Rick Yancey

AZ ÖTÖDIK HULLÁM

Rick Yancey: The 5th Wave

Copyright © Rick Yancey, 2013

Fordította: Havadi Krisztina

HA VALAHA MEGLÁTOGATNAK bennünket a földönkívüliek, azt hiszem, az jobbára hasonló következményekkel fog járni, mint Kolumbusz Kristóf partra szállása Amerikában, aminek nem lett jó vége az amerikai őslakosok szemszögéből.

Stephen Hawking

AZ ELSŐ HULLÁM: Villanyoltás

A MÁSODIK HULLÁM: Vízözön

A HARMADIK HULLÁM: Pestis

A NEGYEDIK HULLÁM: Némítók

BETOLAKODÓK:1995

NEM FOG FELRIADNI ÁLMÁBÓL.

Az alvó nő semmit sem fog érezni másnap reggel, amikor felébred. Csak valami homályos nyugtalanság motoszkál majd benne, és határozottan az lesz az érzése, hogy valaki figyeli. Ám nem telik bele egy nap, és aggodalma elcsitul, aztán teljesen meg is feledkezik róla.

Az álomra egy kicsit tovább fog még emlékezni.

Álmában egy hatalmas bagoly ül az ablaka előtt, és tágra nyílt szemmel bámul rá az üvegen keresztül.

A nő nem fog felébredni, ahogy mellette fekvő férje sem. A rájuk vetülő árnyék nem zavarja meg álmukat. És ő, akiért az árny jött – az alvó asszony méhében növekvő magzat –, sem fog érezni semmit az egészből. A behatolás nem döfi át a bőrt, egyetlen sejtben sem tesz kárt, sem az anya, sem a baba testében.

Alig egy perc múlva vége van. Az árny visszahúzódik.

Most már csak ők vannak, senki más: a férfi, a nő, a magzat a nőben, valamint a betolakodó a magzatban. Alszanak.

A nő és a férfi másnap reggel fog felébredni, a kisfiú pedig pár hónap múlva, amikor világra jön.

A kisfiúban tovább alszik a betolakodó. Amikor jó néhány esztendő múlva felébred, az anya nyugtalansága már a múlté, és az álom emléke is már rég feledésbe merült.

Öt évvel később, amikor ellátogat az állatkertbe a gyermekével, az asszony megpillant egy épp ugyanolyan baglyot, mint amilyet álmában látott. A látvány felkavarja, és nem érti, miért.

Nem ő az első, aki baglyokról álmodott a sötétben.

Sem az utolsó.

I.

AZ UTOLSÓ KRÓNIKÁS 1

A FÖLDÖNKÍVÜLIEK OSTOBÁK.

Nem az igazi földönkívüliekről beszélek. Azok nem hülyék. Azok annyival előttünk járnak, hogy ha össze akarnánk verni magunkat velük, az olyan lenne, mint például a legokosabb kutyát hasonlítani a legostobább emberi lényhez. Ez vitathatatlan.

Nem, nem – én a fejünkben lakozó idegenekről beszélek.

Azokról, akiket mi találtunk-találunk ki azóta, hogy először ébredtünk rá: azok a villogó fények az égbolton a miénkhez hasonló napok, melyek körül valószínűleg ugyanolyan bolygók keringenek, mint a miénk. Tudod, azokról az idegenekről beszélek, akik a mi fantáziánk szüleményei, akik előszeretettel támadnak meg bennünket, az emberi fajhoz tartozó idegeneket. Kismilliószor láttad már őket. Derült égből csapnak le ránk repülő csészealjaikkal, és a földdel teszik egyenlővé New Yorkot és Tokiót és Londont, vagy óriási mechanikus pókokra emlékeztető gépeikben masíroznak át a falvakon és kisvárosokon, sugárfegyvereikkel mindent letarolva, és erre az emberek mindig, tényleg mindig, félreteszik a nézeteltéréseiket, és egyesítve erőiket legyőzik az idegen hordát. Dávid kinyírja Góliátot, és mindenki (kivéve Góliátot) boldogan tér haza.

Micsoda hülyeség.

Olyan, mintha a csótány tervet dolgozna ki az őt éppen eltaposni készülő cipő legyőzésére. Biztosan nem tudhatjuk, de azért lefogadom, hogy Azok tudtak az emberszabású idegenekről, mármint a fejünkben lakozókról. És lefogadom, hogy pokolian viccesnek tartották. Biztos szétröhögték magukat rajtunk, a seggüket csapkodták a földhöz. Már ha van némi humorérzékük... vagy seggük. Valahogy úgy nevethettek, ahogy mi szoktunk, amikor egy kutya valami irtó cuki és mókás dolgot csinál. Ó, ezek a helyes kis dilinyós emberi lények! Azt gondolják, hogy mi is úgy gondolkodunk, mint ők! Hát nem imádnivaló?

Felejtsd el a repülő csészealjakat és a kis zöld emberkéket, az óriási mechanikus pókokkal együtt, amelyek halálsugarakat köpködnek magukból. Felejtsd el a tankokkal és sugárhajtású harci repülőgépekkel vívott hősies, lenyűgöző csatákat, amelyek során a „kicsi a bors, de erős” jegyében a megtörhetetlen és rettenthetetlen emberiség kivívja a végső győzelmet a bogárszemű hemzsegő sokaság fölött. Ez nagyjából olyan messze áll az igazságtól, mint az ő haldokló planétájuk a mi élő bolygónktól.

Az igazság az, hogy mihelyt ránk találnak, nekünk kampec.

2

NÉHA AZT HISZEM, talán én vagyok az utolsó ember a Földön.

Ami lényegében azt jelenti, hogy én vagyok az utolsó ember az univerzumban.

Tudom, hogy ez butaság. Nem gyilkolhattak le mindenkit... még. Látom viszont, hogyan történhet majd meg végül. Utána meg arra gondolok: Azok pontosan azt akarják, hogy ezt lássam.

Emlékszel még a dinoszauruszokra? Na, erről beszélek.

Tehát valószínűleg nem én vagyok a legutolsó ember a Földön, de egyike vagyok az utolsóknak. Teljesen egyedül – és ez bizonyára így is marad – mindaddig, amíg el nem ér és magával nem ragad a negyedik hullám.

Ilyeneken szoktam töprengeni éjjelenként. Ez is egy olyan, tudod, hajnali három órakor rád törő „úristen, mekkora szarban vagyok” gondolat. Amikor összegömbölyödöm, mint egy kislabda, és annyira rettegek, hogy még a szemem sem merem becsukni. Amikor olyan intenzíven elborít és magába szippant a félelem, hogy emlékeztetnem kell magam arra, hogy lélegezzek, hogy egyáltalán képes legyen tovább dobogni a szívem. Amikor az agyam kijelentkezik, és ki-kihagy, mint egy karcos C.D. Egyedül, egyedül, egyedül – egyedül vagy, Cassie.

Ez a nevem. Cassie.

Nem Cassie a Cassandrából. Sem Cassie, mint Cassidy. Hanem Cassie, mint Cassiopeia, a csillagkép, melynek névadója Kassziopeia, az északi égbolt trónusához láncolt királynője, aki gyönyörű volt, ám hiú, és akit Poszeidón, a tengerek istene felvitt a mennyekbe, hogy megbüntesse kérkedéséért. Görögül a neve azt jelenti, „kinek szavai jeleskednek”.

A szüleimnek gőzük sem volt erről a mítoszról. Csak egyszerűen szépnek találták a nevet.

Még amikor mindenféle ember vett körül, és hívhatott volna bárki bárhogy, akkor sem szólított soha senki Cassiopeiának. Leszámítva apámat, de ő is csak és kizárólag olyankor, ha húzni akart, és mindig valami rémes olasz akcentussal ejtette ki: Kássz-ió-PII-á. Meg tudott őrjíteni vele. Nem találtam se viccesnek, se aranyosnak, és az lett a vége, hogy meggyűlöltem a nevem. Én Cassie vagyok!, kiabáltam apámra olyankor. Csak simán Cassie! Most bármit megadnék azért, ha csak még egyszer hallhatnám, hogy így nevez.

Amikor betöltöttem a tizenkettőt – négy évvel az Érkezés előtt –, apámtól egy teleszkópot kaptam születésnapomra. Egy derült őszi estén, amikor harapni lehetett a levegőt, felállította a távcsövet a hátsó udvarban és megmutatta nekem a csillagképét.

– Látod, hogy pont úgy néz ki, mint egy fordított M betű? – kérdezte.

– De miért nevezték el Cassiopeiának, ha egyszer olyan, mint egy fordított M? – kérdeztem vissza. – M mint micsoda?

– Nos... Nem tudok róla, hogy valamit is jelentene az M – felelte apám mosolyogva. Anyu mindig mondogatta neki, hogy ez a legvonzóbb benne, úgyhogy rendesen parádézott is ezzel a mosollyal, különösen miután elkezdett kopaszodni. Tudod, csak hogy elvonja – lefelé vonja – az ember tekintetét. – Vagyis M mint bármi, amit csak akarsz! Mit szólsz ahhoz, hogy mesés? Vagy megdöbbentő? Esetleg mennyei?

Kezét a vállamra ejtette, ahogy hunyorítva kémleltem a lencsén keresztül az öt csillagot, amelyek 11 000 fényévnyire lángoltak attól a helytől, ahol álltunk. Arcomon éreztem apám lélegzetét, meleg volt és párás a hűvös, száraz őszi légben. Apám lélegzete oly közel, a Cassiopeia csillagkép oly távol.

Most mintha sokkal közelebb lennének a csillagok. Közelebb, mint az a háromszáz billió mérföld, amely elválaszt bennünket. Érinthető közelségben: olyan közel, hogy én megérinthetem őket, hogy ők megérinthetnek engem. Most olyan közel vannak hozzám, mint amilyen közelről éreztem akkor apám leheletét.

Ez őrültségnek hangzik. Vajon megbolondultam? Elment az ép eszem? Viszont csak akkor nevezhetünk valakit őrültnek, ha van valaki más is, aki normális. Mint a jó meg a rossz. Ha minden jó volna, akkor semmi sem lehetne jó.

Hűha. Ez aztán tényleg... őrülten hangzik.

Őrült: ez most az új normális.

Gondolom, nyugodtan nevezhetem magam őrültnek, tekintve, hogy van még egy másik ember, akihez viszonyíthatom magam: én. Nem a jelenlegi én, aki az erdő mélyén reszket a sátrában, és még ahhoz is túlságosan meg van rémülve, hogy kidugja a fejét a hálózsákból. Nem ez a Cassie. Nem, én most arról a Cassie-ről beszélek, aki az Érkezés előtt voltam, mielőtt Azok leparkolták volna a földönkívüli hátsójukat a Föld körüli magaspályán, a tizenkét éves énemről, akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy apró szeplők pettyezik az orrát, és hogy a göndör hajával semmit nem lehet kezdeni, és hogy az a helyes srác, akivel mindennap találkozott, azt sem tudta, hogy ő a világon van. Arról a Cassie-ről, aki lassanként elfogadta azt a sajnálatos tényt, hogy éppen csak rendben van. A külseje rendben van. A sulis teljesítménye is okés. És egész tűrhető az olyan sportokban, mint a karate és a foci. Alapjában véve mindössze két dolog volt benne egyedi, különleges: a fura neve – Cassie mint Cassiopeia, mely utóbbiról egyébként senki nem tudott –, valamint az a képessége, hogy nyelve hegyével meg tudta érinteni az orrát; egy olyan képesség, amely rövid úton elvesztette lenyűgöző erejét, mire középiskolába került.

Valószínűleg őrült vagyok annak a Cassie-nek az értékrendje szerint.

És ő egészen biztosan őrült az én értékrendem szerint. Időnként visítva üvöltök rá a tizenkét éves Cassie-re, aki a haja vagy a fura neve miatt búslakodik, vagy éppen rendben van a világgal. Mit csinálsz? Ordítok. Hát nem tudod, hogy mi következik?

De ez nem tisztességes. A valóság az, hogy nem tudta – honnan is tudhatta volna? –, és ez volt az áldás az életében, és ezért van az, hogy ilyen iszonyúan hiányzik nekem, őszintén szólva jobban, mint bárki. Amikor sírok – amikor megengedem magamnak, hogy sírjak –, érte szoktam sírni. Magamért. Azért a Cassie-ért, aki már nincs többé.

És kíváncsi vagyok, mit gondolna az a Cassie rólam.

Arról a Cassie-ről, aki öl.

3

NEM LEHETETT SOKKAL IDŐSEBB, mint én. Tizennyolc. Talán tizenkilenc. De a fenébe is, akár hétszáztizenkilenc éves is lehetett, amennyit tudok róluk. Már öt hónapja tart ez az egész, és még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a negyedik hullám embereket jelent-e, vagy valamiféle hibrideket, vagy éppenséggel Azok volnának; bár nem szeretek arra gondolni, hogy Azok éppúgy néznek ki, mint mi, és éppúgy beszélnek, éppúgy véreznek, mint mi. Szeretném azt hinni, hogy Azok... nos, mások.

A szokásos heti vízszerző portyámon voltam. Van egy patak nem messze a táborhelyemtől, de attól félek, hogy esetleg szennyezett, akár a vegyi anyagok, akár a csatorna miatt, esetleg belekerült feljebb egy-két hulla is. Vagy lehet, hogy mérgezett. Megfosztani bennünket a tiszta víztől, remek módja lenne annak, hogy pillanatok alatt eltakarítsanak bennünket erről a bolygóról.

Így hat hetente egyszer vállamra akasztom a jó öreg M16-osomat, és kiruccanok az erdőből az államközi autópálya felé. Két mérföldnyire délre, épp a 175-ös kijáraton túl van pár benzinkút kisboltokkal. Feltankolok annyi palackozott vizet, amennyit csak elbírok, ami azért nem túl sok mert a víz nehéz, aztán visszamegyek a sztrádához, majd be a fák közé, a viszonylag biztonságos sűrűbe, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, még mielőtt teljesen besötétedik. Az esti szürkület a legjobb idő a helyváltoztatásra. Alkonyatkor még sosem láttam drónt. Hármat vagy négyet napközben, és jóval többet éjszakánként, de a szürkületi homályban soha, egyet se.

Abban a pillanatban, hogy becsusszantam a benzinkút redőnyözött bejárati ajtaján, tudtam, hogy ezúttal valami más. Nem láttam semmi változást – az üzlet pont úgy nézett ki, mint egy héttel korábban, ugyanazok a graffitikkel telefirkált falak, felborult polcok, a földön szanaszét szóródva felszakított dobozok, vastagon rájuk száradt patkányürülékkel, feltépett fiókú kasszagépek, kifosztott sörhűtők. Ugyanaz az undorító, bűzlő mocsok, amelyen az elmúlt egy hónap folyamán hétről hétre átgázoltam, hogy elérjem a hűtőkirakat mögötti raktárteret. Vajon miért kapták fel az emberek a sört meg a szódát, a pénzt a pénztárgépekből és a széfből, a lottószelvényeket, miközben otthagyták a két raklapnyi ivóvizet, ami a hátam mögött volt? Mégis mit gondolhattak? Eljött az idegen apokalipszis. Fogd a sört, és fuss?

Ugyanaz a gyászos hulladék- és törmeléktömeg, ugyanaz a bűz, a patkányok és a romlott étel bűze, és ugyanaz a por, mely kavarogva örvénylik a piszkos ablakokon átszüremlő homályos-tompa fényben. Minden szokatlan dolog; ott van a megszokott helyén.

Mégis.

Valami más volt.

Ott álltam közvetlenül az ajtó mögött, az üvegtörmelék kicsi, szilánkos körében. Nem láttam őt. Nem hallottam őt. Nem éreztem a szagát, és a jelenlétét sem. De tudtam róla.

Valami más volt.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor az ember zsákmányállat volt. Jó százezer éve. Ám génjeink legmélyén megőriztük emlékeinket azokból az időkből: a gazella veszélyérzetét, az antilop ösztönét. A szél susog a hullámzó fűben. A fák között fel-felvillan egy cikázó árnyék. És megszólal az a halk hang: pszt, most közel van. Közel.

Nem emlékszem arra, hogy levettem volna a vállamon himbálózó M16-ost. Egyik pillanatban még ott lógott, a másikban meg már a markomban volt, lefele fordított csővel, kibiztosítva.

Közel van.

Soha nem lőttem még semmire vele, ami nagyobb volt egy nyúlnál, és azt is csak tapasztalatszerzésből: látni akartam, hogy tudom-e egyáltalán használni a fegyvert anélkül, hogy szétlőném valamelyik testrészemet. Egyszer eleresztettem egy sorozatot egy falka kóbor kutya fölé, amelyek túlzott érdeklődést kezdtek mutatni a táborhelyem iránt. Egy másik alkalommal meg egyenesen fellőttem vele, azt a fenyegető, zöldes fényt kibocsátó aprócska foltot véve célba, mely csöndesen lebegett a Tejút csillagfüggönye előtt: az anyahajójukat. Okszi, elismerem, baromság volt. Ilyen alapon akár céltáblát is ragaszthattam volna a homlokomra, és kiírhattam volna még rá, hogy hahóóóó, itt vagyok!

A nyulas kísérlet után – a lövéssel ízekre szakítottam a nyomorult nyuszit, olyannyira, hogy szegény tapsifüles a bélcafatok és csontszilánkok felismerhetetlen masszájává alakult át – feladtam azt az elképzelést, hogy vadászni fogok a géppuskával. Sőt, még a célzást sem gyakoroltam vele. Abban a nagy némaságban, amely a negyedik hullám csapásait követően úgy szakadt ránk, mintha ránk vágtak volna egy ajtót, a kánonban durrogó golyók visszavert hangja nagyobbat ütött, mint egy atomtámadásé.

Mégis, úgy néztem az M16-osra, mint a legeslegjobb barátomra. Nekem ő volt az LB-m: hű és igaz barát, aki mindig mellettem van, még éjszaka is, befészkelve mellém a hálózsákba. A negyedik hullámban már nem lehetsz biztos abban, hogy az emberek még mindig emberek. Abban viszont feltétlenül bízhatsz, hogy a puskád továbbra is a puskád.

Pszt, Cassie. Közel van.

Közel.

Bíznom kellett volna benne. Az a halk hang vigyázott rám. Az a halk hang idősebb, mint én. Idősebb, mint a valaha élt legöregebb ember.

Hallgatnom kellett volna arra a hangra.

Ehelyett az elhagyatott bolt csendjére figyeltem feszülten, azt hallgattam nyugtalanul. Valami közel volt. Elléptem az ajtótól, épp csak egy aprócska lépést, és az üvegtörmelék finoman megreccsent a talpam alatt.

És azután a Valami hangot adott ki: valami köhögésszerű nyögést. A hátsó helyiségből érkezett a hang, a hűtők mögül, ahol a vizem volt.

Na, ez volt az a pillanat, amikor nem volt szükségem arra, hogy a régi hangocska megmondja, mit tegyek. Teljesen nyilvánvaló volt, kicsit sem kellett gondolkodni rajta. Futni.

De nem futottam el.

Az első szabály, ha túl akarod élni a negyedik hullámot, hogy ne bízz senkiben. Nem számít, hogy néz ki. Azok nagyon ügyesek e tekintetben – na jó, végül is minden tekintetben. Nem számít, hogy úgy néznek ki, ahogy kell, és a megfelelő dolgokat mondják, és pontosan úgy viselkednek, ahogy az elvárható. Kell erre nagyobb bizonyíték, mint az apám halála? Még ha az idegen egy törékeny kis öreg hölgy is, aki még Tilly nénikémnél is aranyosabb-nyájasabb, és egy árva kiscicát ölel óvón a keblére, akkor sem veheted biztosra – az ember sosem tudhatja –, hogy a néni nem Azok közül való-e, és hogy a cica mögött nem lapul-e egy töltött .45-ös.

Felfoghatatlan volt. És minél jobban belegondolt az ember, egyre inkább elképzelhetővé vált a felfoghatatlan. A törékeny kis öreg hölgynek mennie kell.

Ez volt a legnehezebb az egészben: ez a rész. Mert ha túl sokat töprengek rajta, az lesz a vége, hogy bebújok a sátramba, magamra húzom a hálózsákom cipzárját, és szép lassan éhen halok. Ha nincs, akiben megbízhatnál, akkor senkiben sem bízhatsz meg. Jobb azt feltételezni, hogy Tilly nénikém esetleg Közülük való, mintsem minden valószínűséggel szembemenve azt remélni, hogy esetleg egy másik túlélőbe botlottál.

Ez rohadtul ördögi.

Elszakít bennünket egymástól. És annyival könnyebbé teszi, hogy levadásszanak és kiirtsanak bennünket. A negyedik hullám magányos létre kényszerít, ahol nincs egységben az erő, és fokozatosan elveszítjük az ép eszünket az elszigeteltségtől és a félelemtől, és attól, ahogy előre látjuk az elkerülhetetlen bekövetkeztét.

Így tehát nem futottam el. Képtelen voltam rá. Teljesen mindegy, hogy egy Közülük, vagy pedig Tilly nénikém az, nekem meg kellett védenem a területem, a váram. Csak úgy maradhatok életben, ha egyedül maradok. Ez a kettes számú szabály.

Követtem a zokogó köhögést vagy a köhögő zokogást, nevezd, aminek akarod, egészen a hátsó helyiségbe nyíló ajtóig. Szinte nem is vettem lélegzetet, és úgy osontam, puhán, mint egy macska, alig érintve a földet.

Az ajtó résnyire volt nyitva, de épp eléggé ahhoz, hogy oldalazva besurranjak. Közvetlenül velem szemben, a fal mellett egy fémállvány volt, jobbra pedig a hűtők előtt hosszú, keskeny folyosó vezetett végig, a homályba veszve. Itt hátul nem voltak ablakok. Csak a hátam mögött halódó nap beteges narancsszínű fénye világította be valamelyest a helyiséget, de azért ahhoz épp elég fény szüremlett be, hogy az árnyékom odavetüljön a ragacsos padlóra. Lekuporodtam, és velem együtt az árnyékom is lekuporodott.

A folyosón nemigen láttam tovább a hűtő szélénél. De hallani hallottam, bárki – vagy bármi – is volt a folyosó túlsó végében: köhögött, nyögdécselt, és közben az a gurgulázó, fel-felbugyogó zokogás.

Vagy csúnyán megsérült, vagy megjátssza, hogy csúnyán megsérült, gondoltam magamban. Vagy segítségre van szüksége, vagy ez egy csapda.

Ilyen lett az élet a Földön az Érkezés után. Ez most már egy vagy-vagy világ.

Vagy egy Azok közül, és tudja, hogy itt vagy, vagy nem Közülük való, és szüksége van a segítségedre.

Akár így, akár úgy, fel kell állnom, és meg kell néznem, mi van a folyosó végében, így hát felálltam.

És befordultam a folyosóra.

4

ÚGY HÚSZ LÉPÉSRE TŐLEM hevert a falnak vetett háttal, hosszú, kinyújtott lábát szétvetve. Egyik kezét a gyomrára szorította. Katonai terepruhát és fekete bakancsot viselt, mocsok és csillámló vér borította. Minden tele volt vérrel. Vér csíkozta a falat mögötte. Vér gyűlt tócsába alatta a hideg betonon. Vér borította az egyenruháját. Vértől volt csapzott a haja. A félhomályban sötéten-tompán csillogott a vér, feketén, mint a kátrány. A másik kezében egy pisztolyt tartott, és azzal a pisztollyal pontosan a homlokomra célzott.

Mintha csak a tükörképe lennék. Az ő kézifegyverével szemben az én puskám. Ujja a ravaszon, ujjam a ravaszon.

Az, hogy rám szegezte a fegyverét, végül is még nem bizonyított semmit. Talán tényleg sebesült katona volt, és azt hitte rólam, hogy én is egy vagyok Azok közül.

Vagy nem.

– Dobd el a fegyvert! – fröcsögte felém.

Azt lesheted.

– Dobd el a fegyvert! – kiáltott rám, legalábbis megpróbálta. A szavak akadozva, rekedt hangon szakadtak ki belőle, mintha a zsigereiből fölszökő vér hajtaná ki őket belőle. Vércseppek gördültek le a felső ajkán, egy csepp épp borostás állán remegett megnyúlva. Fogain is vérmáz csillogott.

Megráztam a fejem. Ellenfényben álltam, és azért imádkoztam magamban, hogy ne lássa a rettegést a szememben, vagy azt, hogy mennyire úrrá lett rajtam a remegés. Ez most nem egy nyavalyás nyúl volt, amely elég ostoba ahhoz, hogy egy napfényes reggelen beugrándozzon a táborhelyemre. Ez itt egy ember volt. Vagy ha nem, éppúgy nézett ki, mint egy ember.

Az van az öléssel, hogy mindaddig nem tudod, tényleg képes leszel-e rá, amíg valóban meg nem teszed.

Harmadszorra is megismételte, most nem olyan hangosan, mint másodszor. Úgy hangzott, mint egy kérés.

– Dobd el a fegyvert.

A kéz, amely a fegyvert fogta, hirtelen megremegett. Épp csak egy picit, de a szemem addigra már hozzászokott a félhomályhoz, és észrevettem, hogy a fegyvere csövén végigfutott egy kis fényfolt, ahogy megrándult a keze.

Azután leejtette a fegyverét.

A lába közé esett, éles csattanással: kling! Nyitott, felém fordított tenyérrel válla fölé emelte üres kezét.

– Rendben – mondta véres félmosollyal. – Rajtad a sor.

Megráztam a fejem.

– Másik kéz – mondtam. Reméltem, hogy a hangom ércesebbnek hangzik, mint ahogy én éreztem. A térdem reszketni kezdett, fájt a karom, és forgott velem a világ. És közben viaskodtam magammal, megpróbálva legyűrni a vágyat, hogy elrohanjak. Senki sem tudhatja, hogy képes-e rá, míg meg nem teszi.

– Nem tehetem – mondta.

– Másik kéz.

– Ha megmozdítom ezt a kezem, attól tartok, kifordulnak a beleim.

Megigazítottam a puskám. Csörgött rólam a veríték, reszkettem, és próbáltam gondolkodni. Vagy-vagy, Cassie. Mit fogsz tenni, vagy-vagy?

– Haldoklom – közölte, mint egy ténymegállapítást. Ebből a távolságból a szeme csak ragyogó gombostűfejnek tűnt, amely visszatükrözi a fényt. – Vagyis vagy végzel velem, vagy segítesz rajtam. Tudom, hogy ember vagy...

– Honnan tudod? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még meghal nekem. Meg tudta állapítani valahogyan, mi a különbség emberi és idegen lény között? Ha tényleg katona, meglehet. Ez kincset érő információ lenne.

– Mert ha nem volnál az, már rég lelőttél volna. – Megint elmosolyodott, gödröcskék jelentek meg az arcán, és ekkor döbbentem rá, mennyire fiatal még. Alig néhány évvel lehetett idősebb nálam.

– Látod – mondta lágyan. – Ebből tudod te is.

– Mit tudok honnan? – A szemem megtelt könnyel. A fiú összezsugorodott teste úgy hullámzott előttem, mintha az elvarázsolt kastély egyik torz tükrében látnám. Mindazonáltal nem mertem elengedni a puskám, hogy megtörölhessem a szemem.

– Azt, hogy ember vagyok. Ha nem volnék ember, már lelőttelek volna téged.

Ésszerű magyarázatnak tűnt. Vagy csak azért gondoltam így, mert akartam, hogy ésszerű legyen? Lehet, hogy azért dobta el a pisztolyt, hogy én is így tegyek, és amint megtenném, egyenruhája rejtekéből előbukkanna a második fegyver, és egy golyó köszöntené az agyamat.

Ezt tették velünk Azok. Bizalom nélkül nem lehet harcra szövetkezni másokkal. Mihelyt beütött a negyedik hullám, egy csomó ártatlan ember meghalt amiatt, hogy Azok elvették az egymásba vetett hitünket. És ha ez a hit nincs, remény sincs.

Hogyan tisztítsd meg a földet az emberektől? Foszd meg az emberségüktől.

– Látnom kell a másik kezed – mondtam.

– Mondtam már neked, hogy...

– Látnom kell a másik kezed! – a hangom elcsuklott, akaratlanul is.

Feladta.

– Akkor nincs más hátra, le kell lőnöd, te ribanc! Gyerünk, lőj le, és legyen már vége!

Hátrabicsaklott a feje, neki a falnak, kinyílt a szája, és iszonyatos kínra valló üvöltés tört ki belőle, ami ott pattogott aztán a falak, a padló és a mennyezet között, ütemesen dobolva bele fülembe. Nem tudtam, hogy a fájdalomtól ordít-e, vagy attól hogy megértette: nem fogom megmenteni.

Behódolt a reménynek, és ez megöli az embert. Megöl még azelőtt, hogy valóban meghalnánk. Jóval azelőtt.

– Ha megmutatom neked – zihálta előre-hátra himbálózva, ahogy ott ült a vértócsában a betonon –, ha megmutatom neked, segítesz rajtam?

Nem válaszoltam, mert nem volt rá válaszom. Egy nanoszekundumig játszottam ezt.

Úgyhogy ő döntött helyettem. Nem állt szándékában hagyni, hogy Azok nyerjenek, ma már ezt gondolom. És nem állt szándékában feladni a reményt sem. Ha megölném, legalább úgy halna meg, hogy egy szemernyit megőrizhet emberi méltóságából.

Eltorzult arccal lassan előhúzta a bal kezét. Mivel már nem sok volt hátra a napból, alig volt valami fény és ami még maradt belőle a helyiségben, az is úgy tűnt, mintha lebegne kifelé, el a forrásától, el tőle, el mellettem, és kiszökne a félig nyitva álló ajtón.

Kezét vastagon bevonta a félig megalvadt vér. Mintha karmazsinvörös kesztyűt viselt volna.

A tovatűnő fény búcsúzóul megcsókolta a fiú testét, azután egy villanással lesiklott valamin, ami hosszú volt és vékony, és fémből készült, és az ujjam hátrarántotta a ravaszt, a puska keményen visszaütött a vállamra, a csöve megugrott a kezemben, ahogy kiürítettem a tárat, és valahonnan, nagyon messziről hallottam, hogy valaki sikít, de nem ő volt az, magamat hallottam sikítani, magamat, és mindenki mást, aki megmaradt, ha egyáltalán volt még, aki megmaradt, magunkat, gyámoltalan, reményvesztett és ostoba embereket hallottam sikítani, mert elszúrtuk, totálisan félreértettük a dolgokat, nem rajzott alá az égből repülő csészealjakon semmiféle idegen horda, és nem voltak hatalmas fémlépegetők sem, mint a Csillagok háborújában, sem aranyos, kicsi, ráncos képű E. T.-k, akik semmi egyebet nem akarnak, csak letépni pár levelet, felfalni pár Reese’s Piecest, aztán hazamenni. Ez a történet nem így ér véget.

Baromira nem ez a vége.

Velünk ér véget, ahogy egymással végzünk a kifosztott sörhűtők mögött, a késő nyári lemenő nap haldokló fényében.

Odamentem hozzá, mielőtt a maradék fény is elillant volna. Nem azért, hogy megnézzem, meghalt-e. Tudtam, hogy halott. Azt akartam látni, mit szorít még mindig a véres kezével.

Egy feszület volt.

5

Ő VOLT AZ UTOLSÓ EMBER, AKIT LÁTTAM.

Most sűrű levelekkel zuhog rám az ősz, és hidegre fordultak az éjszakák. Nem maradhatok tovább ebben az erdőben. Már nem takar lombsátor a drónok elől, és nem kockáztathatom, hogy észrevegyék a tábortüzem. Ki kell jutnom innen.

Tudom, hova kell mennem. Jó ideje tudom már. Tettem egy ígéretet. Olyasfajta ígéretet, amelyet nem illik megszegni, mert ha mégis, bennünk is megtörik valami – talán a legfontosabb részünk.

De az ember mindenféléket mondogat magának. Olyan dolgokat, például, hogy de először is ki kell találnom valamit. Nem sétálhatok be csak úgy, minden terv nélkül az oroszlán barlangjába. Vagy olyanokat, hogy reménytelen, most már semmi értelme. Túl sokáig vártál.

Bármi volt is az oka annak, hogy mostanáig maradtam, tény, hogy már akkor este el kellett volna tűznöm, amikor megöltem őt. Fogalmam sincs, mennyire súlyosak voltak a sérülései; nem vizsgáltam át a testét, sem bármi mást, pedig azt kellett volna tennem, akármennyire is ki voltam borulva. Akár valami balesetben is megsérülhetett, de azért jóval nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy valaki – vagy valami – lőtte le. Márpedig ha valaki vagy valami lőtte le, az a valaki vagy valami még mindig ott van kint... hacsak a Keresztes Katona nem vonta ki forgalomból őt/őket/azt/azokat. Vagy ő is Azok közé tartozott és a kereszt a kezében csak csali volt...

Mert volt még egy módja, ahogyan Azok össze tudták zavarni az emberi elménket: bizonytalanságban tartottak minket arra nézve, hogyan fog bekövetkezni elkerülhetetlen megsemmisítésünk. Lehet, hogy lesz egy ötödik hullám, amikor is belülről támadnak ránk, saját elménket fordítva ellenünk gyilkos fegyverként.

Lehet, hogy az utolsó emberi lény a Földön nem lassú éhhalállal fog elpusztulni, és nem sugárfertőzésben, és nem végzi vadállatok vacsorájaként sem.

Lehet, hogy az utolsó embernek, aki meghal, az utolsó élő ember fogja elvenni az életét.

Na jó, lássuk be, az nem olyan hely, ahova szívesen menne az ember, Cassie.

Őszintén szólva, még ha itt maradni egyenlő is az öngyilkossággal, másrészt be kell tartanom egy ígéretet, nem akarok elmenni. Ezek az erdők hosszú ideje otthont nyújtottak nekem. Ismerek itt minden ösvényt, minden fát, minden növényt és bokrot. Tizenhat éven át ugyanabban a házban éltem, és nem tudnám pontosan megmondani, hogy nézett ki a hátsó udvarunk, de ebben az erdőrészben minden egyes levelet és gallyacskát részletesen le tudok írni. Fogalmam sincs, mi van odakint, az erdők mögött, vagy azon a kétmérföldes sztrádaszakaszon túl, amin minden héten egyszer végigmegyek beszerző portyámon. Csak találgatni tudok, de úgy gondolom, mindenütt hasonló látvány fogadna: kanálisoktól és rothadó tetemektől bűzlő, elhagyott városok, házak kiégett vázai, elvadult kutyák és macskák, és hosszú mérföldeken át összetorlódott, egymásba futott kocsik az autópályán. És holttestek. Rengeteg holttest mindenütt.

Összecsomagoltam. Ez a sátor volt az otthonom hosszú hónapokon át, de túl ducira sikerült a csomag, és nem vihetek magammal nehéz cuccot. Épp csak a legszükségesebbeket, mindenekelőtt a Lugert, az M16-ost, a lőszert és hűséges társamat, a Bowie vadászkésemet. Aztán: hálózsák, elsősegélykészlet, öt palack víz, néhány doboz szardínia. Gyűlöltem a szardíniát az Érkezés előtt. Mostanra viszont már igazi ínyencségnek tekintem. Mi az első dolog, amit keresek, ha belépek egy kisboltba? Naná, hogy a szardíniakonzerveket.

Könyvek? A könyvek nehezek, és sok helyet foglalnak amúgy is a pukkadásig teletömött hátizsákomban. De hát van bennem ez a vonzalom a könyvek iránt. Ugyanúgy, ahogy az apámban volt. A házunkat padlótól a mennyezetig roskadásig telepakoltuk könyvekkel, minden olyan könyv megvolt nekünk, amire csak rálelt apám azt követően, hogy a harmadik hullámban hazavágtak három és fél milliárd embert. Amíg mi, akik megmaradtunk, iható vízért és élelemért jártunk portyázni, és fegyverkészleteket halmoztunk fel, készülve a végső csatára, amiről biztosan tudtuk, hogy bekövetkezik, apu kint járkált gyűjtőúton, és a kisöcsém húzható kiskocsiján hordta haza a könyveket.

Aput ezek az őrjítő számok nem izgatták. Az a tény, hogy több mint hétmilliárdról négy hónap alatt mindössze néhány százezerre csappantunk, nem rendítette meg a hitét fajunk túlélésében.

– Gondolnunk kell a jövőre – ez volt a vesszőparipája. – Ha ennek vége, csaknem minden szempontból újra kell építenünk a civilizációt.

Napelemes zseblámpa.

Fogkefe, fogkrém. Eltökélt szándékom, hogy amikor eljön az idő, legalább tiszta fogakkal fogadom a véget.

Kesztyű. Két pár zokni, alsónemű, utazó méretű mosószer, dezodor, sampon. (Tisztán fogadom. Lásd feljebb).

Tampon. Folyamatosan aggodalmaskodom rejtett készletem miatt, és hogy mi lesz, ha majd nem tudok többet szerezni.

Egy nejlonzacskónyi fénykép. Apu. Anyu. A kisöcsém, Sammy. A nagyszüleim. Lizbeth, a legjobb barátnőm. Egy, az évkönyvemből kivágott fotó Ben-Tényleg-Überkirály-Parish, mivel Ben lett volna a jövendőbeli fiúm, és/vagy/talán a jövendőbeli férjem, nem mintha ő tudott volna róla. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudta, hogy létezem. Ismertem pár embert, akiket ő is, de hát csak egy lány voltam a háttérből. Az egyetlen dolog, ami miatt nem tartottam tökéletesnek, a termete volt: egy fejjel magasabb voltam nála. Hm, most már akkor két hibája is van: az, hogy alacsony, meg az a tény, hogy halott.

A mobiltelefonom. Az első hullámban megsült, és nincs mód arra, hogy feltöltsem. Az adótornyok nem működnek, s ha működnének is, kit hívhatnék fel? De, tudod ez az én mobilom.

Körömvágó csipesz.

Gyufa. Nem gyújtok tüzet, de adott ponton talán szükségem lesz arra, hogy elégessek vagy felrobbantsak valamit.

Két spirálfüzet, vonalas mindkettő, az egyik lila borítós, a másik piros. Egyrészt a kedvenc színeim, másrészt ezek a naplóim. Ezek is a remény részhez tartoznak. De ha én vagyok az utolsó, és senki sem maradt életben, hogy elolvassa a naplóimat, akkor talán egy idegen olvassa majd el. Legalább tisztában lesz azzal, hogy mit gondolok róluk. Mondjuk, ha te egy földönkívüli vagy, és ezt olvasod, akkor:

HÚZZ EL INNEN!

A Starburst cukorkáim, a narancsosakat már megettem. Három csomag Wrigley’s mentolos rágó. És a két utolsó darab Tootsie nyalókát is beteszem.

Anyu karikagyűrűjét.

Sammy leharcolt régi mackóját. Nem mintha ez most az enyém lenne. Nem mintha valaha is pátyolgatnám vagy ilyesmi.

Ez minden, amit bele tudok gyömöszölni a hátizsákomba. Különös. Egyszerre tűnik túl soknak, és túl kevésnek.

Még azért épp hogy bele tudok gyúrni pár olcsó könyvet. Mi legyen? A Huckleberry Finn vagy az Érik a gyümölcs? Sylvia Plath verseskötetét, vagy Sammy könyvei közül Shel Silverstein verseit? Vélhetőleg nem túl jó ötlet Plath verseit választani. Lehangolóak. Silverstein gyerekeknek való, de mindig mosolyt csal az arcomra. Végül is úgy döntök, hogy Huckleberry (megfelelőnek tűnik), és az Ahol a járdának vége lesznek az útitársaim. Hamarosan találkozunk ott, Shel! Szállj fel, Jim!

Egyik vállamra a hátizsákom dobom fel, a másikra a puskám, és elindulok lefelé az ösvényen, amely az autópályához, vezet. Nem nézek vissza.

Az erdő szélén megállok egy kicsit, az utolsó fák rejtekében. A délre tartó pályasávok felé mintegy hatméteres töltés visz, teleszemetelve üzemképtelen kocsikkal, ruhahalmokkal, műanyag szemeteszsákok cafatjaival, a benzintől kezdve a tejig mindenféléket szállító traktoros utánfutók kiégett, behemót vázaival. Mindenütt roncsok: van olyan jármű, ami csak koccanások nyomát viseli magán, és vannak a sztrádán hosszú mérföldeken át kígyózó hatalmas kocsisorok, egymásba futott autókkal. A reggeli napsugarakat ragyogva veri vissza az üvegtörmelékek tengere.

Itt nincsenek holttestek. Ezeket a kocsikat már rég magukra hagyták tulajdonosaik. Már az első hullám óta itt vannak.

Nem sok ember halt meg az első hullámban, amikor is egy masszív elektromágneses impulzus szakította át a légkört pontosan délelőtt 11 órakor, a tizedik napon. Apu becslése szerint körülbelül félmilliónyian haltak meg akkor. Na jó, félmillió az rengeteg ember, de a teljes népességet tartalmazó vödörben ez csupán egy csepp. A második világháborúban negyvenszer ennyi embert gyilkoltak le.

És végül is volt némi időnk felkészülni rá, noha nem lehettünk teljesen biztosak abban, hogy mi is az, amire fel kellene készülnünk. Tíz nap – ennyi telt el azután, hogy megérkeztek az első műholdas felvételek a Mars előtt elhaladó anyahajóról, egészen addig, hogy elindították az első hullámot. Tíznapnyi totális felfordulás. Hadijog, ENSZ-ülések, katonai parádék, tetőtéri bulik, vég nélküli netes csetelések, és a hét minden napján, a nap minden órájában széltében-hosszában az Érkezésről értekező média. Az elnök beszédet mondott a nemzetnek – aztán alászállt a bunkerébe. A Biztonsági Tanács vészhelyzeti üzemmódra váltott, zártkörű üléseket tartva, amelyekről kizárták a sajtót.

Egy csomó ember egyszerűen lelépett, mint ahogy a szomszédaink is tették, Majewskiék. A hatodik nap délutánján mindent kipakoltak a lakókocsijukba, amit csak lehetett, és felkerekedtek, csatlakozni az elvándorlók tömegéhez, akik valahova máshova akartak menni, mert ez a valahol másutt valamilyen oknál fogva biztonságosabb helynek tűnt. Emberek ezrei keltek útra a hegyekbe... vagy a sivatag... vagy a mocsarak felé tartva. Tudod, valahová máshova.

Majewskiék számára ez a valahol másutt a Disney Worldöt jelentette. De nem ők voltak az egyedüliek, akik oda tartottak. A tíz nap folyamán, amely az elektromágneses impulzus (EMI) becsapódását megelőzte, a Disney látogatottsága rekordokat döntött.

Apu így szól Mr. Majewskihez: – Szóval miért a Disney World?

És Mr. Majewski így válaszol: – Hát, a gyerekek még sose voltak ott.

A gyerekei főiskolára jártak.

Catherine, aki előző nap érkezett haza a Baylorről, ahol elsőéves volt, azt kérdezi: – És ti hova mentek, srácok?

– Sehova – mondom. És nem is akarok sehova elmenni. Még mindig tagadásban élek, megjátszva magam előtt, hogy ez az őrült földönkívülis sztori végül is jól fog végződni, tudom is én, talán egy intergalaktikus békeszerződés aláírásával. Vagy talán csak azért ugrottak át hozzánk, hogy vételezzenek némi talajmintát, aztán már húznak is haza. Vagy az is lehet, hogy vakációzni jöttek ide, mint ahogy a Majewski család a Disney Worldbe készül átrándulni.

– El kell mennetek innen – mondja Catherine. – Először a nagyvárosokra csapnak le.

– Biztos igazad van – így én. – Álmukban sem jutna eszükbe kilőni a Varázslatos Királyságot.

– Miért, te hogy szeretnél inkább meghalni? – csattan fel. – Az ágyad alá bújva, vagy a Thunder Mountainon hullámvasutazva?

Jó kérdés.

Apu azt mondta, hogy a világ két táborrá oszlik: menekülőkre és fészekrakókra. A menekülők a dombok fele vettek az irányt – vagy a Thunder Mountain felé. A fészekrakók bedeszkázták az ablakaikat, tartalékokat halmoztak fel konzervekből és munícióból, és folyamatosan ömlött a tévéjükből a CNN hírműsora. Ebben az első tíz napban nem érkezett egyetlen üzenet sem a mi galaktikus ünneprontóinktól. Semmi fényjáték. Nem landolt senki a Fehér Ház előtti pázsiton, és nem érkeztek dülledt szemű, bunkófejű idegenek sem, akik ezüstösen csillogó kezeslábasukban azt követelték volna, hogy vezessük őket a vezetőnkhöz. Semmiféle fényesen pörgő búgócsiga nem ereszkedett alá, a zene egyetemes nyelvét harsogva. És akkor sem kaptunk választ, amikor mi küldtük el neki az üzenetünket. Valami ilyesmit, gondolom: „Helló, isten hozta önöket a Földön! Reméljük, jól érzik magukat nálunk. Kérjük, ne öljenek meg minket.”

Senki sem tudta, mi a teendő. Arra jutottunk apuval, hogy a kormány végül is tudhatná. A kormánynak mindig mindenre volt terve, úgyhogy azt gondoltuk, arra is csak van valami forgatókönyvük, hogy mi lesz, ha egyszer csak – derült égből villámcsapásként, hisz senki sem hívta, és senki sem jelezte a jövetelét – feltűnik E. T., pont úgy, mint a fura fazon uncsitesó, akiről soha senki nem szeret beszélni a családban.

Egyes emberek letelepedtek. Mások elmenekültek. Voltak, akik megházasodtak. Voltak, akik elváltak. És voltak, akik gyereket csináltak. Akadtak, akik az öngyilkosságot választották. Úgy jártunk-keltünk, mint a zombik, sápadt arccal és gépies mozdulatokkal, képtelenül arra, hogy felfogjuk a nagyszerű és lenyűgöző aspektusát annak, ami éppen történőben volt.

Ma már nehéz elhinni, de az én családom, akárcsak az emberek nagy többsége, ugyanúgy élte tovább a mindennapi életét, mintha nem pont az emberiség történelmének legmonumentálisabb, leglenyűgözőbb eseménye történne éppen a fejünk felett. Anyu és apu dolgozni járt, Sammy napközibe, én meg suliba, fociedzésre és karateórákra. Ez annyira normális volt, hogy már fájón fura. Az Első Nap végére mindenki már legalább ezerszer látta az anyahajót, ezt a szürkészölden izzó, Manhattan méretű behemótot, amely ott keringett fölöttünk, több mint 250 mérfölddel a Föld felszíne fölött. A NASA bejelentette, hogy űrsiklók egész raját küldi föl, hogy megkísérelje a kapcsolatfelvételt.

Na, ez jó, gondoltuk. Mert ez a csend megsüketít már. Miért tettek meg több milliárd mérföldes utat, hogy aztán csak bámuljanak fentről? Ez bunkóság.

A Harmadik Napon randira mentem egy Mitchell Phelps nevű sráccal. Nos, technikailag nem is mentem messzire, csak a hátsó udvarunkba. A randira itt került sor, a kijárási tilalom miatt. Hozzám jövet a Starbucks felé kanyarodott, úgyhogy most ott ücsörögtünk a hátsó udvarban az italunkat szürcsölgetve, és úgy téve, mintha nem vennénk észre apu árnyékát, amint fel-alá járkál a nappaliban. Mitchell csak néhány nappal az Érkezés előtt költözött a városba. Világirodalmon mögöttem ült, és én elkövettem azt a hibát, hogy kölcsönadtam neki a szövegkiemelő filcem. A következő, amire emlékszem, az volt, hogy randira hív, hiszen ha egy lány kölcsönad neked egy szövegkiemelőt, csakis azért teszi, mert marhára bejössz neki, ugye. Fogalmam sincs, miért randiztam vele. Nem volt annyira helyes és annyira érdekes sem – leszámítva az új-srác-aurát – és hát, határozottan nem lehetett Ben Parish. Senki nem lehetett Ben Parish – kivéve persze Ben Parisht –, és hát ez volt a gond.

Az Érkezés utáni harmadik napig már oda jutottunk, hogy az ember vagy folyton csak Azokról beszélt, vagy épp kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se hozza föl ezt a témát. Én a második kategóriába tartoztam.

Mitchell meg az elsőbe.

– Mi van, ha Ők mi vagyunk? – tette fel a kérdést.

Nem sok időnek kellett eltelnie az Érkezés után, hogy az összes összeesküvés-elméletre kihegyezett őrült elkezdjen nyüzsögni és hadoválni mindenféle szigorúan titkos kormányzati projektekről, vagy arról a titkos tervről, hogy maga a kormány kreál egy idegen támadásos vészhelyzetet azért, hogy elvehessék a szabadság-jogainkat. Mitchell kérdésének hallatán arra gondoltam, hogy innen fúj a szél, és felnyögtem.

– Most mi bajod? – kérdezte. – Nem úgy értem, hogy konkrétan mi. Hanem úgy értem, mi van, ha Ők mi vagyunk a jövőből?

– És ez az egész itt olyan, mint a Terminátorban, ugye? – kérdeztem vissza a szememet forgatva. – Azért jöttek, hogy leverjék, gépek lázadását. Vagy lehet, hogy ők a gépek. Lehet, hogy, Skynet.

– Nem hinném – válaszolta úgy, mintha komolyan venné a szavaimat. – Ez a nagypapa paradoxon.

– Mi van? Mi a fene az a „nagypapa paradoxon”! – Úgy beszélt róla, mintha magától értetődő lenne, hogy én tudom, akkor totálisan sötét vagyok. Ki nem állhatom, amikor ezt csinálják velem.

– Ők, úgy értem, mi nem mehetünk vissza az időben, hogy bármit is megváltoztassunk. Ha visszamennél az időben, és megölnéd a saját nagyapád, még mielőtt te megszületnél, akkor nem tudnál majd visszamenni az időben, hogy megöld a nagyapád.

– Miért akarnád megölni a nagyapádat? – kérdeztem, miközben csavargattam a szívószálam az epres frappuccinómban, hogy kiadja azt az utánozhatatlan hangot: a szívószál-a-pohárfedélben nyikkanást.

– A lényeg, hogy csupán azzal, hogy megjelensz, megváltoztatod a történelmet – jelentette ki. Mintha legalábbis én dobtam volna fel ezt az időutazós témát.

– Muszáj nekünk erről beszélni?

– Hát mi másról beszélgethetnénk? – Szemöldöke egészen a hajvonaláig húzódott föl. Mitchellnek rendkívül bozontos szemöldöke volt. Ez volt az egyik első dolog benne, ami magára vonta a figyelmemet. És rágta a körmét. Ez volt a második dolog, amit észrevettem. A körömágy ápoltsága sok mindent elárul egy emberről.

Elővettem a mobilom, és írtam egy SMS-t Lizbethnek:

segítség

– Félsz? – kérdezte. Mintha megpróbálná felkelteni az érdeklődésem. Vagy csak úgy, megnyugtatásképpen. Most nagyon áthatóan nézett.

Megráztam a fejem.

– Csak unatkozom.

Hazugság. Naná, hogy rémült voltam. Tudtam, hogy gonoszul bánok vele, de nem tudtam megállni, hogy ne legyek az. Valamilyen okból dühös voltam rá. Talán valójában magamra voltam dühös amiatt, hogy igent mondtam egy randira egy olyan fazonnal, aki egyáltalán nem érdekelt. Vagy talán amiatt, hogy ő nem az a srác volt, akivel randizni akartam. Azért rágtam be rá, mert ő nem Ben Parish, ami igazán nem az ő hibája. De akkor is.

mit segit7ek?

– Nem érdekel, hogy miről dumálunk – jelentette ki. Elnézett a rózsaágyások felé, miközben a kávéját kavargatta, a térdével meg olyan vadul ütögette az asztalt, fel-le, fel-le, hogy a poharam meg-megugrott.

mitchell. Nem gondoltam, hogy bármit is kéne még magyaráznom Lizbethnek.

– Kivel esemesezel?

+mondtam h ne talizz vele

– Senki olyannal, akit ismernél – zártam rövidre, nemtom mér mentem bele

– Mehetünk máshová is – vetette föl Mitchell. – Moziba volna kedved?

– Kijárási tilalom van – emlékeztettem. Senki nem mehetett az utcára este kilenc után, kivéve a katonaságot és a készenléti egységeket.

lol h feltkNNYe tegyem bent

– Dühös vagy, vagy mi?

– Nem – feleltem. – Mondtam már, hogy mi van.

Idegességében csücsörített az ajkával. Nem tudta, mit mondjon erre.

– Csak próbáltam rájönni, hogy kik lehetnek Ők – mondta.

– Ahogy mindenki más ezen a bolygón – mondtam. – Igazából senki sem tudja, és Ők nem fogják az orrunkra kötni, úgyhogy mindenki csak találgat, meg szövögeti az elméleteit, és ez az egész totál értelmetlen. Lehet, hogy űrutazó egéremberek a Sajt nevű bolygóról, és most eljöttek a provolone sajtunkért.

bpnek fog sincs h létezM

– Tudod – kezdte –, eléggé nem szép dolog, hogy üziket pötyögsz, miközben én próbálok társalogni veled.

Igaza volt. Zsebre vágtam a mobilom. Mi történik velem? Elcsodálkoztam magamon. A régi Cassie sosem viselkedett volna ilyen bunkó módra. Azok máris kezdtek átváltoztatni engem valaki mássá, de én azt akartam elhitetni, hogy semmi sem változott a világban – különösen én nem.

– És azt hallottad – tért vissza megint ahhoz a témához, amiről az előbb mondtam, hogy untat –, hogy építenek nekik egy leszállópályát?

Igen, hallottam. Death Valleyben. Milyen találó név: a Halál völgye!

– Személyes véleményem szerint ez nem túl jó ötlet – folytatta. – Kigurítani eléjük a vörös szőnyeget.

– Miért is ne?

– Ez a harmadik nap. Három napja vannak itt, és eddig minden kapcsolatfelvételi lehetőséget visszautasítottak. Ha barátságos szándékkal jöttek, miért nem mondták már, hogy helló?

– Lehet, hogy csak szégyenlősek. – Közben csavargatni kezdtem egy hajtincsem az ujjam körül, meg huzigáltam is, csak finoman, hogy érezzem azt a kis kellemes fájdalmat.

– Mint az új fiúk – mondta az új fiú.

Nem lehet könnyű új fiúnak lenni. Úgy éreztem, bocsánatot kéne kérnem azért, hogy ilyen undok voltam.

– Egy kicsit gonosz voltam az előbb – ismertem el. – Sajnálom.

Vetett rám egy zavart pillantást. Ő épp az idegenekről beszélt, meg magáról, erre jövök, és beszólok valamit magamról – nem az idegenekről, és nem róla.

– Nem gond – mondta. – Hallottam, hogy nem nagyon szoktál randizni.

Jaj.

– És mi mást hallottál még? – Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekre senki nem akarja tudni a választ, mégis muszáj feltenni.

A műanyag fedelén lévő kis lyukon keresztül hörpölgette a tejeskávéját.

– Nem sokat. Ne gondold, hogy kérdezősködtem utánad.

– Szóval megkérdeztél valakit rólam, mire közölte veled, hogy nemigen szoktam randizni.

– Csak azt mondtam, hogy azon gondolkodom, hogy elhívjalak, mire azt mondta, Cassie egész jó csaj. És akkor megkérdeztem, hogy milyen vagy, mire azt mondták, hogy kedves, de ne fűzzek hozzád túl sok reményt, mert van ez a dolog, hogy rá vagy kattanva Ben Parishre...

– Mit mondtak neked? Ki mondta ezt neked?

Vonogatta a vállát.

– Nem emlékszem a nevére.

– Lizbeth Morgan volt az? – Esküszöm, kinyírom a csajt.

– Nem tudom, hogy hívják – mondta.

– Hogy nézett ki?

– Hosszú, barna haj. Szemüveg. Azt hiszem, Carly a neve, vagy valami hasonló.

– Nem ismerek semmiféle...

Úristen! Valami Carly nevű perszóna, akit még csak nem is ismerek, tud rólam meg Ben Parishről – pontosabban arról, hogy nincs semmiféle én meg Ben Parish.

És ha ez a Carly vagy akárhogy is hívják nőszemély tud erről, akkor ez azt jelenti, hogy mindenki tud róla.

– Nos, tévedésben vannak – csak úgy köpködtem a szavakat. – Nem vagyok „rákattanva” Ben Parishre.

– Nekem ez nem számít.

– Nekem viszont nagyon is számít.

– Lehet, hogy ez nem működik – mondta. – Akármivel is próbálkozom, vagy untatlak, vagy felkapod a vizet.

– Nem kapom fel a vizet – fújtattam.

– Oké, akkor tévedtem.

Nem, igaza volt. Én meg rosszul tettem, hogy nem mondtam el neki, hogy az a Cassie, akit ő ismer, nem ugyanaz a Cassie, aki egykor voltam, az Érkezés Előtti Cassie, aki a légynek sem tudott volna ártani. Még nem készültem fel arra, hogy beismerjem az igazságot: Azok érkezése után nem csak a világ változott meg körülöttem. Mi mindannyian megváltoztunk. Én is megváltoztam. Abban a pillanatban, amikor feltűnt az anyahajó, elindultam egy úton, amely egy kisbolt hátsó helyiségében fog véget érni, az üres söröshűtők mögött. Az az este Mitchell-lel csak az evolúcióm kezdetét jelentette.

Mitchellnek igaza volt abban, hogy Azok nem azért néztek be hozzánk, hogy beköszönjenek, és megkérdezték, hogy s mint. Az első hullámot megelőző estén a világ vezető elméleti fizikusa, a világ legokosabb fickóinak egyike (ez villódzott a képernyőn a beszélő feje alatt: Az egyik legokosabb fickó a világon), megjelent a CNN-en, és azt mondta: „Engem nem nyugtat meg ez a csend. Semmiféle jóindulatú indokot nem találok erre a hallgatásra. Attól tartok, inkább valami olyasmire számíthatunk, ami közelebb áll Kolumbusz Kristóf megérkezéséhez Amerikába, mintsem a Harmadik típusú találkozások valamely jelenetéhez, és mindannyian jól tudjuk, hogy jöttek ki ebből az őslakos amerikaiak.”

Apámhoz fordultam, és azt mondtam: – Atomot kéne adnunk nekik!

Kénytelen voltam felemelni a hangom, hogy túlharsogjam a tévét – apu mindig felturbózott hangerővel hallgatta a híreket, hogy elnyomja anyu konyhai tévéjének hangját, anyu ugyanis a TLC-t szerette nézni főzés közben. Úgy szoktam nevezni ezt, hogy a távirányítók háborúja.

– Cassie! – Apu annyira kiakadt ezen, hogy a lábujjai elkezdtek begörbülni a fehér sportzokniban. Ő a Harmadik típusú találkozásokon nőtt fel, meg az E. T.-n és a Star Treken, és abszolút bevette, hogy Azok azért jöttek, hogy megszabadítsanak bennünket a saját korlátainktól. Nincs többé éhezés. Nincs többé háború. Felszámoljuk az összes betegséget. Fellebben a fátyol a kozmosz titkairól. – Hát nem fogod fel, hogy ez lehet a következő lépcsőfok az emberiség evolúciójában? Egy óriási lépés előre. Óriási. – Vigasztalóan átölelt. – Mi mind roppant szerencsések vagyunk, hogy tanúi lehetünk ennek.

Aztán meg lazán hozzáfűzte, csak úgy mellékesen, mintha csak arról beszélne, hogy kell megjavítani egy kenyérpirítót:

– Nem beszélve arról, hogy egy nukleáris fegyver nem sok kárt tehetne bennük az űrbeli vákuumban. Nincs ott semmi, ami továbbíthatná a lökéshullámokat.

– Vagyis, amiről az az agytröszt tolta a rizsát a tévében, orbitális baromság?

– Ne használj ilyen szavakat, Cassie – feddett meg. – Neki is joga van a véleményéhez, de ennyi. Egy vélemény.

– De mi van, ha mégis igaza van? Mi van, ha az a cucc ott fenn az Ő Halálcsillaguk?

– Átutazzák a fél univerzumot csak azért, hogy a levegőbe repítsenek bennünket? – Simogatta a lábam, és mosolygott. Anyu felhangosította a konyhai készüléket. Apu huszonhetesig nyomogatta a tévé hangerejét a nappaliban.

– Na jó, de mi van akkor, ha ez valamiféle intergalaktikus tatárhorda, mint amilyenről a fickó beszélt? – firtattam tovább.

– Lehet, hogy azért jöttek, hogy meghódítsanak minket, rezervátumokba tereljenek, és rabszolgát csináljanak belőlünk...

– Cassie – felelte apám. – Cassie, szimplán csak azért, mert valami megtörténhet, még nem biztos, hogy meg is fog történni. Különben is, mindez csak spekuláció. A fickó csak találgat. Ahogy én is. Senki sem tudja, miért jöttek ide. Akkor nem ugyanilyen valószínű az, hogy azért tették meg ezt a hosszú utat idáig, hogy megmentsenek bennünket?

Négy hónappal e szavak elhangzása után az apám halott volt.

Tévedett Azokkal kapcsolatban. Ahogy én is tévedtem. És A Világ Egyik Legokosabb Fickója is tévedett.

Ez a történet nem arról szólt, hogy megmentsenek bennünket. És arról sem, hogy rabszolgasorba taszítsanak vagy rezervátumokba tereljenek.

A cél az volt, hogy kiirtsanak minket.

Mindannyiunkat.

6

HOSSZÚ IDEIG TARTOTT, míg megvitattam magammal, hogy nappal vagy éjszaka menjek-e. Ha aggódsz Miattuk, a sötétség a legjobb barátod. A nappali út mellett szól viszont, hogy napvilágnál hamarabb észrevehetek egy drónt, mint ahogy ő kiszúrna engem.

A drónok a harmadik hullám végén érkeztek, mintegy lezárásképpen. Szivar alakú, tompaszürke repülők, amelyek sebesen és némán siklottak az égen több ezer mérföld magasan. Olykor egyik-másik megállás nélkül hasított át az égen, mint a villám. Volt, hogy csak köröztek fölöttünk, mint valami héják. Álló helyükben meg tudtak fordulni, és képesek voltak hirtelen megállni: egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy Mach-2-ről nullára lassuljanak. Innen tudtuk, hogy nem a mi repülőink voltak.

Azt is tudtuk, hogy nincs bennük pilóta – ember nélküli, pontosabban idegen nélküli gépeket láttunk, mert az egyik lezuhant pár mérföldre a menekülttábortól, ahol voltunk. Csak egy tu-ámp! – amikor áttörte a hangsebességet –, aztán egy dobhártyarepesztő sikolyféle, ahogy a földbe fúródott egy parlagon heverő kukoricamezőn, olyan erővel, hogy megremegett a lábunk alatt a talaj. Egy felderítő csapat indult a helyszínre, hogy megvizsgálja a lezuhant tárgyat. Na jó, valójában nem volt igazi csapat, csak apu meg Hutchfield, a táborért felelős pasi. Azzal jöttek vissza, hogy a repülő tárgy üres volt. Biztosak benne? Talán a pilóta kiugrott ejtőernyővel még a becsapódás előtt. Apu azt mondta, hogy tele volt pakolva mindenféle műszerrel, semmi helyet nem hagytak ott egy pilótának. – Hacsak nem két-hüvelykes termetűek. – Ezen mindenki jót nevetett. Valahogy mintha enyhítette volna a borzalmat, ha úgy gondoltunk rájuk, mint holmi aprócska Hüvelyk Matyikra.

Úgy döntöttem, hogy nappal fogok haladni. Egyik szememmel az eget vizslatom majd, a másikkal a földet. Végül is ez oda vezetett, hogy állandóan föl-le, fel-le, jobbra-balra, aztán megint fel-le rángattam a fejem, mint egy groupie egy rockkoncerten, míg bele nem szédültem, és kicsit hányingerem nem lett.

Ráadásul éjszaka a drónok mellett más dolgoktól is lehetett tartani. Elvadult kutyák, prérifarkasok, medvék és farkasok indultak meg Kanada felől, de akár egy állatkertből elszabadult oroszlán vagy tigris is csatangolhatott errefelé. Tudom, tudom, egy Óz, a nagy varázslós vicc van itt eltemetve. Lőjetek le.

És noha nem lenne sokkal jobb, tényleg úgy gondoltam, több esélyem lenne nappal, ha találkoznék eggyel Közülük. Vagy akár ha találkoznék egy földimmel, már ha nem én vagyok az utolsó emberi lény. Mert mi van, ha egy másik túlélőbe botlom, aki elhatározta, hogy az a legésszerűbb viselkedés, ha ugyanazt teszi az útjába kerülőkkel, mint én a Keresztes Katonával?

Erről eszembe jutott, hogy ideje elgondolkodni, számomra mi lenne a legésszerűbb viselkedés. Amint meglátom, lövök? Megvárom, míg ő teszi meg az első lépést, ezzel kockáztatva, hogy az számomra a végső lesz? Már sokadszorra töprengtem el azon, hogy a fenébe nem tudtunk kitalálni valamifajta kódot vagy titkos kézfogást, bármit, ami lehetővé tenné, hogy azonosíthassuk magunkat, hogy mi is a jófiúkhoz tartozunk – még mielőtt Azok felbukkantak volna. Nem volt honnan tudnunk, hogy Azok érkeznek meg, de azért abban elég biztosak voltunk, hogy valami előbb-utóbb megjelenik.

Nehéz tervezni az eljövendőt, ha olyasvalami következik be, amire egyáltalán nem számítottál.

Igyekszem, hogy én szúrjam ki először, határoztam el. Fedezékbe vonulok. Nincs több leszámolás. Nincs több Keresztes Katona!

Derűs, szélcsendes idő volt, de hideg. Az égen egyetlen felhő sem látszott. Járás közben, ahogy minduntalan fel-le nézegettem, és jobbra-balra forgattam a fejem, a hátizsákom az egyik lapockámnak, a puskám a másik lapockámnak csapódott ütemesen. Az autópálya közepén haladtam, a déli és északi savókat elválasztó középső sávelosztó szélén, és lépten-nyomon megtorpantam, hogy vessek egy vizsla pillantást a hátam mögött hagyott területre. Egy óra. Kettő. És ennyi idő alatt még egy mérföldet sem tettem meg.

A leghátborzongatóbb dolog – ijesztőbb, mint az elhagyott kocsik, a felgyűrődött, csapkodó fémlemezek csörömpölése és az októberi napsütésben hidegen csillogó törött üvegszilánkok nyomasztóbb, mint a térdig érő fűben megbújó sok szemét, a sok eldobott kacat, amitől úgy tűnt, mintha ez a földcsík hullámzana és tele lenne kitüremkedő kelevényekkel – szóval a leghátborzongatóbb dolog a csend volt.

A Zúgás már a múlté.

Emlékszel még a Zúgásra.

Hacsak nem egy hegy tetején nőttél fel, vagy egy barlangban élted az életed, a zúgás, morajlás, berregés, zümmögés, zsibongás mindig ott volt körülötted. Ez volt maga az élet. A tenger, amelyben fürödtünk. Mindazon dolgok folyamatos zúgása-búgása, amelyeket azért hoztunk létre, hogy megkönnyítsék az életünket, és feldobják, hogy kevésbé legyen unalmas. Gépek éneke. Elektronikus szimfónia. Tárgyaink és mindannyiunk megnyugtató moraja.

Ez pedig most a Föld hangja, még azokból az időkből, mielőtt meghódítottuk volna.

Késő éjjelente, amikor a sátramban hevertem, olykor hallani véltem, ahogy a csillagok felkarcolják az égboltot. Akkora volt a csend. Egy idő után már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább elviselni. Sikoltozni és visítani akartam, torkom szakadtából. Énekelni akartam, ordibálni, dobbantani, tapsolni, bármilyen zajt hallatni, hogy kinyilvánítsam: itt vagyok. Létezem. Hosszú hetek óta azok voltak az első hangosan kimondott szavaim, amiket a katonának mondtam.

A Zúgása, az Érkezés utáni tizedik napon szűnt meg. Harmadik órám volt, és épp Lizbethnek írtam az utolsó SMS-t, amit még elküldhettem életemben. Már nem emlékszem pontosan a szövegére.

Délelőtt 11 óra. Kora tavaszi meleg és napsütés. Olyan idő, amikor az ember lánya legszívesebben csak úgy firkálgatna, álmodozna egész nap, és bárhol lenne inkább, mint Mrs. Paulson matekóráján.

Az első hullám nem jött sok hűhóval. Nem volt drámai. Nem volt sokkoló, sem félelmetesen lenyűgöző.

Egyszerűen kialudtak a fények.

Mrs. Paulson írásvetítője behalt.

A telefonom kijelzője elsötétült.

Valaki hátul a teremben felsikított. Klasszikus eset. Teljesen mindegy, hogy a nap melyik szakában történik – elmegy az áram, és valaki elkezd sikoltozni, mintha legalábbis dőlne az épület.

Mrs. Paulson azt mondta, maradjunk a helyünkön. Ez a másik tipikus dolog, amit az emberek csinálnak, amikor elmegy az áram. Felugranak, hogy... hogy mit csináljanak? Fura. Annyira hozzászoktunk az elektromossághoz, hogy amikor nincs, fogalmunk sincs, mit kezdjünk magunkkal. Úgyhogy felugrálunk, és visítozunk, vagy összevissza csacsogunk, mint az idióták. Bepánikolunk. Olyasmi érzés, mintha valaki levágott volna az oxigénről. Ám az egész még rosszabb volt az Érkezés után. Tíz napig csak tűkön ülve vártuk, hogy valami történjen, és semmi sem történt, ami azért kicsit felborzolja az ember idegeit.

Úgyhogy, amikor lehúzták nálunk a rolót, lekapcsolták az áramunkat, és ezzel bennünket is levágtak a „lélegeztetőgépről”, érthető, hogy a kelleténél kicsit jobban kiborultunk.

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Amikor közzétettem, hogy a telefonom bekrepált, mindenki felmutatta a saját halottját. Neal Croskey, aki a terem végében ücsörgött, és míg Mrs. Paulson leadta az anyagot, ő az iPodját hallgatta, csodálkozva húzta ki füléből a fülhallgató dugóit, és hangosan töprengett, vajon miért nem hallja már a zenét.

Amikor lekapcsolják az áramot, az első dolog – már persze a bepánikolást követően –, hogy az ember odarohan a legközelebbi ablakhoz. Ki tudja, miért? Ez az a „jobb, ha megnézzük, mi történik” érzés. A világ úgy működik, hogy kívülről hat befele. Ha tehát villany leolt, kinézel az ablakon.

