb vitte Proxyhoz, és a repulzorokkal lefúvatta róla a havat. A szétfúvódó hó alól elővöröslött valami. Egy vérfolt… A folt mellett néhány lábnyom látszott.

A nyomok a szikla pereme felé vezettek.

Juno nem mert odanézni, de meg kellett tennie.

A szakadék aljában egy apró barna foltot fedezett fel.

A szenzorok vezérlője után kapott, aztán jobb ötlete támadt. Ezt a saját szemével kell látnia.

Megfordította a hajót, és hagyta, hogy a gravitáció lehúzza a meredek sziklafal aljába. Közben lélekben felkészült a látványra.

Starkiller az oldalán feküdt, összegömbölyödve, akár egy kisgyerek. Egyik kezét az arca mellett tartotta. A hajó aktiválódó repulzorai szétfújták a haját, és meglibbentették a köpenyét. Messziről nézve olyan volt, mintha élne, de Juno tudta, ez pusztán illúzió. A test alatt csupán néhány centi vastag volt a hó, közel sem lehetett elég puha ahhoz, hogy felfogjon egy ilyen zuhanást.

Juno egy érzelmeit kordában tartó ember racionális szenvtelenségével próbálta eldönteni, hogy felszedje és magával vigye a testet, vagy hagyja ott, ahol van, abban a reményben, hogy hátha akad egy becsületes CorSec-es, aki a bizonyíték láttán kutatni kezd, vagy legalább elgondolkodik azon, mi történhetett…

Starkiller keze megmozdult, de a nő gyorsan elhessegette a feléledő reményt. Csak a repulzor szele mozgatja…

Amikor azonban a kéz ismét megmoccant, Juno olyan sebességgel vitte lejjebb a hajót, hogy az kis híján becsapódott a sziklás talajba. A hajtómű leállítására vonatkozó parancs talán még el sem jutott a rendszerhez, amikor ő már a földön fekvő test felé rohant.

Starkiller megpróbált felülni, de nem igazán sikerült neki a dolog. Kipislogta szeméből a havat, és a bal kezével erőtlenül integetni kezdett. Juno letérdelt mellé, a válla alá dugta a kezét. Starkiller így, segítséggel már fel tudott ülni. Meglepte a dolog, és meglepte az is, hogy kitől kapott segítséget. Egyik szemét csukva tartva felnézett a nőre; látszott rajta, nem látta, vagy talán csak nem fogta fel a hajó érkezését.

Az ajkai megmozdultak, de Juno nem hallotta, mit próbál mondani.

– Juno vagyok – mondta, mert arra gondolt, hogy a zuhanás hatással lehetett a fiú memóriájára, az értelmi képességeire, esetleg mindkettőre.

– Juno – ismételte Starkiller olyan hangon, mintha valami nagyon komoly, és nagyon bonyolult dolgot kellene átgondolnia. – Az én nevem pedig… – Elhallgatott, nyelt egyet. – Az én nevem Galen.

Ezzel sikerült átszakítania a gátat. Juno magához ölelte a férfit, és zokogni kezdett. Megsiratta Proxyt, aki azért pusztult el, mert meg akarta menteni a gazdáját, és megsiratta azokat is, akiknek a reményei, az álmai jutottak vagy jutnak majd hasonló sorsra. Megsiratta magát és azt az életet, amit akkor vesztett el, amikor Darth Vader árulást követett el ellene. Megsiratta a lázadók szövetségét, amely percekkel a születése után már el is pusztult, és megsiratta a galaxis valamennyi lakóját, akinek a sorsa néhány gyenge és gyarló embertől függött.

Starkiller erőtlenül megsimogatta a nő vállát. Valószínűleg vigasztalónak szánta a mozdulatot, de éppen az ellenkező hatást érte el vele.

Végül, nagy sokára elapadtak a könnyek, enyhült a bánat, és Juno ismét képes volt uralkodni magán. A végtagjai érzéketlenné váltak, és Starkilleren is látszott, hogy alaposan átfagyott. A nő rádöbbent, ostobaság lenne tovább maradniuk a hóban, amikor a hajó rámpája alig öt méternyire van tőlük.

– Mennünk kell – mondta.

Starkiller bólintott, azután összeránduló arccal megmozdította és maga alá húzta a jobb lábát.

Ezer darabra törhettek a csontjai – gondolta Juno. Starkiller komoly sérüléseket szenvedhetett, ennek ellenére sikerült felállnia, sőt némi segítséggel járni is tudott. Amíg elértek a rámpához, néhányszor majdnem elvágódtak, de hamarosan már körbevette őket a hajó meleg levegője. Starkiller belezuhant a másodpilóta ülésébe, és miközben Juno beindította a hajtóműveket és megkezdte a felszállást, előredőlve a tenyerébe hajtotta a fejét.

Juno a szikla mellett emelte fel a hajót. Amikor felértek a peremhez, Starkiller kinyújtotta a kezét.

– Állj meg itt!

Eléjük tárult Darth Vader álnokságának helyszíne. Starkiller összeszorított fogakkal, furcsán csillogó szemmel nézett maga elé.

– A fénykardom – mondta végül.

Juno megértette. A szűk helyen alig tudta letenni a hajót. Mielőtt felajánlhatta volna, hogy kiszáll, Starkiller már elindult az ajtó felé. Lassan, fájdalmasan mozgott, de a jelek szerint minden végtagja megfelelően működött. A rámpához ment, és várta, hogy Juno leeressze előtte.

Amikor a hajó megfelelő pozícióba került, Starkiller végigment a rámpán, és elindult a sasfészek felé. Nem vesztegette az időt, egy perccel később már visszafelé tartott. A deaktivált fénykardot az egyik kezében fogta. Juno közelebb vitte hozzá a hajót. Abban a pillanatban, hogy meghallotta Starkiller dobbantását, felhúzta a rámpát, aktiválta az álcát, és emelkedni kezdett.

– Elmentek – mondta Starkiller, ahogy visszaült a helyére. – Vader valamennyiüket elvitte. A Császárhoz.

Juno egyetlen okot sem talált arra, hogy pusztán azért tagadja a nyilvánvalót, mert ezzel megvigasztalhatja Starkillert. Vader tervének azonban voltak olyan részletei, amelyek gondolkodóba ejtették.

– Nem értem – mondta. – Vadernek mi oka lehetett arra, hogy hagyja… Nem. Mi oka lehetett arra, hogy felbátorítson minket azoknak a birodalmi célpontoknak az elpusztítására?

– Megtévesztés – felelte Starkiller. Az ajka vékony, fehér vonal volt. – Kredit. Csillaghajók. Birodalmiak élete… Ezek Vader számára semmit sem jelentenek. Szüksége volt rám ahhoz, hogy megtalálja a Császár ellenségeit. Kerül, amibe kerül. És én pontosan azt tettem, amit elvárt tőlem…

Juno látta Starkilleren, hogy a szomorúsága lassanként haraggá változik, ahogy felfogja, hogyan csinált belőle bolondot a mestere. Nem igazán tudta magát a férfi helyébe képzelni, de az életükben volt néhány kísértetiesen azonos elem: egy mogorva apa, akinek semmi sem jó, aki végül elárulta őket; a kötelességtudat, amely miatt olyan tetteket hajtottak végre, amikről az elejétől fogva tudták, hogy helytelenek; fokozódó bizonytalanság az előttük álló jövőt illetően.

Mivel elképzelni sem tudta, Starkiller milyen következtetésre jut, ha elér a gondolatsor végére, kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát.

– Igen. Pontosan azt tetted, amit ő akart. Nincs értelme szépíteni a dolgot… De most tőled függ a Szövetség sorsa. A kérdés az, hogy mihez kezdesz ezzel a felelősséggel.

Starkiller felnézett a nőre; látszott rajta, meglepi a szokatlan őszinteség. Lepillantott az ölében fekvő fénykardra. Meg kellett küzdenie az érzéseivel, a gondolataival. Juno visszahúzta a kezét, és hagyta őt töprengeni. Pontosan tudta, milyen utat kell végigjárnia, hiszen neki is sokáig tartott, míg végül hinni tudott a lázadók ügyében. Valójában ő is csak akkor döbbent rá, hogy átállt a másik oldalra, amikor Starkillerről kiderült, hogy áruló, mielőtt még visszatértek a Raxus Prime-ra.

Amikor Starkiller felemelte a fejét és a nőre nézett, a tekintetén látni lehetett, hogy megvívta a belső harcot. A szomorúsága dühvé evolválódott, a dühe pedig eltökéltséggé fejlődött. Olyan volt, mint amikor egy nagy nyomású ipari kemencében a szén gyémánttá változik. Juno szeme láttára lett belőle más ember – valahogy úgy, ahogy Kotából a Corellián töltött rövid idő alatt.

Már nem Starkiller – gondolta Juno. Ő már Galen…

– Követjük Vadert – mondta Galen határozott, de kimért hangon. – És a lázadókat.

Juno kurtán bólintott. Arra gondolt, ezt könnyű kimondani, de annál nehezebb megcsinálni.

Elhagyták az atmoszférát, rátértek a bolygó zsúfolt űrfolyosóira. A csillaghajó, amelyen Darth Vader magával vitte a foglyait, már rég eltűnt.

– Hová? – kérdezte Juno, megfogalmazva az elsőt azon kérdések közül, amelyek már régóta gyötörték.

– Nem tudom – vallotta be Galen. – Még nem.

Lehunyta a szemét, és hátradőlt az ülésben.

– El ne aludj, amíg legalább nagyjából nem mondod meg, hová megyünk! – figyelmeztette Juno.

– Nem alszom – felelte Galen, de nem nyitotta ki a szemét. – Meditálok. Vagyis… Próbálok meditálni. A Jediknek időnként vannak bizonyos, a jövővel kapcsolatos látomásaik.

Feszültnek és zavartnak látszott. Juno még sosem látta, hogy ilyen mereven tartotta volna az ölében a kezét. Ez most nem olyan dolog, amit Darth Vadertől tanult – gondolta. A meditációnak semmi köze sincs a vadászathoz és a gyilkoláshoz, vagy az ártatlanok kivégzéséhez.

– Csináltál már ilyet? – kérdezte a nő, azon tűnődve, vajon ez olyan dolog-e, amit Galen az évek során maga fejlesztett ki, amit egyedül próbált megtanulni.

Galen nemet intett a fejével.

– Még sosem voltam Jedi… Azelőtt.

Furcsa nyugalom áradt szét benne, de olyan látványosan, mintha megváltozott volna a színe. Juno kinyitotta, majd becsukta a száját. Úgy vélte, mindenki foglalkozzon a saját dolgával. Galen-nek meditálnia kellett, neki pedig fel kellett készítenie a hajót a hipertérbe való átugrásra.

A Corellia kékes-zöldes gömbbé zsugorodott a hátuk mögött. A forgalom egyre gyérebb lett. Juno a bolygó orbitális pályáin keringő üzemek helyzetére vonatkozó adatokat, valamint a rendszer másik négy, lakható világának pozícióját összevetette a hajó navigációs komputerének beállításaival, és megállapította, hogy a részletek összhangban vannak egymással. Ezt követően ellenőrizte a hiperhajtóművet, meggyőződött arról, hogy a birodalmiak nem piszkálták-e meg valamilyen módon. A hajó ugyan csak egy órán keresztül volt a látóterén kívül, de ennyi idő alatt is éppen elég nagy kárt lehetett tenni benne, például át lehetett állítani a belső csillapítórendszert, aminek az lehetett a következménye, hogy a kritikus pillanatban felmondja a szolgálatot, és a fedélzeten tartózkodók szétlapulnak a hiperugrással együttjáró gyorsítás során. A pajzsokat is nagyon könnyen tönkre lehetett tenni, márpedig megfelelő védőernyők nélkül a hajó még az interstelláris porfelhőkkel való ütközés során is sebezhetővé válik. A nullkvantum mezőgenerátorok időzítőjét úgy is be lehetett állítani, hogy a rendszer a nagy semmi kellős közepére vigye a hajót. Juno tucatnyi olyan módot fel tudott sorolni, amellyel Vader – minden eshetőségre felkészülve – megakadályozhatta a szökésüket. Mindegyik érzékeny pontot személyesen ellenőrizte.

A Corelliától senki sem követte őket, és a jelek szerint senkinek sem tűnt fel a távozásuk.

A másodpilóta ülésében helyet foglaló Galen lassan és egyenletesen lélegzett, a szemét csukva tartotta. Eltelt egy óra, de semmi sem változott. Juno nem tudta, hogy mit csinálhat, mit akar elérni, de a jelek szerint nem ment könnyen a dolog. Ő maga nem igazán értette az Erőt, a működését, csupán néhány érdekes történetet meg pár – a birodalmi katonák köreiben terjedő – pletykát hallott róla, ezekben azonban jobbára egy régi, idejétmúlt vallás hitrendszerének egyik elemeként tüntették fel, valami olyasminek, amiben csak a babonások hisznek. A Jedik kiírtása már évekkel korábban befejeződött, de mindig akadtak olyanok, akik emlékeztek egy-két eseményre; a seregben még volt néhány tiszt és altiszt, aki részt vett a Klónháborúkban és a 66-os rendelet végrehajtásában. A tőlük származó, újra és újra elismételt, szájhagyomány útján terjedő történetekben természetesen eltorzultak a tények, misztikussá váltak a részletek, és az egész odáig fajult, hogy már senki sem tudta, mit hihet el a Jedikkel kapcsolatosan.

