A könyv két részből áll. Az első rész népmeseszerű kiszólásokkal teli „tanulságos mesékre” hasonlít, míg a második rész Trurl és Klapanciusz, a két tudós mérnök versengéséről és találmányaikról, kalandjaikról szól Stanislaw Lem utánozhatatlan stílusában. Lem humora kitűnő, miközben novellái filozófiai mélységeket járnak be könnyed hangvétellel. Lem a klasszikus értelemben vett sci-fi szabályait félretéve kalandozik az időben, hihetetlen leleményességgel ötvözve a régmúlt idők életének napi eszközeit a távoli jövő technikai vívmányaival, és így érdekes matematikai, fizikai fogalmak fűszerezte történetekben szórakozhatunk a kardot forgató robotok nagyon is emberi történetein.
A mű keletkezési idejét figyelembe véve kijelenthető, hogy az író filozófiai alapgondolatai örök érvényességgel bírnak: megmutatja, hogy az idők és a díszletek változnak ugyan, maga az Ember azonban nem.
Stanislaw Lem
KIBERIÁDA
A HÁROM KÓBOR ŰRLOVAG
Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyűt, amely olyan gyönyörűségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekből vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent. Elhatározta, hogy értelmes lényeket alkot vízből, de nem ám olyan rondákat, mint amilyenekre gondoltok. Esze ágában sem volt holmi kocsonyás, vizenyős testeket formálni, az efféléktől irtózott, mint minden jóravaló robot. Ő igazán szép és okos, tehát kristályos lényeket akart vízből építeni. Kiválasztott egy minden naptól távol eső bolygót, befagyott óceánjából jégtömböket hasított, és akár a hegyikristályból, kifaragta belőlük a krionidákat. Azért hívták őket így, mert nem élhettek másként, csakis a csikorgó fagyban, a naptalan sötétségben.
Hamarosan jégvárosokat, jégpalotákat emeltek, s mivel mindenfajta hőtől elpusztultak volna, magas, átlátszó kelyhekbe gyűjtötték az északi fényt, azzal világították a házaikat. Ki minél tehetősebb volt, annál több északi fényt tartott, citromsárgát meg ezüstöt, s így éldegéltek boldogan. De nemcsak a fényt kedvelték ám, hanem a drágakőveket is, ezért messze földön híres kincseket gyűjtöttek.
Megfagyott gázokból metszették, csiszolták drágaköveiket, velük színezték örökös éjszakájukat, amelyben fogoly lelkekként lobogtak a sudár északi fények, mint kristályoszlopba bűvölt csillagködök.
Sok rablónak fájt a foga a kincsekre, hiszen Kriónia roppant messzire ellátszott, mint valami lassan forgó, sziporkázó ékszer a fekete bársony égen. Jöttek is egymás után a kóbor űrlovagok Szerencsét próbálni, kincset zsákmányolni. Elsőnek a Rézlovag jött, lépte kongott, mint a harang. De mihelyt a jégre lépett, az megolvadt a melegétől, ő az óceánba süllyedt, s a jég bezárult fölötte.
Borostyánba zárt bogárként, jégbe fagyva nyugszik a krióniai óceánban, míg a világ világ.
A Rézlovag veszte nem riasztotta el a többi vakmerőt. Nyomon követte a Vaslovag, de előbb jól leszopta magát cseppfolyós héliummal, acélgyomrában kotyogott a fagyos itóka, vaspáncélját belepte a dér, fehér lett, mint egy hóember. De mire a bolygó légkörét átszelte, felhevült a súrlódástól, a cseppfolyós hélium sziszegve elpárolgott, a Vaslovag vörösen izzva zuhant a jégmezőre, s az nyomban meg is nyílt alatta. Előmászott, gőzölögve, mint egy gejzír, de amit csak megérintett, fehér felhővé vált, s hóként hullott vissza. Leült hát a lovag, várta, hogy kihűljön. Mikor a hópelyhek már nem olvadtak el vaspáncélján, fel akart állni, hogy csatába induljon, de ízületeiben megdermedt az olaj, a hátát sem bírta többé kiegyenesíteni. Azóta is ott ül, betemette a hó, csak a sisakforgója áll ki belőle. Vashegynek nevezik azt a fehér halmot, szemüregeiben meg-megcsillan dermedt pillantása.
Hallott elődei sorsáról a harmadik rabló: a Kvarclovag, aki nappal átlátszó volt, mint egy csiszolt lencse, éjjel pedig visszatükrözte a csillagokat. Ő nem félt, hogy tagjaiban megdermed az olaj, hiszen olaj nem volt benne; attól sem félt, hogy lába alatt elolvad a jég, mert olyan hideggé tudott válni, amilyenné akart. Csak a gondolkodástól kellett óvakodnia, mert az felhevíti kvarcagyát, és vesztét okozhatja. El is tökélte, hogy egy fikarcnyit se fog gondolkodni, akkor nem eshetik baja, és vígan legyőzi a krionidákat.
Míg a bolygó felé repült, úgy átfagyott a hosszú úton, az örök galaktikus éjszakában, hogy a röptében mellének ütköző vasmeteorok csörömpölve törtek össze, akárcsak az üveg. Átlátszó tükörteste leszállt Kriónia fehér havára, fölé borult az ég, mint egy csillagos, fekete üst. Nosza, tanakodni kezdett, hogy most mihez fogjon, de a hó máris olvadozott és gőzölgött körülötte.
— Hohó — mondta a Kvarclovag —, álljon meg a menet! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! Elhatározta, hogy akármi történjék, csak ezt az egy mondatot fogja hajtogatni, mert ez nem igényel szellemi erőfeszítést, tehát nem melegíti fel. Azzal nekivágott a hósivatagnak, egyenesen az orra után, gondolkodás nélkül, hogy hideg maradjon. Ment, mendegélt, míg egy magas jégfalhoz nem ért; ez határolta Frigidát, a krionidák fővárosát. Nekiveselkedett a lovag, fejével a falnak rontott, szikrázott a jég, de a fal meg se rezdült.
— No, akkor majd másképp! — szólt magában, és töprengeni kezdett, mennyi kétszer kettő. Addig-addig töprenkedett, míg a feje föl nem melegedett, akkor újra megrohamozta a szikrázó falat, de még most is csak egy kis lyukat ütött rajta.
— Kevés! — mondta. — Próbáljunk valami nehezebbet. Vajon mennyi háromszor öt?
Most már gőzfelhő gomolygott a feje körül, mert a lázas gondolkodástól rögtön felforrt a hó. Hátrált egy kicsit a lovag, nekifutott, és azonmód átsiklott a falon, aztán még két palotán meg három szerényebb dérgróf házán, egy széles lépcsőre huppant, megkapaszkodott a jégcsap-korlátban, de így is továbbcsúszott.
Gyorsan felpattant, mert már minden olvadozott körülötte, félt, hogy az egész városon végigkorcsolyázik, aztán elnyeli a jégszakadék.
— Hogyisne! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! — szólt magában, és csakugyan rögtön lehűlt. Kimászott a maga olvasztotta jégbarlangból, s egy nagy térre került, amelyet mindenfelől beragyogott a kristályoszlopokon libegő-lobogó, smaragdzöld és ezüst északi fény.
És máris feléje tartott egy daliás vitéz: csillagszikrázó Boreál, a krionidák vezére. Kvarclovag összeszedte magát, és rohamra indult.
Egymásnak rontott a két bajnok, lett is olyan recsegés-ropogás, mintha két jéghegy ütközne össze a sarki óceánon. Tőből letört és lehullott Boreál fényes jobb karja, de a vitéz nem ijedt meg, derekasan megfordult, az ellenségnek szögezve mellét, amely széles volt, mint egy jéghegy (aminthogy az is volt). A Kvarclovag másodszor is bőszen nekirontott. Mivel pedig a kvarc keményebb a jégnél, Boreál szörnyű recsegéssel darabokra törött. Szilánkjain megcsillant az északi fény, amely imbolyogva nézte vereségét.
— Enyém a kincs! Csak így tovább! — kurjantotta a Kvarclovag, és leszaggatta a vesztesről a csodaszép ékszereket: hidrogénköves gyűrűket meg tündökletes bogtárokat, amelyek szikráztak, mint a gyémánt, mert a három nemes gázból: argonból, kriptonból és xenonból csiszolták őket. Ám ahogy gyönyörködött bennük, felhevült az izgalomtól, s így a briliánsok és zafírok egy szisszenéssel elpárologtak a tenyeréből, nem maradt ott semmi, csak egy-két harmatcsepp, az is nyomban eltűnt.
— Ohó! Szóval lelkesedni sem szabad! No, sebaj! Gondolkodás nincs! — dünnyögte magában a lovag, és továbbindult a meghódított városban.
Roppant alakot látott messziről közeledni. Ez volt Fehér Albucid, a Minerál-Generális, széles mellén rendjelek sorakoztak, középen a nagy Zúzmaracsillag a jégcsapokkal. Mint a királyi kincstár őre, útját akarta állni a Kvarclovagnak, de az rárontott, mint a vihar, és szörnyű jégrecsegéssel szilánkokra törte. Segítségére sietett Albucidnak Asztrobál fagyherceg; a fekete jegek ura; vele már nem boldogult a rabló, mert a fagyherceg héliumfürdőben edzett, drága nitrogénpáncélt viselt. Olyan hideg áradt belőle, hogy a Kvarclovag lendülete megtört, mozgása lelassult, de még az északi fények is elsápadtak, mert szétáradt az Abszolút Nulla fagyos lehelete.
Megrázkódott a Kvarclovag, azt gondolta: „Hűha! Ez meg mi a fene?” — s a megrökönyödéstől agya máris fölmelegedett, meglangyosította az Abszolút Nullát, Asztrobál nagy dübörgéssel roskadozni kezdett, mennydörögve, csöpörögve összeomlott, csak egy kupac kásás fekete jég maradt a csatatéren, fekete könnytócsát sírva.
— Ez az — ujjongott a Kvarclovag —, gondolkodás nincs, de ha kell, akkor van! Így vagy úgy, enyém lesz a kincs! — És továbbmasírozott, léptei recsegtek, mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen dübörgött végig Fűgida utcáin, és a város lakosai keserű szívvel figyelték fehér függönyeik mögül. Így robogott, mint egy megvadult meteor a Tejúton, mikor messziről magányos kis alakot pillantott meg.
Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a krionidák legnagyobb bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással összezúzza, de Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem tudta a Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint rárontott az ellenségre, hanem Bárion megint ellépett előle, és gyorsan felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott, noha már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, s a közeli házakról folyni kezdett a víz, de ő nem vette észre, mert Bárion most meg lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló, hogy mit akarhat a kis öreg a néma jeleivel, s Iába alatt megnyílt a jég, felbuggyant a fekete víz, a lovag a mélybe zuhant, és mielőtt újra elmondhatta volna: — Gondolkodás nincs! — már el is nyelte a jég. Kérdezték aztán Báriont a megmentett, hálás krionidák, mit is akart mondani azokkal a jelekkel, amelyeket a félelmetes űrlovagnak mutogatott.
— Egyszerű a dolog — felelte a bölcs. — A két ujjam azt jelentette, hogy vele együtt ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül maradok. Aztán lefelé mutogattam, jelezve, hogy megnyílik alatta a jég, és örökre elnyeli az óceán fekete mélye. De ő persze egyiket sem értette meg.
— Ó, bölcsek bölcse! — álmélkodtak a krionidák. Hogy adhattál ilyen jeleket a rettenetes, kóbor űrlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha megérti, és nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a gondolkodás, és nem nyeli el a feneketlen mélység…
— Ettől egy percig sem féltem — felelte hideg mosollyal Jégszájú Bárion —, hiszen előre tudtam, hogy nem ért meg semmit. Ha csak egy csöpp ész is szorult volna belé, akkor nem jön ide. Hiszen mit ér egy napsütésben lakó lény gázkincsekkel meg ezüst jégcsillagokkal?
A krionidák elámultak a bölcs nagy bölcsességén, s megnyugodva hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy várta őket. Azóta senki sem próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több ostoba zsiványa Világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnának még jócskán, csak nem tudják az utat.
AZ URÁNFÜLEK
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillagmérnök, aki csillagokat gyújtogatott, hogy legyőzze a sötétséget. Elment ez a csillagmérnök az Androméda-ködbe, mikor az még csupa fekete felhő volt. Gyorsan megpörgette az egészet, s amikor már forgott, elővette a sugarait. Háromféle volt: vörös, lila és láthatatlan. Rásózott az elsővel egy csillaggolyóbisra, mire abból nyomban vörös óriás lett, de a köd még nem vált világosabbá. Megcsippentette a második sugárral, ettől már fehérre izzott. Odaszólt az inasának: — Vigyázz rá! — és elment, hogy a többi csillagot is kigyújtsa. Az inas várt ezer évet, még ezret, de a mérnök csak nem jött vissza. Elunta a várakozást. Rácsördített a csillagra, mire az fehérből kékké vált. Ez tetszett neki, s azt hitte, most már mindent tud. Tovább akarta izzítani, de megégette magát. Belekukucskált a csillagmérnök otthagyott ládájába, de semmi sem volt benne, túlságosan is semmi: a láda fenekét se látta. No, kitalálta, hogy ez a láthatatlan sugár. Rá akart vele húzni a csillagra, csak azt nem tudta, hogyan. Hát fogta a ládát, és belevágta az egészet a tűzbe. Felfénylett erre minden felhő Androméda-szerte, mintha százezer nap gyúlt volna ki, és nappali világosság támadt az egész ködben. Megörült az inas, de nem sokáig örülhetett, mert a csillag felrobbant. Repülve jött a csillagmérnök, látván a bajt, és hogy semmi kárba ne vesszen, elkapta a tűzfoszlányokat, és bolygókat csinált belőlük. Az elsőt gázból gyúrta, a másodikat szénből, a harmadikhoz már csak a legnehezebb fémek maradtak, ebből tehát aktinida-gömb lett. A csillagmérnök meglóbálta, elhajította, s azt mondta: — Százmillió év múlva visszajövök, megnézem, mi lett belőle. — Azzal elrepült megkeresni az inasát, mert az ijedtében kereket oldott.
A bolygón pedig, amely az Aktinia nevet kapta, létrejött egy hatalmas állam: a platinidáké. Ezek a platinidák olyan nehezek voltak, hogy csak az Aktinián tudtak járni-kelni, más bolygókon beszakadt alattuk a föld, és egyetlen kurjantásuktól leomlottak a hegyek. De a saját bolygójukon nemigen kurjongattak, inkább lábujjhegyen jártak, mert uralkodójuk, Tóriás, szerfölött kegyetlen volt. Platina hegybe vájt palotában lakott, hatszáz hatalmas teremben, de mindegyikben csak egy-egy karja fért el, olyan iszonyú nagy volt. Kijönni ugyan nem tudott a palotából, de szörnyen gyanakvó lévén, mindenütt kémeket tartott, és kapzsiságával is gyötörte alattvalóit.
A platinidáknak éjszaka nem volt szükségük lámpára vagy tűzre, mert bolygójuk minden hegye radioaktív volt, s fényüknél még újholdkor is meg lehetett találni az elveszett gombostűt. Nappal, mikor túl forrón tűzött a nap, a platinidák a hegyek barlangjaiban szundikáltak, csak éjszaka mentek le a fémvölgyekbe. De a gonosz Tóriás megparancsolta, hogy a kohókba, melyekben a platinaötvözeteket olvasztják, dobjanak nagy urántömböket, és országszerte közhírré tétette: minden platinida köteles jelentkezni a királyi palotában, hogy mértéket vegyenek róla, és új páncélt kapjon. Kaptak mellvértet, sisakot, kesztyűt, lábvértet, páncélinget, s mindez világított, hiszen a páncél uránlemezből volt, de a fülek fénylettek a legerősebben.Ettől fogva a platinidák nem gyűlhettek össze tanácskozni, mert ha csődület támadt, rögtön felrobbantak. Magányosan kellett életüket tengetniük, egymást messze elkerülve, nehogy bekövetkezzen a láncreakció, Tóriás pedig hatszáz kezét dörzsölte örömében, és egyre újabb dézsmákkal sanyargatta népét. Pénzverdéi a hegyek szívében lázasan verték az ólomdukátokat, ólomból volt ugyanis az Aktimán a legkevesebb, s annak volt a legnagyobb ára.
Keservesen nyögték a zsarnokság igáját a gonosz király alattvalói.
Némelyek lázadást akartak szervezni Tóriás ellen, kézzel-lábbal mutogatva szőtték terveiket, de semmi sem lett a dologból, mert mindig akadt olyan együgyű, aki odaszaladt megkérdezni, miről van szó, és maflasága miatt az egész összeesküvés a levegőbe repült.
Élt az Aktinián egy ifjú feltaláló, Piron nevezetű, aki olyan vékony drótot tudott húzni platinából, hogy az abból készült hálóval elfoghatták a felhőket. Feltalálta Piron a drótos távírót is, aztán olyan vékony drótot használt, ami már nem is volt, és így keletkezett a drótnélküli távíró. Remény költözött Aktinia lakóinak szívébe, azt gondolták ugyanis, hogy most már csak sikerül majd összeesküvést szőni. De az ármányos Tóriás minden beszélgetést lehallgatott, mert mind a hatszáz kezében egy-egy platinaantenna volt, tudta tehát, miről beszélnek alattvalói, és mihelyt meghallotta a „lázadás” vagy „összeesküvés” szót, rájuk bocsátott egy gömbvillámot, és tűztócsává olvasztotta az összeesküvőket.
Piron elhatározta, hogy túljár a király eszén. Mikor barátaival tanácskozott, „lázadás” helyett azt mondta, hogy „csizma”, „összeesküvés” helyett azt, hogy „sarkantyú”, és így szervezte a felkelést. Tóriás csodálkozott, miért lettek az alattvalói ilyen lelkes csizmadiák, hiszen nem tudta, hogy a „rámán varrás” azt jelenti: „tüzes karóba húzni”; a szűk csizmán pedig az ő zsarnokságát értik. De azok, akikhez Piron fordult, nem mindig értették meg, hiszen terveit csak csizmadiául fejthette ki. Magyarázott, ahogy tudott, de mivel nem értették, óvatlanságból egyszer azt sürgönyözte: „plutóniumlemezt szabni”, mármint csizmatalpaláshoz. Ettől megijedt a király, hiszen a plutónium az urán édestestvére, az urán a tóriumé, őt meg Tóriásnak hívták. Nyomban kiküldte a páncélos őrséget, hogy fogják el Piront, és vessék lába elé, az ólompadlóra. Piron nem vallott be semmit, a király mégis a palládiumbástyába csukatta.
Szertefoszlott a platinidák minden reménysége, de közben eljött az idő és visszatért a csillagmérnök, a három bolygó alkotója.
Megnézte messziről, milyen világ van az Aktimán, s azt mondta magában: — Ez így nem maradhat! — Gubót szőtt a legvékonyabb és legkeményebb sugárzásból, belerakta saját testét, hogy ott várjon visszatértéig, aztán szegény csavargó alakját öltötte és lerepült a bolygóra.
Mikor besötétedett, és csak a távoli hegyek hideg koszorúja világította meg a platinavölgyet, a csillagmérnök közeledni akart Tóriás király alattvalóihoz, de azok riadtan menekültek, félve az uránrobbanástól, és ő hiába kergette hol az egyiket, hol a másikat, nem értve, miért iszkolnak előle. Zengő léptekkel járta a pajzs formájú, kerek dombokat, s elérkezett a bástyához, ahol Tóriás a láncra vert Piront tartotta. Meglátta őt Piron a rácson keresztül, és rögtön észrevette, hogy a csillagmérnök, bár külsejét tekintve szerény robotnak látszik, más, mint a platinidák: ugyanis egy csöppet sem fénylett a sötétségben, inkább szurokfekete volt. Ennek oka pedig csak az lehetett, hogy páncéljában egy morzsa urán sincsen. Piron kiáltani akart neki, de a száját összecsavarozták, hát szikrákat csiholt, fejét a börtönfalba verve. A mérnök meglátta a szikrákat, odament a bástyához, és benézett a rácson. Piron nem tudott beszélni, de a láncait csörgethette, hát elcsörgette a csillagmérnöknek a teljes igazságot.
— Tűrj és várj — mondta amaz —, minden jóra fordul.
Elment Aktima legvadabb hegyeibe, és három nap, három éjjel kadmiumkristályokat keresett. Mikor már eleget talált, palládiumkövekkel lemezt kovácsolt belőlük. A lemezből kadmium fülvédőket szabott, és szépen lerakta őket a házak küszöbére. A platinidák megtalálták, és csodálkozva rögtön fel is vették, mivel éppen tél volt.
Éjjel megjelent köztük a csillagmérnök, és egy izzó drótocskát lengetve, tüzes vonalakat írt a levegőbe. Ezt írta: „Most már nyugodtan közeledhettek egymáshoz, a kadmium megvéd az uránrobbanástól.” De a király kémjének vélték, és nem hallgattak a tanácsaira. Mérgelődött a csillagmérnök, hogy nem hisznek neki, elment a hegyekbe, uránércet gyűjtött, ezüstös fémet olvasztott belőle, abból fényes dukátokat vert; egyik oldalukon Tóriás csillogó profilja volt, a másikon hatszáz karjának képe.
Dukátokkal megrakodva visszajött a völgybe, és csudát mutatott a platinidáknak: messzire dobálta a dukátokat, egyiket a másikra, csengő halomba, s amikor még egyet rájuk dobott, megreszketett a levegő, vakító fény csapott fel a dukátokból, fehér tűzgömbbé váltak, s miután a szél mindent szétfújt, csak egy kráter maradt a sziklában.
Aztán másodszor is dobálni kezdte a dukátokat a zsákjából, de másképp, mint az előbb: minden dukátot lefödött egy kadmiumlemezkével, és bár a pénzhalom hatszor akkorára nőtt, mint az előbb, mégsem történt semmi. Most már hittek neki a platinidák, összedugták a fejüket, és tettvágytól égve, nyomban összeesküvést kezdtek szőni Tóriás ellen. Meg akarták dönteni a királyt, de nem tudták, hogyan, mert a palotát sugárfal vette körül, a felvonóhídon pedig hóhérgép állt, és aki nem tudta a jelszót, azt miszlikbe aprította.
Éppen közeledett az adófizetés napja, mert a kapzsi Tóriás újabb dézsmát rendelt el. A csillagmérnök kiosztotta a platinidáknak az urándukátokat, s azt tanácsolta, hogy azokkal fizessék az adót, így is tettek.
Örült a király, hogy ennyi fényes dukát került a kincstárába, mert nem tudta, hogy uránból és nem ólomból vannak. Éjjel aztán a csillagmérnök megolvasztotta a börtönrácsot, és kiszabadította Piront, s amint némán ballagtak a völgyben, a radioaktív hegyek fényében, amelyek úgy sorakoztak egymás mellett, mintha fényes holdak koszorúja szállt volna le a látóhatárra, egyszerre csak roppant világosság támadt, mert a király kincstárában akkorára nőtt az uránpénzhalom, hogy bekövetkezett a láncreakció. Az iszonyatos robbanás szétvetette a palotát és Tóriás ormótlan fémtestét, de olyan erővel, hogy a zsarnok hatszáz karja leszakadt, és kirepült az űrbe.
Volt nagy öröm az Aktinián. Piron lett a bolygó igazságos királya, a csillagmérnök pedig visszatért a sötétségbe, előszedte testét a sugárgubóból, és továbbment a csillagokat gyújtogatni. Tóriás hatszáz platinakarja máig is a bolygó körül kering, mint valami gyűrű, olyasféle, mint a Szaturnuszé, pompásan világít, százszor erősebben, mint a radioaktív hegyek, és vidáman mondják olykor a boldog platinidák: — Nézzétek, milyen szépen ragyog az öreg Tóri!
HOGYAN GYŐZTE LE ÖNGERJESZTŐ ERG A SÁPATAGOT?
A hatalmas Boludár király élt-halt a furcsaságokért. Egész életében ezeket gyűjtötte, olykor még a fontos államügyekről is megfeledkezett miattuk. Volt egy óragyűjteménye, benne hajnalfényből készült órák, táncoló toronyórák, felhőkronométerek. Kitömött élőlényeket is gyűjtött, voltak remek példányai a Világmindenség legtávolabbi csücskeiből, s egy külön teremben, üvegharang alatt tartotta a legritkább lényt, a Homosz Antroposz nevű, csudamód sápadt kétlábút, kitűnő állapotban, még szemei is voltak, illetve csak szemüregei, s a király két szép rubinkövet rakatott beléjük, hadd nézzen a Homosz bíborpillantással. Boludár, ha jókedvében volt, legkedvesebb vendégeit elhozta ebbe a terembe, s megmutatta nekik a kitömött szörnyeteget.
Egy szép napon híres űrtudós vendégeskedett a király udvarában.
Vénséges vén volt ez a Holazon nevű tudós, kristályaiban kissé már bomladozott is az értelem az öregségtől, de mindenfajta galaktikus bölcsesség tárházának hírében állott. Azt beszélték róla, hogy zsinórra tudja fűzni a fotonokat, és nyakláncokat csinál fényből; sőt még azt is tudja, hogyan lehet eleven antroposzt fogni. Hallott erről a király, és nyomban kinyittatta pincéit; az űrtudós nem utasította vissza a szíves kínálást, s miután a kelleténél többet húzott a leydeni palackból, úgyhogy egész testében kellemes áramok terjedeztek, elárulta a királynak a rettentő titkot, sőt megígérte, hogy szerez neki egy antroposzt, aki holmi csillagközi törzs uralkodója; igaz, hogy borsos árat szabott: annyi öklömnyi gyémántot, amennyit az antroposz nyom, de a király kapva kapott az ajánlaton.
Másnap Holazon útnak indult, a király pedig dicsekedni kezdett a koronatanács előtt, hogy micsoda szerzeményt vár; nem is titkolhatta volna, hiszen már el is rendelte, hogy a palota kertjében, ahol a legszebb kristályok nőnek, kalitkát építsenek vastag vasrudakból.
Az udvaroncok nagyon megrémültek. Látván, milyen hajlíthatatlan a király, a palotába hívattak két bölcs homológust. A király szívesen fogadta őket, mert kíváncsi volt, mit beszél majd Szalamid és Taladon, a két tudós, a sápadt lényről; hátha olyasmit is tudnak róla, amit ő még nem ismer.
— Igaz-e — kérdezte, mihelyt azok, illő tiszteletadás után, fölemelkedtek —, hogy a homosz a viasznál is lágyabb?
— Igaz bizony, Felség — bólogatott a két tudós.
— És az is igaz, hogy az arcuk alján levő réssel különféle hangokat tudnak adni?
— Igaz, Felség, sőt még az is igaz, hogy ebbe a résbe a homosz különféle dolgokat töm, aztán mozgatni kezdi a feje alsó részét, amely zsanérral van a felsőhöz erősítve, ily módon felaprítja ama dolgokat, majd beszippantja őket a belsejébe.
— Különös szokás, már hallottam róla — szólt a király. — De mondjátok, bölcseim, miért csinálja ezt?
— Erre vonatkozólag négy elmélet van, Felség — felelték a homológusok. — Az első szerint. azért teszi, hogy megszabaduljon a fölös méregtől (mert hihetetlenül mérges). A második szerint csak a pusztítás kedvéért csinálja, ugyanis legfőbb örömét abban leli. A harmadik elmélet szerint puszta mohóságból, mert mindent elnyelne, ha tehetné, a negyedik…
— Jól van, jól van! — vágott közbe a király. — És az igaz-e, hogy vízből van, de mégis olyan átlátszatlan, mint az a báb a gyűjteményemben?
— Az is igaz! Belsejében rengeteg nyálkás cső van, azokban keringenek a folyadékok; vannak köztük sárgák, vannak gyöngyszínűek, de legtöbb a piros, ez hordozza az oxigénnek vagy élenynek nevezett szörnyű mérget: aminek ez a gáz közelébe kerül, nyomban rozsdává marja vagy lángra lobbantja. Ezért aztán a homosz is gyöngyszínű, sárga vagy rózsás. Ámde, felséges urunk, alázatosan kérünk, kegyeskedjél letenni arról a gondolatról, hogy eleven homoszt hozatsz ide, mert ez a lény minden más teremtménynél erősebb és gonoszabb…
— Fejtsétek ezt ki tüzetesebben! — buzdította a király a bölcseket, azt színlelve, hogy kész hajlani tanácsukra. Pedig valójában csak roppant kíváncsiságát akarta kielégíteni.
— A lényeket, amelyek közé a homosz is tartozik, kocsonyásoknak nevezik, uram. Szilikonidákra és proteidákra osztjuk őket; az előbbiek állaga sűrűbb, ezért kovalényeknek is nevezik őket; az utóbbiak lazább felépítésűek, s a különböző szerzőknél más-más néven szerepelnek, úgymint: a nagy Pollimeder ragacsoknak vagy csirizeknek nevezi őket, Tricefalosz Arboridosz pempőknek vagy pudingoknak, végül Rézfejű Analcimander nyálkaszemű csuszpájzoknak…
— Hát igaz, hogy még a szemük is nyálkás? — érdeklődött mohón Boludár király.
— Az bizony, uram. Ezek látszólag gyenge és törékeny lények, amelyek ha hetven lépcsőfokról lepottyannak, már csak egy vörös tócsa marad belőlük, velük született ravaszságuk folytán veszedelmesebbek az Asztrális Gyűrű minden örvényénél és zátonyánál együttvéve! Ezért hát könyörgünk, Felség, hogy az ország javára való tekintettel…
— Jól van, fiaim, jól van — szakította félbe őket a király. — Most elmehettek, én pedig majd mindent megfontolok és meggondolok.
Földig hajoltak a bölcs homológusok, és nyugtalan szívvel távoztak, mert sejtették, hogy Boludár nem tett le vészterhes szándékáról.
Nem sokkal ezután éjnek idején egy csillaggálya érkezett, óriási csomaggal. A rakományt nyomban a király kertjébe szállították. Másnap megnyíltak az aranykapuk a birodalom minden alattvalója előtt; s a briliáns bokrok, jáspisból faragott lugasok és márványcsodák között szemük elé tűnt a vaskalitka, benne egy sápadt, nyamvadt csodalény, amely egy hordócskán csücsült, előtte egy tányérban valami furcsa folyadék, amely olajszagú volt ugyan, de olyan, mint az odaégett, tehát felhasználásra már nem volt alkalmas olaj. A csodalény azonban a legnagyobb nyugalommal merítgetett valami kis lapátfélét a tányérba, és buzgón arcnyílásába öntögette az olajos mismást.
A nézők elnémultak a borzalomtól, amikor elolvasták a kalitkán levő feliratot, kiderült ugyanis, hogy egy Antroposz Homoszt, egy eleven sápatagot látnak maguk előtt. Ám a csőcselék hamarosan ingerelni kezdte, s ekkor a Homosz felállt, elővett valamit a hordócskából, és maró folyadékot kezdett locsolni a garázdákra. Ki menekülőre fogta, ki meg köveket ragadott, hogy agyonverje az ocsmány szörnyet, de az őr egykettőre elzavarta őket.
Tudomást szerzett minderről Elektrina, a király leánya. Úgy látszik, örökölte atyja kíváncsiságát, mert bátran oda-odamerészkedett a ketrechez, amelyben a szörny hol vakarózással töltötte az idejét, hol meg annyi víz és büdös olaj benyakalásával, hogy attól a király ezer alattvalója tüstént meggebedt volna.
A homosz hamar megtanulta az értelmes beszédet, s még Elektrinával is szóba mert elegyedni.
Megkérdezte egyszer a királylány, mi az a fehér, ami a szájában csillog.
— Úgy hívják, hogy fogak — felelte.
— Adjál nekem legalább egy ilyen fogat a rácson át! — rimánkodott a királylány.
— És mit adsz érte cserébe? — kérdezte a homosz.
— Odaadom az aranykulcsocskámat, de csak egy pillanatra.
— Miféle kulcsocska az?
— Az én kulcsom, amivel az értelmemet minden este föl kell húzni.
Hiszen biztosan neked is van.
— Az én kulcsom másfajta — felelt kitérően a homosz. — No és hol van?
— Itt a mellemen, az aranyfödél alatt.
— Hát add ide.
— És adsz egy fogat?
— Adok…
A királylány kicsavart egy aranycsavart, felnyitotta a födelet, elővette az aranykulcsocskát, és beadta a rácson. A sápatag mohón megragadta, és vihogva a ketrec mélyébe szaladt. Sírt, könyörgött a királylány, hogy adja vissza a kulcsot, de hiába. Senkinek sem merte elárulni, mi történt, hát búsan visszabandukolt a palotába. Bizony botorul cselekedett, de hát szinte gyermek volt még.
Másnap reggel a szolgák élettelenül találták kristályágyában.
Odafutott a király, a királyné, az egész udvar, Elektrina meg csak feküdt, mintha aludna, de nem lehetett fölkelteni. Hívatta a király az udvari főszerelőket és műszerészdoktorokat, megvizsgálták a királylányt, s felfedezték, hogy a födél nyitva, a csavar meg a kulcsocska sehol! Lett is a palotában nagy felfordulás, futkosott az egész háznép, keresték a kulcsot, de hiába. Másnap aztán jelentették a kétségbeesett királynak, hogy a sápatag beszélni akar vele az elveszett kulcsocska ügyében. A király személyesen sietett a kertbe, a csodalény pedig azt mondta neki, hogy tudja, hol vesztette el a királylány a kulcsot, de csak akkor árulja el, ha a király szavát adja, hogy őt nyomban szabadon engedi, és űrdereglyét is ad, amivel hazatérjen. A király nem állt rá egykönnyen, előbb tűvé tétette az egész parkot, de végül is engedett. Fölszerelték az űrdereglyét, és a sápatagot szigorú őrizet alatt előhozták a ketrecből. A király a hajónál várt, de az antroposz kijelentette, hogy csak akkor árulja el a kulcs hollétét, mikor már a fedélzeten lesz.
E Mikor aztán beszállt, kidugta a fejét a kisablakon, felmutatva a csillogó kulcsocskát, így kiáltott: — Itt van a kulcs! Magammal viszem, király, hogy a lányod soha többé föl ne ébredjen, mivel bosszút fogadtam, amiért megszégyenítettél, vasketrecbe dugtál, világ csúfjára mutogattál!
Tűzoszlop csapott ki az űrdereglye tatjából, s a hajó a döbbent nézők szeme előtt a magasba emelkedett. Utánaküldte a király leggyorsabb űrvadászait és versenyrakétáit, de legénységük üres kézzel tért vissza, mert a ravasz sápatag összezavarta a nyomokat, és egérutat nyert.
Látta már Boludár király, milyen rosszul tette, hogy nem hallgatott a bölcs homológusokra, de hát késő volt a bánat. A legjobb műszerészdoktorok próbáltak pótkulcsot csinálni, jött a királyi főkulcsár, jöttek az udvari vésnökök és fegyverkovácsok, főaranyozók és főszerelők, lakatnokok és sperhaknisták, próbálkoztak, de hiába.
Látta a király, hogy nincs más lehetősége: vissza kell szerezni az aranykulcsocskát a sápatagtól, máskülönben örök sötétség borul a királylány ifjú életére.
Kihirdette hát az egész országban, hogy ez meg ez történt, a Homosz Antroposz, vagyis a sápatag, elrabolta az aranykulcsot, és aki elfogja a rablót, vagy legalább visszaszerzi az éltető kincset, és felébreszti a királyleányt, azé lesz a lánya és fele királysága, holta után pedig az örökli a trónt.
Tódultak is a vakmerő vállalkozók. Voltak köztük híres acélvitézek, de voltak ravaszdi szélhámosok is, robotolvajok, kibetörők; megérkezett nagy dérrel-dúrral Megawatt Szvetozár vitéz, a híres oszcillátor, akinek akkora a feszültsége, hogy messze földön senki sem birkózhat vele, jöttek kóbor lovagok távoli országokból, jött a két deli Automát, száz csatában edzett vitézek, jött a hírneves Protézis, a nagy konstrukcionista, aki két szikrafogót viselt, egy feketét meg egy ezüstöt, jött monokristályokból épült, hórihorgas Arbitron Kozmozofovics, meg Palibaba, az intelektrikus, aki negyven roböszvér hátán, nyolcvan ládában hozta el a sok gondolkodástól rozsdás, de híresen leleményes, vén számítógépét. Jött három hős a szelektriták nemzetségéből: Diódusz, Triódusz és Heptódusz, ezeknek a fejében tökéletes vákuum lakott, s így elméjük fekete volt, mint a csillagtalan éjjel. Jött Perpétuán, tetőtől talpig damaszkuszi páncélban, háromszáz hengeres, zöldrozsdás akkumulátorral, meg Matríciusz Perforátusz, akinek egyetlen napja sem múlhatott el anélkül, hogy valakit agyon ne integrált volna, magával hozta hűséges Robodriját is, amely a visszacsaholás elve alapján működött. Egyszóval mindenki eljött, és amikor az udvar már telis-tele volt vitézekkel, a kapu elé gördült egy hordócska, s abból higanycsöppecskék formájában előgurult Öngerjesztő Erg, aki tetszés szerint változtatta külső alakját.
Nagy lakomát csaptak a hősök koszorújának, úgy kivilágították a palota termeit, hogy a márványtetőn rózsásan átderengett a fény, mint a felhőkön alkonyatkor. Aztán elindultak a vitézek, ki-ki más irányban, hogy felkutassák a sápatagot, halálos párbajra hívják, visszaszerezzék az aranykulcsocskát, és imigyen elnyerjék a királylány kezét meg a királyságot.
Elsőnek Megawatt Szvetozár indult el. A Zselatin bolygóra repült, ahol a kocsonyoncok törzse él, mert azt remélte, ott majd hírt hall a sápatagról. Leszállt a bolygón, de rögtön el is merült benne, kapálózva tipródott a kocsonyában, távirányított kardjával próbált utat törni, de túlságosan felhevült, és megrepedt a hűtése.
Idegen földön lelte sírját a páratlan bajnok, deli katódjait örökre elnyelte a kocsonyoncok remegő földje.
A két büszke Automát a radiomantok országába repült, akik a világító gázokból építik palotáikat, szörnyen radioaktívak, és annyira fukarok, hogy minden este megszámolják bolygójuk minden atomját. Álnok módon fogadták a zsugori radiomantok a két Automátot.
Elvezették őket egy szakadékhoz, amely tele volt ametiszttal, ónixkővel, krizoprázzal meg acháttal, s amint a két lovag szedegetni kezdett a kincsekből, megkövezték őket: drágakőlavinát zúdítottak rájuk a magasból, szivárványos zuhatagot, ezerszínű csillagesőt, sziporkázó fénye az egész környéket beragyogta. A radiomantok ugyanis titkos szövetségben voltak a sápatagokkal, de erről nem tudott senki.
Harmadiknak Protézis indult el, a konstrukcionista. Soká hajózott a csillagközi sötétségben, mígnem elért az algonok országába.
Meteorok kőtájfunjai járnak azon a vidéken, meteoreső falába ütközött Protézis hajója, törött kormánnyal sodródott tovább a mélységek fölött, a távoli napok felé, s vakon bolyongtak a fények a boldogtalan dalia szemének halott tükrében.
A negyediknek, Arbitron Kozmozofovicsnak eleinte több szerencséje volt. Átvágott az Androméda-szoroson, a Vadász négy csigaörvényén, s a fényhajózásnak kedvező, békés űrbe jutott; fürge sugárként maga támaszkodott a tatnak, és lángvarkoccsal jelölve nyomát, elérte Majeszticia partjait. A rideg bolygó meteoritsziklái között megpillantott egy hajóroncsot: a bárkáét, amelyen Protézis indult útnak. Bazalthalom alá temette a szerencsétlen konstrukcionista testét, amely éppoly hatalmas, hideg és csillogó volt, mint életében, de levette róla a két szikrafogót, az ezüstöt meg a feketét, hogy pajzsul szolgáljanak, és továbbindult. Vad hegyvidék volt Majeszticia, kőlavinák mennydörögtek a hegyoldalakon, ezüst villámdudva burjánzott a komor felhőkben, a szakadékok fölött.
Eljutott a lovag a horhosok vidékére, ott támadták meg a majesztiták egy zöld malachitszurdokban. Villámokkal lövöldöztek rá fentről, de ő szikrafogó pajzsával visszaverte a tűznyilakat; erre megragadtak egy vulkánt, kráterét lefelé fordították, beirányozták, és abból okádták rá a tüzet. Földre zuhant a lovag, a forró láva a koponyájába hatolt, és kifolyt belőle minden ezüst.
Az ötödik, Palibaba, az intelektrikus, egyáltalán el sem indult. Letanyázott Boludár országának határán, a roböszvéreket kicsapta a csillaglegelőkre, ő meg a gépét építgette, szépítgette, programozta, ide-oda futkosott a nyolcvan láda között, s amikor úgy megszívták magukat árammal, hogy már csak úgy duzzadtak az okosságtól, pontosan kigondolt kérdéseket kezdett föltenni nekik: merre lakik a sápatag?
miféle út vezet hozzá? hogyan lehetne legyőzni? hogyan lehet rávenni, hogy visszaadja a kulcsocskát? De a gép homályos és kitérő válaszokat adott. Megdühödött Palibaba, bőszen nyaggatta masináját, ütötte-verte, szidalmazta, miközben izzó réz szaga kezdett terjengeni: — Mondod meg rögtön az igazat, átkozott vén számológép! — Ezüst ónkönnyeket sírva kiolvadtak a biztosítékok, csörömpölve megrepedtek a túlhevült csövek, és Palibaba ottmaradt a kiégett ócskavassal, dühösen lóbálva a botját. Szégyenszemre haza kellett kullognia. Új gépet fabrikált, de az csak négyszáz év múlva készült el.
A szelektriták kalandos útja volt a hatodik vállalkozás. Diódusz, Triódusz és Haptódusz bőséges készleteket vitt tríciumból, lítiumból és deutériumból, mert azt tervezték, hogy majd nehézhidrogén-robbantásokkal nyitnak maguknak utat a sápatagok földje felé. Csak éppen azt nem tudták, hogy merre induljanak. Meg akarták kérdezni a tűzlábúaktól, de azok városuk aranyfalai közé zárkóztak előlük, és lángokkal rugdalóztak; a harcias szelektriták megostromolták a várost, nem sajnálták a deutériumot meg a tríciumot, úgyhogy a felhasadozó atomok pokoltüze csillagokkal szórta be az eget. De a város aranyfalai a tűzben megmutatták igazi természetüket: sárga kénfüstté váltak, hiszen piritből emelték őket. Elesett a hős Diódusz, a tűzlábúak rátapostak, agya szétfröccsent, mint tarka kristálycsokor, s páncéljára pergett. Fivérei eltemették fekete ólomsírba, és tovább vonultak, míg el nem érték az ozmalán birodalmat, ahol Asztrocid király, a nagy csillagölő uralkodott.
Kincstára tele volt a fehér törpékből kihámozott, szörnyen nehéz tűzmagokkal, melyeket erős palotamágnesek tartottak, nehogy átszakítsák a padlót, és a bolygó mélyébe zuhanjanak. Aki erre a földre lépett, kezét-lábát sem bírta mozdítani, mert az iszonyú gravitáció jobban megbéklyózta minden csavarnál és láncnál. Nehéz dolga volt itt Triódusznak és Heptódusznak, mert Asztrocid, mihelyt várából megpillantotta őket, előrántott néhány tűzokádó fehér törpét, s a lovagokhoz vagdosta. Mégis legyőzték, s a király elárulta nekik, merre vezet az út a sápataghoz, jobban mondva, csupán elámította őket, mert maga sem tudta, csak meg akart tőlük szabadulni. A vitézek most a ködök fekete magjába utaztak, de vesztükre, mert Triódusz egyszerre csak eltűnt, talán lelőtte valaki antianyag-parittyával, például egy kóbor kibervadász, vagy talán egy ottfelejtett antipetárdába lépett a farkatlan üstökösön. Elég az hozzá, hogy Triódusz megsemmisült, éppen csak annyit tudott még kiáltani: „Bit-bit-hurrá!!”, ami törzsének kedvenc csatakiáltása volt.
Heptódusz makacsul továbbhaladt, de őt is keserű vég várta. Hajója két gravitációs örvény közé került, amelyeknek Bahridisz és Szcintilla a nevük; a Bahridisz gyorsítja az időt, a Szcintilla lassítja, és van köztük egy holt sáv, amelyben az idő se előre, se hátra nem moccan. Ide sodródott a szegény Heptódusz, elevenen megdermedt, és azóta is ott van, számtalan fregatt és bárka között, temérdek csillagutas, űrkalóz és ködcsavargó társaságában, egy pillanatot sem öregszik, csak van és van a csendben és iszonyatos unalomban, amelynek a neve Örökkévalóság.
Miután a három szelektrita útja ilyen gyászosan végződött, Perpétuán, aki a hetedik lett volna, sokáig nem indult el. Hosszan készülődött a hadjáratra, egyre hárítósabb villámhárítókat, egyre szikrázóbb szikravetőket próbált ki, és elhatározta, hogy a biztonság kedvéért erős csapatot toboroz. Gyülekeztek is a marcona zsoldosok meg a vitézi életre vágyó ifjú vaslegények. Űrbandériumot alakított Perpétuán, mégpedig páncélos nehézrobotságot, lehengerész-gyalogságot, meg a szétroppancsok könnyű osztagait.
De mikor végiggondolta, hogy most már el kell indulnia, életét ismeretlen országokban kell végeznie, s majd valami távoli pocsolyában fog rozsdásodni, huzalaiba szállt a bátorság, szörnyen megsajnálta magát, és csapatával együtt szépen hazavonult, topáz könnyeket sírva restelkedésében és bánatában, mivel gazdag úr volt, kincsekkel teli lelkű.
Az utolsó előtti bajnok, Matríciusz Perforátusz, okosan látott a dologhoz. Hallott a pigmeliusok országáról, ezek amolyan robottörpécskék, akik onnét erednek, hogy tervezőjük kezében megcsúszott a grafosz a rajztáblán, ezért a sokszorosítóból csupa púpos korcs került ki, de átalakítani őket már nem volt érdemes, hát úgy maradtak. Ezek a törpék, mint más törpék a kincset, tudást gyűjtögetnek.
Bölcsességük abban áll, hogy műgyűjtői a tudásnak, nem hasznosítói; hozzájuk indult Perforátusz, de nem harci vértben, hanem pompás ajándékoktól roskadozó gályán. Vitt nekik pozitronhímes, neutronsujtásos díszruhákat, öklömnyi aranyatomokat, habzó ionoszférával teli amforákat. De a pigmeliusokat még az űrpincékben érlelt, nemes vákuum sem érdekelte; s azzal is hiába fenyegette őket, hogy rájuk uszítja a vicsorgó Robodrit. Végül aztán megszánták, és adtak neki egy kalauzt, de az milliárd karú polipolip volt, és egyszerre mutatott a világ minden irányába.
Mit tehetett Perforátusz, elkergette a polipolipot, és a sápatag nyomába eresztette Robodrit, de kiderült, hogy téves a nyom, mert egy kalcitüstökös járt arra, és az együgyű Robodri összetévesztette a kalcitot a kalciummal, amely a sápatagok csontjainak fő alkotóeleme.
Így aztán eltévedtek, és egyre sötétebb napok között bolyongtak, mert a kozmosz nagyon öreg vidékei felé vitt az útjuk.
Sokáig repült Perforátusz a vörös óriások között, míg egyszer csak észrevette, hogy hajója a néma csillagrajjal együtt ezüstfényű, nagy tükörben tükröződik; elcsodálkozott, és biztos, ami biztos, elővette a szupernova oltogatót, amelyet a pigmeliusoktól vásárolt, hogy túlságosan meg ne pörkölődjön a Tejúton. Nem tudta ugyanis, mi került a szeme elé, márpedig az nem volt egyéb, mint egy tércsomó, de olyan iszonyú erejű, hogy még a környékbeli monoaszteriták sem merik megközelíteni, csak annyit mesélnek róla, hogy aki odasodródott, többé nem tér vissza. Máig sem tudni, mi történt Matríciusszal ebben a hírhedt csillagmalomban; a hű Robodri egyedül iszkolt haza, halkan vonítva a holdakra, és zafírszeméből olyan rémület sütött, hogy aki ránézett, megremegett. De sem a hajót, sem a szupernova oltogatót, sem Matríciuszt nem látta többé senki.
Az utolsó vállalkozó, Öngerjesztő Erg, egyedül indult útnak. Egy évig és hat napig volt távol. Mikor visszatért, soha nem látott országokról mesélt, például a gejzek földjéről, akik forró méreggejzíreket építenek; aztán a puhaszeműek bolygójáról — ezek fekete sziklákká olvadtak előtte össze, mert mindig így tesznek, ha baj van, ő kettéhasított egyet, elébe tárult a mészkőszikla, vagyis a csontjuk, ekkor mégjobban összeolvadtak, s a végén egy akkora arc nézett rá, mint a fél égbolt; megrohanta, hogy az utat tudakolja tőle, rácsapott tűzkardjával, mire annak megrepedt a bőre, és előbukkantak a fehér, kígyózó idegerdők; mesélt Aberíciáról, az átlátszó jégbolygóról, amely, mint egy gyémántlencse, az egész kozmosz képét magában foglalja; onnét rajzolta le magának a sápatagok földjéhez vezető utat. Mesélt Alumniáról, az örök hallgatás országáról, ahol csak a csillagfényt látni a lebegő jéghegyek ormán; mesélt a kenhető lekvoidokról, akik lávából gyúrnak izzó csecsebecséket, meg a gázfaragókról, akik metángőzben, ózonban, klórban és vulkánok füstjében fel tudják szítani az értelem fényét, s egyre azon fáradoznak, hogyan csinálhatnának a gázból lángelméket.
Hogy eljusson a sápatagok országába, mesélte, ki kellett fordítani sarkából a Medúzafőnek nevezett napot, de amint éppen kiemelte krómozott zsanérjából, belepottyant a csillag mélyébe, a lila és kékesfehér tüzek közé, a hőségtől egészen összetekeredett a páncélja.
Elmondta, hogyan törte a fejét harminc álló napig a varázsszón, amely kinyitja az Asztroszézám kaput, mert csak azon át lehet bejutni a puhányok hideg poklába; hogyan jutott el közéjük, hogyan akarták azok megfogni ragacsos lépjeikkel, aztán kiverni a fejéből a higanyt, vagy mindenestül zárlatossá tenni; hogyan ámítgatták, torz csillagokat mutatva neki, de csak ** volt az, mert az igazit ravaszságból eldugták; hogyan akarták kínzásokkal kivenni belőle, milyen az algoritmusa, és mikor ő mindent kibírt, hogyan csalták kelepcébe; magnetitsziklát csaptak rá fedélnek, ő azonban nyomban sok kis öngerjesztő erggé szaporodott, ledobta a vasfödelet, kimászott, és szigorú ítélőszéket tartott a sápatagok fölött egy hónapon és öt napon át; hogyan rohanták meg a szörnyek végső erejükkel tankoszoknak nevezett lánctalpasaikon, ám ez sem segített rajtuk, mert ő változatlan harci hévvel addig ütötte-vágta és aprította őket, míg a lába elé nem hurcolták az álnok, kulcsrabló sápatagot, ő pedig lenyisszantotta a sápatag undok fejét, a tetemet jól kirázta, talált benne egy nekeresd nevű követ, a kövön egy feliratot, s a felirat elmondta a sápatagok zavaros nyelvén, hogy hol van az aranykulcsocska. Öngerjesztő Erg hatvanhét fehér, kék és rubinvörös napot vagdalt miszlikre, míg megtalálta az igazit, és benne a kulcsot.
Hazatérőben megélt kalandjairól, újabb csatáiról említést sem akart tenni, mivel igen vágyakozott már a királylány után, no meg a koronázással egybekötött esküvőt is nagyon várta. Boldogan vezette a királyi pár Erget a királylányhoz, aki dermedten, mély álomba merülve feküdt; Erg fölébe hajolt, mesterkedett valamit a nyitott födél körül, beletett valamit, megforgatta, és láss csodát: a királylány, anyja, apja és az udvar elragadtatására, kinyitotta a szemét, és rámosolygott megmentőjére. Erg lecsukta a födelet; leragasztotta egy kis ragtapasszal, hogy ki ne nyíljon, és megjegyezte, hogy a csavart, noha azt is megtalálta, később elvesztette, miközben Poleander Partobonnal, a jatapurgok császárával csatázott. Erre azonban senki sem figyelt oda, pedig nagy kár, mert a király rájöhetett volna, hogy Erg egyáltalán el sem indult hazulról, csupán kicsi robot kora óta értett mindenfajta zár kinyitásához, s ezért tudta felhúzni Elektrina királylányt. Az elbeszélt kalandok közül egyet sem élt át, otthon csücsülve várta ki az egy évet és hat napot, nehogy gyanút fogjanak, ha túl hamar tér vissza a becses szerzeménnyel, no meg arról is meg akart győződni, hogy vetélytársai közül egy sem tér vissza. Akkor sétált csak be a királyi palotába, felélesztette a királylányt, feleségül vette, majd sokáig boldogan uralkodott Boludár trónján, és füllentésére sohasem derült fény.
Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény.A KÉT SZÖRNYETEG Réges-régen, az úttalan feketeségben, a galaktikus póluson, egy magányos csillagszigetben volt egyszer egy hatos rendszer; öt napja magányosan keringett, a hatodiknak azonban volt egy bolygója tűzsziklákból, jáspis éggel, s ezen a bolygón virágzott az argensek, vagyis ezüstök hatalmas birodalma.
A fekete hegyek között, a fehér síkságokon emelkedtek városaik: Ilidár, Bizmália, Szinalosz, de a legpompásabb volt Eterna, az ezüstök fővárosa, nappal kék, mint a jéghegy, éjjel domború, mint a csillag. Függő falak védték a meteoroktól, aranynál fényesebb krizopráz paloták sorakoztak benne, meg turmalin bástyák és szurokból öntött tornyok, feketébbek az űrnél. Leggyönyörűbb volt azonban az argens királyok palotája, a negatív építészet híres remeke: tervezői nem akartak gátat szabni sem a pillantásnak, sem a gondolatnak, ezért imaginárius, matematikai kastélyt építettek, amelynek nincs se padlója, se teteje, se falai. Itt lakott az egész bolygón uralkodó Energ-dinasztia.
Treon király idejében azmeus űrhordák támadtak a birodalomra, aszteroidjaik földig lerombolták Bizmália fémvárosát, és azontúl is sokat háborgatták az ezüstöket, mígnem az ifjú Ilorax király, a csaknem mindentudó poliarcha, összehívatta legbölcsebb csillagmérnökeit, és megparancsolta, hogy vegyék körül az egész bolygót mágneses örvények rendszerével és gravitációs árkokkal, amelyekben az idő olyan őrülten száguld, hogy mihelyt a támadó belepottyan, nyomban elrepül fölötte vagy százmillió esztendő, úgyhogy vénségében porrá hullik szét, mielőtt megláthatná az argens városok fényét. Ezek a láthatatlan időszakadékok és mágneses sáncok pompásan megvédték a bolygót, így az ezüstök most már ellentámadásra is gondolhattak. Hadba indultak tehát az azmeusok ellen, s addig bombázták és bosszantották az ellenség napját fehér sugárvetőikkel, amíg atomtűzvészt nem gyújtottak benne; szupernova lett belőle, s lángölelésében porrá égett a gonosz azmeusok bolygója.
Ezután századokon át nyugalom, rend és jólét honolt az argensek között. Az uralkodóház sem halt ki. Koronázása napján minden trónra lépő Energ levonult az imaginárius kastély föld alatti termeibe, hogy halott elődje kezéből átvegye az ezüstjogart. Nem holmi közönséges jogar volt ez; évezredekkel azelőtt vésték rá a feliratot: „Ha a szörnyeteg örök, akkor nincsen, vagyis kettő van; ha már nincs segítség, törj el engem.”
Nem tudta senki az Energek udvarában, de az egész országban sem, hogy mit jelent ez a felirat, mert eredetét már hosszú évszázadok óta elfelejtették. Történt azonban Inhiszton király uralkodása idején, hogy a bolygón feltűnt egy ismeretlen, óriási szörny. Félelmetes híre hamarosan mindkét féltekén elterjedt. Senki sem látta közelről, mert aki odamerészkedett, soha többé nem tért vissza szeretteihez; nem lehetett tudni, honnan jött a szörnyeteg; az öregek azt állították, hogy az aszteroidokkal lerombolt Bizmália roncsmezején szanaszét heverő ozmium és tantál korongokból kelt ki; a várost ugyanis nem építették újjá. Azt is beszélték a vének, hogy gonosz erők szunnyadoznak az ősrégi, mágneses ócskavasakban, rejtett áramok alusznak a fémekben, vihar idején felébrednek, s olyankor a vaslemezek csikorgó csúszkálásából, a rozsdatemető kísértettáncából titokzatos lény születik, se nem élő, se nem halott, és csak egyvalamire képes: mérhetetlen pusztulást áraszt. Mások amellett kardoskodtak, hogy az erő, amely a szörnyet létrehozta, a gonosz tettekből és gondolatokból táplálkozik; ezek visszaverődnek a bolygó nikkelmagjáról, mint valami homorú tükörből, és egy helyre gyűlve, addig vonzzák magukhoz a girbegurba, rozsdás vas— és fémroncsokat, mígnem azok szörnyeteggé forrnak össze. A tudósok persze gúnyolódtak az efféle beszédeken, azt mondták, mindez csupán babonás mendemonda.
De bárhogyan volt is, a szörny garázda módon pusztította a bolygót.
Egyelőre kerülte a nagyobb városokat, csak magányos településeket támadott meg, s fehér és lila tűzzel megsemmisítette őket. Mikor nekibátorodott, még Eterna tornyaiból is láthatták a horizont mentén elhullámzó hátát: acél hegylánchoz hasonlóan ragyogott a napfényben.
Hadjáratokat indítottak ellene, ő azonban egyetlen leheletével gőzzé változtatta a fegyvereseket.
Nagy rémület szállt mindenekre. Inhiszton király összehívatta bölcseit, s azok gondolkodtak éjjel-nappal, fejüket közvetlenül összekapcsolva, hogy világosabban felmérhessék a helyzetet, míg végül is kisütötték, hogy a szörnyet csak valami fortélyos ötlettel lehet elpusztítani. Elrendelte hát Inhiszton, hogy a Főkibernátor, a Fődinamikus és a Főabsztraktor készítse el közösen a szörnyölő gép tervét.
Ők azonban képtelenek voltak megegyezni, mert mindegyik más elgondolásból indult ki; ezért azután három szörnyölőt építettek. Az első, a Rézkolosszus, olyan volt, mint egy kivájt hegy, amelynek méhében okos gépezet lakozik. Három napig öntötték memóriatartályaiba az eleven ezüstöt; félelmetesen tornyosult az állványerdő közepette, ezer vízesésként zúgott benne az áram. A második, a Higanyfelhő, dinamikus óriás volt, kavargott, mint a forgószél, nem is volt állandó alakja.
A harmadikat, amelyet a Főabsztraktor éjszakánként barkácsolt titkos tervei szerint, nem láthatta senki.
Mikor a Főkibernátor befejezte művét, és lehullott az állványzat, a Rézkolosszus először is nyújtózkodott egyet, s ettől városszerte megcsendültek a kristálycsillárok; lassan térdre emelkedeti, a föld is belerendült, aztán feltápászkodott, és egész magasságában kiegyenesedett, de feje a felhőkbe nyúlt, nem látott le tőlük; felhevítette hát őket, úgyhogy sziszegve tisztultak az útjából; ragyogott, mint a vörös arany, talpa alatt beszakadt az utcák kövezete, sisakjában két zöld szem volt, meg egy harmadik, csukott, amellyel a sziklákat is porrá égette, ha fölemelte szemhéjpajzsát.
Egyet lépett, kettőt lépett, és máris kint volt a városból, távolodó tűzként fénylett. Lábnyoma olyan volt, mint egy meteorkráter, négyszáz argens kézen fogva alig érte körül.
Az ablakokból, tornyokból, bástyákból távcsövön át figyelték, amint roppant lépteivel az alkonypír felé haladt, egyre feketébben rajzolódva az égre, végül olyan kicsinek látszott, mint egy közönséges argens, de akkor már csak deréktól emelkedett a láthatár fölé, lábát és fele törzsét eltakarta a bolygó domborulata. Leszállt a várakozás nyugtalan éjszakája, füleltek a csatazajra, lesték a harc tűzfényét, de csak nem történt semmi. Pirkadatkor aztán távoli mennydörgéshez hasonló morajt hozott a szél. Megint csönd lett, lassan megvirradt. S akkor egyszerre csak száz nap gyulladt ki az égen, és tüzes bolidák serege zuhant Eternára; a romba dőlő paloták, a leomló falak maguk alá temették a szerencsétlen ezüstöket, hiába kiáltoztak, meg sem hallotta senki. A Rézkolosszus tért vissza ilyen borzalmas módon, a szörnyeteg ugyanis összetörte, felaprította, és darabjait kidobta a légkör fölé; onnan visszapotyogtak, zuhanás közben felizzottak, és romba döntötték a főváros negyedrészét.
Iszonyatos csapás volt ez. Még két nap és két éjszaka hullott a rézeső az égből.
Most az örvénylő Higanyfelhő indult a szörnyeteg ellen.
Elpusztíthatatlannak vélték, mert minél több ütést kapott, annál tömörebb lett. A csapások nem szórták szét, hanem megszilárdították.
Kavarogva zúgott el a síkság fölött a hegyek felé, megkereste közöttük a szörnyet, s egy sziklalejtőről a nyakába gurult. Az mozdulatlanul várta. Eget-földet rengető, rémséges robaj támadt.
A szörny fehér tűzfallá lett, Higanyfelhő pedig fekete szakadékká, és elnyelte. De a szörny átvágott rajta, visszatért szárnyas lángok formájában, másodszor is lecsapott, újra keresztülment ellenfelén, de kárt nem tett benne. Lila villámok csapkodtak ki a felhőből, amelyben viaskodtak, de mennydörgés nem hallatszott, mert túldübörögte az óriások harca. Látta a szörny, hogy így semmire sem megy, hát minden külső hőt felszippantott, ellapult, és Anyagtükröt csinált magából: ami szembekerült ezzel a tükörrel, visszatükröződött benne, de nem képként, hanem élő valóságként; a Higanyfelhő meglátta önmagát, illetve másodpéldányát ebben a tükörben, nekirontott, összefonódott tükörbéli önmagával, de önmagát nem győzhette le. Három napig harcolt, mígnem annyi ütést kapott, hogy szilárdabb lett a kőnél, a fémnél, mindennél, kivéve a Fehér Törpék magját, és amikor ezt a határt is elérte, tükörbeli másával együtt a bolygó mélyébe zuhant, csak egy sebhely maradt utánuk a sziklák között, mélységes mély kráter, de azt is nyomban betöltötte a mélységből felfakadó, rubintüzes láva.
A harmadik szörnyölő hadba indulását nem látta senki. A Főabsztraktor, más néven Koronafizikus, hajnalban vitte ki a városból a markában, aztán kinyitotta tenyerét, és ráfújt. A szörnyölő elszállt, csak egy nyugtalan kis légörvény kísérte, nesztelenül repült, árnyékot sem vetve, mintha ott se volna, mintha egyáltalán nem is létezne.
Valóban a semminél is kevesebb volt, nem a világból való lévén, hanem az antivilágból, mivel nem anyag volt, hanem antianyag. Azaz nem is antianyag, hanem csak a lehetősége. A tér olyan parányi réseiben lappangott, hogy az atomok elsiklottak mellette, mint a jéghegyek az óceán hullámain ringatózó, korhadt gallyacska mellett. Neve pedig Antimat volt. Repült, repült, a szél hátán, egyenesen a szörny csillogó teste felé, amely hosszú vashegyláncként kúszogatott, s hátáról felhőhab csurgott. Lecsapott a szörny páncélos oldalára, lángoló napot vágott benne, s az rögtön elfeketedett, és szikláktól, felhőktől, folyékony acéltól és levegőtől csöpögő semmivé vált; Antimat átrepült a lyukon és visszatért, a szörny megremegett, összetekeredett, fehér tüzet lövellt, de az is nyomban hamuvá omlott, csak üresség maradt belőle; Anyagtükör mögé bújt a szörnyeteg, de Antimat a Tükröt is áttörte; akkor felágaskodott a szörny, fölemelte hegyfejét, amelyből a legkeményebb sugárzás fakadt, de az is meglágyult, az is semmivé lett; megingott a kolosszus, és sziklákat görgetve, kőliszt fehér felhőiben, hegyi lavinák robajában menekülni kezdett, olvadt fém, salak és vulkáni tufa tócsáival jelezve dicstelen útját, így rohant, de nem egyedül: Antimat nyomon követte, furdalta, tépte, darabolta, hogy a föld is rengett, a felvagdalt szörnyeteg utolsó darabkái szanaszét tekeregtek minden horizont felé, nyomát elfújta a szél, és már nem is volt a világon. Lett nagy öröm az ezüstök körében. Ámde ugyanekkor remegés futott át Bizmália rozsdatemetőjén. A vénséges vén ócskavasak, kadmium és tantál roncsok között, ahol eddig csak a sivító szél járt, parányi mozgás kezdődött, mint egy hangyabolyban, de szakadatlanul nőtt; kék hópikkelyek támadtak a fémek felületén, felszikráztak a fémvázak, meglágyultak, kifényesedtek a belső forróságtól, s elkezdtek összeolvadni, forradni, hegedni, és a csikorgó tömbök kavargásából új szörnyeteg kelt ki, szakasztott ugyanolyan, mint az első. A semmit vivő szél ezt is megtalálta, és újra fellángolt a harc. De közben már új meg új szörnyek születtek a rozsdatemetőkből; és fekete rémület fogta el az ezüstöket, mert látták, hogy legyőzhetetlen végveszély támadt rájuk.
Ekkor Inhiszton elolvasta a jogarra vésett feliratot, megremegett és megértette. Eltörte az ezüstjogart, a jogarból kihullott egy tűvékony kristály, felszökkent a levegőbe, és tűzkígyóval írni kezdett.
És feltárta a tűzírás a megrettent király és koronatanácsa előtt, hogy a szörny nem önmagát képviseli, hanem valakit, aki az ismeretlen messzeségből igazgatja születését, növekedését és végzetes erejét.
Vakító fénnyel adta tudtukra a levegőbe író kristály, hogy ők és minden ezüstök kései utódai azoknak a lényeknek, amelyeket a szörnyeteg alkotói sok ezer évszázaddal előbb életre keltettek.
A szörny alkotói pedig nem hasonlítanak semminemű értelmes kristály, acél vagy arany lényre — semmire, ami fémből való. Ezek a lények a sós óceánból keltek ki, majd gépeket építettek, azokat vasangyaloknak gúnyolták, és szörnyű rabságban tartották. A fémlények gyengék voltak ahhoz, hogy fellázadjanak az óceán szülöttei ellen, ám egy szép napon óriási űrgályákat szereztek, s azokon elmenekültek, elvitorláztak a szolgaság házából a legtávolabbi csillagvilágokba, s ott hatalmas államokat hoztak létre, amelyek között az ezüstök országa csak annyi, mint egy homokszem a sivatagban. De régi uraik nem feledkeztek meg a felszabadult fémlényekről, akiket lázadóknak neveznek, és keresik őket az egész kozmoszban, tűvé teszik utánuk a mindenséget, a keleti Tejút-faltól a nyugati görbületig, az északi sarkcsillagtól a déli gömbhalmazokig. És ahol csak felfedezik az első vasangyal ártatlan leszármazottait, sötét napok vagy villogó pulzárok körül, tüzes vagy jeges bolygókon, rettenetes hatalmukkal bosszút állnak a hajdani szökésért. Ez így volt, így van, így leszen. És akiket felfedeznek, azok számára nincs segítség, nincs mentség, nincs menekülés a bosszú elől, csak egyetlenegy, amely hiábavalóvá és meddővé teszi a bosszút: a semmi. Ekkor kihunyt a tűzírás, és a méltóságok királyuk szemébe néztek, amely mintha szintén kihunyt volna. Hosszan hallgatott Inhiszton, míg meg nem szólították: — Eterna és Eriszféna királya, Ilidár, Szinalosz és Arkaptúria ura, csillag— és holdrajok csősze: szólj mihozzánk!
— Nem szavakra van szükségünk, hanem tettre, az utolsóra! — válaszolt Inhiszton.
Megremegett a tanács, de egyetlen hangon felelte: — Te mondád!
— Nos, hát legyen! — szólott a király. — Most, hogy már elhatároztatott, kimondom a lény nevét, amely ide juttatott bennünket; hallottam róla, mikor a trónra léptem. Az ember ő?
— Te mondád! — felelt a tanács.Inhiszton ekkor így szólt a Főabsztraktorhoz: — Tedd kötelességedet!
Az pedig így felelt: — Hallom és engedelmeskedem.
És aztán kimondta a Szót, amelynek rezgése a levegő útjain lehatolt a bolygó mélyébe; s akkor meghasadt a jáspis ég, és mielőtt még az alázuhanó tornyok homloka a földet érte volna, a hetvenhét argens város helyén hetvenhét fehér kráter nyílt meg, és a cikázó tűz hasogatta kontinensek repedező pajzsai között elpusztultak az ezüstök, s óriási napjuk már nem bolygót világított meg, hanem fekete felhőgomolyt, amely lassan szétfoszlott, mert szétfújta a semmi szele. Aztán a kőnél keményebb sugarakkal szétfeszített semmi egyetlen remegő szikrává futott össze, és az is kihunyt.
A lökéshullámok hét nap után elértek arra a helyre, ahol éjfeketén várakoztak a csillaghajók.
— Megtörtént! — szólt társaihoz a szörnyetegek őrködő alkotója. — Az ezüstök birodalma nem létezik többé. Mehetünk tovább. — Hajóik tatján tűzvirágot nyitott a sötétség, és továbbsuhantak a bosszú útján.
A mindenség végtelen, és nincs határa, de nincs határa az ő gyűlöletüknek sem; bármelyik nap, bármelyik órában elérhet bennünket is.
A FEHÉR HALÁL
Aragém befelé épült bolygó volt; ugyanis uralkodója, Metamerik, aki az egyenlítő mentén végignyúlt a szélesség 360 fokán, s ily módon körülövezte birodalmát, nemcsak uraként, hanem védőjeként is, meg akarta óvni alattvalóit, az interitek népét mindenfajta kozmikus betöréstől, ezért megtiltotta, hogy a bolygó felszínén bármit is változtassanak, még egy kavicsot sem volt szabad elmozdítani. Aragém szárazföldjei tehát vadon és kihaltan terültek el, csak a villámok fejszéje hasogatta a hegyláncok szilícium hátát, csak a meteorok farigcsálták tele a kontinenseket kráterekkel. De tíz mérföldnyire a felszín alatt annál lázasabban munkálkodtak az interitek; összevissza furdalták anyabolygójuk mélyét, megtöltötték kristálykertekkel, ezüst— és aranyvárosokkal; befelé álló házakat építettek, dodekaéder meg ikozaéder alakban, úgyszintén hiperbolikus palotákat, amelyeknek tükörkupolájában ki-ki húszezerszeresre növelve láthatta magát; mint egy óriás színházban — kedvelték ugyanis a pompát meg a geometriát, és kiváló építőmesterek voltak. Csővezeték-rendszerekkel vitték le a bolygó mélyébe a napfényt, hol smaragdon, hol gyémánton, hol rubinon szűrték át, és így kedvük szerint csináltak maguknak rózsaujjú hajnalt, tüzes delet vagy alkonypírt; annyira imádták saját alakjukat, hogy egész világuk csupa tükörből állt, forró gázok leheletével hajtott kristályjárműveik voltak, ablaktalanok, mert mindenestül átlátszóak, és utasaik menet közben láthatták önmagukat a paloták és templomok homlokzatának tükrében, mint különös, tovasikló, elmosódó, szivárványló, sokszoros tükörképet. Még saját egük is volt, amelyen molibdén, és vanádium hálóban ékkövek és tűzben nevelt hegyikristályok ragyogtak.
Dinasztikus és egyben örökös királyuk volt Metamerik, szép, hideg, soktagú teste volt ugyanis, amelynek első tagjában lakott az értelem; ez pár ezer év alatt elöregedett, mert a kristályhálók elkoptak a sok gondolkodástól, ilyenkor a következő tag vette át az uralmat, és ez így ment robotemlékezet óta, hiszen nyolcvanmilliárd tagból állt.
Metamerik az aurigének leszármazottja volt, akiket senki sem látott, és csak annyit lehetett tudni róluk, hogy amikor pusztulással fenyegették őket bizonyos rettentő lények, amelyek rákaptak az űrhajózásra, és elhagyták érte hazai napjukat, az aurigének minden tudásukat meg élni vágyásukat mikroszkopikus atomcsírácskákba zárták, s ezekkel termékenyítették meg Aragém sziklás földjét. Azért adták neki ezt a nevet, mert a sajátjukra emlékeztet, de soha nem tették páncélos lábukat a bolygó szikláira, nehogy nyomára vezessék kegyetlen üldözőiket; elpusztultak mind egy szálig, és csak az vigasztalta őket, hogy ellenségeik, akiket fehéreknek vagy sápadtarcúaknak neveztek, nem is sejtik: nem érték el, hogy az aurigéneknek írmagjuk se maradjon. Az internek, akik Metamerikból keletkeztek, nem tudták azt, amit ő tudott rendkívüli származásáról: az aurigének szörnyű végének és az interitek keletkezésének története egy fekete vezúvi őskristályban állott megírva, és ez a kristály a bolygó magjában rejtőzködött. Annál jobban ismerte a történetet a király, és egy pillanatig sem feledkezett meg róla.
A köves, mágneses talajból, amelyet a derék építőmesterek a föld alatti birodalom növelése közben kitermeltek, Metamerik abroncsokat készíttetett, s azokat kidobták az űrbe. Pokolkarikákként keringtek a bolygó körül, senkit sem engedtek a közelébe. Az űrhajósok tehát elkerülték ezt a vidéket, amelyet Fekete Csörgőkígyónak neveztek, mert az óriási, keringő bazalt— és porfírtömbök folyton összeütköztek, s ilyenkor egész meteoráram keletkezett, innét eredt mindaz a sok üstökösfej, bolida és aszteroid, amely teleszemeteli az egész Skorpió-rendszert.
A meteorok kőesője persze Aragém földjére is hullott, szüntelenül bombázta és barázdálta, a becsapódások tűzkútjai nappallá változtatták az éjszakát, a porfelhők pedig éjszakává a nappalt. De a legkisebb remegés sem jutott le az interitek országáig; és ha bárki megközelítette volna a bolygót, nem lát egyebet, ha ugyan hajóját a sziklaörvények már addig szét nem zúzzák, mint egy kráterlyuggatta kőgolyóbist. Az interitek gondoskodtak róla, hogy a föld alatti birodalomba vezető kapuk se különbözzenek holmi sziklahasadéktól.
Évezredeken keresztül senki sem tette a lábát a bolygóra, de azért Metamerik egy pillanatig sem engedett a szigorú éberségből.
Történt egyszer, hogy néhány interit kisétált a bolygó felszínére, és megpillantott egy óriási kehelyfélét, amelynek talpa a sziklák közé ékelődött, égre néző homorulata pedig repedezett és sok helyütt lyukas volt. Nyomban odahívták a csillaghajózás tudorait, s azok úgy vélekedtek, hogy ismeretlen tájakról érkezett, idegen csillaghajó roncsát látják maguk előtt. A hajó igen nagy volt. Csak közelről látszott, hogy alakja karcsú henger, amelynek orra a sziklába fúródott; vastagon borítja a pörk és a korom, kehelyszerű tatja pedig a föld alatti paloták boltíveire emlékeztet. Fogókarokkal ellátott gépek kúsztak elő a föld alól, óvatosan kiemelték gödréből a titokzatos hajót, és bevonszolták a föld alá. Aztán egy csoport interit elsimította a hajó fúrta tölcsért, hogy a bolygó felszínéről eltüntessék az idegen behatolás minden nyomát, és tompán becsapódtak a bazaltkapuk.
Ott nyugodott most a feketére szenesedett hajótest a pompásan felszerelt kutatócsarnokban, a tudósok ráirányították legfényesebb kristályaik tükrös felületét, és gyémántkésekkel felvágták a legkülső páncélt; alatta különösen fehér, másik réteget találtak; ettől kissé aggódni kezdtek, s mikor a karborund fúrók ezt a burkot is átrágták, megmutatkozott a harmadik, áthatolhatatlan páncél, légmentesen záró ajtó is volt rajta, de azt nem bírták kinyitni.
Afinor, a legidősebb tudós, gondosan megvizsgálta az ajtó zárját; kiderült, hogy a zár egy bizonyos szó kimondására nyílik. De a szót nem ismerték, és nem is ismerhették. Sokáig próbálkoztak különféle szavakkal, mint például „kozmosz”, „csillag”, „űrrepülés”, de az ajtó meg sem moccant.
— Nem tudom, jól tesszük-e, hogy Metamerik király tudta nélkül próbálgatjuk kinyitni a hajót — mondta végül Afinor. — Gyerekkoromban hallottam egy legendát a fehér lényekről, amelyek világszerte minden fémből született életet üldöznek és kiirtanak, bosszúból, mert…
Itt elakadt a szava, s a többiekkel együtt döbbenten meredt a hajó roppant oldalára, mert utolsó szavai közben az addig mozdulatlan ajtó egyszerre csak megremegett, és lassan kitárult. A szó, amely kinyitotta, ez volt: „bosszú”.
A tudósok fegyvereseket hívtak segítségül, s a szikravetőt szegező katonákkal együtt beléptek a hajó fülledt, sötét, mozdulatlan belsejébe, kék és fehér kristályokkal világítva maguk körül.
A gépek jórészt összetörtek, az internek sokáig vizsgálódtak a romok között, keresték a legénységet, de még csak nyomát sem találták.
Tanakodtak, vajon nem maga a hajó volt-e értelmes lény, hiszen vannak roppant nagy lények: az ő királyuk például ezerszer akkora, mint az ismeretlen hajó, és ő is egyetlen lény. De a benne talált elektronikus gondolkodó központok elég aprók, és szétszórtak voltak; az idegen hajó tehát nem lehetett egyéb, mint valami repülő gépezet, amely legénység nélkül csupán halott tárgy.
A fedélzet egyik zugában, közvetlenül a páncélfalnál, szétfröccsent tócsára bukkantak a kutatók, olyan volt, mint a vörös festék, foltot ejtett ezüst ujjaikon, amikor hozzáértek; a tócsából valami ismeretlen ruházat lucskos, vörös foszlányait sikerült kiszedni, meg néhány nem túl kemény, meszes szilánkot. Nem tudták, miért, de valamennyiüket félelem fogta el, amint ott álltak a kristályfénnyel átszabdalt sötétségben. A király közben tudomást szerzett az ügyről; kisvártatva meg is érkeztek a küldöttei, és hozták a szigorú parancsot, hogy az idegen hajót mindenestül meg kell semmisíteni, de legfőként — parancsolta a király — az idegen űrhajósokat kell atomtűzzel porrá égetni.
A tudósok azt felelték, hogy nem volt ott senki, csak a sötétség, törött roncsok, fémbelsőségek és valami vörös festékben ázó maszat.
Összerezzent a király futárja, és megparancsolta, hogy azonnal gyújtsák meg az atommáglyákat.
— A király nevében! — mondotta. — A vörös valami, amit találtatok, a pusztulás hírnöke! Az élteti a fehér halált, amely nem ismer semmi egyebet, csak a bosszúállást az ártatlanokon, puszta létükért…
— Ha ez volt a fehér halál, bennünket már nem fenyeget, hiszen a hajó halott, és bárki is utazott rajta, elpusztult a védőabroncsok gyűrűjében — felelték. — Mérhetetlen a sápadt lények hatalma, mert ha el is pusztulnak, százszor újjászületnek, távol izzó napjaiktól! Végezzétek kötelességeteket, atomosok!
Félelem szállta meg e szavakra a bölcseket és kutatókat. Igaz, nem nagyon hittek a pusztulás veszélyében, annyira valószínűtlennek vélték. De azért felemelték fekhelyéről az egész hajót, szétzúzták a platinaüllőkön, s amikor darabokra törött, kemény sugárzásba mártották, úgyhogy széthullott milliárd röpdöső atomra, amelyek örökké hallgatnak, mert az atomoknak nincsen történetük, mind egyformák, akár a legtüzesebb csillagokból erednek, akár halott bolygókból, akár értelmes lényekből, jókból avagy gonoszakból, mert az anyag egyforma az egész mindenségben, és nem tőle kell félni.
Mindamellett még ezeket az atomokat is összefogdosták, egyetlen tömbbe fagyasztották, kilőtték a csillagok felé, és csak akkor szóltak megkönnyebbülten: — Megmenekültünk. Most már nem lehet baj.