És mindeközben Mrs. Paulson, ide-oda kóvályog az ablakok előtt nyüzsgő csoportok között:

– Csendet! Menjetek vissza a helyetekre. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan bejelentenek valamit...

És valóban, úgy egy perc múlva érkezett a bejelentés. Igaz, nem az iskola hangosbemondóján keresztül, és nem Mr. Faulkstól, aki az aligazgatónk volt. Egyenesen az égből érkezett, Azoktól. Egy 727-es zuhant a földre több mint háromezer méter magasból, majd eltűnt egy fasor mögött, és felrobbant, olyan tűzlabdát küldve fel az égbe, amely az atombomba gombafelhőjét juttatta eszembe.

Hahó, Földlakók! Induljon a parti!

Azt gondolhatnád, hogy e látvány hatására mindenki rohant menedéket keresni az asztala alatt. Hát nem. Mind odanyomakodtunk az ablakhoz, és a felhőtlen égboltot fürkésztük, a repülő csészealjak után kutatva, amelyek kilőtték a Boeinget. Merthogy ez csakis repülő csészealj műve lehetett, nemde? Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogyan zajlik le egy tökéletes földönkívüli invázió. Repülő csészealjak cikáznak keresztül az atmoszférán, F-l6-osok rajzanak szorosan a nyomukban, föld-levegő rakéták és követők sivítanak ki a bunkerekből. Teljesen valószerűtlen és kétségkívül beteges módon, de tényleg valami ilyesmit akartunk látni. Mert akkor az egész egy teljesen normális űrinvázió lenne.

Félórán keresztül várakoztunk az ablakok előtt. Nem sokat beszéltünk. Mrs. Paulson utasított, hogy üljünk vissza a helyünkre. Senki sem figyelt rá. Alig harminc perc telt el az első hullám óta, és már összeomlóban volt a társadalmi rend. Mindenki a mobilját ellenőrizgette újra meg újra. Nem állt össze a fejünkben a kép: a lezuhanó repülőgép, az áramszünet, a halott mobilok, az óra a falon, melynek nagymutatója ráfagyott a tizenkettesre, a kicsi pedig a tizenegyesre.

Aztán nyílt az ajtó, és Mrs. Faulks közölte velünk, hogy menjünk a tornaterembe. Ó, ezt igazán bölcs dolognak tartottam. Becsődíteni mindenkit egy helyre, hogy az idegeneknek ne kelljen túl sok lőszert pazarolniuk ránk.

Úgyhogy mind betódultunk a tornaterembe, és ott álltunk a lelátókon majdhogynem teljes sötétségben, míg az igazgató ott járkált előttünk fel-alá, és időnként megállt, hogy ránk rivalljon, maradjunk csendben és várjunk, míg a szüleink értünk jönnek!

Mi a helyzet azokkal a diákokkal, akiknek az autója ott a suli parkolójában? Nem mehetnek haza?

– A kocsik nem működnek.

Mi a franc? Hogy érti ez, hogy az autóink nem működnek?

Eltelt egy óra. Aztán kettő. Lizbeth mellett ültem. Alig szóltunk egymáshoz, és olyankor is csak suttogva. Nem mintha féltünk volna; csak figyeltünk. Azt nemigen tudnám megmondani, hogy mire figyeltünk, vagy vártunk, de olyan volt, mint a vihar előtti csend, az a hosszú pillanat, amely után megnyílnak az ég csatornái, és lesújt az első villám.

– Ez lehetett az – súgta Lizbeth. Idegesen megdörzsölte az orrát. Lakkozott körmeit szőkére festett hajzuhatagába mélyesztette. A lábával dobogott a padlón. Ujjbegyét végigcsúsztatta a szemhéján: nemrég váltott át kontaktlencsére, és eléggé zavarta.

– Tuti biztos, hogy ez valami volt – súgtam vissza.

– Úgy értem, ez lehetett az. Az az az, na, tudod. A vég.

Azzal szórakozott, hogy ki-be rakosgatta az akkut a mobiljába. Végül is ez is jobbnak tűnt, mint csak ülni és várni ölbe tett kézzel.

Aztán sírva fakadt. Elvettem a telefonját, és megfogtam a kezét. Körülnéztem. Nem ő volt az egyedüli, aki sírt. Voltak, akik imádkoztak. Mások mindkettőt egyszerre tették: sírtak és imádkoztak. A tanárok a tornaterem bejárata előtt tömörültek, élő pajzsot képezve arra az esetre, ha az űrből érkezett lények úgy döntenének, hogy beözönlenek a tornaterembe.

– Annyi mindent szerettem volna még csinálni – susogta Lizbeth. – Én még csak soha nem is... – Visszanyelte a könnyeit. – Tudod.

– Az az érzésem, hogy ebben a pillanatban egy csomó „tudod” dolog zajlik. Vélhetőleg épp ezek alatt a lelátók alatt.

– Gondolod? – Tenyerével letörölte a könnyeket az arcáról. – És mi a helyzet veled?

– Mármint ami a „tudod” dolgot illeti? – Sosem jelentett problémát számomra a szexről beszélni. A gond ott kezdődött, amikor magamra vonatkozóan kellett a szexről beszélnem.

– Jaj, te, hát tudom, hogy te még nem... „tudod”. Atyaég! Én nem arról beszélek.

– Én azt hittem.

– Az életünkről beszélek, Cassie! Jézusom, úgy néz ki, hogy vége ennek a rohadt világnak, neked meg nincs más témád csak a szex!

Visszavette tőlem a telefonját, és most a hátoldal lapját kezdte piszkálni.

– Látod, pont ezért kéne megmondanod neki – folytatta Lizbeth, a kapucnija zsinórjával játszadozva.

– Mit megmondani kinek! – Nagyon jól tudtam, miről beszél; pusztán csak időt akartam nyerni.

– Bennek! Meg kellene mondanod neki, hogy mit érzel iránta. Hogy mit érzel iránta már harmadikos korod óta.

– Ugye most szívatsz? – Éreztem, hogy az arcom lassan lángra gyúl.

– Utána meg szexelned kéne vele.

– Lizbeth, fogd be.

– De hát ez az igazság.

– Dehogy akartam én szexelni Ben Parishsel harmadikos koromtól fogva – suttogtam. Harmadikban? Vetettem rá egy pillantást, hogy lássam, valóban figyel-e rám. Látszólag nem figyelt.

– A te helyedben én fognám magam, és szépen odamennék hozzá, és azt mondanám: „Figyu, azt hiszem, ez az a pillanat. Eljött az idő, és átkozott legyek, ha úgy halok meg ebben a tornateremben, hogy sosem feküdtem le veled.” És utána tudod, mit csinálnék?

– Mit? – kérdeztem, miközben alig tudtam visszatartani a röhögést, amikor magam elé képzeltem, milyen képet vágna erre Ben.

– Kisétálnék vele a virágoskertbe, és szerelmeskednénk.

– A virágoskertben?

– Vagy az öltözőben – mondta, miközben vadul széttárta a karját, mintha az egész iskolát magához ölelné – vagy az egész világot? – Nem számít, hol.

– Az öltöző büdös.

Pillantásommal most megkerestem a két sorral lejjebb álló Ben Parish isteni fejének körvonalait.

– Ilyen dolgok csak a filmekben történnék – jelentettem ki.

– Ja, teljesen irreális, nem úgy, mint ez a dolog, ami épp most történik velünk.

Igaza volt. Teljes képtelenség volt. Mindkét forgatókönyv: az is, hogy a földönkívüliek lerohanják a Földet, és az is, hogy én lerohanom Ben Parisht.

– Legalább bevallhatnád neki, hogy mit érzel – mondta Lizbeth, mintha csak a gondolataimban olvasna.

– Bevallhatnám, persze. De hogy valaha is meg fogom-e tenni, hát...

Soha nem tettem meg. Ekkor láttam utoljára Ben Parisht, amint ott ült a sötétben a túlzsúfolt tornacsarnokban (A Sólymok otthona!), két sorral lejjebb, és akkor is csak a hátának egy részét. Bizonyára meghalt a harmadik hullámban, mint majdnem mindenki más; és én sosem vallottam meg neki az érzelmeimet. Megtehettem volna. Tudta, hogy ki vagyok: volt pár közös óránk, amikor mögöttem ült az osztályteremben, és rám köszönt, ha találkoztunk a folyosón.

Ő biztos nem emlékszik, de a gimibe mindketten ugyanazzal az iskolabusszal utaztunk, és egyik délután meghallottam, amint az előző nap született kishúgáról mesélt a többieknek, és akkor megfordultam, és azt mondtam neki: „Az én öcsém múlt héten született!” Erre azt mondta: „Tényleg?” Nem gúnyosan, hanem éppenséggel mintha azt gondolná, hogy tök király ez az egybeesés, és én utána egy hónapig kábé úgy gondoltam erre az egészre, hogy van köztünk valami különleges kapcsolat, hála a kisbabáknak. Aztán felsősök lettünk, és ő lett a csapatban a sztárjátékos, én pedig nem lettem más, mint egy lány a sok közül, aki a lelátóról bámulja, amint sorra szerzi a pontokat. Időnként láttam őt az osztályteremben vagy a folyosón, és néha csak nehezen tudtam legyőzni magamban a késztetést, hogy odarohanjak hozzá és azt mondjam: „Szia, Cassie vagyok, a lány az iskolabuszról. Emlékszel a kisbabákra?”

Az a vicces az egészben, hogy valószínűleg emlékezett volna, Ben Parish nem érte be azzal, hogy ő a legnagyszerűbb, legmenőbb srác a suliban. Csak hogy kínozzon a tökéletességével, ráadásul még az egyik legokosabb is volt. Na és azt említettem már, hogy kedvesen viselkedett az állatokkal és a gyerekekkel? A kishúga az összes meccsén ott állt az oldalvonalon, és amikor elnyertük a körzeti bajnoki címet, Ben első útja az oldalvonalhoz vezetett: nyakába ültette a húgát, és a parádé élére állva úgy tette meg a tiszteletkört; a kislány a nyakában ülve integetett az őrjöngő tömegnek, mint egy bálkirálynő.

Ja, és van még egy dolog: a mosolya. Elolvadsz tőle. És behalsz. Jobb, ha ebbe most nem megyek bele.

Újabb egy óra múlva, amit a sötét és fülledt tornateremben töltöttünk, apámra figyeltem fel, aki az ajtóban állt. Visszafogottan integetett nekem, mintha csak része lenne a mindennapos rutinnak, hogy eljön értem a suliba, hogy hazavigyen az idegen támadások után. Átöleltem Lizbethet, és megígértem neki, hogy amint újra működnek a telefonok, fel fogom hívni. Még mindig az É. e. (Érkezés előtti) sémák szerint gondolkodtam. Vagyis, ha elmegy az áram, hamarosan újra lesz. Úgyhogy csak megöleltem, és nem emlékszem, hogy bármi olyasmit mondtam volna neki, hogy szeretem.

Kimentünk a csarnokból, és megkérdeztem apámtól:

– Hol a kocsi?

És akkor apu azt felelte, hogy nem működik. Minden autó használhatatlanná vált. Az utcákon, mint a szemét, szanaszét mindenütt elakadt autók, buszok, motorbiciklik és teherkocsik; minden háztömb előtt összetört járművek torlaszai, villanyoszlopokra feltekeredett vagy épületekbe belerohant járgányok – mint a zátonyra vetett roncsok. Nagyon sok ember csapdába esett, amikor lesújtott az EMI, a kocsiajtók automata zárja nem működött, ezért meg kellett próbálniuk kitörni a saját autójuk fogságából – vagy maradt a várakozás a kocsiban, hátha valaki kimenti őket. Azok a sebesültek, akik még tudtak mozogni, kikúsztak-másztak az utak szélére meg a járdára, hogy a mentők könnyen rájuk találhassanak, de nem jöttek a mentők, hiszen a mentőautók is leálltak, ahogy a tűzoltókocsik és a zsaruk verdái is. Minden, ami áramról vagy akkuról működött, minden, amit motor hajtott, pontban délelőtt 11 órakor felmondta a szolgálatot.

Apu menet közben számolt be minderről, és közben szorosan markolta a csuklómat, mintha attól tartana, hogy valami megint lesújt fentről, és elragad tőle.

– Semmi nem működik. Nincs áram, nincsenek mobilok, nincs semmilyen hálózat...

– Láttuk, hogy lezuhant egy repülő...

Bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy minden lezuhant. Minden és mindenki, aki a levegőben volt, amikor lecsapott. Harci gépek, helikopterek, csapatszállítók...

– Amikor lecsapott... micsoda?

– Az EMI – mondta. – Elektromágneses impulzus. Előidéznek egy kellően nagyot, és kilövik vele az egész rácsot. Áram. Kommunikáció. Közlekedés. Minden, ami repül vagy vezethető, ki lett iktatva...

Nagyjából másfél mérföldnyire lakunk az iskolától. Ez volt életem leghosszabb másfél mérföldje, amit megtettem. Úgy éreztem, mintha ránk esett volna egy függöny, amely aztán mindent beborított, egy kaméleonfüggöny, amely minden pontján ugyanolyan színűre volt festve, mint a mögötte rejtőző dolgok. Itt-ott azért fellebbent néha a függöny, és egy-egy villanásnyi időre felfedte, amit elfedett, és akkor arról árulkodott, hogy valami nagyon nincs rendben. Az is erről árulkodott, ahogy az emberek mind kint álltak a portájuk, tornácuk előtt, kezükben a megsüketült mobilokkal, és tekintetükkel az eget pásztázták, vagy az autójuk nyitott motorháza fölött a drótokkal babráltak, mert ezt szoktuk csinálni, amikor nem indul az autó – a drótokkal babrálunk.

– De minden rendben – mondta apám, megszorítva a csuklómat. – Rendben van. Nagy az esélye, hogy a tartalék rendszereinket nem tették tönkre, és biztos vagyok benne, hogy a kormánynak van terve vészhelyzetre, biztonságos helyekkel, meg ilyenek...

– És az, hogy lekapcsolták az áramunkat, hogyan szolgálja a tervüket, hogy továbbsegítsenek bennünket az evolúció következő lépcsőfokára, apa?

Ahogy kimondtam, már meg is bántam. De kezdtem kiborulni. Apám nem vette rossz néven. Megnyugtatóan mosolyogva nézett rám, és kijelentette:

– Meglátod, minden rendbe jön – hiszen pont ezt akartam hallani tőle, és pont ezt akarta mondani nekem ő is. Ezt szokta tenni az ember, ha leereszkedik a függöny: elmondja azt a mondatot, amelyre a közönség vár.

7

DÉL KÖRÜL, csak hogy betartsam az ígéretem, rövid szünetet tartottam, hogy igyak egy kis vizet, és elfogyasszam a Slim Jim snackemet. Valahányszor Slim Jimet eszem, vagy egy doboz szardíniát, vagy bármi előre csomagoltat, arra gondolok, na, ebből is eggyel kevesebb van már a világon. Minden egyes harapással elpusztítok valamit ittlétünk bizonyítékaiból.

Elhatároztam, hogy valamelyik nap összeszedem a bátorságom, hogy elkapjak egy csirkét, és kitekerjem azt az ízletes nyakát. Ölni tudnék egy sajtburgerért. Komolyan mondom. Ha összefutnék valakivel, aki épp sajtburgert burkol, megölném.

Elég sok tehén legelészik errefelé. Lőhetnék magamnak egyet, és feldarabolhatnám a vadászkésemmel. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem jelentene problémát számomra egy tehén leölése. Az igazán kemény dió az lenne, hogyan süssem meg. Az, hogy tüzet gyújtok, akár nappal is, a legbiztosabb módja annak, hogy Azok megkapják a meghívómat egy kerti grillezésre.

Egy árny cikázott át a füvön nagyjából húsz lépéssel előttem. Hátrahőköltem, és iszonyatosan bevertem a fejem a Honda Civic oldalába, amelynek dőlve tízóraiztam. Nem drón volt. Egy madár, ahogy láttam, egy sirály siklott hosszan tovább könnyedén, alig rezdítve meg kiterjesztett szárnyát. Beleremegtem az undorba. Utálom a madarakat. Nem volt ez mindig így: az Érkezés előtt még nem utáltam őket. Az első hullám után sem. Ahogy a második hullám után sem, ami igazából nem érintett annyira.

Ám a harmadik hullám után már gyűlöltem őket. Nem az ő hibájuk volt, tudom. Ez kábé olyan, mintha egy kivégzőosztag előtt álló ember gyűlölné a feléje közeledő golyókat – de nem tehetek róla.

A madarakkal nagyon megszívtuk.

8

HÁROM NAPJA voltam úton, amikor megállapítottam magamban, hogy az autók igavonó állatok.

Csoportokban kószálnak. És halomban halnak meg. Karambolozott kocsik rakásra. Megrekedt autók rakásra. A távolból úgy csillognak, mint holmi ékszerek. Aztán egyszercsak vége. Mérföldeken át üres az út. Csak én vagyok meg az aszfaltfolyó, amely átvág a félig csupasz fák alagútján; a megmaradt töpörödött, aszott falevelek kétségbeesetten csimpaszkodnak a sötét ágakra. Csak mi vagyunk: az út, a csupasz ég, a magas, őszbarna fű meg én.

Ezek az üres sávok a legrosszabbak. A kocsik legalább fedezéket nyújtanak. És éjjeli menedéket. Mindig kiválasztok magamnak egy sérülésektől mentes kocsit (egyet sem találtam még, amelyik be lett volna zárva), és abban alszom. Már ha ez alvásnak nevezhető. A fülledt, áporodott levegőtlenségben – résnyire sem nyithatom ki az ablakot, és az teljesen kizárt, hogy nyitva hagyjam az ajtót. Egyedül a mardosó éhséggel. És az éjszakai gondolatokkal. Egyedül, egyedül, egyedül.

És a leggonoszabb gonosz éjjeli gondolattal:

Nem vagyok ugyan földönkívüli drónokat tervező mérnök, de ha nekem kellene építenem egy ilyen repülőt, olyat csinálnék, amelynek a felderítő eszköze teljes bizonyossággal képes érzékelni még egy zárt autóban ülő test hőtérképét is. Sosem maradt ki ez a gondolat: abban a pillanatban, amikor kezdett elnyomni az álom, beugrott a kép, amint kivágódik a kocsi összes ajtaja, és tucatnyi kéz nyúl értem, amelyek karokban folytatódnak, amelyek pedig Azokban végződnek, akármik is legyenek. És lám, már sikerült is kivernie a szememből az álmot, és ott ügyetlenkedem az M16-osommal, hátrasandítva a hátsó ülésre, aztán körbefordulva, mert csapdában érzem magam, és félig vaknak a bepárásodott ablakok mögött.

Megérkezik a hajnal. Várom, hogy felszálljon a reggeli köd, aztán iszom pár korty vizet, megmosom a fogam, kétszer is ellenőrzőm a fegyvereim, leltárba veszem a készletem, majd újra felkerekedem. Felnézek, lenézek, körbenézek. Nem állok meg a lejáratoknál. Egyelőre elég nekem a víz is. Kizárt, hogy én egy város közelébe menjek, hacsak nem muszáj valamiért. Több okom is van arra, hogy elkerüljem a városokat. Tudod, honnan lehet megtudni, hogy közel jársz egy városhoz? A szagról. Mérföldekről megérezni egy város bűzét.

A füst szagát. A csatornák bűzét. A halálét.

A városban jószerivel minden harmadik lépésnél egy holttestbe botlik az ember. Milyen fura, az emberek is halomban halnak meg, akár az autók.

Cincinnati bűzét már egy mérfölddel az autópálya-kijárat előtt megéreztem. Egy vastag füstoszlop emelkedett lustán a felhőtlen égbolt felé.

Cincinnati égett.

Nem ért meglepetésként. A harmadik hullámot követően a városokban a holttestek után a tüzek voltak a leggyakoribbak. Egyetlen villám el tudott pusztítani tíz városi épülettömböt. Senki sem maradt, aki elolthatta volna az elharapózó lángokat.

Könnyezni kezdtem. Cincinnati bűzétől elfogott a hányinger. Megálltam, hogy az orrom és a szám elé kötözzek egy rongyot, azután megszaporázott léptekkel indultam tovább. Levettem a puskát a vállamról, ami most gyors lépéseim ütemére himbálózott a kezemben. Rossz érzésem volt Cincinnativel kapcsolatban. Fejemben újra megszólalt a régi hang.

Siess, Cassie. Siess.

Aztán valahol a 17-es és a 18-as kijárat között rábukkantam a holttestekre.

9

HÁRMAN VOLTAK. Nem egy rakáson hevertek, mint a városi népek, hanem különc módon az elválasztósávon. Az első egy idősebb fickó holtteste volt, olyan apám korúnak saccoltam. Kék farmert és Bengals melegítőt viselt. Arccal lefelé feküdt, szétvetett karral. Tarkón lőtték.

A második tőle úgy tíz lépésre hevert: egy fiatal nő, alig lehetett pár évvel idősebb, mint én, és férfi pizsamanadrágot viselt meg egy Victoria’s Secret pólót. Rövidre vágott hajában egy lilára festett tincs. Bal mutatóujján koponyás gyűrű. Feketére lakkozott, tövig rágott körmök. Valamint egy golyó ütötte lyuk, amely a feje hátsó részén tátongott.

Továbbmentem pár lépést, és felfedeztem a harmadikat is. Egy tizenegy-tizenkét éves forma kölyök. Zsír új fehér színű kosárcipő a lábán. Fekete szvetter. Nehéz lenne megmondani, hogy milyen lehetett egykor az arca.

Otthagytam a gyereket, és visszafordultam a nőhöz. Letérdeltem mellé a magas, barna fűben. Megérintettem sápadt nyakát. Még meleg volt.

Ó, ne. Ne, ne, ne.

Visszasiettem az első fickóhoz. Letérdeltem. Megérintettem széttárt tenyerét. Megnéztem a két füle között ásító véres lyukat. Csillogott. Még nedves volt.

Ledermedtem. Mögöttem az út. Előttem az út. Jobboldalt fák. Baloldalt még több fa. Kocsihalmok a déli sávon, de a legközelebbi is nagyjából háromszáz méterre volt. Valami azt súgta, hogy pillantsak föl. Egyenesen föl.

Egy matt szürke szeplő virított a kápráztató őszi kékség háttérfüggönyén.

Rezdületlenül.

Helló, Cassie! A nevem Mr. Drón. Örülök, hogy megismerhetem!

Felálltam, és amikor felálltam – abban a pillanatban, amikor felálltam (ha csak egyetlen ezred másodperccel tovább maradok ott lefagyva, most ugyanolyan csinos lyukat viselnék én is a koponyámban, mint Mr. Bengals) –, valami forró csapódott bele a lábamba, alig valamivel a térdem fölé, akkora erővel, hogy kibillentett az egyensúlyból, és hátraestem a fenekemre.

Nem hallottam a lövést. Nem volt más hang, csak a füvet hullámoztató hűvös szél susogása, meg a saját forró lélegzetem a rongy alatt, meg a fülemben zúgó vér morajlása – ez volt minden, amit hallottam, mielőtt leterített volna a golyó.

Hangtompító.

Minden világos lett. Hát persze hogy Azok hangtompítót használtak. És most már meg is volt a tökéletes nevem a számukra. Némítók. Jól illik a munkaköri leírásukhoz.

Valami átveszi a hatalmat fölöttünk, amikor szembenézünk a halállal. Az agy elülső része átadja az irányítást énünk legősibb részének, amely a szívdobogásért, a lélegzetvételért és a pislogásért felelős. Annak a részünknek, amelyet először hozott létre a természet, hogy életben tudjon tartani. Annak a részünknek, amely képes úgy elnyújtani az időt, mint egy óriási darab puha karamellát – hogy egy másodpercet egy órának, egy percet pedig olyan hosszúnak érezzünk, akár egy nyári délutánt.

Előrelendültem a puskámért – az M16-ost akkor ejtettem ki a kezemből, amikor belém csapódott a golyó és hirtelen felrobbant előttem a föld, beterítve engem fűmorzsalékkal, kaviccsal és jókora göröngyökkel.

Oké, M16-os felejtős.

Kirántottam az övemből a Lugert, és elkezdtem ugrándozva futni – vagy futva ugrándozni – a legközelebbi kocsi felé. Nem éreztem különösebb fájdalmat – később hű társamként szegődik hozzám a fájdalom –, de a lábam zsibbadt volt, érzéketlen, és mire elértem a kocsit, egy régebbi Buick szedánt, éreztem, hogy a vér teljesen átitatta a farmerom.

A hátsó szélvédő millió szilánkra robbant szét, amikor lebuktam a kocsi mögé. A hátamon fekve pillanatok alatt becsúsztam a kocsi alá. Nem vagyok egy nagydarab, de nagyon szűkösen voltam ott, nem tudtam volna áthemperedni vagy a másik oldalamra fordulni, ha feltűnt volna baloldalt.

Sarokba szorítva.

Okos vagy, Cassie, igazán okos. Csupa ötös az elmúlt félévben? Remeeeek.

Ott kellett volna maradnod a kicsi erdődben, a kicsi sátradban, a kicsi könyveiddel és a helyes kicsi emlékeiddel. Akkor legalább lett volna hova futnod, amikor érted jönnek.

A percek hosszúra nyúltak. A hátamon feküdtem, vérem a hideg betonra folyt. Fejemet jobbra, majd balra fordítottam, aztán kicsit megemeltem, hogy átleshessek kinyújtott lábam fölött a kocsi hátsó része felé. Hol a pokolban van? Mi tart neki ennyi ideig? Aztán belém hasított a felismerés:

Nagy teljesítményű mesterlövészpuskát használ. Tutira. Ami azt jelenti, hogy akár több mint fél mérföldnyire is lehetett tőlem, amikor rám lőtt.

És egyben azt is jelenti, hogy több időm van, mint amennyit elsőre gondoltam. Idő, hogy kitalálhassak valami mást is, mint hogy kétségbeesett, összefüggéstelen imádságokat mormoljak.

Add, hogy elmenjen! Add, hogy gyorsan végezzen velem! Hadd éljek még! Vessen már véget ennek...

Megállás nélkül remegtem. Izzadtam. Jéggé fagytam.

Sokkot fogsz kapni. Gondolkodj, Cassie!

Gondolkodni.

Elvégre erre lettünk teremtve. Ezért vagyunk itt. És ez az oka annak, hogy itt ez a kocsi is, ami alá bebújhattam. Emberi lények vagyunk.

És az emberi lények gondolkodnak. Terveket szőnek. Álmodnak, és azután valóra váltják az álmaikat.

Váltsd valóra, Cassie!

Hacsak nem hajol le, nem fog tudni hozzám férni. És amikor lebukik... amikor a fejét a földhöz lapítva beles a kocsi alá... amikor kinyújtja a kezét, hogy megragadja a könyököm, és kihúzzon...

Nem. Ehhez ő túl okos. Feltételezni fogja, hogy van nálad fegyver. Nem fog kockáztatni. Na nem mintha a Némítókat különösebben izgatná, hogy élnek-e vagy halnak... vagy mégis? Ismerik-e vajon a félelmet? Az életet, azt nem szeretik – épp eleget láttam ahhoz, hogy ezt biztosan tudjam. De vajon a saját életüket jobban szeretik-e, mint elvenni mások életét?

A percek lassan vonszolják magukat tova, az idő hosszan nyúlik. Egy perc tovább tart, mint egy évszak. Mi tart neki ilyen rohadt sokáig?

Ez egy vagy-vagy világ ma. Vagy idejön, hogy bevégezze a feladatát, vagy nem. De hát be kell végeznie, nem? Hát nem pont ezért van itt? Nem ez az egész istenverte dolognak a lényege?

Vagy-vagy. Vagy elfutok – ugrálok, kúszom, gurulok – innen, vagy itt maradok ez alatt a kocsi alatt, és csendben elfolyik a vérem. Ha megkockáztatom a menekülést, szabad préda vagyok. Én innen már tutira nem fogok elmenni a saját lábamon. Ha maradok? Ugyanez pepitában, csak sokkal jobban fog fájni, jobban fogok félni, és sokkal-sokkal lassabban lesz vége.

Fekete csillagok nyíltak ki és táncoltak a szemem előtt. Nem tudtam elég levegőt juttatni a tüdőmbe.

Bal kézzel az arcomhoz nyúltam, és letéptem magamról a rongyot.

A rongy.

Cassie, mekkora egy idióta vagy!

Letettem a pisztolyt magam mellé. Ez volt a legnehezebb – rábírni magam, hogy elengedjem a pisztolyt.

Felemeltem a lábam, és alácsúsztattam a rongyot. Nem tudtam felemelni a fejem, hogy lássam, mit csinálok. Távolabbra meresztettem a szemem, a Buick koszos hátuljánál feketén virágzó csillagokon túl, miközben egymáshoz húztam a rongy két végét, és olyan szorosan markoltam, amennyire szorosan csak bírtam, majd ügyetlenkedtem egy sort a csomóval. A lábamhoz nyúlva ujjhegyeimmel próbáltam kitapogatni a sebet. Még mindig vérzett, de ez már csak szivárgás volt ahhoz képest, hogy bugyborékolva ömlött belőlem, mielőtt elszorítottam volna.

Felvettem a fegyvert. Egy kicsit jobb. Mintha a látásom is kitisztult volna valamelyest, és már nem fáztam annyira. Kicsivel arrébb csúsztam. Nem volt jó érzés a saját véremben feküdni.

Hol van? Bőven lett volna ideje végezni velem...

Hacsak vele nem végzett valaki.

Ez a gondolat azonnal ledermesztett. Néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtettem.

Nem fog jönni. Nem jön, mert semmi szükség arra, hogy idejöjjön. Pontosan tudja, hogy nem mersz majd előbújni, és ha nem bújsz elő, akkor nem fogod túlélni. Tisztában van vele, hogy vagy éhen halsz, vagy elvérzel, vagy a dehidratációba pusztulsz bele.

Tudja, amit te is tudsz:

Elfutni = halál. Maradni = halál.

Rajta a sor, hogy megtegye a következe lépést.

Már ha egyáltalán létezik következő lépés.

Hacsak nem én vagyok az utolsó ember a földön.

Ugyan már, Cassie! Hétmilliárdból hat hónap alatt egy maradna? Nem vagy az utolsó, és még ha te lennél is az utolsó emberi lény a földön, különösen akkor, ha te vagy a legutolsó emberi lény, nem hagyhatod, hogy így végződjön. Csapdába esve egy istenverte Buick alatt, addig vérezve, míg el nem folyik az utolsó csepp véred – hát ez lenne az emberiség végső búcsúja?

Hát baromira nem.

10

AZ ELSŐ HULLÁM félmilliónyi embert iktatott ki.

A második hullám megszégyenítő módon múlta felül ezt a számot.

Ha esetleg nem tudnád, nyughatatlan bolygón élünk. A kontinensek tektonikus lemezeknek nevezett sziklatáblákon helyezkednek el, és ezek az olvadt láva tengerén lebegnek, folyamatosan egymáshoz dörzsölődve, súrlódva, préselődve, iszonyatos nyomást keltve. Idővel a nyomás egyre erősödik, mígnem a lemezek elcsúsznak, és földrengések formájában hatalmas energiamennyiséget szabadítanak fel. Ha a földrengések egy része történetesen a földrészeket bekerítő törésvonalak mentén alakul ki, a rengéshullám hatására létrejön a cunaminak nevezett szuperhullám.

A föld népességének több mint negyven százaléka él legfeljebb hatvan mérföldnyire valamilyen tengerparttól. Vagyis hárommilliárd ember.

Egyebet sem kellett tenni Azoknak, mint esőt csinálni.

Végy egy fémrudat, amely kétszer olyan magas, mint az Empire State Building, és háromszor olyan súlyos. Helyezd valamelyik ilyen törésvonal fölé. Dobd le a felső atmoszféra magasságából. Nem kell se hajtómű, se irányítórendszer, semmi. Csak hagyd lezuhanni. Hála a gravitációnak, mire eléri a Föld felszínét, már másodpercenként csaknem tizenkét mérföldes sebességgel hasit lefelé, azaz hússzor gyorsabb, mint egy száguldó golyó.

Akkora erővel csapódik a földbe, amely egymilliárdszor nagyobb, mint a Hirosimára dobott bomba.

Bye-bye New York! Bye, Sydney! Viszlát, Kalifornia, Washington Oregon, Alaszka, Brit-Kolumbia! Viszontlátásra, keleti part!

És Japán, Hongkong, London, Róma, Rio!

Jó volt megismerni. Reméljük, élvezte ittlétét!

Az első hullám másodperceken belül lezajlott.

A második hullám egy kicsit tovább tartott. Körülbelül egy napig.

És a harmadik hullám? Egy kicsit még hosszabb ideig, tizenkét hétig. Tizenkét hétre volt szükségük ahhoz, hogy elpusztítsák... nos, apu szerint a 97 százalékát mindazoknak, akik szerencsétlenségükre túlélték az első két hullámot.

Négymilliárd 97 százaléka? Számold ki te.

Ez volt az a pillanat, amikor a Földönkívüli Birodalom repülő csészealjai leszálltak és elkezdtek irtani, ugye? Amikor bolygónk népei egyetlen zászló alatt egyesítették erőiket, hogy Dávidot játsszanak Góliát ellen. A tankjaink a sugárfegyvereink ellen. Ugyan már!

Nem voltunk ennyire szerencsések.

Ők meg nem voltak ennyire ostobák.

Hogyan lehet három hónap alatt megsemmisíteni négymilliárd embert?

Madarak.

Hány madár él világszerte? Találgass! Egymillió? Egymilliárd? Na, és mit szólsz több mint háromszáz milliárdhoz? Ez azt jelenti, hogy nagyjából háromszáz madár jutott minden olyan férfira, nőre és gyermekre, aki túlélte az első két hullámot.

Mindegyik földrészen több ezer különféle madárfaj él. És a madarak számára nincsenek határok. Ráadásul a madarak rengeteget ürítenek: napjában ötször-hatszor is. Ez pedig azt jelenti, hogy minden áldott nap több mint egybillió kicsi lövedék záporozik le ránk.

Álmodni nem lehetne ennél hatékonyabb terjesztési módot egy olyan vírus számára, amely 97 százalékban halálos aránnyal büszkélkedhet.

Az én apám úgy gondolta, hogy valami Ebola-szerű vírust módosítottak genetikailag. Az Ebola ugyanis nem tud terjedni a levegőben. De változtass meg akár csak egyetlen fehérjét, és máris levegőben terjedővé teheted, mint az influenzát. A vírus befészkeli magát a tüdőbe. Kezdetét veszi a csúnya köhögés. Aztán a láz. A szív elkezd fájni. Rettenetesen. Elkezdünk vírussal fertőzött vércseppet felköhögni. A betegség átterjed a májra, a vesére, az agyra. Most már több mint egymilliárd vírust hordozunk. Igazi vírusbombák vagyunk. És amikor felrobbansz, körülötted mindenkit beterítesz a vírussal. Ők kivéreztetésnek nevezik. Ahogy a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, úgy tör ki a vírus az emberi test minden egyes nyílásán. A szádon, az orrodon, a füleden, a fenekeden, meg a szemeden keresztül is. Szó szerint vért könnyezel.

Több elnevezésünk is volt erre. Vörös Halál vagy Véres Pestis. Dögvész. Vörös Cunami. A Negyedik Lovas. Mindegy is, minek nevezzük, három hónap múltán minden száz emberből 97 halottat hagyott maga után.

Ez rengeteg véres könny.

Megfordult az idő folyása. Az első hullám visszataszított bennünket a 18. századba. A másik kettő pedig hazavágott bennünket a kőkorszakba.

Újra vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk. Nomádok lettünk. A piramis alapja.

De még nem álltunk készen arra, hogy felhagyjunk minden reménnyel. Még nem.

Még mindig elegen voltunk ahhoz, hogy visszavágjunk.

Szemtől szembe nem menne, de vívhatunk gerillaháborút. Rendezetlen sorokban is szétverhetjük a földönkívüli hátsójukat. Van elég fegyverünk meg lőszerünk, és még akadnak szállítóeszközeink is, amelyek túlélték az első hullámot. Katonaságunkat megtizedelték ugyan, de még mindig vannak működő egységeink minden kontinensen. Vannak bunkerek meg barlangok meg föld alatti támaszpontok, ahol évekig meghúzhatjuk magunkat. Ti lesztek Amerika, földönkívüli betolakodók, mi meg Vietnam.

Azok meg csak azt mondták: aha, oké, rendben.

Azt hittük, már mindent ledobtak ránk, amit csak tudtak – vagy legalábbis, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk hisz nehéz volt bármi rettenetesebbet elképzelni, mint Vörös Halált. Mi, akik túléltük a harmadik hullámot – akik természettől fogva immúnisak voltunk a betegséggel szemben –, összehúztuk magunkat, és készleteket halmoztunk fel, és vártuk, hogy a felelősök megmondják nekünk, mit tegyünk. Biztosak voltunk abban, hogy van valaki, aki ezért a problémáért felel, mert időnként egy katonai sugárhajtású hasított át az égbolton, és hallottunk is valamit, ami távoli gépfegyverropogásra emlékeztetett, és a csapatszállító járművek moraja is áthallatszott a horizonton túlról.

Gondolom, a mi családunk szerencsésebb volt a nagy többséghez képest. A Negyedik Lovas magával vitte ugyan anyut, de apu, Sammy és én túléltük. Apu folyton a felsőbbrendű génjeinkkel villogott. Mintha normális dolog lenne dicsekedni egy Everestnyi, csaknem hétmilliárd hulla tetején. De hát apu csak apu volt, most sem hazudtolta meg magát: megpróbálta a tőle telhető legtöbbet kihozni ebből a történetből, az emberi faj kiirtásából.

A legtöbb kis- és nagyváros elnéptelenedett a Vörös Cunami kezdetekor. Nem volt áram, se vezetékes víz, a boltokat és a raktárakat pedig már réges-rég kifosztották, elvittek minden hasznavehetőt. Egyes utcákon ujjnyi magasan állt a szennyvíz. A nyári viharok nyomán fellobbanó tüzek mindennaposak voltak.

És akkor ott volt még a holttestek problémája.

Mindenütt holttestek hevertek. A házakban, a menedékeken, a kórházakban, az irodaházakban és lakótömbökben, az iskolákban, a templomokban és zsinagógákban, a raktárépületekben.

Van egy pont, amikor már pusztán a tömeges halál mértéke kiborít. Az ember nem tudja elég gyorsan eltemetni vagy elégetni a holttesteket. A dögvész nyara gyilkos kánikulát hozott, és a rothadó hús bűze töményen állt a levegőben, mint valami mérgező, láthatatlan köd. Vászoncsíkokat itattunk át parfümmel, és maszkként kötöttük az orrunk-szánk elé, de a nap végére még így is tehetetlenül émelyegtünk és fuldokoltunk az anyagba beleivódott rettenetes szagtól.

Mígnem egyszer csak fura módon hozzászoktunk.

A harmadik hullámot a házunkban elbarikádozva vártuk ki. Részben a karantén miatt. Részben az elborult idióták miatt, akik az utcákon randalíroztak, betörtek a házakba, gyújtogattak – gyilkosság, erőszak, fosztogatás, ahogy az lenni szokott ilyenkor. És részben amiatt barikádoztuk el magunkat a házunkban, mert eszeveszett módon féltünk attól, hogy mi jöhet még.

Legfőképp azonban mégis amiatt, hogy apu nem akarta ott hagyni anyut. Anyu túl beteg volt az utazáshoz, apu meg egyszerűen nem tudta rászánni magát arra, hogy magára hagyja őt.

Anyu megmondta neki, hogy menjen. Hagyja őt a sorsára. Így is, úgy is meg fog halni. Ez már nem róla szól. Hanem rólam meg Sammyről. Hogy gondoskodjanak a biztonságunkról. A jövőről, és arról, hogy foggal-körömmel ragaszkodjunk a reményhez, hogy a holnap szebb lesz, mint a ma.

Apu nem állt le vele vitatkozni. De nem is hagyta magára. Várta az elkerülhetetlent, igyekezve a lehető legnagyobb kényelmet biztosítani neki, közben pedig térképeket tanulmányozott, meg listákat írt és készleteket gyűjtött be. Ez, nagyjából apu könyv-gyűjtögetős – újra kell építenünk a civilizációt – korszakának kezdetén lehetett. Azokon az éjjeleken, amikor az égboltot nem lepte be teljesen a füst, kimentünk a hátsó udvarra, és felváltva bámultunk bele a régi távcsövembe, figyelve amint az anyahajójuk méltóságteljesen úszik el a Tejút csillagfüggönye előtt. A csillagok sokkal fényesebbek lettek, mint voltak, úgy ragyogtak, mint az ékkövek, most hogy már nem homályosította el őket az ember alkotta fénykavalkád.

– Mire várnak? – kérdezgettem apámat. Én akkor még mindig a repülő csészealjakra és a mechanikus lépegetőkre meg a lézerágyukra vártam, mint mindenki más. – Miért nem intéznek már el minket, és kész?

Apu ilyenkor csak megrázta a fejét, és azt felelte:

– Nem tudom, tökfej. Lehet, hogy tényleg vége van már. Talán nem is az a céljuk, hogy mindannyiunkat megsemmisítsenek, csak le akarnak apasztani egy kezelhetőbb létszámra.

– És azután? Azután mit akarnak?

– Szerintem a jó kérdés az, hogy mire van szükségük – mondta olyan óvatosan fogalmazva, mintha valami igazán rossz hír közlésére készülne. – Tudod, nagyon körültekintően járnak el.

– Körültekintően?

– Nem akarnak nagyobb kárt okozni, mint amennyit feltétlenül szükséges. Ez megmagyarázza, miért vannak itt, Cassie. Kell nekik a Föld.

– Ránk viszont nincs szükségük – suttogtam. Éreztem, hogy nem bírom tovább megőrizni az önuralmam. Elborítanak az érzések. Már megint. Ezer és milliomodik alkalommal.

Apám a vállamra tette a kezét – kábé milliomodszorra – és azt mondta: – Nos megvolt az esélyünk nekünk is. És nem sáfárkodtunk túl jól az örökségünkkel. Fogadni mernék, ha valahogyan vissza tudnánk menni az időben, és meginterjúvolhatnánk a dinoszauruszokat, mielőtt becsapódott volna az aszteroida...

Ez volt az a pillanat, amikor tiszta erőből beleöklöztem apámba.

Befutottam a házba. Fogalmam sincs, hol rosszabb: kint vagy bent? Kint teljesen védtelen az ember, és érzem, ahogy folyamatosan figyelnek: csupasz vagyok a csupasz ég alatt. Bent viszont állandó a félhomály. Napközben a bedeszkázott ablakok kizárják a napfény. Éjszakánként gyertyát gyújtunk, de fogytán a készletünk, nem használhatunk helyiségenként egynél többet, így mély árnyékok leselkednek ránk az egykor otthonos sarkokból.

– Mi a baj, Cassie? – Sammy az. Ötéves. Imádnivaló. Nagy, barna mackószemek, és mindig magához szorítja a másik családtagot, akinek szintén nagy barna szeme van, azt a kitömöttet, amelyik most a hátizsákom mélyen lapul.

– Miért sírsz?

Könnyeim láttán az ő könnyei is záporozni kezdenek. Elcsörtetek mellette, egyenest be a szobámba, a tizenhat éves emberi dinoszaurusz, Cassiopeia Sullivanus extinctus szobájába. Aztán visszamegyek hozzá. Nem hagyhatom magára, amikor így sír. Különösen közel kerültünk egymáshoz, amióta anyu beteg lett. Majdnem minden éjjel rémálmok gyötrik, és a szobámba űzik őt, ilyenkor bebújik az ágyamba, és a mellkasomhoz szorítja az arcát, és néha megfeledkezik magáról, és anyunak szólít.

– Láttad őket, Cassie? Jönnek?

– Nem, kicsim – válaszolom, és letörlöm a könnyeimet. – Senki nem jön.

Egyelőre.

11

ANYU EGY KEDDI NAPON halt meg.

Apu a hátsó udvarba temette, a rózsaágyásba. Ez volt az utolsó kívánsága, mielőtt meghalt. Amikor a tetőpontján tombolt a dögvész, amikor naponta százak és százak haltak meg, a legtöbb holttestet a külvárosokba hurcolták elégetni. A haldokló városok körül folyamatosan ott füstöltek a hullák máglyái.

Apám azt mondta, maradjak Sammy mellett. Sammy, aki kezdett úgy viselkedni, mint egy zombi, elnyílt szájjal, céltalanul csoszogott körülöttünk, és megint elkezdte szopni a hüvelykujját, mintha újra kétéves lenne, barna mackószemében üres tekintettel. Alig pár hónapja anyu még a kertben hintáztatta, meg karateedzésre vitte, mosta a haját, és táncolt vele Sammy kedvenc számára. Most meg anyu teste ott csüngött apu hátán fehér vászonba göngyölve, útban a hátsó udvar felé.

A konyhaablakon át láttam, hogy apu letérdel a sekély gödör mellé. Lehajtott fejjel. Rázkódó vállal. Sosem láttam őt kiborulni. Egyszer sem az Érkezés óta. A dolgok egyre rosszabbra fordultak, és pont amikor azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, kiderült, hogy de – ám apu akkor sem borult ki. Még akkor is nyugodt maradt, különösen anyu előtt, amikor először mutatkoztak rajta a fertőzés jelei. Sosem beszélt arról sem, hogy mi zajlik az elbarikádozott ajtókon és ablakokon túli világban. Nedves kendőt tett anyu homlokára. Fürdette, tisztába tette, megetette. Egyszer sem láttam, hogy elsírta volna magát anyu előtt. Míg egyesek agyonlőtték vagy felakasztották magukat, vagy bekaptak egy maroknyi gyógyszert, vagy levetették magukat a magasból, apu felvette a harcot a sötétség ellen.

Énekelt anyunak, és hülye vicceket mesélt neki, amiket anyu már vagy százezerszer hallott. És hazudott is neki. Úgy hazudott, ahogy a szülők szoktak a gyerekeiknek; kegyes hazugság ez, amitől nyugodt lesz az álmunk.

– Ma megint hallottam egy repülőt. Katonai gépnek hallatszott. Ez azt jelenti, hogy valakiknek közülünk sikerült átjutniuk.

– Kicsit lement a lázad, és ma a tekinteted is tisztább. Lehet, hogy ez nem is az. Biztos csak egy közönséges náthát szedtél össze.

A végső órákban anyám véres könnyeit törölgette.

A karjában tartotta őt, miközben anyám felöklendezte azt a szurokszínű vírusos trutymót, amivé a gyomra változott.

Behívott minket Sammyvel a szobába, hogy elbúcsúzhassunk anyutól.

– Nincsen semmi baj – mondta anyu Sammynek. – Minden rendben lesz.

Nekem meg azt mondta: – Most szüksége van rád, Cassie. Vigyázz rá. Viseld gondját apádnak.

Én meg azt mondtam neki, hogy jobban lesz. Egyesek jobban lettek. Lebetegedtek, aztán a vírus egyszer csak kitakarodott belőlük. Senki sem értette, miért. Ki tudja, talán nem tetszett neki az ember – íze. És én tényleg nem azért mondtam neki, hogy meg fog gyógyulni, hogy csillapítsam a félelmét. Én tényleg hittem benne. Muszáj volt hinnem benne.

– Ti vagytok a mindene – mondta anyu. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám.

Legvégül az elme adja fel, elmossák a cunami vörös hullámai. A vírus teljesen átveszi az irányítást. Vannak, akik megőrülnek, ahogy felforralja az agyukat. Ütnek, karmolnak, rúgnak, harapnak. Mintha a vírus, amelynek szüksége van ránk, egyben gyűlölne is minket, és alig várná, hogy megszabaduljon tőlünk.

Anyám apámra pillantott, és nem ismerte fel. Nem tudta, hogy hol van. Fogalma sem volt, hogy kicsoda ő maga. És hogy mi történik vele. Ott volt az a szünet nélküli hátborzongató mosolyszerűség, amely széthúzta a kiszáradt ajkakat, felfedve a vérző fogínyt és a vérpettyes fogakat. Hangok jöttek ki a száján, de ezek nem szavak voltak. Agyának az a területe, amely a szavakért felelt, hemzsegett a vírusoktól, és a vírus nem ismer nyelveket – csak azt tudja, hogyan sokszorozza meg önmagát.

Aztán az anyám meghalt kegyetlen rángógörcsök és gurgulázó sikolyok között, miközben minden testnyílásából szanaszét spricceltek hívatlan vendégei, mert neki már vége volt, elhasználták, ideje leoltani a villanyt, és új otthon után nézni.

Apu megfürdette még egyszer, utoljára. Kifésülte a haját. Lesikálta a fogaira rászáradt vért. Amikor odajött hozzám, hogy elmondja, anyu nincs többé, tetőtől talpig az ő fekete vére borította. A szemüvege is vérfoltos volt.

De nyugodt volt. Most sem veszítette el a fejét, ő tartotta bennem a lelket, amikor én elveszítettem a fejem.

A konyhaablakon keresztül figyeltem őt. Ott térdelt anyu mellett a rózsaágyásban, és azt gondolva, hogy senki sem látja, az apám elengedte a kötelet, amibe eddig kapaszkodott, hogy tartsa magát, miközben mindenki más szétzuhant körülötte.

Meggyőződtem róla, hogy Sammyvel minden rendben, azután kimentem. Leültem mellé. A vállára tettem a kezem. Amikor legutóbb hozzáértem apámhoz, az keményebb érintés volt, ököllel ütöttem meg. Hosszú ideig némán ültünk – én is, ő is.

Végül a tenyerembe csúsztatott valamit. Anyu karikagyűrűjét. Azt mondta, anyu azt szeretné, ha az enyém lenne.

– Elmegyünk innen, Cassie. Holnap reggel indulunk.

Bólintottam. Tudtam, hogy csakis anyu miatt maradtunk eddig. A rózsák finoman lengedeztek, ide-oda hajolva kecses szárukon, mintha csak a bólintásomat utánoznák.

– Hová megyünk?

– El innen. – Körbepillantott. Tágra nyílt szemében félelem ült. – Itt már nem biztonságos.

Nahát!, gondoltam magamban. Mikor volt az?

– A Wright-Parterson légi támaszpont itt van tőlünk nagyjából száz mérföldre. Ha belehúzunk, és az időjárás is kedvez, öt vagy hat nap alatt ott lehetünk.

– És azután? – Azok szépen kialakították bennünk ezt a reflexet, hogy így gondolkodjunk: Oké, most ez van, de mi lesz azután? Kérdőn néztem apámra. Ő volt a legokosabb ember, akit ismertem. Ha ő nem tud válaszolni erre, akkor senki. Én biztos, hogy nem tudok. És biztos, hogy azt akartam: tudjon rá válaszolni. Muszáj, hogy legyen egy válasza!

Megrázta a fejét, mintha nem értené a kérdést.

– Mi van a Wright-Pattersonnál? – firtattam.

– Nem tudok róla, hogy bármi is lenne ott. – Megpróbált mosolyogni: de arca olyan grimaszra húzódott, mintha fájna neki a mosolygás.

– Akkor miért megyünk oda?

– Mert itt nem maradhatunk – jelentette ki apám összeszorított foggal. – És ha itt nem maradhatunk, el kell mennünk valahova. Ha még egyáltalán létezik olyan, hogy kormány...

Megrázta a fejét. Nem ezért jött ki a házból. Azért jött ki, hogy eltemesse a feleségét.

– Menj be, Cassie.

– Segítek neked.

– Nincs szükségem a segítségedre.

– Ő az anyám. Én is szerettem őt. Kérlek, engedd, hogy segítsek. – Megint sírok. Apám nem veszi észre. Nem néz rám, és nem néz anyura sem. Valójában semmit sem lát. Itt ez a fekete lyuk, amelyből a világ keletkezett egykor, és most mindannyian ebbe zuhanunk bele. Mibe tudnánk belekapaszkodni? Elveszem a kezét anyu holttestéről, és a saját arcomra szorítom, és azt mondom neki, hogy szeretem őt, és hogy anyu is szerette őt, és hogy minden rendbe fog jönni. És akkor a fekete lyuknak mintha gyengült volna kicsit a vonzása.

– Menj be, Cassie – szólt szelíden az apám. – Sammynek nagyobb szüksége van rád, mint anyádnak.

Bementem. Sammy a padlón ült a szobájában és az X szárnyú vadászgépeivel játszott, épp a Halálcsillagot rombolta szét. Srúúúm, srúúúm. Bemegyek, Vörös Egyes!

És kint az apám a frissen felforgatott földön térdepelt. Barna göröngyök, piros rózsák, szürke ég, fehér lepel.

12

AZT HISZEM, most Sammyről kell beszélnem.

Különben fogalmam sincs, hogy jutnék el oda.

Oda: ami nem más, mint az az első lépés a nyílt terepen, ahol a nap beragyogta összevissza karcolt arcomat, miután kicsúsztam a Buick fedezékéből. Az az első lépés volt a legnehezebb. A leghosszabb lépés az egész univerzumban. Ezermérföldes lépés.

Ott: az a hely az országúton, ahol megfordultam, hogy megmutassam az arcomat a láthatatlan ellenségnek.

Ott: az egyetlen dolog, ami miatt nem ment el teljesen az eszem. Az, amit Azok nem voltak képesek elvenni tőlem, azok után sem, hogy minden mást elvettek tőlem.

Sammy az oka annak, hogy nem adtam fel. Hogy nem maradtam a kocsi alatt tehetetlenül várva a véget.

Utoljára egy iskolabusz hátsó ablakában láttam. Homlokát nekinyomta az ablaküvegnek. Integetett nekem. És mosolygott. Mintha csak valami kirándulásra menne, izgatott volt, kicsit ideges, de egyáltalán nem félt. A többi gyerekkel volt, akiknek segítettek. És egy iskolabuszon, ami annyira normális. Mi lehet hétköznapibb látvány, mint egy nagy, sárga iskolabusz? Voltaképpen annyira megszokott, hogy amikor megjelent a menekülttáborban, az utóbbi négy hónap borzalmai után valósággal sokkolt a látvány. Mintha a Holdon látnék egy McDonald’sot. Azt éreztem, hogy ez valami egészen fura és őrült, és valahogy nem odaillő dolog.

Akkor még csak néhány hete voltunk a táborban. A nagyjából ötven ember közül mi voltunk az egyedüli család. Mindenki más vagy özvegy volt, vagy árva. Családjuk utolsó megmaradt tagja, és senki sem ismerte a másikat a tábor előtti időkből. A legidősebb valószínűleg hatvan valahány éves lehetett. A legfiatalabb pedig Sammy volt, de még hét másik gyerek is tartozott a közösséghez, akik közül egyik sem volt idősebb – rajtam kívül – tizennégy évesnél.

A tábor húsz mérföldre feküdt egykori lakóhelyünktől; az erdőből hasították ki a területet, amikor a harmadik hullámban felhúztak ide egy tábori kórházat, mivel a városiak kapacitása már nem volt elegendő. A sebtében összetákolt épületek kézzel fűrészelt fából és roncstelepi bádoglemezekből épültek: egy nagy hodály a fertőzöttek számára, és egy kisebb kunyhó a két orvosnak, akik a haldoklókat látták el, míg őket is magával nem rántotta a Vörös Cunami. Volt még egy nyári kert, valamint egy esővíz felfogására és tárolására kialakított rendszer, amelynek köszönhetően volt ivóvizünk, és mosni, fürdeni is lehetett.

A nagy épületben ettünk és aludtunk. Ebben a helyiségben öt-hatszáz ember vérzett ki, de a falakat és a padlót fertőtlenítették, és a kempingágyakat, amelyeken meghaltak, elégették. Kicsit azért még mindig érződött a dögvész bűze (a megsavanyodott tej szagára emlékeztet), és a fehérítő sem tudott minden vérfoltot eltávolítani. Apró vérpöttyök rajzoltak különös mintákat a falakra, a padlón pedig sarló formájú, hosszú vércsíkok futottak végig. Mintha egy 3D-s absztrakt festményben éltünk volna.

A kis kalyiba pedig raktárként és fegyvertárként szolgált. Volt itt minden. Zöldségkonzervek, csomagolt húsok, szárazáruk és fűszerek, például só. Vadászpuskák, pisztolyok, félautomata fegyverek, még pár lángszóró is. A táborban mindenki állig felfegyverkezve járt-kelt; újra beköszöntött a vadnyugat korszaka.

Egy sekély gödröt ástak pár száz méterrel a tábor mögött az erdőben. Itt égették el a hullákat. Nekünk tilos volt arra kószálni, természetesen én és még pár nagyobb gyerek megszegtük a tilalmat. Volt köztük egy Crisco[1] nevű kis patkány, gondolom a hosszú, zsíros, hátrányalt haja miatt hívták így. Crisco tizenhárom éves volt és trófeavadász. Az volt a szokása, hogy belegázolt a bokáig érő hamuba, és ott guberált, ékszerek és pénzérmék, illetve bármi után kutatva, amit értékesnek – vagy izgalmasnak – talált.

– Ez a különbség most – mondogatta vihogva, amikor durva, repedezett ujjhegyeivel végigsimította legfrissebb zsákmányát. Kezére kesztyűként tapadt az emberi hamvak szürke pora.

– A különbség mik között?

– A között, hogy Fejes vagy-e, vagy sem. Visszatért a barter-rendszer, bébi! – kurjantott, felemelve egy gyémánt nyakláncot. – És amikor mindennek vége van, kivéve a kiabálást, az osztja majd a lapokat, akinél a jó szajré van.

Az a következtetés, hogy mindannyiunkat ki akartak nyírni, még mindig nem esett le mindenkinek, még a felnőtteknél sem. Crisco is úgy tekintett magára mint egy amerikai őslakosra, aki egy maréknyi üveggyöngyért eladta Manhattant, és nem mint egy kihalásra ítélt dodógalambra. Pedig ez utóbbi állt közelebb az igazsághoz.

Apu pár hete hallott a táborról, amikor anyun megjelentek a halálos kór első tünetei. Megpróbálta rávenni anyut az utazásra, de ő tudta, hogy senki sem tehet már semmit. S ha egyszer már meg kell halnia, akkor inkább a saját otthonában történjen, és ne az erdő közepén valami álelfekvőben. Később, amikor már az utolsó óráit szenvedte végig, ért el hozzánk a hír, hogy a kórház találkozási ponttá alakult, a túlélőket összegyűjtő egyfajta menedékhellyé, amely elég messze van a várostól ahhoz, hogy védve legyen a következő hullámtól, akármi legyen is az (bár a jól értesültek valamiféle légi csapásra fogadtak), ugyanakkor elég közel ahhoz, hogy a felelősök ránk találjanak, amikor jönnek, hogy megmentsenek – ha léteznek egyáltalán felelős, az irányítással megbízott emberek, és ha értünk jönnek valaha is.

A tábor nem hivatalos vezetője egy Hutchfield nevezetű visszavonult tengerészgyalogos volt. Igazi legóember: szögletes kéz, szögletes fej, szögletes áll. Minden nap ugyanazt az izompólót viselte, amely vérfoltosnak látszott, bár a bakancsa mindig úgy fénylett, mint a tükör. Borotválta a fejét (a mellkasát és a hátát viszont nem, pedig igazán érdemes lett volna elgondolkodnia ezen). Tetőtől talpig tetoválások borították. És imádta a fegyvereket. Kettő a csípőjéről lógott le, egyet hátul az övébe dugott, és egy másik a vállán himbálózott. Senki nem aggatott annyi fegyvert magára, mint Hutchfield. Lehet, hogy ennek volt valami köze ahhoz, hogy nem hivatalosan ő volt itt a főnök.

Az őrszemeik rögtön kiszúrták, hogy jövünk, és amikor odaértünk az erdőbeli táborhoz vezető poros földúthoz, már ott várt bennünket Hutchfield egy Brogden nevű fickóval. Tutira elvárták, hogy kellően lenyűgözzön a tűzerő, amivel felvonultak elénk. Hutchfield utasított, hogy váljunk szét. Ő apuval akart beszélni, Brogden meg majd velem és Sammel. Megmondtam Hutchfieldnek, hogy mit gondolok az ötletéről. Tudod, hogy pontosan hova ragaszthatja fel a szépen ki varrt hátsó felére.

Épp most veszítettem el az egyik szülőmet. Nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy a másikat is elveszítsem.

– Minden rendben, Cassie – mondta apám.

– Nem ismerjük ezeket a fickókat – ellenkeztem. – Lehet, hogy ők is csak egy gangsztahorda, apu. – Gangsztáknak hívtuk a felfegyverkezett bűnözőket: a gyilkosokat és az erőszaktevőket, a neppereket, az emberrablókat, és általában a punkokat, akik a harmadik hullám derekán tűntek föl, és akik miatt az emberek elbarikádozták magukat a házukban, és fegyvert meg élelmiszerkészleteket kezdtek felhalmozni. Nem az idegen lények miatt kellett először felkészülnünk a háborúra; hanem embertársaink miatt.

– Egyszerűen csak óvatosak – nyugtatott meg apu. – Én is ugyanezt tenném a helyükben. – Megsimogatott. Rémesen éreztem magam, a francba, öreg, még egy ilyen rohadt, lesajnáló simizés, és... – Minden rendben lesz, Cassie.

Odébb ment Hutchfielddel. Hallani ugyan nem hallottam őket, de látni láttam. Ettől kicsit jobb volt. Felnyaláboltam Sammyt, ráültettem a csípőmre, és tőlem telhetőén igyekeztem megválaszolni Brogden kérdéseit, anélkül hogy behúztam volna neki egyet a szabad kezemmel.

Hogy mi a nevünk?

Honnan jöttünk?

Volt-e köztünk fertőzött?

Tudunk-e valamit mondani neki arról, hogy mi történik?

Mit láttunk?

Mit hallottunk?

Miért vagyunk itt?

– Úgy érti, itt a táborban, vagy általában az emberi lét értelme érdekli? – firtattam.

Két szemöldöke egyetlen dühös vonallá húzódott össze, és csak ennyit mondott:

– He?

– Ha még ez előtt a szar előtt kérdezte volna tőlem ezt, valami ilyesmit válaszoltam volna: azért vagyunk itt, hogy szolgáljuk embertársainkat, vagy hogy hozzájáruljunk társadalmunk működéséhez. Ha igazán nagyokosnak akartam volna látszani, akkor azt feleltem volna, hogy azért, mert ha nem itt lennénk, akkor valahol máshol lennénk. De megtörtént ez a sok szar, úgyhogy most azt mondom, hogy azért vagyunk itt, mert marha szerencsések vagyunk.

Sandán nézett rám, aztán kijelentette:

– Te tényleg egy nagyokos vagy.

Gőzöm sincs, apu mit felelt erre a kérdésre, de a jelek szerint átment a vizsgán, mivel teljes körű jogokkal léphettünk be a táborba, ami azt jelentette, hogy apu (én viszont nem) tetszése szerint választhatott magának fegyvert a raktárból. Apunak van ez a mániája a fegyverekkel kapcsolatban. Soha nem bírta őket. Mindig azt mondta, hogy lehet, hogy a fegyver nem öli meg az embert, de kétségtelenül megkönnyíti a dolgot. Most viszont már nem is annyira veszélyesnek tartotta őket, mint inkább nevetségesen bénának.

– Maga szerint mennyire lehetnek hatékonyak a fegyvereink egy olyan technológia ellen, amely ezer, ha nem millió évvel jár előttünk? – tette fel a kérdést Hutchfieldnek. – Ez olyan mintha furkósbottal és kövekkel próbálnánk leverni egy taktikai rakétát.

De az érvei úgy peregtek le Hutchfieldről akár a falra hányt borsó. Ő egy tengerészgyalogos volt, az isten szerelmére! Akinek a puskája a legjobb barátja, a legmegbízhatóbb társa, az esetlen válasz minden lehetséges kérdésre.

Akkoriban ezt nem tudtam megérteni. Ma már értem.

13

HA JÓ VOLT AZ IDŐ, mindenki kint tartózkodott a szabadban lefekvésig. Annak az összetákolt építménynek volt valami negatív kisugárzása. Amiért építették. Amiért egyáltalán létezett. Ami miatt mások és mi is ide jöttünk. Voltak éjjelek, amikor jó hangulat uralkodott, akár egy nyári sátorozáskor, ahol valamilyen csoda folytán mindenki bírja a másikat. Mintha csak meghallották volna aznap délután egy helikopter zúgását, ami reményteli gondolatok egész sorát indította el, hogy a felelősök, az illetékesek összeültek, és kidolgoztak egy tervet az ellentámadásra.

Máskor nyomottabb volt a hangulat, és szorongástól terhes a félhomály. Mi voltunk a szerencsések. Mi túléltük az EMI-t, a partok leradírozását, a járványt, amely magával ragadott mindenkit, akit ismertünk és szerettünk. Mi szembementünk a valószínűséggel. Farkasszemet néztünk a halállal, és a halál pislogott először. Azt gondolhatnád, hogy ettől bátornak és legyőzhetetlennek éreztük magunkat. Hát nem.

Olyanoknak éreztük magunkat, mint azok a japánok, akik túlélték a Hirosimára dobott bomba becsapódását. Nem értettük, hogy miért vagyunk még mindig itt, és egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy itt szeretnénk lenni.

Meséltünk egymásnak az Érkezés előtti életünkről. Nyíltan megsirattuk elvesztett szeretteinket. Titokban megsirattuk okostelefonunkat, a kocsinkat, a mikrohullámú sütőnket és az internetet.

Az éjszakai eget fürkésztük. Az anyahajó – sápadtzöld, rosszindulatú szem – fentről figyelt minket.

Olykor csak fogtuk egymás kezét és sírtunk.

Sokat vitatkoztunk arról, hogy merre kéne továbbmennünk. Az eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy nem lapulhatunk az idők végezetéig ebben az erdőben. Meg ha esetleg Azok nem is jöttek volna hamarosan, a télre biztosan számíthattunk. Jobb menedék után kellett néznünk. Több – vagy kevesebb, attól függően hány menekült érkezik még a táborba – hónapra elegendő készlettel rendelkeztünk. Várjunk arra, hogy megmentsenek, vagy keljünk útra, hogy segítséget találjunk? Apu teljes szívvel az utóbbit támogatta. Még mindig meg akarta nézni, mi a helyzet a Wright-Patterson légi bázison. Ha léteztek valahol még felelős irányítók, nagyobb volt az esélye annak, hogy ott találjuk őket.

Egy idő után már rosszul voltam ezektől a meddő vitáktól. Csak beszéltünk a problémáról, ahelyett hogy tettünk is volna valamit az ügy megoldása érdekében. Készen álltam, hogy arra kérjem aput, közölje már ezekkel a barmokkal, hogy fogják már be, és húzzunk el a Wright-Pattersonra: aki akar, velünk jöhet, aki meg nem, az mehet a fenébe.

Néha azt gondoltam magamban, hogy a többség győz nagyon is túlértékelt elképzelés.

Bevittem Sammyt a házba és lefektettem. Elmondtam vele együtt az esti imát. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. Nekem ezek csak random kiejtett hangok. Halandzsa. Abban nem voltam biztos, hogy melyik rész nem stimmelt, de Isten kapcsán mindig felmerült bennem valami a megszegett ígéretről.

Tiszta, derült éjszaka volt. Telihold. Elég kellemesen éreztem magam ahhoz, hogy tegyek egy sétát az erdőben.

Valaki a táborban elővett egy gitárt. A dallam szökdécselve indult utánam az erdőbe. Az első hullám óta ez volt az első alkalom, hogy zenét hallottam.

És végül tágra nyílt szemmel csak heverünk, és

arról álmodunk, hogy van menekvés.

Hirtelen úgy éreztem, össze akarok gömbölyödni, mint egy kis labda, és csak zokogni akarok. Rohanni akarok az erdőben, futni végkimerülésig. Ki akarok okádni magamból mindent. Üvölteni akarok, torkomszakadtából. Újra látni akarom anyámat, és Lizbethet és az összes barátomat, még azokat a barátokat is, akiket nem kedveltem, és Ben Parisht, csak hogy elmondhassam neki, hogy szerettem őt, és hogy az életemnél is jobban szerettem volna tőle egy kisbabát.

A dal elhalkult, beleveszett a tücskök határozottan kevésbé dallamos zenéjébe.

Megroppant egy ág.

És egy hang szólt utánam az erdőből.

– Cassie! Várj!

Mentem tovább. Felismertem azt a hangot. Úgy látszik, nem volt túl szerencsés ötlet Benre gondolni. Kábé, mint amikor az ember az életét adná egy tábla csokiért, miközben a hátizsákjában nincs más csak egy zacskónyi péppé nyomorított smarties.

– Cassie!

Most már nyargalt utánam. Nem volt kedvem futni, így hagytam, hogy utolérjen.

Ez az egy dolog nem változott. Ha az ember magányra vágyott, biztos lehetett abban, hogy nem lesz egyedül.

– Micsi? – kérdezte Crisco zihálva. Alig kapott levegőt. Az arca égett. A halántéka csillogott, talán a túl sok hajkencétől. Vagy a zsírtól.

– Nem elég nyilvánvaló? – vágtam vissza. – Épp egy nukleáris rakétát építek, hogy kilőjem az anyahajót.

– Az atom nem jó erre – mondta, és kihúzta magát. – Inkább Fermi gőzágyúját kéne megépíteni.

– Fermi?

– A fickó, aki feltalálta a bombát.

– Azt hittem, az Oppenheimer volt.

Úgy tűnt, lenyűgözte, hogy konyítok valamit a történelemhez.

– Na jó, lehet, hogy nem pont ő találta fel, de ő volt a keresztapa.

– Crisco, te totál hülye vagy. – De mivel ez elég durván hangzott, hozzátettem: – Igaz, nem ismertelek, milyen voltál az Érkezés előtt.

– Kiásol egy jó nagy gödröt. Az aljára teszel egy robbanófejet. Megtöltöd a gödröt vízzel, és lefeded az egészet pár száz tonna acéllal. A robbanás azonnal gőzzé változtatja a vizet, ami kilövi az acélt az űrbe, hatszor gyorsabban, mint a hangsebesség.

– Aha – mondom. – Valakinek feltétlenül meg kell ezt csinálnia. Hát ezért settenkedsz folyton a nyomomban? Azt szeretnéd, ha építenénk együtt egy nukleáris gőzágyút?

– Kérdezhetek tőled valamit?

– Nem.

– Most komolyan.