Gyenge vibráció rázta meg a hajót. Juno aggodalmasan ellenőrizte a normál hajtóműveket. Mindent rendben talált, ezért azt feltételezte, a jelenséget az okozta, hogy keresztülrepültek egy interplanetáris porfelhőn.

Amikor a vibrálás megismétlődött, és erősebb volt, mint az előző alkalommal, ráadásul tovább is tartott, Juno újra azon kezdett töprengeni, milyen szabotázsakciót hajthattak végre Darth Vader emberei, mi olyat tehettek a hajóval, amit ő eddig nem vett észre. Talán a generátorokat piszkálták meg? A stabilizátorokat? Esetleg a létfenntartó rendszereket?

Egy halk hang szakította félbe a tépelődését. Oldalra fordult, Galenre nézett. A szeme elkerekedett a meglepetéstől.

A fénykard a levegőben, Galen arca előtt lebegett, és lassan, nagyon lassan körbeforgott.

Juno a fegyverre bámult, aztán gyorsan ellenőrizte a gravitációgenerátorokat. Amikor megállapította, hogy ezeket sem rongálták meg, kissé megnyugodott. A műszerek megfelelő értékeket mutattak, és ő is normálisnak érezte a gravitációt, ám a fénykard még mindig ott lebegett a levegőben, sőt a pilótafülkében sorra felemelkedtek a kisebb tárgyak: a pisztolya, a bögréje, az adatolvasója... A hajó ismét megremegett – mintha valamilyen titokzatos erő próbálna befolyást gyakorolni a rendszerek működésére.

Galen szeme gyorsan mozgott a lehunyt szemhéjak alatt. A szemöldökei között egy mély, függőleges ránc jelent meg. Az ajka megrándult.

Juno felemelte a kezét, hogy megrázza a fiú vállát, ám az ujjai valósággal visszapattantak. A hajót megtöltő Erő forrása Galen volt.

Galen homlokán egyre mélyebbé vált a ránc. A feje jobbra, azután balra fordult.

– Galen? Jól vagy?

A fiú keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Hirtelen az egész teste megfeszült. Juno riadtan összerezzent.

– Galen! Hallasz?

Galen halkan felnyögött; úgy viselkedett, mint aki rémálmot lát. A teste úszott a verítékben.

Juno összehúzta magát az ülésében. Fogalma sem volt, mit tehetne.

Galen ismét felnyögött, ezúttal hangosabban. Rúgott egyet. Az egész pilótafülke megremegett. A levegőben lebegő tárgyak forogni kezdtek az ülések körül. A fények kísértetiesen villództak.

– Ne – mondta Galen halkan. A feje egyik oldalról a másikra rándult. Az arca úgy torzult el, mintha iszonyú fájdalom gyötörné. – Ne, Kota…!

Hirtelen kinyílt a szeme. Juno levegő után kapkodva nézett rá. A lebegő tárgyak a padlóra hullottak. Galen egy-két másodpercig a semmibe révedt. Az arca riadt volt. Úgy zihált, mintha éppen lefutotta volna a maratoni távot.

A mély csendet csak Galen szaggatott légzésének nesze törte meg.

– Mi volt ez? – kérdezte Juno, amikor már nem bírta tovább a hallgatást. – Mit láttál?

Galen oldalra fordította a fejét, és úgy nézett Junóra, mintha nem ismerné. Aztán megrázta a fejét, szétoszlatta a látását elfelhőző víziókat.

– Valami szörnyűséget – mondta remegő hangon. – Egy gigantikus űrállomást… még nem készült el… – Hirtelen előredőlt, megfogta és megszorította a nő kezét. – Igen! Megvan. A Külső Peremvidékre megyünk. A Horuz rendszerbe.

Juno hátán végigfutott a hideg, ami metszőbb volt, mint a corelliai hegyek jeges szele.

– Galen… Mi vár ott ránk?

– Útközben elmondom – felelte Galen visszahúzódva. – Legalábbis azt, amit tudok.

Juno ismét szomorúságot látott a szemében; ez megrémítette.

– Te már tudod, mi lesz a vége ennek az egésznek?

Mi lesz Kotával? – gondolta. Mi lesz… velünk?

Galen habozott, aztán megrázta a fejét.

– Nem.

Juno nem tudta eldönteni, higgyen-e neki, de ejtette a témát, és nekilátott, hogy felkészítse a hajót a fénysebességre.

Harminchetedik fejezet

Horuz rendszer.

Miután elindultak, a növendék elnézést kért, és visszavonult a meditációs helyiségbe. Nem meditálni akart, a fénykardját szerette volna átvizsgálni, és az agyában cikázó gondolatokat akarta kissé rendbeszedni. Gyanította, hogy ez utóbbi akár egyfajta meditációnak is tekinthető, de ebben Juno nem lehetett a segítségére. Most nem a nő megnyugtató, biztatást adó jelenlétére volt szüksége, hanem valami egészen másra.

A Despayre bolygó.

A helyiség közepén térdelve darabokra szedte a fegyvert, gondosan megtisztogatta, majd egyenként visszaillesztette a darabokat a helyükre. Ez a fénykard már nem vörösen izzott, de mivel egy Sith használta, a kristályai soha többé nem lehettek tiszták. Miután összeszerelte a fegyvert, és aktiválta a pengét, megállapította, hogy sokkal jobban rezonál. Lényegét tekintve ugyanúgy működött, mint korábban, de a növendék érezte, hogy az ő kezében sokkal komolyabb teljesítményre lesz képes.

A Halálcsillag.

A Birodalom számára a fegyverek voltak a legfontosabbak.

Sóhajtva kikapcsolta a pengét, és szembenézett azokkal a látomásokkal, amelyeket a meditációja során tapasztalt meg. Már korábban is látta a jövőt, amikor közel került a halálhoz sokszor előfordult vele, de ez most valahogy más volt. Ezúttal tudatosan döntött úgy, hogy átkel a jelen határain. Ez persze nem jelentette automatikusan azt, hogy könnyebben megértette a látottakat. Éppen ellenkezőleg, nehezebb volt a dolga, mert ezúttal nem csupán izolált foszlányokra emlékezett, hanem mindenre, és ennek a mindennek valamennyi eleme nem válhatott valóra. Legalábbis nem egyszerre.

A jövő a lehetőségek kuszasága volt. Némelyik hihetőbbnek és valószínűbbnek tűnt, mint a többi, de bizonyos mértékben valamennyit áthatotta a bizonyosság. A Halálcsillag a legbiztosabb részletek közé tartozott. Gigantikus harci állomás volt, amely, ha egyszer elkészül, fokozott intenzitással fogja rászórni a terrort a Császár alattvalóira annak érdekében, hogy biztosítsa az uralkodó dominanciáját a galaxisban. A Halálcsillag helye is biztos volt, és az is, hogy Darth Vader oda vitte a foglyait.

Ezeket a részleteket Starkiller tényként fogadta el, de a többi meglehetősen ellentmondásos volt. Léteztek olyan jövőverziók, amelyekben életben maradt, és olyanok is, amelyekben meghalt. Juno életben maradt; Juno meghalt. Együtt voltak; különváltak. A lázadók győztek; a lázadók megsemmisültek. Az egyik jövőben Proxy még mindig létezett. Sajnos, ez az elem már nem volt jelen abban az idővonalban, amelyben ő élt.

Ahogy belepillantott a lehetőségek, a megvalósuló és megvalósulható események szélesebb univerzumába, megfájdult a feje, ez pedig nehezebbé tette számára, hogy felkészüljön arra, ami esetleg be fog következni.

Amikor Proxyra gondolt, megsajdult a szíve. A Raxus Prime-on a Mag felszabadította a droidot primér programja alól, és ez lehetővé tette, hogy feláldozza magát uráért, ahelyett hogy megpróbálja megölni őt. A növendék nehezen törődött bele a megváltoztathatatlanba. Mit ér a szabadság, ha a halálhoz vezet? Vajon ő feláldozta volna az életét, ha Proxy helyében van, a droid pedig az övében? Vajon Junóért megtenné?

Valahányszor Juno a nevén, Galennek szólította, olyan érzése támadt, mintha belédöftek volna valamit.

A Raxus Prime-on, amikor le akarta hozni a csillagrombolót, és megpróbálta előhívni magából annak a fiúnak a naiv vakmerőségét, aki egykor volt, semmi, de semmi sem mozdult meg benne. Nem jöttek elő emlékek, nem tört a felszínre semmiféle eltemetett személyiség vagy rejtett képesség. Azóta többször visszagondolt erre a jelenetre; aggasztotta a dolog. Eltűnődött, vajon jól értelmezte-e a Kashyyykon megtapasztalt víziót. Lehet, hogy Galent már olyan alaposan kitörölték, hogy semmi sem maradt meg belőle?

Most azonban már értette. Amikor a szikla tövében visszatért Junóhoz, és megmondta neki a nevét, valóban ő mutatkozott be, nem pedig egykori önmaga kísértete. Galen azért nem jelentkezett, amikor a Raxus Prime-on hívta, mert ő már ott volt. Birtokában volt az erőnek, amire szükség volt ahhoz, hogy megtegye, amit meg kellett tennie. Ez mindig is így volt. Galen és Darth Vader növendéke volt az, aki előhívta a Junóval kapcsolatos gondolatokat, amelyek aztán erőt adtak neki. Galen és a növendék – egy és ugyanazon személy voltak.

De még mindig nem tudott Galenként gondolni magára. Tudatos életében nem volt más, csak „a” növendék. Érezte, évekbe telik majd, mire teljesen megszabadul a mestere szennyétől. Feltéve, hogy életben marad olyan sokáig…

Fáradtan lehunyta a szemét. Azonnal megrohanták a képek:

…a Császár halott, Darth Vader áll a Birodalom élére, és ő ott van a nagyúr oldalán…

…Darth Vader halott; a Császár lovaggá üti utódját, a növendékét…

…Kota hátba szúrja, és mindkettejükkel végez az Erő fatális kipárolgása…

...Kota a Császárral harcol, elesik, lecsap rá egy Sith-villám, az energia felismerhetetlenné égeti…

– Közeledünk a Horuzhoz – jelezte Juno a pilótafülkéből.

A növendék erőlködve kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt, mennyi időre merült a jövőből származó képek közé. Feltápászkodott – a történtek után még mindig bizonytalanul állt a lábán –, visszacsatolta derekára a fénykardot, és miközben a hajó kilépett a hipertérből, előrement Junóhoz.

* * *

A Halálcsillag pontosan olyan volt, amilyennek az Erőn keresztül látta. Akkora volt, mint egy kisebb méretű hold, fenyegetőn függött a börtönbolygó fölött. Még korántsem fejeződött be az építése, de a főbb jellegzetességeit így is meg lehetett figyelni – tisztán látszott például az egyik oldalán lévő, hatalmas kráterre emlékeztető konkáv tányér, amely vélhetőleg valamilyen gigászi kommunikációs vagy szenzorális rendszer részét képezte. Az állomás körvonalait elhomályosította a körülötte mozgó több ezer droid, amelyek között voltak konstrukciós és hegesztő egységek, meg olyan daruk is, amelyek mellett még a Raxus Prime hajóépítő üzemében lévők is eltörpültek volna. A külső páncélborításon tátongó nyílásokon keresztül látni lehetett az állomás belső szerkezeti vázát, amely elég erős volt ahhoz, hogy egy jelentősebb gyorsítás se tegyen benne kárt. Az operációs rádiuszon belül gravitáció-generátorok működtek; ezek is akkorák voltak, mint egy-egy többemeletes háztömb. A növendék nem ismerte az ördögi állomásba beépített különböző hajtóművek, reaktorok, létfeltételeket biztosító rendszerek adatait, de nagyjából el tudta képzelni, milyen teljesítményre képesek.

A képzelet időnként nem áldás, sokkal inkább átok…

A telemetrikus műszer szerint több ezer hajó mozgott a szenzorok hatósugarán belül. Az állomás közvetlen környezete tele volt szállítóhajókkal, amelyek a nyersanyagokat hozták, és a hulladékot vitték el valahová. Némelyik hajó kis hatótávolságú sikló volt – ezek valószínűleg a Halálcsillag és a Despayre orbitálisan keringő börtön között jártak –, de akadt közöttük jónéhány BFF-1-es teherszállító is. Ahogy végigmérte a hihetetlen méretekkel rendelkező állomást, és megpróbálta felfogni a vállalkozás nagyságát és jelentőségét, a növendék rájött, sikerült választ találnia egy rejtélyre.

– Azt hiszem, ez megmagyarázza, hogy a Birodalomnak miért van szüksége vuki rabszolgákra – mondta. – Csak droidokkal nem lehet felépíteni egy ilyen monstrumot. Ezer év alatt sem. Ilyen munkára a birodalmi börtönökben található csőcselék se igazán alkalmas.