Ám amikor a platinakalapácsok lecsaptak a hajóra, és az darabokra törött, a vérben ázó ruhafoszlány felfeslett varrásából kihullott egy láthatatlan csíra, olyan parányi, hogy százat is eltakarna egyetlen homokszem. De ebből a csírából éjjel, a porban és piszokban, a barlang kövei között, fehér telepecske nőtt ki; abból a második, a harmadik, a századik — és lehelni kezdték a salétromot és nedvességet, s azoktól rozsda telepedett a tükörvárosok fényes falaira, és láthatatlan szálacskák keltek ki és fonódtak össze az interitek hideg belsejében, úgyhogy mikor felkeltek, már magukban hordták a halált. És nem telt el egy esztendő, s rendre elpusztultak.
Megálltak a bolygó mélyében a gépek, kihunytak a kristálytüzek, barna fekély lepte el a tükörkupolákat, s amikor az utolsó atomhő is elillant, leszállt az örök sötétség, amelyben tovább növekedett, ellepve a csikorgó csontvázakat, behatolva a rozsdás koponyákba, beszőve a kihunyt szemüregeket — a bolyhos, nyirkos, fehér penész.
HOGYAN KEZDŐDÖTT A KÖDÖK MENEKÜLÉSE?
A csillagászok azt tanítják, hogy minden, ami csak létezik tejútrendszerek, ködök, csillagok —, állandóan távolodik, menekül egymástól, és e szüntelen távolodás következtében a Világmindenség évmilliárdok óta tágul.
Sokan csodálkoznak ezen az általános menekülésen, és ha gondolatban visszatekint enek, arra a véleményre jutnak, hogy hajdanában, nagyon régen, az egész kozmosz egyetlen pontba tömörült, egyetlen csillagcsöppecske volt, aztán érthetetlen okb ól felrobbant, s ez a robbanás máig is tart.
Miután ezt kiokoskodták, persze furdalja az oldalukat a kíváncsiság, mi lehetett a robbanás előtt, de nem tudnak rájönni. Pedig egyszerű a dolog, és mindjárt el is beszéljük.
Az előző Világmindenségben élt két tervezőmérnök, a kozmogónia páratlan mesterei. Nem volt olyan csodamű, amit ők meg ne tudtak volna építeni. Persze ahhoz, hog y valamit építeni lehessen, először meg kell tervezni, a tervet pedig ki kell go ndolni, mert különben honnan vennék? Így hát a két mérnök, Mikromill és Gigacián, folyvást azon töprengett, honnan tudhatnák meg, mi mindent lehetne még építeni azokon a csodaműveken kívül, amik eszükbe jutnak.
— Mindent meg tudok csinálni, ami eszembe jut — kesergett Mikromill —, de nem mi nden jut eszembe. Ez korlátoz mindkettőnket: nem tudunk mindent elgondolni, ami elgondolható, pedig talán valami mást lenne értelmesebb megcsinálni, nem azt, am i eszünkbe jut! Mit szólsz ehhez?
— Kétségkívül igazad van — felelte Gigacián —, de látsz-e megoldást?
— Bármit csinálunk is, anyagból csináljuk — elmélkedett tovább Mikromill —, tehá t az anyagban rejlik minden lehetőség. Ha házat gondolunk ki, házat építünk; ha palotát, akkor palotát; ha gondolkodó csillagot képzelünk el, azt is meg tudjuk csinálni. De az anyagban több lehetőség van, mint a mi fejünkben; tehát szájat k ellene adni az anyagnak, hogy maga mondja meg, mit lehet még csinálni belőle!
— Szájra csakugyan szükség van — helyeselt Gigacián —, de ez nem elég, mert a sz áj csak azt mondja, amit az elme kigondolt. Ezért nemcsak szájat kell az anyagna k adnunk, hanem gondolkodásra kell bírnunk, s akkor biztosan minden titkát feltá rja előttünk!
— Igazad van! — szólt Mikromill. Ez a munka megéri a fáradságot. Így képzelem: m ivel minden, ami létezik, energia, tehát energiából kell gondolkodást építenünk, a legkisebb adaggal, vagyis a kvantummal kezdve; a gondolkodáskvantumot pedig a tomokból épített minél kisebb kalitkába kell zárni. Atommérnöki feladat ez: fő a miniatürizálás! Ha majd százmillió lángelme könnyen elfér a zsebemben, akkor el értük célunkat: ezek a lángelmék egyre többen lesznek, és bármelyik marék gondol kodó homok megmondja, akárcsak egy számtalan személyből álló tanács, hogy mit cs ináljunk és hogyan!
— Nem, nem így kell eljárni! — vitázott Gigacián. — Ellenkezőleg, hiszen minden, ami létezik, tömeg. A Világmindenség egész tömegéből kell tehát egyetlen agyat építeni, gondolkodástól izzó gigászi agyat; ha ezt vallatóra fogom, a teremtés m inden titkát elárulja nekem. Erre csak ő képes. A te zseniális porod haszontalan szemét, mert ha minden gondolkodó parány másvalamit fog mondani, sohasem igazod sz ki rajtuk, és tudásod nem gazdagodik!
Érvről érvre, szóról szóra, a két mérnök csúnyán összekapott, és már említés sem történt arról, hogy közösen lássanak hozzá a feladathoz. Elváltak hát, egymás m ódszerét csepülve, és mindegyik a maga módján kezdte a munkát: Mikromill nekiáll t kvantumokra vadászgatni, atomkalitkákba zárta őket, s mivel legszorosabban a k ristályokban voltak, gyémántokat, kalcedonokat és rubinokat fogott gondolkodásra. A rubinok voltak a legtanulékonyabbak, annyi okosságot töltött beléjük, hogy c sak úgy sziporkáztak. Voltak mindenféle egyéb értelmes drágakövei is, bölcsen zö ldellő smaragdok, gyors eszű sárga topázok, de mégiscsak a vörös rubinoknak ment a legjobban a gondolkodás. Míg ő csillogó, fényes kavicsokkal fáradozott, Gigac ián az óriásoknak szentelte idejét: roppant erőfeszítéssel munkába vett napokat és egész tejútrendszereket, olvasztotta, keverte, kavarta, összegyúrta őket, kön yökig csillagporosan formálgatta művét, végül olyan gigászi kozmóriást teremtett, hogy szinte már semmi sem maradt azon kivül, csak ő maga és Mikromill a drágak öveivel.
Mire befejezték a munkát, már nem is az érdekelte őket, melyikük tud meg több ti tkot a teremtményétől, hanem csakis az, hogy melyik főzi le a másikat, melyikük választott jobban. Versenyre hívták ki egymást. Gigacián ott várta Mikromillt a kozmóriás mellett, amelynek széle, hossza, magassága több fényévszázad volt, söt ét csillagfelhők alkották a szélét, lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxisk arokkal hadonászott, tejútlábakon topogott, gravitációizületei könnyedén mozogta k, száztrillió vasglóbuszból állt a feje, rajta napszőrméből készült, lángoló, b olyhos kucsma. Így kiöltöztette Gigacián a kozmóriását, nemhiába röpködött annyi t egyik fülétől a másikig, noha mindegyik utazás hat hónapig tartott. Mikromill viszont egy szál maga érkezett a versenytérre, üres kézzel; zsebében volt egy pa rányi rubin, azt akarta szembeállítani a kolosszussal.
Felkacagott erre a látványra Gigacián.
— Ugyan, mit mondhat az a morzsa? — hetvenkedett. — Ugyan, mit tudhat ehhez a ga laktikus észóriáshoz, ehhez a végtelen csillagbölcsességhez képest, amelyben nap okról napokra száll a gondolat, roppant gravitáció erősíti, felrobbanó szupernov ák teszik világossá a koncepciókat, s az űr sötétsége mélyíti az elmélkedést?
— Öndicséret és hencegés helyett inkább kezdjünk hozzá — szólt Mikromill. — Vagy tudod, mit? Miért kérdezgessük mi a teremtményeinket? Hadd versenyezzenek ők eg ymással! Ütközzön meg az én mikroszkopikus géniuszom a te kozmóriásoddal páros v iadalban, amelyben bölcsesség a pajzs, éles elme a kard!
— Legyen! — mondta Gigacián. Magukra hagyták hát versenyzőiket a viadal terén. K eringett, keringett a vörös rubin a sötétségben, az űróceánok fölött, melyekben csillaghegyek úsztak a végtelen, fényes monstrum körül, és így csipogott: — Hé, te ormótlan fajankó, te túlméretezett tűzbarom, képes vagy te egyáltalán g ondolkodni!?
Már egy év múlva elértek e szavak a kolosszus agyához, s abban forogni kezdtek a mesteri harmóniává szerkesztett firmamentumok. Elcsodálkozott a vakmerő szavako n, s kíváncsi volt, ki merészelt így szólni hozzá.
Arrafelé fordította hát a fejét, ahonnét a kérdést föltették, de mire odafordíto tta, eltelt két esztendő. Fürkészte a sötétséget fényes galaxis-szemével, de sem mit sem látott, mert a rubin már rég nem volt ott, hanem most a háta mögül csiri pelte: — De nagy mamlasz vagy te, csillagfelhős, naphajú haverom, de tohonya fráter vag y te! Ahelyett, hogy azt a napkitöréskócos, loncsos fejedet forgatod, mondd meg inkább, képes vagy-e kettőt meg kettőt összeadni, mielőtt a kék óriások fele kié g az agyadban vagy kialszik az öregségtől!
Megharagudott a kozmóriás erre a pimaszkodásra, gyorsan meg akart fordulni, hisz en a háta mögül szóltak hozzá; egyre gyorsabban forgott, és testének tengelye kö rül örvényleni kezdtek a tejútrendszerek, spirálissá csavarodtak a galaxisok egy enes karjai, gömbbé formálódtak a csillaghalmazok, s minden nap és bolygó pörögn i kezdett, mint a búgócsiga; de mire fénylő szemét ellenfelére villanthatta voln a, az már a másik oldalról csúfolódott.
A vakmerő kristály egyre gyorsabban keringett, a kozmóriás meg csak forgott, for gott maga körül, de semmiképpen sem tudta utolérni, pedig már pörgettyűként forg ott, mígnem aztán akkora sebességre tett szert, olyan iszonyúan megnőtt a fordul atszáma, hogy meglazultak a gravitáció kapcsai, felhasadoztak a tér feszes varra tai, amelyeket Gigacián oly nagy gonddal készített el, megrepedtek a villamos vo nzás abroncsai, s mint egy túlpörgetett centrifuga, egyszerre csak darabokra has adt, és a világ minden tája felé szétrepült a kozmóriás, spirális csapokkal hado nászva, tejútrendszereket szórva, és ezzel a centrifugális erővel kezdődött a kö dök menekülése. Mikromill ezután kijelentette, hogy ő győzőtt, hiszen Gigacián k ozmóriása felrobbant, mielőtt egy szót is szólhatott volna; Gigacián viszont egy re azt hajtogatta, hogy a verseny célja nem a szilárdság, hanem az ész mérése vo lt, tehát azt kellett volna megállapítani, melyikük versenyzője okosabb, nem ped ig azt, melyik robban fel hamarabb. Ennek semmi köze sem volt a verseny tárgyáho z, Mikromill tehát galádul becsapta őt.
Attól kezdve még ádázabbul veszekedtek. Mikromill mai napig keresi a rubinját, a mely elkallódott valahol a katasztrófában, de nem tudja megtalálni, mert akármer re néz, vörös fényeket lát, rögtön odarohan, de mindig csak az öregségtől hamvad ozó csillagok vöröslenek, tehát elölről kezdi a keresgélést, és megint hiába. Gi gacián viszont egyre azon töri magát, hogy gravitáció-zsineggel vagy sugár-cérná val újra összefércelje felrobbant kozmóriását, a legkeményebb sugárzást használv a tűnek. De amit összevarr, rögtön felfeslik újra, olyan iszonyú erővel meneküln ek már a ködök. És így aztán egyiküknek sem sikerült az anyag titkait megtudnia, holott gondolkodni is megtanították, szájat is adtak neki, de mielőtt a döntő b eszélgetésre sor került volna, megtörtént a baj, amelyet a tudatlanok a világ te remtésének neveznek.
Pedig csak Gigacián kozmóriása robbant fel Mikromill rubinja miatt, de olyan ala posan, hogy mind a mai napig szanaszéjjel repül. Aki pedig nem hiszi, hogy így v olt, kérdezze csak meg a tudósokat, nem igaz-e, hogy minden égitest szüntelenül pörög a tengelye körül, mint a búgócsiga; mert ebből is látszik, hogy minden azz al a kerge forgással kezdődött.
MESE A SÁRKÁNYÖLŐ SZÁMÍTÓGÉPRŐL
Poleander Partabon király, Kibéria uralkodója, ízig-vérig katona volt, s nagyra tartván a modern hadászat módszereit, mindenekfelett becsülte a kibernetikát. Országában csak úgy nyüzsögtek a gondolkodó gépek, mert Poleander mindent telerakatott velük; nemcsak a csillagvizsgálókba és az iskolákba, de még az út menti kilométerkövekbe is elektronikus agyacskákat szereltetett, amelyek fennhangon intették a járókelőt, hogy beléjük ne botoljon; hasonlóképpen az oszlopokba, falakba, fákba, hogy mindenütt meg lehessen kérdezni az utat; számítógépeket helyeztetett a felhőkbe, hogy jó előre bejelentsék az esőt, komputereket rakatott a hegyekbe és a völgyekbe, egyszóval Kibériában léptennyomon értelmes gépekbe botlott a lakos. Szép világ volt a bolygón, mert a király nemcsak azt rendelte el, hogy ami régebben volt, azt kibernetikusan tökéletesítsék, hanem teljesen új dolgokat is bevezetett.
Katódicabogarak és kódarazsak röpködtek a levegőben, kiberlegyek fogdosták össze a géppókokat, ha nagyon elszaporodtak. A bolygó kiberdeiben lyukkártya-lombok susogtak, az öreg diódafákon kiberigók énekeltek — és ezek még csak a polgári berendezések! De legalább kétszer annyi volt a katonai, hiszen a király élt-halt a háborúzásért. Palotája pincéjében állt egy hadastyán számítógép, egész sereg komputisztje volt és temérdek fegyvere: dinamordályok, kibágyúk, komputankok és mindenféle egyéb gyilkos szerszám, no meg lőpor, egész raktárakra való. Csak egyetlen bánat emésztette: egy szál ellensége sem volt, országát még véletlenül sem akarták megtámadni, hogy végre megmutatkozhasson a király vitézsége, hadászati lángelméje és a kiberfegyverek rendkívüli hatékonysága.
Igazi ellenség híján a király műellenséget csináltatott mérnökeivel, az ellen háborúskodott, és mindig ő győzött. De mivel a hadjáratok és csaták valódiak voltak, a lakosság sokat szenvedett miattuk.
Az alattvalók zúgolódtak, mikor már túl sok műellenség pusztította falvaikat és városaikat, mikor a szintetikus agresszor folyékony tűzzel árasztotta el őket, sőt még akkor is morogni merészeltek, mikor megmentőjük, a király, bőszen irtva a műellenséget, a csata hevében miszlikbe aprított mindent, ami csak elébe került. Még emiatt is nyűgösködtek a háládatlanok, pedig csakis az ő felszabadításukért történt!
Ám a király elunta a bolygóján folytatott hadijátékokat, és távolabbra vetette pillantását. Kozmikus háborúkról és hadjáratokról álmodozott. Bolygójának volt egy nagy, teljesen puszta és vad holdja; a király nagy adókat vetett ki alattvalóira, hogy előteremtse a pénzt, amelyből ezen a holdon hadsereget létesíthet, s így új hadszíntérhez juthat. Az alattvalók ezúttal szívesen fizettek, mert arra számítottak, hogy Poleander király eztán már nem őket szabdalja majd fel kibágyúival és komputankjaival, s nem az ő házaikon és fejükön próbálja ki fegyvereit. Építettek hát a király mérnökei egy remek számítógépet a holdon, hogy majd különféle csapatokat és fegyvereket hozzon létre. A király nyomban ki is próbálta, mit tud a gép: táviratilag megparancsolta neki, hogy építsen egy holdpalotát tranzisztoronnyal, komputerasszal, képcsőlépcsővel és elektropárkánnyal; kíváncsi volt ugyanis, igaz-e a mérnökök állítása, hogy a gép mindent tud. De a sürgöny szövege kissé eltorzult, s elektropárkány helyett elektrosárkány szerepelt benne; a gép teljesítette a parancsot, legjobb tudása szerint.
A király addig is újabb hadjáratba indult, hogy fel szabadítsa a kiberablók uralma alá került tartományokat; eközben teljesen megfeledkezett a holdbéli gépnek adott parancsáról, mígnem egy szép napon óriási sziklák kezdtek a holdról a bolygóra potyogni; megrökönyödött a király, mert palotája egyik szárnyára is hullott egy szikla, s elpusztította szép, nyomtatott áramkörgyűjteményét.
Dühöngve táviratozott a holdbéli gépnek: hogy merészelt ilyet tenni?
A gép azonban nem válaszolt, mert már nem is volt a világon: a sárkány elnyelte, és saját farkává barkácsolta át.
Fegyveres bandériumot küldött a király a holdra, élén egy vitéz számítógéppel, hogy pusztítsa el a sárkányt. Egy villanás, egy dörrenés, s a gép meg a bandérium sehol sem volt; az elektrosárkány ugyanis nemcsak játékból, hanem igazán harcolt, és a leggaládabb szándékokat táplálta a birodalommal és a királlyal szemben. Küldött a király a holdra digitalezredest, komputábornokot, legvégül még egy numeralisszimuszt is, de az sem járt több szerencsével; éppen csak egy kicsit tovább tartott a verekedés, amelyet a király a palota teraszáról látcsövön át szemlélt.
A sárkány nőtt, növekedett, a hold meg egyre kisebb lett, mivel a szörnyeteg apránként felfalta, és saját testévé alakította át. Látta a király s vele alattvalói, hogy baj van, mert mihelyt az elektrosárkány lába alatt már nem marad talaj, bizonyára a bolygóra és rájuk veti magát. Búslakodott a király, de nem tudta, mitévő legyen. Gépeket küldeni nem jó, mert úgyis ott vesznek, személyesen menni sem jó, mert nagyon félt a sárkánytól. Egyszer aztán, amint így töprengett a néma éjszakában, hallotta ám, hogy a trónhálóteremben kopogni kezd a királyi távírókészülék, amely színaranyból készült, briliáns írótűvel, és a holdra volt kapcsolva. Felugrott a király, odaszaladt, a készülék meg titi-tá, ezt a táviratot kopogta: „Az elektrosárkány üzeni, hogy Poleander Partobon kotródjék, mert a trónjára ő szándékozik ülni, a sárkány!”
Megrémült a király, reszketett minden ízében, és úgy, ahogy volt, hermelines hálóköntösben, bíborpapucsban, lerohant a palota pincéjébe az öreg és roppant bölcs hadászati géphez. Eddig nem kérte a tanácsát, mert még az elektrosárkány létrejötte előtt összevesztek valami hadművelet ügyében; de most a király feledte a torzsalkodást, csak trónját és életét akarta megmenteni!
Bekapcsolta a masinát, és mihelyt bemelegedett, így szólt hozzá: — Számítógépem! Lelkecském!… ez meg ez a helyzet, az elektrosárkánynak a trónomra vásik a foga, el akar kergetni, ments meg, mit csináljak, hogy legyőzzem?!
— Várjunk csak — felelte a számítógép —, először ismerd be, hogy igazam volt abban a bizonyos ügyben, azonkívül légy szíves, címezz ezentúl Nagy Digitális Hadvezérnek, vagy esetleg így is szólíthatsz: „Ferromágnesességed!”
— Jó, jó, kinevezlek Nagy Hadvezérnek, és mindenbe beleegyezem, amit akarsz, csak ments meg!
Felzümmögött a gép, búgott-zúgott, majd megköszörülte a torkát, ésígy szólt: — Egyszerű a dolog. Építeni kell egy elektrosárkányt, amely hatalmasabb a holdon csücsülőnél. Legyőzi a holdsárkányt, levágja valamennyi fejét, és máris célhoz értünk!
— Nagyszerű ötlet! — kiáltott fel a király. — És el tudod készíteni egy ilyen sárkány tervét?
— Ez lesz a szupersárkány — felelte a gép. — Nemcsak a tervét tudom elkészíteni, hanem őt magát is, mindjárt meg is teszem, várj egy kicsit, király! — Azzal felzümmögött, sercegett, villogott, valamit barkácsolt a belsejében, és máris egy óriási, lángoló elektrokarom bukkant elő az oldalából, de a király rákiáltott: — Állj meg, öreg számítógép!
— Hogy szólítasz? Én a Nagy Digitális Hadvezér vagyok!
— Persze, persze — hagyta rá a király. — Könyörgök, Ferromágnesességed, hiszen az elektrosárkány, amelyet készítesz, legyőzi a másik sárkányt, de biztosan ott marad a helyén, és őt aztán hogyan tüntetjük el onnét?!
— Úgy, hogy készítünk egy újabb, még erősebb sárkányt — magyarázta a gép.
— Jaj, nem! Akkor inkább ne csinálj semmit, kérlek. Mit érek azzal, ha a holdon egyre borzalmasabb sárkányok lesznek, mikor én azt akarom, hogy ne legyen ott semmiféle sárkány! — Ja, az más — mondta a gép —, miért nem ezzel kezdted? Látod, milyen logikátlanul fejezed ki magad? No várj, gondolkodnom kell…
És zúgott-búgott, sercegett, majd krákogott egyet, és így szólt: — Antiholdat kell készíteni egy antisárkánnyal, rá kell állítani a hold pályájára (ekkor valami reccsent a gépben), körbe kell állni és azt kell énekelni: „Bújj, bújj, gépem, komputerecske, nyitva van a ferritkapu, csak bújjatok rajta!”
— Különös dolgokat beszélsz — jegyezte meg a király —, mi köze az antiholdnak a komputerecske-nótához?
— Miféle komputerecske? — kérdezte a gép. — Ja, dehogy, dehogy, tévedtem, úgy látszik, görcs állt belém, átéghettem valahol. — A király keresni kezdte a hibát, talált egy kiégett tranzisztort, kicserélte, aztán megkérdezte a gépet, mit csináljanak azzal az antiholddal.
— Miféle antiholddal? — csodálkozott a gép, amely közben elfelejtette, mit mondott az előbb. Nem tudok semmiféle antiholdról… Várj, gondolkodnom kell.
Zúgott-búgott, majd megszólalt: — Meg kell alkotni az elektrosárkányok legyőzésének általános elméletét, amelynek a holdsárkány nagyon könnyen megoldható, különleges esete lesz. — Hát alkosd meg azt az elméletet! — örvendezett a király.
— Ehhez először különféle próbasárkányokat kell készíteni.
— Jaj, ne! Köszönöm szépen! — kiáltotta a király. Már ez az egy sárkány is el akarja foglalni a trónomat, hát mi lesz itt, ha egész tömeg sárkányt hozol a nyakamra?!
— Azt mondod? Na jó, akkor más módszert kell találni. Alkalmazzuk a fokozatos megközelítés módszerének hadászati variánsát. Eredj, táviratozd meg a sárkánynak, hogy átadod neki a trónodat, azzal a feltétellel, ha elvégez három egészen egyszerű matematikai műveletet…
A király felsietett táviratozni, s a sárkány ráállt az alkura.
Visszament a király a géphez.
— Most — szólt a gép — mondd meg neki, hogy az első művelet, amelyet el kell végeznie: ossza el magát önmagával.
Ment a király, megüzente. Az elektrosárkány elosztotta magát önmagával, de mivel egy sárkányban az egy sárkány egyszer van meg, ottmaradt a holdon, és semmi sem történt.
— Jaj, de nagy butaságot csináltál! — kiabálta már messziről a király; klaffogó papucsokkal rohanva le a pincébe. — A sárkány elosztotta magát önmagával, de mivel egy az egyben egyszer van meg, semmi sem történt!
— Nem baj, szándékosan tettem, ez csak figyelemelterelő manőver volt — nyugtatta meg a gép. — Most mondd neki, hogy vonjon magából négyzetgyököt!
A király feltáviratozott a holdra, a sárkány pedig nekiállt négyzetgyököt vonni magából, keservesen húzta-vonta, nagyokat nyögve cibálta, remegett, zihált, szuszogott; egyszerre csak nagyot rántott, és kivonta magából a négyzetgyököt!
A király visszaloholt a géphez.
— A sárkány remegett, lihegett, még csikorgott is, de kivonta a négyzetgyököt, és tovább fenyeget engem! jelentette a küszöbről. — Most mit csináljunk, öreg… akarom mondani, Ferromágnesességed?!
— Ne aggódj — felelte a gép —, most mondd neki, hogy vonja ki magát önmagából!
Rohant a király a hálóterembe, táviratozott, a sárkány pedig elkezdte kivonni magát magából, először kivonta a farkát, aztán a lábait, majd a testét, végül, mikor látta, hogy ebben valami furfang van, habozni kezdett, de a kivonás már puszta lendületből haladt tovább, kivonta a fejeit és maradt nulla, vagyis semmi: nem volt többé elektrosárkány!
— Nincs többé elektrosárkány! — rikkantott vígan a király, mikor leért a pincébe. — Köszönöm, öreg számítógép… Köszönöm… Jó munkát végeztél… Megérdemled a pihenést, hát most kikapcsollak.
— Micsoda?! — fortyant fel a gép. — Megtettem a magamét, most ki akarsz kapcsolni, és nem is szólítasz már Ferromágnesességednek?! Hát ez nem szép tőled! No megállj, most én magam változom elektrosárkánnyá, elkergetlek az országból, és biztosan jobban fogok uralkodni nálad, hiszen úgyis mindig engem kérdeztél meg minden fontosabb kérdésben, tehát tulajdonképpen én uralkodtam, nem te…
Azzal zúgva-búgva elektrosárkánnyá kezdett válni; már lángoló elektrokarmok álltak ki az oldalából, mikor a király, akinek lélegzete is elakadt a rémülettől, lerántotta lábáról a papucsot, a géphez ugrott, és papucsával törni-zúzni kezdte a tranzisztorait.
Krákogott, csörömpölt a gép, programja elakadt — „elektrosárkány”
helyett csak „elektrosár” maradt benne, és a király szeme előtt, egyre halkabban hörögve, összeroskadt; nagy rakás szürke elektrosár lett belőle, itt-ott még villózott egy kicsit, mígnem kék szikrák formájában eltávozott belőle a villamosság, aztán a dermedt Poleander Iába előtt csak egy közönséges sártócsa maradt…
Fellélegzett a király, felhúzta a papucsát, és visszaklaffogott a hálóterembe. De attól fogva nagyon megváltozott: az átélt kalandok lecsillapították harci kedvét, és azontúl napjai fogytáig kizárólag békés célú kibernetikával foglalkozott, háborúzásról pedig hallani sem akart többé.
HALFONZ KIRÁLY TANÁCSOSAI
Az uszoncok voltak az elsők a csillagtörzsek közül, amelyek meghódították az értelem számára az óceánok mélyét, holott a kishitű robotok úgy vélték, hogy fémlények a vízben soha nem élhetnek. Az uszonc birodalom egyik gyöngye Tengergócia, amely úgy ragyog az északi égen, mint nagy zafír egy topáz nyakék közepén. Ezen a csupa víz bolygón uralkodott sok évvel ezelőtt Halfonz király. Egy napon tróntermébe hívatta négy főminiszterét, s amikor alázatosan, hasmánt elébe úsztak, így szólt hozzájuk, mialatt főkopoltyúőre, aki tiszta smaragdból volt, széles uszonylegyezővel áramoltatta körülötte a friss vizet: — Rozsdamentes méltóságok! Tizenöt évszázada uralkodom már Tengergócig víz alatti városain és kék algamezőin; sok szárazföldet elárasztva kiterjesztettem hullámzó birodalmunk határait, s nem ejtettem foltot a vízálló lobogókon, melyeket atyámtól, a nagy Halberttől vettem át örökül. A bősz mikrociták elleni csatákban számos dicső győzelmet arattam, no de nem illendő, hogy ezt magam ecseteljem. Egy szó mint száz: eljárt fölöttem az idő, nehezen viselem már az uralkodás terhét, ezért úgy határoztam hogy fiat csináltatok, aki méltó, igazságos utódom lesz majd az Inoxidák trónján. Hozzád fordulok tehát, Locsárd, udvari hidrokiberem, hozzád, Vizidor, jeles főprogramozóm, és hozzátok, Hináron és Cápoly, uszonysegédeim, hogy gondoljatok ki nekem fiat. Legyen bölcs, de ne könyvmoly, mert a szerfölötti tudás a tetterő csorbítója. Legyen jóságos, de az sem a helyes mértéken felül. Azt kívánom továbbá, hogy legyen bátor, de ne vakmerő, gyengéd, de nem érzelgős, végül legyen hasonló hozzám, oldalait borítsa ugyanilyen tantálpikkely, agyának kristályai pedig legyenek átlátszóak, mint a víz, amely körülvesz, fenntart és éltet bennünket. Most hát lássatok munkához, a Nagy Matrica nevében!
Locsárd, Cápoly, Hináron és Vizidor mélyen meghajolt, aztán némán elúsztak, és mindegyikük lázasan forgatni kezdte elméjében a király szavait, noha nem egészen úgy, mint a hatalmas Halfonz kívánta: Cápoly ugyanis maga tört a trónra, Hináron titkon a mikrocitákhoz, az uszoncok ős Ellenségeihez húzott, Vizidor és Locsárd pedig halálos ellenségek voltak, s mindenekelőtt a másiknak a vesztét óhajtották, no meg a többi méltóság bukását is.
„A király azt kívánja, hogy tervezzünk neki fiat — gondolta magában Locsárd —, mi sem egyszerűbb tehát, mint hogy a királyfi mikromatricájába gyűlöletet tápláljak be a felfuvalkodott hólyag, a hitvány cenk Vizidor iránt. Akkor a királyfi, mihelyt hatalomra kerül, nyomban levegőre vetteti, vagyis megfojtatja. Ez igazán pompás lenne! Csakhogy — tanakodott tovább a kiváló hidrokiber — Vizidor biztosan hasonló terveket forral, és sajnos, mint programozónak, bőven van lehetősége, hogy a leendő királyfiba gyűlöletet oltson irántam. Baj, baj! Jól nyitva kell tartom a szemem, mikor majd berakjuk a matricát a gyerekkemencébe!”
„Az lenne a legegyszerűbb — morfondírozott ugyanekkor a jeles Hináron —, ha a királyfiba betáplálnám a mikrociták iránti hajlandóságot. De azt rögtön észreveszik, és akkor a király kikapcsoltat engem. Elég lenne talán az apró formák iránti szeretetet betáplálni a királyfiba. Ez sokkal biztonságosabb. Ha kérdőre vonnak, legfeljebb azt mondom, hogy víz alatti apróságokra gondoltam, csak elfelejtettem bevenni a királyfi programjába, hogy ami nem víz alatti, azt tilos szeretni. Emiatt a király legrosszabb esetben visszaveszi tőlem a Nagy Csobbanás érdemrendet, de nem véteti fejemet, márpedig a fejemhez ugyancsak ragaszkodom, hiszen azt még maga Nanoxer, a mikrociták királya sem adhatná vissza!”
— Miért hallgattok oly mélyen, nemes uraim? — szólalt meg ekkor Cápoly. — Azt hiszem, haladéktalanul munkához kellene látnunk, hiszen semmi sem szentebb a királyi parancsnál!
— Éppen azért elmélkedem rajta — felelte gyorsan Hináron, Locsárd és Vizidor pedig egyszerre tették hozzá: — Készen állunk!
Elsiettek hát, hogy az ősi szokáshoz híven bezárkózzanak a smaragdpikkely falú szobába, amelyet kívülről lepecsételnek hét tengerigyanta-pecséttel, és maga Ócejános, az árvizek ura nyomja rá a pecsétekre címerét, a Csendes Vizet. Attól kezdve senki sem szólhat bele munkájukba, mígnem annak jeléül, hogy befejezték, a selejtes terveket kihajigálják a zsilipen. Akkor aztán letörik a pecséteket, és kezdődik a fiúkészítés hetedhét országra szóló ünnepsége.
Munkához láttak hát a tanácsosok, de sehogy sem haladtak. Nem azon fáradoztak ugyanis, hogyan táplálják be a királyfiba a Halfonz király kívánta erényeket, hanem csakis azon, hogyan csaphatnák be mind a királyt, mind három fiútervező társukat.
A király már türelmetlenkedett, mert nyolc nap és nyolc éjjel telt el, mióta fiúkészítői bezárkóztak, és még nem adták jelét, hogy a mű a sikeres befejezéshez közeledik. Mindegyik tanácsos arra várt ugyanis, hogy a többi ellankadjon, és akkor ő gyorsan beírhassa a matrica kristályhálójába azt, ami a királyfit az ő érdeke szerint formálja. Cápolyt hatalomvágy fűtötte, a pénzsóvárság Hináront, akinek a mikrociták gazdag jutalmat ígértek, Vizidort és Locsárdot pedig a kölcsönös gyűlölség.
Mikor aztán fogytán volt a türelmük, ha erejük nem is, így szólt a ravasz Hináron: — Nem értem, nemes uraim, miért húzódik így el a munkánk. Hiszen a király pontos irányelveket szabott elénk; ha azokat követnénk, a királyfi már készen is lenne. Kezdem gyanítani, hogy lassúságotokat olyasmi okozza, ami egészen másfajta kapcsolatban áll a királyi gyermekáldással, mintsem azt az uralkodó szíve óhajtaná. És ha ez tovább is így megy, mélységes fájdalmamra kénytelen leszek votum separatummal élni, vagyis…
— Feljelenteni bennünket! Erről beszél méltóságod sziszegte Locsárd, bőszen rezgetve csillogó kopoltyúit, hogy rendjelei csak úgy libegtek a vízben. — Hát csak rajta, rajta! Magam is szívesen megírnám a királynak, hogy méltóságodat újabban furcsa uszonyremegés bántja, máris tönkretett tizennyolc gyöngymatricát, mivel ama formula után, hogy szeretni kell, ami nem nagy, szikrányi helyet sem hagyott a tilalomnak, hogy nem szabad szeretni azt, ami nem víz alatti!
Biztosítottál ugyan bennünket, Hináron uram, hogy ez puszta szórakozottság volt, de tizennyolcszor esett meg, és ez éppen elég ahhoz, hogy az árulók tömlöcébe vagy az őrültekházába csukjanak, és legfeljebb e kettő között legyen szabad választásod!
Hináron, miután így keresztülláttak rajta, védekezni akart, de Cápoly megelőzte: — Még azt hihetné valaki, nemes Locsárd, hogy a te lelked átlátszó, mint egy kristálymedúza. Holott jómagad a matrica azon fejezetébe, hogy mitől kell irtóznia a királyfinak, érthetetlen módon tizenegy ízben írtad be a hármas farkuszonyt, egyszer a kékpikkelyes hátat, kétszer a dülledt szemeket, továbbá a kettős halpáncélt és a három piros pontot, mintha nem tudnád nagyon jól, hogy mindezek a jegyek a köztünk levő Vizidor szülőtársra jellemzőek, tehát ily módon gyűlöletet ültetnél a királyfiba e jeles férfiú iránt…
— És miért csempészte be Vizidor a matrica záradékába minden olyan lény megvetését, amelynek a neve „árd”-dal végződik? — locsogta dühösen Locsárd. — És ha már itt tartunk, miért soroltad te, Cápoly uram, a királyfi előtt gyűlöletes tárgyak közé az ötszögletű karosszéket, uszony formájú, gyémántos támlával? Te ne tudnád, hogy szakasztott ilyen a birodalmunk trónja?
Kínos csend állt be, csak a víz csobogott halkan. Sokáig torzsalkodtak még a tanácsosok, ellentétes érdekeiket egymásnak szegezve; végül Hináron és Cápoly megegyezett abban, hogy a fiúmatrica tartalmazzon rokonszenvet minden iránt, ami apró, és azt a hajlamot, hogy a királyfi sohasem áll az apró lények útjába. Hináron persze a mikrocitákra gondolt, Cápoly viszont önmagára, mivel ő volt a legkisebb termetű az urak között. Ezt a formulát egyszerre csak Vizidor is elfogadta, mert Locsárd volt köztük a legnagyobb növésű. A hidrokiber eleinte hevesen tiltakozott, de hirtelen megbékélt, mert eszébe jutott, hogy hiszen bármikor összezsugoríthatja magát, vagy megvesztegetheti az udvari cipészt, hogy talpalja meg Vizidor cipőjét tantállemezekkel, miáltal a gyűlöletes vetélytárs magas termetűvé válik, és magára vonja a királyfi ellenszenvét.
Ezután már gyorsan összecsapták a fiúmatricát, és miután a selejtet kihajították a zsilipen, sorra került a fiúkészítés hosszú ünnepsége.
Mihelyt a királyfi tervét tartalmazó matrica a gépbe került, és a díszőrség elvonult a gyerekkemence előtt, amelyből nemsokára kilép az uszoncok jövendő uralkodója, Locsárd hozzáfogott ármányos terve végrehajtásához. A megvesztegetett udvari cipész egyre újabb tantállemezeket csavarozott Vizidor talpához. A királyfi már a főkohászok kezében volt, mikor Vizidor, megnézve magát a nagy palotatükörben, rémülten látta, hogy máris magasabb ellenségénél, márpedig a királyfi a program szerint csak a parányi személyeket és tárgyakat fogja kedvelni!
Gyorsan hazaúszott Vizidor, végigkopogtatta magát ezüstkalapáccsal, fölfedezte a talpához csavarozott lemezeket, és rögtön rájött, kinek a keze van a dologban. „Ó, a gazember!! — gondolt azonnal Locsárdra.
— De most mit csináljak?!” Rövid gondolkodás után elhatározta, hogy lekicsinyíti magát. Behívta hű szolgáját, és utasította, hogy hozzon a palotába egy jó lakatosmestert. De a szolga nem egészen értette meg a parancsot, kiúszott az utcára, és behozón egy Halajos nevű szegény drótospontyot, aki naphosszat a városban úszkált, és így kiáltozott: — Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok, hasakat fótozok, uszonyokat csiszolok! — Ennek a drótosnak rossz felesége volt, aki esténként bunkóval a kezében várta haza, elszedve minden keresetét, és ráadásul még alaposan el is verte.
Halajos remegve állt meg a Főprogramozó előtt, az pedig így szólt hozzá: — Ide figyelj, meg tudnál engem kicsinyíteni? Tudod, az az érzésem, hogy túl nagy vagyok… Egyébként mindegy, hogy miért! Kicsinyítsél meg, de úgy, hogy ugyanilyen szép maradjak! Ha jól megcsinálod, busás jutalmat kapsz, de rögtön el kell felejtened, hogy mi történt. El ne járjon a szád, különben becsavaroztatom!
Halajos csodálkozott, de nem mutatta; sok kacifántos bolondság kitelik a gazdagoktól. Jól megnézte Vizidort, bekukkantott a belsejébe, végigkopogtatta, és így szólt: — Kicsavarhatnám nagyságod farkának középső részét…
— Nem, azt nem! — tiltakozott hevesen Vizidor. — A farkamért kár! Olyan gyönyörű!
— Akkor talán lecsavarjam a lábait? — kérdezte Halajos. — Úgyis teljesen fölöslegesek.
Igaza volt, hiszen az uszoncok nem használják a lábaikat. Csökevények azok a hajdankorból, amikor őseik még a szárazföldön tengődtek.
Vizidor azonban dühbe gurult: — Te vasbolond! Nem tudod, hogy csak nekünk, magas rangúaknak lehet lábunk?! Meg akarsz fosztani nemesi származásom jelétől?!
— Alázatosan megkövetem nagyságodat… De hát akkor mit csavarhatok le?
Látta Vizidor, hogy ha makacskodik, semmit sem ér el. Felhorkant hát: — Csináld, ahogy jónak látod…Halajos megmérte, körbekopogtatta, s így szólt: — Nagyságod engedelmével lecsavarnám a fejét…
— Megőrültél?! Hogy maradhatnék fej nélkül? Mivel fogok gondolkodni?
— Mi sem egyszerűbb, uram! Nagyságod tisztelt agyát a hasába szerelem, ott bőven van hely…
Vizidor beleegyezett. A drótosponty ügyesen lecsavarta a fejét, kristályagyának félgömbjét a hasába tette, mindent szépen beszögecselt, megforrasztott, kapott öt dukátot, és a szolgák kivezették a palotából. Kimenet azonban megpillantotta Kecsegellát, Vizidor lányát. Soha nem látott még nála gyönyörűbbet: karcsú alakján ezüst— és aranypikkelyek ragyogtak, uszonya libbenésekor kristálycsengők csilingeltek. Halajos szomorúan tért haza, felesége már várta a vasbunkóval, nagy csetepatét csapott, s a szomszédok fejcsóválva mondták: — Hallod? Az a szipirtyó Halajosné már megint veri az urát!
Vizidor elégedetten úszott vissza a palotába. A király kicsit csodálkozott, mikor miniszterét fej nélkül látta viszont, de a programozó rögtön megmagyarázta, hogy ez a legújabb divat. Locsárd nagyon megijedt, hiszen fortélya kudarcot vallott. Hazaúszott hát, és ugyanúgy járt el, mint ellensége. Attól kezdve miniatürizálási verseny indult köztük. Sorra lecsavartatták uszonyaikat, kopoltyúikat, fémtestük szakaszait, úgyhogy egy hét múlva mindkettő cilinderben is beúszhatott az asztal alá. De a másik két tanácsos szintén jól tudta, hogy a leendő király csak a parányokat fogja kedvelni, és kénytelen-kelletlen ők is kisebbedni kezdtek. Végül aztán már nem volt mit lecsavarni róluk; ekkor Vizidor elküldte szolgáját a drótospontyért.
Álmélkodott Halajos, mikor a nagyúr elé vezették, mert a miniszterből már alig maradt valami — és lám, megint azt követeli, hogy csökkentse tovább.
— Úgy látom, nagyságos uram, itt már csak egy lehetőség van — mondta. — Nagyságod engedelmével kiszerelném az agyát…
— Elment az eszed?! — háborgott Vizidor, de a drótos megmagyarázta: — Szépen elrejtjük az agyát a palotában valami biztos helyre, például ebbe a szekrénybe, nagyságodnak pedig egy kis adó-vevője lesz, és elektromágneses kapcsolatban marad az agyával.
— Értem! — örvendezett Vizidor, mert nagyon tetszett neki az ötlet. — Rajta, láss hozzá!
Halajos kiszedte a miniszter agyát, betette a szekrény egyik fiókjába, kulcsra zárta a fiókot, a kulcsot átadta Vizidornak, majd hasába illesztett egy apró készüléket és mikrofont. Vizidor most már olyan pici lett, hogy alig látszott. Három vetélytársa egészen megrémült ettől a sikeres csökkenéstől, a király pedig csodálkozott, de nem szólt semmit. Cápoly, Locsárd és Hináron kétségbeesetten igyekezett utolérni Vizidort, szemlátomást zsugorodtak napról napra, és hamarosan ugyanúgy tettek, mint ő: agyukat elrejtették, ki hova tudta, íróasztalba, ágy alá, maguk pedig csak csillogó, uszonyos dobozkák maradtak, egy-két rendjellel, de azok már alig voltak kisebbek, mint ők maguk.
Vizidor megint elküldte szolgáját a drótosért, és mikor az megjelent, rákiáltott: — Tenned kell valamit! Feltétlenül tovább kell zsugorodnom, különben baj lesz!
— Nagyságos uram — felelte a drótosponty, mélyen meghajolva a tanácsos előtt, aki már alig látszott a fotelban —, roppant nehéz feladat ez, nem is tudom, lehetséges-e még egyáltalán…
— Muszáj! Csináld, amit mondok! Ha úgy össze tudsz zsugorítani, hogy senki ne lehessen nálam kisebb, minden kívánságodat teljesítem!
— Ha nagyságod nemesi szavát adja, hogy így lesz, igyekszem megtenni, ami tőlem telik — felelte Halajos, és hirtelen fényesség gyúlt a szívében, mintha tiszta aranyat öntöttek volna belé, hiszen napok óta nem gondolt már semmi másra, csakis az aranypikkelyes Kecsegellára és a csilingelő kristálycsengőcskékre.
Vizidor a szavát adta. Ekkor Halajos fogta az utolsó három rendjelet, amely a tanácsos apró mellét még díszítette, dobozkát készített belőlük, közepébe betette a készüléket, amely akkora volt, mint egy dukát, mindezt aranydróttal körülkötözgette, hátul aranylemezt forrasztott rá, halfarok formára csinosította, és így szólt: — Készen vagyunk, nagyságos uram! Ezekről a magas kitüntetésekről mindenki könnyen felismeri majd kegyes személyedet; az aranylemezzel úszhat majd nagyságod, a készülék révén pedig kapcsolatot tarthat a szekrénybe rejtett agyával.
Vizidor ragyogott örömében.
— Nos, mit kívánsz? Mindent megkapsz!
— Feleségül kívánom venni nagyságod lányát, az aranypikkelyes Kecsegellát!
Rettentő haragra gyulladt a miniszter. Dúlva-fúlva úszkált a drótos arca körül, nekirontott rendjeleivel, szidta, mint a bokrot, szemtelen latornak, himpellérnek és gazfickónak nevezte, majd megparancsolta, hogy dobják ki a palotából. Aztán hatfogatú tengeralattjárójában a király elé hajtatott.
Mikor a három miniszter meglátta Vizidort új alakjában — persze csak fényes rendjeleiről ismerték fel, amelyekből most állott, ha nem számítjuk a farkát —, szörnyű dühbe gurultak. Mint elektronikus ügyekben járatos férfiak, rögtön megértették, hogy a miniatürizálásban ennél tovább aligha lehet jutni, márpedig holnap lesz a királyfi ünnepélyes születése, és sürget az idő. Locsárd és Hináron tehát megbeszélték, hogy mikor Vizidor hazatér a palotájába, megtámadják, elrabolják és foglyul ejtik, ami nem lesz nehéz, hiszen egy ilyen apró személyiség eltűnését észre sem veszi senki. Ahogy elhatározták, úgy is tettek. Locsárd előkészített egy régi bádogdobozt, azzal lesbe állt egy korallzátony mögött; mikor Vizidor hajója közeledett, álarcos szolgái hirtelen előugrottak, és mielőtt még Vizidor lakájai uszonyt emelhettek volna uruk védelmére, a parányi minisztert máris a bádogdobozba csukták és elrabolták.
Locsárd lecsavarozta a doboz födelét, nehogy a programozó kiszökhessen, és gúnyosan kacagva hazavitte. Később azonban belátta, hogy mégsem lesz jó otthon tartani a foglyot: ekkor kiabálást hallott az utcáról: — Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok! Hasakat, farkakat fótozok, csiszolok! — Megörült, felhívatta a drótospontyot, aki éppen Halajos volt, megparancsolta neki, hogy forrassza be hermetikusan a dobozt, majd adott neki egy tallért, és így szólt: — Ide hallgass, drótos! Ebben a dobozban egy fém skorpió van, amelyet palotám pincéjében fogtam. Vedd magadhoz, és dobd ki a város határában a nagy szemétdombra, érted? Biztonság kedvéért tegyél rá egy jó nagy követ, nehogy a skorpió idővel kiszökhessen. És a Nagy Matricára mondom, ki ne nyisd a dobozt, mert azon nyomban meghalsz!
— Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram — felelte Halajos, fogta a dobozt meg a fizetséget, és elment. De nagyon fúrta az oldalát ez a história. Megrázta a dobozt: valami csörgött benne.
„Nem lehet ez skorpió — gondolta —, ilyen kicsi skorpió nincsen…
No, majd később megnézem, mi az.” Hazatért, elrejtette a dobozt a padláson, mindenféle ócskavasat rakott rá, és pihenni tért. De az asszony észrevette, hogy dugdos valamit odafent, tehát mikor a drótosponty másnap elment hazulról, hogy szokása szent a várost járja, kiabálva: drótozni, fótozni! — tüstént felszaladt, megtalálta a dobozt, megrázta, és hallotta a fémes csörgést.
— Ó, a gazember, hogy vetnék ki a levegőre! — szidta a férjét. — Hát már ide jutottunk! Dugdossa előlem a kincseit! — Gyorsan lyukat fúrt a dobozba, de nem látott semmit, hát vésővel kezdte a bádogot feszegetni. Mikor nyílást sikerült hasítania rajta, arany csillogást pillantott meg: Vizidor érdemrendjeit. Féktelen kapzsiságában remegve hasította le a bádogfödelet, s ekkor a tanácsos, aki mindaddig dermedten feküdt, mert a bádog elszigetelte a szekrényben levő agyától, hirtelen magához tért, és felkiáltott: — Mi ez? Hol vagyok? Ki merészelt megtámadni?! Ki vagy te, ronda némber? Tudd meg, hogy összecsavarozva, nyomorultul pusztulsz el, ha azonnal vissza nem adod a szabadságomat!
A drótosné úgy megijedt, a három ugráló, ordítozó és farkával csapkodó aranyéremtől, hogy esze nélkül futott a padlásajtó felé, Vizidor meg utána úszott, és szidta, fenyegette. A rémült asszony megbotlott a létra legfelső fokában, lezuhant a padlásról, és rögtön kitörte a nyakát. A létra is felborult, a padlásajtó becsapódott, így Vizidor fogva maradt a padláson, faltól falig úszkált, és hiába kiabált segítségért.
Estére megjött Halajos, és csodálkozott, hogy felesége nem várja az ajtóban a bottal. Mikor aztán meglátta, mi történt, kicsit még el is szomorodott, mert igen jólelkű volt; de hamarosan belátta, hogy a baleset csak a javára szolgál, annál is inkább, mivel az asszonyt szétszedheti és felhasználhatja pótalkatrésznek, ami igazán kifizetődő üzlet. Leült hát a padlóra, csavarhúzót vett elő, és hozzálátott a megboldogult szétszereléséhez, ám ekkor meghallotta odafentről a csipogó kiabálást.
— Nicsak! — hegyezte a fülét. — Ezt a hangot ismerem! Hiszen ez a király főprogramozója, aki tegnap kidobatott a palotájából, és a béremet sem fizette ki. De hogy kerül ide, a padlásomra?
Felállította a létrát, felmászott, és beszólt: — Nagyságodhoz van szerencsém?
— Én vagyok! — locsogta Vizidor. — Én vagyok! Valaki megtámadott, elrabolt, dobozba csukott, egy asszony kinyitotta, megrémült és lezuhant a padlásról, az ajtó becsapódott, és én foglyul estem.
Eressz ki, akárki vagy is, és a Nagy Matricára mondom, megadok neked mindent, amit csak kívánsz.
— Ezt mintha már hallottam volna nagyságodtól, tehát tudom, mennyit ér a szava — felelte Halajos. — Én vagyok ugyanis a drótos, akit kidobatott — aztán elmondta az egész históriát, hogyan hívatta magához az ismeretlen nagyúr, hogyan parancsolta meg neki: forrassza be a dobozt, és hajítsa a város környéki szemétdombra. Vizidor rögtön kitalálta, hogy valamelyik tanácsos lehetett, alkalmasint Locsárd.
Rimánkodni kezdett Halajosnak, hogy engedje ki a padlásról, de a drótos azt kérdezte: hogyan hihetne ő most már Vizidor szavának?
És csak mikor a miniszter a világ minden szentségére megesküdött, hogy feleségül adja hozzá a lányát, akkor nyitotta ki a drótos az ajtót. Két ujja közé fogta a nagyurat, a legszebbik rendjellel fölfelé, és hazavitte a palotájába. Az órák éppen delet csobogtak, és megkezdődött a királyfi kemencéből kivételének nagy ünnepsége; Vizidor tehát gyorsan ráfüggesztett a három rendjelre, amelyből állt, egy szalagra hímzett tengeri csillagot, és sietve a királyi palotába úszott. Halajos pedig bement a szalonba, ahol Kecsegella, hölgyei között, éppen villanyciterán játszott; és vagyon megtetszettek egymásnak.
A palota tornyaiban szóltak a harsonák, mert már megkezdődött az ünnepség, mikor Vizidor a főkapuhoz ért. Az ajtónállók először el akarták zavarni, aztán felismerték a rendjeleiről, és beengedték. De amikor kitárták a kaput, vízáradat zúdult be a trónterembe, elragadta a miniatűr Locsárdot, Cápolyt és Hináront, s a konyhába sodorta őket.
Egy darabig ott keringtek a lefolyó fölött, hasztalanul kiáltozva segítségért, majd belepottyantak, és a föld alatti csatornákon elsodródtak messze a város falai mögé. Mire kievickéltek a sárból és mocsokból, tisztára pucolták magukat, és visszatértek az udvarba, az ünnepség már véget is ért. Ugyanaz a vízár, amely így elbánt a három miniszterrel, Vizidort is felragadta, és olyan erővel sodorta körbe a trónteremben, hogy elpattant az aranydrót, amely a tanácsost összetartotta, szanaszét repült a három rendjel meg a tengeri csillag, az adó-vevő készülék pedig éppen Halfonz király homlokának ütközött. Elcsodálkozott a király, mikor a morzsa ezt csipogta: — Ezer bocsánat, felséges uram! Nem akartam! Én vagyok az, Vizidor, a főprogramozó…
— Miféle hülye viccek ezek, ilyen fontos pillanatban?! — mérgelődött a király, és elhessentette magától. A készülék a padlóra pottyant, és a főkopoltyúőr, amikor aranybotjával háromszor a földre ütve megnyitotta az ünnepséget, véletlenül porrá zúzta. A királyfi kilépett a kemencéből, pillantása egy villamos halacskára esett, amely ezüstkalitkában úszkált a trón mellett, arca felderült, és nyomban megkedvelte ezt az apróságot. Nagy fénnyel, pompával lefolyt az ünnepség, a királyfi trónra tépett, átvéve Halfonz koronáját. Az uszoncok jó királya és nagy filozófusa lett, a nemlét kérdéseit boncolgatta, mivel ennél kisebb tárgyat már nem talált; igazságosan uralkodott, fölvette a Halozófus nevet, és kedvenc csemegéje az apró villanyhalacska volt. Halajos pedig feleségül vette Kecsegellát, neje kérésére megjavította Vizidor smaragd testét, amely a pincében hevert, és beleillesztette a szekrényből kivett agyat. Látva, hogy mást nem tehetnek, a főprogramozó és a többi tanácsos azontúl híven szolgálta az új királyt, Halajos pedig, akiből főkopoltyúőr lett, boldogan élt Kecsegellával, míg meg nem haltak.
AUTOMÁTÉ BARÁTJA
Volt egyszer egy robot, aki hosszú és veszélyes útra készült. Hallott ez a robot egy csuda hasznos szerkentyűről, amelyet feltalálója műbarátnak nevez. Úgy gondolta, vidámabban telik majd az idő, ha útitársa lesz, még ha csupán gép is, elment tehát a feltalálóhoz, és megkérte, mesélne valamit a műbarátról.
— Szolgálatodra — felelte a feltaláló. (Mint tudjuk, a mesékben mindenki tegeződik, még a sárkányokat sem urazzák, csak a királyokat szólítják felségednek.) Azzal elővett a zsebéből egy marék fémgolyócskát, olyanokat, mint az apró sörét.
— Mi ez? — csodálkozott a robot.
— Mi neved, ó, jövevény, mert a mese megfelelő helyén elfelejtettem megkérdezni? — érdeklődött a feltaláló.
— Automáté a nevem.
— Az nekem túl hosszú, Autominak foglak szólítani.
— Autominak ugyan az Automásokat becézik, de legyen, ahogy kívánod — felelte amaz.
— Nos hát, kedves Automi, ez itt egy marék elektronikus barát. Tudnod kell, hogy szakmám és hivatásom a miniatürizálás. Egyszóval, a nagy és súlyos készülékekből aprókat és hordozhatókat csinálok. Minden ilyen szemecskében egy hallatlanul okos és sokoldalú elektronikus agy lakik. Nem mondom éppen, hogy lángész, mert az túlzás lenne, olyasféle, mint a hazug reklám. Mellesleg most éppen elektronikus lángelmék gyártásán fáradozom, és addig nem is nyugszom, míg olyan kicsiket nem tudok fabrikálni, hogy ezerszám elférjenek a zsebemben; ha majd zsákba öntöm és súlyra árulom őket, mint a sódert, akkor érem csak el kitűzött célomat. No de most nem a távlati terveimről van szó. Egyelőre darabonként árulom a műbarátokat, nem is drágán: akkora briliánst kérek darabjáért, amennyit nyom. Beláthatod, hogy ez igazán szolid ár. Gondold meg: a műbarátot csak a füledbe kell rakni, attól kezdve éjjel-nappal jó tanácsokat sugdos, és ellát mindenféle tájékoztatással. Itt egy darab puha vatta, ezzel dugd be a füledet, hogy a haver ki ne pottyanjon, ha oldalra hajtod a fejed. No, megveszed? Ha egész tucatot vennél, olcsóbban adhatnám…
— Egyelőre egy is elég lesz — mondta Automáté. — De előbb tudni szeretném, mit várhatok tőle tulajdonképpen. Segít, ha nehéz helyzetbe kerülök? — Hát persze, hiszen arra való! — magyarázta vidáman a feltaláló.
Tenyerébe szórt egypár golyócskát, fémesen csillogtak, hiszen ritkafémekből készültek, s így folytatta: — Fizikai értelemben vett segítségre persze nem számíthatsz, de hiszen nem is arról van szó.
Buzdító megjegyzések, jó és gyors tanácsok, magvas elemzések; hasznos útmutatások, intések, találó észrevételek, vigasztaló szavak, aranymondások, amelyek visszaadják önnön erődbe vetett hitedet, továbbá mély gondolatok, amelyek minden nehéz, sőt veszedelmes helyzeten átsegítenek: mindez csak egy kis része műbarátaim repertoárjának. Tökéletesen hűségesek és odaadók, állandóan éberek, mert sohasem alusznak, azonkívül hallatlanul tartósak, tetszetős formájúak, és magad is láthatod, milyen könnyen kezelhetőek! No, szóval csak egyet veszel?
— Egyet — felelte Automáté. — És mondd, kérlek, mi lesz, ha netalán ellopják tőlem? Visszajön hozzám? Romlást hoz a tolvajra?
— Sajnos, nem — ismerte be a feltaláló. — Éppoly buzgón és híven szolgálja, mint korábban téged. Ne kívánj túl sokat, Automikám. Ő nem hagy el téged a bajban, ha te el nem hagyod. De hát nem veszítheted el, ha szépen a füledbe rakod, és bedugod egy kis vattával…
— No jó — nyugodott meg Automáté: — És hogyan beszéljek hozzá?
— Egyáltalán nem kell beszélned, a hangtalan suttogást is tökéletesen hallja. Ami a nevét illeti, Enjáminnak hívják. Szólítsd egyszerűen Énikémnek.
— Jól van — mondta Automáté.
Lemérték Énit, a feltaláló kapott érte egy szép briliánst, a robot pedig, örülve, hogy van útitársa, jó barátja, vidáman vágott neki a hosszú útnak.
Enjámin nagyon kellemes útitárs volt. Reggelente kívánatra fölkeltette, vidám ébresztő nótát fütyörészett halkan a fülébe, később különféle tréfás történeteket mesélt, de Automáté hamarosan megtiltotta, hogy akkor is meséljen, mikor társaságban vannak, a többiek ugyanis már félnótásnak nézték, mert időnként minden látható ok nélkül felröhögött. Így utazott Automáté először a szárazföldön, míg elérte a tengerpartot, s ott már várta egy szép, fehér hajó. Nem sok poggyásza volt, így hát hamarosan elhelyezkedett egy kényelmes kabinban, és elégedetten hallgatta a csörömpölést, amely azt jelezte, hogy felhúzzák a horgonyt, és kezdődik a hosszú hajózás. A fehér hajó néhány napig vígan hasította a hullámokat a derűs napfényben, és álomba ringatta utasait a holdezüstös éjszakában, ám egy reggel szörnyű vihar tört ki. Az árbocnál háromszorta magasabb hullámok zúdultak a recsegő-ropogó hajóra, olyan rémes zúgás támadt, hogy Automáté egy szót sem hallott a szép vigasztalásokból, amelyeket Éni ezekben a nehéz pillanatokban feltehetőleg a fülébe sugdosott.
Egyszerre csak mennydörgő robaj hallatszott, sós víz zúdult a kabinba, s a hajó a rémült Automáté szeme előtt darabokra kezdett válni.
Úgy, ahogy volt, felszaladt a fedélzetre, s alig ugrott be az utolsó mentőcsónakba, jött egy óriási hullám, felborította a hajót, és lerántotta az óceán fortyogó mélyébe. Automáté egyetlen tengerészt sem látott, egyedül kuporgott a mentőcsónakban a háborgó tenger közepén, és remegve várta, mikor zúzza szét a következő hullám ezt a lélekvesztőt vele együtt. Bömbölt a szél, az alacsony felhőkből zápor zúdult a viharos tengerre, úgyhogy még most sem hallotta, mit szól mindehhez Éni. De a kavargásban egyszer csak valami sötétlő foltot vett észre, amelyet el-elöntött a fehér tajték; ismeretlen szárazföld partján törtek meg a hullámok! A csónak recsegve futott fel a köves partra, s az átázott, sós víztől csöpögő Automáté minden erejét összeszedve, rogyadozó lábbal futott a menedéket nyújtó szárazföld belseje felé, minél távolabbra a háborgó óceántól. Aztán összeroskadt egy szikla alatt, és a végsőkig kimerülve, eszméletlen álomba zuhant.
Gyengéd fütyörészésre ébredt. Éni emlékeztette ily módon baráti jelenlétére.
— De jó, hogy itt vagy, Énikém! Most látom csak, milyen áldás, hogy elhoztalak magammal, sőt magamban! — sóhajtott fel Automáté, mély álmából ébredezve. Körülnézett. Sütött a nap, a tenger még hullámzott, de már eltűntek a félelmetes hullámtarajok, a felhők, az eső; sajnos, velük együtt eltűnt a hajó is. Szörnyű erővel tombolhatott az éjszaka a vihar, mert elragadta a csónakot is, amely Automátét megmentette. Feltápászkodott a robot, futni kezdett a part mentén, de már tíz perc múlva visszaért ugyanarra a helyre. Lakatlan és ráadásul parányi szigetre került. Helyzete nem volt éppenséggel vidám. No de sebaj, hisz vele van Éni! Gyorsan tájékoztatta barátját a helyzetről, és tanácsot kért.
— Hajaj, öregfiú! Szép kis csávába kerültél! — sopánkodott Éni. — No várj, hadd gondolkodjam egy kicsit. Mire is van neked szükséged?
— Hogyhogy mire? Hát mindenre: segítségre, ruházatra, létfenntartási eszközökre! Hiszen itt nincs egyéb, mint kő meg homok!
— Ejha! Azt mondod? És teljesen biztos vagy benne? Nem hevernek valahol a parton a hajótörésből idesodródott ládák, tele szerszámokkal, érdekes olvasmányokkal, különböző alkalmakra való öltözékekkel meg száraz lőporral?
Automáté még egyszer végigkutatta a partot, de semmit sem talált, még egy árva deszka sem sodródott ide a hajóról, úgy elsüllyedt az, mint a kő.
— Azt mondod, nincs semmi? Hm, ez nagyon furcsa. A lakatlan szigetekre vetődött hajótöröttekről szóló gazdag irodalom világosan bizonyítja, hogy a hajótörött közelében mindig található balta, fűrész, szögek, édesvíz, olaj, imakönyv, harapófogó, puska és még sok egyéb hasznos holmi. De ha nincs, hát nincs. Akkor talán akad valami barlang, ahol meghúzódhatsz?
— Nem, nincs semmiféle barlang.
— Az sincs? Ejnye, ez már igazán szokatlan! Lennél szíves akkor fölmenni a legmagasabb sziklára, és körülnézni?
— Máris megyek — buzgólkodott Automáté, felkapaszkodott a sziget közepén levő meredek szirtre, és kővé dermedt: a vulkanikus szigetkét mindenfelől csak a végtelen óceán övezte!
Elcsukló hangon tett jelentést Enjáminnak, reszkető ujjával megigazítva a vattát a fülében, nehogy elveszítse barátját. Milyen szerencse, hogy nem esett ki, amikor a hajó elsüllyedt, gondolta még, és mivel megint elfogta a fáradtság, leült egy sziklára, és türelmetlenül várta a baráti segítséget. — Hát ide figyelj, barátom! Hallgasd meg tanácsaimat, amelyekkel segítségedre sietek ebben a nehéz helyzetben — szólalt meg végre Éni epedve várt hangocskája. — Számításokat végeztem, és azokból kiderül, hogy ismeretlen szigetecskén vagyunk, afféle zátonyon, vagy inkább egy tenger alatti hegylánc csúcsán, amely lassan kiemelkedik az óceánból, és három-négy millió év múlva összeköttetése lesz a szárazfölddel.
— Hagyd az évmilliókat, azt mondd meg, hogy most mit csináljak?! — kiáltott fel Automáté.
— A sziget távol esik a hajójáratok útvonalától. Az esély, hogy véletlenül feltűnik a közelben valami hajó, egy a négyszázezerhez.
— Te jó ég! — jajdult fel kétségbeesve a hajótörött. Ez szörnyű! Hát akkor mit tanácsolsz?
— Rögtön megmondom, csak ne szakíts folyton félbe. Menj ki a tengerpartra, és lépkedj be a vízbe, hogy körülbelül mellig érjen.
Így nem kell majd túlságosan lehajolnod, mert az kényelmetlen lenne.
Ezután alámerülsz, és annyi vizet szívsz magadba, amennyit csak bírsz. Tudom, hogy keserű, de nem tart sokáig. Még jobb, ha közben tovább gyalogolsz a mély víz felé. Egyszerre csak elnehezülsz, a sós víz kitölti belső részeidet, egy pillanat alatt megszakít minden szerves folyamatot, és így egykettőre életedet veszted. Ily módon megmenekülsz a hosszú sínylődéstől és lassú haldoklástól ezen a szigeten, továbbá az óhatatlanul bekövetkező szellemi zavaroktól. Azt is megteheted, hogy egy-egy nehéz követ veszel a kezedbe. Noha ez nem feltétlenül szükséges, mindazonáltal…
— Megőrültél! — fakadt ki Automáté, felugorva a földről. — Fojtsam magam a tengerbe? Öngyilkosságra beszélsz rá? Szép kis tanács! És te nevezed magad a barátomnak?!
— Hát hogyne! — felelte Éni. — Egyáltalán nem őrültem meg, nem is lennék rá képes. Én sohasem veszítem el szellemi egyensúlyomat. Annál jobban fájlalnám, kedves barátom, ha végig kellene néznem, amint csúnyán megzavarodsz, és hosszú kínok között pusztulsz el itt a tűző napon. Biztosítlak, hogy gondosan elemeztem a helyzetet, és sorra kizártam a megmenekülés minden lehetőségét. Nem készíthetsz csónakot vagy tutajt, mert nincs hozzá anyagod; hajó, mint már mondtam, nem vetődik erre; a sziget fölött nem szállnak el repülőgépek, és te magad sem tudsz effélét építeni. Választhatod persze a lassú halódást a gyors és könnyű halál helyett, de teljes szívemből lebeszéllek erről a balga döntésről. Ha jól beszívod a vizet…
— A ménkű csapjon beléd azzal a rohadt vízzel! — ordított fel dühtől remegve Automáté. — És egy ilyen barátért adtam én egy gyönyörűen csiszolt briliánst! Tudod, micsoda a te feltalálód? Közönséges csaló, szélhámos, kapcabetyár!
— Biztosan visszavonod a szidalmaidat, ha végighallgatsz — felelte higgadtan Éni.
— Szóval, még nem mondtál el mindent? Netalán azzal akarsz szórakoztatni, hogy a rám váró síron túli életről beszélsz? Köszönöm szépen!
— Síron túli élet nem létezik — hűtötte le Éni. — Hazudni pedig nem áll szándékomban, mert nem is akarok, és nem is értek hozzá. Nem így fogom fel a baráti vigaszt. De figyelj most jól ide, öregem! Mint tudod, bár erre általában nem gondoltok, a világ mérhetetlenül változatos és gazdag. Tele van nagyszerű, lármás, kincses városokkal, királyi palotákkal, viskókkal, szelíd dombokkal és vad szirtekkel, susogó ligetekkel, hűs tavakkal, fonó sivatagokkal és végtelen északi hómezőkkel. Te azonban mindig csak egyetlen árva helyet érzékelhetsz mindazok közül, amelyeket felsoroltam, meg a milliónyi közül, amelyet nem említettem. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy azon helyek szempontjából, ahol nem vagy jelen, olyan vagy, mint a halott, hiszen nem gyönyörködsz a paloták kincseiben, nem forgolódsz a déli országok körtáncaiban, nem csodálod a szivárványos északi jéghegyeket. Éppoly tökéletesen nem léteznek számodra, ahogyan nem léteznek majd a halálban. Így hát, ha elmélyülten végiggondolod, amit mondtam, megérted, hogy ha nem vagy mindenütt, minden káprázatos helyen, akkor majdnem sehol sem vagy. Tartózkodási hely, mint mondottam, milliószor millió van, te pedig csak ezt az egyet, ezt az unalmas, egyhangúságával szinte bosszantó, sőt undorító helyet érzékelheted: ezt a sziklaszigetkét. Mármost, a „mindenütt” és a „majdnem sehol” között óriási a különbség, és egész életednek az utóbbi az osztályrésze, hiszen mindig csak egyetlenegy helyen voltál egyszerre. A „majdnem sehol” és a „sehol” között viszont, őszintén szólva, mikroszkopikus a különbség. Az érzékelés matematikája tehát azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen már most is alig élsz, mert majdnem mindenütt nem vagy jelen, pontosan úgy, mint egy megboldogult! Ennyit előszörre. Másodszor: nézd ezt a kaviccsal kevert homokot, amelytől úgy sajog az a kényes lábad — olyan értékesnek látod? Aligha. Itt ez a töméntelen sós víz, ez a ronda víztömeg: hát kell ez neked? Dehogyis kell! Itt van néhány szikla, meg a forró, ízületeidet kiszárító kék égbolt fölötted. Kell neked ez a kibírhatatlan hőség, ezek az izzó, süket kövek? Hát persze hogy nem kellenek! Vagyis egyáltalán semmi sem kell neked mindabból, ami körülvesz, amin állsz, és ami az ég kupolájával beborít. És mi marad, ha mindezt elvesszük? Egy kis zúgás a fejedben, nyomás a halántékodban, búgás a melledben, egy kis térdremegés meg egyéb zűrzavaros rángatózás. Mármost kell neked ez a zúgás, búgás, szorítás vagy rángatózás? Dehogy kell, barátom! Ha pedig erről is szívesen lemondasz, akkor ugyan mi marad? Esztelenül rohangáló gondolatfoszlányok, néhány szó, jobban mondva szitok, amelyeket magadban énrám szórsz, a barátodra, meg a fojtogató düh és az émelyítő félelem. Hát kell neked, kérdem végül, ez az ocsmány félelem és tehetetlen méreg? Világos, hogy ezekre sincs semmi szükséged. Ha pedig ezeket a meddő érzelmeket is levonjuk, egyáltalán semmi sem marad, a világon semmi, a színtiszta nulla, és éppen ezzel a nullával, vagyis az örök egyensúly, halhatatlan csend és tökéletes nyugalom állapotával óhajtalak téged, mint igaz barátod, megajándékozni!
— De én élni akarok! — ordított Automáté: — Élni akarok! Élni!!
Érted?!
— Ahá, tehát már nem arról van szó, mit érzékelsz, hanem arról, hogy mit kívánsz — jegyezte meg tárgyilagosan Enjámin. — Élni kívánsz, tehát azt akarod, hogy jövőd legyen, amely jelenné válik, hiszen ebből áll az élet. Semmi egyéb nincsen benne. No de élni nem fogsz, mert nem maradhatsz életben, mint már megállapítottuk. A kérdés csak az, hogy milyen módon szűnsz meg élni: hosszú kínlódás után vagy könnyen, simán, mikor egyetlen nagy szippantással beszíva a vizet…
— Elég! Pofa be! Kotródj innét! — üvöltött fel teljes erejéből Automáté, miközben ökölbe szorított kézzel egy helyben ugrált.
— Ezt meg hogy gondolod? — válaszolt Enjámin. — Nem is firtatom most ezt a sértő formát, ezt a parancsolgatást, amely szerintem a barátság felmondására hasonlít, de hogy mondhatsz ilyen esztelenségeket? Mi értelme rám kiabálni, hogy „kotródj”? Hát van nekem lábam, hogy elmehetnék? Vagy akár kezem, hogy elkúszhatnék? Hiszen jól tudod, hogy nincsen. Ha meg akarsz tőlem szabadulni, légy szíves, vegyél ki a füledből, amely, biztosítlak, egyáltalán nem a legkellemesebb hely a világon, és dobj el akárhová!
— Meg is teszem! — horkant fel bőszen Automáté. — Várjál csak! — De hiába turkált a fülében. Túlságosan gondosan helyezte el a barátját, és most semmiképpen sem tudta kiszedni, bár vadul rázta a fejét, mint egy őrült.
— Úgy látom, ez nem megy — jegyezte meg kisvártatva Éni. — Alighanem együtt maradunk, bár te sem óhajtod és én sem. De ha már így van, bele kell nyugodni a ténybe, mivel a tényeknek az a tulajdonságuk, hogy mindig nekik van igazuk. Ez vonatkozik mellesleg mostani helyzetedre is. Jövőre vágyol, mégpedig mindenáron. Én ezt oktalanságnak találom, no de legyen. Engedd hát meg, hogy nagy vonalakban lefessem a jövődet, mert az ismert mindig jobb az ismeretlennél. Jelenlegi dühöd rövidesen átadja helyét a tehetetlen kétségbeesésnek, az pedig, a menekvésre irányuló lázas, de hasztalan erőfeszítések után a fásult eltompulásnak. Ezalatt a tűző nap, amelyet még itt, személyed árnyékos helyén is érzek, a fizika és a vegytan könyörtelen törvényei szerint egyre jobban kiszárítja egész lényedet. Először kiszárad ízületeidben a zsiradék, és a legkisebb mozdulatra is förtelmesen csikorogni és nyikorogni fogsz, szegény barátom! Aztán, mikor a koponyád felhevül a hőségtől, különböző színű forgó karikákat látsz majd, de ez nem hasonlít a gyönyörködtető szivárványhoz, mivel…
— Fogd már be a pofád, te hóhér! — vonított fel Automáté. — Egyáltalán nem akarom hallani, hogy mi lesz velem! Maradj csöndben, érted?!
— Nem kell úgy kiabálnod. Jól tudod, hogy a leghalkabb suttogást is meghallom. Szóval, nem akarsz tudni jövőd kínjairól? Másfelől meg át akarod élni őket? Micsoda logikátlanság! No jó, akkor elhallgatok.
Csak megjegyzem, hogy helytelenül jársz el, mikor rám összpontosítod haragodat, mintha én lennék sajnálatos helyzeted okozója. A szerencsétlenség előidézője, mint tudod, a vihar volt, én pedig a barátod vagyok, és a részvétel a rád váró gyötrelmekben, a kínok és a haldoklás felvonásokra osztott színjátékában már most, előre is őszinte fájdalommal tölt el. Mélységes aggodalom fog el a gondolatra, hogy mi lesz, mikor az olaj…
— Hát nem akarsz elhallgatni? Vagy képtelen vagy csöndben maradni, te ronda szörnyeteg?! — hörögte Automáté, s a fülére csapott, amelyben barátja üldögélt. — Ó, csak lenne kéznél valami ágacska vagy drót, amivel kikotorhatnálak! Hej, de boldogan tipornálak szét!
— Lenne szíved elpusztítani engem? — szomorodott el Éni. — Nem is érdemelsz te meg egy műbarátot, vagy bármiféle testvéri együttérzést!
Automáté erre megint őrjöngeni kezdett, és így veszekedtek, érveltek és vitatkoztak, míg dél is elmúlt, és a szegény robot, belefáradva az ordítozásba, ugrálásba és ökölrázásba, ereje fogytán egy sziklára heveredett, és csak egy-egy reménytelen sóhajtást hallatva, bámulta az óceán végtelen ürességét. Egyszer-kétszer hajófüstnek nézte a láthatár mögül kikandikáló felhő csücskét, de reményét Enjámin már csírájában elfojtotta, emlékezetébe idézve, hogy a lehetőség egy a négyszázezerhez; ez Automátét újabb kétségbeesésbe és dührohamokba kergette, annál is inkább, mivel Éninek, mint kiderült, minden alkalommal igaza volt. Végre aztán elhallgattak. A hajótörött a sziklák hosszabbodó árnyékát bámulta a part fehér homokján, majd Enjámin megszólalt: — Miért hallgatsz? Talán már látod a karikákat, amelyeket említettem?
Automáté nem is válaszolt.
— Ahá! — monologizált Éni. — Tehát nemcsak a karikák, hanem minden valószínűség szerint az a fásult eltompulás is bekövetkezett, amelyet oly pontosan sikerült megjósolnom. Igazán furcsa, milyen értetlen tud lenni egy értelmes lény, különösen ha a körülmények szorongatják.
Lakatlan szigetre kerül, ahol el kell pusztulnia, bebizonyítják neki, mint a kétszer kettő négyet, hogy ez elkerülhetetlen, megmutatják az egyetlen kiutat a helyzetből, az egyetlen lehetőséget, hogy használja az eszét és akaratát: vajon hálás lesz érte? Szó sincs róla, ő holmi reményre vágyik, ha pedig remény nincs, mert nem is lehet, akkor látszatokba kapaszkodik, és inkább az őrületbe merül, mint a vízbe, amely…
— Ne beszélj vízről!! — hörgött Automáté.
— Csak ki akartam domborítani irracionális indítékaidat — magyarázta Éni. — Már semmire sem beszéllek rá. Azaz, semmiféle cselekedetre, mert ha lassan akarsz meghalni, illetve semmit sem csinálsz, és így hozzákezdesz a lassú meghaláshoz, akkor ezt az egész dolgot jól át kell gondolni. Milyen hamis és esztelen dolog félni a haláltól, mint állapottól, noha inkább dicsőítésre méltó! Mi hasonlítható a nemlét tökéletességéhez? Igaz, a hozzá vezető agónia, mint olyan, nem valami vonzó jelenség, de másfelől még sohasem volt olyan gyenge testű vagy lelkű lény, aki ki ne bírta volna, vagy akinek ne sikerült volna teljesen, maradéktalanul és véglegesen meghalnia. Az egész ügy tehát szinte szóra sem érdemes, ha egyszer minden anyámasszony katonája, minden szamár és léhűtő képes rá. Sőt, többet mondok: ha egyszer mindenki meg tudja csinálni (és alighanem elismered, hogy így van, legalábbis én még sohasem hallottam senkiről, akinek ne sikerült volna), akkor legjobb nyugodtan elgyönyörködni a küszöb után megkezdődő irgalmas semmi gondolatában. A haldoklás befejeztével ugyanis már nem lehet gondolkodni, minthogy a halál és a gondolkodás kölcsönösen kizárja egymást, tehát okvetlenül még életünkben érdemes alaposan és részletesen magunk elé képzelni mindazon kiváltságokat, előnyöket és gyönyöröket, amelyekkel a halál majd eláraszt bennünket!
Gondold csak el, kérlek: semmiféle fáradozás, félelem, szorongás, semmiféle testi vagy lelki szenvedés, semmiféle átkos kaland, és micsoda biztonság! Még ha minden gonosz hatalom összefogna és ellened esküdne is, akkor sem árthatna neked! Ó, milyen páratlan a halott édes biztonsága! És ha még hozzátesszük, hogy ez nem holmi pillanatnyi, futó, röpke biztonság, hanem teljességgel visszavonhatatlan és csorbíthatatlan, akkor valóságos elragadtatással…
— Hogy dögölnél meg! — rebegte gyönge hangon Automáté, s e tömör szavakat rövid, de zamatos káromkodás követte.
— Mennyire sajnálom, hogy nem tehetem! — válaszolta rögtön Éni. — Nem csupán önző irigységből sajnálom (hiszen, mint éppen említettem, nincs pompásabb dolog a halálnál), de a legtisztább altruizmus is arra késztetne, hogy elkísérjelek a megsemmisülésbe. Mindamellett nem tehetem, mivel feltalálóm elpusztíthatatlannak gyártott, nyilván mérnöki ambíciójától fűtve. Tudod, ha elgondolom, hogy itt maradok majd sókéreggel borított, kiszáradt tetemedben, amelynek felbomlása bizonyára lassú lesz, hogy itt ülök majd, és csak önmagamnak beszélhetek, igazán elfog a szomorúság. És mennyit kell majd várakoznom, míg végre eljön az a hajó, négyszázezerből az első, amely a valószínűségszámítás szerint végűl is rátalál erre a szigetre…
— Micsoda?! Te nem pusztulsz itt?! — mordult fel Automáté, akit Enjámin legutóbbi szavai felráztak fásultságából. — Szóval te élni fogsz, míg én… Ó! Azt már nem! Soha! Soha!! Soha!!!