– Komolyan mondom, hogy nem.

– Ha már csak húsz perced volna hátra, mivel töltenéd?

– Gőzöm sincs – feleltem. – De az biztos, hogy semmi olyasmivel, aminek hozzád van köze.

– Most tényleg? – De nem várta meg a válaszom, valószínűleg magától is rájött, hogy nem olyasmi, amit szívesen hallana. – Mert mi van, ha én lennék a legutolsó ember a Földön?

– Ha te lennél a legutolsó ember a Földön, én nem lehetnék ott, hogy bármit is csinálhassak veled.

– Na jó. Mi lenne, ha mi volnánk a két utolsó ember a Földön?

– Hát akkor is egyedül maradnál, mert én előbb kinyírnám magam.

– Te nem bírsz engem.

– Tényleg, Crisco? Miből jöttél rá?

– Mondjuk, hogy észrevesszük őket, pont itt és pont most, hogy jönnek felénk, hogy kinyírjanak. Mit tennél?

– Nem tudom. Megkérném őket, hogy veled végezzenek először. De mire akarsz kilyukadni, Crisco?

– Szűz vagy még? – kérdezte hirtelen.

Csak bámultam rá nagy szemekkel. Teljesen komolyan kérdezte. De hát a legtöbb tizenhárom éves srác komolyan kérdez ilyen témákban.

– Menj te a fenébe – válaszoltam, és elhúztam mellette, vissza a táborba.

Úgy látszik, túlságosan finom voltam. Utánam trappolt, és egyetlen lezsírozott hajtincse se rezdült, ahogy nyargalt. Úgy nézett ki, mintha valami fényes fekete sisakot viselt volna a fején.

– Komolyan mondom, Cassie – fújtatott mellettem. – Olyan időket élünk most, hogy bármelyik éjszaka az utolsó éjszakánk lehet.

– Majom, hát ez már akkor is úgy volt, mielőtt Azok jöttek volna.

Megragadta a csuklómat. Ráncigálni kezdett. Odatolta a nagy, zsíros képét az enyém elé. Két ujjnyival magasabb voltam nála – ő viszont vagy tíz kilóval nehezebb.

– Tényleg úgy akarsz meghalni, hogy nem is tudod, milyen?

– Honnan veszed, hogy nem tudom, milyen? – kérdeztem vissza. Azután kitéptem magam a szorításából. – Soha az életben ne merj többet hozzám érni – váltottam témát.

– Senki sem fogja megtudni – folytatta. – Én nem árulom el senkinek.

Újra megpróbált magához rántani. Ballal levertem magamról a kezét, aztán keményen orrba vágtam jobb tenyérrel. Rögtön megnyitottam a csapot: szivárogni kezdett az élénkpiros vér az orrából, belefolyt a szájába, és gurgulázni kezdett.

– Ribanc – sziszegte. – Neked legalább van valakid. Legalább nem mindenki halott, akit ismertél az istenverte életedben.

Könnyekben tört ki. Lerogyott az ösvényre, és feladta. Megadta magát valami nagyobbnak, a hatalmas Buicknak, ami a fejünk fölött parkolt le, annak az iszonyú érzésnek, hogy akármilyen rossz volt is eddig, ennél még gonoszabb dolgok következnek.

Ó, a tetves életbe!

Leültem mellé az ösvényre. Mondtam neki, hogy hajtsa hátra a fejét. Elkezdett panaszkodni, hogy a vér lefolyik a torkán.

– Ne mondd el senkinek – könyörgött. – Odalesz a hírnevem.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek.

– Hol tanultál ilyeneket? – kérdezte.

– Cserkészek.

– Adnak ezért kitűzőket?

– Mindenért adnak kitűzőket.

Valójában a hét év karateedzésnek köszönhettem. Tavaly hagytam abba a karatét. Most már nem emlékszem, hogy miért. Akkoriban úgy éreztem, hogy jó okom volt rá.

– Én is az vagyok – mondta.

– Micsoda?

Kiköpött: vér és takony keveredett el a nyálával a porban.

– Szűz.

Nahát, döbbenet.

– Miből gondolod, hogy én szűz vagyok? – kérdeztem rá.

– Nem ütöttél volna meg, ha nem lennél az.

14

MÁR HATODIK NAPJA éltünk a táborban, amikor megpillantottam az első drónt.

Csillogó szürkeség a derült délutáni égen.

Az emberek kiáltozni kezdtek, ide-oda futkostak, fegyvert ragadtak, lengették a sapkájukat és a pólójukat, vagy csak simán olyan gáz dolgokat csináltak, mint például: sírás, ugrándozás, ölelkezés, pacsizás. Azt hitték, megmenekültek. Hutchfield és Brogden próbált mindenkit lecsillapítani, de nem igazán jártak sikerrel. A drón átzúgott az égen, eltűnt a fák mögött, aztán visszatért, ezúttal lassabban. Lentről úgy nézett ki, mint egy léghajó. Hutchfield és apu a barakk küszöbén kuporogva figyelték a mozgását, egymásnak adogatva a látcsövet.

– Nincsenek szárnyai. Se jelzés. És látta, milyen gyorsan húzott el először? Minimum Mach-2. Hacsak nem bocsátottunk ki valami szupertitkos repülőt, kizárt, hogy ez a cucc földi eredetű legyen. – Beszéd közben Hutchfield ütemesen dobolt öklével a porban, mintha csak nyomatékot akarna adni a szavainak.

Apu egyetértett vele. Betereltek bennünket a barakkba. Apu és Hutchfield az ajtó körül keringtek, át-átadva egymásnak a látcsövet.

– A földönkívüliek azok? – kérdezte Sammy. – Idejönnek, Cassie?

– Csssss.

Felnéztem, és észrevettem, hogy Crisco engem figyel. Húsz perc, tátogta.

– Ha ide jönnek, jól ellátom a bajukat – suttogta Sammy. – Lekaratézom őket, és mindegyiket kinyuvasztom!

– Úgy bizony – mondtam, idegesen simogatva a haját.

– Én nem fogok elfutni előlük – mondta. – Kinyírom őket, amiért megölték az anyukámat.

A drón egyik pillanatról a másikra eltűnt – függőlegesen felsüvített az égbe, mesélte apu később. Aki pont akkor pislogott egyet, lemaradt a látványról. Úgy reagáltunk a drónra, ahogy bárki más tett volna a mi helyünkben.

Halálra rémültünk.

Egyesek futni kezdtek. Magukhoz vettek mindent, amit elbírtak, és amilyen gyorsan csak tudtak, behúztak az erdőbe. Akadt olyan, aki csak azt vitte magával, ami rajta volt – és a zsigereit mardosó rettegést. Mondhatott Hutchfield bármit, nem állíthatta meg őket.

Mi, többiek összehúzódtunk a barakkban, míg leszállt az éj, azután meg kezdetét vette a horrorparti második felvonása, még nagyobb paraszinten. Vajon kiszúrtak minket? Vajon most mi következik: a rohamosztagosok, vagy a klónhadsereg, vagy a birodalmi lépegetők? Vagy megsütnek bennünket a lézerágyújukkal? Koromsötét volt az éjszaka. Az orrunkig nem láttunk, és nem mertük meggyújtani a petróleumlámpánkat. Rémült, kétségbeesett suttogás. Elfojtott sírás. Ott kuporogtunk a kempingágyunkon, és a legkisebb neszre is talpra ugrottunk. Hutchfield a legjobb mesterlövészeit osztotta be éjjeli őrségre. Lőparancsot adott ki bármire, ami mozog. Senki nem hagyhatta el a barakkot engedély nélkül. És ő sosem adott engedélyt.

Az az éjszaka legalább ezer évig tartott.

Apu odajött hozzám a sötétben, és valamit a kezembe nyomott.

Egy töltött félautomata Lugert.

– Te nem hiszel a fegyverekben – suttogtam.

– Régen egy csomó dologban nem hittem – felelte.

Egy idősebb nő elkezdte hangosan mondani a Miatyánkot. Mi csak Teréz anyának hívtuk magunk közt. Nagy láb. Csontos kar. Fakókék ruha, leheletvékony szürkés haj. Valahol útközben elhagyta a fogsorát. Megállás nélkül morzsolgatta az olvasóját és beszélgetett Jézussal. Páran csatlakoztak hozzá a hangos imában. Aztán egyre többen kapcsolódtak be. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ebben a pillanatban Teréz anya ősi riválisa, a Hamugödör tábor rókalyukának egyetlen ateistája, egy Dawkins nevű tanár felüvöltött:

– Különösképp a földönkívüli eredetűeknek!

– Pokolra fogsz jutni! – ordított rá egy hang a sötétben.

– És honnan fogom tudni, hogy ott vagyok? – üvöltött vissza Dawkins.

– Csendet! – szólalt meg halkan Hutchfield az ajtóból, ahol őrködött. – Kuss legyen már, emberek, azzal az imádsággal!

– Lesújtott ránk az Ő ítélete – jajveszékelt Teréz anya.

Sammy közelebb húzódott hozzám az ágyon. A két lábam közé helyeztem a pisztolyt. Attól féltem, megragadhatja, és véletlenül szétlövi az agyam.

– Fogjátok be, mindannyian! – kiáltottam el magam. – Halálra rémítitek a kisöcsém.

– Nem rémültem meg – mondta Sammy, picinyke öklével a pólómat markolva. – Te félsz, Cassie?

– Igen – válaszoltam. Megpusziltam a feje búbját. Kicsit savanyú szaga volt a hajának. Elhatároztam, hogy reggel megmosom.

Már ha még mindig itt leszünk reggel.

– Nem, te nem félsz – jelentette ki. – Te sose félsz.

– Most annyira meg vagyok ijedve, hogy mindjárt összepisilem magam.

Sammy kuncogni kezdett. Meleg volt az arcocskája, ahogy befúrta magát a könyököm hajlatába. Vajon belázasodott? Így szokott kezdődni. Azt mondogattam magamban, hogy paranoiás vagyok. Százszor ki volt már téve a fertőzésnek. Az iskolában. A játszótéren. És anyu mellett, persze. A Vörös Cunami hamar lecsap, ha ki vagy téve a hatásának, ha nem vagy ellenálló vele szemben. Sammy muszáj, hogy immúnis legyen. Ha nem lenne az, már réges-rég halott volna.

– Akkor jobb, ha pelenkát veszel fel – cukkolt.

– Talán azt fogom tenni.

– Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... – Teréz anya csak nem bírta abbahagyni. A sötétben hallottam, ahogy összekoccannak kezében az olvasó szemei. Dawkins hangosan zümmögött, hogy elnyomja ezt a zajt. Nem tudtam eldönteni, melyik volt idegesítőbb: a fanatikus vagy a cinikus.

– Anyu azt mondta, lehet, hogy angyalok – szólalt meg hirtelen Sammy.

– Kik? – kérdeztem.

– A földönkívüliek. Amikor először jöttek. Kérdeztem tőle, hogy azért jöttek-e, hogy megöljenek, és akkor azt mondta, hogy lehet, hogy nem is földönkívüliek. Lehet, hogy angyalok a mennyországból. Mint a Bibliában, amikor az angyalok beszélgetnek Ábrahámmal és Szűz Máriával és Jézussal meg mindenkivel.

– Az biztos, hogy akkor még sokkal többet beszélgettek velünk – jegyeztem meg.

– De azután meg megöltek minket. Megölték anyucit.

Elkezdett sírni.

Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt.

Megpusziltam a feje búbját, és bátorítóan megdörzsölgettem a karját.

Elárasztod a fejem olajjal.

– Cassie, Isten utál minket?

– Nem. Nem tudom.

– Utálja anyut?

– Hát persze, hogy nem utálja. Anyu jó ember volt.

– Akkor miért hagyta, hogy meghaljon?

Megráztam a fejem. Minden porcikám elnehezült, úgy éreztem magam, mintha legalábbis kétezer tonnát nyomnék.

Csordultig van a poharam.

– Miért hagyta, hogy a földönkívüliek idejöjjenek, és megöljenek minket? Isten miért nem állította le őket?

– Lehet – suttogtam egészen lassan, mert még a nyelvem is tonnákat nyomott – lehet, hogy meg fogja állítani őket.

Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján.

– Ne engedd, hogy elkapjanak engem, Cassie. Ne hagyd, hogy meghaljak.

– Te nem fogsz meghalni, Sams.

– Megígéred?

Megígértem.

15

MÁSNAP A DRÓN visszatért.

Vagy egy másik drón volt, csak teljesen ugyanolyan, mint az első. Elég valószínű, hogy amikor elindultak egy másik csillagról, Azok nem egyetlen ilyen cuccot hoztak magukkal erre a hosszú útra.

Lassan haladt az égbolton. Némán. Semmi motorbőgés. Még tompa morajlás sem. Csak némán siklott, ahogy a horgászcsali a lassú vízen. Mindannyian azonnal becsődültünk a barakkba. Senkinek sem kellett külön felkérnie. Azon kaptam magam, hogy ott ülök a Criscóéval szomszédos ágyon.

– Tudom, mit fognak csinálni – súgta.

– Ne beszélj – súgtam vissza. Bólintott, azután folytatta.

– Szónikus bomba. Tudod, mi történik, amikor rád robbantanak kétszáz decibellel? Beszakad a dobhártyád. Szétnyílik a tüdőd, és levegő kerül a véredbe, és akkor összeomlik a keringésed.

– Honnan szedsz össze ennyi szarságot, Crisco?

Apu és Hutchfield a nyitott ajtóban guggolt. Percek óta ugyanazt a pontot figyelték. A drón látszólag lefagyott az égen.

– Tessék, van számodra valamim – mondta Crisco. Egy gyémántfüggős nyaklánc volt. Hullától zsákmányolt préda, frissen a hamugödörből.

– Ez undorító – jelentettem ki.

– Miért? Ez nem olyan, mintha loptam volna vagy ilyesmi. – Duzzogva biggyesztette le az ajkát. – Tudom, mi a helyzet. Nem vagyok én hülye. Nem a nyaklánccal van gond. Velem van a gond. Seperc alatt elfogadtad volna, ha menőnek tartanál.

Eltöprengtem, vajon igaza lehet-e. Vajon ha Ben Parish kotort volna ki a hamuból egy nyakláncot, elfogadtam volna az ajándékát?

– Nem mintha én téged dögösnek tartanálak – tette hozzá Crisco.

Francba! Crisco, a sírrabló nem tart engem dögösnek.

– Akkor miért is akarod nekem adni?

– Mert egy igazi gyökér voltam akkor éjjel az erdőben. Nem akarom, hogy utálj engem. Hogy azt gondold rólam, hogy egy nyomi kukkoló vagyok.

Kicsit talán késő ehhez.

– Nekem nem kellenek a halott emberek ékszerei – mondtam.

– Nekik sem kellenek már – mondta, a halott emberekre utalva.

Esze ágában sem volt nyugton hagyni. Felpattantam, és odamentem apuhoz. Leültem mögé, és a válla fölött kikémlelve megpillantottam az aprócska szürke pontot, azt az ezüstösen csillogó szeplőt az ég makulátlan kékségű bőrén.

– Mi történik? – kérdeztem suttogva.

Épp abban a pillanatban a pontocska eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, mintha csak ránk kacsintott volna, aztán eltűnt.

– Felderítő – lehelte Hutchfield. – Nem lehet más.

– Vannak olyan műholdjaink, amelyek föntről képesek leolvasni az időt valaki órájáról – jegyezte meg csendesen apu. – Ha mi képesek voltunk ilyet alkotni a primitív technológiánkkal, mi szükségük lenne nekik arra, hogy elhagyták az anyahajójukat, hogy kikémleljenek minket?

– Van jobb teóriája? – Hutchfield nem csípte, ha valaki megkérdőjelezte a döntéseit vagy a véleményét.

– Az is lehet, hogy semmi köze hozzánk – vetette fel apu. – Lehetnek légkörkutató szerkezetek vagy valamiféle mérőeszközök olyan dolgok vizsgálatára, amiket az űrből nem tudnak pontosan kalibrálni. Vagy esetleg olyasmit keresnek, amit nem tudnak kimutatni mindaddig, amíg nagyjából ki nem iktattak minket a képből.

Azután felsóhajtott. Ismertem apunak ezt a sóhaját. Azt jelentette, hogy igaznak hitt valamit, amiről nem szerette volna, ha igaz.

– Már csak egyetlen egyszerű kérdés marad, Hutchfield: Miért vannak itt? Nem azért, hogy megfosszák a bolygót az erőforrásainktól – van elég erőforrás egyenletesen elosztva az egész univerzumban, úgyhogy nem kell több száz fényévnyit utazni ilyesmiért. És nem azért, hogy elpusztítsanak, bár az, hogy megsemmisítsenek minket, legalábbis a nagy részünket – szükségesnek tűnik. Olyanok, mint egy háztulajdonos, aki kirúgja a folyton hullarészeg bérlőjét, hogy kitakaríthasson utána, és előkészíthesse a lakást az új bérlőnél. Azt hiszem, ez az egész mindig is erről szólt: előkészíteni a terepet.

– Előkészíteni? Mégis mire?

Apu keserűen mosolygott.

– A beköltözésre.

16

MÉG EGY ÓRA HAJNALIG. Utolsó napunk a Hamugödör táborban. Egy vasárnap.

Sammy mögöttem. Ölelésmeleg kisgyerek, egyik keze a mackóján, a másik a mellkasomon: ökölbe szorított, gömbölyű, pufók babapracli.

A nap legjobb része.

Az a pár pillanat, amikor már ébren vagyok, de még üres. Amikor az ember még nincs tudatában annak, hol van. Hogy kicsoda-micsoda ő, vagy ki volt korábban. Amikor még nem létezik más, csak a lélegzetvétel, a szívdobogás és a vérkeringés. Mintha újra az anyám méhében lennék. Az űr nyugalma vesz körül.

Először azt is gondoltam a hangról. Hogy a saját szívdobbanásom.

Tádámm-tádámm-tádámm. Előbb csak halkan, alig hallhatóan, aztán egyre csak erősödött, aztán olyan nagyon hangos lett, hogy már úgy éreztem, a bőrömön kalapálja a ritmust. Valami izzani kezdett a barakkban, és aztán egyre erősebben ragyogott. Az emberek összevissza botorkáltak, a cókmókjukat cibálták, a fegyverük után kapkodtak. A ragyogó fény elhalványult, aztán visszatért. Árnyékok ugráltak a földön keresztbe-kasul, és futottak végig a mennyezetig. Hutchfield üvöltözött, hogy maradjunk csendben. Senki sem hallgatott rá. Mindenki felismerte a hangot. És mindenki tudta, hogy ez mit jelent.

Megmenekültünk!

Hutchfield a testével próbálta megakadályozni, hogy kijussunk az ajtón.

– Mindenki maradjon bent! – ordítozta. – Nem akarjuk, hogy...

Félresöpörték az útból. Ó, dehogynem akarjuk. Kiözönlöttünk az ajtón, és integettünk a helikopternek, egy Blackhawknak, amelyik épp tett még egy kört a tábor fölött, feketén rajzolódva ki a pirkadat lassan oldódó sötét hátterén. Lefelé irányított reflektorának fénye tőrként fúródott a sötétségbe, megvakítva minket, bár a többségünk addig se sokat látott a könnyeitől. Ugráltunk, kiabáltunk, ölelgettük egymást. Pár ember kicsi amerikai zászlókat lobogtatott, és emlékszem, hogy azon törtem a fejem, honnan a fenéből varázsoltak elő ilyeneket.

Hutchfield továbbra is dühödten üvöltözött velünk, hogy húzzunk vissza a barakkba. Senki sem figyelt rá. Már nem volt a főnökünk. Megérkeztek a felelős emberek, az irányítók.

És aztán, ugyanolyan váratlanul, mint ahogy érkezett, a helikopter tett még egy nagy kört, és elhúzott a sötétbe. Nem sokkal később már a rotorjai zaját is alig hallottuk. Súlyos csend nehezedett ránk a nyomában. Összezavarodtunk, megdöbbentünk, megdermedtünk a rémülettől. Látniuk kellett minket. Miért nem szálltak le?

Arra vártunk, hogy visszatérjen a helikopter. Egész délelőtt arra vártunk. Az emberek összecsomagolták a holmijukat. Azon spekuláltak, hova fognak vinni bennünket, milyen lesz majd ott, mennyien lesznek ott. Egy Blackhawk helikopter! Vajon mi más élte még túl az első hullámot? Villanykörtékről és forró zuhanyról álmodoztunk.

Senki sem vonta kétségbe, hogy most, amikor a felelősök már tudnak rólunk, megmenekültünk. A segítség már úton volt.

Apu persze annyira azért nem bízott ebben az egészben, ő már csak ilyen.

– Lehet, hogy nem fognak visszajönni – mondta.

– Nem fognak simán csak itt hagyni minket, apu – feleltem. Néha egyszerűen úgy kell beszélni vele, mint egy Sammy korú gyerekkel. – Mi értelme lenne akkor az egésznek?

– Lehet, hogy ez nem légi mentési akció volt. Lehet, hogy valami mást kerestek.

– A drónt?

Amelyik egy hete zuhant le. Bólintott.

– Mindegy, akkor is, most már tudják, hogy itt vagyunk. Valamit csak fognak csinálni.

Újra bólintott. Szórakozottan, mintha valahol egészen másutt járnának a gondolatai.

– Persze hogy fognak – mondta. Keményen a szemembe nézett. – Megvan még a pisztoly?

Megütögettem a hátsó zsebemet. Apám átkarolta a vállam, és elvezetett a raktárhoz. Az egyik sarokban félrehúzta a vízhatlan ponyvát, és egy félautomata M16-os rohampuskát vett elő. Azt, amelyik azóta az LB-m lett. Miután mindenki más elhagyott.

Felkapta, megforgatta, és egy szórakozott professzor pillantásával vizsgálgatta.

– Mit gondolsz? – suttogta.

– Miről? Hát ez brutál tökös cucc.

Nem akadt ki a szóhasználatomtól. Még el is nevette magát kicsit.

Megmutatta, hogyan működik. Hogy kell tartani. Hogy kell célozni vele. Hogy kell tárat cserélni.

– Na gyere, próbáld ki – nyújtotta át végül apu a puskát.

Azt hiszem, kellemesen megleptem azzal, hogy milyen gyorsan tanulok. És a mozdulataim is kellően összehangoltak voltak, hála a karateedzéseknek. A tánc sehol sincs a karatéhoz képest, ha a kecses mozgás fejlesztése a cél.

– Tartsd meg – mondta, amikor vissza akartam adni neki. – Neked rejtettem el ide.

– Miért? – kérdeztem. Nem mintha ellenemre lett volna, hogy megkapom, de egy kicsit ijesztőnek találtam apám viselkedését. Míg mindenki más ünnepelt, az én apám fegyverhasználatra tanított.

– Tudod, hogy ki az ellenség háború idején, Cassie? – Tekintete ide-oda cikázott a kunyhóban. Miért nem tudott rám nézni? – Az a fickó, aki rád lő, az az ellenség. Sose felejtsd ezt el. – Aztán a puska felé biccentve hozzátette: – Ne mászkálj vele. Legyen mindig a közeledben, de elrejtve. Ne itt rejtsd el, és ne a barakkban. Oké?

Vállveregetés. A vállveregetés kevés. Nagy ölelés.

– Mostantól fogva mindig rajta legyen a szemed Sammyn. Érted, Cassie? Mindig. Most eredj, és keresd meg. Én megnézem Hutchfieldet. És Cassie! Ha valaki megpróbálja elvenni tőled a puskát, mondd, hogy forduljon hozzám. És ha még azok után is erőszakoskodik, lődd le.

Elmosolyodott. De a szeme nem mosolygott. A tekintete kemény volt és üres, és olyan hideg, mint egy cápáé.

Szerencsés fickó volt, az én apám. Mi mind szerencsések voltunk. A szerencse átsegített bennünket az első három hullámon. De még a legnagyobb spílerek is tudják, hogy a szerencse forgandó. Azt hiszem, apámnak volt valami előérzete azon a napon. Nem arra vonatkozóan, hogy elhagyott volna a szerencsénk. Azt senki nem tudhatta. De azt hiszem, tudta, hogy nem a szerencsések lesznek azok, akik állva maradnak a végén.

Hanem a kemény mag. Azok a tökös csávók, akik megmondják Fortuna asszonyságnak, hogy kapja be. Akiknek kőből van a szívük. Akik képesek hagyni, hogy százan meghaljanak, ha egy életben marad ennek árán. Azok, akik értelmet látnak abban, hogy egy falut úgy mentsenek meg, hogy felégetik.

Az egész világ menthetetlenül összekuszálódott.

És ha ezt nem bírod bevenni, akkor nem vagy más, mint hullajelölt, aki arra vár, hogy megtörténjen a dolog.

Fogtam az M16-ost, és eldugtam egy fa mögé, amely a hamugödörhöz vezető ösvény mellett állt.

17

AZ ÁLTALAM ISMERT VILÁG megmaradt része egy meleg, napos vasárnap délután hullott szét darabokra.

Dízelmotorok zúgása, tengelyek nyikkanása és zörömbölése, légfékek sziszegése hirdette már messziről a bekövetkeztét. Őrszemeink már jóval azelőtt kiszúrták a konvojt, hogy megérkezett volna a táborba. Látták, ahogy a járművek ablakai visszaverik a ragyogó napfényt, és látták a hatalmas gumikerekek nyomában felvetődött porpamacsokat, amelyek úgy húzódtak utánuk, mint a kondenzcsíkok a repülők után. Nem rohantunk ki, hogy virággal és csókokkal üdvözöljük őket. Hátul maradtunk, míg Hutchfield, apu és a négy legjobb lövészünk odaballagott hozzájuk. Mindenki kicsit ideges és ijedt volt. És lényegesen kevésbé lelkes, mint alig pár órával azelőtt.

Az Érkezés óta minden, amire számítottunk, hogy meg fog történni, nem következett be. És minden, amire nem számítottunk, megtörtént. A harmadik hullám idején két egész hétbe telt, mire rájöttünk, hogy a halálos kór az ő tervük része. Ennek ellenére hajlamosak voltunk abban hinni, amiben mindig is hitünk, úgy gondolkodni, ahogy szoktunk, arra számítani, amire mindig is számítottunk, így hát sosem az volt a kérdés, hogy Meg fognak menteni minket?, hanem, hogy Mikor fognak megmenteni minket?

És amikor pontosan azt láttuk, amit látni akartunk, amire számítottunk, hogy látni fogjuk – a katonákkal teli nagy, ponyvás teherautókat, a Humveekat, amelyekből tüskeként álltak ki a géppuskatornyok és a föld-levegő rakétavetők –, még mindig gyanakvóan hátrahúzódtunk.

És akkor feltűntek a távolban az iskolabuszok.

Három is, szorosan egymás mögött.

Gyermekekkel tele.

Erre aztán senki nem számított. Annyira furcsán normális volt, annyira döbbenetesen szürreális! Páran közülünk el is kezeltek nevetni. Egy rohadt sárga iskolabusz! Hol a pokolba van itt iskola?

Néhány feszült perc elteltével, amíg nem hallottunk mást, csak a motorok öblös bőgését és a buszon utazó gyerekek tompa nevetését és kiáltozását, apu otthagyta Huchfieldet, aki a konvoj parancsnokával beszélt, és odajött hozzám és Sammyhez. Jó pár ember gyűlt körénk, hogy ők is hallják, mit mond.

– A Wright-Pattersonról jöttek – mondta apu kifulladva. – És úgy tűnik, sokkal több katonai egységünk túlélte, mint azt gondoltuk volna.

– Miért hordanak gázmaszkot? – firtattam.

– Elővigyázatosságból – válaszolta. – Karanténban voltak, amióta lecsapott a járvány. Mi viszont mind ki voltunk téve a fertőzésnek; akár vírushordozók is lehetünk.

Lenézett Sammyre, aki szorosan hozzám tapadt, mindkét kezével a lábamba kapaszkodva.

– A gyerekekért jöttek – mondta apu.

– Miért?

– És mi lesz velünk? – vonta kérdőre Teréz anya. – Minket nem fognak magukkal vinni?

– Azt mondta a parancsnok, hogy visszajönnek értünk. Pillanatnyilag azonban csak a gyerekek számára van hely.

Még mindig Sammyt nézte.

– Nem fognak bennünket szétválasztani – jelentettem ki.

– Persze hogy nem. – Elfordult, és hirtelen bevágtatott a barakkba. Amikor kijött, kezében tartotta a hátizsákom és Sammy mackóját. – Te vele mész.

Nem értett meg.

– Én nem megyek sehova nélküled – mondtam. Mi a fene történik az ilyen férfiakkal, mint az apám? Feltűnik valami illetékes parancsnok, és rögtön elfelejtenek gondolkodni.

– Hallottad, mit mondott! – visította éles hangon Teréz anya, az olvasóját rázogatva. – Csak a gyerekek! Ha mégis mehet más is, az csakis én... a nők lehetnek. Ez a szokás. Nők és gyerekek először! Nők és gyerekek.

Apu rá se hederített, mit hadovál. Megint a vállamra tette a kezét. Leráztam abban a pillanatban.

– Cassie, első körben a legsebezhetőbbeket kell biztonságba helyezniük. Mindössze pár órával később indulok utánatok én is...

– Nem! – kiabáltam. – Vagy mind a hárman itt maradunk, vagy mind a hármán megyünk, apu. Mondd meg nekik, hogy jól elleszünk itt, míg visszajönnek. Tudok vigyázni Sammyre. Mindig is vigyáztam rá.

– És vigyázni is fogsz rá, Cassie, mivel te is vele mész.

– Nélküled nem. Én nem hagylak itt, apu.

Úgy mosolygott, mintha valami nagyon cuki gyerekköpést mondtam volna.

– Tudok vigyázni magamra.

Képtelen voltam szavakba önteni ezt a torokszorító érzést, olyan volt, mintha forró szén égetné a belsőmet: hogy ha szétválasztjuk azt, ami megmaradt a családunkból, az a családunk végét fogja jelenteni. Ha itt hagyom, akkor soha többé nem fogom látni őt. Lehet, hogy teljesen irracionálisnak tűnt mindez, de hát ilyen volt most már a világ, amelyben éltem: hiányzott belőle a racionalitás.

Apu lehámozta Sammyt a lábamról, és felvette, a másik kezével megragadta a könyökömet, és elkezdett masírozni velünk a buszok felé. A katonák arcát nem lehetett kivenni a rovarszerű gázmaszkok alatt. De a zöld katonai terepruhára varrt nevüket el lehetett olvasni.

Greene.

Walters.

Parker.

Jóféle, szolid, tipikus amerikai nevek. És a kabátujjukon az amerikai zászló.

És a testtartásuk: egyenes hát, mégis laza tartás, egyszerre ugrásra készen és nyugalomban. Mint egy rugó.

Pont úgy, ahogy az ember elvárná, hogy egy katona kinézzen. Odaértünk a sor végén álló buszhoz. Bentről a gyerekek kiabáltak és integettek nekünk. Ez az egész egy óriási nagy kaland volt.

Az ajtónál álló nagydarab katona megálljt intett a kezével. A névcímkéjén az állt, hogy Branch tizedes.

– Csak gyerekek – mondta a maszk által letompított hangon.

– Értettem, tizedes – mondta apu.

– Cassie, miért sírsz? – szólalt meg Sammy. Hideg kis kezével megérintette az arcomat.

Apu lassan leeresztette őt a földre. Letérdelt elé, hogy egész közel kerüljön az arca Sammyéhez.

– Most kirándulni mész, Sam – mondta apu. – Ezek a kedves katona bácsik elvisznek téged egy olyan helyre, ahol nem eshet bajod.

– Te nem jössz velem, apu? – kérdezte, és pici kezével húzta-ráncigálta apu pólóját.

– De igen. Persze, apu is jön, csak nem most. De hamarosan. Nagyon-nagyon hamar.

Magához ölelte Sammyt. Utolsó ölelés.

– Na, légy jó fiú. Fogadj szót a kedves katona bácsiknak, rendben?

Sammy bólintott. Belecsúsztatta a kezét az enyémbe.

– Gyere, Cassie. Megyünk a busszal!

A fekete maszk hirtelen felénk fordult. Felemelkedett egy kesztyűs kéz.

– Csak a fiú.

Elkezdtem mondani neki, hogy fogja be. Nagyon nem tetszik, hogy aput itt kell hagynom, de Sammy aztán végképp nem megy sehova nélkülem.

A tizedes leállított.

– Csak a fiú.

– Ő a nővére – próbálkozott apu. Észérvekkel. – És ő is gyerek még. Még csak tizenhat éves.

– Neki itt kell maradnia – mondta a tizedes.

– Akkor ő sem száll fel – mondtam, és mindkét kezemmel magamhoz szorítottam Sammyt. Le kell tépnie a kicseszett karomat, ha el akarja vinni a kisöcsémet.

Rettenetesen hosszú volt a pillanat, amíg a tizedes hallgatott. Legszívesebben letéptem volna a fejéről azt az álarcot, hogy az arcába köphessek. A nap megcsillant a gázmaszk sötétített szemlencséjén. Gyűlöletes fénygolyó.

– Azt akarod, hogy itt maradjon?

– Azt akarom, hogy velem maradjon – javítottam ki. – A buszon. Vagy a busz mellett. Tök mindegy. Lényeg, hogy velem.

– Nem, Cassie – szólt közbe apu.

Sammynél eltört a mécses. Most már felfogta: apu és a katona áll itt szemben vele és velem, és sehogy sem lehet megnyerni ezt a küzdelmet. Még hamarabb rájött, mint én magam.

– Itt maradhat – mondta a katona. – De nem tudjuk garantálni a biztonságát.

– Ó, tényleg? – ordítottam bele a rovararcba. – Úgy gondolja? És mégis kinek a biztonságát tudják garantálni?

– Cassie... – próbált lenyugtatni apu.

– Egy nagy büdös szart tudnak garantálni – üvöltöttem.

A tizedes átnézett rajtam.

– Maga dönt, uram – mondta apunak.

– Apa – mondtam –, hallottad, mit mondott. Itt maradhat velünk.

Apu az alsó ajkát rágta. Felemelte a fejet, aztán a nyakát vakargatta az álla alatt. Tekintete az üres eget vizslatta. A drónokon töprengett, meg azon, hogy mit tud, és mit nem. Visszaemlékezett arra, amit megtanult az évek során. Mérlegelte az esélyeket, próbálta felmérni a lehetőségeket, és lehetőleg figyelmen kívül hagyni azt a picike hangot ott mélyen legbelül, amely azt súgta neki: Ne engedd el.

Úgyhogy természetesen a lehető legésszerűbb dolgot tette. Felelősségteljes felnőtt volt, és a felelősségteljes felnőttek ezt szokták csinálni.

Az ésszerű dolog mellett döntenek.

– Igazad van, Cassie – jelentette ki végül. – Ők nem tudják garantálni a biztonságunkat, erre senki sem képes. De egyes helyek biztonságosabbak, mint a többi. – Megragadta Sammy kezét. – Gyerünk, öcskös!

– Nem! – visította Sammy, miközben peregtek le a könnyek élénkpiros arcocskáján. – Cassie nélkül nem!

– Cassie is megy majd – mondta Apu. – Mind a ketten utánad megyünk. Itt leszünk nem sokkal mögötted.

– Meg fogom védeni őt, figyelni fogok rá folyton, nem hagyom, hogy bármi baja essék – könyörögtem. – De hát úgyis visszajönnek majd értünk, akik itt maradunk, nem? Csak ki kell várnunk, amíg visszajönnek. – Apu pólóját ráncigálom, és bevetem a leghatásosabb könyörgő arckifejezésemet. Azt, amelyikkel rendszerint mindig elérem, amit akarok. – Kérlek, könyörgöm apu, ne csináld ezt. Ez nem helyes. Nekünk együtt kell maradnunk. Muszáj.

Nem fog menni. Apu szemében már megint megcsillant az a keménység: hideg, összeszűkült, könyörtelen a pillantása.

– Cassie. Mondd meg a testvérednek, hogy minden rendben.

És azt tettem. Miután magamnak is megmondtam, hogy minden rendben. Meggyőztem magam, hogy bíznom kell apuban, bíznom kell a felelősökben, bíznom kell Azokban is, hogy nem fogják szénné égetni a gyerekekkel teli iskolabuszokat, bízni abban, hogy nem jutott maga a bizalom is a számítógépek és a mikróban pattogatható kukorica és a hollywoodi filmek sorsára.

Letérdeltem a porba a kisöcsém elé.

– El kell menned velük, Sams – mondtam. Duzzadt alsó ajka vészesen biggyedt lefelé. Magához szorította a mackóját.

– De Cassie, ki fog vigyázni rád, ha félni fogsz? – Teljesen komolyan kérdezte. Annyira hasonlított most apura azzal a kis gondterhelt grimasszal, hogy csaknem elnevettem magam.

– Már nem félek többé. És neked sem kell már félned. Itt vannak a katonák, és gondoskodnak arról, hogy biztonságban legyünk. – Felnéztem Branch tizedesre. – Hát nem így van?

– De így van.

– Úgy néz ki, mint Darth Vader – súgta oda nekem Sammy. – És a hangja is olyan.

– Aha, és emlékszel, mi történik a végén? Jófiú lesz belőle.

– Csak miután felrobbantott egy egész bolygót és megölt egy csomó embert.

Most már nem bírtam megállni nevetés nélkül. Úristen, milyen okos kis kölyök. Néha azt gondolom, hogy okosabb, mint én meg apu együttvéve.

– Később majd te is jössz, Cassie?

– Még szép, hogy utánad megyek.

– Ígéred?

Megígértem. Bármi történjék is. Nem. Igenis számít, hogy mi történik.

Ennyi elég is volt neki. A kezembe nyomta a mackóját.

– Ha mégis félni fogsz. De nehogy elhagyd! – Felemelte egyik pici ujját, hogy felhívja a figyelmet a lényegre. – Ne feledkezz meg róla!

Odanyújtotta a kezét a tizedesnek.

– Vezess, Vader! – A kesztyűs kézben eltűnik a pufók kis pracli. A busz alsó lépcsőfoka majdnem túl magasnak bizonyult a kicsi lábához. A gyerekek visongtak és tapsoltak, amikor elérte a székek közötti folyosót.

Sammy volt az utolsó felszálló. Az ajtó becsukódott. Apu megpróbálta átkarolni a vállamat. Elléptem mellőle. A motor felbődült. A légfékek felszisszentek.

Sammy kis arcocskája a maszatos üvegnek nyomódott, és beragyogta a mosoly, amint épp átsüvített egy messzi-messzi, távoli galaxison sárga X szárnyú vadászgépében, fénysebességbe kapcsolva, míg végül a poros sárga űrhajót el nem nyelte a csillagpor.

18

– ERRE, URAM – mondta a tizedes udvariasan, és mi követtük vissza a táborba. Két Humvee visszakísérte az iskolabuszokat a Wright-Pattersonra. A többi itt maradt, a barakkal és a raktárkunyhóval szembefordulva: a járművekre szerelt gépfegyverek csöve a földre irányítva. Messziről úgy néztek ki, mint holmi szendergő fémszörnyetegek.

A tábor üres volt. Mindenki – beleértve a katonákat is – bement a barakkba.

Mindenki, kivéve egyvalakit.

Ahogy mentünk az épületek felé, Hutchfieldet láttuk kijönni a raktárból. Nem tudom, mi ragyogott fényesebben, borotvált feje vagy széles mosolya.

– Kiváló, Sullivan! – dördült rá apura. – És maga még el akart húzni az első drón után.

– Úgy tűnik, tévedtem – felelte apu szűkre szabott mosollyal.

– Vosch ezredes eligazítást tart öt perc múlva. De először szükségem lesz a kiutalt ellátmányára.

– Hogy mimre?

– A fegyverére. Az ezredes utasítása.

Apu oldalra pillantott a mellettünk álló katonára. A maszk üres, fekete üvegszeme visszabámult rá.

– Miért? – kérdezte apu.

– Szüksége van magyarázatra? – Hutchfield rendületlenül mosolygott, de a szeme összeszűkült.

– Igen, szükségem lenne valami magyarázatra.

– Ez az SZME, Sullivan, a szabvány műveleti előírás. Háborús időkben nem lehet felfegyverezve hagyni egy képzetlen, tapasztalatlan civilcsoportot. – Olyan lekezelően beszélt, mintha apám valami hülye gyerek lenne.

Kinyújtotta a kezét. Apu lassan levette a válláról a puskát. Hutchfield kitépte a kezéből, és eltűnt vele a raktárban.

Apu a tizedeshez fordult.

– Kapcsolatba lépett bárki... – a megfelelő szót kereste – Azokkal?

– Nem. – Egy kurta szó. Érdes, monoton hangon.

Hutchfield kijött és szalutált a tizedesnek. Nagyon elemében érezte most magát, együtt a bajtársaival. Majd’ szétvetette a keblét duzzasztó lelkesedés, az volt az érzésem, hogy bármelyik pillanatban összepisilheti magát az izgatottságtól.

– Minden fegyver leadva és kibiztosítva, tizedes.

Minden fegyver, kivéve kettőt, gondoltam magamban. Apura pillantottam. Egyetlen arcizma sem rezdült, kivéve a szeme körül. egy alig észrevehető rándulás jobboldalt, egy rebbenés baloldalt. Nem.

Csak egy okból tehette ezt, semmi más magyarázatot nem tudok elképzelni, ami indokolná a viselkedését: és amikor jobban belegondolok, ha túlságosan is sokat gondolok erre, elkezdem gyűlölni az apámat. Gyűlölni azért, hogy nem bízott az ösztöneiben. Hogy nem hallgatott arra a kis belső hangra, amely biztosan végig azt súgta neki: Itt valami nem stimmel. Valami nagyon bűzlik itt.

Ebben a pillanatban is gyűlölöm. Ha most itt lenne velem, behúznék neki egy jó nagyot, amiért ilyen kocka volt.

A tizedes a barakk felé terelt. Eljött az idő, hogy Vosch ezredes eligazítást tartson.

Eljött az idő, hogy a világ széthulljon.

19

RÖGTÖN KISZÚRTAM VOSCHT.

Közvetlenül az ajtó mellett állt; nagyon magas és az egyetlen terepruhás fickó volt, aki nem szorongatott fegyvert a mellkasa előtt.

Amikor beléptünk a régi kórházba, biccentett Hutchfieldnek. Azután Branch tizedes tisztelgett, és besorolt a falak mentén sorakozó katonák közé.

Ezt láttuk: katonák álltak három fal mentén, a menekültek pedig középen.

Apu keze megkereste az enyémet. Sammy mackója az egyik kezemben, a másikkal apu kezébe kapaszkodtam.

Mi van, apu? Az a pici belső hang felerősödött, most, hogy megláttad azokat a falak mentén felsorakozott fegyveres férfiakat? Ezért fogtad meg a kezem?

– Na jó, kaphatnánk most már végre válaszokat? – kiáltotta el magát valaki, amikor beléptünk.

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni – mindenki, kivéve a katonákat –, kérdéseket kiabálva.

Leszálltak már?

Hogy néznek ki?

Micsodák tulajdonképpen?

Mik azok a szürke űrhajók, amiket folyton ott látunk az égen?

Mikor hagyhatjuk el a tábort mi is?

Hány túlélővel találkoztak?

Vosch csendre intett. Csak felig-meddig volt hatásos. Hutchfield büszkén tisztelgett neki.

– Mindenki jelen van, uram!

Végeztem egy gyors fejszámolást.

– Nem – vetettem közbe. Felemeltem a hangom, hogy túlkiabáljam a lármát. – Nem! – Apámra pillantottam. – Crisco nincs itt.

Hutchfield a homlokát ráncolta.

– Ki az a Crisco?

– Ő az a nyomi... az a gyerek...

– Gyerek? Akkor elment a busszal azokkal együtt.

Azokkal. Elég viccesen hangzik, most így utólag belegondolva. Beteges értelemben vicces.

– Mindenkinek itt kell lennie ebben az épületben – jelentette ki Vosch a maszkja mögül. Mély hangja olyan volt, mint valami föld mélyéről érkező morajlás.

– Biztos kiborult – mondtam. – Elég nyuszi.

– Hol lehet? – firtatta Vosch.

Megráztam a fejem. Halvány fogalmam sem volt. Aztán derengeni kezdett, és nem is csak halványan. Tudtam, hova ment Crisco.

– A hamugödör.

– Hol a hamugödör?

– Cassie – szólalt meg apu, miközben erősen megszorította a kezem. – Miért nem mész el te magad Criscóért, hogy az ezredes végre el tudja kezdeni az eligazítást?

– Én?

Nem értettem. Azt hiszem, ebben a pillanatban a kis belső hang már sikoltott apu fejében, de én nem hallhattam, ő meg nem mondhatta ki. Csak annyit tehetett, hogy megpróbált jelzéseket küldeni a szemével. Talán ezt: Tudod, hogy ki az ellenség, Cassie?

Nem tudom, ő miért nem ajánlkozott, hogy velem tart. Talán azt gondolta, hogy egy gyereket csak nem fognak meggyanúsítani... és az egyikünk megússza – vagy legalább esélyt kap arra, hogy megússza.

Talán.

– Rendben – egyezett bele Vosch. Aztán intett Branch tizedesnek: Menj vele.

– Elboldogul egyedül is – próbálkozott apu. – Úgy ismeri ezt az erdőt, mint a tenyerét. Öt perc elég, ugye, Cassie? – Apám Voschra nézett és mosolygott. – Öt perc.

– Ne legyen ostoba, Sullivan – mondta Hutchfield. – Nem mehet oda kíséret nélkül.

– Persze – mondta apu. – Rendben. Természetesen igaza van.

Odahajolt hozzám és átölelt. Nem túl szorosan, nem túl hosszan. Egy röpke ölelés. Magához szorított. Elengedett. Bármi ennél több már úgy festett volna, mintha búcsúzna tőlem.

Viszlát, Cassie.

Branch odafordult a parancsnokához.

– Különleges bánásmód, uram?

És Vosch rábólintott.

– Különleges bánásmód.

Kiléptünk a ragyogó napfénybe: a gázálarcos férfi és a plüssmackós lány. Velünk szemben pár katona támasztotta egy Humvee oldalát. Amikor az előbb eljöttünk a terepjárók mellett, még nem álltak ott. Amint megpillantottak, vigyázzba vágták magukat. Branch tizedes odaintett, jelezve, hogy minden rendben, aztán felemelte a mutatóujját.

Különleges bánásmód.

– Milyen messze van? – fordult hozzám.

– Nincs messze – válaszoltam. Nagyon halknak hallottam a hangomat. Lehet, hogy Sammy mackója miatt: visszahúzott a gyerekkoromba.

Branch követett a csapáson, amely a tábor mögött kígyózva beleveszett az erdő sűrűjébe. A fegyverét maga előtt tartva, lefelé irányított puskacsővel haladt a nyomomban. Barna bakancsa alatt mintha tiltakozva csikorgott volna a száraz talaj.

Meleg napunk volt, de a lombkoronák dús, késő nyári zöldje alatt hűvösebb volt a levegő. Elhaladtunk a mellett a fa mellett, amely mögé az M16-osomat rejtettem. Nem néztem vissza. Haladtam tovább a tisztás felé.

És aztán megláttam a kis szarházit, könyékig vájkált a hamu és csonttengerben, tíz körmével kotorta ki az értéktelen, haszontalan kacatok, bizsuk törött maradványait. Még egyet és még egyet gyűjtve be az útra, hogy ha valaha is eljut oda, ahol az út véget ér, ő legyen a Fejes.

Ahogy kiléptünk a fák közül, felénk fordította a fejet, amely csak úgy csillogott a gyöngyöző verítéktől és a hajára kent trutymótól. Arcát fekete korom csíkozta. Úgy nézett ki, mint valami nagyon nyomi focijátékos-utánzat. Amikor észrevett minket, gyorsan a háta mögé dugta a kezét. Valami ezüstösen csillant meg a napfényben.

– Hahó! Cassie? Szia, hát megvagy! Visszajöttem ide, mert téged kerestelek, mert nem voltál a barakkban, és aztán megláttam... itt volt ez az...

– Ő az? – kérdezte tőlem a katona. Puskáját a vállára lendítette, és tett még egy lépést a hamugödör felé.

Ott álltunk sorban: én, középen a katona, és végül Crisco a hamvakkal és csontokkal teli gödörben.

– Ja – feleltem. – Az ott Crisco.

– Nem ez a nevem – nyögte. – Az igazi nevem.

Sosem tudtam meg, mi volt Crisco valódi neve.

Nem láttam a puskát, és a katona kézifegyverét sem hallottam eldördülni. Nem vettem észre, hogy előhúzta volna a pisztolytáskából, de hát én nem is a katonát figyeltem. Én Criscót néztem. A feje hátracsuklott, mintha valaki hátra rántotta volna a zsíros hajánál fogva, és ahogy a földre rogyott, úgy nézett ki, mintha összehajtogatták volna a testét. Kezében még mindig a halottak kincseit szorongatta.

20

RAJTAM VOLT A SOR.

A hátizsákos lányon, aki egy nevetséges plüssmacit hurcolt magával, és mindössze pár lépéssel a háta mögött állt.

A katona megfordult, előrenyújtott karral. Kicsit homályosan emlékszem vissza mindarra, ami ezután történt. Nem emlékszem, hogy elejtettem volna a macit, vagy hogy előrántottam volna a fegyvert a hátsó zsebemből. Igazából még arra sem emlékszem, hogy meghúztam volna a ravaszt.

A következő tiszta emlékképem az, hogy a gázmaszk fekete szemlencséje széttöredezett.

És hogy a katona térdre hullott a lábam előtt.

És hogy láttam a szemét.

Mind a három szemét.

Persze később rájöttem, hogy valójában nem volt három szeme. Azt a harmadik, fekete szegélyű lyukat a homloka közepébe fúródó golyó nyitotta.

Biztosan ledöbbent, amikor megfordulva egy rá irányított fegyverrel találta szembe magát. Ezért kicsit tétovázott. Mennyi ideig? Egy másodpercig? Még ennyit sem? De ebben az ezred másodpercben egy egész örökkévalóság tekeredik föl, mint egy óriási anakonda. Aki szenvedett már valamilyen komoly balesetet, az tudja, miről beszélek. Mennyi idő alatt következik be egy autóbaleset? Tíz másodperc? Öt? Ha veled történik, nem ennyinek tűnik. Egy egész életet leélsz közben.

Végül a földre zuhant, arccal előre. Nem volt kérdéses, hogy megöltem. A golyóm egy muffinforma lyukat robbantott a koponyája hátsó felén, amikor távozott belőle.

De nem eresztettem le a fegyvert. Miközben visszahátráltam az ösvényre, nem engedtem ki a célkeresztből koponyája épen maradt felét.

Utána megfordultam, és elkezdtem futni, mint egy őrült.

Rossz irányba.

A tábor felé.

Nem volt bölcs döntés. De abban a pillanatban nem gondolkodtam. Csupán tizenhat éves vagyok, és ez volt az első ember, akit lelőttem. Közvetlen közelről bele az arcába! Nem igazán tudtam kezelni a dolgot.

Csak vissza akartam jutni apuhoz minél hamarabb.

Apu majd helyrehozza ezt a dolgot.

Mert ezt szokták csinálni az apák. Elrendezik a dolgokat.

Először az agyam nem is regisztrálta a hangokat. Az erdő csak úgy visszhangzott az automata lőfegyverek szaggatott futamaitól az emberek sikoltásától, de az agyam nem dolgozta fel, nem úgy, mint Crisco fejének hátracsuklását, meg ahogy a srác beletottyant a szürke hamuba, mintha testének minden egyes csontja hirtelen elzselésedett volna, meg ahogy a gyilkosa egy tökéletesen végrehajtott gyors piruettel fordult felém, és fegyvere fémcsövén szikrázva táncolt a napsugár.

A világ széthullóban volt. És körülöttem csak úgy röpködtek a roncsok kis repeszei.

Kezdetét vette a negyedik hullám.

Mielőtt azonban visszaértem volna a táborba, lefékeztem. Arcul csapott a lőpor forró szaga. Kis füstcsíkok kígyóztak ki a barakk ablakain. Valaki a raktárkunyhó felé kúszott a porban.

Apám volt az.

Háta ívbe görbült. Arcát por és vér borította. Mögötte a földet a vére pettyezte. Rám pillantott, amikor előbukkantam a fák közül.

Némán tátogta: Ne, Cassie. Aztán a karja már nem bírta, és végignyúlt a földön: ott hevert mozdulatlanul.

Egy katona bukkant fel a barakk felől. Odasétált apámhoz. Könnyű, ruganyos léptekkel, mint egy macska, lazán leeresztett vállal, oldalán szabadon himbálózó karokkal.

Visszahúzódtam a fák rejtekébe. Felemeltem a fegyvert. De hát több mint ötven méterre voltam tőle. Ha elvétem...

Vosch volt az. Most, hogy apám összegörnyedt teste mellett állt, még magasabbnak tűnt, mint eddig. Apu nem mozdult. Azt hiszem, halottnak tettette magát.

De ez nem számított.

Vosch mindenképpen lelövi őt.

Nem emlékszem, hogy bármi zajt keltettem volna, amikor meghúzta a ravaszt. De biztos, hogy csináltam valamit, amivel felkeltettem Voschban a pók veszélyérzetét, mert a fekete maszk azonnal körbefordult, a napfény megcsillant a szemlencsén. Intett két katonának, akik akkor jöttek ki a barakkból, majd hüvelykujjával abba az irányba bökött, amerre én lapultam.

Különleges bánásmód.

21

ELKEZDTEK ROHANNI FELÉM, mint két támadásba lendülő gepárd. Legalábbis úgy éreztem, hogy olyan sebességgel süvítenek felém. Életemben nem láttam még senkit ilyen gyorsan futni. Csak egyvalaki rohant majdnem ugyanolyan gyorsan: egy halálra rémült lány, aki épp az imént látta, hogy agyonlövik a porban fekvő apját.

Levelek, ágak, növényi szárak, szederindák. A süvítő levegő dobolása a dobhártyámon. Cipőtalpam gyorstüzelésszerű csattogása az ösvényen.

Kék égszilánkok villantak a szemembe a zöld lombsátor alatt, napsugártőrök szurkálták a rázkódó földet. A darabokra tépett világ kibillent a helyéről.

Lassítottam, amikor közel értem ahhoz a helyhez, ahová apám utolsó ajándékát rejtettem. Hiba volt. A nagy kaliberű lövedék alig valamivel a fülem mellett csapódott be a fatörzsbe, porrá robbantott famorzsalékot küldve az arcomba. Hajszálnál nem vastagabb, finom kis forgácsok ágyazták be magukat az arcomba.

Tudod, hogy ki az ellenség, Cassie?

Futásban nem bírom lehagyni őket.

Tűzerőben sem tudok felülkerekedni rajtuk.

Talán képes leszek túljárni az eszükön.

22

ELÉRTÉK A TISZTÁST, és az első dolog, amit észrevették, Branch tizedes – vagy bármi legyen is az, amit ők Branch tizedesnek hívtak – holtteste volt.

– Ott van egy – hallottam, amint az egyik figyelmezteti a másikat.

Súlyos bakancsok ropogása halomnyi merev csonton.

– Halott.

Aztán valami statikus frekvenciájú kotkodácsolás: – Ezredes, itt van Branch és egy azonosítatlan civil. Negatív, uram. Branch THE, ismétlem: tűzharcban elesett.

Aztán odaszólt a társának, aki Crisco mellett állt.

– Vosch azt mondja, hogy azonnal menjünk vissza.

Rip-rop, recsegtek a csontok, amint a katona kimászott a gödörből.

– Ettől megszabadult.

A hátizsákom. Megpróbáltam behajítani az erdőbe, minél távolabbra a hamugödörtől. De a tisztás másik végében álló egyik fatörzsnek csapódott.

– Különös – folytatta a hang.

– Nem gond – mondta a baj társa. – A Szem majd elintézi.

A Szem?

Elhalkultak a hangok. Az erdőre újra leszállt a csend és a nyugalom. Csak a szél suttogott. A madarak csicseregtek. Egy mókus motozott valahol a lombok közt.

Mégsem mozdultam. Valahányszor azt éreztem, hogy eluralkodik rajtam a menekülési ösztön, lecsillapítottam magam.

Nem kell sietni, Cassie. Megtették, amiért jöttek. Sötétedésig itt kell maradnod. Ne mozdulj!

Úgyhogy nem mozdultam. Moccanás nélkül feküdtem hamu és csontágyamon. Beborított az áldozataik hamuja, Azok keserű aratásának égett pora.

És megpróbáltam nem gondolni rá.

Arra, hogy mi borított be.

De aztán arra gondoltam, ezek a csontok valamikor emberek voltak, és ezek az emberek most megmentették az én életemet. És akkor már nem rettegtem annyira.

Csak emberek voltak. Ők is pont annyira akartak ide kerülni, mint amennyire én. Mégis ide jutottak végül, és most itt voltam én is, úgyhogy csendben, nyugodtan feküdtem.

Furcsa, de kicsit olyan volt, mintha tényleg érezném a karjukat, meleg, puha, karjukat, amint védelmezőn átölelnek.

Nem tudom, mennyi ideig hevertem ott moccanatlan, halott emberek karjának menedékében. Nekem úgy tűnt, hogy órákig. Amikor végül felálltam, a nap fénye aranyló mézszínűvé érett, a levegő pedig kicsit hűvösebbé vált. Tetőtől talpig hamu borított. Bizonyára úgy festettem, mint egy maja harcos.

A Szem majd elintézi.

Vajon a drónokról beszéltek mint égi szemről? És ha a drónokra gondoltak, vajon ez nem valami tisztogató banda, amelyik átfésüli a vidéket, hogy megsemmisítse a harmadik hullám esetleges vírushordozóit, nehogy továbbterjedjen a kór azokra, akik eddig védve voltak.

Ha így van, ez nagyon rossz hír.

Viszont a másik lehetőség meg sokkal, de sokkal rosszabb.

Visszaügettem a hátizsákomhoz. Az erdő mélye szólított engem. Minél távolabb kerülök Azoktól, annál jobb. Azután eszembe jutott apám ajándéka, messze innen, az ösvény másik végében, gyakorlatilag alig egy köpésre a táborhelytől. A francba, miért nem tudtam ide a hamugödörbe elrejteni?

Viszont sokkal több hasznát vehetem, mint egy kézifegyvernek.

Semmilyen zajt nem hallottam. Még a madarak is elnémultak. Csak a szél neszezett. Ujjaival beletúrt a hamuhalmokba, és a levegőbe röpítette a szemcséket, amelyek szeszélyesen táncoltak az aranyló fényben.

Elmentek. Biztonságban voltam.

De hát nem hallottam őket távozni. Nem kellett volna hallanom a felbőgő motorokat, a Humveek bődülését, amikor elmentek?

Aztán eszembe villant, ahogy Branch odalépett Criscóhoz.

Ő az?

És ahogy puskáját a vállára vetette.

A puska. Odalopakodtam a holttesthez. Lépéseim mennydörgésszerű robajoknak hangzottak az erdő némaságában. Lélegzetvételem megannyi kisebb robbanás.

Arccal a porba esett el a lábam elé. Most arccal felfelé feküdt, de még mindig elrejtette a maszk.

A kézifegyvere és a puskája eltűnt. Biztos magukkal vitték. Egyetlen pillanatra ledermedtem. Márpedig a harcnak ezen a pontján a mozgás volt a legokosabb, amit tehettem.

Ez már nem a harmadik hullám része volt. Ez valami teljesen másnak tűnt. Határozottan úgy éreztem, hogy elkezdődött a negyedik hullám. És lehet, hogy a negyedik hullám a Harmadik típusú találkozások egy beteg verziója. Talán Branch nem is ember volt, és ezért viselt gázmaszkot.

Letérdeltem a halott katona mellé. Egy határozott mozdulattal megragadtam a gázálarcot, és elkezdtem húzni lefele. Addig húztam, míg meg nem pillantottam a szemét: nagyon is emberinek tűnő barna szempár bámult rám üres tekintettel. Húztam tovább a maszkot.

Azután megálltam.

Akartam látni. És nem akartam látni. Akartam tudni, de mégsem akartam tudni.

Menj csak. Nem érdekes, Cassie. Hát számít ez? Dehogy. Egyáltalán nem számít.

Olykor az ember a saját félelméhez beszél, mikor ilyeneket mond – például, hogy egyáltalán nem számít –, és ilyenkor a szavak úgy hatnak, mintha egy hiperaktív kutyát a fejét simogatva próbálnál lenyugtatni.

Felálltam. Nem, tényleg nem számít, ha a katonának homár szája van, vagy úgy néz ki, mint Justin Bieber ikertestvére.

Felemeltem Sammy mackóját a porból, és elindultam a tisztás túlsó oldala felé.

De valami megállított. Nem ugrottam be a sűrűbe. Nem kezdtem el ész nélkül menekülni, hogy magamhoz öleljem az egyetlen dolgot, amely jelen pillanatban esetleg segíthetett rajtam: a távolságot.

Talán a plüssmackó miatt történt így. Amikor felszedtem, magam előtt láttam a kisöcsém arcát, ahogy nekinyomta a busz hátsó ablakának, és hallottam a vékony kis hangját.

Ha mégis félni fogsz. De nehogy elhagyd! Ne feledkezz meg róla!

Végül is majdnem tényleg megfeledkeztem róla. Ha nem mentem volna oda Branchhez a fegyverei miatt, otthagytam volna a macit. Branch csaknem maga alá temette szegényt.

Nehogy elhagyd!

Valójában egyetlen holttestet sem láttam a tábornál. Csak apuét. Mi van, ha valaki túlélte a barakkban az örökkévalóságnak azt a három percét? Lehet, hogy megsebesült, de még életben van, csak halottnak hitték, és otthagyták.

Hacsak nem hagyom ott a sorsára. Mert ha valaki még mindig életben van a táborból, és az álkatonák már elmentek, akkor én leszek az, aki cserbenhagyom, hagyom meghalni.

Ó, a francba!

Tudod milyen az, amikor azt mondogatod magadnak, hogy van választási lehetőséged, de valójában nincs is? Csak mert létezik alternatíva, nem feltétlenül vonatkozik rád.

Megfordultam és elindultam visszafele a csapáson, megkerülve Branch holttestét. Elnyelt az ösvény föle boruló fák sötét alagútja.

23

HARMADSZORRA MÁR nem feledkeztem meg a rohampuskáról. Becsúsztattam a Lugert az övembe, de mivel gyanítottam, hogy nem lőnék túl jól egyik kezemben a puskával, a másikban pedig egy plüssmedvével, a mackót ott kellett hagynom az ösvényen.

– Minden rendben lesz. Nem Fogok megfeledkezni rólad – súgtam oda Sammy mackójának.

Aztán letértem a kitaposott ösvényről, és csöndesen bevettem magam a fák közé. Amikor elég közel értem a táborhoz, lebuktam, és kúszva tettem meg az utolsó rövid szakaszt az erdő széléig.

Nahát, ezért nem hallottad őket elmenni.

Vosch a raktárkunyhó bejáratánál beszélt néhány katonához. Egy másik csoport az egyik Humvee körül sürgölődött. Összesen hetet számoltam össze, ami azt jelentette, hogy ötről nem tudtam, hol van. Vajon épp az erdőt fésülik át, engem keresve? Apu holttestét már nem láttam – lehet, hogy a többiek az eltakarítást húzták ki a sorsolásnál. Negyvenketten voltunk, nem számítva bele a gyerekeket, akiket elvittek a buszokkal. Ez nem kicsi takarítási feladat.

Kiderült, hogy ráéreztem: tényleg eltakarítási művelet volt. Annyi különbséggel, hogy a Némítók nem úgy szabadultak meg a hulláktól, ahogy mi.

Vosch levette a gázmaszkját. Így tett az a két fickó is, aki vele volt. Nem volt homárszájuk, és az állukból sem nőttek ki se csápok, se polipkarok. Teljesen normális embereknek néztek ki. Legalábbis ebből a távolságból.

Most már nem viselték a maszkokat. Vajon miért nem? A maszkok a színjátékhoz kellettek. Mert mi arra számítottunk, hogy védeni akarják magukat a fertőzéstől.

Két katona jött a Humveek felől, valamilyen, a drónok színére emlékeztető fémszürke tál- vagy gömbszerűséget cipelve. Vosch a raktár és a barakk közötti terület közepe felé mutatott, nekem úgy tűnt, pont arra a helyre ahol az apám meghalt.

Aztán mindenki elment, kivéve egy női katonát, aki ott térdelt a tompaszürke gömb mellett.

A Humveek bőgve életre keltek. A duetthez most egy másik motor hangja is csatlakozott: a platós csapatszállítóé, amely a tábor elején parkolt, a másik végében, ami innen nem is látszott. Meg is feledkeztem róla. A többi katona már mind fölszállt, és ott várakoztak. De mire vártak?

A hátramaradt katona felállt, és visszatrappolt a Humveehoz. Végignéztem, amint fölszállt. Aztán a Humvee kilőtt, csak egy nagy porfelhőt hagyva maga után. Néztem, ahogy kavarognak a porszemek a levegőben, aztán lassan leülepednek. Velük együtt lassan letelepedett a táborrá a nyári alkony békéje. A néma csend a fülemben dobolt.

És aztán a szürke gömb izzani kezdett.

Ez jó dolog volt, vagy rossz dolog, vagy valami olyasmi, ami se nem jó, se nem rossz, de akármi is volt, jó, rossz, vagy se ilyen, se olyan, minden attól függött, kinek a szemszögéből nézzük. Odatették azt a gömböt, akkor az nekik csakis jó lehet.

Az izzásból fokozatosan ragyogás lett. Beteges sárgászöld ragyogás. Finoman pulzáló. Mintegy... Micsoda? Egy jelzőfény?

A sötétedő eget kémleltem. Feltűntek az első csillagok. Egyetlen drónt sem láttam.

Ha ez jó dolog volt az ő szemszögükből, számomra valószínűleg rosszat jelentett.

Sőt nem is valószínűleg. Esélyesebb, hogy inkább határozottan rosszat jelentett.

A lüktető fény felvillanása közötti időszakok mind rövidebbek és rövidebbek lettek pár másodperccel. A lüktetés villódzásba ment át. A villódzás pedig szemhunyásnyi villanásokba.

Lüktetés... Lüktetés... Lüktetés...

Villogás, villogás, villogás.

Villanásvillanásvillanás.

A szürkületi félhomályban a gömb egy szemre emlékeztetett engem, egy sárgászöld szemgolyóra, amint rám kacsint.

A Szem majd elintézi.

Ami ezután történt, azt a memóriám sorozatban ellőtt pillanatképekként rögzítette, mint amilyenek azok a kimerevített állóképek a művészfilmekben, amiket szaggatottan, kézi kamerával vettek fel.

1 kép: A fenekemen csúszom hátrafelé rákmászásban.

2. kép: Talpra ugrom. Rohanok. Fölöttem a lombok zöld, barna és mohaszürke foltokká mosódnak össze.

3. kép: Sammy mackója. Az agyonrágcsált kis karocska, amit már milliószor vissza kellett illeszteni, mert az öcsém ficánkoló kisbaba kora óta porhanyósította.

4. kép: Én, amint másodszor próbálom felkapni azt az átkozott medvét.

5. kép: Az előtérben a hamugödör. Én félúton Crisco és Branch holtteste között. A mellemre szorítom Sammy mackóját.

6.-10.: Még több fa, még több rohanás. Ha egészen közelről nézed, a tizedik kocka bal sarkában észreveheted a szakadékot.

11. kép: Az utolsó képkocka. Én a levegőben, épp félúton az árnyékokkal teli szakadék mélye felé, miután ellendítettem magam a mélység pereméről.

A zöld hullám átcsapott a szakadék alján összekucorodott testem fölött, több tonna törmeléket zúdítva át fölöttem, meg hatalmas fatörzseket, madarak és mókusok, harkályok és mindenféle bogarak tetemét, meg piszkot, a hamugödör egész tartalmát, meg a szétzúzott barakk és a raktárkunyhó darabjait – faforgácsot, betondarabokat, szögeket, bádoglemez repeszeket –, valamint a robbanás mintegy százméteres körzetében a talaj felső rétegét. Már azelőtt megéreztem a lökéshullámot, hogy megérkeztem volna a szurdok sáros aljára. Egy intenzív csontroppantó nyomást testem minden egyes pontján. A dobhártyám durrant egyet, és eszembe jutott, amikor Crisco megkérdezte: Tudod, mi történik, amikor kétszáz decibelt robbantanak rád?

Nem, Crisco, nem tudom.

De már var, némi elképzelésem róla.

24

NEM MEGY KI A FEJEMBŐL a hűtőpultok mögött a falnak támaszkodó katona, és a feszület a kezében. A katona és a feszület. Kezdem azt hinni, hogy ezért húztam meg a ravaszt. Nem azért, mert a feszületet fegyvernek hittem. Azért húztam meg a ravaszt, mert katona volt, vagy legalábbis úgy volt öltözve, mint egy katona.

Ő nem volt se Branch, se Vosch, és egyik katona sem, akit apám halálának napján láttam.

Nem volt, és mégis.

Nem volt egyikük sem, és mindegyikük ő volt.

Nem az én hibám. Ezt szoktam mondogatni magamnak. Ez az ő hibájuk. Ők a hibásak, nem én, mondom a halott katonának. Ha okolni akarsz valakit, hát okold Azokat, és szállj le rólam.

Futsz = meghalsz. Maradsz = meghalsz. Ennek a bulinak, úgy tűnik, ez a központi témája.

A Buick alatt heverve meleg, álmatag szürkület ölelt körül. Hevenyészett szorítókötésem nagyjából elállította a vérzést, de a seb együtt lüktetett egyre lassabban verő szívem dobbanásaival.

Nem olyan rossz, emlékszem, ezt gondoltam magamban. Ez az egész meghalás dolog egyáltalán nem is olyan rossz.

És aztán felvillant előttem Sammy arca, amint nekipréselődik a sárga iskolabusz hátsó ablakának. Mosolyog. Boldog. Biztonságban érzi magát a többi kölyök társaságában, és aztán ott vannak, ugye, a katonák, a katonák, akik meg fogják védeni őt, és vigyáznak rá, és gondoskodnak arról, hogy minden rendben legyen.

Hetek óta nem bírtam szabadulni egy kérdéstől. Éjszakánként ezen törtem a fejem. Többnyire olyankor tört rám, amikor a legkevésbé számítottam rá: amikor olvastam, vagy kaja után kutattam, vagy éppenséggel amikor csak úgy heverésztem a pici sátramban az erdő mélyén, és az Azok érkezése előtti életemre gondoltam.