Juno szórakozottan bólintott; a hajó irányítására összpontosított. Gyorsan haladtak, nem feledkezhettek meg az álcát biztosító stygiumkristályok töltöttségi fokáról. Mivel az állomás közelében rengeteg birodalmi hajó mozgott (a szállítójárművekre több tucat TIE-vadász század és nem kevesebb, mint hat csillagromboló felügyelt), szóba se jöhetett, hogy visszaforduljanak. Egyetlen opciójuk maradt: gyorsan megközelítik az állomást, azután ahogy lehet, elhúznak a közeléből. Juno maximális sebességre kapcsolt, de érezte, talán így is szoros lesz a menet.

Amikor arra gondolt, hogy mi következik ezután, a növendék úgy érezte, mintha megtelt volna a gyomra hidrogénnel.

A Rogue Shadow kikerült egy eléje sodródó behemótot, egy gázszállító hajót, majd átcsusszant két nagyobb teherszállító között, és egy parallel vektoron maradva az állomás déli sarka felé tartott. Egy apró, sebesen pörgő fémdarab került elé. A tárgy talán egy baleset maradványa volt, esetleg egy túltömött teherszállítóról csúszott le. Nem tűnt különösebben veszélyesnek, de jobb lett volna, ha nem bukkan fel. Juno hagyta, hogy a pajzsok elnyeljék az ütközés során keletkező energiát, és közben arra gondolt, minél közelebb jutnak az állomáshoz, annál nagyobb a valószínűsége egy hasonló, előre nem látható, esetleg végzetes esemény bekövetkeztének. Sejtette, hogy mire landolótávolságba érnek, annyi apróbb-nagyobb test fog körülöttük mozogni, hogy a repülés olyan lesz, mintha egy fazék levesben úsznának.

– Juno…

– Ne. – A nő eltökélten meredt maga elé. – Egy szót se szólj!

A növendék látta, pillanatokon belül ismét nekik ütközik valami. Ezúttal egy kisebb droid tartott feléjük, amely kinyújtott manipulátorkarjaival valami elsodródott alkatrészt próbált elkapni.

Az ütközés ereje megrázta a hajót. Juno a növendékre nézett.

– Csak annyit mondj, hogy még mindig biztos vagy benne. Tényleg ezt kell tennünk? Tényleg?

– Tényleg.

A Rogue Shadow keresztülrepült egy narancssárga gázfelhőn, amely átfestette a megfigyelőablakot, és vélhetőleg a hajótestet is. Juno keményen jobbra döntötte a hajót, hogy kikerüljön egy kisebb aszteroidát, ezután pedig éppen hogy csak sikerült kitérnie az egyik teherhajó mögül előszáguldó, három egységből álló TIE-alakzat elől. Kénytelen volt biztonságosabb zónába vinni a hajót, de menet közben a pajzsoknak öt újabb becsapódást kellett felfogniuk. Az igénybevétel miatt az egyik pajzs – a bal hátsó – már figyelmezető jelzéseket küldött.

– Jól van – mondta Juno, és dühös mozdulattal elkattintott pár kapcsolót. Az egyik óriási daru árnyékába érve a Rogue Shadow hirtelen megállt. – Ennyi. Nem vihetlek közelebb.

A növendék felállt, és közben a telemetrikus műszer kijelzőjére pillantott. Éppen maguk mögött hagytak egy vékony mezőt, amelyben a berendezések az állomás felszíne közelében tartották a levegőt. Biztosan a rabszolgák miatt – gondolta a növendék.

A hajó és az állomás felszíne közötti hideg, de belélegezhető levegővel megtöltött sáv nem lehetett vastagabb száz méternél.

– Ez elég közel van – mondta a növendék, miközben Juno leeresztette a Rogue Shadow rámpáját. A férfi ellenőrizte, nála van-e a fénykardja. Nem látott okot arra, hogy tovább húzza az időt. – Tartsd álcázva a hajót, és várakozz a szkennerek hatótávolságán belül!

Juno a rámpáig kísérte a növendéket, sőt vele együtt kilépett az ajtón. A fiú erre nem számított. A nő fél kézzel a növendék vállába kapaszkodva lenézett a mélybe. A látvány szédítő volt; közel s távol droidok és hajók navigációs fényei villództak.

– Nagyon rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban – mondta Juno.

A növendék megpróbált közömbös hangon válaszolni.

– Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a helyes dolgot tesszük.

Juno elfordult, és felnézett a növendékre.

– Látlak még?

– Ha ki tudom szabadítani a lázadókat, szükségük lesz egy fuvarra. – A növendék megpróbálta megőrizni lazaságát, de a nő tekintete arra ösztönözte, hogy őszinte választ adjon a kérdésre.

– Valószínűleg nem. Nem.

– Akkor, azt hiszem, ezt nem hagyhatom ki. – Juno közelebb húzta magához a fiút, és megcsókolta a száját.

A növendék első reakciója a meglepetés volt, aztán úgy érezte, lelassul az idő; úgy érezte, zuhanni kezd valahová. Maga sem tudta, honnan merítette azt a magabiztosságot és határozottságot, amivel magához ölelte Junót. Beszívta a nő illatát, élvezte, hogy átölelheti a testét, a karjai között érezheti Juno Eclipse-et, a Birodalmi Haditengerészet egykori kapitányát, a Lázadók Szövetségének pilótáját… Junót, a társát, akivel az eltelt hosszú hetek, hónapok során többször összekapott; a nőt, akire már többször rábízta az életét, akiben feltétel nélkül megbízott…

Egy hosszú, csodálatos pillanatig csak Juno és Galen létezett, és… És minden tökéletes volt.

Aztán valami nekicsapódott a Rogue Shadow pajzsainak; a padló megremegett a talpuk alatt. Mindketten hátraléptek, elváltak egymástól, és gyorsan kerestek valamit, amiben megkapaszkodhatnak.

Juno a hajó belseje felé fordult. Látszott rajta, őrlődik, hirtelen nem tud választani a fiú és a kötelessége között. Gyönyörű, jégkék szemében a Halálcsillag színei ragyogtak.

A növendék ráállt a rámpa szélére. Még az ajkán érezte a nő ízét. Tudta, mi vár rá, ennek ellenére elmosolyodott.

– Viszlát, Juno!

Mielőtt a nő bármit mondhatott volna, megfordult, és széttárt karokkal belevetette magát a gomolygó atmoszférába. Az Erő aranyló védőburkával körülvéve, nyílegyenesen zuhant a Halálcsillag felszíne irányába.

Harmincnyolcadik fejezet

Ahogy gyorsan közeledett, a fentről is érzékelt részletek határozottabbá és világosabbá váltak. Juno az egyenlítő fölé vitte a hajót. Arról, ami fentről csak egy széles, sötét vonalnak látszott, kiderült, hogy egy meredek falú árok, amelyben különböző építőgépek, rabszolgák és teherhordó lépegetők mozognak. Lövegtornyok és rohamosztagos-szakaszok őrizték az árokban robotoló vukikat. A lézeres hegesztőpisztolyok fénylő szikrákat szórtak a levegőbe, ahogy a munkások a helyükre illesztették és rögzítették a hatalmas fémlemezeket. A gigantikus test bizonyos részét még nem burkolták be, így a soklábú konstrukciós droidok könnyedén mozoghattak a felszín és az állomás belső részei között. Az alkatrészeket és az anyagokat repulzorokra helyezett, különböző szögben lebegő futószalagok hordták egyik helyről a másikra.

A növendék zuhanás közben kikerült néhány gigászi fémgerendát meg pár egyéb tárgyat. Bízott benne, hogy az Erő megkíméli a legrosszabbtól. Ahogy közeledett a Halálcsillag felszínéhez, hirtelen pózt váltott, és már nem fejjel lefelé, hanem lábbal előre zuhant tovább. Felkészült az érkezésre.

Biztonságosan érkezett meg a szürke fémfelületre, két nagyobb építési terület között, egy szabad részen. Azonnal előkapta a fénykardját. Csak egyszer nézett fel, de nem tudta megkülönböztetni a Rogue Shadow-t a többi mozgó, csillagszerű ponttól. Arra gondolt, ha Junónak van egy kis esze, már eltávolodott az állomástól, és valamilyen biztonságos hely felé tart.

Ne legyen bajod! – kívánta. – Élj, és légy boldog!

Félresöpörte a nővel kapcsolatos gondolatokat – már amennyire képes volt erre találomra meghatározta, merre lehet kelet, és merre nyugat, majd elindult, hogy találjon egy bejáratot, amin keresztül az állomás belsejébe juthat. Érezte, hogy Kota mester és a többiek valahol a hatalmas építményben vannak, de Erőlenyomataikat elfedte a rengeteg szenvedés és kín által hátrahagyott nyom. Nem tudta, a Császár is az állomáson tartózkodik-e, de biztos volt benne, hogy ha igen, akkor az ő jelenléte tovább csökkenti a kép tisztaságát. Személyesen még sosem találkozott a mester mesterével, de tudta, az a Sith Nagyúr, aki képes volt arra, hogy egyedül kisöpörje a galaxisból a Jedi-lovagok nagy részét, olyan árnyékot vethet, amely mindent eltakarhat.

Tudta, nem hagyatkozhat pusztán a szerencséjére; egyedül az egyenlítői árok több mint ötszáz kilométer hosszú. Szüksége volt valamilyen térképre, vagy ha ilyet nem talál, akkor egy vezetőre…

Lidércként suhanva, egyik fedezékből a másikba mozogva, hátulról közelített meg két őrt. A katonák nagy hatótávolságú sugárfegyverekkel a kezükben, már-már hanyagul járkáltak az árok déli falánál lévő rámpa mentén. A jelek szerint az volt a feladatuk, hogy szemmel tartsák az árok aljában, összeláncolva, az egyik munkaterületről a másik felé vonuló húsz rabszolgát, de alig figyeltek oda, fontosabbnak tartották, hogy kitárgyalják az előléptetéseket, amelyekre várhatóan az állomás elkészülte után fog sor kerülni. Két másik őr az árok túlsó oldaláról figyelte a rabszolgákat; a harmadik és a negyedik páros a menet elején és végén haladt.

A növendék egyik futószalagról a másikra szökkent, míg eljutott a hozzá legközelebbi őrpároshoz. Úgy számította, ha valamennyi rohamosztagos ugyanilyen „éberséggel”, ugyanilyen hanyagul végzi a munkáját, legalább egy perce lesz a cselekvésre, mielőtt megszólal a vészjelzés.

Mindkét kezét felemelve fojtogatni kezdte a jobb oldali rohamosztagost, és csak akkor eresztette el, amikor ájultan rádőlt a korlátra. Ezután a bal oldali elé állt.

– Mondd meg, hol vannak a foglyok! – adta ki a parancsot szavak nélkül.

– Ööö… A huszonnégy zóna mindegyikében van egy létesítmény, ahol a munkások laknak – felelte a rohamosztagos. – Ezek a szőrös bestiák állandóan megvadulnak… A börtönszinten van néhány cellablokk az árulók és a kémek számára.

A növendék gyomra összeszorult. Mire átkutatja a huszonnégy létesítményt, a lázadók közül már egy sem lesz életben.

– Érkeztek új foglyok?

– Honnan tudjam? Már egy hete itt teljesítek szolgálatot.

– A Császár vagy Vader nagyúr el szokott jönni ide, hogy felügyelje a munkálatokat?

– Állandóan itt vannak. Idegesek is a mérnökök!

– Ők hol szoktak tartózkodni?

– Ne tőlem kérdezd! Én aztán tényleg nem tudhatom, merre jár a Császár! Ezzel inkább Jimayne őrmestert keresd meg!

A növendék rájött, csak az idejét vesztegeti.

– Mostanában láttál errefelé Jediket?

– Miket? Most ugratsz? A Jediket évekkel ezelőtt kiirtották. Hé… – A rohamosztagos lenézett a növendék fénykardjára; úgy tűnt, csak ekkor veszi észre a fegyvert. – Ez nem egy…?

A növendék egyetlen gondolattal elaltatta a rohamosztagost, majd könnyedén átlépett az összeroskadó test fölött. Mielőtt az árok túlsó oldalán álló őrpáros bármit észrevett volna, már továbbsietett.

Megpróbálta áttekinteni, milyen lehetőségei maradtak.

Ezek a szőrös bestiák állandóan megvadulnak…

Az árok aljában megbilincselve, összeláncolva ballagó vukik halk morgásokkal kommunikáltak. Néhányukon látszott, hogy nem kapnak eleget enni, és hogy igen durván bánnak velük. Egyikük megbotlott. Az árok túlsó oldalán álló őr abban a pillanatban leadott egy figyelmeztető lövést. A legmagasabb vuki – izmos, óriási, őszülő szőrzetű hím volt – tiltakozón felüvöltött, és úgy emelte fel a kezét, mintha harcra készülne.

A láncok nem engedték, hogy bármi mást tegyen. Egy újabb lövés visszakényszerítette a sorba. Morogva, dühödten tett eleget a parancsnak.

A növendék végignézte a jelenetet, és lassanként körvonalazódni kezdett az elméjében egy terv. Abból kiindulva, hogy ennek a menetnek a vonulását hányan felügyelték, a rabszolgák legalább kétszer annyian voltak, mint az őrök. Még egy kisebb lázadás is komoly felfordulást okozhatna. Ráadásul ha az őröknek csupán az volt a feladatuk, hogy őrizzék a rabszolgákat, akkor ugyan ki tudhat többet az állomás szerkezetéről és specifikációiról, mint azok, akik felépítették?