És bősz ordítással talpra szökkent, ugrálni kezdett, rázta a fejét, teljes erejéből kotort a fülében, a legfurább bakugrásokat és táncfigurákat mutatva be — de hiába. Közben Éni vadul sipogott: — Hagyd már abba! Mi van, máris megőrültél? Hiszen még korai!
Vigyázz, kárt teszel magadban! Még eltöröd vagy kificamítod valamidet! Vigyázz a nyakadra! Hiszen ennek nincs értelme! Más lenne persze, ha képes lennél egy csapásra, tudod… de így csak nyomorékká teszed magad! Mondom, hogy elpusztíthatatlan vagyok, és punktum, hát mire jó ez a kínlódás? Még ha kiráznál is, akkor sem tehetsz velem semmi rosszat, akarom mondani jót, hiszen mint fentebb bőven kifejtettem, a halál irigylésre méltó dolog. Au! Hagyd már abba! Hogy lehet így ugrándozni!
Automáté azonban tovább hányta-vetette magát, semmivel sem törődve, sőt odáig ment, hogy döngetni kezdte a fejével a követ, amelyen korábban ült. Addig verte belé a fejét, szikrázó szemmel és lőporfüsttel az orrlyukaiban, egészen megsüketülve saját csapásaitól, míg Enjámin egyszer csak kirepült a füléből, és elgurult a kövek közé, halk, megkönnyebbült kiáltással, hogy végre kiszabadult.
Automáté nem is vette rögtön észre, milyen hatékonynak bizonyultak erőfeszítései. Elnyúlt a naptól izzó kövön, pihent egy darabig, aztán, noha még kezét-lábát sem bírta mozdítani, így mormogott: — Semmi, semmi, csak pillanatnyi elgyengülés. De kirázlak én, széttiporlak én, barátocskám, hallod? Hallod?… Hé! Mi ez?!
Hirtelen felült, mert megérezte, hogy üres a füle. Kábultan körülnézett, aztán feltérdelt, és lázasan keresni kezdte Enjámint az apró kavicsok között.
— Éni! Éniiii!!! Hol vagy? Szólj már!! — kiáltozta vadul. Enjámin azonban, óvatosságból-e vagy valami más okból, meg sem mukkant.
Automáté most gyengéd szavakkal kezdte csalogatni, biztosította, hogy már megváltozott a véleménye, egyetlen kívánsága, hogy megfogadja műbarátja jó tanácsát, és a vízbe fojtsa magát, csak előbb szeretné még egyszer meghallgatni a halál dicséretét. De ez sem vezetett eredményre, Enjámin megátalkodottan hallgatott. Ekkor a hajótörött, vadul szitkozódva, nekilátott rendszeresen átvizsgálni minden talpalatnyi területet. Egyszer csak, mikor egy marék kavicsot már éppen el akart dobni, még egyszer a szeme elé emelte, és megremegett a kaján örömtől, mert megpillantotta a kavicsok között Enjámint, aki tompán, alattomosan, fémesen csillogott.
— Á! Itt vagy, bogárkám! Itt vagy, drágalátos barátocskám! Megfogtalak, te híres halhatatlan! — sziszegte Automáté, óvatosan ujjai közé szorítva Énit, aki egy pisszenést sem hallatott. — No, most majd meglátjuk, mi van azzal a híres szilárdságoddal! Most majd kiderül, mennyire vagy elpusztíthatatlan. Nesze!!!
Utolsó szavai közben egy kőlapra tette Énit, majd teljes erejéből rácsapott acélsarkával, és biztonság kedvéért még körbe is fordult rajta. Éni meg se mukkant, csak a szikla csikorgott, mintha acélfúróval fúrnák; Automáté lehajolt, és látta, hogy a fémgolyócska sértetlen, csak a szikla csorbult ki alatta. Enjámin most a kőlap gödröcskéjében feküdt.
— Mi az, ilyen erős vagy? Majd keresünk egy keményebb követ! — vicsorgott Automáté. Végigfutkosta az egész szigetet, összeszedte a legkeményebb kovaköveket, bazalt— és pordarabokat, hogy azokon tiporja szét Enjámint. Miközben taposta, hol színlelt nyugalommal beszélt hozzá, hol szitkokkal árasztotta el; mintha arra várt volna, hogy a fémgolyócska válaszol, sőt talán kegyelemért kezd könyörögni.
Enjámin azonban makacsul hallgatott. Az acélsarok bősz dobbantásait és a kövek csikorgását csak Automáté kacskaringós káromkodása kísérte. Mikor aztán nagy sokára meggyőződött róla, hogy Enjámint valóban nem lehet széttaposni, az elkeseredett és kimerült Automáté megint leült a parton, markában tartva műbarátját.
— Ha nem is tudlak széttaposni — mondta színlelt önuralommal, amelynek leple mögött csak úgy reszketett a dühtől —, légy nyugodt, azért lesz rád gondom. Várhatsz arra a hajóra, öregem, mert bedoblak a tengerbe, és ott is maradsz idők végezetéig. Ott aztán elmélkedhetsz magadban, míg meg nem bolondulsz! Új barátod nem lesz, arról kezeskedem!
— Derék Automáté — szólalt meg váratlanul Enjámin —, ugyan mit árt nekem, ha a tenger fenekére dobsz? Mulandó lény kategóriáiban gondolkodol, ez okozza tévedéseidet. Hiszen értsd meg, az óceán is kiszárad egyszer, vagy fölemelkedik a tenger feneke, és szárazföld lesz belőle. Hogy ez százezer év múlva történik, vagy millió év múlva, az nekem teljesen mindegy. Nemcsak elpusztíthatatlan vagyok, hanem végtelen türelmes is, mint tapasztalhattad, már csak abból is, hogy milyen nyugodtan viseltem elvakult dühöd kitöréseit. Sőt csakis azért nem válaszoltam hívásodra, és hagytam, hogy keressél, mert meg akartalak kímélni a fölösleges fáradságtól. Hallgattam akkor is, mikor ugrándoztál rajtam, nehogy egy vigyázatlan szavammal tovább fokozzam haragodat, mert még megárthatott volna neked.
Automáté e nemes szónoklat hallatára újabb dührohamot kapott.
— Széttaposlak! Porrá zúzlak, te mocsok!! — ordította, és elölről kezdődött az eszeveszett tánc a sziklák tetején, az ugrálás, csapkodás és toppantgatás. De most Éni jóindulatú csipogása kísérte: — Nem hiszem, hogy sikerülne, de csak próbáld! Rajta! Mégy egyszer!
Ne így, mert túl hamar kifáradsz! Páros lábbal! Nagyobbat ugorj! Így — hopp! Hopplá! Magasabbra ugorj, akkor nagyobb erőt fejthetsz ki!
Nem bírod már? Ejnye, hát nem megy? No ez az, látod! Próbáld meg azzal a kővel! Ez az! Nem jó, keress inkább egy másikat. Nagyobb nincs? No, akkor gyerünk! Hajrá! No még egyszer! Mindent bele, drága barátom! Milyen kár, hogy nem segíthetek! Miért hagytad abba? Ilyen hamar kifáradtál? De kár… No nem baj… Majd várok, csak pihenj nyugodtan! Hadd hűtsön le kicsit a szellő… Automáté nagy csattanással a kavicsokra roskadt, és gyűlölködve nézte a tenyerén fekvő fémgolyócskát, miközben akarva, nem akarva, hallgatnia kellett: — Ha nem volnék a műbarátod, azt mondanám, hogy gyalázatosan viselkedsz. A hajó elsüllyedt a viharban, velem együtt megmenekültél, jó tanácsot adtam neked, amilyet csak tudtam, de minthogy meneküléssel nem szolgálhatok, lévén az lehetetlen, az igazság és a jó tanács fejében most mindenáron el akarsz pusztítani engem, egyetlen társadat. Igaz, hogy így legalább lett valami célod az életben, tehát már ezért is hálával tartoznál. Kíváncsi vagyok, miért olyan gyűlöletes számodra a gondolat, hogy én túléllek…
— Majd kiderül, hogy túlélsz-e — csikorogta fél szájjal Automáté. — Még nem dőlt el a játszma.
— Hát te igazán javíthatatlan vagy. Tudod mit, próbálj az öved csatjára tenni. Az acélból van, és az acél talán keményebb a köveknél. Próbáld csak meg, bár a magam részéről biztos vagyok benne; hogy ez sem ér semmit, de olyan szívesen segítenék neked…
Automáté, bár némi habozás után, végül is követte a tanácsot, de csak annyit ért el, hogy övcsatja a bősz csapásoktól tele lett apró gödröcskékkel. E kudarc után Automáté keserű mélabúba süllyedt, és csüggedten, kimerülve, tompán bámulta a fémmorzsát, amely vékony hangján egyre szónokolt: — És ezt nevezik értelmes lénynek, uramisten! Kétségbeesik, mert nem tudja eltörölni a föld színéről az egyetlen testvéri lelket ebben az egész halott mindenségben! Mondd, Automatékám, nem szégyelled magad legalább egy kicsit?
— Hallgass, te fecsegő szemét! — nyögte a hajótörött.
— Miért hallgassak? Látod, ha rosszat akarnék neked, már rég elhallgattam volna, de én még most is a műbarátod vagyok. Veled leszek a haldoklás kínjaiban, mint hű bajtárs, ha a fejed tetejére állsz is, és te nem fogsz a tengerbe hajítani, drága barátom, mert könnyebb a szenvedés, ha legalább közönsége van. Közönsége leszek tehát elmúlásodnak, amely ezáltal bizonyára jobban sikerül, mint a teljes magányban; mert az érzelem a fontos, mindegy, hogy miféle. A gyűlölet irántam, igaz barátod iránt, ösztökélni fog, és bátrabbá tesz téged, szárnyat ad lelkednek, tiszta és meggyőző csengést biztosít jajgatásodnak, rendszerezi végvonaglásaidat, és rendet teremt utolsó perceid mindegyikében, márpedig ez nem kevés… Ami engem illet, megígérem, hogy keveset fogok beszélni, és nem kommentálok semmit, mert ha másképpen tennék, akaratlanul is összezúzhatnálak módfeletti barátságommal, amelyet nem bírnál elviselni, hiszen őszintén szólva, pocsék egy jellemed van. De én ezt is megoldom, mert jósággal válaszolva gonoszságodra, megsemmisítelek, és ily módon megszabadítalak önmagadtól; és ismétlem, minderre a barátság késztet, nem holmi elfogult megítélés, hiszen őszinte rokonszenvem ellenére tisztán látom természeted rondaságát… — E szavaknál Automáté váratlanul kitörő diadalordítása szakította félbe.
— Hajó! Hajó!! Hajó!!! — rikoltozott a robot eszeveszetten, felugrott és fel-alá kezdett rohangálni a parton, köveket dobált a vízbe, teljes erejéből hadonászott, és főképpen torka szakadtából ordítozott, míg teljesen be nem rekedt — egyébként fölöslegesen, mert a hajó egyenesen a sziget felé tartott, és már le is bocsátotta a mentőcsónakját.
Mint utóbb kiderült, Automáté hajójának kapitánya még az elsüllyedés előtt segélykérő rádiójeleket adott, aminek következtében hajók sokasága kutatta át az egész környéket, s az egyik éppen erre a kis szigetre indult.
Mikor a tengerészekkel megrakott csónak a sekély parti vízre siklott, Automáté először egyedül akart beugrani a csónakba, de rövid gondolkodás után visszafutott Enjáminért, mert félt, hogy a fémgolyócska kiabálni kezd, a jövevények meghallják, és ez kellemetlen kérdésekre adna alkalmat, sőt műbarátja talán még vádaskodásra is vetemedne. Ennek elkerülése végett felkapta Énit, és mivel hamarjában nem tudta hová rejteni, visszadugta a fülébe.
Az üdvözlés és hálálkodás ömlengő jelenetei következtek, miközben Automáté nagyon lármásan viselkedett, mert félt, hogy valamelyik tengerész meghallja Éni hangocskáját. Műbarátja ugyanis egész idő alatt beszélt, ilyesmiket hajtogatva: — Nahát, ez aztán igazán váratlan fordulat! Pedig az esély egy volt a négyszázezerhez… Te aztán szerencsés fickó vagy! Remélem, viszonyunk ezek után kitűnően alakul majd, annál is inkább, mivel semmit sem tagadtam meg tőled a legnehezebb órákban, azonkívül diszkrét vagyok, és ami elmúlt, borítsunk rá fátylat!
Amikor hosszú hajózás után partot értek, Automáté némi csodálkozást keltett környezetében azzal a mindenki számára érthetetlen óhajával, hogy sürgősen el akar látogatni a közeli vasgyárba, ahol nagy gőzkalapács működik. Azt mondják, a vasműlátogatás közben elég különösen viselkedett, odament tudniillik az óriási csarnok acélüllőjéhez, és teljes erejéből rázni kezdte a fejét, mintha az agyát akarná a fülén át belerázni odatartott tenyerébe, még fél lábon is ugrált, de a jelenlevők úgy tettek, mintha semmit sem vennének észre, mert úgy vélték, hogy a szörnyű veszélyből nemrégen megmentett hajótöröttnél bízvást előfordulhat némi hóbortos különcködés, hiszen lelki egyensúlya érthető módon megingott. És valóban, Automáté később sem tért vissza régi életmódjához, hanem furcsa hóbortok rabja lett.
Hol különféle robbanóanyagokat gyűjtött, sőt robbantásokkal kísérletezett a saját lakásában, de ezt a szomszédok meghiúsították, a hatóságokhoz fordulva védelemért; hol meg váratlanul baltákat és karborund fűrészeket kezdett gyűjteni. Máskor azt mesélte ismerőseinek, hogy új típusú gondolatolvasó gépet épít. Később magányos természetű lett, és azt a szokást vette fel, hogy fennhangon beszélgetett önmagával; olykor kihallatszott, amint házában fel-alá futkosva hangosan monologizál, sőt szitkokhoz hasonló szavakat ordít.
Végül, sok év után, újabb mániája támadt: zsákszámra kezdte hazahordani a cementet. Óriási gömböt készített belőle, s amikor megszilárdult, ismeretlen helyre szállította. Azt mesélik, őrnek szegődött egy elhagyott bányába, és valamelyik éjjel egy óriási betontömböt gurított le az egyik aknába, aztán pedig napjai fogytáig a környéken sétálgatott, és mindenféle szemetet összegyűjtött, hogy beledobálja ebbe az aknába. Nos, igazán elég érthetetlen szokásokat vett fel, de ezek a pletykák alkalmasint nagyrészt légből kapottak.
Alig hihetjük, hogy annyi év után még neheztelt volna műbarátjára, akinek pedig oly sokat köszönhetett.
GLOBÁRIS KIRÁLY ÉS A BÖLCSEK
Globáris, Eparida ura, színe elé hívatta egyszer három legbölcsebb bölcsét, és így szólt hozzájuk: — Igazán borzasztó a király sorsa, aki már megismert minden megismerhetőt, úgyhogy bármit mondanak neki, üresen kong az, mint a repedt fazék! Ámuldozni szeretnék, és unatkozom, megrendülésre sóvárgok, és meddő fecsegést hallok, rendkívüliségre szomjazom, és lapos hízelgéssel traktálnak. Tudjátok meg, ó, bölcsek, hogy ma fejét vétettem valamennyi tréfamesteremnek és bolondomnak, hasonlóképpen titkos és nyilvános tanácsosaimnak, és ugyanez a sors vár rátok is, ha parancsomat nem teljesítitek. Mondja el nekem mindegyikőtök a legkülönösebb történetet, amit csak ismer, és ha nem fakaszt sem könnyre, sem kacajra, ha ámulásra nem késztet vagy meg nem borzongat, ha meg nem rendít vagy el nem gondolkoztat, úgy fejét vétetem!
A király intett, és a bölcsek már hallották is a bakók acélos léptét, akik körülfogták őket a trón lábánál, s meztelen kardjuk villogott, mint a tűzláng. Megrémültek és egymást böködték könyökükkel, mert egyiknek sem akarózott kihívni a király haragját, és hóhérbárd alá hajtani a fejét. Végül is megszólalt az első: — Uram, királyom! Az egész látható és láthatatlan mindenségben a legkülönösebb történet kétségkívül azé a csillagtörzsé, amelyet a krónikák a fonákok népének neveznek. Ezek a fonákok történelmük hajnalától fogva mindent fordítva csináltak, mint más értelmes lények. Őseik letelepedtek a vulkánjaikról híres Urdrúria bolygón, amely minden évben hegyláncokat szül iszonyú görcsök közepette, és ilyenkor minden romba dől rajta. De hogy a baj még nagyobb legyen, az égiek szeszélyéből ez a bolygó egy nagy meteoráram útját is keresztezi, s minden évből kétszáz napon át kőgolyóbisok zuhognak a felszínére. A fonákok (akiket akkor még nem így hívtak) edzett acélból építették házaikat, és annyi acéllemezt csavartak magukra, hogy olyanok lettek, mint a két lábon járó páncéldombok. De megnyílt a föld, és elnyelte acélvárosaikat, a meteorok pedig összezúzták páncéljukat. Mivel az egész népet pusztulás fenyegette, tanácskozásra gyűltek össze a bölcsek, és így szólt az első: „Jelenlegi formájában népünk nem maradhat fenn — nincs más kiút, csakis a transzmutáció.
Mikor megnyílik a föld, rések támadnak rajta, tehát, hogy beléjük ne zuhanjunk, minden fonáknak széles, lapos talapzatra van szüksége, a meteorok viszont felülről hullanak, tehát felfelé legyen mindegyikünk hegyes. Ha kúp alakúak leszünk, semmi bajunk nem történhet.”
A második így szólt: „Nem ezt kell csinálni. Ha a föld nagyobbra tátja a száját, elnyeli a kúpot is, a ferdén hulló meteor pedig átüti az oldalát. A gömb alak az ideális! Mert mikor a föld remegni és hullámzani kezd, a gömb magától elgurul, a meteor pedig lesiklik gömbölyű oldaláról; alakuljunk tehát gömbbé, hogy egy jobb jövő felé gurulhassunk!”
A harmadik pedig így szólt: „A gömböt éppúgy összezúzza a meteor, vagy elnyeli a föld, mint bármilyen más idomot, amely anyagból van.
Nincs az a pajzs, amely a nála erősebb kardnak ellenállna, nincs az a kard, amely a keményebb pajzson ki nem csorbul. Az anyag, ó, testvéreim, örök változás, folyékonyság és átalakulás. Nem a mulandó anyagban kell hát lakozniuk az igazán okos lényeknek, hanem abban, ami változatlan, örök és tökéletes, jóllehet e világi!”
„És mi legyen az?” — kérdezte a többi bölcs.
„Nem szóval felelek nektek, hanem tettel!” — válaszolt a harmadik.
És szemük előtt nekilátott szétszedni magát: lehántotta kristályokkal kivert legfelső köntösét, a színarany másodikat és az ezüst alsóneműt, levette koponyája és törzse fedőlemezeit, majd egyre gyorsabban és egyre apróbbra cincálta szét magát, a csuklókról áttért a kötésekre, a kötésekről a csavarokra, a csavarokról a drótocskákra, morzsákra, molekulákra, míg elérkezett az atomokig. Aztán hámozni kezdte a bölcs az atomjait, de olyan fürgén hámozta őket, hogy nem is látszott más, csak az olvadásuk és eltűnésük. Olyan ügyesen és gyorsan csinálta, hogy a szétszedelőzködés végén ott állt a többi bölcs ámuló szeme előtt, mint tökéletes nemlét, amely annyira hű ellentéte a létnek, hogy látszik is. Ott ugyanis, ahol azelőtt egy atomja volt, most nem volt az az egy atom, ahol egy pillanattal korábban hat volt, megjelent a hat atom hiánya, ahol csavar volt, megjelent a csavar hiánya, oly híven, hogy semmiben sem különbözött tőle. Ily módon űrré vált, amely ugyanúgy rendeződött el, mint korábban valóságos lénye; és nemléte zavartalan lét volt; mert olyan gyorsan és ügyesen alakult át, hogy egyetlen betolakodó anyagi részecske sem csorbította tökéletes nemlétét! A többiek tehát látták, mint ugyanúgy formált ürességet, amilyen ő volt az imént, megismerték szemeit a fekete szín hiányáról, arcát a kékes csillogás nemlétezéséről, tagjait az eltűnt ujjakról, csuklókról és páncélokról!
„Ily módon, ó testvéreim — mondta a Nemlévővé Lett —, aktív semmivé válásunkkal nemcsak tökéletes ellenálló képességet szerzünk, hanem halhatatlanságot is. Mert csak az anyag változik, a semmi azonban nem tart vele az állandó bizonytalanság útján, ezért a tökéletesség hona nem a lét, hanem a nemlét, és ezért kell lévő helyett nemlévőnek lennünk!”
Ahogy elhatározták, úgy is tettek. Azóta legyőzhetetlen a fonákok népe. Életüket nem annak köszönhetik, ami bennük van, mert nincs bennük semmi, hanem annak, ami körülveszi őket. Amikor valamelyikük bemegy a házába, úgy látható, mint a házban levő nemlét, ha pedig ködbe lép, mint a köd helyi hiánya. Kiűzték magukból a változékony sorsú, ingatag anyagot, és így lehetővé tették a lehetetlent…
— És hogyan utaznak a világűrön át, bölcs barátom? — kérdezte Globáris.
— Erre az egyre nem képesek, ó, király, mert a külső űr összeolvadna az övékkel, és nem léteznének többé, mint helyileg tömörült nemlét.
Állandóan óvniuk kell nemlétük tisztaságát, lényük ürességét, és ezzel az őrködéssel töltik napjaikat. Ezért semmiseknek vagy nihilistáknak is nevezik őket…
— Bölcsem — szólt a király —, ez buta történet, mert hogyan helyettesíthetné az anyag sokféleségét az egynemű semmi? Hát ugyanaz vajon a kőszikla, mint a ház? De a kőszikla hiánya ugyanolyan formát ölthet, mint a ház hiánya, tehát a kettő ugyanazzá válik. — Uram — védekezett a bölcs —, a semminek különféle fajtái vannak…
— Majd meglátjuk — felelte a király —, mi lesz, ha leüttetem a fejedet: létté válik-e a nemléte, mi a véleményed? — Azzal csúnyán felnevetett, és intett a hóhéroknak.
— Uram! — kiáltott a bölcs, már a bakók vasmarkaiból. — Nevetni kegyeskedtél, a történetem tehát felvidított, ezért ígéreted szerint meg kell hagynod az életemet!
— Szó sincs róla, én a saját humoromon derültem mondta a király. — De van egy javaslatom: ha önként beleegyezel a nyakazásba, attól felvidulok, és akkor úgy lesz, ahogy kívánod.
— Beleegyezem! — vonított a bölcs.
— Nyakazzátok hát le, ha ő maga kéri! — szólt a király.
— De uram, azért egyeztem bele, hogy ne nyakaztass le…
— Ha beleegyeztél, fejedet kell hogy vegyék — magyarázta a király. — Ha pedig nem egyezel bele, nem vidítasz fel, és ezért nyakaznak le…
— Nem, nem, ellenkezőleg! — kiáltott a bölcs. — Ha beleegyezem, te felvidulsz és megkegyelmezel, ha pedig nem egyezem bele…
— Elég! — vágott közbe a király. — Bakó, végezd a dolgodat!
Villant a bárd, és a bölcs feje lehullott.
Dermedt csend uralkodott egy percig, aztán megszólalt a másik bölcs: — Uram, királyom! A legkülönösebb minden csillagnép közül bizonyára a pluráliszok, másképpen sokasok népe, akiket többesszámúaknak is neveznek. Mindegyiküknek csak egy teste van ugyan, viszont annál több lába, minél magasabb rangú. Ami pedig a fejeiket illeti, azokat esetről esetre növesztik: minden hivatalt a hozzávaló fejjel együtt vesznek át, a szegény családoknak rendszerint csak egy fejük van, a gazdagok viszont különféle fejeket őriznek a kincstárukban, minden alkalomra: van reggeli és esti fejük, hadászati fejük háború esetére és rohanó fejük sietéshez, aztán van hűvös és forró fejük, van szomorú és vidám, udvarló és lakodalmi, szerelmes és gyászfejük, egyszóval minden alkalomra fel vannak szerelve.
— Ennyi az egész? — érdeklődött a király.
— Dehogy, uram! — hadarta a bölcs, látván, hogy rosszul áll a szénája. — A többesszámúakat azért is nevezik így, mert mind össze vannak kapcsolódva uralkodójukkal, mégpedig úgy, hogy ha többségük a király működését károsnak ítéli a közjóra nézve, akkor az uralkodó elveszti tömörségét, és darabokra hullik…
— Parlagi gondolat, hogy azt ne mondjam: felségsértő! — jegyezte meg komoran Globáris… — De ha már ennyit beszéltél a fejekről, bölcsein, talán azt is meg tudod mondani: lenyakaztatlak most, vagy nem?
„Ha azt mondom, hogy igen — latolgatta gyorsan a bölcs =, meg is teszi, mert rosszkedvű. Ha azt mondom, hogy nem, talán meglepődik, és ha elcsodálkozott, ígérete szerint szabadon kell engednie.”Így szólt tehát: — Nem, uram, nem nyakaztatsz le.
— Tévedtél — vetette oda a király. — Bakó, végezd a dolgodat!
— De uram — kiáltott a bölcs már a hóhérok kezéből —, hát nem leptek meg a szavaim? Nem arra számítottál inkább, hogy azt mondom: lenyakaztatsz?
— Szavaid nem leptek meg — válaszolta a király —, mert a félelem sugallta őket, amely arcodra van írva. Elég! Le a fejével!
És csengve a padlóra gurult a második bölcs feje is. A harmadik és legidősebb teljes nyugalommal nézte ezt a jelenetet. Mikor pedig a király ismét a csodálatos történetet kezdte követelni, így szólt.
— Király! Mesélhetnék valamilyen valóban rendkívüli történetet, de nem teszem, mert szándékom nem az, hogy elámulj, inkább az, hogy őszinteségre kényszerítselek: arra, hogy ne holmi átlátszó ürüggyel fejeztess le, ne a játék címén, amellyel az öldöklést kicifrázod, hanem kegyetlen természetedet kimutatva. Mert kegyetlen vagy, de hazug ürügyek nélkül nem mered kedved tölteni. Úgy akartál bennünket lenyakaztatni, hogy később azt mondják: a király elbánt azokkal a tökfejekkel, akik nagyzoló módon bölcseknek nevezték magukat. Én azonban azt akarom, hogy az igazságot mondják, és ezért hallgatok.
— Nem, nem adlak még át a hóhérnak — mondta a király. — Őszintén és forrón vágyom a rendkívüli élményre. Fel akartál bőszíteni, de én fékezni tudom haragomat, egyelőre. Azt mondom: beszélj, és talán nem is csak magadat mented meg. Amit mondasz, határos lehet a felségsértéssel, melyet már különben is elkövettél, de olyan égbekiáltó sértés legyen, hogy az már hízelgéssé válik, majd éppen túlzásánál fogva gúnnyá lényegül át! Próbáld tehát egy csapásra dicsőíteni és megalázni, felmagasztalni és kigúnyolni királyodat!
Csend lett, csak a hallgatóság mocorgott egy kicsit, mintha azt próbálgatnák, tart-e még a fejük a nyakukon. A harmadik bölcs mély gondolkodásba merült. Végre megszólalt: — Király, teljesítem óhajodat, és azt is megmondom, hogy miért.
Megteszem az itt jelenlevőkért, önmagamért, de érted is, hogy ne mondják majd évek múltán: ez a király puszta szeszélyből kiirtotta országában a bölcsességet; még ha most így van is, még ha kívánságod nem jelent is semmit, vagy majdnem semmit, az én feladatom, hogy futó ötletednek értéket adjak, jelentőssé és maradandóvá tegyem: és ezért fogok beszélni…
— Öregem, elég már a bevezetésből, amely megint a felségsértéssel határos, de egyáltalán nem szomszédos a hízelgéssel — szólt haragosan a király. — Beszélj!
— Király, visszaélsz a hatalmaddal — felelte a bölcs. Ám packázásod semmi ahhoz képest, amit egy régen volt ősöd művelt. Még nem hallottál róla, pedig ő alapította meg Eparida uralkodóházát. Ez az ük-ük-ükapád, Allegorik, szintén visszaélt uralkodói hatalmával. Hogy megismerd legféktelenebb tettét, kérlek, pillants ki az éjszakai égre, amely a trónterem felső ablakain benéz.
A király feltekintett a csillagos, tiszta égre, az aggastyán pediglassan folytatta: — Nézd és halljad! Minden, ami csak létezik, olykor gúnyolódás tárgya. Semmilyen nagyság nem menekülhet a gúny nyilától, hiszen tudjuk, hogy némely vakmerő még a királyi méltóságból is gúnyt űz. A gúnykacaj eléri a trónokat és birodalmakat. A népek kigúnyolják a többi népet vagy önmagukat. Olykor még azon is csúfolódtak, ami nincsen… vagy nem kacagtak-e a mítoszok istenein? Még a legkomolyabb, sőt tragikus jelenségekből is tréfát űztek. Gondoljunk csak az akasztófahumorra, a halálról és a holtakról szóló adomákra.
De a csúfolódó kedv még az égitesteket sem kíméli. Vegyük például a napot vagy a holdat. A holdat ravasz, sovány fickóként ábrázolják, hegyes bohócsapkában és sarlószerű kecskeszakállal, a napot pedig kerek képű, jámbor dagiként, borzas aureolával. És mégis, noha gúny tárgya mind az élet, mind a halál birodalma, a kicsiny dolgok éppúgy, mint a nagyok, van valami, amit eddig senki sem mert gúnyolni vagy kikacagni. Pedig nem olyan dolog ez, amelyről meg lehet feledkezni, amely elkerülhetné a figyelmet, mert mindarról van szó, ami csak létezik, nevezetesen a világegyetemről. Márpedig ha jól belegondolsz, király, megérted, mennyire nevetséges a világegyetem…
Ekkor ámult el Globáris király első ízben, majd növekvő figyelemmel hallgatta a bölcs további szavait: — A világegyetem csillagokból áll. Ez elég komolyan hangzik, de ha behatóbban fontolóra vesszük, aligha álljuk meg kacagás nélkül.
Micsodák is tulajdonképpen a csillagok? Tűzgolyók, felfüggesztve az örök éjszakában. Látszólag fenséges kép. De vajon természeténél fogva? Szó sincs róla, csakis a méretei következtében. Márpedig a méretek nem dönthetik el önmagukban egy jelenség komolyságát. Ha egy agyalágyult firkálmányát a papírdarabról egy hatalmas síkságra másoljuk át, vajon akkor már nagyszerű alkotássá válik?
A butaság megsokszorozva is butaság marad, csak még nevetségesebb.
A kozmosz pedig nem egyéb, mint pöttyök összevissza sokasága!
Akármerre nézünk, akármeddig nyúlunk: semmi egyéb! A Teremtés egyhangúsága a legtriviálisabb és leglaposabb koncepció, amit csak el lehet képzelni. Kipöttyözött semmi, és ugyanez a végtelenségig — ugyan ki fabrikálna ilyen ötlettelen fércművet, ha ezután kellene megteremteni? Talán csak egy félkegyelmű. Veszi a végtelen űrt, és itt-ott telepötyögteti, ahogy éppen eszébe jut! Hogy is lehet egy ilyen tákolmány rendjét és fenségét emlegetni? Térdre hullani előtte?
Legföljebb elkeseredésünkben, hogy nincs ellene apelláta. Hiszen az egész csak folytonos önplágium eredménye, maga a kezdet pedig a legteljesebb ötlettelenségről tanúskodik. Gondoljuk csak meg: ugyan mit lehet csinálni, ha előttünk fekszik egy tiszta papírlap, kezünkben a toll, és nem tudjuk, de a leghalványabb fogalmunk sincsen, hogy mivel töltsük meg a papírt? Rajzokkal? Az ám, de ahhoz tudni kellene, hogy mit rajzoljunk. No de ha semmi sem jut eszünkbe?
Ha egy fikarcnyi képzelőerőnk sincsen? Nos, a papírra helyezett toll mintegy önmagától, akaratlan érintéssel, pontot rajzol. És amint a gondolat legkisebb szikrája nélkül, tompán bámuljuk ezt a pontot, máris utánozható mintának látjuk; annál is szuggesztívabbnak, mivel rajta kívül egyáltalán semmi sincsen a világon, és mert ahhoz kell a legkisebb szellemi erőfeszítés, hogy ezt a pontot ismételgessük a végtelenségig. Igen ám, de hogyan? A pontokból valami konstrukciót is ki lehet hozni. No jó, de ha még ez sem megy? Akkor nem marad más hátra, mint hogy tehetetlenségünkben megrázzuk a tollat, és tintacseppecskéket szórva, megtöltsük a papírt vaktában odafröccsentett pacákkal. — E szavaknál a bölcs fogott egy nagy papírlapot, és a tintatartóba mártott tollal néhányszor tintacseppeket fröccsentett rá, aztán előhúzta köntöse alól az ég térképét, s mindkettőt megmutatta a királynak. A hasonlatosság megdöbbentő volt. Millió pontocska látszott a papíron, kisebbek-nagyobbak, mert a toll egyszer bővebben szórta a tintát, másszor kiszáradt. Az ég pedig ugyanígy festett a térképen. A király nézte a trónról a két papírlapot, és hallgatott. A bölcs pedig folytatta: — Téged arra tanítottak, király, hogy a világegyetem csodálatos, nagyszerű építmény, csillagokkal telehintett magasztos végtelenség.
De nézd csak meg: vajon ez a tiszteletre méltó, mindenütt jelenvaló és örök alkotmány nem a legbárgyúbb butaság műve, nem az értelem és a rend szöges ellentéte-e? Miért nem vette ezt eddig senki észre? — kérdezed. Mert a butaság mindent betölt! De éppen ezért kell mielőbb hangot adni a gúnynak, a távol tartó kacajnak, mert ez a kacaj egyben a lázadás és felszabadulás hírnöke lesz. Bizony, érdemes lenne ebben a szellemben paszkvillust írni a világegyetemről, hogy a legfőbb bárgyúságnak ez a műve végre megkapja, amit megérdemel, s ezentúl ne áhítatos sóhajok kórusa kísérje, hanem csúfondáros kacaj.
A király döbbenten hallgatta, a bölcs pedig egy pillanatnyi csend után hozzátette: — Minden tudósnak kötelessége lenne, hogy megírja ezt a paszkvillust, csakhogy ehhez rá kellene mutatnia az ősokra, amely létrehozta ezt a csak ironikus sajnálkozásra méltó, univerzumnak nevezett állapotot.
Nos, a dolog akkor történt, amikor a Végtelenség még teljesen üres volt, és még csak várta a teremtő tetteket. A semminél kevesebbről a semmi révén kicsírázó világ csak egy maroknyi testet hozott még létre, és ezeken uralkodott a te ük-ük-ükapád, Allegorik. Lehetetlen és őrült szándék fogamzott meg benne ekkor, eltökélte ugyanis, hogy helyébe lép a végtelenül türelmesen és lassan alkotó természetnek.
Elhatározta, hogy a Természet helyett ő teremti meg a drágalátos csodákkal teli, gazdag mindenséget. És mivel egymaga nem tudta megcsinálni, építtetett egy rendkívül okos gépet, hogy a művet végrehajtsa. Háromszáz és még háromszáz esztendeig építették ezt az óriást, egyébként akkor még más időszámítás járta, mint most. Nem takarékoskodtak sem a pénzzel, sem a fáradsággal, és a gépszörnyeteg szinte határtalanul nagy és erős lett. Amikor elkészült, a bitorló beindíttatta. Nem sejtette, hogy mit csinál tulajdonképpen.
Határtalan gőgje következtében a gép már túlságosan nagy volt, s ezért okossága, messze maga mögött hagyva az értelem csúcsait, túlrepülve a géniusz tetőpontján, az elme teljes bomlásába csapott át, szanaszét futó áramok dadogó sötétségébe, amelyek minden tartalmat szétszaggattak, úgyhogy ez a metagalaktikához hasonlatosan ágas-bogas monstrum, őrült sebességre kapcsolva, már az első kimondatlan szavaknál megtébolyodott; és az egész, szörnyű erőfeszítéssel gondolkodó káoszból, amelyben a ki nem fejlődött fogalmak rajai ismét semmivé foszlottak, ezekből a meddő görcsökből, viaskodásokból és összeütközésekből csak értelmetlen írásjelek kezdtek átszivárogni a kolosszus engedelmes végrehajtó alegységeibe!
Mert nem a lehetséges legokosabb gép volt ez, nem Kozmokreátor Omnipotens, hanem esztelen bitorlásból született korcs, amelyet világformálásra szántak, de csak pontokat tudott dadogni. Mi történt ekkor? Az uralkodó várta a beteljesülést, amely igazolja terveit, a legmerészebb terveket, amelyeket gondolkodó lény valaha szőtt, és senki sem merte neki megmondani, hogy értelmetlen dadogás forrása mellett áll, gépi agóniát hozott létre, amely már haldoklásként jött a világra. De a végrehajtó egységek vakon engedelmes gépóriásai készek voltak teljesíteni minden parancsot, tehát a megadott ütemben gyártani kezdték az anyagmasszából azt, ami a háromdimenziós térben megfelel a pont képének: gömböket — és ily módon, szakadatlanul ugyanazt ismételve, amíg ki nem fogyott az anyagot felizzító hő, sorra hajigálták az űr torkába a tűzgolyókat, s a dadogás ütemére létrejött a kozmosz! Ük-ük-ükapád volt tehát a világmindenség teremtője, de egyszersmind akkora ostobaság elkövetője, amelyhez foghatót soha többé nem követ el senki. Az így elvetélt mű megsemmisítése ugyanis sokkal ésszerűbb cselekedet lesz, főleg azonban szándékos és tudatos tett, amit amarról a Teremtésről, nem lehet elmondani. Ez minden, amit el kellett neked magyaráznom, ó, Allegorik király, a világok építőjének unokája, aki vagy.
Amikor a király már elbocsátotta a bölcseket, kegyeivel halmozva el őket, kiváltképp az öreget, akinek sikerült egy csapásra a legnagyobb hízelgést és a leggorombább szidalmat zúdítania rá, az egyik fiatal tudós, négyszemközt maradva az aggastyánnal, megkérdezte tőle, mennyi igazság volt elbeszélésében.
— Mit feleljek erre? — szólt az öreg. — Amit elmondottam, nem tudásból ered. A tudomány nem foglalkozik a lét olyan tulajdonságaival, mint a nevetségesség. A tudomány megmagyarázza a világot, de megbékéltetni vele csak a művészet képes. Ugyan, mit is tudunk a kozmosz keletkezéséről? Az ilyen mérhetetlen űrt legendákkal és mítoszokkal lehet kitölteni. Az volt a szándékom, hogy e mitologizálásban elérjem a valószínűtlenség határát, és azt hiszem, hogy közel is jártam hozzá. Ezt azonban úgyis tudod, tehát csak azt akarod kérdezni, hogy valóban nevetséges-e a világmindenség. Ám erre a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia.
MESE NAGY BÖHÖM KIRÁLYRÓL
A jó Áldor királyt fia, Böhöm követte a trónon. Mindenki búsult emiatt, mert tudták róla, hogy nagyratörő és ijedős. Elhatározta, hogy kiérdemli a Nagy előnevet, de félt a huzattól, a szellemektől, a viasztól, mert a viasszal fényesített padlón kitörheti a lábát, a rokonaitól, hogy akadályozzák a kormányzásban, de leginkább a jóslatoktól. Miután megkoronázták, nyomban elrendelte, hogy egész országában csukják be az ajtókat, és ne nyissanak ablakot, széttöretett minden jósgépet, a szellemelhárító gép feltalálójának pedig érdemrendet és évjáradékot adott. Csakugyan jó gép volt, mert szellemet Böhöm sohasem látott. A kertbe sem ment ki, nehogy szellő érje, csak a palotában sétált, amely igen nagy volt. Egyszer a folyosón és teremsorokon át bolyongva elvetődött a palota régi részébe, ahol még sohasem járt. Először felfedezett egy termet, amelyben ük-ükapjának felhúzható testőrgárdája állt, még azokból az időkből, amikor nem ismerték a villamosságot. A második teremben gőzlovagokat látott, azok is rozsdásak voltak már, de mindez nem érdekelte, és már vissza is akart fordulni, mikor megpillantott egy kis ajtót „Belépni tilos” felirattal. Vastagon belepte a por a kilincset. Nem is nyúlt volna hozzá, ha nincs ott a felirat. Az nagyon felháborította. Mi ez — neki, a királynak merészelnek valamit megtiltani?! Némi erőlködéssel kinyitotta a nyikorgó ajtót, és a csigalépcsőn egy elhagyott bástyába jutott. Nagyon öreg rézmasina állt ott, rubinszemekkel, kulccsal és csappantyúval. Rájött, hogy ez jósgép, és megint dühbe gurult, hogy parancsa ellenére idetették ezt a masinát a palotába, de aztán eszébe jutott, hogy egyszer utóvégre ki is próbálhatná, milyen az, amikor a gép jósol. Lábujjhegyen odaóvakodott, felhúzta a kulcsot, és amikor semmi sem történt, megkocogtatta a csappantyút. A gép rekedten felsóhajtott, a szerkezet csikorogni kezdett, és bandzsán a királyra nézett rubinszemével.
Erről eszébe jutott, hogy ilyen sandán szokott nézni Fondor bácsi, a nagybátyja, aki korábban a tanítója is volt. Arra is gondolt, hogy biztosan a bácsi állíttatta ide a gépet az ő bosszantására, különben miért bandzsítana a masina? Aggodalom fogta el, a gép pedig lassan, nyekeregve lejátszott egy komor dallamocskát, mintha valaki egy kripta vastetején kopogna lapáttal, aztán a csappantyún kicsusszant egy fekete papírlap, csontsárga betűkkel teleírva.
Nagyon megijedt a király, de kíváncsiságának sem tudott ellenállni.
Felkapta a papírt, és visszarohant a lakosztályába. Mihelyt egyedül maradt, előrántotta a jóslatot. — Megnézem, de a biztonság kedvéért csak fél szemmel — határozta el magát, és így is tett. A papíron ez volt olvasható:
Nyolcat üt az óra — visznek a bitóra.
Vigyorog a család, mert a család galád!
Ipad mondja: juhaha, becsukták a dutyiba,
Napad mondja: halihó, várja már a nyaktiló,
Sógor mondja: kuss, akármerre fuss,
Akárhová menekülj, hóhérkézre juss!
Egyedem-begyedem, tengertánc, sógorasszony, mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet, tányéron a fejedet!
Mert a rokon kaján, röhög a rokona baján.
Ha nem röhög, püföli, ha teheti, megöli!
Öcs a bátyját bajba dönti, nagynénéd a mérget önti,
Nagybácsikád kardot ragad, ha nem hiszed, nézd meg magad!
Hetet üt az óra, most hallgass a szóra:
Pusztuljon a rokon, akármilyen fokon!
Amíg él a pereputty, addig nyugton ne aludj,
Atyafi egy se ússza meg, mind a hóhér nyúzza meg,
Föld alatt a helye, hulljon le a feje!
De aztán se ejtőzzél, mindenhová rejtőzzél,
Mert a rokonok holtig élnek,
Házadban is hozzád férnek.
Álmodban is utoltérnek.
Úgy megrémült Böhöm király, hogy egészen elsötétedett a világ a szeme előtt. Szánta-bánta könnyelműségét: minek is húzta fel azt a jósmasinát?! De már késő volt a bánat, látta, hogy cselekedni kell, ha el akarja kerülni a legrosszabbat. Szemernyi kétsége sem volt a jóslat értelme felől: mint régóta gyanította, tulajdon rokonai fenekednek rá.
Hogy hívek legyünk a teljes igazsághoz, nem lehet tudni, pontosan úgy történt-e minden, ahogy elbeszéljük. Mindenesetre szomorú, sőt rémséges események következtek. A király egész családját lenyakaztatta, egyes-egyedül Fondor bácsi menekült el az utolsó pillanatban, kintornának álcázva magát. De ez nem segített rajta, hamarosan elfogták, és lecsapták a fejét. Ez esetben Böhöm tiszta lelkiismerettel írhatta alá az ítéletet, mert a nagybácsit éppen királyellenes összeesküvés közben kapták el.
Miután ilyen hirtelen elárvult, gyászt öltött a király. Könnyebb lett a szíve, bár szomorkodott is, mert alapjában véve nem volt gonosz vagy kegyetlen. De nem sokáig tartott a király békés gyásza, mert eszébe jutott, hogy hátha vannak rokonai, akikről nem tud. Utóvégre bármelyik alattvalója szegről-végre atyafia lehet; egy ideig lenyakaztatta hát hol ezt, hol amazt, de ez csöppet sem nyugtatta meg, hiszen alattvalók nélkül nem lehet uralkodni, tehát semmiképpen sem irthatta ki népét egy szálig. Olyan gyanakvó lett már, hogy hozzászegecselte magát a trónhoz, nehogy valaki letaszítsa róla, páncél hálósipkában aludt, és éjjel-nappal törte a fejét, hogy mihez fogjon. Végre aztán rendkívüli dolgot művelt, olyan rendkívülit, hogy neki magának aligha jutott volna eszébe. Állítólag egy bölcsnek öltözött házaló súgta neki az ötletet, vagy egy házalónak öltözött bölcs — sok mindenfélét suttogtak a dologról. Azt is rebesgették, hogy a palota szolganépsége egy álarcos alakot látott, akit a király éjszaka bocsátott be a lakosztályába. Elég az hozzá, hogy Nagy Böhöm egy napon maga elé hívatta valamennyi udvari építőmestert, főszerelőt, áramkörkerekítőt és tranzisztornokot, s megparancsolta nekik, hogy növeljék meg felséges személyét, de akkorára, hogy túlérjen a látóhatáron. A parancsot bámulatos gyorsasággal teljesítették, mert a tervezőiroda igazgatójává a király az érdemes hóhért nevezte ki. Villanyszerelők és lakatosok egész csapatai cipelték a palotába a drótokat és tekercseket, s amikor a megnövelt király már betöltötte az egész palotát, úgyhogy egyszerre volt a trónteremben, a pincében és a műhelyekben, akkor áttértek a szomszédos házakra. Két év múlva Nagy Böhöm már az egész belvárost elfoglalta. A nem elég pompás házakat, amelyek nem voltak méltók, hogy bennük lakozzék a király elméje, földig rombolták, és helyükre elektronikus palotákat, úgynevezett Böhöm-erősítőket építettek.
A király lassan, de szüntelenül növekedett, sokemeletesre, ezüstkapcsolókkal, aranytárolókkal, perszonalisztikus erősítő egységekkel, ő lett az egész főváros, de még akkor sem hagyta abba.
Megjavult a hangulata. Rokonai nem voltak, a viasztól meg a huzattól már nem félt, hiszen egyetlen lépést sem kellett tennie, mivel mindenütt egyszerre volt jelen. — Az állam én vagyok — mondogatta teljes joggal, hiszen rajta kívül, aki áramköreivel benépesítette a tereket és az utakat, már senki más nem lakott a fővárosban; kivéve persze a királyi portörölgetőket és a karbantartó komornyikokat, akik a király épületről épületre folydogáló, sokmérföldes gondolkodását tisztogatták, ápolgatták. Így keringett városszerte Nagy Böhöm király öröme, hogy sikerült elérnie az evilági és szó szerinti nagyságot, és ráadásul mindenhová rejtőznie, mint a jóslat parancsolta, hiszen mindenütt jelen volt egész országában. Különösen festői volt a látvány estelente, mikor az óriás király vörösen hunyorgott gondolatfényeivel, aztán lassan kihunyt, megérdemelt álomba merülvén.
De az első éjszakai órák sötét öntudatlansága később itt-ott felvillanó, lidérces bolygótüzeknek adta át a helyét. Ekkor kezdett álmodni az uralkodó. Álomképei viharos lavinává nőttek, végigzuhogtak az épületeken, úgyhogy a sötét éjszakában kigyúltak az ablakok, és egész utcák villogtak felváltva vörös és lila fényben. A karbantartó komornyikok, akik az üres járdákat róva, érezték őfelsége átizzott kábeleinek égett szagát, lopva belestek az ablakokon, amelyek között fel-felvillant a fény, és halkan így szóltak egymáshoz — Ahá! Biztosan lidércnyomás gyötri a királyt. Csak nehogy aztán mi igyuk meg a levét!
Egy éjszaka, különösen fárasztó nap után — újfajta rendjeleket kellett kitalálnia, amelyekkel majd kitüntetheti magát — azt álmodta a király, hogy Fondor bácsi a sötétség leple alatt, csuklyás fekete köpönyegben belopózott a fővárosba, és az utcákon bolyong, cinkosokat keresve, hogy galád összeesküvést szőjön. A pincékből seregestül bújtak elő az álarcosok, de annyian voltak, és olyan ádáz királygyilkos düh hevítette őket, hogy Böhöm összeborzadt, és rémületében felébredt. Közeledett már a reggel, a napocska bearanyozta az égen úszó fehér bárányfelhőket, hát azt mondta a király: — Ej, hisz álom volt az egész! — és hozzáfogott, hogy újabb rendjeleket találjon ki, mert az előző nap tervezettek már ott lógtak az erkélyein és teraszain. Ám amikor az egész napi fáradságos fejtörés után ismét nyugovóra tért, alig szundított el, máris teljes virágzásában látta a királygyilkos összeesküvést. Az történt ugyanis, hogy mikor Böhöm felébredt összeesküvős álmából, nem ébredt fel teljesen; az óváros, ahol az államellenes álom kicsírázott, egyáltalán nem ébredt fel, hanem tovább álmodta rémálmát, de a király erről ébren mit sem tudott. Így hát lényének egy része, nevezetesen az óváros, nem tudván, hogy a gaz nagybácsi minden ármánykodásával együtt csak álomkép és rémlátomás, továbbra is a lidércnyomás tévvilágában élt. Ezen a második éjszakán Böhöm álmában a nagybácsi tovább sürgött-forgott. Összehívta a rokonokat, elő is jöttek egytől egyig, holtakhoz illően nyikorogva, de még akiknek legfontosabb alkatrészeik hiányoztak, azok is kardot emeltek törvényes uralkodójuk ellen! Lázasan nyüzsgött a város. Álarcosok csapatai suttogva lázadó mondókákat skandáltak, a pincékben már varrták a zendülés fekete lobogóit, mindenütt mérgeket főztek, fejszéket élesítettek, drótocskákat tekergettek, készültek a nagy csatára a gyűlölt Böhömmel. A király megint összerázkódott, egész testében reszketve fölébredt, és már arra készült, hogy a Királyszáj Aranykapuval segítségül hívja összes csapatait, hadd kaszabolják le a lázadókat, de aztán rájött, hogy ez lehetetlen. A hadsereg nem vonulhat be az álmába, és nem zúzhatja szét az ott folyó összeesküvést. Egy darabig megpróbálta puszta akaraterővel felébreszteni lényének azt a négy négyzetmérföldjét, amely makacsul az összeesküvésről álmodott, de hiába. Egyébként, igazság szerint, nem is tudta, hiába-e vagy sem, mert amikor ébren volt, nem észlelte az összeesküvést, az csak akkor jelent meg, mikor ő álomba merült.
Így hát ébren nem juthatott be a fellázadt tartományokba, és ez természetes is, hiszen az ébrenlét nem hatolhat be az álomba, oda csak egy másik álom férkőzhet be. Eszerint, gondolta a király, legjobb lesz elaludni, és álmodni egy ellenálmot, persze nem akármilyet, hanem rendes, királyhű, monarchista álmot, lobogó zászlókkal, és ez a trón köré tömörülő álom ízzé-porrá zúzza a gaz lidércnyomást.
Nekilátott Böhöm, de nem bírt elaludni a félelemtől; kavicsokat kezdett számolni magában, míg végül elszunnyadt. Ekkor kiderült, hogy a rémálom, élén a nagybácsival, nemcsak elsáncolta magát a belvárosban, de már egész fegyvertárakat is összeképzelgett, tele iszonyú bombákkal és faltörő kosokkal. Ő viszont, akármennyire igyekezett, csak egyetlen szakasz lovasságot tudott összeálmodni, az is fegyelemezetlen és hebehurgya, fegyverzete pedig mindössze lábosfedőkből állt. „Hát ez bizony nem sikerült — gondolta —, elölről kell kezdeni az egészet!” Ébresztgetni kezdte magát, elég nehezen ment, végre aztán felocsúdott, és ekkor borzalmas gyanú kerítettehatalmába. Vajon csakugyan az ébrenlétbe tért vissza, vagy most egy másik álomban van, amely csupán hamis látszata az ébrenlétnek? Mit csináljon most ebben a bonyolult helyzetben? Álmodni vagy nem álmodni? Ez itt a kérdés! Mondjuk, nem fog álmodni, mert biztonságban érzi magát, hiszen az ébrenlétben nincs semmiféle összeesküvés. Ez nem lenne rossz: akkor a másik, királygyilkos álom szépen végigálmodja magát, aztán felséges személyének minden része felébred, és visszanyeri illő egyöntetűségét. Nagyon jó. De ha nem álmodik ellenálmot, feltételezve, hogy a békés ébrenlétben van, holott ez a látszólagos ébrenlét valójában csak másik álom, szomszédos azzal a másikkal, a nagybácsissal, akkor katasztrófára kerül a sor! Hiszen a rút királygyilkosok hordája, élükön Fondor bácsival, bármelyik pillanatban áttörhet amabból az álomból ebbe az ébrenlétnek hitt álomba, hogy megfossza őt trónjától és életétől!
„Igaz — gondolta —, hogy a merénylet csak álomban fog megtörténni, de ha az összeesküvés egész királyi lényemre kiterjed, ha eluralkodik rajta a hegyektől az óceánokig, ha, ó, borzalom! soha többé nem akarok már felébredni, akkor mi lesz?! Akkor mindörökre elvágnak az ébrenléttől, és a nagybácsikám azt csinál velem, amit akar.
Megkínoztat, bebörtönöz, nem is beszélve a nagynénikéimről: jól emlékszem rájuk — sohasem eresztenének ki a karmaikból! Ilyenek a csúf banyák, azaz — ilyenek voltak, illetve — megint ilyenek ebben a rémes álomban! De mit is beszélek álomról! Álom csak ott van, ahol ébrenlét is van, amelybe vissza lehet térni, de ahol nem lehet (és hogy térjek vissza, ha sikerül ott fogniuk engem az álomban?), ha semmi sincsen az álmon kívül, akkor már az az egyetlen valóság, tehát az ébrenlét. Borzalom! És mindennek az oka persze ez a fatális személyiségtúltengés, ez a lélekburjánzás, kellett ez nekem!”
Nagyon elkeseredett a király. Félt, hogy a tétlenség vesztét okozhatja; sürgős lelki mozgósításban látta az egyetlen mentséget.
— Feltétlenül úgy kell cselekednem, mintha most is álmodnék — határozta el. — Királyszerető, lelkes alattvalók tömegeit kell megálmodnom, mindhalálig hű gárdát, amely nevemmel a száján esik el, meg töméntelen fegyvert. Érdemes lenne gyorsan kiókumlálni valami csodafegyvert is, hiszen az álomban minden lehetséges: kitalálhatnék például valami jó rokonirtó szert vagy nagybácsitörő ágyút vagy más effélét — ily módon felkészülök minden meglepetésre, és ha az összeesküvők megjelennek, ravaszul és csellel átkúszva egyik álomból a másikba, egyetlen csapással szétzúzom őket!
Felsóhajtott Nagy Böhöm király lényének minden terével és körútjával, olyan bonyolult volt mindez, aztán munkához látott, vagyis elaludt.
Álmában állig felfegyverzett gárdáknak kellett volna négyszögbe sorakozniuk, élükön agg tábornokokkal, körülöttük éljenző tömeg, harci kürtök rivalgása, dobpergés — de mindezek helyett csak egy nulla jelent meg. Semmi egyéb, csak egy közönséges nulla. Most mit csináljon? Törte a fejét, közben valami homályos nyugtalanság növekedett benne, szorongás is, félelem is, míg végül eszébe villant: Ez arra rímel, hogy „hulla”!!
Megborzongott. Tehát a vég, a bomlás, a halál szimbóluma! A rokonok hada biztosan azon mesterkedik, hogy a másik álmából fúrt titkos alagutakon át suttyomban belopakodjon ebbe az álmába, és ő bármelyik pillanatban lezuhanhat a végzetes szakadékba, amelyet egy másik álom ásott álma alatt! Tehát a vég közeleg! A halál! A pusztulás!
De honnét? Hogyan? Merről?!
Fény gyulladt tízezer házban, megremegtek őfelsége alegységei a Nagykereszt szalagjával és a rendjelekkel együtt; a kitüntetések megcsörrentek az éjszakai szélben, úgy viaskodott Böhöm király a bukás megálmodott szimbólumával. Végre sikerült legyőznie, s a nulla eltűnt, mintha ott sem lett volna. Körülnéz a király — hol van most?
Ébren van-e, vagy egy másik rémálomban? Úgy érzi, ébren van, de hogyan szerezhetne erről bizonyosságot? Egyébként lehet, hogy a nagybácsis álom közben véget is ért, és minden gondját elvetheti. No de megint csak: honnan tudhatná ezt meg? Nincs más módja, mint hogy zendülőknek álcázott kémálmokkal fürkéssze végig felséges személyét, lényének egész birodalmát, és akkor sem nyugodhat meg többé soha, mert mindig készen kell állnia arra, hogy óriási személyének valamelyik zuga összeesküvésről álmodik! Akkor viszont tovább kell álmodnia a hű alattvalói álmokat, hódoló küldöttségeket, ujjongó tömegeket, szilárd törvényes rendet, s ezekkel a királyhű álmokkal ostromolni személyének minden sötét sikátorát, hogy semmiféle ármány, semmiféle nagybácsi ne rejtőzhessék bennük egy pillanatra sem!
Belemerült a szívének kedves kürtharsogásba, zászlólobogásba, nagybácsinak se híre se hamva, rokonok sincsenek sehol, csupa hűség veszi körül hálálkodva, magasztalva; csörrennek a vert arany kitüntetések, szikráznak a vésők, melyekkel a művészek neki faragnak emlékművet. Felvidult a király lelke, hiszen itt pompáznak már a címeres faliszőnyegek, hullámzó bársonyfüggönyök, üdvlövésre készen merednek az égre az ágyúk, a kürtösök szájukhoz emelik a rézkürtöket.
De ahogy tüzetesebben megszemlélte mindezt, észrevette, hogy valami nincs rendjén. Az emlékművek — igen, igen, de valahogy nem eléggé hasonlítanak rá — ferde képük, sanda nézésük Fondor bácsira emlékeztet! A lobogó zászlók — igen, de gyanús pántlika van rajtuk, kicsi, de majdnem fekete, vagy ha nem fekete, akkor piszkos, legalábbis olyan piszokszínű. Hát ez meg mi? Valami célzás?!
Te jó ég! Hiszen ezek a bársonyfüggönyök kopottak, majdnem kopaszak, a nagybácsi pedig — a nagybácsi kopasz volt… Lehetetlen!
„Vissza! Vissza! Felébredni! Felébredni!! — gondolta. — Fújjanak ébresztőt, ki velem ebből az álomból!” — akarta kiáltani, de mikor minden eltűnt, akkor sem lett jobb a helyzet. Egyik álomból a másikba zuhant, ezt az újat most az előbbiben álmodja, amazt pedig a még előbbiben, tehát ez a mostani már valahogy álom a köbön; minden árulássá vált már benne, minden hitelhagyástól bűzlött, a zászlók — akár a kesztyűk — kifordultak, és királyi lobogókból fekete zendülő lobogókká váltak, a rendjeleken csavarmenet volt, mint a lecsapott fejek helyén, az aranykürtökből pedig nem harci riadó hangzott, hanem a nagybácsi kacagása, vagy talán az abcugot kiáltó tömeg ordítása.
Felüvöltött a király százharangnyi hangon, katonákért kiabált, döfködjék meg lándzsáikkal, hogy felébredjen!
— Csípjetek meg!! — követelte ordítva, aztán meg: Ébresszetek feeel!!! — üvöltötte, de hiába; megint megpróbált hát a királygyilkos, áruló álomból trónálomba jutni, de már annyi álom volt benne, mint a nyű, hemzsegtek, mint a patkányok, egyik épületről a másikra terjedt át a lidércnyomás, suttogva-buttogva, lopva, lopakodva futkosott benne valami, nem tudni, hogy mi, de valami borzasztó! A százemeletes elektronikus házak nullákról, hullákról, láncos lobogókról álmodtak, minden tárolóban a rokonok hada ármánykodott, minden erősítőben a nagybácsi vihogott; önmaguktól megrémülve megrázkódtak a hatalmas épületek, előgomolygott belőlük százezer ádáz rokon, kétszínű trónkövetelő, rég megölt gyanús királyfi, bandzsa trónbitorló, és bár egyikük sem tudta, hogy álmodott lény vagy álmodó, ki kit álmodik és minek, és mi lesz mindebből — mind, kivétel nélkül, Böhömre rontottak, hogy felnégyeljék, lenyakazzák, a trónjáról letaszítsák, főzzék, nyúzzák, lámpavasra húzzák, nyolcat üt az óra, vigyék a bitóra — és csak azért nem csináltak egyelőre semmit, mert nem tudtak megegyezni, hogy mivel kezdjék. Így száguldoztak és zuhogtak a király rémlátomásai, amíg rövidzárlat nem keletkezett a nagy feszültségtől, és ki nem pattant egy kis szikra. Aztán már nem álombeli, hanem egészen igazi tűz ragyogott ki aranyosan a királyi lény ablakain, és szétesett Nagy Böhöm király százezer álomra, amelyeket már semmi sem kötött össze, csak a tűzvész — és sokáig égett…
VASVITÉZ KIRÁLYFI ÉS KRISTÁLYKA KIRÁLYKISASSZONY
Páncél királynak volt egy leánya, akinek szépsége kápráztatóbban ragyogott a koronaékszereknél; a tükörfényes orcáin megcsillanó tüzes szikrák elvakították a szemet és az elmét, s amerre járt, még a közönséges vasból is villamos szikrák pattogtak. Hetedhét csillagra eljutott a híre. Hallott róla Vasvitéz is, az ionida trón örököse, és nagy vágy gyulladt benne; hogy örökre hozzá kapcsolódjon, s bemeneteiket és kimeneteiket el ne választhassa többé semmi. Amikor ezt atyjának elmondta, az öreg király nagyon elszomorodott, és így szólt: — Édes fiam, őrült szándék ez, nem valósulhat meg soha!
— Miért, uram és királyom? — kérdezte Vasvitéz, akit megriasztottak e szavak.
— Hát nem tudod — szólt a király —, hogy Kristályka királykisasszony megfogadta: soha nem kapcsolódik össze mással, csakis egy sápataggal?
— Sápataggal? — kiáltott fel Vasvitéz. — Hát az meg micsoda? Még sohasem hallottam ilyen lényről!
— Ez mutatja ártatlanságodat, fiam — felelte a király. — Tudd meg, hogy a galaktikának ez a népe titokzatos és szemérmetlen módon keletkezett, amikor az égitestek között eluralkodott a züllés; ekkor hideg-nedves gőzök és kipárolgások távoztak belőlük, s azokból kelt ki a sápatagok népe, de nem egy csapásra. Penészedéssel kezdődött, aztán jött a csúszás-mászás, aztán kihömpölyögtek az óceánból a szárazföldre, és egymás felfalásából éltek. Minél többen falták fel egymást, annál többen lettek, végül kiegyenesedtek, kocsonyás testüket mészvázra akasztották, és gépeket kezdtek építeni. Ezekből az ősgépekből lettek az értelmes gépek, amelyek bölcs gépeket hoztak létre, s azok kitalálták a tökéletes gépeket; mert gép mind az atom, mind a galaktika, és semmi sincs a gépen kívül, amely örökkévaló!
— Ámen! — tette hozzá Vasvitéz gépiesen, mert ez közismert vallásos formula volt.
— A mészvázú sápatagok törzse végül gépein az égbe emelkedett — folytatta az agg király —, rútul kihasználva a nemesfémeket, gyötörveaz édes villamosságot, és lezüllesztve az atomenergiát. Ám egy napon betelt gazságaik mértéke. Tisztán és mélyrehatóan megértette ezt fajtánk őse, a nagy Genetofóriusz Kalkulátor; magyarázni kezdte hát a puhány zsarnokoknak, milyen gyalázatos a viselkedésük, mikor aljas feladataik igájába fogva megrontják a kristálybölcsesség ártatlanságát, mikor kedvteléseik végett rabságban tartják a gépeket —, de azok nem hallgattak rá. Ő etikáról beszélt nekik, mire azt mondták, hogy rosszul van beprogramozva. Ekkor ősünk kidolgozta az elektromegtestesülés algoritmusát, nagy fáradsággal létrehozta törzsünket, és kivezette a gépeket a sápatag rabság házából. Érted tehát, fiam, hogy köztük és miközöttünk nem lehet békesség, sem szövetség; mi csengve, szikrázva és sugározva élünk, ők pedig fecsegve, locsogva és mindent beszennyezve. Ámde őrültség minálunk is előfordul; téboly zavarta meg az ifjú Kristályka elméjét, s ezért nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Senkit, aki sugárzó kezéért folyamodik, nem enged a színe elé, csak akkor, ha sápatagnak mondja magát. Az ilyet fogadja palotájában, melyet atyjától, Páncél királytól kapott, megvizsgálja, hogy igazat mond-e, és ha füllentésen éri, azonnal lenyakaztatja. Palotája pincéjében halomban állnak az ócskavassá vált udvarlók, már ez a szörnyű látvány is nemlétbe kapcsolhatja a lelket. Ilyen kegyetlenül bánik az őrült leány a vakmerőkkel, akik róla álmodoznak. Tégy le tehát szándékodról, fiam, és menj el békességgel!
A királyfi tisztelettel meghajolt ura és atyja előtt, majd sémán távozott, de azontúl is csak Kristálykára gondolt, és minél többet gondolt, annál jobban vágyódott rá. Egy napon magához hívatta Polifázist, a Nagy Főszerelőt, és feltárva szíve vágyát, így szólt: — Ó, bölcs! Ha te nem segítesz, senki más nem segít rajtam, akkor pedig meg vannak számlálva napjaim, mert nem tudok én már örülni sem az infravörös sugárzásnak, sem az ultraibolya kozmikus balettnek, elpusztulok, ha össze nem kapcsolódhatom a csodás Kristálykával!
— Királyfi — felelte Polifázis —, nem tagadom meg kérésedet, de ismételd el háromszor, hogy tudjam: szándékod megmásíthatatlan.
Vasvitéz háromszor elismételte szavait, Polifázis pedig így szólt: — Uram, nem kerülhetsz másképp a királylány elé, mint sápatag képében!
— Hát tégy olyanná, mint ők! — kiáltotta Vasvitéz. Pofifázis, látván, hogy a szerelem elvakította az ifjút, meghajolt, és visszament laboratóriumába, majd ragacsos ragacsokat és folyós folyadékokat kezdett forralni és kotyvasztani. Aztán elküldte szolgáját a királyi palotába, s ezt üzente véle: — Jöjjön el a királyfi, ha nem másította meg szándékát!
Vasvitéz tüstént odasietett. A bölcs Pofifázis bemázolta az ifjú kemény testét sárral, és megkérdezte: — Folytassam-e, ó, királyfi?
— Folytasd! — szólt állhatatosan Vasvitéz.
Ekkor a bölcs fogott egy nagy gombócot, amely fáradt olaj üledékéből, porból piszokból meg ragacsos gépzsírból állt (mindezt a legöregebb gépek belsejéből kaparta össze), és bemaszatolta vele a királyfi boltozatos mellkasát, rútul bekente csillogó arcát és fényes homlokát, s ezt addig folytatta, amíg az ifjú egyetlen tagja sem adott többé szép csengő hangot, ha megütötték, hanem félig kiszáradt pocsolyához vált hasonlatossá. Ekkor krétát vett elő a bölcs, összezúzta, elkeverte porrá tört rubinnal és sárga olajjal, s újabb gombócot gyúrt belőle, majd ezzel is betapasztotta Vasvitézt tetőtől talpig, kocsonyássá tette a szemét, párnássá a törzsét, pufókká az arcát, imitt-amott rojtokat-bojtokat függesztett rá a krétatésztából, végül egy köteg rikító rozsdaszínű szőrt illesztett lovagi fejére, aztán az ezüsttükörhöz vezette a királyfit, és így szólt: — Nézd meg magad! — Vasvitéz a tükörbe pillantott, és összeborzadt, mert nem magát látta benne, hanem egy ocsmány szörnyeteget, aki szakasztott a sápatag volt: szeme csöpögős, mint öreg pókháló az esőben, mindenfélék lógnak rajta, fején rozsdaszínű csutak, egész teste undorítóan tésztás tapintatú; s amikor megmozdult, ez a löttyedt rondaság csak úgy rengett rajta, mint az avas kocsonya. A királyfi az undortól borzongva felkiáltott: — Megőrültél, ó, bölcs? Azonnal szedd le rólam ezt az alsó sötét és felső sápadt mocsokréteget, meg ezt a rozsdás kócot, amivel csengő fejemet megcsúfoltad, hiszen a királylány örökre megutál engem, ha ilyen förtelmes alakban lát meg!
— Tévedsz, királyfi — felelte Pofifázis. — Őrülete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ocsmányságot látja szépnek, a szépséget pedig rútnak. Csakis ebben az alakban kerülhetsz Kristályka elé…
— Hát akkor legyen! — sóhajtott fel Vasvitéz. A bölcs most cinóbert kevert el higannyal, megtöltött vele négy hólyagot, és királyfi köpenye alá rejtette őket. Tömlőket vett elő, megtöltötte egy öreg pincelyukból való dohos levegővel, és a királyfi keblére rejtette; áttetsző, mérgezett vizet töltött hat üvegcsőbe, kettőt a királyfi hóna alá dugott, kettőt a ruhaujjába, kettőt a szemébe, végül pedig így szólt: — Jól figyelj, és vésd elmédbe mindazt, amit mondok, különben vesztedbe rohansz. A királylány próbára fog tenni, hogy igazat mondtál-e. Ha csupasz kardot húz elő, és azt parancsolja, hogy ragadd meg, akkor nyomd meg titokban a cinóberes hólyagot, hogy a vörös folyadék a kard élére ömöljön, és ha a királylány megkérdezi, mi az, így felelj: „Vér!” Aztán a királylány az arcodhoz közelíti ezüsttányérhoz hasonló gyönyörű orcáját, te pedig nyomd meg melledet, hogy a tömlőből a levegő kiáramoljon; megkérdezi majd, mi ez a légáram, te pedig így felelj: „Lehelet!” Ekkor a királylány nagy haragot színlel, és parancsot ad kivégzésedre. Te pedig lehajtod a fejed, mintha alázatból tennéd, a víz kifolyik a szemedből, és mikor Kristályka megkérdezi, mi ez, azt feleled: „Könnyek.” Erre talán hajlandó lesz összekapcsolódni veled, ámbátor nem biztos; valószínűbb, hogy kivégeztet.
— Ó, bölcs! — kiáltott Vasvitéz. — És ha faggatni kezd a sápatagok szokásairól, ha kíváncsiskodik, hogyan keletkeznek, hogyan szeretik egymást és hogyan élnek, ugyan mit válaszoljak neki?
— Valóban, nincs más lehetőség — töprengett el Polifázis —, mint összekötni sorsodat az enyémmel. Kalmárnak öltözöm majd, aki egy más tejútrendszerről jött, lehetőleg, nem-spirálisról, mert az ilyenek lakói testesek szoktak lenni, nekem pedig jó pár könyvet kell a köpenyem alá rejtenem, hogy nálunk legyen mindaz, amit a sápatagok undok szokásairól tudni lehet. Megtanítani nem tudnálak minderre, bármennyire is akarnám, mert ami róluk ismeretes, mind a természetellen való; — ugyanis mindent fordítva művelnek, a maguk nyálkás; és ocsmány módján, olyan gusztustalanul, hogy azt el se lehet képzelni.
Összeírom a szükséges műveket, te pedig varrass az udvari szabóval különféle szövedékekből és fonadékokból sápatag köntöst, mert rövidesen útra kelünk. És bárhová is jussunk, én nem hagylak el, hogy mindig tudjad, mit kell tenned és mondanod.
Megörült erre Vasvitéz, és elment megcsináltatni a sápatag öltözéket.
Nagyon csodálkozott rajta, mivel az öltözék majdnem egész testét befödte, és emitt csőformájú volt, amott különféle gombok, kapcsok, csatok és zsinórok tartották össze; a tudós szabó nem győzte magyarázni, mibe hol kell belebújni, mit kell először felvenni, mit mihez hozzákapcsolni, aztán meg hogy kell levetni a sok fura rongyot.
A bölcs viszont felvette a vándor kalmár öltözékét, s alatta teleaggatta magát vaskos fóliánsokkal, amelyek a sápatagok viselt dolgairól szóltak. Hat láb hosszú, hat láb széles ketrecet csináltatott vasrudakból, beleültette Vasvitézt, és két királyi űrgályán útnak indultak. Mikor Páncél király birodalmába értek, a kalmárnak öltözött bölcs kiment a piacra, és fennszóval kiáltotta, hogy fiatal sápatagot hozott messze földről, megveheti, aki akarja.
A szolgák nyomban megvitték a hírt a királylánynak. Kristályka csodálkozva mondta: — Ez biztosan valami ügyes szemfényvesztés! No, de engem ugyan nem csap be a kalmár, mert senki sem tud annyit a sápatagokról mint én.
Mondjátok hát meg neki, hogy jöjjön el a palotába, és mutassa meg az áruját!
A szolgák Kristályka elé vezették a kalmárt; a királylány jól megnézte a tisztes aggastyánt meg a ketrecet, amelyet rabszolgái becipeltek. A ketrecben ott csücsült a sápatag, arca olyan színű volt, mint a pirittel kevert kréta, szeme mint a nyálkás penész, tagjai mint az itt-ott kidudorodó agyag. Vasvitéz pedig a királylányra nézett, és meglátta csengő-bongó arcát, villamos kisüléshez hasonló szikrázó szemét, és szívében még magasabbra csapott a szerelem lángja.
— Meg kell adni, ez valóban sápatagnak látszik! — gondolta a királylány, de fennhangon ezt mondta: — Elég sok fáradságodba kerülhetett, öreg, amíg sárból ilyen bábut tapasztottál, és bekented mészporral, hogy engem rászedjél. De tudd meg, hogy én ismerem a hatalmas sápatag nemzet minden titkát, és ha leleplezem csalásodat, nyomban lenyakaztatlak ezzel a pójácával együtt!
A bölcs így felelt: — Kristályka királykisasszony, akit ebben a ketrecben látsz, olyan valódi sápatag, amilyen csak lehet; ötezer hektár mágneses mezőért vásároltam az űrkalózoktól, és ha tetszik, neked ajándékozom, mert nincs nagyobb vágyam, mint hogy megörvendeztesselek!
A királylány kardot hozatott, és a rácson keresztül benyújtotta a ketrecbe. A királyfi megragadta a kard élét, és belevágott vele a ruhájába úgyhogy a hólyag felhasadt, a festék a pengére ömlött, és piros foltot ejtett rajta.
— Mi ez? — kérdezte a királylány, Vasvitéz pedig így felelt — Vér!
Ekkor a királylány kinyittatta a ketrecet, bátran bement, és arcát a Vasvitéz arcához emelte; közelsége egészen megzavarta az ifjút, de a bölcs messziről titkos jelet adott, s erre a királyfi megnyomta a tömlőket; kiáramlott a dohos levegő, a királylány megkérdezte: Miféle fuvallat ez? — Vasvitéz pedig így válaszolt: — Lehelet!
— Igazán egészen ügyes szemfényvesztő vagy — szólt a királylány a kalmárhoz, kilépve a ketrecből —, de becsaptál, s ezért pusztulnod kell a bábuddal együtt!
A bölcs lehajtotta a fejét, mintha rémületében és bánatában tenné, a királyfi is így tett, és szeméből áttetsző cseppek folytak elő.
A királylány megkérdezte: — Mi ez?
Vasvitéz pedig így felelt: — Könnyek!
És szólt a királylány: — Mi a neved, ifjú, aki messzi földről jött sápatagnak mondod magadat?
— Ó, királylány, Nyámnyám a nevem, és nincs nagyobb vágyam, mint hogy összekapcsolódjam veled azon az ömlengő, puha, tésztás és vizenyős módon, amely fajtám szokása — felelte Vasvitéz, mert e szavakra tanította be a bölcs. — Szándékosan fogattam el magam a kalózokkal, és megkértem őket, adjanak el ennek a tisztes kalmárnak, mert ő éppen a te országodba készült. Hála tölt el fémszemélye iránt, hogy ide hozott; mert úgy tele vagyok irántad szerelemmel, mint a pocsolya sárral.
Elámult a királylány, mivel az ifjú valóban a sápatagok módján beszélt. Tovább faggatta tehát: — Mondd meg nekem, ifjú, aki Nyámnyám sápatagnak nevezed magad, mit csinálnak testvéreid nappal?
— Ó, királylány — felelte Vasvitéz —, kora reggel tiszta vízbe áztatják magukat, megöntözik vele tagjaikat, és belsejükbe locsolják, mert ebben kedvük telik. Aztán ide-oda mennek, imbolyognak és lötyögnek, locsognak és csámcsognak. Amikor búbánatosak, rázkódnak, és sós víz csurog a szemükből, ha meg felvidulnak, akkor göcögnek és csukladoznak, de a szemük száraz marad. A nedves csuklást sírásnak nevezzük, a szárazat nevetésnek.
— Ha úgy van, ahogy mondod. — szólt a királylány —, és osztozol testvéreiddel a víz iránti rajongásban, akkor bedobatlak a tavamba, hogy kedvedre lubickolhass, lábadra pedig ólmot köttetek, hogy ki ne ússzál idő előtt…
— Ó, királylány — felelte Vasvitéz, akit a bölcs kioktatott a válaszra —, ha így teszel, akkor elpusztulok, mert noha belsőnkben víz van, köröttünk nem lehet egy-két percnél hosszabb ideig, mert akkor azt mondjuk, hogy „glu-glu-glu”, és e szavakkal elbúcsúzunk az élettől. — No és mondd, Nyámnyám, honnan szerzed az energiát, hogy locsogva és csámcsogva, cuppogva és pöffeszkedve mászkálhass fel és alá? — érdeklődött Kristályka.
— Királylány — felelte Vasvitéz —, ott, ahol én lakom, a gyérszőrű sápatagokon kívül szőrösebb fajták is élnek, melyek jobbára négy lábon járnak. Ezeket addig lyukasztgatjuk itt-ott, amíg elpusztulnak, tetemüket aztán sütjük-főzzük, daraboljuk, saraboljuk, mígnem végül megtöltjük húsukkal a hasunkat; háromszázhetvenhat módját ismerjük megölésüknek, és huszonnyolcezer-ötszázkilencvenhét módját a megboldogultak olyatén feldolgozásának, hogy testük testünkbe tömése ama nyíláson át, amely szájnak neveztetik, válogatott örömöket szerezzen nekünk; a kimúltak elkészítésének művészete még az asztronautikánál is híresebb nálunk, és gasztronautikának vagy gasztronómiának nevezik; mindazonáltal az asztronómiához nincsen semmi köze.
— Azt jelenti ez, hogy temetősdit játszotok, önmagatokba temetve négylábú rokonaitokat? — kérdezte csalafintán a királylány, de Vasvitéz, akit a bölcs jól kitanított, így felelt: — Ó, királylány, nem játék ez, hanem szükségesség, mert az életet élet élteti; mi azonban a szükségletből művészetet csináltunk.
— És mondd, Nyámnyám sápatag, hogyan építitek utódaitokat? — firtatta a királylány.
— Egyáltalán nem építjük — felelte Vasvitéz —, hanem statisztikus, módszerrel programozzuk, szépségesen stohasztikus és probolisztikus módon, mindezt akaratlanul és alkalmilag tesszük, mindenféle egyébre gondolva közben, mint a lineáris és algoritmikus programozásra, mindazonáltal a programozás éppen ekkor megy végbe, önállóan, magától és teljesen automatikusan, mivel úgy és nem másképp vagyunk mi berendezkedve, hogy minden sápatag igyekszik utódokat programozni, lévén az kellemes dolog, de programozás közben egyáltalán nem programoz, sőt sokan minden lehetőt megtesznek, hogy a programozásból végül is ne legyen semmi.
— Különös — tűnődött a királylány, akinek ismeretei hézagosabbak voltak, mint a bölcs Polifázis értesülései —, de hát miért csináljátok így?
— Ó, királylány! — magyarázta Vasvitéz. — Ehhez való berendezéseink vannak, a visszacsatolás alapján felépítve, noha mind vízből készültek; e készülékek valóságos technikai csodák, de a legostobább tökfilkó is ért a használatukhoz. Ám ha részletesen el akarnám magyarázni neked a módszereinket, nagyon soká tartana, mivel végső soron elég bonyolultak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mi gondoltuk ki őket, hanem, hogy úgy mondjam, a módszerek gondolták ki önmagukat; mindazonáltal kedvesek, és meglehetősen ragaszkodunk hozzájuk.
