[Malazai Bukottak 2.]

Steven Erikson

Tremorlor Kapuja

A Malazai Bukottak Könyvének Regéje

(Tartalom) (Térképek)

Ezt a regényt két úriembernek ajánlom:

egyrészt ifjabb David Thomasnak, aki azzal fogadott Angliába érkezésemkor, hogy bemutatott egy bizonyos ügynöknek;

másrészt Patrick Walsh-nak, annak a bizonyos ügynöknek...

Az évek során mindig hittek bennem – köszönöm mindkettejüknek.

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönettel tartozom a Café Rouge személyzetének (akik gondoskodtak róla, hogy sose fogyjon ki a kávé...); a srácoknak a Psionnál, hiszen náluk, az 5 Seriesben jelent meg először e regény első változata; Darylnek és a többieknek a Café Hosete-ben, és természetesen Simon Taylornak és munkatársainak a Transworld kiadónál.

Köszönet illeti a családomat és a barátaimat is, hiszen az ő hitük és bátorításuk nélkül mindaz, amit elértem, vajmi keveset számítana.

Stephen és Ross Donaldsonnak a kedves szavakat köszönöm. Hálás vagyok még James Barclaynek, Sean Russelnek és Arielnek is.

Végül, de nem utolsósorban köszönet azoknak az olvasóknak, akik vették a fáradságot, és véleményt írtak az első történetről az internetes fórumokon – az írás magányos, elszigetelt tevékenység, ám az ő segítségükkel ezt kevésbé éreztem.

SZEREPLŐK

A KEZEK ÖSVÉNYÉN:

Ikárium, egy vándor, kinek jaghuta vér is folyik az ereiben

Mappó Runta, Ikárium útitársa, trell

Iszkiri Puszt, az Árnyak egyik Főpapja

Ryllandaras, a Fehér Sakál, egy Szétszéledt

Messzremb, egy Lélekvesztett

Gryllen, Szétszéledt

Mogora, Szétszéledt

A MALAZÁK:

Felisin, a Paran Ház legifjabb sarja

Könnyűkezű Heborik, száműzött történész, Fenernek, a Vadkannak egykori papja

Baudin, Felisin és Heborik útitársa

Muzsikus, Kilencedik osztag, Hídégetők

Sáfrány, egy utazó Darujhisztánból

Apsalar, Kilencedik Osztag, Hídégető

Kalam, a Kilencedik Osztag tizedese, Hídégető

Dujker, Birodalmi Történetíró

Kupa, mágus, Hetedik Hadtest

Melik Rel, Hétváros Legfelsőbb Öklének tanácsadója

Sawark, az Otataral bánya őrségének parancsnoka Koponyalékben

Pella, egy őr Koponyalékben

Pormkval, Hétváros Legfelsőbb Ökle, Arenben

Hólyagos, az Areni Őrség parancsnoka

Cilinder, a Karmosok vezetője

Lulla, a Sialki Tengerészek kapitánya

Csened, a Hetedik egyik kapitánya

Szulmár, a Hetedik egyik kapitánya

Lisztes, a Hetedik egyik tizedese

Daráló, utász

Szépia, utász

Geszler, a Parti Őrség egyik tizedese

Szeles, a Parti Őrség egyik katonája

Igaz, a Parti Őrség egyik katonája

Hunyor, íjász

Gyöngy, Karmos

Keneb kapitány, egy menekült

Szelv, Keneb felesége

Minala, Szelv testvére

Kesen, Keneb és Szelv elsőszülött fia

Vaneb, Keneb és Szelv másodszülött fia

Tippan, wicka tehénkutya

Csótány, hengézi öleb

WICKÁK:

Koltén, a Hetedik Hadtest Ökle

Temul, egy ifjú lándzsás

Sormo E'nath, boszorkánymester

Nil, boszorkánymester

Nether, boszorkánymester

Bult, veterán parancsnok, Koltén nagybátyja

A VÖRÖSPENGÉK:

Baria Szetrál (Dosin Pali)

Mesker Szetrál, Baria testvére (Dosin Pali)

Tene Baralta (ehrlitai)

Aralt Arpat (ehrlitai)

Losztara Yil (ehrlitai)

MALAZA NEMESEK A KUTYÁK LÁNCÁBAN:

Nethpara

Lenestro

Szárnyas Pullyk

Tumlit

A VILÁGVÉGE KÖVETŐI:

Shei'k, a lázadás vezetője

Párducos, a Rarakui Világvége kapitánya

Egy toblaka, testőr és harcos a Raraku Világvégében

Febryl, mágus, Shei'k idős tanácsadója

Korbolo Dom, dezertőr Ököl, az Odhan-sereg vezetője

Kamist Reloe, az Odhan-sereg egyik mágusa

L'oric, a Raraku Világvége egyik mágusa

Bidithal, a Raraku Világvége egyik mágusa

Mebra, egy kém Ehrlitában

EGYÉB SZEREPLŐK:

Salk Elan, egy tengeri utazó

Szilaj, az Árnyak Kopója

Heves, az Árnyak Kopója

Vak, az Árnyak Kopója

Vérengző, az Árnyak Kopója

Bálvány, az Árnyak Kopója

Moby, házi démon

Hentos Ilm, T'lan Imass Csontvető

Legana Fia, T'lan Imass

Olar Ethil, T'lan Imass Csontvető

Kimlok, Tanno Szellemdalnok

Benet, bűnözővezér

Irpa, egy apró szolga

Ruppa, egy hasonlóan apró szolga

Kín, egy szárnyatlan démon

Panek, egy gyermek

Karpolan Demesand, egy kereskedő

Bula, fogadós

Cotillion, a bérgyilkosok védőistene

Árnytövis, az Árnyak Birodalmának ura

Belzár, egy szolga

PROLÓGUS

Vajh, mi lehet az ott a vérvörös horizonton,

Mit el nem tüntethetsz

Egyetlen legyintéssel?

A Hídégetők

Ifjabb Tok

Hamvas Álmának 1163-dik éve

Laseen Uralkodásának Kilencedik éve

A Bolondok Éve

Csoszogva érkezett a Lelkek Útja felől az Ítélet Körtérre, legyek lepték el mindenütt. Háborgó kupacok vándoroltak fel s alá a testén, a fényes, fekete rovarok egy-egy csapata néha aláhullt, de mielőtt még a macskakövekhez csapódtak volna, újra felröppentek.

A Szomjúság Órája a végéhez közeledett, a pap az utolsó volt társai közt. Vakon, süketen támolygott az utcán. A papok ezen a napon úgy áldoztak istenük, a Csuklyás, a Halál Ura előtt, hogy csapatosan meztelenre vetkőztek, és a kivégzett gyilkosok összegyűjtött vérébe merítkeztek. A vért a templom középhajójában, egy hatalmas edényben tárolták. Ezután a férfiak kivonultak Unta utcáira, hogy ott találkozzanak Uruk szárnyas szolgáival, s élvezték a Halandóság Táncát, mely a Rothadás Havának utolsó napját fémjelezte.

A körteret szegélyező őrök utat adtak a papnak, és az utána érkező kavargó rovarfelhőnek is. Unta felett az ég még mindig szürke volt, nem kék, hiszen a rovarok, melyek hajnalban beröppentek a Malaza Birodalom fővárosába, most felfelé szálltak, és lassan elhagyták az öböl területét. A zátonyon túl elterülő sós mocsarak és elsüllyedt szigetek felé indultak. A Rothadás Hava, mely az utóbbi tíz évben, meglepő módon, háromszor is eljött, járványokat hozott magával.

A körtéren még mindig kavargott a levegő a rengeteg légytől, olyan volt, mintha fekete homok szálldosott volna mindenfelé. Valahol egy közeli utcában kutya vonyított, mintha a halálán lett volna, csak nem elég közel az utolsó perchez. A körtér központi szökőkútja mellett egy elárvult öszvér hevert, mely valamivel korábban esett össze, és még mindig rugdalta a levegőt. Legyek nyüzsögtek az állat testén, és befurakodtak minden lehetséges nyíláson. Az öszvér már felpuffadt a gázoktól. A természeténél fogva makacs igavonó már több mint egy órája haldoklott. Ahogy a pap vakon elcsoszogott mellette, az öszvéren lakmározó legyek nagy része felröppent, és csatlakozott a férfit kísérő tömeghez.

Felisin onnan, ahol társaival állt, tisztán látta, hogy a Csuklyás papja pont felé tart. Felisin úgy érezte, több mint tízezer szempár figyeli. De még ez a borzalom sem volt elég erős ahhoz, hogy fellebbentse az elméjére boruló jótékony homályt; érezte, hogy elborzad, de a félelem inkább olyan volt, mint egy emlék – fel sem fogta, hogy az érzés él és növekszik benne.

Az első Rothadás Havára, amit látott, szinte alig emlékezett – a másodikra viszont annál inkább. Három évvel korábban, családja házának biztonságos falai mögül szemlélhette az eseményeket – egy szép házból, melynek ablakait redőny és függöny zárta el a külvilágtól, ajtaját kovácsoltvas rács védte, a teraszt pedig mintázott üveg borította, melyen a folyamatosan égetett isztárllevél füstje gomolygott. A Rothadás Havának utolsó napja és a Szomjúság Órája akkor csupán egy gyomorforgató, ám távoli élmény volt számára – irritáló és kellemetlen, de semmi több. Akkoriban nem foglalkoztatták a város számtalan koldusának gondjai, nem törődött az utcán rekedt állatokkal, és nem gondolt a szegény nyomorultakkal sem, akiket az események végeztével összefogdostak, hogy napokig takaríttassák velük az utcákat.

Ugyanaz a város, de mégis teljesen más.

Felisin azon tűnődött, hogy vajon az őrök meg merik-e közelíteni a papot, aki közben egyre csak közeledett a Bolondok áldozatainak sorához. Ő és a többiek az uralkodó foglyai voltak – Laseen rendelkezett felettük. Úgy tűnt, a pap véletlenszerűen csapódik ide-oda, de Felisin másként látta. Vajon közbelépnek a sisakos őrök, oldalra vezetik, és biztonsággal átkísérik majd a téren?

– Nem hiszem – mondta a férfi, aki a jobb oldalán guggolt. Félig lehunyt, mélyen ülő szeme megcsillant, mintha magában jót mulatott volna valamin. – Igen, láttam, hogy a tekinteted ide-oda jár az őrök és a pap között.

A nagydarab, hallgatag férfi, aki Felisin balján guggolt, most lassan felemelkedett, és magával húzta a láncot is. Felisin a kezére erősített bilincsre sandított, mely erősen megrándult, amikor a nagydarab fickó összekulcsolta a mellén a kezét. Szomszédja végigmérte a közeledő papot, de nem szólt egy szót sem.

– Mit akarhat tőlem? – kérdezte Felisin suttogva. – Mit tettem, amivel felkeltettem a Csuklyás papjának érdeklődését?

A jobbján álló fickó visszaereszkedett guggoló helyzetbe, és a lenyugvó nap felé fordította az arcát.

– Álmok Királynője, vajon az ifjúság egoizmusa az, ami e telt ajkakról szól? Vagy csupán a nemesi vér, mely azt hiszi, hogy ő az univerzum közepe? Kérlek, válaszolj nekem, Királynő!

Felisin elkomorodott.

– Sokkal jobban éreztem magam, amikor azt hittem, hogy alszol... vagy meghaltál.

– A halottak nem guggolnak, lányom, hanem elterülnek a földön. A Csuklyás papja pedig nem hozzád jön, hanem énhozzám.

A lány ekkor a férfi felé fordult, a köztük lógó lánc megcsörrent. A szomszédja olyan volt most, mint egy varangyos béka, mélyen ülő szemekkel. Kopasz volt, arcát tetoválások borították – az aprólékos, fekete, szögletes mintázat gyűrött papiruszként borította testét. A férfi meztelen volt, csupán egy ócska, vöröses színű ágyékkötő volt rajta. Legyek tömege zümmögött körülötte, valahogy nem tudtak tőle elszakadni – de Felisin látta, hogy ez nem a Csuklyás koreográfiája. A tetoválás, mely a férfi testén végigfutott, különleges volt – vaddisznó képét rajzolták az arcára; karjain, csupasz combjain szőrszálak rajzolata látszott, lábfejének bőrébe pedig paták élethű képét varrták bele. Felisin egészen eddig túlságosan el volt foglalva saját magával, a sokk miatt homály ereszkedett rá, így nem figyelt fel szomszédjára a leláncolt sorban: ez a férfi Fener papja volt, vagyis a Nyár Vadkanjának szolgája, s úgy tűnt, hogy ezt a legyek is tudják, ez irányítja táncukat. Felisin elszörnyedve, ám érdeklődve figyelte, ahogy a rovarok a férfi csuklójánál, kezének csonkjánál gyűlnek össze – a régi sebhely volt az egyetlen olyan bőrfelület a férfi testén, melyet nem a Vadkan uralt. A legyek úgy haladtak a sebek felé, hogy közben egyetlen tetovált vonalat sem érintettek. Táncuk óvatos volt, de láthatóan szívesen rajzottak körülötte.

Fener papja a sor végén állt, bilincsekkel a bokáján. Mindenki másnak a csuklójára erősítették a vékony vasbéklyókat. Lába vérmocskos volt, és a legyek ott rajzottak a vér körül, ám leszállni nem mertek. Felisin látta, hogy a férfi szeme elkerekedik, amikor hirtelen valami eltakarta előle a napot.

Csuklyás papja odaért eléjük. Lánc csörgése hallatszott, a Felisin balján álló férfi hátrált, ameddig csak bilincsei engedték. A lány mögötti fal forróságot lehelt, s a téglák – melyekre malaza pásztori jelenetet festettek – olajosan csúszósnak tűntek a vékony rabszolgaöltözet szövetén át. Felisin csak nézte a legyek borította néma alakot, amint az ott állt Fener guggoló papja előtt. Alig látta az embert a rovarok összefüggő rétege alatt – a legyek mindent beborítottak, és még a nap melege sem juthatott el hozzá. A körülötte zsongó felhő szétterjedt; Felisin összehúzta magát, amikor megérezte a több ezer rovarláb érintését a bőrén. A legyek felfelé indultak a combján – a lány összébb húzta magán a tunikáját, és jó szorosan összezárta lábait.

Fener papja megszólalt, szája örömtelen mosolyra húzódott:

– A Szomjúság Órájának már régen vége, papnövendék. Menj vissza a templomodba.

Csuklyás papja nem válaszolt, de a körülötte rajzó rovarok valahogy másként kezdtek zümmögni. Felisin most már a csontjában érezte a hangot. Fener papjának összeszűkült a szeme, és más hangnemben folytatta:

– Ah, erről van szó. Valaha Fener szolgálatában álltam, de már évek óta kiléptem – ám Fener érintését nem sikálhatom le a bőrömről. Úgy látom, hogy bár a Nyár Vadkanja engem sem szeret, téged még kevésbé szívlel.

Felisin megborzongott, amikor a rovarszárnyak hirtelen másképpen kezdtek verdesni, és a zümmögésből szavak hallatszottak ki, melyeket a lány is értett: Titok... megmutatom... most...

– Rajta hát – mormogta Fener egykori szolgája –, mutasd meg.

Ebben a pillanatban talán Fener cselekedett, a dühös istenség keze ért el hozzájuk – Felisin nem feledte ezt a pillanatot, s gyakran gondolt rá –, vagy a tréfa céltáblái maguk a halhatatlanok voltak; egy olyan tréfáé, melyet Felisin nem érthetett. A lányban végre elszabadult az iszonyat növekvő hulláma, lelke megremegett, amikor a legyek felrebbentek, és a helyükön... nem maradt semmi.

Fener egykori papja hátraugrott, mintha megütötték volna, szeme elkerekedett. A körtér túloldalán vagy féltucatnyi őr felkiáltott, a torkokból a megrökönyödés hangja hallatszott. A láncok megfeszültek, ahogy a többiek a sorban menekülőre fogták volna a dolgot. A falba erősített fémpöckök megrándultak, de tartották magukat csakúgy, mint a láncok. Az őrök előrerohantak, és a sor megadta magát.

– Hát ezt – mormogta megrendülten a tetovált férfi – igazán nem kellett volna.

*

Eltelt egy óra – egy hosszú óra, mely során Felisinben lassan leülepedett a Csuklyás pap által okozott sokk és rémület, mely egy újabb láncszemet alkotott a rémálmok hosszú sorában. Ez volt a legutóbbi láncszem, de hamarosan újabbak csatlakoztak a véget nem érő sorozathoz. A Csuklyás egy tanítványa... aki nem is létezett. A rovarszárnyak csapkodása, a szavak. Talán maga Csuklyás volt az? A Halál Ura a halandók közé látogatott volna? De miért pont Fener egykori papja előtt állt meg – vajon mi lehetett a közjáték igazi értelme?

De a kérdések lassan kiúsztak az elméjéből, s a homály újra beborított mindent. Felisin megint csak hideg reménytelenséget érzett. Laseen nevetség tárgyává tette a nemességet, megfosztotta a Házakat, a családokat minden vagyonuktól, majd néhány koholt vád – felségárulás, összeesküvés – miatt gyorsan bilincset rakatott a kezükre. Ami viszont az expapot és a másik oldalon álló nagydarab, bűnözőnek látszó ördögi fickót illeti, bizonyos, hogy egyikük sem dicsekedhet a maga nemes vérvonalával.

Felisin halkan felnevetett. Mindkét férfi döbbenten nézett rá.

– Talán rájöttél a Csuklyás üzenetében rejlő rejtett bölcsességre, lányom? – kérdezte az expap.

– Nem.

– Akkor hát mi az, ami ennyire mulattat?

A lány megrázta a fejét. Azt hittem, hogy jó társaságba kerülök majd – jó vicc, mi? Itt van, pont ez az a hozzáállás, amit a parasztok le akarnak gyűrni, ez az, amivel Laseen feltüzelte őket...

– Gyermekem!

A hanghoz egy idős hölgy tartozott, nyomokban még hallatszott a gőg, de az is, hogy az illető nagyon fél. Felisin egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kihúzta magát, és a nőre nézett, aki a bandita előtt állt a sorban. Az öregasszony véres hálóing szakadt maradványait viselte. Nemesi vér, nem vitás.

– Gésin Asszony.

Az idős nő kinyújtotta remegő kezét.

– Igen! Hilark Nagyúr felesége, Gésin vagyok... – Bizonytalanul beszélt, mintha elfelejtette volna, hogy ki is valójában. Arca komor volt, a ráncait fedő smink szétfolyt, piros szempár szegeződött a fiatal lányra. – Ismerlek téged – sziszegte. – Paran Ház. A legifjabb gyermek. Felisin!

Felisin hidegen elfordult és előrenézett. Látta az őröket, akik lándzsáikra támaszkodtak, sörösflaskát adogattak körbe egymás között, és a legyeket hajtották el magukról. Egy szekér jött az öszvérért, négy kormos képű férfi mászott le róla, kötelekkel a kezükben. A körteret körülölelő falak mögött ott magasodtak Unta festett templomtornyai és kupolái. A lány most az árnyas utcák közé vágyott, hiányzott neki az a biztonság, amelyben még egy héttel ezelőtt is élt. Szebri, amint parancsokat osztogat neki, miközben ő a kedvenc hátasán rója a köröket. S miközben finoman, tökéletes eleganciával megfordul a lóval, felnéz a fák zöld lombjára, melyek a lovaglópályát elválasztják a családi szőlőskerttől...

Mellette megszólalt a bandita:

– A Csuklyás szakállára, van ám humora a kurvának!

Milyen kurvának? – gondolta Felisin, s próbált uralkodni arcvonásain, bár kitépték megnyugtató emlékeiből.

– Kis nővéri civakodás, mi? – sziszegte az expap. Rövidke szünet után száraz hangon folytatta: – Azért ez egy kicsit túlzás.

A bandita megint morgott valamit, majd előrehajolt. Árnyéka teljesen eltakarta Felisint.

– Kiugrott pap vagy, igaz? A Császárnő nem arról híres, hogy bármelyik rendháznak szívességeket tenne.

– Nem is tett. Már régen elvesztettem a hitemet. Biztos vagyok benne, hogy a Császárnő jobban örült volna annak, ha a rendházban maradok.

– Mintha fikarcnyit is érdekelné – mondta a bandita megsemmisítő hangon, miközben visszaereszkedett korábbi pózába.

– Beszélned kell ővele, Felisin! – kotyogott közbe Lady Gésin. – Beadványt kellene írnod! Vannak befolyásos barátaim...

– Ott, kicsit feljebb a sorban, találod azokat a jó kis haverokat! – kuncogott fel a bandita.

Felisin csak megrázta a fejét: Beszélni vele – hiszen már hónapok óta nem beszéltünk egymással. Még apa halálakor sem.

Ezután egy ideig csend volt – majdnem olyan csend, mint a beszélgetésük előtt. De aztán az expap megköszörülte a torkát, köpött egyet, és megszólalt:

– Nem érdemes egy olyan nőtől várni a megváltást, aki csak parancsokat teljesít, lady. Az sem számít, hogy az illető ennek a lánynak a nővére...

Felisin fájdalmasan összerándult, majd a papra sandított.

– Tehát úgy gondolod...

– Nem gondolja sehogy – vágott közbe a bandita. – Felejtsd el, hogy milyen vér folyik az ereidben, felejtsd el, hogy eddig milyen szemszögből láttad az egészet. Ez a Császárnő műve volt. Talán azt hiszed, hogy személyes, talán ezt is kell hinned, figyelembe véve, hogy ki és mi vagy...

– Hogy ki és mi vagyok? – kacagott fel Felisin rekedt hangon. – És te vajon melyik házhoz tartozol?

A gengszter elvigyorodott.

– A Szégyen Házához. Ugyan mit számít ez? Éppenséggel a tiéd sem tűnik tisztábbnak...

– Gondoltam – válaszolta Felisin, és igyekezett elhessegetni magától a férfi válaszának második felét. Az őrök felé intett. – Mi történik? Miért tartanak itt minket, miért nem visznek valamerre?

Az expap ismét köpött egyet, mielőtt válaszolt volna.

– Éppen most lett vége a Szomjúság Órájának. A csőcseléket meg kell regulázni – felsandított a lányra a szemöldöke alól. – Fel akarják ingerelni a parasztokat. Mi leszünk az elsők, lányom, velünk mutatnak példát. Ami itt, Untában történik, az történik majd előbb vagy utóbb a Birodalom minden nemesével.

– Ostobaság! – kotyogott közbe Lady Gésin. – Jól bánnak majd velünk. A Császárnő majd gondoskodik róla, hogy jól bánjanak velünk...

A bandita harmadszor is felmordult, s Felisin csak most jött rá, hogy a fickó így nevet.

– Ha az ostobaságot büntetnék, hölgyem – mondta a férfi –, akkor magát már évekkel ezelőtt letartóztatták volna. A papocskának igaza van. A sorból csak kevesen jutunk majd fel a rabszolgahajóra. Ez a kis felvonulás, végig a kolonnádon egy igazi vérfürdő lesz. De az biztos – tette hozzá, miközben az őrök felé sandított –, hogy a jó öreg Baudint nem fogja széttépni semmiféle csőcselék.

Felisin érezte, hogy gyomra összeszorul a félelemtől. Megborzongott.

– Baudin, ugye nem baj, ha a közeledben maradok?

A férfi lenézett rá.

– Hát, az én ízlésemhez kicsit túl kövér vagy – elfordult és hozzátette: –, de azt csinálsz, amit akarsz.

Az expap közelebb hajolt a lányhoz.

– Most, hogy így belegondoltam, a ti vitátok a nővéreddel nem éppen felesleges dolog. Valószínűleg a nővéred meg akar róla bizonyosodni, hogy...

– Ő most Tavore Végrehajtó – vágott közbe Felisin. – Nem a nővérem többé. A Császárnő szólította, és ő megtagadta a házunkat.

– Akkor is, nekem valahogy az a sejtésem, hogy ez a dolog személyes.

Felisin elkomorodott.

– Ugyan mit tudhatsz te erről?

A férfi gúnyosan meghajolt.

– Valaha tolvaj voltam, aztán pap lett belőlem, és most történész vagyok. Pontosan tudom, hogy milyen kényes helyzetben van jelenleg a Birodalom nemessége.

Felisin szeme lassan elkerekedett, és gondolatban jól leszidta magát az ostobaságáért. Baudin – aki akarva-akaratlanul minden szót hallott – előrehajolt, és kutatóan végigmérte a papot.

– Heborik, a Könnyűkéz.

Heborik felemelte karjait.

– Könnyebb, mint valaha.

– Te írtad azt a bizonyos történelemkönyvet, igaz? – mondta Felisin. – Felségárulást követtél el...

Heborik rémületet tettetve, felhúzta szemöldökét.

– Az Istenekre! Csupán más filozófiai szemszögből néztem a dolgokat, semmi több! Ezt maga Dujker mondta a tárgyaláson – a védelem tanújaként, Fener áldása legyen rajta.

– De a Császárnőt ez egy cseppet sem érdekelte – mondta Baudin vigyorogva. – Hiszen ne feledjük, azt írtad róla, hogy gyilkos, aztán még ahhoz is volt képed, hogy közöld: kontármunkát végzett!

– Találtál valahol egy titkos példányt, mi?

Baudin erre csak pislogott.

– Mindenesetre – folytatta Heborik Felisin felé fordulva –, én úgy tippelem, hogy a Végrehajtó azt szeretné, ha egy darabban jutnál fel a rabszolgahajóra. Amikor a bátyád eltűnt Genabackison, az apád egészen összetört... legalábbis így hallottam – tette hozzá vigyorogva. – De nem is ez, hanem az árulás vádja volt az, ami megrémítette a nővéredet, nem igaz? Tisztára akarta mosni a család nevét, meg minden...

– Így egészen logikusnak tűnik a dolog, Heborik – mondta Felisin. Hallotta a saját hangjában a keserűséget, de már nem törődött vele. – Eltért a véleményünk, Tavorénak meg nekem, és ennek ez lett az eredménye.

– Pontosan miben tért el a véleményetek?

A lány erre nem válaszolt.

Ekkor váratlanul megmozdult a sor. Az őrök kihúzták magukat, és a körtér Nyugati Kapuja felé fordultak. Felisin elsápadt, amikor meglátta a nővérét, vagyis Tavore Végrehajtót, Árva utódját, aki meghalt Darujhisztánban. A nő egy gyönyörű hátason érkezett, mely a Paran-istállók legjobb vérvonalából származott. Mellette ott volt elválaszthatatlan társa, a gyönyörű, fiatal Borostyán is. A nő hosszú, aranybarna haja mutatta, hogy nem véletlenül viseli ezt a nevet. Senki sem tudta, hogy honnan jött, de most Tavore személyes segédjeként szolgált. Kettejük mögött egy szakasznyi tiszt vonult, és egy csapatnyi nehézlovasság – egzotikus, idegen honú katonák.

– A helyzet iróniája – mormogta Heborik, a lovas katonákat méregetve.

Baudin előreszegezte az állát, és köpött egyet.

– Vöröspengék... átkozott, hidegvérű gyilkosok.

A történész vidáman végigmérte a banditát.

– A munkád sok utazással jár, mi, Baudin? Láttad Aren kikötőjének falait is, igaz?

A férfi kicsit zavarba jött, és megvonta a vállát.

– Annak idején utaztam egy-két hajó fedélzetén. De különben is – tette hozzá –, már vagy egy hete suttognak az érkezésükről a városban.

A Vöröspengék soraiban mozgás támadt, és Felisin látta, hogy a páncélkesztyűs kezek a fegyvermarkolatokra kulcsolódnak, a tollas sisakok pedig egyszerre a Végrehajtó felé fordulnak. Tavore nővérem, hát ekkora érvágást jelentett neked a fivérünk eltűnése? Ennyire végzetesnek érezted a bukását, hogy még erre is képes voltál... Azután pedig, hogy bizonyítsd hűséged, eldöntötted, hogy vagy engem, vagy anyát feláldozod. Hát nem jöttél rá, hogy mindkét döntésedkor a Csuklyás vezérelte a gondolataidat? Anya legalább most újra ott van szeretett férje oldalán... Figyelte Tavorét, ahogy végigmérte az őreit, aztán mondott valamit Borostyánnak, aki a Keleti Kapu irányába indult a lován.

Baudin még egyszer felmordult.

– Figyeljetek nagyon. A végtelen óra megkezdődik.

*

Lehet gyilkossággal vádolni a Császárnőt, de az igazán nagy dolog azt kitalálni, vajon mi lesz a következő lépése. Bárcsak komolyan vették volna a figyelmeztetést! Heborik hunyorgott, amikor a sor megindult, és a vaspántok mélyen a húsába vágtak.

A jobb körülmények között élő emberek nagyon is kimutatták sebezhető pontjukat – a nemesi vérvonalat leginkább érzékenység és erőtlenség jellemezte. Biztonságban éltek, és éppen ez, valamint a kényeztetés és a pompás életmód volt az, ami a leginkább szúrta a szegényebb réteg szemét.

Heborik pontosan ezt írta meg a tanulmányában, és most nem szívesen bár, de elismeréssel adózott Laseennek és Végrehajtójának. Az éjszakai letartóztatások brutalitása – bedöntött ajtók, ágyból kirángatott családok, sikítozó szolgák – csupán az első volt a megaláztatások sorában. A kialvatlanságtól kábult nemeseket összeterelték, összeláncolták, és részeg bírák, valamint az utcáról behívott koldusokból álló esküdtszékek elé állították őket. Az igazságszolgáltatás nyílt kigúnyolása volt ez, mely végleg megfosztotta a nemeseket az emberségességbe vetett utolsó reményüktől is – magát a civilizált elbánást vették el tőlük, s nem maradt helyette más, csak végtelen kegyetlenség.

Megaláztatás megaláztatás után, s a felsértett pontok lassan elfekélyesednek. Tavore ismeri a saját fajtáját, tisztában van a gyengeségeikkel, és ezt a tudását maximálisan ki is használta. Vajon mi vehet rá egy embert arra, hogy ennyire kegyetlenül bánjon másokkal?

Amikor a szegények megtudták, mi történt, az utcára tódultak, és hangosan éltették Császárnőjüket. Ezután gondosan megszervezett lincselések, vérengzések, rablások következtek a Nemesi Negyed teljes területén – a csőcselék felkutatta azt a pár nemest, akit még nem tartóztattak le, és akik éppen elegen voltak ahhoz, hogy kielégítsék a tömeg vérszomját. Ők jelentették az arcot a tömeg eddig céltalan gyűlöletének. Ezután persze gyorsan helyreállt a rend – azt senki sem akarta, hogy leégjen az egész város.

A Császárnő nem bízott semmit a véletlenre. Kihasználta az alkalmat, és lecsapott az elégedetlenkedőkre, a független tudósokra, véglegesítette a fegyveres jelenlétet a fővárosban, újabb toborzásokat tartott – hiszen a „gonosz nemesek ármánykodásai” ellen még több katonára volt szükség. A lefoglalt vagyonok bőségesen fedezték ezeket az akciókat. Sejteni lehetett ugyan, hogy mi jön, az események mégis felkészületlenül érték az embereket – az akciók hatékonyabbaknak bizonyultak, mint egy Birodalmi Határozat, és a gyűlölet a Birodalom minden egyes városán végigsöpört.

Keserűség és elismerés. Heborik folyton azon kapta magát, hogy a legszívesebben köpne egyet. Utoljára akkor érzett így amikor zsebtolvaj volt Malaz Város Egeres negyedében. A láncra vert emberek legtöbbjének arcán látszott még a döbbenet. Hálóruhájuk mocskos, szakadt maradványait viselték, így még a tisztességes öltözet társadalmi páncélja sem védte őket. Kócos haj, döbbent arc, megtört tartás – a körtéren összegyűlt tömeg pont ezt akarta látni, erre vágytak...

Üdv az utcán, gondolta Heborik, miközben az őrök mozgásba lendítették a láncos sort. A Végrehajtó nézte őket, egyenes háttal ült a nyeregben, s arcából nem látszott semmi más, csak a szögletes vonalak – szemrése, vékony szája, a szája körüli kis ráncok –, a természet elég szűkmarkú volt vele! Heborik tekintete Tavore húgára siklott, a kislányra, aki előtte bukdácsolt.

Majd újra a Végrehajtó arcát vizsgálta, várt valamit – talán egy pillantást, ami perverz kárörömről árulkodik –, amikor Tavore jeges tekintete végigfutott a soron, és egy rövidke pillanatra megállapodott a húgán. De ennyi volt csak az egész, egy jelzés, hogy megismerte a testvérét, semmi több. A tekintet továbbhaladt.

Kétszáz lépéssel előttük az őrök kinyitották a Keleti Kaput, mielőtt az első rabok odaértek volna. A régi, íves kapun túlról olyan hangorkán fogadta őket, mely hallatán nemhogy a rabok, de még az őrök is megremegtek. A hang felszökött a falak mentén, és felzavarta a tollászkodó galambokat. A szárnyak csapkodása idelentről olyan volt, mint egy tapsvihar, bár úgy tűnt, hogy Heborik az egyetlen, aki értékeli az istenek humorát. Nehogy megsértse őket, az expap fejet hajtott.

A Csuklyás tartsa csak meg az átkozott titkait. Na, Fener, te átkozott disznó, hát ez az, amin sosem tudtam változtatni. Most aztán csak figyelj, és nézd, mi lesz a te elkanászodott fiaddal!

Felisin lelkének egy része kapaszkodott a józanságba, méghozzá elég erősen ahhoz, hogy kiállja a nagy vihart is. A kolonnád mentén katonák sorakoztak, méghozzá hármasával, de a tömeg újra és újra megtalálta a gyenge pontokat a láncban, és áttört az őrök között. Felisin azon kapta magát, hogy kívülről figyeli az eseményeket, miközben kezek kapdosták, öklök csapkodták, liluló arcok köpködtek felé. De nem csak ép esze tartotta magát, testét is karok tartották szorosan – kezek nélküli, csonka karok, melyek tolták előre, mindig csak előre. Senki sem nyúlt a paphoz. Senki sem mert hozzáérni. Előtte pedig ott volt Baudin, aki még félelmetesebbnek tűnt, mint a csőcselék.

Félelmetesen könnyedén ölt. Lendületesen, üvöltve, gúnyosan lökte arrébb a testeket. Még a katonák is őt figyelték – a fejek az ő irányába fordultak, a kezek pedig szorosabban fogták a lándzsa szárát vagy a kard markolatát.

Baudinnak, a nevető Baudinnak, egy jól irányzott tégla szétroncsolta az orrát, testéről pattogtak a kövek, rabszolgaköntöse pedig véres, összeköpködött cafatokban lógott róla. Minden testet, ami a közelébe került, elkapott, megcsavart, összetört, majd elhajított. Csak olyankor torpant meg, ha valami történt elöl, ha megszakadt az őrök sora – vagy ha Gésin Asszony el akart ájulni. A legkevésbé sem gyengéden ragadta meg a hölgyet a karjánál fogva, megemelte és előredobta. Eközben persze éktelenül káromkodott.

Híre messze megelőzte, és előtte a tömegen végigfutott a félelem – ők is megízlelték, amit a rabok éreztek. A támadók száma erősen csökkent, bár a téglák továbbra is ott röpködtek körülöttük – volt, amelyik célba ért, de a legtöbb nem.

Tovább vonultak a városon keresztül. Felisinnek borzasztóan csengett a füle. Mindent mintha egy kötésen keresztül hallott volna, de a szeme nem hagyta cserben; vizslatott, megfigyelt, és olyan képeket látott, melyekről tudta, hogy – sajnos – sosem feledi el őket.

A java akkor kezdődött, amikor már a kapuk közelébe értek. A katonák sora hirtelen semmivé lett, a dühöngő tömeg végighömpölygött az úton, és maga alá temette a rabokat.

Felisin hallotta, hogy Heborik, miközben továbbra is tolja őt előre, mormog valamit a hátába.

– Szóval ez az – mondta az expap.

Baudin üvöltött, testek kavarogtak körülöttük, kezek csaptak feléjük, körmök karmoltak a levegőbe. Felisin ruhájának utolsó cafatjait is letépték. Egy kéz markolt bele a hajába, és jó erősen megtekerte, ami a kezébe került, hogy kitörje a lány nyakát. Felisin sikoltást hallott, és rájött, hogy a saját hangját hallja. Mögötte felmordult valaki, a haját szorongató kéz görcsösen megrándult, majd eltűnt. Már nem hallott semmi mást, csak sikolyokat.

Nagy erő kapta el, de hogy tolták-e vagy húzták, azt nem tudta – aztán meglátta Heborik arcát, aki éppen egy véres bőrcafatot köpött ki. Baudin körül szabad tér támadt. A férfi leguggolt, cserepes ajkáról megállás nélkül tódultak a válogatott kocsmai szitkozódások. A jobb fülét letépték, s vele együtt némi hajat és bőrt is. Halántékcsontja nedvesen csillogott. Körülötte összetört testek hevertek, közülük már csak néhány mozgott. A lábánál Lady Gésin hevert. Baudin a hajánál fogva tartotta a nőt, és feljebb húzta, hogy láthatóvá váljon az arca. Az idő megfagyott körülöttük, és úgy tűnt, az egész világ őrájuk figyel. Baudin vicsorogva felröhögött.

– Én nem vagyok holmi kényeskedő nemes – üvöltötte, miközben a tömeg felé fordult. – Mit akartok? Akarjátok egy nemesasszony vérét? – A csőcselék visítozott, az emberek izgatottan nyújtogatták felé a kezüket. Baudin ismét felnevetett. – Mi itt átmegyünk, értitek? – fölegyenesedett és felrántotta Lady Gésin fejét is.

Felisin nem tudta, hogy vajon magánál van-e az asszony. Szemét lehunyta, arcán békés kifejezés ült a kosz és horzsolások alatt – szinte fiatalnak tűnt. Talán már meg is halt. Felisin legalábbis ebben reménykedett. Valami készült – valami, ami felteszi a koronát erre az egész rémálomra. A levegő szinte vibrált körülöttük.

– Tessék, a tiétek! – üvöltötte Baudin. Fél kézzel még fogta a nő haját, a másikkal pedig elkapta az állát, és kitekerte a nyakát. A gerinc roppant, a test rángatózni kezdett. Baudin láncot tekert a nő nyaka köré. Megszorította, majd fűrészelni kezdett vele. Vér buggyant elő, s a lánc úgy nézett ki, mint egy szakadt sál.

Felisin iszonyodva nézte a jelenetet.

– Fener, légy kegyes! – sóhajtotta Heborik.

A tömeg döbbenten elhallgatott, hirtelen mintha elfújták volna a vérszomjukat. Hátrébb húzódtak. Egy katona tűnt fel, sisak nélkül, fiatal vonásai hófehérek voltak, tekintete Baudinra szegeződött, léptei bizonytalanná váltak. Feje mellett feltűntek a távolban a Vöröspengék, csúcsos sisakjukon és széles kardjukon megcsillant a napfény. A lovasok lassan a tömeg felé tartottak.

Nem mozgott semmi más, csak a lánc, amivel fűrészeltek. Nem lihegett senki, csak Baudin fújtatott. Ha folytatódott is a lincselés körülöttük, olyan volt, mintha vagy ezer kilométerre lennének mindenkitől.

Felisin nézte, ahogy az asszony feje jobbra-balra rándul, az élő test mozgásának megcsúfolásaként. Az általa ismert Lady Gésinre gondolt, a büszke, rátarti asszonyra, aki már túl volt a legszebb évein, ezért csak a hatalom okozott neki örömet. Volt más választása? Persze, több is, de ez most nem számított. Ha kedves, szerető nagyanyja lett volna unokáinak, az sem számított volna, nem változtatott volna semmit ezen az őrjítő helyzeten.

A fej végül cuppanó hang kíséretében levált a testről. Baudin vigyorogva a tömeg felé fordult.

– Megállapodtunk – mondta. – Itt van, amit akartatok, egy kis emlék erről a napról – a tömegbe hajította Lady Gésin fejét, haj libbent, vér fröccsent. A zuhanás végét nem látták, csupán a sikolyokból tudták, hogy hová érkezett.

Még több katona tűnt fel – a Vöröspengék fedezték őket –, és a még mindig csendes tömegnek feszültek. A sor mentén már mindenütt helyreállt a rend, ez volt az erőszak utolsó góca. Ahogy a kardok munkába fogtak, és elhullt pár ember, a többiek gyorsan szétszéledtek.

A vonulás elején a rabok úgy háromszázan lehettek. Felisin végignézett a soron, és most döbbent csak rá, hogy mi maradt belőlük. Voltak olyan bilincsek, amelyekben véres alkarok lifegtek, és voltak olyanok is, melyek teljesen üresen maradtak. Kevesebb, mint száz rab maradt csak talpon. Páran a kövezeten vonaglottak és sikoltoztak, de a többiek mar nem is mozogtak.

Baudin a legközelebbi őrcsapat felé fordult.

– Remek időzítés, bádogfejűek.

Heborik köpött egyet, arca eltorzult, ahogy a gengszterre nézett.

– Meg akartad váltani az utadat, Baudin? Megadtad nekik, amit akartak. De fölösleges volt. A katonák már úton voltak. Életben maradhatott volna...

Baudin lassan visszafordult feléjük, arcát vér borította.

– Ugyan mi célból, csuhás?

– Mi volt az elméleted lényege? Arra gondoltál, hogy fogságban úgysem bírná sokáig?

Baudin vicsorgott, majd lassan azt mondta:

– Utálok a csőcselékkel egyezkedni.

Felisin a méternyi hosszú láncot nézte saját és Baudin keze között. Ezernyi dologra gondolhatott volna, minden egymásba kapcsolódott, akár a láncszemek – hogy mi volt ő, és mi lett belőle mostanra; a börtönbeli élményei, a befelé és kifelé vezető út, minden emlék ott tolongott a tudatalattijában – de most nem tudott másra gondolni, nem tudott mást mondani, csak ennyit:

– Hát ne köss több egyezséget, Baudin.

A férfi szeme összeszűkült: az üzenet lényege elért hozzá, ki tudja, hogyan s miért.

Heborik kiegyenesedett, és keményen végigmérte a lányt. Felisin elfordult, részben azért, mert elszégyellte magát, részben pedig dacból.

Egy perccel később a katonák – akik közben megtisztították az utat a hulláktól – megindították a sort, át a kapun, ki a Keleti Útra, ami a Szerencsétlennek nevezett kikötőnegyedbe vezetett. Ott várakozott Tavore Végrehajtó és jobb keze, valamint az areni rabszolgahajók is.

Az út szélén földművesek, parasztok álltak, és nyoma sem volt rajtuk annak a tűznek, amely úrrá lett városi testvéreiken. Felisin egykedvű, szomorkás kifejezést látott az arcokon, másféle sebek nyomát. Nem értette, mi okozhatta ezeket a sebeket, de pontosan tudta, hogy éppen ez a tudatlanság az, ami elválasztja őt ezektől az emberektől. Sebei, horzsolásai alatt, meztelenségében, mely ellen nem tehetett semmit, azt is tudta, hogy a lecke megkezdődött.

ELSŐ KÖNYV

RARAKU

A lábamnál úszott,

Erőskezű, széles, nagy tempókkal

kavarta a homokot.

Kérdeztem hát tőle:

Milyen vizekben úszol?

Erre felelte ő:

„Láttam a puszta vízfenéken

kagylókat, miegymást,

így aztán e tájék emlékeiben úszom,

és tiszteletem érintse múltját.”

Hosszú-e az út, kérdeztem még.

„Nem tudhatom” – felelte,

„hisz mire odaérek,

megfulladok.”

Bolondok Igazsága

Thenys Bule

Első fejezet

S eljöttek mind, és

jelet hagytak az úton,

amelyre léptek,

és az Öröklődés mohó vágya

eluralva száraz szélként

szétáradt ott.

A Kezek Ösvénye

Messremb

Hamvas Álmának 1164-dik éve

Laseen Császárnő uralkodásának Tizedik Éve

Dryjhna Hét Esztendejéből a Hatodik, a Világvége Éve

Egy dugóhúzó formájú porcsóva kavargott át a medencén, a Pan'potszun Odhan járhatatlan belső területei felé tartott. Alig kétezer lépésnyire volt tőlük, mégis úgy tűnt, mintha a semmiből jött volna létre.

Mappó Runta a fennsík szélfútta szélén gubbasztott, s homokszín szeme figyelmesen követte a dugóhúzó útját. Bőre világos volt, arca robusztus, csontos, szeme mélyen ülő. Egy darab emrag kaktuszt tartott szőrös kezében. A mérges tüskékről tudomást sem vett, beleharapott a növénybe. Állán végigfolyt a kaktusz leve, s kékre festette bőrét. Mappó lassan, elgondolkodva rágta a falatot.

Mellette Ikárium egy kavicsot dobott le a szikla széléről. A kődarab pattogva hullott alá az erodált medence felé. A szakadozott szellemdalnok ruha alatt – a köpönyeg narancsos színe a könyörtelen napfény hatására rozsdaszínre változott – Ikárium szürke bőre olajzöldre sötétedett, mintha apja vére válaszolna ezen ősi táj hívó szavára. Hosszú, fekete hajfonatából fekete izzadságcseppek hullottak a halvány kövekre.

Mappó kihúzott egy törött tüskét a fogai közül.

– Folyik a hajfestéked – jegyezte meg. Szemügyre vette a kaktusztövist, aztán megint beleharapott a növénybe.

Ikárium megvonta a vállát.

– Már nem számít. Idekint nincs rá szükségem.

– Még a vak nagyanyám sem vette volna be ezt az álcát. Nagyon sandán méregettek minket Ehrlitában. Éjjel-nappal a hátamban éreztem a kíváncsi pillantásokat. Hiszen a tannók többnyire alacsonyak és karikalábúak – Mappó tekintete elszakadt a dugóhúzótól, és barátját kezdte méregetni. – Legközelebb – morogta – talán olyan törzshöz kellene tartoznod, ahol mindenki két méter magas.

Ikárium ráncos, szélfútta arcán halvány mosoly ragyogott fel – de csak egy pillanatra. Azután ismét a szokásos, nyugodt arckifejezés ült ki vonásaira.

– Azok, akik hallottak már rólunk Hétvárosban, biztosan fölismertek minket. Akik viszont még sosem hallottak rólunk, most is csak csodálkoztak, de nem tesznek semmi mást, hidd el – az erős napfényben hunyorogva a dugóhúzó-felhő felé biccentett. – Mit látsz benne, Mappó?

– Lapos fej, hosszú nyak, fekete és szőrös az egész teste. Ez eddig bármelyik nagybátyámra ráillik.

– De van még más is, igaz?

– Elöl egy láb, hátul kettő.

Ikárium eltűnődött, orrát kopogtatta mutatóujjával.

– Akkor mégsem az egyik nagybátyád. Egy Aptori?

Mappó lassan bólintott.

– A gyülekezőig még hónapok vannak hátra. Szerintem Árnytövis kiszimatolta, hogy készül valami, és kiküldött néhány kémet...

– És ez itt?

Mappó elvigyorodott, kimutatva méretes agyarait.

– A kölyök túl messze elcsászkált. Most már a Shei'k kis kedvence. – Végzett a kaktuszával, megtörölte lapátkezét, aztán felkelt. Háta megsajdult, elfintorodott. Előző éjjel a pokróca alatt, mint kiderült, bujkált egy nagy csomó gyökér, s a gerince mentén minden izom idomult a fa nélküli gyökerek formáihoz. Megdörzsölte a szemét. Tekintete végigfutott a saját testén, és látta, hogy milyen porosak, szakadozottak a ruhái. Felsóhajtott.

– Azt mondják, van itt valahol egy forrás.

– Akörül táborozik a Shei'k serege.

Mappó elégedetlenül dünnyögött magában valamit.

Ikárium szintén felállt, és ismét rádöbbent, hogy milyen nagy az útitársa – még ahhoz képest is, hogy trell. Válla széles volt, fekete szőr borította, hosszú karján erős izomkötegek feszültek, tekintete pedig az ezeréves tapasztalat ellenére olyan volt, mint egy vidám kecskéé.

– Meg tudod határozni, hogy merre van?

– Ha szeretnéd...

Ikárium elfintorodott.

– Mióta is ismerjük mi egymást, barátom?

Mappó tekintete Ikárium felé villant, aztán megvonta a vállát.

– Régóta. Miért kérded?

– Felismerem a húzódozást, ha látom. Talán nem tetszik a gondolat?

– Ikárium, én nem akarom összeakasztani a bajszomat semmiféle démonnal. Mappó, a trell, gyáva, akár egy nyuszi.

– Engem a kíváncsiság hajt.

– Tudom.

A furcsa páros visszafordult a táborhelyhez, mely két toronymagas, szél alkotta szikla között rejtőzött. Nem siettek. Ikárium leült egy lapos kőre, és olajozni kezdte az íja darabjait, mert attól félt, hogy az ezüstfa kiszárad. Amikor végre elégedett volt az íj állapotával, egyélű, hosszú kardjával kezdett foglalkozni. Előhúzta az ősi fegyvert a bronzveretes bőrhüvelyből, és egy olajozott fenőkővel élezni kezdte.

Mappó fölszedte a bőrsátrat, sebtében összehajtogatta, és belegyömöszölte a nagy bőrtáskába. Ezután a főzőalkalmatosságok következtek, majd a derékaljak. Összehúzta a zsák száját, s a vállára lendítette. Ikáriumra nézett – a jaghuta már várta, vállán az elcsomagolt íjjal.

Ikárium bólintott, és a félvér jaghuta meg a trell megindultak lefelé a medencébe vezető ösvényen.

*

Fejük felett az éjszakai égbolton vakító fénnyel világítottak a csillagok, s ezüstbe borították körülöttük a medencét. A nap melege eltűnt, s vele együtt eltűntek a vérdarazsak is. A levegő most is zsibongott, molyok, valamint éjszakai rovarokra vadászó denevérszerű rhizan gyíkok repkedtek a sötétben.

Mappó és Ikárium egy épület romjai között, az egykori udvarban álltak meg pihenni. A vályogtéglákat szinte teljesen eltüntette az erózió, csupán geometrikus formában elrendezett, fénylő alapok látszottak a rég kiszáradt kút körül. Az udvar kövezetét takaró finom szemcséjű port szél kavarta – Mappó úgy látta, hogy a szemcsék ezüstösen csillognak. A kút mellett csenevész bokor kapaszkodott tekintélyes gyökérzetével.

A Pan'potszun Odhanban és a Szent Raraku Sivatagban, mely innen nyugatra terült el, számtalan ilyen romot lehetett látni – rég eltűnt civilizációk emlékeiként. Utazásaik során Ikárium és Mappó egymáshoz közeli, magas telleket is talált. Ezek a lapos tetejű dombok úgy alakultak ki, hogy egyik város romjára építették a másikat, több rétegben. Ez azt bizonyította, hogy ezen a helyen, amely most száraz, szeles pusztaság, valaha gazdag városok, civilizációk virágoztak. Dryjhna, a Világvége legendája, a Szent Sivatagban született. Mappó sokat gondolkodott azon, hogy vajon a régió helyiségeit sújtó szerencsétlenség a halál és pusztulás korában nem működött-e közre a legenda megszületésében. Most éppen egy olyan épület romjai között álltak, melyet egyszerűen csak elhagytak a lakói, de több ilyen romon még látszott, hogy az ott élők erőszak áldozatai lettek.

Mappó gondolatai egy jól ismert vágányra terelődtek. Elfintorodott. Nem nyílhat meg előttünk az egész múlt – itt és most semmivel sem vagyunk hozzá közelebb, mint bármikor voltunk. Nincs okom kételkedni a saját szavaimban.

Az udvar közepe táján egy magányos, rózsaszínű márványból készített oszlop helyezkedett el. Az az oldala, melyet a Rarakuból a Pan'potszun-dombok felé fújó szél ért, egészen elkopott, de szélvédett oldalán még tisztán látszottak a kacskaringós minták, melyeket a régen halott mester megálmodott.

Amikor beértek az udvarba, Ikárium azonnal a nála kicsivel alacsonyabb oszlophoz lépett, és tanulmányozni kezdte. Az elégedett mormogásból Mappó azonnal kivette, hogy Ikárium megtalálta, amit keresett.

– Mit jelez? – kérdezte a trell, miközben ledobta a tábori zsákot a válláról.

Ikárium odalépett hozzá, s közben leveregette a port a kezéről.

– Lent, a tövéhez közel apró, karmos lábak nyomai – a keresők már az Ösvényen vannak.

– Patkányok? Nem is csak egy csapat?

– Szétszéledtek – bólintott Ikárium.

– Vajon ki lehet az?

– Valószínűleg Gryllen.

– Hm, hát ez nem túl kellemes.

Ikárium a nyugati irányban elterülő sivatagot fürkészte.

– Jönnek mások is. Lélekvesztettek és Szétszéledtek egyaránt. Jönnek azok, akik közel érzik magukat a Hatalom Örökléséhez, az Előddé váláshoz, és jönnek azok is, akik nem – mindenki az Ösvényt kutatja.

Mappó felsóhajtott, és öreg barátja arcát méregette. Halványan azért érzett némi félelmet. Szétszéledtek és Lélekvesztettek, az Alakváltoztatás átkozott mesterei, a láz, amelyre nincs gyógyír. Gyülekeznek... és pont ezen a helyen.

– Bölcs dolog ez, Ikárium? – kérdezte óvatosan. – Célod hajszolása közben belekeveredünk a lehető legkellemetlenebb gyülekezésbe. Ha megnyílnak a kapuk, akkor egy egész hordányi vérszomjas fenevad keresztezi az utunkat, csupa olyan lény, aki hisz abban, hogy a kapu Elődöt csinál majd belőlük.

– Ha valóban létezik ez az Ösvény – mondta Ikárium, továbbra is a sivatagot nézve –, akkor talán én is ott találom majd meg a választ a kérdéseimre.

A válaszok nem mindig hasznosak, barátom. Higgy nekem, kérlek!

– Azt még mindig nem mondtad el nekem, hogy mit fogsz tenni, ha megtalálod a válaszokat.

Ikárium halvány mosollyal felé fordult.

– El vagyok átkozva, Mappó, méghozzá azzal, hogy el kell viselnem saját magamat. Évszázadok óta élek, és mit tudok a saját múltamról? Hová lettek az emlékeim? Ilyen tudás nélkül hogyan bírálhatnám saját cselekedeteimet?

– Vannak, akik ezt az átkot inkább áldásnak gondolnák – mondta Mappó. Arcán fájdalmas, szomorkás kifejezés suhant át.

– De én nem így érzem. Úgy gondolom, ez a gyülekezés egy lehetőség. Esélyt látok arra, hogy választ kapok néhány kérdésemre. Persze remélem, hogy eközben nem kell majd fegyvert rántanom, de sajnos nem tartom kizártnak, hogy erre is sor kerülhet.

A trell ismét felsóhajtott, majd felkelt.

– Azt hiszem, türelmedet hamarosan próbára teszik, barátom. – Délnyugat felé nézett. – Hat sivatagi farkas követi a nyomainkat.

Ikárium kicsomagolta íját, és egy lendületes mozdulattal kipróbálta, mennyire feszes a húr.

– A sivatagi farkasok nem vadásznak emberre.

– Igaz – értett vele egyet Mappó. Holdkeltéig még volt vagy egy óra. Figyelte Ikáriumot, aki hat hosszú, kőhegyű nyílvesszőt helyezett egymás mellé, majd a sötétséget kezdte kémlelni. A félelemtől már a szőr is felállt a tarkóján. A farkasok még nem látszottak, de már érezte a jelenlétüket. – Hatan vannak ugyan, de valójában csak egy.

Jobb lenne egy Lélekvesztett. Már egy bestiát is elég elterelni, nemhogy többet... – gondolta.

Ikárium elkomorodott.

– Erős lehet, ha képes hat testet felvenni egyszerre. Tudod, hogy ki ez?

– Van egy sejtésem – mondta Mappó csendesen. Csend telepedett köréjük, vártak.

Féltucatnyi szőrös alak bukkant fel a homályból, melyet valószínűleg a lény maga teremtett, vagy harminc méterre tőlük. Amikor húszlépésnyire megközelítették a két utazót, szétváltak, és félkörívbe rendeződtek. A Szétszéledtek fűszeres, csípős szaga fojtogató volt a csendes éjszakai levegőben. Az egyik bestia közeledni próbált hozzájuk, de megtorpant, amikor meglátta, hogy Ikárium megfeszíti az íjat.

– Nem hat, csak egy – mormogta Ikárium.

– Ismerem őt – mondta Mappó. – Az ő szégyene, hogy a felismerés nem kölcsönös. Bizonytalan, de azért gyilkos formát öltött a találkozáshoz. Ma éjjel Ryllandaras vadászik a sivatagban. Ránk fáj a foga, vagy valaki másra?

Ikárium vállat vont.

– Ki beszéljen előbb, Mappó?

– Majd én – felelte a trell, és előrelépett. Itt most ravaszságra és éles észre van szükség. Egy elhibázott lépés végzetes következményekkel járhat. Halkan, gúnyos hangon szólalt meg. – Elég messze jutottunk hazulról, nem igaz? Bátyád, az Áruló, azt híresztelte, hogy megölt téged. Hol is volt az a csata? Dal Honban? Vagy talán Li Hengben? Akkor éppen Szétszéledt sakál voltál, ha jól emlékszem.

Ryllandaras hangját csak a fejükben hallották – a Szétszéledt akadozva beszélt, mintha nem kommunikált volna túl gyakran.

– Hajlok rá, hogy összemérjem veled az eszességemet, N'Trell, mielőtt megölnélek.

– Nem biztos, hogy megéri a fáradságot – felelte Mappó könnyed hangon. – Olyan társaságban vagyok mostanában, hogy legalább annyira kijöttem a gyakorlatból, mint te, Ryllandaras.

A vezérfarkas fényes, kék szeme Ikárium felé villant.

– Én nem vagyok valami eszes, nem vagyok benne a szócsatában – mondta a félvér jaghuta, nemtörődöm hangon. – Viszont kezdem elveszteni a türelmemet.

– Ostoba. Rajtatok már csak az ész segíthet. Mondd csak, íjász, bízol a társad eszében, és a kezébe adod az életed?

Ikárium megrázta a fejét.

– Természetesen nem. De osztom a véleményét.

Ryllandaras láthatóan kissé összezavarodott.

– Tehát ti ketten csak a kényelem miatt utaztok együtt. Társak vagytok, de bizalmatlanok egymással szemben. Biztosan valami nagyon fontos ügyben jártok, ami megér ennyit.

– Kezdem unni ezt az egészet, Mappó – mondta Ikárium.

A hat farkas egyszerre megrezzent.

– Mappó Runta és Ikárium. Ah, már emlékszem. Tudjátok ti is, hogy közöttünk nem feszül ellentét.

– Az ész csatája – mondta Mappó. Elvigyorodott, de a vigyor hamar eltűnt az arcáról. – Menj másfelé vadászni, Ryllandaras, még mielőtt Ikárium úgy döntene, hogy tesz egy kis szívességet Árulónak... még mielőtt kiprovokálod azt, amit nekem esküm szerint kötelességem megakadályozni. Értjük egymást?

– Utunk keresztezi az Árnyak egyik démonának csapdáját – mondta a Szétszéledt.

– Már nem az Árnyaké többé a Shei'k kis kedvence – felelte Mappó. – A Szent Sivatag felébredt.

– Úgy látszik, igen. Ellenzitek, hogy vadásszunk?

Mappó Ikáriumra pillantott, aki leengedte az íját, és vállat vont.

– Ha mindenáron össze akarod akasztani a bajszodat egy Aptori démonnal, az a te dolgod. Minket ez nem nagyon érdekel.

– Akkor megyünk, és elharapjuk a démon torkát.

– Szembeszállnál a Shei'kkel? – kérdezte Mappó.

A vezérfarkas oldalra hajtotta a fejét.

– Ez a név nem mond nekem semmit.

A két utazó nézte, ahogy a farkasok ismét eltűnnek a varázslat keltette homályban. Mappó elvigyorodott, aztán felsóhajtott. Ikárium bólintott, és hangosan kimondta, amire mindketten gondoltak:

– Majd nemsokára fog!

*

A wicka lovasok diadalittas kiáltások közepette vezették le széles hátú lovaikat a transzporthajó palánkján. Hisszar Birodalmi Kikötőjében kaotikus volt a helyzet, a tömegben fegyelmezetlen törzsi harcosok és asszonyok látszottak, vashegyű lándzsák villogtak, fekete hajfonatok lobogtak, szegecselt csontsisakok fénylettek. Dujker a kikötő bejáratánál, a torony erkélyén állt, és nem kevés kétellyel nézegette a külföldi társaságot. Egyre zaklatottabbá vált.

A Birodalmi Történész mellett a Legfőbb Ököl képviselője, Melik Rel álldogált. A férfi összefonta, és a pocakján nyugtatta kövér, puha kezét. Bőre színe az olajozott bőrárura emlékeztette a történészt. A követ szinte bűzlött az areni parfümöktől. Melik Rel egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy azt az ember a Hétvárosban állomásozó Malaza Hadsereg főparancsnokának tanácsadójától elvárta volna. Melik Rel jiszta pap volt, vagyis az ősi tengeristen, Mael szolgálója – jelenléte s küldetése, hogy a Legfőbb Ököl nevében üdvözölje a Hetedik Hadtest új Öklét, nyilvánvalóan pontosan az volt, aminek látszott: szándékos sértés. De Dujker azért magában elismerte, hogy a mellette álló férfi igen rövid idő alatt küzdötte fel magát a kontinens nagy malaza játékosai közé. A katonák között több ezer történet járt szájról szájra arról, hogy vajon mivel tarthatja sakkban a sima modorú, szép beszédű pap Pormkval Legfőbb Öklöt. De persze minden pletykát csak suttogva terjesztettek, hiszen Melik Rel útját Pormkvalig titokzatos szerencsétlenségek szegélyezték. Mindenkit, aki az útjába állt, valami sajnálatos baleset ért.

A malaza megszállók politikai ingoványa Hétvárosban átláthatatlan volt, és nagyon veszélyes. Dujker úgy sejtette, hogy az új Ököl vajmi keveset ért az elhintett célzásokból, álcázott szándékokból, mivel nem ismeri a Birodalom műveltebb polgáraira jellemző agyafúrt húzásokat. A történész már csak arra nem tudott volna válaszolni, hogy vajon mennyi ideig élvezheti új megbízatását a Holló Klánbeli Koltén.

Melik Rel összeszorította az ajkát, és halkan sóhajtott egyet.

– Történész – kezdte halkan, enyhe falari akcentussal. – Igazán örülök, hogy találkozhatunk. Tudja, kíváncsi is vagyok. Messze az areni udvartól... – Mosolygott, de nem mutatta zöldre színeződött fogait. – Vajh miből fakadhat az elővigyázatossága?

Szavai akár a tenger hullámai, Mael isten stílusa, a türelmes kígyószöveg. Ez a negyedik alkalom, hogy beszélgetek Rellel. Istenem, hogy gyűlölöm én ezt az alakot! Dujker megköszörülte a torkát.

– A Császárnő nem nagyon foglalkozik velem, jiszta...

Melik Rel nevetése leginkább egy kobra csörgésére emlékeztette.

– A történésszel nem foglalkozik, vagy a történelemmel? Keserű utalás egy jó tanácsra, melyet visszautasítottak, esetleg meg sem hallgattak? Nyugodj meg, Unta tornyai felől nem száll reád semmilyen vád...

– Igazán örömmel hallom – mormogta Dujker. Azon tűnődött, hogy vajon honnan ilyen jól értesült a pap. – Kutatási célból maradok Hisszarban – magyarázta kicsit később. – A bűnözőket már a Császár idején is átszállították a szigetre, az otataral bányákba. Bár ezt a sorsot többnyire a mágusoknak szánták.

– Mágusoknak?

Dujker bólintott.

– Hatásos módszer, ez kétségtelen, ám eléggé kiszámíthatatlan. Az otataral, mint varázslat-semlegesítő érc, tulajdonságait, hatását kevéssé ismerjük. Az biztos, hogy minden odakerülő mágus megbolondult, bár azt nem tudhatjuk, hogy ezt az érc pora vagy az Üregektől való elzártság okozta-e.

– Vannak mágusok a következő transzportban?

– Akad néhány.

– Akkor hát hamarosan választ kaphatunk ezekre a kérdésekre.

– Igen – felelte Dujker.

A T alakú dokk zsúfolásig volt kakaskodó wickákkal, rémült őrökkel és türelmetlen csataménekkel. A dokk egy kövezett, félköríves térre nyílt, és ennek palackszerűen összeszűkülő végében a hisszari őrök kordonja alkotta a dugót. A hétvárosi származású őrök maguk elé kapták kerek pajzsukat, előrántották görbe kardjukat, és fenyegetően hadonásztak a wickák felé a széles pengékkel – azok válaszként kihívóan kiáltoztak nekik.

Két újabb néző érkezett a mellvédre. Dujker üdvözlésképpen biccentett. Melik Rel nem tartotta szükségesnek, hogy köszöntse az újonnan érkezetteket – az egyik férfi kapitány volt, a másik a Hetedik egyetlen élő mágusa, és a tanácsadó rangon alulinak érezte volna, hogy foglalkozzon velük.

– Nos, Kupa – szólt Dujker az alacsony, hófehér hajú mágushoz –, lehetséges, hogy pont jókor érkeztél.

Kupa keskeny, napbarnított arca savanyú fintorba rándult.

– Azért jöttem fel ide, Dujker, mert szeretnék egy darabban maradni. Nem jelentkeztem Koltén bársonyszőnyegének a posztjára. Végül is ezek itt az ő emberei. Azt mondom, nem valami jó jel, hogy a kisujját sem mozdítja annak érdekében, hogy ez a kis ribillió véget érjen.

Mellette a kapitány egyetértően morgott.

– Bizony, szálka a szemükben – mondta. – Azoknak a tiszteknek a fele a fattyú Kolténnel szemben küzdött először, és most tessék, itt van, jött átvenni a parancsnokságot a Hetedik felett. Hogy a Csuklyás lehelne rá – itt köpött egyet –, senki sem hullatna könnyeket, ha a hisszari őrök itt helyben, a kikötőben elintéznék Koltént az egész barbár bagázzsal együtt. A Hetediknek nincs rá semmi szüksége.

– Van igazság a felkelést rebesgető pletykákban – mondta Rel, fátyolos tekintettel Dujkernek. – Ez a kontinens egy igazi viperafészek. Koltén igen különös választás...

– Nem is olyan különös – mondta Dujker, és megvonta a vállát.

Figyelme ismét a lenti eseményekre terelődött. A hisszari őrökhöz legközelebb lévő wickák elkezdtek fel-alá masírozni a fegyveresek orra előtt. Pillanatok kérdése volt csak, hogy mikor robban ki a vérengzés – az üveg nyaka hamarosan csatamezővé változhatott volna. A történész érezte, hogy összeszorul a gyomra, amikor meglátta, hogy a wickákra egyre több íj szegeződik innen-onnan. Újabb csapatnyi őr érkezett erősítésként, lándzsahegyek csillogtak a napfényben.

– Ezt elmagyaráznád? – kérdezte Kupa.

Dujker megfordult, és meglepetten látta, hogy mindhárom férfi őt figyeli. Belegondolt, hogy mit is mondott utoljára, aztán megvonta a vállát.

– Koltén összefogta a wicka törzseket, és fellázadtak a Birodalom ellen. A Császárnak nem volt könnyű dolga – mint ahogyan azt sokan első kézből tudják is. De a Császár hű maradt a hírnevéhez, és elnyerte Koltén hűségét...

– Hogyan? – vágott közbe Kupa.

– Ezt bizony senki sem tudja – mosolyodott el Dujker. – A Császár csak ritkán árulta el sikerei titkát. Szóval, mivel Laseen Császárnő nem nagyon szívlelte elődje választott hadvezéreit, Koltént hagyta poshadni az állóvízben, valami jelentéktelen poszton Quon Talin. De aztán a helyzet megváltozott. Árva Végrehajtó meghalt Darujhisztánban, Dujek Legfőbb Ököl a seregeivel együtt dezertált, s ezzel sikeresen leállította az egész hadjáratot Genabackison. Itt, Hétvárosban, közeledik a Dryjhna Éve, ami a jövendölések szerint lázadást hoz. Laseennek tapasztalt parancsnokokra van szüksége, különben az egész ügy kicsúszhat a kezéből. Az új Végrehajtó, Tavore, még nem bizonyított éles helyzetben. Így aztán...

– Koltén – biccentett a kapitány, akinek egyre komorabb lett az arca. – Tehát azért küldték ide, hogy átvegye a parancsnokságot a Hetedikben, és leverje a lázadást...

– Hát persze, logikus – mondta Dujker szárazon. – Hiszen ki érthet jobban a lázadások leveréséhez, mint az a harcos, aki maga is vezetett egyet?

– Ha tényleg lázadás tör ki, nem sok esélyt adnék neki – mondta Melik Rel, aki le sem vette a szemét a lent zajló jelenetről.

Dujker vagy fél tucat görbe kardot látott villogni a levegőben. A wickák hátráltak, aztán előrántották hosszú késeiket. Úgy tűnt, találtak vezetőt is egy magas, kemény kinézetű harcos személyében, akinek amuletteket fontak a hajába. A fickó biztatóan üvöltözött, és a feje fölött hadonászott a fegyverével.

– A Csuklyásra! – káromkodott a történész. – Hol a fenében lehet Koltén?

A kapitány felnevetett.

– Az a magas fickó ott, hosszú késsel a kezében. – Dujker szeme elkerekedett. Ez az őrült lenne Koltén? A Hetedik Hadtest új Ökle? – Úgy látom, nem változott semmit – folytatta a kapitány. – Ha valaki az összes klánt szeretné vezetni, akkor agyafúrtabbnak kell lennie, mint azok mind együttvéve. Mit gondolnak, miért szerethette őt annyira az öreg Császár?

– Beru irgalmazzon – suttogta a megrendült Dujker.

A következő pillanatban Koltén rikkantott egy nagyot, mire hirtelen az egész wicka kompánia elhallgatott. A kardok visszacsúsztak a hüvelyükbe, az íjak leereszkedtek, a nyílvesszők visszakerültek a tegezekbe. Még a bakoló, harapós lovak is megnyugodtak, fülüket hegyezték. Koltén körül üres tér támadt, és a vezér hátat fordított az őröknek. A magas harcos intett, és a mellvéden álló négy férfi elképedve nézte, ahogy az összes lóra nyereg kerül, méghozzá precízen, ahogy kell. Alig egy perc múlva minden katona a nyeregben ült, és olyan parádés formációba rendeződtek, hogy azt még a Birodalmi Elit is megirigyelhette volna.

– Ez igazán szép volt – mondta Dujker elismerően.

Melik Relból kis sóhaj szakadt fel.

– Kegyetlen időzítés, bestiális kihívás, aztán lenézés. Üzenet az őröknek. Nekünk is szólt?

– Koltén egy vipera – mondta a kapitány –, erre volt kíváncsi? Ha az areni főnökök azt hiszik, hogy Koltén majd úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, akkor nagyon tévednek.

– Igazán köszönöm a jó tanácsot – mondta Rel.

A kapitány úgy nézett, mintha valami megfeküdte volna a gyomrát, és Dujker azonnal rájött, hogy a fickó beszéd közben megfeledkezett arról, hogy egyik beszélgetőtársa tagja az areni tanácsnak.

Kupa megköszörülte a torkát.

– Vonulási alakzatba állította őket. Úgy fest, hogy mégis békés lesz a menetelés a barakkokig.

– Már nagyon várom, hogy megismerhessem a Hetedik új Öklét – mondta Dujker.

– Én is – biccentett Rel, aki még mindig az alattuk vonuló katonákat nézte.

*

A halászhajó maga mögött hagyta a Szkara-szigeteket, és dél felé indult a Kanszu-tengeren. Háromszögletű vitorlája dagadozott a szélben. Ilyen jó széllel négy órán belül elérhetnek az ehrlitai partokhoz. Muzsikus egyre komorabban nézett maga elé. Az ehrlitai partok, Hétváros. Gyűlölöm ezt az átkozott kontinenst. Már először is utáltam, de most ha lehet, még jobban viszolygok tőle. A csónak pereméhez hajolt, és keserűen a meleg, zöld hullámok közé köpött.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Sáfrány a csónak orrából. Fiatal, napbarnított arcán őszinte aggodalom tükröződött.

Az öreg utász a legszívesebben beleöklözött volna ebbe a csinos arcba; de ehelyett némi morgás kíséretében visszamászott a csónak fenekébe. Kalam, aki a kormányrúdnál ült, vidáman felkacagott.

– Muzsikus és a víz taszítják egymást, fiam. Nézd csak, zöldebb az arca, mint annak az átkozott szárnyas majomfajzatnak.

Muzsikus barátságosan szuszogott, valaki az arcába fújtatott. Kinyitotta véreres szemét, és egy apró, ráncos arcocskát látott, aki őt nézte.

– Menj innen, Moby – nyögte az utász.

A kis házi kedvenc, aki valaha Sáfrány nagybátyjának, Mammotnak a szolgálatában állt, láthatóan örökbe fogadta a katonát. A kóbor kutyák és macskák is gyakran mellészegődtek. Kalam persze azt állította, hogy pont fordítva történt.

– Ez hazugság – suttogta Muzsikus. – Kalam nagyon jól tud hazudni... – Egy hétig ott vesztegeltünk Rutu Jelbában, hátha befut egy szkré kereskedőhajó. Nyugis, kényelmes utazás, mi, Muzsik? Meg ez az átkozott átkelés az óceánon – ez is úgy volt, hogy kényelmes lesz. Egy egész hét Rutu Jelbában, abban a büdös, gyíkoktól hemzsegő, sárga téglás, városnak nevezett förmedvényben, és mi a vége? Nyolc jakatáért megveszi ezt a félbevágott söröshordót, amit csak az imádság tart össze.

Csak teltek az órák, és a gyengéd hullámzás elringatta Muzsikust. Gondolatban ismét végigjárta a hosszú utat, melyet idáig megtettek, és azt a szakaszt is, ami még előttük állt – ez sem volt rövidebb. Mi aztán sosem választjuk a könnyebbik utat, nem igaz?

Azt kívánta, bárcsak minden tenger kiszáradna végre. Az embernek az a természetes, ha lábakon halad, és nem a hullámok hátán evickél. Persze a szárazföldi út sem lesz az a kimondott kéjutazás – egy szúnyogokkal teli, száraz pusztaságon megyünk majd keresztül, ahol az emberek csak azért mosolyognak, hogy utána közöljék: meg foglak ölni!

Lassan telt a nap – Muzsikus csak zöld vizet látott maga körül, és már nagyon utálta a hánykolódást. A társaira gondolt, akiket Genabackison hagyott, és azt kívánta, bárcsak együtt masírozhatna velük. Egy vallási háborúba. Ezt ne feledd, Muzsik. A vallási háború nem sétagalopp. Ezekben a harcokban ugyanis nem működött a tárgyalás, a megadás módszere. Éveken át a szakasz töltötte ki az életét. A többiek nélkül nem érezte magát biztonságban. Kalam most az egyetlen közülük, aki velem van, ő pedig azt a helyet, ahová tartunk, az otthonának hívta valaha. És ő is mosolyog, mielőtt gyilkolna. És vajon nem lehet, hogy van olyan közös tervük Fürge Bennel, amibe még nem avatott be engem?

– Itt még több repülő halat látni – mondta Apsalar, így Muzsikus már tudta, hogy kinek a keze nyugodott a vállán. – Több százan vannak!

– Valami nagyobb állat a mélyből üldözi őket – mondta Kalam.

Muzsikus némi nyöszörgés kíséretében felült. Moby kihasználta az alkalmat, és az egész napos hízelkedés után most gyorsan az utász ölébe pattant. Összegömbölyödött, és lehunyta sárga szemét. Muzsikus a csónak peremébe kapaszkodott, és három társához hasonlóan ő is a csapatnyi repülőhalat kezdte nézni a jobb oldalon, tőlük pár száz méterre. A karhossznyi, tejfehér halak kiugrottak a vízből, repültek a felszín felett vagy tíz méter hosszan, aztán visszasuhantak a felszín alá. A Kanszu-tengerben élő repülőhalak úgy vadásztak, mint a cápák: egy nagyobb csapat pár perc alatt képes volt leenni a húst akár egy nagyobbacska bálnáról is. Vadászat közben kihasználták repülőtehetségüket – amikor a bálna feljött a felszínre levegőt venni, felugrottak a hátára.

– Mael szerelmére, vajon mi lehet az, ami őrájuk vadászik?

Kalam komoran nézte a halakat.

– Itt, a Kanszuban, elvileg nincs ellenfelük. A Vándorok Mélységében persze ott vannak a dhenrabik.

– Dhenrabi! Kalam, most aztán igazán megnyugtattál. Már nem is izgulok!

– Az valami tengeri kígyó? – kérdezte Sáfrány.

– Inkább olyan, mintha egy nyolcvan méter hosszú százlábú lenne – felelte Muzsikus. – Elkapja a bálnákat és a hajókat egyaránt, rájuk tekeredik, kifújja a levegőt a páncélos bőre alól, és áldozatával együtt lesüllyed a tenger fenekére, mint egy darab kő.

– Csak kevés van belőlük – mondta Kalam. – És különben is, sekély vízben még senki sem látott egyet sem.

– Egészen mostanáig – mondta Sáfrány rémült hangon.

A dhenrabi a repülőhalak csapatának kellős közepén bukkant a felszínre, a fejét rázva. Széles, pengeszerű szájában egymás után tűntek el a halak. A lény feje hihetetlenül széles volt – legalább tizenöt méteres. Ízelt, sötétzöld páncélját kagylók borították. Minden egyes páncéldarab alatt hosszú, kitinborítású végtagok látszottak.

– Nyolcvan méter hosszú? – szisszent fel Muzsikus. – Legfeljebb, ha félbevágjuk.

Kalam felállt a kormányrúdnál.

– A vitorlákhoz, Sáfrány! Menekülünk. Irány nyugat!

Muzsikus kilökte a méltatlankodó Mobyt az öléből, kinyitotta a hátizsákját, és nekilátott, hogy kicsomagolja az íjpuskáját.

– Ha az a dög mégis úgy döntene, hogy gusztusosak vagyunk...

– Tudom – mormogta a bérgyilkos.

Muzsikus gyorsan összerakta a nehéz fémfegyvert, és közben felnézett Apsalarra. A lánynak elkerekedett a szeme, arca falfehér volt. Az utász rákacsintott.

– Ha utánunk jön, van számára egy kis meglepetésem.

A lány bólintott.

– Emlékszem...

A dhenrabi meglátta őket. Elfordult a repülőhalaktól, és nyílegyenesen feléjük indult.

– Ez nem egy egyszerű dhenrabi – mormogta Kalam. – Te is érzed azt, amit én, Muzsik?

Fűszeres, kesernyés szag...

– A Csuklyás szakállára, egy Lélekvesztett!

– Egy micsoda? – kérdezte Sáfrány.

– Egy Alakváltoztató – mondta Kalam.

Muzsikus fejében megszólalt egy reszelős hang – a többiekre nézett, és az arckifejezésükből látta, hogy ők is ugyanezt tapasztalják.

– Halandók, igazán nagy szerencsétlenség, hogy szemtanúi lettetek a vonulásomnak. – Az utász felmordult. A lény hangjában nem volt egy morzsányi szánalom sem. A Lélekvesztett folytatta: – Ezért meg kell halnotok, de azzal megtisztellek benneteket, hogy nem eszem meg a húsotokat.

– Igazán kedves tőled – motyogta Muzsikus, miközben nyílpuskájába töltött egy nyilat, melynek a végén vas helyett egy grapefruit nagyságú agyaglabda volt.

– Csak egy újabb halászhajó, mely titokzatos módon eltűnik – kuncogott a Lélekvesztett. – Kezdjük hát.

Muzsikus Kalam mögé kúszott. A bérgyilkos kihúzta magát, a dhenrabi felé fordult. Fél kézzel a kormányrudat markolta.

– Lélekvesztett! Folytasd utad! Nekünk nincs veled semmi dolgunk!

– Kegyes halálotok lesz – a lény megindult feléjük, s úgy szelte a vizet, mint egy folyami hajó. Száját nagyra tátotta.

– Nem mondhatod, hogy nem szóltunk – mondta Muzsikus, miközben felemelte a nyílpuskáját. Célzott, majd lőtt. A nyílvessző szélsebesen szállt a bestia nyitott szája felé. A dhenrabi villámgyors mozdulattal rákapott a lövedékre, tűhegyes fogai leharapták és szétzúzták az agyaglabdát. A labdába rejtett robbanópor így levegőt kapott, s ennek akkora robbanás volt az eredménye, ami szét is vitte a dhenrabi fejét.

A víz felszínén egy pillanat múlva mindenfelé szürkés húscafatok és koponyadarabok lebegtek. Amit csak ért a por, még mindig égett, gőzfelhő és sistergés kíséretében. A fejetlen testet továbbvitte a lendület, egészen addig, míg már csak pár méterre volt a csónak szélétől. Akkor elkezdett lassan süllyedni, és mire a robbanás visszhangja elült, már el is tűnt a mélyben. A hullámok felett füstfelhők sodródtak.

– Rossz halászokkal futottál össze – mondta Muzsikus, és leengedte a fegyverét.

Kalam visszaült a kormányrúd mellé, és ismét az eredeti irányba kormányozta a hajót, vagyis délnek. A levegőben különös csend ült. Muzsikus szétszedte a nyílpuskát, és a darabjait gondosan becsavargatta egy olajos ruhába. Amikor ismét elfoglalta korábbi helyét a hajó fenekében, Moby is rögtön visszamászott az ölébe. Muzsikus felsóhajtott, és megvakargatta a kis imposztor füle tövét.

– Nos, Kalam?

– Nem is tudom – ismerte be a bérgyilkos. – Ugyan mit kereshet egy Lélekvesztett itt, a Kanszuban? És miért akarta, hogy az útja titokban maradjon?

– Ha Fürge Ben itt volna...

– De nincs itt, Muzsik. Ez a különös eset megtörtént, kész-passz, és csak reménykedhetünk, hogy nem futunk bele több Lélekvesztettbe.

– Gondolod, hogy ez kapcsolatban áll a...

Kalam elkomorodott.

– Nem – felelte.

– Mivel van kapcsolatban? – szólt közbe Sáfrány. – Mire készültök ti ketten?

– Csak kombinálunk – mondta Muzsikus. – A Lélekvesztett dél felé tartott, csakúgy, mint mi.

– És?

Muzsikus megvonta a vállát.

– És semmi. Csak ennyi az egész – átköpött a perem felett, aztán leheveredett. – A nagy izgalomban egészen megfeledkeztem a tengeribetegségemről. De a fenébe is, az izgalomnak vége...

Mindenki hallgatott, de az utász a fiú arckifejezéséből arra következtetett, hogy Sáfrány nem hagyja sokáig nyugodni ezt az ügyet.

A szél kitartott mellettük, és rendületlenül nyomta őket dél felé. Kicsivel kevesebb, mint három órával később, Apsalar vette észre a szárazföldet, és negyven perccel ezután Kalam már az ehrlitai parttal párhuzamos vonalban, attól vagy fél mérföldre irányítgatta a csónakot. Nyugat felé haladtak, követték a cédrus szegélyezte partvonalat, a hegygerincet. Közben lassan lement a nap.

– Mintha lovasokat látnék! – mondta Apsalar.

Muzsikus felemelte a fejét, majd csatlakozott társaihoz, akik egy lovascsapatot figyeltek. A lovasok a part menti úton haladtak.

– Hatan vannak – mondta Kalam. – A második lovasnak...

– Birodalmi zászló van a lándzsáján – fejezte be helyette a mondatot Muzsikus. Szájíze megkeseredett, a férfi elfintorodott. – Hírvivő és lándzsás őrök...

– Ehrlita felé tartanak – tette hozzá Kalam.

Muzsikus megfordult ültében, és a tizedes sötét szemébe nézett.

– Baj lesz?

– Talán.

A vita hang nélkül zajlott – hosszú évek óta harcoltak egymás mellett, szavak nélkül is megértették egymást.

– Valami baj van? – kérdezte Sáfrány. – Kalam? Muzsikus?

Van esze a srácnak.

– Nem is tudom – mormogta Muzsikus. – Láttak ugyan minket, de hát mit is láttak? Négy halászt egy csónakban... egy szkré család, akik megunták a magányt, és egy kikötő felé tartanak, hogy részük legyen némi társas életben.

– A fasortól délre van egy halászfalu – mondta Kalam. – Sáfrány egy torkolatot keress, és egy olyan partszakaszt, ahol nincs hordalékfa. A házak a hegygerinchez képest szélcsendes oldalon vannak. Na, milyen az emlékezetem, Muzsik?

– Olyan, akár egy helybélié – és te az is vagy. Milyen messze van ide a város?

– Tízórányi séta.

– Olyan közel van?

– Olyan közel.

Muzsikus elhallgatott. A birodalmi hírvivő és lovas kísérete lassan eltűntek a szemük elől – elhagyták a hegygerincet, és dél felé haladtak tovább, Ehrlita irányába. Az eredeti terv az volt, hogy névtelenül behajóznak az ősi Szent Város zsúfolt kikötőjébe. Valószínűnek tűnt, hogy a hírvivő üzenetének semmi köze nem volt hozzájuk; amióta Genabackisból beértek Karakarang birodalmi kikötőjébe egy kék moranth kereskedőhajón, nem árultak el magukról semmit. Az utat úgy fizették meg, hogy beálltak a legénység közé. A szárazföldi utat Karakarangtól a Talgai-hegyeken át Rutu Jelbába a Tano zarándokúton tették meg – ez a zarándoklat teljesen mindennaposnak számított. Rutu Jelbában egy hetet töltöttek, meglapultak, és csak Kalam járt el éjszakánként a bálnavadász-kikötőbe, hogy megszervezze útjukat az Otataral-tengeren át a kontinensre.

A legrosszabb esetben is csak annyiról lehet szó, hogy egy hivatalos személy jelentést kap arról, hogy két lehetséges dezertőr egy genabackisi és egy nő kíséretében malaza területre érkezett – ez pedig nem akkora horderejű hír, ami elérhetne az Ehrlitai Birodalmi Parancsnokság darázsfészkéig. Úgyhogy Kalam valószínűleg még mindig üldözési mániában szenved.

– Látom a torkolatot – mondta Sáfrány, és egy pontra mutatott a parton.

Muzsikus hátranézett Kalamra.

– Ellenséges terület, mennyire lapos a laposkúszásunk?

– Még a szöcskéket is alulról nézzük, Muzsikus.

– A Csuklyás szakállára! – Visszafordult a part felé. – Gyűlölöm Hétvárost – suttogta. Ölében Moby ásított egy nagyot, s közben kimutatta tűhegyes kis fogait. Muzsikus elfehéredett. – Bújj össze, ahol jólesik, vacak – mondta, és kicsit megborzongott.

Kalam a torkolat felé kormányozta a hajócskát. A vitorlákkal Sáfrány foglalkozott, méghozzá egész jól – két hónapig gyakorolhatott a Vándorok Mélységén, úgyhogy a kis halászhajó szakadozott vitorláit olyan jól kezelte, hogy azok szinte egyáltalán nem csapkodtak a szélben. Apsalar fészkelődött egy kicsit a padon, nyújtózkodott, aztán Muzsikusra mosolygott. Az utász elfordult, arca elkomorodott. A Hamvas lehelete csapkodja a fejem minden egyes alkalommal, amikor ezt csinálja, majd' hogy le nem esik az állam a földre. Valaha más nő volt. Gyilkos, egy isten keze. Csinált ezt azt... Különben is, ő Sáfrányhoz tartozik, nem igaz? A srácnak szerencséje van, a karakarangi szajhák pedig úgy néztek ki, mint egy nagy, himlős család himlős leányai a himlős babáikkal a csípőjükön... Megrázta magát. Oh, Muzsikus, túl régóta járod már a tengert, bizony...

– Nem látok egy csónakot se – mondta Sáfrány.

– Fent vannak a vízfolyásban – motyogta Muzsikus. Egy szöggel turkált a szakállában, egy serke után kutatott. Meg is találta, kiszedte, és a tengerbe dobta a kis élősködőt. Tíz óra gyaloglás, aztán Ehrlita, egy fürdő, borotválás meg egy kanszua lány egy fésűvel, és egy egész éjszakányi pihenés...

Sáfrány oldalba bökte.

– Izgatott vagy, Muzsikus?

– Még a feléhez is kevés a fantáziád, öcskös.

– Itt voltál te is a hódításkor, igaz? Még akkor, amikor Kalam a másik oldalon harcolt, a Hét Szent Város Falah'danjában, a T'lan Imassok pedig a Császár oldalán szálltak harcba...

– Elég – intette le Muzsikus. – Nincs szükségem arra, hogy felfrissítsd az emlékezetemet, és Kalamnak sem. Minden háború gusztustalan, de az még a szokásosnál is randább volt.

– Igaz, hogy te is benne voltál abban a csapatban, amelyik Fürge Bent hajszolta át a Szent Raraku Sivatagon, és hogy Kalam volt a vezetőd, csakhogy ő meg Fürge azt tervezték, hogy tőrbe csalnak mindannyitokat, de Pálinkás rájött, és...

Muzsikus Kalamra nézett.

– Egy éjszaka Rutu Jelbában egy korsónyi falari rummal, és ez a kölyök többet tud a Birodalom történelméről, mint bármelyik élő történész. – Visszafordult Sáfrányhoz. – Figyelj, öcskös, a legjobb az lenne, ha elfelejtenél mindent, amit ez a részeges lókötő mesélt neked akkor éjjel. A múlt már így is a sarkunkban liheg, vadászik ránk – fölösleges megkönnyítenünk a dolgát.

Sáfrány beletúrt hosszú, fekete hajába.

– Nos – kezdte halkan –, ha Hétváros ilyen veszélyes hely, akkor miért nem mentünk egyszerűen Quon Táliba, oda, ahol Apsalar élt, hogy megtaláljuk az apját? Miért megyünk ekkora kerülővel... ráadásul egy totál más kontinensen át?

– Ez nem ilyen egyszerű – morogta Kalam.

– Miért? Azt hittem, hogy az egész útnak ez a célja – Sáfrány Apsalar kezéért nyúlt, és megszorította azt, de közben szemrehányóan méregette a két férfit. – Mindketten azt mondtátok, hogy ezzel tartoztok neki. Hogy ez így nem jó, és rendbe akarjátok tenni a dolgot. De most már kezdek rájönni, hogy ez csupán ürügy, és ti ketten forraltok valamit, Apsalar hazavitele csupán fedezi a visszatéréseteket a Birodalom kötelékébe, amelyből dezertáltatok. Akármit is terveztek, annak pont az a lényege, hogy visszakeveredjetek erre a kontinensre, Hétvárosba, és ez azzal jár, hogy bujkálnunk kell, megijedni még a saját árnyékunktól is, mintha az egész malaza hadsereg minket üldözne. – Szünetet tartott, nagy levegőt vett, aztán folytatta: – Jogunk van megtudni az igazat, mert minket is veszélybe sodortok, és mi még csak azt sem tudjuk, hogy honnan fenyeget a veszély, és miért, úgyhogy ki vele. Most, azonnal.

Muzsikus nekidőlt a csónak peremének. Kalamra nézett, és felvonta a szemöldökét.

– Nos, tizedes? Rajtad a sor.

– Szedjük pontokba a dolgot, Muzsik – mondta Kalam.

– A Császárnő Darujhisztánt akarja. – Az utász állta Sáfrány pillantását. – Igaz?

A fiú habozott, aztán bólintott.

– Amit pedig akar, azt előbb vagy utóbb meg is kapja – folytatta Muzsikus. – Erre volt már példa. Szóval, egyszer már megpróbálta elfoglalni a városotokat, igaz, Sáfrány? Az ár pedig, amit fizetett ezért: Árva Végrehajtó meghalt, elvesztett két birodalmi démont, elvesztette Dujek Legfőbb Ököl hűségét, hogy a Hídégetőket ne is említsük. Ez azért még neki is nagy érvágás.

– Oké. De mi köze van ennek...

– Ne szólj közbe! A tizedesem azt mondta, hogy szedjem pontokba az ügyet, én pedig ezt is teszem. Eddig tiszta az ügy? Remek. Darujhisztán egyszer megvédte magát. De Laseen legközelebb már biztosra megy. Feltéve, ha lesz legközelebb.

– Nos – komorodott el Sáfrány –, miért ne lenne? Azt mondtad, hogy megszerzi, amit akar.

– Hűséges vagy a városodhoz, Sáfrány?

– Hát persze...

– Akkor megtennél mindent azért, hogy a Birodalom ne hódítsa meg, igaz?

– Hát igen, de...

– Uram? – Muzsikus visszafordult Kalamhoz.

A tagbaszakadt, fekete bőrű férfi a hullámokat nézte, aztán felsóhajtott és bólintott. Sáfrány felé fordult.

– Megmondom az igazat, fiam. Itt az idő. Elkapom azt a nőt.

A daru fiú arca nem árult el semmit, de Muzsikus látta, hogy Apsalar szeme elkerekedik, bőre elsápad. A lány hirtelen hátradőlt, és hamiskásan elmosolyodott. Muzsikust e mosoly láttán kirázta a hideg.

– Nem értem, mit mondasz – hebegett Sáfrány. – Kit kapsz el? A Császárnőt keresed? Hogyan...?

– Úgy értette – szólt közbe Apsalar, azzal a mosollyal az ajkán, amit régebben láttak rajta, amikor még... valaki más volt –, hogy megpróbálja megölni őt.

– Tessék? – Sáfrány felpattant, és csaknem kizuhant a csónakból. – Te? Te, meg ez a tengeribeteg utász a törött hegedűjével a hátán? Azt hiszed, hogy mi majd segítünk neked ebben az őrült, öngyilkos...

– Emlékszem – szólt közbe hirtelen Apsalar. Tekintete összeszűkült, Kalamot méregette.

Sáfrány a lány felé fordult.

– Mire emlékszel?

– Kalamra. Ő a Falah'dan Tőre volt, és a Karmosok egy Kéz élére helyezték. Kalam egy profi bérgyilkos, Sáfrány. Fürge Ben pedig...

– Háromezer mérföldre van innen! – kiáltotta Sáfrány. – Ő csak egy harci varázsló, az isten szerelmére! Nem több, csak egy egyszerű kis kuruzsló!

– Hát, nem egészen – mondta Muzsikus. – Az pedig, hogy ilyen messze van, nem jelent semmit, öcskös. Ő a mi kis faragott játszócsontunk a zsákban.

– A mitek a miben?

– Faragott játszócsont, mint a szerencsejátékban – a jó szerencsejátékos általában használ egy faragott csontot. Ez olyan, mint a cinkelt lap a kártyában, ha érted, mire gondolok. Ami pedig a „zsákot” illeti, az Fürge Ben Ürege, melynek segítségével egy másodperc alatt ott lehet Kalam oldalán, mindegy, milyen messze voltak addig egymástól. Nos, Sáfrány, most már tudsz mindent. Kalam megpróbálkozik a merénylettel, de ehhez szükség lesz még némi tervezgetésre, előkészületre. Ezt pedig itt kell elkezdenünk, Hétvárosban. Azt akarod, hogy Darujhisztán mindörökké szabad maradjon? Akkor Laseen Császárnőnek meg kell halnia.

Sáfrány lassan visszaereszkedett a deszkára.

– De miért pont Hétvárosban? A Császárnő Quon Tálin van, nem igaz?

– Azért – mondta Kalam, aki közben a forróságot lihegő part felé, a torkolatba irányította a csónakot –, mert Hétváros éppen egy felkelés küszöbén áll.

– Mi van?

A bérgyilkos elvigyorodott.

– Forradalom lesz.

Muzsikus elfordult, és a part menti bűzös aljnövényzetet kezdte szemlélni. Gyomra összeszűkült félelmében. Ez az a része a tervnek – gondolta –, amit a legjobban utálok. Fürge Ben egy újabb őrült ötlete nyomán végigrobogunk egy kontinensen, ami hamarosan lángokban áll.

Egy perccel később megkerültek egy kisebb földnyúlványt, és láthatóvá vált a falu – néhány vályogkunyhó szalmatetővel, félkörben a homokos partra húzott halászbárkák körül. Kalam meglökte a kormányrudat, és a halászhajó tovább sodródott a part felé. Ahogy a hajófenék elérte a homokot, Muzsikus átlépett a csónak peremén, és végre szárazföldön volt. Moby ekkor már felébredt, és mind a négy lábával erősen kapaszkodott az utász ingébe. Muzsikus nem vett tudomást a méltatlankodó kis imposztorról, és kiegyenesedett.

– Nos – sóhajtotta, amikor a falu korcs kutyái közül néhányan ugatással jelentették érkezésüket –, hát elkezdődött.

Második fejezet

Még napjainkban is egyszerű dolog megfeledkezni arról a tényről, hogy az Areni Főparancsnokság köreiben igen gyakori volt az árulás, a viszálykodás, a rivalizálás és a rosszindulat... Az a feltételezés, mely szerint [az Areni Főparancsnokság] nem tudott a környéken folyó szervezkedésről, a legjobb esetben nagyfokú naivitást, a legrosszabb esetben pedig nagyfokú cinizmust feltételez...

A Shei'k Forradalma

Cullaran

A falon látható vörösagyag kéznyom lassan semmivé lett az esőben, patakokban csorgott le a vályogtéglák közötti kötőanyag mentén. Dujker görnyedten állt az évszakra kevéssé jellemző esőben, és nézte, ahogy a kéznyomot elmossa a víz. Azt kívánta, bárcsak ne esett volna az eső aznap, vagy legalább ért volna oda előbb a kéznyomhoz – szerette volna megtudni, miféle kéznek a nyoma lehetett ez itt, Hisszar szívében, a régi Falah'd Palota külső falán.

Hétváros sokféle kultúrájában rengeteg jel szerepelt, s ezek egy titkos, képírásos nyelvvé álltak össze, homályos jelentéssel – ezek a jelek rendkívüli hatással voltak a helybéliekre. Segítségükkel olyan dialógusokat folytathattak, melyet egyetlen malaza sem volt képes megérteni. Dujker az itt töltött hónapok során lassan rádöbbent, hogy a tudatlanságuk nagy veszélybe sodorhatja őket. Ahogy közeledett a Dryjhna Éve, a jelek száma hatalmas méreteket öltött – a város minden egyes falán egész sorozatnyi titkos kód tűnt fel. A szél, a nap és az eső gondoskodtak arról, hogy a jelek ne maradjanak fenn túl sokáig, tisztára törölték a felületeket, így azokon újabb párbeszédek kezdődhettek.

A jelek szerint mostanában nagyon sok mondanivalójuk van.

Dujker megrázkódott, próbálta kilazítani a görcsöt a nyakából és a vállából. Úgy tűnt, a figyelmeztetések, melyekkel a Felsőbb Parancsnokságot bombázza, süket fülekre találnak. A szimbólumok nem csak úgy vaktában követték egymást, s nagyon úgy festett, hogy a malazák között egyedül Dujker szerette volna megfejteni őket, a többiek még azt sem ismerték fel, hogy kívülállóként nemtörődömnek lenni, igen veszélyes hozzáállás.

Összébb húzta a csuklyát, hogy arca szárazon maradjon, s közben érezte, hogy az alkarján végigcsorog a víz, mivel telaba köntöse egy pillanatra szétnyílt, s utat engedett az esőnek. A jel utolsó nyomait is elmosta a víz a falról. Dujker folytatta útját.

A palota falának tövében lévő kis, macskaköves utcákon, térdig érő patakokban ömlött a kanális felé rohanó víz, s kettéválasztott minden sikátort és járdát a városban. A tekintélyes palotafalakkal szemben, vászontetők alatt szekrény méretű boltok sorakoztak. A kirakatnak alig nevezhető árnyas lyukakból savanyú arcú kereskedők figyelték az előttük elsiető Dujkert.

A nyomorúságos öszvérektől és a néhol felbukkanó csapott hátú lovaktól eltekintve, alig volt valami forgalom. A Sahul-tenger felől érkező makacs áramlatok ellenére Hisszar városának arculatát inkább a pusztaságok és maga a sivatag határozták meg. Kikötőváros volt ugyan, s a Birodalom egyik legnagyobb hajózási központja, ennek ellenére Hisszar és lakói képzeletbeli hátukat a tengernek fordították.

Dujker elhagyta a palota fala köré csoportosuló régi épületek és szűk utcácskák gyűrűjét, és kiért a Dryjhna kolonnádra, mely nyílként futott át Hisszar szívén. Úgy tűnt, a kolonnád kocsiútja mentén ültetett guldindha fák úsznak, ahogy a víz vöröses leveleiket verte. Az út mindkét oldalán villakertek zöldültek, melyeket nem kerítettek be, hogy bárki csodálhassa szépségüket. A felhőszakadás megtépázta a bokrokat, a törpe fákat, s virágaik fehér, rózsaszín és vörös foltokban áztak a kövezeten.

A történész megtántorodott, amikor egy erős szélroham nekirontott, és jobb oldalán a testéhez tapasztotta ruháját. Érezte, hogy az ajkára került víz sós – a tenger üzenete volt ez, mely ott tombolt tőle jobbra, vagy ezer méterre az úttól. A Világvége Szeléről elnevezett út hirtelen beszűkült, s innentől kezdve sár, töredezett kövek és porceláncserepek alkották az utat, mellette pedig a magas, egykor királyi gesztenyefák átadták a helyüket a sivatagi bozótosnak. A váltás olyan hirtelen jött, hogy Dujker combig trágyaszagú lében találta magát, még mielőtt azt kellett volna nyugtáznia, hogy kiért a város szélére. Felnézett, az eső miatt erősen hunyorogva.

Balján az esőfüggöny mögött a Birodalmi Épület kőfalai látszottak. A megerősített falak mögül valahonnan füst küszködött felfelé az esőben. Dujker jobbján, hozzá jóval közelebb, állatbőr sátrak, lovak, tevék és szekerek látszottak kaotikus összevisszaságban – egy kereskedőkaraván, mely nemrég érkezett Sialka Odhanból.

Dujker az erős szél miatt még szorosabbra fogta a köpönyegét, majd jobbra fordult, és megindult a tábor felé. Az eső suhogása elnyomta léptei zaját, így a törzs kutyái nem vették őt észre, amikor betért a keskeny, lucskos kis ösvényre, az ázott sátrak közé. Egy kereszteződésnél megállt. Vele szemben egy nagy, vöröses színű sátor állt, melynek falain rengeteg festett szimbólum látszott, egymás hegyén-hátán. A bejáratnál némi füst szivárgott kifelé. Dujker átkelt az úton, pillanatnyi habozás után felemelte a sátorlapot, s belépett.

Üvöltő hangzavar és forró, párás levegő csapta mellbe a történészt, aki megállt, hogy lerázza a vizet köpönyegéről. Kiáltozás, káromkodás, nevetés hallatszott mindenhonnan, a levegő súlyos volt a durián és a tömjén füstjétől, a sülő húsok, a savanyú bor és az édes sör illatától. Dujkert körülzárta ez a levegő, miközben a környezetet tanulmányozta. Balján érmék csörrentek a földön és csuprokban, egy csapatnyi szerencsejátékos szórakozott; előtte egy tapu cikázott magabiztosan a tömegben, mindkét kezében egy-egy hosszú nyárssal, rajta sült hússal és gyümölcscsel. Dujker kiáltott a tapunak, és a kezét is felemelte, hogy felhívja magára a férfi figyelmét. Az árus gyors léptekkel mellette termett.

– Esküszöm, hogy kecskehús! – fogadkozott a tapu, parti debrahla dialektusban. – Kecske, nem kutya, dosii! Szagold csak meg! Csak egy fityinget kérek ezért a mennyei lakomáért! Ugyan hol kapnál ilyen olcsón vacsorát Dosin Paliban?

Dujker Dal Hol síkságairól származott, bőre pont olyan sötét volt, mint a helyi debrahláké; egy Dosin Pali szigetéről érkezett kereskedő tengeri köpönyegét viselte, és kifogástalan kiejtéssel beszélte a nyelvet. A tapu kérdése hallatán elvigyorodott.

– Kutyát kapnék ott is ennyiért, Tapuhara! – Előhalászott két hold alakú, helybéli váltópénzt – ez pont annyit ért, mint a birodalmi ezüst jakata váltópénze, a „fitying”. – Bolond vagy, vagy talán még annál is rosszabb, ha azt hiszed, hogy a mezlák a szigeten bőkezűbben osztogatják az ezüstjeiket, mint itt!

A tapu idegesen lehúzott egy darab zsíros húst meg két szelet gyümölcsöt az egyik nyársról, és levelekbe csavarta az étket.

– Vigyázz a mezla kémekkel, dosii – motyogta halkan. – Könnyen kiforgathatják a szavaidat!

– Persze, hiszen az ő nyelvük csak szavakból áll – felelte Dujker elégedetten. Közben átvette az ételt. – Igaz a hír, hogy mostantól egy sebhelyes barbár vezeti a mezla seregeket?

– Annak az embernek démonarca van, dosii – csóválta a fejét a tapu. – Még a mezlák is félnek tőle. – Zsebre vágta a kapott érméket, majd ismét felemelte a nyársakat, és továbbindult. – Kecske, nem kutya!

Dujker talált magának helyet a sátorfalnál. Nekidőlt, és úgy fogyasztotta ételét, ahogyan a helybéliek szokták – gyorsan, habzsolva. Bármelyik étkezésed lehet az utolsó is, így tartotta a hétvárosi filozófia. A történésznek zsíros lett az arca, s zsír csöpögött a kezéről is. A leveleket a sáros földre dobta, majd rituálisan a homlokához érintette a kezét. Ezt a szokást már betiltották – köszöntő volt egy Falah'dnak, akinek csontjai Hisszar öblének iszapjában rothadtak. A történész meglátott egy idősebb férfiakból álló csapatot a szerencsejátékosokon túl, s elindult feléjük. Menet közben a combjába törölte kezét.

A társaság egy Évszakok Köre mentén csoportosult – ennél a jóslásnál két látó állt egymással szemben, s a bonyolult tánc elemeinek segítségével jelenítették meg a jóslatot. Dujker befurakodott a nézők gyűrűjébe, és megpillantotta a két látót. Az egyik egy ősi sámán volt, ezüstös borostája és arcvonásai elárulták, hogy szemka, vagyis egy messzi törzs tagja. Vele szemben egy tizenöt év körüli fiú állt. A fiú szeme helyén csúnyán összeforrt sebhely látszott. Vékony végtagjain, puffadó hasán látszott, hogy borzasztóan alultáplált. Dujker ösztönösen megérezte, hogy a fiú a malaza ostrom alatt veszítette el a családját, s most Hisszar sikátoraiban tengeti életét. A Kör szervezői találhattak rá – mindenki tudta, hogy az istenek gyakran beszéltek ilyen elkínzott lelkek közvetítésével.

A nézősereg feszült, néma figyelméből Dujker azonnal érezte, hogy ebben a jóslatban hatalom van. A fiú vak volt, mégis úgy mozgott, hogy mindig a szemka látóval szemben helyezkedett el, aki lassan, némán táncolt végig a fehér homok borította padlón. Kezüket egymás felé nyújtották, és jeleket rajzoltak a levegőbe.

Dujker oldalba bökte a mellette álló nézőt.

– Mit láttak? – kérdezte suttogva.

A férfi, egy szögletes, helybéli fickó, akinek arcán az égésnyomok alig takarták a régi Hisszari Regiment hegeit, s akinek fogai sárgásak voltak, sziszegve válaszolt.

– Nem kevesebbet, mint Dryjhna szellemét. Alakját kezükkel rajzolták a levegőbe. Mind láttuk a szellemet, aki tüzet ígért.

Dujker felsóhajtott:

– Bárcsak láthattam volna...

– Látni fogod. Nézd, újra eljön!

A történetíró nézte, ahogy a kezek mozgás közben egy láthatatlan alakkal érintkeztek, s csillogó, vöröses fény tűnt fel a nyomukban. A fény emberi alakot sejtetett, és egyre határozottabb körvonalakat öltött. Egy asszony alakja rajzolódott ki, kinek teste maga volt a tűz. Fölemelte a karját, és valami fémes dolog csillant meg a csuklóján. A táncoló alakok száma háromra növekedett, mivel a nőalak is elkezdett mozogni a látó és a fiú között.

A kemény férfiak sírva fakadtak, volt, aki térdre is esett. Dujker megrendülten hátrébb lépett, s közben a kör összeszűkült. Kipislogta a szeméből a belecsöppent izzadságot, és ekkor vette észre, hogy valaki figyeli őt. Körülnézett. Vele szemben, kicsit távolabb, egy fekete állatbőrökbe burkolózó ember állt, fején csuklya volt, így vonásaira árnyék vetődött. Egy pillanat múlva az alak elfordította a fejét. Dujker gyorsan kilépett az idegen látóköréből.

A fiú hirtelen hátravetette a fejét, s olyan hangon szólalt meg, mintha kövek csikorogtak volna a torkában.

– Forrongó vér két szökőárban! Szemtől szemben. A vér ugyanaz, mindketten ugyanazok, s Raraku partját sós hullámok nyaldossák majd. A Szent Sivatag nem feledi múltját!

A női jelenés eltűnt. A fiú előrezuhant, s úgy csapódott a homokba, akár egy darab fa. A szemka látó leguggolt, és a fiú homlokára tette a kezét.

– Megtért az őseihez – szólalt meg az öreg sámán a néma csendben. – Dryjhna kegye, a legritkább ajándék szállt e gyermekre.

Hétváros kultúrája mélyen a múltban gyökerezett, átitatta az ősiség ereje. Valaha Elődök jártak minden karavánútján, minden ösvényén, minden rég elfeledett útján a rég elfeledett városok között. Úgy tartották, hogy a sivatagban kavargó homok hatalmas erejű, hogy minden kő úgy szívja magába a varázslatot, akár a szivacs a vizet, és hogy minden város számtalan másik város romjain épült – régi városok romjain, amelyek még az Első Birodalom idejéből valók. Azt beszélték, minden város szellemek hátán emelkedik, s hogy a kísértetek olyan szilárd réteget alkotnak, akár az összetört csontok, ha mészkővé állnak össze; hogy minden város örökké sír, nevet, kiabál, átkozódik, imádkozik az utcák kövezete alatt, s a születés első meg a halál utolsó lélegzetvételei épp olyan gyakoriak, mint a fenti világban. Az utcák alatt álmok, bölcsesség, ostobaság, félelem, düh, fájdalom, érzékiség, szerelem és halálos gyűlölet lappangtak.

A történetíró kilépett az esőbe, és nagyokat szippantott a tiszta, hűvös levegőből. Közben összébb húzta magán a köpönyegét.

A hódítók átjuthatnak egy város falain, megölhetnek minden egyes lakost, megtölthetik az összes villát, házat és boltot a saját embereikkel, és mégis, csupán a felszín az, amit uralni tudnak, a jelen köpönyege. Egy napon legyőzi majd őket a mélység szelleme, s nem marad belőlük szinte semmi. Ők is csupán egy vékonyka réteg lesznek, egy alkotóelem a sok közül. Ezt az ellenséget sosem győzhetjük le – hitte Dujker. A történelem mégis tele van olyan történetekkel, melyeknek hősei újra meg újra megtámadják ezt az ellenfelet. Talán a győzelmet nem is az hozza, ha felülkerekedünk az ellenségen, hanem az, ha csatlakozunk hozzá, eggyé válunk vele.

A Császárnő egy új Öklöt küldött, hogy leveresse vele e vidék nyughatatlan évszázadainak emlékét. Vajon mellőzte eddig Koltént, ahogy azt Melik Relnek mondtam? Vagy csak készenlétben tartotta, mint egy különleges fegyvert, melyet egyetlen bizonyos feladatra edzettek?

Dujker elhagyta a tábort, s a szakadó esőbe érve ismét meggörnyedt. Előtte a homályban már látszott a Birodalmi Épület kapuja. Kérdéseire talán választ kaphat az elkövetkező egy órában, amikor is találkozik a Holló Klánbeli Kolténnel.

Átcaplatott az úton, melyen a lovas kocsik keréknyomába zavaros pocsolyák gyűltek, aztán leereszkedett a sáros lejtőn, a kapuőrség irányába.

Ahogy a gyalogosforgalomnak szánt kis oldalkapuhoz ért, két csuklyás őr lépett ki elé.

– Ma nem fogadnak petíciókat, dosii – mondta az egyik malaza katona. – Próbálkozz holnap.

Dujker kioldozta a köpönyegét, és szétnyitotta, hogy megvillantsa a tunikájára tűzött birodalmi jelvényt.

– Az Ököl tanácskozást hívott össze, nem igaz?

Mindkét katona szalutált, és hátrább lépett. Az, aki az imént megszólította, bocsánatkérően rámosolygott.

– Nem tudtuk, hogy a másikkal van – mondta.

– Milyen másikkal?

– Pár perccel ezelőtt érkezett, történész.

– Igen, persze – Dujker biccentett a két katonának, aztán ellépett közöttük. A kövezeten sáros mokaszinnyomokat látott. Dujker komor arccal folytatta útját. Elért a belső épületig. Balján, a fal mentén egy fedett járda vezetett a szögletes, fantáziátlan főépület oldalsó ajtajáig. Dujker, mivel már úgyis elázott, úgy döntött, hogy a rövidebbik utat választja, így átvágott az udvaron, és a főbejárathoz ment. Menet közben észrevette, hogy az az illető, aki előtte érkezett, pontosan ugyanígy tett. Lábnyomaiból látszott, hogy ez a személy karikalábú. A történész arca még jobban elkomorodott.

Odaért a bejárathoz, ahol egy újabb őr bukkant elő, aki a tanácsterem felé irányította. A terem duplaszárnyú ajtaja előtt figyelte, hogy itt is feltűnnek-e az előtte érkező lábnyomai, de nem látta őket. Nyilván az épület egy másik helyiségébe ment be. Dujker megvonta a vállát, és benyitott.

A tárgyalóterem alacsony mennyezetű helyiség volt, kőfalait nem borították kelmék, csupán fehér festék. A domináns bútordarab, egy nagy márványasztal, furcsán sutának tűnt: nem álltak körülötte székek. Melik Rel, Kupa, Koltén és egy másik wicka tiszt már ott voltak. A történész érkeztekor mind a négyen az ajtó felé fordultak, Rel szemöldöke csodálkozva felszaladt. Láthatóan nem tudta, hogy Koltén Dujkert is meghívta a tanácskozásra. Talán az új Ökölnek ezzel az volt a célja, hogy kibillentse a papot biztos egyensúlyából, hogy kizárja őt valamiből? A történész egy pillanat múlva már el is vetette ezt a gondolatot. Sokkal valószínűbb, hogy ez az új vezetés fejetlenségét jelzi.

A székeket külön e tanácskozás miatt vitték ki a helyiségből – ez nyilvánvaló volt, hiszen még látszott a nyomuk, ahogy kihúzták őket a fehér porban. Mind Melik Rel, mind Kupa kényelmetlenül érezte magát, mivel nem tudták, hogy hová álljanak, miként helyezkedjenek. Mael jiszta papja egyik lábáról a másikra állt, izzadt homloka csillogott az asztalon égő lámpások fényében. Kezét elrejtette ruhája fodrai közé. Kupa láthatóan szívesen támaszkodott volna a falnak, de nem tudta, hogy vajon a wicka vezető hogyan reagálna egy ilyen informális pózra.

Dujker jót mosolygott magában, miközben levetette csuromvizes köpönyegét, és felakasztotta egy fáklyatartóra a bejárat mellett. Ezután megfordult, hogy bemutatkozzon az új Ökölnek, aki az asztal közelebbi végében állt, tisztjével a balján. A tiszt komor veterán volt, akinek széles, lapos arca mintha átlósan összecsuklott volna; jobb állkapocscsontjától bal szemöldökéig sebhely csúfította ábrázatát.

– Dujker vagyok, Birodalmi Történetíró. – Meghajolt. – Üdvözlet Hisszarban, Ököl! – Közelről már látta, hogy a negyven év a Wicka-síkságon, Quon Tálin, erős nyomokat hagyott a Holló Klán hadvezérének vonásain. Keskeny, kifejezéstelen arcán mély árkok húzódtak, vékony, de széles ajka mintha zárójelben lett volna, sötét, mélyen ülő szeme körül pedig szarkalábak tolongtak. Válláról olajozott hajfonatok omlottak alá, melyekbe hollótoll amuletteket is csomóztak. Magas volt, bőringe felett láncos mellényt viselt, hollótoll köpönyege széles vállától a térdéig ért. Lovaglónadrágot hordott, melyet kívül csípőig bélzsinórozás díszített. Egyetlen fegyverét, szarunyelű, hosszú kését a bal karja alá kötötte.

Dujker szavai hallatán az Ököl válaszként oldalra biccentette a fejét.

– Amikor legutóbb láttalak téged – kezdte erős wicka akcentussal –, akkor éppen a Császár saját ágyában feküdtél lázasan, és igen közel jártál a Csuklyás Kapujához. – Kis szünetet tartott, azután folytatta: – Íme, Bult volt az a fiatal harcos, akinek a lándzsája beléd szaladt, de ezen cselekedetéért egy Dujek nevű katona arcon csókolta az esztelent a kardjával. – Koltén lassan megfordult, és mosolyogva a mellette álló veterán harcosra nézett.

A komor lovaskatona erre rezzenéstelen arccal végigmérte Dujkert:

– Emlékszem, hogy fegyvertelen volt az illető. Csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy nincs fegyver a kezében, és elhúztam a lándzsámat. Emlékszem Dujek kardjára, mely megfosztott a szépségemtől, miközben a lovam fogai csontig mélyedtek a karjába. Emlékszem, hogy Dujeknek azt a karját levágta a felcser, mert a lovam leheletétől megrothadt. Köztünk szólva, szerintem én vesztettem többet, mivel Dujek fél karral is folytathatta karrierjét katonaként, én viszont a szépségem elvesztése után meg kellett, hogy elégedjek azzal az egy feleséggel, aki már megvolt.

– Nem a húgod volt az, Bult?

– De igen, Koltén. Vak szegény.

Mindkét wicka elhallgatott, az egyik fintorgott, a másik háborgott. Oldalról Dujker hallotta, hogy Kupa olyan hangot ad ki, mintha fojtogatnák. A történész gyorsan megszólalt.

– Sajnálom, Bult. A csatában voltam ugyan, de nem láttalak sem téged, sem Koltént. De akárhogyan is, azt sem láthatom, mennyit vesztett el szépséged.

A veterán biccentett.

– Igaz, alaposan meg kell nézni, hogy észrevegye valaki.

– Talán ideje volna hagyni ezeket a kedves anekdotákat, bármily szórakoztatóak is – mondta Melik Rel. – El kellene kezdeni a tanácskozást.

– Majd ha befejeztem a beszélgetést – közölte Koltén, aki tovább fürkészte Dujker arcát.

Bult szólalt meg:

– Mondd csak, történész, miért mentél a csatába fegyverzet nélkül?

– Talán elvesztettem a darabjait a csatamezőn.

– Nem hiszem. Nem volt rajtad sem öv, sem kardhüvely, sem páncél.

Dujker megvonta a vállát.

– Ha le akarom jegyezni a birodalmi történelmet, akkor ott kell lennem az események kellős közepében, uram.

– Koltén parancsnoksága alatt is ilyen vakmerő lelkesedéssel dolgozol majd?

– Hogy lelkes leszek-e? Meghiszem azt, uram. Ami a vakmerőséget illeti – sóhajtott fel Dujker –, nos, a bátorságom már nem a régi. Mostanában már páncélt viselek, ha csatába megyek, s mindig van nálam egy rövid kard és egy pajzs. Meg sisak. Testőrök vesznek körül, és legalább egy mérföldre helyezkedek el a csata középpontjától.

– Az évek során tehát bölcsebb lettél – mondta Bult.

– Attól tartok, hogy bizonyos dolgokban nem eléggé – válaszolta Dujker lassan. Koltén felé fordult. – Elég ostoba vagyok ahhoz, hogy tanácsokat próbáljak neked adni ezen a megbeszélésen.

Koltén tekintete Melik Relre siklott, miközben beszélni kezdett.

– Azért tartasz ettől, mert félsz, hogy olyan dolgokat is mondanál, amelyek nem tetszenének nekem. Lehetségesnek tartod, hogy akkor én megparancsolom majd Bultnak, hogy fejezze be, amit egykor félbehagyott. Ez sokat elárul nekem az areni helyzetről.

– Erről keveset tudok, Ököl – mondta Dujker. Érezte, hogy már csorog a hátán az izzadság a tunikája alatt. – De téged még az areni helyzetnél is kevésbé ismerlek.

Koltén arckifejezése nem változott. Dujkert leginkább egy kobrára emlékeztette, amely éppen emelkedik, támadni készül – hidegen, szemrebbenés nélkül.

– Kérdésem volna – mondta Melik Rel. – Megkezdjük hát a tanácskozást?

– Még nem – felelte Koltén. – Még várjuk a boszorkánymesteremet.

Mael papja e szavak hallatán hangosan felszisszent. Kupa előrébb lépett. Dujker érezte, hogy hirtelen kiszárad a torka. Némi krákogás után megszólalt.

– Nem azt parancsolta a Császárnő – még uralkodása első évében –, hogy az összes boszorkánymestert... iktassák ki? Nem végezték ki őket? Emlékszem, hogy láttam Unta falait...

– Több napba telt, mire meghaltak – mondta Bult. – Ott lógtak a vaslándzsákon, míg a hollók el nem jöttek a lelkükért. Kivittük gyermekeinket a falakhoz, hogy lássák a törzsek öreg, bölcs tagjait, kiknek életét elvette tőlünk a rövid hajú asszony. Emlékezetükben sebhelyek keletkeztek, melyek életben tartják az igazságot.

– A Császárnő volt – mondta Dujker –, akit most szolgáltok.

– A rövid hajú asszony semmit sem tud a wicka szokásokról – mondta Bult. – A hollók, melyek magukkal vitték a legnagyobb boszorkánymesterek lelkét, visszatértek a népünkhöz, megvárták, hogy új testek szülessenek, és így eleink ereje visszatért hozzánk.

Az oldalsó ajtó, melyet Dujker eddig nem vett észre, most kinyílt. Egy magas, karikalábú alak lépett be rajta. Fejét csuklya takarta, de aztán levetette a csuklyát, és előtűnt az arca – egy tízéves, tiszta gyermeki arc nézett rájuk. Az ifjú sötét tekintete a történészre villant.

– Ő Sormo E'nath – mondta Koltén.

– Sormo E'nath egy öregember volt, és kivégezték Untában – vágta oda Kupa. – Ő volt a leghatalmasabb boszorkánymester. Laseen gondoskodott róla, hogy meghaljon. Azt beszélik, hogy tizenegy napig haldoklott kint a falon. Ez itt nem Sormo E'nath. Ez egy gyerek.

– Tizenegy nap – mormogta Bult. – Nem volt olyan holló, mely Sormo egész lelkét magába tudta volna fogadni. Mindennap egy újabb madár érkezett, és elvitt a lelkéből valamennyit, míg az végül elfogyott. Tizenegy nap, tizenegy holló. Ilyen nagy volt Sormo hatalma, ennyire erős volt az akarata, és ennyire tisztelték őt a fekete szárnyú szellemek. Tizenegyen jöttek el hozzá. Tizenegyen.

– Ősi varázslat – suttogta Melik Rel. – A legtöbb ősi kézirat említ ilyesmit. Ez a fiú a Sormo E'nath nevet viseli. Válóban ő lenne az újjászületett nagy boszorkánymester?

– Genabackison a rhivik hite hasonló – mondta Dujker. – Egy újszülött gyermek testet adhat egy olyan léleknek, mely nem kelt át a Csuklyás Kapuján.

A fiú megszólalt, hangja határozott volt, de meg-megbicsaklott. Éppen mutált, a férfikor küszöbén állt.

– Sormo E'nath vagyok, aki mellcsontjában hordozza egy vasdárda emlékét. Tizenegy holló volt jelen születésemkor. – Válla felett hátradobta a köpönyegét. – A mai napon egy különös rituálénak lettem a szemtanúja, és a nézők között ott láttam Dujker történészt is. Együtt szemléltük egy hatalmas szellem üzenetét vízió formájában, egy szellemét, kinek arca egy a sok közül. Ez a szellem a népek csatáját jósolta meg.

– Én is láttam, amit ő – mondta Dujker. – A város falain kívül egy kereskedőkaraván ütött tábort.

– Nem fedezték fel, hogy malaza vagy? – kérdezte Melik.

– Jól beszéli a törzs nyelvét – mondta Sormo. – Arcmimikája pedig a Birodalom iránti gyűlöletéről tanúskodott. Elég ügyesen álcázta arcát és mozdulatait ahhoz, hogy megtévessze a bennszülötteket. Mondd, történetíró, láttál már ilyen kinyilatkoztatást korábban is?

– Egy sem volt ilyen... nyilvánvaló – ismerte be Dujker. – De láttam elég jelét a növekvő nyugtalanságnak, mozgolódásnak. Az új esztendő felkelést hoz.

– Elhamarkodott következtetés – mondta Melik Rel. Felsóhajtott, láthatóan nem volt neki túl kellemes ez a hosszú álldogálás. – Az új Ököl jobban tenné, ha az ehhez hasonló pletykákat kritikusan kezelné. Sok jövendölés kering ezen a vidéken, és néha úgy fest, hogy legalább annyi próféciát hallani, mint ahány ember itt él. Ez persze jelentősen lecsökkenti az esélyét annak, hogy bármelyik igaz volna. A Malaza Hódítás óta itt minden évre ígértek legalább egy lázadást, és mi lett belőlük? Semmi.

– A pap rejtett szándékkal jött – jegyezte meg Sormo.

Dujker azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. Melik Rel kerek, izzadságtól fénylő arca elfehéredett.

– Minden embernek vannak rejtett szándékai – mondta Koltén, mintha próbálná elvenni a boszorkánymester kijelentésének élét. – Kaptam figyelmeztetést, valamint tanácsot, hogy kezeljem józan ésszel az intő jeleket. Ezek kiegyensúlyozzák egymást. Ez az én véleményem. A mágus, aki arra áhítozik, hogy kőfalnak vethesse a hátát, úgy tekint rám, mintha egy vipera lennék, aki belemászott a pokrócába. Tőlem való félelmében a Hetedik Hadtest összes katonáját képviseli. – Az Ököl a földre köpött, arca eltorzult. – Nem érdekelnek az érzéseik. Ha engedelmeskednek a parancsaimnak, akkor szolgálni fogom őket. Ha ellenkeznek, akkor kitépem a szívüket. Hallottad szavaimat, mágus?

Kupa elkomorodott.

– Hallottam.

– Azért vagyok itt – szólalt meg Melik Rel, szinte sivító hangon –, hogy elmondjam a Legfőbb Ököl utasításait...

– A Legfőbb Ököl hivatalos üdvözlete előtt vagy után? – Dujker máris visszaszívta volna szavait, pedig Bult hallhatóan jót mulatott a megjegyzésen.

Melik Rel válaszként kihúzta magát.

– Pormkval Legfőbb Ököl köszönti Koltén Öklöt Hétvárosban, és gratulál a kinevezéséhez. A Hetedik Hadtest, mint tudjuk, a Malaza Birodalom három eredeti seregének egyike, és a Legfőbb Ököl biztos abban, hogy Koltén Ököl figyelemmel lesz serege dicső múltjára.

– Nem érdekel a dicső múlt – mondta Koltén. – A cselekedeteik alapján bírálom majd el őket. Folytasd!

Rel remegő hangon folytatta:

– Pormkval Legfőbb Ököl engem bízott meg azzal, hogy tolmácsoljam utasításait Koltén Ökölnek. Nok admirális és egész hajóhada hagyja el Hisszar kikötőjét, és induljon Aren városába, amint a hajók készen állnak az útra. Koltén Ököl azonnal kezdje meg a felkészülést a menetelésre, összes seregeivel... Arenbe kell indulnia. A Legfőbb Ököl szeretné megtekinteni a Hetedik Hadtestet, mielőtt döntene következő állomáshelyéről. – A pap előszedett egy lepecsételt tekercset a ruhája fodrai közül, és letette az asztalra. – Ezek a Legfőbb Ököl parancsai.

Koltén arca elsötétedett az undortól. Keresztbe fonta a karját, és egészen egyszerűen hátat fordított Melik Relnek. Bult keserűen felnevetett.

– A Legfőbb Ököl szeretné megtekinteni a hadsereget. A Legfőbb Ököl feltehetőleg a kíséretében tud egy Főmágust, és valószínűleg rendelkezik egy csapatnyi Karmossal is, nemdebár? Ha meg akarja nézni Koltén seregeit, akkor idejöhet az Üregen át. Az Ökölnek esze ágában sincs kitennie a seregeit egy négyezer mérföldes gyalogtúrának, csak azért, hogy Pormkval megbámulhassa, milyen poros a katonák csizmája. Egy ilyen kis akció védtelenül hagyná Hétváros keleti provinciáit. Ilyen zavaros időkben ez a hadmozdulat visszavonulásnak tűnne, főleg hogy a Sahul Flottát is kivonnák innen. Ezt a kontinenst nem lehet Aren falai mögül kormányozni.

– Semmibe veszi a Legtöbb Ököl utasításait? – kérdezte Rel suttogva, vérben forgó szemmel. Koltén széles hátát bámulta.

Az Ököl megperdült.

– Éppen tanácskozást tartok, melynek a parancsok módosítása a témája – mondta. – Most pedig választ várok.

– Majd én mondom a választ – suttogta a pap.

Koltén elvigyorodott.

– Te? – kérdezte Bult. – Te? Hiszen te csak egy pap vagy, nem katona, nem parancsnok. Nem is tartanak számon úgy, mint a Legfőbb Tanács tagját.

Rel tekintete a veterán és az Ököl között cikázott.

– Valóban? Nos...

– Laseen Császárnő szerint – vágott közbe Bult. – Ő nem tud rólad semmit, pap, csak a Legfőbb Ököl jelentéseiből tud a létezésedről. Jobb lesz, ha elfogadod, hogy a Császárnő nem szokott olyan emberekre hatalmat ruházni, akiket nem ismer. Pormkval Legfőbb Ököl futárfiúként küldött ide téged, és mi eszerint bánunk veled. Nem parancsolsz te senkinek itt, a Hetedikben. Sem Kolténnek, sem nekem, de még a legutolsó konyhai kisegítőnek sem.

– E szavakat és érzelmeket jelenteni fogom a Legfőbb Ökölnek.

– Gondoltam. Most mehetsz.

Relnek leesett az álla a csodálkozástól.

– Mehetek?

– Végeztünk veled, távozz!

Némán figyelték, ahogy a pap távozik a teremből. Amint bezárult az ajtó, Dujker az Ökölhöz fordult.

– Nem biztos, hogy ez bölcs döntés volt, uram.

Koltén unottan nézett rá.

– Bult beszélt vele, nem én.

Dujker a sebhelyes veteránra pillantott. Bult vigyorgott.

– Beszélj nekem Pormkvalról – mondta Koltén. – Találkoztál vele, ugye?

A történész visszafordult az Ökölhöz.

– Igen, uram.

– Jól kormányoz?

– Amennyire alkalmas vagyok arra, hogy az ilyesmit megítéljem – mondta Dujker –, ő egyáltalán nem kormányoz. A legtöbb parancsot az az ember adja, akit te – vagyis Bult – éppen az imént parancsolt ki innen. Egy egész csapatnyi másik ember áll még a színfalak mögött, többnyire nemesi származású kereskedők. Ők felelősek az adók és a vámok alakulásáért is. Lecsökkentették a köteles vámokat az importban, ugyanakkor a hazai termelést és az exportot jelentősen megadóztatják – kivéve persze azokat a terményeket, melyeknek kivitelével ők is foglalkoznak. A birodalmi megszállást tehát a kereskedők irányítják, és ez mit sem változott azóta, hogy Pormkval négy évvel ezelőtt megkapta a Legfőbb Ököl megtisztelő címet.

– Ki volt előtte a Legfőbb Ököl? – kérdezte Bult.

– Cartheron Crust, aki egy éjjel belefulladt az Areni-öbölbe.

Kupa felhorkant:

– Crust még részegen is átúszott volna akár egy hurrikánon is, de hirtelen elfelejtett úszni, és csak úgy belefulladt az öbölbe, akárcsak a bátyja, Urko. Természetesen egyik testet sem találták meg soha.

– S ez mit jelent?

Kupa Bultra vigyorgott, de nem mondott semmit.

– Crust és Urko a Császár emberei voltak – magyarázta Dujker. – Úgy tűnik, Kellanved régi harcosainak többnyire ugyanez a sors jutott. Ott volt például Idősebb Tok meg Ameron. Persze az ő testüket sem találták meg soha. – A történész vállat vont. – Ez persze ma már történelem. Igazság szerint tiltott történelem.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy mindegyiküket Laseen parancsára gyilkolták meg – mondta Bult, majd kimutatta meglehetősen randa fogsorát. – De képzeld el a helyzetet másképpen, mondjuk úgy, hogy Laseen azon veszi észre magát, hogy legrátermettebb parancsnokai egyszerűen... eltűnnek. Magára hagyják őt, amikor a legnagyobb szüksége volna a megfelelő emberekre. Történész, te láthatóan megfeledkezel arról, hogy mielőtt Laseenből Császárnő lett, közeli barátja volt Crustnak, Urkónak, Ameronnak, Táncosnak és a többieknek. Képzeld csak el, hogy érezheti most magát... egyedül, cserbenhagyva.

– S talán úgy gondolta, hogy ha megöli a legközelebbi társait – Kellanvedet és Táncost –, az majd nem befolyásolja barátságát a többiekkel? – Dujker megcsóválta a fejét. Kihallotta saját szavaiból a keserűséget. Ők az én barátaim is voltak.

– Az ember néha tévesen mérlegeli a helyzetet, s döntésén később már nem változtathat – mondta Bult. – A Császár és Táncos kiváló hódítók voltak, de vajon ugyanígy jeleskedtek volna az uralkodásban is?

– Ezt már sosem tudhatjuk meg – vágott vissza a történész.

A wicka sóhaja szinte hörgésnek tűnt.

– Nem, de ha volt valaki a közelben, aki láthatta, hogy mi következne, akkor az Laseen.

Koltén a padlóra köpött.

– Erről az ügyről ennyi talán elég is lesz, történész. Jegyezd le a szavakat, melyek most elhangzottak, már ha nem találod őket túlságosan keserűnek. – A néma Sormo E'nathra nézett, és a boszorkánymester arca láttán valahogy elkomorodott.

– Ha meg is fulladok tőlük, akkor is le kell jegyeznem őket – felelte Dujker. – Milyen történész lennék, ha nem így tennék?

– Rendben van, történész – mondta az Ököl. Tekintete továbbra is Sormót fürkészte. – Mondd csak, mivel tartja a markában Melik Rel ezt a Pormkvalt?

– Bár tudnám, uram.

– Derítsd ki!

– Azt kéred tőlem, hogy kémkedjek?

Koltén halvány mosollyal az arcán fordult felé.

– Miért, a kereskedősátorban nem pont ugyanezt csináltad, Dujker?

Dujker elfintorodott.

– Ehhez el kellene mennem Arenbe. Nem hiszem, hogy Melik Rel ezek után szívesen látna a tanácskozásain. Azok után, hogy itt tanúja voltam a megszégyenülésének... Apropó, biztos vagyok benne, hogy mostantól az ellenségei között tart számon, és az ellenségeinek megvan az a furcsa szokásuk, hogy csak úgy, hipp-hopp, eltűnnek.

– De én nem fogok eltűnni – mondta Koltén. Közelebb lépett, s kinyújtott kezét a történetíró vállára helyezte. – Nem veszünk tudomást erről a Melik Relről. Te pedig mostantól az én kíséretemhez tartozol.

– Parancs, Ököl – mondta Dujker.

– A tanácskozásnak vége – Koltén a boszorkánymesteréhez fordult. – Sormo, beszámolót kérek a reggeli kalandodról... kicsit később.

A boszorkánymester meghajolt.

Dujker fölkapta a köpönyegét, és Kupa kíséretében elhagyta a termet. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a történész megrángatta a mágus ruhájának ujját.

– Váltanék veled pár szót. Négyszemközt.

– A számból vetted ki a szót – felelte Kupa.

Kicsit lejjebb a folyosón találtak egy üres szobát. Csak néhány törött bútormaradvány árválkodott benne, de nem használta senki. Kupa becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot, aztán vad tekintettel Dujker felé fordult.

– Ez nem is ember, hanem egy vadállat, és úgy is látja a dolgokat, mint egy állat. És Bult, Bult megérti a főnöke minden egyes mordulását és fintorát, és szavakba önti a gondolatait. Még soha életemben nem találkoztam ilyen beszédes wickával, mint ez az agyafúrt öregember.

– Kolténnek nyilván van mondanivalója bőven – jegyezte meg Dujker szárazon.

– Szerintem Mael papjának már most a bosszún jár az esze.

– Igaz. De ami a legjobban meglepett, az Bult védőbeszéde volt a Császárnő mellett.

– Talán megkérdőjelezed az állításait?

Dujker felsóhajtott.

– Hogy már bánja múltbéli cselekedeteit, és megértette, hogy milyen magányos az ember a csúcson? Igaz lehet. Érdekes gondolatmenet, de már nem számít.

– Szerinted megbízik Laseen ezekben a wicka barbárokban?

– Koltén Császári Audiencián vett részt, ott kapta az utasításait. Szerintem Bult is ott lehetett vele, hiszen valósággal hozzá van nőve. Hogy mi hangzott el ott, a Császárnőnél? Senki sem tudja. – A történész vállat vont. – Egy biztos, Melik Relre fel voltak készülve. Erről a fiatal kis boszorkánymesterről mi a véleményed, Kupa?

– Fiatal? – A mágus a fejét rázta. – Annak a fiúnak az aurája egy ősöreg emberé. Éreztem rajta a kancavér ivásának rituáléját, márpedig az a rituálé a boszorkánymesterek Vaskorát jelzi. Életük utolsó éveiben, hatalmuk teljében gyakorolják. Figyelted őt? Egyetlen tüzes pillantást vetett csak a pap felé, aztán állt és figyelte a hatását.

– De akkor azt mondtad, hogy az egész hazugság.

– Semmi szükség rá, hogy tudassuk Sormóval, milyen érzékeny az orrom, és továbbra is úgy fogok bánni vele, mint egy gyerekkel, egy zöldfülűvel. Ha szerencsém van, nem foglalkozik majd velem.

Dujker habozott. A szobában állott, poros volt a levegő. Felsóhajtott.

– Kupa – nyögte ki végül.

– Igen, történész? Mit szeretnél kérni tőlem?

– A dolognak semmi köze Kolténhez vagy Melik Relhez és Sormo E'nathoz. A segítségedre van szükségem.

– Miben?

– Ki szeretnék szabadítani egy rabot.

A mágus felvonta a szemöldökét.

– A hisszari börtönből? Nincsenek összeköttetéseim a hisszari őrök soraiban...

– Nem, nem a börtönből. Ő a Birodalom rabja.

– Hol tartják fogva ezt a személyt?

– Eladták rabszolgának, Kupa. Az otataral bányákban van valahol.

A mágus alig jutott szóhoz.

– A Csuklyás szakállára, Dujker, te azt kéred tőlem, hogy segítsek egy máguson? Gondolod, hogy szívesen mennék azoknak a bányáknak a közelébe? Az otataral elpusztítja a varázserőt, megőrjíti a mágusokat...

– Nem kell közelebb merészkedni, csak úgy pár kilométernyire a parttól, Kupa. Ezt megígérhetem – vágott közbe Dujker.

– Összeszedjük a rabot, aztán hogyan tovább? Elmenekülünk, evezünk, mint az őrültek, egy dosii hajóval a nyomunkban?

Dujker elvigyorodott.

– Valahogy így.

Kupa a csukott ajtó felé pillantott, aztán szemügyre vette a törmeléket, mintha most látná először.

– Milyen szoba ez itt?

– Torlom Ököl irodája volt – felelte Dujker. – Ebben a szobában találtak rá a dryjhnii bérgyilkosok aznap éjjel.

Kupa lassan bólintott.

– És véletlenül választottuk pont ezt a helyiséget?

– Nagyon remélem.

– Én is, történész.

– Tehát segítesz nekem?

– Ez a rab... ki az?

– Könnyűkezű Heborik.

Kupa ismét bólintott.

– Hadd fontoljam meg a dolgot, Dujker.

– De azt megkérdezhetem, hogy miért habozol?

Kupa elkomorodott.

– Mégiscsak egy újabb bujtogató történetírót szabadítanék rá a világra, nem igaz?

*

Ehrlita Szent Város házai fehér kőből épültek. A város a kikötőtől indult, majd beborított és körülzárt egy hatalmas, lapos tetejű dombot, melyet Jen'rahbnak hívtak. Úgy tartották, hogy a világ legrégebbi városa van eltemetve a Jen'rahb belsejében, és az összepréselt romok között ott a Hét Védelmező Trónja, mely a legendák szerint nem is trón, hanem egy terem, benne hét emelvénnyel, a hét Előd emlékére, akik létrehozták Hétvárost. A domb belsejében szunnyadó helyiség pont kilencszer volt idősebb az ezeréves Ehrlitánál.

Ehrlita városának egyik korai falah'dja nagyszabású építkezésbe kezdett a Jen'rahb lapos tetején, hogy hódoljon a domb belsejében eltemetett ősi város emlékének. Az északi part mentén található kőbányákat valósággal kibelezték, egész domboldalakat vájtak ki, majd a tíztonnás márványtömböket hajón Ehrlita kikötőjébe szállították, és átcibálták őket a város alacsonyabban fekvő részein, végül pedig egy rámpa segítségével valamennyit feltornászták a dombtetőre. A belőlük épült templomok, villák, kertek, dómok, tornyok és a falah'd palotája úgy ékeskedtek a domb tetején, akár egy koronában a drágakövek.

Három évvel azután, hogy az utolsó tömb is a helyére került, az ősi, eltemetett város megrázta magát. A Falah'd Koronájának hatalmas súlya alatt beomlottak a föld alatti boltozatok, ledőltek a falak, s az alapzati kövek oldalra csúsztak, az utcákba, melyeket por töltött ki. A felszín alatt a por úgy viselkedett, akár a víz, végigrohant az utcákon, sikátorokon, beömlött az ajtónyílásokon, a padlózat alá – ez történt a Jen'rahb komor, sötét belsejében, láthatatlanul. A felszínen egy szép hajnalon, mely a falah'd uralkodásának évfordulóját jelezte, a Korona megroggyant, a tornyok ledőltek, a dómok széthasadtak, fehér márványpor felhők szálltak az ég felé, a palota pedig megsüllyedt. Volt olyan pontja, mely alig pár centit ereszkedett meg, de volt olyan is, ahol darabjai vagy harmincméternyit zuhantak alá, bele a por örvénylő folyamába.

Az Alsóváros lakói tanúi voltak mindennek. Úgy írták le a látványt, hogy egy óriási, láthatatlan kéz lenyúlt a Koronáért, aztán ujjai közé gyűjtötte az összes épületet, és lenyomta az egészet a domb belseje felé. Az ég felé emelkedő porfelhő miatt a napkorong sokáig rézszínűnek látszott.

Aznap több mint harmincezer ember halt meg, köztük maga a falah'd is, és a háromezer ember közül, akik a palotában éltek és dolgoztak, csak egyetlen egy maradt életben: egy fiatal kukta, aki meg volt róla győződve, hogy az a serleg okozta az egész katasztrófát, amit ő a földrengés előtt vagy egy perccel leejtett. A fiú beleőrült a bűntudatba, és szíven döfte saját magát az Alsóvárosban, a Merykra Körtéren – vérét mohón beszívta a kövezet, pont ott, ahol Muzsikus éppen állt.

Az utász kék szeme összeszűkült, és a Vöröspengék csapatára szegeződött, akik éppen a Körtér túloldalán szélesedő tömegbe lovagoltak.

Muzsikus vékony, fehér gyolcsruhákba csavarta magát, a csuklyát felhajtva hordta a fején, mint a grala törzsi emberek. Mozdulatlanul állt a szent járdaköveken, melyeken már megfakult az emlékszöveg, és azon gondolkozott, hogy vajon elég hangosan dübörög-e a szíve ahhoz, hogy a körülötte óvatosan mozgó tömeg tagjai is hallják. Szidta magát, amiért sétára vállalkozott a régi városban, és szidta Kalamot is, aki elhalasztotta az indulásukat, mert mindenképpen fel akarta venni a kapcsolatot az egyik régi ügynökével.

– Mezla'ebdin! – sziszegte a közelében egy hang.

A kifejezés nagyjából azt jelentette, hogy a malazák ölebei. A Vöröspengék hétvárosi származásúak voltak, de hűséget esküdtek a Császárnőnek, és ehhez tartották is magukat. Ritka – és pillanatnyilag elég kellemetlen – dolog volt a gyakorlatiasság ezen a fanatikus álmodozókkal teli kontinensen. A Vöröspengék éppen önálló akcióba kezdtek, hogy a rájuk oly jellemző módon, kardéllel és lándzsaheggyel megtörjék Dryjhna követőit.

Fél tucat áldozatuk hevert szanaszét a tér fehér kövein, szétdobált kosarak, ruhakupacok és ételhalmok között. A kiszáradt szökőkút mellett két kislány térdelt egy női holttest mellett. A közeli falakon vérfoltok látszottak. Pár utcával arrébb már riasztották az Ehrlita Őrséget, mivel a város Öklét azonnal értesítették arról, hogy a Vöröspengék ismét megszegték az utasításait.

A kegyetlen lovasok elvonultak a térről, s egy főbb utcán folytatták a hevenyészett öldöklést. Nem nézték, kire sújtanak. Hamarosan eltűntek Muzsikus szeme elől. Az elesettekhez koldusok és tolvajok rohantak oda, bár még mindig hallatszott a haldoklók nyöszörgése. A két kislányt egy púpos kerítő kapta fel, és elsietett velük egy félreeső sikátoron át.

Muzsikus pár perccel korábban lépett a Körtérre, és majdnem lecsapta a fejét egy rohamozó Vöröspenge. A sokéves harctéri rutin mentette meg, mikor is gyorsan átlépett a ló előtt, és lebukott a visszakézből lendített kard csapása elől. A Vöröspenge nem vette üldözőbe, hanem inkább egy újabb tehetetlen járókelő, egy nő felé fordult, aki próbálta elvonszolni a társaságában lévő két kislányt a ló patái elől. A lovas lefejezte az asszonyt.

Muzsikus megrázta magát, magában káromkodott egy sort, majd átfurakodott a zavarodott tömegen, és a sikátor felé indult, amelyikben a kerítő eltűnt. Az utcácskában a magas, keskeny épületek között sűrű volt a homály. A levegőben rothadó étel szaga és hullabűz terjengett. Muzsikus óvatosan haladt előre. Az utcán nem járt senki. Két magas fal közé ékelődött kis oldalösvényhez érkezett, mely olyan keskeny volt, hogy egy öszvér alig fért volna el benne, és combmagasságig száraz pálmalevelek borították a talajt. A magas falak mögött kertek zöldelltek, s a szélükbe ültetett pálmafák lombozata annyira sűrű volt, hogy valóságos tetőt alkotott úgy öt méterrel az utász feje felett. Az ösvény zsákutca volt, harminc lépés után véget ért, s a végében ott térdelt a kerítő. Fél lábbal a földhöz szorította a kisebbik lányt, míg a nagyobbikat a falhoz szorította, és a nadrágját próbálta lerángatni.

A strici meghallotta Muzsikus lépteinek a zaját, a száraz levelek zörgését, és hátranézett. Bőre tejfehér volt, szkré származású lehetett. Sokatmondóan elvigyorodott, kimutatva megfeketedett fogait, aztán megszólalt:

– Grala, egy fél jakatáért a tiéd lehet, amint áttörtem a hártyát. A másik többe fog kerülni, mert fiatalabb.

Muzsikus a férfi mellé lépett.

– Megveszem őket – mondta. – Feleségnek. Két jakatáért.

A strici felvihogott.

– Egy hét alatt kétszer annyit megkeresek rajtuk. Tizenhat jakatáért a tiéd mindkettő.

Muzsikus elővette a grala kést, amit egy órával azelőtt vásárolt, és hegyét a strici nyakához emelte.

– Két jakata meg az irgalmam, simharal.

– Oké, grala – nyögte a kerítő elkerekedett szemekkel. – Rendben, a Csuklyás vigyen el!

Muzsikus előszedett két pénzérmét az övéből, és a levelekre dobta őket. Aztán hátralépett.

– Most elviszem őket.

A strici négykézlábra ereszkedett, és kutatni kezdett a levelek között az érmék után.

– Vidd őket, grala, vidd őket.

Muzsikus morgott valamit, aztán eltette a kését, és a hóna alá kapta a két kislányt. Hátat fordított a stricinek, és kivonult a sikátorból. Szinte semmi esélye nem volt annak, hogy a férfi hátba merné őt támadni. A grala törzs tagjai híresek voltak arról, hogy gyakran kiprovokáltak valami inzultust, hogy aztán többszörösen bosszút állhassanak érte. Ez volt a kedvenc időtöltésük. A fáma szerint nem lehetett őket hátba támadni – éppen ezért nem is próbálta meg senki. Mindemellett azonban Muzsikus igencsak örült annak a vastag levélszőnyegnek, ami közte és a strici között terült el.

Kiért az utcácskából. A kislányok úgy lógtak a karján, mint két tehetetlen, nagyra sikeredett rongybaba. Még sokkos állapotban voltak. Muzsikus lenézett az idősebbik kislányra. Kilenc, talán tízéves arcocskát látott, és nagy barna szempárt, mely őt bámulta csodálkozva.

– Most már biztonságban vagytok – mondta Muzsikus. – Ha leteszlek, megállsz a lábadon? Meg tudnád mutatni, hogy merre laktok?

A lány kis idő múlva bólintott.

Egy sáros keréknyomhoz értek. Az Alsóvárosban ez is belefért az utca kategóriába. Muzsikus letette a nagyobbik lánykát, a kisebbiket pedig átölelte – a kislány elaludt. A nagyobbik gyerek erősen belekapaszkodott Muzsikus ruhájába, nehogy elsodorja tőle a tömeg. Aztán megindultak.

– Haza? – kérdezte Muzsikus.

– Haza – mondta a kislány.

Tíz perccel később elhagyták a vásári negyedet, és egy csendesebb lakóövezetbe értek, ahol szerény, de tiszta házak sorakoztak egymás mellett. A lány egy mellékutca felé húzta Muzsikust. Gyerekek tűntek elő, és kiabálva elébük rohantak. Egy perccel később három fegyveres férfi rohant ki egy kerti kapun. Kivont karddal álltak Muzsikus elé, s a gyereksereg hirtelen elnémult. Figyelték, mi következik.

– Nahal grala – mormogta Muzsikus. – Az asszonyt megölte egy Vöröspenge. Őket egy strici kapta el. Megvettem őket. Sértetlenek. Három jakata.

– Kettő – javította ki az egyik őr, majd Muzsikus lába elé köpött a kőre. – Megtaláltuk a simharalt.

– Kettőt fizettem. Egy a hazaszállításuk ára. Sértetlenek. Három. – Muzsikus elvigyorodott. – Baráti ár, kevés is a grala becsületért. Olcsón kapjátok egy grala szolgálatát.

Egy negyedik férfi szólalt meg Muzsikus háta mögül:

– Fizessetek a gralának, ostobák. Ha száz arany jakatát kérne, az sem volna túl sok. Ti vigyáztatok a dadára és a gyermekekre, de elszaladtatok, amikor jöttek a Vöröspengék. Ha ez a grala nem megy utánuk, és nem veszi meg őket, akkor már nem volnának ártatlanok. Fizessetek és imádkozzatok az Álmok Királynőjéhez, hogy áldja meg ezt a gralát meg az egész családját, az idők végezetéig. – A férfi lassan előre lépett. A polgárőrség egyenruháját viselte, kapitányi rangjelzéssel. Keskeny arcán heg látszott, annak a jele, hogy y'ghatan veterán, kézfején pedig durva égésnyomok éktelenkedtek. Tekintete Muzsikus szemébe fúródott. – A nevét szeretném tudni, grala, hogy imáinkba foglalhassuk azt.

Muzsikus habozott, aztán megmondta a kapitánynak az igazi nevét, azt, amit a születésekor kapott, valaha, nagyon régen.

A férfi a név hallatán elkomorodott, de nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést.

Az egyik őr odalépett Muzsikushoz, és pénzérméket nyomott a kezébe. Muzsikus a kapitány felé nyújtotta az alvó kislányt.

– Nem jó jel, hogy alszik – mondta.

A nagydarab veterán gyengéden a karjába vette a kicsit.

– Azonnal hívjuk hozzá a Házi Gyógyítót.

Muzsikus körülnézett. A gyerekek láthatóan egy gazdag, hatalommal bíró család sarjai voltak, de a környéken csoportosuló apróbb házak szerényebb kereskedőknek és iparosoknak adtak otthont.

– Meghívhatjuk ebédre, grala? – kérdezte a kapitány. – A gyermekek nagyapja találkozni szeretne önnel.

Muzsikus kíváncsi volt, így bólintott. A kapitány egy alacsony őrkapuhoz vezette, mely a kert falából nyílt. A három őr nyitotta ki a kaput, de elsőként a kislány léphetett be rajta.

A kapu egy meglepően tágas kertbe nyílt, a levegő egy láthatatlan patakocska – mely a dús aljnövényzet között csordogált – leheletétől hűvös és párás volt. A kövezett ösvény mentén öreg dió- és gyümölcsfák álltak, lombozatuk zöld sátorként borult fölébük. A túloldalon egy magas fal látszott, mely teljes egészében füstüvegből készült. Az üvegtáblákon szivárványos minták villogtak, melyeket a pára és a kioldódott ásványi anyagok alkottak. Muzsikus még soha életében nem látott ennyi üveget egy helyen. A falban egyetlen ajtónyílás volt, keskeny fémkeretére fehér gyolcsot erősítettek. Egy idős férfi állt előtte, ráncolt, narancssárga ruhában. Mély rézszínű bőre mellett meghökkentő volt haja vakító fehérsége. A kislány az öregemberhez szaladt, és átölelte. A férfi borostyánszín szeme Muzsikusra szegeződött.

Az utász fél térdre ereszkedett.

– Áldásodat kérem, Szellemdalnok – mondta, elővéve legdurvább grala akcentusát.

A tano pap nevetése olyan volt, akár a homok a szélben.

– Nem adhatom áldásom arra, aki nem ön, jó uram – mondta halkan. – De kérem, csatlakozzék hozzám és Turqa kapitányhoz szerény ebédünk elköltésében. Bízom benne, hogy itt, a ház falain belül, az őrök visszanyerik a bátorságukat, és híven őrködnek a gyermekek felett. – Ráncos kezét az alvó kislány homlokára helyezte. – Szelal a maga módján védekezik. Kapitány, mondják meg a Gyógyítónak, hogy gyengéden hozzák vissza a gyermeket ebbe a világba.

A kapitány átadta a kislányt az egyik őrnek.

– Hallottad, mit mondott a mester. Intézkedj!

Mindkét gyermeket bevezették a gyolcsfüggönyös ajtón. A tano Szellemdalnok intett, és az ajtón át egy félreesőbb helyre vezette Muzsikust és a kapitányt.

Az üvegfalú szobában egy alacsony, kovácsoltvas asztal körül combig érő, bőrborítású székek sorakoztak. Az asztalon tálak álltak, bennük gyümölcsök és vörösesre fűszerezett hideg sültek illatoztak. Egy kristálypalacknyi halványsárga bor várakozott megbontva az asztalon, hogy levegőzzön. A palack aljában kétujjnyi üledék látszott: sivatagi virágok bimbói és fehér méhek méze. A szobát belengte a bor hűvös, tiszta illata.

A belső ajtó fából készült, a fal, melyben ült, márványból. A falban kis beülök nyíltak, bennük színesen táncoló lánggal gyertyák égtek. Táncuk tükröződött a szemközti üvegfalon – a hatás szinte hipnotikus erejű volt.

A pap leült, és hellyel kínálta a másik két férfit is.

– Üljenek csak le. Igazán meglep, hogy egy malaza kém így kockára teszi az inkognitóját azzal, hogy megment két ehrlii gyermeket. Most talán arra számít, hogy a hálás családtagokból majd értékes információkat szedhet ki?

Muzsikus hátradobta a csuklyáját, és felsóhajtott.

– Malaza vagyok – ismerte be –, de nem kém. Azért álcázom magam, nehogy felismerjenek... a malazák.

Az idős pap kitöltötte a bort, és egy kelyhet Muzsikus felé nyújtott.

– Maga katona.

– Igen.

– Dezertőr?

Muzsikus összerezzent.

– Nem önszántamból. A Császárnő úgy látta jónak, hogy az egész regimentet árulónak kiáltotta ki. – Belekortyolt a virágos, édes borba.

Turqa kapitány felszisszent.

– Egy Hídégető. A Félkarú seregének katonája.

– Uram, ön igen jól informált.

A tano Szellemdalnok a tálak felé intett.

– Szolgálják ki magukat. Katona, ha ennyi év harc után a békét keresi, akkor nagy hibát követett el, amikor idejött.

– Erre már magam is rájöttem – mondta Muzsikus, miközben szedett magának egy kis gyümölcsöt. – Ezért aztán reménykedem benne, hogy amilyen hamar csak lehet, elhajózhatok Quon Táli felé.

– A Kanszu Flotta már elhagyta Ehrlitát – mondta a kapitány. – Mostanában egyre kevesebb az olyan kereskedőhajó, amelyik ki mer futni az óceánra. Az adók magasak...

– És vonzó perspektíva a polgárháború, amely során páran nagyon megszedhetik magukat – bólogatott Muzsikus. – Akkor hát a szárazföldön át kell mennem, legalábbis Arenig.

– Nem túl okos ötlet – mondta az idős pap.

– Tudom.

A tano Szellemdalnok a fejét csóválta.

– Nem a közelgő háború az egyetlen veszély. Ha Arenbe akar menni, akkor át kell kelnie a Pan'potszun Odhanon, ami a Szent Raraku-sivataggal határos. Rarakuból jön majd a Világvége forgószele. És emellett lesz gyülekezés is.

Muzsikus szeme összeszűkült. A Lélekvesztett dhenrabi.

– Az Öröklés ereje összpontosul?

– Pontosan.

– Mi hívja őket össze?

– Egy kapu. A Kezek Ösvényének Jóslata. Lélekvesztettek és Szétszéledtek. Egy kapu, amely... ígér nekik valamit. Vonzza őket, akár a fény a molylepkéket.

– Ugyan miért érdekli az alakváltoztatókat egy Üreg kapuja? Nincs közöttük összetartás, és nem használnak varázserőt, legalábbis nem művészi fokon.

– Igazán meglepő, hogy egy katona ennyi mindent tud.

Muzsikus elkomorodott.

– A katonákat mindig alábecsülik – mondta. – A tizenöt év során, amit a birodalmi seregben töltöttem, nem csukott szemmel jártam a világot. A Császár megküzdött Átokkal és Ryllandarasszal is Li Hengnél. Ott voltam én is.

A tano Szellemdalnok bocsánatkérően fejet hajtott.

– Sajnos nem tudok választ adni a kérdéseidre – mondta halkan. – Sőt, szerintem még maguk a Lélekvesztettek és a Szétszéledtek sincsenek pontosan tisztában azzal, hogy mit is keresnek. Úgy cselekszenek, mint a lazacok, akik ösztönből visszatérnek születésük helyére. Valami zsigerből hajtja őket, egy ígéret, mely nem tudatos. – Összekulcsolta ujjait. – Az alakváltoztatók között valóban nincs összetartás. Mindegyik önmagáért küzd. Ez a Kezek Ösvénye – habozott, aztán folytatta –, talán Öröklést ígér... a győztesnek.

Muzsikus lassan, szaggatottan felsóhajtott.

– Az Öröklés hatalommal jár. A hatalom pedig uralkodással. – Tekintete találkozott a Szellemdalnokéval. – Ha egy alakváltoztatóból Előd lesz...

– Akkor uralhatja a saját fajtájabelieket, igen. Egy ilyen esemény sajnálatos következményekkel járna. Az Odhan sosem volt a legbiztonságosabb helyek egyike, de az elkövetkező hónapban az egész pusztaság borzalmas mészárszékké fog változni!

– Köszönöm, hogy figyelmeztet.

– De nem téríthetem el a szándékától.

– Attól tartok, nem.

– Akkor hát csak annyit tehetek, hogy némi védelmet kínálok az útra. Kapitány, lenne olyan kedves? – A veterán felállt és kivonult. – Egy törvényen kívül helyezett katona – mondta az öreg pap egy perc után –, aki kockára teszi az életét azért, hogy visszatérjen ama Birodalom szívébe, mely halálra ítélte őt. Komoly oka lehet rá, hogy ezt tegye. – Muzsikus megvonta a vállát. – Itt, Hétvárosban, emlékeznek még a Hídégetőkre. Nevüket átkozzák, de áldják is egyben. Dicső katonák voltak, akik egy dicstelen háborúban harcoltak. Azt mondják, hogy a regimentet a Raraku-sivatag melege és perzselt kövezete edzette, amikor egy csapatnyi falah'd varázslót kergettek benne. Szívesen meghallgatnám ezt a történetet, hogy dalba önthessem.

Muzsikus szeme elkerekedett. A Szellemdalnok az énekével varázsolt, semmiféle egyéb rituáléra nem volt szüksége. Bár a békéért harcoltak, úgy tartották, hogy a tano varázslók énekének ereje mérhetetlenül nagy. Az utász azon tűnődött, hogy vajon mit tenne egy ilyen dal a Hídégetőkkel.

A tano Szellemdalnok láthatóan meghallotta a ki nem mondott kérdést. Elmosolyodott.

– Ilyen dalt még soha senki nem énekelt. A tano dalokban benne van az Öröklődés lehetősége, de vajon újjászülethet-e egy egész regiment? Olyan kérdés ez, amire nagyon is jó volna tudni a választ.

Muzsikus felsóhajtott.

– Ha lenne időm, szívesen elmondanám a történetet.

– Egyetlen percet venne csupán igénybe.

– Ezt hogy érti?

Az öreg pap felemelte ráncos kezét. Ujjai hosszúak voltak.

– Ha engedné, hogy megérintsem egy pillanatra, akkor megismerném élete teljes történetét. – Az utász hátrahőkölt. – Ah – sóhajtott a Szellemdalnok. – Attól tart, hogy nem bánnék elég óvatosan a titkaival.

– Attól félek, hogy a tudás veszélybe sodorná az ön életét. De nem is olyan dicsőségesek az emlékeim.

Az öregember hátradöntött fejjel kacagott.

– Ha mind dicsőségesek volnának, barátom, akkor magának kellene hordania ezt a ruhát, melyet viselek. Bocsássa meg merész kérésemet.

Turqa kapitány visszatért, kezében egy kis homokszín faládával. Letette az asztalra, mestere elé, aki felnyitotta a ládikó fedelét, és belenyúlt.

– A Raraku valaha tenger volt – mondta. Elővett egy hófehér kagylót. – A Szent Sivatagban vannak még ilyen emlékek, feltéve, ha valaki tudja, hogy hol keresse őket, hol húzódtak valaha a tenger partjai. Egy emlékdal van benne, a beltengerről, és még néhány másik ének is – felnézett Muzsikus arcába. – Az én saját dalaim, hatalom van bennük. Kérem, fogadja ezt el tőlem hálám jeléül, amiért megmentette az unokáim életét és becsületét.

Muzsikus meghajolt, amikor a Szellemdalnok a kezébe helyezte a kagylót.

– Köszönöm, tano Szellemdalnok. A kagyló tehát védelmet nyújt?

– Bizonyos értelemben – mondta a pap mosolyogva. Egy perc után felemelkedett a székéből. – Nem tartjuk fel tovább, Hídégető. Turqa kapitány majd kikíséri – közelebb lépett, és Muzsikus vállára helyezte a kezét. – Kimlok Szellemdalnok köszönetet mond önnek.

Az utászt a kagylóval a kezében kitessékelték a helyiségből. Kint a víztől hűs levegő megcsapta Muzsikus izzadt homlokát.

– Kimlok – motyogta a bajsza alatt.

A hátsó kapu felé tartott az ösvényen. Turqa megszólalt mellette.

– Tizenegy év óta maga az első vendége. Fel tudja fogni, hogy mekkora megtiszteltetésben volt része, Hídégető?

– Látom – mondta Muzsikus szárazon –, hogy nagyon szereti az unokáit. Azt mondja, tizenegy éve? Akkor az utolsó vendége...

– ...Félkarú Dujek, a Malaza Birodalom Legfőbb Ökle volt.

– Megegyeztek Karakarang, a tano kultusz szent városának békés behódolásáról. Kimlok azt állította, hogy el tudná pusztítani a malaza seregeket. Teljesen. De kapitulált, és azóta az üres fenyegetőzéséről híres.

Turqa felhorkant.

– Azért nyitotta meg városa kapuit, mert mindennél többre becsüli az életet. Felmérte a Birodalom erejét, és rádöbbent, hogy annak a pár ezer katonának a halála nem jelentene semmit. Malaza így is, úgy is megszerezte volna, amit akart, és ez akkor éppen Karakarang volt.

Muzsikus elfintorodott. Amikor megszólalt, szinte csöpögött a gúny a hangjából.

– Ha az lett volna az ára, hogy a T'lan Imassokat is a város ellen küldik, és azok azt teszik, amit Arenben is tettek, az sem lett volna túl sok a Birodalom szempontjából. Kétlem, hogy Kimlok varázsereje elég lett volna a T'lan Imasokkal szemben.

A kapuban voltak. Turqa kinyitotta a kiskaput, szemében régi fájdalom villant.

– Kimlok ugyanígy gondolkodott – mondta. – Az areni mészárlás megmutatta, hogy milyen kegyetlen és esztelen a Birodalom...

– Ami az Areni Felkeléskor történt, az tévedés volt – vágott közbe Muzsikus. – Senki sem adott parancsot a Logros T'lan Imassoknak.

Turqa erre nem válaszolt, csak keserűen elvigyorodott, és az utca felé mutatott.

– Menjen békével, Hídégető.

Muzsikus sértetten távozott.

*

Moby örömében visongott, átszökkent az apró szobán, és verdeső szárnyakkal, kalimpáló lábakkal Muzsikus mellkasának ugrott. Az utász átkozódott, és próbálta kivonni magát a házikedvenc nyaktörő öleléséből. Közben átlépett a küszöbön, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Már kezdtem aggódni – szólalt meg Kalam a szoba árnyékos sarkában.

– Feltartottak – mondta Muzsikus.

– Baj történt?

Muzsikus vállat vont. Közben lefejtette magáról a felsőruházatot, mely alól egy bőrből és fémből készük páncéling tűnt elő.

– Hol vannak a többiek?

– A kertben – felelte Kalam szárazon.

Muzsikus beljebb lépett, és megállt a hátizsákja mellett. Leguggolt, és egy ingbe csavarta a tanótól kapott kagylót.

Kalam töltött egy pohár vizezett bort a barátjának, aki csatlakozott hozzá az asztalnál, majd a saját poharát is újratöltötte.

– Nos?

– Röviden és velősen: egy puskaporos hordó a város – mondta Muzsikus, majd kortyolt egy nagyot, mielőtt folytatta volna. – A falakon csak úgy hemzsegnek a jelek. Szerintem egy hét sem telik bele, és patakokban folyik majd a vér az utcákon.

– Vannak lovaink, teherhordó öszvéreink, meg ami kell az útra. Egy hét múlva az Odhan körül kell lennünk. Odakint már biztonságosabb lesz.

Muzsikus végigmérte barátját. Kalam sötét medvearca ragyogott az elfüggönyözött ablakon át beáradó szűrt fényben. Egy pár kés hevert az asztalon a bérgyilkos keze ügyében, és a két kés között egy fenőkő pihent.

– Talán. De az is lehet, hogy nem.

– A kezek a falakon?

– Te is felfedezted őket – mormogta Muzsikus.

– Rengeteg utalás a felkelésre, találkozási helyek felsorolása, dryjhna-szertartások kihirdetése. Én is éppen olyan jól értem ezeket, mint minden helybéli. De az a sok nem emberi nyom, az valami más. – Kalam előredőlt, és kézbe vette a késeket. Szórakozottan forgatni kezdte a kékes pengéket. – Úgy fest, hogy irányt mutatnak. Méghozzá délnek.

– A Pan'potszun Odhan felé – mondta Muzsikus. – Gyülekezés lesz.

A bérgyilkos keze megállt a levegőben, tekintete a késekre szegeződött.

– Ezt a pletykát még nem hallottam.

– Kimlok így gondolja.

– Kimlok! – kiáltott fel Kalam. – Itt van a városban?

– Azt mondják, igen. – Muzsikus megint nagyot kortyolt a borból. Ha elmesélné Kalamnak a kalandját és a beszélgetését a Szellemdalnokkal, akkor rögvest kirobogna az ajtón, Kimlok pedig átjutna a Csuklyás Kapuján. Kimlok, a családja, az őrei. Mindenki. Barátja, aki vele szemben ül, nem bízna semmit a véletlenre. Még egy ajándék neked, Kimlok... a hallgatásom.

A hátsó folyosón léptek zaja hallatszott, és egy perc múlva megjelent Sáfrány.

– Olyan sötét van itt bent, mint egy egérlyukban – jelentette ki.

– Hol van Apsalar? – kérdezte Muzsikus.

– A kertben. Miért, hol máshol lehetne? – vágott vissza a daru tolvaj ingerülten.

Muzsikus befogta a száját. A régi bizonytalanság még mindig ott bujkált benne. Ha nem volt szem előtt, abból mindig csak baj származott. Ha nem volt szem előtt, akkor mindig figyelni kellett, hogy mi van az ember háta mögött. Még mindig nehezen tudta felfogni, hogy a lány már nem az, aki volt. Ha a Merénylők Védőistene ismét úgy döntene, hogy birtokba veszi a testét, akkor ezt onnan tudhatnánk meg, hogy gyorsan elvágja a torkunkat. Nyakizmai megfeszültek, aztán nagyot sóhajtott.

Sáfrány egy széket húzott az asztalhoz, lehuppant, aztán a borért nyúlt.

– Beleuntunk a sok várakozásba – jelentette be. – Ha át kell kelnünk ezen az átkozott vidéken, akkor menjünk. A kertfal mögött egy nagy kupac szemét gőzölög, elzárja a szennyvíz útját a csatornában. Tele van patkányokkal. A levegő forró, és annyi itt a légy, hogy levegőt is alig kapok. Ha még sokáig maradunk, tuti, hogy elkapjuk a pestist.

– Reméljük, hogy a kéknyelvű fajtát – mondta Kalam.

– Az milyen?

– A nyelved feldagad és bekékül – magyarázta Muzsikus.

– És mi abban a jó?

– Az, hogy nem tudsz beszélni...

*

A csillagok már ott ragyogtak az égen, amikor Kalam megindult a Jen'rahb felé, de a hold még nem kelt fel. Az öreg rámpák a domboldalban olyanok voltak, akár az óriásoknak készült lépcsőfokok. Foghíjas volt ez a lépcsősor – néhány helyen hiányoztak a kövek, elvitték őket, mert másutt szükség volt rájuk. Ehrlitában. A tátongó réseket kusza bozótos töltötte ki, a hosszú, erős gyökerek mélyen a domb belsejébe nyúltak.

A bérgyilkos laposkúszásban, óvatosan haladt felfelé, hogy ha netán valaki a városból felnézne a romok irányába, ne vehesse ki alakját a sötétben. A város csendes volt, természetellenesen csendes. A malaza őrség kis csoportjai gyakorlatilag egyedül találták magukat az utcákon, mintha egy szellemváros felett őrködnének, ahol csak pár kísértet van. A nyugtalanság hangosabbá tette őket, miközben az utcákat járták, így Kalam könnyedén elsuhant mellettük.

Felért a dombtetőre, és gyorsan besiklott két hatalmas mészkőtömb közé, melyek valaha a dombtető külső falának részei voltak. Megállt, és nagyot szippantott a poros éjszakai levegőből, majd végignézett Ehrlita utcáin. Az Ököl Tornya, a város néhai Szent Falah'djának otthona, sötéten, formátlanul magasodott egy jól megvilágított épülettömb fölé, akár egy ökölbe szorított kéz, körülötte izzó zsarátnokokkal. Ebben a kőtömbben bújt meg a Malaza Birodalom itteni katonai vezetője, akinek mintha nem lett volna füle, hogy meghallja a Vöröspengék egyre sürgetőbb hangvételű figyelmeztetéseit, illetve azon malaza kémek, szimpatizánsok intéseit, akiket még nem öltek meg vagy állítottak félre. Az egész megszálló hadsereg ott állomásozott a Torony köré épült barakkokban, mindenkit bevontak a külső, Ehrlita stratégiailag fontos pontjain elhelyezett bázisokról. A Tornyot persze nem ennyi emberre tervezték – a kúttal már adódtak problémák, és voltak olyan katonák, akik az erőd kövezetén aludtak, a csillagos ég alatt. A kikötőben két régi, három sor evezős falari gálya horgonyzott a malaza dokkban, a Birodalmi Dokkot pedig egy emberhiánnyal küszködő tengerészgyalogos csapat őrizte. A malazák már ostrom alatt álltak, pedig még senki sem emelt kezet rájuk.

Kalam lelkében volt némi zavar akörül, hogy kihez is legyen hűséges. Származása szerint az elnyomottakhoz tartozott, ám az elnyomók elveit választotta, és az ő oldalukon harcolt. Kellanved Császárért küzdött. És Dassem Ultorért meg Pálinkásért, és persze Félkarú Dujekért. De Laseenért nem. Az árulás miatt őfelé már régóta nem voltak kötelezettségei. A Császár egyetlen mozdulattal kitépte volna ennek a felkelésnek a szívét, rögtön annak az első dobbanása után. Rövid, de emlékezetes vérfürdő, azután pedig hosszan tartó béke. De Laseen hagyta, hogy a régi sebek elmérgedjenek, és ami ezután következik, azt még a Csuklyás is tátott szájjal fogja nézni.

Kalam lehúzódott a dombtetőről. Előtte az egész területen romok látszottak romok hátán – összetört mészkő, téglák, víznyelő aknák, néhol tépett bokrok. A fekete pocsolyák felett rovarfelhők zümmögtek. Denevérek és rhizanok ritkították soraikat.

Középtájon egy néhai torony három emelete látszott, mely megdőlt a ráfonódó gyökerek erejétől – egy szomjúságtól csavarodott fa nőtt a tetején. A rom tövében ajtónyílás ásított sötéten.

Kalam egy darabig tanulmányozta ezt, majd elindult. Vagy tízlépésnyire lehetett a bejárattól, amikor fény villant odabent. A bérgyilkos elővett egy kést, a markolattal kettőt koppintott egy kőre, majd odalépett a bejárathoz. A sötétben hang csattant, mire Kalam megállt.

– Ne gyere közelebb, Kalam Mekhab!

Kalam hangosan köpött egyet.

– Mebra, talán azt hiszed, nem ismerem fel a hangodat? Az olyan rosszféle kígyók, mint te, sosem vándorolnak túl messzire a fészküktől. Ezért volt olyan könnyű megtalálni téged, követni a nyomaidat idáig pedig még könnyebb.

– Nagyon fontos ügyben vagyok itt – morogta Mebra. – Miért jöttél vissza? Mit akarsz tőlem? Én a Hídégetőknek tartoztam, de ők nincsenek többé.

– Te az én adósom voltál – felelte Kalam.

– Aztán majd jön a következő mezla kutya, égő híddal a jelvényén, és ő is be akarja hajtani rajtam az adósságot, mi? Meg a következő, aztán még egy... Nem, Kal...

Mebra még magához sem tért, a bérgyilkos máris ott volt a torony ajtajában, berobbant a sötétségbe, és határozott mozdulattal elkapta a kém torkát. A férfi felnyögött, amikor Kalam felemelte, és a falhoz vágta. A bérgyilkos ott tartotta őt, és egy kés hegyét szegezte a mellcsontjának. A kém eddig szorongatott valamit a kezében, s ez a valami most leesett, és nagy puffanással földet ért kettejük között. Kalam egyetlen pillantásra sem méltatta a lepottyant csomagot – tekintete Mebrára szegeződött.

– Az adósságod – mondta.

– Mebra becsületes ember – nyögte a kém. – Megfizet minden adósságot! Neked is megadja!

Kalam elvigyorodott.

– A kezed, ami most éppen meg egy tőr markolatába kapaszkodik, jobb, ha ott marad, ahol van. Látom ám, hogy mit tervezel, Mebra. Ott van a szemedben. Most nézd meg az enyémet. Mit látsz benne?

Mebra légzése felgyorsult. Izzadság csurgott le a homlokán.

– Kegyelem! – nyögte.

Kalam szemöldöke fölszaladt.

– Téves olvasat...

– Nem, nem! Kegyelemért könyörgöm, Kalam! A szemedben nem látok semmi mást, csak halált! Mebra halálát! Megadom a tartozásomat, öreg barátom. Sok mindent tudok ám, mindent, amit az Ökölnek tudnia érdemes. A kezébe adom Ehrlitát...

– Egy percig sem kétlem – mondta Kalam. Elengedte a férfi nyakát, és hátralépett. Mebra lecsúszott a falon, és ott maradt a tövében. – De hagyjuk az Öklöt, nem az ő sorsáról van szó.

A kém felnézett, tekintetében most ravaszság csillant.

– Dezertőr lettél. És nem is akarsz visszatérni a Birodalom seregébe. Ismét Hétvárosé vagy! Kalam, a Hetek áldása rajtad!

– Ismernem kell a jeleket, Mebra. Amelyekkel biztonságban átjutok az Odhanon.

– Hisz ismered őket...

– A jelek megváltoztak. Ismerem a régieket, és azok láttán lehet, hogy az első törzs, amellyel összefutok, kivégez.

– Az utad egyetlen jel biztosítja, Kalam. Át az egész kontinensen, esküszöm.

A bérgyilkos hátralépett.

– És mi az?

– Te Dryjhna gyermeke vagy, a Világvége katonája. Mutasd a forgószél jelét! Emlékszel rá?

Kalam lassan, gyanakodva bólintott.

– De annyi új jelet látni mindenfelé! Azokkal mi a helyzet?

– A sok hamis között csak egy az igazi – mondta Mebra. – Ez a legjobb módja annak, hogy tudatlanságban tartsuk a Vöröspengéket, nem igaz? Kalam, kérlek, most menj el. Visszafizettem az adósságot...

– Ha becsaptál engem, azt Adaephon Ben Delat is megtudja. Mondd csak, el tudnál menekülni Fürge Ben elől, ha ő az Üregeit használja? – Mebra némán, sápadtan megrázta a fejét. – A forgószél.

– Igen, a Hetekre esküszöm.

– Ne mozdulj – parancsolta Kalam. Fél kézzel a derekán viselt hosszú kés markolatát szorongatta, miközben előrébb lépett, lehajolt és felvette a csomagot, melyet korábban Mebra elejtett. Hallotta, hogy a kém felszisszen. Elmosolyodott. – Ezt azt hiszem, elviszem magammal, biztosítékként.

– Kalam, kérlek...

– Csend legyen! – A bérgyilkos látta, hogy egy muszlinba csomagolt könyvet tart a kezében. Lefejtette a koszos csomagolást. – A Csuklyás szakállára! – suttogta. – A Legfőbb Ököl szekrényéből, Arenből... egy ehrlii kém kezébe. – Felnézett, Mebra tekintetét kereste. – Ismeri vajon Pormkval a tolvajt, aki arra készül, hogy elszabadítsa a Forgószelet?

A kis fickó elvigyorodott, kimutatta éles, ezüstkoronás fogait.

– Az a bolond azt sem venné észre, ha alvás közben valaki kilopná a selyempárnát a feje alól. Kalam, ha ezt magaddal viszed zálogként, akkor a Világvége összes katonája téged fog üldözni. Dryjhna Szent Könyve kiszabadult, és most el kell jutnia Rarakuba, ahol a Látó...

– Elszabadítja a Forgószelet – fejezte be a mondatot Kalam. Az ősi irat olyan nehéz volt, mintha egy darab gránitot tartana a kezében. A bhederinbőr kötés szakadozott volt és foltos, a báránybőr lapokból lanolin és vérbogyótinta szaga áradt. És a lapjain... az őrület szavai, s a Szent Sivatagban ott várakozik a Shei'k, a Látó, a felkelés leendő vezetője... – Most pedig szépen elmondod nekem az utolsó titkodat, Mebra. Azt, hogy mit kell tudnia a Könyv hordozójának.

A kém szeme elkerekedett az ijedségtől.

– Ez nem lehet a te terhed, Kalam! Vigyél inkább engem túszként, kérlek!

– Elviszem a Könyvet a Szent Raraku Sivatagba – mondta Kalam. – a Shei'k saját kezébe adom, és ez váltja meg az utamat! S ha árulásnak bármi jelét látom, ha megpillantok akár egyetlen Világvége-katonát is, a Könyvnek annyi. Megértetted?

Mebra kitörölte az izzadságot a szeméből, és bólintott.

– Egy homokszín telivéren kell lovagolnod, véretek keveredjen össze. Piros telabát viselj. Minden este a nyomaid felé kell fordulnod, térdelve. Aztán kicsomagolod a Könyvet, és Dryjhnát szólítod. Ennyit kell csak mondanod, egy szóval sem többet, mert a Forgószél istennője ezt is meghallja, és teljesíti kérésedet. Minden nyomot, amit magad után hagytál, eltüntet. Egy órán át kell így várnod csendben, aztán csomagold vissza a Könyvet. Sose érje napfény, mert a Könyv ébresztésének idejét a Shei'k tudja csak. Akkor most elismételem az utasításokat...

– Szükségtelen – vágott közbe Kalam.

– Tényleg dezertőr vagy?

– Ez nem bizonyítja éppen eléggé?

– Vidd el a Dryjhna Könyvét a Shei'k kezébe, és az idők végezetéig benne lesz a neved e nép imáiban. Ha viszont elárulsz minket, neved hallatán mindenki a földre köp majd.

A bérgyilkos visszacsomagolta a Könyvet a muszlindarabba, és elrejtette a csomagot a tunikája zsebében.

– Megbeszéltünk mindent.

– A Hetek áldása rajtad, Kalam Mekhab.

Kalam erre csak mordult egyet. A bejárathoz lépett, és megállt, hogy körülnézzen. Mivel a holdfényben nem látott semmi gyanúsat, kisuhant az ajtónyíláson.

Mebra még mindig a falnál guggolt, onnan leste a távozó bérgyilkost. Feszült figyelemmel hallgatózott, próbálta kiszűrni Kalam lépteinek zaját, ahogy halad a köveken, a törmelék között, de nem hallott semmit. A kém letörölte az izzadságot a homlokáról, a hűvös kőfalnak döntötte a fejét, és lehunyta a szemét.

Pár perc múlva páncél zörgése hallatszott a torony kapuja felől.

– Látták őt? – kérdezte Mebra, még mindig csukott szemmel.

Egy hang halkan válaszolt a kérdésre.

– Losztara követi. Nála van a Könyv?

Mebra vékony ajka széles mosolyra húzódott.

– Hát ez nem éppen az a látogató volt, akit én vártam. De nem ám! Ilyen illusztris személyiségre nem számítottam. Ez Kalam Mekhab volt.

– A Hídégető? A Csuklyásra, Mebra, ha én ezt tudtam volna, megöljük, még mielőtt kiteszi a lábát a toronyból!

– Ha megpróbálták volna, a maga, Aralt és Losztara vére most már Jen'rahb szomjas gyökereit táplálná.

A nagydarab harcos ugató hangon felnevetett és belépett. A kém sejtette, hogy a főnök mögött ott settenkedik Aralt is, őrzi a bejáratot. A fickó elég magas és széles volt ahhoz, hogy a hold fényének nagy része ne juthasson be mellette.

Tene Baralta páncélkesztyűbe bújtatott keze a kardja gombján pihent.

– Mi van azzal a fickóval, akit először megkörnyékeztél?

Mebra felsóhajtott.

– Ahogy azt már mondtam, vele még legalább fél tucat ilyen éjszakai találkozóra lett volna szükség. A fickó biztosan berezelt, és most éppen félúton lehet G'danisz felé. Ő... meggondolta a dolgot, mint ahogyan azt minden normális ember tette volna a helyében. – A kém felkelt a földről, és leveregette a port a telabájáról. – Nem is hiszem, hogy ekkora szerencsénk volt, Baralta...

Tene Baralta páncélos ökle villámgyorsan csapott Mebra arcába. Az éles fémszélek mélyen belevájtak a férfi húsába. Vér fröccsent a falra. A kém hátralépett, kezét széttépett arcához kapta.

– Túlságosan bizalmaskodó ez a hangnem – mondta Baralta nyugodtan. – Szóval felkészítetted Kalamot? A... megfelelő utasításokat adtad neki?

Mebra vért köpött a földre, majd bólintott.

– Gond nélkül tudja majd őt követni, Parancsnok.

– Egészen a Shei'k táboráig?

– Igen. De kérem, uram, legyen nagyon óvatos. Ha Kalam megérzi, hogy követik, el fogja pusztítani a könyvet. Legalább egynapnyira maradjon le tőle, de jobb, ha még nagyobb a távolság.

Tene Baralta egy darabka bhederinbőrt vett elő az övén lógó erszényből.

– A kölyök az anyja után sír – mondta.

– És rá is talál könnyedén – fejezte be helyette Mebra. – Ahhoz, hogy megölje a Shei'ket, egy egész hadseregre lesz szüksége, Parancsnok.

A Vöröspenge elmosolyodott.

– Ez a mi gondunk, nem a tiéd, Mebra.

Mebra nagy levegőt vett, habozott, aztán megszólalt.

– Csak egy kérésem lenne, uram...

– Kérés?

– Inkább könyörgés, uram.

– Mi lenne az?

– Kalam maradjon életben.

– Nem elég szimmetrikusak a sebeid, Mebra. Hadd cirógassam meg egy kicsit a másik orcádat is.

– Figyeljen rám, Parancsnok! A Hídégető visszatért Hétvárosba. A Világvége katonájának mondja magát. De vajon csatlakozni fog Kalam a Shei'k táborához? Képes lenne egy ember, aki vezetésre született, beállni valaki mögé?

– Hová akarsz ezzel kilyukadni?

– Kalam valami más miatt van itt, Parancsnok. Biztonságban át akar jutni a Pan'potszun Odhanon. Azért viszi el a könyvet, hogy biztosan átjusson a pusztaságon. A bérgyilkos dél felé tart. Miért? Szerintem ez egy olyan kérdés, amire a Vöröspengék – és a Birodalom – tudni szeretnék a választ. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha Kalam életben marad.

– Gyanakszol valamire.

– Arenbe megy.

Tene Baralta felhorkant.

– Hogy becsúsztasson egy pengét Pormkval bordái közé? Ezt mindannyian megköszönnénk neki, Mebra.

– Kalamot nem érdekli a Legfőbb Ököl.

– Akkor minek megy Arenbe?

– Csak egy dologra tudok gondolni, Parancsnok. Malazba akar hajózni – Mebra görnyedten, fájdalomtól lüktető arccal a szeme sarkából figyelte, ahogy szavai gyökeret vernek a Vöröspenge elméjében.

Egy hosszú perc után Tene Baralta halkan megkérdezte:

– Mit tervezel?

Mebra elmosolyodott, bár ez nagy fájdalmat okozott neki.

*

A sziklafal olyan volt, mintha valaki négyszáz karhossznyi magasságú mészkőlapokat támogatott volna egymáshoz a pusztaság közepén. Az idő vasfoga mély árkokat vájt a felületébe, s a legnagyobb ilyen mélyedésben, vagy százötven karnyújtásnyira a homokos talajtól, egy torony látszott. A téglák között egyetlen ívelt ablak ásított feketén.

Mappó szaggatottan felsóhajtott.

– Nyomát sem látom a bejáratnak, de itt kell, hogy legyen valahol. – Hátrapillantott útitársára. – Szóval úgy gondolod, hogy laknak benne.

Ikárium ledörzsölte az íjáról a rászáradt vért, majd bólintott. Félig kihúzta a kardját a hüvelyéből, s amikor meglátta a húscafrangokat a recés élen, elkomorodott.

A Szétszéledtek váratlanul csaptak le rájuk, egy tucatnyi homokszín leopárd formájában. Egy kiszáradt folyómederből robbantak elő, mely tízlépésnyire volt csupán attól a helytől, ahol a két utazó éppen felütötte táborát. Az egyik bestia Mappó hátára ugrott, és a tarkóján a vastag bőrbe mélyesztette az agyarait. Úgy vadászta le a trellt, mintha az egy antilop volna, leteperte és próbálta elharapni az áldozata légcsövét. De Mappó nem antilop volt. Bár az agyarak mélyre szaladtak, csak izmot értek. A dühös trell hátranyúlt és letépte az állatot a válláról. A vonagló leopárdot a nyakánál és a csípőjénél ragadta meg, a bőrénél fogva, és úgy vágta hozzá egy sziklához, hogy annak rögtön szétloccsant a feje.

A többi tizenegy állat Ikárium köré gyűlt. Mire Mappó elhajította támadója testét, és megperdült, négy bestia már a félvér jaghuta körül hevert a porban, élettelenül. A trell tekintete Ikáriumot fürkészte, és félelem járta át a szívét. Milyen messze? Milyen messzire ment el a jaghuta? Beru, segíts rajtunk, kélek.

Egy másik állat Ikárium bal lábába mélyesztette fogait. Mappó látta, hogy a harcos régi kardja lecsap és lefejezi a leopárdot. A fej egy pillanatig még ragaszkodott a harcos combjához, olyan volt, mint egy vérző daganat. A többi leopárd körözni kezdett körülöttük. Mappó rohamozott, elkapta az egyik állat tekergőző farkát. Felüvöltött és elhajította a visongó nagymacskát. Az állat hét-nyolcméternyit repült, aztán egy sziklának csapódott, és eltört a gerince.

A Szétszéledt elkésett. Rájött, hogy nagyot hibázott, és próbált visszavonulni, de Ikárium nem hagyta. A jaghuta egy harsány kiáltással a maradék öt állatra vetette magát. Azok próbáltak szétszéledni, de nem voltak elég gyorsak. Vér fröccsent, húscafatok hullottak a homokba. Pillanatokon belül a földön volt mind az öt leopárd.

Ikárium megperdült, újabb áldozatokat keresett. A trell fél lépést előre lépett. Ikárium éles hangja egy perc után elhalt, és a jaghuta felegyenesedett a támadóállásból. Kemény tekintete Mappóra tévedt. Elkomorodott.

Mappó látta a vércseppeket Ikárium homlokán. A vérfagyasztó hang már abbamaradt. De nem örökre. Egyelőre biztonságos. Az istenekre, ez az ösvény... bolond vagyok, hogy követem. Közel van, túl közel.

A bőven ontott Szétszéledt vér szaga odavonz majd másokat is. A két utazó gyorsan szedte a sátorfáját, és gyors iramban megindultak. Előtte azonban Ikárium előhúzott egy nyílvesszőt a tegezéből, és jól látható helyen a földbe döfte.

Egész éjjel szinte futva haladtak. Nem a haláltól féltek: mindketten attól tartottak, hogy gyilkolniuk kell. Mappó imádkozott, hogy Ikárium nyílvesszejét kellő figyelmeztetésnek vegye mindenki.

A hajnal a keleti lejtőn találta őket. A sziklák mögött már látszott az erősen erodált hegyvonulat, mely a határt jelképezte a Pan'potszun Odhan és a Raraku-sivatag között.

Valami nem vett tudomást a nyílvessző által jelképezett üzenetről, és vagy egy mérföldes távolságban követte őket. A trell egy órával korábban érezte meg a jelenlétét: egy Lélekvesztett volt, s az alakból, melyet felvett, látszott, hogy nem is kicsi.

– Keresd meg a bejáratot – mondta Ikárium, miközben előszedte íját. Sorba rakta maga előtt még meglévő nyílvesszőit, és a maguk mögött hagyott utat kémlelte. A vibráló hőség függönyként emelkedett a magasba százméternyire, mögötte nem látszott semmi. Ha a Lélekvesztett megindul ellenük, akkor Ikáriumnak lesz ideje kilőni vagy fél tucat nyílvesszőt is. A hegyükbe vésett Üregek egy sárkányt is képesek lettek volna leteríteni, de Ikárium arcán látszott, hogy még a gondolattól is rosszul érzi magát.

Mappó megtapogatta a nyakán feszülő sebeket. A sérült hús forró volt, elfertőződött, és lárvák nyüzsögtek benne. Izmaiban mély, lüktető fájdalmat érzett. Elővett egy darab jegurakaktuszt a csomagjából, és a sebbe csorgatta a levét. A hatás azonnali volt: karját ezután úgy mozgathatta, hogy nem érezte azt a keserves fájdalmat, mely miatt már órák óta csorgott róla a verejték. A trell hirtelen megborzongott. A kaktusz leve olyan erős volt, hogy naponta csak egyszer lehetett alkalmazni, mert ha többet használ, az megbénította volna a szívét és a tüdejét is. Azzal pedig csak a legyek járnának jól.

Közeledett a sziklafal felé. A trellek pusztai népek voltak. Mappó nem mászott különösen jól, és nem is várta túlzottan az előtte álló feladatot. A sziklarepedés elég mély volt ahhoz, hogy ne jussanak be a mélyére a reggeli nap sugarai, viszont lent szűk volt, alig szélesebb, mint a válla. Lehajolt és becsusszant a repedésbe. A hűvös, dohos levegőben ismét megborzongott. Szeme gyorsan hozzászokott a sötétséghez, és már ki tudta venni a repedés belső, fekete falát, amely vagy hatlépésnyire volt előtte. Nem volt ott sem lépcső, sem kapaszkodó. Mappó felnézett. A repedés feljebb kiszélesedett, de nem látszott a falán semmi, egészen addig a pontig, ahol a trell a torony talapzatát sejtette. Semmi sem volt ott, még egy egyszerű csomózott kötél sem. Mappó elkeseredetten felmordult, és kilépett a napsütésbe.

Ikárium abba az irányba nézett, amerről jöttek, kezében ott feszült az íj. Előtte harminclépésnyire egy nagy barnamedve állt négy lábon, és felemelt orral szimatolt. A Lélekvesztett megérkezett.

Mappó társa mellé lépett.

– Ismerem őt – mondta halkan.

A jaghuta leengedte a fegyverét, a húr már nem feszült az íjon.

– Alakot vált – mondta.

A medve megindult feléjük.

Mappó pislogott, szeme előtt hirtelen vibrálni kezdett a világ. Szájába homok került, az orrát pedig megtöltötte a fűszeres, könnyfacsaróan erős szag, mely a változással járt. Lerohanta a félelem, szája kiszáradt, porosnak hatott, nehezére esett a nyelés. Egy pillanat múlva már véget is ért az átváltozás, és egy emberalak közeledett feléjük. Meztelen volt, bőre világítóan sápadt az erős napsütésben.

Mappó a fejét ingatta. Az álalakját viselő Lélekvesztett hatalmas volt, erős, csupa feszülő izom. Így, emberi formájában viszont Messremb alig volt magasabb, mint másfél méter. Szinte minden szőrzet hiányzott testéről, mely így kórosan soványnak tűnt. Arca keskeny volt, fogazata hiányos. Aprócska, gránitszín szeme körül nevetőráncok tobzódtak, szája mosolyra húzódott.

– Mappó Trell, az orrom nem csapott be, tudtam, hogy te vagy az!

– Rég láttalak, Messremb.

A Lélekvesztett Ikáriumot méregette.

– Igen, Nemiltől északra...

– Azok az érintetlen fenyőerdők valahogy jobban illettek hozzád – mondta Mappó. Egy pillanatra megrohanták az emlékei, gondolatban visszatért azokhoz a szabadabb napokhoz, amikor hatalmas trell karavánokkal élt, s nagy utazásokon vett részt.

A férfi arcáról lehervadt a vigyor.

– Igen, ez így igaz. Te pedig, jó uram, biztosan Ikárium vagy, a gépek készítője, a Szétszéledtek és Lélekvesztettek végzete. Csak hogy tudd, nagyon megkönnyebbültem, amikor leengedted az íjadat. Azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéből, amikor láttam, hogy rám célzol.

Ikárium elkomorodott.

– Ha rajtam múlna a dolog, nem lennék én senkinek a végzete – mondta. – Figyelmeztetés nélkül lerohantak minket – tette hozzá, furcsán bizonytalan hangon.

– Ha jól sejtem, ezt úgy kell érteni, hogy nem volt időd figyelmeztetni azt a szerencsétlent. Szegény feje! Én viszont minden vagyok, csak hebehurgya nem! Kíváncsi az orrom. Vajon mi ez a szag a trellé mellett, ezen tűnődtem. Oly hasonló a jaghuta vérhez, de mégis más. Most, hogy választ kaptam kérdésemre, folytathatom az utamat az Ösvényen.

– Tudod, hogy hová vezet? – kérdezte Mappó.

Messremb megdermedt.

– Láttátok a kaput?

– Nem. Mit gondolsz, mit fogsz ott találni?

– Válaszokat, öreg barátom. Most pedig, hogy megkönnyebbüljetek, távozom. Kívánsz nekem jó szerencsét, Mappó?

– Igen, Messremb. És egy figyelmeztetés: négy nappal ezelőtt találkoztunk Ryllandarasszal. Légy óvatos!

A Lélekvesztett szemében egy medve vérszomja csillant.

– Alig várom a találkozást.

Mappó és Ikárium nézték a távozót, míg az eltűnt egy sziklatömb mögött.

– Az őrület bujkál benne – jegyezte meg Ikárium.

A trell e szavak hallatán megremegett.

– Mindegyikükben – sóhajtott fel. – Jut eszembe, még nem találtam meg a bejáratot. A barlang nem tár fel semmit.

Paták lassú, fáradt dobogását hallották. A sziklafallal párhuzamos úton egy férfi tűnt fel, aki egy fekete öszvéren lovagolt. A fickó keresztbe tett lábbal üldögélt a magas fanyeregben, szakadozott, koszos telabát viselt. Rezes színű keze a míves nyeregkápán nyugodott. Vonásait az arcába hulló csuklya miatt nem láthatták. Az öszvér igen különös állat volt: pofája fekete, füle fekete, szeme fekete. Egész testén nem látszott világosabb folt, kivéve, ahol poros volt, illetve ahol foltokban valami anyag, talán vér száradt rajta.

A férfi kihúzta magát a nyeregben, amikor meglátta a két közeledő vándort.

– Nincs más bejárat – sziszegte –, csak az, amin ki is lehet jönni. Még nem jött el a megfelelő óra. Egy elvett életért egy másik cserébe, emlékezzetek szavaimra, emlékezzetek! Megsebesültetek. Fényes a szemetek a láztól. A szolgám majd ápol benneteket. Gyengéd fickó, erős kezekkel, az egyik ráncos, a másik rózsaszín. Értitek, hogy mi ennek a jelentősége? Még nem. Még nem. Olyan ritkán vannak vendégeim. De már vártalak benneteket.

Az öszvér megállt a sziklával szemben, és gyászos tekintettel végigmérte a két utazót, miközben utasa azon volt, hogy keresztbe tett lábait kiegyenesítse. Fájdalmasan nyöszörgött eme művelet végrehajtása közben, majd a nagy igyekezetben egyszer csak kibillent a nyeregből, és egy elégedetlen kiáltás kíséretében a porba zuhant.

Mappó látta, hogy a telaba ráncai közül piros patakocska csordogál. A trell közelebb lépett.

– Hiszen te is megsérültél, jó uram!

A férfi úgy vonaglott a földön, mint egy hanyatt döntött teknősbéka, lába még mindig keresztben. Csuklyája leesett a fejéről, előtűnt nagy karvalyorra, szürke szakállpamacsai, tetovált, kopasz feje búbja, sötét mézszín bőre. Elfintorodott, előtűntek tökéletes, hófehér fogai.

Mappó letérdelt mellé, és kereste a sebet, amelyből ennyi vér folyt ki. A trell orrát vas szaga csapta meg. Egypercnyi szemlélődés után benyúlt a férfi köpönyege alá, és előhúzott egy bedugaszolatlan üveget. Felnézett Ikáriumra.

– Nem vér. Festék, piros festék.

– Segíts már, te ostoba! – csattant fel a férfi. – A lábam!

Mappó csodálkozva segített a férfinak, hogy kiegyenesíthesse a lábát. Minden mozdulatot fájdalmas nyöszörgés követett. A férfi, amint kiszabadult, felült, és a combját kezdte csapkodni.

– Szolga! Bort ide! Bort, a fene essen abba a szűk agyadba!

– Nem vagyok a szolgád – mondta Mappó hűvösen, miközben hátrált pár lépést. – És nem hurcolok magammal bort, amikor a sivatagban utazom.

– Nem te, barbár! – A férfi körülnézett. – Hol van már?

– Kicsoda?

– A szolga, ki más? Azt hiszi, hogy nincs más dolga, mint hurcolni engem ide-oda. Aha, ott van!

A trell követte a férfi tekintetét, és elkomorodott.

– Az egy öszvér, jó uram. Nem hiszem, hogy elég ügyesen bánna a boroskancsóval, és meg tudna tölteni egy poharat. – Mappó Ikáriumra vigyorgott, de a jaghuta nem követte az eseményeket: letette az íját, és most egy kövön üldögélt, a kardját tisztogatta.

A férfi, aki még mindig a földön feküdt, belemarkolt a homokba, és az öszvér felé hajította. Az állat ijedten felbőgött, megindult a szikla felé, és eltűnt a barlangban. A férfi némi nyöszörgéssel talpra kecmergett, aztán csak állt ingatagon, és tördelte a kezeit – idegességében valószínűleg mindig ezt csinálta.

– Igen kevéssé voltam udvarias a vendégek fogadásakor – mondta, megkockáztatva egy erőltetett mosolyt. – Sőt, a legkevésbé sem voltam udvarias. Az üres bocsánatkérések és a kedveskedő gesztusok nagyon fontosak. Igazán sajnálom, hogy egy pillanatra cserbenhagyott a vendégszeretetem. Igen, nagyon sajnálom. Biztosan gyakorlottabb lennék az ilyesmiben, ha nem ebben a templomban laknék. A tanítványnak kötelessége meghunyászkodni és kúszni-mászni. Később pedig motyog, és együtt szenved a társaival. Aha, itt jön Szolga.

Egy széles vállú, karikalábú, fekete ruhás férfi lépett ki a barlangból, kezében egy kosárral, melyben egy kancsó és néhány agyagpohár volt. Arcát szolgai fátyol takarta, csupán mélybarna szeme előtt volt egy vékonyka rés.

– Lusta, ostoba semmirekellő! Láttál pókhálót?

Szolga akcentusa hallatán Mappó felkapta a fejét. A férfi malaza tájszólásban beszélt.

– Nem, Iszkiri.

– Tisztességesen válaszolj!

– Főpap...

– Helytelen!

– Iszkiri Puszt Főpap, az Árnyak Tesem Templomának...

– Te idióta! Te szolga vagy. Akkor hát én vagyok a...

– Gazda.

– Na végre! – Iszkiri Mappóhoz fordult. – Ritkán társalgunk – magyarázta.

Ikárium csatlakozott a beszélgetéshez.

– Tehát ez volna Tesem. Én azt hittem, hogy ez egy kolostor, melyet az Álmok Királynőjének szenteltek...

– Ők elmentek – vágott közbe Iszkiri. – Elvitték a lámpásokat is, így aztán nem maradt más, csak...

– Az árnyak.

– Okos vagy, jaghuta, és erre figyelmeztettek is engem, bizony. Ti ketten olyan rosszul vagytok, mint a sületlen malacok. Szolga már előkészítette a szobáitokat. Meg egy csomó gyógynövényt, gyökeret, főzetet és elixírt. Fehér paralt, emulor, tralb...

– Azok mérgezőek – mutatott rá Mappó.

– Tényleg? Hát akkor ezért pusztultak el a malacok! Már majdnem itt az idő, talán felkészülhetnénk a belépésre...

– Csak utánad – udvariaskodott Ikárium.

– Egy elvett életért egy másik cserébe. Kövessetek. Senki sem járhat túl Iszkiri Puszt eszén – a Főpap a szikla felé fordult, és hunyorogva felnézett.

Vártak, de hogy mire, arról Mappónak fogalma sem volt. Pár perc után a trell megköszörülte a torkát.

– A tanítványaid leeresztenek egy létrát?

– Tanítványok? Nekem nincsenek tanítványaim. Nincs lehetőségem zsarnokoskodni. Nagyon szomorú, hogy senki sem sugdolózik és morog a hátam mögött, s nekem, mint Főpapnak, kevés elismerés jut. Ha az Istenem nem sugdosna a fülembe, nem is törődnék ezzel, ezt biztosra vehetitek, és remélem, mindezt figyelembe veszitek majd, amikor megítélitek eddigi és jövőbeni cselekedeteimet.

– Mozgást látok a falon – jegyezte meg Ikárium.

Iszkiri felmordult.

– Bhok'aralák, itt fészkelnek a sziklafalban. Szemtelen kis bajkeverők, mindig mindenbe beleütik az orrukat, mindig az utamban vannak, az oltárra vizelnek, és a párnámra ürítenek. Ők az én pestisem, kipécéztek maguknak, és miért? Soha nem nyúztam meg egyiküket sem, és a koponyájukat sem főztem meg soha, hogy ínyencfalat gyanánt kikanalazzam az agyvelejüket. Sehol egy hurok, egy csapda vagy méreg, és mégis követnek. Erre nincs magyarázat. Kétségbe vagyok esve.

Ahogy a nap haladt lefelé az égen, a bhok'aralák egyre bátrabban mozogtak. Magasan, a sziklapárkányon ugráltak, kiszögellésről kiszögellésre, kezükkel-lábukkal a sziklarepedésekbe kapaszkodtak, és az éjszakai vadászatra induló rhizanokra, kis repülő gyíkokra vadásztak. A kicsi, kerek bhok'araláknak volt szárnyuk is, akár a denevéreknek, de hiányzott róluk a farok. Szőrzetük drapp barna foltos volt. A hosszú agyaraktól eltekintve, az arcuk meglepően emberinek tetszett.

A torony egyetlen ablakából egy kötélhágcsó kígyózott lefelé. Egy kicsi, kerek fej jelent meg a nyílásban, és lenézett rájuk.

– Persze – tette hozzá Iszkiri –, néhányan közülük azért hasznossá tudják tenni magukat.

Mappó felsóhajtott. Arra számított, hogy valami varázslattal lehet majd feljutni a sziklába, valami olyan módon, mely méltó az Árnyak Főpapjához.

– Akkor mászunk.

– Természetesen nem – mondta Iszkiri megbotránkozva. – Szolga felmászik, aztán felhúz minket.

– Nagyon erős embernek kell lennie, hogy elbírjon engem – mondta a trell. – Hát még ha Ikáriumot is fel akarja húzni...

Szolga letette a kosarat, melyet eddig tartott, beleköpött a tenyerébe, aztán nekilódult. Meglepően fürgén kapaszkodott felfelé. Iszkiri leguggolt a kosár mellé, és három pohárba bort töltött.

– Szolga félig bhok'arala. Hosszú karok. Az izmai kemények, akár a vas. Barátkozik is velük, és szerintem ez minden bajom forrása. – Iszkiri felkapta az egyik poharat, és a kosár felé intett, miközben felegyenesedett. – Szerencséje van Szolgának, hogy ilyen türelmes és szelíd gazdával áldotta meg a sors. – Megperdült, hogy megnézze, hol tart a mászásban szolgája. – Siess már, te tetves dög!

Szolga már elérte az ablakot, és éppen azon volt, hogy bemásszon rajta, egy pillanat múlva eltűnt a szemük elől.

– Ammanas ajándékozta nekem, mármint Szolgát. Egy elvett életért egy másik cserébe. Egyik keze öreg, a másik fiatal. Igazi könyörületesség. Majd meglátjátok. – A kötél megrándult. A Főpap felhajtotta a maradék bort, elhajította a poharát, aztán a kötél felé tántorodott. – Túl hosszú ideig voltam védtelenül! Sebezhetőség. Gyorsan! – Egy csomó fölött megkapaszkodott a kötélben, s egy másik csomóra emelte lábát. – Húzz! Süket vagy? Húzz már!

Iszkiri szédítő sebességgel megindult felfelé.

– Felvonócsiga – mondta Ikárium. – Túl gyors, nem lehet más, csak csiga.

Mappónak ismét fájdalom nyilallt a vállába. Elfintorodott.

– Ha jól sejtem, nem erre számítottál.

– Te sem – mondta Ikárium, miközben a papot figyelte, aki eltűnt az ablakban – gyógyításra szentelt hely. Magányos meditálás, könyvtárnyi kézirat és kódex, mohó apácák...

– Mohó?

A jaghuta enyhén megemelte a szemöldökét, és barátjára pillantott.

– Pontosan.

– Ó, szomorú csalódás.

– Nagyon.

– Most úgy gondolom – mondta Mappó, s közben a lefelé ereszkedő kötelet figyelte –, hogy a magányos elmélkedés egy bizonyos személynek az agyára ment. Ádáz küzdelem a bhok'aralákkal és egy isten suttogása, hát ez nem elég ahhoz, hogy épeszű maradjon...

– Ennek ellenére, itt hatalom lakik, Mappó – mondta Ikárium halkan.

– Igaz – értett vele egyet Mappó. – Amikor az öszvér megérkezett, Üreg nyílt a barlangban.

– Akkor vajon miért nem azt használja a Főpap?

– Kétlem, hogy Iszkiri Pusztból könnyű lesz válaszokat kiszedni, barátom.

– Azért csak óvatosan, Mappó.

– Hát persze.

Ikárium hirtelen kinyújtotta a kezét, és megfogta Mappó vállát.

– Barátom.

– Igen?

A jaghuta komoran nézett rá.

– Hiányzik egy nyílvesszőm, Mappó. Sőt, a kardom véres, rajtad pedig szörnyű sebeket látok. Mondd, verekedtünk? Nem emlékszem... semmire.

A trell egy hosszúnak tűnő percig hallgatott, aztán megszólalt:

– Megtámadott egy leopárd, amíg te aludtál, Ikárium. Használtam ellene a fegyvereidet. Nem gondoltam, hogy fontos lenne a dolog, ezért nem említettem.

Ikárium arca még komorabbá vált.

– Megint – suttogta lassan – elvesztettem az időt.

– Nem volt ez olyan fontos, barátom.

– Ha az lenne, akkor megmondanád, ugye? – A jaghuta kétségbeesett könyörgéssel nézte Mappót.

– Mi okom lenne nem így tenni, Ikárium?

Harmadik fejezet

Ez idő tájt a Vöröspengék messze kitűntek azok közül a malaza-párti szervezetek közül, melyek az elfoglalt területeken megjelentek. Haladó gondolkodásúnak tartották magukat, hiszen gyorsan magukévá tették a birodalmi egyesítő törekvéseket, ám kvázi-milicista kultuszuk hamar népszerűtlenné vált a brutális gyakorlatiasság miatt, melyet a másként gondolkodó helyiekkel szemben alkalmaztak...

A leigázottak élete

Ilem Trauth

Felisin mozdulatlanul feküdt Benet alatt, míg a férfi egy utolsó remegéssel végzett. Benet feltolta magát, és belemarkolt a lány hajába. Arca vörös volt a korom alatt, szeme csillogott a lámpafényben.

– Megtanulod majd élvezni, te lány – mondta.

Minden alkalommal, amikor együtt háltak, a férfiben feltámadt valami kegyetlen állatiasság, mely ott lappangott a lelkében. A lány tudta, hogy ez hamar elillan.

– Megtanulom – mondta. – Akkor kap egy nap pihenőt?

Benet szorítása egy pillanatra felerősödött, aztán elernyedt.

– Igen, kap – felült, elkezdte felhúzni a nadrágját. – De nem látom sok értelmét a dolognak. Az öreg nem húzza tovább egy hónapnál. – Keze megállt, légzése felgyorsult, ahogy végigmérte a lányt. – A Csuklyás szakállára, hogy te milyen gyönyörű vagy! Legközelebb mutass egy kis életet is. Jó leszek hozzád. Szerzek neked szappant, új fésűt, tetűirtót. Itt fogsz dolgozni, a Csavarosban, és ezt veheted ígéretnek is. Csak mutasd, hogy élvezed – ennyit kérek tőled.

– Nemsokára – mondta Felisin. – Majd ha már nem fáj.

Tizenegyet harangoztak. A Csavaros Akna harmadik nyúlványában voltak. A nyúlványt a Rothadtlábak ásták, és a negyed mérföldes szakasz legnagyobb részén csak kúszva lehetett benne közlekedni. A levegő fojtogató volt, otataralpor és izzadó sziklák szaga érződött benne.

Ekkorra gyakorlatilag már mindenki a Kétesfényben kellett, hogy legyen, de Benet Sawark kapitány bizalmasa volt, és azt tehette, amihez kedve volt. Az elhagyott nyúlványt a sajátjává nyilvánította. Felisin már harmadszor járt itt. Az első alkalom volt a legnehezebb. Benet pár órával a Csontkupába, a Dosin Gödörben lévő bányásztelepre való érkezése után szedte őt össze. Nagydarab fickó volt, nagyobb, mint Baudin, és bár ő maga is rabszolgaként élt, parancsolt az összes többi rabszolgának. Ő volt az őrök belső embere, kegyetlen, veszélyes, de kimondottan bőkezű.

Felisin gyorsan tanult a rabszolgahajón. Nem volt semmije, csak a teste, de az értékes csereárunak bizonyult. Odaadta magát az őröknek, így több élelmet kaptak ők hárman: Felisin, Heborik és Baudin. A megfelelő embereknek tette szét a lábát, így sikerült elérnie, hogy az oldalsó rámpához láncolják őket, és ne a rámpa alatti fenékbe, ahol combig ért a trágyás víz. Többen megrohadtak abban a vízben, s volt, aki bele is fulladt, amikor az éhezés annyira legyengítette őket, hogy már nem bírták magukat a felszínen tartani.

Heborik dühös volt, és fájt neki, amikor megtudta, hogy mivel fizetett a lány, és ezt kezdetben nehéz volt figyelmen kívül hagyni. Felisin nagyon szégyellte magát. De ezzel megváltotta az életüket, ezt senki nem vonhatta kétségbe. Baudin egyetlen reakciója – ehhez tartotta magát az első alkalomtól kezdve – a megsemmisítő arckifejezés volt. Úgy nézett rá, mint egy idegenre, akiről nem tudja megállapítani, hogy ki vagy mi is tulajdonképpen. De Felisin mellett maradt, és most már Benethez is közel állt. Valamiféle megegyezést kötött a két ember. Amikor Benet éppen nem volt ott Felisin mellett, hogy megvédje, ott volt helyette Baudin.

A hajón alaposan kitanulta, hogy mi kell a férfiaknak meg annak a pár női őrnek, akik a kabinjukba vonszolták. Azt hitte, készen áll Benetre, és ez majdnem igaz is volt. Kivéve a méretét...

Felisin arca megrándult, miközben magára húzta rabszolgaruháját.

Benet figyelte őt. Fekete, göndör haja bálnaolajtól fénylett.

– Ha akarod, átvitetem az öreget Mélyföldbe – mondta.

– Megtennéd?

A férfi bólintott.

– Miattad megváltoztatok néhány dolgot. Nem hálok más nőkkel. Én vagyok Csontkupa királya, és te leszel az én királynőm. Baudin lesz a személyes testőröd – benne megbízom.

– És Heborikban?

Benet megvonta a vállát.

– Benne nem bízom. Nem is jó semmire. Csak arra, hogy húzza a kocsit. A kocsit vagy az ekét Mélyföldön. – Tekintete a lányra villant. – De a barátod, és ezért teszek neki egy szívességet.

Felisin beletúrt a hajába.

– A kocsik megölik őt. Ha Mélyföldre küldöd, hogy ekét húzzon, az még nem olyan nagy dolog...

Benet komor arckifejezése láttán Felisin arra gondolt, hogy talán túl messzire ment.

– Még sosem húztál kövekkel megrakott kocsit, kislány. Felhúzni egy ilyet a fél mérföldes járatban, aztán visszamenni és felhúzni még egyet, három, négy alkalommal egy nap. Ezt hasonlítod te az ekevonáshoz, puha, művelt talajban? A fenébe is, ha el akarom vinni a fickót a kocsiktól, azt meg kell indokolnom. Mindenki Csontkupában dolgozik.

– Ez még nem minden, igaz?

A férfi válasz helyett hátat fordított, és mászni kezdett felfelé a járatban. – Kanézi borom van, meg friss kenyér és sajt is vár ránk. Buláék pörköltet főztek az őrségnek, és nekünk is jut egy-egy tányérral.

Felisin követte. Az ételre gondolt, és összefutott a nyál a szájában. Ha elég sok sajt meg kenyér lesz, akkor tud vinni Heboriknak is, bár ő ragaszkodik hozzá, hogy húsra és gyümölcsre van szükségük. De ezekért pont annyi aranyat kértek, mint a súlyuk, és olyan ritkán is kerültek Csontkupába, mint az arany. Felisin tudta, hogy bármit is visz az öregnek, ő nagyon hálás lesz érte.

Sawark nyilvánvalóan utasítást kapott, hogy ölje meg a történészt. Persze nem gyilkolhatták meg nyíltan – politikai szempontból túlságosan nagy lett volna a kockázat –, így lassan emésztették el, kevés étellel és sok munkával. Mivel nem volt keze, a tárna kapitánya joggal helyezte őt a kocsivonók közé. Mindennap ott küzdött a hámban, több száz kilónyi tört követ húzott fel a Mély Bányából a Kétesfénybe – így nevezték a felszínhez közeli részt. Az összes többi hámban ökrök voltak. Az állatok három kocsit húztak egyszerre, míg Heborik csak egyet – ennyi volt az összes engedmény, amit emberi mivolta miatt kapott az őröktől.

Felisin bizton tudta, hogy Benet tisztában van azzal, milyen utasítást kapott Sawark. Csontkupa „királyának” azért megvoltak a maga korlátai, bár ezt bőszen tagadta.

Amikor felértek a fő nyúlványba, már csak négyszáz lépésre voltak a Csavaros Kétesfényétől. A Mély Bányában egy vastag, gazdag érben futott az otataral, egyenes vonalban a távoli dombok felé, míg a Csavaros egy tekergő eret követett, mely fel-le kacsázott, jobbra-balra fordult a mészkőben.

Az otataral sosem bukott alá a keményebb kőzetrétegekbe, ebben különbözött a kontinensen bányászott vasérctől. A kizárólag mészkőben haladó erek a felszínhez közel futottak, méghozzá jó hosszan, mint egy rézfolyó az üledékes kőzetben, mely tele volt növényi maradványokkal és kagylókkal.

„A mészkő valaha élt dolgok csontjából keletkezett” – mondta Heborik a második éjjelen a kis lyukban, amit a Köpködő Soron a magukénak tudhattak. Egészen addig, míg Benet át nem költöztette őket a Bula kocsmája mögötti előkelőbb környékre. „Régebben olvastam már erről a teóriáról, és most már magam is így hiszem. Ebből következően pedig egyre biztosabb vagyok abban, hogy az otataral nem természetes ásvány.”

– Fontos ez? – kérdezte akkor Baudin.

– Ha nem természetes, akkor micsoda? – Heborik elvigyorodott. – Otataral, a mágia halála, varázslatból született. Ha kevésbé lennék aggályoskodó, biztosan írnék erről egy tanulmányt.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Felisin.

– Úgy érti – mondta Baudin –, hogy alkimistákat és mágusokat kérne fel, hogy kísérletképpen készítsék el a saját otataraljukat.

– Mi ezzel a gond?

– Azok az erek, melyeket bányászunk – magyarázta Heborik –, olyanok, mint egy réteg olvadt zsír, egy mély folyó, mely beszorult a mészkő rétegei közé. Az egész szigetnek meg kellett olvadnia ahhoz, hogy létrehozhassa ezeket az ereket. Bármilyen varázserő hozta létre az otataralt, az irányíthatatlannak bizonyult. Nem szeretnék még egy ilyen tragédiát okozni.

*

Kétesfény kapujában egy szál malaza őr árválkodott. Mögötte már látszott az út, mely a bányászvárosba vezetett. Velük szemben a nap éppen lebukott a gödröt szegélyező hegygerinc mögé. Csontkupában az árnyak megnyúltak, s megkönnyebbülést hoztak a nappali forróság után.

Az őr fiatal volt, páncélba burkolt alkarjával a lándzsájára nehezedett.

– Hol a társad, Pella? – kérdezte Benet.

– Az a dosii disznó elkóválygott valamerre. Sawark talán rád hallgatna. A Csuklyásra, minket nem hajlandó komolyan venni. A dosii hivatásosoknál már nyoma sincs a fegyelemnek. Nem törődnek a beosztással, minden idejüket Bulánál töltik szerencsejátékkal. Mi hetvenöten vagyunk, ők meg kétszázan, Benet, és mostanában annyit hallani a lázadásról... beszélj Sawarkkal, kérlek...

– Nem ismered a saját történelmeteket? – kérdezte Benet. – A dosiik már háromszáz éve térdelnek a Birodalom előtt. Nem is tudják, hogy másként is lehetne élni. Először jöttek a kontinensen élők, aztán a falariak és most ti, a malazák. Szedd össze magad, fiam, mielőtt pánikba esnél.

– A történelem az ostoba embereket megnyugtatja – mondta a fiatal malaza.

Benet felkacagott. Közben a kapuhoz ért.

– Kinek a szavait idézted, Pella? Nem a saját gondolatod.

Az őr szemöldöke felszaladt, aztán a fiú megvonta a vállát.

– Néha megfeledkezem arról, hogy te korelri vagy, Benet. Hogy kit idéztem? Kellanved Császárt – Pella tekintete Felisinre siklott. – Dujker: Birodalmi Hadjáratok, Első Kötet. Te malaza vagy, Felisin, nem emlékszel, hogy folytatódik?

A lány megrázta a fejét, és csodálkozott a fiatalember alig titkolt érdeklődésén. Tudok olvasni a vonásokból – Benet nem sejt semmit.

– Nem ismerem ilyen alaposan Dujker munkáit, Pella.

– Érdemes tanulmányozni őket – mondta az őr mosolyogva.

Felisin megérezte, hogy Benet a kapuban egyre türelmetlenebb, ezért ellépett Pella mellett.

– Kétlem, hogy akár egy kézirat is akadna Csontkupában – mondta.

– De lehet, hogy van itt valaki, akinek az emlékezetében érdemes volna kutatgatni, nem?

Felisin komoran visszanézett rá.

– Flörtöl veled a fiú? – kérdezte Benet az útról. – Vigyázz magadra, te lány!

– Majd gondolkodom – mondta Felisin Pellának halkan, majd átment a Csavaros Kapun. Amikor Benet mellé ért az úton, felnézett rá, és elmosolyodott. – Nem szeretem az ideges típusokat.

A férfi felnevetett.

– Akkor nem izgulok.

Álmok Szent Királynője, add, hogy így legyen!

Az emelt út mellett törmelékkel teli gödrök éktelenkedtek, egészen a Három Sors kereszteződésig, melynek oldalában dosii őrházak emelkedtek. A kereszteződésben három út futott össze: a Csavaros úttól északra, vagyis Felisinéktől jobbra futott a Mély Bánya Út; délen, tőlük balra, az Akna Út látszott, mely egy kimerült tárnához vezetett. Ide hordták a holtakat esténként.

A halottas szekér még nem tűnt fel, ami azt jelentette, hogy útközben feltartották a bányavárosban – több holttestet hoztak ki és dobtak a saroglyába, mint máskor.

Átmentek a kereszteződésen, és a Munka Úton haladtak tovább. Az északi dosii őrház mellett ott hullámzott a Süllyesztő-tó, egy mély medence, melynek teknősszín vize egészen a gödör északi faláig húzódott. Úgy tartották, hogy a tó vize el volt átkozva, és hogy elmerülni benne csak egyetlen egyszer lehetett. Volt, aki szerint egy démon lakott a mélyén. Heborik azt mondta, hogy a víz azért nem átlátszó, mert a mészkőből ered. Mindenesetre kevés olyan ostoba rabszolga akadt, aki ebbe az irányba próbált volna menekülni, hiszen a mészkőfal északon pont olyan áthatolhatatlan volt, mint máshol. A bőrként feszülő kicsapódott hártya egyfolytában fényes volt és csúszós, mint a nedves, csiszolt csont, és folyton vizet izzadt magából.

Heborik megkérte Felisint, hogy tartsa szemmel a Süllyesztő-tó vízszintjét most, hogy közeledett a száraz évszak, így a lány a Munka Útról próbálta tanulmányozni a falat, már amennyire a homályban lehetett. A víz felszíne felett úgy egy tenyérnyire határozott vonal látszott. Heborik ennek biztosan örül majd, bár Felisin nem értette, miért. A szökésnek már a gondolata is abszurdnak tűnt. A gödrön túl élettelen sivatag és repedezett sziklák helyezkedtek el, többnapi távolságban egyetlen csepp víz sem volt sehol. Azok a rabszolgák, akiknek sikerült feljutniuk a sziklafalon, s aztán kijátszották az őrséget a Bogaras Úton, mely a gödör széle mentén futott, otthagyták csontjaikat a sivatag vörös homokjában. Olyan messzire persze csak kevesen jutottak: a Rozsdás Rámpánál a Torony falában egy sor kampó díszelgett – Megváltás Sornak nevezték –, ez hirdette kudarcukat, hogy mindenki okuljon belőle. A legtöbben, akik ide kerültek, egy napig sem bírták, de volt, akinek hosszabbra nyúlt a szenvedése.

A kopottas kövezetű Munka Út mellett, jobb oldalon Bula kocsmája állt, balra pedig egy sor bordély. Az út ezután a Patkánylyuk Körtérbe torkollott. A körtér közepén állt Sawark Tornya, egy hatszögletű, háromemeletes mészkőépítmény. Az összes rabszolga közül egyedül Benet járt ebben az épületben.

Tizenkétezer rabszolga lakott Csontkupában, a hatalmas bányagödörben, mely a sziget egyetlen városától, a déli parti Dosin Palitól vagy harminc mérföldnyire, északra terült el. Rajtuk és a háromszáz őrön kívül éltek itt helybéliek is: prostituáltak a bordélyokban, személyzet Bula kocsmájában meg a játékbarlangokban, egy rakás szolga, akik a malaza katonasághoz kötötték saját és családjuk életét, utcai árusok, akik a Szabadnapon a Patkánylyuk Körtérre özönlöttek, valamint egy csomó száműzött, kétségbeesett, elveszett ember, akik Dosin Pali rothadó sikátorai helyett a bányavárost választották.

– A pörkölt hideg lesz – morogta Benet, amikor Bula kocsmájához értek.

Felisin letörölte az izzadságot a homlokáról.

– Jól fog esni – mondta.

– Még nem szoktad meg a forróságot. Egy-két hónap múlva már te is megérzed az éjszaka hűvösét, mint mindenki más.

– A kora esti órák még őrzik a nap melegét. Éjfélkor meg azután én is érzem a hideget, Benet.

– Költözz hozzám, majd én melegen tartalak – válaszolta a férfi.

Ismét a hirtelen, sötét természetét mutatta. Felisin nem mondott semmit, reménykedett, hogy egyelőre ejtik a témát.

– Gondold meg, hogy mit utasítasz vissza! – morogta Benet.

– Bula az ágyába fog vinni – mondta a lány. – Nézheted, talán be is szállhatnál. Biztosan felmelegíti nekünk az ételt. Még repetázhatunk is.

– Elég idős ahhoz, hogy az anyád lehessen – mordult fel Benet.

Te meg az apám lehetnél. De közben hallotta, hogy a férfi légzése felgyorsul.

– Kerek, puha és meleg a teste, Benet. Gondold csak meg.

Tudta, hogy a férfi tényleg meggondolja a dolgot, és az összeköltözésről most egy ideig megint nem esik majd szó. Legalábbis ma éjjel már nem. Heborik téved. Nincs értelme a holnapra gondolni. Csak a következő órára, mindig csak arra. Maradj életben, Felisin, és élj jól, ha tudsz. Egy szép napon szemtől szemben állsz majd a nővéreddel, és ha egy óceánnyi vér folyna ki az ereiből, az sem volna elég – de azért öröm lesz nézni, ahogy minden csepp kicsordul belőle. Maradj életben, kislány, ennyit kell csak tenned. Túl kell élned a következő órát, aztán a következőt...

Kezét Benet markába csúsztatta, amikor az ajtóhoz értek, és érezte, hogy a férfi megizzadt a nagy gondolkodásban.

Egy szép napon találkozunk, nővérkém.

*

Heborik még ébren volt, takarókba burkolózva guggolt a tűzhely mellett. Amikor Felisin bemászott a szobába, és becsukta maga mögött a kis ajtót, az öreg felnézett. A lány felkapott egy báránybőrt, és a válla köré csavarta.

– Lassan be kellene látnom, hogy kezded megszeretni az életet, amit választottál. Az ilyen éjjeleken, mint a mai, mindig elbizonytalanodom.

– Azt hittem, túl fáradt leszel ahhoz, hogy megjegyzéseket tegyél, Heborik – mondta Felisin, miközben leakasztott egy borostömlőt a szögről, és tiszta ivókagylót kezdett keresgélni a mosatlan kupacban. – Ha jól látom, Baudin még nem jött vissza. Még ez a kis feladat is kifog rajta, képtelen tisztán tartani a poharainkat – talált egyet, amely első ránézésre kevésbé volt mocskos, mint a többi, és bort töltött bele.

– Ettől ki fogsz száradni – jegyezte meg Heborik. – Gondolom, nem is ez az első, amit ma este megiszol.

– Ne atyáskodj felettem, öreg.

A tetovált férfi felsóhajtott.

– A Csuklyás vigye el a nővéredet – morogta. – Nem lett volna elég, ha holtan lát téged. Inkább kurvát csinált a tizennégy éves húgából. Ha Fener meghallgatja imáimat, akkor Tavore pont azt kapja az élettől, amit a bűnei miatt megérdemel.

Felisin félig kiitta a poharát, és fátyolos tekintettel Heborikra nézett.

– Múlt hónapban betöltöttem a tizenötöt – mondta.

A férfi tekintete egy pillanatra találkozott a lányéval, és hirtelen éveket öregedett, mielőtt visszafordult a tűzhely felé. Felisin újratöltötte a poharát, és csatlakozott az öreghez a szögletes, emelt tűzhely mellett. A lent égő trágya alig füstölgött. Felette az állványon mázas teknő állt, melyben vizet melegítettek. A meleg vizet mosakodásra és mosásra használták, az állvány pedig elég hőt sugárzott ahhoz, hogy az éjszaka hidege ne érződjön a kicsi szobában. A padlódeszkán dosii szövött szőnyegdarabok és gyékények hevertek. Az egész házikó cölöpökön állt, vagy másfél méterrel a homokos talaj felett.

Felisin leült egy alacsony kis hokedlire, és az állvány felé tolta fázós lábát.

– Láttalak ma a kocsiknál – mondta enyhén fátyolos hangon. – Gunnip egy korbáccsal ment melletted.

Heborik felmordult.

– Ezen szórakoztak egész nap. Gunnip azt mondta az őröknek, hogy a legyeket zargatja a hátamról.

– Felsértette a bőrödet?

– Igen, de tudod, hogy Fener érintése hamar meggyógyít.

– A sebeket eltünteti, ez igaz, de a fájdalmat nem. Látom rajtad, Heborik.

Az öreg keserűen nézett a lányra.

– Meglep, hogy egyáltalán még látsz, lányom. Jól érzem, duriánt is szívtál? Vigyázz vele, mert a füstje egy mélyebb és sötétebb helyre húzhat, mint akár a Mély Bánya.

Felisin egy kavics méretű fekete gömböt nyújtott a férfi felé.

– Te meggyógyítod a saját sebeidet, én is az enyémeket.

A férfi a fejét csóválta.

– Nagyra értékelem az ajánlatodat, de most nem élek vele. Amit a kezedben tartasz, egy dosii őr egyhavi fizetésének felel meg. Azt tanácsolom, bánj vele okosan, add el.

A lány megvonta a vállát, és eltette a duriánt az erszényébe.

– Nincs olyan dolog, amit kérnék, és Benet ne adná meg nekem. Csak kérnem kell tőle.

– Azt hiszed, hogy mindent ingyen kapsz?

A lány ivott egy kortyot.

– Majdnem. Változik a munkahelyed, Heborik. Mélyföldre mész. Holnap kezdesz. Nem kell többé elviselned Gunnipot meg az ostorát.

A férfi lehunyta a szemét.

– Miért van az, hogy köszönetet mondok, és keserűséget érzek közben?

– Boráztatta agyam azt súgja, álszent vagy.

A lány látta, hogy a férfi arcából kifut a vér. Túl sok volt a durián, túl sok volt a bor! Hát csak azért segítek Heboriknak, hogy utána sót szórhassak a sebeibe? Nem akartam ilyen kegyetlen lenni hozzá. Ruhája ráncából előszedte az ételt, amit félretett neki, előrehajolt, és a férfi ölébe ejtette a kis csomagot.

– A Süllyesztő-tó vízszintje megint esett egy tenyérnyit.

A férfi nem szólt semmit, a karja csonkját bámulta.

Felisin elkomorodott. Volt még valami, amit el kellett volna mondania az öregnek, de nem jutott eszébe, hogy mi volt az. Megitta a maradék bort, aztán kiegyenesedett, és két kézzel beletúrt a hajába. Feje tompa volt. Amikor látta, hogy Heborik sutyiban a mellére pillant, mely telten feszült a ruha alatt, a szükségesnél kicsit hosszabb ideig ebben a pózban maradt, majd lassan leengedte a kezét.

– Bula rólad fantáziál – mondta lassan. – A... lehetőségek mozgatják. Jót tenne neked a dolog, Heborik.

Az öreg felugrott a hokedliről, az érintetlen csomag a földre esett az öléből.

– A Csuklyás szakállára, te lány!

Felisin nevetve nézte, ahogy az öreg félrehúzza a függönyt, mely elválasztotta a kuckóját a szoba többi részétől, majd eltűnik mögötte. Egy perc után a nevetése elhalt és hallgatta, ahogy az öregember bemászik a vackába. Mosolyt akartam csalni az arcodra, Heborik. Nem akartam ilyen.. harsányan nevetni. Nem az vagyok, akinek hiszel engem.

Felvette a földről az ételt, és a mosdó feletti polcra tette.

Egy órával később, amikor Heborik és Felisin már az ágyukban feküdtek, Baudin is megérkezett. Felszította a tüzet, csendesen mozgott. Nem volt részeg. Felisin azon tűnődött, vajon hol járhatott a férfi. Nincs értelme megkérdezni tőle. Baudinnak nem volt sok mondanivalója senkinek sem – főleg Felisinnek nem.

Egy perc után ezt kénytelen volt újra átgondolni, ugyanis hallotta, hogy a férfi félretolja Heborik függönyét. Az öreg halkan válaszolt neki, Felisin nem értette, mit mond. Baudin suttogott. A beszélgetés vagy egy percig folytatódott, aztán Baudin nagyon halk, morgásszerű nevetést hallatott, és bevonult a saját kuckójába.

A két férfi tervezett valamit, de nem ez volt az, ami a leginkább megrázta Felisint. Az esett neki rosszul, hogy őt kihagyták a dologból. A döbbenetet felcsattanó harag követte. Életben tartottam őket! Könnyebbé tettem az életüket – már a hajón is! Bulának volt igaza, minden férfi gazember, és nem jók semmi másra, csak arra, hogy kihasználjuk őket. Hát rendben, akkor tudjátok meg, hogy milyen az igazi élet Csontkupában! Végeztem veletek, nincs több szívesség. Öreg, te visszakerülsz a kocsikhoz, erre megesküszöm! Azon kapta magát, hogy a könnyeivel küszködik, és tudta jól, hogy semmi ilyesmit nem fog tenni. Szüksége volt Benetre, ez igaz, és fizetett azért, hogy megtartsa a férfit. De szüksége volt Heborikra és Baudinra is, és lelke egy része úgy ragaszkodott hozzájuk, mint egy gyermek a szüleihez, bár az élet egyébként nem kecsegtette semmiféle gyengédséggel. Ha elveszítené ezt – ha elvesztené őket –, akkor odalenne... minden.

Nyilván azt hitték, hogy őket is olyan könnyen áruba bocsátaná, mint a testét, de ez nem így volt. Esküszöm, hogy sosem tenném!

Felisin felfelé bámult a sötétben, és könnyek csorogtak a szeméből. Egyedül maradtam. Már csak Benetre számíthatok. Benetre, a borára, a duriánjára meg a testére. Még mindig sajgott a lába közötti rész. Benet csatlakozott hozzá és Bulához a fogadós nagy ágyán.

Csupán az akaraton múlik, hogy fájdalmat érzek-e vagy gyönyört. Túl kell élni minden órát!

*

A rakparti vásárra áramlani kezdtek az emberek, megerősítve azt az illúziót, hogy ez is csak egy olyan reggel, mint a többi. Dujker törökülésben ült a tenger felőli falon, és annyira reszketett a félelemtől, hogy még a kelő nap sem tudta felmelegíteni. Tekintete az öblön túl hullámzó Sahul-tengert fürkészte, és azt kívánta, bárcsak visszatérne Nok admirális a flottával.

De ezt a parancsot még Koltén sem változtathatta meg. A wicka nem rendelkezhetett a malaza hadihajók felett, így Pormkval visszarendelő parancsa nyomán a Sahul Flotta ma reggel nekivágott az Arenbe vezető egy hónapos útnak.

Hisszar polgárai tettették ugyan, hogy minden normális, de azért a flotta távozása nem maradt észrevétlen. A reggeli piac hangosabb volt a szokottnál, és főleg kacagást meg izgatott kiáltásokat lehetett belőle kihallani. Az elnyomottak megnyerték az első csatát, mely az elkövetkező többitől csak abban különbözött, hogy vérontás nélkül zajlott le. Legalábbis a helybéliek így gondolták.

Dujkernek csak egyetlen pozitívum jutott eszébe a nappal kapcsolatban: Melik Rel, a jiszta főpap a flottával együtt távozott. Persze nem volt nehéz kitalálni, hogy milyen jelentést írhat éppen Pormkvalnak.

Egy malaza vitorlát pillantott meg. Kisebb teherhajó volt, mely északkelet felől érkezett. Dosin Paliból jöhet, a szigetről, vagy talán még távolabbról, a parttól. Bejelentés nélkül, és ez felkeltette Dujker érdeklődését.

Érezte, hogy valaki van a közelben. Oldalra nézett, és Kupát látta, amint az lehuppant a széles, hosszú falra, és lógázni kezdte a lábát a párás levegőben, vagy tíz méterrel a víz felszíne felett.

– Megtettem – mondta olyan hangon, mintha éppen egy gonosz gyilkosságot ismerne be. – Az üzenet bejutott. Ha még életben van, akkor a barátod hamarosan megkapja az utasításokat.

– Köszönöm, Kupa.

A mágus nyugtalanul mocorogni kezdett. Megdörzsölte az arcát, és a kis teherhajóra sandított, mely éppen akkor érkezett be a kikötő területére. Egy őrcsónak sietett a hajó felé, melyen a legénység éppen bevonta az egyetlen vitorlát. A fedélzeten két férfi állt csillogó vértezetben, és a közeledő csónakot figyelték.

Az egyik páncélos áthajolt a korláton, és mondott valamit a kikötői tisztnek. Egy perccel később az evezősök sietősen belehúztak, és a csónak gyorsan megindult visszafelé.

– Láttad ezt? – kérdezte Dujker.

– Igen – mormogta Kupa.

A teherhajó a Birodalmi Dokk felé siklott, egy sor evező hajtotta, melyek kevéssel a vízszint felett bújtak ki a hajótestből. Egy perccel később a kikötő felőli oldalon az evezők eltűntek. Dokkmunkások érkeztek, hogy elkapják a hajó köteleit. Egy széles rámpát készítettek elő, és most már az is látszott, hogy a fedélzeten lovak toporognak.

– Vöröspengék – mondta Dujker, amikor újabb páncélozott férfiak jelentek meg a hátasok mellett.

– Egyenesen Dosin Paliból – mondta Kupa. – Megismerem az első kettőt: Baria Szetrál az meg a testvére, Mesker. Van még egy fivérük, Orto. Ő az areni csapat vezetője.

– Szóval a Vöröspengék – merengett a történész. – Nekik aztán nincsenek illúzióik a helyzettel kapcsolatban. Hallottam már, hogy más városokban is megpróbálják átvenni a vezetést, és most tessék: a saját szemünkkel láthatjuk, hogy megkettőzik a jelenlétüket Hisszarban.

– Kíváncsi lennék, hogy Koltén tud-e erről.

A piacon érezhetően nőtt a feszültség; minden fej egy irányba fordult, és minden szempár Bariát és Meskert figyelte, akik a kikötőútra vezették embereiket. A Vöröspengék öltözete és fellépése harcra kész volt. Dugig voltak fegyverekkel, nadrágjukat is páncélozták, sisakjukból pedig csak a szemük villant ki. Az íjak készen álltak, a tegezeket kioldották. A lovak mellső lábán is frissen köszörült pengék villogtak.

Kupa idegesen a vízbe köpött.

– Nekem ez nagyon nem tetszik – mormogta.

– Nagyon úgy fest, hogy...

– Meg akarják támadni a piaci tömeget – mondta Kupa. – Ez nem csak felvonulás, Dujker! Fener Patáira!

A történész Kupára pillantott, és szárazon megjegyezte:

– Megnyitottad az Üregedet.

A mágus nem felelt. Lecsusszant a falról, és le sem vette a szemét a Vöröspengékről, akik ekkor már a nyeregben ültek, és elkezdtek felsorakozni a dokk végében. Velük szemben ötszáz városi állt, akik elhallgattak és hátrálni kezdtek, behúzódva a szekerek és pultok közötti kis résekbe. A tömeg mozgása pánikot kelt, és a Vöröspengék pontosan ezt akarták.

A katonák csuklóján nyersbőrrel felkötözött kések villantak, amikor akkurátusan nyílvesszőt helyeztek az íjukra. A lovak reszkettek alattuk, de más mozgás nem látszott a soraikban.

A tömeg helyenként megrázkódott, mintha megremegett volna a föld. Dujker alakokat látott osonni, de nem elfelé, hanem a Vöröspengék irányába. Kupa tett vagy egy fél tucat lépést a katonák felé. Az alakok végre kijutottak a tömegből, a telabák eltűntek, a csuklyák lehullottak, és előtűntek alóluk a bőrpáncélok, fekete lánccal. A kesztyűs kezekben hosszú kések villantak. A wickák barna, tetovált arcából szúrós szemek szegeződtek Baria, Mesker Szetrálra meg a harcosaikra.

Tíz wicka állt a talán negyvenes létszámú csapat előtt, mögöttük a tömeg néma volt, az alakok mozdulatlanok, akár a szobrok.

– Álljatok félre! – üvöltötte Baria, akinek egészen elsötétedett az arca a dühtől. – Különben végetek van!

A wickák felnevettek, hangjukban nyoma sem volt a félelemnek. Dujker is felállt és követte Kupát, aki a Vöröspengék felé sietett. Mesker cifrát káromkodott, amikor meglátta a feléjük igyekvő mágust. Testvére is abba az irányba fordult, arca elkomorodott.

– Ne légy ostoba, Baria! – sziszegte Kupa.

A parancsnok szeme összeszűkült.

– Ha varázslattal próbálkozol ellenem, azonnal megöllek – mondta.

Dujker ilyen közelségből tisztán látta, hogy Baria páncélingébe otataral szálakat szőttek.

– Most végzünk ezzel a maréknyi barbárral – morogta Mesker –, aztán megfelelő módon jelentjük érkezésünket – az árulók vérével!

– Pontosan ötezer wicka áll majd bosszút a társaik haláláért – mondta Kupa. – És nem éppen gyors csapásokkal. Élve akasztanak majd ki benneteket a tenger felőli fal kampóira. A sirályok majd eljátszadozhatnak. Koltén még nem az ellenséged, Baria. Tegyétek el a fegyvert, és jelentkezz az Ökölnél, parancsnok. Ha másként döntesz, akkor feláldozod a saját és katonáid életét.

– Hozzám nem szólsz – kotyogott közbe Mesker. – Baria nekem nem parancsol, mágus.

Kupa elvigyorodott.

– Hallgass, kölyök. Ahol Baria vezet, ott Mesker szót fogad, vagy talán párbajozni akarsz a saját testvéreddel?

– Elég volt, Mesker! – mennydörögte Baria.

Fivére kardja szinte magától ugrott ki a hüvelyből.

– Hogy merészelsz nekem parancsolgatni?!

A wickák kiáltozva biztatták. Mögöttük a tömegben néhány bátrabb ember felnevetett.

Mesker arca lila volt a dühtől. Baria felsóhajtott.

– Fivérem, ez nem a legjobb alkalom erre.