Starkiller a rámpáról átugrott egy futószalagra, futva megelőzte a menetet, és néhány másodperc alatt harcképtelenné tette az elöl haladó két rohamosztagost. Még kétszer megforgatta fénykardját, elvágta a menet élén ballagó rabszolga láncait (ezzel világossá tette a vukik számára, hogy kinek az oldalán áll), majd az Erő segítségével felnyúlt, és telekinetikusan ledöntötte a túlsó oldali rámpát a mélybe. A rámpán álló két őr az árok aljára zuhant.

Közben észbe kapott a menet végén haladó két őr. Maguk elé parancsolták a vukikat, élő barikádot hoztak létre belőlük, és erősítést hívtak. A növendék kiszabadított három rabszolgát. A négy vuki felkapta a harcképtelen rohamosztagosok fegyvereit. Egy-két pillanaton belül komoly csata alakult ki.

A növendék eljutott az őszülő szőrzetű hímhez. A vuki tátott szájjal üvöltve hálálkodott neki. Miután kiszabadult, kikapta a fegyvert egyik társa kezéből, de nem az őröket vagy a lassan az árok alja felé forduló lövegeket vette célba, hanem a többi vukit összekötő láncokat. Heves fejmozdulattal jelzett a növendéknek, hogy intézze el a megmaradt őröket, és közben a legközelebbi fedezék felé terelte az övéit. A növendék megértette a vuki tervének lényegét. Az Erő segítségével átugrott az eleven vukitorlaszon, és ledobbant az őrök közé. Villámgyorsan elintézte és lefegyvÉrezte őket; sugárpuskáik a kiszabadított rabszolgákhoz kerültek. A vukik együtt rohantak az árok befejezetlen szakaszánál tátongó rés felé, és hamarosan belevesztek az állomás bonyolult infrastruktúrájába.

A növendék csak nehezen tudott lépést tartani a hatalmas léptekkel haladó, ügyesen mászó vukikkal, de végül sikerült előrejutnia az őszülő hímhez. Felnyúlt, megragadta a szőrös kart, megállította a lényt.

– Nem értem a nyelveteket – mondta a lényegre térve –, de remélem, ti értitek az enyémet. A Császár bebörtönözte néhány barátomat. Meg kell találnom őket. Tudtok segíteni?

A vuki megrázta a fejét, majd ráüvöltött az egyik társára, lépjen közelebb. A két vuki hörgésekkel és morgásokkal, vad gesztikulációval megtárgyalt valamit. A második aztán lelkesen bólogatni kezdett. Mindketten a növendék felé fordultak, és kivicsorították a fogukat. A növendék ezt pozitív jelként értékelte.

– Szóval nem tudtok segíteni, de mégis megteszitek – mondta. Először a termetes hímre, majd a második, meghatározhatatlan nemű, valamivel vékonyabb, loncsos szőrzetű, véreres szemű példányra mutatott. – Meg tudjátok mutatni, hogy jutok oda?

Mindkét vuki bólintott. A termetes hím felmutatatta az egyik ujját, azután megfordult és ráüvöltött a csoport többi tagjára. Két vuki odasietett hozzá, a többiek továbbmentek.

– Szóval négyen jöttök velem? – A növendék nem tudta, erre mit mondjon. A négy vukinál volt ugyan három fegyver, de eredetileg nem úgy tervezte, hogy egy hadsereggel vonul a foglyok kiszabadítására.

A termetes hímen látszott, nem fogja meggondolni magát.

– Jól van, jól van! – előzte meg a vitát a növendék. – Vezess!

Egy hatalmas, szőrös kéz ereszkedett a vállára, és úgy megszorította, hogy megroppantak a csontjai.

A négy szökött vuki rabszolga és az ember elindult; felvették a harcot a Halálcsillaggal.

Visszamentek az árokhoz, amely a korábbi incidens hatására, felbolydult méhkashoz hasonlított. A rohamosztagos-szakaszokon kívül feltűnt néhány különböző típusú lépegető is. A katonák a láncokat, a falakon látható lövésnyomokat vizsgálgatták. Egy-két osztag már elindult az állomás belseje felé, hogy üldözőbe vegye a szökött rabszolgákat.

A többiekhez képest soványnak látszó vuki jelzett, hogy nyugati irányba, az árokkal párhuzamosan kell menniük. Átmásztak pár kábelkötegen (mindegyik legalább olyan vastag volt, mint egy-egy boroshordó), keresztülpréselték magukat néhány olyan résen, amiben legfeljebb egy gyermek fért volna el kényelmesen. Körülöttük különös, robajló zajok visszhangzottak, mindegyik hangot sivítás és sztatikus sistergés követte. A növendéknek olyan érzése támadt, hogy az állomás valójában egy élőlény, ők pedig apró rovarok, amelyek a fémbőrön mászkálnak. Amikor eszébe jutott, hogy bizonyos bolygókra egészen parányi rovarok hurcoltak be halálos betegségeket, nagyon megtetszett neki a metafora. Sok esetben a legkisebb lény okozza a behemótok halálát. Talán most is elég lesz egyetlen jól irányzott fullánkdöfés ahhoz, hogy minden megsemmisüljön, ami a Császár számára fontos…

Az elöl haladó vuki hirtelen megtorpant, és zavartan hátrafordult. Előttük csövek és vezetékek bonyolult szövevénye magaslott – egy olyan akadály, amelyen nem igazán lehetett átjutni. A vukik hörögve értekezni kezdtek. A növendék nem értette őket, de kikövetkeztette, hogy ez a csőrengeteg új a számukra, valószínűleg azután építették meg, hogy ők ebben a zónában dolgoztak.

A hadonászó és morgó vukik végül megállapodtak abban, hogy át kell kelniük az árkon, és a túlsó oldalon kell továbbmenniük a cél irányába.

A lehető legközelebb óvakodtak az árok széléhez, ahol egyetlen fedezéket sem találtak. Viszonylag távol voltak attól a helytől, ahol a vukik kiszabadultak, de időközben a riadó általánossá vált. A rohamosztagosok lövésre készen tartott fegyverrel őrködtek, az árok aljában lépegetők járkáltak, lövegeikkel folyamatosan pásztázták a terepet. Harminc másodpercenként egy TIE-vadászokból álló század siklott el a felszín fölött. Folyamatosan vijjogtak a szirénák.

A növendék bosszúsan nézett körül.

– Gondolom, nincs más megoldás, igaz? – kérdezte szőrös társaitól.

A nagy termetű hím kézmozdulatokkal jelezte, hogy csak egyetlen másik út van: lejjebb kell ereszkedniük az állomás egyik alsóbb szintjére, ahol aztán átkúszhatnak az árok alatt a túlsó oldalra.

A növendék felmérte, hogy mindez mennyi időt venne igénybe, és végül megrázta a fejét. A termetes hím izgatottan kivicsorította a fogait.

– Jól van. Én megyek előre. Adjatok tíz másodpercet, mielőtt tüzet nyittok, azután várjatok megint tíz másodpercet, mielőtt elődugjátok a szőrös fejeteket! Nem szeretném ha bármelyikőtök megsérülne.

A termetes hím gúnyos „mi ugyan nem sérülünk meg” mozdulatot tett, de aztán bólintott.

– Rendben van. – Az árok fölött elhúzott három TIE-vadász. A növendék megvárta, míg az egyik járőröző AT-AT a búvóhelyük elé ér, majd kiugrott a fedezék mögül.

Az automata lövegek azonnal észlelték a felbukkanását. Vörös lövedékek süvítettek felé, az állomás felszínén egymást követték a kisebb robbanások. A növendék beugrott az AT-AT lábai közé. Az egyik közeli szállítószalagról felkapott néhány alkatrészt, ezeket a lövegtornyok felé hajította. A rakétává változtatott fémtárgyakkal öt löveget sikerült kiiktatnia. Amikor ezzel megvolt, egy Sith-villámmal megbénította az AT-AT-t, majd meglökte és felborította a mereven álló szerkezetet. Az árok aljában fekvő lépegető teste kiváló fedezéket kínált a vukiknak.

A négy vuki közben tüzet nyitott a növendék felé tartó rohamosztagosokra. A heves tűzharc összesűrítette és valósággal felgyújtotta a levegőt. A növendék mindent hárított, ami az irányába tartott, és közben léket vágott az AT-AT oldalába, beugrott a muníciótároló rekeszbe. A lépegető legénysége nem jelentett rá veszélyt – ezekkel a katonákkal már a Sith-villám végzett –, de vigyáznia kellett, nehogy hozzáérjen valamelyik lövedékhez vagy lőszeres ládához, mert nem tudhatta, melyik aktiválódik. Egyelőre még nem akarta felrobbantani az AT-AT-t.

Elhelyezett egy szimpla, mechanikus kapcsolót, majd kiugrott a gép belsejéből, és belevetette magát a küzdelembe. Két újabb lépegető tartott felé. Meggyengítette előttük az állomás burkolatát. Ahogy a széles talpak a fémfelületre dobbantottak, a burkolat átszakadt – az AT-AT-k lezuhantak az állomás belsejébe.

Közben vészjósló sebességgel közeledett a következő TIE-őrjárat.

A növendék intett a vukiknak.

– Gyertek!

Három vuki emelkedett ki a fedezék mögül, és a tűzharc során elesett társukat hátrahagyva, vicsorogva rohanni kezdtek a növendék felé. Átugrották a fémburkolaton tátongó lékeket, és menet közben megeresztettek egy-egy lövést a feléjük tartó rohamosztagosokra. A közeledő lépegetők is tüzet nyitottak, csípős füsttel és halálos repeszfelhőkkel próbálták megállítani a menekülőket. Az egyik vuki találatot kapott, de a társai nem lassítottak le. Néhány másodperccel később a növendékhez értek. Nem álltak meg, továbbrohantak. Az élen haladó vuki az árok túlsó falán lévő, hívogatóan sötétlő nyílásra mutatott. A növendék lehajtotta a fejét, és rohanni kezdett.

Közben telekinézissel elkattintotta a korábban elhelyezett kapcsolót. Az oldalára döntött AT-AT gyomrában aktiválódott a detonátor, felrobbant a rekeszben elhelyezett muníció. A robbanás ereje, ahelyett hogy mindent megsemmisített volna, ami a közelében volt, az árokban és felfelé terjedt szét – két lépegető, az árok melletti korlátnál elhelyezkedő rohamosztagos csapat és a közeledő TIE-vadászok váltak áldozatává. Az elsőt újabb robbanások követték. A növendék érezte, ahogy az állomás megremeg a talpa alatt. Tüzes törmelék zuhogott körülöttük, de végre elérték a nyílást, és beugrottak rajta.

Megálltak, hogy levegőhöz jussanak. Feszülten hallgatóztak, követi-e őket valaki. Egyelőre senki sem vette üldözőbe a csapatot. A robbanások fedezték őket, sikerült eltűnniük a birodalmiak látóköréből.

– Hát, ez bejött. – A növendék kitörölte szeméből a kormot. – Sajnálom a barátaitokat.

A termetes hím halk, lágy hangot adott ki magából, és jelekkel elmagyarázta, hogy az utóbbi időben a vukiknak rengeteg halottjuk volt, már hozzászoktak a veszteségekhez, de azért köszönte szépen az együttérzést.

A sovány vuki rájuk mordult, és egy járatra mutatott, amely olyan alacsony volt, hogy a növendék látta, csak kúszva tudnak végigjutni rajta. A szirénavijjogásra és a másodlagos robbanásokra ügyet sem vetve továbbsiettek.

* * *

Egy vuki haladt előtte, egy mögötte – a növendéknek volt ideje arra, hogy megszokja a lények szagát. A loncsos, mocskos vukiszőrnek volt egy sajátságos szaga, de ezt az átélt stressz valahogy felfokozta. A növendék belegondolni se akart, milyen lenne egy vukival megosztani egy hajó pilótafülkéjét. Hálás volt segítőinek, akik elvezették oda, ahova el akart jutni, de időnként úgy érezte, nem bírja tovább, és inkább visszatartotta a lélegzetét.

Meglepte, hogy a szag nem hívta elő a Kashyyykon töltött gyermekkorával kapcsolatos emlékeket. Mert abban, hogy hosszabb ideig élt a bolygón, egészen biztos volt – erre utaltak az apja halálával kapcsolatos, fel-felvillanó látomásai. Sokszor eltűnődött, vajon mit csinált az apja a Kashyyykon. Talán az ellenállásnak dolgozott? Vagy esetleg béketeremtő volt? Gyógyító, aki az Erőt felhasználva próbálta összeforrasztani azoknak a sebeit, akikre lesújtott a Birodalom vasökle? Úgy érezte, élete legnagyobb tragédiája, hogy nem tudja felidézni ezeket a részleteket. Hogyan válhat ilyen könnyen semmivé egy ember élete? Hogyan lehetséges az, hogy egy ember – még akkor is, ha az illetőt Darth Vadernek hívják – magához vesz egy gyereket, és teljes mértékben átalakítja, kitörli az agyából korábbi élete minden részletét, és csak azokat az elemeket őrzi meg, amelyekre neki is szüksége van? Például az Erővel kapcsolatos képességeket, amelyek segítségével a sötét oldal felé terelheti a gyermeket, kifejezetten azzal a céllal, hogy olyan eleven eszközt neveljen a maga számára, amelyet egy nap majd a saját céljai érdekében használhat. Az egész lehetetlennek tűnt, de mégsem volt az. Ő, akit egykor Galennek hívtak, ő, aki egy Jedi-lovag fia volt, és valamikor a Kashyyykon élt, ő volt az eleven bizonyítéka annak, hogy igenis végre lehet hajtani egy ilyen jellegű átformálást.