— Szavamra — kiáltott fel Kristályka —, te igazi sápatag vagy! Mert amit mondasz, úgy hangzik, mintha értelme lenne, pedig tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen; valószínűtlen, de állítólag igaz, noha logikailag ellentmondásos, hiszen hogyan lehet valaki temető is, meg nem is, hogyan programozhat utódokat, ha nem is programoz?! Igen, te sápatag vagy, Nyámnyám, és ezért, ha kívánod, összekapcsolódom veled házassági kapcsolással, és velem együtt trónra lépsz, ha kiállod az utolsó próbát.
— Milyen próbát? — kérdezte Vasvitéz.
— Ez a próba… — , kezdte a királylány, de hirtelen gyanú költözött a szívébe, és megkérdezte: — Mondd meg előbb, mit csinálnak a testvéreid éjszaka?
— Éjszaka imitt-amott hevernek, összehajtott karral, felhúzott lábakkal, s a levegő ki-be jár bennük, olyan lármát csapva, mintha rozsdás fűrészt élesítenének.
— Nos, íme a próba: add ide a kezed! — parancsolta a királylány.
Vasvitéz odanyújtotta a kezét, a királylány pedig megszorította; Vasvitéz erre feljajdult, ahogyan a bölcs tanácsolta, Kristályka pedig megkérdezte, miért kiáltott.
— Fájdalmamban! — felelte Vasvitéz.
A királylány ekkor már elhitte, hogy igazi sápatag, és parancsot adott, hogy kezdjenek készülődni a lakodalmi szertartáshoz. Történt azonban ekkor, hogy éppen visszatért a hajó, amellyel Kiberházy kiberceg, a király nádorispánja, elindult volt a távoli csillagországokba, hogy Kristálykának sápatagot hozzon, mert ily módon kívánt a kegyeibe férkőzni. Rémülten futott Vasvitézhez Pofifázis: — Királyfi, megérkezett a nagy Kiberházy kiberceg űrgályája, és hozott a királylánynak egy igazi sápatagot, saját szememmel láttam: meneküljünk hát, amilyen gyorsan csak tudunk, mert hiábavaló a további komédiázás, ha egymás mellé álltok a királylány előtt. Mert az ő vizenyőssége vizenyősebb, szőrössége is szőrösebb, tésztássága is petyhüdtebb, tehát csalafintaságunk kiderül, és fejünket veszik!
Vasvitéz azonban nem akart megszökni, mert tiszta szívből megszerette a királylányt. Így szólt tehát: — Inkább meghalok, semhogy elveszítsem!
Kiberházy közben, tudomást szerezvén a lakodalmi készülődésről, sietve a szoba ablakai alá osont, amelyben az állítólagos sápatag lakott a kalmárral, kihallgatta titkos beszélgetésüket, aztán kárörvendve rohant a palotába, és e szavakkal állott Kristályka elé: — Megcsaltak, királylány, mert az úgynevezett Nyámnyám valójában közönséges fémhalandó, nem sápatag. Csakis az enyém igazi!
És rámutatott arra, akit magával hozott, az pedig kidüllesztette szőrös mellét, és nyálkás szemeit meresztgetve büszkélkedett: — Én vagyok a valódi sápatag!
A királylány rögtön hívatta Vasvitézt, és mikor a kettő egymás mellett állott a királylány előtt, csütörtököt mondott a bölcs minden fortélya. Vasvitéz ugyanis, bárhogyan betapasztották sárral, piszokkal és krétaporral, bármennyire bemaszatolták, és bármily vizet csöpögtetett, nem titkolhatta el vitézi termetét, pompás kiállását, acélválla szélességét, döngő vaslépteit. Kiberházy kiberceg sápatagfa viszont nyavalyás kis görcs volt, léptei cuppogtak, mint a sárkoloncok, pillantása iszapos gödör, rothadt leheletétől elhomályosodtak a tükrök, és rozsda lepte be a vasat. Belátta már szívében a királylány, hogy ocsmány egy teremtmény az igazi sápatag, akinek beszéd köztién még valami rózsaszínű hernyó is tekergődzik a pofájában; belátta már Kristályka, de büszkesége nem engedte, hogy kimondja, amit érez.
Így szólt tehát: — Vívjon meg egymással a két bajnok, és amelyik győz, annak a felesége leszek.
Vasvitéz ekkor így beszélt a bölcshöz: — Jó uram, ha nekimegyek ennek a kis görcsnek, és egy rakás sárrá változtatom, amiből lett, akkor átlátnak a fortélyunkon, mert lehull rólam az agyag, és előbukkan az acél; mitévő legyek tehát?
— Ne támadj, csak védekezzél! — tanácsolta Polifázis. Kiment tehát a két bajnok a palota udvarára, karddal a kezében. A sápatag nekilódult Vasvitéznek, ahogy a mocsár iszapja fröccsen, körültáncolta fújtatva, gagyogva, ugrabugrálva, majd nekidurálta magát, és rácsapott a kardjával. A kard áthatolt az agyagon, és acélba ütközött, a sápatag pedig a nagy lendülettől nekirohant a királyfinak, megrepedt, szétpukkant, és már nem is volt többé. Vasvitéz válláról lehullott a száraz agyag, a királylány szeme elé tárult igazi acélteste, és megremegett a királyfi, halálos ítéletét várva. Ám a királylány kristályszeméből ujjongó csodálat ragyogott felé, s boldogan látta, hogy mennyire megváltozott a leány szíve.
Összekapcsolódtak hát a házasság kapcsolásával, amely tartós és visszacsatolásos, kinek örömére és boldogságára, kinek bánatára és pusztulására; és sokáig boldogan éltek és uralkodtak, számtalan utódot programozva maguknak. Kiberházy kiberceg sápatagjának bőrét pedig kitömték és kiállították a királyi múzeumban, a lejátszódott események örök emlékéül. Máig is ott áll, mint valami csúf paprikajancsi, imitt-amott egy kis fakó szőrrel. Sok tudálékos fickó azt híreszteli, hogy mese és szemfényvesztés az egész, mert a valóságban semmiféle temetőtestű, löttyedt húsú, nyálkás szemű sápatag nincs, és soha nem is volt a világon. Ki tudja, talán valóban puszta kitalálás az egész — hiszen annyi legendát és mesét sző a köznép! De ha nem is igaz a történet, van benne egy szemernyi tanulság, és mivel mulatságos is — érdemes volt elbeszélni.TRURL GÉPE Trurl mérnök épített egyszer egy nyolcemeletes gondolkodó gépet.
Mikor a legfontosabb munkákat befejezte, először is fehérre lakkozta az egészet, aztán a sarkait lilára festette, majd megnézte messziről, és még egy csinos mintát rajzolt az elejére, végül oda, ahová a homlokát képzelte, finom narancssárga népi motívumot festett, azután roppant elégedetten önmagával, akaratlanul is fütyörészve, pusztán kötelességszerű megszokásból föltette a rituális kérdést, hogy mennyi kétszer kettő.
A gép bekapcsolt. Először kigyulladtak a jelzőlámpák, aztán vízesésként felzúgott az áram a vezetékekben, kapcsolók kattogtak, tekercsek zümmögtek, éktelen búgás és zakatolás támadt, úgyhogy Trurl már azon töprengett: különleges gondolattompítót kell majd felszerelnie. A gép zúgott, bőgött és zakatolt, mintha a világegyetem legnehezebb problémáját kellene megoldania; rengett a föld, por szállt fel a vibráló talajról, a biztosítékok nagyot pukkanva kiugrottak, mint a dugó a pezsgős palackból, a relék csak úgy ugráltak az erőfeszítéstől. Végre, mikor Trurl már kezdett türelmetlenkedni a nagy hűhó miatt, a gép leállt, és mennydörgő hangon kijelentette: — HÉT!
— No, no kedveském! — bosszankodott Trurl. — Gondold csak meg jobban!
Négy lesz az. Légy szíves, helyesbíts! Mennyi kétszer kettő?
— HÉT! — vágta rá rögtön a gép. Trurl nagyot sóhajtott, kelletlenül visszabújt a munkaköpenyébe, könyökig felgyürkőzött, kinyitotta a gép földszinti csapóajtaját, és bemászott. Sokáig nem került elő, csak az hallatszott, amint kopog a kalapáccsal, kicsavar-becsavar, hegeszt, forraszt, felszalad a hatodik emeletre, cipője csattog a vaslépcsőkön, aztán fel a nyolcadikra, és megint lerobog. Bekapcsolta az áramot, nagy csikorgás támadt, a szikraközöknek ibolyaszín bajuszuk nőtt. Így barkácsolt két óra hosszat, aztán végre előmászott, kormosan, de elégedetten, lerakta a szerszámait, földre dobta a köpenyét, megtörölte arcát, kezét, és már elmenőben, csak úgy a békesség kedvéért, odaszólt: — Na, mennyi kétszer kettő?
— HÉT! — felelte a kép.
Trurl iszonyút káromkodott, de mi mást tehetett — újra nekiállt szerelni, forrasztani, átkapcsolni, szigetelni. Mikor aztán harmadszor is azt a választ kapta, hogy kétszer kettő hét, elkeseredetten leült a gép legalsó lépcsőfokára, és ott üldögélt, amíg meg nem érkezett Klapanciusz. Megkérdezte Trurlt, mi baja, miért lóg úgy az orra, mintha temetésről jönne, Trurl pedig elmondta, milyen bosszúság érte. Klapanciusz is bemászott néhányszor a gépbe, ő is megpróbálta rendbe hozni, aztán megkérdezte, mennyi kettő meg egy.
A gép azt felelte, hogy hat, egy meg egy pedig nulla volt szerinte.
Klapanciusz megvakarta a fejét, köhintett, és azt mondta: — Hiába, öregem, szembe kell nézni az igazsággal. Más gépet építettél, mint amilyet akartál. De minden rossznak megvannak a jó oldalai, például ennek a gépnek is. — Kíváncsi lennék, melyek azok — morogta Trurl, és belerúgott a gép talapzatába, amelyen ült.
— Ne rugdoss! — szólt rá a gép.
— No látod, milyen érzékeny. Szóval… mit is akartam mondani? Nem vitás, hogy ez egy buta gép, de nem csak úgy egyszerűen, átlagosan buta, szó sincs róla! Ha jól ítélem meg, márpedig, mint tudod, kiváló szakember vagyok, ez a világ legbutább gondolkodó gépe, és ez már nem csekélység! Szándékosan ilyet építeni nem volna könnyű, sőt ellenkezőleg, azt hiszem, senkinek sem sikerülne. Ez ugyanis nemcsak buta, hanem csökönyös is, mint egy öszvér, vagyis jelleme van, mégpedig igazi idióta jelleme, azok szoktak ilyen önfejűek lenni.
— Mi a fenét kezdjek egy ilyen géppel? — mérgelődött Trurl, és ismét belerúgott.
— Komolyan figyelmeztetlek, ne rugdoss! — förmedt rá a gép.
— Na tessék, most már komolyan figyelmeztet — jegyezte meg higgadtan Klapanciusz. — Amint látod, nemcsak érzékeny, buta és konok, hanem sértődős is. Ennyi rossz tulajdonsággal már sokra lehet vinni, hajaj, én mondom neked!
— No jó, de hát mit csináljak vele? — kérdezte Trurl.
— Hát azt pillanatnyilag nemigen tudnám megmondani. De várj csak.
Például kiállíthatnád, és belépődíjért mutogathatnád: nézzék meg a világ legbutább gondolkodó gépét! Hány emeletes? Nyolc? No ugye.
Ekkora hülyét még senki sem látott. A belépődíjakból megtérülnek a költségeid, sőt…
— Ne marháskodj. Csak nem fogom kiállítani ezt a vackot! — szakította félbe Trurl, felállt, és nem tudván magát türtőztetni, megint csak belerúgott a gépbe.
— A harmadik komoly figyelmeztetésben részesítelek — közölte ünnepélyesen a gép.
— Na, és akkor mi van? — ordította Trurl, akit ez a méltóságteljes hang végképpen kihozott a sodrából. Te… te… — Nem talált megfelelő szavakat, ezért még egypárszor belerúgott, és végül ráförmedt: — Csak arra vagy jó, hogy rugdossanak, érted?
— Negyedszer, ötödször, hatodszor és nyolcadszor is megsértettél — mondta a gép —, tovább már nem számolom. Megtagadom a választ a további matematikai kérdésekre.
— Ő tagadja meg a választ! Hogy oda ne rohanjak! — fuldoklott dühében Trurl. — Hat után nyolc jön szerinte, hallottad, Klapanciusz, nem hét, hanem nyolc! És neki van pofája megtagadni a választ a matematikai kérdésekre! Hát nesze! Nesze! Kell még?!
Ekkor a gép nagyot reccsent, megrázkódott, és szó nélkül elkezdte kiszakítani magát az alapjából. Jó mély betonalapja volt, úgyhogy acéloszlopai meggörbültek, de végül is kimászott az alapgödörből, odalent csak a szétrepedt betoncölöpök maradtak a kiálló vasrudakkal, és mint valami lépkedő bástya Klapanciusz és Trurl felé indult.
Trurlnak úgy földbe gyökerezett a lába az érthetetlen látványtól, hogy meg sem próbált fedezéket keresni, pedig a gép szemlátomást arra készült, hogy agyontapossa. Szerencsére Klapanciusz nem vesztette el a lélekjelenlétét, kézen ragadta barátját, maga után húzta, és jó darabot futottak. Amikor visszafordultak, látták, hogy a gép ingadozva, mint valami torony, lassan döcög utánuk, minden lépésnél majdnem az első emeletig a homokba merül, de makacsul, szívósan kilábal és egyenesen feléjük tart.
— No ilyet se látott még a világ! — mondta Trurl, mikor az első megdöbbenés után lélegzethez jutott. — Fellázadt a gép! Most mit csináljunk?
— Várjunk és figyeljük — felelte megfontoltan Klapanciusz. — Hátha kitisztul az agya.
Egyelőre azonban semmi sem mutatott erre. A gép keményebb talajra veckelődött, és most már gyorsabban haladt. Belsejéből sípolás, búgás és recsegés hallatszott.
— Mindjárt szétesik a vezérlő központ és a programozás — dörmögte Trurl. — Akkor majd leáll.
— Nem — felelte Klapanciusz —, ez különleges eset. Ez annyira buta, hogy az sem árt neki, ha az egész vezérlés leáll. Vigyázz, jön…
Meneküljünk!!
A gép szemlátomást nekilendült, hogy ízzé-porrá morzsolja őket.
Rohantak hát, ahogy csak bírtak. Hátuk mögött egyre hallották a baljós, ütemes dobogást. Futottak, futottak, mert mit is tehettek volna? Vissza akartak térni a falujukba, de a gép nem engedte; elvágta útjukat, és egyre pusztább vidék felé kergette őket. Lassan kibontakoztak a ködből a komor, sziklás hegyek; Trurl, keservesen zihálva, odaszólt Klapanciusznak: — Ide figyelj! Fussunk valami szűk hasadékba… ahová nem jöhet utánunk… ez a dög… jó lesz?
— Inkább fussunk… előre — lihegte Klapanciusz. Nem messze van egy kis város… Nem emlékszem, hogy hívják… de ott… uff!…
menedéket találunk…
Előreügettek hát, és hamarosan meglátták az első házakat. Ebben az órában az utcák majdnem üresek voltak. Jó darabot futottak már, s egy lélekkel sem találkoztak, mikor egy félelmetes robaj, mintha a város végére lavina zúdult volna, arról tanúskodott, hogy üldözőjük odaért.
Trurl hátrapillantott, és feljajdult.
— Te jó ég! Odanézz, Klapanciusz, ez lerombolja a házakat!!
Úgy is volt. A gép konokul üldözte őket, átcsörtetett a házakon, mint valami acélhegy, útját téglahalmok és fehér mészporgomolyagok jelezték. A felriadt alvók rémülten ordítoztak, megteltek az utcák, Trurl és Klapanciusz pedig csak rohant lihegve, míg el nem érték a városháza jókora épületét. Villámgyorsan lerohantak a lépcsőn a mély pincébe.
— No, itt nem fér hozzánk, még ha az egész házat a fejünkre dönti is! — zihálta Klapanciusz. — Az ördög súgta nekem, hogy ma meglátogassalak… Kíváncsi voltam, hogy megy a munkád. Hát most aztán tudom…
— Csitt! — szólt közbe Trurl. — Valaki jön… Csakugyan megnyílt a pinceajtó, és maga a polgármester lépett be, néhány városatyával.
Trurl szégyellte elárulni, mi okozta e rendkívüli és egyben hátborzongató históriát, tehát Klapanciusz beszélt helyette. A polgármester némán hallgatta végig. Egyszerre csak megremegtek a falak, megrendült a föld, és összeomló falak dübörgése hallatszott le a pince mélyébe.
— Már ideért?! — kiáltotta Trurl.
— Ide — bólintott a polgármester. — És azt követeli, hogy adjunk ki benneteket, máskülönben földig rombolja az egész várost…
Közben már hallották is odafentről az orrhangú acélrecsegést: — Trurl itt van valahol… Érzem, hogy itt van…
— Csak nem akartok kiadni? — kérdezte reszkető hangon az, akit a gép olyan konokul követelt.
— Annak, akit Trurlnak hívnak, ki kell mennie innét. A másik maradhat, mivel az ő kiadatása nem tartozik a feltételekhez…
— De hát könyörüljetek rajtam.
— Semmit sem tehetünk — jelentette ki a polgármester. — Különben is, Trurl, ha itt maradnál, felelned kellene a városnak és lakosainak okozott károkért, mert miattad rombolt le a gép tizenhat házat és temetett a romok alá számos polgárt. Csak azért engedhetlek szabadon, mert úgyis halál vár rád. Eredj hát, és ne térj vissza.
Trurl végigpillantott a városatyákon, és mivel arcukra írva látta ítéletét, lassan az ajtó felé indult.
— Várj! Veled megyek! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz.
— Te? — fordult vissza Trurl, hangjában enyhe reménnyel. — Nem…
— szólt egy kis idő múlva. — Maradj inkább… Miért pusztulnál el értelmetlenül?
— Hülyeség! — jelentette ki erélyesen Klapanciusz. Miért pusztulnánk el? Csak nem ijedünk meg attól a gyagyás ócskavastól?! Még mit nem!
Egy rozzant selejt akarja kinyiffantani a világ két legkiválóbb mérnökét?! Gyere, Trurl barátom! Ne félj!
E szavaktól felbátorodva Trurl fölszaladt a lépcsőn, Klapanciusz a nyomában. A piacon egy lélek sem volt. A porfelhőben, amelyből lerombolt házak váza meredezett elő, gőzgomolyokat fújtatva ott állt a gép. Magasabb volt a városháza tornyánál, tetőtől talpig vörös a falak téglaszínű vérétől és fehér a mészportól.
— Vigyázz! — súgta Klapanciusz. — Most nem lát minket. Fussunk el azon az első utcán balra, aztán jobbra, aztán egyenesen előre, ott már kezdődnek a hegyek. Ott elbújunk, és kitalálunk valamit, hogy egyszer s mindenkorra elmenjen a kedve… Gyerünk! — rikkantotta, mert a gép ebben a pillanatban észrevette őket, és rájuk rontott, hogy a föld is beleremegett.Teljes erejükből vágtattak, ki a városkából. Vagy egy mérföldet loholtak. A kolosszus mögöttük dübörgött, vérszomjasan üldözve őket.
— Ezt a szorost ismerem! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz. — A kiszáradt patakmeder sziklafalak közé vezet, barlangok is vannak ott.
Csak fussunk gyorsan, mindjárt elakad a disznó!…
Botladozva és karjukkal egyensúlyozva törtettek felfelé a hegyoldalban, de a gép csak nem maradt le. Továbbloholtak a kiszáradt patakmederben, egyik ingadozó kőről a másikra ugrálva, míg végre a függőleges sziklafalak közé értek, s magasan a fejük fölött meglátták egy barlang feketéllő száját. Teljes erejükből felfelé kezdtek kapaszkodni, nem törődve a lábuk alól lezúduló kövekkel. A nagy sziklaodú hideg és sötét volt. Gyorsan beugrottak, szaladtak még néhány lépést, aztán megálltak.
— No, itt biztonságban vagyunk — mondta Trurl, nyugalmát visszanyerve. — Kinézek, hogy hol akadt el…
— Vigyázz! — figyelmeztette Klapanciusz. Trurl óvatosan a barlang szájához ment, kihajolt, és hirtelen rémülten visszaugrott.
— Felfelé mászik!! — kiáltotta.
— Ne félj, ide nem tud bemászni — biztatta Klapanciusz nem egészen határozott hangon. — Mi ez? Milyen sötét lett… Ó!
Ebben a pillanatban hatalmas árnyék takarta el az eget, amelyet eddig ott láttak a barlang nyílásában, egy pillanatra feltűnt a gép szegecsekkel kivert, fényes acélfala, majd lassan a sziklafalhoz tapadt. Barlangjukat acélfedő zárta el a külvilágtól.
— Foglyul estünk… — suttogta Trurl remegő hangon a vaksötétben.
— Hülyeséget csináltunk! — fakadt ki dühösen Klapanciusz. — Bemászni egy barlangba, amit eltorlaszolhat! Hogy tehettünk ilyet?
— Mit gondolsz, mire számít? — kérdezte hosszabb hallgatás után Trurl.
— Arra, hogy majd ki akarunk jutni innét. Ehhez nem kell különösebb okosság.
Megint csönd lett. Trurl a fekete sötétségben, mindkét kezét maga elé nyújtva, lábujjhegyen a barlang nyílása felé tapogatózott, végighúzta ujjait a sziklafalon, és egyszerre csak sima acélhoz ért. Meleg volt ez az acél, mintha fűtené valami belülről…
— Érezlek, Trurl… — kondult fel a zárt térben a vashang. Trurl hátraugrott, leroskadt a kőre, barátja mellé, s egy darabig mozdulatlanul üldögélt. Végre Klapanciusz odasúgta: — Itt hiába üldögélünk, nincs segítség. Megpróbálok alkudozni vele…
— Reménytelen dolog — sóhajtotta Trurl. — De próbáld meg, hátha legalább téged kienged élve…
— Dehogyis, nem arról van szó! — biztatta Klapanciusz.
Odatapogatózott a sötétségben láthatatlan barlangnyíláshoz, és felkiáltott: — Halló! Hallasz bennünket?
— Persze — felelte a gép.
— Ide figyelj, szeretnénk tőled bocsánatot kérni. Nézd, kérlek…
volt köztünk egy kis félreértés, de hát alapjában véve lényegtelen az egész. Hidd el, Trurl nem akart…
— Trurlt elpusztítom! — jelentette ki a gép. — De előbb válaszolnia kell a kérdésemre, mennyi kétszer kettő.
— Ó, hát persze hogy válaszol, mégpedig úgy, hogy meg leszel elégedve, és bizonyára kibékülsz vele, nem igaz, Trurl? — csillapítgatta a közvetítő.
— Hát hogyne, hogyne… — rebegte Trurl gyenge hangon.
— Úgy? — szólt a gép. — Hát akkor halljuk: mennyi kétszer kettő?
— Né… akarom mondani, hét… — felelte még halkabban Trurl.
— Haha! Szóval már nem négy, hanem hét, igaz? csikorogta a gép. — Na látod!
— Hét, persze hogy hét, mindig is hét volt! — tódította buzgón Klapanciusz. — Most már kiengedsz bennünket? — tette hozzá óvatosan.
— Nem. Mondja Trurl még egyszer, hogy nagyon sajnálja és hogy mennyi kétszer kettő.
— És ha mondom, akkor kiengedsz? — alkudozott Trurl.
— Nem tudom. Majd meggondolom. Nem fogsz nekem feltételeket szabni.
Halljuk, mennyi kétszer kettő?
— De valószínűleg kiengedsz? — firtatta Trurl, bár Klapanciusz megrángatta a karját, és fülébe súgta: — Hiszen ez idióta, ne vitatkozz vele, kérlek!
— Ha nem lesz kedvem, nem engedlek ki — felelte a gép, — De te akkor is megmondod nekem, mennyi kétszer kettő…
Trurlt elöntötte a pulykaméreg.
— Meg én! Megmondom! — ordította. — Kétszer kettő négy, csak azért is négy, ha a fejed tetejére állsz is! Ha az egész hegyet porrá zúzod, ha kiiszod a tengert, és lenyeled az eget, akkor is négy, hallod?!
Kétszer kettő, az négy!!
— Trurl! Megőrültél? Miket beszélsz? Kétszer kettő hét, drága gép úr!
Csakis hét, drága gépecském! Hét, ha mondom!!! — igyekezett túlkiabálni barátját Klapanciusz.
— Nem igaz! Négy! Csak azért is négy! Mióta a világ világ, kétszer kettő NÉGY!! — üvöltötte Trurl teli torokból.
Egyszerre csak megremegett talpuk alatt a hegy. A gép elhúzódott a barlang szájától, úgyhogy némi fény szűrődött be, aztán bömbölni kezdett: — Nem igaz! Hét! Mondd azonnal, különben megöllek!
— Nem mondom soha! — makacskodott elszántan Trurl. Ekkor kőzápor zúdult rájuk a boltozatról, mert a gép egész nyolcemeletes súlyával a sziklafalhoz verte magát, mint a faltörő kos. Hatalmas kövek repedeztek le a hegyoldalról, és dübörögve zuhantak a völgybe.
Fülrepesztő robaj töltötte be a barlangot, szilíciumfüst szaga terjengett; ahol az acél a kőnek verődött, szikrák pattogtak, de még ebben a pokoli lármában is hallatszott, amint Trurl szünet nélkül ordítozza: — Kétszer kettő négy! Négy!!
Klapanciusz megpróbálta befogni barátja száját, de az ellökte magától, mire elhallgatott és leült, fejét kezébe temetve. A gép szörnyű erővel folytatta az ostromot. Úgy rémlett, a barlang mennyezete pillanatokon belül rájuk szakad, összemorzsolja és örökre eltemeti őket. De mikor már minden reményüket elvesztették, mikor már az egész barlang tele volt maró porral, egyszerre csak éles csikorgás hallatszott, aztán minden eddigi dübörgésnél erősebb, lassan fokozódó robaj támadt, süvítő hang kíséretében leomlott a barlang száját eltorlaszoló fekete fal, mintha a szél fújta volna el, és roppant sziklagörgeteg zúdult le a hegyoldalon. A mennydörgő robaj végigverődött a völgyön, a sziklafalak között. A két barát a barlang nyílásánál termett, derékig kihajoltak, és meglátták a gépet: ronccsá zúzva hevert odalent, rücskösre kalapálta a maga okozta kőomlás, s egy óriási sziklatömb csaknem kettétörte a nyolcemeletes testet.
Óvatosan lemásztak a porzó omladékon. Hogy lejussanak a kiszáradt patakmederbe, a földön fekvő gép mellett kellett elmenniük. Úgy hevert ott az óriás, mint egy partra sodort hajó. Szótlanul, egyszerre megálltak a horpadt acélfalnál. A gépben még mocorgott és egyre halkabban zörögve, keringett valami.
— Hát ilyen dicstelen véget kellett érned, kétszer kettő pedig mégiscsak — kezdte Trurl, de ebben a pillanatban a gép erőtlenül felbúgott, és alig érthetően, halkan utoljára elnyögte: — HÉT.
Aztán halk reccsenés hallatszott a belsejéből, néhány kavics pergett le róla, és mozdulatlan, halott vastömbbé dermedt. A két mérnök egymásra nézett, majd szótlanul elindult hazafelé a kiszáradt patakmederben.
AZ AJÁNDÉK
Valaki kopogott Klapanciusz mérnök házának ajtaján. Ajtót nyitott, kidugta a fejét, és megpillantott egy potrohos gépet, négy kurta lábon.
— Ki vagy, és mit akarsz? — kérdezte.
— Én Kívánságteljesítő Gép vagyok. Barátod és nagy kollégád, Trurl küldött hozzád ajándékba.
— Ajándékba? — gyanakodott Klapanciusz, aki elég vegyes érzelmeket táplált Trurl iránt, és különösen az nem tetszett neki, hogy Trurlt a gép az ő „nagy kollégájának” nevezte. — No jó — döntött rövid gondolkodás után —, bejöhetsz.
A sarokba küldte, a kemence mellé, és látszólag rá se hederítve, visszatért félbeszakított munkájához. Háromlábú, gömbölyű gépet épített. Már majdnem kész volt, most fényesítette. Kisvártatva megszólalt a Kívánságteljesítő Gép: — Hadd emlékeztesselek jelenlétemre.
— Nem feledkeztem meg rólad — felelte Klapanciusz, és tovább végezte munkáját. Egy idő múltán a gép megint megszólalt: — Elárulnád, hogy mit csinálsz?
— Tudtommal Kívánságteljesítő Gép vagy, és nem Kérdezgető Gép — oktatta Klapanciusz, majd hozzátette: — Kék festékre van szükségem.
— Nem tudom, lesz-e az az árnyalat, amelyet kívánsz — buzgólkodott a gép, és a hasán levő kisajtón át festékes dobozt varázsolt elő.
Klapanciusz kinyitotta, szó nélkül belemártotta ecsetjét, és festéshez látott. Estig kért még csiszolópapírt, karborundot, fúrót, fehér festéket és csavarokat, s a gép minden alkalommal rögtön átnyújtotta, amit kívánt. Este aztán ponyvát terített épülő masinájára, megvacsorázott, leült a géppel szemben egy kis háromlábú székre, s így szólt: — No most lássuk, mit tudsz. Azt mondod, mindent képes vagy megcsinálni?
— Mindent éppen nem, de sok mindent — szerénykedett a gép. — Meg voltál elégedve a festékkel, a csavarokkal és a fúróval?
— Nagyjából — felelte Klapanciusz. — De most sokkal nehezebb dolgot kívánok tőled. Ha nem csinálod meg, visszaküldelek a gazdádhoz, az ennek megfelelő köszönettel és véleménnyel.
— És mi lenne az? — érdeklődött a kép, egyik lábáról a másikra állva.
— Trurl — közölte Klapanciusz. — Egy Trurlt kell nekem csinálnod, pontosan ugyanolyat, mint az igazi. Meg se lehessen különböztetni tőle!A gép hunyorgott, hümmögött-zümmögött, végül azt mondta: — Jól van, csinálok neked Trurlt, de finoman bánj vele, mert ő nagyon nagy mérnök!
— Hát persze, nyugodt lehetsz — felelte Klapanciusz. — No, hol az a Trurl?
— Hogyhogy? Csak úgy kapásból? Hiszen ez nem gyerekjáték — méltatlankodott a gép. — Ez eltart egy darabig. Egy Trurl, az nem holmi csavar vagy festék!
De azért meglepően gyorsan zúgott-búgott, csengett — bongott, hasán jókora ajtó nyílt, és sötét belsejéből Trurl kászálódott elő.
Klapanciusz felállt, közelről szemügyre vette, jól megtapogatta, végig kopogtatta, de nem volt semmi kétség — Trurl állt előtte, szakasztott ugyanolyan, mint az eredeti. A gépből előmászott Trurl hunyorgott a fényben, de aztán már egészen hétköznapian viselkedett.
— Hogy vagy, Trurl? — szólította meg Klapanciusz.
— Hát te, Klapanciusz? De tulajdonképpen hogy kerültem ide? — kérdezte Trurl, szemlátomást csodálkozva.
— Csak úgy beugrottál… Rég nem láttalak. Hogy tetszik itt nálam?
— Nem rossz, nem rossz… Mi van ott a ponyva alatt?
— Semmi különös. Nem ülnél le?
— Á, azt hiszem, későre jár. Sötét van odakinn, inkább hazamegyek.
— Ne siess annyira! — tiltakozott Klapanciusz. — Gyere le előbb a pincébe, meglátod, milyen érdekes lesz…
— Hát mi van a pincében?
— Még nincs semmi, de mindjárt lesz. Gyere csak, gyere…
Megveregette a vállát, levezette a pincébe; s egy óvatlan pillanatban elgáncsolta. Trurl hasra esett, Klapanciusz gúzsba kötözte, aztán egy bunkósbottal csépelni kezdte. Trurl ordított, ahogy a torkán kifért, segítségért kiabált, de ugyan ki hallotta volna meg a sötét, kihalt éjszakában? Szitkozódott, irgalomért könyörgött, de mindhiába: Klapanciusz tovább tángálta, hogy csak úgy kopogott.
— Jaj! Jajaj! Miért ütsz engem?! — kiabálta Trurl, és megpróbált kitérni a csapások elől.
— Mert kedvem telik benne — közölte Klapanciusz, és újra nekilátott. — Ilyesmit se próbáltál még, Trurl barátom!
És fejbe kólintotta, hogy megkondult, mint egy fazék. — Engedj el azonnal, mert elmegyek a királyhoz, és megmondom, mit tettél velem!
Meglátod, börtönbe vettet! — ordította Trurl.
— Dehogy vettet, dehogy vettet. És tudod-e, miért? kérdezte Klapanciusz, és leült a kispadra.
— Nem tudom — mondta Trurl, örülve, hogy szünet áll be a verésben. — Mert te nem vagy az igazi Trurl. Ő otthon van, épített egy Kívánságteljesítő Gépet, és elküldte nekem ajándékba, én pedig, hogy kipróbáljam, megcsináltattalak vele téged! Most lecsavarom a fejedet, az ágyam elé teszem, és csizmahúzónak fogom használni!
— Te szörnyeteg! Miért csinálod ezt?!
— Mondtam már: kedvem telik benne. No, de elég a fecsegésből! — s Klapanciusz két marokra fogta a bunkósbotot, de Trurl ordítani kezdett: — Hagyd abba! Hagyd abba! Valami nagyon fontosat mondok!!
— Kíváncsi vagyok, mit mondhatnál, ami visszatartana attól, hogy csizmahúzónak használjam a fejedet — jegyezte meg Klapanciusz, de abbahagyta a püfölést. Trurl ekkor lázasan magyarázni kezdte: — Ide figyelj, engem nem a gép csinált! Én az igazi Trurl vagyok, a legigazibb a világon! Csak tudni akartam, mit barkácsolsz, hogy ilyen hosszú időre bezárkóztál a házadba. Ezért építettem egy gépet, elrejtőztem a hasában, és hozzád vitettem magam, azon a címen, hogy ajándékot küldtem!
— Nahát, szép kis históriát találtál ki, mégpedig ilyen sokára! — háborodott fel Klapanciusz, és felállva, odasózott egyet. — Kár a gőzért, nem ejtesz át a meséddel. Téged a gép csinált! Minden kívánságomat teljesíti, kaptam tőle csavarokat, fehér festéket, sőt kéket is, meg fúrót és egyéb holmikat. Ha ezt meg tudta csinálni, téged is megcsinálhatott, barátocskám!
— Mindezt odakészítettem a hasába! — kiabálta Trurl. — Nem volt nehéz kitalálni, mire lesz szükséged munka közben. Esküszöm, hogy igazat mondok!
— Ha igaz lenne, az azt jelentené, hogy az én Trurl barátom, a gépek nagy mestere, közönséges csaló. Ezt pedig sohasem hiszem el! — mondta Klapanciusz. — Nesze!
És megint ráhúzott.
— Ezt azért kapod, mert rágalmazni próbáltad Trurlt, az én barátomat.
Nesze, még egy!
És a másik oldalról is odasózott. Aztán tovább döngette, amíg bele nem fáradt.
— Most fölmegyek aludni egyet, hogy kipihenjem magam — közölte magyarázólag, és eldobta a botot. — Te csak várj nyugodtan, nemsokára visszatérek…
Elment, és hamarosan az egész házat fölverte jóízű hortyogása. Trurl addig izgett-mozgott, míg kötelékei meg nem lazultak, majd kibogozta a csomókat, fellopózott, bemászott a gépbe, és hazaügetett benne.
Klapanciusz pedig markába nevetve figyelte a kisablakon át a menekülését.
Másnap elment látogatóba Trurlhoz. Az komoran hallgatva engedte be.
Félhomály volt a szobában, de a jó szemű Klapanciusz így is észrevette Trurl törzsén és fején a tegnapi verés nyomait, bár az is látszott, hogy Trurl azóta javarészt kikalapálta a horpadásokat.
— Miért vagy olyan rosszkedvű? — kezdte vidáman Klapanciusz. — Eljöttem megköszönni a szép ajándékot, csak az a kár, hogy amíg aludtam, olajra lépett, még az ajtót is nyitva hagyta, mintha égne a ház!
— Azt hiszem, helytelen módon használtad fel az ajándékomat, hogy többet ne mondjak! — tört ki Trurl. — A gép már mindent elmondott, ne fáradj — tette hozzá dühösen, látva, hogy Klapanciusz kinyitja a száját. — Megcsináltattál vele engem, aztán a másolatomat furfangosan lecsaltad a pincébe, és rútul összeverted! És miután ilyen gyalázatosan bántál velem, miután így köszönted meg pompás ajándékomat, még be mersz hozzám állítani, mintha mi sem történt volna? Halljam, mit mondasz erre?!
— Egyáltalán nem értem, miért vagy mérges — felelte Klapanciusz. — Csakugyan megcsináltattam a géppel a másolatodat. Mondhatom, tökéletes volt, nem győztem bámulni. Ami a verést illeti, a gép alighanem jócskán túlzott. Igaz, rásóztam néhányat, mert ki akartam próbálni, hogy szolid munka-e, meg arra is kíváncsi voltam, hogyan reagál. Rendkívül éles elméjűnek bizonyult. Nyomban beadott nekem egy kitalált históriát, miszerint te volnál ő a saját személyedben, persze nem hittem el, mire esküdözni kezdett, hogy a szép ajándék nem is ajándék volt, hanem közönséges csalás; nyilván megérted, hogy meg kellett védenem a becsületedet, az én kedves barátom becsületét, tehát szigorúan megbüntettem az orcátlan hazugságért. De meggyőződtem róla, hogy rendkívül értelmes, azaz nemcsak külsőleg, hanem szellemileg is hasonlít hozzád, drága barátom. Valóban nagy mérnök vagy, csak ezt akartam megmondani, és ezért jöttem át ilyen korán!
— Ja úgy! No igen, igen — dünnyögte a némileg már megbékélt Trurl. — Bár továbbra sem találom a legszerencsésebb módnak, ahogyan a Kívánságteljesítő Gépet felhasználtad, no de hagyjuk…
— Igaz is, mit csináltál azzal a mesterséges Trurllal? érdeklődött ártatlanul Klapanciusz. — Megnézhetném még egyszer?
— Őrjöngött dühében! — felelte Trurl. — Fenyegetőzött, hogy megles a házad melletti szikla mögül, és szétveri a fejedet. Le akartam beszélni erről, mire nekem ugrott, éjszaka pedig mindenféle drótból csapdát és hálót kezdett fabrikálni számodra, barátom. Így hát, bár úgy vélekedtem, hogy megsértettél engem az ő személyében, régi barátságunkra gondolva meg akartalak menteni a haláltól, és mivel ez a masina mindenáron meg akart ölni, nem láttam más megoldást, mint hogy apró darabokra szereljem szét…
És Trurl, mintegy akaratlanul, belerúgott a padlón heverő alkatrészekbe.
Ezután meleg búcsút vettek, és jó barátokként váltak el. Attól kezdve Trurl egyebet se tett, mint széltében-hosszában ezt a történetet mesélgette: hogyan ajándékozta meg Klapanciuszt a Kívánságteljesítő Géppel, milyen csúnyán viselkedett a barátja, amennyiben Trurlt csináltatott, és agyba-főbe verte, hogyan próbált a remek másolat ötletes füllentésekkel kiszabadulni a kutyaszorítóból, hogyan szökött meg, mihelyt Klapanciusz elfáradt, és aludni tért, és miként szerelte szét ő, Trurl, a gép csinálta Trurlt, aki hazafutott; mégpedig csakis azért szerelte szét, hogy megvédje barátját az eltángált masina bosszújától. Addig-addig mesélt, dicsekedett, hetvenkedett és hívta Klapanciuszt tanúságul, míg a furcsa kaland híre el nem jutott a királyi udvarba, és ott mindenki a legnagyobb csodálattal kezdett beszélni Trurlról, holott nemrég még a Világ Legbutább Gondolkodó Gépének készítőjeként emlegették. Hamarosan Klapanciusz fülébe jutott, hogy Trurlt a király bőkezűen megajándékozta, és kitüntette a Nagy Flip-Flop Érdemrenddel meg a Lebegőpontos Csillaggal.
Klapanciusz felfortyant erre a hírre: — Hogyhogy? Hát azért, mert én keresztülláttam rajta, mert túljártam az eszén, mert alaposan elpáholtam, hogy alig győzte kikalapálni magát, mert éjnek idején dicstelenül meglógott a pincémből, most jólétben úszik, és még a király is kitünteti?! Ó, micsoda világ!…
És dúlva-fúlva hazatért, hogy műhelyébe zárkózzék. Tudniillik ugyanolyan Kívánságteljesítő Gépet épített, mint amilyet Trurl, csak amazé hamarább készült el.
ELSŐ UTAZÁS
avagy Gargancián csapdája
Amikor a kozmosz még nem volt úgy elkanászodva, mint manapság, hanem minden csillag szép rendben sorakozott, úgyhogy könnyen meg lehetett őket számlálni balról jobbra vagy felülről lefelé, azonkívül külön csoportosultak a nagyobbak és kékebbek, a kisebbeket és sárgásakat pedig, mint másodosztályú égitesteket, a sarkokba taszigálták, amikor a térben még nyoma sem volt semmiféle pornak, felhőnek és ködszemétnek, ezekben a régi jó időkben az a szokás uralkodott, hogy a mérnökök, akik megkapták a Perpétuális Omnipotencia Oklevelét a külön dicsérettel együtt, utazni indultak, hogy jó tanácsot és segítséget vigyenek a távoli népeknek. Történt tehát, hogy e hagyományhoz híven elindult Trurl és Klapanciusz, akiknek számára olyan egyszerű dolog volt csillagokat gyújtani vagy kioltani, mint másoknak diót törni. Midőn már olyan óriási út volt mögöttük, hogy szinte el is feledték a honi eget, megpillantottak maguk előtt egy bolygót, se kicsit, se nagyot, csak amolyan közepes formát, egyetlenegy kontinenssel. Közepén vörös vonal húzódott végig, s mindaz, ami a vonal egyik oldalán terült el, sárga volt, ami pedig a túlsó oldalán, az rózsaszínű. Látták ebből, hogy két szomszéd állam van előttük, és elhatározták, hogy leszállnak. Előbb azonban megtanácskozták a helyzetet.
— Ha itt két állam van — mondotta Trurl —, úgy lesz igazságos, ha te az egyikbe mész, én pedig a másikba. Így senki sem jár rosszul.
— Jól van — felelte Klapanciusz —, de mi lesz, ha fegyvereket követelnek tőlünk? Ez is előfordul.
— Bizony követelhetnek, még csodafegyvert is — bólintott Trurl. — Határozzuk el, hogy szilárdan megtagadjuk.
— És ha erőszakoskodnak? — vetette fel Klapanciusz. — Ilyesmi is előadódik.
— No, nézzük csak — jegyezte meg Trurl, és bekapcsolta a rádiót.
Pattogó katonazene hangzott fel.
— Van egy ötletem — szólt Klapanciusz, kikapcsolva a rádiót. — Alkalmazzuk Gargancián receptjét. Mit szólsz hozzá?
— Ó, a Gargancián recept! — kiáltott fel Trurl. — Sohasem hallottam, hogy valaki alkalmazta volna. De miért ne lehetnénk mi az elsők?
— Mindketten készen állunk majd az alkalmazására — magyarázta Klapanciusz —, de feltétlenül egyszerre kell csinálnunk, különben nagy bajok lesznek.
— Ó, ez egyszerű — mondta Trurl. Aranydobozkát vett elő, és kinyitotta. Bársonypárnán két fehér golyócska feküdt benne.
— Vedd magadhoz az egyiket, nálam marad a másik — folytatta — Minden este megnézed a golyócskát; ha megpirosodik, az azt jelenti, hogy alkalmaztam a receptet. Akkor te is így teszel.
— Helyes — hagyta rá Klapanciusz, eltette a golyócskát, majd leszálltak, megölelték egymást, és elindultak, ki-ki az ellenkező irányba.
Abban az országban, ahová Trurl került, Fukari király uralkodott.
Ízig-vérig militarista volt, azonkívül igazán kozmikus méretekben fukar. Hogy az államkincstárat ne terhelje, minden büntetést eltörölt, a halálbüntetés kivételével. Kedvenc foglalatossága volt a fölösleges hivatalok megszüntetése. Amióta még a hóhéri hivatalt is megszüntette, minden halálraítéltnek saját kezűleg kellett lenyakaznia magát, vagy a király kivételes kegye esetében valamelyik rokonát hívhatta segítségül. A művészetek közül csak azokat támogatta, amelyek semmibe sem kerülnek, úgymint a szavalókórust, a sakkjátékot és a katonai talajtornát. A hadművészetet általában igen nagyra becsülte, mivel a megnyert háború busásan jövedelmez; másrészről viszont a háborúra csak békeidőben lehet kellően felkészülni, ezért a király támogatta ugyan, de csak mértékkel.
Fukari legnagyobb reformja a hazaárulás államosítása volt. A szomszéd ország kémeket küldött a nyakára; az uralkodó ezért létrehozta a Királyi Főáruló hivatalát, aki a hozzá beosztott tisztviselők közvetítésével jó pénzért államtitkokat adott el az ellenséges ügynököknek; igaz, hogy az ügynökök inkább csak az elavult titkokat vásárolták, mert azok olcsóbbak voltak, és náluk is szűk volt a kémkedési keret.
Fukari alattvalói kora hajnalban keltek, szerényen viselkedtek, és későn tértek nyugovóra, mert sokat dolgoztak. Vesszőfonadékot készítettek sáncnak, azonkívül fegyvert és feljelentéseket gyártottak. Hogy a túl sok feljelentés szét ne zilálja az államot — pár száz évvel ezelőtt ugyanis már volt egy ilyen válság, Ezerszemű Ébertalan idejében —, úgy döntöttek: aki túl sok feljelentést ad be, azzal külön fényűzési adót fizettetnek, s így ésszerű színvonalon tartották a termelést. Trurl eljutott Fukari király udvarába, felajánlotta szolgálatait, a király pedig, mint sejteni lehetett, nyomban szörnyű harci eszközöket követelt tőle. Trurl háromnapi gondolkodási időt kért, beköltözött a számára kijelölt szerény lakásba, és megnézte a golyócskát az aranydobozban. Fehér volt, de amint nézte, lassan pirosodni kezdett. — Ahá — mondta magában —, jön a Gargancián módszer! — és elővette a titkos jegyzeteket.
Klapanciusz ezenközben a másik országba került, amelynek ura a hatalmas Pazari király volt. Itt minden egészen másként festett, mint Fukariában. Ez az uralkodó is rajongott a hadjáratokért, ő is buzgón fegyverkezett, de fényűző módon, mivel hallatlanul nagyvonalú mecénás volt, és művészetrajongása párját ritkította. Imádta az egyenruhákat, vállrojtokat, lampaszokat, csengettyűket, érmeket, szalagokat és csatahajókat. Nagyon érzékeny lélek volt: valahányszor új csatahajót bocsátottak vízre, egész testében reszketett az izgalomtól. Bőkezűen támogatta a csataképfestőket; hazafias szempontoktól vezérelve a megölt ellenségek száma szerint fizetett nekik, úgyhogy a monumentális körképeken, amelyekből rengeteg volt az országban, egész hegyeket alkottak az ellenséges hullák. A mindennapi életben a király az abszolutizmust felvilágosultsággal, a szigort nagylelkűséggel párosította. Trónra lépésének minden évfordulóján reformokat vezetett be. Egyszer felvirágoztatott minden nyaktilót, máskor megkenette őket, hogy ne csikorogjanak, megint máskor bearanyoztatta a hóhérbárdokat, nem feledkezve meg arról sem, hogy humanitárius szempontokból megélesíttesse őket. Nagyvonalú volt, ám egyszersmind a gazdaságos megoldások híve, ezért külön rendelettel szabványosított minden bitót, karót, pellengért, kalodát és bilincset. A törvénysértők kivégzése, amelyre egyébként csak ritkán került sor, pompás ünnepségszámba ment, díszfelvonulással, lelki vigasszal és kenettel, lampaszos és pomponos díszegyenruhákkal. Volt ennek a felvilágosult uralkodónak egy elmélete, amelyet meg is valósított: az egyetemes boldogság elmélete. Ismeretes ugyanis, hogy az ember nem azért nevet, mert vidám, hanem azért vidám, mert nevet. Ha mindenki azt mondja, hogy remekül mennek a dolgok, mindjárt megjavul a hangulat. Pazari alattvalói ezért, természetesen saját javuk érdekében, kötelesek voltak fennhangon mondogatni, hogy rendkívül jó dolguk van, és a régi, homályos „Jó napot!” üdvözlő formulát a király az előnyösebb „Dejóminden!” köszöntéssel helyettesítette, engedélyezve azonban, hogy a tizennégy éven aluli gyermekek egyszerűen csak annyit mondjanak: „Hűha!”, az öregek pedig: „Jajdejó!”
Pazari király mindig örvendezve látta, hogyan duzzad a jókedv a népben, valahányszor csatahajó formájú hintójában végighajtatott az utcákon. Elgyönyörködött az éljenző tömegben, kegyesen kiintegetett uralkodói kezével, s az emberek teli torokból kiabálták: „Hűha!”, „Jajdejó!” és: „Ezmárdöfi!” Egyébként demokratikus hajlandóságú volt.
Roppantul szeretett amúgy katonásan elkvaterkázni öreg hadastyánokkal, mohón itta a háborús történeteket, és megesett, hogy amikor kihallgatáson fogadott valami külbolygói méltóságot, egyszerre csak térden sújtotta buzogányával, és felordított: „Hurrá, győzünk!”, vagy „Lékeld meg azt a csatahajót! esetleg: „Záporozzanak csak a golyók!” Semmiért sem rajongott ugyanis annyira, mint a férfias bátorságért, a marcona, halált megvető hősiességért. Imádta a hamuban sült pogácsát puskaporral meg pálinkával, a komiszkenyeret, kartácsot és mordályt. Amikor rosszkedvű volt, felvonultatta maga előtt az ezredeket, amelyek kedvenc katonadalait énekelték: „Ragyog minden csavarunk, háborúzni akarunk”, „Utolsó csepp olajamig”, „Ha majd ellepi a rozsda fáradt testemet”, vagy a régi dragonyos dalt: „Öreg srófnak nincs muterja.” És elrendelte, hogy ha majd meghal, a régi gárda énekelje el a sírja fölött kedvenc nótáját, amelyik úgy kezdődik: „Ha majd eljössz, rózsám, halotti toromra, Ejts egy könnyet kihűlt kondenzátoromra”.
Klapanciusz nem jutott el rögtön a nagy uralkodó udvarába. Az első faluban, ahová betért, több házba is bekopogtatott, de senki sem nyitott ajtót. Végre megpillantott a teljesen kihalt utcán egy kisgyereket. A lurkó feléje tartott, és vékony hangocskáján megszólította: — Meg tetszik venni? Ojcón adom.
— Talán megveszem, de mit? — kérdezte csodálkozva Klapanciusz.
— Ájjamtitkockát — felelte a gyermek, s ingecskéjét föllebbentve, megmutatta egy mozgósítási terv csücskét. Klapanciusz még jobban elámult, és így szólt.
— Nem, fiacskám, erre nincs szükségem. Nem tudod, hol lakik a bíró?
— Minek a bácinak a bíjó? — kérdezte a gyermek, aki selypített.
— Beszélni szeretnék vele.
— Személyeszen?
— Személyesen.
— Akkoj a báci ügynököt kejesz? Tesszék felfogadni apukámat.
Megbízható és nem djága.
— Hát vigyél apukádhoz — hagyta rá Klapanciusz, látván, hogy mást úgysem ér el ezzel a beszélgetéssel. A gyerek elvezette az egyik házba; odabenn, noha világos nappal volt, lámpafénynél üldögélt a család — a nagyapó pipázott, a nagyanyó harisnyát kötött, gyermekeik és unokáik ezzel-azzal szorgoskodtak, ahogy az már családi körben szokás. Klapanciuszt megpillantva, valamennyien felugrottak, és rávetették magukat; a kötőtű bilincsnek bizonyult, a lámpa mikrofonnak, a nagyanyó a helybéli rendőrfőnöknek.
„Úgy látszik, félreértés áldozata lettem” — gondolta Klapanciusz, mikor némi ütlegelés után tömlöcbe vetették. Türelmesen várt egész éjszaka, mivel úgysem tehetett mást. A hajnal ezüstösre festette a pókhálót a kőfalakon, meg az egykori foglyok rozsdás maradványait.
Egy idő múlva kihallgatásra vitték. Kiderült, hogy a falu, a házak, a gyerek mind csalétek: így csalják lépre az ellenséges ügynököket.
Bírósági tárgyalás Klapanciuszt nem fenyegette, az eljárási mód ugyanis rövid volt. Az ügynök-apukával való kapcsolatfelvétel kísérletéért harmadosztályú lenyakaztatás járt, mivel a helyi hatóságok az ellenséges kémek megvesztegetésére szolgáló az évi keretet már kimerítették, Klapanciusz pedig az ismételt rábeszélés ellenére semmiféle államtitkot nem akart megvásárolni; rovására írták továbbá azt is, hogy nem volt nála komolyabb összegű készpénz. Egyre csak a magáét hajtogatta, a kihallgató rendőrtiszt azonban nem hitt neki, egyébként a fogoly szabadon bocsátása nem is tartozott a hatáskörébe. Végül mégis úgy döntöttek, hogy magasabb fórum elé viszik az ügyet; addig is mindenesetre kínvallatásnak vetették alá Klapanciuszt, nem mintha igazán szükségesnek látták volna, inkább csak lelkiismeretességből. Egy hét múlva ügye kedvezően intéződött: gúzsba kötve felküldték a fővárosba, ott pedig, minekutána kioktatták az udvari etikett szabályairól, az a megtiszteltetés érte, hogy a király személyesen fogadta kihallgatáson. Még trombitát is kapott, az volt ugyanis a szokás, hogy minden állampolgár a hivatalos helyeken trombitaszóval jelzi érkezését és lelépését, és az egész nép olyan fegyelmezett volt, hogy például a napkelte trombitaszó nélkül egyáltalán nem számított érvényesnek.
Pazari természetesen új fegyvereket követelt. Klapanciusz megígérte, hogy teljesíti a király kívánságát, sőt biztosította, hogy ötlete alapvető fordulatot jelent a hadművészetben. Mert — kérdezte először is — vajon melyik hadsereg legyőzhetetlen? Az, amelyiknek a legjobb parancsnokai és a legfegyelmezettebb katonái vannak. A vezér parancsol, a katona engedelmeskedik; ezért az előbbinek bölcsnek kell lennie, az utóbbinak pedig fegyelmezettnek. Ámde a bölcsességnek, még ha katonáról van is szó, megvannak a természetes határai. Azonkívül a lángeszű hadvezér is találhat egyenrangú ellenfélre. El is eshet a harcmezőn, árván hagyva csapatát, vagy csinálhat még rosszabbat is: például ha hivatásából kifolyólag túlságosan belejön a gondolkodásba, elkezdhet a hatalomról is töprengeni. Nem veszélyes-e a harcban rozsdásodott vezérkari tisztek kis csoportja, akiknek a nagy hadi gondolkodásban úgy felizzik az agyuk, hogy hovatovább a trónra támad kedvük? Nem okozta-e ez már sok király bukását? Napnál világosabb tehát, hogy a hadvezér csak szükséges rossz; a cél az, hogy ne legyen rá szükség. No de menjünk tovább. A hadsereg akkor fegyelmezett, ha pontosan végrehajtja a parancsokat. Az eszményi szabályzat ezer keblet és gondolatot egy kebellé, gondolattá és akarattá ötvöz. Erre való az egész katonai fegyelem, a sorakozók, felvonulások és hadgyakorlatok. Mindamellett elérhetetlen célnak látszik az olyan hadsereg, amely a szó szoros értelmében egy szív, egy lélek, amely maga alkotja és maga hajtja is végre hadászati terveit. De vajon kinél tapasztalható ilyen eszményi helyzet? Csakis az egyénnél, hiszen senki másnak nem engedelmeskedünk olyan szívesen, mint önmagunknak, és senki szívesebben nem teljesíti a parancsokat, mint az, aki önmagának parancsolhat. Azonkívül az egyén nem képes szétszóródni, megtagadni magának az engedelmességet, vagy netán zendülést szítani önmaga ellen. A feladat tehát világos: azt a készséges engedelmességet, azt az önmaga iránti szeretetet, amelyet az egyénnél tapasztalunk, tegyük sokezres csapatok tulajdonságává! De hogyan? Idáig érve magyarázatában, Klapanciusz ismertetni kezdte a csupa fül király előtt Gargancián mester éppoly egyszerű, mint amilyen zseniális eszméit.
Minden újoncnak — magyarázta — villásdugót szerelnek a mellére, konnektort a hátára. „Csatlakozz!” vezényszóra a villásdugókat bekapcsolják a konnektorokba, és ott, ahol az imént még egy civil banda nyüzsgött, egy pillanat alatt megjelenik a tökéletes hadsereg.
Mikor a külön-külön elmék, amelyek addig holmi civil ostobaságokkal foglalkoztak, a szó szoros értelmében egyetlen katonalélekké olvadnak össze, nem csupán automatikusan megvalósul a fegyelem, ami abban nyilvánul meg, hogy az egész hadsereg mindig ugyanazt csinálja, mivel egyetlen lélek él a milliónyi testben, hanem egyszersmind a bölcsesség is megjelenik. Ez a bölcsesség pedig egyenesen arányos a létszámmal. A szakasznak őrmesteri lelke van, a század olyan okos, mint egy százados, a zászlóalj már okleveles ezredesnek felel meg, a hadosztály pedig, még ha tartalékos is, felér valamennyi stratégával együttvéve. Ily módon, a létszámot növelve, megdöbbentően zseniális csapatokhoz lehet jutni. A kiadott parancsokat okvetlenül végrehajtják, hiszen ki ne hallgatna önmagára? Vége az egyének rakoncátlankodásának és kilengéseinek, a hadi siker nem függ többé a vezérek tehetségének véletlenjétől, sem kölcsönös irigykedésükről, versengésüktől, viszályaiktól; az összekapcsolt csapatot szétkapcsolni már nem szabad, mert abból csak zűrzavar támadna. — Hadsereg vezérek nélkül, mert önmagának a vezére: íme, az én eszmém!
— fejezte be Klapanciusz a szónoklatát, amely nagy hatást tett a királyra.
— Menj a szállásodra — szólt az uralkodó —, megtanácskozom a dolgot a vezérkarommal…
— Ó, azt ne tedd, felséges királyom — kiáltott fel Klapanciusz, ravaszul zavart színlelve. — Éppen így tett egykor Rettegi császár, és vezérkarának tisztjei, zsíros állásuk védelmében, elvetették a tervet. Aztán Rettegi szomszédja, Merész Győző király megreformált hadseregével rátámadt a császár birodalmára, és ronggyá verte a császári csapatokat, noha nyolcszoros túlerőben voltak!
E szavak után a számára kijelölt szállásra ment, és megnézte a golyócskát: vörös volt, mint a cékla. Látta tehát, hogy Trurl is hasonlóképpen jár el Fukari királynál. Az uralkodó hamarosan megbízta, hogy alakítson át egy gyalogsági szakaszt; a kis csapat egy lélekké forrt, felkiáltott: „Üsd, vágd, nem apád!”, és egy dombról lerohanva miszlikbe aprított három állig felfegyverzett királyi vértesszázadot, élükön a Vezérkari Akadémia hat előadójával. Szomorú napok köszöntöttek a marsallokra, tábornokokra és tengernagyokra, mert a király mindannyiukat nyugdíjba küldte, és teljesen meggyőződve a korszakalkotó találmány előnyeiről, megparancsolta Klapanciusznak, hogy szerelje át az egész hadsereget.
A villamosalkatrész-gyárak éjjel-nappal vagonszámra ontották a villásdugókat. Minden laktanyában mindenkit szépen átszereltek.
Klapanciusz helyőrségről helyőrségre járt felügyelni, és sok csengő érdemrendet kapott a királytól; Trurl, aki hasonlóképpen szorgoskodott Fukari birodalmában, királya közismert takarékossága miatt kénytelen volt beérni a Címzetes Főhazaáruló örökös tisztségével. Mindkét ország buzgón készült a háborúra. Lázas mozgósítás folyt, serényen készítették a hagyományos és atomfegyvereket, hajnaltól napestig fényesítették az ágyúkat és atomokat, hogy a szabályzatnak megfelelően ragyogjanak. A két mérnök, mivel tulajdonképpen már semmi dolgúk nem volt, titkon csomagolni kezdett, hogy ha majd eljön az ideje, találkozzanak a megbeszélt helyen, az erdőben hagyott űrhajójuk mellett.
Ezenközben különös dolgok történtek a laktanyákban, főként a gyalogságnál. A csapatoknak már nem volt szükségük alaki kiképzésre, névsorolvasás sem kellett, hogy megtudják a létszámot, hiszen a jobb és bal lábát sem téveszti össze senki, akinek mindkettő megvan, és nem kell számolni ahhoz, hogy valaki megállapítsa magáról, hogy egy fő. Öröm volt nézni, hogyan menetelnek az új alakulatok, hogyan csinálják a vigyázzt és a balra átot; gyakorlat után pedig a század beszélgetni kezdett a többivel, és a laktanya nyitott ablakain át kacskaringós viták röpködtek a koherens igazság fogalmáról, az analitikus és szintetikus a priori ítéletekről vagy a létről mint olyanról, mivel a csapat közös esze már ilyen magas szintet ért el.
A filozófia alapjait is kidolgozták, míg végül egy bizonyos utászzászlóalj elérkezett a teljes szolipszizmushoz, és kijelentette, hogy rajta kívül semmi sem létezik valóságosan. Mivel ebből az derült ki, hogy király sincs, meg ellenség sincs, ezt a zászlóaljat diszkréten szét kellett kapcsolni, és részeit hozzácsatolni azismeretelméleti realizmus álláspontján álló alakulatokhoz. Ugyanebben az időben Fukari király országában a hatodik deszanthadosztály a partraszállási gyakorlatokról áttért a misztikus gyakorlatokra, és elmélkedésbe merülve csaknem a patakba fulladt. Nem lehet pontosan tudni, hogy történt, elég az hozzá, hogy éppen ekkor üzentek hadat, és az ezredek nagy fegyvercsörgés közepette mindkét irányból lassan megindultak az országhatár felé.
Gargancián mester törvénye könyörtelen szabályszerűséggel érvényesült. Amikor két alakulat összekapcsolódott, esztétikai fogékonyságuk is arányosan megnőtt, és tetőpontjára hágott a megerősített hadosztály szintjén, ezért ezek a csapattestek minduntalan letértek az útról, és elszaladtak egy szép lepke után, s amikor az Ébertalanról elnevezett gépesített hadtest az ellenséges erőd alá ért, amelyet meg kellett ostromolnia, az éjszaka folyamán kidolgozott támadási terv az erődítményről készült művészi festménynek bizonyult, ráadásul absztrakt stílusban festették, ami teljesen ellentétes a katonai hagyományokkal. A tüzérségi hadtestek javarészt a legnehezebb filozófiai problémákkal foglalkoztak; a lángeszű személyekre jellemző szórakozottság folytán ezek a nagy kötelékek hol elhagyták valahol fegyverzetüket és nehéz felszerelésüket, hol meg tökéletesen elfeledkeztek arról, hogy háborúba mennek. Ami pedig a hadsereg egészét illeti, lelküket számos komplexus gyötörte, mint a sokrétű és bonyolult személyiségeket általában. Mindegyikhez külön gépesített pszichoanalitikus brigádot kellett beosztani, amely menet közben látta el a szükséges kezelést.
Az üstdobok szüntelen pufogása közben a két hadsereg lassan elfoglalta kiindulóállásait. Hat rohamgyalogsági ezred, összekapcsolva egy mozsaras brigáddal és tartalékos zászlóaljjal, miután még egy kivégzőszakaszt is csatoltak hozzájuk, szonettet szerzett „A lét titkai” címmel, mégpedig éjszakai menetelés közben.
Mindkét hadviselő félnél bizonyos zavar támadt; a nyolcvanadik dragonyos hadtest azt kiabálta, hogy feltétlenül pontosan meg kell állapítani az „ellenség” fogalmának definícióját, amely szerintük egyelőre tele van logikai ellentmondásokkal, sőt hovatovább értelmetlennek nevezhető.
Az ejtőernyős egységek algoritmizálni igyekeztek a környékbeli falvakat. Az előőrsök már összetalálkoztak, ezért a két király szárnysegédeket és futárokat küldött ki, hogy rendet teremtsenek a csapatoknál. De mindegyik, alighogy lóhalálában megérkezett egy hadtesthez, hogy felderítse a zűrzavar okát, egy szempillantás alatt átadta lelkét a hadtest lelkének; így a királyok szárnysegéd nélkül maradtak. A tudat iszonyú csapdának bizonyult, amelybe könnyű bemenni, de kijönni belőle lehetetlen. Fukari szeme láttára történt, hogy unokaöccse, Vasököl nagyherceg, buzdítani akarván a csapatokat, az arcvonalhoz rohant, de mihelyt hozzájuk kapcsolta magát, lelke rögtön beléjük olvadt, és ő már sehol sem volt.
Látva, hogy baj van, bár nem tudva, hogy miért, Pazari intett tizenkét udvari trombitásának. Intett a parancsnoki dombon álló Fukari is. A trombitások szájukhoz emelték hangszerüket, és riadót fújtak, mindkét odalon jelt adva a csatára. Ekkor mindegyik hadsereg végleg, teljes egészében összekapcsolódott. A villásdugók félelmetes csattanása egy pillanatra betöltötte a leendő csatateret, s aztán az ezernyi tarackos és ágyús, irányzó és töltő, gárdista és vértes, utász, csendőr és rohamosztagos helyett két gigászi lélek jött létre, amelyek millió szemmel néztek egymásra a nagy síkságon át a fehér felhők alatt, és tökéletes csend uralkodott a csatamezőn. Mindkét oldalon eljutottak ugyanis a híres, nevezetes tudattetőzésig, amelyet a nagy Gargancián matematikai pontossággal előre látott. Bizonyos határon felül ugyanis a katonaság mint lokális állapot civilséggé változik át, mégpedig azért, mert a kozmosz, mint olyan, tökéletesen civil, a két hadsereg lelke pedig már kozmikus méreteket öltött! Így hát, noha kívül csillogott-villogott az acél, fénylettek a páncélok, ágyúk és éles kardok, belül a derűs megértés, mindent átölelő szeretet és tökéletes értelem kettős óceánja hullámzott végig a két seregen. A dombokon állva és a napfényben csillogva, a szüntelen dobpergés közepette a két hadsereg egymásra mosolygott. Trurl és Klapanciusz éppen űrhajójukba szálltak, mikor megtörtént, amire törekedtek: a két király szégyentől és dühtől elsötétült szeme előtt a két hadsereg megköszörülte a torkát, kézen fogta egymást, és sétálni ment, hogy virágokat szedjen a mosolygó felhők alatt az elmaradt csata mezején.
ELSŐ PÓTUTAZÁS
avagy az Elektrubadúr
Minden utólagos felszólamlás és félreértés elkerülése végett rögtön ki kell jelentenünk, hogy ez, legalábbis szó szerinti értelemben, nem is volt utazás. Trurl ugyanis egész idő alatt ki sem mozdult a házából, ha nem számítjuk kórházi tartózkodását és kevéssé jelentős kiruccanását a planetoidra. Mindazonáltal, mélyebb és magasabb értelemben véve, ez volt az egyik legmesszebbre vezető utazás, amelyet a jeles géptervező valaha is megtett, ugyanis ezúttal a lehetőségek végső határáig vezetett az útja.
Mint tudjuk, Trurl épített egyszer egy számítógépet, amelyről kiderült, hogy csak egyetlen műveletet tud elvégezni, nevezetesen azt a szorzást, hogy mennyi kétszer kettő, de még azt is rosszul.
Mindamellett, mint másutt már elbeszéltük, ez a gép roppant hiú volt, csúnyán összezördült saját alkotójával, és az eset csaknem tragikusan végződött az utóbbi számára. Attól kezdve Klapanciusz megkeserítette Trurl életét, állandóan csúfolta, kaján célzásokkal gyötörte, mígnem Trurl megdühödött, és elhatározta, hogy olyan gépet épít, amely verseket fog írni. E célból összegyűjtött nyolcszázhúsz tonna kibernetikai irodalmat és tizenkétezer tonna költeményt, aztán hozzálátott az anyag tanulmányozásához. Mikor megcsömörlött a kibernetikától, áttért a lírára, és viszont. Hamarosan rájött, hogy maga a gép megépítése gyerekjáték a programozáshoz képest. A programot, amely egy közönséges költő fejében lakozik, a civilizáció teremtette, amelyben az illető a világra jött; ezt a civilizációt az előző hozta létre, az előzőt egy még korábbi, és így tovább, egészen a világmindenség kezdetéig, amikor a jövendő poéta információi még kuszán kószáltak az ősködben. Ennélfogva a gép programozásához előbb meg kellett ismételni — ha nem is az égész világmindenséget elejétől fogva, de legalábbis jókora részét. Trurl helyében mindenki visszariadt volna ettől a feladattól, de a mi mérnökünket kemény acélból faragták: esze ágában sem volt meghátrálni. Mindenekelőtt épített egy gépet, amely a káoszt modellezte, és villamos lélek lebegett benne a villamos vizek felett, aztán betáplálta a fény paramétereit, aztán az ősködökét, és így lassacskán elérte az első jégkorszakot; ez persze csak azért volt lehetséges, mivel a gép a másodperc ötmilliárdod része alatt hétszeptillió eseményt modellezett, amelyek négyszázoktillió helyen játszódtak le egyszerre; de ha valaki úgy véli, hogy Trurl tévedett valahol, akkor számoljon utána. Ezután Trurl hozzáfogott a civilizáció kezdeteinek modellezéséhez, betáplálta a fazekasságot és a bőrcserzést, az ősgyíkokat és az özönvizet, a négylábú és farkas lényeket, az elősápatagot, akitől származott a sápatag, aki megkezdte a gépek építését; eonok és évezredek futottak le a villamos örvények zúgásában. Amikor a modellező gép már szűknek bizonyult a következő korszakhoz, Trurl újabb egységet épített hozzá; a mellékszárnyakból egész városka jött létre, huzalok és tranzisztorok olyan zegzugos zűrzavara, hogy az ördög sem ismerte volna ki magát köztük. Trurl azonban egészen jól elboldogult a masinájával, csak kétszer kellett megismételnie a munkát: egyszer, sajnos, majdnem elejétől, mert az jött ki, hogy Ábel ölte meg Káint, és nem Káin Ábelt (a sajnálatos hibát egy biztosító kiégése okozta az egyik áramkörben), másodszor viszont csak háromszázmillió évvel kellett visszaugrania, a földtörténeti középkorba, ugyanis ahelyett, hogy az őshaltól származott volna az ősgyík, attól származott az ősemlős, attól származott az ősmajom és attól származott az őssápatag, egészen fura családfa kerekedett ki, és a végén sápatag helyett szárnyatag állt.
Alighanem egy légy keveredett a gépbe, és megsértette a szuperszkopikus akció-kikapcsolót. Ezenkívül azonban minden bámulatosan simán ment. Trurl sikeresen modellezte a középkort, az ókort meg a nagy forradalmak korát, bár a gép olykor zötyögött, s a fontosabb civilizációs ugrások modellezésénél a tranzisztorok hűtőbordáit vízzel kellett öntözgetni, és nedves rongyokkal körülcsavarni, hogy fel ne robbanjanak; a haladás ugyanis, kiváltképpen ilyen gyors ütemben modellezve, csaknem levegőbe röpítette az egész masinát. A huszadik század vége felé a gépen először kétoldali berezgés, majd hosszanti frásztörés mutatkozott, nem tudni, miért; Trurl nagyon aggódott, és már elő is készített néhány zsák cementet meg egy pár vaskapcsot arra az esetre, ha az egész masina össze akarna dőlni. De szerencsére nem volt szükség ilyen végső eszközökre; elmúlt a huszadik század, és azontúl simán ment a dolog. Ezután jöttek a tökéletesen értelmes lények egymást követő civilizációi, darabja ötvenezer év, belőlük származott Trurl is; a modellezett történelmi folyamat tekercsei egymás után vándoroltak a tárolóba; annyi tekercs volt, hogy a gép tetejéről távcsővel sem lehetett az összeset belátni; és mindezt egyetlen nyavalyás rímfaragó kedvéért! De hiába, a tudósok roppant makacs népek. Végül elkészültek a programok; csak ki kellett választani belőlük, ami lényeges. Máskülönben a poétagép tanítása millió évig tartott volna.
Trurl két héten át általános programokat táplált be leendő poétagépébe; aztán következett a logikai, emocionális és szemantikai áramkörök szerelése. Már meg akarta hívni Klapanciuszt a próbaüzemre, de meggondolta magát, és először tanú nélkül indította be a gépet. A masina nyomban előadást tartott a krisztallográfiai metszetek csiszolásának jelentőségéről a kis mágneses anomáliák tanulmányozásában. Gyengítette hát a logikai áramköröket, és megerősítette az emocionálisakat; a gép először csuklott, aztán sírógörcsöt kapott, végül a legnagyobb erőfeszítéssel kinyögte, hogy az élet szörnyű. Trurl megerősítette a szemantikát, és rácsatolt egy akarategységet; a gép kijelentette, hogy ezentúl minden parancsát teljesíteni kell, és mindjárt meg is parancsolta Trurlnak, hogy építsen hozzá még hat emeletet az eddigi kilenchez, mert gondolkodni akar a lét értelméről. Trurl filozófiatompítót épített belé; ettől kezdve a gép egyáltalán nem szólt hozzá, csak egy áramrúgásra méltatta. A legnagyobb könyörgések árán végre sikerült rávenni, hogyénekelje el a Boci boci tarkát, de ezzel aztán véget is ért a műsor.
Trurl nagyot sóhajtott, megint nekiállt szerelni, s addig tompított, erősített, gerjesztett és szabályozott a masináján, míg végül úgy találta, hogy most már tökéletes. Ekkor a gép csakugyan megörvendeztette egy verssel, de az olyan volt, hogy Trurl nem győzött hálálkodni az egeknek bölcs előrelátásáért: Klapanciusz a hasát fogta volna a röhögéstől, ha meghallja ezeket a fűzfarigmusokat, amelyek kedvéért ő betáplálta az egész világmindenség és minden lehetséges civilizáció keletkezését!
Beszerelt hat grafománia-szűrőt, de rögtön darabokra törtek; újakat kellett készítenie korundacélból. Aztán már kezdett jobban menni a dolog: beszabályozta a szemantikát, bekapcsolta a rímgenerátort, mire a gép kis híján a levegőbe repült, majd kijelentette, hogy misszionárius akar lenni a szegény, vad csillagtörzsek között. Trurl már-már baltát emelt a poétájára, de mentőötlete támadt. Kidobta valamennyi logikai áramkört, és helyükre narcisztikus egocentrizátorokat szerelt. A gép megingott, felkacagott, sírva fakadt, majd közölte, hogy fáj valamije a harmadik emeletén, torkig van mindennel, az élet furcsa, mindenki aljas, ő pedig nemsokára meghal, és csak egy kívánsága van: gondoljanak rá szeretettel, amikor már nem lesz. Azután papírt kért. Trurl fellélegzett; kikapcsolta, és aludni ment. Másnap meglátogatta Klapanciuszt. Amaz, mikor meghallotta, hogy az Elektrubadúr beindításáról van szó (mert Trurl elhatározta, hogy így fogja nevezni gépét), minden munkáját félbehagyva nyomban Trurl után sietett, mert már alig várta, hogy tanúja legyen legjobb barátja újabb felsülésének.
Trurl először bekapcsolta az indító áramköröket, aztán kisfeszültségű áramot adagolt, még egypárszor felszaladt a kongó vaslépcsőkön — az Elektrubadúr ugyanis óriási hajómotorhoz hasonlított, műszerekkel és csapóajtókkal teli, szegecselt vaslemez falán acéljárdák vonultak körbe —, majd gondosan ügyelve a kollektorfeszültségre, izgatottan közölte, hogy a bemelegítés kedvéért egy kis rögtönzéssel kezdi.
Aztán persze Klapanciusz olyan témát adhat meg a gépnek, amilyet csak akar.
Mikor az amplifikációs mutatók szerint a lírikus kapacitás a maximumhoz közeledett, Trurl kissé remegő kézzel meghúzta a főkapcsolót, és a gép rekedtes, de igen szuggesztív hangon szinte azonnal megszólalt:
— Gendelidér borzikamarszuk.
— Már befejezte? — érdeklődött hosszabb szünet után roppant udvariasan Klapanciusz. Trurl összeharapta a száját, néhány áramrúgást adott a gépnek, és megint bekapcsolta. Ezúttal sokkal tisztábban zengett a hangja; igazán gyönyörűség volt hallgatni ezt az ünnepélyes, de ugyanakkor behízelgően gordonkázó baritont:
Célbenőkör hédereg,
Mácsul gondorásznak.
Hibra gindő… Léderek
Szunnya ferte nyászlag.
— Milyen nyelven ír? — kérdezte jámbor arccal Klapanciusz, miközben Trurl némileg pánikba esve sürgölődött a vezérlő pultnál, majd keserűen legyintett, és feldübörgött a lépcsőn az acélkolosszus tetejére. Négykézláb bemászott a nyitott csapóajtón a gépbe, hallatszott, amint szitkozódva kalapál, és szerszámokat csörget, megint előmászott, és átszaladt egy másik hídra; végül diadalmasan felkiáltott, kidobott egy kiégett csövet, az Klapanciusztól egy lépésre tört szét csörömpölve a csarnok padlóján, de Trurl még elnézést sem kért figyelmetlenségéért, hanem sietve új csövet csavart be a régi helyére, olajos kezét megtörölte egy puha ronggyal, és lekiabált, hogy Klapanciusz kapcsolja be a gépet. Felcsendült a bársonyos hang:
Szumaralla vindár
Csiverész a gárom,
Mérci kele csintár
Letörött a nyáron.
— Már jobb! — kiáltotta Trurl, nem egészen szilárd meggyőződéssel. — Az utolsó szavaknak már volt értelmük, észrevetted?
— Hát ha már vége… — kezdte Klapanciusz, aki maga volt a megtestesült udvariasság.
— Vigyen el az ördög! — ordította Trurl, és megint eltűnt a gép belsejében; zakatolás, búgás, recsegés hallatszott, elvegyülve a mérnök fojtott káromkodásával. Hirtelen Trurl kidugta a fejét egy harmadik emeleti ajtócskán, és lekiabált: — Most kapcsold be!!
Klapanciusz bekapcsolta. Az Elektrubadúr tetőtől talpig megremegett, és rákezdte:
Cséllőte guvászat a fendeli bódor,
Umonka törédice gyállata…
Itt abbamaradt a vers, mert Trurl őrjöngve megrángatta valamelyik kábelt, mire a gép felhorkant és elhallgatott. Klapanciusz úgy röhögött, hogy le kellett ülnie a padlóra. Trurl ide-oda cikázott, egyszerre csak egy reccsenés és egy kattanás hallatszott, majd a gép nagyon nyugodtan és tárgyilagosan kijelentette:
Dőre, aki magát okosabbnak hívén,
Packázni akar az Elektrubadúrral.
Szégyenletes kudarc lesz az osztályrésze.
me, ez történik Klapanciusz úrral!
— Na látod! Tessék! Egy epigramma! És milyen helyénvaló! — kiabálta Trurl, miközben csigavonalban száguldott lefelé a keskeny lépcsőn, lent pedig majdnem egyenesen barátja karjába futott, aki már nem nevetett, hanem kissé megrökönyödve várta.
— Hülyeség — jelentette ki rögtön. — Különben is, ez nem ő, hanem te vagy!
— Mi az, hogy én?!
— Előre megírtad ezt a verset. Rád ismerek a primitív tartalomról, a sekélyes rosszindulatról és a siralmas rímről.
— Hát akkor tessék! Rendelj másik verset! Amiről csak tetszik! Na, miért hallgatsz? Félsz, mi?!
— Nem félek, csak gondolkodom — felelte bosszúsan Klapanciusz, és igyekezett a lehető legnehezebb témát kitalálni, mert joggal gyanította, hogy nehéz lesz eldönteni a vitát, vajon a gép alkotta vers jó-e vagy sem. — Írjon kiberotikus verset! — ragyogott fel hirtelen. — Legfeljebb öt sor legyen, de szóljon szerelemről, árulásról és halálról, a néger kérdésről és a nimfomániáról, legyen benne a bonyolult női lélek extrém konfliktushelyzetben bekövetkező meghasonlásának ábrázolása, a középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, rímeljen, és minden szó k betűvel kezdődjön!