Mi értelme volt.

Miért kellett előadni ezt a nagy színjátékot, hogy a katonák épp a kellő időben érkeztek ahhoz, hogy megmentsenek bennünket? A gázmaszkok, az egyenruhák – az eligazítás a barakkban. Mi értelme volt az egésznek, amikor megtehették volna egyszerűen azt is, hogy ledobnak egy drónról egy ilyen pislogó szemgolyót és a pokolra küldenek vele mindannyiunkat.

Azon a hűvös őszi napon, amikor a Buick alatt lassan véreztem, hirtelen megvilágosodtam. A válasz erősebben ütött meg, mint a golyó, amelyik nemrég fúródott a lábamba.

Sammy.

Meg kellett kaparintaniuk Sammyt. Nem, nem csak Sammyt. Be akarták gyűjteni az összes gyereket. És ahhoz, hogy megszerezzék a gyerekeket, el kellett érniük, hogy megbízzunk bennük. Nyerjük el az emberek bizalmát, szerezzük meg a gyerekeket, és azután pokolra velük!

De hát minek vesződnének a gyerekek megmentésével? Milliárdok haltak meg az első három hullám alatt; nem úgy tűnt, mintha Azok különösképpen odalennének a kölykökért. De miért vitték el Sammyt?

Hirtelen felemeltem a fejem, és jól belevertem a Buick alvázába. De alig érzékeltem.

Nem tudtam, hogy Sammy életben van-e. A legjobb tudomásom szerint én voltam az utolsó ember a Földön. De tettem egy ígéretet.

A hűvös aszfalt, amint végigsúrolja a hátamat.

A meleg napsugár hideg arcomon.

Zsibbadt ujjaim, amint veszettül kapaszkodnak az ajtókilincsbe, hogy felhúzzam a földről szegény, önsajnálatba merülő hátsómat.

Egyáltalán nem tudok ránehezedni a sebesült lábamra. Egy másodpercre nekidőlök a kocsinak, aztán felhúzom magam. Egy lábon, de egyenesen állok.

Lehet, hogy tévedek, amikor azt gondolom, hogy életben akarták hagyni Sammyt. Gyakorlatilag mindennel kapcsolatban tévedtem az Érkezés óta. Lehet, hogy mégiscsak én vagyok az utolsó élő ember a Földön.

Lehet, hogy – nem, minden bizonnyal – el vagyok átkozva.

De ha tényleg én vagyok fajtám utolsó képviselője, az emberi történelem utolsó lapja, rohadtul nem fogom hagyni, hogy így végződjön a történet.

Lehet, hogy az utolsó élő ember vagyok, de még nem adtam fel, még mindig állok. Én vagyok az, aki a kihalt országúton arcát az erdőben meglapuló arctalan vadász felé fordítja. Én vagyok az, aki nem fut el, és nemcsak ott marad, hanem szembenéz azzal, ami vár rá. Mert ha én vagyok az utolsó, akkor én magam vagyok az egész emberiség.

És ha ez az emberiség utolsó háborúja, akkor én vagyok a csatatér.

II.

CSODAORSZÁG 25

SZÓLÍTS CSAK ZOMBINAK.

A fejem, kezem, lábam, hátam, gyomrom, karom, mellkasom – mindenem fáj. Még az is fájdalmat okoz, hogy pislogok. Úgyhogy megpróbálok egyáltalán nem mozogni, és nem agyalni túl sokat a fájdalmaimon. Épp elég pestisest láttam az elmúlt hónapban ahhoz, hogy tudjam, mi vár rám: teljes rendszerleállás – és az első, ami leépül, az agy. A Vörös Halál krumplipürét csinál az agyadból, még mielőtt cseppfolyóssá válnának a szerveid. Az ember nem tudja, hol van, kicsoda, micsoda. Zombi leszel, mászkáló élőhalott – már ha van még jártányi erőd. Nekem nincs.

Haldoklom. Tudom. Tizenhét éves vagyok, és vége a bulinak.

Rövid buli volt.

Fél évvel ezelőtt még az volt a legnagyobb problémám, hogy sikeresen letegyem a kémiavizsgámat, és találjak egy olyan nyári melót, amit elég jól fizetnek ahhoz, hogy végre befejezzem a ’69-es Corvette-em motorjának újjáépítését. Verdákra, focira, lányokra gondoltam – igaz, nem feltétlenül ebben a sorrendben. És amikor először tűnt fel az égen az anyahajó, az is lefoglalta egy ideig a gondolataim egy részét. Egy idő után azonban veszített érdekességéből, és hátracsúszott egy nagyon távoli negyedik helyre. Néztem a híradókat, mint mindenki más, és túl sok időt töltöttem azzal, hogy vicces YouTube videókat osszak meg erről. Ám sosem gondoltam arra, hogy személyesen is érinteni fog engem ez az egész. Úgy néztem a tévében a tüntetéseket, a meneteket és a zavargásokat, amelyek az első támadásig vezettek, mint valami mozifilmet vagy egy külföldön készített híranyagot. Nem volt az az érzésem, mintha bármi is velem történt volna meg.

Meghalni is nagyjából ugyanilyen. Senki sem gondol arra, hogy vele is megtörténhet... míg egyszer csak vele történik meg.

Én tudom, hogy haldoklom. Nem kell hogy más mondja meg nekem.

Chris, a srác, akivel együtt laktam a sátorban, mielőtt megbetegedtem volna, azért közli velem: – Haver, azt hiszem, meg fogsz halni – mondja egy délután. A sátor bejáratánál guggol, és tágra nyílt szemmel, merev tekintettel bámul be rám, egyet, sem pislogva az orra elé szorított mocskos rongy fölött.

Chris azért jött át, hogy megnézze, hogy vagyok. Úgy tíz évvel lehet idősebb nálam, és azt hiszem, úgy tekint rám, mint az öccsére. De az is lehet, azért jött, hogy megnézze, életben vagyok-e még: a tábornak ebben a szektorában ő a felelős a holt testek elszállításáért. A tüzek folyamatosan égnek éjjel-nappal, amitől a Wright-Pattersont körülvevő menekülttábor valósággal fuldoklik a sűrű ködben. Éjjelente a tüzek fénye a füstöt mélyvörösre színezi, amitől az az érzése támad az embernek, hogy maga a levegő is vérzik.

Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és megkérdem tőle, mi újat hallott a Wright-Pattersonról. A bázist teljesen lezárták azt követően, hogy a part menti támadások után hirtelen elburjánzott körülötte a sátorváros. Senki nem mehet se ki, se be. Megpróbálják féken tartani a Vörös Halált – legalábbis ezt mondják nekünk. Időnként egy csapat állig felfegyverzett, tetőtől talpig vegyi védelmi védőruhába csomagolt katona özönlik ki a főkapukon vízzel meg élelmiszeradagokkal, megnyugtatnak minket, hogy minden rendben lesz, aztán gyorsan visszahúznak a falak mögé, és a sorsunkra hagynak minket, hogy védjük magunkat, ahogy tudjuk. Gyógyszerre van szükségünk. Ők azt mondják, nincs gyógymód a pestis ellen. Egészségügyi berendezésekre van szükségünk. Ők ásót hoznak nekünk, hogy latrina-árkot ássunk. Információra van szükségünk. Mi a fene folyik itt? Ők azt mondják, nem tudják.

– Semmit sem tudnak – feleli Chris. Cingár, kopaszodó fickó, könyvelőként dolgozott, míg a támadások fölöslegessé nem tették a szakmáját. – Senki sem tud semmit. Csak egy csomó pletyka kering, amiket mindenki kész ténynek vesz. – Rám pillant élesen, aztán elnéz. Mintha fájna neki az, amit lát. – Szeretnéd hallani a legfrissebbet?

Nem igazán.

– Hát persze. – Csak azért mondom, hogy itt tartsam még. Alig egy hónapja ismerem őt, de ő az egyetlen ismerős fickó, aki még életben van. Itt fekszem ezen a rozzant kempingágyon, és be kell érnem azzal a kék csíkkal, amit innen látok az égből. Olykor elmosódott, emberforma árnyékok lebegnek be a látómezőmbe, majd tova a ködben, mint valami horrorfilm szereplői, és néha sírást és sikoltozást hallok, de napok óta nem beszélgettem már senkivel.

– A pestis nem tőlük jött, hanem tőlünk – mondja Chris. – Valami szupertitkos kormányzati laborból szabadult el, mikor lekapcsolták az áramunkat.

Köhögni kezdek. Megrezzen, de nem megy el. Megvárja, míg csillapodik a rohamom. Valamikor a zűrzavaros időkben elvesztette az egyik szemüveglencséjét. Bal szemével folyamatosan bandzsít. Egyik lábáról a másikra állva dagasztja a sáros talajt. El akar menni; nem akar elmenni. Ismerem az érzést.

– Hát nem a sors iróniája? – levegőért kapkodok. Érzem a számban a vér ízét.

Megvonja a vállát. Irónia? Manapság már nem létezik irónia. Vagy egyszerűen olyan mértékben van jelen világunkban az irónia, hogy már nem nevezhetjük iróniának.

– Nem tőlünk jött. Gondolj csak bele! Az első két támadás arra ösztönözte a túlélőket, hogy ilyen menekülttáborokba tömörüljenek, mint ez itt. Ez koncentrálja a lakosságot, és tökéletes táptalajul szolgál a vírusnak. Több millió kilónyi friss hús kényelmesen egy helyre összegyűjtve. Zseniális húzás.

– Ami az övék, az az övék. Riszpekt – mondom, megpróbálva ironikusnak hangzani. Nem akarom, hogy elmenjen, de azt sem akarom, hogy beszéljen. Rossz szokása, hogy csak beszél, és beszél, halandzsázik összevissza végtelenül, az a fajta fickó, akinek mindenről van véleménye. De történik valami az emberrel ezekben az időkben, amikor mindenki, akit megismersz, napokon belül meghal: már nem válogatod meg olyan nagyon, hogy kivel lógsz együtt. El tudsz nézni egy csomó hibát. És simán elengedsz egy csomó olyan berögzülést, mint amilyen például az az ordas nagy hazugság, hogy nem rémít halálra a tudat, miszerint minden belső szerved lassan levessé fő.

– Tudják, hogyan gondolkodunk – mondja.

– Honnan a fészkes fenéből tudnád te, hogy ők mit tudnak? – Kezdek méregbe gurulni. Nem tudom biztosan, hogy miért is. Talán csak irigy vagyok. Megosztoztunk a sátron, ugyanazt a vizet ittuk, ugyanazt a kaját ettük, és mégis én vagyok az, aki hamarosan meg fog halni. Mitől olyan különleges ő?

– Azt nem tudom – válaszol gyorsan. – Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy már semmit sem tudok.

A távolból fegyverropogás hangzik fel. Chris alig vesz tudomást róla. A gépfegyverek hangja már megszokottnak számít a táborban. Könnyű lövések madarakra. Figyelmeztető lövések azoknak a bandáknak, amelyek azért közelítenek, hogy megszerezzék a titkos készletünket. Egyes lövések öngyilkosságot jeleznek: valaki, aki már a végső stádiumba jutott, úgy döntött, megmutatja a dögvésznek, hogy ki a főnök. Amikor annak idején megérkeztem a táborba, hallottam egy történetet egy anyáról, aki előbb saját három gyerekével, majd magával végzett, csak hogy ne kelljen szembesülnie a Negyedik Lovassal. Nem tudtam eldönteni, hogy bátor volt-e, vagy ostoba. Egy idő után már nem is tipródtam emiatt. Kit érdekel, hogy mi volt, ha már halott?

Chrisnek már nincs sok mondandója, úgyhogy gyorsan túl is esik rajta, hogy elhúzhasson a fenébe. Mint a meg nem fertőzöttek többsége, ő is hajlamos volt minden mögött a legrosszabbat látni, az elkerülhetetlen bekövetkeztét. Kapar a torka – a füst csípi, vagy esetleg...? Fáj a feje – kialvatlan, vagy éhes, vagy...? Olyan, mint az a pillanat, mikor lepasszoltad a labdát, és látod amint a mázsás hátvéd teljes sebességgel vetődik rá: csakhogy ez a pillanat sosem ér véget.

– Holnap jövök megint – mondja. – Kell valami?

– Víz – mondom, bár nem tudom magamban tartani.

– Rendben, haver, vedd úgy, hogy meg is kaptad.

Feláll. Most már nem látok belőle mást, csak sárral telifröcskölt nadrágját és az agyagos földtől ragacsos bakancsát. Nem tudom, honnan tudom, de biztos vagyok benne, hogy most látom utoljára Christ. Nem fog visszajönni, vagy ha igen, én nem fogok már tudni róla. Nem búcsúzunk egymástól viszláttal. Ma már senki sem mondja a másiknak, hogy viszontlátásra. Ez a szó egészen új értelmet nyert abban a pillanatban, amikor megjelent a Nagy Zöld Szem az égen.

Nézem, ahogy távolodó alakját elnyeli a kavargó füst. Aztán előhúzom a takaró alól az ezüstláncot. Hüvelykujjammal végigsimítok a szépen csiszolt, szív alakú medálon, és a fogyó fényben egészen közel emelem a szememhez. A kapocs akkor éjszaka eltört, amikor letéptem a nyakáról, de egy körömvágó csipesz segítségével sikerült megjavítanom.

A sátor nyílása felé nézek, és őt látom, ahogy ott áll, és tudom, hogy valójában nincs itt, csak a vírus játszadozik velem, hiszen a nyakában ott látom ugyanazt a medált, amit a kezemben tartók éppen. A betegség mindenféle látomásokat hívott elő. Olyan dolgokat, amiket látni akartam, és olyanokat is, amiket nem. A kislány a sátor bejáratánál mind a két kategóriába beleillett.

Bubby, miért hagytál ott engem?

Kinyitom a szám. Érzem a vér sós ízét.

– Menj el.

A látomás reszketve vibrálni kezd. Megdörzsölöm a szemem, és amikor abbahagyom, az öklöm csillog a vértől.

Elfutottál. Bubby, miért menekültél el?

Azután a füst darabjaira tépi szét, szétforgácsolja, semmivé zúzza őt. A nevén szólítom. Nem látni őt még kegyetlenebb dolog, mint látni. Olyan görcsös erővel szorítom az ezüstláncot, hogy a láncszemek bevágnak a húsomba.

Megfogni őt. Elfutni előle.

Megfogni. Elfutni.

A sátramon kívül a halotti tüzek vöröslő füstje. Itt bent a pestis vörös köde.

Te vagy a szerencsés, mondom Sissynek. Te még azelőtt mentél el, hogy elkezdődtek volna az igazán mocskos dolgok.

Távoli fegyverropogás robban bele az estébe. Csakhogy ezúttal nem holmi árnyékokra lövöldöző kétségbeesett menekült szórványos lövéseinek pa-pa-pa-pappja – ez nehézfegyverek dobhártya-repesztő pá-DÁÁMja. A nyomjelző lövedék süvítő vijjogása. Az automata fegyverek gyors válasza.

A Wright-Pattersont megtámadták.

Egyik részem fellélegzik. Mindig megkönnyebbülést hoz, ha hosszas, feszült várakozás után végül kitör a vihar. De lényem másik fele az, amelyik meg mindig elhiszi, hogy van esélyem túlélni a pestist, majdnem összecsinálja magát ijedtében. Túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy leszálljak a tábori ágyról, de ha nem lennék az, akkor is képtelen lennék rá, annyira rettegek. Lehunyom a szemem, és elsuttogok egy imát a Wright-Patterson asszonyaiért és férfijaiért, hogy elpusztítsanak egy-két támadót értem és Sissyért is. De főkepp Sissyért.

Most robbanások hasítanak bele a levegőbe. Hatalmas robbanások. Akkorák, hogy remeg alattam a föld, vibrál tőluk a bőröm; valósággal érzem, ahogy rácsapnak a halántékomra, ránehezednek a mellkasomra, és kiszorítják belőlem a levegőt. Úgy hallatszik, mintha a világot darabokra szaggatnák – de hát végül is éppen ez történik.

A pici sátorban fullasztó a füst, a bejárata úgy ragyog, mint egy háromszögletű szem, egy élénk, pokoli vörösben izzó parázsszem. Hát itt a vég, gondolom magamban. Végül mégsem pestisben fogok meghalni. Elég sokat éltem ahhoz, hogy ne a betegség, hanem egy földönkívüli behatoló végezzen velem. Jobb módja a halálnak, mindenesetre gyorsabb. Megpróbálok valami pozitív fordulatot csempészni küszöbön álló halálomba.

Puskalövés hallatszik. Hangjából ítélve egészen közelről, talán két-három sátornyira tőlem. Hallom, ahogy egy nő összevissza sikoltozik. Aztán egy újabb lövés. Örvénylő füst. Parázsként izzó vörös szem. Most már hallom is őt, amint közelit hozzám. Bakancsai cuppognak a nedves földön. Kotorászni kezdek az ágyam alatti kupiban: a revolverem keresem a ruhakupacok és a kiürült vizes palackok között. Christől kaptam aznap, amikor meghívott a sátrába lakni. Hol a fegyvered?, kérdezte. Teljesen ledöbbent, amikor hallotta, hogy nincs. Muszáj, hogy legyen fegyvered ember, mondta. Még a gyerekeknek is van. Nem érdekes, hogy képtelen vagyok eltalálni akár egy pajta szélesebbik falát is, és nagy eséllyel a saját lábam lövöm szét, ha elsütöm; az ember utáni korszakban Chris még mindig szentül hisz az alkotmány második kiegészítésében.

Várom, hogy feltűnjön a sátor nyílásában: egyik kezemben Sissy ezüstmedálja, a másikban Chris pisztolya. Az egyik kezemben a múlt. A másikban a jövő. Ez is egy nézőpont.

Talán ha csendben lapítok, az a valaki vagy valami továbbmegy. Leeresztett szempillám alól figyelem a vörös szemként izzó sátornyílást.

És aztán megjelenik egy hatalmas, fekete pupilla a bíborszín szemben. Bizonytalanul inog, ahogy behajol a sátorba, egy-két lépésnyire tőlem: az arcát nem látom, de hallom a zihálását. Igyekszem kontrollálni a saját lélegzetvételem, de akármilyen óvatosan veszem is a levegőt, a fertőzés hörgő hangja csatatéri robbanásoknál is hangosabban zakatol a mellkasomban. Nem tudom tisztán kivenni, mit visel. Csak azt látom, hogy a nadrágja szárát betűrte a bakancsába. Egy katona? Biztosan. Puska van a kezében.

Megmenekültem. Felemelem a medált tartó kezem, és elgyengült hangon szólok hozzá. Előrébb botorkál. Most már látom az arcát. Fiatal, talán egy-két évvel lehet idősebb nálam, és a nyaka csillog a vértől, a keze is vértől iszamós, amelyikben a puskát tartja. Az ágyam mellett fél térdre ereszkedik, aztán visszahőköl, ahogy megpillantja az arcomat: fakósárga bőröm, feldagadt ajkam és mélyen a szemgödörbe süppedt, véreres szemem messziről hirdeti, hogy lesújtott rám a pestis.

Velem ellentétben a katona tekintete tiszta – és a rettegéstől tágra nyílt.

– Tévedtünk, teljesen félreértettük! – suttogja. – Már itt vannak... itt voltak már egy ideje... bennünk... egész idő alatt... itt voltak bennünk.

Két hatalmas árnyék vetődik be a sátor nyilásán. Az egyik a nyakánál fogva megragadja a katonát, és kivonszolja. Felemelem az öreg pisztolyt – pontosabban csak megpróbálom, merthogy kicsúszik a kezemből, még mielőtt akár csak kicsit is fel tudnám emelni. A másik már rajtam is van, odébb löki a revolvert a kezem ügyéből, miközben felránt az ágyról. A fájdalom egy másodpercre elvakít. Válla fölött hátraordít a társának: – Vizsgáld meg! – és a következő pillanatban egy nagy, lapos fémtányér préselődik a homlokomhoz.

– Tiszta.

– És beteg. – Mindkét férfi katonai terepruhát visel – ugyanazt a típust, mint az előbb elhurcolt katona.

– Mi a neved, cimbora? – kérdezi az egyikük. Megrázom a fejem. Nem értem ezt az egészet. Nyílik a szám, de nem tudok értelmes hangot kiadni.

– Hagyd csak, tökre zombi – mondja a társa.

A másik bólint, és az állát dörzsölgetve néz le rám. Azután megszólal:

– A parancsnok arra utasított, hogy minden olyan civilt begyűjtsünk, aki nem fertőzött.

Körém tekeri a takarót, és egyazon lendülettel átnyalábol, és a vállára vet. Határozottan fertőzött civilként ezen nem kicsit lepődöm meg.

– Nyugi, zombi – szól hozzám. – Ennél jobb helyre fogsz kerülni.

Hiszek neki. És egyetlen másodpercre megengedem magamnak, hogy elhiggyem: végül is mégsem halok most meg.

26

A TÁMASZPONT KÓRHÁZÁNAK egy elkülönített szintjére visznek, amelyet a pestis áldozatainak tartanak fenn, és csak Zombi Kórterem néven emlegetnek. Kapok egy rakatnyi morfiumot és egy marha erős vírusölő gyógyszerkoktélt. Egy nő kezel, aki dr. Pamként mutatkozik be. Szelíd pillantású szeme, nyugodt hangja és nagyon hideg keze van. Szoros kontyba fogva hordja a haját. És kórházi fertőtlenítő szagát árasztja, egy leheletnyi parfümmel elegyítve. A kettő nem passzol egymáshoz.

Elmondja, hogy a túlélési esélyem egy a tízhez. Kitör belőlem a nevetés. Biztos kicsit buggyant vagyok még az erős gyógyszerektől. Egy a tízhez? És én még azt gondoltam, hogy a pestis egyenlő a halálos ítélettel. Majd’ szétvet az öröm.

A következő két nap folyamán a lázam felszökik. Jeges verítékben úszik a testem, és még az izzadságom is tele van vérpöttyökkel. Valami hagymázas félálomban lebegek ki-be a valóságba, miközben az orvosok mindent bevetnek a fertőzés ellen. A Vörös Halál ellen nincs gyógymód. Nem tehetnek egyebet értem, mint hogy folyamatosan gyógyszerekkel bombáznak, és biztosítják a kényelmemet mindaddig, míg vírus őnagysága el nem dönti, hogy tetszik-e neki az ízem, vagy sem.

A múlt utat talál hozzám, és időnként be-betör a kábulatomba. Van, hogy apám üldögél az ágyam szélén, van, hogy anyám, de a legtöbbször Sissyt látom. A helyiség vörösben úszik. A környező világot áttetsző vörös függönyön át látom. A kórterem visszahúzódik e vörös függöny mögé. Csak én vagyok itt, és bennem a betolakodó, és a halál – nemcsak az én családom, hanem minden halott, az összes akárhány milliárd halott nyújtja most felém a kezét, hogy elkapjon, miközben futok. Értem nyúlnak. Rohanok. És eszembe jut, hogy valójában nincs is különbség köztünk, élők és holtak között, hisz csak idő kérdése az egész: vannak a múltbeli halottak, és vannak a jövőbeli halottak.

A harmadik napon lemegy a lázam. Az ötödik napon már megmarad bennem a folyadék, és a tekintetem meg a tüdőm kezd kitisztulni. A vörös függöny felemelkedik, és most már látom a kórtermet, a köpenybe és maszkba bújt orvosokat, ápolónőket és műtősöket, a halál – múlt és jövő – különböző stádiumaiban lévő betegeket, amint a morfium lágy hullámain lebegnek, vagy épp letakart arccal tolják ki őket guruló ágyukon, a jelen halottjait.

A hatodik napon dr. Pam kijelenti, hogy a legrosszabbon már túl vagyok. Levesz a gyógyszerekről, ami kicsit rosszul érint; hiányozni fog a mindennapi betevő morfiumom.

– Ez már nem az én döntésem – magyarázza. – Átszállítanak a lábadozóba, amíg újra talpra nem állsz. Szükségünk lesz rád.

– Szükségük, rám?

– A háborúban.

A háború. Emlékszem a tűzharcokra, a robbanásokra, a sátramba berontó katonára, és arra, hogy Azok itt vannak bennünk.

– Mi történik? – kérdezem. – Mi történt itt?

A doktornő már elfordult tőlem, és suttogva mond valamit a műtősnek, akinek átadta a lázlapomat – de azért nem annyira halkan, hogy ne értsem:

– Pontban 15 órakor hozza át a vizsgálóba, amikor már kiürültek belőle a gyógyszerek. Felcímkézzük.

27

A BÁZIS BEJÁRATA MELLETTI óriási hangárba visznek. Akárhova nézek, egy nemrég véget ért csata nyomait látom. Kiégett járművek, leomlott épületek kőtörmeléke, itt-ott makacsul füstölő kis tüzek, golyó lyuggatta himlőhelyes aszfalt, aknavetők hagyta másfél méteres kráterek. De a biztonsági kerítést már megjavították, és mögötte látom a kiégett fekete senkiföldjét, azt a részt ahol nem olyan rég még a sátorváros állt.

A hangárban katonák festenek piros köröket a csillogó betonra. Repülőgépek nincsenek. Kigurítanak egy hátsó ajtón egy vizsgálóba, ott leraknak az asztalra, és pár percre magamra hagynak. Lüktető éles fények alatt reszketek vékony kórházi köntösömben. Mik azok a nagy piros körök? És honnan van megint áram? És mire gondolt a doktornő, amikor azt mondta, hogy felcímkézzük? Nem bírom kordában tartani a gondolataimat, ide-oda cikáznák. Mi történt itt? Ha a földönkívüliek megtámadták a bázist, hol vannak a halott földönkívüliek? Hol van a leszedett űrhajójuk? És hogyan sikerült megvédeni magunkat egy olyan fejlett intelligenciával szemben, amely több ezer évvel előttünk jár – sőt: legyőznünk?

Kinyílik a belső ajtó, és dr. Pam lép be. Bevilágít a szemembe valami ragyogó fénnyel. Meghallgatja a szívem, a tüdőm, pár helyen megütöget. Egy rizsszemnyi ezüstszürke golyócskát mutat nekem.

– Mi ez? – kérdezem. Őszintén, azon sem csodálkoznék, ha most kijelentené, hogy ez tulajdonképpen egy földönkívüli anyahajó: rájöttünk, hogy Azok nem nagyobbak, mint egy amőba.

Ehelyett elmagyarázza, hogy a szürke fémgolyócska egy nyomkövető, amely rá van kapcsolva a bázis nagygépes rendszerére. Szigorúan titkos eszköz, a katonaságnál már évek óta használják. Az az elgondolás, hogy a túlélő emberekbe mind beágyazzák a nyomkövetőt. Mindegyik ilyen eszköz egyedi jelzést bocsát ki, egyfajta „aláírást”, amelyet a detektorok akár egymérföldes távolságból is képesek érzékelni. Azért teszik belénk, hogy nyomon tudjanak követni, mondja. Hogy gondoskodni tudjanak a biztonságunkról.

Hátul a nyakamba fecskendez valamit, amitől elzsibbadok, aztán bejuttatja a nyomkövetőt a bőröm alá, közel a koponyaalaphoz. A beágyazás helyét bekötözi, aztán visszasegít a kerekes székbe, és áttol a szomszédos helyiségbe. Ez a vizsgálónál lényegesen kisebb szoba, benne egy fehér színű, állítható támlájú szék, amely egy fogorvosi rendelőt juttat az eszembe, valamint egy számítógép és egy monitor. Besegít a dönthető székbe, és elkezd lekötözni: leszíjazza a csuklóm, a bokám. Mindeközben az arca egészen közel van az enyémhez. A szagok háborújában, úgy érzem, orrhossznyival a parfüm vezet a fertőtlenítőszerrel szemben. A doktornő észreveszi az arckifejezésem, és megnyugtat:

– Nem fog fájni.

Teljes rémületben suttogom:

– Mi nem fog fájni?

Odalép a monitorhoz, és elkezd parancsokat bepötyögni.

– Ezt a programot egy parazitafertőzött laptopján találtuk – magyarázza dr. Pam. Mielőtt rákérdezhetnék, hogy mi a fészkes fene az a parazitafertőzött, folytatja: – Nem teljesen tiszta számunkra, hogy ezek az egyének mire használták, de azt tudjuk, hogy tökéletesen biztonságos. Fedőneve: Csodaország.

– És mire jó? – kérdezem. Nem vagyok biztos abban, hogy jól értem, amit mond, de mintha arról beszelne, hogy a földönkívüliek valamiképpen beszivárogtak a Wright-Pattersonra, és meghekkelték az itteni számítógépes rendszereket. Nem bírom kiverni a fejemből a parazitafertőzött szót. Ahogy a sátorba berontó katona véres arcát sem. Itt vannak bennünk.

– Ez egy térképezőszoftver – feleli. Ami igazából nem válasz.

– És mit térképez fel?

Már-már kényelmetlenül hosszú ideig néz rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy elmondja-e nekem az igazat vagy sem.

– Téged térképez föl. Csukd be a szemed, vegyél egy nagy, mély lélegzetet. Visszaszámolok háromtól... kettő... egy...

És az univerzum összeomlik bennem.

Hirtelen ott találom magam háromévesen, amint a kiságyam oldalába kapaszkodom, és fel-le ugrálok sikítva, mintha legalábbis valaki meg akarna ölni. Nem egyszerűen emlékszem arra a napra, hanem megélem.

Most hat vagyok, és műanyag baseballütőmet lendítem. Azt, amelyiket annyira szerettem; és amelyikről már egészen megfeledkeztem.

Azután, már tízévesen hazafelé tartunk kocsival a kisállatboltból, ölemben egy zacskónyi aranyhallal, és neveken vitatkozunk anyuval. Világossárga ruhát visel.

Tizenhárom, péntek este van, focizom a srácokkal, és a tömeg ujjong a lelátón. Mélyebbre visz a memóriám.

Mintha lassulna a kerék, amely visszafelé pergeti az időm. Úgy érzem magam, mintha elsüllyednék – mintha belefulladnék az életemről szóló álomba. A két lábam kétségbeesetten kirúg, bár szorosan le van szíjazva, mintha futnék.

Futni.

Az első csók. Laceynek hívták. Az algebratanárnőm kilencedikből, akinek rettenetesen pocsék volt a kézírása. A jogosítvány megszerzése. Minden ott van, nincsenek fehér foltok, kitöltetlen mezők, minden kiömlik belőlem, miközben én magam átömlöm Csodaországba.

Minden.

Zöld folt az éjszakai égbolton.

Fogom a deszkákat, amiket apu a nappali ablakai elé szögel. Gépfegyverropogás az utca végéből, üvegcsörömpölés, sikoltozó emberek. És a lesújtó kalapács hangja: bamm, hamm, BAMM.

Fújjátok el a gyertyákat, anyu hisztérikus suttogása. Hát nem halljátok őket? Jönnek!

És az apám, amint tökéletesen nyugodt hangon mondja a szuroksötétben: Ha bármi történne velem, vigyázz édesanyádra és a kishúgodra.

Szabadesésben zuhanok. Végsebességgel. Nincs menekvés. Nem egyszerűen emlékezni fogok arra az éjszakára. Újra át fogom élni az egészet.

Egész úton üldözött engem, miközben a sátorváros felé jöttem. A dolog, ami elől menekültem, ami elől még mindig menekülök, a dolog, amely sosem fog szabadon ereszteni engem. Amit keresek. Ami elől futok.

Vigyázz édesanyádra! Vigyázz a kishúgodra!

A bejárati ajtó nagy robajjal szakad be. Apu egyenest az első behatoló mellkasába ereszti a golyót. A fickó valamit tolhatott korábban, mert továbbra is csak jön és jön. Aztán egy lefűrészelt csövű sörétes puskát látok apám arcába nyomva, és ez az utolsó alkalom, hogy látok valamit apám arcából.

A szoba megtelik árnyakkal, és az egyik közülük az anyám, azután még több az árny és a rekedt kiáltás, és rohanok felfelé a lépcsőn, Sissyvel az ölemben, és túl későn jövök rá, hogy zsákutcába kerültem.

Egy kéz megragadja az ingemet és hátraránt, úgyhogy legurulok a lépcsőn, esés közben testemmel védelmezve Sissyt. A lépcső alján nagyot koppan a fejem a padlón.

Azután árnyak, hatalmas árnyak hajolnak fölém, egy csomó kéz nyúl Sissy után, és kitépik őt a karomból. És Sissy csak visít és visít közben, hogy Bubby, Bubby, Bubby, Bubby!

Felé nyúlok a sötétben. Ujjaim beleakadnak a nyakában lógó medálba, és leszakítják az ezüstláncot.

Azután, ahogy a nap fényét az örök sötétség váltja fel, úgy hal el hirtelen a kishúgom hangja.

Aztán a punkok már rajtam vannak. Hárman közülük rendesen beszíva, vagy épp az anyag utáni kétségbeesett vágytól hajtva, ütni-verni-rúgni kezdenek: csak úgy záporoznak a hátamra és a gyomromra irányított csapások, és amikor felemelem a kezem, hogy védjem az arcom, megpillantom a fejem fölött apa kalapácsát.

Süvítve indul el felém. És félregurulok. A lecsapó kalapács feje majdhogynem súrolja a halántékomat, és a lendület egyenesen a fickó sípcsontjába vezeti. Az iszonyú üvöltéssel térdre rogy.

Én már újra talpon vagyok, futok a folyosón a konyha felé, dübörgő léptek mögöttem, mintha mennydörgés kísérné az utam.

Vigyázz a kishúgodra!

Megbotlom valamiben a hátsó udvaron, talán a kerti locsolótömlőben vagy Sissy valamelyik buta játékában. Arccal a nedves fűbe bukom a csillagokkal teli ég alatt. A zöldes fénnyel izzó gömb, a fölöttünk keringő Szem hidegen bámul le rám, rám, aki egy ezüstmedált szorongat vérző kezében, rám, aki élek, rám, aki nem mentem vissza, rám, aki elfutott.

29

OLYAN MÉLYRE ZUHANTAM, hogy senki sem tud elérni. Hetek óta első ízben érzem teljesen zsibbadtnak magam, úgy értem, még saját magamat sem értem. Nincs olyan pontja a térnek, ahol én véget érek, és elkezdődik a nagy semmi.

A doktornő hangja áttöri a sötétséget, és odaúszik hozzám. Én úgy kapaszkodom belé, mint egy mentőkötélbe, amely kihúz a feneketlen kút mélyéről.

– Vége van már. Minden rendben. Vége...

Levegőért küzdve török fel a mélyből, bele a való világba, fékezhetetlenül és férfiatlanul sírva-vinnyogva, és közben arra gondolok: Téved, doki, ennek sosem lesz vége. Mindig újra meg újra kezdődik. Az orvosnő arca beúszik a látóterembe és kiélesedik, a karom nekifeszül a leszorító szíjaknak, ahogy megpróbálnám megragadni a köpenyét. Véget kell vetnie ennek az egésznek.

– Mi a pokol volt ez? – kérdezem rekedt suttogással. A torkom ég, a szám kiszáradt. Úgy érzem magam, mintha nem nyomnék többet egy csecsemőnél, mintha az összes húst letépték volna a csontjaimról. És én még azt hittem, hogy a pestis volt a pokol!

– Ez egy módszer, hogy beléd lássunk, hogy valóban képet kapjunk arról, mi történik – mondja gyengéden. Könnyű kézzel végigsimít a homlokomon. Ez a mozdulat anyámat idézi fel bennem, az anyámról pedig eszembe jut, hogy a sötétben elveszítettem őt, hogy elfutottam tőle az éjszakában, a következő gondolatom pedig az, hogy nem itt kellene feküdnöm leszíjazva ebben a fehér székben, hanem velük kellene lennem. Maradnom kellett volna, és szembenéznem azzal, amivel ők. Vigyázz a kishúgodra!

– Ez lett volna a következő kérdésem – mondom, és minden erőmmel azért küzdök, hogy összpontosítani tudjak. – Mi történik?

– Bennünk vannak – válaszolja. – Belülről támadtak meg minket a bázison az állomány fertőzött tagjai, akik beépültek a hadseregbe.

Hagy nekem pár percet, hogy feldolgozhassam és megemészthessem az új információt, miközben letörli a könnyeket az arcomról egy hűvös, nedves kendővel. Egyszerűen őrjítő, hogy milyen anyáskodó, és a kendő csillapító hűvössége szinte kellemes kínt okoz.

Félreteszi a kendőt, és mélyen a szemembe néz.

– A fertőzöttek és tiszták arányából kiindulva itt a bázison arra a becslésre jutottunk, hogy három túlélő emberből a Földön egy közéjük tartozik.

Meglazítja a szíjakat rajtam. Olyan testetlen vagyok és légies akár egy felhő, és olyan könnyű, mint egy lufi. Amikor az utolsó szíjat is lecsatolja rólam, úgy érzem, mindjárt kirepülök a székből, és meg sem állok a mennyezetig.

– Szeretnél látni egyet? – kérdezi.

És felém nyújtja a kezét.

29

A LIFTHEZ GURÍT. Egyirányú expressz, amely több száz méterrel a föld alá visz. Az ajtók egy hosszú, fehér salakbeton folyosóra nyílnak. Dr. Pam elmagyarázza, hogy egy óvóhelykomplexumban vagyunk, amely majdnem olyan nagy, mint a fölöttünk levő bázis; akár egy 50 megatonnás atomcsapás is átvészelhető itt. Azt mondom, máris nagyobb biztonságban érzem magam. Úgy nevet, mintha viccesnek találná a megjegyzésem. Kétoldalt alagutak, jelzés nélküli ajtók, és noha a padló vízszintes, úgy érzem, mintha egyre lejjebb vinnének, abba a lyukba, ahol maga az őrdög lakik. Katonák sietnek fel-alá a folyosón; amikor a doktornő elgurít mellettük, elfordítják a tekintetüket, és abbahagyják a beszédet.

Szeretnél látni egyet közülük?

Igen. Nem, a fenébe is!

Megáll az egyik jelöletlen ajtó előtt, és becsúsztat a zárba egy kulcskártyát. A piros fény zöldre vált. Betol a szobába és egy hosszú tükör előtt parkol le. Eltátom a szám és leesik az állam, aztán behunyom a szemem – mert bármi ül is abban a kerekes székben, az egyszerűen nem én vagyok, nem lehetek én.

Amikor első ízben tűnt fel az anyahajó, nyolcvanhat kiló voltam, és majdnem csupa izom. Abból az izomból mostanra kábé húsz kiló eltűnt. Az idegen a tükörből az éhezők tekintetével nézett vissza rám: óriási, beesett, sötét karikák árnyékolta szemmel. Mintha a vírus kést ragadott volna, és lefaragta volna az arcomról a húst, csúcsosra élezte az állam, és egy vékony pengét hagyott az orromból. A hajam száraz, szálkás, foltokban kopaszodó.

Tökre zombi.

Dr. Pam a tükör felé biccent.

– Ne izgulj. Ő nem lát minket.

Ő? De hát kiről beszél?

Lenyom egy gombot, mire a tükörfal túloldalán lévő szobát elárasztja a fény. Saját arcom szellemképpé oldódik a tükörben. Magamon átnézve látom a másik oldalon ülő személyt.

Chris az.

Egy ugyanolyan székhez van szíjazva, mint amilyen a Csodaország szobájában van. A fejéből drótok vezetnek a mögötte lévő, villódzó piros fényeket mutató hatalmas konzolhoz. Alig tudja tartani a fejét, mint egy gyerek, aki az álmosság ellen küzd az órán.

A doktornő észreveszi, hogy megfeszülök, amint meglátom őt.

– Mi van? Ismered?

– Chrisnek hívják. Ő az én... A menekülttáborban találkoztam vele. Felajánlotta, hogy lakjak a sátrában, és segített nekem, amikor lebetegedtem...

– A barátod? – A doktornő meglepettnek tűnik.

– Igen. Nem. Igen, ő a barátom.

– Ő nem az, akinek gondolod.

Megérint egy gombot, és a monitor életre kel. Elszakítom a tekintetem Chrisről, Chris arcáról, hogy belenézzek a fejébe, a látható helyett a rejtettet lássam, merthogy a kijelzőn az agyát látom: csillogó csontozatba foglalt, beteges sárgászölden világító agyát.

– Mi az? – kérdezem suttogva.

– A parazita – mondja dr. Pam. Lenyom egy másik gombot, és ráközelít Chris agyának elülső részére. A zöldes szín most intenzívebbé válik, neonfényben ragyog. – Ez itt a prefrontális kéreg, agyunk gondolkodó része. Az a rész, ami emberré tesz minket.

Ráközelít egy gombostűfejnél nem nagyobb pontra, és akkor már látom. A gyomrom lassan felfordul. A lágy szövetbe tojásforma lüktető növekmény ágyazódott be, ezer és ezer pici, gyökérszerű kaccsal kapaszkodva legyezőszerűen minden irányba, belefúrva magát Chris agyának redőibe és mélyedéseibe.

– Nem tudjuk, hogyan csinálták – mondja dr. Pam. – Igazából még azt sem tudjuk, hogy a fertőzöttek tudatában vannak-e hogy bennük van a parazita, vagy egész életükben csak dróton rángatják őket.

A valami, ami teljesen beleszőtte magát Chris agyába, lüktet.

– Szedjék ki belőle. – Alig bírom megformálni a szavakat.

– Megpróbáltuk – mondja dr. Pam. – Gyógyszerekkel, sugárzással, elektrosokkal, sebészeti beavatkozással. Semmi sem működik. Az egyetlen módja annak, hogy végezzünk velük az, hogy elpusztítjuk a gazdatestet. – Elém csúsztatja a billentyűzetet. – Nem fog érezni semmit.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Megrázom a fejem. Nem értem.

– Nem tart tovább egy másodpercnél – biztosít dr. Pam. – És teljesen fájdalommentes. Ez a gomb itt.

Lepillantok a gombra. Rajta a felirat: végrehajtás.

– Te nem Christ ölöd meg. Azt a benne élősködő valamit pusztítod el, ami különben téged pusztítana el.

– Megvolt az esélye, hogy megöljön engem – vitatkozom vele. Megrázom a fejem. Ez nekem túl sok. Képtelen vagyok rá. – És nem tette. Életben hagyott.

– Mert még nem volt itt az ideje, azért. A támadás előtt hagyott ott, ugye?

Bólintok. Újra Chrisre pillantok, a kétoldalas tükrön keresztül, saját áttetsző önmagam homályos körvonalain keresztül.

– Elpusztítod azokat a valamiket, amelyek ezért felelősek. – A doktornő a kezembe nyom egy apró tárgyat.

Sissy medálja.

A húgom medálja, a gomb és Chris. És az a valami Chrisben.

És én. Vagy legalábbis, ami megmaradt belőlem. Mi maradt meg belőlem? Sissy nyakláncának fémszemei belevágnak a tenyerembe.

– Így állítjuk meg őket – sürget dr. Pam. – Míg van, aki megállítsa őket.

Chris a székben. A medál a kezemben. Mióta futok? Csak futok, futok, futok. Chris, már rosszul vagyok a sok meneküléstől. Maradnom kellett volna. Szembe kellett volna fordulnom vele. Ha akkor szembenéztem volna vele, nem kellene most ezt tennem. Előbb vagy utóbb azonban az embernek választania kell a között, hogy elfut, és a között, hogy szembenéz azzal a dologgal, amivel korábban képtelen volt szembesülni.

Rányomom az ujjam a gombra, olyan erősen, amennyire csak bírom.

30

A LÁBADOZÓSZÁRNYAT sokkal jobban szeretem, mint a Zombi Kórtermet. Jobb szag van, már csak ezért is; ráadásul külön szobát kaptam. Nem vagyok összezárva száz másik emberrel. Csendes szobám meghitt magányában könnyen el tudom hitetni magammal azt, hogy a világ ugyanolyan, mint a támadások előtt volt. Hetek óta először tudok magamhoz venni valami szilárd táplálékot, és képes vagyok egyedül kijárni a fürdőbe – bár a tükröket kerülöm. A nappalok derűsebbek, de az éjszakák rettenetesek: valahányszor lehunyom a szemem, látom csontvázönmagam a kivégzőszobában, és Christ leszíjazva a tükörfal másik oldalán lévő szobában. Még saját csontos ujjam, amint lenyomja a gombot.

Chris elment. Dr. Pam szerint Chris soha nem is létezett. Az a valami irányította őt – hogy miként, arról fogalmuk sincs –, ami mélyen befészkelte magát az agyába, valamikor a múltban –, hogy mikor, arról szintén fogalmuk sincs. Nem ereszkedtek le földönkívüliek az anyahajóról, hogy megtámadják Wright-Pattersont.

A támadás belülről érkezett, a parazitafertőzött katonák fordították fegyverüket a bajtársaik ellen. Ami azt jelenti, hogy már hosszú ideje rejtőzködtek bennünk. Kivárták, míg az első három hullám kezelhető számúra csappantotta a népességet, mielőtt felfedték volna valódi énjüket.

Hogy is fogalmazott Chris? Tudják, hogyan gondolkodunk.

Tudták, hogy bízunk a többség győz elvében. Tudták, hogy azoknál a fickóknál fogunk menedéket keresni, akik fel vannak fegyverkezve. Tehát, Mr. Alien, hogyan küzdi le ezt az akadályt? Egyszerűen, hiszen tudja, hogy mi hogyan gondolkozunk, nem igaz? Alvó egységeket ágyaz be oda, ahol a fegyverek vannak. Még ha a csapatai alul is maradnak kezdetben, ahogy Wright-Patterson esetében is történt, a végső célt sikerült teljesíteni: darabjaira robbantani a társadalmat. Ha az ellenség pont úgy néz ki, mint te, hogy tudsz megküzdeni vele?

Azon a ponton a játszmának vége. Éhezés, betegségek, vadállatok; már csak idő kérdése, hogy az utolsó elszigetelt túlélők is meghaljanak.

A hatodik emeleten lévő ablakomból rálátok a bázis főkapujára. Alkonyattájt régi sárga iskolabuszok konvoja hagyja el a támaszpontot néhány Humvee kíséretében. Pár órával később a buszok tömve érkeznek vissza, jobbára gyerekekkel telizsúfolva, bár azért ezt elég nehéz megállapítani a sötétben. A hangárba viszik, és felcímkézik őket, a „parazitafertőzötteket” kirostálják és megsemmisítik. Legalábbis így mesélték a nővérek. Számomra ez az egész őrültségnek tűnik, figyelembe véve azt, amit a támadásokról eddig tudunk. Hogyan tudták olyan gyorsan olyan sokunkat elpusztítani? Ó, igen, mert az emberek olyanok, mint a birkák! És most lám, újra itt vagyunk, nyájba tömörülve. Szépen szem előtt. Ennyi erővel akár egy nagy vörös célkeresztet is festhettünk volna a bázisra. Itt vagyunk! Lőjetek, ha készen álltok!

És nem bírom tovább.

Még ha a testem napról napra erősebbé válik is, a kedélyem kezd megzuhanni.

Tényleg nem értem. Mi értelme? Nem az ő szemszögükből; az már kezdettől fogva a napnál is világosabb.

Úgy értem, mi értelme van egyáltalán annak, hogy mi létezünk még? Biztos vagyok abban, hogy ha nem tömörülünk megint, akkor előrukkolnak egy másik tervvel, még ha az nem is más, mint hogy parazitafertőzött gyilkosokat vetnek be, akik szép sorban, egyenként végeznek az ostoba, elszigetelt emberekkel.

Itt nem lehet győzni. Ha valamiképpen sikerült volna megmentenem a húgomat, az se számított volna. Csak megajándékoztam volna még maximum egy-két plusz hónappal.

Mi vagyunk a halottak. Senki más nincs már. Csak a múltbeli halottak és a jövőbeli halottak. Holttestek és majdani holttestek.

Valahol útközben a föld alatti szoba és mostani szobám között elveszítettem Sissy medálját. Az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy az üres levegőt markolom, és hallom, amint a kishúgom a nevemet kiáltja, olyan tisztán, mintha csak pár lépésre állna tőlem, és én dühbe gurulok, nagyon bepipulok, és mondom neki, hogy fogja már be, elveszítettem, ennyi. Ugyanolyan halott vagyok, mint ő, hát nem vágja? Egy zombi, az vagyok.

Leállok az evéssel. Visszautasítom a gyógyszereimet. Órákon át heverek az ágyamban a plafonra meredve, arra várva, hogy legyen már vége, arra várva, hogy csatlakozzam a húgomhoz és a hétmilliárd másik szerencséshez. A vírus helyét, amely azon volt, hogy elevenen felzabáljon, most egy másik betegség vette át, amely ha lehet, még éhesebb. Egy olyan betegség, amely százszázalékos hatékonysággal gyilkol. És azt mondom magamnak: Ne hagyd, hogy megtegyék, ember! Ez is része a tervüknek, de nem lesz tőle jobb. Egész álló nap tolhatnám a buzdító beszédeket. Mit se számít, hiszen ettől még a tény tény marad: abban a pillanatban, amikor az anyahajó megjelent az égbolton, vége volt a játéknak. Hogy game over, az biztos – a kérdés csak az, hogy mikor.

És épp abban a pillanatban, amikor eljutok arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút, amikor az utolsó olyan részem is, amely eddig küzdött, úgy döntött, hogy feladja a harcot, hirtelen feltűnik a színen a megmentőm – mintha csak egész végig arra várt volna, hogy eljussak ebbe a fázisba.

Kitárul az ajtó, és az árnyéka betölti a teret: magas, sovány kemény kontúrú árnyék, mintha csak egyetlen fekete márványtömbből faragták volna ki. Az árnyék rám vetül, ahogy az ágyam felé közeledik. El akarom fordítani a fejem, de képtelen vagyok rá. Szemével – olyan kék, és olyan hideg, mint egy gleccsertó vize – az ágyamhoz szögez, fogva tart. Kilép a fénybe, és most már látom rövidre nyírt, homokszín haját, éles vonalú orrát és pengevékony száját, amely merev, minden vidámságot mellőző mosolyra húzódik. Ropogós uniformis. Csillogó fekete bakancs. Tiszti rangjelzés a gallérján.

Már-már kínosan hosszan néz le rám, szótlanul. Miért nem tudom elfordítani a szemem, miért tart fogva fagyos, kék pillantása? Az arcvonásai annyira élesek, hogy nem is tűnik valóságosnak, mintha fából faragott emberi arca lenne.

– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezi. A hangja mély, nagyon mély, mint a moziban az előzetesek bemondóinak érces hangja. Megrázom a fejem. Honnan a pokolból tudhatnám? Életemben nem láttam még.

– Alexander Vosch ezredes vagyok, ennek a bázisnak a parancsnoka.

Nem nyújtja a kezét. Csak bámul rám. Odalép az ágyam végébe, és megnézi a lázlapomat. A szívem vadul dübörög. Úgy érzem magam, mint akit az igazgatói irodába hívattak.

– Tüdő rendben. Szívritmus, vérnyomás is. Minden jó. – Visszaakasztja a lapot a kampóra. – Csakhogy semmi sem jó, ugye! Valójában minden átkozottul rossz.

Odahúz az ágyam mellé egy széket és leül. Mozdulata sima, könnyed, minden modorosságtól mentes, mintha csak órákon át gyakorolta volna, tökélyre fejlesztve a leülés művészetét. Mielőtt folytatná a beszédet, tökéletesen egyenes vonallá igazítja a nadrágja élet.

– Láttam a Csodaország-profilod. Roppant érdekes. És roppant tanulságos.

A zsebébe nyúl, megint csak olyan kecsesen, hogy inkább táncmozdulatnak tűnik, és előhúzza Sissy ezüstmedálját.

– Szerintem ez a tiéd.

Odadobja az ágyra, a kezem ügyébe. Várja, hogy megragadjam. Kényszerítem magam, hogy ne mozduljak, magam sem tudom pontosan, miért. Megint a zubbonya zsebébe nyúl. Ezúttal egy tárca méretű fotót lök az ölembe. Felemelem. Egy kis szőke gyerek van rajta, hat-, esetleg hétéves lehet. Ugyanolyan a szeme, mint Voschnak. És egy csinos, Voschsal egykorú nő ölében fotózták le.

– Tudod, hogy kik ők?

Nem túl nehéz kérdés. Bólintok. Valamilyen oknál fogva a fénykép idegesít. Odanyújtom neki, hogy tegye el. Nem teszi el.

– Ők itt az én ezüstláncom – mondja.

– Sajnálom – mondom, mert nem nagyon jut eszembe más, amit mondhatnék.

– Nem volt szükségszerű, hogy pont így járjanak el velünk, tudod? Elgondolkodtál ezen valaha? Szép nyugodtan is kicsinálhattak volna minket, rendre – akkor mégis miért döntöttek úgy, hogy ilyen gyorsan végeznek velünk? Minek szabadították ránk a pestist, ami minden tíz emberből kilencet megöl? Miért nem hetet? Vagy tízet? Más szóval, mire ez a fene nagy sietség a részükről? Van egy elméletem erre vonatkozóan. Szeretnéd hallani?

Nem, gondolom magamban, nem igazán. Kicsoda ez a fickó, és miért jött ide beszélgetni velem?

– Van Sztálinnak egy mondása – mondja – „Egy ember halála tragédia; millióké statisztika.” El tudsz képzelni bármiből is egymilliót? Nekem ez gondot jelent. Ez kitágítja a felfogóképességünk határait. És ők pontosan ezért csinálták így. Olyan ez, mint amikor egy csapat már bebiztosította a győzelmét, de nem ül rá az eredményre, hanem tovább hajt a pontokért. Fociztál már életedben, nem? Nem is annyira a küzdő képességünk megsemmisítéséről szól ez, hanem inkább arról, hogy megtörjék az akaratunkat, a harci kedvünket. – Elveszi a fényképet, és visszacsúsztatja a zsebébe. – Úgyhogy nem gondolok a 6,9 milliárd emberre. Csak erre a kettőre. – Sissy medálja felé int a fejével, majd folytatja: – Magára hagytad. Amikor szüksége volt rád, te elfutottál. És még mindig futsz. Nem gondolod, hogy épp ideje, hogy abbahagyd a menekülést, és megharcolj érte?

Szóra nyitom a szám, és függetlenül attól, hogy mit akarok mondani, ez bukik ki belőlem: – Ő halott.

Legyint. Hülyének érzem magam.

– Mi mindannyian halottak vagyunk, fiam. Csak páran közülünk egy kicsit előrébb tartanak ebben a többieknél. Most azon töprengsz, ki a fene lehetek én, és vajon miért jöttem ide. Nos, azt már elmondtam, hogy ki vagyok. Most azt fogom elárulni, hogy miért jöttem ide.

– Jó – suttogom. Talán ha elmondja, utána békén hagy. A frászt hozza rám ez a fura fazon. Van valami keménység abban, ahogy rám néz azzal a jeges pillantásával, nincs erre más szavam – mintha csak egy életre kelt szobor lenne.

– Azért vagyok itt, mert majdnem mindenkit megöltek közülünk – de nem mindenkit. És itt követték el a hibát, fiam. Ez a gyenge pontja a tervüknek. Mert ha nem egyszerre végeznek mindannyiunkkal, azok, akik túlélik, nem a gyengék lesznek. Az erősek – és csakis az erősek – fogják túlélni. Akik meghajolnak, de nem törnek meg, ha érted, mit akarok mondani. Az olyan emberek, mint én. Az olyan emberek, mint te.

Megrázom a fejem.

– Én nem vagyok erős.

– Nos, e tekintetben ellent kell mondanom neked. Tudod, a Csodaország nem egyszerűen a tapasztalataidat térképezi fel, hanem téged. Nemcsak azt árulja el rólad, hogy ki vagy, hanem azt is, hogy milyen fából faragtak. Feltárja a múltad – és a benned rejlő lehetőségeket. És a benned lévő potenciál, nem viccelek, messze túlmutat az átlagon. Pontosan az a fajta vagy, akire szükségünk van, és pontosan akkor, amikor szükségünk van rá. – Feláll. Fölém tornyosulva utasít: – Kelj fel!

Nem kér, utasít. Hangja ugyanolyan kőkemény, mint az arca. Egészen közel hajol az arcomba, és halk, fenyegető hangon kérdezi:

– Mit akarsz? Őszintén!

– Azt akarom, hogy menjen el.

– Nem. – Éles mozdulattal rázza meg a fejét. – Mit akarsz igazából?

Érzem, ahogy az alsó ajkam remegve lebiggyed, mint egy kisgyereké, akinél pillanatokon belül eltörik a mécses. Ég a szemem. Keményen ráharapok a nyelvemre, és kényszerítem magam, hogy farkasszemet nézzek vele, álljam jeges-perzselő pillantását.

– Meg akarsz halni?

Vajon rábólintottam? Képtelen vagyok visszaemlékezni. Talán mégiscsak, mert így folytatja:

– Én ezt nem fogom hagyni. Akkor most mi lesz?

– Akkor, gondolom, élni fogok.

– Nem, nem fogsz. Meg fogsz halni. Meg fogsz halni, és sem te, sem én, sem senki más nem fogja tudni megakadályozni ezt. Te, én, minden túlélő ezen a szép, nagy, kék bolygón meg fog halni, hogy helyet csináljon Azoknak.

Na, most fején találta a szöget. Nem lacafacázott: ez volt a tökéletes szöveg, ami a tökéletes pillanatban hangzott el, és az, amit eddig sikertelenül próbált felpiszkálni bennem, most egy csapásra kirobbant belőlem.

– Akkor meg mi értelme, he? – Egyenesen a képébe üvöltök. – Mi a francos értelme van? Maga mindenre tudja a választ, akkor most mondja meg, mert nekem aztán rohadtul gőzöm sincs, miért ne szarhatnám le magasról ezt az egészet!

A karomnál fogva megragad, és az ablak felé lök. A következő másodpercben már mögöttem van, és elhúzza a függönyt. Látom a hangár mellett várakozó iskolabuszokat, és egy csomó gyereket, akik sorba állnak, hogy bemehessenek a hangárba.

– Nem a megfelelő embert kérdezed – mordul rám. – Őket kérdezd, miért ne szarhatnád le magasról ezt az egészet. Nekik mondd, hogy nincs semmi értelme. Nekik mondd, hogy meg akarsz halni.

Megragadja a vállam, és maga felé fordít. Erősen mellbe vág, és úgy mondja a szemembe:

– Felborították bennünk a dolgok természetes rendjét fiam. Jobb meghalni, mint élni. Jobb feladni, mint harcolni. Jobb rejtőzködni, mint szembenézni a fenyegetéssel. Tudják, hogy ha meg akarnak törni bennünket, először itt kell elpusztítaniuk minket. – Megütögeti a mellkasomat. – A végső harcot ezért a bolygó nem a csatamezőn, nem a hegyekben, nem a dzsungelben, nem a sivatagban és nem a tengeren fogják megvívni. Itt fog lezajlani. – Megint megütögeti a mellemet. Keményen. Puff, puff puff.

Ezen a ponton én már teljesen kész voltam: szabad utat engedtem mindannak, ami a húgom halála óta gyűlt fel bennem, amit magamba fojtottam. Úgy zokogtam, mint még soha azelőtt, mintha a sírás valami új élmény lenne, amit most tapasztalok meg, és amiben örömömet lelem.

– Te vagy az emberi agyag – suttogja Vosch kíméletlenül a fülembe. – És én vagyok Michelangelo. Én vagyok a szobrász, és te leszel az én remekművem. – A tekintete halványkék lángként lobog, és beleégeti magát a lelkem legmélyére. – Isten nem azokat hívja harcba, akik fel vannak fegyverezve, fiam. Isten az arra hivatottakat fegyverezi fel. És te az elhivatottak között vagy.

Egy ígérettel hagy magamra. Szavai forrón lüktetnek az agyamban, ígérete velem marad az éjszaka legsötétebb óráiban is, és az elkövetkező napban végig.

Megtanítalak arra, hogy szeresd a halált. Megszabadítalak a bánat, a bűntudat és az önsajnálat terheitől, és csordultig töltelek gyűlölettel és ravaszsággal, és átitatlak a bosszúállás szellemével. Itt fogom kiépíteni a végső ellenállást benned, te leszel az én utolsó védváram, Benjamin Thomas Parish.

És közben újra meg újra odacsap öklével a mellkasomra, míg végül már lángol a bőröm, és lángol a szívem. És te leszel az én csatamezőm.

III.

NÉMÍTÓ 31

EGYSZERŰNEK kellett volna lennie. Nem volt más dolga, mint várni. Várakozni nagyon tudott. Órákig képes volt egy helyben kuporogni, némán, mozdulatlanul, ő és a puskája, egy test, egy lélek, és nemigen lehetett tudni, pontosan hol végződik ő, és hol kezdődik a fegyver. Még a fegyver csövéből kilőtt golyó is mintha hozzá kapcsolódott volna, a szívéből kiinduló láthatatlan kötelékkel, egészen addig, míg a lövedék bele nem fúródott a csontba.

Már az első golyó leterítette a lányt, és a fiú sebtében újra lőtt, de elvétette a célpontot. Aztán megeresztett egy harmadik lövést is, miközben a lány becsusszant a kocsi alá, és a Buick hátsó ablaka egy hatalmas robbanással szilánkmentes üvegporfelhővé változott.

A lány behúzódott az autó alá. Neki valóban ez volt az egyetlen lehetősége – ő azonban még mindig választhatott: megvárja, míg a lány előbújik, vagy elhagyja tüzelőállását az országút menti erdő szélén, és véget vet az egésznek. Kisebb kockázattal járt, ha marad a helyén. Ha a lány előmászik, ő öli meg. Ha nem bújik elő, akkor az idő végzi el ezt helyette.

A fiú lassan újratöltött, egy olyan ember céltudatosságával, aki tisztában van azzal, hogy övé a világ minden ideje. Miután már napok óta a nyomában volt, rájött, hogy a lány nem fog sehova se menni, túlságosan okos ahhoz. Három golyó nem bírta kiiktatni, de tisztában van azzal, mekkora az esélye annak, hogy a negyedik is mellétrafáljon. Mit is írt a naplójába?

Nem a szerencsések lesznek azok, akik állva maradnak a végén.

Latolgatni fogja az esélyeit. Ha előbújik, nulla százalék az esélye annak, hogy sikerül túlélnie. Képtelen futni, de még ha képes lenne is, nem tudja, hogy melyik irány a biztonságos. A lány egyedül abban reménykedhetett, hogy ő otthagyja a leshelyét, és kikényszeríti, hogy – így vagy úgy, de – döntsön. Akkor bármi megtörténhet. Még akár az is, hogy a lány nagyon szerencsés, és sikerül először lőnie.

A fiúnak szemernyi kételye sem volt afelől, hogy ha összecsapásra kerül sor, a lány nem fogja csendesen megadni magát. Látta, mit tett azzal a katonával a kisboltban. Lehet, hogy abban a pillanatban eluralkodott rajta a rettegés, és talán később bűntudata is volt amiatt, hogy végzett a fickóval, de sem a félelem, sem a bűntudat nem akadályozta meg abban, hogy ólommal bélelje ki a katona testét. A félelem nem bénította le Cassie Sullivant, ahogy más embereknél ez gyakorta előfordul. Sőt: kristálytisztává tette a tudatát, megacélozta az akaratát, kikristályosította a választási lehetőségeit. A félelem fogja rábírni, hogy az autó alatt maradjon – és nem azért, mert fél előbújni, hanem mert az az egyetlen esélye a túlélésre, ha ott marad.

Úgyhogy ő is várni fog. Még hosszú órák vannak hátra addig, míg leszáll az éj. Addig a lány vagy elvérzik, vagy már olyan harmatgyenge lesz a vérveszteségtől és a kiszáradástól, hogy könnyedén végezhet majd vele.

Végezni vele. Végezni Cassie-vel. Nem Cassie mint Cassandra. És nem Cassie mint Cassidy. Cassie mint Cassiopeia, a lány az erdőből, aki alvás közben a sátrában egyik kezével egy plüssmackót, a másikkal egy sörétes puskát ölelt magához. A szőke, göndör hajú lány, aki mezítláb nem volt sokkal magasabb, mint százhatvan centi, és olyan fiatal volt az arca, hogy meglepve olvasta, hogy már tizenhat éves. A lány, aki az erdő szuroksötétjében szipogott, egyik pillanatban halálos rettegésben, a másikban bátran dacolva mindennel, és azon töprengett, vajon ő-e a Földön az utolsó élő emberi lény. Mindeközben ő, a vadász ott guggolt alig tíz-tizenöt lépésre tőle, és hallgatta, hogy sír, míg nem a kimerültségtől nyugtalan álomba nem merült. Tökéletes volt a pillanat arra, hogy csendben odalopózzon, a halántékához nyomja a puskát, és végezzen vele. Merthogy ő ezt szokta csinálni. Ez volt ő: kivégző.

Azóta irtotta az embereket, amióta lecsapott a pestis. Immár négy éve, tizennégy éves kora óta, amikor öntudatra ébredt a számára kijelölt emberi testben, pontosan tudta, hogy kicsoda ő. Egyszemélyes kivégzőosztag. Vadász. Gyilkos. Nem számít a megnevezés. Némító. A név, amellyel Cassie ruházta fel őt, ugyanolyan jó volt, mint a többi. Pontosan leírta a célját: elnémítani az emberi hangokat.

De azon az éjszakán nem ezt tette. Ahogy a következőkön sem. És minden éjjel egy kicsit közelebb kúszott a lány sátrához, apránként haladva az erdőség rothadó leveleiből és nyirkos, agyagos talajából összeálló takarón, mígnem egyszer csak az árnyéka megjelent a sátor keskeny nyílásában, és rávetült az alvó lányra, akinek illatával telítve volt a levegő a sátorban. Ott volt a lány, aki alvás közben magához szorította a plüssmacit, és a vadász, aki a puskát szorította a kezében; az egyik arról az életről álmodott, amelytől megfosztották, a másik azon az életen töprengett, amelyet éppen kioltani készült. Az alvó lány és a kivégző, aki épp arról győzködte magát, hogy végeznie kell vele.

Miért nem végzett vele?

Miért volt képtelen végezni vele?

Bebeszélte magának, hogy nem lenne bölcs dolog. Végül is a lány nem maradhat az erdőben az idők végezetéig. Felhasználhatná arra, hogy elvezesse őt a fajtájabeliekhez. Az emberek társaslények. Szeretnek csoportosulni, rajban élni, mint a méhek. A támadásaikat épp erre a kritikus alkalmazkodásra alapozták. Az evolúciós parancs, amely arra ösztönözte őket, hogy csoportokban éljenek, tette lehetővé, hogy milliárdjával semmisítsék meg őket. Hogy is van az a mondás? Többség győz.

Aztán megtalálta a naplókat, és rájött, hogy a lánynak nincs semmilyen terve, semmilyen igazi célja, kivéve azt, hogy mindig megérje a másnapot. Nem volt hova mennie, és senkije se maradt, akihez mehetett volna. Egyedül volt. Legalábbis ő azt hitte.

Azon az éjszakán a fiú nem tért vissza a lány táborhelyére. Megvárta a kővetkező nap délutánját, magának sem vallva be, hogy időt hagyott neki, hogy összepakoljon és elmenjen. Nem engedélyezte magának, hogy a lány csendes, kétségbeesett zokogására gondoljon. Néha azt hiszem, talán én vagyok az utolsó ember a Földön.

Most, hogy az utolsó emberi lény utolsó perceit élte az autó alatt a sztrádán, mintha oldódni kezdett volna a feszültség a fiú vállában. A lány sehova sem fog menni. A fiú leengedte a puskáját és leguggolt a fa törzse mellé, jobbra-balra döntögetve a fejét, hogy kioldja belőle a merevséget. Fáradt volt. Az utóbbi időben nem aludt jól. És nem is evett rendesen. Fogyott pár kilót, amióta kezdetét vette a negyedik hullám. De nem aggodalmaskodott túlzottan emiatt. A negyedik hullám kezdetén számítottak némi testi és lelki visszaesésre. Először gyilkolni a legnehezebb, de a következő már könnyebben megy, az utána következő még könnyebben, mert igaz, hogy még a legérzékenyebb személy is hozzászokhat idővel a legdurvább dolgokhoz is.

A kegyetlenség nem személyiségjegy. A kegyetlenség szokás.

Elhessegette magától a gondolatot. Kegyetlennek nevezni azt, amit ő tesz, azt jelentette volna, hogy van választása. Választani a saját fajtád és egy másik faj között nem volt kegyetlenség. Inkább szükségszerűség. Nem volt éppen könnyű – különösen, ha életed utóbbi négy évét annak színlelésével töltötted, hogy nem vagy más, mint ők –, csak szükségszerű.

Ami felvetette azt a zaklató kérdést, hogy miért is nem végzett a lánnyal már az első napon? Amikor meghallotta a lövéseket a boltban, és követte őt egészen a táborhelyéig... miért nem vette el az életét akkor, amikor ott sírta bele a bánatát az éjszakába?

A sztráda melletti elvétett lövéseket meg tudta magyarázni. Fáradtság, alváshiány, a sokk, hogy újra látta a lányt. Azt feltételezte, hogy észak felé indul, ha már egyáltalán elhagyja a táborhelyet, nem pedig vissza délre. Érezte, ahogy végigsöpör benne az adrenalin, épp úgy, mintha a sarkon befordulva egy rég nem látott elveszettnek hit, barátba botlott volna. Ez az adrenalinlöket lehetett az, ami mellévitte az első golyót. A második és a harmadik tévesztést a szerencse számlájára írta – a lány szerencséjének számlájára, nem a sajátjára.

De mi volt azokkal a napokkal, amikor végig a lány nyomában volt, amikor besettenkedett a táborhelyére, míg a lány a környéket derítette föl? Ő maga is végzett némi felderítőmunkát ott helyben: átkutatta a holmiját, beleolvasott a naplójába is, amibe azt írta a lány: Késő éjjelente, amikor a sátramban hevertem, olykor hallani véltem, ahogy a csillagok felkarcolják az égboltot. És azzal a nappal, amikor a fák között megbújva figyelte, hogyan lő a nyúlra, és arra gondolt magában, vajon ki van jobban megrémülve, a nyuszi vagy a göndör fürtű lány? És azokkal a kora hajnalokkal, amikor csendben lopakodott be abba az erdőrészbe, ahol a lány éjszakázott, azzal az eltökélt szándékkal, hogy végez vele, azt teszi vele, amire felkészítették? Nem ő lett volna az első áldozata. És nem is az utolsó.