Azt kívánta, bárcsak mondhatna valamit a vukiknak az apjáról, hogy legalább az emlékét magukkal vigyék és megőrizzék, de nem volt semmi, semmi, amit elmesélhetett volna, és tudta, ha megpróbálná, szánalmasan kudarcot vallana, és éppen az ellenkező hatást érné el, mint amit akar. Így aztán csendben maradt, és lassanként megvált attól a reménytől, hogy az emlékei előbb-utóbb visszatérnek.

A járat végre kiszélesedett, és a következő kereszteződésnél, ahol több másikkal futott össze, olyan magas lett, hogy valamennyien fel tudtak állni. A sovány vuki – akiről menet közben kiderült, hogy amikor éppen nem rabszolgamunkát végez, amikor nem páncéllemezeket hegeszt, akkor lézertechnikusként dolgozik – jelekkel elmagyarázta, hogy a közelben van egy szellőzőnyílás, amelyen keresztül a növendék bárhová eljuthat, ahová akar. A nyíláson keresztül egy lejtős aknába lehetett bejutni, ami kifejezetten veszélyes hely lehetett, mivel a sovány vuki, miközben erről magyarázott, jó néhányszor elhúzta az ujját a torka előtt. A növendék nem tudta meg, hogy mitől annyira veszélyes a hely, de biztosította a vukikat arról, hogy semmi gond, érti, és óvatos lesz.

Az elágazástól felfelé kellett haladnia.

– Köszönöm – mondta, és sorra megszorította a vukik kezét, akik válaszképpen megropogtatták a csontjait. – Azzal, hogy megmutattátok az utat, sokaknak segítettetek. Remélem, egy nap majd megértitek.

A termetes hím kedvesen megsimogatta a fejét.

– És veletek mi lesz? – kérdezte a növendék. – Elboldogultok?

A vukik csüggedten egymásra néztek. Az alacsonyabb megvonta a vállát, és elmutogatta a növendéknek, hogy miattuk nem kell aggódnia.

A termetes hím felmordult, és a megfelelő járat felé tolta a növendéket, aki tudta, valóban mennie kell. Elindult, de alig tett meg két métert, amikor hirtelen visszanézett. A vukik már nem voltak ott, ahol hagyta őket.

– Jól van – mormolta maga elé, de a várakozásával ellentétben nem könnyebbült meg, hogy ismét egyedül maradt.

A járat alacsonyabbá vált, ismét kúsznia kellett, de ezúttal legalább viszonylag friss, fémízű levegőt szívott be. Elhaladt egy félkész konzolsor előtt; a műszerek és gépek egykedvűen zümmögtek és recsegtek. Bízott benne, hogy a vukik jó irányba indították el, mert ha esetleg mégsem, akkor hónapokon keresztül mászkálhat az állomás gyomrában, és talán sosem találja meg a kivezető utat.

A járat vége felől fokozatosan erősödő beszédhangokat hallott. Diskuráló rohamosztagosok? Ezek szerint a vukik nem tévedtek.

A járat valóban egy szellőzőnyílásba csatlakozott, amelyet egy teljes szakasz őrzött. A katonák feszülten, éberen álldogáltak. A körülöttük örvénylő forró levegő áramlása időnként annyira felerősödött, hogy megroggyant a térdük. A nyílást a rohamosztagosokon kívül két lézerlöveg védte, a közelben pedig négy lépegető dobogott.

A növendék egy percig meghúzódott a fedezékben. Miután felmérte a lehetőségeit, visszahátrált a legutolsó elágazáshoz, és belebújt egy felfelé vezető szellőzőjáratba, amely számításai szerint a lézerlövegek fölé vezetett.

A járat végén óvatosan kinézett, és telekinézissel némi zavart keltett az őrök között. Miután látta, hogy sikerült elterelnie a rohamosztagosok figyelmét, kisiklott a nyíláson, és az első lézerlöveghez rohant.

Úgy ölte meg a lövészt, hogy közben meg sem torpant. Továbbfutott a második löveghez, amely már megmozdult, már feléje fordult, mire elérte. Könnyedén ellökte a lövészt a fegyver mellől, beugrott a helyére. Elég volt egy laza mozdulat, és a löveg könnyedén elfordult a talapzatán. Csöve a legközelebbi lépegetőre mutatott. Már az első néhány lövedék átlyukasztotta a páncéllemezeket; a lépegető felrobbant.

A növendék ezt követően a rohamosztagosokat vette célba. Harcképtelenné akarta tenni őket, mielőtt még tüzet nyitnak rá. A katonák szétszóródtak, megpróbáltak valamilyen fedezéket találni. Miközben a menekülés lekötötte a figyelmüket, a növendék elintézte a második lépegetőt. Ahogy korábban az árokban, itt is pillanatok alatt elszabadult a pokol. A kilőtt lépegetőkből sűrű füst ömlött; megszólaltak a szirénák. Minden irányból erősítés érkezett, a rohamosztagosok mindenre tüzet nyitottak, ami megmoccant, nem érdekelte őket, hogy az ellenség által feléjük lódított tárgyakat, vagy esetleg a saját bajtársaikat lövik szét.

Az ellenség, vagyis a növendék alaposan megszórta őket, majd leszedte a harmadik lépegetőt. Hallotta, hogy TIE-vadászok közelednek. Úgy vélte, a káosz a tetőpontjára hágott, ezért otthagyta a löveget, de előtte még beállította, hogy körbe-körbe forogjon, és folyamatosan tüzeljen. Ahogy beugrott a szellőzőnyílásba, és sietve elindult a járatban, a rohamosztagosoknak sikerült szétlőniük a megkergült löveget. Az újabb robbanások tovább fokozták a zűrzavart.

A lefelé vezető járatban sokkal nagyobb volt a nyugalom – legalábbis egy ideig. A meleg levegőben kissé lelassult a növendék haladása, és a szemből érkező forró széllökések sem tették kellemesebbé a dolgát. Néhányszor rohamosztagosokkal találkozott, de ezeket a két, időként három főből álló osztagokat könnyedén harcképtelenné tette. Eltűnődött, vajon a jelenlétével és az általa okozott károkkal kapcsolatos jelentések eljutottak-e már a szolgálati piramis tetejére. Nem igazán tudta eldönteni, szeretné-e, hogy a mestere tudjon az érkezéséről. A meglepetésnek is lehet némi ereje, de a bizonyosság, hogy az általa indított támadás be fog következni, szintén komoly előnyhöz juttathatja. Senki sem lehet állandóan éber, a feszült vagy fáradt ember gyakran hibázik…

A járat végéhez közeledve lelassított. Egy lassan forgó, hatalmas ventilátor zárta el az utat. Telekinézissel állította meg a lapátok forgását, majd könnyedén átbújt a szerkezet túlsó oldalára. A következő pillanatban beindult egy riasztó; a jelzésre technikusok és rohamosztagosok jelentek meg a ventilátor előtt.

A növendék átküzdötte magát a szellőzőrendszer vezérlőjén, és a vuki utasításait követve továbbhaladt. Közben azt a veszélyes csövet kereste, amire felhívták a figyelmét.

Ahogy előrehaladt, a körülötte tornyosuló gépek egyre nagyobbak és bonyolultabbak lettek. Hatalmas, egymásba kapcsolódó csöveket látott, amelyeket vastag, gőzt eregető, lüktető szelepek zártak le. A padló alól olyan mély, szabálytalan robajlás hallatszott, ami sokban hasonlított a Raxus Prime ércágyújának hangjára. A nem megfelelő módon lezárt csatlakozóblokkokból szuperhideg levegőáramlatok csaptak felé.

Közel sem járt ahhoz, hogy megismerje a Halálcsillagot, de éppen elég információ állt a rendelkezésére ahhoz, hogy nagyjából meg tudja határozni, éppen hol van. Amikor elhaladt a tibbana gáz jelenlétére figyelmeztető felirat mellett, már biztos volt a dolgában.

Egy harci állomásnak semmi haszna nincs, ha nem rendelkezik fegyverzettel, a hagyományosokon kívül valamilyen különleges eszközzel. Természetes volt, hogy az objektumot felszerelik olyan tömegpusztító fegyverekkel, amelyekhez hasonlót még csak kevesen láttak. A tibbana gáz ritka és erősen reaktív anyag volt, olyan gázóriásokon jutottak hozzá, mint például a Bespin. Amikor egy koherens fénysugárral kombinálták, az jelentősen megnövelte a lézer teljesítményét – ez volt az oka annak, hogy néhány új építésű hajót, és persze a Halálcsillagot is ellátták tibbana-eszközökkel.

Ahogy alaposabban körbenézett, látta, hogy a körülötte toronyló gépek egy olyan lézerrendszer elemei, amely méreteit tekintve illett a gigantikus állomáshoz. Megérintette az egyik hatalmas lézercsövet, és már biztos volt abban, hogy megtalálta a helyet, amelyre a sovány vuki utalt. A rendszert éppen tesztelték; seregnyi birodalmi technikus és fegyverszakértő kísérte figyelemmel a működését. A növendék látta, el kell haladnia mellettük, és ki kell kerülnie magát a lézersugarat is, ha el akar jutni oda, ahová indult.

Megvonta a vállát, és úgy döntött, nem foglalkozik tovább a rejtőzködéssel, nem érdekli, hogy magára vonja a figyelmet. Igyekeznie kellett, már így is túl sok idő eltelt. Azok, akik közé és Darth Vader közé állnak, nem számítanak. Ha rákényszerül, az állomáson szolgálatot teljesítő utolsó katonát is megöli; neki mindegy, a végén ez úgysem fog számítani.

Elérkezett az idő, mester – gondolta harc közben. – Elraboltad tőlem az életemet, holtan hagytál, és én most mégis eljövök érted…

* * *

Amikor elérte a lézercső tetejét, rájött, hogy a Halálcsillag fegyverzetével kapcsolatos becslései közel sem voltak pontosak. A lézer, amelyet alkalma volt közelről megszemlélni, csupán egy volt a nyolc hasonló méretű eszköz közül. Ha a nyolc csőből elindított lézerek képesek egyesülni, döbbenetes erejű pusztító sugarat alkothatnak, olyat, amellyel bármilyen hajót, de talán még egy egész bolygót is el lehet pusztítani.

A gondolattól hányingere támadt. A félretájékoztatás, a rabszolgaság, a kínzás a jelek szerint nem volt elég a tömegek kordában tartásához, ezért a Császár úgy döntött, megmutatja a galaxisnak, mit is jelent a genocídium. Ha valaki nem fékezi meg, méghozzá nagyon hamar, könnyen előfordulhat, hogy rajta kívül senki sem marad életben. Akkor aztán vihoghatna magában a Coruscant üres csarnokaiban!

A növendék kinézett a döbbenetes méretű fókuszáló tányérra. Már látta ezt az eszközt, de azt gondolta, valami viszonylag ártatlan célt szolgál. Most, hogy tudta, valójában micsoda, még nagyobb késztetést érzett arra, hogy megsemmisítse. Már sikerült összezavarnia a Császár grandiózus terveinek némelyikét, ezzel miért ne tehetné meg újra?

A választ a csontjaiban érezte. Csüggesztő volt belegondolni – nemcsak a feladat nagyságába, de abba is, hogy végrehajtása során eddig hány élőlénynek kellett meghalnia. Vajon képes lesz elviselni a veszteségek súlyát? És Juno? Ő kibírja majd? Nem volt biztos benne.

Nem – gondolta. Vannak dolgok, amiket muszáj megtenni. Muszáj. Másokért, a lázadók által létrehozott szövetségért. Meg kellett találnia a lázadókat, meg kellett szabadítania őket a Császár béklyóitól. Ez volt a legfontosabb. Az, hogy a lázadók életben maradjanak, és ismét harcba szállhassanak. Megértette, hogy ez a valódi küldetése, ez a valódi cél, amiért küzdenie kell.

A teszt üzemmódban működő fegyverből koherens, cinóbervörös sugarak csaptak ki, amelyek bonyolult alakzatokat hoztak létre a térben. A töltetek mindegyike annyi energiát tartalmazott, amennyivel könnyedén működtetni lehetett volna egy csillagrombolót. Az állomás feszes, keskeny sávot képező atmoszférájában újra és újra végiggördültek a hangrobbanások, a sziszegő utórengések. A Halálcsillag közelében és felszínén dolgozó munkások időnként megálltak és felpillantottak – mintha azon tűnődtek volna, hogy a csodafegyver a jövőben milyen pusztításokat fog végezni.

A növendék tekintete megakadt a fókuszáló kráter peremén álló építményen. Egy obszervációs fürt volt, csillámló, helyenként áttetsző falai mögött emberek mozogtak. A többi között váratlanul megjelent egy tetőtől-talpig feketébe öltözött alak. Meghajolt valaki előtt, azután elsietett valahová. Úr és szolga… A növendék összeszorította a fogát, és elindult a szuperlézer fókusztányérja felé, amelyet kísérteties fénybe vontak a fölötte megjelenő zöld villanások.