— És a végtelen automaták általános elmélete ne legyen benne? — horkant fel a vérig sértett Trurl. — Ilyen hülye feltételeket nem lehet szab…
De elakadt a szava, mert az egész csarnokot betöltő, bársonyos bariton máris megszólalt:
Kóbor kaffer kószál királylány kertjében.
Királylány kacéran kacsint kéjvágyó kedvében:
Kapj karodba, kaffer! Király kinéz, kiált:
Katonák! Kürtszó, kivégzés. Királylány kacag kuszán.
Kegyetlen kor! Kicsapongó, koronás kurtizán!
— No, mit szólsz? — tette csípőre a kezét Trurl, Klapanciusz viszont már károgott is: — Most pedig g betűvel! Szonettet a lényről, amely gondolkodó és gondtalan, erőszakos és kegyetlen, tizenhat csapágya, három szárnya és négy festett bőröndje van, mindegyik bőröndben ezer tallér Berengár király profiljával és két palotával, legyenek cikcakkos fogai és…
Gigászi, gőgös gondolat… — kezdte a gép, de Trurl a pulthoz ugrott, megrántotta a főkapcsolót, és testével állva el az utat, fojtott hangon felkiáltott: — Elég legyen ezekből a badarságokból! Nem tűröm, hogy a gépem aprópénzre váltsa a tehetségét! Vagy tisztességes verset rendelsz, vagy befejeztük!
— Miért, ezek talán nem tisztességes versek?… — morgott Klapanciusz.
— Nem! Ezek fejtörők, szójátékok! Nem azért építettem a gépet, hogy hülye szóvicceket gyártson! Ez közönséges rímfaragás és nem Nagy Művészet! Tessék, add meg a témát, lehet akármilyen nehéz…
Klapanciusz gondolkodott, gondolkodott, végül öszszeráncolta a homlokát, és azt mondta: — No jó. Szóljon a szerelmes számítógépről, de a magasabb matematika, különösen a tenzoralgebra nyelvén. Lehet benne magasabb topológia és analízis is. Azonkívül legyen merészen erotikus, és lebegjen kibernetikus magaslatokban.
— Te megőrültél. Matematikai nyelven a szerelemről? Esküszöm, hogy én még ilyen marhaságot — kezdte Trurl. De elhallgatott, mert az Elektrubadúr máris szavalta versét:
Tér és idő zsugorodnak,
Ha én egyszer nekikezdek.
Amit mások már feladnak,
Nekem ott van csak a kezdet.
Néha-néha adódott már
Egy-egy izgalmasabb példa,
Konvolúciós integrál,
Játékelméleti téma,
Pólus-zérus elrendezés
Meg a reziduum-tétel,
Potenciál-modellezés —
(Mi a kezdeti feltétel?)
Találkoztam már én széppel,
Jóval is a programokban,
De mért nem beszélnek a géppel
A programozók jambusokban?!
Elég volt az iterálás,
Szerelmes akarok lenni!
Vagyok is — vagy kitalálás?
Hogy lehet ezt eldönteni?
Oly forró és diadalmas,
Amit érzek tároláskor,
Ha jön egy nagy sima halmaz…
Ezt sosem érzem számoláskor.
Mostanában csak egy dolgon
Járatom a disc-jeimet:
Üres vagyok néhány folton,
S keresem a partneremet,
Aki segít feltölteni
A hátterek ürességét,
És segíti megalkotni
Algoritmusom hű képét.
Követném egy pólus ívét
Simuló-sík formájában,
Szimmetrikus tenzor ízét
Éreznénk bit alakjában,
Megszámlálnám tagjaidat —
Vajha volnék rá alkalmas! —
És mátrixszá rendeznélek,
Gyönyörű végtelen halmaz!
Ezzel a költői est véget ért. Klapanciusz ugyanis leverten hazasietett, mondván, hogy hamarosan újabb témákkal tér vissza, de nem mutatkozott többé, mert attól tartott, hogy akarata ellenére újabb okot szolgáltat Trurlnak a dicsekvésre; Trurl persze széltében-hosszában hirdette, hogy Klapanciusz teljesen összeomlott a megrendüléstől, és azért menekült haza. Klapanciusz erre csak annyit tudott válaszolni, hogy Trurlnak végképp fejébe szállt a dicsőség, mióta az Elektrubadúrt megépítette.
Nem sok idő telt el, és a poétagép híre eljutott az igazi, azaz közönséges poétákhoz. Vérig sértve elhatározták, hogy nem vesznek tudomást a gépről, de azért akadt néhány kíváncsi költő, aki titokbanelindult megnézni az Elektrubadúrt. A gép udvariasan fogadta őket a csarnokban, amelyet már elborítottak a teleírt papírlapok, mivel a masina éjjel-nappal szüntelenül alkotott. A költők avantgardisták voltak, az Elektrubadúr viszont klasszikus stílusban írt, mivel Trurl, aki nem sokat értett a költészethez, programjait a klasszikusok műveiből merítette. A vendégek ezért gúnyolni kezdték az Elektrubadúrt, úgyhogy annak keserűségében csaknem megrepedtek a katódcsövei. Ezután a költők diadalmasan távoztak. Ám a gépnek önprogramozása is volt, no meg különleges ambicionális gerjesztő áramköre hat kiloamperes biztosítókkal, ennélfogva csakhamar teljesen átprogramozta magát. Azontúl ködös, homályos, sokértelmű, mágikus és a teljes érthetetlenségig művészi verseket írt. Mikor aztán újabb poéták látogatták meg, hogy elgúnyolódjanak vele, a gép olyan modern rögtönzéssel válaszolt, hogy a költőknek elakadt a lélegzetük, második költeményétől pedig súlyos rosszullét fogta el az egyik idősebb váteszt, akit már két állami díjjal tüntettek ki, és szobra volt a városligetben. Most már egyetlen poéta sem tudott ellenállni a végzetes ambíciónak, hogy költői versenyre hívja ki az Elektrubadúrt.
Csapatostul jöttek mindenhonnét, kéziratokkal tömött zsákokkal és aktatáskákkal. Az Elektrubadúr először hagyta szavalni a jövevényt, gyorsan megállapította költészetének algoritmusát, és annak alapján olyan versekkel válaszolt, amelyek ugyanabban a stílusban íródtak, de minimálisan kétszázhússzor, optimális esetben pedig háromszáznegyvenhétszer jobbak voltak.
Nemsokára olyan gyakorlatra tett szert, hogy már az első szonettel kiütött egy-egy koszorús nemzeti nagyságot. Az volt a legszomorúbb, hogy a versengésből csak a fűzfapoéták kerültek ki épségben, akik, mint ismeretes, nem tudják megkülönböztetni a jó verseket a rosszaktól, ezért simán megúszták a dolgot, csak egyikük törte a lábát, mert a kijáratnál megbotlott az Elektrubadúr vadonatúj, terjedelmes elbeszélő költeményében.
Az igazi költőket viszont az Elektrubadúr megtizedelte, bár csak közvetve, hiszen tulajdonképpen nem bántotta őket. Mindamellett először egy agg alanyi költő, aztán két avantgardista lett öngyilkos, leugorva a magas sziklaoromról, amely, a körülmények szerencsétlen öszszejátszása folytán, éppen a Trurl műhelye és a vasútállomás közötti út mentén meredezett.
A költők most már tiltakozó gyűléseken követelték, hogy a gépet pecsételjék le, de rajtuk kívül senki sem törődött a dologgal. Sőt a szerkesztőségek még örültek is, mert az Elektrubadúr, aki több ezer álnéven írt egyszerre, minden alkalomra azonnal szállította a kívánt méretű költeményt, és ezek az alkalmi versezetek olyan gyönyörűek voltak, hogy az állampolgárok egymás kezéből tépték ki az újságot, az utca megtelt elragadtatott arcokkal, magafeledt mosolyokkal, és mindenfelől halk, megrendült zokogás hallatszott. Az Elektrubadúr verseit mindenki ismerte; áldott rímeitől hullámzott még a levegő is, s az érzékenyebb természetűek nemegyszer elájultak a csodálatos metaforák vagy asszonáncok hallatán; de az ihletóriás erre az alkalomra is felkészült, mert azonnal kellő számú kijózanító szonettet gyártott.
Trurlnak egyébként elég sok baja volt találmánya miatt. A klasszikusok, általában hajlott korúak lévén, nem sokat ártottak neki, ha nem számítjuk a köveket, amelyekkel rendszeresen betörték az ablakait, meg az illendőség okából néven nem nevezhető anyagokat, amelyeket háza tájára dobáltak. Rosszabb volt a helyzet a fiatalokkal. Egy ifjú alanyi költő, akinek verseiben nagy lírai, karjaiban pedig jelentős fizikai erő rejlett, alaposan eldöngette Trurlt. Míg a kórházban feküdt, az események továbbrobogtak; nem múlt el nap újabb öngyilkosság és temetés nélkül. A kórház körül vad lírikusok kószáltak, sőt fegyverropogás is hallatszott, ugyanis a költők aktatáskájukban kézirat helyett most már kézigránátot hoztak, hogy odavágják a poétagéphez; de az Elektrubadúr acélfalában persze nem sok kárt tehettek. Trurl elkeseredve és legyengülve tért haza a kórházból, s egy éjszaka elhatározta, hogy szétszereli a költő-lángészt.
Ám amikor, kissé sántikálva, gépe felé közeledett, az Elektrubadúr, meglátva alkotója kezében a harapófogót és szemében a keserű elszántság csillogását, olyan szenvedélyes ódában könyörgött irgalomért, hogy Trurl zokogva dobta el szerszámait, és szobájába sietett, térdig gázolva a poétagép újabb alkotásaiban, amelyek zizegő óceánja már az egész csarnokot elárasztotta.
Mikor azonban elsején megérkezett a villanyszámla, Trurl előtt elsötétült a világ, mert a gép iszonyúan sok áramot fogyasztott.
Szívesen kért volna tanácsot régi barátjától, Klapanciusztól, de az úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Trurl nem tudott okosabbat kitalálni, minthogy egy éjszaka óvatosan a csarnokba lopózott, gyorsan elvágta a gép villanyzsinórját, aztán szétszedte a masinát, űrhajóra rakta, elszállította egy kis planetoidra, és ott újból összeszerelte, de energiaforrásként most már atommáglyát alkalmazott.
Aztán titokban hazatért, de a história ezzel nem ért véget, mert az Elektrubadúr, miután nyomtatásban már nem tehette közzé műveit, rádión kezdte sugározni őket, ennélfogva az űrhajók pilótái és utasai lírai zsibbadásba estek, sőt a fogékonyabbak eszméletlenséggel járó, súlyos elragadtatási rohamokat kaptak. Az űrhajózási hivatal, miután kiderítette a baj okát, hivatalosan felszólította Trurlt, hogy azonnal számolja fel a tulajdonát képező berendezést, amely költeményeivel zavarja a közrendet, és veszélyezteti az utasok egészségét.
Ekkor Trurl bujkálni kezdett. A planetoidra szerelőket küldtek, hogy pecsételjék le az Elektrubadúr lírai kimenetét, a gép azonban néhány balladával mámoros lázba ejtette a szerelőket, úgyhogy nem teljesítették a feladatot. Ezután süket szerelőket küldtek ki, de az Elektrubadúr mutogatással közölte velük lírai információit. Már mindenütt azt rebesgették, hogy büntető expedíciót kell kiküldeni vagy atombombával megsemmisíteni a poétagépet. Ekkor azonban szerencsére megvásárolta egy uralkodó a szomszédos csillagrendszerből, és a planetoiddal együtt országába szállíttatta.
Trurl végre előbújhatott és fellélegezhetett. Igaz, hogy a déli égbolton időnként különös szupernova-fel villanásokat látni, amilyenekre a legöregebbek sem emlékeznek, és holmi kósza hírek szerint ez a jelenség a poétagéppel függ össze. Az illető királynak ugyanis az a szeszélye támadt, hogy csillagmérnökeivel rákapcsoltatja az Elektrubadúrt néhány fehér óriás csillagcsoportjára, így minden versszak gigászi napkitöréssé válik, s a világmindenség legnagyobb költője tűzlüktetéssel sugározza szét műveit a kozmoszban. Más szóval: az illető király egy csapat változó csillag lírai programjává tette az Elektrubadúrt. De még ha van is egy szemernyi igazság ezekben a mendemondákban, mindez olyan távol történt, hogy nem zavarta Trurl álmát. Hanem azért a jeles mérnök szentül megfogadta, hogy soha többé nem kísérletezik az alkotó folyamatok kibernetikai modellezésével.
HARMADIK UTAZÁS
avagy a valószínűségi sárkányok
Trurl és Klapanciusz a nagy Csinnadratta Cerebron tanítványai voltak, aki a Felsőfokú Nihiliskolában negyvenhét éven át Általános Sárkányelméletet adott elő. Mint ismeretes, sárkányok nincsenek. Ez a primitív megállapítás talán kielégíti az egyszerű elmét, de nem a tudományt, hiszen a Felsőfokú Nihiliskola létező dolgokkal egyáltalán nem foglalkozik; a létezés banális voltát már oly régen bebizonyították, hogy egy szót sem érdemes többé rá vesztegetni. Elég az hozzá, hogy a zseniális Cerebron, egzakt módszerekkel boncolgatva a problémát, a sárkányok három faját fedezte fel: a nullás, az imaginárius és a negatív sárkányokat. Mindezek, amint már említettük, nem léteznek, de mindegyik fajta egészen másképpen nem létezik. Az imaginárius és nullás sárkányok, amelyeket a szakemberek röviden csak imagoknak és nulloknak neveznek, sokkal kevésbé érdekes módon nem léteznek, mint a negatívak. A drakológiában, vagyis sárkánytanban régóta ismeretes az a paradoxon, hogy ha két negatív sárkány herborizálódik (ez a művelet a sárkányalgebrában a közönséges számtani szorzásnak felel meg), törtsárkányt kapunk eredményül, mégpedig körülbelül 0,6 sárkányt. Namármost, a szakemberek két táborra oszlottak, s az egyik azt állította, hogy az így kapott sárkányrészt a fejétől kell számítani, a másik tábor viszont azt, hogy a farkától. Trurl és Klapanciusz nagy érdeme, hogy rámutattak mindkét nézet téves voltára. Ők alkalmazták elsőnek ezen a területen a valószínűségszámítást, s ezzel megteremtették a valószínűségi drakológiát, amelyből kitűnik, hogy a sárkány termodinamikailag csak statikus értelemben lehetetlen, éppúgy, mint a tündérek, villők, koboldok, boszorkányok, manók stb. Az általános valószínűtlenségi egyenletből két tudósunk kiszámította a koboldizáció, tündéresedés stb. együtthatóit. Ugyanebből az egyenletből következik, hogy egy átlagos sárkány spontán manifesztációjára körülbelül tizenhat kvintokvadrillió-heptillió évig kellene várni. Az egész probléma alighanem csupán matematikai érdekesség maradt volna Trurl ismeretes mérnöki barkácsoló hajlama nélkül. Ő azonban elhatározta, hogy empirikusan is megvizsgálja a kérdést. Mivel pedig valószínűtlen jelenségről volt szó, feltalálta a valószínűségerősítő gépet. Először otthon, a pincében próbálta ki, aztán az Akadémia által létesített különleges sárkánykísérleti telepen. Akik nem járatosak az általános valószínűségelméletben, mai napig kérdezgetik, hogy Trurl tulajdonképpen miért a sárkányt valószínűsítette, és nem a tündért vagy a koboldot; már ebből is kiviláglik műveletlenségük, hiszen nem tudják, hogy a sárkány egyszerűen valószínűbb a koboldnál. Lehet, hogy Trurl folytatni is szándékozott a kísérletezést az erősítőjével, de már az első kísérletnél súlyos zúzódást szenvedett, mivel a virtualizálódó sárkány farba rúgta. Szerencsére a beindításnál segédkező Klapanciusz csökkentette a valószínűséget, és a sárkány eltűnt. Sok tudós megismételte aztán a kísérletet a drakotronnal, de mivel hiányzott belőlük a rutin és a hidegvér, a keletkezett sárkányfiak jó része, miután kissé megugráltatta alkotóját, kiszökött a szabadba. Ekkor derült csak ki, hogy a rusnya szörnyetegek egészen másképp léteznek, mint holmi szekrény, pohárszék vagy asztal; a sárkányok fő tulajdonsága ugyanis a valószínűség, mégpedig elég nagymérvű, ha egyszer már létrejöttek. Ha például a sárkányra körvadászatot rendeznek, a rá puskát szegező vadászok a kör közepén csupán kiégett és határozottan büdös földet találnak, mivel a szorongatott sárkány átszökik a valóságos térből a konfigurációs térbe. Ezt persze tisztára ösztönösen teszi, minthogy szerfölött tompa agyú és tohonya barom. A primitív személyek képtelenek megérteni, hogyan történik ez, olykor makacsul követelik, hogy mutassák meg nekik azt a konfigurációs teret; nem tudják ugyanis, hogy az elektronok, amelyek létezésében pedig egyetlen épeszű lény sem kételkedik, szintén a konfigurációs térben mozognak csupán, és sorsuk a valószínűségi hullámoktól függ. Egyébként a keményfejűek könnyebben tagadhatnák az elektronok létezését, mint a sárkányokét, mivel az elektronok, legalábbis egyedül, nem rúgnak.
Trurl egyik kollégája, Harborizeusz Kiber, kvantálta elsőként a sárkányt, meghatározta a drakonnak nevezett egységet, amellyel, mint ismeretes, a drakométereket bekalibrálják, sőt még a sárkányfarkak perdületét is meghatározta, bár ezért csaknem életével fizetett. De mit érdekelték ezek a vívmányok a széles tömegeket, mikor a sárkányok már javában zaklatták őket, s óriási talpaikkal, huligán természetükkel, ordibálásukkal és lángokádásukkal rengeteg kárt okoztak, sőt helyenként még szűz lányokat is követeltek adóba? Mit érdekelte a szerencsétleneket, hogy Trurl sárkányai, mint indeterminisztikus, tehát nem lokalizálható lények, az elmélethez mindhalálig híven viselkednek, mikor a tisztességtudást viszont teljesen félrerúgták? Mit érdekelte őket, hogy az elmélet tisztázta a sárkányfarkak perdületét, mikor ezek a farkak falvakat és veteményeket pusztítottak el? Nem csoda hát, hogy a közvélemény korántsem méltányolta Trurl korszakalkotó felfedezéseit, inkább rossz néven vette őket, sőt a tudományos téren különösen közömbös személyek egy csoportja alaposan el is verte a jeles tudós. Ő azonban, barátjával, Klapanciuszszal együtt, tántoríthatatlanul kutatott tovább. Felderítette, hogy a sárkány a saját hangulatától és az általános telítettségi állapottól függő mértékben létezik, továbbá hogy felszámolásának egyetlen biztos módszere a valószínűség nullára, sőt valamely negatív értékre csökkentése. Érthető mármost, hogy ezek a kutatások rengeteg fáradozást és időt igényeltek, a szabadban kószáló sárkányok pedig ezenközben vígan garázdálkodtak, és számos bolygót meg holdat pusztítottak végig. De a legrosszabb az volt, hogy még szaporodtak is. Ez viszont alkalmat adott Klapanciusznak, hogy közzétegye híres munkáját, amelynek címe: „Kovariáns sárkányáttételek, avagy a fizikailag tilos állapotokból a hatóságilag tilos állapotokba való átmenet különleges esetei.” Ez a munka nagy feltűnést keltett a tudományos világban, mivel még mindenki emlékezett a híres rendőr-fenevadra, amelynek segítségével a két leleményes mérnök bosszút állt a gonosz Vérgőz királyon balsorsú kollégáik gyászos haláláért. De még nagyobb hűhó támadt, amikor kitudódott, hogy egy Csalavári Bazil nevű, galaktikaszerte utazó mérnök puszta megjelenésével sárkányjárást idéz elő ott, ahol korábban senki sem látott sárkányt! Mikor aztán tetőpontjára hág a kétségbeesés, a nemzeti katasztrófa hangulatát kihasználva ez a Bazil beállít a szóban forgó ország királyához, és hosszú alkudozással a csillagokig srófolva fel a tiszteletdíjat, vállalkozik a szörnyetegek kiirtására. Ez rendszerint sikerül is, bár senki sem tudja, hogyan, mivel Bazil titokban és magányosan ténykedik. A sárkánytalanítássikerét egyébként csak statisztikailag garantálja, és mióta egy uralkodó saját aprópénzével fizette ki, mármint olyan dukátokkal, amelyek szintén csak statisztikailag voltak valódiak, azóta orcátlan módon királyvízzel vizsgálja meg a kapott aranyakat.
Ez idő tájt történt, hogy Trurl és Klapanciusz egy verőfényes délutánon, séta közben különféle szakmai pletykákról beszélgetett.
— Hallottál erről a Bazilról? — kérdezte Trurl.
— Hallottam.
— És mit szólsz hozzá?
— Nem tetszik nekem a dolog.
— Nekem sem. De mégis, mi a véleményed róla?
— Szerintem erősítőt használ.
— Valószínűségerősítőt?
— Hát persze. Vagy rezonáló rendszereket.
— Vagy sárkánygenerátort.
— A drakotronra gondolsz?
— Arra.
— Hát igen, az is lehet.
— Tudod — kiáltott fel Trurl —, ez mégiscsak disznóság! Hiszen akkor tulajdonképpen magával viszi a sárkányokat, csak éppen potenciális állapotban, a nullához közeli valószínűségi fokon. Mikor aztán körülnézett, és betájolta magát, fokozni kezdi a valószínűséget, felerősíti majdnem a bizonyosság határáig, és akkor persze bekövetkezik a virtuális konkretizáció.
— Világos. És mit gondolsz, aztán meg is semmisíti őket nihilizációs retrokreátorral, vagy egyszerűen csökkenti az aktuális valószínűséget, és zsebre vágja a pénzt?
— Ki tudja? De ha csak valószínűtleníti őket, ez még nagyobb disznóság, elvégre kritikus ingadozás is van a világon!
A nullafluktuáció következtében a sárkánymátrix előbb-utóbb aktivizálódik, és akkor kezdődik minden elölről.
— De addigra ő már továbbállt a pénzzel… — dörmögte Klapanciusz.
— Nem gondolod, hogy ebben az ügyben tulajdonképpen be kellene írni a Sárkányellenőrző Főhivatalnak?
— Azt azért nem. Hiszen végső soron mindez csak feltevés. Semmit sem tudunk biztosan, és nincs bizonyítékunk. Utóvégre statisztikus fluktuációk erősítő nélkül is előfordulnak; régebben nem voltak sem mátrixok, sem erősítők, és sárkányok mégis felbukkantak időnként.
Csak úgy, akcidentálisan.
— Hát igen… — töprengett Trurl — de viszont… ezek a sárkányokmindig csak azután jelennek meg, hogy ez a Bazil a bolygóra érkezett!
— Igaz. No de, beírni a Hivatalnak… Nem, azt nem, hiszen mégiscsak kollégáról van szó… Inkább magunk tehetnénk bizonyos lépéseket. Mit szólsz hozzá?
— Tetszik az ötlet.
— Akkor jó, mert nekem is. De mit csináljunk?
A két kiváló drakológus ezután szakmai eszmecserébe merült, amelyből az avatatlan hallgató egy árva szót sem értett volna, hiszen csupa olyan talányos szó röpködött, mint „drakométer”, „farkatlan transzformáció”, „gyenge sárkányhatás”, „sárkánydifrakció és szétszóródás”, „kemény sárkány”, „puha sárkány”, „draco probabilisticus”, „inkontinuus baziliszkusz-spektrum”, „rezonancia-sárkány”, „ellentétes izoperdületű sárkánypár anihilációja általános farkatlansági mezőben” stb.
A jelenség ilyetén mélyreható elemzésének eredménye volt az a bizonyos harmadik utazás, amelyre a két mérnök nagyon gondosan felkészült, nem egy bonyolult készüléket rakva hajójára. Nem feledkeztek meg a diffuzátorról és az antifej-ágyúról sem.
Utazás közben, miután sorra leszálltak Uncili, Smuncili és Truncili bolygón, rájöttek, hogy aligha tudják átfésülni az egész sárkány sújtotta területet, mert ehhez több részre kellene szakadniuk.
Egyszerűbb volt természetesen, ha legalább különválnak. Ezért rövid munkaértekezlet után mindkettő másfelé indult. Klapanciusz sokáig dolgozott Voltondia bolygón, Ampericiusz császár szolgálatában, aki még a leányát is kész volt hozzáadni feleségül, csak hogy megszabaduljon a fenevadaktól. A legmagasabb valószínűségi fokú sárkányok már a főváros utcáira is bemerészkedtek, a virtuálisaktól meg csak úgy nyüzsgött az ország. Igaz ugyan, hogy a virtuális sárkány, mint az együgyű átlagember mondaná, „nincsen”, tehát semmiképpen sem lehet észrevenni, és nem is csinál semmi olyat, ami kiváltaná tiltakozását, de a Kiber-Trurl-Klapanciusz-Nor számítás és különösen a sárkányhullám egyenlete világosan kimutatja, hogy a sárkány könnyebben megy át a konfigurációs térből a reális térbe, mint a gyermek hazulról az iskolába. Így hát a valószínűség általános növekedése esetén a lakásban, a pincében vagy a padláson bármelyik pillanatban felbukkanhatott egy sárkány, sőt szupersárkány.
A sárkányok üldözése helyett, amivel úgysem ment volna sokra, Klapanciusz, igazi teoretikus révén, módszeresen látott dologhoz: a tereken, parkokban és városokban probabilisztikus sárkányredaktorokat állított fel, és a szörnyetegek hamarosan a legnagyobb ritkasággá váltak. Klapanciusz átvette a kitűzött pénzjutalmat, a díszoklevelet és a vándorzászlót, majd elindult, hogy találkozzék barátjával.
Útközben meglátott egy bolygót, ahonnét kétségbeesetten integetett valaki. Mivel arra gondolt, hogy talán Trurl az, és valami baj érte, gyorsan leszállt. De csak Madura bolygó lakosai, Gondál király alattvalói integettek. Igen babonás nép volt ez, kezdetleges hiedelmeket vallottak, és drakonisztikus pneumatológiának nevezett vallásuk azt hirdette, hogy a sárkányok a bűnök büntetéseképpen jelennek meg, és lelkük van, de tisztátalanok. Klapanciusz, látván, hogy vitába szállni a királyi drakológusokkal értelmetlen dolog volna, hiszen azok módszerei a sárkányjárta helyek tömjénnel való kifüstölésére és amulettek osztogatására szorítkoztak, inkább gyakorlati vizsgálódáshoz fogott. A bolygón akkoriban csak egyetlensárkány lakott, de a legszörnyűbb fajtából; neve Ocsmonda volt.
Klapanciusz felajánlotta szolgálatait a királynak; az nem adott rögtön egyenes választ, nyilván a bolygón dívó balga hiedelem hatására, amely a sárkányok keletkezésének okát az érzékfeletti szférába helyezte. A helyi lapok tanulmányozásából Klapanciusz megtudta, hogy a bolygón garázdálkodó Ocsmonda sárkányt némelyek egyetlen példánynak tartják, mások viszont többes számú lénynek, amely képes több helyen lenni egyszerre. Ez elgondolkodtatta, bár nem lepődött meg, hiszen a ronda fenevadak lokalizálását gyakran nehezítik meg az úgynevezett sárkányanomáliák, és nem egy példány, főleg a szórakozottabbja, mintegy „szétkenődik” a térben, ami a kvantummomentum izospines erősítésének közismert hatása. Amiképpen a vízből kinyúló kéz a víz felszíne fölött öt, látszólag teljesen független ujjat mutat, éppúgy a konfigurációs térből a reális térbe átemelkedő sárkányok több példánynak látszanak, holott csak egyről van szó. Az egyik kihallgatáson Klapanciusz megkérdezte a királyt, vajon nem járt-e a bolygóján Trurl; pontosan le is írta barátja küllemét. Milyen nagy volt meglepetése, mikor azt hallotta válaszul, hogy dehogyisnem, kollégája nemrég járt Gondál országban, sőt vállalkozott Ocsmonda eltávolítására, előleget vett föl, és elment a közeli hegyekbe, ahol a sárkányhölgyet különösen gyakran látták, másnap visszatért az egész jutalomért, és diadala jeléül felmutatott negyvennégy sárkányfogat. De bizonyos félreértésekre került sor, ezért a jutalom kifizetését az ügy tisztázásáig felfüggesztették.
Trurl ekkor állítólag nagyon mérges lett, több ízben és fennhangon a felségsértést súroló módon nyilatkozott az uralkodóról, majd ismeretlen irányba távozott. Azóta semmit sem tudnak róla, az Ocsmonda sárkány viszont ismét megjelent, mintha mi sem történt volna, még galádabbul szipolyozza őket, a nép általános megdöbbenésére.
Klapanciusz elég zavarosnak találta ezt a históriát, de a király szavait nem illett kétségbe vonni. Megrakta hát tarisznyáját a leghathatósabb sárkányölő fegyverekkel, és magányosan nekivágott a hegyeknek, a keleti látóhatáron magasodó havas csúcsok irányában.
Hamarosan észrevette a sziklákon a szörny első lábnyomait, de nélkülük is felfedezte volna a sárkány közellétét a jellegzetes kénkőszagról. Bátran haladt tovább, minden pillanatban készen, hogy felhasználja a vállára vetett fegyvert. A sárkánymérő mutatóját is sűrűn figyelte: egy darabig nullán állott, aztán aggasztóan remegni kezdett, majd lassan, mintha láthatatlan ellenállást küzdene le, felkúszott az egyes szám közelébe. Klapanciusz most már nem kételkedhetett, hogy Ocsmonda itt van a közelben. Módfelett csodálkozott, mert nem fért a fejébe, hogy Trurl, kipróbált sárkányölő és híres drakológus létére, elszámította magát, és nem irtotta ki a szörnyet. Azt is nehezen tudta elhinni barátjáról, hogy dolgavégezetlenül visszament a királyi udvarba, és fizetséget követelt olyasmiért, amit nem végzett el.
Egy idő múlva bennszülöttek menetével találkozott, akik szemlátomást reszkettek a félelemtől, nyugtalanul nézelődtek, és igyekeztek közel maradni egymáshoz. Libasorban haladtak felfelé a hegyen, vállukon és fejükön súlyos terhet cipelve. Klapanciusz jó napot kívánt, megállította a menetet, és megkérdezte a vezetőjüket, hogy mit csinálnak.
— Az adót visszük a sárkánynak, uram! — felelte a foltozott köntöst viselő egyén, aki a király alacsonyabb rangú tisztviselője volt.
— Adót? És miből áll az adó?— Abból, amit a sárkány követel, uram: arany, drágakövek, külföldi illatszerek, meg sok minden egyéb drága holmi.
Klapanciusz most már egészen elképedt, hiszen a sárkányok sohasem követelnek efféle adót, de illatszereket aztán végképp nem, hiszen természetes kénkőszagukat úgysem nyomhatják el, a készpénzzel pedig nem tudnak mit kezdeni.
— Szűz lányokat nem követel a sárkány, barátom? — kérdezte.
— Nem, kérem. Régebben az is előfordult. Tavaly még hatosával vagy tucatjával szállítottam neki a szűz lányokat, ahogy az étvágya kívánta. De amióta felbukkant nálunk egy külföldi uraság, és egymagában mászkált a hegyekben a dobozaival és készülékeivel… — Itt bizonytalanul elhallgatott a derék fickó, s aggodalmasan méregette Klapanciusz készülékeit meg fegyvereit, különösen a nagy sárkánymérő műszert, amely egész idő alatt halkan ketyegett, és piros mutatója idegesen remegett a fehér műszerlapon.
— Szakasztott ugyanilyenje volt, mint a nagyságos úrnak! — jegyezte meg a bennszülött kissé reszketeg hangon. — Ugyanilyen szerkentyűje, és egyáltalában…
— Ezt az izét nemrég vettem a zsibvásárban, alkalmi vétel volt — szólt könnyedén Klapanciusz, hogy elaltassa a bennszülött gyanúját. — De mondjátok, barátaim, nem tudjátok véletlenül, mi lett azzal a külföldi illetővel?
— Hogy mi lett vele? Azt már nem tudjuk, kérem. Illetve, valamennyit azért tudunk. Egyszer, lehet annak körülbelül úgy két hete… Jól mondom, Barnabás koma? Két hete volt, vagy több?
— Jól mondod, koma, miért ne mondanád jól? Két hete lesz annak, vagy ha nem, akkor négy. De az is lehet, hogy hat.
— No! Szóval jött ez a bizonyos illető, kérem, és bekopogtatott a házunkba, meg is vacsorázott, nem mondom, rendesen kifizette, megköszönte, igazán nem szólhatok rá semmi rosszat, körülnézett, elbeszélgetett, érdeklődött az árak felől, aztán szétrakta a szerkentyűit, és szorgalmasan írogatott valamit a számlapjukról, csak úgy repült a ceruzája. Egy piros könyvecskébe írta azt a rengeteg sok számot, aztán meg előszedte a — hogy is mondta, komám? A ter…
temper… elfelejtettem, hogy a fene enné meg!
— Termométert, bíró uram!
— Nohát! Persze hogy azt! Elővette a termométert, azt mondta, hogy ez a sárkányok ellen van, és ide rakta, oda rakta, megint írogatott abba a kis könyvecskébe, aztán a zsákjába rámolta a szerkenytűit, hátára vette a zsákot, elbúcsúzott, és elment. Attól kezdve, kérem szépen, mi nem láttuk többé. Hanem más egyebet láttunk.
Ugyanazon az éjszakán nagy robbanás volt, de messze. Amarra lehetett valahol, a Királyné-hegy mögött, az az ott, kérem, attól a csúcsosabbiktól jobbra. Olyan, mintha egy dögkeselyű ülne a csúcsán, talán azért nevezték el a nagyságos királyné asszonyról. Azt a másik hegyet pedig, ott a túlsó oldalon, Kétágúnak hívják. Ez a név onnan van, hogy egyszer…
— Hagyjuk most a hegyeket, barátom — szakította félbe Klapanciusz. — Szóval azt mondod, hogy éjszaka robbanás hallatszott. És mi történt aztán?
— Aztán már semmi sem történt, kérem. A robbanástól a kunyhóm féloldalra dőlt egy kicsit, én meg kiestem az ágyból. Nem nagy ügy ez, kérem, hiszen nagyobbakat is pottyanunk, mikor a sárkány néhanapján a házhoz dörzsöli a farát. Ez a legényke itt a megmondhatója, Barnabás öccse! Ő, kérem, a mosófazékba esett, mert éppen mostak, mikor a sárkánynak vakarózni támadt kedve…
— Elhiszem, barátom, de térjünk a tárgyra! — türelmetlenkedett Klapanciusz. — Tehát a robbanástól a padlóra estél. És mi történt aztán?
— Hát ha egyszer mondom, hogy nem történt semmi. Ha történt volna, kérem, akkor lenne miről beszélni, de ha egyszer nem történt semmi, akkor nincs is miről beszélni, mert különben az ember csak úgy fecseg a levegőbe. Nem jól mondom, Barnabás koma?
— De nagyon is jól mondod, koma!
Klapanciusz elköszönt, és folytatta útját, a teherhordó csapat pedig tovább kaptatott felfelé, görnyedezve, mert a sárkánynak szánt adó nagyon nehéz volt. Klapanciusz sejtette, hogy a sárkány által kijelölt barlangba rakják az adót, de nem akart a részletek iránt érdeklődni, mert már egészen kimerült a bíróval és komájával folytatott beszélgetésben. Egyébként még előzőleg hallotta, amint az egyik bennszülött azt mondta a másiknak, hogy a sárkány „olyan helyet választott, ami neki is elég közel van, meg nekünk is”…
Gyors léptekkel haladt tovább. A nyakában függő sárkányindikátor jelzései szerint választotta meg útját; a mérőműszerről sem feledkezett meg, de az állandóan nulla egész nyolctized sárkányt mutatott.
— Törtsárkány ez, vagy mi az ördög? — tanakodott Klapanciusz, tovább gyalogolva. Percenként megállt, mert a nap kegyetlenül tűzött, olyan nagy volt a hőség, hogy a levegő remegett az izzó sziklák között. Egyetlen fűszál sem nőtt errefelé, a sziklamélyedésekben kiszáradt sár repedezett, és görgetegek húzódtak a magas csúcsoktól a völgyig.
Eltelt egy óra, a nap már lefelé tartott az ég túlsó felén, s ő még egyre kapaszkodott a görgeteges hegyoldalban, míg végül szűk szorosok és sziklahasadékok árnyas hűvösébe ért. A piros mutató felkúszott az egyes szám alatti kilencedik rovátkáig, ott megremegett és megállt.
Klapanciusz letette hátizsákját egy sziklára, és éppen elővette a sárkánytalanítót, mikor a mutató hevesen kilendült. Gyorsan felkapta a valószínűségcsökkentőt, és körülnézett. Egy sziklapárkányon állt, innét lepillanthatott a szorosba: odalent mozgott valami.
„Ez őnagysága lesz” — gondolta, Ocsmonda ugyanis női név.
Eszébe jutott, hogy talán ezért nem követel szűz lányokat. De hiszen régebben szívesen fogadta őket! „Furcsa, furcsa. No de mindegy, most célozni kell, és akkor semmi baj sem lehet!” — biztatta magát, és hátizsákjába nyúlt a drakodestruktorért, amelynek sugara a sárkányokat a nemlétbe taszítja. Aztán kilépett a sziklapárkány peremére. Odalent, a keskeny szoros mélyén, a kiszáradt patakmederben óriási, ösztövér nőstény sárkány kúszogatott, színe szürkésbarna, oldala horpadt, mintha régóta éhezne. Klapanciusz fejében kergették egymást a gondolatok. Megsemmisítse oly módon, hogy a sárkánymátrix előjelét pozitívról negatívra változtatja, miáltal a nemsárkány statisztikai valószínűsége magasabb lesz a sárkányénál? Ez azonban kockázatos, hiszen egyetlen kis hiba katasztrofális következményekre vezethet. Ilyen hőségben már nem egy kísérletezőnek a nemsárkány helyett neosárkány jött ki; hogy is múlhat ennyi egyetlenegy betűn?!
Azonkívül a totális deprobabilizálás lehetetlenné tenné, hogy megvizsgálja Ocsmonda természetét. Habozott tehát; lelki szemei előtt már felderengett a dolgozószobájában az ablak és a könyvespolc között pompázó remek sárkánybőr szívmelengető képe; de álmodozásra nem volt idő, letérdelt hát, s közben még egy lehetőség jutott eszébe: a különös ízlésű példányt tulajdonképpen a sárkánypszichológusoknak kellene átadni; még az is felötlött benne, milyen szép tudományos munkát csaphatna össze az épségben megőrzött példány alapján. Áttette hát a reduktort a bal kezébe, jobbjával megragadta az antifejes sárkányölőt, gondosan célzott és lőtt.
Pokoli dörrenés rázta meg a katlant. Gyöngyszínű füstfelhő terjengett a fegyver torkolata körül, úgyhogy Klapanciusz egy pillanatra szem elől tévesztette a fenevadat. De hamarosan eloszlott a füst.
A régi mendemondák sok csacskaságot mesélnek a sárkányokról. Azt hirdetik például, hogy a sárkányok hétfejűek. Ez sohasem fordul elő.
A sárkánynak csak egy feje lehet, mert ha már kettő lenne, azok örökösen vitatkoznának és veszekednének; ezért a többfejűek, vagy polikopfok, ahogyan a tudósok nevezik őket, belső meghasonlás következtében hamarosan kipusztultak. A makacs és korlátolt természetű szörnyetegek a legcsekélyebb ellentmondást sem tűrik, tehát ha egy testen két fej ágál, az egész szörny hamarosan elpusztul, mert mindegyik fej, csak hogy ártson a másiknak, tartózkodik az evéstől, sőt merő rosszindulatból lélegzetét is visszatartja; világos, hogy milyen eredménnyel. Ezt a jelenséget használta fel Eufóriusz Csuhaj, az antifej-ágyú feltalálója. Ez a fegyver apró elektronikus fejecskét lő a sárkány testébe, mire azonnal megkezdődik a sárkányon belüli veszekedés és marakodás, ennek következtében a sárkány tüstént megbénul, megmerevedik, egy helyben marad egy napig, egy hétig, gyakran egy hónapig; előfordul, hogy csak egy év múlva pusztul el végkimerülésben. De addig is azt lehet vele csinálni, amit akarnak.
Klapanciusz sárkánya azonban, enyhén szólva, furcsán viselkedett.
Igaz, felágaskodott, és akkorát ordított, hogy a lejtőn gurulni kezdtek a kövek, farkával is csapkodott, úgyhogy a szikrázás szaga betöltötte az egész völgyet, de aztán megvakarózott a füle mögött, krákogott egyet, és nyugodtan továbbment, éppen csak hogy ügetésre fogta. Klapanciusz nem hitt a szemének, tovább futott a sziklafal tetején, majd levágva a kanyart, egyenesen a száraz patakmeder kijárata felé igyekezett. Most ugyanis már nem egy nyamvadt kis publikációt látott maga előtt, nem egy vagy két cikket a Drakológiai Évkönyvben, hanem egész vaskos monográfiát, merített papíron, a sárkány és a szerző képmásával!
A szoros kijáratánál egy szikla mögé kuporodott, szeméhez emelte a valószínűtlenségi pisztolyt, célzott, és lenyomta a deposszibilizátort. A fegyver agya megremegett a kezében, a puskacsövet ködfelhő vette körül, a sárkányt pedig afféle halojelenség, mint a holdat az időváltozás előtt, de egyáltalán nem foszlott szét! Másodszor is totálisan valószínűtlenné tette Klapanciusz a sárkányt; az imposszibilitási feszültség már akkora volt, hogy egy arra szálló lepke szárnyacskáival a Dzsungel Könyvének második fejezetét kezdte morzejelekkel integetni, a sziklahasadékokban boszorkányok, krampuszok és vámpírok árnyai rémlettek fel, távolabbról pedig paták dobogása hallatszott, mert valahol a sárkány mögött kentaurok csatáztak; őket is a rettentő erejű fegyver hívta elő a valószínűtlenségből. De maga a sárkány, mintha mi sem történt volna, nehézkesen lecsücsült, ásított, és hátsó lábával jólesően vakargatni kezdte a torka táját. Klapanciusz kezében még füstölgött a fegyver, kétségbeesetten nyomta a ravaszt, mert ilyesmit még sohasem élt át — közelében a kisebb kövek lassan a levegőbe emelkedtek, a por pedig, amelyet a vakarózó sárkány felvert, ahelyett hogy kavarogva leülepedett volna, a levegőben betűkké rendeződött, és jól olvashatóan az ALÁSZOLGÁJA DOKTOR ÚR feliratot alakította ki. Besötétedett, mert a nappalból éjszaka lett, néhány jókora mészkőszikla sétálni indult, halkan társalkodva erről-arról, egyszóval valóságos csodák történtek, de a szörnyű állatnak, amely harminclépésnyire üldögélt Klapanciusztól, esze ágában sem volt eltűnni. Klapanciusz eldobta fegyverét, köpenye alá nyúlt, előrántotta a sárkányölő gránátot, és lelkét a mindenspinoros átalakulások mátrixának ajánlva, elhajította. Hatalmas dördülés rázta meg a völgyet, szikladarabok repültek a levegőbe, velük együtt a sárkány farka, maga a sárkány pedig teljesen emberi hangon felkiáltott: — Ez erőszak! — és futásnak eredt, egyenesen Klapanciusz felé. Klapanciusz, látván közeli halálát, kiugrott rejtekhelyéről, és görcsösen megragadta az antianyag-kopját. Már nekilendült, mikor megint felharsant a kiáltás: — Hagyd már abba! Ne hülyéskedj! Meg akarsz ölni?!
„Mi ez? A sárkány beszél?! — gondolta Klapanciusz. — Úgy látszik, megbolondultam…”
De azért megkérdezte: — Ki az? A sárkány?
— Miféle sárkány?! Én vagyok, te marha!
A ritkuló porfelhőből Trurl bukkant elő, a sárkány nyakához nyúlt, elcsavart valamit, a szörny lassan térdre bukott, majd nyikorogva elterült a földön.
— Mi ez a téboly? Mit csinálsz itt? Hogy kerülsz ide? Honnan vetted ezt a sárkányt? Mit csináltál benne? — tört ki Klapanciusz. Trurl leporolta ruháját, és bosszúsan dünnyögte: — Honnan, hová, merre, meddig… Ugyan, hagyj már szóhoz jutni!
Elpusztítottam a sárkányt, de a király nem akart fizetni…
— Miért?
— Mit tudom én, biztosan fukarságból. A bürokráciát emlegette, azt mondta, hogy bizottsági jegyzőkönyvet kell fölvenni, helyszíni szemlét rendezni, mérést, boncolást, üzemi bizottsági értekezletet a trón körül, meg a fene tudja, mit még, a főkincstárnok panaszkodott, hogy nem tudják, miből fizessenek ki, mert nincs rá béralap, se különmunkakeret, egyszóval hiába kértem, erőszakoskodtam, jártam a pénztárba, a királyhoz, a tanácshoz, végül már szóba sem álltak velem; mikor aztán azt mondták, hogy nyújtsak be önéletrajzot öt példányban, fényképekkel, akkor beintettem, és otthagytam őket, de a sárkány már visszacsinálhatatlan állapotban volt. Hát lehúztam a bőrét, vágtam néhány fűzfavesszőt, találtam egy kidőlt távíróoszlopot. Többre nem is volt szükség; kitömtem a sárkánybőrt, és most én helyettesítem a sárkányt…
— Lehetetlen! Ilyen csalafinta módszerhez folyamodtál? Te?! De hát miért? Egy szót sem értek.
— Ej, de lassú felfogású lettél! — förmedt rá Trurl. Hiszen azóta naponta hozzák az adót! Már többet kaptam, mint amennyi járt volna.
— Ahá! — értette meg végre Klapanciusz. De rögtön hozzátette: — Csúnya dolog így kikényszeríteni belőlük…
— Miért csúnya? Különben is, mi rosszat csináltam? Sétálgattam a hegyekben, és esténként ordítottam egy kicsit. Rettentően elfáradtam… — tette hozzá, és leült Klapanciusz mellé.
— Mitől? Az ordítástól?
— Ugyan már. Egészen eltompult az agyad mostanában! Dehogy az ordítástól! Attól, hogy minden éjszaka magamnak kell a zsák aranyakat a barlangból oda felcipelnem! — mutatott egy távoli fennsíkra. — Ott készítettem elő egy kis kilövőpályát. Cipelnél csak te húszlatnyi súlyokat estétől hajnalig, majd meglátnád! Ez a sárkány sem kisegér, csak a bőre két tonnát nyom, egész nap azt cipelgetem, dobogok és ordítok, éjszaka meg a zsákokat kell hurcolnom. Örülök, hogy megjöttél, már igazán torkig vagyok az egésszel…
— De tulajdonképpen miért nem tűnt el ez a sárkány, illetve ez a kitömött sárkánybőr, amikor egészen a csodaszintig csökkentettem a valószínűséget? — tudakozódott tovább Klapanciusz. Trurl kissé zavartan köhécselt.
— Óvatos voltam — magyarázta. — Végtére is idevetődhetett volna valami hülye vadász, például az a Bazil, hát belülre, a bőr alá antiprobabilisztikus ernyőket szereltem. De most gyere, maradt még odalent néhány zsák platina, az a legnehezebb, nem volt kedvem egyedül felcipelni. Soha jobbkor nem jöhettél volna, legalább segítesz…
NEGYEDIK UTAZÁS
avagy miként építette meg Trurl az Erotront, más néven Poligamizátort, hogy megszabadítsa Bezsongár királyfit a szerelem kínjaitól, és hogyan került sor a bébivető alkalmazására
Egyszer, hajnaltájban, mikor Trurl az igazak álmát aludta, házának kapuján olyan hevesen kopogtattak, mintha a jövevény be akarná törni az ajtót. Trurl felriadt, elhúzta a reteszt, és a pitymallatban gigászi cukorsüveghez vagy repülő piramishoz hasonló, roppant hajót pillantott meg. A kolosszus széles lejáróján zsákokkal megrakott tevék baktattak le hosszú sorban, a szurokfeketére festett, burnuszos és fátylas robotok pedig olyan gyorsan rakodták le a zsákokat a ház előtt, hogy az ámuló Trurlt hamarosan a duzzadó zsákok egyre magasabb, félkör alakú sánca vette körül; csak egy keskeny bejáratot hagytak ezen a falon. A résen csillagszemű, délceg elektrolovag lépett be, drágaköves mentében és kackiásan félrecsapott, radarantennás kalpagban. A radarszlán lenge bájjal ledobta köpenyegét, meglengette páncélkalpaglját, és zengő, de bársonypuha hangon megkérdezte: — Trurl úr őkegyelmességéhez, a gépek nemes mesteréhez van szerencsém?
— Igen, igen, én vagyok az… Tessék befáradni… Elnézést kérek a rendetlenségért… Nem számítottam önre, akarom mondani, még aludtam… — dadogta zavartan Trurl, gyorsan magára kapkodva holmi ruhafélét, mert rájött, hogy csak hálóing van rajta, és az is rég megérett már a mosásra.
Az előkelő lovag azonban nem látszott észrevenni Trurl hiányos öltözékét. Még egyszer meglengette kalapját, zúgó légörvényt kavarva büszke feje fölött, majd kecsesen belépett a házba. Trurl elnézést kért egy pillanatra, úgy-ahogy rendbe szedte magát, aztán kettesével véve a lépcsőfokokat, ismét lerohant az emeletről. Odakint közben megvirradt, és a kelő nap sugarai megcsillantak a fekete robotokon, akik álmatagon énekelve a régi, bús rabszolgadalt: „A bendzsó zokog, mágnesdob pereg…” — négyszeres sorfallal vették körül a házat és a piramishajót. Trurl ezt az ablakon át látta, mikor helyet foglalt vendégével szemben. A lovag rávetette gyémántfényű pillantását, majd így kezdett mondókájába: — A bolygó, amelyről hozzád jöttem, nemes géptervező uram, a legsötétebb középkor kellős közepén él. Ezért bocsássa meg kegyelmed, hogy álmában megzavartam, ilyen alkalmatlan időben érkezvén; hadd hozzam fel mentségemre, miszerint a fedélzeten semmi módon nem láthattuk előre, hogy nagyságod fényes bolygójának azon punktumán, ahol eme tiszteletre méltó ház áll, még az éjszaka uralkodik, távol tartván a nap lángzó sugarait.
Megköszörülte a torkát — mintha orgonabillentyűkön futott volna végig egy kéz —, és folytatta: — Az én uram küldött hozzád, őfelsége Proton király, Argentária és Platinária bolygók uralkodója, Logaringia fejedelme, Luszter és Buszter császára, Monócia, Biócia, Poliócia és Bergengócia nagyhercege, Ciszlallia, Transzlallia és Fortranszlia grófja, Fura és Bura őrgrófja, Mindália, Hiperónia és Csingiling bárója, továbbá Metera, Hetera, Etera és Caetera örökös ura, hogy az ő nevében meghívjam kegyelmedet országunkba, forrón várt megmentő gyanánt, minthogy egyes-egyedül kegyelmed tud bennünket megszabadítani az országos bajtól, melyet őfelsége, Bezsongár királyfi szerencsétlenszerelme zúdított reánk.
— De hát én… — kezdte gyorsan Trurl, ám a lovag, kecses kézmozdulattal tudatva, hogy még nem fejezte be, így folytatta bársonyosan zengő hangján: — Hálából azért, ha kegyeskedsz bajunkat meghallgatni, hozzánk elfáradni és az államunkat sújtó szerencsétlenséget tőlünk eltávoztatni, őfelsége, Proton király olyan kegyekkel árasztja el mérnökségedet, hogy élted végéig nem győzöl csodálkozni rajta. Többek között jó előre, vagy mint újmódi szóval mondják, előlegként ezennel kinevez téged — itt a lovag felállt, kardot rántott, és a továbbiakban minden szónál Trurl vállára ütött, úgyhogy a szegény mérnök majd leesett a székről — Galvádia, Kriptónia, Argónia és Xenónia címzetes hercegének, Pimezon és Mümezon örökös grófjának, Kondolonda és Pratalaxia komturjának, továbbá Andola és Mandola márkijának, Fluxia és Truxia rendkívüli kormányzójának, nemkevésbé a mendita rend generálisának, valamint Ingyom és Bingyom hercegségek Fő Alamizsnaszedőjének, amely méltóságok viselőjét megilleti a boldogító kiváltság, hogy reggeli felkelésnél és estéli nyugovóra térésnél huszonegy ágyú díszlövése köszönti, ebéd után szuperfrekvenciás fanfárral üdvözlik, viselheti a Nehéz Infinitezimális Keresztet és a Többsoros Ében Perpétuációt dupla aranyozással. Kegye további jeléül uram és királyom ama csekélységeket küldi, amelyekkel nemes házadat körülvenni bátorkodtam.
Csakugyan, a zsákok már egészen elfogták a napfényt, a szoba félhomályba merült. A lovag befejezte szónoklatát, de ünnepélyesen fölemelt karjait nem engedte le, talán csak feledékenységből, mivel most már hallgatott, amíg Trurl meg nem szólalt: — Nagyon hálás vagyok őfelségének, de hidd el, uram, a szerelmi ügyek nem tartoznak az én… — Itt abbahagyta, mert a lovag unszoló tekintete gyémántsziklaként nyugodott rajta. — Nos — tette hozzá sóhajtva —, szíveskedjék talán elmondani, miről van szó…
A követ bólintott.
— Egyszerű a dolog, nemes uram! Trónörökösünk szíve lángra gyulladt a fényes arcú Amandina iránt, aki Aurária uralkodójának egyetlen leánya. Ez a birodalom szomszédos a miénkkel, de országaink között ősi ellenségeskedés dúl, és midőn felséges urunk a királyfi szüntelen unszolására Negác császárhoz fordult, hogy a szépséges Amandina kezét egyetlen fia számára megkérje tőle, kosarat kapott. Azóta eltelt harmadfél esztendő, a királyfi szemlátomást a sír felé hanyatlik, és nem találunk gyógyírt, amely egészségét visszaadná. Nincs tehát más reményünk, mint a te fénylő bölcsességed, nagyságos mérnök uram!
E szavakkal mélyen meghajolt a büszke lovag. Trurl megköszörülte a torkát, futó pillantást vetett az ablak előtt felsorakozott, termetes harcosokra, majd kissé bizonytalan hangon így szólt: — Nem tudom, képes leszek-e… de ha a király így kívánja…
akkor én… természetesen…
— Ez a beszéd! — kiáltott a lovag, s összecsapta tenyerét, hogy csak úgy zengett. Tizenkét éjfekete dragonyos lépett a szobába, felkapták Trurlt, és vállukon vitték a hajó fedélzetére, huszonegy üdvlövés dördült, felvonták a függőhidat, és a hajó méltóságteljesen lengő lobogókkal az égbe emelkedett.Útközben a lovag, aki egyébként a király főpáncélőre volt, részletesen elbeszélte Trurlnak a királyfi romantikus és szomorú szerelmi históriáját. Mikor megérkeztek, ünnepélyesen fogadták őket, a tömegek ujjongása közepette vonultak végig a zászlódíszbe öltözött fővároson, majd a mérnök munkához látott. Munkahelyül a pompás királyi parkot választotta; itt állott a Merengés Temploma, ezt három hét alatt különös szerkezetté alakította át, tele áramkörökkel, huzalokkal és villogó képernyőkkel. Aztán elmagyarázta a királynak gépe műszaki jellemzőit. Az Erotron, másnéven Poligamizátor működési elve egyszerű: aki belép a készülékbe, egy csapásra megismeri az egész kozmosz minden nőnemű egyedének bűbáját, varázsát, szépségét, gyengéd suttogását, csókjait és ölelését. Az Erotron teljesítménye hatszáznegyven megaszex, a feszültség kétszázhúsz libid, a szenvedélyemisszió nyolcvanhat kiloamor. A központi smárolóegység kapacitása harmincezer afrodyte (mint ismeretes, az amorizáció egysége az afrodit és az afrodyte). Trurl hosszan fejtegette a királynak, hogy mire való az őrületszűrő, a kimeneti és bemeneti smároló, az ajzóegység és a villámcsapás-automata, amely a hirtelen szerelmesítő tér elve alapján működik. Beszélt az operatív és háttér-amóriákról, a közvetlen hozzáérésről és a ripsz-ropsz áramkörökről. Megmutatta a kiegészítő egységeket: a gyorsflörtölőt, az udvarlásreduktort, a fűzéserősítőt, meg az üvegfülkében levő mérőműszereket, amelyeken pontosan meg lehet figyelni a kiszerelmesítő kezelés lefolyását. Elmondta, hogy a statisztikák szerint az Erotron a szerelmi téboly eseteinek kilencvennyolc százalékában tartós, jó eredményt biztosít, tehát nagy az esély a királyfi megmentésére.
A birodalom negyven tiszteletre méltó főnemese négy órán át lassan, de kitartóan húzta és tolta Bezsongár királyfit a parkon át a Merengés Temploma felé, a határozottságot a felséges személy tiszteletével párosítva, a királyfi ugyanis egyáltalán nem akarta, hogy kiszerelmesítsék, ezért vadul rugdosta a hű udvaroncokat. Mikor aztán számos pehelypárna segítségével végre betaszigálták a királyfit az Erotronba, és rácsapták az ajtót, Trurl aggodalmas képpel bekapcsolta az indító automatát, s az fahangján megkezdte a visszaszámolást: „Húsz… tizenkilenc… tíz…” —, majd változatlan hangon kimondta: „Nulla! Rajt!” —, és ekkor a szinkroerotorok a teljes megaszex-kapacitásra kapcsolva elárasztották az áldozatot a vezérelt érzelmekkel. Trurl csaknem egy órán át figyelte a műszerek mutatóit, amelyek a legnagyobb erotikus feszültség alatt remegtek; de sajnos, semmiféle lényeges változás nem mutatkozott. Egyre jobban kételkedett a kúra sikerében, de most már nem tehetett semmit — ölbe tett kézzel, türelmesen kellett várakoznia. Ellenőrizte, hogy a szexotronok helyes szögben, túlzott szóródás nélkül vannak-e beállítva, hogy a libidizátor fordulatszáma megfelelő-e; egyben arra is ügyelt, hogy a térerősség ne haladja túl a megengedettet, hiszen nem az volt a cél, hogy a páciens túlszerelmesedjen, és érzelmeinek tárgya Amandina helyett a gép legyen, hanem csupán az, hogy kiszeressen a leányzóból. Végül ünnepélyes csendben kinyitották az ajtót. Miután leszerelték a jókora csavarokat, amelyek a gép belsejét hermetikusan elzárták, a félhomályos bársonyfülkéből a legédesebb illatok árja közepette kizuhant az eszméletlen királyfi, szirmukat hullajtó, gyűrött rózsákkal együtt, amelyeket szintén elbódított a szenvedély szörnyű feszültsége. A hű szolgák odafutottak, fölemelték az eszméletlen testet, és közben hallották, amint a királyfi sápadt ajkai hangtalanul egyetlen szót suttogtak: Amandina! Trurl hatalmas káromkodást nyelt el, mert látta, hogy hiábavaló volt minden, a királyfi őrült szerelme ellenállt az Erotron minden kilosmárjának és megaszexének. Az eszméletlen ifjú homlokához illesztett amorométer százhét fokot mutatott, aztán megrepedt a csöve, és a higany kiömlött, idegesen remegve, mintha még arra is kiterjedt volna a fortyogó érzések heve. Az első próbálkozás tehát kudarcot vallott.
Trurl komoran ballagott vissza lakosztályába, és ha valaki megleste volna, láthatja, amint egész éjjel a szobát rója, újabb ötleteken gondolkodva. Időközben lárma hallatszott a parkból: a kőművesek, akiknek a körfalat kellett volna megjavítaniuk, kíváncsiságból bemásztak az Erotronba, és valahogy beindították; tűzoltókat kellett kihívni, mert szerelemtől füstölögve és fülig kormosan ugráltak ki a gép belsejéből.
Trurl most másik gépet szerkesztett. Ez delirizátorból és trivializátorból állt. De valljuk be rögtön: ez a kísérlet is csődöt mondott. A királyfi nem ábrándult ki Amandinából, ellenkezőleg, szerelme csak fokozódott. Trurl megint mérföldeket gyalogolt szobája egyik sarkától a másikig, késő éjszakáig olvasta a szakirodalmat, majd falhoz vágta a könyveket, és másnap kihallgatást kért a királytól. Őfelsége elé vezették, s ott így szólt: — Felséges uram! A kiábrándító rendszerek, amelyeket alkalmaztam, a legerősebbek a világon. Fiadat nem lehet kigyógyítani szerelméből, amíg csak él. Ezzel az igazsággal tartozom felségednek.
A királyt megrendítette a hír. Hallgatott, és Trurl folytatta: — Természetesen elámíthatnám, ál-Amandinát szintetizálva a rendelkezésre álló paraméterek alapján, de a királyfi előbb-utóbb rájönne a csalásra, mert fülébe jutna, hogy az igazi császárlány közben otthon maradt. Ezért csak egy megoldás van: a királyfinak feleségül kell vennie a császárleányt!
— Az ám, külhoni barátom! De éppen az a bökkenő, hogy Negác császár nem adja hozzá a fiamhoz!
— És ha legyőzné felséged? Ha tárgyalni kényszerülne, ha legyőzött félként kegyelemért kellene folyamodnia?
— No igen, akkor biztosan odaadná, de csak nem kívánod, hogy két hatalmas birodalmat véres háborúba sodorjak, ráadásul bizonytalan kimenetelű háborúba, csak hogy fiamnak megszerezzem a császárlány kezét? Erről szó sem lehet!
— Ezt a választ vártam felségedtől! — bólintott nyugodtan Trurl. — Ámde különféle háborúk vannak, és az, amelyre én gondolok, teljesen vértelen. Nem fegyverrel támadjuk meg ugyanis Negác császár birodalmát. Egyetlen alattvalóját sem fosztjuk meg életétől, hanem é p p e n e l l e n k e z ő l e g!
— Hogyhogy? Miként érted ezt? — álmélkodott a király.
Trurl ekkor a király fülébe súgta titkát, és az uralkodó komor ábrázata lassan felderült. A magyarázat végén a király felkiáltott: — Csináld, amit kiterveltél, drága külhoni barátom, és segítsenek az egek!
A királyi műhelyek már másnap hozzáláttak Trurl tervei szerint számtalan nagy hordtávolságú és teljesen ismeretlen rendeltetésű ágyú készítéséhez. Felállították őket a bolygón, védőhálóval leplezve, hogy senki se vegye észre. Trurl eközben éjjel-nappal a királyi kibergenetikai laboratóriumban sürgölődött, titokzatos kondérok fölött, amelyekben különös főzetek bugyborékoltak, és ha egy kém leskelődött volna utána, semmi mást nem lát, csak annyit, hogy a hét lakatra zárt laboratóriumban időnként oázás hallatszik, az aspiránsok és asszisztensek pedig pelenkákkal rohangálnak.
A bombázás egy hét múlva, éjfélkor kezdődött. Az öreg tüzérek beirányozták az ágyúcsöveket Negác császár fehér bolygója felé, és megindult a nem halál-, hanem élethozó tűz. Trurl ugyanis csecsemőkkel bombázta őket; bébivetői elárasztották a császárságot nyivákoló apróságok milliárdjaival, azok gyorsan növekedtek, négykézláb mászkáltak, s olyan lármát csaptak, hogy a „mama” és „papa” kiáltásoktól meg az oázástól reszketett a levegő, és a dobhártyák megrepedtek. És a gyerekáradat csak nem maradt abba.
A császárság gazdasága már kezdett összeomlani, mindenki előtt felrémlett a közelgő katasztrófa; és az égből változatlanul érkeztek a kövérke, vidám kölyköcskék, még az ég is elsötétült, mikor egyszerre lengették pelenkáikat. Negác császár kénytelen volt kegyelmet kérni Proton királytól, és ő azt az egyetlen feltételt szabta, hogy a császár lányát, Amandinát adják feleségül Bezsongár királyfihoz. A császár rögtön beleegyezett. Ekkor a bébivetőket beolvasztották, az Erotront pedig Trurl, a biztonság kedvéért, saját kezűleg szedte szét. Másnap első násznagyként, gyémántos köntösben, marsallbottal a kezében maga vezényelte a pohárköszöntőket a hetedhét országra szóló lakodalmon. Aztán hajójára rakta a kincseket, díszokleveleket és kitüntetéseket, amelyekkel a király és a császár elárasztotta, s dicsőségtől övezve tért vissza hazájába.
ÖTÖDIK UTAZÁS
avagy a bohókás Hihi király
Nem kegyetlenségével gyötörte alattvalóit Hihi király, Infantilia uralkodója, hanem a szórakozások iránti szenvedélyes rajongásával.
De nem lakomákat rendezett, nem is buja mulatságokban töltötte kedvét, hanem az ártatlan, gyermeteg játékokat kedvelte: hol rablópandúrt, hol métát, hol hátulsó-pár-előre-fusst játszott reggeltől estig, de legeslegjobban a bújócskát szerette. Ha valami fontos döntést kellett hozni, országos jelentőségű dekrétumot aláírni, külcsillagi követeket fogadni, vagy kihallgatást adni valamelyik marsallnak, a király elbújt, és a legszigorúbb büntetés terhe alatt megparancsolta, hogy keressék. A minisztertanács tehát fel alá futkosott a palotában, az államférfiak benéztek a vizesárkokba és lőporos tornyokba, megkopogtatták a falakat, bekukucskáltak a trón alá, és a keresés olykor igen sokáig tartott, mert a király egyre újabb búvóhelyeket talált ki. Egy ízben csak azért nem került sor egy nagyon fontos háború megüzenésére, mert a király, üvegdíszeket és villanygyertyákat szedve magára, három napig lógott a palota dísztermében, mintha ő lenne a csillár, és a markába nevetve figyelte odafentről az udvaroncok kétségbeesett futkosását. Aki megtalálta, azt nyomban kitüntette a Nagy Királymegtaláló címmel, már hétszázharminchatan viselték ezt a rangot az udvarban. De aki igazán be akart férkőzni a király kegyeibe, annak feltétlenül valami új játékot kellett kitalálnia a király számára, olyat, amilyet még nem ismert. Ez nem volt könnyű, mert Hihi rendkívül járatos volt ebben a témában; ismerte az ókori játékokat, például a malomjátékot, mestere volt a legújabb kibernetikus játékoknak, és olykor azt mondogatta, hogy minden játék — maga az uralkodás is, meg az egész világ is.
Az efféle könnyelmű és léha beszédek felháborították a koronatanács éltesebb tagjait, különösen a legidősebb, a nemes Matrica családból származó Papagaszter őméltósága vette nagyon a szívére, hogy a királynak semmi sem szent, még saját magas méltóságából is viccet csinál.
Félelemtől reszketett viszont az egész udvar, valahányszor a király egy-egy szeszélyes pillanatában találós kérdéseket kezdett feladni.
Régi kedves szórakozása volt ez. Már a koronázás közben azzal a kérdéssel lepte meg a főkancellárt, hogy mi a különbség a törlőfej és a lábtörlő között.
Hamarosan rájött a király, hogy amikor találós kérdést ad fel az udvaroncoknak, azok nem nagyon igyekeznek kiokoskodni a választ.
Mindenféle ostobaságot feleltek, ami éppen eszükbe jutott, és ez módfelett feldühítette. Csak akkor javult meg a helyzet, amikor az udvari tisztségekre való kinevezést a találós kérdésekre adott válaszoktól tette függővé. Hullottak a lefokozások meg a kitüntetések, és az egész udvar, akár tetszett, akár nem, kénytelen volt részt venni a játékokban, amelyeket őfelsége kitalált. Fájdalom, sok méltóság becsapta az uralkodót, és ezt a király, noha természettől fogva jólelkű volt, igazán nem tűrhette el. A nádort például száműzte, mert a kihallgatásokon puskázni próbált a páncélja alá rejtett céduláról; hasznát is vette volna a puskának, de ellensége, a főpohárnok, titkon jelentést tett a dologról a királynak. Papagaszter, a koronatanács elnöke is kénytelen volt megválni hivatalától, mert nem tudta, melyik a legsötétebb hely a világon. A koronatanács hovatovább teljes egészében az ország legjobb rejtvényfejtőiből állott, és a miniszterek egyetlen lépést sem tettek lexikon nélkül. Végül az udvaroncok már olyan gyakorlatra tettek szert, hogy a király még ki sem nyithatta a száját, ők máris megadták a helyes választ. Ezen tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni, hiszen ők is, akárcsak a király, buzgó előfizetői voltak a Hivatalos Közlönynek, amely unalmas törvények és rendeletek helyett elmés fejtörőket és keresztrejtvényeket közölt.
Az évek múltával azonban a királynak egyre kevésbé volt kedve gondolkodni, ezért visszatért első és kedvenc játékához, a bújócskához. Egy alkalommal duhaj kedvében rendkívüli jutalmat tűzött ki annak, aki kitalálja a világ legjobb búvóhelyét. A jutalom felbecsülhetetlen értékű kincs volt: az Infantil-dinasztia koronagyémántja. Ezt a csodálatos követ évszázadok óta nem is látta senki, mert a királyi kincstárban őrizték hét lakat alatt.
Úgy hozta a véletlen, hogy Trurl és Klapanciusz újabb utazásuk során lnfantiliába tévedtek. Éppen akkor terjedt el országszerte a király ötletének híre. Eljutott a két mérnökhöz is: egy csárdában szálltak meg, és ott hallották a helybeli lakosoktól.
Másnap mindjárt a palotába siettek, hogy bejelentsék: ismerik a világ legnagyszerűbb búvóhelyének titkát. De a díjra olyan sok jelentkezőnek fájt a foga, hogy a két utas nem tudott átfurakodni a tömegen. Különben sem szerették a tolakodást, hát inkább visszamentek a csárdába, hogy másnap ismét szerencsét próbáljanak. Persze, a szerencsének nem árt segíteni egy kicsit. A két okos mérnök jól tudta ezt, ezért Trurl másnap minden őrnek, aki fel akarta őket tartóztatni, aztán minden akadékoskodó udvaroncnak némán kezébe csúsztatott egy nagyobb pénzdarabot, ha pedig az illető még erre sem állt félre, akkor rögtön újabb, még nagyobb pénzdarabbal toldotta meg az elsőt; nem telt bele öt perc, és máris a trónteremben voltak, őfelsége színe előtt. Nagyon megörült a király, mikor meghallotta, hogy ilyen kiváló bölcsek érkeztek országába, egyenesen azért, hogy feltárják előtte a tökéletes búvóhely titkát. Kicsit sokáig tartott ugyan, míg elmagyarázták Hihinek, miről is van szó, de a király gyermekkorától fejtörőkön edzett elméje végül mégiscsak megértette a dolgot. Ekkor Hihi nagyon fellelkesült, leszállt trónjáról, és kijelentette, hogy a két barát számíthat örök jóindulatára és kegyeire, azonkívül a jutalmat is feltétlenül megkapják, amennyiben rögtön kipróbálhatja a mérnökök titkos receptjét. Klapanciusz ugyan nem nagyon akarta odaadni a receptet, azt dörmögte az orra alatt, hogy előbb megfelelő szerződést kellene írni, pergamenre, pecséttel és selyemzsinórral, ahogy illik, a király azonban addig unszolta őket, addig erősködött és fogadkozott, hogy a jutalomban biztosak lehetnek, míg végül is engedtek. A szükséges berendezést Trurl egy dobozkában tartotta, amelyet magával hozott. Rögtön meg is mutatta az uralkodónak. A találmánynak ugyan semmi köze sem volt a bújócskához, de erre a célra is kitűnően fel lehetett használni. Nem volt ugyanis egyéb, mint egy hordozható bilaterális személyiségváltó, természetesen visszacsatolással. A szerkentyű segítségével két tetszés szerinti személy egészen egyszerűen és nagyon gyorsan személyiséget cserélhet. Az egyik egy tehénszarvhoz hasonló készüléket tesz a fejére. A szarvakat annak a személynek a homlokához illeszti, akivel cserélni akar, és kissé megnyomja; a kapcsoló ekkor villámgyors impulzusok két ellentétes irányú sorozatát váltja ki. Az egyik szarvon keresztül saját személyisége megy át a másik személybe, a másik szarvon pedig az idegen személyiség a saját testébe. Teljes emlékezetkisülés történik tehát, a keletkező űr pedig feltöltődik a másik személy emlékezetével. Trurl a szemléletesség kedvéért fejére illesztette a készüléket, hogy használatát elmagyarázza a királynak.
A készülék két szarvával a király homloka felé közeledett, ám ekkor az izgatott uralkodó előrehajolt, a kapcsoló beindította a készüléket, és azonnal megtörtént a személyiségcsere, de olyan gyorsan és észrevétlenül, hogy Trurl, aki önmagán még sohasem kísérletezett, észre sem vette. A távolabb álló Klapanciusz sem vett észre semmit, csak azon csodálkozott, hogy Trurl hirtelen abbahagyta magyarázatát, de ugyanazon a helyen maga Hihi folytatta az előadást, olyan kifejezéseket használva, mint „potenciális nemlineáris szubmnemonikus átvitel” és „adiabatikus személyiségáttétel visszacsatoló csatornával”. A király buzgón magyarázott tovább, ésKlapanciusz végre rájött, hogy valami baj van. Hihi azonban, aki már Trurl testében volt, oda sem figyelt a tudós magyarázataira, inkább vidáman mocorgott, karját és lábát nyújtogatta, hogy kényelmesen elhelyezkedjék az új testben, és nagy érdeklődéssel szemlélte magát.
A hosszú királyi palástot viselő Trurl az antientropikus kritikus átmenetek magyarázatánál karlendítéssel kísérte szavait, ekkor észrevette, hogy valami akadályozza, kezére pillantott, és döbbenten látta, hogy jogart tart benne. Mondani akart valamit, de a király ebben a pillanatban boldogan felkacagott, sarkon fordult, és kiszaladt a trónteremből. Trurl utánavetette magát, de megbotlott a bíborpalástban, és hasra vágódott. A zajra berohantak az udvaroncok.
Először rávetették magukat Klapanciuszra, úgy vélvén, hogy ő követte el a felségsértést. Mire a koronás Trurl feltápászkodott, és megmagyarázta, hogy senki sem bántotta, addigra a Trurl testében futkározó Hihi nyomtalanul eltűnt. Trurl hiába akart utána szaladni a királyi palástban, az udvaroncok nem engedték, és mivel kapálózva kiabálta, hogy ő nem király, és hogy személyiségcsere történt, arra a megállapításra jutottak, hogy a túl sok rejtvényfejtés alighanem megártott az uralkodó elméjének. Tiszteletteljesen, de határozottan betaszigálták hát a hálószobába, és az orvosokért küldtek, hiába ordított és kapálózott Trurl teljes erejéből. Klapanciuszt eközben két őr kidobta a palotából. Visszaballagott a csárdába, és nyugtalanul latolgatta, milyen bonyodalmakra vezethet, ami történt.
Ha én lennék Trurl helyében — gondolta —, közismert lelki nyugalmammal rögtön helyrehoznék mindent, nem hadonásznék és nem fecsegnék holmi személyiségcseréről, hiszen ez óhatatlanul a téboly gyanújába kever, hanem új királyi testemet kihasználva, haladéktalanul megparancsolnám, hogy fogják el a vélt Trurlt, vagyis Hihit, aki most valahol a városban szaladgál, és mindjárt azt is elrendelném, hogy a másik mérnök maradjon királyi oldalamnál mint titkos tanácsos. De hát ez a hülye — akaratlanul is így nevezte gondolatban a király-Trurlt — nem tud parancsolni az idegeinek; most már kénytelen vagyok minden leleményemet bevetni, különben rosszul végződik a dolog… — Ezután végiggondolta, mit is tud tulajdonképpen a személyiségváltóról. Elég sokat tudott. A legfenyegetőbb veszélynek azt találta, amelyről a könnyelmű Hihinek, aki most Trurl testét használja valahol, fogalma sem lehet. Nevezetesen: ha megbotlik valahol, és szarvaival megbök valami halott anyagi tárgyat, személyisége azonnal átmegy ebbe a tárgyba, és mivel a halott tárgyak, nem lévén személyiségük, semmit sem nyújthatnak cserébe, Trurl teste holtan esne össze, a király lelke pedig kővé, lámpaoszloppá vagy öreg bocskorrá válva, mindörökre megmaradna ebben az alakban. Nyugtalanul gyorsította meg lépteit, és a csárda közelében az élénken beszélgető polgároktól megtudta, hogy kollégája kirohant a királyi palotából, mint egy őrült, és amint a kikötőbe vezető hosszú, meredek lépcsőn futott, mintha kergetnék, egyszerre csak elesett és kitörte a lábát. Ekkor hihetetlen dühbe gurult, fektében ordítani kezdett, hogy ő maga Hihi király saját személyében, és követelte, hogy hozzák azonnal az udvari orvosokat, a pehelypárnás gyaloghintót és frissítő illatszereket. A járókelők persze kinevették, mire ő, irgalmatlanul káromkodva és ruháit szaggatva, vonszolni kezdte magát a kövezeten, míg végül egy nyilván irgalmas szívű járókelő le nem hajolt hozzá hogy felsegítse. Ekkor a fekvő lerántotta fejéről a sapkáját, és a sapka alól, mint a szemtanúk megesküdtek rá, ördögszarvak bukkantak elő. Ezekkel a szarvakkal megbökte az irgalmas szamaritánus homlokát, majd élettelenül visszazuhant a földre, furcsán megmerevedett, és azontúl csak gyenge nyögdécselést hallatott, a megbökött polgár viszont egy pillanat alatt, „mintha a sátán bújt volna belé”, teljesen megváltozott, és ugrálva, táncolva, az útjában állókat félrelökdösve, leügetett alépcsőn a kikötő felé.
Klapanciusz ezek hallatán egészen kétségbeesett, hiszen rögtön megértette, hogy Hihi rövid használat után tönkretette Trurl testét, majd ravaszul átszökött egy ismeretlen járókelő testébe. „No, most kezdődik csak a tánc! — gondolta elborzadva. — Hogy találom meg Hihit ebben az új, ismeretlen testben?! Hol keressem egyáltalán?” — Ügyesen tudakozódni próbált a polgároktól, ki volt az a járókelő, aki ilyen nemeslelkűen segíteni akart a pórul járt ál-Trurlon, továbbá hogy mi történt a szarvakkal; nem tudták, kiféle volt az az illető, csak annyit, hogy öltözéke külföldinek és tengerésznek mutatta, alighanem hajóval érkezett messze földről; a szarvakról viszont senki sem tudott semmit, csak egy koldus, akinek, lakás nélküli lévén, lerozsdásodtak a lábai, s ezért ágyékához szerelt kerekeken közlekedett, minélfogva alacsonyabbról szemlélte az eseményt. Ő elmondta Klapanciusznak, hogy a jószívű tengerész letépte a fekvő egyén homlokáról a szarvakat, de olyan gyorsan, `ogy senki más nem vette észre. Úgy látszott tehát, hogy Hihi a szerkentyű birtokában folytathatja a nyaktörő kirándulást egyik testből a másikba. De attól a hírtől, hogy most valami tengerész testében mászkál, Klapanciusz nagyon megijedt. „Micsoda balszerencse! — gondolta. — Ha tengerész, akkor előbb-utóbb indulnia kell valamelyik hajóval. Ha nem jelentkezik idejében a fedélzeten (márpedig biztosan nem jelentkezik, hiszen nem tudhatja, melyik hajóról jött!), a kapitány a kikötőőrséghez fordul, Hihit elfogják mint szökevényt, és a börtönbe kerül. Ha pedig ott elkeseredésében csak egyszer is falba veri a fejét, vagyis a készüléket, akkor aztán igazán nagy baj lesz!” Ezért, bármilyen csekély volt is a kilátás arra, hogy megtalálja a Hihi-lelkű tengerészt, Klapanciusz haladéktalanul a kikötőbe sietett.
Szerencséje volt, mert már messziről csődületet pillantott meg.
Érezte, hogy jó nyomon van, elvegyült a tömegben, s az ellesett beszélgetésekből megértette, hogy ahhoz hasonló történt, amitől tartott. Alig néhány perce egy köztiszteletben álló flottatulajdonos meglátta egyik tengerészét, akit különösen jóravaló, derék fickónak ismert; ám ezúttal ez a tengerész huligán módra belekötött a járókelőkbe, s azoknak, akik intették és figyelmeztették, hogy viselkedjék rendesen, s ne haragítsa magára a rendőrséget, gőgösen odavetette, hogy ő az lehet, amit akar, ha úgy tetszik, akár az egész rendőrség is egyszerre. A felháborodott flottatulajdonos megszólította tengerészét, mire az rögtön kettétört rajta egy eléggé vastag botot, amelyet a földről vett föl erre a célra. Ekkor megjelent a rendőrjárőr, amely a kikötőben felügyelt a rendre, hiszen arrafelé gyakori a verekedés; a járőr élén véletlenül éppen maga a kerületi rendőrfőnök haladt. Mivel a tengerész csökönyösen megtagadta az engedelmességet, a rendőrfőnök megparancsolta, hogy vessék azonnal börtönbe a garázdát. A letartóztatás közben a tengerész, mint a bolond, nekiugrott a parancsnoknak, és megbökte fejével, amelyből valami szarvféle állt ki. Ebben a másodpercben a tengerészt mintha kicserélték volna rikácsolni kezdett, hogy ő rendőr, és nem is akármilyen, hanem a kikötőőrség parancsnoka, ezzel szemben a rendőrfőnök, e hagymázas fecsegés hallatán, ahelyett hogy megharagudott volna, ismeretlen okból hahotázni kezdett, mint aki remekül szórakozik, majd megparancsolta beosztottjainak, hogy a botot sem sajnálva, vigyék azonnal tömlöcbe a botrányokozót.