Egy csapatnyi lovas hisszar őr érkezett a tömegbe, és a szekerek közötti réseken át törtettek előre. Tőlük balra huhogás hallatszott. Dujker meg a többiek arra fordultak, és háromszakasznyi wicka íjászt láttak, akik már meg is célozták a Vöröspengéket.

Baria lassan felemelte a bal kezét, és egy csavaros mozdulattal intett. A harcosai leengedték a fegyverüket.

Mesker dühtől fortyogva visszacsapta a kardját a fahüvelybe.

– Megérkezett a díszkíséret – közölte Kupa szárazon. – Úgy fest, hogy az Ököl már várt benneteket.

Dujker a mágus mellett állt, és együtt nézték, ahogyan Baria megindul csapatával a wickák felé. A történész megborzongott.

– Hú, Kupa, ez aztán csavaros egy húzás volt tőled!

– Mesker Szetrálra mindig lehet számítani. Annyi esze sincs, mint egy macskának, és olyan könnyű elterelni a figyelmét is. Egy pillanatig abban reménykedtem, hogy a testvére elfogadja a kihívást. Bármi lett volna az eredmény eggyel kevesebb Szetrál rontaná most a levegőt. Kár, hogy ez kimaradt.

– Azok az álruhás wickák – mondta Dujker – nem voltak a hivatalos kíséret részei. Koltén emberei beépültek a lakosság közé.

– Ravasz kutya ez a Koltén.

Dujker a fejét csóválta.

– Most viszont leleplezték magukat.

– Igen, de azt is megmutatták, hogy az életük árán is megvédenék a hisszariakat.

– Ha itt lett volna Koltén, akkor kétlem, hogy előreparancsolta volna azokat a katonákat. A wickák ki voltak éhezve egy jó kis csetepatéra. Ennek semmi köze nem volt a piaci csőcselék megvédéséhez.

A mágus megdörzsölte az arcát.

– Reméljük, hogy a hisszariak másképp értelmezik a dolgot.

– Gyere – mondta Dujker. – Igyunk egy kis bort. Tudok egy jó helyet a Birodalmi téren, és menet közben elmesélheted, hogyan melegedett össze a Hetedik az új Öklöcskéjével.

Kupa felnevetett, miközben elindultak.

– Tisztelni talán tisztelik, de szó sincs szeretetről. Teljesen megváltoztatta a gyakorlatozást. Amióta megjött, csak egyszer vettünk fel harctéri formációt, azt is érkezésekor.

Dujker elkomorodott.

– Azt hallottam, hogy végkimerülésig dolgoztatja a katonákat, és nincs semmi szükség a takarodó erőltetésére, mert mindenki annyira álmos este, hogy mire nyolcat üt az óra, síri csend honol, s alszik az egész barakk. Ha nincsenek gyakorlókerekek, teknőspáncélok meg pajzsfal, akkor mi a csuda folyik itt?

– A romos kolostor a várostól délre, a dombon – ismered, ugye? Csak az alapok maradtak, kivéve a középen lévő templomot, és az egész dombot mellig érő falak rendszere borítja, olyan, mint egy kis város. Az utászok felépítették, néhány házra még tetőt is raktak. Már akkor is elég szövevényes volt a kis sikátorokkal meg ösvényekkel, amikor nem nyúltak hozzá, de Koltén egy rémálommá változtatta az egészet. Fogadni mernék, hogy most is bolyong benne néhány elveszett katona. Minden délután randevúzunk ott a wickákkal, hadgyakorlatok, utcafront tartása, épületek ostromlása, kitörési taktikák, sebesültek mentése. Koltén harcosai alakítják a lázadó tömeget, és meg kell mondanom, történész: mintha erre születtek volna. – Kis szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson. – Minden áldott nap... ott fortyogunk a levünkben, a kísértetvárosban, szakaszokra osztva. Minden szakasznak más lehetetlen feladata van. – Elfintorodott. – Az új Ököl parancsnoksága alatt már minden katona legalább egy tucatszor meghalt a hadgyakorlatokban, ha nem többször. Listás tizedes minden egyes csatában meghalt, szegény fiú már lassan úgy érzi, a Csuklyás a nyomában van, és mindemellett még el kell viselnünk a wicka barbárok kiáltásait, huhogását is.

Dujker egy darabig nem mondott semmit, csak mentek tovább a Birodalmi tér felé. Amikor beértek a malaza negyedbe, a történész megszólalt.

– Akkor hát a Hetedik és a Wicka Regiment között megy a verseny.

– Igen, a taktika nyilvánvaló, de szerintem túlzás. Majd meglátjuk pár nap múlva, amikor wicka lándzsásokat kapunk erősítésként. Lesznek itt öngólok, ebben biztos vagyok.

Bevonultak a térre.

– És te? – kérdezte Dujker. – Milyen feladatot adott Koltén a Hetedik utolsó harci varázslójának?

– Nem túl kellemeset. Egész áldott nap illúziókat hozok létre, míg bele nem sajdul a fejem.

– Illúziókat? Hadgyakorlatban?

– Igen, és éppen ez teszi a feladat megoldását lehetetlenné. Hidd el, Dujker, nem egy átkot szórtak felém az utóbbi napokban. De nem is kettőt.

– Milyen délibábokat hozol létre? Sárkányokat?

– Bár úgy lenne! Malaza menekülteket kreálok, történészkém. Százával. Ezer megpakolt madárijesztő nem volt elég jó Kolténnek, nem volt elég, ha azokat hurcolják a katonák. Akiket én hozok létre, mindig rossz felé mennek, vagy nem hajlandóak elhagyni az otthonaikat, bútorokat, minden marhaságot magukkal cipelnek. Koltén így parancsolta. Az én menekültjeim káoszt teremtenek, és ez sokkal keményebb dió, mint a gyakorlatok bármely más összetevője. Mostanság nem vagyok valami népszerű, Dujker.

– Mi a helyzet Sormo E'nath-szal? – kérdezte a történész. Hirtelen érezte, hogy kiszárad a torka.

– A boszorkánymesterrel? Nem látni soha.

Dujker magában bólintott. Előre tudta, hogy Kupa ezt fogja felelni. Buzgón olvasod a köveket a sivatagban, mi, Sormo? Közben pedig Koltén próbálja gatyába rázni a Hetediket, hogy azok őrizni tudják a malaza menekülteket.

– Tucatszor meghalni egy ilyen „játékütközetben” semmiség. Élesben csak egyszer hal meg az ember. Hozd ki a legjobbat a Hetedikből, Kupa. Próbálj meg mindent. Mutassátok meg Kolténnek, hogy mire képes a Hetedik. Beszéljétek át a taktikát a csapatvezetőkkel. Holnap nyerjétek meg a csatát, és én kicsikarok Kolténből egy nap pihenőt. Mutassátok meg neki, és ő ad pihenőt.

– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?

Mert az idő fogy, és neki szüksége van rátok. Méghozzá a lehető legjobb formátokban.

– Ti csak nyerjetek. Az Ököl az én gondom.

– Rendben van, majd meglátom, mit tehetek.

*

Listás tizedes a hadgyakorlat első perceiben meghalt. Bult, a romok főutcáján végigvonuló, üvöltő wickák vezetője, személyesen csapta fejbe a szerencsétlen malazát, elég erősen, így a fiú eszméletét vesztette, és a homokba zuhant. A veterán katona a vállára dobta a tizedest, és kisétált vele a harctérről.

Bult vigyorogva cipelte fel zsákmányát a poros úton, mely egy kis dombra vezetett. Innen figyelte az eseményeket az új Ököl, meg néhány tiszt. A veterán Koltén elé dobta a tizedest. Dujker felsóhajtott.

Koltén körülnézett.

– Gyógyító! Vedd kezelésbe a fiút!

A Hetedik egyik felcsere bukkant fel, és leguggolt a tizedes mellé. Koltén tekintete Dujkeren állapodott meg.

– Nem úgy látom, hogy másképpen alakulna ez a mai csata, történész.

– Korán van még, Ököl.

A wicka morgott valamit, majd figyelme ismét a romok között zajló eseményekre terelődött. A káoszból katonák lépkedtek elő, a Hetedik és a wickák harcosai. Kisebb sérüléseket szenvedtek. Bult, kezében a bunkósbotjával, elkomorodott.

– Túl korán szóltál, Koltén – mondta. – Ez a mai más.

Dujker is látta, hogy a sebesültek között több a wicka, mint a malaza, és ez az arány minden egyes percben egyre nőtt. A kaotikus porfelleg mögött valahol megfordult a csata menete.

Koltén a lováért küldött. Nyeregbe pattant, és Bultra pillantott.

– Maradj itt, bácsikám. Hol vannak a lándzsásaim? – Türelmetlenül várta, hogy a negyvenfős lovascsapat felkaptasson a dombra. A lándzsák végére bőrdarabokat kötöztek, de Dujker tudta, hogy még így is veszedelmes jószágok: ha egy kis suhintásnál több jut belőle valahová, ott törik a csont.

Koltén vágtában vezette őket a romok felé. Bult port köpött ki a szájából.

– Már éppen ideje volt – mondta.

– Micsoda? – kérdezte Dujker.

– A Hetedik végre kiérdemelte a lándzsások támogatását. Egy héttel később a tervezettnél, történész. Koltén fokozatos erősödést várt, de ehelyett csak erőteljes visszaesést tapasztaltunk. De akkor ki adott nekik új lendületet? Te? Vigyázz magadra, Koltén, még a végén kapitányt csinál belőled.

– Sajnos nem engem illet a dicsőség – mondta Dujker. – Ez Kupa és a szakaszvezetők munkája.

– Szóval Kupa megkönnyíti a dolgukat, mi? Így nem csoda, hogy megfordult a hadiszerencse.

A történész megrázta a fejét.

– Kupa követi Koltén utasításait. Ha a wickák vereségének okát kutatod, máshol kell próbálkoznod. Indulj talán ki abból, hogy a Hetedik végre megmutatta, mire is képes valójában.

– Lehet, hogy ennél maradok – mondta a veterán. Szemében mosoly bujkált.

– Az Ököl a bácsikájának nevezett.

– Igen, és?

– És? Az vagy?

– Hogy mi vagyok?

Dujker feladta. Kezdte megérteni a wicka humort. Kétségkívül még legalább egytucatnyi hasonlóan épületes beszélgetésben lesz része, mire kihúzza Bultból a választ. Végigjátszhatnám, gondolta. Vagy hagyhatnám, hogy várjon a gazfickó... méghozzá örökre.

A porfelhőből egy csapatnyi menekült lépett elő. Furcsán hullámzó vonalban vonultak, mindegyik elképesztő dolgokat cipelt a hátán – egy szép nagy öltözőasztalt, egy komódot, ládákkal teli szekrényt, gyertyatartókat, antik páncélzatot. A tömeg mellett két oldalról a Hetedik katonái alkották a védőkordont, nevetgéltek, kiabáltak, kardjukkal a pajzsukat csapkodták, így hirdették, hogy visszavonulnak.

Bult felkacagott.

– Ha találkozol Kupával, mondd meg neki, hogy gratulálok.

– A Hetedik rászolgált egy nap pihenőre – mondta Dujker. A wicka megemelte szőrtelen szemöldökét.

– Egyetlen győztes csatával?

– Meg kell, hogy emésszék, parancsnok. És különben is, a gyógyítókat eléggé lefárasztja majd a törött csontok rendbetétele. Gondolom, nem akarod, hogy kimerülten nézzenek szembe egy esetleges csapással.

– A csapás pedig már nincs messze, mi?

– Biztos vagyok benne – mondta Dujker lassan –, hogy Sormo E'nath is egyetértene velem.

Bult ismét köpött egyet.

– Jön az unokaöcsém.

Feltűnt Koltén a lándzsásaival egyetemben. Ők fedezték a visszavonuló katonákat, akik közül jó páran bábu-menekülteket cipeltek. A számok alapján egyértelműen látszott, hogy a Hetedik elsöprő győzelmet aratott.

– Jól láttam, hogy Koltén arcán mosoly villant? – kérdezte Dujker. – Egy pillanatig azt hittem, hogy...

– Tévedtél, ez biztos – morogta Bult, de Dujker kezdte kiismerni ezeket a wickákat, és megérezte a veterán hangjában, hogy viccel. Egy perc után Bult ismét megszólalt: – Viheted a hírt a Hetediknek, történész. Megszolgálták a pihenőt.

*

Muzsikus a sötétben üldögélt. A burjánzó kert összezárult a kút és a kifli alakú kőpad körül. Az utász felett csak egy kis foltban látszott a csillagos ég. A holdat nem látta. Egy perccel később biccentett.

– Azt meg kell hagyni, hogy tényleg elég halkan mozogsz, öcskös.

Sáfrány egy pillanatig habozott, aztán előlépett Muzsikus mögül, és leült mellé a padra.

– Ha jól sejtem, sosem gondoltad volna, hogy így rád parancsol – mondta a fiatalember.

– Hát ez történt volna?

– Én ezt láttam.

Muzsikus erre nem felelt. A menetrend szerinti rhizan éppen ekkor suhant át a tisztáson, a molylepkéket üldözte, melyek a kút felett köröztek. A hűvös éjszakai levegőben átható bűz érződött a hátsó fal mögött rothadó kupac miatt.

– Apsalar nagyon zaklatott – mondta Sáfrány.

Az utász megcsóválta a fejét.

– Csak egy vita volt, nem kínoztunk rabokat.

– Apsalar semmi ilyesmire nem emlékszik.

– De én igen, fiam, és nem könnyű elfeledni ezeket a dolgokat.

– Ő csak egy halászlány.

– Igen, legtöbbször az – felelte Muzsikus. – De néha... – ismét megcsóválta a fejét.

Sáfrány felsóhajtott, majd témát váltott.

– Szóval nem volt a tervben, hogy Kalam csak így, egyedül elrobog?

– A vér szava, fiam. Kalam Hétvárosban született és nevelkedett. Különben is, találkozni akar a Shei'kkel, ezzel a sivatagi boszorkánnyal, Dryjhna kezével.

– Most az ő pártjára állsz – mondta Sáfrány halkan, de dühösen. – Tíz perccel ezelőtt még ott tartottál, hogy majdnem árulónak nevezted...

Muzsikus elfintorodott.

– Zavaros idők ezek mindannyiunk számára. Laseen törvényen kívül helyezett bennünket, de vajon ettől kevésbé vagyunk a Birodalom katonái? Malaz nem egyenlő a Császárnővel. Laseen nem maga a Birodalom...

– Nem nagy különbség...

Az utász oldalra pillantott.

– Úgy gondolod? Kérdezd meg a lányt, majd ő elmagyarázza.

– De ti várjátok a lázadást. Sőt, erre építetek...

– De ettől még nem nekünk kellene az egészet kirobbantani, igaz? Kalam mindig a dolgok sűrűjében akar lenni. Ő mindig is ilyen volt. Ezúttal a lehetőség gyakorlatilag az ölébe hullott. Dryjhna Könyve a Forgószél Istennőjének a szíve. Ahhoz, hogy elkezdődjön a Végítélet, a Látónőnek ki kell nyitnia. Neki, és senki másnak. Kalam tudja, hogy ez az egész kész öngyilkosság, de elviszi azt az átkozott könyvet a Shei'knek, s így újabb csapást mér Laseen omladozó trónusára. Ne feledd, ragaszkodott hozzá, hogy mi kimaradjunk a dologból.

– Tessék, már megint megvéded őt. A terv az volt, hogy megöli Laseent, nem pedig az, hogy belekeveredünk ebbe a lázadásba. Még mindig nem látom semmi értelmét annak, hogy erre a kontinensre jöttünk...

Muzsikus kiegyenesedett, és a csillagokra emelte tekintetét. Sivatagi csillagok voltak, hideg gyémántok, melyek mindig vérszomjasnak tűntek.

– Untába nem csak egy út vezet, fiam. Egy olyan utat keresünk itt, amit valószínűleg még soha senki nem használt, és amely lehet, hogy nem is működik, de mi azért keressük, Kalammal vagy nélküle. A Csuklyás tudja, lehet, hogy Kalam megy a jó úton, a szárazföldön át Arenbe, onnan meg hajóval Quon Táliba. Talán ez volt a legbölcsebb, amit tehettünk. Külön úton megyünk, s így megnőhet annak az esélye, hogy legalább egyikünk célba ér.

– Remek – csattant fel Sáfrány. – És mi van, ha Kalam nem ér célba? Te magad mész Laseen után? Egy dicsőséges árokásó, nagy gyakorlattal. Nem vagy valami meggyőző, Muzsikus. És még mindig nem juttattuk haza Apsalart.

Muzsikus hidegen válaszolt.

– Ne kekeckedj velem, kölyök. Pár év zsebmetszés Darujhisztán utcáin, még nem jogosít fel arra, hogy engem kritizálj.

A két férfival szemben ágak reccsentek, és Moby tűnt fel, fél kézzel csimpaszkodva. A szájában egy még vergődő rhizant tartott. A kis kedvenc szeme felcsillant, csontok reccsenése hallatszott. Muzsikus halkan megszólalt:

– Quon Táliban több segítőt találunk majd, mintsem gondolnád. Senki sem pótolhatatlan, de ugyanakkor senkit sem szabad elküldeni azzal, hogy hasznavehetetlen. Akár tetszik, akár nem, ideje felnőnöd, fiam.

– Azt hiszed, hogy én ostoba vagyok, de nagyon tévedsz. Azt hiszed, vak vagyok, és nem látom, hogy szerinted van még egy faragott csont a lyukban, és most nem Fürge Benről beszélek. Kalam egy bérgyilkos, aki talán van olyan jó, hogy megölje Laseent. De ha nem jön neki össze, akkor van itt még valaki, akiben talán még mindig megvannak az isteni képességek. És nem akármilyen Ősi Istenség képességei, nem, hanem a Merénylők Istenéé, akit úgy is hívnak, hogy a Kötél. Ezért aztán folyton piszkálod őt. Azért viszed haza, mert már nem az, aki volt, de te azt szeretnéd, ha visszatérne a másik énje.

Muzsikus egy darabig hallgatott, és Mobyt nézte, amint az elfogyasztja a rhizant. Amikor az állat a szárnyas gyík utolsó darabját is lenyelte, az utász megköszörülte a torkát.

– Én nem gondolkodom ennyire előre – mondta. – A megérzéseimre hallgatok.

– Azt akarod mondani, nem jutott eszedbe, hogy Apsalart használjátok fel?

– Nem, nekem nem...

– De Kalamnak igen...

Muzsikus próbált tiltakozni, de végül csak vállat vont.

– Ha ő nem is gondolt rá, Fürge Ben biztosan.

Sáfrány győzedelmesen felszisszent:

– Tudtam! Nem vagyok hülye...

– Nem, öcskös, a Csuklyásra, nem vagy az.

– Nem hagyom, hogy megtörténjen, Muzsikus.

– A nagybátyád bhok'aralja – mondta az utász Moby felé mutatva –, ez itt valóban házikedvenc, vagyis egy varázslósegéd? Mert hisz ha Mammot meghalt, akkor miért van itt még mindig? Én nem vagyok varázslásszakértő, de úgy tudtam, hogy az ilyen lényeket mágikusan... láncolták hozzá a gazdájukhoz.

– Nem tudom – ismerte be Sáfrány. Hangjából Muzsikus kiérezte, hogy a fiú pontosan tisztában van vele, hová akar kilyukadni. – Talán csak egy kis kedvenc. Imádkozz, hogy így legyen. Mondtam, nem fogom hagyni, hogy kihasználd Apsalart. Ha Moby igazi házikedvenc, akkor nem én leszek az egyetlen, akivel szembekerülsz.

– Nem próbálkozom semmivel, Sáfrány, de még most is azt mondom, hogy fel kellene nőnöd. Előbb vagy utóbb rádöbbensz majd, hogy nem beszélhetsz mindig Apsalar helyett. Ő azt fogja tenni, amihez kedve van, akár tetszik, akár nem. Már nem tartják megszállva, de az isteni tudás ott van a vérében. – Lassan megfordult, és a fiú szemébe nézett. – Mi lesz, ha egyszer úgy dönt, ismét felhasználja ezt a tudást?

– Nem fogja – mondta Sáfrány, de a hangja bizonytalanul csengett. Intett, mire Moby odaugrott a karjába. – Minek is nevezted? Bhoka...?

– Bhok'aralnak. Őshonosak ezen a vidéken.

– Aha.

– Aludj egy kicsit, holnap indulunk.

– Ahogy Kalam is.

– Igen, de nem együtt utazunk. Csak párhuzamos útvonalon haladunk dél felé, legalábbis kezdetben.

Figyelte, ahogy Sáfrány visszamegy a házba. Moby úgy lógott a karján, mint egy gyerek. A Csuklyás szakállára, nagyon nem fűlik a fogam ebhez az utazáshoz!

*

A Karaván Kapun belül úgy száz méterre volt egy tér, ahol a kereskedők gyülekezni szoktak, mielőtt elhagyják Ehrlitát. A legtöbben dél felé indultak az emelt parti úton, mely követte az öböl vonalát. Ez az útvonal rengeteg kis falut és állomást érintett, s a malazák által épített kövesutat korábban jól őrizték. Mostanra az Ököl visszarendelte az őrcsapatokat a városba.

Amennyire Muzsikus a kereskedőkkel való beszélgetésekből megtudta, egyelőre csak kevés bandita próbálta kihasználni az őrség távozását, de a kereskedőkaravánokat kísérő zsoldosok számának erőteljes növekedéséből az utász arra következtetett, hogy a kufárok semmit nem bíznak a véletlenre.

Elveszett ötlet lett volna a malazák részéről, hogy a délre vezető úton kereskedőknek álcázzák magukat – sem elég pénzzel, sem elég csomaggal nem rendelkeztek ahhoz, hogy egy ilyen álcát kivitelezzenek. Mivel ez idő tájt elég veszélyes dolog volt a városok között utazgatni, úgy döntöttek, hogy zarándokoknak mutatják magukat. A legelszántabb hívők számára a Hetek Útja – egy zarándokút, mely során mind a hét Szent Városba ellátogattak – hitük tiszteletre méltó kimutatása volt. A zarándoklat alapvetően hozzátartozott e vidék kultúrájához, s ezt nem befolyásolták sem a banditák, sem a háború.

Muzsikus megmaradt a grala törzsi harcos álcájánál, így ő játszotta Apsalar és Sáfrány vezetőjének és testőrének szerepét. A fiatalok ifjú házasokat alakítottak, akik azért vállalkoztak az útra, hogy frigyükre a Hét Mennyország áldása szálljon. Mindhárman lóháton utaztak, Muzsikus egy rossz természetű grala lovon, Apsalar és Sáfrány pedig előkelőbb vérvonalú lovakon, melyeket Ehrlita külvárosában, egy jobb istállóban vásároltak. Karavánjukat három váltóló és négy öszvér egészítette ki.

Kalam hajnalban távozott, s csak röviden búcsúzott el Muzsikustól meg a többiektől. A szavak, melyek éjjel beszélgetés közben elhangzottak, megkeserítették a búcsú pillanatát. Az utász megértette Kalam azon szándékát, hogy a lázadás kirobbantásával próbál jelentős sebet ütni Laseen hatalmán, de szerinte a Birodalmat – és a Laseen után trónra lépő uralkodót – érő megrázkódtatás túl nagy kockázatot jelentett. Keményen összecsaptak, s ezután Muzsikus legyőzöttnek, tompának érezte magát.

A búcsúban volt némi pátosz is, de erre Muzsikus csak később döbbent rá, hiszen úgy tűnt, hogy a küldetés, mely valaha összekötötte őt és Kalamot, s mely leginkább a barátságukra épült, most hirtelen a háttérbe szorult. Muzsikus pedig úgy gondolta, egyelőre semmi sincs, ami betölthetné ezt az űrt az életében. Elveszettnek érezte magát, s egyedül volt – magányosabb lett, mint az évek során valaha is volt.

Úgy tűnt, hogy az utolsó csapatok egyikeként fogják elhagyni a Karaván Kaput. Miközben Muzsikus még egyszer, utoljára ellenőrizte az öszvérek hevederét, vágtató lovak dobogására lett figyelmes.

Hat Vöröspengéból álló csapat érkezett, amikor beértek a térre, lassítottak. Muzsikus a lovak mellett álló Apsalarra és Sáfrányra nézett. Elkapta a fiú tekintetét, megrázta a fejét, és folytatta a hevederek vizsgálatát.

A katonák kerestek valakit. A csapat tagjai szétszéledtek, mindegyik lovas a még indulás előtt álló karavánok egyikéhez léptetett. Muzsikus hallotta, hogy háta mögött pata dobog a köveken. Nyugalmat erőltetett magára.

– Grala!

Muzsikus a földre köpött, ahogy azt minden törzsi férfi tenné egy malaza öleb előtt, majd megfordult.

A sisakrostély mögött látszott, hogy a Vöröspenge arca megkeményedik a gesztus láttán.

– Egy szép napon a Vöröspengék megtisztítják majd a dombokat a graláktól – ígérte. Vigyorgott, előtűntek szürke fogai.

Muzsikus felhorkant.

– Ha valami értelmes mondanivalód van számomra, Vöröspenge, akkor beszélj. Már így is túl rövid az árnyékunk, pedig ma még sokmérföldnyi út áll előttünk.

– Ez csak az ostobaságodat bizonyítja, grala. Csak egy kérdésem van. Az igazat mondd, mert észreveszem, ha hazudsz. Tudni akarjuk, hogy járt-e erre ma hajnalban egy férfi, homokszín paripán.

– Nem láttam ilyen embert – felelte Muzsikus –, de most már így ismeretlenül is sikeres utat kívánok neki. A Hetek Szelleme vigyázza minden léptét élete végéig.

A Vöröspenge elvicsorodott.

– Figyelmeztetlek, hogy a származásod nem elég vastag páncél a kardom ellen. Itt voltál hajnalban?

Muzsikus visszafordult az öszvérekhez.

– Egy kérdésről volt szó – morogta. – A többiért már fizetned kell, Vöröspenge.

A katona Muzsikus lába elé köpött, megrántotta hátasa fejét, és ellovagolt, hogy csatlakozzon társaihoz.

Muzsikus a vékony, sivatagi fátyol alatt engedélyezett magának egy halovány mosolyt. Sáfrány ott termett mellette.

– Ez meg mi volt? – kérdezte sziszegve.

Az utász vállat vont.

– A Vöröspengék keresnek valakit. Nekünk semmi közünk az egészhez. Ülj vissza a lovadra, kölyök. Indulunk.

– Kalam?

Muzsikus az öszvér hátára támaszkodott és habozott. Hunyorgott a fehér kövekről visszaverődő fényben.

– Talán megtudták, hogy a szent könyv már nincs Arenben. Hogy valaki éppen a Shei'knek viszi. Senki sem tudja, hogy Kalam itt van.

Sáfrányt ezzel nem sikerült meggyőzni.

– Találkozott valakivel tegnap éjjel, Muzsikus.

– Egy régi kapcsolatával, aki tartozott neki.

– Ezért jó oka van arra, hogy elárulja Kalamot. Senki sem szereti, ha figyelmeztetik rá, hogy tartozása van.

Muzsikus erre nem mondott semmit. Egy perc után megveregette az öszvér nyakát – keze nyomán porfelhő szállt fel –, majd a lovához lépett. A grala herélt felhorkantott, amikor Muzsikus a szárért nyúlt. Az utász az állat álla alatt kapta el a kantárt. Az próbálta felkapni a fejét, de Muzsikus erősen tartotta. Közelebb hajolt a lóhoz.

– Viselkedj rendesen, te randa dög, mert különben nagyon megbánod! – Fogta a szárat, és felpattant a magas kápájú nyeregbe.

A Karaván Kapun túl a parti út dél felé vezetett, és viszonylag egyenletes volt, bár a nyugati oldalon az öbölre néző homokkő sziklák vonulata gyakran emelkedett és süllyedt. Baljukon, vagy egy mérfölddel beljebb, a szárazföldön az Arifal-dombság vonulatai húzódtak. Az Arifal csipkézett vonala sokáig párhuzamosan futott az úttal, egészen az Eb-folyóig, ami vagy harmincöt mérföldnyire helyezkedett el a kaputól. Ezeket a dombokat elég vad törzsek lakták, melyek között is a legjelentősebbek a gralák voltak. Muzsikusnak az okozta a legtöbb aggodalmat, hogy mi van, ha esetleg belefutnak egy csapatnyi valódi grala harcosba. Az évszakot tekintve persze erre igen kicsi volt az esély hiszen a gralák ilyenkor a szárazföld belseje felé hajtották kecskéiket, ahol több víz és árnyékos hely várta őket.

Könnyű vágtába fogták lovaikat, és elhaladtak egy kereskedőkaraván mögött, hogy ne kelljen nyelni a porukat, majd Muzsikus vezetésével ügetésbe váltottak, és így mentek tovább. A hőség egyre nőtt. Céljuk egy Salik nevű kis falu volt, kicsit több mint nyolc mérföldre. Itt akartak ebédelni, hogy kivárják, amíg elmúlnak a legmelegebb órák, s csak aztán folytassák útjukat a Trob-folyó felé.

Úgy számolták, hogy legjobb esetben egy hét alatt érnek G'daniszba. Muzsikus azt is kiszámolta, hogy Kalam két-, talán háromnapnyira jár majd előttük addigra. G'daniszon túl terült el a Pan'potszun Odhan, egy ritkán lakott pusztaság száraz dombokkal, rég kihalt városok romjaival, mérges kígyókkal, csípős legyekkel, valamint – Kimlok Szellemdalnok szerint – egy olyan dologgal, ami halálos veszedelmet jelenthet. Egy gyülekezés. Togg lábára, nagyon nem tetszik ez nekem. Eszébe jutott a hátizsákjában megbújó kagyló. Hatalmi tárgyat hurcolászni sosem volt bölcs dolog. Valószínűleg több gond lehet vele, mint amennyi hasznot hajt. Mi van, ha valami Lélekvesztett kiszagolja, és úgy dönt, kiegészíti vele a gyűjteményét? A férfi elkomorodott. Jó kis csendélet, egy kagyló és három fényes koponya.

Minél többet gondolkodott a dolgon, annál nyugtalanabb lett. Jobb lesz, ha eladom valami kereskedőnek G'daniszban. Egy kis pluszpénz sosem árt. Ez az elhatározás megnyugtatta. Eladja a kagylót, megszabadul tőle. Persze senki sem kérdőjelezné meg egy Szellemdalnok erejét, de nagy ostobaság volna erre építeni. A tano papok a béke védelmére áldozzák életüket. Vagy még rosszabb a helyzet. Hiszen Kimlok a büszkeségét is sutba dobta, amikor behódolt. Jobban teszem, ha inkább a hátizsákomban lévő moranth robbanóanyagokra hagyatkozom, és nem valami titokzatos kagylóra. Egy lángolófajta pont olyan könnyen elintéz egy Lélekvesztettet, mint bármi más.

Sáfrány felzárkózott Muzsikus mellé.

– Min gondolkodsz ennyire, Muzsikus?

– Semmin. Hol van a bhok'aralod?

A fiatalember elkomorodott.

– Nem tudom. Lehet, hogy mégis csak egy háziállat volt. Múlt éjjel elment, és azóta nem került elő – kézfejével megdörzsölte a szemét, és Muzsikus látta, hogy a fiú arca könnytől maszatos. – Mobyval olyan volt, mintha egy kicsit velem lenne Mammot bácsi is.

– Jó ember volt a nagybátyád, mielőtt a Jaghuta Zsarnok elragadta őt?

Sáfrány bólintott.

– Akkor bizonyos értelemben tényleg veled van – mormogta Muzsikus. – Moby biztosan megérezte a fajtársai szagát a levegőben. A városban sok magas rangú személy tart bhok'aralt házi kedvencként. Csak egy háziállat, semmi más.

– Biztosan igazad van. Egész életemben azt hittem, hogy Mammot bácsi csak egy öreg tudós, akit nem érdekel más, csak a kéziratok. De aztán kiderült, hogy Főpap volt. Fontos ember, olyan befolyásos barátokkal, mint Baruk. De ezt már nem volt időm megemészteni, mert meghalt. Megölte őt a szakaszod...

– Ácsi, fiam! Mi nem a nagybátyádat öltük meg. Az a lény már nem a te nagybátyád volt.

– Tudom. S azzal, hogy megöltétek, megmentettétek Darujhisztánt. Tudom, Muzsikus...

– Ez már a múlté, Sáfrány. Ne feledd, hogy sokkal fontosabb a szeretet és a törődés, amit a nagybátyádtól kaptál, mint az a tény, hogy Főpap volt. Szerintem ő is ugyanezt mondaná neked, ha lenne rá módja.

– Hát nem érted? Hatalma volt, Muzsikus, de nem kezdett vele semmit! Elrejtőzött a kis szobájában, egy omladozó házban! Lehetett volna villája, bent lehetett volna a Tanácsban, változtathatott volna a dolgokon...

Muzsikus ezzel nem tudott mit kezdeni. Sosem volt tehetsége a tanácsok osztogatásához. „Sosem volt olyan gondolatom, ami érdemes lett volna rá.”

– Beléd rúgott talán a lány, azért vagy ilyen borongós kedvedben, fiú?

Sáfrány arca elsötétedett, gyorsított, és elöl haladt tovább.

Muzsikus felsóhajtott és megfordult a nyeregben. Apsalarra nézett, aki pár lépéssel mögötte lovagolt.

– A szerelmesek civakodnak, mi?

A lány álmosan pislogott.

Muzsikus visszafordult, és kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben.

– A Csuklyás vinné el – motyogta a bajsza alatt.

*

Iszkiri Puszt még feljebb tolta a seprűt a kéményben, és megszállottan sikált vele. Fekete felhőben szállt alá a korom a kőre és a Főpap szürke ruhájára.

– Fád van-e? – kérdezte Mappó a kőemelvényről, amelyet eddig ágyként, most pedig ülőalkalmatosságként használt.

Iszkiri abbahagyta a sikálást.

– Fám? Jobb a fa, mint a seprű?

– Tüzet rakhatnánk – mondta a trell. – Hogy kicsit felmelegedjen ez a szoba.

– Ja, hogy fa! Nem, az természetesen nincs. De van trágya, igen, rengeteg jó száraz trágya! Tűz! Hát ez remek. Szénné égetjük őket! Ilyen ravaszak lennének a trellek? Erre nem emlékszem, nem hiszem, hogy láttam ilyesmit azokban a művekben, ahol futólag megemlítették, hogy a trellek így meg úgy. Nehéz dolog írásokat keresni egy írástudatlan népről. Hm.

– A trellek meglehetősen jártasak az írásban-olvasásban – mondta Mappó. – Már egy ideje így van ez... legalább hét- vagy nyolcszáz éve.

– Fel kéne újítani a könyvtáramat, csak az elég drága mulatság. Mennyi árny kell ahhoz, hogy kifoszthassuk a világ legnagyobb könyvtárait! – Lecsüccsent a tűzhely mellé, a kormon keresztül látszott, hogy elkomorodott az arca.

Mappó megköszörülte a torkát.

– Mit égetnénk szénné, Főpap?

– Természetesen a pókokat, mi mást! Ez a templom tele van pókokkal. Ha meglátsz egyet, azonnal öld meg, trell. Használd a vastag bőrű talpadat, a nagy tenyeredet. Öld meg mindet, érted?

Mappó biccentett, és magára csavarta a szőrtakaróját. Arca megrándult, amikor a takaró a tarkóján a sebekhez ért. A láza elmúlt, és ebben a saját tartalékai mellett, sejtése szerint, jelentős szerepet játszottak azok a titokzatos gyógykészítmények is, melyeket a pap néma szolgája alkalmazott. A Szétszéledtek és Lélekvesztettek karmai és agyarai igen súlyos betegséget terjesztettek, mely gyakran hallucinációkkal, bestiális elmebajjal járt, és végül halállal végződött. Sok túlélőnél az őrület nem múlt el, rendszeresen visszatért, úgy évente kilenc-tíz alkalommal, egy-két éjszakára. Az őrület gyakran gyilkos kedvet szült.

Iszkiri Puszt meg volt róla győződve, hogy a trell megúszta a dolgot, de maga Mappó még nem volt biztos a dologban – úgy gondolta, hogy ha két holdhónap is eltelik tünetmentesen, akkor talán tényleg megmenekült. Nem is szeretett volna belegondolni, hogy mi mindenre lenne képes a gyilkoló őrület hatására. Sok éve, a Jhag Odhan egyik harci csapatának tagjaként, Mappó szándékosan került ilyen állapotba. Gyakran előfordult ez a harcosokkal. Az általa osztott halál emlékei mindörökre vele maradtak.

Ha a Lélekvesztett mérge még a szervezetében is volt, Mappó előbb ölte volna meg magát, minthogy hagyja, hogy az őrület gyilkolásba kergesse.

Iszkiri Puszt a Mappó hálószobájaként szolgáló egykori szerzetesi cella négy sarkába bökött a seprűvel, majd felemelte, és a mennyezet négy sarkába is beszúrt vele.

– Öljünk meg mindent, ami harap, ami csíp, az Árnyak ezen szent, ősi helyének tisztának kell maradnia! Haljon minden, ami csúszik s iszkol! Megvizsgáltam mindkettőtöket, hogy van-e rajtatok élősködő, bizony. Hívatlan vendégnek kívül tágasabb! Készítettünk lúgos fürdőt is, de nem volt rajtatok semmi. De azért persze én még gyanakszom.

– Régóta élsz itt, Főpap?

– Gőzöm sincs. Nem is fontos. A cselekedetek fontosak, meg az elért célok. Az idő csak a készülődéshez szükséges. Mindenki addig készülődik, ameddig kell. Ha ezt teszi valaki, akkor ezzel elfogadja azt, hogy a tervezés a születéssel kezdődik. Megszületünk, és mielőtt bármi mást tennénk, árnyakba burkolózunk, beborít minket a szent semlegesség, s ott szívjuk magunkba az édes nektárt. Azért élek, hogy készülődjek, trell, és már majdnem készen is állok.

– Hol van Ikárium?

– Egy elvett életért egy másik cserébe, ezt mondd meg neki! A könyvtárban van. Az apácák csak pár darab könyvet hagytak itt. Olyan kötetek, melyek saját örömükre íródtak. Úgy tapasztaltam, hogy altató helyett tökéletesek. Az anyag többi része az enyém, hitvány kis gyűjtemény, borzasztóan hiányos, csak szégyellem magam miatta. Éhes vagy?

Mappó megrázkódott. A Főpap beszédének hipnotizáló hatása volt. A trell minden kérdésére egy bizarr, álmatag monológ volt a válasz, mely hallatán elment a kedve attól, hogy újabb kérdést tegyen fel. Iszkiri Puszt hű volt elveihez: valóban értelmetlenné tudta tenni az idő múlását.

– Hogy éhes vagyok-e? Igen.

– Szolga elkészíti az ételt.

– Behozná a könyvtárba?

A Főpap elkomorodott.

– Merénylet a jó modor ellen. De ha ragaszkodsz hozzá...

A trell felállt.

– Merre van a könyvtár?

– Fordulj jobbra, haladj harmincnégy lépést, fordulj megint jobbra, menj tizenkét lépést, aztán a jobb kéz felőli ajtón be, harmincöt lépés, az árkádoknál jobbra újabb tizenegy lépés, majd még egyszer fordulj jobbra, tizenöt lépés, és a jobb kéz felőli ajtón belépve már ott is vagy.

Mappó mereven bámult Iszkirire. A Főpap idegesen feszengett.

– Vagy – a trell szeme összeszűkült –, fordulj balra, tizenkilenc lépés.

– Igen – motyogta Iszkiri.

Mappó az ajtóhoz lépett.

– Azt hiszem, inkább a rövidebbik utat választom.

– Ha muszáj – motyogta a Főpap. Közben közelebb hajolt a seprűjéhez, és nézegetni kezdte annak szétrongyolódott végét.

A jó modor elleni merénylete. Mappó akkor értette meg, amikor belépett a könyvtárba, és felfedezte, hogy az alacsony terem egyben konyhaként is funkcionált.

Ikárium egy masszív, fekete foltokkal tarkított asztalnál ült, a trelltől pár lépésre, jobbra, míg Szolga éppen egy üst fölé hajolt, melyet láncon lógattak a tűzhely fölé, a bejárattól balra. Szolga feje alig látszott a gőzfelhőben, folyt róla a verejték, és belecsöpögött az üstbe, melyben lassú mozdulatokkal kevergetett valamit egy fakanál segítségével.

– Azt hiszem, a levest kihagyom – mondta Mappó a fickónak.

– Ezek a könyvek penészesek – mondta Ikárium, aki hátradőlt a székben, és Mappó felé fordult. – Felépültél?

– Úgy érzem, igen.

Ikárium még mindig a trell arcát fürkészte. Elkomorodott.

– Leves? Ja! – tekintete felderült. – Az nem leves. Mosnivaló fő az üstben. A tálalóasztalon találsz ínycsiklandóbb falatokat is. – A Szolga mögötti fal felé intett, aztán figyelme ismét az előtte fekvő könyv rothadó lapjaira terelődött. – Ez elképesztő, Mappó...

– Ha figyelembe vesszük, hogy mennyire elzártan éltek azok az apácák – mondta Mappó, miközben közelebb lépett a tálalóasztalhoz –, akkor meglep, hogy ennyire csodálkozol.

– Nem azokról a könyvekről van szó, batárom. Iszkiri könyveiről beszélek. Olyan iratokat találni itt, melyeknek a létezéséről eddig csupán elvétve hallottam a legendákból. És van olyan is – például ez, itt –, amiről még sosem hallottam. Tanulmány az öntözőrendszerek tervezéséről Ararkal ötödik évezredében, nem kevesebb, mint négy író tollából.

Mappó egy sajttal és kenyérrel megpakolt óntányérral tért vissza a könyvtárasztalhoz, és barátja válla fölött szemügyre vette a könyv pergamenlapjain látható részletes rajzokat, majd a különös, fonott betűket is. A trell felmordult. Hirtelen kiszáradt a szája.

– Mi olyan különös ebben? – préselte ki magából.

Ikárium hátradőlt.

– Puszta... haszontalanság az egész. Ehhez az egyetlen könyvhöz a felhasznált alapanyag többet érhet, mint egy kézműves egész évi keresete. Nincs olyan tudós a földön, aki képes lenne ennyi anyagot – hát még időt – elpazarolni egy ilyen lényegtelen, hasztalan témára. És nem ez az egyetlen példa. Nézd csak, „A Purille virág magjának eloszlása a Skar-félszigeten”, és ez: „A Lekoor-öböl Fehérperemű kagylóinak betegségei”. Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a könyvek több ezer évesek. Több ezer!

És olyan nyelven íródtak, melyről sosem gondoltam volna, hogy felismered, nemhogy még el is tudod olvasni. Mappónak eszébe villant a pillanat, amikor legutóbb egy ilyen kötetet látott egy bőrsátorban, a törzse területének legészakibb pontját jelölő dombon. Egy maroknyi őrcsapat tagjaként volt jelen, a törzs bölcseit kísérték egy sorsdöntő jelenésre.

Félkörben guggoltak az őszi esőben, észak felé fordulva, és nézték, ahogy megjelent a hét köpönyeget, csuklyát viselő alak. Mindegyiküknél bot volt, és amikor bevonultak a bőr sátorponyva alá, és némán megálltak a bölcsek előtt, Mappó megborzongott a botok láttán. Mintha kígyózó gyökereket látott volna, vagy olyan fák gyökerét, melyek parazitaként csavarodtak rá egy társukra, kiszívták belőle a nedvességet, és megfojtották. Aztán rájött, hogy a kígyózó őrület, mely a botokból árad, folyton változó rúnajelek egysége. Mintha egy láthatatlan kéz újra és újra, minden lélegzetvételnél átírná a jeleket.

Aztán az egyik alak hátratolta a csuklyát a fejéről, s ez a pillanat egészen új fejezetet nyitott Mappó életében. Gyorsan hátat fordított az emléknek.

A trell remegve leült, és helyet csinált a tányérjának.

– Ez mind fontos, Ikárium?

– Csak érdekes, barátom. Az a civilizáció, mely létrehozta ezen írásokat, nyilván nagyon gazdag volt. A nyelvezet rokonítható a modern hétvárosi dialektussal, de sokkal kifinomultabb annál. És látod a jelet, mely ott van minden ilyen kötet gerincén? Egy csavart bot. Láttam már ezt a jelet valahol, barátom. Ebben biztos vagyok.

– Azt mondod, gazdag? – A trell próbálta elterelni a beszélgetést a biztos katasztrófa irányából. – Sokkal inkább úgy látom, hogy belefulladt a részletekbe. Ez megmagyarázza azt is, hogy ma miért por és hamu az egész. A szelek szárnyán utazó magokról vitatkoztak, miközben a barbárok a kapuikat döngették. A hiábavalóságnak sok megjelenési formája van, és minden olyan civilizációt elér egyszer, mely már kinőtte önmagát. Ezt legalább olyan jól tudod, mint én. Ez esetben a hiábavalóság a tudás hajszolásában nyilvánult meg, eszeveszetten keresték a választ mindenre, még a leglényegtelenebb dolgokra is. Egy civilizáció pont olyan könnyen belefulladhat a tudásba, mint a tudatlanságba. Ott vannak például a Gothos-tekercsek. Gothos legnagyobb hibája az volt, hogy egyszerűen mindennek tudatában volt. Minden lehetőséget, minden változást láthatott előre. Ez pedig minden kutatásába mérget csepegtetett. De haszna semmi nem volt, és ami még ennél is rosszabb – ő ezt is tudta.

– Most már biztos, hogy jobban érzed magad – mondta Ikárium gúnyosan. – A pesszimizmusod újjáéledt. Mindenesetre ezek az írások alátámasztják az elméletemet, mely szerint a Rarakuban és a Pan'potszunban található romok egy virágzó civilizáció emlékei. Talán az első igazi emberi civilizáció létezett itt, s ebből született az összes többi.

Hagyd ezt a gondolatmenetet, Ikárium!

– S milyen jelentőséggel bír ez pillanatnyi helyzetünkben?

Ikárium arckifejezése szomorkássá vált.

– Kapcsolatban áll az érdeklődésemmel az idő iránt. Az írás az emlékezés helyébe lép, és emiatt maga a nyelv is változik. Gondolj csak a gépezeteimre, melyekkel próbálom mérni az órák, napok, évek múlását. Az ilyen mérések eredményei természetüknél fogva ciklikusak, ismétlődők. A szavaknak és mondatoknak valaha szintén megvolt ez a ritmusa, így megmaradtak az emlékezetben, és később pontosan fel lehetett őket idézni. Lehetséges – tette hozzá némi tűnődés után –, hogy ha analfabéta lennék, akkor nem volnék ilyen feledékeny. – Felsóhajtott, és erőltetetten elmosolyodott. – Különben csak gondoltam, elütöm valamivel az időt, Mappó.

A trell tömpe, ráncos ujjával a nyitott könyvre bökött.

– Szerintem ennek a könyvnek az írói ugyanezen szavakkal próbáltak létjogosultságot szerezni művüknek. Engem viszont egy ennél sokkal sürgetőbb kérdés foglalkoztat.

A jaghuta arca nyugodt volt, alig titkolta, hogy jól mulat társán.

– Éspedig?

Mappó körbemutatott.

– Ez a hely. Az Árnyak Birodalma nem tartozik a kedvenc kultuszaim közé. Merénylők és még náluk is rosszabb dolgok fészke. Illúziók, csalás, átverés. Iszkiri Puszt próbál ártatlan bolondnak tűnni, de engem nem tud átejteni. Nyilvánvaló, hogy várt minket, és be akar bennünket vonni a piszkos kis játékaiba. Nagy kockázatot vállalunk azzal, ha sokáig itt maradunk.

– De Mappó – mondta Ikárium lassan –, én pontosan ezen a szent helyen érhetem el a célomat.

A trell összerezzent.

– Féltem attól, hogy ezt fogod mondani. Most pedig magyarázatot kell adnod.

– Azzal nem szolgálhatok, barátom. Legalábbis még nem. Csak gyanúim vannak, semmi több. Ha megbizonyosodom felőlük, akkor már elég magabiztos leszek ahhoz, hogy magyarázatot adjak. Van még türelmed hozzám?

Mappó elméjében egy másik arcot látott, emberit, soványat és sápadtat, melyen a fáradt ráncokban esőcseppek rohantak végig.

„Lapos, szürke szeme Mappóra esett, aki az öreg bölcsek gyűrűjén kívül állt.

– Ismertek minket? – A hangja reszelős volt, mint a megkeményedett bőr. Az egyik öreg bólintott.

– Névtelenekként ismerünk benneteket.

– Helyes – felelte a férfi, aki még mindig Mappót nézte. – A Névtelenek, akik nem években, hanem évszázadokban gondolkodnak. Kiválasztott harcos – folytatta, szavait Mappóhoz címezve –, mit tanulhatsz még a türelemről?”

Az emlékek ellibbentek, mint a varjak a tetemről. Mappó Ikáriumra bámult, és agyarait kivillantva, sikerült kipréselnie magából egy mosolyt.

– Türelmem? Hiszen csakis türelmes lehetek veled. De Iszkiri Pusztban nem bízom.

Szolga elkezdte kiszedni a ruhákat és ágyneműket az üstből. Csupasz kézzel csavarta ki a vizet a gőzölgő, tűzforró kupacokból. A trell figyelte őt, és elkomorodott. Szolga fél keze furcsán rózsaszínű volt, makulátlan, szinte fiatal. A másik – az izmos, szőrös és napbarnított – sokkal inkább illett a férfi korához.

– Szolga! – A férfi fel sem nézett. – Tudsz beszélni? – folytatta Mappó.

– Úgy látom – szólt Ikárium, amikor Szolga megint nem válaszolt –, hogy beszédünk süket fülekre talál, feltehetőleg gazdája parancsára. Nem nézünk körül ebben a templomban, Mappó? Azt persze ne feledjük el, hogy minden árnyék a Főpap fülébe suttogja majd a tőlünk hallottakat.

– Nos – morogta a trell, miközben feltápászkodott –, nem igazán zavar, ha a Főpap tud róla, mennyire bizalmatlan vagyok vele.

– Bizonyos, hogy többet tud rólunk, mint mi őróla – mondta Ikárium. Ő is felállt a székből.

Miközben kimentek, Szolga még mindig a vizet facsarta a ruhákból, arca furcsán ragyogott az örömtől, masszív alkarján kidagadtak az erek.

Negyedik fejezet

A földön, hol

Hétváros emelkedik ragyogva,

Még a homoknak is szeme van.

Debrahla közmondás

Poros, izzadt emberek tömege gyűlt össze, mire az utolsó testek is a felszínre kerültek. Már reggel óta porfelleg kavargott a bánya bejárata előtt, mivel a Mély Bánya egyik távoli ágában beomlott egy szakasz. A rabszolgák Benet vezényletével feszített tempóban hordták ki harmincvalahány társuk testét, akiket maga alá temetett a kő.

Senki sem élte túl. Felisin rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket a Csavaros bejáratánál lévő pihenőhelyről, ahol a többiekkel együtt éppen a feltöltött vizestömlők érkezését várta. A forróság még a bányák legmélyebb nyúlványait is gőzölgő katlanná változtatta. A föld alatt dolgozó rabszolgák óránként rogytak össze.

A gödör túlsó oldalán Heborik Mélyföld felperzselt talaját szántotta. Már második hete dolgozott itt, és a friss levegő, valamint az, hogy már nem kellett kővel megpakolt kocsikat húznia, jelentősen javított egészségi állapotán. A Benet rendelésére érkezett citrom is közrejátszott ebben.

Ha Felisin nem intézte volna el az áthelyezést, akkor Heborik már halott lenne, teste ott heverne összetörten a több tonna kő alatt. A férfi az életét köszönhette neki.

E gondolattól Felisin nem könnyebbült meg különösebben. Már alig beszéltek egymással. Esténként Felisin duriánfüsttől kóválygó fejjel épp hogy haza tudta magát vonszolni Bulától. Hosszú órákon át aludt, de nem pihente ki magát. A napi munka Csavarosban hosszú, kábult, ködös álomnak tűnt. Még Benet is szóvá tette, hogy az ágyban újabban olyan... zsibbadt.

A gidres-gödrös munkaútról egyre hangosabban hallatszott a vizestömlőkkel megrakott szekér zötyögése, nyikorgása, de Felisin képtelen volt levenni a szemét a mentőosztag tagjairól, akik a halottas szekeret várták, és éppen kiterítették az összetört testeket. Amit a jelenetből látott, szánalom halvány emlékét ébresztette a lelkében, de még ez is túl megerőltető volt, hát még az, hogy elfordítsa a tekintetét.

Bár egyre kevésbé reagált a világra, továbbra is eljárt Benethez, mert szüksége volt arra, hogy használják, méghozzá egyre gyakrabban. Megkereste akkor is, amikor részeg volt, és adakozó kedvű – ilyenkor felajánlotta a lányt fűnek-fának, a barátainak, Bulának és más nőknek is.

„Érzéketlen vagy, lányom – mondta Heborik azon kevés alkalmak egyikekor, amikor beszélt hozzá. – Az érzések iránti vágyad egyre csak növekszik, és lassan már a fájdalom is örömet okoz. De rossz helyen keresgélsz.”

Rossz helyen. Ugyan mit tudhat ő a rossz helyekről? A Mély Bánya távoli járata, az rossz hely. Az Akna, ahová a testek kerülnek, az is rossz hely. Az összes többi már árnyéka a tűrhetőnek.

Készen állt arra, hogy összeköltözzön Benettel, bár halogatta a döntést. Talán pár nap múlva. A jövő héten. Nagy ügyet csinált abból, hogy milyen fontos neki a függetlensége, de végül egész könnyű volt lemondania róla.

– Lányka!

Felisin pislogva felnézett. A fiatal malaza őr volt az, aki egyszer figyelmeztette Benetet... valamikor nagyon régen. A katona elvigyorodott.

– Megtaláltad az idézetet?

– Mi van?

– Az idézetet Kellanved írásából. – A katona elkomorodott. – Azt javasoltam, hogy keress valakit, aki ismeri annak az idézetnek a folytatását, amit elmondtam.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz.

A férfi Felisin felé nyújtotta a kezét, kardforgató kezének bőrkeményedéses hüvelyk- és mutatóujja megkarcolta a bőrt az állán, ahogy felemelte a fejét. Felisin hunyorgott az erős fényben, amikor a katona kisöpörte a haját az arcából.

– Durián – suttogta. – Az Álmok Királynőjére, tíz évvel öregebbnek látszol, mint amikor legutóbb láttalak, és mikor is volt az? Két hete.

– Kérj Benettől – mormogta a lány, miközben elhúzódott a férfi érintésétől.

– Mit kérjek tőle?

– Engem. Az ágyadba. Igent fog mondani, de csak akkor, ha részeg. Ma este részeg lesz. Egy korsóval siratja majd a halottakat. Vagy kettővel. Akkor majd megérinthetsz.

A férfi kihúzta magát.

– Hol van Heborik?

– Heborik? Mélyföldön. – Eszébe jutott, hogy megkérdezze, miért akarja a férfi az öreget őhelyette, de a kérdés hamar elsuhant. Este hozzáérhet. Kezdte megszeretni a bőrkeményedéseket.

*

Benet Sawark kapitányhoz ment látogatóba, és úgy döntött, hogy Felisint is magával viszi. Felisin késve ugyan, de azért rájött, hogy Benet egyezséget akar kötni, és őt ajánlja majd fel a kapitánynak, mint fizetőeszközt. A Munka Út felől közelítették meg a Patkánylyuk Körteret, s elhaladtak Bula kocsmája előtt. A bejáratnál vagy fél tucat szabadnapos dosii őr ténfergett, lustán követték tekintetükkel a párost.

– Járj egyenesen, kislány – dühöngött Benet, és elkapta Felisin karját. – És ne csoszogj. Hiszen pont ezt szereted, nem? Te mindig többet akarsz.

Hangjából undor hallatszott ki, amikor Felisinhez beszélt. Már nem ígérgetett semmit. „Légy az enyém, kislány. Költözz hozzám. Nincs szükségünk senki másra.” Azok a heves, elsuttogott kis ígéretek eltűntek. Ez azonban nem rázta meg Felisint túlzottan. Tulajdonképpen úgysem hitt soha Benetnek igazán.

Sawark Tornya előttük magasodott a körtér közepén, s hatalmas, durván kifaragott köveire foltokban lerakódott az a zsíros füst, ami mindig érződött Csontkupában. Egyetlen őr állt a kapuban, lándzsáját hanyagul tartotta kezében.

– Balszerencse – mondta, amikor közelebb értek hozzá.

– Micsoda? – kérdezte Benet.

A katona megremegett.

– A reggeli omlás, mi más?

– Talán megmenthettünk volna párat közülük – mondta Benet –, ha Sawark küld nekünk segítséget.

– Megmenteni néhányat? Mire akarsz kilyukadni? Ha panaszra jöttél, hát Sawark most nincs éppen valami jó hangulatban. – A férfi szeme Felisinre villant. – Ha viszont ajándékot hoztál neki, az egészen más téma. – Az őr kinyitotta a nehéz ajtót. – Az irodájában van.

Benet köszönetet mormolt. Megragadta Felisin karját, és berángatta őt az épületbe. A földszint tulajdonképpen egy fegyverterem volt, a falon katonás rendben fegyverek sorakoztak. Az egyik oldalon egy asztal és három szék látszott, a kis asztallap tele volt a katonák reggelijének maradványával. A terem közepéről vaslépcső vezetett a következő szintre.

Azonnal Sawark irodájába értek. A kapitány egy olyan asztal mögött ült, mely úgy nézett ki, mintha uszadékfából ácsolták volna össze. A széke párnázott volt, és magas támlájú. Egy nagy, fekete bőrbe kötött jegyzék hevert előtte az asztalon, kinyitva. Sawark letette a tollát, és hátradőlt a székben.

Felisin nem emlékezett rá, hogy korábban látta volna a kapitányt. A férfi felülről szemlélte Csontkupát, elzárkózott a tornyába. Vékony volt, egy csepp zsír nem sok, annyi sem látszott rajta, csupasz alkarján úgy kígyóztak az izmok sápadt bőre alatt, mint a kötelek. Az akkori divat ellenére szakállat viselt, a fekete szakállgyűrűket olajozta, illatosította. Haját rövidre nyíratta. Magas járomcsontja fölött keskeny vágású, vizenyősen zöld szempár csillogott. Széles, mély, lefelé futó ráncok szegélyezték. A kapitány Benetet nézte, Felisinre rá sem pillantott, mintha ott sem lenne.

Benet lenyomta a lányt egy székre, mely a kapitánytól balra, a fal mellett állt. Aztán leült a kapitánnyal szemben lévő székre.

– Csúnya pletykákat hallottam, kapitány. Akarja őket hallani?

A kapitány lágy hangon válaszolt.

– Mibe kerülne ez nekem?

– Semmibe, ezeket ingyen hoztam.

– Akkor mondhatod.

– A dosiik egyre hangosabban fecsegnek Bulánál. A Forgószelet várják.

Sawark elkomorodott.

– Már megint ez az ostobaság. Nem csoda, hogy ezt a hírt ingyen hoztad, Benet. Nem is ér egy fityinget sem.

– Az elején még én is azt hittem, de...

– Egyéb mondanivalód van-e?

Benet tekintete az asztalra esett.

– A reggeli halottak névsorát tanulmányozta? Megtalálta a nevet, amelyet keresett?

– Nem kerestem semmilyen nevet, Benet. Azt hitted, hogy rájöttél valamire, de itt nincs semmi. Kezdem elveszteni a türelmem.

– A halottak között volt négy mágus is...

– Elég! Minek jöttél ide?

Benet vállat vont, mintha elűzné magától a gyanúit.

– Ajándékot hoztam – mutatott Felisinre. – Nagyon fiatal. Egykedvű, de mindig kapható. Nem tiltakozik semmi ellen, azt tehet vele, amit akar. – A kapitány arca egyre sötétedett. – Cserébe csupán egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni – folytatta Benet. – Baudin rabszolgát reggel letartóztatták, miért?

Felisin pislogott. Baudin? Megrázta a fejét, próbálta feloszlatni a ködöt, mely a reggeli órákban az elméjén ült. Vajon fontos dologról lesz szó?

– A Korbács Úton kapták el takarodó után. Elmenekült, de az embereim közül páran felismerték, úgyhogy reggel foganatosították a letartóztatást. – Sawark vizenyős tekintete Felisinre siklott. – Azt mondtad, hogy nagyon fiatal? Talán tizennyolc, tizenkilenc éves lehet? Öregszel, Benet, ha már őt is nagyon fiatalnak találod.

Felisin érezte, ahogy a kapitány végigméri, tekintete olyan volt, mintha szellemkezek tapogatnák. Az érzés minden volt, csak nem kellemes. Visszafogta magát, és nem reszketett.

– Tizenöt éves, Sawark. De tapasztalt. Csak két transzporttal ezelőtt érkezett.

A kapitány tekintete megkeményedett, és Felisin ámulva látta, hogy a férfi arcából kifut a vér.

Benet talpra ugrott.

– Küldök fel mást. Két lányt a legutóbbi szállítmányból. – Felisin mellé lépett, és talpra rántotta. – Garantálom, hogy meg lesz elégedve, kapitány. Egy órán belül itt lesznek...

– Benet – Sawark hangja ismét lágyan zengett –, Baudin neked dolgozik, nem igaz?

– Csak egy futó ismeretség, kapitány. Nem tartozik a bizalmasaim közé. Csak azért kérdeztem, mert az én járatomban dolgozik. Egy erős emberrel kevesebb. Lassítja a munkánkat, ha még egy napig fogva tartja, kapitány.

– Törődj bele, Benet.

Egyik sem bízik meg a másikban. A gondolat a rég elveszett figyelem emlékeként csillant meg Felisin agyában. Nagy levegőt vett. Valami történik. Gondolkodnom kellene rajta. Figyelnem kell. Figyelnem., méghozzá most.

Sawark válaszára Benet egy sóhajjal reagált.

– Akkor hát így kell, hogy tegyek, kapitány. Viszlát.

Felisin nem tiltakozott, amikor Benet a lépcső felé penderítette őt. Amikor kiértek, a férfi átvonszolta a lányt a téren, az őr kaján megjegyzésére nem is reagált. Benet fújtatva betuszkolta a lányt egy árnyas sikátorba, majd maga felé fordította őt.

Hangja reszelős volt, ideges.

– Ki vagy te, talán a rég elveszett lánya, vagy mi? A Csuklyás vigyen el! Térj már észhez, és magyarázd el nekem, hogy mi történt az imént az irodában! Baudin? Kicsodád neked Baudin? Gyerünk, válaszolj!

– Ő... semmi közöm...

A férfi kézfeje, amikor az arcához csapódott, olyan volt, mint egy kövekkel teli zacskó. Fény villant Felisin szemhéja mögött, és a lány oldalra zuhant. Mozdulatlanul feküdt az utca rothadó mocskában, és folyt az orrából a vér. Bambán nézte az orra előtt a földet, és látta, ahogy a homok felissza a vérét. Benet felkapta őt, majd hozzávágta egy fából ácsolt falhoz.

– A teljes nevedet akarom hallani! Gyerünk!

– Felisin – mormogta a lány. – Csak ennyi.

A férfi káromkodva ismét ütésre emelte a kezét. A lány a vágásokat nézte, melyeket a fogai hagytak a férfi öklén, pont a csont fölött.

– Ne! Esküszöm! Talált gyerek voltam...

Szemében hitetlen őrület villant.

– Egy mi?

– Fener Temploma előtt találtak meg, Malaz Városában... a Császárnő letartóztatta... Fener követőit. Heborik...

– Az untai hajóval jöttél, kislány. Minek nézel te engem? Te egy nemes vagy...

– Nem! Csak gondoskodtak rólam! Kérlek, Benet, higgy nekem, nem hazudok! Nem értem Sawarkot. Talán Baudin talált ki valami hazugságot, hogy mentse az irháját...

– Az untai hajóval jöttél. Sosem voltál te Malaz szigetén. Melyik város mellett van ez a templom?

– Jakatánál. Csak két város van a szigeten. A másik Malaz Városa. Csak egy nyárra küldtek oda. Taníttatni. Papnőnek készültem. Kérdezd csak meg Heborikot, Benet.

– Hogy hívják Malaz legszegényebb negyedét?

– A legszegényebbet?

– Mondjad!

– Nem tudom! A Fener Templom a Dokkháti negyedben van! Az a legszegényebb? A Jakata Út mentén láttam viskókat a városon kívül. De csak pár hónapra küldtek oda, Benet! Jakatát is alig ismertem, nem engedtek ki minket a városba! Kérlek, Benet, én nem értem ezt az egészet! Miért bántasz? Megtettem mindent, amit akartál; a barátaiddal háltam, hagytam, hogy kereskedj velem, értékessé tettem magam...

Benet megint megütötte, de már nem válaszokat keresett, nem akart áttörni a hazugságon. Tekintetében új ok, a féktelen düh fénye villant. Szisztematikusan verni kezdte a lányt, némán, hidegen. Az első pár ütés után Felisin összegömbölyödött, s próbálta elzárni magát a fájdalomtól. A hűs, árnyas sikátor pora olyan volt, akár a balzsam, ahol a bőréhez ért. Küszködve próbált a légzésére koncentrálni, csak erre az egy dologra összpontosított, beszívta a levegőt, leküzdötte a fájdalmat, ami ezzel járt, aztán kifújta a levegőt, mely mintha vitte volna magával a fájdalmat is.

Egy idő után rádöbbent, hogy Benet már nem veri, hogy talán csak párszor ütötte meg, aztán pedig elment. Egyedül volt a sikátorban, az égbolt keskeny csíkja már sötétedett felette. Néha hangokat is hallott az utca felől, de senki sem lépett be abba a sikátorba, ahol ő kuporgott.

Később megint felébredt. Miközben a sikátor bejárata felé mászott, elájult. A fáklyafényes Munka Út vagy százlépésnyire volt még tőle. Alakokat látott futkosni rajta. Egyfolytában csengett a füle, de közben kiáltásokat, sikolyokat is hallott. A levegőben füst szaga terjengett. Felisin elhatározta, hogy továbbmászik, de aztán ismét elvesztette az eszméletét.

Hűvös ruha simított végig a homlokán. Felisin kinyitotta a szemét.

Heborik hajolt fölé, és megvizsgálta mindkét pupilláját.

– Visszajöttél közénk, kislány?

Az álla sajgott, ajkai a sebektől összetapadtak. Bólintott, és csak most vette észre, hogy a saját ágyában fekszik.

– Kenek egy kis olajat a szádra, nézzük, hogy szét tudod-e nyitni az ajkaidat anélkül, hogy még több seb keletkezzen rajtad. Muszáj lenne innod egy kis vizet.

A lány ismét bólintott, és hősiesen tűrte a fájdalmat, amikor az öreg a bal kézcsonkjára kötözött olajos ruhával kezelésbe vette a száját. Közben mesélt is:

– Mozgalmas éjszaka volt ez mindannyiunknak. Baudin megszökött a fogdából, és felgyújtott pár épületet, hogy zavart keltsen. Itt bujkál valahol Csontkupában. Senki sem próbálkozott a Süllyesztő-tó sziklafalán, legalábbis a Bogaras úti őrök nem jelentették, hogy bárkit is láttak volna. Sawark vérdíjat tűzött ki a fejére. Élve akarja a fattyút, pedig Baudin három emberét is megölte. Szerintem többről van itt szó, nem gondolod? Aztán hallottam, hogy Benet jelentette ma reggel, hogy nem álltál munkába Csavarosban, és elgondolkodtam. Az ebédszünetben átmentem hozzá, hogy beszéljek vele. Azt mondta, hogy este látott utoljára, Bulánál, meg hogy kidobott téged, mert már teljesen kész vagy, és több füstöt szipákolsz be, mint levegőt. Mintha erről nem ő tehetne. De miközben beszélt, én csak azokat a kis vágásnyomokat néztem a kézfején. Benet múlt éjjel verekedett, gondoltam. Szóval vége volt a beszélgetésnek, és senki sem törődött az öreg Heborikkal, úgyhogy kereséssel töltöttem a délutánt, benéztem minden kis sikátorba. Bevallom, hogy a legrosszabbra is számítottam...

Felisin ellökte a férfi karját. Lassan kinyitotta a száját, arca eltorzult a fájdalomtól. Érezte, hogy a sebek szétnyílnak.

– Benet – nyögte ki. Mellkasa minden lélegzetvételnél megsajdult.

Heborik tekintete megkeményedett.

– Mi van vele?

– Mondd meg neki... azt üzenem... hogy bocsásson meg. Szeretném... ha visszafogadna. Mondd meg neki. Kérlek.

– Pihenj egy kicsit – válaszolta Heborik, furcsán színtelen hangon, miközben kilépett a lány látómezejéből.

– Vizet...

– Hozom, aztán aludj.

– Nem tudok – mondta a lány.

– Miért?

– Nem tudok elaludni... a pipa nélkül. Nem tudok.

Érezte, hogy a férfi mereven nézi őt.

– A tüdőd is megsérült. Megrepedt pár bordád. Jó lesz a tea is? Duriántea?

– Csináld jó erősre.

Hallotta, hogy az öreg vizet tölt a tömlőből egy csészébe. Lehunyta a szemét.

– Ügyes hazugság volt, lányom – mondta Heborik. – Talált gyerek. Szerencséd, hogy gyorsan kapcsoltam. Szerintem jó esélyed van rá, hogy Benet bevette a mesénket.

– Miért? Miért mondod ezt nekem?

– Hogy megnyugtassalak. Azt hiszem, talán... – közelebb lépett, csuklói közt szorítva a vizespoharat – talán visszavesz téged, kislány.

– Ó, én... Én nem értelek, Heborik.

A férfi nézte, ahogy a lány a szájához emeli a csészét.

– Nem – mondta. – Nem értesz engem.

*

A homokvihar úgy ereszkedett le az Estara-dombság nyugati lankáin, a parti út irányába, mint egy hatalmas fal, s közben félelmetesen dübörgött. Az ilyen belvidéki viharok csak ritkán tomboltak ugyan a félszigeten, de Kalam már többször is szembenézett az erejükkel. Első feladata az volt, hogy elhagyja az utat. Az helyenként túl közel futott a parti sziklákhoz, márpedig az ilyen sziklák köztudottan gyakran leomlottak.

A hátas tiltakozott, amikor lefelé irányította az emelt út meredek oldalán. Az állat izmos, akaratos jószág volt, és kényelemhez szoktatták. A forró homokban pedig gyakoriak voltak a nyaktörő, rejtett gödrök. Kalam nem törődött a hátas tiltakozó fejrántásaival, levezette őt a medencébe, majd vágtába ugratta.

Vagy másfél mérföldre volt még a Lardo Pihenőtől, és az azon túl, az időszakos folyó partján épült Lardo Toronytól. Kalam úgy tervezte, hogy ha lehet, nem nagyon időzik a pihenőnél. A Torony kapitánya malaza volt, csakúgy, mint az emberei. A merénylő szerette volna megelőzni a vihar magját, hogy a Tornyon túl visszatérhessen a parti útra, aztán tovább haladjon délnek, Intesarm falucska felé.

Az okkerszín, morajló fal Kalam balján, egyre csak közeledett. A dombok eltűntek. Lassan már az égboltot is eltakarta a homok. Az utazó körül menekülő rhizanok rémült csapkodása, visongása hallatszott. A bérgyilkos elkáromkodta magát, és gyorsabb tempóra biztatta a lovát.

Kalam alapvetően idegenkedett ugyan a lovaktól, de el kellett ismernie, hogy amikor a ló teljes sebességgel, vadászvágtában suhan, olyan, mintha súlytalanul repülne, és nem is érintené a földet. Kalam ennél a tempónál még korlátozott lovaglótudásáról is megfeledkezett. Nem akarta beismerni, hogy kezdi megszeretni az állatot.

Lovaglás közben oldalra pillantott, és látta, hogy a vihar széle már csak százlépésnyire van tőlük. Tehát nem előzhetik meg. Felfelé robbanó homokszemcsék vonala jelezte azt a helyet, ahol a vihar elérte a talajt. Kalam a kavargó homok között ököl nagyságú kődarabokat is látott. Úgy tűnt, hogy a fal perceken belül eléri őket. Már nem hallott semmi mást, csak a szél üvöltését.

Kicsivel előttük, pont azon a részen, melyen áthaladtak volna, Kalam egy szürkés foltot pillantott meg a homokfelhőben. Hátradőlt a nyeregben, nekifeszült a szárnak. A hátas felháborodottan felnyerített, amiért kizökkentették a ritmusból, majd topogva, bakolva megtorpant.

– Ha egy kicsi eszed is lenne, megköszönnéd nekem – mondta Kalam. A szürke folt ugyanis fekélylegyek serege volt. Ezek a vérszívó rovarok az ilyen viharokat várták, és a szelek szárnyán keresték áldozataikat. A legrosszabb az volt, hogy az ember nem láthatta meg őket szemből – csak oldalról lehetett őket előre megpillantani.

Ahogy a rovarfelhő elsöpört felettük, a vihar is megérkezett. A hátas megtántorodott, amikor a fal átsöpört rajtuk. A világ eltűnt a sivító, homokszín fergetegben. Kövek, homokszemcsék támadták őket, melyekre a hátas hátrálással, Kalam pedig fájdalmas nyögésekkel reagált. A bérgyilkos lehajtotta csuklyás fejét, és nekifeküdt a szélnek. Telaba fátyla résén keresztül előresandított, és lépésben megindította lovát előre. Az állat nyakára hajolt, és tenyerét a bal szemére tette, hogy megvédje az oldalról támadó kövektől, homoktól. A bérgyilkos úgy érezte, tartozik az állatnak ennyivel, amiért ilyen időben hajtja.

Vagy tíz percig folytatták így az utat, a homokfüggönyön át nem láttak semmit. Aztán a ló felhorkant és hátrálni kezdett. Alul ropogás hallatszott. Kalam lenézett. Csontokat látott mindenfelé. A vihar feltárt egy temetkezőhelyet. Ez elég gyakran előfordult. A bérgyilkos megnyugtatta a lovat, majd próbált tájékozódni az okkerszín örvényben. Lardo Pihenőnek valahol a közelben kellett lennie, de Kalam nem látott semmit. Megindította lovát, és az állat óvatosan lépdelt a törékeny csonthalmok között. Előttük feltűnt a parti út, s két őrház ott, ahol a híd lehetett. A falunak ettől jobbra kellett feküdnie – már ha ez az átkozott vihar el nem fújta az egészet. A hídon túl pedig ott emelkedett a Torony. Az egyszemélyes őrbódék üres lyukként ásítottak, mint a szemüregek egy hatalmas, szimmetrikus koponyán.

*

Miután lovát bekötötte az istállóba, Kalam megindult az udvaron át a szélben. Fintorogva vette tudomásul, hogy sajog a lába, miközben megközelítette a Torony kapuját. Belépett a folyosóra, és órák óta most először, végre kijutott az üvöltő szélviharból. A kapusház sarkaiban finom szemcséjű homok folydogált befelé, de a poros levegő nyugodt volt. Nem állt itt őrt senki: a kőpad üresen szomorkodott magában.

Kalam felemelte a faajtó nehéz vaskarika kopogtatóját, és lecsapta. Várt. Kis idő után hallotta, hogy a túloldalon valaki elhúzza a reteszeket. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Egy öreg, félszemű konyhai alkalmazott mérte őt végig.

– Jöjjön be – morogta. – Csatlakozzon a többiekhez.

Kalam elhaladt az öregember mellett, és egy nagyobb, közös helyiségben találta magát. Érkezésére a fejek az ajtó felé fordultak. A főasztal túlsó végében, mely hosszában helyezkedett el a téglalap alakú helyiségben, a torony őrei közül négyen üldögéltek éppen. Malazák voltak, és láthatóan morcosak. Három kancsó állt az asztalon levő bortócsák között. Az egyik oldalon egy beesett szemű nő ült, arcán olyan festéssel, amit jobb lett volna, ha meghagy a fiatal lányoknak. Mellette egy ehrlii kereskedő ült, valószínűleg a férje.

Kalam biccentett a társaság felé, majd az asztalhoz lépett. Egy másik szolga jelent meg, pár évvel fiatalabb, mint az ajtónálló, s egy kancsót meg egy tiszta poharat tartott a kezében. Várt, míg a bérgyilkos eldöntötte, hogy hol foglal helyet, aztán letette a poharat, töltött Kalamnak, majd hátrált. Kalam a kereskedő házaspárral szemben lévő széket választotta.

A kereskedő üdvözlésképpen elmosolyodott, kimutatva duriántól foltos fogait.

– Északról jött? – kérdezte.

A bor valami fűszerezett pancs volt, túl édes és émelyítő erre az éghajlatra. Kalam egy korty után komoran letette a poharat.

– Sört nem tartanak? – kérdezte.

A kereskedő bólogatott.

– Dehogynem, hűtöttet. De sajna csak a bor van ingyen, ez a vendéglátó ajándéka.

– Nem csodálom, hogy ingyen adja – mormogta Kalam. A szolga felé intett. – Egy korsó sört kérek.

– Egy ezüst az ára – felelte a felszolgáló.

– Ez rablás, de én szomjas vagyok. – Talált egy jakatát a zsebében, és az asztalra tette.

– Belezuhant a falu a tengerbe? – kérdezte a kereskedő. – Ehrlitából jövet látta, milyen állapotban van a híd?

Kalam egy kis bársonyszütyőre lett figyelmes az asztalon, a kereskedőné előtt. Felnézett, és elkapta az asszony mélyen ülő tekintetét. A nő kajánul rákacsintott.

– Berkru drágám, ez az ember nem szolgál neked semmiféle pletykával. Egy idegen, aki a szél elől menekült be, ennyit tudhatsz csak meg róla.

Az egyik őr felemelte a fejét.

– Van valami rejtegetnivalód is, mi? Nem karavánt őrzöl, csak úgy, egymagadban lovagolgatsz? Dezertáltál az Ehrlitai Őröktől, vagy éppen Dryjhna szavát terjeszted, esetleg mindkettőt egyszerre? Bejössz ide, és kihasználod a mester vendégszeretetét... pedig ő malaza születésű és neveltetésű.

Kalam végigmérte az őröket. Négy rosszindulatú arcot látott. Hiába is tiltakozna az őrmesterük vádjai ellen, úgysem hinnének neki. Az őrök úgy döntöttek, hogy egy éjszakára a tömlöcben a helye, már csak azért is, hogy ők ne unatkozzanak annyira. De a bérgyilkos kerülni akarta a vérontást. Az asztalra tenyerelt, és lassan felállt.

– Váltanék veled pár szót, négyszemközt, őrmester – mondta.

A férfi sötét arca még jobban elkomorodott.

– El akarod vágni a torkomat?

– Gondolod, hogy képes lennék rá? – kérdezte Kalam meglepetten. – Páncélt viselsz, kard is van az oldaladon. Itt a három cimborád is, akik biztosan résen lesznek. Ha másért nem, hát azért, hogy elcsípjék, miről beszélgetünk.

Az őrmester felállt.

– Egyedül is elbírnék veled – morogta, és a hátsó falhoz lépett.

Kalam követte. Elővett egy kis medált a telabájából, és az őrmester elé tartotta.

– Felismered ezt, őrmester? – kérdezte halkan.

A férfi óvatosan előrehajolt és tanulmányozta a medál felületére vésett rajzolatot. A felismeréstől elsápadt, s önkéntelenül megszólalt.

– Karmos Mester.

– Ez véget vet a kérdezősködésnek és a vádaskodásnak is, őrmester. Ne fedd fel a társaid előtt, hogy mit tudsz. Legalábbis addig ne, míg én itt vagyok. Értetted?

A férfi bólintott.

– Elnézést, uram – hebegte.

Kalam félmosollyal nézett rá.

– Gyanakvásod megalapozott. A Csuklyás arra készül, hogy lerohanja ezt a vidéket, és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Ma tévedtél, de ne lanyhuljon a gyanakvásod. Átlátja a torony parancsnoka a falakon túli helyzetet?

– Igen.

A bérgyilkos felsóhajtott.

– Akkor te meg a társaid a szerencsésebbek közé tartoztok.

– Igen, uram.

– Talán térjünk vissza az asztalhoz.

Társai kérdő tekintete láttán az őrmester egyszerűen csak megrázta a fejét. Kalam visszatérhetett a söréhez. Közben a kereskedő felesége belenyúlt a kis bársonyszütyőbe.

– Minden őr kérte, hogy olvassam meg a jövőjüket – mondta, miközben elővett egy Sárkányok Asztala paklit. Két kézzel tartotta a lapokat, és rezzenéstelen tekintettel nézett Kalamra. – És te? Szeretnéd tudni, mi vár a jövőben? Hogy mely istenek mosolyognak rád, és mely isten haragszik...?

– Az isteneknek kevés idejük és türelmük van arra, hogy velünk foglalkozzanak – felelte Kalam lenézően. – Hagyj ki engem a játékaidból, asszony.

– Szóval, miután letörted az őrmester szarvait, most engem is meg akarsz félemlíteni – mondta az mosolyogva. – Látod, mennyire megrettentem? Valósággal remegek a félelemtől.

Kalam megvetően elhúzta a száját, és elfordította a fejét. Az egész terem zengett, amikor megdöngették a külső ajtót.

– Újabb titokzatos utazók! – nevetett fel a kereskedőné.

Mindenki figyelni kezdett, amikor az ajtónálló ismét előjött a hátsó szobából, és a nagy ajtó felé sietett. Bárki várakozott is odakint, nagyon türelmetlen volt: egyfolytában dörömbölt, még akkor is, amikor az öreg már a retesszel szöszmötölt. Amint a retesz kiugrott a helyéből, az ajtót erősen belökték. Az öregember hátraesett. Két páncélruhás alak lépett be, az első egy nő volt. Fém nyikordult, csizma dobogott, ahogy a terem közepére csörtetett. Lapos tekintetével végigmérte az őröket és a vendégeket. Kalam úgy látta, hogy őrá sem figyel jobban, mint bárki másra a teremben. A nőnek valaha biztosan volt rangja. Talán most is, bár ruháiból, a színekből nem látszott, hogy mi a státusa; a mögötte érkező férfin nem volt semmiféle egyenruha. Kalam látta a hurkákat mindkettejük arcán, és magában elmosolyodott. Beleszaladtak egy csapatnyi fekélylégybe, és ettől nem tűntek túlzottan boldognak. A férfi hirtelen megrándult, ahogy egy rovar valahol belecsípett a páncélja alatt, s káromkodva elkezdte leoldozni magáról a páncélt.

– Ne! – csattant fel a nő.

A férfi abbahagyta.

A parda nő a déli síkságok egyik törzséből származott; társa északias vonásokkal rendelkezett, ehrlii lehetett. Poros bőre pár árnyalattal világosabb volt, mint a nőé, és nem látszott rajta semmiféle törzsi tetoválás.

– A Csuklyás szakállára! – kiáltott fel az őrmester. – Egy lépéssel se gyertek közelebb! Mindketten tele vagytok fekélylegyekkel. Az asztal túlsó végén üljetek le. Az egyik szolga majd készít nektek egy cédrusos fürdőt, bár az nem lesz ingyen.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a nő leáll vele kötekedni, de aztán az asztal üres vége felé intett, mire társa kihúzott két széket, és ledobta magát az egyikre. A parda a másikon foglalt helyet.

– Egy korsó sört ide – mondta.

– Azért fizetni kell – mondta Kalam halvány mosollyal.

– A Hetek sorsára! Átkozott, zsugori alak! Hé, szolga! Hozz egy korsóval, és majd eldöntöm, hogy elég jó-e ahhoz, hogy fizessek érte. Gyerünk, gyorsan!

– A nő azt hiszi, hogy egy kocsmában van – mondta az egyik őr.

Az őrmester megszólalt:

– A Torony parancsnokának kegyéből vagy itt. Fizetni fogsz a sörért, fizetni fogsz a fürdőért, és fizetni fogsz azért is, hogy a padlón aludhass.

– S ezt nevezed te kegynek?

Az őrmester arca elsötétült. Malaza volt, és egy Karmos Mester is tartózkodott a teremben.

– A négy fal, a tető, a meleg és az istállók ingyen vannak, asszony. Te mégis úgy követelőzöl, akár egy szűz hercegnő. Fogadd el vendégszeretetünket, vagy távozz!

A nő szeme összeszűkült, majd belenyúlt az övére kötött erszénybe, és kicsapott maga elé az asztalra egy marék jakatát.

– Ha jól látom – mondta finoman –, kegyes parancsnokod még veled is fizettet a sörért, őrmester. Hát legyen, így nincs más választásom, mint mindenkinek fizetni egy korsóval.

– Igazán bőkezű vagy – biccentett az őrmester fagyosan.

– Most pedig elszabadítom a jövő üzeneteit – mondta a kereskedő neje, s közben keverni kezdte a kártyákat.

Kalam látta, hogy a parda megremeg a lapok láttán.

– Kímélj meg minket – mondta a merénylő. – Nincs semmi értelme előre látni, hogy mi következik, már ha egyáltalán van hozzá tehetséged. Kétlem, hogy van. Csak lejáratnád magad a kis előadásoddal.

Az öreg nő nem vett róla tudomást, az őrök felé fordult.

– A sorsotok ettől a laptól függ! – felcsapta az első kártyát.

Kalam felnevetett.

– Melyik lap az? – kérdezte az egyik őr.

– Obeliszk – felelte Kalam. – A nő csaló. Minden hozzáértő kártyavető tudja, hogy ez a lap Hétvárosban nem működik.

– Ennyire értesz talán a jósláshoz? – kérdezte az öregasszony epésen.

– Minden hosszabb utazás előtt ellátogatok egy megbízható látóhoz – felelte Kalam. – Ostobaság volna, ha nem ezt tenném. Ismerem az Asztalt, és tudom, hogy milyen az, ha a jóslat valódi, ha valóban hozzáértés vezérli a kezet. Biztosan jó árat fizettettél volna ezekkel az őrökkel, miután elmondod nekik, hogy gazdagok lesznek, szép, hosszú életük lesz, és dicső hősökként tisztelik majd őket...

Az öregasszony arckifejezésén látszott, hogy teljesen kiborította a leleplezés. Kalamhoz vágta az egész paklit. Az a mellkasán találta el, majd a lapok csattogva az asztallapra hullottak, és mintát alkottak. A parda asszony felszisszent, semmi más hang nem hallatszott a teremben. Kalam hirtelen megizzadt, és lenézett a lapokra. Hat lap vett körül egyet, és Kalam tudta, érezte, hogy ez a magányos lap őt jelképezi. A Kötél, az Árnyak Merénylője. Az ezt körülvevő hat lap egy háztól származott – Király, Hírnök, Kőmíves, Szövőnő, Lovag, Királynő... Felsőbb Ház, Halál, Csuklyás Háza felvonult, körülveszi azt... aki a Dryjhna Szent Könyvét viszi.

– Hát igen – sóhajtott fel Kalam, majd felnézett a parda nőre. – Azt hiszem, ma éjjel is egyedül hálok.

*

Losztara Yil Vöröspenge kapitány és társa, utolsóként hagyták el Lardo Pihenőt, több mint egy órával azután, hogy célpontjuk felpattant a hátasára, és megindult dél felé a homokvihar utóhullámain át. A Kalammal szembeni erőltetett közömbösség elkerülhetetlen volt, s bár Kalam jó volt az álcázásban, azért Losztara is tudott e téren egyet s mást. A pökhendiség lehetett önmaga álcája, az arrogancia eltakarhatta a halálos bizonyosságot is.

A Sárkányok Asztalának váratlan megnyilatkozása sokat elárult Losztarának, és nem csupán Kalamról meg a küldetéséről. A torony őrmesterének arckifejezése mutatta, hogy a férfi Kalam szövetségese – egy újabb malaza katona, aki arra készül, hogy elárulja Császárnőjét. Kalam pihenője Lardo Toronynál nyilván nem volt véletlenszerű.

Losztara ellenőrizte a lovaikat. Amikor hallotta, hogy társa kilép a toronyból, megfordult. A Vöröspenge rávigyorgott.

– Alapos voltál, mint mindig – mondta. – De a kapitány azért nem könnyítette meg a dolgomat. A kriptában találtam rá, éppen egy ötvenéves páncélruhába próbálta magát belegyömöszölni. Fiatalkorában valószínűleg jóval vékonyabb volt, mint most.

Losztara nyeregbe pattant.

– Senki sem lélegzik már? Biztos, hogy mindet ellenőrizted? Mi van a szolgákkal a hátsó szobában? Talán túl gyorsan végeztem azon a részen...

– Egyiküknek sem dobog már a szíve, kapitány.

– Remek. Akkor nyeregbe. A merénylő lovának tempója megöli ezeket, de Intesarmban kapunk majd frisseket.

– Feltéve, ha Baralta tényleg megszervezte a dolgot.

Losztara végigmérte társát.

– Bízzál Baraltában – mondta hűvösen. – És légy hálás, amiért ez alkalommal nem teszek neki jelentést a bizalmatlanságodról.

A férfi összepréselte az ajkát, és bólintott.

– Köszönöm, kapitány – mondta.

A két katona elindult a toronyhoz vezető útról, és hamarosan kiértek a parti útra, ahol dél felé fordultak.

*

A kolostor egész fő szintjén körkörösen helyezkedtek el a helyiségek egy kisebb terem körül, melyből kő csigalépcső vezetett lefelé, a sötétbe. Mappó ott guggolt a lépcső mellett.

– Úgy gondolom, ez biztosan a kriptába vezet.

– Ha jól emlékszem – mondta Ikárium, aki a közelben állt, az ajtóban –, akkor az Álmok Királynőjének papnőit haláluk után egyszerűen belecsavarják egy lepelbe, és elhelyezik őket a kriptában, a polcszerű sírhelyeken. Szeretnél holttesteket nézegetni?

– Nem, általában nem érdekel az ilyesmi – mondta a trell, majd egy halk nyögés kíséretében felegyenesedett. – Csak annyiról van szó, hogy amint a lépcsők leérnek a padló szintje alá, a kő megváltozik.

Ikárium felvonta a szemöldökét.

– Igazán?

– Ezt a szintet, ahol most vagyunk, az élő kőzetbe vájták, a szikla mészkövébe. Ez viszonylag puha kőzet. De lejjebb gránittömbök látszanak. Úgy gondolom, hogy az alattunk lévő kripta egy régebbi építmény. Vagy erről van szó, vagy arról, hogy a kultusz papnői a kriptákat és az alsó helyiségeket dekorálták, a lakószint esetében viszont ezt fölöslegesnek találták.

A jaghuta megrázta a fejét, és közelebb lépett.

– Meglepődnék, ha így lenne. Az Álmok Királynője életközpontú. Nos, akkor hát feltérképezzük?

Először Mappó indult meg lefelé. Nem volt szükségük mesterséges fényforrásra, mivel a lenti sötétségben nem vártak rájuk akadályok. A csigalépcső fokain még nyomokban látszott, hogy valaha márványlapokkal burkolták be őket, de a burkolat nagy része már réges-régen eltűnt a sok láb nyomán. Az alatta lévő kemény gránit ellenállt az erózió minden formájának.

A lépcső kanyargott lefelé, lejjebb, még lejjebb. A hetvenedik lépcsőfok után egy hatszögletű terem közepére érkeztek. Frízek díszítettek minden falat, melyek a szürke sokféle árnyalatában pompáztak. A lépcsősor aljától a padló tele volt téglalap alakú gödrökkel. A padlózatot átvágták, az alatta lévő gránittömböket pedig kiemelték. A tömböket egymásra rakták, méghozzá egy ajtónyílás előtt. Minden gödörben egy összeaszott hulla feküdt.

A levegő száraz volt, semmilyen szag nem érződött.

– Ezek a festmények nem a Királynő kultuszát jelzik – mondta ki Mappó a nyilvánvaló tényt. A falon látható jelenetek sötét mítoszokat ábrázoltak. Hatalmas, fekete fenyőfák, mohos fatörzsek emelkedtek rajtuk. Az ember úgy érezte magát a teremben, mintha egy ősi erdő kellős közepén állna, egy tisztáson. A törzsek között imitt-amott négylábú, görnyedt szörnyek körvonala látszott, szemük csillogott, mintha a holdfényt verné vissza.

Ikárium leguggolt, kezével végigsimított a megmaradt kövezeten.

– Ezen a padlón egy mintázat látszott – mondta –, mielőtt a papnők munkásai sírokat vágtak bele. Kár.

Mappó az eltorlaszolt ajtó felé pillantott.

– Ha itt találhatjuk meg a titkok nyitját, akkor azok csakis a barikád mögött lehetnek.

– Visszanyerted már az erődet, barátom?

– Nagyjából. – A trell a torlaszhoz lépett, és kihúzta a legfelső kőtömböt. Amikor a kezébe fogta, megtántorodott és felkiáltott. Ikárium a segítségére sietett, együtt tették le a követ a földre. – A Csuklyás szakállára, ez jóval nehezebb, mint gondoltam.

– Igen, már én is rájöttem. Próbáljuk együtt?

Húsz perc alatt elég követ távolítottak el ahhoz, hogy át tudjanak haladni a nyíláson, s bejussanak a túloldalon lévő folyosóra. Az utolsó öt percben már nézőjük is volt, egy csapatnyi bhok'aral jelent meg a lépcsőn, s a korláton csimpaszkodva figyelték a két férfi munkáját. Amikor azonban előbb Mappó, aztán Ikárium átmásztak a nyíláson, nem követték őket.

Egy hosszú, széles folyosó nyúlt el előttük, melyet ikeroszlopok tartottak, az oszlopok cédrusfából készültek. Minden fatörzs átmérője legalább egy karhossznyi volt. A fekete, barázdált kéreg nem porladt el, bár többnyire lehullott a törzsekről, darabkái a padlón hevertek.

Mappó az egyik oszlopra tette a kezét.

– Képzeld csak el, micsoda erőfeszítésbe kerülhetett ezeket lecipelni ide.

– Üreg – mondta Ikárium, aki közben szimatolt a levegőben. – Az aromája megmaradt, még ennyi évszázad után is.

– Évszázad? Meg tudod állapítani, hogy melyik Üreg volt az, Ikárium?

– Kurald Galain. Ősi, a Sötétség Ürege.

– Tiste Andiik? Amennyire én Hétváros történetét ismerem, sosem hallottam olyasmiről, hogy a Tiste Andiik jártak volna ezen a kontinensen. A hazámban sem jártak, a Jhag Odhan túlsó felében. Biztos vagy benne? Ennek így nincs semmi értelme.

– Nem vagyok biztos benne, Mappó. Csak úgy érzem, hogy Kurald Galain, ennyi az egész. A sötétséget érzem benne. Nem Omtose Phellack, nem is Tellann. Nem Starvald Demelain. Több Ősi Üregről pedig nem tudok.

– Én sem.

Többet nem beszéltek, elindultak a folyosón.

Mappó számítása szerint háromszázharminc lépést mentek, mire a folyosó végébe értek, mely egy másik hatszögletű terembe torkollott. Ennek a teremnek a padlózata egy tenyérnyivel feljebb volt, mint a folyosó. A kő téglalapokra bonyolult képeket festettek, majd vésővel megrongálták. A pusztítás láthatóan véletlenszerűen tombolt, és hevesen. A trell érezte, hogy tarkóján égnek áll minden hajszál, ahogy a terem küszöbére lépett. Ikárium ott állt mellette.

– Azt javaslom, hogy ne menjünk be ebbe a terembe – mondta a jaghuta.

Mappó egyetértően morgott. A levegő varázslat szagától volt sűrű, mely régi volt, állott, ragadós, és még mindig érződött benne a hatalom. A kövekből, a képekből és a képek sebéből úgy tört elő hullámokban a varázslat emléke, mint a forróság. Ikárium a fejét rázta.

– Ha ez Kurald Galain, akkor az aromája olyan, amivel még nem találkoztam. Olyan... romlott.

– A megbecstelenítéstől?

– Valószínűleg. De a karomnyomokból áradó szag más, mint az, ami magukból a kövekből ered. Nem ismerős, Mappó? Dessembrae halálos könnyeire, annak kell lennie!

A trell lefelé sandított, a legközelebbi kövön lévő karomnyomokra. Orra megremegett.

– Lélekvesztettek. Szétszéledtek. Alakváltoztatók szaga. Hát persze. – Gonoszul felnevetett, kacaja visszhangzott a teremben. – A Kezek Ösvénye, Ikárium. A kapu itt van!

– Azt hiszem, ez több, mint egy kapu – mondta Ikárium. – Nézd csak meg az épen maradt véseteket, mire emlékeztetnek?

Mappó erre nem tudott mit felelni. Egyre növekvő bizonyosságot érzett, ahogy tekintete végigfutott a mintázaton, de amire rájött, az nem válaszokat adott neki, hanem csak még több kérdést.

– Látom a hasonlóságot, de ugyanakkor... ez mégsem ugyanaz. A legbosszantóbb az, hogy nem tudok rájönni, mi lehet a kapocs közöttük...

– Erre itt nem is kapunk választ – mondta Ikárium. – El kell mennünk arra a helyre, ahová először akartunk, Mappó. Közeledünk a megértéshez, ebben biztos vagyok.

– Ikárium, gondolod, hogy Iszkiri Puszt vendégeket, vár? Lélekvesztetteket, Szétszéledteket és a kapu megnyitását? Lehetséges, hogy ő... és általa az Árnyak Birodalma... a gyülekezés szíve?

– Nem tudom. Kérdezzük meg tőle!

Visszaléptek a küszöbről.

*

Közeledünk a megértéshez. Három szó, ami rettenetes félelmet ébresztett Mappóban. Úgy érezte magát, mint egy vadnyúl a mesterlövész előtt. Minden menekülési útvonal olyan reménytelennek tűnt, hogy egyszerűen csak ledermedt, és inkább nem is mozdult. Olyan erők között állt, melyek szinte kettészakították – a jelen és a múlt ereje között. A Névtelenek, a parancsaik, az elszólásaik, a vízióik, rejtett érdekeik, titkolt vágyaik. A termékeny ókor emberei, ha a trell legendákban csak morzsányi igazság is rejlik... És Ikárium, ó, drága barátom, én nem mondhatok el neked semmit. A keresztem az, hogy nem válaszolhatok a kérdéseidre, s kezem, melyet testvérként nyújtok feléd, csak a hazugságba vezet téged. A szeretet nevében teszem ezt, saját káromra... micsoda árat fizetek érte!

*

A bhok'aralok a lépcsőnél várták, majd diszkrét távolságból követték őket a felső szintre. A főpapot az előcsarnokban találták, amelyet Iszkiri átalakított hálószobává. Iszkiri Puszt magában motyogott, és éppen rothadó gyümölcsöket, halott denevéreket és megrágcsált rhizanokat pakolt egy fűzfavesszőből készült szemeteskosárba. Válla fölött szemrehányó pillantást vetett Ikáriumra és Mappóra, akik az ajtóban álldogáltak.

– Ha azok az ostoba majmok ott vannak mögöttetek, mondjátok meg nekik, hogy rettenetesen dühös vagyok rájuk – sziszegte Iszkiri. – Mindegy, hogy melyik szobába költözöm, ők mindig pont azt nézik ki maguknak, hogy ott tárolják a mindenféle gusztustalanságaikat. Az én türelmem is véges! Tréfát űzni az Árnyak Főpapjával!

– Megtaláltuk a kaput – közölte Mappó.

Iszkiri Puszt nem zavartatta magát, folytatta a takarítást.

– Ó, igazán, megtaláltátok? Bolondok! Semmi sem az, aminek látszik! Egy elvett életért egy másik cserébe. Feltérképeztetek minden sarkot, minden egyes kis lyukat, mi? Idióták! Az öntelt hencegés a tudatlanság bizonyítéka. Meglobogtatjátok itt a dolgot, aztán várjátok, hogy meghunyászkodjak? Hah. Megvannak a titkaim, a terveim, a módszereim. Iszkiri Puszt zseniális gondolatmenetét az ilyenek, mint ti, nem fedhetik fel. Nézzétek meg magatokat! Két ősi vándor ezen a halálos vidéken. Miért nem haltatok meg, mint a többi? Majd én megmondom nektek, hogy miért. A hosszú élet nem feltétlenül hoz bölcsességet. Ó nem, de nem ám! Remélem, hogy ha pókot láttok, azonnal megölitek. Jobban tennétek, ha ezt csinálnátok, hiszen ez a bölcsesség útja. Ó, igen, bizony, az út! A bhok'araláknak kicsi agyuk van. Kicsi agyuk, a kicsi, kerek koponyájukban. Ravaszak, akár a rókák, szemük csillog, mint a fekete szurok. Egyszer négy órán keresztül néztem egynek a szemébe, az meg az enyémbe. Nem néztünk félre egyszer sem, nem, hiszen ez egy komoly verseny volt, az akarat összemérése, amit meg akartam nyerni. Négy órán keresztül, szemtől szembe, olyan közelről, hogy az arcomban éreztem büdös leheletét. Ki fog nyerni? Az istenek kezében volt a döntés.

Mappó Ikáriumra nézett, aztán megköszörülte a torkát.

– És ki nyerte ezt a... versenyt, Iszkiri Puszt?

– Nézz őrá, akit nem lehet eltántorítani a céljától – bármilyen értelmetlen és bugyuta is az –, és megtalálod a tompa agy ismérvét. A bhok'aral az idők végezetéig tudott volna a szemembe bámulni, hiszen nincsen mögötte értelem. Már hogy az ő tekintete mögött. Az én intelligenciámat az bizonyította, hogy valami más elvonta a figyelmemet.

– Szándékodban áll a kapuhoz vezetni a Lélekvesztetteket és a Szétszéledteket, Iszkiri Puszt?

– A trellek nehézfejű emberek, csökönyösen ragaszkodnak meggondolatlan botladozásaikhoz, és meggondolatlanok a botladozó csökönyösségükben. Ahogy mondom. Nem tudtok ti semmit a titkokról, Árnytövis terveiről, a Szürke Kút rengeteg titkáról, a Rejtett Házról, melyben az Árnyak Trónja áll. De én tudok róluk. Nekem, a halandók közül egyedül, nekem megmutatták, hogy mi vár ránk. Istenem adakozó, istenem bölcs és ravasz, mint a róka. Vesszenek a pókok! A bhok'aralok ellopták a seprűmet, s én most kutatni küldelek benneteket, drága vendégeim. Ikárium és Mappó Trell, a világ ismert utazói, fontos feladatot bízok rátok: keressétek meg a seprűmet.

Mappó kint a folyosón felsóhajtott.

– Nos, hát ez nem sikerült. Most mit tegyünk, barátom?

Ikárium meglepetten nézett rá.

– Ez teljesen nyilvánvaló, Mappó. Fel kell vállalnunk e nemes küldetést. Megkeressük Iszkiri Puszt seprűjét.

– Végigjártuk már az egész kolostort, Ikárium – mondta a trell fáradtan. – Én nem láttam semmilyen seprűt.

A jaghuta szája idegesen megrándult.

– Végigjártuk? Minden sarkát, minden zugát? Én nem hiszem. Első utunk mindenesetre a konyhába vezet. Fel kell készülnünk a nagy kutatásra.

– Komolyan beszélsz?

– Bizony!

*

A legyek csíptek a melegben, s pont olyan dühösek voltak, mint minden más lény a fortyogóan forró időben. Délig emberek nyüzsögtek Hisszar szökőkútjainál, úgy préselődtek egymáshoz a langyos, piszkos vízben, mint a szardíniák, majd visszatértek otthonuk hűvösébe. Ez nem az a nap volt, amikor az emberek szívesen járkáltak a szabadban. Dujker komor arccal húzta magára vékony, laza szövésű gyapjú telabáját, miközben Bult az ajtóban várta.

– Miért nem inkább holdfénynél? – mormogott magában a történész. – Hűvös éjszakai levegő, fejünk felett a magasban a csillagok, s minden szellem minket figyel. Hát ez lenne a biztos siker!

Bult gonosz vigyora nem sokat javított a hangulatán. Dujker megkötözte az övként használt kötelet a derekán, aztán a veteránhoz fordult.

– Rendben van, vezess hát, nagybácsi.

Kint Kupa várta őket a hátasokkal, saját lova egy kicsi, strapabírónak tűnő lovacska volt. Dujker úgy találta, hogy a harci varázsló bánatos arcának látványa kifejezetten jobb kedvre deríti.

Szinte teljesen néptelenek voltak az utcák, melyeken áthaladtak. Marrok ideje volt: kora délután, amikor minden épeszű ember otthon várja a legrosszabb órák elmúltát. A történész már hozzászokott, hogy Marrok idején mindig szundikál egy kicsit; most nyűgös volt, túl fáradt ahhoz, hogy Sormo rituáléján részt vegyen. A boszorkánymesterek híresek voltak a tapintatlanságukról, arról, hogy rendszeresen a józan ésszel ellentétesen cselekedtek. Már csak az illemtudás nevében is megbocsáthatunk a Császárnőnek a kivégzésekért. Elfintorodott – ezen véleményét nem lett volna túl bölcs dolog wickák közelében hangoztatni.

Elértek a város nyugati végébe, és egy parti úton haladtak vagy fél mérföldet, mielőtt a belvidék, az Odhan pusztasága felé fordultak volna. Az oázis, melyhez úgy egy órával később érkeztek, halott volt, hiszen régen elmúlt már a tavasz. A gazdag, buja kertből nem maradt más, csak egy sor vén, száraz cédrusfa, melyek kidőlt pálmák szőnyegéből emelkedtek ki. Dujker a fákat nézte, miközben elhaladtak előttük. Több fán is különös göcsörtöket pillantott meg.

– Azok kürtök ott a fákban? – kérdezte Kupa.

– A bhederinek voltak, azt hiszem – felelte a történész. – Benyomták egy kisebb résbe, aztán a fa körbenőtte őket, így mélyen belesüllyedtek. Ezek a fák lehettek vagy ezerévesek, mikor elapadt a víz.

A mágus felmordult:

– Amilyen közel van Hisszarhoz, csodálom, hogy még nem vágták ki őket.

– A kürtök figyelmeztetőek – mondta Bult. – Ez szent föld. Vagyis az volt valaha. Az emlékek megmaradnak.

– Ez így is van rendjén – motyogta magában Dujker. – Sormo is jobban tenné, ha kerülné a szentelt homokot, nem pedig felkutatná. Ha ezen a helyen hatalom él, akkor az lehet, hogy ellenségesen fogadja a wicka boszorkánymestereket.

– Régen megtanultam bízni Sormo E'nath döntéseiben, történész. Jobban tennéd, ha te is hinnél neki.

– Csak az ostoba tudósok hisznek mindenkinek a véleményében – felelte Dujker. – Főleg az ostoba, aki a saját véleményében hisz.

– „Futóhomokban járkál” – sóhajtott fel Bult, majd elvigyorodott. – A helybéliek legalábbis ezt mondanák.

– Mit mondanak ilyenkor a wickák? – kérdezte Kupa.

Bult szeme csibészesen megcsillant.

– Semmit. A bölcs tanácsok olyanok, mint a nyílvesszők, melyek az ember feje felé repülnek. Mit csinálunk ilyenkor? Természetesen lebukunk előlük. Ezt a nagy igazságot a wickák már akkor tudják, amikor megtanulnak lovagolni... vagyis jóval azelőtt, hogy járnának.

A tisztáson találták a boszorkánymestert. A homokréteget félresöpörték, alóluk egy hullámos és töredezett kőpadló tűnt elő – ennyi maradt a valaha itt álló épületből. A kövek között obszidiándarabok csillogtak. Kupa leszállt a lováról, és szemügyre vette Sormót, aki középen állt, zsebre tett kézzel. A mágus elhessegetett egy legyet.

– Mi ez itt, valami régi, elhagyott templom?

A fiatal wicka pislogott.

– Asszisztenseim megállapították, hogy itt valaha egy istálló állt. Aztán távoztak, nem fejtették ki bővebben a dolgot.

Kupa dühösen Dujkerre pillantott.

– Nem szeretem a wicka humort – suttogta.

Sormo egy kézmozdulattal közelebb hívta őket.

– Szándékomban áll megnyitni magam eme kheror szent erejének. A wickák kherornak nevezik az ég felé nyitott szent helyeket...

– Megőrültél? – Kupa arca elfehéredett. – Ezek a szellemek elharapják a torkodat, gyermek! A Hetek...

– Nem a Hetek! – vágott vissza a boszorkánymester. – Ennek a kherornak a szellemeit még a Hetek előtti időkben élesztették fel. A föld sajátjai ők, s ha egy ismert elemhez kellene őket hasonlítanom, azt mondanám, a Tellannból jönnek.

– A Csuklyás legyen hozzánk kegyes – morogta Dujker. – Ha valóban Tellann, akkor a T'lan Imassokkal lesz dolgod, Sormo. Az élőhalott harcosok hátat fordítottak a Császárnőnek, és mindennek, ami a Birodalomhoz tartozik, rögtön a Császár meggyilkolása után.

A boszorkánymester szeme felcsillant.

– És még sosem gondolkodott el rajta senki, hogy vajon miért?

A történész befogta a száját. Erről volt egy-két elképzelése, de elmondani ezeket – bárkinek – már árulás lett volna. Dujkert Kupa Sormóhoz intézett száraz kérdése rázta fel gondolataiból.

– Laseen Császárnő bízott meg téged ezzel? Azért jöttél, hogy a jövő eseményeit kutasd, vagy ez csak egy csel?

Bult eddig pár lépésnyire mögöttük állt, és nem mondott semmit. Most azonban köpött egyet.

– Nem kell ahhoz látó, hogy ezt megtudjuk, mágus.

A boszorkánymester széttárta a karját.

– Maradj közel – mondta Kupának, majd tekintete a történészre siklott. – Te pedig figyelj, és jegyezz meg mindent, amit itt látsz.

– Már most is ezt teszem, boszorkánymester.

Sormo bólintott és lehunyta a szemét. Ereje úgy áradt szét, akár egy feslő bimbó, majd átsuhant Dujkeren és a többieken, betöltve az egész tisztást. A nappali fény hirtelen eltűnt, helyében kora esti homály támadt, a száraz levegő pedig megtelt párával és mocsarak szagával. A tisztást ciprusok állták körül, mintha őrködnének. Az ágakról mohafüggönyök lógtak, s áthatolhatatlan árnyékba rejtették mindazt, ami mögöttük volt.

Dujker olyannak érezte Sormo E'nath varázslatát, mint egy meleg köpönyeget; még soha életében nem tapasztalt ilyet. Nyugodt volt és védelmező, ugyanakkor pedig erős és teremtő is. Eltűnődött rajta, hogy mit vesztett a Birodalom azzal, hogy kiirtotta ezt az erőt. Egy elhibázott lépés, melyet nyilvánvalóan próbáltak kijavítani, de lehet, hogy túl későn. Valójában hány boszorkánymester veszett el?

Sormo megeresztett egy éles, gurgulázó kiáltást, mely úgy hangzott, mintha egy hatalmas barlangban lennének. A következő pillanatban a levegő feléledt, jeges szelek érkeztek köréjük, melyek egymással harcoltak. Sormo megtántorodott, szeme kinyílt és elkerekedett a félelemtől. Levegőt vett, aztán elakadt benne a szusz a szagtól, és Dujker ezen nem is csodálkozott. Szörnyű bűz érkezett a széllel, és egyre erősebben érződött. Erőszak és feszültség áramlott a tisztás felé, ezt bizonyította az is, hogy a mohafüggönyök vadul csapkodni kezdtek. A történész látta, hogy egy morajló felhő közeledik Bult felé hátulról, és figyelmeztetően felkiáltott. A wicka megperdült, hosszú késekkel a kezében. Amikor az első rovarok belecsíptek, felsikoltott.

– Szétszéledtek! – üvöltötte Kupa, majd elkapta a történész telabáját, és odarángatta, ahol Sormo állt. Olyan volt, mint akibe villám csapott.

A puha talajon patkányok rohangáltak, s fülsiketítő visítások kíséretében megtámadták a földön vonagló kígyókupacokat. A történész forróságot érzett a lábán, és lenézett. Vöröshangyák nyüzsögtek rajta, egészen a combja magasságáig. A forróság elviselhetetlenné vált. A férfi felsikoltott. Kupa káromkodott, majd szabadon engedte Ürege hatalmát. Az lüktetve tört elő. Égett hangyák potyogtak le a történész lábáról, mintha porszemek lettek volna. A támadóhullám megtorpant, és a Szétszéledtek egyelőre meghátráltak. Bult körül, aki hasztalanul legyintgetett a csípős darazsak felé, folyékony tűz lobbant, szinte a semmiből, és végigsöpört a veterán testén.

Dujker a tűz forrását keresve körülnézett, és látta, hogy egy hatalmas démon érkezett a tisztásra. Az éjfekete bőrű, embernél kétszer magasabb lény dühösen felüvöltött, és kegyetlen támadást intézett egy fehér szőrű medve ellen. A tisztást megtöltötték a Szétszéledtek és Lélekvesztettek, a levegőben üvöltések, morgások visszhangzottak. A démon a medvén landolt, és nagy csontropogás kíséretében a földre taszította. A fekete démon otthagyta a fetrengő állatot, oldalra ugrott, és ismét felüvöltött. Ezúttal Dujker úgy érezte, hogy a démon mintha mondani akarna nekik valamit.

– Figyelmeztet bennünket! – kiáltotta Kupának.

A démon érkezése mágnesként hatott a többi alakváltoztatóra. Egymást lökdösve igyekeztek megtámadni a fekete lényt.

– Ki kell keverednünk innen! – mondta Dujker. – Vigyél ki minket, Kupa – most!

A mágus dühösen felszisszent.

– Hogyan? Ez Sormo rítusa, te ostoba könyvmoly!

A démon alig látszott ki a támadói alól, de nyilván még harcolt ellenük, hiszen a Szétszéledtek és a Lélekvesztettek úgy másztak fel rá, mint egy masszív kőszoborra. Fekete kezek tűntek elő, és halott vagy haldokló támadókat dobtak a földre. De ez nem tarthatott sokáig.

– A Csuklyás leheljen rád, Kupa! Találj már ki valamit!

A mágus arca megkeményedett.

– Húzd oda Bultot Sormóhoz. Gyorsan! A boszorkánymesterrel majd én foglalkozom.

Kupa ezzel Sormóhoz rohant, és üvöltve próbálta kirángatni a fiút a varázslatból, ami fogva tartotta. Dujker odafordult Bulthoz, aki vagy öt lépésre tőle hevert. Lába elképesztően nehéznek tűnt a hangyacsípések miatt, miközben odavonszolta magát a veteránhoz, akit sok száz csípés ért, s akinek egész teste eltorzult, feldagadt. Nem volt eszméleténél, talán már nem is élt. Dujker megragadta a férfi ruháját, és odavonszolta a boszorkánymesterhez, akit Kupa még mindig próbált felébreszteni. Ahogy a történész megérkezett, a démon egy utolsó sikollyal összecsuklott, majd eltemette őt támadói tömege. A Szétszéledtek és a Lélekvesztettek ezután a négy ember felé indultak. Sormo E'nath nem volt magánál, szeme tágra nyílt, s nem reagált a mágus kiabálására.

– Ébreszd fel, különben végünk – nyögte Dujker, majd átlépett Bult felett, és egy szál késsel a kezében, szembenézett a támadók tömegével.

A fegyver szinte semmit sem segíthetett rajtuk, hiszen a darazsak nyüzsgő raja vészes tempóban közeledett. A jelenet eltűnt, és Dujker látta, hogy ismét a halott oázisban vannak. A Szétszéledtek és a Lélekvesztettek eltűntek. A történész Kupához fordult.

– Sikerült! Hogy csináltad?

A mágus lenézett Sormóra, aki nyögdécselve hevert a földön.

– Megfizetek érte – motyogta, aztán Dujker szemébe nézett. – Megütöttem a fiút. Majdnem beletört a kezem is. Az ő rémálma volt, igaz?

A történész pislogott, aztán megrázta magát, és leguggolt Bult mellé.

– A méreg megöli őt, mire segítséget találunk...

Kupa lehajolt, végigfuttatta ép kezét a veterán feldagadt arcán.

– Ez nem méreg. Inkább valami fertőző Üreg. Ezzel elboldogulok, Dujker. Meg a lábaddal is. – Lehunyta a szemét, és összpontosított.

Sormo E'nath lassan ülő pozícióba tolta magát. Körülnézett, majd óvatosan az állához emelte a kezét, ahol még mindig látszott Kupa öklének lenyomata.

– Nem volt más lehetősége – mondta Dujker. – A boszorkánymester biccentett. – Tudsz beszélni? Nem lazultak meg a fogaid?

– Valahol – mondta tiszta hangon –, egy holló csapkod törött szárnyával a földön. Már csak tízen maradtak.

– Mi történt itt, boszorkánymester?

Sormo szeme idegesen megrebbent.

– Valami, amit nem vártam, történész. Egy gyülekezés van éppen folyamatban. A Kezek Ösvénye. A Lélekvesztettek meg a Szétszéledtek kapuja. Szerencsétlen egybeesés.

Dujker elkomorodott.

– Azt mondtad, hogy Tellann...

– Az is volt – vágott közbe a boszorkánymester. – Vajon van kapcsolat az alakváltoztatás és az Ősi Tellann között? Nem tudjuk. Talán a Lélekvesztettek és a Szétszéledtek csak áthaladnak az Üregen, azt gondolván, hogy a T'lan Imassok már nem használják, így biztonságos. És valóban, a T'lan Imassok még nem neszelték meg a birtokháborítást, így a vonulóknak csak egymással kell küzdeniük.

– Akkor hát jogukban állt kiirtaniuk egymást – morogta a történész, közben lába lassan felmondta a szolgálatot, és Sormóhoz hasonlóan, ő is leült a földre.

– Egy perc, és megyek segíteni – szólt oda neki Kupa.

Dujker bólintott. Egy galacsinhajtó bogarat nézett, mely hősies küzdelemmel próbált arrébb tolni egy pálmalevéldarabot. Valami jóslatszerűt érzett a jelenetben, de túl fáradt volt ahhoz, hogy értelmezze.

Ötödik fejezet

A bhok'aralok nagy valószínűség szerint Raraku pusztáiról származnak. Ezek a kis társas lények gyorsan elterjedtek, és rövidesen egész Hétvárosban ismertté váltak. Mivel eredményesen pusztították a patkányokat, a lakott területeken nem csupán megtűrték őket, hanem bátorították is letelepedésüket. Hamarosan élénk kereskedelem indult meg, a helybéliek a faj háziasított változatait exportra kezdték tenyészteni...

E faj alkalmazása, démoni tulajdonságokkal való felruházása a mágusok, alkimisták által több, ezen írásnál specifikusabb tanulmány témáját képezi. Baruk Háromszázharmincegyedik Tanulmánya az érdeklődő tudósok számára kimerítő leírással szolgál...

Raraku Őshonos Fajai

Imrygyn Tallobant

A homokvihartól – melynek elvonulását Trobban várták ki – és a lardói mészárlás nyugtalanító hírétől eltekintve, G'danisz közeléig Muzsikus, Apsalar és Sáfrány útja eseménytelennek bizonyult. A mészárlásról egy Ehrlitába tartó, jól őrzött karaván előfutárától hallottak.

Bár Muzsikus tudta, hogy a veszedelem, mely a kicsiny várostól délre, a Pan'potszun Odhanban várt rájuk, elég komoly ahhoz, hogy az aggodalom lyukakat marjon miatta a gyomrába, G'danisz közelébe érve, egy rövid időre megkönnyebbült. Arra viszont nem számított, hogy egy szedett-vedett, lázadó sereg állomásozik majd a város falai előtt.

A sereg nagy része az úton táborozott, észak felől egy nem túl széles dombvonulat takarta el őket. A parti ösvény egyenesen a katonák karjai közé vitte a mit sem sejtő utazókat. Nem láttak semmilyen figyelmeztető jelet. Egy csapatnyi gyalogos katona őrködött, és azokat, akik be akartak volna jutni a városba, alaposan kikérdezték. Az egységet egy szakasznyi araka lovas támogatta. Feladatuk láthatóan az volt, hogy lerohanják azokat az utazókat, akik az ideiglenes barikádot megkerülve megpróbáltak elmenekülni. Muzsikusnak és társainak csak egy lehetősége volt – nyugodtan továbbügetni, és bízni az álcájukban. Az utászra mindent lehetett volna mondani, csak azt nem, hogy magabiztos, de az aggodalom tipikusan gralás komorságot varázsolt keskeny arcára. A két-három katona, akik a barikádnál eléjük lépett, kellően óvatos lett e komorság láttán.

– A város zárva van – mondta a hozzájuk legközelebb álló őr közömbösen, majd a grala herélt ló patái közé köpött.

Később még több példa is bizonyította, hogy a graláknál még a lovak is felismerik a sértést. Mielőtt Muzsikus bármit is tehetett volna, lova kinyújtotta a nyakát, kitépte a szárat az utász kezéből, és megharapta az őr arcát. A ló oldalra rántotta a fejét, fogsora összezárult a férfi orcáján, és beletépett a felsőajakba, valamint az orrba. Vér fröccsent szét. Az őr úgy zuhant össze, mint egy zsák kő, s éles, fájdalmas hang szakadt ki belőle. Mivel nem jutott jobb az eszébe, Muzsikus az állat fülét kapta el, és kezdte hátrafelé húzni, éppen akkor, amikor a dühös herélt már arra készült, hogy jól meg is tapossa a földön fekvő szerencsétlent. Az utász még komorabban nézett, hogy elrejtse megdöbbenését, és grala átkok egész sorát zúdította a maradék két őrre, akik közben ijedten hátráltak, és leengedték lándzsájukat.

– Veszett kutyák kölykei! Vérhasas libák ürülékére! Hogy az ifjú házasoknak ilyet kell látniuk! Elátkoznátok a házasságukat két héttel az áldott nap után? Mindjárt nekieresztem a bolhákat a fejemről, lerágják a húst a csontjaitokról, gyászhuszárok!

Miközben Muzsikus minden általa ismert grala átkot a katonák fejére szórt, hogy összezavarja őket, az araka lovasok szélsebesen odavágtattak hozzájuk.

– Grala! Tíz jakatát adok a lovadért!

– Tizenkettőért add el, grala, én megadom!

– Tizenöt, meg a legifjabb lányom!

– Öt jakatát adok, három szál farkszőréért!

Muzsikus a lehető legkomorabb arccal nézett a lovasokra.

– Egyikőtök sem méltó rá, hogy a lovam szelét szagolja! – De közben elvigyorodott, lecsatolta a sörrel teli bőrtömlőjét, és fél kézzel a legközelebbi harcos kezébe nyomta. – De hadd táborozzunk veletek ma éjjel, és egy ezüstért érezhetitek a lovam bőrének melegét... de csak egyszer! Ha sokáig simogatjátok, azért többet kérek!

Az arakák széles vigyorral arcukon, körbeadták a seritalt, s mindegyikük nagyot kortyolt belőle. Ezzel pecsételték meg a rituális cserét. Azzal, hogy a söréből kínálta őket, Muzsikus kimutatta, hogy egyenrangúnak tekinti valamennyiüket. Ez a gesztus gyorsan feledtette velük azt a vérlázító sértést, melyet az imént vágott a fejükhöz. Muzsikus hátrapillantott Apsalarra és Sáfrányra. A fiatalok kellőképpen meg voltak döbbenve. Az utász leküzdte a hányingerét, és rájuk kacsintott. Az őrök már magukhoz tértek a döbbenetből, de még mielőtt megtámadhatták volna az utazókat, a törzsi harcosok elébük vágtak lóháton.

– Gyertek velünk! – kiáltotta az egyik araka Muzsikusnak.

A csapat egy emberként perdült meg. Muzsikus elkapta a szárat, és utánuk irányította a heréltet. Felsóhajtott, amikor meghallotta, hogy az „ifjú házasok” követik.

Versenyeztek, és a grala ló – újsütetű hírnevéhez hűen – eltökélte, hogy ha kell, minden izma megszakad, de győzni fog. Muzsikus még soha életében nem ült ilyen vad jószágon, és szokásával ellentétben, elvigyorodott. Pedig az őr szétroncsolt arcának látványa még mindig ott lebegett a szeme előtt, és ettől összerándult a gyomra.

A közeli, szélfútta dombtető szélén, araka tipik, vagyis sátrak álltak, jó távol egymástól, nehogy árnyékot vessenek a szomszédra, s ezzel megsértsék az illetőt. Nők és gyermekek futottak a dombtető széléhez, hogy lássák a versenyt, s amikor Muzsikus lova az élre tört, oldalba lökve a leggyorsabb vetélytársát, a nézők felsikoltottak. A kilökött ló megbotlott, lovasa csaknem lezuhant a magas fa-bőr nyeregből. A férfi összeszedte magát, és dühében, amiért kiesett a versenyből, élesen felkiáltott.

Muzsikus előrehajolt, amikor lova elérte a domboldalt, és megindult felfelé a füves kaptatón. A nézők sora kettévált előtte, amikor felért a tetőre, és belovagolt a tipik közé. A többi pusztai néphez hasonlóan, az arakák is a dombtetőket választották táborhelyül, és nem a völgyeket. A nagy szélnek köszönhetően a rovarok száma itt minimálisra csökkent. A tipik alját nagy kövek szorították le, nehogy a szél elvigye a bőrsátrakat. Rituális hálaadásként, a napkeltét és napnyugtát is megnézhették innen.

A tábor elrendezése már első ránézésre is ismerős volt Muzsikusnak, aki még a Császár hadjáratainak során lovagolt erre a wicka felderítőkkel. A tipik gyűrűjében, középen, egy kőből rakott tábori tűzhely helyezkedett el. Az egyik oldalon, két tipi között négy faoszlop látszott, melyek köré kenderkötelet feszítettek – ez volt a karám. A közelben összetekert nemezdarabok száradtak, valamint háromlábú állványok álltak, melyeken kifeszített bőrök és húsdarabok szikkadtak. A tábor tucatnyi kutyája körbevette a sunyító heréltet, miközben Muzsikus a nyeregben összeszedte a holmiját. Rádöbbent, hogy a vonyító, csaholó kis korcsok még gondot okozhatnak, de remélte, hogy minden idegennel, így a gralákkal is ilyen gyanakvóan viselkednek. Ha nem, akkor az álcájának lőttek. A csapat jóval az utász után érkezett, a lovasok kiabáltak, nevettek, miközben megálltak és leugrottak a nyeregből. Utolsóként Apsalar és Sáfrány kaptattak fel a domboldalon. Egyikükön sem látszott, hogy ragadna rájuk az általános jókedv Arckifejezésük láttán Muzsikusnak eszébe jutott a szerencsétlenül járt őr az úton. Ismét komor arckifejezést öltött, és lecsusszant a nyeregből.

– Lezárták a várost? – kiáltotta. – Újabb mezla cselszövés!

Az araka lovas, aki már szólt hozzájuk, széles vigyorral odalépett.

– Nem mezla! G'daniszt felszabadították! A déli nyuszik elrohantak a Forgószél elől.

– Akkor viszont miért van előttünk zárva a város? Talán mezlák vagyunk, vagy mi?

– Egy kis tisztogatás, grala! Mezla kereskedőkkel és nemesekkel van teli a város. Tegnap letartóztatták őket, ma lesz a kivégzésük. Holnap reggel egy szabad városba vezetheted be az ifjú párt. Gyere, ma éjjel ünnepelünk!

Muzsikus leguggolt, ahogy a gralák szoktak.

– Akkor hát a Shei'k felélesztette a Forgószelet? – hátrapillantott Sáfrányra és Apsalarra, mintha már meg is bánta volna, hogy elfogadta a munkát. – Elkezdődött a háború, araka?

– Nemsokára elkezdődik. Már nem fértünk a bőrünkbe – vigyorgott a fickó.

Sáfrány és Apsalar közeledtek. Az araka otthagyta Muzsikust, hogy segítsen az esti ünnepség előkészületeiben. Az emberek pénzt dobtak a herélt patáihoz, és óvatos mozdulattal megsimogatták a nyakát, oldalát. A három utazó egy percre egyedül maradt.

– Ezt a jelenetet, míg élek, nem felejtem el! – mondta Sáfrány – Bár a Csuklyásra mondom, szeretném. Életben marad szegény ember?

Muzsikus megvonta a vállát.

– Ha akar, igen.

– Itt táborozunk ma éjjel? – kérdezte Apsalar, és körülnézett.

– Vagy maradunk, vagy megsértjük az arakákat, akik lehet, hogy ezért darabokra szednek bennünket.

– Nem verhetjük át őket sokáig – mondta Apsalar. – Sáfrány egyáltalán nem beszéli ennek a kontinensnek a nyelvét, és én is csak malaza akcentussal.

Az utász komoran megszólalt:

– Egyetlen másik lehetőségünk van csak... ha belovagolunk G'daniszba, hogy megnézzük a Forgószél bosszúját.

– Még egy ünnepség az eljövendő nagy esemény tiszteletére? – kérdezte Sáfrány. – Ez az az átkozott Világvége, amiről mindig beszélsz? Kezdem azt hinni, hogy ezen a vidéken nem is tesznek mást az emberek, csak beszélnek...

Muzsikus megköszörülte a torkát.

– A ma esti ünnepségen G'daniszban – kezdte lassan – több száz malazát nyúznak majd meg elevenen, Sáfrány. Ha úgy teszünk, mintha nagyon kíváncsiak lennénk a kivégzésre, akkor talán nem sértődnének meg ezek az arakák amiatt, hogy elmegyünk.

Apsalar megfordult és nézte, ahogy egy féltucatnyi törzsi harcos megindul feléjük.

– Próbáld meg, Muzsikus – mondta.

Az utász azon kapta magát, hogy már majdnem szalutál. A bajsza alatt elkáromkodta magát.

– Parancsokat osztogat nekem, újonc?

A lány pislogott.

– Azt hiszem, hogy én már akkor is parancsokat osztogattam... amikor te még az anyád szoknyája mögött bujkáltál, Muzsikus. Tudom, vagyis az tudja, aki bennem élt. Az ő ösztönei csengenek most, akár az acél. Tedd, amit mondtam!

Nem volt idő a válaszra, mivel az araka odalépett hozzájuk.

– Egy grala klán érkezik, ők is csatlakoznak a Világvégéhez! Reméljük, hogy hozzád hasonlóan, ők is hozzák magukkal a sörüket!

Muzsikus lemondóan legyintett, és megrázta a fejét.

– Nem kellene velük találkoznom – mondta. – Kitagadtak. Ráadásul ezek a fiatalok ragaszkodnak hozzá, hogy bemenjünk a városba... és megnézzük a kivégzéseket, hogy az még több áldást adjon frigyükre. Én a kísérőjük vagyok, úgyhogy azt kell tennem, amit mondanak.

Apsalar közelebb lépett, és fejet hajtott.

– Nem akarunk senkit sem megbántani – mondta.

Nem állt jól a szénájuk. Az araka arcok elsötétedtek.

– Kitagadtak? Utadon nem a társaid áldásával jársz? Talán akkor itt kellene tartanunk, hogy a testvéreid bosszút állhassanak rajtad, és érted cserébe lehet, hogy nekünk adják majd a lovadat.

Apsalar tökéletesen játszotta a szerepét, dühösen toppantott, hogy kifejezze az elkényeztetett leányka és új feleség türelmetlenségét.

– Gyermeket várok! Ha ellenkeztek velem, átok száll rátok! A városba megyünk! Most!

– Utatok hátralévő részére béreljetek fel közülünk valakit, áldott hölgy! Hagyjátok itt a kitagadott gralát! Nem méltó a feladatra.

Apsalar remegett a dühtől. Nekilátott, hogy felemelje a fátylát, és kimondja az átkot.

– Kellene a herélt, mi? Ez nem más, mint mohóság! És most elátkozlak benneteket...

– Bocsáss meg! Meghajolunk előtted, áldott hölgy! Ne emeld fel a fátylad! Akkor hát menjetek a városba! Menjetek csak!

Apsalar láthatóan habozott. Muzsikus egy percig azt hitte, hogy a lány azért a móka kedvéért mégiscsak megátkozza a férfiakat. De aztán megfordult.

– Vezess minket tovább, grala – mondta.

Mindhárman nyeregbe ültek, s közben ijedt arcok vették őket körül. Az araka, aki már korábban is beszélt, most közelebb lépett az utászhoz.

– Csak az éjszaka erejéig maradjatok, grala. Aztán siessetek tovább. A gralák üldözni fognak.

– Mondd meg nekik – mondta Muzsikus –, hogy tisztességes párbajban szereztem a lovat.

Az araka elkomorodott.

– Ismerhetik a történetet?

– Melyik klánból valók?

– Sebárkok.

Az utász megrázta a fejét.

– Akkor viszont már csak a hecc kedvéért is lerohannak majd benneteket. De azért elmondom majd nekik, hogy mit üzensz. Ezért a lóért érdemes volt ölni.

Muzsikusnak eszébe jutott a részeg grala, akitől a lovat vette Ehrlitában. Három jakatájába került. Azok a törzsiek, akik a városba költöztek, sokat veszítettek.

– Iszol a sörömből ma éjjel, araka?

– Igen. Még mielőtt ideérnének a gralák. Menjetek.

*

Ahogy továbblovagoltak, és G'danisz északi kapujához értek, Apsalar megszólalt.

– Most bajban vagyunk, ugye?

– Ezt mondják az ösztöneid, kislány? – A lány elfintorodott. – Hát igen – sóhajtott fel Muzsikus. – Bizony bajban vagyunk. Hiba volt ezt a kitagadásos történetet mondanom. Most, hogy láttam a kis előadásodat, már tudom, hogy az átkozódós taktika bőven elég lett volna.

– Valószínűleg igen.

Sáfrány megköszörülte a torkát.

– Tényleg meg fogjuk nézni ezeket a kivégzéseket, Muzsik?

Az utász megrázta a fejét.

– Nincs az az isten. Ha lehet, akkor gyorsan áthaladunk a városon – Apsalarra pillantott. – Ne lankadjon az önbizalmad, Apsalar. Még egy ilyen hisztiroham, és a város lakói aranyágyban visznek ki a déli kapunál.

A lány elmosolyodott.

Ne szeress bele ebbe a nőbe, Muzsik, öreg harcos, mert aztán majd nem vigyázol eléggé a fiú életére, és ráfogod a dolgot a véletlenre...

*

Az íves északi kapu alatt a kopott macskaköveket vér borította. Az út két oldalán fajátékok darabjai hevertek. Valahonnan a közelből haldokló gyermekek sikolyait hallották.

– Ezt nem tudjuk megtenni – mondta Sáfrány, akinek falfehér volt az arca.

Muzsikus mellett lovagolt, Apsalar pedig ott léptetett szorosan mögöttük. Távolabb az utcán olykor-olykor feltűnt egy-egy martalóc vagy katona, de a városközpontba vezető út furcsán nyitottnak tűnt. A levegőben füst ült, s mindenfelé leégett üzletek és házak üres vázai ásítoztak.

Útjukon bútorok romjai, összetört cserépedények és erőszakos halált halt emberek hullái között haladtak el. A gyerekek sivalkodása, melyet eddig valahonnan jobb kéz felől hallottak, szerencsére már megszűnt, de távolabbról, G'danisz szívéből, kísérteties üvöltések szálltak az ég felé.

Egy alak tántorodott az útjukba, egy fiatal lány, aki meztelen volt, és több sebből vérzett. Úgy szaladt el mellettük, mintha észre sem venné őket, majd bemászott egy törött kerekű szekér alá, mely vagy tizenöt lépésre volt Muzsikuséktól. Az utazók figyelték, ahogy a kislány fedezékbe vonul.

Egy oldalsó utcából hat fegyveres rontott elő. Fegyverzetük szedett-vedett volt, és egyikük sem viselt páncélt. Szakadozott telabájukon száradó vér feketedett. Az egyik megszólalt.

– Grala! Nem láttál itt egy lányt? Még nem végeztünk vele.

Miközben feltette a kérdést, egyik társa elvigyorodott, és a szekér felé intett. A kislány lába, térde, tisztán látszott.

– Mezla? – kérdezte Muzsikus.

A csapat főnöke vállat vont.

– Eléggé. Ne aggódj, grala, osztozunk rajta.

Az utász hallotta, hogy Apsalar lassan, hosszan felsóhajt. Kényelmesen hátradőlt a nyeregben. A csapat kettévált, elhaladtak Apsalar, Muzsikus és Sáfrány mellett. Az utász kényelmes mozdulattal a legközelebb eső fegyveres után nyúlt, és a nyúltagyába döfte a hosszú kését. A grala herélt megugrott Muzsikus alatt, és bakolt egyet. Patája szétroncsolta egy másik fegyveres mellkasát. Az illető hátraesett és elterült a kövezeten. Muzsikus sikeresen megfékezte a lovat, ismét az övé volt az irányítás. Megindultak előre, és kegyetlenül nekirontottak a csapat adakozó kedvű vezetőjének. A ló patái alól csont ropogása, a koponya szétloccsanásának gyomorforgató hangja hallatszott. Muzsikus megfordult a nyeregben, tekintetével a maradék három embert kereste. Kettőt a földön látott, Apsalar közelében, aki nyugodtan ült a nyeregben, kesztyűs kezében egy-egy vastag pengéjű kethra késsel. A férfiak még éltek, fájdalmukban vonaglottak. Sáfrány leszállt a lováról, és az utolsó alak mellett guggolt a földön. Éppen kiszedte a dobókését a véres, cafatos torokból. Cserepek zörögtek. Megfordultak és látták, hogy a kislány kimászik a szekér alól, talpra kecmereg, majd berobog egy árnyas sikátorba, és eltűnik a szemük elől. Az északi kapu felől lovascsapat közeledett.

– Lovagoljatok tovább! – parancsolta Muzsikus.

Sáfrány felugrott a lova hátára, Apsalar pedig eltette a kését, biccentett az utász felé, és megfogta a szárat.

– Lovagoljatok tovább a déli kapuhoz!

Muzsikus nézte, ahogy a fiatalok elvágtatnak, majd lecsusszant a herélt nyergéből, és ahhoz a két férfihoz lépett, akiket Apsalar megsebzett.

– Ahá – sóhajtott fel, amikor meglátta a férfiak felvágott hasát –, hát ezt a lánykát ismerem én!

A lovascsapat megérkezett. Páncélozott mellkasukon átlósan mindannyian egy homokszínű szalagot viseltek. A parancsnok már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de Muzsikus megelőzte.

– Hát már senkinek a lánya nincs biztonságban ebben a városban? A Hetek átkozzák el! Nem volt mezla, az őseimre esküszöm! Ez a ti Forgószeletek? Akkor azt remélem, hogy egy kígyókkal teli verem vár rátok a hetedik pokolban.

A parancsnok elkomorodott.

– Grala, azt mondod, hogy ezek az emberek kéjgyilkosok voltak?

– A mezla ringyók kapják csak meg a magukét, de ez a kislány nem mezla volt.

– Tehát megölted őket. Mind a hatot.

– Igen.

– Kik a társaid? Ki az a másik két lovas?

– A zarándokok, akiket én védelmezek.

– És mégis, ők belovagolnak a város szívébe... nélküled.

Muzsikus elkomorodott. A parancsnok a földön fekvőkre nézett.

– Kettő még él közülük.

– Legyenek átkozottak, és teljen el még legalább százezer légvétel, mire a Csuklyás átviszi őket a kapun!

A parancsnok a nyeregkápára támaszkodott, és egy percig hallgatott.

– Csatlakozz a zarándokokhoz, grala. Szükségük lehet a védelmedre.

Muzsikus morogva visszamászott a nyeregbe.

– Ki most G'danisz parancsnoka?

– Senki. A Világvége hadserege csak két negyedet vont az irányítása alá. De holnapra valamennyi felett átvesszük az uralmat.

Muzsikus megfordította a lovát, és vágtába ugratta. A lovascsapat nem követte őt. Az utász átkozta az ostobaságát; a parancsnoknak igaza volt, nem kellett volna előreküldenie Apsalart és Sáfrányt. Tudta, hogy szerencséje van, hiszen azt, hogy ott maradt a hullákkal, tipikusan gralás dolognak tekintették. Kihasználta a lehetőséget, hogy henceghessen a vörös ruhás lovasoknak, átkozódott, a törzsi harcosok törhetetlen arroganciáját mutatta, ugyanakkor vádolhatták volna esküszegéssel is, hiszen nem volt ott a zarándokokkal, hogy megvédje őket. Látta az enyhe undort a parancsnok tekintetében. Összességében véve túlságosan is grala harcosként viselkedett. Apsalar tudása nélkül a fiatalok most nagy bajban lennének.

Gyorsan robogott utánuk, és csak később vette észre, hogy a herélt minden mozdulatára válaszol, engedelmeskedik neki. A ló tudta, hogy ő nem grala, de úgy dönthetett, hogy azért megfelelően viselkedik. A férfi rádöbbent, hogy gyakorlatilag ez volt az egyetlen jó dolog, ami aznap történt vele.

*

G'danisz központi terén nemrég nagy mészárlás zajlott. Amikor Muzsikus utolérte társait, éppen megkezdték a borzalmas átkelést. Mindketten megfordultak a patadobogás hallatán, és Muzsikus biccentett, amikor látta, hogy mindketten nagyon megkönnyebbülnek, hogy ő jön, és nem más. A tér szélénél még a grala herélt is habozott. A kövezeten heverő holttestek száma több száz lehetett. Többnyire öregemberek, öregasszonyok és gyerekek voltak. Mindet brutálisan darabokra vágták, vagy élve megégették. A teret betöltötte a napon száradó vér, az epe és az égett hús szaga. Muzsikus nagyot nyelt, próbálta leküzdeni hányingerét.

– E téren túl – mondta – már nem létezik semmiféle rend.

Sáfrány remegő kézzel intett.

– Ezek malazák?

– Igen, fiam.

– A hódítás idején ugyanezt tették a malaza seregek is a leigázottakkal?

– Arra próbálsz célozni, hogy most csak visszaadják a kölcsönt?

Apsalar olyan hévvel szólalt meg, mintha személyes sértés érte volna.

– A Császár hadseregek ellen háborúzott, nem pedig a civilek ellen...

– Kivéve Arennél – szólt közbe enyhe gúnnyal Muzsikus, akinek eszébe jutott a tano Szellemdalnokkal folytatott beszélgetése. – Amikor a T'lan Imassok betörtek a városba...

– Nem Kellanved parancsára! – vágott közbe a lány. – Hogy ki rendelte a T'lan Imassokat Arenbe? Majd én megmondom. Komor volt az, a Karmosok vezetője, a nő, aki új nevet vett fel...

– Laseen lett – Muzsikus kutatóan nézett a fiatal nőre. – Még soha nem hallottam ezt a feltételezést, Apsalar. Nem volt írott parancs, legalábbis nem találták meg...

– Akkor és ott meg kellett volna őt ölnöm – mormogta magában Apsalar.

Muzsikus döbbenten fordult Sáfrány felé. A daru a fejét ingatta.

– Apsalar – mondta az utász lassan –, te még gyerek voltál, amikor Aren fellázadt, és a T'lan Imassok leverték őket.

– Tudom – felelte a lány. – De ezek az emlékek... olyan tisztán látom. Elküldtek... Arenbe... hogy lássam a mészárlást. Hogy kiderítsem, mi történt. Én... én vitatkoztam Komorral. Senki más nem volt a szobában. Csak Komor... és én.

Átértek a tér túloldalára. Muzsikus megállította a lovát, és egy hosszú percig méregette Apsalart.

Sáfrány megszólalt:

– A Kötél, a bérgyilkosok istene volt az, aki bitorolta a testedet. De az emlékek...

– Táncos emlékei. – Amint kimondta, Muzsikus már értette az egészet. – A Kötélnek van egy másik neve is: Cotillion. A Csuklyásra, hiszen ez olyan egyértelmű! Senki sem kételkedett abban, hogy a merényletek megtörténtek. Hogy Táncost és a Császárt... Laseen meg a kiválasztott Karmos Mesterek megölték. Hogy mit tett Laseen a testükkel? Senki sem tudja.

– Tehát Táncos életben maradt – mondta Sáfrány komoran. – És Előddé vált, átalakult. Patrónus isten lett az Árnyak Birodalmában.

Apsalar nem mondott semmit, csak figyelt. Arcán nem látszott semmiféle érzelem, egy arcizma sem rándult. Muzsikus átkozta magát, amiért ilyen vak volt és ostoba.

– Melyik Ház jelent meg nem sokkal ezután, a Sárkányok Asztalán? Az Árnyaké. És két új Előd. Cotillion... és Árnytövis.

Sáfrány szeme elkerekedett.

– Árnytövis nem más, mint Kellanved – mondta. – Nem ölték meg őket, egyiküket sem. Úgy menekültek meg, hogy átváltoztak.

– Átköltöztek az Árnyak Birodalmába – Muzsikus keserűen elmosolyodott. – Ott aztán dajkálgatták a bosszúvágyukat, mely ahhoz vezetett, hogy Cotillion megszállt egy fiatal halászlányt Itko Kanban, és megkezdte a hosszú menetelést Laseen felé. De ebben kudarcot vallott. Apsalar?

– Igazat mondasz – mondta a lány, érzelemmentes hangon.

– Akkor miért nem fedte fel magát előttünk Cotillion? – kérdezte az utász. – Pálinkásnak, Kalamnak miért nem mutatkozott meg? Vagy Dujeknek? A fenébe is, Táncos ismert mindannyiunkat... és ha az az átkozott fattyú ismerte a barátság fogalmát, akkor az előbb említettek mind a barátai voltak...

Apsalar nevetése hallatán mindkét férfinak végigfutott a hátán a hideg.

– Hazudhatnék, mondhatnám, hogy meg akart benneteket védeni. Szeretnéd tudni az igazat, Hídégető?

Muzsikus érezte, hogy elönti a fejét a vér.

– Igen – felelte.

– Táncos csak két emberben bízott. Az egyik Kellanved volt. A másik Dassem Ultor, az Első Kard. Dassem meghalt. Sajnálom, ha megbántottalak, Muzsikus. Ha jobban belegondolok, azt mondanám, hogy Cotillion nem bízik meg senkiben. Még Árnytövisben sem. Kellanved Császár elmegy. Kellanved Előd-Árnytövis, hát az már egészen más tészta.

– Ostoba volt – közölte Muzsikus, miközben megindult a lován.

A lány mosolya furcsán bánatosnak tűnt.

– Eleget csevegtünk – mondta Sáfrány. – Húzzunk el végre erről az átkozott helyről!

– Rendben.

*

A parancsnok szavai ellenére, a déli kapuig vezető útjuk meglepően eseménytelenül telt. Az utcákat por borította, és az egyik égő ház füstje olyan kénes szagú volt, hogy csak kínkeservesen tudtak lélegezni. A mészárlás utáni senkiföldjén jártak, melyet a harag már maga mögött hagyott, s helyében lassan megjelent ismét a tudatosság, s vele jött a sokk és a szégyen is. Olyan volt ez a perc, mint egy nagy lélegzetvétel, mely után a pusztító, megállíthatatlan tűz megindul az útján. Legalábbis Muzsikus ettől tartott. Ha nem vonták volna ki a malaza seregeket a közeli pan'potszuni állomáshelyekről, akkor lett volna rá esély, hogy szikrájában fojtsák el ezt a lázadást. Ugyanolyan brutálisan, ahogyan a rebellisek támadtak. Amikor a mészárlás megismétlődik a lázadók soraiban, azok vérszomja hamar elmúlik. A Császár gyorsan, hatékonyan reagált volna a helyzetre. A Csuklyás szakállára, nem is hagyta volna soha, hogy idáig fajuljanak a dolgok!

Pár perccel azután, hogy elhagyták a teret, áthaladtak az őrizetlenül hagyott, füsttől feketedő déli kapu alatt. Előttük húzódott Pan'potszun Odhan, a nyugati látóhatáron pedig egy hegyvonulat látszott, mely elválasztotta az Odhant és a Szent Raraku-sivatagot. Fejük felett felvillantak az éjszaka első csillagai. A hosszú hallgatást végül Muzsikus törte meg.

– Kicsit több mint két mérföldre, innen délre van egy falu. Ha szerencsénk van, még nem költöztek be a keselyűk.

Sáfrány megköszörülte a torkát.

– Muzsikus, ha Kalam tudta volna... szóval, ha tudott volna Táncos... akarom mondani, Cotillionról...

Az utász elfintorodott, és Apsalarra pillantott.

– Akkor a lány most vele utazna.

Sáfrány erre mondott volna valamit, de nem volt rá lehetősége, mert egy visítozó, csapkodó alak robbant ki a sötétből, egyenesen a fiú hátának tartva. Sáfrány ijedten felkiáltott, amikor a kis lény becsapódott, megmarkolta a haját, és a fejére mászott.

– Csak Moby az – mondta Muzsikus, miközben próbálta leküzdeni a riadalmat, amit a kis szemtelen érkezése okozott. Hunyorogva végigmérte Mobyt. – Úgy néz ki, hogy belekeveredett valami bunyóba – jegyezte meg.

Sáfrány a karjába vette a kis kedvencet.

– Csupa vér mindenütt!

– Azt hiszem, semmi komoly – mondta Muzsikus.

– Miért vagy te ebben ilyen biztos?

Az utász elvigyorodott.

– Láttál már bhok'aralákat párosodni?

– Muzsikus – szólalt meg Apsalar feszült hangon –, üldöznek bennünket.

Muzsikus megtorpant, beleállt a kengyelbe, és hátrafordult. A távolban egy porfelleg látszott az úton. A bajsza alatt elkáromkodta magát.

– A grala klán.

– A lovak már fáradtak – jegyezte meg a lány.

– Igen. A Királynő legyen hozzánk kegyes. Remélem, találunk pihent hátasokat Új Velarban.

*

Három szurdok találkozásánál Kalam elhagyta a hamis ösvényt, és átirányította lovát egy keskeny, vízmosta csatornán. Raraku régi útjainak emléke ott volt a vérében. Minden megváltozott, de mégis minden ugyanolyan, mint volt. A számtalan út közül, mely a hegyek között vezetett, néhány kivételével valamennyi a halálba vitte az utazót. A hamis ösvényeket okosan olyan helyeken taposták, melyek távol estek valamennyi vízlelőhelytől. Víz nélkül pedig Raraku napsütése halálos útitársnak bizonyult. Kalam ismerte a Szent Sivatagot, s a térkép a fejében – több évtizedes emlék – minden felismert útjelző láttán egyre inkább újjáéledt. Hegyormok, ferde sziklák, az árvízi csatorna kanyargása; a benne háborgó ellentétes érzelmek, az új irányultságú hűség ellenére, lassan olyan érzése támadt, mintha sosem ment volna el innen. Ismét a sivatag gyermeke vagyok. Ismét az ő szent akaratának engedelmeskedem.

Ahogy a nap és a szél formálta a követ és a homokot, úgy formálta át a Raraku is azokat, akik ismerték. Az átkelés ezen a földön nyomot hagyott a háromszakasznyi katona szívében, akiket később Hídégetőkként ismert meg a világ. El sem tudtunk volna képzelni más nevet. Raraku felégette a múltunkat, s minden, ami azelőtt történt velünk, hamuvá lett.

Felkaptatott egy törmelékhalomra, homok és kavicsok röpködtek, ahogy az állat az igazi út irányába igyekezett. Az ösvény a gerinc mentén futott Raraku szintje felé, enyhe lejtéssel nyugatnak. Az égen csillagok ragyogtak hidegen, akár egy-egy késhegy. A fehér mészkőtömbök ezüstösen világítottak a halovány holdfényben, mintha az elmúlt nap emlékét sugároznák magukból. A bérgyilkos bevezette lovát két néhai őrtorony maradványai közé. A hátas patái alatt törött cserepek és tégladarabok ropogtak. Rhizanok repültek fel előttük puha szárnycsapásokkal. Kalam úgy érezte, hogy hazaért.

– Eddig, és ne tovább! – figyelmeztette egy reszelős hang.

Kalam mosolyogva megállította a lovat.

– Vakmerő hírverés – folytatta a hang. – Egy homokszín hátas, piros telaba...

– Bejelentem, hogy ki vagyok – felelte Kalam nyugodt hangon. Már megtalálta a hang forrását: a bal kéz felőli toronyrom sűrű árnyai közül, egy víznyelőből szóltak hozzá. Egy nyílpuskát irányítottak a bérgyilkosra, de ő tudta, hogy könnyedén kivédheti a lövést, ha legurul a nyeregből, úgy, hogy a hátas ő és az idegen közé kerül. Két dobókés, pontosan az árnyak közötti legfeketébb folt felé irányítva, pontot is tenne a küzdelem végére. Nyeregben érezte magát...

– Fegyverezd le – parancsolta a hang.

Két erős kéz kulcsolódott hátulról a csuklójára, s durván hátrarántották a karját, majd a ló farán keresztül a földre húzták, miközben ő dühösen átkozódott. Amint lekerült a lóról, a kezek megperdítették a levegőben, és arccal lefelé a köves talajhoz csapták. A levegő kiszorult a tüdejéből, s Kalam tehetetlen volt. Hallotta, hogy az, aki beszélt, kimászik a víznyelőből, és közeledik felé. A hátas próbálta volna megharapni, de az idegen egyetlen halk szavára megnyugodott. A bérgyilkos hallgatta, ahogy a nyeregtáskát leemelik, és leteszik a földre. Szíj csattant.

– Aha, szóval ő az.

A kezek elengedték Kalamot. A merénylő nyöszörögve a hátára gördült. Egy óriási férfi állt előtte, akinek az arcára törött üveg mintázatát tetoválták. Haja egyetlen fonatban csüngött alá a mellkasa bal oldalán. A férfi bhederinbőr köpönyeget viselt, alatta pedig páncélinget, mely mintha kagylóhéjakból készült volna. Bal karja alatt egy kardféleség famarkolata és kőgombja látszott. A széles övet, melyet a férfi az alsóneműjén viselt, furcsán díszítették. Kalam úgy látta, hogy különböző méretű és formájú gombafejek sorakoznak rajta. A férfi több mint két és fél méter magas volt, de elég izmos ahhoz, hogy szélesnek tűnjön. Lapos, széles arca érzelemmentesen meredt a világra. A merénylő visszanyerte lélegzetét, és felült.

– Varázsolt csend – motyogta, leginkább önmagának.

A férfi, aki ekkor már a kezében tartotta a Világvége Könyvét, meghallotta a suttogást, és felhorkant.

– Úgy hiszed, hogy nincs az a halandó, aki ilyen közel tudna hozzád osonni. Azt bizonygatod magadnak, hogy csakis varázslat segítségével lehetséges az ilyesmi. Tévedsz. A társam toblaka, a genabackisi Laederon-síkságról jött, és szökött rabszolga. Tizenhét nyarat élt meg eddig, és már negyvenegy ellenségével végzett személyesen. Azok ott az övén a legyőzöttek fülei.

A férfi felállt, és Kalam felé nyújtotta a kezét.

– Üdvözlünk Rarakuban, Hordozó. Hosszú várakozásunk végre véget ért.

Kalam elfintorodott és elfogadta a segítő kezet, mely minden nehézség nélkül talpra rántotta őt. A merénylő leporolta a ruháját.

– Tehát akkor nem banditák vagytok.

Az idegen felnevetett.

– Nem, nem vagyunk banditák. Én Párducos vagyok, a Shei'k testőrségének parancsnoka. Társam nem szokta idegenek orrára kötni a nevét, úgyhogy ennyiben maradunk. Mi vagyunk az a két személy, akiket kiválasztott.

– A Könyvet a Shei'k kezébe kell átadnom – mondta Kalam. – Nem a tiedbe, Párducos.

A szögletes harcos – öltözete formája és színe alapján a sivatag gyermeke – visszaadta Kalamnak a könyvet.

– Ez csak természetes – mondta.

Egy nő szólalt meg mögöttük.

– Talán át is adhatnád most nekem, Hordozó.

Kalam lassan lehunyta a szemét, és próbálta rendbe szedni összekuszált idegeit. Megfordult. Kétség sem férhetett a nő személyazonosságához. Az alak alacsony, mézszín bőréből hullámokban áradt az erő: por és szélfútta homok szaga, só és vér íze. Hétköznapi arcán mély ráncok futottak, így külseje alapján negyven körülinek saccolta volna bárki, bár Kalam sejtette, hogy a nő ennél jóval fiatalabb; a sivatag nem kényeztető otthon. Kalam önkéntelenül fél térdre esett, s a nő felé nyújtotta a könyvet.

– Elhoztam hát neked a Világvégét.

És ezzel együtt tengernyi vért – vajon mennyi ártatlan életbe kerül majd, hogy Laseent legyőzzük? A Csuklyás leheljen rá, mit tettem? A Könyv súlya eltűnt a kezéből – a Szent elvette tőle.

– Megsérült – mondta a Shei'k. A bérgyilkos felnézett, és lassan talpra állt. A Shei'k komoran nézte a könyvet, egy ujját végigfuttatta a bőrkötés szakadt vonalán. Hiányzott a bőr egyik sarka. – Nos, nem meglepő, hiszen ez a Könyv már vagy ezeréves. Köszönöm, Hordozó. Csatlakozol a seregeimhez? Különleges képességeket érzékelek benned.

Kalam meghajolt.

– Nem tehetem. Az én sorsom más.

Menekülj, Kalam, még mielőtt megtapasztalod e két testőr képességeit. Menekülj, még mielőtt a bizonytalanság megöl!

A nő sötét szeme összeszűkült, Kalaméba meredt, majd elkerekedett.

– Valamennyit érzek a vágyaidból, bár jól palástolod őket. Menj hát, dél felé nyitva áll előtted az út. Sőt, még kísérőt is adok melléd...

– Nincs szükségem kísérőre, Szent...

– Nem baj, azért adok egyet – intett, mire egy nagydarab, ormótlan alak tűnt elő a sötétből.

– De Szent...! – sziszegte figyelmeztetően Párducos.

– Megkérdőjelezed a döntésemet? – vágott vissza a Shei'k.

– A toblaka egymagában felér egy hadsereggel, és az én képességeimmel sincs baj, mégis...

A Shei'k éles hangon közbevágott:

– Gyermekkorom óta foglalkoztat egy látomás, sokkal gyakrabban, mint az összes többi. Vagy ezerszer láttam már ezt a pillanatot, Párducos. Hajnalban kinyitom a Könyvet, a Forgószél felemelkedik, és én kilépek belőle... újjáéledve. „Késekkel a kezemben, végtelen tudással” – ezek voltak a szél szavai. Fiatal, mégis öreg. Egy teljes élet és egy beteljesületlen. Láttam, Párducos! – Szünetet tartott, nagy levegőt vett. – Nem látok más jövőt, csakis ezt. Biztonságban vagyunk, Párducos – a Shei'k visszafordult Kalamhoz. – Nemrégiben szert tettem egy... háziállatra, s őt most elküldöm veled, mert... lehetőségeket vélek benned felfedezni, Hordozó. – Ismét intett.

A nagydarab, ormótlan alak előrébb lépett, mire Kalam önkéntelenül hátrálni kezdett. Hátasa ijedten felnyihogott, remegtek a lábai. Párducos szólalt meg:

– Egy Aptori démon, az Árnyak Birodalmából. Árnytövis küldte őt Rarakuba kémkedni. De most már a Shei'khez tartozik.

A bestia külseje kész rémálom volt. A csaknem háromméteres lény két vékonyka hátsó lábon guggolt. Furcsán szőrös mellkasából egyetlen mellső láb nyúlt ki, mely szintén csontos volt és vékony, de hosszú és több részben ízelt. A beesett, szögletes vállból izmos nyak meredt elő, melyen lapos, hosszúkás fej ült. Tűhegyes fogak látszottak a szájában, mely egy delfin szájára hasonlított, vagyis mosolygós vonalú volt. Feje, nyaka és végtagjai feketék voltak, míg törzsét tompa szürke szőrzet borította. Arcából egyetlen lapos, fekete szem méregette Kalamot, meglepően értelmes kifejezéssel. A bérgyilkos látta, hogy az állat testén alig gyógyult sebek éktelenkednek.

– Verekedett?

A Shei'k elkomorodott.

– Egy Szétszéledt volt az. Sivatagi farkasként. Elkergette őket...

– Inkább taktikus visszavonulás volt az – tette hozzá Párducos szárazon. – A bestia, Kín, nem eszik, és nem is iszik, már amennyire mi meg tudtuk figyelni. És bár a Szentnek erről más a véleménye, szerintem egyáltalán nincsen agya. A tekintete valószínűleg csak egy maszk, mely mögött igen csekély tudás rejtezik.

– Párducos folyamatosan a kételyeivel bombáz engem – mondta a Shei'k. – Erre tette fel az életét, és én már belefáradtam a dologba.

– Kételkedni egészséges dolog – mondta Kalam, majd gyorsan befogta a száját.

A Szent elmosolyodott.

– Megéreztem, hogy ti ketten nagyon hasonlók vagytok. Akkor hát indulj. A Hét Szentekre mondom, egy Párducos nekem bőven elég.

A merénylő vetett még egy utolsó pillantást a fiatal toblakára, majd nyeregbe pattant, a déli ösvényre irányította hátasát, és ügetésben elindult.

Az Aptori tartotta a tisztes távolságot; Kalammal párhuzamosan haladt, de vagy húszlépésnyire tőle. Egy sötétebb folt volt csupán az éjszakában, mulatságos látványt nyújtott, ahogy három csontos lábán ügetett, és némán haladt előre. Vagy tízpercnyi gyors ügetés után Kalam lépésbe fogta hátasát. Elvitte hát a Könyvet, ahová kellett, s ezzel személyesen intézte el, hogy a Forgószél felemelkedjen. Engedelmeskedett a vér szavának, bár a motivációja nem volt éppen tisztának nevezhető.

Élete másik kihívására még válaszolnia kellett. Meg kell hát ölnie a Császárnőt, hogy megmentse a Birodalmat. Ha sikerrel jár, akkor a Shei'k lázadásának lőttek. Helyreáll a rend. De ha nem járok sikerrel, akkor a végkimerülésig harcolnak majd egymás ellen, a Shei'k és Laseen, a két nő, egy céllal – a Csuklyásra, még külsőleg is hasonlítanak egymásra! Kalam cselekedete árnyékában több százezer ember halálát látta, s még csak túl merészen sem számolgatott. Eltűnődött azon, hogy a Sárkányok Asztalának hétvárosi olvasói most egy újjáéledt Halál Hírnöke kártyát tarthatnak remegő kezükben.

A Királynő bocsássa meg, hát megtettem!

*

Pár perccel napkelte előtt, a Shei'k törökülésben leült a Világvége Könyve előtt. Két testőre a két toronyromból vigyázta minden mozdulatát. A toblaka ifjú kétkezes acélfa kardján támaszkodott. Egy ütött-kopott rézsisak volt rajta, melyről hiányzott az állvédő, szeme alig látszott ki a sisakrostély árnyékából. Társa keresztbe font karral állt. Bőrbe burkolt lábánál egy nyílpuska hevert. Széles bőrövébe két egykezes buzogányt tűzött. Csúcsos sisakjára egy seszínű telaba sálat kötött. Alatta simára borotvált arc látszott, melyet a harmincévnyi nap és szél már megszikkasztott. Világoskék szeme mintha mindig keresett volna valamit. A hajnali első napsugarak megvilágították a Shei'k testét. A Szent kinyújtotta a kezét, és kinyitotta a könyvet. A nyílvessző a bal szemétől egy centire csapódott a homlokába. A fém nyílfej átütötte a koponyacsontot, és behatolt az agyba, majd ott egy pillanattal később a rugós pengék kinyíltak, akár egy halálos virág szirmai. A nyílhegy ezután a koponya hátsó falához ért, és azt kirobbantva, távozott a fejéből. A Shei'k eldőlt, Tene Baralta üvöltött, és elégedetten szemlélte, ahogy Aralt Arpat és Losztara Yil vezetésével a tizenkét Vöröspenge lerohanja a két tehetetlen testőrt. A sivatagi harcos egy másodperccel a Shei'k halála után a földre bukott, és arrébb gurult. A nyílpuska ekkor már a kezében volt, és el is sült. Aralt Arpat mellkasa láthatóan besüppedt, ahogy a nyílvessző áthatolt a mellcsontján. A magas őrmester hátrazuhant, és elterült a porban. A parancsnok dühösen felüvöltött, előkapta görbe kardját, és bekapcsolódott a csatába.

Losztara csapata tizenöt lépésnyire volt a toblakától. A találat biztos tudatában hajították el lándzsáikat. Tene Baralta szeme elkerekedett a meglepetéstől, amikor látta, hogy a hat lándzsa közül egy sem ért célba. A toblaka ugyan nagydarab volt, nehézkesnek tűnt, mégis hihetetlenül könnyedén kerülte ki a lándzsákat, valósággal átlépdelt rajtuk. Áthelyezte súlypontját, fél vállát leengedte, majd támadásba lendült. Visszakézből meglendítette ősi kardját, mely pont a vezető Vöröspenge térdét találta el. A férfi a porfelhőben a földre rogyott, mindkét lába szétroncsolódott.

A toblaka ekkor már a csapat kellős közepében volt. Tene Baralta rohant, hogy odaérjen, és közben látta, amint Losztara Yil hanyatt esik, fejéből ömlik a vér, sisakja pedig elgurul a cseréptörmelékes kavicson. Egy másik katona is elesett, torkát átvágta a fakard. Arpat szakasza a sivatagi harcost támadta. Lánc csattant, miközben a buzogányok feje halálos pontossággal repült és talált célba. A létező fegyverek közül a láncos buzogányt volt a legnehezebb kivédeni – a lánc bármilyen akadály felett áthatolt, s célba juttatta a vasfejet. A fegyver legnagyobb hátránya a lassúság volt, de abban a pillanatban, amikor Tene Baralta megpróbálta átlátni a csata állását, konstatálta, hogy a sivatagi harcos mindkét kezével egyformán ügyesen harcol, s folyamatosan zúdítja az ütéseket a katonákra, akik közül senki sem bírja sokáig az ostromot. Egy sisakos fej összeroppant az egyik buzogányfej alatt, pont akkor, amikor a parancsnok odanézett.

Tene Baralta egy pillanat alatt taktikát változtatott. A Shei'k meghalt. A küldetés sikerrel járt – nem lesz Forgószél. Teljesen felesleges lett volna még több életet áldozni ez ellen a két ügyes mészáros ellen – akik tulajdonképpen nem látták el a feladatukat, nem tudták megvédeni a Shei'k életét, s ezért már csak a bosszú hajtotta őket. Visszavonulót rendelt el, s figyelte, ahogy katonái próbálnak elhátrálni a két harcos elől. A próbálkozás sokba került – három újabb katona elesett, mire végre sikerült annyi szabad teret kiharcolni, hogy megfordulhassanak és elfussanak.

Losztara Yil két katonája elég hűséges volt ahhoz, hogy az eszméletét vesztett parancsnok testét is magukkal vonszolják menekülés közben. A csoportba verődő Vöröspengék láttán a parancsnokban fellángolt a düh. Visszanyelt egy sor cifraságot, majd felemelte görbe kardjait, és fedezte a katonák visszavonulását. Minden pillanatban attól rettegett, hogy a két harcos valamelyike elfogadja a kihívást. De a két férfi nem üldözte őket. Visszatértek előző pozíciójukhoz, vagyis az őrtornyokba. A sivatagi harcos leguggolt, hogy újratöltse a nyílpuskáját. A két harcosról az utolsó kép, amit Tene Baralta látott, a megtöltött fegyver volt. A parancsnok ekkor lebukott, kiugrott a fegyver hatósugarából, és katonáival együtt a kis kanyonhoz ügetett, ahol a lovakat hagyták kipányvázva.

A magas falú kis csatornához érve, a Vöröspengék hátrahagyták egyetlen megmaradt nyílpuskásukat őrködni a dél felé néző parton, majd megálltak, hogy számba vegyék sebeiket, és kifújják magukat egy kicsit. Mögöttük a lovak nyugtalanul mozgolódni kezdtek, amikor megcsapta orrukat a vér szaga. Az egyik katona vizet loccsantott Losztara arcába. A nő pislogott, tekintetén látszott, hogy lassan magához tér. Tene Baralta komoran nézett le rá.

– Szedje össze magát, őrmester – mordult fel. – A feladat a következő: kövesse Kalamot... biztonságos távolságból.

A nő biccentett, majd óvatosan a homlokán tátongó sebhez ért.

– Az a kard fából volt.

– Mégis kemény, akár az acél, igen. A Csuklyás leheljen a toblakára, meg a másikra is, ha már arra jár. Otthagytuk őket.

Losztara Yil arcán mintha csalódottság villant volna, de válaszként ismét csak biccentett egyet. Tene kinyújtotta kesztyűs kezét, és talpra rántotta az őrmestert.

– Szép lövés volt, Losztara Yil. Megölte azt az átkozott boszorkányt meg mindent, ami tőle eredhetett volna. A Császárnő elégedett lesz. Több mint elégedett.

Losztara kicsit bizonytalan léptekkel a lovához ment, és felhúzta magát a nyeregbe.

– Pan'potszunba megyünk – mondta neki Tene Baralta. – Terjesztjük a hírt. Ne veszítse szem elől Kalamot.

– Ebben még nem vallottam kudarcot – felelte a nő.

Tudod, hogy a mostani veszteséget a te számládra írom, mi? Túl okos vagy, kislány. Figyelte, ahogy a nő ellovagol, majd visszafordult a megmaradt katonákhoz.

– Gyáva nyulak! Szerencsétek, hogy fedeztem a visszavonulásotokat! Nyeregbe!

*

Párducos kiterítette a takarót a két toronymaradvány közötti lapos területre, és rágörgette a Shei'k vászonba csavart testét. Egy percig ott térdelt mellette, majd letörölte az izzadságot a homlokáról. A toblaka ott álldogált a közelben.

– Meghalt – mondta.

– Igen, látom magam is – felelte Párducos szárazon. Közben a Könyvért nyúlt, melyen vércseppek csillogtak. Lassan visszacsomagolta a gyolcsba.

– Most mit fogunk tenni?

– Kinyitotta a könyvet. Hajnal volt.

– Nem történt semmi más, csak az, hogy egy nyílvessző a fejébe fúródott.

– A fenébe is, tudom!

A toblaka keresztbe fonta erős karját, és elhallgatott.

– A jövendölés egyértelmű volt – szólalt meg Párducos,pár perccel később. Felkelt, s közben elfintorodott, mivel a csatában kissé megerőltette izmait.

– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte ismét a fiatal óriás.

– Azt mondta, hogy meg fog... újulni – a férfi felsóhajtott, a Könyv súlya ólomként húzta a kezét. – Várunk.

A toblaka felemelte a fejét, és szimatolni kezdett.

– Vihar közeleg.

MÁSODIK KÖNYV

FORGÓSZÉL

Ősi utakon jártam

e napon,

melyek mint szellem jöttek

az éjjel,

és tűntek szemeim elől

pirkadatra.

Így utaztam

mérföldeken és évszázadokon át

a nap egyetlen pillantása alatt.

Parda sírfelirat

Hatodik fejezet

Kellanved uralkodása elején több kultusz is virágzott a birodalmi seregekben, főképpen a malazák körében. Fontos megemlíteni, hogy ebben az időben működött Dassem Ultor, a Birodalom Első Kardja is, aki egyben a malaza erők Legfőbb Hadvezére is volt... valamint Csuklyás elkötelezett híve...

Malaza Hadjáratok, Második Kötet

Dujker

Benet az asztalánál üldögélt Bula kocsmájában, és egy tőr hegyével tisztogatta egyébként makulátlanul tiszta körmeit. A tevékenység csupán póz volt. Felisin már megszokta a férfi pótcselekvéseit, és tudta azt is, hogy azok éppen milyen hangulatot hivatottak leplezni. A férfi dühös volt, de dühébe félelem is vegyült. Egyre több bizonytalan tényező ütötte fel a fejét az életében – olyanok voltak, mint a vérdarázs lárvái, melyek ott mocorognak az ember bőre alatt, és a húsán nagyra híznak. Arca, homloka és vastag, sebhelyes csuklója csillogott az izzadságtól. A hűtött saltoa borral teli agyagpohár érintetlenül állt előtte a viharvert asztalon, s a pohár peremén egy sor légy masírozott körbe-körbe. Felisin a kis, fekete rovarokat bámulta, és rémes emlékek villantak az eszébe. Csuklyás tanítványa, aki nem is létezett. A Csuklyás hullaevő rovarjainak ember alakú kupaca, a szárnyak verdesése, melyben szavak rejlenek...

– Fényt látok a szemedben, kislány – mondta Benet. – Azt látom, hogy lassan kezdesz rádöbbenni arra, mivé lettél. Undok fény. – Egy kicsi bőrtasakot tolt előre az asztalon, Felisin keze ügyébe. – Tüntesd el.

A lány remegő kézzel a tasakért nyúlt, kibogozta a madzagot, majd elővett belőle egy kis gömbnyi duriánt. A férfi nézte, ahogy a lány belemorzsolja a virágport a pipájába. Hat nap telt már el, és Baudin még mindig nem került elő. Sawark kapitány többször is hívatta azóta Benetet, A kutatás során gyakorlatilag minden zugot átfésültek Csontkupában, a Bogaras úton, a körbe-körbefutó peremen megkettőzték az őrséget. Még a Süllyesztő-tó medrét is kikotorták. Olyan volt, mintha a férfi egészen egyszerűen felszívódott volna.

Benet a dolgot személyes ügyként kezelte. Hatalma Csontkupában megerősödött. Visszafogadta Felisint maga mellé, de nem azért, mert szerette, hanem azért, mert már nem bízott meg benne. A lány tudott valamit Baudinról, s ami még rosszabb, Benet tudta, hogy Felisin mindenről többet tud, mint ahogy mutatja.

*

– Benet és Sawark összebeszéltek – mondta neki Heborik aznap, amikor elment. Amikor az ápolás kellőképpen felerősítette ahhoz, hogy a lány tettetni tudja: jól van. Ez igazolta távozását is. – Vigyázz, kislány. Benet visszafogad téged, de csak azért, hogy személyesen intézze az elpusztításod. Ami eddig csak véletlenszerű volt, most már célzatos, és akarattal történik. Parancsot kapott.

– Honnan tudod mindezt?

– Igaz, csak találgatok. De Baudin szökése hatalmat adott Benet kezébe Sawark felett, és ezt valószínűleg arra használta fel, hogy megtudja életed valódi történetét. Sawarknak nincs más választása, több információt és több erőt kell Benetnek adnia...

*

A duriántea enyhítette ugyan a törött bordák és feldagadt állkapocs miatti fájdalmát, de ahhoz nem volt elég erős, hogy eltompítsa az agyát. Percről percre egyre jobban érezte, hogy kezd kétségbeesni. Otthagyni Heborikot – ez menekülés volt. Visszatérni Benethez – a pánik gerjesztette szükségszerűség. A férfi elmosolyodott, amikor Felisin meggyújtotta a pipát.

– Baudin nem csupán egy egyszerű dokkmunkás volt, igaz?

A lány komoran nézett rá a füstön át. Benet letette a tőrt az asztalra, és megpörgette. Mindketten a forgó penge villogását nézték. Amikor a tőr megállt, a hegye pont Benet felé mutatott. A férfi komor arccal ismét megperdítette a fegyvert. Amikor a pörgés lelassult, és látszott, hogy a tőr hegye ismét Benet felé fog mutatni, a férfi gyorsan felkapta, és a tokjába tette a fegyvert. Ezután a pohárért nyúlt. A legyek felreppentek.

– Nem tudok semmit Baudinról – mondta Felisin.

Benet mélyen ülő tekintete hosszan fürkészte a lány arcát.

– Te semmiről semmit nem derítettél ki, igaz? Ezek szerint vagy nagyon nehézfejű vagy, vagy pedig szándékosan nem veszel tudomást a dolgokról.

A lány erre nem mondott semmit. Kellemes kábulat vette lassan körül.

– Én vagyok az oka? Ennyire nagy áldozat volt, hogy az enyém lettél? Akartalak téged, Felisin. Gyönyörű voltál. Eszes is, láttam a szemedben. Én vagyok az oka annak, hogy ez lett belőled? – A férfi látta, hogy Felisin az asztalon heverő kis csomagra pillant. Keserűen elmosolyodott. – A parancs az parancs. Különben is, mondhattál volna rá nemet.

– Igen, bármikor – felelte a lány, és elfordította a tekintetét.

– Aha, akkor hát nem az én hibám.

– Nem – felelte Felisin. – Egyedül én vagyok a hibás, Benet.

A férfi hirtelen felállt az asztaltól.

– Nincs ma semmi kellemes az éjszakai levegőben. Megkezdődött a She'ga – a forró szél –, és az eddigi szenvedésed ehhez képest semmi nem volt, Felisin. De ma éjjel... – lenézett a lányra, de nem fejezte be a mondatot, hanem egyszerűen megragadta Felisin karját, és felrántotta. – Gyere, sétálunk.

Benet jogot kapott, hogy alakítson egy kis hadsereget a maga által választott rabszolgákból, akiket egy-egy marokvassal fegyvereztek fel. Éjjelente őrjáratoztak Csontkupa utcáin. A takarodó rendjét megszigorították: akit az est beállta után azon kaptak, hogy az utcán kóborol, azt először megverték, azután pedig kivégezték. A kivégzés az őrök dolga volt, Benet emberei pedig nagyon élvezték, hogy a verés az ő reszortjuk.

Benet és Felisin csatlakoztak egy őrjáratra induló csapathoz, mely féltucatnyi emberből állt. Felisin jól ismerte mindegyiket, mivel Benet az ő testével vásárolta meg a hűségüket.

– Ha nyugodt éjszakánk lesz – ígérte Benet –, akkor hajnaltájt jut majd idő némi pihenésre is.

Sétáltak a szemetes, homokos utcákon, figyeltek, de magukon kívül nem láttak senkit. Suruk játékbarlangja előtt aztán egy csapatnyi dosii őrt pillantottak meg. Velük volt a dosii kapitány, Gunnip is. Tekintetük követte az őrjáratozó kis csapat útját. Benet habozott, mintha meg akart volna állni, hogy szót váltson Gunnippal, de aztán felsóhajtott és továbbindult. Kezét mintegy szórakozottan a tőre markolatára helyezte. Felisin halványan érezte, hogy valami van a levegőben, mintha a forró szél újféle gonoszságot sodort volna feléjük. Észrevette, hogy a csapattagok csevegése elhalkult, elhalt, és nyilvánvalóan egyre idegesebbek lettek. Elővett egy újabb durián-gömböt, és a szájába kapta – édesnek és hűvösnek érezte a nyelvén.

– Ahogy most látlak, Sawark jut rólad eszembe – mormogta Benet.

A lány csak pislogott.

– Sawark?

– Igen. Minél rosszabbra fordul a helyzet, ő annál szorosabban hunyja le a szemét.

A lány szavai összefolytak.

– És mi az, ami egyre rosszabbra fordul?

Mintegy válaszként a kérdésére, kiáltás, majd azt követően harsány nevetés hallatszott mögülük. A hang Suruk bárja felől jött. Benet egy mozdulattal megálljt intett az embereinek, majd visszasétált a kereszteződéshez, melyen kicsivel korábban haladtak át. Onnan már látta az épületet és Gunnip embereit. A férfi alakja lassan megtelt feszültséggel, mintha egy szellem haladt volna át a testén. Felisin csak nézte, és hallotta, hogy valahol messze, a koponyájában megszólal egy vészcsengő. Habozott, majd a katonákhoz fordult.

– Valami történt. Menjetek oda hozzá.

Ők is figyeltek. Az egyiknek elkomorodott az arca, keze az övébe dugott marokvas nyelére zárult.

– Nem adott rá parancsot – morogta.

A többiek bólogattak, és reszketve álldogáltak az árnyékban.

– Egyedül van – makacskodott a lány. – Ott kint, fedezék nélkül. Szerintem már meg is célozták íjakkal...

– Fogd be a szádat! – vágott közbe az egyik fegyveres. – Mi aztán ki nem megyünk oda.

Benet már majdnem hátralépett, de aztán kihúzta magát.

– Jönnek érte – sziszegte Felisin.

Gunnip katonái és dosii őrök értek a látómezejükbe. Lassan körbevették Benetet. Alkaron pihentetett, felhúzott nyílpuskák szegeződtek a férfire. Felisin az őrjárathoz fordult.

– Menjetek már, segítsetek neki!

– A Csuklyás vigyen el! – sziszegte vissza az egyik férfi.

A csapat szétszéledt, tagjai visszahúzódtak az árnyak közé, majd beosontak a sötét kis sikátorokba.

– Egyedül vagy ott, kislány? – kiáltotta Gunnip kapitány. Katonái felröhögtek. – Gyere csak ide Benet mellé! Csak megbeszélünk vele egy-két dolgot, ennyi az egész. Ne félj, kislány!

Benet megfordult, valamit mondani akart neki. Egy dosii őr lépett elő, és páncélkesztyűs kezével orrba vágta Benetet. Benet megtántorodott és káromkodott, miközben szétroncsolt orrához kapta a kezét.

Felisin hátratántorodott, majd megfordult és futni kezdett. Közben már hallotta is, hogy a nyílpuskák elsülnek. Nyílvesszők süvítettek el mellette mindkét oldalon, de sikerült sértetlenül beugrania egy sikátorba. Mögötte nevetés hallatszott. Futott tovább a sikátorban, amely párhuzamos volt a Rozsdás Úttal. Előtte vagy száz méterre állt a Sötét Csarnok, meg a barakk mellette. Mire kiért a két malaza építmény körüli nyílt térre, már alig kapott levegőt. A szíve úgy dörömbölt, mintha ötvenéves lenne, és nem tizenöt. A sokk, melyet az okozott, hogy látta Benetet elesni, lassan úrrá lett rajta. A barakk mögül kiáltozás és paták dobogása hallatszott. Egy csapatnyi rabszolga tűnt fel, abba az irányba futottak, ahol Felisin állt, vagy ötven lovas dosii üldözte őket. Néhány embert hátba döftek a lándzsájukkal, ők a földre zuhantak. A fegyvertelen rabszolgák menekülni próbáltak, de a dosiik már teljesen körülvették őket. Felisin késve döbbent rá, hogy neki sincs menekvés.

Láttam, hogy Benet vérzett. Ebből a gondolatból egy másik következett. Most pedig mind meghalunk.

A dosiik lovai eltaposták a férfiakat és nőket. Kardok suhogtak a levegőben. Két lovas közeledett Felisin felé. Ő csak nézte őket, és azon tűnődött, hogy vajon melyik ér majd oda előbb. Az egyikük lándzsát tartott a kezében, melyet lefelé irányzott úgy, hogy pont a lány mellkasát találja el. A másik magasra emelte széles pengéjű kardját, és arra készült, hogy fentről sújtson le áldozatára. Arcukon kegyetlen örömöt látott, és elcsodálkozott rajta, hogy mennyire állatiasak.

Amikor már csak egy gondolatnyi volt közöttük a távolság, nyílvesszők csapódtak a lovasok mellkasába. Mindkét férfi kizuhant a nyeregből. Felisin megfordult, és egy csapatnyi malaza nyílpuskást látott, alakzatban közeledni. Az első sor letérdelt és újratöltött, miközben a második sor elébük került, célzott, és nyílzáport zúdított a dosiik nyüzsgő csapatára. Állatok és emberek egyaránt sikoltoztak fájdalmukban. A harmadik sorozat végleg megtörte a dosiik csapatát, a még életben maradottak elrohantak a barakkok mögötti sötétségben. Egy maroknyi rabszolga még élt. Az őrmester valami parancsot vakkantott, mire tucatnyi katona előremasírozott. Ellenőrizték a földön heverő testeket, aztán a túlélőket a csapat vonalai mögé tuszkolták.

– Gyere velem – szisszent egy hang, Felisin mögül.

A lány pislogott, majd lassan rájött, hogy Pella arcát látja maga előtt.

– Tessék?

– Az istállókban szállásoljuk el a rabszolgákat, de te nem oda kerülsz. – Gyengéden megfogta a karját. – Csúnya túlerővel küzdünk. Attól tartok, hogy a rabszolgák védelme nem éppen a legnépszerűbb foglalkozások egyike. Sawark azt akarja, hogy leverjük ezt a lázadást. Még ma éjjel.

A lány a férfi arcába bámult.

– Miről beszélsz?

Az őrmester egy jobban védhető helyre, egy sikátor bejáratához terelte a csapatát. A tizenkét kimerült katona egy oldalsó utcán siettette a rabszolgákat lefelé, az istállókhoz. Pella ugyanebbe az irányba vezette Felisint. Amint kikerültek az őrmester látómezejéből, Pella a többi katonához fordult.

– Hárman gyertek velem.

– Oponn talán megzavarta a fejedet, Pella? – szólt vissza az egyik. – Én még így sem érzem magam biztonságban, te meg tovább darabolnád a csapatot?

Egy másik ezt morogta:

– Csak szabaduljunk meg végre ezektől az átkozott rabszolgáktól, aztán menjünk vissza, még mielőtt az őrmester csatlakozik a kapitányhoz.

– Ez itt Benet nője – mondta Pella.

– Nem hiszem, hogy Benet még életben van – mondta Felisin kábán.

– Öt perccel ezelőtt kutya baja sem volt – mondta komor arccal Pella. – Egy kicsit véres, semmi több. Éppen most szedi össze az embereit. – A többiekhez fordult. – Reborid, szükségünk lesz Benetre, nem érdekes, hogy mennyire dühös Sawark. Na, akkor ti hárman; nem megyünk messze.

A Reborid nevezetű fancsali arccal intett két másik katonának.

*

Csontkupa nyugati végében tűz ütött ki, valahol a Földtúró soron. Mivel nem tettek ellene semmit, a tűz gyorsan terjedt, s az örvénylő, fekete füstfelleg hasát narancsszín lángok nyaldosták.

Miközben Pella vonszolta magával Felisint, Reboridnak be nem állt a szája.

– Hol a fenében van Be'thra csapata? Gondolod, hogy nem látják a lángokat? A Bogaras Úton voltak malaza őrcsapatok. Biztos küldtek egy lovast, a katonáknak már itt kellene lenni, a fenébe is.

Az úton testek hevertek, mozdulatlan, formátlan emberkupacok. A kis csapat habozás nélkül elrobogott mellettük.

– A Csuklyás se tudja, hogy mit gondol Gunnip – folytatta monológját a katona. – Sawark addig nem nyugszik majd, míg az ötvenmérföldes körzetben lévő összes dosiit ki nem belezteti, és ki nem dobatja a napra száradni.

– Ez az a hely – mondta Pella, és megállította Felisint. – Védekező állás – parancsolta a többieknek. – Egy perc, és itt vagyok.

Heborik házánál voltak. Az ablaknyílásokból nem szűrődött ki semmi fény. Az ajtó zárva volt. Pella undorodva felhorkant, majd berúgta a gyengécske akadályt. Felisin hátához emelte a kezét, és belökte a sötét helyiségbe, majd ő is belépett.

– Itt nincs senki – mondta Felisin.

Pella nem felelt, továbbtolta a lányt, míg elértek ahhoz a függönyhöz, mely mögött a pap hálóhelyisége volt.

– Húzd félre, Felisin.

A lány így is tett, majd belépett az aprócska szobába. Pella követte. Heborik az ágyán ült, és némán nézett rájuk.

– Nem voltam benne biztos – mondta Pella halkan –, hogy még mindig magaddal akarod-e őt is vinni.

Az expap szintén halkan válaszolt.

– Veled mi lesz, Pella? Talán sikerülne...

– Nem. Vidd inkább őt. Csatlakoznom kell a kapitányhoz. Le fogjuk verni ezt a lázadást. De nektek így tökéletes az időzítés.

Heborik felsóhajtott.

– Igen, de mennyire. Fener farára, Baudin, gyere már elő onnan az árnyékból! Ez a fiú nem jelent veszélyt...

Pella megrettent, amikor a mögöttük lévő függönyből egy hatalmas alak vált ki. Baudin keskeny vágású szeme csillogott a sötétben. Nem mondott semmit. Pella megrázta magát, majd visszalépett a bejárathoz, és fél kézzel megragadta a koszos függönyt.

– Fener óvjon téged, Heborik.

– Köszönöm, fiam. Mindent köszönök.

Pella kurtán biccentett, és már ott sem volt.

Felisin csak bámult Baudinra.

– Vizes vagy – mondta.

Heborik felkelt.

– Minden készen áll?

A nagydarab férfi biccentett.

– Megszökünk? – kérdezte Felisin.

– Igen.

– Hogyan?

Heborik elkomorodott.

– Hamarosan meglátod.

Baudin elővett maga mögül két nagy bőrpakkot, és minden erőlködés nélkül Heborik felé dobta az egyiket. A férfi ügyesen elkapta azt a csonkjaival. A hangból, melyet a csomag hallatott, amikor az expap elkapta, nyilvánvalóvá vált, hogy egy lezárt hólyagról van szó, melyben levegő van csupán.

– Szóval a Süllyesztő-tavon át megyünk. De miért? A túloldalon nincs semmi, csak a puszta sziklafal.

– Vannak barlangok – mondta Heborik. – Akkor lehet bejutni, ha a vízszint alacsony... Kérdezd csak Baudint, egy hétig rejtőzött egy ilyen barlangban.

– El kell vinnünk Benetet is – közölte Felisin.

– Kislány...

– Nem! Tartoztok nekem – mindketten! Már ezt sem lenne lehetőségetek megtenni, mert már mindketten halottak lennétek, ha én nem lettem volna. Meg Benet. Megkeresem, és találkozunk a tóparton...

– Nem mész sehova – mondta Baudin. – Majd én megkeresem. – Felisin kezébe nyomta a hólyagot.

Felisin nézte, ahogy a férfi kisurran azon a hátsó ajtón, melynek létezéséről nem is tudott, aztán lassan visszafordult Heborikhoz. A férfi most guggolt, és a csomagok körüli laza hálót vizsgálta.

– Én nem voltam benne az eredeti menekülési tervben, igaz?

A férfi csodálkozva felnézett.

– Egészen ma estig nagyon úgy festett, hogy sikerült Csontkupát a magad kis paradicsomává alakítanod. Nem gondoltam, hogy szeretnél innen elmenni.

– Paradicsom? – Valamilyen oknál fogva ez a szó nagyon felkavarta. Leült az ágyra.

A férfi végigmérte, majd megvonta a vállát.

– Benettel kiegészítve.

Egy ideig farkasszemet néztek, aztán egy hosszú perc után a férfi fordította el a fejét. A csomag súlyát méregette, aztán egy halk nyögéssel felállt.

– Indulnunk kellene – mondta kurtán.

– Nem tartasz már engem valami sokra, igaz, Heborik? Voltam egyáltalán valaha is valaki a szemedben? – Felisin, a Paran Házból, akinek a nővére Tavore Végrehajtó, és akinek a bátyja Árva Végrehajtónak dolgozott. Nemesi származású, elkényeztetett kis csitri. Egy kurva.

A férfi nem felelt. Elindult a hátsó kijárat sötét foltja felé.

*

Csontkupa nyugati fele lángokban állt, s a lángok az egész völgyet táncoló vörös fénnyel árasztották el. Heborik és Felisin a Munka Úton rohantak lefelé a tóhoz, s út közben látták az összecsapások nyomait: leölt lovakat, halott malaza és dosii őröket. Bula kocsmáját elbarikádozták, de a barikádot már áttörték. A sötéten ásító ajtó mögül halk nyöszörgést hallottak, amikor elmentek az épület előtt. Felisin habozott, de Heborik gyorsan belekarolt.

– Ne akarj oda bemenni, kislány – mondta. – Gunnip emberei lerohanták az épületet, és elég kíméletlenek voltak.

A város határán túl, a Munka Út üresen és sötéten nyújtózott egészen a Három Sors kereszteződésig. Baljukon, a sáson túl, a Süllyesztő-tó sötét vize hullámzott és csillogott. Az expap bevezette őt a fű közé, majd utasította, hogy guggoljon le, és ő is ezt tette.

– Itt várakozunk – mondta, majd letörölte az izzadságot széles, tetovált homlokáról.

A lány térdei alatt az iszap ragadós volt, és kellemesen hűvös.

– Szóval elúszunk a barlangig... aztán hogyan tovább?

– Ez egy régi bányajárat, amely a perem túlsó felére vezet, messze a Bogaras Úttól. A járat túlsó végében élelmet hagytak nekünk. Azután pedig átvágunk a sivatagon.

– Dosin Paliba?

A férfi megrázta a fejét.

– Egyenesen nyugatnak megyünk, a belső parthoz. Kilenc, esetleg tíz nap lesz. Vannak rejtett források... Baudin megjegyezte a pontos helyüket. Egy hajó majd felvesz minket, és átvisz a kontinensre.

– Hogyan? Kicsoda?

Az expap grimaszt vágott.

– Egy régi barát, akiben az egészségére ártalmas mértékig túlteng a hűség. De a Csuklyásra mondom, én aztán nem bánom.

– És Pella volt az összekötő?

– Igen, valami homályos kapcsolat miatt: valakinek a barátjának az apjának a nagybátyjának a barátjának a barátja... vagy valami ilyesmi. Először rajtad keresztül próbálkozott, de te nem kapcsoltál. Így aztán megkeresett engem.

– Nem emlékszem semmi ilyesmire.

– Egy Kellanvedről szóló idézet volt a csali, amelyet az a barátom jegyzett le, aki elrendezte a szökésünket... Dujker.

– Ismerős név...

– A Birodalmi Történetíró. A tárgyaláson is az én oldalamon tanúskodott. De rögtön azután, az Üregen keresztül Hisszarba küldték – elhallgatott, és megrázta a fejét. – Megment egy megkeseredett öregembert, aki már többször is kijelentette, hogy az általa lejegyzett történelem szemenszedett hazugság. Ha megélem, hogy a szemébe nézhessek, azt hiszem, tartozom neki egy bocsánatkéréssel.

A füstbe burkolózó város felől kavargó zúgás, halk morajlás ért el a fülükhöz. A hang egyre erősödött. A Süllyesztő-tó nyugodt felszíne eltűnt egy jégveréshez hasonlatos viharban. Felisin félelmében még kisebbre húzta össze magát.

– Mi ez? Mi történik?

Heborik egy pillanatig hallgatott, aztán felszisszent.

– Vérdarazsak! Először vonzza, aztán elűzi őket a tűz! Gyorsan, kislány, markolj az iszapba! Kend be magadat vele! Aztán engem is. Siess!

Csillogó rovarfelhő úszott a látóterükbe. A rajzó rovarok úgy versenyeztek, mint az ebihalak. Felisin rémülten beletúrt a sás között a hűvös sárba, és maréknyi iszapot kent a nyakára, karjára, arcára. Közben négykézláb előrébb kúszott, és végül a tó vizében ülve kötött ki. Heborikhoz fordult.

– Gyere közelebb!

A férfi odacsúszott mellé.

– Átjutnak a vízen, kislány. Ki kell jönnöd onnan, kend be a lábadat is sárral!

– Amint veled végeztem – mondta a lány.

De ekkor már késő volt. A levegő megsűrűsödött, már lélegezni sem tudtak, mert a rovarfelhő egy pillanat alatt körülvette őket. Vérdarazsak vágódtak a vízbe, akár a dárdák. Felisin combjába fájdalom hasított.

Heborik ellökte a lány kezét, és lehasalt.

– Csak magadat mentsd, kislány!

A parancs felesleges volt, hiszen az első csípés fájdalmától Felisinnek egészen kiment a fejéből, hogy Heboriknak segítsen. Kiugrott a vízből, iszapot markolt fel, és bekente vele véres combját. Gyorsan beiszapozta a lábszárát, a bokáját és a lábfejét is. Rovarok nyüzsögtek a hajában. Felisin nyüszítve lesöpörte őket, majd a fejét is beborította iszappal. Minden kétségbeesett lélegzetvételnél vérdarazsak jutottak a szájába, csípték a nyelvét, miközben ő köpködött, fulladozott. Azon kapta magát, hogy szétharapja, szétroppantja őket fogaival, keserű levük égette, akár a sav. Ott voltak mindenütt, aztán nem látott már semmit, mivel a rovarok kavargó tömege a szemét is ellepte. Sikoltozva lesöpörte őket, majd lehajolt, és még több iszapot markolt fel. Megnyugtató sötétség vette körül, de a sikoltozását még mindig hallotta, nem múlt el. A rovarok már a fülét is felfedezték. Betömte iszappal. Csend lett.

Kéz nélküli kar kulcsolódott rá erősen, és Heborik hangját hallotta valahonnan nagyon messziről.

– Jól van, kislány, jól van. Abbahagyhatod a sikoltozást, Felisin. Nincs semmi baj.

A lány összegömbölyödött a sás között. A csípések okozta fájdalom lassan elmúlt, helyébe tompaság áramlott végig rajta. A lábán, a szeme és füle körül, valamint a szájában is. Hűvös, megnyugtató tompaság. Hallotta magát, ahogy elnémul.

– A raj már távolodik – mondta Heborik. – Fener áldása túl erős ellenfél volt nekik. Minden rendben, kislány Töröld le a szemedet.

A lány nem mozdult. Túl könnyű volt mozdulatlanul feküdni, a tompaság egyre terjedt a testében.

– Kelj fel! – csattant fel Heborik. – Minden csípésbe egy pete került, s ezekből méreg szivárog, ami halálos, mert elfolyósítja a húsodat. Fogyaszthatóvá teszi a petékben lapuló lárvák számára. Érted, amit mondok, Felisin? Meg kell ölnünk azokat a petéket, van is egy tinktúrám, itt, a bugyromban, de magadnak kell felkenned, érted? Egy kezek nélküli öregember nem teheti ezt meg helyetted... – A lány mocorgott. – Ébredj már fel, a fenébe is!

A férfi megütötte, megrázta, majd meg is rúgta. Felisin átkozódva felült.

– Hagyd abba, ébren vagyok! – A szavai összefolytak, mivel teljesen elzsibbadt a szája. – Hol az a bugyor?

– Itt. Nyisd ki a szemed!

A lány alig látott, annyira fel volt dagadva az arca, de azt észlelte, hogy a Heborik tetoválásaiból áradó kékes fény világítja meg környezetüket. Nem volt rajta egy csípés sem. Fener áldása túl erős ellenfél volt nekik.

A férfi a bugyorra mutatott.

– Gyorsan, a peték lassan kikelnek, és a lárvák elkezdenek majd rágni téged... belülről kifelé haladva. Nyisd ki a szütyőt... ott, a fekete fiola, az a kicsi. Nyisd ki!

A lány kihúzta a dugót. A kesernyés szagtól felfordult a gyomra.

– Egy csepp az adag, vedd az ujjad hegyére, nyomd bele erősen a sebbe, aztán a következő cseppet a következő sebbe... és így tovább.

– Én... nem érzem a szemem körülieket...

– Majd vezetem a kezedet, kislány.

A megpróbáltatások ezzel még nem értek véget. A tinktúra, mely büdös, sötétbarna folyadék volt, és sárgára színezte a bőrét, nem ölte meg a kikelő lárvákat, hanem kicsalogatta őket a sebből. Heborik vezette a kezét a szeme körüli sebeknél, s ahogy a lárvák kábán elővonaglottak a csípés helyén támadt lyukból, Felisin kihúzta őket. Mindegyik akkora volt, mint a körme hegye, és a méreg bénító hatása miatt, mire kiértek, már nem mozogtak. Azokból a sebekből, melyeket látott a testén, nagyjából kikövetkeztette, hogy milyen lehet a szeme, a füle. A szájában a tinktúra keserű íze átütött a méregén, elszédült tőle, szíve pedig riasztóan gyorsan kezdett verni. A lárvák a nyelvére estek, olyanok voltak, mint a rizsszemek. Kiköpte őket.

– Sajnálom, Felisin – mondta Heborik, miután a lány végzett a kezeléssel. A férfi a szeme körüli sebeket nézte, tekintetében szánalom tükröződött.

Felisin megborzongott.

– Mi a baj? Meg fogok vakulni? Megsüketülök? Mi az, Heborik?

A férfi megrázta a fejét, majd lassan leült.

– A vérdarázs csípése... a halálos méregtől elhal a hús. Meg fogsz gyógyulni, de himlőhelyes leszel. Nagyon sajnálom, kislány. A szemed körüli rész csúnya. Nagyon csúnya.

A lány majdnem felnevetett, feje még mindig kóválygott. Ismét megborzongott, összehúzta magát, átkarolta a vállát.

– Láttam már ilyet. Helybélieken. Rabszolgákon. Itt-ott...

– Igen. Általában a vérdarazsak nem rajzanak, most is biztosan a tűz miatt volt. Figyelj csak, egy hozzáértő gyógyító, valaki, aki a Denul magas fokú mestere, eltüntetheti majd a hegeket. Keresünk majd egy ilyen gyógyítót, Felisin. Fener agyarára esküszöm, hogy keresünk egyet.

– Rosszul vagyok.

– Ez a tinktúra miatt van. Heves szívdobogás, hányinger. Egy hétvárosi növény levéből készült. Ha meginnád, ami az üveg alján maradt, perceken belül meghalnál.

Ezúttal a lány valóban felnevetett, a hangja reszelős volt, és keserű.

– Lehet, hogy örömmel üdvözölném a Csuklyás kapuját, Heborik. – Hunyorogva végigmérte társát. A kékes fény halványodott. – Fener láthatóan eléggé elnéző.

A férfi erre még jobban elkomorodott.

– Hogy őszinte legyek, ennek nem sok értelmét látom. Több Fener Főpap is az eszembe jut, akik valószínűleg megfulladnának, ha valaki azt mondaná nekik, hogy a Vadkan istenség... elnéző – felsóhajtott. – De nagyon úgy fest, hogy igazad van.

– Talán meg kellene köszönnöd neki. Egy áldozattal.

– Talán – morogta a férfi, és elfordította a fejét.

– Nagyon komoly dolog lehetett az, Heborik, ami miatt hátat fordítottál az istenednek.

A férfi nem válaszolt. Egy perccel később felállt, és a lángoló város irányába nézett.

– Lovasok közelednek.

A lány kiegyenesedett ültében. Ahhoz még mindig túl kába volt, hogy felálljon.

– Benet?

A férfi megrázta a fejét. Pár perccel később egy csapatnyi malaza érkezett a tópartra, és megálltak, pont szemben Heborikkal meg Felisinnel. A vezetőjük Sawark kapitány volt. Orcáján dosii kard ütötte seb tátongott. Uniformisa sötét és nedves volt a vértől. Felisin önkéntelenül összébb húzta magát, amikor a férfi hideg hüllőszeme rászegeződött. Végül megszólalt:

– Ha felértetek a peremre... nézzetek el dél felé.

Heborik meglepetésében halkan káromkodott egyet.

– Futni hagysz bennünket? Köszönjük, kapitány.

A férfi arca elsötétedett.

– Nem miattad, öreg. Pont az ilyen akaratos vénemberek okoznak minden bajt. Ha rajtam múlna, most rögtön felnyársalnálak. – Úgy tűnt, hogy mondani fog még valamit, tekintete ismét Felisinre vándorolt, de aztán egyszerűen megfordította a lovát.

A két szökevény nézte, ahogy a lovasok visszamennek Csontkupába. Csatába vonultak. Felisin ezt ösztönösen megérezte. Azt is bizonyosan tudta, mintha csak a fülébe suttogták volna, hogy mindannyian meg fognak halni. Sawark kapitány, Pella. Az összes malaza. Heborikra pillantott. A férfi elgondolkodva nézte a csapatot, mely beért a városba, és lassan eltűnt a füstben. Egy perccel később Baudin is felbukkant egy közeli sáscsomó mögül. Felisin talpra kecmergett, és a férfi felé tántorgott.

– Hol van Benet?

– Meghalt, kislány.

– Te... te – elfulladt a hangja, fájdalomhullám söpört végig a testén, méghozzá olyan kín, amely jobban megviselte, mint eddig bármi. Hátratántorodott. Baudin apró, lapos szeme rezzenéstelenül nézte őt. Heborik megköszörülte a torkát.

– Sietnünk kellene. Már nincs messze a hajnal, és bár nem túl valószínű, hogy bárkinek is feltűnhet a tavon való átkelésünk, ostobaság volna nyíltan felvállalni, hogy mire készülünk. Végtére is malazák vagyunk – lecaplatott a hólyagokhoz. – A terv a következő: a járat túlsó végében kivárjuk az alkonyatot, majd napnyugta után elindulunk. Így kisebb az esélye annak, hogy belefutunk egy csapatnyi dosiiba.

Felisin kábán követte a két férfit a tó partjához. Baudin felkötözte az egyik hólyagot Heborik mellkasára. Felisin rádöbbent, hogy osztoznia kell Baudinnal a másik hólyagon. Végigmérte a nagydarab férfit, miközben az még egyszer, utoljára ellenőrizte a hálót.

Benet meghalt. Ezt mondja. Biztosan nem is kereste. Benet él. Biztosan él. Nincs más baja, csak kicsit véres az arca. Baudin hazudik.

A Süllyesztő-tó vize kimosta az iszap és a tinktúra maradványait a lány bőréből, sebeiből. Nem elég korán.

*

A sziklafal visszaverte minden lélegzetvételüket. Felisin, aki fázott és érezte, hogy a víz lehúzza őt, még erősebben kapaszkodott a hálóba.

– Nem látok semmilyen barlangot – lihegte.

– Csodálkozom, hogy egyáltalán látsz, kislány – morogta Baudin.

A lány nem felelt. A szeme körül annyira feldagadt a hús, hogy csak két vékony rés maradt, amin kilátott. A füle olyan volt, mintha két darab húst akasztottak volna a fejére, a szájában pedig az ínye összeért a fogai fölött. Nehezen kapott csak levegőt, és folyton a torkát köszörülte, teljesen hasztalanul. A sok kellemetlenség miatt zavarodott volt, mintha már nem lett volna benne semmi szurkáló hívság. Furcsa megkönnyebbülést érzett, már csaknem vidám volt.

Nem számít semmi más, csak a túlélés. Hadd lássa csak Tavore az összes sebet, amit rajtam ejtett. Egy nap, szemtől szembe. Nem kell majd mondanom semmit, hogy igazoljam a bosszút.

– A bejárat a felszín alatt van – mondta Heborik. – Ki kell böknünk ezeket a hólyagokat, és leúszni a mélybe. Baudin megy elsőnek, egy kötéllel a derekán. Kapaszkodj abba a kötélbe, kislány, különben a mélység magába szippant.

Baudin a lány kezébe nyomta a tőrét, majd a lebegő hólyagra tette a kötelet. Egy perc után megindult a sziklafal irányába, és eltűnt a mélyben. Felisin a kötélbe kapaszkodott, erősen markolta és figyelte, ahogy a hurkok gyorsan kiegyenesednek.

– Milyen mélyre megyünk?

– Kettő és fél, majdnem három méter – mondta Heborik. – Aztán vagy öt méter az alagúton át be a barlangba, ahol először vehetsz levegőt. Meg tudod csinálni, kislány?

Muszáj lesz.

A víz halk sikolyokat hozott feléjük. Az égő város utolsó, szívszorító sikolyait. Olyan gyorsan történt, szinte csendesen. Egyetlen éjszaka elég volt hozzá, hogy Csontkupa belefulladjon a saját vérébe. Valószínűtlennek tűnt az egész. A lány érezte, hogy a kötél megrándul.

– Te jössz – mondta Heborik. – Szúrd ki a hólyagot, hagyd, hogy lesüllyedjen melletted, aztán kövesd a kötelet.

A lány megmarkolta a tőrt, és lesújtott vele. A hólyag behorpadt, a levegő sziszegve távozott belőle. A víz úgy húzta le a lányt, mint egy erős kéz. Rémülten levegő után kapott, majd lemerült a felszín alá. Egy perc után a kötél már nem lefelé vezetett, hanem felfelé. Felisin a szikla sima falához ért. Két kézzel markolta meg a kötelet, a tőrt elengedte, és húzta magát előre. A barlang szája egy sötétebb folt volt, a víz jéghideg. A tüdeje már levegőért kiáltott. Érezte, hogy lassan elveszíti az eszméletét, de minden erejével küzdött ellene. Valahol elöl halovány táncoló fényt látott. Kirúgott, szája megtelt vízzel, de küszködött tovább a fény felé. Erős kezek ragadták meg a ruhája gallérjánál fogva, és erőlködés nélkül kiemelték őt a levegőre. Kemény, hideg kövön feküdt, és rázta a köhögés. Feje mellett egy olajmécses világított. Azon túl, a falnál két favázas utazótáska állt, valamint a vízzel teli hólyagok.

– A fenébe is, elvesztetted a késemet?

– A Csuklyás vigyen el, Baudin!

A férfi kurtán felnevetett, aztán húzni kezdte a kötelet. Pár perccel később Heborik feje bukkant fel a fekete vízből. Baudin a sziklapárkányra segítette az öreget.

– Baj lehet odafent – mondta Baudin. – Idehozták a csomagjainkat.

– Látom – Heborik felült, és levegő után kapkodott.

– A legjobb lesz, ha ti ketten idelent maradtok, míg én körülnézek – mondta Baudin.

– Rendben, menj.

Miután Baudin eltűnt, Felisin is felült.

– Miféle baj lehet?

Heborik vállat vont.

– Nem – mondta a lány. – Tudom, hogy vannak sejtéseid.

A férfi elvigyorodott.

– Sawark azt mondta, hogy nézzünk dél felé.

– És?

– Ennyi, kislány. Várjuk meg Baudint, rendben?

– Fázom.

– Nem hagytunk helyet váltóruhának. Élelem és víz, néhány fegyver, tűzszerszámok. Van pár pokróc, de jobb volna, ha azok szárazak maradnának.

– Elég gyorsan megszáradnak majd – felelte a lány, és az egyik csomaghoz mászott.

Baudin pár perccel később visszaért, és rögtön leguggolt Heborik mellé. Felisin a takaró alól, reszketve figyelte a két férfit.

– Ne, Baudin – mondta, amikor látta, hogy az suttogni akar valamit az expap fülébe. – Mondd hangosan, hogy én is halljam.

A nagydarab férfi Heborikra pillantott, aki csak megvonta a vállát.

– Dosin Pali harminc mérföldre van innen – mondta Baudin. – Mégis, innen is látni a fényeit.

Heborik elkomorodott.

– Még egy tűzvihar sem látszik ekkora távolságból, Baudin.

– Ez igaz, de ez nem is egy tűzvihar. Ez varázslat, öreg. Egy varázslócsata.

– A Csuklyás szakállára – motyogta Heborik. – Egy párbaj.

– Elkezdődött – jelentette ki csendesen Baudin.

– Micsoda? – kérdezte Felisin.

– Hétváros fellázadt, kislány. Dryjhna. A Forgószél megérkezett.

*

A fenékkotró csónak összesen vagy öt méter hosszú lehetett. Dujker hosszasan habozott, mielőtt belemászott volna. Tíz centi víz hullámzott a két deszka alatt, melyek a fedélzetet alkották. Egy tucatnyi apró lyukat rongyokkal tömtek be a szorgos kezek. Ezek több-kevesebb sikerrel tartották kívül a vizet. A rothadó halszag szinte elviselhetetlen volt. A katonai köpönyegbe burkolózó Kupa nem mozdult a dokkról.

– Mennyit is fizettél ezért a... csónakért? – kérdezte színtelen hangon.

A történész felsóhajtott és felnézett a mágusra.

– Nem tudnád megjavítani? Melyik is az Üreged?

– A csónakjavító – felelte a mágus.

– Rendben van – mondta Dujker, miközben kimászott a lélekvesztőből. – Értem a célzást. A homokpad feletti átkeléshez valami olyasmire van szükségünk, ami ennél jóval tengerre valóbb. A fickó, aki eladta nekem ezt itt, egy kicsit túlbecsülte a jármű képességeit.

– A haralok kiváltsága. Inkább egy legénységet kellett volna felfogadnod.

– Ugyan kiben is bízhatnék meg? – morogta Dujker.

– Most mi legyen?

A történész vállat vont.

– Visszamegyünk a kocsmába. Új tervre van szükség.

Végigmentek a rozoga dokkon, majd rátértek a poros kis gyalogösvényre, mely a falu főutcájaként funkcionált. A halászkunyhók mindkét oldalon a büszkeség hiányáról tanúskodtak – ez gyakori volt az olyan kis falvakban, melyek nagyvárosok árnyékában tengődtek. Leszállt az est, és attól a három korcs kutyától eltekintve, melyek egyenként meghemperegtek egy haltetemen, nem járt senki az utcán. A kunyhók ablakán vastag függönyök zárták el a fény útját. A levegő forró volt, a szárazföld felől fújó szél elnyomta a tengeri szellőt.

A falu kocsmája cölöpökön állt. Egyszintes kis épület volt, összetákolt gerendákkal, közte vitorlavászon falakkal, csapott tetővel a tetején. Alatta a homokban rákok vonszolták magukat. A kocsmával szemben egy kőépület állt, a malaza Parti Őrség bázisa. Négy cawni tengerész meg két meghatározhatatlan származású tengerészgyalogos alkotta a csapatot. Nekik a régi nemzeti hovatartozás már nem jelentett semmit. Az új birodalmi nemzedék – gondolta Dujker, miközben Kupával beléptek a fogadóba, és elfoglalták azt az asztalt, melynél korábban is ültek. A malaza őrök egy másik asztal körül tömörültek, közel a hátsó falhoz. A vásznat egy helyen oldalra húzták, így látszott a nyugodt tengerpart: fehér homok, száraz fű és csillogó tenger kompozíciója. Dujker irigyelte a katonákat, mivel a résen nyilván friss levegő áramlott be oda, ahol ültek.

Még nem tettek feléjük egy lépést sem, de Dujker tudta, hogy ez csupán idő kérdése. Ebben a faluban ritkán jártak utazók, főleg olyanok, akik katonai köpönyeget viseltek. Eddig azonban úgy tűnt, hogy a kíváncsiság nehezen megy át cselekvésbe. Kupa intett a pultosnak, egy korsó világos sört kért, majd közelebb hajolt Dujkerhez.

– Kérdésekre kell majd válaszolnunk. Nem is olyan sokára. Ez gond. Nincs csónakunk. Ez egy másik. Matróznak elég pocsék vagyok, ez a harmadik...

– Jól van, jól van – szisszent fel a történész. – A Csuklyásra, hagyj már nyugodtan gondolkodni!

Kupa savanyú arccal hátradőlt. A helyiség halvány fényű lámpásai körül molylepkék köröztek unottan. Nem volt ott egyetlen helybéli sem, a magányos kocsmáros pedig szinte rögeszmésen figyelte a malaza katonákat. Apró, fekete szemét még akkor sem vette le róluk, amikor Kupa elé csapta a korsó sört. A mágus nézte a távolodó kocsmárost, és megszólalt.

– Furcsa éjszaka ez a mai, Dujker.

– Igen. – Hol vannak a többiek?

Egy szék reccsenésére rezzentek fel, és az őröket nézték. A rangidős katona, a jelvénye szerint tizedes, felállt és megindult feléjük. A matt tizedesi bádogjelvény alatt nagyobb folt látszott, ahol még nem fakult ki a zubbony anyaga; a férfi valaha őrmesterként szolgált. Törzséhez hasonlóan a tizedesnek is széles, lapos arca volt, vonásai északi kanézi felmenőkre utaltak. Fejét borotválta, néhány helyen véres karcolások látszottak rajta. Tekintete Kupára szegeződött. A mágus szólalt meg először.

– Vigyázz a nyelvedre, ha nem akarsz még tovább menetelni hátrafelé.

A katona pislogott.

– Hátrafelé?

– Őrmester, aztán tizedes... most szeretnél visszavedleni közlegénnyé? Csak figyelmeztettelek.

A férfit ez láthatóan nem hatotta meg.

– Nem látok rangjelzést – mordult fel.

– Csak azért, mert nem is tudod, hogy mit kellene keresned. Menj vissza az asztalodhoz, tizedes, és hagyj minket békén.

– A Hetedikbe tartoztok – láthatóan nem állt szándékában visszamenni az asztalához. – Dezertőr...

Kupa gyér szemöldöke felszaladt.

– Tizedes, most éppen szemtől szemben állsz a Hetedik harci mágusainak maradékával. Most aztán tűnj a szemem elől, különben pikkelyeket és kopoltyút varázsolok a fejedre.

A tizedes tekintete Dujkerre villant, majd vissza Kupára.

– Tévedsz – sóhajtott fel Kupa. – Én vagyok a Hetedik harci mágusainak maradéka. Ez a férfi a vendégem.

– Kopoltyút meg pikkelyeket, mi? – A tizedes az asztalra tehénkedett, és közelebb hajolt Kupához. – Ha megszagolom, hogy kinyitotta az Üregét, azonnal elvágom a torkát. Ez az én őrhelyem, varázsló, és minden ügy, amivel itt foglalkoznak, az én ügyem is. Na, kezdjen el szépen magyarázkodni, még mielőtt levágom azt a nagy fülét a fejéről, és a szíjamra akasztom. Uram.

Dujker megköszörülte a torkát.

– Még mielőtt elfajulnának a dolgok...

– Pofa be! – vágott közbe a tizedes, aki még mindig Kupát bámulta. Távoli kiáltozás szakította őket félbe.

– Igaz! – üvöltötte el magát a tizedes. – Menj ki, nézd meg, mi a helyzet!

Az egyik fiatal cawni tengerész talpra ugrott és ellenőrizte a szíjára kötött vadonatúj rövid kardot, aztán az ajtóhoz lépett.

– Azért jöttünk – kezdte Dujker –, hogy vegyünk egy csónakot...

Meglepett káromkodás hallatszott kintről, majd ezután bakancsok csattogása a rozoga lépcsőn. Az Igaz nevű újonc visszatántorodott, arca fehér volt, akár a fal. Figyelemre méltó cawni dokkmunkás-káromkodások egész sora tört ki a fiúból.

– Felfegyverzett tömeg van odakint, tizedes, és nem beszélgetni jöttek. Láttam, hogy két csoportra oszlottak, vagy tízen a Ripacs felé tartanak.

A többi matróz ekkor már talpon volt. Az egyik a tizedeshez fordult.

– Fel fogják gyújtani a hajót, Geszler, és akkor mi itt ragadunk ezen a büdös parton...

– Fegyverbe és felsorakozni – mordult fel Geszler. Felemelkedett, és a másik tengerészgyalogoshoz fordult. – Első ajtó, Felhős. Nézd meg, hogy ki vezeti azt a csapatot odakint, és nyomj egy nyílvesszőt a szemei közé!

– Meg kell menteni a hajót! – mondta a tengerészek szóvivője.

Geszler bólintott.

– Úgy is teszünk, Vered.

A Felhős nevű tengerészgyalogos az ajtóhoz lépett, nyílvessző termett a kezében, szinte a semmiből. Odakint a kiáltozás erősödött, közeledett. Az Igaz nevű fiú a kocsma közepén állt, kezében a kardja, és vöröslött a feje a méregtől.

– Nyugi, fiú – mondta Geszler. Tekintete Kupára siklott. – Most nem biztos, hogy levágnám a fülét, ha megnyitná az Üregét, mágus.

Dujker felkelt.

– Ellenségeket szereztél magadnak a faluban, tizedes?

A férfi elmosolyodott.

– Nem ér minket váratlanul a dolog. A Ripacs készen áll az útra. Eljuttathatjuk Hisszarba... talán. De előbb ki kell innen jutnunk. Tudja használni a nyílpuskát?

A történész felsóhajtott és biccentett.

– Számíthatunk nyílvesszőkre a falakon át is – mondta Felhős a bejáratból.

– Megtaláltad már a vezetőt?

– Igen, de messze van innen.

– Nem várhatunk, a hátsó ajtóhoz, mindenki!

A kocsmáros, aki addig a kis pult mögött rejtőzött a szoba másik felében, ekkor előjött, görnyedten, mint egy rák. Minden pillanatban attól reszketett, hogy áttör a falon egy nyílvessző.

– Mezla, a számla... már hetek óta gyűlik. Hetvenkét jakata lesz.

– Mennyit ér az életed? – kérdezte Geszler, miközben intett Igaznak, hogy csatlakozzék a többi tengerészhez, akik kifelé igyekeztek a hátsó nyíláson.

A kocsmáros szeme elkerekedett, majd a férfi lehajtotta a fejét.

– Hetvenkét jakatát, mezla?

– Nagyjából – biccentett a tizedes.

A helyiség megtelt hűvös, nedves, moszat- és vizes kőszagú levegővel. Dujker Kupára nézett, aki némán megrázta a fejét.

– Van velük egy mágus, tizedes...

Kintről, az utcáról morajlás hallatszott, és a varázslat hullámként csapódott a kocsma elejének. A faváz megreccsent, a vitorlavászon falak befelé hasasodtak. Kupa figyelmeztetően felkiáltott, felugrott a székéről, és átgurult a szobán. Fa recsegett, vászon hasadt. Felhős elugrott a bejárattól. Hirtelen mindenki, aki még a helyiségben volt, a hátsó nyílás felé indult. A padló megemelkedett alattuk, ahogy az elülső cölöpök elváltak a földtől, és így mindenki hátrafelé kezdett gurulni. Asztalok, székek borultak, és csatlakoztak az általános népvándorláshoz. A kocsmáros felsikoltott, majd eltűnt egy polcnyi korsó alatt. Dujker áttántorgott a szobán, és kizuhant a sötétbe. Egy kupacnyi száraz hínáron landolt – a mágus meg őrajta, úgyhogy Dujker alaposan megütötte magát, tüdejéből kiszorult a levegő. A kocsma eleje még mindig emelkedőben volt, ahogy a varázslathullám mindenbe belekapaszkodott, amit ért, és nyomta.

– Csinálj valamit, Kupa! – nyögte Dujker.

Válaszként a mágus felhúzta a történészt a földről, megperdítette, és megadta neki a kezdő lökést.

– Fuss! Ezt fogjuk csinálni!

A varázslat, mely megemelte a kocsmát, hirtelen abbamaradt. Az épület egy pillanatig még a hátsó cölöpökön egyensúlyozott, aztán előrezuhant. A keresztrudak elhasadtak. A kocsma valósággal felrobbant, a faváz darabokra hullott. A tető egyenesen lefelé esett, a padlón landolt, nyomában hatalmas homok- és porfelleg emelkedett a levegőbe. Felhős Dujker mellett rohant a part felé, s közben morgolódott.

– A Csuklyás éppen most fizette ki a kocsmárost, mi? – a katona intett a nyílpuskával, melyet a kezében tartott. – Azért vagyok itt, hogy vigyázzak magára. A tizedesek előrementek, csatára kell számítanunk a Ripacs dokkjánál.

– Hová lett Kupa? – kérdezte Dujker. Olyan gyorsan történt minden, hogy még mindig nem tért magához a sokktól. – Itt volt mellettem...

– Szerintem elment szimatolni az után a varázsló után. De ugyan ki ismeri ki magát a mágusokon? Lehet, hogy elmenekült. A Csuklyásra, hiszen eddig nem produkált valami sokat.

Kiértek a partra. Tőlük balra, harminclépésnyire, Geszler és a tengerészek éppen elértek a tucatnyi helybéliig, akik egy keskeny kis dokkot próbáltak védeni. A dokkban egy alacsony, keskeny kis őrhajó horgonyzott, egyetlen árboccal. Tőlük jobbra a part enyhe ívben kanyarodott dél felé, ahol a távolban Hisszar... lángokban állt. Dujker megtorpant, és értetlenül bámulta a város feletti vörös eget.

– Togg vinné el! – szisszent fel Felhős. Ő is arra nézett, amerre Dujker. – Megérkezett a Dryjhna. Akkor talán inkább mégsem kellene magát bevinnünk a városba, igaz?

– Tévedés – mondta Dujker. – Csatlakoznom kell Kolténhez. A lovam az istállóban van, hagyd a csudába a csónakot.

– Fogadok, hogy éppen most spékelik a combját. Errefelé az emberek lovat esznek, és tevén lovagolnak. Béke poraira. – Kinyújtotta a kezét, de a történész elhúzódott, és futni kezdett felfelé a parton, el a Ripacstól és a körülötte kialakuló csatától.

Felhős habozott, aztán káromkodva Dujker után lódult. Varázslat villáma hasított az előtte húzódó utca sötétjébe, majd fájdalmas visítás hallatszott. Kupa – gondolta Dujker. Vagy varázsol, vagy éppen most halt meg. A parton maradt, a faluval párhuzamosan futott, míg úgy tippelte, hogy éppen szemben lehet az istállóval. Ekkor a falu felé fordult, és átküzdötte magát a dagályvonalat jelző sűrű gazon. Felhős odaért a történész mellé.

– Azért elkísérem, hogy biztonságban odaérjen, oké?

– Köszönöm – lihegte Dujker.

– Egyébként, ki maga?

– Birodalmi Történetíró. És maga, Felhős?

A férfi morgott.

– Senki. Én egy senki vagyok.

Amikor beértek az első sor kunyhó közé, lassítottak. Az árnyékban maradtak. Az utcától pár lépésre a levegő felkavarodott előttük, és Kupa tűnt elő. Köpönyege megperzselődött, arca vörös volt a tűz melegétől.

– Mi a fenét kerestek itt még mindig? – kérdezte sziszegve. – Egy Főmágus garázdálkodik a környéken; a Csuklyás tudja csak, hogy mit keres itt. A gond az, hogy tudja, én is itt vagyok, úgyhogy jelenleg nem bizonyulok túl jó társaságnak, nem jó a közelemben lenni... az utolsót alig tudtam kivédeni...

– A sikoly, ami hallatszott, tőled származott? – kérdezte Dujker.

– Görgettek már rád valaha varázslatot? A csontjaim úgy rezegtek, hogy majdnem kiszakadtak a testemből. Becsináltam a nadrágomba. De élek.

– Egyelőre – mondta Felhős, vigyorogva.

– Kösz a biztatást – motyogta Kupa.

Dujker megszólalt:

– Meg kellene...

Az éjszaka felrobbant körülöttük. A villanás és a robaj mind a három férfit a földre taszította. A történész sikolyához csatlakozott két másik hang is, ahogy a varázslat belemarkolt a húsukba, jeges hideget lehelt a csontjaik köré, és égető fájdalmat okozott a végtagjaikban. Dujker sikolya csak erősödött, ahogy a fájdalom felkúszott az agyába, s a világot vérvörös ködbe burkolta előtte. Minden remegni látszott a szeme előtt. Dujker rugdosott, fetrengett a földön, de nem tudott menekülni. Ez a varázslat lassan pusztította őt – félelmetes, személyes támadás volt, mely lénye minden zugát egyszerre rohamozta meg. Aztán egyszer csak elmúlt. Dujker mozdulatlanul hevert a földön, arcát a hűvös, poros talajhoz szorította. Teste még remegett. Becsinált. Bevizelt. Keserű verejték folyt végig a testén. Egy kéz markolta meg a telabája gallérját. Érezte Kupa forró leheletét a fülén, miközben a mágus suttogni kezdett.

– Visszavágtam. Elég alaposan. El kell érnünk a hajóhoz... Geszlerék...

– Menj Felhőssel – nyögte Dujker. – Én a lovakért megyek...

– Megőrültél?

A történész visszanyelt egy sikolyt, és feltápászkodott. Megtántorodott, ahogy a fájdalom emléke ismét belenyilallt a végtagjaiba.

– Menj Felhőssel, a fenébe is!

Kupa egy pillanatig sandán nézte, aztán felvillant a tekintete.

– Aha, dosiiként mész, lovon. Talán bejön...

Felhős arca fehér volt, akár a fal. Megrángatta a mágus köpönyegének ujját.

– Geszler nem vár az idők végezetéig.

– Rendben – biccentett Dujkernek, majd elindult a tengerésszel. Gyorsan visszafutottak a partra.

Geszler meg a tengerészek nagy bajban voltak. Testek hevertek a dokk körüli feltúrt homokban. Az első tucatnyi falusi meg két cawni tengerész. Geszler, oldalán Igazzal és egy másik tengerésszel, azon volt, hogy visszaverje a falusiak egy újabb csapatának rohamát. A támadók között voltak férfiak és nők is, és mind őrülten küzdötték magukat előre. Szigonyokkal, kalapácsokkal, bárdokkal támadtak, de volt olyan is, aki puszta kézzel akart nekiesni a malazáknak. A maradék két matróz – mindketten sebesülten – a Ripacson voltak, és erőtlen mozdulatokkal próbálták elvágni a köteleit.

Felhős vezette Kupát, egészen addig, míg már csak tucatnyi lépésre voltak a csőcseléktől. Aztán a tengerészgyalogos leguggolt, célzott és belelőtt egy nyilat a tömegbe. Valaki felsikoltott. Felhős a vállára csapta a nyílpuskát, és előhúzott egy rövid kardot, meg egy belezőkést.

– Van erre valami a tarsolyában, mágus? – kérdezte, de a választ már nem várta meg. Előrelendült és oldalba kapta a falusiakat. Azok hátráltak; senki sem halt meg, de sokan súlyosan megsebesültek, ahogy Felhős nekilendült a csapatnak. A halottak nem jelentettek volna akadályt – a sebesültek viszont annál inkább.

Geszler most már egyedül tartotta a dokkot, mivel Igaz éppen egy haldokló társát vonszolta a csónak felé. A Ripacs fedélzetén az egyik sebesült matróz már nem mozgott. Kupa habozott, hiszen tudta, hogy bármilyen varázslatot szór is a támadókra, a Főmágus mindenképpen rá fog jönni belőle, hogy hol van. A harci mágus nem tartotta valószínűnek, hogy kibírna még egy támadást. Minden ízülete vérzett a bőre alatt, izmait elöntötte a vér. Reggelre meg sem tud majd mozdulni. Ha egyáltalán túlélem ezt az éjszakát. De voltak ennél sürgetőbb gondok is.

Kupa felemelte a karját, és fülsértően felsikoltott. Előtte tűzfal robbant, mely megindult előre, morogva, csapkodva, egyenesen a falusiak felé. Azok először megtorpantak, majd futásnak eredtek. Kupa végigküldte a parton a lángokat a nyomukban. Amikor elért a gyep széléhez, a tűzfal elenyészett. Felhős megperdült.

– Ha ezt meg tudta tenni...

– Nem volt ez semmi sem – mondta Kupa, és csatlakozott a férfiakhoz.

– Egy tűz...

– Mondom, hogy semmi! Csak egy rémes illúzió, te bolond! Na, menjünk innen.

Húsz evezőcsapásnyira a parttól, elvesztették Veredet. A mellkasába döfött szigonyfej az utolsó csepp vérét is a csúszós hajódeszkára ontotta. Geszler egészen egyszerűen átdobta a testet a korlát fölött. A tizedesen kívül már csak a fiatal Igaz, Felhős és Kupa éltek. Volt még velük egy tengerész, de ő lassan elvesztette a csatát elvágott ütőerével; percekre lehetett már csupán a Csuklyás kapujától.

– Mindenki maradjon csendben – suttogta Kupa. – Ne gyújtsatok lámpát se... a Főmágus a parton van.

Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, valaki könyörtelenül befogta a haldokló tengerész száját is, míg az végre elcsendesedett. A Ripacs egyetlen felhúzott viharvitorlával, lassan kiúszott a sekély öbölből, tőkesúlya halk sustorgással szelte a vizet. Túl hangosan, Kupa tudta ezt. Megnyitotta Üregét, és véletlenszerűen hangokat dobott minden irányba – egy fojtott hangot ide, egy fanyikordulást oda. Halványan fénylő ködöt varázsolt a környékre, s visszatartotta Ürege erejét, hogy az ne támadjon, csak ki-kitörve vezesse félre üldözőjüket. Tőlük balra, úgy hatvanlépésnyire varázslat csapott le. A mágust félrevezették a hamis hangok. A köd elnyelte a varázslat fényét. Ismét csend lett körülöttük. Geszler és a többiek lassan rájöttek, hogy mit csinál Kupa. Reménykedve nézték őt, bár alig titkolták félelmüket. Igaz mozdulatlanul tartotta a kormányrudat, nem mert semmit sem csinálni, csak annyit, hogy a gyenge szellőnek feszítette a vitorlát.

Úgy tűnt, mintha csigalassúsággal vánszorognának a vízen. Izzadságcseppek gördültek le Kupa homlokáról; teljesen beleizzadt az erőlködésbe, ahogy ellenállt a Főmágus kutató erejének. Érezte a gyilkos szándékot, és csak most jött rá, hogy ellenfele nő, és nem férfi. Messze délen, Hisszar kikötőjéből nem látszott semmi, eltakarták a fekete füstöt okádó lángok. Senki sem sietett arrafelé kormányozni a hajót, hiszen mind Kupa, mind a többiek tudták, hogy nemigen találnának már ott túlélőket. Hétváros fellázadt.

És a tengeren vagyunk. Akad vajon valahol egy biztonságos kikötő számunkra? Geszler azt mondta, hogy a hajója fel van szerelkezve – de eléggé ahhoz, hogy eljussunk vele Arenig? Ráadásul ellenséges vizeken át... Falar sokkal jobb cél lenne, de az több mint hatszáz mérföldre volt Dosin Palitól délre.

Újabb gondolat suhant át az agyán, miközben a Főmágus kutató ereje elhalványodott, majd megszűnt. Könnyűkezű Heborik – a szegény szerencsétlen már úton van a találkára, ha minden a terv szerint haladt. Átkel a sivatagon, egy élettelen partszakaszra.

– Most már fellélegezhet mindenki – mondta a mágus. – Abbahagyta a vadászatot.

– Kiértünk a hatósugarából? – kérdezte Igaz.

– Nem, csak elunta a dolgot. Szerintem sokkal fontosabb dolga is akad, kölyök. Geszler tizedes!

– Igen?

– Át kellene kelnünk a szoroson. Az Otataral Partokhoz.

– Mi a fenének, mágus?

– Sajnálom, ezúttal kihasználom a rangomat. Tegye, amit mondtam.

– És mi van, ha egyszerűen átdobjuk a hajókorláton? – kérdezte nyugodt hangon Geszler. – Egy dhenrabi kószál a vizeken, a Sahul-homokpad környékén vadászik. Finom falat lehetne neki egy mágus...

Kupa felsóhajtott.

– Azért megyünk, hogy felvegyük Fener egyik Főpapját, tizedes. Etessen meg egy dhenrabival, és senki nem ejt majd értem egyetlen könnyet sem. De haragítson magára egy Főpapot, és az ő morcos istene lehet, hogy nem nézi majd jó szemmel magát a továbbiakban. Vállalja a kockázatot?

A tizedes hátradőlt és felnevetett. Felhős és Igaz is elvigyorodtak. Kupa elkomorodott.

– Ennyire vicceset mondtam?

Felhős áthajolt a korlát fölött, és a tengerbe köpött. Fél kézzel megtörölte a száját, aztán megszólalt:

– Nagyon úgy fest, hogy Fener már eddig is szemmel tartott bennünket, mágus. Mi a Vadkan Csapatból vagyunk, a feloszlatott Első Hadseregben szolgáltunk. Még mielőtt Laseen eltörölte ezt a kultuszt. Most már csak egyszerű tengerészgyalogosok vagyunk, egy nyamvadt kis Parti Őrség tagjai.

– Ettől persze nem fordítottunk hátat a vallásunknak – vette át a szót Geszler. – Sőt, még új követőket is találtunk Fenernek – tette hozzá Igaz felé intve. – Úgyhogy mondja csak az irányt. Otataral Partok, ugye ezt mondta? Fordítsd a kormányt kelet felé, fiam, és készítsd fel a vitorlát a reggeli szélre.

Kupa lassan hátradőlt.

– Van még valaki, akinek ki kellene mosni a gatyáját? – kérdezte.

*

A telabájába burkolózó Dujker kilovagolt a faluból. Alakokat látott a parti út mindkét oldalán, arctalanok voltak a halvány holdfényben. A hűvös sivatagi levegő egy homokvihar leheletét hozta, száraz ködfélét, mely kaparta az ember torkát. A történész a keresztútnál megállította a lovát. Dél felé a parti út folytatódott, egészen Hisszarig. Nyugat felé egy karavánút haladt a szárazföld belseje felé. Negyed mérfölddel beljebb ezen az úton egy hadsereg táborozott.

Nem látszott semmiféle rendszer a táborban. Több ezer sátrat állítottak fel véletlenszerűen egy cserény körül, melyet tűz fényétől vöröslő füstfelleg takart el. Törzsi dalok foszlányait hozta a homok felett a szél. Az út mellett, vagy ötvenlépésnyire attól a helytől, ahol Dujker állt, egy csapatnyi tehetetlen malaza katona szenvedett a kínzóeszközökön, melyeket a helybéliek Csúszóágynak neveztek. Ez négy karóból állt, melyeket a hegyes felükkel felfelé a földbe döftek, az áldozatot ezek tetejére szúrták, a vállánál és a combja felső részénél két-két karóheggyel. A súlytól és az akarattól függően, hogy mennyire tudott mozdulatlanul maradni az illető, a földig tartó fájdalmas csúszás több órán át is eltarthatott. Csuklyás kegyelmével a másnapi forró napsütés hamar véget vet majd a szerencsétlenek szenvedéseinek. A történész érezte, hogy szívét elönti a keserű düh. Tudta, hogy nem segíthet rajtuk. Már az is elég nagy feladat volt, hogy egyáltalán életben maradjon ezen a vidéken, melyet elöntöttek a gyilkos kedv tűzhullámai. De eljön majd a bosszú ideje is. Ha az istenek is úgy akarják.

Hatalmas és – ebből a távolságból – néma mágikus tüzek lobogtak Hisszar felett. Vajon Koltén túlélte? És Bult? És a Hetedik? Meglátta Sormo időben, hogy mi következik? Oldalba bökte az állatot, és megindult tovább a parti úton. A renegát hadsereg megjelenése egészen váratlanul érte. Úgy tűntek elő, mintha a semmiből jönnének, és bár a táborban káosz uralkodott, voltak közöttük parancsnokok, akiket hajtott a vérszomj, és akik képesek voltak elérni azt, amit elterveztek. Ez nem egy hirtelen jött kis felkelés volt. Kupa azt mondta, hogy egy Főmágus az. Ki lehet még odakint velük? A Shei'knek évek álltak a rendelkezésére, hogy felállítsa hadseregét, beépítse ügynökeit, eltervezze ezt az éjszakát – és mindazt, ami ezután következik. Tudtuk, hogy ez lesz. Laseennek régen lándzsavégre kellett volna tűznie Pormkval fejét. Egy rátermett Legfőbb Ököl megelőzhette volna mindezt.

– Dosii kim'aral!

Három csuklyás alak tűnt fel az út szárazföldi oldalán futó vizesárokból.

– Dicső éjszaka! – kiáltotta vissza Dujker, de nem lassította le a lovát, amikor elhaladt mellettük.

– Várj, dosii! A Világvége téged is hív! – Az egyik alak a tábor felé intett.

– Rokonaim vannak a Hisszari-öbölnél – felelte a történész. – Megyek, hogy velük együtt ünnepelhessem a győzelmet! – Dujker hirtelen megrántotta a szárat, és megfordította a lovat. – Kivéve, ha a Hetedik visszavette a várost. Csak nem ezt a hírt akartad nekem elmondani?

Az alak felnevetett.

– Szétzúztuk őket. Az ágyukban haltak meg, dosii! Hisszar felszabadult a mezla átok alól!

– Akkor megyek! – Dujker ismét a város felé indult. Egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, miközben lovagolt, de a törzsi harcosok nem kiabáltak utána. A Hetedik elsöpörve? Vajon most Koltén is egy Csúszóágyon hever? Nehéz volt elképzelni, de ez is lehetséges. A támadás nyilvánvalóan hirtelen jött, és erős varázslattal támogatták. Én meg pont ma éjjel rángattam el Kupát, a Csuklyás leheljen rám! Bármilyen lélek lakozott is Sormo E'nathban, a teste csak egy gyermeké volt, és nem elég acélos ahhoz, hogy egy ilyen ütközetet kibírjon. Biztosan összevérezte az ellenség pár mágusának az orrát, de ennél többet ostobaság lett volna kívánni tőle. Biztosan mindannyian derekasan megállták a helyüket. Nem adták olcsón Hisszart.

Dujker mindenesetre a saját szemével akarta látni, hogy mi történt. Egy Birodalmi Történésztől ez volt a minimum. Sőt mi több, belovagolhatott még az ellenség sorai közé is, és ez kivételes lehetőség volt. A kockázat nem számít. Össze akart gyűjteni minden lehetséges információt, hiszen ha visszajut majd a támadó malaza seregbe, tudásának igen nagy hasznát vehetik majd. Más szóval, kémkedni készülsz. Ennyit az objektivitásról, Dujker. De a karavánút mentén haldokló malaza katonák emléke elég volt ahhoz, hogy félresöpörje kételyeit.

Fél mérfölddel mögötte, a halászfaluban mágikus fény villant. Dujker hezitált, aztán továbblovagolt. Kupa túlélő típus volt, és a Parti Őröket elnézve, veteránok vették körül. A mágus már korábban is szembekerült erős varázslókkal, akiket nem tudott legyőzni, azok elől elmenekült. Dujker katonáskodó évei rég elmúltak, és jelenléte inkább csak akadályozta volna a többieket. Jobban jártak nélküle. De vajon mit tesz most Kupa? Ha vannak a Hetedikből túlélők, akkor a harci varázsló helye az ő oldalukon van. Akkor viszont mi lesz Heborik sorsa? Nos, én megtettem mindent a kéz nélküli öreg szivarért, amit csak tudtam. Fener vigyázzon rád, öreg.

Az úton nem látott menekülteket. Úgy festett, hogy a fanatikus hadba hívás teljes sikerrel járt: mindenki Dryjhna katonájává vált. Öregasszonyok, halászfeleségek, gyerekek, vallásos nagyapók. Dujker azonban arra számított, hogy malazákkal azért összefut majd, de legalábbis látja vonulásuk jeleit vagy azt, ha menekülésük véres kudarcba fulladt valahol. Ehelyett azonban csak a csupasz katonai utat látta, mely a hold fényében szellemszerűen, ezüstösen nyúlt végig a tájon.

A távoli Hisszar tompa fényében sivatagi molylepkék jelentek meg, melyek köröztek, s ide-oda csapódtak. Olyanok voltak, mint a pernye, csak nagyok; Dujker előtt nem egy tenyérnyi példány is elröppent. A rovarok dögevők voltak, és ugyanabba az irányba tartottak, mint Dujker. Számuk egyre nőtt. Perceken belül az éjszakai csend odalett, megtelt halk, kísérteties rovarokkal, melyek minden irányból kerülgették a történészt. Dujker próbálta leküzdeni a lelkében növekvő hideg rettenetet. A világban nagy számban él többféle olyan lény is, mely a halálból táplálkozik. Dujker elkomorodott, próbálta felidézni, hogy hol hallhatta ezt a mondatot. Biztosan a számtalan, Csuklyáshoz szóló ima egyikéből való, melyeket a Rothadás Havában szoktak énekelni a papok Untában.

Előtte a halovány fényben feltűntek a külváros első épületei, egy sor kalyiba és egyéb tákolmány, melyek az öböl felett kapaszkodtak a keskeny sziklapárkányba. A levegő egyre füstösebb lett, égett festék, fa és rongy szaga terjengett. Egy elpusztult város szaga, a düh és a vak gyűlölet szaga. Dujkernek ez túlságosan is ismerősnek tűnt, és hirtelen nagyon öregnek érezte magát.

Két gyerek futott át előtte az úton, beszaladtak a kunyhók közé. Az egyikük harsányan felnevetett; kacagása őrült boldogságról tanúskodott, és túlságosan sokat tudó volt ahhoz, hogy egy ilyen fiatal gyermektől származzon. A történetíró ellovagolt a ház előtt, és érezte, hogy bizsereg a bőre. Megdöbbenve tapasztalta, hogy félelmet érez. Félsz a gyerekektől? Öreg, nincs itt semmi keresnivalód.

Balra a földnyelv felett kivilágosodott az ég. A molylepkék a város központja felé tartottak, eltűntek a vándorló füstfellegben. Dujker megállt. A parti út kettéágazott, a főág innentől a város főutcája lett. A másik út, mely balra futott, megkerülte a várost, és a malaza építményekhez vezetett. A történész hunyorogva végignézett ezen az úton. Fél mérföldre onnan, a barakkok felett fekete füstoszlopok szálltak az ég felé, s csak egészen fent hajlottak el, ahol a sivatagi széllel találkoztak. A szél beléjük kapaszkodott, és a tenger felé sodorta a füstöt.

Lemészárolták őket az ágyukban? Ez a lehetőség hirtelen nagyon is valószerűnek tűnt. Dujker a barakkok felé indult. A kelő nappal együtt megjelentek az árnyak is. Tőle jobbra Hisszar városa égett. Gerendák roppantak össze, vályogfalak rogytak le, vágott kövek robbantak szét az izzó forróságban. Az egész jelenetet a füst halálos, fojtogató leple takarta el. Olykor-olykor halálos sikolyok hallatszottak a város belseje felől. Tisztán látszott, hogy a felkelés pusztító ereje önmaga ellen fordult. Szabadságot akartak, bármilyen áron.

Elérte a letaposott területet, ahol a kereskedőkaraván tábora állt korábban – azt a helyet, ahol ő és Sormo tanúi voltak a jelenésnek. A tábort kapkodva szedték fel, talán csak pár órával korábban. Az otthagyott szemét között most egy csapatnyi, a városból érkezett kutya turkált.