* * *

Az idejutás volt a feladat könnyebbik része… A növendéknek ez a gondolat járt a fejében, miközben felkapaszkodott a kupolaszerű építményt rögzítő, páncélozott támpilléreken.

Lent kétszer is megkerülte a kupolát, megfigyelte, hol vannak az erős és hol a gyenge pontjai. Ezt követően úgy döntött, az lesz a legjobb megoldás, ha azon a folyosón próbál bejutni, amely az építményt hozzákapcsolta az állomás többi részéhez. Valahányszor valaki végigment ezen a folyosón, két zsilipajtó nyílt ki és csukódott be. Ez azt jelentette, hogy a járat nagyjából öt méter hosszú lehet. A kupola belsejéből nem lehetett rálátni a folyosó tetejére. A növendék megállapította, hogy odafent észrevétlenül meghúzódhat – legalább addig, amíg utat vág magának. El akarta kerülni a felesleges összecsapásokat.

Felemelte fénykardját, hogy belevágjon abba az ívelt dúracél panelbe, amelyen térdelt. Különös gondolat futott át az agyán: minden, amit eddigi élete során tett, csupán előjáték volt ehhez a pillanathoz. Sorsának vektora ennek az összecsapásnak az irányába tartott már azóta, hogy Darth Vader elrabolta őt a Kashyyykról, hogy a saját eszközévé változtassa. A múltban Vader kétszer is árulást követett el ellene, de ő nem tiltakozott, nem panaszkodott. A szolgák azonban előbb-utóbb uraik ellen fordulnak – ez éppúgy természetes, mint az, hogy a Sithek mindig elárulják egymást.

Ez a pillanat jelképezte mindannak a csúcspontját, amit eddigi életében tett, tanult, megtapasztalt. Ez volt a legnagyobb kihívást jelentő feladat, amit végre kellett hajtania. Lerombolni a birodalom egy-két üzemét? Megsemmisíteni egy skyhookot, pár csillagrombolót? Elhitetni az elégedetlenkedőkkel, hogy mellettük áll, és lázadóvá változtatni őket? Párbajt vívni bolygókat irányító elmékkel, és a sötét oldal szolgáival? Mindez semmiség volt ahhoz képest, amire most készült.

Érezte, hamarosan lezárul életének egy szakasza. Vagy esetleg elkezdődik egy új korszak? Minden relatív, minden attól függ, honnan nézzük. Vajon Kota is valami hasonlót érzett a Corellián? És Juno is az Empiricalon? Lehet, hogy a bebörtönzött lázadók fejében is ilyen gondolatok keringtek, mielőtt vállalták, hogy találkoznak vele? Talán mindenkinek vannak ilyen pillanatok az életében… Nem tudta eldönteni, szerencsésnek érezze-e magát amiatt, hogy ezúttal érzékelte, felfogta a fordulópont közeledtét. Az Empiricalon és a Corellián ez nem történt meg, ott a sors játékszere volt. Most viszont sikerült hátrakötöznie a sors kezét, most ő diktált.

Vajon Darth Vadernek is volt már ilyen érzése? És Galen apjának?

Az átalakított fénykard sisteregve izzott előtte. Volt valami különös erő ebben a kékeszöld ragyogásban, és volt valami erő a célja tisztaságában is. Most nem szimpla gyilkolószerszám volt; most eszközzé vált, amelyet egy magasztos ügy érdekében használtak.

Persze, időnként szükség volt az erőszakra. A Jedik tisztában voltak ezzel, és most már ő is értette.

Elég a töprengésből, elég a kérdésekből! – ripakodott magára, és megpróbált a következő feladatra koncentrálni.

Lefelé nyomta a penge hegyét, körbefordulva lyukat vágott az acéllemezbe, és beugrott a folyosóra.

* * *

A folyosó üres volt. Mielőtt megjelenhettek volna azok, akiknek felkeltette a gyanúját a furcsa hang, a növendék telekinézissel lezárta a Halálcsillag belső részére nyíló zsilipajtót. A folyosó másik végén lévő ajtó felé fordult, szétfeszítette.

– … a Birodalom árulói – hallatszott Palpatine rideg, gonoszsággal átitatott hangja az ajtón túlról. – Kivallatunk benneteket. Megkínzunk titeket. El fogjátok árulni a barátaitok, a szövetségeseitek nevét. Azután pedig, amikor már nem veszem hasznotokat, sor kerül a kivégzésetekre.

– A halálunk – mondta Bail Organa dacos hangja – arra ösztönöz majd másokat, hogy…

– A kivégzés nyilvános és borzalmas esemény lesz, Organa szenátor. Pontosan azért, hogy legyen min gondolkodniuk azoknak, akik lázadáson törik a fejüket.

A növendék határozott léptekkel bevonult a terembe, megkerülte a középen álló, nagyobb méretű energiamező-generátort. Mon Mothma, Garm Bel Iblis, Bail Organa és Rahm Kota mester birodalmi rohamosztagosok gyűrűjében, a helyiség távolabbi fala előtt állt. A Császár előttük lépkedett. A fejét csuklya takarta, a háta görbe volt, de így is hihetetlen energia sugárzott belőle. Tőle egy-két méter távolságban egy magas, sötét alak várakozott a mellén keresztbe tett karral.

Amikor meghallotta a növendéket, Kota felemelte véres sebektől vöröslő fejét. A fénykard zümmögése dörrenésnek hatott a csendben.

– A lázadást nem lehet elfojtani! – mondta Kota, és úgy vigyorgott, mintha sosem gondolta volna ennek az ellenkezőjét.

Darth Vader és a Császár egyszerre fordult hátra.

A növendék testének minden sejtjét megtöltötte a gyűlölet. Végre elérkezett a bosszú pillanata!

A Császár gonosz arca hirtelen tört, gúnyos maszkká változott.

– Vader, intézd el a fiút! Ezúttal megfelelő módon!

A Sötét Nagyúr már a parancs elhangzása előtt előremozdult. Felizzott fénykardjának vörös pengéje; vérvörös árnyékok jelentek meg a helyiségben. Darth Vader egyetlen szót sem mondott. Nem fenyegetőzött. Teljesen világos volt, mi a szándéka: el akarta végezni azt a feladatot, amit a Corellián nem tudott.

A növendék pontosan tudta, mire számítson. Már többször vívott a mesterrel. Ettől a feketébe öltözött embertől tanulta meg, hogyan kell harcolni. Ettől a szörnyetegtől, aki sosem mutatta meg neki az arcát. Ismerte a nagyúr által használt – az Ataru, a Soresu és a Makashi bizonyos elemeit is tartalmazó – tökéletesített Djem So stílus fogásait és finomságait. Már számtalanszor hárította azokat a vad támadásokat, könyörtelen csapásokat, amelyekkel szemben egy közönséges Jedi-lovag védtelen lett volna; már számtalanszor megtapasztalta, milyen az, amikor Darth Vader pszichikai eszközökkel támad valakire. Úgy gondolta, készen áll arra, hogy megvívjon a Sötét Nagyúrral – talán éppen emiatt okozott neki meglepetést az első, irgalmatlan csapás.

Darth Vader egyszerű, kettős vágással indított: felfelé rántotta, majd lefelé húzta a fénykard pengéjét, de a mozdulataiban annyi erő volt, hogy éles fájdalom nyilallt a saját fegyverével hárító növendék csuklójába és vállába.

Érezte, nem sokon múlott, hogy sikerült megtartania a fegyverét. A fénykardok pengéje vakító fénnyel csapott össze. A növendék hátratántorodott, és hirtelen egy telekinetikus vihar közepén találta magát. A mester kihasználta pillanatnyi gyengeségét, és minden oldalról különböző tárgyakat lódított felé, abban a reményben, hogy így sikerül elterelnie ellenfele figyelmét a harcról. A taktikája bevált – de csak egy-két másodpercre.

A növendék kihúzta magát, és bal keze egyetlen mozdulatával félresöpörte a lövedékké változtatott tárgyakat. Blokkolta a könyörtelen vágást, amely könnyedén kettéhasította volna a testét, azután hárított egy másikat, amely a fejét választhatta volna el a nyakától. Lehajolt, a mester gyomra felé szúrt, azután felfelé rántotta a fénykard hegyét – abban reménykedett, sikerül elérnie Darth Vader sisakjának alsó részét, sikerül torkon szúrnia mesterét. A vörös fénykard az utolsó előtti pillanatban blokkolta a szúrást.

A küzdők eltávolodtak egymástól, pózt váltottak, és óvatosan körözni kezdtek.

A növendék megértette, hogy eddig a percig még sosem küzdöttek egymással úgy, mint egyenlő felek. A mestere általában visszafogta magát, ő pedig a legtöbbször idő előtt kapitulált. Valójában most először ismerhették meg egymás valódi képességeit. Darth Vader erős volt és fáradhatatlan, a növendék viszont gyors és ravasz. Ezt a harcot egyikük sem csak fénykarddal vívta: az Erő segítségével az ártalmatlan tárgyakat is gyilkos sebességgel becsapódó lövedékekké lehetett változtatni; a torkot láthatatlan kezekkel lehetett fojtogatni, az Erő-öklökkel iszonyú erejű ütéseket lehetett mérni a másikra. Hullámossá lehetett változtatni a padlót a másik a lába alatt, a leszakított tartógerendák rakétákká változhattak; a túlterhelt áramkörök felrobbanhattak.

– Gyenge vagy – mondta a növendék, amikor elegáns precizitással már másodszor védte ki egykori mestere csontrepesztő ütéseinek sorozatát.

Darth Vader fantasztikusan harcolt, minden mozdulata halálos csapás volt. Világossá vált: ölni akar. Ahhoz, hogy elérje célját, elég lett volna egyetlen megcsúszás, egyetlen botlás, elég lett volna egyetlen apró rés ellenfele védelmén.

A növendék magában megfogadta, nem adja meg Vadernek ezt az örömet. Megállás nélkül, szélsebesen forgott és táncolt, folyamatosan támadott, újra és újra védekezésre kényszerítette a mestert.

– Halottnak hittél – mondta, és hagyta, hogy ez a kis diadal új magasságokba emelje elszántságát. Fénykardjaik egymáshoz értek, zümmögtek és le-lecsaptak, szikrákat csiholtak, táncukat akár gyönyörűnek is lehetett volna nevezni, ha nem lett volna mögötte a halálos szándék. A növendék érezte, ahogy a sötét oldal vad, pezsdítő energiái keresztüláramlanak a testén, de ellenállt a csábításnak, és más módot keresett arra, hogy befejezhesse a munkáját.

Folyamatosan, előre-hátra lépve, kitérve és körözve mozogtak a kupola alatt.

– Most már értelek – mondta a növendék, hogy elterelje egykori mestere figyelmét a harcról. – Megölted az apámat, elraboltál engem a Kashyyykról, de nem azért, hogy pusztán a tanítványod legyek. Azt akartad, hogy a fiaddá váljak. Mondd csak, a te apád is úgy bánt veled, ahogy te velem?

Darth Vader támadásainak intenzitása megkettőződött.

– Nekem nincs apám!

A növendék hátralépett a feléje zuhogó csapások elől. Amikor meghallotta a sistergő hangot, és megérezte a megpörkölődött bőr jellegzetes szagát, megértette, hogy Darth Vader csapásai közül legalább kettő vészesen megközelítette a testét. Nem érzett fájdalmat.

Átlesett Darth Vader válla fölött, és látta, a Császár érdeklődve figyeli a párbajt. A gonosz arcot még torzabbá, még rútabbá változtatta a kárörvendő izgalom.

Ez volt az a pillanat, amikor a növendék rájött valamire.

Egy jobb mód a gyilkolásra…

Nem gyűlöletből kell csinálni. Nem tudta, mi lehet Darth Vader fekete maszkja mögött, de abban biztos volt, hogy nem a szépség és nem a boldogság. Csak a csúfság és a fájdalom képes ilyen sokáig rejtőzködni. A gyűlölet önmagában nem lehet elég ahhoz, hogy Darth Vader fölé kerekedjen.

Kinyújtotta a bal kezét, és egy Sith-villámot küldött a mesterére. Az energiacsóva megtörte Vader támadásának lendületét, így a növendék lélegzetvételnyi pihenőhöz juthatott.

– Ahhoz, hogy legyőzzelek, nem kell gyűlölnöm téged – mondta lihegve. – Most erre foglak megtanítani.

– Te nekem semmit sem taníthatsz! – mondta Darth Vader komor, mély hangon. Ökölbe szorította egyik kezét.

A növendék érezte, hogy összeszorul a torka, de ő is elindított egy telekinetikus támadást. A láthatatlan hullám olyan erővel csapódott a mester mellkasába, hogy a fekete test a levegőbe emelkedett, és a helyiség túlsó falához repült.

A termetes, időnként mereven mozgó nagyúr egyetlen pillanat alatt talpon termett, és készen állt rá, hogy folytassa a küzdelmet.