Egyszerűnek kellett volna lennie.

Izzadt tenyerét beletörölte a nadrágjába. Bent a fák között hűvös volt, mégis ömlött róla a víz. Ingujjával letörölte a verítéket a homlokáról is. A szél zúgása az autópályán: magányos dal. Egy mókus szökdécselt le a szomszédos fáról, cseppet sem zavartatva magát az ő jelenlététől. Alatta a sztráda mindkét irányban beleveszett a végtelenbe. Semmi sem mozdult körülötte: csak a szél kergette a szemetet, borzolta a füvet. Az ölyvek rátaláltak a felezővonalon heverő három holttestre: három kövér madár totyogott feléjük, hogy vessenek rájuk egy pillantást közelebbről is, míg a többiek a magasban köröztek, ráfeküdve a függőleges légáramlatokra. Az ölyvek és egyéb dögevők hihetetlenül elszaporodtak. Héják, varjak, vadmacskák és kiéhezett kutyafalkák kora volt ez. Több olyan kiszáradt tetembe is belebotlott már, amelyen világosan látszott, hogy „valakik” már megvacsoráztak belőle.

Héják. Varjak. Millie néni cirmosa. Herman bácsi csivavája. Húslegyek és egyéb rovarok. Férgek. Az idő és az elemek gondoskodtak a maradványok eltakarításáról. Ha nem mászik ki, Cassie ott fog meghalni a kocsi alatt. Ahogy kileheli a lelkét, perceken belül megérkezik az első döglégy, és lepetézik.

A fiú elhessentette az undorító képet. Ez emberi gondolat volt. Még csak négy éve volt az Ébredése, és még mindig küzdenie kellett, hogy ne emberi szemmel lássa a világot. Ébredése napján, amikor első ízben pillantotta meg ember anyjának az arcát könnyekben tört ki: soha életében nem látott még ilyen gyönyörűt – vagy ilyen csúnyát.

Fájdalmas volt számára az integrálódás. Nem zajlott se zökkenőmentesen, se gyorsan, ahogy másoknál hallotta. Gyanította, hogy az ő Ébredése azért volt sokkal nehezebb, mint másoké, mert az ő gazdatestének boldog gyermekkora volt. Egy ép, egészséges emberi lelket lehetett a legnehezebben legyűrni. Ez mindennapos küzdelmet jelentett – sőt: jelent még ma is a számára. A gazdatest ugyanis nem valami tőle teljesen független dolog volt, amit kénye-kedve szerint irányíthatott, mint egy dróton rángatott marionett bábut. Az a test ő maga volt. A szem, amelyen keresztül érzékelte a világot, az ő szeme volt. Az agy, amelyet arra használt, hogy értelmezze, elemezze, érzékelje és felfogja a világot, az ő agya volt, amelyen otthagyta lenyomatát az evolúció több évezrede. Az emberi evolúcióé. Nem volt csapdába zárva benne, és nem ült rajta, irányítgatva, ahogy a zsoké a lovát. Ő maga volt ez az emberi test, az pedig ő volt. És ha esetleg történne valami ezzel a testtel – mondjuk, meghalna – ő is vele veszne.

Ez volt a túlélés ára. Az ő népének utolsó kétségbeesett hazárdjátékának ára.

Ahhoz, hogy megszabadítsák új otthonukat az emberiségtől, neki magának is emberré kellett válnia.

S mivel ember volt, le kellett győznie az emberi mivoltát.

Felállt. Nem tudta, mire várt eddig. Cassie mint Cassiopeia el volt átkozva, egy lélegző hulla volt már, semmi más. Súlyosan megsebesült. Ha elfut, ha marad, mindegy – se így, se úgy nincs semmi reménye. Nem volt lehetősége ellátni a sebét, és pár mérföldön belül nincs senki, aki segíthetne rajta. Volt egy kis antibiotikumos kenőcs a hátizsákjában, de se sebészkészlet, se kötés. Meg néhány nap, és a seb el fog fertőződni, aztán elüszkösödik, és a lány meghal – már ha nem végez vele hamarabb egy épp erre csellengő másik kivégző.

Csak fecsérelte itt az idejét.

Így hát a vadász felállt az erdőben, és felriasztotta a mókust. A kis állat dühös sziszegéssel felsüvített a fára. A fiú vállához emelte a puskáját, behozta a távcsővel a Buickot, előre-hátra és fel-le mozgatva az autón a piros célkeresztet. Mi lenne, ha kilőne a kerekeket? A kocsi rázuhanna a peremére, tonnás súlyával talán maga alá szorítaná, a földhöz szegezné az alatta fekvő lányt is. Akkor már föl se merülne a menekülés lehetősége.

A Némító leeresztette fegyverét, és hátat fordított az autópályának.

A felezővonalon vacsorázó ölyvek felemelték ormótlan testüket, és felszálltak a levegőbe.

A magányos szél elült.

És akkor megszólalt a vadászösztöne: Fordulj meg.

A Buick alváza alól egy véres kéz nyúlt ki. Aztán megjelent egy kar, majd egy láb is.

A fiú felemelte a puskáját. Célba vette a lányt. Lélegzetvisszafojtva, miközben csörgött az arcáról az izzadság, és csípte a szemét. Meg fogja tenni. Arra készül, hogy elfusson. A fiú egyszerre érzett megkönnyebbülést és aggodalmat.

Nem véthette el a negyedik lövést. Szétvetett lábbal, egyenes vállal várta, hogy a lány tegye meg az első lépést. Mindegy, merre. Ha egyszer már kibújt a kocsi menedékéből, nem lesz hol elrejtőznie. Ennek ellenére lényének egy része abban reménykedett, hogy az ellenkező irányba fog futni, így legalább nem kell az arcába küldenie a golyót.

Cassie felhúzta magát, aztán egy pillanatra nekitámaszkodott a kocsinak. Utána kiegyenesedett, és sebesült lábát kímélve, bizonytalanul egyensúlyozva megmarkolta a pisztolyát. A fiú a piros célkeresztet a lány homlokának közepére igazította. Ujja keményen ráfeszült a ravaszra.

Most, Cassie. Fuss!

Ellökte magát a kocsitól. Felemelte a pisztolyát. Rászegezte egy pontra, úgy ötven méterre a fiútól. Aztán hirtelen tett egy negyedfordulatot, majd vissza. A hangja nagyon élesen, és mégis halkan jutott el hozzá a tompító levegőben.

– Itt vagyok! Gyere és kapj el, te rohadék!

Jövök már, gondolta a fiú, hiszen a puska és a golyó az ő szerves részei voltak, és amikor a lövedék a csontba fúródik, ő is ott lesz, a lányban, abban a pillanatban, amely a halálát hozza el.

Még ne! Még ne, mondta magának a fiú. Várj, amíg elkezd futni.

Cassie Sullivan azonban nem futott sehova. A puska távcsöve egészen közel hozta az arcát, piszoktól és olajtól maszatos, vér pettyezte arcát, olyan közel, hogy a fiú meg tudta volna számolni az orrán a szeplőket. Meglátta a lány szemében azt az ismerős tekintetet, melyben ott ült a félelem... százszor, ezerszer látta már ezt a tekintetet, így néz az az ember, aki farkasszemet néz a halállal.

A jól ismert félelmen kívül azonban mást is látott a lány szemében: valamit, ami ádázul küzdött a félelmével, legyűrte, túlkiabálta, rábírta arra, hogy ö maga mozdulatlanul álljon, a fegyvere meg folyamatosan körbekutasson. Amitől nem a bujkálást, és nem a menekülést választotta, hanem azt, hogy szembenéz vele.

A lány arca most elhomályosult a célkeresztben: izzadság csörgött a fiú szemébe.

Fuss, Cassie! Kérlek, fuss!

Minden háborúban eljön az a pillanat, amikor át kell lépni azt a bizonyos utolsó határvonalat is. Azt a határt, amely különválasztja mástól mindazt, ami fontos, mindattól, amit a totális háború követel meg. Ha képtelen átlépni ezt a vonalat, a csatának vége, és ő elveszett.

A fiú szíve, a háború.

A lány arca, a csatamező.

Egy kiáltással, amelyet csak ő hallott, a vadász megfordult.

És futni kezdett.

IV.

TISZAVIRÁG 32

HA MÁR MEG KELL HALNI, a halálra fagyás nem épp a legrosszabb módja annak, hogy elhagyjuk ezt a világot.

Ezt gondolom magamban, miközben szép lassan halálra fagyok.

Minden porcikádat melegnek érzed. Nincs fájdalom, egyáltalán nincs. Olyan, mintha lebegnél, mintha épp most hörpintettél volna föl egy egész üvegnyi köhögés elleni szirupot. A hófehér világ átölel hófehér karjával, és alászáll veled egy jeges hófehér tenger mélyére.

És a csend, annyira – a francba! – csendes, hogy az egész univerzumban nem hallatszik más, csak a saját szíved dobogása. Olyan nagy a csend, hogy hallatszik, amint a gondolataid susogva húznak el a tompa, fagyos levegőben.

Derékig merülve a hóba, egy teljességgel felhőtlen ég alatt, amikor már csak a hótömb tart egyenesen, mert a lábad már használhatatlan.

És már elmenőben vagy. Élek, halott vagyok, élek, halott vagyok, élek, halott vagyok.

És itt ez az átkozott mackó, azzal a két nagy, barna szemmel, a frászt hozza rám, amint a hátizsákból rám bámul. Te rohadt szemét, megígérted.

Olyan hideg van, hogy a könnyek ráfagynak az arcomra.

– Nem tehetek róla – mondtam Mackónak. – Nem én csinálom az időjárást. Istenhez menj panaszkodni, vele vitatkozz.

Ezt csinálom az utóbbi időben nagyon gyakran. Istennel vitatkozom.

Például így: Isten, mi a franc zajlik itt?

Megkímélt a Szem általi haláltól, így meg tudtam ölni a Keresztes Katonát. Megmentett a Némítótól, így a lábam el tudott fertőződni, hogy minden egyes lépésnél úgy érezzem, a Pokol országútját rovom. Folyamatosan úton tartott, míg le nem csapott a Hóvihar két hosszú napja, és foglyul nem ejtett a derékig érő hóalagútban, ahol a kihűlés általi halál vár rám Isten dicsőséges kék ege alatt.

Köszönöm, Istenem.

Megkímélt, megmentett, életben tartott, mondja a mackó. Köszi, Istenem.

Már nem igazán számít, gondolom magamban. Marha dühös voltam apura, amiért annyira odavolt Azokért, és hogy kicsavarta a tényeket, hogy a dolgok kevésbé látsszanak sötétnek – de én magam sem voltam jobb nála. Ugyanolyan nehéz volt nekem is megemészteni azt, hogy emberként tértem nyugovóra, aztán másnap csótányként ébredtem. Undorító, betegségterjesztő bogárnak lenni, akkora aggyal, mint egy gombostű feje, nem kifejezetten könnyen kezelhető probléma. Kell némi idő, míg az ember hozzászokik a gondolathoz.

És a mackó csak mondja és mondja: Tudtad, hogy egy csótány akár egy hétig is el tud élni még a feje nélkül?

Ja. Tanultuk bioszból. Szóval azt akarod mondani, hogy egy kicsit nyomorultabb vagyok, mint egy csótány. Köszike. Majd kiagyalom, hogy pontosan milyen ragályhordozó istencsapása is vagyok.

Aztán hirtelen beugrik. Talán ezért hagyott életben a Némító az autópályánál: csak lefújta a bogarat, és elsétált. Tényleg szükség van még arra, hogy ott maradj a közelében, amikor már úgyis a hátán fekszik, és kétségbeesve kalimpál a levegőben hat cingár lábával?

Húzódj meg a Buick alatt, futva menekülj, vagy állj ki magadért – mit számít? Maradni, futni, állni, tök mindegy, a baj már megtörtént. A lábam nem fog magától meggyógyulni. Az első golyó a halálos ítéletet jelentette, minek kéne továbbiakat pazarolni rám?

A hóvihart egy Explorer csomagterében vészeltem át. Lehajtottam az ülést, és összehoztam magamnak egy kényelmes kis fémkunyhót, amelyből végignéztem, ahogy a világ fehérbe öltözik körülöttem. Mivel nem tudtam megnyitni az ablakokat, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, az utcai terepjáró pillanatokon belül megtelt a vér és az üszkösödő sebem szagával.

Az első tíz órában bevettem az összes fájdalomcsillapító tablettámat, amim volt.

Az első nap végére már a tartalék ételadagjaimat is mind feléltem.

Amikor megszomjaztam, résnyire nyitottam a hátsó ajtót, és marokszámra tömtem magamba a havat. Aztán úgy hagytam kicsit nyitva, hogy némi friss levegőhöz jussak – míg össze nem koccantak a fogaim a vacogástól, és a leheletem a szemem láttára nem alakult jégkockákká.

A második nap délutánján már másfél méteres hó volt, és kicsiny fémkunyhómat menedék helyett már inkább szarkofágnak kezdtem érezni. A nappal és az éjszaka között két wattnyi különbség, ha látszott: és az éjszaka a fény tagadása volt – nem egyszerűen sötét, hanem tökéletesen fénymentes. Hát, gondoltam magamban, így látják a világot a halottak.

Már nem agyaltam azon, vajon miért hagyott életben a Némító. Az a furcsa érzés sem izgatott már különösebben, hogy két szívem van: egy a mellkasomban, egy kisebb pedig, afféle miniszív, a térdemben. Már azzal se foglalkoztam, vajon a havazás hamarabb eláll-e, mint ahogy az én két szívem leáll.

Ha pontosan akarnék fogalmazni, nem mondhatnám, hogy aludtam. Valahol álom és ébrenlét között lebegtem, magamhoz ölelve Mackót. Mackót, aki akkor is nyitva tartotta a szemét, amikor én már képtelen voltam erre. Mackót, aki megtartotta Sammy nekem tett ígéretét, hiszen itt volt velem, ebben a köztes térben is.

Hm, ha már az ígéreteknél tartunk, Cassie...

Legalább ezerszer kértem tőle bocsánatot e két nap folyamán, amikor a hó foglya voltam. Sajnálom, Sams. Azt mondtam, hogy bármi történjék is, de amikor az ember túl fiatal, még nem tudja, hogy a süket dumának több értelme is van: van az a süket duma, amiről tudod, hogy mi; van az, amiről tudod, hogy nem tudod, mit jelent; és az a süket duma, amiről csak gondolod, hogy tudod, mit jelent, de valójában nem. Megígérni valamit egy fű alatt zajló földönkívüli hadművelet kellős közepén, hát, az az utolsó kategóriába tartozik. Úgyhogy... sajnálom!

Annyira sajnálom.

Egy nappal később a derékig érő hófalban Cassie, a jégszűz, fején hetyke kis hósipkával, fagyott hajtincsekkel és jégbe dermedt szempillákkal araszol, minden olyan meleg és könnyű. Lassan haldoklik, de legalább állva hal meg, megpróbálva megtartani egy olyan ígéretet, amit esélye sem volt betartani.

Annyira sajnálom, Sams, annyira sajnálom.

Nincs több süket duma.

Nem megyek érted.

33

EZ A HELY NEM LEHET A MENNYORSZÁG. Nem olyan a kisugárzása.

Sűrű ködben járok, a semmi élettelen fehér ködében. Halott tér. Néma csend. Még a saját lélegzésem sem hallom. Valójában azt sem tudom megállapítani, hogy lélegzem-e egyáltalán. Ez lenne pedig az egyes számú kipipálandó tétel a „Honnan tudom, hogy élek?” listán.

Tudom, hogy valaki van itt velem. Nem látom őt, és nem is hallom, nem tudom megérinteni, az illatát sem érzem, mindazonáltal tudom, hogy itt van. Mondjuk, azt sem tudom, hogy honnan tudom, hogy ő egy fiú, de tudom. Ahogy azt is tudom, hogy engem figyel. Mozdulatlanul figyel, míg én lassan átkelek a vastag, fehér ködön, de érdekes módon a közöttünk lévő távolság valahogy nem csökken. Nem ijeszt meg az, hogy ott áll és figyel. Persze azért nem mondhatnám, hogy megnyugtató ez a tudat. De hát ő is egy tény. Ahogy a köd is egy tény. A valóság részei. Van a köd. Vagyok én, aki nem lélegzem. És van ez a valaki velem, aki mindig közel van hozzám, és mindig engem néz.

Amikor azonban eloszlik a köd, senki sincs mellettem. Egy baldachinos ágyban találom magam, három réteg steppelt paplan alatt, amelyek enyhe molyirtószagot árasztanak. A fehér semmi elhalványul, és átadja helyét egy petróleumlámpa ragyogó melegsárga fényének, amely az ágy melletti kis asztalkán áll. Picit megemelve a fejem megpillantok egy hintaszéket, egy egész alakos állótükröt és egy gardróbszekrény lécrácsos ajtóit. A karomból műanyag cső áll ki; a cső másik vége egy átlátszó folyadékot tartalmazó zacskóhoz csatlakozik, amely egy fémkampóra van akasztva.

Beletelik pár percbe, míg magamba szívom új környezetem látványát, és felfogom egyfelől azt a tényt, hogy a derekamtól lefelé nem érzek semmit, másfelől azt az ultra-mega-zavarbaejtő másik tényt, hogy határozottan nem vagyok halott.

Lenyúlok, és ujjaimmal kitapogatom a térdem: többrétegű vastag kötés van rajta. Meg szeretném érinteni a lábikrámat és a lábujjaim is, mert semmit sem érzek, és kezdek kicsit aggódni, hogy esetleg nincs is lábikrám, sem lábujjaim, vagy bármi más a nagy pólya alatt. De nem tudok lenyúlni odáig, csak ha felülnék, és a felülés most nem tartozik a választható alternatívák közé. Úgy tűnik, az egyetlen testrészem, amely működőképes, a karom. A karommal dobom le magamról a takarókat, kitéve a felsőtestem a hűvösen borzongató levegőnek. Egy virágos mintájú pamut hálóing van rajtam. És akkor hirtelen átfut rajtam, hogy mi vaaaaan ezzel a pamut hálóinggel? Pontosabban alatta. Merthogy alatta meztelen vagyok. Ami, természetesen, azt jelenti, hogy valamikor a ruháim levétele és a hálóing feladása között volt egy pillanat, amikor teljesen meztelen voltam, ami azt jelenti, hogy teljesen meztelen.

Oké, a második ultra-mega-zavarbaejrő tény.

Balra fordítom a fejem. Fiókosszekrény, asztal, lámpa. Azután jobbra: ablak, szék, asztal. És ott van Mackó, mellettem pihen egy párnára dőlve, és elgondolkodva bámulja a plafont, mint akinek az égadta világon semmi gondja.

Hol a pokolban vagyunk, Mackó?

A padló lécei megremegnek, ahogy valahol lent valaki bevágja az ajtót. Klamp, klamp, klamp – súlyos bakancsok döngése a puszta fán. Aztán csend. Mély is súlyos csend, ha nem számítom bele a bordáim közt vergődő szívem hangos dobbanásait – pedig bele kéne, mert érzésem szerint legalább olyan nagy zajt csap a szívem, mint azok a szónikus bombák, amikről Crisco regélt.

Bang-bang-bang. Fokról fokra hangosodik a dübögés.

Valaki jön fel a lépcsőn.

Megpróbálok felülni. Nem valami jó ötlet. Csak egy égész kicsit bírok felemelkedni. Hol van a puskám? És hol a Lugerem? Valaki ott áll már az ajtó előtt, és én nem bírok mozdulni, és még ha meg is bírnék mozdulni, nincs egyebem, mint ez a nyamvad, kitömött mackó. Mit tudnék kezdeni ezzel? Halálra ölelgetem vele a fickót.

Amikor az ember totál kifogyott az ötletekből, a legjobb ötlet semmit sem csinálni. Halottat játszani. Ez is egy ötlet: az oposszumtrükk.

Leeresztett pillák alól sandítok az ajtó felé: látom, ahogy kitárul. Egy piros, skót kockás inget látok, széles barna övet, kék farmernadrágot. Két nagy, erős kezet, nagyon szép, ápolt körmökkel. Szép nyugodtan és egyenletesen lélegzem, míg ott áll mellettem, a fémállvány mellett, gondolom, azt figyeli, hogy jól csöpög-e az infúzió. Aztán hátat fordít nekem, és a hátsóját látom, aztán visszafordul felém, és az arca bekerül a látómezőmbe, ahogy elhelyezkedik a tükör mellett, a hintaszékben. A tükörben látom az arcát, és nem látom a sajátomat. Lélegezz, Cassie, lélegezz. Jó arca van, nem olyasvalaki arca, aki bántani akarna téged. Ha bántani akart volna, nem hozott volna ide, és nem tett volna rá intravénás infúzióra, nehogy kiszáradj, és a lepedők is szépek és tiszták, na és, mi van akkor, ha levette a ruháidat, és átöltöztetett ebbe a pamut hálóingbe, mit vártál volna tőle, mit tehetett volna? A ruháid mocskosak voltak, mint te, csakhogy te most már nem vagy mocskos, a bőröd finom orgonaillatú, ami azt jelenti, hogy jézusom, úristen az egekben, ez lefürdetett téged.

Igyekszem egyenletesen lélegezni továbbra is, bár nem túl nagy sikerrel.

Ekkor megszólal a jó arc tulajdonosa.

– Tudom, hogy ébren vagy. – Minthogy meg se mukkanok, folytatja: – És azt is tudom, hogy figyelsz engem, Cassie.

– Honnan tudod, hogy hívnak? – károgom. Úgy érzem, mintha a torkom dörzspapírral lenne kibélelve. Rendesen kinyitom a szemem. Most már tisztábban látom. Nem tévedtem az arcával kapcsolatban. Jóképű, olyan jól fésült, Clark Kent módon. Tizennyolc-tizenkilenc évesnek mondanám, széles váll, szép kar, és azok a tökéletesen ápolt körmű kezek. Hát, gondolom, lehetne rosszabb is. Megmenthetett volna például egy ötvenes perverz muki is, akinek az autóján akkora pótkerék virít, mint egy monster truckon, és aki a padlásszobában őrizgeti a halott anyját.

– Jogosítvány – feleli. Nem áll fel. Ott marad a székben, a könyökét a térdén nyugtatva, picit lehajtott fejjel, ami inkább szégyenlősségre, mintsem fenyegetésre utal. Nézem lelógó kezét, és elképzelem, amint egy meleg, vizes ronggyal futtatja végig testem minden pontján. Az én teljesen csupasz testemen.

– Evan vagyok – mondja azután. – Evan Walker.

– Szia – mondom.

Felnevet, mintha valami nagyon mulatságos dolgot mondtam volna.

– Szia – mondja.

– Hol a pokolban vagyok, Evan Walker?

– A húgom szobájában. – Mélyen ülő szeme csokoládébarna, akárcsak a haja. Tekintete kicsit melankolikus és kérdő, mint egy kölyökkutyáé.

– Ő meg...?

Bólint. Lassan egymáshoz dörzsöli a két kezét.

– Az egész családom. És veled mi a helyzet?

– Mindenki, kivéve a kisöcsém. Ez itt... az ő mackója, nem az enyém.

Mosolyog. Jó a mosolya, ahogy az arca is.

– Nagyon helyes mackó.

– Volt már jobb formában is.

– Mint a legtöbb dolog.

Feltételezem, hogy általában beszél az egész világról, nem pedig az én testemről.

– Hogy találtál rám? – firtatom.

Elnéz. Aztán visszapillant rám. Csokoládészínű, elveszettkutya-szemmel.

– A madarak.

– Miféle madarak?

– Ölyvek. Amikor meglátom őket körözni valahol, mindig odamegyek ellenőrizni. Tudod. Arra az esetre, ha...

– Persze, értem. – Nem szeretném, hogy bővebben is kifejtse. – Szóval idehoztál a házadba, rákötöttél az infúzióra – egyébként honnan a csodából tudtál intravénás infúziót szerezni? És aztán levetted az összes... és aztán lemosdattál engem...

– Őszintén, alig hittem el, hogy életben vagy, utána meg már azt esett nehezemre elhinni, hogy egyáltalán életben maradtál. – Összedörzsöli a két kezét. Fázik? Ideges? Én fázom is, és ideges is vagyok. – Az infúzió már itt volt. Jó hasznát vettük a járvány idején. Gondolom, nem kéne ezt mondanom, de mindennap, amikor hazajöttem, őszintén szólva arra számítottam, hogy már nem leszel életben. Elég rossz állapotban voltál.

Belenyúl az ingzsebébe, mire valamilyen oknál fogva ösztönösen megrándulok. Észreveszi, és megnyugtatóan rám mosolyog. Egy gyűszűnyi méretű fémdarabot húz elő a zsebéből.

– Ha ez bárhol másutt talál el, akkor már halott lennél. – Mutató- és hüvelykujja között görgeti a lövedéket. – Honnan jött?

Nem tudom megállni, hogy ne forgassam a szemem. De legalább a fújtatást most kihagyom.

– Egy puskából.

Megrázza a fejét. Azt hiszi, nem értettem a kérdését. Úgy tűnik, nem fogékony a szarkazmusra. Ha így van, akkor viszont bajban vagyok: nálam ebben az üzemmódban zajlik a normális kommunikáció.

– Kinek a puskájából?

– Nem tudom – talán Azokéból. Egy csapatuk eljátszotta, hogy a mi katonáink, és végeztek az apámmal, és mindenki mással a menekülttáborunkban. Egyedül nekem sikerült élve kijutnom onnan. Persze, nem számítva Sammyt és a többi gyereket.

Úgy néz rám, mintha megzakkantam volna.

– Mi történt a gyerekekkel?

– Elvitték őket. Iskolabuszokkal.

– Iskolabuszokkal...? – A fejét rázza. Földönkívüliek iskolabuszokkal? Közel áll ahhoz, hogy elmosolyogja magát. Lehet, hogy túl hosszú ideig felejtettem rajta a szemem az ajkán, mivel öntudatosan végighúzza rajta a kézfejét. – Hova vitték őket?

– Nem tudom. Nekünk azt mondták, hogy a Wright-Pattersonra, de...

– A Wright-Patterson... A légi támaszpont? Úgy hallottam, már nincs ott senki.

– Hát, nem vagyok biztos benne, hogy mindent elhihetsz, amit mondanak neked. Ők az ellenség. – Nyelek egyet. A torkom kiszáradt.

Evan Walker bizonyára azon emberek közé tartozik, akik mindenre figyelnek, és mindent észrevesznek, mert így szól:

– Szeretnél inni valamit?

– Nem vagyok szomjas. – Hazudok. Most miért kellett hazudnom egy ilyen dologban? Hogy megmutassam neki, milyen kemény fából faragtak? Vagy hogy itt tartsam őt abban a székben, mivel hetek óta ő az első ember, akivel beszélgethetek. Már ha nem számítjuk Mackót, amit azért nem kéne.

– Miért vitték el a gyerekeket? – A szeme most nagyra nyílt, elkerekedett, pont, mint Mackóé. Nehéz eldönteni, mi a legvonzóbb benne. A lágy pillantású, csokoládészín szeme? Vagy a finom vonalú álla? Vagy a dús haja, ahogy a homlokába hullik, amikor felém hajol?

– Nem tudom a valódi okát, de arra tippelek, hogy nagyon jó nekik, és nagyon rossz nekünk.

– Azt gondolod, hogy...? – Nem tudja befejezni a kérdést – vagy nem akarja, hogy megkíméljen attól, hogy válaszolnom kelljen rá. Most Sam plüssmackóját nézi, a mellettem lévő párnán hever.

– Mit? Hogy a kisöcsém halott? Nem. Úgy gondolom, hogy életben van. Különösen azért, mert semmi értelme, hogy elvigyék valahonnan a gyerekeket, ahol aztán utána mindenkit megöltek. Az egész tábort felrobbantották valamiféle zöld bombával...

– Várj egy picit – emeli fel egyik nagy kezét. – Egy zöld bomba?

– Nem most találom ki.

– De hát mégis, miért zöld?

– Mert a zöld a pénz, a fű, a falevelek és a földönkívüli bombák színe. Hát honnan a pokolból tudhatnám, miért volt zöld?

Nevet. Csendes, visszafogott nevetéssel. Amikor mosolyog, szájának jobb sarka picit feljebb csúszik, mint a másik. Aztán valami ilyesmit gondolok: Cassie, amúgy miért bámulod folyton a száját?

Valahogy az a tény, hogy egy rendkívül jóképű srác mentett meg, akinek féloldalas, dögös mosolya és nagy, erős keze van, a legkevésbé idegesítő dolog, ami történt velem azóta, hogy Azok megérkeztek a Földre.

Ha visszagondolok a táborban történtekre, rám tör a remegés, úgyhogy gyorsan témát váltok. Lenézek a paplanra, amivel betakart. Házi készítésűnek tűnik. Hirtelen bevillan egy kép egy varrogató idős asszonyról, és valamiért sírhatnékom támad.

– Mióta vagyok itt? – kérdezem halkan.

– Holnap lesz egy hete.

– Le kellett vágnod...? – Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg a kérdést.

Szerencsére nem is kell.

– Hogy amputáltam-e a lábad? Nem. De nem sok híja volt, hogy a golyó telibe találja a térded, úgyhogy fogsz tudni ugyan járni, de megsérülhetett valami ideg.

– Ó – felelem. – Kezdek hozzászokni ehhez.

34

MAGAMRA HAGY EGY KIS IDŐRE. Aztán szép tiszta, tükrös húslevessel tér vissza, nem csirke- vagy marhahúsból, de húsból készült, lehet, hogy őzből, és míg én a takaróm szélébe kapaszkodom, segít felülni, így két kezem közé fogom a meleg bögrét, és szürcsölni tudom a levest. Közben engem néz, nem úgy, mint egy kukkoló, hanem úgy, ahogy egy betegre szoktunk nézni, amikor az ember maga is kicsit betegnek érzi magát, és fogalma sincs, hogyan tudna javítani a helyzeten. Vagy talán, gondolom, mégiscsak olyan kukkoló bámulás ez, és az aggodalmaskodó tekintet csak ügyes álca. Vajon a perverzek csak akkor perverzek, ha nem találjuk őket vonzónak? Criscót elmebetegnek neveztem, mert egy hulla ékszerével akart megajándékozni, és akkor azzal jött, hogy nem gondolnám ezt róla, ha olyan dögös lenne, mint Ben Parish.

Ahogy eszembe jutott Crisco, azonnal elment az étvágyam. Evan észreveszi, hogy csak bámulom az ölemben tartott bögrét; gyengéden kiveszi a kezemből, és az asztalra teszi.

– Én is képes lettem volna erre – mondom, egy kicsit talán túlságosan is élesen.

– Mesélj nekem azokról a katonákról – mondja. – Honnan tudod, hogy nem voltak... emberek?

Elmondom neki, hogy nem sokkal a drónok után érkeztek, meg azt, ahogy felpakolták a buszokra a gyerekeket, ahogy mindenkit egybegyűjtöttek a barakkba, aztán lekaszálták őket a géppuskáikkal. De a perdöntő bizonyíték a Szem volt. Az tuti, hogy földönkívüli cucc.

– Emberek voltak – dönti el végül, miután meghallgatott. – Biztosan együttműködnek a látogatókkal.

– Ó, úristen, ne nevezd őket így. – Utálom ezt a nevet, amit adtak nekik. Még az első hullám előtt nevezték így őket a nagyokosok, az összes YouTube-os, meg mindenki a széles Twitter-univerzumban, még az elnök is a rövid hírekben.

– Hogy nevezzem őket akkor? – kérdezi. Mosolyog. Az az érzésem, hogy ha én azt akarnám, karalábénak is hívná őket.

– Apuval mi úgy hívtuk őket, hogy Azok. Merthogy ők nem mi vagyunk, nem emberek.

– Pont erről beszélek – mondja, és komolyan bólint. – Mérhetetlenül kicsi az esélye, hogy pontosan úgy nézzenek ki, mint mi.

Most úgy beszél, ahogy apu szokott spekulálni, amikor előadta a nagy szónoklatait. Hirtelen ideges lettem, nem tudom, miért.

– Hát, ez irtó klassz, mi? Kétfrontos háború. Mi ellenük, mi ellenünk és ellenünk.

Bánatosan lógatja a fejét.

– Nem ez lenne az első alkalom az emberek pálfordulására, különösen, amikor nyilvánvaló, hogy ki lesz a győztes.

– Szóval az árulók fogják, és elviszik a gyerekeket a táborból, mert hajlandóak közreműködni az emberi faj megsemmisítésében, viszont meghúzták a vonalat tizennyolc év alatt?

Megvonja a vállát.

– Te mit gondolsz?

– Én azt gondolom, hogy iszonyú nagy szarban vagyunk, ha a férfiak, akik fel vannak fegyverkezve, úgy döntenek, hogy a rosszfiúkat fogják támogatni.

– Lehet, hogy tévedek – mondja, de egyáltalán nem úgy hangzik, mintha így is gondolná –, lehet, hogy ők a látog... Azok közül valók voltak, nem tudom, esetleg embernek álcázták magukat, vagy akár valamiféle klónok...

Bólintok. Ez is ismerős volt már korábbról, apu egyik végtelen eszmefuttatásából, amikor azon töprengett hangosan, hogyan is nézhetnek ki Azok:

Nem az a kérdés, hogy miért nem képesek, hanem hogy miért nem akarják? Mi öt hónapja tudunk a létezésükről. Ők már minimum évek óta tudnak rólunk. De lehet, hogy több száz, vagy akár több ezer éve. Ez épp elég hosszú idő ahhoz, hogy kivonjanak belőlünk DNS-t, és aztán annyi másolatot neveljenek fel, amennyire csak szükségük van. Valójában megtörténhet, hogy a mi másolataikkal akarják megvívni a szárazföldi háborút. Ezer és ezer oka lehet annak, hogy a mi bolygónkon ne legyenek életképesek. Emlékszel a Világok harcára?

Lehet, hogy ezért vagyok most ilyen harapós. Evan tökéletesen hozza Oliver Sullivant. És ettől most Oliver Sullivan újra a szemem láttára hal meg a porban, mikor én semmi mást nem akarok, mint félrenézni.

– Vagy lehet, hogy olyanok, mint a kiborgok. Terminátorok – mondom félig-meddig viccből. Láttam az egyik halottjukat közelről, azt a katonát, amelyiket én találtam el a két szeme között a hamugödörnél. Nem néztem a pulzusát vagy ilyesmi, de biztos voltam benne, hogy meghalt, és a vér is elég valódinak tűnt nekem.

Amikor eszembe jut a tábor, meg ami ott történt, minden egyes alkalommal kiborulok, úgyhogy most is ugyanezt teszem.

– Nem maradhatunk itt – mondom sürgetően.

Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.

– Miről beszélsz?

– Ránk fognak találni! – Megragadom a petróleumlámpát, lerántom róla az üvegtetőt és tiszta erőmből ráfújok a táncoló lángra. Visszasziszeg rám, és égve marad. Evan kiveszi a kezemből az üvegburát, és visszacsúsztatja a helyére.

– Két fok van kint, és mérföldekre vagyunk a legközelebbi menedékhelytől. Ha leégeted a házat, mi is megyünk a levesbe. – Levesbe? Megpróbál humoros lenni, vagy mi? De nem mosolyog. – Ráadásul nem vagy olyan állapotban, hogy útra keljünk. Legalább három-négy hétig nem is leszel.

Három vagy négy hétig? Mit gondol ez a Marlboro Man tinédzser változata, kivel szórakozik? Három napot nem adok magunknak, ha világosság ragyog az ablakainkban, és füst tekergőzik a kéményből.

Evan gyorsan felfogta, hogy egyre nyugtalanabb vagyok.

– Oké – sóhajt fel. Kioltja a lámpát, és a szobát elnyeli a sötétség. Nem látom őt, semmit sem látok. Érzem viszont az illatát, az égett fa füstjének szagából és valami babapúderszerű illatból összeálló elegyet, és néhány perc elteltével már érzem is, ahogy a teste elmozdítja a levegőt, alig egy ujjnyira tőlem.

– Mérföldekre a legközelebbi menedékhelytől? – kérdezem. – Hát hol a fenében élsz te, Evan?

– A családom farmján. Úgy hatvan mérföldre Cincinnatitől.

– Milyen messze a Wright-Pattersontól?

– Fogalmam sincs. Talán hetven vagy nyolcvan mérföldre. Miért?

– Mondtam már. Magukkal vitték a kisöcsémet.

– Te mondtad, hogy azt mondták, oda viszik, amikor felültették a buszra.

A hangom körülfolyta az övét, az övé az enyémet, egymásba gabalyodtak, aztán szétváltak és alámerültek a szuroksötétbe.

– Valahol csak el kell kezdeni – mondom.

– És ha nem lesz ott?

– Akkor majd valahol másutt keresem tovább. – Tettem egy ígéretet. Az az átkozott mackó soha nem fog megbocsátani nekem, ha megszegem az ígéretem.

Érzem a leheletét. Csokoládé. Csokoládé! Összefut a nyál a számban. Konkrétan érzem, ahogy a nyálmirigyeim pumpálnak. Hetek óta nem ettem semmi szilárdat, és mit hoz nekem? Valami zsíros, titokzatos húsból főzött húslevest. Visszatart tőlem dolgokat ez a falusi gazfickó.

– Azzal azért tisztában vagy, ugye, hogy túlerőben vannak? – kérdezi.

– Mondd már, te mit szeretnél?

Nem válaszol. Úgyhogy én beszélek.

– Hiszel Istenben, Evan?

– Persze, hogy hiszek.

– Én nem. Úgy értem, nem tudom. Mielőtt Azok megérkeztek volna, hittem. Legalábbis azt hittem, amikor egyáltalán ilyesmiken törtem a fejem. És azután megérkeztek, és... – Meg kell állnom egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. – Lehet, hogy van Isten. Sammy hiszi, hogy létezik. De hát ő a Mikulásban is hisz. Mégis, minden este elmondtam vele együtt az imádságot, de úgy, hogy semmi köze nem volt hozzám. Ez az egész csak Sammyről szólt, és arról, miben hisz ő, és ha láttad volna, hogyan fogta meg annak a kamu katonának a kezét és követte őt a buszra...

Nem tudok uralkodni magamon, de már nem törődöm vele. Mindig is könnyebb volt a sötétben sírni. Kisvártatva Evan meleg kezét, érzem az én hideg kezemen: a tenyere olyan puha és sima, mint a párnahuzat az arcom alatt.

– Kikészít – zokogom. – Ahogy megbízott bennem. Ugyanúgy, ahogy mi bíztunk egymásban, mielőtt megjelentek volna Azok, és szétrobbantották volna ezt az egész rohadt világot. Bíztunk abban, hogy amikor besötétedik, lesz fény. Bíztunk abban, hogy amikor egy kicseszett epres frappuccinót szeretnénk, betoljuk a hátsónkat az autóba, kimegyünk az utca végéig, és veszünk magunknak egy kicseszett epres frappuccinót! Bíztunk...

A másik kezével közben megtalálja az arcomat, és hüvelykujjával letörli a könnyem. Eláraszt a csokoládéillat, ahogy fölém hajol, és a fülembe suttogja:

– Nem, Cassie. Nem, nem, nem.

Vadul átölelem a nyakat, könnyektől maszatos arcomat az ő száraz arcához szorítom. Úgy remegek, mint egy epilepsziás, és most először érzem a rám helyezett takarók súlyát a lábujjamon – mert ez a vaksötét kiélesíti a többi érzékszervemet.

Random gondolatok és érzelmek törnek fel bennem. Izgulok, hogy rossz szagú a hajam. Vágyom egy kis csokira. Ez a srác, aki most átölel engem – na jó, inkább mintha én kapaszkodnék belé –, látott engem ingben, glóriában. Teljesen pucéron. Vajon mit gondol a testemről? Mit gondolok én a saját testemről? Vajon Isten tényleg odafigyel az ígéretekre? Vajon tényleg érdekel engem Isten? Mi az igazi csoda, az, amikor kettéválik a Vörös-tenger, vagy inkább az, hogy Evan Walker rám talált egy jégtömbben a nagy fehér semmi közepén?

– Cassie, minden rendben lesz – súgja a fülembe csokoládéillatú szájával.

Amikor másnap reggel felébredek, a mellettem lévő asztalon ott figyel egy Hershey’s Kiss bonbon.

35

MINDEN ÉJJEL ELHAGYJA AZ ÖREG tanyaházat, hogy bejárja a közeli területeket és vadásszon. Elmondása szerint bőven van szárazáru a házban, és az anyukája lelkesen savanyított, befőzött, tartósított, de ő nagyon szereti a friss húst. Úgyhogy rendszeresen itt hagy engem, hogy lőjön valami ehető teremtményt, mígnem itt-tartózkodásom negyedik napján egy igazi hamburgerrel lép be a szobába, amit még meleg, házi sütésű zsemlébe pakolt, és sült krumplival körített. Ez az első igazi kaja, amióta sikerült megmenekülnöm a Hamugödör táborból. Nem beszélve arról, hogy ez mégiscsak egy fantasztikus hamburger, amit már az Érkezés óta nem ettem, és amiért – azt hiszem, ezt már hangsúlyoztam korábban – ölni tudtam volna.

– Honnan szedted a zsemlét? – kérdezem tele szájjal, amikor már félig átrágtam magam a burgeren. Közben érzem, ahogy a zsiradék legördül az államra. Kenyeret sem ettem már mióta! A zsemle tésztája könnyű és levegős, és egészen enyhén édes.

Adhatott volna akárhány elegáns választ erre a kérdésre, de csak egyféleképpen juthatott hozzá. Nem tette.

– Én sütöttem.

Miután megetet, kicseréli a lábamon a kötést. Megkérdem tőle, vajon akarom-e látni a sebet. Azt mondja, nem, határozottan nem akarom látni. Szeretnék felkelni az ágyból, rendesen megfürdeni, újra embernek érezni magam. Ő azt mondja, még túl korai lenne. Kijelentem, hogy szeretném megmosni és kifésülni a hajam. Még mindig úgy véli, hogy túl korai lenne. Közlöm vele, hogyha nem fog segíteni, szétverem a fején a petróleumlámpát. Úgyhogy beállít egy konyhaszéket az oroszlánlábas kád közepére virágmintás, hámló tapétájú, földszinti kicsi fürdőszobában, aztán az ölében odacipel, lepottyant a székre, kimegy, majd egy hatalmas fémdézsával tér vissza, amely színültig van töltve gőzölgő vízzel.

Nagyon nehéz lehet a dézsa. Inge alatt feszülő bicepsze úgy domborodik ki, mintha Bruce Banner lenne épp Hulkká alakulóban, és a nyakán is kidagadnak az erek. A víznek enyhe rózsasziromillata van. Egy vizeskancsót is hozott, amelyet mosolygó napocskák díszítenek, azzal meri a vizet hátrahajtott fejemre. Elkezdi beledolgozni a sampont a hajamba, és én azonmód ellököm a kezét. Ezt a részt egyedül is meg tudom oldani.

A víz a hajamról becsorog a hálóingem alá, a pamutanyag a testemhez tapad. Evan megköszörüli a torkát, és amikor elfordítja a fejét, dús haja olyan hirtelen hullik sötét szemöldökére, ahogy a ragadozó madarak csapnak le, és én ettől egy kicsit összezavarodom, de ez jó. Megkérem, hogy adja ide a legritkább fogú fésűjét, amije csak van, és ő feltúrja a mosdó alatti szekrénykét, és én végig lesem őt a szemem sarkából, nem veszek tudomást a flaneling alatt domborodó erőteljes izmainak játékáról, és alig figyelek fel arra, hogy kopott farmernadrágján kirojtosodott a farzsebe, és határozottan hidegen hagy, ahogy gömbölyödik a hátsója ebben a farmerben, és teljesen figyelmen kívül hagyom, hogy a hajamból csepegő langyos víz alatt a fülcimpám szinte lángol. Végtelennek tűnő pillanatok múlva rálel a fésűre, és megkérdezi, hogy szükségem van-e még valamire, mielőtt magamra hagyna, és én csak annyit motyogok, hogy nem, amikor pedig valójában nem szeretnék mást, csak nevetni és sírni, lehetőleg egyszerre.

Egyedül maradva kényszerítem magam, hogy a hajamra összpontosítsak, ami egy rémes szénaboglya. Csomók és gubancok, itt-ott beleakadt egy-egy falevél, beleragadt némi mocsok és sár. Addig küzdök a bogokkal, míg teljesen ki nem hűl a víz, és el nem kezdek dideregni átnedvesedett hálóingemben. Aztán abbahagyom a kemény munkát, amikor egy egészen halk kis hangot hallok kintről, az ajtó felől.

– Ott vagy az ajtó előtt? – kérdezem. A kicsi, járólapos fürdőszoba úgy felerősíti a hangomat, mint egy visszhangszoba.

Rövid szünet után halkan válaszol.

– Igen.

– De miért ácsorogsz ott?

– Arra várok, hogy leöblíthessem a hajad.

– Az még odébb van.

– Nem baj.

– Miért nem mész le addig, és sütsz egy pitét vagy valamit, aztán egy negyedóra múlva visszajössz?

Nem hallom, hogy bármit is válaszolna. De azt sem hallom, hogy elmenne.

– Még mindig ott vagy?

A folyosó padlózata megreccsen.

– Igen.

Újabb tízpercnyi tépkedés és huzigálás után feladom. Evan visszajön, és leül a kád szélére. Fejemet a tenyerébe fektetem, míg ő kiöblíti a hajamból a habot.

– Meglep, hogy itt vagy – mondom.

– Én itt élek.

– Hogy itt maradtál. – Amikor a partoktól az ország belseje felé menekülő túlélőknek köszönhetően elkezdtek beszivárogni a második hullámmal kapcsolatos hírek, egy csomó fiatal srác bement a legközelebbi rendőrőrsre vagy egy katonai bázisra, vagy beállt a Nemzeti Gárdába. Pont, mint 9/11 után, csak épp tízszer annyian.

– Mi nyolcan voltunk, beleszámítva anyát és apát – kezdi el. – Én vagyok a legidősebb. Miután meghaltak, én viseltem gondjukat a kicsiknek.

– Lassabban, Evan – figyelmeztetem, mert fél kancsó vizet zúdít közben a fejemre. – Úgy érzem magam, mint akit vízbe fojtással vallatnak.

– Elnézést. – Odatartja a kezét a homlokomhoz, nehogy a szemembe folyjon a víz. Egyébként a víz finom meleg és csiklandozó. Becsukom a szemem.

– Megbetegedtél? – kérdezem.

– Aha. Aztán jobban lettem. – Megint vizet merít a fémdézsából a kancsóval, én meg visszatartom a lélegzetem, várva a csiklandozó meleget. – A legkisebb húgom, Val, két hónappal ezelőtt halt meg. Az ő szobájában laksz most. Azóta próbálom kitalálni, hogy mit kéne tennem. Tudom, hogy nem maradhatok itt örökké, de lementem gyalog egészen Cincinnatiig, és talán nem kell magyaráznom neked, hogy miért nem akarok visszamenni oda.

Az egyik kezével a vizet csorgatja a kancsóból a fejemre, a másikkal pedig kinyomkodja a felesleget nedves hajamból. Határozott, erőteljes mozdulattal, de nem durván – épp ahogy kell. Mintha nem én lennék az első lány, akinek megmossa a haját. Fejemben egy vékony hangocska hisztérikusan sikítozik: Mégis mit csinálsz? Hogy képzeled ezt? Még csak nem is ismered ezt a fickót! De ugyanaz a hang rögtön hozzá is teszi: Remek keze van; kérj tőle fejmasszázst, ha már itt van.

Eközben Evan mély, megnyugtató hangja beszél hozzám.

– Most, úgy gondolom, semmi értelme elmenni innen, amíg nem melegszik fel az idő. Talán a Wright-Pattersonon vagy Kentuckyban kéne próbálkozni. Fort Knox is csak száznegyven mérföldre van innen.

– Fort Knox? Mi van, zsákmányt akarsz szerezni?

– Az egy erődítmény, onnan a neve. Logikus gyülekezőhely. – Markába szorítva facsarja ki a vizet hajtincseim végéből. Hallom, ahogy a vízcseppek hangos plotty-plottyal landolnak fröcskölve az oroszlánlábas kádban.

– A helyedben én nagy ívben elkerülném az összes olyan helyet, ami logikus gyülekezési pontnak tekinthető – vetem közbe. – Logikusan azok lesznek az első olyan helyek, amelyeket eltörölnek a föld színéről.

– Hát, amiket te meséltél nekem a Némítókról, sehol sem logikus összegyűlni.

– Ahogy pár napnál tovább maradni egy helyen sem ésszerű. Minél kisebb csoportban kell lenni, és lehetőleg folyamatosan változtatni a helyzeted.

– Amíg...?

– Nincs semmi amíg – csattanok fel. – Csak az van, hogy ha nem.

Egy bolyhos fehér törülközővel megszárogatja a hajam. A lecsukott vécéfedélre közben egy friss hálóing került. Belenézek abba a csokoládészínű szemébe, és azt mondom:

– Fordulj el. – Kinyúlok a kirojtosodott farzsebű farmer mellett, ami olyan szépen feszül a hátsójára, amelyre egyáltalán nem nézek rá, és felkapom a hálóinget. – Ha megpróbálsz leselkedni a tükörben, tudni fogom – figyelmeztetem szigorúan azt a srácot, aki már látott engem teljesen csupaszon, de hát akkor öntudatlanul voltam meztelen, ami azért nem ugyanaz. Bólint, lehajtja a fejét, és beharapja az alsó ajkát, mint aki épp egy mosolyt próbál elfojtani.

Leveszem teljesen átnedvesedett hálóingemet, és belebújok a frissbe, majd közlöm vele, hogy most már megfordulhat.

Kiemel a székből, és visszavisz a halott kishúga ágyába, miközben egyik karommal a vállába kapaszkodom, az ő karja pedig szorosan – bár nem túl szorosan – a derekamat fogja át. Teste legalább tíz fokkal melegebb, mint az enyém. Könnyedén lerak a matracra, és betakarja csupasz lábam. Az arca nagyon sima, a haja szépen megfésülve, és a körmei, mint már felhívtam rá a figyelmet, kifogástalanul ápoltak. Ami azt jelenti, hogy az ápolt, csinos megjelenés előkelő helyet foglal el prioritási listáján ebben a posztapokaliptikus korban. Miért? Ki van itt, aki láthatja őt?

– Mióta nem láttál senkit? – firtatom. – Már úgy értem, rajtam kívül.

– Gyakorlatilag mindennap látok embereket – feleli. – Az utolsó élő ember, akit láttam előtted, Val volt. Őelőtte pedig Lauren.

– Lauren?

– A barátnőm. – Félrenéz. – Ő is halott már.

Fogalmam sincs, mit feleljek erre. Végül azt mondom:

– A pestis nagy szívás.

– Nem a pestisbe halt bele – mondja. – Hát, elkapta, de nem a betegség ölte meg. Ő maga végzett magával, még mielőtt belehalt volna.

Sután álldogál az ágy mellett. Nem szeretne elmenni, de nem is tud jó indokot a maradásra.

– Csak az van, hogy nem tudtam nem észrevenni, milyen szépen... – Nem, ez nem jó kezdet. – Gondolom, nehéz lehet, amikor csak egymagad vagy, hogy tényleg törődj... – Hú, ez sem jó.

– Hogy törődjek? Egy másik emberrel, amikor majdnem mindenki más itt hagyott?

– Nem magamról beszéltem... – Aztán inkább feladom, hogy udvariasan csomagoljam be a mondandómat. – Látszik, hogy nagyon büszke vagy a külsődre.

– Ez nem a büszkeségről szól.

– Nem azt mondtam, hogy menőzöl.

– Tudom, arra gondolsz, hogy most már mi értelme, nem igaz?

Hát, igazából abban reménykedtem, hogy nem mi, hanem ki: hogy miattam csinálja. De nem mondok semmit.

– Nem vagyok biztos benne... – kezdi. – De ez valami olyasmi, amit ellenőrzés alatt tudok tartani. Rendszerességet visz a napomba. És ettől sokkal... – megvonja a vállát – sokkal inkább embernek érzem magam.

– Miért? Neked segítségre van szükséged ehhez? Hogy embernek érezd magad?

Fura pillantást vet rám, és olyat mond, amin aztán hosszú ideig elrágódom, miután kimegy a szobából:

– Neked nem?

36

MAJDNEM EGÉSZ ÉJJEL KINT van. Napközben meg kezét-lábát töri, hogy mindenem meglegyen, úgyhogy fogalmam sincs, hogy ez a fickó mikor alszik. A második héten már úgy érzem, megőrülök, ha sokáig kell még ebbe a pici emeleti szobába zárva ücsörögnöm, ezért egyik nap, amikor a hőmérséklet fagypont fölé emelkedett, segít belebújni Val ruháiba, a megfelelő pillanatokban diszkréten félrepillantva, és ölben levisz a lépcsőn, hogy üldögélhessek egy kicsit a bejárati ajtó melletti padon. Az ölembe hajít egy nagy gyapjútakarót, aztán elmegy, és kisvártatva két bögre gőzölgő forró csokival tér vissza. A kilátásról nem sokat tudok mondani. Barna, élettelen, hullámzó föld, kopasz fák, szürke, jellegtelen ég. De a hideg levegő jólesőn csípi az arcomat és a forró csoki is tökéletes hőmérsékletű.

Nem beszélünk Azokról. Az Érkezés előtti életünkről beszélgetünk. Evan a középsuli után a Kent Állami Egyetemen akart mérnöknek továbbtanulni. Felajánlotta, hogy pár évig a farmon marad segíteni, de az apja ragaszkodott ahhoz, hogy főiskolára menjen. Laurent már az általánosból ismerte, negyedikes kora óta, és akkor kezdett el randizni vele, mikor másodikosok voltak a gimnáziumban. Házasságról is beszéltek már. Észrevette, mennyire elcsendesedtem, amikor Lauren volt a téma. Mint már mondtam, Evan mindent észrevesz.

– És mi a helyzet veled? Volt barátod?

– Nem. Hát, valami olyasféle azért volt. Ben Parishnek hívták. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy bejöttem neki. Párszor randiztunk. Tudod, semmi komoly.

Fogalmam sincs, miért hazudok neki. Fogalma sincs, ki az a Ben Parish, tök mindegy neki. Jut eszembe, kábé Ben is ennyire ismer engem. Megkavargatom a forró csokim maradékát, és gondosan kerülöm a tekintetét.

Másnap reggel egy egyetlen fadarabból kifaragott mankóval jelenik meg az ágyam mellett. Egészen csillogóra csiszolta, könnyű, és a magassága is tökéletes. Vetek rá egy pillantást, aztán megkérem, hogy soroljon fel nekem három olyan dolgot, amiben nem jó.

– Görkorcsolyázásban, énekben és a lányokkal való beszélgetésben.

– A lopakodást kifelejtetted – figyelmeztetem, miközben kisegít az ágyból. – Mindig meg tudom mondani, amikor itt ólálkodsz a környéken.

– Azt mondtad, hármat.

Nem fogok hazudni: nagyon lassan javulok. Valahányszor ránehezedem arra a lábamra, belém hasít a fájdalom, és végig fut az egész bal oldalamon, a térdem megroggyan, és csak Evan erős karjának köszönhetem, hogy nem huppanok a fenekemre.

De nem adom fel se ezen a hosszú napon, se az utána következő hosszú napokon. Eltökéltem, hogy meg fogok erősödni. Erősebb leszek, mint akkor voltam, amikor a Némító lekaszált, és otthagyott meghalni. Erősebb, mint amilyen voltam kis erdei rejtekhelyemen, becipzárazva a hálózsákomba, elmerülve az önsajnálatban, miközben Sammy isten tudja miket szenvedett el éppen. Erősebb, mint ott a Hamugödör táborban, ahol az élő fába is belekötöttem, dühösen az egész világra, amiért olyan, amilyen, amilyen mindig is volt: veszélyes hely, amit az emberi zajok látszólag jóval biztonságosabbá tettek.

Háromórás rehab minden reggel. Félórás szünet ebédidőben. Aztán még három óra rehab délután. Azon dolgozom, hogy újraépítsem az izmaimat, most ugyanis úgy érzem, hogy valami nyúlós, kocsonyás masszává olvadtak szét.

Ennek ellenére még nem állok készen a napra. Megkérdem Evant, mi történt a Lugeremmel. Le kell győznöm a fegyverektől való félelmemet. És ahogy célzok, az nagyon gáz. Megmutatja nekem a helyes fogást, hogy hogyan kell használni a célgömböt. A kerítésoszlopokra üres gallonos festékesdobozokat állít célpontként, majd ahogy javul a célzási pontosságom, kisebbekre cseréli őket. Arra kérem, hogy vigyen magával vadászni – muszáj hozzászoknom a mozgó, lélegző célpontokhoz –, de visszautasít. Még mindig elég gyenge vagyok. Még igazából futni sem tudok, és mi van, ha kiszúr bennünket egy Némító?

Alkonyatkor sétálni szoktunk. Kezdetben alig fél mérföldet bírtam, aztán a lábam felmondta a szolgálatot, így Evannek kellett visszacipelnie a házba. De minden egyes nap nagyjából két-háromszáz lépéssel többet tudok megtenni, mint az előző napon. A második hétre már kétmérföldes sétát is bírok megállás nélkül. Igaz, futni még nem vagyok képes, de a tempóm és az állóképességem sokat javult.

Evan velem vacsorázik, aztán még pár órát mellettem marad, majd vállára veti a puskáját és azt mondja, még napkelte előtt visszajön. Általában alszom, amikor visszatér – és általában már felkelt a nap olyankor.

– Hová mész minden éjjel? – kérdezem egyik nap.

– Vadászni. – Nem egy bőbeszédű srác az az Evan Walker.

– Elég pocsék vadász lehetsz – cukkolom. – Alig hozol valamit néhanapján.

– Valójában nagyon jó vadász vagyok – állapítja meg tényszerűen. Még amikor olyasmit mond is, ami leírva dicsekvésnek meg nagyképűségnek tűnne, az ő szájából nem hangzik annak. Azért lehet, mert úgy beszel róla, mint az időjárásról, csak úgy mellékesen.

– Nincs szíved ölni?

– Megteszem azt, amit meg kell tennem. – Beletúr a hajába és felsóhajt. – Kezdetben a túlélésről szólt. Később arról, hogy megvédjem az öcséimet és a húgaimat azoktól az őrültektől, akik a járvány kezdete után tomboltak a környéken. Azután meg arról, hogy megvédjem a területemet és a készleteimet...

– És most miről szól? – kérdezem csendesen. Most látom először, hogy felhúzta magát kicsit.

– Megnyugtatja az idegeimet – ismeri el zavart vállvonogatással. – Feladatot ad nekem.

– Akárcsak a személyes higiénia.

– Különben meg rossz alvó vagyok – folytatja. Nem néz rám. Igazából semmire se néz. – Nem tudok aludni éjszaka. Így hát egy idő után felhagytam a próbálkozással, és elkezdtem napközben aludni. Legalábbis megpróbáltam. Az az igazság, hogy naponta olyan két-három órát alszom.

– Te aztán tényleg fáradt lehetsz.

Végre rám emeli a pillantását. Szomorúságot és kétségbeesést látok a tekintetében.

– Ez a legrosszabb benne – mondja lágyan. – Hogy nem vagyok az. Egyáltalán nem vagyok fáradt.

Mivel még mindig nyugtalanított, hogy éjszakánként eltűnik, egyszer úgy döntöttem, hogy követem. Rossz ötlet volt. Tíz perc után nyomát vesztettem, és kezdhettem aggódni, hogy én fogok elveszni, úgyhogy vissza is fordultam, és akkor szembe találtam magam vele.

Nem volt dühös rám. Nem vádolt, hogy miért nem bízom meg benne. Csak ennyit mondott: – Nem kéne kint lenned, Cassie. – Aztán visszakísért a házba.

Inkább ép elmém és lelki nyugalmam megóvására, mintsem személyes biztonságunkra való tekintettel (nem hinném, hogy bevette az egész Némítós sztorimat) súlyos takarókat aggatott a nagy ablakok elé a földszinti nagyszobában, hogy tudjunk tüzet és lámpát gyújtani. Ott vártam rá, míg visszatért éjjeli portyáiról: a nagy bőrkanapén bóbiskolva, vagy az anyukája valamelyik viharvert romantikusszerelmes ponyváját olvasva, amelyek borítóján felfújt izmú, félmeztelen pasik és teljes díszben pompázó, nagyestélyis hölgyek láthatók a gyönyörtől csaknem elalélt állapotban. Rendszerint olyan hajnali három körül ért vissza, ilyenkor tettünk még pár hasábot a tűzre, és beszélgettünk. Nem szeretett sokat beszélni a családjáról (amikor arról kérdeztem, milyen könyveket szeretett az anyukája, csak megvonta a vállát, és azt felelte, hogy a szépirodalmat). Amikor kezdett számára túl személyessé válni a téma, mindig visszaterelte rám a szót. Elsősorban Sammyről akart hallani, hogy miképp tervezem valóra váltani a neki tett ígéretemet. Mivel gőzöm sem volt, hogyan fogom megtenni, ezek a beszélgetések sosem végződtek jól. Én ködösítettem; ő a részleteket firtatta. Én védekező állást vettem föl; de ő nem tágított, csak kötötte az ebet a karóhoz. Végül begorombultam és gonoszkodni kezdtem, ő meg lezárta a vitat.

– Na, akkor vegyük végig megint, hogy is képzeled – mondja egyik éjjel, amikor már legalább egy órája csak ezen rágódtunk, újra meg újra. – Nem tudod pontosan, hogy kik ők, vagy mik ők, de azt tudod, hogy jelentős nehéztüzérségük van, valamint hozzáférésük földönkívüli fegyverekhez. Nem tudod, hova vitték a testvéredet, de odamész, hogy megmentsd. Amikor odaértél, fogalmad sincs, hogy fogod kiszabadítani, de...

– Most ez mire jó? – kérdezem. – Megpróbálsz segíteni, vagy azt akarod, hogy totál hülyének érezzem magam?

A kandalló előtt ülünk, a nagy bolyhos szőnyegen, egyik oldalon az ő puskája, a másikon az én Lugerem, és középen mi ketten.

Felemeli a kezét, mint aki megadja magát.

– Csak próbálom megérteni.

– A Hamugödör tábortól indulok, onnan haladok tovább a nyomukban – mondom el legalább ezredszerre. És azt hiszem, tudom, miért teszi fel nekem, újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket, de olyan átkozottul érzéketlen és értetlen tud lenni, hogy képtelen vagyok sarokba szorítani. Persze ő is elmondhatná ugyan ezt rólam. Ami viszont a terveket illeti, az enyém inkább egy általánosan megfogalmazott cél, mintsem igazi akcióterv.

– És ha nincs semmi nyom, amit követhetnél? – kérdezi.

– Nem adom fel, míg nem találok valamit.

Bólint – olyasfajta bólintással, mintha azt mondaná, bólintok ugyan, de nem azért, mert azt gondolom, hogy van értelme annak, amit mondasz, hanem azért, mert azt gondolom, hogy totálisan meg vagy zakkanva, és semmi kedvem ahhoz, hogy lekungfuzz engem, ráadásul egy olyan mankóval, amit magam faragtam neked a két kezemmel.

Úgyhogy kijelentem:

– Nem vagyok totálisan zakkant. Te is megtennéd ugyanezt Valért.

Erre nem tud csípőből visszavágni. Átöleli a térdét, aztán a térdére támasztott állal csak bámulja a táncoló lángokat.

– Azt hiszed, csak vesztegetem az időmet – mondom vádlón tökéletes profiljának. – Azt hiszed, hogy Sammy halott.

– Honnan tudhatnám én ezt, Cassie?

– Nem azt mondtam, hogy tudod. Azt mondtam, hogy azt hiszed.

– Nem mindegy, mit hiszek?

– Nem, úgyhogy fogd be.

– Én nem mondtam semmit. Te mondtad.

– Ne... mondj... semmit.

– Nem mondok.

– Épp most mondtál valamit.

– Befejezem.

– De hát nem fejezed be. Csak mondod, hogy abbahagyod, aztán mégis folytatod.

Megint belevág valamibe, aztán hirtelen olyan erővel szorítja össze a száját, hogy hallom, ahogy összekoccannak a fogai.

– Éhes vagyok – jelentem be.

– Hozok neked valamit.

– Kértelek én, hogy hozz nekem valamit? – Úgy szájon vágnám, egy jól irányzott ütéssel arra a tökéletesen ívelt ajkára. Miért akarom megütni? Miért vagyok ennyire dühös? – Tökéletesen képes vagyok kiszolgálni magam. Ez itt a gond, Evan. Én nem azért bukkantam fel, hogy célt adjak az életednek, most, hogy vége lett az életednek. Azt neked kell kitalálnod magadnak.

– Csak segíteni szeretnék neked – mondja, és ez az első alkalom, hogy valódi dühöt látok megcsillanni a kiskutyaszemében. – Miért ne lehetne Sammy megmentése az én célom is?

Kérdése követ a konyhába. Úgy csüng a fejem fölött, mint egy felhő, míg én rácsapok egy kis savanyított őzhúst egy kenyérlepényre, amit Evan bizonyára a kinti kemencében sütött, amilyen ügyes kis cserkész. Követ akkor is, amikor visszasántikálok a szobába, és lehuppanok a díványra, pontosan a feje mögé. Megint itt a késztetés, hogy belerúgjak a szép széles válla közé! A mellettem álló asztalon ott hever egy könyv, a címe: A szerelem kétségbeesett vágya. A borítójából ítélve én inkább Az én fenomenális kockahasam címet adnám neki.

Ez az én nagy problémám. Megvan! Az Érkezés előtt az ilyen srácok, mint Evan Walker, soha nem néztek volna rám másodszorra, még kevésbé mentek volna vadat lőni nekem, vagy mosták volna meg a hajam. Soha nem ragadták volna meg a nyakszirtem, mint az anyukája ponyváján a tökéletesre retusált, kockahasú, duzzadó izmú modell. Soha senki nem nézett mélyen a szemembe, és nem emelte fel az állam, hogy ajkam egész közel kerüljön az ajkához. Én a lány voltam a háttérben, a „csak barátok vagyunk”, vagy a még rosszabb: „csak egy barátom barátja” kategória, vagy „a lány, aki mellettem ül geometrián, de nem emlékszem, hogy hívják”. Jobb lett volna, ha egy középkorú, Csillagok háborúja-figurákat gyűjtő hapsi talál rám a hóban.

– Mi van? – kérdezem a nyakszirtjétől. – Most hallgatással büntetsz?

Rázkódni kezd a válla. Tudod, olyan szárazon felcsukló, néma röhögés ez, amit a fej bánatos rázogatása szokott kísérni, és valami ilyesmit jelent: Lányok! Olyan lükék.

– Meg kellett volna kérdeznem, gondolom – mondja. – Nem kellett volna nyilvánvalónak vennem.

– Mit?

Megfordul a fenekén, hogy szembenézzen velem. Én a díványon, ő a szőnyegről néz föl rám.

– Hogy veled fogok menni.

– Micsoda? Hát még csak nem is beszéltünk erről! És miért akarnál velem jönni, Evan? Ha már úgyis azt hiszed, hogy ő halott.

– Csak nem akarom, hogy te halott légy, Cassie.

Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Hozzávágom az őzhúst. A tányér lecsúszik az arcáról, és már talpra is szökken, és mielőtt egyet pisloghatnék, ott áll előttem. Egészen közel hajol, két kezével a díványra támaszkodva valósággal bezár a két karja közé. Könnyek csillognak a szemében.

– Nem te vagy az egyedüli – mondja összeszorítva a fogát. – A tizenkét éves húgom a karom között halt meg. Belefulladt a saját vérébe. És én semmit sem tudtam tenni. Hányingerem lesz attól, ahogyan viselkedsz, mintha az emberiség történelmének legborzalmasabb csapása csak téged érintene. Nem te vagy az egyedüli, aki mindent elveszített – nem te vagy az egyedüli, aki azt hiszi, megtalálta az egyedül üdvözítő dolgot, amitől ez az egész szar valami értelmet nyer. Neked ott van a Sammynek tett ígéreted, nekem meg itt vagy te...

Elhallgat. Túl messzire ment, és ezzel ő is tisztában van.

– Én nem „vagyok” neked, Evan – mondom.

– Tudod, hogy értem... – Mélyen a szemembe néz, és csak nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne forduljak el. – Nem állíthatlak meg, ha el akarsz menni. Nos, gondolom, éppenséggel megállíthatnálak, de ugyanakkor nem is engedhetlek el egyedül.

– Egyedül jobb. Te is tudod. Ezért vagy még mindig életben! – mondom, és ujjammal megbököm hullámzó mellkasát.

Elhúzódik, én meg alig tudom megállni, hogy ne nyúljak utána. Egy részem nem akarja, hogy Evan elhúzódjon tőlem.

– Te viszont nem ezért vagy még mindig életben – vág vissza. – Két percig nem bírnád ki ott kint nélkülem.

Robbanok. Nem tehetek róla. Ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit mondhatott, a lehető legrosszabb pillanatban.

– Rohadj meg! – üvöltöm. – Semmi szükségem rád. Senkire sincs szükségem! De ha netán szükségem lenne valakire, aki megmossa a hajam, vagy összerittyent egy kötést a bibis lábamra, esetleg süt nekem sütikét, majd te leszel az első, akinek szólok.

Két próbálkozás után végül csak sikerül talpra állnom. Eljött a veszekedésnek az a pillanata, amikor dühösen-kiviharzok-a-szobából, míg a srác összefonja karját férfias mellkasán és ajkát biggyesztve duzzog. Félúton a lépcsőn felfelé megtorpanok, azt mondogatva magamban, hogy azért álltam meg, mert kifulladtam, és nem azért, mert szeretném, ha utolérne. Különben sem jön utánam. Úgyhogy felküzdöm magam a többi lépcsőfokon is, aztán bebicegek a hálószobámba.

Nem, ez nem az én hálószobám. Ez Valé. Nekem már nincs hálószobám. Valószínűleg már soha nem is lesz.

Ó, a francba az önsajnálattal! Nem körülötted forog a világ. És a francba a bűntudattal. Nem te raktad föl Sammyt arra a buszra. És ha már itt tartunk a jó büdös francba a gyásszal is. Hiába siratja a kishúgát, attól még nem fog feltámadni.