A szabad térséggel szemben, a Faladhan út túloldalán emelkedtek a malaza épületek a megerősített fallal. Dujker először lépésbe lassította a lovát, majd meg is állt. A fehér falrészeken fekete füstcsíkok éktelenkedtek. Amennyire Dujker meg tudta állapítani, négy helyen törte át a falat a varázslótámadás, s mind a négy helyen akkora rést ütöttek, hogy egy falanx éppen át tudott rajta robogni. A nyiladékokban testek hevertek kicsavarodott pózban a lehullott kövek között. Ami a páncélzatot illeti, hát azzal egyik sem volt túl jól ellátva. A földön sokféle fegyver hevert elszórtan: az antik lándzsahegytől egészen a mészárosbárdig.

A Hetedik keményen harcolt, minden nyiladékban feltartóztatták a támadóikat; szembenéztek a kegyetlen varázslattal, és halomra öldösték az ellenséget. Senkit sem ért álmában a támadás. A történész érezte, hogy lelkében halvány remény ébred.

Végignézett az úton, addig a helyig, ahol a macskaköves utcát diófák szegélyezték. Az épület belső, városi kapuja közelében egy lovas kitörés zajlott le. A tucatnyi hisszari test között két lótetem hevert, de sehol egy lándzsa. Vagy elég szerencsések voltak, és nem veszítettek el senkit az ütközetben, vagy pedig volt idejük arra, hogy magukkal vigyék sérült és halott társaikat. Látszottak a szervezettség jelei – méghozzá az erős szervezettségé. Koltén? Bult? Az egész utcában nem látott egyetlen élő embert sem. Ha folytatódott is a csata, az továbbvonult valamerre. Dujker leszállt a lováról, és megközelítette az egyik falnyiladékot. Átmászott a törmeléken, s kikerülte a vértől síkos köveket. Látta, hogy a legtöbb támadót nyílvesszők ölték meg. Sok testet valósággal felnyársaltak a vastag nyílvesszők. A távolság kicsi volt, a tévesztés kizárt, az eredmény halál. A szervezetlen, dühös, rosszul felszerelt hisszari csőcseléknek esélye sem volt ez ellen a koncentrált össztűz ellen. Dujker a kőhalmon túl nem látott egyetlen testet sem.

Az építmény gyakorlótere üres volt. Itt-ott földsáncokat emeltek, melyek mögül gyilkos kereszttüzet indíthattak volna, ha a nyiladékoknál áttörik a védelmet, de nem volt semmiféle jele annak, hogy ez bekövetkezett volna. Dujker lelépett a törmelékhalomról. A malaza főhadiszállást és a barakkokat felgyújtották. A látottak fényében Dujker kezdte azt hinni, hogy ezt talán maguk a malazák tették. Így jelezvén mindenkinek, hogy Koltén nem bújik meg a falak mögött, a Hetedik és a wickák kivonultak, méghozzá alakzatban. Vajon hogy boldogulhattak?

Visszatért várakozó lovához. A nyeregből még több füstöt látott, mely a malaza Villanegyedből gomolygott az ég felé. A hajnal érkeztével különös nyugalom szállt a városra, melynek élettelensége így valószerűtlennek tűnt, a holttestek pedig madárijesztőknek, melyeket az aratási ünnep után szoktak szétszórva hagyni. A molylepkék azért megtalálták őket, teljesen belepték a hullákat, nagy szárnyuk lassan emelkedett-süllyedt, miközben táplálkoztak.

Úton a malazanegyed felé, a távolból néha sikoltozást és kiáltásokat hallott, valamint kutyaugatást és öszvérek ordítását. A lángok moraja hol erősebben, hol gyengébben hallatszott, úgy, mint a sziklát csapkodó hullámoké. A forróság is hullámokban söpört végig a mellékutcákon, sziszegés hallatszott, szemét kapott lángra.

Dujker a Villanegyedtől ötven lépésre találkozott először az igazi vérontás nyomaival. A hisszari lázadók hevesen letámadták a negyedet, valószínűleg ugyanakkor, amikor a másik csapatuk körülzárta a Hetediket és az építményeiket. A kereskedők és a nemesek kétségbeesetten védekeztek, a saját őreiket küldték a harcba, de ők túl kevesen voltak, és mivel nem tudtak együttműködni, hamar és kegyetlenül ledarálták őket. A csőcselék beözönlött a negyedbe, ledöntötték a házak kapuját, és a malaza családokat kivonszolták a széles utcára.

Dujker, miközben lovával óvatosan léptetett a holtak között, látta, hogy akkor kezdődhetett az igazi őrület. A férfiakat kibelezték, beleiket kihúzták, és nők nyakára tekerték – feleségekére, anyákéra, nagynénikére, nővérekére –, akiket megerőszakoltak, mielőtt megfojtották volna őket a szörnyű kötelekkel. A történész látott szétloccsant fejű gyerekeket, tapu nyársakba húzott kisbabákat. De sok kislányt magukkal vittek a támadók, ahogy beljebb nyomultak a negyed utcáin. Az ő sorsuk, ha lehet, még halott szeretteikénél is borzalmasabb volt.

Dujker mindezt egyre növekvő zsibbadtsággal figyelte. A szörnyű kegyetlenség, melyet itt szabadjára eresztettek, mintha nyomot hagyott volna a levegőben – lesben állt, és az ép eszére támadt. Lelke védekezésképpen visszahúzódott, egyre mélyebbre és mélyebbre. Megfigyelőképessége azonban nem hagyta el, csak teljesen elvált az érzéseitől – a történetíró jól tudta, hogy az igazi sokk majd csak később következik be: a remegő végtagok, a rémálmok és hitének lassú elmúlása.

Dujker azt várta, hogy továbbhaladva a következő téren ugyanilyen látványban lesz része. De gondolkodóba ejtette, amit talált. A hisszari lázadókat tőrbe csalták, és mind egy szálig leölték a téren. Nyílvesszőket használtak, melyeket később kiszedtek a hullákból, de azért maradt mutatóba néhány eltörött szár és tollazat. A történész leszállt a lováról, és felkapott egyet. Wicka volt. Úgy sejtette, hogy most már talán össze tudja rakni, hogy mi történhetett.

A barakkokat megostromolták. Bárki vezényelte is le a támadást, nyilván az volt a célja, hogy megakadályozza Koltén bejutását a városba, és a bevetett varázslat erejét látva, nyilván teljesen meg akarta semmisíteni a malaza hadsereget. A parancsnok ebben nyilvánvalóan vereséget szenvedett. A wickák kitörtek, átjutottak az ostromfalon, és egyenesen a Villanegyedbe lovagoltak, hiszen sejtették, hogy ott már folyik az előre megszervezett, szisztematikus mészárlás. Későn érkeztek, a negyed kapuja elleni rohamot már nem tudták megakadályozni, így aztán megváltoztatták az útvonalat, megkerülték a csőcseléket, és csapdát állítottak nekik a téren. A hisszariak még több vérre szomjaztak, így aztán rátámadtak a csalira anélkül, hogy előtte feltérképezték volna a helyzetet.

A wickák mindet leölték. Nem fenyegette őket újabb támadás veszélye, így aztán a csata után nyugodtan összeszedhették a nyílvesszőket. A győzelem nyilván teljes volt, először biztos gyorsan elzártak minden menekülési útvonalat, aztán pedig szépen, akkurátusan leöltek minden hisszarit, aki a téren ragadt. Dujker közelgő lépések zaját hallotta. Megperdült. Egy csapatnyi lázadó érkezett a kapun túlról. Jól fel voltak fegyverezve, kezükben lándzsa, görbe kard a derekukon. Vörös telabájuk alól páncélmellény villant ki. Fejükön a Városi Őrség csúcsos bronzsisakjait viselték.

– Borzalmas mészárlás! – üvöltötte Dujker, előszedve a legjobb dosii akcentusát. – Ezt meg kell bosszulni!

A csapatot vezető őrmester gyanakodva mérte végig Dujkert.

– A sivatag porát látom rajtad – mondta.

– Igen, északról jövök, a Főmágus seregéből. Az unokaöcsém a kikötőnél lakott. Csatlakozni akarok hozzá...

– Ha még él, öreg, akkor Reloe hadseregében menetel.

– Kizavartuk a mezlákat a városból – mondta egy másik katona. – Túlerőben vagyunk, ők meg már most sokat vesztettek, ráadásul van velük tízezer menekült is...

– Csendet, Geburah! – csattant fel az őrmester. Szeme összeszűkült, végigmérte Dujkert.

– Mi Reloe seregébe tartunk éppen. Gyere velünk. Hisszari minden lakója áldott lesz, ha csatlakozik a mezlák végső lemészárlásához.

Kényszersorozás. Nem csoda hát, hogy nincs a városban senki. A szent hadseregben vannak, akár tetszik nekik, akár nem. A történész bólintott.

– Így lesz. Tudod, megesküdtem arra, hogy megvédem az unokaöcsém életét...

– Hétváros megszabadítása a mezláktól, előrébb való feladat – mordult fel az őrmester. – Dryjhnának a te lelkedre is szüksége van, dosii. A Világvége megérkezett: az egész kontinensen seregek gyülekeznek, s a hívó szóra mindenkinek indulnia kell.

– Múlt éjjel részt vettem a mezla Parti Őrség kiirtásában... lelkem akkor az Ő szolgálatában állt, hisszari – Dujker hangjába fenyegetés vegyült. Tiszteld az idősebbeket, kölyök.

A férfi erre csupán csak egy fejbiccentéssel válaszolt.

Dujker száron vezette a lovát, a szakasszal együtt vonult keresztül a Villanegyeden. Az őrmester közben elmondta, hogy Kamist Reloe hadserege a várostól délnyugatra lévő síkságon állomásozik. Három odhani törzs követte egyfolytában a gyűlölt mezlákat, támadták a menekültek és az őket védő kevéske katona sorait. A mezlák Sialk felé tartottak, amely egy másik parti város volt húszmérföldnyire, délre Hisszartól. A férfi gonosz vigyorral hozzátette, hogy az ostobák nem tudják, hogy közben Sialk is elesett, és jelenleg is több ezer mezla nemes vonul felfelé, az északi úton. A mezla parancsnok hamarosan kétszer annyi menekültre kell, hogy vigyázzon.

Kamist Reloe majd bekeríti az ellenséget. Serege addigra hétszeres túlerőben lesz, így végső csapást mérhetnek az ellenségre. Úgy számolták, hogy a csatára három napon belül sor kerül. Dujker mindeközben helyeslő hangokat hallatott, de agya rendületlenül dolgozott. Kamist Reloe Főmágus volt, akiről az a hír járta, hogy tíz éve megölték Rarakuban – párbajozott a Shei'kkel, a tét az volt, hogy kit szánt az ég a Világvége vezetőjének. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a Shei'k nem ölte meg ellenfelét, hanem inkább elnyerte a hűségét. A gyilkos rivalizálásról, ellenségeskedésről, személyes ellentétekről szóló híresztelések segítették a Shei'ket célja elérésében, hiszen a malazákat abba a tévhitbe ringatták, hogy a belső bonyodalmak miatt a Világvége gyenge. Minden csak hazugság volt. Félrevezettek bennünket, és most megfizetünk mindenért.

– A mezla hadsereg olyan, mint egy nagy vad – mondta az őrmester, miközben lassan a város széléhez értek. – A számtalan támadás során sebeket szerzett, és ömlik belőle a vér. A bestia tovább tántorog, vakon a fájdalomtól. Három nap, dosii, és a vad elesik.

A történész elgondolkodva bólintott. Eszébe jutottak a Quon Táli északi erdejében időnként megrendezett vaddisznóvadászatok. Egy hajtó elmesélte neki, hogy azon vadászok közül, akik egy-egy ilyen vadászat során meghaltak, a legtöbben az után estek el, hogy az állat már megkapta a halálos döfést. Egy váratlan, utolsó kitörés, egy gyilkos támadás, mely során mintha kiszabadulna az állat a Csuklyás szorításából. A vadászok megrészegültek a győzelem közelségétől, és megfeledkeztek az óvatosságról. Dujker a lázadó katona szavaiból is ilyen diadalittasságot hallott ki. A bestiából már ömlött a vér, de még nem halt meg.

*

A terem padlója öblös volt, mint egy tál, és mindenütt puha porcicák borították. A hegy belseje felé, vagy egyharmad mérföldre a bejárattól, a sziklafal repedt volt, akár az üveg, a hasadékok a boltíves plafonból indultak lefelé. A terem közepén egy halászcsónak hevert féloldalasan, egyetlen árbocáról rothadó hálóhoz hasonlatos vitorlamaradvány lógott. A forró, száraz levegő miatt a faékek kiestek a helyükből, és a csónak deszkái a saját súlyuk terhe alatt megvetemedtek.

– Meg sem lepődök – közölte Mappó az ajtóból.

Ikárium ajka mosolyra húzódott, aztán közelebb lépett a csónakhoz.

– Öt éve? Nem lehet itt régebben, még érezni rajta a sós tengervíz szagát. Felismered a stílusát?

– Sajnálom, hogy nem érdeklődtem eddig az ilyesmi iránt – sóhajtott fel Mappó. – Hiszen gondolhattam volna, hogy szükségem lehet még a tudásra; miért voltam ily ostoba...

– Azt hiszem – mondta Ikárium, miközben a csónak orrán nyugtatta kezét –, hogy pontosan ez az, amit Iszkiri Puszt meg akart velünk kerestetni.

– Azt hittem, hogy célunk a seprű felkutatása – jegyezte meg a trell.

– A seprű kétségkívül elő fog majd kerülni magától. Nem a célt kellett megtanulnunk becsülni, hanem magát a kutatást.

Mappó szeme gyanakodva összeszűkült, végigmérte barátját, majd elvigyorodott, és előtűntek hegyes agyarai.

– Hiszen mindig ez van, nem igaz? – A jaghuta nyomában ő is belépett a szobába. Orra megremegett. – Nem érzem a tengervíz szagát.

– Talán kicsit eltúloztam a dolgot.

– Abban igazad van, hogy nem úgy néz ki, mintha már évszázadok óta itt rostokolna ez a csónak. Vajon mi lehet a rejtély kulcsa, Ikárium? Egy halászhajó, egy sivatagi szikla gyomrában. Harmincmérföldes körzetben sehol nem találni nagyobb mennyiségű vizet, mint egy-egy patakocska. A Főpap kemény feladat elé állított bennünket.

– Bizony.

– És te felismered a stílust?

– Én pontosan annyit tudok a hajózásról meg a tengerrel kapcsolatos egyéb dolgokról, mint te, Mappó. Attól tartok, hogy már nem is felelünk meg Iszkiri elvárásainak.

A trell morgott, majd figyelte, ahogy Ikárium megvizsgálja a csónakot.

– Van itt pár háló, kézzel csomózták őket. Néhány szikkadt valami, ami valaha hal lehetett. Ahá! – a jaghuta lehajolt. Fa zörgött. Felegyenesedett, és Mappó felé fordult, kezében a Főpap seprűjével.

– Akkor most kisöpörjük a szobát?

– Azt hiszem, a feladatunk az, hogy visszaszolgáltassuk ezt a tárgyat a jogos tulajdonosának.

– A csónakot vagy a seprűt?

Ikárium szemöldöke felszaladt.

– Érdekes kérdés, kedves barátom.

Mappó elkomorodott, majd vállat vont. Ha volt is valami értelmes ebben a keresésben, az csakis a véletlen műve lehetett. Frusztráltnak érezte magát. Túl régóta volt már a felszín alatt, túl régóta nem csinált semmit, és túl régóta játszott egy őrült intrikáinak szereplőjeként. Nehezen tudta csak rávenni magát, hogy a megfejtendő rejtélyre gondoljon, és igazán kételkedett benne, hogy a dolog valóban megéri-e az erőfeszítést. Egy hosszú perc után felsóhajtott.

– Az Árnyak lecsaptak erre a csónakra meg az utasára, és mindkettőt idehozták. Lehet, hogy Puszt csónakja? Nem úgy néz ki, mint egy halászcsalád sarja. Eddig egyetlen kikötői káromkodást sem hallottam tőle, sem tengeres hasonlatot, sem szálkás kátét.

– Akkor tehát nem Iszkiri csónakja.

– Nem. Marad...

– Nos, vagy Szolga, vagy az öszvér.

Mappó biccentett. Megdörzsölte borostás állát.

– Biztosíthatlak, hogy a csónakban üldögélő, hálót kivető öszvér elég egzotikus látvány lehet ahhoz, hogy felkeltse egy isten érdeklődését, aki aztán begyűjti őket az utókor számára.

– Aha, de ez a kép nem teljes egy tavacska nélkül. Nem, azt hiszem, hogy az öszvért kizárhatjuk, mint lehetséges választ. Ez a csónak Szolga tulajdona. Emlékezz csak, milyen ügyesen mászott felfelé...

– Emlékezz csak a borzalmas levesre...

– Az mosás volt, Mappó.

– Pont erre céloztam, Ikárium. Igazad van. Szolga valaha ebben a csónakban járta a tengert.

– Akkor tehát megegyeztünk.

– Igen. Szegény ember, ez nem valami nagy előrelépés az életében...

Ikárium megrázta magát. Úgy emelte fel a seprűt, mint valami zászlórudat.

– Még több kérdés, melyre Iszkiritől várunk választ. Elindulhatunk hát visszafelé, Mappó?

Három órával később a két megfáradt vándor a könyvtárban bukkant rá Iszkiri Pusztra. Az Árnyak Főpapja az asztalnál ült, és egy Sárkányok Asztala fölé görnyedt éppen.

– Elkéstetek – csattant fel anélkül, hogy rájuk nézett volna. – Az Asztalt már valósággal szétveti az energia. A külvilág meg van zavarodva; a közömbösség, melyet ti preferáltok, a mai világban nem ér semmit. Figyeljetek erre, utazók, különben elvesztek, és nagy veszélybe kerültök.

Mappó megvetően felhorkant, aztán a polchoz lépett, melyen a boroskancsó és a poharak álltak. Úgy festett, hogy még Ikáriumot is felidegesíthették a Főpap szavai, mivel ledobta a seprűt a padlóra, majd kihúzott egy széket, szemben Iszkirivel. A jaghutát körülvette az elkeseredés légköre; nem éppen a nyugodt elmélkedések délutánja várta őket. Mappó töltött két pohár bort, és visszatért az asztalhoz.

A Főpap két kézzel markolta az Asztalt, lehunyta a szemét, és néma imát mormolt Árnytövishez. Spirális mintába kezdett, először a központi lapot tette le.

– Obeliszk! – kiáltotta Iszkiri, és nyugtalanul fészkelődni kezdett a székén. – Tudtam! Múlt, jelen, jövő, az itt, a most, az akkor, az ott...

– A Csuklyás szakállára! – lehelte Mappó.

A második lapot is letette, ennek bal felső sarka fedte az Obeliszk jobb alsó sarkát.

– A Kötél, a Bérgyilkosok Védője, Árnyak, ahá! – A többi kártyát gyorsan terítette ki, s közben úgy kommentálta az eseményeket, mintha legalábbis hozzá nem értőknek vagy vakoknak vetne kártyát. – Oponn, a férfi felül, a szerencse, mely ellök, balszerencse, borzalmas szerencsétlenség, elszámítás, szerencsétlen egybeesések... Jogar... Trón... Felsőbb Ház, Élet, Királynő... Felsőbb Ház, Halál, Szövő... a Felsőbb Ház, Élet Katonája... az Élet Lovagja, a Sötétség Kőmívese... – Vagy egy tucatnyi más kártya következett még, aztán a Főpap hátradőlt, szeme összeszűkült, száját nyitva felejtette. – Újjáéledés, vagyis feltámadás anélkül, hogy a lélek átmenne a Csuklyás Kapuján. Újjáéledés... – Felnézett, tekintete találkozott Ikáriuméval. – Útra kell indulnotok. Hamarosan.

– Újabb küldetés? – kérdezte Ikárium olyan halkan, hogy Mappónak felállt a szőr a hátán.

– Igen! Hát nem látjátok, bolondok?

– Mit nem látunk? – kérdezte Ikárium.

Iszkiri Puszt láthatóan nem volt vele tisztában, hogy egy hajszálon függ az élete. Felpattant, és vadul a kártyamintázat felé intett.

– Itt van az orrod előtt, idióta! Olyan tisztán és érthetően, ahogy csak az Árnyak Ura kifejezhette! Hogy a csudába lehetséges, hogy ilyen sokáig életben maradtál? – A Főpap dühében belekapaszkodott a fején még meglévő néhány hajcsomóba, és erre-arra tépegette őket. Szinte toporzékolt dühében. – Obeliszk! Nem látjátok? Kőmíves, Szövő, Jogar, Királynők és Lovagok, és Királyok, és bolondok!

Ikárium gyorsan mozdult, mint a villám, az asztal felett két kézzel megragadta a főpap nyakát, felemelte a levegőbe, és átvonszolta az asztalon. Iszkiri Puszt bugyborékolt, szeme kiguvadt, és erőtlenül rugdalta a levegőt.

– Barátom – figyelmeztette Mappó, aki attól tartott, hogy közbe kell lépnie, és úgy kell majd lefejtenie Ikárium kezét a főpap nyakáról, még mielőtt az maradandó sérüléseket szerezne.

A jaghuta ledobta a férfit, és remegett a dühtől. Nagy levegőt vett.

– Beszélj érthetően, pap – mondta nyugodt hangon.

Iszkiri Puszt egy percig még vonaglott az asztalon, leverte a fából készült kártyalapokat, majd elcsendesedett. Tágra nyílt, könnyes szemmel nézett fel Ikáriumra.

– El kell indulnotok – szólalt meg fájdalmas hangon. – Ki kell mennetek a Szent Raraku-sivatagba.

– Miért?

– Hogy miért? Miért? Azért, mert a Shei'k halott.

*

– Meg kell, hogy állapítsam – mondta Mappó lassan –, Pusztnak vele született tulajdonsága, hogy sosem válaszol a kérdésekre. Olyan természetes ez neki, mint hogy lélegzik.

A hallban ültek, mely Mappó hálószobájaként funkcionált. Iszkiri Puszt pár perccel a kijelentés után eltűnt, Szolgának pedig azóta, hogy visszatértek a barlangból, melyben a halászcsónak állt, színét sem látták. Ikárium biccentett.

– Újjáéledésről beszélt. Ezt komolyan kell venni, hiszen a Shei'k hirtelen halála ellent mond minden valaha született próféciának. Kivéve, ha csakugyan „újjáéledésről” van szó, vagyis visszatérésről a Csuklyás Kapujából.

– Iszkiri Puszt azt várja tőlünk, hogy szemtanúi legyünk ennek az újjászületésnek? Milyen könnyedén bevont bennünket ebbe az őrült szövevénybe. Én a magam részéről csak örülök neki, hogy a boszorkány meghalt, és remélem, hogy úgy is marad. A forradalom mindig vérrel jár. Ha a halála visszatéríti ezt a vidéket a lázadás pereméről, akkor nagy veszélynek tennénk ki magunkat, ha segítenénk az újjáéledést.

– Félsz az istenek haragjától?

– Attól félek, hogy akaratom ellenére használnak engem, ők vagy a szolgáik, Ikárium. A vér és a káosz az istenek kenyere és bora – legalábbis a legtöbbjüknél ez a helyzet. Főleg azokra igaz ez, akik szeretnek belekontárkodni a halandók ügyeibe. Nem teszek semmit azért, hogy előrébb lendítsem az ő ügyeiket.

– Én sem, barátom – mondta a jaghuta. Kis sóhaj kíséretében felállt a székéből. – De ezt az újjáéledést azért látni akarom. Miféle csalás lehet elég erős ahhoz, hogy kihúzzon egy lelket a Halál markából? Eddig minden ilyen újjáéledés, amiről hallottam, nagyobb árat követelt, mint azt képzelni lehetne. Csuklyás, ha elenged egy lelket, csak úgy teszi, hogy biztosan tudja: a végén mégis ő jár jobban.

Mappó lehunyta a szemét, és összevonta széles, sebhelyes szemöldökét. Barátom, mit csinálunk mi itt? Látom a kétségbeesésedet, látom, hogy minden lehetséges ösvényt felkutatsz a megvilágosodás reményében. Ha nyíltan szólhatnék hozzád, figyelmeztetnélek, hogy milyen veszedelmes az igazság...

– Ősi föld ez – mondta halkan. – Nem tudhatjuk, hogy miféle erők lakoznak a kőben, a homokban és a földben. Már sok-sok generáció óta halmozódhatnak. – Felnézett, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Amikor Raraku határán jártunk, mindig úgy éreztem, hogy egy kötélen egyensúlyozunk, mely egy olyan háló része, amely a horizonton túlra nyúlik. Az ősi föld csupán alszik, és én érzem, hogy álmában nyugtalanul forgolódik... most még jobban, mint valaha. Ne ébreszd fel ezt a vidéket, barátom, mert a végén még ő is felébreszt téged.

– Nos – mondta Ikárium percnyi gondolkodás után –, én mindenesetre nekivágok. Velem tartasz, Mappó Trell?

Mappó a padló köveit nézegette, és lassan bólintott.

*

A homokfal töretlenül emelkedett a már bronzos színű égbolt felé. A Szent Raraku-sivatag ott volt valahol ennek a kavargó viharnak a mélyén. Sáfrány és Apsalar a kimerült lovakon ültek egy ösvény kezdeténél, mely lefelé vezetett a domboldalban, ki a sivatagi pusztaságba. Ezer lépés a Rarakuban, és a világ azontúl mintha megszűnt volna létezni. Halk, sziszegő moraj ért el hozzájuk.

– Gondolom, nem a szokásos kis vihar – jegyezte meg Sáfrány halkan. Reggel óta rosszkedvű volt, mivel amikor felkelt, felfedezte, hogy Moby ismét eltűnt. A házikedvencben újjáéledtek a vad ösztönök, és Muzsikus sejtette, hogy nem látják többé.

– Amikor a Forgószélről hallottam – folytatta egy perc után a daru tolvaj –, azt hittem, hogy... csak jelképesen kell érteni. Gondoltam, valamiféle lelkiállapotról van szó, vagy valami ilyesmiről. Mondd csak, most tényleg az igazi Forgószelet látjuk? Az istennő haragját?

– Hogyan születhet egy forradalom ennek a szívében? – tűnődött hangosan Apsalar. – Még ahhoz is nagy bátorság kellhet, hogy ebben a szélben valaki egyáltalán kinyissa a szemét, nemhogy megszervezzen egy egész kontinensre kiterjedő lázadást. Kivéve persze, ha ez csak egy akadály, és mögötte nyugalom van.

– Ez eléggé valószínű – értett vele egyet Sáfrány.

Muzsikus felmordult.

– Nincs más esélyünk. Át kell rajta lovagolnunk.

A grala üldözők már csak úgy tízpercnyire lehettek tőlük, de ők is kimerült lovakon ültek. Legalább húszan lehettek, és ha számításba vették Apsalar isteni képességeit meg a moranth robbanószerek erejét, még akkor sem tűnt túl vonzó perspektívának harcba keveredni velük.

Az utász a társaira nézett. A nap és a szél barnára égette arcukat, csupán a szemük sarkában maradt fehér a bőr. Perzselt, száraz, hámló bőr és száj, mely olyan volt, akár egy egyenes vonalú nyílás, mély árkokkal körülötte, zárójelként. Éhesek voltak, szomjasak voltak, imbolyogtak a nyeregben a fáradtságtól. Tudta, hogy ő is pont ilyen pocsékul nézhet ki. Sőt, az ő helyzete még rosszabb volt, hiszen benne már nem voltak meg a fiatalság erőtartalékai. Ne feledjük, hogy Raraku engem már megjelölt. Én tudom, hogy mi vár ott ránk.

Két társa láthatóan ösztönösen megérezte, hogy miért hezitál, és tisztelettel várakoztak, bár már hallatszott mögöttük az úton az üldözők lovainak patadobogása. Apsalar végül megszólalt.

– Azt kívánom, bárcsak... többet tudnék erről a sivatagról. Az ereje...

– Most megismerheted – szánta el magát Muzsikus. – Takarjátok el az arcotokat. Megyünk és köszöntjük a Forgószelet.

A szél szárnyként összezárult körülöttük. A pergő homokszemeken mintha kegyetlen tudatosság lovagolt volna. A szemcsék tévedhetetlenül megtalálták a telabájuk réseit, s ezernyi aprócska karomként szántottak bele a bőrükbe. A ruhájuk, a köteleik felfelé szárnyaltak, lelkesen táncoltak a szélben. A levegőben nem hallatszott más, csak a moraj, mely betöltötte a fejüket is.

Raraku feléledt. Mindaz, amit Muzsikus legutóbbi ittjártakor érzett a pusztában, az a bujkáló nyugtalanság, a felszín alatt rejtező eljövendő rémálmok most mind kitörtek, és tombolva ünnepelték a szabadulást. A lovak lehajtott fejjel lépdeltek tovább, a szélrohamok ide-oda lökdösték őket. A talaj kemény agyagból és törmelékből tevődött össze – a vastag, fehér homokréteg felemelkedett, s most a levegőben dalolt. Vele együtt eltűntek a sivatagból a türelmes, minden gondot elsimító évszázadok is.

A kis csapat tagjai leszálltak lovukról, csuklyát húztak a hátasok fejére, és gyalog vezették őket tovább. Lábuk alatt csontok jelentek meg. Rozsdás páncélmaradványok, kocsikerekek, lovak és tevék maradványai, bőrdarabok, falak kopottas alapkövei – az eddig jellegtelen sivatag most megmutatta csontjait, melyek olyan sűrűn borították a talajt, hogy még Muzsikus is bajban volt. Egy lépést sem tudott úgy megtenni, hogy ne reccsent volna valami a talpa alatt.

Útjukat hirtelen egy meredek, köves emelkedő zárta el. A teteje jóval magasabban volt, mint a fejük. Muzsikus egy percig habozott, aztán megfogta a lova kötőfékjét, és elsőként megindult vele felfelé. Botladozva, vissza-visszacsúszva küzdötték magukat felfelé a meredek partoldalon, majd mikor felértek, egy úton találták magukat.

A köveket, melyek alkották, hajszálpontosan vágták ki, és egyenletesen rakták le, csak egy nagyon vékonyka illesztési vonal látszott közöttük. Muzsikus kíváncsian leguggolt, és szemügyre vette az út felületét – ez persze nem volt könnyű feladat, hiszen a szél patakokban csurgatta végig a homokot a köveken. Nem utalt semmi az út korára. Muzsikus úgy gondolta, hogy ennyi homok alatt töltött év után biztosan látszanak rajta a használat nyomai, de nem így volt. Sőt, a mérnöki munka fejlettebb volt, mint bármi, amit valaha is látott Hétváros területén. Az út tőlük jobbra is és balra is nyílegyenesen futott, ameddig a szemük ellátott. Olyan volt, mint egy nagy hullámtörő gát, melyet még ez a viharos szél sem tudott kikezdeni. Sáfrány közelebb hajolt.

– Azt hittem, hogy a Rarakuban nincsenek utak! – üvöltötte túl a szél moraját.

Az utász megrázta a fejét. Erre nem tudott mit felelni.

– Ezen megyünk tovább? A szél idefent talán nem olyan vészes...

Amennyire Muzsikus azt meg tudta ítélni, az út délnyugatnak vitt, Raraku szíve felé. Északkelet felé úgy tíz mérföld után érhetett el a Pan'potszun-dombság lankáihoz – abba az irányba haladva öt mérfölddel a kiindulási ponttól érkeznének a dombokhoz. Ennek nem sok értelmét látta. Visszafordult jobbra, és az utat bámulta. Raraku szíve. Azt mondják, van ott egy oázis. Ott állomásozik a Shei'k és az ő lázadó seregei. Vajon milyen messze lehet az az oázis? Vajon van víz a két pont, az itt és az ott között? Egy sivatagot átszelő út persze bizonyosan a vízlelőhelyek érintésével épülhet csak. Másképpen őrültség lett volna az egész vállalkozás, márpedig azok, akik ezt az utat megépítették, túl ügyesek voltak ahhoz, hogy őrültek legyenek. Tremorlor... Ha az istenek is úgy akarják, akkor ez az út elvisz bennünket a legendás kapuhoz. Rarakunak van szíve, ezt mondta Fürge Ben. Tremorlor az, az Azath Háza.

Muzsikus felült a grala heréltre.

– Az úton megyünk tovább – üvöltötte társainak, és délnyugat felé mutatott.

A két fiatal szó nélkül a lovak felé fordult. Muzsikus rádöbbent, hogy azért hajolnak meg az akarata előtt, mert mindketten elveszettnek érzik magukat ezen a vidéken. Teljesen őrá hagyatkoztak. A Csuklyás szakállára, ezek ketten azt hiszik, hogy én tudom, mit csinálok. Elmondjam nekik most, hogy a terv, hogy megtaláljuk Tremorlort, teljes egészében a hitre épül, mely szerint a legendás hely valóban létezik? És azt, hogy Fürge Ben hite ebben rendíthetetlen, bár nem hajlandó megmondani, hogy honnan meríti ezt a bizonyosságot? Elmondjam nekik, hogy szinte biztosan meg fogunk halni odakint – ha nem a szomjúságtól, akkor a Shei'k fanatikus követőinek keze által?

– Muzsik! – kiáltotta Sáfrány, és az útra mutatott. Muzsikus megperdült és látta, hogy a gralák egy maroknyi csapata éppen akkor ér fel az útra, vagy ötvenlépésnyire onnan, ahol ők álltak. Üldözőik kisebb csapatokra oszlottak, hiszen ők sem bírták jobban a varázslatos vihart, mint Muzsikusék. Egy pillanattal később meglátták leendő zsákmányukat, és halk csatakiáltásokat hallattak. Közben felvonszolták lovaikat is az útra.

– Elfutunk? – kérdezte Apsalar.

A gralák ismét nyeregbe szálltak, és éppen előszedték a lándzsáikat.

– Nagyon úgy fest, hogy nem beszélgetni jöttek – morfondírozott hangosan Muzsikus. Aztán kicsit hangosabban folytatta. – Hagyjátok, majd én elintézem őket! Ti csak menjetek tovább!

– Mit, már megint? – kérdezte Sáfrány, és gyorsan lecsusszant a nyeregből. – Mi értelme volna?

Apsalar ugyanazt tette, amit a fiú. Közelebb lépett Muzsikushoz, és a szemébe nézett.

– Ha te meghalnál, nekünk mennyi esélyünk lenne a túlélésre itt a sivatagban?

Majdnem ugyanannyi, mint ha én vezetnélek benneteket. Gyorsan legyűrte magában a felkívánkozó választ, és egyszerűen vállat vont, miközben lecsatolta a nyeregről a nyílpuskáját.

– Úgy gondoltam, hogy rövid összecsapás lesz csupán – mondta, és betöltött egy robbanófejes töltetet a nyílpuskába.

A gralák támadóállásba helyezkedtek a lovakkal. Lándzsájukat leengedték, és oldalba rúgták a hátasokat. Bár nem volt egy érzelmes alkat, Muzsikusnak mégis majd' megszakadt a szíve a gralák lovaiért, miközben célzott és tüzelt. A nyílvessző három méterrel a támadó harcosok előtt csapódott a kőhöz. A detonáció fülsiketítő volt, a robbanást lángcsóva kísérte, mely hátralökte a homokot és a szelet, a támadókat és lovaikat pedig úgy szórta szét, akár egy isteni kéz. Vér fröccsent felfelé, és lehúzta a homokot, mintha eső esne. A szél egy pillanat alatt felszippantotta a lángokat és a füstöt, így az úton nem maradt más, csak a vonagló testek.

Értelmetlen volt az üldözés, és most értelmetlen a halál is. Nem vagyok grala. Vajon a csalás elég nagy bűn ahhoz, hogy ilyen kegyetlenül üldözzék? Azt kívánom, bárcsak alkalmam lett volna ezt megkérdezni tőletek, harcosok.

– Bár már kétszer megmentettek bennünket – mondta Sáfrány –, ezek a moranth robbanószerek borzalmasak, Muzsikus.

Az utász némán betöltött még egy lövedéket, egy bőrszíjjal lekötötte a ravaszt, nehogy a fegyver véletlenül elsüljön, majd a vállára kapta a nehéz fegyvert. Visszamászott a nyeregbe, fél kézzel megfogta a szárat, majd végigmérte társait.

– Maradjatok éberek – mondta. – Lehet, hogy belefutunk még egy csapatba. Ha így esne, akkor mindenképpen próbáljatok meg áttörni.

Gyengéd rúgással megindította a lovat. A szél mintha kacagott volna a fülébe, úgy tűnt, mintha a hang örült volna az értelmetlen, erőszakos cselekedetnek, melynek tanúja volt, s mohón még többre vágyott. A Forgószél feltámadt – ez az istennő őrült, s az őrülete hajtja – ugyan ki tudná megállítani? Muzsikus keskeny szeme az utat fürkészte, a jellegtelen kövek sorát, melyek mintha egy homokszín, huzatos, tátott szájba vezették volna őket. A semmibe. Muzsikus elmormolt egy imát, és próbálta elűzni gondolataiból ezt a reménytelenséget. Meg kellett találniuk Tremorlort, még mielőtt a Forgószél felfalja őket.

*

Az Aptori démon egy sötétebb folt volt, vagy harminclépésnyire Kalamtól balra. Kín egykedvűen, könnyedén ügetett a homokkal teli szélben. A merénylő szinte örült a viharnak – minden alkalom, amikor megpillantotta a nem kívánt útitársat, tovább tépázta idegeit. Találkozott már démonokkal korábban is, csatatereken meg ostromlott utcákban. Gyakran a malaza varázslók küldték őket csatába, így valamiféle szövetségesek voltak, akik gazdájuk kívánságát teljesíteni mentek az emberek közé, és nem is foglalkoztak semmi mással csak azzal az egy céllal. Szerencsére az ritkán fordult elő, hogy olyan démonnal akadt össze, akit az ellenség küldött. Ilyen alkalmakkor a túlélés volt az egyetlen cél, és a túléléshez futni kellett. Persze a démonok hús-vér állatok voltak – egyszer éppen elég közelről látta egynek a belsejét, miután darabokra tépte Sunyi egyik robbanótöltetes nyílvesszője. Nem volt valami kellemes emlék. Csak egy bolond akarna szembenézni egy démon hideg gyűlöletével, menetelésével.

„Csak kétféle ember hal meg csatában – mondta egyszer Muzsikus – a bolond meg a szerencsétlen”. Leállni egy démonnal verekedni, egyaránt volt bolondság és szerencsétlenség. Így aztán a szárnyatlan démon nagyon szúrta Kalam szemét. Már attól is hányingere volt, ha véletlenül túl sokáig nézett rá. Nem talált semmi jót a Shei'k ajándékában. Ajándék... vagy kém. Elszabadította a Forgószelet, és most már az istennő irányítja őt, olyan biztosan, mintha megszállta volna. Ez már önmagában is okot ad a bizalmatlanságra. Különben pedig még Dryjhna sem vesztegetne egy szárnyatlan démont egy olyan egyszerű szolgálatra, mint a kísérgetés. Így aztán, Kín barátom, nem bízhatok benned.

Az elmúlt napokban próbálta maga mögött hagyni a démont, egy órával napkelte előtt csendben tábort bontott, és bevetette magát a viharnak abba a részébe, ahol a legjobban kavargott a homok. Reménytelen vállalkozás lett volna versenyt futni a lénnyel – az legyőzött volna minden földi állatot, mind sebességét, mind kitartását tekintve, s bármivel is próbálkozott Kalam, a démon úgy követte őt, mint egy jól idomított vadászkutya, de szerencsére tisztes távolságból.

A szél mohón ostromolta a dombok sziklafelszínét, belemart minden résbe és repedésbe, mintha a legutolsó apró kis homokszemcsét is ki akarná szabadítani. A keskeny kis völgy két oldalán, a gerincet szegélyező lankás mészkő kúpok szinte szemmel láthatóan öregedtek. Ahogy Kalam ellovagolt közöttük, egyre több repedést, ráncot látott a felszínükön.

Hat nappal korábban hagyta maga mögött a Pan'potszun Odhant, átkelt a jeltelen határon egy másik erodált felületű dombságba, az Anibajba. Ezt a Rarakutól délre eső részt nem ismerte túl jól. Csak néha járt a közelében, amikor is a jól járható kereskedőúton volt dolga, a vonulattól keletre. Az Anibajban nem laktak törzsek, bár a fáma szerint léteztek a környéken eldugott kis kolostorok.

A Forgószél az előző éjjel indult meg Rarakuból – hatalmas varázslat-hullám volt, mely mintha kioltotta volna a csillagokat. Kalam megdöbbent a látványtól, pedig számított annak érkezésére. Dryjhna olyan mohón ébredt fel, hogy a merénylő egészen megrettent tőle. Attól félt, hogy hamar megbánja majd a dolgok alakulásában betöltött szerepét, s ez a félelem egyre csak mélyült így, hogy látta Kínt. Az Anibaj élettelennek tűnt. Kalam nem látta sem titkolt, sem hétköznapi élet nyomát. Az időnként látható erődromok valamivel mozgalmasabb múltra utaltak, de egyébként kietlennek tűnt minden. Ha voltak is aszkétaéletet élő apácák és papok a pusztaságban, kedves istenük áldása elrejtette létük jeleit a halandók szeme elől.

S mégis, ahogy Kalam görnyedten, széllel a hátában tovább lovagolt, nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy követik. Volt a látómezején túl egy lény – ember vagy állat, nem tudta –, amely követte őt, a nyomába akaszkodott. Tudta, hogy a saját és lova szagát a szél előreviszi, délnek, de valószínűleg tíz lépés után már semmi nem érződhet belőle. A lova nyoma sem maradhatott meg a homokban pár percnél több ideig. Talán jobb volt az üldöző látása, mint a merénylőé – bár ebben Kalam erősen kételkedett –, és képes volt éppen Kalam látómezején kívül maradni. Egyetlen más magyarázatot ismert... Varázslat, a Csuklyás verje meg. Már csak ez hiányzott.

Ismét balra nézett, és megpillantotta Kín hatalmas alakját. A démon furcsán gépies mozdulatokkal haladt előre, tartotta a tempót. Nem látszott rajta, hogy veszélyt érezne – bár ki tudja? Kalam azonban ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak még idegesebb lett. Gyanította ugyanis, hogy a démon feladatkörébe már nem tartozott bele az ő védelmezése.

A szél hirtelen elállt, s a zúgást az ülepedő homok zizegése váltotta fel. Kalam meglepetésében felhorkant, behúzta a szárat, és hátrapillantott. A forgószél egy helyben kavargó, masszív falként magaslott vagy öt lépésre mögötte. Homok záporozott ki belőle, s lankás dombokat alkotott a fal kanyargó vonala mentén, ameddig a szem ellátott, keleti és nyugati irányba egyaránt. Az égbolt világos, égett okkerszínt öltött, a nap, mely egy órányi magasságban lehetett a nyugati horizont felett, pedig törtarany színben pompázott.

A merénylő lépésben haladt tovább vagy tíz métert, majd ismét megállította a lovát. Kín nem jött ki a fergetegből. Kalam megborzongott, veszélyt érzett. Gyorsan a nyílpuskáért nyúlt, amely a nyeregkápáról lógott. A ló megriadt, felemelt fejjel, fülét sunyítva oldalra ugrott. A levegőben súlyos, csípős, fűszeres illat terjengett. Kalam legurult a nyeregből – éppen időben. Valami gyorsan elsuhant felette a levegőben. A merénylő elengedte a nyílpuskát, majd előkapta mindkét kését, miközben jobb vállára érkezett a puha homokban. A lendület továbbvitte, s egy bukfenc után felguggolt. Támadója – egy csapzott sivatagi farkas – nem tudta kikerülni az oldalazó hátast, így most próbált átjutni a nyereg felett. Borostyánszín szemét le sem vette Kalamról.

A merénylő előrelendült, a jobb kezében lévő keskeny pengével támadott. Balról egy újabb farkas érkezett – a kemény izmú, csattogó állkapcsú állat a földre terítette őt. Bal karját meg sem tudta mozdítani az állat súlya miatt. Hosszú, éles fogak mélyedtek a vállán a páncélszövetbe. Fémgyűrűk pattogtak, a fogak áthatoltak közöttük, és már a bőrének nyomódtak. Kalam oldalra fordult, és a bal kezében lévő pengét az állat oldalába vágta. Pont a gerinc alatt ejtett sebet, kicsivel a keresztcsont felett. Az állkapocs szorítása enyhült a vállán, a farkas a levegőbe rúgott, próbált hátrálni. A merénylő azon volt, hogy kirántsa a pengét, amikor érezte, hogy a hegye csontba vág. Az areni acél meghajolt, majd elpattant. A farkas üvöltött fájdalmában. Hátraugrott, felpúpozta a hátát, és körbe-körbe kezdett forogni, mintha a farkát kergetné. Próbálta kirántani a vérző sebből kiálló pengedarabot.

Kalam kiköpött egy adag homokot, és talpra ugrott. Az első farkas rosszul járt, amikor át akart jutni a nyereg felett – a ló rémülten bakolni kezdett, és fejbe rúgta a támadót. A farkas pár méterrel arrébb állt kábultan, orrából ömlött a vér. Többen is voltak, valahol a viharfal mögött, morgásukat, vonyításukat, ugatásukat eltompította a szél zúgása. Nyilvánvalóan küzdenek valamivel. Kalamnak eszébe jutott, amit a Shei'k mondott, hogy egy Szétszéledt pár héttel korábban – meggondolatlanul – megtámadta a démont. Úgy tűnt, hogy az alakváltoztató másodszor is próbálkozott.

A merénylő látta, hogy lova bukdácsolva megindul lefelé, délnek. Visszaperdült a két farkas felé – és látta, hogy azok eltűntek. Két vérnyom vezetett vissza a viharba. A Forgószél belsejéből már nem hallatszott csatazaj. Egy perc múlva Kín lépett ki a viharból. Oldaláról, tűhegyes fogairól sötét vér csöpögött, így vigyora még félelmetesebbnek tűnt. Elfordította hosszúkás fejét, sötét, sokatmondó tekintetét Kalamra szegezte. Kalam elkomorodott.

– Éppen elég bajom van a te kis magánháborúd nélkül is, Kín.

A démon állkapcsa megreccsent, kígyóéhoz hasonlatos nyelve előbukkant a szájából, hogy eltüntesse a vért a fogáról. A merénylő látta, hogy a démon remeg – a nyaka tájékán volt pár sérülés, ami elég mélynek tűnt. Kalam felsóhajtott.

– Előbb meg kell keresni a lovamat, csak azután érek rá téged bekötözni – mondta. A szíjára erősített kis bugyorba nyúlt. – De mindenesetre azért gyorsan kitisztítom a sebeidet. – Előrelépett. A démon hátrált egy lépést, és felkapta a fejét. Kalam megtorpant. – Akkor inkább mégsem – elkomorodott.

Volt valami fura a démonban, ahogy ott ült a fehér kőzet egy púpján. Fejét elfordította, vágott orrcimpája megremegett, beleszimatolt a szélbe. A merénylő arca még jobban elkomorodott. Valami... Egy hosszú perc után felsóhajtott és lenézett a törött hosszú kés nyelére a jobb kezében. A kések csaknem egész felnőttkorában vele voltak, mintegy jelképezve a benne élő kettős hűséget. Vajon most a kettő közül melyiket vesztettem el? Leporolta a telabáját, felkapta a nyílpuskáját, a vállára akasztotta a fegyvert, majd megindult dél felé, a távoli medence irányába. Kín most már kicsit közelebb merészkedett hozzá, ott ügetett mellette, lehajtott fejjel. Egyetlen mellső lába porfelhőket kavart, melyek rózsaszínnek tűntek a gyengécske napsütésben.

Hetedik fejezet

A halál lészen a menyasszonyom.

Toblaka közmondás

A Hisszartól délre fekvő síkságot égő szekerek, döglött lovak, ökrök, tehenek, halott férfiak, asszonyok és gyerekek, bútordarabok, ruhák és más szétszórt háztartási holmik borították, ameddig csak Dujker ellátott. Pár helyen hulladombok emelkedtek sáncként, ahol a harcosok tettek még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet a védekezésre. Az ellenfél nem kegyelmezett senkinek, és nem gyűjtött foglyokat.

Az őrmester pár lépéssel Dujker előtt állt, s hallgatott, akár csak a többiek. Nézte a Vin'til-medencét, és annak a csatának a nyomait, amely később a kevesebb mint egy mérföldre levő falu, Bat'rol után kapta a nevét. Dujker oldalra hajolt a nyeregben, és a földre köpött.

– A sebesült fenevadnak volt még pár foga – mondta gúnyosan. Szép volt, Koltén! Egy darabig most nem mernek majd rád támadni! A holttestek hisszariak voltak, még a gyerekeket is bevetették a csatában. A csatateret fekete, szenes hasadások tarkították, mintha egy istenség is lecsapott volna. A hasadásokban égett húsdarabok hevertek, hogy emberiek-e vagy állatiak, azt már képtelenség volt megállapítani. A síkság felett őrülten rajzottak a molylepkék. A levegő csak úgy bűzlött a varázslattól, s az Üregek összecsapása nyomán mindent zsíros hamu borított. A történész már nem iszonyodott, szíve annyira megkeményedett, hogy szinte már csak megkönnyebbülést érzett.

Valahol délnyugatra ott vonult a Hetedik, a hisszari kiegészítő csapatok hűséges maradványaival és a wickákkal. Több tízezer malaza menekült is velük volt, akiket megfosztottak vagyonuktól... de még éltek. A veszély nem múlt el. A Világvége hadseregében már meg is indult az újraszerveződés. A túlélők egyesével vagy kis csapatokban a Meila oázis felé tartottak, ahol már várt rájuk a sialki utánpótlás, valamint a későn érkező törzsek. Így aztán bizonyos, hogy amikor újrakezdik a hajtóvadászatot, megint nagy arányú fölényben lesznek Koltén viharvert seregével szemben. Az őrmester egyik embere visszatért nyugatról, a cserkelésből.

– Kamist Reloe életben van – jelentette. – Északról egy újabb Főmágus érkezik egy másik hadsereggel. Legközelebb már biztosra mennek.

A többiek számára a hírek kevésbé voltak biztatóak, mint pár nappal korábban. Az őrmester szája vékony vonallá préselődött. Bólintott.

– Akkor hát csatlakozunk a többiekhez Meilánál.

– Én nem – mordult fel Dujker.

A többiek gyanakodva fordultak felé.

– Még nem – tette hozzá a történész, miközben tekintetével a csatateret fürkészte. – A szívem azt súgja, hogy megtalálom az unokaöcsém testét... itt, a csatatéren.

– Először keresd a túlélők között! – javasolta az egyik katona.

– Nem. A szívem nem félelmet érez, hanem bizonyosságot. Menjetek csak. Szürkületkor csatlakozom hozzátok. – Szúrós tekintettel nézett az őrmesterre. – Menjetek!

Dujker nézte, ahogy a katonák nyugat felé indulnak. Tudta, hogy ha újra szembenéz velük, azt már csakis a malaza hadsereg tagjaként teszi. Akkor pedig már nem látja őket ilyen emberinek. Az elme ilyen játékra kényszerül, hogy megóvja magát a pusztulástól. Már nem egyszer állt a sereg soraiban, s érezte, ahogy a körülötte lévő katonák keresik, majd meg is találják az elméjükben azt a kis zugot, mely hideg és néma, s ahonnan a férjek, apák, feleségek és anyák gyilkosoknak látszanak. S minden alkalommal egyre könnyebb volt elérni ezt a zugot. Aztán volt, aki el sem hagyta többet.

A történész kilovagolt a csatamezőre, s már nagyon szeretett volna csatlakozni a sereghez. Nem volt jó egyedül lenni a vérengzés szívében, ahol minden roncsdarab, minden széttépett vagy megégett húscafat dühösen átkot szórt a fejére. A harcok helyszínén mindig ott maradt az őrület, mintha a vér, amelyet a föld felszürcsölt, emlékezett volna a félelemre és a fájdalomra, a kiáltásokra és halálsikolyokra.

A legyek, molylepkék, rhizanok és darazsak a Csuklyás milliónyi apró követeként zsibongott a lovagló alak körül a levegőben. Fél mérföldre előtte két lovas vágtatott a déli vonulat előtt, nyugati irányba, telabájuk őrülten lobogott a szélben. Mire Dujker odaért az alacsony dombokhoz, a lovasok már nem voltak sehol. A poros talajon keréknyomok látszottak. A menetoszlop, amely elhagyta a csatamezőt, rendezetten vonult, bár a szélessége azt sugallta, hogy hatalmas tömegről van szó. Kilenc, tíz szekér egymás mellett. Szarvasmarhák. Pihenő hátasok... Az Álmok Urnőjére! Hogy remélheti Koltén, hogy meg tudja védeni mindezt? Húszezer vagy talán még annál is több menekült, aki mind megköveteli, hogy katonák fala védje becses személyét; ezt még maga Dassem Ultor sem vállalta volna magára – gondolta.

Keleten az ég rozsdabarnán izzott. Hisszarhoz hasonlóan Sialk is lángokban állt. De ebben a városban csupán egy kisebb csapat állomásozott; volt a kikötőben egy erődítménnyé alakított ház meg egy barakk, valamint egy saját kőgát és két járőrhajó. Ha Oponn rájuk mosolygott, akkor még időben visszavonultak a katonák, bár Dujker ebben nem nagyon reménykedett. Valószínűbbnek tűnt, hogy az őrcsapat megpróbálta megvédeni a malaza polgárokat – és életét áldozta a csatában.

Koltén hadseregét nem volt nehéz követni. A menetoszlop délnyugati irányba haladt, a Sialk Odhan belseje felé. A legközelebbi város, ahol talán megpihenhettek, a hatvan mérföldre lévő Caron Tepasi volt, ám addig át kellett jutni az ellenséges tithanik által uralt pusztaságon. Kamist Reloe Világvégéje pedig a nyomukban lihegett. Dujker tudta, hogy meg is halhat majd, miután csatlakozott a hadsereghez.

Ám lehet, hogy bizonyos helyeken leverték a forradalmat. Volt egy Ököl Caron Tepasiban és Guranban is. Ha legalább egyiküknek sikerült levernie a helyi lázadókat, akkor az egyik közeli városba Koltén behúzódhat. Egy ilyen út azonban az Odhanon keresztül akár több hónapig is eltarthat. Az élő állatok számára bőven van ugyan legelő, de itatóhely csak elvétve akad a pusztában, és éppen ekkor kezdődött el a száraz évszak. Egy ilyen útnak még a gondolata is több mint kétségbeesés – sokkal inkább őrület.

Nem maradt más, mint az ellentámadás. Egy gyors, kegyetlen rajtaütés, amellyel visszafoglalják Hisszart. Vagy Sialkot. Egy lerombolt városban még mindig jobban védhette magát egy hadsereg, mint kint a pusztán. Ráadásul egy ilyen helyen a malaza flotta is a segítségükre siethetett – Pormkval egy ostoba fajankó volt, de Nok admirális nem az. A Hetedik Hadtestet nem hagyhatták cserben, hiszen anélkül nem volt rá semmi remény, hogy gyorsan leverjék a lázadást.

Tisztán látszott, hogy Koltén a Dryj-forráshoz vezeti a csapatot, és az előny ellenére Dujker úgy gondolta, hogy addig bőven beéri a menetoszlopot. A malazák első számú szükséglete ebben a pillanatban a víz volt. Ezt pedig Kamist Reloe is biztosan tudta. Koltén a kiszámíthatóság csapdájába esett – ezt a helyzetet egyetlen parancsnok sem szerette. Minél kevesebb választási lehetősége volt az Ökölnek, a helyzet annál reménytelenebbé vált. Dujker továbblovagolt. A nap lassan a nyugati horizont felé haladt, a férfi pedig követte a menekülők törmelék szegélyezte útját. Dujker szinte jelentéktelennek érezte magát, reményeit és félelmeit pedig semmitmondónak. Azon menekülők testét, akik út közben belehaltak sérüléseikbe, elhantolatlanul az út mellett hagyták. A melegben a testek felpuffadtak, a bőr bíborszínbe és feketébe fordult. Biztosan nehéz lehetett így otthagyni az elesetteket. Dujker megérzett valamit az ostromlott csapatot hajtó kétségbeesésből.

Egy órával napnyugta előtt egy porfelleget pillantott meg vagy fél mérföldre, a szárazföld belsejében. Úgy tippelte, hogy tithani lovas harcosok lehetnek, akik éppen a Dryj-forrás felé tartanak. Koltén és az emberek nem nyugodhatnak. Villámtámadások tizedelik majd a tábor őrségét; gyors támadásokkal próbálják majd ellopni az élő állatok egy részét, lángoló nyílvesszőket zúdítanak a menekülők szekereire... a rettegés éjszakája vár a táborra.

Nézte, ahogy a tithani lovasok lassan lehagyják őt, és rászánta magát, hogy vágtába ugrassa kimerült lovát. A törzsi harcosok valószínűleg friss lovakon ülhettek, és Dujker sejtette, hogy halálra kell hajszolnia a lovát, ha előbb akarja elérni Koltént, mint ők. És persze azután sem tehet majd mást, mint hogy figyelmezteti a vezetőt az elkerülhetetlenre. Koltén valószínűleg magától is tudja, hogy mi vár rá. Tudnia kell, hiszen egyszer régen renegát törzsi vezetőként áthajszolt egy visszavonuló birodalmi sereget a Wicka-síkságon.

Ügetésben folytatta útját, hiszen eszébe jutott, hogy mi minden vár még rá az éjjel: átlovagolni az ellenség vonalain, bejelentés nélkül megközelíteni a Hetedik kimerült és ideges őreit. Minél többet gondolkodott, annál kevesebb esélyt látott arra, hogy megéri a hajnalt.

A vörös égbolt a sivatagokra jellemző módon hirtelen sötétedett be, s mindennek olyan színe lett, mint az alvadt véré. A teljes sötétség beállta előtt Dujker még egyszer maga mögé pillantott. Szürke felhőt látott, mely szemmel láthatóan egyre csak növekedett, s dél felé haladt. Több százezer halvány villanás tűnt fel benne, mintha a szél számtalan nyírfa levelét lobogtatta volna egy hatalmas erdő szélén. Molylepkék voltak, talán több millió. Maguk mögött hagyták Hisszart, és repültek a vérszag után.

Dujker azt magyarázta magának, hogy a rovarokat csupán az ösztön hajtja. Azzal nyugtatta magát, hogy a foltok, a pacák és a vonalak az égen csupán véletlenül formázzák egy ember arcát. Hiszen a Csuklyásnak nem volt rá szüksége, hogy külön bejelentse az érkezését. Nem is úgy ismerték, mint egy ripacskodó istent – a Halál Uráról tudták, hogy ironikus módon, elég szerény istenség. Dujker képzelődése csupán a félelem szüleménye volt, hiszen őt is jellemezte az a nagyon is emberi tulajdonság, hogy a jelentéktelen eseményekben szimbolikus jelentést keresett. Csak erről volt szó, semmi másról. Dujker ismét vágtába ugratta a lovát, tekintete az áthatolhatatlan sötétségbe fúródott.

*

Felisin az alacsony domb gerincéről figyelte a medence forrongó talaját. Olyan volt, mintha az őrület megindult volna a városokból, a férfiak és nők lelkéből, és megfertőzte volna a természetet is. Napnyugta közeledtével, amikor a kis csapat éppen tábort készült bontani az éjszakai menetelés előtt, a medence homokja úgy kezdett el buzogni, mint egy tó felszíne eső idején. Rovarok másztak elő a homokból – mindegyik fekete volt, és akkora, mint Baudin hüvelykujja; csillogó, fekete örvényük lassan teljesen beborította a környező sivatagi felszínt. Több ezren, aztán már több százezren rajzottak elő, de egyként mozogtak, ugyanazon ösztön hajtotta valamennyit. Heborik, a megszállott tudós nekiindult, hogy megkeresse a rovarok célját. Felisin figyelte, ahogy Heborik elsétál a rovarhad távoli végéhez, aztán eltűnik a következő domb mögött.

Azóta már eltelt húsz perc. Felisin mellett ott guggolt Baudin. A férfi a hatalmas hátizsákon támaszkodott, és hunyorogva próbált átlátni az egyre sűrűsödő sötétségen. A lány megérezte társa növekvő nyugtalanságát, de úgy döntött, hogy csak azért sem ad hangot közös aggodalmuknak. Néha elgondolkodott azon, Heborik vajon mennyire van tisztában azzal, hogy mi fontos, és mi nem. Kezdte úgy érezni, hogy az öregember csupán nyűg a nyakukon.

A duzzanatok leapadtak valamelyest, már látott és hallott, de a mélyebben érzett fájdalom megmaradt, mintha a vérdarazsak lárvái hagytak volna valamit a bőre alatt; rothadást, amely nem csupán a külsejét torzította el, hanem a lelkét is. Méreg maradt a szervezetében. Álmában folyton vért látott, egy végtelen, vörös folyót, mely napkeltétől napnyugtáig csak sodorta őt, mint egy darab fát. Hat nap telt el azóta, hogy megszöktek Csontkupából, és a lelke mélyén egyfolytában azt várta, hogy ismét alhasson.

Baudin felmordult. Felbukkant Heborik. Az öreg vidáman kocogott feléjük a medence pereme mentén. Alacsony és púpos volt, mintha egy ork mászott volna elő a gyerekmesékből. A keze helyén tompa csonkok látszottak, körülöttük vaddisznóagyarak. Gyerekrémisztő mesék. Hát olyanokat aztán tudnék írni! Képzelőerő sem kellene hozzá, elég az is, amit magam körül látok. Heborik, az én vaddisznó-tetoválásos orkom. Baudin – vörös heg a fél füle helyén, forradásos fejbőréből bozontos hajcsomók meredeznek. Rémisztő egy páros.

Az öregember odaért hozzájuk, és letérdelt, hogy a vállára vegye a hátizsákot.

– Hihetetlen – motyogta közben.

Baudin ismét felmordult.

– Ki tudjuk őket kerülni? Én aztán nem megyek közéjük, Heborik!

– Ó, persze, könnyedén megoldható. Csak a következő medencébe vonulnak.

Felisin felhorkant.

– És ezt találod te olyan különlegesnek?

– Igen – felelte az öreg, miközben Baudin szorosabbra húzta a hátizsákja szíját. – Holnap éjjel ismét továbbindulnak majd, a következő medencéhez. Érted? Nyugatnak mennek ők is, mint mi, és ők is a tengernél kötnek majd ki.

– És aztán mi lesz? – kérdezte Baudin. – Úsznak?

– Fogalmam sincs. De sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen megfordulnak és elindulnak keletnek, a másik tengerpart felé.

– Olyanok, mint a pohár szélén körbe-körberohangáló legyek. – Baudin felkapta a saját csomagját, majd felállt.

Felisin tekintete a férfira villant. Eszébe jutott az utolsó, Benettel töltött estéje. A férfi az asztalánál üldögélt Bulánál, és a legyeket bámulta, amelyek a korsója szélén rohangáltak. Ez egyike volt azon kevés emlékképnek, amelyeket fel tudott idézni. Benet, a szeretőm, a Legyek Királya, aki Csontkupa körül keringett. Baudin ott hagyta őt megrohadni, és ezért nem mer a szemembe nézni. A banditák nem tudnak igazán hazudni. Egy szép napon majd megfizet ezért.

– Kövessetek! – mondta Heborik, és megindult. Lábfeje a homokba süllyedt, így olyan volt, mintha a kezéhez hasonlóan a lába helyén is csak csonkok lennének. Minden este frissen vágott neki az útnak, olyan lendülettel, hogy Felisin tudta: ez csak megjátszás. Mintha küzdött volna az ellen, hogy ő a legöregebb, a leggyengébb hármuk közül. Az éjszaka utolsó harmadában azonban általában hét-nyolcszáz lépésre lemaradva bandukolt a társai mögött, lehajtott fejjel, csoszogva, meggörnyedve a zsák súlya alatt, amely majdnem maga alá temette.

Baudin fejében ott volt az egész térkép. Információs forrásuk megbízhatónak, nagyon is precíznek bizonyult. Első ránézésre úgy tűnt, hogy a sivatag teljesen kopár, hogy nincs helye benne semmi életnek, de mégis találtak vizet, források táplálta pocsolyákat sziklamélyedésekben, illetve sáros aljú medencéket, melyeket állatnyomok vettek körül – magukat az állatokat sosem látták. Az ilyen sáros helyeken le kellett ásni fél métert, néha kevesebbet, és már ott is volt az életmentő víz.

Élelmük elvileg tizenkét napig, azaz két nappal tovább tartott ki, mint amennyi idő alatt a parthoz érkeznek. Nem volt persze valami bőséges készlet, de a túléléshez éppen elég. Ennek ellenére mégis legyengültek. Mindennap egyre rövidebb és rövidebb utat tudtak megtenni, napnyugtától napkeltéig. A Csontkupában eltöltött hónapok, a fullasztó vájatokban végzett munka nagyon lerombolta a szervezetüket.

Mindannyian tudták, de nem beszéltek róla. Az Idő, a Csuklyás legtürelmesebb szolgája, ott járt a nyomukban, és minden éjjel egyre közelebb kerültek ahhoz a helyhez, ahol majd az élni akarásuk megadja magát a kábult békességnek. Feladni az egészet – édesen hívogató gondolat, ám ennek felismeréséhez is nagy útra volt szükség. A lélekére. A Csuklyás kapujához nem mehet a saját lábán az ember, hanem ott találja magát előtte, amikor felszáll a köd.

– Mire gondolsz, lányom? – kérdezte Heborik. Mögöttük volt már két domb is, éppen egy repedezett talajú földteknőben jártak. Fejük felett hideg vaslándzsaként villogtak a csillagok, a hold még nem kelt fel.

– Egész életünkben egy felhőben élünk – felelte a lány.

Baudin felhorkant.

– A durián szavát hallhattuk.

– Nocsak, milyen tréfás alak lett belőled – vágta rá Heborik.

Baudin nem felelt. Felisin magában elvigyorodott. Tudta, hogy a bandita az éjszaka hátralevő részében nem nagyon fog megszólalni. Nem tűrte jól az ugratást. Ezt nem szabad elfelejtenem, hogy legközelebb is legyen mit bevetni ellene.

– Bocsáss meg, Baudin – szólalt meg egy perc után Heborik. – Felidegesített az, amit Felisin mondott, és rajtad csattant a dolog. De értékelem a tréfát, még akkor is, ha nem volt tudatos a részedről.

– Ne strapáid magad – sóhajtott fel Felisin. – Néha az öszvér is abbahagyja a duzzogást, de ezt nem lehet erőltetni.

– Ha jól hallom – mondta Heborik –, a duzzanat már leapadt a nyelveden, de a méreg még benne van.

A lány összerezzent: Ha tudnád, mennyire igazad van!

A medence repedezett felszíne felett rhizanok cikáztak – így, hogy az ostoba bogarakat maguk mögött hagyták, nem is volt más társaságuk. Senkit sem láttak azóta, hogy a dosii felkelés estéjén átkeltek a Süllyesztő-tavon. Szökésüket nem követte hangos kiáltozás, vad üldözés; nem törődött velük senki. Felisin szemében így a drámai események tragikomikus színt öltöttek. Fontosnak érezték magukat, ám ők is csupán porszemek voltak egy olyan homokviharban, melynek nagyságát fel sem tudták fogni. A lány ettől kissé jobban érezte magát.

Persze aggodalomra volt okuk bőven. Ha ugyanis a felkelés továbbterjedt a kontinensre is, akkor könnyen meglehet, hogy ott halnak majd meg a tengerparton, mivel a hajó, amit várnak, nem érkezik meg soha. Egy sor csipkézett sziklához értek, mely ezüstösen világított a csillagok fényében. Olyan volt, mint valami hajdani óriáskígyó gerince. A sziklákon túl hullámzó homoktenger fogadta őket. Úgy ötven lépésre előttük kiállt valami a dűnék közül. Olyan volt, mint egy kidőlt fa vagy egy márványoszlop, bár amikor közelebb értek, már látták, hogy barázdált a felülete.

Kósza szél borzolta a homokhullámokat; a szellő kavargott, mintha egy skorpió marta táncos nyomába eredt volna. Az utazók továbbmentek, combjukat homokszemek simogatták. A törött oszlop – ha az volt – messzebb hevert tőlük, mint ahogy azt Felisin első ránézésre gondolta. Amikor felfogta, hogy mekkora a távolság, felszisszent.

– Bizony – felelte Heborik suttogva.

Nem ötven lépésre volt. Inkább ötszázra. A szélformálta felszín becsapta őket. A medence feneke nem lapos volt, hanem erősen lejtett, majd a tárgy körül, jó messze tőlük, ismét felemelkedett. A felismerést enyhe szédülés követte.

Mire elértek a monolithoz, már a fényes holdsarló is ott ragyogott a déli égbolton. Baudin és Heborik szavak nélkül is megegyeztek: egyszerre dobták le a hátizsákot. Baudin nekidőlt a sajátjának, és nem is foglalkozott a föléjük tornyosuló tárggyal.

Heborik előszedte a csomagjából a lámpást és a tűzkövet. Ráfújt a széndarabokra, majd meggyújtott egy vékony gyertyát, amivel a lámpás vastag kanócát szokta beizzítani. Felisin nem segített, csak nézte, ahogy a férfi a heges csonkban végződő csuklójával fogyatékosságát meghazudtoló fürgeséggel hajtja végre a feladatot. Heborik az egyik karjára fűzte a lámpás fogantyúját, aztán felkelt és közelebb lépett a sötét monolithoz.

Ötven ember sem érte volna körbe a kő tövét. A törés vagy hét-nyolcembernyi magasságban látszott, vagyis a teljes magasság háromötödénél. A csiszolt felszín barázdált volt, s a hold színtelen fényében az egész oszlop sötétszürkének tűnt. Amikor Heborik odaért az oszlop tövéhez, a lámpás fényénél kiderült, hogy a monolit zöld színű. A lány figyelte, ahogy a férfi hátrahajtott fejjel végigméri az oszlopot. Aztán Heborik még közelebb lépett, és a kőhöz nyomta az egyik csonkját. Egy pillanat múlva már hátra is lépett.

A lány víz csobbanását hallotta a füle mellett, Baudin ivott az egyik tömlőből. Felisin kinyújtotta a kezét, és egy perc múlva meg is kapta a tömlőt. Heborik némi homokzizegés kíséretében visszatért és leguggolt melléjük. Felisin az öreg felé nyújtotta a vizestömlőt. A férfi megrázta a fejét, varangyszerű arcán gondterhelt ráncok látszottak.

– Ez talán a legnagyobb oszlop, amit életedben láttál, Heborik? – kérdezte Felisin. – Van egy oszlop Arenben... legalábbis úgy hallottam... ami húsz ember magasságú, és a tetejétől az aljáig spirál alakban be van vésve. Benet mesélt nekem róla egyszer.

– Láttam – morogta Baudin. – Nincs ilyen széles, de talán magasabb. Ez miből van, pap?

– Jade kőből.

Baudin elnézően morgott, de Felisin látta, hogy a férfi szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Hát, láttam már magasabbat, szélesebbet is...

– Fogd be a szád, Baudin! – vágott közbe Heborik, s közben szorosan átölelte magát. Felsandított az óriásra. – Az ott nem egy egyszerű oszlop – nyögte. – Az egy ujj.

*

A hajnal már ott derengett az ég alján, a táj megtelt árnyakkal. Ahogy csökkent a homály, úgy látszott egyre több a részletesen kidolgozott jade ujjból. A párnák, a redők a bőrben, a kanyarulatok – minden láthatóvá vált. Már észrevették a púpot is alatta, a homokban – egy másik ujjat takart a talaj.

Az ujjak a kézhez, a kéz a karhoz, a kar a testhez tartozik... Ez volt a logikus gondolatmenet, Felisin mégis lehetetlenségnek tartotta. Ilyesmit képtelenség faragni, egy ilyen szobor nem maradhat egyben. Egy kéz még esetleg, de a kar, a test semmiképpen sem.

Heborik nem mondott semmit, magába fordult s mozdulatlanul nézte, ahogy eltűnik az éj sötétje. A csonkot, amellyel megérintette a szobrot, maga alá tuszkolta, mintha az érintkezés emléke fájdalmas lenne. Felisin csak nézte az öreget a növekvő fényben, és ismét rácsodálkozott a tetoválásokra. Furcsamód mélyebbnek, élesebbnek tűntek, mint korábban.

Baudin mozdult meg először, elkezdte felállítani a két kis sátrat egymás közvetlen szomszédságában, az ujj tövének közelében, ahol a leghosszabban megmaradhatott az árnyék. Nem törődött a monolittal, úgy tett, mintha az csak egy fa lenne. Az első sátor rézzel megerősített sarkain át elkezdte a homokba döfni a hosszú fémpálcikákat.

Ahogy a nap feljebb kúszott az égen, a levegő lassan narancsos színt öltött. Felisin látta már ezt a színt a szigeten is, de soha nem ilyen intenzív formában. Szinte az ízét is érezte – fémes volt, keserű. Miközben Baudin nekilátott a második sátor felállításának, Heborik végre felállt, felemelt fejjel beleszimatolt a levegőbe, majd az égre nézett.

– A Csuklyás szakállára! – morogta. – Hát nem volt még elég?

– Mi az? – kérdezte Felisin. – Mi a baj?

– Vihar volt – felelte a kiugrott pap. – Az otataralpor a levegőben.

Baudin egy pillanatra abbahagyta a sátorverést. Végigsimított a vállán, majd a tenyerére meredt.

– Már ülepedik is – mondta.

– Jobb, ha fedezékbe vonulunk előle...

Felisin felnevetett.

– Mintha az bármin is változtatna! Ha elfelejtettétek volna, közlöm, hogy bányásztuk is ezt a vackot. Ami hatása lehetett ránk, azt már régen kifejtette.

– Csontkupában minden nap végén lemostuk magunkról – felelte Heborik. Az elemózsiás zsák szíjába dugta a kezét, és elkezdte húzni a sátrak felé.

A lány észrevette, hogy Heborik a másik csonkját – azt, amelyikkel az ujjhoz ért – még mindig a derekához szorította.

– Gondolod, hogy az befolyásolt bármit is? – kérdezte a paptól. – Ha így lenne, akkor miért bolondult vagy halt meg minden mágus, aki ott dolgozott? Nem gondolkodsz logikusan, Heborik...

– Akkor maradj csak ott – vágott vissza az öreg. Bebújt az első sátor lapján, majd szorosan behúzta maga mögött.

Felisin Baudinra pillantott. A bandita vállat vont, majd szépen, komótosan befejezte a második sátor felállítását. A lány felsóhajtott. Kimerült volt, de nem álmos. A sátorban valószínűleg csak nézegette volna a feje felett a vászon redőit.

– Jobb, ha bebújsz – mondta Baudin.

– Nem vagyok álmos.

A férfi egy macska fürge mozdulatával közelebb lépett.

– Nem érdekel, hogy álmos vagy-e vagy sem. Ha kint ülsz a napon, kiszáradsz, vagyis több vizet fogsz majd inni, ami annyit jelent, hogy nekünk kevesebb jut, úgyhogy sürgősen bújj be ebbe a nyavalyás sátorba, kislány, még mielőtt fenéken billentelek!

– Ha Benet itt lenne, nem mernél...

– Az a fattyú halott! – vágott vissza a bandita. – Csuklyás vigye a rothadó lelkét a legmélyebb bugyorba!

A lány elfintorodott.

– Milyen bátor lettél hirtelen, sosem mertél volna ellene kiállni!

A férfi úgy mérte őt végig, mintha egy pókhálóba akadt vérdarázs volna.

– Talán mégis – mondta. Mielőtt elfordult, szája sunyi vigyorra húzódott.

Felisin hűvösen nézte, ahogy a bandita elsétált a másik sátorhoz, leguggolt és bemászott. Engem nem versz át, Baudin. Csak egy korcs voltál, aki a sikátorokban lapult, és nem történt más, mint hogy otthagytad a sikátorokat. Ha Benet most itt lenne, ott csúszkálnál a lába előtt, a porban. A lány dacosan várt még egy percet, aztán mégis bemászott a saját sátrába.

Leterítette a pokrócát, és lefeküdt. Nem tudott elaludni, bámulta a sötét sátorponyva egyenetlenségeit, és azt kívánta, bárcsak lenne egy kis duriánja vagy egy korsó bora. Az álmainak vörös folyója mostanra egy ölelésnek tűnt, mely védelmezte, dajkálta őt. Előszedte a fejéből a folyó képét, és minden érzelmét, mely ehhez a képhez kapcsolódott. A folyó tudatosan, szabályosan, megállíthatatlanul hömpölygött; amikor a lány a langyos habok közé merült, közel érezte magát ahhoz, hogy felismerje a célt. Tudta, hogy hamarosan rá fog jönni, mi ez, és azt is tudta, hogy ez a tudás megváltoztatja majd az életét: kiteljesíti, megtölti tartalommal. Akkor nem csupán egy lány lesz, püffedt, formátlan, elhasznált testtel, akinek a jövőjét évtizedek helyett csak napokban lehet meghatározni. Nem lesz többé olyan lány, akit csak ironikus vigyorral lehet fiatalnak nevezni.

Mindazok ellenére, amiket az álom ígért neki, az önmegvetésnek is volt némi haszna. Látta a különbséget az ébrenlét és az álom órái között – látta a múltat és a jövőt is. A valóság és a képzelt világ közötti feszültség – a kritikus Heborik himlőhelyes szemhéja alól talán így fogalmazta volna meg a dolgot. Az emberi természet kutatói nem tartották nagyra ezt a jelenséget. Kigúnyolta volna a lány céltudatosságát, az abba vetett hite pedig, hogy az álom valami kézzel fogható lehetőséget kínál neki, arra késztette volna, hogy hangot adjon ellenérzéseinek. Persze, ezt meg tudja tenni minden különösebb ok nélkül is. Én gyűlölöm magam, ő viszont mindenki mást is gyűlöl. Akkor hát melyikünk vesztett többet?

*

Fáradtan ébredt, szája teljesen kiszáradt, és rozsda ízét érezte. A levegő szemcsés volt, halványszürkés fény világított be a sátorponyva szálai között. A lány csomagolás zaját hallotta kintről, némi mormogást Heboriktól, aztán Baudin szintén elmorgott válaszát. Felisin lehunyta a szemét, és próbálta ismét elkapni a határozottan hömpölygő vörös folyót, amely keresztülvitte az álmain, de az már eltűnt.

Felült. Arca összerándult, minden ízülete tiltakozott a mozgás ellen. Tudta, hogy a többiek is ugyanezt érezhetik. Heborik úgy tippelte, hogy valami hiányozhat az étrendjükből, és ez okozhatja a fájdalmat, bár nem tudta, hogy mi. Volt aszalt gyümölcsük, füstölt marhahúsuk és valamiféle dosii kenyerük – kemény, mint a kő, és sötét, mint az éjszaka.

A lány megfeszítette sajgó izmait, és kimászott a sátorból. Kint hűvös volt már. A két férfi üldögélt és evett, a fejadagok ott hevertek előttük szétosztva. Kevés élelmük maradt, csak a szörnyen sós kenyérből volt sok, amely végtelen szomjúságot váltott ki bennük. Heborik próbálta őket meggyőzni, hogy a kenyeret az első pár napban kellene elfogyasztaniuk, amíg még erősek, és nem száradtak ki, de sem Felisin, sem Baudin nem hallgattak rá. A következő étkezéskor már nem is hozta fel az ötletét. Felisinnek eszébe jutott, hogy ugratta akkor ezért az öreget. Te magad sem követed a saját nagy ötletedet, öreg? Pedig az ötlet valóban jó lett volna. A sós víz partjára érve nem lesz majd náluk más, csak a még sósabb kenyér és kevés víz, ami biztosan nem csillapítja majd a szomjukat.

Talán azért nem hallgattunk rá, mert egyikőnk sem hitt abban igazán, hogy valóban elérhetjük a partot. Talán Heborik is erre a következtetésre jutott egy étkezéssel később. Én viszont nem gondolkodtam annyira előre. Nálam nem a beletörődés volt az ellenkezés oka. Csak büszkeségből gúnyoltam ki és vetettem el a javaslatot. Ami pedig Baudint illette, nem volt ugyan valami nagyokos, de azért átlátta a helyzetet.

Felisin csatlakozott a reggelizőkhöz, és nem vett tudomást a tekintetükről – egy korttyal több langyos vízzel öblítette le a füstölt húst, mint a fejadagja. Amikor végzett, Baudin visszacsomagolta az élelmet. Heborik felsóhajtott.

– Micsoda egy hármasfogat vagyunk mi! – mondta.

– Arra gondolsz, hogy mennyire utáljuk egymást? – kérdezett vissza Felisin, felhúzott szemöldökkel. – Ezen aztán nem kellene meglepődnöd, öreg – folytatta. – Ha még nem vetted volna észre, közlöm, hogy mindhárman megtört emberek vagyunk. Nem igaz? Tudjuk, hányszor rámutattál az én kegyvesztett mivoltomra. Baudin pedig csak egy piti gyilkos; megvan mindenféle szövetségesek nélkül is, ráadásul egy szájhős, vagyis nincs bátorság a szívében... – A férfira nézett, aki a csomagoknál guggolt, és lapos pillantásokkal méregette a lányt. Felisin kedvesen rámosolygott. – Igazam van, Baudin?

A férfi nem szólt semmit, de az arca egy árnyalattal komorabbá vált. Felisin visszafordult Heborikhoz.

– A te hibáid elég nyilvánvalóak, kár is rájuk szót pazarolni...

– Akkor ne koptasd a szádat, kislány – mormogta az expap. – Nem kell, hogy egy tizenöt éves kis csitri olvasson be nekem.

– De miért ugrottál ki a szerzetesrendből, Heborik? Gondolom, megcsapoltad a templomi perselyeket. Így aztán levágták a kezed, és kidobtak a templomból a szemétdombra. Ilyen élmények után nem is csodálom, hogy történetíró lett belőled.

– Mennünk kell – mondta Baudin.

– De még nem válaszolt a kérdésemre...

– Szerintem viszont igen, kislány. Most pedig fogd be a szád! Ma te viszed a másik csomagot, nem az öreg.

– Egész ésszerű javaslat, de kösz, nem.

Baudin sötét arccal felállt.

– Hagyd csak! – mondta Heborik, és már indult is, hogy a vállára vegye a zsákot. A félhomályban Felisin most látta először, hogy mi történt a csonkkal, amellyel a pap megérintette a monolitot. Vörös volt és feldagadt, a rovátkás bőr teljesen kifeszült rajta. A csukló körül tetoválások csoportosultak, szinte alig látszott alattuk a bőr. Felisin ekkor rádöbbent, hogy a férfi testén mindenütt sötétebbé, élesebbé váltak a rajzolatok – mintha fellázadtak, s önálló életre keltek volna.

– Mi történt veled?

Heborik a lányra pillantott.

– Bár tudnám!

– Megégetted a csuklódat azon a kövön.

– Nem égés – felelte az öregember. – De úgy fáj, mintha a Csuklyás csókja érintette volna. Vajon megél a mágia az otataral homok alatt? Teremthet az otataral maga varázslatot? A kérdésekre nem tudom a választ, kislány.

– Nos – motyogta Felisin –, ostoba voltál. Nem kellett volna megérintened azt az átkozott követ. Most jól megkaptad.

Baudin minden külön megjegyzés nélkül megindult. Felisin otthagyta Heborikot, és a bandita mellé csapódott.

– Találunk ma éjjel vizet? – kérdezte.

– Ezt azelőtt megkérdezhetted volna, mielőtt többet ittál, mint amennyi a részed – morogta a nagydarab férfi.

– Nos, csak most kérdem. Szóval, lesz ma víz?

– Tegnap elvesztettünk egy fél éjszakát.

– Vagyis?

– Vagyis nem lesz víz holnap estig. – A lányra pillantott menet közben. – Azt kívánod majd, bárcsak meghagytad volna azt az egy kortyot.

A lány nem felelt. Esze ágában sem volt nagylelkűnek lenni a következő ivóhelyen. A becsület az ostobáknak való. Én pedig nem fogok a becsület miatt meghalni, Baudin. Heborik úgysem fog már sokáig élni. Csak pocsékba megy az, amit ő iszik.

Az expap a lány nyomában baktatott, s ahogy telt-múlt az éjszaka, egyre messzebbről hallották a lépteit. Felisin úgy gondolta, hogy a végén csak ő és Baudin, csakis ők ketten fognak ott állni a nyugati tengerparton, hátuk mögött ezzel az átkozott szigettel. A gyengék mindig elhullnak út közben. Ez volt Csontkupa első számú törvénye – ez volt az első lecke, amit a lány megtanult Unta utcáin és a rabszolgahajón.

Akkor naiv kislányként még borzalmas rémtettnek látta, hogy Baudin megölte Lady Gésint. Ha a férfi ma ugyanezt tette volna – megszabadította volna Heborikot a szenvedéseitől –, a szeme sem rebbent volna a gyilkosság láttán. Hosszú út lesz ez. Vajon hol ér majd véget? A vérfolyamra gondolt, és mindjárt jobban érezte magát.

*

Baudin jóslatának megfelelően, az aznapi útjuk végén nem volt forrás. A férfi egy homokos öblöt választott táborhelyül, amelyet szél formálta mészkő alakzatok szegélyeztek. A medence tele volt hófehérre fakult emberi csontokkal, de Baudin egyáltalán nem zavartatta magát – amikor kiterítette a sátrakat, egyszerűen arrébb rugdosta alóluk a csontokat.

Felisin leült, hátát egy sziklának támasztotta és várta, hogy Heborik feltűnjön a széles síkság túlsó végén, melyen nemrég keltek át. Ennyire még sosem maradt le az öreg – a síkság csaknem egy kilométer széles volt –, és ahogy a hajnali fény lassan feltűnt előtte az ég alján, Felisin arra gondolt, hogy Heborik teste talán már ott hever valahol a homokban, élettelenül.

Baudin leguggolt mellé.

– Mondtam, hogy te hozd az élelmiszercsomagot! – kelet felé sandított. Tehát mégsem az öreg iránt érzett szánalomról volt szó!

– Most aztán vissza kell menned megkeresni, mi?

Baudin felegyenesedett. Legyek keringtek körülötte a még mindig hűvös hajnali levegőben. Felisin egy hosszú percig nem mozdult, csak nézett kelet felé. Majd elindult, és levegő után kapott, amikor azt látta, hogy a férfi a sziklákon túl tempós kocogásban folytatta az utat. Először érezte azt, hogy komolyan fél Baudintól. Élelmet rejteget – van egy titkos vizestömlője –, másként nem lehetne ekkora erőtartaléka. Felpattant, és a másik csomaghoz tántorgott.

A sátrak már álltak, a pokrócokat is leterítették. A zsákban csak egy lapos csomagot talált – ebben volt az elsősegély-készletük –, valamint egy kopott tűzkövet és egy bádogdobozt, amit még sosem látott eddig. A doboz Baudiné volt. Alatta, a zsák legaljában, egy apró, lapos szarvasbőr csomag bujkált. Nem talált sem rejtett vizestömlőt, sem titkos élelmiszerkészletet. Emiatt kezdett még jobban rettegni a banditától.

Felisin leült a zsák mellé, a puha homokba. Némi habozás után a szarvasbőr csomagocskáért nyúlt. Kioldotta a csomókat, kinyitotta a bőrt – és egy tolvaj szerszámkészletére bukkant benne. Voltak ott peckek, apró fűrészek és reszelők, viaszdarabok, egy kis tasak finomra őrölt por, és két szétszedett, hegyes tőr is. A kékes színű, tűhegyes végek keserű, maró szagot árasztottak, a csiszolt csontnyelek sötétre színeződtek. Mindkét tőr markolatán apró bevésések látszottak, és X alakban össze lehetett illeszteni a két fegyvert. Tartoztak még hozzájuk ólommaggal ellátott lyukas, nehéz vasgombok is. Hajítótőrök. Egy bérgyilkos fegyverei. A csomag utolsó darabja egy bőrzsebben bujkált: nagyobb macskaféle mancsa volt, borostyánszínű és sima. A lány arra gondolt, hogy talán átlátszó mérget kentek rá. A rejtélyes tárgy félelmet keltett benne. Felisin visszatekerte a csomagot, és mindent visszapakolt a zsákba. Kelet felől súlyos lépteket hallott közeledni. Felegyenesedett. A mészkő alakzatok között Baudin tűnt fel, egyik vállán a zsákkal, a másikon Heborikkal.

A bandita még csak nem is lihegett.

– Vízre van szüksége – mondta Baudin. Berobogott a táborba, és a puha homokra fektette eszméletlen társukat. – Itt van a csomagban, kislány, gyorsan...

Felisin meg sem mozdult.

– Miért? Nekünk nagyobb szükségünk lesz rá, Baudin.

A férfi egy szívdobbanásnyi időre megdermedt, majd kibújt a szíjból, és maga elé húzta a zsákot.

– Szeretnéd, ha ő is ugyanezt mondaná, ha te feküdnél itt ájultan? Amint elhagyjuk a szigetet, mindenki mehet tovább a maga útján, kislány. De amíg itt vagyunk, szükségünk van egymásra.

– Haldoklik. Ismerd el.

– Mindannyian haldoklunk. – Kinyitotta a tömlőt, és Heborik cserepes ajkai közé erőszakolta a csutorát. – Igyál csak, öreg. Nyeld csak le.

– A saját adagodat adod neki – mondta Felisin. – Nem az enyémet.

– Nos – felelte a férfi egy hűvös mosoly kíséretében –, bárki megmondaná rólad, hogy nemesi vér folyik az ereidben. Persze az, hogy Csontkupában bárkinek bármikor széttártad a lábadat, szintén ezt bizonyította...

– Ez tartott minket életben, te fattyú!

– Már úgy érted, hogy téged tartott kábulatban, lustán, kövéren. Én és Heborik többnyire azt ettük, amit a dosii őröktől kaptam pár szívességért cserébe. Benet szemetet küldött nekünk, azt is csak azért, hogy megtartson téged. Tudta, hogy úgysem fogjuk neked beárulni. Jókat nevetett a nemes küldetéseden.

– Hazudsz!

– Gondolj, amit akarsz – felelte a férfi vigyorogva.

Heborik köhögött, majd kinyitotta a szemét. Pislogott a hajnali fényben.

– Látnod kellene magad – mondta neki Baudin. – Három méterről úgy nézel ki, mintha egyetlen nagy tetoválás lennél. Olyan sötét vagy, mint a dal honézi boszorkánymesterek. Ilyen közelről viszont minden egyes vonal látszik, még a Vadkan sortéi is, egyesével. Beborította a csonkodat is, nem azt, amelyik be van dagadva, hanem a másikat. Igyál még egy kicsit...

– Te átkozott! – kiáltotta Felisin. Tehetetlenül nézte, ahogy az utolsó korty vizük is lecsorog az öregember torkán. Hagyta Benetet meghalni. Most próbálja megmérgezni az emlékét is. De ez nem fog menni. Azért tettem mindent, hogy őket életben tartsam, és ezt gyűlölik – mind a ketten. Rágja őket belülről a bűntudat, mert tudják, hogy micsoda árat fizettem mindenért. Baudin most ezt próbálja letagadni. Leépíti magában a bűntudatot, hogy amikor belém döfi majd az egyik kést, ne érezzen semmit. Csak egy újabb halott nemes leszek majd. Egy újabb Lady Gésin.

Hangosan megszólalt, Heborik tekintetét kereste.

– Minden éjjel egy vérfolyammal álmodom. Utazom rajta. Mindketten ott vagytok, de csak az elején, mert aztán mindketten belefulladtok a vérbe. Azt gondoltok, amit akartok. Én leszek az, aki mindezt túléli. Én. Csakis én.

Hátat fordított a két bámuló férfinak, és a sátrához ment.

*

Következő éjjel, egy órával a hold felbukkanása előtt, rátaláltak a vízre. Egy sziklamélyedés fenekén, láthatatlan forrás táplálta. A felszínén szürke sár látszott. Baudin lement a pocsolya széléhez, de nem vájt benne lyukat, hogy a feltörő vízből igyon. Egy perc után Felisin, akivel már forgott a világ a kimerültség miatt, ledobta magáról az elemózsiás zsákot, és odatántorgott a férfi mellé. A szürkeség enyhén foszforeszkált, kiderült, hogy nem sár, hanem halott molylepkék borították széttárt szárnyakkal a víz felszínét. Felisin már nyújtotta a kezét, hogy eltolja az úszó szőnyeget, de Baudin gyorsan elkapta a csuklóját.

– Mérgezett – mondta. – Tele van molylepkelárvákkal, amelyek a szüleik holttestéből táplálkoznak.

A Csuklyás leheljen rá, már megint lárvák!

– Szűrjük át a vizet egy darab ruhán – javasolta Felisin.

A férfi megrázta a fejét.

– A lárvák mérget vizelnek, elrontják vele a vizet. Így biztosítják, hogy ne legyen versenytársuk. Ez a víz még legalább egy hónapig nem iható.

– Szükségünk van rá, Baudin.

– Megölne minket.

A lány csak bámulta a szürke szőnyeget, és borzasztóan szenvedett. Valósággal égett a torka, a lelke. Ezt nem hiszem el. Enélkül meg fogunk halni.

Baudin elfordult. Heborik megérkezett, és hadonászva lefelé vonult a sziklamederbe. Bőre fekete volt, akár a szén, mégis ezüstösen csillogott, ahogy a Vadkan szőrszálai visszaverték a csillagok fényét. Bármilyen betegség fertőzte is meg a jobb csuklója csonkját, a daganat lassan leapadt, s a helyén hálószerűen felrepedezett a bőr. Közelről érződött valami furcsa szag is rajta – porrá zúzott kőé. A férfi olyan volt, mint egy jelenés, kísérteties megjelenése Felisinből hisztérikus nevetést váltott ki.

– Emlékszel a Körútra, Heborik? Tudod, Untában! Csuklyás tanítványa, a legyek borította pap... aki nem volt más, mint egy csomó légy Üzenete volt számodra. Most pedig mit látok? Egy férfi tántorog ide hozzám, akit teljesen beborítanak... nem a legyek, hanem a tetoválások. Más istenség, de az üzenet ugyanaz; én ezt látom. Halljuk hát Fener szavát cserepes ajkadról, öreg! Vajon ugyanazt mondja majd a te istened is, mint a Csuklyás? A világ valóban csupán egy rakás egyensúlyban lévő erőpár, s ezek rángatnak összevissza minden sorsot és célt? Nyári Vadkan, a Harc Agyaras Istene, mit mondasz te erre?

Az öreg csak nézett rá. Szája kinyílt, de nem bírt megszólalni.

– Ez meg mi volt? – Felisin a föléhez emelte a kezét. – Szárnyak zizegése? Nem, az nem lehet!

– Bolond vagy – motyogta Baudin. – Keressünk valami táborhelyet. De ne itt.

– Csak nem vagy babonás, te gyilkos? Azt hittem, te nem hiszel az ilyesmiben.

– Ne koptasd a szádat feleslegesen – felelte Baudin, majd az emelkedő felé fordult.

– Teljesen mindegy – mondta a lány. – Már minden mindegy. Még mindig rajtunk tartja a szemét egy isten, de ez csak színjáték. Hiába kapálózunk ellene, halottak vagyunk. Mi a Csuklyás jele Hétvárosban? Itt is Csuklyásnak hívják, igaz? Gyerünk, Baudin, mondd csak meg, milyen kép díszeleg a Halál Urának Areni templomán?

– Szerintem tudod te azt magadtól is – mondta Baudin.

– Molylepke, a dögevő, a rothadó hús elpusztítója. Nekik ez a legfinomabb nektár, a föld legjobb illata: a dögszag. A Csuklyás ígért nekünk valamit még Untában, a Körtéren, és most beváltja az ígéretét.

Baudin közben felmászott a medence peremére, de azért hallotta a lány szavait. A felkelő nap narancsszín kontúrt rajzolt teste köré. Megfordult és lenézett a lányra.

– Ennyit a te vérfolyamodról – mondta halkan, gúnyosan.

Felisin megszédült. Lába felmondta a szolgálatot, lerogyott a sziklára. Jól beütötte a farcsontját. Heborikra pillantott, aki egy karnyújtásnyira feküdt tőle, összekuporodva. Mokaszinja talpa már régen elkopott, kilátszott az elkínzott, cafatos hús. Lehet, hogy már meg is halt? Annál jobb neki.

– Csinálj valamit, Baudin.

A férfi nem szólt egy szót sem.

– Milyen messze van még a part? – kérdezte a lány.

– Nem hiszem, hogy ez sokat számítana – felelte a bandita egy perc után. – Úgy volt, hogy a hajó úgy három napig várakozik ott, és nem tovább. Még legalább négynapi járásra vagyunk a tengertől, és óráról órára egyre gyengébbek vagyunk.

– És hol a következő vízlelőhely?

– Úgy hétórányira. De jelen állapotunkat tekintve, inkább tizennégy óránkba telne odaérni.

– Tegnap még elég fürgének tűntél – vágta rá a lány. – Futva mentél Heborikért. Nem vagy úgy kiszáradva, mint mi ketten...

– Megiszom a saját vizeletemet.

– Micsoda?

– Hallottad.

– Ez így még édeskevés – felelte egypercnyi tűnődés után a lány. – Nehogy azt mondd, hogy az ürülékedet is megeszed. Még ez sem magyarázza meg a kondíciódat. Lepaktáltál egy istennel, Baudin?

– Azt hiszed, hogy az ilyen egyszerűen megy? Hé, Álmok Királynője, ments meg, és én a szolgád leszek! Mondd csak, te összesen hány imádra kaptál választ? Különben meg nem is hiszek az ilyesmiben... csakis saját magamban.

– Tehát még nem adtad fel?

Felisin azt hitte, hogy a férfi válaszra sem méltatja majd, de egy hosszú perc után, mikor ő már kezdett álomba zuhanni, hirtelen Baudin hangjára riadt.

– Nem – mondta a bandita.

Levette a hátizsákját, majd visszacsúszott a lejtőn. A férfi kimért mozdulatai láttán a lányt rettegés fogta el. Kövérnek nevez, úgy néz rám, mint egy darab búsra, nem úgy, mint Benet szokott, aki használni akart, hanem úgy, mintha a következő napi ebédjét tervezgetné. Felisin dübörgő szívvel várta az első mozdulatot, az első éhes villanást az apró szempárban.

Baudin azonban e helyett leguggolt Heborik mellé, és a hátára fordította az ájult papot. Közelebb hajolt, hogy meghallgassa, lélegzik-e, aztán hátradőlt, és nagyot sóhajtott.

– Meghalt? – kérdezte Felisin. – Te nyúzod meg... bármilyen éhes vagyok, én aztán nem eszem meg a tetovált bőrt.

Baudin felpillantott, de nem szólt semmit. Tovább vizsgálta az expapot.

– Mit csinálsz? – kérdezte végül a lány.

– Heborik él, és lehet, hogy ez fog minket is megmenteni. Engem nem érdekel, hogy milyen mélyre süllyedtél, kislány. Tartsd meg magadnak a gondolataidat.

Felisin figyelte, ahogy Baudin lehámozza Heborikról ruhái maradványait, melyek alól előtűnt a hihetetlenül élő tetoválás. Baudin úgy mozdult, hogy lásson a saját árnyékától, aztán közelebb hajolt, és szemügyre vette a néhai pap mellkasát borító fekete mintázatot. Láthatóan keresett valamit.

– A vadkan pofája – mondta Felisin kábán. – Le van kerekítve a két vége, és egy pár agyar van a közepén. – A férfi gyanakodva nézett rá. – Fener jele, a szent jel – magyarázta a lány. – Azt keresed, nem? Kitagadták ugyan a rendből, de Fener még benne van. Azok az élő tetoválások ezt mutatják.

– És a jel? – kérdezte Baudin hűvösen. – Honnan tudsz te ilyen dolgokat?

– Hazudnom kellett Benetnek – magyarázta a lány, miközben Baudin folytatta Heborik túlzsúfolt bőrének vizsgálatát. – Heborik fedezett. Meg kellett ismernem a kultusz részleteit is. Ő pedig mesélt nekem. Az istent akarod megidézni, ugye?

– Megvan.

– És most hogyan tovább, hogyan szólítod meg egy másik ember istenét, Baudin? Nincsen kulcslyuk a jelben, nincs semmilyen szent lakat, amit feltörhetnél.

A férfi összerezzent, és csillogó szemmel a lányra meredt. Felisin rezzenéstelenül állta a tekintetét, még csak nem is pislogott.

– Mit gondolsz, hogyan veszítette el a kezét? – kérdezte Felisin ártatlanul.

– Valaha tolvaj volt.

– Igen, az volt. De a kezét a kitagadáskor veszítette el. Létezett egy kulcs, valaha. A Főpap Ürege, amely az istenéhez vezetett. A jobb tenyerébe tetoválták. Csak a szent jelhez kellett emelni – mintha a szívére tenné a kezét –, egyszerűen, mintha csak köszönne. Napokba telt, mire felépültem Benet verése után, és Heborik mesélt nekem. Rengeteg mindent elmondott – tulajdonképpen el kellett volna felejtenem az egészet. Literszám ittam a duriánteát, de a főzet csak a felszínen hatott rám, mint egy filter, ami kiszűri, hogy mi fontos, és mi nem. Heborik szavai akadály nélkül csorogtak be a fejembe, és ott is maradtak. Nem tudod megtenni, Baudin.

A férfi felemelte Heborik jobb karját, és a növekvő fényben szemügyre vette a csillogó, vörös csonkot.

– Soha nem térhet vissza – mondta Felisin. – A papság gondoskodott erről. Már nem az, aki volt... ezen nem lehet változtatni.

Baudin egy elszánt vicsorgás kíséretében megrántotta a történész karját, és a szent jelhez nyomta a csonkot. A levegő felvisított körülöttük. A hang rájuk nehezedett, mindkettejüket a földhöz vágta, ahol vonaglani, mászni kezdtek, s mint az állatok, kaparták a sziklát – elbújni... elbújni a fájdalom elől! Hatalmas fájdalom érződött a sikolyban, hatása olyan volt, mint a lángoké. Az ég elsötétedett felettük, a sziklákon hajszálrepedések keletkeztek, melyek mind Heborik mozdulatlan teste alól indultak ki.

Felisin, akinek vér csorgott a füléből, próbált felmászni a lejtőn. A repedések – Heborik tetoválásai, melyek kivirultak, és hihetetlen módon átugrottak a testéről a sziklára – elértek a lány alá is, és nyomukban a szikla anyaga megváltozott, csúszós, zsíros tapintásúvá vált Felisin keze alatt.

Minden remegni kezdett körülöttük. Még maga az ég is megtekeredett, magába fordult. Olyan volt, mintha egy rakás láthatatlan kéz ragadta volna meg, láthatatlan ajtókon át, hideg dühvel a világ anyagát. A sikolynak nem akart vége szakadni. A düh és az elviselhetetlen fájdalom összekapaszkodtak, mint egy szorosra sodrott kötél szálai. A lány szorítást érzett a nyaka körül, a hang kizárta a külvilágot, a levegőt, a fényt.

Valami a földhöz csapódott, a talaj megrázkódott, és a levegőbe dobta Felisint. A könyökére esett. Karjában a csontok úgy rezegtek, mint egy kard pengéje. A lány levegő után kapkodott, a nap lassan elhalványult felette. Szeme tágra nyílt, s megpillantott valamit a medencén túl. A valami egy porfelleg kíséretében éppen felemelkedett a talajról. A páros ujjú, szőrös pata túl hatalmasnak bizonyult ahhoz, hogy beleférjen a látómezejébe. A pata felemelkedett, egyenesen a sötét égbolt felé.

A tetoválás a szikláról a levegőbe röppent. Az indigószínű háló őrülten, követhetetlenül vibráló pontjai szétrepültek, a tetoválás minden irányba szétterjeszkedett. Felisin nem kapott levegőt, tüdeje már égett. Haldoklott, tátogott, mint egy partra vetett hal, az isten sikolyának légüres terében.

Hirtelen csend lett, már csak a fejében hallotta a sikoly visszhangját. A levegő valósággal elöntötte a tüdejét; keserű volt és hideg, mégis édesebb, mint bármi más, amit eddig ismert. Felisin köhögve, epét köpködve négykézlábra emelkedett, és reszketve felemelte a fejét.

A pata eltűnt. A tetoválás még látszott, betöltötte az egész égboltot, de ahogy a lány nézte, a rajz is gyorsan halványodott. Szeme sarkából mozgást észlelt, így Baudin felé fordult. A férfi térdelt, tenyerét a fejére szorította. Lassan felállt, s neki is vér csorgott a füléből az arca két oldalán.

Felisin feltápászkodott, de a talajt még mindig furcsán folyékonynak érezte maga alatt. Lenézett, s bután bámulta egy ideig a mészkő mozaikot. A tetoválás örvénylő vonalai még mindig ott vibráltak, ott fodrozódtak a talpa alatt, ahogy próbált egyensúlyozni. A repedések, a tetoválás... csak mennek lefelé, lefelé a végtelenbe. Olyan, mintha egy csomó, kilométeres hosszúságú szögből álló szőnyegen állnék, amelyben minden egyes darabot csakis a körülötte lévők tartanak fenn. A Mélyből jöttél, Fener? Azt mondják, hogy Szent Üreged közvetlen szomszédja maga a Káosz. Fener? Közöttünk vagy most? Tekintete találkozott Baudinéval. A férfi szeme még fénytelen volt a sokk miatt, de már látszottak benne a félelem első szikrái is.

– Az isten figyelmét akartuk csak – mondta a lány. – Nem magát az istent hívtuk. – Reszketni kezdett. Szorosan összefonta a karját, és még több szót préselt ki magából. – Ő pedig nem akart idejönni!

A férfi megrezzent, aztán olyan mozdulatot tett, amely talán a vállvonogatásra hasonlíthatott a legjobban.

– Most már elment, ugye?

– Biztos vagy ebben?

A férfi megrázkódott, és nem válaszolt. Inkább Heborik felé fordult. Egypercnyi vizsgálódás után ismét megszólalt.

– Most már egyenletesebben lélegzik. Nem tűnik olyan ráncosnak és elgyötörtnek sem. Valami történt vele.

A lány elvigyorodott.

– Persze, hajszál híján megúszta, hogy az istene agyontapossa.

Baudin erre morgott valamit, de már másfelé figyelt. A lány követte a tekintetét. A pocsolya eltűnt, elszivárgott, s nem maradt más a helyén, csak a molylepketetemekből álló szőnyeg. Felisin felvihogott.

– Nocsak, micsoda csoda jutott ma nekünk!

Heborik lassan összekuporodott.

– Itt van – suttogta.

– Tudjuk – felelte Baudin.

– A halandó világban – folytatta a néhai pap, egy perc múlva. – Sebezhetően.

– Nem jó szemszögből nézed a dolgot – mondta Felisin. – Az isten, akiben már nem hiszel, elvette a kezedet. Ezért te most lerántottad őt ide. Megtanulja, hogy ne packázzon a halandókkal.

Vagy a hideg hangnem, vagy a kegyetlen szavak érintették meg Heborik lelkét. Kiegyenesedett, felemelte a fejét, majd fel is ült. Tekintete Felisinen állapodott meg.

– Az újszülött, aki mindent tud – mondta, egy humortalan vigyor kíséretében.

– Szóval itt van – mondta Baudin, majd körülnézett. – Vajon hová bújhat el egy isten?

Heborik talpra kecmergett.

– Odaadnám a karom maradékát is, ha most megnézhetnék egy Asztalt. Mekkora kavarodás lehet az Elődök körében! Ez nem valami érintőleges kis látogatás volt, nem valami kis trükk, amit a kisujjukból is kirázhatnak. – Felemelte a kezét, és egy darabig meredten bámulta a csonkjait. – Sok év telt el azóta, de a szellemek visszatértek.

Baudin zavarodottságát látni, már magában is kész küzdelem volt.

– Szellemek?

– A kézfejek, amelyek már nincsenek itt – magyarázta Heborik. – A szellemképük. Kész őrület. – Megrázta magát, és az ég felé sandított. – Jobban érzem magam.

– Jobban is nézel ki – felelte Baudin.

A hőség egyre elviselhetetlenebb lett. Felisin elkomorodott.

– Meggyógyította az istenség, akit már elutasított. Nem számít. Ha a sátrakban maradunk, akkor alkonyatkor túl gyengék leszünk ahhoz, hogy bármit is csináljunk. Tovább kell mennünk, most rögtön, a következő vízforráshoz. Ha nem érjük el, meghalunk.

De téged túléllek, Baudin. Marad elég erőm ahhoz, hogy beléd döfjem a tőrt.

Baudin a vállára kapta a zsákját. Heborik vigyorogva magára erősítette annak a zsáknak a szíjait, melyet addig a lány cipelt. Könnyedén felállt, bár kicsit azért megszédült, s kilépett egyet, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Baudin ment elöl, Felisin mögötte baktatott. Egy istenség jár a halandó világban, de fél. Elképzelhetetlenül nagy ereje van, mégis bujkál. És Heboriknak valahonnan elég ereje lett ahhoz, hogy túlélje mindazt, ami történt. És a tény, hogy ő a felelős. Meg kellett volna törnie, össze kellett volna omolnia. Ehelyett tartja magát. Vajon meddig állja majd a cinizmusból emelt fal az ostromot? Mi miatt veszítette el a kezét?

Saját belső csatáit is meg kellett még vívnia. Gondolatai minden zugot bejártak az agyában. Még mindig gyilkos kedvében volt, ugyanakkor halvány bajtársiasságot érzett a két férfivel. A legszívesebben elrohant volna a közelükből, mivel úgy érezte, hogy a jelenlétük olyan erőket szabadít rá, melyek csakis halálhoz vagy őrülethez vezethetnek, de azt is tudta, hogy nélkülük nem boldogulhat. Heborik megszólalt mögötte.

– Elérünk a partra. Víz szagát érzem a levegőben. Itt van, egészen közel. Elérünk a partra, és amikor már ott leszünk, majd meglátod, Felisin, hogy nem változott semmi. Egyáltalán semmi. Érted, hogy mit mondok?

A lány ezernyi jelentést érzett a férfi szavai mögött, ám nem értette egyiket sem.

Előttük Baudin meglepetten felkiáltott.

*

Mappó Trell gondolatai nyugat felé szálltak, vagy nyolcszáz mérföldre, egy olyan alkonyat felé, mint amit maga körül is látott. Csakhogy azt az alkonyt kétszáz évvel korábban élte át. Látta önmagát, amint átvág egy szavannán, ahol a mellkasáig ér a fű, vagyis csak ért volna, ha nem lapult volna a földhöz egy zsíros anyag hatására. Ahogy lépkedett, a talpa alatt a föld szintén zsírosnak hatott, s egyfolytában változott. Már akkor is több évszázada élt, s házasságot kötött a háborúval: élete nem állt másból, mint csaták, bosszúhadjáratok és a becsület istenének bemutatott véres áldozatok végtelennek tetsző sorából. Fiataloknak való élet volt ez, ő pedig már régen belefáradt. De mégsem változtatott, mert megszokta már. Tehetetlenségében az ember elképesztő dolgokat is képes elviselni. Elért arra a pontra, ahonnan minden furcsa, ismeretlen jelenség félelmet váltott ki belőle. De a fivéreivel és nővéreivel ellentétben, Mappó nem volt képes arra, hogy egész életében ezen a félelmen lovagoljon. De ahhoz, hogy elszakadjon végre ettől, arra a borzalomra volt szükség, ami felé éppen lépdelt.

Fiatal volt, amikor kisétált a kereskedővárosból, melyet az otthonának tartott. Sok máshoz hasonlóan, őt is elkapta az ifjonti hév, s elutasította a trell városok rothadó mozdulatlanságát, az öreg harcosok sorsát, akik bhederinnel, birkával és kecskével kezdtek kereskedni, a harci ösvényt pedig a számtalan kocsma és fogadó egyikében járták végig újra, gondolatban. Örömmel ölelte magához a régi idők vándorló életmódját, és kiállta az egyik hátországbeli, régi tradíciókat követő törzs beavatási szertartását. Meggyőződésének láncai évszázadokon át kitartottak, s végül olyan módon szakadtak el, amire soha nem számított.

Az emlék élesen megmaradt a fejében. Látta magát, amint átvág a pusztán. Már látta a hajdan otthonának nevezett kereskedőváros romjait is. Egy hónap telt el azóta, hogy lerombolták. A tizenötezer lemészárolt ember holttestét – vagyis azokat, melyek nem hamvadtak el a pusztító tűzvészben – már régen eltakarították a sivatagi dögevők. Otthonából csak fehérre tisztított csontok, ruhafoszlányok és a hőségben repedező kövek maradtak.

Választott klánja ősi sámánasszonya elégetett, lapos csontok hamvából olvasta ki a történetet, amely megegyezett a Névtelenek hónapokkal korábban elmondott jóslatával. A városi trellek ugyan elidegenedtek tőlük, de a vér szava mindennél erősebb volt. Feladatuk azonban nem a bosszú volt. A bejelentés elhallgattatta azt a sok harcost, akik Mappóval egyetemben, ebben a városban születtek. Nem, minden bosszúvágynak abban az egy emberben kellett összpontosulnia, akit kiválasztottak a feladatra. Ezek voltak a Névtelenek szavai, akik előre látták e pillanat eljövetelét.

Mappó viszont még mindig nem értette, miért pont őt választották. Úgy gondolta, hogy semmiben sem különbözik a többi harcostársától. A bosszú volt az, ami éltette őket, nem pedig a hús és a víz. Tudta, hogy a tisztító rituálé eltörli majd az énjét. Egy tiszta festőbőr lesz belőled, Mappó. A jövő majd új írással lát el, újraírja, újraformálja életed történetét. A szülővárosoddal történtek nem ismétlődhetnek meg soha. Erről te fogsz gondoskodni. Megértetted?

A félelmetes szükség szavai. Szülővárosa borzalmas lerombolása nélkül azonban Mappó mindezt megtagadta volna. Végigsétált a főúton, melyet lázadó gaz- és gyökérszőnyegével már be is borított a természet, és a lába mellett látta, ahogy a fehér csontok megvillannak a napfényben. A piactérnél észrevette a rá váró Névtelent, aki a tisztás közepén állt. Szürke ruhája lobogott a préri szelében, csuklyáját hátradobta, s láthatóvá vált alatta szigorú arca. Nő volt. Világos szempár találkozott a közeledő trell tekintetével. A botja mintha vonaglott volna az erős kéz szorításában.

– Mi nem években látjuk az életet – sziszegte.

– Hanem évszázadokban – felelte Mappó.

– Rendben van. Nos, harcos, most neked is meg kell tanulnod ezt. Az őseid ezt kívánják.

A trell lassan körbenézett, a romokra hunyorított.

– Szerintem ez inkább olyan, mintha egy fosztogató sereg tette volna. Azt mondják, hogy Nemiltől délre léteznek ilyen seregek...

A Névtelen prózai vihogása meglepte a trellt.

– Egy szép napon ő is visszatér majd az otthonába, ahogyan te teszed most. Addig azonban neked kell vigyáznod...

– Miért pont nekem, a fenébe is? – A nő válasza csupán egy vállrándítás volt. – És ha cserbenhagylak?

– Ahhoz is türelemre lesz szükséged, harcos. – A nő felemelte a botját, amely azonnal magához vonzotta a harcos tekintetét. A tekergő, vonagló fa mintha éhesen a trell után kapott volna; egyre nagyobb lett, lassan betöltötte az egész világot, míg végül Mappó elveszett az útvesztőjében.

*

– Furcsa, hogy mennyire ismerős lehet az embernek egy olyan táj, ahol még soha nem járt.

Mappó pislogott, amikor az emlékei közé betört az ismerős, szelíd hang. Felnézett Ikáriumra.

– Az pedig még különösebb, hogy a szem milyen gyorsan és milyen messzire képes utazni, hogy aztán egy pillanat alatt visszatérjen.

A jaghuta elmosolyodott.

– Egy ilyen szempárral talán felfedezhetjük az egész világot.

– Egy ilyen szempárral talán elmenekülhetünk előle.

Ikárium hunyorogva végigpásztázta tekintetével az alattuk húzódó, törmelék borította sivatagot. Felmásztak egy sziklapárkányra, hogy jobban beláthassák az előttük lévő utat.

– Mindig kíváncsi vagyok az emlékeidre, részben azért, mert nekem magamnak oly kevés jutott belőlük, részben pedig azért, mert mindig harapófogóval kell kihúznom belőled mindent.

– Csak a klánomra gondoltam – felelte Mappó. Vállat vont. – Furcsa, hogy milyen triviális dolgok kezdenek el hiányozni az embernek. Az állatok szaporodásának évszaka, a ki nem mondott megegyezés a pusztával, mely alapján mindig kiválogattuk a gyengéket. – Elmosolyodott. – A dicsőség, melyet akkor érdemeltem ki, amikor bemásztam egy portyázó csapat sátrába, letörtem minden harcos késének a hegyét, aztán kimentem; mindezt úgy, hogy senki sem ébredt fel közben – felsóhajtott. – Évekig magamnál tartottam azokat a késhegyeket. A szíjamon hordtam őket, egy bugyorban.

– Mi történt velük?

– Egy okosabb portyázó visszalopta őket. – Mappó még szélesebben mosolygott. – Képzeld csak, annak a nőnek mekkora dicsőség jutott!

– Mást nem lopott el tőled?

– Hadd tartsam meg néhány titkomat, barátom. – A trell felállt és leverte a homokot, a port bőrnadrágjáról. – Az biztos – mondta rövid szünet után –, hogy mióta megálltunk, az a homokvihar a harmadával növekedett.

Ikárium csípőre tett kézzel szemügyre vette a sötét homokfalat, amely kettészelte előttük a pusztát.

– Azt hiszem, hogy közelebb is került hozzánk – állapította meg. – Varázslatból született, talán magának az istennőnek a lélegzetéből, s ereje csak tovább növekszik. Érzem, hogy értünk nyúl.

– Igen – Mappó bólintott, és csaknem megremegett. – Ez meglehetősen furcsa, ha azt nézzük, hogy a Shei'k elvileg halott.

– Lehet, hogy a halála meg volt írva előre – mondta Ikárium. – Hiszen melyik halandó teste bírná uralni ezt az erőt? Életben maradhat egy élő ember, ha ő maga a kapu Dryhna és e világ között?

– Gondolod, hogy Előd lett belőle, és maga mögött hagyta a hús-vér alakját?

– Lehetséges.

Mappó elhallgatott. Ahányszor megtárgyalták a Shei'k, a Forgószél és a próféciák dolgait, mindig újabb és újabb lehetőségek mutatkoztak. Ikárium és ő a közös beszélgetések során csak még jobban összezavarodtak. S ez vajon kinek lesz hasznára? Mappó fejében feltűnt Iszkiri Puszt vigyorgó arca. Felszisszent.

– Manipulálnak bennünket – morogta. – Tudom. Érzem.

– Észrevettem már, hogy gyanakszol – mondta Ikárium, egy futó mosoly kíséretében. – Ami engem illet, én már meg sem érzem az ilyesmit. Egész életemben úgy éreztem, hogy manipulálnak.

A trell megrázta magát, hogy elrejtse félelmét.

– És – kérdezte lágyan –, mit gondolsz, ki tenne ilyet veled?

A jaghuta vállat vont, és felhúzott szemöldökkel maga elé nézett.

– Ezt a kérdést már nagyon régen nem firtatom, barátom. Nem eszünk? Itt most az lesz a tanulság, hogy a birkapörkölt sokkal ízletesebb, mint az édes kíváncsiság.

Mappó Ikárium hátát bámulta, ahogy a harcos lefelé csörtetett a táborukhoz. És mi a helyzet az édes bosszúval, barátom?

*

Továbblovagoltak az ősi úton, homokkal teli szél tépázta őket minden oldalról. Már a grala ló is tántorgott a fáradtságtól, de Muzsikus kifogyott az ötletekből. Fogalma sem volt, hogy mi történik körülöttük. Jobbjukon, valahol az átláthatatlan homokfalon túl, mozgó csata dúlt. A hangok alapján közelinek tűnt, de magukból a csatázókból semmit sem láttak, Muzsikusnak pedig valahogy nem volt kedve utánajárni a dolognak. A kimerültség miatt már arra a lázas, értelmetlen konklúzióra jutott, hogy csak azért vannak még mindig életben, mert az úton mennek. Ha elhagyták volna az ösvényt, akkor végük, széttépik őket.

A csata zajai között nem szerepelt sem fém csengése, sem férfiak halálsikolya. A hangok állatoktól származtak: kiáltások, vakkantások, morgás, valamint félelem, fájdalom és határtalan düh dalai hallatszottak csupán. Semmi sem utalt emberi jelenlétre. Lehet, hogy a láthatatlan csatában farkasok harcoltak egymással, de egészen más állatok is hangot adtak érzelmeiknek. Medvemorgás, hatalmas macskafélék sziszegése és más hangok is – hüllőké, madaraké, majmoké. És démonoké. Ne feledkezzünk meg azokról a démoni kiáltásokról se. Csuklyás legrosszabb rémálma sem lehetne félelmetesebb...

Szár nélkül lovagolt. Két kézzel szorongatta lángoló lövedékkel töltött nyílpuskája homokos markolatát. Az üldözés kezdetekor, vagyis már tíz órája, töltötte meg. Muzsikus tudta jól, hogy a bélből készült húr már megernyedt, az acélbordák szokásosnál nagyobb terpesze is erre figyelmeztette. A nyílvessző már nem repülhet belőle messzire, és a röpte túl lágy lenne. De a lángolóhoz nem kellett sem pontosság, sem ütőerő, működött az ezek nélkül is. A tudat, hogy ha leesne a fegyver, akkor ő is, és a lova is a lángok között lelnék halálukat, elég nagy visszatartó erő volt. Mindig ez jutott eszébe, amikor izzadt, fáradt kezében kicsit megcsúszott a markolat.

Már nem volt sok hátra. Válla fölött hátrapillantott és látta, hogy Apsalar és Sáfrány még követik őt, ám lovaik már messze túljutottak azon a ponton, ahonnan még rendbe lehet őket hozni. Biztos volt, hogy kimúlnak, méghozzá nem is sokára.

A grala herélt felsikoltott, és oldalra ugrott. Muzsikust hirtelen forró folyadék borította be. Pislogott, káromkodott, próbálta kitisztítani a szemét. Vér. Fener fattya, Csuklyás átkozta vérszökőkút. Kifreccsent az átláthatatlan homokfalból. Valami közel jutott hozzánk. Valami más pedig megakadályozta, hogy még közelebb jusson. A Királynő óvjon minket, mégis mi a fene folyik itt?

Sáfrány felkiáltott. Muzsikus éppen akkor nézett hátra, amikor a fiú leugrott összecsukló hátasáról. Az állat mellső lába felmondta a szolgálatot. Az utász látta, ahogy a szerencsétlennek keményen koppan az álla a kövön, vért és habot hagyva maga mögött. A ló még egyszer felrántotta a fejét, aztán eldőlt. Egy pillanatig mind a négy lába a levegőben kalimpált, aztán az oldalán maradt. Még egyszer megremegett, majd nem mozdult többé.

Az utász fél kezébe fogta a nyílpuskáját, szabad kezével elkapta a szárat, és megállította a grala heréltet. Megfordította a tántorgó állatot.

– Dobd el a sátrakat! – kiáltotta Sáfránynak, aki közben már visszanyerte az egyensúlyát. – Az a legfrissebb a málhások közül. Gyorsan, a fenébe is!

Apsalar, aki görnyedten kapaszkodott a nyeregben, odalovagolt mellé.

– Már mindegy – mondta. Teljesen ki volt cserepesedve a szája. – Meg kell állnunk.

Muzsikus morogva fürkészni kezdte a harapós homokfelleget. A csata egyre csak közeledett hozzájuk. Bármi tartotta is vissza a többieket, nyilvánvaló volt, hogy lassan felülkerekednek rajta. Egy hatalmas alakot pillantott meg a közelben, de az állat egy szemvillanás múlva már el is tűnt. Olyan volt, mintha leopárdok kapaszkodnának a hátán. Egy másik irányból görnyedt, sötét alakok közeledtek. A földhöz lapultak, némán suhantak az utazók felé. Muzsikus felemelte a nyílpuskát, és lőtt. A lövedék a négy bestiától pár lépésre ért földet. Lángok söpörtek végig rajtuk. A négy állat üvöltött.

Nem vesztegette az idejét, azonnal egy újabb lövedékért nyúlt a keményített bőrből készült nyeregtáskába. Nem nézte, hogy mit vesz elő. Eredetileg tizenkét moranth lövedékkel indult útnak, most pedig már csak kilenc maradt belőlük – ezekből is csak egy volt robbanós. Rápillantott a lövedékre, miközben betöltötte – egy lángoló fajtájú volt –, majd ismét a homokfalra szegezte a tekintetét, keze pedig emlékezetből dolgozott.

Alakokat látott, mintha szellemek mozogtak volna a homokfal mögött. Hétméteres magasságban hat, kutya nagyságú, szárnyas hüllőt pillantott meg, melyek egy légáramlaton vitorláztak. Esanthan'el – a Csuklyás szakállára, ezek itt Szétszéledtek meg Lélekvesztettek! Egy köpönyegszerű valami kúszott az esanthan'el fölé, és magába szippantotta.

Sáfrány kétségbeesetten kutatott a táskájában a gyalogsági kard után, amelyet még Ehrlitában vásárolt. Apsalar mellette guggolt, tőrökkel a kezében, és az utat nézte maguk mögött. Muzsikus már éppen figyelmeztetni akarta a lányt, hogy az ellenség balról támad, amikor meglátta azt, amit Apsalar nézett. Három grala harcos tartott feléjük, szorosan egymás mellett, vadászvágtában. Már csak úgy harminc méterre voltak. Lejjebb engedték a dárdáikat. Túl közel kerültek ahhoz, hogy Muzsikus biztonsággal rájuk lőhessen. Az utász így csak nézte, ahogy a harcosok lassan odaértek. Az idő mintha lelassult volna, miközben Muzsikus tehetetlenül várakozott. Aztán az út bal oldaláról egy medve úszott be a képbe, és keményen a bal szélen lovagoló gralának ütközött. A Lélekvesztett akkora volt, mint a ló, melyet levert a lábáról. Állkapcsa oldalról rázárult a harcos derekára, a bordák és a csípő közötti részen, az agyarak majdnem teljes szélességben a férfi testébe mélyedtek. Az állkapocs láthatóan minden erőlködés nélkül összezárult. A harcos szájából vér és epe csordult ki.

Apsalar a két másik harcos közé ugrott. Átsuhant a dárdák alatt, döfött egyet felfelé mindkét tőrrel, aztán már ott sem volt. Egyik gralának sem maradt ideje védekezni. A két tőr, mintha egymás tükörképei lennének, a bordák között tűntek el a testekben. A bal oldali a szívet érte, a jobb oldali a másik harcos tüdejét roncsolta szét.

A lány mindkét fegyverét hátrahagyva suhant át a lovak között. Ismét lehajolt és elbukfencezett a negyedik harcos elől, akit Muzsikus eddig észre sem vett. A lány egyetlen rugalmas mozdulattal felpattant, megdöbbentően erőteljesen felugrott a levegőbe, és már ott is volt a grala mögött a nyeregben. Jobb karjával hátrafeszítette a férfi fejét, bal kezével átnyúlt a fej felett, és két ujját a szemgödrökbe mélyesztette. Közben szinte a semmiből egy kis kés tűnt fel a jobb kezében, ami gyorsan elvágta a harcos torkát.

Muzsikus mindezt feszülten figyelte egészen addig, míg ki nem zökkentették. Valami nagy és pikkelyes lény arcon csapta és kilökte a nyeregből, mire ő eldobta a nyílpuskáját. Amikor talajt fogott, teste szinte szét akart robbanni a fájdalomtól. Bordák reccsentek, törött végük pedig további pusztítást vitt véghez, míg ő a hasára gördült. Azt az ötletet, hogy felkeljen, hamar elvetette, hiszen halálos csata bontakozott ki a feje felett. Muzsikus a tarkójára kulcsolta a kezét, és igyekezett minél kisebbre összegömbölyödni. Csontos paták dobogtak a testén, karmos mancsok tépkedték a páncélingét, a combját. Egy határozott toppanással valami szétroppantotta a bal bokáját, majd még topogott is rajta egy kicsit, mielőtt arrébb lépett.

Hallotta, hogy a lova felsikolt, de nem fájdalmában, hanem félelmében és dühében. Hallotta, hogy a herélt patája keményen puffan valamin – ez egy pillanatra elégtétellel töltötte el a szívét. Egyébként viszont a fájdalom minden mást kitörölt belőle. Hatalmas test ért földet az utász mellett, s a férfihoz nyomta pikkelyes farát. Érezte, hogy az állat izmai remegnek.

A csata hangjai lassan elhaltak. Csak a mormogó szél és a sistergő homok maradt. Megpróbált felülni, de a végén a fejét is alig tudta fölemelni. Egy igazi vérfürdő nyomait látta maga körül. Tőle egy karnyújtásnyira, herélt lova négy remegő lábát pillantotta meg maga előtt. Oldalra tekintve észrevette a nyílpuskáját is, a lángoló töltet nélkül – a fegyver valószínűleg elsült, amikor a földre esett, és kilőtte a halálos nyilat a kavargó homokfalba. Szemben vele ott ült az úton a tüdőszúrásos grala, és vért köhögött fel. Felette Apsalar állt, elgondolkodva, torokmetsző pengéjével a kezében. A lánytól vagy egy tucat lépésre a Lélekvesztett medve látszott, amely éppen a letámadott ló húsát marcangolta nagy lendülettel. Sáfrány lépett a látókörébe – a fiú végre megtalálta a kardját, de arra sem volt alkalma, hogy kihúzza a hüvelyéből. Muzsikus szánalmat érzett a fiú arckifejezése láttán.

Az utász kinyújtotta fél karját, és egy fájdalmas nyögés kíséretében a háta mögé nyúlt. Keze pikkelyes bőrt tapintott, és ott maradt rajta. A rángatózás abbamaradt. A medve hirtelen felüvöltött. Muzsikus megfordult, és még éppen látta, ahogy az állat menekülni kezd.

Ó, a Csuklyásra, ha ő menekül...

A herélt lába még jobban elkezdett remegni. Muzsikus már alig bírta kivenni a körvonalait, de az állat nem futott el, hanem odalépett Muzsikus és a közeledő valami közé. A gesztus láttán az utász egészen elérzékenyült.

– A fenébe is, te ostoba! – nyögte. – Tűnj el innen!

Apsalar hátrálni kezdett. Sáfrány meg sem mozdult, a hüvelyében hagyott kard kiesett a kezéből. Ekkor meglátta az újonnan érkezőt. Vagyis érkezőket. A Szétszéledt úgy hullámzott előre a köveken, akár egy foltos, csomós, fekete szőnyeg.

Patkányok, százával. Mégis egyetlen lény. Százával? Ezrével. Ó, a Csuklyásra, őt ismerem!

– Apsalar!

A lány üres arccal fordult felé.

– A nyeregtáskában – mondta az utász – van még egy robbanó...

– Nem elég – felelte hűvösen a lány. – És különben is, már késő.

– Nem nekik. Nekünk.

A lány válaszként csak pislogott, majd a herélt mellé lépett. Egy idegen hangja szárnyalta túl a vihar zúgását.

– Gryllen!

Igen, ez a Szétszéledt neve. Gryllen, akit úgy is neveznek, hogy az Őrület Áradata. Y'ghatanból a tűz miatt menekült el. Most pedig éppen itt akadt dolga...

– Gryllen! – kiáltotta ismét a hang. – Menj innen, Szétszéledt!

Bőrnadrágos láb tűnt fel Muzsikus látómezejében. Az utász felnézett, és egy hihetetlenül magas, vékony férfit látott, aki egy kopott tano ruhát viselt. Bőrszíne valahol félúton járt a szürke és a zöld között, hosszú ujjaival pedig egy ívelt íjat tartott, melyben kilövésre készen ott feszült egy rúnákkal televésett nyílvessző. Hosszú, ősz haján fekete festék nyomai látszottak, s ettől úgy nézett ki, mintha pöttyös lenne a sörénye. Az utász látta azt is, hogy a férfi alsó ajka felett kikandikálnak az agyarai.

Egy jagh. Nem is tudtam, hogy ilyen keleti tájakra is eljutottak. De mi a fenéért számítana ez most?

A jaghuta tett még egy lépést a patkányszőnyeg felé, amely ekkor már beborította a medve által megölt ló és lovas maradványait, és a kezét a hátas vállára tette. Az állat remegése abbamaradt. Apsalar hátralépett, és gyanakodva figyelte az idegent. Gryllen habozott. Muzsikus nem hitt a saját szemének. Ismét a jaghutára pillantott. Egy másik alak jelent meg a magas íjász mellett. Alacsony volt és széles, akár egy ostromgép, bőre sötét, meleg barna. Fekete haját talizmánokkal ékesített fonatokban viselte. Agyarai nagyobbak voltak, mint társáé, és élesebbnek is tűntek.

Egy trell. Egy jagh és egy trell. Egy rakás harang kong a fejemben, tudnom kellene, hogy kik ezek, de a fájdalom nem hagy gondolkodni.

– Zsákmányod elmenekült – mondta a jaghuta Gryllennek. – Ezek az emberek itt nem a Kezek Ösvényét követik. Különben pedig, mostantól az én védelmem alatt állnak.

A patkányok sziszegtek, visítoztak, meg lehetett tőlük süketülni, és előrébb merészkedtek az úton. Poros szürke szemek csillogtak a viharban.

– Ne tedd próbára a türelmem! – mondta a jaghuta lassan.

Ezernyi test rándult meg egyszerre. A szőrös áradat hátrálni kezdett. Egy perc múlva már el is tűntek. A trell leguggolt Muzsikus mellé.

– Életben maradsz, katona?

– Úgy fest, muszáj lesz – felelte az utász. – Már csak azért is, hogy megtudjam, mi a fene történt itt. Ismernem kellene benneteket, nem igaz?

A trell megvonta a vállát.

– Fel tudsz állni?

– Megpróbálok – Muzsikus maga alá húzta a kezét, pár centire felemelkedett a földtől, aztán elvesztette az eszméletét.

Nyolcadik fejezet

Azt mondják, Kellanved és Táncos visszatérésének éjjelén Malaz városában valóságos varázsvihar dúlt, s egymást érték a különös jelenések. Alátámasztható tehát az a feltételezés, miszerint a merényletek zavaros, szinte kibogozhatatlan ügyek voltak, s az is, hogy személyes meggyőződés alapján tekinthetők sikeresnek és sikertelennek egyaránt...

Birodalmi Intrikák

Heborik

Koltén mindenkit meglepett. A Hetedik gyalogos katonáit a Dryj-forrásnál hagyta, hogy felügyeljék a vízkészlet feltöltését, ő pedig wickáival kilovagolt az Odhanba. Két órával napnyugta után a tithani törzsi harcosok, akik pihenő gyanánt éppen a forrástól egy mérföldre sétáltatták lovaikat, hirtelen egy patkó formájú támadás közepében találták magukat. Keveseknek maradt csak ideje visszaülni a lóra, és még kevesebben tudtak védekező alakzatba rendeződni. Bár hétszer annyian voltak, mint a wickák, mégis megtörtek, és Koltén minden elesett harcosára száz halott ellenfél jutott. Két órával később a mészárlás már véget is ért.

Dujker a déli úton közeledett az oázis felé, amikor jobb oldalon, a távolban megpillantotta a tithanik lángoló szekereit. Egy hosszú percbe telt, mire felfogta, hogy mit is lát. Esze ágában sem volt belovagolni a harc közepébe. A wickák olyanokká váltak, mint a mészárosok – gondolkodás nélkül leölték volna őt is. Ehelyett északnyugati irányba fordította a lovát, és vágtában lovagolt egészen addig, míg bele nem futott az első menekülő tithaniba, aki beszámolt neki a történtekről.

A tüzet lehelő wicka démonok nyilai varázslatos módon megsokszorozódtak a levegőben. Lovaik rejtelmesen okosan harcoltak. Megidéztek egy Mezla Elődöt, és őt küldték Hétvárosba, hogy szembenézzen a Forgószél istennőjével. A wickák halhatatlanok voltak. Úgy tűnt, nem kel fel többé a nap sem.

Dujker sorsára hagyta a férfit, visszatért az útra, és továbblovagolt az oázis felé. Vesztett két órát, viszont gazdagabb lett néhány értéktelen információval a félelemtől félőrült tithani dezertőr története nyomán. Menet közben a történész rádöbbent, hogy több volt ez, mint egy sebzett vad utolsó csapása. Koltén soha nem is gondolt erre. Az Ököl hadjáratot vezetett. Háborúzott, nem pedig menekült.

A Világvége jobban teszi, ha átgondolja terveit, ha ki akarja húzni ennek a kígyónak a méregfogát. Sőt, vezetőiknek minél előbb meg kellene cáfolniuk azt a hitet, ami nyilvánvalóan már nagyon is elterjedt a wickákkal kapcsolatban – azt, hogy halhatatlanok. Ez pedig nem egy egyszerű feladat.

Kamist Reloe jelentős számbeli fölénnyel bírt, ám lassan kiderült, hogy milyen is ennek a hadseregnek a minősége. Koltén wickái még a vérengzést is rendezetten csinálták végig, a Hetedik pedig egy olyan veterán hadsereg volt, melyet az új Ököl nagy fáradsággal, pontosan erre a hadviselésre képzett ki. Persze nagy volt rá az esély, hogy a malaza sereget hamarosan elpusztítják. Ha a dolgok ugyanilyen rosszul álltak másutt is, akkor a kimerült hadseregnek és a hozzá csapódott több ezer menekültnek nem volt túl sok választása.

Ez a sok kis győzelem nem elég ahhoz, hogy megnyerjük a háborút – Reloe akár több százezer újoncot is besorozhat. Már persze akkor, ha a Shei'k felismeri a veszélyt Kolténben, és seregeit a Legfőbb Ököl nyakára küldi.

Amikor végre megpillantotta a Dryj-forrást körülvevő oázist, döbbenten látta, hogy szinte minden pálmafát kivágtak benne. Csupán a tönkök és az aljnövényzet maradt utánuk. A környék felett füst terjengett, az összkép – a halvány égbolttal kiegészítve – kísértetiesnek hatott. Dujker felállt a kengyelben, és tábortüzek, jelzőcövekek, tábori sátrak után kutatott.

Semmi... talán a forrás túloldalán vannak...

A füst sűrűbbé vált az oázis területén. Lova óvatosan lépkedett a fatönkök között. Nyomok voltak mindenütt – először a külső őrcsapatok által a homokba vájt gödröket pillantotta meg, aztán a szekérsánc mély nyomait. A tábortüzekből csupán füstölgő hamu maradt. A döbbent és nagyon kimerült Dujker hagyta, hogy lova bejárja a kiürült táborhelyet. A forrást egy nagy mélyedésben találta meg. Gyakorlatilag teljesen kiürítették, s csak éppen hogy elkezdett ismét megtelni: egy apró, barnás pocsolya látszott a mélyben, körülötte pedig sáros pálmaháncsdarabok és rothadó levelek hevertek. Még a halakat is lehalászták.

Miközben a wicka lovasok megtámadták a tithani tábort, a Hetedik és a menekültek már el is hagyták az oázist. A történész nehezen tudta értelmezni a helyzetet. Próbálta elképzelni a távozás képét, a tántorgó, véreres szemű menekülteket, a szekerekre zsúfolt gyerekeket, a menekülőket őrző katonák fáradt tekintetét. Koltén nem hagyta őket pihenni, nem hagyott rá időt, hogy feldolgozzák az őket ért sokkot, hogy átgondolják, ami velük történt, s ami még történni fog. Megérkeztek, összeszedtek az oázisban mindent, ami később jól jöhet, aztán elmentek.

De merre?

Dujker megnógatta a lovát. Elérkezett az oázis délnyugati széléhez, és szemügyre vette a széles menetnyomot, amit a szekerek, háziállatok és lovak hagytak maguk után. Délkelet felé a Lador-dombság vonulatai emelkedtek. Nyugaton a Tithani-puszta terült el.

Abban az irányban nincs semmi, egészen a Sekala-folyóig – ami pedig túlságosan messze van ahhoz, hogy Koltén úti célja lehessen. Ha északkelet felé mennek, akkor ott van Manot faluja, aztán azon túl, a Karas-tenger partján Caron Tepasi városa. Az is van olyan messze, mint a Sekala-folyó. A nyomok nyugat felé, vagyis a sztyeppék irányába vezettek. A Csuklyás szakállára, hiszen ott nincsen semmi!

Elég elveszett dolognak tűnt megpróbálni megérteni a wicka Öklöt. A történész visszaléptetett a forráshoz, és óvatosan lemászott a nyeregből. Fájt a csípője, a combja, és a dereka is lüktetett. Nem tudott volna továbbhaladni, és a lova sem. Pihenésre volt szükségük – valamint arra a sáros vízre, ami a kis tó medrében maradt. Kioldozta a nyeregre erősített pokrócát, és ledobta a földre, a levelek közé. Kiengedte a hevederszíjat, aztán leemelte a díszes nyerget az állat izzadt hátáról. Megfogta a szárat, és a vízhez vezette a lovat.

A forrás elé köveket görgettek, ezért telt fel olyan lassan a meder. Dujker levette a kendőjét, és az anyagon átengedte a vizet a sisakjába. Először a lovat itatta meg, aztán megismételte a szűrőprocedúrát, és csillapította saját szomját is. A kulacsát is megtöltötte. A nyereghez erősített zsákból szénát vett elő, és megetette az állatot, majd le is masszírozta annak izmait. Csak ezután látott neki annak, hogy felállítsa saját kis táborhelyét. Eltűnődött azon, utol fogja-e érni valaha is Koltén csapatát. Már arra is gondolt, hogy talán csak egy szellemcsapatot hajszol. Lehet, hogy mégis démonok. A fáradság nem tett jót az elméjének sem.

Dujker leterítette a pokrócot, majd árnyékolót készített fölé a telabájából. A fák hiányában a nap ki fogja szárítani az oázist. Évekbe telhet, mire újjáéled, ha egyáltalán újjáéledhet még. Mielőtt álomba szenderült, sokáig merengett a háborún. A városok sokkal kevesebbet érnek majd, mint a vízforrások. A hadseregeknek oázisokat kell majd elfoglalniuk, amelyek olyanok lesznek, mint a kis szigetek a hatalmas tengeren. Koltén mindig hátrányban lesz – minden célpontját ismerik, minden lépésére felkészülnek... ha Kamist Reloe előbb ér majd oda, és miért történne másként? Neki nem kell több ezer menekültet kísérgetnie. Az Ököl hiába okozott meglepetéseket – a taktikázásban meg volt kötve a keze.

A kérdés, amelyet a történész feltett magának, mielőtt elaludt, már a végkimenetelről szólt: vajon meddig képes Koltén halogatni az elkerülhetetlent? Alkonyatkor felébredt, és húsz perccel később már a menekülők nyomában volt; magányos lovas a molylepkék sűrű felhője alatt, mely kioltotta a csillagokat.

*

A parttól vagy negyed mérföldre, a hullámok egy zátonyt ostromoltak, mely világító szalagként csillogott a felhős égbolt alatt. Egy óra volt még napkeltéig. Felisin egy füves párkányon álldogált, és csak nézte a végtelen, fehér homokos tengerpartot. Szédült, s ahogy telt az idő, ez csak egyre fokozódott. Sehol sem látszott csónak, és nyoma sem volt annak, hogy valaha is partra szállt volna valaki ezen a szakaszon. A dagály vonalát száradó alga és hordalékfa jelezte. Mindenütt, amerre csak nézett, homoki rákok mászkáltak.

– Nos – szólalt meg mellette Heborik –, legalább lesz mit enni. Persze csak akkor, ha ezek a nyavalyásak ehetőek, ezt pedig csak egy módon deríthetjük ki.

A lány nézte, ahogy Heborik előszed egy darab zsákszövetet a csomagból, majd megindul a part felé.

– Vigyázz az ollóikkal – szólt utána. – Nehogy levágják az egyik ujjadat!

A néhai pap nevetett. Csak a ruhái miatt volt látható. Bőre koromfeketévé vált, a vonalakat már napfényben is alig lehetett kivenni. A látható jelek mellett más, belső változások is végbementek a férfiban.

– Már nem tudod őt bántani – szólalt meg Baudin, aki a másik zsák mellett guggolt. – Hiába mondasz bármit is.

– Akkor viszont nincs semmi okom rá, hogy csendben maradjak – vágott vissza a lány.

A vízkészletük még egy, esetleg két napra volt elegendő. A tengerszoros felett gyülekező felhők esőt ígértek, de Felisin tudta, hogy minden ígéret csak hazugság; a megváltás mások kiváltsága volt. Ismét körülnézett.

Itt nyugszanak majd a csontjaink, kis kupacokban a homok között. Aztán egy szép napon majd azok is eltűnnek. Elértük a partot, ahol nem vár ránk senki, csak a Csuklyás. A test és a lélek közös útja volt ez. Örömmel elfogadom, hogy mindegyiknek vége.

Baudin felállította a sátrakat, és éppen fát szedett össze a tábortűzhöz. Heborik is visszatért, zsákvászonnal a csonkjai között. A laza szövésű anyagból itt-ott rákollók kandikáltak ki.

– Ezektől vagy meghalunk, vagy nagyon szomjasak leszünk... nem is tudom, hogy melyik lenne a rosszabb.

Az utolsó vízlelőhely – amely tizenegy órányira volt mögöttük – egy sekély kis mélyedés volt. Karhossznyi mélységbe kellett leásniuk, s munkájuk jutalmaként feketés, vasízű vizet nyertek, melyet alig bírtak lenyelni.

– Te komolyan azt hiszed, hogy Dujker még mindig ott várakozik, hajózgat fel s alá, öt napja?

Heborik leguggolt, és letette a csomagot.

– Évek óta nem adott ki semmit, ugyan mi mással ütné agyon az idejét?

– Gondolod, hogy a pökhendiség a legmegfelelőbb módja a Csuklyás fogadásának?

– Nem tudok róla, hogy lenne hivatalosan elfogadott módja a dolognak, kislány. Ha biztos lennék abban, hogy meghalunk – de nem vagyok, legalábbis ami a közeljövőt illeti –, nos, mindannyiunknak más módon kell fogadnia ezt az eseményt. Hiszen még a Csuklyás követői sem értenek egyet abban, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb módja istenük fogadásának.

– Ha tudtam volna, hogy prédikáció következik, inkább csendben maradok.

– Nehéz megérteni a világot, így tizenévesen, mi?

Felisin komor arca láttán a férfi hahotázva felnevetett.

Heborik legjobb viccei mindig azok, amelyek véletlenül jönnek. A viccelődés csupán máz a gyűlölet felett, és minden nevetés mögött gonoszság lapul. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy folytassa a vitát. Az nevet, aki utoljára nevet, Heborik, és az nem te leszel. Nemsokára megtudod! Te is, és Baudin is.

Egy kis mélyedésben tüzet raktak, s abban sütötték meg a rákokat. Botokkal lökdösték vissza a kimászó állatokat a forróságba, míg azok végül elcsendesedtek. A fehér hús mennyei volt, de sós. Bőséges lakoma, végtelen tartalékkal, amely azonban végzetes is lehetett. Baudin ezután gyűjtött még egy kis uszadékfát, mivel egy jelzőtüzet akart építeni éjszakára. Közben felkelt a nap, a férfi nedves algát dobott a tűzre, és elégedetten szemlélte az ég felé emelkedő füstoszlopot.

– Egész nap ezt akarod csinálni? – kérdezte Felisin. Mi lesz az alvással? Azt akarom, hogy feküdj le aludni, Baudin.

– Igen, néha-néha – felelte a férfi.

– Nem látom értelmét, hiszen azok a felhők fölénk fognak érni.

– Még nem értek fölénk, igaz? Sőt, én úgy látom, hogy inkább távolodnak, vissza, a szárazföld belseje fölé.

A lány figyelte, ahogy Baudin tovább rakja a tüzet. Rádöbbent, hogy már nem mozog olyan kimérten, mint korábban; hányavetivé vált a roppant nagy kimerültség miatt; a gyengeség valószínűleg abból fakadt, hogy elérték a partot. Már nem ők irányították többé a sorsukat. Baudin csakis Baudinban hitt, senki másban. Most pedig valaki mástól függ az élete, akárcsak a miénk. Talán hiába volt az egész. Talán inkább Dosin Paliba kellett volna mennünk.

A rákok megindították a bosszúhadjáratot. Felisint hihetetlen szomjúság és éles görcsök gyötörték: gyomra tiltakozott az ellen, hogy teletömték. Heborik eltűnt a sátrában, nyilván őt is hasonló bajok gyötörték. Felisin az elkövetkező húsz percben nem csinált semmit, csak szenvedett, és közben Baudint figyelte. Kereste rajta annak jeleit, hogy ő is kutyául van. Lehetséges volt, hogy neki is görcsei vannak, ám ez egyáltalán nem látszott. A lány félelme egyre csak fokozódott. A görcsök elmúltak, a szomjúság azonban maradt. A felhők visszahúzódtak, és egyre nagyobb lett a hőség. Baudin rakott még egy csomó algát a tűzre, aztán indult volna lefeküdni a sátorba.

– Gyere az enyémbe – mondta Felisin. A férfi megperdült, szeme összeszűkült. – Egy perc, és megyek én is. – A férfi még mindig csak nézett rá. – Miért ne? – mondta ingerülten a lány. – Tudsz más módot, hogy kicsit kimenekülj ebből? Ha nem tettél fogadalmat... – a férfi alig észrevehetően összerezzent – ...valami szexgyűlölő Elődnek – folytatta a lány. – Ki lehet az? Csuklyás? Nem lennék meglepve! De az ember szerelmeskedés közben mindig meghal egy kicsit...

– Mit mondtál? – morogta Baudin. – Szerelmeskedésnek nevezted?

A lány vállat vont.

– Nem tettem fogadalmat semmiféle istennek.

– Igen, korábban is ezt mondtad. Mégsem használtad még soha a testem, Baudin. Talán a férfiakat jobban szereted? Vagy a fiúkat? Dobj a hasamra, és nem veszed észre a különbséget.

A férfi kiegyenesedett. Kifürkészhetetlen arccal a lányt bámulta, majd a sátorhoz ment. Felisinéhez. A lány elmosolyodott magában, várt száz szívdobbanásnyit, aztán a férfi után indult.

Baudin keze sután fedezte fel a lány testét, mintha gyengéd akart volna lenni, csak nem tudta volna, hogyan kell. A ruházatukat alkotó rongyokat csupán egy-két percbe telt levetni. Baudin hanyatt fektette őt. A lány felnézett a vörös, szakállas arcba, a hideg és kifürkészhetetlen szempárba. A férfi megmarkolta a melleit, és összenyomta őket. Amint behatolt, a visszafogottságát mintha elfújták volna. Elvesztette emberi mivoltát, olyan lett, mint egy állat. Durva volt, de nem annyira, mint Benet vagy némelyik barátja. Hamar végzett, s azután teljes súlyával a lányra nehezedett. Nagyokat szuszogott a fülébe. A lány nem tolta őt arrébb – minden idegszálával a férfi légzésére és az elalvást jelző izomrángásokra koncentrált. Nem gondolta volna, hogy Baudin ilyen könnyen megadja magát, nem számított ilyen nagyfokú kiszolgáltatottságra.

Felisin keze a homokba mélyedt a pokróc mellett, és hamarosan meg is találta, amit keresett: a tőr markolatát. Nyugalmat erőltetett magára, bár az erős szívdobogás ellen nem tudott mit tenni. A férfi aludt, és nem riadt fel. Előhúzta a tőrt, és megforgatta, hogy befelé álljon a hegye. Nagy levegőt vett, és bent tartotta.

Baudin keze abban a pillanatban kapta el a csuklóját, amikor nekilendült a döfésnek. A férfi rugalmas mozdulattal felpattant, kicsavarta Felisin karját, és addig nyomta őt, míg a hasára nem fordította. A lány meg sem tudott mozdulni a nagy súly alatt. Baudin kicsavarta a kezéből a tőrt.

– Gondolod, hogy nem szoktam ellenőrizni a holmimat? – suttogta. – Gondolod, hogy el tudsz előlem titkolni bármit is? Ugyan ki más lopta volna el az egyik torokmetszőmet?

– Hagytad Benetet meghalni! – Nem látta a férfi arcát, és ezért csaknem hálás is volt, amikor meghallotta annak válaszát.

– Nem, kislány. Magam öltem meg azt a fattyút. Kitekertem a nyakát, akár egy csirkéét. Nagyobb fájdalom járt volna neki, hosszabb szenvedés, de erre sajnos nem volt időm. Nem érdemelt kegyelmet, de azért mégis megkapta.

– Ki vagy te?

– Soha nem voltam még se férfival, se fiúval. De megpróbálhatom. Nagyon jól tudok alakoskodni.

– Sikítok...

– Heborik álma nem az a fajta, amelyből könnyű lenne kizökkenteni. Álmodik. Forgolódik. Pofon is vágtam, és nem ébredt fel rá. Úgyhogy sikoltozz csak nyugodtan. Különben is, mit jelentene a sikolyod? Felháborodást? Nem is gondoltam, hogy van még olyan dolog, amin fel tudnál háborodni, Felisin.

A lány érezte a tehetetlenség hullámát, mely végigsöpört a testén. Csak még több a szokásosból. Túl fogom élni. Még élvezni is tudom. Ha akarom.

Baudin felkelt a hátáról. A lány hanyatt fordult, és a férfira bámult. Ő felkapta a tőrt, és a bejárathoz hátrált. Elmosolyodott.

– Sajnálom, ha kiábrándítottalak, de nem voltam igazán abban a hangulatban.

– Akkor miért...

– Hogy lássam, ugyanaz vagy-e még, mint aki voltál. – Nem volt rá szükség, hogy kimondja, mire jutott. – Aludj egy kicsit, kislány.

Amikor már egyedül volt, Felisin összegömbölyödött a pokrócon. Nem érzett mást, csak ürességet. Hogy lássam, ugyanaz vagy-e... igen, ugyanaz vagy. Baudin ezt már előtte is tudta. Csak meg akarta ezt mutatni neked is, kislány. Azt hitted, hogy kihasználod őt, pedig ő használt fel téged. Tudta, hogy mit tervezel. Gondolkodj ezen. Gondolkodj el ezen, jó alaposan.

*

A habokból Csuklyás jött el értük, az elítélt lelkek kaszása. Várt már éppen eleget, jót szórakozott a szenvedésükön, de a helyzetük már nem volt eléggé mulatságos. Eljött a Kapu ideje. Felisin olyan száraznak és öregnek érezte magát, mint a mellette heverő hordalékfa. A szoros felé fordulva üldögélt. A víz felett felhők úsztak, villámok táncoltak a mennydörgés őrült ritmusára. A zátony felett hullámok csaptak át, a tajtékok kék-fehér fényjátékkal törték meg az éj sötétjét.

Egy órával korábban Heborik és Baudin visszatértek a parton tett sétájukról, és egy széttört csónak orrészét vonszolták maguk után. Régi volt már, de ők arról beszéltek, hogy építenének egy tutajt belőle. A beszélgetés elég reménytelen hangulatúra sikerült: egyikükben sem volt elég erő egy ilyen feladat elvégzéséhez. Hajnalban elkezdenek majd haldokolni, és ezt mindhárman tudták.

Felisin rádöbbent, hogy Baudin hal majd meg utoljára. Kivéve persze, ha Heborik istene úgy döntött, hogy megmenti eltévedt báránykáját. Felisin kezdett rájönni, hogy valószínűleg ő lesz az első. Nem lesz bosszú. Sem Baudin, sem Tavore, sem az egész, Csuklyás rágta Malaza Birodalom ellen. A zátonyt ostromló hullámok mögött különös villám tűnt fel. Rázkódva, hánykolódva bukkant elő, mintha egy több mérföld hosszú és vagy harminc lépés vastag törzs görgette volna előre. A villámok és a tajték találkozását sistergés kísérte. Akkora mennydörgés csapott a partba, hogy még a homok is megremegett alattuk. A villám továbbgördült, egyenesen feléjük. Heborik ott termett Felisin mellett, varangyszerű vonásai még jobban eltorzultak a félelemtől.

– Ez varázslat, kislány! Futás!

– Legalább gyorsan túl leszünk rajta, öreg!

Szél süvített körülöttük. Heborik megperdült, hogy szembenézzen a közeledő hullámmal. Káromkodott, de hangját elnyomta a növekvő dörgés. Aztán odaállt Felisin és a varázslat közé. Baudin leguggolt a lány mellé, arcába kékes fény világított, mely a villámlás közeledtével egyre erősödött. Aztán elérte őket. A mágia úgy tört meg Heborik körül, mint a tenger hullámai a sziklákon. A férfi megtántorodott, tetoválásai kigyúltak, majd elhalványodtak. A varázslat eltűnt. A nagy csinnadratta után nyomtalanul elenyészett a parton. Heborik lába megroggyant, térdre esett a homokban.

– Nem miattam volt – mondta a hirtelen támadt csendben. – Az otataral. Hát persze! Nincs mitől félnünk. Semmi okunk rá.

– Nézzétek! – kiáltotta Baudin.

Egy hajócska valahogyan megkerülte a zátonyt, és nagy sebességgel feléjük tartott. Egyetlen vitorlája lángokban állt. A bárkát minden oldalról támadták a villámok, akár a viperák, de ahogy közelebb ért a parthoz, a varázslat elenyészett. Egy perc múlva a hajó megfeneklett, majd megállt, s közben félig az oldalára dőlt. Egy szemvillanás múlva két alak már ott is volt a vitorla köteleinél, s gyorsan levágták az égő vásznat. A vitorla úgy hullott alá, akár egy lángoló szárny, de amint a vízbe ért, kialudt a tüze. Két másik ember tűnt még fel; ők leugrottak a hajóról, és a part felé gázoltak.

– Melyikük Dujker? – kérdezte Felisin.

Heborik megrázta a fejét.

– Egyikük sem, de a bal oldali fickó mágus.

– Honnan tudod?

Heborik nem válaszolt.

A két férfi gyorsan közeledett, bár mindketten tántorogtak a fáradtságtól. A mágus, egy kerek, vörös képű, sapkás fickó szólalt meg először – malaza nyelven.

– Isteneknek legyen hála! Segítenetek kellene.

*

Valahol a zátonyon túl, egy ismeretlen mágus várakozott. Az illetőnek nem volt köze a felkeléshez, egy idegen volt, aki saját rémálma csapdájába esett. A varázsvihar középpontjaként a hajóút második napján emelkedett ki a tengerből. Kupa még soha életében nem érzett ilyen féktelen erőt, mint ez. Csak a vadság mentette meg az életüket – az őrület, mely úrrá lett a varázslón, darabokra szaggatta az Üregét. Nem volt irányítás, az Üreg sebei véreztek, a szél pedig együtt üvöltött a mágussal.

A Ripacs úgy hánykolódott, akár egy darabka fa egy megáradt hegyi patakban. Kupa először illúziókkal próbált védekezni, mert azt hitte, hogy ő és társai a támadások célpontjai, de aztán kiderült, hogy az őrült mágus tudomást sem vesz róluk, egy egészen más háborúval van éppen elfoglalva. Kupa az Üregéből egy védőzónát vont a hajó köré, aztán, miközben Geszler és az emberei próbálták a megfelelő irányba terelni a Ripacsot, ő lekuporodott, hogy túlélje az összecsapást.

Az elszabadult mágia ösztönösen vadászott rájuk, és egy ilyen értelem nélküli, nyers erőt nem lehetett holmi illúziókkal félrevezetni. Úgy vonzódott hozzájuk, akár egy mágneshez: különböző erejű támadások végtelen sora érte őket. Kupa két napon és két éjjelen át állta a támadásokat. Nyugatnak sodródtak, az Otataral-partok felé. A mágus megostromolta a partot is, ám nem járt sikerrel, és Kupa végre rájött valamire; a mágus elméjét valószínűleg az otataral tépázta meg. Talán egy szökött bányász lehetett, egy hadifogoly, aki lerombolta a falakat, de aztán rádöbbent, hogy magával vitte a börtönét. Elvesztette az uralmat az Ürege felett, s az fölébe kerekedett. Akkora erők szabadultak fel, melyekhez hasonlóakkal a mágus soha életében nem dolgozott. Kupa ettől borzalmasan megrémült. A vihar fenyegetően pont ezek felé a partok felé sodorta őket. Lehet, hogy rá is az a sors vár, mint az idegenre? Csak Geszler és csapata tudásának köszönhették, hogy a Ripacs nem vágódott neki a zátonynak. Tizenegy órán keresztül sikeresen hajóztak a hatalmas hullámok között a borotvaéles sziklákkal párhuzamosan.

A harmadik éjjelen Kupa változást észlelt. Tőlük jobbra a part – melyet eddig áthatolhatatlanul negatívnak érzett az élettelen otataral jelenléte miatt – hirtelen... felengedett. Egy erő lakozott ott, amely dacolt az érc varázslatkioltó erejével, és visszatolta azt maga körül, minden fronton.

Találtak egy átjárót a zátonyban. Kupa úgy látta, hogy ez az egyetlen esélyük. Felkelt a hajó közepéből, ahol addig kuporgott, és kiáltott Geszlernek. A tizedes azonnal megértette az utasítást, és megkönnyebbült. Kezdték elveszteni a kimerültség ellen vívott csatát, már nem bírták a feszültséget, ami a támadások figyelésével járt. A varázslatok közeledtek, aztán átsiklottak Kupa védőpajzsa felett – ez a védőpajzs azonban vészesen gyengült.

Miközben átevickéltek az éles sziklák között, újabb támadás érte őket, mely az előzőekkel ellentétben, megtörte Kupa védelmi vonalát. A vihar-orrvitorla, a kötelek és a nagy vitorla is lángra kaptak. Ha az emberek közül valaki száraz lett volna, úgy fellángol, akár egy fáklya. Mivel azonban vizesek voltak, a varázslat némi sistergés kíséretében átcsapott felettük, majd továbbhaladt a part felé, ahol is elenyészett.

Kupa valahol számított rá, hogy a varázslat hirtelen eltűnésének köze van ahhoz az emberhez, akinek a megmentésére küldték, így aztán nem is lepődött meg azon, hogy három emberalak bontakozott ki előtte a homályból. Fáradt volt ugyan, de amint meglátta a három alakot, ahogy ott álltak egymás mellett, megszólalt a fejében a vészcsengő. A körülmények kényszerítették őket egy csapatba, és a megalkuvás szinte soha nem szült barátságokat. De ennél többről volt itt szó. A talpa alatt mozdulatlan talajt érzett, s ettől kicsit megszédült. Amikor Kupa fáradt tekintete a kéz nélküli papra esett, elöntötte testét a megkönnyebbülés hulláma. Semmi irónia nem volt abban, hogy segítséget kért. A néhai pap száraz nevetéssel válaszolt.

– Adjatok nekik vizet – mondta a mágus Geszlernek.

A tizedes alig bírta levenni a szemét Heborikról. Végül biccentett és megperdült. Igaz kiugrott, hogy szemügyre vegye a hajótörzset ért sérüléseket, Felhős pedig a hajó orrában kucorgott, karján a nyílpuskájával. A tizedes az egyik vizestömlőért kiáltott. Igaz visszamászott a hajóba, hogy teljesítse a parancsot.

– Hol van Dujker? – kérdezte Heborik.

Kupa elkomorodott.

– Nem tudom pontosan. Hisszartól nyugatra, egy faluban váltunk el egymástól. A Világvége...

– Tudjuk. Dosin Pali lángokban állt azon az éjjelen, amikor megszöktünk a bányából.

– Nos, igen. – Kupa szemügyre vette a másik két szökevényt. A félfülű, nagydarab ember hidegen állta a tekintetét. Bár szinte ordított róla az alultápláltság és a kimerültség, volt benne valami kimértség, ami nyugtalanította a mágust. Nyilvánvalóan több volt, mint egy egyszerű kikötői bandita. Kupa első ránézésre ugyanis annak saccolta a férfit. A fiatal lány legalább ennyire nyugtalanítónak hatott, bár hogy miért, azt Kupa egyelőre nem tudta megfogalmazni. Felsóhajtott: Ezen ráérek nyugtalankodni később is. Mindenféle nyugtalankodással ráérek.

Megérkezett Igaz a vizestömlővel. A nyomában ott volt Geszler is. A három szökevény rögtön lerohanta a fiatal tengerészt, aki kinyitotta a tömlőt, és megtöltötte a rákötözött bádogpoharat vízzel.

– Lassan igyátok – mondta Kupa. – Kortyolgassatok csak, ne vedeljetek.

Miközben nézte, ahogy isznak, a mágus felkutatta az Üregét. Az csúszós volt, illékonynak tetszett, de azért sikerült belekapaszkodnia és nyernie belőle némi erőt, hogy megacélozza az érzékeit. Amikor ismét Heborikra pillantott, majdnem felkiáltott meglepetésében. Az expap tetoválásai önálló életet éltek: az erő villogó hullámai rohangáltak a testén, és egy kézszerű végtagot teremtettek a bal keze csonkja alatt. A szellemkéz egy Üregbe nyúlt, és ökölbe szorult, mintha tartana valamit. A jobb csonk körül egészen más erők cikáztak, zöld és otataral-vörös erek dagadoztak benne, mint két kígyó, melyek halálos csatában próbálják kiszorítani egymásból a szuszt. A tompító erő kizárólag a zöld részből áradt, és önállónak tűnő akarattal sugárzott. Hihetetlen volt, hogy képes visszaszorítani az otataral erejét.

A denul gyógyítók gyakran jellemezték a betegségeket testben dúló csataként, melyet Üregeik segítségével meg is nézhettek. Kupa azon tűnődött, hogy nem valami hasonlót látott-e ő is. De nem betegség. Az Üregek harca – Feneré, amely az egyik szellemkézen át tart kapcsolatot a testtel, s egy másiké, melyet otataral erősít, de ugyanakkor taszítja is azt – egy Üreg, amit nem ismerek, egy erő, mely ellenséges minden érzékemmel szemben. Pislogott. Heborik őt nézte, széles szája halvány mosolyra húzódott.

– Veled meg mi a fene történt? – kérdezte Kupa.

A néhai pap vállat vont.

– Bár tudnám.

A három tengerész ekkor Heborik elé lépett.

– Geszler vagyok – közölte a tizedes tárgyilagosan. – Csak mi maradtunk a Vaddisznó Kultuszából.

Az öregember arcáról eltűnt a mosoly.

– Akkor hárommal több emberből áll, mint kellene. – Hátat fordított és elindult, hogy összeszedje a parton a két hátizsákot.

Geszler kifejezéstelen arccal bámult utána.

Döbbenetesen gyorsan javul az állapota. A fiatal Igaz felszisszent a férfi szavai hallatán, akit istene papjának hitt. Kupa látta, hogy a fiú világos szeme mögött valami összeomlik. Felhős arcán feltűnt az a kifejezés, amely alapján a nevét kaphatta, de aztán Igaz vállára tette a kezét, majd a félfülű ember felé fordult.

– Ha továbbra is a rejtett kések körül jár a kezed, ideges leszek – mondta halkan, morogva, s közben megszorította a kezében tartott nyílpuskát.

– Ez Baudin – szólalt meg a fiatal nő. – Gyilkos. Öregasszonyokat, ellenlábasokat öl meg. Csak mondasz egy nevet, és már ott is van a kezén az illető vére. Nem igaz, Baudin? – A választ meg sem várta. – Én Felisin vagyok. Paran Ház. Utolsó a vérvonalból. De ez ne tévesszen meg senkit.

Nem fejtette ki bővebben. Heborik mindkét karján egy-egy hátizsákkal tért vissza. Letette őket, aztán Kupához fordult.

– Nem igazán vagyunk elég jó formában ahhoz, hogy segítsünk nektek, de miután átkeltünk ezen az átkozott sivatagon, a fulladásos halál gondolata furcsán csábítónak tűnik. – A hullámok felé nézett. – Mi a helyzet odakint?

– Képzelj el egy gyereket, a kezében egy pórázzal, és a póráz másik végén az Árnyak egyik Kopóját. A gyerek a mágus, a Kopó az Ürege. Úgy tippelem, hogy túl sok időt töltött a bányában, mielőtt kiszabadult. Pihennünk kell, mielőtt ismét nekimegyünk a viharnak.

– Mennyire rossz a helyzet a kontinensen?

Kupa megvonta a vállát.

– Nem tudom. Láttuk, hogy Hisszar ég. Dujker elment, hogy csatlakozzon Kolténhez és a Hetedikhez. Az öreg nem bír megmaradni a fenekén, és az a fene nagy optimizmusa egy szép napon még egy csúszóágyba juttatja. Szerintem a Hetedik már csak történelem, s ugyanez a helyzet Kolténnel és a wickáival.

– Aha, az a Koltén! Amikor oda voltam láncolva a falhoz Laseen palotája alatt, szinte vártam, hogy odategyék őt is a szomszédomba. Nem mintha nem lett volna elég színvonalas a társaság nélküle is. – Egy perc után megrázta a fejét. – Koltén él. Az ilyen embereket nem lehet csak úgy megölni.

– Ha ez igaz, akkor nekem kötelességem csatlakozni hozzá.

Heborik bólintott.

– Kitagadták őt – jelentette ki Felisin nagy hangon. A két férfi megfordult és látta, hogy a lány Geszlerhez beszél. – Sőt mi több, a saját istene ellenségévé vált. Ha jól értettem, ő a ti istenetek is. Óvakodjatok a romlott papságtól. Nektek magatoknak kell celebrálni az imáitokat Fenerhez, és én azt tanácsolom, hogy fohászkodjatok hozzá. Méghozzá sokat.

Az expap egy újabb sóhaj kíséretében visszafordult a mágushoz.

– Megnyitottad az Üregedet, hogy megnézz engem. Mit láttál?

Kupa elkomorodott.

– Egy gyereket láttam – szólalt meg egy perc múlva –, aki egy akkora Kopót vonszolt, mint egy hegy. Ez volt az egyik kézben.

Heborik arca megfeszült.

– És a másikban?

– Sajnálom – felelte Kupa. – Erre nem nagyon tudok válaszolni.

– Hagynám én a dolgot...

– Ha tehetnéd.

Heborik biccentett.

Kupa halkabban szólalt meg.

– Ha Geszler rájött volna...

– Akkor végem.

– Csúnyán.

– Akkor vegyük úgy, hogy értjük egymást – mondta Heborik, egy halvány mosoly kíséretében.

– Nem igazán, de egyelőre ennyi is elég lesz.

A néhai pap biccentett.

– Magad választottad a társaidat, Heborik? – kérdezte Kupa, miközben tekintete Baudinra és Felisinre villant.

– Igen, így volt. Többé-kevésbé. Nehéz elhinni, igaz?

– Sétáljunk egy kicsit a parton – mondta a mágus, majd el is indult. A tetovált férfi követte őt. – Mesélj róluk – szólalt meg Kupa, amikor már egy kicsit távolabb voltak.

Heborik vállat vont.

– Ahhoz, hogy a bányában életben maradhasson az ember, kompromisszumokat kell kötnie – mondta. – Amit az egyik ember a legértékesebbnek tart, egy másik gondolkodás nélkül eladja. Méghozzá olcsón. Nos, ilyenek ők most. Hogy előtte mik voltak... – ismét megvonta a vállát.

– Megbízol bennük?

Heborik elvigyorodott.

– Te bízol bennem, Kupa? Tudom, korán van még ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszold. A kérdés nem könnyű. Bízom benne, hogy Baudin együttműködik velünk, míg a saját érdekei így kívánják.

– És a lány?

Az öreg csak hosszas töprengés után válaszolt.

– Nem.

Nem erre számítottam. Ennek kellett volna egyszerűbbnek lennie.

– Rendben van – mondta.

– És mi a helyzet a te társaiddal? Ezekkel az ostoba emberekkel meg az ostoba vallásukkal?

– Kemény szavak ezek Fener papjától...

– Fener kitagadott papjától. A lány igazat mondott. A lelkem az enyém, és nem Feneré. Visszavettem tőle.

– Nem is tudtam, hogy ez lehetséges.

– Lehet, hogy tényleg nem az. Bocsáss meg, de nem tudok tovább sétálni. Az utunk... elég fárasztó volt.

Nem vagy ezzel egyedül, öreg.

Nem beszéltek többet. Visszamentek a többiekhez. Az átkelés borzalmai után Kupa arra számított, hogy a küldetés ezen része legalább simábban fog menni. Ideérnek a partra. Megtalálják Dujker itt várakozó barátját – vagy nem. Leküzdötte az ellenérzéseit, amikor a történész először fordult hozzá segítségért. Én idióta. Elhatározta, hogy elviszi őket erről az átkozott szigetről, kirakja őket a kontinensen, és ennyi. Tőle tényleg csak ennyit kértek. A nap emelkedett, a tenger felett dúló varázsvihar pedig elhúzódott a parttól, feketére égetve a zátony szikláit. Élelmet hoztak a Ripacsról. Heborik csatlakozott társaihoz, az étkezés feszülten, némán telt. Kupa odalépett Geszlerhez, aki őrködött két alvó katonája felett. Mindhárman egy négy bottal kifeszített vitorladarab alatt pihentek. A tizedes heges arcán gúnyos mosoly tűnt fel.

– Ez Fener humora – mondta.

Kupa leguggolt a tizedes mellé.

– Örülök, hogy ilyen jól mulatsz.

– A vaddisznó istenség humorán nem igazán lehet nevetni, mágus. Furcsa, de meg is mertem volna rá esküdni, hogy a Nyár Ura... itt volt. Mint egy holló annak a papnak a vállán, vagy ilyesmi.

– Érezted már máskor is Fener érintését, Geszler?

A férfi megrázta a fejét.

– Engem valahogy mindig elkerültek az ilyen ajándékok. Csak valahogy ez volt az érzésem.

– Még mindig ezt érzed?

– Nem hiszem. Nem tudom. Nem is számít.

– Hogy van Igaz?

– Nehezen emészti meg, hogy találtunk egy Fener-papot, aki megtagadott bennünket. Nem lesz semmi baja. Felhős meg én majd vigyázunk rá. Most én kérdezek tőled. Hogy jutunk vissza a kontinensre? Az az átkozott mágus még mindig odakint lebzsel?

– Majd a pap átjuttat bennünket.

– Hogyan?

– Ez hosszú történet lenne, tizedes, és most nem tudok másra gondolni, csak az alvásra. Vállalom a következő őrséget. – Felkelt és elindult, hogy keressen magának valami árnyékos helyet.

*

Felisin ébren volt. Összekucorodva figyelte, ahogy a mágus összeeszkábál magának egy napellenzőt, majd bebújik alá aludni. A tengerészekre nézett, és ujjongó megvetést érzett irántuk. Fener követői, hát ez nevetséges. A vadkan isten, akinek nincs semmi a két füle között. Hé, ti ostobák, Fener itt van valahol, itt reszket a halandók világában. Leölheti bármelyik vadász, akinek elég hegyes a nyílvesszője. Láttuk a patáját. Az öregembernek köszönhetitek az egészet. Ahogy csak akarjátok.

Baudin lement a partra, hogy megmosakodjon. Amikor visszatért, csöpögött a víz a szakállából.

– Megijedtél, Baudin? – kérdezte Felisin. – Nézd ott azt a katonát, aki ébren van. Túl nagy falat lenne neked. És az a másik, a nyílpuskával. Elég hamar kiismert téged, nem igaz? Kemény fickók; keményebbek, mint te...

– Mi az, máris lefeküdtél velük? – gúnyolódott Baudin.

– Használtál engem...

– És akkor mi van, kislány? Hiszen te arra tetted fel az életed, hogy használjanak!

– A Csuklyás vigyen el, te átkozott!

A férfi ekkor már felette állt és nevetett.

– Már nem tehetsz velem semmit, elmegyünk erről a szigetről. Túléltük. Mondhatsz és tehetsz bármit, kislány, nem rontod el a kedvem semmivel!

– Mit jelképez a mancs, Baudin? – Arca kifejezéstelen maszkká változott. – Tudod, az, amelyiket a tolvajkészleteddel együtt rejtegetsz.

A férfi tekintete másik irányba villant. Felisin megfordult és látta, hogy Heborik ott áll tőlük pár lépésre. Az expap tekintete Baudinra szegeződött.

– Jól hallottam? – kérdezte.

A félfülű férfi nem válaszolt.

A lány Heborik arcán együttérzést látott, ahogy az Baudinra, aztán rá, majd ismét Baudinra pillantott. Egy perc múlva elmosolyodott.

– Eddig szép munkát végeztél – mondta.

– Komolyan így gondolod? – kérdezte Baudin, majd elfordult.

– Mi folyik itt, Heborik? – kérdezte Felisin.

– Jobban oda kellett volna figyelned a történelemtanáraidra, kislány.

– Magyarázd meg!

– Eszem ágában sincs – a férfi elbotorkált.

Felisin még szorosabban összekuporodott, és ismét a sziklákra szegezte a tekintetét. Élünk. Mostantól megint türelemmel lehetek. Kivárhatom a megfelelő pillanatot. A kontinens lángolt, fellázadt a Malaza Birodalom ellen. Kellemes gondolat volt. Talán mindent lerombolnak majd – a Birodalmat, az Uralkodót... és a Végrehajtót is. A Malaza Birodalom nélkül pedig ismét béke lenne a világban. Véget érne az elnyomás, és nem történnének többé olyan igazságtalanságok, mint amelynek a megbosszulására készülök. Azon a napon, amikor elveszíted a testőreidet, Tavore nővérem, én ott leszek. Esküszöm minden istenre és démonra, aki valaha is létezett. Addig viszont ki kell, hogy használja ezeket az embereket, akik körülveszik, maga mellé kell őket állítania. Nem Baudinra vagy Heborikra gondolt – velük már nagyon elkésett. De a többiekkel még nem. A tengerészek, a mágus...

Felisin felkelt. A tizedes álmosan figyelte a közeledő lányt.

– Mikor háltál utoljára nővel? – kérdezte Felisin.

A kérdésre azonban nem Geszler válaszolt. Az íjász – Felhős – hangja hallatszott a vitorlavászon alatti homályból.

– Asszem, talán úgy egy éve és egy napja történhetett a dolog, amikor is egyik éjjel beöltöztem kanéz kurtizánnak; órákon át vezettem Geszlert az orránál fogva. Hozzátenném, hogy holtrészeg volt. Sőt, én is.

A tizedes felmordult:

– Ilyen a katonák élete. Túl durva, hogy észrevegye a különbséget...

– És túl részeg, hogy törődjön vele – fejezte be a mondatot az íjász.

– Ahogy mondod, Felhős – Geszler álmos tekintete Felisinre siklott. – Másutt játszadozz, kislány. Nem akarlak megbántani, de eleget láttunk már ahhoz, hogy tudjuk, mikor rejt egy ajánlat titkos kötelezettségeket. Különben is, ami nem eladó, azt nem veheted meg.

– Meséltem nektek Heborikról – mondta a lány. – Nem kellett volna.

– Hallod ezt, Felhős? A lány megsajnált minket.

– El fog benneteket árulni. Már most is megvet benneteket.

Az Igaz nevű fiú e szavak hallatán felült.

– Menj innen – mondta Geszler. – Az embereim aludni próbálnak.

Felisin belenézett Igaz hihetetlenül kék szemébe, és nem látott benne mást, csakis ártatlanságot. Csókot dobott felé, majd elmosolyodott, amikor látta, hogy a fiú elpirul.

– Vigyázz, mindjárt meggyullad a füled – mondta.

– A Csuklyás leheljen rá – morogta Felhős. – Gyerünk, fiú. Mutasd meg neki, ha már ennyire akarja.

– Nincs esélye – felelte a lány, miközben hátat fordított. – Csak férfiakkal hálok.

– Úgy érted, bolond férfiakkal – javította ki Geszler gúnyos hangon.

Felisin lesétált a tengerhez, és térdig a vízbe gázolt. Szemügyre vette a Ripacsot. A törzset ért villámcsapások szabálytalanul elhelyezkedő fekete csíkokat festettek a hajóra. A hajóorr korlátja olyan volt, mintha kvarceső hullott volna rá. A kötelek elég rossz állapotban voltak, ahol elvágták őket késsel, ott bomlani kezdtek.

A napfény vakítóan erősen verődött vissza a vízről. A lány lehunyta a szemét, és kiürítette az agyát, míg végül nem létezett számára a világon semmi más, csak a lábát csapkodó langyos víz. Kimerült volt, de nem csak fizikailag. Nem tudta visszafogni magát, nem tudott nem vitatkozni, így minden arc, melyet maga felé fordított, tükörré változott. Léteznie kell valami olyan módszernek, amivel más tükröződik vissza, nem gyűlölet és megvetés.

Nem is módszer.

Egy ok.

*

– Abban reménykedem, hogy a beléd ivódott otataral magában is elég lesz ahhoz, hogy elűzze az őrült mágust – mondta Kupa. – Különben igen nehéz útnak nézünk elébe.

Igaz meggyújtott egy lámpást, most pedig a háromszögletű első fedélzeten kucorgott, és arra várt, hogy elinduljanak a zátony felé. A sárgás fény megcsillogtatta Heborik tetoválásait, aki Kupa magyarázata hallatán elfintorodott.

Geszler a kormányrúd felett görnyedt. A többiekkel egyetemben ő is a néhai papra várt. Vagyis arra a szikrányi kis reményre, amit tőle kaphattak. A varázsvihar ott tombolt a zátonyon túl, őrült villanásai megvilágították az éjszakai tengert, s láthatóvá tették a tajtékos víz felett örvénylő fekete fellegeket.

– Ha te mondod – felelte végül Heborik.

– Ez kevés...

– Ennél többet nem ígérhetek – vágott közbe az öreg. Felemelte az egyik csonkját, és Kupa orra alá dugta. – Te azt látod, amit én még csak nem is érzek, mágus!

A mágus Geszlerhez fordult.

– Nos, tizedes?

A katona vállat vont.

– Van más választásunk?

– Ez nem ilyen egyszerű – mondta Kupa, aki minden erejével azon volt, hogy nyugodt maradjon. – Ha Heborik a fedélzeten van, nem tudom, hogy képes leszek-e egyáltalán megnyitni az Üregemet. Nem szeretném, ha a benne lakozó fertőzés továbbterjedne. Az Üreg nélkül viszont nem tudom kivédeni azt a mágiát. Vagyis...

– Ropogósra sülhetünk – mondta Geszler bólogatva. – Igaz, mintha élnél! Ott fent! Kihajózunk!

– Hited rossz helyre irányul, tizedes – mondta Heborik.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Most pedig maradjon nyugton mindenki. Nekem, Felhősnek meg Igaznak dolgunk van!

Bár Kupa alig egy karnyújtásnyira ült az öreg paptól, érezte a saját Üregét. Készen állt a bevetésre, sőt szinte már várta is. A mágus megrémült. Meanas távoli Üreg volt, és minden kolléga, akivel Kupa beszélt, ugyanúgy jellemezte: hűvös, kimért, vicces, intelligens. Az illúziókat fény, sötétség, felszín és árnyak segítségével építette fel, s ha sikerült becsapnia a szemeket, győzelmet érzett, de még ez is valahogy érzelemmentesnek, szigorúan objektívnek tűnt. Az Üreg elérése mindig olyan érzést keltett benne, mintha megzavart volna egy olyan erőt, amely egészen mással volt elfoglalva. Olyan volt, mintha az, hogy a hatalom egy kis darabkáját felhasználta, cseppet sem zavarta volna a nagy egészet.

Kupa valahogy nem bízott Ürege eddig sosem tapasztalt élénkségében. Az csatlakozni akart a játékhoz. A mágus tudta, hogy hibát követ el, amikor úgy gondol Meanasra, mint egy személyre, egy arc nélküli istenségre, akihez imán keresztül vezet az út, a siker pedig a hűség jutalma. Tudta, hogy az Üregek nem ilyenek. A mágus nem pap, a varázslat pedig nem isteni közbenjárás volt. A varázslat egy létra lehetett az Előddé váláshoz – egy cél eszköze volt tehát, de nem volt semmi értelme annak, hogy valaki az eszközt imádja.

Felhős felhúzott egy aprócska vitorlát, amely elég volt ahhoz, hogy irányítsák vele a hajót, viszont nem volt olyan nagy, hogy veszélyeztesse az elgyengült árbocot. A Ripacs a könnyű, parti szellő hátán megindult előre. Igaz az orrárbocon hasalt, és a hullámokat figyelte. Nehéz feladatnak bizonyult megtalálni azt a nyílást, amelyen beértek az öbölbe. Geszler parancsokat osztogatott, s közben úgy fordította a hajót, hogy az párhuzamosan fusson a zátonnyal.

Kupa Heborikra pillantott. Az expap bal vállát az árbocnak támasztva üldögélt, és a sötétséget fürkészte. A mágus alig bírt magával, meg akarta nyitni az Üregét, hogy megnézhesse az öregember szellemkezeit, hogy lássa az otataral kígyót – ám mégsem tette, mivel saját kíváncsisága gyanús volt neki.

– Ott! – kiáltotta Igaz, előre mutatva.

– Látom! – üvöltötte Geszler. – Gyerünk, Felhős!

A Ripacs megfordult, az orr szembekerült a hullámzással... és a réssel is, amit Kupa alig tudott kivenni. Feltámadt a szél, a vitorla kifeszült. A csatázó fellegek megtekeredtek, fordított tölcsért alkottak. Hullámokból kiemelkedő villámok keretezték a képet. A Ripacs átsuhant a sziklák között, és egyenesen belerepült az örvénybe.

Kupának arra sem maradt ideje, hogy felsikoltson. Ürege megnyílt, és azonnal csatába keveredett a démoni dühvel harcoló másik erővel. A víz dárdaesőként hullott rájuk, és pár másodperc leforgása alatt széttépte a vitorlát. A vízdárdák nyílvesszőként értek a fedélzetre, és átlyuggatták a deszkákat. Kupa látta, hogy egy dárda Felhős combjába fúródik, és a fedélzet deszkájához szegezi a sikoltozó tengerészt. Néhány másik dárda Heborik hátának csapódott – a történész ugyanis Felisinre vetette magát, és testével óvta őt a halálos zuhatagtól. Tetoválásai sárarany színű lánggal égtek.

Baudin az első fedélzeten kuporgott, fél kezével lenyúlt a vízbe. Igaz eltűnt. A dárdák elenyésztek. A Ripacs fara felemelkedett, és mintha egy hatalmas hullám tolná maga előtt, meglódult. Felettük az égbolt szinte szétszakadt, virágként nyiladoztak rajta az erő csapásai. Kupa felnézett, és elkerekedett a szeme: a felettük lévő viharon egy aprócska alak lovagolt, végtagjai ernyedten hánykolódtak, ruhája foszlányai szárnyként verdestek teste körül a szélben. A varázslat úgy dobálta az alakot, mintha csak egy rongybaba lenne. Izzó fénycsóva csapódott az alak testébe, nyomában vér szökött a levegőbe. Amikor a fénycsóva továbbhaladt, az alak utána gurult, s úgy húzta maga mögött a saját vére nyomát, akár egy halászhálót.

Aztán zuhanni kezdett.

Geszler elrohant Kupa mellett.

– Fogd az evezőt! – üvöltötte túl a tomboló vihart.

A mágus hátratántorgott. Evezni? Mégis, miben? Biztos volt benne, hogy már nem víz vitte őket. Belepottyantak az őrült Üregébe. Megmarkolta az evezőt, és érezte, hogy Ürege ereje a fába áramlik, és szilárdan megveti benne a lábát. A rázkódás enyhült. Kupa csodálkozva felhorkant. De nem volt idő ámuldozásra – minden erejére szükség volt ahhoz, hogy megmeneküljenek.

Geszler az orrba mászott, és elkapta Baudin bokáját. A nagydarab férfi már majdnem átesett a hajó oldalán. Miután a tizedes kihúzta őt, kiderült, hogy Baudin fél kézzel Igazt tartotta, ujjait annak nadrágszíjába akasztva. Kezéből ömlött a vér, arca pedig hófehér volt a fájdalomtól. Az őket sodró láthatatlan hullám elsimult. Halálosan nyugodt területre érkeztek. Csend lett. Heborik Felhőshöz mászott. A tengerész mozdulatlanul hevert a fedélzeten, szétroncsolt combjából hihetetlen mennyiségben ömlött a vér. Ahogy Kupa nézte a sebet, látta, hogy a folyam egyre csökken. Heborik megtette azt az egyetlen dolgot, amire képes volt, Kupa legalábbis így emlékezett vissza később. Abban a pillanatban azonban a mágus figyelmeztetően felkiáltott – de elkésett vele. Heborik a sebbe dugta iszaposnak tűnő szellemkezét.

Felhős összerándult, és fájdalmában felüvöltött. Heborik csuklójából kihajoltak a tetoválások, és fénylő mintázatban a tengerész combjára fonódtak. Amikor az öregember elhúzta a karját, a seb összezárult, a tetoválások pedig összecsomózták magukat, és olyanok lettek, akár egy varrat. Heborik hátrahőkölt, szeme elkerekedett a döbbenettől.

Felhős grimaszba rándult ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Remegve, sápadt arccal felült. Kupa csak pislogott. Amit látott, az több volt, mint egy egyszerű gyógyítás – valami más is bejutott Felhősbe, Heborik nem létező keze által. Bármi volt is az, nagyon is élt, és őrülten lüktetett. Ezzel később is ráérünk foglalkozni – a fickó életben maradt, hát nem ez a lényeg? A mágus figyelme az Igaz mellett térdelő Geszlerre és Baudinra terelődött. A tizedes a hasára fordította a fiút, és kezével ritmikusan nyomkodta a hátát, hogy kiürítse a tüdejéből a vizet. Egy perc után a fiú köhögni kezdett. A Ripacs egy helyben állt, féloldalasan. A szürke égbolt, mely furcsán közelinek tűnt, enyhén foszforeszkált. Nyugodt vizekre értek, és nem is hallottak más hangot, mint a vízét, amely egyenletes tempóban ömlött befelé a hajótestbe. Geszler segített Igaznak felülni. Baudin a sarkán ült, és az ölében szorongatta a jobb kezét. Kupa látta, hogy minden ujja kiugrott a helyéről, a bőre pedig felrepedt és vérzett.

– Heborik – suttogta a mágus.

Az öregember feje a mágus felé fordult. Kapkodva szedte a levegőt.

– Lásd el Baudint is azzal a gyógyító érintéssel – mondta Kupa halkan. Egyelőre ne is foglalkozzunk vele, hogy mi lehet ennek a következménye. – Már persze, ha menni fog még egyszer...

– Ne – mordult fel Baudin, aki a történész arcát fürkészte. – Nem akarom, hogy az istened hozzám érjen, öreg.

– Helyre kell rakni az ízületeidet – ellenkezett Kupa.

– Geszler is meg tudja csinálni. A hagyományosan fájdalmas módszerrel.

A tizedes felnézett, majd bólintott, és a banditához lépett.

– Hol vagyunk? – szólalt meg Felisin.

Kupa vállat vont.

– Nem tudom biztosan. De süllyedünk.

– Kilyukadt a hajótest – mondta Felhős. – Legalább négy vagy öt helyen. – A katona lenézett a combján látható tetoválásokra, és elkomorodott.

A fiatal lány talpra kecmergett, fél kézzel a repedt árbocba kapaszkodott. A fedélzet egyre vészesebben dőlt oldalra.

– Elsüllyedhet – mondta Felhős, aki még mindig a tetoválásokat nézegette. – Most már bármelyik pillanatban elsüllyedhet.

Kupa Ürege közben visszahúzódott. A férfi hirtelen hihetetlen kimerültséget érzett. Tudta, hogy nem fogja sokáig bírni a vízben. Baudin felnyögött, amikor Geszler helyrerakta az első ujját. A tizedes beszélt, miközben megfogta a következő ujjat.

– Felhős, szedd össze a tömlőket, már ha lábra tudsz egyáltalán állni. Oszd szét a friss vizet közöttük. Felisin, hozd a vész esetére fenntartott élelmiszercsomagot! Az a láda az, a fedélzet innenső felén. Hozd az egészet. – Baudin ismét felnyögött: megint a helyére került egy ujja. – Igaz, tudnál hozni kötszert?

A fiú, aki pár perccel korábban még majdnem megfulladt, lassan négykézlábra emelkedett, és megindult a hajó fara felé. Kupa Felisinre pillantott. A lány nem mozdult, hogy teljesítse Geszler parancsát, és láthatóan szavakat keresett, hogy belekössön a tizedesbe.

– Gyere, kislány – mondta Kupa. – Majd én segítek.

Felhős félelmei egyelőre nem következtek be: a Ripacs lassan egyenesbe jött, és nem süllyedt tovább olyan gyorsan. A víz már elöntötte a hajótestet, és lassan a fedélzetet nyaldosta. Sűrű volt, mint egy leves, és halványkék.

– A Csuklyás szakállára – szólalt meg Felhős –, kecsketejben fogunk megfulladni.

– Enyhén sózott kecsketejben – tette hozzá Geszler. Befejezte a munkát Baudin kezén. Igaz egy mentőcsomaggal a kezében csatlakozott hozzájuk.

– Nem kell messzire mennünk – mondta Felisin, és jobbra nézett. Kupa odalépett mellé, és ő is meglátta, hogy mit néz a lány. Vagy ötven karcsapásnyira tőlük egy hatalmas hajó állt mozdulatlanul a sűrű vízben. Dupla evezősoros oldala mentén az evezői a vízbe lógtak. Egyetlen kormánylapát látszott csak rajta. A háromárbocos hajó fővitorlája és orrvitorlája egy-egy négyszögletű, szakadozott vászondarab volt, míg a farban lévő árbocon ugyanilyen vitorla lógott. Életnek semmi jele nem volt a fedélzeten. Baudin, akinek a jobb keze egy dagadt, kötözött csomaggá változott, csatlakozott hozzájuk. Vele volt Geszler is. A félfülű fickó felmordult.

– Az ott egy quon dromon. Birodalom előtti konstrukció.

– Milyen jól ismered a hajókat – mondta Geszler, egy kutató pillantás kíséretében.

Baudin vállat vont.

– Egy börtöncsapattal dolgoztam, a köztársaság hajóit lékelgettük meg a Quon Kikötőben. Ez húsz éve volt. Dassem ezen képezte ki a tengerészeit...

– Tudom – mondta Geszler. Hangjában hallatszott, hogy információja nem másodkézből származik.

– Elég fiatalon kerülhettél abba a bandába – mondta Felhős, aki a vizestömlőkkel foglalatoskodott. – Hány éves voltál? Tíz? Tizenöt?

– Valahogy úgy – felelte Baudin. – Az pedig, hogy miért kerültem oda, nem tartozik rád, katona.

Ezután hosszú csend következett. Aztán Geszler megrázta magát.

– Kész vagy, Felhős?

– Igen, minden megvan.

– Oké, akkor ússzunk át, még mielőtt ez a kis hamis úgy döntene, hogy a tenger fenekére vonul. Nem lenne jó, ha minket is magával húzna a sodra.

– Nem vagyok túl boldog – Felhős a dromont méregette gyanakodva. – Olyan, mintha egyenesen egy éjféli kocsmai sztoriból úszott volna elő. Lehet, hogy Csuklyás Hírnöke, lehet, hogy el van átkozva, lehet, hogy pestis pusztított rajta...

– És lehet, hogy ez az egyetlen száraz hely közel s távol – felelte Geszler. – Ami a többit illeti, gondolj csak a következő történetre, amit majd elmesélhetsz a kocsmákban. Mindenki összehugyozza majd magát a félelemtől, és elrohan a legközelebbi templomba áldásért. Akár osztalékot is kérhetnél majd valamelyik egyháztól...

– Lehet, hogy neked nincs elég eszed ahhoz, hogy bármitől is megijedj...

A tizedes elvigyorodott.

– Na, akkor fürödjünk egy nagyot, emberek. Azt hallottam, hogy a nemes hölgyek arannyal fizetnek egy ilyen fürdőért, mint amelyben nekünk most részünk lesz. Igaz ez, kislány?

Felisin nem felelt. Kupa a fejét csóválta.

– Csak örülsz, hogy életben vagy, igaz? – mondta Geszlernek.

– Az már igaz!

A víz hideg volt, furcsán nyálkás, és nem lehetett könnyen úszni benne. A Ripacs lassan süllyedt mögöttük, már a fedélzetét is elárasztotta a víz. Aztán az árboc oldalra dőlt, egy pillanatig a felszínen maradt, majd az egész hajó eltűnt a víz alatt. Fél órával később, nagy küzdelmek árán elérték a dromont. Kiderült, hogy egyedül Igaz képes felmászni a kormánylapáton. A fiú átmászott a magas korláton, és pár perccel később egy vastag kötéllétrát dobott le a többieknek. Kemény feladat volt, de végül mindenki felért a fedélzetre. Az ételt és a vizestömlőket Geszler és Felhős húzták fel magukkal. Kupa a hajó farából végignézett az egész fedélzeten. A legénység hirtelen távozhatott róla. Kötelek, fókabőr csomagok hevertek mindenfelé, közöttük pedig levetett páncélok, kardok és szíjak szomorkodtak. Mindezt vastag, zsíros, szürke porréteg borította. A többiek csatlakoztak Kupához.

– Látta valaki a hajó nevét a törzsön? – kérdezte Geszler. – Én kerestem, de...

– Silanda – mondta Baudin.

Felhős felmordult.

– Togg csöcsére, ember, nem volt...

– Nem is kellett a felirat ahhoz, hogy felismerjem – mondta Baudin. – A rakomány odalent Drift Avaliiból származik. A Silanda volt az egyetlen olyan hajó, amely a Tiste Andiikkal kereskedett. Éppen úton volt a sziget felé, amikor a Császár hadserege lerohanta Quont. A hajó soha nem tért vissza.

Szavait mély csend követte, melyet Felisin nevetése tört meg először:

– Baudin, a bandita. Talán könyvtárakban is dolgozott az a börtöncsapat?

– Észrevette más is a vízszintjelzőt? – kérdezte Geszler. – Ez a hajó évek óta meg sem mozdult. – A tizedes vetett még egy utolsó, metszően gyanakvó pillantást Baudinra, aztán lelépett a főfedélzetre. – Lehetne akár egy rakás kő is, térdig guanóban – mondta, majd megállt az egyik csomag mellett. Leguggolt, hogy kibontsa a fókabőrt. Egy perc múlva felszisszent és hátrahőkölt. A csomag szája kinyílt, tartalma pedig kigurult: egy fej volt benne. A fej ráérősen végiggurult a fedélzeten, majd a lejáró ajtajának ütközött és megállt.

Kupa ellépett a mozdulatlan Heborik mellett, lemászott a főfedélzetre, és a fej mellé állt. Elkezdte megidézni az Üregét. Megtorpant.

– Mit látsz? – kérdezte az expap.

– Semmi jót – felelte a mágus. Közelebb lépett és leguggolt. – Tiste Andii – Geszlerre pillantott. – Amit javasolnék, nem valami kellemes, de...

A sápadt tizedes bólintott.

– Felhős – mondta, miközben a következő kis csomaghoz lépett. – Segítened kellene.

– Miben?

– Megszámoljuk a fejeket.

– Fener óvjon minket! Geszler...

– Józanul kell gondolkodnod, ha egy ilyen történetet akarsz mesélgetni. Gyakorolni kell. Gyere és láss munkához.

Több tucat csomag hevert a fedélzeten. Mindegyikben egy-egy fej volt, s ezek mindegyikét úgy vágták le. A legtöbb Tiste Andii volt, de akadt közöttük egyszerű halandó is. Geszler hátborzongató piramist kezdett belőlük építeni a főárboc körül. A tizedes gyorsan túltette magát a kezdeti viszolygáson: a Birodalmi Tengerészetnél már éppen elég borzalmat látott. Felhősnek is hamar sikerült leküzdenie az iszonyát, bár a helyébe babonás félelem lépett.

Hihetetlenül gyorsan dolgozott, így hamarosan minden fej az árboc körül pihent. Kupa figyelme a lejáró felé terelődött, mely a fedélközbe vezetett. Varázslat halvány aurája szűrődött kifelé, melyet Ürege segítségével olyannak látott, mintha hullámok lennének az álló légtérben. Sokáig habozott, mielőtt meg merte közelíteni. A máguson, Geszleren és Felhősön kívül mindenki a hajó farában maradt, és mozdulatlanul, döbbenten figyelték a fejleményeket. A tizedes csatlakozott a mágushoz.

– Készen állsz arra, hogy körülnézzünk lent?

– Egyáltalán nem.

– Akkor te mész előre – felelte Geszler, egy feszült vigyor kíséretében. Elővette a kardját.

Kupa lenézett a fegyverre. A tizedes vállat vont.

– Persze, tudom.

Kupa mormolt valamit a bajsza alatt, majd a lakathoz nyúlt. A fény hiánya nem akadályozta meg abban, hogy tisztán lásson. Mindent behálózott a sápadt sárga, gyengén lüktető mágia. A mágus két kézzel megkapaszkodott a korlátban, és megindult lefelé a korhadt falépcsőn, Geszlerrel szorosan a nyomában.

– Látsz valamit? – kérdezte a tizedes.

– Ó, igen.

– Mi ez a szag?

– Ha van a türelemnek szaga, akkor ez az – mondta Kupa. A padsorok közötti folyosóra egy fénycsóvát vetett, majd oldalra terelte, és nem mozgatta tovább.

– Nos – mondta Geszler száraz, rekedtes hangon –, van benne némi logika, nem igaz?

Az evezőket fejetlen hullák fogták, minden padon hárman ültek. Minden fennmaradó helyen további fókabőr csomagok hevertek. Egy szintén fejetlen alak a bőrdobnál ült, kezében különös, tökformájú dobverőket tartott. A teste meglehetősen izmos volt. Egyik testen sem látszottak az enyészet jelei. A nyakuknál fehér csont és vörös hús csillogott. Hosszú ideig hallgattak, aztán Geszler megköszörülte a torkát. Nem járt sok sikerrel, hiszen a hangja ugyanolyan rekedtes maradt.

– Türelmet emlegettél, Kupa?

– Igen.

– Akkor jól hallottam.

Kupa megrázta a fejét.

– Valaki elfoglalta a hajót, lefejezte az egész legénységet... aztán munkára fogta őket.

– Ebben a sorrendben.

– Ebben a sorrendben.

– Mennyi ideje?

– Évekkel ezelőtt. Évtizedekkel ezelőtt. Egy Üregben vagyunk, tizedes. Nem tudhatjuk, hogy itt miként működik az idő.

– Nem kellene megnéznünk a kapitány kabinját? – morogta Geszler. – Talán van ott egy hajónapló.

– Meg egy „Evezőhöz!” síp.

– Igen. Ha eltüntetnénk azt a dobost, akkor leküldhetném ide Felhőst, hogy verje a taktust.

– Rémületesen gonosz a humorod, Geszler.

– Aha. A helyzet az, hogy Felhős ismeri a világ legunalmasabb matrózkalandjait. Csak jót tennék mindenkivel, aki ezután találkozik vele, ha megfűszerezném egy kicsit az életét.

– Tizedes, én nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod.

A tizedes felsóhajtott.

– Nem is – mondta egy perc múlva. – Nem kívánom senkinek, hogy megőrüljön, mágus.

Visszatértek a főfedélzetre. A többiek várakozóan bámulták őket. Geszler vállat vont.

– Csak az, amit az ember akkor várhat, ha teljesen őrült.

– Nos – mondta Felisin –, akkor pont a megfelelő emberekhez beszélsz.

Kupa a kabin ajtajához lépett. A tizedes eltette a kardját, aztán követte őt. Az ajtó mögött két lépcsőfok vezetett lefelé, majd a konyhában találták magukat. Középen egy hatalmas faasztal állt. Szemben egy másik ajtó látszott, mely egy keskeny folyosóra nyílt. A folyosó két oldalán priccsek sorakoztak. A túlsó végről nyílt a kapitányi kabin. Az ágyakban nem feküdt senki, pedig holmi volt ott éppen elég: rengeteg párna várta a tulajdonosokat, akiknek viszont már nem volt szükségük ilyesmire. A kabin ajtaja nyikorogva kitárult. Borzalmas dolgokat láttak már eddig is a hajón, de ami a kabinban a szemük elé tárult, az felülmúlta mindet. Négy testet pillantottak meg, közülük három a hirtelen halál fájdalmasan természetellenes pózába volt csavarodva. Nem látszott rajtuk az enyészet nyoma, de véresek sem voltak. Bármi ölte is meg őket, azonnali halált okozott anélkül, hogy akár csak egy karcolást is ejtett volna rajtuk. Az egyetlen kivétel a kapitányi székben ülő test volt, a térképasztal végében, mintha a Csuklyás vacsoráján elnökölne. Mellkasából nyílvessző állt ki, mely átütötte a szék támláját is. Az alak felsőtestén vérpatak nyoma látszott, mely az ölében gyűlt kis pocsolyába. Már nem folyt, viszont még mindig frissnek látszott.

– Tiste Andiik? – kérdezte Geszler suttogva.

– Annak látszanak – felelte Kupa halkan –, bár nem egészen olyanok. A bőrük szürke és nem fekete. És nem tűnnek túl... kifinomultnak sem.

– A Drift Avaliiban élő Tiste Andiikat eléggé barbárnak tartották; bár a jelenleg élő emberek közül senki sem járt a szigetükön.

– Legalábbis senki sem tért vissza onnan – helyesbített Kupa. – De ezek itt durván kikészített bőröket viselnek. És nézd az ékszereiket... – A négy test tele volt aggatva csonttalizmánokkal, mancsokkal, vadállatok agyaraival és csiszolt kagylókkal. A finom Tiste Andii kézművességnek, melynek műveit Kupának már volt szerencséje korábban megcsodálni, nyoma sem volt rajtuk. Mi több, mind a négy alak barna frizurája kócos volt, fésületlen, fürtjeik zsíros csomókba álltak össze. A Tiste Andiik haja vagy ezüstös, vagy éjfekete.

– Mi a fenét látunk tulajdonképpen? – kérdezte Geszler.

– Szerintem a quoni tengerészek és a Tiste Andiik gyilkosait – felelte Kupa. – Aztán behajóztak ebbe az Üregbe, talán készakarva, talán véletlenül. És beleszaladtak valamibe, ami még náluk is keményebb volt.

– Gondolod, hogy a legénységük többi tagja elmenekült?

Kupa vállat vont.

– Ha van elég hatalmad ahhoz, hogy fejetlen testeket irányíts, akkor minek kellene nagyobb legénység, mint amit magad előtt látsz?

– Szerintem akkor is Tiste Andiik – mondta a tizedes, miközben kíváncsian közelebb hajolt a széken ülő hullához.

– Le kell hívnunk ide Heborikot – jelentette ki Kupa. – Talán olvasott valahol valamit, ami fényt deríthetne erre az egészre.

– Várj meg itt – mondta Geszler.

A hajó nyikorogni kezdett, mivel a társaság többi tagja is lemerészkedett a főfedélzetre. Kupa a folyosón felfelé vonuló tizedes távolodó lépteinek zajára koncentrált. A mágus a térképasztalra tenyerelt, és szemügyre vette az azon kiteregetett rajzokat. Volt ott egy térkép, mely egy olyan vidéket ábrázolt, amit nem ismert fel: szaggatott partvonal, fjordok és cizellált fenyőfák. A szárazföld belsejét fehéren hagyták, mintha ott csak jég és hó lenne. Egy útvonalat is kijelöltek rajta: a szaggatott partvonal mentén haladt kelet felé, majd délnek kanyarodott, egy hatalmas óceán irányába. A Malaza Birodalom mindig azzal büszkélkedett, hogy feltérképezte az egész világot, de azokon a rajzokon nem volt ehhez hasonló vidék. A Birodalom világuralmi törekvése hirtelen eléggé patetikusnak tűnt.

Heborik lépett be a kabinajtón. Kupa nem fordult meg, tovább nézte a térképet.

– Nézd meg őket jó közelről – mondta.

Az öregember elhaladt Kupa mellett, leguggolt, és a kapitány arcába meredt. A magas járomcsont és a szemek vágottsága Tiste Andii származásra utalt, csakúgy, mint a magasság. Heborik kíváncsian előre nyújtotta a karját...

– Várj! – szólt közbe Kupa. – Fontold meg, hogy mihez nyúlsz hozzá. És azt is, hogy melyik kezeddel.

Heborik bosszankodva felszisszent és leengedte a karját. Kis idő múlva felegyenesedett.

– Egyetlen dologra tudok csak gondolni. Tiste Edur.

– Micsoda?

– A Gothos Tekercsekben három Tiste népet említenek, akik egy másik birodalomból érkeztek. Természetesen ezek közül csak egyet, a Tiste Andiikat ismerjük, és Gothos a két másik közül csak egyet nevez meg: a Tiste Edurokat. Szürke a bőrük, nem fekete. A Sötétség Anyja és a Világosság nem kívánt nászából született gyermekek.

– Nem kívánt?

Heborik elfintorodott.

– A Tiste Andiik úgy gondolják, hogy ez a Sötétség bemocskolása volt, és hogy minden bajuk ebből származott. Mindenesetre, a Gothos Tekercs az egyetlen forrás, ami említi őket, és mint tudjuk, ez a legrégebbi...

– Gothos jaghuta volt, igaz?

– Igen, és a legrosszabb stílusú író, akivel valaha is összehozott a balsors. Mondd csak, Kupa, mit mutat az Üreged?

– Semmit.

Heborik meglepetten felnézett.

– Egyáltalán semmit?

– Egyáltalán semmit.

– Pedig nagyon úgy fest, hogy megrekedtek valahol. Ez a vér itt még friss.

– Tudom.

Heborik a kapitány nyakára mutatott.

– Ott van a sípod, már ha használni akarod azt, amit a fedélközben találtál.

– Vagy így teszünk, vagy itt halunk meg éhen – Kupa közelebb lépett a kapitány hullájához. Bőrszíjon hosszú csontsíp lógott a mellkasára, a nyílvessző feje mellé. – A csontsípban sem érzek semmit. Lehet, hogy nem is működik.

Heborik vállat vont.

– Én felmegyek és szívok egy kis friss levegőt, már ha lehet ezt annak nevezni. Különben az a nyílvessző barghaszt.

– Túl nagy – ellenkezett Kupa.

– Tudom, de szerintem mégis az.

– Túl nagy.

Heborik erre már nem felelt. Eltűnt a folyosón. Kupa a nyílvesszőre sandított. Túl nagy. Némi habozás után kinyújtotta a kezét, és óvatosan leakasztotta a sípot a hulla nyakából. Amikor felért a főfedélzetre, a mágus ismét a sípra nézett. Felmordult. Az szinte élt, annyira tele volt varázserővel. Az otataral lélegzete érződött a kabinban. Nem csoda, hogy a mágiájuk nem tudta megvédeni az életüket. Körülnézett. Felhős az orrban helyezkedett el, elválaszthatatlan társa, a nyílpuskája a hátára volt kötve. Baudin a közelében álldogált, és bekötött kezét dajkálgatta. Felisin keresztbe tett karral támaszkodott a korlátnak a főárboc közelében. Higgadtnak tűnt, pedig a fejekből rakott piramis szinte a lábát súrolta. Heborikot nem látta sehol. Geszler lépett oda hozzá.

– Igaz éppen a kosár felé tart – mondta. – Megvan a síp?

Kupa átadta neki a tárgyat.

– Választottál már irányt?

– Igaz majd körülnéz odafentről, és akkor dönthetünk.

A mágus hátrahajtotta a fejét, és hunyorogva figyelte a fiút, aki majomügyességgel mászott felfelé a kötélzetén. Öt lélegzetvétellel később a fiú beugrott az árbockosárba, és eltűnt.

– Fener patáira! – Az átkozódásra mindenki felfigyelt.

– Igaz!

– Harminc fokra, balra, vihar közeleg!

Geszler és Kupa a jobb oldali korláthoz rohantak. A formátlan horizont szélén egy paca jelent meg, melyben villámok csapkodtak. Kupa felszisszent.

– Az az átkozott bolond varázsló követett bennünket!

A tizedes megperdült.

– Felhős! Ellenőrizd, hogy mi maradt a vitorlázatból! – Gondolkodás nélkül a szájához emelte a sípot, és belefújt. A hang egy egész kórusként hatott, éles volt, ugyanakkor viszont jellegtelen is. A levegő megfagyott tőle, hiszen a kínok kínját szenvedő lelkek sikolyát foglalta magában, a fájdalom dallamtalan énekét, mely csak nehezen akart elhallgatni, miután Geszler elvette a szájától a sípot. Fa koccant fához, ahogy mindkét oldalon felhúzták az evezőket. Heborik a lejáróból mászott elő, tetoválásai szinte foszforeszkáltak, szeme tágra nyílt, és Geszler tekintetébe mélyedt.

– A legénysége készen áll, tizedes!

– Felébredtek – motyogta Felisin, majd ellépett a főárboctól.

Kupa is látta azt, amit a lány. A levágott fejek kinyitották a szemüket, és Geszlerre szegeződtek, mintha valami rejtélyes mechanizmus irányította volna őket. A tizedes láthatóan összerezzent, majd lerázta magáról a kellemetlen érzést.

– Igazán jó hasznát vettem volna egy ilyennek, kiképző őrmester koromban – mondta egy széles vigyor kíséretében.

– A dobosod odalent készen áll – mondta Heborik, aki úgy állt, hogy pont lelátott a fedélközbe.

– A vitorlákat elfelejthetjük – mondta Felhős –, szétrohadtak.

– Menj a kormányhoz – parancsolta neki Geszler. – Harminc fok balra; nem tehetünk mást, mint hogy menekülünk. – Ismét felemelte a sípot, és egy gyors jelsort fújt vele. Megszólalt a dob. Az evezők meglendültek, az éles felük vízszintesből függőlegesbe fordult, aztán belemerült a poshadt vízbe, és húzni kezdett.

A hajó megnyikordult, majd kiszakadt a hordalékkupacból, ami körülvette a hajótestet a víz alatt. A Silanda mozgásba lendült, és lustán megfordult, míg a közeledő viharnak teljesen hátat nem fordított. Az evezők halálos pontossággal csaptak a nyálkás vízbe. Geszler a nyakába akasztotta a sípot.

– Nem gondolod, hogy a jó öreg császár imádta volna ezt a kis teknőt?

– Ami téged mulattat, attól engem a rosszullét kerülget.

A férfi felnevetett. A dupla evezősornak köszönhetően a Silanda maximális sebességre lendült, amelyet tartott is. A dob mintha a túl gyorsan dobogó szív hangját utánozta volna. Kupának minden csontja rezonált tőle, és megfájdította az idegeit. Nem kellett lemennie a fedélközbe ahhoz, hogy el tudja képzelni az izmos, fej nélküli dobost, amint a dobverőket a bőrhöz csapja; az evezősöket, amint meghúzzák az evezőket; a Csuklyáshoz kötött varázslat vibrálását a padok között. Tekintete Geszler után kutatott. A hajó farában pillantotta meg a tizedest, aki Felhős társaságában álldogált. Kemény férfiak voltak, keményebbek, mint ahogy azt Kupa először gondolta. Olyan fokra emelték a katonák sötét humorának művészetét, amit eddig elképzelni sem tudott – hidegek voltak, akár egy napfényt sosem látott jéghegy belseje. Véres önbizalom... vagy fatalizmus? Nem gondoltam, hogy Fener sörtéi ilyen feketék is lehetnek...

Az őrült varázsló vihara továbbra is üldözte őket. Nem volt ugyan olyan gyors, mint korábban, ám még így is komoly fenyegetést jelentett. A mágus Heborik mellé lépett.

– A te istened Ürege ez?

Az idős férfi elkomorodott.

– Nem az én istenem. Nem az ő Ürege. A Csuklyás tudja csak, hogy hol a fenében vagyunk, és úgy fest, hogy elég nehéz lesz felébredni ebből a rémálomból.

– Beledugtad az istened által vezérelt kezedet Felhős sebébe.

– Aha. De puszta véletlen volt az egész. Könnyen lehetett volna a másik is.

– Mit éreztél?

Heborik vállat vont.

– Valami átsuhant belé. Gondolom, ezt te is sejtetted, nem igaz?

Kupa bólintott.

– Fener maga volt az?

– Nem tudom. Nem hiszem. Nem vagyok valami nagy koponya az ilyen vallási ügyekben. Úgy látom, hogy nem változtatta meg Felhőst... csak meggyógyította. Nem tudtam, hogy Fener ilyen adakozó is tud lenni.

– Nem is az – motyogta a mágus, majd lehunyta a szemét, és a két tengerész felé fordult. – Mindenért kér valamit cserébe.

*

Felisin a többiektől távol üldögélt, legközelebbi szomszédja a fejekből rakott piramis volt. Nem nagyon zavarta a dolog, mivel tekintete Geszlerre szegeződött, a tengerészre, akinek szirénsíp lógott a nyakában. Eszébe jutott az untai menetelés, a legyekből álló pap. Az volt az első alkalom, hogy első kézből tapasztalt meg egy varázslatot. Hallott történeteket mágiáról és őrült varázslókról, varázslatos tűzviharról, mely a Birodalom határán dúló háborúkban pusztított, de Felisin még soha nem látott ilyen erőket. Nem volt ez olyan gyakori, mint ahogy a történetek sugallták. A mágia látványa pedig sebeket ejtett, s utána ott maradt a teljes kiszolgáltatottság érzése valamivel szemben, amit nem lehetett irányítani. A világ ettől hirtelen végzetesnek, halálosnak, félelmetesnek és kilátástalannak tűnt. Azon a napon Untában, nagyot fordult vele a világ, teljesen másként kezdte szemlélni a dolgokat. Azóta sem találta meg az egyensúlyt.

Talán mégsem ez volt az oka. Egyáltalán nem. Talán inkább az okozta, amit menetelés közben átéltem, az arcok tengere, a gyűlölet vihara, az értelmetlen düh, az ösztön, hogy fájdalmat, szenvedést okozzanak, mely ott volt minden nagyon is hétköznapinak tűnő arcon. Talán az emberek okozták a változást.

A levágott fejekre pillantott. A szemek nem pislogtak. Száradtak a napon, akár a forró kövekre ütött tojásfehérje.

Mint az én szemem. Túl sokat láttam. Sokkal többet, mint kellett volna. Úgy érezte, hogy ha démonok emelkednének ki a vízből körülöttük, azon sem lepődne meg, csak csodálkozna, hogy vajon hol maradtak eddig. Lehetséges volna, hogy gyorsan túlessünk a dolgon, kérem?

Igaz úgy mászott lefelé a kötélzeten, akár egy csimpánz. Lágy mozdulattal landolt a fedélzeten Felisin közelében, és megállt, hogy leporolja a ruhájáról a kötél szálait. Több évvel idősebb lehetett, mint Felisin, a lány szemében azonban mégis sokkal fiatalabbnak tűnt. Hibátlan, sima arcbőr. Serkenő kis bajuszka, túl tiszta szempár. Nem nyelt le több gallon bort, nem érte durián füstje, nem nyomták le a nehéz testek, melyek mind benyomultak egy olyan helyre, mely az elején még sebezhető volt, de aztán hamar elszigetelődött mindentől, ami valóságos, mindentől, ami számít. Meghagytam nekik az illúziót, hogy belém hatoltak, de az csupán zsákutca volt. Értenéd, hogy mit beszélek, Igaz?

A fiú észrevette, hogy őt nézi, és félénken elmosolyodott.

– Ott van a felhők között – mondta enyhén mutáló kamaszhangon.

– Kicsoda?

– A varázsló. Mint egy betöretlen csikó, jobbra-balra ugrál, és vérlobogókat húz maga után.

– Milyen költői vagy, Igaz. Szerintem ugorj vissza a valóságba. Tengerész vagy.

A fiú elpirult, és hátat fordított. Baudin szólalt meg Felisin mellett.

– A fiú túl jó hozzád, ezért vagy vele ilyen gonosz.

– Ugyan, mit tudsz te? – felelte a lány anélkül, hogy odafordult volna.

– Nem látok át rajtad teljesen, kislány – ismerte be a férfi –, de azért ismerlek valamelyest.

– Csak hiszed. Szólj, ha elkezd rohadni a kezed, szeretnék ott lenni, amikor levágják.

Az evezők a dob ritmusára csapkodtak. A szél úgy ért oda, mint egy addig elfojtott sóhaj, és a varázsló vihara már ott is volt a nyakukon.

*

Muzsikus arra ébredt, hogy valami megborzolja a szemöldökét. Kinyitotta a szemét, és egy vesszőseprű szálait látta maga előtt. Aztán a seprű hirtelen eltűnt, és egy szigorúan szemlélődő ráncos, fekete arc jelent meg a helyén. Az arc a szemlélődés konklúziójaként elfintorodott.

– Pókok vannak a szakálladban... vagy még rosszabb. Nem látom őket, de tudom, hogy ott vannak.

Az utász nagy levegőt vett, majd a törött bordák sajgó tiltakozását megérezve, arca összerándult.

– Menj innen! – morogta. Fájt a combja is, a kíméletlenül taposó paták nyomán. Bal bokáján hatalmas kötés éktelenkedett: a lába érzéketlensége nem volt valami jó jel.

– Nem lehet – felelte az öregember. – Nincs már visszaút. Az üzlet megköttetett, mindent megszerveztek. Az Asztal ezt világosan közölte. Egy elvett életért egy másik cserébe, és van itt még más is.

– Te dal honézi vagy – állapította meg Muzsikus. – Hol vagyok?

Az arcon széles vigyor terült el.

– Az Árnyak között, hi-hi!

A furcsa öregemberé mellett egy másik hang szólalt meg.

– Felébred, erre te elkezded kínozni, főpap. Menj arrébb, a katonának friss levegő kell.

– Nézőpont kérdése – vágott vissza a Főpap, de azért hátrébb húzódott. – Kimért társad az előtt az oltár előtt térdel le, nem igaz? Ezek az apróságok elengedhetetlenül fontosak a teljes igazság megértéséhez. – Tett még egy lépést hátra, a másik hang tulajdonosa pedig Muzsikus látóterébe lépett.

– Aha – sóhajtott fel Muzsikus megkönnyebbülten –, a trell. Kezdenek visszatérni az emlékek. És a társad... a jaghuta?

– A barátaidat szórakoztatja – felelte a trell. – Be kell ismernem, nem túl nagy sikerrel. Hosszú élete során Ikárium valahogy nem tudta annyira elsajátítani a társas érintkezés fortélyait, hogy szórakoztatni tudjon másokat.

– Ikárium, a jagh. A gépek készítője, az idő üldözője...

A trell elvigyorodott, kimutatta agyarait.

– Igen, a homokszemek ura; bár ezt a költői hasonlatot a legtöbb ember nem érti, és különben is, kissé nehézkesen hangzik.

– Mappó.

– Újabb találat. Téged pedig Muzsikusnak szólítanak a barátaid, így körünkben megszabadulhatsz a grala lovas harcos álcájától.

– Ezek szerint nem számít, hogy ébredéskor kiestem a szerepemből – mondta az utász.

– A szerepcsere nem von maga után büntetést. Nem vagy szomjas, esetleg éhes?

– Remek, de és de. De először is, hol vagyunk?

– Egy sziklába vájt templomban. A Forgószél határán túl. Az Árnyak Főpapja lát minket vendégül. Vele már találkoztál is. Iszkiri Puszt a neve.

– Puszt?

– Aha.

A dal honézi arc ismét a képbe lebbent, és szigorúan megkérdezte:

– Tán viccesnek találod a nevemet, katona?

– Szó sincs róla, Főpap.

Az öregember erre csak morgott valamit, aztán ismét megragadta a seprűjét, és kivonult a helyiségből. Muzsikus lassan felült, úgy érezte magát, mintha vagy ezeréves lenne. A legszívesebben megérdeklődte volna Mappótól, hogy mi van a sérüléseivel, főleg a bokájával, de aztán úgy döntött, hogy a valószínűleg legrosszabb híreket ráér később is meghallgatni.

– Mi az élettörténete?

– Szerintem ő maga sem tudja.

– Arra ébredtem, hogy a fejemet söprögette.

– Nem lep meg.

A trell modora könnyed volt, és Muzsikus azon kapta magát, hogy ő maga is megnyugszik lassan. De aztán ismét eszébe villant a harcos neve. Mappó, egy név, mely mindörökre egy másikhoz kapcsolódott. Legalább egy kéziratnyi pletyka kering róluk. Ha csak a fele igaz...

– Ikárium elzavarta a Szétszéledtet.

– Híre sokat nyom a latban.

– És igaz is mind, Mappó? – Muzsikus azonnal tudta, hogy ezt a kérdést nem lett volna szabad feltennie. A trell összerezzent, és egy picit hátrébb is lépett.

– Akkor hát hozok neked valamit enni és inni.

Mappó kilépett a szobából. Nagy termetéhez képest nesztelenül mozgott, s egész lényében Kalamra emlékeztette az utászt. Te kikeveredtél a viharból, öreg barátom? Iszkiri Puszt visszatért a szobába.

– Miért vagytok itt? – suttogta. – Tudod, hogy miért? Nem tudod, de én elmondhatom. Neked és senki másnak. – Közelebb hajolt, és két kézzel belemarkolt a hajába. – Tremorlor!

Muzsikus arckifejezése láttán felnevetett, és vad, tántorgó léptekkel táncra perdült. Aztán ismét megállapodott az utász előtt, arcuk szinte összeért.

– Pletyka egy ösvényről, egy hazafelé vezető útról. A sejtés aprócska, mocorgó kis kukaca, de még annál is kisebb, kisebb, mint a köröm alatti piszok, egy rakás csavaros-zavaros hír egy parányi mag körül, amely talán igaz. Vagy nem. Hi-hi!

Muzsikusnak elege lett. Fintorgott ugyan a fájdalomtól, de megragadta a férfi gallérját, és jól megrázta. Nyálcseppek freccsentek az arcába, és a Főpap szemgolyói úgy forogtak, mint az üveggolyók egy pohárban.

– Mi, már megint? – nyögte Iszkiri Puszt.

Muzsikus ellökte magától. Az öregember megtántorodott, aztán kiegyenesedett, majd megpróbálta visszanyerni a méltóságát.

– Különös reakciók. Talán túl sokáig nem érintkeztem a társadalommal. Talán meg kellene vizsgálnom a modoromat, mi több, a személyiségemet – lehajtotta a fejét. – Őszinte. Egyenes. Humoros. Kedves és meggyőzően összeszedett. Akkor hát hol lehet a gond? A katonák durvák. Tudatlanok és keményfejűek. Agresszívek. Tudsz a Kutyák Láncáról?

Muzsikus meglepődött, és úgy pislogott, mintha álomból ébredt volna fel éppen.

– Mi van?

– Már létezik, csak még nem tudnak róla. Anabar Thy'lend. Malaza nyelven annyit tesz, hogy a Kutyák Lánca. A katonáknak nincs fantáziájuk, tehát óriási meglepetéseket lehet nekik szerezni. Vannak dolgok, amelyeket még a Forgószél sem söpörhet félre.

Mappó trell visszatért, kezében egy tálcát tartott.

– Ismét zaklatod a vendégedet, Puszt?

– Árnyakból született jövendölések – mormogta a Főpap halkan, Muzsikust méregetve. – Az áradat csatornája, mely hullámzást okoz a forrongó felszínen. A vérfolyó, egy rejtett szív szavainak áradata. Minden kettészakad. Minden zugban és sarokban pókok rejtőznek – sarkon fordult, és kirobogott a szobából.

Mappó utána bámult.

– Nem kell vele törődni, igaz?

A trell megperdült, szemöldökét megrántotta.

– A Csuklyásra, Muzsikus, nagyon is oda kell figyelni rá!

– Tartottam tőle, hogy ezt mondod majd. Említette Tremorlort. Tudja.

– Még azt is tudja, amivel még a barátaid sincsenek tisztában – felelte Mappó, majd odavitte a tálcát az ágyhoz. – A híres Azath Házat keresitek, ami valahol kint van a sivatagban.

Igen, és a kaput, ami Fürge Ben szerint benne található...

– És te? – kérdezte hangosan Muzsikus. – Mi szél hozott Rarakuba?

– Ikáriumot követem – felelte a trell. – Az úton, mely sosem ér célba.

– Arra tetted fel az életed, hogy segítesz neki célba érni?

– Nem – sóhajtotta Mappó, aztán suttogva válaszolt, anélkül, hogy Muzsikus szemébe nézett volna. – Az a célom, hogy sose érjen célba. Tessék, edd meg a reggelit. Két napig voltál eszméletlen. A barátaid tele vannak kérdésekkel, és nagyon szeretnének már beszélni veled.

– Gondolom, nincs választásom: felelnem kell a kérdéseikre.

– Igen, és miután felépültél, megkezdhetjük az utazást... – óvatosan elmosolyodott – hogy megtaláljuk Tremorlort.

Muzsikus elkomorodott.

– Azt mondod, felépülök. A bokám szilánkokra tört; térdtől lefelé alig érzek valamit. Szerintem eléggé valószínű, hogy amputálni kell a lábam.

– Van némi tapasztalatom a gyógyítás terén – felelte Mappó. – Ezt a templomot valaha a gyógyításnak szentelték fel, és a papnők sok mindent itt hagytak. Emellett pedig ott van Iszkiri Puszt is, aki furcsamód szintén tehetséges e téren, bár figyelni kell minden mozdulatát. Néha elkalandozik, és hajlamos összekeverni a mérgeket és a gyógyfüveket.

– Árnytövis követője – mondta az utász gyanakodva. – Vagy a Kötélé, Cotillioné, a Merénylők Patrónusáé; nem nagy a különbség.

A trell vállat vont.

– A merény művészetének elsajátításához szükség van a gyógyítás alapos ismeretére is. Ugyanannak az alkimista érmének a két oldala ez. Mindenesetre ellátta a bokádat, ne aggódj, rajta tartottam a szememet. Be kell vallanom, sokat tanultam tőle. A Főpap tulajdonképpen újjáépítette a bokádat. Egy gyógyír segítségével összeragasztotta a szilánkokat; még sosem láttam ilyet azelőtt. Így aztán fel fogsz épülni, méghozzá gyorsan.

– Egy Árnyaknak szentelt kéz turkált a bőröm alatt? A Csuklyás szakállára!

– Vagy ez, vagy elveszítetted volna a lábad. A tüdőd is megsérült, én nem tehettem semmit, a Főpapnak viszont sikerült kiszívnia a vért belőle, aztán belélegeztetett veled valami gyógyító párát. Az életed köszönheted Iszkiri Pusztnak.

– Ettől tartottam – motyogta Muzsikus.

Kintről hangok hallatszottak, majd Apsalar jelent meg az ajtóban, a nyomában Sáfránnyal. A két nap alatt, melyet a száraz homokviharon kívül töltöttek, jelentősen javult az egészségi állapotuk. Beléptek, Sáfrány előrerohant és leguggolt Muzsikus ágya mellé.

– El kell tűnnünk innen! – sziszegte.

Az utász Mappóra pillantott, és észrevette, hogy a harcos szárazon elmosolyodik, miközben lassan hátrál.

– Nyugodj meg, öcskös. Mi a gond?

– A Főpap... az Árnyak kultuszához tartozik, Muzsikus. Hát nem érted? Apsalar...

Az utász hirtelen megborzongott.

– A fenébe is – suttogta maga elé –, értelek. – Felnézett a fiatal nőre, aki az ágy lábához lépett, és halkan megszólította. – Önmagad vagy még, kislány?

– A kis ember jól bánik velem – felelte Apsalar, a vállát vonogatva.

– Látod? – tört ki ismét Sáfrány. – Mint a tékozló fiú, ha hazatér! Mi állíthatja meg Cotilliont abban, hogy ismét elfoglalja a tested?

– Talán a szolgáját kellene megkérdezni – felelte egy újabb hang az ajtóból. Ikárium állt ott, karba tett kézzel, az ajtófélfának támaszkodott. Vágott, szürke szeme a szoba távoli sarkának egy pontjára szegeződött. Az árnyak között egy alak tűnt fel. Iszkiri Puszt volt az, aki egy furcsa formájú széken ült, és csúnyán nézett a jaghutára.

– Észrevétlen akartam maradni, te ostoba! Mit ér az árnyak ajándéka, ha te ilyen tisztán átlátsz rajtuk? Bah! Lelepleztek!

Ikárium keskeny ajka megrándult.

– Miért nem felelsz a kérdésre, Iszkiri Puszt? Nyugtasd meg őket!

– Nyugtassam meg őket? – A Főpap láthatóan kereste a szavak értelmét. – Az meg mire lenne jó? Gondolkodnom kell. Csak nyugodtan, lazán. Nem törődve a gondokkal. Vagyis gondtalanul. Igen, hát persze! Kitűnő ötlet – elhallgatott, és Muzsikus felé fordította a fejét.

Az utász nézte, ahogy mosoly árad szét a pap arcán: olajozottan sima, patetikusan őszintétlen mosoly.

– Minden rendben van, barátaim – dorombolta. – Nyugodjatok meg. Cotillion már befejezte a leány birtoklását. Fürkész Anomander tilalma továbbra is érvényben van. Ugyan kinek hiányzik, hogy az a modortalan, civilizálatlan barbár bosszúból rám törje a templom ajtaját? Árnytövisnek biztos nem. Sem a Merénylők Védelmezőjének. A lány még mindig védve van. Emellett, Cotillion nem lát már semmi hasznot abban, hogy használja őt, és valóban, a képességek, melyek ott maradtak a testében, titkos aggodalmakat ébresztenek – arca eltorzult. – Nem, ezt jobb, ha nem mondom ki! – ismét elmosolyodott. – A kulturált társalgás fonalát megleltük, és kecsesen, előkelően továbbfontuk. Nézz csak rájuk, Iszkiri Puszt, mindet megfőzted, egytől-egyig!

Hosszú csend következett. Mappó megköszörülte a torkát.

– A Főpapnak csak ritkán vannak látogatói – mondta.

Muzsikus felsóhajtott, és hirtelen elöntötte a fáradság.

– A lovam túlélte?

– Igen – felelte Sáfrány. – Ellátták, csakúgy mint a társait... már azokat, akikre Mappónak jutott ideje. Van itt egy szolga is valahol. Még nem láttuk, de jó munkát végez.

Ekkor Apsalar vette át a szót.

– Muzsikus, mesélj nekünk Tremorlorról.

A levegő újfajta feszültséggel telt meg. Az utász is érezte ezt, pedig az álmok világa erősen csalogatta már, ideiglenes menekvést ígérve. Egy perc múlva ismét felsóhajtott, és visszakényszerítette magát az ébrenlétbe. Kinyitotta a szemét.

– Fürge Ben rengeteget tud a Szent Sivatagról. Amikor utoljára jártunk a Szent Sivatagban, amikor kifelé igyekeztünk belőle, mesélt az Elveszett Utakról. Olyanok, mint amit találtunk: ősi utak, melyek a homok alatt pihennek, és csak akkor tűnnek fel, ha megfelelő a széljárás. Az egyik ilyen út Tremorlorba vezet...

Sáfrány közbevágott.

– És az mi?

– Egy Azath Ház.

– Olyan, mint amilyen Darujhisztánban nőtt ki a földből?

– Igen. Ilyen épületek a legenda szerint minden kontinensen léteznek. Senki sem tudja, hogy mi a feladatuk, bár úgy tűnik, hogy szinte mágnesként vonzzák magukhoz a hatalmat. Egy régi történet szerint, a Császár és Táncos... – Ó, a Csuklyásra. Kellanved és Táncos. Ammanas és Cotillion, a lehetséges kapcsolat az Árnyakkal... ez a templom... Muzsikus éles pillantást vetett Iszkiri Pusztra. A Főpap elvigyorodott, szeme izgatottan csillogott. – Szóval a legenda szerint Kellanved és Táncos egyszer jártak egy ilyen Házban, Malaz városában...

– A Halottasházban – mondta Ikárium az ajtóból. – A legenda igaz.

– Aha – motyogta Muzsikus, majd megrázta magát. – Nos, igen. Mindenesetre Fürge Bennek az a meggyőződése, hogy ezek a Házak összeköttetésben állnak egymással, valamiféle kapukon keresztül. Úgy gondolja, hogy lehet közöttük utazni is; méghozzá pillanatok alatt...

– Megbocsáss – mondta Ikárium, aki hirtelen támadt érdeklődéssel közelebb lépett az ágyhoz –, még sosem hallottam azt a nevet, hogy Fürge Ben. Ki ez a férfiú, aki ilyen fokú ősi tudással rendelkezik az Azathról?

Az utász nyugtalanul fészkelődött egy kicsit a jaghuta figyelmes tekintetében, majd elkomolyodott, és kihúzta magát egy kicsit.

– Egy harci mágus – felelte olyan hangsúllyal, mely jelezte, hogy nem kívánja tovább részletezni a témát.

Ikárium tekintete furcsán súlyossá vált.

– Nagyon sokat adsz egy egyszerű harci mágus véleményére.

– Igen, ez így van.

– Azért akarod meglelni Tremorlort, hogy a kapu segítségével Malaz városába jussunk – vágott közbe Sáfrány. – Ez viszont azt jelentené...

– Hogy félnapi hajóútra leszünk az Itko Kani partoktól – felelte Muzsikus, Apsalarra függesztve tekintetét – és az apád otthonától.

– Apja? – kérdezte Mappó komoran. – Összezavarsz.

– Hazafelé tartunk Apsalarral – magyarázta Sáfrány. – A családjához visszük őt. Cotillion elrabolta, ellopta az életét...

– Mi volt azelőtt? – kérdezte Mappó.

– Halászlány.

A trell nem szólt egy szót sem, de Muzsikus úgy gondolta, hogy kitalálta Mappó gondolatait: ennyi mindenen keresztülment, és egész hátralévő életében hálókat akar húzogatni? Apsalar maga nem mondott semmit.

– Egy elveszett életért egy másik cserébe! – kiáltotta Iszkiri Puszt, majd felugrott a székéből, elkezdett egy helyben pörögni, és két kézzel tépte a haját. – Ennyi türelem láttán jó, hogy meg nem bolondul az ember. De én nem! A megviselt kövek hullámaihoz láncolva, melyekről a nap fényében legurulnak a homokszemek. Az idő megnyúlt, tovább nyúlik, halhatatlan szereplők játsszák végtelen darabjukat. Az elemek húzása költői, tudjátok? A jaghuta érti ezt. A jaghuta a titkokat kutatja; ő is kő, és a kő felejt, a kő mindig a jelenben él, és ebben rejlik az Azath nagy igazsága, de várjunk csak! Elragadtak titkos gondolataim, és nem hallottam semmit abból, amit mondtatok! – Váratlanul elnémult és visszaült a székébe.

Ikárium olyan arccal nézte a Főpapot, hogy valóban lehetett volna akár egy kőből faragott szobor is. Muzsikus azt sem tudta, hogy hová kapja a fejét. Már egyáltalán nem volt álmos.

– Nem vagyok biztos semmiben – mondta lassan. Mindenki felé fordult. – Úgy érzem, mintha marionett bábu lennék egy végtelen és furcsa táncban. Mi a szabálya? Kinél vannak a zsinórjaim?

Minden arc Iszkiri Puszt felé fordult. A Főpap még egy percig csak nézett figyelmesen, aztán pislogni kezdett.

– Csak nem szerény személyemhez intéztek kérdést? A bocsánatkérések természetesen nem őszinték. A nagy elmék olykor elkalandoznak. Kérdésed? – lehajtotta a fejét, és az árnyakra mosolygott. – Becsapják őket? Féligazságok, elszólások, szavak véletlenszerű egymásutánisága egy óvatlan pillanatban? Nem tudják. Csak úgy sütkéreznek az aggodalomban, tágra nyílt szemű ártatlanság, de különleges!

– Gyönyörűen válaszoltál – mondta Mappó a Főpapnak.

– Valóban? Helytelen. Vagyis, milyen kedves tőlem. Nagyon szívesen. Akkor hát utasítom Szolgát, hogy készítse elő az utazást. Út a híres Tremorlorhoz, ahol majd minden igazság megjelenik kristálytisztán, élesen, akár a kard pengéje, az agyarak hegye. Ikárium megtalálja majd elveszett múltját, az egykoron megszállt halászlány megtalálja azt, amiről még nem is tudja, hogy keresi, a fiú jutalma a férfivá válás lesz, vagy talán mégsem az. Szegény trellnek meg kell tennie, amit meg kell tennie, a fáradt utász pedig megkapja majd Császára áldását, igen. Kivéve persze – tette hozzá, ajkához emelve egyik ujját –, ha Tremorlor csak egy legenda, s ha ezek a célok csak üres ábrándok.

A Főpap – továbbra is az ajkához emelt ujjal – visszaült a furcsa székbe. Az árnyak körbevették őt. Egy perccel később ő is, és a szék is eltűnt.

Muzsikus azon kapta magát, hogy megrázza a fejét, és kiesik a kába, lebegő állapotból. Megdörzsölte a szemét, körülnézett, és látta, hogy a többiek is hasonlóképpen reagáltak: mintha együttesen bevonták volna őket egy könnyű, csábító varázslatba. Muzsikus rekedten felsóhajtott.

– Lehet a szavakban mágia? – kérdezte.

Ikáriumtól jött a válasz.

– Elég erős mágia ahhoz, hogy még az isteneket is térdre kényszerítse, katona.

– Ki kell jutnunk innen – motyogta Sáfrány. Ezúttal mindenki bólintott.

Kilencedik fejezet

A malaza mérnökök különleges emberek. Kötekedősek, mocskos a szájuk, a hatalomnak ellenszegülnek, titkolóznak, és keményfejűek. Ők a Malaza Hadsereg szíve...

A Birodalom Katonái

Senjalle

Kalam akkor találkozott a felkelés első nyomaival, amikor leereszkedett az Orbala Odhanba. Egy csapatnyi malaza menekültet támadtak meg, akik a kiszáradt patakmederben utaztak. A támadók a két partot borító magas fűből érkeztek, először nyílzáport zúdítottak áldozataikra, aztán közelebb mentek a szerencsétlen malazákhoz...

Három szekeret felgyújtottak. A merénylő mozdulatlanul ült a lován, és szemügyre vette a füstös, szenesedő fadarabokat, a hamut, a csontokat. Az áldozatok holmijából csupán egy kis kupacnyi gyermekruha maradt, egy apró színfolt a szekerek maradványaitól vagy tíz lépésre.

Kalam még egyszer körülnézett, Kín után kutatva – a démon nem volt sehol –, aztán leszállt a nyeregből. A nyomokból könnyedén kiolvasta, hogy a menekültek élő állatait a támadók elterelték. Csak azok a testek maradtak a helyszínen, melyek a szekereken égtek. Kutatás közben felfedezte, hogy voltak túlélők is, egy kis csoport, mely elhagyta a helyszínt, és délnek menekült az odhanon át. Úgy tűnt, hogy nem követte őket senki, de Kalam tudta, hogy kevés az esélyük a túlélésre. Orbal városa legalább úgy öt-hatnapi járásra volt onnan, és valószínűleg a felkelők kezére került már, mivel az ottani malaza helyőrség mindig is emberhiánnyal küzdött.

Eltűnődött, hogy vajon honnan jöhettek a menekültek. Több mérföldes körzetben semmi sem volt a környéken. Kín bukkant fel, lépte a homokon olyan volt, mintha egy dobot ütnének. A démon sebei többé-kevésbé begyógyultak, de fekete bundáján ráncos hegek éktelenkedtek. Öt nap telt el a Szétszéledt támadása óta. Nem volt semmi jele annak, hogy az alakváltoztató továbbra is követte volna őket, és Kalam abban reménykedett, eléggé megsérült az ütközetben ahhoz, hogy elmenjen a kedve a vadászat folytatásától.

De mindenesetre valaki... a nyomukban volt. Erős késztetést érzett, hogy elrejtőzzön és bevárja üldözőit, de ő csak egymaga volt, az üldözők viszont sokan is lehettek. Nem tudta biztosan, hogy Kín segített volna-e neki; gyanította, hogy nem. Egyetlen előnye abban rejlett, hogy gyorsan haladhatott. A csata után könnyedén megtalálta a lovát, és az állatot láthatóan nem zaklatták fel túlzottan az út viszontagságai. Gyanította, hogy a ló és a démon között valamiféle verseny folyhatott: a ló valószínűleg szégyellte, hogy elmenekült az ütközetből, és úgy tűnt, hogy szeretné visszanyerni korábbi vezető pozícióját. Kalam visszamászott a nyeregbe. Kín rátalált a menekülők nyomára és a levegőt szimatolta, közben pedig jobbra-balra ingatta hosszúkás fejét.

– Nem a mi gondunk – mondta neki Kalam, miközben meglazította a szíján maradék egy kését. – Van nekünk éppen elég bajunk, Kín – oldalba bökte a lovát, és olyan irányba indult el, hogy a nyomokat jó messzire elkerülje.

Mélyülő szürkületben lovagoltak a pusztán. Hatalmas termete ellenére a démon valósággal elveszett az árnyak között. Mivel az Árnyak Birodalmában született, ezen igazán nem kellene csodálkoznom. A füves puszta lejteni kezdett előttük, egy újabb folyómeder következett. Ahogy közelebb ért, a felé eső partrészen alakok bújtak elő fedezékükből. Kalam halkan elkáromkodta magát, aztán lassított, felemelte a kezét, és az idegenek felé mutatta tenyerét.