– Nem gyűlöllek – folytatta a növendék, és egymás után kivédte Darth Vader támadásait. – Sajnállak. – Megújult erővel támadott, és hátrálásra kényszerítette Vadert. – Megsemmisítetted azt, ami voltam, és azzá tettél, ami most vagyok. De ez nem a te ötleted volt. A Császár akarta így. Téged is ő változtatott azzá, ami vagy! – Darth Vader köpenyéből lehasadt egy füstölgő csík. A küzdők egyre közelebb kerültek egymáshoz; már-már összeért az arcuk. A növendék a mester fekete maszkjának szemnyílását fedő sötét lemezre meresztette szemét. – A te teremtményed voltam, te pedig a Császár kreációja vagy. De neked sosem volt elég erőd ahhoz, hogy fellázadj. Ezért vagy szánnivaló. Én már nem egy szörnyet szolgálok, és ha rajtam múlik, gondoskodom arról, hogy a jövőben te se tedd ezt.

Vader megpróbált eltávolodni, ám a növendék előrelépett, előtte maradt.

– Meg foglak ölni – mondta –, hogy szabaddá tegyelek.

Ismét felizzottak a fénykardok. A növendék pengéje előrelökődött, Vader kardja azonban túl lassan mozdult, hogy hárítsa. A kékeszöld kard mélyen belemetszett a páncéllemezekkel védett nyakba. Vader hátratántorodott, kesztyűs kezét a füstölgő sebhez emelte.

A vágásból nem folyt vér.

A növendék, ahelyett hogy folytatta volna a megkezdett támadást, egy helyben maradt. Nem tudta, miért, de ő is éppúgy meglepődött, mint egykori mestere.

Egy hosszú pillanatig csak a két fénykard zümmögése és Darth Vader légzőegységének hörgése hallatszott.

Azután a Sötét Nagyúr felnevetett.

Iszonyatos, gúnyos hang volt, hiányzott belőle az öröm, a humor. A növendék úgy érezte, ebben a röhögésben benne van minden szenvedés és megaláztatás, ami az elmúlt tizenöt évben érte.

Fellángolt benne a düh. Előrevetődött. Darth Vader alig tudta hárítani a támadást. A második támadás során a növendék mély sebet vágott a nagyúr vállára. A harmadik végén Darth Vader combjába döfte a pengéjét.

Darth Vader hátratántorodott. Sérült végtagjaiban szervók nyüszítettek. Kezében megremegett a fénykard.

A növendék két kézzel markolta a fegyverét. Készen állt a támadás folytatására, de visszafogta magát. A düh ismerős volt számára. A düh erőt adott neki, de éppen akkor homályosította el a szemét, amikor a legtisztábban kellett látnia.

Vader ismét támadni készült, de már egyértelmű volt, nincs hatalma a növendék fölött.

A növendék telekinézissel kicsavarta Vader kezéből a fénykardot. A fegyver a padlóra esett. Ezután a növendék az Erővel a levegőbe emelte mesterét – pontosan úgy, ahogy valamikor Vader tette az apjával –, és különböző tárgyakat röpített felé. Darth Vader felemelte kesztyűs kezét, hogy védje magát, de a támadás folytatódott. A növendék végül kitépte helyéről a terem közepén álló energiamező-generátort, és azt lódította egykori mestere irányába.

A generátor felrobbant, az elszabaduló energia mindenkit a padlóra döntött. A kupola megremegett, fentről törmelékdarabok zuhogtak alá. A robbanás hangja természetellenesen hosszú ideig csengett a növendék fülében.

Elsőként ő állt talpra. A törmeléken áttaposva a hason fekvő Darth Vaderhez sietett. A nagyúr számos sebet szerzett, páncéljának néhány lemeze leszakadt. A lyukakon keresztül látni lehetett a testét alkotó húst és mechanikus eszközöket. Némelyik sebből valódi, vörös vér csorgott.

A növendék felemelte fénykardját, és felkészült az utolsó csapásra. Darth Vader megpróbált felállni, de hiába erőlködött, hiába vijjogtak fel a szervomotorjai. Lassan a hátára fordult.

A növendék kővé dermedt.

A robbanás ereje leszakította Darth Vader fejéről a sisakot. A növendék életében először megpillantotta annak az embernek az arcát, aki elrabolta, rabszolgaságba kényszerítette őt. A szánalmas, szőrtelen ábrázatot ráncok és sebhelyek csúfították. Csak a szemekben, a kék, fájdalommal teli, fáradt tekintetű szemekben lehetett felfedezni az élet halvány jeleit.

A kavargó füstből kivált egy alak. A Császár csúfondárosan vigyorgott, és úgy emelte fel a kezét, mintha meg akarná érinteni a növendéket.

A növendék érezte, ahogy a hipnotikus parancs keresztüláramlik az agyán. Igen! Öld meg! Gyenge, sebzett! Öld meg, és elfoglalhatod a téged megillető helyet. Mellettem!

Nem mozdult; megdermesztette a Császár kísérteties karizmája. Miért is ne? Hát nem ezt akarta, amikor még a Raxus Prime-on volt? Ha megteszi, akkor megszabadul a gazdájától, és egy másik úr szolgájává válik, de vajon mi akadályozhatná meg abban, hogy egy nap ezt az urat is megtámadja és félreállítsa? Ő nem követné el azokat a hibákat, amiket Darth Vader.

Darth Vader… Ő ölte meg az apját. Ő árulta el. Ő végzett Proxyval. Ó sütötte rá Junóra az árulók bélyegét. Ő rabolta el Kotát és a többieket. Megérdemli a halált. Ezerszeresen is megérdemli!

A hatalom… A mestere szolgálatában megtanulta, hogyan használja. Amikor áthatotta az Erő sötét oldala, mindenki úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Erről nehéz lenne lemondani.

– Ne! – Kota hangja mintha valahonnan nagyon távolról érkezett volna. A növendék oldalra kapta a fejét, és olyan érzése támadt, mintha egy lassított felvételt nézne. A Jedi-mester telekinézissel letépte a fénykardot a Császár oldaláról, és vakságát meghazudtolva, villámgyors mozdulatokkal levágta a foglyokra felügyelő rohamosztagosokat. Előrevetődött, és odaugrott a látszólag fegyvertelen Császár mellé, aki egyik kezével még mindig a növendék karját fogta.

Ám a Császár nem volt fegyvertelen. Felemelte a másik kezét, és egy villámot küldött Kotára, mielőtt az lesújthatott volna rá a fénykarddal. Sith energiacsóva recsegett és vibrált a két test között. A Jedi-mester hanyatt vágódott, magatehetetlenül vergődött a Császár halálos szorításában.

– Segíts neki!

A növendéket Bail Organa hangja zökkentette ki a transzból. Megrázta a fejét; érezte, a Császár befolyása úgy siklik le róla, mint az olaj. Mi járt a fejében? Azok után, amiken keresztülment, nem akart visszatérni a sötét oldalra. Már látta, mire képes. Látta Maris Broodnál, látta a Felucián, és látta Darth Vader szemében is. Már nem akarta megölni a mesterét. Legyőzte Darth Vadert, de nem akart végezni vele. Hirtelen megértette, így kezdődött minden. Így és akkor, amikor Darth Vader megölte Galen apját, és Galen kikapta az apja kezéből a fénykardot, hogy bosszút álljon. Vader ezért találta őt értékesnek, nem csupán amiatt, hogy érezte benne az Erőt. Ez a hiábavaló, meg nem valósuló támadás volt az oka annak, hogy Galen egyre távolabb került attól az embertől, aki valaha volt. Akkor tette meg az első lépést a sötét oldal ösvényén. Ezt magától, a saját akaratából csinálta, még azelőtt, hogy a kegyetlen mester foglalkozni kezdett vele.

Érezte, komoly döntés előtt áll. Vagy visszalép, vagy átadja magát a sötét oldalnak, de most már mindörökre. Nem volt más választása. Azzal, hogy megöli Darth Vadert, lényegében semmit sem ér el, viszont ha megmenti a barátait, akkor talán megváltoztathatja a történelem menetét. Miután ezt felfogta, meghökkentően könnyű volt meghozni a döntést.

A rázuhogó törmelékdarabok arra kényszerítették a Császárt, hogy lépjen hátra Kotától, szakítsa meg az összpontosítást, állítsa le a Sith-villámot. A Jedi-mester kiszabadult a halálos energiahálóból, és füstölgő testtel, magatehetetlenül zuhant hátra, de Garm Bel Iblis még időben elkapta.

A növendék odadobta nekik a kommunikátort, és lassan elindult Palpatine felé.

– Helyes! – sziszegte a Császár, miközben úgy emelte fel karmokra emlékeztető ujjait, mint egy gyenge vénember, aki kétségbeesésében megpróbál védekezni a támadója ellen. Hirtelen térdre rogyott. – Igen. – Felnézett a növendékre. – Az a sorsod, hogy elpusztíts engem. Tedd meg! Add át magad a gyűlöletnek!

A növendék felemelt karddal állt a Császár előtt. A galaxis ura úgy nézett fel a szemében megcsillanó, kékeszöld pengére, mintha úgy gondolná, ez lesz az utolsó dolog, amit életében látni fog.

Éles, csattanó hang hallatszott. A növendék eltüntette a pengét, és leeresztette a karját.

Kota a háta mögé bicegett, a fiú vállára tette kezét.

– Ez az, fiam! – mondta büszkén. – Legyőzted. Hagyd!

A hajtóművek zajára mindketten felkapták a fejüket. A Rogue Shadow egyre közelebb ereszkedett a bezúzott kupolához; repulzorai szétfújták a füst utolsó foszlányait, megcibálták a növendék rongyos köpenyét.

Juno! – gondolta a növendék. Végre! Most már minden rendben lesz!

– Ostoba! – vicsorgott a Császár, és egy újabb Sith-villámot küldött Kota hátába. – Sosem lesz a tiéd!

Kota felemelte karjait, és előredőlt. A növendék tudta, még nincs vége a harcnak. Elérkezett az igazság pillanata.

Habozás nélkül Kota és a Császár közé állt, a saját testével fogta fel a villámot.

A fájdalom iszonyú volt; mintha minden egyes idegsejtjébe fehéren izzó tűt döftek volna. Még sosem érzett hasonlót. Szeretett volna távol kerülni az energia forrásától, szeretett volna összegömbölyödni, vagy eszméletlenségbe merülni, hogy ne érezze a kínt, de végül mégis állva maradt, és miközben a vibráló, recsegve csapkodó kék villámokon keresztül látta a világot, egy lépést tett a Császár felé.

– Menjetek! – sziszegett rá Kotára. – Siessetek!

A tábornok csupán egyetlen másodpercig habozott. A növendéknek eszébe jutott, ő is látta a jövőt, ő is tudta, hogy minden egyetlen szimpla döntésen múlik, azon, hogy a növendék a lázadókat, vagy inkább a sötétséget választja. Gyorsan összeterelte, és a hajó felé tolta a társait.

Még egy fájdalmas, tántorgó lépés… A növendéket már csak karnyújtásnyi távolság választotta el a Császártól. Reszkető ujjakkal megfogta és megszorította a vénember csontos vállát. A Sith-villám mindkettejüket körbefolyta; az energiát már kettejük kétségbeesése táplálta. A Császár hátrahajtotta a fejét, és felüvöltött fájdalmában. A növendék érezte, nem sok hiányzik ahhoz, hogy sötétség boruljon az agyára, de továbbra is elszántan ragaszkodott tudatához. Ezt végig kell csinálnia. Muszáj megtenni!

Szakasznyi rohamosztagos rontott be a terembe; a katonákat a sántikáló Darth Vader vezette. Felemelték fegyvereiket, célba vették a Rogue Shadow leeresztett rámpáján felfelé tartó lázadókat.

– Ne! – kiáltott fel a növendék. Felhagyott a védekezéssel, hogy még egy utolsó csapást mérhessen a birodalmiakra. Energia áramlott keresztül rajta. Úgy érezte, mintha egy új csillag jött volna létre a mellkasában. Erősebb volt benne a barátai iránti aggodalom, mint önmaga féltése, ezért teljes mértékben magához ölelte az Erőt, és olyan energia lett a jutalma, amihez képest szánalmas kis semmiségnek tűnt minden, amit valaha a sötét oldaltól kapott. Az idegszálai lángoltak. A bőréből fénycsóvák sugároztak. A csontjai úgy izzottak, akár a láva.

Inkább látta, mint érezte azt a hatalmas rengéshullámot, amely elnyelte a kupolás terem maradványainak nagy részét. Egy ragyogó tűzbuborék cafatokra tépte a rohamosztagosokat; a lángok körbefolyták Darth Vadert és a Császárt. Repeszdarabok töltötték meg a levegőt, de mintha csak porszemek lettek volna a Halálcsillag iszonyú erejű lézerének fényében.

Az energia úgy lökte arrébb a Rogue Shadow-t, mint szél a száraz falevelet, de a hajó már felhúzta a rámpáját, és értékes rakományával együtt elindult, hogy eltávolodjon az állomás közeléből.

A növendék úgy érezte, mintha ismét kiszállna a testéből. Vagy lehet, hogy ezúttal a teste hagyta el őt? Mintha széttépte volna a rajta keresztüláramló energia. Minden szövete, minden sejtje remegett. Az arcán lángoló tűz nem árasztott meleget. A végtagjai valahol nagyon távol voltak – messzebb, mint a galaxis legtávolabbi karja. Meglepődött, hogy még marad belőle valami, ami képes gondolkodni.