Nekem itt vagy te. Hát, Evan, az igazság az, hogy tök mindegy, ketten vagyunk-e vagy kétszázan. Semmi esélyünk. Ilyen ellenféllel szemben, mint Azok, semmi esélyünk. Azon vagyok, hogy megerősödjek... minek is? Hogy amikor leterítenek, legalább erősen és fitten végezzem? Mit számít?

Dühös vicsorral rácsapok a párnán trónoló Mackóra. Mi a fenét bámulsz? Oldalra dől, az egyik karja felemelve mutat a plafon felé, mintha csak jelentkezne az osztályban, mert kérdezni szeretne.

Mögöttem megnyikordul az ajtó a berozsdásodott zsanérokon.

– Húzzál ki! – mondom, anélkül hogy hátrafordulnék.

Még egy nyikorgás. Aztán egy kattanás. Aztán csönd.

– Evan, ott állsz az ajtó előtt?

Pár pillanatig nem felel.

– Igen.

– Tudsz róla, hogy egy settenkedő kukkoló vagy?

Ha válaszol is, én nem hallom. Átkarolom magamat. Fázósan dörzsölgetem a karom, fel-le, fel-le. A kis szobában meg lehet fagyni. A térdem pokolian fájdalmasan lüktet; de beharapom az ajkam, és makacsul kitartok állva, háttal az ajtónak.

– Még mindig ott állsz? – kérdem, amikor már nem bírom tovább a csendet.

– Ha elmész nélkülem, követni foglak. Nem állíthatsz meg, Cassie. Mégis hogy akarod megakadályozni?

Gyámoltalanul vonogatom a vállam, feltoluló könnyeimmel küzdve.

– Lelőlek, gondolom.

– Mint a Keresztes Katonát?

A szavai úgy ütöttek meg, ahogy egy golyó, ha eltalálja az embert a két lapockája közt. Az ajtóhoz rohanok, és kivágom. Megrebben a szeme, de nem mozdul.

– Honnan tudsz róla? – Nyilván csak egy lehetséges magyarázat létezik. – Elolvastad a naplómat.

– Nem gondoltam, hogy túl fogod élni.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked.

– Csak tudni akartam, mi történt...

– Mázlid van, hogy lent hagytam a pisztolyomat, különben most itt helyben lelőnélek. Tisztában vagy azzal, hogy kiráz a hideg a tudattól, hogy olvastad? Mennyit olvastál belőle?

Lesüti a szemét. Elvörösödik.

– Az egészét elolvastad, ugye? – Iszonyú zavarban vagyok. Mintha megerőszakolt és megalázott volna. Legalább tízszer gázabbul érzem magam, mint amikor először ébredtem fel Val ágyában, és tudatosult bennem, hogy látott engem meztelenül. Az csupán a testem volt. Ez pedig a lelkem.

Beleöklözök a gyomrába. Mintha csak egy betonfalat püfölnék.

– Nem hiszem el – ordítom. – Ott ültél – csak ültél ott –, miközben én összevissza hazudoztam Ben Parishről. Tudtad az igazságot, de csak ültél ott, és végig hagytad, hogy nyomjam a kamu szöveget!

Zsebre vágott kézzel álldogál, és a padlót bámulja. Mint egy kisfiú, akit épp azon kaptak, hogy eltörte az anyukája antik vázáját.

– Nem gondoltam, hogy ennyire sokat számít ez neked.

– Nem gondoltad...? – Megrázom a fejem, mint aki rosszul hallotta. De hát ki ez a srác? Hirtelen totál beparázok. Valami itt nagyon nem stimmel. Talán azért, mert elvesztette az egész családját, meg a barátnőjét vagy a menyasszonyát, vagy akármije is volt, és mert hónapokig élt itt egyedül, azt játszva, hogy miközben semmit sem tesz, valójában csinál valamit. Lehet, hogy teljesen begubózott ezen az elszigetelt kis ohiói farmon, mert csak így volt képes elviselni mindazt a szarságot, amit Azok hoztak ránk, vagy egyszerűen csak fura fazon – aki már az Érkezés előtt is különc figura volt, és utána is az maradt –, de akármi van is, valami komoly gáz lehet ezzel az Evan Walkerrel. Túl nyugodt, túl racionális, túl hidegfejű ahhoz, hogy tényleg olyan menő legyen, amilyennek, nos, kinéz.

– Miért lőtted le? – kérdezi halkan. – A katonát a boltban.

– Tudod te, miért – válaszolom. Nem sok választ el attól, hogy elsírjam magam.

Bólint.

– Sammy miatt.

Na, most vagyok aztán tényleg összezavarodva.

– Semmi köze Sammyhez.

Felnéz rám.

– Sammy megfogta a katona kezét. Sammy felszállt a buszra. Sammy bízott benne. És most, hiába mentettem meg az életed, nem engeded meg magadnak, hogy bízz bennem.

Megragadja a kezem, Erősen megszorítja.

– Én nem vagyok a Keresztes Katona, Cassie. Én nem vagy Vosch. Én pont olyan vagyok, mint te. Meg vagyok ijedve, és dühös vagyok, és össze vagyok zavarodva, és baromira fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, de azt tudom, hogy egyszerre mind a kettőt nem lehet. Nem mondhatod egyszer, hogy ember vagy, a következő pillanatban meg, hogy egy csótány vagy. Nem hiheted azt, hogy egy csótány vagy. Ha azt hinnéd, akkor nem fordultál volna szembe az orvlövésszel az autópályán.

– Úristen – suttogom. – De hát az csak egy metafora volt.

– Egy rovarhoz akarod hasonlítani magad, Cassie? Ha már mindenképpen, akkor te egy tiszavirág vagy. Itt vagy egy napig, aztán vége. Ennek semmi köze Azokhoz. Mindig is így volt. Egyik pillanatban még itt vagyunk, a másikban már nem, és nem az a lényege az egésznek, hogy mennyi ideig vagyunk itt, hanem hogy miképpen töltjük ki ezt az időt.

– Amit mondasz, annak semmi értelme, ugye tudod? – Érzem, hogy kicsit felé hajolok, és közben minden harci tűz csillapodik bennem. Nem tudom eldönteni, hogy visszatart-e, vagy éppen felemel.

– Te tiszavirág vagy – mormolja.

És akkor Evan Walker megcsókol.

Egyik kezével kezemet a mellkasára szorítja, a másikkal a nyakamat simogatja, pihekönnyű érintésébe beleborzongok, végigfut a gerincemen egészen a lábamig, amely most, úgy érzem, nem bír megtartani. Érzem a szívét, ahogy a tenyeremen dörömböl, és érzem a leheletét, és érzem a borostát a felső ajka fölött – ajka puhaságával ellentétben, mint a dörzspapír –, és Evan engem néz, én pedig visszanézek rá.

Kissé hátrahúzom a fejem, hogy azt mondhassam: – Ne csókolj meg.

A karjába emel. Úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart, míg repülök felfelé, épp úgy, mint amikor kislány koromban apu feldobott magasra, és úgy éreztem, meg sem állok a galaxis széléig.

Lefektet az ágyra. Mielőtt újra megcsókolna, figyelmeztetem:

– Ha még egyszer megcsókolsz, tökön rúglak.

Hihetetlenül puha a keze, mintha egy felhő érintene meg.

– Nem fogom hagyni – keresi a megfelelő szavakat –, hogy elrepülj tőlem, Cassie Sullivan.

Elfújja a gyertyát az ágy mellett.

Most sokkal intenzívebben érzem a csókját, annak a szobának a sötétjében, ahol meghalt a húga. Annak a háznak a csöndjében, ahol meghalt a családja. Annak a világnak a csendességében, ahol az életünk megszűnt létezni olyannak, amilyen az Érkezes előtt volt. Azelőtt ízleli meg a könnyeimet, hogy én magam megérezném őket. Csókot ad mindenhova, ahová a könnyeim hullanának.

– Nem én mentettelek meg – suttogja, ajkával a szempillámat csiklandozva. – Te mentettél meg engem.

És ezt újra meg újra elismétli, míg el nem alszunk szorosan egymáshoz tapadva, hangjával a fülemben, könnyeimmel a szájában.

– Te mentettél meg engem.

V.

A ROSTÁLÁS 37

CASSIE AZ ÖSSZEMASZATOLT ablakon keresztül egyre kisebb és kisebb lesz.

Cassie az úton, Mackót fogja.

Felemeli Mackó kezét, hogy segítsen neki integetni.

Viszlát, Sammy.

Viszlát, Mackó.

Az út pora melegen száll föl a busz nagy, fekete kerekei alól, és Cassie egészen kicsi lesz a kavargó barna porban.

Viszlát, Cassie.

Cassie és Mackó mind kisebbek és kisebbek, és az üveg olyan kemény az ujjai alatt.

Viszlát, Cassie. Viszlát, Mackó.

Végül a porfelhő elnyeli őket, és ő egyedül van a zsúfolt buszon, se anyu, se apu, se Cassie, és lehet, hogy nem kellett volna otthagynia Mackót, mert Mackó mindig is vele volt, már azelőtt is, hogy emlékezni tudott volna bármire. Mackó mindig volt. De hát anyu is mindig volt. Anyu és nagyi, meg nagypapa, és az egész család. És a gyerekek Mrs. Neyman csoportjából, és Mrs. Neyman, meg Majewskiék, és az a kedves pénztáros néni a Krogernél, aki epres nyalókát tartott a kasszagép mellett. Ők is mindig ott voltak, pont mint Mackó, amióta csak az eszét tudja, sőt már azelőtt is. És akik mindig is ott voltak, azok most már nincsenek, és Cassie azt mondta, hogy nem jönnek többé vissza.

Soha-soha.

Az üveg akkor is emlékszik rá, amikor leveszi róla a kezét. Megőrzi a keze emlékét. Nem úgy, mint egy fotó, inkább mint egy elmosódott árnyék... az anyukája arca is ilyen elmosódott kép, valahányszor megpróbál visszaemlékezni rá. És minden olyan arc, amit azóta ismert, amióta tudta, hogy az arcok elhalványulnak. Kivéve apu és Cassie arcát. Most minden arc új körülötte, mert minden arc egy idegen arca.

Egy katona sétál végig az ülések közötti szűk folyosón. Már levette a fekete maszkját. Az arca kerek, az orra kicsi, és tele van szeplővel. Nem látszik sokkal idősebbnek Cassie-nél. Gumicukros zacskókat és kis dobozos gyümölcslevet osztogat. Piszkos ujjacskák nyúlnak mohón a finomságokért. Van olyan gyerek, aki már napok óta nem evett. Olyan is akad közöttük, aki a szülei halála óta most először lát újra felnőtteket, ezeket a katonákat. És vannak azok, ők a legcsendesebbek, akikre a város peremén bukkantak rá, ott kóboroltak a félig égett, megfeketedett hullák között, és mindent és mindenkit úgy megbámulnak, mintha minden és mindenki olyasmi volna, amit most látnak életükben először. A többieket, ahogy Sammyt is, menekülttáborokból vagy a segítséget kereső kis túlélőcsoportokból gyűjtötték be; ők nem annyira toprongyosak, és az arcuk sem annyira sápadt-sovány, és a tekintetük nem olyan kiüresedett, mint amilyen a csendes gyerekeké, akik a hullahalmok közt bóklásztak, mielőtt rájuk találtak volna.

A katona odaér a hátsó ülésekhez. A karján fehér szalag van piros kereszttel.

– Szia, kérsz egy kis nasit? – kérdezi tőle a katona.

Gyümölcsleves doboz és dínó formájú rágós-ragacsos gumicukor. A gyümölcslé hideg. Hideg. Egy örökkévalóság óta nem ivott hideg gyümölcslevet.

A katona becsusszan a mellette lévő ülésre, és kinyújtja hosszú lábat a közlekedőre. Sammy beledugja a kis, műanyag szívószálat a dobozba, és szürcsölni kezd, miközben tekintetét a közlekedő másik oldalán lévő ülésen mozdulatlanul kuporgó lányra függeszti. Rövidnadrágja szakadt, rózsaszín felsője mindenütt kormos, cipőjén vastag sárréteg. Álmában mosolyog. Jó álom lehet.

– Ismered? – kérdezi a katona Sammyt.

Sammy megrázza a fejét. A lány nem a menekülttáborból való.

– Miért van rajtad az a nagy, piros kereszt?

– Orvos vagyok. Segítek a beteg embereknek.

– Miért vetted le a maszkodat?

– Most nincs szükségem rá – feleli az orvos, és a szájába töm egy marék gumicukrot.

– Miért nincs?

– Mert a pestist ott hagytuk magunk mögött. – A katona hüvelykujjával a hátsó ablak felé mutat, amely mögött Cassie összezsugorodott és eltűnt a porfelhőben, Mackóval együtt.

– De hát apu azt mondta, hogy a pestis mindenütt ott van.

A katona megrázza a fejét.

– Ott nem, ahova most megyünk – mondja.

– Hova megyünk?

– Camp Havenbe.

A motorzúgásban és a nyitott ablakokon besüvítő szélben ez pont úgy hangzott, mintha a katona azt mondta volna, hogy Camp Heavenbe, a Mennyország táborba.

– Hová? – kérdez rá Sammy.

– Bírni fogod ott – mondja a katona, és megpaskolja a kisfiú lábát. – Mindent előkészítettünk, hogy jó legyen neked.

– Nekem?

– Mindenkinek.

Cassie az úton, amint segít Mackónak integetni.

– Akkor miért nem hoztatok el mindenkit?

– Majd el fogunk.

– Mikor?

– Amint, ti, srácok, biztonságban lesztek.

A katona újra rápillant a lányra. Feláll, leveszi zöld dzsekijét, és gyöngéden ráejti az alvó lányra.

– Ti vagytok a legfontosabbak a világon – mondja a katona, és kisfiús arca hirtelen komoly és határozott kifejezést ölt. – Ti vagytok a jövő.

A buszok a keskeny, poros mellékút helyett most már egy szélesebb, kövezett úton gurulnak, aztán egyszer csak ráfordulnak egy még szélesebb útra. A motorok hangosan felbőgnek, és a buszok egyenesen nekifutnak a lemenő napnak a roncsoktól és lebénult autóktól letisztított sztrádán. Félrehúzták-tolták őket az út szélére, hogy szabad utat biztosítsanak a gyerekekkel megpakolt buszoknak.

A szeplős orrú orvos megint végigmegy az ülések között. Ezúttal vizespalackokat osztogat, és kéri, hogy csukják be az ablakokat, mert néhányan a gyerekek közül meg vannak fázva, másokat meg a szél zúgása rémített meg, amely úgy hangzik, mintha egy szörnyeteg bömbölne. Ezután a busz levegője hamar befülled, a hőmérséklet kúszik felfelé, ami elálmosítja a gyerekeket.

De Sam odaadta Mackót Cassie-nek, hogy ne legyen egyedül, és ő sosem aludt még Mackó nélkül, soha, legalábbis amióta Mackó hozzá került. Fáradt, de ugyanakkor Mackótlan. Minél inkább el akarja felejteni, annál jobban emlékszik rá, annál jobban hiányzik neki, és annál jobban bánja, hogy megvált tőle.

A katona egy üveg vizet kínál neki. Észreveszi, hogy valami nincs rendben Sammyvel, bár ő mosolyog, és próbálja megjátszani, hogy nem is érzi magát annyira üresnek és Mackótlannak. A katona leül mellé, megkérdezi, hogy hívják, és elárulja, hogy az ő neve Parker.

– Messze van még? – kérdezi Sammy. Nemsokára besötétedik, és olyankor a legrosszabb. Senki sem mondta neki ugyan, egyszerűen csak tudja, hogy amikor Azok végül eljönnek, sötét lesz, és váratlanul fog történni, pont mint a többi hullám, és semmit sem lehet tenni ellene, csak meg fog történni, ahogy a tévé is elsötétült, vagy ahogy a kocsik mind meghaltak, és a repülők lezuhantak, és jött a pestis – a Bosszantó Hangyák, ahogy Cassie és apu nevezte –, és az anyukája ott volt véres lepedőkbe tekerve.

Amikor Azok először jöttek, apu azt mondta, hogy a világ megváltozott, és már semmi nem lesz olyan, mint régen, és lehet, hogy elviszik majd őt az anyahajóra, még az is lehet, hogy pompás kalandok várnak rá kint a világűrben. És Sammy alig várta már, hogy fent legyen az anyahajón, amivel úgy hasítanak a világűrben, ahogy Luke Skywalker az X szárnyú vadászgépével. Ettől minden nap olyan volt számára, mintha karácsony este lenne. Amikor eljött a reggel, mindig úgy ébredt, hogy biztos ott lesznek majd Azok csodálatos karácsonyi ajándékai.

De Azok nem hoztak mást ajándékba, csak a halált.

Nem azért jöttek, hogy bármit is adjanak neki. Azért jöttek, hogy mindent elvegyenek.

Mikor lesz már vége, mikor hagyják már abba? Talán soha. Lehet, hogy az idegenek nem is hagyják abba addig, amíg mindent el nem vettek, amíg az egész világ olyanná nem válik, mint Sammy: üressé és magányossá és Mackótlanná.

Úgyhogy megkérdezi a katonát:

– Messze van még?

– Egyáltalán nincs messze – válaszolja a katona, akit Parkernek hívnak. – Szeretnéd, ha itt maradnék melletted?

– Én nem félek – mondja Sammy. Most muszáj bátornak lenned, mondta neki Cassie aznap, amikor meghalt az anyukája. Amikor meglátta az üres ágyat, és tudta – nem is kellett megkérdeznie –, hogy ő is elment, akárcsak nagyi és a többiek, akiket ismert, meg azok, akiket nem, azok, akiket egy halomba gyűjtöttek össze, és elégettek a város szélén.

– Nincs is miért félned – mondja a katona. – Most már tökéletes biztonságban vagy.

Pontosan ugyanezeket a szavakat mondta neki apu is valamelyik éjjel, miután már nem volt áram, miután bedeszkázta az ablakokat, és bereteszelte az ajtókat, amikor a rossz emberek a puskákkal elözönlötték az utcákat, hogy mindenfélét összelopjanak.

Tökéletes biztonságban vagy.

Miután anyu beteg lett, és apu fehér papírmaszkot csúsztatott az ő meg Cassie szája elé.

Légy teljesen nyugodt Sam. Szerintem tökéletes biztonságban vagy.

– És imádni fogod Camp Havent – mondja a katona. – Csak várj, míg meglátod. Pont az olyan gyerekeknek hoztuk létre, mint te.

– És ők nem fognak ott megtalálni?

Parker mosolyog.

– Hát, azt nem tudom. De jelenleg valószínűleg ez a hely a legbiztonságosabb egész Észak-Amerikában. Még egy láthatatlan erőtér is van körülötte, ha esetleg a látogatók megpróbálkoznának valamivel.

– Az erőterek nem igaziak.

– Hát annak idején az idegenekről is ugyanezt mondták az emberek.

– Láttál egyet is közülük, Parker?

– Még nem – feleli Parker. – Még senki sem látta őket, legalábbis azok közül, akik az én csapatomnál vannak, de türelmetlenül várjuk a találkozást. – Elmosolyodik, kemény, katonás mosollyal, és Sammy szíve egyből gyorsabban kezd verni. Bárcsak elég idős lenne ahhoz, hogy ő is katona legyen, mint Parker. – Ki tudja? – folytatja Parker. – Az is lehet, hogy épp úgy néznek ki, mint mi. Lehet, hogy most épp egy ilyenre nézel. – Most másképp mosolyog. Cukkolja.

Azzal feláll, Sammy pedig megfogja a kezét, hogy visszatartsa. Nem akarja, hogy Parker elmenjen.

– És ebben a Mennyország táborban tényleg van erőtér?

– Aham. És őrtornyok őrökkel, és huszonnégy órás megfigyelő kamerák, és hat méter magas kerítés veszi körül, a tetején szögesdróttal, és vannak ott még hatalmas kutyák is, amik akár öt mérföldről kiszagolják a földönkívülieket.

Sammy az orrát ráncolja.

– Ez nem úgy hangzik, mintha a mennyország lenne! Ez inkább börtön!

– Azzal a különbséggel, hogy a börtön azért van, hogy odabent tartsák a gonosz embereket, míg a mi táborunk épp fordítva, kint tartja őket.

38

ÉJSZAKA.

A csillagok fent az égen hidegen ragyognak, és alul a sötét út, a kerekek zúgása az úton a hűvös csillagok alatt. A fényszórók fénye belehasít a vastag sötétségbe. A busz himbálózik, a levegő állott meleg.

A közlekedő másik oldalán lévő ülésen a lány most felül, sötét haja csapzott, arca beesett, és a bőre annyira ráfeszül a koponyájára, hogy a szeme óriásinak tűnik, akár egy bagolyé.

Sammy kicsit bizonytalanul rámosolyog. A lány nem mosolyog vissza. Pillantásával mereven fixírozza a kisfiú lábánál a vizespalackot. Sammy odanyújtja neki.

– Kérsz egy kicsit?

Mint a villám, egy csontos kar nyúlik ki, és kirántja a kezéből a palackot, majd négy nagy korttyal mohón lenyeli a maradék vizet. Azután az üres palackot leteszi az ülésre maga mellé.

– Szerintem van még nekik, ha még mindig szomjas vagy – jegyzi meg Sammy.

A lány nem mond semmit. Csak bámul rá mereven, szinte pislogás nélkül.

– És van nekik gumicukruk is, ha éhes vagy.

A lány továbbra is némán néz rá. Felhúzott lábán Parker zöld dzsekijével, nagy, tágra nyílt szemmel, pislogás nélkül.

– Engem Samnek hívnak, de mindenki Sammynek szólít. Kivéve Cassie. Cassie Samsnek szólít. Téged hogy hívnak?

A lány felemeli a hangját, hogy túlkiabálja a kerekek surrogását és a motor bőgését.

– Megannek.

Vékony ujjaival megráncigálja a katonai dzseki zöld anyagát.

– Ez honnan van? – töpreng hangosan, de hangja alig szárnyalja túl a berregést, zúgást. Sammy feláll, és becsusszan a lány mellé. A lány megrándul, és amennyire csak tudja, visszahúzza a lábát.

– Parkertől – mondja Sammy. – Ő az, aki a sofőr mellett ül. Orvos. Ez azt jelenti, hogy gondoskodik a beteg emberekről. Ő tényleg nagyon kedves.

A Megan nevű sovány lány megrázza a fejét.

– Én nem vagyok beteg.

Szeme körül sötét karikák, ajka ki van repedezve a szárazságtól, a haja csapzott és kócos, tele ágacskákkal és száraz levelekkel. Homloka fénylik, arca pirosan tüzel.

– Hova megyünk? – tudakolja.

– A Mennyország táborba.

– Milyen... táborba?

– Ez egy erődítmény – magyarázza Sammy. – És nem is akármilyen erődítmény. Ez a legnagyobb, a legjobb, a legbiztonságosabb erőd az egész világon. Még erőtere is van!

Bár a buszon nagyon meleg és fülledt a levegő, Megan nem tudja abbahagyni a reszketést. Sammy betűri Parker dzsekijét a lány álla alá. Ő ráfüggeszti hatalmas bagolyszemét, és azt kérdezi:

– Ki az a Cassie?

– A nővérem. Ő is jön majd. A katonák vissza fognak menni érte. Érte és apuért, meg a többiekért.

– Úgy érted, ő még életben van?

Sammy bólint, de össze van zavarodva. Miért ne lenne életben Cassie?

– Az apád és a nővéred is életben van? – A lány felső ajka remegni kezd. Egy könnycsepp gördül le az arcán, árkot mosva a bőrét fedő kosz- és koromrétegben. Azoknak a tüzeknek a korma, amelyeken a hullákat égették el.

Sammy gondolkodás nélkül megfogja a kezét. Pont úgy, ahogy annak idején egy éjszaka Cassie is tette, amikor elmondta neki, hogy miket csináltak Azok.

Az volt az első éjszakájuk a menekülttáborban. Addig az éjszakáig, amikor lámpaoltást követően ő is lekuporodott Cassie mellé a sötétben, Sammy nem is fogta föl igazából, hogy mit is jelent, amit Azok tettek. Minden olyan gyorsan történt, attól a naptól kezdve, hogy megszűnt az áramszolgáltatás, aztán amikor apu becsavarta anyut egy fehér lepedőbe, egészen addig, míg megérkeztek a táborba. Mindig azt gondolta, hogy egy nap majd hazamennek, és minden olyan lesz majd, mint régen, mielőtt Azok jöttek volna. Anyu nem jön már vissza – nem volt már kisbaba, tudta jól, hogy már soha nem fog visszajönni –, de azt nem bírta fölfogni, hogy nincs visszaút, és hogy ami történt, az mindörökre szól.

Legalábbis addig az éjszakáig. Amikor Cassie megfogta a kezét, és elmondta neki, hogy anyu csak egy volt a milliárdok közül. Hogy a világon csaknem mindenki halott. Hogy már sosem élhetnek a régi házukban. Hogy többé nem fog iskolába járni. És hogy minden barátja meghalt.

– Ez nem igazság – suttogja Megan maga elé a busz sötétjében. – Ez egyáltalán nem igazság. – Csak bámul bele Sammy arcába. – Az egész családom meghalt, közben meg neked az apád is, és a nővéred is él? Ez nem igazság!

Parker megint feláll. Minden ülés mellett elidőzik kicsit, halkan mond valamit minden egyes gyereknek, aztán megérinti a homlokukat. Valahányszor megérint egy homlokot, a sötétben felragyog valami. Néha zölden. Máskor pirosan. Miután a fény kialszik, Parker pecsétet nyom a gyerek kezére. Piros fény: piros bélyegző. Zöld fény: zöld bélyegző.

– A kisöcsém nagyjából akkora lehetett, mint te – mondja Megan Sammynek. Úgy hangzik, mintha őt vádolná: Hogy lehet, hogy te élsz, ő meg már meghalt?

– Mi a neve? – kérdezi Sammy.

– Mit számít az? Miért akarod tudni a nevét?

Sammy azt kívánja, bárcsak itt lenne vele Cassie. Cassie tudná, mit kéne mondani Megannek, hogy jobban érezze magát. Ő mindig tudta, mit kell mondani.

– Michaelnek hívták, jól van? Michael Joseph volt a neve, és hatéves volt, és soha senkinek nem tett semmi rosszat. Vágod? Most boldog vagy? Michael Josephnek hívták az öcsémet. Szeretnél tudni még valamit?

Átpillant Sammy válla fölött Parkerre, aki most állt meg mellettük.

– Hát szia, álomszuszék – szólítja meg az orvos Megant.

– Ő beteg, Parker – mondja neki Sammy. – Meg kell gyógyítanod.

– Mindenkit meg fogunk gyógyítani – mondja Parker mosolyogva.

– Nincs semmi bajom – jelenti ki Megan, aztán hirtelen vadul kirázza a hideg Parker zöld dzsekije alatt.

– Naná, hogy nincs – bólint Parker szélesen vigyorogva. – De talán meg kéne mérnem a lázadat. Csak a biztonság kedvéért. Rendben?

Felemel egy negyeddolláros méretű ezüstlemezkét.

– Ha meghaladja a 37,7 fokot, zölden villog.

Sammy fölött áthajolva odanyomja a lemezkét Megan homlokához. Zölden ragyog fel.

– Aha – nyugtázza Parker. – Hadd nézzelek most téged, Sam.

A fém melegen tapad a homlokára. Parker arca egy pillanatra piros fényben fürdik. Az orvos végiggörgeti a bélyegzőt Megan kézfején. A zöld tinta nedvesen csillog a homályban. Egy mosolygó arc. Aztán Sammy is kap egy mosolygó arcot: pirosat.

– Várd meg, amíg szólítják a színedet, jó? – mondja Parker Megannek. – A zöldek egyenesen a kórházba mennek.

– Nem vagyok beteg – kiáltja Megan rekedten, repedtfazék-hangon. Aztán kétrét görnyed a köhögéstől.

Sammy ösztönösen hátrahőköl, de Parker megveregeti a vállát.

– Ez csak egy csúnya nátha, Sam – suttogja. – Helyre fog jönni.

– Nem fogok kórházba menni – közli Megan Sammyvel, miután Parker visszatér a busz elejébe. Dühödten dörzsöli a kézfejét a dzsekivel, elkenve a tintát. A mosolygó arc most már csak egy zöld paca.

– Muszáj pedig – mondja Sammy. – Hát nem akarsz meggyógyulni?

A lány határozottan megrázza a fejét. Sammy sehogy sem érti.

– Aki meg akar gyógyulni, nem megy a kórházba. A kórházba azért megy az ember, hogy meghaljon.

Miután az anyukája lebetegedett, Sammy megkérdezte az apját, hogy nem viszi-e kórházba. És az apja azt mondta, hogy nem lenne biztonságos. Túl sok ott a beteg ember, és túl kevés az orvos, és a doktor bácsik és nénik úgyse tudtak volna semmit se tenni már érte.

Cassie azt mondta neki, hogy a kórházak ugyanígy elromlottak, ahogy a tévé is, meg a világítás, meg az autók és minden más.

– Minden elromlott? – kérdezte Cassie-t. – Minden?

– Nem, nem minden, Sams – válaszolta a nővére. – Ez nem. – Megfogta az öccse kezét, és rátette a kisfiú mellkasára, és Sammy érezte, ahogy dobogó szíve erőteljesen, vadul dörömböl nyitott tenyerén.

– Ez nem romlott el – mondta Cassie.

39

AZ ANYUKÁJA MINDIG csak a félálom ködös pillanataiban látogatja meg, abban az átmeneti állapotban, amikor még nincs teljesen ébren, de már nem is alszik. Távol marad az álmaitól, mintha csak tudná, hogy nem szabad odamennie, mert az álmok nem igazak – mégis a valóságnál is valódibbnak érzed őket, amikor álmodsz. Az anyja sokkal jobban szereti őt annál, hogy ezt tegye vele.

Olykor látja az arcát, bár a legtöbbször azért nem, csak az alakja rajzolódik ki, egy kicsit sötétebben, mint a szemhéja mögötti szürkeség, és magába szívja az illatát is, és meg tudja érinteni a haját, érzi, ahogy átzuhog az ujjai között. Ha nagyon erősen próbálkozik, hogy ki tudja venni az arcvonásait, az anyja alakja elenyészik a sötétben. És ha megpróbálja túl szorosan magához ölelni őt, kisiklik a karjából, ahogy a haja pereg ki az ujjai közül.

A kerekek moraja a sötét úton. Az állott, fülledt levegő a himbálózó busz belsejében, a hideg csillagok alatt. Milyen messze van még a Mennyország tábor? Úgy érzi, mintha egy örökkévalóság óta utaznának a sötét úton a hideg csillagok alatt. Csukott szemmel vár az anyukájára a köztes dimenziókban, míg Megan csak bámulja őt azzal a nagy, kerek bagolyszemével.

Mígnem belealszik a várakozásba.

Még akkor is alszik, amikor a három iskolabusz bekanyarodik a tábor elé. Valahol fent az őrtornyokban egy őrszem megnyom egy gombot, mire az elektromos zár nyit, és kinyílik a kapu. A buszok begurulnak egymás után, a kapu pedig bezárul mögöttük.

Nem ébred fel addig, amíg a buszok oda nem gurulnak a végcéljukhoz, és a fékek végső, dühös szisszenése kíséretében meg nem állnak. Két katona megy végig az ülések között, ébresztgetve azokat a gyerekeket, akik közben elszundítottak. A katonák állig fel vannak fegyverezve, de folyamatosan mosolyognak, és a hangjuk is kedves. Minden rendben. Ideje felkelni. Most már tökéletes biztonságban vagytok.

Sammy felül, hunyorog, ahogy hirtelen elvakítja az ablakokon beáradó fény, aztán kinéz. Egy óriási repülőgéphangár előtt álltak meg. A hatalmas zsilipkapuk zárva, így nem lehet belátni. Egy pillanatig nem aggódik amiatt, hogy egyedül van egy idegen helyen, Apu és Cassie és Mackó nélkül. Tisztában van azzal, hogy mit jelent a ragyogó fény: a földönkívüliek itt nem tudták elvenni az áramot. Ez egyben azt is jelentette, hogy Parker igazat mondott: a tábornak tényleg volt saját erőtere. Kellett, hogy legyen. Ők nem törődtek azzal, hogy Azok tudnak a tábor létezéséről.

Itt tökéletes biztonságban vannak.

Megan nehéz légzését hallja a fülében, megfordul, hogy vessen rá egy pillantást. A lány szeme óriásinak tűnik a reflektorok vakító fényében. Megan hirtelen megragadja Sam kezét.

– Ne hagyj itt engem – könyörög.

Egy nagydarab ember nyomul fel a buszra. Megáll a sofőr mellett, széles terpeszben, csípőre tett kézzel. Széles, húsos arcában szinte eltűnik kicsiny golyószeme.

– Jó reggelt, fiúk, lányok! Isten hozott Camp Havenben! Bob őrnagy vagyok. Tudom, hogy fáradtak vagytok és éhesek, és talán egy kicsit rémültek is... Ki van egy kicsit megrémülve most? Tegye fel a kezét! – Egyetlen kéz sincs a levegőben. Huszonhat üres szempár bámul rá, és Bob őrnagy vigyorog. A fogai is picik, akárcsak a szeme. – Ez egészen kiváló! És tudjátok, mit? Nincs is miért félnetek! A mi táborunk jelenleg a legeslegbiztonságosabb hely ezen a balhés világon, komolyan mondom. Itt mind tökéletes biztonságban vagytok. – Odafordul az egyik mosolygó katonához, aki egy csiptetős írómappát ad a kezébe. – Nos, csupán két szabály van itt Camp Havenben. Az egyes számú szabály: Emlékezz a színedre! Mindenki emelje fel a kezét, és mutassa a színét! – Huszonöt ököl emelkedik a levegőbe. A huszonhatodik, Megané ott marad az ölében. – Pirosak, néhány percen belül az 1-es hangárba kísérnek benneteket, hogy feldolgozzuk az adataitokat. Zöldek, ti maradjatok a helyeteken, rátok még vár egy kis utazás.

– Én nem megyek sehova – súgja Sammy fülébe Megan.

– Kettes számú szabály! – dördül megint Bob őrnagy hangja. – A kettes szabály két szóból áll: figyelj és kövesd! Könnyű megjegyezni, ugye? Kettes szabály, két szó. Figyelj a csoportvezetődre! Kövesd a csoportvezetőd minden egyes utasítását. Ne kérdezősködj, és ne feleselj! Ők – ahogy mi mindannyian – egyetlen okból, és csakis egyetlen okból vannak itt, és az nem más, mint hogy titeket, srácok, biztonságban tudjanak. Márpedig mi csakis akkor tudunk megvédeni titeket, srácok, ha figyeltek, és követitek az összes utasítást – azonnal, és nem kérdezősködtök. – Beszéde végeztével Bob őrnagy átadja az írómappát a mosolygó katonának, összecsapja kövér kezét, és azt kérdezi:

– Van valakinek kérdése?

– Most mondta, hogy ne kérdezzünk semmit – suttogja Megan. – Aztán meg azt kérdezi, hogy van-e valami kérdésünk.

– Kiváló! – üvölti Bob őrnagy. – Akkor gyerünk, essünk túl a feldolgozáson! Pirosak, a ti csoportvezetőtök Parker tizedes. Nincs futkorászás, tolakodás, lökdösődés, de azért haladjunk! Nem bontjuk meg a sort, nem beszélgetünk, és ne felejtsétek el felmutatni a pecsétet az ajtónál. Indulás, gyerekek! Minél hamarabb túl vagyunk a feldolgozáson, annál hamarabb kerültök ágyba, és kaptok egy kis reggelit is. Azt nem állítom, hogy ez az étel a legjobb a világon, de van belőle bőven!

Ezt követően Bob őrnagy ledübörög a lépcsőn. Minden egyes lépésébe beleremeg a busz. Sammy fel akar állni, de Megan visszahúzza.

– Ne hagyj itt engem – kérleli megint.

– De hát én piros vagyok – ellenkezik Sammy. Sajnálja Megant, de már nagyon mehetnékje van. Úgy érzi, egy örökkévalóságig tartott ez a buszos utazás. Na meg, minél hamarabb kiürülnek a buszok, annál hamarabb fordulhatnak vissza, hogy elhozzák ide Cassie-t és aput.

– Minden rendben lesz, Megan – próbálja megvigasztalni a lányt. – Hallottad, mit mondott Parker. Mindenkit meg fognak gyógyítani.

Beáll a sorba a többi piros mögé. Parker ott áll a lépcső alján és ellenőrzi a pecséteket. A sofőr felkiált: – Hé! – és akkor Sammy megfordul, épp abban a pillanatban, amikor Megan a legalsó lépcsőfokra lép. A lány nekicsapódik Parker mellkasának, és sikoltozni kezd, amikor az orvos megragadja hadonászó karját.

– Engedj el!

A buszvezető kiragadja őt Parker szorításából, és visszahúzza a lépcsőkön, egyik karjával szorosan átkulcsolva a derekát.

– Sammy! – Megan sikoltozik. – Sammy, ne hagyj itt! Ne hagyd, hogy ezek...

A busz ajtaja bezárul, eltompítja a sikolyát. Sammy felpillant Parkerre, aki megnyugtatóan veregeti meg a vállát.

– Nem lesz vele semmi baj, Sam – mondja halkan az orvos. – Gyere!

Miközben a hangár felé lépked, Sammy még mindig hallja Megan sikoltozását, a busz sárga fémbőrén is áthatol a hangja, a motor bőgésén is áthatol, a felszisszenő fékek hangján is. Úgy sikoltozik, mint akit ölnek, mintha kínoznák őt. Aztán Sammy belép egy oldalsó ajtón a hangárba, és többé már nem hallja a lányt.

Bent egy katona áll közvetlenül az ajtó mellett. Átnyújt Sammynek egy kártyát, amelyre a 49-es szám van rányomtatva.

– Menj a legközelebbi piros körhöz – mondja neki a katona. – Ülj le. Várd meg, amíg szólítják a számodat.

– Most át kell mennem a kórházba – mondja Parker. – Ne mozdulj innen, bajnokom, és figyelj. És ne feledd, hogy most már minden okés. Itt már senki-semmi nem bánthat téged. – Felborzolja Sammy haját, és megígéri neki, hogy hamarosan újra találkoznak. Végül összekoccantja vele az öklét, mielőtt elmenne.

Sammy legnagyobb csalódására a hatalmas hangárban egyetlen repülőgép sincs. Még sosem látott harci gépet közelről, noha az Érkezés óta már legalább ezerszer irányított egy ilyet. Míg az anyukája a hallban feküdt, ő egy Fighting Falcon pilótaülésében ült, és az atmoszféra határáig repítette gépét háromszor gyorsabban, mint a hangsebesség, egyenesen az idegenek anyahajója felé süvítve. Persze, hogy a szürke törzs, a gépfegyvertornyok kiálló tüskéi, valamint a sugárágyúk és az erőtere pokoli, gonosz zölden ragyogott, de zavar van az erőben, egy lyuk, alig ujjnyival szélesebb, mint az ő gépe, de ha pontosan céloz... És pontosan célozhatott, mert az egész osztag ki lett lőve, neki az utolsó lövedéke is elfogyott, és senki más nincs, aki megvédhetné a Földet az idegen hordától, csak ő, Sammy – Vipera – Sullivan.

Három széles kört festettek a földre. Sam az ajtóhoz legközelebbihez megy, és leül a többi gyerek mellé. Nem tudja kiverni a fejéből Megan rémült sikolyait. Óriásira nyílt szemét, izzadságtól csillogó bőrét, rossz szagú leheletét. Cassie azt mondta neki, hogy a Bosszantó Hangyáknak vége, hogy a betegség már megölte azokat az embereket, akiket meg akart ölni, és hogy egyesek nem tudják elkapni, mint például Cassie, apu és ő, és mindenki más a Hamugödör táborban. Ők immúnisak, mondta Cassie.

De mi van akkor, ha Cassie tévedett? Lehet, hogy a betegségnek hosszabb időbe tellett egyesek meggyilkolása. Lehet, hogy pont most öli meg Megant.

Vagy az is lehet, hogy Azok elszabadítottak egy második pestist, egy olyat, ami még a Bosszantó Hangyáknál is rosszabb, amelyik mindenkit el fog pusztítani, aki az első betegséget megúszta.

Elhessegeti a gondolatot. Amióta meghalt az anyukája, nagyon értett a rossz gondolatok elhessegetéséhez.

Több mint száz gyerek gyűlt össze a három körben, a hangárban mégis nagy a csend. A fiú, aki Sammy mellett ül, annyira kimerült, hogy oldalra dől, le a hideg betonra, aztán ott helyben összekucorodva elalszik. A fiú idősebb Sammynél, talán tíz- vagy tizenegy éves lehet, és alvás közben szopja a hüvelykujját.

Megszólal egy csengő. Női hang harsog rájuk a hangosbemondóból. Előbb angolul, majd spanyolul.

ISTEN HOZOTT TITEKET, GYEREKEK, CAMP HAVENBEN! ANNYIRA ÖRÜLÜNK, HOGY MINDANNYIAN ITT VAGYTOK! TUDJUK, HOGY FÁRADTAK VAGYTOK ÉS ÉHESEK, ÉS PÁRAN KÖZÜLETEK NEM IS ÉRZIK JÓL MAGUKAT, DE MOST MÁR MINDEN REMEK LESZ. MARADJATOK A KÖRÖTÖKBEN ÉS FIGYELJETEK ODA, MIKOR SZÓLÍTJÁK A TI SZÁMOTOKAT! SEMMILYEN OKBÓL NE HAGYJÁTOK EL A KÖRÖTÖKET! EGYIKŐTÖKET SEM AKARJUK ELVESZÍTENI! MARADJATOK CSENDBEN, ÉS NE FELEJTSÉTEK EL, HOGY MI AZÉRT VAGYUNK ITT, HOGY GONDOSKODJUNK RÓLATOK! ITT TÖKÉLETES BIZTONSÁGBAN VAGYTOK.

Alig hangzott el az üdvözlőbeszéd, máris szólítják az első számot. A gyerek feláll piros köréből, és egy katona odakíséri őt egy ugyancsak pirosra festett ajtóhoz a hangár másik felébe. A katona elveszi tőle a kártyáját, és kinyitja az ajtót. A gyerek egyedül lép be. A katona becsukja az ajtót és visszatér a helyére a piros körbe. Mindegyik körhöz két katona tartozik, talpig fegyverben, de mosollyal az arcán. Minden katona mosolyog. Állandóan, szünet nélkül mosolyognak.

Egyenként szólítják a gyerekek számát. A szólítottak rendre elhagyják a körüket, átkelnek a hangáron, majd eltűnnek a szemközti piros ajtó mögött. Senki sem tér vissza.

Majdnem egy óra is eltelik addig, amíg a hölgy Sammy számát szólítja. Közben fényes reggel lett, a napsugarak utat találtak a hangárba a magas ablakokon keresztül, és aranyló fény tölti be teret. Sammy rettenetesen fáradt, farkaséhes, és egy kicsit el is gémberedett a sok üléstől – de így is azonnal felpattan, amikor azt hallja: NEGYVENKILENCES! MENJEN A PIROS AJTÓHOZ, KÉREM! NEGYVENKILENCES!, és nagy sietségében csaknem megbotlik a mellette alvó fiúban.

A piros ajtó túloldalán egy ápolónő vár rá. Azért tudja, hogy ápolónő, mert zöld műtősruhát visel és olyan puha talpú cipőt, mint Rachel nővér az orvosi rendelőből. A mosolya is olyan kedves, mint Rachel nővéré. Kézen fogva átvezeti őt egy kisebb szobába. Ott egy hatalmas kosarat lát, annyira tele van, hogy szinte kifolynak belőle a szennyes ruhák, valamint egy fehér függöny előtt álló fogast, amelyről papírköpenyek lógnak le.

– Na lássuk, bajnok – mondja a nővér. – Mikor fürödtél utoljára?

Elneveti magát Sammy meghökkent arckifejezésén. Azután félrehúzza a fehér függönyt: egy zuhanyfülke van mögötte.

– Mindent le kell venned magadról, és be velük a kosárba! Igen, még a fehérneműt is. Mi itt szeretjük a gyerekeket, de a tetveket és a rühatkákat vagy bármit, aminek több mint két lába van, azt nem!

Sammy minden tiltakozása ellenére a nővér ragaszkodik ahhoz, hogy ő végezze el a mosdatást. Így csak álldogál maga elé tett kézzel, miközben a nő egy adag rossz szagú sampont fecskendez a hajába, és mindenhol beszappanozza a testét, a feje búbjától a lába ujjáig.

– Tartsd rendesen csukva a szemed, különben csípni fog nagyon – utasítja kedvesen.

Az ápolónő azt megengedi, hogy egyedül törülközzék meg, majd szól, hogy vegyen fel egy papírköntöst.

– Menj be azon az ajtón. – A szoba távolabbi sarkában lévő ajtóra mutat. A köntös túl nagy neki. Az alja a padlót sepri, ahogy átmegy a szobán. A másik szobában egy másik nővér vár rá. Testesebb és idősebb is, mint az első, és nem is annyira kedves. Egy mérlegre állítja Sammyt, feljegyzi a súlyát egy írómappára a száma mellé, aztán utasítja, hogy pattanjon fel a vizsgálóasztalra. Ráhelyez a homlokára egy fémlemezkét – ugyanolyat, amilyet Parker használt a buszon.

– Megmérem a lázad – magyarázza.

Sammy bólint.

– Tudom, Parker elmondta. A piros azt jelenti, hogy normális.

– Teljesen piros vagy – állapítja meg az ápolónő. Hideg ujjait most a csuklójára nyomja, hogy megmérje a pulzusát.

Sammy megborzong. Libabőrös lesz a vékony köntös alatt. Egy kicsit meg is van ijedve. Sosem szeretett orvoshoz járni, és attól fél, hogy kap egy szurit. Az ápolónő odaül elé, és azt mondja, fel kell tennie néhány kérdést. Hallgassa végig figyelmesen, és válaszoljon olyan őszintén, amennyire csak tud. Ha nem tud válaszolni, nem baj. Megértette?

Mi a teljes neve? Hány éves? Milyen városból érkezett? Vannak-e testvérei? Életben vannak még?

– Cassie – mondja Sammy. – Cassie életben van.

Az ápolónő felírja Cassie nevét. Hány éves Cassie?

– Cassie tizenhat éves. Visszamennek érte – mondja Sammy a nővérnek.

– Kik?

– A katonák. A katonák azt mondták, hogy már nem fér fel a buszra, de visszamennek érte és apuért.

– Apu? Tehát édesapád is életben van? És mi a helyzet édesanyáddal?

Sammy megrázza a fejét. Beharapja az alsó ajkát. Borzong. Olyan nagyon hideg van! Eszébe jut, hogy volt két szabad ülés a buszon: az egyik mellette, ahova Parker ült le, hogy beszélgessen vele, a másik Megan mellett, ahova ő ült át. Kirobban:

– Azt mondták, hogy nincs már hely a buszon, pedig volt. Apu és Cassie is eljöhettek volna velünk. Miért nem engedték a katonák, hogy jöjjenek?

– Azért, mert te élvezel elsőbbséget, Samuel – feleli a nővér.

– De azért őket is ide fogják hozni, ugye?

– Egyszer majd igen.

További kérdések. Hogyan halt meg az édesanyja? Mi történt azután?

A nővér tolla valósággal száguld a papíron. Feláll és megsimogatja a kisfiú csupasz térdét.

– Ne félj – mondja, mielőtt kimegy. – Itt tökéletes biztonságban vagy. – A hangját unottnak érzi Sammy, úgy beszél, mintha már legalább ezredszerre ismételné ezt. – Ne mozdulj. Egy perc, és itt van a doktor.

Tovább tart, mint egy perc, legalábbis Sammy úgy érzi. Körbefogja magát vékony kis karjával, hogy bent tartsa testének melegét. Tekintete nyugtalanul pásztázza a kicsi szobát. Egy mosdókagyló és egy üvegszekrény. A szék, amelyen a nővér ült. Egy gurulós szék az egyik sarokban, és a plafonra szerelve közvetlenül a szék fölött egy biztonsági kamera: csillanó fekete szeme egyenesen a vizsgálóasztal felé irányítva.

A nővér az orvossal tér vissza. Dr. Pam magas és vékony, míg a nővér alacsony és gömbölyű. Sammy azonnal nyugodtabbnak érzi magát. Van valami a magas doktornőben, ami az anyukájára emlékezteti. Talán ahogy beszél hozzá, meleg és kedves hangon, és egyenesen a szemébe nézve. A keze szintén meleg. A nővértől eltérően nem visel kesztyűt, amikor megérinti.

Azt csinálja, amire számít, amit a doktor bácsik és nénik szoktak csinálni. Bevilágít a szemébe egy kis lámpával, aztán a fülébe is, meg a torkába. Sztetoszkópjával meghallgatja, hogyan lélegzik. Megdörzsöli az álla alatt, nem túl durván, s mindvégig halkan dúdolgat magában.

– Feküdj a hátadra, Sam.

Határozott ujjak nyomkodják a pocakját.

– Fáj valahol, amikor ezt csinálom?

Aztán talpra állítja Sammyt, mondja, hogy hajoljon le, fogja meg a lábujját, közben pedig végigfuttatja ujjait a gerince mentén.

– Jól van, most ugorj vissza az asztalra!

Sammy visszaugrik az összegyűrődött papírra, érezve, hogy mindjárt véget ér a vizsgálat. És nem lesz szuri. Lehet, hogy megcsípik kicsit az ujját, az se jó móka, de legalább nem kap injekciót.

– Nyújtsd ki nekem a kezed.

Dr. Pam egy pici szürke csövet helyez a tenyerére, nem nagyobbat, mint egy rizsszem.

– Tudod, mi ez? Mikrochipnek hívják. Volt valaha kisállatod, kutyád vagy macskád, Sammy?

Nem. Apu allergiás volt. De mindig is vágyott egy kutyára.

– Nos, vannak olyan gazdik, akik behelyeztetnek a kedvencükbe egy eszközt, amelyik nagyon hasonlít ehhez itt – arra az esetre, ha elszökne vagy elveszne. Ez azért egy kicsit különbözik attól. Olyan jelzést bocsát ki, amit mi nyomon tudunk követni.

Beteszik közvetlenül a bőr alá, és akárhol is van Sammy, meg tudják majd találni. Arra az esetre, ha valami történne. Nagyon biztonságos itt Camp Havenben, de hát alig pár hónapja mindenki azt gondolta még, hogy a Földet nem fenyegeti idegen támadás, úgyhogy most nagyon óvatosnak kell lenni, és mindenfajta óvintézkedést meg kell tenni...

Abban a pillanatban abbahagyta a figyelést, hogy elhangzottak a bőr alá szavak. Belé akarják fecskendezni azt a szürke csövecskét? Újra félelem kezdi marcangolni a szívét.

– Nem fog fájni – mondja a doktornő, aki megérezte növekvő félelmét. – Először megszúrunk picit, hogy érzéstelenítsünk, és utána egy-két napig kicsit érzékenyebb lesz a helye.

A doktornő nagyon kedves. Sammy látja rajta, hogy mennyire megérti az ő félelmét a szuritól, és hogy nem szívesen csinálja ezt. De muszáj megtennie. Megmutatja neki a tűt, amivel belé juttatják az érzéstelenítőt. Nagyon picike, és alig vastagabb, mint egy emberi hajszál. Olyan lesz, mint egy szúnyogcsípés, mondja a doktornő. Az nem olyan szörnyű. Sammyt rengetegszer megcsípték már a szúnyogok. És dr. Pam megígéri, hogy azt már nem fogja érezni, amikor a szürke csövecskét befecskendezik. A zsibbasztó után már semmit sem fog érezni.

Hason fekszik, arcát könyöke hajlatába fúrva. A szobában hideg van, tarkóján az alkoholos veregetéstől kirázza a hideg. A nővér kéri, hogy nyugodjon meg. Azt mondja, minél jobban megfeszíti magát, annál jobban fog fájni. Megpróbál valami szépre gondolni, valamire, ami elvonja a gondolatait arról, ami történni fog vele. Látja maga előtt Cassie arcát, és ezen meglepődik. Arra számított, hogy az anyukája arcát fogja látni.

Cassie mosolyog. Ő visszamosolyog rá, bele a könyöke hajlatába. Egy szúnyog – legalább akkora lehet, mint egy madár – vadul belecsíp a nyakába hátul. Nem mozdul, csak halkan nyöszörög. Nem telik egy percbe sem, és vége.

A negyvenkilencest felcímkézték.

40

MIUTÁN A DOKTORNŐ bekötözi a beültetés helyét, feljegyez valamit a lapjára, azt odaadja a nővérnek, és közli Sammyvel, hogy már csak egy teszt van hátra.

Követi a doktornőt a következő szobába. Ez sokkal kisebb, mint a vizsgáló, alig nagyobb, mint egy gardrób. A szoba közepén egy szék áll, amely Sammyt a fogorvosi székre emlékezteti: keskeny és magas támlájú, mindkét oldalán keskeny karfával.

– Dőlj teljesen hátra, a fejedet is tedd le, így jó. Csak nyugodtan.

Brrrr. A szék háta lesüllyed, az eleje megemelkedik, amitől magasra kerül a lába, míg teljesen egyenesen nem fekszik. Most megjelenik a látóterében a doktornő arca. Mosolyog.

– Jól van, Sam, eddig nagyon türelmes voltál, és én ígérem neked, hogy ez lesz az utolsó teszt. Nem fog sokáig tartani, és nem is fog fájni, de néha, hogy is mondjam, kicsit intenzív lehet. Azt az implantátumot teszteljük, amit az imént helyeztünk beléd. Hogy megbizonyosodjunk arról, jól működik. Beletelik pár percbe a futtatása, és neked közben nagyon-nagyon nyugodtan kell feküdnöd. Ezt elég nehéz lehet betartani, nem? Nem szabad izegni-mozogni, fészkelődni, még az orrodat sem vakarhatod meg közben, mert azzal tönkreteszed az egész tesztet. Gondolod, hogy képes vagy erre?

Sammy bólint. Visszamosolyog a doktornőre.

– Játszottam már szoborjátékot sokszor – nyugtatja meg dr. Pamet. – És tényleg nagyon jó vagyok benne.

– Jó. De a biztonság kedvéért mégis rá fogom tenni ezeket a szíjakat a csuklódra meg a bokádra, nem túl szorosan, de mégis, ha az orrod esetleg mégis elkezdene viszketni. A szíj emlékeztetni fog arra, hogy nyugton maradj. Akkor rendben lesz így?

Sammy bólint. Amikor már leszíjazta, a doktornő magyarázni kezd:

– Oké, én most odamegyek a számítógéphez. A számítógép küld egy jelzést, hogy kalibrálja a transzpondert, a transzponder pedig visszaküld neki egy jelzést. Ez nem több pár másodpercnél, de lehet, hogy hosszabbnak fogod érezni – talán sokkal hosszabbnak. Mindenki másképp reagál rá. Készen állsz egy próbára?

– Oké.

– Jó. Hunyd le a szemed. Addig tartsd is becsukva, amíg azt nem mondom, hogy kinyithatod. Vegyél nagy, mély lélegzeteket. Úgy. Most akkor tartsd csukva a szemed. Háromtól számolok vissza: három... kettő... egy...

Egy vakító fehér tűzlabda robban Sammy Sullivan koponyájában. Teste megmerevedik; lába nekifeszül a szíjaknak, picinyke ujjai rámarkolnak a karfára. Hallja a doktornő megnyugtató hangját a vakító fény másik oldaláról, amint azt mondja neki:

– Jól van, Sammy. Ne félj. Csak egy pár másodperc, megígérem...

Megpillantja a kiságyát. És ott fekszik mellette Mackó az ágyban, és csillagok és bolygók forognak lustán a kiságya fölött. Látja az anyukáját, amint fölé hajol, kezében egy kiskanálnyi orvossággal, azt mondja, ezt muszáj bevennie. És ott van Cassie a hátsó udvaron, nyár van, és ő ott totyog fel s alá egy szál pelenkában, és Cassie magasra spricceli a vizet a slagból, és a semmiből egyszer csak felszikrázik a szivárvány. Előre-hátra ráncigálja a tömlőt, nagyokat nevetve, ahogy ő megpróbálja levadászni a fürgén elröppenő, megfoghatatlan színeket, az aranyló fény csillámló sziporkáit.

– Fogd meg a szivárványt, Sammy! Fogd meg a szivárványt!

A képek és az emlékek úgy áradnak ki belőle, ahogy a víz áramlik a lefolyó felé. Nem több mint kilencven másodperc alatt Sammy telje s élete kizúdul, bele egyenesen a nagygépes rendszerbe: érintések, illatok, ízek és hangok valóságos lavinája. Aztán elnyeli őket a nagy semmi. Az elméje csupaszon hever a vakító fehérségben – mindent, amit megtapasztalt, mindent, amire emlékszik, és még azokat a dolgokat is, amikre nem tud visszaemlékezni, mindent, amiből összeáll Sammy Sullivan egyénisége, magába szívja és leválogatja, majd továbbítja dr. Pam számítógépére az a kis eszköz, amelyet beültettek a nyakába.

A 49-es számú egyedet feltérképezték.

41

DR. PAM KIOLDJA a szíjakat, majd kisegíti Sammyt a székből. Sammy térde felmondja a szolgálatot. A doktornő a karjánál fogva tartja, különben összerogyna. A gyomra háborog, és elkezd hányni a hófehér padlóra. Amerre csak néz, mindenütt szökdécselő, himbálózó fekete pacákat lát. A nagydarab, nem mosolygó nővér visszakíséri őt a vizsgálószobába, fölfekteti az asztalra, és megnyugtatja, hogy minden rendben. Azután megkérdezi, hogy hozhat-e neki valamit.

– A mackómat akarom! – kiabálja. – Az apukámat akarom, és Cassie-t akarom, és haza akarok menni!

Dr. Pam jelenik meg mellette. Kedves tekintetéből csak úgy süt a megértés. Tudja, hogy mit érez most. Elmondja neki, hogy milyen bátornak tartja, és szerencsésnek, és okosnak, hogy ilyen messzire eljutott. Ezt az utolsó tesztet zökkenőmentesen és sikerrel vette. Tökéletesen egészséges, és tökéletes biztonságban van. Holnap, miután aludt egy jó nagyot, és evett igazi ételt, sokkal jobban fogja érezni magát. A nehezén már túl van.

– Ezt mondta mindig az apukám, amikor valami rossz dolog történt, és utána minden sokkal rosszabb lett – szipogja Sammy, alig bírva visszanyelni a könnyeit.

Hoznak neki egy fehér kezeslábast. Egy harcigép-pilóta szerelésére emlékezteti, olajos tapintású az anyaga, és elöl cipzár van rajta. A ruha túl nagy neki. Az ujja folyton rácsúszik a kezére.

– Tudod-e, hogy miért vagy ennyire fontos számunkra, Sammy? – kérdezi dr. Pam. – Mert te vagy a jövő. Nélküled és a többi gyerek nélkül nincs semmi esélyünk ellenük. Ezért kerestünk meg téged, és hoztunk ide, és csináljuk végig ezt az egészet. Egypár dolgot te is tudsz, amiket ők műveltek velünk, és ezek rettenetes dolgok. Szörnyűséges, borzasztó dolgok, de nem ez a legrosszabb, ez nem minden, amit tettek ellenünk.

– Mit csináltak még? – kérdezi Sammy suttogva.

– Tényleg tudni akarod? Meg tudom mutatni neked, de csak ha tényleg tudni akarod.

A fehér szobában az előbb újraélte az anyukája halálát, érezte rozsdavörös vérének szagát, végignézte, ahogy az apukája lemosta az anyukája vérét a kezéről. De a doktornő azt mondta, hogy nem ezek voltak a legnagyobb gonoszságok, amiket Azok műveltek. Tényleg tudni akarta?

– Tudni akarom – jelenti ki.

Az orvosnő felemel egy ezüstlemezkét – ugyanazt az ezüstszín lapocskát, amellyel a nővér megmérte a lázát, ugyanazt, amit Parker nyomott Megan és az ő homlokához a buszon.

– Ez nem hőmérő, Sammy – mondja dr. Pam. – Valóban kimutat valamit, de nem a testhőmérsékletet. Azt árulja el nekünk, ki vagy te. Vagy talán inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy te mi vagy te. Árulj el nekem valamit, Sam. Láttál már közülük valakit? Láttál már földönkívülit?

Sammy tagadólag rázza a fejét. A fehér kezeslábas alatt végigfut rajta a hideg. Összekucorodik a vizsgálóasztalon. Fel-le liftezik a gyomra, lüktet a feje, és teljesen le van gyengülve az éhségtől és a kimerültségtől. Valami legbelül mintha azt akarná, hogy állítsa le a doktornőt. Közel áll ahhoz, hogy hangosan elordítsa magát: Állj! Nem akarom tudni! De beharapja az ajkát. Nem akarja tudni; de meg kell tudnia.

– Nagyon sajnálom, hogy azt kell közölnöm veled, hogy már láttál egyet – dr. Pam hangja szomorúan, lágyan szól. – Mindannyian láttunk már. Az Érkezés óta mind arra vártunk, hogy eljöjjenek hozzánk, de az igazság az, hogy már jó ideje mindvégig közöttünk voltak, mondhatni itt, az orrunk előtt.

Sammy újra meg újra megrázza a fejét, elutasítóan. Dr. Pam téved. Ő még sosem látott idegen lényt. Órákon át hallgatta annak idején, ahogy spekulálgat apu, vajon hogy nézhetnek ki a földönkívüliek. Hallotta, amint az apja azt mondja, hogy talán sosem fogják megtudni, hogy néztek ki valójában. Nem kaptak tőlük üzenetet, nem ereszkedtek le az égből közéjük, semmilyen jele nem volt a létezésüknek a magasból lenéző szürkészöld anyahajon és a drónokon kívül, amikben nem volt pilóta. Hogy állíthatja dr. Pam, hogy már látott egyet közülük?

A doktornő kinyújtja felé a karját.

– Ha látni akarod, megmutathatom.

VI.

AZ EMBERI AGYAG 42

BEN PARISH HALOTT.

Nekem nem hiányzik. Ben egy bőgőmasina, anyámasszony katonája volt.

Zombi viszont nem az.

Zombi minden, ami Benből hiányzott. Zombi kemény arc. Zombi tökös csávó. Zombi szíve hideg, mint a szikla.

Zombi azon a napon született meg, amikor én elhagytam a gyengélkedőt. Lenge köntösömet kék kezeslábasra cseréltem. Kijelöltek számomra egy priccset a tízes barakkban. Visszanyertem a formámat, hála a napi három kiadós étkezésnek és a brutális fizikai edzésnek, de mindenekelőtt Rezniknek köszönhetően, aki az ezred rangidős kiképzőtisztje volt. Ő volt az a férfi, aki ízzé-porrá zúzta Ben Parisht, aztán újra összerakta őt olyanná, amilyen most: kegyetlen zombivá, gyilkológéppé.

Félreértés ne essék. Reznik könyörtelen, érzéketlen, szadista gazember, és esténként úgy fekszem le, hogy elalvás előtt arról fantáziálok, hogyan nyírhatnám ki. Az első naptól kezdve küldetésének érzi, hogy a lehető leghatékonyabban megkeserítse az életemet, és eddig meglehetősen szép sikereket ért el. Pofoztak, ütöttek, rúgtak, lökdöstek és leköptek. Nevetségessé tettek, csúfot űztek belőlem, és úgy üvöltöztek velem, hogy majd berepedt a dobhártyám. Arra kényszerítettek, hogy órákon át mozdulatlanul álljak a jéghideg esőben, hogy egy fogkefével súroljam fel az egész laktanya padlóját, hogy addig ismételgessem a puskám szétszedését és összerakását, míg ki nem serken a vér az ujjaimból, és hogy addig fussak, míg a lábamból ki nem megy minden csepp erő... vágod már, ugye?

Bár én nem vágtam. Legalábbis kezdetben nem. Azért gyakorlatoztatott, hogy katonát faragjon belőlem, vagy hogy kinyírjon? Csaknem teljesen biztos voltam benne, hogy az utóbbiról van szó. Később rájöttem, hogy mindkettőtől valójában arra képez ki, hogy katona legyek – azáltal, hogy megpróbálnak kinyírni.

Csak egy példát mondok. Az is bőven elég.

Reggeli edzés a gyakorlótéren. Az ezred minden tagja ott van, több mint háromszáz csapat, és Reznik ezt a pillanatot választja ki, hogy nyilvánosan megalázzon. Fölém hajol fenyegetően, széles terpeszben, kezével a térdére támaszkodva, és himlőhelyes képét egészen beletolja az arcomba, amikor alámerülök a hetvenkilencedik fekvőtámaszba.

– Zombi közlegény, volt az anyjának egyetlen élő gyereke?

– Uram! Igen, uram!

– Fogadni mernék, hogy amikor megszületett, vetett magára egy pillantást, aztán máris megpróbálta visszatuszkolni oda, ahonnan kijött!

Fekete bakancsának sarkát beékeli a farpofáim közé, hogy erőszakkal leszorítson. A rajom ököl fekvőtámaszozik a bázis körülvevő aszfaltcsíkon, mert a talaj kőkeményé fagyott, az aszfalt pedig beissza magába a vért így az ember nem csúszkál annyira. Azt szeretné, ha összeomlanék még a századik fekvőtámasz előtt. Nekifeszítem magam a sarkának: nincs az az isten, hogy én most elölről kezdjem. Az egész század szeme láttára. Magamon érzem újonctársaim figyelő tekintetét, amint elkerülhetetlen összeomlásomra várnak. Arra, hogy Reznik újabb győzelmet arasson. Reznik az örök nyertes.

– Zombi közlegény, úgy gondolja, hogy gonosz vagyok?

– Uram! Nem, uram!

Égnek az izmaim. Az öklömről lemaródott a bőr, kilátszik a nyers hús. A súlyom, azt már visszanyertem, de vajon a szívem is a régi?

Nyolcvannyolc. Nyolcvankilenc. Már majdnem megvan.

– Gyűlöl engem tiszta szívéből?

– Uram! Nem, uram!

Kilencvenhárom. Kilencvennégy. Valaki egy másik rajból suttogva kérdezi: Ki ez a srác? Valaki, egy lány, azt válaszolja: A neve Zombi.

– Zombi közlegény, mi maga, egy gyilkos?

– Uram! Igen, uram!

– Mit eszik reggelire, földönkívüliek agyát?

– Uram! Igen, uram!

Kilencvenöt. Kilencvenhat. Olyan nagy a némaság, mint egy temetőben. Nem én vagyok az egyetlen újonc, aki zsigerből gyűlöli Rezniket. Valamelyik nap valaki le fogja győzni őt a saját játékában, ezért imádkozik itt mindenki, ez a súly nehezedik a vállamra, amikor azért hajtom magam, hogy eljussak a századik fekvő támaszig.

– Lószart! Azt hallottam, hogy maga egy gyáva nyúl. Azt hallottam, hogy elfut a harc elől.

– Uram! Nem, uram!

Kilencvenhét. Kilencvennyolc. Még kettő, és nyertem. Megint ugyanazt a lány hangot hallom – biztosan a közelben áll valahol amint azt súgja: Gyerünk!

A kilencvenkilencedik fekvőtámasznál Reznik odaszorít a betonhoz bakancsa sarkával. Súlyosan ráesem a mellkasomra, arcom végigsúrolja az udvar keményre fagyott sarát, és ott látom közvetlenül magam előtt a püffedt képét és kicsi, fakó disznószemét.

Épp a kilencvenkilencediknél. Amikor már csak egy van hátra. A rohadék!

– Zombi közlegény, maga a fajtája szégyene. A ribancok, akiket felszedtem, keményebbek voltak, mint maga. Ha magára nézek, arra gondolok, hogy az ellenségnek igaza lehet az emberi fajjal kapcsolatban. Le kéne darálni magát mosléknak, hogy egy bűzös disznóólban végezze. Na mi van, mire vár, maga büdös gennyláda, visszaokádott hányadék, csak nem egy rohadt meghívóra?

A fejem oldalra fordul. Egy meghívó kedves lenne, köszönöm, uram. Egy korombeli lányt látok: ott áll a rajával, karba font kézzel, fejcsóválva figyel engem. Szegény Zombi. Nem mosolyog. Sötét haj, sötét szem, és olyan világos bőr, hogy a kora hajnali fényben szinte tündökölni látszik. Az az érzésem, hogy valahonnan ismerem őt, bár emlékezetem szerint most látom őt először. Több száz kölyköt képeznek ki itt a harcra, és minden nap további százak érkeznek, akik megkapják kék kezeslábasukat meg a rajba való beosztásukat és hálóhelyüket a főépületet körül-vevő kaszárnyák egyikébe. Mégis olyan, mintha emlékeznék rá. Olyan arca van, amit nem könnyen felejt el az ember.

– Álljon fel, maga féreg! Álljon fel, és nyomjon le nekem még százat. Még egy százast, különben Isten a tanúm, hogy kitépem a szemgolyóját, és ráakasztom dísznek a visszapillantó tükrömre, mint valami kicseszett plüss dobókockát!

Totálisan kimerültem. Nem hiszem, hogy van bennem akár még egyetlen fekvőtámasznyi energia is.

De Reznik magasról tesz arra, hogy mit gondolok én. Ez a másik dolog, amire csak egy idő után jöttem rá: nemcsak tesznek rá, hogy mit gondolok, nem akarják, hogy gondolkodjam.

Az arca olyan közel van hozzám, hogy érzem a leheletét: mentolos illatú.

– Mi van, szivi? Elfáradt? Szeretne egy kicsit szundi-bundizni?

Vajon van még bennem annyi erő, hogy legalább egyet kinyomjak?

Ha csak egyre is képes vagyok még, már nem leszek totális lúzer. Nekinyomom a homlokom az aszfaltnak, és lehunyom a szemem. Van egy hely, ahova visszavonulok, van egy tér bennem, amit azután fedeztem fel magamban, miután Vosch parancsnok megmutatta nekem a végső csatamezőt, egy pont, ahol a tökéletes csendet semmi sem zavarhatja meg: sem a fáradtság, sem a reménytelenség, sem a düh, és semmi más, amit az égbolton feltűnt Nagy Zöld Szemnek köszönhetünk. Ezen a helyen nincs nevem. Itt nem vagyok se Ben, se Zombi – itt egyszerűen csak létezem. Teljes vagyok, érinthetetlen, ép és sértetlen. Az utolsó élő személy az univerzumban, akiben megvan minden emberi lehetőség – beleértve azt a képességet is, hogy a földkerekség legnagyobb seggfejének a képébe toljon még egy utolsó fekvőtámaszt.