– Mekral, Obarii – mondta. – A Forgószéllel utazom.

– Akkor gyere közelebb – felelte egy hang.

Kalam továbbra sem engedte le a kezét, térdével irányította tovább a lovát.

– Mekral – állapította meg az előbbi hang. Egy férfi lépett elő a magas fűből, görbe karddal a kezében. – Csatlakozz hozzánk a lakománkon, lovas. Vannak híreid északról?

Kalam megnyugodott kissé, és leugrott a nyeregből.

– Több hónaposak. Hetek óta nem szólaltam meg, ti mit tudtok mesélni?

A szószóló csupán egy hétköznapi bandita volt, aki a forradalom dicső álarcát felöltve folytatta a fosztogatást. Elvigyorodott, kimutatta hiányos fogsorát.

– Bosszú a mezlák ellen, Mekral. Édes, akár a forrásvíz!

– Tehát a Forgószél nem szenvedett vereséget? A mezla seregek nem tettek semmit?

Kalam a lovát vezetve bevonult a banditák táborhelyére, ami rendetlen, szervezetlen benyomást keltett, és lusta, nemtörődöm vezetésről árulkodott. Egy nagy halom fát készültek éppen meggyújtani a hússütéshez. A tábortűz rendezésekor nem törődtek vele, hogy azt a fél odhanon látni lehet majd. Egy összetákolt karámban, szélirányban, a tábortól lejjebb egy kis csordányi ökör álldogált.

– A mezla katonák nem tesznek mást, csak meghalnak – felelte a vezető vigyorogva. – Azt hallottuk, hogy csak egy hadseregük maradt, az is messze, délkeleten. Egy wicka vezeti őket, akinek a szíve helyén egy fekete, vértelen kő van.

Kalam morgott. A férfi egy tömlőt nyomott a kezébe, ő pedig hálásan biccentett és beleivott. Saltoni bor volt, hadizsákmány a mezláktól.

Biztosan a szekerekről, amiket korábban láttam. Az ökrök is onnan lehetnek.

– Délkeleten? Az egyik parti városból?

– Igen, Hisszarból. De Hisszar most már Kamist Reloe kezében van. Minden más város is, Aren kivételével, Arenben viszont ott van a Jiszta. A wicka a szárazföldön bujkál, láncon rángatja őt sok ezer menekült; védelmet kérnek tőle, közben pedig a vérét szívják.

– Akkor mégsem elég kemény a kő a szíve helyén – állapította meg Kalam halkan.

– Bizony Reloe seregeire kellene hagynia őket, de fél az Arent irányító díszes pojácák haragjától; nem mintha azoknak olyan sok lenne hátra.

– Mi a wicka neve?

– Koltén. Azt mondják, hollószárnyai vannak, és a legnagyobb mészárlás közepette is van min nevetnie. Kamist Reloe megígérte, hogy hosszú, kínkeserves halállal lakol.

– Szüreteljen le a Forgószél minden dicsőséget, ami megilleti! – mondta a merénylő, majd ivott még egy korty bort.

– Gyönyörű a lovad, Mekral.

– És hűséges is. Jaj annak az idegennek, aki megpróbál a hátára kerülni! – Kalam remélte, hogy a figyelmeztetés nem volt túl átlátszó.

A banditák vezetője vállat vont.

– Mindet be lehet törni.

A merénylő felsóhajtott és letette a tömlőt.

– A Forgószél árulói vagytok?

Mindenki megdermedt körülötte. Balján a csontszáraz fa szétrepedt, lángja magasra csapott. A vezető széttárta a karját, és sértődötten nézett Kalamra.

– Alaptalan rágalom, Mekral! Mivel érdemeltük ki a gyanakvásod? Nem vagyunk mi rablók, gyilkosok, barátom! Mi hívők vagyunk! A szép ló a tiéd, és bár van aranyam...

– Nem eladó, Obarii.

– Még nem is hallottad az ajánlatomat!

– Még a Hét Szent Kincs sem volna elég érte – mordult fel Kalam.

– Akkor erről nem beszélünk többet – a férfi felvette a borostömlőt, és Kalam felé nyújtotta.

Ő elfogadta, de alig nedvesítette meg vele az ajkát.

– Szomorú idők ezek – folytatta a banditák vezetője. – A bizalom még az ugyanazon oldalon harcolók között is ritka. Hiszen mind a Shei'k nevében harcolunk. Egyetlen gyűlöletes, közös ellenségünk van. Az ilyen éjjeleken, mint ez a mai, egy kis békesség jut nekünk a csillagok alatt a szent háború közben, és ezt, valamint a barátságot meg kell ünnepelnünk, testvér.

– Lám, hogy megragadták küldetésünk szépségét e szavak – felelte Kalam.

Szavak könnyedén siklanak el a vérengzés, az iszony és a gyűlölet felett: csoda, hogy egyáltalán még létezik az a szó, hogy bizalom – gondolta eközben.

– Most pedig ideadod a lovadat és azt a szép fegyvert a szíjadról!

A merénylő halkan felnevetett.

– Heten vagytok összesen, négyen előttem, hárman a hátam mögött – rövid szünetet tartott, és a vezető dühös, mohóságtól lobogó tekintetébe meredt. – Szoros küzdelem lesz, de biztos vagyok benne, hogy te halsz meg előbb, barátom.

A férfi habozott, majd elmosolyodott.

– Nincs semmi humorérzéked. Talán a hosszú, magányos út során elfeledted, hogy milyen játékokat játszanak egymással a katonák. Ettél már? Reggel rajtaütöttünk egy csapat mezlán, és ők boldogan nekünk adták az élelmüket, a holmijukat. Hajnalban ismét meglátogatjuk őket. Nők is vannak közöttük.

Kalam elkomorodott.

– Ez lenne a te háborúd a mezlák ellen? Fegyverben vagytok, van lovatok is; miért nem csatlakoztatok még a Világvége seregeihez? Kamist Reloének szüksége van a hozzátok hasonló harcosokra. Én azért tartok délnek, hogy ott legyek Aren ostrománál, aminek hamarosan be kell következnie.

– Mi is oda tartunk, hogy besétálhassunk Aren nyitott kapuján! – felelte a férfi gúnyosan. – Mi több, viszünk magunkkal állatokat is, hogy segítsük a hadsereg élelmezését! Talán azt javaslod, hogy a gazdag mezlákat hagyjuk szabadon kószálni?

– Az odhan megöli őket, nem kell segítenetek – mondta a merénylő. – Már nálatok van az élelmük. – Aren nyitott kapuin... és bent a Jiszta. Mit jelenthet ez? Jiszta, nem ismerős ez a szó, nem Hétvárosi. Talán falari?

Kalam szavai hallatán a férfi arca elkomorodott.

– Hajnalban megtámadjuk őket. Jössz velünk, Mekral?

– Délre vannak innen?

– Igen. Kevesebb, mint egyórányi járásra.

– Mivel úgyis éppen ebbe az irányba tartok, veletek megyek.

– Remek!

– De a nők megerőszakolásában nincs semmi szent – morogta Kalam.

– Nem, nem szent dolog – a férfi elvigyorodott. – Viszont igazságos.

*

A csillagos égbolt alatt lovagoltak. Az egyik bandita a táborhelyen maradt az ökrök és a többi zsákmány őrzésére, így Kalam hat férfival lovagolt együtt. Mind a hatan kicsi, íves íjakat szorongattak, és csak kevés nyílvesszővel büszkélkedhettek. Egyik tegezben sem volt több három lövedéknél, s azoknak is foszlott a tolla. A fegyverek tehát csak közelről voltak hatásosak.

Bordu, a banditák vezetője elmondta Kalamnak, hogy a malaza menekültek csapata egy férfiből – egy malaza katonából –, két nőből, valamint két fiúgyermekből állt. Biztos volt benne, hogy a katona az első rajtaütés során megsérült. Bordu nem számított nagy csatára. Úgy tervezte, hogy először a férfit terítik le.

– Aztán majd elszórakozunk a nőkkel meg a fiúkkal; még meggondolhatod magad, Mekral.

Kalam erre csak morgott valamit. Ismerte már ezt az embertípust. Bátorságuk mindig csak addig tartott, amíg számbeli fölényben voltak, a nagy dicsőséget pedig úgy képzelték, hogy terrorizálták, kínozták a magatehetetlen áldozatokat. Sok ilyen lény élt a világban, és egy-egy háború dúlta vidéken mindig szabadon garázdálkodhattak; minden igaz ügy mögött ott húzódott a mocskos igazság. Ehrlii nyelven volt rájuk egy külön kifejezés is: e'ptarh le'geban, vagyis az erőszak keselyűi.

A préri kicsivel előttük megtört. A füves síkságon csapott vállú gránittömbök terpeszkedtek, a lapos dombság előfutárai. Az egyik nagyobb szikla mögött halvány tűz fénye törte meg a sötétséget. Kalam a fejét csóválta. Nagy ostobaság tüzet gyújtani egy ellenséges vidéken – a katonának több esze lehetett volna. Bordu felemelte a kezét, a csapat úgy ötven lépésre a sziklától megtorpant.

– Ne nézzetek a tűzbe – suttogta a többieknek a vezér. – Vakuljanak csak azok az ostobák, ne mi. Most kettéválunk. A Mekral meg én a másik oldalról támadunk. Várjatok ötven légvételnyit, aztán támadjatok.

Kalam összeszűkült szemmel nézett a banditavezérre. Azzal, hogy az ellenkező oldalról támad, nagy rá az esély, hogy a kavarodásban elkap egyet-kettőt a saját csapata nyilai közül. Egy újabb katonai vicc – gondolta. De nem szólt egy szót sem, elindult Borduval együtt. Fej-fej mellett lovagoltak olyan irányba, hogy az ellenkező oldalról támadhassanak a táborra.

– Értenek az embereid az íjászathoz? – kérdezte pár perccel később Kalam.

– Mint a viperák, Mekral.

– Nagyjából olyan hatótávolságból is – motyogta magában Kalam.

– Nem tévesztenek majd.

– Biztosan nem.

– Talán félsz, Mekral? Egy ilyen nagydarab, veszedelmesnek látszó ember, kétségkívül harcos alkat. Meg vagyok lepve.

– Van nagyobb meglepetésem is – mondta Kalam, majd egy szemvillanás alatt áthajolt a banditavezérhez, és elmetszette a torkát.

Vér fröccsent. A banditavezér gurgulázva hátrahanyatlott a nyeregben, feje csak épp hogy billegett a nyakán. A merénylő letörölte a kését. Közelebb lovagolt, még éppen időben ahhoz, hogy elkapja a nyeregből lecsúszó holttestet. Visszaigazította, és fél kézzel a lovon tartotta menet közben Bordu testét.

– Lovagolj velem még egy kicsit – mondta Kalam. – Remélem, hogy a Hét Szentek a pokolban fogják süttetni a lelkedet mindörökké. Csakúgy, mint az enyémet, ha eljön az ideje – gondolta.

A lobogó tábortűz éppen előtte volt. A banditák támadását távoli kiáltások jelezték. Paták dobogtak a kemény talajon. Kalam vágtába ugratta hátasát. Bordu lova vele együtt gyorsított, a banditavezér teste ugrált, feje teljesen oldalra csuklott, a füle elérte már a vállát.

Elértek a domb széléhez, amely felőlük lankásabb volt, és viszonylag tiszta terepnek bizonyult. A támadókat már látni is lehetett, éppen belovagoltak a fénykörbe, és nyilakat lődöztek a tábortűz körül fekvő, pokrócba csavart alakokra.

A nyílvesszők becsapódásának zajából Kalam azonnal tudta, hogy nincsen senki a pokrócok alatt. A katona mégis értelmesnek bizonyult: csapdát állított. A merénylő elvigyorodott. Átlökte Bordu testét a nyeregkápán, és a lova farára csapott. Az állat belovagolt a fénykörbe. A merénylő gyorsan visszafogta a saját lovát ügetésbe, és még a sötét részen lecsusszant a hátáról a földre. Nesztelen léptekkel haladt tovább.

Elsütött nyílpuska pattanása hallatszott. Az egyik bandita összegörnyedt a nyeregben, majd a földre esett. Négy társa érkezett mellé, láthatóan meg voltak zavarodva. Egy kis zsákszerű tárgy repült a tűzbe, landolását felcsapó parázsgejzír kísérte. Egy pillanat múlva lángok csaptak az ég felé, az éjjeli sötétség a semmivé lett, és a négy bandita szinte megvakult. A nyílpuska ismét elsült. Egy bandita felsikoltott és hátranyúlt, hogy kivegye a hátából a belefúródott nyilat. Egy perc múlva már csak nyöszörgött és rázkódott a nyeregben, ahogy a megzavarodott hátas körbe-körbejárt vele.

Kalamot ugyan nem fedte fel a hirtelen fény, de látóképességének most annyi volt. Káromkodott magában egyet, aztán jobb kezében a késével, a balban egy kétélű tőrrel, lassan megindult előre. Újabb lovas dobogása hallatszott az egyik oldalról. A maradék két bandita megfordította a lovát, hogy szembenézzen a támadóval. A ló megjelent és lassított is. A nyeregben nem ült senki. A tábortűz lobogása lassan alábbhagyott.

Kalam idegei pattanásig feszültek. A férfi leguggolt és várt. Figyelte a lovas nélküli lovat, amely látszólag céltalanul a banditák jobb oldalára ügetett, majd az egyik támadó mellé lépett. A lovas – egy nő, aki eddig a nyereg túloldalán kapaszkodott láthatatlanul – egyetlen rugalmas, fürge mozdulattal a nyeregben termett, és egy hentesbárddal a közelebbi harcos felé csapott. A hatalmas penge a férfi nyakát találta el, és a gerincéig szaladt. Aztán a nő a nyereg ülőfelületére ugrott. Miközben első áldozata leesett, ő átlépett annak lovára, kirántotta a dárdát a nyeregkápa mellől, és a második bandita felé döfött vele.

Az átkozódó férfi egy harcos beidegződésével reagált. Nem hajolt hátra, hogy megpróbálja elkerülni a mellkasának irányzott döfést – ez nem is lett volna lehetséges –, hanem belerúgott a lova oldalába, és megfordult, így a dárda elsuhant mellette. Hátasa mellkasa nekiütközött a másik állat farának. A nő elvesztette az egyensúlyát, és egy meglepett kiáltással leesett a földre.

A bandita leugrott a lováról, és előhúzta görbe kardját. Kalam tőre akkor csapódott bele a nyakába, amikor már csak három lépésre volt a meglepett nőtől. A bandita dühösen köpködött, kezét a nyakához kapta, és térdre esett. Kalam közelebb lépett, hogy megadja neki a kegyelemdöfést.

– Állj! – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Egy nyílvessző szegeződik rád. Dobd el azt a gyíklesőt, most rögtön!

A merénylő vállat vont, és elengedte a fegyver markolatát.

– A Második Hadtestből vagyok – mondta. – A Félkarú Serege...

– Ami most éppen ezerötszáz mérföldre van innen.

A nő végre ismét kapott levegőt, négykézlábra emelkedett. Hosszú, fekete haj keretezte az arcát. Az utolsó bandita még egyszer, utoljára felbugyborékolt, aztán meghalt.

– Hétvárosi vagy – mondta a hang Kalam háta mögött.

– Igen, mégis a Birodalom katonája. Figyelj, sakkozd csak ki. A másik oldalról jöttem a banditák vezetőjével. Már akkor halott volt, amikor a lova behozta őt a táborhelyre.

– De miért visel egy katona telabát, rangjelzés nélkül, és miért utazik egyedül? Dezertált, és ezért halál jár.

Kalam felszisszent dühében.

– Te meg úgy döntöttél, hogy a családodat véded ahelyett a csapat helyett, amelyhez tartozol. A Birodalmi Katonai Törvények szerint ez szintén dezertálás, katona. – Beszélgetés közben a malaza Kalam elé lépett, de nyílpuskáját még mindig rá irányította.

Kalam egy félholt embert látott maga előtt. Alacsony volt és széles, s egy Kihelyezett csapategyenruha szakadozott maradványait viselte: halványszürke bőrnadrágot és sötétszürke kabátot. Arca, keze, alkarja telis-tele volt karcolásokkal. Borostás állán csúnya, mély seb éktelenkedett, a szemét is takaró sisak pedig tele volt horpadásokkal. A kabátja jelzése szerint kapitány volt. Ezt látva a merénylő szeme elkerekedett.

– Bár elég ritka dolog, hogy egy kapitány dezertál...

– Nem dezertált – szólalt meg a nő, aki közben teljesen magához tért, és már a halott banditák fegyvereit nézegette. Talált egy könnyű kardot, és néhány gyors suhintással felmérte annak megbízhatóságát. Kalam a tűz fényében látta, hogy a nő vonzó, nőies alakú, hajában acélszín csíkok villogtak. Szeme meglepően világos szürke volt. Talált egy szíjjal egybevarrt kardhüvelyt, amit gyorsan a derekára csatolt.

– Orbalból indultunk el – mondta a kapitány fájdalmas hangon. – Egy egész sereg kísérte a menekülteket; a családjainkat. Délre tartottunk, amikor is belefutottunk egy átkozott seregbe.

– Csak mi maradtunk – mondta a nő, majd a sötétség felé fordult, és intett. Egy másik nő – az első fiatalabb, vékonyabb változata – és két fiúgyermek lépett ki óvatosan a fénybe. A gyerekek gyorsan a kapitány mellé húzódtak.

A férfi bizonytalan kézzel továbbra is a merénylőre irányozta a nyílpuskát.

– Szelv, a feleségem – mutatott a mellette álló asszonyra. – Ők a fiaink. És Szelv húga, Minala. Ezek vagyunk mi. Most pedig halljuk a te történetedet.

– Kalam tizedes, Kilencedik Osztag... Hídégetők. Gondolom, így már érthető, hogy miért nem vagyok egyenruhában, uram.

A férfi elvigyorodott.

– Törvényen kívül helyeztek. De miért nem vagy Dujekkel? Csak nem tértél haza, hogy csatlakozz a Forgószélhez?

– Ez a maga lova? – kérdezte Minala.

A merénylő megfordult és látta, hogy a hátasa szépen, komótosan bebaktat a táborba.

– Igen.

– Ért az állatokhoz – mondta a lány.

– Egy vagyont fizettem érte. Gondoltam, hogy ha valami ilyen drága, akkor biztosan jó is. Ennyit értek a lovakhoz.

– Még mindig nem magyaráztad el, hogy mit keresel itt – mormogta a kapitány, de Kalam érezte, hogy a férfi kezd megnyugodni vele kapcsolatban.

– Megsejtettem a levegőben a lázadás szagát – mondta a merénylő. – A Birodalom békét hozott Hétvárosba. A Shei'k a régi időket akarja visszahozni: a zsarnokok, határ menti háborúk és mészárlások idejét. Arenbe tartok. Ott landol majd a megtorló sereg, és ha szerencsém lesz, akkor talán csatlakozhatok hozzájuk, mondjuk mint kísérő.

– Akkor gyere velünk, tizedes – mondta a kapitány. – Ha tényleg Hídégető vagy, akkor értesz a katonáskodáshoz, és ha út közben ezt látom rajtad, akkor teszek róla, hogy gond nélkül csatlakozhass a birodalmi erőkhöz.

Kalam bólintott.

– Visszavehetem a fegyvereimet, kapitány?

– Csak rajta.

A merénylő leguggolt, és a késéért nyúlt, majd eszébe jutott valami.

– Ó, lenne még valami, kapitány...

A férfi a feleségének tántorodott. Kába tekintettel Kalam felé nézett.

– Micsoda?

– Jobb lenne, ha megváltozna a nevem... úgy értem, hivatalosan. Nem szeretnék akasztófára kerülni Arenben, ha felismernek. Persze a Kalam elég gyakori név, de mindig van rá némi esély hogy felismer valaki...

– Te az a Kalam vagy? Kilencediket mondtál, igaz? A Csuklyásra! – lehet, hogy a kapitány mondott volna mást is, de összecsuklott a térde. Felesége halkan felsírt, majd leeresztette a férjét a földre. Rémülten a húgára nézett, majd Kalamra.

– Nyugalom, hölgyem – mondta a merénylő, miközben felegyenesedett. Elvigyorodott. – Visszatértem a hadseregbe.

A két fiú – az egyik úgy hétéves lehetett, a másik csak négy – fáradtan, óvatosan az ájult férfi és az asszony mellé lépett. A nő kitárta a karját. A gyerekek odasiettek és hozzábújtak.

– Megkínozták – mondta Minala. – Az egyik bandita a lova mögé kötötte. Hatvan lépést vonszolták, mire le tudta vágni magát.

Azok a nők, akik a katonák között éltek, vagy kurtizánok voltak, vagy feleségek. Kétség sem fért hozzá, hogy a Kalam előtt álló nő melyik csoporthoz tartozhatott.

– A maga férje is a csapatban volt?

– Ő vezette, de már halott.

Hangja nem árult el érzelmeket – mintha csak az időjárásról beszélt volna, Kalam azonban megérezte, hogy a nő tudatosan fogja vissza magát.

– A kapitány pedig a sógora?

– Keneb a neve. A nővéremet már ismeri, ő Szelv. Az idősebb fiú Kesen, a kisebbik Vaneb.

– Quonból jött?

– Valaha régen igen.

Nem valami beszédes típus – gondolta a merénylő, majd Kenebre pillantott.

– Túléli?

– Nem tudom. Gyakran megszédül, elájul.

– Rángatózó arc, érthetetlen beszéd?

– Nem tapasztaltunk ilyet.

Kalam a lovához lépett, és megfogta a szárat.

– Hová megy? – kérdezte Minala.

– Hátrahagytak egy banditát, aki a vizet, élelmet és a lovakat őrzi. Nekünk mindháromra szükségünk lesz.

– Akkor megyünk mind.

Kalam ellenkezett volna, de Minala felemelte a kezét.

– Gondolkodjon, tizedes. Itt vannak a banditák lovai. Tudunk lovagolni mindannyian. A fiúk még járni sem tudtak, amikor már nyeregben ültek. És ki vigyáz ránk, míg távol van? Mi van, ha megsebesíti az utolsó bandita? – a testvéréhez fordult. – Feltesszük Kenebet is egy nyeregbe, Szelv. Egyetértesz?

A nő bólintott. A merénylő pedig felsóhajtott.

– Rendben, de az őrt hagyják rám.

– Jó. Keneb reakciójából úgy láttam, hogy maga híres katona.

– Híres vagy hírhedt?

– Azt hiszem, majd elmondja, ha felébred.

Remélem, hogy nem. Minél kevesebbet tudnak rólam, annál jobb.

Még mindig egy óra volt vissza napkeltéig, amikor Kalam egy mozdulattal megállította a kis társaságot.

– Ott a régi folyómeder – sziszegte, miközben előremutatott az ezer lépésre lévő hely felé. – Mindenki itt várjon rám. Nem tart sokáig.

Kalam előszedte a banditák legjobb íját a nyeregtáskából, és kiválasztotta a két legkevésbé viseltes nyilat is.

– Töltse be a nyílpuskát – mondta Minalának –, hátha balul üt ki valami.

– Honnan fogom tudni? – kérdezte Minala.

A merénylő vállat vont.

– Zsigerből. – Kenebre pillantott. A kapitány a nyeregben feküdt, és még mindig nem tért magához. Ez nem volt jó jel. A fejsérülések mindig kiszámíthatatlanok.

– Még lélegzik – mondta Minala halkan.

Kalam morgott valamit, majd gyors léptekkel megindult a pusztán át. A tábortűz fényét jóval azelőtt meglátta, hogy elérte volna a part menti magas füvet. A bandita még mindig gondatlan volt. Ez biztató volt – a hallható hangok viszont annál kevésbé. Lekuporodott a földre, és hason csúszva haladt tovább a harmatos fűben. Újabb csapat érkezett. Ajándékot is hoztak. Kalam látta a tábortűz mellé hajított öt női holttestet. Mindegyiket megerőszakolták, aztán megölték. Bordu őre mellett hét másik harcos ült a tűznél. Mind fegyverben voltak, és keményített bőrpáncélt viseltek. Bordu őre nagyon hadart.

– ...nem fárasztjuk le a lovakat. Úgyhogy a foglyok gyalogolni fognak. Két nő. Két fiú. Ahogy mondtam. Bordu megszervezi ezeket a dolgokat. És egy ló, amelyik egy egész vagyont ér. Hamarosan meglátjátok...

– Bordu nekünk adja a lovat – mordult fel az egyik újonnan érkezett. Nem kérdés volt, hanem parancs.

– Persze, így lesz. Meg az egyik fiút is. Bordu nagylelkű parancsnok, uram. Nagyon nagylelkű...

„Uram.” Akkor ők igazi Forgószél-katonák – gondolta Kalam, majd hátrálni kezdett, aztán megtorpant. Tekintete ismét megállapodott a halott nőkön. Magában elmormolt egy átkot. Halk kattanást hallott, szinte közvetlenül a válla mögül. A merénylő megdermedt, aztán lassan megfordította a fejét. Kín guggolt mellette, lehajtott fejjel, állán hosszú nyálszakáll lógott. Sokatmondóan pislogott Kalamra.

– Akkor most? – suttogta Kalam. – Vagy csak nézőnek jöttél?

A démon – szokás szerint – nem árult el semmit. A merénylő betöltötte a két nyíl közül a jobbikat, benyálazta az ujját, és végigsimította a tollazatot. Nem volt sok értelme előre tervezni. Nyolc embert kellett megölnie. Guggolásba emelkedett – még így is takarta a fű –, megfeszítette a húrt, és nagy levegőt vett. Egy hosszúra nyúlt pillanatig mindkettőt visszatartotta. Pont erre a lövésre volt szüksége. A nyílvessző a csapatvezető bal szemüregén hatolt be, simán a tarkójáig hatolt, és a vashegy még a koponyacsontot is átfúrta. A férfi feje hátracsuklott, csontsisakja lerepült a fejéről. Miközben a test lassan összecsuklott, Kalam már a második nyílvesszőt is betöltötte. A leggyorsabban reagáló harcost választotta, egy nagydarab férfit, aki neki háttal állt. A nyílvessző magasra szállt – a satnya tollazat félrevitte. Belecsapódott a harcos jobb vállába, aztán letört róla a szár, és a nyílhegy tovább haladt a sisak alá. Kalam szerencsehulláma még tartott, hiszen a férfi a tűzbe dőlt, és azonnal meghalt. Szikrák szálltak az ég felé, ahogy a holttest elfojtotta a tüzet. Sötétség szakadt a nyakukba. A merénylő eldobta az íjat, és közelebb osont a kiáltozó, rémült emberekhez. Dobókésekkel a jobb kezében, kiválasztotta célpontjait. Bal kezéből szélsebesen elrepült az első kés. Egy harcos felsikoltott. Egy másik meglátta a merénylőt.

Kalam előhúzta a kését meg egy tőrt. Feje mellett görbe kard suhant el. Elhajolt előle, aztán közelebb lépett a fegyver tulajdonosához, és torkon szúrta, pont az álla alatt. Mivel a kés nem szaladt csontba, azonnal vissza tudta húzni, így éppen időben elhárított vele egy lándzsaszúrást, és egy újabb lépés után beledöfte a fegyvert egy újabb férfi nyakába. Görbe kard szaladt le a vállán, a csapás túl széles volt ahhoz, hogy áthatoljon a telaba alatti páncélingen. Kalam megperdült, és visszakézből felhasította a férfi állát, orrát. A harcos elesett. A merénylő arrébb rúgta a testet. A három maradék harcos küzdelemre készült, Bordu őrével egyetemben, így alakzatba rendeződtek. Reakciójukból tisztán látszott, hogy azt hiszik, egy egész csapat támadt rájuk. Kalam kihasználta, hogy zavarodottan kutatnak az árnyak között. Gyorsan végzett a szétvágott arcú férfival.

– Széledjetek szét! – sziszegte az egyik harcos. – Jelem, Hanor, hozzátok a nyílpuskákat...

Ezt kész öngyilkosság lett volna kivárni. Kalam támadásba lendült: azt a férfit szemelte ki áldozatul, aki átvette az irányítást. A harcos kétségbeesetten hátrált, görbe kardja jobbra-balra járt a levegőben; próbálta követni a merénylő bonyolult mozdulatait, és elkapni az egyetlen, igazi támadást. Aztán az ösztön úrrá lett a harcoson, és arra késztette, hogy ellentámadásba lendüljön.

A merénylő pedig pontosan erre várt. Tőre hegyével megállította a férfi csuklóját lefelé haladtában. A harcos saját maga csapta a kezét a tőrbe, aztán felsikoltott fájdalmában, a fegyvere pedig elrepült vérző kezéből. Kalam a férfi mellkasába vágta a hosszú kést, lehajolt és megperdült, hogy elkerülje Bordu őrének támadását. Ez a mozzanat meglepetésként érte, hiszen a merénylő nem várt nagy bátorságot a férfitől. Abban a pillanatban igen közel került a halálhoz. Csak az mentette meg az életét, hogy kiegyenesedett, amikor az őr már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Kalam alulról szúrt a tőrrel, éppen a szíja alatt találta el a férfit. A merénylő alkarjára forró folyadék ömlött. Az őr felsikoltott, majd összecsuklott, s ezzel foglyul ejtette a tőrt és az azt tartó kezet egyaránt.

A merénylő azonban kirántotta a tőrt, és megkerülte az őrt. A maradék két harcos vagy húsz lépésre tőle guggolt. Éppen azon voltak, hogy betöltsék a nyílpuskájukat. A fegyverek malazák voltak, támadásra készültek, és a két férfi mozdulataiból látszott, hogy egyikük sem nagyon ért hozzájuk. Kalam akár négy másodperc alatt is be tudott tölteni egy ilyen fegyvert. De a két harcosnak még ennyi időt sem hagyott. Egy szemvillanás alatt odaért elébük. Az egyik remegő kézzel próbálta kibiztosítani a nyílpuskát, ám mozdulataival csak annyit ért el, hogy a nyílvessző kiesett a vágatból, és a földre hullott. A másik férfi egy mozdulattal a földre dobta a nyílpuskát, és még éppen időben előkapta görbe kardját, hogy kivédje Kalam támadását. Előnyben volt mind súly, mind hatótávolság szempontjából, de egyik sem segített rajta, amikor félelmében teljesen lebénult.

– Kérem...

Ezt már az utolsó lélegzetével mondta, mivel Kalam félrelökte a kardot, és visszakézből meglendítette a kését. A harcos torka szétnyílt. Kalam suhintása átment egy oldalirányú döfésbe, amely beletalált a másik férfi mellkasába. A hihetetlenül éles penge áthatolt a bőrpáncélon, a bőrön magán, becsusszant két borda között, és a férfi tüdejében állapodott meg. A harcos köhögni kezdett és összeesett. A merénylő megadta neki a kegyelemdöfést.

Bordu őrének nyöszörgésétől eltekintve, csend volt. A folyómederben vagy harminc lépésre lévő kis erdősávban megszólaltak az első madarak: a napot köszöntötték. Kalam fél térdre esett, és csak úgy nyelte az édes, hűvös levegőt. Hallotta, hogy egy ló léptet lefelé a folyó déli partján. Megfordult, és Minalát pillantotta meg. A lány kezében nyílpuska volt, melyet hol egyik, hol másik holttestre irányított. Aztán láthatóan megnyugodott, és tágra nyílt szemmel Kalamra nézett.

– Nyolcat számoltam.

A merénylő, aki még mindig levegő után kapkodott, bólintott. Kinyújtotta a kezét, és letisztította a kését legutolsó áldozata telabájában. Aztán ellenőrizte a fegyver élét, majd eltette. Bordu őre végre elhallgatott.

– Most már tényleg nyolc.

– Hogy van a kapitány?

– Felébredt. Szédül, talán láza is van.

– Van egy másik tisztás, úgy negyven lépésre innen, keletre – mondta Kalam. – Azt javaslom, mára táborozzunk ott le. Aludnom kell.

– Igen.

– El kell takarítanunk ezt a tábort... a hullák...

– Hagyja ezt Szelvre és rám. Már nem könnyű minket sokkolni...

A merénylő halk nyögés kíséretében felállt és elindult, hogy összeszedje többi fegyverét. Minala figyelte őt.

– Volt még kettő – mondta a lány.

Kalam megtorpant egy holttest felett, és felnézett.

– Tessék?

– A lovakat őrizték. Úgy néznek ki... – habozott, aztán határozott hangon folytatta –, darabokra tépték őket. Nagy cafatok... hiányoznak belőlük. Harapásnyomok vannak a testükön.

A merénylő ismét felnyögött, mivel megint felegyenesedett.

– Nem ettem túl sokat mostanában – mondta halkan.

– Talán pusztai medvék voltak, az a nagy, barna fajta. Kihasználták a kavarodást, és megtámadták a két őrt. Hallotta, hogy a lovak nyerítettek?

– Talán – a lány arcát fürkészte, és azon tűnődött, hogy vajon mi mehet végbe a hihetetlenül szürke szempár mögött.

– Én nem, de elég sok sikoltozás lehetett, és az ilyen folyómedrekben minden visszhangzik. De azért ez megteszi mint magyarázat, nem gondolja?

– Igen.

– Remek. Visszamegyek a többiekhez, aztán nemsokára itt leszünk.

A szár használata nélkül fordította meg a lovát, mivel a kezében még mindig ott volt a nyílpuska. Kalam nem tudta, hogy vajon mi lehetett a trükkje. Eszébe jutott, ahogy a lány pár órával korábban egy fél kengyelen kapaszkodott, aztán meg táncolt a lovak hátán. Ez a nő aztán meg tudja ülni a lovat. Ahogy Minala eltűnt a parton, a merénylő szemügyre vette a rémes tábort.

– A Csuklyásra – suttogta –, pihennem kell.

*

– Kalam, aki átutazott Pálinkással a Rarakun... – Keneb kapitány a fejét rázta, és ismét megpiszkálta a parazsat.

Alkonyodott. A merénylő éppen egy hosszú, pihentető alvásból ébredt fel. Az első óra sosem tartozott a kedvencei közé. Sajgó ízületek, régi sebhelyek: mindig utolérte őt a kora alvás közben. Szelv erős teát készített, töltött belőle Kalamnak is egy csészével. A férfi a haldokló lángokat bámulta.

– Sosem gondoltam volna, hogy egy ember képes megölni egyszerre nyolc másikat, méghozzá pillanatok alatt – mondta Minala.

– Kalamot besorozták a Karmosok közé. Ez nagy szó. Általában gyerekeket vesznek magukhoz, kitanítják őket...

– Tanítják? – szólt közbe a merénylő. – Inkább idomítás az – felnézett Minalára. – Nem olyan bonyolult dolog megtámadni egy csapatot, mint gondolja. Egy magányos harcos esetében nincs senki más, aki elsőként lépne. Nyolc-tíz ember... nos, kiagyalják, hogy csak össze kell állniuk, és lecsapni engem. Na de ki lépjen elsőként? Mind megállnak, lesik a megfelelő nyitást. Az én dolgom csak annyi, hogy folyton mozgok, és minden nyitást megakadályozok, mielőtt még reagálnának rá. Persze hozzá kell tenni, hogy egy jobb, veterán banda tagjai tudják, miként dolgozhatnak össze a társaikkal...

– Akkor maga szerencsés volt, hogy ezek ezt nem tudták.

– Igen, szerencsém volt.

Az idősebb fiú, Kesen szólalt meg.

– Uram, megtanítana engem így harcolni, kérem?

– Szerintem az apád valami jobb sorsot szán neked, fiam – mondta Kalam. – A harc azoknak való, akik minden másban csődöt mondtak.

– De a harcolás nem ugyanaz, mint a katonáskodás – szólt közbe Keneb.

– Így igaz – vágta rá gyorsan a merénylő, mivel megérezte, hogy megsértette a kapitány hiúságát. – A katonák tiszteletet érdemelnek, és az is igaz, hogy néha harcolniuk is kell. A katonáskodás azt jelenti, hogy ezekben a pillanatokban büszkén kiáll az ember. Más szóval, fiam, ha meg akarsz tanulni harcolni, akkor először tanuld meg a katonáskodást.

– Vagyis figyelj apádra – mondta Minala, majd Kalamra mosolygott.

Valami jel vagy intés után, amit Kalam nem vett észre, Szelv felkelt, és a fiúkkal együtt elindult, hogy befejezzék a tábor lebontását. Amikor már biztos volt, hogy nem hallják őket, Keneb megszólalt.

– Aren mennyire van innen? Háromhavi járásra? A Csuklyás szakállára, tizedes, lennie kell valami városnak vagy erődítménynek malaza kézen ennél közelebb is!

– Csak rossz híreket hallottam – felelte Kalam. – Innen délre csak törzsi területek vannak, egészen a Vathar-folyóig. Ubaryd közel van a folyóhoz, de szerintem biztosan elfoglalta már a Shei'k serege: túl értékes kikötő ahhoz, hogy szabadon hagyják. Másrészt viszont, szerintem a legtöbb törzs innentől Arenig, már elindult, hogy csatlakozzon Kamist Reloe embereihez.

Keneb meglepetten nézett rá.

– Reloéhoz?

Kalam elkomorodott.

– A banditák azt mondták, hogy innen délkeletre van...

– Inkább keletre, mint délkeletre. Reloe Koltén Öklöt üldözi, meg a Hetedik Hadtestet. Mostanra valószínűleg el is taposta őket, de a seregével biztosan a Sekala-folyótól keletre vannak, mert ez az a terület, amit tartania kell.

– Sokkal többet tudsz erről, mint én – ismerte be a merénylő.

– Tithani szolgáink voltak – magyarázta Minala. – Méghozzá hűségesek.

– Az életükkel fizettek ezért – tette hozzá a kapitány.

– Akkor hát a Világvégének van egy serege innen délre is?

Keneb bólintott.

– Igen, és ez fogja lerohanni Arent.

A merénylő még jobban elkomorodott.

– Mondd csak, kapitány... hallottad már azt a szót valaha, hogy jiszta?

– Nem, nem hétvárosi. Miért?

– A banditák azt mondták, hogy Arenben van a „jiszta”. Mintha valami cinkelt lap lenne a pakliban – egy percig hallgatott, aztán felsóhajtott. – Ki vezeti ezt a sereget?

– Az a fattyú Korbolo Dom.

Kalam szeme összeszűkült.

– De hiszen ő Ököl...

– Az volt, míg feleségül nem vett egy helyi nőt, aki egészen véletlenül éppen Halaf utolsó Szent Védelmezőjének a lánya. Renegáttá lett, és kivégeztette az emberei felét, mert nem voltak hajlandók vele együtt átállni. A légió másik fele levetette a birodalmi egyenruhát, zsoldos csapattá nyilvánította magát, és csatlakozott Korbolo ügyéhez. Ez a csapat ütött rajtunk Orbalban. Forgószél Légiónak hívják magukat, vagy valami ilyesminek – Keneb felkelt és szétrúgta a még parázsló zsarátnokokat. – Úgy lovagoltak be, mint szövetségesek. Nem sejtettünk semmit.

A merénylő érezte, hogy többről van szó.

– Emlékszem Korbolóra – mormogta.

– Rögtön gondoltam. Ő került Pálinkás helyére, igaz?

– Egy időre. Raraku után. Kitűnően taktikázik, de az én ízlésemnek túl vérszomjas. Laseennak is, ezért helyezte át Halafba.

– És Dujeket léptette elő helyette – a kapitány felnevetett –, akit viszont most törvényen kívül helyezett.

– Ez nagy igazságtalanság, majd mesélek róla – mondta Kalam, majd felállt. – Indulnunk kellene. Lehet, hogy azoknak a banditáknak vannak a környéken barátai.

Érezte magán Minala tekintetét, miközben előkészítette a lovát, és zavarban volt miatta. A férj csak egy napja halott. Elszakadt a lánc. Kalam egy idegen volt, aki átvette a vezetést, annak ellenére, hogy a lány sógora magasabb rangban állt. Biztosan most gondolt bele először, hogy Kalam mellett van esélyük a túlélésre.

A merénylő viszont nem örült ennek ennyire. Pedig mindig tetszettek nekem a belevaló nők. De az érdeklődése ilyen röviddel a férj halála után, csak annyira lehet tartós, mint a virágcsokor a sírkereszten. Vonzó, de nem sokáig. A lány belevaló volt, de ha Kalam hagyta volna, akkor ezt a belevalóságot végül éppen a lány vágyai ásták volna alá. Nem tenne jót neki. Különben is, ha ebbe belemennék, akkor pont azt a tulajdonságát veszítené el, ami miatt vonzónak találtam. Jobb lesz, ha távol maradunk egymástól. Jobb lesz, ha tartom a távolságot.

– Kalam tizedes – szólalt meg mögötte Minala.

A férfi megperdült.

– Tessék.

– Azok a nők. Szerintem el kellene őket temetnünk.

A merénylő habozott, aztán tovább vizsgálta a lova hevederszíját.

– Nincs rá idő – morogta. – Törődjünk az élőkkel, ne a holtakkal.

A lány hangja megkeményedett.

– Velük törődöm. Van itt két fiú, akiket emlékeztetni kellene arra, hogy mi a tisztelet.

– Igen, de nem most – ismét a lány felé fordult. – A tisztelet nem segít rajtuk, ha meghalnak, vagy még rosszabb történik velük. Nézzen utána, hogy mindenki készen van-e, aztán üljön lóra.

– A kapitány parancsol – mondta a lány. Arca elsápadt.

– Fejsérüléssel küzd, és azt gondolja, hogy egy pikniken van. Nézze csak a szemét, amikor magához tér: félelem villog benne. Maga pedig még egy terhet a nyakába akar akasztani. A legkisebb feszültség is azzal járhat, hogy örökre visszavonul a belső világába, és akkor mit kezdenek vele? Kinek lenne az jó?

– Rendben van – vágott vissza a lány, és sarkon fordult.

Kalam figyelte, ahogy a lány elporzik. Szelv és Keneb a lovaik mellett álltak, túl messze ahhoz, hogy bármit is halljanak, de azt látták, hogy a merénylő és Minala között feszültség támadt. Egy perccel később a két gyerek sétált eléjük, közös lovon. A hétéves ült elöl, peckesen, mögötte a kisöccse, aki két kézzel kapaszkodott a testvérébe. Mindketten idősebbnek látszottak a koruknál.

Tisztelni az életet. Hát persze. A másik lecke pedig az, hogy milyen olcsó is az emberi élet. Talán az első az utóbbiból következik, akkor viszont jó úton haladnak így, ahogy vannak – gondolta Kalam.

– Készen állunk – közölte Minala hidegen.

Kalam a nyeregbe lendült. Körülnézett a növekvő sötétségben. Maradj a közelben, Kín. De ne túl közel. Kilovagoltak a mederből a füves odhanra, Kalam vezetésével. Szerencsére a démon szégyenlős volt.

*

A vörös hullám bal oldalról kapta el a hajójukat. Sűrű, iszapos vízhullám volt, mely átbukott a korláton, és sárlavinaként beterítette a fedélzetet. A víz percek alatt elfolyt, Felisin és a többiek pedig ott maradtak térdig a bűzös hordalékban, a főfedélzeten. A fejek piramisa formátlan halommá alakult. Heborik maszatos arccal, térden csúszva ért oda a lány mellé.

– Ez az iszap! – nyögte, majd kiköpött egy adagot. – Nézd csak, mi van benne!

A lány lehajolt, belemarkolt a hordalékba, bár olyan szerencsétlennek érezte magát, hogy nem is volt kedve válaszolni.

– Tele van magokkal meg rothadó növényekkel – mondta.

– Igen! Fűmag és rothadó fű; hát nem érted, kislány? Ez itt nem egy tengerfenék. Ez préri. Elárasztva. Ezt az Üreget elöntötte a víz, méghozzá nem is régen.

A lány csak morgott valamit, nem igazán tudott osztozni a férfi lelkesedésében.

– Miért vagy meglepve? Egy hajó nem közlekedhet a füvön, nem igaz?

A férfi szeme összeszűkült.

– Mondasz valamit, Felisin.

A lány a lábszára körül furcsán élőnek, kavargónak érezte az iszapot. Otthagyta a papot, a hátsó fedélzet felé mászott. A hullám abba a magasságba nem ért föl. Geszler és Felhős a kormányrúdnál álltak, mivel mindkettejükre szükség volt ahhoz, hogy irányban tudják tartani a hajót. Kupa a közelükben volt, hogy beugorhasson annak a helyére, aki először kidől. Már elég ideje várt ahhoz, hogy tudja: a két férfi versenyzett egymással, egyikük sem akarta előbb feladni. A vigyort Felisin is látta. Ostobák! Egyszerre fognak összeomlani, Kupa meg egyedül marad a kormányrúdnál! – gondolta.

Az ég továbbra is örvénylett fölöttük, mindenfelé villámok cikáztak. A tenger felszíne ellenállt a szélrohamoknak, az iszaptól sűrű víz lassú hullámokban emelkedett csak fel. A fejetlen evezősök folytatták a munkát, bár egy tucatnyi evező eltörött. A törött evezők azonban tartották a ritmust ép társaikkal. A dob is tovább szólt, kimérten, kizökkenthetetlenül válaszolgatott a mennydörgésnek. A lány elérte a lépcsőt, kimászott a sárból, majd csodálkozva megtorpant. Az iszap úgy siklott le a bőréről, és csorgott vissza a fedélzetre, mintha élne. Heborik, aki a főárbocnál kuporgott, hirtelen felüvöltött. Szeme az őt körülvevő iszapra szegeződött, mely egyre jobban remegett.

– Van benne valami!

– Erre gyere! – kiáltotta Igaz az első fedélzet lépcsőjéről, és a kezét nyújtotta az öreg felé. Baudin fél kézzel elkapta a fiú másik kezét, és megakadályozta, hogy elessen. – Gyorsan! Valami jön ki belőle!

Felisin egy lépcsőfokkal feljebb lépett. Az iszap átalakult, alakok váltak ki belőle. Kőkardok tűntek fel, szürkék, illetve vörösek a kalcedontól. Széles, csontos vállak váltak ki az iszapból, rajtuk pedig csomós szőrpamacsok alakultak. Csiszoltan aranyos, barnás színű csontkoponyák csillantak. Olyan állatoktól származtak, melyekről Felisin el sem tudta képzelni, hogy bárhol is létezhetnek. Már a hosszú, loncsos, barna és fekete hajfonatok is látszottak. Nem is annyira kiemelkedtek a sárból, hanem a sár alakult át emberi alakokká. Ezek a lények egyek voltak az agyaggal.

– T'lan Imassok! – kiáltotta Kupa, a repedt árbocba kapaszkodva. A Silanda vészesen himbálózott. – Logros T'lan!

Hatan voltak. Valamennyien szőrméket viseltek, egy kivételével, aki utoljára tűnt elő. Ő olajos, összetapadt, színes madártollakat hordott, hosszú hajában pedig szürke és vörös tincsek keveredtek egymással. Rothadó bőringén agancsból, csontokból és kagylókból készített ékszerek díszelegtek, és láthatóan nem volt nála semmilyen fegyver. A lények arca ráncos, csontos és durva volt. Szemüregük fekete gödörnek tűnt. Arcukon szürke szakáll csomói tűntek elő – kivéve a szürke hajút, aki kiegyenesedett, és Kupa felé fordult.

– Láncos Szolgája, állj félre, a fajtársainkért és a Tiste Edurokért jöttünk! – szólalt meg női hangon. Malaza nyelven beszélt.

Egy másik T'lan fordult az ezüsthajúhoz. Messze a legmagasabb volt a csapatban, vállát borító szőrméje valaha egy medveféléé lehetett, a szőrszálak vége ezüstösen csillogott.

– Egy halandó hívő maga a vég – mondta unott hangon. – Őket is meg kellene ölni.

– Így lesz – mondta a másik. – De a feladat az első.

– Itt nincsenek rokonaitok – mondta Kupa reszkető hangon. – A Tiste Edurok pedig halottak. Nézzétek meg magatok. A kapitányi kabinban vannak.

A T'lan Imass asszony biccentett. Két társa azonnal megindult a kabin felé. A nő aztán Heborik felé fordult, aki a korlátnál támaszkodott.

– Hívd le a hozzád kötődő mágust. Ő egy seb, és tovább terjed. Ezt meg kell állítani. És mondd meg az istenednek, hogy az ilyen játékokkal nagy veszélybe sodorhatja magát. Nem tűrjük, hogy bárki így megrongálja az Üregeket.

Felisin hisztérikusan felnevetett. Az összes T'lan Imass egyszerre felé fordult. Az élettelen pillantások tüzében a lány összerezzent, aztán nagy levegőt vett.

– Eléggé halhatatlanok és hatalmasak vagytok ahhoz, hogy megfenyegessétek a Vadkan Istenséget – mondta –, de egyvalamiben tévedtek.

– Magyarázd meg – mondta a T'lan Imass asszony.

– Kérdezz olyat, akit érdekel – mondta a lány, majd belenézett abba a mélységes mély szembe, és csodálkozva tapasztalta, hogy nem rezzent össze, és nem is kapta el a tekintetét.

– Már nem vagyok Fener papja – mondta Heborik, és felmutatta a keze helyén levő csonkokat. – Ha itt van közöttünk a Vadkan Istenség, hát én nem vettem észre, és nem is nagyon érdekel. A viharban vágtázó varázsló üldöz bennünket, el akar minket pusztítani. Nem tudom, miért.

– Ő az otataral őrülete – mondta az asszony.

A kabinba küldött két Imass visszatért a fedélzetre. Nem szóltak hangosan egyetlen szót sem, a nő mégis bólintott.

– Tehát meghaltak. Társaink pedig távoztak. Akkor hát folytatjuk az üldözést – tekintete visszakanyarodott Heborikra. – Szeretnélek megérinteni.

Felisin ismét felkacagott.

– Már éppen csak ez hiányzott róla.

– Fogd be a szád, kislány – mordult fel Kupa. A mágus kikerülte és lelépett a főfedélzetre. – Nem vagyunk a Láncos szolgái – mondta. – A Csuklyásra, mi a Láncos tulajdonképpen? Hagyjuk, jobb, ha nem tudom. Véletlenül kerültünk erre a hajóra, nem készakarva...

– Nem gondoltuk, hogy ezt az Üreget elöntötte a víz – mondta a nő.

– Úgy mondják, hogy át tudtok kelni az óceánokon is – motyogta a mágus komoran. Felisin látta rajta, hogy csak nehezen tudja követni az Imass gondolatmenetét. Ő is így volt ezzel.

– Át tudunk kelni a vizeken – ismerte el a nő –, de csak szárazföldön tudunk ismét alakot ölteni.

– Akkor hát ti is azért jöttetek a hajóra, hogy szárazföldre kerüljetek. Akárcsak mi...

– És azért, hogy végrehajtsuk a küldetésünket. Renegát társainkat üldözzük.

– Ha itt voltak, már elmentek – felelte Kupa. – Még azelőtt, hogy mi megérkeztünk. Te Csontvető vagy.

A nő biccentett.

– Hentos Ilm, Logros T'lan Imass klánjából.

– A Logrosok már nem a Birodalmat szolgálják. Azért jó látni, hogy továbbra is munkálkodtok.

– Miért?

– Felejtsd el. – Kupa felnézett az égre. – Valamelyest csökkent a lendülete.

– Megérezte, hogy itt vagyunk – mondta Hentos Ilm, ismét Heborik felé fordult. – Bal karod egyensúlyban van, igazi. Otataral és egy számomra ismeretlen erő lakozik benne. Ha a viharban utazó mágus ereje megnő, akkor az otataral úrrá lesz a másik erőn, és te is megismered az őrületét.

– Szeretném, ha nem élne bennem – motyogta Heborik. – Kérlek, segíts!

Hentos Ilm vállat vont, és a történészhez lépett.

– El kell pusztítanunk azt a mágust. Aztán be kell gyógyítanunk az Üregen ütött sebet.

– Más szóval – kotyogott közbe Felisin –, valószínűleg nem éri meg a fáradságot, öreg.

– Csontvető – szólalt meg ismét Kupa –, milyen Üreg ez?

Hentos Ilm habozott, tekintete továbbra sem mozdult Heborikról.

– Ősi. Kurald Emurlahn.

– A Kurald Galainról hallottam már: az a Tiste Andii Üreg.

– Ez meg Tiste Edur. Ez meglep, mágus. Te a Meanas Rashannal dolgozol, amely nem más, mint a Kurald Emurlahn halandók számára is elérhető ága. Az Üreg, melyet használsz, ennek a gyermeke.

Kupa komoran meredt a Csontvető hátára.

– Ennek semmi értelme. Meanas Rashan az Árnyak Ürege. Ammanasé és Cotillioné. Meg a Kopóké.

– Árnytövis és Cotillion előtt a Tiste Eduroké volt – mondta Hentos, miközben Heborik felé nyújtotta a kezét. – Meg szeretnélek érinteni.

– Csak rajta – mondta a férfi.

Felisin figyelte, ahogy az asszony ráncos kezét felemeli, és a férfi mellkasára simítja a tenyerét. Egy perc után aztán visszahúzta a kezét, hátralépett és elfordult, mintha elbocsátaná Heborikot. A medvebőrbe bújt T'lan Imasshoz fordult, ahhoz, aki korábban beszélt.

– Legana Fia, te Klánnélküli vagy.

– Igen, Klánnélküli vagyok – mondta a férfi.

A nő Kupára mutatott.

– Mágus, ne csinálj semmit.

– Várj! – szólt közbe Heborik. – Mit éreztél bennem?

– Elfordultál az istenedtől, ám ő még mindig használja a tested. Létezésedben nem látok semmi más értelmet.

Felisin visszanyelt egy epés megjegyzést. Még nem. Látta, hogy Heborik válla lassan összeesik, mintha valami éltető lényeget, valami olyat, mint a vére, kiszívtak volna belőle. Erősen kapaszkodott valamiben, és a Csontvető most közölte vele, hogy az a valami halott. Egyre kevesebb dologgal tudom őt bántani. Így már nem is olyan mulatságos a helyzet.

Hentos Ilm hátrahajtotta a fejét, aztán elkezdett eltűnni, a nyomában maradt por forgott a levegőben. Egy perc múlva a por megindult felfelé, és felszívódott az alacsonyan gomolygó felhők között. Hatalmasat villámlott, a dörgés nyomán éles fájdalom hasított Felisin fülébe. Felkiáltott, majd térdre esett. A többiek is hasonlóképpen szenvedtek, kivéve az itt maradt Imassokat, akik mozdulatlanul álltak tovább. A Silanda hánykolódott. A főárboc köré rakott, vastag sárréteg alatt rejtőző fejpiramis összeomlott, fejek gurultak szét a fedélzeten. A T'lan Imassok erre megperdültek és előkapták fegyverüket. A háborgó felhők között ismét mennydörgés csattant. A levegő megint megremegett. A Legana Fia nevű Imass lehajolt és felemelt egy fejet az ahhoz tartozó hosszú, fekete hajnál fogva. Tiste Andii volt, egy nő.

– Még él – mondta a halhatatlan harcos, nyilvánvaló döbbenettel a hangjában. – Kurald Emurlahn, a varázslat, a testükhöz láncolta a lelküket.

A felhők felett kétségbeesett és megkönnyebbült sikoly harsant. A felhők gyorsan szétszaladtak, feloszlottak. Halvány borostyánszín égbolt sejlett föl a fátyolfelhők mögött. A vihar, s vele együtt az őrült varázsló is eltűnt. Felisin elhajolt, mivel valami leszállt mellette. Dohos, halott szagot érzett. Amikor felnézett, Hentos Ilm már újra ott állt a fedélzeten, Legana Fiával szemben. Egyikük sem mozdult, valószínűleg néma beszélgetést folytattak.

– A Csuklyás szakállára – nyögte Kupa Felisin mellett.

A lány odafordult. A férfi az eget bámulta, arca sápadt volt. A lány követte a tekintetét.

A borostyánszín égbolton telihold méretű, vérvörös karimájú fekete lyuk éktelenkedett. Valami sugárzott belőle, és Felisin úgy érezte, hogy ez a valami a szemén keresztül a szervezetébe hatol, mintha a puszta látvány is képes lenne átadni a fertőzést, a betegséget, mely szétterjed majd a testében. Mint a vérdarázs mérge. Halkan felnyögött, majd nagy nehezen elfordította a tekintetét. Kupa még mindig a sebet bámulta, arca egyre sápadtabbá vált, szája kinyílt. Felisin oldalba bökte.

– Kupa! – a férfi nem válaszolt. A lány meglökte őt. Geszler termett mellette, kezét Kupa szeme elé emelte.

– A fenébe is, mágus, szakadj el gyorsan tőle!

Kupa küzdött, majd elernyedt a teste. A lány látta, hogy bólint.

– Engedd el – mondta a tizedesnek.

Amint Geszler elengedte a mágust, az Hentos Ilmhez fordult. Hangja reszelős volt és gyenge.

– Tehát ez az a seb, amit említettél, ugye? Terjed; érzem, olyan, mint a rák...

– Egy lélek foltozhatja csak be – mondta a Csontvető.

Legana Fia megmozdult. Minden tekintet őt követte, ahogyan a lépcsőhöz ment, majd Felhős elé lépett. A sebhelyes veterán meg sem rezzent.

– Nos – motyogta a tengerész –, ennél közelebb már nem kerülhetek. – Vigyora fájdalmas volt. – Egyszer egy életben elég is.

A T'lan Imass felemelte szürke palakardját.

– Várj! – vágott közbe Geszler. – Ha egy lélek kell a seb befoltozásához... használjátok az enyémet.

Legana Fia a tizedesre pillantott.

Geszler összeszorította a fogát, aztán határozottan bólintott.

– Nem megfelelő – jelentette ki Hentos Ilm. Legana Fia ismét Felhős felé fordult.

– Én vagyok a klánom utolsó tagja – mondta. – A L'echae Saynnak vége. Ez a fegyver a mi emlékünk. Hordozd tovább, halandó. Szokj hozzá a súlyához. A kő mindig vérre szomjazik – a tengerész felé nyújtotta a több mint egy méter hosszú kardot. Felhős kifejezéstelen arccal átvette a fegyvert. Felisin látta, hogy a férfi felkarján megfeszülnek az izmok a kard súlyától.

– Most – mondta Hentos Ilm.

Legana Fia hátralépett, és poroszloppá omlott szét. Az oszlop forogni kezdett, megcsavarodott, és a forgószél magába húzta. Egy perc múlva a szél lecsendesedett, és Legana Fia eltűnt. A többi T'lan Imass megfordult, és az égre nézett. Felisin később nem volt biztos benne, hogy csak képzelte-e, vagy valóban látta, amint az Imass ismét alakot ölt, amikor elérte a seb szívét. Kicsi, lényegtelennek tűnő alakját gyorsan elnyelte a sötétség. Kis idővel később a seb szélei megremegtek, gyengén hullámzani kezdtek. Aztán a hasadás kezdett összehúzódni. Hentos Ilm továbbra is felfelé bámult, végül bólintott.

– Megfelelő. A seb beheged.

Felhős lassan a fedélzetre eresztette a palakard hegyét. Egy összetört, öreg veterán, velejéig cinikus, a Birodalom száműzöttje – egy a sok közül. Láthatóan nagyon összetört. Nem megfelelő, ezt mondta a nő. Valóban.

– Most megyünk – mondta Hentos Ilm.

Felhős megrázkódott.

– Csontvető!

A nő hangjában fájdalom érződött.

– Legana Fia azt tette, amit akart.

A tengerész nem hagyta ennyiben a dolgot.

– Ez a foltozás... mondd csak, fájdalmas dolog?

Hentos Ilm vállat vont, csontjai megzörrentek – ez volt a válasz.

– Felhős – mondta Geszler figyelmeztető hangon, de társa megrázta a fejét, és lement a főfedélzetre. Ahogy közeledett a Csontvetőhöz, egy másik Imass lépett elé, s nem engedte tovább.

– Katona! – kiáltotta Geszler. – Vissza!

De Felhős csak annyit lépett vissza, hogy fel tudja emelni a palakardot. A szembeálló T'lan Imass gyors mozdulattal odalépett hozzá, és fél kézzel elkapta a nyakát. Geszler káromkodva ellépett Felisin mellett, keze már az oldalára kötött kard markolatát kereste. A tizedes lassított, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a harcos csupán fogja Felhőst, de nem bántja. Maga a tengerész is mozdulatlanná dermedt. Néma párbeszéd zajlott közöttük. Aztán a halhatatlan harcos elengedte Felhőst, és hátralépett. A tengerész haragjának már nyoma sem volt. Beesett válla láttán Felisinnek Heborik jutott eszébe. Mind az öt T'lan Imass oszlani kezdett.

– Várjatok! – kiáltotta a mágus feléjük rohanva. – Hogy a fenébe tudunk kijutni innen?

Elkésett. A lények már elmentek. Geszler Felhőshöz fordult.

– Mit mondott neked az a fattyú? – kérdezte.

A katona szeme – Felisin legnagyobb meglepetésére – megtelt könnyekkel, mikor a tizedesére nézett.

– Felhős – suttogta Geszler.

– Hogy óriási fájdalommal jár – motyogta a férfi. – Azt kérdeztem, meddig. Azt felelte, hogy örökké. A seb körülötte gyógyul be. Hentos nem tehetett semmit. Ez ellen nem tehetett semmit. Önként jelentkezett – a férfi torka összeszorult. Elfordult, aztán megindult a folyosón át, és eltűnt a szemük elől.

– Klánnélküli – mondta Heborik az orrfedélzetből –, egyenlő azzal, hogy értéktelen. Céltalan létezés...

Geszler belerúgott az egyik fejbe, mire az végiggurult a fedélzeten. Csend honolt a vidéken.

– Na, ki akar halhatatlan lenni? – kérdezte, majd köpött egyet. Igaz szólalt meg remegő hangon.

– Senki más nem látta? – kérdezte. – A Csontvető biztosan nem... esküszöm, hogy nem...

– Miről beszélsz, kölyök? – kérdezte Geszler.

– Az a T'lan Imass. A szíjára kötözte. A hajánál fogva. Aztán ráhúzta a medvebundát.

– Mi van?

– Elvitte az egyik fejet. Hát senki más nem vette észre?

Heborik kapcsolt elsőként. Széles vigyorral az arcán a fedélköz felé rohant. Miközben a pap belépett az ajtón, Kupa már mászott is lefelé az evezősökhöz. Eltűnt a szemük elől. A még mindig komor Geszler csatlakozott Igazhoz és az expaphoz. Kupa visszatért.

– Az egyik halott – mondta.

Felisin meg akarta tőle kérdezni, hogy ez mit is jelent, de aztán elérte egy fáradsághullám, és elsöpörte a szándékát. Körülnézett, aztán tekintete megállapodott Baudinon. A férfi a hajó orrában volt, háttal mindennek és mindenkinek. A lány eltűnődött a közömbösségén. Egy pillanat után arra a következtetésre jutott, hogy biztos a képzelőerő hiánya miatt ilyen a férfi. Elvigyorodott. Közelebb lépett Baudinhoz.

– Ez már túl sok volt neked, mi, Baudin? – kérdezte, miközben ő is a korlátnak támaszkodott.

– A T'lan Imassok mindig csak bajt okoznak – mondta. – Mindig két oldala volt mindennek, amit tettek, vagy talán több is. Talán száz.

– Egy bandita, akinek véleménye van.

– Minden érzelmedet megfagyasztottad, kislány. Ne csodálkozz, hogy az emberek rendre meglepetéseket okoznak neked.

– Meglepetést? Már régen túl vagyok a meglepetéseken. Belekeveredtünk valamibe, mindannyian. Más is vár még ránk, úgyhogy felesleges azon gondolkodnod, hogy miként mászhatnál ki a csávából. Nincs kiút.

– Végre bölcs szavakat hallok tőled – morogta a férfi.

– Felesleges ellágyulnod, Baudin – felelte Felisin. – Csak túl fáradt vagyok a kegyetlenkedéshez. Pár óra alvás, aztán ismét a régi leszek.

– Tervezgeted majd a megölésemet.

– Legalább szórakozom valamin.

A férfi egy hosszú percig csak hallgatott és nézte a végtelen horizontot, aztán a lány felé fordult.

– Gondoltál már arra, hogy amilyen vagy, az tart téged fogva?

A lány pislogott. Az apró, bestiális szempár gúnyosan megvillant.

– Nem értelek, Baudin.

A férfi elmosolyodott.

– Dehogynem, kislány. Nagyon is értesz.

Tizedik fejezet

Egy dolog példát statuálni ötven emberrel az ember háta mögött. Ha viszont tízezren állnak ott, az már egészen más.

Dassem Ultor élete

Dujker

Egy hét telt el azóta, hogy Dujker a Caron Tepastiból menekülők nyomára bukkant. A történész úgy gondolta, nyilván dél felé terelték őket, hogy újabb terhet akasszanak Koltén mozgó városának nyakába. A könyörtelen pusztaságban nem volt semmi más, csak a menet. Beállt a száraz évszak, a csupasz égboltról a nap minden erejével azon volt, hogy olyan szárazra és olyan keményre szikkassza a füvet, mint a drót.

Teltek-múltak a napok, de Dujker még mindig nem érte utol az Öklöt és menetét. Párszor elég közel került a hatalmas porfelleghez, de Reloe tithani lovasai miatt egyszer sem tudott közelebb kerülni hozzájuk. Koltén valahogy mozgásban tartotta a menetet, mely egyenesen a Sekala-folyó felé tartott. És onnan hogyan tovább? Vajon megáll majd ott, az ősi erődre támaszkodva? – gondolkozott Dujker.

Így aztán a férfi a menetoszlop nyomában lovagolt. Egyre kevesebb dolgot hagytak hátra a menekülők, ám a látvány egyre megrendítőbbé vált. A régi táborhelyek mellett kis sírhalmok sorakoztak; lovak és marhák apróbb csontjai hevertek szanaszét; az egyik táborhelyet egy gyakran javított, ám végül hátrahagyott keréktengely jelölte, a szekér többi részét valószínűleg eltették, hátha hasznos lehet még. A latrinagödrök felett rovarfelhők lebegtek.

Azok a helyek azonban, ahol csata zajlott, másfajta történetet meséltek. A tithani lovas harcosok meztelen, temetetlen hullái között wicka lándzsák hevertek, a fémrészeket letörték róluk. Minden hasznosítható dolgot leszedtek a testekről: bőrszíjakat, ingeket, nadrágokat, öveket, fegyvereket, még a hajfonatokat is. A halott lovakat egészben elvonszolták, csak a véres, letaposott fű jelezte további útjukat.

Dujkert alaposan meglepte mindaz, amit látott. Kezdte elhinni, amit azok a tithani harcosok mondtak, akikkel néha találkozott, hogy Koltén nem is ember, s hogy katonáit és a rábízott menekülteket is beszervezte, átalakította a lehetetlenség tanítványaivá. Mindezek ellenére, nem remélhettek győzelmet. Kamist Reloe Világvége-hadserege négy nagyváros, tucatnyi kisváros, számtalan törzs harcosaiból, valamint egy beltenger nagyságú parasztseregből állt. Emberei egyre közelebb kerültek a menekültekhez. Egyelőre megelégedtek azzal, hogy csak kísérik Koltént a Sekala-folyó felé. Minden megmozdulás a folyó felé irányult. Egy harc készülődött, egy mindent elsöprő csata.

Dujker egész nap lovagok, éhesen, kiszáradva, kicserepesedett bőrrel, ronggyá szakadt ruhákban. A parasztsereg előfutára, egy öregember, aki eltökélte, hogy részt vesz a végső összecsapásban. A tithani lovasok között már híre ment a létezésének, és nem nagyon törődtek vele, csak integettek neki a távolból. Úgy két-háromnaponta egy-egy csapat csatlakozott hozzá, ellátták étellel, vízzel meg takarmánnyal a ló számára. Valahogy a jelképükké vált, útja szimbolikus lett, s nem kívánt jelentőséggel ruházták fel őt. A történészt néha furdalta a lelkiismeret, de őszinte hálával fogadta az ajándékokat – azok tartották életben őt és a lovát is. Hűséges lova azonban sajnos gyengült. Dujker napról napra többet volt kénytelen gyalog vezetni az állatot. Alkonyodott. A távoli porfelhő továbbvonult, míg a történész végre biztos volt benne, hogy Koltén előcsapata elérte a folyót. Az Ököl biztosan ragaszkodik majd hozzá, hogy az éjszaka folyamán az egész csapat végrehajtsa az átkelést a táborba, amit az előőrs épít. Dujkernek ez volt az egyetlen lehetősége, hogy végre csatlakozzék a menethez.

Csak térképen látta eddig az erődöt, és sajnos csak halványan emlékezett rá. A Sekala-folyó átlagosan ötszáz méter széles volt, s északnak, a Karas-tenger felé folyt. Az erődtől délre, pár száz méterre, két domb között egy aprócska falu szorongott. A férfinak úgy rémlett, mintha lenne egy holtág is a közelben.

A haldokló nap hosszú árnyékokkal borította be a tájat. Az egyre sötétedő égbolton felragyogott az első csillag. A szikkadt talajból kiáradó hőséggel együtt molylepkék emelkedtek a levegőbe, mintha pernye szálldosott volna a vidék felett. Dujker visszamászott a nyeregbe. Fél mérföldre, tőle északra egy kisebb tithani csapat lovagolt, egy sziklavonulat mentén. Dujker úgy tippelte, hogy még legalább egy mérföld lehet hátra a folyóig. A járőröző lovas harcosok száma egyre növekszik majd, ahogy közelebb ér. Nem volt semmiféle terve arról, miként szereli le őket.

A történész szinte egész nap csak lépésben haladt a lóval, készült az esti nagy rohamra. Szüksége volt minden csepp erőre, ami még a lóban lakozhatott, de félő volt, hogy ez sem lesz elég. Ügetésbe ugratta a hátast. A távoli tithani lovasok nem törődtek vele, és hamarosan el is tűntek a szeme elől. Dujker hevesen dübörgő szívvel vágtára váltott. Szél csapott az arcába. A történész hálát mormolt az istennek, aki a szelet küldte, bárki legyen is az. Egyre közeledett a szétterülő porfelhő felé. Az égbolt elsötétedett. Pár száz méterre tőle, kiáltás harsant. Egy tucatnyi lovast látott, akik szőröket hordtak a lándzsáikon. Tithanik. Dujker felemelt ököllel köszöntötte őket.

– Majd hajnalban, öreg! – kiáltotta az egyik. – Kész öngyilkosság most támadni!

– Lovagolj Reloe táborába! – kiáltotta egy másik. – Északnyugatra, öreg, így pont az ellenséges vonalak felé tartasz!

Dujker elhessegette a figyelmeztetést, és úgy gesztikulált, akár egy őrült. Kicsit felemelkedett a nyeregben, a ló fülébe suttogott valamit, majd megszorította a térdével az állat oldalát. A ló nyaka megnyúlt, léptei hosszabbak lettek. Mikor végre felért egy lankásabb domb tetejére, Dujker meglátta, hogy mi vár rá. A tithani lándzsások tábora előtte, illetve tőle jobbra húzódott – talán ezernél is több sátor, köztük tábortüzek fénye. A sátrak vonalán túl lovas őrök járőröztek szüntelenül, védték a tábort az ellenségtől, aki a gázló előtt ásta be magát. A tithani tábortól balra több ezer primitívebb sátor is emelkedett: a parasztok hadseregéé. A tarka sátorváros fölé hamuszürke lepelként terült szét a füst. Vacsorát főztek. A külső védvonalat a gázló felőli részen egy lövészárok jelentette. A két tábor között egy folyosó helyezkedett el, alig két szekér szélességű, mely a csúszós parti síkságon át éppen Koltén tábora felé vezetett.

Dujker a folyosóba irányította a lovát, és vadászvágtában végighaladt rajta. A tithani lovasok nem üldözték, bár a tábort őrző járőrök már felfigyeltek rá, gyanakodtak, de nem tettek semmit... egyelőre. Ahogy kiért a jobb oldali törzsi tábor, majd a bal oldali paraszttábor mellől is, földsáncokat, sorba állított sátrakat, erős őrséget pillantott meg – a hordának volt segítsége is. A történész két lobogót látott, Sialkét és Hisszarét; ők alkották a gyalogságot. Sisakos fejek, szigorú tekintetek fordultak felé a patadobogás hallatán. Ekkor már a tithani lovasok is figyelmeztetően kiáltoztak.

A ló már remegett. Koltén őrsége vagy ötszáz lépésre volt még, és sehogy sem akart közelebb kerülni. Hallotta, hogy lovasok üldözik, egyre közelebb érnek hozzá. A malaza sáncokon alakok jelentek meg, íjjal a kezükben. A történész imádkozott, hogy legyen olyan, aki gyorsan kapcsol az őrök között. Amikor látta, hogy az íjak felemelkednek és hátrafeszülnek a húrok, elkáromkodta magát.

– Ne engem, ti ostobák! – kiáltotta malaza nyelven.

Húrok pattantak. Nyílvesszők suhantak láthatatlanul az éjszakában.

Dujker mögött lovak nyerítettek. Üldözői lassítottak. Még több nyílvessző érkezett. Dujker megkockáztatott egy pillantást hátra, s látta, hogy a tithani lovasok eszeveszetten próbálnak kikeveredni a nyilak hatótávolságából. A földön haldokló lovak és emberek hevertek. Könnyű vágtába, majd ügetésbe lassított lovával, ahogy közelebb ért a földsáncokhoz. A ló remegett, végtagjait túlságosan nagy lendülettel dobálta, s hevesen bólogatott. Dujker belovagolt a kék bőrű wickák közé. Menyétek voltak, akik némán bámultak rá. Ahogy körbenézett, a történetíró hozzá illő társaságban találta magát. A Quon Tálitól északkeletre lévő síkságok harcosai olyanok voltak, mint a kísértetek, s arcuk pont olyan elgyötörtnek tűnt, mint az övé.

A Menyét Klán táborán túl katonai sátrakat látott, s két lobogót – a Hisszari Őrökét, akik hűek maradtak, és egy csapatét, akiknek jelvényét Dujker még nem ismerte, kivéve a közepén látható stilizált nyílpuskát, amely a Malaza Tengerészgyalogság jele volt. Kezek nyúltak felé, hogy lesegítsék a nyeregből. Wicka ifjoncok és öregek gyűltek össze a látványosságra, mormogásuk megnyugtatóan hatott. A lóért aggódtak. Egy öregember ragadta meg a történész karját.

– Majd mi ellátjuk ezt a bátor kancát, idegen.

– Azt hiszem, sajnos vége – mondta Dujker, s elöntötte a bánat. Istenemre, fáradt vagyok. A lenyugvó nap áttört a horizonton a felhők között, és mindent aranyszínűre festett. Az öregember megrázta a fejét.

– A javasasszonyok értik a dolgukat. Fog ő még ugrándozni. Ott jön egy tiszt, menj csak.

Az ismeretlen tengerészgyalogosok kapitánya közeledett feléjük. Falari származású volt, szakálla, s hosszú, göndör haja vörösen izzott.

– Úgy ülted meg a lovad, mint egy malaza – mondta –, viszont úgy öltözködsz, mint egy átkozott dosii. Magyarázatot kérek, méghozzá gyorsan.

– Dujker, Birodalmi Történetíró. Azóta próbálok csatlakozni a menethez, hogy elindult Hisszarból.

A kapitány szeme elkerekedett.

– Százhatvan mérföld, azt várod, hogy ezt bevegyem? Koltén majdnem három hónapja hagyta el Hisszart.

– Tudom. Hol van Bult? Csatlakozott Kupa a Hetedikhez? És te ki a csuda vagy?

– Lulla, a Sialki Tengerészgyalogság kapitánya, Cartheron szárny, Sahul Flotta. Koltén gyűlést hívott össze, jobb, ha te is jössz, történész.

Megindultak a táboron át. Dujkert megdöbbentette az, ami a szeme elé tárult. A tengerészgyalogosok ütött-kopott táborán túl egy széles, lejtős rész következett, melyet egyetlen, kötéllel leválasztott út szelt ketté. Jobb oldalt több száz szekér állt, tele sebesültekkel. A szekérkerekek szinte tengelyig süllyedtek a véres sárban. A lámpások fényében madarak köröztek, s közben rikoltoztak is. Úgy tűnt, megtetszett nekik a vér íze. Balra a réten marhák álltak szorosan egymáshoz préselve, s folyamatosan mozgó tengert alkottak. Felettük rengetek rhizan röpködött; a szárnyas gyíkok a legyekre vadásztak. Előttük a talajt hamar mocsaras rész váltotta fel, melyen fapallók alkották a hidat. Az ingovány pocsolyái vörösen csillogtak. A túloldalon emelkedett a púpos hátú kis holtági sziget, melyen a menekültek táboroztak kaotikus állapotok között – több tízezren voltak már.

– A Csuklyásra – dörmögte a történész –, ezen kell majd keresztülmásznunk?

A kapitány megrázta a fejét, és egy nagy épület felé mutatott, mely a gázlóhoz vezető út ökrök felőli oldalán állt.

– Ott. Koltén Holló Klánjának harcosai védik a déli oldalt a dombok mentén. Gondoskodnak róla, hogy az állatok közül egyet se hurcoljanak el vagy lőjenek le a helybéliek. A túloldalon, kicsit lejjebb, van egy falu.

– Azt mondtad, Sahuli Flotta? Miért nem vagy Nok admirálissal Arenben, kapitány?

A vörös hajú kapitány szomorúan elmosolyodott.

– Bárcsak ott lennénk. Elhagytuk a flottát, felhajóztunk Sialkba; a teherhajónk hetvenéves volt, két órára Hisszartól elkezdett süllyedni. A lázadás aznap éjjel tört ki, úgyhogy otthagytuk a hajót, összeszedtük a helyi tengerészgyalogság maradékát, aztán kikísértük a menekülőket Sialkból.

A ház, amely felé tartottak, impozáns, stabil építmény volt. Lakói Koltén érkezése előtt menekültek el. Alapzatát kőtömbök alkották, falai napégette agyaggal összetapasztott rönkökből készültek. A kemény tölgyfa ajtó előtt a Hetedik egyik katonája állt őrt. Biccentett Lulla kapitánynak, aztán gyanakodva Dujker felé fordult.

– Ügyet se vess a törzsi cuccra – mondta neki Lulla. – A mi emberünk. Ki van itt?

– Mindenki, kivéve az Öklöt, a boszorkánymestereket meg az utászok parancsnokát, uram.

– Utóbbit nyugodtan elfelejtheted – mondta Lulla. – Még egyik tanácskozásra sem tolta ide a képét.

– Igenis, uram! – a katona koppantott egyet kesztyűs öklével az ajtón, majd kinyitotta.

Füst szállt kifelé. Dujker és a kapitány beléptek a helyiségbe. Bult és a Hetedik két tisztje a szoba távoli végében lévő nagy tűzhelynél guggoltak, és az eltömődött kéményen vitatkoztak.

Lulla lecsatolta a derékszíját, és felakasztotta az ajtó mellé, egy kampóra.

– Mi a fenének raktok idebent tüzet? – kérdezte. – Nincs még elég meleg és büdös itt? – Elhessegette maga elől a füstöt.

A Hetedik egyik tisztje megfordult, és Dujker azonnal ráismert: az a katona volt, aki Koltén és a wickái Hisszarba érkezésekor ott állt mellette. Találkozott a tekintetük.

– Togg bütykére, ez a történész!

Bult felegyenesedett és megperdült. Sebhelye és szája is széles duplavigyorra húzódott.

– Sormónak igaza volt; már hetekkel ezelőtt kiszagolta, hogy követsz bennünket! Isten hozott, Dujker!

Dujker érezte, hogy lába lassan felmondja a szolgálatot, így gyorsan leült egy szabad tábori székre, mely a falnál állt.

– Örülök, hogy látlak, nagybácsi! – mondta, majd hátradőlt, s fintorogva kinyújtóztatta sajgó izmait.

– Egy kis gyógyteát akartunk főzni – mondta a wicka. Szeme vörös volt és könnyezett. Az öreg veterán sokat fogyott, arcbőre szürkére vált a fáradtságtól.

– A tiszta tüdő érdekében adjátok fel – mondta Lulla. – Hol marad az Ököl? Már alig várom, hogy halljam, miféle őrültséggel akar kirángatni bennünket ebből a helyzetből.

– Sokáig jutott – mondta Dujker.

– Igen, csak egy sereg üldözte – mondta Lulla. – De most már kettővel nézünk szembe...

A történész felemelte a fejét.

– Kettővel?

– Guran felszabadítói – mondta a kapitány, akivel Dujker már találkozott. – Nem emlékszem, hogy bemutattak-e minket egymásnak. Bársony vagyok. Ez itt Szulmár kapitány.

– Ti ketten maradtatok csak a Hetedik rangidős parancsnokai közül?

Bársony elvigyorodott.

– Attól tartok, igen.

– Nem egészen – szólt közbe Szulmár. – Van még egy fickó, aki az utászok parancsnoka.

– Az, aki sosem jelenik meg ezeken a gyűléseken.

– Igen. – Szulmár savanyú képet vágott, de Dujker már sejtette, hogy ez lehetett a kapitány kedvenc arckifejezése. A férfi sötét bőrű volt és alacsony, valószínűleg kanézi és dal honézi vér csoroghatott az ereiben. Válla beesett, mintha egy világ súlya nyomná. – Bár nem tudom, miért gondolja magát felsőbbrendűnek az a fattyú. Az átkozott utászok eddig nem tettek semmi mást, csak javítgatták a szekereket, meg nagydarab köveket gyűjtöttek, és folyton a gyógyítók lába alatt voltak.

– Bult ad parancsokat – jegyezte meg Bársony.

– Én vagyok az Ököl szócsöve – mennydörögte a wicka veterán.

Kintről lódobogás hallatszott, aztán páncélok zörgése, majd egy koppanás, mielőtt az ajtó kinyílt. Dujker úgy látta, hogy Koltén semmit sem változott: egyenes volt, sovány arcát pergamenszerűre marta a szél, fekete tollsüvege bólogatott a fején, ahogy a szoba közepébe vonult. Nyomában Sormo E'nath érkezett, s vele vagy fél tucat wicka ifjonc, akik gyorsan szétszéledtek, s különböző bútorok mögé álltak, vagy a falhoz lapultak. A történészt egy rakás kikötői patkányra emlékeztették Malaz városból – kicsi állatok, akik hősiesen védik a maguk kis területét. Sormo Dujker mellé lépett, és megfogta mindkét csuklóját. Tekintetük találkozott.

– Türelmünk elnyerte jutalmát. Szép munka volt, Dujker!

A fiú sokkal idősebbnek látszott, mint legutóbb, karikás szemében egy emberöltőnyi fájdalom ragyogott.

– A pihenés későbbre marad, történész – mondta Koltén, miközben lassan végighordozta tekintetét a teremben lévőkön. – A parancsom egyértelmű volt – mondta végül, s Bulthoz fordult. – Hol van az utászok parancsnoka?

Bult vállat vont.

– Üzentem neki. Nehéz őt megtalálni.

Koltén összevonta a szemöldökét.

– Bársony kapitány, jelentést kérek!

– A Hármas és Ötös osztag a gázlónál van, beássák magukat. Az átkelő úgy négyszázhúsz lépés széles, nem számolva a part menti sekély részt, ami még úgy húszlépésnyi. Az átlagos mélység másfél karszélesség. A gázló szélessége átlagosan négy és öt karszélesség között van, néhol keskenyebb, néhol szélesebb. Az alján kétujjnyi az iszap, alatta kemény sziklameder helyezkedik el.

– Az Őrült Kutya Klán tagjai csatlakoznak hozzátok a túloldalon – mondta Koltén. – Ha a gurani erők megpróbálják elfoglalni a gázló túloldalát az átkelés közben, ti visszatartjátok őket – az Ököl Lulla kapitányhoz fordult. – Ti és a Menyét Klán tagjai ezt az oldalt véditek, míg a sebesültek és a menekültek átkelnek. Én a csapatommal a déli oldalon állok majd, elzárjuk a faluba vezető utat, míg tiszta nem lesz a terep.

Szulmár kapitány megköszörülte a torkát.

– Ami az átkelés menetét illeti, Ököl... a Nemesek Tanácsa visítani fog...

– Nem érdekel. A szekerek kelnek át először, a sebesültekkel. Aztán jönnek az állatok, végül pedig a menekültek.

– Talán ha kicsit jobban felosztanánk a dolgot – akadékoskodott Szulmár, akinek már gyöngyözött a homloka az izzadságtól. – Mondjuk száz marha, aztán száz nemes...

– Nemes? – kérdezett vissza Bult. – Menekültet akartál mondani, nem igaz?

– Hát persze...

Lulla kapitány vicsorogva fordult Szulmárhoz.

– Próbálsz szívességeket vásárolni mindkét oldalon, mi? Én meg azt hittem, hogy a Hetedik katonája vagy.

Szulmár arca elsötétült.

– Öngyilkosság lenne szétforgácsolni az átkelést – mondta Bársony.

– Igen – morogta Bult, s közben úgy méregette Szulmárt, mintha csak egy darab rothadó húst látna.

– Felelősséggel tartozunk – vágott vissza a kapitány, de Koltén egy cifra káromkodással elhallgattatta.

Csend lett a helyiségben. Kintről szekérkerekek nyikorgása hallatszott.

– Kellett nekem szócsövet emlegetni – morogta Bult.

Egy perc múlva kinyílt az ajtó, és két férfi lépett be. A vezető makulátlan, világoskék brokátkabátot viselt. Ha volt is izma valaha ifjúkorában, az már régen átalakult hájjá, amely még három hónap menekülés után is büszkén tartotta magát. Arca viseltes bőrtáskára hasonlított, s elkényeztetett vonásain ezúttal sértődöttség látszott. A másik férfi, aki mögötte egy lépéssel állt meg, szintén drága ruhát viselt, de az övé poros volt, izzadságfoltos, így csupán formátlan rongyként lógott vékony testéről. Kopasz fejbőre napégette volt. Hunyorogva, könnyes szemmel nézett a többiekre, s közben szaporán pislogott. Az első nemes szólalt meg.

– A Tanács nemrég hírét vette ennek a gyűlésnek...

– Nem hivatalos úton – morogta Bult.

A nemes szemrebbenés nélkül folytatta.

– Az ehhez hasonló összejövetelek nagyrészt katonai manőverek megtárgyalásával foglalkoznak, és isten ments, hogy a Nemesek Tanácsa ilyesmibe ártsa magát. Mindazonáltal, az összegyűlt harmincezer menekült képviselőiként, összeállítottunk egy... problémalistát... s ezt most szeretnénk átnyújtani a gyűlésnek.

– Nem képviseltek mást, mint pár ezer nemest – mondta Lulla kapitány –, és ezzel a saját, átkozott érdekeiteket, Nethpara. Hagyd az ájtatosságodat inkább a latrinában!

Nethpara nem vett tudomást a kapitány megjegyzéséről. Tekintete Kolténre szegeződött, választ várt.

Az Ököl nem úgy nézett ki, mint aki válaszolni akar.

– Keresd meg az utászokat, bácsikám – mondta Bultnak. – A szekerek egy órán belül megkezdik az átkelést.

A veterán wicka lassan bólintott.

– Azt hittük, éjjel pihenhetünk – mondta Szulmár komoran. – Már mindenki félholt a sok talpalástól...

– Egy óra – mordult fel Koltén. – Elsőként a szekerek a sebesültekkel. Azt akarom, hogy napkeltére legalább négyszáz kocsi a túlparton legyen.

Nethpara ismét közbekotyogott.

– Kérlek, Ököl, fontold meg újra az átkelés sorrendjét. A szívem szakad meg azokért a szegény, sebesült katonákért, ám a te felelősséged az, hogy megvédd a menekülteket. Ami azt illeti, a Tanács sok tagja személyes sértésnek fogja venni, ha az állatok előbb kelnek át, mint a Birodalom fegyvertelen polgárai.

– És ha az állatok odavesznek? – kérdezte Lulla a nemestől. – Gondolom, nyársra húzzátok az árva gyerekeket.

Nethpara elnézően mosolygott.

– Ah, igen, a lecsökkentett fejadagok problémája szintén szerepel a listánkon. Biztos forrásból tudjuk, hogy a Hetedik hadtest katonái esetében nem történt csökkentés. Nem lehetne talán valami egységesebb elosztási rendszert kitalálni? Oly rossz látni, ahogy szegény gyerekek csonttá soványodnak...

– Kevesebb a hús rajtuk, mi? – Lulla arca egészen elvörösödött a haragtól. – Ha nem állnának jól táplált katonák köztetek meg a tithani lovasok között, akkor a gyomrotok hamarosan a térdetekig csúszna!

– Vidd ki őket! – parancsolta Koltén.

A másik nemes, aki eddig hallgatott, most megköszörülte a torkát.

– Nethpara a Tanács többségét képviseli, ám véleménye korántsem mindenkié. – Nem vett tudomást arról, hogy társa villámló tekintettel néz rá, folytatta. – Ami engem illet, én puszta kíváncsiságból vagyok itt. Például itt vannak ezek a sebesültekkel teli szekerek; úgy látszik, több a sérült, mint gondoltam: a szekerek zsúfolásig tele vannak, pedig több mint háromszázötven van belőlük. Két nappal ezelőtt még csak hétszáz katonát vittünk, úgy százhetvenöt kocsin. Két apró rajtaütés történt csak azóta, mégis kétszer annyi szekér kell a szállításhoz. Az utászok egyfolytában ott nyüzsögnek a szekereken, a felcserek alig tudják végezni tőlük a munkájukat. Egészen pontosan mi folyik ott?

Csend volt. Dujker látta, hogy a Hetedik két kapitánya kérdően egymásra néz. Szulmár bamba arckifejezése szinte komikusan hatott, ahogy átgondolta mindazt, amit a nemes mondott. Csak a wickák maradtak közömbösek.

– Szétosztottuk a sérülteket – mondta Bult. – Megerősítettük a szekerek oldalfalát...

– Ah, igen – mondta a nemes, majd egy szürke zsebkendővel megtörölgette a szemét. – Én is erre gondoltam. De miért haladnak most olyan nehezen azok a szekerek a sárban?

– Komolyan olyan fontos ez, Tumlit? – kérdezte Nethpara türelmetlenül. – Lehet, hogy téged a lényegtelen technikai részletek érdekelnek, de a Csuklyásra, egyedül vagy ezzel. A Tanács álláspontjáról beszéltünk, néhány halaszthatatlanul fontos ügyben. Semmiféleképpen nem engedhetjük, hogy ilyen atrocitások...

– Bácsikám – mondta Koltén.

Bult vigyorogva megragadta a két nemes karját, és határozottan az ajtóhoz vezette őket.

– Egy átkelést szervezünk éppen – mondta. – Nincs szükségünk akadékoskodásra.

– És mi a helyzet a kővágókkal és a... – próbálkozott Tumlit.

– Kifelé, mindketten! – Bult kilökte őket. Nethparának elég esze volt ahhoz, hogy gyorsan kinyissa az ajtót, pont, amikor a veterán meglendítette őket. A két nemes kitántorodott.

Az őr Bult biccentését látva benyúlt és behúzta az ajtót. Lulla megtornáztatta vállát a nehéz páncél alatt.

– Tudnunk kellene valamiről, Ököl?

– Engem leginkább az átkelő mélysége aggaszt – mondta Bársony, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Koltén nem fog felelni. – Szerintem átkozottul lassan megy majd az átkelés; nem mintha túl erős lenne az áramlás, de a sárban, és több mint egy méter magas vízállásnál senki sem fog gyorsan átérni. Még lóháton sem. – Lullára pillantott. – Ha harc lesz közben, csúnya napnak nézünk elébe.

– Mindenki tudja, hogy mikor hol lesz a helye – mondta Koltén. Sormóhoz fordult, tekintete végigsiklott a gyerekeken. – Mindenkihez beosztok egy boszorkánymestert – mondta a tiszteknek. – Rajtuk keresztül történik majd minden kommunikáció.

Dujker nézte, ahogy a tisztek és a gyerekek elvonulnak. Végül csak Bult, Sormo és Koltén maradtak. A boszorkánymester valami láthatatlan helyről egy tömlőt varázsolt elő, és átnyújtotta az Ökölnek. Koltén ivott egy kortyot, majd átadta Dujkernek. Az Ököl szeme vidáman csillogott.

– Történész, tartozol nekünk egy történettel. A Hetedik mágusával, Kupával voltál. Pár órával a felkelés kitörése előtt lovagoltatok ki. Sormo nem találja őt... sehol. Meghalt?

– Nem tudom – felelte Dujker őszintén. – Elváltunk egymástól – nagyot kortyolt a tömlőből, s meglepődött: Hideg sör, ezt meg honnan a fenéből szedhette Sormo? A boszorkánymesterre nézett. – Az Üreged segítségével kerested Kupát?

A fiatal fiú keresztbe fonta a karját.

– Néhányszor – felelte. – De mostanában nem. Az Üregek kissé zavarossá váltak.

– Szerencsére – mondta Bult.

– Ezt nem értem.

Sormo felsóhajtott.

– Emlékszel a rituáléra, történész? A Szétszéledtek és Lélekvesztettek áradatára? Most már minden Üreget elárasztottak – legalábbis, ezen a kontinensen. Mind a híres Kezek Ösvényét keresik. Kénytelen voltam a régi módszerekhez folyamodni, a föld varázslataihoz, az élet-szellemekhez és a totem-szörnyekhez. Ellenségünk, Kamist Reloe Főmágus nem rendelkezik ilyen Ősi tudással. Így aztán már hetek óta nem meri ellenünk bevetni a varázserejét.

– A varázsereje nélkül – vette át a szót Koltén – Reloe nem több, mint egy tehetséges hadvezér. Nem géniusz. Egyszerűen taktikázik. Végignéz hatalmas seregén, és hagyja, hogy az önbizalma elnyomja az óvatosságot; alábecsüli ellenfele erejét és akaratát.

– Nem tanult a vereségekből sem – tette hozzá Bult.

Dujker Kolténre bámult.

– Hová vezeted ezt a menetet, Ököl?

– Ubarydba.

A történész csak pislogott. A város még legalább kéthavi járásra volt.

– Tehát az a város még a miénk? – A csend elmélyült. – Tehát nem tudjátok – állapította meg Dujker.

– Nem – felelte Bult, majd kivette a történész kezéből a tömlőt, és beleivott.

– Most pedig, Dujker – mondta Koltén –, mesélj, hogy utaztál.

A történésznek esze ágában sem volt beszámolni a lépésekről, melyeket Könnyűkezű Heborik ügyében tett. Elmesélt hát egy történetet, amely közel állt a valósághoz, és eléggé hihetőnek is tűnt. Ő és Kupa kilovagoltak a parti kisvárosba, hogy a Tengerészgyalogosoknál találkozzanak néhány régi baráttal. Szerencsétlenségükre éppen a lázadás éjszakáját választották. Dujker úgy gondolta, hogy álöltözetben átjuthat az ellenséges vonalakon, s közben még információkat is gyűjthet, így aztán lóra ült. Kupa csatlakozott a tengerészekhez, akik dél felé indultak, hogy behajózzanak Hisszar kikötőjébe. Miközben beszélt, hallották, hogy a szekerek megindulnak a sziget irányába. A zaj elég hangos volt ahhoz, hogy Reloe katonái is meghallják és kitalálják, hogy megkezdődött az átkelés. Dujker kíváncsi volt, hogy vajon hogyan fog reagálni a Forgószél kapitánya. Ahogy a történész részletezni kezdte, hogy mi mindent látott az ellenséges vonalakon túl, Koltén felemelte a kezét, és félbeszakította.

– Ha minden történeted ilyen unalmas, csoda, hogy egyáltalán valaki elolvassa őket – mormogta.

Dujker elmosolyodott, hátradőlt, és lehunyta a szemét.

– Ah, Ököl, a történelem legnagyobb fintora, hogy pont azok nem olvassák soha, akiknek leginkább kellene. Megjegyzem, fáradt vagyok.

– Bácsikám, keress ennek az öregnek egy sátrat meg egy pokrócot – mondta Koltén. – Két órát kap. Azt akarom, hogy ébren legyen, és minél többet lásson az átkelésből. Foglalja írásba a holnapi nap eseményeit, nehogy a történelemleckéje ne érjen el a megfelelő emberekhez.

– Két óra? – motyogta Dujker. – Nem garantálhatom, hogy nem lesz kissé zavaros a történetem, már ha egyáltalán életben maradok, és le tudom írni.

*

Valaki megrázta a vállát. A történetíró kinyitotta a szemét. Elaludt a székben. Valaki rádobott egy pokrócot, a wicka gyapjú büdös volt, és gyanús foltok tarkították. Egy fiatal tizedes állt előtte.

– Uram? Fel kellene kelni, uram.

Dujkernek minden tagja sajgott. Komoran nézett maga elé.

– Mi a neve, tizedes?

– Listás, uram. Ötös osztag, uram.

Ah, persze. Ő az, aki minden hadgyakorlaton meghalt.

A kintről hallatszó zaj csak most ért el a történész agyába. Felegyenesedett.

– A Csuklyásra! Csata zajlik odakint?

Listás tizedes vállat vont.

– Még nem. Csak a pásztorokat meg a marhákat hallja. Most kelnek át. A túloldalon volt pár összecsapás: megjött a gurani sereg. De tartjuk magunkat.

Dujker ledobta a pokrócot, és felállt. Listás egy horpadt bádogbögrét nyomott a kezébe.

– Óvatosan, uram. Forró.

A történész gyanakodva nézegette a sötétbarna löttyöt.

– Mi ez?

– Nem tudom, uram. Valami wicka főzet.

Belekortyolt, és a kesernyés íztől elfintorodott.

– Hol van Koltén? Van valami, amit elfelejtettem neki elmondani tegnap este.

– A Holló Klánjával van.

– Mennyi az idő?

– Már majdnem hajnalodik, uram.

Majdnem hajnalodik, és még csak most indultak neki a marhák? Érezte, hogy érzékei hamar kiélesednek. Ismét lenézett a löttyre, és még egyet kortyolt belőle.

– Ez Sormo egyik főzete? Egészen felébredtem tőle.

– Valami öregasszony nyomta a kezembe, uram. Mehetünk?

– Mellém rendelték, Listás?

– Igen, uram.

– Akkor az első feladat, hogy eligazít engem a latrinához.

Kiléptek a zűrzavarba. A holtági szigetet marhák borították, púpos, széles hátuk végtelen tengere lassan mozgott a pásztorok kiáltozása nyomán. A Sekala másik oldalát porfelhő takarta, mely lassan a folyó fölé húzódott.

– Erre, uram. – Listás egy kis árok felé mutatott, a farmház háta mögött.

– Inkább hagyjuk ezt az uramozást, rendben? – mondta Dujker, miközben a latrina felé lépdelt. – És keress nekem egy futárt. A túloldalon lévő katonák hamarosan egy igen súlyos problémával szembesülnek.

– Uram?

Dujker az árok szélére állt. Félretolta a telabáját, majd megtorpant.

– Vér van az árokban.

– Igen, uram. Mi volt ez a dolog a folyó túloldalával, uram?

– A tithani lovasoktól azt hallottam – mondta Dujker, miközben könnyített magán –, hogy a szemkák délre jöttek. Szerintem a gurani oldalon lesznek. A törzsnek varázslói is vannak, a harcosaitól pedig még a tithanik is félnek, úgyhogy gondolhatod, micsoda egy banda lehet. Említeni akartam tegnap este, de aztán elfelejtettem.

Ebben a pillanatban egy csapatnyi lovas érkezett a farmház elé. Listás tizedes rohant, hogy megállítsa őket. Dujker befejezte a dolgát, majd csatlakozott kísérőjéhez. Lassított. A csapat hovatartozását azonnal meg lehetett állapítani. Listás éppen az üzenetet hadarta el a parancsnoknak. A történész elhessegette a kételyeit, és közelebb lépett.

– Baria Setral.

A Vöröspenge-parancsnok tekintete Dujkerre ugrott, és egyből jegessé vált. Mellette fivére, Mesker, érthetetlenül motyogott valamit.

– Úgy látom, tart még a szerencsesorozat – mondta a történész.

– Ahogy a tiéd is – morogta Baria. – A fehér hajú mágusé viszont annál kevésbé. Kár. Szerettem volna a lobogónkat a bőrével csipkézni. A szemkákról szóló hír tőled származik?

– A tithaniktól.

Mesker elvigyorodott, röhögni kezdett.

– Menet közben bebújtál a sátraikba, mi? – a fivéréhez fordult. – Hazugság.

Dujker felsóhajtott.

– Mi okom lenne rá?

– Megyünk, csatlakozunk a Hetedik előrenyomuló őrségéhez – mondta Baria.

– Továbbadjuk a figyelmeztetést.

– De ez csapda...

– Fogd be a szád, testvérem – mondta Baria. Nem vette le a szemét Dujkerról.

– A figyelmeztetés csak egy figyelmeztetés, nem több. Nem hazugság, nem csapda. Ha jönnek a szemkák, nem ér minket váratlanul a támadás. Ha nem jönnek, akkor a hír hamis volt. Nincs ebben semmi csapda.

– Köszönöm, parancsnok – mondta Dujker. – Elvégre mégis csak egy oldalon állunk!

– Jobb későn, mint soha – morogta Baria. Olajozott szakálla felett szája mintha mosolyra húzódott volna. – Történész! – Felemelte az öklét, majd széttárta ujjait. A jelzés láttán a Vöröspengék csapata vágtában folytatta útját a gázló felé. Egyedül Mesker vetett sötét pillantást Dujkerre, amikor ellovagolt mellette.

A hajnal halovány fénye befurakodott a völgybe. A Sekala feletti porfelleg a szellők hatására kicsit fellazult, a gázló felé szállt, majd ottmaradt, s az egész átkelőt eltakarta.

– Szép erősítés – mondta Dujker.

– Sormo műve – mondta Listás tizedes. – Azt mondják, hogy felébresztette a föld és a levegő szellemeit. Azok évszázadokon át aludtak, mivel már a helyi törzsek is elfeledték ezeket a varázslatokat. Néha lehet érezni... a szagukat.

A történész a fiatalemberre pillantott.

– A szagukat?

– Olyan, mint amikor az ember felfordít egy nagy követ. A szag, amit akkor lehet érezni. Hűvös, mohos – vállat vont.

Dujker elméjébe bevillant a kép a pár évvel fiatalabb, még gyerek Listásról. Köveket forgat fel. Egy világ, amit fel lehet fedezni, békeidőben. Elmosolyodott.

– Ismerem ezt a szagot, Listás. Mondd csak, ezek a szellemek mennyire erősek?

– Sormo azt mondja, örülnek. Szeretnének játszani.

– Egy szellem játéka a halandók rémálma. Reménykedjünk, hogy komolyan veszik a játékot.

Dujker figyelme ismét az eseményekre terelődött. Látta, hogy a menekültek tömegét leterelik a holtági szigetről, át a gázló útján, a déli lejtőre és a régi csatorna ingoványos talajára. Túl sokan voltak arra a kis helyre, s a történész észrevette, hogy a tömeg túlsó vége a domb tetején baktat. Páran a folyóban mentek, az erődtől délre, és lassan haladtak az áramlattal szemben.

– Ki felelős a menekültekért?

– A Holló Klán tagjainak egy része. Koltén a saját embereivel vigyáz rájuk. A menekültek legalább annyira félnek tőlük, mint a Világvégétől.

És a wickákat nem lehet lefizetni sem.

– Ott, uram! – Listás kelet felé mutatott.

Az ellenfél vonalai, melyek között Dujker az este átlovagolt, mozgásba lendültek. A sialki és hisszari gyalogság volt a jobb oldalon, a hisszari lándzsások balra, a tithani lovasok pedig lent, középen. A két lovassereg a Menyét Klán védelmi vonalai felé tartott. Wicka lovas íjászok és lándzsások siettek elébük. A támadás azonban csak próba volt, a hisszariak és a tithaniak gyorsan nyugat felé fordultak, mielőtt még találkoztak volna a wickákkal. A parancsnokuk azonban eltaktikázta magát, mivel a wickák már lőtávolságon belül voltak. Nyílvesszők suhantak a levegőben. Lovak és lovasok rogytak a földre.

Aztán fordult az állás, és a wicka lándzsások indultak rohamra, mire az ellenség gyorsan visszahúzódott eredeti vonalai mögé. Dujker meglepetten figyelte, ahogy a lándzsások összeálltak, páran közülük leugrottak a nyeregből íjász társaik fedezékében. A sérült ellenséget gyorsan leölték, skalpokat, tárgyakat szedtek össze. Kötelek jelentek meg a kezükben. Pár perccel később a wickák már lovagoltak is vissza a védelmi vonalaik felé, s magukkal húzták a lótetemeket is, valamint egy maréknyi sérült állatot, melyeket sikerült befogniuk.

– A wickák önellátóak – magyarázta Listás. – Felhasználják a bőrt is, meg a csontokat, a farkat és a sörényt, a fogakat, valamint a...

– Értettem – vágott közbe Dujker.

Az ellenséges gyalogság folytatta a lassú előrenyomulást. A hisszari és tithani lovasok összeszedték magukat, s ezúttal lassabban, óvatosabban indultak meg előre.

– Van egy régi fal a szigeten – mondta Listás. – Ha felmásznánk rá, minden irányba jobb lenne a kilátás. Persze csak akkor, ha nem bánod, hogy az ökrök hátán lehet odajutni. Nem olyan nehéz, mint ahogy gondolnád; csak az a fontos, hogy mozgásban legyen az ember, ne álljon meg.

Dujker megemelte a szemöldökét.

– Komolyan, uram.

– Rendben van, tizedes. Vezess!

A kötéllel kijelölt úton indultak a régi gázló felé. A sziget régi csatornáját fagerendák szegélyezték, melyeket a Hetedik utászai megerősítettek. Ezt az utat azért tartották fenn, hogy a lovas futárok oda-vissza közlekedhessenek rajta, de itt is, mint mindenütt, káosz uralkodott. Dujker szorosan Listás nyomában maradt, aki kanyarogva, ugrálva jutott el a hídig. Azon túl a sziget púpja, valamint több ezer marha háta látszott.

– Honnan van ez a csorda? – kérdezte a történész, amikor odaértek a csúcsforgalmú átkelőhöz.

– Legtöbbjét vásárolták – felelte Listás. – Koltén és a klánja földeket foglaltak le Hisszar környékén, aztán elkezdték felvásárolni a marhákat, lovakat, ökröket, öszvéreket, kecskéket... mindent, aminek négy lába van.

– Mikor történt mindez?

– Nagyjából aznap kezdődött, hogy a városba értek – mondta a tizedes. – Amikor kitört a felkelés, az Őrült Kutya Klán legtöbb harcosa a csordával volt; a tithani törzsek azt hitték, könnyedén megszerzik az állatokat, de ehelyett nagyot koppintottunk az orrukra.

Ahogy közelebb értek a csorda kanyargó oszlopához, a zaj elviselhetetlenné fokozódott. Pásztorok üvöltöztek, a tehénkutyák – a Wicka-síkságról származó izmos, félvad teremtmények – ugattak, a marhák bőgtek, s mindezt a paták dübörgése festette alá. A folyó egyáltalán nem látszott a sűrű porfelhőben. Dujker gyanakodva nézte a tömeget.

– Nem tudom, hogy valóban jó ötlet-e átkelni, tizedes... ezek a bestiák meglehetősen idegesnek látszanak. Szerintem két lépés után laposra taposnak bennünket.

Egy kiáltás harsant mögöttük. Egy fiatal wicka lány lovagolt feléjük.

– Nether – mondta Listás.

A hangjában volt valami, ami Dujkert arra késztette, hogy odanézzen. A fiú arca sápadt volt a sisak alatt. A lány aki nem lehetett több mint kilenc- vagy tízéves, megállította előttük a lovát. Sötét volt a bőre, szeme, akár a fekete tinta, haját fiúsan rövidre vágták. A történésznek rémlett, hogy látta őt előző este Sormo társai között.

– A falhoz mentek a kilátás miatt – mondta. – Majd én megnyitom előttetek az utat.

Listás bólintott.

– Varázserő van a túloldalon – mondta a lány, szemét Dujkerre függesztve. – Egy magányos istenség Ürege, Szétszéledtektől és Lélekvesztettektől mentes. Egy törzsi isten.

– Szemka – felelte a történész. – A Vöröspengék már viszik a hírt. – Elhallgatott, amikor felismerte szavai jelentőségét s az okot, ami miatt a lány előző nap ott volt a megbeszélésen. Az egyik újjászületett boszorkánymester. Sormo egy klánnyi gyermeket vezet, akik az évszázadok tudását birtokolják.

– Megyek, hogy szembenézzek velük. A föld szelleme idősebb, mint bármelyik istenség – lovával megkerülte a két férfit, majd megeresztett egy fülsiketítő kiáltást. Átjáró formálódott az úton, az állatok kifelé nyomakodtak, s félelmükben bőgtek.

Nether belovagolt az átjáróba. Egy pillanatnyi habozás után Listás és Dujker is követték kocogva, hogy le ne maradjanak. Amint az ösvény talajára léptek, érezték, hogy a föld remeg a talpuk alatt; nem a számtalan pata ritmusában, hanem valahogy mélyebben, izmosabban. Mintha egy hatalmas kígyó gerincén járnánk... a föld feléledt, és alig várja, hogy megmutathassa az erejét – gondolta Dujker.

Ötven lépésre előttük feltűnt egy idő koptatta, borostyánnal benőtt, embernyi magasságú fal. Szögletes volt és masszív, nyilván egy régi erődítmény része lehetett. A marhák kikerülték. Az ösvény, amelyet Nether kialakított, éppen csak érintette a falat, aztán a folyó felé futott. A lány továbblovagolt anélkül, hogy visszanézett volna. Pár perc múlva Listás és Dujker az ősi falhoz ért és felmászott annak kopott, ám széles tetejére.

– Nézz dél felé – mondta Listás, s abba az irányba mutatott.

A menekültek áradatán túl, a dombok vonulatánál aranyló kavalkádban por táncolt.

– Koltén és a Hollók csatáznak – mondta Listás.

Dujker bólintott.

– Van egy falu a domb túloldalán, igaz?

– Igen, uram. L'enbarl a neve. A csata valószínűleg azon az úton dúl, amely a falutól az erődig vezet. A sialki lovasokat eddig még nem láttuk, úgyhogy Reloe valószínűleg körbeküldte őket, hogy oldalba kapják a sereget. Koltén mindig is mondta, hogy a fickó kiszámítható.

Dujker észak felé nézett. A sziget túloldalán mocsári növényzet uralkodott, mely még a csatornát is benőtte. A túlsó végében egy sor régen halott fa állt, azon túl pedig egy lejtő után meredek dombocska következett. A szabályossága arra utalt, hogy egy tel. Lapos fennsíkján hadsereg állomásozott, a reggeli fényben fegyverek, páncélok villantak. Nehézgyalogság. A két, mellvédként funkcionáló tithani íjászsor mögötti hatalmas sátrak között, két sötét lobogó látszott. Az íjászok lassan megindultak lefelé.

– A Kamist Reloe, valamint az ő saját elit alakulata – mondta Listás. – Eddig még nem vetette be őket.

Keleten tovább zajlottak a kis összecsapások, erőfitogtatások a Menyét Klán lovasai és tithani, hisszari ellenfeleik között, míg a sialki és hisszari gyalogosok lassan, de biztosan közeledtek a wicka védvonalak felé. A hivatásos légiók mögött ott mocorgott már a türelmetlen parasztsereg is.

– Ha ez a horda úgy dönt, hogy támadásba lendül – mondta Dujker –, akkor a védelmünk hamar összeomlik.

– Támadnak majd – felelte Listás komoran. – Ha szerencsénk van, akkor túl sokáig várnak, és már lesz hová visszavonulnunk.

– Az ilyen kockáztatást szereti a Csuklyás a legjobban – motyogta a történész.

– A föld alattuk a félelemről beszél. Egy jó darabig nem indulnak még meg.

– Jól látom, hogy minden meg van szervezve, vagy ez csak illúzió?

Listás arca megrándult.

– Néha ez a két dolog egy és ugyanaz. Már úgy értem, a hatás szempontjából. Az egyetlen különbség – Koltén szerint – az, hogy amikor megsebzik az igazit, az elnyeli a sérülést, a hamis viszont összeomlik tőle.

Dujker megcsóválta a fejét.

– Ki gondolta volna, hogy egy wicka hadvezér ilyen... filozofikusan gondol a harcra? És te, tizedes, a védence lettél?

A fiatal férfi savanyú arcot vágott.

– Minden játékcsatában meghaltam. Rengeteg időm volt ácsorogni és figyelni.

A csorda most már gyorsabban vonult, belevetette magát a gázlót elborító porfelhőbe. Dujker valahogy úgy látta, hogy a vonulás mintha túlságosan is gyors lenne.

– Több mint egy méter mély és négyszáz lépés széles a víz. Az állatoknak csigatempóban kellene haladnia. Különben is, hogyan tartják a gázló területén őket? A kutyáknak úszniuk kell, a pásztorokat kilökik a mély vízbe, és ekkora porban ki lát bármit is abból, ami ezen túl történik?

Listás nem válaszolt. A gázló túloldaláról mennydörgés hallatszott, melyet gyors egymásutánban csattanások követtek. Füstoszlopok emelkedtek a levegőbe, s a légkör megtelt feszültséggel; varázslat, a szemka varázslópapok.

– Túl sokáig tart – csattant fel Dujker. – Mi a csudáért ment rá az egész éjszaka arra, hogy a szekerek átjussanak? Besötétedik, mire a menekültek egyáltalán elindulhatnak.

– Közelednek – mondta Listás. Arcán izzadság keveredett porral.

Keleten a sialki és hisszari gyalogság elérte a külső védvonalakat. Nyílzápor zúdult a levegőbe. A Menyét Klán lovasai két fronton harcoltak: elöl a tithani lándzsások ellen, jobbról pedig a dárdás gyalogság támadta őket. A visszavonulásért küzdöttek. A földsáncokat Lulla kapitány tengerészei védték, a wicka íjászok és elszórtan bevetett kiegészítő csapatok támogatásával. A nehézgyalogság volt az ellenfelük. A horda a lejtőn mozgolódni kezdett. Északon a kétlégiónyi tithani íjász a fasor védelme felé rohant. Nyilván onnan akarták elkezdeni a marhák leölését. Nem volt senki, aki megállítsa őket.

– Tehát így omlik össze – mondta Dujker.

– Olyan vagy, mint Reloe, uram.

– Ezt hogy érted?

– Túl keveset nézel ki belőlünk. Nem ez az első ütközetünk.

A fasor felől halk sikolyok hallatszottak. Dujker próbált átlátni a porfelhőn. A tithani íjászok sikoltoztak, szétszéledtek, aztán eltűntek a csontvázszerű fák közötti magas fűben.

– Mi a fene történik ott?

– Egy öreg, szomjas szellem az, uram. Sormo meleg vért ígért neki mára. Egy utolsó jó napot, mielőtt meghal, vagy nem tudom, hogyan, de elmegy. – Az íjászok sarkon fordultak, pánikszerűen visszarohantak. – Ott megy az utolsó – mondta Listás.

Dujker egy pillanatig azt hitte, hogy a tizedes a tithanikról beszél, de aztán meglepetten látta, hogy az átkelőnél elfogytak az állatok. Megperdült, a gázló felé nézett, és átkozta a nagy port.

– Túl gyors – motyogta.

A menekültek mozgásba lendültek, az emberek áradata elöntötte a régi csatornát, majd elért a szigetre. Rendnek nyoma sem volt, a majd harmincezer fáradt és rémült embert képtelenség lett volna irányítani. Éppen elárasztották azt a falat is, amelyen Dujker és a tizedes állt.

– Mennünk kellene – mondta Listás.

A történész bólintott.

– Merre?

– Hm, keletre?

Keleten a Menyét Klán már fedezte a tengerészeket meg a többi gyalogost, akik gyors egymásutánban maguk mögött hagyták a földsáncokat. A katonák olyan gyorsan haladtak, hogy perceken belül mind ott lehetett a kezdetleges hídnál. És aztán? Fel a rémült tömeg felé. Ó, a Csuklyásra! Mi jön még? – morfondírozott Dujker. Úgy tűnt, Listás olvas a gondolataiban.

– Megállnak a hídnál – mondta magabiztosan. – Muszáj. Most menjünk.

Menet közben éppen elsuhantak a menekültáradat első sorai előtt. A felébresztett föld rázkódott alattuk, gőz tört elő sziszegve a talajból, mintha az sárosan izzadt volna. A sziget keleti oldalán imitt-amott a föld felpúposodott, majd szétnyílt. Dujker elbizonytalanodott, lassított. A feltört talajból alakok másztak elő: ősi, kalapált bronzpáncélt viselő csontvázak, fejükön aganccsal díszített, horpadt sisakkal, vállukra omló, vöröses színű hajcsomókkal. A hangjuk hallatán Dujker ereiben megfagyott a vér. Nevetés. Boldog nevetés. Csuklyás, vajon most csapkodsz dühödben?

– Nil – suttogta Listás. – Nether ikertestvére; az a fiú ott. Sormo azt mondta, hogy ezen a helyen már zajlott csata, ez a holtági sziget nem természetes képződmény... ó, Álmok Királynője, egy újabb wicka rémálom!

A hátborzongatóan kacagó ősi harcosok egyre nagyobb számban másztak elő a talajból a sziget keleti részén. Dujker jobbján, valamint közvetlenül mögötte, a menekültek rémülten sikoltoztak. Eddig futottak, most azonban sokan megtorpantak és csak bámulták a közöttük előbújó alakokat. A Menyét Klán tagjai és a gyalogság erős vonalat alkottak a folyó és a híd túlsó végében. A vonal néhol szétnyílt, ahogy a felélesztett harcosok átnyomakodtak közöttük, egyélű karddal a kezükben. A hisszari és sialki gyalogság tömege ellen vonulók fegyvere szinte teljesen deformálódott a rájuk rakódott ásványoktól. A nevetés énekké alakult, félelmetes, torokhangú csatadallá.

Dujker és Listás egy tisztáson találták magukat, a talajban gőzölgő hasadások éktelenkedtek körülöttük. Mögöttük a menekültek kerülő úton nyomultak a gázló felé, s a hátvédek végre levegőhöz jutottak, ahogy a halott harcosok az ellenség közé vágódtak. Nether ikertestvére, Nil, egy hatalmas, aranyderes paripán lovagolt fel s alá a vonalak mentén, kezében egy nagy, tollakkal ékesített bunkót tartott, melyet néha megforgatott a feje fölött. A mellette elhaladó halott harcosok üvöltve köszöntötték, és ők is megforgatták a fegyverüket üdvözlésként vagy köszönetként. A fiú is velük nevetett. Reloe veterán gyalogsága megtört a rémek előtt, s hátrálás közben összeütközött a hordával, amely így ismét lelassult.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Dujker. – Csuklyás Ürege, ez szellemidézés, nem...

– Talán nem is igazi élőhalottak – vetette fel Listás. – Talán a sziget egyszerűen csak felhasználja őket...

A történész megrázta a fejét.

– Nem egészen. Hallod a nevetésüket, a dalukat. Érted a nyelvet? Ezeknek a harcosoknak felébresztették a lelkét. A lelkek biztosan itt maradtak a szellem foglyaiként, és sosem léphettek át a Csuklyás Kapuján. Ezért még megfizetünk, tizedes. Mind egy szálig.

A földből más alakok is előbújtak: asszonyok, gyerekek, kutyák. Sok kutyán még mindig látszott a hám maradványa, páran szánok roncsait cipelték. Az asszonyok a mellükhöz szorították gyermekeiket, és megmarkolták a széles bronzpengéjű kés csontmarkolatát, majd a kést a gyermekükbe döfték. Egy ősi, végső tragédia állóképe volt ez, ahogy egy egész törzs szembenézett a halállal, mely valami ismeretlen ellenség keze által érkezett. Hány ezer éve történhetett mindez, mennyi ideje vannak ezek a szerencsétlen lelkek ehhez az iszonyatos, szívszaggató pillanathoz láncolva? És most? Vajon az a sorsuk, hogy az idők végezetéig ezt ismételjék?

– A Csuklyás áldása legyen rajtatok – suttogta Dujker. – Kérlek, Csuklyás, vidd el őket! Vidd el őket minél hamarabb.

Az asszonyok megrekedtek ebben a végzetes mozdulatban. Figyelte, ahogy végrehajtják a halálos döfést, ahogy a gyerekek vonaglanak, hallotta halk sikolyukat is. Aztán végignézte, ahogy az asszonyok elesnek, koponyájukat szétloccsantja egy láthatatlan fegyver – az emléket csak ők láthatták... és érezhették. A kegyetlen kivégzésnek nem akart vége szakadni...

Nil lecsillapította rémült lovát, és lépésben a kísérteties jelenet felé indult. Napbarnított bőre halálosan sápadt volt. Dujkernek valami azt súgta, hogy a fiatal boszorkánymester többet lát, mint bárki más; vagyis, mint minden más élő ember. A fiú tekintete a láthatatlan gyilkosokat követte. Minden halálos csapás előtt összerezzent. A történész úgy érezte, mintha fából lenne a lába. A fiú mellé tántorodott, és elvette a szárat annak érzéketlen kezéből.

– Nil – mondta halkan. – Mit látsz?

A fiú pislogott, majd lassan lenézett Dujkerre.

– Tessék?

– Te látod. Ki gyilkolja őket?

– Hogy ki? – Remegő kézzel végigsimított a homlokán. – A társaik. A Klán kettészakadt, két rivális harcolt az Agancsos Trónért. A társaik, történész. Unokatestvérek, fivérek, nagybácsik...

Dujker érezte, hogy valami összetörik a lelkében Nil válasza hallatán. Kétségbeesett reményeket táplált, hogy a válasz más lesz, hogy a gyilkosok... jaghuták, Forkruli Támadók, K'Chain Che'Mallék voltak... valaki más.

– Nem... – nyögte.

Nil ifjú, ám mégis végtelenül öreg tekintete Dujkerre tapadt, s bólintott.

– Társaik. Ez megismétlődött a wickák között. Egy generációval ezelőtt.

– De már nem tart, ugye?

– Már nem – Nil halványan elmosolyodott. – A Császár, mint az ellenségünk, egységet teremtett. Kinevette a kis csatáinkat, az értelmetlen bosszúkat. Nevetett, sőt, vihogott rajtunk. Megszégyenített bennünket a magabiztosságával, történész. Mire találkozott Kolténnel, a szövetségünk már szinte fel is bomlott. Kellanved ezen mulatott. Azt mondta, hogy csak hátra kell dőlnie, és végignézni, ahogy véget ér a lázadásunk. Szavaival megláncolta a lelkünket. Szavaival s az egység ajánlatával bölcsességet adott nekünk. Elérte, hogy letérdeljünk előtte igaz hálával, s elfogadjuk, amit ajánl. Mi hűséget esküdtünk neki. Egyszer tűnődtél azon, vajon hogyan nyerte meg a szívünket a Császár. Most már tudod.

Az ellenség ismét lendületet kapott, amikor látták, hogy az ősi fegyverek széthasadnak a modern acéllal szemben. A csontvázszerű, száraz testek sem voltak túl szívósak. Darabok repültek szét, alakok estek a földre, túlságosan összetörve ahhoz, hogy ismét felkeljenek.

– Muszáj ismét átélniük a vereséget? – kérdezte Dujker.

Nil vállat vont.

– Időt nyertünk általuk, lélegzethez jutottunk, összeszedtük magunkat. Ne feledd, történész, hogy ha előzőleg ezek a harcosok nyertek volna, ugyanazt teszik az ellenséggel, amit az tett az ő családjukkal – a gyermek boszorkánymester a fejét csóválta. – Kevés jóság van az emberekben. Nagyon kevés.

Furcsa volt ilyen bánatot látni egy fiatal arcon. De ne feledjük, egy öregember hangja szól a fiatal szájon át – gondolta a történész.

– De azért akad – felelte. – És mivel ritka, annál értékesebb.

Nil visszavette a szárat.

– Itt nem találsz olyat, történész – mondta kemény hangon. – Mi az őrültségünkről vagyunk híresek; ezt mutatja a sziget ősi szelleme is. A fennmaradó emlékek mind iszonyúak, tetteink oly sötétek, hogy maga a föld is visszaretten tőle. Tartsd nyitva a szemed – tette még hozzá, miközben a zsúfolt hídnál kibontakozó csata felé fordította a lovát. – Még nincs vége.

Dujker nem felelt, csak nézte, ahogy a gyermek boszorkánymester ellovagol a harcvonal irányába. A történész számára érthetetlen módon, a menekültek előtt hirtelen megtisztult az út, és ők megkezdték az átkelést. Felnézett az égre. A nap állása szerint dél körül járt az idő. Valahogy úgy érezte, mintha már sokkal később lenne. Ismét a por borította folyót szemlélte; az átkelés borzalmas dolog lehetett: mély víz két oldalról, a gyerekek visítása, az öregebb férfiak és nők, akik túl gyengék, hogy sikerrel járjanak; elsodorja őket az áramlat, a víz alá kerülnek... Por és iszonyat, az örvénylő víz elnyom minden hangot.

A nyomakodó, rettegő ezrek vonalai mentén Holló Klán lovasok ügettek, mintha egy csordányi állatot terelnének. Hosszú póznák segítségével akadályozták meg, hogy a tömeg szétszéledjen. Nem kímélték őket, a csapások nyomán törhetett volna térd, comb, arc. A menekültek, ha meglátták őket, rémülten hátráltak.

– Történész – mondta Listás –, lovat kellene kerítenünk.

Dujker megrázta a fejét.

– Még nem. Most ez a hátvéd csapat áll a csata középpontjában; nem megyek sehova, látnom kell...

– Értem én, uram, de nagyon gyorsan visszavonulnak, a wickák kapják majd őket a nyeregbe. Koltén és a többiek hamarosan csatlakoznak hozzájuk. Ők tartják majd a gázló innenső végét, míg a hátvéd visszavonul. Ha nem akarjuk, hogy a fejünk egy lándzsa hegyén kössön ki, uram, akkor lovakat kell keresnünk.

Dujker egy percnyi habozás után bólintott.

– Rendben.

A fiatal tiszt elviharzott. A régi csatorna mentén a védvonal úgy vonaglott, akár egy kígyó. Az ellenség gyalogsága legyőzte az utolsó élőhalottat is, és most kemény támadásba lendült. A soraikban lévő higgadt és kíméletlen tengerészgyalogosok hatására a kiegészítő haderő sikerrel visszaverte a támadást. A Menyét Klán lovasai kisebb csapatokra oszlottak, íjászok és lándzsások vegyesen. Ha úgy látszott, a vonal valahol összeomlik, azonnal odasiettek.

Nil boszorkánymester vezényelte őket, elüvöltött parancsai áthasítottak a csata csattogásán és moraján. Úgy tűnt, képes érzékelni egy-egy rész gyengülését, még mielőtt az látható formát öltött. Varázslattal megerősített megérzései tartották csupán össze a csapatot, semmi más. Északon Kamist Reloe megindult elitjeivel. Az íjászok voltak elöl, a nehézgyalogság eltökélten vonult a tithani előfutárok nyomában. Nem kockáztatták meg a fasort és a mocsarat: lassan kelet felé kanyarodtak, hogy elkerüljék a halálos területet. A parasztsereg ott nyomult a sialkiak s a hisszariak mögött, a több tízezer ember erejéből megállíthatatlan hullám kezdett alakulni.

Dujker nyugtalanul dél felé nézett. Hol lehet Koltén? A dombok felől por és füst emelkedett fel. L'enbarl faluja már égett, a csata pedig még mindig dúlt. Ha Koltén és Hollóinak nagy része nem szakad ki onnan, akkor a folyó innenső oldalán ragadnak. A történész észrevette, hogy aggodalmával nincs egyedül. Nil feje újra ás újra abba az irányba fordult. Aztán Dujker végre rájött, hogy a fiatal boszorkánymester kapcsolatban áll társaival; azokkal, akik Koltén csapatában voltak. Irányítás... és az irányítás illúziója – futott át Dujker agyán.

Listás tűnt fel, maga mellett vezette Dujker saját lovát. A tizedes nem szállt le a nyeregből, míg átadta a szárat. A történész fellendült az ismerősen kopott nyeregbe, és hálás szavakat mormolt a wicka öregeknek, akik olyan nagy szeretettel ápolták a lovat. Az állat erős volt, tele energiával. Kár, hogy velem nem tehetik meg ugyanezt.

A hátvéd ismét kezdett összeomlani, lassan, lépésről lépésre feladták az öreg csatornát, ahogy az ellenség feltartóztathatatlanul nyomult előre. Kamist Reloe nehézgyalogsága talán öt percre lehetett az északi oldaltól.

– Ez nem fest valami jól – mondta Dujker.

Listás tizedes megigazította sisakja szíját, és nem mondott semmit, de a történész látta, hogy a fiú keze megremeg. A védvonalból Menyét Klán lovasok váltak ki, nyergükben sebesült katonákkal. Ellovagoltak Dujker állása mellett: poros, véres kísérteteknek tűntek, s a tetoválások miatt arcuk, testük szinte démoni volt. A történész követte őket tekintetével, amíg a menekültekig nem értek. A túlsó parton várakozó menekültek tömege jelentősen megcsappant azóta, hogy utoljára látta őket. Túl gyorsan történik minden. Biztosan pánikba estek a gázlónál. Ezrek vesztek oda a folyóban. Katasztrófa.

– Vissza kellene vonulnunk, uram – mondta Listás.

A hátvéd lassan összeomlott, egyre több lovas vált ki belőle, a Dujker mellett elhaladó lovasok közül sokan kettő, néhányan pedig három sebesültet vittek magukkal. A vonal összeomlott, a két vége gyorsan közeledett a középrész felé. Pár perc, és bekerítik őket. Aztán jön a mészárlás. Látta Lulla kapitányt, aki üvöltve négyszög alakzatba parancsolta embereit. Szánalmasan kevés katona állt már csak talpon.

A csatákra jellemző szeszély hatására a sialki és hisszari gyalogság a győzelem küszöbén megtorpant. Egyik oldalukon megérkezett a nehézgyalogság, két, húsz ember mély és ötven ember széles téglalapba rendeződve. A két blokk között, valamint az oldalukon is íjászok álltak. A közöttük elhelyezkedő nyílt téren egy pillanatra csend és nyugalom lett. A Menyét Klán továbbra is mentette a gyalogság tagjait. Lulla négyszöge két oldalról szétesett, háromoldalú, üreges gyűrűvé vált.

– Az utolsó menekültek is a vízben vannak – mondta Listás. Szaporábban kapkodta a levegőt, mint korábban, a szárat szorító keze megrándult. – Mennünk kellene...

– Hol a fenében marad Koltén? – kérdezte Dujker.

Egy tucat lépésre tőlük, Nil megállt a porfelhő közepében.

– Nem várunk tovább! Ez az Ököl parancsa! Menj, történész!

A lovasok gyorsan összeszedték Lulla embereinek maradékát, miközben az ellenség egy félelmetes csatakiáltással támadásba lendült. A gyalogság sorai között folyosók látszottak, s végre megnyitották az utat az őrjöngő parasztok áradata előtt.

– Uram! – kiáltotta Listás rémülten, könyörögve.

Dujker elkáromkodta magát, aztán megfordította a lovát, és az oldalába nyomta a sarkát. Megindultak a wicka lovasok után. A szabadjára engedett horda a nyomukban haladt, hogy elfoglalja a gázló túlsó végét. A sialki és hisszari gyalogság nem kísérte őket, tartották az alakzatot. A wicka lovasok előttük teljes sebességgel vágódtak bele a porfelhőbe. Ezzel a sebességgel félő volt, hogy nekiütköznek az utolsó átkelő menekülteknek. Aztán, amikor a parasztsereg odaér, a folyó vize vörösre színeződik majd. Dujker lassított, kiáltott Listásnak. A tizedes hátrapillantott, tekintetében döbbenet látszott. Ő is behúzta a szárat, lova meg-megcsúszott a sikamlós talajon.

– Történész!

– Délnek megyünk a part mentén! – üvöltötte Dujker. – Megúsztatjuk a lovakat; itt káosz és halál vár ránk!

Listás a fejét rázta. A történész nem várta meg a választ, balra fordította a lovát. Ha elég gyorsan mennek, megkerülhetik a szigetet, még mielőtt a parasztsereg elérné a gázló partját. Keményen oldalba rúgta hátasát. Az állat kilőtt.

– Történész!

– Gyere, vagy halj meg, a fenébe is!

Száz lépésre előttük a parton már látszott a régi holtág megsüllyedt torkolata, melyet sűrű gyékény nőtt be. Csodálatos módon a nap eseményei érintetlenül hagyták a növényzetet. Mögötte emelkedett a L'enbarlt takaró dombság. Ha Koltén sikeresen kijut, akkor okosan cselekszik majd: egyenesen a folyónak megy. Ha az áramlat elsodorja őket a gázló felé, még akkor is előnyben lesznek. Pár száz fuldokló még mindig jobb, mint háromezer lemészárolt, akik megpróbálják visszavenni a gázló innenső oldalát.

Úgy tűnt, mintha a wickák meg akarták volna cáfolni minden gondolatát: lovasok tűntek fel, lefelé száguldottak a lejtőn. Koltén vezette őket, fekete tollas fövege egyetlen szárnyként csapkodott mögötte. Lándzsájuk leengedve, a kétoldalt haladó íjászok pedig nyílzáport zúdítottak a környékre. A támadás éppen Dujker felé haladt. A történész hitetlenkedve hátraarcot csinált a lovával.

– Ó, Csuklyás, akár csatlakozhatok is ehhez az elátkozott rohamhoz!

Látta, hogy Listás ugyanezt teszi, a fiú arca halálsápadt volt a poros sisak alatt. Tudta, hogy éles tőrként vágódnak majd a bálna nagyságú parasztsereg oldalába. Ennyi lesz a hatása is. Öngyilkosság. Még ha elérünk is a gázlóig, nagy lesz a veszteség. Lovak esnek el, emberek fulladnak meg, és a parasztok a nyomunkban lesznek, hogy lemészárolhassanak mindenkit, akit érnek. De azért továbblovagoltak. Pár másodperccel a találkozás előtt, Menyét Klánbeli lovasok tűnnek fel a porfelhőből. Ellentámadás. Még nagyobb őrültség!

A történész mindkét oldalán Holló harcosok suhantak el teljes sebességgel. Dujker Koltén felé fordította a fejét, aki örömmel, diadalmasan felkiáltott. Nyílvesszők suhantak a levegőben. A parasztsereg oldala megingott, visszahúzódott. A wickák egy sűrű embertömegbe vágódtak volna bele... De az utolsó pillanatban a Hollók a folyó felé korrigáltak. Végigsuhantak az első ellenséges vonal mentén. Nem tőrdöfés. Kardsuhintás.

Sok paraszt meghalt. Mások rémülten menekülni próbáltak, elestek. Sokakat a lovak tapostak agyon. Az egész vonal vörösen kinyílt, ahogy a kegyetlen wicka pengék belehasítottak. A gázló hídfőjét védő parasztok összeomlottak a Menyétek ellentámadása alatt. Aztán a Holló Klán első lovasai elérték az északi véget. A parasztok vonala Dujker szeme láttára elolvadt. Most a Hollókkal lovagolt, mindkét oldalon lovak érintették a lábát. A fegyverekről fröcsögő vér beborította arcát, kezét. Előttük a Menyétek serege szétnyílt, fedezték társaik veszett rohamát a porfelleg felé.

Most kezdődik az igazi őrület – gondolta Dujker. Koltén támadása dicsőséges volt, ám még előttük állt a folyó. Sebesült katonák, menekültek, és a Csuklyás tudja, hogy még mi minden más. A történész nagy levegőt vett – úgy gondolta, talán utoljára –, és belevágódott a napsütötte porfellegbe.

A hátasa vízbe csobbant, ám alig lassult a tempója. Egyenes utat látott maga előtt, melyet kavargó, furcsán fodrozódó sáros víz borított. A többi lovas is teljes sebességgel vágtázott. Dujker érezte, hogy lova patája alatt kemény, biztos talaj fekszik. Nem voltak többre, mint egyméternyire a vízben, és fele annyit sem merültek. A paták kövön csattantak, nem pedig sárban. Nem értette.

Listás tizedes jelent meg Dujker mellett, a másik oldalán pedig pár Holló lovas. Az egyik wicka rávigyorgott.

– Koltén útja; a harcosai úgy repülnek a víz felett, akár a kísértetek!

Dujker elméjében felvillant az előző este néhány mozzanata, Tumlit; annak a nemesnek a megjegyzései. Megerősített szekerek, láthatóan zsúfolásig töltve sebesültekkel. Kővágók meg Mérnökök. A szekerek keltek át először, és erre ráment az egész éjszaka. A sebesülteket a kőtömbök tetejére fektették. Ezek a nyavalyás utászok egy utat építettek!

Még mindig lehetetlennek tűnt, pedig a bizonyíték ott volt, pont alatta. Mindkét oldalon póznák álltak, melyeket tithani hajból font kötél kötött össze. Kicsit volt csak több mint két és fél méter széles; viszont amit veszítettek a szélességen, kétszeresen visszanyerték a sebességgel, hiszen így viszonylag gyorsan meg lehetett tenni ezt a négyszázhúsz lépést. A gázló így nem volt mélyebb fél méternél, ezt pedig mind az állatok, mind a menekültek könnyedén legyűrték.

A porfelhő oszlani kezdett előttük, és Dujker rádöbbent, hogy már majdnem el is érték a folyó nyugati partját. Varázslat mennydörgése ért a füléig. Ez a csata még messze nem ért véget. Ideiglenesen megelőztünk egy sereget, csak azért, hogy egyenesen beleütközhessünk egy másikba. Ennyi fáradság csak azért, hogy összemorzsoljon bennünket a két szikla?

Elértek a sekély partig, és pár perc múlva már felfelé lovagoltak vagy húsz lépést egy emelkedőn. Kiértek a porfelhőből. Dujker rémülten felkiáltott, ő is és társai is ijedten kapták össze a szárat. Pont előttük egy csapat katona látszott. Mérnökök, akik teljes sebességgel a gázló vége felé rohantak. Az utászok csúnyán káromkodva szétszéledtek, kerülgették a csúszkáló, megzavarodott lovakat. Egyikük, egy nagydarab, magas ember, napbarnított, csupaszra borotvált, lapos arccal, levette a sisakját, és az egyik harcos felé hajította: csak pár centin múlt, hogy nem találta el a fejét.

– Tisztuljatok innen, ostoba barmok! Dolgunk van!

– Igen – morogta egy másik, aki körbe-körbeugrált, és szorongatta megtaposott lábfejét. – Menjetek, harcoljatok, vagy valami! Nekünk ki kell húznunk a dugót!

Dujker nem vett tudomást a kiáltásaikról. A gázló felé fordította a lovát. Bármilyen varázslat tartotta eddig a port a víz felett, mostanra eltűnt. A felhők már vagy ötven lépésre eltávolodtak áramlási irányban. Koltén útja pedig zsúfolásig megtelt fegyveres, üvöltöző parasztokkal. A másodikként megszólaló utász a sáros átkelő végében lévő sekély részre vonult.

– Várj még, Szépia! – parancsolta a nagydarab ember. Tekintete a tömegre szegeződött, melynek eleje már az átkelő közepénél járt. A férfi csípőre tette a kezét, nyugodtan állt, és láthatóan nem törődött a csapata és a Dujkerék irányából rá szegeződő feszült figyelemmel. – Minél több, annál jobb – dörmögte a férfi. – Nem az átkozott wickák az egyetlenek, akik értenek az időzítéshez.

A tömeg eleje, mely a csillogó fegyverek miatt olyan volt, mint egy vasfogú, óriási kígyó, már a gázló kétharmadáig jutott. A történész már arcokat is ki tudott venni a tömegben, rajtuk félelem és vérszomj látszott: a csaták szokásos arca. Hátrapillantott, s emelkedő füstoszlopokat, valamint mágia villanásait vette észre, melyek mind a Hetedik védelmi vonalának jobb szárnya felé irányultak. A szemkák csikorgó harci kiáltásait is hallotta arról az oldalról. A hang olyan volt, mintha karmok hasítanának a frissen kikészített bőrbe. Az első földsáncoknál kemény küzdelem dúlhatott.

– Rendben, Szépia – mondta a nagydarab. – Húzd meg a hajukat!

Dujker visszafordult és látta, hogy az utász két kézzel megmarkolja a hajból font kötelet, mely a vízbe lógott. Szépia koszos arca félelmetes grimaszba rándult, szemét szorosan lehunyta, majd megrántotta a kötelet, ami elernyedt.

Nem történt semmi.

A történész ismét a nagydarab ember irányába fordult. Az utász befogta a fülét, de a szeme nyitva volt, és a folyóra szegeződött. Dujkerben felismerés lángja lobbant, s ugyanabban a pillanatban Listás felkiáltott:

– Uram!

A föld mintha pár centit süllyedt volna alattuk. A gázló vize megemelkedett, hullámmá alakult, tajtékzott, s a hullám villámgyorsan végigsöpört a víz alatti út teljes hosszán. A folyóban lévő parasztok egyszerűen eltűntek. Pár másodperc múlva ismét előkerültek – közben a detonáció szele úgy csapta meg a parton állókat, akár egy istenség keze –, vörös, rózsaszín, sárga foltokban. Húscafatok, csontok, skalpok, ruhafoszlányok: ennyi maradt a vízben állókból. Mindez csak emelkedett, emelkedett, ahogy a víz fellövellt, majd kicsapott a partra. Sáros, kísérteties köd kísérte.

Dujker hátasa hátrálni kezdett, a fejét rázta. A robbanás fülsiketítően erős volt. A világ megremegett körülöttük. Egy wicka lovas leesett a nyeregből, és most a földön fetrengett, kezét a fülére szorítva. A folyó lassan visszazuhant a medrébe, vize zsúfolásig megtelt a szétmarcangolt emberi maradványokkal. A hirtelen támadt szél magával vitte a gőzöket. A hatalmas kígyó feje eltűnt, s vele együtt teste első egyharmada is – mindenki, aki a vízben rohant, eltűnt.

Dujker közel állt a nagydarabhoz, szavait mégis mintha távolról hallotta volna.

– Ötvenöt robbanós – ennyit kuporgatott össze a Hetedik az évek során. – Ez a gázló mostantól egy szakadék. – Aztán eltűnt az elégedettség az arcáról. – A fenébe is, mostantól túrhatjuk a földet ásóval!

A történész ruhaujját megrángatta valaki. Listás közel hajolt hozzá, és suttogva megkérdezte:

– Merre menjünk, uram?

A történész lenézett a hullámzó, vörös, cafatokkal teli folyóra. Egy percig fel sem fogta, hogy mit kérdezett tőle a tizedes. Merre menjünk? Nincs jó hely, nincs olyan hely, ahol kicsit megállíthatnánk a vérengzést, és mást is érezhetnénk, mint kétségbeesést.

– Uram?

– A zűrzavarba, tizedes. Megnézzük, hogy mi a helyzet.

Koltén és a Hollók érkezése és támadása a tithani lándzsások nyugati szárnya ellen, a folyó innenső oldalán megfordította a csata állását. Ahogy a földsáncoknál dúló összecsapás felé tartottak, Dujker és Listás megpillantotta a megtörő tithanikat, akik így megnyitották a wicka lovas íjászok útját a szemka gyalogosok felé. A vad, kócos szemka harcosokat nyílzápor tizedelte.

A Hetedik gyalogsága középen helyezkedett el, és visszaverték a szemkák vad támadásait. Száz lépésre északra a gurani nehézgyalogság még mindig nem indult támadásra a gyűlölt malazák ellen. A parancsnokuk nyilván meggondolta magát. Kamist Reloe és a serege – ezt a csatát tekintve – a folyó túloldalán rekedt. A hátvédként harcoló tengerészgyalogosokat és Menyét lovasokat kissé megtépázták ugyan, de ettől eltekintve, Koltén serege viszonylag ép maradt.

Nyugati irányban, további ötszáz lépéssel távolabb, egy széles, sziklás síkságon, a Menyét Klán tagjai a gurani lovasság maradványait üldözték. Dujker látott egy apró színfoltot a Hetedik sorai között, aranyat és zöldet: Baria Setral és a Vöröspengék a harc közepében tevékenykedtek. A szemkák szívesen kerültek volna közelebb a malaza „ölebekhez”, ám mohóságukért vérükkel fizettek. Setral csapata azonban csak feleakkorának tűnt, mint korábban – nem maradt belőle több húsz embernél.

– Közelebb akarok menni – jelentette be Dujker.

– Igen, uram – mondta Listás, és előremutatott. – Az az emelkedő, ott. Csak az a gond, hogy lőtávolságba kerülünk, uram.

– Megkockáztatom.

A Hetedik felé lovagoltak. A csapat lobogója magányosan és porosan álldogált a harcvonal mögötti alacsony dombon. Három ősz hajú veterán őrizte. A domboldalon heverő szemka holttestek arra utaltak, hogy a nap folyamán korábban itt is heves csata dúlt. A veteránok biztosan harcoltak, mindegyikük megsérült valamennyire. Ahogy a történész és a tizedes közelebb értek hozzájuk, látták, hogy mindhárman egy elesett bajtársuk körül guggolnak. Poros arcukon könnyek csorogtak. A történész, amikor odaért melléjük, lassan lemászott a nyeregből.

– Érdekel a történetetek, katonák – mondta mély hangon, hogy túlharsogja a tőlük harminc lépésre északra dúló csata kiáltásait és sikolyait. Az egyik veterán hunyorogva felnézett.

– Az öreg Császár történetírója, a Csuklyás vigyorára! Láttalak Falarban, vagy talán a Wicka-síkságon...

– Mindkettő lehetséges. Látom, megtámadták a zászlót. Védelmezése közben elvesztettétek egy bajtársatokat.

A férfi pislogott, aztán körbenézett. Tekintete megállapodott a Hetedik lobogóján. A zászlórúd féloldalasan állt, a megtépázott lobogót kísértetiesen halványra fakította az erős napfény.

– A Csuklyásra – morogta a férfi –, komolyan azt hiszed, azért harcoltunk, hogy megvédjünk egy rongydarabot? – a barátja holttestére mutatott. – Nordót két nyílvessző is eltalálta. Visszatartottunk egy csapat szemkát, hogy legyen ideje meghalni. Azok az átkozott barbárok összeszedik a haldoklókat, és életben tartják őket csak azért, hogy kínozhassák szerencsétleneket. Nordo nem ezt érdemelte volna.

Dujker egy percig hallgatott.

– Azt szeretnéd, hogy így jegyezzem le a történetedet, katona?

A férfi pislogott, majd bólintott.

– Igen, pontosan így, történész. Mi már nem pusztán malazák vagyunk. Mi Koltén seregében vagyunk.

– De ő egy Ököl.

– Ő egy hidegvérű gyík – a férfi elvigyorodott. – De a miénk.

Dujker elmosolyodott, megfordult a nyeregben, és szemügyre vette a csata állását. Áthatoltak a szellemek küszöbén. A szemkák megtörtek. Tucatjával haltak, miközben háromlégiónyi állítólagos szövetségesük karba tett kézzel állt a domboldalban. Az utolsó csepp vérüket áldozták a szent ügyért – legalábbis ebben az ütközetben. Dujker tudta, hogy este az ellenséges táborban nagy lesz az átkozódás, meg a heves vádaskodás. Remek, szakadjanak csak darabokra maguktól.

A nap ismét nem a Forgószélnek kedvezett.

*

Koltén nem hagyta, hogy győzedelmes serege pihenni vonuljon, miközben a délutáni nap lassan a látóhatár felé tartott. Újabb erődítményeket állítottak, régieket javítottak ki. Árkot ástak, őrhelyeket létesítettek. A menekülteket a gázlótól nyugatra fekvő kavicsos síkságra vezették, sátraikat négyzet alakú blokkokban állították fel, köztük széles utcákkal. Sebesült katonákkal teli szekerek érkeztek az utcákba, s a gyógyítók meg a felcserek munkához láttak.

Az állatokat délre terelték, a Barl-dombok füves lejtőire – régi, lemorzsolódott vonulat volt, fehér sziklákkal és satnya kis borókabokrokkal. A csordára az Őrült Kutya Klán harcosaival kiegészült pásztorcsapat vigyázott.

Amikor a nap a horizontra ért, Koltén gyűlést hívott össze a parancsnoki sátorban. A fáradt Dujker, oldalán a folyton őt kísérő Listás tizedessel, egy tábori széken ült, és egyre tompuló ellenérzéssel hallgatta a parancsnokok beszámolóját. Lulla a tengerészgyalogosai felét elvesztette, s a kiegészítő hadtest még nagyobb veszteséget szenvedett. A Menyét Klán harcosait súlyos csapás érte visszavonulás közben; a legnagyobb gondot náluk a lovak hiánya jelentette. A Hetedik részéről Szulmár és Bársony kapitányok szinte végtelennek tűnő listában sorolták fel a halottakat és a sebesülteket. Úgy tűnt, hogy főleg a tisztek és a szakaszvezetők száma csappant meg vészesen. A védelmi vonalat hatalmas támadások érték, főleg a nap első felében, mielőtt erősítés érkezett a Vöröspengék és az Őrült Kutya Klán tagjainak személyében. Baria Setralt és embereit sokan emlegették aznap. Úgy harcoltak, akár a démonok, tartották az első sorokat, s életüket áldozták azért az értékes pár percért, mialatt a gyalogság újra szerveződhetett. A Vöröspengék vitézül harcoltak, annyira, hogy maga Koltén is megemlítette őket. Sormo a szemka varázslópapok elleni küzdelemben két boszorkánymester-gyermeket veszített el, de Nil és Nether túlélték az összecsapást.

– Szerencsénk volt – jelentette ki, miután hűvös, szenvtelen hangon beszámolt a veszteségről. – A szemka isten egy gonosz Előd. A varázslókat használja arra, hogy közvetítse haragját, és nem törődik azzal, hogy a testük halandó. Azok, akik képtelenek voltak elviselni istenük dühét, egyszerűen szétestek.

– Legalább lecsökkent a számuk – morogta Lulla.

– Az istenség egyszerűen választ magának másokat – felelte Sormo. Egyre inkább úgy nézett ki, mint egy öregember, még a mozdulatai is öregesek lettek. Dujker figyelte, ahogy a fiatal fiú lehunyja a szemét, és a hüvelykujját a szemhéjához nyomja. – Keményebb módszerhez kell folyamodnunk.

A többiek hallgattak. Aztán Bársony mondta ki a kérdést, ami mindegyiküket foglalkoztatta.

– Ez mit jelent pontosan, boszorkánymester?

– A kimondott szavak eljuthatnak... egy bosszúálló, paranoiás isten fülébe is – mondta Bult. – Ha nincs más lehetőség, Sormo, akkor hát tedd meg.

A boszorkánymester lassan bólintott. Egy perc múlva Bult hangosan felsóhajtott, ivott egyet, majd beszélni kezdett.

– Kamist Reloe észak felé tart. A folyótorkolatnál fog átkelni. Sekala városának van egy kőhídja. De ha így tesz, azzal veszít tíz vagy akár tizenegy napot.

– A gurani gyalogság a nyomunkban marad – mondta Szulmár. – Akárcsak a szemkák. Nem is kell nagyon megerőltetniük magukat ahhoz, hogy károkat okozzanak. A kimerültség nemsokára úrrá lesz rajtunk.

Bult széles szája keskeny vonallá préselődött.

– Koltén holnapra pihenőnapot rendelt el. Marhákat vágunk le, az ellenség halott lovait megnyúzzuk és megfőzzük. A fegyvereket, páncélokat megjavítjuk.

Dujker felemelte a fejét.

– Még mindig Ubarydba tartunk?

Nem felelt senki. A történész tanulmányozta a parancsnokok arcát. Nem sejtett semmi jót.

– A város elesett.

– Ezt mondta egy tithani harcos vezető – mondta Lulla. – Nem volt semmi vesztenivalója, hiszen már úgyis haldoklott. Nether azt mondja, hogy igazat szólt. A Malaza Flotta elmenekült Ubarydból. Több tízezer menekültet terelnek északkelet felé.

– Újabb rakás vinnyogó nemes, aki Koltén vérét akarja szívni – mondta Bársony.

– Ez lehetetlen – jelentette ki Dujker. – Ha nem mehetünk Ubarydba, akkor milyen város áll előttünk nyitva?

– Csak egy maradt – mondta Bult. – Aren.

Dujker azonnal kiegyenesedett.

– Őrültség! Kétszáz mérföld!

– És még egyharmad, hogy pontosak legyünk – vigyorgott keserűen Lulla.

– Megindította Pormkval az ellentámadást? Megindult észak felé, hogy félúton találkozzunk? Tudja egyáltalán, hogy létezünk?

Bult meredten bámult a történetíróra.

– Hogy tudja-e? Ebben biztos lehetsz, történész. Hogy kivonul-e Arenből? Ellentámadást tervez-e? – a veterán vállat vont.

– Idefelé jövet láttam egy csapat Mérnököt – mondta Lulla. – Egytől egyig mind sírtak.

– Miért? – kérdezte Bársony. – Talán láthatatlan vezetőjük a Sekala fenekén hever, egy marék iszappal a szájában?

Lulla megrázta a fejét.

– Elfogyott a robbanós töltetük. Csak pár rekesz lángolós meg puffanós maradt. Úgy sírnak, mintha mindnek megölték volna az anyját.

– Jó munkát végeztek – szólalt meg végre Koltén.

Bult bólintott.

– Igen. Bárcsak láthattam volna, amikor az út felrobbant!

– Mi láttuk – mondta Dujker. – A győzelem akkor a legédesebb, ha nem jönnek vele visszatérő rémálmok, Bult. Örülj, hogy nem láttad.

*

Dujker arra ébredt a sátrában, hogy egy puha, kicsi kéz ér a vállához. Kinyitotta a szemét, belebámult a sötétségbe.

– Történész – mondta egy hang.

– Nether? Mennyi az idő? Mennyit aludtam?

– Kettő körül jár – felelte a lány. – Koltén azt parancsolta, hogy most gyere velem.

Dujker felült. Túl fáradt volt ahhoz, hogy többet tegyen, minthogy leteríti a pokrócát a földre. A takaró szinte tocsogott a párától és a férfi izzadságától. Dujker megborzongott.

– Mi történt? – kérdezte.

– Még semmi. Szemtanú leszel. Gyorsan, történész. Kevés az időnk.

Dujker kilépett a táborba, amely halkan mormogott. A legsötétebb óra volt ez, jóval a hamis hajnal érkezte előtt. A félelmetes, hideg hang több ezer torokból fakadt. A kimerült álmokat zavaró sebek, a katonák halk kiáltásai, akiknek sérülése meghaladta a gyógyítók, felcserek tudományát, az állatok mormogása, aláfestésként pedig az éber állatok patájának halk dobogása. Valahol a pusztán, tőlük északra, feleségek és anyák jajszava szállt az ég felé – szeretteiket siratták.

Miközben Nether vékonyka gyapjúköpönyegbe burkolózó alakja után baktatott a tábor kanyargós utcácskáin, Dujker gyászos gondolatokkal birkózott. A halottak már átkeltek a Csuklyás Kapuján. Az élők itt maradtak az elmúlás fájdalmával. Dujker Birodalmi Történészként sokféle népet látott már, de olyat egyet sem, amelynek ne lett volna külön rituáléja az elmúlással kapcsolatban. Mindenki más istenségben hisz, ám a végén minden embert a Csuklyás ölel magához, ezer különböző alakban. Amikor a kapuját közel érezzük magunkhoz, kiáltozni kezdünk, hogy elűzzük végtelen csendjét. Ma éjjel a szemkákat halljuk. És a tithanikat. Szertartások, papok nélkül. Kinek kell templom és pap, hogy megkösse és irányítsa a fájdalom és gyász kifejezését – amikor minden szent?

– Nether, a wickák miért nem gyászolnak ma éjjel?

A lány félig hátrafordult, de közben ment tovább.

– Koltén megtiltotta.

– Miért?

– Ezt tőle kellene megkérdezned. Nem gyászoltuk meg, akiket elvesztettünk, mióta megkezdtük a menetelést.

Dujker egy hosszú percig hallgatott, aztán megkérdezte:

– És mit éreznek emiatt a három törzs tagjai, Nether?

– Koltén adja a parancsokat. Mi engedelmeskedünk.

Elértek a wicka táborrész széléhez. Az utolsó sátor után egy húsz lépés széles védelmi vonal terpeszkedett, aztán a frissen emelt vesszőfonat falak következtek, melyekből hosszú bambuszdárdák meredtek előre. Hegyük éppen egy ló mellkasának magasságába volt beállítva. A Menyét Klán lovas harcosai járőröztek a falak mentén, tekintetük a sötét, kavicsos pusztát fürkészte. A védelmi sávban két alak álldogált, az egyik magas, a másik alacsonyabb volt. Mindketten soványnak tűntek, akár a kísértetek. Nether hozzájuk vezette Dujkert. Sormo és Nil volt az.

– Csak ti maradtatok? – kérdezte a történész a boszorkánymesterektől. – Kolténnek azt mondtátok, hogy csak ketten vesztek oda közületek tegnap.

Sormo E'nath bólintott.

– A többiek pihentetik fiatal testüket. Egy tucatnyi javasasszony ápolja a lovakat, és egy maréknyi gyógyító a sérült katonákat. Mi hárman vagyunk a legerősebbek, ezért vagyunk mi itt – a boszorkánymester előrelépett. Lázasnak látszott, s amikor megszólalt, hangjában volt valami, ami többet követelt, mint amit a történész nyújthatott. – Dujker, kinek tekintete találkozott az enyémmel a Forgószél szellemén át, a kereskedők táborában, figyelj szavamra! Hallani fogod a félelmet; minden egyes hangját. Nem ismeretlen számodra ez a sötét kórus. Tudd meg, hogy ma éjjel kétségek gyötörtek.

– Boszorkánymester – mondta Dujker halkan. Nether közben Sormo jobb oldalához lépett, s így már mind a hárman szembenéztek Dujkerrel –, mi történik itt?

Sormo E'nath válaszként felemelte a karját. Megváltozott körülöttük a táj. Látta, hogy a három gyermek mögött morénahalmok emelkednek, felettük a fekete égbolt sötétsége még jobban elmélyült. Dujker talpa alatt hideg és nedves volt a talaj. Lenézett, és zavaros pocsolyákat látott, melyeket vékony jégréteg borított. A jégkristályok őrült mintázata ezernyi színt vert vissza a fényből, melynek nem látszott a forrása. Egy hideg fuvallat arra késztette, hogy megforduljon. Meglepetésében torokhangon felkiáltott. Hátralépett, hihetetlen iszonyatot érzett. Előtte egy rothadó, véres jégszikla emelkedett, töredezett töve alig tízlépésnyire lehetett attól a helytől, ahol éppen állt. A szikla egyre emelkedett, dőlt, míg végül a teteje el is tűnt a ködben.

A jég telis-tele volt testekkel, kitekeredett, megtépázott emberi alakokkal. A szikla lábánál szervek, testrészek hevertek elszórtan, mint valami vágóhídon. Az olvadozó, véres jég lassan lehulló cseppjei kis tóvá gyűltek össze, melyből groteszk szigetekként meredtek ki a különböző letépett testrészek. A szabad levegőn a hús olvadozni kezdett, formátlan, zselés halmokká omlott, melyekben halványan még a csontok is látszottak. Sormo szólalt meg a háta mögött.

– Bent rejtőzik, de közel van.

– Kicsoda?

– A szemka isten. Egy néhai Előd. Nem tudott szembeszállni a varázslattal, ezért hát őt is elnyelte a jég a többiekkel együtt. De nem halt meg. Érzed a haragját, történész?

– Azt hiszem, már nem érzek semmit. Milyen varázslat tette ezt vele?

– Jaghuta. A jeget vetették be, hogy megállítsák a terjedő halandók hullámait. Néha gyorsan, néha csak lassan, ahogy a helyzet azt megkívánta. Némely helyeken egész kontinenseket nyelt el a jég, s magába zárta mindazt, ami a földrészeken volt. A Forkruli Támadók civilizációját, a K'Chain Che'Malle nép hatalmas gépezeteit és építményeit, s persze azoknak a kis kunyhóit is, akik egyszer örökölték volna a világot. Az Omtose Phellack legmagasabb foka; ezek a rituálék soha nem halnak ki, történész. Felemelkednek, visszahúzódnak, aztán ismét felemelkednek. Egy távoli vidéken most is születőben van egy, és a jégfolyók kitöltik álmaimat, mivel arra szánták őket, hogy hatalmas földindulást okozzanak, valamint hihetetlen számú ember halálát is.

Sormo szavaiban ősi erők zengtek, s az a hideg közömbösség is, ahogyan a korok egymást elnyomják, újra és újra, s Dujker végül már úgy látta, mintha minden kő, minden szikla, minden hegy mozogna, egyfolytában, megannyi élettelen szörnyetegként. Vére lehűlt, borzongott, aztán már egész testében remegni kezdett, fékezhetetlenül.

– Gondolj csak bele, mi mindent rejt a jég – folytatta Sormo. – A sírrablók kincsekre bukkanhatnak, ám a hatalom bölcsebb vadászai... jég után kutatnak.

– Kezdenek gyülekezni – szólalt meg Nether.

Dujker végre elfordította a tekintetét a véres, húsdarabokkal teli jégről. A három boszorkánymester körül formátlan hullámokban, ritmikusan lüktetett az erő. Némelyik fényes volt és erős, mások halványabbak, de kitartó ritmusúak.

– A vidék szellemei – mondta Sormo.

Nil fészkelődött a köpönyege alatt, mintha alig tudná visszafogni magát attól, hogy táncra perdüljön. Gyermekarca sötét mosolyra húzódott.

– Az Előd húsában rengeteg a hatalom. Mind akarnak belőle egy darabot. Az ajándékkal, amit átadunk nekik, biztosítjuk, hogy minket fognak szolgálni.

– Történész – Sormo közelebb lépett, és vékonyka kezét Dujker vállára helyezte –, mennyire vékonyka a kegyelem máza? Ez a hatalmas düh... most véget ér. Széttépik, és minden darabkáját megemésztik. Nem halál ez, hanem valamiféle feloszlás...

– És mi lesz a szemka varázslópapokkal?

A boszorkánymester arca összerándult.

– Tudást kapnak, de vele együtt óriási fájdalmat is. Ki kell kaparnunk a szemka szívét. De ez a szív rosszabb, mintha kőből lenne... ahogy a halandó testtel bánik... – megrázta a fejét. – Koltén parancsol.

– Ti meg engedelmeskedtek.

Sormo bólintott. Dujker egy tucat szívdobbanásig nem mondott semmit, aztán felsóhajtott.

– Értem a félelmedet, boszorkánymester.

Sormo arcán óriási megkönnyebbülés suhant át.

– Takard el a szemed egy kicsit, történész. Ez... zavaros lesz.

Dujker mögött a jég egy hatalmas robaj kíséretében szétrobbant. Hideg, vérvörös eső zúdult a történész nyakába, s csaknem leverte őt a lábáról. Háta mögött vad sikoly harsant. A vidék szellemei nekilódultak, elsuhantak Dujker mellett. Még időben megfordult, így egy pillanatra látta az alakot: húsa feketére rothadt, karja hosszú, akár egy majomé, amely próbált kimászni a koszos, gőzölgő esőből. A szellemek elérték és körbefonták az alakot. Hallatott még egy szívet tépő sikolyt, aztán a szellemek darabokra tépték.

*

A keleti égboltra a kelő nap vérvörös csíkot festett, amikor visszatértek a táborba. A lakók már éledeztek, a természet szava szólította a megtépázott, fáradt lelkeket. A szekerekre települt kovácsműhelyekben már izzott a tűz, friss irhákat kapartak, bőröket feszítettek ki, lyuggattak, illetve forraltak nagy, fekete üstökben. Annak ellenére, hogy a malazák városban élték le egész életüket, a menekültek lassan megtanulták magukkal hordozni saját városkájukat; legalábbis azok, akikben elég erő és élni akarás volt még.

Dujker és a három boszorkánymester tocsogott a régi vérben, és húscafatok is lógtak róluk. Megjelenésük a tábornál egyben sikerüket is jelezte, így a wickák megeresztettek egy kiáltást, melyet minden törzs továbbadott. A győzedelmes és egyben gyászos hang jól illett egy istenség elestének bejelentéséhez. A távoli, északra felvert szemka táborból már nem hallatszottak a gyász hangjai, helyüket vészjósló csend váltotta fel. A földből pára szállt felfelé, és a történész – aki a védelmi vonalon át a wicka táborrész felé tartott – érezte, hogy ez a vidék szelleme erejének egy sötétebb megnyilvánulása. Ahogy elérték a tábor szélét, a három boszorkánymester elvált tőle. Az erő megnyilvánulása csak percekkel később talált magának saját hangot. A hatalmas táborváros minden kutyája vonyítani kezdett. A hang furcsán élettelennek tűnt, hideg volt, mint a fém, és megtöltötte a levegőt, akár egy ígéret. Dujker lassított. Egy ígéret. Egy kor, melyben a jég az úr...

– Történész!

Felnézett, és három férfit látott közeledni. Kettőt már ismert, Nethparát és Tumlitot. A harmadik nemes alacsony volt és kövér, s szinte elveszett az aranysujtásos brokátkabát alatt, mely egy kétszer olyan magas, fele olyan kövér emberen talán jól mutatott volna. A hatás sokkal inkább nevetséges benyomást keltett, mint tiszteletet parancsolót. Nethpara levegőt is alig kapott a rohanás után. Ruhája csupa sár volt.

– Birodalmi Történész Dujker, beszélni szeretnénk veled.

Az alvás hiánya – és egy sor más gond – miatt Dujker nem volt valami türelmes hangulatában, de azért nyugodt hangon válaszolt.

– Javasolnám, hogy talán egy másik alkalommal...

– Lehetetlen! – csattant fel a harmadik nemes. – A Tanácsot nem fogja többet félresöpörni senki. A kard Koltén kezében van, így sarokba szoríthat bennünket barbár közömbösségével, de így vagy úgy, mi benyújtjuk a petíciónkat!

Dujker pislogva meredt a férfire. Tumlit bocsánatkérően megköszörülte a torkát, és megtörölte nedves szemét.

– Történész, engedd meg, hogy bemutassam a Nemes Lenestrót, Sialk néhai lakosát...

– Nem egyszerű lakos voltam! – vágott közbe Lenestro. – A Lenestro kanézi család utolsó leszármazottja vagyok, egész Hétvárosban! Tagja a leghatalmasabb kereskedelmi láncnak, mely a legjobb minőségű festett tevebőrt szállítja! Én vagyok a Liga vezetője, és Sialk Első Embereihez tartozom! Már nem is egy Ököl meghajolt előttem, most meg itt állok megalázva, és audienciát kell kérnem egy utolsó kis történésztől...

– Lenestro, kérlek! – mondta Tumlit fáradtan. – Ezzel nem teszel jót az ügyednek!

– Pofon ütött engem az a nyavalyás, barbár vadember, akit a Császárnőnek évekkel ezelőtt a falra kellett volna szegeznie! Biztosíthatok mindenkit afelől, hogy ha meghallja ezt a borzalmat, megbánja majd, hogy nem ezt tette!

– Melyik borzalomra célzol, Lenestro? – kérdezte Dujker halkan.

Lenestro a kérdés hallatán elvörösödött, és levegő után kapkodott. Nethpara emelkedett szólásra.

– Történész, Koltén elvette a szolgáinkat. Még csak nem is szólt előtte. Ez a wicka kutya egyszerűen összegyűjtötte őket; sőt, amikor egyik társunk kérdőre akarta vonni, megsértették az illető személyét, és a földre lökték őt. Visszakaptuk a szolgáinkat? Nem. Életben vannak egyáltalán? Milyen borzalmas, öngyilkos feladat vár rájuk? Nem tudjuk a választ, történész.

– Szolgáitok testi épségéért aggódtok tehát? – kérdezte Dujker.

– Ki fogja megfőzni az ételeinket? – fortyant fel Lenestro. – Ki javítja meg a ruháinkat, ki állítja fel a sátrainkat, ki melegíti meg a fürdővizünket? Ez vérlázító!

– Számomra a testi épségük a fontosabb – mondta egy szomorkás mosoly kíséretében Tumlit.

Dujker hitt a férfinek.

– Akkor hát megpróbálok tenni valamit az érdekedben.

– Hát persze! – vágta rá Lenestro. – Most, azonnal.

– Amikor alkalmas – helyesbített Tumlit.

Dujker bólintott, majd elfordult.

– Még nem végeztünk veled! – kiáltotta Lenestro.

– De igen – hallotta Dujker Tumlit hangját.

– Valaki hallgattassa már el ezeket a kutyákat! Kibírhatatlan ez a vonyítás! Jobb, ha vonyítanak, mint amikor a sarkadat rágják – morfondírozott magában a történész, miközben továbbment. Lassan már nem is bírt másra gondolni, csak arra, hogy végre lemosakodik. A vér és a húscafatok kezdtek rászáradni a ruháira, a bőrére. Ahogy a sátrak közötti járdán vonult, sokan felfigyeltek rá. Jó páran védelmező mozdulatot vetettek, amikor meglátták. Dujker attól tartott, hogy dögevőnek gondolják, és az általa jósolt sors éppen olyan hidegnek tetszik, mint a tábori kutyák lelketlen üvöltése. Előtte már derengett az ég.

HARMADIK KÖNYV

KUTYÁK LÁNCA

Mikor a homok

Táncolt vakon,

A dühöngő istennő

Arca tűnt elő.

A Shei'k

Bidithal

Tizenegyedik fejezet

Ha a T'lan Imassok

elporladt csontjait kutatod,

markolj csak bele

a Raraku homokjába.

A Szent Sivatag

Ismeretlen

Kupa úgy érezte magát, mintha patkány lenne egy orkokkal zsúfolásig teli szobában, mintha bezárták volna az árnyak, s csak egy perc lenne hátra addig, hogy valaki eltapossa. Korábban még soha nem érezte magát ilyen... sebezhetőnek, amikor belépett a Meanas Üregbe. Idegeneket, betolakodókat észlelt, a birodalomtól oly idegen erővel, hogy a levegő valósággal vibrált körülötte. Lényének lényege, mely besiklott a bejáraton át, csak egy szánalmas, kuporgó alakká törpült. De igazából nem érzett mást, csak a sok járatot, melyeken át a betolakodók közlekedtek, s a megtekeredett erővonalakat, melyek ezeket az ösvényeket jelölték. Érzékei azt bizonygatták neki, hogy egyedül van – legalábbis egyelőre –, s a birodalom kies tájain nincs más élő rajta kívül. Mégis reszketett a félelemtől.

Lelkében egy szellemkéz visszanyúlt, megtalálta azt a biztos helyet, ahol a teste lakozott, kitapintotta az ereiben száguldó vér dobolását, húsa, csontjai megnyugtató súlyát. Keresztbe tett lábbal ült a Silanda kapitányi kabinjában, s a fáradt, kimerült Heborik vigyázott rá, míg a többiek a fedélzeten várakoztak, és a töretlen, reménytelenül egyenes horizontot fürkészték minden oldalon.

Ki kellett jutniuk valahogyan. Az egész Ősi Üreget, melybe belecsöppentek, elárasztotta a levesszerű, sűrű tenger. Az evezősök akár ezer éven át is hajthatták volna előre a Silandát, míg a fa el nem korhad halott kezükben, az evező el nem törik; az egész hajó darabokra eshet, de a dob akkor is szólt volna, s a hátuk akkor is előre-hátra dől a ritmusra. Mi viszont addigra már rég halottak leszünk, nem többek, mint egy-egy kis halom por – gondolta Kupa. A meneküléshez valamiféleképpen Üreget kellett volna váltaniuk.

Kupa átkozta saját korlátait. Ha Serc, Denul, D'riss vagy bármely más, halandók által elérhető Üreg erejével dolgozna, nem lenne semmi gond. A Meanassal viszont annál inkább. Sehol egy tenger, sehol egy folyó, de még egy átkozott pocsolya sincs. Kupa az Üregében azon volt, hogy átjárót keressen maguknak a halandók világába – és ez korántsem bizonyult egyszerűnek.

Különleges törvények kötötték meg a kezét, természet alkotta szabályok, melyek az ok-okozat elveivel játszadoztak. Ha egy szekéren utaztak volna, akkor az Üregeken át kétségkívül valamilyen szárazföldi részre jutnak. Az elemek összekapcsolása minden egyes Üregben kötötte őket. Levegőből levegőbe, földről földre, vízből vízbe utazhattak csupán. Kupa hallott már olyan Főmágusról, akinek – állítólag – sikerült kijátszania ezeket az ősi szabályokat, és talán az istenek és az Elődök is rendelkeztek ilyen tudással. De ezek bizony magasan egy szegény kis harci mágus tudása felett álltak.

A másik problémát a feladat nagysága jelentette. Egy maréknyi csapatot átjuttatni az Üregén, nehéz feladat lett volna, de megoldható. Na de egy egész hajót! Abban reménykedett, hogy a Meanasban majd ihletet kap, és kipattan az agyából valami egyszerű, ám elegáns megoldás. A költészet eleganciájával. Hát nem maga Halász Kel'Tath mondta egykoron, hogy a költészet és a varázslat egyetlen kétélű tőr, minden ember szívében? Akkor hát hol maradnak a mágikus rímek?

Kupa keserűen beismerte, hogy a Meanasban is éppen olyan ostobának érezte magát, mint a kapitányi kabinban. Az illúzió művészete maga az elegancia. Kell lennie valami trükknek, amivel kijuthatunk innen. A valóság és az illúzió együtt munkálkodnak az emberek lelkében. És a hatalmasabb erők? Vajon, át lehet verni magát a valóságot, és el lehet vele hitetni, hogy az illúzió valós?

Érzékeinek vészcsengője megszólalt. Kupa már nem volt egyedül. A Meanas Üreg súlyos, sűrű levegője – melyben úgy tűnt, az árnyak üvegből vannak, s kész extázis áthatolni rajtuk – bugyogni kezdett, majd szinte felforrt, mintha valami hatalmas alak érkezne, s az tolná maga előtt a levegőt. Bármi közeledett is, nagyon gyorsan haladt. A mágus agyán átfutott egy gondolat. Egy gondolat, melyben... van elegancia. Togg lábujjára, megtehetem én ezt? Növekvő nyomás, aztán húzóerő, egy áramlat, egy áradás. A Csuklyásra, ez nem víz, de eléggé hasonlít rá... Remélem – morfondírozott a varázsló. Látta, hogy Heborik rémülten hátraugrik, s ennek eredményeként bevágja a fejét egy gerendába. Kupa visszacsusszant a testébe, és szaggatottan levegő után kapott.

– Heborik, indulunk. Mindenki készüljön fel!

Az öregember az egyik csonkjával megdörzsölte a tarkóját.

– Biztos, hogy készen állsz rá, mágus?

– Bármire.

Kupa visszacsúszott az Üregbe, s gondolatban visszamászott a Meanasba kapaszkodó horgonyához. A Hívatlan közeledett, egy olyan hatalom ereje volt benne, melytől a lázas légkör szinte reszketett. A mágus látta, hogy a közelben az árnyak összekeverednek. Érezte, ahogy a levegőben érik a sértődöttség, a talaj a talpa alatt felháborodottan mozogni kezdett. Bármi haladt is át ezen az Üregen, az felkeltette a figyelmét a... a... bárminek – Árnytövisnek, a Kopóknak – vagy talán az Üregek mégis élőlények. Mindenesetre az erő közeledett, és nem vett tudomást semmiről.

Kupa előtt hirtelen felrémlett Sormo rituáléja, amely a T'lan Imass Üregbe vitte őket Hisszar mellett. Ó, a Csuklyásra, egy Lélekvesztett, vagy egy Szétszéledt... de mekkora az ereje! Ki a csudának lehet ekkora hatalma? Csak két lehetőség jöhetett számításba: Fürkész Anomander, a Sötétség Fia, vagy Oszrik. Mindketten Lélekvesztettek, és mindketten pont ilyen arrogánsak, mint ez az erő. Ha lettek volna még mások is, akkor már régen elérte volna őt cselekedeteik története. A harcosok a hősökről beszélgetnek. A mágusok az Elődökről – gondolta Kupa. Már hallott volna róla.

Fürkész Genabackison volt, Oszrikról pedig azt rebesgették, hogy egy évszázaddal korábban átköltözött egy távoli, déli kontinensre. Nos, talán visszajött az a hideg szemű fattyú. Hamarosan úgyis megtudom.

A jelenés megérkezett. Kupa spirituális hasára esett az Üreg puha talaján, és megfeszített nyakkal az ég felé nézett. A sárkány alacsonyan a föld fölött repült. Ellent mondott mindennek, amit Kupa eddig a sárkányokról tudott. Nem Fürkész, és nem is Oszrik. Csontos volt, bőre a száraz cápabőrre hasonlított, szárnyfesztávolsága pedig nagyobb volt még Fürkészénél is – akinek a sárkányistennő vére folyt az ereiben –, s magukban a szárnyakban nem volt semmi áramvonalas elegancia. A csontok őrült mintázatban álltak össze, akár egy denevér törött szárnya, s minden egyes ízület átütött a száraz bőrön. A sárkány feje olyan széles volt, mint amilyen hosszú – akár egy viperáé –, szeme magasan helyezkedett el. Csapott homloka simán futott hátra a csipkézett tarajig, mely szinte beleágyazódott a tarkó és a járomcsont mögötti izomzatba.

Egy durván felvázolt sárkány, egy lény, akit a világok születése előtti ősiség légköre vett körül. Kupa levegő után kapott, amikor a sárkány tulajdonságait kutató gondolatai felfedezték, hogy a lény halhatatlan. A mágus érezte, hogy a lény felfedezte őt, miközben vagy harminc méterre felette vitorlázott. Egy pillanatra kiélesedő figyelem, aztán újra közömbösség.

Ahogy a sárkány sodrába kerültek, hirtelen hatalmas szélvihar támadt, és Kupa – aki közben a hátára gördült – elmormolta azt a pár Felsőbb Meanas szót, amelyet ismert. Az Üreg anyaga szétnyílt, ám a hasadékon egyelőre egy ló is csak nehezen fért volna át. De a lyuk vákuumba vezetett, mire a szél zúgása üvöltéssé erősödött.

Kupa, aki még mindig a két birodalom között egyensúlyozott, látta, amint a Silanda sáros, ütött-kopott orra betölti a rést. Az anyag egyre tovább és tovább hasadt. A hajó keresztgerendája azonban rémítően szélesnek hatott. A mágus gyanakvása félelemmé, majd rettegéssé alakult. Ó, nem! Ezt most jól megcsináltam!

A hajó törzse körül habzó, tejszerű víz áramlott át. Az átjáró egyre jobban kiszélesedett, s a tenger nyomásának hatására a folyamat irányíthatatlanná vált. Kupa nyakába vízoszlop zúdult, s egy pillanat múlva már el is szakította őt az Üregétől, spirituális lényétől. Ismét ott találta magát a nyikorgó, vészesen imbolygó kapitányi kabinban. Heborik a küszöbön, félig a kabinban, félig a folyosón hevert, miközben a Silanda meglovagolta a vad hullámokat. Az expap, amikor meglátta, hogy Kupa feltápászkodik, nem túl kedvesen ráförmedt:

– Mondd, hogy így tervezted! Mondd, hogy a kezedben tartod a helyzetet, mágus!

– Hát persze, te ostoba! Nem látod? – a felborult bútorokon át a kijárathoz botorkált, és átlépett a földön fekvő Heborikon. – Tartsd a frontot, öreg, számítunk rád!

Heborik pár keresetlen szót vágott a mágus után, aki már a főfedélzet felé tartott. A Hívatlan látogatását a Meanas ereje keserűen eltűrte, s éppen, hogy csak nem lépett fel ellene, de a sérülés teljességgel lehetetlenné is tett bármiféle ellenállást. A rongálás kozmikus méreteket öltött – a seb már valószínűleg gyógyíthatatlan nagyságúvá nőtt.

Lehet, hogy éppen most pusztítottam el a saját Üregemet. Ha a valóságot nem lehet becsapni. Már hogyne lehetne becsapni – hiszen egyfolytában ezt csinálom!

Kupa felért a főfedélzetre, és a hajótat felé robogott tovább. Geszler és Felhős a kormányrúdnál ült, és miközben emberfeletti erővel próbálták irányban tartani a hajót, veszettül vigyorogtak mindketten. Geszler előremutatott, és Kupa meglátta a sárkány halovány szellemszerű alakját. Az állat csontos farka ütemesen csapkodott jobbra-balra, mint a kígyó, amely homokon halad. Miközben nézte, a sárkány háromszögletű fejét is megpillantotta: az hátranézett, hogy fekete, halott szemével szemügyre vegye őket. Geszler integetett neki.

Kupa megrázkódott és nekifeszült a szélnek. Jó erősen megkapaszkodott a hajófar korlátjában. A szakadás már jó messze volt, de még mindig látta: ez azt jelenti, hogy biztosan... ó, a Csuklyásra! A Lélekvesztett sárkány nyomában víz zúdult át dühös hullámokban. A seb csak azért nem szélesedett ki még jobban, mert árnyak nyüzsögtek a sarkaiban, s próbálták összefogni; de az árnyak pusztultak, és Kupa tudta, hogy ez nem megoldás. A birtokháborítás megakadályozásának érzete olyan erős volt magában az Üregben, hogy az képtelen volt megközelíteni saját sebét, hogy befoltozza.

Árnytövis és minden más fennhéjázó Előd a közelben, aki hallja! Lehet, hogy én nem hiszek bennetek, de ti jobban teszitek, ha hisztek énbennem! Méghozzá gyorsan! Az illúziót adom nektek ajándékba, csak itt, csak most! Higgyetek! Kupa tekintete a résre szegeződött, miközben terpeszbe állt, elengedte a korlátot, és a magasba lendítette a kezét. Be fog záródni... meg fog gyógyulni! Előtte a jelenet megremegett, a rés kezdett lassan szűkülni, a seb szélei összehúzódtak. A víz áramlása lelassult. A férfi még keményebben nyomult előre, s akaratával próbálta az illúziót valósággá változtatni. Végtagjai remegtek. Bőrén csurgott az izzadság, ruhái már csuromvizesek voltak. A valóság visszalökte. Az illúzió elhomályosult. Kupa térde összecsuklott. Megragadta a korlátot, hogy megtartsa magát. Elhibázta. Nincs már elég erőm. Hibáztam. Meghalunk...

Az, erő, mely hátulról érkezett, olyan volt, mintha fejbe csapták volna. Látómezején csillagok úsztak át. Egy idegen erő söpört át a testén, melytől ismét kiegyenesedett. Széttárta karját, s közben érezte, hogy talpa felemelkedik a fedélzet deszkájáról. Az erő tartotta őt, egy helyben lebegett, az energia olyan hidegnek tűnt, akár a jég. A hatalom élőhalott volt: a sárkány akarata tartotta őt. Nem akart cselekedni, de sikerült megértenie Kupa logikátlan tetteinek lényegét... és megadta hozzájuk a szükséges energiát. Aztán még annál is többet. A férfi felsikoltott, testén jegesen égető fájdalom kúszott végig. A halhatatlan mit sem törődött a halandó test korlátaival – ennek bizonyítékát Kupa a csontjában érezte.

A távoli rés bezárult. Hirtelen más erők is áramlani kezdtek a mágus testén keresztül. Elődök voltak, akik megértették Kupa pimasz szándékát, és gonosz örömmel csatlakoztak a játékhoz. Mindig csak a játék. Legyetek átkozottak mind egy szálig! Visszavonom az imáimat! Hallotok engem? A Csuklyás vigyen el benneteket! Rádöbbent, hogy a fájdalom elmúlt – a halhatatlan sárkány visszahúzódott, amint megérezte, hogy más erők is működésbe léptek. Kupa ott maradt a fedélzet felett pár centire, lebegve, s végtagjai reszkettek, ahogy a többi erő játékosan kikezdte az ő halandóságát. A Halhatatlan közömbösségét felváltotta a rosszindulat. Kupának már kezdett hiányozni az előbbi. Váratlanul a koszos fedélzetre zuhant, térde megbicsaklott. A játéknak vége, megunták a játékszert... Felhős termett ott mellette, s egy borostömlőt lengetett az orra előtt. Kupa elkapta és megtöltötte a száját a savanykás folyadékkal.

– A sárkány nyomvonalán haladunk – mondta a katona –, de már nem vízen. Az a seb úgy bezárult, mint egy utász segge. Nem tudom, hogy mit csináltál, mágus, de működik.

– Még nincs vége – motyogta Kupa, s közben próbálta lecsillapítani teste remegését. Ivott még egy kis bort.

– Akkor viszont vigyázz a borral – mondta Felhős mosolyogva –, jól kupán tud ám vágni.

– Nem fogom érezni a különbséget: a fejem már így is csupa zúzódás.

– Kékes lánggal izzottál, mágus. Ilyet még az életben nem láttam. Remek kis kocsmai sztori lesz belőle.

– Ahá, végre halhatatlanná váltam! Ezt figyeld, Csuklyás!

– Fel tudsz állni?

Kupa nem szégyellte, hogy segítségre szorul, elkapta a katona karját, úgy tápászkodott fel.

– Adjatok pár percet! – mondta. – Aztán majd megpróbálok kitörni az Üregből, és visszacsempészem magunkat a saját világunkba.

– Kemény utazás lesz, mágus?

– Remélem, nem.

*

Felisin a fedélzeten állt és figyelte a borostömlőn osztozó mágust, valamint Felhőst. Érezte az Elődök jelenlétét, a hideg, vértelen érdeklődést, mely a hajó és annak utasai felé irányult. A hideg és közömbös sárkány volt a legrosszabb közülük. Olyanok vagyunk csak neki, mint a bolhák a hátán.

Baudin bekötözött kezét a korláton nyugtatta, és figyelte az előttük repülő, hatalmas, szárnyas teremtményt. Bármin utaztak is, az susogva hullámzott alattuk. Az evezők továbbra is mozogtak, abban a kitartó ritmusban, mint korábban, de nyilvánvaló volt, hogy nagyobb sebességgel haladnak, mint amit csont és izom elérhet; még akkor is, ha az a csont és izom élőhalott.

Nézzük csak meg magunkat! Egy maréknyi sorstalanság. Nincs uralmunk semmi felett, még azt sem tudjuk, hogy mi lesz velünk ennek az őrült, rémálomba illő utazásnak a következő lépésében. A mágusnak ott a varázsereje, az öreg katonának a kőkardja, a másik kettőnek meg a hite az Agyaras Istenben. Heboriknak... Heboriknak nincs semmije. Ami pedig engem illet, nekem sebhelyeim meg himlőhelyeim vannak. Ennyit a vagyonunkról – gondolta Felisin.

– A szörny készülődik...

Felisin ismét Baudinra pillantott. Ó, igen, a banditáról majdnem megfeledkeztem. Neki titkai vannak, bár a semminél azok sem érhetnek sokkal többet.

– Mire készül? Te a sárkányok terén is szakértő vagy?

– Valami nyílik előtte: ott változik az ég, látod?

A lány is látta. Az egyöntetű szürkeségben egy folt jelent meg, egy bronzszínű homály, mely egyre mélyült, egyre nagyobbá vált. Talán szólni kéne a mágusnak... De ahogy megfordult, a folt kivirult és betöltötte a fél égboltot. Valahol mögötte felháborodott kiáltás harsant. Útjukat árnyak keresztezték, melyek oldalra sodródtak. A Silanda evezői átküzdötték magukat rajtuk. A sárkány összehúzta a szárnyát, és átsuhant a bronzszínű lángok poklán. Baudin megperdült, karjába kapta Felisint, és maga alá temette, miközben a tűz végigsöpört a hajón. A lány hallotta a szisszenést, s a lángok körülölelték őket.

A sárkány talált egy Üreget... hogy levakarja a hátáról a bolhákat.

Felisin összerándult, ahogy a lángok átsöpörtek az őt védelmező Baudinon. Érezte, hogy a férfi ég: a bőringe, a hátán a saját bőre, a haja. Minden légvételnél csak füst jutott a tüdejébe. Aztán Baudin futott, s úgy vitte őt a karjában, mintha nem is lenne súlya; leugrott a főfedélzetre. Kiáltozás hallatszott. Felisin megpillantotta Heborikot: a férfi tetoválásai feketén füstöltek. Heborik megtántorodott, áttörte a korlátot, és eltűnt.

A Silanda égett.

Baudin még mindig futott. Elrohant a főárboc mellett, ahol a mágus lépett eléjük. Kupa megragadta a bandita karját, és próbált valamit üvölteni, ám szavait elnyomták a lángok. Baudinnak a fájdalom elvette az eszét. Fél kézzel eltolta maga elől a mágust, s az ismét eltűnt a lángok között. Baudin üvöltve nekirugaszkodott, vakon, kétségbeesetten átugrott a hajó farába. A tengerészek eltűntek – vagy elhamvadtak a tűzben, vagy haldoklottak valahol a fedélközben. Felisin nem ellenkezett. Mivel látta, hogy nincs menekvés, szinte hálásan fogadta a lángokat, melyek egyre gyakrabban értek a bőréhez. Csak hagyta, hogy Baudin átugorjon vele a korlát fölött.

Zuhantak.

Kiszorult minden csepp levegő a tüdejéből, amikor a kemény homokrétegnek csapódtak. Még mindig egymás karjában legurultak egy meredek lejtőn, és egy rakás víz csiszolta kavics között landoltak. A bronzszínű tűz eltűnt. A por lassan leülepedett körülöttük. Felisin felnézett az égre. Ragyogó napsütést látott. Valahol a füle mellett legyek zümmögtek; a hang olyan mindennaposnak tetszett, hogy szinte beleremegett. Olyan volt, mintha kétségbeesetten fenntartott védelmi vonalai összeomlottak volna. Visszatértünk. Haza. Ezt teljes bizonyossággal érezte.

Baudin felnyögött. Lassan ellökte magát, a kavicsok megcsikordultak a súlya alatt. Felisin felnézett rá. A férfi haja eltűnt, helyén a bőr bronzosra színeződött. Bőringéből csak foszlányok maradtak, úgy lógtak széles hátáról, mint egy pókháló darabjai. Hátán a bőr, ha lehet, még sötétebbre, még bronzosabbra égett, mint a fején. Kezéről eltűnt a kötés, látszottak duzzadt ujjai, sebes ízületei. Hihetetlen módon a bőre nem repedt fel, nem hasadozott szét; ehelyett úgy nézett ki, mintha megacélozták volna. Megedződött. Baudin lassan felemelkedett, minden mozdulatát hajszálpontosan kiszámította. A lány látta, hogy pislog, aztán nagy levegőt vesz. Szeme elkerekedett, amikor végignézett magán.

Nem erre számítottál. A fájdalom elmúlik – látom az arcodon –, lassan emlékké halványul. Túlélted, de valahogy... másként érzed magad. Érzed. Érzel. Hát semmi sem öl meg téged, Baudin?

A férfi ránézett és elkomorodott.

– Élünk – mondta Felisin.

Baudin megindult felfelé, mire a lány azonnal követte. Egy keskeny folyóágyban voltak, egy hasadékban, amit akkora erővel áraszt el olykor a víz, hogy a kanyarokban koponya nagyságú kövek is maradtak a hordalékából. A meder alig volt szélesebb öt lépésnél, a kétembernyi magasságú partoldalt többszínű homokkő réteg alkotta. Tombolt a hőség. A lány hátán patakokban folyt az izzadság.

– Látsz valahol olyan helyet, ahol ki tudunk mászni? – kérdezte.

– Érzel otataral szagot? – motyogta a férfi.

Felisin hátán végigfutott a hideg. Visszakerültünk a szigetre...

– Nem, és te?

Baudin a fejét rázta.

– Én aztán nem érzek semmit. Csak úgy eszembe jutott.

– Szép kis gondolat – vágta rá a lány. – Keressünk inkább kiutat. – Azt várod tőlem, hogy köszönetet mondjak, amiért megmentetted az életemet, igaz? Egyetlen szóval is megelégednél, vagy egy pillantással, azzal, hogy a tekintetünk összekapcsolódik. Arra aztán várhatsz örökké, bandita.

Meneteltek a szűk kis szorosban, s csak légyfelhők zúgását meg a saját hangjukat hallották.

– Valahogy... nehezebb lettem – mondta Baudin pár perc után.

A lány megtorpant, a férfira pillantott.

– Mi van?

Baudin vállat vont.

– Nehezebb vagyok – ép kezébe fogta a sérültet –, vagy sűrűbb. Nem tudom. Valami megváltozott.

Valami megváltozott. Felisin csak bámulta a társát, kimondhatatlan félelem kígyózott a lelkében.

– Megesküdtem volna, hogy csontig elég a testem – mondta a férfi, s arca még jobban elkomorodott.

– Én nem változtam – felelte Felisin, majd megfordult és továbbindult. Pár pillanat múlva hallotta, hogy Baudin is követi.

Találtak egy oldalcsatornát, egy kisebb hasadékot, amelyet a főcsatornába siető víz vágott magának a homokkő rétegeken át. A vágat hamar sekéllyé vált, vagy húsz lépés után egészen el is tűnt. Egy széles, repedezett talajú völgyre néző, elkopott dombvonulat mellett lyukadtak ki. A túloldalon csipkézettebb, magasabb dombok emelkedtek. A táj remegni látszott a forró levegőben. A völgy közepén, tőlük vagy ötszáz méterre egy alak álldogált. Lábánál egy másik ember feküdt mozdulatlanul.

– Heborik – mondta Baudin hunyorogva. – Ott áll. És a másik? Él vagy meghalt? És ki az?

Egymás mellett haladtak egészen az expapig. Ő is észrevette a közeledőket. Ruhái elégtek, csak pár foszlány maradt a testén, bőre azonban a tetoválások alatt sértetlennek látszott. Ahogy közelebb értek, Heborik a saját kopasz foltjára mutatott, majd elvigyorodott.

– Jól áll neked – mondta Baudinnak.

– Nocsak – mondta Felisin gúnyos hangon –, mostantól talán egy szektához tartoztok? – Az öregember lábánál heverő alak a mágus, Kupa volt. A lány végigmérte. – Halott?

– Nem egészen – felelte Heborik. – Életben marad, de menet közben összeütközött valamivel.

– Akkor ébreszd fel – mondta Felisin. – Eszem ágában sincs itt álldogálni a hőségben, míg ő kipiheni magát. Ha nem vetted volna észre, öreg, már megint egy sivatagban vagyunk. A sivatag pedig szomjúságot jelent, arról meg már ne is beszéljünk, hogy nincsen se élelmünk, sem felszerelésünk. És végül fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk...

– A kontinensen – felelte Heborik. – Hétvárosban.

– Ezt meg honnan tudod?

Az expap vállat vont.

– Tudom, és kész.

Kupa felnyögött, majd felült. Fél kézzel a bal szeme fölötti púpot tapogatta, közben pedig körbenézett. Savanyú arcot vágott.

– A Hetedik Hadtest ott, a dombon túl táborozik – mondta Felisin.

A férfi arca felderült, majd ismét elszomorodott.

– Nagyon vicces, mondhatom – talpra kecmergett, aztán körbenézett a horizonton, végül pedig beleszimatolt a levegőbe. – Kontinens – jelentette ki.

– Miért nem égett le a fehér haj a fejedről? – kérdezte Felisin. – Még csak meg sem perzselődtél.

– A sárkány Ürege – mondta Heborik. – Mi volt az?

– Átkozott legyek, ha tudom – ismerte be Kupa, s közben beletúrt fehér, égnek álló hajába. Mintha meg akart volna győződni róla, hogy az tényleg ott van még. – Káosz, talán; két Üreg közötti vihar; nem tudom. Még soha nem láttam ilyesmit, bár ez nem sokat jelent; végül is, én nem vagyok Előd...

– Ezt nevezem – motyogta Felisin.

A mágus rásandított.

– A himlőhelyek az arcodon, halványodtak.

Ezúttal a lány lepődött meg. Baudin felmordult. A lány a bandita felé perdült.

– Mi olyan vicces?

– Én is láttam, de egy cseppet sem lettél csinosabb.

– Ebből elég – mondta Heborik. – Dél körül jár, ami azt jelenti, hogy előbb fog tovább melegedni a levegő, mint hogy hűlni kezdene. Menedékre lenne szükségünk.

– A tengerészeknek semmi nyoma? – kérdezte Kupa.

– Meghaltak – felelte Felisin. – Lementek a fedélközbe, csakhogy a hajó akkor már égett. Meghaltak. Kevesebb éhes száj.

Senki sem felelt. Kupa indult meg elöl, s úti célként a távoli dombságot jelölte meg. A többiek szó nélkül követték. Húsz perc múlva Kupa megállt.

– Jobb lesz, ha sietünk. Vihart érzek a levegőben.

Felisin felhorkant.

– Én nem érzek mást, csak büdös izzadságszagot... Baudin, állj már arrébb!

– Biztosan megtenné, ha megtehetné – motyogta Heborik, együtt érző hangon. Egy pillanat múlva meglepetten felnézett, mintha csak véletlenül mondta volna ki hangosan, amire gondolt. Varangyarca eltorzult.

Felisin várt egy percig, rendbe szedte a légzését, aztán a bandita felé perdült. Baudin apró szeme olyan volt, akár két fénytelen pénzérme: nem árult el semmit.

– Testőr – mondta Kupa, majd lassan bólintott. Hűvös hangon szólt Heborikhoz. – Ki vele! Tudni akarom, hogy ki a társunk, és hogy kinek az elkötelezettje. Korábban hagytam a csudába, mert Geszler meg a két tengerész ott volt kéznél. De most nincsenek itt. Ennek a lánynak testőre van. Miért? Jelenleg úgy látom, hogy senki sem szereti ezt a hideg szívű, gonosz kis teremtést, vagyis a testőr hűségét pénzen vették. Ki ez a lány, Heborik?

Az expap vágott egy fintort.

– Tavore húga, mágus.

Kupa pislogott.

– Tavore? A Végrehajtó? Akkor mi a fenét csinált egy bányában?

– Odaküldött engem – felelte Felisin. – Igazad van, nincs szó hűségről. Csak egy voltam a sok rab közül.

A láthatóan zavarodott mágus Baudin felé fordult.

– Karmos vagy, nem igaz? – Kupa körül felfénylett a levegő. Felisin rájött, hogy a férfi megnyitotta az Üregét. A mágus kimutatta a fogait. – A Végrehajtó szánalma, hús-vér formában.

– Nem Karmos – mondta Heborik.

– Akkor mi?

– Hogy elmagyarázzam, egy egész kis történelemórát kellene tartani...

– Fogj csak bele!

– Egy régi rivalizálással kezdődött – kezdte az expap –, Táncos és Komor között. Táncos létrehozott egy titkos hadtestet a hadjáratok segítésére. Az elnevezéskor a Birodalom szimbóluma – a pengeéles karmú démoni kéz, gömbbel a kezében – játszott szerepet: Karvalyoknak nevezte el a csapatot. Komor ezt a modellt használta, amikor megszervezte a Karmosokat. A Karvalyok külsősök voltak: a Birodalom igazságszolgáltatásán kívül álltak, a Karmosok viszont belsősök lettek, egyfajta titkos rendőrség, merénylőkből és kémekből álló hálózat.

– De a Karmosokat is használják titkos katonai küldetéseken – vetette fel Kupa.

– Most már igen. Amikor Komorból Táncos és Kellanved távollétében Régens lett, a Karvalyok ellen küldte a Karmosait. Az árulás először nem is merült fel: egy sor küldetés, amelyek balul sültek el, de aztán valaki elszólta magát, és mindenre fény derült. A két csapat egymásnak ment, és a végsőkig harcoltak.

– A Karmosok nyertek.

Heborik bólintott.

– Komorból Laseen lett, Laseenből Császárnő. A Karmosok ülnek a rakás koponyán, akár a jóllakott varjak. A Karvalyok ugyanarra a sorsra jutottak, mint Táncos. Halottak, nyomtalanul eltűntek... vagy ahogy azt néha-néha felvetette valaki, talán csak annyira elbújtak, hogy úgy tűnt, mintha mind meghaltak volna – az expap elvigyorodott. – Mint ahogy ez lehet a helyzet magával Táncossal is.

Felisin Baudint méregette. Karvaly. Mi dolga lehet az én nővéremnek egy titkos, földalatti csoporttal, melynek tagjai még mindig a Császár és Táncos emlékébe kapaszkodnak? Miért nem használt egy Karmost? Talán mindenki más tudta nélkül akart cselekedni...

– Keserű ügy volt ez már a legelején is – folytatta Heborik a történetet. – Bilincsbe veretni a saját kishúgát, mint valami közönséges bűnözőt. Példázat, amivel bizonyíthatja hűségét a Császárnőnek...

– Nem csak a sajátját – mondta Felisin. – A Paran Házét is. A fivérünk renegát, a Félkarú seregével maradt Genabackison. Ettől mind... sebezhetőek lettünk.

– Minden balul ütött ki – mondta Heborik. Baudint bámulta. – Úgy volt, hogy nem sokáig marad Csontkupában, igaz?

Baudin megrázta a fejét.

– Nehéz kivinni egy olyan embert, aki maradni akar – vállat vont, mintha ezzel meg is magyarázott volna mindent a témával kapcsolatban.

– Tehát a Karvalyok élnek – mondta Heborik. – És ki a vezetőtök?

– Senki – mondta Baudin. – Én beleszülettem az egészbe. Egy maréknyi Karvaly maradt csak, éldegélnek erre-arra; vagy öregek, vagy isznak, vagy mindkettő. Néhány elsőszülött fiú örökölte... a titkot. Táncos nem halt meg. Újjászületett, a Császárral egyetemben; az apám ott volt Malaz városában, és a saját szemével látta az egészet az Árnyas Hold éjjelén.

Kupa felhorkant, Heborik viszont lassan bólogatott.

– Elég közel jutottam a következtetésemmel – mondta az expap. – Mint kiderült, Laseen számára túlságosan is közel. Sejti vagy talán tudja is, igaz?

Baudin vállat vont.

– Majd ha legközelebb csevegek vele, megkérdezem.

– Nincs szükségem többé testőrre – jelentette be Felisin. – Tűnj el a szemem elől, Baudin! Nővérkém aggodalma nem ér többet a Csuklyásénál!

– Kislány...

– Fogd be a szádat, Heborik. Megpróbállak majd megölni, Baudin. Mindig, amikor csak lehetőségem nyílik rá. Meg kell majd ölnöd, hogy mentsd a bőrödet. Menj el! Most, azonnal.

A nagydarab férfi ismét meglepetést szerzett neki. Nem fordult a többiekhez védelemért, hanem egyszerűen csak hátat fordított, és megindult egy másik irányba, mint amerre eddig mentek.

Ennyi. Elmegy. Egyetlen szó nélkül kilép az életemből. Csak nézett a férfi után, és nem értette, vajon miért szorult össze a szíve.

– A fenébe is, Felisin – csattant fel az expap. – Nekünk nagyobb szükségünk volt rá, mint neki miránk.

– Erős kísértést érzek, hogy utána menjek, és téged is magammal vigyelek, Heborik – mondta Kupa. – Hagyjuk csak itt ezt a gonosz boszorkányt, felőlem aztán viheti a Csuklyás a lelkét.

– Csak rajta – biztatta őt flegmán Felisin.

A mágus nem figyelt rá.

– Magamra vállaltam, hogy megmentem az életedet, Heborik, és nem szegem meg Dujkernek tett ígéretemet. Te döntesz.

Az öregember keresztbe fonta a karját.

– Az életemet köszönhetem neki...

– Azt hittem, már el is felejtetted – csattant fel Felisin.

A férfi megrázta a fejét. Kupa felsóhajtott.

– Rendben. Mindenesetre gyanítom, hogy Baudin sokkal jobban fog boldogulni nélkülünk. Induljunk, mert rögtön elolvadok. Menet közben talán kifejthetnéd bővebben is azt a megjegyzésedet, hogy Táncos nem halt meg. Igazán érdekes gondolat...

Felisin elzárkózott a beszélgetéstől. Ez nem változtat semmin, nővérkém. A drágalátos ügynököd megölte a szeretőmet, az egyetlen embert, aki Csontkupában törődött velem. Csak egy küldetés voltam Baudin számára, semmi más, és ami még ennél is rosszabb, alkalmatlan volt a feladatra, egy ostoba, nehéz fejű barom. Hurcolja magával a halott apja kabaláját – milyen patetikus! Megtalállak majd, Tavore. Ott, a vérvörös folyóban. Erre megesküszöm...

– ...varázslat.

E szó hallatán hirtelen föleszmélt. Kupára pillantott. A mágus megszaporázta a lépteit, arca sápadt volt.

– Mit mondtál? – kérdezett vissza.

– Azt mondtam, hogy az a vihar ott mögöttünk nem természetes!

A lány hátrapillantott. A völgyet örvénylő homokfal szelte ketté egész hosszában; a dombok, melyek közül Baudinnal előjöttek, nem voltak már sehol. A homokfal úgy gördült feléjük, mint valami élőlény.

– Azt hiszem, ideje futásnak eredni – nyögte mellette Heborik. – Ha elérjük a dombokat...

– Már pontosan tudom, hogy hol vagyunk! – kiáltotta Kupa. – Rarakuban! Az ott a Forgószél!

Előttük, úgy kétszáz lépésre, már ott magaslott a sziklás, durva formájú dombság. A dombok között hatalmas szakadékok tátongtak, mintha baltával vágták volna szét őket. Mindhárman futottak, bár tudták, hogy nem érnek oda időben. A hátukba csapódó szél úgy üvöltött, mint ezernyi elkárhozott lélek. Egy perccel később a homok körbevette őket.

*

– Az az igazság, hogy éppen a Shei'k holttestét kerestük odakint.

Muzsikus komoran nézett a vele szemben ülő trellre.

– Holttestét? Meghalt? Hogyan? Mikor? – Te tetted, Kalam? Ezt nem tudom elhinni... – gondolta.

– Iszkiri Puszt azt mondja, hogy egy csapat ehrlitai Vöröspenge ölte meg őt. Ezt suttogta neki az Asztal.

– Sosem gondoltam volna, hogy a Sárkányok Asztala ilyen pontos adatokat is képes közölni.

– Amennyire én tudom, ez nem is lehetséges.

Egy halottas szobában ültek a kőpadok egyikén, legalább két emelettel a Főpap kedvelt tartózkodási helye alatt. A padok a fal mentén sorakoztak, amelyet valaha színes téglák ékesítettek, és a mészkő padlón megmaradt mintázatból látszott, hogy a padok igazából emelvények, melyeket a halottak nyughelyéül szántak.

Muzsikus megfeszítette a lábát, lehajolt és megtapogatta a meggyógyított csont körül még mindig dagadt bokáját. Elixírek, ragasztók... az erőszakos gyógyulás még mindig fáj. Sötétben látta a világot – már napok óta, hiszen a Főpap mindig újabb és újabb ürügyet talált, hogy halogassa az indulásukat. A legutóbbi az volt, hogy nagyobb készletekre lesz szükségük. Furcsamód a Főpap Fürge Benre, a csapat mágusára emlékeztette Muzsikust. Tervbe szőtt tervek végtelen kavalkádja. Képzeletben lefejtegette őket, egyesével, míg eljutott az egészen apró, ám annál bonyolultabb terv-magokig. Lehetséges, hogy lényének végső lényege nem más, mint egy nagy rakás „ha így, akkor úgy” feltételezés. A Csuklyásra, lehet, hogy mindannyian ilyenek vagyunk!

A Főpap összezavarta a gondolatait. Pont olyan, mint Fürge Ben, az ő nyavalyás Tremorlorjával. Egy Azath Ház, olyan, mint a Malaz városban lévő. De pontosan mi is ez? Tudja egyáltalán valaki? Bárki, akárki? Csak pletykák keringtek, meg homályos figyelmeztetések, és azok sem fordultak elő túl gyakran. A legtöbb ember mindent megtett, hogy ne tudjon ilyen házak létezéséről. Malaz város lakosai hagyományosan nem vettek tudomást róla. „Csak egy elhagyatott ház – mondogatták. – Semmi különös, talán egy-két szellem, ha van az udvarában.” De közben néhány ember szemében félelem villant – gondolta Muzsikus. Tremorlor, Azath Háza. Akinek esze van, az nem kutat fel semmi ilyesmit.

– Nyomaszt valami, katona? – kérdezte halkan Mappó Runta. – Annyi kifejezést láttam átsuhanni az arcodon, hogy az betöltené Dessembrae templomának falát is.

Dessembrae. Dassem kultusza.

– Ha jól látom, kellemetlen dolgot mondtam – folytatta Mappó.

– Az ember egy idő után eljuthat arra a pontra, hogy már minden emlékét kellemetlennek találja – felelte Muzsikus savanyú arccal. – Azt hiszem, én már el is jutottam erre a pontra, trell. Öregnek, elhasználtnak érzem magam. Puszt készül valamire; egy hatalmas terv apró résztvevői vagyunk, és valószínűleg elég hamar belehalunk majd a fejleményekbe. Az ilyesmit általában mindig megszimatolom. Ha úgy tetszik, az orrom egy veszélydetektor. De most nem tudok rájönni, hogy mi készül; most nem. Egészen egyszerűen átejt engem.

– Azt hiszem, hogy az ügynek van valami köze Apsalarhoz – mondta Mappó egy idő után.

– Igen, én is ettől tartok. Szegény gyerek nem érdemel több szenvedést.

– Ikárium nyomoz az ügyben – mondta a trell, s közben a repedezett padlót vizslatta. A lámpásból egyre csak fogyott az olaj, a teremben megnyúltak az árnyak. – Bevallom, azon tűnődtem, hogy a főpap talán bele akarja kényszeríteni Apsalart egy neki szánt szerepbe...

– Szerepbe? Milyen szerepbe?

– A Shei'k próféciája újjáéledést ígért...

Az utász elsápadt, majd hevesen megrázta a fejét.

– Nem. Nem fog belemenni. Ez a föld nem az ő hazája, a Forgószél istennője nem jelent neki semmit. Puszt könyöröghet, fenyegetőzhet, ahogy csak akar, a kislány vissza fogja utasítani; így lesz, meglátod. – Muzsikus hirtelen nyugtalanná vált, felállt és járkálni kezdett. Léptei suttogásszerű visszhangot vetettek a szobában. – Ha a Shei'k meghalt, hát meghalt. A Csuklyás vigye el a baljós próféciáival együtt! A Világvége vitorlájából kifogy a szél, a Forgószél visszasüllyed a földbe, és aludni fog még ezer évig, vagy addig, míg el nem jön a következő Dryjhna Éve...

– Puszt láthatóan mégis nagy jelentőséget tulajdonít ennek a felkelésnek – mondta Mappó. – Még messze nincs vége; ő legalábbis így gondolja.

– Hány Isten és Előd szerepel a játékban, Mappó? – Muzsikus megtorpant és végigmérte az ősi harcost. – Külsőleg hasonlít a kislány a Shei'kre?

Mappó vállat vont.

– Csak egyszer láttam a Forgószél Látnokát, és akkor is messziről. Ahhoz képest, hogy hétvárosi, világos a bőre. A szeme sötét. Nem különösebben magas vagy testes. Azt mondják, hogy a hatalma a tekintetében van. Sötét és kegyetlen – ismét vállat vont –, idősebb, mint Apsalar. Talán kétszer annyi évet is megélt már. De a haja neki is fekete. Az apró részletek azonban eltörpülnek a hit és a próféciák fényében, Muzsikus. Talán csak a szerep születik újjá, semmi más.

– A kislány nem akar bosszút állni a Malaza Birodalmon – morogta az utász, s közben ismét járkálni kezdett.

– És mi a helyzet az árnyas istenséggel, aki megszállta őt?

– Eltűnt – vágott vissza Muzsikus. – Nem maradt belőle más, csak emlékek, és abból is csak kevés.

– De naponta egyre több dolog jut eszébe, nem igaz?

Muzsikus nem felelt. Ha Sáfrány is jelen lett volna, a falak is beleremegnek haragjába. Ha Apsalarról volt szó, a fiú nagyon harciassá vált. Sáfrány fiatal volt, és nem valami kegyetlen természetű, de az utász biztosan érezte, hogy a fiú habozás nélkül megölné Iszkiri Pusztot, ha rájönne, hogy az fel akarja használni valamire Apsalart. És ha megpróbálná megölni Pusztot, abba valószínűleg bele is halna. Nem túl okos lépés a saját birodalmában rátámadni egy papra – gondolta Muzsikus.

A lány egyre több emléket fedezett fel magában, ez igaz. És nem döbbent meg rajtuk annyira, mint ahogy azt az utász várta – vagy remélte. Újabb baljós jel. Mappónak ugyan azt mondta, hogy Apsalar biztosan elutasítana egy ilyen felkérést, de azért magában be kellett ismernie, hogy ez nem is olyan biztos. Az emlékekkel együtt a hatalom hajdani érzete is visszatért. Nézzünk szembe a tényekkel, kevés olyan ember él a világon – ebben is, meg a többiben is –, aki hátat fordítana a hatalom lehetőségének. Iszkiri Puszt ezzel biztosan tisztában van, és ennek tudatában fog ajánlatot tenni. Vállald a szerepet, kislány, és kinyírhatsz egy egész birodalmat...

– Természetesen – kezdte Mappó, s egy sóhaj kíséretében a falnak támaszkodott –, lehet, hogy rossz nyomon járunk. – Lassan leereszkedett, szemöldökét összeráncolta.

Muzsikus gyanakodva nézett a trellre.

– Ezt meg hogy érted?

– A Kezek Ösvénye. A Lélekvesztettek és Szétszéledtek gyülekezője. Pusztnak is benne van a keze az ügyben.

– Magyarázd meg, kérlek.

Mappó egyik ujjával a padló felé bökött.

– Ennek a templomnak a legmélyebb szintjén van egy terem. A padlóján – amely kövezett – egy rakás bevésés látható. Egyfajta Sárkányok Asztala. Sem Ikárium, sem én nem láttunk még soha ehhez foghatót. Tényleg egy Asztalról van szó, csakhogy ez valami Ősi verzió. Nem Házak szerepelnek benne, hanem Erődök, s az erejük sokkal elemibb, nyersebb és primitívebb.

– Mi köze van ennek az alakváltoztatókhoz?

– Tekinthetünk úgy is a múltra, mint valami dohos, penészes, régi könyvre. Minél közelebb kerül az ember a kezdetekhez, annál mállottabbak a lapok. Szó szerint szétesnek a kézben, és az ember ott marad egy maréknyi szóval, melynek legtöbbjét egy érthetetlen nyelven írták – Mappó egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán felnézett és folytatta. – Valahol a szétszórt szavak között rejtőzik az alakváltoztatók teremtéstörténete. A Lélekvesztettek és Szétszéledtek ereje ilyen régi, Muzsikus. Már az Ősi időkben is réginek számítottak. Egyetlen faj sem mondhatja el magáról, hogy ősibb lenne, mint ők; még a négy alapító faj sem: a jaghuták, a Forkruli Támadók, az Imassok és a K'Chain Che'Mallék. Egyetlen alakváltoztató sem uralkodhat egy másikon; legalábbis normál körülmények között. Vannak persze kivételek, de ebbe most inkább nem mennék bele. De mindannyiukban benne van az a bizonyos éhség, mélyebben, mint a démoniság: az uralkodás vágya. Hogy uralhassanak minden más alakváltoztatót, hogy hadseregfélét formálhassanak belőlük; hogy mind rabszolgája legyen egynek. A hadseregből aztán birodalom épülne. Egy olyan kegyetlen birodalom, amilyet még sosem látott ez a világ...

Muzsikus közbekotyogott.

– Azt próbálod velem elhitetni, hogy az alakváltoztatók által létrehozott birodalom alapjában rosszabb és gonoszabb lenne, mint bármi más? Meglepsz, trell. A gonoszság rákként burjánzik bármely, azaz minden ember vagy más lény által létrehozott birodalomban, ezt te is jól tudod. És a gonoszság csak még gonoszabbá növi ki magát. Az a gonoszság, amelyet nem fékeznek meg, idővel megszokottá válik. A gond az, hogy könnyebb hozzászokni, mint megszüntetni.

Mappó válaszként szívszorítóan elmosolyodott.

– Jól mondod, Muzsikus. Amikor azt mondtam, gonoszság, akkor a káosz miazmájára gondoltam. De igazad van abban, hogy az iszonyat még a rend keretei között is remekül megél – harmadszor is vállat vont, aztán kihúzta magát, hogy kinyújtóztassa a hátában a görcsöt. – Az alakváltoztatók azért gyülekeznek, mert egy kaput keresnek, melyen át Előddé válhatnának. A Lélekvesztettek és Szétszéledtek istenévé válni... minden alakváltoztató erre törekszik, és egyikük sem hátrál meg. Muzsikus, mi arra gyanakszunk, hogy a kapu itt van alattunk, és Iszkiri Puszt meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy távol tartsa tőle az alakváltoztatókat: hamis jeleket fest a sivatagban, kéznyomokat hagy, melyek mintha a kapu felé tartanának.

– És Puszt valamiféle szerepet szán neked meg Ikáriumnak?

– Valószínű – felelte Mappó. Arca hirtelen elszürkült. – Azt hiszem, tud rólunk; Ikáriumról. Tudja...

Mit tud? Muzsikusnak már a nyelvén volt a kérdés, de sejtette, hogy a trell nem szívesen válaszolna rá. Ikárium neve ismert volt: nem túl híres, de azért sokan hallották. A jaghuta vérű utazó, aki körül sötét fellegként örvénylettek a pusztításról, különös gyilkosságokról, népirtásról szóló pletykák. Az utász gondolatban megrázta a fejét. Azon Ikárium mellett, akit ő megismert, nevetségesnek tűntek ezek a pletykák. A jaghuta bőkezű volt, barátságos. Ha elkövetett is ilyen tetteket, az csak nagyon régen lehetett; végül is fiatalság, bolondság. Ez az Ikárium túl bölcs, túl tapasztalt volt ahhoz, hogy beleszédüljön a hatalom vérfolyamába. Vajon mit akart Puszt ezzel a két utazóval?

– Talán – mondta Muzsikus – te meg Ikárium vagytok a pap utolsó védvonala. Úgy értem, ha az Ösvény mégis elvezet ide. Nos igen, megakadályozni, hogy az alakváltoztatók eljussanak a kapuhoz, hősies cselekedet, ám könnyen halálossá is válhat... vagy még rosszabbá.

– Lehetséges – ismerte be Mappó vonakodva.

– Elmehetnél innen.

A trell felnézett, és savanyúan elmosolyodott.

– Ikáriumnak megvan a maga terve. Így aztán maradunk.

Muzsikus szeme összeszűkült.

– Ti ketten megpróbálnátok megakadályozni, hogy használják a kaput, igaz? Ezt tudja Iszkiri Puszt is, és erre alapoz, nem? Felhasználta ellenetek a kötelesség-tudatot és a becsületet is.

– Veszedelmes játékszerek. A hatékonyságuk láttán pedig könnyedén dönthet úgy, hogy ismét felhasználja – hármótok ellen.

Muzsikus elkomorodott.

– Kutyaszorítóba kerül, ha olyan dolgot keres, amely iránt én ekkora hűséggel vagyok. A katonáskodás olyan alapokra épül, mint a hűség és a kötelességtudat, ám a Csuklyás közelsége ezeket feledteti leghamarabb. Ami Sáfrányt illeti, ő Apsalarhoz hűséges. Apsalar pedig... – elhallgatott.

– Hát igen – Mappó fél kézzel átfogta az utász vállát. – Már látom is nyugtalanságod okát, Muzsikus. Együtt érzek veled.

– Szóval azt mondod, elkísértek bennünket Tremorlorhoz.

– Így lesz. Az út nem lesz egy sétagalopp. Ikárium mindenesetre így döntött.

– Tehát valóban létezik.

– Nagyon remélem, hogy igen.

– Ideje csatlakozni a többiekhez.

– Megosszuk velük a gondolatainkat?

– A Csuklyásra, dehogy!

A trell bólintott, majd talpra állt. Muzsikus felszisszent.

– Mi a baj? – kérdezte Mappó.

– A lámpás kialudt. Már jó ideje. Sötétben vagyunk, trell.

A templom nyomasztóan hatott Muzsikusra. A szögletes, küklopszi falak az alsóbb szinteken meghajlottak, befelé dőltek, mintha megtörtek volna a rájuk nehezedő többi kő súlyától. A plafon repedéseiből úgy csordogált a homok, akár a víz, majd a padlón kis piramisokba gyűlt. Ott baktatott Mappó nyomában felfelé a csigalépcsőn, mely a többiekhez vezette őket. Út közben egy tucatnyi bhok'arallal találkoztak: mindegyikük leveles ágat markolászott, s hevesen söpörte a lépcsőket. Az utász jobban mulatott volna, ha a kis állatok nem utánozzák olyan tökéletesen a Főpapot, és nem adoptálják az ő vesszőparipáját, a pókokat; kerek, ráncos, fekete arcocskájukon is a főpap ádáz kifejezése ült.

Mappó elmagyarázta neki, hogy a szemtelenkék imádják a Főpapot. Nem úgy, mint a kutya a gazdáját, hanem inkább úgy, mint a hívő az istenét. Különös szertartásaik csak úgy hemzsegtek az áldozatoktól, a homályos szimbólumoktól és ikonoktól. Sok rituálénak az ürülékükhöz volt köze. Ha nem tud az ember szent könyveket írni, akkor azzal áldoz, amivel tud – vélte Muzsikus. A lények lassan az őrületbe kergették Iszkiri Pusztot. Elátkozta őket, és rászokott, hogy köveket hordjon a batyujában. Minden adandó alkalommal megdobálta rajongóit.

A szárnyas lények összegyűjtötték az istenük által nekik ajándékozott tárgyakat, és nagyon tisztelték azokat. A Főpap reggel, felkelés után látta, hogy zsákját gondosan újratöltötték. A felfedezés láttán Puszt kis híján megfulladt dühében. Mappó út közben majdnem elbotlott egy rakás fáklyában. A sötétségben nem éltek meg az árnyak. Puszt láthatóan azt szerette volna, ha istene szolgái kísérhetik a vendégeket út közben. Mindketten meggyújtottak egyet-egyet, bár tudták, hogy mi lesz a gyenge fény mellékhatása. Mappó elég jól látott a sötétben is, Muzsikus azonban csak úgy tudott haladni, hogy vakon a trell ingébe kapaszkodott. Elértek a lépcső tetejéhez, és megálltak. A szemtelenkék jó pár lépcsőfokkal lejjebb maradtak, és csicsergő hangon vitatkozni kezdtek valamin.

– Ikárium nemrég erre járt – jelentette ki Mappó.

– Varázslat erősíti érzékeidet? – kérdezte Muzsikus.

– Nem egészen. Inkább csak az évszázados barátság...

– Már úgy érted, az a valami, ami kettőtöket összeköt.

A trell morgott.

– Nem egy valami, hanem ezer valami, katona.

– Ekkora teher lenne számodra ez a barátság?

– Vannak terhek, melyeket az ember szívesen vállal.

Muzsikus egy rövid ideig hallgatott.

– Igaz, hogy Ikárium az idő megszállottja? – kérdezte kicsivel később.

– Igen.

– Bizarr szerkezeteket épít, hogy meg tudja mérni az időt, és elhelyezi azokat a világ különböző tájain.

– Az időtérképe, igen.

– Úgy érzi, már közel jár a céljához, nem igaz? Hamarosan választ kaphat majd; azt a választ, amit te mindenáron el akarsz titkolni előle. Ez lenne a fogadalmad, Mappó? Hogy tudatlanságban tartod a jaghutát?

– Igen, tudatlanságban a múltat illetően. A saját múltját illetően...

– Ez megrémít engem, Mappó. Történelem nélkül nincs fejlődés...

– Igen.

Az utász ismét elhallgatott. Kifogyott azokból a szavakból, melyeket ki mert mondani. Akkora fájdalom lakozik ebben a hatalmas harcosban! Micsoda szomorúság. Soha nem tűnődött el ezen Ikárium? Soha nem kérdőjelezte meg ezt az évszázados partneri viszonyt? És vajon mit jelent a barátság a jaghuta számára? Emlékek nélkül ez csak egy illúzió, egy megállapodás, mely csak és kizárólag a bizalmon alapul. Hogy a csudába származhat ebből nagylelkűség a jaghutánál?

Folytatták útjukat, egy másik sor púpos hátú, fekete lépcsőn. Rövid szünet után, mely közben Muzsikus meg mert volna rá esküdni, hogy heves sugdolózást hallott, a bhok'aralok elhallgattak, és ismét megindultak a két harcos nyomában. Amikor felértek a fő szintre, Mappó és Muzsikus fülét azonnal megütötte egy dühös kiáltás visszhangja. A szitkozódás folytatódott; az oltárszobából jött a hang. Az utász elfintorodott.

– Ez Sáfrány lesz.

– Ha jól sejtem, nem éppen imádkozik...

A fiatal daru tolvajt a türelme legvégső határán találták. A ruhájánál fogva tartotta Iszkiri Pusztot, az oltár mögötti mocskos falhoz nyomta őt. Puszt lába a kövezet fölött lógott vagy harminc centivel, s néha erőtlenül ki-kirúgott. Mellettük ott állt Apsalar, keresztbe tett karral, s rezzenéstelen arccal figyelte a fejleményeket. Muzsikus előrelépett.

– Mindjárt megfullad, Sáfrány...

– Pontosan ezt érdemli!

– Ezt én sem vitatom, de ha nem vetted volna észre, árnyak gyűlnek körülötted.

– Igaza van – jegyezte meg Apsalar. – Mint már mondottam, Sáfrány, csak pár perc, és te is megláthatod a Csuklyás kapuját.

A daru habozott, aztán káromkodva elhajította a papot. A Főpap végigcsúszott a fal mentén, levegő után kapkodott, majd felegyenesedett és megigazgatta a ruháját.

– Fiatalság bolondság! – mondta reszelős hangon. – Eszembe jutott saját hevességem, amikor még totyogni is alig tudtam Tulla nénikém udvarában! Megkínoztam a csirkéket, amikor azok nem voltak hajlandóak magukon hagyni a gondosan elkészített szalmakalapokat. Órákig szenvedtem a szövéssel! Nem értékelték a bonyolult mintázatot sem. Mélyen megbántottak – oldalra hajtotta a fejét, és Sáfrányra vigyorgott. – A lány nagyon csinos lesz az új, továbbfejlesztett szalmakalapban!

Muzsikus éppen időben állt a fiú elé. Mappó segítségével visszarángatta őt, miközben a vihogó pap lassan elaraszolt a közelükből. A vihogás hirtelen átváltott köhögésbe, és Puszt úgy megtántorodott, mintha nem is látna. Fél kézzel kitapogatta a falat, és nekidőlt, akár egy részeg. A köhögés aztán elmúlt, a pap pedig felnézett és megtörölte a szemét.

– Azt akarja, hogy Apsalar... – kezdte a fiú morogva.

– Tudjuk – szakította félbe Muzsikus. – Erre magunktól is rájöttünk, kölyök. A kérdés az, hogy Apsalar akarja-e a dolgot?

Mappó meglepetten nézett rá. Az utász vállat vont. Kicsit későn ugyan, de eljutottam eddig a bölcsességig – gondolta Muzsikus.

– Egyszer már az eszközévé lettem egy Elődnek – mondta Apsalar. – Nem szeretném, ha ez megismétlődne.

– Nem használna ki téged senki! – sziszegte Iszkiri Puszt, majd egy furcsa táncba fogott. – Vezető lennél! Parancsolnál! Érvényesítenéd az akaratodat! Megszabnád a feltételeket! Szabadon kimondhatnál bármit, a legkisebb szavadra is ugranának; úgy viselkedhetnél, mint egy elkényeztetett gyerek, és még imádnának is ezért! – hirtelen lehajolt, megállt, majd suttogva megszólalt. – Micsoda csábítás! Az önismeret halványodik a háttérben, s a végtelen privilégiumok ígérete egyre erősebben húz! A lány gondolkozik, ingadozik; a szemében látom!

– Nem így van – mondta Apsalar nyugodtan.

– De igen! Milyen tehetséges egy leányka, megérzi minden gondolatomat; mintha meghallaná őket! A Kötél árnyéka még ott lakozik benne, ez tagadhatatlan! Istenem, milyen bölcs vagyok!

Apsalar megvetően fölhorkant, majd kimasírozott a szobából. Iszkiri Puszt utána iszkolt. Muzsikus visszafogta a tolvajt, aki szintén indulni készült.

– Elboldogul vele, Sáfrány – mondta az utász. – Szerintem ezt még te is jól tudod.

– Több itt a titok, mint gondolnátok – mondta Mappó, aki komoran bámult.

Hangokat hallottak a folyosóról, majd Ikárium jelent meg az ajtóban, szarvasbőr köpönyegben, zöldes bőrén az út porával. Meglátta a kérdést Mappó szemében, és vállat vont.

– Elhagyta a templomot... egészen a vihar széléig követtem őt.

– Kiről van szó? – kérdezte Muzsikus.

– Szolgáról – felelte Mappó, akinek közben még jobban elkomorodott az arca. Sáfrányra pillantott. – Úgy gondoljuk, ő Apsalar apja.

A fiú szeme elkerekedett.

– Félkarú?

– Nem – felelte Ikárium. – De mindenesetre, Iszkiri Puszt szolgája egy halász. A templom egyik alsóbb termében megtaláltuk a bárkáját is. Malaza nyelven beszél...

– Apsalar apja elvesztette fél karját Li Heng ostrománál – mondta Sáfrány a fejét csóválva. – Ott volt a falakat védő lázadók között, és leégett a fél karja, amikor a Birodalmi Hadsereg visszafoglalta a várost.

– Amikor egy istenség közbelép... – mondta Mappó, majd ismét vállat vont. – Fél karja... fiatalnak látszik... fiatalabbnak, mint a másik, Sáfrány. Szolgát elrejtették, amikor visszatértünk ide veletek. Puszt rejtegette őt előletek. Vajon miért?

– Nem Árnytövis rendezte véletlenül a lány megszállását? – szólalt meg Ikárium. – Amikor a Kötél elragadta őt, lehet, hogy Árnytövis az apját hozta el. Nem sok értelme volna az okokat keresni; az Árnyak Birodalmának ura híres a csavaros eszéről. Mindenesetre látok némi logikát az ügyben.

Sáfrány elsápadt. Tekintete az üres bejárat felé siklott.

– Csalétek – suttogta.

Muzsikus azonnal tudta, hogy mire gondol a fiú. Ikárium felé fordult.

– Azt mondtad, hogy Szolga nyomai a Forgószélbe vezettek. Meg van határozva pontosan, hogy hol fog újjászületni a Shei'k?

– A Főpap azt mondja, hogy a testét nem mozdították el onnan, ahol a Vöröspengék megölték.

– A viharban van?

A jaghuta bólintott.

– Éppen most mondja el neki – morogta Sáfrány. Keze ökölbe szorult, az ujjai egészen elfehéredtek. – Szüless újjá, és ismét együtt lehetsz apáddal.

– „Egy elveszett életért egy másik cserébe” – motyogta Mappó. A trell az utászra pillantott. – Eléggé meggyógyultál?

Muzsikus bólintott.

– Tudok lovagolni, gyalogolni... vagy négykézláb mászni is, ha arra kerül a sor.

– Akkor felkészülök az indulásra.

A kis raktárhelyiségben, ahol a készleteket és a csomagokat tartották, Mappó a saját zsákja felett guggolt. Betúrt a pokróc és a sátorvászon közé, s meg is találta a kemény bőrbe csomagolt tárgyat, amelyet keresett. A trell elővette, majd lehúzta a tárgyról a viaszolt szarvasbőrt. Kemény csont tűnt elő belőle, mely másfélszer olyan hosszú volt, mint az alkarja. A csont aranylott a patinától, a kor fényesre csiszolta. A markolat köré bőrszalagot tekertek, két tenyér szélesen. Kiszélesedő végén hasonlóan csiszolt, ujjnyi, hegyes fogak ültek vasfoglalatban.

Zsályaillat csapta meg Mappó orrát. A fegyverben rejlő varázslat még mindig aktív volt. A hét trell boszorkány keze munkáját nem koptatta meg az idő. A csontot egy hegyi patakban találták. Az ásványi anyagokban gazdag víztől olyan kemény lett, mint a kő, és éppen olyan nehéz is. A furcsa, ismeretlen állat csontvázának más részeit is felfedezték, de azok a Klán tulajdonában maradtak, mint varázslattal megerősített szent tárgyak.

Mappó csak egyszer látta az összerakott csontot; a hajdani állat legalább kétszer akkora lehetett, mint egy sivatagi medve, alsó és felső állkapcsában félelmetes, horgasan kapcsolódó fogak sorakoztak. A combcsont – melyet a kezében tartott – alakja egy madáréhoz hasonlított, ám hihetetlenül nagy, és kétszer olyan vastag volt, mint az üreg átmérője. A csonton néhol árkok húzódtak, ahol valaha a kemény izomzat hozzátapadt. Keze remegett a fegyver súlya alatt. Ikárium szólalt meg mögötte.

– Nem emlékszem rá, hogy valaha is használtad volna ezt, barátom.

Mappónak még nem akaródzott a jaghuta felé fordulnia. Lehunyta a szemét.

– Nem... Nem emlékszel – gondolta magában.

– Mindig meglepődöm azon – folytatta Ikárium –, hogy mennyi mindent bele tudsz gyömöszölni abba a kis táskába.

A Klán boszorkányainak egy másik trükkje – a pici, privát kis Üreg, a zsinóron túl. Nem kellett volna ennyi ideig kitartania. Azt mondták, egy hónap, talán kettő. Nem évszázadok. Tekintete ismét a kezében tartott fegyverre siklott. Ezekben a csontokban eleve volt valami erő – a boszorkányok csak néhány egyszerű ráolvasást hajtottak végre, hogy összekössék a részeket, meg ilyesmi. Talán maga a csont táplálja az Üreg erejét... vagy az a maréknyi idegesítő ember, akiket dühömben belegyömöszöltem. Vajon mi történt velük? Felsóhajtott, és visszacsomagolta, majd visszatette a fegyvert a zsákba, és erősen behúzta a szíjakat. Kiegyenesedett, és mosolyogva Ikárium felé fordult. A jaghuta is összegyűjtötte a saját fegyvereit.

– Nagyon úgy fest, hogy Tremorlor felkutatásával még várnunk kell egy kicsit – mondta, majd vállat vont. – Apsalar megindult az apja után.

– Így aztán eljut majd arra a helyre, ahol a Shei'k teste nyugszik.

– Utána kell mennünk – mondta Ikárium. – Talán megakadályozhatjuk, hogy Puszt terve valóra váljon.

– Úgy fest, nem csak Puszté a terv, hanem a Forgószél Istennőé is. Lehet, hogy az elejétől kezdve ő alakította az eseményeket.

A jaghuta elkomorodott. Mappó felsóhajtott.

– Gondolj csak bele, barátom. A Shei'ket a születése után szinte azonnal kikiáltották a Világvége Látnokának. Negyven vagy még több év Rarakuban, erre a háborúra készülődve... Raraku nem egy kímélő hely, és négy évtized még egy kiválasztottat is megvisel. Talán a Látnoknak nem volt más dolga, csak előkészíteni a terepet: maga a háború friss vért követel.

– De nem azt mondta a katona, hogy Cotillion csak Fürkész Anomander fenyegetése miatt hagyta el a lány testét? Sokkal tovább akarták őt uralni, míg közelebb nem jut Laseenhoz...

– Legalábbis ezt gondolja mindenki – mondta Mappó. – Iszkiri Puszt az Árnyak Főpapja. Azt hiszem, legjobb, ha abból indulunk ki, hogy bármilyen furfangos is a Főpap, Árnytövis és Cotillion még nála is rosszabbak. Sokkal. Egy igazán megszállt Apsalar sosem juthatna Laseen közelébe. A Karmosok kiszagolnák, a Végrehajtóról meg az Otataral kardjáról már nem is beszélve. De így, hogy Apsalar már nincs megszállva... nos... Cotillion gondoskodott róla, hogy soha többé ne legyen belőle egyszerű halászlány, nem igaz?

– Terv a tervben. Megbeszélted ezt Muzsikussal?

Mappó megrázta a fejét.

– Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy az Árnyak Urai egyszerűen csak lehetőséget láttak itt, és most kihasználják a gyülekezést. A tőr készen állt, és most ismét bevetik a csata forgatagában. Elgondolkodtató az is, hogy Apsalar emlékei hirtelen kezdenek visszatérni, méghozzá eléggé fájdalommentesen.

– Tehát feladat vár ránk?

– Ezt én nem tudhatom.

– Apsalarból a Shei'k lesz. A Shei'k leveri a malaza seregeket, felszabadítja Hétvárost. Laseen kénytelen lesz a maga kezébe venni az irányítást, és hadseregével a kontinensre érkezik, hogy rendet tegyen.

– Cotillion tudásával és tapasztalatával, a Shei'k megöli Laseent. A Birodalomnak vége...

– Vége? – Ikárium szemöldöke felszaladt. – Sokkal valószínűbb, hogy egy új Császár vagy Császárnő kerül hatalomra, kinek az Árnyak Ura a patrónusa...

– Nyugtalanító gondolat – morogta Mappó.

– Miért?

A trell elfintorodott.

– Hirtelen magam előtt láttam Iszkiri Puszt Császárt... – megrázta magát, és a vállára emelte a zsákját. – Azt gondolom, hogy jelen körülmények között talán jobb, ha egyelőre kettőnk között marad ez a beszélgetés, barátom.

Ikárium bólintott. Habozott, majd ismét megszólalt.

– Volna egy kérdésem, Mappó.

– Igen?

– Közel érzem magam ahhoz, hogy felfedezzem... ki is vagyok... Közelebb, mint bármikor. Tremorlorról azt mondják, uralja az időt is...

– Igen, ezt mondják, de hogy ez vajon mit jelent, azt már nem tudja senki sem.

– Úgy hiszem, válaszokat jelent. Nekem. Az életemnek.

– Mi a kérdésed, Ikárium?

– Ha megismerném a múltamat, Mappó, hogyan hatna rám?

– Tőlem kérdezed? Ugyan miért?

Ikárium mosolyogva nézett Mappóra.

– Azért, barátom, mert benned ott vannak az emlékeim, melyeket sosem akarsz velem megosztani.

Tehát elérkeztünk erre a pontra... már megint – gondolta a trell.

– Az, hogy ki vagy, Ikárium, nem rajtam, és nem az emlékeimen múlik. Ugyan mit érnél vele, ha felkutatnád a képet, melyet én rólad alkottam? A társad vagyok a kutatásban. Ha az igazságot – a te igazságodat – meg lehet találni, akkor meg is fogod találni. – De többet ne, az Ősökre könyörgöm! – tette hozzá magában.

Ikárium bólogatott, a beszélgetés foszlányai ismerősek voltak neki.

– Valami azt súgja nekem, Mappó, hogy te is része vagy a rejtett igazságnak.

A trell jeges félelmet érzett. Még soha nem jutott el idáig – talán Tremorlor közelsége nyitogatja a lelakatolt ajtót?

– Ha eljön az idő, döntened kell majd.

– Igen, én is így hiszem.

Csak nézték egymást, tekintetük a változást fürkészte – az egyik ártatlanul keresgélt, a másik rejtegette a végzetes tudást. Köztünk pedig, szépen egyensúlyban, ott lebeg a barátság, amit senki sem ért.

Ikárium Mappó vállára tette a kezét.

– Csatlakoznunk kellene a többiekhez.

*

Muzsikus a grala lovon üldögélt, a szikla tövében várakozott. A templom falán bhok'aralok rohangáltak, és sivalkodva küzdöttek a málhazsákok és egyéb csomagok leeresztésével. Az egyiknek becsípődött a farka a kötélbe, és szánalmasan visongott, miközben társai lassan leeresztették. Iszkiri Puszt félig kilógott az ablakon, és köveket dobált a szerencsétlen állat felé, de nem találta el egyszer sem.

Az utász Mappót és Ikáriumot nézte. Érezte, hogy újfajta feszültség vibrál kettejük között, bár a szokásos módon dolgoztak együtt. Muzsikus sejtette, hogy a feszültség a ki nem mondott szavakból eredhet. Úgy látszik, mindannyian változunk. Sáfrányra pillantott, aki alig leplezett türelmetlenséggel, mereven ült a megörökölt szabad ló nyergében. Kicsivel korábban azon kapta a fiút, hogy a testközeli késes harc mozdulatait gyakorolja. Párszor látta, ahogy éles helyzetben küzd, s megfigyelte, hogy mozdulatai mögött mindig kétségbeesés lapul. Sáfrány tehetséges volt, ám kiforratlan – túlságosan tudatában volt annak, hogy ott van a teste a kések mögött. Muzsikus, miközben nézte a fiú gyakorlatát, rájött, hogy ez a tudatosság eltűnt. A vagdosás elengedhetetlen kelléke volt annak, hogy az ember bevihessen egy halálos döfést. A késelés mocskos munka volt. Sáfrányt most a hideg elszántság hajtotta – az utász tudta, hogy ezentúl nem elégszik majd meg annyival, hogy védi magát. Ahhoz viszont még nem lesz elég gyors, hogy elhajítsa a késeket, kivéve, ha a telabája ráncai között elegendő tartalék fegyver lapul. Megkockáztatnám, ez azért elég valószínű – tűnődött magában. A késő délutáni égbolt homályos okker színben játszott a Forgószél hordaléka miatt, mely még mindig tombolt Raraku szívében, vagy tíz mérföldre tőlük. Fojtogató köpönyegéből kifolyólag, a hőség még elviselhetetlenebbé vált. Mappó kiszabadította a csapdába esett bhok'aralt, s cserébe egy harapást kapott a csuklójába. A lény félig tántorogva, félig szinte repülve, felpattant a templom falára, s menet közben sértődötten rikácsolt. Muzsikus a trellhez fordult.

– Diktáld te a tempót! – kiáltotta.

Mappó bólintott, és Ikáriummal megindultak arra, amerre a nyomok mutattak. Az utász örült neki, hogy ő nézett hátra egyedül – így csak ő látta a tucatnyi bhok'aralt a falon integetni, miközben Iszkiri Puszt kis híján kiesett az ablakon, olyan nagy lendülettel próbálta lesöpörni a legközelebbi állatokat.

*

A renegáttá lett Korbolo Dom Világvége-hadserege a síkság déli határát jelölő dombság füves lankáin táborozott. Minden dombtetőn parancsnoki sátrak álltak, valamint törzsek és önjelölt tisztek lobogói A kisebb sátor- és szekérvárosok között hatalmas csordák örvénylettek. A tábor külső védvonala mentén, három sorban, keresztre feszített malazák szenvedtek. Minden áldozat körül molylepkék és rhizanok egész hadserege örvénylett.

A külső sor, mely a földsáncok és árkok előtt állt, Kalamtól alig ötvenlépésnyire volt. A férfi hason feküdt a magas, sárga fű között. A repedezett talaj hőséget, valamint zsálya- és porszagot árasztott körülötte. Rovarok mászkáltak rajta, csiklandós kis lábuk céltalan ösvényen haladt át a kezén, az alkarján. A merénylő nem törődött velük, tekintetét a legközelebbi áldozatra szegezte.

Egy malaza fiú volt, nem lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél. Csuklótól vállig molylepkék borították a karját, s így úgy nézett ki, mintha szárnyakat növesztene. Kéz- és lábfejénél rhizanok nyüzsögtek; a szögeket a fiú húsába, csontjába verték. Nem volt szeme, nem volt orra – arca egyetlen vérző sebbé alakult –, de még élt.

A kép nyomot hagyott Kalam szívén, mint a sav a bronzon. Végtagjait hidegnek érezte, mintha saját élete is visszahúzódna a törzse irányába. Nem menthetem meg őt. Még csak nem is ölhetem meg, hogy ne szenvedjen tovább. Sem ezt a fiút, sem a többi száz meg száz malazát, aki ugyanígy szenved a hadsereg körül. A tudat szinte megőrjítette. A merénylő egyetlen olyan dolgot ismert, amitől még félni tudott: a tehetetlenséget. Nem a rab tehetetlensége, nem is a megkínzotté – mindkettőn átesett már, és tudta jól, hogy kínzással bárkit meg lehet törni. De ez... Kalam a jelentéktelenségtől félt, attól, hogy nem lehet semminek az oka, hogy nem változtathat meg semmit a világban a saját testén kívül. Az elé táruló látvány ilyen gondolatokat juttatott az eszébe. Nem tehetek semmit. Semmit. Csak bámulta ötven lépésről a fiatal emberi lény vak szemgödrét, s a távolság minden lélegzetvétellel csökkenni látszott. Végül már elég közel érezte magát, hogy megcsókolhassa a barna homlokot, és hazugságokat suttogjon a fiúnak. „Halálod nem merül feledésbe, s az sem, hogy ennyire kapaszkodtál az életbe, mivel ez volt az egyetlen kincsed. Nem vagy egyedül, gyermek” – hazugságok. A fiú egyedül volt. Egyedül fájdalmas, összeomló életével. Amikor a testéből majd holttest lesz, amikor elrothad és leesik a többi közé, melyek egy néhai táborhely körül hevernek, el fogják felejteni. Újabb arctalan áldozat. Egy abból a számból, mely felülmúl minden képzeletet.