A robbanás során meggyengült tartógerendák megadták magukat; a kupola rászakadt a szuperlézer gyűjtőtányérjára, és előidézett néhány kisebb robbanást. Rohamosztagosok rohantak a helyszínre.

A romhalmazzá változtatott teremben, a sűrű füstben már csak két alak mozgott. Darth Vader erőlködve feltápászkodott. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy valamibe belekapaszkodjon, a mestere gúnyosan rávihogott.

Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, miközben átkutatták a törmeléket.

Amikor megtalálták azt, amit kerestek, egyikük sem látszott túl boldognak.

– Meghalt – mondta a Sötét Nagyúr, és szenvtelenül a lábuk előtt fekvő testre nézett.

Ez volt az a pillanat! – gondolta a növendék. – Ezt láttam!

– Akkor most sokkal erősebb, mint valaha. – A Császár felemelte a fejét, és dühösen az elszáguldó Rogue Shadow után nézett. – Az volt a feladata, hogy megsemmisítse a lázadókat, nem az, hogy reményt adjon nekik! Az áldozat, amit hozott, csak lelkesíteni fogja… ezeket!

– De most már tudjuk, kik a lázadók. Levadászom és elpusztítom őket. Ahogy mindig is akartad. Az áruló Bail Organa szenátorral kezdem.

A Császár egy intéssel elhallgattatta, majd megfordult, hogy távozzon.

– Türelem, Vader. Sokkal jobb, ha először a reményt semmisíted meg az emberben, vagy olyasvalakiben, aki közel áll hozzá…

A remény sosem hal meg – gondolta a növendék. Most semmi esetre sem. Mindent túlél, bármivel is támadnak rá…

A sötétség előrenyomult. Nem küzdött ellene. Juno biztonságban volt. Csak ez érdekelte. Nem kellett jelen lennie ahhoz, hogy tudja, mi történik ezután. Nagyon jól el tudta képzelni.

Az utolsó gondolatával a saját nevét suttogta.

Senki sem vette észre, senki sem látta, hogy a Sötét Nagyúr felemelte fekete csizmába bújtatott lábát, és a sarkával porrá zúzta a bukott növendék fénykardját.

Epilógus

A Kashyyyk ege nyugodt és üres volt, a megszokott forgalomnak nyoma sem látszott. A szállítójárművek villogó fényei, a beindított hajtóművek lángcsóvái helyett Juno nem látott mást, csak csillagokat, amelyek gyémántokként ragyogtak a bársonyos feketeségben. A látvány megnyugtatta, és egy időre kiemelte őt önmagából. Pontosan erre volt szüksége.

Lágy hangokat hallott az éjszakában. Nem törődött velük. A lázadók megpróbálták bevonni maguk közé, de mit számított, mit számíthatott, hogy ő, a Birodalom egykori pilótája mit gondol róluk, meg arról, amit elindítottak? Egyáltalán: mit tudott ő Galen és Darth Vader terveiről? Elkapta az események sodra, és a legtöbb esetben nem saját akaratából volt részese a dolgoknak. Álmaiban még mindig látta magát, ahogy kihozza Galent az utolsó küldetés után, ahogy vele együtt belemenekül a végtelen térbe, a csillagok közé…

Felsóhajtott. A menekülés sosem tartozott a valós opciók közé. A Birodalom mindenhová követte volna őket, és Galen múltjától sem szabadulhattak volna meg. Valahol mélyen, legbelül érezte: mindig is tudta, valahogy így fog véget érni az egész.

Ennek ellenére szétáradt benne a szomorúság, amikor kihozta a lázadókat a Halálcsillagról. Amikor rájött, hogy Galen nincs közöttük, a legszívesebben visszafordult volna a megsemmisített megfigyelőfürtből egyre távolabb terjeszkedő rengéshullám felé, hogy megmentse a fiút, de ahogy Kotára pillantott, megértette, ennek nincs semmi értelme. Galen… odaveszett.

Elment. Meghalt. Azok után, amiken keresztülmentek, a csaták után, amiket megvívott… Vége lett. Utoljára még lehetővé tette a többiek számára, hogy elhagyják a Halálcsillagot, de ő nem tehette meg ugyanezt.

Juno sokáig tartotta magát. Sikerült elhagyniuk a Horuz-rendszert, és mivel Kota ragaszkodott hozzá, beállította a Kashyyykhoz vezető irányvektort. Miután átjutottak a hipertérbe, a tábornok zord őszinteséggel elmondta neki, mi történt a megfigyelőkupolában. Attól, amit hallott, egy kicsit megnyugodott. Úgy érezte, így még mindig jobb. Galen feláldozta magát, de legalább nem maradt örökre a sötét oldal rabszolgája. Meg tudta érteni a fiút. Ha Galen esetleg megölte volna Darth Vadert, akkor neki is vége. A remény nélküli élet rosszabb, mint a halál.

Amikor Kota befejezte a beszámolót, Juno visszahúzódott a kabinjába. Hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei; megpróbálta elfogadni a rideg valóságot. A tudat, hogy Galen a legutolsó pillanatig hű maradt az elveihez és a terveihez, számára még nem tette elviselhetőbbé az életet. Bízott Galenben, és szerette volna, ha közös lesz a jövőjük. Most mit csináljon? Nélküle?

Legalább azt tudta, hogy a nagyon közeli jövőben mit kell tennie. Bízott benne, előbb-utóbb megtalálja a lelki békéjét. Az emlékei örökre vele maradnak. Ami pedig a lázadókat illeti: nekik még mindig volt esélyük a győzelemre.

Azért mentek át a Kashyyykra, hogy tisztelegjenek Galen emléke előtt, de tudta, a lázadók információkat akarnak majd kapni tőle. Ők még mindig alig tudtak valamit Galenről. Azzal tisztában voltak, hogy milyen áldozatot hozott értük, de életének története továbbra is homályos maradt előttük. Juno nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy felvilágosítsa őket a részletekről, és látta, Kota se nagyon szeretné megtenni ezt. Galen hősként halt meg. Mi az, ami ezen kívül számít?

– A teljes neve Galen Marek volt – jelentette be Bail Organa, miután hosszan tanulmányozta a birodalmi feljegyzéseket. – Az apja Kento Jedi-lovag volt, tíz évig élt a vukik között. Galen a vukik bolygóján született.

– Talált valamit az erdőben – mondta Juno a lázadóknak, amikor eszébe jutott, hogy Galen mit jelentett neki.

Csak egy régi kunyhó. Valójában egy… rom. De valahogy ismerősnek tűnik.

A hajó adatbankjában talált információk segítségével Juno meghatározta Galen bejelentkezésének koordinátáit, és most… Most ott állt, pontosan azon a helyen, ahol egykor Galen. Ott állt, és megpróbálta elképzelni, mit érezhetett a fiú, milyen belső konfliktusokat kellett megvívnia akkor, amikor ezt a rommá vált kunyhót, a sugárnyalábok által ütött lyukakat, a hajdani fénykardpárbaj nyomait vizsgálgatta.

Az erdőben van valami… sötétség és… Igen. Szomorúság. Itt történt valami!

Juno sejtette, talán sosem fogja megtudni, mi történt ezen a helyen, de az elméjét így is megtöltötték a sötét képek, az elképzelt jelenetek.

* * *

A szenátorok a kunyhóban voltak, a jövőről, és talán Galen származásáról beszélgettek. Ezeknek az embereknek borzasztóan fontos volt a család. Organa szenátor, miután elindultak a Horuz-rendszerből, kapcsolatba lépett a lányával, hogy tudassa vele, sikerült túlélnie a corelliai csapdát. A lány annyira aggódott az apjáért, és annyira megkönnyebbült a hír hallatán, hogy a lehető leghamarabb látni akarta őt. Felszállt az Alderaan leggyorsabb csillaghajójára, vállalta az utazást. A Kashyyyk orbitálisán találkoztak. Látszott rajtuk, végtelenül boldogok, hogy ismét együtt lehetnek.

Még a Birodalom legújabb szuperfegyvere sem ronthatta el a kedvüket. A skyhook megsemmisülése után a vukikban ismét feltámadt a harci kedv, olyannyira, hogy nagyon rövid idő alatt kiűzték világukból a betolakodókat. Ezt követően már semmi sem tűnt lehetetlennek, ha ezt végrehajtották, akkor bármi sikerülhetett.

A Császár tudta, kik ők, és mi a szándékuk. Tisztában volt a fejleményekkel, és már neki is látott, hogy megépítse az eszközt, amellyel minden elképzelhető ellenállást széttiporhat. A lázadók csak úgy érhettek el sikert, ha gyors és kemény csapást mérnek az ellenségre.

Valami megmoccant Juno mögött a csípős kashyyyki éjszakában. Hátranézett, és Kotát látta, aki éppen kilépett a kunyhóból. Magabiztosan, egyenes háttal lépkedett, de az arcán még mindig ott volt az a förtelmes égésnyom, amit úgy viselt, mint valami kitüntetést.

Kota megérezte a nő közelségét, odament mellé. Juno rájött, az öreg miatta hagyta el a kunyhót, őt kereste.

– Maga egész végig tudta róla, hogy kicsoda, igaz? – kérdezte Juno.

Kota bólintott.

– Gyanítottam.

– Akkor miért segített nekünk azok után, amiket műveltünk?

Kota nem válaszolt azonnal, de Juno maga is több magyarázatot tudna adni a történtekre. Lehet, hogy a tábornok a megtört vénember álcája mögé bújva akart csapást mérni Vader titkos növendékére. Lehet, hogy így akarta kideríteni, a növendék valóban és véglegesen átállt-e a sötét oldalra. Az is elképzelhető volt, hogy Kota nem viselt álcát, valóban összetört, de menet közben valahogy sikerült visszanyernie régi tartását és magabiztosságát. Talán ő is olyan fokozatosan talált rá magára, mint Galen.

Kota végül válaszolt, de valami olyasmit mondott, amit Juno nem sorolt fel a lehetséges magyarázatok között.

– Amikor a Bespinen, abban a kocsmában odajött hozzám, a feje tele volt sötét gondolatokkal, de ebben a nagy feketeségben felfedeztem egy világos foltot, egy olyan gyönyörű dolgot, aminek hatására feltámadt bennem a remény… Ez, ez a világos folt volt az, amihez mindvégig hű maradt.

– Mi volt az?

Kota úgy ölelte át Junót, mint egy szerető nagypapa az unokáját.

– Erre a kérdésre te is tudod a választ, Juno.

A nő összeszorította a fogát, hogy vissza tudja tartani a könnyeit. Kotának igaza volt. Tényleg tudta a választ. És mivel tudta, a „miért éppen én?” kérdésnek többé nem volt jelentősége.

– Most már egyesült az Erővel – mondta Kota.

Juno tudta, a tábornok a maga esetlen módján vigasztalni próbálja.

– Ugye, nem felejtik el? – kérdezte.

– A hercegnőnek van egy javaslata, amit neked is hallanod kellene. – Kota oldalra billentette a fejét, és a kunyhó bejáratára nézett.

Juno hagyta, hogy a vak Jedi bevezesse a romos épületbe. A szenátorok egy hevenyészett asztal körül ültek. Aggodalmas arccal tárgyaltak, akkor sem pillantottak fel, amikor Kota és Juno belépett.

– Tehát – mondta Bail Organa a többieknek készen állunk rá, hogy befejezzük azt, amit elkezdtünk?

A társai bólintottak.

– Akkor kijelentem, hogy ezennel megszületett a Lázadók Szövetsége. Itt, ma éjszaka.

A szenátorok megkönnyebbült mosollyal fogadták a bejelentést, de nem tört ki üdvrivalgás. A pillanat ünnepélyes volt, de komor maradt. A jelenlévők tudták, valamennyiükre rengeteg feladat és számtalan veszély vár.

– Szükségünk van egy szimbólumra, amely mögött felsorakozhatunk – jelentette ki Leia Organa.

– Egyetértek – mondta Garm Bel Iblis.

A hercegnő letörölte a port az asztalról, és ezzel láthatóvá tette a fába vésett stilizált rajzot, amely egy büszkén felemelt szárnnyal álló, karcsú ragadozó madarat ábrázolt.

– A remény jelképe.

Leia az apjára, majd Mon Mothmára és Garm Bel Iblisre, végül pedig Junóra nézett, és alig észrevehetően bólintott.

Juno úgy érezte, valami melegség árad szét a mellkasában. Visszabólintott a hercegnőnek. Galen minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy megmentse a galaxist a Császártól, és közben sikerült megmentenie magát az Erő sötét oldalától. A helyiségben tartózkodó emberek arra készültek, hogy az ő családjának címere mögött egyesülve folytassák a harcot, amit elkezdett. Galen volt az első lázadó; Galen volt az, aki reményt adott nekik.

És ő? Vele mi lesz? Juno tudta, sosem fogja elfelejteni a fiút, és azt sem, amit tett. Galen neki is példát mutatott…

Száraz, égő szemmel fordult a jövő felé. Nem volt szüksége az Erőre ahhoz, hogy tudja, nem lesz könnyű a menet, ami rá vár…