És megcsinálom.

43

NEM MINTHA VOLNA BENNEM BÁRMI KÜLÖNLEGES.

Reznik az egyenlő esélyekben hívő szadista állat. Nem kivételezik senkivel: ugyanolyan eszelős-durván és kíméletlenül bánik az 53-as raj mind a hat újoncával. Flintstone-nal, aki velem egyidős, nagy fejű, összenőtt bozontos szemöldökű srác; Tankkal, a halk szavú, csontos farmer fiúval; Dumbóval, aki tizenkét éves, nagy lapátfüllel meg fülig érő vigyorral – ez utóbbi gyorsan eltűnt a képéről az alapkiképzés első hetében; a nyolcéves Sütivel, aki sosem beszél, de messze ő a legjobb lövészünk; Umpa-lumpával, a pirospozsgás, kusza fogsorú sráccal, aki a gyakorlatokban stabilan utolsó, a kajasorban viszont mindig a legelső; és végül a legfiatalabbunkkal, Porcelánykával. Porcelányka a leggonoszabb hétéves, akivel valaha is találkozhatsz, és ő közöttünk a leglelkesebb, aki még Reznik lába nyomát is megcsókolja, mindegy, hogy mennyit üvöltött vele vagy rugdosta.

Nem ismerem az igazi nevüket. Nem beszélünk arról, hogy kik voltunk előző életünkben, vagy hogy kerültünk ide a táborba, vagy mi történt a családunkkal. Ez nem számít. Azok a srácok – az ex-Flintstone, ex-Tank, ex-Dumbo és a többiek, ugyanúgy, ahogy Ben Parish már mind halottak. Felcímkéztek minket, és elmondták, hogy mi vagyunk az emberiség legutolsó reménye, az újbor az óbor tömlőjében. Összeköt bennünket a gyűlölet – a parazitafertőzöttek és idegen uraik iránti gyűlölet természetesen, emellett azonban a Reznik őrmester iránt táplált ádáz, rendíthetetlen és csillapíthatatlan gyűlöletünk is; és a dühünk még sokkal intenzívebb volt attól, hogy soha nem mutathattuk ki.

Aztán azt a Mazsola nevű kölyköt a tízes barackba tették, és egyikünk, mint egy idióta, már nem tudta magában tartani ezt az ádáz dühöt, és a sokáig elnyomott érzés kirobbant.

Van sejtésetek arról, ugye, hogy ki lehetett ez az idióta.

Nem hittem a szememnek, amikor megpillantottam azt a kölyköt a sorakozónál. Maximum ötéves lehetett, szinte elveszett a fehér overállban, és ott cidrizett a hűvös hajnali levegőben, mint aki mindjárt kidobja a taccsot, szemmel láthatóan halálra rémülve. És akkor jön ez a Reznik, mélyen a disznószemébe húzott kalapjával meg a tükörfényesre suvickolt bakancsával, az ordítozástól állandóan rekedt hangjával, és beletolja a himlőhelyes tésztaképet szegény gyerek szív alakú arcocskájába. El nem tudom képzelni, hogy a kicsi fickó hogyhogy nem csinálta össze magát a félelemtől.

Reznik mindig halkan és lassan indít, és fokozatosan építkezik a nagy fináléig, mintha csak abba a tévhitbe akarná ringatni az elején a gyanútlant, hogy emberi lénnyel áll szemben.

– Nahát, nahát, kit látnak szemeim? Hát mit küldtek nekünk a castingról – egy kisz hobbitockát? Mi vagy te, drágaságom, valami mesebeli varázslény, aki azért jött, hogy megbűvöljön a fekete mágiájával?

Reznik még csak most kezd bemelegedni, és a kiskölyök máris a könnyeit nyeli. Nemrég szállhatott le a buszról, és csak isten tudja miken mehetett keresztül, és akkor itt ez az őrült középkorú pasi, aki azonnal lecsap rá. Kíváncsi vagyok, hogyan tudja feldolgozni Rezniket – vagy ezt az egész őrületet, amit Camp Havennek neveznek. Én még mindig csak próbálkozom vele, pedig kicsit több vagyok, mint ötéves.

– Ó, ez nagyon aranyos. Ez megfizethetetlen, ez az édes apróság, azt hiszem, mindjárt elsírom magam. Úristen, reggelente a pici műanyag müzlistálkámból nagyobb mazsolákat falok fel, mint amekkora te vagy!

Ahogy egyre közelebb tolja a ragyás képét a kiskölyök arcocskájához, egyre magasabb fokozatra kapcsol. És a kölyök meglepően jól viseli; meg-megrezdül néha, meg a tekintete szünet nélkül ide-oda repdes, de egy tapodtat sem mozdul, miközben tudom, hogy mire gondolhat: hogy elhúzzon a gyakorlótéren keresztül, és fusson végkimerülésig.

– Mi a te történeted, Mazsola közlegény? Elvesztetted a mamit? Szeretnél hazamenni? Tudtam! Csak csukjuk be a szemünket, és kívánj valamit, és lehet, hogy akkor a mamika idejön és hazavisz. Hát nem lenne csodás, Mazsola közlegény?

És a kiskölyök buzgón bólogat, mintha Reznik pont azt a kérdést tette volna fel, amit már régóta várt. Végre valaki a lényegre tér! Ahogy lassan ráemeli a pillantását, és belenéz azzal a nagy plüssmackószemével a kiképzőtiszt apró gombszemébe.., megszakad tőle az ember szíve. Vagy legalábbis üvölteni kell tőle.

De te nem üvöltesz. Csak állsz rezdületlenül, előreszegezett tekintettel, karok oldaltartásban, mellkas kidomborítva, szív megszakad, és lesed a szemed sarkából, mígnem valami elszabadul benned, és lassan kitekeredik, mint egy lecsapni készülő csörgőkígyó. Valami, amit már régóta tartasz vissza magadban, ahogy fokozódik benned a feszültség. Nem tudod, hogy mikor fog robbanni és kitörni, ezt nem lehet megjósolni, de amikor megtörténik, nem tehetsz mást, muszáj megszólalnod: – Hagyja békén!

Reznik megpördül. Egy hang sem hallatszik, de érezhető, hogy mindenki visszatartott lélegzettel figyel. A sor másik végén Flintstone tágra nyílt szemmel bámul; nem tudja elhinni, mit tettem. Mondjuk, én sem.

– Ki volt ez? Melyik szemétzabáló féreg írta alá épp most a halálos ítéletét?

Végiglépked a sor előtt, dühtől vöröslő arccal, ökölbe szorított kezén fehéren feszül a bőr.

– Senki, he? Na, mindjárt térdre borulok, és alázatosan lehajtom a fejem, mert maga a szentséges Úristen szólt le hozzám a magasból az imént!

Megáll Tank előtt, aki látványosan izzad kezeslábasában, noha alig négy fok van kint.

– Maga volt az, seggfej? Tőből letépem a karját! – Hátrahúzza az öklét, csak hogy még nagyobbat vághasson bele Tank ágyékába.

Megadom a végszót az idiótának.

– Uram, én mondtam, uram! – üvöltöm.

Rezniknek ezúttal lassan esik le. Legalább ezer évig tart, míg odaér hozzám. A távolban egy varjú durva károgása hasít bele a levegőbe: ez az egyetlen hang, ami eljut a fülemig.

Akkor torpan meg, amikor belép a látómezőmbe: nem közvetlenül előttem áll meg, és ez nem jó. Nem tudok felé fordulni. Előre kell néznem. És ami a legrosszabb, nem látom a kezét; nem fogom tudni, hogy mikor – vagy hova – csap le majd az ütése, vagyis nem fogok tudni felkészülni rá.

– Úgy... tehát most már Zombi közlegény adja ki a parancsokat – kezd bele Reznik olyan halkan, hogy alig hallom. – Zombi közlegény, az 53-as raj saját kicseszett zabhegyezője. Zombi közlegény, azt hiszem, magába zúgtam. Érzem, ahogy elgyengül a térdem. És gyűlölöm a saját anyámat, amiért egy hímnemű csecsemőnek adott életet, és így sajnos nem lehetek a gyermekei anyja.

Vajon hova fog lesújtani? A térdemre? Az ágyékomra? Esélyes, hogy a gyomromra: Rezniknek a gyengéje a gyomor.

Nem. Az ütés az ádámcsutkámat éri. Tenyere élével vág rám. Hátratántorodom, erősen küzdök, hogy talpon maradjak egyenes háttal, oldalsó kéztartással, hogy ne adjam meg neki az élvezetet, az ürügyet arra, hogy újra megüthessen. Az egész gyakorlótér, meg körülötte a kaszárnyabarakkok, minden fel-le ugrál és kicsit szétfolyik előttem, ahogy a szemem hirtelen megtelik könnyel – a fájdalomtól persze, de valami mástól is.

– Uram, ő csak egy kisgyerek, uram – mondom fulladozva.

– Zombi közlegény, két másodperce van, pontosan két másodperce, hogy lakatot tegyen arra a szennyvízcsatornára, amelyet nagyképűen szájnak nevez, vagy én magam fogom lángra gyújtani a seggét a többi parazitafertőzött rohadékéval együtt!

Vesz egy mély levegőt, nekikészül a következő tirádának. Teljesen elmehetett az eszem, mert újra nyílik a szám, és kibuknak rajta az utolsó szavaim. Őszinte leszek: egy részemet megkönnyebbülés tölti el, és még valami, ami rohadtul emlékeztet az örömre. Túl sokáig tartottam-neveltem magamban a gyűlöletet.

– Akkor a rangidős kiképzőtiszt tegye meg, uram! A közlegényt nem érdekli, uram! Csak... csak hagyja békén a gyereket.

Döbbent csend. Még a varjú is abbahagyja a lármázást. A raj többi tagja lélegezni sem mer. Tudom, hogy mi jár a fejükben. Mindannyian hallottunk a visszapofázós újonc „balesetéről” az akadálypályán, ami után három hétig nyomta a kórházi ágyat. És a másik sztorit arról a csendes tízéves fiúról, akire a zuhanyzóknál találtak rá: egy hosszabbítózsinór tekeredett a nyakára, öngyilkosság – mondta a doktor. De sokan más véleményen voltak.

Reznik nem mozdul.

– Zombi közlegény, ki a rajvezetője?

– Uram, a közlegény rajvezetője Flintstone közlegény, uram!

– Flintstone közlegény, előre és középre! – ugat rá Reznik. Flint tesz egy lépést előre, és dühösen szalutál. Összenőtt szemöldöke csak úgy ugrándozik az idegességtől. – Flintstone rajvezető, ki van rúgva. Ettől a pillanattól kezdve Zombi közlegény az új rajvezető. Zombi közlegény buta és ronda, de nem puhány. – Szinte érzem, ahogy Reznik szeme belefúródik az enyémbe. – Zombi közlegény, mi történt a húgával?

Pislogok. Kétszer egymás után. Igyekszem, hogy semmi se látsszon az arcomon. Ennek ellenére a hangom kicsit megbicsaklik, amikor válaszolok:

– Uram, a közlegény húga meghalt, uram!

– Azért, mert maga elfutott, mint egy gyáva nyúl!

– Uram, a közlegény elfutott, mint egy gyáva nyúl, uram!

– Most viszont nem fut el, ugye, Zombi közlegény? Vagy igen?

– Nem, uram, nem!

Hátralép egyet. Valami átsuhan az arcán. Egy olyan kifejezés, amit azelőtt sosem láttam rajta. Természetesen ez nem lehetséges, mégis egy röpke másodpercig mintha tiszteletet láttam volna az arcán.

– Mazsola közlegény, előre és középre!

Az újonc nem mozdul, míg Süti hátba nem böki. Sír. Nem akar sírni, hősiesen küzd a feltoluló könnyeivel, de édes Jézusom, melyik kisgyerek ne sírna ebben a helyzetben? A régi életed egy ilyen helyre okád ki?

– Mazsola közlegény, Zombi közlegény a rajvezetője, és egy barakkban fognak lakni. Tanulni fog tőle. Ő majd megtanítja járni. És megtanítja beszélni. Megtanítja, hogyan gondolkodjon. Ő lesz a maga nagy tesója, akije sosem volt. Megértett engem, Mazsola közlegény?

– Uram, meg, uram! – Vékony hangocskája éles, mint egy nyüszítés, de a szabályokat megértette, mégpedig nagyon gyorsan.

Így kezdődött.

44

ÍME EGY TIPIKUS NAP Camp Haven tipikusnak egyáltalán nem mondható újfajta valóságában.

Hajnali 5.00: Ébresztő és mosakodás. Felöltözés és a priccsek előkészítése szemlére.

5.10: Sorakozó. Reznik ellenőrzi az ágyakat. Kiszúr egy gyűrődést valaki lepedőjén. Húsz teljes percig üvöltözik. Aztán találomra elővesz egy másik újoncot, és újabb húsz percig üvöltözik, igazából bármi ok nélkül. Aztán három kör a gyakorlótéren, ahol lefagy a seggünk, én közben folyton ösztökélem Umpát és Mazsolát, hogy ne maradjanak le, különben rá kell húznom még egy kört mint az utolsó embernek, aki befejezi a gyakorlatot. A fagyott talaj ropogása bakancsunk alatt. Lélegzetünk megfagy a levegőben. A reptér melletti erőmű ikerkéményeiből felszálló fekete füstoszlopok. A főkapun kihajtó buszok zaja.

6.30: Kaja a zsúfolt kantinban, amit finoman beleng a megsavanyodott tej szaga, és ettől mindig eszembe jut a pestis, meg az, hogy volt idő, amikor a gondolataim csupán három dologra összpontosultak: verdák, foci és csajok. Ebben a sorrendben. Segítek Mazsolának vinni a tálcáját, és buzdítom, hogy egyen, különben beledöglik a kiképzésbe. Pontosan így fogalmazok: Beledöglesz a kiképzésbe. Tank és Flintstone röhög rajtam, hogy anyáskodom Mazsola felett. Máris úgy neveznek, hogy Mazsola dadusa. A pokolba velük! Zaba után ellenőrzik a dicsőségtáblát. Minden reggel kiteszik a kantinba az előző nap eredményeit egy nagy táblára. A mesterlövészpontokat. Az akadálypályán elért legjobb időkért, a légi támadásos gyakorlatokért, a kétmérföldes futásokon elért eredményekért kapott pontokat. A négy legjobb raj végezni fog november végén, és a verseny nagyon durva. A mi rajunk hetek óra beragad a tizedik helyre. A tizedik hely se rossz, de nem elég jó.

7.30: Kiképzés. Fegyverek. Közelharc. Alapszintű túlélőkiképzés a természetben. Alapszintű túlélőkiképzés városban. Felderítés. Kommunikáció. A kedvencem a túlélőkiképzés. Az az emlékezetes gyakorlat, amikor meg kellett innunk a saját vizeletünket.

Déli 12.00: Ebéd. Valamilyen titokzatos húsféle durva kenyérmorzsába forgatva. Dumbo, akinek ugyanannyira ízetlenek a tréfái, mint amennyire nagy a füle, beköpi, hogy Ted-burgert eszünk: finom utalásképpen arra, hogy a fertőzött testek nem a krematórium lángjai között végzik, hanem húspogácsának kisütött darált húsként, a csapatok asztalán. Úgy kell leválasztanom róla Porcelánykát, mielőtt agyoncsapná egy tálcával. Mazsola úgy bámul a saját burgerére, mintha arra számítana, hogy mindjárt leugrik a tányérjáról és megharapja. Köszi-köszi, Dumbo. Így is épp elég cingár a kiskölyök.

13.00: Még több gyakorlatozás. Elsősorban lőgyakorlatok. Mazsola kap egy botot puska helyett, és eljátssza, hogy célba lő képzeletbeli céltáblákra, míg mi igazi fegyverekkel tüzelünk furnérlemezből kivágott életnagyságú figurákra. Az M16-osok durranása. A cafatokra hasított furnérlemez karcos hangja. Süti tökéletes pontszámot ér el; én vagyok a raj leggyengébb lövésze. Elképzelem, hogy a kivágott figura Reznik, és abban reménykedem, hogy ettől jobban fogok célozni. Hát nem jön be.

17.00 Esti zaba. Konzervhús, konzervborsó, konzervgyümölcs. Mazsola eltolja magától a kaját. Eltörik nála a mécses. A rajból minden tekintet egyből dühös-sürgetőn rám szegeződik. Mazsola az én felelősségem. Ha Reznik ránk száll, hogy nem megfelelően viselkedünk, a pokol var ránk, és nekem kell megfizetni. Plusz fekvőtámaszok, csökkentett kajaadag, meg a pontjainkból is levonhat. Márpedig semmi más nem számít, csak az, hogy túljussunk az alapkiképzésen, megfelelő pontszámmal sikeresen zárjuk ezt a szakaszt, és kikerüljünk terepre, megszabaduljunk Rezniktől. Az asztal túloldaláról Flintstone bombáz villámló pillantásokkal fenyegetően összenőtt, dús szemöldöke alól. Haragszik Mazsolára, de még jobban haragszik rám, hogy elvettem az ő beosztását. Nem mintha én kertem volna, hogy léptessenek elő rajvezetővé. Az azt követő napon odajött hozzám, és odamordult: – Nem érdekel, hogy mi vagy most, de én akkor is őrmester leszek, amikor itt végzünk. – Én meg: – Sok szerencsét, Flint. – Nevetségesnek tűnik az ötlet, hogy én vezetek harcba egy egységet. Mindeközben bármit mondok is, nem tudom megnyugtatni Mazsolát. Folyton csak a nővéréről beszél. Hogy megígérte neki, hogy érte jön. Azon töprengek, miért ragaszkodott a parancsnok egy ilyen kiskölyökhöz a rajban, aki még egy puskát sem tud felemelni. Ha a Csodaország kiszűrte a legkiválóbb harcosokat, miféle profilt produkálhatott ez a kicsi fickó?

18.00: A kiképzőtiszt kérdezz-felelekje a kaszárnyában, számomra a nap fénypontja, ahol alkalmam nyílik minőségi időt eltölteni azzal az emberrel, aki az egész világon az első számú kedvencem. Miután közli velünk, hogy egy nagy rakás semmire se jó, aszalt patkányszar vagyunk, Reznik lehetőséget ad arra, hogy feltegyük kérdéseinket és megvalljuk aggodalmainkat.

A legtöbb kérdésünk a versennyel kapcsolatos. Szabályok, döntetlen esetén alkalmazott eljárások, egyik vagy másik raj csalásával kapcsolatosan szárnyra kapott híresztelések. Sikeresen megcsinálni az alapkiképzést – jobbára csak e körül forognak a gondolataink. Ha megcsináljuk, az aktív szolgálatot jelent, igazi harcot – esélyt arra, hogy megmutassuk, a túlélésünk nem volt hiábavaló.

Más témák: a mentési és rostálási hadművelet státusa (fedőneve: Pásztorlányka; ez komoly). Mi újság odakint? Mikor bújunk be egész napra a föld alatti bunkerbe, hisz nyilvánvaló, hogy az ellenség jól látja, mit csinálunk ebben a táborban, és csak idő kérdése, hogy elgőzösítsenek minket. Erre mindig ugyanazt a standard választ kapjuk: Vosch parancsnok tudja, mit csinál. A mi dolgunk nem az, hogy a stratégia és a logisztika miatt aggódjunk. A mi dolgunk az, hogy megöljük az ellenséget.

20.30: Szabad idő. Végre Reznik nélkül. Kimossuk a kezeslábasunkat, kifényesítjük a bakancsunkat, felsikáljuk a barakk padlóját és a latrinát, megtisztítjuk a puskánkat, mocskos magazinok járnak kézről kézre, és ilyenkor cserélnek gazdát az olyan csempészáruk is, mint a csoki vagy a rágógumi. Kártyázunk, cseszegetjük egymást, és panaszkodunk Reznikre. Megosztjuk egymással a napi pletykákat, rossz vicceket mondunk egymásnak, hogy elnyomjuk a mindannyiunk fejében ott lakozó üres csendet, amelyben úgy emelkednek a magasba a hang nélküli végtelen sikolyok, mint a forró levegő egy lávafolyam fölött. Ilyenkor elkerülhetetlenül kirobban egy vita, és általában nem sokon múlik, hogy ökölharccá fajuljanak a dolgok. Ez széttép bennünket. Túl sokat tudunk. Nem tudunk eleget. Miért van az, hogy a mi ezredünk kizárólag korunkbeli kölykökből áll, egyik sem idősebb tizennyolc évesnél? Mi történt a felnőttekkel? Elvitték őket máshová? És ha igen, hová és miért? Vajon a Tedek az utolsó hullám? Vagy egy újabb hullám várható, egy ötödik hullám, amely mellett az előző négy hatása eltörpül? Mind elgondolkodunk az ötödik hullámon, és ez véget vet a beszélgetésnek. Süti a párnába fúrja a fejét. Flintstone hirtelen nagy érdeklődéssel kezdi el tanulmányozni a körmeit. Tanknak vécére kell mennie. Umpa-lumpa úgy dönt, hogy megeszik egy csokiszeletet. Porcelányka kezeslábasa cipzárját húzogatva játszik el egy melódiát. Dumbo egy láthatatlan horzsolást fedez fel a bakancsán. Mazsola nem törődik a látszattal, hogy most katonásdit játszunk: odafészkeli magát az oldalamhoz, és hüvelykujját az ajkához dörzsölgeti, ellenállva a késztetésnek, hogy a szájába kapja.

21.30: Villanyoltás. Az idő, amikor ébren heverünk, és új módszereket próbálunk kiagyalni Reznik őrmester kinyírására Egy idő után belefáradok, és elkezdek azokra a lányokra gondolni, akikkel randiztam, különféle sorrendben végigpörgetve őket magam előtt. A legdögösebb. A legokosabb. Szőke. Barna. Melyikkel meddig jutottam. Végül az összes alak elkezd összemosódni egyetlen lánnyá, ő a Lány, Aki Nincs Már, és az ő szemében még mindig él, újra él Ben Parish, a gimi dicsőségtáblás bajnoka és istencsászára. A priccsem alatti rejtekhelyről előhúzom Sissy medálját és odaszorítom a szívemhez. Nincs többé bűntudat. Nincs többé bánat. Önsajnálatomat gyűlöletre váltom be. Bűntudatomat ravaszságra. Bánatomat pedig a bosszúállás szellemére cserélem.

– Zombi? – Mazsola az, a mellettem lévő ágyról.

– Villanyoltás után nincs beszélgetés – suttogom neki vissza.

– Nem tudok aludni.

– Hunyd le a szemed, és gondolj valami szép dologra.

– Imádkozni szabad? Vagy azt is tiltják a szabályok?

– Hát persze, hogy imádkozhatsz. Csak ne hangosan.

Hallom a lélegzését, és a fém ágykeret nyiszorgását, ahogy ide-oda forgolódik a priccsen.

– Cassie mindig együtt imádkozott velem – böki ki.

– Ki az a Cassie?

– Már mondtam neked.

– Elfelejtettem.

– Cassie a nővérem. El fog jönni értem.

– Ó, hát persze. – Nem mondom el neki, hogy ha eddig nem jött, akkor valószínűleg már halott. Nem az én dolgom összetörni a szívét; az idő majd megteszi.

– Megígérte. Megígérte.

Aprócska, csuklás, ahogy hüppögni kezd. Remek! Senki sem tudja biztosan, de tényként fogadjuk el, hogy a barakkok be vannak poloskázva, és Reznik minden pillanatban kémkedik utánunk, és lesben áll, mikor kapja valamelyikünket szabályszegésen, hogy lecsaphasson ránk. A nem beszélgetünk villanyoltás után szabály megszegése mindannyiunknak egyhetes konyhai piszkos munkát jelentene.

– Hé, jól van, Mazsola...

Kinyújtom a kezem, hogy megvigasztaljam, és frissen borotvált kobakjához érek; végigfuttatom ujjaim a fejbőrén. Sissy szerette, ha a fejét vakargattam, amikor rosszul érezte magát – talán Mazsolának is jólesik.

– Hé, kussoljatok már! – súgja Flintstone egészen halkan.

– Ja – szólal meg Tank is. – Azt akarod, hogy kicsináljanak minket, Zombi?

– Na, spuri ide – súgom oda Mazsolának, megpaskolva a matracot mellettem. – Én is imádkozom veled, és akkor mehetsz aludni, oké?

A matrac meghajlik a nagyobb súly alatt. Úristen, mit csinálok? Ha Reznik bekukkant egy meglepetésszerű ellenőrzésre, egy álló hónapig hámozhatom a krumplit. Mazsola felém fordulva fekszik, ökle súrolja a karom, ahogy az álla alá emeli a kezecskéjét.

– Mit szoktatok imádkozni együtt? – kérdezem.

– Én Istenem, jó Istenem – suttogja.

– Valaki hallgattassa már el Mazsolát egy párnával – szólal meg Dumbo az ágyából.

Látom, ahogy a kis srác nagy, barna szemében visszatükröződnek a kinti fények. Sissy medálja szorosan a mellkasomhoz préselve, és Mazsola szeme, mint két kis ragyogó jelzőtűz a sötétségben. Imádságok és ígéretek. Az ígéret, amit a nővére tett neki. A soha ki nem mondott ígéret, amelyet én tettem a húgomnak. Az imádságok egyben ígéretek, és mostanában a megszegett ígéretek napjait éljük. Hirtelen tör rám a düh, legszívesebben átütném öklömmel mellettem a falat.

– Én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám.

A következő sornál Mazsola is csatlakozik.

– Vigyázz az én szüleimre. Meg az én testvéremre.

A pisszegések felerősödnek. Valaki hozzánk vág egy párnát, de mi rendíthetetlenül imádkozunk tovább.

– Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen.

Ennél a sornál a pisszegések és a hurrogások abbamaradnak. Mély csend telepedik a barakkra.

Az utolsó versszakhoz érve egyre lassabban mondjuk az imádságot. Mintha nem akarnánk, hogy a végére érjünk. Mert az imádság másik oldalán a semmi vár ránk, egy újabb végkimerültségben elnyomó álom, aztán kezdetét veszi egy új nap, amikor az utolsó napunkra várunk, a halálunk napjára. Még Porcelányka is tisztában van azzal, hogy nem fogja megérni a nyolcadik születésnapját. De felkelünk majd, és mindennek ellenére újra átverekedjük magunkat a pokol tizenhét óráján. Mert igaz ugyan, hogy meghalunk, de legalább töretlen szívvel halunk meg.

– És ha meghalok, mielőtt felkelek, kérem az Uram, vegye el a lelkemet.

45

A KÖVETKEZŐ NAP REGGELÉN Reznik irodájában vagyok, egy különleges kéréssel. Tudom, hogy mit fog válaszolni, de akkor is megkérdezem.

– Uram, a rajvezető arra kéri a rangidős kiképzőnket, hogy adjon Mazsola közlegénynek különleges felmentést a mai munka alól.

– Mazsola közlegény is tagja a rajnak – emlékeztet Reznik. – És mint a raj minden tagjától, tőle is elvárható, hogy minden feladatot ellásson, amit a központi parancsnokság rótt ki. Minden feladatot, közlegény.

– Uram, a rajvezető arra kéri a rangidős kiképzőtisztet, hogy gondolja át a döntését, figyelembe véve Mazsola közlegény korát, és...

Reznik egyetlen intéssel lezáratja a témát.

– Közlegény, ez a fiú nem az égből pottyant közénk. Ha nem felelt volna meg a felvételi követelményeknek, nem osztották volna be a maga rajába. De az a helyzet, hogy sikeresen vette a vizsgát, beosztották őt a maga rajába, és minden feladatot el fog végezni, amit a központi parancsnokság kirótt a maguk rajára, beleértve az F&E-t is. Megértette, közlegény?

Hát, Mazsola. Én mindenesetre megpróbáltam.

– Mi az az F&E? – kérdezi tőlem Mazsola a reggelinél.

– Feldolgozás és eltakarítás – válaszolom, és gyorsan elkapom róla a tekintetem.

Az asztal másik oldalán Dumbo felmordul, és eltolja a tálcáját.

– Remek! Csak úgy tudom magamba gyűrni a reggelit, ha nem gondolok erre!

– Facsard ki, és dobd el, bébi! – jegyzi meg Tank, és Flintstone-ra pillant jóváhagyásért. Azon a napon, amikor Reznik kijelölt engem erre a feladatra, Tank közölte velem, hogy nem érdekli, ki a rajparancsnok, ő csakis Flintre fog hallgatni. Megvontam a vállam. Kit érdekel? Ha egyszer végzünk az alapkiképzéssel – ha valaha is túljutunk rajta –, egyikünket elő fogják léptetni őrmesternek, és tisztában voltam vele, hogy az a valaki nem én leszek.

– Dr. Pam mutatott neked egy Tedet – mondom Mazsolának. Bólint. Arckifejezéséből ítélve nem lehet valami kellemes emlék. – Megnyomtad a gombot. – Újabb bólintás. Ezúttal lassabb. – Mit gondolsz, mi történik az üveg túloldalán lévő személlyel, miután lenyomod a gombot?

Mazsola suttogva feleli:

– Meghal.

– És a beteg emberekkel, akiket kintről hoznak ide, azokkal, akiknek nem sikerül meggyógyulniuk itt a táborban – mit gondolsz, velük mi történik?

– Ó, Zombi, ne köntörfalazz, mondd már meg neki! – vág közbe Umpa-lumpa. Ő is eltolta maga elől a tálcáját. Ez az első eset, hogy nem kell neki a kaja. Umpa-lumpa az egyetlen a rajunkban, aki vissza szokott menni repetáért. Hogy egészen finoman fogalmazzak: a tábori kaja gáz.

– Ez nem olyan munka, amit szeretünk csinálni, de el kell végezni – mondom, visszhangozva a hivatalos véleményt. – Mert ez egy háború, tudod? Háború van.

Végignézek az asztal mellett ülőkön támogatásért. Az egyedüli, aki szemkontaktust teremt velem, a boldogan bólogató Porcelányka.

– Háború – mondja. Boldogan.

A kantinból kilépve Mazsola ott trappol mellettem, a gyakorlótéren pár raj gyakorlatozik kiképzőtisztje vigyázó tekintete alatt. Zombi ölebe, így csúfolják a háta mögött. Rövidítünk, a hármas és a négyes barakk között vágunk át a feldolgozó hangárok felé vezető útra. Hűvös, borús nap van; olyan a levegő, mint havazás előtt szokott lenni. A távolból egy felszálló Blackhawk lármája hallatszik ide és az automata gépfegyverek sorozatos kattogása. Közvetlenül előttünk az ikertornyok fekete és szürke füstöt böfögnek föl. A szürke füst elenyészik a felhők között. A fekete ott lebeg fölöttünk.

A hangár bejárata előtt egy hatalmas fehér sátrat húztak föl, a körlet fehér és piros, biológiai kockázatra figyelmeztető jelzésekkel van ellátva. Itt öltözünk át a feldolgozáshoz. Mihelyt átöltöztem, Mazsolának is segítek felvenni a narancsszínű kezeslábasát, a bakancsot, gumikesztyűt, maszkot és kapucnit. Megtartom az eligazítást, hogy a hangárban soha, semmilyen körülmények között ne vegye le egyik ruhadarabját sem, soha-soha. Hogy mielőtt bármihez is hozzányúlna, engedélyt kell kérnie, és amennyiben valamilyen okból el kell hagynia az épületet, mielőtt újból belépne, fertőtlenítésen és egy újabb vizsgálaton is át kellene esnie.

– Csak maradj velem – mondom neki. – Minden rendben lesz.

Bólint, amitől a kapucnija előre-hátra csúszkál, a védőmaszkja pedig rácsattan a homlokára. Megpróbálja tartani magát, de nem túl nagy sikerrel. Ezért azt mondom:

– Ezek csak emberek, Mazsola. Csak emberek. – Mintha ez megkönnyítené a helyzetet.

A feldolgozó hangárban a „csak emberek” holttestét szétválogatják, a fertőzötteket elkülönítve a tisztáktól, vagy a mi szóhasználatunkban: szétválogatják a Tedeket a nem-Tedektől. A Tedek homlokára csillogó zöld kört bélyegeznek, de ritkán szükséges ellenőrizni ezt: mert a Tedek mindig a legfrissebb holttestek.

A szemközti falnak döntve halmozták fel őket, ott várnak a sorukra, hogy rákerüljenek a hangáron végigfutó hosszú fémasztalokra. A hullák az oszlás különböző stádiumaiban vannak. Egyesek már pár hónaposak. Mások olyannyira frissnek tűnnek, hogy nem lenne meglepő, ha felülnének és köszöntenének.

Három raj dolgozik a fémasztalok mellett. Az egyik raj a holttesteket szállítja az asztalokhoz. A másik feladata a feldolgozás. A harmadik a feldolgozott holttesteket előreviszi, és egy halomba rakja, ahonnan majd elszállítják a kisteherautók. A monotonitást elkerülendő felváltva végezzük a munkákat.

A feldolgozás a folyamai legérdekesebb része, és ezzel kezd a mi rajunk most. Szólok Mazsolának, hogy egyelőre ne érjen hozzá semmihez, csak figyelje, hogyan csinálom én, míg képbe nem kerül.

Kiüríteni a zsebeket. Szétválogatni a zsebek tartalmát. A szemét az egyik vödörbe kerül, az elektronikai cuccok egy másikba, az értékes fémek egy harmadikba, minden egyéb fém egy negyedikbe. Pénztárcák, papírok, készpénz – mind megy a kukába. Egyes rajok nem bírnak ellenállni – a szokás hatalma –, és százdollárosok vastag kötegeivel teletömött zsebekkel mászkálnak fel s alá.

Fényképek, személyigazolványok, bármilyen kis emlék, ami nem kerámiából készült – a szemétben végzi. Csaknem kivétel nélkül, a legöregebbtől a legfiatalabbig, a halottak zsebe dugig tele van tömve a legkülönösebb dolgokkal, amelyek igazi értékét csak tulajdonosuk tudta felbecsülni.

Mazsola egy szót sem szól. Nézi, ahogy dolgozom, szorosan mellettem halad, ahogy holttesttől holttestig lépek. A hangárban van szellőzőrendszer, de a bűz így is letaglóz. De mint minden mindenütt jelen lévő szaghoz – vagy inkább, mint minden mindenütt jelen lévő dologhoz –, ehhez is hozzászokik az ember; egy idő után már nem is érezzük.

Ez a többi érzékszervünkre is igaz. És a lelkünkre is. Amikor az ember már látott ötszáz halott csecsemőt, ki az, akit sokkol, vagy aki rosszul lesz – vagy egyáltalán érez valamit – az ötszázegyedik látványától?

Mazsola csendben figyel mellettem.

– Szólj, ha úgy érzed, hogy rosszul leszel – figyelmeztetem szigorúan. Undorító belehányni a saját ruhádba.

A mennyezeti hangszórók életre kelnek, szól a zene. A srácok többségé rapet szeret hallgatni feldolgozás közben. Én ezt egy kis heavy metallal és némi R&B-vel vegyesen szeretem. Mazsola is valami feladatra vágyik, ezért rábízom a tönkrement ruhák elszállítását a szennyestartóhoz. Ezeket a feldolgozott holttestekkel együtt égetik majd el az éjszaka folyamán. Az eltakarítás a következő ajtó mögött történik, az erőmű égetőjében. Azt mondják, a fekete füst a szén, a szürke pedig a hullák égetéséből származik. Nem tudom, hogy ez igaz-e.

Ez most a valaha volt legnehezebb feldolgozási munkám. Itt van nekem Mazsola, meg a holttestek, amiket fel kell dolgoznom, és a rajom, akiket szemmel kell tartanom, mert itt benn a hangárban nincsenek kiképző tisztek, nincs egyetlen felnőtt se, kivéve a halottakat. Csak gyerekek mindenütt, és néha tényleg olyan, mint a suliban, amikor a tanárt kihívják a teremből, és magára marad az osztály. Nagyon Szabadulhatnak a dolgok.

Az F&E-n kívül nem nagyon kerülnek kapcsolatba az egyes rajok. A dicsőségtábla vezető pozícióiért folyó verseny túlságosan is intenzív, és hát a riválisok között nemigen alakul ki barátság.

Így amikor megpillantom a fehér bőrű, sötét hajú lányt, amint talicskával tolja a hullákat Süti asztalától az eltakarítási területre, nem megyek oda hozzá bemutatkozni, és nem is kapom el őt, miközben ujjaimmal a halott emberek zsebében turkálok. Észreveszem, hogy ő irányítja a forgalmat az ajtónál, vagyis bizonyára ő a rajparancsnok. A délelőtti szünetben félrevonulok Sütivel. Aranyos kölyök – hallgatag, de egyáltalán nem furcsa. Dumbónak van egy elmélete ezzel kapcsolatban: hogy egy nap eldurran majd egy dugó, és onnantól fogva Sütinek egy hétig be nem áll majd a szája.

– Ismered azt a lányt a 19-es rajból, aki a te asztalodnál dolgozik? – faggatom. Bólint. – Tudsz róla valamit? – Megrázza a fejét. – Miért kérdezgetlek erről, Süti? – Megvonja a vállát. – Oké – mondom. – De ne mondd el senkinek, hogy kérdezősködtem felőle.

Négy óra folyamatos munka után Mazsola már alig áll a lábán. Egy kis pihenésre van szüksége, ezért kiviszem pár percre. A hangár ajtaját támasztjuk, és azt figyeljük, hogyan gomolyog a felhők alatt a fekete és a szürke füst.

Mazsola lerántja a fejéről a kapucnit, és homlokát a hűvös fémajtónak támasztja. Szív alakú arcocskája csillog az izzadságtól.

– Ezek csak emberek – mondom megint, alapvetően azért, mert fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. – Egy idő után könnyebb lesz – folytatom. – Minden alkalommal, amikor újra ez a feladat, egyre kevésbé érint érzékenyen. Addig, míg egyszer csak olyan rutinná nem válik, mint mondjuk, az ágy bevetése vagy a fogmosás.

Feszült vagyok, arra várok, mikor robban. Mikor kezd sírni. Futni. Robbanni. Valamit csinálni. De nem történik semmi ilyesmi, csak az az üres, távolba néző tekintet ül ki a szemébe, amitől aztán érzem, hogy én magam fogok robbanni. Nem rá haragszom. És nem Reznikre, amiért kényszerített, hogy őt is hozzam magammal. Hanem rájuk. Azokra a rohadékokra, akik ezt tették velünk. Felejtsük el az én életem – tudom, hogy fogom végezni. De mi lesz Mazsolával? Még csak nyomorult öt év van mögötte, és mi van előtte? Mi vár rá? És mi a fészkes fenéért osztotta be őt Vosch parancsnok egy harci egységhez? Most komolyan, még felemelni sem tudja a puskát. Lehet, hogy az az elképzelése, hogy kapják el még egészen fiatalon őket, és az alaptól kezdve képezzék ki őket. Ennek eredményeképp, amikor annyi idős lesz, mint én most, már nem szimplán kőszívű, hanem jégszívű gyilkos lesz, akinek az ereiben vér helyett folyékony nitrogén folyik.

Előbb a hangját hallom meg, csak utána érzem meg érintését a karomon.

– Zombi, minden rendben veled?

– Persze, jól vagyok. – Egész különös fordulatot vettek az események: most ő aggodalmaskodik miattam.

Egy jókora teherautó érkezik a hangár ajtaja elé: a 19-es raj, elkezdi odaszállítani a holttesteket – pont úgy dobjak fel őket a platóra, ahogy az ember egy zsák búzát csap fel. Aztán megint látom a sötét hajú lányt, amint éppen teljes erőből rángat egy nagyon kövér holttestet. Felénk pillant, mielőtt visszamenne a következő holttestért. Remek! Most majd valószínűleg jelent minket munkakerülésért, hogy megrövidítse a rajunkat néhány ponttal.

– Cassie azt mondta, mindegy mit csinálnak – jegyzi meg Mazsola. – Úgysem tudnak elpusztítani mindenkit közülünk.

– És miért nem? – Mert én ezt, kölyök, tényleg nagyon, de nagyon szeretném tudni.

– Mivel minket túl nehéz elpusztítani. Mi legyőztelen... legyőzetlenesek... legyőzetethetlenesek...

– Legyőzhetetlenek?

– Az az! – mondja, és biztatóan megsimogatja a karom. – Legyőzhetetlenek.

Fekete füst. Szürke füst. És a hideg, ami belecsíp az arcunkba, és a testünk melege, ami csapdába esett kezeslábasunkban, és Zombi meg Mazsola, és fölöttünk a tűnődő felhők, mögöttük elrejtőzve pedig az anyahajó, amely megszülte a szürke füstöt, és tulajdonképpen, bizonyos szempontból, minket is. Minket is.

46

MOST MÁR MINDEN ÉJSZAKA átkúszik Mazsola az én priccsemre villanyoltás után, hogy elmondjuk együtt az imádságot, és hagyom, hogy itt maradjon mellettem, míg el nem nyomja az álom. Azután visszateszem a saját ágyába. Tank azzal fenyeget, hogy be fog árulni, különösen olyankor, amikor egy számára nem tetsző utasítást adok ki. De nem köp be. Sőt, szerintem titokban még várja is az esti ima idejét.

Lenyűgöz, milyen gyorsan hozzászokott Mazsola a tábori rendhez. De hát, gondolom, ilyenek a gyerekek. Gyakorlatilag bármihez képesek hozzászokni. Egy puskát nem tud a vállára emelni, de ezenkívül minden mást elvégez, sok esetben jobban is, mint idősebb társai. Az akadálypályán maga mögé utasítja Umpa-lumpát, és gyorsabban tanul, mint Flintstone. A raj egyetlen tagja, aki ki nem állhatja őt, Porcelányka. Azt hiszem azért, mert féltékeny rá: hiszen mielőtt megérkezett volna hozzánk Mazsola, Porcelányka volt a mi pici babánk.

Mazsola kiakadt egy kicsit az első légiriadónál. Ahogy mi, többiek, ő sem tudta, hogy mikor kerül sor rá, de tőlünk eltérően, neki fogalma sem volt arról, hogy mi a fene zajlik.

Havonta egyszer számíthatunk ilyenre, és mindig az éjszaka kellős közepén. A szirénák olyan hangosan visítanak, hogy érezzük, amint megremeg a lábunk alatt a föld, miközben mezítláb botladozunk a sötétben, és magunkra rántjuk a kezeslábasunkat és a bakancsunkat, felkapjuk az M16-osunkat, és kiviharzunk, ahogy az összes többi épület is gyorsan kiürül, újoncok százai özönlik el a gyakorlóteret, a föld alatti bunkerbe vezető alagút bejárata felé igyekezve.

Néhány perccel lemaradtam a csapatom mögött, mert Mazsola torkaszakadtából üvölt, és úgy kapaszkodik belém, mint egy majomkölyök az anyába, mert azt hiszi, hogy bármelyik pillanatban megnyílhat a földönkívüli harci gépek bendője és megszórhat bennünket hasznos rakományával.

Rákiabálok, hogy nyugodjon már meg, és jöjjön utánam. De hiába jártatom a szám. Végül felkapom és a vállamra dobom; egyik kezemben a puskámat, a másikban Mazsola hátsóját tartom. Ahogy sprintelek kifelé, egy másik éjszakára gondolok, és egy másik sikítozó gyerekre. Az emlékek még gyorsabb futásra ösztönöznek.

Beérünk a folyosóra, leszaladok a vészjelző lámpák sárga fényében villogó négy lépcsősoron, miközben Mazsola feje ott billeg a vállamon, aztán a lépcsők aljára érve berontok a páncélozott ajtón, végigrohanok a rövid folyosón, aztán egy újabb páncélajtón át beérünk a komplexumba. A nehéz ajtó súlyos döndüléssel csapódik be mögöttünk, elszigetelve minket a külvilágtól. Mostanra a kissrác is rájöhetett, hogy talán mégse gőzösítik el, és sikerül letennem a saját lábára.

Az óvóhely egymást keresztező, gyér világítású folyosók labirintusa, de mi már annyiszor gyakoroltuk ezt, hogy akár csukott szemmel is képes lennék odatalálni a rajunk számára kijelölt helyre. Túlharsogva a szirénákat odakiáltok Mazsolának, hogy kövessen, és elkezdek futni. Mellettünk egy másik raj viharzik el az ellenkező irányba.

Jobbra, ballra, jobbra, jobbra, balra, aztán betérünk az utolsó folyosóra, szabad kezemmel közben Mazsola tarkóját fogom, nehogy lemaradjon. Már látom a rajtársaimat, ott térdelnek kábé húszméternyire az alagutat zsákutcaszerűen lezáró hátsó faltól, puskájukat a felszínre vezető szellőzőaknát borító fémrácsra irányítva.

És látom Rezniket is – ott áll mögöttük, stopperrel a kezében.

Basszus.

Negyvennyolc másodperccel maradtunk el az időnktől. Negyvennyolc másodperc háromnapnyi szabadidőnkbe kerül. Negyvennyolc másodperc miatt egy pozíciót lépünk vissza a táblán. Negyvennyolc másodperc, az csak az isten tudja, mennyivel több olyan napot jelent, amit Reznikkel kell töltenünk.

Amikor visszatérünk a hálóhelyünkre, mindannyian túlságosan zaklatottak vagyunk ahhoz, hogy el tudjunk aludni. A raj fele rám dühös, a másik fele Mazsolára. Tank, ez csak természetes, engem hibáztat.

– Ott kellett volna hagynod – mondja. Vékony arca egészen belepirul a haragba.

– Oka van annak, hogy ilyen gyakorlatokat végzünk, Tank – emlékeztetem. – Mi történt volna, ha ez igazi lett volna?

– Hát akkor, gondolom, neki vége.

– Ő a mi rajunk tagja, éppúgy, mint a többiek.

– Még mindig nem vágod, mi, Zombi? Ez az egész a kicseszett természet rendjéről szól. A betegeknek és a gyengéknek menniük kell. – Lerántja magáról a bakancsát, és behajítja az ágya lábánál álló szekrénybe. – Ha rajtam állna, már rég bedobtuk volna őket az égetőbe a Tedekkel együtt.

– Embereket ölni – ez nem a földönkívüliek dolga?

Az arca most már céklavörös. Beleöklöz a levegőbe. Flintstone odalép, hogy lecsillapítsa, de ellöki.

– Akárki, aki túl gyenge, túl beteg, túl öreg, túl lassú, túl ostoba vagy csak túl kicsi – MEHET A LEVESBE! – Tank most már üvölt. – Akárki, mindenki, aki nem tud harcolni, vagy nem tudja támogatni a harcot – csak hátráltat és lehúz minket.

– Vagyis ők feláldozhatók? – vágok vissza gúnyosan.

– A lánc csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme – hörgi Tank. – Ez a természet kicseszett rendje, Zombi. Csak az erősek élik túl!

– Hé, ember, nyugi már – szól közbe Flintstone. – Zombinak igaza van. Mazsola a csapatunk tagja.

– Szállj le rólam, Flint – ordítja Tank. – És ti mindannyian! Mintha legalábbis az én bűnöm lenne. Mintha én lennék felelős ezért az egész szarért!

– Zombi, csinálj már valamit – kérlel Dumbo. – Kezd átmenni Dorothyba.

Dumbo arra az újoncra utal, aki egyik nap hátat fordított a lőtérnek, és fegyverét saját csapattársaira irányította. Kettőt megölt, hármat pedig súlyosan megsebesített, még mielőtt a kiképzőtiszt hátulról fejbe lőtte a pisztolyával. Minden hétre jut egy ilyen sztori – hogy valaki „átmegy Dorothyba”, vagy ahogy néha mondjuk, „elmegy találkozni a nagy varázslóval”. Kezd túl nagy lenni rajtunk a nyomás, és az ember megtörik. Ilyenkor a társai ellen fordul. Van, amikor mások ellen. Néha önmaga ellen. Olykor kétségbe vonom a központi parancsnokság bölcsességét, hogy nagy teljesítményű automata fegyvereket ad néhány komolyan elcseszett gyerek kezébe.

– Ó, menj és ásd el magad! – vicsorog Tank Dumbóra. – Mintha ti bármit is tudnátok. Mintha bárki is tudna bármit. Mi a fenét csinálunk mi itt? Elmondanád nekem, Dumbo? Vagy te, te rajparancsnok? Tudsz erre válaszolni nekem? Jobb lenne, ha valaki megmondaná ezt most nekem, mégpedig azonnal, különben kinyírok itt mindenkit. Mindent és mindenkit, kinyírok mindenkit közületek, mert ez itt nagyon durván el van cseszve, ember. Arra készülünk mi, hogy kinyírjuk őket, ezeket a valamiket, amik már kiiktattak hétmilliárdot közülünk? Mivel? Hát mégis mivel? – Puskájával most Mazsolát veszi célba, aki a lábamba kapaszkodik erősen. – Ezzel itt? – kérdése hisztérikus nevetésbe fullad.

Mindenki ledermed, amikor a puska felemelkedik. Felemelem a kezem, és, amilyen nyugodtan csak tudom, azt mondom:

– Közlegény, azonnal eressze le a puskáját.

– Nem vagy te a főnököm. Senki sem a főnököm! – kiabálja az ágya mellett állva, a csípőjén megtámasztott puskával. Tank ott lépked már a sárga téglás úton, kétség nem fér hozzá.

Lassan Flintstone-ra emelem a tekintetem, ő áll a legközelebb Tankhoz, csak pár lépésnyire tőle. Flint szinte észrevétlen biccentéssel válaszol.

– Ti seggfejek, azon még sose töprengtetek el, hogy vajon miért nem csaptak még le ránk? – kérdezi Tank. Abbahagyta már a nevetést. Most sír. – Tudjátok, hogy képesek rá. Tudjátok, hogy tudják, hogy itt vagyunk, és tudjátok, hogy tudják, hogy mit csinálunk itt, tehát – miért engedik ezt nekünk?

– Nem tudom, Tank – mondom nyugodtan. – Miért?

– Mert már egyáltalán nem számít, hogy mi a fészkes fenét csinálunk! Vége van, ember. Itt a vége! – Hirtelen vadul körbe lendíti a puskáját. Ha ez elsül... – És te és én is mindenki ezen az átkozott helyen, mind le vagyunk már írva! Ez már történelem! Mi már...

Flint már rajta is van, kicsavarja a kezéből a puskát, és erősen lenyomja őt a földre. Tank esés közben bevágja a fejét a tábori ágya keretébe. Összekucorodik magzati pózba, mindkét kezével a fejét fogva, és közben torkaszakadtából, megállás nélkül üvölt, és amikor már nincs több levegő a tüdejében, újra levegőt vesz, és folytatja tovább az ordítást. Valahogy ez még rosszabb, mint amikor körbelengette az M16-osát. Süti beszalad a latrinába, és elbújik az egyik ajtó mögött. Dumbo befogja a kezével nagy fület, és összekuporodik az ágya fejénél. Umpa-lumpa közelebb sompolygott hozzám, most közvetlenül Mazsola mellett áll, aki két kézzel kapaszkodik a lábamba, és a csípőm mögül kukucskál ki a padlón vonagló Tank felé. Az egyetlen, akit nem rendített meg Tank összeomlása a hétesztendős Porcelányka. A kislány az ágyán ücsörögve sztoikus nyugalommal bámul Tankra, mintha mindennapos dolog lenne, hogy az a földön fetreng, és úgy visít, mint akit elevenen nyúznak.

És akkor átvillan rajtam: ez gyilkosság, amit ezek művelnek itt velünk. Lassan kivitelezett és nagyon kegyetlen gyilkosság, ahogy elpusztítják a lelkünket. És akkor eszembe jutnak a parancsnok szavai: Nem is annyira a küzdő képességünk megsemmisítéséről szól ez, hanem inkább arról, hogy megtörjék az akaratunkat, a harci kedvünket.

Reménytelen a helyzet. Ez őrület. Tank az, aki nem őrült, mert ő tisztán látja a dolgokat.

Épp ezért kell neki mennie.

47

A RANGIDŐS KIKÉPZŐTISZT egyetért velem ebben, így másnap reggel Tank el is megy: kórházba vitték teljes körű pszichikai felmerésre. Az ágya egy hétig üres marad, míg a rajunk, most emberhátrányban, egyre lejjebb és lejjebb csúszik a rangsorban. Soha nem fogunk végezni az alapkiképzéssel, soha nem fogjuk kék kezeslábasunkat igazi egyenruhára cserélni, soha nem fogunk átmerészkedni az elektromos kerítésen és a szögesdróton, hogy bizonyítsunk magunknak, hogy megfizessünk akár a töredékéért annak, amit elveszítettünk.

Nem beszélünk Tankról. Mintha soha nem is létezett volna. Hinnünk kell abban, hogy a rendszer tökéletes, és Tank csak egy hiba volt a rendszerben.

Aztán egyik nap az F&E hangárban Dumbo odaint ahhoz az asztalhoz, ahol épp dolgozik. Dumbo arra gyúr, hogy a raj medikusa legyen, úgyhogy a feladata a kijelölt hullák – jobbára Tedek – felboncolása, hogy megismerje az emberi test anatómiáját. Amikor odamegyek hozzá, nem mond semmit, csak az előtte heverő holttest felé biccent.

Tank az.

Egy hosszú pillanatig csak bámulunk az arcába. A szeme nyitva, üres tekintete a plafonra mered. Annyira frissnek tűnik, hogy az már nyugtalanító. Dumbo körbepillant gyorsan a hangárban, hogy megbizonyosodjon, senki sem hallgathat ki, aztán suttogva kér:

– Ne mondd meg Flintnek.

Bólintok.

– Mi történt?

Dumbo a fejét rázza. Erősen izzad a kapucnija alatt.

– Ez az, ami igazán kiakaszt, Zombi. Egyszerűen semmit sem találok.

Vetek még egy pillantást Tankra. Nem sápadt. A bőre enyhén rózsaszínes, és nincs rajta semmi sérülés. Hogyan halhatott meg? Lehet, hogy teljesen megzakkant a pszichiátrián, és esetleg túllőtte magát valami cuccal?

– Mi lenne, ha felnyitnád? – kérdezem.

– Én nem fogom felnyitni Tankot – feleli. Úgy néz rám, mintha legalábbis arra kértem volna, hogy ugorjon le egy szikla tetejéről.

Bólintok. Ostoba ötlet. Dumbo nem orvos, hanem egy tizenkét éves kölyök. Újra körbepillantok.

– Szedd le erről az asztalról – mondom. – Nem akarom, hogy más is lássa. – Engem is beleértve.

Tank holtteste is odakerül az ajtó elé a nagy halomba, amely arra vár, hogy elszállítsák és eltakarítsák. Bekerül ő is abba a rakományba, amely földi útjának utolsó állomásához, a krematóriumhoz tart, ahol majd elemészti a tűz, és hamvai elkeverednek a szürke füsttel, és felszállnak a magasba a forró levegőoszloppal, hogy végül egyes részecskéi, melyek túl kicsik ahhoz, hogy lássuk vagy érezzük őket, finoman ránk szitáljanak és letelepedjenek rajtunk. Itt fog maradni velünk – rajtunk –, míg le nem zuhanyozunk este, és le nem mossuk magunkról azt, ami megmaradt Tankból, a lefolyón keresztül beáramlik a csövekbe, onnan bekerül a fertőtlenítő tartályokba, ahonnan aztán az ürülékünkkel elkeveredve beleivódik a földbe.

48

TANK HELYETTESÍTŐJE két nappal később érkezik. Tudjuk, hogy jönni fog, mert előtte való nap az esti kérdezz-feleleken Reznik bejelenti. De nem hajlandó elárulni róla semmit, a nevén kívül: Adu. Reznik távozása után mindenki fel van spannolva – Rezniknek oka lehetett arra, hogy Adunak nevezze.

Mazsola odajön a priccsemhez, és megkérdezi:

– Mi az az adu?

– Valaki, aki azért kerül a csapatba, hogy tutira nyerjenek – magyarázom. – Valaki, aki tényleg szuper jó.

– Legjobb lövész, lesz – találgat Flintstone. – Ebben vagyunk, a leggyengébbek. Süti a legjobb köztünk, és én is elmegyek, de te meg Dumbo meg Porcelányka – ultragáz. Ráadásul Mazsola még csak nem is tud lőni.

– Gyere csak ide hozzám, és mondd az arcomba, hogy ultragáz vagyok! – ordítja Porcelányka. Mindig keresi a bajt. Ha én lennék a parancsnok, adnék a kezébe egy puskát és pár tölténytárat, aztán rászabadítanám az ellenségre; tuti, hogy egyetlen Ted se lenne tőle biztonságban olyan százmérföldes körzetben.

Az esti ima után Mazsola addig forgolódik és izeg-mozog a hátam mögött, hogy már nem bírom szó nélkül hagyni, és lepisszegem, majd visszaküldöm a saját agyába.

– Zombi, ez ő lehet.

– Miféle ő?

– Adu! Cassie az Adu!

Beletelik pár másodpercbe, míg visszaemlékszem, ki is az a Cassie. Jézusom, ne kezdd megint ezt a szart!

– Nem hinném, hogy Adu a te nővéred lenne.

– De nem is tudod biztosan, hogy nem ő az.

Majdnem kibukik belőlem: Ne légy seggfej, kölyök. A nővéred nem fog eljönni érted, mert halott. De sikerül magamban tartanom. Cassie Mazsola ezüstmedálja. Azért kapaszkodik bele foggal-körömmel, mert ha elengedi, semmi sem marad, ami megakadályozná, hogy felkapja a forgószél, és meg se álljon vele Ózig, mint ahogy a többi Dorothyval történt a táborban. Ez adhat értelmet egy gyerekhadseregnek. A felnőttek nem vesztegetik az idejüket mágikus dolgokon töprengve. Ők ugyanolyan kellemetlen igazságokra építenek, amilyenek miatt Tank végül a boncasztalon landolt.

Adu nincs ott a sorakozónál másnap reggel. És a reggelinél meg a reggeli futásnál sem tűnik fel. Felkészülünk a lőgyakorlatra, átvizsgáljuk a fegyverünket, átvágunk a gyakorlótéren. Tiszta, derült idő van, de nagyon hideg. Nem sokat dumálunk. Mind azon töprengünk, vajon hol lehet az új kölyök.

Mazsola veszi észre Adut elsőként, a lőpályán sejlik föl az alakja, valahol a messzeségben, és mi azonnal meg is győződhetünk arról, hogy Flintstone-nak igaza volt. Adu igazi mesterlövész, vérprofi. Alighogy kiugrik a céltábla a barna fűből, máris eldördül a fegyvere, és felrobban a figura feje. Aztán ugyanez pepitában a következő céltábla felbukkanásakor. Reznik oldalról figyeli, a vezérlőket és a céltáblákat irányítva. Amikor észreveszi, hogy jövünk, gyorsabban kezdi nyomogatni a gombokat. A céltáblák szédítő tempóban ugranak elő a fűből, egyik a másik után. És ez az Adu gyerek még azelőtt kilövi őket, hogy rendesen ki tudnának egyenesedni, méghozzá egyetlen lövéssel. Mellettem Flintstone egy hosszú füttyel ad hangot elismerésének:

– Hát ez a srác tényleg jó.

Mazsolának mindannyiunknál gyorsabban esik le. Van valami az új csapattag válla vonalában, csípője ívében, mindenesetre a kiskölyök pontosít:

– Ő nem srác – aztán kilő, és valósággal repül a mezőn keresztül a magányos alak felé, aki a fagyos levegőben füstölgő puskáját dajkálja a kezében.

A lány még azelőtt megfordul, hogy a kölyök odaérne hozzá. Mazsola megtorpan, először teljesen zavarodott, majd csalódott képet vágva. A jelek szerint Adu nem a nővére.

Különös, hogy messziről magasabbnak látszott. Nagyjából akkora lehet, mint Dumbo, de nála vékonyabb – és idősebb. Úgy tizenöt-tizenhat évesnek gondolnám, tündéri arca van és mélyen ülő sötét szeme, makulátlan fehér bőre és egyenes szálú, rövid fekete haja. A szeme fog meg először. Az a fajta tekintet, amely szinte magába húz, hogy keress benne valamit, de végül nem tudod eldönteni, mi az igazság: mert amit keresel, az vagy olyan mélyen lappang, hogy képtelen vagy felfedezni benne, vagy egyáltalán nincs is semmi a szemében.

Ő az a lány, aki rajtakapott minket Mazsolával, amikor levegőztünk az F&E hangár előtt.

– Adu egy lány – suttogja Porcelányka, összeráncolva az orrát, mintha legalábbis valami rothadó dolog bűze csapta volna meg. Nem elég, hogy most már nem ő a raj kisbabája, ezentúl nem ő lesz az egyedüli lány sem a csapatban.

– Mit fogunk csinálni vele? – kérdezi Dumbo, aki érezhetően kezd bepánikolni.

Vigyorgok. Nem tehetek mást.

– Azt fogjuk csinálni, hogy mi leszünk az első raj, amelyik sikeresen zárja az alapkiképzést – jelentem ki.

És igazam van.

49

ADU ELSŐ ÉJSZAKÁJA a tízes számú barakkban egyetlen szóval jellemezhető: kínos.

Semmi ugratás. Semmi mocskos vicc. Semmi macsós önfényezés. Úgy számoljuk a percek múlását egészen a takarodóig, mint egy csapatnyi ideges pancser az első randija előtt. Más rajoknak lehet, hogy voltak korunkbeli lányai. De nekünk csak Porcelányka. Adu nem látszik észrevenni feszengésünket. Tank régi priccsének szélén ülve teljesen elmerül fegyvere szétszedésébe meg tisztításába. Adu szereti a puskáját. Nagyon is. Látszik a mozdulataiból: ahogy fel-le simogatja a puskacsövet az olajos ronggyal, addig, míg a hűvös fém föl nem ragyog a neon fényében. Annyira igyekszünk nem bámulni rá, hogy az már fáj. Újra összerakja a puskáját, gondosan elhelyezi az ágya melletti öltöző – szekrénybe, aztán odajön az én priccsemhez. Érzem, hogy valami pattanásig feszül a mellkasomban: nem beszéltem velem egykorú lánnyal... mióta is? Még mielőtt lecsapott volna a pestis. És én már nem gondolok a pestis előtti életemre. Az Ben élete volt, nem Zombié.

– Te vagy a rajvezető – mondja. A hangja nyugodt, nem árul el semmiféle érzelmet – pont, mint a szeme. – Miért?

Kérdéssel felelek a kérdésében rejlő kihívásra.

– Miért ne?

Fehérneműre vetkőzve, szabvány ujjatlan trikóban áll előttem, csaknem egészen sötét szemöldökéig érő frufruja alól néz le rám. Dumbo és Umpa-lumpa félbeszakítják a kártyázást, hogy minden figyelmüket a kibontakozó jelenetnek szentelhessék. Porcelányka mosolyog, érzi, hogy harc készülődik. Flintstone, aki a szennyesét szedi össze, egy tiszta kezeslábast pottyant a halom tetejére.

– Rettenetesen célzol – mondja Adu.

– Vannak egyéb képességeim – mondom, összefonva karom a mellkasomon. – Látnod kéne, mit művelek egy krumplihámozóval.

– Jó tested van. – Valaki csendben felröhög; azt hiszem, Flint. – Atléta vagy?

– Az voltam.

Fölöttem áll, csípőre tett kézzel, meztelen talpát szilárdan megveti a földön. A szeme az, ami megfog engem. Tekintetének mélységes sötétje. Nincs mögötte semmi – vagy majdnem minden ott van? – Foci.

– Talált.

– És baseball, esetleg.

– Még fiatalabb koromban.

Hirtelen témát vált.

– A srác, aki helyett jöttem, átment Dorothyba.

– Így van.

– Miért?

Megvonom a vállam.

– Számít ez?

Bólint. Nem számít.

– Az előző rajomban én voltam a parancsnok.

– Ebben biztos voltam.

– Csak mert valaki vezető, még nem jelenti azt, hogy az alapkiképzés elvégzése után őrmester lesz belőle.

– Nagyon remélem, hogy így van.

– Tudom, hogy így van. Megkérdeztem.

Sarkon fordul és visszamegy az ágyához. Lenézek a lábamra, és észreveszem, hogy a lábkörmeim vágásra szorulnak. Adunak nagyon pici lába van, falatnyi lábujjakkal. Amikor újra felpillantok, már a zuhanyzó felé tart a vállára dobott törülközővel. Az ajtónál megáll.

– Ha bárki ebben a rajban hozzám ér, megölöm.

Ahogy ezt mondja, nincs benne semmi fenyegető él, és viccesnek sem hangzik. Csak úgy közli, mint egy ténymegállapítást, mint például azt, hogy hideg van odakint.

– Majd terjeszteni fogom a hírt – mondom.

– És amikor bent vagyok a zuhanyzóban, az tiltott terület. Csak az enyém.

– Értettem. Egyéb kívánság?

Elhallgat, és csak bámul rám a szoba másik végéből. Érzem, ahogy nő bennem a feszültség. Mi következik? – Szeretek sakkozni. Szoktál?

Megrázom a fejem. Ráüvöltök a fiúkra.

– Hé, perverzek, van köztetek valaki, aki tud sakkozni?

– Nem – válaszol Flint. – De ha volna kedve egy kis vetkőzős pókerhez...

Hamarabb megtörténik, mint ahogy le tudnék kászálódni a matracomról: Flint a földön fekszik, és a torkát fogja, a lábával pedig úgy kapálózik, mint egy hátára esett bogár. Adu ott áll fölötte.

– Továbbá nincsenek megalázó, szexista, álmacsó beszólások.

– Te aztán menő vagy! – bukik ki Porcelánykából, és látszik, hogy tényleg így is gondolja. Lehet, hogy újra kell gondolnia ezt az egész Adu-dolgot. Lehet, hogy nem is olyan rossz felállás ez így, hogy van még egy lány a közelben.

– Ez, amit most tettél, tíz napig fél adag kaját jelent – mondom az új lánynak. Talán Flint megérdemelte ezt, de akkor is, még mindig én vagyok itt a főnök, amikor Reznik nincs a közelben, és Adunak ezzel tisztában kell lennie.

– Fel fogsz írni? – A hangjában nincs félelem. Se düh. Se semmi.

– Kapsz egy figyelmeztetést.

Bólint, odébb lép Flint mellől, elsuhan mellettem, hogy összeszedje a tisztálkodószereit. Az illata – hát, az olyan, amilyen a lányoké szokott lenni, és ettől egy másodpercre kicsit megszédülök.

– Nem fogom elfelejteni, hogy jó fej voltál velem – jegyzi meg félredobva a frufruját. – Amikor majd kineveznek az 53-as raj új parancsnokává.

50

EGY HÉTTEL ADU ÉRKEZÉSE UTÁN az 53-as raj a tizedik helyről a hetedikre lépett elő. A harmadik hétre már magunk mögé utasítottuk a 19-es rajt, így előrejöttünk az ötödik helyre. Azután, amikor már csak alig két hét volt hátra, elakadtunk, és már nem volt tovább: tizenhat pontot estünk vissza a negyedik helyről, és ez már csaknem áthághatatlan akadálynak tűnt.

Végül Süti, aki nem a szavak embere, a számokkal viszont nagyon is jól boldogul, fejti meg a képletet. Minden kategóriában nagyon kevés továbbfejlődési lehetőségünk van – kivéve egyet. Másodikok vagyunk az akadályversenyben, harmadikok a légiriadóban és a fúrásban, és elsők az „egyéb kijelölt feladatok” általános gyűjtőkategóriában, amely magában foglalja a reggeli szemlén kapott pontokat és a fegyveres erőkhöz méltó viselkedés díjazását. A mi nagy hátrányunk a lövészet, e tekintetben a tizenhatodik pozíció a miénk, annak ellenére, hogy olyan istencsászár mesterlövészeink vannak, mint Adu és Süti. Ha ezen az eredményünkön nem tudunk lényegesen javítani, akkor nekünk befellegzett.

Nyilván nem kell matematikai zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, miért ilyen alacsony a pontszámúnk. A rajvezető rettenetesén rosszul lő. Vagyis a rettenetesen rosszul lövő rajvezető odamegy a rangidős kiképzőtiszthez, hogy adjon neki több gyakorlási időt anélkül, hogy ezért levonnának a pontjainkból. Rossz a technikám: a megfelelő dolgokat csinálom a megfelelő sorrendben, mégis ha egy harmincas sorozatból sikerül egyetlen fejtalálatot elérnem, akkor szerencsésnek mondom magam. Adu egyetért velem abban, hogy ez csak a vakszerencse. Azt mondja, hogy szerinte még akár Mazsolának is összejönne egy találat harmincból. Erősen próbálja ugyan titkolni, de a céllövészetben való alkalmatlanságom nagyon idegesíti. A korábbi raja a második helyen áll. Ha nem osztották volna be hozzánk, garantáltan az első osztállyal együtt végezhetne, és az elsők között lenne, akik megkapjak az őrmesteri sávot.

– Van egy ajánlatom számodra – mondja egyik reggel, amikor leérünk a gyakorlótérre, a reggeli futáshoz készülődve. Fejpántot visel, hogy lefogja selymes frufruját. Na nem mintha ilyenekre figyelnék, mint a haja selymessége. – Segítek neked, de csak egy feltétellel.

– Van valami köze a sakkhoz?

– Mondj le a rajparancsnoki tisztségről.

Ránézek. A hideg élénkpirosra csípte elefántcsontszínű arcát. Adu csendes lány – nem Süti módján csendes, hanem olyan intenzív, nyugtalanító módon, a vesédbe látó tekintetével élve felboncol, és olyan éles a pillantása, mint Dumbo sebészszikéi.

– Nem kérted ezt a tisztséget, nem is érdekel különösebben, akkor miért nem engeded át nekem? – kérdezi az ösvényre szegezett tekintettel.

– És te miért akarod ennyire?

– Az a legjobb esélyem az életben maradásra, ha én adom ki a parancsokat.

Felnevetek. Szeretnem elmondani neki, amit Vosch mondott; és amit a lelkem melyen én is tudtam: Meg fogsz halni. Ez itt nem a túlélésről szól. Ez az egész arról szól, hogy megfizessünk azért, amit tettek velünk.

Az ösvényen futunk, amely a főépülettől kifelé kígyózva átvág a kórház parkolóján a reptér felé vezető úton. Most épp előttünk van a krematórium, amely a fekete és a szürke füstöt okádja ki kéményeiből.

– Mit szólsz ehhez? – javaslom. – Te segítesz nekem, mi nyerünk, én lemondok.