A Birodalom persze bosszút fog állni – ha teheti –, és a szám csak növekszik majd. A fenyegetőzés mindig így hangzott: „Ha kárt teszel bennünk vagy a mieinkben, akkor tízszeresen fizetjük vissza!” Ha Kalam sikerrel jár, és megöli Laseent, akkor talán esélye lesz arra, hogy egy kellőképpen gerinces embert juttasson a trónra; egy olyan embert, aki nem a bosszúra alapoz. A merénylőnek és Fürge Bennek már jelöltje is volt a poszt betöltésére. Ha minden úgy megy, ahogy eltervezték. De ezeknek az áldozatoknak már túl késő.

Lassan kifújta a levegőt, és rádöbbent, hogy egész idő alatt egy hangyaboly tetején feküdt. Lakói nyomatékosan felkérték a távozásra. Egy istenség súlyával nehezedem a világukra, és nekik ez nem tetszik. Sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint a legtöbben gondolnák. Kalam lassan hátrált a füvön át. Végül is nem ez az első szörnyűség, amit látok. Egy katona jó, ha hamar megtanulja, hogy minden ellen fel kell vérteznie magát, és ez egészen addig működik is, amíg a hadseregben marad. Istenem, azt hiszem, a békébe bele is bolondulnék!

A gondolat jegesen kúszott végig a testén, s némi gyengeséget érzett, mikor elérte a lejtőt, s kilépett az áldozatok látómezejéből. Körülnézett, Kínt kereste a szemével, de a démon láthatóan eltűnt. Egy perc után felguggolt és a sűrű növényzet felé osont, ahol a többiek várakoztak. Minala felemelkedett a takarásból, amikor Kalam közelebb ért a bozótoshoz, mely ezüstlevelű fákat ölelt körül. Nyílpuskát tartott a kezében. Kalam megrázta a fejét. Némán becsusszantak az ágak közé, és csatlakoztak a többiekhez.

Keneb ismét belázasodott. Felesége, Szelv, fölébe hajolt, s a pánik közelségét jelző, összeszorított szájú félelemmel tartotta a vizes borogatást a férfi fejéhez. Közben halkan mormogott neki, próbálta csillapítani a reszketését és hánykolódását. A gyerekek, Vaneb és Kesen, a közelben álltak, és a lovakra ügyeltek.

– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte Minala. Közben óvatosan kiemelte a lövedéket a nyílpuskából.

Kalam egy percig még azzal foglalatoskodott, hogy a hangyákat szedegette le magáról, aztán felsóhajtott.

– Nem tudjuk megkerülni őket. Láttam a nyugati törzsek lobogóit is; azok a táborok még mindig bővülnek, ami annyit jelent, hogy nyugat felé az odhan nem lesz tiszta terep. Kelet felé városokba, falvakba jutnánk, melyeket már felszabadítottak, és őrség is lehet bennük. A horizontból nem látszik semmi, csak a füst.

– Ha egyedül lenne, könnyedén átjuthatna – mondta Minala, majd félresöpörte fekete haját az arcából. Világosszürke szeme hidegen tapadt a férfire. – A Világvége egy újabb katonájaként könnyedén kaphatna beosztást a déli őrségbe, ahonnan aztán szépen elslisszolna.

– Nem lenne az ilyen egyszerű – morogta Kalam. – Vannak mágusok is a táborban. – Én pedig a kezemben tartottam a Könyvet; nem valószínű, hogy névtelen maradhatnék... – gondolta magában.

– És az ugyan miért számít? – kérdezte Minala. – Lehet, hogy nagy a híre, de azért mégsem egy Előd, vagy ilyesmi.

A merénylő vállat vont. Felkelt, levette a hátizsákját, letette a földre, majd elkezdett benne turkálni.

– Nem válaszolt a kérdésemre, tizedes – folytatta Minala. – Mi ez a nagy öntudatosság? Nem tűnik fennhéjázónak, úgyhogy valamit biztosan titkol előlünk. Valami... fontos információt magával kapcsolatban.

– Varázslat – mormogta Kalam. Kihúzott egy apró tárgyat a csomagjából. – Nem az enyém, hanem Fürge Bené – felemelte a tárgyat, és elvigyorodott.

– Egy kő.

– Igen. Persze hatásosabb lenne, mondjuk, egy drágakő vagy egy aranyrög. De nincs olyan ostoba varázsló ezen a világon, aki hatalmat varázsolna egy értékes tárgyba. Hiszen kinek jutna eszébe ellopni egy kavicsot?

– A legendákban másként olvastam...

– Ah, persze vannak varázserejű ékszerek meg ilyesmik; a varázslók tucatjával gyártják az ilyen eszközöket, de mindet elátkozták. A legtöbbje kémeszköz: a varázsló követni tudja őket, néha még lát is rajtuk keresztül. A Karmosok is ezt használják információszerzéshez – feldobta a követ a levegőbe, elkapta, majd elkomorodott.

– Ezt amolyan utolsó lehetőségnek tartogattam... – Leginkább az untai palotába... – tette hozzá magában.

– Mire jó?

A merénylő elfintorodott. Gőzöm sincs. Fürge Ben nem valami beszédes típus. „Ez a te cinkelt lapod a pakliban, Kalam. Ezzel egyenesen besétálhatsz a trónterembe, ezt garantálom” – annak idején ezt mondta – morfondírozott a férfi. Körülnézett és meglátott egy lapos sziklát.

– Mindenki készüljön az indulásra!

A merénylő leguggolt a lapos kő mellé, rárakta Ben kövét, aztán kerített egy ököl nagyságú kavicsot. Elgondolkodva méregette a súlyát, majd egy határozott mozdulattal lecsapott vele a kőre. Meglepetten látta, hogy az szétfröccsen, akár az agyag. Sötétség borult rájuk. Kalam felnézett, és lassan kiegyenesedett. A fenébe is, gondolhattam volna!

– Hol vagyunk? – kérdezte Szelv vékony, sírós hangon.

– Anya!

A merénylő megfordult és látta, hogy Kesen és Vaneb térdig hamuban álldogál. Hamuban, mely közé megperzselt csontok keveredtek. A lovak ijedeztek, kapkodták a fejüket a felhőként emelkedő szürke hamu elől.

A Csuklyás leheljen rá, a Birodalmi Üregben vagyunk! Kalam látta, hogy egy széles, magasabb bazaltperemben álldogál. Az ég és a föld egyforma szürkesége összeolvadt a távolban. A legszívesebben kitörném a nyakadat, Fürge Ben! A merénylő hallott olyan pletykákat, hogy létrehoztak egy Üreget, és a leírás is stimmelt, csakhogy a Genabackison összeszedett információk szerint az Üreg még gyerekcipőben járt, s csak Unta pár száz mérföldes körzetében élt. Ehelyett elért egészen Hétváros szívéig. És Genabackis? Miért ne? Fürge Ben, akár egy Karmos is cirógathatná most a hátadat!

A gyerekek megnyugtatták a lovukat, és már a nyeregben ültek, biztonságos távolságban a borzalmas talajtól. Kalam Minala és Szelv felé nézett, akik éppen feltolták a nyeregbe Kenebet. Kalam a saját hátasához lépett. Az állat sértődötten felhorkant, amikor a férfi a nyeregbe pattant, és kézbe vette a szárat.

– Egy Üregben vagyunk, ugye? – kérdezte Minala. – Mindig azt hittem, hogy a más világokról szóló történetek csak gyerekmesék, az unatkozó varázslók meg papok agyszüleményei, amivel titokzatosságot varázsolnak maguk köré.

Kalam megköszörülte a torkát. Elég Üregen futott már keresztül, és elég varázsvihart látott már ahhoz, hogy higgyen a létezésükben. Minala arra emlékeztette őt, hogy a legtöbb embertől az ilyesmi nagyon távol áll, gyanakvást kelt, vagy tudomást sem vesznek róla. Vajon kényelmes dolog a tudatlanság, vagy inkább a vak félelem forrása? – morfondírozott a férfi.

– Ha jól értem, itt biztonságban vagyunk Korbolo Domtól, ugye?

– Nagyon remélem – motyogta Kalam.

– Hogyan választunk irányt? Nincsenek mérföldkövek, nincs jelzés...

– Fürge Ben azt mondta, hogy egy helyre kell gondolni, és az Üreg oda fog vezetni.

– És milyen helyre gondol?

Kalam elkomorodott, és egy ideig hallgatott.

– Arenre – sóhajtott fel végül.

– Mennyire vagyunk biztonságban?

Biztonságban? Egy darázsfészekbe nyúltunk!

– Majd meglátjuk – válaszolta hangosan.

– Micsoda megkönnyebbülés! – vágta rá epésen Minala.

A keresztre feszített malaza fiú képe ismét felbukkant Kalam fejében. Keneb gyermekeire pillantott.

– Jobb ez a kockázat, mint egy... másfajta bizonyosság – motyogta.

– Kifejtené ezt bővebben?

Kalam megrázta a fejét.

– Elég a beszédből. Vizualizálnom kell egy várost...

*

Losztara Yil a tátongó lyuk mellé vezette a lovát, és azonnal rájött, hogy egy másik világ bejáratánál áll; pedig még sosem látott ilyet. Szélei kezdtek elhomályosulni, mintha egy gyógyuló seb lenne. Habozott. A merénylő rövidebb utat választott, hogy kikerülje az áruló hadseregét, mely közte és Aren között állt. A Vöröspenge tudta, hogy nincs más választása: követnie kell a férfit, hiszen a nyomok hamar kihűlnek. Valószínűleg Korbolo Dom seregén sem juthatna át – Vöröspengeként szinte azonnal felismernék, annak ellenére, hogy egyszerű, jelzés nélküli páncélt viselt.

Losztara Yil azonban mégis habozott. A lova hátrahőkölt, amikor egy alak tántorgott elő a lyukból. A férfi ruhája, bőre, haja szürke volt. Felegyenesedett Losztara előtt, furcsán csillogó szemekkel körülnézett, aztán elmosolyodott.

– Nem éppen az a lyuk, amin keresztül akartam esni – mondta malaza nyelven. – Bocsánat, ha megijesztettelek – diszkréten meghajolt, mire egy felhő szállt fel belőle. Losztara ekkor jött rá, hogy a szürkeség hamu. A férfi sovány arcán fekete bőr tűnt elő foltokban. Sokatmondóan végigmérte a nőt.

– Egy jelvény van rajtad, elrejtve.

– Tessék? – keze a kardja markolatához vándorolt.

A férfi észrevette a mozdulatot, mosolya kiszélesedett.

– Vöröspenge vagy, méghozzá tiszt. Ezek szerint szövetségesek vagyunk.

A nő szeme összeszűkült.

– Ki vagy te?

– Hívj csak Gyöngynek. Ha jól láttam, éppen belépni készültél a Birodalmi Üregbe. Javasolnám, hogy tegyük ezt meg, és odabent folytassuk a beszélgetést, mielőtt a lyuk bezárulna.

– Nem tudnád nyitva tartani, Gyöngy? Végül is utaztál benne...

A férfi eltúlzott komorsága vicces volt.

– Nos, ez az ajtó olyan helyen nyílt, ahol egyébként nem nyílhatna. Igaz, innen északra a Birodalmi Sereg tele van... hívatlan vendégekkel... de az ő bejutási módszerük... mondhatom, sokkal primitívebb. Mivel ezen ajtó láthatóan nem a te kezed munkája, javaslom, hogy gyorsan használjuk ki a jelenlétét.

– Addig nem, míg meg nem tudom, hogy ki vagy, Gyöngy. Vagyis inkább, hogy mi vagy.

– Természetesen Karmos vagyok. Ki másnak lenne még joga a Birodalmi Üregben utazni?

A nő a lyuk felé intett.

– Valaki éppen most szavazta meg magának a jogot.

Gyöngy szeme felcsillant.

– Ez az, amit részletesebben is el kell mesélned nekem, Vöröspenge.

A nő egy percig gondolkodott, majd bólintott.

– Rendben. Remek lesz. Csatlakozom hozzád.

Gyöngy tett egy lépést hátra, és kesztyűs kezével intett. Losztara Yil oldalba bökte a lovát, és elindult.

*

Fürge Ben cinkelt lapja lassabban tűnt el, mint ahogy azt bárki gondolta volna. Hét órával azután, hogy a Vöröspenge és a Karmos eltűntek a Birodalmi Üregben, csillagok ragyogtak az égen, és a bejárat még mindig ott ásított, vöröses szélei lassan szürkévé fakultak. Hangok sodródtak a sötétben, Korbolo Dom tábora megtelt a pánik és izgalom hangjaival. Fáklyás lovascsapatokat küldtek ki mindenfelé, varázslók léptek be óvatosan Üregükbe, hogy a már halálosan veszedelmes mágikus közegben keressenek nyomokat.

Ezerháromszáz malaza gyermek tűnt el, s szabadulásukat sem az őrök, sem a lovasok nem látták. Az X alakú fakeresztek üresek voltak, csak a vér, vizelet és ürülék foltjai jelezték, hogy nemrég még élő emberek vonaglottak rajtuk fájdalmukban. A furcsán élénk, sötét pusztaságban, árnyak úszkáltak mindenfelé a mozdulatlan fű felett.

Kín ügetett csendben a bejárat elé, tűhegyes fogsora a szokásos, torz mosolyt mutatta. Fekete szőrén izzadság csillogott, a merev, vastag szálak összetapadtak a nedvességtől. Egyenesen állt, egyetlen mellső végtagja egy fiúgyermek testét szorította. A fiú kezéről és lábáról vér csöpögött, arca borzasztóan szét volt roncsolva, szeme eltűnt, orra helyén vörös lyuk tátongott. A lázas, gyulladt tüdő halovány, gyengécske felhőket lökött a levegőbe, melyek párafoltként elvándoroltak a tisztás más részei felé. A démon leült és várt. Árnyak gyűltek össze, úgy folytak át a fák ágai között, akár a tinta, és mind a bejárat elé igyekezett. Kín oldalra döntötte a fejét, és ásításszerű mozdulattal kimutatta fogsorát. Az árnyak közül egy halvány alak vált ki. Az őrködő Kopók szeme csillogott két oldalán.

– Azt hittem, hogy elveszítettelek – suttogta Árnytövis a démonnak. – Sokáig magához láncolt a Shei'k meg az az átkozott istennő. Ma éjjel mégis visszatértél, s nem is egyedül; nem, nem egyedül, Szárnyatlan. Megnőtt az önbizalmad, mióta nem csupán a Démon Úr ágyasa vagy. Mondd csak, kedveském, mihez kezdjek én ezer haldokló halandóval? – A Kopók úgy méregették Kínt, mintha a következő vacsorájukat látnák. – Felcser lennék? Vagy talán gyógyító? – Árnytövis hangja egyre magasabbra ívelt. – Cotillion a kedves nagybácsi? A Kopóim meg talán pásztorkutyák, vagy árva gyerekek játékszerei? – az árny, mely maga az isten volt, vadul reszketett a dühtől. – Teljesen megbolondultál, aranyom?

Kín reszelősen, egy csupa klikkből meg sziszegésből álló nyelven válaszolt.

– Persze, hogy Kalam meg szerette volna menteni őket! – visította Árnytövis. – De ő tudta, hogy ez lehetetlen! Csak megbosszulni lehet őket! Most tessék! Elpocsékolhatom az erőmet ezer szétroncsolt gyerek meggyógyítására! Mégis minek?

Kín ismét megszólalt.

– Szolgák? És mégis mit gondolsz, egészen pontosan mekkora az Árnyak Tornya, te félkarú istencsapása, te! – A démon erre nem mondott semmit, szürke szeme csillogott a holdfényben. Árnytövis hirtelen összébb húzódott, maga köré vonta leplét. – Szolgasereg – suttogta. – Szolgák. A Birodalom elhagyta őket, sorsukat a Shei'k vérszomjas seregére bízta. Kettősség... marad majd... sebzett, képlékeny lelkükben... – az isten felnézett a démonra. – Ostoba cselekedetedben hosszú távú hasznot látok, démon. Szerencséd van!

Kín sziszegett és klikkegett.

– Megtartanád azt, akit a kezedben tartasz? És ha valóban visszatérsz a Hídégető melletti őrposztodra, egészen pontosan hogyan hangolod majd össze ellentétes feladataidat?

A démon válaszolt. Árnytövis felcsattant.

– Micsoda pofátlanság, te szemtelen kis ringyó! Nem is csodálom, hogy kiestél az Aptori Úr kegyeiből! – elhallgatott, majd egy perc után közelebb lebegett. – Az erőszakos gyógyításnak megvan a maga ára – mormogta Árnytövis. – A test meggyógyul, a lélek azonban még mindig érzi a fájdalmat, a tehetetlenséget, és szenved tőle. – A fiú homlokához emelte a köpönyeg alól előtűnő kezét. – Ez a gyermek, aki a hátadon lovagol majd, kiszámíthatatlan lesz – sziszegve felnevetett, ahogy a seb kezdett begyógyulni, és új hús jelent meg a fiú arcán. – Milyen szemeket szeretnél neki, drágám?

Kín felelt. Árnytövis összerezzent, aztán megint felnevetett – ezúttal harsányan és hidegen.

– A szem a lélek tükre, így mondják, ugye? Kézen fogva mentek majd a piacra Vásárnapokon, aranyom?

A fiú feje hátrarándult, a csontjai átalakultak, a két szemgödör összeolvadt, s egy nagyot alkotott az orrcsont felett, mely felfelé siklott, majd az orrsövény két oldalán futott tovább a homlokra, kis sáncokat formázva. A szemgödörben olyan szem jelent meg, mint Kíné. Árnytövis hátralépett, hogy megszemlélje a művét.

– Ahá – suttogta. – No kinek a lelke tekint most éppen reám e szemen keresztül? A Csuklyásra, nehogy válaszolj! – az istenség megperdült és szemügyre vette a bejáratot. – Ravasz Fürge Ben; ismerem a keze munkáját. Messzire juthatott volna a segítségemmel...

A malaza fiú felmászott Kín keskeny, éles válla mögé. Vékonyka teste reszketett az erőszakos gyógyítás traumájától és a kereszten töltött időtől, de kísérteties arcán éppen olyan ironikus mosoly ült, mint a démonén. Kín a bejárathoz lépett. Árnytövis intett neki.

– Menj és kövesd azokat, akik a Hídégető nyomában haladnak. Pálinkás katonái mindig hűségesek voltak, úgy emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy Kalam nem azért keresi Laseent, hogy csókot adjon neki.

Kín habozott, majd utoljára megszólalt. Az isten elfintorodott, majd felelt.

– Az a Főpapom még engem is megrémít néha. Ha nem tudja félrevezetni a Kezek Ösvényének követőit, akkor a drága kis birodalmam, melyet mostanában éppen elég nemkívánatos elem meglátogatott, meglehetősen zsúfolttá válik majd... – Árnytövis a fejét csóválta. – Nem volt egy bonyolult feladat – kezdett eltűnni, Kopói hűségesen követték. – Nem tudom, hol marad manapság a megbízható, becsületes munkaerő...

Egy perc múlva Kín egyedül maradt, az árnyak szétoszlottak. A bejárat kezdett elhalványodni, a birodalmak között esett seb lassan begyógyult. A démon megnyugtató szavakat mormolt. A fiú bólintott. Beosontak a Birodalmi Üregbe.

Tizenkettedik fejezet

Korok lepik el Rarakut.

A Szent Sivatagot, a valaha sárga tengert.

Fennen büszkeséggel

állta a szelet,

s látott ősi flottákat –

hajókat csontból, vitorlákat

fakó hajakból, címereket hordozókat,

ahol a víz tűnt tova

a jövendő sivatag

homokja alatt.

A szent sivatag

Ismeretlen

A Számon néven ismert tel gerincén hófehér kecskék álltak, sziluettjük tisztán látszott a csillagos, sötétkék ég hátterében. Úgy figyelték, hogy a menet porba burkolózva átvonaglik a völgyön, akár a márványból faragott istenszobrok. Dujker, aki az Őrült Kutya Klán tagjaival a déli véderőben lovagolt, észrevette, hogy a kecskék heten vannak.

Kilencszáz lépéssel a történész mögött, a Hetedik öt csapata vonult – kicsivel kevesebb, mint ezer katona –, mögöttük ugyanennyivel pedig egy újabb wicka csapat következett, mely kétszázötven lovasból állt. Ez a három egység alkotta a már több mint ötvenezres menekültcsapat déli védvonalát, valamint az állatokét is, melyek a legnagyobb oszlopot képezték. Északon egy hasonló összetételű osztag védte őket. A hűséges Hisszari Gyalogság és a Tengerészgyalogság tagjai a menetoszlop két szélét biztosították: együtt gyalogoltak a szerencsétlen civilekkel.

Dujker helyzetétől nézve keletre, úgy háromnegyed mérföldre, ezer válogatott wicka lovagolt a menetoszlop porfelhőjében. Kisebb csapatokra oszlottak – úgy tizenketten tartoztak egyhez –, s feladatukat szinte lehetetlen volt végrehajtani. Tithani lovasok csipkedték a megviselt menetoszlop farkát, így a wickáknak sosem volt idejük megállni. Koltén menetének hátsó fele vérző seb volt, melyet megfosztottak a gyógyulás lehetőségétől.

A menekültek őrzésére a Hetedik középnehéz lovasságának maradékát osztották be: alig több mint kétszáz katonát. Előttük utaztak a malaza nemesek szekereiken és hintóikon; két oldalról összesen tíz gyalogos szakasz kísérte őket. A Hetedik további ezer katonája – a járni még tudó betegek – biztosították még a nemeseket, míg előttük ott haladtak a szekerek, rajtuk a felcserek és a súlyosabban sérültek. A menetoszlop elején Koltén és ezer Holló Klánbeli lovas harcos helyezkedett el.

Túl sok volt a menekült, túl kevés a katona, és a malaza erőfeszítések ellenére, Kamist Reloe csapatai időről időre viperaként csapódtak a szépen megszervezett káoszba. Reloe Világvége-hadseregéhez egy új parancsnok csatlakozott, egy névtelen tithani vitéz, akinek az volt a feladata, hogy éjjel-nappal támadja a lassan nyugat felé vánszorgó menekültoszlopot – a vérző, megviselt kígyót, amely csak nem akart meghalni. Ez a vitéz most igen komoly veszélyt jelentett Kolténre.

Lassú, kiszámított mészárlás. Csak játszanak velünk – gondolta Dujker. A sosem távozó porfelhő már teljesen kimarta a történész torkát, minden nyelés kínszenvedést jelentett. Rettenetesen kevés volt a vizük, a Sekala-folyónak már az emléke is kiszáradt. Éjjelente egyre több marhát, birkát, malacot és kecskét öltek le; az állatokat megkímélték a további szenvedéstől, testük pedig a feneketlen kondérokba került. Mindenki vért, velőt, zabot és húst evett. A táborhely minden éjjel megtelt visítással, a levegő zsibongott a mészárszékeket megdézsmáló rhizanoktól és molylepkéktől. A minden alkonyatkor átélt káosz és gyötrelem már teljesen kirojtozta Dujker idegeit – és ezzel nem volt egyedül. Napjaik az őrület jegyében teltek, és ez majdnem annyi kárt tett bennük, mint Kamist Reloe rajtaütései.

Listás tizedes némán lovagolt a történész mellett, feje a mellkasára csuklott, válla beesett. Olyan volt, mintha megöregedett volna. Világuk fenekestül felfordult. Látható és láthatatlan szakadékok mentén egyensúlyozunk. Kevesen vagyunk, mégsem adjuk fel. Elveszítettük már az időt is. Végtelen menetelés, aztán a tompa mozdulatlanság – a pihenés döbbenete, a kürtök hangja, melyek a napi menetút végét jelzik. Ilyenkor egy percig csak a homok fut tovább, senki sem mozdul. Csak állunk döbbenten, és el sem tudjuk hinni, hogy eltelt még egy nap, mi pedig még élünk.

Éjszakánként a menekülttábort járta, mászkált az összevissza felállított sátrak, szekerek, kocsik között, s tekintete perverz érzéketlenséggel itta be mindazt, amit látott. A történész, aki most csak tanú, abba az illúzióba ringatja magát, hogy túl fogja élni. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy papírra vesse a látottakat, azzal a halvány reménnyel, hogy az igazság mindent megér. Hogy a történet majd leckévé válik, amiből tanulnak. Halvány remény? Színtiszta hazugság, átverés, a legrosszabb fajtából. A történelem leckéiből soha nem tanul senki – gondolta Dujker.

Gyerekek haldokoltak. Dujker guggolt, fél kézzel átfogta egy anya vállát, és együtt nézték, ahogy a cseppnyi élet lassan elszáll a kisgyermekből. Mint egy olajlámpa fénye, halványul, halványul, már csak pislákol. A pillanat, amikor a küzdelemnek már vége, a lét behódol, s az aprócska szív ennek tudatában lelassul, majd néma csodálkozással megszűnik dobogni. Ekkor az élők lelkének barlangját betölti a fájdalom, s a düh és az igazságtalanság tudata elpusztít mindent, amit megérint.

Nem kelt versenyre az anya könnyeivel, továbbindult. Csak bóklászott, testét por, izzadság és vér borította – látomás lett belőle, egy önjelölt pária. Nem vett többé részt Koltén éjszakai gyűlésein, pedig parancsot kapott rá. Listás állandó kíséretében lovagolt a wickákkal, oldalt is, és hátul is; vonult a Hetedikkel, a Hisszari Hűségesekkel, a tengerészgyalogsággal, az utászokkal, a nemesekkel és a sárvérűekkel is – az alacsonyabb származású menekültek így kezdték magukat emlegetni. Közben keveset beszélt; jelenlétét eléggé megszokták már az emberek, így nem érezték magukat feszélyezve. Bármennyire is kemény volt a menetelés, arra mindig maradt energia, hogy hangot adjanak a véleményüknek.

„Koltén igazából egy démon, Laseen sötét vicce. Szövetségben áll a Shei'kkel meg Kamist Reloével – ez a felkelés nem más, mint egy gondosan kidolgozott karnevál, mivel a Csuklyás megérkezik és elfoglalja majd a világunkat. Mi fejet hajtunk halálfejű patrónusunk előtt, s a sok kiontott vérért cserébe, Koltén, a Shei'k és Laseen Előddé válhatnak, és a Csuklyás mellé állnak majd.

Csuklyás a molylepkéken át mutatja meg magát – újra és újra megmutatja az arcát, s minden alkonyt mohó vigyorral köszönt az égen.

A wickák lepaktáltak a föld szellemeivel. Mi azért vagyunk itt, hogy termékennyé tegyük a talajt...

Rossz nyomon haladsz, barátom. Csak a Forgószél istennőjének játékszere vagyunk, semmi több. Egy tanulság vagyunk, ami kicsit tovább nyúlik a szokásosnál.

A Nemesek Tanácsa gyerekeket eszik.

Ezt meg hol hallottad?

Valaki múlt éjjel belecsöppent a szörnyű lakoma kellős közepébe. A Tanács petíciót nyújtott be a sötét Ősi Istenekhez, hogy hadd maradjanak kövérek...

Micsoda?

Mondom, hogy hadd maradjanak kövérek. És most bestiális szellemek járják a tábort éjjelente, és összegyűjtik a gyerekeket – halottakat meg haldoklókat is, nem tesznek különbséget, csak az utóbbiak szaftosabbak.

Te megőrültél...

Lehet némi igaza, barátom! A saját szememmel láttam reggel egy kupac lecsupaszított csontot – a koponya nem volt ott, de a többi rész emberinek tűnt, csak nagyon kicsi volt. Neked hogy esne most egy sült csecsemő, hm? A félcsészényi barna lötty helyett, amit mostanában kapunk...

Azt hallottam, hogy az areni hadsereg már csak pár napi járásra van innen, maga Pormkval vezeti őket. Van vele egy légiónyi démon is...

A Shei'k halott – ti is hallottátok a szemkákat, ahogy siratták az éjjel, nem? És most úgy viselik a zsíros hamut, akár egy második bőrréteget. A Hetedikből valaki azt mesélte nekem, hogy tegnap éjjel a csatában szemtől szemben állt egy szemkával a kiszáradt forrás mellett. Azt mondta, hogy a szemka szeme olyan volt, mint egy feneketlen kút, és tompa, akár egy kődarab. Amikor a katona felnyársalta, a szemka szemében még akkor sem látszott semmiféle érzelem. Én mondom: a Shei'k halott.

Ubarydot felszabadították. Most már csak napok kérdése, és délnek fordulunk – egyedül ennek lenne értelme. Innen nyugatra nincs már semmi. Egyáltalán semmi...

Egyáltalán semmi...”

– Történész!

A kemény, falari akcentusú kiáltás a por borította lovastól származott, aki éppen Dujker mellé irányította hátasát. Lulla kapitány volt a Catheroni Szárnytól; hosszú, vörös haja csimbókokban lógott a sisakja alól. A történész csak pislogott rá. A megviselt katona elvigyorodott.

– Azt mondják, eltévedtél, öreg.

Dujker megrázta a fejét.

– Követem a menetet – mondta fahangon, majd kitörölte szeméből a csípős izzadságot.

– Van odakint egy tithani harci vezető, akit meg kellene találnunk, és le kellene vadásznunk – mondta Lulla a történészt méregetve. – Sormo és Bult már kijelöltek pár önkéntest a feladatra...

– Lelkiismeretesen felvezetem majd a nevüket az Elesettek Listájára.

A kapitány felszisszent.

– A Káoszra, öreg, hiszen még nem haltak meg; még nem haltunk meg, a fenébe is! Mindegy, azért vagyok itt, hogy közöljem veled, te is önként jelentkeztél. Éjjel indulunk a tizedik kürtszóval. A kilencediknél gyülekezünk Nil tűzhelye körül.

– Visszautasítom a megtisztelő ajánlatot – mondta Dujker.

Lulla ismét elvigyorodott.

– A kérésed elutasítom, és a feladatom az, hogy veled maradjak és ügyeljek rá, nehogy elslisszolj.

– A Csuklyás vigyen el, te fattyú!

– Hát, ez könnyen valóra válhat.

Kilenc nap még a P'atha-folyóig. Megfeszülünk, hogy elérjünk különböző apró célokat, ez zseniális szervezés. Koltén apró győzelmekkel feledteti, hogy a végső cél kilátástalanul távoli. Eljutni Arenig. De hiába küszködik, elbukunk. Testünk mindenképpen elbukik.

– Ha megöljük a harcost, egy másik lép majd a helyébe – mondta Dujker egy kis idő múlva.

– De ő már valószínűleg nem lesz elég bátor és tehetséges a kitűzött feladathoz. A lelke mélyén tudni fogja: ha próbálkozásai csak közepes tehetségre vallanak, életben hagyjuk. Ha briliánsak, akkor megöljük őt is.

Ah, ez Koltén észjárására vall. A félelem és bizonytalanság jól irányzott lövedékei. Még nem tévesztett célt. Míg ez be nem következik, nem bukhat el. Azon a napon, amikor megcsúszik, amikor tökéletlenséget mutat, fejünk a porba hull. Kilenc nap a friss vízig. Öljük meg a tithani harcost, és eljutunk odáig. Örüljenek minden győzelemnek, a vereségkor kapjanak levegő után – Koltén úgy idomítja őket, akár az állatokat, és nem veszik észre.

Lulla kapitány a nyeregkápára hajolt.

– Listás tizedes, ébren van?

A fiatalember felemelte a fejét, mely jobbra-balra ringatózott.

– A fenébe is, történész! – morogta Lulla. – A fiú már lázas a vízhiány miatt!

Dujker a tizedesre nézett és látta, hogy a por alatt hogy kipirult az orcája, hogy fénylik a szeme.

– Reggel még nem volt baja...

– Az tizenegy órával ezelőtt volt!

Tizenegy? – ámult magában Dujker.

A kapitány elfordította a lovát, s gyógyítóért kiáltott. Hangja áthatolt a paták, szekérkerekek és lépések zaján, mely a menetoszlop állandó zenei aláfestését biztosította.

Tizenegy?

A porfelhőben az állatok arrébb mozdultak. Lulla visszatért, s vele jött Nether is. A kislány még apróbbnak látszott a hatalmas, izmos ló nyergében. A kapitány megfogta Listás lovának szárát, és átadta Nethernek. Dujker figyelte, ahogy a wicka gyermek elvezeti a tizedest.

– Utána lehet, hogy téged is el kellene látni – mondta Lulla. – A Csuklyásra, mikor ittál utoljára vizet?

– Milyen vizet?

– Vannak még katonáknak fenntartott tömlők. Minden reggel felvehetünk egy kulacsnyit belőle; ott, a szekereknél, melyek a sebesülteket viszik. Minden alkonyatkor vissza kell hozni a kulacsot.

– Van víz az ételben, nem?

– Csak tej és vér.

– Ha van a katonáknak félretéve készlet, mi jut a többieknek?

– Az, amit elhoztak magukkal a Sekalából – felelte Lulla. – Megvédjük őket, de nem vagyunk anyjuk helyett anyjuk. Úgy hallottam, a víz felváltotta a pénzt, és igen kemény valuta lett belőle.

– A gyerekek meghalnak.

Lulla bólintott.

– Azt mondanám, ez elég jól summázza az emberiség sorsát. Kinek kellenek a tekercsek meg a történelemkódexek? A gyerekek meghalnak. A világ igazságtalanságai három szóban. Idézz csak engem, Dujker, és elvégezted a munkád.

Igaza van. Gazdaság, etika, isten-játékok – ebben a rövid, tragikus mondatban benne van minden. Idézni foglak, katona. Ebben biztos lehetsz. Egy öreg kard, rozsdás is, életlen is, törött is, mégis a szívig hatol.

– Belátom, igazad van, kapitány – szólalt meg hangosan.

Lulla morgott valamit, aztán odalökött egy vizestömlőt.

– Pár kortyot csupán. Ne erőltesd, mert megfulladsz tőle. – Dujker szárazon elmosolyodott. – Gondolom, pontosan vezeti az említett Elesettek Listáját – folytatta Lulla kapitány.

– Nem... attól tartok, a napokban kicsit lemaradtam.

Lulla feszesen bólintott.

– Hogy állunk, kapitány?

– Jönnek a csapások keményen. Közel húsz elesett naponta, s kétszer annyi sebesült. Viperák a porban; hirtelen jelennek meg: nyilak röpködnek, katonák halnak meg. Kiküldünk egy csapat wickát üldözőként, erre csapdába kerülnek. Kiküldünk egy másikat, fogcsikorgatva, hiszen így valamelyik oldalunkon túl nagy támadási felület marad védtelenül. Menekültek halnak meg, pásztorok sérülnek, és elveszítünk pár állatot. Kivéve, ha azok a gonosz wicka kutyák is ott vannak. Sajnos azonban még az ő létszámuk is csökken.

– Más szóval: ez így nem mehet már sokáig.

Lulla kimutatta fogsorát, mely fehéren villogott a vörös szakáll és bajusz között.

– Igen, ezért hajtunk rá a vezetőjükre. Amikor elérünk a P'atha-folyóhoz, újabb nagy csatára számíthatunk. Jó lenne, ha a vezér már nem lenne ott.

– Újabb harcos átkelés?

– Nem, a folyó csak lábszárig ér, és egyre alacsonyabb lesz. Inkább a túloldalon támadnak majd. Az utunk egy vadabb vidéken vezet keresztül, ott kerülhetünk bajba. Szóval vagy kiharcolunk magunknak egy kis helyet ott, vagy lilára fövünk a nap alatt.

Megszólaltak a wicka kürtök.

– Aha – mondta Lulla. – Mára ennyi. Pihenj egy kicsit, öreg! Keresünk neked helyet az Őrült Kutya táborban. Pár óra múlva étellel ébresztelek.

– Vezess, kapitány!

*

Egy csapat wicka tehénkutya a magas fű között marakodott valami felismerhetetlen dolgon. Amikor Lulla és Dujker úgy húszlépésnyi távolságban elhaladtak mellettük, az állatok abbahagyták a veszekedést, és felnéztek rájuk. A történész a foltos, gonosz állatok láttán elkomorodott.

– Jobb, ha nem nézünk a szemükbe – mondta Lulla. – Nem vagyunk wickák, és ezt ők is pontosan tudják.

– Csak azon gondolkodtam, vajon mit esznek.

– Nem akarod te azt tudni.

– Hallottam valami pletykát feltúrt gyereksírokról...

– Mint már mondtam, nem akarod te azt tudni, történész.

– Nos, a sárvérűek közül pár bátrabb ember csapatot szervezett a sírok őrzésére...

– Ha nincs wicka vér a sár között, akkor nagyon megbánják.

A kutyák, amint a két férfi eltávolodott, folytatták az osztozkodást. Előttük a táborban tüzek égtek. A kerek bőrsátrak körül egy utolsó védvonal őrség állt, gyerekekből és öregekből. Pont olyan némán és gyanakodva figyelték a bemasírozó két férfit, ahogy a wicka kutyák.

– Az az érzésem – motyogta Dujker –, hogy ezekben az emberekben lassan kihűl a menekültek védelmezése iránti lelkesedés...

A kapitány elfintorodott, de aztán nem mondott semmit. Továbbhaladtak a sátrak közötti kanyargós úton. Sűrű füst ült a levegőben, valamint lóhúgy és főtt csontok szaga is; utóbbi maró, ám furcsán édes volt. Dujker megtorpant, amikor egy öregasszony mellé értek, aki szintén csontot főzött a kondérjában. Bármi forrt is a fazékban, az nem tisztán víz volt. Az asszony egy falapát segítségével gyűjtögette a zsírt és velőt, mely a felszínre gyűlt, és egy bélbe töltötte, hogy később kolbászt készítsen belőle. Az öregasszony észrevette a történészt, és felé nyújtotta a falapát hegyét; mintha egy gyereknek kínálta volna, hogy nyalja tisztára. A zsír között zsálya darabkái sötétlettek. Dujker valaha imádta ezt a gyógynövényt, ám amióta tudta, hogy az odhanok pár őshonos növényeinek egyike, meggyűlölte. Elmosolyodott, majd megrázta a fejét. Amikor ismét beérte Lullát, a kapitány megjegyezte:

– Ismert vagy, öreg. Azt mondják, a szellemvilágban sétálsz. Az az öreg javasasszony nem kínálna ételt csak úgy bárkinek; nekem legalábbis biztos nem.

A szellemvilágban. Igen, egyszer jártam ott. Egyszer. De nem többször.

– Egy öregembert látnak, mocskos rongyokban...

– Akit isten érintett. Ne nevess fel hangosan! Egy szép napon talán még az életedet is ez menti meg.

Nil tüze más volt, mint a többi, hiszen nem volt rajta kondér, és nem vették körül száradó, gyógyerejű hússzeletek sem. A kövekből rakott kis körben égő száraz trágyának alig volt füstje, így látszottak a csupasz, kék lángocskák. A fiatal boszorkánymester a tűz egyik oldalán ült, és bőrdarabokból sodort valamit. Lulla tengerészgyalogosai közül négyen a közelbe kuporodtak, és még egyszer, utoljára ellenőrizték fegyverzetüket és páncéljukat. Támadó nyílpuskáikat frissen feketítették, majd befújták zsíros porral, hogy ne csillogjanak. Dujker egy szemvillanás alatt felmérte, hogy a katonák kemények, veteránok, mozdulataik gazdaságosak, az előkészületek teljes körűek. A férfi és a három nő már mind túl volt a harmincon; egyikük sem nézett fel vagy szólalt meg, amikor a kapitányuk odalépett hozzájuk. Nil biccentett a történésznek, aki leguggolt vele szemben.

– Hideg éjszakánk lesz – mondta a fiú.

– Megtaláltad a harci vezető tartózkodási helyét?

– Nem pontosan. Csak úgy nagyjából van meg. Lehet, hogy védi őt pár egyszerű varázslat az ellen, hogy felfedezzék. Amint közelebb érünk, ezek nem érnek már semmit sem.

– Nil, hogy találunk meg valakit, akiről csak azt tudjuk, hogy milyen képességei vannak?

A fiatal boszorkánymester vállat vont.

– Hagyott... más jeleket is. Megtaláljuk, ez biztos. Aztán már csak rajtuk múlik – a tengerészekre mutatott. – A pusztában töltött pár hónap során rájöttem valamire, történész.

– Igazán?

– A profi malaza katona a világon a leghalálosabb fegyver. Ha Koltén három ilyen hadsereggel rendelkezne, és nem egynek a háromötödével, akkor még az év vége előtt leverte volna ezt a szabadságharcot. Olyan véglegességgel, hogy Hétváros soha többé nem mert volna fellázadni. Akár most is szétzúzhatnánk Kamist Reloe seregeit, ha nem lennének a menekültek, akiknek a védelmezésére felesküdtünk.

Dujker bólintott, a hallottakkal maga is egyetértett. A tábor hangjai tompán értek el hozzájuk, a normális élet illúzióját hozták. A történész a hangok ölelését nyugtalanítónak találta. Rádöbbent, hogy kezdi elveszíteni a lazítás képességét. Felvett egy apró gallyat, és a tűz felé dobta. Nil elkapta az ágat a levegőben.

– Ezt ne – mondta.

Egy másik fiatal boszorkánymester érkezett, csontos, vékony karja csuklótól vállig tele volt sebekkel. Leguggolt Nil mellé, és beleköpött a tűzbe. A parázs nem sistergett. Nil felegyenesedett, félredobta a bőrcsíkot, és Lullára meg a katonáira nézett. Ők készen álltak.

– Idő van? – kérdezte Dujker.

– Igen.

Nil és a másik boszorkánymester vezette át a kis kompániát a táboron. Klántársaik közül csak kevesen pillantottak rájuk, és Dujker csak pár perc után jött rá, hogy látszólag természetes közömbösségük tudatos, valószínűleg a tisztelet kinyilvánításának hagyományosan megszabott módja. Vagy valami egészen más. Hiszen a nézés a szellem megérintése. Elérték a tábor északi szélét. A fűzfa palánkokon túl köd borította a pusztaságot. Dujker elkomorodott.

– Tudni fogják, hogy ez nem természetes – mormogta.

– Szerveztünk elterelő hadműveletet is – felelte Lulla. – Háromszakasznyi utász jár odakint, zsákjuk telis-tele meglepetésekkel.

Egy másodperc múlva robbanás hallatszott északkelet felől, aztán rövid szünet következett: halk sikolyok a koromsötétben, majd ismét robbanások törték meg az éjszakai csendet. A köd elnyelte a fényeket, de Dujker felismerte a csattanósok jellegzetes, recsegő hangját, és a lángolók süvítését. Még több sikoly hallatszott, majd patadobogás, mely északkeleti irányba távolodott.

– Most hagyjuk, hadd ülepedjenek kicsit a dolgok – mondta Lulla.

Teltek-múltak a percek, a távoli sikolyok lassan elhaltak.

– Bultnak sikerült végre felkutatni az utászok parancsnokát? – kérdezte a történetíró.

– Azóta sem dugta oda a képét egyetlen gyűlésre sem, ha ezt akartad tudni. De itt van valahol. Koltén végül is elfogadta, hogy szégyenlős.

– Szégyenlős?

Lulla vállat vont.

– Ez egy vicc volt, történész. Emlékszel, mi az?

Nil végre feléjük fordult.

– Ennyi – mondta a kapitány – Nincs több csevegés.

Fél tucat wicka őr felhúzta a cövekeket, melyek az egyik fűzfa palánkot a helyén tartották, aztán lassan leeresztették a faldarabot a földre. Vastag szőrmét borítottak rá, hogy elnyomják az árulkodó nyikorgást, mely a csapat távozását jelezte. A pusztán lassan foltokra oszlott a köd. Az egyik felhő lassan arrébb gördült, beborította a csapatot, aztán velük együtt haladt tovább. Dujker azt kívánta, bárcsak többet kérdezősködött volna korábban. Milyen messze lehetnek az ellenség külső védvonalai? Hogyan juthatnak át rajta észrevétlenül? Hogy kell menekülni, ha balul ütne ki valami? A csípőjére kötött gyalogsági kard markolatához emelte a kezét, és elcsodálkozott azon, hogy milyen idegen érzés: rég volt már, hogy fegyvert kellett használnia.

Annyi évvel ezelőtt a Császár ajándéka volt, hogy kimentett a harcvonalból. Ez és a különböző kotyvalékok egész jó állapotban tartanak, pedig az ifjúságom már régen tovaszállt. Istenem, még az utolsó csatában szerzett randa vágások is eltűntek! – gondolta.

„Aki a tekercsek és könyvek között nő fel, nem érthet a világ leírásához – mondta neki egyszer Kellanved –, ezért én most kinevezlek téged Birodalmi Történésznek, katona.

– De uram, én nem tudok sem írni, sem olvasni.

– Tiszta a lelked. Remek. Idősebb Tok fog téged tanítani az elkövetkező hat hónapban; ő is olyan katona, akinek esze is van. Hat hónapot kapsz, jegyezd meg. Nem többet.

– Császárom, én úgy látom, ő sokkal jobban megfelelne erre a posztra, mint én...

– Neki valami mást tartogatok. Engedelmeskedj, különben felszegeztetlek a város falára.”

Kellanved humora még a legjobb időkben is igen furcsa volt. Dujker emlékezett még azokra a leckékre: ő, egy harmincvalahány éves katona, aki vagy tizenöt éve harcolt már, ott ült Tok saját fia mellett. Ifjabb Tok nyamvadt kiskölyök volt, mintha mindig meg lett volna fázva. Az ingujját legalábbis mindig száraz takony borította. Hosszabb ideig tartott, mint hat hónap, de a végén már Ifjabb Tok tartotta az órákat.

A Császár imádta a megalázó leckéket. Egészen addig, míg vissza nem kapta egyszer. Vajon mi történhetett Idősebb Tokkal? Eltűnt a merényletek után – mindig úgy gondoltam, Laseen keze volt a dologban... aztán Ifjabb Tok – ő elutasította a könyvek között töltendő élet lehetőségét... most meg eltűnt a genabackisi hadjáratban... – elmélkedett magában Dujker.

Egy páncélkesztyűs kéz markolta meg a történész vállát, és erősen megszorította. Dujker Lulla dühös arcába bámult, aztán bólintott. Bocsánat. Úgy látszik, a gondolataim mindig elkalandoznak.

Megálltak. Előttük a ködben halványan feltűnt a tömött földsánc lándzsákkal szegélyezett éle. A sánc mögött a ködöt narancsosra színezte a tábortüzek fénye.

És most?

A két boszorkánymester öt lépéssel előttük térdelt a fűben, mozdulatlanul. Vártak. Dujker a sánc túloldaláról tompa hangokat hallott, melyek lassan vándoroltak balról jobbra, majd elhalkultak, ahogy a tithani őrség továbbment. Nil hátrafordult és jelzett. A tengerészgyalogosok megfeszített íjpuskákkal előrébb surrantak. A történész követte őket.

A két boszorkánymester előtt egy alagút szája tátongott a földben. A föld gőzölgött, a kövek, kavicsok pattogtak a forróságtól. Olyan volt, mintha hatalmas, karmos kezek vájták volna – alulról. Dujker elkomorodott. Gyűlölte az alagutakat. Nem, valósággal rettegett tőlük. Az alagutak beszakadhatnak. Az embereket élve eltemetik. Ez mind teljesen valós, logikus, lehetséges és elkerülhetetlen.

Nil mutatta az utat: lecsusszant a lejtőn, eltűnt a szemük elől. A másik boszorkánymester szinte azonnal követte. Lulla a történész felé fordult és jelzett neki, hogy induljon. Dujker megrázta a fejét. A kapitány rábökött az ujjával, majd az alagút szájára, és hang nélkül a most szót formálta a szája. A történész sziszegve elkáromkodta magát, majd elindult előre. Amint Lulla közelébe ért, a kapitány keze megmarkolta a poros telabát, és az alagút szája felé vonszolta a történészt.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy vissza tudja fojtani a kikívánkozó sikolyt, amikor a kapitány egészen egyszerűen belökte őt az alagútba. Hevesen kapálózni kezdett. Érezte, hogy hátrarúgó sarka összetalálkozik valamivel a levegőben. Biztosan Lulla állkapcsa volt. Megérdemelted, te piszok! Az elégedettség hulláma sokat segített. Elmászott az ősi, hordalékos kövek mellett, és langyos grániton találta magát. Nem valószínű, hogy az alagút beszakadhat, erre gondolt minden erejével. Az alagút továbbra is lefelé haladt, a langyos kőzet csúszóssá vált, aztán nedvessé. A beszakadó alagút rémképét a fulladásos haláltól való félelem váltotta fel.

Habozott, aztán érezte, hogy egy kard hegye nyomódik kopott mokaszinja talpába, és megcsiklandozza a bőrét. Dujker gyorsan továbbindult. Az alagút már egyenesen folytatódott. Lassan megtelt vízzel az alja, a sziklák minden oldalon vizet könnyeztek. A történész menet közben belemerült egy hűvös kis patakba. Megtorpant, és óvatosan belekortyolt a vízbe. Vas és iszap ízét érezte. De iható volt. Az egyenes szakasz csak nem akart véget érni. A patak egyre mélyebb és mélyebb lett. Dujker lassan küzdötte magát előre, csuromvizes volt, ázott ruhái lehúzták, izmai kezdték cserbenhagyni. Csak az tartotta mozgásban, hogy mögötte köhögés és köpködés hallatszott. Azok ott hátul fuldokolnak, és én leszek a következő!

Elérte végre az emelkedőt, gyorsan húzta magát felfelé, a sáron és omladozó földön keresztül. Előtte szürkés köd tűnt fel: elérte végre az alagút kijáratát. Kezek ragadták meg és kihúzták, majd oldalra gurították. Pengeéles fűszálak között találta magát. Mozdulatlanul feküdt, lihegett és nézte a köd alkotta alacsony mennyezetet maga felett. Halványan érzékelte, hogy a tengerészgyalogosok kimásznak az alagútból, és védekező alakzatba állnak, lihegve, sáros-vizes fegyverekkel. A nyílpuskák húrja meg fog ereszkedni, hacsak nem áztatták meg őket előzőleg olajban meg viaszban. De miért ne tették volna – azok a katonák nem ostobák. Felkészülnek minden eshetőségre, még arra is, hogy úszni fognak a poros pusztaság alatt. Volt egyszer egy katonatársam, aki a sivatag közepén is tudta használni a halászfelszerelését. Mitől olyan veszedelmes fegyver a malaza katona? Attól, hogy hagyják gondolkodni.

Dujker felült. Lulla kézjelek segítségével kommunikált a katonatársaival. Ők válaszoltak, majd kihátráltak a ködbe. Nil és a másik boszorkánymester hason csúszva megindult előre a füvön, a tábortűz felé, mely halvány vörösre színezte a ködöt. Hangok ölelték őket körül, kemény tithani nyelven elmormolt halk szavak, melyek rémületesen közeledtek. Dujker a végén már meg volt győződve arról, hogy egy egész szakasz áll a háta mögött, és azon tanakodnak, hogy hová bökjék a lándzsájukat. A történész sejtette, hogy a boszorkánymesterek felerősítették a köd befolyását a hangokra, és tartott tőle, hogy hamarosan ezen a térbeli illúzión függ majd a sorsuk.

Lulla megbökte Dujker vállát, és előremutatott a ködbe, amerre a gyerekek eltűntek. A ködfolt átláthatatlanul sűrű volt, csak egy karnyújtásnyira látott előre. A történész komoran hasra vágta magát, a kardhüvelyét a dereka hátuljához csúsztatta, majd araszolva megindult arra, ahol Nil várt rá.

A tábortűz nagy volt, a lángok a ködfátylon át is tisztán kivehetők voltak. Hat tithani harcost láttak a közelben ülni-állni, mindegyikük prémekbe burkolózott. Leheletük meglátszott a levegőben. Dujker Nil mellől leste a jelenetet, és érzékelte, hogy vékony réteg dér borít a közelben mindent. Ahogy a gyenge éjszakai szellő feléjük fordult, megborzongtak a hidegtől. A történész oldalba bökte a boszorkánymestert, a dér felé biccentett, majd kérdően felvonta a szemöldökét. Nil válaszként csak vállat vont.

A harcosok várakoztak, vörösre festett kezüket a tűz fölé tartották, melegedni próbáltak. A jelenet még egy percig így maradt, majd azok, akik ültek vagy guggoltak, felálltak, és mind egy irányba néztek: Dujker baljára. Két alak érkezett a tábortűzhöz. Elöl egy medveszerű harcos lépkedett; a hasonlóságot az is erősítette, hogy ennek az állatnak a prémjét viselte széles vállán. Csípője két oldalán egy-egy sima élű harci fejsze látszott. Bőringe a melle fölött már nem volt összefűzve, kilátszottak szépen kidolgozott izmai, valamint bozontos szőrzete is. Az arcára festett kárminvörös vonalak jelezték, hogy harci vezető, minden egyes vonal egy nemrégiben megnyert csatára utalt. A rengeteg frissen festett vonal tisztán jelölte, hogy a malazák szerencsétlenségeinek ő az okozója.

A tekintélyt parancsoló jelenség mögött egy szemka lépkedett. Egy feltételezés tehát megdőlt. A szemka törzs gyűlölete minden nem szemka iránt láthatóan alábbhagyott a Forgószél istennőjének hívására. De az is lehet, hogy inkább csak Koltént akarják együtt elpusztítani. A szemka a társa kisebb, durvább vonású verziója volt, s elég szőrös ahhoz, hogy jól meglegyen bunda nélkül is. Egy bőr ágyékkötőt viselt csupán, valamint pár szíjat, szorosan a hasa fölé kötve. A férfit szürke hamu borította, fekete haja vastag csimbókokban lógott, szakállába vékony csontokat kötöztek fétis gyanánt. Az arcát eltorzító vigyor valahogy nagyon is állandónak tűnt. A szemka utolsó tulajdonságát akkor észlelték, amikor az közelebb lépett a tűzhöz: össze volt varrva a szája. A Csuklyásra, a szemkák aztán komolyan veszik a fogadalmaikat!

A levegő mintha megfagyott volna körülöttük. Dujker agyában halkan megszólalt egy vészcsengő, és kinyújtotta a kezét, hogy ismét oldalba bökje Nilt. Mielőtt még megérinthette volna a boszorkánymestert, nyílpuskák csattantak. Két nyílvessző a tithani hadvezér mellkasába vágódott, kettő másik pedig két tithani harcost döntött a földre. Egy ötödik nyílvessző mélyen a szemka vállába ágyazódott. A tábortűz alatt felrobbant a föld: parázs, széndarabok és égő fahasábok repültek az ég felé. Egy sok végtagú, barna bőrű bestia mászott elő a lyukból, és megeresztett egy fülsiketítő kiáltást. Aztán bevágódott a még élő tithani harcosok közé, karmai nyomán szakadt a páncél, a bőr, a hús.

A hadvezér térdre esett, és bambán bámulta a nyílvesszőket, melyek a mellkasában éktelenkedtek. Köhögött, vér fröcsögött a szájából, majd arccal lefelé a porba zuhant. Tévedés – nem a megfelelő...

A szemka úgy tépte ki a vállából a nyílvesszőt, mintha az csupán egy tű lett volna. Körülötte a levegő fehéren izzani kezdett. Sötét tekintetét a Földszellemre szegezte, és megindult felé. Nil mozdulatlanul feküdt a történész mellett. Dujker megfordult, hogy felrázza, de látta, hogy a fiatal boszorkánymester nincs eszméleténél. A másik wicka ifjú talpon volt, egy láthatatlan, borzalmas mágikus támadás elől hátrált. Húscafatok, vér röpködtek a fiúból – arca helyén perceken belül csak csont és ínszalagok maradtak. Dujker éppen odanézett, amikor a fiú szeme kifolyt, de aztán gyorsan elfordult.

Minden oldalról tithanik érkeztek. A történész kezdte hátrafelé húzni a boszorkánymestert, és közben látta, hogy Lulla meg az egyik embere hihetetlenül közelről nyílvesszőzáport zúdítanak a szemka hátába. Egy lándzsa érkezett a sötétből, és beleállt a tengerészgyalogos hátába. Mindkét katona megperdült, elhajították nyílpuskáikat, és előrántották a késüket, hogy felkészülten fogadhassák az első érkező tithanit.

A Földszellem ekkor már sikoltozott, hiszen három végtagja a földön hevert letépve, és rángatózott. A szemka némán gyilkolt, nem törődött a hátába ágyazódó nyílvesszőkkel, újra és újra nekiment a Földszellemnek. A szemkából hullámokban áradt a jegesség: Dujker felismerte a jellegét. A szemka istenség egy darabja megmaradt, egy darabja az egyik kiválasztott harcost irányítja... – gondolta magában.

Délről robbanások hallatszottak. Csattanósok. Az éj megtelt sikolyokkal. A malaza utászok rést vágtak a tithani harcvonalban. Én meg még azt hittem, hogy ez egy öngyilkos terv volt. Dujker tovább húzta magával Nilt dél felé, a robbanások irányába, és imádkozott, nehogy az utászok ellenségnek nézzék majd. Lovak dübörögtek a közelben. Fémes csattanások hallatszottak. Az egyik tengerészgyalogos hirtelen ott termett mellette. Arca egyik oldalát vér borította, de ő elhajította a kését, elvette a boszorkánymester ernyedt testét a történész karjából, és erőlködés nélkül a vállára kapta.

– Húzd elő azt az átkozott kardot, és fedezz! – mordult rá a férfire, majd megindult előre.

Pajzs nélkül? A Csuklyásra, a gyalogsági kard nem ér semmit pajzs nélkül! De a fegyver már ott is volt a kezében, mintha magától ugrott volna elő a hüvelyéből, és simult volna a tenyerébe. A bádogborítású vaspenge szánalmasan rövidnek tűnt, ahogy a történész a tengerészgyalogos nyomában hátrált, maga előtt tartva a fegyvert. Sarka valami puhába akadt, s a történész átkozódva hanyatt esett. A katonanő hátranézett.

– Talpra, te ostoba! Valaki üldöz bennünket!

Dujker egy holttesten esett át, egy tithani lándzsáson, akit a lova addig vonszolt, míg a pépesre zúzódott, görcsös bal kéz el nem engedte a szárat. Egy dobócsillag mélyedt a torkába. A történész pislogva, meglepetten nézte a fegyvert, a tipikusan Karmos fegyvert, miközben talpra kecmergett. Újabb láthatatlan hátvéd? A ködben csata zajai hallatszottak, mintha egy igazi, teljes ütközet dúlna a sötétben. Dujker továbbra is fedezte a tengerészt, ment a nyomában. Nil ernyedt teste úgy lógott annak válláról, akár egy zsák krumpli. Egy perc múlva három, kardját rázó tithani harcos pattant elő a ködből.

A történészt az évtizedekkel korábban begyakorolt mozdulatok megmentették attól, hogy azonnal szörnyethaljon. Lehajolt, és először a jobbjára érkező harcossal bocsátkozott küzdelembe. Felnyögött, amikor a harcos bőrbe burkolt alkarja lecsapott a bal vállára, aztán levegő után kapott, amikor az ellenfél görbe kardja lesújtott. A tithani megtekerte a csuklóját, és mélyen belevágott Dujker farába. Fájdalom hasított belé, de azonnal reagált: a harcos bordái közé döfte a kardját, és eltalálta a szívét.

A történész kirántotta a kardját, és jobbra ugrott. Egy holttest volt már közte és a maradék két harcos között, akiket ráadásul az is hátráltatott, hogy mindketten jobbkezesek voltak. A csapkodó görbe kardok karnyújtásnyira elkerülték Dujkert. A legközelebbi fegyvert elég nagy erővel lendítették ahhoz, hogy az a földbe fúródjon. A történész keményen rálépett a penge lapjára, s kicsavarta a tithani kezéből a kardot. Dujker ezután egy lendületes és kegyetlen csapással átvágta a férfi válla és nyaka között lévő csuklyásizmot, valamint az alatta lévő csontot is.

A rogyadozó tithani háta mögött éppen felkészült a harmadik harcos támadására, aztán meglátta, hogy az arccal lefelé fekszik a földön, és egy ezüstgombú dobókés áll ki a háta közepéből. Karmos kés – csukott szemmel is felismerném! – villant át a történész agyán. Megtorpant, körülnézett, de nem látott senkit. A köd egyre sűrűsödött, hamu szaga érződött benne. A tengerészgyalogos szisszenése hallatán megperdült. A nő a földsánc belső felén állt, és intett neki, hogy kövesse. Dujker, akit ellepett az izzadság, és remegett, gyorsan csatlakozott a katonához. A nő elvigyorodott.

– Ez aztán szép munka volt, öreg, bár esküszöm, hogy nem láttam, mit csináltál a harmadikkal.

– Nem láttál itt senki mást?

– He?

Dujker levegő után kapkodott, és csak megrázta a fejét. Nilre nézett, aki mozdulatlanul feküdt a földsánc oldalában.

– Mi a baja?

A tengerészgyalogos vállat vont. Világoskék szeme még mindig a történészre tapadt.

– Nagy hasznodat vennénk a csapatban – mondta.

– Amit a tempóból veszítettem, azt visszanyertem tapasztalatban, és a tapasztalatom azt üvölti, hogy ne keveredjek ilyen hülyeségekbe. Nem való ez már ilyen öregembereknek, katona!

A nő elfintorodott, de nem rosszindulatúan.

– Öregasszonyoknak sem. Na gyerünk, a harc kelet felé terjed; elvileg nyugodtan átkelhetünk a sáncon – könnyedén visszaemelte Nil testét a vállára.

– Tudod, hogy rossz embert céloztatok meg...

– Igen, erre magunktól is rájöttünk. A szemkát megszállták, igaz?

Elértek az emelkedőhöz, és óvatosan átkeltek a földbe állított lándzsák között. A tithani táborban sátrak égtek, így a ködöt füst is sűrítette. A távolból még mindig hallatszottak a sikolyok meg az összecsapás egyéb zajai.

– Láttál mást is kijutni? – kérdezte Dujker.

A nő megrázta a fejét. Egy rakás hullához értek; egy tithani őrcsapat volt az, melyet telibe talált egy csattanós. A töltet vasszilánkjai hideg pontossággal végezték a dolgukat. Vérnyomok jelezték, hogy a túlélők merre távoztak nemrégiben. Ahogy közeledtek a wicka védvonalak felé, a köd gyorsan ritkulni kezdett. A fűzfapalánkoknál őrködő Őrült Kutya harcosok, amint meglátták őket, elébük lovagoltak. Tekintetük Nilre szegeződött.

– Él még, de jobban teszitek, ha szóltok Sormónak – mondta a tengerészgyalogos.

Két lovas megfordult, és visszairamodott a tábor felé.

– Van hír a többi tengerészgyalogosról? – kérdezte Dujker a legközelebb álló lovastól.

A wicka bólintott.

– A kapitány meg egy embere vissza tudtak jönni.

A ködből egy csapat ügetésben haladó utász tűnt elő, de amint megpillantották Dujkeréket, lépésbe váltottak.

– Két csattanós – mondta az egyik hitetlenkedő hangon –, és az a fattyú csak úgy felállt.

Dujker előrébb lépett.

– Kicsoda, katona?

– Az a szőrös szemka...

– Már nem szőrös – vágott közbe egy másik utász.

– Mi voltunk a takarítóbrigád – mondta az első fickó véres vigyorral. – Koltén fokosa; ti voltatok az éle, mi a foka. Elkalapáltuk azt a nyavalyást, de nem jártunk sikerrel...

– Sarge kapott egy nyilat – mondta a másik utász. – Vérzik a tüdeje...

– Csak az egyik fele, és az is csak egy tűszúrásnyira – javította ki az őrmestere. – A másik felének semmi baja.

– Nem lélegezhet vért...

– Laktam veled egy sátorban, kölyök: lélegeztem én már rosszabbat is.

A csapat folytatta útját, tárgyalták, hogy kell-e az őrmesternek gyógyítót keresni, vagy sem. A tengerészgyalogos csak nézett utánuk, és a fejét csóválta. Aztán a történészhez fordult.

– Ha megfelel, hagylak nyugodtan beszélgetni Sormóval, uram.

Dujker bólintott.

– Két barátod nem tért vissza...

– De egy igen. Ha legközelebb gyakorolni akarom a kardvívást, hozzád fordulok.

– Az ízületeim már egészen berozsdásodtak, katona. Előbb be kellene olajozni...

A nő gyengéden letette Nilt a földre, majd távozott.

Csak tíz évvel lennék fiatalabb, megkérném, hogy... nos, mindegy. Micsoda vitáink lennének a tűzhely mellett...

A két wicka lovas visszatért, közöttük egy tehénkutya valami szánszerűséget húzott. Az állat feje valamikor találkozott egy patával, s a csont gödrösen gyógyult be, így a kutya arca folytonos torz vigyorba ferdült, amely jól illett szeme gonosz villogásához. A lovasok leszálltak a nyeregből, és óvatosan a szánra helyezték a boszorkánymester testét. A kutya hátrahagyta kíséretét, elindult vissza, a wicka tábor felé.

– Micsoda egy randa dög – szólalt meg Lulla kapitány, a történész háta mögött.

– Ez is bizonyítja, hogy a koponyacsontjuk mögött nyoma sincs agynak – morogta Dujker.

– Még mindig el vagy veszve, öreg?

A történész elkomorodott.

– Miért nem mondtad, hogy van titkos biztosítékunk, kapitány? Kinek az emberei voltak? Pormkvalé?

– A Csuklyásra, mi a csudáról hablatyolsz?

A férfi megfordult.

– A Karmosról. Valaki fedezte a visszavonulásunkat. Csillagokat használt, valamint tőröket, és láthatatlanul mozgott, mindig a hátam mögött! – Lulla szeme elkerekedett. – Még hány újdonság lehet Koltén tarsolyában?

– Dujker, ki van zárva, hogy Koltén tudna erről – mondta Lulla a fejét rázva. – Ha biztos vagy abban, amit láttál – én hiszek neked –, akkor azt az Ökölnek is el kell mondani. Méghozzá most rögtön.

*

Dujker emlékezete szerint ez volt az első alkalom, hogy Koltént zaklatottnak látta. Mozdulatlanul állt, mintha nem lenne benne biztos, hogy nem áll-e valaki mögötte, láthatatlan, gyilkolásra kész pengékkel a kezében.

– A hőség az agyadra ment, történészkém – morogta Bult halkan.

– Tudom, hogy mit láttam, nagybácsi. Mi több, tudom, hogy mit éreztem.

Hosszú hallgatás következett. A sátorban sűrű és fullasztó volt a levegő.

Sormo lépett be, majd közvetlenül a bejárat előtt megállt. Koltén metsző pillantást vetett felé. A boszorkánymester válla beesett, mintha nem bírná már cipelni a hónapok alatt rárakódott súlyt. A fáradtságtól sötét árkok látszottak a szeme alatt.

– Kolténnek lesz pár kérdése hozzád – szólalt meg Bult. – Később.

A fiatal fiú vállat vont.

– Nil felébredt. Megvannak a válaszok.

– Más kérdések lesznek – mondta az öreg veterán egy széles, ám humortalan vigyor kíséretében.

– Magyarázd el, hogy mi történt, boszorkánymester – szólalt meg Koltén.

– A szemka isten nem halt meg – mondta Dujker.

– Magam is így gondolom – mondta Lulla. A kapitány egy tábori nyeregszéken ült, lábait kinyújtva, kibontott páncéllal az ölében. Tekintete találkozott a történészével, és rákacsintott.

– Ez így nem teljesen igaz – helyesbített Sormo. Habozott, majd nagy levegőt vett, és folytatta. – A szemka istent valóban elpusztítottuk. Darabokra téptük, megemésztettük. De néha egy darab húsban annyi gyűlölet lehet, hogy az megrontja azt, aki megette...

Dujker előredőlt, arca összerándult: a hátsóján ejtett, erőszakkal gyógyított seb megsajdult.

– Egy földszellem...

– Igen, a vidék egyik szelleme. Titkos vágyak, hirtelen jött hatalom. A többi szellem... nem sejtett semmit.

Bult arca eltorzult az undortól.

– Azért vesztettünk tehát tizenhét katonát ma éjjel, hogy leöljünk egy maréknyi tithani hadvezért, és leleplezzünk egy gonosz szellemet?

A történész összerezzent. Most hallotta először, hogy mekkora volt a veszteség. Koltén első veresége. Ha Oponn ismét ránk mosolyog, az ellenfél talán nem veszi észre.

– Ez a tudás lehetővé teszi, hogy a jövőben több életet is megmentsünk – magyarázta tovább Sormo nyugodtan. – A szellemek nagyon földúltak; nem értették, hogy miért nem látják előre a támadásokat és csapdákat, de most már tudják ennek okát. Nem gondoltak arra, hogy a sajátjaik között kellene keresni a ludast. Most aztán igazságot szolgáltatnak majd a maguk módján, amikor jónak látják.

– Ez azt jelenti, hogy a támadások folytatódnak? – a veterán láthatóan cifrákat gondolt magában. – Képesek lesznek a szellembarátaid figyelmeztetni bennünket úgy, ahogy régebben tették?

– A gonosz szellem erőfeszítései kudarcba fulladnak.

– Sormo – szólt közbe Dujker –, miért van bevarrva a szemka szája?

A boszorkánymester halványan elmosolyodott.

– Az a lény mindenhol be van varrva, történész. Nehogy kiszabaduljon az, amit lenyelt.

Dujker a fejét csóválta.

– Micsoda különös mágia.

Sormo bólintott.

– Ősi – mondta. – A csont és a belsőségek mágiája. Most csak küszködünk azzal a tudással, ami valaha ösztönösen jött – felsóhajtott. – Az Üregek előtti időkben a mágia belülről fakadt.

Egy évvel korábban Dujkert az ilyen megjegyzések teljesen felvillanyozták volna, s a kíváncsiság arra sarkallta volna, hogy órákon keresztül faggassa a boszorkánymestert. Most azonban Sormo szavai visszhang nélkül tűntek el a történész fáradt elméjének zugaiban. Nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy aludhasson, de tudta, hogy erre még vagy tizenkét órán keresztül nem lesz lehetősége. Odakint a tábor már éledezett, bár az éj sötétje még egy órán át tartott.

– Ha ez a helyzet – szólalt meg Lulla –, akkor miért nem robbant szét a szemka érett dinnyeként, amikor meglékeltük?

– Amit lenyelt, az a mélyben rejtőzik. Mondd csak, védve volt a szemka hasa?

– Vastag bőröveket viselt – morogta Dujker.

– Igen.

– Mi történt Nillel?

– Váratlanul érte a támadás, és éppen azt a tudást használta ellene, amiért küzdünk, hogy visszakapjuk. Ahogy a varázstámadás elérte, visszahúzódott önmagába. A támadó erő üldözte, de ő megfoghatatlan maradt egészen addig, míg a gonosz erő fel nem emésztette önmagát. Tanulunk.

Dujker gondolatai közé befurakodott a másik, immáron halott boszorkánymester képe.

– Mindennek ára van.

Sormo nem felelt, de a szemében fájdalom lángja villant.

– Felgyorsítunk – jelentette ki Koltén. – Mától kezdve minden katonának egy korttyal kevesebb víz jár...

Dujker kiegyenesedett.

– De hiszen van vizünk. – Minden tekintet rászegeződött. A történész szomorkásan Sormóra mosolygott. – Ha jól értettem, Nil jelentése meglehetősen... szárazra sikerült. A szellemek alagutat vájtak nekünk a sziklában. A kapitány is igazolhatja, hogy a sziklák könnyeztek.

Lulla elvigyorodott.

– A Csuklyásra, az öregnek igaza van!

Sormo nagy, kerek szemmel bámult a történészre.

– Nem tettük fel a megfelelő kérdést, s ezzel hosszú és felesleges szenvedést okoztunk magunknak.

Koltén testébe új erő költözött, mely elsőként abban nyilvánult meg, hogy az Ököl elvigyorodott.

– Van egy órád – mondta a boszorkánymesternek –, hogy megnedvesíts százezer torkot.

*

A kőből, mely a pusztaság talaját barázdálta, édes könnycseppek fakadtak. Hatalmas gödröket ástak bele. A levegő szinte izzott az emberek örömteli énekétől és az állatok édes hallgatásától. Már nem volt bánatuk, amit világgá kellett volna bőgni. Mindezek mögött pedig meleg, örömteli hangulat uralkodott. A vidék szellemei ez egyszer olyan ajándékot hoztak, amelynek nem volt semmi köze a halálhoz. Dujker szinte érezte a szellemek örömét, ahogy ott állt a tábor északi szélén, és figyelte az eseményeket. Listás tizedes ott állt mellette; lassan kilábalt a lázból.

– A szivárgás szándékosan lassú, de nem eléggé: a gyomrok fellázadnak majd. A telhetetlenebbe még a végén megöli magát...

– Igen, néhányukkal ez is megeshet.

Dujker felemelte a fejét, és végigvizslatta a völgy északi lejtőjét. Tithani lovas harcosok álltak sorban, és Dujker úgy sejtette, hogy félelemmel vegyes csodálattal figyelik az eseményeket. Nem kételkedett abban, hogy Kamist Reloe seregei is szenvednek, hiába kaparinthattak meg minden vízlelőhelyet kint, az odhanban. Ahogy tovább figyelte őket, valami fehér villanásra lett figyelmes, mely lefelé haladt a domboldalon, és gyorsan eltűnt a látóköréből. Dujker felmordult.

– Láttál valamit, uram?

– Csak pár vadkecskét – mondta a történész. – Helyet változtattak...

*

A mesa oldalába lyukakat vájt a homokvihar, melyek először csak kis mélyedések voltak, aztán már barlangok, alagutak, végül pedig átjárók, melyek a hegy túloldalába vezettek. A szél úgy ostromolta a sziklafelszínt, akár ezernyi féreg a korhadt fát, újabb és újabb lyukak keletkeztek, köztük a falak elvékonyodtak, néhol be is omlottak, az átjárók kiszélesedtek. A fennsík felszíne azonban sértetlen maradt, mint egy kősapka, mely egyre ingatagabb talapzaton egyensúlyoz.

Kupa még sosem látott ilyet. Mintha a Forgószél szándékosan támadná. Miért ostromol egy sziklát? Az alagutakban szél süvített, mindegyikben más és más hangon; a hegy félelmetes kórusként szólt. A szikla tövében örvénylő légáramlatok hátán apró szemű homok lovagolt, akár a por. Kupa visszanézett arra, ahol Heborik és Felisin várakoztak: két görnyedt alak a szélviharban.

A Forgószél három napja nem adott nekik menedéket. Azóta üldözte őket, hogy összetalálkoztak vele. A szél minden irányból támadott, mintha az őrült istennő kipécézte volna őket magának. A gonoszságot szinte kézzel foghatóan érezni lehetett. Végül is, mi csak betolakodók vagyunk. A Forgószél haragja mindig azokra összpontosul, akik nem tartoznak hozzá. Szegény Malaza Birodalom, egy előre megírt, mitikus szabadságharc kellős közepébe csöppent... – gondolta Kupa. A mágus visszamászott a többiekhez. Közel kellett hajolnia, hogy a nagy süvítésben meghallják, amit mondani akar.

– Barlangokat láttam! A szél ugyan átsüvít rajtuk – szerintem átérnek a hegy túloldalára!

Heborik reggel óta tartó láztól reszketett. Kimerült volt. Gyorsan gyengült. Mindhárman gyorsan gyengültek. Már majdnem alkonyodott; az okkerszín izzás kezdett tompulni felettük, és a mágus úgy számolta, hogy az előző tizenkét óra folyamán úgy kicsivel több mint egy mérföldet haladhattak. Nem volt vizük, sem élelmük. A Csuklyás járt a nyomukban. Felisin megrángatta Kupa köpönyegének maradványát, közelebb húzta őt. Ajkai cserepesek voltak, szája sarkába homok gyűlt.

– Azért megpróbáljuk! – mondta.

– Nem is tudom. Lehet, hogy beszakad az egész domb...

– A barlangok! Menjünk a barlangokba!

Idekint halunk meg, vagy odabent. A barlang legalább sírkamraként őrzi majd a testünket. Biccentett. Heborikot úgy húzták maguk között. A szikla tucatnyi választási lehetőséget kínált nekik repedezett, kilyuggatott arcával. Nem is próbálták mérlegelni a lehetőségeket, egyszerűen csak bementek az első barlangba, amit elértek. Az széles volt, furcsán lapos, és egyenesnek tűnt; legalábbis az első pár lépésen.

A szél olyan volt, mint egy kéz, amely a hátukat nyomja: egy pillanatra sem nyugodott le. Sötétség vette őket körül, ahogy tovább botorkáltak a sikolyok hegyében. A hullámos padlón nehezen haladtak. Tizenöt lépés után egy kiszögelléshez értek, talán kvarc lehetett, esetleg valami más, kemény kőzet, mely ellenállt a Forgószél eróziós munkájának. Megkerülték, és a tövében hetven óra óta először menedéket találtak a Forgószél ereje elől. Heborik reszketett a karjukban. Lefektették a kiszögellés lábánál lévő több centi mély finom porba.

– Körülnézek! – mondta Kupa Felisinnek üvöltve, hogy a lány megértse.

A lány bólintott, majd letérdelt. Újabb harminc lépés után a mágus egy nagyobb barlangba ért. A helyiség teli volt kvarccal, s halvány fény verődött vissza falain a tört üveglapnak tűnő mennyezetről, mely vagy négy méter magasan helyezkedett el. A kvarc függőleges erekben emelkedett, a homok munkája nyomán gyönyörű oszlopcsarnok keletkezett, melyet csak csodálni lehetett, bár a szél sikoltozva tiltakozott ellene. Kupa megindult előre. A fülsiketítő sikoly elhalkult, elveszett a hatalmas terem falai között.

A barlang közepe táján egy kőkupac hevert. A kődarabok túl szabályosak voltak, nem lehettek a természet munkái. A mennyezet csillogó anyaga tűnt fel bennük helyenként. A mágus közelebbről is megszemlélte őket, és rájött, hogy a durva téglalapok egyik oldala ilyen anyagú. Leguggolt, végigsimított egy ilyen oldalt, aztán még közelebb hajolt hozzá. A Csuklyás szakállára, ez tényleg üveg! Többszínű, tört, sűrített...

Felnézett. A mennyezeten egy nagy lyuk tátongott, széleit az a furcsa, hűvös fény világította meg. Kupa habozott, aztán megnyitotta az Üregét. Felmordult. Semmi. A Királynő áldása, semmi varázslat – ez világi munka. A mágus nekifeszült a szélnek, és visszatért a többiekhez. Mindketten aludtak, vagy eszméletüket vesztették. Kupa szemügyre vette őket, és a kiszáradt vonásokban rejlő véglegesség láttán megborzongott. Talán jobb is lenne, ha nem kelteném fel őket. Felisin, mintha megérezte volna a férfi jelenlétét, kinyitotta a szemét. Tekintete azonnal megtelt gyanakvással.

– Nem fog ez olyan könnyen menni – mondta.

– Ez a domb egy eltemetett város, és mi az alatt vagyunk, ami betemetődött.

– És?

– A szél bejutott legalább egy szobába, és kitakarította belőle a homokot.

– A sírkamránk.

– Talán.

– Rendben, menjünk.

– Van egy kis gond – mondta Kupa. Nem mozdult. – A bejárat legalább négy méterrel a fejünk fölött van. Vezet oda egy gránitoszlop, de nem egyszerű felmászni, főleg nem a mi állapotunkban.

– Trükközz valamit az Üregeddel.

– Hogyan?

– Nyiss egy kaput.

A férfi a lányra bámult.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Meghalni egyszerűbb.

A férfi pislogott.

– Akkor állítsuk talpra az öreget.

Heborik szeme szinte össze is forrt, sáros könnycseppek csorogtak alóla. Lassan ébredt fel, és láthatóan fogalma sem volt arról, hol lehet. Széles szája torz mosolyra húzódott.

– Itt megpróbálták, nem igaz? – kérdezte a fejét csóválva, miközben vezették a terem felé. – Megpróbálták és megfizettek érte, ó, a víz emlékei, az a rengeteg elpazarolt élet...

Elértek az üvegtetejű terembe. Felisin megtámaszkodott a réshez legközelebb lévő kvarcoszlopnál.

– Úgy kellene ezen felmásznom, ahogy a dosiik másznak a kókuszpálmára.

– És azt hogyan teszik? – kérdezte Kupa.

– Vonakodva – mormogta Heborik, aki közben úgy forgatta a fejét, mintha más hangokat is hallana.

Felisin a mágusra pillantott.

– Szükségem volna a derékszíjadra.

Kupa morogva lecsatolta derekáról a bőrszíjat.

– Furcsa egy időpontot választottál, hogy megnézz a nadrágom nélkül, kislány.

– Ránk fér a nevetés – felelte Felisin.

Kupa odaadta a lánynak a szíjat, aztán figyelte, ahogy a bokájára tekeri. Össze is rándult, amikor látta, hogy mennyire durván rántja meg a csomókat.

– Most pedig kérem a köpönyeg maradványait.

– Mi a baj a te ruháddal?

– Senki sem kukkolhatja a melleimet; legalábbis nem ingyen. Különben is, a köpönyeg erősebb anyagból van.

– Megtorlás volt – mondta Heborik. – A probléma szisztematikus, érzelemmentes elsöprése.

Kupa, miközben lehúzta magáról homok szaggatta köpönyegét, Heborikra nézett.

– Miről beszélsz, Heborik?

– Az Első Birodalom, a város alant. Jöttek, és a helyükre raktak mindent. Halhatatlan bírák. Micsoda véglegesség! Még csukott szemmel is látom a kezemet: most az is vak, és üres is. Milyen üres! – leguggolt, és szipogni kezdett bánatában.

– Ne is törődj vele – mondta Felisin, miközben a kiszemelt oszlophoz lépett, mintha át akarná ölelni. – A vén varangy elveszítette az istenét, és ebbe belebolondult.

Kupa nem mondott semmit.

Felisin átkarolta az oszlopot, és a túloldalon megragadta a köpönyeg két végét. A lába közötti szíj az oszlop onnansó oldalán lógott.

– Aha – mondta Kupa. – Már értem. Okos dosiik.

A lány a túloldalon olyan magasra emelte a köpönyeg-kötelet, amennyire csak tudta, majd hátradőlt, és furcsa, rángatózó mozdulattal felfelé ugrott. Térdét felhúzta, a szíj az oszlopnak feszült. A férfi látta, hogy Felisin összerándul a fájdalomtól, amikor a szíj a bokájába hasít.

– Csodálom, hogy a dosiiknak egyáltalán van lába – mondta Kupa.

A lány levegő után kapkodott.

– Gondolom, valami apróságot figyelmen kívül hagytam.

Igazság szerint a mágus nem gondolta volna, hogy a lány meg tudja csinálni. Még csak két karnyújtásnyira volt a földtől – egy emberhossznyira –, de már vér csöpögött a bokájából. Egész testében remegett, s olyan erőtartalékot használt, melyről eddig nem tudott – s amely igen gyorsan apadt. De nem adta fel. Ez egy kemény, kemény kis lény. Minden egyes alkalommal túltesz rajtunk – gondolta a mágus. Erről eszébe jutott Baudin – kiűzetve, valószínűleg valahol odakint, a viharban. Ő is kemény, konok és elnyűhetetlen – mi lehet veled, Karvaly?

Felisin végre elért a lyuk töredezett széléhez. Ott megállt és habozott. Aha, és most?

– Kupa! – Hangja furcsán, kísértetiesen csengett, s a szél hamar el is nyomta.

– Igen.

– Milyen közel van hozzád a lábam?

– Talán három karnyújtásnyira. Miért?

– Állítsd Heborikot az oszlop tövébe. Mássz a vállára...

– A Csuklyásra, minek?

– El kellene érned a bokámat, aztán átmászni rajtam. Én nem engedhetem el, nem maradt semmi...

Az istenekre, kislány, én nem vagyok olyan szívós, mint te.

– Szerintem...

– Csináld már! Nincs más választásunk, a fenébe is!

Kupa sziszegve Heborik felé fordult.

– Öreg, érted, amit mondok? Heborik!

Az expap felegyenesedett és elvigyorodott.

– Emlékszel a sziklakézre? Az ujjra? A múlt egy idegen világ. Elképzelhetetlen erőkkel. Megérinteni annyit tesz, mint belépni valaki más emlékeibe, s ez a valaki annyira más lehet, hogy az ő gondolatai és érzései láttán meg is bolondulhatunk...

Sziklakéz? Szegény pára...

– Fel kellene másznom a válladra, Heborik. Szilárdan kellene állnod. Amint felérünk, csinálunk egy hámot, és felhúzunk téged, rendben?

– A vállamon. Egy szikla, melynek faragóját már régen magához vette Csuklyás. Mennyi vágy, félelem, titok! Vajon hová lesz mindez? Az élők gondolatainak láthatatlan energiája az istenek tápláléka, te tudtad ezt? Ezért kell – muszáj – hogy gondolkodjunk!

– Mágus! – kiáltotta Felisin. – Most!

Kupa az expap mögé lépett, és Heborik vállára helyezte a kezét.

– Most maradj így egy kicsit...

Az öreg ehelyett szembefordult vele. Egymáshoz közelítette két csuklóját, és csak annyi helyet hagyott, amennyit a kezek foglaltak volna el.

– Lépj ide, egyenesen fellőlek a lányhoz.

– Heborik... nincs kezed, ami megtartana...

Az öreg még szélesebben elvigyorodott.

– Bízz csak bennem.

Valami átlökte Kupát a realitás határán, s mokaszinba bújtatott lába szilárd támaszra talált a láthatatlan, összekulcsolt ujjak ágyában. Ismét az expap vállára helyezte a kezét.

– Egyenesen felfelé mész majd – mondta Heborik. – Vak vagyok. Irányíts, mágus.

– Egy lépést hátra, még egy picit. Így jó.

– Készen állsz?

– Igen.

De nem volt felkészülve arra a hihetetlen erőre, ami meglendítette, s erőlködés nélkül a magasba repítette. Kupa ösztönösen Felisin felé nyúlt, de elhibázta – szerencsére, hiszen már el is suhant mellette, és felrepült a lyukon. Kis híján egyenesen vissza is zuhant. Felsőtestét pánikszerű mozdulattal megtekerte, így fájdalmas csattanással a mennyezet szélén landolt. Az recsegett, ropogott. A mágus láthatatlan kőlapokba kapaszkodva, egy padlón találta magát. Felisin hangját hallotta lentről.

– Mágus! Hol vagy?

Kupa érezte, hogy szája hisztérikus vigyorba torzul.

– Idefent. Egy perc, és felhúzlak, kislány.

*

Heborik láthatatlan keze segítségével gyorsan mászott felfelé az ideiglenes, bőrszíjból és ruhából álló kötélen, melyet a mágus tíz perccel korábban engedett le neki. Felisin egy közeli, árnyas kamrában ült és figyelt, miközben rettegés futkározott benne. Teste fájdalommal kínozta őt, a lába újra és újra fellázadt. Bokáján és csuklóján finom, fehér por borította a véres sebeket, melyeket a kötelek meg az oszlop kiszögellései vágtak a bőrébe. Nem tudta visszafogni remegését. Az öreg olyan volt, mint egy két lábon járó halott. Halott. Égett belülről, ám ez a fecsegés nem csak üres szavakból állt. Tudás volt benne, elképzelhetetlenül nagy tudás. És most szellemkeze valóságossá vált. Kupára pillantott. A mágus éppen a köpönyege foszlányait vizsgálgatta komor arccal. Aztán felsóhajtott, és némán nézte tovább Heborikot, aki láthatóan lassan visszasüllyedt a lázas állapotba.

Kupa halvány fényt idézett a szobába, feltűntek annak csupasz kőfalai. Az egyik fal mentén púpos lépcsősor vezetett egy szilárdnak tetsző ajtóhoz. A szemben lévő fal tövénél, sorban mélyedések látszottak a padlóban, mindegyik akkora volt, hogy elférjen benne egy korsó vagy hordó. A szoba távoli végében vaskampók lógtak láncokon. Felisin mindent homályosan látott: vagy nagyon elhasznált volt minden, vagy a mágus által idézett fény okozta a hatást. Felisin megrázkódott, majd átölelte magát, hogy legyűrje a reszketést.

– Nem volt semmi az a mászás, kislány – mondta Kupa.

– Csak éppen feleslegesen csináltam. – És lehet, hogy most ebbe halok majd bele. Abban a mászásban nem csak az izmaim és a csontjaim sajdultak meg. Úgy érzem... mintha kiürültem volna, mintha nem lenne semmi, amiből újjáépülhetnék – gondolta magában. Felnevetett.

– Mi az?

– Találtunk egy pincét, ami a sírunk lehet.

– Én még nem állok készen a halálra.

– Szerencsés vagy.

A lány figyelte, ahogy a mágus talpra kecmereg, majd körülnéz.

– Ezt a helyiséget valaha elöntötte a víz.

– Honnan hová folyt?

A férfi megrázkódott, majd lassú, reszketeg léptekkel a lépcsőhöz ment. Úgy néz ki, mintha százéves lenne. Én is annyinak érzem magam. Ketten együtt sem érünk fel Heborikhoz. Lassan megtanulom becsülni az iróniát.

Pár perccel később Kupa elért az ajtóhoz. Megérintette a tenyerével.

– Bronzveretes... szinte érzem a csapásokat, amelyekkel elsimították – megragadta a sötét fémből készült fogantyút. A mozdulat nyomán reszelős, suttogásszerű hang hallatszott. – A fa elkorhadt mögötte.

A fogantyú letört, a kezében maradt. A mágus elkáromkodta magát, aztán nekidőlt az ajtónak, és nyomni kezdte. A bronz megrepedt, betört. Egy perccel később az ajtó bezuhant, s vele együtt Kupa is eltűnt a porfelhőben.

– Az akadályok soha nem olyan kemények, mint az ember gondolná – mondta Heborik, miután elhaltak a baleset zajai. Állt, maga elé tartva karját. – Most már értem. Egy vak ember számára az egész teste szellem. Érzi, de nem látja. Láthatatlan karom emelem, láthatatlan lábam lép előre, láthatatlan mellkasom a légvételek ritmusára emelkedik és süllyed. Most kinyújtom az ujjaimat, aztán ökölbe szorítom őket. Mindenhol élő vagyok; ez mindig így volt, és nem csap be többé a szemem.

Felisin elfordította a fejét az expapról.

– Talán ha megsüketülnék, eltűnnél.

Heborik felnevetett. Az ajtónyíláson túl Kupa nyöszörgött, furcsán szaggatottan kapkodta a levegőt. A lány felkelt, majd majdnem vissza is esett, amikor a fájdalom vasbilincsként vágott a bokájába. Összeszorította a száját, és a lépcsőhöz ment. A tizenegy lépcsőfok megmászása teljesen kimerítette. A mágus mellett térdre esett, és várt pár percig, míg végre rendesen kapott levegőt.

– Jól vagy?

Kupa felemelte a fejét.

– Azt hiszem, eltörtem a rohadék orromat.

– Az új nyelvhasználatodból úgy ítélem, jól vagy. Legalábbis még élsz.

– Eléggé – négykézlábra emelkedett, arcáról porral keveredett vér csöpögött. – Látod, mi van előttünk? Nekem még nem volt alkalmam körülnézni.

– Sötét van. A levegő szagos.

– Milyen szagú?

A lány vállat vont.

– Nem is tudom. Talán mész? Már úgy értem, mészkő.

– Azt hittem már, hogy frissen festették...

A lépcsőn csosszanó léptek jelezték, hogy Heborik közeledik hozzájuk. Halvány fény tűnt fel előttük, s lassan láthatóvá vált a terem többi része is. Felisin csak ámult.

– Szaporábban lélegzel, kislány – mondta Kupa, aki még mindig nem tudta, vagy nem akarta felemelni a fejét. – Mondd el, mit látsz!

Heborik hangja hallatszott a lépcsősor közepe felől.

– Egy fuccsba ment rituálé maradványait látja. Ősi pátosz fagyos emlékeit.

– Szobrok – mondta Felisin. – A padlón mindenütt szobrok; nagy terem. Nagyon nagy, a fény nem éri el a túlsó végét...

– Várj, azt mondtad, szobrok? Milyenek?

– Emberi alakok. Úgy vannak kifaragva, mintha a földön feküdnének. Először azt hittem, hogy igaziak...

– És miért gondoltad meg magad?

– Nos... – Felisin előrébb kúszott. A legközelebbi szobor úgy egy tucat lépésre lehetett, és egy koros asszonyt ábrázolt. Az oldalán feküdt, mintha aludna vagy meghalt volna. A szobor tört fehér anyagát helyenként moha pöttyözte. Testének minden apró ráncát pontosan ábrázolták, a művész semmit nem hagyott ki. Felisin lenézett a békés, öreg arcra. Lady Gésin – ez a nő akár a testvére is lehetne. Kinyújtotta a kezét.

– Ne nyúlj semmihez – mondta Kupa. – Még mindig csillagokat látok az eséstől, de égnek áll az összes szőröm, és ez azt jelenti, hogy varázslat van ebben a teremben.

Felisin visszahúzta a kezét.

– Ezek csak szobrok...

– Talapzaton?

– Nem, csak úgy, simán a földön.

A fény hirtelen felerősödött és megtöltötte a termet. Felisin hátranézett és látta, hogy Kupa az omladozó ajtófélfánál támaszkodik. A mágus vaksin, pislogva nézett körül.

– Szobrok, kislány? – morogta. – Nem úgy van az. Egy Üreg munkálkodott idebent.

– Vannak olyan kapuk, amelyeket soha nem lenne szabad kinyitni – mondta Heborik. Vakon ellépett a mágus mellett, és egyenesen odament, ahol Felisin állt. Megállt mellette, lenézett és elmosolyodott. – A lánya a Lélekvesztettek Ösvényét választotta, ami kemény utazás. Esete nem bizonyult egyedinek, a megtekert ösvény népszerű útja volt az Előddé válásnak. Sokkal... „földibb”, ezt mondták. És régebbi is, és a régiség nagy erénynek számított az Első Birodalom idején – az expap kis szünetet tartott, vonásain szomorúság lett úrrá. – Érthető, hogy az akkori Öregek azon munkálkodtak, hogy megkönnyítsék gyermekeik választott útját. Azon voltak, hogy egy újat hozzanak létre a régi, veszedelmes ösvény helyett, hiszen az már omladozott, gyengült. A Birodalom ifjúságából túl sokan vesztek oda; és nem a nyugaton dúló háborúk miatt...

Kupa Heborik vállára tette a kezét. Olyan volt, mintha érintésével betolt volna egy reteszt. Az expap az arcához emelte szellemkezét, aztán felsóhajtott.

– Túl egyszerű dolog elveszni...

– Vízre van szükségünk – mondta a mágus. – Van ilyen tudás a nő emlékei között?

– Ez a források, szökőkutak, fürdők és csatornák városa volt.

– Biztos mindet betemette már a homok – jegyezte meg Felisin.

– Talán nem. – Kupa körbejáratta véreres tekintetét. Csúnyán eltört az orra, a daganattól felrepedt a száraz bőr mindkét oldalon. – Ez a szoba csak nemrég ürült ki: még érezni, hogy mozog a levegő.

Felisin szemügyre vette a lába előtt heverő nőalakot.

– Tehát valaha igazi volt. Hús-vér ember.

– Igen, mind azok voltak.

– Különböző szerek lelassították az öregedést – mondta Heborik. – Hat, hét évszázad jutott minden polgárnak. A rituálé megölte őket, de a szerek még aktívak...

– Aztán a várost elöntötte a víz – mondta Kupa. – Ásványi anyagokban gazdag víz.

– Nem csupán a csontot, de a húst is kővé változtatta – Heborik megborzongott. – Az áradást távoli események okozták. A halhatatlan felügyelők már megérkeztek, és el is távoztak.

– Milyen halhatatlan felügyelők, öreg?

– Lehet, hogy találunk még egy forrást – mondta az expap. – Itt, a közelben.

– Vezess minket, vak ember – mondta Felisin.

– Nekem lenne még pár kérdésem – akadékoskodott Kupa.

Heborik elmosolyodott.

– Később. Ez a séta sok mindent megmagyaráz majd.

*

A terem kővé vált lakói több százan lehettek, és mind idősek voltak. Úgy tűnt, mindegyikük békésen halt meg, és ez furcsa érzéseket keltett Felisinben. Nem minden vég jár szenvedéssel. Csuklyást nem érdekli a módszer. Legalábbis a papok ezt mondják. De a legnagyobb szüretet, mindig a háborúk, a járványok és az éhínség jelentik. Az a számtalan végítélet biztosan nyomot hagyott a Felső Ház Királyának orcáján. A Kapuban olyankor káosz uralkodik, és ez nem múlhat el nyomtalanul. A hangtalan emberirtás biztos másként kopogtat.

Úgy érezte, hogy a Csuklyás vele van azokban az órákban, sőt azóta, hogy visszatértek a halandó világba. Azon kapta magát, hogy viccelődik vele, mintha csak a szeretője lenne, aki mélyen belehatolt: maradandó és furcsán megnyugtató birtoklási vággyal.

Most pedig csak Heboriktól és Kupától félek. Azt mondják, az istenek jobban tartanak a halandóktól, mint egymástól. Ez lenne a félelmem alapja? Szemet vetett volna rám a Csuklyás? A halál istene biztosan vérfolyamokkal álmodik. Lehet, hogy egész idő alatt az övé voltam. Akkor hát áldott vagyok.

Heborik hirtelen megperdült, és mintha végigmérte volna őt napégette, feldagadt szemhéja mögül.

Látod a gondolataimat, öreg?

Heborik széles szája megrándult. Egy pillanat múlva visszafordult és folytatta útját. A terem egy ajtóban végződött, melyen túl egy alacsony mennyezetű alagútban haladtak tovább. Körülöttük a nehéz köveket régmúlt áradások hullámai csiszolták simára. A Kupa által idézett, forrás nélküli, halvány fény követte őket.

Úgy tántorgunk, akár az életre keltett holtak, véget nem érő utazásra kárhoztattak minket. Felisin elmosolyodott. A Csuklyás kezében.

Egy néhai keskeny és kanyargós utcára érkeztek. Egyenetlen kövezeten haladtak tovább. A sűrített törtüveg mennyezet alatt alacsony kis házak sorakoztak, szorosan egymás mellett. A látható falakon hasonló anyag keskeny csíkjai futottak végig, mintha a víz vagy a mindent betöltő homok szintvonalait jelölték volna. Az utcán újabb testekbe botlottak, de ezekben az eldeformálódott, kitekeredett alakokban nem volt semmi békesség. Heborik megállt és lenézett.

– Ahá, most már egészen más emlékekkel találkozunk.

Kupa leguggolt egy alak mellé.

– Lélekvesztett, akit éppen vedlés közben ért a vég. Valami... hüllőszerűvé változott volna.

– Lélekvesztettek és Szétszéledtek – mondta az expap. – A rituálé szabadjára engedett bizonyos erőket, amelyek aztán megvadultak. Mint a pestis, az alakváltoztatás ezrével követelte áldozatait, válogatás és felkészítés nélkül: sokan beleőrültek. Halál lepte be a várost, minden utcát, minden házat. Családokat pusztítottak el saját sarjaik – megrázkódott. – S mindez csupán néhány órát vett igénybe – suttogta.

Kupa tekintete egy másik alakra szegeződött, amely egy rakás megkövesedett tetem alatt hevert.

– Nem csak Lélekvesztettek és Szétszéledtek...

Heborik felsóhajtott.

– Nem.

Felisin közelebb lépett a mágus érdeklődésének tárgyához. Vastag, mogyoróbarna végtagokat látott: egy fél kart meg lábat, melyek még mindig összeköttetésben álltak az amúgy széttrancsírozott törzzsel. A vastag csontokat cserzett bőr borította. Láttam már ilyet a Silandán. T'lan Imass.

– A halhatatlan felügyelőid – mondta Kupa.

– Igen.

– Voltak veszteségeik.

– Igen, voltak – mondta Heborik. – Méghozzá nem is kicsik. Kapocs köti össze a T'lan Imassokat meg a Lélekvesztetteket és Szétszéledteket; egy titokzatos kötelék, melynek létezését a város lakói nem is sejtették, bár magukénak tudták az Első Birodalom büszke címét. Ez bosszanthatta a T'lan Imassokat – már ha az ilyen lények képesek bosszankodni –, hiszen a nagyképűen hangoztatott cím valójában őket illette volna. De nem is emiatt jöttek ide, hanem maga a rituálé és a szükség miatt, hogy rendbe tegyék a dolgokat.

Kupa az arcát alkotó, töredezett maszk mögött elkomorodott.

– A találkozásaink a Lélekvesztettekkel... meg az Imassokkal. Mi éledt újjá, Heborik?

– Nem tudom, mágus. Visszatérés az ősi kapuhoz? Egy újabb kitörés?

– A Lélekvesztett sárkány, amelyet követtünk... halhatatlan volt.

– T'lan Imass volt – magyarázta a néhai pap. – Egy Csontvető. Talán ő a régi kapu őre, aki azért indult meg újra, hogy véget vessen a közelgő vésznek. Mehetünk? Érzem a víz szagát: a forrás, melyet keresünk, még él.

A kis medence egy kert közepén helyezkedett el. Az ösvény töredezett köveit halovány kúszónövények nőtték be, fehér és rózsaszín leveleik olyanok voltak, akár a hús. A kőoszlopokra és megkövesedett fatörzsekre kapaszkodott indákon színtelen, kerek gyümölcsök függtek. Egy kert, mely a sötétben is megélt. A medencében szem nélküli, fehér halak úszkáltak. Amikor a varázsfény elérte őket, az árnyas részeken kerestek menedéket. Felisin térdre esett, remegő kezét a hűvös vízbe merítette. Szinte reszketett a gyönyörtől.

– Szerek maradványa – szólalt meg mellette Heborik.

A lány hátranézett.

– Ezt hogy érted?

– Lesz majd pár... pozitív mellékhatása annak, hogy iszunk ebből a nektárból.

– Ehető ez? – kérdezte Kupa, aki már a kezében tartotta az egyik sápadt gyümölcsöt.

– Amikor piros volt és érett, akkor ehető volt... kilencezer évvel ezelőtt.

*

A sűrű hamu mozdulatlanul lebegett a nyomukban, amilyen messze csak Kalam ellátott, bár a távolság a Birodalmi Üregben nem volt éppen könnyen megbecsülhető. A nyomuk láthatóan olyan egyenes volt, mint egy nyílvessző. A merénylő arca még jobban elkomorodott.

– Elvesztünk – mondta Minala, miközben hátradőlt a nyeregben.

– Jobb, mintha halottak lennénk – motyogta Keneb, Kalam védelmében szólva.

Kalam érezte, hogy Minala kemény, szürke tekintete őt fürkészi.

– Vigyen ki minket azonnal ebből a Csuklyás átkozta Üregből, tizedes! Éhesek vagyunk, szomjasak vagyunk, és nem tudjuk, merre járunk. Vigyen ki minket, most azonnal!

Vizualizáltam Arent, kiválasztottam az úti célt – egy ritkán látogatott kunyhót a Reménytelen Sikátor utolsó kanyarja után... a Söpredék legmélyén, a folyóparthoz közel, a malaza száműzöttek kalyibáját. Még a macskaköveket is elképzeltem. Akkor hát miért nem jutunk oda? Mi gátol meg minket? – gondolkodott Kalam.

– Nem lehet – mondta hangosan. – Arenbe még Üregen át is hosszú az út. – Ennek így van értelme, nem igaz? Akkor meg minek idegeskedni? – tette hozzá magában.

– Valami nem stimmel – erősködött Minala. – Látom az arcán. Már meg kellett volna érkeznünk.

A hamu íze, szaga, érzete, már egészen belevette magát a szervezetébe, és tudta, hogy a többiek is így vannak ezzel. Az élettelen por mintha még a gondolatait is megfertőzte volna. Kalamnak lettek volna tippjei, hogy miből származott a hamu – a csontok, melyeket érkezésükkor láttak, nem voltak túl ritkák –, de azon kapta magát, hogy ösztönösen kerüli gyanúja elfogadását. A lehetőség túlságosan szörnyű, túl hatalmas volt.

Keneb morgott, aztán felsóhajtott.

– Nos, tizedes, akkor mehetünk tovább?

Kalam a kapitányra pillantott. A fejsérülés okozta láz már elmúlt, ám az alig észrevehető lassúság a mozdulataiban és a gondolkodásában arról árulkodott, hogy még messze a teljes gyógyulás. A merénylő tudta, hogy ha csatára kerül a sor, nem számíthat a katonára. Kín láthatóan másfelé fordult, így Kalam nyílt célpontnak érezte a hátát. Minala bizalmatlansága vele szemben, hamvában oltotta ki a lányba táplált reményeket. Minala megtenné, amit kell, a nővére és annak gyerekei védelmében, de semmi többet nem várhatott tőle. Jobb volt egyedül. Elindította a lovát. A többiek követték őt.

A Birodalmi Üreg világában nem volt sem nappal, sem éjszaka, csak az állandó alkonyat, melynek halvány fénye egy láthatatlan forrásból fakadt. Ezen a helyen nem voltak árnyékok. Az idő múlását testi szükségleteik alapján mérték. Az evés, ivás, alvás szükségletei alapján. De amikor a mardosó éhség és szomjúság csillapíthatatlanná vált, s egy percre sem csökkent, amikor kimerültség nehezítette minden egyes lépésüket, az idő fogalma elveszítette jelentéstartalmát: valójában úgy tűnt, csak a hiten alapul, nem a tényeken.

Az idő hívőt csinál belőlünk, az időtlenség hitetlent. A Bolond egy újabb közmondása, melyet hazám bölcsei gyakran idéznek. Általában akkor mondják, ha kigúnyolják, elutasítják a történelem valamely leckéjét. A bölcsek fő célkitűzése: nem hinni semmiben. Sőt, ez a célkitűzés a főtana azoknak is, akik merénylővé akarnak válni.

„A merénylet az állandóság nemlétének leleplezése. A felemelt tőr magában konstans tényező, ám a sötét oldalt az alkotja, hogy az ember szabadon választhat: ki ellen használja azt, és mikor A merénylő nem más, mint az elszabadult káosz, tanítványok. Azt azonban ne feledjétek, hogy a felemelt tőr ugyanolyan könnyedén olthat ki tűzviharokat, mint ahogy megindítja azokat.”

S gondolatai között ott kígyózott egy vékonyka ösvény, melyet mintha éppen tőrrel húztak volna, egy egyenes vonal, mely Laseenhoz vezetett. Megvolt már minden szükséges bizonyíték, minden az ő tervét igazolta. De hiába visz át az út Arenen, valami ismeretlen dolog akadályoz, s hagyja, hogy ebben a hamu pusztában kóboroljak.

– Felhőket látok magunk előtt – közölte Minala, aki már mellette lovagolt. Cikcakkvonalú hamufelhők keresztezték az útjukat. Kalam tekintete összeszűkült.

– Majdnem olyanok, mint a lábnyomok a sárban – mormogta.

– Tessék?

– Nézzen csak mögénk: mi is ilyen nyomot hagyunk. Társaságunk van a Birodalmi Üregben.

– És minden társaság kellemetlen – állapította meg a lány.

– Igen.

Amikor végre elérték az első árulkodó felhőt, Kalam nyugtalansága csak mélyült. Nem is egy. Bestiális. Nem a Császárnő felesküdött szolgái hagyták ezeket...

– Nézze! – mutatott előre Minala.

Harminc lépésre előttük lyuk, sötét folt tátongott a talajban. Felkavart hamu áttetsző függönye vette körül a nyílást.

– Csak én képzelődöm – morogta mellettük Keneb –, vagy valóban új szag keveredett ebbe a Csuklyás átkozta levegőbe?

– Mint valami fűszeres fa – helyeselt Minala.

Kalamnak minden szál szőre az égnek állt. Elővette a nyeregtáskából nyílpuskáját, hátrahúzta a kakast, majd betöltött egy nyílvesszőt a helyére. Minala tekintetét végig magán érezte, és nem is lepődött meg, amikor a lány megszólalt.

– Ismeri ezt a szagot, igaz? És nem azért, mert belenyúlt valami kereskedő csomagjába. Mire kellene figyelnünk, tizedes?

– Mindenre – mondta, majd lépésben megindította a lovát.

A gödör legalább száz méter széles volt, a peremén néhol kupacokban állt a kiásott törmelék. A kupacokból csontok meredtek elő. Kalam hátasa a peremtől pár méterre megtorpant. A merénylő fél kézzel még mindig a nyílpuskát szorongatta. Átemelte lábát a nyeregkápán, majd lecsusszant, és egy kis, szürke felhőt verve, földet ért.

– Jobb, ha itt maradnak – mondta a többieknek. – Ki tudja, mennyire stabil a széle.

– Akkor minek megy egyáltalán oda? – kérdezte Minala.

Kalam válasz nélkül megindult előre. Két lépésre a peremtől megállt, hiszen onnan már látta, hogy mi van a gödör fenekén, bár először a túlsó fal keltette fel az érdeklődését. Most már tudom, hogy min lépkedünk, és egy cseppet sem segített az, hogy eddig nem vettem róla tudomást. A Csuklyás szakállára! A hamu összetömörödött rétegeket alkotott, s megmutatta, hogy miféle különböző tüzek perzselték az idők folyamán a vidéket – és mindazt, ami rajta volt. Az egyik legvastagabb réteg úgy egy méter széles lehetett, és elég szilárdnak tűnt a sok összenyomott csontdarabtól. Közvetlenül alatta egy vékonyabb, vöröses réteg helyezkedett el, amely leginkább a téglaporra emlékeztette a merénylőt. A többi rétegben szintén törött csontokat látott, fehéret és feketére perzseltet vegyesen. Az a pár darab, amit azonosítani tudott, a mérete alapján emberinek tűnt, bár a végtagok talán kicsit hosszabbnak tűntek. A csíkos fal vele szemben legalább hat méter mély lehetett. Ősi halálon járunk... milliók maradványain.

Tekintete lassan a gödör fenekére vándorolt. Tele volt rozsdás, törött, egymáshoz hasonlító, de különböző korú gépezetekkel. Mindegyik akkora volt, mint egy kereskedőszekér, és még hatalmas vaskerekek is látszottak néhol. Kalam hosszú ideig nézegette őket, majd megfordult és visszatért a többiekhez. Közben kiengedte a nyílpuska húrját.

– Nos?

A merénylő vállat vont, és visszahúzódzkodott a nyeregbe.

– Régi romok a mélyben. Furcsák; egyszer láttam csak hasonlót, Darujhisztánban, a templomban, mely otthont adott Ikárium gépezetének. Azt mondják, az időt méri.

Keneb felmordult. Kalam a férfire pillantott.

– Igen, kapitány?

– Csak egy pletyka, semmi több. Több hónapos.

– Milyen pletyka?

– Hát, látták azt az Ikáriumot – a férfi hirtelen elkomorodott. – Mit tudsz a Sárkányok Asztaláról?

– Eleget ahhoz, hogy jó távol tartsam magam tőle.

Keneb bólintott.

– Akkoriban járt felénk egy Látó – páran az embereim közül befizettek egy jövendölésre, de vissza is kapták a pénzüket, mert a Látó nem jutott tovább az első kártyánál. Ha jól emlékszem, a Látó egyáltalán nem lepődött meg ezen. Azt mondta, hogy már hetek óta ez volt a helyzet, és nem csak vele, hanem az összes többi olvasóval is.

Tehát nem volt szerencse, amikor legutóbb láttam az Asztalt.

– Melyik lap jött ki?

– Az egyik Független, úgy emlékszem. Mik is azok?

– Gömb, Trón, Jogar, Obeliszk...

– Obeliszk! Ez volt az. A Látó azt mondta, hogy ez Ikárium műve, hogy látták őt trell társával a Pan'potszunban.

– Lényeges ebből bármi is? – kérdezte Minala.

Obeliszk... múlt, jelen, jövő. Idő, és az időnek nincs szövetségese...

– Valószínűleg nem – felelte hangosan Kalam.

Továbblovagoltak, biztonságos távolságban kikerülték a gödröt. Még több felhővel találkoztak útközben, és egyik sem arra vallott, hogy ember nyomát jelölné. Nehéz volt ugyan megállapítani, de úgy tűnt, pont az ellenkező irányba tartanak, mint amit Kalam kiszemelt maguknak. Ha mi tényleg délnek utazunk, akkor a Lélekvesztettek és Szétszéledtek északra tartanak. Ez akár biztató is lehetne, kivéve, ha még több alakváltoztató indul útnak, és pont összefutunk velük – morfondírozott a férfi.

Ezer lépés után egy megsüllyedt úthoz értek. A gödörben lévő gépezetekhez hasonlóan, ez is hat méter mélyen volt. A macskakövek felett por ült a levegőben, így az út maga csak halványan látszott, de az oldala nem volt beszakadva. Kalam leszállt a nyeregből, egy hosszú, vékony kötelet kötött a nyeregkápára, aztán megfogta a kötél másik végét, és elindult lefelé. Legnagyobb meglepetésére nem süppedt bele a talajba. Csizmája megcsikordult. A lejtő anyagát valami megszilárdította, még a lovak sem csúszkáltak. A merénylő felnézett a többiekre.

– Ez az út nagyjából abba az irányba vezet, amerre mi tartunk. Azt javaslom, hogy menjünk ezen tovább; gyorsabban odaérhetünk.

– A semmibe – tette hozzá Minala.

Kalam elvigyorodott. Amikor már mindenki levezette a lovát, a kapitány megszólalt.

– Miért nem táborozunk le itt egy kicsit? Nem látszunk, és a levegő is tisztább.

– Meg hűvösebb is – tette hozzá Szelv, aki a túl csendes gyerekeket ölelgette.

– Rendben – egyezett bele a merénylő.

A lovak számára fenntartott vizestömlők már veszedelmesen könnyűek voltak. Kalam tudta, hogy az állatok pár napig kibírják csak élelemmel is, bár nagyon szenvednek majd. Kifutunk az időből. Miközben ő lenyergelt, Minala és Keneb leterítette a pokrócokat, aztán összerakták a szerény alapanyagokat, melyekből a saját ételüket készítették. Az előkészületek némán folytak.

– Nem mondanám, hogy túl bizalomgerjesztő ez a hely – mondta Keneb evés közben.

Kalam elmosolyodott, szívesen vette, hogy a kapitány humorérzéke előjött végre.

– Hát, ráférne egy alapos söprögetés – helyeselt.

– Igen. De láttam én már olyat, hogy az örömtűz elszabadult...

Minala ivott még egy utolsó korty vizet, aztán letette a tömlőt.

– Kész vagyok – jelentette be, majd felállt. A férfiak nyugodtan tárgyalhatják tovább az éghajlat jellemzőit.

Figyelték, ahogy elvonul a pokrócához. Szelv elpakolta a maradék élelmet, aztán elvezette a gyerekeket is.

– Én őrködöm – emlékeztette Kalam a kapitányt.

– Nem vagyok fáradt... – A merénylő felnevetett. – Rendben van, fáradt vagyok. Mind azok vagyunk. A helyzet az, hogy ettől a hamutól mind olyan hangosan horkolunk, hogy arra még a holtak is felébrednek. A végén mindig csak fekszem a hátamon, és felnézek oda, ahol az égnek kellene lennie, de ehelyett egy halotti leplet látok. A torkom ég, a tüdőm úgy fáj, mintha tele lenne sárral, a szemem pedig olyan száraz, mint egy elfeledett szerencsekő. Nem alusszuk ki magunkat rendesen, míg ki nem takarítottuk ennek a helynek az emlékét a testünkből.

– Előbb azonban ki kell innen jutnunk.

Keneb bólintott, és az alvók felé pillantott, akik már elkezdtek horkolni. Suttogva megkérdezte:

– Tizedes, van tipp, hogy ez mikor is lesz?

– Nincs.

A kapitány jó ideig hallgatott, aztán felsóhajtott.

– Láttam, hogy sikerült összeakasztanod a bajszod Minalával. Kellemetlen ez a feszültség a mi kis családunkban, nem?

Kalam nem mondott semmit. Egy perc után Keneb ismét megszólalt.

– Ponyva ezredes egy csendes, szófogadó feleséget akart magának, egy asszonykát, aki ott piheg a karjában, és boldogan burukkol...

– Nem volt valami jó emberismerő, igaz?

– Inkább csak makacs volt. Minden lovat be lehet törni, ez volt az elve. És éppen ezt is tette.

– Kifinomult ember volt az ezredes?

– Még csak eszes sem.

– Minalára viszont mindkettő igaz; ugyan mi a csudát várt ez a lány?

Keneb tekintete Kalamra villant, mintha az rátapintott volna a dolog lényegére. Aztán vállat vont.

– Imádja a testvérét.

Kalam humortalan mosollyal félrenézett.

– A tiszti élet örömei.

– Ponyva nem volt már messze egy öbölbeli őrparancsnoki poszttól. Küldöncei segítségével komoly információs rendszert alakított ki. Talán egy hét kellett volna még, és kap egy új kinevezést az események középpontjában.

– Arenben.

– Igen.

– Akkor az egész család más helyzetbe került volna.

– Igen, tízzel több birodalmi érme havonta. Elég lett volna, hogy jobb tanítókat szerezzünk Kesen és Vaneb mellé, ahelyett az öreg, iszákos, szenilis vénember helyett, akinek az egyik keze mindig a poháron nyugodott.

– Minala nem úgy néz ki, mint aki megtört.

– Ó, pedig eléggé összetörték. Az ezredes adu ásza az erőszakos gyógyítás volt. Nem találta elég szórakoztatónak, hogy eszméletlenre ver valakit, aztán egy hónapig kell várnia, hogy újra megtehesse. Egy szerencsejáték-adósságokban úszó gyógyítóval az oldalán, az ember csontot törhet reggeli előtt, és estére akár kezdheti elölről az egészet.

– És a család többi tagja ezt vigyázzállásban tűrte...

Keneb összerándult, elfordította az arcát.

– Tizedes, amit az ember nem tud, az ellen nem tiltakozhat. Ha csak a legkisebb gyanú is felmerült volna... – megrázta a fejét. – Zárt ajtók mögött folyt az egész. Szelv jött rá, egy mosónőn keresztül, aki mindkét háztartásnak dolgozott. Mesélt a véres lepedőkről, meg ilyesmi. Amikor elmondta nekem, kihívtam a táborba – elfintorodott. – A felkelés közbeszólt: egyenesen belegyalogoltam egy csapdába, és azután már csak azzal törődtem, hogy életben maradjunk.

– Hogy halt meg a jó ezredes?

– Zárt ajtóhoz értünk, tizedes.

Kalam elmosolyodott.

– Nincs azzal baj. Ilyen időkben elég jól átlátok rajtuk.

– Akkor hát nem kell magyarázkodnom.

– Ahogy elnézem Minalát, ennek az egésznek nincs semmi értelme – mondta a merénylő.

– Én úgy gondolom, többféle erő létezik; és védekezés is. Mindig közel állt Szelvhez meg a gyerekekhez. Most úgy simul köréjük, akár egy páncél; olyan hideg és kemény is. Egyetlen gondja van csupán, és ez te vagy, Kalam. Te is hasonlóan simulsz: ököré és mindannyiunk köré, védelmezően.

Feleslegesnek érzi magát? Lehet, hogy Keneb így értelmezi a helyzetet.

– Az a gondja velem, hogy nem bízik meg bennem, kapitány.

– Mi a csudáért nem?

Mert láthatatlan tőröket tartok magamnál, és ő tudja ezt – gondolta magában Kalam, majd vállat vont.

– Abból, amit most elmesélt, én arra következtetek, hogy már nem osztogatja túl bőkezűen a bizalmát...

Keneb ezen elgondolkodott, majd felsóhajtott és felállt.

– Nos, ennyi elég is lesz. Megyek, néznem kell a leplet, meg számolni a horkantásokat.

Kalam figyelte, ahogy a kapitány elvonul és letelepedik Szelv mellé. A merénylő lassan, szaggatottan felsóhajtott. Ha jól tippelek, gyorsan ért a halál, Ponyva ezredes. Kedves Csuklyás, tégy egy szívességet – köpd vissza őt! Én ismét megölöm, és a Királynő fordítsa el orcáját, mert nem lesz gyors a halála.

*

Muzsikus hason kúszva araszolt lefelé a kavicsos lejtőn, s alaposan lehorzsolta a felhúzott nyílpuskát tartó kezét. Az a nyavalyás Szolga mostanra tizenkét különböző gyomorban emésztődik. Vagy egy dárdán ül a feje fülek nélkül, mert azok valakinek a szíján díszelegnek – bosszankodott magában.

Ikáriumnak és Mappónak minden erejére szüksége volt, hogy egyáltalán életben tudják tartani társaikat. A Forgószél még mindig dühöngött, de már több volt, mint egy egyszerű szélvihar, mely az üres pusztaságot tépázza. Szolga nyomai egy szervezettebb dühöngésbe vezették őket.

A férfi balján lévő homokszín fergetegből újabb lándzsa lendült elő. A fegyver tíz méterre az utásztól ért földet. Az istennőd dühe téged is ugyanúgy elvakít, mint minket, ostoba! A dombok között voltak, melyben hemzsegtek a Shei'k sivatagi harcosai. A közös gyülekezés a véletlen és a sors műve volt. Gyülekezés, de mennyire. A követők keresik a nőt, akinek a szolgálatára felesküdtek. Nagy pech, hogy a másik ösvény is éppen itt húzódik.

A szél torokhangú morgásán túl távoli sikolyok hallatszottak. A hegyek tele vannak szörnyekkel. Méghozzá vérszomjas szörnyekkel... Az elmúlt egy órában Ikárium háromszor vezette el őket biztos távolságban Szétszéledtektől vagy Lélekvesztettől. Valami egyezség lehetett közöttük, hogy kerülik egymást: az alakváltoztatók nem akartak a jaghuta közelébe keveredni. De a Shei'k fanatikus követői... nos, ők megfelelő ellenfelek. Szerencsénk van.

Muzsikus azonban továbbra is kis esélyét látta annak, hogy Szolga még mindig életben lehet. Aggódott Apsalar miatt is, és – ironikus módon – azon kapta magát, hogy imádkozik: az isteni tudás legyen elegendő védelem a lány számára. Előtte és alatta két, bőrpáncélt viselő sivatagi harcos tűnt fel. Mindketten fejvesztve rohantak lefelé a lejtőn. Muzsikus halkan elkáromkodta magát. Ő volt a csapat hátvédje ezen az oldalon; ha elmentek mellette...

Az utász lövésre emelte nyílpuskáját. Fekete köpönyegek tekeredtek a két harcosra. Felsikoltottak. A köpönyegek mozogtak, örvénylettek. Pókok voltak, méghozzá akkorák, hogy Muzsikus még ilyen távolságból is tisztán ki tudta venni mindegyiket. Muzsikus karja libabőrös lett. Hozhattatok volna söprűket, barátaim. Feltápászkodott a kis mélyedésből, amibe bevette magát, jobbra fordult, és megindult lefelé a lejtőn. Ha nem jutok vissza gyorsan Ikárium befolyása alá, magam is megjárom majd, hogy nem hoztam söprűt.

A sivatagi harcosok sikolyai elhaltak – vagy a távolság miatt, amit Muzsikus megtett, vagy azért, mert elérte őket a megváltó halál. Muzsikus remélte, hogy az utóbbi helyzet áll fenn. Pont előtte magaslott az a gerinc, amelyen – eddig – Apsalar és apja nyomai vezettek. A szél megtaszigálta, amikor felért a tetőre. Szinte rögtön hasra vágta magát. Megpillantotta a többieket is, alig tíz méterre volt tőlük. Mindhárman egy mozdulatlan alak körül guggoltak. Muzsikus szívét megmarkolta a félelem. Ó, Csuklyás, mondd, hogy egy idegen!

Az volt. Egy fiatal férfi, meztelenül; bőre túl sápadt volt ahhoz, hogy a Shei'k törzsi harcosa legyen. Elvágták a torkát, a seb egészen a csigolyák belső, lapos oldaláig ért. Egy csepp vér sem látszott. Muzsikus lassan leguggolt. Mappó ránézett.

– Úgy gondoljuk, egy Lélekvesztett tette – mondta.

– Ez Apsalar munkája – felelte Muzsikus. – Látszik, hogy a fejet előre, aztán lefelé lökték, a penge pont az áll alatt hatolt be; láttam már ilyet korábban is...

– Akkor hát életben van – mondta Sáfrány.

– Ahogy mondtam – szólalt meg Ikárium. – És az apja is él.

Ez eddig szép. Muzsikus felegyenesedett.

– Nem maradt vér – mondta. – Vajon mikor halhatott meg?

– Alig egy órája – felelte Mappó. – Ami pedig a vér hiányát illeti... – vállat vont – a Forgószél mohó istennő.

Az utász bólintott.

– Azt hiszem, mostantól kicsit közelebb maradok, ha nem baj. Nem mintha a továbbiakban sok gondot okozhatnának nekünk a Shei'k harcosai, de mégis, valahogy rossz előérzetem van.

Mappó bólintott.

– Jelenleg mi is a Kezek Ösvényén haladunk.

És ugyan miért is?

Folytatták útjukat. Muzsikus visszagondolt arra a féltucatnyi alkalomra, amikor az elmúlt tizenkét órában sivatagi harcosokat láttak. Igazából kétségbeesett férfiakat és asszonyokat. Raraku volt a Világvége központja, ám a felkelés már egy ideje vezető nélkül maradt. Vajon mi történhetett a Szent Sivatag belső sziklagyűrűin túl? Ha jól tippelek, anarchia uralkodik. Vérengzés és kapkodás. Jeges szívek és a hideg acél kegyelme. A Shei'k létének illúzióját fenntartják ugyan – vezető beosztottjai osztogatják helyette a parancsokat –, de nem vezette ki hadseregét a sivatagból, hogy a lázadás középpontjába kerüljön. Nem kelt jó benyomást, ha az ember megjósol egy forradalmat, aztán meg nem jelenik meg, hogy a vezetője legyen...

Apsalarnak tele lenne a keze munkával, ha elfogadná a küldetést. A merénylői képességek elegek ahhoz, hogy életben tartsák, ám ahhoz már nem, hogy felruházzák a hadsereg vezetéséhez szükséges fellépéssel. Parancsokat osztogatni könnyű – erről a berögzült hagyományok már gondoskodtak, mint ahogy ezt a Malaza Birodalom tehetségtelen, ám sikeres Öklei már bebizonyították –, ám a vezetés... nos, az egészen más tészta.

Muzsikus gondolatban csupán egy maréknyi embert tudott összeszedni, akikben megvolt ez a bizonyos kisugárzás. Dassem Ultor, K'azz D'Avore herceg a Bíborseregből, Caladan Brood és Félkarú Dujek. Szélfogó, ha meglett volna benne az ambíció. Mint maga a Shei'k. És persze Pálinkás.

Apsalar vonzó személyiség volt ugyan, de az utász nem látta benne a szükséges erőt. Tehetségében nem kételkedett – csendes eltökéltségében sem. De a lány nyilvánvalóan jobban szeretett a partvonalról nézelődni, mint cselekedni. Egészen addig, míg nem volt szükség a tőrre. A merénylők nem strapálják magukat az erőfitogtatással – minek is tennék? Megfelelő emberekkel kell magát körülvennie...

Muzsikus elkomorodott. Már kész tényként kezelte, hogy a lány elfogadja a szerepet, hogy központi szálként belefonódik az istennő szövevényébe. Mi meg itt robogunk a Forgószélen át... hogy időben megérkezzünk, és tanúi legyünk a megjósolt újjászületésnek.

Az utász a sűrű homokfelhőn át, hunyorogva Sáfrányra nézett. A fiú hat lépéssel előtte, Ikárium mögött egy méterrel ügetett. Ahogy sovány, törékeny alakja nekifeszült a szélnek, mintha ellenszegült volna a fizika törvényeinek. Apsalar nem mondott neki semmit, mielőtt elindult – ugyanolyan könnyedén fordított hátat neki és az érzelmeinek, mint nekünk. Puszt az apját ajánlotta fel, hogy megpecsételje az üzletet. De előbb kiküldte ide a férfit. Ez arra utal, hogy az öreg aktív játékos a tervben, egy második konspirátor. Annak a lánynak a helyében én feltennék pár kérdést a kedves papának...

A Forgószél úgy süvített körülöttük, mintha kinevetné őket.

*

A seb nagyjából ajtó alakú és kétembernyi magasságú volt. Gyöngy ott lépegetett előtte, s motyogott magában, míg Losztara Yil fáradt türelemmel várakozott. Végül a férfi megfordult, mintha ismét tudatosult volna benne a másik ember jelenléte.

– Komplikáció lépett fel, kedvesem. Most... őrlődöm.

A Vöröspenge szemügyre vette a kijáratot.

– Tehát a merénylő elhagyta az Üreget? Ez nem úgy néz ki, mint a másik bejárat...

A Karmos letörölte a hamut a homlokáról, vagyis inkább csak szétkente azt magán.

– Nem, nem ez történt. Ez itt egy... egy kerülőt jelent. Végül is én vagyok az utolsó élő Karmos, szolgálatban. A Császárnő gyűlöli a tétlenséget... – furcsán elmosolyodott, majd vállat vont. – De nem ez az egyetlen problémám. Követnek bennünket.

A nő hátán végigfutott a hideg.

– Akkor vissza kellene vágnunk. Rejtekhelyet kellene keresnünk...

Gyöngy elvigyorodott, majd körbemutatott.

– Akkor talán válassz nekünk egy megfelelő helyet, kérlek.

Losztara körbenézett. Egyenes horizont minden irányban.

– Mi a helyzet azokkal a kis kupacokkal, amelyeket nemrég elhagytunk?

– Szóba sem jöhetnek – felelte a Karmos. – Első alkalommal biztos távolságban lennének, de már túl messze járunk.

– Akkor az a gödör...

– Gépezetek a hiábavalóság mérésére. Nem jó ötlet, kedvesem. Attól tartok, most nem érünk rá az üldözőnkkel foglalkozni...

– Mi van, ha Kalam az?

– Nem ő az. Neked köszönhetően őt szemmel tudjuk tartani. Merénylő barátunk gondolatai elkalandoznak, így az útja is kacskaringós. Ahhoz képest, hogy milyen a híre, elszomorít, mennyire fegyelmezetlen. Megvallom, csalódtam benne – az ajtó felé fordult. – Mindenesetre elég nagy távolságot megtettünk már. Egy kis segítségre lesz szükség; biztosíthatlak, nem tart majd sokáig. A Császárnő tudja, hogy Kalam útja... személyére bizonyos mértékű veszélyt jelent, ezért az ügy elsőbbséget élvez. Mindenesetre...

A Karmos levette a köpönyegét, akkurátusan összehajtogatta, majd letette. Mellkasán egy szíj feszült keresztbe, rajta dobócsillagok sorakoztak. Bal karja alatt kések markolata látszott. Gyöngy rituálisan számba vette a fegyverarzenálját.

– Várjak itt?

– Ahogy tetszik. Nem garantálhatom a testi épségedet, ha velem tartasz: csatába megyek.

– Az ellenség?

– A Forgószél követői.

Losztara Yil elővette görbe kardját. Gyöngy elvigyorodott, mintha tudta volna előre, hogy szavainak milyen hatása lesz.

– Az éjszakába lépünk ki. Sűrű lesz a köd. Az ellenfeleink szemkák és tithanik, a szövetségeseink pedig...

– Szövetségesek? Hát már dúl a csata?

– De mennyire! Wickák és a Hetedik katonái.

Losztara kimutatta fogait.

– Koltén.

Gyöngy még szélesebben elvigyorodott, s közben felvett egy pár vékony bőrkesztyűt.

– A legjobb az lenne – magyarázta közben –, ha láthatatlanok maradnánk.

– Miért?

– Ha egyszer segítség érkezik, akkor számítani fognak rá, hogy ez máskor is bekövetkezik. A kockázat csökkenti Koltén erejét, pedig a Rejtőzködőkre mondom, az elkövetkező hetekben szüksége lenne a meglepetés erejére.

– Készen állok.

– Még valami – mormogta a Karmos. – Lesz kint egy szemka démon. Tartsd magad távol tőle, mivel szinte semmit nem tudunk a hatalmáról. Ami keveset megtudtunk, az heves természetre vall.

– Ott leszek mögötted – mondta Losztara.

– Hm, ebben az esetben amint kiérünk, balra kellene húzódnod. Én jobbra megyek. Nem egy vonzó lehetőség, hogy érkezés után valaki azonnal eltapos.

Az ajtó felfénylett. Gyöngy egy gyors mozdulattal megindult, és már el is tűnt. Losztara oldalba bökte a lovát. A hátas beugrott az ajtón...

...És szilárd talajra érkezett. Köd kavargott körülötte vadul, a sötétség sűrű volt a robbanásoktól és sikolyoktól. Gyöngyöt azonnal szem elől vesztette, de nem is ért rá ezzel foglalkozni, mivel négy gyalogos tithani harcos toppant elé. Egy csattanós már elérte őket, és egyikük sem készült fel támadásra, amikor Losztara kardját lengetve, megindult feléjük. Próbáltak szétszéledni, de sérüléseik miatt nagyon lelassultak. Ketten már az első körben elestek a Vöröspenge keze által. Losztara gyorsan megfordította a lovát, készült az újabb támadásra.

A másik két harcost nem látta sehol, a köd vastag, lassan hullámzó függönyként lengedezett körülötte. Balról valami hangot hallott, mire megfordította a lovát; éppen jókor ahhoz, hogy megpillantsa a látóterébe suhanó Gyöngyöt, aki a levegőben megperdült, és egy dobócsillagot hajított maga mögé. A hatalmas, bestiális embernek, aki a képbe ért, hátrarándult a feje a homlokába vágódó csillagtól, de a fegyver alig lassított rajta valamit.

Losztara elvicsorodott, gyorsan elengedte görbe kardját, mely őrült táncba kezdett a csuklójára erősített szíjon, miközben a nő lövésre emelte nyílpuskáját. A lövés alacsony volt, éppen a szegycsont és a harcos hasát védő furcsa szíjak közé fúródott. A kis nyílvessző sokkal súlyosabb sebet okozott, mint a dobócsillag. Ahogy a férfi felnyögött és hátratántorodott, Losztara döbbenten tapasztalta, hogy annak orra és szája be van varrva. Nem vesz levegőt! Hát itt a mi démonunk! – futott át az agyán.

A szemka felegyenesedett és előrelendítette a karját, melyből láthatatlan erő lövellt két ellenfele felé: Losztara és Gyöngy a levegőbe repültek. A ló felsikoltott, csontjai egy pillanat alatt összeroppantak. A Vöröspenge a jobb csípőjén landolt, ami majd kiugrott a testéből. Lábát karmos mancsként, hullámokban szorította meg a fájdalom. Hólyagja elernyedt, alsóneműjét elárasztotta a forró folyadék. Mokaszinos láb dobbant mellette. Egy kés markolatát nyomták a kezébe.

– Ha végem van, mentsd magad! Már jön is!

Losztara Yil összeszorította a fogát, és megfordult. A szemka démon tízlépésnyire volt tőlük, hatalmasan, megállíthatatlanul. Gyöngy ott guggolt kettejük között, kezében vörösen lángoló késeket szorongatott. Losztara tudta, hogy a férfi már keresztet vetett saját életére.

A lény, amely balról váratlanul a démonra támadt, kész rémálomnak tetszett. Fekete szőr, három végtag, hosszú nyak, mögötte pedig csuklyaként púposodó lapockacsont: ezek jellemezték a külsejét. Vigyorgó szájában tűhegyes agyarak sorakoztak, egyetlen, fekete szeme nedvesen csillogott.

Az emberi alak azonban, aki a lény lapockája mögött ült, ha lehet, még félelmetesebb volt: arca mintha a szörny képének paródiája lett volna, a felhúzott ajkak mögül akkora agyarak látszottak, akár egy kisgyermek ujja, egyetlen szeme lángolt.

A szörny úgy vágódott a szemka démonnak, akár egy elszabadult harci szekér. Az egyetlen mellső végtag a démon hasába csapódott, majd szinte azonnal ki is rándult, kifröccsenő nedvek kíséretében. A szörny valamit szorított a markában, és az a valami hullámokban ontotta magából a haragot. A levegő megfagyott körülöttük. Gyöngy addig hátrált, míg sarka bele nem botlott Losztarába, aztán fél kézzel lenyúlt és megragadta a nő derékszíját. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét a jelenetről.

A szemka teste szinte magába fordult, miközben hátrahanyatlott. A lény hátrálni kezdett, s közben nem engedte a kezéből a nedves, haragos valamit. Lovasa előrenyúlt volna a tárgyért, de a szörny felszisszent és kinyújtotta mellső végtagját, hogy az emberi alak ne érje el. Meglendítette, és a ködbe hajította a haragos tárgyat. A szemka utánatántorgott. A szörny hosszúkás arca a már ismert, kísérteties vigyorral, Losztara és Gyöngy felé fordult.

– Köszönöm – suttogta Gyöngy.

Egy ajtó villant fel körülöttük. Losztara felpislogott a szürke, hamuszerű égre. Nem hallatszott más hang, csak a zihálásuk. Biztonságban vagyunk. Egy perc múlva az ájulás úgy borult rá, akár egy védelmező takaró.

Tizenharmadik fejezet

A wicka tehénkutya talán a legjobb példa arra, hogy mennyire hasonlíthat egy állat a gazdájára: ez a faj veszedelmes, kiszámíthatatlan keverék, tömzsi, ám erős, de a legjellemzőbb tulajdonsága talán a végtelen makacsság.

A leigázottak élete

Ilem Trauth

Ahogy Dujker a nagy, tágas sátrak között sétált, kiáltozásra lett figyelmes. Egy pillanat múlva feltűnt az egyik wicka tehénkutya, s lehajtott fejjel, dagadó izmokkal, egyenesen a történész felé robogott. Dujker a kardja után kotorászott, bár tudta, hogy már elkésett. Az utolsó pillanatban azonban a hatalmas állat irányt módosított, elsuhant a történész mellett, aki ekkor látta meg, hogy a szájában egy öleb van, akinek szeme megtelt rettegéssel. A tehénkutya továbbfutott: befordult két sátor közé, és eltűnt. A történész előtt egy maréknyi kis csapat jelent meg, kövekkel meg – elég viccesen – kanézi napernyőkkel felszerelkezve. Mind úgy öltöztek, mintha éppen az Udvarba készülnének audienciára, arcukon azonban a történész nyers haragot látott.

– Hé, te ott! – kiáltotta az egyik gőgösen. – Öreg! Nem láttál itt az imént egy veszett korcsot?

– Egy rohanó tehénkutyát láttam – felelte csendesen a történetíró.

– Egy nemes hengézi kutya volt a szájában?

Egy kutya, amelyik csótányokat eszik?

– Nemes? Én azt hittem, hogy csak nyers volt.

A nemesek elcsendesedtek, és mind Dujkerre összpontosítottak.

– Nem jó időpont ez a viccelődésre, öreg – morogta a szószóló. Fiatalabbnak tűnt, mint a többiek, mézszínű bőre és nagy szeme Quon Táli származásra vallott. A vékony férfi egy bajvívó magabiztosságával adta elő magát; ehhez a szerephez illett a párbajtőr is, melyet a szíján tartott. Tekintetében volt valami, amiből Dujker arra következtetett, hogy olyan típusú ember, aki élvezi a gyilkolást. A nemes hanyag léptekkel közelebb sétált Dujkerhez.

– Kérj bocsánatot, paraszt! Bár ez nem ment meg a veréstől akkor sem, ha evést értettél...

Vágtában egy lovas érkezett mögéjük. Dujker látta, hogy a férfi szeme a válla fölé villan. Listás tizedes megállt a történész mellett a lovával, és ügyet sem vetett a nemesekre.

– Elnézést, uram – mondta. – Feltartottak a kovácsnál. Hol a lovad?

– A ménessel – felelte Dujker. – Egy nap pihenőt adtam szegény párának, már nagyon ráfért.

Ahhoz képest, hogy csak egy kis tiszthelyettes volt – alacsony származással –, Listásnak sikerült kellőképpen lenézően végigmérni a nemeseket.

– Ha későn érkezünk, uram – mondta Dujkernek –, Koltén magyarázatot kér majd.

A történész a nemeshez fordult.

– Végeztünk?

A férfi szertartásosan bólintott.

– Egyelőre igen – felelte.

Dujker a tizedes társaságában folytatta útját a nemesek táborán keresztül. Néhány lépés után Listás a történészhez hajolt.

– Szárnyas úgy nézett ki, mintha rögtön ki akarna hívni téged, uram.

– Ismered őt? Szárnyas?

– Szárnyas Pullyk...

– Szegényke.

Listás elvigyorodott. A tábor közepén egy tisztásra értek, ahol éppen korbácsolás folyt. Az alacsony, széles ember, aki a bőrkorbácsot tartotta hőségtől felduzzadt kezében, ismerősnek tűnt. Az áldozat egy szolga volt. Három másik szolga állt rémült tekintettel a közelben. Kicsit távolabb egy maréknyi nemes vett körbe egy sírdogáló asszonyt, és mormogva vigasztalták. Lenestro aranyozott brokátköntöse veszített valamennyit a fényéből, vörösre hevült arcán pedig, amikor meglendítette a korbácsot, olyan kifejezés ült, mint a dühös majmokén a falusi vásárokban.

– Látom, a nemesek nagyon örülnek, hogy visszakapták a szolgáikat – mondta Listás szárazon.

– Gyanítom, hogy ennek köze lehet az eltűnt ölebhez – jegyezte meg a történész. – Mindenesetre én ennek most véget vetek.

A tizedes rápillantott.

– Egyszerűen majd később folytatják, uram.

Dujker erre nem szólt semmit.

– Ugyan ki lopna el egy ölebet? – tűnődött hangosan Listás.

A történész mellett maradt, aki Lenestro felé indult.

– Ki ne tehetné meg? Vizünk van, de még mindig éhesek vagyunk. Mindenesetre az egyik tehénkutyának ez előbb eszébe jutott, mint mindenki másnak; szégyellhetjük magunkat.

– Talán a más irányú elfoglaltságunk lehet az oka, uram.

Lenestro felfigyelt érkezésükre, és abbahagyta a korbácsolást. Úgy fújtatott, mint egy gőzgép. Dujker ügyet sem vetett a nemesre, egyenesen a szolga mellé lépett. A férfi már öreg volt, a földön kuporgott, kezét védekezően a tarkójára kulcsolta. Vörös hurkák sorakoztak a kezén, a csigolyáján és egész csontos hátán. A hurkák alatt régebbi sérülések nyoma látszott. A földön ékszerekkel díszített póráz hevert mellette, rajta egy szakadt nyakörvvel.

– Semmi közöd hozzá, történész – csattant fel köszönés helyett Lenestro.

– Ezek a szolgák a Sekalánál megállítottak egy tithani rohamot – mondta Dujker. – Ez a védelem volt az, ami a nyakatokon tartotta a fejeteket, Lenestro.

– Koltén ellopta a tulajdonunkat! – visította a nemes. – A Tanács így ítélkezett, és ki is szabta érte a büntetést!

– Kiszabta – mondta Listás –, a határozatra pedig ügyet sem vetett senki.

Lenestro a tizedes felé indult, majd felemelte a korbácsot.

– Hadd figyelmeztesselek – szólalt meg Dujker, s kihúzta magát. – Megütni a Hetedik egyik katonáját – vagy, ha már itt tartunk, akár csak a lovát is – akasztást von maga után.

Lenestro láthatóan küzdött indulataival, karját még mindig a levegőben tartotta, a korbács remegett. Többen is odagyűltek, s láthatóan Lenestro pártján álltak, a történész azonban nem várt erőszakot. A nemesek ugyan légvárakat építgettek, de nem mentek bele öngyilkos akciókba.

– Tizedes, ezt az embert most elvisszük a Hetedik gyógyítóihoz – mondta Listásnak.

– Igen, uram – felelte Listás, majd fürgén leugrott a nyeregből.

A szolga már elájult. Együtt a lóhoz vitték, és a nyeregbe fektették, keresztbe, hassal lefelé.

– Amint meggyógyították, azonnal vissza akarom kapni – mondta Lenestro.

– Azért, hogy kezdhesd elölről az egészet? Tévedsz, nem kapod őt vissza! – És ha te meg a társaid most fel vagytok háborodva, csak nézzétek meg, mi történik majd egy óra múlva – tette hozzá magában.

– Minden olyan cselekedetet, amely ellentétes a malaza törvénykezéssel, feljegyzünk – fenyegetőzött a nemes síri hangon. – Kompenzációt követelünk majd, méghozzá kamatosan.

Dujker éppen eleget hallott. Hirtelen a nemes elé lépett, két kézzel megragadta Lenestro gallérját, és alaposan megrázta a férfit. A korbács a földre esett. A nemes szeme kerekre nyílt a rémülettől; a történészt így a tehénkutya szájában vergődő ölebre emlékeztette.

– Valószínűleg arra számítasz, hogy majd beszélek neked a helyzetről, amibe kerültünk – suttogta Dujker. – De az már eléggé nyilvánvaló, hogy csak a számat koptatnám, feleslegesen. Egy szűk agyú kis féreg vagy, Lenestro. Ha még egyszer belém kötsz, elintézem, hogy disznószart egyél, és még szeresd is – ismét megrázta a nevetséges kis figurát, majd leejtette.

Lenestro összeomlott. Dujker komoran lenézett a férfire.

– Elájult, uram – jegyezte meg Listás.

– Kedves egészségére. – Megijedtél egy ilyen öregembertől? – tette hozzá magában.

– Valóban szükséges volt ez? – kérdezte egy hang panaszosan. Nethpara lépett elő a tömegből. – Mintha az összeírt petíciónk eddig nem lett volna elég hosszú. Most ki kell egészítenünk sérelmeink listáját testi bántalmazással is. Szégyellheted magad, történész...

– Elnézést, uram – szólt közbe Listás. – Talán jobb lenne, ha tudná – még mielőtt tovább zaklatja a történészt –, hogy a tudományos munkásságot elég későn kezdte. Nevét ott találhatjuk az Untánál harcoló Első Hadtest harcosainak listáján, és ha nem érkezett volna ilyen későn, egy öreg katona indulatának lehetett volna a tanúja. Sőt, a történész hatalmas önuralomról tett tanúbizonyságot azzal, hogy két kézzel emelte fel a nemes urat ahelyett, hogy fél kézzel előkapja jól bevált kardját, és beledöfi ennek az ellenszenves alaknak a torkába.

Nethpara pislogott, izzadság ment a szemébe. Dujker lassan Listás felé fordult. A tizedes észrevette, hogy a történész arca nem túl vidám, ezért ráhunyorított.

– Jobb lenne, ha mennénk, uram – mondta. A tisztáson néma csend maradt mögöttük, mely csak akkor tört meg, amikor már elérték a következő utcát. Listás a történész mellett gyalogolt, száron vezette a lovát. – Még mindig megdöbbenek azon, hogy mennyire biztosak a túlélésükben.

Dujker meglepetten pillantott rá.

– Ezek szerint te nem hiszel ebben, tizedes?

– Sosem érjük el Arent, történész. Ezek a bolondok viszont csak írogatják a petíciókat, gyűjtik a sérelmeket; pont azok ellen, akiknek az életüket köszönhetik.

– Nagy igény van arra, hogy megtartsuk a rend látszatát, tizedes. Mindannyian vágyunk erre.

A fiatal férfi savanyú arcot vágott.

– Valahogy nem vettem észre azt a pillanatot, amikor együtt éreztél a nemesekkel, uram.

– Nem véletlenül.

Elhagyták a nemesek táborát, és beértek a sebesülteket szállító szekerek őrült káoszába. A nyöszörgések kórusa szüntelenül világgá kürtölte a fájdalom dalát. Dujker megborzongott. Még a kerekeken guruló kórház is magával hurcolta a félelem auráját, a haldoklás hangjait és a beletörődés hallgatását. A halandóságot leplező sok kényelmes takaró leomlott, előtűntek alóla a törött csontok, valamint a halál közelségének váratlan érzése, amely úgy lüktetett, akár egy felszínre hozott ideg.

A tudatosság és a felismerések olyan zsibongást teremtettek a puszta levegőjében, amilyenről minden pap álmodott a temploma számára. Az istenektől félni ugyanolyan, mint a haláltól félni, ott, ahol férfiak és nők haldokolnak, az istenek már nem állnak köztük és a halál között. A megnyugtató fátyol felszáll. Az istenek visszalépnek, vissza a kapuik mögé, és a túloldalról figyelnek. Figyelnek és várnak.

– Inkább körbe kellett volna mennünk – motyogta Listás.

– Ha nem lenne ez a szenvedő férfi a lovad nyergében, akkor is ragaszkodtam volna hozzá, hogy itt menjünk át – felelte Dujker.

– Már megtanultam a leckét – mondta Listás, tompa hangon.

– Korábbi szavaidból arra következtetek, hogy a lecke, amit megtanultál, nem azonos az enyémmel, fiam.

– Bátorít téged ez a hely, történész?

– Erőt ad, tizedes, bár azt bevallom, hogy elég hideg módon. Ne is törődjünk az Elődök játszadozásaival. Mi ezek vagyunk. A végtelen küzdelem csupasz mivoltában. Eltűnik róla az idill máza, valamint az egyén háttérbe helyezése és a jelentéktelenség hamis érzete is. Bár személyes küzdelmet folytatunk, mégis egységet alkotunk. Ez a halandók igazi világának szintje, tizedes. Ez a leckéje, és nem vagyok benne biztos, hogy az aranysujtásosoknak merő véletlenségből kell éppen ezen szekerek nyomában baktatnia.

– Mindenesetre úgy látszik, a nagy felismerések szele nem nagyon érintette meg a nemesi érzelmeket.

– Nem-e? Én kétségbeesést szimatoltam a levegőben, tizedes.

Listás megpillantott egy gyógyítót, és a nő véres kezei közé juttatta a szolgát. Mire elérték a Hetedik főtáborát, a nap már majdnem előttük járt a horizonton. A szabályosan sorakozó sátrak rengetege felett bronzos ködként gomolygott a trágyatüzek füstje. Egyik oldalon kétszakasznyi gyalogos katona játszott, egy bőrbe csavart csontsisakot használtak labdaként. Összegyűlt köréjük egy csapat kiáltozó, lelkes szurkoló is. Nevetés szállt a levegőben. Dujkernek felrémlettek egy öreg tengerészgyalogos szavai, még abból az időből, amikor katonáskodott: „Néha muszáj vigyorogni, és a Csuklyás arcába köpni.” A versengő szakaszok pontosan ezt tették, jól meghajtották magukat, aztán jót mulattak saját kimerültségükön. Közben pontosan tudták, hogy a tithanik a távolból figyelik őket. Egy napra voltak még a P'atha-folyótól, s a másnapi csata nyomasztó felhőként ült a vállukon, a porban. Koltén sátra előtt két tengerészgyalogos állt őrségben a Hetedikből. A történész azonnal felismerte az egyiket. A nő biccentett.

– Történész...

Világos szemében volt valami, amitől Dujker mellkasa összeszorult. Nem bírt megszólalni, de azért egy mosolyt képes volt kipréselni magából.

– Nocsak, történész – mormogta Listás, miközben beléptek a sátorba.

– Hallgass, tizedes! – de nem nézett oda, hogy a fiatal katona arcára fagyassza a vigyort, pedig erős késztetést érzett. Az ember eljut abba a korba, amikor már nem érdemes felvenni egy olyan katonatársa incselkedését, aki fele annyi idős, mint ő. Túl patetikus, nevetséges dolog a versengés illúziója ennyi idősen. Különben is, az a villanás a tekintetében, biztosan inkább csak szánalom volt, hiába súgott mást a szívem. Tedd félre az ostoba ábrándokat, öreg.

Koltén a középső sátorrúdnál állt, sötét arccal. Dujker és Listás érkezése egy beszélgetést szakított félbe. Bult és Lulla kapitány savanyú arccal két tábori széken ült. Sormo egy antilopbőrbe csavarta magát, és a sátor falának támaszkodva állt. Szeme nem látszott az árnyékban. A sátorban fojtogató és feszült légkör uralkodott. Bult megköszörülte a torkát.

– Sormo éppen a szemka istenkéről magyarázott nekünk – mondta. – A szellemek szerint valami megsebesítette őt. Méghozzá csúnyán. A csata éjjelén egy démon járt a földön. Ha jól értettem, elég könnyed léptekkel, mivel nehéz volt kiszimatolni a nyomát. Annyi történt, hogy megjelent, megsebesítette a szemkát, aztán eltűnt. Úgy tűnik, történész, hogy a Karmosnak volt egy társa is.

– Egy birodalmi démon?

Bult vállat vont, és kérdően Sormo felé fordult. A boszorkánymester, aki úgy nézett ki, mint egy fekete varjú egy karón, kicsit megborzongott.

– Van rá esély – ismerte be –, de Nil másként gondolja.

– Miért? – kérdezte Dujker.

Sormo hosszú szünet után válaszolt.

– Amikor Nil aznap éjjel önmagába menekült... nem, a helyzet az, hogy csak hitte, hogy a saját énje védte meg őt a szemka mágikus támadásától... – a boszorkánymester nyilvánvalóan nehezen találta a szavakat. – Ezen a kontinensen a tano szellemdalnokok állítólag képesek átjárni egy titkos világba. Nem igazi Üregről van szó, hanem egy olyan világról, ahol a lélek a test kötöttsége nélkül képes létezni. Úgy fest, hogy Nil egy ilyen helyre menekült, és szembekerült... valaki mással. Először azt hitte, hogy önmagát látja, eltorzítva...

– Eltorzítva? – kérdezett közbe Dujker.

– Egy Nil-korú gyermek, démoni arccal. Nil úgy hiszi, hogy összeköttetésben állt azzal a démonnal, aki megküzdött a szemkával. A birodalmi démonoknak nem nagyon vannak emberi barátaik.

– Akkor hát ki küldte őt?

– Talán senki.

Nem csoda, hogy Koltén úgy felborzolta fekete tollait...

Bult pár perc után felsóhajtott, kinyújtotta görbe, kacsos lábát.

– Kamist Reloe meglepetéssel vár bennünket a folyó túloldalán. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megkerüljük őt: tehát rajta keresztül kell átkelnünk.

– Te a tengerészgyalogosokkal tartasz – mondta Koltén Dujkernek.

A történész Lulla kapitányra pillantott. A vörös szakállú katona elvigyorodott.

– Úgy látszik, öreg, hogy helyet kaptál a legjobbaknál.

– A Csuklyás szakállára! Én öt percet sem bírnék ki a harcvonalban. Múltkor, a rajtaütés éjszakáján, már a harmadik légvétel után majdnem feladta a szívem a küzdelmet...

– Nem leszünk a harcvonalban – mondta Lulla. – Nem maradtunk ahhoz elegen. Ha minden a terv szerint megy, még csak a kardunkat sem kell elővennünk.

– Na, így már más – mondta Dujker, aztán Kolténhez fordult. – Hiba volt visszaadni a szolgákat a nemeseknek – mondta. – Úgy tűnik, a nemesek arra a következtetésre jutottak, hogy legközelebb nem veszed el őket, ha nem képesek megállni a lábukon.

– A Sekala Átkelőnél nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot azok a szolgák – mondta Bult. – Persze, csak pajzsot tartottak, de azt jól megmarkolták.

– Bácsikám, megvan még az a papír, amin kompenzációt követeltek? – kérdezte Koltén.

– Igen.

– Ezt a kompenzációt minden rabszolga értéke alapján számolták ki?

Bult bólintott.

– Szedd össze a szolgákat, és fizess értük arany jakatában.

– Rendben, bár annyi arany erősen lehúzza majd a nemesek zsebét.

– Inkább ők cipekedjenek, mint mi.

Lulla megköszörülte a torkát.

– Az arany a katonák fizetése lenne, igaz?

– A Birodalom megfizeti az adósságait – dörmögte Koltén.

Olyan kijelentés volt ez, ami a jövőben még nagyobb jelentőséget nyerhetett. Dujker a percnyi csendből tudta, hogy erre nem csak ő döbbent rá.

*

Molylepkék felhője kavargott a hold arca előtt. Dujker egy konyhatűz haldokló zsarátnokai mellett üldögélt. Idegeskedés energiája zavarta fel a pokrócáról a történészt. Körülötte aludt a tábor, akár egy kimerült város. A tűzhely felett rhizanok röpködtek a langyos levegőben, s derékon kapták az elővigyázatlan rovarokat. A kitinpáncélok halk reccsenése már az alapzajhoz tartozott. Dujker oldalán sötét alak jelent meg. Az illető leguggolt és nem szólt egy szót sem. Dujker egy idő után megtörte a csendet.

– Egy Ökölnek is jár néha pihenés.

– És a történésznek? – kérdezett vissza Koltén.

– A történész sosem pihen.

– Szükségleteinket nem elégíthetjük ki – mondta a wicka.

– Sosem tehettük meg.

– A humorod már majdnem olyan jó, mint egy wickáé.

– Tanulmányoztam Bult humortalan humorát.

– Persze, nyilvánvaló.

Egy ideig csend telepedett köréjük. Dujkernek nem lett volna joga azt mondani, hogy ismeri a mellette guggoló embert. Ha az Öklöt kételyek gyötörték, ez nem látszott rajta, és persze biztosan nem is állt szándékában kimutatni. Egy parancsnok nem engedheti meg magának, hogy gyengeséget mutasson. De Koltén esetében nem csupán a rang diktálta a makacsságot. Időnként még Bult is motyogott valami olyasmit, hogy az unokaöccse természetellenes mértékben zárkózott, még a wicka sztoicizmushoz képest is. Koltén sosem mondott beszédeket a katonáinak, és bár gyakran látták őt a beosztottjai, erre a többi parancsnokkal ellentétben, nem fektetett hangsúlyt. Ennek ellenére, a katonák már hozzá tartoztak, mintha az Ököl némán megtöltené a levegőt körülöttük biztatásával. A kötelék erősebb volt, mintha folyton a karjukat szorongatta volna.

Vajon mi történne azon a napon, amikor ez a hit széttörik? Mi van, ha csak órák vannak vissza addig?

– Az ellenség vadászik a felderítőinkre – mondta Koltén. – Nem láthatjuk, hogy mit készítettek számunkra elő a völgyben.

– Sormo szövetségesei?

– A szellemek mással vannak elfoglalva.

Aha, a szemka isten...

– Can'eld, debrala, tithani, szemka, tepasi, halafani, ubari, hisszari, sialki és gurani – az ellenfelek listája.

Már négy törzs. Hat város légiói. Csak nem kételyt hallok a hangjában? – morfondírozott magában Dujker.

Az Ököl a zsarátnokok közé köpött.

– A sereg, amely ránk vár, a déli részt védő két hadsereg egyike.

Honnan a Csuklyásból tudhatja ezt?

– Tehát a Shei'k kimasírozott Rarakuból?

– Nem. Tévedés történt.

– Vajon mi tartja őt vissza? Talán északon leverték a lázadást?

– Hogy leverték-e? Nem, mindent az uralma alatt tart. Ami a Shei'ket illeti... – Koltén kis szünetet tartott, hogy megigazgassa hollótollait –, talán a víziói elrepítették őt a jövőbe. Talán már tudja, hogy a Forgószél elbukik majd, hogy a Császárnő és a Végrehajtó már toborozzák a seregeket. Unta kikötője zsúfolásig van mindig csapatszállító hajókkal. A Forgószél sikerei csupán ideiglenesek lesznek: egy kis vérengzés, amely a Birodalom itteni gyengeségének köszönhető. A Shei'k tudja... a sárkányt felébresztették, még virgoncan mozog, de amikor a harag teljes erőből eléri, elveszti majd a földjét, az egészet...

– Ez a másik hadsereg itt délen... mennyire van tőlünk?

Koltén felegyenesedett.

– Két nappal korábban akarok a Vatharhoz érni, mint ők.

Biztosan hírt kapott, hogy Ubaryd elesett, s vele együtt az ellenség kezére került Devral és Asmar is. A Vathar – a harmadik s egyben utolsó folyó. Ha elérjük a Vathart, onnan egyenes az utunk Arenbe. Keresztül ennek az átkozott kontinensnek a legzordabb pusztaságán.

– Ököl, a Vathar-folyó még több hónapra van innen. Mi lesz holnap? – kérdezte hangosan.

Koltén felemelte tekintetét az izzó zsarátnokokról, és a történészre pislogott.

– Holnap természetesen szétzúzzuk Kamist Reloe seregét. Ha az ember boldogulni akar, jó előre kell terveznie.

Az Ököl elvonult. Dujker a kihunyó tüzet nézte, és keserű ízt érzett a szájában. Ez a félelem íze, öreg. Neked nincs olyan vastag páncélod, mint Kolténnek. Te nem nézel előrébb, csak pár órát, és azzal a tudattal várod a hajnalt, hogy ez lesz az utolsó életedben, tehát látnod kell. Koltén a lehetetlent várja, és azt akarja, hogy mi is osszuk megtörhetetlen önbizalmát. Hogy mi is osszuk az őrületét...

Egy rhizan landolt a csizmája orrán, finom szárnyait kényelmesen összecsukta. A szárnyas gyík szájában egy fiatal molylepke kapálózott: még akkor is verdesett, amikor a rhizan már félig lenyelte. Dujker megvárta, hogy az állat befejezze a vacsoráját, majd egy kis lábrándítással útjára engedte. A történész felegyenesedett. A wicka táborban már megindult az élet. A legközelebbi sátorcsoport felé indult. Az Őrült Kutya Klán harcosai a fáklyák fényében készítették össze a felszerelésüket. Dujker közelebb ment hozzájuk. Díszes, vastag bőrpáncélokat pillantott meg, melyeket mélyzöld és vörös színűre festettek. A történész még soha nem látott a vastag, bélelt páncélokhoz hasonlót a wickáknál. Wicka rúnák díszítették a páncélzatokat. Mind réginek tűnt, de látszott, hogy sosem használták őket.

Dujker a legközelebbi harcoshoz lépett; egy rózsás arcú ifjú volt az, aki éppen egy lósisakot olajozott nagy elánnal.

– Nehéz páncélzat ez egy wickának – mondta. – És a wickák lovának is. – A fiatalember biccentett, de nem szólt semmit. – Nehézlovassággá alakultok.

A srác vállat vont. Egy idősebb harcos szólalt meg a közelben.

– A forradalom idején, egy harci vezetőnk találta ki ezeket... aztán békét kötött a Császárral, még mielőtt használhattuk volna.

– Egész idő alatt magatokkal cipeltétek ezt a felszerelést?

– Igen.

– Sekalánál miért nem viseltétek?

– Nem volt rá szükség.

– És most?

A veterán vigyorogva felmutatott egy vassisakot, melyet áll- és arcvédővel is elláttak.

– Reloe hadserege eddig még nem találkozott nehézlovassággal.

Nem a vastag páncél teszi a nehézlovasságot. Ti ostobák, kiképeztek benneteket valaha erre? Tudtok egyenes vonalban vágtázni? Tudtok együtt kanyarodni? S vajon mennyi ideig bírják a lovaitok a plusz terhelést? – gondolta a történész.

– Elég biztatóan néztek ki – jegyezte meg végül.

A wicka kihallotta hangjából a gúnyt, és szélesen elvigyorodott. A fiatalember letette a sisakot, és egy kardhüvely szíjával kezdett babrálni. Előhúzta a fegyvert, s feltűnt a méteres hosszúságú, fekete vaspenge, melynek végét lekerekítettre képezték ki. A fegyver nehéznek tűnt: túl nagy volt a fiú kezében.

– Gyakorolj vele egy kicsit, Temul – morogta a veterán, malaza nyelven. Temul azonnal belefogott egy bonyolult gyakorlatsorba, a penge szinte röpködött a levegőben.

– Le akarsz szállni a lóról, ha eléred az ellenséget?

– Egy kis alvás jót tett volna a modorodnak, öreg.

Ez igaz!

Dujker elsétált. Mindig is utálta a csata előtti órákat. Az ő esetében egyik bevett rituálé sem működött. Egy tapasztalt katona számára a fegyverzet ellenőrzése nem vett igénybe több időt, mint két perc. A történész sok katonával ellentétben, sosem volt rá képes, hogy egymás után többször, újra meg újra végigzongorázza ezt az ellenőrzést anélkül, hogy odafigyelne rá. Dolgosan tartani a kezeket, míg az elme lassan átcsusszan egy éles körvonalakkal bíró világba, élénk színek közé – fájdalmas tudatosság és valami megmagyarázhatatlan éhség, mely úrrá lesz testen és lelken egyaránt.

A harcosok egy része az életre készül, másik része a halálra. Ezekben az órákban, mielőtt a sors beteljesedne, még nem válik el a kettő egymástól. Lehet, hogy a Temul nevű fiú tánca pár perccel ezelőtt az utolsó volt, amit életében járt. Lehet, hogy az az átkozott kard soha többet nem ugrik elő a hüvelyből, s nem énekel a kezében. Keleten már világosodott, a hűvös szél egyre langyosabbá vált. A végtelen égbolt felhőtlenül borult föléjük. Magasan, észak felé egy csapat madár repült, alakzatuk szinte mozdulatlannak tetszett.

Dujker maga mögött hagyta a wicka tábort, és beért a katonás rendben sorakozó sátrak közé, a Hetedik táborába. Itt a különböző elemek megtartották a csapatformációt, Dujker tisztán átlátta a terepet. A sereg magvát alkotó nehezített gyalogság századai egymás mellett helyezkedtek el, a századok csapatokból, a csapatok szakaszokból álltak. Ezek a századok talpig bronzpáncélban, dárdával és gyalogsági karddal felszerelve készültek a csatába. Bronz páncélinget, lábszárvédőt és kesztyűt viseltek, valamint bronzsisakokat is, melyeket a koponyát borító részen vaspántokkal erősítettek meg. Páncélzat védte a vállukat és a nyakukat is. A többi gyalogos katona vagy tengerészgyalogos, illetve utász volt, belőlük alakult a nehézgyalogság és a „sokk-csapat” egyfajta keveréke. Az öreg Császár találmánya volt ez, és még mindig csak a birodalmi seregeket jellemezték ilyen csapatok. Fegyverzetük nyílpuskákból, rövid és hosszú kardokból állt. Szürke bőr alatt fekete vaspáncélt viseltek. Minden harmadik katona egy vastag, puha pajzzsal vonult, amit minden ütközet előtt egy órán keresztül áztattak. Ezeket a pajzsokat arra használták, hogy csapdába ejtsék vele az ellenség kardjait, buzogányait, más fegyvereit. A csata első pár perce után ezeket a fegyvereket bevonták, mivel zsúfolásig megteltek mindenféle eszközökkel. A Hetediknek ez a nem mindennapi taktikája sikeresnek bizonyult a szemkák fegyelmezetlen, kétkezes harcmodora ellen. A tengerészgyalogosok „foghúzásnak” nevezték a cselt.

Az utászok táborhelye kicsit távolabb esett a többiekétől. Amikor moranth robbanóanyagokat szállítottak, akkor a lehető legmesszebb telepedtek le. Dujker ugyan nem látta a táborukat, de tudta, hogy azonnal ráismerne. Keresd a legrendetlenebb sátortábort, mely körül bűz, szúnyog- és légyfelhők keringenek, és már meg is találtad a Malaza Mérnököket. Ebben a táborban olyan katonákkal találkozhat az ember, akik remegnek, mint a nyárfalevél, tele vannak égési sérülésekkel, hajuk csomókban áll, szemük pedig sötét, mániákus tűzben ég.

Listás tizedes Lulla kapitánnyal álldogált a tengerészgyalogos tábor végében, nem messze a Hisszari Őrök pihenőhelyétől. A katonák feszült csendben készítették elő görbe kardjukat, kerek kis pajzsukat az ütközetre. Koltén teljesen megbízott bennük, s a hétvárosi születésű katonák újra és újra bizonyságot tettek harciasságukról – mintha szégyen és bűntudat nyomta volna vállukat, amitől csak akkor tudtak megszabadulni, ha minden lehetséges lázadó honfitársukat megölték. Lulla kapitány a melléjük lépő történészre mosolygott.

– Van kendőd az arcod elé? Ma port eszünk, öreg, méghozzá bőségesen.

– Mi leszünk a menet végén, uram – mondta Listás, cseppet sem lelkes hangon.

– Szívesebben nyelek port, mint egyméternyi hideg vasat – felelte Dujker. – Lulla, tudjuk már, hogy mi vár ránk?

– Szólíts talán kapitánynak...

– Amint abbahagyod az „öregezést”, én is a rangodnak megfelelően szólítalak.

– Csak vicceltem, Dujker – mondta Lulla. – Úgy hívsz, ahogy a kedved tartja; felőlem mondhatod akár azt is, hogy malacfejű fattyú, ha az esik jól.

– Majd meglátom, nem rossz ötlet.

Lulla arca elkomorodott.

– Nem aludtál az éjjel, mi? – Listás felé fordult. – Ha észreveszed, hogy az öreg pacák elbóbiskol, engedélyezem, hogy barackot nyomj arra a horpadt sisakjára, tizedes.

– Ha én magam ébren bírok maradni, megteszem, uram. Ez a sok vidámság eléggé lefárasztja az embert.

Lulla Dujkerre kacsintott.

– A fiú csak úgy sziporkázik mostanság.

– Hát igen.

A nap már felkapaszkodott a horizont fölé. Az északi, lejtős dombok felett halvány szárnyú madarak röpködtek. Dujker lenézett bőrcsizmájára. A reggeli harmat alaposan átáztatta a viseltes bőrt. Ujjai fölött pókhálódarabok alkottak csillogó mintázatot. Dujker csodaszépnek látta. Finom hálók... bonyolult csapdák. De az én meggondolatlan lépésem miatt nem végezhette el munkáját az éjjel. Miattam ma éhesebbek lesznek hát a pókok?

– Nem szabad ennyit gondolkodni a jövőn – jegyezte meg Lulla.

Dujker elmosolyodott és felnézett az égre.

– Mi a parancs?

– A nyíl hegyét a Hetedik tengerészgyalogosai alkotják. Őket a Holló lovasok védik oldalról. Az Őrült Kutyák – ezúttal a Toggként mennydörgő nehéz lovasság szerepében – alkotják a nehezéket a tengerészek mögött. Aztán következnek a sebesültek, akiket a Hetedik gyalogsága véd mindkét oldalról. A hátvéd a Hisszari Hűségesekből és a Hetedik lovasságából áll.

Dujker lassan kapcsolt, aztán csodálkozva pislogott fel a kapitányra. Lulla bólintott.

– A menekülteket és a csordát visszatartjuk a folyónak ezen az oldalán, csak kicsit délre, azon a völgyes részen, amit Lankásnak hívnak a térképen. Délről dombok védik azt a részt. A Menyét Klán őrzi majd őket. Ez a legbiztonságosabb megoldás; az a klán a Sekala óta sötét és gonosz lett. Állítólag minden lovasuk megköszörültette a fogait...

– Tehermentesen megyünk ebbe a csatába – állapította meg a történész.

– Igen, kivéve a sebesülteket.

Szulmár és Bársony kapitányok közeledtek feléjük a gyalogság tábora felől. Szulmár tartása és arca éktelen haragról árulkodott, Bársony gúnyosan, ám kicsit csodálkozva nézett.

– Ördög és pokol! – sziszegte Szulmár, s még olajozott bajusza is remegett a dühtől. – Azok az átkozott utászok meg a láthatatlan kapitányuk, most végleg megcsinálták!

Bársony tekintete találkozott Dujkerével. A kapitány megcsóválta a fejét.

– Koltén egészen elfehéredett a hír hallatán.

– Milyen hír?

– Az utászok múlt éjjel megléptek! – csattant fel Szulmár. – A Csuklyás rohassza meg a gyávákat, mind egy szálig! Poliel áldja meg őket pestissel, s nyomjon gennyes csókot a fattyak kiütéses arcára! Togg tapossa szét a kapitányuk tö...

Bársony hitetlenkedve felnevetett.

– De Szulmár kapitány! Mit szólnának a barátai a Tanácsban, ha hallanák ezt a sok átkozódást?

– A Hamvas vigyen el téged is, Bársony! Elsősorban katona vagyok, a fenébe is. Egy patak a tenger ellen, ilyen lesz a mai nap.

– Nem lesz itt semmiféle dezertálás – mondta Lulla, miközben ujjával elgondolkodva turkált a szakállában. – Az utászok nem szöktek meg. Le merném fogadni, hogy készülnek valamire. Nem könnyű feladat kordában tartani azt a mocskos, rendetlen csapatot, amikor még a kapitányt sem vagyunk képesek megtalálni, de nem hiszem, hogy Koltén elkövetné kétszer ugyanazt a hibát.

– Nem lesz rá esélye – motyogta Szulmár. – Mielőtt lenyugszik a nap, az első kukacok már a fülünkben mászkálnak majd. Ne feledjétek szavaimat: ma ettünk utoljára ezen a földön.

Lulla szemöldöke felszaladt.

– Ha ez minden, amit biztatásként mondani tudsz, sajnálom a katonáidat, Szulmár.

– A sajnálkozás a győztesek osztályrésze, Lulla.

Egyetlen kürt szólalt meg gyászos hangon.

– A várakozásnak vége – mondta Bársony megkönnyebbülten. – Uraim, elestükkor hagyjanak nekem is egy fűcsomót.

Dujker a két távolodó kapitány után nézett. Rég nem hallotta ezt a búcsúmondást.

– Bársony apja Dassem seregében szolgált – magyarázta Lulla. – Így szól a fáma. Hiába törlik ki a neveket a hivatalos jegyzékekből, azért a történelem néha a felszínre tör, nem igaz, öreg?

Dujker nem volt abban a hangulatban, hogy vegye a poént.

– Azt hiszem, ellenőrzöm a felszerelésemet – válaszolta, aztán megfordult.

*

Dél volt, mire a végső alakzat összerendeződött. Majdnem lázadás tört ki, amikor a menekültek végre felfogták, hogy a hadsereg törzse nélkülük fogja megejteni az átkelést. Koltén választása, hogy a Menyétek kísérjék a menekülteket, ismét ravaszságát igazolta. A lovasok valóban félelmetesen festettek bőrpáncélban, fekete tetoválásokkal, élesre fent fogakkal. Bár kis híján túl messzire mentek a vérszomjas acsarkodással, amit azok iránt mutattak, kiknek védelmére felesküdtek. Kényszeredett nyugalom állt be végül, amit csak a kétségbeesett, rettegő Nemesek Tanácsa tört meg rendíthetetlennek tűnő tiltakozásával meg petícióírásával.

Amikor a főerő végre összeállt, Koltén kiadta a parancsot az előrenyomulásra. Izzóan forró nap volt, a talajról porfelhők emelkedtek a magasba, amint a paták és csizmák elkoptatták a kiszáradt, satnya füvet. Lulla jóslata a porevésről, sajnos beigazolódott – gondolta Dujker keserűen, amikor ismét a szájához emelte a szíján viselt bádogflaskát, hogy megnedvesítse cserepes ajkát, száraz torkát.

Balján Listás tizedes menetelt, portól fehér arccal, izzadt homlokán csúszkáló sisakkal. A történész jobbján a tengerészgyalogos nő haladt. Dujker nem tudta a nevét, és nem is merte megkérdezni. A közeljövőtől való félelme úgy terjedt szét a testében, akár egy vírus. Gondolatait láz hevítette, s egyfolytában a megmagyarázhatatlan félelem körül keringtek.

A részletektől félek, melyek emberi mivoltunkra emlékeztetnek. A nevek és az arcok együtt olyanok, mint két veszedelmes kígyó összefonódva: harapásuk halálos. Sosem folytatom már az Elesettek Listáját, mert megértettem, hogy a névtelen katona olyan, akár egy ajándék. A megnevezett katona – holtan, szétolvadva, akár a viasz – választ követel az élőktől... Olyan választ, amit senki sem tud. A nevek nem nyújtanak vigaszt, csak választ követelnek a megválaszolhatatlan kérdésre. Miért ő halt meg, miért nem a másik? Miért maradnak a túlélők névtelenek – mintha el lennének átkozva –, míg az elesetteket istenítjük? Miért ragaszkodunk ahhoz, amit elveszítettünk, miközben arról, ami még a miénk, megfeledkezünk? Ne nevezzünk meg egyetlen holtat se, hisz' a mi helyünkön álltak, s ott is maradnak életünk minden percében. Adassék meg nekem a dicsőség nélküli halál – haljak meg elfeledve, névtelenül. Ne mondja senki, hogy a holtak között voltam, ne érje miattam vád a túlélőket – ez járt Dujker fejében.

A P'atha-folyó olyan kiszáradt tómedret szelt ketté, mely kelet-nyugati irányban kettő, míg észak-déli irányban több mint négy kilométer széles volt. Ahogy az előhad elérte a keleti partot, és megindult lefelé a mederbe, Dujker végre teljes egészében megszemlélhette a leendő csatateret.

Kamist Reloe és hadserege már várta őket; a déli fényben a csillogó fegyverek tengere végtelennek tűnt. A tarajos sisakok között városok és törzsek lobogói csüngtek. A felvonultatott katonák mozgolódtak, hullámzottak, mintha valami láthatatlan erő lökdöste volna őket. Számuk hihetetlenül nagy volt. A folyó, egy keskeny, ezüstös csík, előttük hatszáz méterre húzódott, medrében vándorkövekkel, két partján ruhaszaggató, tövises bozóttal. A hagyományosan bevált átkelőhelyet egy kereskedőösvény jelölte, mely enyhén nyugati irányban szelte át a folyót, s a túloldalon egy valaha enyhe emelkedőbe torkollott. Reloe utászai nem tétlenkedtek: homokos talajból egy emelkedőt építettek, s a part gerincét mindkét oldalon meredekké, sziklássá alakították. A tómeder déli részében valóságos labirintust alkottak a patakocskák, kövek, morénák és kiemelkedő dombok; délen csipkézett dombvonulat emelkedett, mely a szikrázó napsütésben egészen csontfehérnek tűnt. Kamist Reloe biztosította, hogy csak egyetlen kijárat legyen nyugati irányba: ennek csúcspontján már ott várakoztak elit erői.

– A Csuklyás szakállára! – mormogta Listás tizedes. – Ez a fattyú modellezte a Gelor-átkelőt. Uram, nézz csak délre, ott egy füstoszlop. Az volt a helyőrség Melmben.

Dujker a mutatott irányba hunyorgott, és jóval közelebb látott még egy terepelemet. A tómeder délkeleti végében, egy kiemelkedő félsziget tetején, erőd látszott.

– Az vajon kié lehetett? – gondolkodott el hangosan.

– Egy monostor – mondta Listás. – Már az egyetlen térkép szerint, amelyik jelölte.

– Melyik Elődé?

Listás vállat vont.

– Biztos a Hét Szentek valamelyikéé.

– Ha él még benne valaki, fantasztikus kilátása lesz mindarra, ami itt történni fog.

Kamist Reloe elit csapatai előtt, és annak mindkét oldalán helyezett el erőket, melyek így elzárták a medence északi és déli végét. A déli részen sialk, halafa, debrala és tithani kontingensek helyezkedtek el, az északi részen az ubariak. A három nagy hadtest mindegyike hatalmas számbeli fölénnyel bírt Koltén egész hadseregével szemben. A Világvége hadserege morajlani kezdett, a katonák ritmikusan összecsapták a fegyvereket és pajzsokat. A tengerészgyalogosok csendben vonultak az átkelő felé. A hangok, csatakiáltások, hullámokban söpörtek végig rajtuk. A Hetedik nem hátrált meg.

Az istenekre, vajon mi lesz ebből?

A P'atha-folyó egy bokáig érő kis csermely volt, langyos vízzel – szélessége a tíz métert sem érte el. A fenekén alga borította a köveket, kavicsokat. A nagyobb sziklák guanótól fehéredtek. Rovarok zümmögtek, táncoltak a levegőben. Amint Dujker a túlpartra lépett, a folyó hűvös lehelete megszűnt, s a medence száraz forrósága úgy borult rá, akár egy köpönyeg.

Fémhálós páncélinge alatt viselt, foltokból összevarrt alsóruhájából csavarni lehetett volna az izzadságot; sáros patakokban folyt végig a kesztyűje alatt. Megmarkolta pajzsa fogantyúját, míg másik keze a rövid kard markolatán nyugodott. Száját hirtelen csontszáraznak érezte, de erőt vett magán, és nem ivott a kulacsából. A levegő büdös volt azoktól a katonáktól, akiket követett; izzadság és félelem szagát érezte. Emellett volt még valami, egy furcsa melankólia, mely mintha társául szegődött volna a rendíthetetlenül előrehaladó menetoszlopnak. Dujker ismerte ezt az érzést, még évtizedekkel korábbról. Nem levertség volt, nem is kétségbeesés. A szomorúság ezek mögül az elsődleges reakciók mögül indult, s kimértnek, túlságosan is tudatosnak tűnt.

Megyünk, hogy találkozzunk a halállal. És ezekben a pillanatokban, mielőtt kivonnánk kardunkat, mielőtt vér hallana a földre, és a levegő megtelne sikolyokkal, a kétségbeesés elér mindannyiunkat. Azt hiszem, ha nem lenne rajtunk páncél, mind zokognánk. Hogyan is lehetne másként reagálni a hihetetlen veszteség biztos ígéretére?

– Jól kicsorbulnak ma a fegyvereink – mondta mellette Listás tizedes száraz, meg-megbicsakló hangon. – Uram, tapasztalatod szerint melyik a rosszabb: a por vagy a sár?

– A por fullaszt – felelte Dujker. – A por elvakít. A sár viszont kirántja a lábunk alól a talajt. – És lesz részünk sárban hamarosan, amikor elég vér, epe és vizelet éri majd a talajt. Mindkét átokból kijut nekünk bőven, fiam – tette hozzá magában. – Ez az első csatád?

Listás fintorgott.

– Mivel melléd rendeltek, uram, még nem jártam a dolgok közepében.

– Úgy hallom, sajnálod.

A tizedes nem felelt semmit, de Dujker jól értette őt. A katona társai már mind átestek az első sérülésen, a küszöbön, melyet félelemmel vegyes izgalommal várt minden katona. A fantázia olyan hazugságokkal beszélte tele az ember fejét, amit csak az első kézből szerzett tapasztalat cáfolhatott meg. A történész azonban ennek ellenére szívesebben maradt volna egy távolabbi megfigyelőállásban. Mivel a csapattal vonult, nem látott semmit a körülötte nyomakodó embertömegből. Miért rendelt ide Koltén? Olyan, mintha kibökte volna a szememet, a fenébe is.

Száz lépésre voltak az emelkedőtől. Az ellenséges haderő két oldalsó szárnya előtt lovas harcosok vágtáztak fel s alá, ellenőrizték, hogy mindenki a helyén van-e. A dobolás a pajzson és a harci kiáltások egyre hangosabbak lettek: vért ígértek. Már nem lehetett őket sokáig kordában tartani. Aztán három oldalról ránk támadnak, és megpróbálnak majd minket elvágni a Hetedik gyalogságától, akik a sebesülteket védik. Ha tehetik, lefejezik a kígyót.

A Holló harcosok mindkét oldalra előkészítették az íjakat és lándzsákat, tekintetük az ellenségre szegeződött. Kürt jelezte a parancsot, hogy készítse mindenki a pajzsokat. Az első sor egymás mellé közelítette a fegyvereket, míg a hátsó sorokban a fejük fölé emelték azokat a katonák. A rámpa tetején íjászok tűntek fel, akik gyorsan elfoglalták a helyüket. Szél nem volt, a mozdulatlan levegő nehéznek tűnt. Lehet, hogy csak a hitetlenkedés tartotta vissza az oldalsó erőket. Koltén nem mutatott semmiféle reakciót az ellenség ereje és pozíciója láttán; a Hetedik egyszerűen csak továbbmasírozott, és amikor a katonák elérték az emelkedőt, habozás nélkül megindultak rajta felfelé.

Az emelkedő laza talaja törmelékből és homokból tevődött össze, nem volt valami biztonságos. Néhány katona elbotlott. Hirtelen nyílvesszők takarták el az eget, s úgy zuhogtak rájuk, akár az eső. Fülsiketítő csattogás hallatszott Dujker feje fölött, ahogy a nyílhegyek becsapódtak, visszapattantak a pajzsokról, néhol becsúsztak közéjük, s elérték a sisakot, páncélt, akár a húst is. A teknőspáncél alatt nyögések hallatszottak. Talpuk alól kavicsok fordultak ki. De a páncélozott kígyómenet csak mászott tovább.

A történész könyöke megremegett, amikor egy nyílvessző keményen a pajzsának csapódott. Gyors egymásutánban még három lövedék érkezett, mind megrázták a történész pajzsát, aztán elpattogtak. A pajzsok alatt a levegő savanyú és fojtogató lett: az izzadság, vizelet és növekvő düh szaga érződött. Egy támadás, amit nem lehet viszonozni – ez minden katona legrosszabb rémálma. Az eltökéltség, hogy elérjék a gerincet, s az ott várakozó, üvöltöző szemka és gurani gyalogságot, úgy hajtotta őket, akár egy láz. Dujker tudta, hogy a tengerészgyalogosok egy kapu felé tartanak – az első ütközet olyan lesz, akár egy robbanás.

A kaptató mindkét oldalon közelebb került a gerinchez, meredek lett és magas, teteje lapos és széles. Egy Dujker számára ismeretlen törzs harcosai – talán can'eldek – kezdtek sorakozni íjakkal mindkét oldalon. Mindkét oldalról lőnek majd ránk, amint összecsapunk a szemkákkal és guraniakkal. Oldalazás...

Bult az oldalvédet alkotó Holló harcosokkal lovagolt, a történész tisztán hallotta, ahogy a veterán üvöltve kiadja a parancsot. A por és vas felhőjében a lovasok elkanyarodtak, és a kaptató felé söpörtek. Nyílvesszők röppentek. A can'eldek – akiket váratlanul ért a wickák gyors reakciója – szétszéledtek. Testek zuhantak a földre, s gurultak lefelé a lejtőn. A Holló harcosok végigrobogtak a partoldal mentén, és gyilkos nyílzáport zúdítottak az ellenfélre. A lapos tető pillanatokon belül megtisztult, eltűntek róla a törzsi harcosok. A lovasok egy újabb parancsra megtorpantak, amikor a vezérek már csak egy tucat lépésre voltak a szemkák és guraniak forrongó seregeitől. A hirtelen megtorpanás támadásra ösztökélte a vad szemkákat. A két sereg között dobószekercék repültek a levegőbe – válaszként nyílvesszők indultak.

A harapófogó alakzat első része gyorsított, amikor a haditengerészek meglátták, hogy az ellenség soraiban káosz keletkezett. A Holló lovasok megfordították lovukat, beleálltak a nyeregbe, és gyorsan megindultak, nehogy beszoruljanak az egymás felé rohanó gyalogsági csapatok közé, s feltartóztassák tengerészgyalogos bajtársaikat. Pillanatokkal az összecsapás előtt, sikerült is kiérniük.

A harapófogó nagyot csattant. A pajzson keresztül Dujker érezte az összecsapás erejét, s minden csontja beleremegett. Helyzetéből keveset látott – csupán egy szeletnyi kék ég maradt neki a katonák feje felett, s ezt a szeletet is hamar eltüntette egy lándzsanyél, s rajta egy fémsisak, melyben talán még benne volt a szakállas áll is a szíj alatt. Aztán a por mindent elborított.

– Uram! – Valaki megrángatta pajzsot tartó kezét. – Meg kellene fordulnod!

Megfordulni? Dujker Listásra nézett. A tizedes megfordította őt.

– Hogy láss is valamit, uram...

A harapófogó utolsó előtti sorában álltak. A tengerészgyalogosok és a nyeregben ülő, ősi módon felfegyverzett Őrült Kutya lovas harcosok között vagy tízméternyi tiszta terület helyezkedett el. A nehézlovasság tagjai mozdulatlanul álltak, kardjukat már előhúzták, s keresztbe fektették a nyeregben maguk előtt. Mögöttük ott húzódott a medence – a történész elég magasan volt már a kaptatón, így jó rálátása nyílt az ott dúló csatára.

Délen a tithani íjászok zárt sora látszott, a debrala lovasság támogatta őket. Tőlük keletre a halafai gyalogság légiói vonultak – köztük pedig egy csapat sialki nehézgyalogság. Távolabb, keleten, még több lovas és íjász sorakozott. A harapófogó egyik pofája, északon meg a másik. Most pedig kegyetlenül összezárják – gondolta a történész.

Észak felé pillantott. Az ubari légiókat – legalább három volt belőlük –, együtt a sialki és tepasi lovassággal, alig ötven lépés választotta el attól, hogy megütközzön a Hetedik gyalogságával. Az ubariak soraiban Dujker fekete és szürke egyenruhák villanását vette észre. Tengerészgyalogságnak kiképzett helybéliek. Micsoda helyzetkomikum!

A folyótól keletre hatalmas csata zajlott; már ha ítélni lehetett a porfelhő mérete alapján. A Menyét Klán tagjai mégis használatba vehették a fegyvereiket. A történész eltűnődött, hogy Kamist Reloe seregének vajon melyik csapata zárta őket körül. Lecsípnek valamennyit a csordából, és kedvükre gyilkolhatják a menekülteket. Tartsátok magatokat, Menyétek, mert nem számíthattok tőlünk erősítésre!

Dujker figyelme a hirtelen támadt lökdösődés hatására ismét közvetlen környezetére terelődött. A gerincről hallatszó fegyvercsattogás és sikoltozás egyre erősödött, ahogy a harapófogó a kemény, szervezett ellenállás üllőjén lassan ismét szétnyílt. Az első ellencsapás megrázta a csapatokat. Togg három harci maszkja. Mielőtt véget ér a nap, mind viselni fogjuk mindhármat. Félelem, harag és fájdalom. Nem vesszük be a gerincet...

Mögöttük, a medencében mélyebb zengésű robaj hallatszott. A történész ismét megperdült. Az állkapocs összezárult. A Hetedik foghíjas dobozkája a sebesültek körül vonaglott, düledezni látszott, mint egy féreg, ha hangyák támadnak rá. Dujker csak bámult, lassan elöntötte a félelem – azt várta, hogy a doboz pillanatokon belül széthullik, széttépi azt a heves támadás. A Hetedik ellenállt – Dujker szinte hihetetlennek találta, hogy ekkora erejük van. Az ellenség minden oldalon úgy hátrált meg, mintha az állkapocs legalábbis mérges tüskékbe ütközne, s az első reakció az, hogy ösztönösen visszarándul. Szünet következett, melyet a zsigerek diktáltak, s a két csapat pár pillanatig távol maradt egymástól – közöttük a talajt halottakból és haldoklókból szőtt szőnyeg borította; aztán a Hetedik váratlanul reagált. Olyan némán, hogy a történésznek felállt a hátán a szőr, a katonák előrenyomultak. A doboz oldalai kidomborodtak, az alakzat oválissá rendeződött, s az előreirányított lándzsák lettek a pikkelyei. Az ellenség sorai morzsolódni kezdtek, szétolvadtak, megtörtek.

Állj! Túl messze... túl keskeny...! Állj!

Az ovális alakzat nyúlt még egy kicsit, megtorpant, aztán szinte ördögien kimért precizitással visszazsugorodott, mintha a Hetedik valamiféle gépezetté alakult volna. És megteszik majd még egyszer. A következő alkalom ugyan nem lesz már váratlan, de valószínűleg a halálos hatás nem marad el. Mint egy tüdő, mely levegőt vesz a nyugodt alvás ütemében, újra meg újra.

Figyelme az Őrült Kutyákra terelődött – mozgás támadt a soraiban. Nil és Nether léptek ki az első sor elé gyalog, utóbbi egy wicka kancát vezetett száron. Az állat magasan tartotta a fejét, füle előreszegeződött. Rozsdaszín oldalán izzadság csillogott. A két boszorkánymester megállt a hátas két oldalán, Nether elengedte a szárat. Mindketten a ló oldalára simították a tenyerüket. Egy perc múlva Dujker megtántorodott, ahogy a harapófogó utolsó sorai előreindultak, fel a kaptatón – mintha egy légvétel húzta volna őket előre.

– Közelharcra felkészülni! – kiáltotta a közelben egy csapattiszt. Ó, Csuklyás véres álma...

– Ez az – szólalt meg mellette Listás, hangja olyan feszült volt, akár egy íj húrja.

Nem volt idő válaszolni, de még rágondolni sem, mivel hirtelen az ellenség között találták magukat. Dujker egy pillanatra meglátta mindazt, ami előtte volt. Egy tántorgó, káromkodó katona, sisakja a szemére csúszva. Egy kard a levegőben. Egy visító szemka harcos, akit a varkocsánál fogva hátrarántanak, majd a sikoly átvált gurgulázásba – a szemka mellkasából egy kard hegye mered ki, maga előtt tolva a belső szervek egy részét. Egy tengerészgyalogos nő kihátrál egy összecsapásból, csizmája orrára saját vizelete fröccsen. És mindenütt... Togg három maszkja és fülsiketítő hangzavar. A torkokból olyan hangok szakadtak ki, mint még soha, vér ömlött, emberek haltak meg – mindenütt emberek haltak meg.

– Vigyázz, jobbra!

Dujker megismerte a hangot: a névtelen tengerészgyalogos nő volt az. Jobbra perdült, még éppen időben. Elhárította a gyilkos lándzsát, rövid kardja megcsikordult a bádogborítású nyélen. A döfés mentén előrelépett, és a szemka asszony arcába szúrt. A nő vérbe borulva omlott a földre, de a levegőbe Dujker fájdalmas sikolya szállt: neki a lelkét érte seb. Hátratántorodott, és el is esett volna, ha nem nyomódik a hátának egy kemény pajzs. A névtelen katonanő hangja a füléhez közel csendült fel. Öreg, ma éjjel addig lovagolok rajtad, míg kegyelemért nem könyörögsz!

Az emberi lélek furcsa tekervényességének hála, Dujker gondolatban felvértezte magát ezekkel a szavakkal, de nem kéjvágytól fűtve, hanem úgy, ahogy egy fuldokló kapaszkodik a mentőövbe. Szaggatottan levegőt vett, kiegyenesedett, elrugaszkodott a pajzs támaszától, és előrelépett. Előtte ott harcolt a tengerészgyalogság első sora – vészesen megfogyatkoztak, s lépésről lépésre még jobban megtörtek, ahogy a gurani nehézgyalogság előrenyomult a lejtőn. A harapófogó széttörni látszott.

A tengerészgyalogság soraiban szemka harcosok garázdálkodtak vadul, s ezek, a hamuval borított harcosok miatt rendelték előre az utolsó sort. A feladatot gyorsan el is végezték, a brutális fegyelmezettség messze elég volt az önálló, sort nem alkotó harcosok ellen, akik nem védték egymást, és akik nem is hallottak egyebet, csak saját, vérszomjas csatakiáltásaikat.

A hirtelen győzelem ellenére, a tengerészgyalogság botladozni kezdett. Három rövid kürtszó hallatszott gyors egymásutánban: a birodalmi jel a szétszéledésre. Dujker levegő után kapott, megperdült, Listást kereste tekintetével – de a fiatal tizedest nem látta sehol. Megpillantotta a tengerészgyalogos nőt, és mellé csapódott.

– Négy a visszavonulás jele, hol marad a negyedik? Én csak...

A nő vicsorgott.

– Három volt, öreg. Szétszéledünk! Most!

Elhúzódott a férfitól. Dujker döbbenten követte. A lejtő veszedelmes volt, véres, epés sár a csúszós kavicsok fölött. A többiekkel együtt a vízválasztó déli oldalán bukdácsoltak, fel a magas parton, aztán leereszkedtek a keskeny kis árokba, és bokáig érő vérben találták magukat. A gurani nehézgyalogság megtorpant, csapdát sejtett – bár az események alapján ez szinte lehetetlennek látszott. Tömörebb sorokba rendeződtek, négy lépésre a gerinctől. Egy rekedt kürt hangja hallatszott, mire hátralépésben megindultak felfelé. Dujker még éppen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa: hetven lépésre tőle, a kaptató alján az Őrült Kutya nehézlovasság megindult előre. Kikerülték Nilt és Nethert, akik a mozdulatlan kanca két oldalán álltak, kezüket az állathoz nyomva.

– Az isten verje meg! – szitkozódott egy női hang a történész mellett.

Arra készülnek, hogy rohamozni fognak, felfelé ezen a kaptatón, át a testeken, törmeléken, sáron és köveken. Egy emelkedőn, mely elég meredek ahhoz, hogy a lovasokat hátasuk nyakába kényszerítse – így minden súly a lovak mellső lábait terheli. Koltén azt akarja, hogy rohamozzanak. A nehézgyalogság ellen.

– Ne! – suttogta a történész.

A partoldalon kövek és homok pergett lefelé. Dujker körül sisakos fejek fordultak felfelé rémülten – valaki volt a gerinc tetején. Még több törmelék, majd malaza átkok zúdultak a nyakukba, aztán egy sisakos fej kukkantott le rájuk.

– Egy utász! – mordult fel az egyik tengerészgyalogos. Fent a koszos, sáros arcra széles vigyor terült.

– Na, mit csinálnak a teknősök télen? – kiáltott le, majd ismét eltűnt a gerinc mögött.

Dujker visszanézett az Őrült Kutya lovas harcosokra. Előrenyomulásuk lelassult, mintha elbizonytalanodtak volna. A wickák felemelték a fejüket, tekintetük mindkét oldalon a gerincre szegeződött. A gurani nehézgyalogság és a szemkák maradéka szintén várakozóan bámult. Dujker a kaptatón végiggördülő porfelhőn át az északi part felé sandított. Erős mozgást látott: utászokat, pajzsokkal a hátukon, amint megindultak előre. Leugrottak a kaptatóra, a gerinc alatti, holttestekkel telezsúfolt részre. Újabb kürtszó harsant. Az Őrült Kutya lovas harcosok ismét megindultak előre, először ügetésben, majd nehézkes vágtában. De a gerincre vezető utat az utászok állták el előlük.

A teknősök a tél közeledtével beássák magukat. Ezek a nyavalyások befúrták magukat a partoldalba múlt éjjel – Reloe orra alatt –, és ott is maradtak. Mi a csudának? – tűnődött Dujker.

Az utászok, továbbra is pajzzsal a hátukon, megfordultak s előkészítették a fegyvereket, valamint egyéb felszerelésüket. Egyikük előrelépett és intett az Őrült Kutyáknak. A kaptató megremegett. A páncélozott lovak minden erejüket megfeszítve, szinte szétrobbanó izomzattal rohantak felfelé, gyorsabban, mint ahogy azt Dujker lehetségesnek gondolta volna. Széles kardok emelkedtek az ég felé. A wickák úgy ültek a nyeregben ősi, bizarr páncélzatukban, akár a démoni küldöncök, hasonlóan rémálomba illő hátasaikon.

Az utászok a guraniak vonala felé rohantak. Gránátok röpültek, azután robbanások következtek, gyors egymásutánban. Halálsikolyok szálltak az ég felé. Az utászok összes maradék robbanóanyaga arra ment rá, hogy utat vágjon az Őrült Kutyáknak a nehézgyalogságon át. Csattanósok, lángolók, robbanók. Reloe elitjeinek szabályos vonala szétzilálódott. Az Őrült Kutyák rohama elért az utászokhoz, akik a földre vágták magukat a lovak előtt. A paták vérfagyasztó ritmusban doboltak, ahogy átvágtáztak rajtuk.

A wickák felértek a gerincre, s belevágódtak abba a káoszba, ami egy perccel korábban még a nehézgyalogság szigorú soraiból állt. Széles kardjukkal félelmetes vérengzésbe kezdtek. Újabb kürtjel harsogta túl a csata zaját. A Dujker oldalán harcoló nő a történész mellkasára csapott kesztyűs kezével.

– Előre, öreg!

A férfi tett egy lépést, majd habozva megtorpant. Igen, a katona számára itt az idő az előrenyomulásra. De én történész vagyok – nekem látnom kell, nekem, tanúskodnom kell, és a pokolba a nyílzáporral!

– Ezúttal kihagyom – mondta Dujker, majd megfordult, hogy visszamenjen a gerincre.

– Este találkozunk! – kiáltotta utána a nő, aztán csatlakozott a többi tengerészgyalogoshoz.

Dujker felhúzta magát a legmagasabb pontra, s ezért egy maréknyi homok lenyelésével fizetett. Köhögve, fuldokolva talpra állt, aztán körülnézett. A partoldal eddig sima arca tiszta ragya volt. Az ember nagyságú lyukakból sok helyen sátorvászon darabjai lógtak ki. A történész vagy fél percig hitetlenkedve bámulta a partot, majd tekintetét a kaptató felé fordította.

A tengerészgyalogság előrenyomulását lelassította kissé az eltaposott utászok feltápászkodása. Dujker látta, hogy törött csont akad ott bőven, de a pajzsok – melyekból alig maradt valami – és az erős sisakok többnyire megvédték az őrült katonákat. A gerincen túl, a nyugati pusztaságban, az Őrült Kutya Klán harcosai Kamist Reloe nagy hírű elitjeinek zilált maradékát kaszabolták. A parancsnok saját sátrát, mely a gerinctől vagy száz méterre, egy alacsony kis dombon állt, lassan elborították a lángok és a füst. Dujker azt gyanította, hogy a lázadó Főmágus maga gyújtotta fel hajlékát, hogy elpusztítson mindent, amit Koltén felhasználhatna, majd a távozás hímes mezejére lépett, az Ürege nyújtotta lehetőségeken át.

Dujker megfordult, hogy szemügyre vegye a medencét. A csata ott még mindig dúlt. A sebesültekkel teli szekerek körül még tartotta magát a Hetedik védőgyűrűje, bár az északi irányból fáradhatatlanul támadó ubari nehézgyalogság erősen megtizedelte soraikat. Maguk a szekerek dél felé haladtak. A hátvédeket – a Hisszari Hűségeseket – a tepasi és sialki lovasok támadták. Az Őrök becsülettel küzdöttek – és hullottak el.

Még mindig elveszíthetjük.

A gerincről felharsanó dupla kürtjel visszahívta az Őrült Kutyákat. Dujker megpillantotta Koltént – az Ököl fekete tolldíszei szürkék voltak a portól. A férfi hátasán ült, a gerinc tetején. A történész látta, ahogy a parancsnok jelez a segédjeinek, aztán a visszahívó kürtök ismét fölharsantak, ezúttal még sürgetőbben: „Szükségünk van rátok!”

De ezeknek a hátasoknak vége. Véghezvitték a lehetetlent. Hegymenetben rohamoztak, egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban – olyan vágtában, amilyet még sosem láttam. A történész elkomorodott, aztán megperdült. Nether és Nil még mindig a magányos hátas két oldalán álltak. A könnyű szellő meglebbentette a ló farkát, sörényét, de az állat egyébként nem mozdult. Dujker megborzongott. Mit tettek?

A történész távoli kiáltozásra lett figyelmes. Egy nagyobb lovascsapat kelt át éppen a folyón, túl messze ahhoz, hogy lobogóikat azonosítani lehessen. Aztán Dujker kisebb, kötöttebb formákat pillantott meg, nagy tömegben a lovasok között. Wicka tehénkutyák. Ez a Menyét Klán.

A lovas harcosok, amint kiértek a vízből, vágtára váltottak. A tepasi és sialki lovasokat teljesen váratlanul érte a támadás. Először egy csapatnyi rosszindulatú kutya szakadt a nyakukba – a tehénkutyákat nem érdekelték a lovak, a lovasokra támadtak, harminckilónyi izmuk, foguk és rosszindulatuk lesodorta a katonákat a nyeregből. Aztán jöttek a wickák, akik azzal jelezték érkezésüket, hogy levágott fejeket hajítottak maguk elé a levegőbe, majd harsány, vérfagyasztó kiáltást hallattak, mielőtt oldalba kapták a lovasságot.

A tepasi és sialki lovasság egy röpke perc alatt semmivé foszlott – halottak, haldoklók és menekülők lettek belőlük. A Menyét lovasok szinte meg sem álltak, hogy rendezzék soraikat – azonnal megfordultak, és vágtában rohamra indultak az ubarik ellen. A poros, véres tehénkutyák is ott ügettek velük.

Az ellenség minden oldalon megtört, s szervezés nélkül is szinte egyszerre vették menekülőre a dolgot. Az Őrült Kutya lovasok visszafelé tartottak a kaptatón, kikerülték a két boszorkánymestert és a mozdulatlan lovat, majd délnek fordultak, és üldözőbe vették a menekülő halafai és sialki gyalogságot, valamint a tithani íjászokat. Dujker térdre esett, hirtelen úgy érezte, összeomlik érzelmei súlya alatt; egyszerre gyászolt, dühöngött és iszonyodott. Ma ne beszéljen senki győzelemről. Ne, inkább ne szóljunk egy szót se.

Valaki, aki szaggatottan kapkodott levegő után, felkapaszkodott a gerincre. Léptek közeledtek, aztán egy kesztyűs kéz kapaszkodott a történész vállába. Egy hang szólalt meg, melyet Dujker csak nehezen ismert fel.

– Öreg, tudtad, hogy a nemesek miatt gúnyolnak bennünket? Van ránk már egy külön kifejezésük debrala nyelven. Tudod, hogy mi a jelentése? Kutyák Lánca. Koltén Kutyáinak Lánca. Ő vezet, mégis vezetik, előretör, mégis visszarántják, kimutatja fogait, de pont azok harapnak a fenekébe, akiknek a védelmére felesküdött. Ah, van valami igazság az ilyen gúnynevekben, nem igaz?

A hang Lulláé volt, csak megváltozott. Dujker felemelte a fejét, és belebámult a mellette görnyedő férfi arcába. A tépett húscafatból egyetlen kék szemgolyó szegeződött rá. Egy buzogány találhatta telibe, mely sisakrostélyát beépítette arcába, szétroncsolta a csontjait, kinyomta fél szemét, és letépte az orrát. Az iszonyatos rémkép, mely nemrég még a kapitány arca volt, vigyorszerűségre húzódott.

– Szerencsés ember vagyok, történész. Nézd, egy fogamat sem ütötték ki – egy kicsit sem remegek.

*

A veszteségek felmérése zsibbasztó litánia volt, mely a háború értelmetlenségét igazolta. A történész úgy érezte, csak maga a Csuklyás mosolyoghat győzedelmesen. A Menyét Klán bevárta a tithani lándzsásokat és isteni vezetőjüket is. A szemka harci vezetővel a földszellemek csapdája végzett, akik széttépték a húsát, és minden porcikáját eltüntették, hogy biztosan elpusztítsák az isten maradványát. Aztán a Menyét Klán saját csapdája következett, melynek szintén megvolt a maga borzalma, hiszen maguk a menekültek voltak a csalik, és a csapda hideg, kiszámított működése közben több százan haltak, illetve sebesültek meg.

A Menyét Klán vezetői mentegetőzhettek volna azzal, hogy négyszeres túlerővel álltak szemben, így fel kellett áldozniuk a védelmükre bízottak egy töredékét azért, hogy a többieket megmenthessék. Mindez igaz volt, és tökéletesen igazolta cselekedetüket. A harci vezetők azonban nem mondtak semmit, és bár a menekültek, főleg a Nemesek Tanácsa, őrült haraggal reagált erre a csendre, Dujker másként látta a helyzetet. A wicka törzs semmibe vette a kimondható okokat és védekezéseket: nem kértek védelmet másoktól, és ha valaki mégis értük szólt, attól elfordultak. Dujker gyanította, hogy viselkedésük fő oka nem más, mint az áldozatok – és társaik – tisztelete, mely nem élhet túl egy olyan alapvető önvédelmi használatot, mint a szavakba öntés.

Sajnos a menekültek mindebből semmit sem értettek. Számukra a wickák hallgatása közömbösséget, az áldozatok, az elveszett életek semmibe vételét jelentette. A Menyét Klán azonban még valamivel kifejezte tiszteletét az elesettek iránt. A tithani íjászok kiirtásával, mely a Menyétek egyik műve volt a sok közül, gyakorlatilag egy egész pusztai törzs kihalt. A wickák bosszúja teljes volt. És nem álltak meg ennyinél, hiszen megtalálták Kamist Reloe parasztseregét is, mely késve érkezett a csatába, keletről. Az ott véghezvitt vérengzés egyenértékűnek bizonyult azzal, amelyet a tithanik terveztek a malaza menekültek ellen. A menekültek persze ebből sem értettek semmit.

Bármennyire is próbálkoztak a tudósok, Dujker tudta, hogy nem létezhet magyarázat azokra a sötét gondolathullámokra, melyek egy vérfürdő után úrrá lesznek az ember agyán. Elég volt a saját reakcióira visszanézni – hogy mit érzett, amikor lebotorkált oda, ahol Nil és Nether állt, s látta, hogy kezük az izzadságtól és alvadt vértől valósággal odaragadt a talpon álló, ám halott ló oldalára. Az életerő hatalmas energia volt, szinte felfoghatatlanul nagy, és egy állat feláldozása azért, hogy ötezer másik erőt és akaraterőt nyerjen a terheléshez, első pillantásra nemes cselekedetnek tűnt.

Ha igazából nem egy egyszerű állat tudattalan haláláról lett volna szó, két szerető gyermek keze által, akiknek megszakadt a szíve.

*

A Birodalmi Üreg égboltja minden oldalon egyöntetű szürke volt. A mozdulatlan, sűrű levegő elhomályosította az apró részleteket. Nem fújt szél, de a halál és pusztulás hangjai mégis velük maradtak, mintha az időtlenség rabul ejtette volna őket. Kalam hátradőlt a nyeregben, és szemügyre vette az elébe táruló látványt. A palatetős kupolát por és hamu fedte. Egy helyen beszakadt, kilátszott a fedéshez használt bronz nyers széle. A tátongó lyukat szürke felleg függönyözte. A kupola alakjából látszott, hogy az építménynek csak kevesebb mint egyharmada van a felszín felett. A merénylő leugrott a nyeregből. Megállt, hogy megrázza az arcát fedő kendőt, melyre már rákeményedett a hamu. A többiekre pillantott, majd megindult az építmény felé. Valahol a talpuk alatt egy templom vagy palota állt. Amikor elérte a kupolát, Kalam lehajolt és leporolta az egyik bronzlapot. A hamu alól mélyen bevésett szimbólum tűnt elő.

A felismerés hideg borzongással érkezett karöltve. Ezt a stilizált koronát utoljára egy másik kontinensen látta, egy váratlan háborúban az ellenállással, melyet egy kétségbeesett ellenfél vásárolt meg. Caladan Brood, Fürkész Anomander, a rhivik meg a Bíborsereg. Egy rakás kényszeredett szövetséges, akik meg akarják állítani a Birodalom terjeszkedését. Genabackis Szabad Városai – egy rakás vinnyogó, egymást hátba szurkáló nemes. Aranyra éhes uralkodók, közönséges tolvajok visítoznak a leghangosabban, hogy veszélybe került a szabadságuk...

Kalam gondolatban több mint ezer mérföldre járt, s közben szórakozottan végigsimított a jelen. Feketekutya... szúnyogok, böglyök, mérges kígyók és vérszívó gyíkok ellen háborúztunk. Az utánpótlás vonalát elvágták, a moranthok pont akkor vonultak vissza, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk... és ott volt ez a jel is, emlékszem, egy tépett lobogón, Brood elit erőinél...

Hogy is hívatta magát az a fattyú? A Nagy Király? Kallor... a nagy király, királyság nélkül. Ha a legendák igazat mondanak, több ezer éves, vagy talán több tízezer is megvan. Azt állította, hogy valaha birodalmakat irányított, akkorákat, melyek mellett a Malaza Birodalom csupán egy kis tartománnyá törpülne. Aztán állítólag saját kezével pusztította el ezeket a birodalmakat, porig rombolta őket. Kallor azzal hencegett, hogy az életnek még a csíráját is kiirtotta azokból a világokból...

Ez az ember most Caladan Brood helyettese. S amikor eljöttem, Dujek, a Hídégetők és a megreformált Ötödik Hadtest éppen szövetségre akart lépni Brooddal. Pálinkás... Fürge Ben... vigyázzatok nagyon, barátaim. Egy őrült jár közöttetek...

– Ha végzett az álmodozással...

– Azt utálom a legjobban ebben a helyben – mondta Kalam –, hogy a hamu teljesen elnyeli a léptek zaját.

Minala döbbenetesen szürke szeme összeszűkült a száját, orrát védő sál fölött, ahogy végigmérte Kalamot.

– Ijedtnek látszik.

Kalam elkomorodott és visszafordult a többiekhez. Megemelte a hangját.

– Most elhagyjuk ezt az Üreget.

– Tessék? – csattant fel Minala. – Nem látok kaput sehol!

Nem, de így érzem helyesnek. Elég nagy távolságot megtettünk már, és hirtelen rádöbbentem, hogy a gondolat szabadsága nem is az utazásban, hanem magában az érkezésben rejlik. Lehunyta a szemét, kizárta gondolataiból Minalát meg mindenki mást is, és nyugalmat erőltetett magára. Egyetlen, utolsó gondolatot engedélyezett csupán: Remélem, nem tévedek. Pár pillanattal később egy ajtó tűnt fel, s reccsenő hangot hallottak, ahogy a nyílás kiszélesedett.

– Keményfejű, ostoba barom! – csattant fel Minala, aki azonnal kapcsolt. – Egy kis beszélgetés után hamarabb is ideérhettünk volna – kivéve, ha szándékosan akarta lelassítani az utazásunkat. A Csuklyás tudja csak, hogy mi jár a fejében, tizedes!

Érdekes megfogalmazás. Úgy gondolom, ő valóban tudja.

Kalam kinyitotta a szemét. A kapu egy átláthatatlan fekete folt volt, úgy tíz lépésre tőlük. Elfintorodott. Ilyen egyszerű az egész. Kalam, te tényleg egy kemény fejű, ostoba barom vagy! Persze, ne feledjük, hogy a félelem még a legostobább lényeket is gondolkodásra bírhatja...

– Maradjon mindenki a közelemben! – mondta a merénylő, s meglazította hosszú kését a hüvelyében, mielőtt óvatos léptekkel megindult volna a kijárat felé.

Mokaszinja homokos macskakövön csusszant. Éjszaka volt, a csillagok erős fénnyel ragyogtak be a két téglaépület közötti keskeny résen. A sikátor előttük erősen kanyargott. Kalam jól ismerte ezt a fájdalmas utat. A közelben nem járt senki. A merénylő a bal oldali falhoz lapult. Minala jelent meg mögötte, saját és Kalam lovát vezetve. Pislogott, tétován körülnézett.

– Kalam? Hol...

– Itt vagyok – felelte a merénylő.

A nő megijedt, majd mérgében felszisszent.

– Még levegőt sem vettünk ebben a városban, maga meg már fel is szívódott.

– A megszokás.

– Ezt nem kétlem – kijjebb vezette a lovakat. Egy perc múlva megjelent Keneb és Szelv, mögöttük pedig a két gyermek.

A kapitány körbenézett, megpillantotta Kalamot.

– Aren?

– Igen.

– Átkozottul csendes.

– Egy sikátorban vagyunk, a nekropolisz közepén.

– Milyen kellemes – jegyezte meg Minala. A körülöttük lévő épületek felé mutatott. – De ezek mintha lakóépületek lennének...

– Azok... a holtak számára. A szegények Arenben is szegények.

– Mennyire vagyunk a helyőrségtől? – kérdezte Keneb.

– Háromezer lépésre – felelte Kalam, majd levette a kendőt az arca elől.

– Meg kellene fürödnünk – jegyezte meg Minala.

– Szomjas vagyok – bökte ki Vaneb, aki még mindig lóháton ült.

– Én meg éhes – tette hozzá Kesen.

Kalam felsóhajtott, majd bólintott.

– Remélem – mondta Minala –, nem rossz ómen az, hogy a holtak utcáin sétálgatunk.

– A nekropoliszt a gyászolóknak épült kocsmák veszik körül – dörmögte a merénylő. – Nem kell túl sokat keresgélnünk.

*

A Sikító Fogadó állítólag látott már szebb napokat is, de Kalam sejtette, hogy ez nem igaz. A főterem padlózata úgy süllyedt befelé, akár egy hatalmas tál, s befelé húzta a falakat is, méghozzá annyira, hogy már facölöpökkel kellett kitámasztani, hogy ne dőljenek be teljesen. A rothadó ételek és a döglött patkányok hihetetlen szívóssággal vándoroltak a szoba közepe felé, ahol is egy bomladozó, bűzös kupacot alkottak együtt; ez olyan volt, mint valami bizarr felajánlás egy kisigényű istennek.

A gödör körül asztalok és székek álltak – kreatív lábmegoldásokkal –, s csak egy helyen ült olyan vendég, aki még nem itta magát merev részegre. Egy hasonlóan lepusztult hátsó helyiség állt azon vendégek rendelkezésére, akik magányra vágytak. Ide vitte Kalam kis csapatát enni, míg az elvadult kertben előkészítették nekik a fürdővizet. A merénylő ezután a főterembe lépett, és leült az egyetlen félig józan vendéggel szemben.

– Az étel miatt, igaz? – szólalt meg a viharvert napani, amint a merénylő leült a székre.

– A legjobb a városban.

– Legalábbis a csótányok tanácsa ezt állítja.

Kalam figyelte, ahogy a kék bőrű férfi a szájához emeli a korsót, s nézte, ahogy hatalmas ádámcsutkája megmozdul.

– Úgy látom, lassan jöhet a következő.

– Könnyen meglehet.

A merénylő kicsit elfordult a széken, elkapta a sörcsap melletti oszlopnál támaszkodó roskatag öregasszony tekintetét, és felemelte két ujját. A nő felsóhajtott, ellökte magát az oszloptól, megigazgatta a derekára kötött patkányölő baltát, aztán megindult, hogy keressen két korsót.

– Ha meg mered paskolni, eltöri a karodat – mondta az idegen.

Kalam hátradőlt, és szemügyre vette asztaltársát. A férfi, korát tekintve bárhol lehetett harminc és hatvan között, attól függően, hogy mit dolgozott. Acélcsíkos szakálla mögött erősen ráncos bőr látszott, sötét szeme ide-oda vándorolt, és még egyszer sem állapodott meg a merénylőn. Kopott kordbársony öltözéket viselt.

– Szinte kikényszeríted a kérdést – mondta Kalam. – Ki vagy te, és mi a történeted?

A férfi kihúzta magát.

– Gondolod, hogy ezt csak úgy elmondom bárkinek? – Kalam várt. – Nos – folytatta a férfi –, bárkinek nem. Vannak, akik bunkók, és egy idő után nem figyelnek oda.

Egy közeli asztalnál ülő, eszméletét vesztett vendég leesett a székéről, feje nagyot koppant a kövezeten. Kalam, az idegen és a felszolgáló – aki éppen akkor tűnt fel két bádogkorsóval a kezében – együtt nézték, ahogy a részeg lecsúszik a zsíros, hányástól síkos padlón, és csatlakozik a középen halmozódó kupachoz. Mint kiderült, az egyik patkány csak tetszhalott volt: felpattant, és mozgó bajusszal a vendég hasára mászott. A felszolgáló az asztalukhoz vitte a két korsót, már csukott szemmel is elközlekedett a gödrös padlón. Kalamra nézett, és debrala nyelven szólalt meg.

– A barátai a hátsó szobában szappant kértek.

– Hát igen, ez érthető.

– Nincs szappanunk.

– Erre én is most jöttem rá.

A nő elsétált.

– Ha jól sejtem, csak most érkeztek – mondta az idegen. – Északi kapu?

– Hm.

– Szép mászás, főleg lovakkal.

– Ez annyit jelent, hogy az északi kapu zárva van.

– Le is van pecsételve, a többi kapuval együtt. Talán a kikötőn át érkeztetek...

– Talán.

– A kikötő is zárva.

– Hogyan lehetne lezárni Aren Kikötőjét?

– Oké, oké, az nincs lezárva.

Kalam a szájába engedett egy korty sört, lenyelte, majd mozdulatlanná dermedt.

– Pár korty után még rosszabb – jegyezte meg az idegen.

A merénylő visszatette a korsót az asztalra. Egypercnyi küzdelem után képes volt megszólalni.

– Meséld el a legújabb híreket.

– Miért tenném?

– Mert fizettem neked egy italt.

– S ezért hálásnak kellene lennem? A Csuklyás szakállára, ember, hiszen te is megkóstoltad!

– Általában nem vagyok ennyire türelmes.

– Ah, rendben van, miért nem ezzel kezdted? – befejezte az első korsót, majd a következőért nyúlt. – Vannak sörök, amik rád telepszenek. Vannak olyanok is, amelyek benned telepszenek meg. Egészségedre, uram – felhajtotta a sört.

– A tiédnél rondább torkokat is elvágtam már – jegyezte meg a merénylő.

A férfi habozott, tekintete egy másodperc töredékére végre megállapodott Kalamon, de azonnal tovább is siklott. Letette a korsóját.

– Kornobolt múlt éjjel kizárták a feleségei. Szegény pára, az utcán bolyongott, míg végül a Legfőbb Ököl egyik őrjárata elkapta a kijárási tilalom megszegéséért. Mindennapos eset. A feleségeknek szerte a városban látomásaik vannak. Nem is csoda. Nem kaphat az ember egy rendes szalagot, csak ha a karjával vagy lábával fizet érte. Több nyomorék koldus van az utcákon, a piacok hűlt helyén, mint valaha. Nem vehetünk olvasást sem anélkül, hogy a Halál Hírnöke bele ne szólna a képbe. Mondd csak, szerinted lehetséges, hogy az Ököl valaki másnak az árnyát idézi meg, ahogy pletykálják? Persze, ki tud bármilyen árnyat megidézni a palota szekrényében rejtőzve? A hal nem az egyetlen sikamlós dolog ebben a városban, jobb, ha tudod. Engem például, az elmúlt két napban négyszer tartóztattak le, igazolnom kellett magam, be kellett mutatnom a birodalmi engedélyt, gondolhatod. Végül mégis szerencsém volt, mert az egyik dutyiban találtam magamnak legénységet. Ha Oponn is úgy akarja, holnap kiengedik őket. Föl kell sikálni a fedélzetet, és hidd el nekem, azok a részeges barmok addig fogják sikálni, míg az Alvilág el nem nyeli őket! Ami még rosszabb, vannak emberek, akik csak úgy félretolják az én engedélyem, és olyan dolgokat kérnek az embertől, hogy a feje is belefájdul; hogy közvetítsen üzeneteket, de nem ám egyszerűen csak szavakkal, mintha nem lenne elég bajom enélkül is. Van fogalmad róla, hogy nyikorog a fedélzet, ha a hajó hasa tele van arannyal? Aztán most azt fogod mondani, hogy „Nos, kapitány, az a helyzet, hogy én éppen utat akarok váltani magamnak, vissza, Untába”. Én meg erre azt mondom, hogy „Az istenek rád mosolyogtak, uram! Véletlenül éppen két nap múlva hajózok ki, húsz tengerésszel, a Legfőbb Ököl kincstárnokával, meg Aren vagyonának felével a fedélzeten – de van még helyünk, uram, üdvözöllek!”

Kalam egy percig hallgatott.

– Az istenek valóban rám mosolyogtak – mondta azután.

A kapitány bólintott.

– Kedvesen, hízelgően mosolyognak.

– Kinek köszönhetem ezt a szervezést?

– Az illető azt mondja, hogy a barátod, bár még nem találkoztatok, de majd fogtok, két nap múlva, a hajómon, a Rongyszedőn.

– A neve?

– Salk Elanként mutatkozott be. Azt mondja, rád várt.

– És ugyan honnan tudta, hogy ebbe a kocsmába jövök majd? Egy órával ezelőtt még én sem tudtam, hogy létezik.

– Csak egy tipp lehet, de egy jól informált tipp. Valami olyasmi, hogy ez az első, ha a nekropolisz kapujától jössz felfelé. Kár, hogy nem voltál itt múlt éjjel, barátom. Akkor még csendesebb volt minden, legalábbis addig, míg a fehércseléd ki nem halászott egy döglött patkányt abból a hordóból ott. Sajnálhatjátok a barátaiddal, hogy kimaradtatok a mai reggeliből.

*

Kalam becsapta maga mögött a rozoga ajtót, majd megtorpant, hogy összeszedje magát. Fürge Ben szervezhette? Nem valószínű. Sőt, szinte lehetetlen...

– Mi a baj? – Minala az asztalnál ült, dinnyehéjat tartott a kezében. A kertből beszűrődő hangok arra utaltak, hogy szülők fürdetik kint vonakodó csemetéiket. A merénylő egy percre lehunyta a szemét, majd kinyitotta és felsóhajtott.

– Eljutottunk Arenbe; most pedig útjaink elválnak. Mondja Kenebnek, hogy menjen az utcára, és keresse meg az első őrjáratot – vagy majd az őrjárat keresi meg őt –, aztán tegyen jelentést a Városi Őrség parancsnokánál. Engem pedig egy szóval se említsen ebben a jelentésben...

– És mit mondjunk, hogyan kerültünk ide?

– Egy halász hozta be magukat. Legyen a mese minél egyszerűbb.

– Ennyi? Nem is búcsúzik el Kenebtől, vagy Szelvtől, vagy a gyerekektől? Nem hagyja, hogy köszönetet mondjanak magának, amiért megmentette az életünket?

– Minala, ha tudja, menekítse ki a családját minél előbb Arenből. Menjenek vissza Quon Táliba.

– Ne tegye ezt, Kalam!

– Így a legbiztonságosabb – a merénylő habozott, aztán hozzátette: – Azt kívánom, bárcsak... másként lehetne.

A dinnyehéj nagyot csattant az arcán. Egy percig törölgette az orcáját, aztán felkapta a nyeregtáskáit, és a vállára tette.

– A hátast magának adom, Minala.

Kalam a nagy teremben a kapitány asztalához lépett.

– Rendben van, készen állok.

A férfi szemében mintha csalódottság villant volna, aztán nagyot sóhajtva feltápászkodott.

– Ezt mondod te. Elég hosszú lesz a séta oda, ahol a Rongyszedő horgonyozik; ha szerencsénk van, csak egy tucatszor kell addig felmutatnom a birodalmi engedélyemet. A Csuklyás tudja, mi mást lehetne tenni, ha egy hadsereg állomásozik a városban...

– Az a szakadt ing, amit viselsz, nem könnyíti meg a helyzetedet, kapitány. Gondolom, ez valami rossz álöltözet része akar lenni.

– Milyen álöltözet? Ez a szerencsehozó ingem!

*

Losztara Yil a kis szoba falának támasztotta a hátát, és keresztbe font karral figyelte, ahogy Gyöngy föl-alá járkál az ablak közelében.

– A részletek – dünnyögte. – Minden a részletekben rejlik. Ne pislogj, mert lemaradhatsz valami fontos részletről.

– Jelentkeznem kell a Vöröspenge parancsnoknál – mondta Losztara. – Aztán majd visszatérek ide.

– Ad majd eltávot Orto Setral, kislány?

– Nem hagyom abba az üldözést... kivéve persze, ha parancsot adsz rá.

– Isten ments! Élvezem a társaságodat.

– Milyen szellemes vagy.

– Csak egy kicsit. Te viszont igen kevés humorérzékről tettél tanúbizonyságot. Mindenesetre eddig jó kis kalandban volt részünk együtt, nem igaz? Miért szakítanánk most meg?

Losztara szemügyre vette az uniformisát. Súlya kényelmes volt: az álcaként viselt páncélzat teljesen szétroncsolódott, és örömmel vált meg tőle, miután a Karmos ellátta a sérüléseit. Gyöngy nem adott semmiféle magyarázatot a titokzatos démon feltűnésére a pusztai ütközetben, de a Vöröspenge számára nyilvánvalóvá vált, hogy az incidens még mindig nyugtalanítja a férfit. Ahogy engem is, de ez már a múlt. Eljutottunk Arenbe, még mindig a merénylő nyomában vagyunk. Minden a terv szerint halad.

– Megvársz itt? – kérdezte.

Gyöngy mosolya kiszélesedett.

– Akár az idők végezetéig is, drágám.

– Hajnalig is megteszi.

A férfi meghajolt.

– Addig számolni fogom a szívdobbanásaimat.

A nő elhagyta a szobát, és becsukta maga mögött az ajtót. A fogadó folyosója egy lépcsőhöz vezetett, mely a zsúfolt díszterembe torkollott. A kijárási tilalom miatt a vendégek ott ragadtak, de a hangulat minden volt, csak nem ünnepi. Losztara beugrott a lépcső alá, és átsuhant a konyhán. A szakács és a kukták tekintete egészen az ajtóig kísérte, melyet résnyire nyitva hagytak, hogy huzat legyen. Ehhez a reakcióhoz már hozzászokott. A Vöröspengéktől mindenki tartott. Kinyitotta az ajtót, és a sikátorba lépett. Arcát megcsapta a folyó hűvös lehelete, melyet a tenger sós illata fűszerezett. Remélem, soha többé nem kell a Birodalmi Üregben utaznom. A helyőrség épületéhez vezető úton, az első kereszteződésben összefutott a Legfőbb Ököl hadseregének maréknyi katonájával. A vezetőjük, egy őrmester, hitetlenkedve mérte végig.

– Jó estét, Vöröspenge – mondta.

A nő biccentett.

– Ha jól értem, az Ököl kijárási tilalmat vezetett be. Mondják csak, a Vöröspengék is az utcákon járőröznek?

– Egyáltalán nem – felelte az őrmester.

A katonák furcsa, várakozó hangulatban álltak, ami kicsit zavarta Losztarát.

– Akkor tehát más feladattal bízták meg őket?

Az őrmester lassan bólintott.

– Ha jól sejtem, igen. A szavaiból, és... más tényezőkből úgy látom, hogy nemrég érkezett.

Losztara bólintott.

– Hogyan?

– Üregen át. Volt egy... kísérőm.

– Egy érdekes történet bontakozhatna ki ebből, ez biztos – mondta az őrmester. – Most pedig kérem a fegyvereit.

– Tessék?

– Csatlakozni szeretne a többi Vöröspengéhez, nem igaz? Beszélne Orto Setral parancsnokkal?

– Igen.

– Az Ököl parancsára, a Vöröspengéket négy napja letartóztattuk.

– Micsoda?

– Az ítéletet várják; a vád hazaárulás. A fegyvereit, kérem.

A döbbent Losztara Yil nem ellenkezett, amikor a katonák lefegyverezték. Az őrmesterre bámult.

– Megkérdőjelezték... a hűségünket?

A férfi minden rosszindulat nélkül nézett rá.

– Biztos vagyok benne, hogy a parancsnokának lesz majd más mondanivalója is a helyzettel kapcsolatban.

*

– Elment.

Kenebnek leesett az álla.

– Ó – nyögte ki egy perc után. Komor arccal nézte, hogy Minala a holmiját pakolja. – Te mit csinálsz?

A lány sógora felé perdült.

– Gondolod, hogy csak így megléphet?

– Minala...

– Halkabban, Keneb! Felébreszted a gyerekeket.

– Nem kiabáltam.

– Mesélj el mindent a parancsnokodnak; mindent, érted? Csak Kalamról ne szólj.

– Bármit is gondolsz rólam, nem vagyok ostoba.

A lány tekintete kicsit lágyabb lett.

– Tudom, bocsáss meg!

– Szerintem ezt inkább a nővéredtől kellene kérned. Illetve Kesentől és Vanebtől.

– Megteszem.

– Mondd csak, hogyan fogsz követni egy olyan embert, aki nem akarja, hogy kövessék?

A lány tekintete ismét megkeményedett.

– Ezt egy nőtől kérdezed?

– Jaj, Minala.

Fél kézzel előrenyúlt, és megcirógatta sógora arcát.

– Semmi szükség a könnyekre, Keneb.

– A szentimentális szívem az oka – mondta a férfi, szomorú mosollyal. – De tudnod kell, hogy bízom benned. Most pedig menj, és búcsúzz el a testvéredtől meg a gyerekektől.

Tizennegyedik fejezet

Az Istennő levegőt vett,

S csend lett mindenütt...

A Világvége

Herulahn

– Nem maradhatunk itt.

Felisin értetlenül nézett a mágusra.

– Miért nem? Az a vihar ott kint, megölne bennünket. Nincs menekvés; kivéve itt, és itt van víz... élelem...

– Azért, mert vadásznak ránk – vágott vissza Kupa, majd keresztbe fonta a karját.

Heborik, aki hátát a falnak támasztva ült, felnevetett. Felemelte láthatatlan kezét.

– Mutass nekem egy halandót, akit nem üldöz senki, és én mutatok neked egy hullát. Minden vadászra vadászik valaki, minden tudatos elmét üldöznek. Vezetünk és vezetnek minket. Az ismeretlen a tudatlant követi, az igazság pedig azokat a tudósokat, akik elég bölcsek ahhoz, hogy ismerjék saját tudatlanságukat; hiszen éppen ez a megismerhetetlen igazságok jelentése.

Kupa, aki a szökőkút melletti alacsony falon üldögélt, felnézett, és lapos pillantásokkal méregette az expapot.

– Én szó szerint értettem – mondta. – Vannak ebben a városban élő alakváltoztatók is: minden szélfuvallatban érzem a szagukat, méghozzá egyre erősebben.

– Miért nem adjuk fel? – mondta Felisin.

A mágus elvigyorodott.

– Nem viccelek. Rarakuban vagyunk, a Forgószél otthonában. Több száz kilométeres körzetben egyetlen barátságos arcot sem találunk; nem mintha lenne rá esély, hogy olyan messzire jutunk.

– A közelebb lévő arcok pedig nem is emberiek – tette hozzá Heborik. – Minden maszk lehull, és tudod, a Szétszéledtek és Lélekvesztettek jelenléte valószínűleg nem a Forgószél műve. Egy tragikus egybeesés, a Dryjhna Éve és az istentelenek gyülekezése...

– Ostoba vagy, ha így gondolod – mondta Kupa. – Az időzítés minden, csak nem véletlen. Van egy olyan érzésem, hogy valaki megindította az alakváltoztatókat a gyülekezőhöz vezető úton, és ez a valaki pontosan a felkelés miatt cselekedett így. Vagy éppen fordítva is történhetett. A Forgószél istennője úgy irányította a jóslatot, hogy a Dryjhna Éve éppen most legyen, amikor a gyülekezés is, hogy az Üregeken a káosz legyen úrrá.

– Érdekes gondolatok, mágus – mondta Heborik, s lassan bólogatott. – Természetes a Meanas egyik gyakorlójától, hiszen ebben az Üregben a csalás úgy terem, akár a tarack, és az határozza meg a játékszabályokat is... de persze csak akkor, ha az hasznot hajthat.

Felisin csendben figyelte a két férfit. Egy beszélgetés itt a felszínen, és egy másik alatta. A pap és a mágus játékokat játszanak, a gyanút a tudással társítják. Heborik látja a szerkezeteket, a szelleméletek megcsapolása megadta neki azt, amire vágyott, és szerintem most azt mondja a mágusnak, hogy közelebb jár ehhez az igazsághoz, mint gondolná. Tessék, Meanas gyakorlója, fogd meg láthatatlan kezem. – gondolta magában Felisin. Úgy érezte, elege van.

– Mit tudsz, Heborik?

A vak férfi megrázkódott.

– Miért érdekel az téged, kislány? – morogta Kupa. – Te a feladás mellett voksoltál, hadd kapjanak el minket az alakváltoztatók: már úgyis halottak vagyunk.

– Azt kérdeztem, miért harcolunk tovább? Miért menjünk el innen? Nincs semmi esélyünk kint, a sivatagban.

– Akkor maradj itt! – csattant fel Kupa, majd fel is pattant. – A Csuklyás tudja, nincs semmi hasznos, amit tenni tudnál!

– Azt mondják, csak egy harapás az egész.

A férfi mozdulatlanná dermedt, majd megfordult.

– Rosszul hallottad. Azt hiszem, ez eléggé elterjedt hiedelem. A harapás megmérgezheti az embert, amitől időnként visszatérő őrület lesz rajta úrrá, de nem lesz belőle alakváltoztató.

– Igazán? És akkor mégis hogyan keletkeznek?

– Nem keletkeznek. Így születnek.

Heborik talpra kecmergett.

– Ha keresztül kell gyalogolnunk ezen a halott városon, akkor essünk rajta túl most. A hangok elhalkultak, elmém kitisztult.

– És ennek miért van jelentősége? – kérdezte Felisin.

– Megtalálom a leggyorsabb utat, kislány. Különben elveszve bolyonganánk, míg azok, akik minket üldöznek, ránk nem találnak.

Ittak még egyszer, utoljára a kútból, aztán összegyűjtöttek a halvány gyümölcsökből annyit, amennyit csak elbírtak. Felisinnek el kellett ismernie: egészségesebbnek – gyógyultabbnak – érezte magát, mint az elmúlt időszakban bármikor.

Mintha az emlékei már nem véreztek volna; csak hegeket érzett magában. De az énképe azért törékeny maradt. Kifogyott a reményből.

Heborik gyorsan vezette őket, keresztül az iszonyatos utcákon és sikátorokon, házakon és más építményeken, és mindenhol testeket kellett átlépniük vagy megkerülniük: embereket, alakváltoztatókat és T'lan Imassok holttesteit, ősi csaták helyszínén. Heborik hatalmas tudása befészkelte magát Felisin fejébe, s remegett az ősi rettegés miatt, mely minden egyes jelenetnél újra és újra feltámadt benne. Úgy érezte, közel áll ahhoz, hogy felfedezzen egy örök igazságot, azt, amelyből minden emberi csatározás eredt az idők kezdete óta. Nem teszünk mást, csak karmolásszuk a világot, gyengén és átmeneti jelleggel. Az emberiség hatalmas drámái, az emberi tettek és hitek nem jelentenek semmit, nem befolyásolnak semmit. Az élet megy tovább, mindig megy tovább. Eszébe villant, hogy a tisztánlátás ajándéka – mellyel megérthetné az emberiség létezésének okát – talán nem kínálhat semmi mást, csak a végtelen feleslegesség tudatát. Az ostobák azok, akik találnak maguknak egy célt, s ebbe kapaszkodnak, mivel ebben látják az értelem illúzióját. Hit, egy király, egy királynő vagy egy császár, vagy a bosszú... mind csak a bolondok mentsvárai.

A szél mormogott a hátuk mögött, lábuknál kis porfelhőket kavart, melyek úgy nyaldosták bőrüket, akár valami állat érdes nyelve. A szél hátán enyhe, fűszeres szag ért el az orrukhoz. Felisin úgy tippelte, hogy egy óra telhetett el, míg végre Heborik megállt. Valamiféle templom hatalmas bejárata előtt találták magukat, ahol a széles, masszív oszlopokat olyanra faragták, akár a fatörzsek. A repedezett, megereszkedett oromzat alatt fríz futott végig. A Kupa által idézett, hideg fény, paneleket világított meg: mindegyiken más kép tűnt fel. A mágus csak bámulta ezeket. „A Csuklyás szakállára!” – ezt lehetett leolvasni a szájáról. Az expap mosolygott.

– Ezek Kártyák – nyögte végül Kupa.

A rend egy újabb, gúnyos megnyilvánulása.

– Igen, az Ősi Kártyák – bólintott Heborik. – Nem Házak, hanem Erődök. Birodalmak. Látjátok a Halált és az Életet? A Sötétséget és Fényt? Látjátok a Bestia Erődjét? Ki ül azon az agancsos trónon, Kupa?

– Senki, feltéve, ha ugyanazt nézem, amit te: a keretben több alak is látszik. A trón mellett T'lan Imassok állnak őrségben.

– Igen, arról beszélek én is. Azt mondod, nincs senki a trónon, hm? Különös.

– Miért?

– Mert minden emlék, zörej azt mondja, hogy volt ott valaki.

– Nos, pedig nem retusálták – dünnyögte Kupa. – Látszik a trón támlája is, és éppen olyan kopott, mint a kép többi része.

– Kellene itt lenni Pártatlanoknak is. Látod őket?

– Nem. Talán oldalt meg hátul?

– Valószínű. Találhatsz közöttük Alakváltoztatókat is.

– Ez mind rendkívül érdekes – mondta unottan Felisin. – Ha jól sejtem, be kell mennünk ide, hiszen a szél éppen ebbe az irányba fúj.

Heborik elmosolyodott.

– Igen. A túlvégen találunk majd egy kijáratot.

A templom belsejében nem látszott semmi, csak egy alagút; falait, padlóját és mennyezetét elrejtette a sok rétegben lerakódott homok. Ahogy beljebb értek, a szél egyre hangosabban süvített körülöttük. Negyven lépés után halvány, okkersárga fényfoltot pillantottak meg. Az alagút összeszűkült, a süvítő szél egyre csak nyomta őket előre, aztán közvetlenül a kijárat előtt, már kénytelenek voltak leguggolni, úgy fértek csak át. Heborik megtorpant, a kijárat előtt közvetlenül előreengedte Kupát, aztán Felisint is. A mágus lépett ki elsőként; Felisin szorosan a nyomában maradt.

Egy sziklapárkányon álltak, a barlang szája magasan a sziklafalon nyílt. A szél olyan erővel kapott beléjük, mintha ki akarná taszítani, a levegőbe akarná lökni őket. A zuhanás halálos lett volna, kétszáz vagy talán még több méter, a talajt borító csipkézett kövekre. Felisin arrébb mozdult, belekapaszkodott a barlang szájának egyik málladozó sziklájába. A nyomás olyan nagy volt, hogy levegőt is alig kapott, térde elgyengült. A Forgószél tombolt – nem előttük, hanem alattuk, megtöltötte a hatalmas medencét, melyet Szent Sivatagként ismertek. Az alapot alkotó sárga és okkerszín felhők felett finom por áttetsző fátyla lengedezett. A nap nyugaton egy kontúr nélküli, vörös golyóbisnak tűnt, s ahogy figyelték, egyre sötétedett. Egy hosszú perc után Felisin felnevetett.

– Szárnyakat kellene növesztenünk!

– Ismét hasznot hajthatok – mondta Heborik, aki vigyorogva a lány mellé lépett.

Kupa odafordult.

– Hogy érted ezt?

– Kössétek magatokat a hátamra – mindketten. Van két jó kezem, használni is tudom őket, és most az egyszer a vakságom sem jelent majd hátrányt.

Kupa lenézett a sziklafalon.

– Ezen akarsz lemászni? Öreg, ez a kőzet málladozik...

– De nem azok a fogódzkodók, amelyeket én találok, mágus. Különben is, milyen más lehetőség van még?

– Jaj, már alig várom – mondta Felisin.

– Oké, de megnyitom az Üregemet – mondta Kupa. – Ugyanannyit zuhanunk majd, de a becsapódás talán nem lesz olyan megrázó; valószínűleg ez sem ér majd sokat, de azért van rá esély.

– Nincs hited! – kiáltotta Heborik, s alig bírta visszafogni magát, hogy fel ne nevessen.

– Na, köszönöm szépen – mondta Felisin.

Vajon milyen messzire kell még bennünket lökni? Nem csusszanunk bele csak úgy, egyszerűen az őrületbe: úgy húznak, vonnak, lökdösnek minket bele – gondolta magában. Forró nyomást érzett. Megfordult. Heborik rátette egyik láthatatlan kezét a vállára; nem látott semmit, az inge vékony anyaga azonban megráncolódott, és lassan sötétedni kezdett az izzadságtól. Érezte a kéz súlyát. A férfi közelebb hajolt hozzá.

– Raraku mindenkit átformál, aki megfordul benne. Ez egy olyan igazság, amibe bízvást kapaszkodhatsz. Ami voltál, az széthull, ami pedig ezután leszel, az valami egészen más – a lány megvető horkantása hallatán még szélesebben elmosolyodott. – Raraku ajándékai kemények, ez igaz – mondta együtt érző hangon.

Kupa már előkészítette a hámokat.

– Ezek a szíjak rohadnak.

Heborik a mágus felé fordult.

– Akkor erősen kell majd kapaszkodni.

– Ez őrültség.

A számból vetted ki a szót – futott át Felisin agyán.

– Inkább megvárod a Szétszéledteket meg Lélekvesztetteket?

A mágus elkomorodott.

Heborik teste olyan volt, akár egy csomó kemény, göcsörtös fagyökér. Felisin remegő izmokkal kapaszkodott, nem bízott a gyenge bőrszíjakban. Tekintete az expap csuklójára szegeződött: a láthatatlan kezek a sziklafalba mélyedtek. Hallotta, hogy lejjebb a férfi lába újra meg újra megcsúszik a köveken, melyeken támasztékot keres. Az öregember a karjával, kezével cipelte hármójuk súlyát. A megviselt sziklafal a lenyugvó nap vörös fényében fürdött. Mintha egy kohóba ereszkednénk alá, valami démoni világba. Egyirányú az út – Raraku a magáénak követel, s felemészt majd minket. A homok eltemet minden bosszúvágyat, minden álmot, minden reményt. Elsüllyedünk majd mind ebben a sivatagban.

A szél a sziklafalhoz nyomta őket, majd egy maró homokförgeteg kíséretében a mélység felé húzta a kis csapatot. Ismét beértek a Forgószél felségterületére. Kupa üvöltött valamit, de hangját elnyomta a szél. Felisin érezte a húzóerőt, az éhes, őrült szél egyenesen felfelé nyomta volna a testét. Fél karját erősen Heborik válla köré kulcsolta. Izmai már nem nagyon bírták a megterhelést, ízületei pedig izzó zsarátnokoknak tűntek. Érezte, ahogy a testét lassan, fokozatosan nyomni kezdik a szíjak, ahogy azok átvették az izmai szerepét. Reménytelen. Az istenségek ott rúgnak belénk, ahol tudnak – gondolta Felisin.