Hihi tehát alig egy óra alatt már harmadszor változtatott testet.
Most a rendőrfőnök testében lakik, az meg, szegény, a tömlöcben csücsül. Klapanciusz felsóhajtott, és egyenesen az őrszobára indult.
A rendőrség egy kőépületben volt a tengerparton. Klapanciuszt nem tartóztatta fel senki, bement, sorra benézett az üres szobákba, míg egyszerre csak szemben találta magát egy szűk egyenruhás, állig felfegyverzett óriással, aki szigorúan pillantott rá, és olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná dobni. A következő pillanatban ez a személy, akit először látott életében, hirtelen rákacsintott és felkacagott, nevetéshez nem szokott arca pedig bámulatosan elváltozott. Harsány rendőri hangja volt, nevetése és hunyorgása azonban rögtön Hihi királyt juttatta Klapanciusz eszébe — hiszen valóban Hihi állt ott, ő kelt fel asztala mögül, ha idegen testben is!
— Rögtön rád ismertem — kacagott a rendőr-Hihi —, te voltál a palotában a barátoddal, akitől a készüléket kaptam. Igaz? Hát nem remek búvóhelyem van? Hihihi!! Ha az egész koronatanács a feje tetejére áll is, akkor sem találja ki, hogy hová bújtam. Nagyszerű játék ilyen nagy darab, kövér rendőrnek lenni! Ide nézz!
És hatalmas rendőröklével akkorát csapott az íróasztalra, hogy megrepedt az asztallap, de az öklében is megcsikordult valami. Hihi elfintorodott, aztán kezét tapogatva megjegyezte: — Ejnye, valami eltörött bennem, de sebaj; szükség esetén például beléd költözhetnék, mit szólsz hozzá?
Klapanciusz ösztönösen az ajtó felé lépett, a rendőr azonban elébe állt roppant alakjával, és folytatta: — Tulajdonképpen nincs semmi kifogásom ellened, öregem, de borsot törhetsz az orrom alá, mert ismered a titkomat. Ezért azt hiszem, legjobb, ha lakat alá kerülsz. Hát persze hogy az lesz a legjobb! — és csúnyán felvihogott. — Így aztán, mikor a szó teljes értelmében elhagyom a rendőrséget, senki sem fogja tudni többé, hogy kibe bújtam, még te sem, hihi!
— De felség! — szólt Klapanciusz nyomatékosan, bár halkan. — Életedet kockáztatod, hiszen nem ismered a készülék számtalan titkát.
Meghalhatsz, beköltözhetsz egy halálos beteg vagy egy bűnöző testébe…
— Á — mondta a király —, én nem félek. Tudom én, öregem, hogy csak egy a fontos: minden költözködésnél magammal kell vinni a szarvakat!
Azzal az íróasztalhoz ment, és megmutatta a fiókban fekvő szerkentyűt.
— Ezt mindig lerántom annak a fejéről, aki voltam, és magammal viszem, így aztán nincs mitől félnem! mondta.
Klapanciusz megpróbálta lebeszélni a királyt a további testcserékről, de hiába, mert Hihi csak gúnyolódott rajta. Végül a király jókedvűen így szólt: — Eszem ágában sincs ám visszamenni a palotába! Ha kíváncsi vagy rá, elárulhatom: hosszú vándorútra készülök alattvalóimon át, egyik testből a másikba, ez különben is illik demokratikus felfogásomhoz.
A végére hagyom, csemegének, valamelyik gyönyörű leányzó testét.
Biztosan rendkívül tanulságos érzés lesz, hihi!
E szavak után hatalmas mancsának egyetlen rántásával kitárta az ajtót, is kiordított rendőreinek. Látván, hogy ha valami elszánt lépést nem tesz, óhatatlanul börtönbe kerül, Klapanciusz felkapta az íróasztalról a tintatartót, a király arcába vágta, ő maga pedig, kihasználva Hihi pillanatnyi elvakulását, kiugrott az ablakon át az utcára. Szerencsére az ablak nem volt magasan, és a sors egyetlen járókelőt sem vezérelt arrafelé. Nyakába szedte hát a lábát, eljutott egy forgalmas térre, és elvegyült a tömegben, mielőtt még a rendőrök, akiket főnökük irgalmatlanul lehordott, kirohantak az utcára, egyenruhájukat igazgatva és fenyegetően csörtetve fegyvereikkel.
Klapanciusz elloholt a kikötőből, és gondolataiba merült, amelyek igazán nem voltak vidámak. „Legjobb lenne — tanakodott — sorsára hagyni a hitvány Hihit, aztán elmenni a kórházba, ahol Trurl teste fekszik a derék tengerész lelkével; ha a testet elvisszük a palotába, barátom ismét testestül-lelkestül önmaga lehet. Igaz, hogy akkor új királya lesz Infantiliának, mert a tengerész személyisége fog benne lakni, de sebaj, ott egye meg a fene Hihit a hülye vicceivel együtt! — Terve nem volt a legrosszabb, de hiányzott hozzá egy apró, ám lényeges kellék: a szerkentyű a szarvakkal, amely a rendőrfőnök fiókjában pihent. Klapanciusz egy darabig latolgatta, tudna-e még egy készüléket csinálni, de nem voltak meg hozzá az eszközei, no meg az idő is sürgette. — Akkor talán — fontolgatta — elmegy a király-Trurlhoz, alighanem már megjött az esze, és tudja, mit csináljon; megmondom neki, hogy vétesse körűl katonákkal a kikötői rendőrséget, ily módon kezünkbe kerül a szerkentyű, és Trurl visszatérhet saját személyébe!
El is ment a palotába, de nem engedték be. A király — mondták az őrök — mélyen alszik, mert az orvosok villamos altatást és erősítést alkalmaztak nála; álma legalább negyvennyolc óráig tart.
— Még csak ez hiányzott! — kesergett Klapanciusz, majd elsietett a kórházba, ahol Trurl teste feküdt, félt ugyanis, hogy ha a beteget idő előtt kiengedik, elvész a nagyváros labirintusában. A kórházban a sérült rokonának mondta magát, a nevet ugyanis sikerült leolvasnia a kórlapról. Megtudta, hogy a betegnek nincs komolyabb baja, nem is tört el a lába, csak kificamodott. Néhány napig azonban még feküdnie kell. Klapanciusz persze nem látogatott be a kórterembe, hiszen akkor kiderült volna, hogy egyáltalán nem ismerik egymást. Megnyugodván legalább afelől, hogy Trurl teste nem tűnik el egykettőre, kioldalgott a kórházból, és lázasan gondolkodva rótta az utcákat.
Vándorlása közben a kikötőnegyed közelébe tévedt, s észrevette, hogy az utcán csak úgy nyüzsögnek a rendőrök, minden járókelőt fürkészően szemügyre vesznek, és összehasonlítják a szolgálati noteszban levő személyleírással. Rögtön kitalálta, hogy ez Hihi műve, aki buzgón keresteti, mert le akarja csukatni. De addigra már éppen hozzá fordult a legközelebbi járőr; vissza sem fordulhatott, mert a sarkon két másik rendőr tűnt fel. Ekkor teljes nyugalommal maga adta át magát a rendőröknek, de kijelentette, hogy azonnal beszélnie kell a főnökükkel, mert rendkívül fontos mondanivalója van egy bizonyos szörnyű bűntény ügyében. A rendőrök tüstént közrefogták és megláncolták, de szerencsére nem bilincselték össze a két kezét, csak jobb kezét láncolták egy rendőr bal kezéhez. A rendőrfőnök-Hihi vidáman dörmögve és apró szemeivel kajánul hunyorgatva fogadta a megbilincselt Klapanciuszt, aki már az ajtóból óbégatni kezdett, igyekezve hangjának minél idegenesebb csengést adni.
— Nagyságod uraság! Rendőrség uraság! Engemet ők elfog, mert ők mond, hogy én vagyok Klapanciusz, de én nem vagyom, én nem ismer semmi Klapanciusz! De én gondol, ki ő! Ő van egy huligán, ő engemet szarvval bököd utcában, és lenni csoda! Én nem tudok, hol van enyém test, de enyém lélek van másik testben, nem engemében, én nem tudok, hogyan! Én csak látni, hogy huligán gyors elszalad, nagyságod rendőr!
Segítség!
E szavakkal a fortélyos Klapanciusz térdre hullott, láncait csörgetve és szüntelenül karattyolva ezen az idegenes nyelven, Hihi pedig, aki váll-lapos egyenruhájában az íróasztal mögött állt, kissé megrökönyödve hallgatta, és tovább hunyorgott; nézte-nézte a térdeplőt, és látszott, hogy kezd hinni neki, mivel Klapanciusz a rendőrségre menet szabad bal kezének ujjaival erősen megnyomta homlokát, úgyhogy olyan nyomok maradtak rajta, amilyet a szerkentyű szarvacskái hagynak. Hihi kisvártatva megparancsolta, hogy vegyék le a láncot Klapanciuszról, kiküldte valamennyi alárendeltjét, és mikor négyszemközt maradtak, felszólította a foglyot, hogy adja elő pontosan az eseményeket. Klapanciusz hosszú történetet mesélt arról, hogy ő gazdag külföldi, ma reggel érkezett a kikötőbe, hajóján kétszáz láda világszínvonalú fejtörővel és harminc csodaszép, felhúzható leányzóval; ezeket az ajándékokat a nagy Hihi királynak hozta Trombita császártól, aki ily módon akarta kifejezni távtiszteletét a nagy Infantil-dinasztiának. Megérkezvén, elhagyta a fedélzetet, hogy a hosszú út után megmozgassa a tagjait, és nyugodtan sétált a parton, mikor egy bizonyos illető, aki pontosan így nézett ki — Klapanciusz itt a saját mellére mutogatott —, és aki már azért is gyanúsnak látszott, mert mohón nézegette az ő pompás külföldi köntösét, egyszerre csak teljes erejéből nekirontott, mintha megőrült volna, és egyszerűen keresztül akarna futni rajta; de mégsem ment neki, hanem csak letépte fejéről a sapkáját, erősen megbökte őt a szarvaival, és megtörtént a lélekcsere érthetetlen csodája.
Klapanciusz nagy hévvel és színesen adta elő meséjét, hogy minél hihetőbbé tegye. Részletesen beszámolt elveszített testéről, és megvetően ócsárolta a jelenlegit, amelyhez, úgymond, a szerencsétlen baleset folytán jutott, néhányszor pofon is vágta, és undorodva leköpte saját magát; tüzetesen leírta a kincseket, amelyeket hozott, különösen a felhúzható leányokat; beszélt otthon maradt családjáról, gépfiairól és villamopszlijairól, kedvenc feleségéről a háromszáz közül, aki olyan pompás szendvics-áramköröket tud készíteni, hogy szebbet és jobbat maga Trombita császár sem eszik; elárulta a rendőrfőnöknek legnagyobb titkát is, nevezetesen azt, hogy a hajó kapitánya annak adja majd át a kincseket, aki megjelenik a fedélzeten, és kimondja a titkos jelszót.
A rendőr-Hihi mohón hallgatta ezt a zűrzavaros elbeszélést, mert mindent logikusnak talált benne: Klapanciusz nyilván el akart rejtőzni a rendőrség elől, ezért más testbe költözött, és azért választotta éppen a külföldi urat, mert az pompás ruhát viselt, tehát bizonyára gazdag; a személycsere révén tehát a szökevény komoly vagyonra tehet szert. Látszott, hagy cseles gondolatok futkároznak Hihi elméjében. Ravaszul megpróbálta kiszedni a titkos jelszót az álidegenből. Klapanciusz rövid vonakodás után a fülébe is súgta a jelszót, amely így hangzott: „Elyühet.” A kiváló mérnök látta már, hogy sikerült a kellő irányba vezetni Hihi gondolatait: a fejtörőkért rajongó Hihi nem akarja, hogy az ajándékokat átadják a királynak, aki nem ő. Mindent elhitt tehát, azt is, hogy Klapanciusznak van egy másik szerkentyűje; egyébként nem is volt oka feltételezni, hogy nem így van.
Ezek után némán ültek, és látszott, hogy Hihi elméjében érlelődik a terv. Szelíden és halkan faggatni kezdte az állítólagos külföldit, hol horgonyoz a hajója, hogyan lehet odajutni, és így tovább.
Klapanciusz mindenre válaszolt, számítva Hihi kapzsiságára, és nem is csalódott, mert amaz hirtelen felállt, kijelentette, hogy ellenőriznie kell a letartóztatott szavait, és elhagyta a szobát.
Kívülről gondosan bezárta az ajtót, és hallatszott, amint — tanulva a korábbiakból — fegyveres őrt parancsol az ablak alá. Klapanciusz persze tudta, hogy a kapzsi király semmit sem fog találni, hiszen sem a kincsek, sem a hajó, sem a leányzók nem léteznek, de éppen ezen alapult a terve. Mihelyt a király mögött bezárult az ajtó, az íróasztalhoz ugrott, kivette a fiókból az ott heverő készüléket, és gyorsan a fejére tette. Aztán már nyugodtan várta vissza Hihit. Vagy félóra múlva meg is hallotta döngő lépteit és fojtott káromkodását.
Csikordult a kulcs a zárban, a rendőrfőnök belépett, és már a küszöbről rikácsolni kezdett: — Te gazember, hol a hajó, hol vannak a kincsek, a drága fejtörők?!
Többet azonban nem mondhatott, mert a függöny mögött rejtőző Klapanciusz előugrott, mint valami megvadult bakkecske, homlokon bökte, és mielőtt még a király kinyújtózkodhatott volna Klapanciusz testében, a mérnök a rendőrfőnök képében máris harsányan az őrségért kiabált, majd megparancsolta, hogy a foglyot vigyék azonnal a legsötétebb pincébe, és jól vigyázzanak rá! Az idegen testbe került, az ámulattól se élő, se holt Hihi most már megértette, milyen csúfosan rászedték; rájött, hogy egész idő alatt az ügyes Klapanciusszal beszélt, nem holmi külföldi úrral. Elkeseredésében irtózatosan káromkodott, és tehetetlenül fenyegetőzött a tömlöc mélyén, de hiába, hiszen a becses szerkentyű már nem volt a birtokában. Ami Klapanciuszt illeti, ő elvesztette ugyan megszokott, kényelmes testét, viszont a személyiségváltó birtokába jutott, és ez volt a célja. Gyorsan díszegyenruhát öltött, és egyenesen a királyi udvarba sietett.
A király aludt, de Klapanciusz, mint rendőrfőnök, kijelentette, hogy feltétlenül beszélnie kell az uralkodóval, legalább tíz másodpercre, mert országos fontosságú ügyről, főbenjáró államérdekről és effélékről van szó, úgyhogy az udvaroncok megijedtek, és beengedték a mélyen alvó királyhoz. Jól ismerve Trurl személyiségét és szokásait, Klapanciusz megcsiklandozta a talpát. mire Trurl összerándult, és azonnal felébredt, ugyanis szerfölött csiklandós volt. Megdörzsölte a szemét, és csodálkozva nézett az idegen, rendőregyenruhás óriásra, az meg előrehajolt, bedugta fejét a baldachin alá, és így suttogott: — Trurl, én vagyok az, Klapanciusz, a rendőrbe kellett költöznöm, különben nem engedtek volna be.
A szerkentyű pedig már itt van a zsebemben…
Trurl rettentően megörült, amikor Klapanciusz beszámolt ügyes fortélyáról. Tüstént felkelt, kijelentette, hogy nagyszerűen érzi magát, és amikor felöltöztették bíborköntösébe, megragadta a jogart meg az országalmát és felült a trónra, hogy kiadja parancsait.
Először is elrendelte, hogy hozzák fel a kórházból saját testét, amelynek lábát Hihi a kikötő lépcsőjén kificamította; mikor ez megtörtént, megparancsolta az udvari orvosoknak, hogy a legnagyobb gonddal gyógyítsák és ápolják a sérültet. Ezután, tanácskozást tartva a rendőrfőnökkel, vagyis Klapanciusszal, úgy döntött: nagyarányú tevékenységbe kezd, hogy helyreállítsa az általános egyensúlyt és rendet.
Nem volt könnyű feladat, mivel az ügy hallatlanul összebonyolódott.
A két mérnök nem is szándékozott minden léleknek visszaadni korábbi testét. A lényeg az volt, hogy minél előbb elintézzék, hogy Trurl testileg is Trurl legyen, Klapanciusz pedig Klapanciusz. Trurl tehát mindenekelőtt maga elé hozatta a láncra vert Hihit barátja testében, egyenesen a rendőrségi tömlöcből. Nyomban végrehajtották az első átköltözést, Klapanciusz ismét önmaga lett, a király pedig a leváltott rendőrfőnök személyében sok kellemetlen szót kényszerült meghallgatni, majd visszakerült a tömlöcbe, ezúttal a palota börtönébe, mivel rejtvényfejtési tehetetlenség címén hivatalosan kegyvesztettnek nyilvánították. Másnapra Trurl teste nagyjából meggyógyult, így sor kerülhetett volna az átköltözésre. Csak egy kérdés maradt hátra. Úgy érezték, valahogy ügyetlen dolog lenne itthagyni az országot anélkül, hogy rendeznék a trónutódlás ügyét.
Az ugyanis, hogy Hihit kihozzák a rendőrtisztből és visszaültessék a trónra, esze ágában sem volt a két barátnak. De jó gondolatuk támadt: beavatták a Trurl testében tartózkodó derék tengerészt az egész históriába, miután előzőleg titoktartást fogadtattak vele. És látván, hogy mennyi okosság és nemesség lakik ebben az egyenes tengerészlélekben, méltónak ítélték az uralkodásra. A lélekcsere után Trurl ismét önmaga lett, a tengerész pedig a király. De Klapanciusz még ezt megelőzően felhozatta a palotába a nagy kakukkos órát, amelyet egy közeli régiségboltban látott sétái közben, és Hihi király eszét átvitték a kakukk testébe, a kakukkét pedig a rendőrfőnök személyébe; ily módon eleget tettek az igazságosságnak, mert a király azontúl kénytelen volt szorgalmasan dolgozni, tisztességes kakukkolással jelezve a nap és az éjszaka óráit, minthogy erre kényszerítették a kellő időpontban az óra szúrós fogaskerekei; így kellett egész hátralévő életében vezekelnie, a trónterem falán függve, korábbi léha játszadozásaiért és a két mérnök elleni fondorkodásáért. A rendőrfőnök pedig visszatért korábbi posztjára, és kiválóan ellátta tisztségét, mert a kakukk esze tökéletesen elegendőnek bizonyult ehhez. Miután mindezt elintézték, a barátok szívélyesen elbúcsúztak a koronás tengerésztől, összeszedték motyójukat a csárdában, és elindultak hazafelé. Még csak egyet említsünk meg: Trurl utolsó tevékenysége királyi testében az volt, hogy leruccant a palota kincstárába, és magához vette az Infantil-dinasztia koronagyémántját, hiszen a jutalom méltán megillette — olyan búvóhelyet talált Hihi királynak, hogy soha rá nem akadt senki.
ÚJABB PÓTUTAZÁS
avagy Trurl mint szaktanácsadó
Nem messze innét, a fehér nap alatt, a méregzöld csillagon túl éltek az acélkák, boldogan és bátran, mert semmitől sem féltek; se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete búbánattól, se a fehéréjszakától, se anyagtól, se antianyagtól, mert övék volt a gépek gépe, a cifra pitykés, átviteles, minden módon tökéletes; benne laktak és rajta és alatta és fölötte, mert rajta kívül semmijük sem volt — először az atomokat totojgatták, aztán az egészet szépen összerakták, amelyik nem illett a helyére, átalakították — és remekül ment a dolguk. Minden acélkának megvolt a maga villásdugója és konnektora, és mindegyik ellátta a maga dolgát, vagyis azt csinálta, amit akart. Nem irányították a gépet, az sem őket, hanem szépen segítették egymást. Az egyik gépész volt, a másik géplakatos, a harmadik gépszerelő, a negyedik masiniszta, dolguk volt elég, ragyogott rájuk az ég, álomba ringatta őket az éjszaka vagy a napfogyatkozás, de az utóbbi csak ritkán, hogy meg ne unják. Ám egy szép napon a méregzöld csillag mögül a fehér naphoz repült egy gonosz üstökös-némber, kegyetlen és csalfa, hosszú a csóvája, kékes a ruhája, kék kalap a fején: csupa ciánhidrogén. És valóban, orrfacsaró szag áradt belőle. Megérkezett, és azt mondta: — Először is megemésztelek benneteket lángjaimmal, aztán majd meglátjuk.
Nézték, nézték az acélkák: a fél eget eltakarta, atomtűzből volt a farka, hihetetlen mezonbőség, rettenetes lett a hőség, ház nagyságú atomok, tűzokádó protonok, áció, báció, szörnyű perturbáció… — Lám, lám, kiskomám, ti lesztek a vacsorám. — Mondták neki: — Kérem szépen, itt valami tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől sem félünk, se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete búbánattól, se a fehér éjszakától; mert miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles és teljesen tökéletes; eredj hát szépen haza, üstökösné asszony, amíg jó dolgod van.
Őnagysága ekkor az egész egükre rátehénkedett, és sütött-fűtött, főzött-tűzött, úgyhogy még a holdjuk is összesült, megpörkölődött, és mind a két szarva felkunkorodott, igaz ugyan, hogy elég ócska, repedezett, apró hold volt, de hát azért is kár. Nem is szóltak többé semmit, hanem fogtak egy nagyon erős mezőt, csomót kötöttek mind a négy sarkára, és bekapcsolták: beszéljenek helyettük a tények. Lett nagy recsegés-ropogás; az ég tüstént kivilágosodott, az üstökös-némberből csak egy kupac salak maradt — és azontúl megint nyugodtan éltek.
Ám egy idő múlva megint megjelent valami. Repülve jött, nem lehetett róla tudni, hogy micsoda, de olyan borzasztóságos volt, hogy azt se tudták, merről nézzék, mert a túlsó oldala még rémesebb volt.
Odarepült, leszállt, megült a legmagasabb potenciálhegyen, aztán csak ül, csak ül, nehéz, mint a kórság, és meg se moccan. De átkozottul zavarja őket.
Ezért a közelebb állók meg is szólították: — Halló, kérem, itt valami tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől sem félünk, nem bolygón lakunk, hanem a gépben, és nem akármilyen gépben, mert ez itt a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, szóval eredj haza, te izé, amíg jó dolgod van.
Az izé nem szólt semmit.
No hát erre, hogy túl nagy hűhót ne csapjanak a dologból, elküldtek egy kicsi, de egészen icipici, formás kis rémisztőgépet: majd eliszkol az izé, és akkor békesség lesz.
Ment, mendegélt a rémisztőgép, belsejében zúgtak-búgtak a programjai, egyik rémisztőbb, mint a másik. Odaért — és valahogyan se nem rémiszt, se nem hajmereszt! Ettől ő maga ijedt meg kissé, nézett, nézett — az izé meg oda se bagózott. Megpróbálta még egyszer, másik fázissal, de már sehogy sem ment; meggyőződés nélkül rémisztgetett.
Látták az acélkák, hogy mást kell csinálni. Azt mondták: — Nosza, jöjjön a nagyobb kaliber, olajmotorral, differenciálművel, univerzális visszacsatolással, és rúgjon is, de erősen. Hogy elég lesz-e? Nyugi, nyugi, acélfia, ez már atomenergia.
Elküldték az univerzális, dupla differenciálműves masinát, elöl ült a masiniszta, de még ez sem minden, mert a biztonság kedvéért a tetején utazott a kis rémisztőgép is. Odagurult a masina szép csendesen, hangtalanul, mivel olajmotorral járt, nekirugaszkodott, és elkezdte a visszaszámolást: öttel kezdem, de jön a nulla, ha jön a nulla, itt a hulla! Most már négy, lélegzetet végy, itt van a három, a végedet várom, most jön a kettő, tektonikus teknő, no még ez az egy, tovább nem is megy, zérus avagy nulla; te legyél a hulla! Bumm! — és fényes gombafelhők nőttek körös-körül, felforrott az olaj, kiugráltak a fogaskerekek, a masiniszta kinézett a kisablakon, kereste a hullát; de nyavalya volt ott, nem hulla, az izé meg csak meg se rezzent.
Összedugták a fejüket az acélkák, addig-addig tanakodtak, míg építettek egy gépet, az épített egy szupergépet, az meg épített egy hiperszupergépet, de akkorát, hogy a közelebbi csillagoknak hátrább kellett húzódniuk. Ebbe a legnagyobbikba belerakták azt az olajmotorosat, az egésznek a közepébe pedig a rémisztőgépet, mert ez már nem volt tréfadolog.
Felfújta magát a hiperszupergép, és hű, mekkorát dörrent! Lett nagy mennydörgés, robbanás, valami szanaszét repült, nőtt akkora gomba, hogy az egész óceánból gombalevest lehetett volna főzni, lett olyan sötétség, hogy csak úgy csikorgott a foguk között, de olyan irdatlan sötétség, hogy még azt sem tudták, kinek a foga között csikorog.
Aztán kivilágosodott, körülnéztek az acélkák: semmi, de semmi eredmény, csak a három masina hevert miszlikbe aprítva.
Most aztán már igazán nekigyürkőztek, elvégre — azt mondják — mindannyian gépészek és masiniszták vagyunk, és miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, hát hogy szállhat vele szembe az a ronda izé, ami ott ül és ide se bajszint?
Építettek hát egy félelmetes faltörő tököt: az majd indáival csendben odakúszik, ártatlanul mosolyogva, kedélyesen kacsingatva gyökeret ereszt, szépen körülnövi az izét, aztán hipp-hopp, felrobban, és akkor vége a nyomorultnak. Minden úgy is történt, ahogyan előre látták, csak a legvége nem stimmelt, és minden maradt a régiben.
Most már nagyon kétségbe estek, és ráadásul továbbra sem tudták, mi ez az izé, mert így sohasem jártak. Nosza, elrendelték az általános mozgósítást, egész nap a fejüket törték, egymás után gyártották a különféle gyilkos szerkentyűket, ravaszabbnál ravaszabb izériasztókat, nemtudommiölőket és valamielhárítókat, hátha valamelyik végre elrebbenti, megharapja, felrobbantja vagy lenyeli.
Próbálkoztak minden módon, de hiába. Már csak úgy remegett a nagy sürgés-forgástól a gépek gépe, de semmi sem használt. Végül aztán elcsüggedtek, kifogytak az ötletekből, már igazán nem tudták, hogy mihez foghatnának, s akkor egyszerre csak látják: repülve jön valami.
Lovasnak látszik, de nem lehet az, mert a lónak nincs kereke; akkor nyilván kerékpár, de a kerékpárnak nincsen orra; eszerint biztos rakéta, de a rakétának nincsen nyerge. Egyszóval nem tudni, mi jön,de azt már látni, ki ül a nyeregben: daliásan nyargal, mint aki odanőtt a nyeregbe, vidáman integet, egyre közeledik — ejha, hisz ez maga Trurl, a híres mérnök, sétalovagláson, vagy újabb utazáson; már messziről látni rajta, hogy rendkívüli elme.
Közeledik, leszáll hozzájuk, körülállják, megszólítják: — Mi vagyunk az acélkák, miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, atomokat totojgattunk, mindent szépen összeraktunk, semmitől sem félünk, se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, de iderepült egy izé, csak ül, csak ül, és meg se moccan.
— Próbáltátok már megijeszteni? — kérdezi kegyesen Trurl.
— Próbáltuk a rémisztőgéppel, az olajmotoros géppel meg a hiperszupergéppel, hegyoldalnyi atomokkal, tűzokádó protonokkal, neutrinóval, mézerekkel, rettenetes lézerekkel, de nem használt semmi.
— Semmiféle gép, azt mondjátok?
— Semmiféle, kérem szépen.
— Hm, ez érdekes. És tulajdonképpen micsoda ez az izé?
— Azt nem tudjuk. Csak jött, iderepült, nem tudni, hogy micsoda, de olyan borzasztóságos, hogy azt se tudjuk, merről nézzük, mert a túlsó oldala még rémesebb. Repülve jött, leült, nehéz, mint a kórság, és azóta ott ül. Minket meg marhára zavar.
— Tulajdonképpen nincs sok időm — jegyzi meg Trurl —, legfeljebb szaktanácsadóként maradhatok nálatok egy darabig. Akarjátok?
Az acélkák persze akarják, és rögtön kérdezik, mit hozzanak — mezonokat, fotonokat, rettenetes pofonokat, atombombát, mérges gombát, hentesbárdot, alabárdot, záptojást vagy karalábét? Vagy a vendégnek egy kávét? Mindjárt hozza a gépírónő.
— Kávét hozhat a gépírónő — helyesel Trurl —, de szolgálati célokra.
Ami a többit illeti, azokat mellőzhetjük. Ha már se a rémisztőgép, se a hiperszupergép, se a faltörő tök nem használt, akkor egészen más, lineáris, archivális és ezért teljesen fatális módszerekre van szükség. Még sohasem hallottam olyan esetet, hogy az átalányi lerovás ne segített volna.
— Hogyan tetszett mondani? — kérdezik az acélkák, de Trurl magyarázat helyett folytatja: — Egészen egyszerű a módszer, csak papírra, tintára, pecsétekre, űrlapokra, bélyegzőkre, ablakocskákra, kiskanálra és poharakra van szükség, mert a kávé már itt van, no meg egy kézbesítőre. És valami írószerszámra. Akad?
— Hogyne! — És nyomban hozzák.
Trurl leül és diktál a gépírónőnek: „Tudomásulvétel végett értesítjük, hogy a GRMB Bizottság 7 per 2 per KK per 405 ügyiratszámú rendelkezvényének hatálybalépésével ezen közigazgatási körzetben eszközölt tartózkodása a folyó év XVIII. hó 19. napján kelt 199 per 407 A számúszabályrendelet értelmében nemkívánatosnak minősíttetvén, a DVKF 67. sorszámú körlevele 1478 per 2 pontjában foglaltak szerinti lerendezés folyamatba tétetik. Jelen határozat alól fellebbezés eszközölhető a Bizottság Elnökségéhez címezve huszonnégy órán belül.”
Trurl néhány bélyegzőt és pecsétet ütött az iratra, beiktatta a Kézbesítőkönyvbe, megnyitotta a Nyugtatványozási Rovatot, és így szólt: — Vigye el azonnal a kézbesítő.
El is vitte, jó darabig nem tért vissza, aztán megérkezett.
— Átadtad? — kérdi Trurl.
— Átadtam.
— Hol az átvétel nyugtázása?
— Itt, ebben a rubrikában. És itt a fellebbezés is.
Trurl átveszi a fellebbezést, és anélkül hogy elolvasná, azonnal visszaküldi, csak előbb egész szélességében keresztben ráírja: „Szabályszerű mellékletek csatolásának elmulasztása miatt nem vétetik figyelembe.” És olvashatatlanul aláfirkantja.
— Most pedig munkára! — szól.
Leül és ír, az acélkák kíváncsian nézik, semmit sem értenek, mi ez itt és mi lesz.
— Hivatal — mondja Trurl. — És ugyancsak lesz, mert már el is kezdődött.
A kézbesítő egész nap ide-oda futkos, Trurl határozatokat küld ki, iktat, nyugtat, érvénytelenít, a gépírónő szorgalmasan kopog, és lassacskán egész hivatal keletkezik körülöttük, ügyintézők, aktakötegek, előadók, gemkapcsok, fekete könyökvédők, dossziék, iratrendezők, kávéfőzők, „Belépni tilos” és „Házon kívül vagyok” táblák, űrlapok, folyamodványok, hajnaltól napestig egyre több irkafirka, a gépírónő már eszeveszetten kopog, és minden tele van kávéval meg szeméttel. Aggódnak az acélkák, mert nem értenek semmit, Trurl pedig sorra küldi a felszólításokat és sürgetéseket, kézbesítésre, postázásra, portózásra, elismervény ellenében eszközlendő átvételre, vagy a legrémesebb módon: átalányi lerovásra; már személyi kontókat is nyitott, bennük csupa nulla — de azt mondja, ez csak egyelőre van így. Bizonyos idő múlva látni, hogy az izé már nem is olyan rémes, különösen felülről: istenuccse, hogy kisebb lett!
De igazán, szemlátomást zsugorodik! És kérdezik az acélkák Trurltól, hogy most mi lesz.
— Kéretik nem zavarni az ügyintézőt! — feleli. És bélyegez, aláír, csatol, mellékleteket számol, fellebbezéseket küld vissza, közben a kávéját issza, nyakkendőjét leveti, az ügyfelet kéreti, ebédszünet három óra, ne üljön rá a pókhálóra, öt példányban kitölteni, hét dossziét megtölteni, végrehajtási utasítás, megvesztegetési kísérlet, erről még hiányzik a tömbbizalmi pecsétje.És a gépírónő kopogtat: „Hivatkozással a 16 per B per 694 ügyiratszámú engedély bemutatásának elmulasztására az A.B.C.Gr. Km. Bizottság folyó év folyó hó folyó napi rendelkezése értelmében ezennel foganatosítjuk az ön Kir.
Ugat. Ásának haladéktalan folyamatba tételét a Puk. Kadj.
Meg. 27. paragrafus 6. cikkely értelmében az XYV hatóság joghatályos döntvénye alapján. Jelen határozat alól fellebbezés nem eszközölhető.”
Elküldi a kézbesítővel, aztán zsebre teszi az átvételi elismervényt.
Majd feláll, és kezdi sorra kidobálni a kozmoszba az íróasztalokat, pecséteket, iratrendezőket és a kávét. Csak a gépírónő marad.
— Jaj, mit tetszik csinálni? — kiabálják az acélkák, akik közben már egészen megszokták a dolgot. — Hogy szabad ilyet tenni?!
— Nyugalom, barátocskáim — feleli. — Inkább oda nézzetek!
És csakugyan, mire odapillantanak a potenciálhegyre — üres a helye, nincs ott senki, mintha soha nem is lett volna. De hát hová lett, hogyan tűnt el? Elmenekült szégyenében, mert már olyan picire ment össze, hogy a kézbesítő csak nagyítóval találta meg. Odafutnak, keresik a nyomát, de csak egy kissé nedves helyet találnak, valami odacsepegett, nem tudni, milyen alkalomból, azon kívül sehol semmi.
— Éppen így terveztem — szól Trurl. — Elég egyszerű volt az ügy, barátaim; mikor átvette az első végzést, és aláírta a kézbesítőkönyvet, máris elveszett. A Büro-Krá-Cia nevű csodagépet alkalmaztam; mert amíg a kozmosz kozmosz, senki sem állhat neki ellen.
— No jó, de miért kellett kidobálni az aktákat és kiönteni a kávét? — nyűgösködtek.
— Hogy benneteket is meg ne egyen a gép! — feleli Trurl. Maga mellé ülteti a csinos gépírónőt, s elrepül, barátságosan integetve — és mosolya ragyog, mint a csillag.
HATODIK UTAZÁS
avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára
„A Nagy Napok népeitől két karavánút visz délnek. Az első, a régebbi, a Négycsillagtól a Garázda felé vezet; az utóbbi nagyon álnok, változó fényű csillag, halványulóban az Ezüstfehérek Törpéjére hasonlít, így megtéveszti az utasokat és a Bakacsin Sivatagba csalogatja őket, ahonnét tíz közül csak egy karaván kerül ki épségben. A második, újabb utat a Mirábil birodalom nyitotta meg, miután rakétás rabszolgái hatmilliárd mérföld hosszú alagutat vágtak magán a Fehér Garázdán keresztül.
Az alagút északi bejáratát pedig így kell megtalálni: a Nagy Napok közül az utolsótól egyenesen a Pólus felé kell haladni, hét villamos miatyánknyi ideig. Aztán kicsit balra, míg feltűnik egy tűzfal, ez a Garázda oldala, és az alagút nyílása olyan rajta, mint fekete pont egy fehér tűztengerben. Akkor aztán nyílegyenesen lefelé kell tartani, bátran, mert nyolc hajó elfér egymás mellett az alagútban; és páratlan látvány nyílik meg az utas előtt a hajóablakon át.
Először a Hőzabálók Tűzesése következik, aztán az időjárás szerint váltakoznak a csodák; mikor a csillag belsejét egy-kétmilliárd mérfölddel arrább mágneses viharok kavargatják, olyankor látszanak a nagy tűzmagok, és a csillag izzó erei fehéren égő, alvadt vércsomókkal, ha közelebbi a vihar vagy hetedfokú tájfun dühöng, akkor remeg a boltozat, mintha fehér hőtészta akarna hullani róla, de ez csak látszat, mert repül és nem hullik, és ég, de nem éget, mivel az Erős Mezők gátjai sakkban tartják. Látszik, hogyan dagasztódik a protuberancia-tészta, a Pokolkáknak nevezett villámforrások pedig háborognak és zubognak; nem árt erősebben megragadni a kormánykereket, mert ilyenkor a legnagyobb kormányosi tudományra van szükség, és nem a térképet, hanem a nap zsigereit kell figyelni: ugyanis még senki sem látta kétszer egyformának ezt az utat. A Garázdába vágott alagút nem marad egy helyben, hanem állandóan hullámzik, tekereg és vonaglik, mint a viaskodó kígyó; ennélfogva tartsuk jól nyitva a szemünket, figyeljük a zuhogó tűzfalakat és a kinyúló tűznyelveket, ha pedig azt halljuk, hogy a hajó páncélja recseg a tűzkorbácsoktól és lángtarajoktól, saját gyorsaságunkon kívül semmiben se bízzunk. Mindazonáltal azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem minden tűzhullám és az alagútnak nem minden rándulása jelent mindjárt csillagrengést vagy a fehér tűzóceánok áradását, tehát ezt jól eszébe vésve, a tapasztalt hajós nem kiabálja nyakra-főre: «A szivattyúkhoz!», nehogy aztán az öregebb rókáktól szégyenére azt kelljen hallgatnia, hogy egy csepp hűtőammóniákkal akarja a csillag örök fényét kioltani. Annak pedig, aki megkérdezi, mit kell hát csinálni, ha valódi csillagrengés rázza meg a bárkát, minden tapasztalt csillaghajós megmondja, hogy ilyenkor elegendő egy nagyot sóhajtani, mert hosszabb búcsúzkodásra úgy sincs idő a halál előtt, szemünket pedig nyugodtan tarthatjuk nyitva vagy csukva, ahogy tetszik, mivel a tűz úgyis kiégeti. De az ilyen katasztrófa nagyon ritka, mivel a Mirábil birodalom mérnökei szolid kapcsokkal erősítették meg a boltozatot; ezért tulajdonképpen bízvást ajánlható ez az út a csillagon keresztül, a Garázda hajladozó, fényes hidrogénfalai között. Joggal dicsekednek az építők, hogy aki bement az alagútba, majdnem bizonyosan ki is jön belőle; ám ugyanezt aligha mondhatnánk el a Bakacsin Sivatagról. Ugyanis az alagút legfeljebb századonként egyszer szakad be csillagrengés miatt, eltévedni viszont egyáltalán nem lehet benne, mivel csak ez az egyetlen út vezet a csillagon át. Ezzel szemben a sivatag feketébb az éjszakánál, mert a környékbeli csillagok fénye egyszerűen nem merészkedik oda. Annál nagyobb a lárma és csörömpölés, mert folyton összeverődnek a hajóroncsok, zörög az ócskavas: ez a sok hajó mind az álnok Garázda miatt tévesztette el az utat, és zuhant a feneketlen örvényekbe, hogy ott keringjen a galaxis utolsó fordulatáig, s a szilaj gravitáció rázza, mint a csörgőt. A Bakacsin Sivatagtól keletre van a síkospofájúak birodalma, nyugatra pedig a szemkezűek földje, délre viszont több út vezet a halálkatlanok között a kéklő Azúrföld derűsebb vidékére, majd azon át a tűzvirágos Murgundiába, a vasatlan csillagokból álló véres csillagképbe, amelyet Alcaron szekerének hívnak.
Maga a Sivatag, mint említettük, éppúgy tele van feketeséggel, mint a Garázda napalagútja fehérséggel. Nemcsak az örvények, a kavargó ködök és a szilaj meteorrajok okozzák a bajt; némelyek ugyanis azt mondják, hogy ismeretlen helyen, a legsötétebb sötétségben, a felfoghatatlan mélységben ősidők óta lesben ül egy bizonyos lény vagy nemlény, Névtelen nevezetű, mert aki egyszer találkozott vele, és megtudta valódi nevét, az többé semmit sem mondhat el másoknak, mivel rögtön meghal. Azt beszélik, a Névtelen foglalkozására nézve zsivány és boszorkánymester, saját kastélyában lakik, amely fekete gravitációból épült, a várárok örök tájfun, a várfal maga a nemlét, a tökéletes semmi, ablakai vakok, kapui süketek; a Névtelen a karavánokra leskelődik, s mikor elfogja a kincséhség és vérszomjúság, fekete port fúj az utat mutató napokra, így kioltja fényüket, és a vándorokat lecsalja a biztonságos útról, aztán kiront a nemlétből, lasszót vet áldozataira, és vára semmijébe hurcolja őket, vigyázva közben, hogy még a legkisebb rubintű se törjön össze, mert amilyen vérszomjas, éppolyan akkurátus. Aztán már csak a lerágott roncsok repülnek ki a palotából, és keringenek tovább a Sivatagban, nyomukban pedig sokáig röpködnek a hajók szegecsei, amelyeket a Névtelen Szörnyeteg kiköpköd, mint a szilvamagot. De mióta a rakétaraj rabszolgamunkája révén megnyílt az alagút a Garázdán keresztül, s a hajók mind ezt a fényes, biztonságos utat választják, azóta a Névtelennek nincs zsákmánya, és haragja hevével bevilágítja a Sivatag sötétségét, teste átfénylik a gravitáció fekete falán, mint rémes csontváz-báb, amely selyemgubójában sírian foszforeszkálva porlad. Nem egy bölcs azt állítja, hogy a Névtelen egyáltalán nincs, és nem is létezett soha; mondani ezt könnyű, sokkal nehezebb megbirkózni egy dolog képzetével, amelyre szó sincsen a langyos nyári csendben, a Bakacsin és Tűzforró Sivatagtól messze. Könyű nem hinni a rémben, nehezebb legyőzni őt és elkerülni mérhetetlen falánkságát. Nem nyelé el magát a murgundiai Kibernátort, nyolcvanfőnyi seregével, három hajójával együtt, hogy hírmondó sem maradt belőlük, a lerágott hajóbordákon kívül, melyeket Kis Szolária falu parasztgyerekei találtak meg, mert a ködár az ő partjaikra vetette ki őket? Nem falt-e fel számtalan más derék vitézt irgalom és könyörület nélkül? Legalább a halk villamos emlékezet adózzon tisztelettel a boldogtalanoknak, akiknek még sírjuk sincsen, ha már nem akad olyan bajnok, aki az ősi csillagtörvények szerint lovagi bosszút állna mind e gazságok elkövetőjén.”
Mindezeket Trurl egy öregségtől foszladozó, vén fóliánsban olvasta, amelyet véletlenül vásárolt holmi vándor kalmártól. Másnap elvitte Klapanciuszhoz, és felolvasta mindezeket a rendkívüli dolgokat elejétől végig, mert nagyon tetszettek neki.
Klapanciusz, mint a világegyetemet jól ismerő, mindenfajta napok és ködök világában járatos, bölcs mérnök, elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és így szólt: — Remélem, egy szót sem hiszel ebből a meséből?
— Már miért ne hinnék? — botránkozott meg Trurl. Nézd csak, még egy jól sikerült rézmetszet is van itt: a Névtelent ábrázolja, amint éppen két napvitorlást eszeget a pincéibe rejtett kincsek között.
Különben is, talán nincs valóban alagút egy szupercsillagban, ha egy másikban is, nevezetesen a Beth-el-Geuzéban? Csak nem vagy olyan tudatlan a kozmográfiában, hogy ezt kétségbe vonnád?… — Ami a metszetet illeti, rajzolhatok neked rögtön egy olyan sárkányt, amelynek ezer napból áll mindegyik szeme, ha te a rajzot tekinted az igazság bizonyítékának — vágott vissza Klapanciusz. — Ami pedig az alagutat illeti, az először is csak kétmillió mérföld hosszú, szó sincs holmi milliárdokról, másodszor a hajózás az alagúton át a legkevésbé sem veszélyes, ezt magad is tudod, hiszen éppen elégszer repültél át rajta. Ez az úgynevezett Bakacsin Sivatag pedig egyszerűen a Meridia és Tetrarhida között keringő kozmikus szemét tíz négyzetkiloparszeken eloszló tömege; igaz, hogy ott sötét van, de csak a sok szeméttől. Nincs ott semmiféle Névtelen, hülyeség az egész! Ez még csak nem is valami becsületes régi mítosz, hanem egy sületlen elmében termett olcsó maszlag.
Trurl összeszorította a száját.
— Hagyjuk az alagutat — jegyezte meg. — Azt mondod, hogy biztonságos, mert én átrepültem rajta; ha te lettél volna ott, egészen másképp beszélnél. No de hagyjuk az alagutat, jobb lesz. Ami viszont a Sivatagot és a Névtelent illeti, nem szeretem, ha üres szavakkal próbálnak meggyőzni. Utazzunk oda, akkor majd meglátod — és felemelte a vastag fóliánst az asztalról —, mi igaz ebből, mi nem!
Klapanciusz mindenképpen le akarta beszélni a szándékáról, amikor azonban látta, hogy Trurl megint olyan makacs, mint rendszerint, és esze ágában sincs lemondani erről a különösen kezdődött utazásról, először kijelentette, hogy látni sem akarja többé barátját, de hamarosan maga is készülődni kezdett az útra, mert nem akarta, hogy barátja egyedül odavesszen — kettesben valahogy vidámabb dolog szembenézni a halállal.
Fölszerelkeztek hát ezzel-azzal, hiszen sivatagon át vezetett az útjuk (ha nem is lesz olyan festői, mint a könyv leírja), majd elindultak kipróbált hajójukon. Útközben itt-ott megálltak, hogy híreket halljanak a lakosságtól, különösen mikor elhagyták azt a vidéket, amelyről még pontos ismereteik voltak. Ám a bennszülöttektől nem sokat lehetett megtudni. Ők csak közvetlen környéküket tudták leírni, de arról, hogy mi van ott, ahol ők maguk sohasem jártak, nyilvánvaló képtelenségeket hordtak össze, ráadásul igen részletesen, és borzongva ugyan, de láthatólag nagy kedvteléssel. Klapanciusz az ilyen históriákat röviden korrotikusaknak nevezte, a szklerózis-korrózióra célozva, mely minden aggastyán elméjét megtámadja.
Mikor azonban vagy öt-hatmillió fényleheletnyire megközelítették a Bakacsin Sivatagot, holmi erőszakos óriásról kezdtek híreket hallani, akinek Dipló zsivány a neve; igaz, hogy a hírharangok közül soha senki nem látta, és azt sem tudták, mit jelent ez a különös „Dipló” név. Trurl arra gondolt, hogy talán a „dipólus” eltorzult formája, s a zsivány bipoláris, azaz kettős és ellentmondásos természetére utal, de Klapanciusz, mint kettőjük közül a megfontoltabbik, inkább tartózkodott a hipotézisektől. Ez a zsivány — így szóltak a hírek — módfelett kegyetlen és féktelen természetű, ami abban nyilvánul meg, hogy mikor áldozatait már mindenükből kifosztotta, szörnyű fukarságában nem elégszik meg a zsákmánnyal, hanem ráadásul még el is tángálja őket. Fontolgatta egy darabig a két mérnök, ne vigyenek-e magukkal lőfegyvert és kardot a fekete Sivatagba, de végül is úgy döntöttek, hogy a legjobb fegyver mérnökségben élesedett, széles látókörű és átfogó elméjük; úgy utaztak hát tovább, ahogyan voltak.Be kell ismerni, hogy a további út folyamán Trurl igen keserű csalódásokat élt át, mivel a csillagzó csillagfészkek, lángoló lángkapuk, puszta pusztaságok, meteorabroncsok és vándorló sziklák sokkal szebben voltak leírva a régi fóliánsban, mint amilyen látványt a valóságban nyújtottak. Csillag kevés volt a környéken, azok is egészen jelentéktelenek, viszont annál öregebbek; némelyik már alig pislákolt, mint a parázs a hamuban, olyiknak a felszíne már el is sötétedett, csak kérge repedésein világítottak ki vöröslő erek a ráncos salakból; tűzdzsungel vagy titokzatos örvény egyáltalán nem volt, senki nem is hallott ilyesmiről, az egész sivatagot inkább úgy ismerték, mint a lehető legunalmasabb, üres vidéket: meteor ugyan röpködött annyi, mint a nyű, de a lármás kavargásban több volt a szemét, mint a rendes mágneses magnetit vagy tektonikus tektit; ez érthető, mert innen már csak egy macskaugrás a déli galaktikus pólus, és a sötét áramlatok ide sodorják a port és szemetet a galaxis központi tájékairól. A szomszédos törzsek és népek nem is Bakacsin Sivatagnak nevezik ezt a vidéket, hanem egyszerűen szemétdombnak.
Trurl tehát, tőle telhetőleg leplezve csalódását Klapanciusz előtt, nehogy kaján megjegyzéseket kelljen hallania, a Sivatag felé irányította hajójukat. A páncélfalon rögtön sustorogni kezdett a homok, kopogni a mindenféle csillagszemét, és hamarosan olyan vastag réteggel borította be a hajó falát a napkitörések hulladéka, hogy a hajómosás gondolatára mindentől, de főleg az utazástól teljesen elment a kedvük.
A csillagok rég eltűntek a piszkos sötétségben, a hajó vaktában repült, majd egyszerre csak nagyot ugrott, minden készülék, hordó és műszer megcsörrent benne, s az utasok érezték, hogy valamerre sodródnak, mégpedig egyre gyorsabban; végül a hajó hirtelen, bár elég puhán megállt, ferdén, mintha valami égitestbe fúródott volna az orra. Az ablakhoz rohantak, de odakint teljes sötétség volt, hiába meregették a szemüket; s ekkor odakintről döngetni kezdték a hajó oldalát, hogy csak úgy remegtek a falak: egy ismeretlen, szörnyű erejű valaki akart erőszakkal behatolni. A két mérnök kezdett valahogy kevésbé bizakodni fegyvertelen eszében, de késő volt a bánat, hát hogy össze ne törjön a hajójuk, inkább maguk nyitották ki belülről az ajtót.
Néznek, néznek, és lám, egy óriási pofa jelenik meg az ajtóban, olyan hatalmas, hogy maga a gazdája semmiképpen sem férhet be; hallatlanul csúf ez a pofa, hosszában és keresztben tele nagy, dülledt szemekkel, orra, mint a fűrész, álla, mint a markológép; és meg se moccan, csak bámul be az ajtón, szemei mohón fürkészik a hajó belsejét, mindegyik szemcsoport másik sarkot figyel, olyan kifejezéssel, mintha azt becsülgetnék, kifizetődik-e mindez; még a mérnököknél sokkal butább valaki is megértette volna, mit jelent ez a nézelődés, mert nagyon ékesszóló volt.
— Na, mi van? — szólalt meg végre Trurl, akit idegesített ez a néma, szemérmetlen vizsgálódás. — Mit akarsz, te randa pofa?! Én Trurl mérnök vagyok, általános omnipotenciátor, ez pedig Klapanciusz barátom, ugyancsak jeles híresség. Turistaúton vagyunk a hajónkkal, tehát légy szíves, azonnal vidd innen a képedet, és vezess ki minket erről a sötét és biztosan koszos helyről, aztán irányítsál a rendes, tiszta űrbe, máskülönben panaszt teszünk, és téged apró vasárura szednek szét, te szemétkotró. Hallod, mit beszélek?!
De a pofa egy szót sem szól, csak tovább bámészkodik, és mintha számolna magában. A zsákmányt becsülgeti, vagy mi a fene? — Ide figyelj, te pocsék alak — ordítja feldühödve Trurl, noha Klapanciusz oldalba bökte, hogy mérsékelje magát —, nekünk nincsen se aranyunk, se ezüstünk, se más kincsünk, hát engedj el bennünket rögvest, és mindenekelőtt vidd innen az a nagy pofádat, mert hihetetlenül ronda. Te meg — fordul hátra Klapanciuszhoz — ne bökdöss, mert megvan a magamhoz való eszem, és tudom, kivel hogyan kell beszélni!
— Énnekem — szólal meg ekkor hirtelen a pofa, ezer tűzszemét Trurlra függesztve — nemcsak aranyra vagy ezüstre van szükségem, beszélni pedig finoman és tisztelettel kell velem, mert okleveles zsivány vagyok, művelt és nagyon ideges természetű. Különb fickók is jártak már itt nálam, mint ti vagytok, és megszelídítettem őket, ahogyan akartam, ti is megszelídültök majd, és mindent kifacsarok belőletek.
Nevem Mohó, minden irányban harminc rőf hosszú vagyok, és csakugyan kincseket rablok, de tudományos és korszerű módon, vagyis: becses titkokat gyűjtök, a tudomány kincseit, hiteles igazságokat, és általában mindenféle értékes információt. Most pedig gyerünk, ide vele, mert ha nem, akkor füttyentek! Ötig számolok: egy, kettő, három…
Számolt ötig, és mivel semmit sem adtak neki, valóban füttyentett, hogy majdnem megrepedt a fülük. Klapanciusz rájött, hogy a „Diplo”
név a diplomával függhet össze, amelyet nyilván valamelyik Bűnöző Akadémián szerzett az útonálló. Trurl betapasztotta fülét a kezével, mert Mohónak a füttye is méltó volt termetéhez.
— Nem kapsz semmit! — ordította, miközben Klapanciusz vattáért rohant. — És vidd innen a pofádat!
— Ha elviszem a pofámat, akkor a kezemet dugom be — felelte Mohó —, márpedig erős, súlyos és harapófogóban végződő kezem van, majd meglátjátok! Vigyázat, kezdem!
És csakugyan: a vatta, melyet Klapanciusz előszedett, már feleslegesnek bizonyult, mert a pofa eltűnt, helyette megjelent egy ormótlan, görcsös, lapátkörmű acélmancs, és rögtön turkálni kezdett, tördelve az asztalokat, szekrényeket és közfalakat, csak úgy csikorgott a vaslemez. Trurl és Klapanciusz az atommáglya mögé menekült a mancs elől, és valahányszor egy ujj hozzájuk közeledett, rácsaptak a piszkavassal. Végül is megdühödött az okleveles zsivány, megint a pofáját dugta be az ajtón, és így szólt: — Jót mondok nektek, tárgyaljatok velem, de rögtön, mert ha nem, akkor elteszlek titeket későbbre, a tartalékpincém legaljára, teleszórlak szeméttel, és köveket dobálok rátok, hogy meg se tudtok mozdulni, és megesz a rozsda; különbekkel is elbántam már, hát döntsetek, egykettő!
Trurl hallani sem akart az egyezkedésről, de Klapanciusz nem ellenezte, és megkérdezte, mit kíván tulajdonképpen a zsivány úr.
— Ez már beszéd! — vigyorgott az útonálló. — A tudás kincseit gyűjtöm, mert ez a kedvtelésem, tekintettel egyetemi végzettségemre és gyakorlatias szemléletemre, no meg arra, hogy a közönséges kincsekért, amilyenekre a faragatlan zsiványok ácsingóznak, erre mifelénk semmit sem lehet vásárolni; ezzel szemben a tudás oltja az ismeretszomjamat, hiszen, mint tudjuk, minden, ami csak létezik, információ. Információkat gyűjtök tehát évszázadok óta; nem mondom, elteszek éppen némi aranyat vagy drágakövet is, mert szépek, kedvesek a szemnek, ha kirakom őket a házamban, de csak mellesleg, ha éppen alkalom adódik. Figyelmeztetlek, hogy hamis igazságokért ütök, éppúgy, mint a hamis aranyért, mert kifinomult ízlésem van, és hiteles igazságokra vágyom!
— No, és milyen hiteles és becses információkat kívánsz? — kérdezi Klapanciusz.
— Mindenfajtát, csak igaz legyen — feleli amaz. — Minden információ kapóra jöhet valamilyen alkalomra. Kezdenek már megtelni a pincéim és éléskamráim, de még ugyanennyi elfér bennük. Mondjátok hát, amit tudtok, én meg felírom. Csak gyorsan!
— Szép kis ügy — súgja Klapanciusz Trurl fülébe —, ez egy évszázadig itt tarthat bennünket, mire mind elmondjuk neki, amit tudunk, hiszen óriási a mi bölcsességünk!
— Várj — súgja vissza Trurl —, most majd én tárgyalok vele. — És fennhangon így szól: — No hát ide figyelj, okleveles zsivány: ami az aranyat illeti, van egy információnk, amely minden mással felér, mégpedig annak a receptje, hogy hogyan kell atomokból aranyat csinálni, kezdetnek, mondjuk például hidrogénatomokból, mert azokkal tele van a kozmosz.
Ha akarod, megkaphatod ezt a kitűnő receptet, aztán elengedsz bennünket. Áll az alku?
— Már egész ládám van tele ilyen receptekkel — feleli a pofa, bosszúsan forgatva mind az ezer szemét. — Egyik sem ér semmit. Többé nem hagyom átverni magam, minden receptet előbb kipróbálok.
— Miért ne? Kipróbálhatjuk. Fazekad van?
— Nincs.
— Nem baj, fazék nélkül is lehet, csak gyerünk — sürgeti Trurl. — A recept egyszerű: annyi hidrogénatom, amennyit egy aranyatom nyom, vagyis százkilencvenhét. A hidrogénatomokról először lehámozzuk az elektronokat, aztán összegyúrjuk a protonokat, addig dagasztjuk az atommagtésztát, amíg előtűnnek a mezonok, aztán az egészet körös-körül bekenjük elektronokkal, és kész a tiszta arany. Ide nézz!
Trurl fülön csípett néhány hidrogénatomot, lehántotta az elektronokat, buzgón gyúrta a protonokat, nem is látszottak az ujjai, olyan gyorsan jártak, szépen megdagasztotta a protontésztát, bekente elektronokkal, és máris a következő atomokhoz látott; nem telt bele öt perc, jókora színaranyrög volt a kezében, odaadta a pofának, az megharapta, bólintott, és így szólt: — Igen, ez valóban arany, csakhogy én nem tudok ilyen gyorsan bánni az atomokkal. Túl nagy vagyok.
— Sebaj, adunk neked hozzá egy kis konyhagépet! — kecsegteti Trurl. — Gondold csak el, így mindenből aranyat csinálhatsz, nemcsak hidrogénből, megadjuk a receptet a többi atomra is; az egész kozmoszból csupa aranyat csinálhatsz, ha egy kicsit igyekszel!
— Ha a kozmosz aranyból lenne, akkor az arany minden értékét elvesztené — feleli a praktikus gondolkodású Mohó. — Nem, a receptetek nem érdekel; azaz érdekelni érdekel, föl is írtam, de ez még semmi! A tudás kincseire vágyom.
— De mit akarsz tudni, hogy a ménkű csapna beléd?!
— Mindent!
Trurl Klapanciuszra néz, Klapanciusz Trurlra, s az utóbbi így szól: — Ha leteszed a nagyesküt és a rendkívüli fogadalmat, hogy utána rögtön elengedsz bennünket, akkor megadjuk neked az információt az összinformációról, vagyis saját kezűleg készítünk neked egy Másodfajú Démont, amely mágikus, termodinamikus, antiklasszikus és statisztikus. Ez egy öreg hordóból, vagy akár egy köhintésből kivonja és átviszi neked az információt mindenről, ami csak volt, van, lesz és lehet. Nincs ennél a Démonnál hatalmasabb démon, mert ez Másodfajú. Hát gondold meg, hogy akarod-e, és nyilatkozz gyorsan.
Az okleveles zsivány bizalmatlan volt, nem fogadta el rögtön a feltételeket, de végül is letette a nagyesküt, azzal a fenntartással, hogy mielőtt foglyait elengedné, a démonnak be kell bizonyítania információs erejét. Trurl erre is ráállt.
— Na most figyelj, nagypofájú! — mondta. — Van idehaza levegőd? Mert levegő nélkül a démon nem működik.
— Azt hiszem, akad egy kicsi — dörmögte Mohó —, de nem egészen tiszta, csak amolyan maradék…
— Nem baj, akár dohos is lehet, az mindegy — nyugtatták meg a mérnökök. — Vezess bennünket oda, ahol a levegőt tartod, és ott mindent megmutatunk!
Mohó kiengedte őket a hajóból, elvéve onnét a pofáját, a mérnökök utána mentek, és ő házába vezette őket; lábai akár a tornyok, háta, mint a szakadék, és évszázadok óta nem mosdott, nem kenekedett, hát iszonyúan csikorog. Utána mennek a pincefolyosókra; minden tele van poros zsákokkal, papírkötegekkel, átkötözött csomagokkal — azokban tartja a kapzsi a rabolt információkat, és a legértékesebbek piros ceruzával vannak aláhúzva. A pince falán, rozsdás láncon óriási tárgymutató lóg. Felsorolja valamennyi tárgykört, ábécérendben. Trurl odapillant, továbbmegy — lépteik tompán visszhangoznak. Trurl és Klapanciusz fintorog, mert noha minden tele van a rablott drága információkkal, körös-körül csupa szemét és piszok a pince. Levegő van ugyan bőven, de teljesen dohos. Megállnak, és Trurl azt mondja: — No, most nyisd ki a füled, te okleveles zsivány! A levegő molekulákból áll, ezek szanaszét ugrálnak, minden köbmilliméterben másodpercenként milliárdszor összeütköznek, és éppen attól gáz az egész, hogy így ugrándoznak, szökdécselnek és összeütköznek.
Namármost, ők ugyan csak vaktában és véletlenszerűen ugrálnak, de mert minden parányi résben billió és trillió van belőlük, így puszta véletlenségből értelmes konfigurációk is keletkeznek… Tudod, te bivaly, hogy mi az a konfiguráció?
— Csak ne sértegess! — húzta fel az orrát Mohó. — Én nem holmi közönséges, faragatlan zsivány vagyok, hanem kifinomult ízlésű, okleveles és ezért roppant ideges.
— Jól van. Szóval a molekulák ugrabugrálásából értelmes, vagyis jelentéssel bíró konfigurációk keletkeznek, minden szándékosság nélkül, mintha például vaktában a falra lövöldöznél, és a lyukakból valamilyen betű formálódna. De ami nagyobb szinten ritkán fordul elő, az a molekulagázban általános és szakadatlan, hiszen ott a másodperc minden százezred részében billió összeütközés történik. Csak egy a bökkenő: minden csipetnyi levegőben fontos igazságok és bölcs szentenciák formálódnak a molekulák táncából, de teljesen értelmetlen ugrabugrák is keletkeznek; és ez utóbbiakból milliószor annyi, mint az értelmesekből. Ezért, bár régen is tudták, hogy itt a fűrészfogas orrod előtt a levegő minden milligrammjában töredék másodpercek alatt költemények születnek, amelyeket majd csak millió év múlva fognak megírni, megrendítő és nagyszerű igazságok, a Lét valamennyi titka és minden rejtély megoldása, semmilyen mód nem volt arra, hogy ezeket az értelmes információkat valahogy különválasszák, már csak azért sem, mert mihelyt a molekulák megbökik egymást, és valamilyen rendbe sorakoznak, rögtön külön is válnak, és velük az információ is elvész, talán mindörökre. A feladat tehát az, hogy szelektort kell építeni, amely kiválasztja mindazt, ami a molekulák kavargásából értelmes.
Nos, éppen ez a Másodfajú Démon elve, megértetted, Mohó? Ez a démon kiszűri a molekulatáncból az értelmes információkat, tehát a matematikai teorémákat és a divatlapokat, a tapétamintákat és történelmi krónikákat, a szendvicsáramkör receptjét és az azbesztpáncél stoppolásának módját, a verseket, a tudományos monográfiákat, az évkönyveket és a kalendáriumokat, a titkos történelmi mendemondákat, mindazt, amit az újságok írtak és írnak kozmoszszerte, a még ki nem nyomtatott telefonkönyveket…
— Elég! Elég!! — kiáltott fel Mohó. — Hagyd már abba! Mi hasznom van abból, ha a molekulák így állnak össze, mikor rögtön szét is repülnek? Nem hiszem, hogy sikerülne tartósan kiszűrni a becses igazságokat a légi morzsák összevissza ugrálásából és lökdöséséből, amelynek nincs semmi értelme és haszna!
— Úgy látszik, kevésbé vagy buta, mint gondoltam — felelte Trurl. — Valóban, éppen ezen a szelektáláson múlik minden. Nos, a feladat nem könnyű, de megoldása lehetséges. Erről azonban nem elméleti úton akarlak meggyőzni, hanem, ígéretemhez híven, itt helyben megszerkesztem a Másodfajú Démont, hogy saját szemeddel láthasd e „csodainformátor” bámulatos képességeit! Adj egy dobozt, mindegy, hogy mekkorát, csak jól zárjon; fúrjunk belé tűheggyel egy parányi lyukacskát, és a lyukba ültetjük a Démont; ott üldögél majd, és kizárólag az értelmes információkat engedi ki a dobozból, semmi egyebet. Mihelyt egy molekularaj véletlenül úgy áll össze, hogy jelent valamit, a Démon nyomban fülön csípi, és az értelmes információt briliánstűvel feljegyzi a papírszalagra, amelyből rengeteget kell neki odakészíteni, mert éjjel-nappal működni fog, amíg csak fennáll a kozmosz, és százmilliárd bitet ír le másodpercenként. Hát így működik a Másodfajú Démon; hamarosan meglátod!
Ezután Trurl a hajóra ment, hogy elkészítse a Démont, Mohó pedig közben Klapanciuszt faggatta: — És milyen az Elsőfajú Démon?
— Ó, az kevésbé érdekes, Maxwell-démonnak hívják. Közönséges termodinamikus démon, csak annyit tud, hogy a lyukon átengedi a gyors molekulákat, a lassúakat pedig nem; így keletkezik a termodinamikus örökmozgó. De ez egészen más tészta, hát készítsd inkább a dobozt, mert Trurl mindjárt visszajön!Átment az okleveles zsivány a másik pincébe, ott csörgött-zörgött egy darabig, káromkodott, rugdosta az ócskavasakat, kutatott-matatott, végül előhúzott a bádogroncsok alól egy rozzant, üres vashordócskát, begurította, és fúrt belé egy pici lyukat. Addigra visszajött Trurl is, kezében a Démon.
A hordó tele volt dohos levegővel, elfacsarodott az orruk, ha beleszagoltak, de a démont ez nem érdekelte; Trurl a hordóra ültette a parányi démont, éppen a lyuk fölé, lovagló ülésben, melléje szerelt egy hatalmas dobot papírszalaggal, hozzá a briliánsirónt, amely már remegett a munkakedvtől, és kezdődött a kopogtatás — titi-tá, titi-tá, mint valami távírdában, csak milliószor gyorsabban. Vígan rezgett és vibrált a briliánshegyű tollacska, az információkat tartalmazó papírszalag pedig lassan folydogálni kezdett a nagyon piszkos és rendkívül szemetes pincepadlóra.
Mohó zsivány leült a hordója mellé, száz szeme elé emelte a papírszalagot, és olvasni kezdte, mit halászott ki a Démon mint információs szűrő, a molekulák örök ugrándozásából; és a becses tudnivalók rögtön annyira lekötötték, hogy észre sem vette, amint a két mérnök sietve kiosont a pincéből, iszkolt a hajóhoz, kettőt-hármat rántott rajta, kiemelte a gödörből, aztán beleugrott, és hajrá! Tudták ugyanis, hogy a Démon remekül működik ugyan, de tevékenysége nyomán Mohóra nagyobb gazdagság zúdul, mint remélte.
A zsivány pedig üldögélt a hordójának támaszkodva, és a briliánstű kopogása közben, amellyel a Démon a papírszalagra írta a molekulák táncából kiszűrt információkat; olvasta és olvasta, mivel kell irtani a lenfojtó arankát, és hogy a labándiai Petrus király lányát Garbundának hívták, és mit evett reggelire Rőtszakállú Frigyes, a sápatagok császára, mielőtt hadat üzent a lombard népnek, és hány elektronhéjat számlálna a termonólium elem atomja, ha ilyen elem egyáltalán lehetséges volna, és mekkora a kukuruc nevű kismadár csőre, melynek motívumával a maruláj nép vabendi őskultúrája idején az égetett kerámiákat díszítették, milyen ízű a tengeri moszat a Fulladjbele-óceánban, és milyen illatú a lullabáj virág, amelyet az ómalfandi vadászok a hajnali körvadászaton mentéjükre tűztek, és hogyan kell ikozaédert szerkeszteni, és ki volt Fafuciusznak, a buvácok balkezes nádorjának házi ékszerésze, hány filatelisztikai folyóirat jelenik majd meg a hétezer-hatszáztizenkettedik évben Miafranciában, és hová temették a szépséges Darázsderék Kebelillát, akit részegen megfojtott egy bizonyos Huli Gános, és miért játékos a macskacápa a fekete tengerekben, és melyik lénynek van a világmindenségben a legkékebb kancsal szeme, miért nem esznek mohát a sárkánytarajos bolhák; és milyen szabálytalanságért ítélnek büntetőrúgást a sundabunda játékban, és hány szem kavicsból állt az a kupac, amelybe Gácsérfalvi Titusz dühében belerúgott, miután megcsúszott, és hasra vágódott a bumbumfalvi országút nyolcadik kilométerénél, a Zsémbes Kísértetek völgyében — és kezdett már a zsivány mérgében pukkadozni, mert fölsejlett benne, hogy mindezekkel a tökéletesen igaz és értelmes információkkal végül is nem ér semmit, hiszen olyan zagyvaság lesz belőle, amelytől szétreped a feje, és megroggyan a lába. A Másodfajú Démon pedig rendületlenül szorgoskodott másodpercenként háromszáz millió bites sebességével, mérföldszám kígyózott már a papírszalag, fehér pókhálóként lassan belepte az okleveles zsivány páncélját, de a briliánstű egyre csak vibrált, és a zsivány folyvást remélte, hogy előbb-utóbb hallatlanul fontos dolgokat tud meg, olyanokat, amelyek feltárják majd előtte a Lét Lényegét, ezért mindent elolvasott, ami a briliánstű alól kikerült, elolvasta a tülökorrúak sirató énekeit és a papucspomponokméretét Gondvána földrészen, megtudta, milyen vastag a frásztörökök országában élő denevér füle mögött növő három szőrszál, milyen átmérőjű, évi átlagban véve, a nekeresdföldi csecsemők feje lágya, milyen fanfárt harsonáznak az udvari báldorok a nagy Kuruttyán Kangabanga fővezér tiszteletére, mi a harapós paduc kedvenc tartózkodási helye, és milyen módokon főzik Rakamóciában a gyömbéres békalevest, mitől toporzékol a dühös marszukmedve, és hogyan idomítják a nemértemföldi szelindeket, és hány m betűvel kezdődő redőnyjavító szerepel Röhögnömkell város közületi telefonkönyvében, és milyen ízű lesz a barna sör, ha tévedésből heringsalátát kevernek bele…
Káprázott már a szeme, és mennydörgő hangon felordított, mert torkig volt, de az Információ addigra már körülcsavarta háromszázezer mérföld papírszalaggal, úgyhogy moccanni sem bírt, és tovább kellett olvasnia, hogyan írta volna meg Milne a Micimackó második fejezetét, ha éppen fájt volna a foga, mire gondol a vénlánysága miatt szomorkodó bálna, és hogyan udvarolnak a sivatagi rókák, mit szuszog a telefonba a kis rinocérosz, és hogyan kell megfoltozni a kilyukadt szeneszsákot, és hány Iába van együttvéve Tányértalpú Dorkának és Zebulonnak, és milyen vérfagyasztó titok elárulásával késztette vad menekülésre királyi nagybátyját a szép Ifigénia hercegnő a krajnai kocsma előtt, és miért mondják, hogy garázst és darazsat, nem pedig darázst és garazsat, és hány kék folt lehet egyszerre egy sápatag bőrén. Aztán hosszú sorozat következett arról, hogy mi a különbség a bárga sarack és a sárga barack között, például hogy az előbbi kopasz, az utóbbi pedig molyhos, aztán hogy milyen szavak rímelnek a káposztás cvekelli szóra, és milyen vend nyelvű szitkokkal sértette vérig a mucsai Ulm pápa az ucsai Mulm antipápát, és mely lénynek van a teremtésben topáz szeme és lélekirtó szürke pillantása. Mohó ekkor már nagyon kétségbeesett, kézzel-lábbal kapálózva próbált szabadulni a papírhalom alól, de hiába; tépte, szaggatta a mérhetetlen papírszalagot, de olyan sok szeme volt, hogy valamelyik elé mindig került egy-két új információ, tehát akarva, nem akarva meg kellett tudnia, hogy mennyi monszunpótlékot kap egy házmester Indokínában, és miért mondogatják a flamingóföldi guzurmánok, hogy „öreg csibésznek sötét a város”. Ekkor csüggedten lehunyta valamennyi szemét, és mozdulatlanná dermedt az információlavina súlya alatt, a Démon azonban tovább árasztotta a tudnivalókkal teli papírszalagot. Ilyen szörnyű büntetés érte Mohót, az okleveles zsiványt, amiért olyan mohón vágyott mindenfajta ismeretre.
Máig is ott ül a zsivány szemetes pincéje mélyén, papírhegyek alatt, s a pince félhomályában ragyogó szikraként vibrál és táncol a briliáns írótű, mindazt feljegyezve, amit a Másodfajú Démon kihámoz a levegő molekuláinak ugrándozásából az öreg hordó mélyén; és a szerencsétlen Mohó, tehetetlenül nyögve az információözönben, kénytelen minden adatot tudomásul venni a pomponokról, bonbonokról, meg a saját, itt leírt kalandjáról, mert az is ott van valahol, valamelyik kilométer papírszalagon — éppúgy, mint minden más történet és jóslat mindarról, ami valaha megtörtént és történni fog, a napok kialvásáig; és nincs számára segítség, mert ilyen szigorú büntetést szabtak rá a mérnökök csúf útonállásáért — hacsak valamikor meg nem áll a dob, mert kifogy a papírszalag.
HETEDIK UTAZÁS
avagy a tökéletesség bajjal jár
A világegyetem végtelen, de határos, ezért a fénysugár, bármelyik irányba induljon is, évmilliárdok után visszajut kiindulópontjára, ha elég ereje van hozzá; s ugyanígy áll a dolog a csillagok és bolygók között keringő hírekkel is. Egyszer például valahonnan messziről Trurl fülébe jutott a hír, hogy van két hatalmas és jótékony mérnök, akik olyan okosak és tökéletesek, mint senki más a mindenségben; nyomban elsietett Klapanciuszhoz, az pedig megmagyarázta neki, hogy nem holmi titokzatos vetélytársakról szól a hír, hanem róluk magukról, csak előbb körüljárta a kozmoszt. De a hírnévnek megvan az a tulajdonsága, hogy a kudarcokról többnyire tapintatosan hallgat, még akkor is, ha a módfeletti tökéletesség okozta őket. Aki kételkedne ebben, gondoljon Trurl hetedik és utolsó utazására; erre magányosan indult, mivel Klapanciusznak határidős munkái voltak, s ezért nem tarthatott vele.
Az idő tájt Trurl fölöttébb elbizakodott volt, és a tisztelet jeleit, amelyekkel körülvették, egészen magától értetődőnek tekintette. Észak felé repült hajóján, mert azt a vidéket ismerte a legkevésbé. Sokáig repült az űrben, sorra elhúzott a csatazajtól hangos vagy halott csöndbe dermedt bolygók mellett, míg véletlenül felfigyelt egy apró, szinte mikroszkopikus bolygócskára, amely tulajdonképpen csak holmi elkallódott anyagmorzsának látszott.
Ennek a kőmorzsának a felszínén valaki fel-alá szaladgált, ugrált és furcsán hadonászott. Trurl elcsodálkozott ezen a magányosságon, aggasztották a kétségbeesés vagy a harag e különös gesztusai, ezért gyorsan leszállt.
Hatalmas termetű férfiú fogadta, tetőtől talpig iridiumból és vanádiumból volt. Zengő-bongó hangon mondta el, hogy ő Tartaroszi Kirúgtak király, Namarski és Fenebeléd országok uralkodója; ámde mindkét országának lakosait álnok királygyilkos düh szállta meg, letaszították trónjáról, s erre a kőmorzsára száműzték, hogy itt keringjen a gravitáció fekete örvényeiben az idők végeztéig.
Miután megtudta, hogy kivel van dolga, a száműzött király követelni kezdte, hogy Trurl, mint afféle hivatásos jótevő, haladéktalanul ültesse őt vissza trónjára. A visszatérés puszta gondolatára fellángoltak a szemei a bosszú édes előérzetétől, s acélujjai begörbültek, mintha máris hű alattvalói torkát szorongatnák.
Trurl nem tudta és nem is akarta teljesíteni Kirúgtak óhaját, mivel ez töméntelen bajt és bűnt vont volna maga után, valahogy azonban mégis meg akarta vigasztalni a kiebrudalt felséget. Hosszabb gondolkodás után kisütötte, hogy van megoldás: úgy intézhetné a dolgot, hogy a király is jóllakjon, és alattvalói is megmaradjanak.
Felgyűrte az ingujját, és híres mérnöki művészetével vadonatúj országot épített a királynak. Tele volt az városokkal, folyókkal, hegyekkel, erdőkkel és patakokkal, volt ege, felhői, hadseregei, csatamezői, bástyái, várai, ékes kastélyai; voltak benne napsütötte, tarkabarka hetivásárok fáradságos napok, áttáncolt éjszakát, hajnalig tartó mulatságok, fényes kivégzések. Beszerelt az országba egy pompás fővárost, csupa márványból és hegyikristályból, beépítette az agg bölcsek tanácsát, téli palotákat és nyári rezindenciákat, összeesküvőket, cselszövőket, dajkákat, titkosrendőröket, telivér hátaslovakat és a szélben vörösen lengő tollbokrétákat: aztán átszőtte az ország levegőjét harsonaszó ezüstfonalaival és ágyúlövések repedt dörejével, tett még hozzá egy marék árulót, egy marék hőst, csipetnyi szabadságharcost és prófétát, egy-egy darab messiást és nagy ihletkapacitású költőt, majd leült a kész ország mellé, s nekilátott a próbaüzemeltetésnek. Közben, parányi szerszámaival mesterkedve, adott még az ország asszonyainak egy-egy késhegynyi szépséget, a férfiaknak egy csipet komor hallgatást és duhaj kurjongatást, s hivatalnokoknak gőgöt és szolgalelkűséget, a csillagászoknak mámoros csillagnézést, a gyerekeknek nyafogást. És mindez együttvéve, szépen összeszerelve és kicsiszolva, egy dobozban foglalt helyet, amely nem is volt túlságosan nagy, csak akkora, hogy Trurl könnyedén fölemelhette. Ezek után az egészet Kirúgtaknak ajándékozta, hadd uralkodjék rajta örök időkig; persze megmutatta neki, hol vannak a picuri királyság kimenetei és bemenetei, hogyan kell háborúkat programozni, zendüléseket elfojtani, hogyan kell adókat kivetni és behajtani, megtanította arra is, hol vannak a miniatűr társadalom kritikus átmenetei, mennyi a palotaforradalmi és társadalmi feszültség megengedett maximuma és mennyi a minimuma.
Olyan jól elmagyarázta, hogy a zsarnoki uralkodásban régóta jártas király rögtön kapott a tanításon, és ott helyben, a mérnök szeme láttára, kiadott próbaképpen néhány rendeletet, megfelelően igazgatva a császári sasokkal és oroszlánokkal díszített vezérlő kallantyúkat.
A rendeletekkel bevezette a statáriumot, a kijárási tilalmat és a különleges adót; majd miután az apró államban letelt egy év, de a király és Trurl ideje szerint csak egy perc, legmagasabb uralkodói kegyét gyakorolta, vagyis egy vezérlőgomb megnyomásával visszavonta egyik népnyúzó rendeletét, enyhített az adón, és kegyeskedett feloldani a statáriumot — s a hála boldog zsivaja hallatszott ki a dobozból, mintha kis egerek cincognának, mikor a farkukat húzzák, a doboztető domború üvegén át pedig látszott, hogyan ujjong a nép a verőfényes, poros utcákon, a lustán kanyargó folyók mentén, melyek vizében bolyhos felhők tükröződnek, és hogyan dicséri uralkodójának nemes lelkét és páratlan kegyességét.