Heborik folytatta a mászást lefelé, bele az őrület szívébe. A lány pár centiről nézte, ahogy a homok kikezdi könyöke feszülő bőrét. Nem érzett többet, csak mintha egy macska nyalogatná a kezét; pedig a bőre lassan szétfoszlott, eltűnt. Lába, teste már a szélben volt, s minden porcikáján érezte a homok végzetes érintését. Mire leérünk a talajra, nem marad belőlem más, csak csont és inak, izmok nélkül pukedlizek majd, őrült vigyorral. Felisin, szépsége teljében...

Heborik váratlanul ellépett a sziklafaltól. Mindhárman a sziklás talajra zuhantak, egy kupacba. Felisin felsikoltott, amikor az éles sziklák és a homok érzékeny, vékonyra mart bőréhez nyomódott. Azon kapta magát, hogy bámul felfelé a sziklára, melyből csak foltok látszottak ott, ahol a homokfelhő átmenetileg megritkult. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy alakot látna a falon, úgy ötven méterrel fölöttük, de aztán a homok ismét eltakart mindent. Kupa rémülten, kapkodva rángatta szét a szíjakat. Felisin kiszabadította magát, majd négykézlábra emelkedett. Van itt valami... még én is érzem...

– Talpra, kislány! – kiáltotta a mágus. – Szaporán!

Felisin nyöszörögve felkelt. A szél fájdalmasan nagyot sózott a hátára. Meleg kezek ragadták meg, s emelték az erős karba.

– Ilyen az élet – mondta Heborik. – Kapaszkodj erősen.

A széllel szemben futottak, hajlott háttal. A lány szorosan lehunyta a szemét, elvékonyodó bőre annyira fájt, hogy szikrákat látott maga előtt. A Csuklyás vigye el! Váratlanul szélcsendbe értek. Kupa meglepetten felszisszent. Felisin kinyitotta a szemét, és mozdulatlan porfelhőt látott maga körül: egy kis, védett félgömböt a Forgószél haragján belül. A ködszerű felhőben nagy, formátlan alak tartott feléjük lassan. A levegőben hódítóan erős citrusillat érződött. Felisin kapálózni kezdett, mire Heborik gyorsan letette. Négy sápadt, rongyokba öltöztetett alak cipelt egy gyaloghintót, melyben egy napernyő alatt hatalmas, kövér alak pihegett tiritarka selyembe burkolva. Az izzadó, hájas arcból keskeny vágású szemek villantak elő. A férfi felemelte egyik püffedt kezét, mire a hintóhordozók megálltak.

– Ez elképesztő! – visította. – Idegenek, csatlakozzatok hozzám, hagyjátok magatok mögött a veszedelmeket: a sivatag tele van modortalan szörnyetegekkel. Megosztanám veletek szerény szentélyemet, melyet a borsos áron vásárolt varázslat körít a hintóm köré. Éhesek vagytok? Szomjaztok? Ah, micsoda sebek vannak szegény kicsi lányon! Van nálam gyógyír, hogy lehorzsolt, vékonyka bőre ismét az ifjak tökéletességével feszüljön testére. Mondjátok csak, netán rabszolga? Tehetek ajánlatot?

– Nem vagyok rabszolga – csattant fel Felisin. És soha többé nem leszek eladó.

– Az erős citromszagtól könny szökik vak szemembe – suttogta Heborik. – Kapzsiságot érzek, de gonoszságot nem...

– Én sem – mondta mellette Kupa. – Csak... szállítói élőhalottak, és ráadásul furcsán... rágottak is.

– Látom, haboztok, és csak tapsolni tudok, hiszen az óvatosság minden helyzetben nagyon fontos. Bizony, szolgáim láttak már szebb napokat is, de biztosíthatlak benneteket, hogy ártalmatlanok.

– Hogyan lehetséges, hogy ellenállsz a Forgószélnek? – kérdezte Kupa.

– Nem állok én ellent neki! Igaz hívő vagyok, és alázatos is. Az istennő megajándékoz engem a könnyebb átkelés lehetőségével, és én cserébe áldozatokat mutatok be. Nem vagyok egyéb, mint egy egyszerű kereskedő: árukészletem változatos, minden a mágiához kötődik. Éppen visszafelé tartok a Pan'potszunba, a Shei'k lázadóinak táborában kötöttem remek üzleteket – a férfi elmosolyodott. – Igen, tudom, hogy malazák vagytok, és kétségkívül a nagy ügy ellenzői. A véres bosszú azonban nem terem meg az én lelkemben. Igazság szerint élvezném a társaságotokat, hiszen ezek a nyavalyás szolgák egyfolytában a saját halálukkal vannak elfoglalva, s vége-hossza nincs a panaszaiknak!

A négy szolga egy intésre letette a gyaloghintót. Ketten azonnal megkezdték az ülés mögé bezsúfolt tábori kellékek kipakolását; mozdulataik tétovák, esetlenek voltak. A másik két szolga a gazdát segítette a földre.

– Van egy igen hatásos gyógyír – fújtatott a férfi. – Abban a faládában, ott, az lesz az! A Nub nevű szolga hordozza. Nub! Tedd azt le, te agyalágyult! Ne vacakolj a zárral; az ilyen bonyolult feladatoktól még a maradék kis agyad is elolvad. Ajaj! Hisz neked nincs kezed! – akadt meg a férfi tekintete Heborikon. Úgy tett, mintha most látná először. – Micsoda bűn ilyet tenni valakivel! Sajnos, a gyógyírjaim közül egy sem képes ilyen bonyolult sérülést ellátni...

– Kérlek, ne érezd magad kényelmetlenül amiatt, ami nekem nincs, se amiatt, ami neked nincs – felelte Heborik. – Nincs szükségem semmire, bár megvallom, kellemes, hogy itt nem ér minket a szél.

– Kiűzetésed története bizonyára nagyon tragikus, Fener egykori papja, ezért nem is firtatom. Te pedig – fordult Kupához –, csak nem a Meanas erejének használója vagy?

– Nem csupán árulod a komoly mágikus szereket – morogta Kupa sötétebb arccal.

– Gyakorlat teszi a mestert, jó uram – felelte a férfi, miközben fejet hajtott. – Semmi több, erről biztosíthatom. A mágiának szenteltem egész életem, de én magam nem űzöm semmilyen formáját. Az évek azonban felruháztak engem valamiféle... hatodik érzékkel. Bocsáss meg, ha tolakodó voltam – kinyújtotta a kezét, és megbökte egyik szolgáját. – Te, milyen nevet adtam neked?

Felisin elképedve nézte a szolgát, akinek rothadó ajka hátrahúzódott, mintha elvigyorodott volna.

– Nyiroknak hívsz, bár én valaha Iryn Thalar...

– Jaj, fogd már be a szád, nem érdekel, hogy mi volt régen! Most Nyirok vagy, és kész.

– Iszonyatos halálom volt...

– Pofa be! – üvöltötte a gazdája, liluló fejjel. Az élőhalott szolga elhallgatott. – Most pedig – fújtatott a férfi –, keressük csak meg azt a falari bort; ünnepeljünk a Birodalom legbecsesebb ajándékával.

A szolga bizonytalan léptekkel megindult. Legközelebbi társa feje utána fordult, kiszáradt szeme a kollégára szegeződött.

– A tiéd nem is volt olyan borzalmas, mint az enyém...

– A Hét Szentek legyenek hozzánk irgalmasak! – sziszegte a kereskedő. – Mágus, könyörgöm, ítéld némaságra ezeket a rosszul sikerült lényeket! Birodalmi jakatában fizetek, méghozzá nem is keveset!

– Sajnos, ez meghaladja képességeimet – dünnyögte Kupa.

Felisin gyanakodva nézett a harci mágusra. Ez biztosan hazugság.

– Ah, hát ez pech – sóhajtotta a férfi. – Te jó isten, hiszen még be sem mutatkoztam nektek! Nawahl Ebur vagyok, a Pan'potszun Szent Városainak alázatos kereskedője. Milyen néven szólíthatlak benneteket?

Milyen különösen fogalmaz.

– Kupa vagyok.

– Heborik.

Felisin nem mondott semmit.

– Milyen félénk a kislány – mondta a férfi. Szája mézes-mázas mosolyra húzódott.

Kupa letérdelt a láda mellé, kinyitotta a zárat, majd felemelte a fedelet.

– A fehér agyagtál az, viaszpecséttel a tetején – mondta a kereskedő.

A szél mormogása messziről hallatszott, körülöttük a szélcsendben nyugodtan ülepedett a sárga por. Heborik, akinek látása helyett még mindig megvolt különös érzéke, leült egy kopottas ládára. Széles homlokán enyhén gondterhelt ráncok ültek, tetoválásai elhalványultak a vastag porréteg alatt. Kupa – kezében a korsóval – Felisinhez lépett.

– Gyógyír – erősítette meg. – Méghozzá igen hatásos fajta.

– Miért nem tépte fel a szél a te bőrödet is, mágus? Neked nincs olyan védelmed, mint Heboriknak...

– Nem tudom, kislány. Megnyitottam az Üregemet; talán ez is elég volt.

– Rám miért nem terjesztetted ki a hatását?

A férfi elfordította a tekintetét.

– Azt hittem, hogy kiterjesztettem – mormogta.

A gyógyír hűvös volt, és azonnal tompított a fájdalmán. A színtelen réteg alatt látta, ahogy a bőre gyorsan újrafejlődik. Ahová nem ért el a keze, oda Kupa vitte fel a kenőcsöt. Féltégelynyi krém felhasználása után, a fájdalom utolsó szikrája is kihunyt végre. Felisin hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát, leült a földre. Arca előtt egy repedt üvegpohár jelent meg, teli borral. Nawahl mosolygott le rá az üveg mögül.

– Ez majd megerősít téged, kedves kisleány. A nedű folyama magával sodorja a múltbéli szenvedéseket, életed kellemesebb mederbe terelődik. Tessék, igyál csak, kedveském. Igazán aggódom az állapotod miatt.

Felisin elfogadta a poharat.

– Miért? – kérdezte. – Miért aggódsz miattam annyira?

– Egy férfi, az én vagyonommal, igazán sokat nyújthat neked, kedveském. Mindent, amit szabad akaratodból adsz nekem, drága ajándékként fogadok. Ezért most gyengéd vagyok hozzád.

A lány belekortyolt a hűvös, savanykás borba.

– Gyengéd vagy?

Komolyan bólintott, hájas arcában csillogott apró szeme.

– Ezt megígérem.

A Csuklyás tudja, kaphatnék rosszabb ajánlatot is. Gazdagság és bőség, kényelem és pihenés. Durián és bor. Párnákon heverészés...

– Bölcsességet látok benned, kedvesem – mondta Nawahl. – Éppen ezért, most nem erőltetek semmit. Jobb, ha később magadtól térsz rá a megfelelő ösvényre.

A pokrócokat leterítették. Az egyik élőhalott szolga életet csiholt egy hordozható kis tűzhelybe, bár közben egyik ruhaujjfoszlánya meggyulladt és elégett, de ezt senki sem kommentálta. A sötétség gyorsan körülölelte őket. Nawahl parancsára lámpásokat gyújtottak, és elhelyezték őket a tábor köré, földbe szúrt póznákra. Az egyik szolga Felisin mögött állt, és minden korty után újratöltötte poharát. A lény húsát mintha megrágta volna valami. Karján vértelen sebek egész sora tátongott. Minden foga kihullott már. Felisin felnézett a szolgára, és visszanyelte felkívánkozó hányingerét.

– Na és hogy haltál meg? – kérdezte gúnyos hangon.

– Borzalmasan.

– De hogyan?

– Ennél többet tilos mondanom. Borzalmas halálom volt, rosszabb, mint Csuklyás rémálmai. Hosszú volt, mégis gyors, egy örökkévalóság, mely egy szemvillanás alatt zajlott le. Meglepődtem, de ugyanakkor mindent értettem. A fájdalom kicsi volt, de elviselhetetlen; sötétség, mely szinte elvakított...

– Rendben van. Már értem, hogy mire célzott a gazdád.

– Óvatosabban, kislány – mondta Kupa, a hordozható tűzhely mellől. – Jobb, ha eszednél maradsz.

– Miért? Úgy látod, már elveszítettem? – puszta makacsságból kiitta a poharát, és felemelte, hogy töltsék újra. Feje kóválygott, végtagjai mintha lebegtek volna. A szolga bort fröccsentett a kezére. Nawahl visszatért széles, kipárnázott székéhez, és elégedett mosollyal szemlélte három új ismerősét.

– Élő emberek társasága, micsoda felüdülés! – nyihogta boldogan. – Annyira jó lett a kedvem, mintha legalábbis berúgtam volna. Mondjátok csak, merre tartotok? És mi késztetett benneteket erre a halálos utazásra? A lázadás? Valóban olyan véres, mint mondják? Az ilyen igazságtalanságok visszafizetését sosem felejtik el. Azt hiszem, ebből még mindig nem tanult az emberiség.

– Nincs úti célunk – felelte Felisin.

– Tehát nem baj, ha megpróbállak meggyőzni benneteket, hogy másfelé menjetek tovább?

– Talán védelmet ajánlasz? – kérdezett vissza a lány. – Mennyire megbízható ez? Mi lesz, ha banditákkal találkozunk, vagy valami ennél is rosszabb történik?

– Nem érhet téged semmi baj, édesem. Azok, akik mágiával kereskednek, sok védelmi eszközre szert tehetnek. Utazásaim során nem is egyszer találkoztam ostoba fajankókkal. Megtámadtak, igen, de azután bölcsességet ajándékoztam nekik, s ők elvonultak. Kedvesem, te igazán lélegzetelállító vagy: napbarnított bőröd látványa valósággal simogatja a szememet.

– Mit szólna ehhez a feleséged? – mormogta Felisin.

– Nos, özvegy vagyok. Drágaságom már csaknem egy éve, hogy átlépett a Csuklyás Kapuján. Örömmel mondhatom, teljes és boldog életet élt mellettem; ez engem nagyon megnyugtat. Ah, bárcsak eljöhetne ide a szelleme, és megnyugtathatna téged, kedveském!

Tapu nyársak sisteregtek a konyhatűzön.

– Mágus – fordult oda Nawahl –, megnyitottad az Üregedet. Mondd csak, mit látsz? Bizalmatlanságra adtam tán okot?

– Nem, kereskedő – felelte Kupa. – Nem láttam eddig semmi szokatlant, bár a bennünket védő varázslatok Felső mágiából erednek... igazán jó benyomást keltenek.

– Ha az ember magát védi, csak a legjobbal elégedjen meg.

A föld hirtelen megdobbant, és valami nagydarab állat nyomta neki széles, csaknem négyméteres, barna szőrös vállát a védőmezőnek. Egy pillanat múlva az állat meghátrált.

– Bestiák! Ezekkel van tele a sivatag! De ne féljetek, egyik sem győzheti le a véderőmet. Nyugalom, csak nyugalom.

Nyugalom, hát én nagyon is nyugodt vagyok. Végre biztonságban vagyunk. Semmi sem érhet el minket... Ujjnyi vastag karmok téptek a védőmező anyagába, s vérszomjas üvöltés rázta meg a levegőt. Nawahl meglepő fürgeséggel pattant fel ültéből.

– Vissza, te átkozott! El innen! Csak szépen, sorjában!

A lány meglepetten pislogott. Csak szépen, sorjában? A védőmező felfénylett, és a tépett sebek összeforrtak rajta. A túloldalon a lény ismét felüvöltött, de most már jóval tétovábban. A karmok újabb sebet ütöttek, ám az szinte azonnal be is forrt. Egy test csapódott az akadálynak, meghátrált, majd ismét próbálkozott.

– Biztonságban vagyunk! – kiáltotta Nawahl, dühtől sötétedő arccal. – Nem jár sikerrel, mindegy, milyen makacsul próbálkozik! De akkor is, hogy fogunk ilyen ricsajban aludni?

Kupa közelebb lépett a kereskedőhöz, aki önkéntelenül hátrált egy lépést. A mágus az eltökélt betolakodó felé fordult.

– Ez egy Lélekvesztett – mondta. – Méghozzá nagyon erős...

Onnan, ahol Felisin ült, a további események szinte teljesen egybefolytak. Amint Kupa hátat fordított neki, a kereskedő megremegett a selymek alatt, bőre pedig csillogó fekete szőrré változott. A citromos parfümillatot fűszeres szag nyomta el, patkányok özönlöttek elő, egyre növekvő tömegben. Heborik figyelmeztetően felsikoltott, de már elkésett vele. A patkányok elözönlötték Kupát, és teljesen be is takarták, akár egy köpönyeg – nem tízesével, hanem százasával. A mágus sikolya fojtott mormogásként hatott. Egy pillanat múlva a patkányok tömege megremegett, Kupa összeesett a súlyuk alatt. A négy szolga oldalt állt és figyelt.

Heborik belevetette magát a patkányok tömegébe, szellemkeze most úgy égett, akár egy lángoló kesztyű – az egyik jádezöld volt, a másik pedig rozsdavörös. A patkányok hátráltak előle. Amelyikhez hozzáért, az azonnal feketére égett, csak csont és némi hús maradt belőlük. A tömeg azonban szétterjedt, egyre több és több néma állat nyüzsgött egymás hegyén-hátán, csak úgy hullámzottak a talaj fölött. Szétszéledtek arról a helyről, ahol Kupa elterült. Felisin nedves csontokat látott, valamint egy szakadt esőköpenyt, de nem fogta fel ennek jelentését. A védőmezőn túl a Lélekvesztett egyre vadabbul rohamozott, a tépett sebek pedig egyre lassabban gyógyultak be. A medve mancsa és alkarja – mely simán körbeérte volna Felisin derekát – benyúlt a résen. A patkányok tarajos hullámba rendeződtek, hogy megtámadják Heborikot is. Az expap, aki még mindig sikoltozott, hátrálni kezdett. Egy kéz megragadta hátulról Felisin gallérját, és talpra rántotta.

– Fogd meg és fussunk, kislány!

Felisin körül forgott a világ. Megperdült, és Baudin megviselt arcát látta maga előtt. Másik kezében négy lámpát tartott.

– Mozdulj már, a fenébe is! – keményen az expap felé lökte a lányt.

Heborik még mindig hátrált, a hullám pedig cincogva követte őt. Heborik mögött egy kéttonnás medve nyomult neki a védőmezőnek. Baudin elsuhant Heborik mellett, és a földhöz vágott egy lámpát. A lámpaolaj lángolva szétfröccsent. A patkányok dühösen felvisítottak. A négy szolga eszelős hangon felnevetett. A hullám átcsapott Baudin feje felett, de őt nem tudták úgy leteperni, mint Kupát. Elhajította a többi lámpát is, mindegyik összetört. Lángok csaptak körülötte az ég felé. Egy pillanat múlva már őt is, meg a patkányokat is ellepték a lángok. Felisin elért Heborikhoz. Az öregember csupa vér volt, mindenütt apró harapásnyomok éktelenkedtek a testén. Világtalan szeme valamiféle belső horrorra szegeződött, mely legalább olyan iszonyatos volt, mint az, ami körülötte történt. A lány megragadta a karját, és félrehúzta. A kereskedő hangját hallotta a fejében. „Ne félj a jövőd miatt, kedvesem. Gazdagság és béke, minden bohóság, hogy kielégítsem vágyaidat, és gyengéd leszek – akiket kiválasztok, azokkal nagyon gyengéd tudok lenni... Add nekem ezt a vastag bőrű idegent meg az öreget, aztán elbánok majd Messrembbel is, ezzel a neveletlen Lélekvesztettel, aki annyira gyűlöl engem.”

De a lány fájdalmat és kétségbeesést hallott a hangjában. A Lélekvesztett a védővonalat ostromolta, éhes üvöltése fülsiketítően hangosan zengett. Baudin nem hátrált. Patkányt patkány után pusztított el, mindezt egy lángtenger közepén, de egyre többen és többen másztak rá. A testek tömege kioltotta a tüzet. Felisin a Lélekvesztettre pillantott, s félelmetes ereje, végtelen haragja láttán, megakadt benne a szusz. Megrázta a fejét.

– Nem. Bajban vagy, Szétszéledt – ismét megragadta Heborik karját, és a haldokló védőmező felé vonszolta őt.

„Drágaságom! Várj! Ó, te makacs ember, hát miért nem akarsz meghalni?” – hallotta Felisin a kereskedő hangját. Felisin nem tudta elfojtani kikívánkozó vigyorát. „Ez nem működhet – tudhattam volna.” A Forgószél is megkezdte a maga ostromát a védőmező ellen. Homok csapott a lány arcába.

– Várj! – nyögte Heborik. – Kupa...

Felisin szívébe jeges fájdalom markolt. Meghalt, ó, istenem, meghalt! Megették. És én végignéztem, részegen, figyelmetlenül, anélkül, hogy felfogtam volna – csak szépen, sorjában. Kupa halott. Visszanyelte könnyeit, belelökte a néhai papot a védőmező maradványába, majd áttolta a túloldalra, miközben a férfi végleg összeomlott. A Lélekvesztett diadalmas üvöltéssel indult csatába a patkányok ellen. Felisin nem fordult meg, hogy végignézze a támadást, nem nézett hátra, hogy lássa Baudin sorsát. Heborikot támogatva, a homoktól sötét szélvihar belseje felé futott.

Nem jutottak messzire. A homokvihar haragja csapkodta, lökdöste őket, míg végül behúzódtak egy törékeny kis fedezékbe, egy szikla alá. A tövében összebújtak, és együtt várták, hogy a Csuklyás magához szólítsa őket. Felisint az alkohol mély álomba ringatta. Próbált volna ellenállni, de aztán feladta a harcot – arra gondolt, hogy az iszonyat nemsokára eléri őket, és nem lenne túl szórakoztató végignézni a saját halálát. El kellene mondanom Heboriknak, hogy mi is a tudás igazi lényege. De meg fogja tudni magától is. Nemsokára... most már nemsokára...

Arra ébredt, hogy csend van körülötte – vagyis majdnem csend. Valaki a közelben sírdogált. Felisin kinyitotta a szemét. A Forgószél homokvihara elcsendesedett. Az égbolt aranyszínű volt a levegőben szállongó vastag porrétegtől. Csak pár méterre látott el, de szélcsend volt. Istenem, a Szétszéledt visszajött – futott át az agyán. De nem ez történt, hiszen a szélcsend általános volt. Sajgó fejjel, fájdalmasan száraz szájjal, felült. Heborik pár lépésre tőle térdelt, vékony porfátyol mögött. Láthatatlan kezek nyomódtak az arcára, meggyűrték bőrét, s így olyan volt, mintha valami bizarr maszkot viselne. Egész teste rázkódott a zokogástól, s előre-hátra hintázott tompa, öntudatlan ritmusban. Felisin agyát elöntötték az emlékek. Kupa. Érezte, hogy arca összerándul.

– Meg kellett volna éreznie valamit – nyögte.

Heborik felnézett, világtalan szeme vörös és karikás volt a sírástól.

– Tessék?

– A mágusnak – felelte Felisin. Védekezően átkarolta magát. – Az átkozott egy Szétszéledt volt. Tudnia kellett volna!

– Az istenekre, kislány bárcsak nekem is ilyen vastag lenne a bőröm, mint neked!

Ha vérzem alatta, azt te nem láthatod, öreg. Nem láthatja senki. Nem tudhat róla senki.

– Ha így lenne – folytatta egy perc után Heborik –, melletted maradhatnék, és a magam módján védelmezhetnélek tovább, bár az is igaz, nem érteném, hogy minek strapálom magam. De azért megtenném.

– Miről hablatyolsz itt?

– Lázas vagyok. A Szétszéledt megmérgezett engem, kislány Most háborúban áll a lelkemben zsibongó többi idegennel. Nem tudom, hogy túlélem-e ezt, Felisin.

A lány alig figyelt rá. Csosszanó hangokat hallott. Valaki közeledett, meg-megállva, csikorgatva a kavicsokat. Felisin talpra kecmergett, és a hang irányába fordult. Heborik elhallgatott, lehajtotta a fejét. Az alak, mely előtűnt a porfelhőből, karmokat mélyesztett Felisin józan eszébe. Nyüszítő hangot hallott – rájött, hogy az saját torkából eredt. Baudin megégett, megrágták, voltak részek, melyek teljesen eltűntek róla. Helyenként csontig égett a húsa, s a forróság annyira felpuffasztotta a gázokat a hasában, hogy úgy nézett ki, mint egy éhező kisgyerek. Bőre szétnyílt. Arcából szinte semmi sem maradt, csak lyukak ott, ahol a szemének, az orrának és a szájának kellett volna lennie. De Felisin tudta, hogy Baudin az. A férfi közelebb csosszant még egy lépéssel, majd lassan lesüllyedt a földre.

– Mi az? – kérdezte Heborik sziszegve. – Ez alkalommal valóban vak vagyok; ki érkezett?

– Senki – felelte Felisin, egy hosszú perc után. Lassan odasétált ahhoz a roncshoz, ami valaha Baudin névre hallgatott. Leült a forró homokba, kinyújtotta a kezét, és az ölébe tette a férfi fejét. A férfi tudatában volt a lány jelenlétének, felemelte szétroncsolt, égett kezét, megérintette a lány könyökét egy pillanatra. Megszólalt, s minden szava olyan volt, mintha kötelet húznának a kövön.

– Azt hittem... nem árthat... a tűz...

– Tévedtél – suttogta a lány, s közben lelkében a képzelt páncélon repedések futottak végig. Alatta, mögötte, valami új volt születőben.

– A fogadalmam.

– A fogadalmad.

– A nővéred...

– Tavore.

– Ő...

– Ne. Ne, Baudin. Ne mondj most róla semmit.

Szaggatottan levegő után kapott.

– Te...

A lány várt, s remélte, hogy a lélek elröppen a testből, hogy az élet elszáll, még mielőtt...

– Te... nem az voltál... akit vártam...

A páncél bármit el tud rejteni, egészen addig, míg szét nem hull. Még egy gyermeket is. Főleg egy gyermeket.

*

Nem látszott választóvonal az ég és a föld között. Arany nyugalom szállt a földre. Ahogy Muzsikus felfelé húzódzkodott a gerincre, kavicsok gördültek le a nyomában. A kopogás furcsán, bántóan hangosnak tűnt. Az istennő nagy levegőt vett. És most vár. Előtte a homályból Mappó tűnt elő. A hatalmas trell a fáradság miatt nyeglébben járt, mint máskor. Szeme vörös volt, tekintélyes agyarait keretező, zárójelszerű ráncai elmélyültek.

– A nyomok továbbra sem tűnnek el – mondta, miközben leguggolt az utász mellé. – Azt hiszem, most már az apjával van; együtt haladnak tovább. Muzsikus... – habozott.

– Tudom. A Forgószél istennője...

– Várakozást... érzek a levegőben... – Muzsikus az enyhe fogalmazás hallatán szinte felnevetett. – Nos – sóhajtott Mappó kis idő múlva –, javaslom, hogy csatlakozzunk a többiekhez.

Ikárium talált egy lapos sziklameredélyt, melyet állókövek vettek körül. Sáfrány a hátát egy kőnek vetve üldögélt, s figyelte, ahogy a jaghuta fadarabokat rendezget középen. A fiatal daru arckifejezése, amikor Muzsikusra nézett, egy sokkal öregebb emberé is lehetett volna.

– Nem fordul vissza – mondta Sáfrány.

Muzsikus nem válaszolt, csak kitárazta a nyílpuskáját, majd letette. Ikárium megköszörülte a torkát.

– Gyere és egyél, fiam – mondta. – A birodalmak egymásra csúsztak, most minden lehetséges... még az is, ami nem. Keseregni azon, ami még meg sem történt; ez nem vezet jóra. Közben a tested is lázadozik, és azzal aztán végképp nem teszel velünk jót, ha legyengülsz, mire szükség lenne az erődre.

– Már túl késő – motyogta Sáfrány, de azért szót fogadott, és talpra kecmergett.

– Túl sok a misztikum ezen az ösvényen ahhoz, hogy bármiben is biztosak lehessünk – felelte Ikárium. – Kétszer Üregben is jártunk, de hogy milyenekben, azt még én sem tudom. Ősiek voltak, és törékenynek éreztem őket, mintha Raraku alapkövéből erednének. Egyszer a tenger szagát is éreztem...

– Én is – kotyogott közbe a trell, majd láthatóan megborzongott.

– Útja egyre inkább egy olyan helyre vezeti, ahol az újjászületés lehetséges – mondta Sáfrány – Igazam van?

– Talán – felelte Ikárium. – De ez a légkör bizonytalanságot is sugall, Sáfrány. Ezt ne feledd el.

– Apsalar egyértelműen nem menekül előlünk – állapította meg Mappó. – Vezet minket. Vajon mi lehet ennek a jelentősége? Isteni tudásával könnyedén eltüntethetné saját nyomait: azt az árnyak szőtte fonalat, mely számomra, és Ikárium számára is, olyan tisztán látszik, akár egy birodalmi országút.

– Szerintem másról is szó lehet itt – dünnyögte Muzsikus. Mindenki felé fordult. Nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. – A lány ismeri a tervünket, Sáfrány. Tudja, mit terveztünk Kalammal, s hogy mi szerint cselekszünk továbbra is. Lehet, hogy a fejébe vette: a Shei'k álcáját magára öltve, képes lesz... közvetve... segíteni nekünk. Olyan módon, ami sokkal inkább a sajátja, mint az istené, aki valaha birtokolta őt.

Mappó szomorúan elmosolyodott.

– Sok mindent eltitkoltál előlem és Ikárium elől, katona.

– Ez csak birodalmi ügy – mondta az utász, de közben kerülte Mappó tekintetét.

– De ezen terv szerint, lehet némi haszna a kontinens lázadásának.

– Csak az elején, rövid ideig, Mappó.

– Ha a Shei'kként újjászületik, Apsalar nem egyszerűen egy új kosztümöt kap, Muzsikus. Az istennő célja úrrá lesz majd Apsalar gondolatain, lelkén. A víziók, látomások, megváltoztatják majd őt.

– Azt hiszem, a dolog ezen aspektusát figyelmen kívül hagyta.

– Nem buta – ellenkezett Sáfrány.

– Egy szóval sem mondtam, hogy az – felelte Muzsikus. – Akár tetszik, akár nem, Apsalarban még mindig megvan egy isten arroganciája. Genabackison ezt már bizonyította, és én úgy érzem, hogy ennek egy parányi része még mindig megvan benne. Gondold csak át a legutóbbi cselekedetét: elhagyta Iszkiri Puszt templomát, teljesen egyedül, hogy megkeresse az apját.

– Más szóval – mondta Mappó –, te úgy gondolod, hogy a lány azt hiszi, képes ellenállni az istennő befolyásának, miközben átveszi a prófétai és hadvezéri szerepet.

Sáfrány elkomorodott.

– A gondolataim összevissza cikáznak. Mi van, ha a merénylők védőistene ismét megszállta őt? Mi történik, ha a lázadást hirtelen Cotillion kezdi irányítani; és ezzel együtt Ammanas? A halott császár visszatér, és véres bosszút áll.

Csend lett. Muzsikus már napok óta szintén ezen a gondolatsoron rágódott, akár az öreg kutya a kemény csonton. A gondolat, hogy egy meggyilkolt Császár, akiből Előd lett, most hirtelen előnyúl az árnyak közül, és ismét a birodalmi trónra ül, egy cseppet sem volt megnyugtató jövőkép. Egy dolog megölni Laseent – ez egy halandók közötti ügy. Ha viszont egy isten uralkodna egy halandó birodalomban, az odavonzaná a többi Elődöt is, és egy ilyen versengésbe akár egész civilizációk is belepusztulhatnak. Úgy fejezték be az evést, hogy senki sem szólt egy szót sem. A levegőben lebegő por nem volt hajlandó leülepedni; egyszerűen csak lebegett ott mozdulatlanul, forrón és élettelenül. Ikárium ismét elpakolta a csomagokat. Muzsikus Sáfrány mellé lépett.

– Nincs értelme aggodalmaskodni, kölyök. Nézd a dolog jó oldalát: végre ismét megtalálta az apját, és annyi idő után, együtt lehetnek. Ez azért valami, nem gondolod?

A daru keserűen elmosolyodott.

– Igen, Muzsik, gondoltam erre is. És én is boldog vagyok, hogy ő boldog, de nem bízom benne. Egy csodás találkozásnak kellett volna lennie, de belerondítottak. Iszkiri Puszt tette. Meg az Árnyak. Ez mindent elrontott...

– Sáfrány, bárhogy is tervezted te a dolgot, ez csakis Apsalarra tartozik... – A fiú egy percig csak hallgatott, majd bólintott. Muzsikus felvette a nyílpuskáját, és a vállára kanyarította. – Legalább a Shei'k katonái és az alakváltoztatók miatt nem kell aggódnunk.

– Hová vezet minket, Muzsikus?

Az utász vállat vont.

– Azt hiszem, ezt elég hamar megtudjuk, fiam.

*

A megviselt férfi egy szikla tetején állt, arccal Raraku felé. A csend hihetetlenül nagy volt: hallotta saját szívhangját, az egyenletes, gépies dobogást a mellkasában. Ez a hang kísértette. Kavicsok roppantak a háta mögött, és egy perccel később megjelent a toblaka. Akkora gyíkokat dobott a fehér kőre, mint az alkarja.

– Mindegyik kijött körülnézni – dörmögte az ifjú toblaka. – Ez egyszer egy ehető ebéd.

A toblaka nyugodt volt. Türelmetlen kitörései elmúltak, és Párducos ennek örült, bár tudta, hogy a fő ok az erőnlét romlása lehetett. Várjuk, hogy a Csuklyás eljöjjön értünk – suttogta a nagydarab barbár, pár nappal korábban, amikor a Forgószél ismét teljes erővel kezdett tombolni. Párducos erre nem tudott mit válaszolni. Hite cafatokra szakadt. A Shei'k becsavart holtteste még mindig a két, szél tépázta őrtoronyoszlop között feküdt. Összement. A szüntelen fújó, akaratos szélben a vitorlavászon megkopott. A viseltes rongy alól kidudorodtak a Szent száraz ízületei. Haja, mely heteken át tovább nőtt, kiszabadult a kötésből, és szüntelenül libegett a szélben.

De most változás közeledett. A Forgószél visszafogta halhatatlan lélegzetét. A sivatag, mely felemelkedett eddig láthatatlan sziklacsontjairól, nem volt hajlandó visszatérni a talajra. A toblaka ezt úgy értelmezte, mint a Forgószél halálát. A Shei'k meggyilkolása hosszú dühöngést okozott, mialatt a legyőzött istennő kitombolta haragját és elkeseredettségét. A forradalom ugyan szétterjesztette véres köpönyegét a kontinensen, de a szíve közben már halott volt. A Világvége seregei olyanok voltak, mint a még rángatózó végtagok egy holttesten. Párducos, akit az éhség miatt víziók és lázrohamok gyötörtek, lassan, bukdácsolva megindult ugyanezen gondolat felé.

De...

– Ez az ebéd elég erőt ad majd nekünk, Párducos – dünnyögte a toblaka.

Hogy el tudjunk menni. És hova menjünk? A Raraku közepében lévő oázishoz, ahol a halott nő serege még mindig várakozik? Mi lennénk hát a kiválasztottak, akiknek el kell mondani a tragikus bukás hírét? Vagy hagyjuk őket magukra? Menjünk a Pan'potszunba, aztán Ehrlitába, a névtelenségbe?

A harcos megfordult. Tekintete végigvándorolt a földön, majd megállapodott a Dryjhna Könyvén, mely még ugyanott volt, s nem ártott neki a Forgószél sem, pedig a homok mindenhová beférkőzött. A hatalom megmaradt. Töretlenül. Amikor ránézek erre a könyvre, tudom, hogy nem mehetek el... „Késsel kezében, végtelen tudással. Fiatalon, mégis öregen, egy teljes élet meg egy beteljesületlen – újjá fog születni...” Maradtak még ismeretlen igazságok a szavak mögött? Lehet, hogy a fantáziája – a tudatos vágyódás – félrevezette?

A toblaka a halott gyíkok fölött guggolt, a hátára fektette az elsőt, és egy késpengét nyomott a hasához.

– Én nyugatnak mennék – mondta. – A Jaghuta Odhanba...

Párducos a társára pillantott. A Jaghuta Odhanba, ahol szemtől szembe kerülhet a többi óriással. Magukkal a jaghutákkal. A trellekkel. A többi barbárral. A fiú nagyon is otthon fogja magát érezni abban a pusztában.

– Ennek még nincs vége – mondta a harcos.

A toblaka kimutatta fogait, keze a gyík hasába nyúlt, majd véres belsőségeket húzott elő.

– Ez nőstény. Azt mondják, a pete jó láz ellen, nem?

– Nem vagyok lázas. – Az óriás erre nem mondott semmit, de tartása megváltozott. A toblaka éppen elhatározásra jutott. – Edd csak meg, ami maradt a zsákmányodból – mondta a harcos. – Neked nagyobb szükséged lesz rá.

– Te viccelsz, Párducos. Nem látod magad úgy, ahogy én. Csak csont és bőr vagy. Már felélted a saját izmaidat is. Ha rád nézek, látom a koponyádat az arcod mögött.

– Elmém ennek ellenére kristálytiszta.

– Egy tiszta elméjű ember ezt nem állítaná ilyen határozottan. Hát nem ez a Raraku igazi felismerése? „Az őrület egyszerűen csak egy elmeállapot.”

– A Bolond Mondásai igazán találóan vannak elnevezve – dünnyögte Párducos, elhaló hangon. A forró, mozdulatlan levegő, lassan újfajta feszültséggel telt meg. A harcos érezte, hogy szíve szaporábban, erősebben kezd verni.

A toblaka felállt, hatalmas keze csupa vér volt. A két férfi lassan szembefordult az ősi kapuval. A betekert holttestből kilógó fekete hajfürtök megmozdultak, lassan, finoman megemelkedtek. Az oszlopokon túl örvényleni kezdett a por. A porszemcsék között csillámok villogtak, mint az ékszerek egy homokszín köpönyegen.

– Mi van? – kérdezte a toblaka.

Párducos a Szent Könyvre pillantott. Bőrborítása harmatosan csillogott. A harcos tett egy lépést a kapu felé. Valami már látszott a porfelhőben. Két alak volt benne, egymás mellett, kart karba öltve, tántorogva. Éppen az oszlopok, valamint a két fehér őrtorony között fekvő holttest felé tartottak.

„Késsel kezében, végtelen tudással...”

Az egyik alak egy öregember volt, a másik egy fiatal nő. Párducos dörömbölő szívvel nézte a nőt. Annyira hasonlít rá. Sötét veszedelem árad belőle. Fájdalom, és a fájdalomból harag. Háta mögül puffanást, kavicsok csikorgását hallotta. Megfordult és látta, hogy a toblaka térdre esett, s fejet hajtott a közeledő alakok irányába.

Amikor a nő felemelte a fejét, először a Shei'k ruhába csavart testét látta meg. Aztán feljebb emelte a tekintetét, s megpillantotta Párducost és a térdelő óriást is. Megtorpant, szinte közvetlenül a test felett, hosszú, fekete haja felfelé emelkedett, mintha elektromosság érte volna.

Fiatalabb. De a tűz, ami benne ég... az ugyanaz. Ah, a hitem... – gondolta Párducos, majd fél térdre ereszkedett.

– Újjászülettél.

A nő halkan, győzedelmesen felnevetett.

– Ha te mondod – felelte. Fogást változtatott az öregemberen, akinek lógott a feje, ruháiból pedig csupán cafatok maradtak. – Segítsetek fogni! – parancsolta. – De vigyázzatok a kezével...

NEGYEDIK KÖNYV

TREMORLOR KAPUJA

Koltén lassan hörgi végig

Az égő vidék útporát.

Szél süvölt meggyűlölt

parancsa csontjain át.

Koltén kutyát vezet láncon,

s az kezébe marja fogát.

Koltén vére, véres ökle

vörös homokfolyamba szállt.

Menete üvölt elvegyült

gonoszsága csontjain át.

Koltén kutyát vezet láncon,

s az kezébe marja fogát.

Koltén

A Csontvadászok menetindulója

Tizenötödik fejezet

Isten, ha jár a halandók között,

vércsíkot húz maga után.

Bolondok Közmondásai

Thenys Bule

– A Kutyák Lánca – morogta a tengerész, olyan sötét és nehéz hangon, mint a rakodótér levegője. – Olyan átok ez, amit az ember még a legrosszabb ellenségének sem kívánna. Harmincezer éhező menekült? Vagy negyven? Köztük egy nagy rakás izzadó nemes, aki mindig kifogásol valamit. Szerintem Koltén homokórája gyorsan le fog peregni.

Kalam a sötétben vállat vont, keze ismét végigfutott a nedves hajótörzsön. Ha az ember Rongyszedőnek nevezi el a hajóját, még be se vonhatja a horgot, a baj máris a nyakán van – gondolta magában.

– Eddig kibírta – dünnyögte.

A matróz egy pillanatra abbahagyta a bálák tornyozását.

– Nézz csak ide! A raktér háromötöde már megtelt, és még el sem kezdték bepakolni az élelmet és vizet! Korbolo Dom összeszedte Reloét meg a seregét, és együtt hányan is vannak? Ötvenezer harcos együtt? Hatvan? Az áruló Vatharnál biztosan elkapja a láncot. Akkor aztán a délre masírozó törzsek is odaérnek, és akkor Beru óvja annak a wicka kutyának a lelkét. Vége lesz – a férfi nyögve megemelt egy újabb, vitorlavászonba csavart csomagot. – Olyan nehéz, mint az arany... ez biztos nem üres pletyka. Az a csupor bálnazsír, aki Legfőbb Ökölnek meri nevezni magát, beleszagolt a szélbe. Nézd csak, ott a pecsétje mindenen. Az a rohadék kis hernyó eliszkol a zsákmánnyal együtt. Mi másért jönne a Birodalmi Kincstárnok a hajóra? És vele együtt húsz tengerészgyalogos...

– Igazad lehet – mondta a merénylő szórakozottan. Még mindig nem talált egy száraz deszkát sem.

– Te vagy a hajóács embere, igaz? Van nőd itt Arenben? Fogadok, azt kívánod, bárcsak velünk utazhatnál, igaz? Csak hogy tudd, elég zsúfoltan leszünk odafent, a Kincstárnokkal meg a két pacsulizott utassal.

– Pacsulizott utassal?

– Igen, alig tíz perce láttam, hogy az egyik a fedélzetre lépett. Sima, akár a patkányköpet, csupa kellem és báj, de nincs annyi virág, ami teljesen be tudna nőni egy taplót, ha érted, mire gondolok.

Kalam a sötétben elvigyorodott. Nem egészen, te vén róka, de azért pedzegetem.

– S mi a helyzet a másikkal?

– Szerintem ugyanez pepitában, csak még nem láttam. Úgy hallottam, a kapitánnyal lépett a fedélzetre. Hétvárosi származású, állítólag. Még azelőtt volt, hogy a kapitány kihozott minket a kikötői fogdából. Nem mintha megérdemeltük volna, hogy letartóztassanak. A Csuklyás szakállára, ha egy szakasznyi katona jön a nyakadra, és mindenfélét kérdezgetnek, az a természetes, hogy orrba nyomod őket, nem? Alig tízlépésnyire voltunk a palánktól, hosszú kimenőnk volt, mondhatom!

– Utolsó menetrendszerű kikötő?

– Falar. Nagydarab, vörös asszonyok, csupa izom, házsártosság, pont, ahogy szeretem. Ah, micsoda buli volt!

– Mi volt a rakomány?

– Fegyver, Tavore előfutárai voltunk. Úgy vánszorogtunk a vízen, akár egy anyadisznó. Most is úgy megyünk majd, egészen Untáig. Kopogtasd csak még egy kicsit a hajófeneket, a mestered erszénye vastagabb lehet egy kicsit. Biztos jó pénzt kap érte!

Kalam felegyenesedett.

– Nem lesz idő teljes felújításra – mondta.

– Arra sosincs idő, de Beru áldjon meg, tegyél meg mindent, amit tudsz.

A merénylő megköszörülte a torkát.

– Sajnálom, ki kell ábrándítanom téged: nem a megfelelő emberrel tárgyalsz. Én nem a hajóács embere vagyok.

A matróz megállt egy bála fölött.

– Mi van?

Kalam beletörölte a kezét a ruhájába.

– Én vagyok a másik pacsulizott utas.

A raktér túloldalán egy ideig csend volt, aztán fojtott mormogás hallatszott, végül pedig:

– Bocsánat, uram.

– Erre semmi szükség – mondta a merénylő. – Ugyan mi az esély arra, hogy a kapitány egyik vendégét itt lent találod, és éppen a deszkákat nyomkodja? Óvatos ember vagyok, és sajnos nem nyugodtam meg.

– Beengedi a vizet, ez igaz – mondta a matróz –, de a kapitány tart három embert arra, hogy kipumpálják azt az egész út alatt, uram. Ez a teknő megfog minden szelet, abban nem lesz hiba. A kapitánynak van egy szerencsehozó inge.

– Láttam – mondta Kalam, miközben egy sor láda mellé lépett, melyek mindegyikén a Legfőbb Ököl pecsétje díszelgett. A raktárfedélhez ment, megfogta a létrát, de aztán megtorpant. – Milyen a lázadók aktivitása a Sahulon?

– Egyre melegebb a helyzet, uram. A tengerészgyalogosokban van minden bizodalom, mert ezzel a súllyal még egy vontatóhajót sem előzhetünk meg.

– Nem lesz kíséret?

– Pormkval iderendelte Nok flottáját a kikötő védelmére. Míg átkelünk az Areni-öblön, egészen a Dojal Hading-tengerig, fedezékben leszünk.

Kalam erre elfintorodott, de nem mondott semmit. Felmászott a létrán a főfedélzetre. A Rongyszedő lustán ringatózott a birodalmi kikötőben. Rakodómunkások, matrózok rohangáltak a dolguk után, a merénylő csak nehezen talált olyan helyet, ahol senkinek sem volt az útjában. Végül ráakadt egy zugra a taton, a kormány mögött, ahonnan nyugodtan nézelődhetett. A széles kőmóló túloldalán hatalmas malaza teherhajó állt, magasan kiemelkedve a vízből. A lovakat, melyeket Quonból hozott, egy órával korábban már kirakodták, már csak egy tucatnyi munkás volt a fedélzeten. Ők azon állatok szétdarabolt testét hordták le, amelyek nem élték túl a hosszú utazást. A bevett gyakorlat szerint ezeket a húsokat lesózták, feltéve, ha a hajó felcsere ehetőnek ítélte őket. A bőrnek számtalan területen hasznát vehették a fedélzeten. A dokkmunkások megkapták a fejeket meg a csontokat, és a birodalmi gát túloldalán rengeteg vevő várta már őket.

Kalam azóta nem látta a kapitányt, hogy két nappal korábban, reggel a fedélzetre szálltak. A merénylőnek megmutatták a kis utasfülkét, melyet Salk Elan bérelt ki neki, majd magára hagyták. A kapitány elment, hogy elintézze legénysége mielőbbi szabadon engedését.

Salk Elan... már nagyon várom, hogy végre megismerkedhessek veled...

Kalam hangokat hallott a pallóhíd felől. Odanézett, és látta, hogy a kapitány a fedélzetre érkezik. Egy magas, savanyú, középkorú férfi volt a társaságában. Vékony arca fájdalmasan sovány, csontos orcáján világoskék púder – a legutóbbi udvari divat szerint. Testén túl nagy napani utazóöltözet lógott. A férfi két oldalán két nagydarab testőr feszített, vörös arcukat fekete, zsíros szakáll borította, valamint hosszúra hagyott, ápolatlan bajusz. Kerek sisakot viseltek állvédővel, páncélozott inget, csípőjükön pedig széles pengéjű görbe kard lógott. Kalam tippelni sem tudott kulturális hovatartozásukat illetően. Sem a testőrök, sem gazdájuk nem álltak túl biztos lábakon az imbolygó fedélzeten.

– Aha – szólalt meg egy kellemes hang a háta mögött. – Ez lesz Pormkval kincstárnoka.

Kalam meglepetten megfordult, és egy ismeretlent látott a korlátnál támaszkodni. Éppen egy késlendítésnyi távolságon túl – futott át az agyán. A férfi elmosolyodott.

– Igazán pontos volt a leírás.

A merénylő szemügyre vette az idegent. Karcsú volt, fiatal, és bő, betegesen zöld selyeminget viselt. Elég jóképű, bár kicsit túl élesen metszett arca első ránézésre nem tűnt barátságosnak. Hosszú ujjain gyűrűk csillogtak.

– Kitől származott? – kérdezte Kalam ingerülten: bosszantotta a férfi észrevétlen érkezése.

– Közös ehrlitai barátunktól. Salk Elan vagyok.

– Nekem nincs barátom Ehrlitában.

– Akkor talán rosszul fogalmaztam. Egy olyan személyről van szó, aki tartozik neked, s akinek én tartozom, s aki ezek után megbízott engem azzal, hogy szervezzem meg Untába való utadat. Ezt meg is tettem, vagyis felszabadultam a további szolgálat alól. Jelzem, már éppen ideje volt.

Kalam nem látott semmilyen fegyvert a férfinél, és ez sokat elárult. Elvigyorodott.

– Játékok...

Salk Elan felsóhajtott.

– Mebra, aki rád bízta a könyvet, ami el is jutott a Shei'khez. Elindultál Aren felé, legalábbis Mebra úgy gondolta, így teszel majd. Azt is sejtette, hogy a te, hm, képességeiddel, eltökélten tovább viszed majd a Szent Lázadás üzenetét a Birodalom szívébe. Konkrétabban: egy bizonyos szívbe... Az előkészületek egyéb mozzanatai közben elhelyeztettem egy bizonyos drótakadályt a Birodalmi Üreg kapujában, amelynek aktiválásával más, előre megszervezett események következnek be – a férfi elfordította a fejét, tekintete a város háztetőit fürkészte. Mosolya kiszélesedett. – Nos, mint kiderült, Arenben cselekvési időmet kissé lerövidítették, így aztán jelentősen megnehezült a dolgom. Ami még bosszantóbb, vérdíjat tűztek ki a fejemre; egy borzalmas félreértés volt az egész, erről biztosíthatlak, ám nincs sok bizodalmam a birodalmi igazságszolgáltatásban. Főleg, ha a Legfőbb Ököl saját Őrei is benne vannak az ügyben. Így aztán végül nem is egy, hanem rögtön két helyet foglaltam: a kabinom ott van a tiéddel szemben.

– Nem úgy ismertem meg a kapitányt, mint akinek olcsón meg lehet vásárolni a becsületét – mondta Kalam, s közben erősen igyekezett palástolni riadalmát. Ha Mebra rájött, hogy megpróbálom majd megölni Laseent, akkor vajon még ki juthatott hasonló következtetésre? Ez a Salk Elan meg, bárki is ő valójában, nem nagyon tudja befogni a száját... kivéve persze, ha be akar ugratni. Különben is, van egy módszer, ami hatásos lehet ilyen helyzetekben. Ha az ember bukdácsol, nincs idő az igazmondás tesztelésére.

Háta mögött felcsattant a kincstárnok nyafogós, magas hangja a főfedélzeten. Különféle panaszait sorolta éppen a kapitánynak, aki, ha válaszolt is, azt csakis nagyon halkan tehette.

– Nem, nem olcsó – felelte Salk Elan. – Én úgy mondanám, nincs is neki becsülete.

Kalam dünnyögött valamit. Egyrészt csalódott volt, amiért a csel nem vált be, másrészt viszont örült, hogy igazolva látta a kapitányról alkotott jellemrajzát. A Csuklyás szakállára, a Birodalmi engedélyek manapság annyit sem érnek, mint a fókabőr, amire írják őket...

– Újabb vonás, ami döbbenetet kelthet – folytatta Elan. – A férfi esze messze átlagon felüli, ám csak abban leli örömét, ha kifogásokat kereshet, illetve ha ihat. Biztos vagyok benne, hogy víz alá került akkor is, amikor az a titokzatos találkozás lezajlott köztetek a kocsmában...

Kalam elvigyorodott, pedig ez nem volt szokása.

– Nem is csoda, hogy első látásra megkedveltem őt.

Elan halkan, elismerően felnevetett.

– Az sem lehet meglepő, hogy én már nagyon várom a vacsorákat, amiket a kéjutazás során a kapitány asztalánál fogunk elkölteni...

Kalam visszafogta magát, nem mosolygott.

– Nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy védtelenül hagyom előtted a hátamat, Salk Elan.

– Természetesen elterelték a figyelmedet – mondta a férfi, rezzenéstelen arccal. – Nem is remélem, hogy még egyszer ilyen remek alkalom adódna.

– Örülök, hogy így megértjük egymást. Ám a mesédben több a lék, mint ezen a hajón.

– Örülsz? Micsoda finom megfogalmazás, Kalam Mekhar! Repes a szívem, hogy ilyen szépen megértettük egymást!

Kalam oldalra lépett és lepillantott a főfedélzetre. A kincstárnok továbbra is a kapitányt szidalmazta. A legénység nem mozdult, mindenki a jelenetet figyelte. Salk Elan ciccentett.

– Az etikett durva megsértése, nem gondolod?

– A hajó parancsnoka a kapitány – felelte a merénylő. – Ha akarná, már régen leállította volna a vitát. Én úgy látom, hogy a mi kapitányunk éppen kiengedi a kezéből a gyeplőt.

– Mindenesetre én azt javasolnám, hogy csatlakozzunk a kis társasághoz.

Kalam megrázta a fejét.

– Nem a mi dolgunk, és nem is kellene a magunkévá tenni. De persze ez csak az én véleményem, ne fogd vissza magad.

– Ah, de igen, a mi dolgunk is, Kalam. Tán azt szeretnéd, hogy a legénység minden utast megutáljon? Szerintem te sem szeretnéd, hogy a szakács a levesedbe köpjön...

A nyavalyásnak igaza van... – gondolta Kalam. Figyelte, ahogy Salk Elan ruganyos léptekkel a főfedélzetre vonul, majd egy perc után ő is követte.

– Tisztelt uram! – szólt Elan. A kincstárnok és a testőrök felé fordultak. – Látom, mindhárman nagyra becsülitek a kapitány türelmét – folytatta Elan, miközben még közelebb lépett a kincstárnokhoz. – A legtöbb hajón te is, meg a hígagyú szolgáid is régen átrepültetek volna a korláton, s ketten közületek úgy süllyedtek volna a fenékre, akár a vasmacska; kellemes látvány lett volna.

Az egyik testőr felmordult és előrelépett; nagy, szőrös keze a görbe kard markolatára kulcsolódott. A kincstárnok furcsán sápadtnak tűnt a fókabőr csuklya alatt, de egy csepp izzadság sem látszott rajta, pedig nagy volt a meleg, és a vékony testén lógó hacuka is jó vastag lehetett.

– Te elfuserált ráksegg, te! – visította. – Gurulj vissza a lyukadba, te véres tulok, még mielőtt hívnám a kikötőparancsnokot, hogy vasra verjen! – a férfi felemelte egyik vékonyka, fehér ujját. – Megara, verd ezt az embert eszméletlenre!

A testőr, fegyverrel a kezében, elindult.

– Ebből elég! – üvöltötte a kapitány. Fél tucat matróz lépett közelebb, Salk Elan és a bajuszos testőr közé. Hústüskék, kések vándoroltak a levegőben fenyegetően. A testőr habozott, majd meghátrált. A kapitány elmosolyodott, és csípőre tette a kezét.

– Akkor most én és a kincstárnok a kabinomban folytatjuk a beszélgetést – mondta halk, nyugodt hangon. – Közben a legénységem kisegíti ezt a két szolgát az átkozott láncaikból. A szolgák ezután megfürdenek, és a felcser megvizsgálja, hogy nincs-e vérbajuk. Azt ugyanis nem tűröm meg a Rongyszedő fedélzetén. Aztán, amikor ezzel megvagyunk, a szolgák segítenek majd gazdájuk további vagyontárgyait felpakolni a hajóra; a keményfa ágy kivételével, amit a vámhivatalnoknak ajándékozunk, hogy könnyebben elindulhassunk. Végül, de nem utolsósorban, a továbbiakban minden káromkodás, ami ezen a hajón elhangzik – legyen az bármennyire is választékos –, csakis tőlem származhat, senki mástól. Hát ennyit kívántam közölni, uraim.

Lehet, hogy a kincstárnok tiltakozott volna, ám nem maradt rá ideje, mivel összeesett. Két testőre a hangos puffanás hallatán megfordult, aztán csak álltak ott, és bámulták ájult gazdájukat. Egy perc után ismét a kapitány szólalt meg.

– Úgy nézem, mégsem végeztünk. Vigyétek le a pénzszámolgatót, és bontsátok ki azokból a fókabőrökből. A hajó felcsere tele van munkával, pedig még ki sem hajóztunk – Salk Elan és Kalam felé fordult. – Uraim, ti most csatlakozhattok hozzám a kabinomban.

*

A szoba nem volt nagyobb, mint a merénylő sajátja, és szinte semmi sem volt benne. A kapitánynak hosszú percekbe telt, míg talált három korsót. Ezekbe aztán helyi, savanykás világos sört töltött agyagkancsóból. A férfi nem mondott tósztot, egyszerűen csak megitta korsója tartalmának felét, majd kézfejével megtörölte a száját. Tekintete folyamatosan vándorolt, s egyszer sem állapodott meg két vendégén.

– A szabályok egyszerűek – mondta egy fintor kíséretében. – Kerüljétek a kincstárnokot. A helyzet... zavaros. Mivel az admirális le van tartóztatva...

Kalam félrenyelte a sört, kis híján megfulladt.

– Micsoda? – nyögte később. – Kinek a parancsára?

A kapitány komoran Elan cipőjére meredt.

– Természetesen a Legfőbb Ökölére. Nem volt más mód, hogy a flottát a kikötőben tartsa.

– A Császárnő...

– Valószínűleg nem tud semmiről. Hónapok óta nem járt egyetlen Karmos sem a városban; senki sem tudja, miért.

– Távollétükben pedig Pormkval parancsai egyenértékűek az uralkodóéval, ha jól értem – mondta Elan.

– Többé-kevésbé – válaszolta a kapitány az egyik keresztgerendának. Megitta maradék sörét, majd töltött magának még egy adaggal. – Mindenesetre az Ököl személyes kincstárnoka egy pecsétes papírt lobogtatva érkezett, mely szerint parancsnoki rangot kapott az útra, ami annyit tesz, hogy még engem is felülbírálhat, ha kedve szottyan. Viszont, bár birodalmi engedélyem van, sem én, sem a legénységem nem vagyunk a Birodalmi Haditengerészet kötelékében, így aztán, mint már említettem, a helyzet elég zavaros.

Kalam letette a korsóját a helyiségben található egyetlen asztalra.

– Pont velünk szemben van egy birodalmi teherhajó, ami legalább annyira ki akar futni, mint mi. Mi a fenéért nem rakta Pormkval a kincstárnokot meg a pereputtyát arra a teknőre? Nagyobb, és végül is jobban védik...

– Ez igaz. Maga a Legfőbb Ököl parancsolta ide, utánunk nem sokkal fog indulni Unta felé, fedélzetén Pormkval egész háza népével, válogatott, drága tenyészlovaival, vagyis nagyon zsúfolt lesz, fenekétől a fedélzetéig – vállat vont, mintha karját láthatatlan kezek rántották volna felfelé. Idegesen az ajtó felé pillantott, majd kétségbeesetten ismét a keresztgerendához intézte szavait. – A Rongyszedő gyors, ha arra van szükség. Erről ennyit. Fenékig! A tengerészgyalogosok bármelyik pillanatban fedélzetre léphetnek, és egy órán belül ki akarok hajózni.

*

A kapitány kabinja előtti folyosón Salk Elan megcsóválta a fejét.

– Ezt nem mondhatta komolyan – mormogta.

A merénylő társára nézett.

– Ezt hogy érted?

– A sör borzalmas volt. Ő meg azt mondta, ürítsük a poharat fenékig.

Kalam elkomorodott.

– Nincs Karmos a városban, ez meg hogy lehet?

A férfi nyeglén vállat vont.

– Aren már nem olyan, mint régen. Tele van papokkal, szerzetesekkel meg katonákkal, a börtönök zsúfolásig megteltek ártatlanokkal, míg a Shei'k fanatikusai – akik közül persze csak a legagyafúrtabbakat hagyták életben –, gyilkolásznak, és zavart keltenek. Azt is rebesgetik, hogy már az Üregek sem az igaziak; bár azt hiszem, erről te sokkal többet tudnál mesélni – Elan elmosolyodott.

– Ez lett volna a válasz a kérdésemre?

– Mi vagyok én, a Karmosok működésének szakértője talán? Személyesen még sosem találkoztam egyetlen ilyen borzalmas torokmetszővel sem, sőt megfogadtam, hogy feléjük irányuló kíváncsiságomat is a lehető legminimálisabbra csökkentem – hirtelen felderült az arca. – Lehet, hogy a kincstárnok nem éli túl a hőgutát! Micsoda nagyszerű lehetőség!

Kalam sarkon fordult, és a kabinja felé indult. Hallotta, hogy Salk Elan felsóhajt, majd megindul a másik irányba, a folyosó létráján túli főfedélzetre. A merénylő becsukta maga mögött az ajtót, majd nekidőlt. Jobb, ha egy olyan csapdába sétálunk bele, amit láttunk, mint egy olyanba, amiről fogalmunk sem volt – gondolta. De ez nem nyugtatta meg túlzottan. Még abban sem volt biztos, hogy van-e egyáltalán csapda. Mebra hálója hatalmas volt – Kalam ezt mindig is tudta, hiszen már nemegyszer belegabalyodott a szálaiba. Az ehrlitai kém akkor sem árulta el, amikor a Szent Könyvet kellett elszállítani; Kalam végül átadta azt a Shei'k saját kezébe.

Salk Elan valószínűleg mágus lehetett, és látszott rajta, hogy egy kézitusában tudna magára vigyázni. Meg sem rezzent, amikor a kincstárnok testőre odalépett hozzá. Ez persze a legkevésbé sem nyugtat meg engem. A merénylő felsóhajtott: És a férfi ráadásul a rossz söröket is felismeri...

Amikor a Legfőbb Ököl tenyészlovait átvezették a birodalmi udvar kapuján, elszabadult a pokol. Bakoló, riadozó lovak harcoltak a lovászokkal, dokkmunkásokkal, katonákkal és különböző hivatalnokokkal. A Lovászmester visítozott, és fel-alá rohangált, hogy valamiféle rendet teremtsen, de a helyzet ettől csak még rosszabb lett. A nő, aki az egyik csodálatos hátas szárát fogta, rendkívül higgadt magatartása miatt feltűnő volt, és amikor a Mester végre megszervezte a rakodást, a nő az első között vezethette fel lovát a kikötőhídon át a birodalmi teherhajóra. Bár a Mester ismerte minden egyes beosztottját, és a rábízott lovakat is, ezerfelé kellett egyszerre figyelnie, így nem tűnt fel neki, hogy sem a lovat, sem a nőt nem látta még soha életében.

Minala két órával korábban látta, hogy a Rongyszedő kifut a tengerre, rögtön azután, hogy a két tucat tengerészgyalogost és a fegyverzetüket felpakolták a fedélzetre. A kereskedőhajót kivontatták a belső kikötőből, s csak utána bonthatott vitorlát. Birodalmi jollék suhantak mellette, ők biztosították a kíséretét az Areni-öböl széléig. Négy hasonló hajó várakozott a parttól negyedmérföldnyire, hogy a birodalmi teherhajót kikísérhessék. Ennek fedélzetén feltűnően sok tengerészgyalogos nyüzsgött – legalább hétszakasznyi. A Dojal Hading-tenger nyilván nem volt túl biztonságos.

Kalam hátasa a magasba rántotta a fejét, amikor a főfedélzetre lépett. A hatalmas fedőlap, mely a raktérbe vezetett, tulajdonképpen liftként funkcionált, csörlőkkel működtették. Az első négy lovat éppen felvezették rá. Egy öreg, viharvert lovász végigmérte Minalát meg a hátast.

– A Legfőbb Ököl legutóbbi szerzeménye? – kérdezte.

A lány bólintott.

– Gyönyörű állat – mondta a férfi. – Jó szeme van az Ökölnek.

Ezenkívül azonban semmi említésre méltó tulajdonsággal nem rendelkezik. A fattyú szinte ünnepként hajtja végre a gyáva menekülést, és amikor végül ő is távozik, valószínűleg egy egész flottányi hadihajó kíséri majd. Szegény Keneb, hát ide hoztunk mi téged! Menjenek el Arenből – ezt mondta Kalam. Minala ugyanerre biztatta Szelvet, mielőtt búcsút intett neki, de Keneb már ismét a hadsereg kötelékében szolgált. Hólyagos Városi Őrségébe tették. Ők pedig nem mennek sehova. Minala sejtette, hogy többé nem látja egyiküket sem. Mindezt azért, mert üldözök egy férfit, akit nem értek. Egy férfit, akit lehet, hogy nem is kedvelek. Jaj, te nőszemély, benőhetett volna már a fejed lágya...

*

A déli horizont, a keskeny, szürkészöld csík, a forró levegő miatt folyton táncolni látszott. Előtte pusztaság terült el, mindenütt kövek: az egyetlen színfolt egy cserepekkel teli kereskedőösvény volt, mely a Birodalmi Útból kanyargott ki. Az előőrs a keresztútnál megállította a lovakat. Keleten, délkeleten part húzódott, melyet kis falvak szegélyeztek, valamint ott terült el Ubaryd Szent Városa is. Ebben az irányban a horizonton füst gomolygott. Dujker a nyergében ült, s a többiekkel együtt hallgatta Szulmár kapitány szavait.

– ...és ebben százszázalékosan egyetértenek, Ököl. Nincs más választásunk, mint hogy meghallgatjuk Nethparát és Pullykot. Végül is a menekültek szenvednek majd a legtöbbet. – Lulla kapitány morgott valamit. Szulmár arca a porréteg alatt elfehéredett, de azért folytatta. – A fejadagjuk már az éheztetéshez közelít; persze Vatharnál lesz víz, de mi a helyzet a távoli pusztasággal?

Bult beletúrt a szakállába.

– A boszorkánymestereink azt mondják, nem éreznek semmit, de még nagyon messze vagyunk. Köztünk húzódik egy erdő, egy széles folyó, valamint a pusztaság is. Lehetséges, hogy annak a vidéknek a szellemei egyszerűen csak mélyebbre ásták be magukat; Sormo ezen a véleményen van.

Dujker a boszorkánymesterre pillantott, aki nem szólt egy szót sem, s aki egy túlméretezett ősi köpönyegben ült lován. Arcát csuklya takarta. A történész látta, hogy Sormo hosszú ujjai egyfolytában reszketnek a nyeregkápán. Nil és Nether még mindig lábadoztak, s egyszer sem jöttek elő a szekérből, amelyen utaztak. Dujker már azon tűnődött, hogy vajon élnek-e még egyáltalán a gyerekek. Az utolsó három mágusunk, kettő közülük vagy halott, vagy ahhoz is gyenge, hogy megálljon a lábán, a harmadik pedig ennek az átkozott útnak minden hete során legalább tíz évet öregedett.

– A taktikai előnyöket bizonyára az Ököl is látja – folytatta Szulmár egy perc szünet után. – Nem érdekes, mennyire ostromlottak Ubaryd falai, még mindig nagyobb védelmet nyújthatnak, mint egy olyan vidék, ahol még dombok sincsenek...

– Kapitány! – üvöltötte Bult.

Szulmár elhallgatott, ajka vékony vonallá préselődött. Dujker megborzongott a hidegtől, amelynek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a nap végén jártak. Micsoda hatalmas engedmény, Szulmár, egy wicka harci vezető felé, aki az etikett szabályai szerint alacsonyabb rangban áll... Milyen bőrt viselsz te a képeden, kapitány? Hogy lehet, hogy ilyen vastag? Biztos hamar leveted, amikor borozgatsz Nethparával meg Szárnyas Pullykkal...

Koltén nem vette komolyan Szulmárt. Sohasem. A nemesek minden áskálódását, követelését ugyanúgy kezelte, ahogy minden mást is: hideg közömbösséggel. Lehet, hogy a dolog a wickáknál működött, de Dujker látta, hogy Szulmárt és a hozzá hasonlókat csak felbátorítja az Ököl. A kapitány még nem fejezte be.

– Ez nem csupán katonai kérdés, Ököl. A helyzetnek polgári oldalai is...

– Léptess elő, Bult parancsnok – mondta Lulla –, hogy addig korbácsolhassam ezt a kutyát, míg a bőre már csak emlék lesz – vicsorogva nézett katonatársára. – Máskülönben négyszemközt majd megbeszéljük, Szulmár kapitány...

A férfi válaszként gúnyosan elvigyorodott.

– Itt nincs olyan, hogy polgári oldal – mondta Koltén. – Ubaryd végzetes csapdának bizonyulna, ha oda vennénk be magunkat. Ha a szárazföld és a tenger felől is ostrom alá veszik, nem tudjuk megtartani. Magyarázd ezt el Nethparának meg Pullyknak, kapitány. Ez az utolsó feladatod.

– Az utolsó feladatom, uram?

Az Ököl nem felelt.

– Utolsó – morogta Bult. – Ez annyit tesz, hogy az utolsó, és kész. Megfosztottak a rangodtól, kirúgtak.

– Elnézést, Ököl, de ezt nem teheted meg. – Koltén odafordította a fejét, és Dujker úgy látta, hogy a kapitánynak végre sikerült tényleg felkeltenie az Ököl érdeklődését. Szulmár vállat vont. – Birodalmi megbízásomat egy Legfőbb Ököl pecsételte le, uram. Ez alapján jogom van felülbírálatot kérni. Koltén Ököl, a malaza hadseregnek mindig abban rejlett az erőssége, hogy alapelvünk szerint a katona mindig megmondhatja a véleményét. Tekintet nélkül a parancsaira, melyeket természetesen maradéktalanul végrehajtok, jogomban áll pontosan rögzíteni és elismertetni az álláspontomat. Ha valaki szeretné, elsorolhatom a szabályzat ide vonatkozó bekezdéseit emlékeztetőül...

Rövid csend következett, majd Bult Dujkerhez fordult a nyeregben.

– Történész, te értettél ebből egy szót is?

– Csak annyira, mint te, nagybácsi.

– Pontosan rögzíted az álláspontját?

– Igen.

– A felülbírálathoz viszont ügyészekre és egy Legfőbb Ökölre is szükség lesz, nem igaz?

Dujker bólintott.

– Hol van a legközelebbi Legfőbb Ököl?

– Arenben.

Bult elgondolkodott.

– Nos, hogy mielőbb tisztázhassuk a kapitány úr helyzetét, gyorsan Arenbe kell jutnunk – Szulmárhoz fordult. – Kivéve persze, ha a nemesek tanácsának álláspontja nagyobb súllyal esik a latba, mint a kapitány személyes előmenetelének kérdése...

– Ha visszafoglaljuk Ubarydot, Nok admirális flottája segíthet nekünk – mondta Szulmár. – Ha ezt a megoldást választjuk, gyorsan és biztonságosan eljuthatunk Arenbe.

– Nok admirális flottája Arenben van – mutatott rá Bult.

– Igen, uram. Viszont ha megtudják, hogy elfoglaltuk Ubarydot, nyilvánvaló, hogy megteszik majd a megfelelő lépéseket.

– Úgy érted, a segítségünkre sietnek majd? – Bult túlzottan komor arccal nézett maga elé. – Igazán összezavarodtam, kapitány. A Legfőbb Ököl Arenben tartja a hadseregét. Sőt, ott tartja magánál az egész Hétvárosi flottát is. Egyik sem mozdult ki onnan hónapok óta. Számtalan lehetősége lett volna rá eddig, hogy a segítségünkre siessen. Mondd csak, kapitány, a családi vadászbirtokon láttál valaha lámpás szarvasvadászatot? Az állat csak áll a fényben, megdermedve, és képtelen bármit is tenni. Pormkval Legfőbb Ököl most olyan, mint egy szarvas a fényben. Ha Koltén három mérföldre Aren mellé, a partra vezetné a csapatot, Pormkval akkor sem merne a segítségünkre sietni. Komolyan azt gondolod, hogy egy ennél jóval nagyobb akcióra – egy olyanra, amilyet te tervezel – rá lehetne venni a Legfőbb Öklöt?

– Inkább Nok admirálisra gondoltam...

– Aki vagy halott, vagy haldoklik, vagy börtönben van. Különben már régen idejött volna. Egyetlen ember parancsol Arenben, senki más. A kezébe adnád az életedet, kapitány?

Szulmár savanyúan nézett.

– Úgy látom, így is, úgy is egyetlen ember kezében van az életem – felhúzta a kesztyűjét. – Továbbá úgy fest, többé nem fejthetem ki a véleményemet...

– De igen – felelte Koltén. – Csakhogy te a Hetedik katonája is vagy...

A kapitány biccentett.

– Elnézést kérek, Ököl, az alkalmatlankodásért. Kemény időket élünk.

– Nem is vettem észre – mondta Bult vigyorogva.

Szulmár váratlanul a történész felé fordult.

– Történész, mi a te véleményed minderről?

Mint objektív szemlélőnek... – futott át Dujker agyán.

– Miről mi a véleményem? – kérdezte hangosan.

A férfi szája mosolyra húzódott.

– Ubaryd vagy Vathar-folyó, az erdő meg a déli pusztaság? Mint civil személy, aki ismeri a menekültek állapotát, gondolod, hogy tényleg kibírhatnak egy ilyen kemény menetelést?

A történész egy hosszú percig nem mondott semmit, majd megköszörülte a torkát, és vállat vont.

– Mint mindig, a legnagyobb veszélyt most is a renegát hadsereg jelenti ránk nézve. A győzelem Gelornál elegendő időt hagyott nekünk arra, hogy a sebeinket nyalogassuk...

– Aligha – vágott közbe Szulmár. – Azóta még keményebb a tempó.

– Igen, és erre jó okunk van. Most Korbolo Dom az, aki kerget bennünket. A fickó Ököl volt, és ráadásul nagyon tehetséges hadvezér, jó taktikai érzékkel. Kamist Reloe mágus, nem pedig katonai vezető: elpocsékolta a hadseregét, mivel úgy gondolta, elég, ha a mennyiségi fölényre hagyatkozik. Korbolo nem lesz ilyen ostoba. Ha az ellenség hamarabb ér a Vathar-foryóhoz, mint mi, akkor végünk...

– Éppen ezért kellene őt meglepnünk azzal, hogy visszafoglaljuk Ubarydot!

– Tiszavirág életű győzelem lenne – felelte Dujker. – Legfeljebb ha két napunk lenne arra, hogy megerősítsük a város védelmét, mielőtt Korbolo megérkezne. Ahogy te is mondtad, én civil vagyok, nem hadvezér. De még én is látom, hogy Ubaryd visszafoglalása öngyilkosság volna.

Bult mocorgott a nyeregben, látványosan körbenézett.

– Keressünk egy tehénkutyát, hogy halljunk még egy érdekes véleményt. Sormo, hol van az a randa korcs, amelyik örökbe fogadott téged? Az, amelyiket a tengerészgyalogosok Tippannak hívnak?

A boszorkánymester feje enyhén oldalra biccent.

– Komolyan tudni akarod? – kérdezte reszelős hangon.

Bult elkomorodott.

– Igen, miért ne?

– Ott kushad a fűben, tőled hét lépésre, parancsnok.

Mindenki nézelődni kezdett, még Koltén is. Végül Lulla egy pontra mutatott, ahol Dujker további egypercnyi bámulás után fel is fedezte a sárszínű testet a kemény pusztai fű között. A Csuklyás szakállára!

– Attól tartok, nagybácsi, hogy ő keveset nyújthat neked a véleményezés terén – mondta Sormo. – Tippan oda megy, ahová vezeted.

– Egy igazi katona – mondta Bult, bólintás kíséretében.

Dujker megfordította a lovát a keresztútnál, és visszanézett a hatalmas, észak felé kígyózó menetoszlopra. A Birodalmi Utat a hadseregek gyors vonulása érdekében építették. Széles és egyenletes volt, a kövek kínos precizitással feszültek a helyükön. Akár tizenöt lovas katona is elfért rajta egymás mellett. Koltén Kutyáinak Lánca több mint egy mérföld hosszú volt, pedig a három wicka törzs nem is az úton, hanem mellette, a füves pusztán lovagolt.

– A megbeszélésnek vége – jelentette be Koltén.

– Jelentsenek a csapatuknak, parancsnokok – mondta Bult.

Nem kellett hozzátennie, hogy „a Vathar-folyó felé vonulunk tovább”. A gyűlés álláspontja egyértelmű volt, Szulmár ellentétes érzelmei nem változtattak semmin, és a csapatok elrendezésén kívül nem is akadt más, amit meg kellett volna vitatni. Dujker enyhe szánalmat érzett Szulmár iránt, hiszen sejtette, hogy mekkora nyomás nehezedik rá Nethpara és Szárnyas Pullyk jóvoltából. A kapitány végül is nemesi származású volt, s elviselhetetlen helyzetbe sodorta volna őt, ha nem képviseli saját társadalmi csoportját.

„A Malaza Hadsereg csak egyetlen törvénykönyvet fog ismerni – jelentette be Kellanved császár, még az első tisztogatások és átszervezések folyamán, uralkodása első éveiben. – Egyetlen törvénykönyvet és egyetlen törvényalkotót.” Ő és Dassem Ultor kizárólag a teljesítménytől tették függővé az előremenetelt, s ezzel megszüntették a Hadseregben és a Tengerészetben dúló hatalmi csatározásokat. A palota lépcsőire vér fröccsent, s az amputálást Laseen meg a Karmosok végezték el. Annak a nőnek tanulnia kellett volna ebből. Megvolt a második selejtezés is, de már elkéstek vele. Lulla kapitány félbeszakította Dujker merengését.

– Lovagolj vissza velem, öreg. Van valami, amit látnod kellene.

– Mi az már megint?

Lulla vigyora kísértetiesnek tűnt a szétroncsolt arcban.

– Türelem, türelem.

– Nos, abból bőven van tartalékom, kapitány. Várom a halált, méghozzá milyen hosszú ideje már!

Lulla tisztán értette Dujker rejtett üzenetét. Fél szemével hunyorogva északnyugat felé nézett a pusztán, ahonnan Korbolo Dom hadserege közeledett feléjük nagy sebességgel. Egyelőre még háromnapi járásra voltak.

– Ez hivatalos kérés, történészkém.

– Rendben van, akkor hát vezess.

Koltén, Bult és Sormo ellovagoltak a kereskedőösvényen. A Hetedik előőrse felől kiáltások hallatszottak, a csapat megkezdte az előkészületeket a Birodalmi Út elhagyására. Dujker látta a Tippan nevű tehénkutyát: a három wicka előtt ügetett. Mi pedig követjük. Találó a gúnynevünk – gondolta a történész.

– Hogy van a tizedes? – kérdezte Lulla, miközben a saját csapata felé lovagoltak a folyosón.

Dujker elkomorodott. Listás gonosz sebet kapott az átkelőnél.

– Gyógyulgat. Nehézségek támadtak a gyógyítókkal: egyre kimerültebbek, kapitány.

– Igen.

– Annyi energiát leszívtak már az Üregeikből, hogy azok a saját testüket is megrongálták. Láttam, hogy egy gyógyító keze úgy kicsavarodott, akár egy gumidarab, amikor leemelt egy kondért a tűzről. Ez jobban megrémített, mint bármi más. És még korántsem láttam mindent.

A férfi megrángatta a hiányzó szemét takaró ferde pántot.

– Ezzel nem vagy egyedül, öreg.

Dujker elhallgatott. Lulla majdnem belehalt a vérmérgezésbe. Páncélja alatt pokoli látvány rejtőzött, arca a gyógyuló sebek miatt félelmetes fintorba torzult, mely láttán az idegenek összerezzentek. A Csuklyásra, nem csak az idegenek. Ha a Kutyák Láncának van arca, akkor az pont olyan, mint Lulláé. Ellovagoltak a katonák sorai között, mosolyogtak a feléjük röppenő kiáltások és viccek hallatán, de Dujker esetében a mosoly kényszeredett volt. Az rendben volt, hogy a közhangulat javult, elmúlt a győzelmet követő furcsa melankólia, ám a közeljövőben bekövetkező események sötét felhőként nehezedtek rájuk. A történész érezte, hogy kedve gyászosra fordul, hiszen már régen elveszítette azt a képességet, mellyel vak hitbe ringathatta magát. A kapitány ismét megszólalt.

– Ez az erdő a folyón túl; mit tudsz róla?

– Cédrus – felelte Dujker. – Ennek köszönheti Ubaryd hajóépítői hírnevét. Valaha a folyó mindkét oldalát beborította, mostanra csak a déli rész maradt meg, és az öböl környékén az is eléggé ritka.

– Az ostobák sosem próbálták újratelepíteni?

– De, amikor végre felismerték a veszélyt, ám a csordák már a magukévá tették a területet. Kecskék, kapitány. A kecskék még a paradicsomot is sivataggá változtatnák, méghozzá percek alatt. Megeszik a tőhajtásokat, teljesen lecsupaszítják a fák törzsét, s ezzel biztosabban legyilkolják őket, mint a tűzvész. De a folyó felsőbb részén bőven van még fa. Egy hétig vagy még tovább tart majd átjutnunk rajta.

– Én is így hallottam. Nos, már alig várom az árnyékot...

Egy hét, esetleg még több. Sokkal inkább egy örökkévalóság – hogyan tudná Koltén megvédeni hosszú menetoszlopát az erdő sűrűjében, ahol a rajtaütések minden irányból jönnek majd, s ahol a csapatok nem tudnak hirtelen és hatékonyan irányt váltani, reagálni? Szulmár aggodalma az erdőn túli pusztaság miatt teljesen felesleges – és lehet, hogy ezt nem csak én látom így.

Ellovagoltak a sebesültekkel teli szekerek közölt. A levegő bűzös volt, rothadó hús szaga érződött. Az erőszakos gyógyítás nem mindenhol ért célt, s a vérmérgezés sok sebben továbbterjedt. A lázas katonák dobálták magukat, kiáltoztak, a delírium megnyitotta előttük az utat jó néhány más birodalom felé. Ebből a rémálomból számtalan másikba zuhanhattak át. Csak Csuklyás kapuja mögött szabadulhatnak majd innen...

Balra, a lapos, füves síkságon, nagy porfelhők közepette vonult a kecskékből, marhákból álló, végtelennek tűnő csorda. A széleket wicka tehénkutyák őrizték, Menyét Klán harcosokkal együtt. A terv az volt, hogy a folyónál az egész csordát levágják: az erdőn túli pusztaságban nem tudták volna életben tartani az állatokat. Azon a vidéken nincsenek a földnek szellemei.

A történész azon kapta magát, hogy elmosolyodik a csorda láttán. Az állatok lépésről lépésre végigkísérték őket ezen a lélekromboló úton. Hónapokon át tartó szenvedés. Az átkunk közös – mind élni akarunk. Sorsunk már eldőlt, bár szerencsére ők erről nem tudnak semmit. De még ez is megváltozhat majd az utolsó percekben. Még a legostobább állat is képes megérezni saját halála közeledtét. A Csuklyás minden halandónak tisztánlátást ajándékoz a legvégén. Ez lenne a kegyes halál? – morfondírozott Dujker.

– A ló vére feketére égett az ereiben – mondta Lulla váratlanul.

Dujker bólintott, hisz nem kellett megkérdeznie, hogy vajon melyik lóra célzott a kapitány. Ő vitte mindannyinkat, hatalmas akarat követelte tőle az életerejét, s belülről égette őt szénné. Gondolatai olyan állapotba juttatták, hogy már túl volt a szavakon, s csak nyers fájdalmat érzett.

– Azt mondják – folytatta Lulla –, hogy a kezük most fekete. Örökre meg lesznek jelölve.

Csakúgy, mint én. Netherre és Nilre gondolt, a két gyermekre, akik magzatpózba gömbölyödve feküdtek a szekérben, néma társaik között. A wickák tudják, hogy a hatalmat sosem kapja ingyen az ember. Eleget tudnak ahhoz, hogy ne irigyeljék kiválasztott társaikat, hiszen a hatalom sosem játék, s nem jár érte csillogó élet, gazdagság és pompa. Semmit sem rejtenek véka alá, így mindenki láthatja, amit egyébként nem szeretne: hogy a hatalom kegyetlen, kemény, akár a vas és a csont, és hogy ereje pusztító.

– Magam is belezuhanok a csendedbe, öreg – mondta Lulla halkan. Dujker ismét csak bólintani tudott. – Úgy érzem, már türelmetlenül várom a találkozást Korbolo Dommal. Hogy vége legyen ennek. Már nem látom azt, amit Koltén, történész.

– Nem látod? – kérdezte Dujker, s a férfi egyetlen szemébe nézett. – Biztos vagy benne, hogy amit ő lát, az nem ugyanaz, mint amit te látsz, kapitány? – Lulla torz vonásain keserűség villant. – Attól tartok – folytatta Dujker –, hogy az Ököl hallgatása most már nem a győzedelmességet takarja.

– Akkor hát csatlakozom a te növekvő némaságodhoz.

A történész megrázkódott. Egy egész kontinens van a nyomunkban. Ennyi ideig sem élhettük volna túl az utat. Ennél tovább nem tudok gondolni, eltörpülök az igazság mellett. Azok a történetek, melyeket olvastam... mindegyik egy intellektuális elme játszadozása a háborúval, egy rakás újra meg újraírt térképpel. Hősi támadások és elsöprő vereségek. Csak egy fájdalmas tollvonás vagyunk az események viharában. A Csuklyás szakállára, öreg, szavaidtól még te magad is irtózol – miért erőlteted azokat másokra?

– Nem szabad többé gondolkodnunk – mondta Lulla. – Túl vagyunk már azon a ponton. Most csak egyszerűen létezzünk. Nézd csak azokat az állatokat ott. Mi is olyanok vagyunk, mint ők; te is, én is. Szenvedünk a nap miatt, lökdösnek, egyfolytában lökdösnek bennünket a hely felé, ahol majd meghalunk.

Dujker a fejét csóválta.

– Az a legnagyobb bajunk, hogy nem tudjuk értékelni a tudatlanság örömeit. Attól félek, nem találsz ott megváltást, ahol keresed, kapitány.

– Nem érdekel a megváltás – felelte Lulla. – Csak tovább akarok menni.

A kapitány tábora felé közeledtek. A Hetedik gyalogsága között egy rakás összevissza fegyverzett és öltözött férfi és nő álldogált, talán összesen úgy ötvenen lehettek. Várakozó tekintetek fordultak Lulla és Dujker felé.

– Ideje kapitánynak lennem – motyogta Lulla, méghozzá olyan keserű hangon, hogy Dujkernek összeszorult a szíve.

Az ott várakozó őrmester vigyázzállást parancsolt, s a szedett-vedett társaság szabálytalanul, de lelkesen próbált eleget tenni a parancsnak. Lulla egy percig méregette őket, aztán leszállt a nyeregből, és közelebb lépett.

– Hat hónappal ezelőtt kékvérűek előtt térdeltetek – mondta a kapitány a csapatnak. – Lesütöttétek a szemeteket, szátokban pedig mindig a poros padló ízét ereztétek. Hátatokon korbács táncolt, világotokat magas falak szegélyezték; volt egy kis kamrátok, ahol aludtatok, ahol szerettetek, s ahol életet adtatok gyermekeiteknek, akikre szintén nem várt ennél szebb jövő. Hat hónappal ezelőtt nem adtam volna tíz bádog jakatát sem az egész csapatért – kis szünetet tartott, s közben biccentett az őrmesternek.

A Hetedik katonái léptek közelebb, mindegyikük egyenruhákat tartott a kezében. Az uniformisok kopottak, foltosak és férceltek voltak ott, ahol a fegyverek sebet ütöttek hajdani viselőiken. Minden kivasalt ruhakupacon egy-egy medál pihent. Dujker közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye az egyik vasjelvényt. A medál úgy öt centi széles lehetett, s láncot ábrázolt, mely egy wicka tehénkutya nyakörvére volt erősítve. Középen a kutya feje látszott – nem acsarkodott, csak egyszerűen nézett maga elé, sötét szemmel. Valami összeszorult a történész lelkében, alig tudta ezt palástolni.

– Múlt éjjel – mondta Lulla kapitány –, a Nemesek Tanácsának képviselői érkeztek Koltén elé. Hatalmas ládát cipeltek, tele arany- meg ezüst jakatákkal. Úgy tűnik, a nemesek megunták, hogy maguk főzik az ételüket, maguk javítgatják a ruháikat... maguk törlik ki a saját feneküket...

Egy ilyen megjegyzéssel a múltban sötét tekinteteket és halk mormogást provokált volna – csak egy újabb arculköpést az élethosszig megmaradó többi mellé. Ehelyett most a néhai szolgák csak nevettek. A gyermekkor bolondos játszadozásai. De már nem gyerekek többé. Lulla megvárta, hogy a nevetés elhaljon.

– Az Ököl nem mondott semmit. Az Ököl hátat fordított nekik. Az Ököl tudja, hogy mi a becsület értéke... – a kapitány szünetet tartott, torz vonásaira komorság ült ki. – Vannak idők, amikor az élet nem vásárolható meg pénzért, s amikor ezen a határon átlépünk, már nincs visszaút. Mostantól katonák vagytok. A Hetedik katonái. Mindannyian a gyalogságban kaptok helyet, bajtársak között lesztek, és senki sem kérdezi majd, hogy mik voltatok azelőtt – az őrmester felé fordult. – Ossza be a katonákat, őrmester.

Dujker némán figyelte a rituálét, minden uniformis átadását, miután egy férfi vagy nő nevét kiáltották, és az illető előlépett. A szakaszok köszöntötték új katonáikat. Semmit sem játszottak túl, semmit sem erőltettek. A jelenet szakértő megszervezése önmagában is tiszteletet parancsolt. Néma csend kísérte az eseményeket. A történész látott olyan újoncokat is, akik már elmúltak negyvenévesek, de egyik sem volt rossz formában. Az évtizedes kemény munka és a két csata stramm túlélőkké faragta őket. Megállják majd a helyüket, nem is akárhogy – gondolta Dujker. A kapitány lépett oda mellé.

– Szolgaként talán életben maradhattak volna – mondta Lulla halkan. – Eladták volna őket más családoknak. Így, karddal a kezükben biztos, hogy meghalnak. Hallod ezt a csendet, Dujker? Tudod, hogy mi a jelentése? Szerintem tudod, pontosan tudod. A Csuklyás mosolyog, mikor látja, mit teszünk. Írj erről is, öreg!

Dujker a kapitányra pillantott, és egy megtört embert látott maga előtt.

*

Listás tizedes Gelornál leugrott a kaptató melletti árokba, hogy elkerülje a nyílzáport. Jobb lába éppen egy földbe szúr lándzsa vashegyén landolt: a hegy áthatolt a csizmája talpán, aztán két lábujja között. Aprócska seb, nem több, mint egy kis horzsolás, de a csatában a katonák éppen az ilyen kicsi, szúrt sebektől féltek a legjobban. Olyan lázat okozhattak, mely átterjed az ízületekre, köztük az állkapocsra is.

A szájat ez esetben nem lehetett kinyitni, s a torokba nem juthat semmiféle táplálék: a következmény gyötrelmes halál.

A wicka javasasszonyok értettek az ilyen sebek ellátásához; porokból, gyógyfüvekből álló készleteik azonban már régen megcsappantak, vagyis csak egy módszer maradt: kiégetni a sebet, méghozzá alaposan. A gelori csata után a tábor körül a levegő sűrű volt az égett szőr és a pörkölt hús édes, kegyetlenül hívogató szagától. Amikor Dujker rátalált, Listás éppen körbebicegett, sovány arcán eltökélt kifejezéssel. A tizedes felnézett a közeledő történészre.

– Már lovagolni is tudok, uram, de egyszerre csak egy órát. A lábba nem jut elég vér, és ekkor visszatérhet a fertőzés; legalábbis ezt mondták.

Négy nappal azelőtt a történész a szekér mellett haladt, melyen Listást vitték. Lenézett a fiatalemberre, s egy haldoklót látott maga előtt. A kimerült wicka javasasszony még menet közben, gyorsan megvizsgálta a fiatalembert. Dujker látta, hogy a nő tekintete megkeményedik, amikor megérezte a fiú alig serkenő szakálla között, az álla alatt a duzzanatokat. Aztán az asszony felnézett a történészre. Dujker ekkor felismerte őt, és a nő is a férfit. Az asszony, aki egyszer ételt kínált nekem.

– Nem lesz jó – mondta a férfi.

A nő habozott, aztán bőrköpenye zsebébe nyúlt, és előhúzott egy ökölnyi nagyságú, formátlan tárgyat, ami leginkább egy szétnyomódott kenyérdarabra emlékeztette a történészt.

– A szellemek tréfálkoznak, nem vitás – mondta az asszony, malaza nyelven. Aztán lehajolt, megragadta Listás sérült lábát – amelyet nem kötöztek be, szabadon hagytak a forró levegőn –, és a sebhez szorította a tárgyat, egy bőrszíj segítségével.

Egy tréfa, amelytől a Csuklyás elkomorodik.

– Akkor tehát nemsokára csatlakozhatsz a csapathoz – mondta Dujker.

Listás biccentett.

– El kell mondanom neked valamit, uram – mondta halkan. – A lázam víziókat mutatott nekem arról, hogy mi vár ránk...

– Megesik az ilyesmi.

– Egy isten keze nyúlt le a sötétből, megragadta a lelkemet, és előrevonszolta, előrerepítette, napokon, heteken át. Történész... – Listás kis szünetet tartott, s közben letörölte az izzadságot a homlokáról – ...a Vathartól délre eső terület... ősi igazságok földjére tartunk.

Dujker szeme összeszűkült.

– Ősi igazságok? Mit jelent ez, Listás?

– Valami borzalmas dolog történt ott, uram. Nagyon régen. A föld – élettelen...

Ez olyasmi, amit csak Sormo és a Parancsnokság tud – gondolta a történész.

– Ez az isteni kéz, Listás, láttad, hogy milyen volt?

– Nem, de éreztem. Az ujjai hosszúak voltak, túl hosszúak, több ízülettel, mint kellene. Néha visszatér a szorítás, mintha egy szellem látogatna meg, és én olyankor reszketek a fagyos érintéstől.

– Emlékszel a Sekala Átkelőnél történt ősi csatára? Hasonlítottak a vízióid ahhoz?

Listás elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Nem, ami vár ránk, az sokkal régebbi annál, történész.

Kiáltásokat hallottak, s a menetoszlop felkészült, hogy ismét meginduljon, le a Birodalmi Útról, a kereskedőkaravánok ösvényére. Dujker a délre fekvő száraz pusztaságot vizslatta.

– A szekér mellett ballagok majd, tizedes – mondta a történész. – Így elmagyarázhatod nekem részletesen, hogy mit is láttál.

– Lehet, hogy csupán lázálmok...

– De te nem így gondolod... és én sem – tekintete továbbra is a pusztára szegeződött. Egy sokízületes kéz. Nem egy isten keze, tizedes, de az ereje mégis akkora, hogy jogos volt a feltételezés. Valamilyen oknál fogva, téged választottak egy Ősi Vízió tanújának. A sötétségből egy jaghuta hideg keze nyúlt feléd.

*

Felisin egy kövön ült, mely a kapuból esett ki. Átölelte magát, tekintete a földre szegeződött, és lassan ringatózott előre-hátra. A hintázás nyugalmat hozott neki, olyan volt, mintha nem lenne más, csak egy vízzel teli edény. Heborik és a nagydarab harcos vitatkoztak. A lányról, a próféciákról, a véletlenről, a fanatikusok kétségbeeséséről. Kölcsönös elégedetlenség forrongott, szikrázott a két férfi között a levegőben. Ez az érzés az első pillanatban kipattant közöttük, s ahogy teltek a percek, egyre erősödött.

A másik harcos, Párducos a közelben guggolt, és a lányhoz hasonlóan hallgatott. Előtte ott hevert a Dryjhna Könyve, a Szent Kötet – mintha őrizte volna, míg a lány el nem fogadja a nyilvánvalót: hogy valóban ő az újjászületett Shei'k. Újjászületett. Megújult. A Világvége szíve. A kéz nélküli hozta, pont akkor, amikor az istennő levegőt vett. Az istennő most vár. Csakúgy, mint Párducos. Felisin, a világ közepe.

Halványan elmosolyodott. A messzi sikolyokhoz hintázott vissza, a váratlan, szívfacsaró halálok ősi hangjaihoz – olyan távolinak hatottak már. Kupa, aki eltűnt a patkányok nyüzsgő tömege alatt. Megrágott csontok, illetve egy fehér hajcsomó, vérrel csíkozva. Baudin, aki a saját tüzében égett meg... Ó, milyen ironikus, ő mindig a saját törvényei szerint élt, és ez az istentagadás ölte meg a végén. Valaki másért dobta oda az életét. Mégis szabadon döntött a sorsa felől. Az ilyen dolgok csendet hoznak – morfondírozott Felisin. Halálok, melyek már visszahúzódtak a végtelen, poros úton, melyek már túl messze jártak ahhoz, hogy hallassák vagy láttassák követeléseiket. A fájdalom erőszakot vesz az elmén, és én már mindent tudok az erőszakról. Behódolás kérdése a dolog. Így aztán, én nem érzek majd semmit. Nincs erőszak, nincs fájdalom.

Kavics csikordult mellette. Heborik. Érezte a férfi jelenlétét, nem kellett felnéznie, hogy ráismerjen. Fener néhai papja motyogott. Aztán elhallgatott, mintha megerősítené magát, hogy elérje a lányt a csendben. Erőszak. Egy perccel később megszólalt.

– El akarnak indulni, kislány. Mindketten eléggé kimerültek. Az oázis – a Shei'k tábora – messze van innen. Útközben lesz vizünk, de ami az ételt illeti, nem sok jóra számíthatunk. A toblaka majd vadászik, de kevés a vad. Ha jól sejtem, a Szétszéledtek és Lélekvesztettek miatt. Mindenesetre, akár kinyitod a Könyvet, akár nem, mennünk kell. – A lány nem mondott semmit, csak hintázott tovább. Heborik megköszörülte a torkát. – Bár tiltakozom őrült, hagymázas képzelgéseik ellen, és a leghatározottabban azt tanácsolom, hogy ne fogadd el ezeket... De azért szükségünk van erre a két emberre és az oázisra. Ők ismerik Rarakut; jobban, mint bárki más. Ha csak egy kis esélyünk is van a túlélésre...

Túlélés.

– Meg kell hagyni, szert tettem... bizonyos képességekre... melyek miatt kevésbé okoz gondot a vakságom – folytatta Heborik, egy perc után. – S a kezem, újjászületve... Mindezek ellenére, nem vagyok elegendő védelem neked, Felisin. Viszont nincs arra garancia, hogy ezek ketten hagynának bennünket elmenni, ha érted, mire gondolok.

Túlélés.

– Ébredj fel, kislány! Döntened kell!

– A Shei'k a Birodalom ellen vonta ki kardját – mondta Felisin, tekintetét továbbra is a földre szegezve.

– Ostoba döntés volt...

– A Shei'k szembekerülhetne a Császárnővel, s a véres alvilágba küldhetné a birodalmi seregeket.

– A történelem során rengeteg ilyen felkelés történt, kislány, és a történet mindig ugyanolyan. A dicső eszmék az egészség rózsáit varázsolják Csuklyás hófehér, vigyorgó arcára, de ez nem több, csak egy smink, és az igazságosság...

– Ugyan kit érdekel az igazságosság, öreg? A Császárnő kénytelen lesz felvenni a kesztyűt.

– Igen.

– Küldeni fog egy hadsereget Quon Táliból.

– Valószínűleg már úton is vannak.

– És – folytatta Felisin, miközben hideg lehelet érintette a bőrét –, vajon ki vezeti majd ezt a hadsereget?

– Kislány...

Felisin legyintett, mintha egy darazsat hessegetne el, majd talpra kecmergett. Megfordult és látta, hogy Párducos őt figyeli. Napbarnított arca hirtelen a sivatag arcának tűnt. Keményebb, mint Beneté, s nincs benne semmi affektálás. Élesebb, mint Baudiné, ahá, bölcsességet is látok abban a hideg, sötét szempárban.

– Menjünk a Shei'k táborába! – mondta a lány. A férfi lenézett a Könyvre, aztán vissza a lányra. Felisin szemöldöke felszaladt. – Szívesebben gyalogolnál át a szélviharon? Hagyjuk, hadd várjon még egy kicsit az istennő, mielőtt ismét nekiereszthetné a dühét, Párducos.

Látta, hogy a harcos újraformálja róla alkotott véleményét; bizonytalanság villant a szemében, és Felisint ez örömmel töltötte el. Egypercnyi gondolkodás után, a férfi fejet hajtott.

– Felisin – sziszegte Heborik –, fogalmad sincs...

– Többet tudok, mint te, öreg. Most pedig fogd be a szád!

– Talán ideje volna, hogy útjaink szétváljanak...

A lány Heborik felé perdült.

– Nem. Azt hiszem, szükségem lesz még rád, Heborik.

A férfi savanyúan elmosolyodott.

– Mint a lelkiismereted képviselője, kislány? Szegényes választás...

Igen, és pont ez a jó benne.

*

Az ősi ösvényen látszott, hogy valaha út lehetett, mely a hajlott gerincként tekeredő hegyvonulat mentén futott végig, a távoli fennsík felé. Kavicsok borították, melyek úgy hatottak, akár a csontok – a szél elsöpörte róluk a homokos talajt. Az ösvényt vörös cserépdarabok borították, minden lépésnél ott ropogtak a lábuk alatt. A toblaka ötszáz méterrel előttük cserkelt, láthatatlanul az okkerszín ködben, Párducos pedig Heborikot és Felisint vezette elviselhető tempóban, szótlanul. A férfi ijesztően eltökélt volt, s olyan halkan mozgott, hogy Felisin kezdte azt hinni: csak kísértet. A lány mögött lépkedő vak Heborik nem botladozott menet közben. Amikor hátrapillantott, látta, hogy az expap mosolyog.

– Mi ilyen mulatságos?

– Ez az út meglehetősen zsúfolt, kislány.

– Ugyanazokat a szellemeket látod, akiket az eltemetett városban?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem olyan régiek. Ezek annak a kornak az emlékei, amely az Első Birodalom után következett.

Párducos erre megtorpant és megfordult. Heborik mosolya vigyorrá szélesedett.

– Nos, igen, Raraku megmutatja nekem a titkait.

– Miért?

Az expap vállat vont. Felisin a sivatagi harcost méregette.

– Nyugtalanít ez téged, Párducos? – Kellene, hogy nyugtalanítson – gondolta magában.

A férfi ránézett, sötét szeme megtelt indulattal.

– Ki ez az ember neked?

Nem tudom – villant át Felisin agyán.

– A társam. A történészem. Nagyra értékelem jelenlétét, hiszen Rarakut az otthonommá szeretném tenni – válaszolta hangosan.

– A Szent Sivatag titkait nem neki szánták. Úgy fosztogatja őket, akár bármelyik külföldi zsoldos. Ha Raraku titkaira vagy kíváncsi, nézz önmagadba.

A lány erre majdnem felnevetett, de tudta, hogy keserűségével még önmagát is megrémisztené. Továbbmentek, a reggeli hőség csak fokozódott, az égbolt aranyszín tűztengerré változott. A hegyvonulat elkeskenyedett, előtűntek az ősi út alapkövei, három-négyméteres szélességben. Mellettük mindkét oldalon húsz-huszonöt méteres lejtő következett. A toblaka azon a helyen várta be őket, ahol az út kövezete beomlott, s hatalmas, sötét lyukak látszottak a talajon. Az egyik lyukból víz csörgedezett kis patakocskában.

– Egy vízvezeték az út alatt – mondta Heborik. – Valaha bőségesen ömlött benne a víz.

Felisin látta, hogy a toblaka elkomorodik. Párducos összeszedte a vizestömlőket, és megindult lefelé a lyukba. Heborik leült pihenni. Egy perc után oldalra döntötte a fejét.

– Bocsáss meg, hogy várnod kellett ránk, toblaka, bár azt hiszem, mindenképpen nehézségeid támadtak volna, ha át akarod dugni a fejed azon a barlangszájon.

Az óriás kegyetlenül elvigyorodott, kivillantva hegyesre reszelt fogait.

– Ereklyét gyűjtök az emberektől, akiket megölök. Ide kötöm őket, az övemre. Egy szép napon te is ott leszel közöttük.

– A füleidre gondolt, Heborik – tette hozzá Felisin.

– Ó, tudom, kislány – mondta a néhai pap. – Megkínzott szellemek vonaglanak ennek a nyomorultnak az árnyékában. Minden férfi, nő és gyerek, akit megölt, itt van. Mondd csak, toblaka, könyörögtek azok a gyerekek? Kiáltoztak, sírtak az anyjuk után?

– Nem jobban, mint a felnőtt férfiak – mondta az óriás, de Felisin látta, hogy a harcos elsápadt. Nem a gyerekek megölésének említése miatt érez zavart. Nem, valami más érintette meg abból, amit Heborik mondott.

Megkínzott szellemek. Kísérti őt mindazoknak a szelleme, akiket valaha megölt. Bocsáss meg, toblaka, de nem tudlak ezért sajnálni.

– Ez a vidék nem a toblakák hazája – mondta Heborik. – A lázadás vérontást ígérő hangulata vonzott ide? Honnan másztál elő, te piszok?

– Elmondtam neked mindent, amit el akartam mondani. Legközelebb majd akkor szólok hozzád, amikor megöllek.

Párducos előmászott a lyukból, hajába pókháló tapadt, a vizestömlők dagadoztak a hátán.

– Nem ölsz te meg senkit, míg én nem mondom – morogta a toblakának. Aztán Heborikra pillantott. – Márpedig még nem mondtam.

Volt valami az óriás tekintetében, ami hihetetlen türelemről és megrendíthetetlen hitről tanúskodott. Felemelkedett, átvette a vizestömlőket Párducostól, aztán megindult az úton. Heborik vakon utánabámult.

– A fegyver fája fájdalommal van ötvözve. Nem hiszem, hogy jól alszik éjjelente.

– Alig alszik – motyogta Párducos. – Nem kellene többet piszkálnod őt.

Az expap grimaszt vágott.

– Te nem láttad a sarkában baktató gyermekszellemeket, Párducos. De majd igyekszem lakatot tenni a számra.

– Törzse kevés szabály szerint élt – mondta Párducos. – Voltak a rokonok és azok, akik nem voltak rokonok. Utóbbiak ellenségek voltak. Most már elég, menjünk tovább.

Száz lépéssel arrébb az út váratlanul kiszélesedett: elérkeztek a fennsík szélére. Mindkét oldalon hosszúkás, vörös agyagból égetett púpok futottak hosszú sorokban. A púpok egy méter szélesek és két méter hosszúak voltak. A szállongó homok beszűkítette ugyan a látóhatárt, de Felisin látta, hogy a sorok körbefogják az egész fennsíkot, teljesen körbeveszik az utazók előtt elterülő romvárost. A kövezet már teljesen előtűnt, széles utat láttak maguk előtt, mely egyenesen a néhai hatalmas kapu felé futott. Az építményből csak a térdig érő, csupasz, fehér romok maradtak, mint ahogy a néhai város összes többi házából is.

– Lassú halál – suttogta Heborik.

A toblaka már a távoli kapunál járt.

– Át kell kelnünk a túlsó végére, le a kikötőhöz – mondta Párducos. – Ott találjuk majd a rejtett tábort. És a titkos készleteket... feltéve, ha még nem fosztották ki.

A város főutcáját törött cserepek poros mozaikja borította: nagyobb darabok a vöröses kancsótestekből, szürke, fekete és barna szilánkok a peremekből.

– Erre fogok gondolni – mondta Felisin –, amikor legközelebb véletlenül összetörök egy cserepet.

– Ismerek olyan tudósokat, akik állítják, hogy az ilyen törmelékek alapján fel tudják térképezni az összes kihalt civilizációt – dünnyögte Heborik.

– Micsoda izgalmas életük lehet – gúnyolódott Felisin.

– Bárcsak helyet cserélhetnék most valamelyikkel!

– Ezt nem gondolhatod komolyan, Heborik.

– Nem-e? Fener agyarára, kislány, én nem vagyok az a kalandor típus...

– Lehet, hogy először nem voltál az, de aztán összetörtél. Szétzúztak. Mint ezeket a cserépedényeket itt.

– Értékelem a hasonlatot, Felisin.

– Nem alakulhatsz át, ha előtte nem törsz össze.

– Látom, így felnőttkorodra filozofikus alkattá lettél...

Jobban, mint gondolnád.

– Nehogy azt mondd, hogy nem tanultál meg igazságokat, Heborik.

A férfi felhorkant.

– De igen, tanultam valamit. Nincsenek igazságok. Te is rájössz majd erre, évek múlva, amikor a Csuklyás árnyéka megérint.

– Vannak igazságok – szólalt meg előttük Párducos, majd folytatta anélkül, hogy megfordult volna. – Raraku. Dryjhna. A Forgószél és a Világvége. A fegyver a kézben, a kiontott vér.

– Te nem tetted meg azt az utat, amit mi, Párducos – morogta Heborik.

– Az utatok újjászületés volt, ahogy ezt Ő előre megmondta, így aztán fájdalmat kellett éreznetek. Csak a bolondok hiszik, hogy megy ez fájdalom nélkül is.

Az öregember erre nem felek. Továbbsétáltak a romváros kísérteties csendjében. Az épületek alaprajzát mindkét oldalon az alapkövek és a belső falak fennmaradt romjai jelölték. Ami az utakat és a sikátorokat illeti, látszott, hogy precízen megtervezték a nyomvonalukat, koncentrikus félkörökben; az egyenes vonal maga a kikötő volt. Előttük egy masszív, palotaszerű építmény maradványai tűntek fel. A középtájt lévő, nagydarab kövek sikeresebben álltak ellent az erózió munkájának. Felisin hátrapillantott Heborikra.

– Még mindig üldöznek a szellemek?

– Nem üldöznek, kislány. Itt nem volt semmiféle borzalmas brutalitás. Csak szomorúság, és az is csak a felszín alatt. A városok meghalnak. A városok követik a minden élőlényre jellemző életciklusokat: születés, eleven fiatalság, érettség, öregség, aztán végül... por és cserépdarabok. Ennek a helynek az utolsó évszázadában a tenger már visszahúzódóban volt, de közben új hatalom érkezett, valahonnan külföldről. Volt egy rövidke kis reneszánsz, látjuk majd ennek nyomait később a kikötőben, de nem tartott sokáig – úgy egy tucat lépésen át hallgatott. – Tudod, Felisin, kezdem megérteni az Elődök életét. Századokon, évezredeken át élnek. Tanúi az értelmetlen, rövidke dicsőségnek, hát csodálod, hogy a szívük megkeményedik és hideg lesz, akár a jég?

– Ez az út közelebb hozott téged az istenedhez, Heborik.

A megjegyzés hallatán az öreg elhallgatott. Amikor a kikötőhöz értek, Felisin már látta, hogy mire célzott az öreg. A néhai öböl teljesen feltelt hordalékkal, de négy csatornát is építettek benne, melyeknek vége nem is látszott a homokfelhőben. Mindegyik háromszor olyan széles volt, mint a város főutcája, s olyan mély is.

– Az utolsó hajók ezen a csatornán át távoztak a városból – szólalt meg Heborik a lány oldalán. – A nehéz teherhajók tőkesúlya súrolta a feneket a távoli torkolatban, s csak a dagály tetőzésekor tudtak távozni. Pár ezer lakos még itt maradt addig, míg a víztározók ki nem száradtak. Ez Raraku egyik története, persze nem az egyetlen, és a többi sokkal erőszakosabb, sokkal véresebb volt. De nem is tudom eldönteni, vajon melyik tragikusabb.

– A múltra pazarolod a gondolataidat... – kezdte Párducos, de a toblaka kiáltása belefojtotta a szót. Az óriás az egyik csatornafő mellett bukkant fel. A sivatagi harcos elhallgatott, és társa felé indult.

Ahogy Felisin indult volna utána, Heborik megragadta a karját. Láthatatlan keze hűvös és vibráló volt. Várt, amíg Párducos hallótávolságon kívül került, aztán megszólalt.

– Kislány, én félek...

– Nem vagyok meglepve – vágott közbe Felisin. – Az a toblaka tényleg meg akar téged ölni.

– Nem arról a bolondról van szó. Párducosra céloztam.

– A Shei'k testőre volt. Ha én leszek a Shei'k, nem lenne jó, ha kételkednék a hűségében, Heborik. Egyetlen aggodalmam, hogy ő és a toblaka olyan pocsék munkát végeztek, amikor az első Shei'ket védték.

– Párducos nem fanatikus – mondta az expap. – Ó, időnként persze elhint majd olyan megjegyzéseket, mintha az lenne, de kettősség él a lelkében. Egyetlen percig sem gondoltam, hogy ő elhiszi: te vagy az új Shei'k. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a szabadságharcnak új vezető kell: egy fiatal, erős ember, nem pedig az a megfáradt asszony, akivé a régi Shei'k lett. A Csuklyás szakállára, az a nő komoly erőt képviselt, itt a sivatagban – huszonöt évvel ezelőtt. Meglehet, hogy ez a két harcos nem is nagyon erőltette meg magát annak érdekében, hogy megvédje vezetőjük életét.

A lány Heborikra nézett. A tetoválások szinte önálló életre keltek már a megviselt, varangyszerű arcon. Szemei vörösen izzottak, körben a szemhéján csipa száradt, pupilláin szürkés patina húzódott.

– Akkor viszont bízhatok abban, hogy második körben inkább érdekükben áll majd vigyázni rám.

– Feltéve, ha az ő játékszabályaik szerint játszol. Pontosabban Párducos szabályai szerint. Ő lesz az, aki szól érted a hadsereg táborában. Ha oka van rá, el fogja hinteni a kételyeit, és akkor széttépnek téged...

– Nem félek Párducostól – mondta Felisin. – Ismerem az olyan férfiakat, mint ő.

A férfi szája keskeny vonallá préselődött. Felisin kivonta karját a természetellenes szorításból, és elindult.

– Benet ehhez a Párducoshoz képest kevesebb volt, mint egy kisgyerek – sziszegte az expap a háta mögött. – Egy bandita volt, egy bunkó, egy maréknyi nyomorult zsarnoka. Minden ember tud ambiciózus lenni, Felisin, mindegy, milyen nevetséges helyzetben van. Nem is Benet emlékébe kapaszkodsz, ennél sokkal rosszabb a helyzet – te abba a képbe kapaszkodsz, amit magáról hirdetett, s ez nem volt több illúziónál...

A lány megpördült.

– Nem tudsz te semmit! – sziszegte, s közben remegett a dühtől. – Gondolod, hogy én még félek attól, amit egy férfi tehet velem? Akármelyik férfi? Azt hiszed, ismersz engem? Hogy ismered a gondolataimat, tudod, mit érzek? Te öntelt béka, te...

A férfi nevetése szélrohamként érte őt, s meglepetésében beleszorult a szó.

– Drága kisleány – mondta Heborik. – Magad mellett akarsz tartani engem. És mi leszek? Egy cicoma? Egy torz furcsaság? Kiégettetnéd a nyelvem, hogy egyensúlyba hozz a vakságommal? Azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak téged, hiába vádolsz önteltséggel. Hát ez igazán vicces...

– Ne szólj többet, Heborik – mondta Felisin halkan, s hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. – Ha egy szép napon eljutunk odáig, hogy megértjük egymást, az szavak nélkül történik majd. Minek a kard, amíg mindkettőnknek van nyelve? Tegyük most le a fegyvert, és kössünk békét egy időre.

A férfi oldalra hajtotta a fejét.

– Akkor engedj meg egy utolsó kérdést. Miért akarod, hogy maradjak, Felisin?

A lány habozott, mielőtt válaszolt volna, hiszen nem tudta, hogy miként fog reagálni Heborik az igazságra. Nos, ez már valami. Kis idővel ezelőtt még ez sem érdekelt volna.

– Azért, mert ez jelenti a túlélést, Heborik. Ezt ajánlom... Baudin miatt is.

Az expap még mindig oldalra hajtott fejjel, lassan megtörölte alkarjával poros homlokát.

– Talán – mondta – mégis van esély arra, hogy hamarosan megértjük egymást.

*

A csatorna torkolatánál széles kőlépcsősor vezetett lefelé. Úgy száz foka lehetett. A lépcső alján, a néhai tengerfenéknél, egy újabb kőfal emelkedett, mely fölé sátorponyvát lehetett húzni. A közelben körbe rakott kövek védték a hamuval teli tűzhelyet, a régi köveket pedig, melyek a titkos raktárt óvták, felforgatták, mint egy sírhalmot. A toblaka kiáltásának oka a hét félig megrágott holttest volt, melyek szanaszét hevertek a táborban. Legyek tömege borította őket. A finom, fehér homokra fröccsent vér csak pár órás lehetett, még mindig ragadósnak tűnt. A forró levegőben kiontott belek bűze terjengett. Párducos a lépcsőnél guggolt, és a véres szörnylábnyomokat vizslatta, melyek a támadó útvonalát jelölték, vissza, a romváros felé. Egy hosszú perc után a toblakához fordult.

– Ha utána akarsz menni, rám ne számíts – mondta.

Az óriás kivillantotta a fogait.

– Ne is tapossa senki a sarkamat – felelte. Ezután leszíjazta magáról a vizestömlőket meg a pokrócát, és ledobta a földre. Elővette fakardját, s úgy tartotta, mintha az csupán egy ágacska lenne.

Heborik felhorkant a fal mellett, melynél támaszkodott.

– Azt tervezed, hogy levadászod a Lélekvesztettet? Ha jól sejtem, közeledsz a törzsedben jellemző átlagéletkor végéhez, ha mindenki ilyen ostoba nálatok, mint te vagy. Nos, én aztán nem foglak megsiratni.

A toblaka tartotta magát a fogadalmához, és nem felelt Heboriknak, bár a vigyora kiszélesedett. Párducoshoz fordult.

– Én vagyok Raraku bosszúja, az ilyen betolakodók ellen.

– Ha így van, akkor bosszuld meg a társaimat – felelte a sivatagi harcos.

A toblaka megindult, hármasával szedte a lépcsőfokokat, és nem is lassított, míg el nem ért a lépcsősor végéhez. Ott megtorpant egy pillanatra, hogy tanulmányozza a nyomokat, aztán kilépett a látómezejükből.

– A Lélekvesztett meg fogja őt ölni – jegyezte meg Heborik.

Párducos vállat vont.

– Lehetséges. A Shei'k azonban látta a jövőjét...

– És mit látott? – kérdezte Felisin.

– Nem mondta el. De... megrémült.

– A Világvége Látnoka megrémült? – Felisin Heborikra nézett. Az expap arca elégedettnek tűnt, mintha megerősítették volna valamely látomását a jövővel kapcsolatban. – Párducos, beszélj nekem a többi látomásáról – kérte Felisin.

A férfi közben nekilátott, hogy egy helyre húzogassa társai holttestét. A kérés hallatán megtorpant, és felpillantott.

– Amikor kinyitod a Szent Könyvet, majd megismered a látomásokat. Ez Dryjhna ajándéka... többek között.

– Azt akarod, hogy átessek ezen a rituálén, még mielőtt elérnénk a táborhelyet?

– Muszáj. A rituálé bizonyítja majd, hogy tényleg te vagy az újjászületett Shei'k.

– És ez mit jelent egészen pontosan? – kérdezte Heborik.

– Ha nem ő az, akkor a rituálé megöli.

*

Az ősi sziget lapos tetejű dombként magaslott ki a repedezett, agyagos talajú síkságból. Szürke, viharvert kikötőpóznák, és valamivel szilárdabb mólótalpkövek emelkedtek a néhai partvonal mögött, közöttük pedig a hajók oldalán általában fennragadó hordalékanyagok hevertek. Az öböl valaha sáros talajában mélyedések látszottak, s a föld csillogott a halpikkelyek összenyomódott rétegei miatt.

A Muzsikus mellett guggoló Mappó figyelte, ahogy Ikárium a néhai partoldal omladozó maradványai felé tart. Sáfrány pont a trell mögött, a megbéklyózott lovak mellett állt. A fiú furcsán hallgataggá vált az utolsó pihenő óta, mozdulatai takarékosabbak lettek, mintha hozzáláncolta volna magát az erőszakos türelemhez. A daru – láthatóan önkéntelenül ugyan, de – kezdte utánozni a jaghutát mind beszédében, mint gesztusaiban. Mappó, amikor észrevette, nem érezte ezt sem mulatságosnak, sem nyugtalanítónak. A jaghuta mindig is erőteljes egyéniség volt, főképpen azért, mert csakis önmagát adta, nem alakoskodott. Mégis jobban járt volna Sáfrány, ha inkább Muzsikust választja példaképnek. Ez a katona egy kész csoda.

– Ikárium úgy mászik, mintha tudná, hogy hová tart – jegyezte meg az utász.

Mappó összerezzent.

– Magam is erre a megállapításra jutottam – felelte bánatosan.

– Voltatok már itt?

– Én még soha, Muzsikus. Ikárium viszont... nos, ő már járt ezen a vidéken.

– De ha olyan helyen van, ahol már járt, akkor nem kellene emlékeznie... ugye?

A trell megrázta a fejét. Nem kellene tudnia. Ilyen még sosem fordult elő. Lehet, hogy azok az áldott gátak leomlanak? Álmok Királynője, engedd, hogy Ikárium visszatérjen a tudatlanság édes állapotába. Könyörgöm...

– Csatlakozzunk hozzá – mondta Muzsikus, s közben lassan felegyenesedett.

– Én inkább...

– Ahogy akarod – felelte a katona, majd elindult a jaghuta után, aki már el is tűnt a tengerfal mögötti, bozót fojtogatta romvárosban. Egy perc múlva Sáfrány is ellépett Mappó mellett.

A trell elfintorodott. Biztosan öregszem, ha így elgyávulok egy kis bizonytalanság miatt. Nagyot sóhajtott, majd felkelt, és a többiek után indult. A tengerfal tövében emelkedő törmelékhalom veszedelmes talajnak bizonyult, tele szilánkos fával, vakolatdarabokkal, téglával meg cseréptörmelékkel. Félúton felfelé, Muzsikus nyögve lehajolt és kihúzott a halomból egy szürke fadarabot.

– Azt hiszem, át kell gondolnom a dolgot – mondta, majd visszanézett lefelé. – Ez a sok fa mind kővé keményedett.

– Megkövültek – mondta Sáfrány. – A nagybátyám egyszer elmagyarázta nekem a folyamatot. A fa magába szívja az ásványi anyagokat. De ez elvileg több tízezer évig is eltart.

– Nos, a D'riss egyik Főmágusa ezt egy szempillantás alatt is meg tudja tenni.

Mappó előhúzott egy darabka cserepet. Az alig volt vastagabb, mint egy tojáshéj, égszínkék és nagyon kemény mázzal. Felületére egy alakot festettek feketével, zöld kontúrozással. A torz, erősen stilizált kép egyértelműen emberi alakot ábrázolt. A trell a földre ejtette a cserépdarabot.

– Ez a város már régen halott volt, mire a tenger kiszáradt – mondta Muzsikus, aki közben folytatta a mászást.

Sáfrány utána kiáltott.

– Honnan tudod?

– Mert minden víz alatt volt valaha, kölyök. A hullámok tették tönkre ezt a falat. Több évszázadon át csapkodtak át fölötte. Ne feledd, kikötővárosban nőttem fel. Láttam, hogy mire képes a víz. A Császár kikotortatta a Malaza-öblöt, mielőtt megépítette a Birodalmi Kikötőt: előtűntek a régi hullámtörők, meg minden ilyesmi – amikor felért a gerincre, egy kicsit megállt és fújtatott. – Ebből aztán mindenki láthatta, hogy Malaz városa sokkal régebbi, mint gondolták.

– És hogy a tengerszint azóta sokat emelkedett – jegyezte meg Mappó.

– Bizony.

A tengerfal tetejéről eléjük tárult az egész város. A romok ugyan erősen megkoptak, de az tisztán látszott, hogy annak idején úgy rombolták le az egészet. Minden épületet ledöntöttek, szinte érződött a végtelen harag és erő nyoma. A maradék nyílt területeket benőtte a bozót, az alapkövekbe és a törmelékhalmokra pedig alacsony, göcsörtös fák telepedtek.

Az építészet fő jellegzetességeit a szobrok adták: szobrok sorakoztak a széles kolonnádok mentén, és a falfülkékben is, minden épület falán. Márványból faragott testrészek hevertek mindenfelé, s minden ilyen maradvány ugyanabban a rideg stílusban készült, mint amit Mappó a cserépen látott. A trellnek egyre ismerősebbek voltak az emberalak-ábrázolások. Egy legenda, mely a Jaghuta Odhanon kering... egy legenda, melyet a törzsem bölcsei is ismertek... – gondolta magában.

Ikáriumot nem látták sehol.

– Merre tovább? – kérdezte Muzsikus.

Mappónak tompán fájni kezdett a feje, sötét homloka megizzadt. Előrelépett.

– Kiszimatoltál valamit?

Alig hallotta meg az utász kérdését. A maradványok alapján nehéz lett volna meglátni a város alaprajzát, de Mappó az elméjében lévő térkép alapján tájékozódott, mely a legenda emlékéből született. A kemény, ősi trell szavak alapján még a távolságokat is fel tudta idézni. Azok az emberek, akik nem az írásbeliségre alapozzák kultúrájukat, hihetetlen mértékig képesek kihasználni a beszéd előnyeit. A szavak, a számok, kódok, formulák. A szavak titkos térképeket rejtettek, távolságokat, halandó elmék, történetek, városok, kontinensek és tengerek mintázatát.

A törzs, melyet Mappó annyi évszázaddal azelőtt sajátjának választott, úgy döntött, hogy visszatér a régi életmódhoz, és elutasítja az újításokat, melyek elérték a többi trell törzset. A bölcsek megmutatták Mappónak és a többieknek mindazt, amiről úgy gondolták: kár volna, ha a feledés homályába merülne. Megmutatták a történetmesélésben rejlő erőt, a rituálét, mely előhozta az emlékeket.

Mappó tudta, hogy hová ment Ikárium. Tudta, hogy mit talál majd a jaghuta. Szíve őrülten dörömbölt a mellkasában, de azért egyre gyorsabban robogott a romok között, félretolva maga előtt a bozótost, melynek kemény tüskéi még az ő vastag bőrét is felsértették.

Hét főút az Első Birodalom minden városában. Az Égi Szellemek lenéznek a szent számra, a hét skorpiófarokra, a hét szálra, melyek a homokkör felé mutatnak. Mindazok, akik áldozatot akarnak bemutatni a Hét Szenteknek, keressék a homokkört.

Muzsikus kiáltott valahol mögötte, de a trell nem válaszolt. Megtalálta az egyik kígyózó út bejáratát, és megindult a centrum felé. A hét skorpiófarok-trón valaha a tér fölé tornyosult, mindegyik hetvenhét méter magas volt. Valamennyit szétzúzták... a kardcsapások, az elpusztíthatatlan fegyver, s az őt tartó kéz, melyet felfoghatatlanul erős düh irányított.

Mindabból, amit valaha áldozatként felhalmoztak a téren, nem maradt semmi – egy tárgy kivételével. Ez előtt állt Ikárium mozdulatlanul. A jaghuta félrehajtott fejjel szemlélte az előtte magasló, hihetetlen építményt. Ennek vas alkatrészein nem mutatkozott semmi rozsda, semmi korrózió, s még mindig működött a maga ütemében, halandók számára láthatatlan módon. A meghatározó motívum egy hatalmas, megdöntött korong volt, márványfelületén rovott mintázattal. A nap felé fordították, bár a tüzes csillag alig látszott az ég okkerszín felhője mögött. Mappó lassan Ikárium felé lépkedett, és két lépéssel mögötte megállt. Ikárium biztosan megérezte a jelenlétét, mivel megszólalt.

– Hogyan lehetséges ez, barátom? – Olyan volt a hangja, akár egy elveszett gyermeké; szavai hallatán Mappónak összeszorult a szíve. – Ez az enyém, látod? – folytatta a jaghuta. – Az én... ajándékom. Legalábbis ezek a régi omtose szavak erről tanúskodnak. Sőt, megfejtettem az évszámot is, az adományozásét. És nézd csak, hogy fordult a korong, látom, hogy milyen évszámot jelöl mostanra omtose mértékrendszerben... amiből ki tudom számítani...

Hangja elhalt. Mappó képtelen volt megszólalni, képtelen volt gondolkodni. Félelem és harag töltötte meg a szívét, míg aztán ő is gyereknek érezte magát, aki szembekerült legrosszabb rémálmával.

– Mondd csak, Mappó – folytatta Ikárium, hosszú szünet után –, akik elpusztították a várost, miért nem rombolták le ezt is? Igaz, hogy varázslat védte az idő vasfoga ellen... de varázslat védte a hét trónust is... meg még sok mindent, ami itt volt a homokkörben. Végül is mindent, amit elkészítenek, el is lehet pusztítani. Miért, Mappó?

A trell azon imádkozott, hogy barátja ne forduljon meg, ne mutassa meg arcát, szemét. A gyermek legnagyobb félelme, a rémálom arca – egy anya, egy apa, minden szeretet félresöpörve, helyét betölti a hideg elszántság vagy a vak figyelmetlenség, a törődés teljes hiánya... és a gyermek sikoltozva ébred... Ne fordulj meg, Ikárium, nem tudnám elviselni az arcod látványát.

– Talán hibáztam – mondta Ikárium, még mindig azon a halk, ártatlan hangon. Mappó hallotta, hogy Muzsikus és Sáfrány közben szintén a térre értek. Volt valami a levegőben, ami miatt csendben maradtak, és nem is mentek közelebb a két utazóhoz. – Tévedtem a számításokban, valamit rosszul olvastam a szövegben. Régi nyelv az omtose, csak halványan él emlékeim között; talán akkor sem ismertem alaposabban, amikor ezt építettem. A tudás, melyet magamban érzek... pontosnak tűnik, de én sem vagyok tökéletes, igaz? Lehet, hogy a bizonyosságom csupán tévedés.

Nem, Ikárium, tényleg nem vagy tökéletes – gondolta magában Mappó.

– Úgy számoltam, hogy kilencvennégyezer év telt el azóta, hogy utoljára ezen a téren álltam, Mappó. Kilencvennégyezer. Biztos, hogy ebben valami hiba van. Egyetlen városrom sem tud ennyi ideig fennmaradni, igaz?

Mappó azon kapta magát, hogy vállat von. Ugyan honnan tudhatnánk, hogy mi az igazság?

– Talán a varázslat miatt van... Talán.

– Vajon ki pusztította el a várost?

Te tetted, Ikárium, de még féktelen dühödben is felismerted saját kezed munkáját, s érintetlenül hagytad azt.

– Bárkik voltak is, hatalmas erejük lehetett – folytatta a jaghuta. – T'lan Imassok érkeztek ide, próbálták visszaszorítani az ellenséget; egy ősi egyezség alapján, ami a város lakói és a Néma Horda között létezett. Széttört csontjaik itt hevernek alattunk, eltemetve a homokban. Több ezren voltak. Milyen erő járhatott itt, mi tehette ezt, Mappó? Jaghuták nem lehettek, még több ezer évvel ezelőtti fénykorukban sem. A K'Chain Che'Mallék pedig már réges-régen kihaltak. Nem értem ezt az egészet, barátom...

Egy kérges kéz ért Mappó vállához, s megszorította. Aztán a kéz eltűnt, és Muzsikus odalépett a trell mellé.

– Számomra a válasz egyértelmű, Ikárium – mondta a katona, miközben a jaghuta mellé ért. – Egy Előd ereje tette. Ezt a pusztítást egy isten vagy istennő féktelen haragja okozta. Hány történetben szerepel olyan város, mely büszkeségében túl magasra vágyott? Kezdjük ott: kik voltak a Hét Szentek egyáltalán? Bárkik voltak is, tisztelték őket itt, és biztosan ugyanez volt a helyzet a testvérvárosokban is Raraku-szerte. Hét trónus; nézd, milyen haraggal rombolták le őket. Szerintem... személyes ügy lehetett. Egy isten vagy istennő keze csapott le itt, Ikárium. Bárki volt is, neve valószínűleg régen a feledés homályába merült ezen a világon. Én legalábbis nem tudok egy olyan Elődről sem, aki akkora erővel támadna a halandó világra, mint amivel itt pusztítottak...

– Ó, képesek lennének rá – mondta Ikárium, valamivel vidámabb hangon. – De azóta már megtanulták, hogy milyen sokat ér a megfontoltság, ha a halandók ügyeibe avatkoznak. A régi módszer mindenféle szempontból túl veszélyes volt. Úgy érzem, választ adtál a kérdéseimre, Muzsikus...

Az utász vállat vont. Mappó érezte, hogy már nem ver olyan hevesen a szíve. Csak ne jusson eszedbe többé az a magányos, épen hagyott gép, Ikárium. Izzadság-cseppek hullottak szabálytalan mintázatban a homokra. Megrázta magát, aztán nagy levegőt vett. Visszapillantott Sáfrányra. A trell elcsodálkozott azon, hogy a fiú milyen végtelen közömbösséggel figyel valamerre másfelé.

– Kilencvennégyezer év; ez biztosan tévedés – mondta Ikárium. Hátat fordított a gépnek, és halványan Mappóra mosolygott.

A trell előtt megremegett a világ. Biccentett, aztán gyorsan elfordult, hogy leküzdje a szívét szorongató szomorúságot.

– Nos – szólalt meg Muzsikus –, folytathatjuk Apsalar és apja nyomainak követését?

Ikárium megrázta magát.

– Igen. Közel járunk... sok mindenhez, úgy látom.

Ez valóban nagyon veszélyes utazás.

*

Azon a sok évszázaddal azelőtti éjjelen, a távozása éjjelén, azokban az órákban, amikor a rituálékkal az utolsó kötöttségeitől is megszabadult, ott térdelt a törzs legidősebb javasasszonya előtt, annak füstös jurtájában.

– Többet kell tudnom – suttogta akkor. – Többet a Névtelenekről, akik ezt kérik tőlem. Egy istenségre esküdtek fel?

– Valaha így volt, de már nem – felelte az asszony, aki nem tudott, vagy nem akart Mappó szemébe nézni. – Kiűzték őket, kiűzettettek. Az Első Birodalom idején, ami nem is az első volt; ezt a címet a T'lan Imassok viselték jóval korábban. Ők voltak a bal kéz, míg egy másik csapat a jobb; mindkettő vezetésre termett, így nem kerülhették el az összecsapást. Ehelyett azok, akik a Névtelenek lettek, misztikus útjaik során... – fél kézzel csettintett, olyan gesztussal, amit Mappó még sosem látott a törzs öregjeitől. Rádöbbent, hogy a mozdulat jaghuta szokás. – Valaki másnak a titkai eltérítették őket. Behódoltak egy új mesternek. Ennyi a történet.

– Ki volt ez az új mester?

A nő megrázta a fejét, és elfordult.

– Kinek az ereje feszül a náluk lévő botokban?

A nő nem tudott felelni. Az idő múlásával Mappó úgy hitte, hogy megtalálta a választ a kérdésekre, ám ezek egy cseppet sem nyugtatták meg.

*

Maguk mögött hagyták az ősi szigetet, és megindultak az agyagos síkságon át. A nap közben lassan a látóhatárhoz közeledett a homokfelhőn túl. A lovak szenvedtek, vízre lett volna szükségük, ám ezt már Ikárium és Mappó sivatagi tudománya sem tudta biztosítani. A trellnek fogalma sem volt arról, hogy vajon miként boldogul Apsalar meg az apja. Csak azt tudta, hogy előttük haladtak, és tartották a távolságot.

Ennek az útnak és a céljának semmi köze a Shei'khez. Messze jutottunk a hozzá kapcsolódó cselekmények színterétől, messze onnan, ahol a Shei'k meghalt, messze az oázistól. Muzsikus tudja, hogy hová megyünk. Összeszedte a tudást mindazon titkok darabkáiból, melyeket magában rejteget... Igazából mindannyian sejtjük, csak nem beszélünk róla – talán Sáfrány az egyetlen, aki még nem érti a dolgot, bár lehet, hogy messze alábecsülöm a fiatalember képességeit. Belül már növekszik... Mappó Muzsikusra pillantott. Arra a helyre megyünk, amit mindvégig kerestél, katona.

Alkonyodott a pusztaságban, ám még elég fény maradt ahhoz, hogy lássák a lábnyomok ijesztő sokaságát. Lélekvesztettek és Szétszéledtek, olyan sokan, hogy megbecsülni sem merték a számukat. Mind Apsalar és az apja nyomait követték. A lovakat száron vezették, Sáfrány egy tucat lépéssel a többiek mögött baktatott. Mappó ezt jó ideig észre sem vette, de aztán egy kis idővel később a daru kiáltására lett figyelmes. Megperdült. Sáfrány a földön birkózott egy férfivel a poros alkonyban. Árnyak rebbentek szét az agyag fölött. A fiúnak sikerült végre leszorítania ellenfelét, s megragadni annak csuklóit.

– Tudtam, hogy itt sündörögsz valahol, te féreg! – sziszegte Sáfrány. – Órák óta, már a sziget előtt is a nyomunkban voltál! Csak várnom kellett, és most elkaptalak!

A többiek odaértek, ahol Sáfrány birkózott Iszkiri Puszttal. A Főpap felhagyott a szabadulási kísérletekkel.

– Még ezer lépés! – sziszegte. – És a félrevezetés tökéletes lett volna! Láttátok dicső győzelmem nyomait? Látta valamelyikőtök? Vagy mind ostobák vagytok? Ó, milyen gyalázatos gondolatok! De meglátjátok, férfias hallgatással fogadom őket, bizony!

– Most már elengedheted – mondta Ikárium Sáfránynak. – Nem fog elszökni.

– Engedjem el? Mi lenne, ha inkább felkötném?

– A legközelebbi fánál megteheted, kölyök – mondta Muzsikus vigyorogva. – Ezt veheted ígéretnek is!

A daru elengedte a Főpapot. Iszkiri talpra kecmergett, s közben úgy forgolódott, akár egy patkány, amely nem tudja eldönteni, merre is induljon.

– Veszedelmes gyülekezet! Merjek csatlakozni hozzájuk? Megéri a kockázatot a dicsőség, hogy saját szememmel láthatom, amint briliáns erőfeszítéseimre felkerül a korona? Ez a bizonytalanság igazán élvezetes, nem sejtenek semmit!

– Velünk jössz – morogta Sáfrány, keze a csípőjén hordott két kés markolatán nyugodott. – Mindegy, mi vár ránk.

– Hogyne, hát persze, fiacskám! – Iszkiri a daru felé perdült, feje fel-alá járt. – Siettem is, hogy beérjelek benneteket! – lehajtotta a fejét. – Hisz nekem, látom az arcán. Lágy agyú kiskakas! Ugyan ki érne fel Iszkiri Puszthoz? Senki! Csendben kell élveznem a győzelmet, nagyon csendben! A titok nyitja az Üregek ismeretlen tulajdonságaiban rejlik. Szét lehet őket tépni darabokra? Ó igen, hát persze! És éppen ez Raraku titka! Több világban vándorolnak egyszerre, a tudtukon kívül... és előttünk, ah, a tétova óriás, ő a szíve mindennek! Az igazi szíve, nem a Shei'k sáros kis oázisa, istenem, bolondok akadnak bőségesen! – habozott, a többiekre nézett. – Miért bámultok rám így? Mennünk kellene. Ezer lépés, nem több, a szívetek leghőbb vágyáig, hi-hi! – táncra perdült, egy helyben ugrabugrált, magasra kapkodva a térdét.

– Ó, az isten szerelmére! – Sáfrány megragadta a Főpap gallérját, és megadta neki a kezdő lökést. – Menjünk.

– A bohó ifjak furcsa tréfái – mormogta Iszkiri. – Micsoda meleg, baráti gesztusok – ellágyultam, vagy nem?

Mappó Ikáriumra nézett, s látta, hogy a jaghuta őt bámulja. Tekintetük összekapcsolódott. Egy széttöredezett Üreg. Mi a csoda történhetett ezen a vidéken? A kérdésen némán osztoztak, bár a trell agyában egy további gondolat is megfogalmazódott. A legendák szerint Ikárium erről a vidékről emelkedett elő, Rarakuból masírozott ki a világba. Egy széttépett Üreg – Raraku megváltoztat mindenkit, aki töredezett talajára lép – istenem, talán éppen azon a helyen vagyunk, ahol Ikárium rémálma megszületett?

Továbbmentek. Előttük az égbolt sötét bronzszíne átláthatatlan feketévé mélyült, csillagok nélküli mennyezetté, amely úgy tűnt, lassan a nyakukba ereszkedik. Iszkiri Puszt dünnyögése tompa volt, mintha elnyelte volna az éjszaka. Mappó látta, hogy Muzsikusnak és Sáfránynak nehézségei támadtak, de azért mindketten tovább lépkedtek, előretartott kézzel, akár a vakok.

Ikárium, aki tizenkét lépéssel a többiek előtt járt, egyszer csak megtorpant. Mappó oldalra billentette a fejét, és ő is észrevette a két alakot. Előttük álltak, úgy ötven méterre. Apsalar és a Szolga. Az öreg férfit csak ezen a néven ismerem, egyszerű, ám jelentős címe nyomán. A jaghuta Sáfrányhoz lépett, és megfogta a fiú egyik kinyújtott kezét.

– Megtaláltuk őket – mondta halkan, ám olyan hangsúllyal, hogy mindenki megtorpant. – Úgy látszik, a küszöbön várnak ránk – folytatta Ikárium.

– Küszöb? – csattant fel Muzsikus. – Fürge Ben sosem említett semmi ilyesmit. Minek a küszöbe?

– Egy Üreg tépett, csomós darabjáé! – rikkantotta Iszkiri Puszt. – Ó, nézzétek csak, a Kezek Ösvénye idevezette őket; a bolondok követték, mind egy szálig! Az Árnyak Főpapját azzal bízták meg, hogy csináljon egy hamis ösvényt, és nézzétek, nézzétek csak, hogy sikerült!

Sáfrány Iszkiri Puszt hangjának irányába fordult.

– De miért vezetett minket ide az apja? Hogy csapdába csaljon mindannyiunkat, aztán lemészároljanak bennünket a Szétszéledtek és Lélekvesztettek?

– Szolga hazafelé tart, te aszalódott patkánytetem! – Iszkiri Puszt ismét táncolni kezdett. – Persze, ha a gyülekezést megússza! Hi-hi! Magával viszi a lányát, az utászt; és téged is, kölyök. Téged! Kérdezd a jaghutától, hogy mi vár rátok az Üregben! Úgy vár, akár egy összeszorított ököl, mely fogva tartja ezt a valóságdarabot!

Apsalar és az apja egymás mellett lépkedtek. Mappó csodálkozva nézte ezt a nagy találkozást, a valóság minden képzeletét felülmúlta. Sáfrány még nem látta meg őket, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy tőrrel a kezében lecsapjon Iszkiri – hangjára. Ikárium a daru mögött állt, készen arra, hogy egy pillanat alatt lefegyverezze. A jelenet szinte komikus volt, mivel Sáfrány nem látott semmit, és Iszkiri ide-oda dobálta a hangját a környéken: az egyszerre tucatnyi helyről hallatszott, míg ő maga továbbra is egy helyben táncolt. Muzsikus halkan káromkodott, elővette a viharvert lámpást a csomagjából, és éppen egy tűzkövet keresett. Apsalar megállt Mappó előtt.

– Tudtam, hogy eljuttok idáig – mondta. Oldalra pillantott. – Sáfrány! Itt vagyok...

A fiú megperdült, eltette a késeit, és ugrott. Szikrák villantak ott, ahol Muzsikus guggolt. A trell figyelte, ahogy Apsalar elkapja a fiú kezét, és szorosan átöleli. Ó, kölyök, nem is tudod, milyen szívszaggató látvány a vakságod... A lány köré az őt valaha birtokló isten aurája fonódott, ám úgy tűnt, már teljesen a sajátjává tette. A trell nem nyugodott meg az észrevételtől. Ikárium közelebb lépett Mappóhoz.

– Tremorlor – mondta.

– Igen.

– Vannak, akik szerint az Azath valójában jóindulatú, egy olyan erő, mely a hatalom egyensúlyban tartására törekszik, s mindig ott bukkan fel, ahol éppen szükség van rá. Barátom, kezdem úgy érezni, hogy van némi igazság ezekben az állításokban.

A trell bólintott. Ebben a tépett Üregben nagy fájdalom lakozik. Ha vándorolna, sodródna, iszonyatot és káoszt teremtene. Tremorlor itt tartja ezt – Iszkiri Puszt igazat szólt –, de akkor is, milyen kiismerhetetlen a Raraku minden oldala...

– Lélekvesztetteket és Szétszéledteket érzek a közelben – mondta Ikárium. – Közelednek, keresik a Házat...

– Melyről azt hiszik, hogy egy kapu.

A lámpás végre begyulladt, halvány sárga lángokkal, melyek csak pár méterre világítottak. Muzsikus felkelt, tekintete Mappóra szegeződött.

– Itt valóban van egy kapu, csak nem az, amit az Alakváltoztatók keresnek. Nem is jutnak el odáig: az Azath földje elnyeli őket.

– Lehet, hogy mi is erre a sorsra jutunk – szólalt meg egy új hang. Megfordultak, és Apsalar apját látták a közelben. – Most pedig – mondta rekedtes hangon –, örülnék, ha megpróbálnátok rábeszélni a lányomat, hogy ne menjen tovább. Nem próbálkozhatunk a kapuval, mert az a házon belül van...

– Mégis elvezetted őt ide – mondta Muzsikus. – Mindegy, hiszen mi is Tremorlort kerestük, de a te okod igazából csakis Iszkiri Puszthoz kapcsolódik, ugye?

– Van neved, Szolga? – kérdezte Mappó.

Az öregember elfintorodott.

– Belzár – hátrapillantott Muzsikusra, és megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy mi a Főpap motivációja. Én csak azt tettem, amit mondtak. Egy utolsó feladat a Főpaptól, egyetlen apróság, hogy megadjam a tartozásom, márpedig én mindig megadom, amivel tartozom, még az isteneknek is.

– Visszaadták neked az elveszett kezedet – konstatálta az utász.

– És megkímélték a saját és a lányom életét aznap, amikor a Kopók jöttek. Tudjátok, senki más nem élte túl...

– Az ő Kopói voltak, Belzár – dünnyögte Muzsikus.

– Akkor is, akkor is. Ez a hamis ösvény; az, amelyik tévútra vezeti az alakváltoztatókat, elviszi őket...

– Az igazi kapu közeléből – mondta Ikárium bólogatva. – Amelyik igazából Puszt temploma alatt van.

Belzár bólintott.

– Be kellett fejeznünk a hamis ösvényt, nekem meg a lányomnak. Ennyi volt az egész. Jelezni, nyomokat hagyni, ilyesmi. Most ez megvan. Árnyak közé rejtőztünk, míg az alakváltoztatók berohantak. Ha az a sorsom, hogy Itko Kanban haljak meg, a saját ágyamban, akkor mindegy, hogy addig mennyit gyalogolok.

– Belzár vissza akar menni halászni, hi-hi! – énekelte Puszt. – De a hely, amit magad mögött hagytál, már nem ugyanolyan, ó nem! Egyik napról a másikra megváltozott, nem is kellettek volna évek. Belzár olyan munkát hajtott végre, melyet istenek keze vezérelt, mégis arról álmodik, hogy hálókat húzogat, nap süt az arcába, kötél vág a lábujjába! Ő a Birodalom szíve; Laseennek észre kellene vennie! Észre kellene vennie!

Muzsikus visszatért a lovához, elővette a nyílpuskát, és egy nyilat töltött bele.

– Ti azt csináltok, amit akartok, de nekem be kell mennem – megtorpant, visszanézett a lovakra. – És el kellene engednünk az állatokat – a saját hátasához lépett, majd elkezdte meglazítani a hevederszíjat. Felsóhajtott, és megveregette a grala ló nyakát. – Büszke vagyok rád, de jobb lesz neked idekint. Vezesd el a többieket, barátom, a Shei'k táborába!

Egy pillanat múlva a többiek is a hátasokhoz léptek. Ikárium a trellhez fordult.

– Nekem is mennem kell.

Mappó lehunyta a szemét, és nyugalmat erőltetett forrongó lelkére. Istenem, micsoda egy gyáva nyúl vagyok! Minden elképzelhető tekintetben gyáva vagyok.

– Barátom?

A trell bólintott.

– Ó, mind bementek! – csicseregte az Árnyak Főpapja, aki még mindig táncolt. – Válaszokat és megint csak válaszokat kerestek! De néma gondolataim között tétovázok, és figyelmeztetlek benneteket, olyan szavakkal, melyeket nem hallhattok: óvakodjatok a trükköktől! Az Azathoz képest az én halhatatlan uraim csupán játszadozó gyermekek!

Tizenhatodik fejezet

Tremorlor, a Homok Trónja –

Azt mondják, Rarakuban van.

Az Azath egy Háza,

Magányosan áll terméketlen talaján,

Ahol minden nyom csak szellem,

És minden szellem

Tremorlor kapujához vezet.

Az Azath Jellemzői

A Névtelenek

Ameddig csak Dujker ellátott, kelet és nyugat felé is, a cédruserdő tele volt pillangókkal. A fák poros zöldje alig látszott a nyüzsgő, halványsárga lepel alatt. Vathar szaggatott partvonala mentén sasharaszt tenyészett a csontvázszerű ágak között, s ez szilárd védfalat alkotott, melyen csak a kereskedőösvény kígyózott át a folyó felé.

A történész kilovagolt a menetoszlopból, és egy, a száraz pusztából kiemelkedő alacsony domb tetején állította meg lovát. A Kutyák Lánca megnyúlt, a fáradság szétzilálta sorait. Felettük porfelleg kavargott szellemköpönyegként, melyet a szél megcibált, és észak felé sodort. Dujker elszakadt a távolabbi látnivalóktól, és az alatta elterülő fennsíkra összpontosította figyelmét. Nagy, durván szögletes köveket helyeztek el rajta, nagyjából koncentrikus körökben: ez volt a domb koronája. Látott már ilyet korábban is, csak nem jutott eszébe, hogy hol. Átható nyugtalanság nehezedett a domb tetejére. A menetoszlopból újabb lovas vált ki, és ügetésben megindult a domboldalon. A lovas minden kiemelkedésénél látszott, hogy nincs túl jól. Dujker elkomorodott. Listás tizedes minden volt, csak egészséges nem. A fiatalember nem pihent eleget, s ezzel kitette magát a megcsonkulás veszélyének, de nem lehetett őt jobb belátásra bírni.

– Történész – mondta Listás, amikor megállt Dujker mellett.

– Tizedes, te bolond vagy.

– Igenis, uram. Híreket kaptunk az előőrs nyugati szárnyától. Megpillantották Korbolo Dom seregének első csapatait.

– Nyugaton? Akkor hát megpróbál a folyónál elénk vágni; pont, ahogy Koltén számolta.

Listás bólintott, letörölte homlokáról az izzadságot.

– Igen. Lovasságot láttak, legalább harmincszakasznyit.

– Ha át kell nyomulnunk harmincszakasznyi lovasságon, hogy elérjük a folyót, akkor lelassulunk...

– És akkor Korbolo Dom főserege ráharaphat a menetoszlop végére, igen. Ezért küldi előre az Ököl az Őrült Kutyákat. Azt kéri, hogy te is csatlakozz hozzájuk. Kemény lovaglás lesz, uram, de a lovad jó erőnek örvend. Igazság szerint jobb állapotban van, mint a többi állat.

Két plusz lyuk szűkítés a hevederszíjon, a csontja a térdemhez nyomódik, mégis erősebb, mint az átlag.

– Hat mérföld? – kérdezte a történész.

– Inkább hét, uram.

Normál esetben egy kellemes délutáni sétalovaglás lenne.

– Lehet, hogy mire megérkezünk, már fordulhatunk is, hogy szembenézzünk a támadással.

– Ők is olyan fáradtak lesznek, mint mi, uram.

Feleannyira sem, tizedes, és ezt mindketten tudjuk. S ami még rosszabb, több mint háromszoros fölénnyel kell szembenéznünk – gondolta Dujker.

– Akkor hát biztosan emlékezetes lovaglás lesz.

Listás bólintott, de a tekintete már az erdőt fürkészte.

– Még sosem láttam ennyi lepkét egy helyen.

– Ők is vándorolnak, akár a madarak.

– Azt mondják, a folyó vízállása nagyon alacsony.

– Remek.

– De az átkelő akkor is szűkös. A folyó egy hegyszoroson fut át.

– Így is lovagolsz, tizedes? Egy rántás jobbra, egy balra.

– Csak kiegyensúlyozom a dolgokat, uram.

– Mit árultak el a vízióid a folyóról?

Listás arca megkeményedett.

– Ez egy választóvonal, uram. A folyón túl a múlt vár minket.

– És a kőkörök itt, a dombon?

A férfi meglepetten lenézett.

– A Csuklyás szakállára! – motyogta, majd tekintete találkozott a történészével.

Dujker kipréselt magából egy mosolyt, és meghúzta a szárat.

– Látom, az Őrült Kutyák már megindultak előre. Nem lenne jó, ha várniuk kellene ránk.

Az előőrsnél hangos csaholás hallatszott, s a történész, aki éppen a vezetők felé ügetett, döbbenten látta, hogy a tehénkutyák között egy apró kutya ugrándozik. Nemrég nyírt szép szőre már csomókban lógott az oldalán.

– Azt hittem, ez a kis patkány már régen átszaladt valamelyik tehénkutya bélrendszerén – mondta Dujker.

– Kár, hogy nem így történt – sóhajtotta Listás. – Ez a vinnyogás az agyamra megy. Nézd csak, úgy ugrándozik, mintha ő lenne a csapat főnöke.

– Talán tényleg az. A viselkedésnek, tizedes, mindig nagy jelentősége van, amit nem szabad alábecsülnünk.

Koltén a közeledtükre megfordította a lovát.

– Történész. Ismételten hívattam a Mérnökök parancsnokát. Kezdem azt hinni, hogy az az ember nem is létezik – mondd csak, láttad őt valaha?

Dujker megrázta a fejét.

– Attól tartok, nem, uram, bár biztosítottak afelől, hogy még életben van.

– Ki mondta?

A történész elkomorodott.

– Én... én nem is emlékszem pontosan.

– Helyben vagyunk. Szerintem az utászoknak nincs is parancsnoka, és nem is hiányzik nekik.

– Elég bonyolult lenne egy ilyen átverést véghezvinni, uram.

– Te talán úgy érzed, hogy képtelenek rá?

– Ó, nem uram, erről szó sincs.

Koltén várt, de a történésznek nem volt további mondanivalója a témával kapcsolatban, így aztán az Ököl kis szünet után felsóhajtott.

– Az Őrült Kutyákkal tartasz?

– Igen, Ököl. Azt azonban hadd kérjem, hogy Listás tizedest tartsák itt valahogyan a menetoszlopban...

– De uram...

– Egy szót se többet, tizedes – mondta Dujker. – Ököl, ez a srác egyáltalán nem gyógyult meg.

Koltén bólintott. Bult lova az Ököl és Dujker közé vágódott. A veterán elhajította lándzsáját, az pedig az út menti bozótosba csapódott. A vinnyogó öleb eliszkolt; olyan volt, akár egy szalmából és sárból gombolyított labda.

– A Csuklyás szakállára! – bosszankodott Bult. – Már megint!

– Nem csoda, hogy nem bír elhallgatni – jegyezte meg Koltén –, ha naponta megpróbálod megölni.

– Túljárt az eszeden egy öleb, nagybácsi? – kérdezte Dujker, felhúzott szemöldökkel.

– Óvatosan, öreg – figyelmeztette a sebhelyes wicka.

– Ideje indulnod – mondta Koltén Dujkernek. Tekintete megvillant egy újonnan érkező láttán. A történész megfordult, és Nethert látta. A sápadt lány láthatóan magába fordult. Sötét szeméből még mindig nyers fájdalom sugárzott, de azért egyenesen ült a nyeregben. Keze fekete volt még a körme alatt is, mintha szurokba mártotta volna. A történész szívét elöntötte a fájdalom, el kellett fordítania a fejét.

*

A lepkék sűrű felhőben emelkedtek fel az ösvényről, amikor elérték az erdő szélét. A lovak hátráltak, néhány el is esett, amikor nekiütközött hátulról érkező társainak. A jelenet, mely egy pillanattal korábban még hihetetlenül szépségesnek tűnt, már káosszal és sérülésekkel fenyegetett. Aztán a csúszkáló, zavarodott, fejüket kapkodó lovak közül előretört egy csapatnyi tehénkutya, és átvették a vezetést. Belevetették magukat a tömegbe, mire a rovarok felemelkedtek, csapatuk kettévált az út felett.

Dujker, aki menet közben a krétaízű szárnyakat köpködte a szájából, megpillantotta az egyik kutyát, s a látványtól annyira megdöbbent, hogy csak pislogott, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Nem, biztos nem azt láttam, amit gondolok. Ez abszurdum. Az állat a Tippan néven ismert kutya volt, és úgy tűnt, hogy valami négylábú, szőrös izét visz a szájában. Helyreállt a rend, a kutyák megtisztították az ösvényt, folytathatták az utat. Dujker hamarosan azon kapta magát, hogy ismét normális tempóban halad előre. A szokásos zajok eltűntek, nem hallatszottak kiáltások, viccelődések és wicka menetdalok, csak a paták dobogása meg a lepkeszárnyak hátborzongató surrogása a fejük felett.

Az utazás lassan szürreális képpé alakult, időtlennek tetsző tempót vett fel, mintha a zaj alatt és felett a csend folyóján utaztak volna. A halott ágak és a sás mindkét oldalon helyet hagyott a fiatal cédruscsemetéknek is, ám ezek túl kevesen voltak a folyó innenső oldalán ahhoz, hogy erdőnek nevezhessék őket. A felnőtt fákból csak tuskók maradtak. A lábon álló növények háttérfüggönyt alkottak, mely előtt halványsárga felhő kavargott megállás nélkül. Dujkernek már megfájdult a feje a periférikus látómezejében szüntelenül vibráló lepkék miatt.

A tehénkutyák üteméhez igazodtak, és az állatok igencsak szívósnak bizonyultak. Jóval fittebbnek tűntek, mint a lovak és lovasok, akiket vezettek. Minden órában tartottak egy kis pihenőszakaszt, míg a lovak lépésbe lassítottak, és viaszolt tömlőkben körbejárt a víztartalék maradéka is. A kutyák ilyenkor türelmetlenül várakoztak.

A kereskedőúton volt a legtöbb esély arra, hogy a Klán előbb ér az átkelőhöz, mint Korbolo Dom serege. Az ő lovasai ugyanis a ritka cédruserdőn csörtettek keresztül, bár valószínűleg a lepkék lehettek azok, amik a legjobban lelassították a tempójukat. Amikor már kicsivel több mint négy mérföldet megtettek, új hang sodródott feléjük nyugati irányból, egy furcsa surrogás, amit Dujker először nem is vett észre. Aztán természetellenes szabálytalansága felkeltette a figyelmét. A férfi felzárkózott Nether mellé. A lány óvatos, felismerő pillantással köszöntötte.

– Egy mágus lovagol velük, megtisztítja előttük az utat.

– Akkor hát az Üregek már nem szennyezettek?

– Már három napja tiszták, történész.

– Hogyan pusztítja el a mágus a lepkéket? Tűzzel? Széllel?

– Nem, egyszerűen csak megnyitja az Üregét, azok pedig eltűnnek benne. Az azért biztató, hogy egyre nagyobb a szünet két ilyen alkalom között: a varázsló fárad.

– Nos, ez remek.

A lány bólintott.

– Előbb érünk az átkelőhöz, mint ők?

– Úgy hiszem, igen.

Kicsivel később tisztáshoz értek. Azon túl sziklák meredtek az ég felé a földből, kelet-nyugati irányban, s szaggatott kontúrt alkottak a rovarfelhő alatt. Pont előttük az út lejteni kezdett, az ösvény kavicsos morénahalmon futott tovább, egészen egy szélesebb tisztásig. Azon túl sárga lepkeszárnyak szőnyege hullámzott lassan kelet felé. A Vathar-folyó. A halott rovarok temetési menete, mely egészen a tengerig tart.

Magát az átkelőt két sorban futó póznák jelölték, melyeken rongydarabok lengedeztek – akár egy megfulladt hadsereg lobogói. A keleti oldalon, pont a póznákon túl, hatalmas hajó horgonyzott az áramlási iránnyal szemben. Amikor Nether megpillantotta, felszisszent, Dujker pedig megremegett a nyugtalanságtól.

A hajó megégett; egyik végétől a másik végéig lángok futhattak rajta végig, hiszen az egész koromfekete volt. Egyetlen lepke sem maradt meg a közelében. A hosszú nyelű evezők – melyek közül sok eltörött – rendezetlenül meredeztek a hajótest oldalában; az épek pedig a vízbe merültek, s halott lepkék tapadtak rájuk százával.

A Klán lelovagolt a tisztás felé, mely az átkelő innenső oldalát jelölte. Egy bűzös füstöt eregető apró tűzhelyet, mellette pedig egy vitorlavászon menedéksátrat láttak. A sátor alatt három férfi üldögélt. A tehénkutyák biztos távolságból kerülgették őket. Dujker összerándult a hirtelen felcsattanó, vinnyogó ugatás hallatán. A Csuklyásra, hát mégsem képzelődtem..

A történész és Nether a nyughatatlanul keringő kutyák közelében álltak meg. A sátorban üldögélő egyik férfi – arca és karja furcsa, tüzes bronzszínű – felkelt a kötélcsomóról, és előlépett. Az öleb támadásba lendült, majd az utolsó pillanatban megtorpant, ugatása elhalt. Patkányokéhoz hasonlóan csupasz farkát tétován megcsóválta. A férfi lehajolt, felkapta a kutyát, és megvakarta loncsos füle tövét. Végignézett a wickákon.

– Ki más vezeti még ezt az ijesztő sereget? – kérdezte malaza nyelven.

– Én – mondta Nether.

A férfi elfintorodott.

– Remek – motyogta.

Dujker elkomorodott. Valahogy nagyon ismerősnek tűntek neki az idegenek.

– Mit jelentsen ez?

– Mondjuk úgy, hogy már elegem van a felvágós, dirigálós kislányokból. Én Geszler tizedes vagyok, ez pedig a hajónk, a Silanda.

– Kevesen választanák manapság éppen ezt a nevet, tizedes – mondta a történész.

– Nem akarunk átkot hozni magunkra. Ez a Silanda. Megtaláltuk... nagyon messze innen. Szóval azon wickák közé tartoztok, akik kikötöttek Hisszarban?

– Honnan tudtad, hogy itt kell várnod bennünket, tizedes? – kérdezte Nether.

– Nem tudtuk, kislány. Ott voltunk az Ubarydi-öbölben, csakhogy a város már elesett, és nem is egy barátságtalan vitorlát láttunk magunk körül, úgyhogy itt húztuk meg magunkat. Éppen ma éjjel akartunk kislisszolni. Elhatároztuk, hogy Arenbe megyünk...

– A Csuklyás szakállára! – kiáltott fel Dujker. – Hiszen ti vagytok azok a tengerészek a faluból! A felkelés éjjelén...

Geszler végigmérte a történészt.

– Te voltál ott Kupával, ugye...?

– Igen, ő az – mondta Felhős. Ő is felkelt a helyéről, és közelebb lépett. – Fener patáira, nem gondoltam volna, hogy még látlak élve.

– Ha jól sejtem – nyögte ki Dujker –, van mit mesélnetek.

A veterán elvigyorodott.

– Meghiszem azt!

Nether szólt közbe, tekintetét a Silandára függesztve.

– Geszler tizedes, hány katonából áll a csapat?

– Háromból.

– És a hajó legénysége?

– Halott.

Ha nem lett volna olyan fáradt, a történész észrevette volna, hogy a férfi ezt feltűnően száraz hangon mondta.

Az Őrült Kutya Klán nyolcszáz lovasa három kordonban helyezkedett el a tisztás közepén, aztán megkezdték a külső védelmi vonal felépítését is. Felderítők indultak nyugat felé, az erdőn át, de szinte azonnal vissza is tértek azzal a hírrel, hogy Korbolo előretolt járőrei már a közelben vannak. A külső védvonal tagjai előkészítették a fegyvereiket, miközben a többi harcos folytatta a földsánc építését.

Dujker és Nether a sátor közelében leszállt a nyeregből. Amikor Igaz csatlakozott a tisztáson álló Felhőshöz és Geszlerhez, Dujker látta, hogy mindhármuk bőre ugyanazzal a bronzos fénnyel ragyog. Egyiküknek sem volt szakálla, és a hajuk is csak nemrég nőhetett ki. A történész gondolataiban rengeteg kérdés keringett. A Silandára pillantott.

– Nincs egy darab vitorlátok sem, tizedes. Csak nem azt akarod mondani, hogy ti hárman kezelitek az evezőket meg a kormányrudat is?

Geszler Felhőshöz fordult.

– Készítsd a fegyvereket; ezek a wickák már teljesen ki vannak készülve. Igaz, a teknőhöz! Lehet, hogy gyorsan el kell majd innen húznunk a csíkot – visszafordult a történészhez. – Úgy is mondhatnánk, hogy a Silanda magától megy. Most nem hiszem, hogy van időnk mesedélutánra. Ez a szedett-vedett wickacsapat már az utolsó csatájára készül, úgy látom, talán mi is le tudunk szedni úgy száz ellenséget, ha nem zavar a társaságunk...

– Tizedes! – csattant fel Dujker. – Ez a szedett-vedett csapat a Hetedik egy része. Ti tengerészgyalogosok vagytok...

– Partiak. Emlékszel? Mi nem tartozunk hivatalosan a Hetedikhez, és még az sem érdekel, ha Kupa rég elveszett testvére vagy. Ha ilyen hangon akarsz velem beszélni, jobban teszed, ha elmeséled egyenruhád elvesztésének tragikus történetét. Akkor talán én is hangnemet váltok, és elkezdelek „uram”-nak szólítani, de az is lehet, hogy inkább mégsem váltok hangnemet, hanem bemázolok neked egy nagyot.

Dujker pislogott: Úgy emlékszem, egyszer már átestünk valami hasonló beszélgetésen – gondolta magában, aztán lassan folytatta.

– Ti tengerészgyalogosok vagytok, Koltén Ököl valószínűleg érdeklődni fog a történetetek iránt, és mint Birodalmi Történészre, ez rám is igaz. A Parti egységek vezetősége Sialkban volt, vagyis Lulla kapitány a ti parancsnokotok. Biztos, hogy ő is hallani szeretné a jelentéseteket. Végül pedig, a Hetedik maradéka és két wicka klán úton van ide, közel negyvenötezer menekülttel egyetemben. Uraim, bárhonnan is jöttetek ide, a lényeg, hogy itt vagytok, és ez azt jelenti, hogy ismét a hadsereg kötelékébe tartoztok.

Felhős előrelépett, és a történészre sandított.

– Kupa sokat beszélt rólad, de arra nem emlékszem, hogy sok jót mondott volna – habozott, aztán fél kézbe vette a nyílpuskáját, másik vastag, szőrtelen kezét pedig kinyújtotta. – De akkor is, már nagyon vártam, hogy találkozzak azzal a fattyúval, aki miatt ennyi mindenen mentünk keresztül. Csak azt sajnálom, hogy nincs már velünk egy bizonyos bogaras vénember, mert akkor most cafatokra téphetném őt, és akkurátusan lenyomkodhatnám a darabjait a torkodon.

– Hogy ezt milyen szépen mondtad! – kommentálta Geszler.

Dujker nem vett tudomást a felajánlott kézről, s a katona egy perc után vonakodva visszahúzta.

– Tudnom kell, hogy mi történt Kupával – mondta a történész halkan.

– Hát, azt bizony mi is szeretnénk tudni – mondta Felhős.

A Klán két harci vezetője érkezett, hogy Netherrel konzultáljanak. A lány a szavaik hallatán elkomorodott. Dujker figyelme egy pillanatra elterelődött a tengerészekről.

– Mi történt, Nether?

A lány intett, mire a harci vezetők elvonultak.

– A lovasság tábort ver a folyóparton, alig háromszáz méterre innen. Nem készülnek támadásra. Fákat vágnak ki.

– Fákat? Hiszen ott a part magas sziklákból áll!

A lány bólintott.

Kivéve, ha paliszádot építenek, és nem egy úszó hidat, ami amúgy teljesen értelmetlen lenne – hiszen a szurdokot csak nem hidalhatják át.

Geszler szólalt meg mögöttük.

– Feljebb mehetnénk a bárkával, megnézni, mire készülnek.

Nether megfordult, szigorú tekintete a tizedesre szegeződött.

– Mi baja van a hajónak? – kérdezte törékeny hangon.

Geszler vállat vont.

– Egy kicsit megperzselődött, de amúgy kutya baja.

A lány nem mondott semmit, s tekintete sem terelődött másfelé. A tizedes elfintorodott, benyúlt égett inge alá, és előhúzott onnan egy csontsípot, mely a nyakában lógott egy bőrszíjon.

– A legénység ugyan halott, de ez nem ront a teljesítményükön.

– A fejük sincs már a nyakukon – mondta Felhős, egy ragyogó mosoly kíséretében, mely nagyon meglepte a történészt. – Mindig mondom, az igazi tengerészt semmi sem állíthatja meg.

– Főleg Tiste Andiik – tette hozzá Geszler. – Csak pár ember van közöttük. És vannak mások is a kabinban... Felhős, minek is nevezte őket Heborik?

– Tiste Eduroknak, uram.

Geszler bólintott, figyelmét teljesen a történésznek szentelte.

– Igen, mi meg Kupa összeszedtük Heborikot a szigetről, pont, ahogy kérted. Őt, meg két másikat is. A rossz hír, hogy elvesztettük őket egy viharban...

– Leestek a fedélzetről? – kérdezte Dujker érdes hangon, miközben fejében kavarogtak a gondolatok. – Meghaltak?

– Nos – mondta Felhős –, ezt nem tudjuk biztosan. Nem tudjuk, hogy vízbe estek-e, amikor átugrottak a korlát fölött. Égett a hajó, és lehet, hogy víz hullámain haladtunk éppen, de az is lehet, hogy nem.

A történész egyik énje a legszívesebben lecsapta volna mindkét férfit, s átkozta őket azért, hogy ennyire szeretik a homályos körmondatokat. A másik énjét sokkolta, amit hallott, s tompa puffanással ledöntötte a sáros, lepkeszőnyeggel borított talajra.

– Történész, kísérd ezeket a katonákat a csónakjukon – mondta Nether. – De vigyázzatok, ne menjetek túl közel a parthoz. A mágusuk kimerült, úgyhogy miatta nem kell aggódnotok. Meg kell értenem, hogy mi történik pontosan.

Hát, ebben egyetértünk, kislány – gondolta Dujker.

Geszler gyengéden felsegítette.

– Gyere csak, uram, és Felhős majd menet közben elmeséli a történetet. Tudod, nem vagyunk mi gonoszok, csak ostobák.

Felhős felmordult.

– Amikor én a végére értem, elmondhatnád nekünk, hogyan maradt életben ennyi ideig Koltén meg a többi malaza. Biztos remek kis történet lehet...

*

– A lepkék miatt van, érted? – nyögte Felhős, miközben nekifeszült az evezőnek.

– Összefüggő réteget alkotnak, mely lassabban mozog, mint alatta a víz. – Nélkülük nem lenne semmi kapaszkodó.

– Eveztünk már rosszabban is – tette hozzá Geszler.

– Sejtettem – mondta Dujker. Már több mint egy órája ültek a kis csónakban, s ez idő alatt Felhős meg Igaz kicsivel több mint százötven métert tettek meg árral szemben, a vízbe fúlt lepkék vastag szőnyegén át. Az északi part gyorsan meredek sziklafallá nőtte ki magát, tele kúszónövényekkel. Indák borították ragyás arcát. Meredek részhez közeledtek, mely nemrég keletkezhetett egy omlás nyomán.

Felhős csak mesélt – elég szegényes narratív képességekkel bírt –, s hamar kiderült, hogy sekélyes fantáziája miatt olyan vontatott a sztori. Dujkerre maradt a nehéz feladat, hogy megfejtse azon események jelentőségét, melyeken a katonák átestek. Az nyilvánvaló volt, hogy a lángoló Üregen való átkelés, melyet túléltek, megváltoztatta őket; és nem pusztán a bőrük furcsa, bronzos fénye volt az egyetlen különbség. Felhős és Igaz fáradhatatlanul húzták az evezőket, erejük pedig még két másik férfinak is elég lett volna. Dujker már nagyon fel akart menni a Silanda fedélzetére, de ugyanakkor félt is tőle. Nem volt szükség Nether varázslat erősítette érzékeire sem: a hajóból áradó iszonyatos aurát a történész is érezte.

– Nézd csak, uram – mondta Geszler.

Elértek a partszakasz furcsán leomlott részéhez. A sziklafal leszűkítette a folyómedret, s a leszűkült részen át fehéren tajtékozva rohant át a víz. Tucatnyi kötél feszült a két part között, úgy tízméteres magasságban. Egy rakás szíjakkal biztosított ubari íjász éppen átkelt a folyó felett.

– Könnyű prédák – mondta Geszler a csónak kormányától. – Felhős a megfelelő ember a feladatra. Egy helyben tudnál bennünket tartani, Igaz?

– Megpróbálhatom – felelte a fiatalember.

– Várjatok – mondta Dujker. – Ez egy olyan darázsfészek, amelyhez jobb, ha egyelőre nem nyúlunk, tizedes. Az előcsapatunk hihetetlenül nagy erőfölénnyel állna szemben. Különben is, nézd csak a másik oldalt: már vagy száz harcosuk túl van az átkelésen – elhallgatott és töprengeni kezdett.

– Ha fákat vágnak ki, nem hidat akarnak építeni, ez biztos – motyogta a tizedes, aki közben az északi sziklapartot figyelte hunyorogva, ahol időnként alakok tűntek fel. – Uram, valami illetékes éppen most nézett meg bennünket.

Dujker felsandított az alakra.

– Valószínűleg a mágus. Nos, ha mi nem harapunk, akkor remélhetőleg ő sem fog.

– Pedig milyen szép célpont! – sóhajtotta Geszler.

A történész megrázta a fejét.

– Forduljunk vissza, tizedes.

– Rendben, uram. Fiúk, fordulunk!

*

Korbolo Dom hadseregének tömege megérkezett s elfoglalta az átkelő mindkét oldalát. A ritkás kis erdő lassan eltűnt, ahogy egymás után vágták ki, gallyazták le a fákat, és vitték a csupasz törzseket a tábor belseje felé. A két hadsereget egy több mint hetven méter széles senkiföldje választotta el egymástól. A kereskedőösvényt szabadon hagyták. Dujker a sátorponyva alatt találta Nethert. A lány törökülésben üldögélt, szeme csukva volt. A történész várt: sejtette, hogy a lány varázslat útján kommunikál éppen Sormóval. Pár perc után felsóhajtott.

– Mi újság?

– Köteleket húztak ki a szakadék felett, és íjászokat küldenek át a túloldalra. Mi történik, Nether? Miért nem támadt ránk Korbolo Dom? Lemészárolhatna minket anélkül, hogy megizzadna a homloka.

– Koltén kevesebb mint két órára van csak innen. Úgy tűnik, az ellenséges hadvezér vár.

– Megtanulhatta volna a leckét már Kamist Reloe arroganciájából...

– Az új Ököl meg a renegát Ököl; csodálod, hogy Korbolo Dom személyes ügynek tekinti ezt a csatát?

– Nem csodálom, bár ez kétségkívül megmagyarázza, hogy miért bocsátotta el Laseen Domot.

– Koltén Öklöt választották, őhelyette. Sőt, a Császárnő világosan kimutatta ezzel, hogy Korbolo Dom sosem fog feljebb kerülni a birodalmi ranglétrán. A renegát úgy érzi, bizonyítania kell. Kamist Reloe ellen véres csatákat vívtunk. Most azonban az ész csatájának lehetünk szemtanúi.

– Ha Koltén idejön hozzánk, egyenesen belesétál a sárkány tátott szájába. Ez nyilvánvaló...

– Idejön.

– Akkor talán az arrogancia mindkét parancsnok átka...

Nether kinyitotta a szemét.

– Hol van a tizedes?

Dujker vállat vont.

– Valahol. Nem messze.

– A Silandának el kell vinnie annyi sebesült katonát Arenbe, amennyit csak elbír, azok közül, akik még felépülhetnek. Koltén azt kérdezi, hogy csatlakozol-e hozzájuk, történész.

Tehát akkor mégsem arrogancia – elfogadta a megváltoztathatatlant. Tudta, hogy haboznia kellene, hogy át kellene gondolnia a lehetőséget, de már hallotta is saját válaszát.

– Nem.

A lány bólintott.

– Tudta, hogy ezt fogod mondani, és azt is, hogy gyorsan választ adsz – komoran fürkészte Dujker arcát. – Honnan tudhat Koltén ilyen dolgokat?

Dujker meglepődött.

– Ezt tőlem kérdezed? A Csuklyás szakállára, kislány, hiszen ő egy wicka!

– Ettől még előttünk is rejtély, történész. A klánok azt teszik, amit ő mond, és nem szólnak rá semmit. Nem a közös bizonyosság és nem a megértés a csend oka, hanem a félelem.

Dujker erre nem tudott mit mondani. Azon kapta magát, hogy elfordul, s tekintete az eget takaró, vibráló sárga felhőt fürkészi. Költöznek. Az ösztönüknek engedelmeskednek. Ész nélkül ugranak fejest a halált jelentő habokba. Egy gyönyörű, borzalmas haláltánc, melynek minden lépését előre megtervezték. Minden lépését...

*

Az Ököl a sötétben érkezett; a Holló-harcosok előrelopóztak, és átjáró folyosót biztosítottak a csapatoknak és a szekereknek, melyek olyan sebesültekkel voltak tele, akiket a Silandán akartak szállítani. A komor és kimerült Koltén oda lovagolt, ahol Dujker, Nether és Geszler várta őt a sátor közelében. Az Ököl mögött ott léptetett Bult is, valamint Lulla és Szulmár kapitányok, Listás tizedes, illetve Sormo és Nil boszorkánymesterek. Lulla Geszler mellé lovagolt. A tizedes elkomorodott.

– Uram, nem vagy olyan csinos, mint amire emlékeztem.

– Ismerem híred, Geszler. Valaha kapitány voltál, aztán hadnagy, most meg tizedes. Mintha fejjel lefelé csimpaszkodnál a ranglétrán...

– Igen, uram, a fejem már a lócitromok között jár.

– Ketten maradtak csak az osztagodban?

– Nos, uram, hivatalosan csak egy emberem van. Ez a srác amolyan újoncféleség, de nem vették még be hivatalosan. Úgyhogy csak ketten vagyunk, Felhős meg én, uram.

– Felhős? Nem az a Felhős, aki Catheron Öklének Főhadsegédje volt?

– Valaha az volt, uram.

– A Csuklyás szakállára! – Lulla Kolténhez fordult. – Ököl, itt van velünk a Császár Régi Őrségének két tagja... mint Parti Őrök...

– Csendes beosztás volt, uram, egészen a felkelésig.

Lulla meglazította az állszíját, lehúzta a fejéről a sisakot, és fél kézzel beletúrt ritkás, izzadságtól csimbókos hajába. Visszafordult Geszlerhez.

– Hívd elő az újoncodat, tizedes.

Geszler intett, mire Igaz előlépett. Lulla komoly képet vágott.

– Mostantól hivatalosan is a Haditengerészet kötelékébe tartozol, kölyök.

Igaz kisujját és hüvelykujját összenyomva szalutált. Bult felhorkant. Lulla elkomorodott.

– Honnan... áh, mindegy – ismét Geszlerhez fordult. – Ami téged és Felhőst illet...

– Ha elő mersz léptetni bennünket, akkor bemosok egyet az arcod maradékába, uram. Felhős pedig valószínűleg beléd rugdos párat, míg a földön vagy. Uram – Geszler elmosolyodott.

Bult félretolta Lullát, és Geszler elé lépett. Orruk csaknem összeért.

– Tizedes – sziszegte a parancsnok –, engem is megütne?

Geszlernek nem hervadt le a mosoly az arcáról.

– Igen, uram. És a Csuklyás vigye el, az Ököl is kaphat egy isteneset, ha szépen kéri.

Egy percig síri csend honolt a tisztáson. Kolténből kitört a nevetés. Dujker és a többiek döbbenten a wicka felé fordultak. Bult hitetlenkedve motyogott valamit, hátralépett Geszlertől. Tekintete találkozott Dujkerével; Bult megcsóválta a fejét. Koltén nevetése hallatán a kutyák vad vonyításba kezdtek, közelebb jöttek hozzájuk, és úgy köröztek körülöttük, akár a halovány kísértetek. Koltén, aki már régóta nem volt ilyen vidám, még mindig nevetve, a tizedes felé fordult.

– És mit mondott volna erre Catheron Crust, tizedes?

– Biztosan orrba vágott volna...

Geszler nem jutott a mondat végére, mivel Koltén ökle előrelendült, és pont a tizedes orrát találta el. A katona feje hátracsuklott, lába felemelkedett a földről, majd a férfi nagy puffanással a hátán landolt. Koltén megfordult, és úgy szorongatta az öklét, mintha egy kőfallal találkozott volna éppen. Sormo előrelépett, és megragadta az Ököl kezét, hogy megvizsgálja.

– A szellemekre, hiszen összetört!

Minden szempár a hátán fekvő tizedesre szegeződött, aki felült. Orrából csorgott a vér. Nil és Nether felszisszentek, elugrattak a férfi közeléből. Dujker megragadta Nether vállát, és maga felé fordította a kislányt.

– Mi az, kislány? Mi a baj a...

Nil reszketeg hangon felelt.

– Az a vér... a férfi... majdnem... Előddé vált már!

Geszler nem hallotta a megjegyzést, tekintete az Ökölre szegeződött.

– Azt hiszem, most már elfogadom azt az előléptetést, Ököl – mondta felrepedt szájjal.

– ...Majdnem ...előddé vált. Az Ököl azonban... – mindkét boszorkánymester Koltént bámulta, és Dujker most először látott félelmet a szemükben.

Koltén betörte Geszler orrát. Geszlerét, aki az Előddé válás küszöbén áll... de vajon mi lesz belőle? A történésznek eszébe villant, ahogy Felhős és Igaz kezelték az evezőket... hihetetlen erejük; és a történet a lángoló Üregről. Az Alvilágra, mindhárman... és... Koltén? A csoportban akkora volt a kavarodás, hogy nem is hallották meg a lassan közeledő lovasokat. Listás tizedes felmordult.

– Bult parancsnok, látogatóink vannak.

Koltén és Sormo kivételével megfordultak, és fél tucat Holló-harcost láttak, akik egy ubari tisztet álltak körbe. A tiszt ezüstözött páncélinget viselt, sötét arcát feketére festett szakáll és bajusz keretezte. Fegyvertelen volt, tenyerét feléjük fordítva közeledett.

– Korbolo Dom, a Shei'k legalázatosabb szolgája üdvözletét hozom. A Világvége Déli Hadseregének parancsnoka köszönti Koltén Öklöt és a Hetedik Hadtest tisztjeit.

Bult előrelépett, de az egyenesen álló, törött kezét háta mögé rejtő Koltén volt az, aki megszólalt.

– Köszönjük. Mit akar tőlünk?

Egy újabb kis csapat rohant hozzájuk, hogy csatlakozzanak a közönséghez. Dujker elkomorodott, amikor meglátta, hogy a vezetőjük Nethpara és Szárnyas Pullyk.

– Korbolo Dom csupán békét szeretne, Koltén Ököl, s ennek bizonyítéka az is, hogy megkímélte a wicka lovasok életét, akik korábban ide jöttek a tisztásra; akkor gond nélkül le tudta volna öldösni őket. A Malaza Birodalom a Hét Szent Város közül már hatból kiűzettetett. Az innen északra fekvő területek mind felszabadultak. Véget akarunk vetni az öldöklésnek, Ököl. Aren függetlensége megegyezés tárgyát képezhetné, a Császárnő kincstárának terhére. – Koltén nem felelt. A küldönc habozott, aztán folytatta. – Hogy további bizonyítékkal szolgáljunk békés szándékainkat illetően, a menekültek átkelését a déli partra nem akadályozzuk meg; végül is Korbolo Dom tisztában van vele, hogy éppen ez az elem okozza a legnagyobb nehézséget önnek és a seregének, Ököl. A katonái remekül meg tudják védeni magukat: ezt mindannyian láttuk, s csak csodálni tudjuk őket. Mi több, a harcosaink dicső dalokat is zengtek már róluk. Olyan hadsereg az öné, mely méltó ellenfele az istennőének – a követ szünetet tartott, megfordult a nyeregben, és az összegyűlt nemesekre nézett. – De ezek a becsületes lakosok, nos, ez nem az ő háborújuk – ismét Kolténhez fordult. – Az út az erdőn túli pusztaságban elég kemény lesz: nem fogjuk azzal tetézni a gondjukat, hogy még üldözzük is önöket. Menjenek békében, Ököl. Küldje át a menekülteket holnap a Vatharon, és majd meglátja, anélkül, hogy kockáztatná az életét, hogy Korbolo Dom milyen jószívű.

Szárnyas Pullyk előrelépett.

– A Tanács megbízik Korbolo Dom adott szavában – jelentette be. – Engedjen el bennünket holnap, Ököl.

Dujker elkomorodott. Ezek összebeszéltek – gondolta. Az Ököl nem vett tudomást a nemesről.

– Vigye vissza a válaszomat Korbolo Domnak, küldönc. Ajánlatát elutasítjuk. Végeztünk.

– De Ököl...

Koltén hátat fordított, tollsüvege bronzosan csillogott a tűzfényben. A Hollóharcosok köre összezárult a küldönc körül, s kényszerítették őt, hogy megforduljon. Szárnyas Pullyk és Nethpara a tisztek felé rohant.

– Meg kell gondolnia!

– Tűnés a szemem elől! – morogta Bult. – Különben a ti irhátokból varratom az új sátramat. Nyomás!

A két nemes meghátrált. Bult körbenézett, majd ráakadt Geszlerre.

– Készítsd a hajót, kapitány.

– Igen, uram.

Felhős szólalt meg halkan a történész mellett.

– Valami itt nagyon nem stimmel, uram.

Dujker lassan biccentett.

*

Párducos egyenesen átvezette őket a sötétségbe borult agyagsíkságon, egy másik titkos raktárhoz, amelyet egyetlen hatalmas mészkődarab alá rejtettek. Miközben kicsomagolta a tartósra sütött kenyeret, szárított húst és a gyümölcsöt, Felisin leült a hűvös talajra, és összekucorodott, hogy ne reszkessen annyira. Heborik telepedett le mellé.

– Még mindig nincs nyoma a toblakának. Oponn segítségével, darabkái már biztosan a Lélekvesztett gyomrában savanyodnak.

– Úgy harcol, mint senki más – mondta Párducos, miközben adagokra osztotta az ételt. – Ezért választotta a Shei'k éppen őt...

– Súlyos tévedés volt a részéről – mondta az expap. – A nő halott.

– A harmadik testőre ezt megakadályozhatta volna, de a Shei'k feloldozta a kötést. Próbáltam jobb belátásra bírni, de nem jártam sikerrel. Mindent látott előre, s mi mind a nekünk szánt sors csapdájába estünk.

– Kényelmes lehetett. Mondd csak, a prófécia a lázadás végét is ilyen pontosan megjósolta? Persze ez paradoxon, de mindegy.

– Raraku és Dryjhna egy és ugyanaz – mondta Párducos. – Olyan végtelen, akár a káosz vagy a halál. A ti Malaza Birodalmatok csak egy kis szalmaláng, ami már a végét járja. A sötétségből születünk, és oda is térünk meg a végén. Ez az igazság, amitől annyira félsz, s félelmedben nem vagy hajlandó tudomást venni róla.

– Nem leszek senkinek a játékszere – csattant fel Felisin.

Párducos válasza csupán egy halk kacaj volt.

– Ha a Shei'k ezt akarja, akkor jobb, ha visszamész ahhoz az aszott hullához a kapuba, és megvárod a következő jelentkezőt.

– A Shei'kké válás nem fogja szétzúzni a függetlenséged érzetét – mondta Párducos –, kivéve persze, ha pont ezt akarod.

Nézzenek oda! Túl sötét van ahhoz is, hogy az orrunkig ellássunk. Csak három test nélküli hang vagyunk, értelmetlen ellentéteket képviselünk, itt, ezen a sivatagi színpadon. A Szent Raraku gúnyt űz a testünkből, nem marad belőlünk más, csak három hang, melyek a végtelen csenddel csatáznak – gondolta Felisin.

Halk léptek közeledtek feléjük.

– Gyere és egyél – kiáltotta Párducos.

Valami nedvesen a földre csapódott Felisintől nem messze. Nyers hús émelyítő szaga vette körül.

– Egy fehér szőrű medve volt – mondta a toblaka. – Egy pillanatig azt hittem, visszatértem Laederonra, a hazámba. Nethaur, így hívják ott az ilyen bestiákat. De homokon és kövön harcoltunk, nem pedig havon és jégen. Elhoztam a szőrméjét és a fejét, valamint a mancsait, mert ez a bestia kétszer akkora volt, mint a legnagyobb, amit valaha láttam.

– Ó, már alig várom a reggeli fényt – mondta Heborik.

– A következő hajnal lesz az utolsó, mielőtt az oázishoz érnénk – mondta az óriás barbár Párducosnak. – Át kell esnie a rituálén.

Csend lett. Heborik megköszörülte a torkát.

– Felisin...

– Négy hang – suttogta a lány. – Se csont, se hús, csak ezek a gyengécske hangok, amelyek azt állítják, hogy egyéniségek. Négy nézőpont. A toblakáé a tiszta hit, ám egy napon mind egy cseppig elveszíti...

– Elkezdődött – suttogta Párducos.

– És Heborik, a kiugrott pap, aki hitét vesztette, ám egy napon majd megtalálja. Párducos, az átverés mestere, aki cinikusabb szemekkel nézi a világot, mint Heborik a vak szemével, ám mindig a sötétséget kutatja... hogy reményt leljen. És végül Felisin. Ugyan ki lehet ez a nő egy kislány álruhájában? A testi gyönyörök, gyönyör nélkül átélve. Egyik énjét a másik után adta fel. Kedvessége lassan tűnt el a kegyetlen szavakkal, melyeket másokhoz vágott. Nem hisz ő semmiben. Egy tisztára, üresre égetett edény. Heboriknak láthatatlan keze van, s ezzel olyan hatalmat és igazságot ragadott meg, melyet még nem ért. Felisin keze... ah, sok mindent fogott és érintett már, mocskos, sáros volt, mégsem ragadott meg soha semmit. Az élet úgy csusszan ki ujjai közül, akár egy szellem. Minden tökéletlen volt, Párducos, míg Heborik és én meg nem érkeztünk. Hozzád és a társaságodban lévő szegény gyermekhez. A Könyvet, Párducos.

Hallotta, hogy a férfi kioldja a csomókat, és kihúzza a könyvet a bőrtartóból.

– Nyisd ki – mondta neki.

– Neked kell kinyitnod; és még nincs is hajnal! A rituálé...

– Nyisd ki!

– Te...

– Hol marad a hited, Párducos? Még mindig nem érted, igaz? Nem csupán nekem kell kiállnom a próbát. Mindannyian megmérettetünk. Tessék. Gyerünk! Nyisd ki a Könyvet, Párducos!

Hallotta, hogy a férfi hangosan kapkodja a levegőt, majd azt is, hogy légzése lelassul, visszafogja azt a vasakarat. A bőrkötés halkan megnyikordult.

– Mit látsz, Párducos?

A férfi felmordult.

– Természetesen semmit. Nincs fény, nem láthatok semmit.

– Akkor nézd csak meg még egyszer.

Hallotta, hogy Párducos és a többiek is levegő után kapnak. A Dryjhna Könyvéből folyékony, arany árnyalatú fény emelkedett elő. Minden oldalon halk susogás, majd távoli süvítés hallatszott.

– A Forgószél újjáéled; de nem itt, nem Raraku szívében. Párducos, mit látsz a Könyvben?

A férfi kinyújtotta a kezét, lapozott, aztán még egyszer, majd még egyszer.

– De hiszen ez lehetetlen: ez üres! Minden oldala üres!

– Azt látod, amit látsz, Párducos. Csukd be a Könyvet, és add most oda a toblakának.

Az óriás előrelépett, leguggolt. Vaskos, véres kezébe vette a Könyvet. Nem habozott. Arca meleg fényben fürdött, amikor az első lapra nézett. Látták, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, majd futnak végig sebhelyes arcán.

– Micsoda szépség – suttogta Felisin. – És a szépség láttán sírni támad kedved. Tudod, hogy miért érzel ilyen szomorúságot? Nem, még nem. Majd egy szép napon... Csukd be a Könyvet, toblaka.

– Heborik...

– Nem.

Párducos előhúzott egy tőrt, de Felisin egy gyengéd mozdulattal lefogta a kezét.

– Nem – ismételte meg az expap. – Az érintésem...

– Igen – mondta a nő. – Az érintésed.

– Nem.

– Keresztülmentél már egy próbán, Heborik, és akkor elbuktál. Igen, de még hogy elbuktál! Attól félsz, hogy megint kudarcot vállánál...

– Nem igaz, Felisin – mondta Heborik éles, határozott hangon. – Ettől félek a legkevésbé. Nem leszek ennek a rituálénak a része, és nem érek hozzá ahhoz az átkozott Könyvhöz sem.

– Mit számít, hogy kinyitja-e a Könyvet? – morogta a toblaka. – Olyan vak, akár egy enkar'al. Hadd öljem meg, Újjászületett Shei'k. Pecsételje meg az ő vére a rituálét.

– Tedd csak meg.

A toblaka úgy mozdult, akár a villám, fakardja szinte láthatatlanul csapott Heborik feje felé. Ha célba ért volna, darabokra töri az öregember koponyáját, s akár tíz méterre is szétszóródtak volna Heborik csontjai. Ehelyett azonban a férfi keze felfénylett, az egyik a száradó vér színén, a másik pedig bestiálisan, fekete szőrrel. A két kéz a levegőbe nyúlt, és az óriás csuklóira kulcsolódott: megállította a halálos csapást. A fakard kirepült a toblaka kezéből, s eltűnt a Könyv fényének köréből, valahová a sötétbe. Az óriás felnyögött fájdalmában. Heborik elengedte a toblaka csuklóját, megragadta az óriást a nyakánál és a szíjánál fogva, aztán egy gyors mozdulattal a kardja után dobta. Hangos puffanás hallatszott, és az agyag megremegett. Heborik hátratántorodott, arca eltorzult a döbbenettől, s a féktelen harag, ami láthatóvá tette kezeit, kihunyt.

– Láthattuk tehát a kezedet – mondta Felisin. – Sosem tagadtak ki téged, Heborik, bármit gondoltak is a papok, amikor azt tették, amit tettek. Egyszerűen csak előkészítettek téged.

Az öregember térdre esett.

– Így születik újjá egy ember hite. Tudd meg: Fener soha nem kockáztatna téged, téged egyedül, Könnyűkezű Heborik. Gondolj erre, és légy nyugodt...

Kint, a sötétségben, a toblaka felnyögött. Felisin felállt.

– Most már kérem a Könyvet, Párducos. Közel a hajnal.

Felisin, aki ismét feladja magát. Újjáépül. Újjászületik. Ez lenne az utolsó ilyen alkalom? Ó, nem, egészen biztosan nem – gondolta magában.

*

Egy órával napfelkelte előtt, Ikárium az Üreg széléhez vezette társait. Muzsikus a csípőjéhez fogta a nyílpuskája tokját, és Sáfrány kezébe nyomta a lámpást. Aztán Mappóra nézett. A trell vállat vont.

– A határvonal homályos: semmit sem látni abból, ami azon túl van.

– Nem tudnak semmit a jövőről – suttogta Iszkiri Puszt. – Örökké tartó fájdalom, de pazaroljam a szót arra, hogy felkészítsem őket? Nem, egyáltalán nem, soha! A szavak túl értékesek ahhoz, hogy elpazaroljuk őket, így kacér szótlanságom illik az ő habozásukhoz, melyet a rendíthetetlen tudatlanság okoz.

Muzsikus intett a nyílpuskával.

– Te mész előre, Puszt.

A Főpap hápogott.

– Én? – visította. – Megőrültél? – hátravetette a fejét. – Ismét tévedésben vannak, még az a nyavalyás alak is, aki katonának meri nevezni magát. Nem, ez túl egyszerű!

Sáfrány sziszegve előrelépett, magasra emelte a lámpást, aztán belegyalogolt a határvonalba, s eltűnt a társai elől. Ikárium habozás nélkül követte. Muzsikus egy mordulással elindította utánuk a Főpapot. Miután ők ketten eltűntek, Mappó Apsalarhoz és az apjához fordult.

– Ti ketten már keresztülmentetek rajta egyszer – mondta. – Az Üreg aurája mindkettőtökhöz hozzátapadt.

Belzár bólintott.

– A hamis ösvény miatt. Gondoskodnunk kellett a Szétszéledtekről és a Lélekvesztettekről.

A trell Apsalarra fordította a tekintetét.

– Milyen Üreg ez?

– Nem tudom, de tényleg széttépték. Kevés remény van jellege pontos meghatározására, amilyen állapotban most van. Emlékeimben viszont hiába kutatok ilyen lerombolt Üregek után...

Mappó felsóhajtott és megmozgatta a vállát, hogy oldja kicsit izmai feszültségét.

– Hm, nos, miért kellene elhinni, hogy csakis azok az Ősi Üregek léteztek; a Tellann, az Omtose Phellack meg a Kurald Galain, amelyekről tudunk.

A határvonalat a levegő nyomáskülönbsége jellemezte. Mappó nyelt egyet, s a füle ismét kitisztult. Pislogott, érzékszervei küszködtek az áramlás ellen, amely letámadta őket. A trell egy erdőben találta magát, a többiek között. A hatalmas fákat – vörösfenyőket, lucfenyőket és cédrusokat – mind vastagon borította a moha. Kékes fény szűrődött át a koronák között. A levegőben halódó vegetáció szaga érződött, bogarak zümmögtek körülöttük. A jelenet végtelen szépsége úgy ereszkedett Mappóra, akár egy hűsítő balzsam.

– Nem is tudom, hogy mire számítottam – motyogta Muzsikus –, de erre a legkevésbé sem.

Egy hatalmas, még Ikáriumnál is magasabb dolomit görgetegkő emelkedett ki előttük. Halvány zöldjét napfény ragyogta be, s kiemelte barázdáit, gödreit, felülete egyéb mintáit.

– A nap meg sem mozdul – szólalt meg Apsalar a trell mögött. – A fény mindig ugyanabban a szögben áll, s ebben a szögben látszanak csak a barázdái.

A kő alját és oldalát szörnyű mancs- és talpnyomok borították: mindegyik vérszínű volt. A Kezek Ösvénye. Mappó Iszkiri Puszthoz fordult.

– Egy újabb csapda, Főpap?

– Egy magányos kő az erdő közepén? Melyre nem nőtt moszat és moha, melyet tisztára mosott a túlvilági fény? Ez a trell nagyon agyafúrt, de figyeljetek csak! – szélesen Mappóra mosolygott. – Egyáltalán nem! Ugyan hogy tudtam volna megmozdítani egy ekkora követ? És nézzétek csak ezeket az ősi barázdákat, gödröket és kanyarokat, hogyan lehetne az ilyesmit hamisítani?

Ikárium közelebb lépett, megállt az állókő előtt. Ujjával követte az egyik barázda kacskaringózását.

– Nem, ezek valóban igaziak. Ezek Tellannok, olyasmik, amiket a T'lan Imassok szent helyeinek egyikén találhat az ember; az állókő tipikusan egy tundra vagy pusztaság egyik dombjának tetején állna. Persze nem hiszem, hogy az Alakváltoztatók észrevennék ezt a diszharmóniát...

– Hat persze, hogy nem! – szaladt ki Puszt száján, majd meglepetten elhallgatott, és a jaghutát bámulta. – Miért hallgattál el?

– Mi mást tehettem volna? Hiszen félbeszakítottál...

– Hazugság! De nem, bele kell gyömöszölnöm a felháborodásomat egy zsákba, egy olyan titokzatos zsákba, mint amilyet a trell cipel; micsoda egy furcsa zsák az! Csak nem egy másik darabkát ejtettél benne csapdába? A lehetőség... lehetséges. Egy belátható kilátás, valóban, egy biztos bizonyosság! Csak annyit kell tennem, hogy őszintétlen mosolyommal a jaghuta felé fordulok, hogy megmutassam, milyen békésen tűröm az inzultusát, mivel nagyobb ember vagyok, mint ő, bizony ám! A gesztusai, a pózai, a gyengén leplezett félelmei! – Iszkiri Puszt megperdült, és a kövön túli erdő homályába bámult.

– Hallottál valamit, Főpap? – kérdezte Ikárium, nyugodt hangon.

– Itt, hallani? – Puszt elkomorodott. – Miért kérded ezt tőlem?

– Milyen mélyen mentetek be ebbe az erdőbe? – kérdezte Mappó Apsalartól.

A lány megrázta a fejét. Nem messze.

– Indulni kéne – mondta Muzsikus. – Egyenesen előre, el a kő mellett.

Senki sem javasolt más irányt. Megindultak. Muzsikus haladt elöl, nyílpuskáját csípőtájon tartotta, lövésre készen, egy moranth lőszerrel töltve. Ikárium követte, íja a hátán, kardja a hüvelyében. Puszt, Apsalar és az apja következtek, pár lépéssel Mappó előtt, aki a menet hátvédjeként funkcionált. Mappó nem remélte, hogy ugyanolyan sebesen tud reagálni egy esetleges támadásra, mint Ikárium, ezért aztán előszedte a csontfegyverét a zsákból. Lehet, hogy igazából ennek a megtépázott Üregnek egy darabkáját hurcolom magammal az ütött-kopott zsákomban? Akkor hogy lehetnek az én szegény kis áldozataim? Talán a paradicsomba juttattam őket – ez legalább könnyít a lelkiismeretemen...

A trell már sokszor járt régi erdőkben, és ez a mostani sem különbözött sokban a többitől. Madárhangot csak elszórtan és messziről hallott; a rovaroktól, aljnövényzettől és maguktól a fáktól eltekintve, életnek nyomát sem találták. Olyan hely volt, ahol a megfelelő hangulatban lévő ember könnyedén szabadon engedi a fantáziáját, és elkóborol a gyönyörű környezetben. Egy hely, ahol a sötét legendákat ki lehet bogozni, ahol az ember a gonosz meséktől rettegő gyermekké zsugorodik vissza... ah, micsoda ostobaság! Egyetlen borongós dolog van csak itt: én! – morfondírozott Mappó.

A vastag gyökerek sok helyen kibújtak a humuszréteg alól, s hálózatukkal beszőtték a fák közötti térségeket. Ahogy továbbhaladtak, a levegő hűvösebb lett, eltűnt a gazdag illatfelhő, és lassan az is látszott, hogy az erdő egyre ritkul, a fák közötti szabad tér pár méterről fél tucatra, majd tucatnyira tágult. A göcsörtös gyökerek azonban továbbra is ugyanolyan sűrűn tekergőztek a földön: túl sok volt belőlük ahhoz, hogy mind az erdőből származzon. Mappóban a látványuk egy nyugtalanító emléket idézett fel halványan, de még nem tudta hová tenni a dolgot.

Már ötszáz méterre is elláttak maguk előtt, az ösvény mentén fák álltak őrt, s a furcsa nap kékes fénnyel festette meg a sűrű levegőt. Semmi sem mozdult. Senki sem beszélt, s csak a lélegzésük, a páncéljuk zizegése, és az összefonódó gyökerek végtelen szőnyegén csosszanó lépteik zaja hallatszott. Egy órával később elérték az erdő szélét. Azon túl egy sötét, végtelen síkság terült el. Muzsikus megállította a társaságot.

– Van valakinek észrevétele ezzel kapcsolatban? – kérdezte, s közben a csupasz, változatlan tájképet figyelte, ami rájuk várt.

A talaj előttük merő gyökérszövevény volt, a kígyózó nyúlványok vad kavalkádja, mely a végtelenbe nyúlt.

Ikárium leguggolt, és megérintett egy vastag, tekeredett gyökérdarabot. Lehunyta a szemét, aztán bólintott. A jaghuta felegyenesedett.

– Az Azath – mondta.

– Tremorlor – motyogta Muzsikus.

– Még soha nem láttam olyat, hogy az Azath ilyen módon nyilvánult volna meg – mondta Mappó. Nem, az Azathot így még nem láttam, de hasonló erdőt már igen... – gondolta magában.

– Én igen – mondta Sáfrány. – Darujhisztánban. Az ottani Azath Ház úgy nőtt ki a földből, akár egy fatörzs. A saját szememmel láttam. Azért emelkedett ki, hogy magába temesse egy Jaghuta Fortélyát.

Mappó hosszú percig tanulmányozta a fiatalembert, aztán a jaghutához fordult.

– Mi mást éreztél még, Ikárium?

– Ellenállást. Fájdalmat. Az Azath ostrom alatt áll. Ez a szakadozott Üreg próbálna kiszabadulni a Ház szorításából. És most egy további veszedelem közeledik...

– A Lélekvesztettek és a Szétszéledtek.

– Tremorlor... tudja, hogy... kik kutatják.

Iszkiri Puszt felkuncogott, aztán Sáfrány egy pillantására gyorsan elhallgatott.

– Bennünket is beleértve, gondolom – mondta Muzsikus.

Ikárium bólintott.

– Igen.

– És szándékában áll megvédeni magát – folytatta a trell.

– Ha tudja.

Mappó megvakarta az állát. Az élőlények természetes reakciója.

– Meg kellene itt állnunk – javasolta Muzsikus. – Aludni egy keveset...

– Jaj, ne, nem szabad! – mondta Iszkiri. – Sietni kell!

– Bármi is van előttünk, várhat – morogta az utász. – Ha nem vagyunk elég pihentek...

– Egyetértek Muzsikussal – mondta Ikárium. – Pár óra pihenés...

*

A tábor kezdetleges volt, a pokrócokat némán terítették le, aztán elfogyasztották szerény vacsorájukat. Mappó figyelte, ahogy a többiek lassan aludni térnek. Végül csak ő és Belzár maradtak ébren. A trell az öreghez lépett, aki éppen megvetette hálóhelyét. Mappó nagyon halkan szólalt meg.

– Miért engedelmeskedtél Iszkiri parancsainak, Belzár? Elhoztad a lányodat erre a helyre... ilyen körülmények közé...

A halász elfintorodott, s láthatóan nem szívesen mondta ki a választ.

– Ajándékba kaptam, uram, ezt a kezet itt. Életünket megkímélték...

– Ezt már elmesélted. Aztán Iszkirihez kerültél. A sivatag közepébe, egy erődbe. Ahol azt követelték, hogy belekeverd az egyetlen gyermekedet egy ilyen zűrbe... sajnálom, Belzár, nem akartalak megbántani. Csak szeretnélek megérteni.

– Már nem az, aki volt. Nem az én kicsi lányom. Nem az – habozott, pokrócon nyugvó keze megrándult. – Nem – ismételte meg. – Ami történt, megtörtént, és már nem lehet rajta változtatni – felnézett. – A legjobbat kellett kihozni a helyzetből. A lányom sok mindent tud... – félrenézett, tekintete összeszűkült, s valami olyasmit bámult, amit csakis ő látott. – Szörnyű dolgokat. De akkor is ott van még benne a gyerek; én látom. Minden, amit tud... Nos – ismét Mappóra pillantott –, a tudás nem elég, nem elég – elkomorodott, aztán megrázta a fejét, és megint elfordította a tekintetét. – Nem tudom megmagyarázni...

– Eddig értem.

Belzár nagy sóhaj után folytatta.

– Neki okokra van szüksége. Mindenre okot keres. Legalábbis én úgy érzem. Én vagyok az apja, és én úgy gondolom, még tanulásra lenne szüksége. Ez sem más, mint kifutni a vízre: az ember megtanulja, hogy sehol sincs biztonságban. Nem igazi tanulás. Nincs biztonságos hely, trell – megrázkódott, aztán felkelt. – Most jól megfájdítottad a fejemet.

– Bocsáss meg – mondta Mappó.

– Ha szerencsém van, a lányom is ezt teszi majd velem egyszer: megbocsát nekem.

A trell figyelte, ahogy Belzár befejezi az ágyazást. Mappó felkelt, és arrafelé indult, ahol a zsákját hagyta. Az ember megtanulja, hogy sehol sincs biztonságban. Bármelyik tengeri isten néz most le rád, öreg, erősen figyelnie kell, hogy szemmel tarthassa elveszett gyermekét.

*

Mappó, aki csak forgolódott a pokrócán, mert nem tudott aludni, lépteket, majd Ikárium halk hangját hallotta maga mögött.

– Jobb lenne, ha visszafeküdnél aludni, kislány.

A trell keserédes felhangot hallott ki a lány válaszából.

– Nagyon hasonlítunk egymásra, te meg én.

– Hogy érted? – kérdezte Ikárium.

A lány felsóhajtott.

– Mindkettőnknek van védelmezője: és egyikük sem tudja ellátni a feladatát. Mi meg pláne nem. Úgyhogy csak sodródnak, vonszoljuk őket; mindig figyelnek, de olyan nagyon tehetetlenek.

Ikárium válasza kimért és érzelemmentes volt.

– Mappó a társam, a barátom. Belzár az apád. Értem, hogy ő miért véd téged: ugyan mi mást tehetne egy apa? De Mappó meg én, az egy egészen más dolog.

– Valóban?

Mappó visszafojtotta a lélegzetét, s már készült, hogy felálljon és véget vessen a beszélgetésnek...

Apsalar egy perc után folytatta.

– Talán igazad van, Ikárium. Kevésbé hasonlítunk, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Mondd csak, mihez kezdesz majd az emlékeiddel, ha egyszer megtalálod őket?

A trell tehát csak egy percre lélegezhetett fel. De már nem küzdött a késztetéssel, hogy közbeavatkozzon; ehelyett inkább lecsendesedett, és várta a választ a kérdésre, amit ő maga sosem mert feltenni a jaghutának.

– A kérdésed... meglep, Apsalar. Te mihez kezdesz a sajátjaiddal?

– Nem az enyémek; legalábbis, a legtöbbje nem. Van egy kevéske emlékképem abból az időszakból, amikor halászlány voltam. Zsinórért alkudok a piacon. Fogom az apám kezét egy sírhalom felett, ahol vágott virágok hevernek a kopott köveken, érdes felület ott, ahol valaha bőrt éreztem. Veszteség, fájdalom; biztos nagyon kicsi voltam még. Más emlékeim egy viaszboszorkától származnak, egy öregasszonytól, aki meg akart engem védeni, míg Cotillion birtokolt. Elvesztette a férjét, a gyermekeit, mindenét a Birodalom dicsőségére. Biztosan azt várnád, hogy a keserűség mindent elönt egy ilyen asszony lelkében, nem igaz? De nem ez a helyzet. Tehetetlen volt, elvesztette a szeretteit, ösztöneit – melyeket oly sokáig dédelgetett –, s engem ölelt magához. És még ma is itt van, Ikárium...

– Különleges ajándék, kislány...

– Valóban. Végül pedig, utolsó adag kölcsönkapott emlékem a legzavaróbb mind közül. Egy merénylőé. Valaha halandó volt, aztán Előd. A merénylők a hatékonyság oltára előtt borulnak földre, és a hatékonyság veszedelmes dolog, Ikárium. Percnyi töprengés nélkül feláldozza halandók életét, valami nagynak hitt eszme érdekében. Legalábbis, Táncos esetében ez volt a helyzet: ő nem pénzért ölt, hanem egy olyan ügyért, mely sokkal kevésbé volt önző, mint gondolnád. Gondolatban olyan ember volt, aki rendbe rakta a dolgokat. Úgy látta, hogy ő tiszteletre méltó. Feddhetetlen jellemű ember volt Táncos. De a hatékonyság egy szívtelen mester. És ebben rejlik a csúcspoén. A lelke mélyén, annak ellenére, hogy bosszúból meg akarja öletni Laseent, valójában... szimpatizál vele. Végül is a nő egy felsőbbrendűnek hitt érdek előtt hajtott fejet – a Birodalom érdeke előtt –, és úgy döntött, hogy feláldoz két embert, két barátot, e miatt az érdek miatt.

– Tehát káosz van a lelkedben.

– Igen, Ikárium. Ilyen a teljes emlékezet. Nem vagyunk egyszerű lények. Te arról álmodsz, hogy az emlékekkel a tudás is jön majd, és a tudás megértéshez vezet. De minden válaszból, amire rátalálsz, száz meg száz újabb kérdés ered. Mindaz, ami eddig voltunk, megmagyarázza a jelenünket, de csak igen keveset árul el a jövőről. Az emlék olyan teher, amit sosem rázhatunk le a vállunkról.

Ikárium válaszából makacsság csengett ki.

– Olyan teher, amit én örömmel vállalnék.

– Hadd adjak egy jó tanácsot. Mappónak ezt ne említsd, ha nem akarod még jobban összetörni a lelkét.

A trell vére száguldozott, dobolt a fülében, már fájt a tüdeje a visszafojtott levegőtől.

– Nem értelek, kislány – mondta Ikárium halkan, egy kis idő múlva. – De soha nem akarnám őt bántani.

Mappó lassan kiengedte a levegőt, s nyugalmat erőltetett magára. Érezte, hogy könnycseppek futnak végig a szeme sarkától az arca ráncaiban.

– Nem értem – ezúttal a jaghuta suttogott.

– De szeretnéd érteni.

Erre nem jött felelet. Eltelt egy perc, majd Mappó mozgás hangjait hallotta.

– Hé, Ikárium – mondta Apsalar –, töröld le a könnyeidet. A jaghuták nem szoktak sírni.

*

Az álom elkerülte Mappót, és sejtette, hogy a csapatban voltak mások is, akiknek az alvás nem nyújtott menekvést a gyötrő gondolatok elől. Csak Iszkiri Puszt aludt nyugodt lélekkel; hangos horkolása legalábbis erre utalt. Mappó nem sokkal később ismét mozgást hallott, s Ikárium szólalt meg halk, kimért hangon.

– Itt az idő.

Gyorsan tábort bontottak. Mappó még a zsákját kötözgette, amikor Muzsikus már el is indult; a katona, aki csatába megy, óvatosan, ám eltökélten. Az Árnyak Főpapja ott ugrándozott a nyomában. Amikor Ikárium is megindult volna, Mappó kinyújtotta a kezét, és megfogta barátja karját.

– Barátom, az Azath Házak megpróbálnak magukba zárni mindenkit, akinek hatalma van. Tisztában vagy vele, hogy mit kockáztatsz?

Ikárium elmosolyodott.

– Nem csak én, Mappó. Mindig alábecsülöd magad: azt, akivé az évszázadok során lettél. Bíznunk kell abban, hogy az Azath felismeri: mi nem akarunk rosszat; csak így folytathatjuk az utat.

A többiek már mind elindultak. Apsalar kérdően hátrapillantott rájuk, s a két jó barát magára maradt.

– Hogyan bízhatunk valamiben, amit nem is ismerünk? – kérdezte a trell. – Azt mondtad, „felismeri”. Hogyan? Pontosan mi ismeri fel?

– Fogalmam sincs. Érzek egy jelenlétet, ennyi az egész. És ha én érzem őt, akkor biztosan ő is érez engem. Tremorlor szenved, Mappó. Egyedül küzd, és a célja dicső. Én segíteni akarok az Azathnak, így Tremorlornak választania kell: elfogadja-e a segítségemet, vagy nem.

A trell megrázta magát, hogy leplezze ellenérzését. Ó, barátom, segítséget ajánlasz, de fogalmad sincs, hogy milyen könnyen fordulhat a kocka. Tudatlanságodban olyan tiszta, olyan nemes vagy. Ha Tremorlor jobban ismer téged, mint te önmagad, vajon el meri-e fogadni az ajánlatodat?

– Mi a baj, barátom?

Halvány gyanú villant a jaghuta szemében, és Mappó kénytelen volt félrefordítani a fejét. Mi a baj? Beszélhetnék, figyelmeztethetnélek, barátom. Ha a Tremorlor magába szippant téged, akkor a világ megszabadul egy hatalmas veszedelemtől, én viszont elveszítek egy barátot. Nem, csalással az örökkévalóságig tartó fogságra ítélnélek. Az Öregek és a Névtelenek, akik egykor megbíztak engem a feladattal, biztosan ezt parancsolnák. Őket nem érdekelné a szeretet. De a fiatal trell harcost sem érdekelte, aki kis habozás után oly könnyedén tette le az esküt – mivel nem ismerte az embert, akit követnie kellett. Nem is voltak kételyei. Akkor, annyi éve, még nem voltak.

– Könyörgöm, Ikárium, forduljunk most vissza. Túl nagy a kockázat, barátom – miközben a síkságot fürkészte, érezte, hogy könnybe lábadt a szeme. Barátom. Drága Bölcsek, most végre láthatjátok, ki vagyok. Rosszul választottatok. Gyáva vagyok.

– Azt kívánom – mondta Ikárium lassan, habozva –, bárcsak értenélek. A háború, ami benned túl, összetöri a szívemet, Mappó. Mostanra rá kellett, hogy jöjjél...

– Mire jöttem rá? – kérdezte a trell érdes hangon. Még mindig nem tudott a jaghuta szemébe nézni.

– Hogy az életemet adnám érted, egyetlen barátom, testvérem.

Mappó keresztbe fonta a karját.

– Ne – suttogta. – Ne mondd ezt!

– Hadd segítsek véget vetni a háborúnak. Kérlek!

A trell szaggatottan felsóhajtott.

– Az Első Birodalom városa, az, amelyik a régi szigeten állt... – Ikárium várt. – A te kezed által pusztult el, Ikárium. Haragod vak... és semmihez sem fogható. Lángol, olyan hevesen lángol, hogy eléget minden emléket, mindent, amit valaha tettél. Figyellek, látom, ahogy a hideg hamuban turkálsz, próbálsz rájönni, hogy ki vagy, én meg csak állok melletted; megesküdtem rá, hogy megakadályozlak, ha megint ilyet akarsz tenni. Városokat pusztítottál el, egész civilizációkat. Ha egyszer elkezded az öldöklést, nem tudod abbahagyni, míg... el nem pusztul minden élet körülötted, minden.

A jaghuta nem mondott semmit, Mappó pedig nem mert barátjára nézni. A trell karja már belefájdult abba, ahogy saját magát ölelte védekezően. Fájdalma vihart kavart a lelkében, s minden erejét bevetette, hogy visszafogja.

– És Tremorlor tudja – mondta végül Ikárium hűvös, színtelen hangon. – Az Azath nem tehet mást, magába kell zárnia engem.

Persze, ha képes rá, és ezt még soha nem próbálta ki. Haragodban el is pusztíthatod – a szellemekre, micsoda kockázatot vállalunk?

– Úgy hiszem, téged ez az Üreg formált, Ikárium. Ennyi idő után végre hazaértél.

– Ott ér véget, ahol elkezdődött. Tremorlorba megyek.

– Barátom...

– Nem. Nem járkálhatok többé szabadon ezzel a tudattal. Ezt meg kell értened, Mappó. Nem megy...

– Ha Tremorlor magába szippant, nem halsz meg, Ikárium. A fogságod végtelen lesz, de... tudatában leszel mindennek.

– Igen, ez méltó büntetés lenne.

A trell felkiáltott. Ikárium keze a vállához ért.

– Kísérj el engem a börtönömhöz, barátom. Tedd, amit kell – amit eddig is tettél –, hogy megakadályozd a tombolásomat. Nem engedheted, hogy ellenálljak. Tedd, amit egy barátnak tennie kell. És legyél szabad, ha megtehetem, hogy közben még ajándékot is adok neked. Ennek véget kell vetnünk.

Mappó megrázta a fejét, arra gondolt, hogy letagad mindent. Gyáva! Üsd le őt, most rögtön! Unszold el innen – jó messzire –, s mire ismét észhez tér, már nem fog emlékezni semmire. Elvezethetem őt valami más irányba, aztán úgy leszünk megint, ahogy mindig is voltunk...

– Kelj fel, kérlek, a többiek már várnak ránk.

A trell észre sem vette, hogy a földön fekszik, összegömbölyödve. Vér ízét érezte a szájában.

– Kelj fel, Mappó. Van még egy utolsó feladatod.

Erős, kemény kéz segítette talpra. Úgy tántorgott, mintha részeg vagy lázas lenne.

– Mappó, különben nem hívhatlak a barátomnak.

– Ez nem volt szép tőled – nyögte a trell.

– Igen, úgy fest, nekem kell téged gatyába ráznom. Legyen a harag a vasakaratod ötvözője. Ne hagyj helyet kételynek; mindig túl szentimentális voltál, trell.

Még amikor szidsz, akkor is kedvesek a szavaid. Ah, istenem, hogy leszek rá képes?

– A többieket mélyen megrázta az, amit láttak. Mit mondjunk nekik?

Mappó megrázta a fejét. Sok tekintetben még mindig gyerek vagy, Ikárium. Ők tudják.

– Most gyere. Az otthonom már készen áll végzetes hazatérésemre.

*

– Így kell lennie – mondta Muzsikus, amikor megérkeztek.

Mappó végignézett az arcokon, s valamennyin tisztán látta, hogy tudnak mindent. Iszkiri Puszt ráncos arca torz vigyorba rándult: félelem, izgalom, és egy sor olyan érzelem látszott rajta, melyeket csak ő maga tudott volna megnevezni, ha akarta volna. Apsalar láthatóan félretette a szimpátiát, és olyan hideg pillantással mérte végig Ikáriumot, mintha egy lehetséges ellenfelet látna benne. Most látszott először, hogy nem bízik saját képességeiben. Belzár tekintete beletörődésről árulkodott, a férfi tisztában volt a lányát fenyegető veszéllyel. Sáfrány volt az egyetlen, aki – úgy tűnt – nem érti a helyzetet. Mappó ismét eltöprengett a bizonyosságon, amit a fiatalember önmagában talált meg. Mintha a fiú csodálná Ikáriumot – de vajon melyik tulajdonságát?

Egy dombon álltak, a gyökerek kaotikusan tekeregtek alattuk. Valami ősi lény küzd alattunk börtönében. Ezek a dombok... Előttük a táj megváltozott, a gyökerek meredeken megemelkedtek, s vastag falakat alkottak, melyek őrülten kanyargó folyosókat hoztak létre. A falakban néhány gyökér még mozogni látszott. Mappó összeszűkült szemmel figyelte a mozgást.

– Ne tegyetek semmit annak érdekében, hogy megmentsetek, ha Tremorlor el akarna engem veszejteni – jelentette be Ikárium. – Sőt, inkább segítsetek neki...

– Ostoba! – károgta Iszkiri Puszt. – Az Azathnak először szüksége van rád! Tremorlor olyan kockázatot vállalt, hogy még Oponn is megreszketne, ha látná. Kétségbeesés! Ezer Lélekvesztett és Szétszéledt gyülekezik! Az uram megtett minden tőle telhetőt, és én is! Ki fogja nekünk megköszönni? Ki fogja értékelni az áldozatunkat? Nem hagyhatsz minket cserben, te szörnyű jaghuta!

Ikárium elfintorodott, és Mappóhoz fordult.

– Megvédem az Azathot. Mondd csak, tudok harcolni a nélkül... a nélkül a lángoló düh nélkül?

– Van egy küszöb – felelte a trell. De milyen közel is van... – tette hozzá magában.

– Fogd vissza magad – mondta Muzsikus, miközben ellenőrizte a nyílpuskáját.

– Míg mi többiek megtesszük, ami tőlünk telik.

– Iszkiri Puszt – csattant fel Sáfrány –, ez vonatkozik rád és az istenedre is...

– Hah! Talán te akarsz nekünk parancsolni? Mi összehoztuk a játékosokat; ennél többet nem kívánhat senki...

A daru a Főpap elé pattant, kése hegye könnyedén Iszkiri nyakához ért.

– Nem jó válasz – mondta. – Szólj az istenednek, a fenébe is. Több segítség kell!

– A kockázat...

– Sokkal nagyobb, ha csak állsz itt tétlenül, te ostoba! Mi van, ha Ikárium megöli az Azathot?

Mappó visszafojtotta a lélegzetét, nagyon megdöbbentette, hogy Sáfrány milyen mélyen átlátta a helyzetet. Csend lett. Ikárium döbbenten hátralépett. Igen, barátom, van ennyi erőd – gondolta Mappó. Iszkiri Puszt pislogott, hápogott, aztán gyorsan becsukta a száját.

– Ezzel nem számoltunk – nyögte végül. – Mi minden szabadulna ki... ó, istenem! Engedj el.

Sáfrány hátralépett és eltette a kését.

– Árnytövis... hm... az Árnyak hatalmas Ura... gondolkodik. Igen. Erősen töri a fejét! Olyan végtelen a bölcsessége, hogy képes még a saját eszén is túljárni! – a Főpap szeme elkerekedett, aztán a férfi megperdült, hogy lássa a hátuk mögött hagyott erdőt.

Távoli üvöltést hallottak abból az irányból. Iszkiri Puszt elmosolyodott.

– Legyek átkozott – motyogta Apsalar. – Nem hittem, hogy képes rá.

Az erdőből öt Árnyak Kopója lépett elő; lopakodó farkasfalkára hasonlítottak, bár mindegyik akkora volt, akár egy póniló. Hogy minden természetes dologból gúnyt űzzenek. Vak, a sápadt, világtalan Kopó vezette a társait. Párja, Mélység futott mögötte, az oldalvédet Szilaj és Vértes alkották. A csapat vezetője, Keresztes, a hátvéd volt. Mappó megborzongott.

– Azt hittem, heten vannak.

– Fürkész Anomander megölt közülük kettőt a Rhivi-síkságon – mondta Apsalar –, amikor megparancsolta Cotillionnak, hogy engedje szabadon a testemet.

Sáfrány meglepetésében megperdült.

– Fürkész? Ezt nem is tudtam.

Mappó felvonta szemöldökét, úgy fordult a daru felé.

– Te ismered Fürkész Anomandert, a Hold Urát?

– Csak egyszer találkoztunk – mondta Sáfrány.

– Egy napon szívesen meghallgatnám a történetet.

A fiú szája vékony vonallá préselődött. Biccentett. Mappó, te vagy itt az egyetlen olyan bolond, aki azt hiszi, hogy túléljük ezt a kalandot – gondolta magában a trell. Tekintete ismét a közeledő Kopók felé fordult. Utazásaik során Ikáriummal sosem kerültek még szembe az Árnyak legendás lényeivel, ám Mappó ismerte a Kopók nevét, illetve leírásukat, és a Szilaj nevű állattól félt a legjobban. Úgy mozgott, akár a folyékony sötétség, szeme, akár az izzó zsarátnok. A többiek nyíltan mutatkoztak, sebhelyes, izmos testükkel, durva, kegyetlen fogsorukkal. Szilaj azonban úgy mozgott, akár egy vérbeli gyilkos, egy merénylő. A trell érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr, amikor az a halálos szempár rátalált, és egy pillanatra farkasszemet nézett vele.

– Nem elégedetlenek – búgta Iszkiri Puszt.

Mappó elfordította a tekintetét a bestiákról, és látta, hogy Muzsikus őt bámulja. Az üzenet, melyet egy szemvillanással átadtak egymásnak, egyértelmű volt. Az utász alig láthatóan biccentett. A trell felsóhajtott, lassan kacsintott, aztán Ikáriumhoz fordult.

– Barátom...

– Üdvözlöm őket – morogta a jaghuta. – Erről nem beszélünk többet, barátom.

A Kopók néma csendben érkeztek, s félkörívben helyezkedtek el az utazók körül.

– Megyünk a labirintusba – mondta Iszkiri Puszt, majd egy távoli, gonosz visítás hallatán összerezzent.

A Kopók felemelték a fejüket, és beleszagoltak a mozdulatlan levegőbe, de láthatóan nem jöttek izgalomba. Mindegyik állat körül az ijesztő tudás aurája érződött, melyet az ősiség vasszálai szőttek át. Az Árnyak Főpapja ismét furcsa táncba kezdett, melynek Mélység vetett véget: a Kopó ráugrott, és vállával a földhöz szorította Pusztot. Muzsikus fél kézzel felsegítette a papot.

– Úgy látom, sikerült felbosszantanod az uradat, Puszt.

– Badarság – nyögte a férfi. – Csak a nagy szeretet jele. A kutyus annyira megörült nekem, hogy nem tudta magát türtőztetni.

Megindultak a labirintus felé, felettük az égbolt színe a frissen öntött vaséhoz hasonlított.

*

Geszler oda sétált, ahol Dujker, Bult és Lulla kapitány üldögéltek, gyenge gyógyteát kortyolgatva. A tizedes arca vörösen lángolt, és az összetört orr körül fel is dagadt, a hangja rekedtessé vált.

– Nem férnek be többen, úgyhogy megyünk, hogy elérjük az utolsó dagályt – jelentette be.

– Milyen gyorsan viszik el a hajót azok az élőhalott evezősök Arenbe? – kérdezte Lulla.

– Nem tart sokáig. Maximum három nap. Ne aggódj, nem veszítünk el egyetlen sebesültet sem addig, uram...

– Miért vagy te ebben ilyen biztos, tizedes?

– A Silanda fedélzetén valahogy megszűnik az idő, uram. A fejekből még mindig csöpög a vér, pedig már hónapok, évek vagy talán évtizedek teltek el azóta, hogy leválasztották őket a törzsükről. Semmi sem rothad el. Fener agyarára, a fedélzeten még szakállat sem tudunk növeszteni, uram.

Lulla erre csak morgott valamit. Egy óra volt még napkeltéig. Korbolo Dom tábora felől, egyfolytában kapkodó tevékenykedés hangjait hallották. Varázslatok védték a tábort, a boszorkánymesterek nem deríthették ki, hogy mi folyik ott. Nem tudták, mi történik körülöttük, így aztán mindenkinek pattanásig feszültek az idegei.

– Fener vigyázzon rátok – mondta Geszler.

Dujker a férfi szemébe nézett.

– Vigye biztonságba a sebesültjeinket, tizedes.

– Igen, történész, meglesz. Talán még Nok flottáját is kipiszkálhatjuk a kikötőből, vagy rávehetjük Pormkvalt, hogy cselekedjen. A Városi Őrség kapitánya – Hólyagos – jó ember, s ha nem Aren védelméért lenne felelős, már régen itt lenne. Mindenesetre, talán ketten együtt önthetünk egy kis friss vért a Legfőbb Ököl lagymatag pucájába.

– Úgy legyen – dörmögte Lulla kapitány. – Most már tűnés innen, tizedes, mert majdnem olyan ronda az arcod, mint az enyém, és felfordul tőled a gyomrom.

– Ha gondolod, uram, van jó pár felesleges Tiste Andii szemünk raktáron, felpróbálhatnál néhányat. Utolsó lehetőség, uram.

– Köszönöm, tizedes, de inkább kihagynám.

– Szóra sem érdemes, uram. Minden jót, történész. Sajnálom, hogy Kupával meg Heborikkal nem volt több szerencsénk.

– Többet tettél értük, mint amennyit bárki is kívánhatott volna, Geszler. A férfi vállat vont, majd a várakozó hajó felé fordult. Aztán megtorpant.

– Ó, Bult parancsnok, egy szóra.

– Igen?

– Sajnálom, hogy eltörtem az Ököl kezét.

– Sormónak sikerük erőszakos gyógyítással rendbe hoznia, de azért átadom az üzenetet.

– Tudod, parancsnok – mondta Geszler, mielőtt vízre szállt volna –, most vettem csak észre: a kapitánynak meg neked közösen van három szemetek, három fületek, és csaknem egy egész fejre való hajatok.

Bult megperdült, és a tizedesre pillantott.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit, uram. Csak észrevettem, uram. Arenben találkozunk.

Dujker figyelte, ahogy a férfi átevez a folyó sűrű, sárga felszínén. Arenben találkozunk. Ez nem volt túl meggyőző, de értékelem a szándékodat, tizedes.

– Életem végéig úgy fogok emlékezni a tizedesre, mint aki bosszúból betörte a saját orrát – sóhajtotta Lulla.

Bult elvigyorodott, aztán a sáros talajra öntötte teája maradékát. Recsegő térddel felállt.

– Az unokaöcsémnek ez biztosan tetszeni fog, kapitány.

– Csak a bizalmatlanság volt az oka, nagybácsi? – pillantott fel rá Dujker.

Bult egy percig csak nézett rá meredten, aztán vállat vont.

– Koltén biztosan azt felelné, hogy igen.

– És te mit gondolsz?

– Én túl fáradt vagyok ahhoz, hogy gondolkodjak. Ha mindenáron tudni akarod az Ököl véleményét Korbolo Domról, akkor kérdezd meg őt magát.

Figyelték, ahogy a parancsnok elvonul.

– Már alig várom, hogy elolvashassam a Kutyák Láncáról írt történetedet, öreg – dünnyögte Lulla. – Kár, hogy nem küldtél el Geszlerrel egy tekercsekkel teli ládát is.

Dujker feltápászkodott.

– Úgy látom, ma éjjel senki sem akarja a másik kezét fogni.

– Talán majd holnap éjjel.

– Talán.

– Azt hittem, találtál magadnak egy nőt. Egy tengerészgyalogost; mi is a neve?

– Nem tudom. Egy éjszakát töltöttünk együtt...

– Ahá, a kard túl kicsi volt, lötyögött a hüvelyben, mi?

Dujker elmosolyodott.

– Úgy döntöttünk, hogy nem volna túl jó ötlet megismételni azt az éjszakát. Már így is elég veszteséggel kell szembenéznünk...

– Akkor mindketten bolondok vagytok.

– Biztosan igazad van.

Dujker megindult a nyugtalan, fészkelődő táboron át. Kevés beszélgetést hallott, de éberség áramlott körülötte, melyet már a csontjaiban is érzett. Koltént a parancsnoki sátor előtt találta, éppen Netherrel, Nillel és Sormóval tanácskozott. Az Ököl jobb keze még mindig dagadt volt, és kék, sápadt, izzadó arca az erőszakos gyógyítás traumájáról árulkodott.

– Hol van Listás tizedes? – kérdezte Sormo a történésztől.

Dujker pislogott.

– Nem tudom. Miért?

– Látomásai vannak.

– Igen?

A boszorkánymester feszült vonásai fintorba szaladtak.

– Mi semmit sem érzünk abból, ami előttünk áll. Történész, az nem természetes, hogy egy vidék ennyire élettelen. Felperzselték, a lelkét is kiégették. Hogyan?

– Listás azt mondja, volt itt valaha egy háború, kint a pusztában, az erdőn túl. Annyira régen, hogy már kitörlődött a történelemből. De az érzés megmarad, és sugárzik a kövekből.

– Ki vívta ezt a háborút, történész?

– Ezt még sajnos nem tudjuk. Egy szellem irányítja Listás látomásait, de nem biztos, hogy valaha is felfed majd előtte mindent. – Dujker habozott, aztán felsóhajtott. – A szellem egy jaghutáé.

– Ököl – szólalt meg Dujker egy perc után. – Korbolo Dom...

Dulakodás hangjait hallották a közelből. Megfordultak és látták, hogy egy nemes rohan feléjük. A történész elkomorodott, amikor felismerte.

– Tumlit...

Az öregember hunyorogva végignézett az arcokon, és végül az Ököl előtt torpant meg.

– Borzalmas dolog történt, Ököl – mondta reszketeg hangon.

Dujker ekkor meghallotta, hogy az ösvény mentén elhelyezkedő menekülttábor mozgolódni kezd.

– Tumlit, mi történt?

– Sajnos, jött egy újabb követ. Titokban juttatták be. Találkozott a Tanáccsal. Próbáltam őket megállítani, de nem sikerült. Pullyk és Nethpara megfélemlítették a többieket. Ököl, a menekültek át fognak kelni a folyón, méghozzá Korbolo Dom állítólagos védelme alatt...

Koltén a boszorkánymesterekhez fordult.

– A klánjaitokhoz. Küldjétek ide Bultot meg a kapitányokat.

A tisztásról a wickák kiáltozása hallatszott; a menekültek tömege megindult, az átkelő felé nyomult. Az Ököl egy katonához fordult.

– A klánvezérek vonják vissza harcosaikat az útjukból: nem állíthatjuk meg őket.

Igaza van – nem tudjuk megállítani a bolondokat – gondolta Dujker.

Bult és a kapitányok rohanvást érkeztek, Koltén gyorsan elhadarta parancsait. Ezekből a történész arra következtetett, hogy az Ököl a legrosszabbra is felkészült. Amint a tisztek elrohantak, Koltén Dujkerhez fordult.

– Menj az utászokhoz. A parancsom az, hogy csatlakozzanak a menekültekhez. Jelzéseiket, egyenruhájukat cseréljék civil öltözetre, úgy vegyüljenek el...

– Erre nem is lesz szükség, Ököl: mind válogatott rongyokat hordanak, meg szedett-vedett felszerelést. De szólok, hogy a sisakjukat kössék a szíjukra.

– Menj!

Dujker elindult. Az ég már világosodott, s ennek eredményeként a lepkék is ébredezni kezdtek körülöttük. A halk zizegés hallatán a történész hátán végigfutott a hideg, bár erre nem volt semmi megmagyarázható oka. Elhaladt a mozgolódó menet mellett, oldalra tért és átfurakodott a gyalogság sorai között. A katonák csak álltak, és kifejezéstelen arccal nézték a menekülteket. Megpillantott egy csapat rendetlen katonát, akik az ösvénytől messze, szinte a földsáncok szélénél üldögéltek. A csapat ügyet sem vetett a menekültekre, láthatóan teljesen lekötötte őket a kötélfonás. Páran felpillantottak, amikor Dujker odaért melléjük.

– Koltén azt mondta, hogy csatlakozzatok a menekültekhez – mondta a történész. – Vitának nincs helye... vegyétek le a sisakot...

– Ugyan ki akart itt vitatkozni? – motyogta egy alacsony, széles katona.

– Mire készültök azokkal a kötelekkel? – kérdezte Dujker.

Az utász felnézett, széles arcában keskeny vágású szempár ült.

– Végeztünk egy kis privát felderítést, öreg. Ha befognád a szádat, tudnánk készülődni...

Az erdő felőli oldalon három katona tűnt fel, futva közeledtek. Az egyikük egy levágott fejet hozott a hajfonatánál fogva: a nyakból még csöpögött a vér.

– Ez se alszik már el többet őrségben – jegyezte meg a katona, majd ledobta a fejet a földre. Az arrébb gurult. Senki sem szólt hozzá a témához, a három utász pedig nem tett jelentést senkinek. Az egész csapat, egyik percről a másikra, egyszerre fejezte be az előkészületeket. Kötél a vállukon, sisak a szíjon, nyílpuskák betöltve, aztán elrejtve a köpönyegek, telabák alá. Némán felkeltek, és elindultak a menekültek tömege felé. Dujker habozott. Megfordult, és az átkelő irányába nézett. A menekültoszlop már rányomult a gázlóra, melyről kiderült, hogy csípőig ér, legalább negyven méter széles, az alja pedig vastag, süppedős iszap. Az embertömeg felett napsütötte, halványsárga felhőben, lepkék rajzottak. Tucatnyi wicka lovast küldtek előre, hogy vezessék a tömeget. Mögöttük a nemesek kocsijai következtek – a menekültek közül csak ők szemlélhették szárazon, felülről, a kaotikus átkelést. A történész arra a részre nézett, ahol az utászok voltak egy perccel korábban, de már nem látta őket, elvegyültek az emberek közé. Valahonnan feljebbről, a kereskedőösvényről, borzalmas hangok hallatszottak: éppen lemészárolták az állatokat.

A gyalogság már készítette a fegyvereit – Koltén nyilván hátulról akarta fedezni az átkelést. A történész mégis habozott. Ha csatlakozott volna a menekültekhez, és bekövetkezik a legrosszabb, akkor a kitörő pánik pusztítóbbnak ígérkezett, mint bármiféle támadás Korbolo Dom seregeitől. A Csuklyás szakállára! Most aztán tényleg annak a fattyúnak a kegyelmére bíztuk magunkat! Egy kéz kulcsolódott a karjára, s amikor megfordult, névtelen tengerészgyalogosát látta maga előtt.

– Gyere – mondta a nő. – Vegyüljünk a tömegbe! Az a parancs, hogy erősítsük az utászokat.

– Miben? Eddig semmi sem történt a menekültekkel, és már majdnem az átkelő közepénél járnak...

– Igen, de nézd csak a fejeket, mind folyásirányba néznek. A lázadók építettek egy lebegő hidat. Nem, innen úgysem látod, de ott van, tele lándzsásokkal...

– Lándzsásokkal? És mit csinálnak?

– Nézelődnek. Várnak. Gyere, szeretőm, a rémálom elkezdődik.

Csatlakoztak a menekültáradathoz, benyomultak a sodrásba, mely az átkelő felé hömpölygött. Váratlan kiáltások, fegyverek tompa csattogása jelezte, hogy a hátvédet megtámadták. A tempó felgyorsult. Dujker a nyomakodó tömeg közepén alig látott valamit maga körül: de előre, a lejtő és a folyó felé megnyílt a kilátás. Úgy robogtak lefelé, akár egy élő lavina. Az egész átkelő tele volt menekültekkel. A széleken a mély vízbe lökték az embereket: Dujker fejeket, kezeket látott az árban küszködni, a folyó áramlása a hídon várakozó lándzsások felé sodorta őket.

A folyóban lévők fájdalmasan felkiáltottak, tekintetük a folyó felső része felé fordult. A történész még nem látta, hogy mit néznek. A tucatnyi lovas elérte a túloldali tisztást. Dujker figyelte, ahogy kapkodva megfeszítik íjukat, és a feljebb lévő fasor felé fordulnak. Aztán a wickák hátráltak, leestek a lovukról, testükből nyílvesszők tollai álltak ki. A lovak is nyerítettek, elestek. A nemesek szekerei lassan kiértek a partra, de aztán megtorpantak, mivel a nyílvesszők áradatában az ökrök a földre rogytak.

A menet bedugult.

A lejtőn lefelé áramló menekülteken úrrá lett a pánik. Dujker üvöltött, tehetetlenül sodródott a sárga tetejű víz felé. Egy pillanatra azt is látta, mi vár még rájuk: egy másik híd, tele lándzsásokkal és íjászokkal. Mindkét parton csapatok álltak, s kötelekkel irányították a lebegő hidakat, melyek közül a felsőt az áramlás még közelebb sodorta a gázlóhoz.

A lepkék felhőjén nyílzápor hatolt át, s ellepte a menekülteket. Nem volt hová behúzódni, nem volt hová bújni. A történész egy rémálomban találta magát. Körülötte mindenütt védtelen civilek haltak meg a félelmetes zizegésben. A tömeg most már minden irányba próbált menekülni, s tehetetlenül, rettegve kavarogtak. Gyerekek tűntek el a talpak alatt, letaposták őket a zavaros vízbe.

Egy nő Dujker karjába esett. A férfi átölelte, próbálta fenntartani, aztán meglátta a nyílvesszőt, mely átfúródott a nő karjában lévő csecsemőn, aztán a nő mellkasába süppedt. A történész iszonyodva felkiáltott. A tengerészgyalogos tűnt fel az oldalán, s egy kötéldarabot nyomott a kezébe.

– Fogd ezt! – kiáltotta. – Szorítsd erősen, átmegyünk! El ne engedd!

A csuklója köré tekerte a kötelet. A tengerészgyalogos előtt a kötél tovább tekergőzött a szenvedő testek között, aztán eltűnt. A történész érezte, hogy a kötél megfeszül, előrehúzza őt. Nyilak záporoztak rájuk szüntelenül. Az egyik megsebezte a történész arcát, egy másik pedig a vállát védő bőrpáncélról pattant vissza. Már nagyon bánta, hogy nem ajándékozta el a sisakját ahelyett, hogy a derekára kötözte volna, ahonnan persze már régen leszakadt.

A kötél folyamatosan, kíméletlenül húzta előre, át a tömegen, át az emberek fölött és alatt. Többször is a víz alá került, s csak tíz méterrel arrébb jutott ismét a felszínre, köhögve, levegő után kapkodva. Egy helyen, amikor a nyomakodó tömeg fölé került, belekeveredett egy fentről érkező varázslatba, egy dübörgő hullámba, de aztán ismét lerántotta a kötél, s oldalára fordulva, átnyomakodott két visító civil között.

Az utazás végtelennek tűnt, a borzalom újabb és újabb arcait pillanthatta meg, míg végül már érzéketlenné vált, s úgy érezte, mintha kísértet lenne, akit keresztülrángatnak az emberiség teljes történetén, a fájdalom, szenvedés és dicstelen halál, vég nélküli körforgásán. A sors tűzzel-vassal jelent meg; talán az ég küldte, talán az alvilág, illetve mindaz, ami ott várt az emberiségre. Nincs menekvés – a történelem újabb leckéje. A halandók csak látogatók, méghozzá nagyon rövid ideig...

Aztán nedves, sáros holttesteken és véráztatta agyagon vonszolták át. A nyílvesszők már nem az égből érkeztek, hanem a földhöz közel suhantak, s mindenütt húsba, fába vágódtak Dujker körül. A történész átbucskázott egy mély, kanyargó keréknyomon, aztán egy küllős kerék mögött találta magát.

– Engedd el a kötelet, Dujker – mondta a tengerészgyalogos. – Itt vagyunk...

Itt – gondolta a férfi. Kitörölte a sarat a szeméből, és a földhöz tapadva először nézett igazán körül. Wicka lovasok, utászok és tengerészgyalogosok feküdtek a halott vagy haldokló lovak között, s mindegyikük annyira tele volt nyílvesszőkkel, hogy az egész part úgy nézett ki, mint egy vörös tűpárna. A nemesek kocsijait elvonszolták az átkelő végéből, és védőkordont építettek belőlük, bár maga a csata már túljutott rajtuk, és bent dúlt a fák között.

– Kik vannak itt? – nyögte Dujker.

– Csak azok, akik az utászokból, tengerészgyalogosokból maradtak – morogta vissza a nő. – Meg pár wicka harcos...

– Ennyi?

– Nem hozhatunk át senki mást. Különben is, a Hetedik, meg a klánok közül legalább kettő, a hátvédben harcol. Magunkra maradtunk, Dujker, és ha nem tudjuk megtisztítani az erdőt...

Akkor elsöpörnek minket.

A nő egy közeli holttest felé nyúlt, s közelebb húzta, hogy lecsatolhassa róla a wicka sisakot.

– Ez inkább a te méreted, mint az enyém, öreg. Tessék.

– Mi ellen harcolunk odakint?

– Legalább három hadtest. Többnyire íjászok; Korbolo valószínűleg nem számított rá, hogy katonák lesznek a menet elejében. A tervük az volt, hogy a menekülteket felhasználva, lelassítanak bennünket, és megakadályozzák, hogy elfoglaljuk ezt a partot.

– Mintha Korbolo tudta volna, hogy Koltén elutasítja majd az ajánlatot, de a nemesek nem...

– Igen. A nyílzápornak vége... az utászok visszanyomják őket – istenem, micsoda káosz van ott! Keressünk valami használható fegyvert, és csatlakozzunk a mókához!

– Menj csak – mondta Dujker. – De én itt maradok; látni akarom a folyót. Figyelnem kell...

– Megöleted magad, öreg.

– Vállalom a kockázatot. Menj csak!

A nő habozott, aztán négykézláb megindult a testek között. A történész talált egy kerek pajzsot, és felmászott a legközelebbi szekérre, ahol majdnem keresztülesett egy ott kushadó alakon. Lenézett a remegő férfire.

– Nethpara.

– Ments meg, kérlek!

Dujker ügyet sem vetett a nemesre, figyelme a folyó felé fordult. A menekülők azon csapata, akik elértek a déli partra, nem tudtak továbbmenni; elkezdtek szétszóródni a part mentén. Dujker látta, hogy egy csapatuk rátalált a felső lebegő híd kötelet kezelő legénységére. Nem törődtek azzal, hogy nincs se páncéljuk, se fegyverük, vérszomjasan lerohanták a katonákat. Gyakorlatilag darabokra tépték az ellenséget.

A vérengzéstől a folyó alsóbb szakasza rózsaszín masszává változott: vérrel szennyezett rovarok, testek úsztak rajta, s számuk csak egyre nőtt. Korbolo Dom tervének egy újabb hiányosságára derült fény, amikor a felső szakasz felől elállt a nyílvesszőzápor: íjászai nem készültek elég munícióval. Az ottani lebegő hidat ezért engedték, hadd sodródjon lefelé, egészen a gázlóig, hogy a lándzsások elérjék az ott ragadt, fegyvertelen civileket. De nem számoltak a rájuk váró, tomboló haraggal. A menekültek már túljutottak a félelem korlátain. A kezüket megvágták, amikor a lándzsahegyekre záródtak, de nem engedték el a fegyvereket. Mások előremásztak és nekiestek a lándzsások hullámzó sora mögött meghúzódó íjászoknak.

A híd megingott a súlytöbblet alatt, aztán ki is billent. Egy pillanat múlva a víz már tele volt hadonászó, küszködő emberekkel: menekültekkel és Korbolo katonáival vegyesen. A híd felborult, és darabokra esett. S mindezek felett ott rajzottak a pillangók, mintha milliónyi sárga szirmú virág táncolt volna a szellő hátán.

Újabb varázslathullám robbant. Dujker a hang irányába fordította a fejét. Sormót látta a tömeg közepén, lova hátán. A belőle kirobbanó erő a folyásirányban lévő híd felé áradt, s szikrákat szórt az ottani katonákra. A hatás olyan volt, mintha pengeéles drótok vagdosták volna őket össze. Vér fröccsent a levegőbe, s a híd felett a lepkék színe sárgából vörösbe váltott. Az elázott rovarfelhő vastag takaróként hullott a vízre.

De ahogy Dujker figyelt, négy nyílvessző is eltalálta a boszorkánymestert. Egy a nyakába fúródott. Sormo lova oldalra fordult és felnyerített: vagy félszáz nyílvessző vágódott az oldalába. Az állat megtántorodott, oldalra lépett a gázló széléhez, aztán a mély vízbe. Sormo hátrahőkölt, aztán lassan lecsúszott a nyeregből, és eltűnt a vízben. A lova összecsuklott felette.

Dujker levegőt sem mert venni. Aztán vagy ötven méterrel lejjebb, egy vékonyka kéz emelkedett ki a vízből, s az ég felé mutatott. A kétségbeesetten nyújtózó kezet azonnal belepték a lepkék – a kéz lassan visszasüllyedt, majd eltűnt a víz alatt. A rovarok ezrével, aztán százezrével gyülekeztek. Úgy tűnt, a csata, a vérengzés minden oldalon leállt és figyelt.

A Csuklyás szakállára, ők jöttek érte. A lelkéért. Nem hollók, nem úgy, ahogy kellett volna. Az istenekre! A történész reszketeg hangot hallott a háta mögül.

– Mi történt? Győztünk?

Dujker szaggatottan levegő után kapott. A lepkék tömege forrongó dombot alkotott ott, ahol Sormo alámerült. Már akkora volt, mint egy torony, de szívdobbanásról-szívdobbanásra, egyre több lepke gyűlt össze rajta.

– Győztünk? Látod Koltént? Hívd ide... beszédem van vele...

A néma csend és nyugalom perce megtört, amikor a wicka nyílvesszők sűrű felhője elérte a hídon álló katonákat. Amit Sormo elkezdett, azt a klánja bevégezte: az utolsó íjászok és lándzsások is elestek. Dujker az északi lejtőn megpillantott három, futva közeledő gyalogos szakaszt – a hátvédből küldték őket, hogy rendet tegyenek az átkelőben. A környező erdőből Menyét-lovasok tűntek elő diadalmas kiáltások közepette.

Dujker megperdült. Malaza katonákat látott, amint fedezékről fedezékre hátráltak: egy maréknyi tengerészgyalogos, és kevesebb mint harminc utász maradt csupán. A nyílzápor sűrűsödött, közeledett. Istenem, már véghez vitték a lehetetlent – nem kérhetünk tőlük többet... A történész nagy levegőt vett, aztán felmászott a kocsi magas bakjára.

– Emberek! – kiáltotta a parton hullámzó menekülttömegnek. – Mindenki keressen fegyvert! Az erdőbe, különben a mészárlás újrakezdődik! Az íjászok vissza...

Nem jutott tovább, mivel hangját elnyomta a kegyetlen, vad üvöltés. Dujker lenézett, s látta, hogy a több száz menekült előretör: nem törődtek a fegyverekkel, az íjászokra törtek. Meg akarták bosszulni a vérengzést, s bosszújuk kegyetlen volt.

Mindenkin úrrá lett az őrület. Sosem láttam még ilyet, és nem is hallottam ilyenről – istenem, mivé lettünk... – gondolta Dujker. A menekültek hulláma átcsapott a malaza állásokon, s az erdő felől érkező sűrű nyílzápor sem állíthatta meg őket: bevágódtak a fák közé. A környék megtelt borzalmas kiáltásokkal, halálsikolyokkal. Nethpara előmászott.

– Hol van Koltén? Követelem...

Dujker fél kézzel lenyúlt, és megragadta a nemes nyakába tekert selyemsálat. Közelebb húzta magához Nethparát. A férfi visított, és a történész kezét karmolászta.

– Nethpara. Hagyhatott volna benneteket elmenni. Átkelni egyedül. Korbolo Dom dicső kegyelme szerint. Hányan haltak meg ma? Hány katona, hány wicka adta az életét azért, hogy mentse az irhátokat?

– Engedj... engedj el, te rabszolgák fattya!

Dujker agyát elöntötte a vörös köd. Két kézzel megragadta a nemesember hájas nyakát, és szorítani kezdte. Látta, hogy Nethpara szeme kiguvad. Valaki a fejét csapkodta. Valaki a csuklójához kapott. Valaki átölelte a nyakát, és acélos izmait a torkának feszítette. A köd elsötétült, mintha esteledne. A történész nézte, ahogy egy kéz lefejti az ujjait Nethpara nyakáról. A férfi a földre esett, és levegő után kapkodott. A sötétség teljesen körbevette.

Tizenhetedik fejezet

Egy, aki több volt,

A vérnyomon

Saját hangjára vadászott,

Kegyetlen gyilkosság.

Bogarak zümmögnek a fényben.

Saját hangjára vadászott,

De csak Csuklyás zenéjét lelte,

A sziréndalt,

Melynek címe: Csend.

Seglora dala

Seglora

A kapitány imbolyogni kezdett, de furcsamód nem a hajó ritmusában. Az előtte sorakozó négy poháron kívül, az asztalt is bőven meglocsolta borral.

– Ha az ember egész nap a fafejű matrózait rendezi, megszomjazik. Szerintem az étel is hamarosan megérkezik.

Pormkval kincstárnoka, aki a társaságot nem tartotta érdemesnek arra sem, hogy tudják a nevét, felhúzta festett szemöldökét.

– De kapitány, hiszen már megvacsoráztunk!

– Igazán? Ez megmagyarázza a felfordulást, bár ez a kavarodás egyéb magyarázatot is követel, hiszen biztosan förtelmes volt. Te ott – szólt Kalamhoz –, te, aki komorabb vagy, mint Fenn medvéi, ehető volt? Mindegy, hiszen mit is tudhatsz te erről? Azt hallottam, a hétvárosiak azért termesztenek gyümölcsöt, hogy megehessék a bennük növekvő lárvákat. Megeszik a férget, aztán eldobják az almát, képzelhetitek! Ha tudni akarod, hogy milyen a ti világképetek, szerintem gondolj csak erre az egy szokásra. Most, hogy így összebarátkoztunk, miről is beszélgettünk?

Salk Elan kinyújtotta a kezét, és magához húzta a poharát. Mielőtt beleivott volna, gyanakodva megszagolta az italt.

– A drága kincstárnok egy panasszal lepett meg bennünket, kapitány.

– Igazán? – a kapitány szinte ráhasalt az asztalra, és érdeklődve a kincstárnokot nézte. – Panasz? Az én hajómon? Ki vele, uram.

– Az előbb mondtam el – sziszegte a férfi.

– Akkor hát majd elintézem az ügyet, ahogy egy kapitányhoz illik – elégedett arccal hátradőlt. – Nos, mi másról beszélgessünk még?

Salk Elan Kalamra kacsintott.

– Mi lenne, ha szót ejtenénk arról az aprócska tényről is, hogy két kalózhajó üldöz bennünket?

– Nem üldöznek bennünket – mondta a kapitány. Kiürítette poharát, csettintett az ajkával, aztán a repedt korsóból újratöltött. – Tartják a tempónkat, és szerintem ti is érzitek a két dolog közötti különbséget.

– Nos, be kell vallanom, hogy én nem látom olyan tisztán a különbséget, mint te, kapitány.

– Micsoda balszerencse.

– Szíveskednél felvilágosítani minket? – nyögte a kincstárnok.

– Mit mondtál? Világosít? Szép volt, ember! – elégedett arccal hátradőlt a székében.

– Erősebb szélre várnak – jegyezte meg Kalam.

– Gyorsaság – mondta a kapitány. – Azok a savóhugyozó patkányok csak táncolni akarnak körülöttünk! Szemtől szemben, én így szeretném, de nem, ők inkább ravaszkodnak! – meglepően tiszta tekintettel nézett Kalam szemébe. – Ezért kapjuk el őket váratlanul, hajnalban. Támadunk! Keményen! A haditengerészek elfoglalják a kalózhajót! Nem tűröm, hogy bárki szidja a Rongyszedőt! Nem bizony. Ha még egy mekegést meghallok, a mekegő egy ujjával fizet majd. Ha megint mekeg, újabb ujjával fizet. És így tovább. Mindet a fedélzetre szegezem. Kop-kop!

Kalam lehunyta a szemét. Négy napja hajóztak már kíséret nélkül, a passzátszelek átlagos, hatcsomós sebességgel lökték őket előre. A matrózok felkötöttek minden darabka vitorlavásznat, a hajón nyikorgások és reccsenések kórusa zenélt, de a két kalózhajó még így is könnyedén kerülgette őket.

Ez az őrült meg támadni akar.

– Támadást mondtál? – suttogta a kincstárnok, tágra nyílt szemmel. – Megtiltom!

A kapitány úgy pislogott a kincstárnokra, mint egy bagoly.

– De uram – mondta nyugodt hangon –, hiszen belenéztem a bádogtükrömbe! Elveszítette a fényét, bizony ám! Tegnapról mára. Elhatároztam, hogy ezt ki is használom.

Kalamnak az út kezdete óta sikerük ideje java részét a kabinjában tölteni, csak a legcsendesebb órán – az utolsó őrségváltás legutolsó órájában, hajnalban – lépett a fedélzetre. Mivel a legénységgel étkezett a fedélközben, Salk Elánnal és a kincstárnokkal való találkozásainak száma is a minimumra csökkent. Ezen az estén azonban a kapitány ragaszkodott hozzá, hogy Kalam is velük vacsorázzon. A kalózok megjelenése kíváncsivá tette a merénylőt: vajon miként birkózik meg a kapitány a problémával? Ezért hát elfogadta a meghívást.

Nyilvánvaló volt, hogy Salk Elan és a kincstárnok valamiféle egyezséget kötöttek, mivel társalgásuk nem lépte túl a még elfogadhatóan gúnyos hangnemet. Erőltetett szóvirágaikból tisztán látszott, hogy nagyon visszafogják magukat, mindketten. De a Rongyszedő igazi nagy kuriózuma maga a kapitány volt. Kalam elég beszélgetést hallott a fedélközben, valamint az első- és másodtisztek között ahhoz, hogy tudja: a legénység tisztelettel vegyes, groteszk szeretettel tekint parancsnokára. Úgy, mint egy szeretni való kutyára. Egy simogatásért farkcsóválás a köszönet, de a második után könnyen meglehet, hogy leharapják az ember kezét.

A kapitány félelmetes tempóban váltogatta arcait, ügyet sem vetett a jó modorra. Olyan humorérzékkel bírt, melynek megfejtéséhez erős agymunka kellett. Ha túl sokáig maradt a társaságában – s ráadásul a választható ital a bor volt –, a merénylő feje igen hamar belefájdult az erőlködésbe, hogy kövesse a kapitány csapongását. Ráadásul, Kalam úgy érezte, a csapongás mögött számítás is rejlik; mintha a kapitány egyszerre két nyelvet beszélt volna: egy robusztust, szerteágazót, meg egy selymesen titokzatosat. Meg mernék rá esküdni, hogy a nyavalyás mondani akar nekem valamit, valami nagyon fontosat – gondolta magában Kalam. Hallott egyfajta varázslásról, kevéssé ismert Üregekről, melyek káprázatot hozhattak az ember elméjére, egyfajta gátat, amely körül az áldozat – abszurd, kegyetlen tudatossággal – csak körözött, de nem tudta megragadni mögötte a lényeget, a jelentést. Na, már megint eltúloztam. A paranoia a merénylők leggyakoribb hálótársa – kevés pihenés jut az embernek abban a kígyófészekben. Bárcsak beszélhetnék Fürge Bennel...

– Nyitott szemmel alszol tán?

Kalam felriadt, a kapitányra bámult.

– Ennek a szép hajónak a gazdája éppen azt mondta – dorombolta Salk Elan –, hogy mióta nyílt vízre értünk, furcsán telnek a napok. A te véleményed is érdekelné ebben a témában, Kalam.

– Négy napja hagytuk el az Areni-öblöt – dünnyögte a merénylő.

– Igazán? – kérdezte a kapitány. – Biztos vagy ebben?

– Mire célzol?

– Valaki azzal szórakozik, hogy forgatja a sistergőt.

– A micsodát? – Ahá, a homok sistereg – esküszöm, hogy beszéd közben találja ki a szavakat – gondolta magában. – Arra célzol, hogy csak egyetlen homokóra van a Rongyszedő fedélzetén?

– Hivatalosan egy méri az idő múlását – mondta Elan.

– A fedélzeten lévő többi óra pedig mind valami mást mutat – tette hozzá a kapitány, majd ismét megtöltötte poharát. – Négy nap... vagy inkább tizennégy?

– Ez valami filozofikus fejtegetés? – kérdezte a kincstárnok, gyanakodva.

– Aligha – felelte a kapitány, egy böfögés kíséretében. – Az első holdnegyed legelső napján hagytuk el a kikötőt.

Kalam próbált visszaemlékezni az előző éjszakára. A korlátnál állt, a szikrázóan tiszta égbolt alatt. Lement már akkor a nap? Nem, még a horizont felett utazott, pont a Tőr néven ismert csillagkép hegye felett. A harmadik holdnegyed vége. De hiszen ez lehetetlen!

– Tíz zsizsik egy marék lisztben – folytatta a kapitány. – Jobb mértékegység, mint bármelyik homokóra. Két hét alatt pont tíz lesz egy marékban, kivéve, ha a liszt már induláskor is romlott volt, de a szakács esküszik, hogy...

– Arra is megesküszik, hogy vacsorát főzött nekünk ma este – mondta Salk Elan mosolyogva –, csakhogy a gyomrunk morgása arról árulkodik, hogy amit éppen megettünk, az minden volt, csak emberi eledel nem. Mindenesetre köszönöm, hogy tisztáztad a fogalmi zavart.

– Nos, uram, stílusod csípős, felsérti a bőrt, pedig az enyém aztán jó vastag, és ha én nem vagyok makacs, akkor senki a világon.

– Ezért pedig csak csodálni tudlak, kapitány.

Mi a fenéről beszélnek ezek ketten – vagy inkább miről nem beszélnek?

– Van úgy, hogy az ember még a saját szívverésében sem bízhat. Én amúgy is csak tizennégyig tudok számolni, úgyhogy mindenképpen elveszteném a fonalat, és ha nem tévedek, mi most itt éppen erről beszélünk.

– Kapitány – szólalt meg a kincstárnok –, szavaid nagy nyugtalanságot ébresztenek bennem.

– Nem vagy ezzel egyedül – tette hozzá Salk Elan.

– Talán megsértettelek? – a kapitány arca elvörösödött, amikor a kincstárnok felé fordult.

– Megsérteni? Dehogy. Ostobaság. De azt kell mondanom, szerintem elvesztetted az irányítást saját gondolataid felett. Tehát, hogy biztosítsam a hajó védelmét, nincs más választásom, mint...

– Választásod? – csattant fel a kapitány. Felpattant a székéből. – A szavak kiperegnek az ujjak közül, akár a homok. De attól, hogy nem tudunk valamit megmarkolni, az még földre dönthet bennünket! Majd én megmutatom neked, hogy mi a biztonság, te nyálas patkányfajzat!

Kalam hátradőlt, el az asztaltól, s figyelte, ahogy a kapitány az ajtóhoz lép, és heves küzdelembe bonyolódik a köpönyegével. Salk Elan nem mozdult a székén, feszült mosollyal szemlélte a fejleményeket. Egy perccel később a kapitány kivágta a kabinajtót, kiimbolygott a folyosóra, és az elsőtiszt nevét üvöltötte. Ahogy a fedélköz felé haladt, csizmája úgy dübörgött, mintha ököllel verné a deszkákat. A kabinajtó előre-hátra lengedezett a sarokvasán. A kincstárnok szája kinyílt, becsukódott, aztán megint kinyílt.

– Van más választásom? – kérdezte maga elé meredve.

– Nem a te választásod – jegyezte meg Elan.

A nemes felé perdült.

– Nem az enyém? Hát ki másé lehet, mint azé az emberé, akire az areni kincstárat bízták...

– Tehát ez a hivatalos megnevezése? Miért nem mondjuk, Pormkval csempészett zsákmánya? A ládákon a Legfőbb Ököl zárpecsétje díszeleg, nem pedig a birodalmi címer...

Tehát lent jártál a raktérben, Salk Elan? Érdekes... – gondolta Kalam.

– Aki csak egy ujjal is hozzáér azokhoz a ládákhoz, az életével fizet! – sziszegte a kincstárnok.

Elan gúnyosan elvigyorodott.

– Te végzed el a tolvajok piszkos munkáját, akkor mi is vagy te?

A nemes elfehéredett. Némán felállt, kezével egyensúlyozott a hajó imbolygása miatt. Átkelt a kis szobán, és kiment a folyosóra. Salk Elan Kalamra pillantott.

– Tehát, vonakodó barátom, mire jutottál kapitányunkkal kapcsolatban?

– Semmi olyasmire, amit veled is megosztanék – morogta Kalam.

– Gyerekes, ahogy próbálsz kerülni engem.

– Nos, ez van, vagy most rögtön megöllek.

– Milyen hálátlan vagy, Kalam, mindazok után, amit érted tettem.

A merénylő felkelt.

– Nyugodt lehetsz, megfizetem az adósságot, Salk Elan.

– Ezt csakis azzal tehetned, hogy megtisztelsz a társaságoddal. Ezen a hajón elég nehéz értelmes beszélgetést folytatni.

– Tiéd egy gondolatnyi együttérzésem – mondta Kalam, és a kabinajtó felé indult.

– Félreismersz, Kalam. Nem vagyok az ellenséged. Sőt, mi ketten nagyon is hasonlítunk egymásra.

A merénylő megállt a küszöbön.

– Ha barátkozni próbáltál, akkor ezzel a megállapítással jó nagy lépést tettél hátrafelé – kilépett a folyosóra, és elindult előre.

Felért a főfedélzetre, és dühös kavalkádban találta magát. A nyílásokat éppen deszkázták, egyes matrózok ellenőrizték a kötélzetet, mások bevonták a vitorlákat. A tizedik harangszó után voltak, az éjszakai égboltot felhők borították, nem látszott egyetlen csillag sem. A kapitány odaimbolygott Kalam mellé.

– Na, mit mondtam neked? Elvesztette a fényét!

Széllökés érkezett; a merénylő érezte, hogy a levegő úgy kering körülöttük, mintha nem lenne hová mennie.

– Délről jön – mondta a kapitány nevetve, s hátba veregette Kalamot. – A vadászok ellen fordulunk, úgy bizony! A szél velünk van, a fedélzet tele tengerészgyalogosokkal, elvágjuk a torkukat! A Csuklyás vigye el ezeket a patkányokat. Majd meglátjuk, vigyorognak-e akkor is, ha karddal simogatjuk az arcukat, igaz? – közelebb hajolt, a bortól savanyú volt a lehelete. – Szedd csak elő a tőreidet, ember, mert ez a közelharc éjszakája lesz, bizony! – arca hirtelen eltorzult, aztán a férfi hátralépett, és üvöltözni kezdett az embereivel. A merénylő utána bámult. Talán mégsem vagyok paranoiás. Szegény ember súlyos elmebajban szenved.

Kanyarodni kezdtek, a fedélzet erősen megdőlt. Pont ekkor érte el őket a vihar szele is, így a Rongyszedő megemelkedett, és feszes, rövid vitorlákkal szelte a habokat. Takarékra vett lámpákkal mentek tovább észak felé, a legénység nekifeszült a munkának. Tengeri csata szélviharban, és a kapitány még azt várja, hogy a tengerészgyalogosok jussanak át az ellenséges hajó fedélzetére, álljanak meg a szélben, a csúszós deszkán, és győzzék le a kalózokat. Ez több, mint őrültség.

Két nagydarab alak jelent meg hátulról a merénylő két oldalán. Kalam elfintorodott. A kincstárnok mindkét testőrét kiütötte a tengeribetegség már az első naptól kezdve, és egyik sem úgy nézett ki, mintha képes lenne bármi másra, mint arra, hogy kihányja a beleit. De azért megálltak a lábukon, fegyverrel a kezükben.

– A gazdánk beszélni akar veled – morogta az egyik.

– Ez az ő baja – felelte Kalam, hasonló hangnemben.

– Most.

– Különben mi lesz, megölsz azzal, hogy rám lehelsz? A gazdád nem tud halottakkal beszélgetni, igaz?

– A gazda parancsol...

– Ha beszélgetni akar, jöjjön ide hozzám. Különben, mint már mondtam, az ő baja.

A két törzsi harcos visszavonult. Kalam megindult előre, megkerülte a főárbocot, és a két szakasz tengerészgyalogoshoz lépett, akik ott guggoltak. Kalam bőven megkapta már a részét a szélviharokból, míg a birodalmi hadjáratokban szolgált – gályákon, kis vitorlásokon és teherhajókon egyaránt – három óceánon és fél tucat tengeren. Ez a vihar, legalábbis egyelőre, relatíve szelídnek tűnt. A tengerészgyalogosok arcán feszültség látszott, pont, ahogy az ember ütközet előtt várta volna, de egyébként nyugodtan készítették elő a támadásra nyílpuskáikat egy lecsavart lámpa halvány fényében. Kalam tekintete végigfutott a rangjelzéseken. Végül talált egy hadnagyot.

– Egy szóra, hadnagy...

– Ne most – csattant fel a nő, miközben a fejére húzta a sisakot, és becsatolta az állvédőt. – Tűnés a fedélközbe.

– Orral akar nekimenni...

– Tudom, hogy mit akar tenni. És amikor jön a becsapódás, nem hiányzik, hogy még egy átkozott civilre is vigyáznunk kelljen.

– A kapitány parancsait teljesítitek... vagy a kincstárnokét?

A nő felnézett, tekintete összeszűkült. A többi tengerészgyalogos abbahagyta a készülődést egy pillanatra.

– Tűnés lefelé – mondta a nő.

Kalam felsóhajtott.

– Birodalmi veterán vagyok, hadnagy...

– Melyik hadseregből?

Kalam habozott, aztán megmondta:

– Második. Kilencedik Osztag, Hídégetők...

A tengerészgyalogosok egy emberként a fenekükre ültek. Minden tekintet Kalamra szegeződött. A hadnagy elkomorodott.

– Nahát, ugyan mennyi esély van erre?

Egy másik katona, egy komor arcú veterán, szólt közbe.

– Az őrmestered? Halljunk pár nevet, idegen.

– Pálinkás. Más őrmesterek? Nem sokan maradtak. Hangyás. Tormin.

– Te Kalam tizedes vagy, ugye?

A merénylő végigmérte a veteránt.

– Te ki vagy?

– Senki, uram, és ez így van már egy ideje – a hadnagyhoz fordult, és biccentett.

– Számíthatunk rád? – kérdezte a nő.

– Nem az első vonalban, de azért ott leszek.

Körbenézett.

– A kincstárnoknak Birodalmi Felhatalmazása van; ez megköti a kezünket, tizedes.

– Nem hiszem, hogy a kincstárnok megbízna bennetek, ha választásra kerül a sor közte meg a kapitány között...

A nő elfintorodott, mintha valami savanyút evett volna.

– Ez a támadás őrültség, de okos őrültség. – Kalam biccentett és várt. – Gondolom, a kincstárnoknak nyomós indoka van...

– Ha arra kerülne sor, hagyjátok csak rám a testőreit – mondta a merénylő.

– Mindkettőt?

– Igen.

A veterán szólt közbe.

– Ha elcsapjuk a cápák hasát a kincstárnokkal, lógni fogunk.

– Csak legyetek jó messze, amikor ez megtörténik: mindannyian.

A hadnagy elvigyorodott.

– Ha lehet, így lesz.

– Szóval – mondta Kalam, elég hangosan ahhoz, hogy az összes tengerészgyalogos hallja –, most én is csak egy zsíros képű civil vagyok, igaz?

– Mi mindig is úgy hittük, hogy ez a kitagadás nem is igazi – kiáltotta egy hang. – Félkarú Dujeket nem. Őt nem lehet...

A Csuklyásra, az alapján, amit én tudok, még igazad is lehet, katona. Bizonytalanságát elrejtette egy rövid kis szalutálással, mielőtt megindult volna visszafelé a fedélzeten. A Rongyszedő egy bozótban csörtető medvére emlékeztette Kalamot. Hintázott, szélesen és biztonságosan kapaszkodott a magas hullámok tetejére is. Tavaszi medve, egy órája jött ki a barlangból, szeme vörös a sok alvástól, gyomrát már mardossa az éhség. Valahol előttünk, két farkas oson a sötétben... meg akarnak lepni bennünket...

A kapitány a tatfedélzeten volt, a kormányrudat kezelő matróz mellett. Elsőtisztje is ott állt, a férfi fél kézzel a tatárbocba kapaszkodott. Mindketten a sötétséget fürkészték, keresték a zsákmányt.

– Célpont balra, kapitány! Háromnegyedes! A Csuklyásra, kapitány, pont eltaláljuk!

A kalózhajó, egy alacsony kis egyárbocos, alig látszott a sötétben, mindössze úgy száz lépésre lehetett tőlük, s olyan nyomvonalon haladt, melyet a Rongyszedő mindenképpen keresztezett. Az elhelyezkedés lélegzetelállítóan tökéletes volt.

– Mindenki készüljön az ütközésre! – üvöltötte túl a kapitány a szél süvítését. Az elsőtiszt előrehajolt, és utasításokat kiáltott a legénységnek. Kalam látta, hogy a tengerészgyalogosok lehasaltak már a fedélzetre, s várták a becsapódást. A kalózhajó felől halk kiáltásokat hallott. A szél tépázta négyszögletes vitorla hirtelen csapkodni kezdett, s a hajó orra fordult – a kalózok tettek még egy utolsó, elkeseredett kísérletet az ütközés elkerülésére.

Az istenek vigyorogva nézték a jelenetet; főleg a halál vicsoroghatott lelkesen. Egy hullám a magasba emelte a Rongyszedőt, pont az ütközés előtt, aztán leejtette a hajó orrát, egyenesen a kalózhajó alacsony habvetőjére, a magasított orr mögötti részen. Fa robbant, hasadt, szállt a levegőben. Kalam előrelendült, kicsúszott a kezéből a jobb oldali korlát. Leesett a tathídról, vállal érkezett a főfedélzetre, s a lendület miatt továbbgurult. Valahol mögötte árboc reccsent, a vitorla úgy csapkodott felette az esőben, akár egy megvadult szellem.

A Rongyszedő megállt, de nagyon himbálózott, imbolygott és recsegett. Matrózok sikoltoztak minden oldalon, de Kalam onnan, ahol feküdt, nem látott szinte semmit. Nyöszörögve feltápászkodott. Az utolsó tengerészgyalogos éppen ekkor ugrott át a bal oldali korláton, majd eltűnt – valószínűleg átjutott a kalózhajó fedélzetére. Már ha valami megmaradt belőle. A süvítő szélben fegyverek csattogása hallatszott. A merénylő megfordult, de a kapitányt nem látta sehol. A kormányrúdnál sem állt senki. A taton egy törött pózna árválkodott. Kalam arrafelé vette az irányt.

Az összekapcsolódott hajókat nem kormányozta senki. A Rongyszedő testének jobb oldalát hullámok ostromolták, és finom vízpermettel árasztották el az egész fedélzetet. A rögtönzött zuhany alatt egy test feküdt, arccal lefelé. Vér folyt belőle, amely amőbaszerű foltban terjedt a vízen. Kalam odaért a testhez, és felfordította. Az elsőtiszt volt az, fején hatalmas lék tátongott. A vér azonban főleg az orrából és a torkából áradt; a víz a halálos sebet már tisztára mosta. A merénylő egy fél tucat szívverésnyi ideig bámulta a sebet, s csak azután emelkedett fel és lépett át a holttesten.

Tehát mégsem voltak olyan nagyon tengeribetegek.

Felmászott a tathídra, és átkutatta a romokat. A kormányrúdnál álló ember elvesztette feje nagy részét, a maradékot is csak pár izomköteg meg bőr kötötte a testéhez. Szemügyre vette a nyaksebet: Kétkezes. Egy lépés hátra, sujtás balra. A rudat már halott test törte össze.

A kapitányt és a kincstárnok egyik testőrét a vitorla alatt találta meg. A nagydarab törzsi harcos melléből és torkából fa szilánkjai meredtek elő. Még mindig kétkezes kardja markolatát szorongatta. A kapitány keze csúnyán megsérült, de a pengét szorongatta még mindig. A sebből vér ömlött, s rózsaszínre festette a fedélzetet elárasztó tengervizet. A férfi feje erősen színt váltott, de a légzése egyenletes maradt.

Kalam lefejtette a kapitány ujjait a pengéről, aztán kivonszolta őt a romok közül. A Rongyszedő ebben a pillanatban lecsúszott a kalózhajóról, pont egy hullámvölgyben landolt, aztán egy pillanat múlva vadul imbolyogni kezdett, ahogy a hullámverés ostromolta a hajótestet. A tathídon alakok jelentek meg: az egyik magához ragadta a kormányrudat, a másik pedig leguggolt a merénylő mellé. Kalam felpillantott, és Salk Elan csuromvizes arcába nézett.

– Él még?

– Igen.

– Még nem vagyunk kint a vízből – mondta Elan.

– A fenébe most ezzel! Le kell vinnünk ezt az embert.

– Jó kis léket szereztünk be az orrnál: a legtöbb tengerészgyalogos a vízpumpánál van.

Ketten felemelték a kapitányt.

– És a kalózhajó?

– Amit elütöttünk? Darabokban.

– Más szóval – mondta a merénylő, miközben levitték a kapitányt a csúszós lépcsőn – nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy a kincstárnok tervezte.

Salk Elan megtorpant, és szúrós tekintettel Kalamra meredt.

– Úgy fest, ugyanarra az ösvényre jutottunk.

– Hol az a kis patkány?

– Átvette a parancsnokságot, egyelőre. Úgy fest, hogy minden tisztet váratlan baleset ért. Különben is, a másik kalózhajó közeledik felénk, úgyhogy, mint már mondtam, még nem vagyunk kint a vízből.

– Csak szépen, sorjában – mormogta Kalam.

Végighaladtak a fedélközben, és eljutottak a folyosóra. A víz bokáig ért, és a merénylő érezte, hogy milyen nehézkessé vált a Rongyszedő mozgása.

– Kihasználtad a rangodat a tengerészgyalogosokkal szemben, nem igaz? – kérdezte Elan, mikor odaértek a kapitány ajtajához.

– Nem vagyok magasabb rangban, mint a hadnagy.

– Akkor is. Nevezzük a hírnév erejének; a hadnagy már keményen beolvasott a kincstárnoknak.

– Miért?

– Az a szemét meg akarja adni magát.

Az ágyához vitték a kapitányt.

– Ilyen szélben akarják átpakolni a rakományt?

– Nem, kivárják, míg lecsendesedik.

– Akkor van még elég időnk. Gyere, segíts levenni a ruháit.

– A keze csúnyán megsérült.

– Igen, a következő teendő az, hogy bekötözzük.

Salk Elan lenézett a kapitányra, miközben a merénylő belecsavarta egy pokrócba.

– Gondolod, hogy túléli?

Kalam nem mondott semmit, csak előhúzta a kapitány kezét, és szemügyre vette a roncsolt sebeket.

– Egy kardvágást állított meg ezzel.

– Nem könnyű helyzet. Figyelj, Kalam, mi most hogy állunk ebben az ügyben?

A merénylő habozott, mielőtt felelt volna.

– Hogy is mondtad az előbb? Ugyanarra az ösvényre tévedtünk. Úgy látszik, valahogy egyikőnk sem akar a cápák gyomrában kikötni.

– Ami annyit tesz, hogy együtt kell dolgoznunk.

– Egyelőre igen. Jó éjt puszira azért ne számíts, Elan.

– Egyet sem kaphatok?

– Jobb lenne, ha felmennél és kiderítenéd, hogy mi a helyzet. Én elboldogulok itt egyedül is.

– Ne késlekedj, Kalam. Hamar elfolyhat a vére...

– Igen.

Amikor ketten maradtak a kapitánnyal, a merénylő talált egy varrókészletet, és elkezdte összeölteni a sebeket. Befejezte az egyik kezet, és már éppen elkezdte a másikat, amikor a kapitány felnyögött.

– A Csuklyás szakállára – motyogta Kalam. – Csak tíz percre lett volna még szükségem...

– Összeesküvés – suttogta a kapitány, lehunyt szemmel.

– Erre magunktól is rájöttünk – felelte a merénylő, s közben tovább öltögetett. – Most pedig fogd be a szád, és hagyj engem dolgozni.

– Pormkval kincstárnoka aljas gazember.

– Ahogy mondani szokták, a zsák megtalálta a foltját.

– Te meg az a lógós selyemfiú... egyformák vagytok.

– Kösz. Folyton ezt hallom.

– Most már rajtatok áll a dolog.

– Meg a hadnagyon.

A kapitány kipréselt magából egy mosolyt. Szeme még mindig csukva volt.

– Remek.

Kalam hátradőlt, és a kötésekért nyúlt.

– Rögtön kész vagyok.

– Én is.

– Ha ez megnyugtat kicsit, a bérgyilkos meghalt.

– Aha. Az idióta megölte magát. Elhajoltam az első csapás elől. A penge rossz kötelet vágott el. Érzed ezt, Kalam? Irányban vagyunk. Hála istennek, valaki fent tudja, hogy mit csinálunk. De azért még mindig túl nehézkes... bízom benne, hogy kitart.

– Van még elég rongyunk hozzá?

– Bizony.

– Rendben van, kész vagyok – mondta Kalam, és felállt. – Aludj egy kicsit, kapitány. Szükségünk lesz rád, józanul, méghozzá hamarosan.

– Erre nincs túl sok esély. Az a másik testőr elintéz, amint lehetősége támad. Útjában vagyok a kincstárnoknak.

– Erről mi gondoskodunk, kapitány.

– Csak így?

– Csak így.

Kalam becsukta maga mögött az ajtót, megállt, és elővette a hosszú kését. Csak így, kapitány.

*

A vihar elcsendesedett, keleten az ég világosodni kezdett, aranyos, tiszta fény játszott a hullámokon. A passzátszél visszatért, a Rongyszedő megfordult. A tathídról eltakarították a romokat, és a legénység ismét munkához látott, bár Kalam látta rajtuk, hogy feszültek. A kincstárnok és megmaradt testőre a főárbocnál állt. Előbbi egyfolytában a kalózhajót figyelte, amely a jobb oldalukon haladt, elég közel ahhoz, hogy a fedélzeten álló alakokat is látni lehessen. A testőr figyelmét azonban Salk Elan kötötte le, aki az orrfedélzet lépcsője mellett helyezkedett el. A legénység tagjai közül láthatóan senki sem mert belépni a két férfi közötti tízlépésnyi területre. Kalam a kincstárnokhoz fordult.

– Tehát átvetted a parancsnokságot?

A férfi gyors mozdulattal biccentett, gyávasága tisztán látszott abból, hogy kerülte Kalam tekintetét.

– Szándékomban áll megvásárolni a szabad elvonulásunkat...

– Úgy érted, levenni a részedet. És mennyi lesz az? Nyolcvan, kilencven százalék? Persze, te is átmész a kalózokhoz túszként – látta, hogy kifut a vér a férfi arcából.

– Ez nem a te dolgod – nyögte a kincstárnok.

– Igazad van. De a tisztek és a kapitány megölése már igenis rám tartozik, mert ellehetetleníti az utazást. Ha a legénység nem is tud mindent, abban azért biztos lehetsz, hogy sejtenek egyet s mást.

– Ezért vannak itt a tengerészgyalogosok. Lépj ki az ügyből, és sértetlenül megúszod. Ha beleártod magad, meghalsz.

Kalam szemügyre vette a kalózhajót.

– És mi az ő jussuk? Mi a biztosíték, hogy nem vágják el a torkodat, és nem lépnek meg az egész kincstárral?

A kincstárnok elmosolyodott.

– Kétlem, hogy a nagybátyám és az unokatestvéreim ezt tennék velem. Most pedig azt javaslom, menj a fedélközbe, vissza a kabinodba, és maradj is ott.

Kalam nem fogadta meg a tanácsot, a tengerészgyalogosok keresésére indult. A harc a kalózokkal rövidre és hevesre sikerült. A hajó éppen szétesett alattuk, így a pánikba esett legénységgel kevés harcolnivaló maradt.

– Inkább mészárlás volt – mormogta a hadnagy, mikor Kalam leguggolt mellé. A két szakasz a raktár első részében gubbasztott. A deszkákon víz csorgott be, a katonák buzgón tömködték be a lyukakat rongydarabokkal. – Egy karcolás sem esett rajtunk.

– Mire jutottál eddig? – kérdezte Kalam halkan.

A nő vállat vont.

– Amennyire kellett, tizedes. Mit kellene tennünk?

– A kincstárnok azt fogja parancsolni, hogy maradjatok nyugton. A kalózok aztán összeszedik a fegyvereiteket...

– Aztán elvágják a torkunkat, és bedobnak minket a vízbe. Birodalmi Megbízás ide vagy oda, ez a pasas hazaáruló.

– Végül is egy tolvajtól lop, de értem, mire célzol – Kalam felkelt. – Beszélek a legénységgel, aztán visszajövök, hadnagy.

– Miért nem intézzük el a kincstárnokot a testőrével együtt, most rögtön, Kalam?

A merénylő szeme összeszűkült.

– Tartsuk be a szabályokat, hadnagy. Hagyd a gyilkosságot azokra, akiknek már amúgy is bűnös a lelke.

A nő az ajkába harapott, aztán lassan bólintott.

Kalam rátalált arra a matrózra, akivel akkor beszélgetett a raktérben, amikor bepakoltak az areni mólónál. A férfi köteleket csávázott a tathídon, s olyan ember benyomását keltette, aki nagyon el akarja magát foglalni valamivel.

– Hallom, megmentetted a kapitány életét – mondta a matróz.

– Él, de rossz bőrben van.

– Aha. A szakácsa áll őrt a kabinajtónál, uram. A mészárosbárddal, és ő aztán tud vele bánni, uram. Kérdezd csak bármelyik malacot. Berura mondom, egyszer láttam, hogy a fickó azzal borotválkozott: olyan sima lett a bőre, akár egy szűzleány melle...

– Ki helyettesíti a tiszteket?

– Ha az érdekel, hogy ki tartja rendben a dolgokat, és ki szervezi a munkát, hát akkor az én volnék, uram, bár az új parancsnok nem nagyon ad utasításokat. A testőre jött oda hozzám, ő mondta, hogy készüljünk a két hajó összekapcsolására, amint a hullámzás alábbhagy.

– Át akarják pakolni a szállítmányt. – A férfi bólintott. – Aztán?

– Nos, ha a parancsnok tartja a szavát, akkor elengednek bennünket.

– Ugyan miért lennének ilyen jószívűek? – dünnyögte Kalam.

– Aha, ezen már én is gondolkodtam. Elég éles a szemünk; túl éles ahhoz, hogy nyugodtan alhassanak tőlünk. Különben is, ott van az a dolog a kapitánnyal. Nagyon felhúztuk magunkat rajta!

Csizmadobogás hallatszott a fedélközből, s amikor a két férfi megfordult, látták, hogy a testőr éppen a fedélzetre vezeti a tengerészgyalogosokat. A hadnagyuk nem tűnt túl boldognak.

– Az istenek lehánynak bennünket, uram – motyogta a matróz. – A kalózhajó közeledik.

– Tehát elkezdődik – mormogta Kalam. Salk Elanra nézett és látta, hogy a férfi őt figyeli. A merénylő biccentett, mire Elan nyugodt mozdulattal elfordult, kezét a köpönyege alá rejtve.

– Az a kalózhajó tele van harcosokkal, uram. Legalább ötvenet láttam, és mind készen áll.

– Hagyjátok őket a tengerészgyalogosokra. A legénység húzódjon hátra. Vidd a hírt!

A matróz elment. Kalam visszatért a főfedélzetre. A kincstárnok éppen a hadnaggyal veszekedett.

– Azt mondtam, hogy adják meg magukat, hadnagy! – csattant fel a kincstárnok.

– Nem, uram. Nem tesszük meg.

A kincstárnok reszketett a dühtől. Intett a testőrének. A nagydarab harcos nem jutott messzire. Fuldokló hangot hallatott, kezével a nyakához kapott, melyből egy kés állt ki. Aztán térdre esett, és már halott is volt. Salk Elan előlépett.

– Változott a helyzet, drága uram – mondta, miközben lehajolt, és visszavette fegyverét.

A merénylő a kincstárnok mögé lépett, és a férfi hátához nyomta a kését.

– Egy szót se – morogta –, egy moccanást se! – aztán a tengerészgyalogosokhoz fordult: – Készüljetek fel a csáklyázók visszaverésére.

– Igen, uram.

A kalózhajó melléjük ért, a kalózok készülődtek, hogy átkeljenek a másik hajóra. A magasságbeli különbség miatt mászás várt rájuk, és nem láthattak sokat abból, hogy mi a helyzet a Rongyszedő fedélzetén. A kalózhajó legénységének egyik tagja már lustán el is indult a másik hajóra. Elkéstetek, bolondok. A kalózkapitány – Kalam sejtette, hogy ő lehet a kincstárnok nagybátyja – egy kiáltással köszöntötte őket.

– Köszönj szépen – mormogta a merénylő. – Ki tudja, ha az unokatestvéreid elég jószívűek, még nyerhetsz is valamit.

A kincstárnok felemelte a kezét, és köszönt. Már csak tíz méter lehetett a két hajó között. Salk Elan a legénység azon tagjai mellé lépett, akik a katonák közelében álltak.

– Amikor elég közel érnek, használjátok a horgokat. Fiúk, muszáj rátapadnunk, különben egészen Falarig liheg majd a nyomunkban.

Az árbocon mászó kalóz félúton járt, és már meg is fordult, hogy körülnézzen a Rongyszedő fedélzetén. A kalózhajó legénysége köteleket dobott át. A két hajó összeért. Az árbocon mászó kalóz figyelmeztető kiáltása rövidre sikeredett: egy nyílpuskalövedék szakította félbe. A férfi leesett, és társai között landolt a fedélzeten. Dühös kiáltozás hallatszott. Kalam a gallérjánál fogva megragadta a kincstárnokot, és hátrébb rángatta. Az első kalózok megindultak a Rongyszedő oldalán.

– Szörnyű hibát követsz el – sziszegte a kincstárnok.

A tengerészgyalogosok sűrű nyílzáporral válaszoltak a támadásra. Az ellenség első sora visszahúzódott. Salk Elan figyelmeztetően felkiáltott, mire Kalam megperdült. A jobb oldalon, pont a katonák felett, egy lény jelent meg: szárnyfesztávolsága legalább tíz méter lehetett, csillogó pikkelyei sárgán, vakítóan ragyogtak az új nap fényében. A hosszúkás hüllőfej tele volt éles agyarakkal.

Egy enkar'al – ilyen messze Rarakutól – a Csuklyás szakállára!

– Én figyelmeztettelek! – nevetett fel gúnyosan a kincstárnok.

A lény villámgyorsan a katonák közé vetette magát, karmai között törött a sisak, szakadt a páncéling. Kalam visszafordult, és ököllel a vigyorgó kincstárnok arcába csapott. A férfi eszméletét vesztve a fedélzetre zuhant, orrából és szeméből patakzott a vér.

– Kalam! – kiáltotta Salk Elan. – Hagyd csak rám a mágust, segíts a katonáknak!

A merénylő előrelendült. Az enkar'alok halandóak voltak ugyan, de borzasztó nehéz volt őket megölni. Még sivatagi hazájukban is ritkaságnak számítottak; a merénylő még soha nem találkozott eggyel sem. Hét katona már elesett. A lény szárnyai légörvényeket kavartak. Karmos végtagjai előremeredtek, és ismét páncélba markoltak. A Rongyszedőn már csak úgy nyüzsögtek a kalózok, és csak fél tucat tengerészgyalogos tudott ellenük harcolni – köztük volt a hadnagy is. Kalamnak arra sem maradt ideje, hogy átgondolja, mit tegyen, nemhogy arra, hogy Salk Elan munkálkodását figyelje.

– Pajzsot fel! – kiáltotta, majd felugrott, felmászott a feltartott pajzsokra. Az enkar'al megfordult, karmai Kalam arca felé csaptak. A merénylő lehajolt, és a két láb között felfelé döfött késével. A kés hegye a pikkelyeknek ütközött, és visszapattant róluk, akár egy ágacska.

– A francba!

Kalam eldobta a fegyvert, és felfelé lendült. Felkapaszkodott a kemény, pikkelyes bőrön. Fogak csattogtak körülötte, de nem érték el. A merénylő meglendült, és már ott is volt az állat hátán. A kalózhajó fedélzete felől mágikus becsapódások robaját hallotta. Fél kézzel előrántotta kicsiny tőrét, másik kezével pedig erősen megkapaszkodott az állat izmos nyakában, és elkezdte vagdosni annak csapkodó szárnyait. A penge áthatolt a hártyán, és széles, gyorsan terjedő sebeket ütött. Az enkar'al a fedélzetre, az életben maradt katonák közé esett. Azok rögtön lecsaptak rá, s rövid kardjaikkal munkához láttak.

A nehezebb fegyverzet győzedelmeskedett ott, ahol a kis kés elbukott: áthatoltak a pikkelyek között. A lény felsikoltott, s haldoklás közben tehetetlenül csapkodott. Már minden oldalon harc dúlt, a kalózok gyülekeztek, hogy végezzenek a tengerészgyalogság maradékával. Kalam lemászott az enkar'alról, bal kezébe vette a tőrét, a jobbal pedig felkapott egy kardot, egy halott katona mellől. Időben tette – két kalóz támadt rá egyszerre, mindketten görbe karddal.

A merénylő ellépett a két férfi között, még éppen elég közel ahhoz, hogy mindkét fegyverével gyorsan döfni tudjon, aztán kirántotta a fegyvereket, és ugyanazzal a mozdulattal meg is forgatta őket. Ekkor tudata kissé elhomályosodott: átrohant egy egész csapatnyi csapkodó, vagdalkozó kalózon. Kését két borda között elvesztette, szabad kezével gyorsan lerántotta a sisakot a haldokló fejéről, majd a saját fejébe csapta. A csontsisak túl kicsi volt rá, és a következő pillanatban egy görbe kard erős csapása nyomán el is röppent a fejéről. Átnyomult az ellenség között, s megperdült a vértől csúszós deszkán. Fél tucat kalóz indult egyszerre ellene.

Salk Elan oldalról támadt a csapatra, hosszú késekkel a kezében. Az első körben három kalóz zuhant a fedélzetre. Kalam előrelendült, félreütött egy kardot, aztán ujjait a tulajdonos torkába nyomta. Egy perccel később a fegyvercsattogás alábbhagyott, testek fetrengtek a fedélzeten mindenfelé. Volt, aki nyöszörgött, volt, aki sikoltozott és dobálta magát fájdalmában, de a legtöbbjük némán és mozdulatlanul hevert. Kalam fél térdre esett, és levegő után kapkodott.

– Micsoda felfordulás! – motyogta mellette Salk Elan, aki szintén lehajolt, hogy tisztára törölje fegyvereit.

A merénylő felemelte a fejét, és a férfire nézett. Elan finom ruhái cafatokban lógtak, csupa vér volt rajta minden. Fél orcája élénk pirosan tüzelt, megégett, szemöldöke azon az oldalon leperzselődött. Nehezen lélegzett, láthatóan minden levegővétel komoly fájdalmat okozott neki. Kalam elnézett a férfi mellett. Egyetlen katona sem maradt állva. Egy maréknyi matróz a testek között járkált, félrehúzták azokat, akik még éltek. Eddig csak két ilyen személyt találtak, és egyik sem a hadnagy volt. Az új elsőtiszt lépett a merénylő mellé.

– A szakács tudni szeretné.

– Mit?

– Ehető annak a nagy gyíknak a húsa?

Salk Elan felnevetett, de nevetése gyorsan átment köhögésbe.

– Az különlegességszámba megy – mondta Kalam. – Pan'potszunban száz jakatát is adnak egy kiló húsért.

– Engedélyt kérünk, hogy átszállhassunk a kalózhajó fedélzetére, uram – folytatta a matróz. – Feltöltenénk a készleteinket.

A merénylő bólintott.

– Veled megyek – nyögte Salk Elan.

– Köszönöm, uram.

– Hé! – kiáltotta az egyik matróz. – Mit csináljunk a kincstárnokkal? A patkány még mindig él.

– Bízzátok őt rám – felelte Kalam.

A kincstárnok magánál volt, amikor hozzákötözték a pénzeszsákokhoz. Nyöszörgött, szeme tágra nyílt. Kalam és Salk Elan a korláthoz cipelték, és hanyag mozdulattal a vízbe dobták. Cápák gyűltek össze ott, ahol a férfi a vízbe esett, de nem voltak már elég gyorsak ahhoz, hogy kövessék a mélység felé. Mindnek megtelt már a gyomra. A lecsupaszított kalózhajó még mindig égett a hatalmas füstoszlop alatt, amikor eltűnt mögöttük a látóhatáron.

*

A Forgószél magas fallá emelkedett, nem is látták a tetejét, szélessége egy mérföld volt, s a Szent Raraku-sivatag egészét bekerítette. A pusztaság szívében minden nyugodt maradt, bár a levegő aranysárgává vált a lebegő portól. Előttük lepusztult kőzetgerinc emelkedett ki a homokból, olyan volt, akár egy megfeketedett csont. Párducos, aki előttük pár méterre lépkedett, megállt.

– Át kell kelnünk a szellemek földjén – mondta.

Felisin bólintott.

– Idősebbek, mint ez a sivatag... felébredtek, és most minket figyelnek.

– Ártani akarnak nekünk, Újjászületett Shei'k? – kérdezte a toblaka, s már nyúlt is a kardjáért.

– Nem. Kíváncsiak ugyan, de nem törődnek velünk – Heborikhoz fordult. Az expap még mindig magába fordult, elbújt a tetoválásai mögött. – Mit érzel?

A férfi a lány hangja hallatán összerándult, mintha minden szava egy-egy dobókés lett volna.

– Nem kell ahhoz halhatatlannak lenni, hogy ne érdekeljen valami – mormogta.

A lány végigmérte.

– Nem tart már sokáig a menekülésed az újjászületés örömei elől, Heborik. Amitől félsz, az az, hogy ismét emberré válnál...

A férfi szárazon, hidegen felnevetett.

– Nem vártad, hogy ilyen gondolatokat hallasz majd tőlem – jegyezte meg Felisin. – Bármennyire is utáltad azt, aki voltam, most már visszasírod azt a gyermeket...

– Felisin, te még mindig a hatalomhullámon lovagolsz, s abba a tévedésbe estél, hogy azt hiszed, ezzel együtt bölcsességet is kaptál. Vannak ajándékok, és vannak dolgok, melyeket tanulás útján szerzünk.

– Olyan ő neked, mint valami bilincs, Újjászületett Shei'k – morogta a toblaka. – Öld meg!

A lány megrázta a fejét, szemét nem vette le Heborikról.

– Mivel bölcsességet nem kaphattam, kaptam hát egy bölcs embert. Társaságát, szavait.

Az expap felnézett, vastag szemöldöke párkánya alatt összeszűkült a tekintete.

– Azt hiszem, nem hagytál nekem választási lehetőséget, Felisin.

– Ez talán csak a látszat, Heborik.

Figyelte a férfiben dúló küzdelmet, a csatát, mely mindig is ott rejtőzött a felszín alatt. Átkeltünk egy háború szaggatta vidéken, és egész idő alatt azzal foglalatoskodtunk, hogy egymással csatázzunk. Dryjhna csak tükröt tartott elénk...

– Tanultam tőled valamit, Heborik – mondta végül hangosan.

– S mi volna az?

– A türelem – a lány elfordult, és intett Párducosnak, hogy menjen tovább.

Elértek az erősen erodált, tekergő sziklákhoz. Kevés nyoma látszott annak, hogy itt valaha szent rituálék zajlottak. A bazaltkőzetbe nem lehetett a szent helyekre jellemző módon pontokat, vonalakat vésni, s a nagy köveket sem rendezték alakzatba. Felisin azonban érezte a szellemek jelenlétét, melyek egykoron erősek voltak, azóta azonban halvány emlékekké zsugorodtak, és láthatatlan szemükkel őket figyelték. A sziklák mögött a sivatag kiszélesedett, és egy hatalmas medencévé mélyedt. Ez volt a hajdani hatalmas, ősi tenger utolsó kis medre, mielőtt végleg kiszáradt volna. A medencében por kavargott.

– Az oázis pont a közepében van – mondta Párducos, a lány mellett.

Felisin bólintott.

– Kevesebb, mint hét mérföldre fekszik innen.

– Kinél vannak a Shei'k személyes tárgyai? – kérdezte a lány.

– Nálam.

– Most átveszem őket.

A férfi némán leguggolt, kioldozta a zsákja szíját, és különböző tárgyakat szedett ki belőle. Ruhadarabok, egy szegény asszony gyűrűi, karkötői és fülbevalói, meg egy vékony pengéjű tőr, melynek vasa a markolat kivételével mindenhol feketére színeződött.

– A kardja a táborban vár téged – mondta Párducos, miután végzett. – A karkötőket csak a bal csuklóján hordta, a gyűrűket is a bal kezén viselte – a szintén kipakolt bőrszíjakra mutatott: – Ezeket a jobb csuklójára és alkarjára szokta kötözni – habozott, majd kemény tekintettel felnézett a lányra. – Jó lenne, ha te is így öltöznél fel. Pontosan így.

A lány elmosolyodott.

– Hogy ez is segítse az átverést, Párducos?

A férfi elfordította a tekintetét.

– Várható némi... ellenkezés. A Főmágusok...

– A saját akaratuk szerint alakítanák az ügyet, széthúzást okoznának a táborban, aztán csatázni kezdenének, hogy eldöntsék: ki legyen az új vezető. Azért nem tették eddig, mert nem lehettek biztosak abban, hogy a Shei'k él-e még. De a terepet már előkészítették...

– Látnok...

– Ahá, ennyit legalább elfogadsz.

A férfi fejet hajtott.

– Senki sem tagadhatja, hogy erő költözött beléd, ám...

– Ám én magam nem nyitottam még ki a Szent Könyvet.

A férfi a szemébe nézett.

– Nem, nem nyitottad ki.

Felisin felnézett. A toblaka és Heborik kicsivel arrébb álltak, és figyeltek.

– Amit kinyitok majd, az nem e lapok között található, hanem énbennem. Még nem jött el az idő. – Párducos felé fordult. – Bíznod kell bennem. – A sivatagi harcos tekintete megkeményedett. – Ez neked sosem ment túl könnyen, igaz, Párducos? Toblaka!

– Igen, Újjászületett Shei'k?

– Az ellen, aki kételkedik benned, mit használnál?

– A kardomat – felelte az.

Heborik felhorkant. Felisin a férfi felé fordult.

– És te? Te mit használnál?

– Semmit. Az lennék, aki vagyok, és ha érdemesnek bizonyulnék a bizalomra, akkor meg is kapnám azt...

– Kivéve, ha...?

A férfi elkomorodott.

– Kivéve, ha az illető még önmagában sem bízik, Felisin. – A lány visszafordult Párducoshoz, és várt. Heborik megköszörülte a torkát. – Nem parancsolhatod meg senkinek, hogy legyen hite, kislány. Engedelmességet, azt szerezhetsz így, de hitet nem.

– Azt mesélted, hogy van egy férfi délen – fordult Felisin ismét Párducoshoz. – Egy férfi, aki egy vert had maradványait és több tízezer menekültet vezet. Teszik, hogy a hitük végtelen. Hogyan érte ezt el az a férfi? – Párducos megrázta a fejét. – Követtél valaha ilyen vezért, Párducos?

– Nem.

– Akkor tényleg nem tudhatod.

– Nem tudhatom, Látnok.

Felisin nem törődött a három férfi jelenlétével, levetkőzött, és magára öltötte a Shei'k ruháját. A foltos ezüstékszerek tapintása furcsán ismerősnek tűnt neki. Félredobta a rongyokat, melyeket eddig viselt. Egy hosszú percig fürkészte a sivatagot, aztán megszólalt.

– Gyerünk, a Főmágusok kezdik elveszíteni a türelmüket.

*

– Az elsőtiszt szerint, csak pár napra vagyunk Falartól – mondta Kalam. – Mindenki ezekről a passzátszelekről beszél.

– Azt meghiszem – morogta a kapitány, s közben olyan arcot vágott, mintha lenyelt volna valami savanyú dolgot.

A merénylő újratöltötte a korsóikat, aztán hátradőlt. Bármi tartotta is a kapitányt az ágyában már napok óta, az sokkal több volt, mint a testőr keze által szerzett sérülések. Hát igen, a fejsérülések komplikációval is járhatnak. De akkor is... A kapitány remegett beszéd közben, de mondatai nem voltak a korábbiaknál zavarosabbak vagy érthetetlenebbek. A szenvedést láthatóan az okozta, hogy kipréselje magából a szavakat, és mondathoz hasonló egységekké fűzze őket. Kalam olyan embert látott maga előtt, aki nem volt kevésbé eszes, mint korábban. A merénylő patthelyzetben volt, de ösztönösen úgy érezte, jelenléte erősíti a kapitányt.

– Az őrszem megpillantott egy hajót mögöttünk, pont napnyugtakor. Azt mondja, szerinte gyors malaza kereskedőhajó lehetett. Ha az volt, akkor vagy kivilágítatlanul hagyott le bennünket az éjjel, vagy elsüllyedt. Reggelre eltűnt.

– Sosem futott jobb időt – morogta a kapitány. – Fogadok, tágra nyílt szemmel bámulnak, és minden eltelt óra után fejetlen kakast dobnak át a jobb oldali korlát fölött, Beru mosolygó szájába.

Kalam ivott egy korty vizezett bort, és a kupa pereme felett szemügyre vette a kapitányt.

– Elvesztettük a két tengerészgyalogost múlt éjjel. Elgondolkodtam a felcseredet illetően.

– Nem ment neki valami jól a napokban. Ez nem rá vall.

– Most éppen a kalózok sörétől mámoros.

– Nem iszik.

– Most igen.

A kapitány tekintetében halvány, távoli fény villant, egy jelzőtűz, mely veszedelmes homokzátonyt jelölt.

– Nincs minden rendben, ha jól sejtem – morogta a merénylő.

– A kapitányuk feje zavarodott, ez tény. Nyelve teli tüskékkel, közel a fülekhez, melyekben makkok rejtőznek, titokban kipattanni készen. Titokban kipattanni...

– Elmondanád, ha tudnád.

– Mit kellene elmondanom? – reszkető kézzel a poharáért nyúlt. – Mindig mondom, hogy nem kapaszkodhatunk abba, ami nincs is ott. A szélben meg pláne nem, lám csak, a makk is elgurult, eltűnt.

– A kezed már szépen meggyógyult.

– Igen, elég szépen – a kapitány elfordította a fejét, mintha a beszélgetés már túl megerőltetővé vált volna. A merénylő habozott, aztán megszólalt:

– Hallottam egy Üregről...

– Nyulak – motyogta a kapitány. – Vagyis patkányok...

– Rendben van. – Kalam felsóhajtott, aztán felállt. – Amikor Falarba érünk, keresünk neked egy rendes gyógyítót, egy denult.

– Gyorsan odaérünk.

– Igen.

– A passzátszéllel.

– Igen.

– De ilyen közel Falarhoz, már nincsenek is passzátszelek...

*

Kalam felment a fedélzetre, egy percig az ég felé fordította a tekintetét, aztán fellépett a tathídra.

– Milyen az állapota? – kérdezte Salk Elan.

– Siralmas.

– A fejsérülések már csak ilyenek. Egy rossz ütés, és másnap már a saját ölebét kéri az ember feleségül.

– Majd Falarban meglátjuk.

– Bantrában némi szerencsével találunk egy jó gyógyítót.

– Bantra? A Csuklyás szakállára, miért Bantra, amikor a főbb szigetek csak pár mérföldre vannak onnan?

Elan vállat vont.

– Úgy hallom, az a Rongyszedő otthona. Ha még nem vetted volna észre, jelenlegi elsőtisztünk egy rakás babona alapján intézkedik. Van vele egy rakás neurotikus matróz, akik összetartanak, Kalam, és nem lehet beszélni a fejükkel. Hidd el, már megpróbáltam.

Beszélgetésüket egy, a kosárból hallatszó kiáltás szakította félbe.

– Vitorlák! Két egység jobbra az orrtól! Hat... hét... tíz... Berura, ez egy egész flotta!

Kalam és Elan az orr jobb oldali korlátjához lépett. Még nem láttak semmit, csak a hullámokat. Az elsőtiszt hangja hallatszott a főfedélzetről.

– Merre tartanak, Vole?

– Északnak, uram! Enyhe nyugati elhajlással. Keresztezzük az útjukat.

– Körülbelül tizenkét óra múlva – motyogta Elan. – Aztán a csapáson hajózunk majd...

– Egy flotta – mondta Kalam.

– Birodalmi. Ez Tavore Végrehajtó lesz, barátom – a férfi megfordult, és feszült mosollyal Kalamra nézett. – Ha eddig azt hitted, bőven öntözi vér szülőföldedet... nos, hála istennek, hogy pont az ellenkező irányba megyünk.

Már meg is látták az első vitorlákat. Tavore flottája. Ló- és csapatszállítás, a szokásos, mérföldhosszú csíkkal maga mögött, melyben szemét, trágya, emberi és állati tetemek keverednek. Közöttük cápák és dhenrabik ugrálnak a hullámokban. A hosszú tengeri út minden hadsereget bosszússá tesz, a katonák idegesek, már alig várják, hogy munkához láthassanak. Biztosan elég történet ért már el a fülükig ahhoz, hogy lelkükben kihunyjon a szánalom.

– A kígyó feje – mondta Elan halkan – azon a hosszúra nyúló birodalmi nyakon. Mondd, Kalam, a lelked mélyén veterán katonaként nem vágysz egy kicsit arra, hogy ott állhass az egyik fedélzetén, és szórakozott pillantással észleld azt a magányos, Falar felé tartó kis kereskedőhajót? Eközben belül már épülne benned az a hideg, halálos elszántság? Úton, hogy végrehajtsd Laseen büntetését, amely mindig ugyanolyan; tízszeres a bosszú... Két tűz között őrlődsz most, Kalam?

– Kedves Elan, nem áll szándékomban kielemeztetni veled a gondolataimat, bár igen jó a fantáziád. Nem ismersz engem, és soha nem is fogsz megismerni.

A férfi felsóhajtott.

– Vállt vállnak vetve harcoltunk, Kalam. Bebizonyosodott, hogy halálosan jó páros vagyunk. Közös ehrlitai barátunknak volt némi sejtése arról, hogy mire készülsz. Gondolj csak bele, mennyivel több esélyed lenne, ha én is veled mennék...

Kalam lassan Elan felé fordult.

– Mire lenne több esélyem? – kérdezte közömbös hangon.

Salk Elan könnyedén vállat vont.

– Bármire. Nem ellenzed a partnerséget, ugye? Ott volt Fürge Ben, meg persze Porthal K'nastra, a Birodalom előtti időszakodból. A Csuklyás tudja, aki megismeri a múltadat, tisztán láthatja, hogy mindig társakkal dolgozol. Nos, barátom, mi a válaszod?

A merénylő válaszként a fejét csóválta.

– És egészen pontosan miből gondolod, hogy most egyedül dolgozom, Salk Elan?

Egy rövid, ám annál kellemesebb pillanatig, Kalam bizonytalanságot látott Salk Elan szemében. Aztán a férfi ismét vállat vont.

– És ugyan hol rejtőzne az illető? A kosárban, azzal az ostoba nevű őrrel?

Kalam elfordult.

– Hol máshol?

A merénylő érezte Salk Elan tekintetét a hátában, miközben elindult. Arrogáns egy alak vagy, mint minden mágus! El kell nézned nekem, hogy örömömre szolgál, ha ugrathatlak kicsit.

Tizennyolcadik fejezet

Azon a helyen álltam,

Ahol minden árny összegyűlt,

A Kezek Ösvényének végénél

Lélekvesztettek és Szétszéledtek

Készültek átkelni az igazság kapuin

A sötétségbe, melyből

Minden rejtély ered.

Az Ösvény

Trout Ser'al'Bhok'arala

A négy testet egy dühösen feltekeredő gyökérhalomnál találták, mely úgy nézett ki, mintha a labirintus bejáratát jelölné. Deformáltak voltak, végtagjaik kitekeredtek, sötét ruháik megcsavarodtak és megkeményedtek a rájuk száradt vértől. Mappó elméjét nehézkesen, tompán öntötte el a felismerés, gyanúi beigazolódása – nem is volt meglepve. Névtelenek... az Azath papjai, már ha az ilyen helyeknek lehetnek papjaik. Hány hideg kéz terelt minket idáig? Én... Ikárium... ez a két göcsörtös gyökér... Tremorlorba tartunk... Ikárium halk nyögéssel előrelépett, szeme egy törött botra szegeződött, mely az egyik holttest mellett hevert.

– Láttam már ilyet korábban – mondta.

A trell csodálkozva nézett barátjára.

– Hogyan? Hol?

– Egy álmomban.

– Álmodban?

A jaghuta ravaszkásan elmosolyodott.

– Igen, Mappó, tudod, nekem is vannak álmaim – ismét a testek felé fordult. – Úgy kezdődött az is, mint a többi álmom. Tántorgok. Fájdalmaim vannak. De sebek nincsenek a testemen, és a fegyverem is tiszta. Nem, a fájdalom bennem van, mint egy tudás, amelyet egyszer megszereztem, aztán elveszítettem. – Mappó barátja hátát bámulta, küzdött, hogy megértse szavait. – Megérkezem – folytatta a jaghuta száraz hangon – egy város külterületére. Egy trell varosba, a pusztán. Lerombolták. Varázslat okozta sebek csúfítják el a földet... és a levegőt is. Testek rothadnak az utcán, és óriásvarjak lakomáznak belőlük; nevetésük olyan, mintha a bűz hangja volna.

– Ikárium...

– Aztán megjelenik egy nő, aki olyan öltözetet visel, mint ezek a testek itt, előttünk. Egy papnő. Bot van nála, melyben a vereséget szenvedett erő még mindig vérzik. „Mit tettél?” – kérdem tőle. „Csak azt, amit muszáj volt” – feleli halkan. Erős félelmet látok az arcán, amikor rám néz, és én ettől elszomorodom. „Jaghuta, nem szabad egyedül vándorolnod” – mondja. Szavai borzalmas emlékeket ébresztenek bennem. Képek, arcok, társak; számuk végtelen. Mintha csak nagyon ritkán lettem volna egyedül. Férfiak és nők meneteltek velem, néha egyedül, néha egész légióban. Ezek az emlékek fájdalommal töltik el a szívemet, mintha valahogy minden társamat elárultam volna – kis szünetet tartott, s Mappó látta, hogy lassan biccent. – De most már ezt is értem. Mindannyian őrök voltak, olyanok, mint te, Mappó. És mindannyian kudarcot vallottak. Talán én magam öltem meg őket. – Ikárium megrázkódott. – A papnő látja, hogy mi van az arcomra írva, olyan, mintha az ő arca az enyém tükörképévé válna. Aztán bólint. Botjából virágként nyílik ki a varázslat... aztán egy élettelen pusztában sétálok, egyedül. A fájdalom elmúlik. A hely, ahol korábban volt, üres bennem. Aztán, ahogy az emlékeim elsodródnak, szétfoszlanak... úgy érzem, hogy csak álmodtam mindent. És ezzel felébredek – ekkor megfordult, és fájdalmasan Mappóra mosolygott.

Lehetetlen. Az igazság elferdítése. A saját szememmel láttam a mészárlást. Beszéltem a papnővel. Álmodban látogattak meg téged, Ikárium, tétova rosszindulattal – gondolta magában Mappó.

Muzsikus megköszörülte a torkát.

– Úgy fest, ők őrizték ezt a bejáratot. Bármi talált is rájuk, túl erősnek bizonyult.

– A Jagh Odhanon úgy ismerik őket, hogy Névtelenek – mondta Mappó.

Ikárium a trellre nézett.

– Az a kultúra – motyogta Apsalar – állítólag már kihalt. – A többiek csodálkozva bámultak rá. A lány vállat vont. – Táncos tudása.

Iszkiri felcsattant.

– A Csuklyás vigye el rothadó lelküket! Öntelt patkányok mind. Ugyan hogy mernek jogot formálni?

– Mire? – morgott Muzsikus.

A Főpap megrázta magát.

– Semmire. Ne beszéljünk róla, ez az. Az Azath szolgái; bah! Talán nem vagyunk többek, mint figurák egy játékasztalon? Mesterem megtisztította tőlük a Birodalmat, ez igaz. A Karvalyok feladata volt, ezt mondaná Táncos. Egy szükségszerű tisztogatás, egy tüske kihúzása a Császár oldalából. Mészárlás és szentségtörés. Kegyetlenség. Túl sok sebezhető titok, hatalmi folyosók. Ó, mennyire tiltakoztak az ellen, hogy gazdám belépjen az Azath Házába...

– Iszkiri! – csattant fel Apsalar.

A pap összerándult, mintha megütötték volna. Ikárium a fiatal lányhoz fordult.

– Ki mondta ki ezt a figyelmeztetést? A szádon át – ki beszélt?

A lány hűvös tekintettel nézett a jaghutára.

– Ezen tudás birtoklása bizonyos kötelezettségekkel jár, Ikárium. Úgy, ahogy a tudatlanság felment a kötelezettségek alól.

Ezúttal a jaghuta rándult össze. Sáfrány előremerészkedett.

– Apsalar?

A lány elmosolyodott.

– Vagy Cotillion? Nem, csak én vagyok az, Sáfrány. Attól tartok, lassan belefáradok az állandó gyanakvásba. Mintha nem lenne olyan saját énem, amit nem mocskolt be az Isten, ki birtokolta testem. Csak egy kislány voltam, amikor elvittek. Egy halász lánya. De már nem vagyok kislány.

Apja hangosan felsóhajtott.

– Lányom – dörmögte –, egyikünk sem az, ami volt, és nem volt egyszerű az út, mely idáig hozott bennünket – összeráncolta szemöldökét, mintha a megfelelő szavak után kutatna. – De te ráparancsoltál a Főpapra, hogy hallgasson, hogy őrizze meg a titkokat, melyeket Táncos – Cotillion – nem akarna kiszivárogtatni. Tehát Ikárium gyanúja jogos volt.

– Igen – felelte a lány –, de én nem vagyok a rabszolgája annak, ami voltam. Én döntöm el, hogy mihez kezdek az általam birtokolt tudással. Én választom meg, hogy milyen értékek szerint élek.

– Elnézésedet kérem, Apsalar – mondta Ikárium. Ismét Mappóhoz fordult. – Mi mást tudsz még ezekről a Névtelenekről, barátom?

Mappó habozott, aztán mesélni kezdett:

– Törzsünk vendégként fogadta őket, de csak ritkán találkoztunk velük. Úgy hiszem, valóban az Azath szolgáinak tartják magukat. Ha hihetünk a trell legendáknak, akkor a kultusz még az Első Birodalom idejéből ered...

– Elsöpörték őket! – visította Iszkiri.

– Talán a Malaza Birodalom határain belül igen – jegyezte meg Mappó.

– Barátom – mondta Ikárium –, te visszatartod az igazságot. Szeretném hallani.

A trell felsóhajtott.

– Magukra vállalták a feladatot, hogy őröket toboroznak melléd, Ikárium. Ezt tették a kezdetektől.

– Miért?

– Ezt nem tudom. Most, hogy kérded... – összeráncolta szemöldökét –, érdekes kérdés. Nemes küldetés lett volna? Vagy csak az Azathot védelmezték? – Mappó tanácstalanul vállat vont.

– A Csuklyás görbe lábára! – morogta Belzár. – Lehet, hogy csak bűntudatuk volt.

Minden tekintet rátapadt. Egy hosszú perc után Muzsikus megrázta magát.

– Akkor hát menjünk. Irány a labirintus!

*

Karok és lábak. A tekergő gyökerek között valami küzdött, nyújtózott, reménytelenül próbált szabadulni, némán a felszín felé törekedett, mozdulataival segítségért könyörgött, s minden oldalról halálos fenyegetést sugárzott. Ez a valami az élet különböző formáiból tevődött össze, s a szörnyű lények közül alig volt egy-kettő, mely valaha ember lehetett. Muzsikus képzelőereje csődöt mondott, nem tudta teljesíteni a nagy feladatot – pedig nagyon vágyott rá, hogy odaillő testeket, fejeket, arcokat képzelhessen a végtagokhoz. Tudta, hogy a gyökérfalak mögött rejtőző valódi arcok mellett, legrosszabb rémálmai is elhalványulnának.

Tremorlor göcsörtös gyökérbörtöne démonokat rejtett, ősi Elődöket, s annyiféle más lényt, hogy Muzsikus reszketett, mivel felismerte saját fajtája jelentéktelenségét. Az emberek csupán egyetlen apró kis levelet alkottak egy akkora fán, melynek nagysága felfoghatatlan volt. A sokk teljesen lefegyverezte őt, gúnyt űzött bátorságából azzal, hogy minden kor és birodalom hangjait visszhangozta őrült, lázongó börtönében.

Minden oldalról csata zajait hallották, bár eddig szerencsére csak tompán, több réteg gyökér mögül. Az Azathot minden fronton ostromolták. Recsegő, töredező fa hangja tört elő mindenhonnan. A felettük húzódó ólomszürke égbolt felé bestiális sikolyok szálltak – sikolyok, melyek elvesztették forrásukat, a torkot. Az iszonyatos háborúban csak a hangok szállhattak szabadon.

A nyílpuska markolata csúszott. Muzsikusnak izzadt a keze, miközben óvatosan haladt előre, mindig az ösvény közepén, hogy a falakból kinyúlkáló, nem emberi kezek el ne érhessék. Egy éles kanyar következett. Az utász leguggolt, és visszapillantott a többiekre.

Csak három Kopó maradt velük. Szilaj és Vértes elvonult, más ösvényt választottak. Muzsikusnak fogalma sem volt, hogy merre lehetnek, mit csinálhatnak éppen, de Vakot, Keresztest és Mélységet láthatóan nem zavarta túlzottan a távollétük. A világtalan szuka úgy baktatott Ikárium oldalán, mintha csak a jaghuta jól idomított társa volna. Keresztes lemaradt hátvédnek, míg Mélység – egy halvány, pöttyös, vaskos izomtömeg – Muzsikustól öt méterre várakozott, mozdulatlanul. Tekintete, mely az olvasztott csokoládéhoz hasonlított, az utászra tapadt.

A férfi megrázkódott, a jaghuta mellett haladó Kopóra nézett. Ikárium oldalán... ilyen közel hozzá... Túlságosan is jól értette ezt a közelséget, csakúgy, mint Mappó. Ha lehetett az Azath Házával alkudozni, hát Árnytövisnek sikerült. A Kopókat nem temeti el az erő – Tremorlort nem az olyan díjak érdekelték, mint ezen ősi gyilkosok – nem, az alkudozásban sokkal nagyobb volt a tét...

Mappó a jaghuta másik oldalán állt, megedzett csontfegyverrel a kezében. Muzsikust elöntötte az együttérzés. A trell lelkében harc dúlt. Nem csak az alakváltoztatók miatt kellett őrködnie – ott volt a társa is, akit úgy szeretett, mintha a testvére lenne. Szolga Sáfrány és Apsalar között helyezkedett el. Előbbi késeit tartotta, tankönyvbe illően laza csuklóval. Puszt egy lépéssel mögöttük ólálkodott.

Ennyien vagyunk hát. Ennyien, és nem többen – gondolta Muzsikus. Azért állt meg a kanyar előtt, mert egy belső ösztön, mely jeges kézként markolta gerincét, erre intette. „Ne menj tovább! Várj!” Az utász felsóhajtott: Ugyan mire várjak? Tekintete továbbra is a csapaton vándorolt, aztán megpillantott valamit. Mélység nyakán lassan emelkedett a szőr.

– A Csuklyásra!

Mozgás támadt körülötte, pont a feje fölött egy hatalmas alak robbant be az ösvényre, s retteneteset üvöltött. Még feljebb bőrszárnyak csapkodása hallatszott, s hatalmas karmok csaptak lefelé. A támadó Lélekvesztett egy barnamedve volt, akkora, akár a nemesek kocsijai. Válla alig fért el a gyökérfalak között, melyekből kezek nyúltak ki. Az utász látta, hogy az egyik kéz a háromízületű lapocka fölötti szőrbe markol, majd kiszakad a falból. A sebből régi, fekete vér csordult elő nehézkesen. A medve továbbnyomult, s tudomást sem vett a kezekről – mintha a sebei nem jelentettek volna többet egy-egy kis karcolásnál.

Muzsikus a gyökerek alkotta földre vágódott. A háncs forró és csúszós volt, mintha izzadna. A medve hasa szorosan fölötte suhant el – a halvány szőrre vér száradt –, aztán, mire az utász megperdült volna, hogy viszonozza a támadást, már tovarohant. A medve figyelme kizárólag a vérvörös enkar'alra szegeződött, mely előtte lebegett. Ez is Lélekvesztett volt, s visítozott haragjában. A medve mancsa előrecsapott, de csak a levegőt érte, mivel a szárnyas hüllő hátrahőkölt, egyenesen Mappó fegyvere elé.

Muzsikus fel sem tudta fogni, mekkora erő rejlett a trell kétkezes, villámgyors ütése mögött. A fegyver fogakkal kivert feje az enkar'al bordás mellkasát találta el, s hangos csontrecsegés kíséretében, az állatba mélyedt. Az enkar'al, mely akkora volt, mint egy ökör, gyakorlatilag összecsuklott. A szárnycsontok összetörtek, a fej és a nyak előrebicsaklott, a szemből és az orrlyukból vér ömlött. A hüllő alakú Lélekvesztett már halott volt, amikor a földre esett. Karmok és kezek fonódtak rá, és tartották erősen.

– Nem! – üvöltötte Mappó.

Muzsikus tekintete azonnal Ikáriumra villant, de nem a jaghuta volt a kiáltás címzettje, hanem a Mélység nevű Kopó, mely oldalról a medvére támadt. A Lélekvesztett egy sikoly kíséretében oldalra ugrott, neki a gyökérfalnak. Kevés kéz nyúlt érte, s még kevesebb volt képes arra, hogy meg is ragadja a hatalmas medvét, ám akadt egy zöld bőrű, hosszú végtag, mely szorosan az állat nyakára kulcsolódott, és nem engedte el. Túl erős ellenfélnek bizonyult. Mélység az egyik mancsba harapott, csontokat tört, majd heves fejmozdulattal kitépte a helyéből a végtagot.

– Messremb! – üvöltötte a trell, aki Ikárium sziklaszilárd ölelése ellen küzdött. – Egy szövetséges!

– De Lélekvesztett! – visította Iszkiri Puszt, s ismét táncra perdült.

Mappó váratlanul elernyedt.

– Egy barát – suttogta.

És Muzsikus ekkor megértette őt. Az első barát, akit ma elvesztettünk. Az első... Tremorlor mindkét Lélekvesztettet a magáénak követelte. Gyökerek nyúltak ki és fonódtak a két új áldozat köré. A két bestia egymással szemben került a falba – örök nyughelyükre. A Lélekvesztett medve, akinek egyik mancsa helyén véres csonk árválkodott, még küzdött, de még az ő végtelennek tűnő ereje is kevésnek bizonyult az Azath másvilági akaratával és a Lélekvesztettet tartó, szorító kézzel szemben. Messremb torkába nem jutott levegő. A sötétbarna szeme körüli vörös szemhéj lassan kékes színbe váltott, a szemgolyók kidülledtek nedves, szőrös üregükből. Mélység arrébb ment, és nyugodtan eszegette a letépett mancsot.

– Mappó – mondta Ikárium –, nézd csak, hogy szorítja ki belőle az életet az az idegen kéz. Érted már? Messrembre nem vár örökös fogság. Ő a Csuklyáshoz jut: kiérdemelte a halál kegyét, csakúgy, mint az enkar'al...

A szemben lévő falakból gyökerek nyújtóztak egymás felé, szinte már össze is értek.

– A labirintusnak új fala keletkezik – mondta Sáfrány.

– Akkor siessünk – vágta rá Muzsikus, aki csak ekkor állt talpra. – Mindenki ezen az oldalon jöjjön.

Továbbmentek, s ismét némaságba burkolóztak. Muzsikus látta, hogy remeg az a keze, mely a nevetséges kis fegyvert szorongatja. Az erő és kegyetlenség, melynek pár perccel korábban a tanúja volt, egészen elkábította.

Ezt nem élhetjük túl. Ha száz Kopója lenne az Árnyaknak, az sem volna elég. Az ilyen alakváltoztató lények ezrével érkeztek ide, Tremorlor földjére. Vajon mennyi juthat el a Házig? Csak a legerősebb. A legerősebb... S különben is, mit tervezünk? Be akarunk lépni a Ház belsejébe, hogy megkeressük a Malazba, az ottani Házba vezető kaput. Istenem, micsoda kis játékszerek vagyunk... egy kivételével. Olyan ember ő, akit nem engedhetünk szabadjára, egy ember, akitől még az Azath is retteg.

Minden oldalról csatazajt hallottak. Az ördögi labirintus többi folyosóján véres csaták dúltak, és Muzsikus tudta, hogy hamarosan nekik is szembesülniük kell a háborúzókkal. A hangok egyre erősebbé váltak, egyre közelebbről hallatszottak. Egyre közelebb jutunk a Házhoz. Mind gyülekezünk... Megállt, és a többiekhez fordult. Mégsem mondta ki félelmeit, hiszen minden arc, minden szempár pontosan ugyanazt a tudást sugározta, mint amit ő is meg akart velük osztani. Léptek zaja közeledett, s amikor visszafordult, az utász Szilajt látta. Az állat rohanvást érkezett, hullámzó oldalán számtalan sebből vérzett. Ó, Csuklyás... Újabb hang hallatszott: valaki közeledett az ösvényen, melyen Szilaj is futott.

– Figyelmeztették! – kiáltotta Ikárium. – Gryllen! Figyelmeztettelek!

Mappó átölelte a jaghutát. Ikárium hirtelen jött haragja mindent elcsendesített körülöttük, mintha az egész Üreg levegő után kapott volna. A jaghuta mozdulatlanul állt az ölelésben, de az utász látta, hogy a trell karja pattanásig feszül, úgy küzd a még láthatatlan erő ellen. A Mappóból előtörő hang olyan fájdalomról, olyan csalódottságról és félelemről tanúskodott, hogy Muzsikus megtántorodott, és könnyek gyűltek a szemébe.

A Vak nevű Kopó ellépett Ikárium mellől, és az utász még inkább összeomlott, amikor meglátta, hogy az állat maga alá csapta a farkát. Szilaj és Keresztes csatlakoztak Mélységhez, és egy ideges, törékeny barikádot alkottak. Muzsikus így a rossz oldalon maradt. Hátratántorodott, végtagjai nehezen engedelmeskedtek, mintha egy gallon bort öntött volna magába. Tekintete Ikáriumra tapadt, hiszen a kockázat, melyről eddig is tudtak, most bekövetkezni látszott, és elképzelhetetlen borzalmat ígért. Mindhárom Kopó összerezzent, és egy lépést hátrált. Muzsikus megperdült. Előttük az ösvényt egy újfajta fal zárta el, egy visongó, örvénylő fal. Ó, hát megint találkozunk – gondolta Muzsikus.

*

A lány nem lehetett több tizenegy vagy tizenkét évesnél. Bőrruhát viselt, melyre nagyobbacska bronzpikkelyeket – igazából érméket – varrtak, s a dárda, melyet a kezében tartott, elég nehéz volt ahhoz, hogy ingataggá tegye. Felisin lenézett a kosárnyi virágfonatra, mely az őrködő lány csupasz, poros lába előtt hevert.

– Ügyesen bánsz ezekkel – mondta.

A fiatal őrszem Párducosra, aztán a toblakára nézett.

– Leteheted a fegyvert – mondta a sivatagi harcos.

A dárda hegye fáradtan földet ért. A toblaka hangja keményen csendült.

– Térdelj le az Újjászületett Shei'k előtt!

A lány egy pillanat alatt a földön termett. Felisin lehajolt és megérintette a fejét.

– Felkelhetsz. Mi a neved?

A lány habozva feltápászkodott, és egy fejrázással válaszolt.

– Valószínűleg az árvák egyike – mondta Párducos. – Nem volt senki, aki elmondhatta volna érte a névadó rituálét. Így aztán nincs neve, de az életét adná érted, Újjászületett Shei'k.

– Ha az életét adná értem, akkor megérdemli, hogy legyen neve is. Ugyanez a helyzet a többi árvával is.

– Ahogy kívánod; ki fog beszélni értük?

– Én, Párducos.

Az oázis szélét egy alacsony, omladozó, vályogtéglákból rakott fal jelölte, illetve pár csenevész pálmafa, melyek alatt homoki rákok vánszorogtak a szélfútta fodrok között. A közelben, az árnyékban tucatnyi fehér lúd álldogált, világosszürke szemük az újonnan érkezőket bámulta kíváncsian. Felisin lehajolt, felkapott egy virágfüzért, és a jobb csuklójára tekerte.

Továbbhaladtak az oázis szíve felé. A levegő hűvösebb lett; az árnyas foltok valósággal sokkolták őket a sok idő után, amit a kegyetlenül tűző napon töltöttek. A végtelen romok arról árulkodtak, hogy valaha egy város állt az oázis helyén, egy város, teli tágas kertekkel, parkokkal, medencékkel, szökőkutakkal – mindezekből csak tuskók és alacsony falmaradványok maradtak. A tábor körül karámok álltak, bennük egészségesnek, fittnek tűnő lovak legelésztek.

– Milyen nagy ez az oázis? – kérdezte Heborik.

– Nem kérdezed meg a szellemektől? – kérdezett vissza Felisin.

– Inkább nem. Ennek a városnak a pusztulása cseppet sem volt békés. Ősi betolakodók jártak itt, s lerombolták az Első Birodalom utolsó, legbelső városait is. A vékonyka, kékmázas cserépdarabok a talpunk alatt, az Első Birodalomból valók, a vastag, vöröses színűek a betolakodóktól származnak. Valami finomságból valami barbár; ez ismétlődik végig a történelem folyamán. Ezek az igazságok elfárasztják még a lelkemet is.

– Az oázis hatalmas – mondta Párducos az expapnak. – Vannak olyan részei, melyeket igazi termőtalaj borít, ezekbe magokat vetettünk, erdőt telepítettünk. Megmaradt néhány ősi cédrusfa is a többi kővé vált tuskója között. Vannak tavak és medencék, bennük a víz friss és nem apad el. Ha maradni akarnánk, soha nem kellene elhagynunk ezt a helyet.

– Mennyi ember él itt?

– Tizenegy törzs. Negyvenezer fős lovasságunk van, a legjobb, amit valaha is látott ez a föld.

– És mit tehet a lovasság a gyalogság légiói ellen, Párducos? – érdeklődött Heborik.

A sivatagi harcos elvigyorodott.

– Megváltoztathatják a csata arculatát.

– Már próbálkoztak ezzel – felelte Heborik. – A malaza hadviselést éppen az alkalmazkodóképesség tette olyan sikeressé: még a csatatéren is képesek taktikát váltani, egy pillanat alatt. Azt hiszed, korábban nem volt dolga a Birodalomnak lovas kultúrával? Dehogynem, le is győzték őket. A legjobb példa talán a wickák vagy a szetik esete.

– És hogyan győzedelmeskedett a Birodalom?

– Én nem az a történész vagyok, aki ezt megmondhatná; sosem érdekeltek ezek a dolgok. Ha lenne egy könyvtárad, tele birodalmi írásokkal – mondjuk, Dujker és Tallobant műveivel –, akkor elolvashatnád magad is. Feltéve, ha tudsz malaza nyelven olvasni.

– Meghatározzák a régiójuk határait, az évszakonkénti vándorlásuk menetét. Elfoglalják a vízkészletet, erődöket és kereskedőhelyeket építenek, hiszen a kereskedelem elgyengíti az ellenséget, mivel megszünteti ereje fő forrását, az izoláltságot. Ezután, attól függően, hogy mennyire türelmesek, vagy felégetik a legelőket, és elpusztítják a jószágot, vagy csak várnak, és minden, fiatalokból álló csapatnak, aki az erődjeikhez ér, a háború dicsőségét, idegen országok zsákmányát ígérik, valamint azt, hogy csapatuk érintetlenül megmaradhat harcoló egységként. Ez a módszer leszakasztja a törzsek virágait, míg végül nem marad más, csak az öregemberek meg az öregasszonyok, akik a hajdan volt szabadságról motyognak – hangzott Párducos felelete.

– Ahá, tehát valaki eleget olvasott.

– Igen, Heborik, van könyvtárunk. Hatalmas; a Shei'k Őse ragaszkodott a felállításához. „Ismerd meg ellenséged alaposabban, mint ahogy ő ismeri saját magát” – ezt mondta Kellanved Császár.

– Biztosan, bár szerintem nem ő volt az első.

Amint a karámok közötti út végéhez értek, megpillantották a törzsek vályogfallal elválasztott lakóhelyeit. A homokos utcákon gyerekek rohangáltak, ökrök és öszvérek vonszolták gazdájuk szekerét hazafelé, szépen, lassan – aznapra véget ért a piacozás. Kutyafalkák érkeztek, hogy kielégítsék a kíváncsiságukat, de aztán a toblaka széles vállán lebbenő, tekintélyt parancsoló fehér medveszőr láttán eliramodtak.

Tömeg gyűlt össze, s követte őket útjukon a település közepe felé. Felisin ezer szempárt érzett magán, hallotta a bizonytalan mormogást: „A Shei'k, de mégsem a Shei'k. De, a Shei'k lesz az, nézzétek csak, ott a két kedvelt testőre is, a toblaka meg a puszták Párducosa; a nagy harcosok, akiket megviselt a sivatagban való utazás. A prófécia újjászületésről, átváltozásról beszélt. A Shei'k visszatért. Végre, ennyi idő után, és újjászületett. Újjászületett a Shei'k...”

– Újjászületett a Shei'k! – e három szó sziszegve megindult a hullámok ritmusában, és egyre csak erősödött. A tömeg átvette, a szavak gyorsan terjedtek.

– Remélem, középen van valami tisztás vagy aréna – motyogta Heborik. Ironikusan Felisinre vigyorgott. – Emlékszel, mikor utaztunk utoljára emberekkel teli utcán, kislány?

– A szégyenből a dicsőségbe jutni sokkal jobb, mint fordítva, Heborik.

– Hát igen, ezzel nem is vitatkozom.

– Van egy felvonulási tér a palotasátor előtt – mondta Párducos.

– Palotasátor? Ah, a változékonyság üzenete, ugyanakkor a tradíciók tiszteletének jele is; a régi életmód ereje, meg ilyenek.

Párducos Felisinhez fordult.

– Barátod tiszteletlensége még sok gondot okozhat, Újjászületett Shei'k. Amikor találkozunk a Főmágusokkal...

– Akkor ő bölcsen befogja majd a száját.

– Jól is tenné.

– Vágjuk ki a nyelvét – morogta a toblaka. – Akkor nem kell aggódnunk többé.

– Nem-e? – Heborik felkacagott. – Alábecsülsz engem, te ökör. Vak vagyok, mégis látok. Ha kivágnád a nyelvemet, istenem, mennyit fecsegnék utána! Nyugi, Felisin, nem vagyok bolond.

– Az vagy, ha továbbra is a régi nevén szólítod őt – figyelmeztette Párducos.

Felisin hagyta, hadd civakodjanak egymással, mert a kemény szavak, csípős megjegyzések mögött megérezte, hogy a három férfi végre valamiféle egységbe kovácsolódik. Nem egy egyszerű barátságról volt szó – hiszen a toblaka és Heborik között a gyűlölet lánca feszült –, hanem inkább egy közös élményről. Az újjászületésem az, ami összehozza őket, bár egy háromszög három sarkában maradnak, s Párducos a súlypont. Párducos, a férfi, akinek nincs hite. Közeledtek a település közepéhez. Egyik oldalon egy emelvényt látott, egy kör alakú színpadot, melynek közepén szökőkút emelkedett.

– Ott fogom kezdeni.

Párducos meglepetten megfordult.

– Micsoda?

– Beszélni fogok a követőimhez.

– Most? Még mielőtt találkoznánk a Főmágusokkal?

– Igen.

– Megvárakoztatod a tábor három leghatalmasabb emberét?

– Érdekelné ez a Shei'ket, Párducos? Talán az ő áldásuk kell az újjászületésemhez? Sajnos nem voltak jelen, igaz?

– De...

– Ideje, hogy befogd a szádat, Párducos – mondta Heborik, kedves hangon.

– Csinálj nekem utat, toblaka – szólt Felisin.

Az óriás gyorsan megfordult, és elindult egyenesen az emelvény felé. Nem mondott semmit, mivel nem volt rá szükség, jelenléte elég volt ahhoz, hogy a tömeg szétváljon, méghozzá néma csendben. Elértek az emelvényhez.

– Szükségem lenne a tüdőkapacitásodra is a kezdéshez, toblaka. Jelents be, amint felérek.

– Így lesz, Kiválasztott.

Heborik halkan felhorkant.

– Végre egy megfelelő titulus.

Felisin agyán tucatnyi gondolat suhant át, miközben felmászott az emelvényre. Újjászületett Shei'k, Dryjhna sötét köpönyege felkapaszkodik. Felisin, Unta nemesi születésű pincsikutyája, a bánya kurvája. Nyisd ki a Könyvet, és a rítus beteljesedik. Ez a fiatal lány látta már az Alvilág legmélyebb bugyrait – borzalmas út áll mögötte –, és most eljött a perc, hogy szembenézzen önmagával. A fiatal nőnek fel kell adnia életét. Ki kell nyitni a Szent Könyvet. De ki gondolta volna, hogy az istennő ennyire hajlik az alkura? Ismeri a szívemet, és éppen ezért bízik bennem. Úgy látszik, pont ezért akar engem. Az alku megszületett. Hatalmat kaptam – mennyi vízió! – de Felisin itt maradt, kőkemény, csupa seb lelke ott úszkál a végtelen Alvilágban. És Párducos tudja ezt...

– Térdeljetek le az Újjászületett Shei'k előtt! – a toblaka kiáltása mennydörgésként zengett a forró, mozdulatlan levegőben. Ezrek estek egyként térdre, hajtottak fejet.

Felisin ellépett az óriás mellett. Dryjhna ereje csörgedezett belé. Ah, kedves istennő, drága patrónusom, most bizonytalanodtál el ajándékaidat illetően? Te is, mint ez a tömeg, mint Párducos, a szavaimban rejlő bizonyítékot várod? Szándékomat fürkészed? De az erő elég volt ahhoz, hogy halk szavai minden jelenlévő fülében tisztán érthető suttogásként visszhangozzanak. Beleértve a három Főmágust is, akik a felvonulási tér árkádja alatt álltak: álltak, nem térdeltek.

– Álljatok fel, hű barátaim.

Érezte, hogy a távolban a három férfi e szavak hallatán összerezzen. Pont ez volt a szándéka. Bizony, tudom, hol álltok – gondolta Felisin.

– A Szent Raraku-sivatag a Forgószél gyűrűjében biztonságban van, így visszatérésem szentsége sértetlen. A védett gyűrűn túl a lázadás hatalma – a jogos szabadság a malaza zsarnokság alól – tovább terjeszti véres, megtorló hullámait. Szolgáim hatalmas hadseregeket vezetnek. A Hét Szent Város közül hat már felszabadult – egy percig hallgatott; érezte, hogy az erő növekszik benne, s amikor ismét megszólalt, még halkabban suttogott. – Készülődésünk időszaka befejeződött. Eljött az idő, hogy kivonuljunk, hogy elinduljunk ebből az oázisból. A távoli trónján üldögélő Császárnő meg akar bennünket büntetni. Egy flotta közeledik Hétváros felé, egy hadsereg, melyet a császárnő választott Végrehajtója vezet. E parancsnok elméjét úgy ismerem, akár a tenyeremet; nincs olyan titka, melyről én ne tudnék...

A három Főmágus meg sem mozdult. Felisin rádöbbent, hogy ismeri őket, a tudás hirtelen jött – biztosan az Első Shei'ké volt. Úgy látta az arcukat, mintha csak egy lépésre állt volna tőlük, s tudta, hogy a váratlan, szoros közelség érzete a férfiakban is megjelent. Valahol csodálta a három mágust, amiért meg sem rezdültek. A legidősebb hármójuk közül az ősöreg, csupa ránc Bidithal volt. Ő talált rá annak idején először, mikor még csak gyerek volt, válaszként saját víziójára. Homályos szeme a lányra szegeződött. Bidithal, emlékszel még arra a gyermekre? Arra, akivel olyan brutálisan bántál azon az első és egyetlen éjszakán, azért, hogy ne érezhesse soha a testiség gyönyörét? Összetörted őt belül, nem maradt más, csak tompa, érzéketlen hegek. A gyermek figyelmét nem tereli el semmi, nem lehet saját gyereke, nem lesz férfi sem az oldalán, aki kiszoríthatná szívéből az istennő iránti hűséget. Bidithal, lefoglaltattam neked egy helyet a Pokolban, de ezt tudod te is. Most azonban még szolgálsz engem. Térdelj le!

A jelenetet duplán látta, egyszer rendes távolságból, egyszer pedig közelről: az öregember letérdelt, ruhája hullámokban terült szét körülötte. Figyelme a következő mágusra terelődött. Febryl, a Főmágusok között a leggyávább és a legbűnösebb. Háromszor próbáltál engem megmérgezni, és a Dryjhna ereje háromszor égette ki a mérget véremből – de én egyszer sem büntettelek meg téged. Azt hitted, nem tudtam a mesterkedésedről? És ott van persze a legősibb titkod is: menekülésed Dassem Ultor elől, az utolsó összecsapásnál, az árulásod. Azt hitted, nem tudok erről semmit? Mindegy, most szükségem van rád, hiszen te mágnesként vonzod magadhoz mindazokat, akik elégedetlenek, akik elárulnának engem. Térdre, patkány! A parancshoz erőhullám is járult, mely úgy nyomta a földre a férfit, akár egy óriási, láthatatlan kéz. A férfi összegörnyedt a puha homokon, és vinnyogott.

Végül elértem hozzád, L'oric – az egyetlen igazi misztikumhoz. Varázstudásod igen jelentős, és főleg abban sikeres, hogy áthatolhatatlan falat építsen elméd köré. Gondolataid rejtve maradnak előttem, még hűséged mélységét sem ismerem. S bár hitetlennek látszol, kiderült, hogy benned bízhatok a legjobban. Mert gyakorlatias vagy, L'oric. Mint Párducos. De mindig tesztelsz engem, minden döntésemet, minden szavamat pontozod. Ítélj hát, Főmágus, és dönts!

A férfi fél térdre esett, és fejet hajtott. Felisin elmosolyodott: Félmegoldás. Nagyon gyakorlatias, L'oric. Hiányoztál. Látta, hogy a férfi válaszként halványan elmosolyodik a csuklyája árnyékában.

Miután végzett a három mágussal, Felisin figyelme visszatért a tömeghez, mely alig várta, hogy hallhassa kinyilatkoztatását. Csend volt. Mi van még hátra?

– Mennünk kell, gyermekeim. De ez magában nem elég. Be kell jelentenünk, hogy amire készülünk, mindenkinek látnia kell.

Az istennő készen állt. Felisin – az Újjászületett Shei'k – felemelte a karját. Az aranyszínű por megcsavarodott körülötte, és gyorsan oszloppá emelkedett. Egyre csak növekedett. A porból és szélből alakuló tölcsér egyre magasabbra kapaszkodott, mászott az ég felé, s magával húzta a sivatag aranyszín köpönyegét is. A hatalmas medencét mintha kisöpörték volna: felette a végtelen égbolt olyan kék volt, amilyet már hónapok óta nem láttak. Az oszlop azonban csak nőtt és nőtt tovább.

A Forgószél csupán a nyitány volt ehhez. Ez hát Dryjhna jele, a sudár torony, maga a Világvége. Egy torony, mely egy egész kontinens fölé magasodik, mely mindenhonnan látható. Most végre elkezdődik a háború. Az én háborúm. Fejét hátravetette, s hagyta, hogy varázslatos látomása egészen az égig emelkedjen. Kedves nővérkém, most láthatod, mit tettél!

*

A nyílpuska elsült Muzsikus kezében. A patkányok tömegében lángrózsa nyílt, több tucatnyi állat feketén, szénné égve hullott a földre. Az utász átvette a hátvéd szerepét. A csapat lassan hátrált Gryllen rémálomba illő látomása elől.

– A Szétszéledt erős életeket rabolt – mondta Apsalar, és Mappó, aki még mindig tartotta Ikáriumot, rábólintott. – Gryllen eddig még soha nem mutatott ilyen... képességet...

Képesség. Muzsikus felnyögött, magában ízlelgette a kifejezést. Amikor legutóbb látta a Szétszéledtet, a patkányok százával voltak. Most azonban ezrével, talán tízezrével tűntek fel – csak tippelni tudott a számukat illetően. Vértes Kopó ismét csatlakozott hozzájuk, ő vezette a menekülést oldaljáratokon, szűk kis alagutakon át. Szerettek volna körbekerülni a Szétszéledt körül: nem volt más választásuk. Míg Ikárium el nem veszti a kontrollt, és istenemre, nagyon közel áll már hozzá. Túlságosan közel.

Az utász a muníciói közé nyúlt, megtapogatta egyik utolsó robbanós töltetét, de inkább tovább kutatott, és egy másik lángolóst vett elő. Nem maradt ideje, hogy ráerősítse egy nyílvesszőre, abból amúgy sem maradt túl sok. A patkányok áradata már alig tíz lépésre volt tőle. Muzsikus szíve a torkában dobogott. Lehet, hogy most túl közel engedtem őket? A Csuklyás szakállára! Elhajította a lőszert. Sült patkány.

Hullámzó testek vetődtek a folyékony lángokra, s gördültek, nyomultak tovább, az utász felé.

Muzsikus megperdült és futásnak eredt. Majdnem belefutott Szilaj véres pofájába. Muzsikus felnyüszített, félreugrott, és a csizmák és mokaszinok kavalkádjába zuhant. A csapat megállt, a férfi pedig feltápászkodott.

– Muszáj futnunk!

– Merre? – kérdezte Sáfrány száraz, súlyos hangon.

Az ösvény egy kanyarjánál voltak, és mindkét irányban patkányok fala várta őket. Négy Kopó támadt rá a távoli tömegre, egyedül Szilaj maradt velük. Átvette Vak helyét, félelmetesen közel Ikáriumhoz. A jaghuta dühös kiáltással lerázta a válláról Mappó óvó karját. Láthatóan nem is került különösebb erőfeszítésébe. A trell megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és egy hangos puffanással a gyökérpadlóra esett.

– Mindenki le! – sikoltotta Muzsikus. A táskájába nyúlt anélkül, hogy odanézett volna, és megragadta a gömbölyű, sima, nagyobbacska lövedéket.

Ikárium szenvedélyes mozdulattal előrántotta a kardját. Válaszként fa reccsenése hallatszott. Az ólomszínű égbolt vörösbe fordult, és pont felettük örvényleni kezdett. Fa nedve fröcskölt a falakból – mintha a gyökerek véreztek volna –, s mindenkit beborított. Szilaj Ikáriumra támadt, de egy pillanat múlva már félresöpörték, s nagyot repült; a jaghuta alig vette észre.

Muzsikus egy pillanatig még nézte Ikáriumot; aztán előhúzta a robbanósát, megperdült, és a Szétszéledt felé hajította a lövedéket.

De az nem robbant.

Muzsikus elkerekedő szemmel figyelte, ahogy a tengeri kagyló a gyökérpadlóra esik, s mint az üveg, ezer darabra törik. Háta mögül kegyetlen nagy csattanást hallott, de nem volt ideje odafordulni. Minden más hang eltűnt, ahogy a törött kagyló darabjaiból suttogó hang terjedt szanaszét – egy tano Szellemdalnok ajándéka: egy suttogás, mely hamar betöltötte a levegőt, a csontok dala, mely továbbterjedt, s a húsba hatolt.

A patkányáradat mindkét oldalon megremegett, és próbált menekülni, de nem volt hová: a hang mindent betöltött. A lények összeomlottak, a hús összezsugorodott, s csak a csont meg a szőr maradt az állatokból. A dal magába szippantotta a húst, és ettől egyre erősebbé vált. Gryllen ezerhangú sikolya az iszonyat és fájdalom színtiszta robbanásaként hatott. De ez is eltűnt, ezt is magába szippantotta a dal.

Muzsikus a fülére tapasztotta a kezét. A dal visszhangzott benne megállíthatatlanul, a hang minden volt, csak nem emberi, nem halandó. A férfi elfordult, térdre esett. Szeme elkerekedett, s alig fogta fel, hogy mit is lát maga körül. Társai is a földön voltak, összekuporodva hevertek szanaszét. A Kopók is a földhöz lapultak, az erős állatok reszkettek, fülüket hátracsapták. Mappó Ikárium mozdulatlan, ernyedt alakja fölött görnyedt. A trell kezében ott volt a csontfegyver, a fej lapos felén friss vér és hosszú, vöröses hajszálak látszottak. Mappó végül elengedte a fegyvert, és a fülére tapasztotta a tenyerét.

Istenem, ez meg fog minket ölni – állj! Elég volt, a fenébe is!

Rájött, hogy kezd megbolondulni, látása már biztosan cserbenhagyta, mivel egy falat látott maga előtt, egy vízfalat, halványszürkét, fehér habosat, mely feléjük rohant az ösvényen. Egyre magasabb és magasabb lett, a gyökérfalak nem állhattak az útjába, kifelé dőltek tőle. Azon kapta magát, hogy már belelát a falba, mintha az folyékony üveggé változott volna. Romokat, algával benőtt alapköveket látott, valamint elsüllyedt hajók rothadó roncsait, összetört, formátlan, oxidálódott fémtárgyakat, csontokat, koponyákat, hordókat, bronzveretes ládákat, szétroncsolt árbocokat, más alkatrészeket: számtalan civilizáció elsüllyedt emlékeit, tragikus események, reménytelenség és enyészet lavináját.

A hullám maga alá temette őket, mindannyiukat a talajhoz nyomta könyörtelen erejével, hihetetlen súlyával. Aztán eltűnt, s a csapat csontszárazon hevert szanaszét. Csend lett körülöttük, melyet kis idő múlva halk fújtatások, állati nyüszögések, ruhák és fegyverek tompa surrogása tört meg. Muzsikus felemelte a fejét, és négykézlábra emelkedett. A hullámfal nyomait valahogy a lelkében érezte, mintha az átáztatta volna – szomorú volt.

Védelmező varázslat? A Szellemidéző mosolygott. Én meg azt terveztem, hogy G'daniszban eladom azt az átkozott vacakot – sosem néztem meg, nem bizony. A Csuklyás szakállára! A levegő lassan újfajta feszültséggel telt meg. Az utász felnézett. Mappó összeszedte a fegyverét, és éppen a még eszméletlen Ikárium fölött álldogált. A Kopók ott gyülekeztek körülöttük, harcra készen. Muzsikus a nyílpuskája után kutatott.

– Iszkiri Puszt! Hívd vissza azokat az átkozott Kopókat, a fenébe is!

– Az alku! Az Azath magába fogja őt szippantani! – nyögte a Főpap, aki az átélt tano varázslat nyomán még mindig kótyagos volt. – Eljött az idő!

– Nem! – mordult fel a trell.

Muzsikus habozott. Az alku, Mappó. Ikárium világosan megmondta, hogy mit szeretne...

– Hívd őket vissza! – mondta, s az ideges állókép felé indult. Fél kézzel a bőrzsákjáért nyúlt, és addig ráncigálta, míg a hasára nem húzta. – Van még egy utolsó robbanósom, és ha azok a Kopók kemény márványból vannak is, akkor sem menekülhetnek meg, ha hasra vágom magam közöttetek!

– Átkozott utászok! Ugyan ki találta ki őket? Őrület!

Muzsikus elvigyorodott.

– Hogy ki találta ki őket? Hát természetesen Kellanved, ki más. Ő Előddé vált, és a te istened lett, Puszt. Azt hittem, hogy értékelni fogod a helyzetkomikumot, Főpap.

– Az alku...

– Még várhat egy kicsit. Mappó, mennyire erősen ütötted meg? Mennyi ideig lesz ájult?

– Csak addig, ameddig én akarom, barátom.

Barátom, és a szóban rejtett üzenet: köszönöm! – gondolta Muzsikus.

– Akkor jó. Hívd vissza a kutyusokat, Puszt. Irány a Ház.

A Főpap abbahagyta a kóválygást; megállt, s lassan hintázott előre-hátra. Apsalarra pillantott, és szélesen elvigyorodott.

– Ahogy a katonák mondják – mondta a lány.

A vigyor eltűnt.

– Manapság a fiatalok már nem ismerik a hűséget. Elrontottad őt, ember! A saját generációm árult el! Mi jöhet még?

– Most az jön, hogy megyünk – felelte Muzsikus.

– Nem is megyünk már messze – mondta Sáfrány. Előremutatott az ösvényen. – Ott. Látom a Házat. Látom Tremorlort.

Az utász figyelte, ahogy Mappó a vállára kapja fegyverét, és gyengéden felemeli Ikáriumot. A jaghuta ernyedten lógott az erős karok között. A jelenetet olyan gyengéd szeretet szőtte át, hogy Muzsikusnak el kellett fordítania a tekintetét.

Tizenkilencedik fejezet

A Tiszta Vér Napja

a Hetek ajándéka volt,

sírhantjukból, a homokból.

A Hetek ajándéka, a dicsőség,

a szerencse egy folyó volt,

mely sárgán és vörösen áradt

napokon keresztül.

Kutyák Lánca

Thes'soran

A helyi can'eld dialektusban később úgy nevezték, Mesh'arn tho'ledann: a Tiszta Vér Napja. A mészárlás után a Vathar-folyó még majdnem egy hétig vért és hullákat sodort a Dojal Hading-tengerbe – a színe vörösből hamar feketébe fordult, s sápadt, felpüffedt testek úsztak benne. A halászok, akik ezen a vidéken dolgoztak, a Cápák Évszakának nevezték ezt az időszakot, s gyakran elvágták a hálót ahelyett, hogy a borzalmas zsákmányt a fedélzetre húzták volna.

Az iszonyat nem volt részrehajló, nem kímélt senkit. Terjedt, akár egy fertőzés, törzsről törzsre, városról városra. Nyomában pedig félelem fészkelte be magát a hétvárosiak szívébe. Tudták, hogy egy malaza flotta tart feléjük, egy asszony vezetésével, aki kemény, akár az acél. A Vatharnál történtek pedig csak tovább élesítették bosszúja fegyverét. Korbolo Dom serege azonban messze volt a megsemmisüléstől.

A folyótól délre fekvő cédruserdő lépcsőzetes mészkőtalajon nőtt, a kereskedőösvényen sűrűsödtek a kanyarok, a meredek, kemény emelkedők. Minél beljebb értek az erdőben, a terep annál nehezebbé, a környék annál ősibbé, annál gonoszabbá vált. Dujker vezette a hátasát, együtt bukdácsoltak a helyükből kiforduló kövek között. Mellette egy szekér zötykölődött, tele sérült katonákkal. Listás tizedes a bakon ült, s ostorral csiklandozta a szekeret húzó ökörpár izzadt hátát. A történész számára a Vatharnál elvesztettek listája olyan volt, akár egy bénító hatású litánia. Több mint húszezer menekült halt meg, köztük rengeteg gyermek. Az Őrült Kutya Klánban kevesebb mint ötszáz egészséges harcos maradt, s a másik két klán is hasonló veszteséget szenvedett. A Hetedikből hétszáz katona esett el vagy sérült meg. Az utászokból alig egy tucat maradt, s a tengerészgyalogság egy maroknyi kis csapatra zsugorodott. Elpusztult három nemesi család is – a Tanács ez utóbbit megengedhetetlen veszteségnek titulálta. És Sormo E'nath is eltűnt. Egy ember, benne nyolc ősi boszorkánymester: nem csupán a hatalom veszett oda, hanem a tudás, tapasztalat és bölcsesség is. Olyan csapás volt ez, mely térdre kényszerítette a wickákat.

Valamivel korábban, amikor egy időre megállt a menet, Lulla kapitány csatlakozott a történészhez, és megosztotta vele élelmiszeradagját. Keveset beszéltek, mintha a vathari esemény valami olyasmi lett volna, amiről nem illik beszélni. Pedig már megfertőzte minden gondolatukat, s minden jelenetben, minden hangban ezt látták, hallották, maguk körül a táborban.

Lulla lassan elpakolta ebédjük maradványait. Közben megállt, és Dujker látta, hogy a férfi a saját kezét nézi, amely remegni kezdett. A történész gyorsan félrenézett, s döbbenten észlelte, hogy szégyelli magát. Listásra pillantott, aki a bakon aludt, s csapdába esett saját álmai között. Sajnálatból felébreszthetném a fiút, ám a tudásvágy úrrá lett rajtam. Mostanság könnyen kegyetlenné válik az ember. A kapitány egy perc után felsóhajtott, és kapkodva befejezte, amit elkezdett.

– Úgy érzed, magyarázatra szorul mindez, történész? – kérdezte. – Ott az a sok könyv, amit elolvastál, más férfiak, más asszonyok gondolatai. Más időkből. Hogyan képes egy halandó választ adni arra, hogy vajon mi mindenre képes saját fajtája? Vajon van-e olyan pont, ahol mindannyian – katonák és civilek – megváltozunk mindannak hatására, amit láttunk, tapasztaltunk? Végleg megváltozunk... Akkor mivé leszünk? Emberibbé vagy kevésbé emberivé? Eléggé emberivé, vagy nem eléggé emberivé?

Dujker egy hosszú percig hallgatott, és csak nézte a poros, kavicsos talajt a szikla körül, melyen ült. Aztán megköszörülte a torkát.

– Mindenkinél eljön a küszöb, a határvonal, egyszer. Katonák vagy civilek, mindegy. Egy idő után már nem bírunk többet elviselni, átlépünk... egy másik térbe. Mintha fordulna velünk egyet a világ, pedig csak a mi világnézetünk változik meg. Nézőpontváltás, tudás nélkül; látunk, de nem érzünk vagy sírunk. Úgy nézünk saját bánatunkra, mintha valaki mást figyelnénk kívülről. Ez nem az a hely, ahol megkaphatjuk a választ, Lulla, hiszen már minden kérdés elégett. Emberibb vagy kevésbé emberi – ezt magadnak kell eldöntened.

– De biztos volt olyan tudós, pap... vagy filozófus, aki írt erről...

Dujker a földre mosolygott.

– Voltak próbálkozások. De azok, akik maguk is átestek ezen... nos, kevés szót találnak csak rá, hogy leírják, mit is tapasztaltak, és nem is éreznek túl erős késztetést, hogy magyarázkodjanak. Mint már mondtam, tudás, tudatosság nélküli állapot ez. A gondolatok csak vándorolnak, alaktalanul, összevissza. Elvesznek.

– Elvesznek – ismételte a kapitány. – Igen, én is elvesztem.

– De te meg én, Lulla, mi későn vesztünk el. Nézd csak a gyermekeket, és szánakozz.

– Mi a válasz, Dujker? Meg kell tudnom, mert különben megbolondulok!

– Trükk – felelte a történész.

– Micsoda?

– Gondolj csak a varázslatokra, melyeket életünk során láthattunk, a végtelen, féktelen és halálos erőre, mely annyiszor munkálkodott. Rettegéssel, iszonyodva figyeltük. Aztán gondolj a szemfényvesztésre: a trükkökre, melyeket gyermekként éltél át; az illúziókra és ravaszkodásra, melyeket egy kézmozdulattal megvalósítottak, s ezzel örömet szereztek neked.

A kapitány néma volt és mozdulatlan. Aztán felkelt.

– És ez lenne a válasz?

– Csak ezzel szolgálhatok, barátom. Sajnálom, ha ez nem elég.

– Nem, öreg, ez nekem elég. Elég kell, hogy legyen, nem igaz?

– Igen, így van.

– Trükk.

A történész bólintott.

– Ne kérj többet, hiszen a világ – ez a világ – nem adja meg, amit kérsz.

– Akkor hát hol találhatjuk meg?

– Olyan helyeken, ahol nem is gondolnád – felelte Dujker. Közben ő is felkelt. Előttük kiáltások harsantak, és a menetoszlop lassacskán ismét nekilendült a mászásnak. – Például ott, ahol egyszerre van sírás és nevetés harc közben.

– Később találkozunk, történész.

– Viszlát!

Figyelte, ahogy a kapitány megindul vissza, a csapata felé, és közben azon tűnődött, hogy mindaz, amit mondott a férfinak, nem csupán hazugság volt-e.

Most, jó pár órával később ismét ez jutott eszébe, miközben a kövek között bukdácsolt. Egy volt ez azon véletlen, kósza gondolatok közül, melyek sérült, fájó elméjében úszkáltak. Vissza-visszatért, egy rövid ideig ott motoszkált, aztán ismét elmerült a tudatalattijában. Folytatódott az utazás, az elmaradhatatlan porfelhők és néhány lepke kíséretében.

Korbolo Dom üldözte őket, csipkedte a menetoszlop sérült farkát, s ezzel meg is elégedett – megfelelőbb helyen akarta végrehajtani a komoly támadást. Talán még ő is sokkos állapotban volt a Vatharnál történtek miatt. A magas cédrusok között voltak más fafélék is, melyek már megkövültek. A göcsörtös, csavarodott, megkövült fák olyan tárgyakat rejtettek, melyek maguk is fosszilizálódtak – valaha áldozatokat mutattak be a fákon, melyek azóta már körbenőtték a tárgyakat. Dujkernek eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor ilyet látott: egy szent helyen történt, Hisszartól északra, egy oázisban. Ott a fák ágai között kürtök pihentek, és ezen a helyen is sok kürtöt vett észre. Talán ezek voltak a vathariak legkevésbé nyugtalanító áldozatai.

T'lan Imassok. Kétség sem fér hozzá – halhatatlan arcuk minket figyel, minden irányból, koponyák és ráncos arcok kukucskálnak ki a megkövesedett faháncsok mögül, sötét, mély szemgödrük a mi vonulásunkat figyeli. Ez egy temető, de nem a T'lan Imassok hús-vér őseinek temetője, hanem maguké a halhatatlan lényeké. Listás víziói az ősi háborúról – itt ennek az emlékeit láthatjuk. Összeroppant emelvények is voltak ott, kőlapok látszottak a rájuk nőtt ágak alatt. Az összegyűlt csontokat úgy nőtték be az ágak, akár egy kőkéz szorító ujjai.

Amikor vége volt a háborúnak, a túlélők eljöttek ide, s magukkal hozták azon társaik testét, akik túlságosan összetörtek ahhoz, hogy tovább éljenek. Ezt az erdőt tették örökké tartó nyughelyükké. A T'lan Imassok lelke nem mehet át a Csuklyás Kapuján, nem menekülhet el a csontokból és kiszáradt húsból álló börtönből. Az ember nem temet el ilyen lényeket – a föld sötétjébe való bezárás nem kínál békességet. Jobb megoldás hagyni, hogy a maradványok egymást nézegessék faodújukból, s azt a kevés elhaladót, akik ezen az elhagyott ösvényen járnak...

Listás tizedes túlságosan is tisztán látott; víziói jóval mélyebben tárták fel a történelmet, mint kellett volna. A tudás leverte őt – ez történik mindenkivel, ha túl nagy adagot kap belőle. Én viszont még mindig éhezem rá – gondolta Dujker. Sírhalmok tünedeztek fel, egyre nagyobb számban: kőhalmok, totemikus fejekkel díszítve. „Ezek nem sírok – mondta Listás tizedes. – Csatahelyeket jelölnek, különböző klánokét, akik elől a jaghuta nem menekült tovább, hanem inkább megtámadta őket.”

A nap már éppen lemenőben volt, amikor elérték a legmagasabb pontot, egy széles, lemorzsolódott, bazaltos kőzetdarabot, melyről már eltűnt a mészkőréteg. A felszínre került alap színe az óboréhoz hasonlított. Lapos, csupasz nyúlványok tűntek fel, melyen nagyobb kövekből spirálokat, ellipsziseket, folyosókat raktak ki. A cédrusokat fenyők váltották fel, a megkövesedett fák megritkultak.

Dujker és Listás az oszlop hátsó harmadában utaztak, a sebesülteket a megviselt gyalogság védte. Amikor az utolsó szekerek és a megmaradt pár marha is felért a lejtőn a fennsíkra, a gyalogság gyorsan elfoglalta a gerincet. A szakaszok szétszéledtek, különböző taktikailag fontos pontokat, lehetséges őrhelyeket biztosítottak az átkeléshez. Listás megállította a szekerét, és behúzta a féket. Aztán felállt a bakról, kinyújtózott, és zavaros tekintettel Dujkerre nézett.

– Itt fent jobb a kilátás, nem igaz? – kezdeményezett a történész.

– Igen, igen – mondta a tizedes. – Ha a menet elejéhez mennénk, már láthatnánk is az elsőt.

– Az első mit?

A fiúnak újabb látomása volt, erről árulkodott az is, hogy arcából kifutott a vér. Más világot, más időt látott, nem emberi szempáron át. Egy perc után megrázkódott, és letörölte az arcáról az izzadságot.

– Megmutatom.

Némán nyomultak át a szintén hallgatag tömegen. A táborverés minden oldalon nehézkes mozdulatokkal zajlott, a menekültek és a katonák gépiesen tették a dolgukat. Senki sem bajlódott a sátorépítéssel; egyszerűen csak leterítették a pokrócukat a csupasz kőre. A gyerekek mozdulatlanul ültek, s olyan tekintettel néztek maguk elé, mint az öregek.

A wicka táborokban sem volt jobb a helyzet. Nem tudtak elmenekülni mindattól, ami történt: a képektől, az emlékezetbe vésődött jelenetektől, melyek kegyetlenül, újra és újra lejátszódtak lelki szemeik előtt. A normális életre való minden gyengécske törekvés összetört a tudás súlya alatt.

De a harag azért ott lappangott, fehéren izzott, mélyen, láthatatlanul eltemetve, mintha tőzeg alá került volna. Az utolsó fűtőanyag, mely még hatással bírt. Így megyünk tovább, napról napra, megvívjuk a csatákat – kérlelhetetlen haraggal, eltökéltséggel. Mind ott élünk, azon a helyen, ahol Lulla is van – a logikus gondolkodás lehetetlenné vált, csapdába estünk egy szétesett világban.

Az előőrshöz érkezve, egy jelenetbe csöppentek. Koltén, Bult és Lulla voltak jelen, velük szemben, tízlépésnyire, a megmaradt mérnökök álltak, foghíjas sorban. Az Ököl Dujker és Listás közeledtére megfordult.

– Ah, igazán remek. Szeretném, ha ennek tanúja lennél, történész.

– Miből maradtam ki eddig?

Bult elvigyorodott.

– Semmiből, éppen nekiláttunk annak a lehetetlen feladatnak, hogy összehívjuk az utászokat. A Kamist Reloe ellen folytatott csaták ehhez képest csak rossz álmok voltak. Mindegy, most végre itt vannak, és úgy néznek ki, mintha valami csapdát szimatolnának.

– És van csapda, nagybácsi?

A parancsnok vigyora kiszélesedett.

– Talán.

Koltén az összehívott katonák elé lépett.

– A bátorság szimbólumai és az elismerés általában nem illenek össze; ezt tudom, de mit tehetnék? Három klánvezér megkeresett, és azért könyörögtek, hogy formálisan adoptálhassanak benneteket a klánba. Talán nem is tudjátok, hogy az ilyen példátlan kérés mit takarhat... Úgy éreztem, választ kell adnom helyettetek, mivel én jobban ismerlek benneteket, katonák, mint bármelyik másik wicka, beleértve a klánvezéreket is. Mindhárman visszavonták kérésüket – egy percig hallgatott. – Ennek ellenére – folytatta Koltén –, azt akartam, hogy tudjátok, ez hatalmas megtiszteltetés.

Ah, Koltén, még te sem érted meg ezeket a katonákat. Az előtted sorakozó komor arcok tényleg úgy néznek ki, mintha ellenérzésekről, talán még undorról is árulkodnának, de láttad őket valaha is mosolyogni?

– Csak a Malaza Birodalom hagyományos eszközei maradtak hát. Az Átkelőnél elég tanú volt, hogy részletesen átláthassuk mindazt, amit tettetek, és mindannyitok közül, beleértve halott bajtársaitokat is, újra és újra kitűnt egy ember vezető szerepe. Nélküle a nap biztosan elveszett volna.

Az utászok meg sem rezdültek, de arcukon a komorság csak mélyült. Koltén előrelépett, és megállt az egyik katona előtt. Dujker jól emlékezett az utászra – szögletes, kopasz, hihetetlenül csúnya férfi volt, keskeny vágású szemmel, összevissza tördelt, lapos orral. Szemtelen módon olyan páncél maradványait viselte, melyben Dujker a Világvége egyik vezetőjének öltözetére ismert, a szíján fityegő sisak viszont akár egy darujhisztáni régiségkereskedésből is származhatott volna. Volt még egy tárgy a szíján, amit csak nehezen ismert fel – egy perc is beletelt, mire rájött, hogy egy pajzs viharvert maradványát látja: két megerősített fogantyút egy laposra taposott, tányérnyi méretűre zsugorodott bronzlap alatt. Válláról megfeketedett, nagyobbacska nyílpuska lógott, melyen annyi levél és ágdarab akadt fenn, hogy úgy nézett ki, mintha a férfi egy bokrot hurcolna magával.

– Úgy hiszem, eljött az ideje, hogy előléptesselek – mondta Koltén. – Mostantól őrmester vagy, katona.

A férfi nem mondott semmit, tekintete még jobban összeszűkült.

– Azt hiszem, talán egy szalutálást azért megereszthetnél – morogta Bult.

Az egyik utász idegesen megköszörülte a torkát, és megrángatta a bajuszát.

Lulla kapitány az utászhoz fordult.

– Talán van valami mondanivalód, katona?

– Nem sok – mormogta a férfi.

– Ki vele!

A katona vállat vont.

– Nos, csak annyi... hogy két perccel ezelőtt ő még kapitány volt, uram. Az Ököl éppen most fokozta le. Ő Daráló kapitány, uram. A Mérnökök parancsnoka. Vagyis csak volt.

Végre Daráló is megszólalt.

– És mivel most már csak őrmester vagyok, azt javaslom, hogy a kapitányi címet erre a katonára ruházzák – kinyújtotta a kezét, és megragadta a mellette álló nőt. – Ő volt az én őrmesterem. A neve Kontár.

Koltén bámulta még egy percig, aztán megperdült, és olyan felhőtlenül vidám kifejezéssel nézett a történész arcába, hogy Dujker úgy érezte, mintha elfújták volna a kimerültségét. Az Ököl minden erejével azon volt, hogy el ne vigyorodjon. Tekintete Lullára vándorolt, kinek arcán hasonló csata dúlt. Egy szót olvasott le a szájáról: trükk.

Kérdéses volt még, hogy Koltén hogyan oldja meg a helyzetet. Az Ököl rendezte a vonásait, és visszafordult az utászokhoz. Végigmérte Darálót, aztán a Kontár nevű nőt.

– Rendben van, őrmester – mondta. – Kontár kapitány, azt javaslom, hogy mindenben fogadja meg az őrmestere tanácsait. Érti?

A nő megrázta a fejét. Daráló elfintorodott.

– Ebben nincs nagy tapasztalata, Ököl. Én sosem kértem ki az ő véleményét.

– A hallottak alapján úgy látom, hogy te soha senkinek a véleményét nem kérted ki, míg kapitány voltál.

– Igen, ez igaz.

– És soha nem vettél részt a megbeszéléseken sem.

– Nem, uram.

– És mi volt ennek az oka?

Daráló vállat vont.

– Szépítő alvás, uram – kotyogott közbe Kontár. – Mindig ezt mondta.

– A Csuklyásra, bizony az nem árt neki – dörmögte Bult.

Koltén felvonta a szemöldökét.

– És valóban aludtál, kapitány? Pont azokban az időpontokban?

– Igen, uram – válaszok az érintett helyett Kontár. – Akkor is alszik, amikor vonulunk, uram. Ilyet még sosem láttam, uram: menet közben is alszik. Horkol is, uram, közben meg rakja egyik lábát a másik elé, a hátán a kövekkel teli zsák...

– Kövek?

– Amikor eltörött a kardja, uram, nekiállt dobálózni, és nincs olyan dolog, amit ne találna el, uram...

– Nem igaz – morogta Daráló. – Az a nyavalyás kis öleb...

Bult egy percig fuldoklott, aztán együtt érzően a földre köpött. Koltén a háta mögé rejtette a kezét, és Dujker látta, hogy az Ököl ízületei fehérednek a szorítástól. Az Ököl mintha megérezte volna a figyelmet.

– Történész! – kiáltotta anélkül, hogy megfordult volna.

– Itt vagyok, uram.

– Lejegyzed majd ezt?

– Igen, uram. Minden áldott szót.

– Remek. Mérnökök, oszolj.

A csapat halkan morgolódva elindult. Az egyik férfi megpróbálta átölelni Daráló vállát, mire egy metsző pillantást kapott cserébe. Koltén figyelte, ahogy elvonulnak, majd a történészhez lépett. Bult és Lulla követték.

– A szellemekre! – sziszegte Bult.

Dujker elmosolyodott.

– A te katonáid, parancsnok.

– Bizony – felelte a férfi, a büszkeségtől ragyogó arccal. – Bizony!

– Nem tudtam, hogy mit tegyek – ismerte be az Ököl.

– Tökéletes alakítás, Ököl – mondta Lulla. – Fantasztikus volt, így már életedben egy igazi legenda lesz belőled, ez nem vitás. Ha eddig csak szerettek, akkor mostantól imádni fognak téged.

A wicka értetlenül nézett rá.

– De miért? Hiszen éppen most fokoztam le egy férfit, hihetetlen bátorsága jutalmaként!

– Inkább úgy mondanám, hogy visszahelyezted őt a többiek közé, Ököl. Ez olyan, mintha az összes többi katonát előléptetted volna, hát nem érted?

– De Daráló...

– Fogadok, hogy még életében nem szórakozott ilyen jól, Ököl. Ez abból látható, hogy még csúnyább lett. A Csuklyás tudja, nem tudnám megmagyarázni. Csak egy utász ismerheti ki egy utász gondolatait, cselekedeteit. Lehet, hogy néha még egy másik utász is kevés ehhez.

– Unokaöcsém, mostantól van egy Kontár nevű kapitányod. Gondolod, hogy ezentúl ott lesz majd a megbeszéléseken, puccparádéban? – kérdezte Bult.

– Semmi esély rá – mondta Lulla. – Szerintem már pakolja a felszerelését.

Koltén megrázta a fejét.

– Ők nyertek – mondta csodálkozó hangon. – Legyőztek engem.

Dujker figyelte, ahogy a három férfi lassan távozik. Menet közben is a történteket tárgyalták. Tehát mégsem hazugságok. Könnyek és mosolyok, valami pici, hihetetlen dolog... az egyetlen lehetséges válasz... A történész megrázkódott, és Listás tizedest kereste tekintetével.

– Tizedes, ha jól emlékszem, mintha mutatni akartál volna nekem valamit...

– Igen, uram. Elöl, kicsit feljebb; azt hiszem, már nincs messze.

Elértek a lerombolt toronyhoz anélkül, hogy át kellett volna haladniuk az első őrvonalon. A pontot egy csapat wicka védte. A kövekkel övezett, kör alakú területen lepakolták a holmijukat, és egyetlen, félkarú ifjat hagytak hátra őrségben. Listás az egyik hatalmas alapkőre tenyerelt.

– Jaghuta – mondta. – Külön éltek, te is tudod. Nem voltak falvaik, városaik, csak önálló, magányos lakhelyeik. Mint ez itt.

– Ha jól értem, kedvelték a magányt.

– Majdnem annyira féltek egymástól, mint a T'lan Imassoktól, uram.

Dujker a wicka ifjúra pillantott. A srác mélyen aludt. Ezt gyakran csináljuk mostanság. Csak úgy ledobjuk magunkat.

– Mennyire régi? – kérdezte a tizedestől.

– Nem tudom biztosan. Száz, kétszáz, akár háromszáz is lehet.

– Nem években.

– Nem. Évezredekben.

– Tehát itt élt egy jaghuta.

– Ez az első torony. Innen aztán visszaszorították újra és újra. Az utolsó állás, az utolsó torony, az erdőn túli síkság szívében található.

– Visszaszorították – ismételte a történész.

Listás bólintott.

– Minden ostrom évszázadokig tartott, a T'lan Imassok veszteségei hihetetlen méreteket öltöttek. A jaghuták sosem vándoroltak. Ha kiválasztottak egy helyet... – hangja elhalt. Vállat vont.

– Tipikusnak számított ez a háború, tizedes?

A fiatalember habozott, majd megrázta a fejét.

– Furcsa kapcsolat volt, egyedülálló a jaghuták körében. Ha az anya bajba került, a gyerekek visszatértek és beszálltak a csatába. Aztán az apa is megjött. A dolgok... kiterjedtek.

Dujker bólintott és körülnézett.

– Biztosan... különleges volt.

Listás szája pengevékonyságúra húzódott, arca holtsápadttá vált. Levette a sisakját, és beletúrt izzadt, összetapadt hajába.

– Igen – suttogta végül.

– Ő vezeti a vízióidat?

– Nem, a párja.

A történész valami miatt megfordult, mintegy válaszként a levegőben alig érezhető reszketésre. Északon, a fákon túl, aztán felettük... Elméje zakatolt, próbálta felfogni, hogy mit is lát maga előtt: egy oszlopot, egy aranyló tornyot, mely emelkedett... csak emelkedett...

– A Csuklyás szakállára! – dörmögte Listás. – Mi az ott?

Egy szó tört be Dujker gondolatai közé, elöntötte az elméjét, kitörölt onnan minden mást. Teljes magabiztossággal érezte, hogy ez a szó az igazság, a válasz Listás kérdésére.

– A Shei'k.

*

Kalam a kabinjában ült, s nem hallott mást, csak azt, hogy dübörögnek a hullámok, és süvít a szél. A Rongyszedő a dühöngő tenger minden csapásakor megremegett, s a merénylő körüli kis szoba olyan volt, mintha egyszerre tucatnyi irányba akarna szakadni. Valahol mögöttük, a pár perccel ezelőtt jelzett gyors kereskedőhajó, ugyanazzal a viharral küzdött. Az áttetsző zöldes felhő rájuk ereszkedett. Ugyanaz a gyors kereskedőhajó, amit korábban is láttunk. Lehet, hogy a válasz egészen kézenfekvő? Míg mi ott rohadtunk abban a hazai víznek nevezett patkánylyukban, ez a hajó kényelmesen ringatózott a falari Birodalmi Kikötőben, s nem is siettek az átrakodással, hiszen megtartották a rendes eltávozást – gondolta Kalam.

De ez nem adott magyarázatot arra a tucatnyi más részletre, melyek nyugtalanították a merénylőt; apróságokra, melyek önmagukban csupán jelentéktelen disszonanciát okoztak volna, együtt azonban megkongatták Kalam összes létező vészharangját. Az idő homályos múlása, melyet talán csak az okozott, hogy a férfi már nagyon szeretett volna túl lenni a partraszálláson, s ezért harcban állt a napok és éjszakák rendíthetetlen és egybeolvadó váltakozásával, az egyhangúsággal, mely az ilyen hajóutakat jellemezte.

De nem, itt többről van szó, mint a nézőpont ellentmondásai. Ott vannak a homokórák, az étel és a friss vízkészletek követhetetlen alakulása, valamint a kapitány kínkeservesen kibogozhatatlan megjegyzései a világról, mely jogtalanul vette hatalmába ennek az átkozott hajónak a fedélzetét.

És az a kereskedőhajó már napokkal ezelőtt le kellett volna, hogy előzzön bennünket...

Salk Elan. Mágus – messziről lerí róla. De olyan varázsló, aki képes megzavarni az egész legénység fejét... az a mágus csakis egy Főmágus lehet. Nem lehetetlen. Csak felettébb valószerűtlen, Mebra kémekből és ügynökökből álló szövevényes hálózatában.

Kalam nem kételkedett abban, hogy Salk Elan a megtévesztés hálóját fonta maga köré, hiszen a férfiből szinte sugárzott, hogy akár kell, akár nem, ő mindig ezt teszi. De vajon melyik szálat kövesse a merénylő, ha az igazságot keresi?

Idő. Milyen hosszú volt ez az út? Passzátszelek ott, ahol semmi keresnivalójuk, most egy vihar, ami egyfolytában dél felé sodor bennünket, egy vihar, mely ezek szerint nem az óceán felől érkezett – ahogy a tenger íratlan törvényei diktálnák –, hanem a Falari-szigetek felől. A száraz évszakban, mely a megtörhetetlen békesség évszaka. Szóval, ki játszadozik velünk? És mi Salk Elan szerepe ebben a játszmában, már ha egyáltalán köze van hozzá?

A merénylő nyögve felkelt az ágyából, közben leemelte a szögről a hátizsákját, aztán imbolygó léptekkel megindult az ajtó felé. A hajófenék temérdek kővel ostromlott toronyhoz hasonlított. A sós szagú, fojtogató levegő sűrűvé vált a vízpermettől, a padlón lábközépig érő víz hullámzott. Minden használható ember azon munkálkodott, hogy a Rongyszedő egyben maradjon. Kalam megtisztított magának egy kis helyet, és előhúzott egy ládát. Addig kotorászott a táskájában, míg rá nem talált egy kicsi, formátlan kődarabra. Elővette, és a láda tetejére helyezte. A kő nem gurult le; mi több, egyáltalán meg sem mozdult. A merénylő előhúzott egy tőrt, lefelé fordította a markolatot, aztán a kőre csapott a vasgombbal. Az széttörött. Kalamot forró, száraz levegő csapta meg. Még jobban összehúzta magát.

– Fürge! Fürge Ben, te átkozott, eljött az idő!

A vihar pokoli robajában nem hallott semmi új hangot. Kezdek allergiás lenni a mágusokra – gondolta Kalam.

– Fürge Ben, a fenébe is!

A levegő vibrálni kezdett, mintha forró légörvények emelkedtek volna fel egy sivatagi talajról. Ismerős hang ért a merénylő füléhez.

– Van fogalmad arról, hogy mikor aludtam utoljára? Itt minden a feje tetejére állt, Kalam. Hol vagy most, és mit akarsz? Mondd gyorsan, ebbe belehalok!

– Azt hittem, hogy te vagy az én cinkelt lapom, a fenébe is!

– Már Untában vagy? A palotában? Sosem gondoltam volna...

– Köszönöm a bizalmat – vágott közbe a merénylő –, de nem, még nem vagyok abban az átkozott palotában, te idióta. A tengeren vagyok...

– Valahol mind ott vagyunk. Éppen most szúrtad el a dolgot, Kalam. Erre csak egyszer vagyok képes.

– Tudom. Tehát amikor odaérek, csak magamra számíthatok. Semmi gond, ez nem lesz újdonság. Figyelj, mit érzel abból a helyből, ahol most vagyok? Valami nagyon nem stimmel ezzel a hajóval, és én tudni szeretném, hogy mi ez, és ki érte a felelős.

– Ennyi az egész? Oké, oké, várj egy percet...

Kalam várt. Tarkóján felállt a szőr, amikor megérezte barátja kutakodó jelenlétét a levegőben, minden oldalon, egy tapogatózó kisugárzást, melyet már nagyon is jól ismert. Aztán eltűnt.

– Hűha.

– Mit jelent ez, Fürge?

– Bajban vagy, barátom.

– Laseen?

– Nem biztos. Nem közvetlenül. A hajó egy Üregtől bűzlik, a legritkábbtól, amit ebben a világban használnak. Nem voltál kissé zavarodott mostanság, barátom?

– Tehát igazam volt! Ki az?

– Valaki, aki talán a fedélzeten van, talán valahol a közelben. Talán egy hajón utazik az Üregen belül, nem is messze tőletek, csak éppen nem láthatod. Van valami értékes a rakományban?

– Úgy érted, az irhámon kívül?

– Igen, természetesen, az irhádon kívül.

– Csak egy despota zsákmánya.

– Aha, és valaki azt akarja, hogy ez valahová eljusson, méghozzá gyorsan, és amikor majd odaér, ez a valaki azt akarja, hogy a fedélzeten mindenki elfelejtse, hogy hol is volt ez a hely, méghozzá minél gyorsabban. Ez az én tippem, Kalam. Persze lehet, hogy nagyot tévedek.

– Igazán megnyugtató. Azt mondtad, bajban vagytok odaát? Pálinkás? Dujek? A szakasz?

– Eddig megvoltunk valahogy. Mi van Muzsikussal?

– Gőzöm sincs. Úgy döntöttünk, külön úton megyünk tovább...

– Ó nem, Kalam!

– De igen, Tremorlor. A Csuklyás szakállára, hiszen pont a te ötleted volt, Fürge!

– Persze, de én arra alapoztam, hogy a Ház... békében van. Igen, úgy biztosan működött volna. Feltétlenül. Azt hiszem. De valami rosszra fordult arrafelé: minden Üreg lángokban áll, Kalam. Láttad mostanság a Sárkány lapjait?

– Nem.

– Jó neked.

A merénylő hirtelen rádöbbent valamire, levegő után kapott.

– A Kezek Ösvénye...

– Az Ösvény... Ó! – a mágus hangja élesebbé vált. – Kalam! Ha tudnád...

– Hiszen semmit sem tudtunk, Fürge!

– Talán van esélyük – motyogta Fürge Ben, némi töprengés után. – Siralommal...

– Úgy érted, Apsalarral.

– Mindegy. Hadd gondolkodjam, a fenébe is!

– Ó, remek – morogta Kalam. – Újabb cselszövés...

– Elveszítem a kapcsolatot, barátom. Túl fáradt vagyok... azt hiszem, túl sok vért vesztettem tegnap. Kalapács szerint...

A hang elhalt. A merénylő köré ismét visszaszivárgott a hűvös pára. Fürge Ben elment. Tehát ennyi. Mostantól valóban magam vagyok. Muzsikus... ó, a fenébe is, gondolhattuk volna, kilogikázhattuk volna. Ősi kapuk... Tremorlor.

Hosszú ideig meg sem mozdult. Végül felsóhajtott, lesöpörte a láda nedves tetejéről a kő darabkáit, aztán felkelt.

*

A kapitány ébren volt, és társasága is akadt. Salk Elan vigyorgott, amikor Kalam belépett a viharvert kis szobába.

– Éppen rólad beszélgettünk, partner – mondta Elan. – Tudjuk, milyen határozott céljaid vannak, és azon gondolkodtunk, hogy vajon hogy fogadod majd a hírt...

– Rendben, ne köntörfalazzunk. Mi a hír?

– Ez a vihar természetesen elsodort bennünket. Jó messzire.

– Vagyis?

– Úgy fest, hogy egy másik kikötő felé indulunk, ha véget ér.

– Nem Untába.

– Hát, történetesen nem.

A merénylő tekintete a kapitányra siklott. Nem tűnt túl boldognak, ám nyugodt volt. Kalam felidézte magában Quon Táli térképét, egy percig vizsgálgatta, aztán felsóhajtott.

– Malaz Város. A sziget.

– Sosem láttam még azt a legendás pöcegödröt – mondta Elan. – Már alig várom. Remélem, leszel szíves megmutatni nekem a látnivalókat, barátom.

Kalam a férfire bámult, aztán elmosolyodott.

– Számíthatsz rám, Salk Elan.

*

Megálltak pihenni. Már csaknem hozzászoktak a labirintus más ösvényeiről hallatszó vérfagyasztó kiáltásokhoz, sikolyokhoz. Mappó a földre engedte Ikáriumot, és ájult barátja mellé térdelt. Tremorlor vágya Ikárium iránt, szinte kézzel fogható volt. A trell lehunyta a szemét. A Névtelenek elvezettek minket ide, úgy küldték Ikáriumot az Azathba, mintha egy kecskét vinnének valamelyik hegyi istenségnek. De nem az ő kezükhöz tapad majd a vér az alku miatt. Én leszek az, akit ez beszennyez. Küszködött, próbálta felidézni az elpusztított város, az otthona képét, ám az most tele volt árnyakkal. A meggyőződést bizonytalanság váltotta fel. Már a saját emlékeinek sem hitt. Ostobaság! Ikárium számtalan életet kioltott. Bármi rejlik is szülővárosom pusztulása mögött... – keze ökölbe szorult. A törzsem – a javasasszony – nem árulna el engem. Mekkora súlyt bírnak el Ikárium álmai? A jaghuta nem emlékszik semmire. Semmi valóságosra. Lelki egyensúlya meglágyítja az igazságot, elmossa a határvonalakat... elmos minden színt, aztán az emlék átalakul. Tehát Ikárium kedvessége az, ami csapdába csalt... Mappó ökle már fájt. Lenézett társára, elnézte a jaghuta véres arcára kiülő békés kifejezést. Tremorlor nem kap meg téged. Engem nem fognak erre felhasználni. Ha a Névtelenek fel akarnak téged áldozni, akkor maguknak kell idejönni, s akkor velem kerülnek szembe. Felnézett, belebámult a labirintus szívébe. Tremorlor. Nyújtsd felé gyökereidet, s megérzed majd egy trell haragjának erejét – harci álma elszabadul, s ősi szellemek szállják meg a testét egy gyilkos tánc idejére. Ezt megígérem, tehát nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.

– Azt mondják – dünnyögte mellette Muzsikus –, hogy az Azath magába szippantott már istenségeket is.

Mappó fátyolos tekintettel az utászra nézett. Muzsikus hunyorogva szemügyre vette a körülöttük magasló falakat.

– Vajon milyen ősi istenek – kiknek neve már évezredek óta feledésbe merült – lehetnek itt bebörtönözve? Mikor láttak utoljára fényt? Mikor mozdíthatták meg utoljára tagjaikat? El tudjátok képzelni, hogy milyen lehet így az örökkévalóság? – fogást változtatott a nyílpuskán. – Ha Tremorlor meghal... képzeljétek el, micsoda őrület szabadulna akkor a világra!

A trell egy percig hallgatott.

– Miféle nyilakat vagdosol felém? – suttogta.

Muzsikus szemöldöke felszaladt.

– Nyilakat? Egyet sem céloztam rád. Csak ez a hely úgy ül a vállamon, akár egy viperákkal teli köpönyeg.

– Tremorlor nem éhezik rád, katona.

Muzsikus savanyúan elmosolyodott.

– Néha megéri senkinek lenni.

– Ez most tényleg csak vicc lehetett.

Az utásznak lehervadt az arcáról a mosoly.

– Élesíts kicsit az érzékeiden, trell. Nem Tremorlor itt az egyetlen éhes lény. A falakban minden bezárt lény érzékeli a jelenlétünket. Lehet, hogy tőled meg Ikáriumtól berezelnek, de velünk, többiekkel kapcsolatban, nincsenek ilyen aggályaik.

Mappó elfordította a tekintetét.

– Bocsáss meg. Kevés gondolatot szántam másokra, ahogy azt te is észrevetted. De azért ne higgyétek, hogy nem sietnék habozás nélkül bármelyikőtök segítségére, ha bajba keverednétek. Nem becsülöm alá azt a megtiszteltetést, amit a társaságotok jelent.

Muzsikus gyors mozdulattal biccentett, aztán felegyenesedett.

– A katonák gyakorlatiassága beszélt belőlem. Tudnom kellett, hogy hányadán állunk.

– Megértelek.

– Sajnálom, ha megbántottalak.

– Nem volt ez több egy kis csípésnél. Legalább felébresztettél.

Iszkiri Puszt, aki tőlük pár lépésre guggolt, erre felcsattant.

– Sáros a pocsolya, bizony! Rángassuk a hűségét jobbra-balra – kiváló! Lássátok a csend stratégiáját, miközben a leendő áldozatok ostoba, meddő beszélgetéssel fedik fel magukat. Bizony, sokat tanultam Tremorlortól, és így felállítottam ezt a taktikát. Csend, és egy halovány, gúnyos mosoly, mely arra utal, hogy többet tudok, mint valójában, misztikus légkör és sejtetett tudás. Senki sem tudhatja, mekkora bennem a zűrzavar, kitérni a hitegetésből, és hitegetni a kitéréssel a... mindegy. Márványpáncélzat fedi a széteső homokkő szívet! Nézzétek, hogy bámulnak rám csodálkozva – mind csodálkoznak –, hogy micsoda kútfőből eredhet tudásom...

– Öljük meg – motyogta Sáfrány. – Legalább egy gondtól megszabadulnánk!

– Feláldoznád ezt a remek szórakozást? – felelte Muzsikus. Ismét elfoglalta helyét a menet elején. – Ideje indulnunk.

– Ostobán fecsegek a titkokról – szólalt meg az Árnyak Főpapja, egészen más hangon –, így aztán senki sem vesz komolyan.

A többiek felé perdültek. Iszkiri Puszt szélesen elvigyorodott.

A göcsörtös gyökérfal fölött darazsak felhője tűnt fel – áthaladtak a fejük felett, és továbbmentek. Az utazókra rá sem hederítettek. Muzsikus érezte, hogy a szíve visszaugrik a helyére. Szaggatottan felsóhajtott. Voltak olyan Szétszéledtek, melyektől jobban félt, mint a többitől. Egy bestia, az egy dolog, de a rovarok...

Hátrapillantott a többiekre. Ikárium ernyedten lógott Mappó karjában. A jaghuta feje véres volt. A trell az utász mögé nézett: az előttük álló építményre. Mappó arckifejezése szomorúságot és fájdalmat sugárzott, méghozzá olyan kendőzetlenül, akár egy ártatlan gyermek. Szinte segítségért kiáltott. Néma kérés, melynek nehéz volt ellenállni.

Muzsikus megrázta magát, figyelme továbbhaladt Mappóról és az ő keresztjéről. Apsalar, az apja és Sáfrány a trell mögött álltak, mint egy védvonal, mögöttük pedig a Kopók és Iszkiri Puszt várakoztak. Öt állati szempár és egy mohó emberi. Különös szövetségesek a mi hátvédjeink. Igazán rosszul időzített hitszakadás. A mohóság tárgyát az ájult test jelentette, Mappó karjában.

Ikárium maga akarta így, s ezzel megadásra szólította fel a trell szívét. Mintha a behódolás ára semmi lenne az elutasítás okozta fájdalomhoz képest. Mappó fel fogja ezért áldozni az életét, és valószínűleg mi is ezt tesszük majd. Egyikünk sem – még Apsalar sem – elég keményszívű ahhoz, hogy tétlenül álljon, és csak nézze, amint a jaghutát elviszi Tremorlor. A Csuklyásra, bolondok vagyunk, és Mappó közöttünk a legnagyobb bolond...

– Mire gondolsz, Muzsikus? – kérdezte Sáfrány, bár hangjából érződött, hogy nagyon is tudja, mire gondol a barátja.

– Az utászoknak van egy szólása – motyogta –, mely úgy szól, hogy „tágra nyílt szemű butaság”.

A daru lassan bólintott. A labirintus más ösvényein már megkezdődött a csata. A Lélekvesztettek – a legerősebbek közülük, akik túlélték az addigi utat – elkezdték ostromolni az Azath Házat. A levegő megtelt sikolyokkal, lassan elviselhetetlenné vált a ricsaj. Tremorlor védte magát, az egyetlen módon, ahogy tudta: beszippantással, bekebelezéssel. De túl gyorsan jönnek, túl sokan vannak – gondolta Muzsikus. Fa reccsent, szövött ketrecek törtek darabokra, s az egész úgy hangzott, mintha valakik éppen elpusztítanának egy erdőt, ágról ágra, fáról fára, megállíthatatlan tempóban, egyre közelebb és közelebb a Házhoz.

– Kifutunk az időből! – sziszegte Iszkiri Puszt, miközben a Kopók ott járkáltak körülötte, izgatottan. – A dolgok összecsapnak fölöttünk. A Dolgok! Ennél világosabban nem mondhatom!

– Még szükségünk lehet rá – mondta Muzsikus.

– Ah, persze – felelte a Főpap. – A trell úgy dobálhatja, mint egy zsák krumplit.

– Fel tudom őt ébreszteni, elég gyorsan – morogta Mappó. – Még van nálam abból a denul elixírből, amit a templomban adtál, Iszkiri Puszt.

– Induljunk – mondta az utász.

Valóban közeledett valami feléjük, a levegő megtelt orrfacsaró, fűszeres szaggal. A Kopók figyelme Mappóról és Ikáriumról az újonnan érkező felé fordult. Idegesnek látszottak, nem maradtak meg egy helyben. Az ösvény a hatalmas állatoktól húsz lépésre, élesen elkanyarodott. A kanyar mögül éles sikoly hallatszott, majd vad csatazajok. Aztán hirtelen vége szakadt mindennek.

– Túl sokáig vártunk – sziszegte Puszt, aki ura Kopói mögött reszketett. – Már itt is van!

Muzsikus a nyílpuskájával együtt megfordult, tekintete arra a helyre szegeződött, ahol az üldözőjüknek hamarosan meg kellett jelennie. Ehelyett azonban csak egy kicsi, mogyoróbarna lény tűnt fel, mely félig repült, félig ugrált. Bundájából helyenként füstcsíkok bodorodtak elő.

– Jaj! – visította Iszkiri Puszt. – Üldöznek engem!

Sáfrány előrelendült, átnyomult két Kopó között, mintha azok csupán egyszerű öszvérek lennének.

– Moby?

A kis szemtelen a daru tolvaj felé iramodott, s lelkesen a fiú karjába vetette magát. Erősen megkapaszkodott, s örömében hevesen verdesni kezdett a szárnyaival. Sáfrány elfordította a fejét.

– Huh, pokolian büdös vagy!

Moby, az az átkozott kis házikedvenc... – Muzsikus tekintete Mappóra siklott. A trell komoran nézte a jelenetet.

– Bhok'aral! – Puszt olyan undorral mondta ki a szót, mintha éppen káromkodna. – Mint házikedvenc? Házikedvenc? Őrület!

– A bácsikám szemtelenkéje – mondta Sáfrány, majd közelebb lépett a barátaihoz. A Kopók elhúzódtak az útjából.

Ó, fiam, sokkal többről van szó, mint hiszed.

– Tehát barát – állapította meg Mappó.

Sáfrány bólintott, ám láthatóan kissé zavarban volt.

– A Csuklyás tudja, hogy talált ránk. Hogy élte túl...?

– Alakoskodó! – vádaskodott Puszt. A daru előtt hadonászott. – Egy szemtelenke? Mi lenne, ha megkérdeznénk annak a halott alakváltoztató medvének a véleményét? Ó, nem, azt sajnos nem tehetjük, igaz? Darabokban van!

Sáfrány nem mondott semmit.

– Mindegy – mondta Apsalar. – Csak az időnket vesztegetjük. A Házhoz...

A Főpap a lány elé perdült.

– Mindegy? Miféle áruló júdásfajzat érkezett közénk? Miféle átkozott balszerencse üldöz bennünket? Ott lóg a fiú ingén...

– Elég! – csattant fel Muzsikus. – Akkor maradj itt, Puszt. Te meg a Kopóid – az utász ismét a Ház felé fordult. – Mit gondolsz, Mappó? Még semmi sem ért a közelébe. Ha futunk...

– Nem tehetünk mást, meg kell próbálnunk.

– Gondolod, hogy az ajtó kinyílik majd?

– Nem tudom.

– Akkor derítsük ki.

A trell bólintott. Már tisztán látták Tremorlort. Alacsony fal vette körül, mely vulkáni eredetűnek látszó, nagydarab, éles kövekből épült fel. Az egyetlen látható rés a falon, egy keskeny kapu volt, mely felett indák tekergőztek. A Ház valószínűleg világosbarna mészkőből épült. Bejárata két oldalán aszimmetrikus, kétemeletes, ablak nélküli tornyok magaslottak. A kaputól az árnyakba burkolózó ajtóig kanyargós, kövezett kis járda vezetett. Alacsony, göcsörtös fák nőttek az udvarban, mindegyik egy-egy buckából emelkedett elő.

A Malazvárosi Ház testvére. Csak kicsiben különbözik a darujhisztánitól. Mind egy tőből ered. Mind az Azath műve – bár azt, hogy ez a név honnan származik, és mióta nem emlékszünk az eredetére, nem tudja senki.

Mappó szólalt meg az utász mellett halkan.

– Azt mondják, az Azath áthidalja az Üregeket: mindet, kivétel nélkül. Állítólag a falai között még az idő sem létezik.

– Az ajtó, ismeretlen okokból, csak kevesek előtt nyílik meg – Muzsikus saját szavai nyomán összevonta szemöldökét.

Apsalar előrelépett, el az utász mellett. Muzsikus meglepetten nézett rá.

– Sietsz valahová, kislány?

A lány visszanézett.

– Muzsikus, azt, aki egykor birtokolt engem... befogadta egy Azath. Ez igaz. És vajon miért lettem én ettől hirtelen olyan ideges?

– És hogy kell csinálni? Speciális kopogás? Kulcs a lábtörlő alatt?

A lány mosolya úgy hatott az utászra, akár egy hűs balzsam.

– Nem, sokkal egyszerűbb a helyzet. Csak elszántság kell.

– Na, abból itt van bőven. Végül is, eljöttünk, nem igaz?

– De, igaz.

A lány ment előre, a többiek követték.

– Az a tengeri kagyló – morogta Mappó. – A Lélekvesztetteket és a Szétszéledteket hatalmas csapás érte, és úgy tűnik, még most sem menekültek meg. Az Azath számára ez talán eléggé meggyőző lehetett.

– Ebben reménykedsz.

– Igen.

– Miért nem pusztított el az a halálos dal minket is?

– Tőlem kérdezed, Muzsikus? Az ajándékot te kaptad, nem igaz?

– Igen. Megmentettem két kislányt – egy szellemdalnok rokonait.

– Melyik szellemdalnokét, Muzsikus?

– Kimlokét.

A trell egy percig hallgatott, majd felmordult.

– Kislányokat, azt mondod. Mindegy, mennyire voltak közeli rokonai, Kimlok ajándéka akkor is messze nagyobb értéket képviselt. Mi több, nagyon úgy fest, hogy pontosan erre a célra találták ki. A dalba zárt varázslat célzatos volt, Muzsikus. Mondd csak, tudta Kimlok, hogy Tremorlort keresed?

– Nem mondtam el neki ennyi mindent magamról.

– Hozzád ért csak egyszer is; akár csak egy ujjal is?

– Kérte, hogy hadd tegye. A történetemet akarta. Elutasítottam. De a Csuklyásra, Mappó, igazából nem emlékszem, hogy nem történt-e meg mégis, véletlenül.

– Biztos, hogy történt ilyen.

– Ha így van, hát én megbocsátom neki az indiszkréciót...

– Ha jól sejtem, ezt ő is így gondolta.

Tremorlor ellenállt ugyan a támadásoknak, mely minden oldalról érte, de a csata még messze nem ért véget. Néhány helyről folyamatosan hallatszott a fa recsegése, méghozzá egyre közelebbről.

Apsalar gyorsított a tempón, amikor az egyik láthatatlan, dörgő lavina közelebb ért a csoporthoz. Az ismeretlen is a kapu felé tartott. Egy perc múlva borzalmas üvöltés hallatszott, mire a csapat futásnak eredt.

– Merre? – kérdezte Muzsikus, miközben rohant előre. Összevissza forgatta a fejét, kereste a közeledőt tekintetével. – Hol a fenében van?

A válasz egy adag jéghideg víz kíséretében érkezett, mivel egy Üreg nyílt felettük. A tőlük alig ötven méterre kialakuló, furcsán hullámzó, vizes nyílásból egy dhenrabi hatalmas feje, szája, bukkant elő. Az állatot nedves algák, tengeri moszat és furcsa, korhadó ágak borították. Előtte egy darázsfelhő jelent meg, ami beborította a jövevényt. Három újabb dhenrabi tűnt fel a tengeri nyílásban. A víz, melyben érkeztek, folyamatosan forrongott, ám amint lejjebb akart ereszkedni, és hozzáért a gyökerekhez, gyakorlatilag elpárolgott. A lények azonban ott maradtak a sistergő vízviharban.

Muzsikus fejében képek suhantak át: Kanszu-tenger. Nem egy Lélekvesztett – nem egy magányos állat, hanem egy egész csapat. Szétszéledt. És nem maradt egy darab robbanósom sem...

Egy pillanattal később kiderült, hogy mennyire nem mutatták ki eddig az Árnyak Kopói a foguk fehérjét. A férfi érezte az öt állatból áradó erőt, mely nagyon hasonló volt a sárkányok hatalmához. Úgy érkezett, akár egy lehelet, egy adag nyers erő, melyet valósággal toltak maguk előtt a villámgyorsan támadó Kopók.

Szilaj volt az első, aki a vezető dhenrabihoz ért, s habozás nélkül beugrott annak tátongó szájába, majd eltűnt a feneketlen sötétségben. A lény villámgyorsan visszahúzódott, és ha vághat meglepett képet egy ilyen hatalmas bestia, akkor rajta pontosan ilyen kifejezés látszott.

A következő dhenrabi ellenfele Heves volt. A lény nem lenyelni, hanem szétharapni akarta a Kopót, fel akarta trancsírozni ezernyi tűhegyes fogával. A Kopó hatalma megremegett az összezáruló állkapcsok között, de nem tűnt el. Egy perccel később Heves már át is jutott a fogakon, s belevetette magát a lény belsejébe, ahol pokoli pusztítást vitt végbe.

Két másik Kopó a maradék két dhenrabi felé indult. Csak Vak maradt ott az emberekkel. A vezető dhenrabi rángatózni, vonaglani kezdett, dobálta hatalmas farát, miközben Ürege lassan összeomlott körülötte. Ő maga törte össze a vékony falakat, ahol a romok között feléledtek a rég bezárt ellenfelek, s az ég felé nyújtották sápadt kezüket a sáros vízen keresztül, hogy a levegőbe markoljanak. A második dhenrabi is elkezdett úgy vonaglani, mint a vezető. Egy kéz ragadta meg Muzsikus karját, s keményen megfordította őt.

– Gyerünk – sziszegte Sáfrány. Moby még mindig ott csimpaszkodott az ingén. – Más társaságunk is érkezett, Muzsik.

Ekkor az utász is megpillantotta Sáfrány figyelmének tárgyát: jobbra, majdnem Tremorlor mögött, még vagy ezerméteres távolságban volt, de gyorsan közeledett a semmihez sem fogható felhő. Vérdarazsak közeledtek, robogtak feléjük egy hatalmas, fekete felhőben. A csapat maga mögött hagyta a haláltusában vergődő dhenrabikat, és futva megindult a Ház felé.

Az utász, amikor berobogott az indafonatos kapu alatt, látta, hogy Apsalar elér az ajtóhoz, ráteszi a kezét a széles, nehéz gyűrűre, és megtekeri. Látta, hogy alkarján az izmok megfeszülnek. Aztán hátratántorodott egy lépést, mintha elutasítóan félrelökték volna. Muzsikus, Sáfrány, Mappó a terhével, aztán Puszt és Vak odaértek az ajtó előtti részre – pont akkor, amikor Apsalar megfordult. Arcára kiült a döbbenet.

Nem nyílik ki. Tremorlor elutasított bennünket.

Az utász megtorpant és megperdült. Az égbolt fekete volt, élt, és pont feléjük rohant.

*

Vathar sivár szélén, ahol a bazalt alapkőréteg visszabújt a mészkő alá, dél felé már nem láttak mást, csak a szélfútta, szikkadt agyagtalajt, melyben beágyazódott kövek díszelegtek. Ekkor értek az első jaghuta sírhoz. A menetoszlop előtt haladó felderítők közül csak kevesen fordítottak rá figyelmet. Úgy nézett ki, mint egy egyszerű sírhely, egy hatalmas, lapos, hosszúkás kődarab, mely dél felé mutatott, mintha az Arenbe vagy egy még távolabbi helyre vezető utat jelölné a Nenoth Odhanon át. Listás tizedes némán az emlékhelyhez vezette a történészt, miközben a többiek arra készültek, hogy kötélzet felszerelésével biztonságosabbá teszik a szekerek leereszkedését a sivár pusztaságba vezető meredek, kanyargós lejtőn.

– A legkisebb fiúgyermek – mondta Listát, s közben a primitív sírhalmot bámulta. Arca félelmetes volt, hiszen egy apa gyásza ült ki rá olyan nyersen, mintha a gyermek csak előző nap halt volna meg. Gyász, mely az elmúlt kétszázezer év során egyre erősödött.

Még mindig itt őrködik az a jaghuta szellem. Az állítás, az egyszerű mondat, világos és nyilvánvaló volt, a történésznek mégis elakadt tőle a lélegzete. Hogy is foghatnám fel...

– Hány éves volt? – Dujker hangja legalább olyan száraznak tűnt, mint az odhan, amelyen átkelni készültek.

– Öt. Ezt a helyet a T'lan Imassok szemelték ki neki. Túlságosan is nagy áldozattal járt volna megölni őt, mivel előttük állt még az egész család. Így aztán idevonszolták a gyereket. Összetörték a csontjait, mindegyiket, annyira, amennyire csak tudták, és idenyomták őt a földhöz, ez alá a hatalmas kő alá.

Dujker azt hitte, hogy őt már nem érheti meglepetés, hogy már nem lehet sokkolni. Listás színtelen hangon kimondott szavai nyomán azonban mégis összeszorult a torka. A történésznek ehhez túl jó volt a fantáziája, s olyan képek villantak fel az agyában, melyektől elöntötte a bánat. Kényszerítette magát, hogy félrefordítsa a fejét, a katonák és wickák tevékenykedését kezdte figyelni. A katonák harminclépésnyire voltak tőlük. Rájött, hogy gyakorlatilag némán dolgoznak, csak akkor beszéltek, amikor feladatuk azt feltétlenül megkívánta, és akkor is csak halkan, visszafojtott hangon.

– Igen – mondta Listás –, az apa érzéseit nem tompítja az idő. Olyan erősek, olyan elviselhetetlenek az érzései, hogy még a földszellemeknek is el kellett menekülniük innen, különben megbolondultak volna. Szólni kellene Kolténnek; gyorsan át kell kelnünk ezen a vidéken.

– És előrébb? A Nenoth-síkságon?

– Még rosszabb lesz a helyzet. A T'lan Imassok nem csak a gyereket nyomták – még élve, lélegezve – a sziklák alá.

– De miért? – bukott ki Dujkerból a kérdés.

– Uram, a pogromhoz nincs szükség okra, legalábbis, nyomós okra semmiképpen. A másság az elsődleges és igazából az egyetlen érv. Föld, uralkodás, megelőző támadások; mind csak kifogás, álszent önigazolás, mely pont megfelel arra, hogy elfedje az egyszerű fajgyűlöletet. Ők nem olyanok, mint mi. Mi nem ők vagyunk.

– Próbált a jaghuta tárgyalni velük, tizedes?

– Sokszor, főleg azokkal, akiket még nem evett meg teljesen a hatalomvágy, a zsarnokiság, de meg kell értened, hogy a jaghutákban alapvető tulajdonság az arrogancia, méghozzá az a fajta, amelytől borsódzni kezd az ember háta. Minden jaghuta csak a saját érdekeit nézte. Szinte kizárólagosan. Úgy tekintettek a T'lan Imassokra, mint a talpuk alatt mászkáló hangyákra, a pusztában legelő csordákra vagy akár magára a fűre. Jelenlévő dolog, a táj része. Az olyan erős, törekvő lények, mint a T'lan Imassok, nem tűrhették ezt szó nélkül...

– Annyira, hogy az örökkévalóságig tartó, halhatatlan bosszút esküdtek?

– Nem hiszem, hogy az elején a T'lan Imassok sejtették, hogy micsoda feladatot vállaltak. A jaghuták más tekintetben is nagyon különböztek tőlük, nem fitogtatták az erejüket. Erőfeszítéseik az önvédelem terén többnyire... passzívak voltak. Jégakadályokat emeltek, melyek elzárták körülöttük a földet, még a tengereket is. Egész kontinenseket fagyasztottak le, áthatolhatatlanokká tették őket, a halandó T'lan Imassok nem tudták megtermelni a szükséges élelmüket.

– Tehát végrehajtottak egy rituálét, amely halhatatlanná tette őket...

– Szabadon szállhattak, akár a por – és a jégkorszakban bizony bőven akadt por.

Dujker tekintete megakadt Koltén alakján, aki az ösvény szélén álldogált.

– Mennyit kell menni – kérdezte a mellette álló tizedestől –, hogy kiérjünk erről a szomorú földről?

– Csak két mérföldet, nem többet. Azon túl húzódik az igazi Nenoth-pusztaság, füves legelővel, dombokkal... és törzsekkel, akik mind keményen védik a maguk kis vízkészletét.

– Azt hiszem, beszélnem kellene Kolténnel.

– Szerintem is, uram.

*

A Száraz Menetelés – így nevezték el később azt a szenvedést, mely maga volt a megtestesült szomorúság. Három hatalmas, erős törzs várt rájuk, s kettő közülük – a tregynek és a bilardok – úgy mardosták a megviselt menetet, akár a kobrák. A harmadik törzzsel – a kundrilokkal –, mely a pusztaság legnyugatibb részén élt, nem találkoztak személyesen, ám érezték, hogy már erre sem kell sokáig várni.

A siralmas horda, mely a Kutyák Láncát kísérte, elpusztult ebben a menetelésben. Az állatok egész egyszerűen összeestek annak ellenére, hogy a wicka tehénkutyák acsarkodva próbálták őket rávenni, hogy felkeljenek és folytassák az utat. Amikor feldolgozták őket, nem maradt utánuk más, mint egy kevéske kőkeményre szikkadt hús.

A borzalmas szomjúsághoz éhség is járult, mivel a wickák nem voltak hajlandóak feláldozni a lovaikat, és olyan eltökéltséggel őrizték őket, hogy senki sem mert vitába szállni velük. A harcosok magukat áldozták fel azért, hogy az állatok életben maradhassanak. Nethpara Tanácsának egy petícióját, melyben száz ló megvásárlását ajánlották, emberi ürülékkel bekenve küldték vissza a nemeseknek.

A kobra-ikrek újra és újra lecsaptak rájuk, szinte minden mérföldön megvívtak velük, és a támadások egyre sűrűsödtek. Nyilvánvaló volt, hogy napokon belül sor kerül egy komolyabb megmérettetésre is. A menetoszlop mögött ott vonult Korbolo Dom hadserege is, mely közben kibővült: csatlakoztak hozzá harcosok Tarxiából és más, part menti településekről is, így a sereg már ötször akkora volt, mint Koltén wickái és a Hetedik együttvéve. A renegát parancsnok kimért üldözési technikája – az, hogy a kisebb csapásokat a helybéli törzsekre hagyta – sokat elárult a szándékairól. Ott akart lenni a végső csatában, és ennyivel bőven meg is elégedett.

A Kutyák Lánca is bővült – Bylanból érkező menekültekkel. A menetoszlop tovább kígyózott, és lassan elért arra a helyre, amelyet a térképek a Nenoth Odhan végeként jelöltek. A déli horizonton falként magasodó dombok sorakoztak. A kereskedőösvény az egyetlen lehetséges átkelőn haladt tovább, egy széles folyóvölgyön, melyet keletről a Bylani-dombság, nyugatról pedig a Saniphir-dombság határolt. Az átkelő hét mérföld hosszú volt, és a Sanimon-tellel szemben torkollott a pusztába, aztán tovább kígyózott a Sanitha Odhanon, majd a Geleen-síkságon, a Dojal Odhanon át, egészen Aren városáig.

A Sanimon-völgyből nem jött semmiféle mentesítő sereg. A menetoszlopra lepelként ereszkedett rá a teljes elzártság érzete, s közben feltűntek a völgy melletti domboldalak, s a haldokló nap fényében két hatalmas tábort pillantottak meg: a tregynek és a bilardok fő haderejét.

Tehát az ősi völgy torkolatában, ott kerül rá sor... ott kerül rá sor.

*

– Haldoklunk – mormogta Lulla kapitány aki a megbeszélésre menet a történész mellé csapódott. – És ezt nem csak jelképesen értem, öreg. Ma tizenegy katonát vesztettem el. A szomjúságtól annyira feldagadt a torkuk, hogy megfulladtak – elhessegetett egy, az arca körül repkedő legyet. – A Csuklyásra, hiszen gyakorlatilag úszkálok már ebben a páncélban. Mire véget ér, olyanok leszünk, akár a T'lan Imassok.

– Valahogy nem tudom értékelni a hasonlatot, kapitány.

– Nem is vártam tőled.

– Lóhúgy. Ezt isszák mostanság a wickák.

– Igen, az én csapatomban is. Álmukban már nyerítenek is, és többen bele is haltak.

Három kutya ügetett el mellettük: a hatalmas Tippan, egy szuka, és a nyomukban ott bukdácsolt az öleb.

– Túlélnek mindannyiunkat – dörmögte Lulla. – Azok az átkozott korcsok!

Előttük az égbolt lassan elsötétült, a homályos kékségben feltűnt az első egy-két csillag.

– Istenem, de fáradt vagyok.

Dujker bólintott. Hát igen, barátom, nagyon messzire eljutottunk, és most itt állunk, szemtől szemben a Csuklyással. A fáradtakat pont olyan szívesen öleli kedvére, mint a makacsokat. Ugyanúgy mosolyog rájuk köszönésképpen.

– Valami van a levegőben ma este, történész. Te is érzed?

– Igen.

– Talán a Csuklyás Ürege közelebb húzódott hozzánk.

– Valóban olyan érzés.

Megérkeztek az Ököl parancsnoki sátrához, és beléptek. A már megszokott arcok sorakoztak előttük. Nil és Nether, a maradék két boszorkánymester; Szulmár és Bársony, Bult, és maga Koltén. Minden arc olyan volt, mintha a korábbi, büszke és határozott vonásokat gúnyolná ki.

– Hol van Kontár? – kérdezte Lulla, miközben rátalált kedvenc tábori székére.

– Biztosan éppen az őrmesterére hallgat – mondta Bult, egy vigyor kíséretében.

Koltén úgy gondolta, nincs idő üres locsogásra.

– Valami közeledik felénk ma éjjel. A boszorkánymesterek megérezték, de csak ennyit tudnak mondani a dologról. Fel kell rá készülnünk.

Dujker Netherre nézett.

– Milyen érzés?

A lány megrázkódott.

– Halvány – felelte. – Zaklatott, felháborodott. Nem tudom, történész.

– Éreztél már ilyet valaha?

– Nem.

– Vonjátok összébb a menekülteket! – parancsolta Koltén a kapitányoknak. – Kettőzzük meg az őrséget...

– Ököl – szólt közbe Szulmár. – Holnap csata vár ránk...

– Igen, pihenésre lenne szükség. Tudom – a wicka járkálni kezdett, de sokkal lassabban, mint máskor. Léptei nem voltak már olyan puhák, ruganyosak és elegánsak. – Nagyon legyengültünk, a vizestömlők csontszárazak.

Dujker összerezzent. Csata? Nem, holnap mészárlás következik. A katonák képtelenek lesznek harcolni, képtelenek lesznek megvédeni magukat. A történész megköszörülte a torkát, és beszélni akart, de nem bírt megszólalni. Egyetlen szó, ám ha kimondanánk, elveszne az utolsó illúziónk is. Egyetlen szó. Koltén őt nézte.

– Nem tehetjük – mondta halkan.

Tudom. A forradalom vezetői, és mi is úgy érezzük, hogy ez csakis vérfürdővel végződhet.

– A katonák már nem képesek gödröket sem ásni – törte meg Lulla a sűrű, túlságosan is nehéz csendet.

– Elég, ha lyukakat fúrnak.

– Igen, uram.

Lyukak. Hogy beletörjön a hátasok lába, az emberek lába, s a sikoltozók elterüljenek a porban.

A megbeszélés ekkor befejezetlenül véget ért, hiszen a levegőt hirtelen megtámadták, és az, ami érkezésével fenyegette őket, egy éles, reccsenő hanggal mutatkozott be. Köd gomolyodott köréjük, valami olajos felhő. Koltén kivezette a csoportot, és azt tapasztalták, hogy a sátron kívül, a csillagos égbolt alatt, még tízszer sűrűbb a levegő. Lovak estek össze. A tehénkutyák vonyítottak. A katonák úgy keltek fel, akár a szellemek. Fegyverek zörögtek.

Az első őrállások előtt a levegő vad reccsenés kíséretében felszakadt. A hasadékból három halovány ló vágtázott elő, nyomukban még három, aztán még három. Az összes állatot szíjak fogták össze, és mind iszonyodva nyerítettek. Mögöttük hatalmas kocsi érkezett, hat, embernél is magasabb küllős kerék, felettük pedig egy megperzselt, cifrára festett leviatán díszelgett. A járműből, a lovakból vastag, gyapjas füstcsíkok gomolyogtak elő, csakúgy, mint a három alakból, akik az utolsó három ló mögött tűntek fel.

A fehér, sikoltozó menet teljes sebességgel, vadászvágtában érkezett, mintha menekültek volna abból az Üregből, amelyen át utaztak. A kocsi vadul, veszedelmesen hánykolódott, ahogy a lovak az első védelmi vonal felé vonszolták. A wickák szétszéledtek előle. Dujker hitetlenkedve figyelte, ahogy mindhárom alak nekifeszül a szárnak, s üvöltve, hánykolódva hátradőlnek a bak támlájának.

A lovak a földbe vájták patájukat, próbálták fékezni lendületüket, a mögöttük tornyosuló kocsi félrefordult, s por- és füstfelhőt lökött maga elé, valamint egy érzést, melyben a történész riadtan érezte meg a felháborodást. Megértette, hogy a felháborodás az Üregből és annak istenéből árad.

Az első kocsi mögött egy újabb érkezett, aztán még egy és még egy, sorban, s mindegyik valamerre oldalra csúszott ki, hogy fékezés közben elkerüljék az ütközést. Amint a vezérkocsi stabilan megállt, alakok másztak le róla, páncélba öltözött férfiak és nők. Üvöltöztek, parancsokat kiáltottak, melyekre láthatóan senki sem figyelt, s közben megfeketedett, füstölgő fegyvereikkel hadonásztak.

Egy pillanat múlva, alighogy a másik két kocsi is megállt, hangos harangszó hallatszott. Az alakok láthatóan felesleges, idegbajos rohangálásának egy csapásra vége szakadt. A fegyvereket leeresztették, s a halkuló harangszó nyomán csend támadt. A megperzselt lovak topogtak, fejüket kapkodták, orrlyukuk kitágult, fülüket hátracsapták. A vezető kocsi csak tizenöt méterre lehetett onnan, ahol Dujker és a többiek álltak. A történész látta, hogy egy leszakadt kéz szorongatja a kocsi oldalának egyik kiálló díszét. Egy perc után lepottyant a földre.

Egy kicsi, rácsos ajtó nyílt a kocsi oldalában, s egy meglehetősen kövér férfi préselte át magát a nyíláson. Selyembe volt öltözve, s csorgott róla a veríték. Kerek, izzadságtól csillogó arca hatalmas, mindent felemésztő erőfeszítés emlékét hordozta magán. Ledugaszolt üveget szorongatott az egyik kezében. Az idegen Koltén elé lépett, majd megemelte az üveget.

– Uram – mondta furcsa akcentussal, malaza nyelven –, sok mindenért kell felelned – aztán elvigyorodott, s kimutatta arannyal patkolt, gyémántberakásos fogsorát. – Hősiességedtől megremegtek az Üregek! Utazásod híre olyan hatással volt, mintha Darujhisztán minden utcáján tűzvihar söpört volna végig! Sőt, minden városban, még a legtávolabbiakban is ez a helyzet. A perselyekben már nem férnek el az adományok! Megmentésetekre hatalmas tervek születtek! Kiterjedt szervezetek alakultak, s vezetőik hozzánk fordultak, a Trygalle Kereskedőligához, hogy kifizessék veszedelmes utazásukat. Bár – tette hozzá halkabban – a liga minden útja veszedelmes, ezért is dolgozunk olyan drágán – kidugaszolta az üveget. – Darujhisztán szép városa és jóságos lakói – akik visszautasították a kincsei után vágyakozó Császárnőtök követeléseit, s visszaverték támadásait – küldik nektek ezt az ajándékot! A Trygalle társtulajdonosain keresztül – körbeintett, a körülöttük csoportosuló idegen férfiakra és asszonyokra mutatott –, akik pedig a legkicsinyesebb, legzsugoribb emberek a világon, ám ez nem számít, itt vagyunk. Darujhisztán lakosairól nem mondható el, hogy ne lennének fogékonyak a csodákra, és te, jó uram, igazi csoda vagy. – A nevetséges ember előrelépett és elkomorodott.

Halkan szólalt meg.

– Alkimisták, mágusok, varázslók segítettek, olyan tárolókat adtak nekem, melyekbe sokkal több dolgot lehet pakolni, mint gondolnánk. Koltén, a Holló Klánból, a Kutyák Láncából, élelmet és vizet hoztam neked.

*

Karpolan Demesand egyike volt a Trygalle Kereskedőliga alapítóinak az azonos nevű, apró erődváros lakosaként, mely Genabackison, a Lamatath-síkságtól délre helyezkedett el. A liga, mely egy maréknyi mágus, köztük Karpolan, valamint a város jótevői – egy rakás nyugdíjas kalóz és útonálló – összefogásából született, olyan veszedelmes szállítási feladatokra specializálódott, melyek láttán az átlagos kereskedők elsápadtak. Minden karavánjukat a részvényesek erősen felfegyverzett csapata védte. Olyan őrök kísérték őket, akiknek érdekükben állt a küldetés sikere, a profittermelés, így aztán a legtöbbet sikerült kihozni magukból. Képességeikre szükség is volt, mivel a Trygalle Kereskedőliga karavánjai – a szervezet alapítóinak érdeklődési köréből adódóan – az Üregeken át közlekedtek.

– Tudtuk, hogy nagy kihívással nézünk szembe – mondta Karpolan Demesand. A kereskedő ekkor már a parancsnoki sátorban üldögélt, csillogó mosollyal, az Ököl és Dujker társaságában, mivel mindenki más kint dolgozott, és teljes sebességgel szortírozta a karaván életmentő szállítmányát. – A Csuklyás átkozott Ürege úgy rátok tapadt, akár egy halotti lepel, ha megbocsátod a hasonlatot. A titok nyitja az, hogy gyorsan kell jönni, nem szabad semmiért megállni, aztán olyan gyorsan kell kiugrani, amennyire emberileg csak lehetséges. A vezető kocsiban én minden varázserőmmel azon vagyok, hogy megtartsam magunkat az úton. Bizony fárasztó utazás, de megfizetnek bennünket érte rendesen.

– Még mindig nehezen hiszem el – mondta Dujker –, hogy Darujhisztán derék lakói, ezerötszáz mérföldre innen, egyáltalán tudnak arról, ami itt történik, nemhogy még érdekelné is őket.

Karpolan szeme összeszűkült.

– Ah, lehet, hogy kicsit túloztam; a pillanat hevében, ugye értitek? Tudnotok kell, azok a katonák, akik nemrég még Darujhisztánt ostromolták, most a Pannioni Domíniummal állnak harcban, s egy zsarnokkal, aki nagyon szeretné megkaparintani a Kék Várost. Félkarú Dujek, a Birodalom néhai Ökle, jelenlegi kitagadottja, a város szövetségesévé lett. Ezt pedig bizonyos személyek Darujhisztánban igen nagyra értékelik...

– De ezzel még nincs vége a történetnek – mondta Koltén halkan.

Karpolan ismét elmosolyodott.

– Igazán édes ez a víz, ugye? Hadd töltsek még egy pohárral. – Vártak s figyelték, ahogy a kereskedő újratölti az előtte álló kis asztalkán sorakozó három poharat. Amikor végzett, Karpolan egy sóhaj kíséretében hátradőlt a plüss karosszékben, melyet a kocsiból szedetett ki magának. – Félkarú Dujek – a nevet csodálattal vegyes félelemmel mondta ki – üdvözletét küldi neked, Ököl. Irodánk Darujhisztánban kicsi, csak nemrég nyitottuk. Nem hirdetjük a tevékenységünket. Legalábbis, nyíltan nem. Őszintén szólva, tevékenységi körünk néhány eleme meglehetősen, hm, kényes ügylet. Nem csak dolgokkal kereskedünk, hanem információkkal is, ajándékok szállításával, emberekével... és más lényekével is.

– Félkarú Dujek áll tehát a küldetés mögött – mondta Dujker.

Karpolan bólintott.

– Igen, a város egy bizonyos mágusligájának pénzügyi segítségével. A következőket mondta: „A Császárnő nem veszíthet el egy olyan parancsnokot, mint a Holló Klán Kolténje.” – a kereskedő elvigyorodott. – Nem semmi egy olyan kitagadottól, akit halálra ítéltek, ugye? – előredőlt, és tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. Valami megjelent benne: egy kicsiny, hosszúkás, szürke üvegcse, mely szíjon lógott. – A Hídégetők aggasztóan titokzatos mágusa pedig ezt az ajándékot készítette. Neked küldi, Koltén. Viseld, mindig legyen rajtad, Ököl – a wicka összevonta szemöldökét, és nem mozdult, hogy elvegye az ajándékot. Karpolan mosolya elmélázóvá vált. – Dujek felkészült rá, hogy a tekintély elvét alkalmazza, barátom...

– Egy kitagadott, tekintélyelvvel?

– Igen. Bevallom, ez a kifogás bennem is megfogalmazódott. A válasza a következő volt: „Sose becsüld alá a Császárnőt.”

Csend ereszkedett rájuk, s lassan megfogalmazódott bennük az imént hallott kijelentés mögötti tartalom. Háborúban egy egész kontinenssel... s az ember belebotlik egy még nagyobb veszedelembe – a Pannioni Domíniumba... Egyedül harcoljon a Birodalom egy ellenséges kontinens érdekeiért? Hogyan szerezhetünk szövetségeseket az ellenségek között, hogyan álljunk egy oldalra a nagyobb veszedelem ellen a lehető legkevesebb fáradsággal és bizalmatlansággal? Ki kell tagadni a megszálló hadsereget, így annak nincs más választása, mint kilépni a Császárnő árnyékából. Dujek, a mindig hűséges Dujek – még az után a rosszul kivitelezett terv után is, mely kiirtotta volna a Régi Őrség maradékát. Tajszkrenn ostobasága és rosszul leplezett tervei – semmi sem elég erős, hogy elfordítsa őt. Most tehát szövetségeseket szerzett; azokat, akik nemrég még az ellenségei voltak. Talán még maga Caladan Brood és Fürkész Anomander is... Dujker Kolténhez fordult, s szívós, kemény arcán látta, hogy ugyanarra gondolnak. A wicka kinyújtotta a kezét, és elfogadta az ajándékot.

– A Császárnő nem veszíthet el téged, Ököl. Viseld ezt, uram. Mindig. S ha itt az idő, törd el a mellkasodon. Még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit teszel életedben, bár én azt javasolnám, hogy ne hagyd a legvégére. Ezek voltak a készítő utasításai – Karpolan elvigyorodott. – Micsoda ember a készítője! Legalább egy tucatnyi Előd van, aki szívesen látná a fejét roston sütve, a szemét buggyantva, a nyelvét darabolva, borssal, a fülét grillezve...

– Megértettelek, elég lesz – vágott közbe Dujker.

Koltén a nyakába akasztotta a szíjat, és bőringe alá csúsztatta az üvegcsét.

– Kemény harc vár rátok hajnalban – mondta Karpolan, egy kis idő múlva. – Nem maradhatok, nem maradok. Legmagasabb szintű mágus vagyok, és ravasz kereskedő, de be kell vallanom, kicsit szentimentális is. Nem akarom végignézni a tragédiát. Mellesleg, van még egy megbízatásunk, mielőtt megkezdhetnénk az utat hazafelé, s a teljesítéshez szükség lesz minden erőmre. Egészen ki fogok merülni.

– Még soha nem hallottam a Ligátokról, Karpolan – mondta Dujker –, de egy megfelelő alkalommal szívesen hallanék néhány kalandotokról.

– Talán lesz rá lehetőség, történész. Már hallom, hogy részvényeseim gyülekeznek, és ellenőriznem kell, hogy megfelelően ellátják-e a lovakat. Bár az is igaz, hogy már egészen hozzászoktak a félelemhez. Nem is különböznek tőlünk, emberektől, igaz? – Felállt.

– Köszönöm neked – mondta Koltén – és a részvényeseidnek is.

– Üzensz valamit Félkarú Dujeknek, Ököl?

A wicka válaszától Dujker megdöbbent, s érezte, hogy a gyanakvás és félelem tőre mar a húsába. Az érzés csak nem akart elmúlni.

– Nem.

Karpolan szeme elkerekedett, aztán a férfi bólintott.

– Indulnunk kell. Fizessen meg holnap drágán az ellenséged, Ököl.

– Úgy lesz.

*

A váratlan segély ugyan nem hozhatott teljes újjászületést, ám a hadsereg, mely hajnalban felsorakozott, olyan hűvös könnyedséget sugallt, amilyet Dujker a Gelor óta nem látott. A menekültek szorosan összebújva egy medencében maradtak, nem messze a völgy bejáratától. A helyet az Őrült Kutya és a Menyét harcosok védték egy emelkedőről, melyről pontosan látszott Korbolo Dom összegyűlt hadserege. Több mint harminc rebellis katona állt készen arra, hogy megtámadjon egy-egy wicka lovast, s az összecsapás végeredménye annyira elkerülhetetlenül, annyira brutálisan tisztán látszott, hogy a menekültek áradatában hullámokban terjengett a pánik. Reménytelenség hullámzott jobbra-balra, a felettük lebegő porfelhő pedig gyászos kiáltásoktól visszhangzott. Koltén arra készült, hogy áttör a völgy bejáratát elzáró törzsi harcosokon, méghozzá gyorsan, ezért aztán a Holló Klánt és a Hetedik nagy részét előre összpontosította. A hátvédet alkotó klánok és a menekültek számára az egyetlen esélyt a gyors, határozott áttörés jelentette volna. Dujker csont és bőr lován ült a fő útvonaltól keletre, egy emelkedőn, ahonnan még éppen látta északon a két wicka klánt – Korbolo Dom hadserege valahol mögöttük lehetett, egyelőre azonban nem látszott. A Trygalle Kereskedőliga kocsijai elmentek, eltűntek az utolsó sötét percekben, mielőtt a keleti égbolton megjelent volna az első, halovány derengés. Listás tizedes lovagolt a történészhez, s megállt mellette.

– Szép reggelt, uram! – mondta. – Az évszak változik, változást hoz a szél. Te is érzed?

Dujker végigmérte a katonát.

– Egy olyan fiatal ember, mint te, tizedes, nem lehet vidám egy ilyen napon.

– Aki pedig olyan öreg, mint te, nem lehet ilyen savanyú.

– A Csuklyás szakállára, hát ez jár a bizalomért?

Listás válaszként csak elvigyorodott. Dujker szeme összeszűkült.

– És mit sugallt most a jaghuta szellemed, tizedes?

– Valamit, amiből neki sosem jutott. Reményt.

– Reményt? Hogyan és honnan? Megindult végre Pormkval?

– Nem tudok róla, uram. Gondolod, hogy ez lehetséges?

– Nem, nem hiszem.

– Én sem hiszem, uram.

– Akkor mégis mi a fenéről beszélsz, Listás?

– Nem tudom biztosan, uram. Egyszerűen csak arra ébredtem... – vállat vont –, hogy úgy éreztem, mintha áldás szállt volna ránk...

– Legalább szépen éljük meg az utolsó hajnalt – motyogta Dujker, majd felsóhajtott.

A tregyn és bilard törzsek már készülődtek, de a Hetedik váratlanul felharsanó kürtjeleiből nyilvánvalóvá vált, hogy Koltén nem udvariaskodik, és nem várja meg, hogy az ellenség lépjen először. A Holló lándzsások és a lovas íjászok megindultak előre, fel a keleti domb lejtős oldalán, egyenesen a bilardok felé.

– Történész!

A tizedes hangjában volt valami, ami arra késztette Dujkert, hogy megforduljon. Listás nem a Hollók támadását figyelte. Északnyugat felé fordult, ahol éppen feltűntek egy újabb törzs lovasai. A lovascsapat lassan szétterült, s ahogy közeledtek, látszott, hogy számuk hihetetlenül nagy.

– A kundrilok – mondta Dujker. – Azt mondják, ez a legerősebb törzs a Vathartól délre, de ezt most a saját szemünkkel láthatjuk.

Paták dübörgése hallatszott. Megfordultak és látták, hogy az emelkedőn maga Koltén közeledik. Az Ököl arckifejezése közömbös, szinte nyugodt volt, ahogy északnyugat felé nézett. A hátvédeket már el is érték az első támadók: a nap első véráldozata, mely valószínűleg nagyrészt wicka vért jelentett. A menekültek már elkezdtek dél felé nyomulni, abban a reményben, hogy ez is elég lesz a völgy megnyitásához. A több tízezer kundril két nagy csapattá alakult, az egyik a Sanimon bejáratától nyugatra, a másik távolabb, északon, Korbolo Dom hadseregének oldalában gyülekezett. A két erő között egy apró csapat vált ki – harci vezetők, akik éppen az emelkedő felé tartottak, melyen az Ököl, Listás és Dujker álltak.

– Úgy fest, egyszemélyes csatát szeretnének, Ököl – jegyezte meg Dujker. – Talán jobb lenne, ha most visszavonulnánk.

– Nem.

A történész feje odafordult. Koltén már elő is húzta a lándzsáját, és éppen fekete tollakkal ékesített, kerek pajzsát emelte a bal karjára.

– A fenébe is, Ököl! Ez őrültség!

– Vigyázz a nyelvedre, történész – mondta a wicka szórakozottan.

Dujker tekintete a férfi nyakában látszó vékony szíjra szegeződött.

– Bármi is az az ajándék a nyakadban, csak egyszer fog működni. Amit most teszel, azt egy törzsi harcos tenné, nem pedig a Birodalom Ökle.

A férfi erre megperdült, és a történész azon kapta magát, hogy a lándzsa élesre fent hegye a nyakához szegeződik.

– S mikor halhatok meg úgy, ahogy nekem tetszik? – mondta reszelős hangon Koltén. – Gondolod, hogy használni fogom ezt az átkozott vackot? – szabaddá tette a pajzsot tartó kezét, és letépte az üvegcsét a nyakából. – Te fogod hordani, történész. Mindaz, amit tettünk, nem szolgál a világ épülésére, ha nincs, aki elmesélje. A Csuklyás vigye el Félkarú Dujeket! A Csuklyás vigye el a Császárnőt! – Dujker felé dobta az üveget, mely tévedhetetlenül a férfi jobb kezébe esett. Amikor ujjai rázárultak, érezte, hogy annak szíja a kezéhez ér. A nyakához szegezett lándzsahegy nem mozdult. Farkasszemet néztek.

– Bocsássatok meg, uraim – mondta Listás. – Úgy fest, hogy mégsem személyes csatára akarnak kihívni. Ha odanéznétek...

Koltén visszahúzta a fegyverét, és megfordult. A kundril harci vezetők előttük várakoztak egy sorban, alig harminc méterre tőlük. A bőrök, szőrmék és fétisek alatt furcsa, szürkés páncél feszült, mely olyan volt, akár egy gyík bőre. Arcvonásaik nagy részét hosszú, fekete bajszok, szakállak és varkocsok takarták, bőrük napbarnított és cserzett volt. Az egyik oldalba bökte a póniját, és előlépett. Tört malaza nyelven szólalt meg.

– Feketeszárny! Mik az esélyek mára?

Koltén megfordult a nyeregben, egy percig tanulmányozta a délen és északon látszó porfelhőket, majd visszafordult.

– Nem tudok tippelni.

– Rég vártuk ezt a napot – mondta a harci vezető. Beleállt a kengyelbe, és a déli dombok felé mutatott. – Tregynek és bilardiak – észak felé mutatott –, can'eldek, szemkák és bizony, még tithanik is; már ami megmaradt belőlük. A déli odhanok legerősebb törzsei, ám ki lehet köztük a legerősebb? Ma megkapjuk a választ.

– Jobb lesz, ha sietünk – szólt közbe Dujker. Lassan kevés lesz a katonánk ahhoz, hogy megmutassuk hősiességünket, te kikent-kifent patkány! – futott át az agyán.

Koltén valószínűleg ugyanerre gondolhatott, csak nyugodtabban fogalmazott.

– A kérdés téged érdekel, s engem nem izgat, hogy mi rá a válasz.

– A wicka klánokat nem érdekli ilyesmi? Hát ti nem törzs vagytok?

Koltén lassan visszaengedte a lándzsát a helyére.

– Nem. Mi a Malaza Birodalom katonái vagyunk.

A Csuklyás szakállára, hát megértett engem!

A harci vezető bólintott, láthatóan nem is lepődött meg a válaszon.

– Akkor vigyázz magadra a mai csatában, Koltén Ököl.

A lovasok megfordultak és szétváltak: mindenki visszament a saját csapatához.

– Azt hiszem – mondta Koltén, miközben körbenézett –, egész jó megfigyelőállást választottál, történész, úgyhogy én is itt maradok.

– Ököl?

A vékony arcon halvány mosoly villant.

– Egy rövid ideig.

*

A Holló Klán és a Hetedik beleadott mindent, de a völgy bejáratát tartó erők – a kétoldali magaslatokról és beljebbről, a völgyből – nem hátráltak meg. A Kutyák Lánca beszorult Korbolo Dom kalapácsa, a tregynek és bilardiak üllője közé. Csak idő kérdése volt, hogy vége legyen...

A kundrilok azonban mindent megváltoztattak. Nem azért jöttek, hogy csatlakozzanak a malazák lemészárlásához, hanem hogy választ kapjanak az egyetlen kérdésre, melyet büszkeségük és becsületük megkövetelt. Déli csapatuk úgy csapott le a tregyn állásokra, akár egy bosszúálló isten ökle. Az északi sereg olyan volt, akár egy dárda: mélyen Korbolo Dom oldalába merült. Egy harmadik, eddig nem látott seregük a völgyből, a bilardok mögül rohant elő. A tökéletesen időzített támadások után, a malazák perceken belül azon vették észre magukat, hogy az ellenállás megszűnt, míg körülöttük mindenhol kaotikus csata tombolt.

Korbolo Dom hadserege hamar észhez tért, s a harcosok minden erejüket megfeszítve, ismét csatarendbe álltak. Négyórányi kemény küzdelemmel sikerült visszaszorítaniuk a kundrilokat. Azért azok céljuk egy részét elérték, hiszen szétzúzták a szemkákat, a can'eldeket és a tithani törzs maradékát. „A válasz fele” – motyogta akkor Koltén, döbbent hangon. Egy órával később a déli hadsereg megtörte a tregyneket és bilardikat, majd a menekülők üldözésére indultak. Nem sokkal alkonyat előtt, magányos kundril vezető lovagolt oda hozzájuk, lassú vágtában. A szószóló volt az. Ő sem kerülte el a csatát, vér borította a testét, melynek legalább a fele a sajátja volt. Ennek ellenére, egyenes derékkal ült a nyeregben. Tíz lépésre Kolténtől megállt.

– Úgy látom, megvan a válasz – szólalt meg az Ököl.

– Igen, megvan, Feketeszárny.

– A kundrilok.

A harcos fáradt tekintetében ámulat villant.

– Megtisztelő, de nem így van. Megpróbáltuk megtörni a Korbolo Dom nevűt, de kudarcot vallottunk. A válasz: nem a kundrilok.

– Akkor tehát fejet hajtotok Korbolo Dom előtt?

A harci vezető a földre köpött, és döbbenten felmordult.

– A szellemekre! Nem lehetsz ilyen ostoba! A válasz ma... – a harci vezető előrántotta görbe kardját a bőrtokból. Előtűnt a penge, mely tíz centire a markolattól eltört. A feje fölé emelte a fegyvert, és felüvöltött: – A wickák! A wickák! A wickák!

Huszadik fejezet

Ez az ösvény iszonyú.

A kapu, amelyhez vezet,

olyan, akár egy holttest,

mely mögött tízezer

rémálom civódik

értelmetlenül...

Az Ösvény

Trout Sen'al'Bhok'arala

Sirályok keringtek felettük, az elsők, amelyeket az út kezdete óta láttak. A horizonton egy egyenetlen paca növekedett folyamatosan, dél-délkeleti irányba tartottak. A nap már a végét járta. Egyetlen felhő sem látszott az égen, a szél erősen és egyenletesen fújt. Salk Elan csatlakozott Kalamhoz az orrfedélzeten. Mindketten köpönyeget viseltek, mivel a Rongyszedő elejét ritmikus vízpermet árasztotta el, ahogy a hajó a hullámokat hasította. A matrózok, akik a fedélzeten és a taton teljesítettek szolgálatot, olyannak látták őket, mint két Óriás Varjút, akik baljós üzenetet hoznak. Kalam ezzel mit sem törődött, tekintete a szigetre szegeződött, melyhez egyre közelebb kerültek.

– Éjfélre – mondta Elan egy hangos sóhaj kíséretében – ott leszünk a Malaza Birodalom ősi bölcsőjében...

A merénylő felhorkant.

– Ősi? Mit gondolsz, mennyi idős a Birodalom? A Csuklyás szakállára!

– Oké, elismerem, ez túl romantikusra sikeredett. Csak a megfelelő hangulatot kerestem...

– Miért? – vakkantotta Kalam.

Elan vállat vont.

– Nincs semmi különösebb okom rá, talán csak ez az eltökélt, türelmetlen merengés...

– Minek merengeni?

– Erre neked kellene felelned, barátom.

Kalam elfintorodott, és nem mondott semmit.

– Malaz város – folytatta Elan. – Mire számíthatok?

– Képzelj el egy tengerparti disznóólat, és akkor nem fogsz túl nagyot csalódni. Egy rothadó, fekélyes, csótányokkal teli mocsár...

– Elég, elég! Bocs, hogy megkérdeztem.

– A kapitány?

– Semmi változás.

Miért nem vagyok meglepve? Varázslat – istenem, de utálom én a varázslatot! Salk Elan a korláton pihentette hosszú ujjú kezét, s ismét kitűnt, hogy mennyire imádja a zöld kövekkel díszített gyűrűket.

– Egy gyors hajóval másfél nap alatt átjuthatunk Untába...

– Ezt ugyan honnan tudod?

– Megkérdeztem egy matróztól, Kalam, honnan máshonnan tudnám? Azt a sótól megkövesedett barátodat, aki úgy tesz, mintha ő parancsolna. Hogy is hívják?

– Nem emlékszem, hogy megkérdeztem volna.

– Igazán kedves és tiszteletre méltó tulajdonság.

– Micsoda?

– A képesség, hogy elfojtsd a saját kíváncsiságodat, Kalam. Nagyon hasznos bizonyos tekintetben, más esetekben viszont halálosan veszedelmes. Nehéz téged kiismerni, kiszámítani pedig szinte lehetetlen...

– Ez igaz, Elan.

– Mégis kedvelsz engem.

– Igazán?

– Igen, igazán. És örülök is neki, mert nekem nagyon fontos...

– Menj és keress magadnak inkább egy matrózt, ha arra vágysz, Elan.

A másik férfi elmosolyodott.

– Én nem erről beszéltem, de ezt te is pontosan tudod, csak nem hagyhatsz ki egyetlen lehetőséget sem, ha szurkálódni lehet. Én arról beszéltem, örülök annak, hogy kedvel engem egy olyan ember, akit én becsülök...

Kalam megperdült.

– És mit találsz olyan becsülnivalónak, Salk Elan? Homályos tapogatózásod közben talán arra jutottál, hogy bejön nekem a hízelgés? Miért akarsz te velem szövetkezni?

– Nem lesz könnyű megölni a Császárnőt – felelte a férfi. – De képzeld csak el, mi lesz, ha sikerül! Ha megvalósul, amire mindenki azt mondta: lehetetlen! Igen, bizony, részt akarok ebben venni, Kalam Mekhar! Ott akarok lenni melletted, és tőrt akarok döfni a világ legerősebb Birodalmának szívébe!

– Neked elment az eszed! – mondta Kalam halkan, a tengermorajban alig hallhatóan. – Megölni a Császárnőt? Miért csatlakoznék egy ilyen őrültséghez? Felejtsd el, Salk Elan.

– Hagyjuk a porhintést – vigyorgott a férfi.

– Milyen varázslat tartja fogva ezt a hajót?

Salk Elan szeme elkerekedett a meglepetéstől. Aztán megrázta a fejét.

– Ez meghaladja a képességeimet, Kalam, pedig isten látja lelkem, én mindent megpróbáltam. Átkutattam Pormkval csomagjait, de nem találtam semmit.

– És maga a hajó?

– Nem tudom meghatározni. Figyelj, Kalam, szerintem követ minket valaki, egy Üregben; ez az én elképzelésem. Valaki, aki biztosra megy a rakománnyal kapcsolatban. Ez persze csak elmélet, ennyit tudok mondani. Barátom, így feltártam minden titkomat.

Kalam egy hosszú percig hallgatott, aztán megrázkódott.

– Vannak kapcsolataim Malaz városában. Váratlan gyülekező lesz, sokkal korábban a tervezettnél, de ez van.

– Kapcsolatok, ez remek. Szükségünk lesz rájuk. Hol?

– Van egy fekete szíve a városnak, a legfeketébb. Az egyetlen dolog, aminek említését minden lakos szándékosan kerüli, vagy tudomást sem vesz róla. És ha minden jól megy, azon a helyen várnak majd minket a kapcsolataim.

– Hadd találgassak: a hírhedt Tréfás Kocsmájáról van szó, melynek egykori tulajdonosából később Császár lett. A matrózok azt mondták, az étel szinte ehetetlen.

Kalam csodálkozva nézte a férfit. A Csuklyás tudja csak, hogy lélegzetelállítóan gúnyos, vagy... vagy mi, az Alvilágra?

– Nem, egy olyan hely, amit Halottasháznak is hívnak. És nem kell bemennünk, a találka a kapuban lesz, bár ha akarod, nyugodtan megnézheted a kertjét is.

A férfi a korláthoz dőlt, és Malaz város halovány fényeit nézte.

– Ha sokáig kell várni a barátaidra, akkor lehet, hogy ezt teszem majd.

Nem valószínű, hogy meglátta Kalam vad vigyorát.

*

Iszkiri Puszt megragadta az ajtó gyűrűjét, talpát az ajtónak támasztotta, s a rémülettől remegve, bőszülten rángatni kezdte, de mindhiába. Mappó felmordult, átlépett a Tremorlor bejáratánál fekvő Ikáriumon, és eltolta a Főpapot a rendíthetetlen bejáratból. Muzsikus hallotta, hogy Mappó is megrángatja a gyűrűt, de az utász figyelmét jobban lekötötték a közeledő vérdarazsak. Tremorlor ellenállt nekik, de az ostrom megállíthatatlan volt. Vak ott állt mellette, felemelt fejjel, égnek álló szőrrel. A másik négy Kopó már feltűnt az ösvényen, és a Ház indákkal benőtt kapuja felé rohantak. A Szétszéledt árnyéka úgy söpört át rajtuk, akár egy sötét felhő.

– Vagy kinyílik egy érintésre – mondta Apsalar, döbbenetesen nyugodt hangon –, vagy egyáltalán nem nyílik ki. Állj félre, Mappó, hadd próbáljuk meg mindannyian.

– Ikárium ébredezik! – kiáltotta Sáfrány.

– Ez a veszedelem – felelte a trell. – Az istenekre, ne itt, ne most!

– Jobbkor nem is lehetne! – visította Iszkiri Puszt.

Ismét Apsalar szólalt meg.

– Sáfrány, már csak neked kell próbálkoznod, aztán Muzsikusnak. Gyere ide gyorsan.

Az ezután következő csend mindent elárult Muzsikusnak. Egy pillantást vetett arra a helyre, ahol Mappó guggolt, az éledező Ikárium mellett.

– Ébreszd fel – mondta –, különben minden elveszett.

A trell felnézett, s az utász látta az arcán a határozatlanságot.

– Ilyen közel Tremorlorhoz, a kockázat, Muzsikus...

– Mi...

De nem jutott tovább. A jaghuta testébe mintha villám vágott volna. Ikárium megrándult, és fülsértően felvisított. A hang hallatán a többiek elveszítették egyensúlyukat. Ikárium fejsérüléséből friss vér szivárgott, s a jaghuta megpróbálta kinyitni a szemét, miközben talpra kecmergett. Az ősi, egyélű kard kicsusszant a hüvelyéből, a penge furcsán, hátborzongatóan megremegett. A Kopók és a Szétszéledt felhője egyszerre értek be az udvarra. A talaj és a satnya fák életre keltek, ágak és gyökerek kusza rendszere röppent az ég felé, akár egy vitorla, lebegve, egyre csak szélesedve. Más gyökerek is előtörtek, s a Kopókra támadtak. A bestiák felsikoltottak. Vak a társai segítségére sietett. Abban a pillanatban, az őket fenyegető veszély ellenére, Muzsikus gondolatban szélesen elvigyorodott: Nem Árnytövis az egyetlen csaló – hogyan is állhatna ellent az Azath az Árnyak Kopóinak? Egy kéz markolta meg a vállát.

– A zárat! – sziszegte Apsalar. – Próbáld az ajtót, Muzsik!

A Szétszéledt megostromolta Tremorlor utolsó, kétségbeesett védvonalát. Fa robbant a levegőbe. Az utászt egy pár erős kéz az ajtóhoz nyomta. Közben egy fél pillanatig látta Mappót, aki átölelte a még mindig szédelgő Ikáriumot, visszatartva őt, miközben barátjában a visszafojthatatlan erő a sikollyal együtt egyre csak nőtt. A nyomás Muzsikust az ajtó nedves, sötét fájának szorította, s ott is tartotta. Küszködött, próbálta elérni a gyűrűt: minden izmát megfeszítette, hogy elérje. A kert legtávolabbi részében a Kopók diadalmasan felüvöltöttek, majd a felháborodott hang lassan félelembe váltott: Ikárium haragja felszippantott minden mást. Muzsikus érezte, hogy az ajtó remeg, s a remegés hamarosan átterjedt az egész Házra.

Az utász, aki a saját és az ajtó verejtékében fürdött, tett még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet, hogy elérje a gyűrűt. Azt akarta, hogy sikerüljön, azt akarta, hogy a keze elérjen a gyűrűhöz, és rázáruljon. Nem járt sikerrel. Mögötte újabb vérfagyasztó hang harsant, a vérdarazsaké. Áttörtek a fából szőtt fészken, közeledtek, s már csak pillanatok lehettek hátra a találkozásig Ikáriummal, illetve az ő halálos haragjával. Nincs más lehetőség – és akkor a halálunk lesz a legkevésbé fontos. Az Azath, a labirintus, és minden rabja... Ó, Ikárium, végezz nagyon alapos munkát ennek a világnak és az összes többinek ez érdekében is...

Muzsikus kezébe fájdalom hasított – Vérdarazsak! – de a fájdalom mellett ránehezedő súlyt is érzett. Nem csípések érték, egy aprócska kéz karmai vájtak a bőrébe. Az utász lenézett, és azon kapta magát, hogy Moby csupa fog vigyorát bámulja. A szemtelenke végigkapaszkodott a karján, s belevájta kicsiny karmait. A lényecske ki-be ugrált Muzsikus fókuszából, s minden ütemben nagy súllyal nehezedett a karjára. Rájött, hogy az állat sikít. Moby az utász kezéről az ajtóra mászott, s kicsi, ráncos keze a gyűrű felé nyúlt, majd megérintette.

Muzsikus nedves, meleg kőre esett. Kiáltásokat hallott maga mögül, csizmák dobogását, s közben a Ház minden oldalon nyikorgott. A hátára gördült, s közben ráfeküdt valamire, ami megreccsent a súlya alatt. Orrát a por keserű szaga csapta meg. Aztán Ikárium halálos haragja már ott is volt közöttük. Tremorlor megremegett. Muzsikus felült.

Egy folyosón voltak, a mészkő falakból halványsárgás fény pulzált. Mappó még mindig fogta Ikáriumot, és ahogy az utász figyelt, a trell küzdött, hogy megtartsa a jaghutát az ölelésben. Egy perc után Ikárium ismét eszméletét vesztette, és összerogyott barátja karjában. Az aranyos fény egyenletessé vált, s a Ház maga is lecsillapodott. Ikárium haragja elmúlt. Mappó a földre ereszkedett, feje a barátja ájult teste fölé hajlott. Muzsikus lassan körülnézett, hogy lássa, elveszítettek-e valakit. Apsalar az apja mellett guggolt, háttal voltak a már csukott ajtónak. Sáfrány magával vonszolta az erősen lapuló Iszkiri Pusztot. A Főpap felnézett, és hitetlenkedve pislogott körbe. Muzsikus rekedt hangon szólalt meg.

– A Kopók, Iszkiri Puszt?

– Elmenekültek! És mégis, az árulás kellős közepén, bevetik erejüket a Szétszéledt ellen! – szünetet tartott, beleszagolt az áporodott levegőbe. – Érzitek? Tremorlor elégedettsége; megkapta a Szétszéledtet.

– Lehet, hogy az az árulás ösztönös volt, Főpap – mondta Apsalar. – Öt Előd a Ház kertjében; a Tremorlort fenyegető hatalmas veszély, a lehetőség, hogy az Árnyak elárulja...

– Hazugság! Mi szabályosan játszottunk!

– Egyszer mindent el kell kezdeni – motyogta Sáfrány. Muzsikusra pillantott. – Örülök, hogy neked kinyílt, Muzsik.

Az utász meghökkent, körbenézett a helyiségben.

– Nem nekem nyílt ki. Moby nyitotta ki az ajtót, és közben majdnem letépte a fél karom. Hol van az a kis nyavalyás? Itt kell lennie valahol...

– Egy hullán üldögélsz – állapította meg Apsalar apja.

Muzsikus lenézett, és egy csontkupacot meg rothadt ruhafoszlányokat látott maga alatt. Sűrű szitkozódás közepette feltápászkodott.

– Nem látom őt sehol – mondta Sáfrány. – Biztos vagy benne, hogy bejutott, Muzsik?

– Igen, biztos.

– Akkor mélyebbre merészkedhetett a Házban...

– A kaput keresi! – visította Puszt. – A Kezek Ösvénye!

– Moby csak egy házikedvenc...

– Még több hazugság! Az az undorító bhok'aral egy Lélekvesztett, ti ostobák!

– Nyugi. Itt bent nincs semmiféle kapu, amiből egy alakváltoztató bármit is profitálhatna – mondta Apsalar, majd felállt, és a Muzsikus mögött heverő hullára nézett. – Az biztos az őr volt; minden Azathban van egy őr. Mindig azt hittem, hogy halhatatlanok... – előrelépett és belerúgott a csontkupacba. Felmordult. – Nem emberiek, a végtagok túl hosszúak, és nézzétek az ízületeket: túl sok van belőlük. Ez az izé bármerre el tudott hajolni.

Mappó felemelte a fejét.

– Forkruli Támadó.

– Tehát az Ősi Fajok közül is a legkevésbé ismert. Egyetlen általam tudott hétvárosi legendában sem említik – tekintete a folyosó felé siklott.

Az ajtótól öt lépésre, a folyosó egy T alakú kereszteződésbe ért, a bejárattal pont szemben egy dupla ajtó látszott.

– Az elrendezés majdnem ugyanolyan – suttogta Apsalar.

– Mint mi? – kérdezte Sáfrány.

– A Malazvárosi Halottasház.

A kereszteződésben apró léptek hallatszottak, és egy perc múlva Moby jelent meg. A lény a daru karjába ugrott.

– Reszket – mondta a tolvaj, s átölelte az állatot.

– Ó, nagyszerű – motyogta Muzsikus.

– A jaghuta – sziszegte Iszkiri Puszt, aki Mappótól és Ikáriumtól nem messze térdelt. – Láttam, hogy összeroppantottad őt a karoddal; meghalt?

A trell megrázta a fejét.

– Csak elájult. Nem hiszem, hogy túl hamar felébredne...

– Akkor hadd legyen az Azathé! Most! Tremorlor belsejében vagyunk. Már nincs rá szükségünk!

– Nem.

– Ostoba!

Valahol kint megszólalt egy harang. Hitetlenkedve néztek egymásra.

– Valóban azt hallottuk? – csodálkozott Muzsikus. – Egy kereskedő csengője?

– Miért éppen kereskedő? – kérdezte Puszt, s gyanakodva nézett rájuk. De Sáfrány bólogatott.

– Egy kereskedő csengője. Darujhisztánban.

Az utász az ajtóhoz ment. Belülről a kilincs könnyedén elfordult a kezében. Az ajtó kinyílt. A kertben vékony gyökérszövevények emelkedtek s borultak sokszögletűen a Ház fölé, akár egy kupola. A hepehupás föld mindenfelé gőzölgött. Az indákkal teleszőtt kapu mögött, három hatalmas, díszes kocsi várakozott, mindegyik elé kilenc szürke volt befogva. A kapuban egy selyembe öltözött, kerekded alak állt. Az idegen intett Muzsikusnak, és daru nyelven odakiáltott.

– Sajnos ennél beljebb nem mehetek! Idekint már biztonságos, efelől biztosíthatlak. Egy Muzsikus nevű egyént keresek.

– Miért? – kérdezte az utász.

– Ajándékot hoztam neki. Meg kell hagyni, gyorsan és jó drágán szállítottuk le. Azt javasolnám, hogy minél hamarabb bonyolítsuk le a tranzakciót, tekintetbe véve a körülményeket...

Sáfrány ekkor már ott állt Muzsikus mellett. A daru szemöldökét ráncolva nézegette a kocsikat.

– Ismerem az ilyenek készítőjét – mondta halkan. – Bernuknak hívják, a Tóparti kerület szélében él. De ekkorát még sosem láttam. Istenem, milyen régen nem jártam otthon!

Muzsikus felsóhajtott.

– Darujhisztán.

– Egészen biztos vagyok benne – mondta Sáfrány, s a fejét csóválta.

Muzsikus kilépett és körülnézett. A kereskedőnek igaza volt, valóban nyugalom honolt a környéken. Csend. Az utász még mindig nem nyugodott meg, de azért elindult az ösvényen. Két lépéssel a kapu előtt megállt, és gyanakodva végigmérte a kereskedőt.

– Karpolan Demesand vagyok, uram, a Trygalle Kereskedőliga képviseletében, és ez az az út, amit sosem fogunk megbánni, de soha nem is akarunk majd megismételni – a férfi nyilvánvalóan nagyon fáradt volt, selyemruháiból szinte csöpögött az izzadság. Egy páncélruhát viselő, halálsápadt nő felé intett, aki előlépett. Kezében egy kis ládát tartott. Karpolan fojtatta mondanivalóját. – A Hídégetők egy bizonyos mágusának munkája, akit még éppen időben értesített a helyzetedről a közös tizedesetek...

Muzsikus átvette a dobozt, és ekkor már vigyorgott.

– A szállítás igazán felülmúlhatatlan volt, uram – mondta.

– Hát persze. Most pedig menekülnünk kell. Ah, micsoda durva megfogalmazás, bocsánat. Úgy értem, indulnunk kell. Indulunk – felsóhajtott és körülnézett. – Bocsássatok meg, de annyira fáradt vagyok, hogy már az illedelmes társalgásra sem vagyok képes.

– Nem történt semmi – mondta Muzsikus. – Bár fogalmam sincs, hogyan kerültetek ide, és fogalmam sincs, hogyan fogtok majd visszajutni Darujhisztánba, jó utat kívánok nektek. Egy utolsó kérdés: mondott valamit a mágus arról, hogy honnan származik ennek a kis ládának a tartalma?

– Ó, igen, uram. A Kék Város utcáiról, ezt mondta. Egy homályos utalás, amit te láthatóan és nagy örömömre, rögtön megértettél.

– Karpolan, mondott valamit a mágus a csomag szállításának körülményeivel kapcsolatban? Mondta, hogy vigyázzatok?

A kereskedő elfintorodott.

– Azt mondta, ne nagyon rázogassuk. De az utunk utolsó szakasza meglehetősen... rázós volt. Be kell vallanom, attól tartok, hogy néhány tárgy esetleg megsérülhetett közben.

Muzsikus elmosolyodott.

576

– Örömmel közlöm, hogy nem tört el benne semmi.

Karpolan Demesand összeráncolta a szemöldökét.

– Még meg sem nézted a tartalmát. Honnan tudod, hogy minden ép?

– Tapasztalatból beszélek, jó uram. Higgy nekem!

*

Sáfrány azonnal becsukta az ajtót, amint Muzsikus belépett rajta a ládával. Az utász vidáman letette az ajándékot a földre, és felfeszítette a tetejét.

– Ah, Fürge Ben – suttogta, s közben tekintetével szinte felfalta a láda tartalmát. – Egy szép napon templomot is emelek a tiszteletedre. – Hét robbanóst, tizenhárom gyalogsági csattanóst, és négy lángolóst talált a ládában.

– De hogy került ide az a kereskedő? – firtatta Sáfrány – Darujhisztánból! A Csuklyás szakállára, Muzsik!

– Nem tudom – az utász felegyenesedett, és a többiekre nézett. – Jól érzem magam, barátaim. Az élet szép.

– Optimizmus! – mondta Puszt olyan hangon, mintha mindjárt elhányná magát. A Főpap megrángatta maradék, vattaszerű haját. – Miközben az a gonosz majom összepisili a fiú ölét! Optimizmus!

Sáfrány eltartotta magától a szemtelenkét, és hitetlenkedve nézte a kövekre csordogáló kis patakocskát.

– Moby?

A lény szégyenlősen elvigyorodott.

– Úgy értetted, Lélekvesztett!

– Egy pillanatnyi kis zavar – mondta Apsalar, a hízelkedő lényt méregetve. – Rádöbbent, hogy mi is történik vele. Vagy ez, vagy igen furcsa a humorérzéke.

– Mit zagyválsz te itt össze? – kérdezte Puszt, gyanakodva.

– Azt hitte, megtalálta az ösvényt, azt hitte, hogy őt az Előddé válás ősi rítusa vonzza ide. És bizonyos szempontból Mobynak volt igaza. Sáfrány, az a bhok'aral, amelyet a kezedben tartasz, démoni. Igazi alakjában képes lenne úgy tartani téged, mint te őt most.

Mappó szólt közbe.

– Ahá, most már értem.

– Akkor miért nem világosítasz fel bennünket? – csattant fel Sáfrány.

Apsalar a lábánál heverő holttestbe rúgott.

– Tremorlornak új őrre volt szüksége. Kell még magyaráznom?

Sáfrány pislogott, s ismét Mobyra, a keze között reszkető kis kedvencre nézett.

– A bácsikám házikedvence?

– Egy démon, aki jelen pillanatban valószínűleg meg van szeppenve a feladat súlyától. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan felnő majd a szerepéhez.

Miközben ez a beszélgetés zajlott, Muzsikus a moranth muníciót pakolta át a bőrtáskájába. Miután végzett, felállt, és vidáman a többiekhez fordult.

– Fürge Ben azt mondta, lesz valahol itt egy kapu, valami Üreg bejárata...

– Mely összeköti a Házakat! – károgta Puszt. – Pofátlanul nagy tudás; ez a ravasz mágusod egészen felkeltette az érdeklődésemet, utász. Az Árnyakat kellene szolgálnia!

Azt tette, de ezzel ne is törődjünk. Ha az istened akarja, elmesélheti neked a történetet – bár én ugyan nem fojtanám addig vissza a lélegzetemet...

– Ideje lenne megkeresni azt a kaput... – mondta hangosan.

– A T alakú kereszteződésben balra fordulunk, a folyosón két ajtót találunk majd. A bal oldali a toronyba vezet. A legfelső szintre kell mennünk – Apsalar elmosolyodott.

Muzsikus egy percig csak bámulta, aztán bólintott. Kölcsönkapott emlékek... Moby haladt elöl. Visszatért a bátorsága, és ehhez valamiféle tulajdonosi büszkeség is járult. A kereszteződés után, a bal oldali folyosón volt egy fülke a falban, s itt egy négy méter magas, szép széles emberre tervezett páncélruha díszelgett. A fülke két oldalában egy-egy dupla élű fejsze állt. Moby egy pillanatra megállt, s pici kezével kedvesen megsimogatta az egyik csizmaorrot, mielőtt továbblépkedett volna. Sáfrány meg is botlott menet közben, mert nem a lába elé figyelt.

Mikor kinyitották az ajtót, a torony földszinti helyiségébe érkeztek. Középen kőből rakott csigalépcső tekeredett felfelé. A nyerges lépcső tövében újabb testet találtak: egy fiatal, sötét bőrű nő volt az, aki úgy nézett ki, mintha csak egy órával korábban helyezték volna oda. Öltözékén látszott, hogy amit visel, az csak alsónemű, bár páncélja nem volt sehol. Vékony alakját gonosz sebek csúfították el. Apsalar közelebb lépett hozzá, és egyik kezét a lány vállán nyugtatta.

– Ismerem őt – suttogta.

– Tessék? – morogta Belzár.

– Annak az emléke, aki valaha birtokolt engem, apám – mondta. – A halandó emlékek közül...

– Táncos – mondta Muzsikus.

A lány bólintott.

– Ez itt Dassem Ultor lánya. Úgy tűnik, hogy miután a Csuklyásnak már nem volt rá szüksége, az apja visszaszerezte a testét, és ide hozta.

– Mielőtt megszegte volna a Csuklyásnak tett esküjét...

– Igen, mielőtt Dassem elátkozta volna az istent, akit valaha szolgált.

– Az már évekkel ezelőtt volt, Apsalar – mondta Muzsikus.

– Tudom.

Némán szemlélték tovább a törékeny fiatal nőt a lépcsősor aljában. Mappó áthelyezte a karjában tartott Ikárium súlypontját, mintha nyomasztaná annak tudata, hogy mivé is lett, bár az is nyilvánvaló volt, hogy ő nem fogja azt tenni a terhével, amit Dassem Ultor tett. Apsalar kiegyenesedett, s felnézett a lépcsőre.

– Ha Táncos emlékezete ér valamit, a kapu már vár minket.

Muzsikus a többiekhez fordult.

– Mappó? Csatlakozol hozzánk?

– Igen, de talán nem megyek végig. Feltéve, ha több helyen is ki lehet szállni az Üregből, ha az ember akarja...

– Remek elgondolás – mondta az utász.

A trell egyszerűen csak vállat vont.

– Iszkiri Puszt?

– Ó, hát persze! Természetesen! Miért ne, miért is ne? Kisétálni gyalog a labirintuson át? Őrültség! Iszkiri Puszt pedig minden, csak nem őrült, mint ahogy azt ti is tudjátok. Igen, veletek tartok... és csendben hozzáteszem, csakis magamban: hátha mégis adódik majd lehetőség az árulásra! Mit árulhatnék el? Kit árulhatnék el? Számít ez? Nem a cél jelenti az igazi örömet, hanem az odáig vezető út!

Muzsikus és Sáfrány tekintete találkozott.

– Tartsd szemmel – mondta a fiúnak.

– Úgy lesz.

Az utász lenézett Mobyra. A szemtelenke nyugodtan üldögélt az ajtóban, és a saját farkával játszott.

– Hogyan szokás elbúcsúzni egy bhok'araltól?

– Egy csizmatalp a hátsójára, hogyan másként? – javasolta Iszkiri Puszt.

– Meg mernéd próbálni ezzel a példánnyal? – kérdezett vissza Muzsikus.

A Főpap elkomorodott és nem felelt.

– Ott volt kint ő is, amikor a homokviharban utaztunk, igaz? – mondta Sáfrány, miközben közelebb lépett az aprócska, ráncos lényhez. – Emlékeztek azokra a láthatatlan csatákra? Védelmezett bennünket... végig.

– Igen – felelte az utász.

– Önös érdekből! – sziszegte Puszt.

– Akkor is.

– Istenem, milyen magányos lesz szegény! – Sáfrány a karjába kapta a bhok'aralt. A fiú láthatóan nem szégyellte, hogy könnyek gyűltek a szemébe.

Muzsikus pislogott, elfordult, és fintorogva a lépcsőt nézegette.

– Nem tesz jót, ha túlságosan elhúzod, Sáfrány – mondta.

– Egyszer még meglátogatlak – suttogta Sáfrány.

– Gondolj csak bele, mit látsz, Sáfrány – nyugtatgatta Apsalar. – Elégedettnek látszik. Ami pedig az egyedüllétet illeti, honnan tudod, hogy ez lesz a sorsa? Vannak más Házak, más őrök...

A fiú bólintott. Lassan lazított az ölelésen, és a földre tette a szemtelenkét.

– Ha szerencséje van, akkor nem lesz a környéken porcelán.

– Micsoda?

Sáfrány elvigyorodott.

– Mobynak sosem volt szerencséje a porcelánnal; vagyis inkább a porcelánnak nem volt szerencséje vele – megsimogatta a lény ráncos, kopasz kis fejét, majd felállt. – Mehetünk.

A bhok'aral figyelte, ahogy a csapat felmegy a lépcsőn. Egy perc után egy villanás látszott odafentről, és ők eltűntek. A lény oldalra hajtott fejjel figyelt, de nem hallott semmit a fenti helyiség felől. Pár percig még ott üldögélt, s unalmában a saját farkát húzogatta. Aztán megfordult, a folyosóra ugrált, majd megállt a hatalmas páncélzat előtt. A hatalmas, teljesen zárt sisak halk nyikorgás közepette oldalra hajlott, s reszelős hangon megszólalt benne valaki.

– Örülök, hogy vége a magányomnak, kicsike. Tremorlor tiszta szívből köszönt téged... annak ellenére, amit az előcsarnok padlójával műveltél.

*

Por és kavics záporozott, kopogott Dujker pajzsán, ahogy a wicka lovas harcos a földre esett, továbbgurult, és a történész lábánál megállt. A gyermek arca békés volt, szeme lehunyva, mintha édes álmot látna. De számára már minden álom véget ért. Dujker átlépett a test fölött, és egy percre megállt a porfelhőben. A jobb keze már valósággal a kardhoz ragadt a vértől; ha fogást váltott, mindig cuppanó hangot hallott.

Lovasok kanyarodtak a történész előtti, paták által feltúrt területen. Közöttük a réseken nyilak röppentek át, s úgy zümmögtek a levegőben, akár a tigrisdarazsak. Maga elé kapta a pajzsát, s felfogott egy lövedéket, mely pont az arcát érte volna, majd felnyögött – a becsapódás ereje a szájához, állához vágta a bőrrel borított pajzs karimáját. Felhasadt az arca.

Tarxiai lovasság tört át, s csak percekre voltak attól, hogy teljesen kiirtsák a csapatból még megmaradt tucatnyi szakaszt. A kegyetlen és dühös Holló ellentámadások sokba kerültek. Dujker azt is látta, miközben előrébb ment, hogy sajnos valószínűleg nem is jártak sikerrel. A gyalogság egységeit megtörték, s ők négy szakaszban álltak ismét össze – ebből csak egy volt harcra kész. Éppen próbálták rendbe szedni magukat. Alig egy tucatnyi Holló lovas maradt csak lóháton, s őket egy-egy rakás tarxiai vette körbe, széles pengéjű görbe karddal hadonászva. A földön mindenfelé lovak fetrengtek, nyerítettek, lábaikkal a levegőbe kapáltak fájdalmukban.

Egy ló majdnem felrúgta őt. Dujker megkerülte, majd támadásba lendült, és a tarxiai lovas bőrpáncélos lábába döfte kardját. A könnyű páncél egy pillanatig ellenállt, így a történész teljes erővel nekifeszült a döfésnek, míg végül érezte, hogy a kard húsba merül, mélyen, majd a csontnál megáll. Megcsavarta a fegyvert.

Egy görbe kard csapott le, s belemerült Dujker pajzsába. Lehajolt, s magával húzta a beágyazódott fegyvert is. A történész párszor még lecsapott a harcos csípőjére, de a ló arrébb menekítette lovasát. A történész kilökte a sisak karimáját a szeméből, kipislogta a port és az izzadságot, majd ismét megindult előre, méghozzá abba az irányba, ahol a legtöbb gyalogsági katonát látta csoportosulni.

Három nap telt el a Sanimon-völgy és a kundrilok véres ajándéka óta. Váratlan szövetségeseik úgy fejezték be a csatát, hogy alkonyatig üldözték a rivális törzsek megmaradt harcosait, majd eltűntek – valószínűleg visszatértek saját területükre. Azóta nem látták színüket sem. A vereség nagyon feldühítette Korbolo Domot – ezt le sem tagadhatta volna –, hiszen most már egyfolytában támadta a malazákat. A csata már negyven órája dúlt, és nem volt semmi jele annak, hogy belátható időn belül véget akart volna vetni neki.

A szakadozott Kutyák Láncát újabb és újabb támadások érték, oldalról, hátulról, időnként egyszerre két vagy három irányból is. Amit a bosszúéhes pengék, lándzsák és nyilak nem tudtak elvégezni, azt végrehajtotta helyettük a kimerültség. Sok katona egyszerűen összeesett – páncéljuk elrongyolódott, a sok apró seben át lassan elszivárgott belőlük az életerő. Szívek mondták fel a szolgálatot, ütőerek robbantak szét a bőr alatt, s virultak tenyérnyi, megfeketedett foltokká, melyek miatt a harcosok úgy néztek ki, mintha pestis söpört volna végig a soraikban. A jelenetek, melyeknek Dujker a tanúja volt, túl voltak az iszonyat végső határain, nem lehetett őket megérteni.

Mire a gyalogsághoz ért, más csapatoknak is sikerült már csatlakozniuk, s lapátkerék alakzatba rendeződtek, melynek megközelítését még a legjobban képzett lovas sem merte volna megkockáztatni. A gyűrű belsejében egy kardos katona elkezdte ritmusosan a pajzshoz ütögetni a fegyverét. Üvöltött is, hogy hangjával nyomatékosítsa a dobolás ütemét. A kerék fordult, minden katona egyszerre lépkedett, megtisztították a terepet, újra fordultak, aztán lassan visszatértek oda, ahol egyetlen csapat még mindig tartotta a frontvonalat a Lánc nyugati oldalán.

Dujker velük mozgott, a külső gyűrű részeként, s gyilkos csapásokat mért a kartávolságba kerülő sebesült, ellenséges katonákra. Öt Holló lovagolt mellettük. Ők voltak az ellentámadás utolsó túlélői, és sérüléseik alapján, ketten közülük soha többé nem harcolhattak. Pár perccel később a kerék elérte a vonalat, darabokra tört és beolvadt. A wickák megsarkantyúzták fáradt lovaikat, és dél felé indultak. Dujker átnyomult a sorok között, míg el nem érte a tisztást. Leengedte remegő kezét, vért köpött a földre, aztán lassan felnézett.

A menekültáradat előtte masírozott, kicsit távolabb attól a helytől, ahol ő megállt. Poros arcok fordultak felé százával, s nézték mögötte azt a vékony gyalogsági vonalat – azt, ami elválasztotta őket a mészárlástól –, mely egyre csak hullámzott, töredezett, s percről percre még jobban elvékonyodott. A tekintetek kifejezéstelenek voltak: túl a gondolatokon, túl az érzelmeken. Egy áradat részecskéivé váltak, melyben nem lehetett oldalágat alakítani, s melyben lemaradni sem lehetett túlságosan, mivel ez egyet jelentett a halállal. Így aztán továbbtámolyogtak, s egyetlen megmaradt kincsüket szorongatták: a gyermekeket.

A hátvédek felől két alak közeledett Dujker felé a menekültoszloppal párhuzamosan. A történész bambán nézte őket, és tudta, hogy fel kellene ismernie a két arcot, de már minden tekintet idegenné vált számára.

– Történész!

A hang végre kirángatta őt a hullámvölgyből. Felszakadt ajka megsajdult, amikor megszólalt.

– Lulla kapitány.

Egy kulacsot nyújtottak felé. Dujker visszanyomta a rövid kardot a tokjába, és elfogadta a kínált vizet. A hűvös folyadék érintésétől megfájdult a szája, de nem törődött vele: nagyokat kortyok az éltető nedűből.

– Elértük a Geleen-síkságot – közölte Lulla.

A másik személy Dujker névtelen tengerészgyalogosa volt. A nő imbolyogva állt, és a történész látta, hogy bal vállán egy gonosz szúrt seb éktelenkedik. A lándzsa valószínűleg a pajzs fölött siklott el. A nő páncélingének törött gyűrűi közül néhány ott csillogott a tátongó sebben. Találkozott a tekintetük. Dujker nem látott semmi élőt abban a valaha oly gyönyörű, világosszürke szempárban, s megszólalt benne a vészcsengő – nem amiatt, amit látott, hanem azért, mert nem döbbent meg, s ijesztően érzelemmentes maradt; még szomorúságot sem érzett.

– Koltén téged akar – közölte Lulla.

– Még lélegzik?

– Igen.

– Azt hiszem, ezt szeretné megkapni – Dujker előhúzta a kis üvegcsét, mely a nyakában lógott. – Tessék...

– Nem – mondta Lulla, a homlokát ráncolva. – Téged hív, történész. Belefutottunk a Sanith Odhan egyik törzsébe. Egyelőre csak figyelnek minket.

– Úgy fest, a lázadás itt délen nem áll olyan biztos lábakon – motyogta Dujker. Az oldalvonal környékén lassan elült a csatazaj. Újabb szünet, pár szívdobbanás, mely alatt összeszedhetik magukat, megjavíthatják a páncélokat, elállíthatják a vérzést. A kapitány intett, s elindultak a menekültoszlop mellett.

– Tehát melyik törzsről van szó? – kérdezte a történész, egy perc múlva. – És ami még fontosabb, mi közöm van nekem hozzájuk?

– Az Ököl elhatározásra jutott – közölte Lulla.

Dujker hátán végigfutott a hideg e szavak hallatán. Arra gondolt, hogy megpróbál még többet kiszedni Lullából, de aztán elvetette az ötletet. Az elhatározás részletei Kolténre tartoztak. A fickó egy olyan hadsereget vezet, amelyik nem hajlandó meghalni. Az elmúlt harminc órában egyetlen menekültet sem vett el tőlünk az ellenség keze. Ötezer katona, akik minden istennek az arcába köpnek...

– Mit tudsz a városhoz ilyen közel élő törzsekről? – kérdezte Lulla, miközben továbbmentek.

– Nem nagyon szeretik Arent – mondta Dujker.

– Rosszabb nekik a Birodalom uralma alatt?

A történész felmordult, mivel rájött, hogy mire akar kilyukadni a kapitány.

– Nem, inkább jobb. A Malaza Birodalom megérti a határvidékek helyzetét, az itt élők eltérő igényeit. Hiszen tudjuk jól, hogy a Birodalmon belül hatalmas területek maradnak nomád állapotban, és a fizetendő adó sem túlságosan nagy. Mi több, a törzsi földeken való átkelésért mindig busás vámot fizet a Birodalom. Koltén ezt biztosan jól tudja, kapitány.

– Biztosan tudja; inkább engem kellene meggyőzni.

Dujker a baljukon menetelő menekültekre nézett, megvizsgálta az arcokat, fiatalokat és öregeket; valamennyit por borította, mint mindig. Dujker úgy érezte, egy határon egyensúlyoz, melyen túl – már tisztán látta – csak Koltén kétségbeesett alkuja volt.

Az Ököl elhatározásra jutott. A tisztjei pedig megrettennek, visszahőkölnek, úrrá lesz rajtuk a tehetetlenség. Koltén megadta magét a kétségbeesésnek? Vagy csak túl jól látja a jövőt? Ötezer katona...

– Mit mondhatnék neked, Lulla? – kérdezte Dujker hangosan.

– Hogy nincs más lehetőségünk.

– Erre magad is tudod a választ...

– Nem merem kimondani – a férfi elfintorodott, sebhelyes arca összerándult, fél szeme szinte eltűnt a gyűrődések között. – A gyerekek miatt van, tudod? Amit hagytak – amit utoljára hagytak. Dujker...