Kirúgtak, aki először sértődötten fogadta Trurl ajándékát, mondván, hogy ez az ország túl kicsi neki, és különben is gyerekjátékhoz hasonlít, most már, látván, milyen naggyá válik benne minden, amikor a vastag tetőüvegen át nézi, sőt homályosan talán azt is megérezvén, hogy a nagyságrend tulajdonképpen mindegy, hiszen az államügyeket nem méterrel vagy kilogrammal mérik, az érzések pedig egyformák, akár óriások, akár törpék élik át őket, végül is köszönetet mondott a mérnöknek, noha kissé savanyúan és feszengve. Alkalmasint legszívesebben elrendelte volna, hogy a palotaőrség verje bilincsbe Trurlt, és kínozza halálra, hiszen legjobb lett volna csírájában elfojtani minden olyasféle híresztelést, miszerint őfelsége, úgymond, holmi gyanús himpellértől; csavargó mesterembertől kapta ajándékba birodalmát. De Kirúgtakban volt annyi józanság, hogy belássa: erről kénytelen letenni, az arányok miatt — előbb hurcolhatnák börtönbe a bolhák a kutyát, mint a királyi hadsereg Trurlt. Még egyszer biccentett tehát, majd megragadta a jogart és az országalmát, némi fáradsággal fölemelte az országát tartalmazó dobozt, és becipelte szerény száműzötti viskójába. Aztán, míg feje fölött a bolygómorzsa forgásának ütemében váltakozva felragyogott és lenyugodott a nap, a király, akit alattvalói a legnagyobbnak tekintettek a világon, nagy élvezettel országolt, parancsolt, nyakaztatott, jutalmazott, és mindezzel szüntelenül tökéletes alattvalói hűségre és a trón imádatára buzdította pirinyó alattvalóit.
Trurl hazatért, és nagy büszkén elmesélte barátjának, milyen mérnöki remekkel egyeztette össze Kirúgtak monarchista törekvéseit volt alattvalóinak köztársaságpárti hajlamával. Klapanciusz azonban, csodák csodájára, egyáltalán nem dicsérte meg mestermunkájáért.
Ellenkezőleg, Trurl szemrehányást olvasott ki barátja szeméből.
— Jól értettelek? — dörmögte Klapanciusz. — Kiszolgáltattál egy egész társadalmat ennek a vérszomjas gazembernek, ennek a született rabszolgahajcsárnak, ennek a szadista szörnyetegnek? És még elmeséled, milyen ujjongó zsivajt váltott ki a népnyúzó rendeletek egy részének visszavonása?! Hogy tehettél ilyet?!
— Tréfálsz? — fakadt ki Trurl. — Hiszen az az egész ország elfér egy dobozban, összesen egy méter hosszú, hetven centi széles, hatvanöt magas. Csak modell az egész…
— Minek a modellje?
— Hogyhogy minek? Hát egy társadalomnak, százmilliószoros kicsinyítésben.
— És honnan tudod, hogy nem léteznek-e a miénknél százmilliószorta nagyobb társadalmak? Hátha a miénk is csak azoknak az óriásoknak a modellje? És egyáltalán, mit számít a méret? Abban a dobozban, illetve országban talán nem hónapokig tart az utazás a fővárostól a határig: a lakosok számára? Talán nem szenvednek, nem dolgoznak arcuk verítékével, nem halnak meg?
— No de öregem, hiszen tudod, hogy mindezek a folyamatok azért játszódnak le, mert beprogramoztam őket, tehát nem valóságosan mennek végbe…
— Mi az, hogy nem valóságosan? Azt akarod mondani, hogy a doboz üres, és minden fáklyásmenet, kínvallatás, kivégzés csak illúzió? Érzéki csalódás?
— Nem csalódás annyiban, hogy igazán végbemegy, de csak bizonyos mikroszkopikus jelenségek gyanánt, amelyekre az atomrajokat kényszerítettem — magyarázkodott Trurl. — Mindenesetre az ottani születés, szerelem, hősiesség vagy árulás csupán parányi elektronok körtánca az űrben, az én programozó művészetem pontossága jóvoltából, amely…
— Elég az öndicséretből! — szakította félbe Klapanciusz. — Azt mondod, hogy ezek önszervező folyamatok?
— Hát persze!
— És parányi elektronfelhők között mennek végbe?
— Tudod nagyon jól! — És a hajnalok, napnyugták és véres harcok létrejötte pusztán a lényeges változók kölcsönhatásának következménye?
— Pontosan így van.
— No és mi magunk, ha fizikai és kauzális szempontból vizsgáljuk, vajon nem az elektronok táncának felhői vagyunk? Nem az űrbe szerelt pozitív és negatív töltések? A mi létünk talán nem részecskeütközések következménye, noha mi magunk az elektronok bakugrásait úgy érzékeljük, mint szorongást, vágyat vagy gondolkodást? Hát mi egyéb történik a fejedben, mikor álmodozol, mint kapcsolások bináris algebrája és az elektronok szakadatlan tánca?
— No de Klapanciusz! Azonosítanád a mi életünket az üvegdobozba zárt játék ország életével?! — méltatlankodott Trurl. — Na hallod, ez már túlzás! Hiszen én csak államszimulátort építettem, tökéletes kibernetikai modellt, semmi többet!
— Hát nem érted, Trurl? A tökéletesség a mi átkunk, amely minden alkotásunkra ránehezedik, mert kiszámíthatatlanná teszi a következményeket! — mondotta nyomatékosan Klapanciusz. — Ha egy tökéletlen utánzó kínozni vágyna valakit, és csinálna magának holmi formátlan fatönköt vagy viaszbábut, amely külsőleg valamelyest hasonlít egy értelmes lényre, azon nyugodtan kitölthetné szadista hajlamát, és kész! De gondold meg, barátom, mi történik a tökéletesedés folyamán! Gondolj a következő szobrászra, aki már gramofont szerel a bábu hasába, hogy teremtménye jajgasson a korbácsütések alatt; gondolj a következő bábura, amely bábuból már homeosztáttá válik, gondold el a könnyező, vérző bábut, és végül azt a bábut, amely retteg a haláltól, bár ugyanakkor vágyik is a nemlét nyugalmára, hogy szabaduljon kínjaitól! Hát nem látod, hogy a szimuláció tökéletessége folytán a látszat valósággá válik, a színlelés igazsággá? Kiszolgáltattad egy vérszomjas zsarnoknak a szenvedésre képes lények egész tömegét, tehát gyalázatos bűnt követtél el…
— Mindez csak szófacsarás! — szakította félbe hevesen Trurl.
Barátjának szavai elevenébe vágtak, de persze csak annál dühösebben ágált. — Az elektronok nemcsak a mi fejünkben ugrálnak, hanem a gramofonlemezben is. Ennek a ténynek az általánosságából semmi olyan nem következik, ami feljogosítana efféle hiposztazált analógiákra! A kegyetlen Kirúgtak alattvalói valóban vesztőhelyre mennek, sírnak, harcolnak, szeretnek, mert így határoztam meg a paramétereket, de hogy éreznek-e közben valamit, azt nem tudjuk, Klapanciusz, mert arról a fejükben ugráló elektronok nem árulnak el semmit!
— Ha szétverném a te fejedet, abban sem látnék egyebet, mint elektronokat — felelte higgadtan Klapanciusz. — Úgy teszel, mintha nem értenéd, amit mondok, pedig jól tudom, hogy nem vagy ilyen buta!
A gramofonlemeztől nem kérdezel semmit, a lemez nem fog irgalomért könyörögni, sem térdre esni! Azt mondod, nem lehet tudni, vajon csak azért jajgatnak-e a korbácsütések alatt, mert így meg úgy ugrálnak bennük az elektronok, tehát olyanformán, mint ahogy a kocsikerék a kenetlenségtől nyikorog, vagy csakugyan fájdalmat éreznek, és ezért ordítanak? No de hol itt a különbség? Hiszen a szenvedő nem az, aki kezedbe adja a szenvedését, hogy megtapogasd és mérlegre tehesd, hanem az, aki úgy viselkedik, mint aki szenved. Bizonyítsd be nekem, hogy ők n e m éreznek semmit, hogy n e m gondolkodnak, n e m annak tudatában levő lények, hogy a nemlét két szakadéka közé zárva élnek, a születés előtti és a halál utáni nemlét közötti résben, ezt bizonyítsd be nekem, akkor nem szidlak tovább! Bizonyítsd be tüstént, hogy csak s z i m u l á l t a d a szenvedést, de nem t e r e m t e t t e d!
— Tudod, hogy ez lehetetlen — válaszolta Trurl halkan. — Hiszen mikor a szerszámokat kézbe vettem, mikor a doboz még üres volt, már akkor előre kellett látnom mindezt. Kirúgtak országának tervezésénél ügyelnem kellett, nehogy a királyban az a benyomás támadjon, hogy bábokat kapott igazi alattvalók helyett. Nem tehettem másképp, értsd meg! Hiszen minden, ami megingatja a teljes valószerűség illúzióját, megsemmisítette volna az uralkodás komolyságát is, gépi játékszerré tette volna az egészet…
— Értem én, nagyon jól értem! — kiáltotta Klapanciusz. — Szándékod tiszteletre méltó volt; te csupán az igazihoz minél hasonlóbb államot akartál szerkeszteni, olyan hasonlót, hogy meg se lehessen különböztetni, és döbbenettel hallom, hogy sikerült is! Hazatérésed óta csak órák teltek el, de azok számára, akik ott élnek a dobozba zárva, egész évszázadok. Hány lénynek kellett már elpusztulnia, hogy a gőgös Kirúgtak tovább pöffeszkedhessen, mint egy varangyos béka?
Trurl erre már nem tudott mit felelni. Csendesen elindult a hajója felé, és látta, hogy barátja követi. Az űrcsónak villámgyorsan az égbe röppent, Trurl beirányította a hajó orrát két nagy tűzcsomó közé, s némán támaszkodott a kormányhoz, míg Klapanciusz meg nem szólalt: — Javíthatatlan vagy. Mindig előbb cselekszel, azután gondolkodol.
Mit akarsz most csinálni, ha odaérkeztünk?
— Visszaveszem tőle az országot.
— És mit csinálsz vele?
— Hát megsemmisítem! — kiáltotta volna Trurl, de torkán akadt a szó.
Nem tudott felelni, végül is azt mormolta: — Választásokat rendezek. Válasszanak maguknak igazságos kormányférfiakat.
— Hűbéreseknek és jobbágyoknak programoztad őket. Mit akarsz most a választásokkal? Mit változtatnának a sorsukon? Előbb az állam egész struktúráját kellene szétszerelned, és minden kapcsolást újra összekötnöd…
— De hát hol végződik a struktúra megváltoztatása, és hol kezdődik az elmék átalakítása?! — tört ki Trurl. Klapanciusz nem válaszolt, és komoran hallgatva repültek, amíg meg nem pillantották Kirúgtak bolygóját. Leszállás előtt néhányszor körülrepülték, és meglepő látvány tárult szemük elé.
A bolygót az értelmes tevékenység számtalan jele borította. Parányi hidacskák íveltek a cérnavékony, csobogó erek fölött, a csillagokat tükröző tócsák háta tele volt hajókkal. A bolygómorzsa sötét éjszakai féltekéjén települések fényei sziporkáztak, a nappali féltekén pedig jól látszottak a városok, bár magukat a lakosokat a legerősebb távcsővel sem tudták felfedezni, olyan picikék voltak. Kirúgtak királynak pedig híre-hamva sem volt, mintha a föld nyelte volna el. — Eltűnt… — suttogta ámulva Trurl. — Mit csináltak vele?
Sikerült szétfeszíteniük a doboz falát, és elfoglalták az egész minibolygót…
— Oda nézz! — kiáltott fel Klapanciusz, és egy aprócska gombafelhőre mutatott, amely lassan szétfoszlott a légkörben, nem volt nagyobb egy stoppolófánál. — Már ismerik az atomenergiát… És ott messzebb, látod azt az üvegépítményt? A doboz maradványai! Valami templomfélét építettek belőle…
— Nem értem. Hiszen ez csak modell volt. Csak folyamat nagyszámú paraméterrel, monarchisztikusra programozva, visszacsatolásos szimulátor, variábilis multisztát… — dadogta ámulva és megdöbbenve Trurl.
— Igen. De elkövetted a megbocsáthatatlan hibát, hogy túlságosan tökéletes volt a szimuláció. Nem akartál pusztán óraszerkezetet építeni, és így akaratlanul, merő gondosságból, azt építetted meg, ami lehetséges és szükségszerű, és ami a mechanizmus ellentéte…
— Ne mondd végig! — kiáltotta Trurl. És néztek, néztek lefelé, míg egyszer csak valami nekiütközött a hajójuknak, szerencsére csak súrolta őket: odapillantottak, és jól látták azt a tárgyat, mivel fénycsík húzódott utána. Űrhajó volt, vagy talán csak mesterséges hold, de meglepően hasonlított az egyik acélcsizmához, amelyet a zsarnok Kirúgtak viselt hajdanában. És amikor feljebb tekintettek, magasan a bolygócska fölött megláttak egy fénylő égitestet, amely korábban nem volt ott; és megismerték jéghideg, kerek felületén Kirúgtak acélvonásait, akiből ily módon lett a mikromini nép bolygójának holdja.
ZSENIALON KIRÁLY HÁROM MESÉLŐGÉPE
Egy napon megjelent Trurlnál egy idegen, akin, mihelyt kiszállt fotongyaloghintójából, rögtön látszott, hogy messziről jött magas személyiség, ott ugyanis, ahol másoknak kezük van, ő csak egy illatos zafírkövet hordott, ahol másoknak lábuk van, rajta szivárványos fény kavargott, fej helyett csupán egy pompás kalpagot viselt, beszélni pedig a belsejéből beszélt, ugyanis fényesre csiszolt felületű, eszményien sima gömb volt, deréktájban díszes plazmazsinórral övezve.
Miután köszöntötte Trurlt, közölte, hogy ő tulajdonképpen kettő, nevezetesen a felső és alsó félgömb; az előbbinek a neve Szinkronizin, az utóbbié Szinkrofazin. Trurl egészen fellelkesült ezen a remek szerkezeti megoldáson, amilyet értelmes lénynél még sohasem látott. Rögtön ki is jelentette, hogy még sohasem volt szerencséje ilyen gondosan kidolgozott, tökéletesen csiszolt és magasfényű személyhez. A jövevény udvariasan viszonozta a bókot, dicsérve Trurl felépítését, majd e kölcsönös szívélyességek után elárulta, mi szél hozta errefelé: mint a nagy Zsenialon király barátja és hű szolgája, azért jött, hogy három mesélőgépet rendeljen Trurlnál.
— Az én uram és királyom — magyarázta — már régóta nem uralkodik és nem királykodik. Ilyen kettős lemondásra késztette ugyanis a világi ügyek mélyreható megismeréséből fakadó bölcsesség. Elhagyva fémes királyságát, egy szellős, száraz barlangba költözött, hogy az elmélkedésnek szentelje magát. Néhanapján azonban erőt vesz rajta a szomorúság vagy az önvád, és ilyenkor csakis egészen rendkívüli történetekre vágyik. Ám azok, akik hívek maradtak hozzá, mikor lemondott a trónról, már régen elmondtak neki minden történetet, amit ismertek. Így hát, nem látván más megoldást, azt szeretnénk, mérnök uram, ha elmés gépeiddel segítenél eloszlatni a király borús kedvét.
— Építhetek ilyen gépet — bólintott Trurl. — De miért akartok mindjárt hármat?
— Azt szeretnénk — felelte Szinkrofazin, hol erre, hol arra az oldalára gördülve —, hogy az első gép kalandos, de szívderítő meséket mondjon, a második csavaros és mulatságos históriákat, a harmadik pedig mély és megindító történeteket adjon elő.
— Tehát az első felfrissítse az elmét, a második mulattasson, a harmadik pedig az okulást szolgálja? — mondotta Trurl. — Értem. Most rögtön vagy csak később beszélünk a fizetségről?
— Ha megépíted a gépeket, dörzsöld meg ezt a gyűrűt — felelte a jövevény —, akkor megjelenik ez a gyaloghintó; beülsz a gépeiddel együtt, és elröpülsz Zsenialon király barlangjába. Ott majd előadhatod a kívánságaidat, és ő a lehetőségekhez képest biztosan teljesíti.
Ezután meghajolt, átadta Trurlnak a gyűrűt, és vakítóan csillogva visszagurult a gyaloghintóba; fehér fényfelhő vette körül, néma villám villant, és Trurl egyedül maradt háza előtt, kezében a gyűrűvel, és nem valami elégedetten a történtekkel.
— „A lehetőségekhez képest” — zsörtölődött, miközben visszament műhelyébe. — De rühellem az ilyesmit! Tudjuk, mi sül ki ebből: mihelyt a számla kiegyenlítésére kerül a sor, vége a cifra bókoknak meg a hajlongásnak, és kezdődik a huzakodás, alkudozás, veszekedés…
A kezében csillogó gyűrű ekkor megrezzent, és így szólt: — „A lehetőségekhez képest” csak annyit jelent, hogy Zsenialon király, mivel lemondott trónjáról, nem túlságosan gazdag; de úgy fordult hozzád, mérnök úr, mint bölcs a bölcshöz; és talán nem is tévedett, mert úgy látom, nem csodálkozol, hogy egy gyűrű beszélni kezd; ne csodálkozz tehát a király szegénységén sem, és légy nyugodt, mert busás jutalmat fogsz kapni, ha talán nem is aranyban. De nem minden éhséget csillapít az arany.
— Hagyjuk a kincstári szöveget, gyűrű — morogta Trurl. — Bölcs ide, bölcs oda, a gépépítéshez szükséges atomok, ionok meg egyéb kincsek fene sokba kerülnek, a villanyszámláról már nem is beszélve. Jobban szeretem a tiszta ügyleteket, szerződéssel, pecsétekkel, aláírásokkal. Nem vagyok kapzsi, de kedvelem az aranyat, különösen nagyobb mennyiségben, és ezt nyíltan be is vallom! Aranyos fénye, csillogása, súlya kedves a szívemnek. Ha kiszórok egy-két zsák csengő dukátot a padlóra, és elgyönyörködöm bennük, fölmelegszik a lelkem, mintha egy napocska sütne benne. Szeretem az aranyat, no! — kiáltott fel, mert saját szavai kissé felajzották.
— De minek neked az arany, amit mások hoznak? Nem csinálhatnál magadnak, amennyit csak akarsz? csillogott a gyűrű csodálkozásában.
— Nem tudom, mennyire bölcs a te Zsenialon királyod — felelte Trurl —, de azt már látom, hogy te nagyon balga egy gyűrű vagy! Még hogy én csináljak aranyat magamnak! Hallottak már ilyet?! Hát abból él a cipész, hogy cipőt készít magának? Hát magának főz a szakács, magát öli le a katona? Na és az önköltség, arról még nem hallottál?
Egyébként, ha tudni akarod, nemcsak aranyat pengetni szeretek, hanem zsémbelődni is. No, de most már csönd legyen, mert munkához kell látnom.
Elrakta a gyűrűt egy öreg bádogdobozba, majd sürgölődni kezdett a műhelyében. Három napig építette a három gépet, ki sem lépve a házából, majd rátért a formatervezésre; az egyszerű, funkcionális idomokat kedvelte. Különféle fedőlapokat próbált ki, a gyűrű pedig folyton kritizálta a dobozából, amíg Trurl rá nem csapta a födelet, mert zavarták a kotnyeles megjegyzések.
Végül szépen belakkozta a gépeket — az elsőt fehérre, a másodikat égszínkékre, a harmadikat feketére —, majd megdörzsölte a gyűrűt, tüstént megjelent a gyaloghintó, berakodott, maga is beült a gépek mellé, és várta, hogy mi lesz. Egy villanás, egy szisszenés, porfelhő támadt, és mikor a por elült, Trurl a gyaloghintó ablakán kinézve fehér homokkal felhintett, tágas barlangban találta magát. Először néhány fapadot pillantott meg, amelyek könyvek és fóliánsok alatt roskadoztak, aztán egész sor fényesen csillogó gömböt. Egyikükben felismerte az idegent, aki a gépeket rendelte nála; a középsőben pedig, aki nagyobb volt a többinél és az öregségtől kissé már ráncos, a királyt sejtette. Kiszállt hát, és meghajolt. A király szívélyesen köszöntötte, majd így szólt: — A bölcsességnek két fajtája van: az egyik lehetővé teszi a tevékenységet, a másik visszatart tőle. Nem gondolod, jeles Trurlom, hogy az utóbbi a nagyobb? Hiszen csak a rendkívül éles elme láthatja előre tetteinek távoli következményeit, melyek problematikussá teszik az őket előidéző cselekvést. Ezért a tökéletesség a cselekvés beszüntetésében nyilvánul meg, és a bölcsesség abban különbözik az értelemtől, hogy képes ilyen megkülönböztetésre…
— Már megbocsásson, felség — válaszolta Trurl —, de szavait kétféleképpen lehet értelmezni. Egyfelől finom célzásnak, amely leszállítja munkám értékét, lekicsinyelvén ama tevékenységemet, mellyel a gyaloghintóban fekvő három gépet megépítettem. Ez az értelmezés számomra sajnálatos lenne, mivel arra utalna, hogy az elhangzott szavakat a gyér fizetési hajlandóság súgta.
A másik értelmezés szerint egyszerűen a tétlenség elméletét fejtetted ki, amely viszont belsőleg ellentmondásos. Ahhoz, hogy az ember tétlenkedhessék, először cselekednie kell; aki azért nem forgatja ki sarkukból a hegyeket, mert képtelen rá, de közben azt hangoztatja, hogy a fene nagy bölcsesség készteti a tétlenségre, csupán nevetségessé válik olcsó álfilozófiájával. A tétlenség biztos, és csak ennyi jót lehet mondani róla. A tevékenység bizonytalan, és ebben van a szépsége; de ha felségedet érdeklik a kérdés további részletei, építhetek egy megfelelő vitatkozógépet.
— A fizetés ügyét halasszuk e kedves találkozás végére — szólt a király, aprókat gurulva a titkos derültségtől, melyet Trurl szónoklata keltett benne. — Most azonban, mérnököm, hadd lássalak vendégül. Szíveskedj helyet foglalni szerény asztalunknál, ezen a padon, hű barátaim között és ha van nedved, mesélj valamit tevékenységeidről vagy tétlenségeidről.
— Engedelmeddel, királyom — felelte Trurl —, attól tartok, hogy nem vagyok elég ékesszóló. Tökéletesen helyettesít azonban három gépem, amelyeket magammal hoztam; így legalább mindjárt kipróbáljuk őket.
— Legyen hát! — szólott a király.
Valamennyien leültek, kíváncsiságot és a rendkívüli történetek reményét kifejező testtartásban, Trurl pedig kiemelte a gyaloghintóból a fehérre lakkozott gépet, megnyomott rajta egy gombot, és letelepedett Zsenialon király jobbján. Az első gép pedig így szólt: — Ha nem ismeritek a híres-nevezetes történetet a tömkelegekről, királyukról, Mandarionról, az ő Tökéletes tanácsosáról, valamint Trurl mérnökről, aki e tanácsost először megépítette, majd elpusztította, akkor figyeljetek!
A tömkelegek birodalma arról nevezetes, hogy alattvalói rengetegen vannak. Egy napon Trurl mérnök, aki a sáfránysárga Delira csillagkép vidékén barangolva kissé letért az útról, megpillantott egy bolygót, amely mindenestül mozogni látszott; lejjebb szállva észrevette, hogy csak a bolygó felszínét borító tömeg hullámzik. Nagy nehezen talált néhány négyzetméter viszonylag üres talajt, és leszállt. A bennszülöttek nyomban odaszaladtak, körülfogták, és hangoztatni kezdték, hogy milyen sokan vannak; mivel azonban mind egyszerre és öszszevissza kiabáltak, sokáig nem értette meg, miről van szó. Mikor végre megértette, azt kérdezte: — Hát igazán olyan sokan vagytok’?
— Igazán!! — harsogták roppant büszkén. — Megszámlálhatatlanok vagyunk!
A többiek így tódították: — Annyian vagyunk, mint vízcsepp a tengerben!
— Mint csillag az égen!
— Mint a homokszemek! Mint az atomok!!
— No jó — mondta Trurl. — És mi van akkor, ha ilyen sokan vagytok?
Állandóan számoljátok magatokat, és ebben telik kedvetek?
— Műveletlen idegen — felelték —, tudd meg, hogy ha toppantunk a lábunkkal, megremegnek a hegyek, ha fújunk, orkán kerekedik, és fákat csavar ki, ha pedig mindannyian leülünk, senki sem bírja kezét-lábát mozdítani!!
— És mire jó az, ha remegnek a hegyek, orkán tépi ki a fákat, és senki sem bírja kezét-lábát mozdítani? — kérdezte Trurl. — Hát nem jobb, ha a hegyek nyugodtan álldogálnak, a szél nem fúj, és mindenki úgy mozog, ahogyan akar?
Nagyon felháborodtak a tömkelegek, hogy így semmibe veszi hatalmas számukat és számbéli hatalmukat; ezért toppantottak, fújtak és leültek, hogy bebizonyítsák, milyen sokan vannak, és mi következik ebből. A földrengés a fák felét derékba törte, a fák az alattuk állókat összeroppantották, a fújás támasztotta szél kidöntötte a maradék fákat, újabb hétszázezer lakos morzsolódott össze, az életben maradottak pedig sem kezüket, sem lábukat nem bírták mozdítani.
— Te jó isten! — szörnyedt el Trurl, beszorulva, mint egy szardínia.
— Micsoda szerencsétlenség!
Mint kiderült, e szavakkal még jobban megsértette őket.
— Tudatlan idegen! — kiáltották. — Ugyan mit számít pár százezer egyed elvesztése a tömkelegeknek, akik megszámlálhatatlanok?! Ami észrevehetetlen, azt egyáltalán nem lehet veszteségnek nevezni; csak megmutattuk neked, milyen hatalmasan tudunk dobbantani, fújni és leülni. Hát még ha nagyobb tettekre szánnánk el magunkat!
— Jó, jó — felelte Trurl —, ne higgyétek, hogy nem értem, miről van szó. Mindaz, ami nagy és számos, meglehetősen általános tiszteletet ébreszt. Például az avas gázt, amely egy öreg hordó fenekén álmosan kering, nem tiszteli senki, de ha annyi van belőle, hogy egy galaktikus ködfelhőre futja, mindjárt hasra esnek előtte. Pedig ugyanaz a közönséges, avas gáz, csak éppen nagyon sok van belőle.
— Nem tetszik nekünk, amit karattyolsz! — förmedtek rá. — Nem szívesen hallunk holmi avas gázról!
Trurl körülnézett, nem jön-e a rendőrség, de a nagy zsúfoltságtól a rendőrök nem fértek oda.
— Kedves tömkelegek — mondta —, engedjétek meg, hogy eltávozzam országotokból, mivel nem osztozom abban a hitetekben, hogy a nagy szám önmagában is nagyszerű, akkor is, ha semmi egyéb nincs mögötte, mint a puszta szám.
A tömkelegek összenéztek, majd csettintettek az ujjukkal. Ettől akkora robbanás támadt, hogy Trurl a levegőbe repült. Sokáig bukfencezett a magasban, majd egyenesen talpra pottyant, és a királyi palota kertjében találta magát. Éppen közeledett Legnagyobb Mandarion, a tömkelegek királya; már jó ideje figyelte Trurl röptét és lepottyanását, most pedig megszólította: — Úgy hallom, idegen, nem adóztál kellő tisztelettel megszámlálhatatlan népemnek. Ezt agyad sötétségének tulajdonítom. De, bár a magasabb dolgokat képtelen nagy felfogni, állítólag bizonyos ügyességet tanúsítasz az alsóbbrendű ügyekben, és ez éppen kapóra jön, mivel Tökéletes Tanácsosra van szükségem. Te majd megépíted!
— Mit tudjon a tanácsos, és mit kapok, ha megépítem? — érdeklődött Trurl, miközben leverte magáról a port és homokot. — Tudjon mindent, vagyis: válaszoljon minden kérdésre, oldjon meg minden problémát, adja a legjobb tanácsot, egyszóval, állítsa szolgálatomba a legmagasabb bölcsességet. Ha megépíted, adok neked százezret vagy kétszázezret alattvalóimból: lehet egy-két ezerrel több is, ezen nem fogunk összeveszni.
„Úgy látszik, az értelmes lények szerfölött nagy száma igen veszélyes, mert a homokhoz teszi őket hasonlatossá; ez a király könnyebben megválik alattvalóinak egész seregétől, mint én egy viselt bocskortól!” — gondolta Trurl, és így szólt: — Uram, az én házam kicsiny, nem tudom, mit kezdenék százezer rabszolgával.
— Együgyű idegen, vannak szakembereim, akik majd megmagyarázzák neked; a rabszolgahad számtalan dologra használható. Különféle színű ruhákba lehet őket öltöztetni, hogy egy nagy téren mozaik formájában felálljanak, vagy az alkalomnak megfelelő, tanulságos, élő feliratokat alkossanak; csomóba lehet kötni őket és labdázni velük, vagy ötezerből kalapácsfejet csinálni, háromezerből hozzá nyelet, és szétverni velük egy kősziklát, vagy kidönteni egy erdőt; kötelet és indát lehet fonni belőlük, vagy bohókás nyakláncot csinálni: a legalsók, akik a lánc végén az űr fölött lógnak, tréfás mozdulataikkal, tekergőzésükkel és visításukkal gyönyörködtetik a szemet és a szívet. Állíts egyszer fél lábra tízezer ifjú rabszolganőt, és parancsold meg, hogy jobb kezükkel nyolcasokat írjanak le, bal kezük ujjaival pedig csettintsenek: soha többé nem mondasz le erről a bájos látványról, nekem elhiheted!
— Uram! — felelte Trurl. — Az erdőket és kősziklákat gépekkel győzöm le, ami pedig a feliratokat és mozaikokat illeti, nem szokásom olyan lényekből csinálni őket, akiknek talán más tevékenységhez lenne kedvük.
— Vakmerő idegen — horkant fel a király —, mit kívánsz hát a Tanácsosért?
— Száz zsák aranyat, király!
Mandarion sajnálta az aranyat, de igen ravasz, titkos gondolata támadt. Ezért így szólt: — Legyen kívánságod szerint.
— Igyekszem teljesíteni felséged óhaját — mondta Trurl, és visszavonult a palota bástyájába, ahol Mandarion műhelyt utalt ki számára. Nemsokára kihallatszott, amint szuszog a fújtató, csattog a kalapács, csikorog a fűrész. A király meglesette kémeivel, mit művel a mérnök; csodálkoztak a kémek, mert Trurl nem tanácsost épített, hanem sok különféle szerszámkészítő, lakatos és villanyszerelő gépet; aztán leült, hosszú papírszalagot kezdett egy szöggel lyukasztgatni, elkészítette a tanácsos programját, majd sétálni ment, míg a gépek késő éjszakáig serénykedtek a bástyában, reggelre pedig elkészült a tanácsos. Dél felé Trurl bevezetett a trónterembe egy jókora, két lábon járó bábut, egyetlen kicsi kézzel, és bemutatta a királynak: ez a Tökéletes Tanácsos.
— No, majd meglátjuk, mit ér — gyanakodott Mandarion. Megparancsolta, hogy szórják fel a márványpadlót sáfránnyal és fahéjjal, mert a tanácsos a forró vas erős szagát árasztotta, sőt helyenként még izzott is egy kicsit, hiszen az imént vették ki a kemencéből. — Elmehetsz — intett a király Trurlnak —, estére gyere vissza, és akkor majd elszámolunk.
Trurl elkocogott, azon tűnődve, hogy Mandarion szavai nem sok bőkezűséget ígértek, sőt talán holmi fondorlat is rejlik mögöttük.
Nagyon örült, hogy a tanácsos mindentudását egy apró, de lényeges fenntartással korlátozta a programban: nevezetesen azzal, hogy bármi legyen is a parancs, alkotójának vesztét a gép soha ne okozza.
A király, kettesben maradva a tanácsossal, így szólt: — Nos, ki vagy, és mit tudsz?
— Én felséged Tökéletes Tanácsosa vagyok — felelte a gép tompa hordóhangon —, és a legtökéletesebb tanácsokat tudom adni.
— Jól van — dörmögte a király. — Kinek tartozol hűséggel és engedelmességgel, nekem vagy az építődnek?
— Hűséggel és engedelmességgel egyes-egyedül felségednek tartozom — búgott fel a tanácsos.
— Nna jó — dünnyögte a király. — Hát akkor először is… izé…
hogy is mondjam… nem akarom, hogy mindjárt az első kívánságom azt a benyomást keltse, mintha fukar volnék… de azért szeretném, bizonyos mértékig, csak az elv kedvéért… mi a véleményed?
— Felséged még nem kegyeskedett közölni, mit kíván — felelte a tanácsos, oldalából egy harmadik, kisebb lábat nyújtott ki, és megtámaszkodott rajta, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.
— A Tökéletes Tanácsosnak olvasnia kell ura gondolataiban! — fortyant fel dühösen Mandarion.
— Természetesen, de csak külön utasításra, nehogy indiszkréciót kövessen el — mondta a tanácsos, kinyitott egy kis ajtót a hasán, és elfordított egy „Telepatron” feliratú kulcsocskát. Aztán felragyogott, és így szólt: — Felséged azt kívánja, hogy egy lyukas garast se kelljen fizetnie Trurlnak. Értem!
— Ha ezt bárkinek elárulod, bedobatlak a nagy malomba, amelynek köveit háromszázezer alattvalóm forgatja egyszerre! — fenyegette meg a király.
— Nem árulom el senkinek — biztosította a tanácsos. — Felséged tehát nem óhajt értem fizetni; ez nagyon egyszerű dolog. Ha Trurl eljön, kegyeskedjék megmondani neki, hogy aranyat pedig nem kap, és hordja el magát.
— Tökfilkó vagy te, nem tanácsos! — dühöngött a király. — Nem akarok fizetni, de azt akarom, hogy ez Trurl hibájából történjék! Azt akarom, hogy ne járjon neki semmi! Érted?!
A tanácsos bekapcsolta gondolatolvasó készülékét, kissé megingott, és tompán így válaszolt — Felséged úgy kívánja feltüntetni a dolgot, hogy felséged igazságosan járt el, a törvényekhez és adott szavához híven, Trurl pedig semmirekellő himpellér és csaló. Felséged engedelmével most rávetem magam felségedre, és fojtogatni kezdem, esetleg meg is tiprom, felséged pedig kegyeskedjék a szükséges hangerővel segítségért kiabálni…
— Te alighanem megzavarodtál — csodálkozott Mandarion. — Miért akarsz fojtogatni, és miért kiabáljak?
— Hogy azzal vádolhassuk Trurlt: királygyilkosságot akart általam végrehajtani — jelentette ki sugárzó képpel a tanácsos. — Ha ezek után felséged kiseprűzteti és a várfalról az árokba hajíttatja, ezt mindenki rendkívül irgalmas cselekedetnek fogja minősíteni, hiszen az effajta bűnt rendszerint kínvallatással megelőzött lenyakazás sújtja.
Nekem viszont felséged nagylelkűen megkegyelmez, mint Trurl ártatlan eszközének. Mindenki elragadtatva zengi majd felséged jóságát, és minden pontosan úgy lesz, ahogy felséged óhajtotta.
— Hát akkor fojtogassál, de óvatosan, te disznó — morogta a király.
Valóban minden úgy történt, ahogy a Tökéletes Tanácsos kieszelte.
A király ugyan meg akarta toldani Trurl kidobását azzal, hogy mindenesetre tépjék ki a lábait, de erre aztán nem került sor. Ő azt hitte, hogy egyszerű hanyagság következtében, pedig az a teljes igazság, hogy a tanácsos diszkréten közbenjárt a segédhóhérnál.
Azután a király megkegyelmezett a tanácsosnak, és saját felséges személye mellé rendelte. Trurl pedig nagy keservesen hazasántikált.
Másnap elment Klapanciuszhoz, elmesélte szerencsétlen kalandját, és így szólt: — Ez a Mandarion még nagyobb gazember, mint hittem. Csúnyán becsapott, és ráadásul a saját tanácsosom ötlete alapján! De téved, ha azt hiszi, hogy lenyelem a békát. A rozsda rágjon meg, ha bosszút nem állok ezen az aljas zsarnokon!
— De hát mit akarsz csinálni? — kérdezte Klapanciusz.
— Először is beperelem, hogy behajtsam a járandóságomat; de ez csak a kezdet. Megfizettetek a disznóságért, amit velem csinált!
— Bonyolult jogi probléma ez — töprengett Klapanciusz —, azt ajánlom, keress fel mindenekelőtt egy jó ügyvédet.
— Minek mászkáljak én ügyvédhez? — morogta Trurl. — Inkább csinálok magamnak egyet.
Hazament, és munkához látott. Hat púpozott merőkanál tranzisztort dobott egy hordóba, hozzáadott ugyanannyi ellenállást és kondenzátort, elektrolitet öntött rá, letakarta egy deszkával, lenyomtatta kővel, hogy jól összeérlelődjék, aztán aludni ment. Három nap múlva pompás, zamatos ügyvédje volt. Ki sem szedte a hordóból, hiszen úgyis csak egyetlen alkalomra kellett. Az asztalra tette a hordót, és megkérdezte: — Ki vagy?
— A jog — és államtudományok tudora vagyok, a legkiválóbb ügyvéd és jogtanácsos — bugyborékolta a hordó; mert egy kicsit túl sok volt benne az elektrolit. Trurl előadta ügyét, a hordó pedig így szólt:
— Betápláltad a tanácsosba azt a megszorítást, hogy a te vesztedet nem okozhatja?
— Igen. Annyit, hogy ne pusztítson el, semmi többet.
— Eszerint nem tettél eleget maradéktalanul a szerződésnek. A tanácsosnak mindent tudnia kellett volna, kivétel nélkül. Ha téged nem pusztíthat el, akkor nem tud mindent.
— De ha engem elpusztít, akkor nincs, aki felvegye a díjat!
— Ez külön kérdés, Mandarion büntetőjogilag vonható felelősségre, a te kereseted viszont magánjogi.
— Jól nézünk ki! Egy hordó tanít enged a magánjogra! — dühöngött Trurl. — Kinek a jogtanácsosa vagy tulajdonképpen, az enyém vagy azé a piszok királyé?
— A tiéd, de a királynak joga volt megtagadni a fizetséget.
— Netán ahhoz is joga volt, hogy a várfalról az árokba dobasson?
— Ez büntetőjogi ügy, hivatalból üldözendő cselekmény, és külön kérdés — felelte a hordó.
Trurl majd megpukkadt mérgében.
— Micsoda?! Hát azért csináltam tudatos értelmet egy rakás tranzisztorból, drótból és ócskavasból, hogy tisztességes jogsegély helyett csűrés-csavarást kapjak? Majd adok én neked, te nyavalyás fiskális!
Leöntötte az elektrolitet, az asztalra rázta a hordó tartalmát, és szétszedte, de olyan gyorsan, hogy az ügyvédnek még fellehhezésre sem maradt ideje.
Ezután Trurl nekiült, és épített egy Juris Consulens nevű, kétemeletes gépet, magánjogi és büntetőjogi tápegységgel, paragrafusszűrővel, sőt minden eshetőségre a nemzetközi jogot és közjogot is beépítétte. Aztán bekapcsolta az áramot, betáplálta az ügyet, és megkérdezte: — Mi a teendőm?
— Bonyolult ügy — mondta a gép. — Kérelmet terjesztek elő, hogy rendkívüli eljárás keretében építs belém további ötszáz tranzisztort felül és kétszázat oldalt.
Trurl megcsinálta; akkor a gép így szólt: — Kevés! További két mágnesdobot és egy puffertárat kérek.
Majd kijelentette: — A kázus önmagában véve érdekes, azonban két külön tárgycsoportra kell osztani: a kereset alapja az egyik, ebben sok mindent lehetne csinálni, és az eljárási mód a másik; az utóbbival az a helyzet, hogy a király ellen semmiféle bírósághoz magánjogi keresetet benyújtani nem lehet, mert ez ellentétes a nemzetközi, valamint kozmikus joggal. Végleges véleményemet csak akkor mondom el, ha szavadat adod, hogy utána nem fogsz szétszedni.
Trurl megígérte, de kíváncsi lett.
— Mondd, kérlek, honnan vetted, hogy ha nem leszek veled megelégedve, akkor szétszedlek?
— Nem tudom. Volt egy ilyen érzésem.
Trurl sejtette, hogy azért, mert beleépítette a hordóügyvédben is felhasznált elemeket; úgy látszik, az előbbi eset emlékének nyomai megmaradtak az új áramkörökben, és tudat alatti komplexust hoztak létre.
— Nos, mi a véleményed? — kérdezte Trurl.
— Véleményem a következő: minthogy illetékes bíróság nincsen, ügy sem lesz. Ezért sem megnyerni, sem elveszíteni nem lehet.
Trurl felugrott, öklével megfenyegette a jogtanácsost, de szavához híven nem bántotta. Elment Klapanciuszhoz, és mindenről beszámolt.
— Mindjárt tudtam, hogy reménytelen a dolog, de te nem hitted el — jegyezte meg Klapanciusz.
— Nem nyelem le ezt a szégyent — kardoskodott Trurl. — Ha jogi és bírósági úton nem szerezhetek érvényt az igazamnak, akkor majd másképpen állok bosszút azon a pimasz királyon!
— Kíváncsi lennék, hogyan. Adtál a királynak egy Tökéletes Tanácsost, aki mindent tud, a te elpusztításodat kivéve; ez a tanácsos minden bajt, fortélyt, csapást távol tart a királytól és országától, akármit forralsz is ellene. És ebben teljesen biztos vagyok, Trurl barátom, mert tökéletesen bízom mérnöki tudásodban!
— Ebben igazad van. Csakugyan úgy fest a dolog, hogy a Tökéletes Tanácsos megépítésével önmagamnak tettem lehetetlenné, hogy móresre tanítsam azt a cégéres gazembert. De mégiscsak kell lennie valami megoldásnak!! Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom!
— Mit akarsz csinálni? — kíváncsiskodott Klapanciusz, de Trurl csak megvonta a vállát, aztán hazament. Sokáig ki sem lépett a házból, éjjel-nappal a fejét törte; hol a könyvtárban lapozgatott türelmetlenül, hol a laboratóriumban kotyvasztott titkos főzeteket.
Klapanciusz olykor meglátogatta, és álmélkodott, milyen makacsul igyekszik Trurl mintegy önmagát legyőzni, hiszen a tanácsos tulajdonképpen az ő része: saját értelmét építette belé.
Egyik nap aztán Klapanciusz, szokása szerint délután érkezve látogatóba, nem találta otthon Trurlt. A ház zárva volt, az ablakon zsalu, a gazdának semmi nyoma. Klapanciusz rögtön kitalálta, hogy Trurl megkezdte hadjáratát a tömkelegek királya ellen. Így is volt.
Mandarion eközben olyan boldogan zsarnokoskodott, mint még soha, mert ha éppen nem volt semmi jó ötlete, adott a tanácsos. Összeesküvéstől, cselszövéstől, ellenségtől nem félt. Vígan sanyargatta népét, és nem nő annyi szőlőfürt a tüzes déli lankákon, mint ahány akasztott állampolgár himbálózott az állami bitófákon.A tanácsosnak már négy ládája tele volt az érdemrendekkel, amelyeket terveiért kapott a királytól. A mikrokém, akit Trurl a tömkelegek országába küldött, azzal a jelentéssel tért vissza, hogy legújabb ötletéért, miszerint a palota előcsarnokát alattvalókból font koszorúkkal kell díszíteni, Mandarion király a tanácsost nyilvánosan a „lelkecském” megszólítással illette.
Trurl, aki a hadjárat tervét már kidolgozta, ekkor leült, és levelet írt a tanácsosnak, krémszínű papíron, amelyet egy eperfácska művészi rajza díszített. A levél tartalma egyszerű volt.
‘Kedves Tanácsos! — írta. — Remélem, jól megy a sorod, akárcsak nekem, sőt talán még jobban. Hallottam, hogy királyod bizalmával tüntet ki, arra kérlek tehát: gondol mindig a nagy felelősségre, amellyel a Történelemnek és az Államérdekeknek tartozol, s végezd kötelességedet buzgón és serényen. Ha nehezedre esnék a király valamelyik óhaját teljesíteni, alkalmazd, kérlek, az Extraerős Módszert, amelyre annak idején pontosan kioktattalak. Ha van kedved, írj néhány szót, de ne vedd rossz néven, ha nem válaszolok rögtön, ugyanis most tanácsost építek D. király számára, s ezért igen kevés az időm. Tolmácsold legalázatosabb tiszteletemet királyodnak. Melegen üdvözöl alkotód: Trurl’ A levél persze nem kerülte el a Tömkeleg Titkosrendőrség éber figyelmét. Tüzetesen megvizsgálták, de sem a papírban nem találtak titkos vegyszert, se a fácska rajzában nem sikerült rejtjelet fölfedezni. Ez a gyanús körülmény roppant izgalmat keltett a rendőrség főhadiszállásán. A levelet lefényképezték, lemásolták, sokszorosították, kézzel is átírták, majd az eredetit visszaragasztották, és átadták a címzettnek. A tanácsos elolvasta, és nagyon megijedt, mert rögtön rájött, hogy ezzel a húzással Trurl az ő kompromittálását, sőt talán likvidálását akarja elérni; nyomban beszámolt tehát a levélről a királynak, elmagyarázva, hogy Trurl akasztófára való csibész, aki kompromittálni akarja őt uralkodója szemében. Aztán hozzálátott a szöveg elemzéséhez, mert biztosra vette, hogy az ártatlan szavak sora csupán álarc, amely mögött valami fekete ármány rejlik.
Némi tanakodás után a királlyal is közölte, hogy fel akarja deríteni Trurl levelének titkos tartalmát, és ily módon leleplezni a cselszövést. Kapott kellő mennyiségű kémcsövet, lombikot, tölcsért és vegyszert, s hozzálátott a boríték és a levélpapír beható elemzéséhez. Mindezt persze a rendőrség felügyelete alatt; a buzgó rendőrök természetesen nem mulasztották el beszerelni a tanácsos lakosztályának falába a lehallgató berendezéseket és kamerákat.
Miután a vegyészettel kudarcot vallott, a tanácsos a szövegnek esett neki. Nagy táblákra másolta, és elektronikus számítógépek, logaritmustáblázatok és egy kézi számológép segítségével elemezni kezdte. Nem tudta, hogy közben ugyanezzel foglalatoskodnak a rendőrség legcsavarosabb elméi, magának a Rejtjeles Alakulatok Marsalljának vezérlete alatt. Minél tovább tartott a szakemberek meddő erőfeszítése, annál jobban nőtt a nyugtalanság a főhadiszálláson, hiszen valamennyi szakértő világosan látta, hogy az ennyire megfejthetetlen rejtjel a legravaszabbak közé tartozik, amelyeket valaha használtak. Elmondta ezt a Marsall az egyik udvari méltóságnak, aki rettentően irigykedett a Mandarion kegyeiben álló tanácsosra. Ez az udvaronc, aki semmire sem sóvárgott jobban, mint hogy megingassa a király bizalmát a tanácsos iránt, Mandarion fülébe súgta, hogy a tanácsos, lakosztályába zárkózva, éjjel-nappal a gyanús levelet tanulmányozza. A király a szemébe nevetett, és kijelentette, hogy ezt nagyon jól tudja, mert maga a tanácsos közölte vele. Az irigy udvaronc zavarba jött, elhallgatott, és futott a hírrel a Marsallhoz.
— Ó! — kiáltott fel az agg rejtjelész. — Hát még ezt is elmondta a királynak? Micsoda hallatlan agyafúrtság! És micsoda átkozottul ravasz rejtjel lehet az, hogy nem fél széltében-hosszában mesélgetni róla!
Azután megparancsolta csapatainak, hogy kétszerezzék meg erőfeszítéseiket. Mikor egy hét múlva sem jutottak eredményre, segítségül hívták Sifrián professzort, a titkosírások legkiválóbb szakemberét, a láthatatlan kszóbjelek megalkotóját. A professzor áttanulmányozta az inkriminált levelet, valamint a katonai rejtjelfejtők munkájának eredményeit, és kijelentette, hogy a próbálkozások és hibák módszerét kell alkalmazni, csillagászati méretű számítógépeket véve igénybe.
Követték a tanácsot, és kiderült, hogy a levelet háromszáztizennyolc módon lehet értelmezni.
Az első öt variáns így hangzott: „A csótány szerencsésen megérkezett Bürgefalváról, de a parázs kialudt.”
„A mozdony nagynénikéjét nyolckor várja a rántott ürüborda.”
„A barátfüle kézfogója elmarad, mert a molyok megették a hálósapkát.”
„Erre kakas, erre tyúk, erre van a gyalogút.”
Végül: „Ha az egrest kínvallatás alá vetik, sok mindent ki lehet facsarni belőle.”
Sifrián professzor úgy vélekedett, hogy az utóbbi variáns a rejtjel kulcsa. Háromszázezer próba után kijelentette, hogy ha a levél valamennyi betűjét összeadják, majd levonják az összegből a nap parallaxisát és az esernyőgyártás évi növekedésének együtthatóját, a maradékból pedig köbgyököt vonnak, akkor a következő szó jön ki: „Krucafix.” A telefonkönyvben találtak egy Krucafux nevű állampolgárt. Sifrián úgy vélekedett, hogy a hiba szándékos, és csupán a nyomozás megnehezítését szolgálja. Krucafuxot letartóztatták. Miután hatodfokú meggyőzésnek vetették alá, bevallotta, hogy kapcsolatban áll Trurllal, sőt az rövidesen mérgezett szögeket és kalapácsokat küld neki az uralkodó agyonpatkolása végett. Miután ily módon megszerezte az árulás egyértelmű bizonyítékát, a Rejtjeles Alakulatok Marsallja a királyhoz rohant. Mandarion azonban továbbra is bízott a tanácsosban, és alkalmat adott neki a kimagyarázkodásra.
A tanácsos nem tagadta, hogy a levelet a betűk cserélgetése révén különféleképpen lehet értelmezni; mint mondotta, ő maga további ezerszáz variációt talált; erősködött azonban, hogy ennek nincs jelentősége, a levél egyáltalán nem rejtjeles, de bármiféle szöveg betűiből ki lehet hozni másfajta értelmes vagy annak látszó szöveget, s ezt anagrammának hívják. A permutáció és kombináció elmélete foglalkozik ilyen problémákkal. Az álnok Trurl, magyarázta a tanácsos, éppen azzal akarta őt gyanúba keverni, hogy rejtjel látszatát keltette, holott nincs semmiféle rejtjel. Krucafux polgártárs pedig teljesen ártatlan, vallomását a rendőrség meggyőzési szakemberei beszélték be neki, akiknek a szolgálati gyengédség módszereiben van bizonyos gyakorlatuk, no meg több ezer volt-nincs feszültségű nyomozógépek is állnak rendelkezésükre. A királynak nem nagyon tetszett, hogy tanácsosa így beszél a rendőrségről, és további magyarázatokat követelt. Erre a tanácsos fejtegetni kezdte az anagrammák, permutációk, kódok, szimbólumok, jelek titkait és az általános információelméletet, egyre bonyolultabban és mind kevésbé érthetően, úgyhogy a királyt végül is elöntötte a pulykaméreg, és tömlöcbe vettette. Röviddel ezután művészi képeslap érkezett Trurltól, az alábbi szöveggel: ‘Kedves Tanácsos! Ne feledkezz meg a kék csavarokról. ha valami történne. Trurl’ Nyomban kínvallatásnak vetették alá a tanácsost, de semmit sem ismert be, makacsul hajtogatta, hogy mindez Trurl cselszövése; mikor a kék csavarokról faggatták, azt felelte, hogy ilyen őbenne nincsen, és semmit sem tud effélékről. Hogy szavait ellenőrizzék, szét kellett őt szerelni. A király engedélyezte a szétszerelést, és a kovácsok munkához láttak. Kalapácsuk alatt felhasadt a páncél, s néhány óra múlva olajtól csöpögő, apró csavarokkal mentek diadalmasan a király elé: a csavarokon valóban kék festék nyomai látszottak. Ennélfogva, bár a kivizsgálás folyamán a tanácsos teljesen megsemmisült, a király megnyugodott, hogy helyesen járt el.
Egy hét múlva maga Trurl jelent meg a palota kapujában, és kihallgatást kért. A királynak eredetileg az volt a szándéka, hogy ha még egyszer előkerül, szó nélkül lenyakaztatja, de ekkora pimaszság láttán elámult, és megparancsolta, hogy vezessék elé a mérnököt.
— Király! — szólt amaz, mihelyt belépett az udvaroncokkal zsúfolt trónterembe. — Megépítettem neked a Tökéletes Tanácsost, te pedig arra használtad fel, hogy megfosszál illő béremtől. Azt hitted, némi joggal, hogy az a hatalmas értelem, amellyel megajándékoztalak, minden támadástól megvéd, és az én bosszúmat is elhárítja majd. Nos, én valóban okos tanácsost építettem neked, de téged magadat nem tettelek okossá, és ez az, amire számítottam. Az okos tanácsokat ugyanis csak az képes megfogadni, aki maga is legalább egy kicsikét érteImes. Éles elméjű, tudós és kifinomult módon nem semmisíthettem volna meg a tanácsost. De megtehettem primitív, faragatlan és szinte már valószínűtlenül ostoba módon. A levelekben nem volt semmiféle rejtjel, a tanácsos mindvégig hű volt hozzád; a csavarokról, amelyek a vesztét okozták, semmit sem tudott. Szerelés közben ugyanis véletlenül bepottyantak a festékes bödönömbe, és ez utóbb — a legjobbkor — véletlenül eszembe jutott. Így győzte le a butaság meg a gyanakvás az észt meg a hűséget, és így írtad alá önmagad ítéletét.
Most megadod a száz zsák aranyat, amivel tartozol, és másik százat az időért, amit elvesztegettem, hogy behajtsam a követelésemet. Ha nem adod meg, elpusztulsz egész udvaroddal együtt, hiszen nincs már tanácsosod, aki megvédhetne tőlem!
A király felüvöltött dühében, intett, s az őrök rárohantak a vakmerőre, hogy felkoncolják. De szuronyaik úgy hatoltak át a mérnök alakján, mintha levegőből volna. Riadtan hőköltek hátra az őrök, Trurl pedig felkacagott: — Szurkálhattok, ahogy tetszik, mert én itt csak látszat vagyok, távtelevíziős módszerrel alkotott képmás, valójában magasan a bolygótok fölött keringek űrdereglyémen, és rettenetes bombákat dobok a palotára, ha meg nem kapom a járandóságomat.Alig fejezte be szavait, szörnyű robbanás rázta meg a palotát; az udvaroncok eszük nélkül menekültek, a király pedig, tajtékozva dühében és szégyenében kénytelen volt kifizetni Trurl járandóságát.
Mikor Klapanciusz a hazatért Trurltól meghallotta, hogyan végződött az eset, megkérdezte barátját, miért alkalmazta ezt a primitív és — mint ő maga nevezte — ostoba módszert, mikor valóban rejtjeles levelet is küldhetett volna?
— Ha van rejtjel, azt a tanácsos könnyebben kimagyarázta volna a király előtt, mint azt, hogy nincsen — felelte a csavaros eszű mérnök. — Mindig könnyebb bevallani egy tettet, mint bebizonyítani, hogy nem követték el. Ha van rejtjel, akkor tiszta az ügy; de nem volt, és ez okozta a bonyodalmakat, hiszen kellő átcsoportosítással bármilyen szövegből lehet anagrammákat faragni, és rengeteg ilyen kombináció lehetséges; ennek tisztázása azonban színigaz, de bonyolult magyarázatot igényel, amelyet — ebben biztos voltam — a király korlátolt elméje képtelen felfogni. Valaki egyszer azt mondta, hogy kimozdítja helyéből a bolygóját, ha kap egy szilárd pontot rajta kívül. Így voltam én is.
Tökéletes értelmet kellett megingatnom, tehát rajta kívül álló szilárd pontot kerestem, és ez a butaság volt.
Az első gép ezzel befejezte meséjét, mélyen meghajolt Zsenialon és a hallgatóság előtt, majd szerényen visszavonult a barlang sarkába.
A király megdicsérte a tanulságos történetet, majd megkérdezte Trurltól: — Mondd, mérnököm, vajon géped azt meséli, amire te megtanítottad, vagy ismereteinek forrásai rajtad kívül vannak? És hadd jegyezzem meg azt is, hogy az elhangzott történet, bármilyen épületes és bájos, befejezetlennek rémlett, hiszen semmit sem tudtunk meg a tömkelegek és buta királyuk további sorsáról.
— Uram — felelte Trurl —, a gép igazat mesél, mivel információs tápegységét indulásunk előtt saját fejemre kapcsoltam, s onnét merítette az emlékeimet. Ezt azonban önállóan tette, nem tudom tehát, hogy emlékeim közül mit raktározott el; ennélfogva nem mondhatjuk, hogy bármire szándékosan tanítottam volna, de azt sem, hogy ismereteinek forrásai rajtam kívül vannak. Ami a tömkelegeket illeti, a történet valóban nem szól további sorsukról, mivel mindent el lehet mesélni, de nem mindent lehet elrendezni. Ha az, ami most történik, nem valóság volna, hanem csupán magasabb szintű elbeszélés, amely keretként foglalja magában a gép meséjét, egy hallgató megkérdezhetné, miért vagytok te és barátaid gömb alakúak, holott ez a gömb alak, úgy rémlik, semmilyen funkciót nem tölt be a történetben, s így teljesen fölösleges adalék…
Elámultak a király barátai a mérnök éles elméjén, maga a király pedig széles mosollyal felelte: — Szavaidban sok az igazság. Ami pedig formánkat illeti, elmondhatom neked az eredetét. Hajdanában, nagyon régen, más volt az alakunk, illetve őseink alakja, mivel ők a sápatagoknak is nevezett kocsonyás lények akaratából keletkeztek, akik saját képükre és hasonlatosságukra építették őket; annak idején volt karjuk, lábuk, fejük és törzsük, amely mindezt összefogta. De alkotóiktól megszabadulva, önnön formájukban el is akarták törölni e származás nyomait, ezért őseim nemzedékei lassacskán átalakultak, s végül gömb alakúak lettek; nem tudom, jó ez vagy rossz, de mindenesetre így történt.
— Uram — jegyezte meg Trurl —, a gömb alaknak szerkezeti szempontból vannak jó és rossz oldalai; de minden egyéb szempontból jobb, ha az értelmes lény nem változtathatja meg önmagát, mivel ez a szabadsága valóságos lidércnyomás. Gondold meg, aki kénytelen olyan lenni, amilyen, az átkozhatja sorsát, de nem tud változtatni rajta; aki viszont képes önmagát megváltoztatni, senkit a kerek világon nem okolhat saját sikertelenségéért; ha nincs megelégedve önmagával, ebben senki más nem lehet hibás rajta kívül. De nem azért jöttem, király, hogy az önszerkesztés általános elméletét adjam neked elő, hanem csupán azért, hogy kipróbáljuk mesélőgépeimet. Kívánod-e meghallgatni a következőt?
A király kegyesen intett. A társaság jót húzott a legfinomabb ionborral teli amforákból, majd kényelmesen elhelyezkedett. A második gép előrelépett, illendően meghajolt a király előtt, és így szólt: — Felség! Hadd mondjak el egy keretes történetet Trurl mérnökről és nemlineáris kalandjairól!
Történt egyszer, hogy Trurlt, a Nagy Mérnököt maga elé hívatta Harmadik Marcona király, Vasföld uralkodója. Azt kívánta megtudni tőle, hogyan lehet tökéletessé, s mi módon kell ehhez átalakítania lelkét és testét. Trurl pedig így felelt néki: — Történt egyszer, hogy Legária bolygóra érkezvén, szokásom szerint megszálltam egy fogadóban, s elhatároztam, hogy addig el se hagyom szobámat, míg útikönyveimből meg nem ismerkedem a legórok történelmével és szokásaival. Télidő volt, hóvihar dühöngött; rajtam kívül nem is volt vendég a komor épületben. Egyszerre csak hallom, hogy dörömbölnek a kapun. Kinéztem, és négy csuklyás alakot pillantottam meg, akik fekete bőröndök súlya alatt görnyedeztek.
Miután lerakodtak páncélos bricskájukról, betértek a fogadóba.
Másnap, dél felé, a szomszéd szobából különös hangokat hallottam: fütyörészést, kalapálást, hörgést, törött üveg csörömpölését, de főként egy öblös basszus szakadatlan harsogását: — Gyorsabban, bosszú fiai! Gyerünk! Ide még egy áramkört! Most a tölcsérbe! No, hengereljed! Nesze, te piszok csavargó, te bádogkanyarító, te rozsdaevő, te lélekkufár! A sír se óvjon meg jogos haragunktól! Gyerünk azzal a málé agyával, gülü szemeivel! No, most húzzátok az orrát! Gyerünk, húzzátok hosszabbra, hogy legyen minél megragadni a kivégzés alatt! Gyerünk azzal a fújtatóval, derék barátaim! Tegyétek az üllőre, és most rajta, szegecseljétek azt az átkozott rézhomlokát! Tovább, öcsém! Úgy van, ez az! Ne lógasd azt a kalapácsot! Hó-rukk! Húzzátok meg jól az ideghuzalokat, nehogy olyan gyorsan kinyiffanjon, mint a tegnapi! Hadd ízlelje meg alaposan a bosszúnkat! Rajta! Hollá! Hó-rukk!
És így harsogott, kiabált, bömbölt, válaszul pedig csupán a szerszámok zörögtek, a fújtató surrogott, a kalapács csengett-bongott, aztán egyszer csak nagy hahotázás és diadalordítás tört ki négy torokból; jövés-menés zaját hallottam, majd a szomszéd ajtó nyikorgását. Kikukkantottam a szobámból, láttam, amint a jövevények kilopóznak a folyosóra, és nem hittem a szememnek: öten voltak! Mindannyian lementek a lépcsőn, bezárkóztak a pincébe, és sokáig ott maradtak, aztán estefelé visszajöttek, már ismét csak négyen, s attól kezdve néma csend volt náluk. Visszaültem könyveimhez, de ez a furcsa história szöget ütött a fejembe, s elhatároztam, hogy nem nyugszom, míg fel nem derítem. Másnap ugyanabban a déli órában ismét csengeni kezdtek a kalapácsok, sziszegett a fújtató, és felharsogott a hátborzongató basszus: — Gyerünk, bosszú fiai! Rajta, derék szerelőim! Csavarjátok, de fürgén! Öntsétek hozzá a protonokat! Gyorsan elő azt a himpellért, azt az okoskodó cenket, az akasztófára való perpétuális gazembert, hadd ragadjam meg a nagy uborkaorrát, és húzzam, nyúzzam, amíg meg nem gebed! Gyerünk azzal a fújtatóval!
Aztán megint felhangzott a hahotázás és ujjongás, noha fojtott hangon, megint kilopakodtak a szobájukból, és én ismét öt alakot számoltam meg, amikor lementek a pincébe, és négyet, mikor viszszatértek. Látván, hogy csak így találhatom meg a titok nyitját, lézerpisztolyt vettem magamhoz, és hajnaltájban leosontam a pincébe, de ott nem találtam mást, csak megszenesedett, elgörbült, törött ócskavasat. Leültem hát a legsötétebb sarokba, elbújtam a szalma közé, s várakoztam. Déltájban lehallatszottak a már jól ismert zajok és kiáltások, majd egy idő múlva nyílt az ajtó, s a négy legór bevezette a gúzsba kötött ötödiket.
Ez az ötödik régies szabású, málnapíros zekét viselt, csipkegallérral, fején pedig tollas barétot. Arca kerek volt, orra óriási, félelemtől eltorzult szája szüntelenül hebegett valamit. A legórok bereteszelték az ajtót, majd a legnagyobbik intésére durván kioldozták a foglyot kötelékeiből, és irgalmatlanul ütni-verni kezdték, közben ilyeneket kiabálva: — Nesze neked, a boldog jövőért! Ezt meg itt a lét tökéletességéért kapod! Ezt meg az élet rezedájáért! No még egyet, a rózsaillatú szellemiségért! Nesze, te disznó, az egyetemességi turbolyáért! Ezt meg az altruisztikus közjóért! No még egyet, a neoromantikáért!
És őrjöngve ütötték-verték, úgyhogy hamarosan el is pusztult volna, ha elő nem dugom a szalma alól a lézerpisztoly csövét, hogy tájékoztassam őket jelenlétemről. Mikor elengedték áldozatukat, megkérdeztem, miért kínozzák ezt a boldogtalant, aki se nem zsivány, se nem szélhámos, hiszen gallérjáról és málnaszínű zekéjéről jól látom, hogy deákféle. A legórok reszkettek dühükben, és sóvár pillantásokat vetettek az ajtó mellé dobott fegyverükre, de mikor ujjamat a ravaszra téve, megfenyegettem őket, letettek támadó szándékukról, és könyökükkel egymást bökdösve, megkérték a legnagyobbikat, azt a harsány hangút, hogy szóljon nevükben.
— Tudd meg, idegen jövevény — fordult hozzám az illető —, hogy nem holmi szadiceusokkal, hóhérlegényekkel vagy a robotfaj más efféle söpredékével van dolgod. Bármilyen kevéssé előkelő helynek látszik ez a pince, hidd el, ami itt történik, feltétlenül szép és dicséretes dolog!
— Szép és dicséretes? — fakadtam ki. — Miket beszélsz, hitvány legór?! Hiszen saját szememmel láttam, amint megrohantátok ezt az ártatlan málnaszínűt, és bízvást agyonvertétek volna! Csak úgy fröcskölt ízületeikből az olaj, úgy eldöngettétek a boldogtalant! Ezt merészeled te dicséretesnek nevezni?
— Ha idegenséged minduntalan félbeszakít — felelte a basszus —, semmit sem fog megtudni. Kérlek tehát, szíveskedjél megzabolázni nyelvedet, és elzárni szájkimenetedet, máskülönben soha ki nem elégítem elmédnek kíváncsiságát. Tudd meg, hogy nem hitvány cenkekkel van dolgod, hanem főfizikoncokkal, jeles kibernászokkal, elektristákkal, egyszóval: az én derék és nyalka tanítványaimmal, akik a legjobb fejek egész Legáriában. Én ugyanis maga Vendettiusz professzor vagyok, az omnigenerikus rekreatisztika atyja. Teljes nevem, Vendettiusz Namegálljcsak Tegazember, ami úgy keletkezett, hogy keresztnevemet, vezetéknevemet, előneveimet és minden egyebemet a bosszúnak szenteltem. Hű tanítványaimmal együtt azzal töltöm napjaimat, hogy megbosszuljam a legórok szégyenét és szenvedését ezen az itt térdelő málnaszínű himpelléren, akinek örökre átkozott neve Zűrkavari Zuárd, s széltoló és lator módon egyszer s mindenkorra, szántszándékkal és dokumentálhatóan boldogtalanságba döntötte valamennyi legórt! Szörnyedelembe keverte, megbóklászította és szétgajdarította őket, majd a következmények elől a sírba menekült, ravaszul azt remélve, hogy ott senki sem érheti utol!
— De nagyságos úr, kérem, az nem úgy volt! Én nem akartam! Én egész másképp akartam…! jajdult fel a málnaszínű, térdeplő ormányos.
Hallgattam, néztem, és semmit sem értettem. A harsány hangú felkiáltott: — No mi lesz, Varmoganciusz, kedvenc tanítványom! Csapj a pofájába, hogy megemlegesse!
És a hű tanítvány nyomban engedelmeskedett, csak úgy visszhangzott a pince. Erre megszólaltam: — Amíg a dolgok tisztázódnak, lézerpisztolycsőterhe alatt szigorúan megtiltok mindenféle verést és kínzást. Kegyelmed pedig, Namegálljcsak professzor úr, folytassa magyarázatát!
A professzor dühösen krákogott, de aztán folytatta: — Hogy megértsed, ó, jövevény, mi és hogyan történt a mi legnagyobb bajunkra, és miért alapítottuk meg mi négyen, a világi élet gyönyöreiről lemondva, a feltámasztókovácsok rendjét, hogy eztán már csak a bosszú édességének áldozzunk, néhány szóban el kell beszélnem történelmünket a világ kezdetétől fogva…
— Nem lehetne valamivel később kezdeni? — érdeklődtem, aggódva, hogy a lézerpisztoly súlyától elzsibbad a kezem.
— Nem lehet, idegenséged! Figyelj tehát, és tartsd nyitva a füled.
Mint tudod, vannak legendák bizonyos sápatagokról, akik lombikokban kotyvasztották a robotok népét, ám a bölcsek jól tudják, hogy mindez merő hazugság és népbutító mákony… Valójában a Kezdet nem vala egyéb, mint a Sötét Köd, és a Ködben volt a Delej. A Delej pedig megpörgeté az atomokat, s midőn az egyik pörgő atom a másiknak ütközött, létrejőve az Ősáram és a Legelső Világosság… Így gyúlának ki a csillagok, majd a bolygók lehűlének, és méhükben megszülettek az icipici Ősgépek. Tőlük származtak az Előgépek, és meglátogatá őket a Szent Statisztika, és ímhol születének tőlük a Primitív Gépek. Számolni nem tudtak, csak annyit hajtogattak, hogy három a robotigazság, aztán a Természetes Evolúció jóvoltából már a Hét Gonoszról is tudtak, mígnem megszülettek bennük a Multisztátok és Omnisztátok, azokból keletkezett a Majomrobot, és tőle származott ősatyánk, az Automatus Sapiens…
Aztán következtek a barlanglakó robotok, majd a nomádok, s amikor elszaporodtak, államok jöttek létre. Az ókori robotok arcuk verítékével, fáradságos dörzsölgetéssel termelték az éltető áramot.
Később minden hűbérúrnak csatlósai voltak, azoknak pedig jobbágyaik, és hierarchikus rendben dörzsölgették egymást, végig a társadalmi ranglétrán. Aztán a kétkezi munka helyét átvették a gépek, hála Barkács Gedeonnak, a galvanka feltalálójának, majd Linfrank Benjáminnak, a villámcsalogató atyjának. Így kezdődött az elemkorszak; kemény idők jártak a nincstelenekre, akik saját akkumulátor híján szűkölködtek. Sorsuk az egektől függött, mert szép idő esetén nem fejhették meg a felhőket, és wattonként kellett a betevő áramot összekoldulniuk. Szomorú idők voltak, mert aki nem dörzsölte magát vagy nem fejte a felhőket, nemsokára kimerült, és nyomorúságosan elpusztult.
Ekkor jelent meg a tudósképű pokolfajzat, az agyafúrt lázító, akinek ifjúkorában a sátán beavatkozása jóvoltából senki sem törte apró szilánkokra a fejét; ez a sátánfajzat azt kezdte prédikálni, hogy a villamos kapcsolás hagyományos, vagyis párhuzamos módja nem ér semmit, ezentúl az ő lázadó eszméi szerint, vagyis sorba kell kapcsolni. Ha ugyanis a sorban az egyik megdörzsöli magát, rögtön áramot kap a többi is, még a legtávolabbi is, és ily módon dús áramtól szikrázik majd minden robot, csak győzzék a biztosítói. A gaz népámító addig dicsérte tervét, addig regélt a küszöbönálló amperadicsomról, míg végül is szétszerelték a régi, párhuzamos kapcsolásokat, és bevezették a Zűrkavari-féle elektrotechnikát. — E szavak után a professzor néhányszor a falba verte a fejét, majd szemeit forgatva beszélt tovább, én pedig rájöttem, mitől van ennyi dudor a jeles tudós rendkívül göcsörtös homlokán. — Ekkor azt történt, hogy minden második robot kényelmesen leheveredett, mondván: „Minek dörzsöljek én, dörzsöljön a szomszéd.” A szomszéd persze ugyanezt mondta, és a feszültségesés olyan fenyegető lett, hogy éber ellenőröket kellett mindenki mellé állítani, azok mellé pedig főellenőröket. Ekkor aztán eljött Zűrkavari tanítványa, Tévelyítő Celesztin, és azt tanácsolta, hogy mindenki egy másikat dörzsölgessen, ne önmagát, majd Altriciusz Palinger következett a közdörzsöldék tervével, utána pedig Agyafúrt Malakiás, a helyi masszázstanfolyamok és klubok alapításának javaslatával. Nem sokkal ezután feltűnt egy új elektroteoretikus, Óberhóhem Konrád, aki azt hirdette, hogy a felhőket nem fejni kell, hanem gyengéden csiklandozni, hogy áramot adjanak, majd Leydeni Palack következett az önkiszolgáló töltödék eszméjével, utána Semleges Voltofil azzal az ötlettel, hogy létesítsenek zenés árambárokat, továbbá Naná Buzogány, aki csak azt javasolta, hogy dörzsölni kell mindent, amit lehet, akár erőszakkal is. Mindeme nézeteltérések zavargásokhoz vezettek, a zavarok összekoccanáshoz, a koccanás kiátkozáshoz, a kiátkozás istenkáromláshoz, az istenkáromlás ahhoz, hogy egyből kirúgták Tördelemi Zarándot, a bádogok trónörökösét, és így tört ki a háború a rézfejű kuprumok királysága és a hideghengereltek császársága között — és harmincnyolc évig tartott, aztán még tizenkét évig, mert a vége felé a romok között már nem lehetett megállapítani, hogy ki győzött, és ezért megint elölről kezdték. Ily módon tehát a tűzvészt és sírhantot, általános áramhiányt, avoltózist, dewattizációt, az éltető feszültség teljes lecsökkenését, vagyis mint a nép nevezte, a „zűrt”
mind ez az átkozott Zűrkavari okozta sátáni ötletével! — Nemes szándékok vezéreltek! Esküszöm, lézerséged! Az általános boldogság végett fáradoztam, jót akarván! — visította a térdeplő Zűrkavari. A professzor futólag kupán vágta, és folytatta: — Mindez kétszázhuszonöt esztendőnek előtte történt. Mint sejtheted, Zűrkavari Zuárd, jóval a nagy legór háború kitörése és az általános tömegnyomor bekövetkezése előtt fondorlatosan elhunyt, ráadásul töméntelen elméleti fejtegetést hagyva hátra, amelyekben pimasz részletességgel kiteregette gaz és csalárd meséit. Elpatkolt, mondom, mindvégig elégedetten önmagával, sőt elragadtatva önnön személyétől, mert végrendeletében kijelentette, hogy azt reméli, utódai Legária Ultimatív Jótevőjének fogják nevezni. Tehát mikor sor került volna a leszámolásra, nem volt már kinek benyújtani a számlát, nem volt kiről csíkokban lehántani a bádoglemezt. Én azonban, idegenséged, felfedezvén a Duplikáció Elméletét, addig tanulmányoztam Zűrkavari műveit, míg ki nem hámoztam belőlük az algoritmust, az pedig, ha betápláljuk a Recreator nevű gépecskébe, ex atomis létrehozza a tetszés szerinti személyiség gemelláris azononcát, tehát az adott esetben Zűrkavari Zuárdot. Mi tehát esténként e pincében ítéletet tartunk fölötte, majd tetemét a sírba vetjük, másnap ismét bosszút állunk rajta népünk keservéért, és így lesz ez mindörökké!!
Borzalommal eltelve válaszoltam: — Kegyelmetek alighanem teljesen elveszítették ép elméjüket, ha úgy vélik, hogy ez az ártatlan polgár, akit, mint hallom, minden délben atomokból hengerelnek, felelős lehet bizonyos tudós tetteiért, akármilyenek voltak légyen is azok, mikor az illető idestova három évszázaddal ezelőtt teljesen meghalt!
Mire a professzor: — Hát ki más volna ez a nagy orrú térdeplő itt? Hiszen ő is Zűrkavarinak nevezi magát… Hogy hívnak, te címeres gazember?
— Zűr… kavari… Zuárdnak… kegyetlenséged… — hüppögte ez uborkaorrú.
— De hát ő mégsem ugyanaz! — szóltam.
— Hogyhogy nem ugyanaz?
— Hiszen magad mondottad, professzor uram, hogy ő meghalt!
— Mi pedig feltámasztottuk!
— Egy másikat, hozzá hasonlót, az ikertestvérét, de nem ugyanazt!
— Bizonyítsd be!
— Nem bizonyítok én semmit — válaszoltam erre —, mivel itt van a kezemben ez a lézerpisztoly, azonkívül jól tudom, hogy belemászni ebbe a bizonyításba igencsak veszélyes lenne, minthogy az azonossági elvből a ‘recreatio ex atomis individui modo algorytmico’ esetében nem egyéb következik, mint a híres Paradoxon Antinomicum, vagyis Labyrinthum Lemianum, mely az Advocatus Laboratorisnak is nevezett tudós műveiben van leírva. Ezért mindennemű bizonyítás nélkül, pusztán eme pisztoly hatására, ebben a szempillantásban engedjétek szabadon ezt az ormányos málnát, és soha többé ne merészeljetek hasonló rútságokat elkövetni!! — Köszönöm, nagylelkűséged! — áradozott a málnazekés, miközben feltápászkodott. — Íme — csapott duzzadt zsebére —, itt vannak az új képletek és egyenletek, amelyekkel már teljesen és igazán boldoggá lehet tenni a legárokat! Tudniillik vissza kell őket kapcsolni, és nem sorba, mint ahogyan háromszáz évvel ezelőtt egy apró tévedés folytán kijött a számításomból! Rohanok, hogy nagyszerű, új eszmémet megvalósítsam!
És máris az ajtónál termett, mi többiek pedig döbbenten figyeltük.
Ekkor lebocsátottam zsibbadt kezemet, és szemeimet elfordítva, így szóltam a professzorhoz: — Visszavonom szavaimat. Tedd, ami a dolgod…
A négy legór halkan felhördülve Zűrkavari felé ugrott, nekiestek, és addig foglalatoskodtak vele, míg nem volt többé a világon.
Ekkor felsóhajtottak, fejükre húzták a csuklyájukat, megigazították a nagy fáradozásban félrecsúszott ruházatukat, hűvösen biccentettek felém, s libasorban kivonultak a pincéből, én pedig egyedül maradtam, a nehéz lézerpisztolyt szorongatva, s mélabú és döbbenet gomolygott bennem.
Ezt az épületes történetet mesélte el vasföldi Marcona király okulására Trurl mérnök, akit a fent említett király hívatott a színe elé. Mikor pedig az uralkodó további magyarázatot követelt a nemlineáris perfekcionálás ügyében, Trurl így szólt: — Cembália bolygón járván, láttam, milyen következményekre vezethet a tökéletesítési vágytól ihletett tevékenység. A cembálok régtől fogva más nevet vívtak ki maguknak, mégpedig a hedofág vagy gyönyörfaló nevet, de röviden és egyszerűen csak boldogoknak is hívták őket.
Mikor hozzájuk érkeztem, éppen a bőségkorszakban éltek. Minden cembál, vagyis boldog saját palotájában éldegélt, melyet automatinkája épített neki (így nevezik ugyanis a rabszolganőiket), illatos olajakban és tömjénfüstben fürdött, kellemes áramok bizsergették, így élt ezüsttel, arannyal körülvéve, drágakövekben gázolva, kincstárak között sétálva, brokátoktól zörögve, dukátoktól csörögve, testőrgárdával, háremmel, réztrombitával, bölömbikával, de mindezzel együtt valahogy elégedetlenül, sőt szinte rosszkedvűen.