A történész gyors bólintása láttán elhallgatott, nem kellett többet mondania: kegyelmet kapott. Dujker látta az arcokat. Végigfuttatta a tekintetét a menekülteken. Akkor úgy gondolta, hogy a fiatalságot keresi, meg a szabadságot, ártatlanságot, aminek még látszania kellene – de nem ez volt, amit keresett. Lulla vezette el addig a szóig. Egyszerű, állandó, szent és sérthetetlen.

Ötezer katona adja az életét ezért. Egyike ez annak a sok romantikus maszlagnak – elismertséget keresek ezek között az egyszerű katonák között? Van egyáltalán olyan, hogy egyszerű katona – egyszerű abban az értelemben, hogy logikusan, pragmatikusan látja a világot, és a saját helyét benne? S kizárná az ilyen látásmód azt a mélyreható tudatosságot, amit én sejtek ezek mögött az elkínzott, megedzett férfi és női arcok mögött?

Dujker tekintete névtelen tengerészgyalogosára siklott, s azon kapta magát, hogy a nő különleges szemébe néz, mintha az csak rá várt volna: az ő gondolataira, kételyeire, félelmeire, hogy ránézzen, hogy őt keresse. A nő vállat vont.

– Ilyen vakok vagyunk hát, Dujker? Megvédjük a büszkeségüket. Ez van, ilyen egyszerű a helyzet. Sőt, ez a nagy erősségünk. Ezt szeretted volna hallani?

Elfogadom az enyhe fenyítést. Sose becsülj alá egy katonát.

*

A Sanimon masszív tel volt, lapos tetejű domb, fél mérföld széles, és negyven méter magas, tar teteje csupasz és szélfútta. Tőle délre terült el a Sanith Odhan, ahol a Lánc éppen küszködött. A pusztában két ősi út maradt abból az időből, amikor a tel helyén még egy virágzó város állt. Mindkét út nyílegyenesen futott, faragott kőalapzaton; az egyik nyugat felé vezetett. Ezt már nem használták, mivel egy csontszáraz dombvidéken át, csupán egy másik telhez vezetett. A Painesan'm nevet adták neki. A másik, a Sanijhe'm, délnyugat felé, a beltengerhez, Clatarhoz futott. Ezt a tizenöt méteres magasságban húzódó utat töltésként használták.

Koltén Holló Klánja tartotta a Sanijhe'm telhez közelebbi részét, méghozzá úgy, mintha az egy fal lenne. A Sanimon déli harmada wicka alappontként szolgált, az Őrült Kutya és a Menyét klán harcosai és íjászai állomásoztak rajta. Miközben a menekülteket a Sanimon keleti vége felé terelték, a tel magas sziklafala miatt azon az oldalon nem volt szükség oldalvédre. A csapatokat átirányították, hogy a keleti vég véderejét erősítsék. Korbolo Dom hadereje, mely mindkét elemmel mozgó csatába bocsátkozott, ismét megütötte a bokáját. A Hetedik még mindig tartogatott meglepetéseket – lecsökkent létszáma, valamint annak ellenére, hogy a katonái minden látható seb nélkül, egyik pillanatról a másikra a földre rogytak. A többiek sírtak és kiáltoztak, miközben az ellenséget ölték. A wicka lovas íjászok érkezése ismét eldöntötte a csatát, és eljött a következő fellélegzés ideje.

Koltén Ököl egyedül állt, arcát az odhan, vagyis dél felé fordítva, tollköpönyege hullámzott a szélben, cikcakkos széle reszketni látszott. Abban az irányban, úgy két kilométerre tőlük, a dombok gerince mentén, egy másik törzs tagjai ültek lóháton, barbár harci zászlóik tisztán kirajzolódtak a halványkék ég hátterében.

Dujker le sem vette a szemét a férfiről, aki felé közeledett. Próbálta Koltén helyébe képzelni magát, hogy megtalálja azt a helyet, ahol az Ököl volt – és még gondolatban is visszarándult. Nem, nem a fantáziám hagyott cserben. Egyszerűen nem akarom. Nem hordozhatom már senki másnak a terhét – egyetlen pillanatig sem. Mindannyian magunkba fordultunk, mindenki egyedül van...

Koltén megszólalt anélkül, hogy megfordult volna.

– A keran dobrik; a térképen legalábbis ez a név áll.

– Aren vonakodó szomszédai – mondta Dujker.

Az Ököl erre megfordult, tekintete élesen villant.

– Mi mindig betartottuk az ígéreteinket – mondta.

– Igen, Ököl, ez így volt; sok areni legnagyobb felháborodására.

Koltén ismét a távoli törzs felé fordult, és egy hosszú percig hallgatott. A történész névtelen tengerészgyalogosára pillantott.

– Keresned kellene egy felcsert – mondta.

– Még meg tudom tartani a pajzsot...

– Az lehet, de egy esetleges fertőzés veszélye...

A nő szeme elkerekedett, Dujker pedig ebben a pillanatban elhallgatott, és elöntötte a szánalom. Elfordította a tekintetét. Bolond vagy, öreg...

– Lulla kapitány – szólalt meg Koltén.

– Ököl?

– Készen állnak a kocsik?

– Igen, uram. Most jönnek.

Koltén bólintott.

– Történész.

– Ököl?

A wicka lassan megfordult, hogy szembenézzen a történésszel.

– Melléd adom Nethert és Nilt, valamint egy csapatot a három klánból. Kapitány, értesítette Bult parancsnok a menekülteket?

– Igen, uram, és ők elutasítottak téged.

Koltén szeme körül megfeszült a bőr, de aztán lassan bólintott.

– Csakúgy, mint Listás tizedes – mondta Lulla, s Dujkerre pillantott.

Az Ököl felsóhajtott.

– Bevallom, hogy azok sem lelkesednek túlzottan, akiket a saját csapatomból kiválasztottam, de ők nem fognak ellenszegülni a harci vezetőjüknek. Történész, szabad kezet adok a parancsnokságban. Egyetlen feladatod van. El kell vinned a menekülteket Arenbe.

Tehát eljutottunk idáig – futott át Dujker agyán.

– Ököl...

– Te malaza vagy – vágott közbe Koltén. – Kövesd az utasítást...

– És ha elárulnak bennünket?

A wicka elmosolyodott.

– Akkor mind találkozunk a Csuklyással, itt, egy helyen. Ha vége kell, hogy legyen, akkor a vég legyen hozzánk illő.

– Tartsd magad, amíg tudod – suttogta Dujker. – Ha kell, lenyúzom Pormkval arcáról a bőrt, és a száján keresztül én adom ki a parancsot...

– Hagyd a Legfőbb Öklöt a Császárnőre és az ő Végrehajtójára.

A történész a nyakában lógó üvegcséért nyúlt. Koltén megrázta a fejét.

– Ez a történet a tiéd, történész, és jelen pillanatban senki sem fontosabb nálad. S ha egy szép napon találkoznál Dujekkel, add át neki az üzenetemet: nem a katonák elvesztése az, amit a Császárnő nem engedhet meg magának, hanem a katonák emlékének elvesztése.

Egy csapat wicka tartott feléjük, szabad hátasokkal együtt. Köztük volt Dujker hűséges hátasa is. Mögöttük, a porfelhőből előtűntek az első, menekültekkel teli szekerek, oldalt pedig három másik kocsi, melyekre Nether és Nil vigyáztak. A történész nagy levegőt vett.

– Ami Listás tizedest illeti...

– Hajthatatlan, uram – vágott közbe Lulla. – Megkért, hogy mondjak helyette búcsút neked, Dujker. Úgy emlékszem, valami szellemről beszélt a válla fölött, bármit is jelentsen ez, aztán azt mondta: „Mondd meg a történésznek, hogy megtaláltam a háborúmat.”

Koltén félrenézett, mintha a szavak ott is megsebesítették volna, ahová addig semmi sem jutott be.

– Kapitány, mondd meg a csapatoknak: egy óra múlva támadunk!

Támadás. A Csuklyás szakállára! Dujker furcsán érezte magát a saját testében, keze ólomsúllyal lógott az oldalán, mintha az a kérdés, hogy mit is kezdjen, mit csináljon a saját testével, krízishelyzetbe sodorta volna. Lulla hangja térítette magához.

– Megérkezett a lovad, történész.

Dujker szaggatottan felsóhajtott. A kapitány felé fordult, és a fejét csóválta.

– Történész? Nem, talán majd egy hét múlva már ismét történész leszek. De most és az elkövetkező események során... – ismét megrázta a fejét. – Nem is tudok megfelelő szót arra, ami vagyok és leszek – elmosolyodott. – Azt hiszem, az öregember megteszi...

Lullát Dujker mosolya felvillanyozta. A kapitány Koltén felé fordult.

– Ököl, ez az ember úgy érzi, hogy nincs titulusa. Azt választotta, hogy öregember.

– Szegényes választás – morogta a wicka. – Az öregemberek bölcsek, nem ostobák. – Dujkerre meredt. – Nem egy olyan ember van az ismeretségi körödben, aki küzd azzal, hogy ki és mi vagy valójában. Úgy ismerünk téged, mint katonát. Sért téged ez a cím, uram?

Dujker szeme összeszűkült.

– Nem. Legalábbis nem hiszem.

– Vezesd a menekülteket biztonságba, katona.

– Igen, Ököl.

A névtelen tengerészgyalogos szólalt meg.

– Van valami számodra, Dujker.

– Mi? Itt? – humorizált Lulla.

A nő egy rongydarabot nyomott a történész kezébe.

– Várj még egy kicsit, mielőtt elolvasod, rendben?

Dujker csak bólintani tudott, miközben eltette a rongyot. A három előtte álló alakra nézett, és azt kívánta, bárcsak jelen lett volna Bult és Listás is. De nem volt esély könnyes búcsúzkodásra, sem kényelmes szerepekre, melyekbe az ember csak úgy belecsusszanhatott. Mint minden más, ez a pillanat is zavaros, tökéletlen és furcsa volt.

– Ülj már fel arra a göthös lovadra! – mondta Lulla. – És maradj a Csuklyás látószögén kívül, barátom.

– Ugyanezt kívánom nektek!

Koltén felszisszent, és észak felé fordult.

– Erre semmi esély, Dujker. Arra készülünk, hogy véres ösvényt vágjunk magunknak... egyenesen annak a patkánynak a torkába.

*

Dujker Nillel és Netherrel az oldalán, a menekültoszlop élén lovagolt, egyenesen a domboknál sorakozó törzs felé tartottak. Az előttük dübörgő wicka lovasok és azok, akik a kiválasztott kocsikat őrizték, mind nagyon fiatalok voltak: fiúk és lányok, az első fegyverrel a kezükben. Kollektív haragjuk, amiért elküldték őket a klánjuktól, néma viharhoz hasonlított.

De ha Koltén veszít ebben a játékban, akkor alkalmuk lesz még egyszer fegyvert rántani... még egyszer, utoljára.

– Két lovas – közölte Nil.

– Jó jel – morogta Dujker, tekintetét a vágtában közeledő keran párosra függesztve. Egy sovány, ám kemény vonású férfit és egy nőt látott, bőrük pont olyan cserzett volt, mint a ruházatukat alkotó szarvasbőrdarabok. Bal karjuk alatt horgas végű kard látszott, fejüket díszes vassisak fedte. A rostélyon szögletes résben villogott a szemük.

– Maradj itt, Nil – mondta Dujker. – Nether, gyere velem, kérlek – megindult előre.

Éppen a vezető kocsik előtt találkoztak össze, s csak pár méter maradt köztük a távolság. Dujker szólalt meg elsőként.

– A szerződések elismerik, hogy ez itt a keran dobrik földje. A Malaza Birodalom minden szerződését betartja. Szeretnénk átkelni...

A nő, aki közben a szekereket nézegette, malaza nyelven közbevágott.

– Mennyi?

– A Hetedik összes katonájának gyűjtése – mondta Dujker. – Birodalmi pénzben, összesen negyvenegyezer ezüst jakata...

– Egy teljes malaza haderő egyévi zsoldja – mondta a nő, a szemöldökét ráncolva. – Ez nem „gyűjtés” volt. Tudják a katonák, hogy elloptátok a zsoldjukat az átkelés megvásárlására?

Dujker pislogott, majd halkan felelt.

– A katonák ragaszkodtak hozzá, Bölcs. Ez igazi gyűjtés volt.

Ekkor Nether szólalt meg.

– A három wicka klán pedig a következőt ajánlja ezek mellett: ékszerek, konyhaeszközök, bőrök, nemeztekercsek, lópatkók, szögek és cserzett bőr, valamint a Hisszartól idáig vezető hosszú út során szerzett pénz, vagyis összesen hetvenháromezer ezüst jakata. Mindezt szabadon átadjuk.

A nő egy hosszú percig hallgatott, aztán a társa mondott neki valamit a saját nyelvükön. A nő válaszként megrázta a fejét, s lapos, sötét tekintete ismét rátalált a történészre.

– Ezen az áron szeretnének átkelni a menekültek, a wicka klánok, és a Hetedik...

– Nem, Bölcs. Csak a menekültek, és ez a kevés őr, akiket itt látsz.

– Elutasítjuk az ajánlatot.

Lulla joggal félt ettől a perctől. A fenébe... – gondolta Dujker, mérgesen.

– Túl sok – mondta a nő. – A Császárnővel kötött szerződés specifikus.

Dujker erre csak vállat vont.

– Akkor egy részét...

– Akkor a maradék bejut Arenbe, ahol hasztalanul hányódik majd egészen addig, míg Korbolo Dom be nem dönti a kapukat, és akkor a vége az lesz, hogy fizettek neki azért, hogy lemészároljon benneteket...

– Akkor – szólt Nether – azzal a maradékkal felbérelnénk benneteket, mint kíséretet.

Dujker feje megrándult.

– A városkapuig? Az túl messze van. Elkísérünk benneteket Balahn faluig, az Areni Útként ismert út kezdetéig. Ezzel azonban még mindig marad egy kis felesleg. Élelmet adunk érte, valamint a szükséges, és a javasasszonyaink által nyújtható gyógyítást.

– Javasasszonyok? – kérdezte Nether, enyhén felvont szemöldökkel.

A bölcs bólintott. Nether elmosolyodott.

– A wickák örülnek, hogy ismerhetik a keran dobrikat.

– Akkor hát gyertek az embereitekkel.

A két szószóló visszalovagolt a törzséhez. Dujker egy percig figyelte őket, aztán megfordította a lovát, és beleállt a kengyelbe. Messze északon, a Sanimon felett, porfelhő kavargott.

– Nether, tudsz üzenetet küldeni Kolténnek?

– Ajánlhatok neki megérzést, igen.

– Tedd meg. Mondd meg neki: igaza volt.

*

Az érzés lassan támadt fel, mint egy testből, melyet már mindenki hidegnek, halottnak hitt, a tudatosság a levegőbe emelkedett, majd betöltött minden helyet. Az arcokra kiült a hitetlenkedés, a tompaság, mely csak nehezen adta fel védelmező korlátait. Megérkezett az alkony, és így a harmincezer menekültet egyszerre kétféle némaság vette körül – az egyik a földből és a törött üvegdarabokkal teleszórt égbolt felől érkezett, a másik pedig magukból az emberekből szakadt ki. Savanyú arcú keranok járkáltak közöttük, ajándékaik és gesztusaik azonban meghazudtolták arckifejezésüket és kimértségüket. Olyan volt, mintha minden helyre, ahová mentek, megkönnyebbülést vittek volna érintésükkel.

Dujker a csillagos éjszakai égbolt alatt ült, magas fű vette körül, s hallgatta a sötétségbe hasító kiáltásokat, melyek a szívét is megszurkálták. Öröm, melybe sötét, izzó fájdalom vegyül, értelmetlen kiáltások, visszafojthatatlan sírás. Egy idegen azt hihette volna, hogy valami borzalom csapott le a táborra, egy idegen nem értette volna meg a felszabadultságot, amit a történész hallott, a hangokat, melyekre saját lelke égő fájdalommal válaszolt. Nem is látta a felette ragyogó, úszó csillagokat.

A feloldozásból eredő szabadság azonban kínzó volt, és Dujker pontosan tudta, hogy miért. Tudta, hogy mi ér el hozzájuk észak felől: egy rakás igazság, amelytől nem lehet menekülni. Valahol a sötétben ott állt az emberi húsból épült fal, szakadozott páncélokba öltözve, mely még mindig ellenállt Korbolo Domnak, mely megvásárolta ezt a feloldozást, és még mindig fizette a részleteket utána. Ettől a tudástól nem menekülhettek. A fű susogott körülötte, és ő egy ismerős jelenlétét érezte. Az illető leguggolt mellé.

– Hogy van Koltén? – kérdezte Dujker.

Nether felsóhajtott.

– A kötés megszakadt – mondta.

A történész megdermedt. Egy hosszú perc után szaggatottan felsóhajtott.

– Tehát elment?

– Nem tudjuk. Nil folytatja a próbálkozást, de attól félek, hogy ilyen fáradtan a vérségi kötelék már nem elég. Nem éreztünk viszont halálsikolyt, pedig azt biztosan hallanánk.

– Talán elfogták őt.

– Lehetséges. Történész, ha Korbolo Dom megérkezik holnap, ezek a keranok drágán megfizetnek majd az egyezség miatt. De az sem biztos, hogy el tudják látni a... a...

– Nether?

A lány megrázta a fejét.

– Bocsáss meg, de nem tudom becsukni a fülemet. Lehet, hogy feleslegesen fárasztják magukat. Ha eljutunk is Balahnig, az Areni Útig, onnan még mindig három mérföld a város.

– Osztozom kételyeidben. De odakint minden a jóindulaton múlik, nem igaz? Egyikünk sem tudja magát megvédeni...

– Túl hamar jött az elszakadás, Dujker!

– Lehetséges, de nem tehetünk ellene semmit.

Hangokat hallottak, megfordultak. Egy csapatnyi ember közeledett feléjük a tábor felől. Sziszegve vitatkoztak egymással, de amikor közelebb értek, gyorsan elhallgattak. Dujker lassan felkelt, s ezt tette mellette Nether is.

– Bízom benne, hogy nem szakítottam félbe semmi fontosat – mondta Nethpara, mézesmázos hangon.

– Javasolnám – mondta a történész –, hogy a Tanács is feküdjön le aludni. Hosszú menetelés vár ránk holnap...

– Pontosan ezért vagyunk most itt – vágott közbe gyorsan Szárnyas Pullyk.

– Azok közülünk, akiknek még maradt vagyona – magyarázta Nethpara –, sikeres üzletet kötöttek a keranokkal: friss lovakat vettek a kocsik elé.

– Szeretnénk már most elindulni – tette hozzá Pullyk. – Egy kis csapat, és gyorsan mennénk, Arenbe...

– Ahol pedig ragaszkodni fogunk hozzá, hogy a Legfőbb Ököl azonnal küldjön egy felmentő sereget a többiekért – fejezte be Nethpara.

Dujker a két férfit nézte, aztán tekintete végigsiklott a mögöttük felsorakozott, tucatnyi másik nemesen is.

– Hol van Tumlit? – kérdezte.

– Három nappal ezelőtt sajnos megbetegedett, és már nincs szegény az élők sorában. Mind mélyen gyászoljuk őt.

Kétségkívül – gondolta Dujker.

– A javaslatotokban van némi logika, de ennek ellenére elutasítom – válaszolta.

– De...

– Nethpara, ha elindultok, azzal pánikot keltetek, és ez valami olyasmi, amit egyikünk sem engedhet meg magának. Nem, velünk, a többiekkel együtt kell utaznotok, és meg kell elégednetek azzal, hogy a menekültek közül elsőként mentek majd át a városkapu alatt, a menekültoszlop legelején.

– Ez felháborító!

– Tűnj el a szemem elől, még mielőtt befejezem, amit a Vathari átkelésnél elkezdtem.

– Egy percig se gondold, hogy elfelejtettem, történész!

– Újabb ok, hogy miért utasítom el a javaslatot. Térjetek vissza a kocsikhoz, aludjatok! Holnap kemény napunk lesz.

– Ez biztos! – sziszegte Pullyk. – Korbolo Dom még nem végzett velünk! Most, hogy Koltén és a hadserege halott, csak ezekre a büdös vademberekre bízhatjuk az életünket? És ha vége a kíséretnek? Három mérföldre Arentől! Mindenkit a halálba küldesz!

– Igen – morogta Dujker. – Mindenkit, vagy senkit. Most végeztem veletek. Menjetek innen!

– Ah, te vagy most az a wicka kutya, újjászületve? – az övében hordott tőrért nyúlt. – Ezennel kihívlak párbajozni...

A történész kardja úgy mozdult, akár a villám, a lapja felhasította Pullyk homlokát. A nemes ájultan esett a földre.

– Koltén, újjászületve? – suttogta Dujker. – Nem, csak egy katona.

Nether szólalt meg, tekintetét az ernyedt testre függesztette.

– A Tanácsnak jó sokat kell majd fizetnie, hogy meggyógyítsák, Nethpara.

– Lehet, hogy erősebben kellett volna csapnom, akkor nincs ez a felesleges pénzkidobás – motyogta Dujker. – Tűnjetek a szemem elől, mindannyian.

A Tanács visszavonult, magával vitte ájult szónoka testét is.

– Nether, figyeljenek rájuk a wickák.

– Rendben, uram.

*

Balahn falucska egy maréknyi alacsony, vályogtéglából épült házból állt, melyek vagy negyven lakosnak adtak otthont – már mindannyian elmenekültek innen. Az egyetlen, száz évnél fiatalabb építmény az íves malaza kapu volt, mely az Areni Út kezdetét jelölte. Utóbbi széles, emelt, katonai országút volt, melyet még Dassem Ultor parancsára építettek a kontinens elfoglalásának kezdetén.

Az Areni Út két oldalán mély árkok húzódtak, azon túl pedig lapos tetejű, földből emelt sáncfalak, melyeken az út egész hosszán két szabályos, rendezett sorban, magas cédrusok álltak. Ezeket Geleenből hozták a Qatar-tengeren át. A keran szószólónő csatlakozott Dujkerhez és a két boszorkánymesterhez, az Areni Kapu előtti széles téren.

– Átvettük a fizetséget, s minden megállapodás teljesült.

– Köszönjük, Bölcs – mondta a történész.

A nő vállat vont.

– Egyszerű tranzakció volt, katona. Nem szükséges megköszönni.

– Igaz. Nem szükséges, de én mégis megteszem.

– Akkor szívesen.

– A Császárnő hallani fog erről, Bölcs, méghozzá a legtisztább szavakkal.

A nő tekintete erre megrebbent. Habozott, aztán megszólalt.

– Katona, egy nagy hadsereg közeledik északról. A hátvédünk látta a porát. Gyorsan jönnek.

– Ah, értem.

– Talán páran azért sikerrel járhattok.

– Mindent megteszünk, hogy így legyen.

– Katona?

– Igen, Bölcs?

– Biztos vagy benne, hogy Aren kapuja megnyílik majd előttetek?

Dujker nevetése durván harsant.

– Ezen ráérek aggódni majd akkor, amikor már ott leszünk!

– Ez bölcs döntés – bólintott, aztán megmarkolta a szárat. – Viszlát, katona.

– Isten áldjon.

A keran dobrik elvonultak, ez csupán öt percet vett igénybe. A szekerek erős őrizettel távoztak. Dujker szemügyre vette a menekültoszlop látható részét: jelenlétük szinte szétfeszítette a kis falu szaggatott határait. A történész kemény, feszes tempót diktált, egy nappalt és egy éjszakát, a lehető legrövidebb kis pihenőkkel, így a menekültek mindegyikében tudatosult a lényeg: az, hogy csakis Aren masszív, megerősített falain belül lehetnek biztonságban.

Három mérföld van vissza – hajnal lesz, mire ezt megtesszük. Ha meghajtom őket az első mérföldön, akkor a következő kettő pont annyival lesz lassabb. De ugyan mi mást tehetnék?

– Nil, szólj a wickáidnak; azt akarom, hogy naplemente előtt átérjen a kapun az egész menet. A harcosaid ennek érdekében megtehetnek bármit – kivéve a gyilkolást és a csonkítást. A menekültek már lehet, hogy elfeledkeztek arról, hogy mennyire féltek tőletek. Emlékeztesd őket!

– Csak harmincan vannak a csapatban – mondta Nether. – És mind nagyon fiatalok...

– Úgy érted, dühös fiatalok. Nos, most kiengedhetik a gőzt.

*

Az Areni Út segítette az erőfeszítéseiket, mivel az első harmada, melyet a helybéliek csak Ereszkedőnek hívtak, gyengéden lejtett a síkság felé, melyen a város állt. Kelet felől kerek hegyek kísérték őket. A kiemelkedések nem természetes dombok, hanem tömegsírok voltak, több tucatnyi, s azok az áldozatok nyugodtak bennük, akiket a T'lan Imassok mészároltak le a városban, még Kellanved idején. Az Arenhez legközelebb eső domb tűnt a legnagyobbnak, ebben nyugodtak a városvezető családok, és a Szent Védelmező, a Falah'dan.

Dujker Nilre hagyta a vezetést, és a menet legvégére lovagolt, ahol Nether és három wicka rekedtre üvöltözte már magát annak érdekében, hogy meggyorsítsa a leggyengébb és leglassabb menekülteket. Szívszaggató feladat volt, s nem is egy testet ott kellett hagyniuk az út mentén: a tempót nem mindenki bírta. Nem volt idő a temetésre, és nem tudták magukkal vinni őket. Északon, kissé keleti irányban, a porfelhők egyre gyorsabban közeledtek feléjük.

– Nem az úton jönnek – nyögte Nether, miután megfordította a lovát, hogy szemügyre vegye a port. – Keresztülvágnak a tájon; lassabbak, sokkal lassabbak így...

– De a térkép szerint rövidebb út – mondta Dujker.

– A dombokat nem jelölik?

– Nem, a nem birodalmi térképeken ezt a vidéket síkságként jelölik. Azt hiszem, a dombok túl fiatalok még.

– Az ember azt gondolná, hogy Korbolo Domnak malaza térképe van...

– Úgy fest, hogy mégsem, és lehet, hogy ez ment meg minket, kislány...

De hallotta saját szavai hamis csengését. Az ellenség túl közel volt. Úgy számolta, alig egyharmad mérföldnyi távolság lehet csak köztük. A tömegsírok sem jelenthettek nagy akadályt a lovasoknak, akár fél óra alatt is átjuthattak rajtuk. Az előőrs felől halk, wicka csatakiáltások érkeztek.

– Megpillantották Arent – mondta Nether. – Nil megmutatja nekem a szemén keresztül...

– A kapu?

A lány elkomorodott.

– Zárva.

Dujker káromkodott. A menekültek közé hajszolta a lovát.

– Megpillantották a várost! – kiáltotta. – Már nincs sok hátra, mozgás!

A történész szavai hallatán, feléledt valami láthatatlan forrásból eredő, sosem sejtett erőtartalék. Érezte, aztán látta is a tömeg megugrását, a halovány gyorsítást, a lelkesedést – és a félelmet. A történész megfordult a nyeregben. A kerekded dombok felett porfelleg lebegett. Közel voltak, de mégsem olyan közel, mint várta.

– Nether! Látsz katonákat Aren falain?

– Igen, egy gombostűt sem lehetne leejteni...

– A kapu?

– Nem...

– Milyen közel jár hozzá az eleje?

– Ezer lépés: az emberek már futnak.

– Mi a Csuklyás bajuk van ezeknek?

Ismét a porfelhőbe bámult.

– Fener patáira! Nether, vidd a wickáidat, lovagoljatok Arenbe!

– És veled mi lesz?

– Ne törődj te azzal! Menj! Mentsd meg a gyermekeidet!

A lány habozott, aztán megfordította a lovát.

– Ti hárman! – vakkantotta a három wicka gyereknek. – Gyertek velem!

A férfi figyelte, ahogy a gyerekek elvágtáznak agyonhajszolt lovaikon, az út szélén, el a tántorgó, meg-megbotló menekültek mellett. A menetoszlop megnyúlt, akikben még volt valami kis erő, még előrébb jutottak. Az öregek szinte körbevették a történészt, nekik minden lépés kész kínszenvedés volt. Sokan egészen egyszerűen leültek az útra, hogy ott várják ki az elkerülhetetlent. Dujker üvöltözött velük, fenyegette őket, de nem ért el semmit. Megpillantott egy gyermeket, alig másfél éves lehetett. Elveszetten bolyongott, száraz szemmel, némán, előrenyújtott kézzel.

Dujker közelebb lovagolt, és fél kézzel felnyalábolta a gyermeket. Apró kezek markoltak bele szakadozott ingébe. Már csak egy sor domb választotta el egymástól őket és üldözőiket. A menekülők áradata nem lassult le, és Dujker ezt az egy bizonyítékot látta arra nézvést, hogy végül mégis megnyíltak a város kapui, hogy befogadják a menekülteket. Vagy ez a helyzet, vagy pedig kétségbeesésükben szétszélednek a falak mentén – de nem, ez már olyan árulás lenne, amit senki sem tagadhat le...

Ekkor megpillantotta, maga előtt vagy ezer lépésre, Arent. Az északi kapu, melyet masszív tornyok védtek, magassága háromnegyedéig nyitva tátongott – az utolsó, legalacsonyabb negyedben, alakok nyüzsögtek, másztak át egymáson félelmükben. De az áradat túl erős volt, nem tudta bedugaszolni az átjárót. Akár egy hatalmas száj, Aren magába szippantotta a menekülteket. A wickák kétoldalt lovagoltak, és kétségbeesetten próbálták rendes mederbe terelni az emberáradatot, s Dujker már a Városi Őrség egyenruhájába öltözött, szürke zubbonyos alakokat is látott közöttük.

És a hadsereg? Hol a Legfőbb Ököl hadserege?

A falakon álltak. Figyeltek. Arcok hosszú sora, egymás után, alakok, akik kilátásért nyomakodtak az északi fal teljes hosszán. A kapu melletti tornyok tetejében lévő emelvényeken fényes öltözetű alakok álltak, és nézték az alattuk tülekedő kiéhezett, megviselt, sikoltozó tömeget, mely beözönlött a kapun. A Városi Őrség katonái ott termettek az utolsó, még mozgó menekültek között. Dujker minden oldalon komor arcú fegyvereseket látott maga körül, akik felkapták az embereket, és ügetve a kapu felé vitték őket. A történész az egyik egyenruhán megpillantott egy kapitányi rangjelzést, és odalovagolt hozzá.

– Hé, te! Vidd be ezt a gyereket is!

A férfi felnyúlt, és a kezébe vette a néma, tágra nyílt szemű kis csöppséget.

– Te vagy Dujker? – kérdezte a kapitány.

– Igen.

– Jelentést kell tenned a Legfőbb Ökölnek, uram, azonnal. Ott van, a bal oldali toronyban...

– Az a patkány még várhat – morogta Dujker. – Személyesen győződöm meg róla, hogy minden egyes menekült bejut a kapun! Most pedig futás, kapitány, de előbb még mondd meg a nevedet, hátha él még valahol ennek a gyereknek valamelyik szülője.

– Keneb vagyok, uram, és ígérem, hogy addig is gondját viselem a kislánynak – a férfi habozott, majd fél kezét szabaddá tette, és megragadta Dujker csuklóját. – Uram...

– Igen?

– Én... én sajnálom, uram.

– A hűséged a városhoz köt, melynek védelmére felesküdtél, kapitány...

– Tudom, uram, de azok a katonák ott a falakon. Nos, olyan közel vannak, amennyire csak engedni lehet, uram, ha érted, mire gondolok. És nem túl boldogok.

– Ezzel nincsenek egyedül. Most pedig menj, Keneb kapitány.

Dujker volt az utolsó. Amikor a kapu végre kiürült, egyetlen, még lélegző menekült sem maradt a kapun kívül, eltekintve azoktól, akik jó távol ültek az út szélén, képtelenek voltak mozdulni, és már az utolsó lélegzetüket vették. Ők túl messze voltak ahhoz, hogy értük menjenek. Nyilvánvaló volt, hogy az areni katonákat szigorú utasítások kötötték, hogy mennyire távolodhatnak el a kaputól.

Dujker harminc lépésre Arentől, a köztes területen álló katonák szemének kereszttüzében, még egyszer, utoljára, megfordította a lovát. Észak felé nézett, először a porfelhőre, mely akkor ereszkedett lefelé az utolsó, legnagyobb dombon, aztán mögé, az ég felé törő, csillogó toronyra, amely maga volt a Forgószél. Gondolatban a tekintete még messzebbre szállt, északra, keletre, túl a folyókon, síkságokon, egy másik partvidéken álló város felé. Az erőfeszítés azonban csak keveset segített rajta. Túl sok dolgot kellett volna feldolgozni, túl gyorsan, túl hamar, ezután a hihetetlenül borzalmas és léleknyomorító utazás során.

Holttestek lánca, több száz mérföldön át. Nem, ez nekem túl sok, és azt hiszem, mindenki így van ezzel...

Megfordította a lovát, és az ásító kapura, meg a benne sorakozó őrökre függesztette a tekintetét. Szétváltak, utat adtak neki. Dujker a ló oldalába bökte a sarkantyúját. Nem törődött a falon álló katonákkal, még akkor sem nézett rájuk, amikor győzedelmes kiáltás szakadt fel belőlük, akár egy szabadon engedett vadállatból.

*

A csupasz dombok felett árnyak úsztak, akár a néma hullámok. Kín csillogó szeme még egy percig fürkészte a horizontot, aztán lehajtotta a fejét, s lenézett a fiúra, aki ott guggolt a mellső végtagja mellett. Ő is az Árnyak Birodalmának sivár tájait vizslatta, s egyetlen, sokoldalú szeme megcsillant boltozatos szemöldöke alatt. Egy hosszú perc után a fiú felemelte a fejét, és Kín szemébe nézett.

– Anyám – kérdezte –, ez az otthonunk?

Pár méterrel arrébb, egy hang szólalt meg.

– Kedves kollégám mindig alábecsüli ennek a vidéknek a természetes lakosságát. Ah, ott a gyermek.

A fiú megfordult, és a magas, fekete alakot figyelte, aki feléjük tartott.

– Démon – folytatta az idegen –, azzal, hogy ilyen kedvesen átalakítottad a fiút – mindegy, mennyire jó szándékkal tetted – nem tettél vele semmi mást, csak megsebezted a lelkét, s az nem gyógyulhat be még évekig.

Kín válaszként sziszegett és csettegett valamit.

– Igen, de éppen az ellenkezőjét érted el, kis hölgy – felelte a férfi. – Most egyikhez sem tartozik.

A démon ismét megszólalt. A férfi oldalra hajtotta a fejét, egy hosszú percig figyelte a démont, aztán halványan elmosolyodott.

– Milyen szemtelen vagy! – tekintete a fiúra siklott. – Nos, remek – leguggolt. – Szia. – A fiú szégyellősen viszonozta a köszönést. A férfi vetett még egy utolsó, bosszús pillantást a démonra, aztán kezet nyújtott a gyereknek. – Én... Cotillion bácsikád vagyok.

– Az nem lehet – mondta a fiú.

– Ó, és miért nem?

– A szemed olyan más; kicsi, kettő küzd azért, hogy egyként láthasson. Biztos vagyok benne, hogy nagyon gyengék. Amikor közeledtél felénk, átmentél egy kőfalon, aztán a fákon, s úgy csörtettél keresztül a szellemvilágon, mintha nem tudnád, hogy joga van itt lenni.

Cotillion szeme elkerekedett.

– Fal? Fák? – Kínra nézett. – Megbolondult szegényke?

A démon hosszan válaszolt. Cotillion elsápadt.

– A Csuklyás szakállára! – nyögte végül, és amikor visszafordult a fiúhoz, tekintetében félelem villant. – Mi a neved, kisfiú?

– Panek.

– Tehát van neved. Mondd meg, mire emlékszel még az előző... világodból, a neveden kívül?

– Arra emlékszem, hogy megbüntettek. Azt mondták, hogy maradjak apám mellett...

– És ő hogy nézett ki?

– Nem emlékszem. Nem emlékszem egy arcra sem. Vártunk, hogy kiderüljön, mit akarnak tenni velünk. De aztán elvezettek bennünket – a gyerekeket. Katonák lökdösték az apámat, elvonszolták őt a másik irányba. Ott kellett volna maradnom mellette, de én a többi gyerekkel mentem. Megbüntettek engem – megbüntették az összes gyereket –, mert nem tettük, amit mondtak nekünk.

Cotillion szeme összeszűkült.

– Nem hiszem, hogy az apádnak sok választása volt, Panek.

– De az ellenség is apákból állt, érted? És anyákból és nagymamákból. Mind olyan mérgesek voltak ránk. Elvették a ruhánkat. A szandálunkat. Elvettek tőlünk mindent, mert mérgesek voltak. Aztán megbüntettek bennünket.

– És azt hogyan csinálták?

– Keresztekre szegeztek bennünket.

Cotillion egy hosszú percig nem mondott semmit. Amikor ismét megszólalt, hangja furcsán színtelenül csengett.

– Tehát erre emlékszel.

– Igen. És megígérem, hogy ezután mindig szót fogadok. Bármit mond anyám, én megteszem. Megígérem.

– Panek. Figyelj nagyon a bácsikádra. Nem azért büntettek meg, mert nem fogadtál szót. Figyelj, tudom, hogy bonyolult, de próbáld megérteni. Azért bántottak téged, mert megtehették, mert nem volt senki, aki elég erős lett volna ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Az apád megpróbálta volna, ebben biztos lehetsz. De hozzád hasonlóan, ő is tehetetlen volt. Most itt vagyunk, az anyád meg én, Cotillion bácsi, és gondoskodunk arról, hogy soha többé ne legyél tehetetlen. Megértettél engem?

Panek felnézett az anyjára. A démon halkan csettegett valamit.

– Igen – mondta a fiú.

– Egymást fogjuk tanítani, fiam.

Panek elkomorodott.

– Mit taníthatnék én neked?

Cotillion elfintorodott.

– Taníts meg arra, hogy mit látsz... itt, ebben a birodalomban. A szellemvilágodat, az Árnyerődöt, a megmaradt régi helyeket...

– Melyeken te átmész, mert nem látod őket.

– Igen. Gyakran eltűnődtem rajta, hogy a Kopók vajon miért nem egyenesen közlekednek.

– Kopók?

– Előbb vagy utóbb találkozol majd velük, Panek. Kedves állatok, egytől egyig.

Panek elmosolyodott, kivillantotta hegyes fogait.

– Szeretem a kutyákat.

Cotillion kicsit összerándult.

– Biztos vagyok benne, hogy ők is kedvelni fognak téged – felegyenesedett, és Kín szemébe nézett. – Igazad volt, ezt tényleg nem fogod egyedül bírni. Hadd gondolkodjunk rajta egy kicsit Ammanassal – ismét a fiú felé fordult. – Anyád most más feladatot kapott. Vele mész, vagy inkább velem tartasz?

– Te hová mész, bácsikám?

– A többi gyereket a közelben hagytam. Van kedved segíteni letáboroztatni őket?

Panek habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Szeretnék velük újra találkozni, de még nem most. Anyámmal tartok. A férfire, aki azt kérte anyámtól, hogy mentsen meg minket, vigyázni kell – ezt mondta anyám. Szeretnék vele találkozni. Anyám azt mondja, hogy rólam álmodik, arról, amikor először meglátott engem.

– Ebben biztos vagyok – motyogta Cotillion. – Mint engem, őt is kísérti a tehetetlenségtől való félelem. Rendben van, akkor majd találkozunk – tekintetét még egyszer, utoljára Kín felé fordította. – Amikor Előddé váltam, hölgyem, abban reménykedtem, hogy megszabadulok a kíntól, hogy éreznem kell... – elfintorodott. – Képzeld, mennyire meglepő, hogy most köszönetet mondok neked azért, hogy ez nem így alakult!

Panek közbeszólt.

– Bácsikám, van gyermeked?

A férfi összerándult, elfordította a tekintetét.

– Egy lányom van. Vagy valami olyasmi – felsóhajtott, aztán szomorúan elmosolyodott. – Elég rendesen összerúgtuk a port.

– Meg kell neki bocsátanod.

– Kis senkiházi!

– Azt mondtad, hogy tanítsuk egymást, bácsikám.

Cotillion szeme elkerekedett, aztán az Előd megrázta a fejét.

– A megbocsátásra fordítva van szükség.

– Akkor találkoznom kell vele.

– Nos, minden lehetséges...

Kín beszélt. Cotillion összehúzta a szemöldökét.

– Ezt nem kellett volna, hölgyem – elfordult, és maga köré vonta a köpönyegét. Néhány lépés után megállt és megfordult. – Add át Kalamnak az üdvözletemet – egy pillanat múlva körbevették őt az árnyékok.

Panek tovább nézte.

– Most azt hiszi – kérdezte az anyjától –, hogy láthatatlan?

*

A zsíros lánc halk kattogással tekeredett lefelé az olajos, fekete vízbe, s a Rongyszedő megállt a Malaz Kikötőben, száz méterre a dokktól. Halovány sárga lámpák világították meg elszórtan a kikötőnegyed első utcáit, ahol ősrégi raktárépületek, düledező kocsmák, fogadók, panziók sorakoztak a dokkal párhuzamosan. Északra feküdt az a negyed, ahol a városi kereskedők és nemesek otthonai álltak. A legnagyobb házak a sziklafalnál és a Mohos Erődhöz vezető lépcső mellett helyezkedtek el. Az öreg erődben csak kevés fény látszott, de Kalam azért megpillantotta a tetején lobogó zászlót: túl sötét volt, hogy a színeit is lássa. Valahogy rossz előérzete támadt, végigfutott a hátán a hideg. Van itt valaki... valaki, aki nagyon fontos.

A legénység mögötte éppen lefekvéshez készülődött, morgolódtak a kései óra miatt, ami megakadályozta őket abban, hogy rögtön kimehessenek a kikötőnegyedbe. A Kikötőmester reggelig vár, csak napkelte után evez majd ki a hajóhoz, hogy megvizsgálja a fedélzeten lévő embereket – hogy nincs-e valami fertőző betegségük, vagy ilyesmi.

A harang éppen egy perccel korábban ütötte el az éjfélt. Salk Elan jól tippelt, a fenébe is. Sosem szerepelt a tervek között ez a kis kiruccanás Malaz városába. Kalam eredetileg úgy tervezte, hogy Untában megvárja Muzsikust, és ott véglegesítik a terv részleteit. Fürge Ben ragaszkodott hozzá, hogy az utász a Halottasházon keresztül utazzon, ami azért volt furcsa, mert a mágus általában nem törődött az ilyen részletekkel. Kalam leginkább úgy tekintett a Halottasházra, mint egy lehetséges menekülési útvonalra, ha valami balul ütne ki – és akkor is csak a legeslegvégső esetben választotta volna. Sosem szerette az Azathot, nem bízott semmiben, ami ennyire nyájasnak látszott. A barátságos csapdák mindig sokkal halálosabbak voltak, mint a nyíltan ellenségesek.

Csend volt, és a merénylő eltűnődött azon, hogy milyen gyorsan elnyomta az álom a főfedélzeten heverő férfiakat. A Rongyszedő mozdulatlanul állt, csak a hullámzás és a halk nyikorgás megszokott hangjai hallatszottak. Kalam az orrfedélzet korlátjára támaszkodott, tekintetével az előtte lévő várost, és a kikötőben horgonyzó sötét hajókat fürkészte. A Birodalmi Móló tőle jobbra helyezkedett el, ahol a sziklafal a tengerbe bukott. Arrafelé egyetlen hajót sem látott.

Ismét meg akarta nézni az Erőd fölötti lobogót, de úgy érezte, nincs hozzá elég ereje – túl sötét volt. Fantáziája pedig mindig a lehető legrosszabb verziót hozta ki lehetségesként, ha bizonytalankodott... Az öböl külsőbb részéből hangokat hallott. Egy másik hajó, egy másik későn érkező surrant a sötétben a kikötő felé. A merénylő a korláton nyugvó kezére nézett. Úgy érezte, hogy valaki máshoz tartozik a sötétbarna bőr, a sok kis halvány sebhely – nem az övé, valaki más akaratának áldozata. Elhessegette magától a gondolatot.

A szigetvárosból származó szagok kisodródtak a tenger felé. A merénylő a kikötő szokásos szagegyvelegét érezte: csatornabűz versengett a rothadással, brakkvíz bűzölgött, mely a tengervízből és a tengerbe ömlő lusta folyó áramlataiból állt össze. Tekintete ismét a kikötőbeli épületek vigyorának sötét foghíjára szegeződött. Tudta, hogy pár utcával beljebb, a házsorok és halas kofák standjai között, egy sarkon ott áll az épület, amit Halottasháznak hívnak. A lakók nem beszéltek róla, elkerülték. Kívülről tökéletesen elhagyatottnak látszott, kertjét benőtte a gaz, fekete, durva köveit indák borították. A két torony ablakaiból nem szűrődött ki semmi fény.

Ha valaki képes rá, akkor az Muzsikus. Annak a nyavalyásnak mindig kedvezett a szerencse. Utász volt egész életében, egy utász hatodik érzékével. Vajon mit mondana most, ha itt állna mellettem? „Nekem ez nem tetszik, Kal. Valami itt bűzlik. Mozdítsd a kezedet...” Talán ezt. Kalam elkomorodott, visszanézett a kezére, és azt akarta, hogy az felemelkedjen a korlátról. Nem történt semmi. Próbált hátralépni, de az izmai nem engedelmeskedtek, meg sem hallották a parancsát. Kiverte a víz, kézfején is izzadságcseppek csillogtak. Egy hang szólalt meg mögötte, halkan.

– Ez olyan ironikus, barátom. Tudod, a saját elméd az, ami cserbenhagyott. Kalam Mekhar merénylő gyakorlatias, halálos elméje – Salk Elan a korláthoz támaszkodott mellette, és a várost szemlélte. – Tudod, már régóta csodállak téged. Egy igazi legenda vagy, a legjobb gyilkos, akit a Karmosok csapata valaha is a magáénak tudhatott, aztán elveszített. Hát igen, ez a veszteség az, ami engem a leginkább bosszant. Az egész szervezet vezetője lehettél volna, ha akarod. Persze, Cilinder most tiltakozna, és igaz, valóban felülmúlhat téged bizonyos téren. Ő az első napon megölt volna engem, nem érdekelte volna, hogy milyen kis esélye van annak, hogy én ártani akarok neki. De egyébiránt – folytatta Salk Elan egy perc után – kés a kés ellen, te vagy a jobb, barátom. Újabb irónia. Nem azért voltam Hétvárosban, hogy téged keresselek. Mi több, egyáltalán nem is tudtuk, hogy a kontinensen vagy. Egészen addig, míg össze nem futottam egy bizonyos Vöröspengével, aki viszont tudott erről. Ehrlita óta követett téged, még azelőtt ragadt rád, hogy átadtad volna a Shei'knek a Könyvet. Tudtad, hogy egyenesen odavezetted a katonákat ahhoz a boszorkányhoz? Tudtad, hogy sikerült megölniük őt? Igazság szerint, annak a Vöröspengének is itt kellene most lennie velem, de történt egy sajnálatos baleset Arenben. Amúgy is jobban szeretek egyedül dolgozni. Salk Elan, igazán büszke vagyok erre a névre. De itt és most, a tisztességem azt diktálja, hogy eláruljam: az igazi nevem Gyöngy – kis szünetet tartott, körülnézett, aztán felsóhajtott. – Csak egyszer zökkentettél ki, amikor tettél egy homályos utalást arra, hogy esetleg a csomagodban rejtőzik Fürge Ben is. Majdnem bepánikoltam, de aztán rájöttem, hogy ha ez igaz lenne, akkor már régen halott lennék: kiszimatolt volna, és a cápák gyomrában savanyodnék. Sosem lett volna szabad otthagynod a Karmosokat, Kalam. Mi nem tűrjük jól az elutasítást. A Császárnő téged akar, tudod? Beszélni akar veled. Gondolom, utána elevenen megnyúz. Tehát a dolgok mégsem olyan egyszerűek, igaz? – Periférikus látómezejében Kalam megpillantotta a férfi kezében a tőrt. – Tudod, a Karmosok szigorú törvényei miatt van minden. Vagyis, egy bizonyos törvény miatt... biztos vagyok benne, hogy jól ismered.

A penge mélyen Kalam oldalába süllyedt, a fájdalom azonban tompának, távolinak tűnt. Gyöngy visszahúzta a fegyvert, majd folytatta.

– Nem, nem halálos, csak sok vérrel jár. Gyengítés, ha úgy jobban tetszik. Malaz város olyan csendes ma este, nem gondolod? Nem meglepő: van valami a levegőben. Minden zsebmetsző, csatornatöltelék és csöves érzi, és egy emberként, mindannyian meglapulnak. Három Kéz vár rád és arra, hogy a fogócska elkezdődjön. Az a szigorú törvény, Kalam... a Karmosok maguk intézik az ügyeiket. – Kezek ragadták meg a merénylőt. – Felébredsz, amint a vízbe érsz, Kalam. Szép kis úszás lesz, főleg ebben a páncélban, amit viselsz. És a vér sem segít majd sokat. Ez az öböl híres a cápáiról, tudod. De én nagyon bízom benned, Kalam. Tudom, hogy kijutsz a szárazföldre. Addig biztosan. De hogy aztán mi lesz, nos... – Kalam érezte, hogy felemelik, át a korlát felett. Lebámult a fekete vízre. – Átkozott nagy szégyen – szuszogta Gyöngy az egyik fülébe –, amit a kapitánnyal meg a többiekkel műveltem, de meg kell értened, nem volt más választásom. Isten veled, Kalam Mekhar.

A merénylő halk csobbanással ért a vízbe. Gyöngy bámulta, ahogy a hullámzás lecsillapodik. Bizodalma Kalamban megingott. Végül is, a férfi páncélt viselt. Aztán vállat vont, előhúzott egy pár torokmetszőt, és a fedélzeten mozdulatlanul heverő alakok felé fordult.

– Az ember mindig végezze el rendesen a munkáját – mondta, majd megindult előre.

A figura, mely előtte termett az árnyak közül, hatalmas volt, szögletes, fekete lábú. A hosszúkás koponyából egyetlen szem meredt rá, a fej fölött pedig egy másik arc imbolygott: a lovasé, amely mintha az állat képének karikatúrája lett volna. Gyöngy előrelépett, és elmosolyodott.

– Ah, lehetőségem nyílik köszönetet mondani azért, hogy segítettél a szemkák ellen. Akkor nem tudtam, hogy honnan jöttél, s azt sem tudom, hogy most hogy kerülsz ide, vagy miért, de fogadd köszönetemet...

– Kalam – suttogta a lovas. – Egy perccel ezelőtt még itt volt.

Gyöngy szeme összeszűkült.

– Ah, most már értem. Nem is engem követtél, igaz? Nem, hát persze, hogy nem. Milyen ostoba voltam! Nos, válaszként a kérdésedre, kisfiú, közlöm, hogy Kalam elment a városba...

A démon támadása félbeszakította mondanivalóját. Gyöngy elhajolt a csattanó állkapocs elől, s egyenesen belefutott annak lendülő mellső végtagjába. A csapástól a Karmos húsz métert repült, és egy lepusztult csónaknak csapódott. Válla kiugrott a helyéből, égő fájdalmat érzett. Gyöngy arrébb gurult, és ülő pozícióba tornázta magát. Látta, hogy a démon már megindult felé.

– Látom, ellenfélre akadtam – suttogta Gyöngy. – Rendben van – az inge alá nyúlt. – Akkor próbáljuk meg ezt. – Az apró üveg összetört közöttük a fedélzeten. Füst gomolygott elő, s kezdett alakot ölteni. – A Kenryll'ah mohónak látszik, nem igaz? Nos... – talpra kecmergett –, azt hiszem, magatokra hagylak benneteket. Van egy bizonyos kocsma a városban, meghalok, hogy láthassam!

Intett, mire megnyílt egy Üreg, beburkolta őt, aztán becsukódott, és Gyöngy eltűnt. Kín figyelte, ahogy a birodalmi démon alakot ölt: a lény kétszer akkora volt, mint Kín, és elég ijesztően nézett ki. A gyerek leengedte a kezét, és megveregette Kín egyetlen vállát.

– Fejezzük be gyorsan, oké?

*

A kapitány dobogásra, recsegő fa hangjára ébredt. Csak pislogott a sötétben, közben pedig a Rongyszedő vadul imbolygott alatta. A fedélzetről sikolyokat hallott. A kapitány felmordult, és ellökte magát az ágyról: olyan tiszta volt az elméje, mint hónapok óta soha, mozgása is szabadabbá vált. Ez híven bizonyította, hogy Gyöngy befolyása a hajón, megszűnt. A kabinajtóhoz ment – végtagjai remegtek attól, hogy régóta nem használta őket –, majd kilépett a folyosóra.

Amikor felért a fedélzetre, a lapuló matrózok tömegében találta magát. Előtte két borzalmas lény küzdött egymással, a nagyobbikról már cafatokban lógott a hús, mivel képtelen volt felérni villámgyors ellenfeléhez. Vadul csapkodott dupla élű baltájával, ám ezzel csak annyit ért el, hogy a fedélzetet és a kötélzetet teljesen tönkretette. Egy korábbi csapása a főárbocot érte, ami ugyan még a helyén állt, mivel magasan felettük a kötélzet még tartotta, ám vészesen megdőlt, s súlyával megdöntötte a hajót is.

– Kapitány!

– Palet, a fiúk húzzák arrébb a még ép csónakokat, és húzódjunk vissza a jobb oldalra – leengedjük őket onnan.

– Igen, uram! – a gyakorló elsőtiszt elhadarta a parancsokat, majd vigyorogva visszafordult a kapitányához. – Örülök, hogy visszatértél közénk, Carther...

– Fogd be a szád, Palet – a harcoló démonokra sandított. – A Rongyszedő ezt nem bírja ki...

– De a rakomány...

– A Csuklyás vigye el! Bármikor kiemelhetjük, de ahhoz életben kell maradnunk. Na, segítsünk ott a csónakoknál. Közeledünk a vízhez, méghozzá jó gyorsan.

– Beru vigyázzon ránk! A tenger tele van cápákkal!

*

Ötven kilométerrel arrébb, az öböl külső részében, a kereskedőhajó kapitánya az elsőtiszt mellett állt a fedélzeten, s együtt figyelték a kikötőbeli botrányt.

– Evezőket vissza – mondta a kapitány. – Leállunk.

– Igen, uram.

– Az a hajó süllyed. Szervezzünk mentőcsapatokat, engedjük le a csónakokat...

Mögöttük a fedélzeten lódobogás hallatszott. Mindkét férfi megperdült.

Az elsőtiszt előrelépett.

– Te ott! Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz ott? Hogy hoztad fel azt az állatot?

A nő egy lyukkal szorosabbra rántotta a hevederszíjat, aztán fellendült a nyeregbe.

– Sajnálom – mondta. – Nem várhatok.

A matrózok és a katonák szétszaladtak előle, amikor megindult a lovon előre. Az állat átugrott az oldalkorlát fölött, és belemerült a sötétségbe. Pár pillanattal később hangos csobbanás hallatszott.

Az elsőtiszt visszafordult a kapitányhoz. A csodálkozástól tátva maradt a szája.

– Hozd a Hajómágust, meg egy kecskét – mondta a kapitány.

– Uram?

– Aki olyan ostoba és bátor, mint ez a nő, az megérdemel minden segítséget. A Hajómágus csináljon neki utat a cápák és minden más között, ami még vár rá. Méghozzá gyorsan!

Huszonegyedik fejezet

Minden trónus egy céltábla.

Kellanved

A Forgószél magas oszlopa alatt egy kisebb porfelhő is kavargott, a hatalmas hadsereg tábora körül. A kósza szellőkből aranyló felhők alakultak, melyek lassan kigomolyogtak az oázisból, és letelepedtek imitt-amott a régi romok között. A levegő minden oldalon aranyos fényben tündökölt, mintha a sivatag végre meg akarta volna mutatni a gazdag és boldog napok emlékeit, ám ezzel csak azt fedte volna fel, hogy mit is rejt valójában.

A Shei'k a palotasátor mellett álló fa őrtorony lapos tetején állt, s az alatta elterülő város mozgolódását szinte észre sem vette. Dél felé, az átláthatatlan felhőbe nézett. A kislány, akit adoptált, a közelében térdelt, és éles, figyelmes szemmel méregette újdonsült anyját. Alattuk a létra megnyikordult, valaki nehézkesen felfelé mászott rajta. A Shei'k csak lassan eszmélt, s amikor megfordult, Heborik fejét és vállát látta felemelkedni a résben. Az expap felkecmergett a tetőre, láthatatlan kezével megsimogatta a kislány fejét, aztán megfordult, és a Shei'kre nézett.

– L'oric figyel – mondta Heborik. – A másik kettő azt gondolja magáról, hogy nagyon ravasz, de egyáltalán nem azok.

– L'oric – mormogta a lány, s ismét dél felé nézett. – Mit érzel vele kapcsolatban?

– A tudásod messze felülmúlja az enyémet, kislány...

– Azért csak mondd.

– Azt hiszem, megérezte az alkut.

– Alkut?

Heborik a lány mellé állt, tetovált alkarján a fakorlátra támaszkodott.

– Azt, amelyiket az istennővel kötöttél. Azt, amelyik biztosítja, hogy nem történik valódi újjászületés...

– Nem történt meg, Heborik?

– Nem. Egyetlen gyermek sem választja a megszületést, egyetlen gyereknek sincs beleszólása a dologba. Neked volt. A Shei'k nem született újjá, hanem újjáépítették őt. L'oric ezt meglátta, és úgy gondolja, ez lehet a gyenge pontod.

– Ezzel az istennő haragját is magára vonhatja, igaz?

– Igen, és azt hiszem, ő ezt is tudja, kislány Éppen ezért kell vele vigyázni. Óvatosnak kell lenned.

Egy ideig hallgattak, s mindketten a délen húzódó felhőt bámulták. Kis idő múlva Heborik megköszörülte a torkát.

– Talán, az új tudásod segítségével megválaszolhatnál néhány kérdést.

– Például?

– Mikor választott téged Dryjhna?

– Ezt hogy érted?

– Mikor kezdődött a befolyásolás? Itt, Rarakuban? Vagy már Csontkupában? Vagy a távoli kontinensen? Mikor vetette rád az első pillantást az istennő, kislány?

– Sosem tette.

Heborik ezen meglepődött.

– Úgy fest...

– Hogy ez nem valószínű? Az lehet, mégis igaz. Az út az enyém volt, csakis az enyém. Meg kell értened, hogy az istennők nem láthatnak mindent előre; váratlan halált, a halandósággal járó furcsa tekervényeket, döntéseket, ösvényeket, melyeket választ vagy nem választ valaki. A Shei'k Bölcse képes volt jósolni, de egy ilyen ajándék nem több egy aprócska magnál. Az emberi lélek szabadsága táplálja. Dryjhnát nagyon is zavarták a Shei'k látomásai. A jóslatok, melyeknek nem látta semmi értelmét. Utalás a végzetre, de csak ennyi, semmi több. Különben is – mondta egy vállrándítás kíséretében –, a stratégia és a taktika nem illenek a Világvége jellegéhez.

Heborik elfintorodott.

– Ez nem hangzik túl jól.

– Rosszul látod. Szabadon dönthetünk, akaratunk szerint.

– Lehet, hogy az istennő nem utasított téged, de valaki, vagy valami más, igen. Különben sosem láthatta volna a Shei'k azokat a víziókat.

– Most a sorsról beszélsz. Vitatkozz a tudóstársaiddal, Heborik. Nem lehet minden misztikumról lerántani a leplet, hiába hiszed ezt. Sajnálom, ha ezzel fájdalmat okoztam...

– Feleannyira sem sajnálhatod, mint én. De az is átfutott már az agyamon, hogy nem csupán a halandók sakkfigurák a játéktáblán: az istenek is csak azok.

– Elemi erők egymással szemben – mondta a lány mosolyogva.

Heborik felvonta a szemöldökét.

– Idézet. Ismerős...

– Lehet is. Végül is ez van felvésve a Birodalmi Kapura Untában. Kellanved saját szavai, az egyensúlyra céloznak, a pusztítás és az építés között; a Birodalom terjeszkedését igazolják, mohó dicsőségével együtt.

– A Csuklyás szakállára! – sziszegte az öreg.

– Más irányba tereltem talán a gondolataidat?

– Igen.

– Nos, ne fáraszd magad. Az új tanulmányod témája. Az a maréknyi hibbant öregember biztosan táncra perdül majd örömében.

– Hibbant öregember?

– A tudóstársaid. Az olvasóid, Heborik.

– Aha.

Ismét hallgattak egy ideig, aztán megint az expap vette fel újra a beszélgetés fonalát.

– Mit fogsz tenni? – kérdezte halkan.

– Azzal, ami odakint történt?

– Azzal, ami még mindig folyamatban van. Korbolo Dom érzéketlen öldöklésével, amit a te nevedben hajt végre...

– Az istennő nevében – javította ki a lány. Hallotta saját hangjában a mérget. Ebben a témában már volt egy-két vitája Párducossal is.

– Az „újjászületés” híre már biztosan hozzá is eljutott...

– Nem, nem jutott el. Lezártam Rarakut, Heborik. A vihar, melyet körülöttünk támasztottam, lemarja a húst is a csontról. Még egy T'lan Imass sem élhetné túl az átkelést.

– De tettél már bejelentést – mondta az öregember. – Felemelted a Forgószelet.

– Ez pedig kételyeket támasztott Korbolo Domban. És félelmeket is. Nagyon szeretné végrehajtani a feladatot, amit kitűzött maga elé. Még szabad, Heborik, és követheti az ösztöneit...

– Tehát, akkor mit fogsz tenni? Igen, kivonulhatunk, de hónapokig is eltart, mire elérünk az Areni-síkságra, és Korbolo Dom addigra rég megadja Tavorénak az okot, hogy kegyetlenül eltapossa. A felkelés véres volt, de amit a testvéred művel majd, amellett az eddig történtek olyannak tűnnek majd, mint egy macskakarmolás...

– Úgy gondolod, hogy ő fölöttem áll, igaz, Heborik? Hogy Tavore jobban taktikázik...

– Van rá bizonyíték, hogy meddig képes elmenni a nővéred a kegyetlenkedésben – morogta a férfi. – Példának okáért, itt vagy te.

– Éppen ebben rejlik az én nagy előnyöm, Heborik. Tavore azt hiszi, hogy egy sivatagi boszorkánnyal néz majd szembe, valakivel, akit még sosem látott. A tudatlanság miatt, tisztán és megingathatatlanul, csak gyűlöli az ismeretlennek hitt ellenségét. Én viszont egyáltalán nem vagyok tudatlan az ellenségem jellemét illetően...

A mögöttük magasodó Forgószél távoli bömbölése valahogy megváltozott. A Shei'k elmosolyodott. Heborik csak pillanatokkal később észlelte a változást. Megfordult.

– Mi történik?

– Nem telik hónapokba, míg Arenbe érünk, Heborik. Még sosem gondolkodtál rajta, hogy mi is a Forgószél tulajdonképpen?

Az expap arccal a por- és széloszlop felé fordult, és elkerekedett a szeme. A Shei'k nem tudta, hogy mit is lát az öreg furcsa képességével a jelenségből, de annak következő szavai elárulták.

– Az istenekre, hiszen mindjárt eldől!

– Ez Dryjhna Ürege, Heborik, a mi örvénylő utunk dél felé.

– Odaérünk időben, Feli... Shei'k? Időben, hogy megakadályozzuk Korbolo Dom őrületét?

A lány nem válaszolt, mert tudta, hogy máris elkéstek.

*

Amikor Dujker belovagolt a kapun, kesztyűs kezek ragadták meg a szárat, s gyorsan megállították a lovát. Egy apró kéz kulcsolódott a történész csuklójára, és rángatni kezdte. Lenézett, és olyan kétségbeesést látott Nether arcán, amitől végigfutott rajta a jeges rémület.

– A toronyba! – könyörgött a kislány. – Gyorsan!

Furcsa mormogás indult Arenben, egy sötét hang, mely megtöltötte a poros levegőt. Dujker lecsusszant a nyeregből, és érezte, hogy a szíve már a torkában dobog. Nether keze vezette őt át a Városi Őrség és a menekültek tömegén. Más kezek lágy érintését is magán érezte: éppen csak hozzáértek, mintha áldást akartak volna mondani, vagy kérni, aztán eltűntek.

Egy íves kapu nyílt előtte váratlanul, melyen át árnyas előtérbe jutott. Innen indult a fal belső oldalán végigfutó lépcsősor. A városfalakon a mormogás lassan üvöltéssé erősödött, a szavakba nem önthető düh és felháborodás kifejezőeszközeként. A torony belsejében az üvöltés őrült felhanggal visszhangzott, s ez egyre csak erősödött, ahogy a történész és a boszorkánymester felfelé lépkedtek a lépcsőkön.

A középső szinten a lány elhúzta őt a T alakú lövészállások mellett, melyek mindegyikében egy-egy íjász állt, feszült figyelemmel. Aztán továbbmentek felfelé a kopott lépcsőkön. Egyik íjász sem vette őket észre. Amikor a tető alatti fényfolt közelébe értek, egy reszketeg hang hallatszott.

– Túl sokan vannak... nem tehetek semmit, nem, az istenek megbocsátanak nekem... túl sokan, túl sokan vannak...

Nether beért a fényfoltba, és Dujker követte őt. Felértek a széles emelvényre. Három alak állt a külső falnál. A bal oldaliban Dujker Melik Relre ismert – a tanácsadóra, akit Hisszarban látott utoljára –, selyemruhája lobogott a forró szélben. A mellette álló férfi valószínűleg a Legfőbb Ököl lehetett. Magas volt, szikár, csapott vállú. Olyan ruhákat viselt, hogy egy király koldusnak látszott volna mellette, sápadt keze úgy reszketett a korláton, akár egy ketrecbe zárt madárka. Jobbján páncélba öltözött katona állt, rangjelzése azt mutatta, hogy parancsnok. Összefonta karját, mintha össze akarná törni saját csontjait. Az elfojtott indulat láthatóan kitörni készült már belőle.

A feljáró mellett Nil ült – egy kupac kar és láb. A fiatal boszorkánymester szürke, öreg arccal nézett Dujkerre. Nether lehajolt testvéréhez, és olyan szorosan átölelte, mintha sosem tudná vagy akarná őt többé elengedni. A fal mentén sorakozó katonák ekkor már sikoltoztak, hangjuk úgy hasította a levegőt, mint a Csuklyás kaszája.

A történész a parancsnok melletti falrészhez lépett. Dujker kinyújtotta a kezét, és megragadta a naptól felforrósodott kőkorlátot. Miután követte a többiek tekintetét, már levegőt sem bírt venni. Amikor felfogta, hogy mi zajlik a városhoz legközelebb eső temetkezési domb lejtőjén, úrrá lett rajta a kétségbeesés.

Koltén.

A kevesebb, mint négyszáz katonából álló, vonagló, összepréselt tömeg felett három zászló lengedezett: a Hetediké, az Őrült Kutyák fényes, kidolgozott kutyakoponyája, és a Hollók fekete hollószárnyai, egy csillogó, bronzos koronggal a háttérben. A zászlóhordozók büszkén és rendíthetetlenül tartották a lobogókat.

Korbolo Dom gyalogságának több ezres, őrült tömege körbevette őket – nem volt fegyelem, még nyomokban sem, és nem érdekelte őket semmi más, csakis a vérengzés. Lovasok vágtáztak el mellettük, s betöltötték a város falai és a tömeg közötti üres teret, bár nem mentek elég közel Aren falaihoz ahhoz, hogy lőtávolon belülre kerüljenek. Korbolo Dom személyes testőrsége, és valószínűleg velük együtt maga a renegát Ököl is, ott táboroztak le a következő domb tetején, s egy emelvényt is építettek, hogy jól láthassák az eseményeket.

A távolság nem volt elég ahhoz, hogy kegyes homályt eresszen azok szemére, akik a tornyokból és a falakról figyelték az eseményeket. Dujker megpillantotta Koltént, Daráló utászainak maradéka és Lulla maréknyi kis csapata közepén – bal karján a pajzs már darabokra esett, jobb kezében tartott egyetlen hosszú kése csak akkora volt, mint egy rövid gyalogsági kard, tollas köpönyege úgy csillogott, mintha szurokkal kenték volna meg. A történész látta Bult parancsnokot is, ő vezette a visszavonulást a dombtető felé. A wicka veterán körül tehénkutyák rohangáltak és acsarkodtak, mintha a testőrei lennének, pedig közben valóságos nyílzápor zúdult rájuk. Volt egy az állatok között, mely messze kitűnt hatalmas termetével: nyilakkal a testében harcolt, s legyőzhetetlennek tűnt.

A lovak elpusztultak. A Menyét Klánnak vége volt. Az Őrült Kutyákból úgy egytucatnyi maradt csupán, ők egy maréknyi öregembert és javasasszonyt védtek: a megszakadó szív utolsó kis darabját. A Hollók közül láthatóan már csak Koltén és Bult maradt életben. A Hetedik katonái, akik közül alig egy-kettőn maradt valamicske páncél, gyűrűként védték a többieket. Sokan már a fegyvert sem bírták tartani, de szilárdan álltak a lábukon, még akkor is, amikor már elkezdték őket darabokra vágni. Kegyeletnek nyoma sem volt, minden elesett katonát úgy kezeltek, mint a hentesek – letépték a sisakot róluk, fejüket védő alkarjukat széttrancsírozták, fejüket összetörték.

Dujker keze alatt nedvessé, csúszóssá vált a korlát. Karjában izzó vasként lüktetett a fájdalom, de szinte tudomást sem vett róla. A történész hatalmas erőfeszítés árán elszakadt a korláttól, és vörös ujjait Pormkval felé nyújtotta, hogy megragadja... Az őrparancsnok elállta az útját, lefogta. A Legfőbb Ököl meglátta Dujker arcát, és összerezzent.

– Te ezt nem érted! – visította. – Nem menthetem meg őket! Túl sokan vannak! Túl sokan!

– De igen, te patkány! Egy kitöréssel pont elérnénk őket! Egy kordonnal, a fenébe is!

– Nem! Összetörnek minket! Nem tehetem!

Dujker a parancsnok halk szavait hallotta.

– Igazad van, történész. De nem fogja megtenni. A Legfőbb Ököl nem hagyja, hogy megmentsük őket...

Dujker küszködött, ki akart szabadulni a fogásból, de nem engedték el.

– A Csuklyásra! – csattant fel a parancsnok. – Megpróbáltuk... mind megpróbáltuk már!

Melik Rel közelebb lépett, és halkan megszólalt.

– Megszakad a szívem, történész. A Legfőbb Ököl hajthatatlan...

– Ez gyilkosság!

– Igen, és Korbolo Dom drágán megfizet majd érte!

Dujker megfordult, és visszalépett a falhoz.

Haldokoltak. Ott, szinte az orruk előtt – egy katona számára csak karnyújtásnyira. A fájdalom sötét ökölként szorította össze a történész gyomrát. Nem tudom végignézni. De muszáj. Már csak száz katona maradt talpon. Nem volt ez már csata, legfeljebb csak Korbolo Dom katonái harcoltak egymással azért, hogy ki mennyi halálos csapást mérhet az ellenfélre. Iszonyatos trófeákat emeltek a magasba győzedelmes üvöltéssel. A Hetedik katonái csak hullottak, hullottak, nem használtak fegyvert, csak a húsukkal és csontjukkal védték vezetőiket – azokat, akik átvezették őket egy egész kontinensen, hogy itt haljanak meg, Aren falainak árnyékában.

A falakon pedig egy hadsereg sorakozott; tízezer katonatársuk látta, hogy mi történik velük – a legnagyobb bűn, amit egy malaza Legfőbb Ököl valaha is elkövethetett.

Hogy Koltén hogyan juthatott el odáig, nem fért Dujker fejébe. Egy olyan csata végét látta, amely valószínűleg már több napja, megállás nélkül zajlott. Egy csata, mely biztosította, hogy a menekültek biztonságba kerüljenek. És ezért közeledett hozzánk olyan lassan az a porfelhő – értette meg Dujker.

A Hetedik utolsó katonái is eltűntek a nyüzsgő testek alatt. Bult a zászlóvivőnek vetette a hátát, dobri görbe kardot tartott mindkét kezében. Egy csapat a veterán wickára vetette magát, úgy döfködték őt a lándzsákkal, mintha egy ladikot akarnának elsüllyeszteni. Még ekkor is megpróbált felállni, csapott egyet a kardjával, és belevágott valakinek a lábába. Az illető visítva meghátrált. De a lándzsák megint lecsaptak, még mélyebbre döftek, és a földhöz tűzték az öreg harcost. Az ellenség pengéi darabonként vágták ki belőle az életet.

A zászlóvivő elhagyta a posztját – magát a zászlórudat állva tartották a halottak –, és egy kétségbeesett mozdulattal előreugrott, hogy segítsen a veterán parancsnoknak. Egy penge szabályosan lenyakazta, feje hátraesett, és tovább gyarapította a zászló tövében szomorkodó véres halmot. Így halt meg Listás tizedes, akit hónapokkal korábban, Hisszarban, a játékharcok során már számtalanszor megöltek.

Az Őrült Kutyák állása eltűnt a testek tömegében, lobogójuk pár pillanattal később elmerült. Véres skalpokat emeltek fel és lengettek meg: a trófeákból vörös vér záporozott a mészárosokra. Koltén, akit továbbra is az utászok és a tengerészgyalogosok maradéka vett körül, még harcolt. Hősiessége már csupán pár másodpercig tartott, aztán Korbolo Dom harcosai megölték az utolsó védőket is, és a tömeg maga alá temette, felfalta Koltént.

A hatalmas, nyilakkal telelődözött tehénkutya belevetette magát az őrült embertengerbe ott, ahol Koltén elmerült, de egy lándzsa felnyársalta az állatot, és a magasba emelte. Vonaglott, lecsusszant a lándzsanyélen, de még az utolsó pillanatban is harcolt: elharapta annak a torkát, aki a lándzsát tartotta. Aztán a kutya is eltűnt. A Hollók lobogója megingott, oldalra dőlt, aztán leesett, eltűnt a talpak alatt.

Dujker mozdulatlanul állt, és nem hitt a szemének. Koltén. A történész mögött szoprán sikoly harsant. Lassan megfordult. Nether még mindig úgy tartotta Nilt, mintha kisbaba lenne, de a fejét hátrahajtotta, az ég felé nézett, szeme tágra nyílt. Árnyék suhant föléjük. Hollók.

És Sormóhoz, a Bölcs boszorkánymesterhez, tizenegy holló érkezett a falra – tizenegy –, hogy elvigyék a nagy ember lelkét, mivel egyetlen lény nem bírta volna el. Tizenegy.

Aren felett az eget hollók takarták el, szárnyak fekete tengere terült el mindenütt. Nether sikolya egyre hangosabb és hangosabb lett, mintha az ő lelke is ki akarna szakadni a testéből a torkán keresztül. Dujkert ismét elöntötte a rettegés. Még nincs vége – még nincs vége... Megperdült és látta, hogy felemelkedik a kereszt. A rászegezett embert is látta – még élt.

– Nem engedik őt szabadon! – sikoltotta Nether. A lány hirtelen ott termett a történész oldalán, és a domb felé nézett. A haját tépte, felszaggatta a saját fejbőrét, már vér folyt végig az arcán. Dujker megragadta a csuklóját – olyan vékonynak, olyan gyerekesnek látszott a kezében –, és elhúzta azt, még mielőtt a lány kikaparta volna a saját szemét. Kamist Reloe állt az emelvényen, Korbolo Dommal az oldalán. Varázslat virágzott: egy vad, erős hullám, mely az ég felé tört, és a közeledő hollókra támadt. Fekete alakok hullottak alá az égből...

– Nem! – sikoltotta Nether, és küzdeni kezdett Dujker szorításában, vonaglott, át akarta magát vetni a korláton.

A hollók felhője szétszéledt, újraformálódott, és ismét megpróbálta megközelíteni a helyet. Kamist Reloe még vagy százat kiirtott.

– Szabadítsátok ki a lelkét! Ki a testéből! Engedjétek ki!

Mellette az őrparancsnok megfordult, és jeges hangon így szólt egyik segédjéhez.

– Tizedes, hozza ide Hunyort. Most!

A segéd nem bajlódott a lépcsővel, egyszerűen csak a távolabbi falhoz lépett, kihajolt rajta, és kiáltott.

– Hunyor! Gyere fel, a fenébe is!

Újabb varázslat következett, újabb hollók hullottak le az égből. A többi madár ismét összegyűlt, némán. Aren falain az üvöltés elhalt. Csend lett mindenütt. Nether a történésznek dőlt, gyermekként kucorodott a karjába. Dujker látta Nilt, aki a feljáró közelébe kuporodott mozdulatlanul – vagy elájult, vagy meghalt. Összevizelte magát, a tócsa szétterjedt körülötte. A lépcsőn csizmás léptek dübörögtek. A segéd a parancsnokához fordult.

– A menekülteknél segédkezett, uram. Nem hiszem, hogy tudja, mi a helyzet...

Dujker ismét megfordult, és a magányos, keresztre feszített alakot nézte. Még mindig élt – nem hagyták őt meghalni, nem szabadították ki a lelkét, és Kamist Reloe pontosan tudta, hogy mit tesz, tudta, hogy micsoda szörnyű bűnt követ el, amikor szisztematikusan irtotta a lélek szállítására érkező testeket. Mindenfelé harcosok nyüzsögtek a dombon, közelebb nyomultak, sikoltoztak. A keresztre feszített alakot tárgyakkal kezdték dobálni, melyek vörös nyomot hagytak maguk után. Húsdarabok, istenem... húsdarabok... a hadsereg maradéka... Olyan kegyetlenség volt ez, hogy Dujker teljesen magába fordult.

– Ide gyere, Hunyor! – kiáltotta a kapitány. Egy alak lépett Dujker mellé, egy alacsony, szögletes, ősz hajú férfi. A ráncok között bujkáló szempár a távoli alakra szegeződött.

– Kegyelmezz! – suttogta.

– Nos? – kérdezte a parancsnok.

– Ez van vagy ötszáz lépés, Hólyagos...

– Tudom.

– Lehet, hogy nem is lesz elég egy lövés, uram.

– Akkor kezdj neki gyorsan, a fenébe is.

Az öreg katona, akinek az egyenruhája úgy nézett ki, mintha már évtizedek óta nem mosták volna ki, levette az íjat a válláról. Fogta a húrt, rálépett az íj farészére, és a combjának feszítette a fegyvert. Végtagjai remegtek, amikor a húr akasztóját a helyére tolta. Aztán felegyenesedett, és szemügyre vette a csípőjén fityegő tegezben lévő nyílvesszőket. Újabb varázshullám csapott le a hollókra. Egy hosszúnak tűnő perc után, Hunyor kiválasztott egy nyilat.

– A mellkasra célzok. A legnagyobb felület, uram, és ha elég jól eltalálom, akkor nem szenved tovább szegény pára.

– Még egy szó, Hunyor – suttogta Hólyagos parancsnok –, és kitépem a nyelvedet.

Az íjász betöltötte a nyilat.

– Akkor helyet kérek.

A férfi íja még megfeszítve is olyan magas volt, mint ő maga. Mikor meghúzta a húrt, a karja kötélhez hasonlított, feszes izmai megkeményedtek. Mikor a húr megfeszült, már súrolta a férfi szögletes állát, aztán Hunyor rögzítette a húrt, s közben lassan, egyenletesen kifújta a levegőt. Dujker látta, hogy a férfi hirtelen megremeg – az íjász szeme elkerekedett, először látszott, hogy a vörös, ráncos fészkekben fekete kis márványgolyók ülnek. Hólyagos hangjában nyers félelem érződött.

– Hunyor...

– Ez biztosan Koltén, uram! – nyögte az öregember. – Azt akarod, hogy öljem meg Koltént...

– Hunyor!

Nether véres kezét könyörgően az íjász felé nyújtotta.

– Szabadítsd őt meg, kérlek!

Az öregember pár pillanatig meredten nézte a lányt. Arcán könnyek csorogtak végig. A reszketés abbamaradt, az íj egy hajszálnyit sem mozdult.

– A Csuklyás szakállára! – sziszegte Dujker. Sír. Nem tud célozni – ez az átkozott nem tud célozni...

A húr megpendült. A hosszú nyílvessző a levegőbe röppent.

– Ah, istenem! – nyögte Hunyor. – Túl magas, túl magas!

A nyíl emelkedett és átsöpört a megzavart hollókon anélkül, hogy sebzett vagy kitért volna, majd megindult lefelé. Dujker meg mert volna rá esküdni, hogy Koltén felnézett, felemelte a tekintetét, hogy köszöntse az ajándékot, aztán a vashegy a homlokába csapódott, széttörte a csontot, mélyen az agyába fúródott, és azonnal megölte őt. Feje hátrabicsaklott a faszilánkok közé, s a nyílvessző távozott a tarkóján át. A domb tetején ünneplő harcosok visszarettentek. A hollók hátborzongató károgásától megremegett a levegő. A madarak lecsaptak a kereszten látható alakra, átsöpörtek a dombon lévő harcosok felett. A rájuk támadó varázslatot félresöpörte, szétszórta az erő – Koltén lelke? –, amely felemelkedett és csatlakozott a hollókhoz.

A felhő Kolténre ereszkedett, egészen elborították a férfit és a keresztet is. Dujker a toronyból olyannak látta a jelenetet, mintha legyek nyüzsögnének egy darab húson. S amikor a madarak felemelkedtek és elindultak az ég felé, a Holló Klán hadvezére nem volt sehol. Dujker megtántorodott, nekidőlt a kőfalnak. Nether kicsúszott erőtlenné vált karjai közül, s összegömbölyödött a lábánál. Véres haja eltakarta az arcát.

– Megöltem őt – sírta Hunyor. – Megöltem Koltént. Ki vette el annak az embernek az életét? Egy megtört, öreg katona, a Legfőbb Ököl seregéből, ő ölte meg Koltént... Ó, Beru, kegyelmezz a lelkemnek...

Dujker a karjába kapta az íjászt, és szorosan átölelte. Az íj az emelvény deszkapadlójára esett. A történész érezte, hogy a férfi összeesik, mintha testében a csontok elporladtak volna, mintha évszázadokat öregedett volna minden egyes légvétel során. Hólyagos parancsnok megragadta a férfi gallérját, és felrántotta őt.

– Mielőtt lemegy a nap, tízezer katona skandálja majd a nevedet – sziszegte. Szavai megrázóak voltak. – Imába foglalják majd a nevedet, imába!

A történész szorosan lehunyta a szemét. A nap arról szólt, hogy összetört testeket tartott a kezében. De engem ki tart meg? – gondolta magában, majd kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét. Pormkval Legfőbb Ökölnek mozgott a szája, mintha némán bűnbocsánatért könyörögne. A férfi vékony, olajozott arcára kiült a döbbenet, s amikor a történész szemébe nézett, félelem villant a tekintetében.

A dombon Korbolo Dom serege mozgolódott, mint egy örvényekkel teli, nyughatatlan, értelmetlen áradat. Az utóhatás érződött viselkedésükön. Hallatszott a hangjuk, hallatszottak kiáltásaik, ám ezek túl gyengék voltak ahhoz, hogy megtörjék a borzalmas csendet, és annak növekvő erejét.

A hollók eltűntek, a kereszt üresen tátongott, véres karjaival a tömeg fölé emelkedett. Felettük az égbolt lassan sötétedni kezdett. Dujker tekintete ismét Pormkvalra villant. A Legfőbb Ököl mintha elsüllyedt volna Melik Rel árnyékában. Úgy rázta a fejét, mintha le akarná tagadni a nap eseményeit.

Háromszoros árulás, Legfőbb Ököl.

Koltén meghalt. Mindannyian meghaltak.

Huszonkettedik fejezet

Láttam, ahogy a nap

Nyila tévedhetetlenül

A férfi homlokába talált.

Amint célba ért,

A hollók összegyűltek,

Mintha az éj sóhajtott volna.

Kutyalánc

Seglora

A dokkok alatt apró hullámok nyaldosták a szemetes sarat. A víz felett éjszakai rovarok táncoltak, a part angolnák nászától nyüzsgött. Az apró, fekete, nyálkás állatok ezrével vonaglottak az iszapban, a rovarfelhő alatt. A kikötőben folyó néma birtokháborítás már évtizedek óta úgy zajlott, hogy az emberek szinte egyáltalán nem vettek róla tudomást – a kegyelem fő oka persze az volt, hogy az angolnák emberi fogyasztásra alkalmatlannak bizonyultak.

A távolból a sötétben megtörő hullámok csapásai hallatszottak. A törés nyomán partra vetődő nagyobb, tajtékos és rendetlenebb hullámok utaltak csak arra, hogy egy idegen érkezése zavarja meg a jelenetet. Kalam partra vonszolta magát, és hasra esett az iszapban, mely szinte nyüzsgött alatta. Jobb kezét az oldalán szúrt sebhez szorította – még mindig folyt a vér az ujjai közül. A merénylő nem viselt inget, páncélinge talán éppen azokban a pillanatokban érte el a Malaz-öböl fenekét. Egy szarvasbőr nadrág és egy mokaszin alkotta öltözetét.

Miközben süllyedt lefelé a mély vízben, és próbált megszabadulni a páncélingétől, kénytelen volt lecsatolni a fegyverszíját is. Aztán olyan kétségbeesetten rúgta fel magát a felszín felé levegőért, hogy minden kicsúszott a kezéből. Ami annyit jelentett, hogy nem volt semmi fegyvere.

Valahol kint, az öbölben, egy hajót éppen darabokra szedtek, a csata zajait gyorsan a part felé vitte a víz. Kalam eltűnődött ezen, de csak egy pillanatig. Éppen más dolgok foglalkoztatták. Halk cuppogás jelezte, hogy az angolnák észrevették a betolakodót. Kalam küszködve próbálta lelassítani a légzését, s közben hason kijjebb csúszott a parton. Ahogy az első kő hullámtörő felé tartott a csúszós iszapban, törött porcelán darabjai horzsolták fel a bőrét. A hátára fordult, majd felnézett a kőpillér algás, moszatos aljára. Egy pillanat múlva lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett.

Az oldalából a vér már csak kis patakban csörgedezett, majd ez is abbamaradt. Pár perccel később felült, leszedegette magáról az angolnákat, melyek úgy tapadtak, akár a piócák, s a sötétbe hajította őket, arrafelé, ahonnan a kikötői patkányok nyiszogását hallotta. Az állatok már gyülekeztek, és Kalam elég pletykát hallott már ahhoz, hogy tudja: nincs valami nagy biztonságban a helyi pokol félelmet nem ismerő hordáitól.

Nem várhatott tovább. Felguggolt és szemügyre vette a víz fölé emelkedő szabálytalan körvonalakat – a hullámgát környékét. Ha dagály lett volna, a masszív bronzgyűrűk a facölöpök háromnegyedénél, jó fogódzkodót nyújtottak volna. A cölöpöket szurok borította, kivéve ott, ahová a hajóköteleket szokták erősíteni rajtuk – ezeken a helyeken csupaszon ásított a víz áztatta, korhadó fa.

Tehát csak egy út maradt felfelé... A merénylő a hullámtörő mentén haladt egy darabig, majd egy kereskedőhajóhoz ért. A széles fenekű hajó az oldalára dőlve szomorkodott az iszapban. Orr-részét és az egyik bronzgyűrűt vastag kötél kötötte össze. Normál körülmények között a mászás gyerekjáték lett volna, de Kalam még a Karmosokra jellemző szigorú önuralommal sem tudta megakadályozni, hogy ne szivárogjon friss vér a sebből, miközben felfelé mászott a kötélen. Mire a gyűrű közelébe ért, már érezte, hogy erősen legyengült, úgyhogy a célban megállt egy pillanatra, s reszkető végtagokkal próbálta visszanyerni erejét.

Nem volt ideje gondolkodni, miután Salk Elan átdobta a korlát fölött. Szidni magát, saját ostobaságáért, elég értelmetlen lett volna. Malaz város sötét, keskeny utcáiban és sikátoraiban, gyilkosok várták. Nagyon úgy festett, hogy az elkövetkező óra lesz az utolsó, amit a Csuklyás Kapuján innen tölt. Kalamnak esze ágában sem volt könnyen adnia az életét.

A hatalmas gyűrűhöz lapult, és ismét erőt vett magán – légzése lelassult, s a szúrt sebből, illetve a számtalan kis horzsolásból szivárgó vér is elapadt.

Varázslattal erősített látással figyelik a háztetőket, és rajtam még egy ing sincsen, hogy elrejtse testem melegét. Tudják, hogy sebesült vagyok, vagyis keményebben kell küzdenem, mint eddig bármikor – nem hiszem, hogy ilyen állapotban akár a csúcson lévő Komor is le tudta volna magát hűteni. Vajon én képes leszek rá?

Ismét lehunyta a szemét. Vond vissza a vért a felszínről, szívd vissza, hogy elrejtőzzön az izmok között, a csonthoz közel. Minden leheletnek jéghidegnek kell lennie, minden érintésnek olyan langyosnak, mint a kő vagy tégla. Semmi hátrahagyott jel, semmi elhamarkodott mozdulat. Mit várnak egy sebesült embertől? Nem ezt.

Kinyitotta a szemét, fél kézzel elengedte a gyűrűt, és az alkarját nyomta a fémhez. Melegnek érezte. Ideje volt indulni. A cölöp tetejére könnyen feljutott.

Kalam felegyenesedett, lassan felhúzta magát a guanó borította felszínre. A Parti Út ott húzódott előtte. A lezárt raktárépületek utcára nyíló kapui előtt teherkocsik zsúfolódtak az úton, a legközelebbi alig húsz lépésre állt tőle.

Futni kész öngyilkosság lett volna, mert a teste akkor nem tudott volna elég gyorsan alkalmazkodni a légáramlatok hőmérsékletéhez, és a testmeleget biztosan észrevették volna. Az egyik angolna túl messzire mászott, és még annál is messzebbre akar jutni. Kalam hason a macskakövekre kúszott, arcát a föld felé fordította, hogy lélegzete a köveket érje.

A varázslat lustává teszi a vadászt, kizárólag arra hangolja őket, amit megerősített érzékükkel várhatóan látni fognak. Elfeledkeznek az árnyékok játékáról, a sötétségről, a legnyilvánvalóbb, legárulkodóbb jelekről... remélem.

Nem tudott felnézni, de tisztában volt vele, hogy valójában teljesen fedezék nélkül maradt, olyan volt, akár egy féreg, amely a köveken araszol. Énje egy része már azzal fenyegetett, hogy felsikolt félelmében, de a merénylő elnyomta ezt az érzést. A kemény önuralom erőskezű mester volt – saját lelke, saját teste, saját elméje felett is uralkodott.

Leginkább attól tartott, hogy a város felett kitisztul az ég. A hold az ellensége lett, s ha előbújt volna, akkor még a leglustább megfigyelő is felfigyelt volna Kalam árnyékára a köveken. Percek teltek el, és a merénylő fájdalmasan lassú tempóban haladt át az utcán. A városban csend honolt, túlságosan is nagy csend. Egy gondolat suhant át az agyán: Már régen megláttak, de miért rontanák el a játékot? Ez a vadászat elvileg egy mulatság, valami, amivel ki akarják elégíteni a szövetség bosszúszomját. Végül is, ha már előkészítették a terepet, miért ölnék meg a vadat még azelőtt, hogy elérne odáig?

A hideg logika jeges tőrként hasított a szívébe, s nagy esély volt rá, hogy ez mindennél jobban elrontja az álcáját. De mégis sikerült lassan átkúsznia az utcán – pár lassú légvétel után aztán fel is nézett. A kocsi alatt volt, feje búbja súrolta a raktér alját. Megpihent. Az üldözői a bátorság versenyére vártak, és a trükk csak egy elem volt Kalam repertoárjában. A váratlan elem mindig nagy előny... – gondolta Kalam, majd kúszva megindult előre, kimászott az első szekér védelméből, aztán áthaladt még három másik alatt, mielőtt a raktárajtókhoz ért volna.

Az első raktár teherbejárata hatalmas volt, két csúszópanelből állt, melyeket lakat és pánt zárt le. Az egyik oldalon volt egy kicsi, személyzeti bejáró is, melyet szintén lelakatoltak. Kalam a kisajtóhoz osont, és a korhadó fához tapadt. Két kézzel kapta el a lakatot. Nem volt semmi különleges a merénylő erejében. Maga a lakat ellenállt a csavaró mozdulatnak, a rögzítései azonban nem. A férfi lakathoz és pánthoz tapadó teste elnyomta a zajokat.

Óvatosan kinyitotta az ajtót, de éppen csak annyira, hogy be tudjon rajta csusszanni a sötétbe. Gyorsan átkutatta a nagy termet, és hamar megtalálta a szerszámos ládát. Magához vett egy pár ácskapcsot, egy szekercét, egy bőrtarisznyát teli cipészszegekkel, valamint egy alig használható kést, melynek hegye már kicsorbult, éle pedig erősen eltompult. Talált egy kovácsoknak való bőrmellényt, ezt magára öltötte. A hátsó szobában felfedezett egy ajtót, mely a raktárak mögötti sikátorba vezetett.

Úgy tippelte, hogy úgy hatutcányira lehet a Halottasháztól. De Salk Elan tudja – várni fognak rám. Csak egy idióta indulna a helyemben egyenesen oda – de ők ezt is tudják...

Kalam gyorsan a mellény zsebeibe és réseibe rejtette különböző szokatlan fegyvereit, majd kireteszelte az ajtót, résnyire kinyitotta és kikandikált. Mivel nem látott semmi mozgást, pár centivel szélesebbre növelte a rést, és felmérte a közeli háztetőket, valamint az eget is. Nem látott senkit, a felhők pedig még mindig egybefüggő köpönyeget alkottak. Néhány bezsaluzott ablak mögül gyenge fénysugár kandikált ki, ám ettől a homály csak még sötétebbnek tűnt. Valahol a távolban kutya ugatott.

Kilépett, és a fahulladékkal teli sikátor egyik oldalán, a falhoz simulva, elindult. Egy falfülkében, az utcácska bejáratánál, sötétebb árnyfoltot észlelt. Kalam tekintete a sötétségbe fúródott. Előhúzta a kést meg a szekercét, és habozás nélkül a folt felé indult.

A sötétség rá is ontott a varázslatából, amikor belépett a bűvkörébe – a támadása olyan gyors és váratlan volt, hogy a két Karmosnak még fegyvert rántani sem maradt ideje. A kés kegyetlen éle feltépte az egyik alak torkát. A szekerce lecsapott egy ütőérre, és több bordát is eltört. Ezt a fegyvert Kalam elengedte, majd bal tenyerével befogta a férfi száját, másik kezével pedig addig húzta hátrafelé a fejét, míg ki nem tört a nyaka. A másik Karmos – egy nő – nedves, bugyborékoló hang kíséretében, a földre csusszant.

Egy perc múlva Kalam már át is kutatta őket, összegyűjtött minden dobócsillagot, dobókést, két húrt, pár széles pengéjű kést, egy torokmetszőt – de a legnagyobb fogást, kétségkívül a borda nélküli Karmos nyílpuska jelentette, mely pontos, erős és halálos volt, bár csak bizonyos távolságig. Nyolc hozzá való lövedéket is talált, melyek vashegyét fehér paraltnak nevezett méreggel vonták be.

Kalam elkobozta a vékony, fekete köpönyeget is, melyet a férfi viselt. A csuklyát, s a gallért úgy igazította, hogy az pont a füle alá érjen – maga a csuklya szintén védelmező, ám átlátszó anyagból készült, mely erősítette a periférikus látómezőt. Mire végzett, a varázslat már kezdett elhalványodni, s ebből kiderült, hogy áldozatai közül az egyik legalábbis biztosan mágus volt. Átkozottul amatőr munka – Cilinder hagyja őket elpuhulni.

Kilépett a fülkéből, felemelte a fejét, és a levegőbe szimatolt. A Kéz kapcsolata megtört – a többiek már tudták, hogy a baj megérkezett, ezért aztán még óvatosabbnak kell lenniük. Kalam elmosolyodott. Egy menekülő vadat akartál. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Elindult a sötétbe, hogy Karmosokra vadásszon.

*

A Kéz vezetője oldalra hajtotta a fejét, majd kilépett a búvóhelyéről. Egy pillanattal később két alak tűnt fel a közeli sikátorból, és a vezetőjükhöz léptek, hogy tanácskozzanak vele.

– Vér folyt – mormogta a vezető. – Cilinder nagyon... – Halk kattanást hallott a háta mögül. Megfordult. – Aha, most majd megtudjuk a részleteket – mondta, majd figyelte, ahogy köpönyeges társuk közeledik hozzájuk.

– A gyilkos itt van – morogta az újonnan érkezett.

– Azon vagyok, hogy aláássam Cilinder...

– Jó, akkor értjük egymást.

– Mi...

A vezető két embere egyszerre esett a kőre, holtan. A vezető arcába hatalmas ököl csapott. Csont és porc reccsent. A férfi pislogott még, de szeme már nem látott, megtelt vérrel. Orrnyergével az agyában, a földre omlott. Kalam leguggolt, és a halott férfi fülébe suttogott.

– Tudom, hogy hallasz engem, Cilinder. Két Kéz maradt. Fuss és bújj el – akkor is megtalállak.

Felegyenesedett, és összeszedte a fegyvereit. A lábánál heverő hulla bugyborékolva felnevetett, s a merénylő lenézett. A hulla szájából kísérteties hang szólt hozzá.

– Üdv itthon, Kalam. Két Kéz, ezt mondtad? Már nem, öreg barátom...

– Megijedtél, mi?

– Úgy fest, hogy Salk Elan túlságosan gyengéden bánt veled. Attól tartok, én nem leszek ilyen előzékeny...

– Tudom, hol vagy, Cilinder, és már megyek is utánad.

Hosszú csend következett, majd a holttest még egyszer, utoljára megszólalt:

– Gyere csak, barátom.

*

A Birodalmi Üreg aznap éjjel olyan volt, akár egy lyukacsos sajt, ahogy Kéz Kéz után nyomult be rajta a városba. Egy ilyen bejárat pont egy magányos férfi orra előtt nyílt meg – s az öt alak érkezését levegő utáni kapkodás és vér fröccsenése jelezte, vagyis a gyors halál még gyorsabban elhaló jelei. Egyikük sem tehetett meg többet, mint még egyetlen lépést Malaz város csúszós macskakövén; testük lassan hűlni kezdett az enyhe éjszakában. Sikolyok harsantak az utcákon, sikátorokban, s azok a lakosok, akik elég bolondok voltak és kinéztek az ablakokon, az életükkel fizettek kíváncsiságukért. A Karmosok nem vállaltak több kockázatot. A játék, melyet Kalam megfordított, most ismét a visszájára fordult.

*

A talpuk alatt végtelen mozaik futott, a színes kövekből összeálló minta nem volt összefüggő – a furcsa padlónak egyik oldalon sem látták a végét. Lépteik zaja tompán és halkan hallatszott. Muzsikus egy mozdulattal a vállára kapta a nyílpuskáját.

– Mérföldekről meglátjuk, ha veszély közeledik – mondta egy vállrándítás kíséretében.

– Mind eláruljátok az Azathot – sziszegte Iszkiri Puszt, aki a csapat körül császkált. – A jaghutának már a gyökerek alatt lenne a helye. Ez volt a megállapodás, az üzlet, a terv... – hangja elhalt, majd egészen más hangnemre váltott. – Milyen megegyezés? Kapott bármilyen választ Árnytövis az ajánlatára? Felfedte az Azath az ősi, sziklás arcát csak egyszer is? Nem. A válasz a csend volt; mindenkinek. A gazdám azt is bejelenthetné, hogy a küszöbre fog piszkítani, a válasz akkor is csak ugyanez lenne. Csend. Hát nagyon úgy tűnt, hogy áll az alku. Végül is nem tiltakozott, igaz? Nem, egyáltalán nem. Bizonyos feltevésekre szükség volt, igen, nagyon is. És a végén, bizonyos értelemben, győztünk is, nem igaz? Minden megvolt, csak a jaghuta ügye nem elintézett, a jaghutáé, aki ott fekszik a trell karjában – abbahagyta, s levegő után kapkodott. – Istenem, az idők végezetéig itt fogunk járkálni!

– Indulni kellene – mondta Apsalar.

– Én is erre szavazok – mormogta Muzsikus. – De melyik irányba?

Belzár letérdelt, és szemügyre vette a mozaikot. Ezekből áradt csak fény, a fejük felett koromfekete plafon futott. A tenyérnyi széles padlókövekből áradó fény egyenletes ritmusban pulzált. Az öreg halász felmordult.

– Apám?

– A minta itt... – Belzár egy bizonyos téglára mutatott. – Ez a kacskaringós vonal...

Muzsikus letérdelt, és szemügyre vette a padlót.

– Ha ez egy út akar lenni, elég furcsa a vonala.

– Út? – a halász felnézett. – Nem, itt, ezen az oldalon. Ez a kanézi partvonal.

– Micsoda?

A férfi egyik ujjával követte a vonalat.

– Itt kezdődik a quoni part, le Kanézig, aztán fel a Cawn Vorig... és ez itt a Kartool-sziget, és tőle délkeletre, pont a tégla közepén fekszik Malaz-sziget.

– Azt akarod velem elhitetni, hogy ezen az egy téglán itt, a talpunk alatt, a Quon Táli kontinens csaknem egésze szerepel? – Persze a kérdés költői volt, hiszen ő maga is azt látta már, amit Apsalar apja mondott. – Akkor viszont mi van a többin? – kérdezte halkan.

– Nos, nem összefüggő a térkép, ha erre akarsz kilyukadni. Vannak benne törések, más térképek, más helyekről, gondolom. Össze vannak keverve, de szerintem mindegyiken más térkép szerepel.

Muzsikus lassan felegyenesedett.

– De hiszen ez azt jelenti... – a mondat befejezetlen maradt, ahogy végignézett a padlón, mely mérföldeken át nyújtózott tovább, s melynek sehol sem volt vége. Az Alvilág isteneire! Ezek itt mind birodalmak? Minden világ – minden olyan hely, ahol van Azath Ház is? Az Álmok Úrnőjére, miféle erő ez?

– Az Azath Üregén belül – mondta Mappó, félelemmel átitatott hangon – bárhová el lehet jutni...

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Sáfrány. – Igaz, itt vannak térképek, de – lemutatott a Quon Tálit ábrázoló téglára – hol a kapu? Hol a bejárat?

Egy percig senki sem felelt, aztán Muzsikus megköszörülte a torkát.

– Van tipped, fiú?

A daru vállat vont.

– A térkép az térkép; ez lehetne akár egy asztal tetején is, ha érted, mire gondolok.

– Tehát mire jutottál?

– Nem kell vele foglalkozni. Ezek a téglák csak azt jelölik, hogy minden Ház minden helyen egy közös, nagy mintázat része. De még ez az információ sem elég, hiszen nem tudjuk tovább értelmezni. Az Azath még az istenek előtt is rejtély. El is veszhetünk a végtelenné nyúló filozofálásban, de azzal nem jutunk el sehová.

– Ez igaz – morogta az utász. – Egy tapodtat sem mozdultunk előre abban a témában sem, hogy vajon merre induljunk el.

– Talán Iszkiri Pusztnak van ötlete – mondta Apsalar. Csizmája megcsikordult a köveken. – Ah, nagyon úgy fest, hogy már el is tűnt.

Sáfrány körbenézett.

– Átkozott legyen az a patkány!

Az Árnyak Főpapja, aki addig egyfolytában ott körözött a csapat körül, valóban nem volt sehol. Muzsikus elfintorodott.

– Tehát rájött, de azzal már nem fárasztotta magát, hogy nekünk is szóljon, mielőtt távozna...

– Várjatok! – mondta Mappó. Letette Ikáriumot a földre, aztán vagy tíz méterrel odébb ment. – Itt – mondta. – Elsőre nehéz meglátni, de most már tisztán kivehető... – a trell a lába előtt bámult valamit.

– Mit találtál? – kérdezte Muzsikus.

– Gyertek közelebb! Messzebbről nem is látszik, bár sok értelme közelről sincs...

A többiek közelebb léptek hozzá. Egy lyukat láttak, melyen át Iszkiri Puszt egyszerűen csak leesett és eltűnt a szemük elől. Muzsikus letérdelt, és közelebbről is megnézte a lyukat.

– A Csuklyás szakállára! – nyögte. A padló alig két centi vastag volt alattuk. Az alatt pedig nem volt szilárd talaj. Alattuk nem volt... semmi.

– Gondoljátok, hogy ez lehet a kijárat? – kérdezte Mappó a háta mögött.

Az utász hátrálni kezdett, s hirtelen úgy érezte magát a téglapadlón, mintha vékony jégen mászkálna.

– Átkozott legyek, ha tudom, de mindenesetre eszem ágában sincs beugrani, hogy megtudjam...

– Egyetértünk, legyünk óvatosak – mondta a trell. Visszafordult oda, ahol Ikárium feküdt, és ismét a karjába vette barátját.

– Lehet, hogy a lyuk továbbterjed – mondta Sáfrány. – Azt javaslom, menjünk innen. Mindegy merre, csak el innen.

Apsalar habozott.

– És Iszkiri Puszt? Talán ott fekszik valami sziklapárkányon, ájultan, vagy ilyesmi...

– Semmi esély rá – felelte Muzsikus. – Az alapján, amit láttam, az a szegény ember még mindig zuhan. Egy pillantás, és minden csontom azt üvöltötte: Felejtsd el! Azt hiszem, kislány, hogy ebben az esetben az ösztöneimre hallgatok.

– Szomorú vég – mondta a lány. – Már kezdtem megszeretni.

Muzsikus bólintott.

– A saját kis házi skorpiónk volt, bizony.

Sáfrány vezette el a csapatot a lyuktól. Ha várnak még pár percet, láthatták volna a sötét lyukból előtűnő sárga ködöt, mely lassan besűrűsödött, és szinte átláthatatlanná vált. Aztán elkezdett szétoszlani, és amikor végleg eltűnt, vele ment a lyuk is – mintha sosem lett volna ott. A mozaik regenerálta önmagát.

*

Halottasház. Malaz város, a Malaza Birodalom szíve. Nincs ott semmi keresnivalónk. Mi több, ez esetben még az én híresen kreatív fantáziám is kevés lenne ahhoz, hogy megfelelő magyarázatot találjak. Attól tartok, másfelé kell mennünk. Valahogyan. De ez az Üreg messze felettem áll, s ami még rosszabb, bűneim olyanok, akár a sebek, amelyek nem akarnak begyógyulni. Nem menekülhetek a gyávaságom elől. A végén – ezt itt mindenki tudja, csak nem beszél róla – az önző vágyaim elbagatellizálják a határozottságomat, a fogadalmaimat. Volt esélyem, hogy véget vessek a veszedelemnek, méghozzá örökre. Hogyan üthet ki a barátság egy ilyen lehetőséget? Hogyan emelkedhet a megszokottság szinte isteni magasságba – mintha a változás maga lenne a megtestesült gonoszság? Gyáva vagyok – a szabadság ígérete, az, hogy megpillantottam a kiutat a végtelennek hitt feladatból... a legnagyobb borzalommá lett. Ez hát a csupasz igazság... az ösvény, melyen oly régóta jártunk, melyet az életünknek hívunk, igazi börtön...

*

Apsalar előreugrott, ujjai hozzáértek a vállhoz, a hajfonathoz, aztán a semmit markolta. A lendület továbbvitte arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban még Mappó és Ikárium állt. Zuhanni kezdett az üres, fekete lyukba... Sáfrány felkiáltott és megragadta a lány bokáját. Pár másodpercig csúszott a téglákon, a lyuk felé, de aztán a halász erős karja átölelte, és lehorgonyozta őt. A két férfi együttes erővel visszahúzta Apsalart a gödör széléről. Muzsikus a daru kiáltására fordult csak meg, s látta, hogy baj van.

– Eltűntek! – kiáltotta Sáfrány – Lezuhantak! Nem volt semmi figyelmeztető jel, Muzsik! Egyáltalán semmi!

Az utász halkan káromkodott, majd leguggolt. Betolakodók vagyunk csak itt... Hallott olyan Üregekről is, ahol nem volt levegő, ahol a bemerészkedő halandó azonnal szörnyet halt. Önteltség lett volna azt hinni, hogy minden létező Üreg fejet hajtott az emberek hatalmassága és szükségletei előtt. Betolakodók – ez a hely nem törődik velünk, nincs rá törvény, hogy miként kellene viselkednie. Persze ugyanez igaz lehet bármelyik másik világra is.

Felszisszent, lassan felegyenesedett, s próbálta legyűrni magában a fájdalmat, amit a barátjának tekintett két ember elvesztése miatt érzett. És vajon melyikünk lesz a következő?

– Ide, hozzám! – mordult fel. – Gyertek ide mind a hárman, de nagyon óvatosan – kinyitotta a zsákját, és addig turkált benne, míg meg nem találta a kötelet. – Összekötjük magunkat: ha egyikünk leesik, vagy megmentik a többiek, vagy ők is vele mennek. Rendben?

Mindenki megkönnyebbülten bólintott. Igen, egyedül sétálgatni ebben az Üregben – nem egy kellemes ötlet. Gyorsan magukra rögzítették a kötelet. A négy utazó megtett vagy ezer lépést, aztán érezték, hogy megmozdul a levegő – ez volt az első szél, amióta beléptek az Üregbe. Egy emberként hasra vágták magukat, mivel valami hatalmas dolog éppen felettük húzott el. Muzsikus a nyílpuskájáért kapott, s közben megfordult, és az égre nézett.

– A Csuklyás szakállára!

De a három sárkány már el is haladt fölöttük, s tudomást sem vettek a halandókról. Az egyformán homokszínű lények V alakban repültek, mint a vadludak, szárnyfesztávolságuk akkora volt, mint öt kocsi egymás mellett. Hosszú, hajlékony farkuk úszott mögöttük a levegőben.

– Ostobaság volna azt hinni, hogy csak mi használjuk ezt a birodalmat – mormogta Apsalar.

– Én láttam már nagyobbat is – motyogta Sáfrány.

Muzsikus halványan elvigyorodott.

– Igen, kölyök, tudom.

A sárkányok már éppen a látóhatáron voltak, amikor egyszerre lebuktak, a padlónak rohantak, majd eltűntek alatta. Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg, aztán Apsalar apja megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, ez sokat elárult.

Az utász bólintott.

– Igen. – Akkor mész át, amikor odaértél, ahová menni akarsz – még akkor is, ha nem tervezed meg pontosan – gondolta magában. Ikárium és Mappó jutott az eszébe. A trellnek nem lett volna rá semmi oka, hogy egészen Malaz városig kísérje őket. Végül is, Mappónak ott volt a barátja, akiről gondoskodnia kellett, akit eszméletére kellett térítenie. Ehhez pedig egy biztonságos helyre volt szüksége. Ami pedig Iszkiri Pusztot illeti... most már biztosan a szikla lábánál van, és visít fel a bhok'araloknak, hogy dobják a kötelet...

– Rendben van – mondta Muzsikus, majd felegyenesedett. – Úgy fest, hogy csak mennünk kell tovább... amíg el nem jön a megfelelő hely és idő.

– Mappó és Ikárium nem vesztek el, nem haltak meg – jegyezte meg Sáfrány megkönnyebbülten, miközben továbblépkedtek.

– És a Főpap sem – tette hozzá Apsalar.

– Nos – motyogta a daru –, minden jóban van valami rossz... vagy valami ilyesmi.

Muzsikus gondolatban visszatért a sárkányokhoz: Hová mehettek, milyen feladat várhatott rájuk – vállat vont. Megjelenésük, átvonulásuk és – legelső sorban – az, hogy tudomást sem vettek az alant vonuló halandókról, szomorú emlékeztető volt arra nézve, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ahogy az életük, érzelmeik és céljaik azt sugallták. Az utazás, melyet ők végtelennek éreztek, igazából nem volt más, mint egy aprócska lépés, melynek nem volt nagyobb jelentősége, mint egy termesz törekvéseinek.

A világok élnek tovább, tekintet nélkül a sorsunkra, ami csak egy a történetek végtelen sorában.

Gondolatban látta, hogy a horizont minden oldalon tovább nyúlik körülötte, és ahogy a világ egyre nagyobbá vált, úgy látta saját magát egyre kisebbnek, egyre jelentéktelenebbnek.

Mind magányos lelkek vagyunk. Megéri ismerni az alázatot, így az uralom illúziója, a hatalmasság, nem nyomhatja el az embert. Pedig a mi fajunk újra és újra bedől ennek az illúziónak...

*

Korbolo Dom harcosai az alkony órájában, Koltén bukásának helyén ünnepelték győzelmüket. Az örömünnep hangjai Aren falai felé szálltak, s a levegő jegességének inkább ez volt az oka, és nem a hideg éjszaka. A városon belül, az északi kapunál hatalmas szabad térség terült el, melyet általában karavánok használtak táborhelyként. Ide zsúfolták be az összes menekültet. A névsor összeállítása még váratott magára, mivel sokkal sürgetőbb volt az élelmiszer- és vízosztás, valamint az egészségügyi ellátás.

Hólyagos parancsnok erre a feladatra állította rá őreit, s a katonák fáradhatatlanul dolgoztak – hihetetlen figyelmességet mutattak, mintha ezzel akarták volna jóvátenni azt, amiről nem is ők tehettek: hogy az ellenség győzött a falakon túl. Koltén, a wickák és a Hetedik az életüket adták ezekért a menekültekért. Az együttérzés mindenütt érződött a levegőben. De emellett a feszültség is könnyen érzékelhetővé vált...

A végső áldozat felesleges volt. Megmenthettük volna őket, ha nem ez a gyáva lett volna a parancsnokunk. Két kötelesség csapott itt össze – az ösztön, hogy az ember megmentse a katonatársait, és a malaza haderő kemény fegyelme –, és ebből az összecsapásból tízezer élő, egészséges, magasan képzett katona került ki összetörten.

Dujker céltalanul bolyongott a téren a tömegben. Alakok jelentek meg néha előtte, elmosódott arcok mormoltak értelmetlen szavakat, s adtak olyan információkat, melyekkel azt remélték, hogy csökkenthetnék fájdalmát. A wicka fiatalok magukhoz vették Nethert és Nilt, és olyan elszántsággal ápolták őket, hogy senki sem mert beleszólni a dolgukba. Számtalan menekültet gyakorlatilag a Csuklyás Kapuja elől rángattak vissza az életbe, s ők egytől egyig olyanok voltak, mint a megtestesült kegyetlen tagadás – csillogó szemmel és vigyorogva néztek a halálra. Azért a néhány szerencsétlenért pedig, akiknek az utolsó, erőltetett menet – és talán maga a megszabadulás is – túlságosan sok volt, mert testük megtört, kétségbeesetten küzdöttek. A Csuklyásnak igencsak ki kellett nyújtania a kezét ezekért a lelkekért, úgy cibálta át őket magához, mivel a gyógyítók bevetették minden tudásukat, hogy ezt megakadályozzák.

Dujker a lelke mélyén találta meg a feledést, és esze ágában sem volt elhagyni annak jótékonyan tompító kényelmét. Azon a helyen a fájdalom nem érhette el, csak a peremet, és ez a perem is egyre érzéketlenebbé vált. Néha egy-egy szó átcsúszott a szűrőn, amikor a tisztek és hivatalnokok olyan adatokat mondtak, amelyekről úgy gondolták, hogy a történésznek hallani kell róluk. Óvatosságuk teljesen felesleges volt, hiszen az információ csupaszon ért a történész agyába. Dujkert már nem lehetett bántani.

Egy Temul nevű wicka ifjútól megtudta, hogy a sebesültekkel telezsúfolt Silanda nem futott be a kikötőbe. Tavore Végrehajtó flottájának érkezésére már csak egy hetet kellett várni. Valószínű volt, hogy Korbolo Dom ostromolni kezdi a várost, mivel már a Shei'k serege is úton volt Aren felé. A boszorkány hadereje kétszer akkora, mint a renegát Ökölé. Melik Rel visszavezette a Legfőbb Öklöt a palotába. Bosszúálló tervet készítettek, melynek megvalósításáig már csak pár óra lehetett vissza...

Dujker pislogott; próbált annak az arcára fókuszálni, aki kapkodó hangon ellátta őt ezekkel a fontos hírekkel. De a felismerés első halvány érzete azonnal visszaterelte a történészt a tompaságba. Ehhez ugyanis túlságosan sok fájdalmas emlék kapcsolódott, méghozzá igen szorosan. Hátralépett. Az alak erős kézzel megragadta a történész szakadozott ingét, és közelebb húzta magához a férfit. A szakállas, bajuszos száj mozgott, és kemény, dühös szavakat formált.

– ...eljutni hozzád, történész! Ez csak feltételezés, hát nem érted? Egyetlen informátorunk az a Nethpara nevű nemesember. De szükség van egy katona megerősítésére is, érted? A fenébe is, már majdnem hajnalodik!

– Mi? Miről beszélsz?

Hólyagos arca eltorzult.

– Melik Rel meggyőzte Pormkvalt. A Csuklyás tudja csak, hogyan, de sikerült neki. Lecsapunk Korbolo Dom seregére – alig egy óra van addig, még mindig részegek, kimerültek. Kivonulunk, Dujker, érted?

Kegyetlen... milyen kegyetlen... – futott át a történész agyán.

– Hányan vannak odakint? Megbízható becslés kellene...

– Ezrek. Tízezrek. Száz...

– Gondolkodj, a fenébe is! Ha kiütnénk ezeket a patkányokat... mielőtt még a Shei'k megérkezne...

– Nem tudom, Hólyagos! Az a hadsereg minden átkozott kilométerrel egyre csak dagadt!

– Nethpara azt mondta, kevesebben vannak, mint tízezer...

– Nem normális.

– Koltén nyakába varrja több ezer ártatlan menekült halálát.

– Micsoda? – a történész megtántorodott, és Hólyagos segítő keze nélkül el is esett volna.

– Nem érted, Dujker? Nélküled az odakint történtekről ez a verzió marad fenn! Már elterjesztették a katonák között, és ez átkozottul zavaró. A bizonyosság repedezik – gyengül a bosszúvágy...

Ezzel betelt a pohár. A történész ismét érzett. Elkerekedett a szeme, kihúzta magát.

– Hol van ő? Nethpara! Hol...?

– Az elmúlt két órát Pormkvallal és Melik Rellel töltötte.

– Vezess oda!

Mögöttük kürtjelek zendültek, gyűlésre hívták az embereket. Dujker tekintete elsiklott a parancsnokról a katonákra, akik már sorakoztak. Felnézett az égre, és látta, hogy halványodnak a csillagok.

– Fener agyarára! – morogta Hólyagos. – Lehet, hogy már elkéstünk...

– Vigyél engem Pormkvalhoz... és Melik Relhez...

– Kövess!

A menekültek ébredeztek, az őrség katonái járkáltak közöttük, hogy utat csináljanak Pormkval hadseregének a téren át. Hólyagos átnyomakodott a tömegen, Dujker ott haladt szorosan a nyomában.

– Pormkval elrendelte, hogy mi is menjünk, az őrség – szólt hátra a parancsnok a válla fölött. – Hátvédként. Ez a feladatom elhanyagolása volna. Nekem a város védelmével kell törődnöm, de a Legfőbb Ököl elvonja a katonáimat, megbontja a csapatokat. Már csak háromszáz emberem maradt, és ez aligha elég a falak védelmére. Főleg, hogy minden Vöröspenge börtönben van...

– Börtönben! Miért?

– Hétvárosi vér. Pormkval nem bízik bennük.

– A bolond! Ők a Birodalom leghűségesebb katonái, akiket csak ismerek...

– Egyetértek veled, történész, de az én véleményen egy garast sem ér...

– Remélem, az enyémre azért adnak – mondta Dujker. Hólyagos megállt és hátrafordult.

– Támogatod a Legfőbb Ököl támadási tervét?

– A Csuklyásra, dehogy!

– Miért?

– Mert nem tudjuk, hogy valójában mennyien vannak odakint. Bölcsebb lenne megvárni Tavorét, és hagyni, hogy Korbolo katonái a falakon vérezzenek el...

Hólyagos bólintott.

– Darabokra vágnánk őket. A kérdés csak az, hogy vajon erről a Legfőbb Öklöt is meg tudod-e győzni.

– Te ismered őt – felelte Dujker. – Én nem.

A parancsnok elfintorodott.

– Menjünk.

Pormkval seregeinek közepében, a térre vezető út torkolatában, maréknyi kis lovascsapat állt. Hólyagos feléjük vezette a történészt. Dujker egy fantasztikus harci mén nyergében pillantotta meg Pormkvalt. A férfi díszes páncélja inkább esztétikus, semmint praktikus volt. Csípőjénél egy gríziai kard ékköves markolata villant, csiszolt vassisakján aranypor díszítés látszott. Pormkval sápadt és vértelen arccal meredt előre.

Melik Rel a Legfőbb Ököl mellett ült egy szürke hátason; csak selymet viselt, fejére kék turbánt tekert. Fegyvernek, páncélnak nyoma sem volt nála. Más tisztek, nemesek csoportosultak körülöttük – lovon vagy gyalogosan –, és Dujker a tömegben megpillantotta Nethparát és Szárnyas Pullykot is. Ahogy Dujker tekintete a két nemesre szegeződött, hirtelen vörös köd ereszkedett a szeme elé. Gyorsított a tempóján, Hólyagos azonban elkapta a karját, és visszatartotta őt.

– Ezt hagyjuk későbbre, öreg. Egy sokkal fontosabb kötelességed is van.

Dujker reszketett ugyan, de azért visszanyelte a haragját. Kipréselt magából egy biccentést.

– Gyere, a Legfőbb Ököl meglátott minket.

Pormkval hideg arckifejezéssel nézett le a történészre. Hangja is hidegen csengett.

– Történész, már éppen ideje volt, hogy megérkezz. Két feladatunk van mára, és mindkettőhöz szükséges a jelenléted...

– Legfőbb Ököl...

– Csendet! Ha még egyszer félbeszakítasz, kivágatom a nyelvedet! – kis szünetet tartott, megnyugodott, aztán folytatta a mondókáját. – Először is, elkísérsz minket a csatába. Hogy tanúja legyél, hogyan is kell rendesen elbánni ezzel a csőcselékkel. Én aztán nem vásárolok szabad utat az ártatlan menekültek életével, nem ismétlődhetnek meg a korábbi tragédiák, a korábbi árulások és bűnök! Azok a bolondok odakint, éppen lefeküdtek aludni, és megfizetnek az ostobaságukért, erről biztosíthatlak. Aztán, ha a renegátokkal végeztünk, akkor sort kentünk egyéb feladatokra is. Először is letartóztatunk téged meg a két boszorkánymestert, Nethert és Nilt, Koltén rémuralmának utolsó „tisztjeit”! Biztosíthatlak, a büntetésetek nagysága nem marad majd el a bűneitek borzalma mögött – intett, mire egy segéd elővezette Dujker saját hátasát. – A gebéd aligha illik a társaságba, de neked megteszi. Hólyagos parancsnok, készítsd elő az embereidet a kivonulásra. Azt akarjuk, hogy a hátvéd pontosan háromszáz lépéssel mögöttünk járjon, ne legyen messzebb, és ne jöjjön közelebb egyetlen lépéssel se. Bízom benne, hogy ez nem haladja meg a képességeidet. Ha mégis, akkor mondd meg most, és én boldogan helyezek valaki mást a parancsnoki székbe helyetted.

– Legfőbb Ököl, a feladatot képes vagyok végrehajtani.

Dujker tekintete Melik Relre siklott, s eltűnődött azon, hogy vajon miért tűnik a férfi olyan elégedettnek, de mindez csupán egy pillanatig tartott. Ah, hát persze, régebbi sérelmek. Egy ember sem ellenkezhet, igaz, Rel? – futott át a történész agyán. Némán a lovához lépett, majd felült a nyeregbe. Végigsimított a ló izmos, ám keféletlen nyakán, aztán megmarkolta a szárat.

A középnehéz lovasság vezércsapatai már a kapu előtt gyülekeztek. A falakon túl már nem vesztegethették az időt: a lovas harcosok egy elsöprő manőverrel kell, hogy körbevegyék Korbolo táborát, míg a kivonuló gyalogságnak falanxba kell rendeződnie, és úgy támadni az ellenségre. Hólyagos hátat fordított és elvonult anélkül, hogy csak egyszer is hátranézett volna. Dujker a távoli kapu felé bámult, az ott gyülekező csapatokat nézte.

– Történész.

Hátranézett, és Nethparát pillantotta meg. A gyalogos nemes mosolygott.

– Több tiszteletet érdemeltem volna. Azt hiszem, erre már magadtól is rájöttél, csakhogy túl későn. – Nethpara nem vette észre, hogy Dujker kicsúsztatta csizmás lábát a kengyelből. – A sok sérelemért, amelyeket ellenem elkövettél... azért, mert kezet mertél rám emelni... szenvedni fogsz, történész.

– Kétségtelen – vágott közbe Dujker. – És tessék, még egy utolsó inzultus – rúgott, csizmája orra pont a nemes hájas torkát találta el. A légcső beszakadt, a nyak recsegve hátracsuklott, Nethpara hátraesett, és nagy csattanással elterült a földön. Szeme élettelenül meredt az égre. Szárnyas Pullyk felsikoltott. Katonák vették körbe a történészt.

– Már alig várom, hogy vége legyen – mondta Dujker.

– Nem lesz szerencséd! – kiáltotta a Legfőbb Ököl, sápadtan a dühtől.

Dujker a férfire vigyorgott.

– Már meggyőztél arról, hogy valójában hóhér vagy. Eggyel több vagy kevesebb, ugyan mit számít, te féreg? – tekintete Melik Relre siklott. – Ami pedig téged illet, jiszta, az életcélom még nem teljesült maradéktalanul...

A történész és más sem vette észre, hogy közben megérkezett Hólyagos egyik őrkapitánya. A férfi éppen Dujkerrel akart beszélni, hogy elmondja neki, átadta a gyermeket a nagyapjának. De a „jiszta” szó hallatán ledermedt, szeme elkerekedett, és önkéntelenül hátrált egy lépést. A kapu pont ekkor nyílt meg, és a lovasság csapatai kiáramlottak rajta. A gyalogság légiói hullámzani kezdtek, a katonák előhúzták a fegyvereiket.

Keneb még egy lépést hátrált, és ez az egyetlen szó visszhangzott az elméjében. Tudta, hogy hallotta már valahol, de nem tudott rájönni, hogy hol – pedig a vészcsengő a fejében már teljes hangerőre kapcsolt. Egy hang azt üvöltötte a fejében, hogy meg kell keresnie Hólyagost. Még nem tudta, hogy miért, csak azt, hogy az ügy életbevágó...

De már kifutott az időből. Keneb a kivonuló sereget bámulta. A parancsot kiadták, a gépezet beindult. A kapitány ismét hátralépett, és már elfelejtette, hogy mit is akart Dujkerrel. Átlépett Nethpara teste felett – észre sem vette –, aztán megperdült és futásnak eredt. Hatvan lépéssel arrébb, Keneb agyába hirtelen bevillant, hogy hol is hallotta korábban azt a szót, hogy „jiszta”.

*

Dujker a lovassági tisztekkel lovagolt ki a síkságra. Korbolo Dom hadserege fejvesztve menekült, de a történész azért észrevett egy furcsaságot: a katonák nem dobálták el a fegyvereiket, miközben a domb túlsó lejtője felé rohantak. A Legfőbb Ököl lovassága teljes sebességgel vágtázott mindkét oldalon, s gyorsan maguk mögött hagyták a gyalogságot, hogy bezárják a kört. Mindkét szárny vége eltűnt a szemük elől, a sorban elhelyezkedő temetkezési dombok között. A Legfőbb Ököl légiói kétszeres sebességgel meneteltek, némán és eltökélten. Nem érhették utol a menekülő sereget addig, míg a lovasság be nem kerítette őket, és el nem zárta előlük a menekülés útját.

– Ahogy megjósoltad, Legfőbb Ököl! – kiáltotta Melik Rel Pormkvalnak vágta közben. – Bekerítjük őket!

– És nem menekülnek, igaz? – nevetett a Legfőbb Ököl, aki összevissza rázkódott a nyeregben.

Az istenekre, a Legfőbb Ököl még lovagolni sem tud – jegyezte meg magában Dujker. Az üldözés során feljutottak az első dombra, és átértek annak túloldalára. A Hetedik és a wickák holttestei között lovagoltak. A puffadó testek útja észak felé mutatott, jelölve Koltén mozgó csatájának útvonalát, át a következő dombon is, majd annak tövében, körbe. Dujker azon volt, hogy ne nézzen a holttestekre, hogy ne keressen ismerős arcokat a halál ismeretlen vonásaival. Előrenézett, a menekülőket figyelte.

Pormkval időnként lassított a tempón, hogy mindig a gyalogság közepében maradjanak. A lovasság két szárnya valahol előttük járt, és még nem tért vissza. Közben a több ezer menekülő katona mindvégig a légiók előtt maradt, úgy haladtak a sírokon át, és felszerelésük darabjait hagyták csak maguk mögött.

A Legfőbb Ököl és a hadserege jó kutyaként követte őket, le a hatalmas medencébe. A bekerített ellenség lassan kapaszkodott felfelé a medence lejtős oldalán. Keleten, nyugaton és előttük is porfelhő takarta a medence peremét.

– A bekerítés sikerült! – kiáltotta Pormkval. – Látom a port!

Dujker összevont szemöldökkel szemlélte a port. Halkan csatazaj jutott el a füléhez. Egy perc után a hangok elhalkultak, a porgyűrű azonban egyre csak nőtt, sűrűsödött. A gyalogság levonult a medencébe.

Valami nem stimmel...

A menekülő katonák elérték a peremet mindenütt, kivéve délen, de ahelyett, hogy folytatták volna a menekülést, lassítottak, előkészítették fegyvereiket, aztán megfordultak. A porfüggöny feljebb ereszkedett a harcosok felett, aztán lovasok tűntek elő: nem Pormkval lovassága, hanem törzsi harcosok. Egy perc múlva a gyalogsági gyűrű erősödni kezdett, újabb és újabb csapatok tűntek elő a porból. Dujker megfordult a nyeregben. A déli peremen éppen hétvárosi lovasok sorakoztak – a visszavonulás kapuja is bezárult.

Tehát belesétáltunk a legprimitívebb csapdába, és ott hagytuk Arent védtelenül...

– Melik! – sikoltotta Pormkval, s közben veszettül húzta a szárat. – Mi történik? Mi történt? – A pap feje forgott, álla leesett.

– Árulás! – sziszegte. Megfordította fehér lovát, és tekintetét Dujkerre szegezte. – Ez a te műved, történész! Annak az egyezségnek a része, amit Nethpara említett! Sőt, már azt is látom, hogy varázslat vesz téged körül! Korbolo Dommal kommunikáltál! Istenem, milyen bolondok voltunk!

Dujker nem foglalkozott a férfivel, hunyorogva dél felé nézett, ahol Pormkval hátvédje éppen megfordult, hogy szembenézzen a veszedelemmel. A Legfőbb Ököl lovassága nyilvánvalóan már megsemmisült.

– Körbevettek minket! Több tízezren vannak! Meghalunk! – a Legfőbb Ököl a történészre mutatott. – Öljétek meg! Öljétek meg most azonnal!

– Várj! – kiáltotta Melik Rel. Pormkval felé fordult. – Kérlek, Legfőbb Ököl, bízd ezt rám! Biztos lehetsz benne, hogy méltó büntetést eszelek ki neki!

– Legyen úgy, de... – Pormkval körülnézett. – Mit tegyünk, Melik?

A pap észak felé mutatott.

– Nézd, lovasok jönnek, fehér zászló alatt. Hallgassuk meg, hogy mit ajánl Korbolo Dom! Mit veszíthetünk?

– Én nem bírok velük beszélni! – nyafogott Pormkval. – Nem tudok gondolkodni! Melik, kérlek!

– Rendben van – felelte a jiszta pap. Megfordította a lovát, az állat oldalába vágta a sarkát, és keresztüllovagolt a Legfőbb Ököl csapdába csalt hadseregének sorain. A távoli északi lejtő közepén találkozott a következő lovasokkal. A megbeszélés alig egy percig tartott, aztán Melik megfordult, és visszafelé indult.

– Ha visszaindulunk dél felé, még átvághatunk – mondta Dujker halkan a Legfőbb Ökölnek. – Egy harcoló visszavonulás a falak biztonsága mögé...

– Egy szót se többet, áruló!

Melik Rel befutott, arca ragyogott a reménytől.

– Korbolo Dom nem akar több vérengzést, Legfőbb Ököl! A tegnapi csatától megszakadt a szíve!

– Mit ajánl a pasas? – kérdezte Pormkval, a nyeregben előrehajolva.

– Az egyetlen reményünk, uram. Meg kell parancsolnod a katonáidnak, hogy tegyék le a fegyvert. Aztán pedig a medence aljában kell összegyűlniük. Hadifoglyok lesznek, vagyis kegyesen bánnak majd velük. Ami téged és engem illet, mi túszok leszünk. Amikor Tavore megérkezik, majd intézkedik a kiszabadításunkról. Legfőbb Ököl, nincs más választásunk...

Dujkert furcsa nyugalom árasztotta el, miközben figyelt. Tudta, hogy úgysem tudná meggyőzni a Legfőbb Öklöt. Lassan leszállt a lováról, és kioldotta a hevederszíjat.

– Mit művelsz, áruló? – kérdezte Melik Rel.

– Elengedem a lovamat – felelte a történész logikusan. – Az ellenség vele nem foglalkozik majd, túlságosan lerongyolódott ahhoz, hogy hasznát vegyék. Visszamegy Arenbe, ez minden, amit tehetek érte – levette a nyerget, ledobta a földre, aztán kivette a zablát is az állat szájából. A pap bámulta még egy percig, arcán komor felhő suhant át, de aztán visszafordult a Legfőbb Ökölhöz.

– Várják a választ, uram.

Dujker a ló feje mellé lépett, megsimogatta annak puha orrát.

– Vigyázz magadra – suttogta a fülébe. Aztán hátralépett, és az állat fenekére csapott. A hátas megugrott, megfordult, és dél felé indult: pont úgy, ahogy Dujker várta.

– Mi mást tehetnénk? – suttogta Pormkval. – Kolténnel ellentétben, én gondolok a katonáimmal... életük mindennél fontosabb... a béke visszatér majd erre a vidékre, előbb vagy utóbb...

– Több ezer feleség, apa és anya áldja majd a nevedet, Legfőbb Ököl. De ha harcolnál, ah, ha azt a keserű és értelmetlen véget választanád, az idők végezetéig átkoznának téged.

– Ezt nem tehetem – felelte Pormkval. A tisztek felé fordult. – Fegyverletétel. Hajtsátok végre a parancsot... minden fegyvert a peremen hagyunk, aztán a katonák visszavonulnak a medencébe.

Dujker a négy kapitányt nézte, akik Pormkval parancsát hallgatták némán. Egy hosszú perc után a tisztek szalutáltak, aztán ellovagoltak. Dujker elfordult.

*

A fegyverletétel több mint egy órát vett igénybe, a malaza katonák némán váltak meg fegyvereiktől, melyeket a falanxok mögött raktak kupacba. Aztán a katonák visszafordultak, és sűrű, nyughatatlan tömegbe tömörültek a medence alján. A törzsi harcosok összeszedték a fegyvereket. Húsz perccel később, a tízezer katonából álló malaza hadsereg a medence aljában szorongott, védtelenül és kiszolgáltatottan.

Korbolo Dom hátvédje elhagyta az északi gyűrűt, és a Legfőbb Ököl felé indult. Dujker a közeledő csapatot nézte. Ott volt Kamist Reloe, egy maréknyi törzsi vezető, két fegyvertelen nő – minden bizonnyal mágusok –, és maga Korbolo Dom is, a szögletes fél-napani, aki minden szőrt leborotvált a testéről, s így láthatóvá váltak a bőrét borító sebek. Mosolyogva állt meg társaival a Legfőbb Ököl, Melik Rel és a többi tiszt előtt.

– Szép munka – mordult fel a papra nézve.

A jiszta leszállt a lóról, és meghajolt.

– Átadom neked a Legfőbb Öklöt és tízezer katonáját. Mi több, átadom neked Aren városát is, a Shei'k dicsőségére...

– Nem nyert – kuncogott fel Dujker. Melik Rel megperdült. – Nem adhatod át Arent, jiszta.

– Mit állítasz, öreg?

– Csodálkozom, hogy nem vetted észre – mondta a történész. – Túlságosan lefoglalt a hajbókolás. Nézd meg alaposabban a körülötted sorakozó csapatokat, főleg déli irányban...

Melik Rel összeszűkült szemmel fürkészte a déli horizontot. Aztán elsápadt.

– Hólyagos!

– Úgy fest, hogy a parancsnok és csapata mégis inkább úgy döntöttek: maradnak. Persze csak pár százan vannak, de mindketten tudjuk, hogy ez bőven elég lesz; úgy egy hétig, míg meg nem jön Tavore. Aren falai magasak, és azt hiszem, alaposan át vannak itatva otatarallal is, mely minden varázslat ellen véd. Ha így jobban belegondolok, le merném fogadni, hogy a falakon már Vöröspengék is őrködnek a Városi Őrség mellett. Elbukott az árulásod, jiszta. Elbukott.

A pap előrelendült, kézfeje Dujker arcának csapódott. A történész a heves ütéstől megtántorodott, a pap ujján díszelgő gyűrűk pedig belehasítottak az arcába, s felszakították az alig gyógyult sebet a száján. A földre zuhant és érezte, hogy valami összetörik alatta. Felült, arcából folyt a vér. Lenézett a földre, oda, ahová esett, és azt várta, hogy majd apró üvegszilánkokat lát, de nem volt ott semmi. A nyakában lévő szíjon nem volt már semmi. Kezek rántották fel durván a földről, és szembefordították Melik Rellel. A pap még mindig reszketett a dühtől.

– A halálod...

– Elég! – vágott közbe Korbolo Dom. Végigmérte Dujkert. – Te vagy az a történész, aki Koltén oldalán lovagolt.

A történész odafordult.

– Az vagyok.

– Katona vagy.

– Ahogy mondod.

– Így gondolom, tehát te is ezekkel a katonákkal halsz meg, nem más módon, mint ők...

– Le akarsz mészárolni tízezer fegyvertelen férfit és nőt, Korbolo Dom?

– Meg akarom csonkítani Tavorét, még mielőtt betenné a lábát erre a kontinensre. Azt akarom, hogy túl dühös legyen ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjon. Meg akarom őt törni, hogy aztán éjjel és nappal csakis a bosszúról álmodjon, s ez megmérgezze minden döntését.

– Mindig úgy gondoltál magadra, mint a Birodalom legkeményebb Öklére, nem igaz? Mintha a kegyetlenség érdem volna...

A halványkék bőrű parancsnok erre csak vállat vont.

– Csatlakozz a többiekhez, Dujker. Koltén katonája ennyit igazán megérdemel – Korbolo ezután Melikhez fordult. – A kegyem azonban nem terjed ki arra az egy katonára, akinek a nyila megfosztott minket a Koltén kínzása okozta örömtől. Hol van ő, pap?

– Eltűnt, uram. Egy órával az eset után látták utoljára. Hólyagos mindenütt kerestette őt az embereivel, de nem járt sikerrel. Ha meg is találták, attól tartok, hogy most az őrséggel van a városban.

A renegát Ököl összevonta a szemöldökét.

– Többszörösen csalódtam ma benned, Melik Rel.

– Korbolo Dom, uram! – kotyogott közbe Pormkval buta, hitetlenkedő képpel. – Nem értem...

– Hát persze, hogy nem – felelte a parancsnok. Undorodva elfintorodott. – Jiszta, van valami konkrét terved ennek az embernek a további sorsát illetően?

– Semmi. A tiéd.

– Ő nem érdemli meg azt a tisztességes áldozati halált, ami az igazi katonáknak jut. Azt hiszem, rosszul aludnék, ha megadnám neki – Korbolo Dom habozott, aztán fél kézzel intett.

Egy harci vezető kardja villant a Legfőbb Ököl mögött, s egy szempillantás alatt leemelte a fejét a válláról. A fej a levegőbe perdült. A harci mén megriadt és áttört a katonák között. A csodaszép állat elvágtázott a fegyvertelen katonák között, s bevitte közéjük fejetlen lovasát. Dujker úgy látta, hogy a Legfőbb Ököl teste kecsesebben ül a nyeregben, mint életében, s csak kicsit dülöngélt, mielőtt kezek nyúltak, hogy megfékezzék az állatot. A test dicstelenül a kezek közé hullott. Lehet, hogy csak képzelődött, de Dujker úgy hallotta, mintha egy isten nevetne felettük harsányan.

*

Nem volt hiány a szögekből, mégis másfél napba tellett, mire az utolsó sikoltozó áldozatot is feltűzték az Areni Út mentén álló utolsó cédrusfára. Tízezer halott vagy haldokló malaza bámult le a gyönyörűen megépített, széles Birodalmi Útra – igaz, már nem láttak semmit.

Dujker volt az utolsó, csuklóján rozsdás vasszöget vertek át, hogy megtartsa testét a fa vértől mocskos törzsén. Szögeket vertek a bokájába és a combjába is. Ilyen fájdalmat még sosem tapasztalt a történész. A tudat azonban, hogy ez a fájdalom már végigkíséri őt az utolsó útján, az eszméletvesztésig, még elviselhetetlenebbnek tűnt. Az elméjébe égett képek okozta bánat is rettenetesen megviselte: csaknem negyven órán keresztül hajtották gyalog az Areni Úton, és végig kellett néznie, ahogy a tízezer katona mindegyikét felszögezik. A tömeges keresztre feszítés gyötrelmének lánca több mint három mérföld hosszan húzódott, s minden láncszem egy-egy, szenvedő férfiakkal és nőkkel teleszegezett magas, széles törzsű cédrus volt. A testek betöltöttek minden szabad helyet.

Már elmúlt a sokk, amikor végre utolsó katonaként ő került sorra, s vele zárták le az emberi láncot. Kötéllel húzták fel a fára, majd nekinyomták az érdes kéregnek, kifeszítették a karját. Érezte a csuklójához nyomott vas hidegségét. Aztán, amikor meglendítették a kalapácsot, jött a robbanásszerű fájdalom, melytől összecsinálta magát, s vonaglani kezdett. A legnagyobb szenvedést az jelentette, amikor levették a kötelet, és teljes súlya a feszítő szögekre nehezedett. Addig a percig komolyan hitte, hogy túl van már a legnagyobb fájdalmon is, amit emberi lény csak érezhet.

Tévedett.

Úgy tűnt, egy örökkévalóság óta szenved már megkínzott húsa néma sikoltozásától, mely minden mást feledtetett vele, amikor hűvös, nyugodt tisztaság szállta meg az elméjét – a gondolatok szaggatottan és keveredve emelkedtek ki addigi ájultságából.

A jaghuta szellem... miért gondolok most őrá? Talán a végtelen fájdalom miatt? Ki ő nekem? Mit jelent most nekem bárki vagy bármi a világon? Végre közel a Csuklyás Kapuja – az emlékezés, megbánás és megvilágosodás ideje már elmúlt. Ezt be kell látnod, öreg. Vár rád a névtelen nő és Bult, valamint Listás tizedes, Lulla, Szulmár és Daráló is. Valószínűleg ott lesz már Kupa és Heborik is. Kilépsz az idegenek közül, és csatlakozol a barátaidhoz, öreg katona. Ezt mondják a Csuklyás papjai. Ez az utolsó ajándék. Végeztem ezzel a világgal, egyedül maradtam benne. Egyedül.

Agyaros szellemarc tűnt fel lelki szemei előtt, és bár még sosem látta őt, tudta, hogy a jaghuta rátalált. A lény nem emberi szemét végtelen szánalom öntötte el, szánalom, melyet Dujker fel sem foghatott.

Miért gyászolsz, jaghuta? Én nem kísértek majd az örökkévalóságig, mint te. Én nem térek már vissza erre a helyre, nem szenvedek már a halandó élettel járó veszteségektől, és magától az élettől sem. A Csuklyás nemsokára megáld engem, jaghuta – nem kell gyászolni...

Ezek a gondolatok már csak egy percig visszhangoztak a fejében, aztán a jaghuta megtört arca eltűnt előle, és a sötétség körülzárta, majd felfalta a történészt. Ezzel tudata kialudt.

Huszonharmadik fejezet

Laseen Tavorét küldte

Sietve, a tengeren át,

Hogy megfogja Koltén kezét,

De mikor ő összezárta ujjait

Holló-pucolta csont maradt csak köztük.

A Shei'k felkelése

Wu

Kalam egy alacsony, viharvert fal tövében az árnyékok közé vetődött, aztán gyorsan magára húzott egy még meleg holttestet. Lehajtotta a fejét, aztán csak feküdt nyugodtan, és azon dolgozott, hogy lelassítsa légzését. Pár perccel később könnyű léptek zaja hallatszott az utca macskakövén. Egy hang sziszegve, dühösen megálljt parancsolt.

– Követték – susogta egy másik hang. – Aztán tőrbe csalta őket. Istenem! Micsoda ember ez?

Egy harmadik, női hang szólalt meg.

– Nem juthatott messzire...

– Persze, hogy itt van valahol – csattant ismét a vezető hangja, azé, aki megállította a csapatot. – Végül is nincsenek szárnyai! Nem halhatatlan, és nem immúnis a pengéinkbe rejtett varázslat ellen. Nem akarok többet ilyen motyogást hallani, értettétek? Most oszolj, te azon az oldalon mész, te meg arra, a másik oldalon! – varázslat hűvös lehelete érződött. – Én maradok középen – mondta a vezető.

Igen, és láthatatlan leszel, ami annyit tesz, hogy tiéd az egyes sorszám, patkány.

Kalam hallgatta, hogy a másik kettő elmegy. Ismerte a taktikát, melyet be akartak vetni: a két oldalvéd előrébb halad, a vezető – kit varázslat rejt – pedig lassabban megy, s figyeli a két másik közötti területet, a sikátorok bejáratát, a háztetőket, mindkét kezében egy-egy nyílpuskával. Kalam várt még egy percet, aztán lassan, óvatosan kicsusszant a holttest alól, és guggolásba emelkedett.

Az utcára lépett, meztelen talpa nem keltett semmi zajt. Olyasvalakinek, aki tudta, hogy mit keressen, könnyű volt kiszúrni a „láthatatlan” Karmost: a sötét, mozgó felhő, úgy húsz lépésre Kalam előtt haladt. A nem egyszerű varázslatot csak nehezen tarthatták fenn, és a vezető háta mögött nyilvánvalóan gyengült. Kalam megpillantotta a benne mozgó alakot.

Úgy támadt a vezetőre, akár egy leopárd. Könyöke találkozott a férfi tarkójával, aki ettől azonnal meghalt. Elkapta az egyik nyílpuskát, mielőtt az a földre esett volna, de a másikért nem mozdult időben, így az zörögve a kőre hullott. A merénylő némán átkozódott, majd folytatta az akciót: jobbra tartott, egy sikátorbejárat felé, melytől az egyik oldalvéd már úgy húszlépésnyire járhatott.

Egy nyílpuska halk kattanása hallatán félrehajolt, így a nyíl csak a köpenyén szaladt keresztül. Kalam begurult a sikátorba, és megcsúszott némi rothadó zöldségen, talpra ugrott, s amikor elindult a sötétebb árnyak felé, a patkányok szétfröccsentek az útjából. Balján egy fülke sötétedett. Megfordult, behátrált a rejtekbe, majd előhúzta a saját nyílpuskáját. Így, kettős fegyverzettel várt egy percig.

Egy alak lépett elé és állt meg pont vele szemben, alig hatlépésnyire tőle. A nő elhajolt, meglendült, amikor Kalam lőtt, és a merénylő rögtön tudta, hogy elhibázta. A tőr azonban célba talált. A nő kezéből kirepülő fegyver pont a jobb oldali bordák alatt találta el Kalamot. A másik eldobott fegyver – egy dobócsillag – Kalam arcától pár centire állt bele a fülke falába.

A merénylő kilőtte a második nyilat is, ami a nő alhasába csapódott bele. A Karmos elvágódott, és már meg is halt, mire a földre ért: a fehér paralt rögtön végzett vele. Kalam azonban nem halt meg, tiszta fegyverrel találták el. Leguggolt, maga mellé tette a két íjpuskát, és előhúzta a kését. A többi fegyverét már felhasználta, az ácskapcsok és a zacskónyi szög kivételével.

Az utolsó vadász már közel járt, s csak arra várt, hogy Kalam megmozduljon. Az illető pontosan tudta, hogy hol rejtőzik. A vele szemben heverő holttest szinte üvöltötte a megoldást. Most mi legyen? – futott át Kalam agyán a kérdés. Mellénye jobb oldala nedvesen ragadt, és még ő is érezte a sebből áramló vér melegét. Ez volt a harmadik kisebb sebesülése az éjjel – az utolsó előtti ütközetben egy dobócsillaggal találták hátba. Az ilyen fegyvereken sosem volt méreg, túl veszélyes lett volna a dobó szempontjából, még akkor is, ha kesztyűt használt. A vastag mellény felfogta a becsapódás erejének nagy részét, és egy közeli falnál levakarta a csillagot is magáról.

A képesség, amivel le tudta lassítani a vérkeringését, már semmivé foszlott. Gyengült. Méghozzá gyorsan. Kalam egyenesen felnézett. A feje felett egy faerkély alját látta, a két, lekopott festésű fém tartórúd úgy két és fél méterre lehetett a földtől. Egy ugrással talán elkaphatta volna valamelyiket, ám ez zajjal járt volna.

Előhúzta az ácskapcsokat. A véres kést a fogai közé vette, lassan felegyenesedett, és felfelé nyújtotta a kapcsokat. Rányomta a tartórúdra. Vajon elbírja ez a nyavalya a súlyomat? Megragadta a rögtönzött fogantyúkat, és óvatosan megfeszítve izmait, felhúzta magát egy centit, aztán még egyet, és így tovább, nagyon lassan.

A rúd még csak meg sem nyikordult. Rájött, hogy a faterasz valószínűleg mélyen benyúlhat a kőfal egy nagy mélyedésébe. Tovább húzta magát felfelé.

A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy csendben maradjon, hiszen a vadászt a legkisebb surrogás, nyikorgás is nyomra vezethette volna. Kalam remegő karral és vállal felhúzta a lábát, nagyon lassan, aztán a jobb lábát behajlította és bedugta a tartórúd háromszög alakú pántjába. Végre sikerült enyhítenie a karjára és vállára nehezedő nyomáson. Egy hosszú percig csak mozdulatlanul lógott.

A Karmosok szerették a játékokat. A türelemjátékban bizonyultak a legkiválóbbnak. A vadász valószínűleg úgy dönthetett, megnyeri a játszmát. Nos, idegen, én viszont nem a te szabályaid szerint játszom – gondolta Kalam. Szabaddá tette a kapcsokat, kinyújtotta és felemelte őket a terasz padlójára. Ez volt a legveszélyesebb, hiszen fogalma sem volt, hogy mi lakozik azon az erkélyen. Egy percig tapogatózott, ameddig elért a kapcsokkal, aztán letette a „fegyvereket”, és otthagyta őket.

A kést továbbra is a fogai között tartotta, szája megtelt a saját vére ízével. Kalam megragadta az erkély szélét, lassan elemelte a súlyát a tartórúdról, és felhúzódzkodott. A korlátba kapaszkodva átlendítette fél lábát, és egy perc múlva már ott guggolt az erkély padlóján, az ácskapcsokkal a lába mellett.

Körbenézett. Gyógynövényeket látott agyagcserepekben, illetve egy betakart kenyeret egy kövön. A belőle áradó hő szinte forrónak tűnt a merénylő izzadságtól hűvös arcbőrén. A szobába olyan rácson keresztül lehetett bejutni, ahol egy felnőtt ember maximum kúszva fér át. Tekintete egy kiskutyán állapodott meg, amely a kenyér túloldalán kuporgott a földön. Az állat fekete szőre alatt kemény izomzat feszült, füle és farka olyan volt, akár egy foxié. A lény egy fél patkányt rágcsált, de közben pici, fekete gombszemével nyomon követte a merénylő minden rezdülését.

Kalam nagyon halkan felsóhajtott. Malaz város egy újabb híres vagy hírhedt vonása: a malaza patkányfogó, melyet éppen őrült vakmerőségre tenyésztettek. Nem lehetett megjósolni, hogy vajon mit tesz majd a kutya, ha végzett a reggelijével. Lehet, hogy megnyalja az ember kezét. Lehet, hogy inkább leharapja az orrát.

Kalam figyelte, ahogy az állat megszagolja a szétcsócsált húsdarabot a mancsai között, aztán bekapja az egészet. A hosszadalmas rágás közben farkasszemet néztek. Aztán az állat bekapta a patkány farkát is, kicsit fulladozott tőle – a hang alig volt több egy sóhajnál –, majd végre lenyelte.

A patkányfogó megnyalogatta a mancsát, aztán ülő pozícióba helyezkedett, lehajtotta a fejét, máshol is megnyalogatta magát, s végül felállt, hogy szembenézzen a vérző merénylővel. A vakkantás szinte robbanásként hatott a csendben – az állat annyira igyekezett, hogy még hátra is ugrott az erőfeszítéstől.

Kalam felugrott a korlátra. Alatta, a sikátorban valaki megmozdult. Egyenesen odaugrott, dobókéssel a bal kezében. Már repülés közben biztos volt benne, hogy vége van. Magányos vadásza haverokat talált magának – egy egész Kezet. Varázslat szállt fel, hogy ökölként csapjon Kalamba. Érzéketlenné vált ujjai közül kicsúszott a kés. Megtekeredett, mivel a mágus támadása eltérítette, célpontja helyett keményen a kőre esett. Bal oldalán landolt. Feje felett a vad ugatás zavartalanul folytatódott.

Kalam tervezett célpontja támadásba lendült, pengék villogtak a kezében. A merénylő felhúzta a lábát, és kirúgott, de a férfi elsiklott mellette. A pengék mindkét oldalon karcolták Kalam bordáit. A vadász homloka az orrához csapódott. A merénylő szeme mögött fény villant. Egy pillanat múlva, amikor a vadász hátralépett és felemelte a két kést, hogy végső csapást mérjen Kalamra, egy acsarkodó fekete csomag landolt a fején. Felsikoltott, amikor a hosszú, hegyes fogak feltépték a fél orcáját. Kalam elkapta és kitörte támadójának egyik csuklóját, és kivette belőle a kést. A vadász a másik kezében lévő fegyverrel kétségbeesetten bökdösött a patkányfogó felé, de nem járt sok sikerrel, ezért aztán eldobta a kést, és kézzel nyúlt a kutyáért. Kalam a vadász szívébe döfte a saját kését. Félrelökte a testet, feltápászkodott, majd látta, hogy körülvették.

– Visszahívhatod már a kutyádat, Kalam – mondta egy női hang. Lepillantott az állatra; az nem unta el a játékot. A test feje és nyaka körül csupa vér volt a kő.

– Nem az enyém – mormogta Kalam. – Bár azt kívánom, bárcsak lenne vagy száz ilyenem – széttört orra lüktetett a fájdalomtól. Szeméből könnyek csordultak, melyek elvegyültek a szájából és állából csöpögő vérben.

– Ah, a Csuklyás szerelmére! – a nő az egyik vadászhoz fordult. – Öld meg azt a nyavalyás dögöt...

– Nem szükséges – mondta Kalam, és odalépett. Lehajolt, megfogta az állatot a nyakánál fogva, és visszalendítette őt a terasz felé. A patkányölő vonyított, amikor átért a korlát felett, aztán eltűnt a szemük elől. Vad körömkopogás jelezte, hogy hazaért. Az erkély felől dallamos hang hallatszott.

– Virágom, csubikám, feküdj le szépen, úgy! Jó fiú!

Kalam a vezetőre nézett.

– Rendben van – mondta. – Fejezzétek be.

– Örömmel...

A nyíl becsapódásának lendülete Kalam karjába taszította a nőt, és az átfúródó nyílhegy majdnem fel is sértette a férfi mellkasát. A maradék négy Karmos fedezékbe lendült, mivel nem tudták, mi történt. Patadobogás hallatszott. Kalam elkerekedő szemmel látta, hogy a saját hátasa tart felé, és a nyergében ott guggolt Minala is, aki éppen újratöltötte a nagy tengerészgyalogsági nyílpuskát.

A merénylő oldalra lépett, még mielőtt halálra taposták volna, és elkapta a nyeregkápát. Egy pillanat múlva már ott ült Minala mögött a nyeregben. A lány a kezébe nyomta az íjpuskát.

– Fedezz minket!

Megfordult, és négy alakot látott, akik őket üldözték. Kalam tüzelt. A négy alak egy emberként a földhöz lapult. A nyíl egy falnak csapódott, majd eltűnt a sötétben. A sikátor egy utcába nyílott. Minala balra fordította a lovat. Pata csikordult, szikrák pattogtak alóla. A ló összekapta magát, kilőtt. Malaz város kikötőnegyede csupa keskeny kanyargós utcából állt, melyeken szinte lehetetlennek tűnt vágtában haladni egy lóval, főleg az éjszaka közepén. A következő percekben Kalam átélte élete legvadabb vágtáját. Minala lélegzetelállítóan ügyes volt. Kis idő múlva a merénylő közelebb hajolt hozzá.

– Hová a fenébe megyünk? A város tele van Karmosokkal, asszony...

– Tudom, a fenébe is!

A lány átkelt a lóval egy fahídon. A merénylő felnézett, és a felső negyedet látta maguk előtt, azon túl pedig egy baljós, fekete árnyat: a sziklát, rajta pedig a Mohos Erődöt.

– Minala!

– A Császárnőt akartad, nem? Hát tessék, itt van! Ott csücsül a Mohos Erődben!

Ó, Csuklyás árnyéka!

*

A téglák egy hang nélkül nyíltak meg alattuk. A négy utazót magába szippantotta a hideg sötétség. A zuhanás hamar véget ért, s a megrázó becsapódás után sima, csiszolt kövezeten találták magukat. Muzsikus nyöszörögve felült, a munícióval tömött zsák még mindig a hátán volt. Az eséskor megsérült alig gyógyult bokája, és a fájdalom szinte elviselhetetlennek tűnt. Összeszorított fogakkal körülnézett. A többiek lassacskán talpra kecmeregtek. Egy kerek helyiségbe kerültek, mely a pontos mása volt annak, amelyből Tremorlorban elindultak. Az utász egy pillanatra megijedt, hogy visszakerültek ugyanoda, de aztán megérezte a levegőben a só szagát, és megnyugodott.

– Megjöttünk – jelentette be. – Ez a Halottasház.

– Mitől vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Sáfrány.

Muzsikus az egyik falhoz mászott. Próbálgatta a lábát, grimaszolt.

– Érzem a Malaz-öböl szagát; és figyeld, milyen párás a levegő. Ez nem Tremorlor, kölyök.

– De lehetünk bármelyik olyan Házban, ami tengerparton áll...

– Lehetünk – hagyta rá az utász.

– Egyszerű a dolog, kiderítjük – zárta le a vitát Apsalar. – Megint megsérült a bokád, Muzsikus.

– Igen. Bárcsak itt lenne Mappó, a jó kis elixírjeivel...

– Rá tudsz állni? – kérdezte Sáfrány.

– Nincs más választásom.

Apsalar apja a lépcsőhöz lépett, majd lenézett.

– Valaki van itthon – mondta. – Lámpafényt látok.

– Na, ez remek – dünnyögte Sáfrány, és már húzta is elő a késeit.

– Tedd csak el azokat – szólt rá Muzsikus. – Vagy vendégek vagyunk, vagy halottak. Menjünk le és mutatkozzunk be, rendben?

Leereszkedtek az alsó szintre. Muzsikust a daru támogatta. Nyitott ajtón át a folyosóra léptek. A falfülkékben végig lámpások égtek, és a szemben lévő dupla ajtó résén tűz fénye világított kifelé. Itt is, mint Tremorlorban, egy hatalmas páncél állt a folyosó közepén, az egyik fülkében. Látszott, hogy komoly csatákban is megfordultak benne. A csapat megállt, és komolyan megszemlélték, mielőtt tovább indultak volna a nyitott ajtókon át.

Apsalar vezetésével benyitottak a nagy szobába. A kandallóban a lángokat mintha láthatatlan forrás táplálta volna. Furcsa feketeség vette körbe, s meglátták, hogy ez csak egy kis ajtó, mely a végtelen tűz Üregébe vezet.

Egy alak állt nekik háttal a szobában, és a lángok táncát nézte. Az izmos, széles vállú, legalább két és fél méter magas férfi fakó okkerszín ruhát viselt. Hosszú, acélszürke lófarok kígyózott végig a lapockái között. Az őr anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt. Hangja halk és erélyes volt.

– Bukásotok Ikárium ügyében feljegyeztetett.

– Végül is nem rajtunk múlott – mondta Muzsikus. – Mappó...

– Ó, igen, Mappó – vágott közbe az őr. – A trell. Úgy tűnik, túl régóta van már Ikárium oldalán. Vannak kötelességek, melyek erősebbek a barátságnál. A Bölcsek mélyen megsebezték őt, amikor elpusztítottak egy egész várost, és Ikáriumra fogták a dolgot. Úgy gondolták, ez így elég lesz. Egy Figyelőre volt szükség. Az, aki korábban betöltötte a tisztséget, öngyilkos lett. Ikárium hónapokig járta a világot egyedül, és a veszély túl nagy volt.

A szavai Muzsikus lelkébe hatoltak, és megsebezték őt. Ne, Mappó azt hiszi, hogy Ikárium elpusztította az otthonát, megölte a családját és mindenkit, akit ismert. Nem, hogy tehették ezt vele?

– Az Azath már régóta tervezte ezt a beszippantást, halandók – a férfi ekkor megfordult. Vékony ajkát hatalmas agyarak keretezték, melyek az alsó ajka fölött buggyantak ki. Bőre zöldes árnyalata miatt olyan volt, akár egy szellem, pedig a tűzhely fénye melegen világította meg. Jeges, acélszínű szempár mérte őket végig. Muzsikus csak bámult, és nem hitt a szemének: a hasonlóságot nem lehetett nem észrevenni, minden vonás egyezett. Gondolatai meglódultak.

– A fiamat meg kell állítani. A haragja méreg – mondta a jaghuta. – Vannak kötelességek, melyek erősebbek a barátságnál, erősebbek még a vérségi köteléknél is.

– Sajnáljuk a dolgot – mondta halkan Apsalar, egy perc után –, de a feladat túl nagynak bizonyult számunkra.

A hideg, nem emberi szempár, a lányra tapadt.

– Talán igazad van. Most én kérek bocsánatot. Csak annyira... reménykedtem.

– Miért? – suttogta Muzsikus. – Miért van Ikárium elátkozva?

A jaghuta oldalra hajtotta a fejét, majd hirtelen visszafordult a tűzhöz.

– A megsebzett Üregek veszedelmesek. Megsebezni egy Üreget, pedig még ennél is rosszabb. A fiam ki akart engem szabadítani az Azathból. Elbukott. És... megsérült. Nem értette – és nem is fogja soha megérteni –, hogy én elégedett vagyok itt. Kevés olyan hely van a világokban, amely békét adhat egy jaghutának, vagyis inkább olyan békét, amit mi képesek vagyunk elérni. A ti fajtátokkal ellentétben, mi a magányt keressük, hiszen csak ez jelent biztonságot – ismét feléjük fordult. – Persze, Ikáriumnak duplán jutott a sors fintorából. Emlékek nélkül mit sem tud arról, ami valaha mozgatta. Nem tud semmit a megsebzett Üregekről és az Azath titkairól – a jaghuta fájdalmasan elmosolyodott. – Rólam sem tud semmit.

Apsalar hirtelen felemelte a fejét.

– Te Gothos vagy, ugye?

A férfi nem válaszolt. Muzsikus megpillantott egy padot a fal mellett. Odaugrált és leült rá. A meleg kőfalnak nyomta a fejét, és lehunyta a szemét. Istenem, a mi szenvedésünk semmi, lelki sebeink csak karcolások. Áldás reád, Csuklyás, a halandóság ajándékáért. Nem tudnék úgy élni, mint az Elődök – nem tudnám így kínozni a lelkemet...

– Ideje, hogy menjetek – mondta a jaghuta. – Ha sebektől szenvedtek, találtok egy kancsó vizet a bejáratnál, a víznek gyógyereje van. Az utcákon ma éjjel csupa rossz dolog történik, úgyhogy legyetek óvatosak...

Apsalar megfordult, tekintete találkozott Muzsikuséval, aki éppen akkor nyitotta ki a szemét, s küzdött, hogy lásson a könnyein át. Ó, Mappó, Ikárium... mennyi szenvedés...

– Mennünk kell – mondta a lány.

Az utász bólintott, és felállt.

– Azt hiszem, nekem jót tenne az a víz – motyogta.

Sáfrány még egyszer, utoljára körülnézett: tanulmányozta a kopott tapétát, a díszes padot, a köveket, fadarabokat, és végül a rengeteg tekercset is, melyeket a dupla ajtóval szembeni falnál álló asztalra halmoztak. Felsóhajtott és kihátrált. Apsalar apja követte. Visszatértek a folyosóra, és a bejárat felé indultak. Az egyik oldalon egy kancsó állt, rajta egy fa ivópohárral.

Apsalar fogta a poharat, töltött bele a kancsóból, és Muzsikus kezébe nyomta. Az utász jóízűen felhajtotta a vizet, aztán felkiáltott fájdalmában, ahogy a túl gyors gyógyulás összerántotta a csontját. Egy perc múlva elmúlt a görcs. Megrázkódott s látta, hogy egészen kiverte a víz. A többiek gyanakodva nézték.

– A Csuklyásra – lehelte az utász. – Ne igyatok belőle, ha nem muszáj!

Apsalar visszatette a poharat. Az ajtó egy érintésre kinyílt, s előtűnt az éjszakai égbolt, meg az elhanyagolt kert. Kövezett ösvény kanyargott az íves kapuhoz. Az egész területet alacsony kőfal vette körül. A falon túl házak álltak, lezárt spalettákkal.

– Nos? – fordult Sáfrány az utászhoz.

– Igen. Ez Malaz város.

– Állati ronda.

– Az bizony.

Muzsikus a lábát próbálgatta, s miután nem érzett semmi fájdalmat, az ösvényen a kapuhoz indult. Semmi mozgás. Semmi hang.

– Ez egyáltalán nem tetszik.

– Varázslat érintette a várost – jelentette ki Apsalar. – És ismerős a jellege is.

Muzsikus gyanakodva nézett rá.

– Karmos?

A lány bólintott. Az utász maga elé kapta a táskáját, és kotorászni kezdett benne.

– Akkor talán közeli csattanósokra lesz szükségem.

– Ha nincs szerencsénk.

Előhúzott két töltetet.

– Ez az.

– Merre? – suttogta Sáfrány.

Átkozott legyek, ha tudom – gondolta Muzsikus, majd hangosan válaszolt:

– Próbáljuk meg Tréfásnál. Ezt a kocsmát Kalam is ismeri...

Kiléptek a kapun. Hatalmas árnyék bontakozott ki előttük, melyből egy furcsa, groteszk alak lépett elő. Apsalar gyorsan lefogta Muzsikus kezét, aki már célzott.

– Ne, várj.

A démon feléjük fordította hosszúkás fejét, és szemügyre vette őket egyetlen szemével. Aztán behajolt a képbe a lovasa is. Fiatal volt, ruháján régi vér, arca a bestia emberi változata.

– Kín – mondta Apsalar.

A fiú agyarakkal teli szája kinyílt, hangja reszelős volt.

– Kalam Mekhart keresitek.

– Igen – erősítette meg Apsalar.

– Éppen a sziklán lévő erőd felé tart...

Muzsikus meglepődött.

– A Mohos Erődbe? Miért?

A lovas oldalra hajtotta a fejét.

– Találkozni akar a Császárnővel.

Az utász megperdült, tekintete a magasló erődöt kutatta, melynek sötét zászló lengedezett a tetején.

– A Csuklyás vigyen el minket, hiszen itt van!

– Vezetünk benneteket – mondta a fiú, és rémisztően elmosolyodott. – Az Árnyakon át, biztonságban a Karmosoktól.

Apsalar visszamosolygott rá.

– Akkor vezess, kérlek.

*

Nem vettek vissza a tempóból, ahogy a sziklafal oldalában felfelé vezető, széles kőlépcső töve felé lovagoltak. Kalam megragadta Minala karját.

– Jobb lenne, ha lassítanál...

– Csak kapaszkodj erősen – morogta a lány. – Nem olyan meredek.

Nem olyan meredek? Fener...

A hátas előrelendült, izmai megfeszültek. Mielőtt az állat patája a kőre ért volna, a világ alaktalan szürkeségbe fordult körülöttük. A hátas felnyerített és visszahőkölt volna, de már elkésett. Az Üreg magába szippantotta őket. A paták vészesen megcsúsztak. Kalam oldalra esett, neki a falnak, aztán le a lóról. Fényezett padló közeledett felé, tüdejéből kiszorult a levegő. Az íjpuska kiesett a kezéből, és eltűnt valahol. A merénylő levegő után kapott, és lassan átgördült.

Egy mohos folyosóra kerültek, és a ló minden volt, csak boldog nem. Az állat feje és a magas, íves mennyezet között, még egy jó karnyújtásnyi volt a távolság. Minalának sikerült valahogy a nyeregben maradnia. Próbálta lecsendesíteni az állatot, s egy perc után ez sikerült is neki. Előredőlt a nyeregben, s fél kézzel az állat nyakát paskolgatta. Kalam nyögve talpra kecmergett.

– Hol vagyunk? – sziszegte Minala, s közben körbenézett a hosszú, üres folyosón.

– Ha jól tudom, a Mohos Erődben – felelte a merénylő. Gyorsan magához vette a nyílpuskáját. – A Császárnő tudta, hogy jövünk; úgy tűnik, már elunta a várakozást.

– Ha ez igaz, Kalam, akkor nekünk annyi.

Nem nagyon tudott tiltakozni, így inkább nem is mondott semmit. Ellépett a ló mellett, és szemügyre vette a szemben látható ajtót.

– Azt hiszem, a Régi Toronyban vagyunk.

– Ez megmagyarázza a sok port, de akkor is, olyan szag van itt, mint egy istállóban.

– Ez nem véletlen, ennek az épületnek a felét pontosan ilyen célra alakították át. De a Nagyterem azért megmaradt – az ajtó felé mutatott. – Ott bent van.

– Más bejárat nincs?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem maradt több. A hátsó ajtó itt az Üreg.

Minala morgott valamit, aztán lekászálódott a nyeregből.

– Gondolod, hogy figyel minket?

– Mágikusan? Talán; te arra célzol, hogy rólad vajon tud-e... – habozott, aztán átadta a lánynak a nyílpuskát. – Tegyünk úgy, mintha nem tudna. Maradj itt, én átvezetem a hátast.

A lány bólintott, aztán betöltötte a nyílpuskát. Kalam a szemébe nézett.

– Különben, hogy a fenébe kerültél ide?

– A birodalmi teherhajón, ami egy nappal a Rongyszedő után indult. Ez a hátas nem lógott ki Pormkval tenyészállatai közül. Mi is belekeveredtünk abba az átkozott viharba, de az egyetlen igazi gondot az jelentette, amikor le kellett szállnunk a hajóról az öböl közepén. Azt az úszást soha az életben nem akarom megismételni.

A merénylő szeme elkerekedett.

– A Csuklyás szakállára, te asszony! – félrefordította a tekintetét, de aztán ismét odafordult. – Miért?

– Tényleg ilyen keményfejű vagy, Kalam? Különben rosszul tettem?

Voltak olyan akadályok, melyekről a merénylő úgy gondolta, sosem juthat át rajtuk. Gyors összeomlásuk láttán levegőt sem kapott.

– Rendben van – mondta végül –, de tudnod kell, hogy én minden vagyok, csak otthonülő nem.

A lány felvonta a szemöldökét.

– Micsoda meglepetés!

Kalam ismét az ajtó felé fordult. Egy kés volt minden fegyvere, és túl sok vért vesztett. Nem egészen a megfelelő körülmények egy Császárnő meggyilkolására, de ez van, és kész... Szó nélkül előresiklott, és megragadta a hátas szárát. Az állat patái hangosan kopogtak a köveken, ahogy a hatalmas dupla ajtó felé haladtak. Kalam kezét a fához emelte. A sötétre színeződött fatáblák mintha izzadtak volna. Varázslat vár a túloldalon. Nagy erejű varázslat – gondolta. Hátralépett, visszanézett Minala szemébe, aki már tízlépésnyire volt tőle, aztán lassan megrázta a fejét. A lány vállat vont, majd felemelte a nyílpuskát. A férfi visszafordult az ajtóhoz, és megragadta a bal oldali ajtószárnyon lévő kilincset. Az hang nélkül lenyomódott. Kalam kinyitotta az ajtót. Koromsötét és hideg áradt odabentről.

– Gyere be, Kalam Mekhar – invitálta egy női hang.

Kalam kevés lehetőséget látott maga előtt. Ezért jött ide, bár az utolsó felvonás nem egészen úgy alakult, ahogy elképzelte. A merénylő belépett a sötétbe, lova követte.

– Elég lesz. Cilinderrel és a Karmosaival ellentétben, én nem becsüllek alá téged.

A férfi nem látott semmit, a hang pedig olyan volt, mintha minden irányból érkezne egyszerre. A férfi mögött lévő, résnyire nyitva hagyott ajtó kicsit oldott ugyan a sötétségen, ám egy-két méter után már ez sem látszott, a sötétség mindent elborított.

– Azért jöttél, hogy megölj engem, Hídégető – mondta Laseen Császárnő hideg, száraz hangon. – Nagy utat tettél meg. Miért? – A kérdés meglepte Kalamot. A nő enyhe iróniával folytatta: – Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz válaszolnod a kérdésre, Kalam.

– A Hídégetők szándékos kiirtása – kezdte a merénylő. – Félkarú Dujek kitagadása. Gyilkossági kísérlet Pálinkás ellen, ellenem meg a Kilencedik osztag többi tagja ellen. Régi eltűnések. Valószínűsíthető közreműködés Dassem Ultor halálában. A Császár és Táncos meggyilkolása. Alkalmatlanság, közömbösség, árulás... – a lista végére ért, hangja elhalt.

Laseen Császárnő hosszú ideig hallgatott.

– És te vagy a bírám – szólalt meg végül halkan. – Egy merénylő.

– Igen, így van.

– Jogomban áll védeni magam?

A férfi elvigyorodott. A hang mindenhonnan jött – egyetlen hely kivételével. Ez a balján lévő sarok volt, alig négylépésnyire tőle.

– Megpróbálhatod, Császárnő. – A Csuklyás szakállára, alig állok a lábamon, és őt valószínűleg varázslat védi. Ahogy Fürge Ben mondaná, ha nincs semmid, blöffölj...

Laseen hangja megkeményedett.

– Tajszkrenn Főmágus erőfeszítései Genabackison, egy félreértésen alapultak. Nekem nem állt szándékomban kiirtani a Hídégetőket. A szakaszotokban volt egy fiatal nő, akit egy isten birtokolt, és aki meg akart engem ölni. Árva Végrehajtót küldtem, hogy végezzen vele...

– Tudok minderről, Császárnő. Az idődet vesztegeted.

– Nem érzem úgy, hogy pazarlás lenne, főleg, ha csak annyi időt tölthetek már a halandó világban, amíg beszélek. Most pedig kitérnék a többi vádpontra is. Dujek kitagadása csak időleges, igazság szerint csak taktika. Felfogtuk, hogy mekkora fenyegetést jelent a Pannioni Birodalom. Dujek azonban azon a véleményen volt, hogy egyedül nem bír el vele. Ellenségből szövetségest kellett faragnunk, Kalam. Szükségünk volt Darujhisztán készleteire, szükségünk volt Caladan Broodra, a rhivikre, a barghasztokra, Fürkész Anomanderre meg a Tiste Andiikra. És kellett a Bíborsereg is, hátvédnek. Nos, ezen tekintélyes ellenfelek közül senki sem volt ostoba, mind tudták, mekkora veszélyt jelenthet a Pannioni Látó, és az ő növekvő birodalma. De a bizalom terén akadt egy kis gond. Beleegyeztem Dujek javaslatába, szabadjára engedtem őt és a seregét. Mint kitagadottak, eltávolodtak a Birodalom érdekeitől, érdekeltségeitől: ha úgy tetszik, ez volt a válaszunk a bizalom kérdésére.

Kalam szeme összeszűkült, a férfi erősen gondolkodott.

– És mi volt a Főmágussal? Mi az ő szerepe ebben az egészben?

Szinte hallotta a nő mosolyát.

– Nos, ő a háttérben marad, egyelőre nincs a képben, de ott lesz, ha Dujeknek szüksége lenne rá. Ő lesz Dujek – hogy is mondjátok ti, katonák? – cinkelt lapja a pakliban...

Kalam egy hosszú percig hallgatott. A teremben nem hallatszott más hang, csak a saját lélegzése, illetve az, ahogy a vére lassú cseppekben időnként a földre hullott.

– Vannak régebbi bűnök is, melyek még hatályosak... – a merénylő összevonta a szemöldökét. Nem hallatszik más hang...

– Kellanved és Táncos meggyilkolása? Igaz, véget vetettem uralmuknak a Malaza Birodalomban. Megszereztem a trónt. Igazán gonosz árulás volt, ezt elismerem. Egy birodalom mindig hatalmasabb, mint bármelyik halandó...

– Beleértve téged is...

– Beleértve engem is. Egy birodalomnak mindig vannak saját szükségletei, követelései a becsület nevében, és ez a bizonyos teher olyasvalami, amiről te katonaként biztosan sokat tudsz. Túlságosan is jól ismertem azt a két embert, Kalam. Te nem mondhatod el magadról ugyanezt. Olyan szükségszerűségre reagáltam, amit nem kerülhettem el, bár kelletlen voltam, és kedvetlen is. Azóta hatalmas hibákat követtem el az emberek megítélésében, ezekkel kénytelen vagyok együtt élni...

– Dassem Ultor...

– Rivális volt. Ambiciózus ember, Csuklyás szolgája. Nem kockáztathattam meg a polgárháborút, így én léptem először. Sikerült elkerülni a belső háborút, így ebben a témában nem bántam meg semmit.

– Úgy látom – mormogta a merénylő halkan –, hogy egész jól felkészültél erre a beszélgetésre.

Egy perc után a császárnő folytatta.

– Szóval, ha most Dassem Ultor ülne itt a helyemen, mondd csak, Kalam, gondolod, hogy ő is ilyen közel engedett volna magához? Gondolod, hogy ő is elbeszélgetett volna veled? – a nő kis szünetet tartott, aztán folytatta. – Tisztán látom, hogy nem sikerült álcáznom a hangom forrását, mivel egyenesen felém nézel. Három, talán négy lépés, Kalam, és véget vethetnél az uralmamnak. Mit választasz?

Kalam mosolyogva megforgatta a kést a jobb kezében. Rendben van, játsszunk tovább.

– Hétváros...

– Megfelelő válaszra számíthat – vágta rá a nő.

A merénylő szeme elkerekedett a meglepetéstől: a Császárnő hangjában haragot hallott. Nocsak, ki gondolta volna? Császárnő, mégsem lett volna szükség az illúzióra. A vadászat itt véget ér. Eltette a kést. Elégedetten elmosolyodott, amikor Laseen meglepetten levegő után kapott.

– Bevallom, kicsit meg vagyok zavarodva...

Sosem gondoltam volna, hogy melléd állok, Laseen...

– Könyöröghettél volna az életedért. Mondhattál volna több okot, több érvet. Ehelyett nem a saját nevedben beszéltél, hanem a birodalom hangján – elfordult. – Rejtekhelyed biztonságos. Elhagyom a... köreidet...

– Várj!

Megtorpant, a császárnő hangjából hallatszó bizonytalanság miatt felvonta szemöldökét.

– Igen, Császárnő?

– A Karmosok... nem tehetek semmit... nem tudom őket visszahívni...

– Tudom. A belügyeket maguk intézik.

– Hová mész?

Kalam elmosolyodott a sötétben.

– Császárnő, megtisztelő a bizalmad – megfordította a lovat, és elindult vele az ajtó felé, aztán onnan még egyszer visszafordult. – Azt akartad tudni, hogy eljövök-e még egyszer? A válaszom: nem.

Minala a bejáratot fedezte pár lépésnyi távolságból. Lassan felállt, amikor meglátta, hogy csak Kalam érkezett. A nyílpuska azonban még ott volt a kezében egészen addig, míg a merénylő be nem csukta maga mögött az ajtót.

– Nos? – kérdezte sziszegve.

– Mit nos?

– Hangokat hallottam: mormogást, halk beszédet. Meghalt? Megölted a Császárnőt?

Talán egy szellemet öltem meg. Nem, egy bűnbakot, akit Laseen vonásaival ruháztam fel. Egy merénylőnek sosem szabadna meglátni az áldozat arcát a maszk alatt.

– Nem volt más, csak gúnyos susogás a teremben, Minala. Végeztünk.

A lány szeme megvillant.

– Mindezek után... gúnyos susogás? Átutaztál három kontinensen, hogy megtedd ezt, Kalam!

A férfi vállat vont.

– Ilyenek vagyunk, nem? Újra és újra abba a hitbe kapaszkodunk, hogy léteznek egyszerű megoldások. Igen, elképzeltem egy drámai, feszült összecsapást: varázslat villanását, fröcsögő vért. Azt akartam, hogy esküdt ellenségem haljon meg a kezem által. Ehelyett... – ekkor felnevetett – egy többé-kevésbé halandó asszonnyal beszélgettem... – megrázta magát. – Mindenesetre, még egy egész hadseregnyi Karmos vár ránk.

– Remek. Akkor most mit csináljunk?

A férfi elvigyorodott.

– Egyszerű... egyenesen lemegyünk, az átkozott torkukon át.

– A legostobább terv, amit valaha hallottam...

– Igen. Menjünk!

A lovat vezetve, végigmentek a folyosón.

*

A természetellenes sötétség oszlani kezdett a régi Nagyteremben. Az egyik sarokban feltűnt egy szék, melyen egy aszott holttest ült. Az enyhe huzatban száraz hajpamacsok libbentek, az ajak már összeszáradt és felhúzódott a fogakon, a szemüreg üresen tátongott. A hátsó fal közelében Üreg nyílt, és egy magas, zöld ruhába öltözött férfi lépett ki belőle. A szoba közepén megállt, a szemben lévő dupla ajtó felé fordította a fejét, aztán a széken ülő holttestre nézett.

– Nos?

Az élettelen ajkak közül Laseen Császárnő hangja hallatszott.

– Nem jelent többé veszélyt.

– Biztos vagy ebben, Császárnő?

– Beszélgetésünk során egy ponton rájött, hogy nem vagyok itt testi mivoltomban, hogy újra kellene kezdenie az egész vadászatot. Úgy tűnt, szavaimnak volt némi foganatja. Végül is, mégsem meggyőzhetetlen ember. Most pedig, ha lennél olyan szíves visszahívni a vadászaidat...

– Ezt már megbeszéltük; tudod, hogy ez lehetetlen.

– Nem akarom elveszíteni őt, Cilinder.

A férfi szárazon felnevetett.

– Azt mondtam, hogy nem tudom visszahívni a vadászaimat, Császárnő. Csak nem azt akarod mondani, hogy komolyan hittél abban, hogy sikerrel járhatnak? A Csuklyás szakállára, még maga Táncos is habozott volna, mielőtt elindul megölni Kalam Mekhart! Nem, jobb lesz, ha úgy tekintjük ezt a kis közjátékot, mint a szervezet megtisztítását a gyenge elemektől...

– Igazán nagylelkű vagy.

A férfi mosolya szomorkás volt.

– Vettünk ma éjjel egy-két leckét gyilkolásból, Császárnő. Lesz min gondolkodni. Különben is, van egy bűnbakom, akin megbosszulhatom a kudarcot.

– Gyöngy, a kedvelt hadnagyod.

– Már nem kedvelt.

Laseen hangjába fenyegetés vegyült.

– Remélem, azért felépül majd a figyelmességed után, Cilinder.

A férfi felsóhajtott.

– Igen, de egyelőre hagyom, hadd izzadjon... és hadd gondolja át Kalam esetét. Mindig is úgy tartottam, hogy egy kis szégyenérzet csak jót tesz mindenkinek. Egyetértesz velem, Császárnő?

– Császárnő?

Egy hullával beszélgetek. Ah, Laseen, pont ezt szeretem benned a legjobban – a különleges képességet, amivel mindenkinek lenyomod a torkán a saját szavait...

*

Az Őrség kapitánya gyakorlatilag keresztülesett rajtuk, ahogy mendegéltek a régi erőd külső fala mentén. Minala felemelte a nyílpuskát, mire a férfi óvatosan feltartotta a kezét. Kalam előlépett, az árnyak közé húzta a kapitányt, aztán gyorsan lefegyverezte.

– Rendben, kapitány – sziszegte a merénylő. – Áruld el, hogy merre vannak az Erőd hívatlan vendégei.

– Ha jól értem, nem saját magatokra gondolsz – mondta a férfi, majd felsóhajtott. – Nos, a kapuőrségben az egyik fickó valami alakokról beszélt, a lépcsőn látta őket; persze az öreg már félig vak. De itt... semmit sem láttunk.

– Többet tudsz te ennél, kapitány... mi is a neved?

A férfi elhúzta a száját.

– Aragan. Csak pár nap, és áthelyeztek volna...

– Elég egy kis együttműködés, és így is lesz.

– Most végeztem az őrjárattal: minden csendes, már amennyire én láttam. Persze ez nem jelent semmi biztosat, igaz?

Minala az Erőd tetején álló, a szélben csattogó lobogóra nézett.

– És a hivatalos vendég? Nincsenek testőrei?

Aragan kapitány elvigyorodott.

– Ja, a Császárnőre gondolsz! – Volt valami a hangjában, ami arra utalt, hogy jól mulat. – Nem öregedett valami szépen, igaz?

Az udvarban tintapacaszerű sötét folt jelent meg. Minala figyelmeztetően felkiáltott, közben a nyílpuska elsült a kezében. Fájdalmas kiáltás hallatszott. Kalam félrelökte a kapitányt, aztán megperdült, és kés villant a kezében. Négy Karmos Kéz tűnt elő: húsz gyilkos támadt rájuk. A sötétben dobócsillagok surrogtak. Minala felkiáltott, s a nyílpuska kiesett a kezéből. A lány hátratántorodott. Varázslathullám áradt szét a köveken, aztán el is tűnt, gyorsan, ahogy jött.

A Kezek tagjai közé árnyak lopóztak, s ezzel csak még nagyobb lett a zűrzavar. Amikor valami hatalmas és furcsa alak lépett a látókörükbe, Kalam szeme elkerekedett a felismeréstől. Kín! A démon támadásba lendült, testek repültek minden irányba. A legtávolabbi Kéz tagjai egy emberként fordultak, hogy szembenézzenek az új veszedelemmel. Öklömnyi tárgy repült feléjük. Az öt vadász szétszéledt, de túl későn, mivel a csattanós a kövekhez csapódott. A robbanás vasszilánkokat szórt a gyilkosok közé.

Egyetlen vadász nézett csak szembe Kalammal. Két, vékony pengéjű kés villant a sötétben. Az egyik a merénylő jobb vállát találta el, a másik pedig csak centikkel kerülte el az arcát. Kalamnak elernyedt a jobb keze, a kés kiesett ujjai közül. A vadász ráugrott. A szögekkel teli táska félúton találkozott a támadó fejével: gyomorforgató reccsenés hallatszott. A vadász a földre zuhant.

Újabb csattanós robbant a közelben. Az udvar ismét megtelt sikolyokkal. Kezek ragadták meg a merénylő foszlott bőrmellényét, s az árnyak közé rángatták őt. Kalam gyengén tiltakozott.

– Minala!

Egy ismerős hang suttogott a fülébe.

– Velünk van ő is. Sáfrány vigyáz a lóra...

Kalam pislogott.

– Siralom?

– Mostanában inkább Apsalar, tizedes.

Az árnyak körülzárták őket. A hangok elhaltak.

– Tele vagy lyukakkal – állapította meg Apsalar. – Mozgalmas éjszakád lehetett.

A férfi felnyögött, amikor a tőrt lassan kihúzták a vállából, érezte, hogy a penge nyomában megindul a vér is. Egy ismerős arc libbent a látóterébe, vörös, őszes szakáll, vigyorgó száj...

– A Csuklyás szakállára! – motyogta Kalam. – Micsoda ronda pofád van neked, Muzsik!

A vigyor kiszélesedett.

– Vicces – mondta Muzsikus. – Én is pont ezt akartam mondani; bár lehet, hogy tévedek, hiszen micsoda amazont találtál magad mellé...

– A sebei.

– Karcolások – felelte Apsalar, nagyon közelről.

– Elkaptad? – kérdezte Muzsikus. – Elkaptad a Császárnőt?

– Nem. Meggondoltam magam...

– A fenébe, hisz... mit csináltál?

– Végül is egész rendes öreglány. Muzsik, emlékeztess később, hogy meséljem el az egész sztorit, cserébe viszont te is tartozol egy mesével, hiszen ha jól látom, sikerrel használtátok az Azath kaput.

– Ez igaz.

– Volt probléma?

– Semmi megoldhatatlan.

– Örömmel hallom, hogy legalább egyikünk könnyedén megúszta. – Kalam küszködve felült. – Hol vagyunk?

Új hang szólalt meg, sziszegve és gúnyosan.

– Az Árnyak Birodalmában... az én birodalmamban!

Muzsikus elhúzta a száját, és felnézett.

– Árnytövis? Inkább Kellanved! Minket nem vágtál át, ugye tudod? Rejtőzködhetsz a szép kis árnyékaid között, ahogy csak akarsz, de akkor is csak a mi nyavalyás Császárunk vagy!

– Ajaj, meghunyászkodom! – a körvonalak nélküli figura hirtelen felvihogott, és hátrébb húzódott. – És te, te nem a Malaza Birodalom katonája vagy? Nem tetted le az esküt? Nem fogadtál hűséget... nekem?

– Úgy érted, a Birodalomnak!

– Mit foglalkozunk az ilyen apró részletekkel? A helyzet akkor is az, hogy az Aptori démon elhozott benneteket... hozzám, hozzám, hozzám!

Sziszegő, kattogó hangok hallatszottak, mire az isten megfordult, és Kínra nézett. Amikor a démonból eredő furcsa hangok elhaltak, Árnytövis ismét a csapathoz fordult.

– Okos kis liba! De ezt eddig is tudtuk, nem igaz? Ő meg az a randa gyerek a hátán, bah! Kalam tizedes a Hídégetőktől, úgy látom, asszonyt találtál magadnak. Ó, nézzétek csak a szemét! Micsoda tűz! Le vagyok nyűgözve, komolyan. Most pedig szeretnétek letelepedni, nem igaz? Szeretnélek megajándékozni mindannyitokat! – széttárta a karját, mintha áldást osztana. – Hűséges alattvalóim vagytok!

Apsalar szólalt meg a maga hűvös, kimért hangján.

– Én nem akarok semmiféle jutalmat, és az apám sem. Szeretnénk megszakítani a kapcsolatot veled, Cotillionnal, és minden más Előddel is. Szeretnénk elhagyni ezt a birodalmat, Ammanas, és vissza akarunk térni a kanézi partvidékre...

– Én is velük mennék – tette hozzá Sáfrány.

– Ó, ez csodálatos! – lelkendezett az isten. – Micsoda elegancia van ezekben a szép, töretlen körökben! A kanézi partvidékre, úgy ám! Éppen arra az útra, ahol először találkoztunk, igen. Menjetek hát! A legfinomabb fuvallattal küldelek benneteket! Menjetek! – felemelte a kezét, s hosszú, szellemszerű ujjaival a levegőt simogatta.

A három alakot árnyak vették körül, és amikor szétoszlottak, Apsalar, az apja és Sáfrány, eltűntek. Az isten ismét felkuncogott.

– Cotillion úgy fog örülni, hát nem igaz? Nos, veled mi legyen, katona? Ritkán vagyok adakozó kedvemben, használd ki gyorsan, mielőtt még ráunok a jótékonykodásra!

– Tizedes? – szólalt meg Muzsikus, s leguggolt barátja mellé. – Kalam, nem vagyok nagyon oda, hogy egy isten meg akar ajándékozni, ha érted, mire célzok...

– Nos, eddig még nem is hallottuk, hogy mit ajánl, nem igaz? Kellanv... Árnytövis, igazán rám férne egy kis pihenés, remélem, valami ilyesmit tervezel te is. – Minala szemébe nézett. A lány bólintott. – Valami biztonságos helyen...

– Biztonságos! Sehol sem biztonságos! Kín ott lesz veled, lelkesebben, mint valaha! És kényelmes is lesz, igen, nagyon kényelmes...

– Hú – mondta Muzsikus. – Ez halál unalmasan hangzik. Rám ne számítsatok.

Az isten oldalra hajtotta a fejét.

– Igazság szerint neked nem tartozom semmivel, utász. Csak Kín áll melletted. Mostanában valahogy olyan... jószívű. És igen, gondolom, elég hűséges katona voltál, meg minden. Vissza szeretnél térni a Hídégetőkhöz?

– Nem. – Kalam meglepetten fordult barátja felé, aki a szemöldökét ráncolta.

– A Mohos Erőd felé menet kihallgattunk egy csapat őrt, váltás közben – magyarázta az utász. – Azt mondták, van még egy utolsó csapat újonc, akik a Malaza Kikötőben várnak behajózásra – tekintete találkozott Kalaméval. – Bocs, tizedes, de be akarok szállni a szülőföldeden tomboló felkelés leverésébe. Úgyhogy besoroznak... megint.

Kalam kinyújtotta a kezét, melyre már rászáradt a vér.

– Akkor csak annyit kérek, hogy maradj életben!

Az utász bólintott. Árnytövis felsóhajtott.

– Ilyen katonákkal nem is csoda, hogy meghódítottuk a fél világot. Nem, Muzsikus, most nem ironizálok. Ez alkalommal nem gúnyolódom. Bár Laseen nem érdemel ilyen embereket, mint te. Amikor a köd felszáll, te egy sikátorban találod majd magad, Tréfás Kocsmája mögött.

– Az pont jó lesz, Kellanved. Nagyra értékelem.

Egy perc múlva az utász eltűnt. A merénylő csillogó szemmel Árnytövisre nézett.

– Gondolom, megérted, hogy nem fogom megpróbálni megölni Laseent: a vadászatnak vége. Sőt, kísértést érzek, hogy figyelmeztesselek benneteket, Cotillionnal: szálljatok le róla. Hagyjátok a Birodalmat a Császárnőre. Nektek is van egy sajátotok.

– Azt mondtad, kísértést érzel, hogy figyelmeztess? – az isten közelebb lépett. – Szívd vissza, Kalam, mert nagyon megbánod – az árnyakba burkolózó alak visszahúzódott. – Azt tesszük, amihez kedvünk van. Ezt ne felejtsd el, halandó.

Minala Kalam oldalára lépett, s kezét a férfi sértetlen vállára helyezte.

– Az istenek ajándékaitól valahogy ideges leszek – suttogta. – Ettől meg különösen.

A férfi bólintott, teljesen egyetértett vele.

– Ó, ne legyetek már ilyenek! – mondta Árnytövis. – Az ajánlatom áll. Egy szentély, igazi lehetőség a letelepedésre. Férj és feleség, hi-hi! Nem, inkább apa és anya! És a legjobb az egészben az, hogy nem kell várnotok a saját gyerek érkezésére – Kín talált nektek néhányat!

Az őket körülvevő köd hirtelen felszállt. Kín és a kis lovasa mögött megpillantottak egy szedett-vedett tábort, az alacsony domb tetején. A sátorsorok között kis alakok mászkáltak. A számtalan tábortűzből füst szállt az ég felé.

– Az életükért imádkoztál – sziszegte Árnytövis lelkesen. – Kín legalábbis ezt mondja. Most itt vannak. A gyermekeitek már várnak benneteket, Kalam Mekhar és Minala Eltroeb... mind az ezerháromszázan!

Huszonnegyedik fejezet

Az Ősi Mael papja

Emelkedő tengerről álmodik...

Alkony

Sethand

A Forgószél örvénylő alagútja szétrobbanó porfelhő kíséretében nyílt meg, egy síkságon. Száraz, furcsán fekete fű simult a Shei'k lovának patája alá, ahogy a nő kivezette seregét. Amikről első ránézésre azt hitte, hogy lapos kövek, szanaszét a pusztaságban, kiderült, hogy a tűző napon rothadó holttestek. Egy csatamezőre érkeztek, mely Korbolo Dom és Koltén egyik utolsó összecsapásának helyszínéül szolgált. A fűszálakat a száradó vér festette feketére. Molylepkék szálldostak a mező felett. A hőségtől felpüffedő holttesteken legyek nyüzsögtek. A bűz szinte elviselhetetlen volt.

– Széttépett lelkek – szólalt meg mellette Heborik.

A nő az öregemberre pillantott, aztán a másik oldalára hívta Párducost.

– Vigyél ki egy felderítőcsapatot! – mondta a sivatagi harcosnak. – Nézzétek meg, mi van előttünk.

– A halál van előttünk – mondta Heborik, aki a hőség ellenére, reszketett.

– Már a közepében vagyunk – morogta Párducos.

– Nem. Ez... ez semmi – az expap a Shei'k felé fordította világtalan szemét. – Korbolo Dom; mit tett?

– Ezt hamarosan megtudjuk – csattant fel a nő, s egy intéssel előreküldte Párducost meg a csapatát.

A Világvége hadserege kimasírozott a Forgószél Üregéből. A Shei'k a három mágust különböző hadtestekhez osztotta be, jobban szerette, ha külön vannak, és jó távol az ő személyétől. Egyikük sem volt túl boldog az új felállás láttán, és a Shei'k már érezte is, hogy a három varázsló megerősített érzékkel nyomul előre. Kutattak, aztán gyorsan visszahúzódtak, először L'oric, aztán Bidithal, majd végül Febryl is. Mindhárom forrásból hihetetlen iszonyat hangjai szálltak felé.

És ha úgy döntenék, én is megtehetném ugyanezt. Előrenyúlhatnék láthatatlan ujjakkal, hogy kitapintsam, mi vár ránk. De mégsem tette.

– Felindultságot érzek benned, kislány – mormogta Heborik. – Végül mégis megbántad, hogy így döntöttél?

Megbánni? Ó, igen. Megbántam sok mindent, kezdve azzal a gonosz veszekedéssel, még Untában, a családi házban – testvéri civakodás, ami túl messzire jutott. Egy megbántott gyermek... azzal vádolja a nővérét, hogy megölte a szüleiket. Előbb az egyiket, aztán a másikat is. Apát. Anyát. Egy megbántott gyermek, akinek már nincs oka mosolyogni. – Most már van egy lányom.

Érezte, hogy Heborik figyelme teljesen rá fókuszál, az öregember nem értette ezt a furcsa gondolatváltást, csodálkozott, aztán lassan és fájdalmasan megértette őt.

– És már el is neveztem őt – folytatta a Shei'k.

– Ezt még nem hallottam – mondta az expap, s minden szava mintha vékony jégen tört volna át.

A lány bólintott. Párducos és a cserkelők eltűntek a következő dombon túl. Lengedező füst várta őket, a Shei'k eltűnődött, hogy vajon honnan eredhet.

– Csak ritkán beszél. De amikor megteszi... minden szava ajándék, Heborik. Egy költő lelke. Valahogy olyan, mint amilyenné talán én is válhattam volna, ha szabad lettem volna...

– Azt mondod, a szava ajándék. Neked ajándék, de lehet, hogy neki csupa átok, valami, aminek a szabadsághoz van a legkevesebb köze. Néhány ember vonzza az áhítatot, akár akarja, akár nem. Az ilyen emberek mindig nagyon magányosak maradnak. Magányosak, magukba fordulnak, Shei'k.

Párducos ismét feltűnt, megállt a gerincen. Nem intett nekik, hogy gyorsabban haladjanak, egyszerűen csak figyelte, ahogyan a Shei'k vezeti előre a seregét. Egy perc múlva egy másik lovascsapat tűnt fel a sivatagi harcos mellett. Törzsi zászlójukat a magasba emelték: idegenek. Az újonnan érkezettek közül ketten felkeltették a Shei'k figyelmét. Túl messze voltak ahhoz, hogy lássa a vonásaikat, de azért felismerte őket: Kamist Reloe és Korbolo Dom voltak azok.

– Nem lesz magányos – mondta Heboriknak.

– Akkor ne halmozd el áhítattal – felelte a férfi. – Arra érez majd késztetést, hogy megfigyelő legyen, ne résztvevő. A misztikusság ilyen eltávolodáshoz vezet.

– Nem érzek áhítatot, Heborik – mondta a Shei'k, magában mosolyogva. Megközelítették a várakozó lovasokat. Az expap továbbra is a lányt figyelte, miközben lassan felfelé kaptattak az enyhe emelkedőn.

– És – folytatta a lány – megértem a magányosságot. Nagyon is.

– Felisinnek nevezted el, nem igaz?

– De igen – elfordította a fejét, és belenézett a világtalan szempárba. – Szép név, nem igaz? Olyan... ígéretesen hangzik. Friss ártatlanság, olyan, amit csak a szülők láthatnak a gyermekükben, annak tiszta, kíváncsi szemében...

– Én ezt nem tudhatom – felelte a férfi.

A lány figyelte, ahogy kísérője tetovált arcán kövér könnycseppek gördülnek végig – távolinak érezte jelentésüket, ám azt megértette, hogy nem ítélik őt el. Csak a veszteséget siratja.

– Ó, Heborik! – mondta. – Kár a könnyekért.

Ha egy pillanattal tovább gondolkodott volna, mielőtt megszólal, rájött volna, hogy szavai jobban megtörik majd az öreget, mint bármi más. A szeme láttára zuhant össze, valósággal magába omlott, teste remegett. Kinyújtotta a férfi számára nem látható kezét, majd éppen, mielőtt megérintette volna, visszahúzta, s közben tudta, hogy a gyógyulás pillanata elveszett.

Megbánni? Sok mindent. A lista végtelen.

– Shei'k! Látom az istennőt a szemedben! – a győzedelmes hangú kiáltás Kamist Reloétól származott, kinek arca ragyogott, bár közben torz fájdalom látszott rajta. A Shei'k nem foglalkozott a mágussal, tekintete Korbolo Domra szegeződött. Félvér napani – az öreg tanáromra emlékeztet, ugyanaz a hideg magvetés villog az ő szemében is. Nos, ez az ember nem tud nekem mit tanítani. A két férfi körül az ügyhöz hűséges törzsek vezetői csoportosultak. Mindegyikük arcán sokkot látott, az iszonyat maradványait. Feltűnt egy újabb lovas is: a papi selyemruhába burkolózó alak egy öszvéren pöffeszkedett. Ő volt az egyetlen, aki nem volt felzaklatva. A Shei'k hideg nyugtalanságot érzett.

Párducos a csoporttól kicsit távolabb állt meg a lovával. A Shei'k már érezte a sötét feszültséget, mely a sivatagi harcos és Korbolo Dom, a renegát Ököl között támadt. Heborikkal az oldalán felért a gerincre, és meglátta, hogy mi is van azon túl. Közvetlenül előttük, egy lerombolt falu látszott: füstölgő, leégett házakból, halott lovakból és halott katonákból álló csendélet. Az Areni Út kőből épült bejárata feketéllett a koromtól. Az út dél felé egyenletesen lejtett. A két oldalon sorakozó fák...

A Shei'k megindult lovával. Heborik csatlakozott hozzá, némán kucorgott a nyeregben, és reszketett a forróságban. Párducos a másik oldalára lovagolt. Közeledtek az Areni Kapu felé. A csoport megfordult, és követte őket. Kamist Reloe szólalt meg – hangja enyhén remegett.

– Látod, mit csináltunk ebből a büszke kapuból? A Malaza Birodalom Areni Kapuja mostantól a Csuklyás kapuja, Látnok. Látod a jelentőségét? Látod...

– Csend legyen! – mordult fel Korbolo Dom.

Igen, legyen csend. Mondja el a csend a történetet.

Áthaladtak a kapu hűvösén, és odaértek az első fához, az első rászegezett, rothadó, felpuffadt holttesthez. A Shei'k megállt. Párducos felderítői gyors vágtában közeledtek visszafelé. Pár pillanat múlva meg is érkeztek.

– Jelentést! – csattant fel Párducos.

Négy sápadt arc meredt rájuk. Aztán az egyik harcos megszólalt:

– Nem változik semmi, uram. Több mint három mérföldön át, ameddig csak elláttunk. Több ezren vannak.

Heborik oldalra fordította a lovát, a legközelebb eső fához lépett, és hunyorogva a rászegezett holttest felé fordította tekintetét. A Shei'k egy hosszú percig hallgatott, aztán anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt.

– Hol a hadsereged, Korbolo Dom?

– A várostól nem messze táborozunk...

– Tehát nem sikerült elfoglalnod Arent?

– Nem, Látnok, nem sikerült.

– És Tavore Végrehajtó?

– A flotta már beért az öbölbe, Látnok.

Vajon mihez kezdesz most, testvérkém?

– Az ostobák megadták magukat – mondta Korbolo Dom, s hangja meghazudtolta saját elképedését. – Pormkval Legfőbb Ököl parancsára. Ebből is kitűnik a Birodalom újonnan feltűnő gyengesége, mely egykoron az erőssége volt: a katonák engedelmeskedtek a parancsnak. A Birodalom elveszítette a nagy hadvezéreit...

– Igazán? – végre a férfi felé fordult.

– Koltén volt az utolsó közöttük, Látnok – bizonygatta a renegát Ököl. – Ez az új Végrehajtó még nem bizonyított: csak egy nemes, az isten szerelmére. Ki várja őt Arenben? Ki ad neki tanácsot? A Hetediknek vége. Pormkval hadseregének vége. Tavore hadserege csupa újoncból áll. Arra készülnek, hogy megtámadnak egy háromszoros túlerejű, veterán hadsereget. A Császárnőnek elment az esze, Látnok, ha azt hiszi, hogy egy ilyen kis kékvérű seregecske vissza tudja foglalni Hétvárost.

A lány elfordult tőle, és végignézett az Areni Úton.

– Fordítsd vissza a hadseregedet, Korbolo Dom, és csatlakozz velük az én seregemhez.

– Látnok?

– A Világvégének csak egy vezetője van, Korbolo Dom. Tedd, amit mondtam!

S ismét a csend meséli el a történetet.

– Hát persze, Látnok – nyögte ki végül a renegát Ököl.

– Párducos.

– Igen, Látnok?

– Táboroztasd le a saját seregünket. Temessék el a halottakat a síkságon.

Korbolo Dom megköszörülte a torkát.

– Na és a csapatösszevonás után, milyen hadműveletet javasolsz?

Javasolni?

– Megütközünk Tavoréval. De az időt és a helyet én választom meg, és nem ő – kis szünet után folytatta: – Visszatérünk Rarakuba.

Nem vett tudomást a meglepett és csalódott kiáltásokról, leperegtek róla a nekiszegezett kérdések, melyek lassan átfordultak követelőzésbe. Raraku – újonnan kapott erőm bölcsője. Szükségem van az ölelésére... ha le akarom győzni a nővérem okozta félelmet és rettegést. Ó, Istennő, te vezérelj most engem...

A tiltakozások, melyekre nem jött válasz, lassan elhaltak. Szél támadt, átfújt mögöttük a kapun. Heborik hangja hallatszott.

– Ki ez? Nem látok semmit, nem érzek semmit. Ki ez az ember?

A kövér, selyembe bugyolált pap felelt neki.

– Egy öregember, Kéz Nélküli. Egy katona csupán, semmi más. Egy a tízezer közül.

– Ti is... ti is – Heborik lassan megfordult, világtalan szeme csillogott. – Ti is halljátok az isten kacagását? Hallja valaki az isten nevetését?

A jiszta pap oldalra billentette a fejét.

– Én csak a szelet hallom.

A Shei'k komoran nézett Heborikra. Hirtelen olyan... kicsinek látta. Egy perc után megfordította a lovát.

– Ideje indulni. Hallottátok a parancsokat.

Heborik maradt utoljára. Szerencsétlenül ült a lován, és bámult fel a holttestre, mely nem árult el neki semmit. A fejében hallott nevetésnek nem akart vége szakadni – a nevetésnek, mely a háta mögött álló Areni Kapun át érkezett.

Vajon mi az, amit nem szabad meglátnom? Fener, te vakítottál meg most teljesen? Vagy az az idegen jade, amely az ereimben csörgedezik? Valami kegyetlen vicc lenne ez – vagy éppen kegyesség? Nézd Fener, mi lett megtévedt fiadból, aki most – egészen biztosan – haza akar menni. Haza akarok menni.

*

Hólyagos parancsnok a teraszon állt. A Végrehajtót és annak kíséretét figyelte, amint végigmentek a széles, mészkő lépcsősoron, mely a palota kapujához vezetett, pont őalatta. A nő nem volt olyan idős, mint ahogy remélte, de még ilyen messziről is érezte híres keménységét. Egy vonzó, fiatalabb nő lépkedett az oldalán – Tavore segédje és szeretője is egyben, így mondták –, de Hólyagos nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna a nevét. A Végrehajtó másik oldalán, saját Házának őrkapitánya, egy Gimlet nevű férfi haladt. Veteránnak látszott, és ez legalább biztató volt. Megérkezett Keneb kapitány.

– Nem jártam szerencsével, Parancsnok.

Hólyagos elkomorodott, aztán felsóhajtott. Az égett hajó legénysége szinte rögtön eltűnt azután, hogy kikötöttek és kipakolták Koltén Hetedikjének sérült katonáit. Az őrség parancsnoka azt akarta, hogy legyenek ott a Végrehajtó fogadásakor. Gyanította, hogy Tavore szeretné őket kikérdezni – és a Csuklyásra, azokra az istentelen nyavalyásokra ráférne egy jó szorongatás...

– A Hetedik túlélőit már felsorakoztattuk a szemlére, uram – mondta Keneb.

– A wickákat is?

– Igen, és ott van közöttük mindkét boszorkánymester.

Hólyagos megborzongott a rekkenő hőségben. Félelmetes páros voltak. Olyan hidegek, olyan némák. Két gyermek, aki nem is gyermek. Hunyor pedig még mindig nem került elő – a parancsnok tudta, hogy valószínűleg soha többé nem látja majd a férfit. Egy embernek sem lett volna könnyű feldolgozni azt, hogy egy mozdulattal gyilkossá és hőssé lett, egyszerre. Abban azért még reménykedett, hogy nem a kikötőben úszkálva találja majd meg az öreg íjászt, arccal lefelé. Keneb megköszörülte a torkát.

– A túlélők, uram...

– Tudom, Keneb, tudom – Összetörtek. A Királynőre, mennyire összetörtek! A hús gyógyulása még nem minden. Persze nekem is megvan a magam baja az őrséggel – még sosem láttam ilyen... megtört csapatot.

– Lemehetnénk, uram, már majdnem a kapunál van.

Hólyagos felsóhajtott.

– Igen, menjünk, köszöntsük Tavore Végrehajtót.

*

Mappó óvatosan leeresztette Ikárium testét a víznyelő melletti puha homokba. Felkötött egy vásznat a barátja fölé, hogy teste árnyékban legyen, de a levegőben terjengő sűrű rothadásszag ellen, sajnos nem tehetett semmit. Nem ez volt éppen a legjobb légkör, amiben a jaghuta felébredhetett...

A lerombolt falu már mögöttük volt, s a fekete kapu árnyéka sem vetődött odáig, ahová Mappó letáborozott, messze az úttól és annak kísérteties őreitől. Az Azath Ürege tíz mérfölddel arrébb köpte ki őket magából, napokkal ezelőtt. A trell egész úton cipelte magával a jaghutát, egy olyan helyet keresett, ahová nem ért még el a halál. Azt remélte, hogy ennyi idő alatt megtalálja. Ehelyett azonban, az iszonyat csak egyre nőtt.

Mappó felegyenesedett, amikor szekérkerekek zörgését hallotta az út felől. Hunyorogva nézett a hang irányába. Az Areni Úton egy egyszerű kis szekér haladt, melyet ökör húzott. A bakon egy férfi kuporgott, s mögötte mozgás látszott – két másik férfi üldögélt a raktérben, valamivel foglalatoskodtak.

Lassan haladtak, mivel a hajtó minden egyes fánál megállt, egy percig bámulta a rászegezett testet, aztán továbbment a következőhöz. Mappó felkapta a zsákját, és megindult az idegenek felé. Amikor meglátta a trellt, a hajtó megállította a szekeret, és behúzta a féket. Könnyed mozdulattal a bak mögé nyúlt, majd előhúzott onnan egy hatalmas kőkardot. Látványosan a térdére fektette a fegyvert.

– Ha bajt akarsz keverni, trell, akkor még most vonulj vissza, különben nagyon megbánod – mondta köszönésképpen a hajtó.

Erre a másik két férfi is felegyenesedett, méghozzá nyílpuskával a kezében. Mappó letette a zsákot, és felemelte a kezét. Mindhárom férfinek furcsa színe volt, s a trell érezte, hogy olyan erő lappang bennük, ami meglehetősen nyugtalanítóan hatott rá.

– Egyáltalán nem akarok bajt, biztosíthatlak benneteket. Napok óta a halottak között mászkálok. Ti vagytok az első élő emberek, akikkel találkozom. Megnyugtat, hogy látlak benneteket, mert már attól féltem, hogy elvesztem Csuklyás egyik rémálmában...

A hajtó megvakarta vöröses szakállát.

– Én azt mondom, tényleg ott járunk – letette a kardját, és hátrafordult. – Szerintem rendben vagyunk, tizedes. Lehet, hogy van nála esetleg kötszer vagy ilyesmi, amiből kérhetnénk.

A szekér fenekében ülő két férfi leugrott a járműről, és Mappó felé indult.

– Sebesült katonák vannak veletek? – kérdezte Mappó. – Értek valamelyest a gyógyításhoz.

A tizedes fájdalmasan, kényszeredetten elmosolyodott.

– Kétlem, hogy ezekre a sérültekre akarnád pazarolni az erődet, trell. Nem sérült emberek vannak a szekérben, hanem két kutya.

– Kutyák?

– Igen. A Bukásnál találtuk őket. Úgy fest, a Csuklyásnak nem kellettek – legalábbis, még nem. Én személy szerint nem értem, hogyan maradhattak életben: annyi lyuk meg seb van rajtuk... – megrázta a fejét.

A hajtó is leszállt a szekérről, és az út vége felé indult. Minden egyes hullát alaposan megnézett közben.

Mappó intett neki.

– Kerestek valakit, igaz?

A tizedes bólintott.

– Igen, de a testek már elég rossz állapotban vannak, és így nehéz lenne felismerni. De Felhős azt mondja, hogy ha meglátja, biztosan felismeri őt. Már ha itt van egyáltalán.

Mappó tekintete a hajtóról az Areni Útra vándorolt.

– Meddig húzódik ez?

– Végig, trell. Tízezer katona, úgy hidd el.

– És ti...

– Mindet megnéztük, igen – a tizedes tekintete összeszűkült. – Nos, Felhős már az utolsó néhányat ellenőrzi. Tudod, ha nem keresett volna egy kimondott személyt... nos, akkor is... – vállat vont.

Mappó elfordította a tekintetét, vonásai megkeményedtek.

– A barátod említett valami Bukást. Mi az?

– A hely, ahol Koltén és a Hetedik elbukott. A kutyák élték csak túl. Koltén harmincezer menekültet vezetett el Hisszartól Arenig. Ez lehetetlen, mégis megtette. Megmentette azokat a hálátlan patkányokat, és a jutalma az lett, hogy a városkaputól alig ötszáz méterre, lemészárolták a seregét. Senki sem segített neki, trell – a tizedes tekintete Mappóét kereste. – El tudod ezt képzelni?

– Attól félek, nem tudok semmit az általad leírt eseményekről.

– Gondoltam. A Csuklyás tudja, hogy hol rejtőzhettél az utóbbi időben.

Mappó bólintott. Egy perc után felsóhajtott.

– Ha akarod, vetek egy pillantást a kutyáidra.

– Rendben, bár mi nem táplálunk hiú ábrándokat velük kapcsolatban. A helyzet az, hogy a fiúnak nagyon a szívéhez nőttek.

A trell a szekérhez lépett, és felmászott rá. A fiú a szekér aljában kuporgott. Egy vörös, széttépett csont- és húskupac felett őrködött, s tétova mozdulatokkal hessegette a legyeket a húsról.

– A Csuklyás kegyelmezzen! – suttogta Mappó, miközben végigmérte azt a kupacot, mely nemrég még egy tehénkutya lehetett. – Hol a másik?

A fiú felemelt egy darab rongyot. Alatta egy öleb feküdt. Mind a négy lábát eltörték. A törésekben genny gyűlt össze, és a kiskutya rázkódott a láztól.

– Ezt a picikét – mondta az ifjú katona – a másik tetején hagyták – hangjából harag és értetlenség érződött.

– Egyik sem fogja túlélni, fiú – mondta Mappó. – Annak a nagynak már régen meg kellett volna halnia; lehet, hogy már nem is él...

– Nem, nem, még él. Érzem, hogy dobog a szíve, de lassul. Egyre lassul, és mi nem tehetünk semmit. Geszler azt mondja, hogy talán abban kellene inkább segíteni, hogy véget érjen a szenvedésük, de én... talán...

Mappó figyelte, ahogy a fiú ott babrál az állatokon: keze kecses volt, ujjai hosszúak. Véres ronggyal törölgette a sebeket. Egy perc után a trell lassan felállt és megfordult, hogy végignézzen a hosszú úton. Kiáltást hallott maga mögött, a kapu közeléből, aztán hallotta, hogy a Geszler nevű tizedes futva megindul Felhős felé.

Jaj, Ikárium. Hamarosan felébredsz majd, de én még mindig gyászolni fogok, és ezen te csodálkozol majd... Gyászom fő oka te vagy, barátom, hiszen elveszíted az emlékeidet – nem az iszonyatosakat, hanem a kellemes, könnyű szívvel adott ajándékok emlékeit... Túl sok halott... mivel magyarázhatnánk ezt? Mit mondanál erre, Ikárium?

Még sokáig bámulta az Areni Utat. Mögötte a fiú a tehénkutya fölé hajolt. Csizmás léptek közeledtek lassan az úton. A szekér megnyikordult, amikor Felhős felmászott rá, és elfoglalta a helyét. Geszler felvetődött a szekérderékba, arca kifejezéstelen volt. A fiú felnézett.

– Megtaláltátok, Geszler? Megtalálta Felhős?

– Nem. Egy ideig azt hittük... de nem. Nincs itt, fiú. Ideje, hogy visszamenjünk Arenbe.

– A Királynőre – válaszolta az ifjú –, akkor talán még van remény.

– Igen, Igaz – ki tudja...

Az ifjú Igaz figyelme visszaterelődött a tehénkutyára. Mappó lassan megfordult, a tizedes szemébe nézett, és tisztán látta benne a hazugságot. A trell bólintott.

– Azért kösz, hogy megnézted a kutyákat – mondta Geszler. – Tudom, hogy végük van. Csak azt akartuk... nos, azt hittük... – hangja elhalkult, aztán vállat vont. – Elvigyünk Arenbe?

Mappó megrázta a fejét, és lemászott az út szélére.

– Köszönöm, tizedes, de az én fajtámat nem látják szívesen Arenben, úgyhogy ezt most inkább kihagyom.

– Ahogy gondolod.

Figyelte, ahogy megfordítják a kocsit. Hogyan lehetne ezt megmagyarázni... Harminc métert haladhattak, amikor a trell felkiáltott. Megálltak, Geszler és Igaz felegyenesedve figyelték, ahogy Mappó a kocsi után iramodik. Menet közben a trell a zsákjában kotorászott.

*

Iszkiri Puszt kavicsos, poros úton baktatott. Megállt, és hevesen vakarózni kezdett, szakadozott ruhája alatt. Először egy helyen, aztán máshol és megint máshol. Egy perc után felsikoltott, és elkezdte tépkedni magáról a ruhákat. Pókok. Százával peregtek le a testéről, s estek a földre, aztán elbújtak mindenféle repedésekbe, lyukakba. Közben a Főpap vad táncot járt.

– Tudtam! – sikoltotta Iszkiri. – Tudtam! Mutasd magad! Követelem!

A pókok előbújtak, ott sorjáztak a napsütötte talajon. A Főpap levegő után kapott, aztán hátralépett, úgy nézte, ahogy a pókok emberi alakká állnak össze. Azon kapta magát, hogy egy komor, fekete hajú nőt bámul. A nő alacsonyabb volt nála pár centivel, de vonásait és alkatát tekintve, meglepően hasonlított Pusztra. Iszkiri Puszt összeráncolta a szemöldökét.

– Azt hitted, hogy be tudsz csapni? Azt hitted, nem tudom, hogy a közelben ólálkodsz?

A nő elvigyorodott.

– Valóban átvertelek! Hú, hogy kerestél! Te keményfejű idióta! Olyan vagy, mint az összes többi dal honézi férfi! Agyatlan barom!

– Ezt csak egy dal honézi nő mondaná...

– Igen, és ki más tudhatná jobban!

– Mi a neved, Szétszéledt?

– Mogora, és már hónapok óta veled vagyok. Hónapok óta! Láttam, ahogy elkészítetted a hamis ösvényt. Láttam, amikor felfestetted azokat a kéz- és mancsnyomokat a kövekre! Láttam, amikor azt a követ az erdő széléhez vonszoltad! Lehet, hogy a fajtámbeliek idióták, de én nem vagyok az!

– Soha nem juthatsz el az igazi kapuhoz! – visította Iszkiri Puszt. – Soha!

– Nem is akarok!

A férfi gyanakodva, összeszűkült szemmel nézett a nő arcába. Elkezdett körbe járkálni körülötte.

– Igazán – búgta –, és vajon miért?

A nő forgott, hogy szemben maradjon a férfivel. Keresztbe fonta a karját, és lenézően felelt.

– Azért szöktem el Dal Honézből, hogy megszabaduljak az idiótáktól. Miért változnék Előddé, csak hogy egy csapat másik idióta fölött uralkodhassak?

– Igazi dal honézi ribanc vagy, igaz? Rosszindulatú, kicsinyes, gonosz cafka, minden szempontból!

– Te meg egy dal honézi ökör vagy: bűnpártoló, megbízhatatlan, köpönyegforgató...

– Ezek a szavak mind ugyanazt jelentik!

– És tudok még egy csomót!

– Akkor hadd halljam őket!

Megindultak együtt az ösvényen, s közben Mogora folytatta a listát.

– Hazug, csaló, tolvaj, köpönyegforgató...

– Ezt már mondtad!

– És akkor mi van? Köpönyegforgató, kétkulacsos, képmutató...

A hatalmas sárkány felemelkedett a domb tetejéről, az őrhelyéről, s szétterjesztette szárnyait, melyek úgy ragyogtak, akár a felkelő nap, bár a membrán eltompította a felülről érkező sugarakat. Lapos, fekete szempár nézett le a sziklafal felé botorkáló két alakra. A figyelme csak időleges volt. A tekintélyt parancsoló lény fölött egy ősi Üreg nyílt, egészen elnyelte őt, aztán eltűnt.

Iszkiri Puszt és Mogora még egy percig bámulták az Üreg helyét az égen. A Főpap arcán félmosoly tűnt fel.

– Hát persze, téged nem lehet átverni, igaz? Azért jöttél ide, hogy a valódi kaput őrizd. Ti, T'lan Imassok, mindig tudjátok, mi a dolgotok. Ti, Csontvetők, a kis titkaitokkal, hah, beleőrülök!

– Te őrülten születtél – dörmögte Mogora.

A férfi nem vett tudomást a nő megjegyzéséről, továbbra is az eltűnt sárkányt szapulta.

– Nos, a vészhelyzetnek vége, nem igaz? Tudtad volna magad tartani? Az ellen a rengeteg gyermeked ellen? Iszkiri Puszt nélkül ugyan nem ment volna, de nem ám! Nélkülem nem sikerült volna!

Mogora gúnyosan felnevetett. A férfi rápillantott, aztán megindult előre. Megállt a sziklatorony egyetlen, apró ablaka alatt, és kiáltozni kezdett:

– Itthon vagyok! Itthon vagyok! – szavai egy ideig visszhangoztak, majd elhaltak.

Az Árnyak Főpapja táncra perdült, mintha túl izgatott lenne ahhoz, hogy egy helyben maradjon, s így ropta egy percig, aztán még tovább. Végre megjelent az ablakban egy apró, barna buksi, és lenézett rájuk. A fogsor kimutatása akár mosoly is lehetett, de Iszkiri Puszt ebben nem volt biztos. Sosem lehetett ebben biztos.

– Ah, nézd már – mormogta Mogora –, az egyik hódolód.

– Milyen kis vicces vagy.

– Nem, én éhes vagyok. Ki fogja elkészíteni az ételt most, hogy Szolga már nincs veled?

– Természetesen te.

A nő erre persze dührohamot kapott. Iszkiri Puszt nézte a nő haragos arcát, és ravaszkásan elmosolyodott. Ah, örömmel látom, hogy még nem kopott meg a régi sármom...

*

A hatalmas, díszes kocsi, egy porfelhőben állt, távol az úttól. A lovak csak lassan tették túl magukat a riadalmon, még prüszköltek, kapkodták a fejüket. A kocsiból két, térdmagasságig érő lény kászálódott elő, görbe kis lábukon az út felé indultak, hosszú kezüket lóbálva. Külsőleg úgy néztek ki, mint a bhok'aralok: kicsi, ráncos arcuk még jobban összeugrott, ahogy hunyorogva körülnéztek a napfényben. De ők daru nyelven beszéltek.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a kisebbik.

A másik unottan felhorkant.

– Én vagyok kötésben, nem igaz? Nem te, Irpa, nem te. Baruk sosem lenne olyan bolond, hogy munkát bízzon rád; kivéve, ha röfögésről van szó.

– Igazad van, Ruppa. Nekem csak röfögnöm kell. De abban jó vagyok, nem igaz? A röfögésben. Röf, röf, röf – biztos vagy benne? Egészen biztos?

Felmásztak a partoldalon, és az út menti utolsó fa felé tartottak. Mindkét lény leguggolt előtte, és némán bámulták a felszegezett, összeaszott holttestet.

– Én ugyan nem látok semmit – motyogta Irpa. – Szerintem melléfogtál. Szerintem nyomát vesztetted, Ruppa, csak nem mered beismerni. Szerintem...

– Még egy szó, Irpa, és esküszöm, hogy kitekerem a nyakadat!

– Remek. Nagyon jó vagyok a kinyiffanásban, te is tudod. Röf, nyekk, röf, sóhaj... röf.

Ruppa a fa tövéhez baktatott, idegességéről csak a tarkóján árválkodó pár szál szőr reszketése árulkodott. Megindult felfelé, felhúzódzkodott a hulla mellkasáig, majd fél kézzel a rothadó ing alá nyúlt. Némi kotorászás után előhúzott onnan egy szakadozott anyagdarabot. Szétbontotta, megnézte, aztán összeráncolta a szemöldökét. Irpa hangja harsant lentről.

– Mi az?

– Egy név áll rajta.

– Kié?

Ruppa megrázkódott.

– Szótlan Lorthal.

– Ez egy női név. Ő viszont nem nő, ugye?

– Hát persze, hogy nem! – csattant fel Ruppa. Egy perccel később visszadugta a rongydarabot az ingbe. – A halandók nagyon furcsák – motyogta, aztán ismét az ing alá nyúlt. Gyorsan megtalálta, amit keresett: egy apró, füstös üvegcsét.

– Nos? – kérdezte Irpa.

– Rendesen összetört – mondta Ruppa elégedetten. – Látom a nyomait – előrehajolt, elharapta a bőrt, aztán fél kezében az üveggel, visszamászott a földre. A fa tövében leguggolt, a nap felé emelte az üveget, és belenézett.

Irpa röfögött. Aztán Ruppa egyik hegyes kis füléhez emelte az üveget, és megrázta.

– Ahá! Benne van!

– Remek, akkor menjünk...

– Még nem lehet. A testet is vinni kell. A halandók erre nagyon kényesek: nem akarna másikat. Úgyhogy menj, és hozd le, Irpa.

– Hisz nem maradt belőle szinte semmi! – vakkantotta Irpa.

– Jó, akkor nem lesz nehéz, igaz?

Irpa morgolódva felmászott a fára, és kihúzgálta a szögeket. Ruppa elégedetten hallgatta a röfögést, aztán megrázkódott.

– Siess már, a fenébe is! Kísérteties ez a hely!

*

A jaghuta szeme kinyílt, és lassan az előtte lebegő, őt figyelő széles, bestiális arcra fókuszált. Némi gondolkodás után felismerte.

– Mappó trell. Barátom.

– Hogy érzed magad, Ikárium?

A jaghuta lassan megmozdult, arca fájdalmasan összerándult.

– Meg... megsérültem.

– Igen. Attól tartok, elajándékoztam az utolsó két adag elixíremet, így aztán nem tudlak rendesen meggyógyítani.

Ikárium kipréselt magából egy mosolyt.

– Biztos vagyok benne, hogy ott nagyobb szükség volt rá.

– Nem biztos, hogy valóban ezt fogod gondolni. Megmentettem két kutya életét.

Ikárium mosolya kiszélesedett.

– Biztosan értékes jószágok voltak. Már alig várom, hogy halljam a történetet. Segíts fel, kérlek.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Mappó felsegítette Ikáriumot a földről. A jaghuta megtántorodott, aztán visszanyerte az egyensúlyát. Felemelte a fejét, aztán körülnézett.

– Hol... hol vagyunk?

– Mire emlékszel?

– Se... semmire. Nem, várj. Megláttunk egy démont: egy szárnyatlan démont, és úgy döntöttünk, hogy követjük. Igen, erre emlékszem. Erre.

– Hát, Ikárium, most messze délen vagyunk. Kiköpött minket egy Üreg. A fejed egy sziklának csapódott, és te elvesztetted az eszméletedet. Hiba volt követni azt az Aptorit.

– Nyilván. Mennyi... idő telt el?

– Egy nap, Ikárium. Csak egy nap.

A jaghuta lassan már biztosabban állt a lábán. Láthatóan kezdte visszanyerni az erejét, így Mappó egy idő után úgy érezte, már elléphet tőle. Fél kézzel azért még fogta a vállát.

– Innen nyugatra fekszik a Jagh Odhan – mondta a trell.

– Igen, az jó irány lesz. Be kell valljam, Mappó, ezúttal úgy érzem, közel járok. Nagyon közel.

A trell bólintott.

– Hajnalodik? Összepakoltad a tábort?

– Igen, de azt javaslom, ma csak egy kis távolságot tegyünk meg, míg teljesen rendbe nem jössz.

– Igen, ez bölcs javaslat.

Még egy óra telt el addig, míg el tudtak indulni, mivel Ikárium megolajozta az íját, és megélesítette a kardját egy fenőkővel. Mappó türelmesen várakozott, egy sziklán ülve, míg végül a jaghuta felállt, felé fordult és bólintott. Nyugati irányba indultak. Kis idő múlva, miközben a pusztában gyalogoltak, Ikárium Mappóra pillantott.

– Mihez kezdenék én nélküled, barátom?

A trell szeme körül fészkelő ráncok megrándultak, aztán Mappó bánatosan elmosolyodott, mikor átgondolta, hogy mit is válaszoljon.

– Erre még csak gondolni se szabad!

Amikor elérték a Jagh Odhannak nevezett pusztaság szélét, a táj megnyílt előttük, töretlenül, végtelenül.

EPILÓGUS

Jönnek a Csuklyás hadai,

A rendetlen horda,

Szárnycsapásuk kórusa

Halálról suttog.

A szomorú zenének is megvan

A maga szépsége, hiszen a pusztulás dala

A legtermékenyebb műfaj.

Wicka gyászének

Halász

Az ifjú özvegy kis agyagflaskát szorongatva, elhagyta a javasasszony jurtáját, és a táboron túli pusztaság felé indult. Felette az ég üres volt, és a nő úgy érezte, élettelen is. Csupasz lába nehézkesen mozdult, lábujjait húzta a sárguló fűben.

Harminc lépés után megállt, térdre ereszkedett. Szembefordult a végtelen Wicka-síksággal, kezét duzzadó hasán nyugtatta. A javasasszony agyagflaskája kellemesen simán, csiszoltan és langyosan simult kérges bőréhez.

A kutatás véget ért, az eredmény végleges volt. A benne fejlődő gyermek... üres. Egy lélek nélküli dolog. A javasasszony szürke, izzadt arcáról a fiatalasszony fölé lebegett a látomás, a szavak halk susogásként értek füléhez: Még a boszorkánymestereknek is szükségük van egy lélekre – a gyerekek, akiket birtokukba vesznek, nem különböznek azoktól, akiket nem választanak ki. Érted? Ami benned növekszik, az... üres. Elátkozták – olyan okból, amit csak a szellemek tudhatnak. A benned növekvő gyermeknek vissza kell térnie a porba.

A fiatalasszony kinyitotta a flaskát. Fájdalmas lesz, legalábbis az elején, aztán jön majd a hűs kábulat. A táborból senki sem figyeli majd, minden tekintet elkerüli ezt a szégyenletes eseményt.

Az északi égbolton viharfelhő tűnt fel. Korábban nem is vette észre. Dagadozott, egyre közeledett, s egyre sötétebben tornyosult fölé. Az özvegy az ajkához emelte a flaskát. Egy kéz ért a vállához, majd ragadta meg a csuklóját. A fiatal nő felkiáltott, megperdült, és a javasasszonyt látta maga előtt. A bölcs nő levegő után kapkodott, és tágra nyílt szemmel bámulta a viharfelhőt. A flaska a földre hullott. A táborból emberek rohantak a két nő felé. Az özvegy a javasasszony arcát vizslatta, s félelmet, valamint... reményt látott.

– Mi...? Mi az?

A javasasszony képtelen volt megszólalni. Továbbra is észak felé bámult. A viharfelhő sötét árnyékkal borította a környező dombokat. Az özvegy megfordult, és levegő után kapott. A felhő valójában nem felhő, hanem áradat volt, feketeség nyüzsgő tömege, amely, akár egy óriás, feléjük tartott tárt karokkal, de aztán a végtagszerű rész ismét csatlakozott a törzshöz.

Az özvegyen úrrá lett a félelem. Karja megfájdult ott, ahol a javasasszony még mindig szorította – olyan erővel, hogy félő volt, eltörik a csontja.

Legyek! Ó, a szellemekre – legyek... Az áradat közelebb ért – zsibongó, folyton átalakuló rémálomként. A javasasszony felsikoltott, mintha ezer elkínzott lélek szószólója lenne. Elengedte az özvegy csuklóját, és térdre esett. A fiatalasszony szíve nagyot dobbant a hirtelen felismerés miatt. Nem, ezek nem legyek. Hollók. Mennyi holló... Valahol a testében, a gyermek megmozdult.

Ezzel véget ért

a Malazai Bukottak Könyvének

második Regéje

SZÓSZEDET

Hétváros kontinensének törzsei

Arak: Pan'potszun Odhan

Bilard: Nenoth Odhan keleti része

Can'eld: Ubarydtól északkeletre fekvő terület

Debral: északi területek

Dhis'bal: Omari és Nahal-dombság

Grala: Ehrlita dombjai a Pan'potszuni oldalon

Karen dobri: Geleen-síkság

Kundril: Nenoth Odhantól nyugatra

Pardu: Geleen-síkságtól északra

Szemka: Karas-dombság és síkság

Tithani: Sialktól délre

Tregyn: Sanimontól nyugatra

Hétvárosi nyelv, bisbhra és debrala dialektus

Bhok'aral: (bhok'aral: egyes szám) sziklaoldalban élő, szárnyas majomfélék (gyakoriak)

Vérdarázs: veszedelmes, csípős rovar

Fekélylégy: a sivatag gyakori élősködői, a szél hátán közlekednek

Dhenrabi: hatalmas tengeri ragadozó

Dryjhna: a Világvége

Durián: növényi alapú kábítószer

Emrag: ehető kaktusz, a trellek egyik kedvelt eledele

Emulor: egy virágokból kivont méreg

Enkar'al: szárnyas hüllő, mely ló nagyságú, de nagyobb is lehet (ritkaság)

Esanthan'el: egy kutya nagyságú szárnyas gyík

Guldindha: széles levelű fafajta

Jegura: gyógyító hatású kaktuszféle

Kethra kés: speciális harci kés

Marrok: a száraz évszakra jellemző szieszta

Mezla: enyhén pejoratív értelmű elnevezés a malazákra

Odhan: síkság, pusztaság

Rhizan: mókus nagyságú szárnyas gyík

Sawr'ak: gyenge, világos sör, melyet hűtve szolgálnak fel

Sepah: kovásztalan kenyér

She'gai: a száraz évszakra jellemző forró szél

Simharal: gyerekkereskedő

Tapu: utcai ételárus

Tapuharal: (főtt) kecskehúst árusító házaló árus

Tapusepah: kenyeret árusító házaló árus

Tasr: sepah mézzel

Telaba: a dosiikra jellemző tengeri viselet (ing) Dosin Paliban

Tralb: gombákból kivont méreganyag

Fehér paralt: pókokból kivont méreg

Helynevek és más fontos fogalmak

Aren: Szent Város, a Birodalmi Vezetőség székhelye

Balahn: csata színhelye

Bat'rol: egy kis falu Hisszar közelében

Caron Tepasi: város a szárazföld belsejében

Kutyák Lánca: Koltén menekültekből és katonákból álló menetoszlopa, mely Hisszartól Arenig vonult

Dojal-forrás: csata színhelye

Dosin Pali: város az Otataral-sziget déli partján

Ehrlita: Szent Város

G'danisz: egy város a Pan'potszun közelében

Geleen: város a Clatar-tenger partján

Gelor Átkelő: csata színhelye

Guran: város a szárazföld belsejében

Hisszar: város a keleti parton

Szent Raraku-sivatag: egy terület a Pan'potszun Odhantól nyugatra

Karakarang: Szent Város az Otataral-szigeten

Nenoth: csata színhelye

Pan'potszun: Szent Város

Rutu Jelba: kikötőváros az Otataral-sziget északi részén

Sanimon: csata színhelye

Sekala-síkság: csata színhelye

Sialk: város a keleti parton

A Kezek Ösvénye: az Alakváltoztatók útja az Előddé váláshoz

Tremorlor: az Azath Háza a Pusztában, más néven Odhanház

Ubaryd: Szent Város a déli partvidéken

Vathari átkelés (Koltén átkelése, a Vathari Mészárlás): a Tiszta Vér Napja, Mesh'arn tho'ledann

Vin'til-medence: terület Hisszartól délnyugatra

A mágia világa

Az Üregek, illetve az Ösvények, azaz azon Üregek, melyek a halandók számára is hozzáférhetőek:

Denul: a Gyógyítás Ösvénye

D'riss: a Szikla Ösvénye

Csuklyás Ösvénye: a Halál Útja

Maenas: az Árnyak és Illúziók Ösvénye

Ruse: a Tenger Ösvénye

Rashan: a Sötétség Ösvénye

Serc: az Egek Ösvénye

Tennes: a Föld Ösvénye

Thyr: a Világosság Ösvénye

Az ősi Üregek:

Kurald Galain: a Sötétség Tiste Andii Ürege

Kurald Emurlahn: a Tiste Edur Üreg

Tellann: a T'lan Imass Üreg

Omtose Phellack: a jaghuta Üreg

Starvald Demelain: a Tiam Üreg, az Első Üreg

Rangok, csapatok

A Birodalom Bajnoka: Malaza és T'lan Imass, a Birodalom legjobb bajvívója

Ököl: katonai parancsnok a Malaza Birodalomban

Legfelsőbb Ököl: a malaza hadjáratok hadtesteinek vezetője

Kron T'lan Imass: a Kron vezetése alatt álló klánok összefoglaló neve

Logros T'lan Imass: a Logros vezetése alatt álló klánok összefoglaló neve

Hídégetők: legendás elit csapat a Malaza Második Hadtest kötelékében

Bíborsereg: híres zsoldoscsapat, vezetőjük egy hontalan herceg

A Pannioni Látó: a Darujhisztántól délre eső területek titokzatos ura, próféta

A Hadúr: Caladan Brood egyik neve

A Karmosok: a Malaza Birodalom egyik titkos szövetsége

Népek (emberek és mások)

Barghasztok (nem emberek): nomád harcosokból álló közösség

Forkrul Támadók (nem emberek): kihalt mitikus közösség (a Négy Alapító Faj egyike)

Jaghuták (nem emberek): kihalt mitikus közösség (a Négy Alapító Faj egyike)

K'Chain Che'Mallék (nem emberek): kihalt mitikus közösség (a Négy Alapító Faj egyike)

Moranthok (nem emberek): katonai beállítottságú társadalom, központjuk a Felhős Erdő

Rhivik: Genabackis középső síkságain élő nomád közösség

T'lan Imass: a Négy Alapító Faj egyike, immáron halhatatlanok

Tiste Andii (nem emberek): egy Ősi Faj

Trellek (nem emberek): nomád harcosokból álló közösség

A Sárkányok Asztala – a Jóslás (és a hozzá kapcsolódó istenek)

Az Élet Háza

      Király

      Királynő (az Álmok Úrnője)

      Bajnok

      Pap

      Hírnök

      Katona

      Szövő

      Kőműves

      Szűz

A Halál Háza

      Király (Csuklyás)

      Királynő

      Lovag (a néhai Dassem Ultor)

      Mágus

      Hírnök

      Katona

      Orsós

      Kőműves

      Szűz

A Fény Háza

      Király

      Királynő

      Bajnok

      Pap

      Kapitány

      Katona

      Varrónő

      Építő

      Leányka

A Sötétség Háza

      Király

      Királynő

      Lovag (a Sötétség Fia)

      Mágus

      Kapitány

      Katona

      Szövőnő

      Kőműves

      Feleség

Az Árnyak Háza

      Király (Árnytövis/Ammanas)

      Királynő

      Merénylő (a Kötél/Cotillion)

      Mágus

      Kopó

Pártatlanok

      Oponn (a Szerencse Bolondjai, az Ikrek)

      Obeliszk (Hamvas)

      Korona

      Jogar

      Orb

      Trón

Egyebek

Csontvető: a T'lan Imassok sámánja

Szétszéledtek: az alakváltoztatás felsőbb szintje

A Káosz Üregei: az Üregek közötti ártalmas ösvények

Lélekvesztett: az alakváltoztatás egy formája

Otataral: varázslatra érzéketlen vöröses érc, melyet a Tanno-dombság területén, Hétvárosban bányásznak

Istenek, Elődök

Az Álmok Királynője, az Élet Házának Királynője

Álnok, Első Harcos

Ammanas/Árnytövis, az Árnyak Házának Ura

Apsalar, a Tolvajok Úrnője

Beru, a Szelek Ura

Búskomor, a Tragédia Ura

Caladan Brood, a Hadúr

Cotillion/Kötél (az Árnyak Házának Merénylője)

Csuklyás (a Halál Házának Királya)

D'rek, az Őszi Féreg (vagy a Betegség Királynője, lásd Poliel)

Fanderay, a Tél Nőnemű farkasa

Fener, a Vadkan (lásd továbbá: Tennerock)

Fürkész Anomander, a Sötétség Fia, a Hold Ura (a Sötétség Házának Lovagja)

Gedderone, a Tavasz és a Megújulás Úrnője

Hamvas, a Föld Úrnője, az Alvó Istennő

Jhess, a Szövés Úrnője

Kallor, a Felsőbb Úr

Kopók (az Árnyak Házának Kopói)

K'rul, Ősi Istenség

Mowri, a Koldusok, Rabszolgák és Szállítók Úrnője

Nerusse, a Nyugodt Tenger és Jó Szél Úrnője

Nyomorék Isten, a Láncok Ura

Oponn, az Ikrek, a Szerencse istene(i)

Osserc, az Ég Ura

Óriás Varjak, madarak, melyeket a varázslat éltet

Poliel, a Pestis Úrnője

Shedenul/Sugaras, az Egészség Istennője

Sugaras, a Gyógyítás Úrnője

Tennerock/Fener, az Öt Agyar Vadkanja

Togg (lásd Fanderay) a Téli Farkas

Trake/Hamis, a Nyár és a Harc Tigrise

TÉRKÉPEK

Hétváros

Kutyák Lánca I.

Kutyák Lánca II.

Tartalom

Köszönetnyilvánítás

SZEREPLŐK

PROLÓGUS

ELSŐ KÖNYV

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

MÁSODIK KÖNYV

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

HARMADIK KÖNYV

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

NEGYEDIK KÖNYV

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

EPILÓGUS

SZÓSZEDET

Hétváros kontinensének törzsei

Hétvárosi nyelv

Helynevek

A mágia világa

Rangok, csapatok

Népek (emberek és mások)

A Sárkányok Asztala

Egyebek

Istenek, Elődök

TÉRKÉPEK

Hétváros

Kutyák Lánca I.

Kutyák Lánca II.