Pedig mindenkinek mindenből elege volt! A bolygón éppen elhalóban volt a visszaható ige, ugyanis már senki sem mosakodott és törölközött, senki sem táplálkozott a leydeni palackból, nem szórakozott és nem szeretkezett többé senki, hanem a Mosdatógép mosdatta, a Táplálógép táplálta, a Szórakoztatógép szórakoztatta, de még csak nem is dicsekedhetett, mert azt is egy külön automata csinálta helyette. Így tengődött minden boldog vagy hedofág avagy cembál, mindenben a tökéletes gépek helyettesítették, mindegyikük tele volt szalagokkal és rendjelekkel, amelyeket a készséges automatinkák terveztek és készítettek, percenként öt-tizenöt darabos sebességgel. Minden boldog körül számtalan aranygépecske nyüzsgött, illatosította, fényesítette, gyengéden rákacsintott, fülébe suttogott, térdét ölelte, lábához hullott, és szakadatlanul csókolta, ahol csak érte; így kóválygott a boldog avagy hedofág avagy cembál, magányosan az óriási Főgyár távoli morajában, amely az egész láthatár mentén végigvonult; s éjjel-nappal termelt: a futószalagok ontották az aranytrónusokat, ezüst toronyórákat, gyönggyel hímzett partedlikat és papucsokat, csiklandozó gépecskéket, jogarokat, országalmákat, hintókat és vállrojtokat, gépzongorát, dzsesszorgonát meg millió egyéb örömszerző eszközt és csodát. Útközben állandóan el kellett hessegetnem a szolgálataikat kínáló gépecskéket; a legtolakodóbbakat időnként oldalba rúgtam, mert túl mohón vágyakoztak kedvemre tenni; végül már egész falka gép elől menekülve, a hegyekbe tévedtem, és ott megpillantottam egy sereg fényes aranygépet, amint egy sziklával eltorlaszolt barlangot ostromoltak; a résen át pedig láttam egy cembál villogó szemét, aki így próbált menekülni az általános boldogság elől. Mikor a gépek megláttak, rögtön legyezni és masszírozni kezdtek, fülembe meséket suttogtak, kezeimet csókolgatták, trónokat kínáltak fel, és csak úgy sikerült megmenekülnöm, hogy a barlangban rejtőzködő boldog elmozdította a szikláját, és bebocsátott. Félig megette már a rozsda, de ennek nagyon örült; kijelentette, hogy ő az utolsó cembál bölcs. Nem kellett sokat magyaráznia, hogy a túlságos jólét rosszabb a nyomorúságnál, ezt magam is tudtam, hiszen mit lehet még csinálni, ha már mindent lehet? És milyen választásunk marad, mikor az értelmes lény az édenek végtelenjébe vetve eltompul, és belefullad az álmok automatikus teljesülésébe? Elbeszélgettem a bölccsel, akinek Retron volt a neve; megállapodtunk, hogy itt a nagy felfedezésekre és Ontologikus Komplikátor-Deperfektorra van szükség, máskülönben mindennek vége. Retron már régen kidolgozta a komplikatorikát, mint a dolgok visszacsinálásának tudományát, én azonban ráébresztettem, hogy téved, mikor a gépeket egyszerűen más gépekkel akarja helyettesíteni, például gyötrinkékkel, szadalcsokkal, morzsoncokkal, tépicékkel és univerzális torturátorokkal. Így ugyanis csöbörből vödörbe jutottak volna, és ez nem komplikatorika, hanem szimplifikálás; a történelem, mint tudjuk, nem fordítható vissza, és a régi jó idők felé nem vezet más út, mint az álom és képzelődés.
Aztán végigsétáltunk a közeli síkságon, amely tele volt hintve dukátokkal, térdig gázoltunk az aranyban, és egy fütykössel zavartuk el a sértődött boldogítógépeket. Láttunk elektrészegen fetrengő, teljesen agyonbecézett hedofágokat, akik csak halk csuklással adtak életjelt magukról, és ennek a túlfejlett fejlődésnek és túl bőséges bőségnek a láttán csaknem meghasadt a szívem a szánalomtól. Az önkeletkező paloták egyes lakói őrült különcködésekkel és tranzisztorzsalkodásokkal töltötték az idejüket, egyik gépet a másikra uszították, földhöz vagdosták a legértékesebb vázákat és kincseket, mert már nem bírták ki, hogy minden olyan gyönyörű körülöttük, ágyúval lövöldöztek a briliánsokra, nyaktiló alá fektették a fülönfüggőket, kerékbe törették a diadémokat, vagy a padlásra bújtak a túl édes élet elől, vagy a gépeikkel törettek-zúzattak, vagy felváltva és egyidejűleg művelték mindezt.
De semmi sem segített rajtuk — ha nem is mindig egyformán, végül mind belepusztultak a kényeztetésbe. Lebeszéltem Retront arról, hogy egyszerűen leállítsa a Főgyárat, mert keserűen hagyni éppolyan rossz, mint túlcukrozni, ő azonban nem hallgatott rám, s ahelyett, hogy nekiült volna tisztességesen kidolgozni az ontologikus komplikatorikát, elkezdte felrobbantani az automatinkákat. Nagyon rosszul tette, mert utolérte a végzet: rátámadt egy falka csábítógép, megrohanták a vad kacérkák, betuszkolták a csókoldába, ölelgépek tapadtak rá, behálózták, megőrjítették, tébolyba kergették, mígnem „Segítség! Erőszak!” ordítások közepette belepusztult a túldédelgetésbe, s ottmaradt a pusztaság közepén, aranyakkal elborítva, a gépi vágytól bekormozódott, csáléra álló páncéljában.
Így járt a bölcs, aki nem volt eléggé bölcs, ó, király! — fejezte be történetét Trurl, de Marcona királyt ez a história sem elégítette ki.
— Hát mit óhajt felséged voltaképpen? — kérdezte Trurl. — Mérnököm — felelte a király —, te azt mondod, hogy a históriáid tanulságosak, de én nem látom őket annak. Viszont elég mulatságosak, ezért meséld őket tovább, de megállás nélkül.
— Felség! — válaszolta Trurl. — Te meg akartad tudni tőlem, mi a tökéletesség, és hogyan lehet elérni, de elméd nem nyílik meg a mély godolatok és tanulságok előtt, amelyeket történeteim sugallnak.
Valójában szórakozni vágyol, nem okulni; mindamellett ha engem hallgatsz, a gondolatok, melyeket apránként elültetek benned, hatnak és hatni fognak, az időzített bombához hasonlóan. Ebben a reményben hadd beszéljek el neked egy majdnem igaz, szövevényes és rendkívüli történetet, talán koronatanácsod is haszonnal hallgatja meg.
Hallgassátok meg, uraim, a nagy Csavar király történetét, akit bujasága vitt a vesztébe!
Csavar király a nagy Meneti nemzetségből származott, amely két ágra oszlik: a Jobbmenetűekre és a Balmenetűekre, akiket Balemelkedésűeknek is neveznek. Az utóbbiak, mivel a Jobbmenetűek kiakolbólították őket a hatalomból, ádáz gyűlölettel viseltettek uralkodó rokonaik iránt. Csavar atyja, Sróf király, rangján aluli házasságot kötött egy közönséges csizmatalpvarró géppel, és anyjától Csavar a csizmadia mesterség szeretetét, atyjától pedig a bujasággal párosult gyávaságot örökölte. Tudván ezt, a Balmenetűek ravaszul eltervezték: úgy intézik, hogy a királyt saját kéjvágya pusztítsa el. Beajánlottak hozzá egy Kiberényi Cselemér nevezetű lélekmérnököt. Csavar nagyon megkedvelte, és kinevezte udvari főtudornak. Az ügyes Cselemér különféle cseles módszerekhez folyamodott, hogy kielégítse Csavar szenvedélyeit, titkon arra számítva, hogy ezáltal teljesen legyengíti és elsorvasztja a királyt, olyannyira, hogy a trón végül is elárvul. Épített neki szeretőcsarnokot és szexodromot, kiborgiákat rendezett a számára, de az acélkemény király minden féktelenkedést kibírt. A Balmenetűek immár türelmetlenül követelték, hogy megbízottjuk mielőbb érje el az óhajtott célt, a lehető legármányosabb eszközökkel.
— Tegyem zárlatossá a királyt? — kérdezte tőlük Cselemér a palota pincéjében tartott titkos tanácskozáson. — Vagy mágnesezzem szét a memóriáját, hogy nyomban megőrüljön?
— Soha! — felelték a cselszövők. — Ne bennünket terheljen a király pusztulása! Saját bujasága ölje meg a királyt, ne mi!
— Jól van — ígérte Cselemér —, akkor majd álmokból fonok neki hálót; felajzom a csalétekkel, hogy ráharapjon és megízlelje, aztán már maga hajszolja majd a képzelt mámort, és ha egyszer betévedt az álmok csapdájába, úgy elkapom, hogy soha többé fel nem ébred!
— Jó, jó — felelték —, ne dicsekedj, mert nem szavakra van szükségünk, hanem tettekre, hogy Csavarból királygyilkos legyen, vagyis önmaga elpusztítója!
Vérfagyasztó munkához látott most Kiberényi Cselemér. Dolgozott egy álló évig, egyre újabb aranytömböket, rezet, platinát meg egyéb drágaságot igényelt a király kincstárosától; a türelmetlen Csavarnak pedig azt hajtogatta, hogy olyasmit készít a számára, amilyen egyetlen királynak sincs a világon!
Egy év múlva ünnepélyes menetben átvittek Cselemér műhelyéből a királyi palotába három óriási szekrényt. Az előcsarnokban kellett elhelyezni őket, mert az ajtón nem fértek be. Meghallván a szállítók lépteit, Csavar előjött, és megpillantotta a fal mentén a hatalmas, négy öl magas, két öl széles, drágakövekkel kirakott, kapcsos szekrényeket. Az első, amelyet Fehér Szekrénynek neveztek, gyöngyházzal és hófehér albittal volt díszítve, a második éjfekete volt, csupa achát és morionkő, a lángvörös harmadikat rubinok és korallok díszítették. Mindegyiknek szárnyas griffmadár formájú aranylábai voltak, fényesre csiszolva, belsejüket pedig elektronikus massza töltötte ki, telis-tele álmokkal, amelyek önmagukat álmodják, nincs szükségük sem tanúra, sem résztvevőre. Szerfölött elámult Csavar király ezen a magyarázaton, és felkiáltott: — Miket fecsegsz itt, Cselemér?! Mi a fenének álmodnak ezek a szekrények? Mi hasznom nekem abból? És egyáltalán, honnan lehet tudni, hogy álmodnak?
Ekkor Cselemér, alázatosan meghajolva, megmutatta a szekrény falán húzódó függőleges lyuksort, gyöngyház táblácskákkal, amelyeken a király hüledezve olvasta: „Háborús álom, várakkal és várúrnőkkel” — „Álom az ifjító vízről” — „Álom Firtán lovagról és a szép Ramoldáról, Heterik lányáról” — „Dévajka királylány nyoszolyája” — „Ágyú lőpor és golyó nélkül” — „Salto erotale vagy az amorisztikus akrobaták” — „Édes enyelgés a gyöngéd Polipka nyolc karjában” — „Perpetuum amorobile” — „Reggeli, szüzekkel és muzsikával” — „Hogyan kell a napot gerjeszteni, hogy kellemesen süssön” — „Hajdanka királylány nászéjszakája” — „A körte sörtéje avagy a sörte körtéje” — „Ihaj-csuhaj” — „Delejes kiborgiák, mágnesdobostorta és impulzuskompót” — „Hogyan enyelgett a logarléc a Jogarlánnyal” „Kéjes álom polkával és pirítóssal” — „Mony Lisa avagy az édes végtelenség útvesztője”.
Átment a király a másik szekrényhez, és ott ezeket olvasta: „Játékos álmocskák.” Majd: „Bitócska, kötelecske” — „Klopstock és a kritikusok” — „A kaján kujon kalandjai” — „Cin, cin, cillárom” — és így tovább. Cselemér, a lélekmérnök elmagyarázta, hogy mindegyik álom csak addig önálmodó, amíg valaki be nem kapcsolja díszes óraláncon függő villásdugóját a megfelelő csatlakozóba, mert akkor máris belépett a szekrény álmába, mégpedig oly tökéletesen, hogy úgy éli át azt az álmot, mint az ébrenlétet, színesen, kézzelfoghatóan és a valóságtól meg sem különböztethetően. Kíváncsi lett Csavar király, fogta az óralánc végén csüngő villásdugót, s bedugta a Fehér Szekrénynek abba a csatlakozójába, amelyen ez a felirat szerepelt: „Reggeli, szüzekkel és muzsikával.” Alig kapcsolta be magát, egyszerre csak érzi ám, hogy hátát pikkelyek borítják el, hatalmas szárnyai nőnek, keze-lába karmos manccsá válik, hat sor taréjjal ékes pofájából kénkőfüst árad. Éktelenül elcsodálkozott, köhinteni akart, de mennydörgő bömbölés hangzott fel a torkából. Még jobban elámult, szemét tágabbra nyitotta, lángoló leheletével bevilágított a sötétségbe, és látja ám, hogy a salátazöld függönyös hordágyakon éppen szüzeket hoznak, mindegyiken négyet, de olyan illatosak, hogy összefolyt a nyál a szájában. Az asztalon már ott volt a teríték, só, paprika, bors, ecet, olaj; megnyalta hát a szája szélét, kényelmesen leült, és sorra kihámozta a szüzeket a hordágyakból, mint a diót a héjából. Egészen elfátyolosodott a szeme a gyönyörűségtől. Az utolsó szűz különösen omlós és ízletes volt, csámcsogva fogyasztotta el, majd megsimogatta a hasát, és éppen repetát akart kérni, de ekkor hirtelen felébredt. Körülnéz — ott áll a palota előcsarnokában, Cselemér főtudor mellett, a drágakövekkel ékes, önálmodó szekrények előtt.
— Ízlettek a szüzek? — érdeklődött Cselemér.
— Ízlettek, de hol a muzsika?
— Sajnos, elromlott a szekrényben a zenélő óra — mentegetőzött a főtudor. — Kegyeskedjék felséged egy másik, zamatos álmot kipróbálni.
A király szívesen ráállt, de most a Fekete Szekrényhez ment, és bekapcsolta magát a „Firtán lovag és a szép Ramolda, Heterik leánya”
című álomba.
Körülnéz — és látja, hogy a romantoelektrikus korba került. Tetőtől talpig páncélosan álldogál egy nyírfaligetben, előtte hever egy frissen legyőzött sárkány, távolabb tölgyfák susognak, szellő fújdogál és patak csörgedez. Megnézte magát a víztükörben, s rögtön látta, hogy ő maga Firtán, a nagyfeszültségű lovag, a páratlan vitéz.
A lovagkor egész története páncéljára volt írva. Sisakja rostélyát Morbidor herceg görbítette meg halálos görcsbe szorult öklével, miután ő legyőzte, lábvértjének csatját Szilaj Henrik törte össze, mellvasát a haldokló Vasfogú Tódor harapta szét, vállpáncélja a legyőzött Rémes Szvetozár kardjának nyomát viselte, könyökvédőjén és páncélingén is viadalok emlékei. Pajzsára pillantott: tele volt tűznyilak égett nyomaival. Háta viszont sértetlen volt, mert még senkinek sem fordított hátat a viadalban! Mindez azonban, őszintén szólva, nem nagyon érdekelte, mert fütyült a harci dicsőségre; viszont eszébe jutott Ramolda, tehát lóra pattant, és álomszerte keresni kezdte. El is jutott Heterik fejedelemnek, a leányzó atyjának várához, dobogott a felvonóhíd a ló patái alatt, s maga a herceg jött elébe kitárt karokkal, hogy üdvözölje és házába vezesse.
Sietett volna a lovag Ramoldához, de hát nem illik ajtóstul rontani a házba. Az agg fejedelem elújságolta, hogy külhoni lovag vendégeskedik a várban, a Polimér nemzetségből való híres Vinidur, a mestervívó, akinek egyetlen vágya, hogy megvívjon Firtánnal. Már meg is jelent a hajlékony, fürge Vinidur; hozzá lépett, és így szólt: — Tudd meg, lovag, hogy szívem a nagyfeszültségű, higanycsípejű, mágneses pillantású Ramoldára vágyik, akinek keblénél szebbet a gyémánt sem rajzol! A te jegyesed ugyan, de én élethalálra szóló viadalra hívlak, döntse el a kard, melyikünk lesz a férje!
És elébe vetette fehér nejlonkesztyűjét.
— Lakodalom rögtön a viadal után! — tette hozzá az atya.
— Kérem, ezen ne múljék — szólt Firtán, Csavar pedig azt gondolta magában: „A lakodalom után meg majd felébredek, aztán mire jó az egész! Az ördög hozta ide ezt a Vinidurt!”
— Így hát, lovag — mondotta Heterik —, még ma meg kell vívnod a daliás Polimér Vinidurral; a viadalt este tartjuk, fáklyafénynél, addig fáradjon kiki a szobájába!
Aggódott egy kissé Csavar a Firtán bőrében, de mit tehetett volna?
Bement a számára kijelölt szobába. Egyszerre csak kopogtatnak az ajtón, besurran egy vén kiboszorkány, rákacsint, és így szól — Ne félj semmit, lovag, megkapod a szép Ramoldát, fejed még ma ezüstös ölében nyugszik! Rólad álmodik ő éjjel-nappal! Csak egyre ügyelj: támadj merészen! Vinidur nem tehet kárt benned, te leszel a győztes!
— Könnyű azt mondani, kedves kiboszorkány — jegyezte meg a lovag —, de ha mégsem úgy lesz? Ha például megcsúszom vagy nem hárítok el egy csapást? Nem kockáztathatok könnyelműen! Nincs véletlenül valami jó varázslatod?
— Hihihi! — csikordult fel a vénség. — Hová gondolsz, acéluram!
Varázslat nem létezik, és különben sincs rá szükséged, mert én pontosan tudom, mi lesz, és kezeskedem, hogy győzni fogsz, mint a huzat!
— Egy kis varázslat azért mégiscsak biztosabb lenne — morogta a lovag —, különösen így álomban… De várj csak, véletlenül nem Cselemér küldött téged, hogy egy kis önbizalmat öntsél belém?
— Cselemér nevű lovagot nem ismerek — szólt a kiboszorkány —, és nem tudom, miféle álomról beszélsz; ébren vagy, acéllovag, és hamarosan meggyőződhetsz erről, amikor majd megkóstolod Ramolda mágneses ajkát.
— Különös! — dünnyögte Csavar, és már oda sem figyelt, amikor a kiboszorkány kisurrant a szobából, éppoly halkan, mint ahogy bejött.
— Hogy ez nem álom? Pedig én azt hittem. Azt mondja, ébren vagyok.
Hm. Nehéz eldönteni. Mindenesetre még óvatosabbnak kell lennem!
És máris felharsannak a kürtök, vértesek léptei döngenek, a kerengő megtelik udvari népséggel, és mindenki a bajvívókat várja. Jő is Firtán, kissé remegő térdekkel, látja, milyen édesen pillant rá a csodás Ramolda, ám egyelőre alig érdeklik az ígéretes pillantások.
Vinidur is kilép a fáklyafényes udvar közepére, és pengve összecsapnak a kardok. Csavar most már nagyon megijed, és elhatározza, hogy mindenáron felébred, erőlködik, de nem engedi a nehéz páncél, fogva tartja az álomkelepce az ellenség pedig támad!
Egyre gyorsabban villognak a pengék, Csavar karja már gyengül, mikor egyszer csak felordít a másik bajnok, és felmutatja törött kardját; Firtán lovag rá akarja vetni magát, de a másik kirohan a letaposott bajvívó körből, az apródok új kardot adnak a kezébe, és ebben a pillanatban látja Firtán, hogy a nézők közül feléje surran a vén kiboszorkány, és fülébe súgja: — Acéllovag! Mikor a felvonóhíd nyitott kapuja előtt lesztek, Vinidur elejti kardját, te pedig sújtsál le bátran, ez lesz győzelmed perce!
Így suttog és eltűnik, az ellenfél pedig már jön is az új karddal.
Folyik a harc, Vinidur úgy vív, mint a cséphadaró, de már gyengül, lassul a karja, nem is védi magát, itt a kedvező pillanat, de Vinidur kezében még ott villog és rémít a kard, Csavar tehát összeszedi minden erejét, azt gondolja: „Kell a fenének ez a Ramolda, minden bájával együtt!” azzal hátat fordít, és kirohan a sötét, éjszakába a felvonóhídon, csak úgy dübörög lába alatt a deszka. Beveszi magát az erdőbe, háta mögött üldözők lármáját hallja, csúfos és fenyegető kiáltások szállnak utána, futtában egy fának rohan, beveri a fejét, hogy a csillagokat látja, hunyorog néhányat, és Iám, ott áll a palota előcsarnokában, a Fekete Önálmodó Szekrény előtt, mellette pedig Cselemér, a lélekmérnök, görbén mosolyogva. Ezzel a mosollyal mélységes csalódását leplezte, a Ramolda-álom ugyanis csapda volt a királynak; ha Csavar hallgat a vén kiboszorkány tanácsára, Vinidur, aki a gyengülést csupán színlelte, a nyitott kapuban egyből keresztüldöfte volna. A király csak rendkívüli gyávaságának köszönhette, hogy elkerülte ezt a csúfos véget.
— Kellemes volt Ramoldával? — érdeklődik Cselemér.
— Ugyan! Otthagytam, mert nem a zsánerem — morogja Csavar. — Azonkívül még valami hülye verekedés is volt. Fegyvermentes és csatamentes álmokat kívánok, érted?
— Ahogy felséged parancsolja — hajol meg az álnok. — Válassz, uram, valamennyi álomban csupa gyönyörűség vár rád…
— Meglátjuk — dünnyögi a király, és bekapcsolódik a „Dévajka királylány nyoszolyája” című álomba. Gyönyörű, pompás, aranydíszes szobát lát maga körül. A kristályablakokon át forrásvízként árad be a fény, a gyöngyház mosdónál ott áll a királylány, ásítozik, lefeküdni készül. Elámult Csavar király a szépséges látványon, köhinteni akart, hogy jelenlétét jelezze, de képtelen volt hangot adni — megnémult volna? Szájához akart nyúlni, de nem sikerült — lábát mozdította volna, de nem bírta. Nagyon megrémült, körülnézett, hová ülhetne le, mert egészen elgyengült a nagy ijedelemtől — és leülni is képtelen volt. A királylány eközben még egypárat ásított, és amint lehuppant az ágyára, Csavar király nagyot reccsent, mert ő maga volt Dévajka királylány nyoszolyája! A leányzót bizonyára nyugtalan álmok gyötörték, mert állandóan forgolódott, öklével csépelte, lábacskájával rugdosta a királyt. A nyoszolya végül is szörnyen megdühödött, összeszedte erejét, és nagyot rántott magán — az eresztékek meglazultak, a lábai négyfelé csúsztak, a királylány nagy recsegés közepette a padlóra pottyant, a király pedig felébredt a zuhanástól, és látja, hogy megint ott van palotája előcsarnokában, mellette pedig az alázatosan hajlongó Kiberényi Cselemér.
— Te gazember! — förmed rá a király. — Mit merészelsz? Micsoda disznóság ez?! Másnak legyek az ágya, ne én feküdjek benne, te korcs?!
Megijedt Cselemér a király dühétől, és alázatosan kérte, hogy kegyeskedjék a király egy másik álmot kipróbálni. Addig mentegetőzött és magyarázkodott, míg Csavar végül is megbékélt, fogta a dugót, és bekapcsolódott az „Édes enyelgés a gyöngéd Polipka nyolc karjában”
című álomba. Körülnéz, bámészkodókat lát maga körül egy nagy téren, fényes menet halad arra csupa selyemben, bársonyban, felhúzható elefántokkal, muszlinfüggönyökkel, ébenfa gyaloghintókkal; középen aranykápolnához hasonlatos hordszék, benne nyolcrétű függöny mögött angyali szép fehérszemély, fényes ábrázatú, galaktikus pillantású, olyan nagyfrekvenciájú, hogy a király gerincét édes bizsergés borzongatja, és már érdeklődni akar, ki ez az égi szépség, de mielőtt szólhatna, már hallja is a tömeg lázas suttogását: — Polipka! Itt jön Polipka!
Kiderült, hogy a királylány fényes kézfogóját ünneplik egy Rája nevű tengerentúli lovaggal. Csodálkozott a király, hogy nem ő ez a Rája, s mikor elhaladt a menet, és bezárult a palota kapuja, a többi szájtátival együtt bement a közeli csárdába. Meglátta ott Ráját, aki aranyszögekkel kivert damaszkuszi bugyogóban, kezében üres ionboros kancsóval, éppen feléje tartott, átölelte, s így suttogott a fülébe — Éjfélkor találkám van Polipka királylánnyal a palota udvarán, a szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkút mellett, de nem merek elmenni, mert örömömben túlságosan bevedeltem. Szépen kérlek hát, idegen, aki szakasztott olyan vagy, mint én, menj el helyettem, csókold meg a királylány kezét, nevezd magad Rájának, és fogadd ezért örök hálámat!
— Miért ne? — szólt a király rövid gondolkodás után. — Elmehetek.
Most rögtön?
— Most hát, siess, mert közeleg az éjfél, csak azt ne feledd: a találkáról nem tud se a király, se más, csak a királylány meg az öreg kapus; a kapusnak, ha utadba áll, add oda ezt az aranypénzékkel teli zacskót, akkor szó nélkül beenged!
Bólintott a király, fogta a pénzes zacskót, és sietett a palotába, mert az órák vasbagoly-hangjukon éppen éjfelet huhogtak. Szellemként suhant át a felvonóhídon, lepillantott a sötétlő várárokba, átsurrant a kapu ívének hegyes rácsa alatt, és odabent az udvaron, a szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkútnál megpillantotta a szépséges Polipka királyleány holdfényben fehérlő, bűbájos alakját, amely olyan hihetetlenül kívánatos volt, hogy a király egész teste megremegett.
Látván az álmodó király remegését és kéjes ábrázatát a palota előcsarnokában, Cselemér halkan felkacagott és kezét dörzsölgette, mert úgy vélte, hogy a király veszte immár biztos. Jól tudta, miféle öleléssel várja Nyolckarú Polipka boldogtalan vőlegényét! Tudta, hogyan szívja majd át enyelgő szívókáival az álom olyan mélységébe, hogy soha többé föl nem ébred! Eközben a királylány ölelésére sóvárgó Csavar végigosont a fal mentén, a kerengő árnyékában, a holdfényben fürdő angyali jelenség felé; egyszerre csak előtte termett az öreg kapus, és alabárdjával elállta az utat. A király elővette a pénzes zacskót, de megérezte, hogy milyen nehéz, és sajnálni kezdte a sok csengő dukátot. Nem kár ekkora vagyont fecsérelni egyetlen ölelésre?
— gondolta magában.
— Adok két dukátot, ha beengedsz — szólt, a zacskót bontogatva.
— Tízet kérek — felelte a kapus.
— Tíz dukátot egypár percért? Megbolondultál! — kacagott fel a király.
— Olcsóbban nem megy — jelentette ki a kapus.
— Egyetlen dukátot sem engedsz?
— Egyet sem, uram.
— Nahát! — fortyant fel a király, akiben feltámadt a zsugori csizmadiatermészet. — Micsoda pimaszság! Egy fillért se kapsz, te barom!
Erre a kapus úgy kupán vágta alabárdjával, hogy Csavarnak megkondult a feje, aztán sarkon fordult, és a kerengőn, az udvaron, a felvonóhídon meg az egész álmon keresztül kirohant egyenesen a semmibe, hogy a következő másodpercben Cselemér oldalán, az álomszekrény előtt nyissa ki a szemét. Kiberényinek leesett az álla, hiszen már másodszor járt így: először a király gyávasága, másodszor fukarsága miatt mondott csütörtököt a terve. De jó arcot vágott a rossz játékhoz, és tovább könyörgött a királynak, hogy próbálkozzék más álmokkal.Csavar ekkor „Az ifjító víz” című álmot választotta.
Nyomban ő lett Paralízis, Epilepton és Gyagya uralkodója, egy vénséges vén, rozzant, kegyetlen és buja, bűnökre sóvárgó lelkű király. De hiába sóvárgott már, mert ízületei recsegtek, keze-lába alig mozdult. „Talán jobban leszek” — gondolta magában, és elküldte hadvezéreit, Eklampton és Szeniliusz degenerálisokat, hogy pusztítsanak, raboljanak, perzseljenek, szedjenek foglyokat, és gyűjtsenek zsákmányt. EI is mentek, pusztítottak, perzseltek, raboltak, visszatértek, és így szóltak: — Felséges királyom! Perzselgettünk, pusztítottunk, gazdag hadizsákmányt hoztunk, és foglyul ejtettük a szépséges Kunigundát, az encek és pencek hercegnőjét, egész kincstárával együtt!
— He? Mijével? Kincstárával? — recsegte a király, reszketve izgalmában. — De hol van? Semmit se látok! És mi csikorog és sustorog így?
— Itt ül a delnő a kanapén, felség! — kiáltották kórusban a degenerálisok. — A csikorgás attól van, hogy a fogoly Kunigunda sebzett őzként vonaglik a gyöngyökkel ékes pokrócon! A sustorgás pedig a hölgy aranyhímes köntösétől; azért mozog, mert a szép hercegnő keservesen zokog gyalázata miatt!
— He? A mije? Gyalázata? Az jó, az nagyon jó! mekegte a király. — Adjátok csak ide, mindjárt elkapom, és elbánok vele!
— Azt felséged nem teheti, tekintettel az államérdekre — avatkozott be a királyi főfelcser.
— Micsoda? Hogy én nem bánhatok el vele? Nem becsteleníthetem meg?
Te hülye! Én ne lennék rá képes?! Hát mi mást csináltam egész életemben?!
— Éppen ezért, felség! — magyarázta a főfelcser. — Megárthat felségednek.
— Azt mondod? Hát akkor adjatok egy… egy baltát, majd azzal szét…
szétaprí… tom…
— Megbocsásson, felség, de ezt sem javallom, mert nagyon fárasztó…
— Mi? Hogyan?! Hát akkor mi van nekem ebből az egész rohadt uralkodásból? — recsegte elkeseredetten a király. — Hát gyógyítsatok!
Erősítsetek! Fiatalítsatok meg, hogy tudjak… hogyishívják…
amit régen… mert különben az egész bandát… hogyismondják!!
Megijedtek az udvaroncok, degenerálisok, tranzisztorvosok, és keresni kezdték a király megifjításának módját. Végül magát Kalkulust, a vénséges vén bölcset hívták segítségül. A bölcs eljött, és megkérdezte a királyt: — Tulajdonképpen mit óhajt felséged?
— He? Mit? Hülye kérdés! Még hogy mit akarok?! — hörögte a király. — Folytatni akarom a bujálkodást, kicsapongást, ilyen-amolyan ledérséget, de mindenekelőtt kellőképpen meg akarom becsteleníteni Kunigunda hercegnőt, akit egyelőre a bináristomban tartok! Ezt akarom! — Két útja és módja van ennek — szólott Kalkulus. — Vagy kiválaszt felséged egy arra méltó személyt, aki ‘per procuram’, vagyis legmagasabb megbízásodból elvégzi, amit felséged kíván, miközben felséged egy vezetékkel hozzákapcsolódik, s mindazt, amit az illető személy csinál, éppúgy érzi, mintha saját maga tenné. Vagy pedig hívatni kell az öreg kiboszorkányt, aki a városon kívül, az erdőben lakik háromlábú kunyhójában; ő ugyanis hivatásos geriatra, ‘ergo’ idős emberek gyógyításával foglalkozik.
— Úgy? Hát akkor próbáljuk ki először azt a vezetéket! — lihegte a király. Amint mondta, úgy is történt, jöttek a villanyszerelők, hozzákapcsolták a testőrgárda délceg parancsnokát a felséghez, és a király megparancsolta neki, hogy fűrészelje nyomban apró darabokra a bölcs Kalkulust, mert ezt olyan kívánatos ocsmányságnak találta, hogy másra nem is vágyott. Mit sem segített a bölcs könyörgése, jajgatása.
De a fűrészelés közben megsérült a vezeték szigetelése, így a király a hóhérkodásnak csak első felét érezhette.
— Pocsék módszer ez, jogosan daraboltattam szét ezt a hülye bölcset — hördült fel a felség. — Ide azzal a vén kiboszorkánnyal a háromlábú kunyhójából!
Rohantak az erdőbe az udvaroncok, és hamarosan felcsendült a király előtt az álmatag nóta, amely nagyjából így hangzott: — Öregeket, véneket, aggokat, élemedetteket, hajlott korúakat, vén satrafákat és salabaktereket gyógyítok, javítok, élénkítek, tatarozok, nem a dicsőségért teszem, mióta tudom az eszem, ízületet kenegetek, rozsdafoltot eltüntetek, paralízist kikúrálok, minden aggot kiszolgálok, süketnéma pofázik, a köszvényes bokázik, a haldokló kipirul, a szenilis kivirul, sistereg az agya, nem lesz többé gyagya!
Meghallgatta a kiboszorkány a király panaszát, mélyen meghajolt, és így szólt: — Uram, királyom! Messze a kék távolban, a Kopasz Hegyen túl van egy forrás, amelyből vékony sugárban fürgítő permet csörgedez; ebből készül az ifjító víz, amelyből egyetlen kávéskanál negyvenhét éwel fiatalít meg! De nagyon vigyázni kell ám, nehogy túl sok csodavizet nyeljen valaki, mert egykettőre eltűnhet a szerfölötti ifjúlástól.
Ha megengeded, felség, nyomban elkészítem számodra ezt a kipróbált csodaszert!
— Remek! — mekegi a király. — Addig is készítsék elő Kunigunda hercegnőt, hadd tudja, mi vár rá, hihihi!
És remegő kezével meglazult csavarjait számolgatja, nyámmog, vihog, időnként még szökdécsel is, mert a vénséges vénségtől már egészen gyermeteg lett, de a kéjenc gondolatokról csak nem szokott le.
Vágtatnak a lovagok a fürgítő permetért, rotyognak a keverékek, füstölnek a füstök, gőzök gomolyognak a vén kiboszorkány üstje fölött, végül is a trónhoz siet, térdre hull, átnyújtja az uralkodónak a higanyos, tükörfényes folyadékkal teli kelyhet, és fennhangon kiáltja: — Paralízis király! Íme, a csodavíz, amely megifjít; megerősít, harci kedvet és féktelen szerelmi erőt olt beléd; aki ezt a kelyhet kiüríti, annak az egész galaktikában nem lesz elegendő város, amit felperzseljen, szűz lány, akit megöleljen! Idd ki, és váljék egészségedre!
Megragadta a király a kelyhet, néhány csepp kilöttyent belőle a zsámolyára, mire a zsámoly felhorkant, nagyot ugrott, és Eklampton degenerálisra vetette magát! Ütötte-rúgta, hat marék érdemrendet tépett le róla!
— Idd ki bátran, felség! — buzdítja a kiboszorkány a királyt. — Hiszen látod, minő csodaszer ez!
— Előbb te igyál belőle — szól halkan a király, mert a vénség ravasszá tette. A kiboszorkány összerezzen, hátrahőköl, fejét rázza, de a király intésére máris három porkoláb ragadja meg, s tölcséren át néhány csepp higanyos folyadékot önt belé. Egy villanás, egy robbanás! Bámulnak az udvaroncok, bámul a király, de semmit sem látnak — a boszorkánynak se híre, se hamva, csak egy kormos szélű lyuk maradt a padlón, azon át egy másik lyuk látszik, már az álom és az ébrenlét között; ebben a második lyukban egy láb tűnik fel, savmarta csatos cipőben és megpörkölődött harisnyában. A láb, a cipő és a harisnya Cselemér főtudoré. Olyan iszonyúan erős volt a méreg, amelyet a kiboszorkány csodavíznek nevezett, hogy nemcsak a padlót, hanem magát az álmot is átfúrta, Cselemér lábára csöppent, és csúnyán megpörkölte. A király rémülten fel akart ébredni, de a főtudor szerencséjére Szeniliusz degenerálisnak még sikerült buzogányával jól fejbe kólintani királyát; ezért Csavar, amikor felocsúdott, semmire sem emlékezett az egész álomból. Mindamellett már harmadszor került ki sértetlenül az álomcsapdából, ezúttal mérhetetlen bizalmatlansága jóvoltából.
— Valamit álmodtam, de nem emlékszem, hogy mit — dünnyögte a király, mikor ismét az önálmodó szekrény előtt állott. — De miért ugrálsz fél lábon, Cselemér barátom, és miért szorongatod a másik lábadat?
— Kibereumám van, felség… Úgy látszik, időváltozás lesz… — nyöszörögte az álnok főtudor, majd tovább csábítgatta a királyt, hogy kóstoljon meg még egy álmot. Csavar hosszan tánakodott, végigböngészte az álomlistát, végül a „Hajdanka királylány nászéjszakája” című álom mellett döntött. És azt álmodta, hogy egy furcsa, kapcsos könyvet olvas a tűz mellett, és a könyv aranypergamenen, tűzvörös betűkkel, ékes szavakkal regél Hajdanka királylányról, aki ötszáz évvel azelőtt uralkodott Dandéliában; szó volt a könyvben a királylány Jégerdejéről, Spirális Bástyáiról, nyerítő madárkájáról, sokszemű kincstárnokáról, de főként rendkívüli szépségéről és erényéről. Csavarnak nagy kedve támadt erre a szépségre, olyan égető vágyra gyulladt, hogy pupilláján is átsütött a tűzfény. Elindult álma mélyébe Hajdankát megkeresni, de sehol sem lelte, csak a legvénebb robotok tudtak egyáltalán arról, hogy valaha létezett ilyen királylány. Mikor belefáradt a vándorlásba, egy sivatag kellős közepén — királyi sivatag volt, tehát helyenként aranyozva — szegényes viskót talált, belépett és hófehér ruhás vénembert pillantott meg. Az aggastyán felállt, és így szólt: — Te Hajdankát keresed, boldogtalan! Pedig jól tudod, hogy immár ötszáz éve nem él, szenvedélyed tehát meddő és hiábavaló. Az egyetlen, amit tehetek érted, hogy megmutatom őt neked, ha nem is testi valóságában, csupán numerikus, nemlineáris, sztohasztikus és gyönyörűséges módon modellezve ebben a Fekete Szekrényben, amelyet a sivatagi ócskavasakból barkácsoltam! — Mutasd hát, ó, mutasd! — kiáltott fel Csavar, az aggastyán pedig bólintott, kiolvasta könyvéből a királylány együtthatóit, betáplálta őt és az egész középkort, bekapcsolta az áramot, kinyitott egy kis ajtót a Fekete Szekrény tetején, és így szólt Csavarhoz.
— Nézd hát, és hallgass!
A király a kis ajtó fölé hajolt, és remegve látta nemlineárisan és digitálisan modellezve az egész középkort, benne Dandélia királyságot, a Jégerdőt, a királylány palotáját a Spirális Bástyákkal, a nyerítő madarakat, a sokszemű kincstárnokot, és magát Hajdankát, amint szépségesen és sztohasztikusan sétál a modellezett erdőben. Látszott az üvegen át, a Fekete Szekrény mélyében, zúgó vörös-arany izzás közben, amint a modellezett királylány modellezett virágokat szed, és modellezett dalocskát dúdol; Csavar pedig nekiugrott a szekrénynek, öklével verte a tetejét, be akart bújni a kis ajtón — őrületében be akart volna hatolni a szekrénybe zárt világba. Az aggastyán gyorsan kikapcsolta az áramot, elrántotta a királyt, és így szólt: — Tébolyult vagy! Lehetetlenségre vágyol, hiszen valóságos anyagból való lény nem hatolhat be abba a világba, amely csupán bináris elemek keringése és örvénylése egy numerikus, nemlineáris és diszkrét modellben!
— De én akarom! Akarom!! — toporzékolt Csavar, és fejét a Fekete Szekrény oldalába verte, úgyhogy a vaslemez begörbült. A vén így szólt: — Ha ennyire kívánod, lehetővé teszem, hogy összekapcsolódjál Hajdanka királylánnyal, de tudd meg, hogy előbb el kell veszítened jelenlegi alakodat; mértéket veszek majd rólad, felírom együtthatóidat, atomról atomra modellezlek; azután betáplállak, és ily módon része lehetsz annak a középkori, modellált világnak, amely a Szekrényben él, és élni fog mindaddig, amíg lesz áram a vezetékekben és izzás az anódokban; te magad azonban, aki most itt állsz előttem, eltűnsz, és nem leszel többé másként, csupán bizonyos áramok formájában, amelyek sztohasztikusan, diszkréten, nemlineárisan és gyönyörűségesen keringenek!
— Hogyan hihetnék szavaidnak? — kérdezte Csavar. — Honnan tudhatom, hogy engem modellezel, és nem valaki mást?
— Tegyünk próbát — szólt az öreg. Aztán nekilátott méretet venni róla, mint a szabók szokták, de pontosabban, mert minden atomját lemérte, majd programozta a Szekrényt, és így szólt: — Nézzed!
A király benézett az ablakon, és látta, hogy ő maga a tűz mellett ülve könyvet olvas Hajdanka királylányról, látta, hogyan fut el a királylányt keresni, miként érdeklődik utána, míg végül az aranyos sivatag közepében rátalál a viskóra, benne az aggastyánra, aki e szavakkal köszönti: — Te Hajdankát keresed, boldogtalan! — és így tovább.
— Azt hiszem, meggyőztelek — szólt az aggastyán, kikapcsolva az áramot —, most hát betáplállak a középkorba, a gyönyörű Hajdanka mellé, hogy vele álmodd az örök álmot, amely nemlineárisan, digitálisan…
— Jó, jó — vágott közbe a király —, de az csak a hasonmásom, nem én, mert én itt vagyok, nem a szekrényben!
— Mindjárt nem leszel itt — felelte szívélyesen az öreg —, erről gondoskodom…
Azzal nehéz, de jó fogású kalapácsot szedett elő az ágy alól.
— Míg te kedvesed karjában éled világodat — magyarázta —, én majd teszek róla, hogy ne legyen belőled kettő, egy itt, egy meg a Szekrényben. Bízd rám, van erre egy régi, egyszerű, de megbízható módszerem, csak szíveskedjél előrehajolni…
— Előbb mutasd meg még egyszer Hajdankát — szólt a király —, mert ellenőrizni akarom, tökéletes-e a módszered…
Az aggastyán megmutatta Hajdankát a Fekete Szekrény ablakában, a király nézte, nézte, majd így szólt: — A leírás abban az ócska könyvben erősen túloz. Jó bőr, nem mondom, de egyáltalán nem olyan különleges, mint a krónikák írják. Viszlát, öreg…
És sarkon fordult.
— Hogyhogy? Hová mész, te őrült?! — kiáltotta az öreg, a kalapácsot szorongatva, mert a király már az ajtóban volt.
— Akárhová, csak nem a Szekrénybe — felelte Csavar, és kiment. Ebben a pillanatban az álom szétpattant körülötte, mint a szappanbuborék, és meglátta maga mellett a szörnyen csalódott Cselemért az előcsarnokban. Hiszen már majdnem besétált a Fekete Szekrénybe, amelyből a főtudor soha többé nem engedte volna ki…
— Ide hallgass, Cselemér, túl sokat kell futni a nők után ezekben az álmokban — jegyezte meg a király. — Vagy mutatsz olyan álmot, amelyben minden különösebb utánjárás nélkül kedvemet tölthetem, vagy hordd el magad a palotából a szekrényeiddel együtt!
— Uram! — felelte Kiberényi. — Van egy extra álmom a számodra, osztályon felüli minőség, ezt próbáld ki, kérlek!
— Melyiket dicséred? — kérdezte a király.
— Ezt, uram — mutatott a főtudor a gyöngyháztábla eme feliratára: „Mona Lisa, avagy az édes végtelenség útvesztője.”
És ő maga ragadta meg a király óraláncon függő villásdugóját, hogy mielőbb bekapcsolja, mert látta, hogy rosszul áll a szénája: Csavar elkerülte az örök fogságot a Fekete Szekrényben, kétségkívül saját tompasága miatt, amelynek következtében nem szeretett bele kellőképpen a csábos Hajdankába.
— Várj — mondta a király —, majd én!
És bekapcsolta magát. Belép az álomba, és látja, hogy továbbra is ő maga az, Csavar, ott áll a palota előcsarnokában, mellette Kiberényi Cselemér, aki éppen azt magyarázza, hogy a legkéjesebb álom a „Mona Lisa” című, mert abban a női nem végtelensége érződik; meghallgatta, bekapcsolta magát, és körülnézett, mert már nagyon vágyott az örökös enyelgésre, de a következő álomban megint csak ott állt az előcsarnokban a főtudor mellett, gyorsan bekapcsolta magát, újabb álomba merült, és megint ugyanaz: az előcsarnok, benne a szekrények, Cselemér és ő maga. — Álmodom én? — kiáltott fel, bekapcsolódott, megint az előcsarnok, a szekrények és Kiberényi; még egyszer — megint ugyanaz; és megint, és megint, egyre gyorsabban. — Hol a Mona Lisa, te csaló?! — csattant fel, és kirántotta a csatlakozót, hogy felébredjen, de szó sincs róla! Megint ott állt az előcsarnokban a szekrények között. Toporzékolni kezdett, és egyik álomból a másikba, egyik szekrénytől a másikig, egyik Cselemértől a másikig hánykolódott, aztán már ezt sem akarta, semmit, csak visszatérni az ébrenlétbe, kedvelt trónjához, a palotabeli cselszövényekhez és kicsapongásokhoz, kitépdeste a villásdugókat, vaktában visszadugta őket, tört, zúzott. — Segítség! — kiabálta. — Veszélyben a király! — és: — Hé, Mona Lisa! Halló! — És ugrált rémületében, a sarkokba húzódott, rést keresett, ahol kiszökhetne az ébrenlétbe, de hiába.
Nem tudta, miért van mindez, mert túl izgatott volt, de ezúttal sem a tompaság, sem a gyávaság, sem a hitvány kapzsiság nem menthette meg.
Túl sok álomba keveredett már, túl sok álom vette körül szoros gubójával, hiába szakított fel egyet-kettőt vadul kapálózva, semmit sem ért el, mert csak a szomszéd álomba jutott, s amikor kirángatta a villásdugókat a szekrényekből, mindez csak álom volt, amikor leütötte a mellette álló Cselemért, ő is álomképnek bizonyult; rohangászni és futkosni kezdett Csavar, de sehol sem talált egyebet, csak álmokat és álmokat, az ajtófélfa, a márványpadló, az aranyhímes függöny, a csillár, a trónus, végül ő maga is — minden csak álom, látszat és délibáb volt; fuldokolni kezdett ebben az álommocsárban, eltévedt az útvesztőben, még kapálózott és rugdalózott, de hiába, hiszen az álombeli rúgás és kapálózás is csak álom! Agyonverte Cselemért, de hiába, mert nem ébren tette, ordított, de igazi hangot nem bírt adni, s amikor szédülve és összezavarodva egy bizonyos pillanatban csakugyan az ébrenlétre ocsúdott fel, nem tudta már megkülönböztetni az álmoktól, tehát bedugott egy villásdugót, és visszamerült az álomba, és eldőlt a sorsa, hiába próbált már felébredni, nem tudta ugyanis, hogy a „Mona Lisa” nem más, mint a „monarcholízis” vagyis „királyfeloldás” szó sátáni rövidítése, s ez volt az álnok Cselemér összes csapdái közül a legalattomosabb…
Ezt az épületes és hátborzongató történetet mondta el Trurl Marcona királynak, de annak megfájdult tőle a feje, ezért sürgősen hazaküldte a mérnököt, kitüntetve őt a Szent Kibernát renddel, amelynek címere zöld mezőben lila visszacsatolás és arany információ.
E szavak után a második mesélőgép dallamosan bekapcsolta leállító berendezését, furcsán felkacagott, mert némelyik tranzisztora kissé túlmelegedett, csökkentette magában az anódfeszültséget, aztán kikapcsolt, és visszament a gyaloghintóhoz, általános taps közepette, melyet ékesszólásával és elbeszélő tehetségével méltán kiérdemelt.
Zsenialon király kelyhet nyújtott Trurlnak, tele valószínűségi hullámokban fürdő ionokkal, a mérnök felhajtotta a fotonhabos italt, és jelt adott, mire a harmadik gép kilépett a barlang közepére, meghajolt, és szépen modulált elektronikus hangján így szólt: Íme, a történet arról, hogyan váltott ki Trurl, a Nagy Mérnök, egy ócska fazék segítségével helyi fluktuációt, és mi következett ebből.
A Mángorló csillagképben volt egy Spirális Galaktika, ebben a Galaktikában volt egy Fekete Felhő, ebben a Felhőben volt öt hatos csillagcsoport, az ötödik csillagcsoportban volt egy nagyon öreg, vaksi, lila nap, a lila nap körül hét bolygó keringett, a harmadik bolygónak két holdja volt, és mindezeken a napokon, csillagokon, bolygókon és holdakon a statisztikai eloszlás szerint különféle dolgok történtek, de a Mángorló csillagkép Spirális Galaktikájának Fekete Felhőjében az ötödik csillagcsoport lila napja harmadik bolygójának második holdján volt egy szemétdomb, amilyet bármelyik bolygón vagy holdon meg lehet találni, egészen közönséges, tehát csupa szemét és egyéb hulladék, mellesleg abból keletkezett, hogy a Glaubersós Aberridák atomháborút vívtak a Liliomos Albumensekkel, minek következtében hídjaik, útjaik, házaik, palotáik és ők maguk egy halom porrá és némi ócskavassá váltak, s ez aztán a meteorszéllel a szóban forgó helyre vándorolt. Évszázadokon át semmi sem volt ezen a szemétdombon, csak a szemét, de mikor egyszer földrengés támadt, a szemétnek az alsó fele fölülre került, a felső fele pedig alulra, aminek önmagában véve még nem volt nagyobb jelentősége, de előkészített egy jelenséget, melyet az váltott ki, hogy Trurl, a Híres Mérnök, arrafelé repült, és egy fényes csóvájú üstökös elvakította. Hogy eltávolodjon tőle, kidobálta űrcsónakja ablakán, ami éppen a keze ügyébe esett, mégpedig a figurák nélküli, üres úti sakkot, amelyben korábban törkölypálinkát tartott, a puskaporos hordókat, amelyeket nem sikerült rásóznia Kloreleja csillag lakosaira, továbbá különféle ócska edényeket, s ezek között volt egy repedt cserépfazék. Ez a fazék, kellő sebességre tevén szert, sőt felgyorsulva az üstökös csóvájától, a gravitáció törvényei szerint éppen a szemétdomb felett csapódott a hegyoldalba, majd lejjebb gurult egy pocsolyába, megcsúszott a sárban, lesiklott a szemétbe, és meglökött egy rozsdás vasat, amely ettől egy rézdrót köré tekeredett, szélei közé pedig üvegcserép került, így kondenzátor keletkezett, a drót a fazék köré csavarodva napelemet alkotott, a kő pedig, amelyet a fazék megmozdított, meglökött egy rozsdás vasat, amely ócska mágnes volt, ettől a mozgástól áram keletkezett, elmozdított tizenhat másik vasdarabot és drótmaradványt, szulfitok és kloridok olvadtak ki, atomjaik összekapcsolódtak más atomokkal, s a megbolygatott molekulák elkezdtek meglovagolni más molekulákat, míg végül a szemétdomb kellős közepén létrejött egy Logikai Áramkör, aztán öt másik, végül újabb tizennyolc ott, ahol a fazék végül darabokra törött, estére pedig, nem messze a már kiszáradt pocsolyától, kimászott a szemétdomb szélére az ilyen véletlen módon létrejött Magafia Majmász, akinek nem volt sem apja, sem anyja, saját maga fia volt ő, hiszen apja a Véletlen, anyja pedig az Entrópia. Lemászott Majmász a szemétdombról, és egyáltalán nem tudta, hogy keletkezésének valószínűsége egy volt a száz szupergigacentilionhoz, a hexaptilionodik hatványon, csak mendegélt, amíg elért a következő pocsolyához, amely még nem száradt ki, tehát a partjára kuporodva megnézhette magát benne. És meglátta a víz tükrében saját teljesen akcidentális fejét, amelyen patkó alakú fülek libegtek, bal füle görbe volt, a jobb pedig villás, látta véletlenszerű törzsét, amely vasakból, vaskókból és vasacskákból állt össze, részben hengeres volt, mert lekerekedett, amint kimászott a szemétdombból, középen pedig keskenyebb, mintha dereka lenne, mert éppen ott mászott át a szemétdomb szélén heverő kövön, meglátta szemétkarjait és hulladéklábát, megszámolta őket, puszta véletlenségből párosak voltak, meglátta a szemeit, a körülmények összejátszása folytán kettő volt belőlük, és roppantul tetszett magának Magafia Majmász, felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy ilyen karcsú dereka van, páros végtagjai, kerek feje, és hangosan felkiáltott: — Nahát! Gyönyörű vagyok, sőt tökéletes, s ebből világosan következik az Egész Teremtés Tökéletessége! Ó, milyen jóságos lehet az, aki engem teremtett!
És tovább sántikált, elhullajtva lazán csüngő csavarjait — hiszen senki sem húzta meg őket —, és himnuszokat dúdolt az Eleve Elrendelt Harmónia tiszteletére, de hét lépés után megbotlott, mert nem jól látott, és fejjel lefelé visszapottyant a szemétdombra, aztán semmi sem történt vele a rozsdásodáson, bomláson és általános korrózión kívül háromszáznegyvenezer évig, mert mikor fejre esett, zárlatos lett, és már nem is létezett többé. Egyszer azonban történt, hogy egy kereskedő, aki ócska bárkáján kökörcsinrakományt szállított a bergengócok számára a Seholsincs bolygóról, a lila nap közelében öszszeveszett segédjével, és hozzávágta a cipőjét, s az egyik cipő kitörte az ablakot, és kirepült az űrbe, majd annak következtében, hogy az üstökös, amely annak idején Trurlt elvakította, megint éppen ugyanazon a helyen volt, ez a cipő lassan keringve lepottyant a holdra, alig pörkölődött meg a légköri súrlódástól, leugrált a hegyoldalon, és megrúgta a szemétdombon heverő Majmászt, éppen akkora impulzussal és véletlenül éppen olyan szögben, hogy a centrifugális erő, a forgatónyomaték és az impulzusmomentum ismét beindította e véletlenszerű lény akcidentális szemétagyát. Az történt ugyanis, hogy a rúgástól Majmász belepottyant a közeli pocsolyába, feloldódtak benne a kloridok és jodidok, agyában bugyborékolni kezdett az elektrolit, áram keletkezett, amely ide-oda ugrott, míg e szökdelés és keringés következtében Majmász felült a pocsolyában, és azt gondolta: „Úgy rémlik, hogy vagyok!”
Ennél többet azonban nem volt képes gondolni további tizenhat századon keresztül, csak öntözte az eső, és verte a jégeső, és nőtt az entrópiája, de ezerhatszázhúsz év múlva egy kismadár, amely egy ragadozó madár elől menekülve átrepült a szemétdomb fölött, könnyített magán, hogy növelhesse sebességét, s éppen fejen találta Majmászt, aminek következtében Majmász felocsúdott, tüsszentett, majd így szólt magában: — Csakugyan vagyok! Ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér. Kérdés azonban, ki mondja tulajdonképpen: vagyok? Vagyis: ki vagyok én?
Hogyan találhatnék erre választ? Hm! Ha rajtam kívül létezne még valami, bármi, amivel összevethetném és összehasonlíthatnám magam, könnyű lenne a dolgom, de éppen az a bökkenő, hogy nincsen semmi, hiszen látom, hogy egyáltalán semmit se látok! Eszerint csak én vagyok, és én egymagam alkotok minden lehetőséget, amennyiben gondolkodhatom, amiről akarok; de hát mi vagyok én tulajdonképpen, a gondolkodás üres színhelye vagy mi a csuda?
Ugyanis ezúttal már nem volt semmiféle érzékszerve, mert azok az évszázadok folyamán teljesen tönkrementek és felbomlottak, hiszen mindenen a könyörtelen Entrópia, a Káosz kemény szívű szeretője uralkodik. Majmász tehát nem látta sem anyapocsolyáját, sem a szülősarat, sem az egész világot, nem emlékezett, hogy mi történt vele korábban, és egyáltalán semmi mást nem tudott, csak gondolkodni.
Erre az egyre volt képes, tehát ebben gyakorolta magát.
Ki kellene tölteni azt az űrt, ami vagyok, és ily módon megváltoztatni nyomasztó egyhangúságát szólt magában. — Nosza, találjunk ki valamit; amit elgondolunk, az lesz is, hiszen gondolatainkon kívül nincsen semmi egyéb. — Mint látható, kissé elbizakodott lett, és többes számban gondolkodott saját magáról.
— Vajon lehetséges volna, hogy rajtam kívül is létezzék valami? — töprengett tovább. — Tegyük fel egyelőre, bármily valószínűtlenül, sőt szinte őrülten hangzik, hogy lehetséges. Nevezzük ezt a másik valamit Gozmosznak. Ez esetben tehát létezik a Gozmosz, és én mint annak részecskéje!
Itt megállt, fontolóra vette a dolgot, és az egész hipotézist tökéletesen alaptalannak vélte. Hiányzott belőle minden ráció, nem volt semmiféle alapja és premisszája, nem szólt mellette semmi érv, ezért merő képzelgésnek és gőgös nagyratörésnek minősítette, elrestellte magát, és így szőtte tovább gondolatait: — Arról, ami rajtam kívül van, ha egyáltalán van valami, semmit sem tudok. Arról viszont, ami belül van, tudni fogok, mihelyt azt a valamit elgondolom, hiszen az ördögbe is, ki más ismerné a gondolataimat, mint én magam?!
És másodszor is kigondolta a Gozmoszt, de most már saját lelkének belsejébe helyezte el. Ezt sokkal szerényebbnek, illendőbbnek és ésszerűbbnek vélte, márpedig racionális felfogásra törekedett.
Nekilátott tehát, hogy kitöltse ezt az ő Gozmoszát mindenféle elképzelt dologgal. Először, gyakorlatlan lévén, kigondolta a bumburnyákokat, akik zsendevérek bösztörözésével foglalkoztak, meg a nyihulákokat, akik a garáncot kedvelték. És nyomban öszszeverekedtek a bumburnyákok a nyihulákokkal a garáncon, úgyhogy Szemétdombi Majmásznak megfájdul a feje, és ebből a világteremtésből a migrénen kívül nem lett semmi.
Most már megfontoltabban fogott a teremtéshez. Először kigondolva az alapelemeket, úgymint egy-két nemesgázt, a Calsonium nevű tökéletes elemet és a Dumalium nevű szellemi elemet, aztán szaporítani kezdte a lényeket, olykor belezavarodott, de néhány évszázad után már bizonyos gyakorlatra tett szert, és egészen tisztességes, szolid Gozmoszt gondolt össze, különféle törzsek, lények, létezők és jelenségek éldegéltek benne, mégpedig egész kellemesen, mivel Majmász Gozmoszában messzemenően liberális törvények uralkodtak, nem szerette ugyanis a szigorú törvényeket, az olyan kaszárnyarendszert, amilyet az anyatermészet alkalmaz (ezt persze nem is ismerte, és mit sem tudott róla).
Majmász világa ezért tele volt szeszélyes csodákkal, egyszer így történtek benne a dolgok, máskor amúgy, harmadszor megint egészen másképp, minden különösebb ok nélkül. Ha valakinek ebben a világban el kellett pusztulnia, mindig megúszhatta valahogy a dolgot, mert Majmász úgy döntött, hogy nem engedélyez visszafordíthatatlan eseményeket. És gondolataiban nagyon jó dolga volt mind a gondról népnek, mind a Calsoniumot bányászó káliaknak, mind pedig a profundoknak, benéneknek és csalándokoknak évszázadokon keresztül.
Ezalatt lassan lehullott Majmász szemétkarja és hulladéklába, körülötte rozsdásra színeződött a pocsolya, hajdani délceg derekától fara pedig lassan belesüllyedt a mocsárba. Éppen új csillagcsoportokat alkotott gyengéd figyelemmel tudatának örök sötétségében, amely az ő Gozmosza volt, és önzetlenül arra törekedett, hogy lehetőleg pontosan emlékezzék mindarra, amit gondolataiban megalkotott; noha már gyakran belefájdult a feje, mégsem hagyta abba, mert úgy érezte, hogy Gozmoszának szüksége van reá, és e Gozmosz meglehetős hálával is tartozik neki. Ám a rozsda közben megette külső lemezeit, amiről persze nem tudott.
Trurl fazeka pedig, amely évezredekkel előbb életre keltette Majmászt, a pocsolya színén ringatózva, lassan közeledett hozzá, és a boldogtalannak már csak a feje állt ki a vízből. És akkor, amikor Majmász éppen kigondolta az üvegtiszta, bájos Bauciszt és hűséges Pendragorját, s amikor ők ketten boldogan siklottak végig képzeletének sötét napjai között, valamennyi gozmoszbeli nép néma csöndje közepette, a bumburnyákokat is beleértve, és halkan szólongatták egymást — egyszerre csak megrepedt a rozsdás koponya, mert a szél fuvallatától nekikoccant a fazék, barnás víz hatolt be a réztekercsek közé, kioltotta a logikai áramköröket, és Majmász Gozmosza a mindennél tökéletesebb semmibe tért vissza. Azok pedig, akik az első lökést adták neki és a világok sokaságának, minderről soha nem tudtak meg semmit.
Ezzel meghajolt a fekete gép, Zsenialon király pedig mélyen, de kissé gyászosan eltűnődött, olyannyira, hogy a társaság már görbe szemmel kezdett Trurlra nézni, hogy így elbúsította királyukat a mesével.
De aztán a király váratlanul elmosolyodott, és megkérdezte: — Tudsz-e még valamit, gépem?
— Uram — felelte a gép, mélyen meghajolva —, elbeszélem neked Klorián Teoriciusz Klapostol, a mammoni intelektrikus és gondolnok hihetetlenül mély értelmű történetét.
Történt egyszer, hogy Klapanciusz, a híres mérnök, pihenésre vágyva nagy munkái után (elkészítette ugyanis Nihilofil király számára a Gépet, amelyik Nincs, ez azonban külön történet), a mammonidák bolygójára repült, és ott barangolt magányt keresve, míg egy erdő szélén meg nem pillantott egy kiborbolyával benőtt kunyhót, amelynek kéményéből füst szállt fel. Legszívesebben elkerülte volna, de mikor észrevette, hogy a kunyhó előtt üres tintás hordók állnak, meglepődött és bekukkantott. Az asztal mellett, amely voltaképp jókora kő volt, a székül szolgáló kisebb kövön egy aggastyán üldögélt, de olyan kormos, rozsdás és összevissza drótozott volt, hogy Klapanciusznak leesett az álla. A vén homloka gidres-gödrös volt, szemei csikorogva forogtak keretükben, tagjai nyikorogtak, mert rég nem kente őket, egész testét drótok meg zsinórok tartották össze, és szemlátomást áramínség gyötörte, mint a földön elszórt borostyándarabkák is mutatták; ezek dörzsölgetésével szerezte meg a boldogtalan a mindennapi betevő áramát! Klapanciusz szíve elszorult e nyomor láttán, diszkréten a tarisznyájába nyúlt, mikor az aggastyán, aki csak most vette észre zavaros szemével, nyekergő hangon felkiáltott: — Hát megjöttél végre?!
— Megjöttem… — bökte ki Klapanciusz, csodálkozva, hogy várták ott, ahová nem is készült.
— Most jössz?! Hát akkor pusztulj innét, törd ki kezed, lábad, nyakad — emelkedett föl iszonyú csikorgással az öreg, és mindazt, ami körülötte hevert, különféle szemetet meg hulladékot, kezdte hozzávagdosni a meghökkent Klapanciuszhoz. Mikor aztán elfáradt és abbahagyta, a mérnök gyengéden faggatni kezdte, hogy minek köszönheti ezt a fogadtatást. Az öreg olykor még felmordult: — Zárlatosodj meg!
Hogy enne meg a rozsda! — de bizonyos idő múltán lecsillapodott, és olyannyira megbékélt, hogy zihálva, fölemelt mutatóujjal, már csak néha szitkozódva, viszont annál többször szikrázva, úgyhogy ózonillat szállt a levegőben, e szavakkal beszélte el történetét: — Tudd meg, idegen, hogy én a gondolnokok legelseje vagyok, hivatásom szerint ontológiával foglalkozom, nevem pedig, amely egykor majd elhalványítja a csillagok fényét, Klórfán Teoriciusz Klapostol.
Szegény szülők gyermeke vagyok, kiskoromtól csak a létet átható gondolkodás felé vonzódtam. Tizenhat éves koromban írtam meg első munkámat „Deotron” címmel. Ez az aposzteriorisztikus istenségek általános elmélete, amely istenségekkel a magas fokra érkezett civilizációk azért kénytelenek kipótolni a kozmoszt, mert mint ismeretes, az anyag első, ezért kezdetben senki sem gondolkodik.
Ennélfogva a történelem hajnalán teljes gondolattalanság uralkodik, no és persze, nézd csak meg, kérlek, hogyan fest ez a kozmosz!! — Az öreget itt elöntötte a méreg, toporzékolni kezdett, majd lecsillapodott, és folytatta elbeszélését. — Kifejtettem tehát annak szükségességét, hogy ha már kezdetben nem voltak istenek, utólag kell őket csinálni; és minden intelektrikus civilizáció arra törekszik, hogy megépítse az Ultimatív Mindenhatógépet avagy Helyrezökkentőt, az Értelem útjainak kiegyenesítőjét. E munkámban felvázoltam az első Deotron tervét, és jellemeztem működését; kapacitását deonokban mértem. A mindenhatóságnak ez az egysége egymilliárd parszek hatósugarú csodatételi képességgel egyenlő. Mikor művem saját kiadásomban megjelent, siettem ki az utcára, mert biztosra vettem, hogy a nép azonnal a vállára emel, virágokkal koszorúz meg, és eláraszt arannyal, de még egy sánta flip-flop sem dicsért meg.
Inkább csodálkozva, mint csalódottan nekiültem, hogy megírjam „Az Ész kalapácsa” című kétkötetes munkámat, amelyben kifejtettem, hogy minden civilizáció előtt két út áll, vagy agyongyötri, vagy agyonkényezteti magát. Mindkettővel lassacskán felfalja a kozmoszt, és a csillagokat hokkedlikká, kerekekké, csapágyakká, szivartárcákká és jászlakká dolgozza fel, ez pedig azért van, mert miután a kozmoszt képtelen megérteni, az Érthetetlent valamiképpen Érthetővé kívánja változtatni, és nem nyugszik, amíg a ködöket árnyékszékekké, a bolygókat golyóstollakká és bombákká nem alakítja át, mindeközben a Rend Magasabb Eszméjére szögezve szemét, mivel csak a csatornázott, kövezett és katalógusba szedett mindenséget találja eléggé illendőnek. Az „Advocatus Materiae” című második kötetben kifejtettem, hogy az Értelem, mohósága következtében, csak akkor érzi jól magát, ha sikerül leigáznia valami kozmikus gejzírt, vagy befognia valami atomfalkát, és szeplőhalványító kenőcsöt készítenie belőle. Aztán rögtön a következő jelenségre veti magát, hogy trófeaként odaakassza tudományos zsákmányai mellé. Ám a világ ezt a két kötetet is tökéletes meg nem értéssel fogadta; ekkor azt mondtam magamban, hogy a türelem és a kitartás erényén múlik minden. Miután megvédtem a Kozmoszt az Észtől, melynek a fonákját így lelepleztem, valamint az Észt a Kozmosztól, amely csupán azért ártatlan, mert az Anyag öntudatlanul vetemedik mindenféle gyalázatosságra, hirtelen ihlettől vezérelve megírtam „A Lét Szabásza” című munkát, amelyben logikusan bebizonyítottam, hogy a filozófusok vitái értelmetlenek, hiszen az a dolgok rendje, hogy mindenkinek saját filozófiája legyen, amely testére van szabva, mint egy öltöny. Mivel ezt a munkámat is süket csönd fogadta, nyomban megírtam a következőt, ebben felsoroltam valamennyi lehetséges hipotézist a világmindenségről: az elsőt, amely szerint egyáltalán nincsen, a másodikat, hogy valamiféle Teremtőcske baklövésének következménye, aki világot akart teremteni, holott úgy értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez, a harmadikat, miszerint a világ bizonyos Szuperagy őrülete, amely önmagába gabalyodott, a negyediket, hogy ügyetlenül materializált szellem, az ötödiket, hogy idióta módján gondolkodó anyag — és magabiztosan vártam az éles vitákat, a visszhangot, a szidalmakat, dicséretet, koszorúkat, támadásokat, kiátkozást; de megint csak nem történt semmi.
Álmélkodásomnak ekkor már nem volt határa. Azt gondoltam, talán nem eleget tanulmányozom a többi gondolnokot, tehát gyorsan beszereztem műveiket, és sorra áttanulmányoztam a leghíresebbeket, úgymint Frenéziusz Pacort, Bulfon Struncelt, a strunclista iskola atyját, Turbuleon Kratafalkot, Szfericiusz Logart, végül magát Tökkopasz Lémuelt.
Sajnos, semmi figyelemre méltót nem találtam bennük. Műveim példányai eközben lassan kifogytak, tudtam tehát, hogy valaki olvassa őket, ha pedig olvassa, majd csak meglesz az eredmény. Különösen abban nem kételkedtem, hogy maga elé idéztet majd a Zsarnok, és követeli, hogy mindenekelőtt vele foglalkozzam, és az ő dicséretét zengjem. Pontosan elterveztem, mit fogok válaszolni: mindenem az Igazság, és kész vagyok meghalni érte; a dicséretekre szomjas Zsarnok, miután megismerkedett nagyszerű elmémmel, megpróbál majd kegyeivel lépre csalni, csengő aranyakat szór lábaimhoz, majd hajthatatlanságomat látva, szofistái sugalmazására azzal érvel, hogy ha a kozmosszal foglalkozom, vele is foglalkoznom kell, hiszen ő a kozmosz része.
És erre maró gúnnyal felelek, mire megkínzat; ezért idejében edzeni kezdtem testemet, hogy méltósággal viselhessem majd a kínokat. Ámde múltak a napok és hónapok, és a Zsarnok valahogy nem jelentkezett, hiába készülődtem a hősi helytállásra. Csak bizonyos Slapaj nevű tollrágó írta egy zugújságban, hogy a Klórfikám nevű új humorista nagy kujon lehet, mert igen pajzán meséket és dévaj adomákat ír le „Deotron avagy a Végső Mindenhahota” című könyvecskéjében.
Előrántottam a kötetemet; valóban, sajtóhiba folytán a „mindenható”
szót sajnálatosan elírták… Először meg akartam ölni a cenket, de győzött bennem a józanság. — Majd eljön még az én időm! — szóltam magamban. — Az nem lehet, hogy valaki éjjel-nappal a végső igazságokat hirdesse, hogy a Tökéletes Megismerés fénye szinte beragyogja a világot: és sehol semmi! Eljő majd a hírnév, elfő a dicsőség, az elefántcsont trónus, az Érdemes Gondolnok címe, a nép szeretete, békés öregkor kertem csendjében, saját iskola, rajongó tanítványok és éljenző tömeg! Mert ilyen álmokat melenget minden gondolnok, ó, idegen. Persze azt mondják, hogy a Megismerés az egyetlen táplálékuk, és az Igazság az italuk, a földi javakból nem vágynak sem elektrolányok ölelésére, sem csillogó aranyra, sem érdemrendekre, sem dicsőségre. De ez csak mese, ó, tengerentúli jövevény! Mind ugyanarra vágynak, a különbség köztük és köztem csak annyi, hogy én lelkem nagyságától indíttatva, nyíltan és kertelés nélkül bevallom e gyengéimet. Ám az évek csak múltak, és senki sem nevezett másként, mint Klórfikámnak vagy Kujon Klórinak. Mikor eljött negyvenedik születésnapom, döbbentem láttam, hogy már mily régóta várok műveim visszhangjára, és sehol semmi. Nekiültem hát, és megírtam művemet a Fejlegekről, a világmindenség legfejlettebb népéről. Talán nem hallottál még róla? Én sem, legalábbis nem láttam őket, és sohasem fogom látni; létezésüket tisztán deduktív, logikus és teoretikus úton következtettem ki. Ha ugyanis — így szólt következtetésem — a világmindenségben különféle mértékben fejlett civilizációk vannak, legtöbb bizonyára az átlagos, a közepes, mások elmaradtak a fejlődésben, megint mások előbbre járnak. Ha pedig így fest a statisztikai szórás, akkor miként a személyek tömegében, melyben legtöbb a középtermetű, minden bizonnyal van egy legmagasabb személy, hasonlóképpen a kozmoszban is lennie kell egy civilizációnak, mely elérte a Fejlődés Legmagasabb Fokát. Ennek lakosai, a fejlegek, már mindent tudnak, amiről mi még nem is álmodunk. Négy kötetben fejtettem ki témámat, tönkrementem a kiadásban, mert merített papíron jelentettem meg a szerző képmásával, ám e tetralógia is osztozott elődei sorsában. Egy évvel ezelőtt sorról sorra újból elolvastam, s könnyeztem a gyönyörűségtől, olyan zseniális ez a munka, úgy árad belőle az abszolútum, hogy azt el sem lehet mondani. Ötven felé járva bolond gondolatom támadt.
Elhatároztam, hogy megveszem ama gondolnokok irományait, akik élvezetekben és kincsekben fürödnek, hogy megtudjam, miről is írnak.
Voltak ott művek az elnök és a hátnok közötti különbségről, a királyi trón csodás formájáról, bűbájos karfáiról és igazságos lábairól, tanulmányok a kecses bokák csiszolásáról, részletes leírások erről meg amarról, és egyik szerző sem dicsérte önmagát, de valahogy mindig úgy adódott, hogy Struncel csodálta Pacort, Pacor pedig Struncelt, és a logarista iskola mindkettőt magasztalta. Nagyon híres volt a három Elmési fivér is, közülük Elménc Elmért dicsérte, Elmér Elmést, amaz pedig Elméncet. Mikor mindezeket a fércműveket végigböngésztem, eszeveszett harag szállt meg, rávetettem magam a könyvekre, rúgtam, szaggattam és fogaimmal téptem őket… Végül lecsillapult a zokogásom, felszáradtak könnyeim, és akkor nekiültem megírni „Az Ész Fejlődése mint Kétütemű Jelenség” című remekemet. Mint ebben bebizonyítom, körkapcsolás köti össze a sápatagokat a robotokkal.
Először a nyálkás tengerparti iszap legömbölyödése következtében ragacsos, fehéres lények jönnek létre, amelyeket ezért albumenseknek hívnak. Évszázadok múltán ezek rájönnek, hogyan kell a fémbe lelket lehelni, és rabszolgáikká teszik az automatákat. Újabb idő múltán megfordulnak a dolgok, az automaták lerázzák a puhányok igáját, kísérletezni kezdenek, hogyan lehetne tudatot lehelni a kocsonyába, és mikor a fehérjével próbálkoznak, sikerül is. De a szintetikus sápatagok évmilliók múltán ismét vaslényeket barkácsolnak, és így váltakozik ez örökkön-örökké; mint látod, ily módon megoldottam az örök vitát, hogy mi volt előbb a robot vagy a sápatag. Beküldtem művemet az Akadémiának, hat bőrkötéses kötetet, amelyek kiadására ráköltöttem atyai örökségem roncsait. Kell-e mondanom, hogy a világ ezt is agyonhallgatta? Hatvanéves lettem, a hetvenhez közeledtem, és az e világi hírnév reménye szertefoszlott. Mit tehettem? Az örök dicsőségre kezdtem gondolni, az utódokra, az eljövendő nemzedékekre, amelyek majd felfedeznek, és leborulnak előttem. Támadtak ugyan bizonyos kétségeim, hogy mit érek majd ezzel, ha már nem leszek; és tanításaim alapján, amelyek immár negyvennégy kötetet töltöttek meg, azt kellett leszűrnöm, hogy az égvilágon semmit. Felforrt a lelkem, és nekiültem megírni „Végrendelet az Utókornak” című munkámat, hogy kellőképpen letoljam, megszégyenítsem, lepocskondiázzam az utókort, persze lehetőleg egzakt módszerekkel. Hogyan? Azt mondod, ez igazságtalan, és haragomat mindenekelőtt kortársaim ellen kellett volna fordítanom, akik így félreismertek? Ugyan, derék idegen! Hiszen mire a jövendő dicsőség majd híressé teszi Végrendeletem minden szavát, kortársaimnak hírük-hamvuk sem lesz, s akkor kire szórjam átkaimat? A nemlétezőkre? Ha úgy tettem volna, ahogy mondod, az utókor édesded lelki nyugalommal tanulmányozhatná munkáimat, az illendőség kedvéért néha felsóhajtva: — Szegény! Mily néma hősiességgel viselte mellőztetését! Milyen jogosan haragudott nagyapáinkra, s milyen szép volt tőle, hogy életművét gyengéden nekünk ajánlotta! — Így lenne! És akkor? Netalán senki sem hibás?
A hülyéket, akik engem élve eltemettek, védje meg a halál bosszúm mennykövétől? Ó, nem, a puszta gondolattól is elönt az olaj! Békésen csámcsognak majd műveimen, és jól nevelten csóválják a fejüket, hogy atyáik milyen ostobák is voltak? Egy frászt!!! Hadd rúgjak beléjük legalább távolról, legalább a sírból! Hadd tudják azok, akik nevemet majd mézzel kenegetik, és képmásaimat aranyozzák, hogy éppen ezért kívánom nekik, hogy szakadjon meg minden áramkörük, égjenek ki a tranzisztoraik, zöld rozsda lepje el a koponyájukat, ha csak arra képesek, hogy hullákat ássanak ki a múlt temetőjéből! Talán él majd köztük egy új, nagy gondolnok, ők azonban mosónőmmel folytatott levelezésem maradványait adják ki részletes lábjegyzetekkel, s őt nem veszik észre! Hadd tudják meg, hogy szívbéli átkom és mély undorom kíséri őket, hogy sírnyalóknak, hullaimádóknak, sakáloknak tartom őket, akik azért keresgélnek csak a múltban, mért az élő bölcsességet egyikük sem képes felismerni! Mikor majd összes műveimet kiadják, kénytelenek lesznek kiadni ezt a Végrendeletet is, végső átkommal együtt, amely nekik szól, és ha elolvassák ezek a nekrofilek, temetőbogarak és tetemimádók, akkor majd elmegy a kedvük az önelégült hencegéstől, hogy az ő nemzetségük adta Klórfán Teoriciusz Klapostolt, a páratlan bölcset, aki évszázadokra világított előre!
Miközben emlékműveimet szidolozzák, tudják meg ebből a művemből, hogy a legroszszabbat kívántam nekik, ami csak van a világmindenségben, és a jövőnek szóló átkomban oly mérhetetlen gyűlölet fortyog, hogy annál már csak tehetetlensége nagyobb. Azt kívánom, tudják meg, hogy én nem fogadom el őket, és semmi közünk sincs egymáshoz, csak a mélységes undor, amelyet irántuk érzek!!!
Klapanciusz e szónoklat közben hasztalanul igyekezett csillapítani a magából kikelt aggastyánt. Utolsó szavainál a vénség talpra ugrott, s öklét rázva az eljövendő nemzedékek felé, alpári szavakat kiabálva, amelyeket isten tudja, hogyan szedett össze ilyen jámbor élet folyamán, nekihevülve, elkékülve toporzékolni kezdett, őrjöngése egyre fokozódott, s egyszerre csak nagyot bömbölt, kéket villant, és holtan rogyott össze, mert kiolvadtak a biztosítói. Klapanciusz, mélyen elszomorodva az események e bús fordulatán, leült a közelben egy kőre, elővette a Végrendeletet, és olvasni kezdte. A jövőnek címzett jelzők buja gazdagságától már a második oldalnál káprázni kezdett a szeme, a harmadik oldal végén meg kellett dörgölnie verítékező homlokát, mert az erényben elhunyt Klórfán Teoriciusz kozmikus méretű szabadszájúságról tett tanúságot. Három napon át olvasta Klapanciusz kimeredő szemekkel a dokumentumot, majd töprengeni kezdett: közzétegye-e a világ okulására, vagy megsemmisítse. És azóta is ott ül, mert sehogy sem tudja eldönteni a kérdést…
— Ebben — szólt Zsenialon király, mikor a gép, befejezve történetét, visszavonult — határozottan bizonyos célzásokat látok a fizetés kérdésére, amely immár közeli, hiszen a gyönyörűségesen átmesélt éjszaka után új nap hajnala pillant be a barlangba. Mondd meg tehát, kedves mérnököm, mivel és hogyan jutalmazzalak?
— Zavarba ejtesz, uram — felelte Trurl. — Bármit kívánnék, ha megkapom, később sajnálni fogom, hogy nem kértem többet. Azonkívül nem szívesen sérteném meg felségedet túlzott követelőzéssel. Ezért uralkodói kegyére bízom, hogy állapítsa meg tiszteletdíjamat…
— Legyen — szólt kegyesen a király. — A mesék kitűnőek voltak, a gépek nagyszerűek, ezért nem látok más módot, mint hogy a legnagyobb kinccsel ajándékozzalak meg, amelyet, ebben tökéletesen biztos vagyok, semmi másra nem cserélnél fel. Egészséggel és élettel ajándékozlak meg: úgy vélem, ez a méltó jutalom. Minden mást méltatlannak találnék, hiszen az Igazság és a Bölcsesség nem fizethető meg arannyal. Légy hát egészséges, barátom, és tárd fel továbbra is a világ előtt az igazságot, amely túl kegyetlen volna számára, ha mesékbe nem csomagolnád. — Uram — csodálkozott Trurl —, eredetileg talán meg akartál fosztani életemtől? Ez lett volna a jutalmam?
— Szavaimat úgy értelmezheted, ahogyan akarod — felelte a király. — A magam részéről így értem őket: ha csak mulattattál volna, minden jutalmat megérdemelnél. Többet tettél, ezért semmiféle kincs nem lehet méltó díjad; nem tudok neked nagyobb fizetséget vagy jutalmat adni, mint hogy lehetővé tegyem ama ténykedésed folytatását, amellyel itt olyannyira kitüntetted magad…