Ez egy értelmetlen ajánlat. Mi újoncok vagyunk. Nem a mi tisztünk eldönteni, hogy ki lesz a raj vezetője, hanem Rezniké. És tudom, hogy ez valójában nem is arról szól, hogy ki a rajvezető. Hanem arról, hogy kiből lesz őrmester, amikor harctéri szolgálatra küldenek. Ha valaki rajvezető, attól még nem garantált az előléptetése, igaz, nem is árt.

Egy Blackhawk robajlik fölöttünk, most tért vissza az éjszakai őrjáratról.

– Gondolkodtál már azon, vajon hogy csinálták? – kérdezi, figyelve, ahogy a helikopter elfordul mellettünk jobbra, a leszállópálya felé. – Hogyan tudtak megint mindent működésbe hozni, miután lecsapott az EMI?

– Nem – vallom meg őszintén. – Szerinted?

Lélegzetvételei mint megannyi aprócska fehér robbanás a jéghideg levegőben.

– Föld alatti bunkerek, csak az lehetett. Vagy pedig...

– Vagy pedig?

Megrázza a fejét, és fölfújja hideg csípte arcát, miközben fekete haja előre-hátra libben ahogy fut, a reggeli nap ragyogásában fürödve.

– Túlságosan őrült ötlet, Zombi – szólal meg végül. – Na gyerünk, te focisztár, mutasd meg, mit tudsz!

Fél fejjel magasabb vagyok nála. Míg én egyet lépek, neki kettőt kell, ha tartani akarja velem a tempót. Simán megverem.

Éppen hogy.

Azon a délutánon ki is mentünk a lőtérre, és magunkkal vittük Umpa-lumpát is, hogy kezelje a céltáblákat. Adu végignézte, ahogy végiglövök pár kört, aztán két szóban fogalmazta meg szakértői véleményét:

– Borzasztó vagy.

– Ez itt a probléma. Az én borzasztóságom. – Rávillantom legszebb mosolyomat. Mielőtt elkezdődött volna ez a földönkívüli Armageddon, messze földön híres volt a mosolyom. Nem mintha nagyon fényezni akarnám magam, de tényleg vigyáznom kellett, hogy sose mosolyogjak, amikor vezettem: mert képes lettem volna elvakítani a szembejövőket. Mindazonáltal Adura semmi hatással nincs ez a mosoly. Nem kezd el hunyorogni, mindent elárasztó fényességtől. Még csak nem is pislog. Ehelyett kijelenti:

– A technikád jó. Mi történik, amikor lősz?

– Általában elvétem a célt.

Megrázza a fejét. A mosolyoknál maradva, nekem eddig még csak valami pengeszájú vigyorral kellett beérnem tőle. Úgyhogy elhatározom: küldetésemnek tekintem, hogy szép szavakkal kicsikarjak belőle egy igazi mosolyt. Ez, mondjuk, inkább Benre vall, mint Zombira, de hát ez a szokás hatalma.

– Úgy értem, mi történik közted és a cél között? – pontosít.

Mi van?

– Hát, amikor felbukkan...

– Nem. Arról beszélek, hogy mi történik e között – ujjhegyével megböki a jobb kezem – és e között? – mutat rá a majdnem húsz méterre lévő céltáblára.

– Nem értelek, Adu.

– Úgy kell gondolnod a fegyverre, mintha a részed lenne. Nem az M16-os lő, hanem te. Olyan, mintha ráfújnál egy pitypangra. Kileheled magadból a golyót.

Lekapja válláról a fegyverét, és odabiccent Umpa-lumpának. Nem tudja, hogy honnan fog előbukkanni a tábla, a figura feje mégis hatalmas forgácseső kíséretében még azelőtt szétrobban, hogy ideje lenne kiegyenesedni.

– Olyan, mintha nem lenne tér köztetek, mintha semmi se lenne, ami nem te vagy. Te magad vagy a puska. Te magad vagy a golyó. Te magad vagy a cél. Semmi nincs, ami nem te vagy.

– Vagyis lényegében azt állítod, hogy szétlövöm a saját fejem.

Na, ezzel a beszólással majdnem sikerül kipréselnem belőle egy mosolyt. Picit megrándult a szája bal sarka.

– Ez olyan nagyon Zen-szerűen hangzik – próbálkozom újra.

Összevonja a szemöldökét.

– Ez sokkal inkább hasonlít a kvantummechanikához.

Komolyan bólintok.

– Ó, persze. Én is ezt akartam mondani. Kvantummechanika.

Elfordítja a fejét. Netán, hogy elrejtse a mosolyát? Vagy hogy ne lássam, amint kétségbeesve forgatja a szemét? Amikor visszafordul hozzám, nem kapok mást, mint azt az intenzív, a gyomromat csomóba rántó meredt tekintetet.

– Szeretnél sikeresen végezni?

– A pokolba is, meg akarok szabadulni Rezniktől!

– Ez nem elég. – A pályára mutat, az egyik kivágott figurára. Közben a szél a frufrujával játszik. – Mit látsz, amikor észreveszel egy céltáblát?

– Egy furnérlemezből kivágott emberi alakot.

– Rendben, de kit látsz?

– Tudom, mire gondolsz. Olykor magam elé képzelem Reznik arcát.

– És ez segít?

– Mondd meg te.

– Az egész a kapcsolatról szól – magyarázza. Int, hogy üljek le. Leül elém, és megfogja a kezem. Az ő keze fagyos, olyan hideg, mint az F&E-ben a hulláké. – Hunyd le a szemed. Ó, gyerünk már, Zombi! Hogy működik nálad ez? Jól van, figyu! Szóval, ne feledd, nem te vagy és a céltábla. Nem a tér van, ami elválaszt egymástól, hanem az, ami összeköt. Gondolj csak az oroszlánra és a gazellára. Mi köti össze őket?

– Hm. Az éhség?

– Az az oroszlán. Én azt kérdezem, mi az, ami közös bennük?

Ez nehéz kérdés. Talán nem volt jó ötlet elfogadni az ajánlatát. Nem elég, hogy sikerült meggyőznöm őt arról, hogy hitvány katona vagyok – most már jó eséllyel gondolhat idiótának is.

– A félelem – súgja a fülembe, mintha csak valami titkot osztana meg velem. – A gazella félelme, hogy felfalják. Az oroszlán félelme, hogy éhen hal. A félelem az a lánc, amely összeköti őket.

A lánc. Van egy láncom, a zsebemben hordom, és van rajta egy ezüstmedál. Az az éjszaka, amikor meghalt a húgom, legalább ezer éve volt. Vége van már. Soha nincs vége. Nem egyenes vonal vezet attól az éjszakától a mai napig, hanem egy kör. Ujjaim szorosan ráfonódnak Adu ujjaira. Egy feneketlen melység peremén állok, és Adu vigyáz rám, hogy le ne zuhanjak.

– Nem tudom, hogy neked milyen láncod van – folytatja, és meleg lehelete a fülemet birizgálja. – Mindenkinek más és más. Ők tudják. A Csodaország elárulja nekik. Ez az a dolog, ami fegyvert ad a kezedbe, és ez ugyanaz a dolog, amely hozzáláncol a célponthoz. – Aztán, mintha csak a gondolataimban olvasna: – Ez nem egy vonal, Zombi. Ez egy kör.

Kinyitom a szemem. A lenyugvó nap aranyfényű glóriát rajzol köre. – Nincs távolság.

Bólint, aztán sürget, hogy álljak fel.

– Mindjárt teljesen besötétedik.

Felemelem a puskámat, és keményen nekitámasztom az agyát a vállamnak. Az ember sosem tudja, hogy hol bukkan föl a figura – egyedül azt tudja, hogy biztosan fölbukkan. Adu jelez Umpa-lumpának, és a magas, halott fű megzörren a jobb oldalamon, egy ezred másodperccel azelőtt, hogy feltűnne a cél, de ez több mint elegendő idő, ez maga az örökkévalóság.

Nincs távolság. Nincs semmi köztem és a között, ami nem én vagyok.

A céltábla feje örömteli reccsenéssel zúzódik darabokra! Umpa-lumpa elordítja magát, és a levegőbe öklöz. Én megfeledkezem magamról, és megragadom Adut a derekánál fogva, felkapom és körbepördülök vele. Csak egyetlen nagyon veszélyes másodpercre vagyok attól, hogy megcsókoljam. Amikor leteszem, hátralép kicsit, és haját gondosan a füle mögé simítja.

– Túlléptem a határt – mondom. Nem tudom, hogy ki van nagyobb zavarban kettőnk közül. Mindketten megpróbáljuk csillapítani a zihálásunkat. Lehet, hogy más-más okból.

– Csináld meg újra – mondja.

– A lövést vagy a pörgést, melyikre gondolsz?

Megrándul a szája sarka Ó, annyira közel vagyok!

– Azt, amelyik jelent valamit.

51

FELAVATÁSUNK NAPJA.

Amikor visszatérünk a reggeli után, új egyenruháink már ott várnak ránk a priccsünkön, kivasalva és kikeményítve, gondosan összehajtogatva. Ráadásként egy különleges extra meglepi: a legfejlettebb, földönkívülieket észlelő technológiával felszerelt fejpántok, egy átlátszó, negyeddolláros nagyságú lemezke, amely rácsúszik a bal szemre. A fertőzöttek világítani kezdenek, ha ezen a lencsén keresztül nézünk rájuk. Legalábbis ezt mondták nekünk. Később a nap folyamán, amikor rákérdeztem a technikusnál, hogyan is működik egészen pontosan, rendkívül egyszerű választ kaptam: Aki nem tiszta, az zölden ragyog. Amikor udvariasan felkértem egy rövid demóra, kinevetett. Majd terepen megkapja a demóját, katona.

Első alkalommal azóta, hogy megérkeztünk Camp Havenbe – és valószínűleg életünkben utoljára –, újra gyerekek vagyunk. Lelkesen hujjogatunk, ágyról ágyra szökkenünk, folyton pacsit adunk egymásnak. Adu az egyedüli, aki bezárkózik a zuhanyzóba, hogy átöltözzön. Mi többiek, ott dobjuk le a ruhánkat, ahol épp vagyunk, az olyannyira gyűlölt kék kezeslábasokat egy halomba hajítva a helyiség közepére. Porcelánykának támad egy ragyogó ötlete, hogy gyújtsuk föl az egészet, és meg is tenné, ha Dumbónak az utolsó pillanatban nem sikerülne kiütni a kezéből az égő gyufaszálat.

Az egyetlen, akin nincs egyenruha, ott gubbaszt fehér overalljában, karba font kézzel a priccsén, harangozik a lábával, és alsó ajkát szinte az álláig lebiggyeszti. Nem feledkeztem meg róla. Vágom a jeleket. Miután felöltöztem, leülök mellé, és rácsapok a térdére.

– Neked is eljön majd az időd, közlegény. Fel a fejjel!

– Két év múlva, Zombi.

– És akkor mi van? Gondolj csak bele, milyen kemény csávó leszel két év múlva. Mindannyiunkat lekörözöl majd.

Mazsola egy másik rajba kerül, miután minket bevetésre küldenek. Megígértem neki, hogy mindig velem alhat, amikor a bázison vagyok, holott lövésem sincs, mikor jövök vissza ide – ha egyáltalán visszajövök valaha is. A küldetésünk még mindig szupertitkos, csak a központi parancsnokságon tudnak róla. Még abban sem vagyok biztos, hogy Reznik tudja, hova vezényelnek minket. Igazából nem érdekel annyira, a lényeg, hogy Reznik maradjon itt.

– Ugyan már, katona! Örülnöd kéne miattam – cukkolom.

– Nem fogsz visszajönni. – Olyan mély és dühös meggyőződéssel jelenti ki, hogy nem tudok rá mit felelni. – Nem látlak soha többé.

– Még szép, hogy látni fogsz, Mazsola. Megígérem.

Megüt, tiszta erőből. Aztán újra meg újra, pont a szívem fölötti részt sorozza. Megragadom a csuklóját, erre a másikkal kezd ütlegelni. Azt is lefogom, és rászólok, hogy álljon le.

– Ne ígérj semmit, ne ígérj, ne ígérj! Soha többé ne ígérj semmit, soha, de soha, de soha! – Kicsi arcocskája teljesen összezsugorodik a dühtől.

– Hé, Mazsola, hé! – Keresztbe teszem a két kezét a mellkasán, és fölé hajolok, hogy a szemébe nézhessek. – Vannak dolgok, amiket nem kell megígérni. Egyszerűen csak meg kell tenni.

Benyúlok a zsebembe, és előhúzom Sissy medálját. Kikapcsolom. Nem csináltam ezt azóta, hogy a sátorvárosban megjavítottam a kapcsot. A kör megszakad. A nyakába teszem, és összekapcsolom hátul. A kör ismét teljes.

– Bármi történjék is odakint, én vissza fogok jönni érted – ígérem meg neki. Mazsola válla fölött megpillantom Adut, most jön a zuhanyzóból. Épp a haját tűri be az új sapkája alá. Vigyázzba állok, és tisztelgek.

– Zombi közlegény szolgálatra jelentkezik, rajvezető!

– Dicsőségem egyetlen napja – mondja, és ő is tiszteleg. – Mindenki tudja, hogy kiből lesz itt őrmester.

Szerényen megvonom a vállam.

– Nem figyelek oda a híresztelésekre.

– Tettél egy olyan ígéretet, amiről tudtad, hogy nem fogod tudni megtartani – jelenti ki azzal a tárgyilagossággal, amivel nagyjából mindent, amit mond. Sajnos pont Mazsola előtt. – Biztos, hogy nem akarsz megtanulni sakkozni, Zombi? Nagyon jó lennél benne.

Mivel ebben a pillanatban a nevetés tűnik a legkevésbé veszélyes reakciónak, nevetni kezdek.

Kivágódik az ajtó, mire Dumbo elkiáltja magát:

– Uram! Jó reggelt, uram!

Odarohanunk az ágyunk végéhez, és vigyázzba állunk. Reznik lassan végigsétál a soron, ez az utolsó szemléje. Ami azt illeti, önmagához képest elég levert. Nem nevez minket se férgeknek, se szemétládáknak. De azért most is hozza a kekeckedő formáját. Flintstone inge egyik oldalt nincs betűrve a nadrágjába. Umpa-lumpa sapkája gyűrött. Porcelányka gallérjáról leseper egy gézfoszlányt, amit kizárólag ő lát. Ott tornyosul egy ideig fölötte, belebámulva az arcába, már-már komikus komolysággal.

– Nos, katona. Felkészült a halálra?

– Igen, uram, igen! – ordítja Porcelányka a legharciasabb és legharsányabb hangján.

Reznik most felénk, többiek felé fordul.

– Mi a helyzet magukkal? Készen állnak?

Egy emberként dörögjük:

– Uram! Igen, uram!

Mielőtt kimenne, odahív maga elé.

– Maga velem jön, közlegény. – Aztán egy utolsó tisztelgés a csapatnak, és: – Találkozunk a partin, gyerekek.

Kifelé menet Adu vet rám egy jelentőségteljes pillantást, mintha azt mondaná: Én megmondtam.

Két lépés távolságból követem a kiképzőtisztet, aki átmasírozik a gyakorlótéren. Kék ruhás újoncok végzik az utolsó simításokat az emelvény körül: zászlókat aggatnak fel, székeket helyeznek el a magas rangú tiszteknek, vörös szőnyeget gurítanak ki. A laktanya épületeinek távolabbi oldalára hatalmas transzparenst feszítettek ki, amely azt hirdeti: MI VAGYUNK AZ EMBERISÉG. A másik oldalon meg az áll: EGYEK VAGYUNK.

Azután a tábor nyugati részén belépünk egy meghatározhatatlan funkciójú egyemeletes épületbe, és áthaladunk egy Idegeneknek belépni tilos! feliratú biztonsági ajtón. Következik egy fémdetektor, amelyet állig felfegyverzett, kősziklaarcú katonák kezelnek. Egy lift, amely négyemeletnyivel a föld alá visz. Reznik egy árva szót sem szól hozzám. Még csak rám se pillant. Van némi elképzelésem arról, hogy hova tartunk, nem is annyira homályos, de hogy miért, arról lövésem sincs. Idegesen huzigálom vadonatúj uniformisom elejét.

Végigmegyünk egy neonfényben úszó hosszú folyósón. Áthaladunk egy másik biztonsági ellenőrzőponton. Újabb kősziklaarcú, állig felfegyverzett katonák. Reznik megáll egy jelöletlen ajtó előtt, és becsúsztatja kulcskártyáját a zárba. Egy kicsi szobába lépünk be. Egy hadnagy üdvözöl bennünket az ajtónál. Követjük őt egy másik hosszú folyosón, aztán be egy tágas magánirodába. Egy férfi ül az íróasztal mögött, épp egy nagy halom nyomtatott papírlapot böngész.

Vosch.

Elküldi Rezniket és a hadnagyot. Magunkra maradunk.

– Pihenj, közlegény!

Terpeszbe állok, és a hátam mögött jobb kezemmel lazán átfogom a bal csuklóm. A széles íróasztal előtt állok, kihúzott derékkal, egyenesen előretekintve. Ő a főparancsnok. Én csak közlegény vagyok, egy egyszerű kis újonc, még csak nem is igazi katona. Attól félek, hogy dagadó szívem szétpattintja a gombokat vadonatúj ingemen.

– Nos, Ben, hogy vagy?

Melegen rám mosolyog. Fogalmam sincs, mit feleljek a kérdésére. Ráadásul teljesen letaglóz, hogy Bennek szólított. Furán hangzik, olyan sok hónapnyi Zombizás után.

Választ vár, és valamilyen ostoba oknál fogva kiordítom magamból az első dolgot, ami átfut az agyamon:

– Uram! A közlegény készen áll arra, hogy meghaljon, uram!

Bólint, még mindig mosolyogva, aztán feláll, megkerüli az íróasztalt, és azt mondja:

– Beszéljünk őszintén egymással, mint katona a katonával. Végül is most már maga is az, Parish őrmester.

Most veszem észre az őrmesteri sávokat a kezében. Szóval Adunak igaza volt. Újra vigyázzba állok, amíg feltűzi őket a talléromra. Azután vállon vereget, kék tekintete az enyémbe fúródik.

Nehéz a szemébe nézni. Ahogy rám pillant, olyan érzés, mintha átlátna rajtam, mintha meztelen lennék és totálisan védtelen.

– Elveszítetted az egyik emberedet – mondja.

– Igen, uram.

– Szörnyű.

– Igen, uram.

Visszaül az íróasztala mögé, és keresztbefonja a karját.

– A profilja kiváló volt. Annyira nem volt jó, mint a tiéd, de... a tanulság ebből, Ben, hogy mindenkinél van egy határ, ahol elpattan a húr. Hisz emberek vagyunk, nemde?

– Igen, uram.

Mosolyog. Miért mosolyog? Hűvös van itt a föld alatti bunkerben, mégis elkezdek izzadni.

– Megkérdezheted – jelenti ki, és bátorítólag int a kezével.

– Uram?

– Megkérdezheted azt, ami most járhat a fejedben. Felteheted azt a kérdést, amelyik azóta foglalkoztat, hogy Tank felbukkant a feldolgozási hangárban.

– Hogyan halt meg?

– Túladagolásban, ahogy azt bizonyára gyanítottad. Egy nappal azután, hogy kikerült az öngyilkos hajlamúakra érvényes folyamatos felügyelet alól. – Int, hogy foglaljak helyet a mellettem álló széken. – Ülj le, Ben. Van valami, amit meg akarok beszélni veled.

Leereszkedem a székre, de csak a szélére, egyenes háttal, felszegett állal. Ha létezik olyan, hogy vigyázzülés, én most épp azt szemléltetem.

– Mindannyiunknál van egy határ – kezdi, lecsapva rám kék tekintetével. – Elárulom neked, mi a határ nálam. Két héttel a negyedik hullám után négy mérföldre innen gyűjtöttük be a túlélőket egy menekülttáborban. Illetve nem minden túlélőt. Csak a gyerekeket. Noha még nem mutattuk ki a parazitafertőzötteket, abban meglehetősen biztosak voltunk, hogy akármi zajlik is, az a gyerekeket nem érinti. Mivel nem tudhattuk, hogy ki ellenség, és ki nem, az volt a vezetőség döntése, hogy végezzünk minden tizenöt év felettivel.

Elsötétül az arca. Elfordítja a tekintetét. Hátradől és olyan erővel markolja meg az íróasztala szélét, hogy egészen kifehéredik tőle az ökle.

– Úgy értem, az én döntésem volt. – Mély lélegzetet vesz. – Megöltük őket, Ben. Miután felpakoltuk a gyerekeket a buszra, a többiekkel végeztünk. Azután pedig felgyújtottuk a tábort. Eltöröltük a föld színéről.

Újra rám néz. Hihetetlen, de könnyeket látok a szemében. – Ez volt nálam a határ. Utána jöttem rá, és egészen beleborzadtam a felismerésbe, hogy beleestem az ő csapdájukba. Eljátszottam az ellenség eszközének szerepét. Minden egyes parazitafertőzöttre, akit meggyilkoltunk, jutott három ártatlan ember, akinek elvettük az életét. Ezzel kell élnem – mert élnem kell. Érted, hogy miről beszélek?

Bólintok. Ő szomorúan mosolyog.

– Hát persze, hogy érted. Mindkettőnk kezét ártatlanok vére mocskolja be, nemde?

Hirtelen kiegyenesedik, most már teljesen hivatalosan folytatja. Vége a könnyeknek.

– Parish őrmester, ma felavatjuk az ön zászlóaljának első négy helyen végzett rajait. Mint a győztes raj parancsnoka, ön határozhatja meg, hogy melyik milyen feladatot kap. Két rajt a tábor körüli őrjáratra kell beosztani, kettőt pedig ellenséges területen fogunk bevetni.

Beletelik pár percbe, míg feldolgozom az információt. Hagyja. Felveszi az asztalról az egyik nyomtatott lapot, és elém tartja. Egy csomó számot látok, meg kacskaringós vonalakat és mindenféle fura szimbólumot, amiből semmit sem értek.

– Nem várom el magától, hogy képes legyen elolvasni ezt. De nem szeretne találgatni, hogy vajon mi lehet?

– Csakis az lenne, uram – válaszolom. – Találgatás.

– Ez egy fertőzött emberi lény Csodaország-elemzése.

Bólintok. De hát mi a fenének bólintok? Hiszen nem is értem: Vagy úgy, parancsnok, egy elemzés! Kérem, folytassa!

– Természetesen lefuttattuk rajtuk a Csodaországot, de képtelenek voltunk kibogozni és szétválasztani egymástól a parazita térképét és az áldozatét – vagy klónét, nevezzük bárminek. Eddig legalábbis. – Felemeli a lapot. – Ez itt, Parish őrmester, azt mutatja, hogyan fest egy földönkívüli tudata.

Megint bólintok. Ezúttal azonban tényleg kezdem kapiskálni.

– Tudják, hogyan gondolkodnak ők.

– Pontosan! – Valósággal sugárzik az elégedettségtől, én vagyok az eminens tanuló. – Ha meg akarjuk nyerni ezt a háborút, nem a taktika vagy a stratégia, és még csak nem is a technológiabeli különbségek kiegyenlítése a lényeg. Az, ami igazán kulcsfontosságú, ha győzni akarunk ebben a háborúban – vagy bármilyen háborúban –, az, hogy megértsük, miként gondolkodnak az ellenségeink. És most már erre is képesek vagyunk.

Kicsit várok, hogy kegyesen elárulja nekem. Hogyan gondolkodik az ellenség?

– Sok minden, amit feltételeztünk, igaznak bizonyult. Már jó ideje figyeltek bennünket. A betolakodókat világszerte kulcsfontosságú egyénekbe ágyazták be, ezek lettek az alvó ügynökeik, ha úgy tetszik, akik csak a jelre vártak, hogy összehangolt támadást indítsanak, miután a népességünket kezelhető létszámúra apasztották. Tudjuk, hogyan zajlott le ez a támadás itt Camp Havenben, de erősen gyanítjuk, hogy más katonai létesítmények nem voltak ennyire szerencsések, mint mi.

A combjára csapja a papírlapot. Biztosan megrándulhattam, mert megnyugtatóan rám mosolyog.

– A túlélő népesség egyharmada. Azért ültették őket belénk, hogy végezzenek azokkal, akiknek sikerült túlélniük az első három hullámot. Magával. Velem. A csapata tagjaival. Mindegyikünkkel. Ha attól fél, amitől szegény Tank, hogy várható még egy ötödik hullám, felejtse el! Nem lesz ötödik hullám. Nem áll szándékukban elhagyni az anyahajót mindaddig, míg teljesen ki nem iktatják az emberi fajt.

– Ezért nem...?

– ...támadtak meg minket újra? Szerintünk ez a magyarázat, igen. Úgy tűnik, az a leghőbb vágyuk, hogy megőrizzék a bolygót a telepeseik számára. Mi most egyfajta felőrlő háborúban állunk, sokféle módon, fokozatosan akarnak elpusztítani bennünket. Erőforrásaink korlátozottak, nem tarthatnak ki az idők végezetéig. Mi tudjuk ezt. De ők is tudják. Elvágva a készleteinktől úgy hogy nincs esélyünk felvonultatni bármilyen jelentősebb haderőt – legfeljebb ezt a tábort vagy esetleg még ehhez hasonlókat valahol –, ugyanúgy kiszáradunk és elpusztulunk, ahogy egy szőlőtőke, amelynek lemetszették a gyökerét.

Különös. Még mindig mosolyog. Mintha mulattatná valami ebből az ítéletnapi forgatókönyvből.

– Akkor hát mit teszünk? – firtatom.

– Az egyetlen, amit tehetünk, őrmester, az, hogy elvisszük hozzájuk a háborút.

Ahogy ezt mondja: semmi kétely, semmi félelem, semmi reménytelenség nincs benne. Elvisszük hozzájuk a háborút. Ezért ő a parancsnok. Ott tornyosul fölöttem mosolyogva, magabiztosan és bizakodóan, kőbe vésett vonásai valami antik szoborra emlékeztetnek. Olyan nemes, bölcs és erőt sugárzó! Ő a kőszikla, amelyen megtörnek a földönkívüliek hullámai, és ő törhetetlen. Mi vagyunk az emberiség, olvasható a transzparensen. Tévedés. Mi csak halovány másai, homályos tükröződései vagyunk az emberiségnek, csupán gyenge árnyak, távoli visszhangok. Ő itt az emberiség, annak küzdő, feltartóztathatatlan, győzedelmes színe-java. Ebben a pillanatban, ha Vosch parancsnok arra kért volna, hogy eresszek golyót a saját fejembe az ügy érdekében, megtettem volna. Egyetlen másodpercnyi habozás nélkül.

– És ezzel visszajutottunk az ön megbízatásához – mondja csendesen. – Légi felderítő egységeink jelentős parazitafertőzött tömörüléseket észleltek Daytonban és a környékén. Le fogunk dobni oda egy rajt – és a következő négy órában magukra lesznek hagyva. Annak esélye, hogy megússzák élve a küldetést, durván egy a négyhez.

Megköszörülöm a torkom.

– És a többi raj itt marad.

Bólint. Kék szeme megint mélyre döf – a lényegig.

– Ön dönt.

Az a kis titokzatos mosoly a szája szögletében. Tudja, hogy mit fogok mondani. Már azelőtt tudta, hogy beléptem volna az ajtón. Lehet, hogy a Csodaország-profilom árulta el neki, de nem hinném. Egyszerűen ismer engem.

Felpattanok a székből vigyázzállásba.

És közlöm vele azt, amit már úgyis tud.

52

PONTBAN KILENC ÓRÁRA már az egész zászlóalj felsorakozott, a kék kezeslábasok hullámzó tengeréből kiviláglik az első négy helyen végzett raj friss-ropogós katonai uniformisában. Több mint ezer újonc áll tökéletes formációban, arccal kelet felé, az új kezdetek felé, az előző nap felállított szónoki emelvény felé fordulva. A zászlók csattogva lobognak a fagyos szélben, de mi nem érezzük a hideget. Belülről fűt a tűz, forróbb, mint az, amelynek lángjai hamuvá emésztették Tank holttestét. A központi parancsnokság végigvonul az első sor – a győztesek sora – előtt, parolázva mindegyikünkkel, és gratulálva a jól végzett munkánkhoz. Aztán pár személyes, hálatelt szó a kiképzőtisztektől. Álmodoztam arról, mit is fogok majd mondani Rezniknek, amikor kezet fog velem. Köszönöm, hogy pokollá tetted az életem... Dögölj meg. Fordulj fel, te rohadék... Vagy a kedvencem, rövid és velős és aranyos: Cseszd meg! De amikor tiszteleg, és a kezét nyújtja, csaknem elveszítem az önuralmam. Egyszerre tör rám az érzés, hogy pofán vágjam, és hogy átöleljem.

– Gratulálok, Ben – mondja, amivel teljesen levesz a lábamról. Fogalmam sincs, honnan tudja a nevem. Rám kacsint, aztán halad tovább a soron.

Elhangzik még pár rövid beszéd, olyan tisztektől, akiket életemben nem láttam. Azután bejelentik a főparancsnokot, és a csapatok megőrülnek: sapkák repülnek a magasba, lelkes öklök bokszolnak bele a levegőbe. Üdvrivalgásunk végigvisszhangzik a teret körülvevő épületeken, amitől kétszer olyan hangos lesz, és úgy tűnik, hogy mi is legalább kétszer annyian vagyunk, mint valójában. Vosch parancsnok nagyon lassan felemeli a kezet, határozottan a homlokához érinti, és ez úgy hat, mintha elfordított volna egy kapcsolót: elvágta a zajt, és minden kéz tisztelegve emelkedett fel. Visszafojtott szipogást hallok magam körül. Ez túl sok. Azok után, ami idehozott bennünket, amiken keresztülmentünk itt a táborban, a sok vér és halál és tűz után, miután megmutatták nekünk a múlt görbe tükrét a Csodaországban, és szembesültünk a még csúnyább valósággal a kivégzőszobában, több hónapnyi brutális kiképzést követően, amelynek során egyesek eljutottak egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút, végre megérkeztünk. Túléltük gyermekkorunk halálát. Most már katonák voltunk, lehet, hogy az utolsó olyan katonák, akik még harcolni fognak, a Föld végső és egyetlen reménye, amelyet a bosszúállás szelleme kovácsol egységbe.

Egyetlen szóra sem emlékszem Vosch beszédéből. Csak arra, hogy a nap a válla fölött ragyogott, kétoldalt az erőmű ikertornyai fogták keretbe, és a napsugarak megcsillantak az egyébként tökéletes simaságú és kékségű égbolt egyetlen szeplőjén, az anyahajón. Olyan kicsike, olyan jelentéktelen. Úgy érzem, elég lenne kinyújtanom a kezem, és le tudnám fricskázni az égről. Lehajthatnám a földre, és a sarkammal porrá tudnám zúzni, és beletaposhatnám a talajba. Mellkasomban a tűz már fehéren izzik, és sejtről sejtre átjárja az egész testemet. Megolvasztja a csontjaimat, lángra lobbantja a bőröm. Én vagyok a Nap, egy új szupernóva.

Tévedtem, amikor azt hittem, hogy Ben Parish meghalt aznap, amikor elhagytam a gyengélkedőt. Itt hurcolásztam magamban a bűzlő testét végig az alapkiképzés alatt. Most égett el az utolsó maradványa is, miközben rajongó tekintettel nézek fel arra a magányos alakra, aki meggyújtotta bennem ezt a tüzet. A férfira, aki megmutatta nekem az igazi csatateret. Aki annyira kiürített engem, hogy újra fel lehessen tölteni. Aki megölt, hogy élhessek. És esküszöm, látom, hogy visszanéz rám azzal a jeges pillantású kék szemével, amellyel a lelkem legmélyére lát, és tudom – én tudom –, hogy most mire gondol.

Egyek vagyunk, te meg én. Testvérek a gyűlöletben, testvérek a ravaszságban, testvérek a bosszúszomjban.

VII.

VAN SZÍVED ÖLNI? 53

TE MENTETTÉL MEG ENGEM.

Fekszem a karja közt azon az éjjelen, és ezek a szavak csengenek a fülemben. És azt gondolom: Idióta, idióta, idióta. Nem teheted ezt. Nem, nem, nem!

Egyes számú szabály: ne bízz meg senkiben. Ami máris a kettes számú szabályhoz vezet: az egyedüli módja annak, hogy minél tovább életben maradj, az, ha minél tovább magányos maradsz.

Most mindkettőt megszegtem.

Ó, Azok annyira okosak. Minél nehezebbé válik a túlélés, annál erősebb az ösztön az emberben, hogy csatlakozzon másokhoz. És minél inkább igyekszel másokhoz csatlakozni, annál nehezebb lesz túlélni.

Az az igazság, hogy megvolt a lehetőségem, és hát nem teljesítettem olyan szuperül magamra hagyva. Ami azt illeti, elbuktam. Ha Evan nem talál rám, már nem élnék.

A hátamhoz simul, karjával óvón átöleli a derekamat, lehelete finoman csiklandozza a nyakamat. Nagyon hideg van a szobában. Jó lenne bebújni a takarók alá, de nem akarok megmozdulni. Nem akarom, hogy ő megmozduljon. Végigfuttatom az ujjaimat csupasz karján, és emlékezetembe idézem ajka meleg érintését, haja selymes tapintását. A fiú, aki sosem alszik, most épp alszik. Megpihent végül Cassiopeia partján, a vértenger közepén lévő szigeten. Neked ott van a Sammynek tett ígéreted, nekem meg itt vagy te.

Nem bízhatok meg benne. Muszáj megbíznom benne.

Nem maradhatok mellette. Nem hagyhatom magára.

A szerencsében most már nem lehet bízni. Azok megtanítotok rá. De vajon lehet-e még bízni a szerelemben?

Nem mintha szerelmes lennék belé. Igazából még azt sem tudom, hogy milyen a szerelem. Azt tudom, hogyan éreztem Ben Parish iránt, de azt nem lehet szavakba önteni, legalábbis nekem nincsenek szavaim rá.

Evan mocorogni kezd mögöttem.

– Késő van – dünnyögi. – Jobb lenne, ha aludnál.

Honnan tudja, hogy ébren vagyok?

– És te?

Lehengeredik az ágyról, és az ajtó felé indul nesztelen léptekkel. Felülök, a szívem a torkomban ver, magam sem tudom, pontosan miért.

– Hova mész?

– Körülnézek kicsit. Sietek vissza.

Miután elmegy, levetkőzöm, és belebújok az egyik kockás ingébe. Val fodros-bodros hálóinge nem az én műfajom.

Visszamászom az ágyba, és felhúzom a takarót az államig. Úristen, milyen hideg van itt! Hallgatom a csendet. Az Evantelen ház csendjét. Kint a háborítatlan természet zajai. Az elvadult kutyák távoli ugatása. Egy farkas üvöltése. A baglyok huhogása. Tél van, az évnek az a szaka, amikor a természet csak suttog. Arra számítok, hogy tavasszal vad szimfóniát fog játszani.

Várom, hogy visszajöjjön. Eltelik egy óra. Aztán kettő.

Mintha hallanám megreccsenni a padlót az ajtó mögött. Újra meghallom az árulkodó roppanást, és visszatartom a lélegzetem. Általában meg szoktam hallani, amikor éjjelente visszatér. A konyhaajtó csapódását. Bakancsának súlyos döndülését, ahogy jön felfelé a lépcsőn. Most semmi ilyet nem hallok – csak a reccsenést az ajtó túloldalán.

Kinyúlok az éjjeliszekrényen heverő Lugerért. Mindig magam mellett tartom.

Meghalt – ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Ha nem Evan áll kint az ajtó előtt, akkor egy Némító.

Kicsusszanok az ágyból, és lábujjhegyen odalopakodom az ajtóhoz. Rátapasztom a fülem a fára. Behunyom a szemem, hogy jobban tudjak összpontosítani a zajokra. A fegyvert két kézzel markolom, ahogy ő tanította nekem. Elismétlek minden lépést a fejemben, ahogy tanította.

Bal kéz a gombra. Fordít, húz, két lépés hátra, fegyvert fel. Fordít, húz, két lépés hatra, fegyvert fel...

Reccs.

Na jó, ennyi.

Kivágom az ajtót, lépek egyet háttá – ennyit az elismétléstől –, és felemelem a fegyvert. Evan hátraugrik, és nekiesik a falnak, két keze reflexből a magasba lendül, amikor az orra elé nyomom a csillogó csövet.

– Hé! – kiált rám. Tágra nyílt szemmel, felemelt kézzel, mint aki épp egy rablótámadást él át.

– Mi a fenét csinálsz? – Remegek a dühtől.

– Visszajöttem, hogy ellenőrizzelek. Letennéd a fegyvert, kérlek?

– Tudod, hogy nem is kellett volna kinyitnom az ajtót – mordulok rá, és lejjebb eresztem a fegyvert. – Simán lelőhettelek volna az ajtón keresztül.

– Biztos lehetsz benne, hogy legközelebb kopogni fogok. – És megajándékoz jellegzetes féloldalas mosolyával.

– Állapodjunk meg egy jelben, arra az esetre, amikor így lesben állsz. Egy kopogás azt jelenti, hogy be szeretnél jönni. Kettő, hogy ha már erre jártál, kikémlelnéd, hogy alszom-e.

Tekintete az arcomról most az ingre vándorol, ami történetesen az ő inge, aztán a csupasz lábamra, ahol egy leheletnyivel hosszasabban időz el, mielőtt visszatérné az arcomra. A pillantása meleg. A lábam hideg.

Ekkor kopogtat egyet az ajtókereten. De igazából a mosolya az, amiért beengedem.

Ülünk az ágyon. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az ő ingét viselem, és annak az ingnek olyan az illata, mint az övé, és neki is olyan az illata, és itt ül tőlem alig egy lépésnyire, és attól sem tudok eltekinteni, hogy a gyomromban egy kis, kemény csomó formálódott, ami izzik, mint a parázsló szén.

Szeretném, ha újra megérintene. Érezni akarom a kezét, amely olyan puha, mint a felhők. De attól félek, ha hozzám ér, a testemet felépítő mind a hét milliárd milliárd milliárd atom szétrobban, és szanaszét szóródik az univerzumban.

– Életben van? – suttogja. Szemébe visszatért az a szomorú, csüggedt tekintet. Mi történt odakint? Miért töpreng Samsen?

Megvonom a vállam. Hát honnan tudhatnám erre a választ?

– Én tudtam, amikor Lauren életben volt. Úgy értem, azt tudtam, amikor már nem élt. – Megfogja a paplant, végigfuttatja ujjait a varráson, úgy követve ujjbegyével a foltokat, mintha egy térképre rajzolná fel a kincshez vezető ösvényt. – Megéreztem. Akkor már csak én meg Val voltunk. Val elég beteg volt, és tisztában volt azzal, hogy már nincs sok ideje. Én is tudtam, szinte órára pontosan: hiszen már hatszor végigcsináltam ezt az egészet.

Beletelik egy percbe, mire folytatni tudja. Valami tényleg kísértette. A tekintete nyugtalanul cikázik ide-oda a szobában, mintha keresne valamit, amin meg tudna állapodni, ami elvonná a figyelmét – esetleg épp ellenkezőleg, valamit, ami hozzá tudná láncolni a jelen pillanathoz. Ehhez a pillanathoz, itt, velem. Nem ahhoz, amelynek az emlékétől még így sem tud szabadulni.

– Egyik nap kint voltam – mondja –, épp lepedőket teregettem a szárítókötélre, amikor rám tört az a furcsa érzés. Mintha valami mellbe vágott volna. Úgy értem, tényleg fizikailag éreztem, nem belül, nem egy kis hang súgta a fejemben, hogy... hogy Lauren nincs többé. Konkrétan úgy éreztem, mintha valaki keményen megütött volna. És azonnal tudtam. Úgyhogy ledobtam a földre a kezemben lévő nedves lepedőt, és elkezdtem futni, mint egy őrült, úgy vágtattam a házukhoz...

Megrázza a fejét. Megérintem a térdét, aztán gyorsan visszahúzom a kezem. Az első érintés után olyan könnyen jön, túl könnyen, hogy újra megérintsük a másikat.

– Hogyan tette? – kérdezem. Nem akarom olyan helyre vinni, aminek a felkeresésére még nem készült fel. Eddig úgy viselkedett, mint egy jéghegy, melynek kétharmada a víz alatt van; többet hallgat, figyel, mint amennyit mesél, és többet kérdez, mint amennyit válaszol.

– Felkötötte magát – mondja. – Én vágtam le. – Félrenéz. Itt velem van, ott pedig vele. – Azután eltemettem.

Nem tudok mit mondani. Úgyhogy inkább hallgatok. Az emberek túl sokszor beszélnek olyankor is, amikor igazából semmi mondanivalójuk.

– Azt hiszem, ez így szokott történni – mondja egy percnyi csend után. – Amikor szeretsz valakit. Valami történik vele, és akkor azt érzed, hogy szíven ütöttek. Nem úgy érzed, mintha szíven ütöttek volna. Konkrétan érzed az ütést. – Megvonja a vállát. – Mindenesetre én ezt éreztem.

– És úgy gondolod, mivel én még nem éreztem ezt, akkor Sammy biztosan életben van?

Megvonja a vállát, és zavartan nevetgél.

– Tudom, ez hülyeség. Sajnálom, hogy felhoztam.

– Igazán szeretted őt, ugye?

– Együtt nőttünk fel. – Ragyogni kezd a szeme, ahogy előhívja az emlékeket. – Vagy ő volt nálunk, vagy én voltam náluk. Aztán felnőttünk, és ő mindig itt volt nálunk, vagy én mindig ott voltam náluk. Amikor csak le tudtam lépni. Merthogy segítenem kellett apámnak a farmon.

– Oda mentél ma éjjel is, ugye? Laurenék házához.

Egy könnycsepp indul el lefelé az arcán. Ujjbegyemmel törlöm le, ugyanúgy, ahogy ő törölte le az én könnyeimet akkor éjjel, amikor azt kérdeztem tőle, hogy hisz-e Istenben.

Hirtelen odahajol hozzám és megcsókol. Csak úgy.

– Miért csókoltál meg, Evan? – Először Laurenről mesél, aztán meg megcsókol engem. Furcsának találom.

– Nem tudom. – Lehajtja a fejét. Van a titokzatos Evan, a hallgatag Evan, a szenvedélyes Evan és most itt a szégyenlős kisfiú Evan.

– Legközelebb ajánlom, hogy valami jobb indokot hozz fel – ugratom.

– Oké. – Újra megcsókol.

– Indoklás? – kérdezem halkan.

– Hm. Az, hogy nagyon csinos vagy?

– Ez megfelel. Nem tudom, hogy igaz-e, de indoknak jó.

Két puha tenyere közé fogja az arcom, és akkor megkapom a harmadik csókot is, amely olyan hosszan és ráérősen vesz birtokba, hogy lángra kap tőle a gyomrom mélyén izzó parázs, és felborzolódva boldog táncot jár tarkómon az összes pihe.

– Igaz – suttogja, ahogy az ajkaink végigsimogatják egymást.

Ugyanabban a kiskifli-nagykifli pozitúrában nyom el minket az álom, mint amelyikben néhány órával ezelőtt voltunk; nyakam alatt a puha tenyerével. Az éjszaka közepén felébredek, és egy pillanatra azt hiszem, hogy a hálózsákomban vagyok az erdőben, csak én, meg Mackó, meg az M16-osom – és egy idegen, aki hozzám nyomja a testét.

Nem, minden rendben van, Cassie. Ez Evan, aki megmentette az életed, aki addig ápolt, míg visszanyerted az egészséged, és aki hajlandó kockára tenni a saját életét, csak hogy te megtarthass egy nevetséges ígéretet. Evan, aki mindent észrevesz, aki észrevett téged. Evan, az egyszerű farmer srác, akinek puha, meleg, lágy tapintású a keze.

A szívem kihagy egy ütemet. Miféle farmer srácnak van puha keze?

Leveszem a derekamról a kezét. Mocorogni kezd, belesóhajt a nyakamba. Most a megcsiklandozott kis pihék másfajta táncot járnak. Könnyedén végigsimítom ujjhegyeimmel a tenyerét. Olyan puha, mint egy babapopsi.

Jól van, semmi pánik. Már jó néhány hónapja nem végezhetett semmilyen kemény munkát a farmon. És hát tudod, milyen gondosan ápoltak a körmei is... De vajon a hosszú évek alatt kialakult bőrkeményedések hipp-hopp eltűnhetnek néhány vadászgatással töltött hónap után?

Az erdőben vadászni...

Lehajtom a fejem az ujjai fölé, megszagolom őket. Lehet, hogy csak a túlfűtött képzeletem játszadozik velem, de mintha lőpor fanyar fémes szagát érezném. Mikor sütötte el a puskáját? Ma éjjel nem ment vadászni, csak Lauren sírját kereste fel.

Hajnalhasadáskor még mindig tágra nyílt szemmel fekszem a karjában, szíve a hátamon ver, szívem a tenyere alatt dobog.

Elég pocsék vadász lehetsz. Alig hozol valamit néhanapján. Valójában nagyon jó vadász vagyok.

Nincs szíved ölni?

Megteszem azt, amit meg kell tennem.

Neked mihez van szíved, Evan Walker?

54

A KÖVETKEZŐ NAP kész gyötrelem.

Tudom, hogy nem állhatok oda elé ezzel. Túlságosan kockázatos lenne. Mert mi van, ha a legrosszabb változat az igaz? Az, hogy nincs semmiféle Evan Walker farmer srác, csak Evan Walker van, aki elárulta az embereket, vagy, ami egyszerűen hihetetlen (egy szó, amely nagyjából jól foglalja össze az egész idegen inváziót): Evan Walker, a Némító. Azt mondogatom magamnak, hogy az utolsó lehetőség nevetséges. Egy Némító nem ápolgatna, visszahozva a halál torkából – még kevésbé becézne tiszavirágnak, vagy bújna össze velem a sötétben. Egy Némító – csak elnémítana örökre.

Visszavonhatatlan lépés lenne, ha szembesíteném őt a találgatásaimmal, és nagyjából véget is vetne a játéknak. Ha nem az, akinek mondja magát, nem lenne más választása. Bármi oka is volt rá, hogy életben hagyjon, nem hiszem, hogy túl sokáig életben maradnék, ha úgy gondolja, hogy tudom az igazat.

Csak lassan! Dolgozd ki a tervet. Ne törj ajtóstul a házba, ahogy szoktad, Sullivan. Nem a te stílusod ugyan, de azért egyszer az életben muszáj tervszerűen véghezvinned valamit.

Úgyhogy másnap reggel úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Reggeli közben azért az Érkezés előtti időkre tereltem a beszélgetést. Hogy mivel foglalkozott akkoriban? Miféle munkát végzett a farm körül? Mondd meg te, válaszol. Traktort vezetett, szénát forgatott, etette az állatokat, javította a gépeket, szögesdrót kerítést húzott. Szemem a kezére tapad, míg magamban kifogásokat gyártok a számára. Mindig kesztyűt hordott – mind közül ez volt a legjobb magyarázatom, de elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ezt laza természetességgel megkérdezni tőle. Szóval, Evan, olyan puha a kezed, ahhoz képest, hogy egy farmon nőttél fel. Biztos mindig kesztyűt hordtál, és jobban rá voltál kattanva a kézápolókra, mint a srácok többsége, mi?

Nem akar a múltról beszélni; a jövő az, ami miatt aggodalmaskodik. Részleteket akar tudni a küldetésről. Mintha legalábbis a farmháztól a Wright-Pattersonig vezető minden egyes lépést meg kéne tervezni, és minden előre nem látható eseményt számításba kéne venni. Mi van, ha nem várunk tavaszig, és lecsap ránk egy ugyanilyen hóvihar? Mi van, ha a bázis üres lesz? Akkor hogyan tudunk rálelni Sammy nyomára? Mi az a pont, amikor úgy döntünk, hogy ennyi volt, és feladjuk?

– Én soha nem fogom feladni – közlöm vele.

Várom, hogy besötétedjen. A várakozás sosem volt erős oldalam, nem nehéz észrevennie, hogy mennyire be vagyok sózva.

– Elleszel egyedül? – kérdezi a konyhaajtóban állva, vállán a puskájával. És közben két puha tenyerébe fogja az arcom. Én meg fölnézek abba a kiskutyaszemébe, én, a bátor Cassie, a bizakodó Cassie, a tiszavirág Cassie. Hát persze, hogy elleszek. Menj csak nyugodtan, és zsákolj be pár embert, addig én pattogatok neked egy kis kukoricát.

Aztán becsukódik mögötte az ajtó. Az ablakból nézem, ahogy könnyű léptekkel távolodik a hátsó kaputól a fák felé, nyugatra tart, a sztráda felé, hiszen köztudott, hogy a sztráda mellett csak úgy hemzseg a sok friss hús, úgymint: szarvas, nyúl, Homo sapiens.

Minden egyes szobába berontok. Azt gondolhatnád, hogy ha már négy hete be vagyok zárva ide, mintha házi őrizetben lennék, csak körülszimatoltam a házban kicsit.

Hogy mit találtam? Semmit. És voltaképpen egy csomó mindent.

Családi fotóalbumokat. Evan baba a kórházban, helyes kis csíkos sapkában. Tipegő Evan, amint egy műanyag fűnyírót tologat. Ötéves Evan egy póniló hátán. Tízéves Evan a traktoron. Tizenkét éves Evan baseballmezben...

És a család többi tagja, beleértve Valt is – rögtön kiszúrom őt, és arról, hogy látom az arcát annak a lánynak, aki a karja között halt meg, és akinek a ruháit hordom, már megint rám tör ez az egész szar, és egyből a Föld legaljább emberének érzem magam. Látom a karácsonyfa körül összegyűlt családot, látom őket a születésnapi torták körül, meg látom őket hegyi ösvényeken kaptatni felfelé, és ettől lassan gombóc gyűlik a torkomba: mert már nem lesz több karácsonyfa és szülinapi torta és családi vakáció és ezer más magától értetődőnek vett dolog. Minden egyes fénykép felér egy harang kondulásával, vagy egy időzítővel, amely gyors ütemben fogyasztja a másodperceket addig, míg egyszer csak vége nem lesz mindennek, ami normális.

És egyik-másik képen ő is szerepel: Lauren. Magas. Jó alakú. Ó, és szőke. Naná, mi más lehetne? Nagyon vonzó pár ők ketten. És a képek több mint felén a lány nem is a kamerába néz, hanem rá. Nem úgy, ahogy én néznék Ben Parishre, csöpögősen, ellágyult tekintettel. Úgy néz Evanre, vad tűzzel a szemében, mintha azt mondaná: Ez itt? Ez itt az enyém.

Félretolom az albumokat. A paranoiám lassan csillapodik. Jó, puha a keze, na és? A puha kéz nagyon jó. Nagy tüzet rakok, hogy bemelegítsem a szobát, és egyúttal kiűzzem magamból a hideg, sötét árnyakat, amelyek ott tömörülnek bennem. Jó, az ujjai puskaporszagúak voltak azután, hogy állítólag Lauren sírját látogatta meg, na és? Mindenfelé vadállatok kószálnak. És az nem az a fajta pillanat volt, amikor az ember azt mondhatja: Ja, kint jártam a sírjánál. Amúgy meg visszafelé jövet le kellett lőnöm egy veszett kutyát. Amióta csak rád talált, vigyázott rád, gondoskodott rólad meg a biztonságodról, mindig itt volt neked!

De bármennyire győzködöm is magam, képtelen vagyok le nyugodni. Valami hiányzik a képből. Valami lényeges. Fel-alá sétálgatok a kandalló előtt, és remegek, a magasan lobogó lángok ellenére. Olyan, mintha lenne egy viszkető pattanásom, amit nem szabad elvakarnom. De mi lehet ez? A zsigereimben érzem, hogy semmi terhelő bizonyítékot nem fogok találni, még akkor sem, ha nagyítóval kutatom át a házat.

De hát nem kerested mindenhol, Cassie. Nem nézted még meg azon az egyetlen helyen, amiről úgy gondolja, hogy ott sosem kutakodnál.

Benyargalok a konyhába. Már nincs sok időm. Magamra kapok egy nehéz dzsekit az ajtó melletti kampóról, kezembe egy zseblámpát a konyhaszekrényből, becsúsztatom a Lugert az övembe, aztán kilépek a csípős hidegbe. Tiszta, derült az ég, az udvar a csillagok fényében fürdik. Ahogy a pajta felé trappolok, megpróbálok nem gondolni a fejem fölött pár száz mérföldnyire lebegő anyahajóra. Nem kapcsolom fel a lámpát, csak miután beléptem.

Régi trágya és penészes széna szaga csap az orromba. Patkányok futkorászó lábának nesze a fejem fölött a rothadó deszkákon. Körbepásztázok a lámpával, végig az üres állásokon és a mocskos földön, bevilágítva a szénapajtába. Nem tudom pontosan, mit keresek, de nem adom fel a kutatást. A valaha készült összes horrorfilmben a pajta az elsődleges lelőhelye minden olyan dolognak, amiről nem is tudtad, hogy keresed, és minden esetben megbánod, hogy megtaláltad.

Azt, amit nem keresek, a patkányokkal teli takarók alatt találom meg a hátsó falnál. Valami hosszú és sötét csillan meg a lámpa fénykörében. Nem érek hozzá. Félretolom a három takarót.

Ez az én M16-osom.

Tudom, hogy az enyém. Látom a kezdőbetűimet a puska agyán: C. S., egyik délután karcoltam bele az erdő mélyén a sátramban. C. S. mint Cafatul Sötét.

A felezővonalnál veszítettem el a sztrádán, amikor a Némító lecsapott rám az erdőből, és bepánikolva ott hagytam. Akkor úgy döntöttem, hogy nem tudok visszamenni érte. És most itt van, Evan Walker pajtájában. Az én LB-m visszatalált hozzám.

Tudod, hogy ki az ellenség háború idején, Cassie?

Hátralépek. Mintha így kitérhetnék az üzenet elől, amit közvetít felém. Kihátrálok az ajtóig, miközben zseblámpám fényét le nem veszem a fegyver csillogó, sima csövéről.

Aztán megfordulok, és egyenesen nekiütközök kőkemény mellkasának.

55

– CASSIE? – KÉRDEZI, és megragadja mindkét kezem, mielőtt lehuppannék a fenekemre. – Mit csinálsz te itt? – A vállam fölött bepillant a csűrbe.

– Mintha valami zajt hallottam volna bentről. – Micsoda idióta vagyok! Mi van, ha most bemegy körülnézni? De hát ez jut eszembe először ürügyként. Gondolkodás nélkül kikiabálni az első gondolatot, ami átfut az agyamon? Nos, ez az egyik dolog, amin még tuti dolgoznom kell – már ha sikerül túlélnem a következő öt percet. Olyan hangosan ver a szívem, hogy még a fülem is belecsendül.

– Azt gondoltad, hogy te...? Cassie, nem kellene itt mászkálnod éjjel.

Bólintok, és kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek. Evan Walker mindent észrevesz.

– Tudom, hülyeség volt. De hát már olyan régóta elmentél.

– Becserkésztem egy őzet. – Egy nagy, Evan alakú árnyék áll előttem, egy nagy teljesítményű puskát hordozó árnyék, millió ragyogó nap háttérfüggönye előtt.

Naná, hogy becserkészted.

– Menjünk be, jó? Halálra fagyok.

Nem mozdul. Tekintetével a pajtát vizslatja.

– Már utánanéztem – mondom, nagyon igyekezve, hogy a hangom nyugodt maradjon. – Patkányok.

– Patkányok?

– Igen. Patkányok.

– Patkányokat hallottál? A pajtában? Bentről, a házból?

– Nem. Hogyan hallhattam volna bentről a patkányokat? – Egy kétségbeesett szemforgatás most jól jönne. Ahelyett az ideges nevetés helyett, amely kontrollálhatatlanul tör ki belőlem. – Kijöttem a kapun egy kis friss levegőt szívni.

– És a kapuból hallottad őket?

– Nagyon nagy patkányok voltak. – Flörtölő mosoly! Kipréselek magamból valamit, ami, nagyon remélem, elmegy flörtölő mosolynak, aztán belekarolok, és magam után húzom a házba. Húznám. Nagyjából olyan érzés, mint megpróbálni elmozdítani a helyéről egy betonoszlopot. Ha bemegy a pajtába, és észreveszi a rejtekhelyéről előhúzott puskát, vége mindennek. Mi a fenének nem takartam le újra?

– Evan, nincs semmi baj. Csak kicsit beparáztam, ez minden.

– Rendben.

Behajtja a pajta ajtaját, és visszamegyünk a házba. Karjával védelmezőn öleli át a vállam. Amikor az ajtóhoz érünk, leengedi a karját.

Most, Cassie. Egy gyors lépés jobbra, előkapni a Lugert, két kézzel megfelelően kitámasztani, térd enyhén behajlítva, megszorítani, nem húzni. Most.

Belépünk a jó meleg konyhába. A lehetőség elillant.

– Ahogy látom, nem zsákoltál egyetlen őzet sem – jegyzem meg lazán.

– Nem. – Nekitámasztja a puskáját a falnak, és kibújik a kabátjából. Arcát pirosra csípte a hideg.

– Lehet, hogy valami másra lőttel – mondom. – Talán azt hallottam.

Megrázza a fejét.

– Nem lőttem semmire. – Fújkálni kezdi a kezét. Követem őt a nagyszobába, ahol lehajol a kandalló elé, hogy megmelegítse a kezét. Én pár lépésre állok, a dívány háta mögött.

Íme, a második lehetőség, hogy leterítsem. Ilyen közelről lelőni nem jelentene nagy kihívást. Legalábbis nem jelentene azt, ha feje egy üres konzervdobozra hasonlítana, az egyedüli célpontra, amihez hozzászoktam.

Előrántom a pisztolyt az övemből.

Azok után, hogy a pajtában rábukkantam a puskámra, nem sok választásom maradt. Ugyanaz a helyzet állt elő, mint akkor sztrádán a kocsi alatt: elbújni vagy szembenézni. Semmit sem tenni, megjátszani, hogy minden remek közöttünk, semmit sem oldana meg. Tarkón lőni – az végül is megoldana valamit: megölném őt. Ám a Keresztes Katona után az lett az egyik legfontosabb elvem, hogy sose öljek meg ártatlan embert. Jobb, ha most mutatom meg neki a kezem, amikor ez a kéz fegyvert fog.

– Van valami, amit el kéne mondanom neked – mondom. A hangom remeg. – Hazudtam neked a patkányokról.

– Megtaláltad a puskát. – Nem kérdezi, állítja.

Megfordul. Háttal a kandallóban lobogó tűznek az arcát árnyék borítja. Nem tudom kivenni az arckifejezését, de a hangja teljesen közömbös.

– A tiéd, ugye? Pár napja bukkantam rá a sztráda mellett. Eszembe jutott, hogy elmesélted, hogyan ejtetted el futás közben – aztán megláttam a monogramot rajta, és arra jutottam, hogy csakis a tiéd lehet.

Egy álló percig semmit sem mondok. A magyarázata teljesen ésszerűnek tűnik. Csak épp arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan előrukkol vele.

– Miért nem mondtad el nekem? – teszem fel végül a kérdést.

Megvonja a vállát.

– Terveztem. Gondolom, megfeledkeztem róla. Mit akarsz azzal a fegyverrel, Cassie?

Ó, épp azon gondolkodtam, hogy kiloccsantom vele az agyadat, ez minden. Azt gondoltam, hogy egy Némító vagy, vagy a fajtád árulója, vagy valami a kettő között. Ha-ha-ha!

Követem a tekintetét, amely végül a kezemben lévő fegyveren állapodik meg, és hirtelen azt érzem, hogy elöntik a szememet a könnyek.

– Meg kell bíznunk egymásban – suttogom. – Nem bízunk egymásban?

– De – válaszolja felém lépve. – Bízunk.

– De hogyan... hogy bírod rá magad, hogy megbízz valakiben? – kérdezem. Most már mellettem áll. Nem nyúl a pisztolyért. A szemével nyúl értem. És én azt akarom, hogy megfogjon, még mielőtt túl messzire esnék Evantől-akiről-azt-hittem-hogy-ismerem, aki azért mentett meg engem, hogy megmentse magát a zuhanástól. Rajta kívül most nincs senki másom. Ő számomra most az az icike-picike cserje, amely annak a sziklának a repedéséből nőtt ki, amelybe én kapaszkodom. Segíts nekem, Evan! Ne engedj lezuhanni. Ne hagyd, hogy elveszítsem magamból azt a részt, ami emberré tesz engem.

– Semmivel sem tudod rábírni magad, hogy higgy valamiben – mondja halkan. – De megengedheted magadnak, hogy higgy. Engedélyezheted magadnak, hogy bízz.

Bólintok, a szemébe nézek. Olyan csokoládémeleg a tekintete. Olyan lágy és szomorú. A fenébe is, miért kell neki ennyire átkozottul szépnek lennie? És nekem miért kell ilyen átkozottul tisztában lennem ezzel? És miben különbözik az én belé vetett bizalmam attól a gesztustól, ahogy Sammy megfogta a katona kezét, mielőtt felszállt a buszra? Az a különös, hogy a szeme Sammyére emlékeztet – ugyanaz a sóvárgás fénylik benne: tudni akarja, hogy minden rendben lesz-e. Azok félreérthetetlen nemmel válaszolták meg a kérdést. Úgyhogy mi baj lehet abból, ha adok valamiféle választ Evannek? – Bízni akarok. Nagyon, nagyon akarok.

Nem tudom, hogyan történt, de egyszer csak a pisztolyom átkerült az ő kezébe. Kézen fog és megkerüli velem a díványt. Ráteszi a fegyvert az ott heverő könyvre – A szerelem kétségbeesett vágya –, leül hozzám közel, de nem túl közel, és rákönyököl a térdére. Egymáshoz dörzsölgeti a két kezét, mintha még mindig fagyos lenne. Pedig már nem az, az előbb fogtam az egyiket.

– Nem akarok elmenni innen – vallja be. – Egy csomó dolog miatt, ami mind megalapozott indoknak tűnt mindaddig, míg rád nem találtam. – Puhán összecsapja a tenyerét idegességében. – Tudom, hogy te nem kérted, hogy te legyél az oka annak, hogy folytassam... hogy folytassam ezt az egészet. De attól a pillanattól kezdve, hogy rád találtam... – Felém fordul és megfogja a kezem. Hirtelen megrémülök tőle egy kicsit. Kemény a fogása, a szeme meg könnyben úszik. Olyan érzésem van, mintha én tartanám vissza attól, hogy lebucskázzon egy szikla tetejéről a mélybe.

– Mindent félreértettem – folytatja. – Mielőtt megtaláltalak volna, azt hittem, az egyetlen mód arra, hogy túléljem, ha találok valamit, amiért érdemes élni. Hát nem. Csak úgy tudok kitartani, ha találok valamit, amiért érdemes meghalni.

VIII.

A BOSSZÚÁLLÁS SZELLEME 56

ÜVÖLT A VILÁG.

Csak a jeges szél zúg a Blackhawk ablakán, mégis úgy hallatszik, mintha az egész világ üvöltene. Amikor tetőzött a járvány, amikor minden nap emberek százai pusztultak bele a pestisbe, a sátorváros bepánikolt lakói néha tévedésből egy-egy eszméleten embert is a tűzre hajítottak, és ilyenkor nemcsak hallottuk a sikolyaikat, amikor élve elégtek, hanem éreztük is. A szívünk hasadt belé.

Vannak dolgok, amiket az ember nem tud maga mögött hagyni. Ezek nem a múlt részei. Ezek a mi részeink.

A világ sikolt. A világunk ég el elevenen.

A helikopter ablakából látom a sötét láthatárt pettyező tüzeket, az éjszaka tintafekete bőrén felfakadt, borostyánsárgán gennyedző keléseket. Egyre több és több van belőlük, ahogy mind közelebb kerülünk a város pereméhez. Ezek nem örömtüzek.

A nyári viharok villámai lobbantották őket lángra, és az őszi szelek szárnyán repültek szerteszét a füstölgő, izzó parázsdarabok, hogy új tüzeket lobbantsanak fel, hiszen bőven volt mit felemészteni. A világ még évekig égni fog. Míg olyan korú nem leszek, mint apám volt – ha egyáltalán megérem azt a kort.

Úgy öt méterrel a fák lombja fölött körözünk, a rotorok zaját valami lopakodótechnológia tompítja, így csendben közelítjük meg észak felől Dayton belvárosát. Szállingózik a hó; csillogón, könnyedén telepszik meg a lent lobogó tüzek környékén, aranyglóriát vonva köréjük, amely fényt sugároz magából, bevilágítva a semmit.

Elfordulok az ablaktól, és látom, hogy Adu a másik oldalról bámul. Két ujját mutatja felém. Még két perc az ugrásig, Lehúzom a fejpántot, hogy a bal szememet takaró lencsét a megfelelő pozícióba állítsam, és megigazítom a szíjat.

Adu most a mellettem ülő Porcelánykára mutat. Le van csúszva a nézőke a szeméről. Megigazítom a szíjat rajta; mutatja a hüvelykujjával, hogy rendben, nekem meg valami savanyú kezdi kaparni a torkom. Édes Jézus, hiszen csak hétéves! Fölé hajolok, és beleordítom a fülébe:

– Ott maradsz végig mellettem, megértetted?

Porcelányka mosolyog, megrázza a fejét, és Adura mutat. Én vele maradok. Nevetni kezdek. Porcelánykának van sütnivalója.

Most alig pár méterrel a folyó fölött kavarjuk a levegőt. Adu körülbelül ezredszerre ellenőrzi a fegyverét. Mellette Flintstone dobol a lábával idegesen, üres tekintettel.

Dumbo az egészségügyi felszerelését veszi számba, Umpa pedig lesunyja a fejet abban a reményben, hogy nem vesszük észre, amint a szájába gyömöszöli az utolsó darab csokit.

Süti lehajtott fejjel, ölébe ejtett kézzel ül. Reznik azért nevezte el Sütinek, mert azt mondta, olyan puha és édes. Nekem se puhának, se édesnek nem tűnik, különösen nem a lőtéren. Adu összességében véve jobb céllövő, de egyszer láttam, amikor Süti hat másodperc alatt hat céltáblát lőtt ki.

Na ja, Zombi. Céltáblák. Furnérlemezből kivágott emberi figurák. De milyen lesz élőben, élesben célozni? Neki vagy bármelyikőtöknek a csapatodból?

El sem hiszem. Mi vagyunk az előőrs. Hét kölyök, akik fél éve még csak kölykök voltak; mi vagyunk a válaszcsapás azokra a támadásokra, amelyek hétmilliárdot terítettek le belőlünk. Mi vagyunk az emberiség válasza.

Adu már megint engem bámul. Ahogy a helikopter kezd ereszkedni, kicsatolja a hevederjét, és odalép hozzám a közlekedőn. Kezét a vállamra téve az arcomba üvölti:

– Ne feledd a kört! Nem fogunk meghalni!

Gyorsan és meredeken ereszkedünk az ugróterület fölé. A helikopter nem száll le, csak ott lebeg kevéssel a fagyott gyep fölött, míg a raj leszökken róla. A nyitott tolóajtóban állva végignézem, ahogy Porcelányka kiküzdi magát a hevederéből, aztán amikor sikerült, kiugrik előttem. Én hagyom el utolsónak a gépet. Fülkéjében a pilóta hátrafordul, és válla fölött vet rám egy utolsó pillantást, aztán az ujját feltartva buzdít. Sok sikert! Én is feltartom a hüvelykujjam.

A Blackhawk fellő az éjszakai égboltra, majd éles kanyarral észak felé fordul. Fekete törzse gyorsan belemosódik a sötét felhők hátterébe, amelyek nyom nélkül elnyelik.

A folyó melletti kis parkban a rotorok tisztára, hómentesre kavarták a levegőt. Ahogy azonban a helikopter eltűnik az éjszakában, a hó is visszatér, és dühödten kavarog körülöttünk. A visító szélzúgás után valósággal süketítőnek érezzük a hirtelen csendet. Pont előttünk egy hatalmas emberi alak tornyosul fenyegetőn: egy koreai háborús veterán emlékműve. A szobor balján egy híd van. A hídon túl, tíztömbnyire déli irányban fekszik a régi törvényszéki épület, ahol a parazitafertőzöttek egy csapata egy kisebb arzenált halmozott fel automata fegyverekből és gránátvetőkből, valamint FIM-92 Stinger vállról indítható légvédelmi rakétákból – ez derült ki az egyik Ted Csodaország-profiljából, akit a Pásztorlányka hadművelet során fogtak el. Ezek miatt a Stingerek miatt vagyunk most itt. Légvédelmi eszközeink tropára mentek a támadások következtében; kritikus fontosságú, hogy azt a kevés erőforrásunkat, ami megmaradt, minden erőnkkel megóvjuk.

Kettős küldetéssel érkeztünk ide: megsemmisíteni vagy megszerezni minden ellenséges löveget, továbbá végezni a teljes fertőzött személyi állománnyal.

Kíméletlenül végezni.

Adu megy elöl: neki van a legjobb szeme. Mi, többiek követjük őt, elhaladva a komoly arcú szobor mellett a hídon át: Flint, Dumbo, Umpa, Süti és Porcelányka. Én zárom a sort, hátulról fedezve őket. Átcikázunk az elhagyott autók sűrűn összeálló, három évszak mocska és törmeléke alól épphogy csak felsejlő szövedékén. Néhány kocsinak betörték az ablakát, telefirkálták, és elvittek belőle minden értékesnek ítélt holmit, de hát manapság már mi számít értékesnek? Porcelányka, aki előttem nyargal a puha babatalpán, igen, ő értékes. Az Érkezés óta ezt a nagy tanulságot vontam le magamnak. Azzal, hogy halomra ölnek minket, megmutatták, mennyire nem számítanak az anyagi javak. Mert hol van ma az a fickó, aki valamikor ennek a BMW-nek a tulajdonosa volt? Ugyanott, mint az a nő, akié az a Kia volt.

Megállunk a Patterson sugárút közelében, a híd déli lábánál. Lekuporodunk egy terepjáró összetört első lökhárítója elé, hogy gyorsan felmérjük az előttünk álló terepet. A törvényszék egyenes vonalban van tőlünk, tíz épülettömbnyire. A sűrű hóesés miatt viszont nem látunk tovább fél háztömbnél. Úgyhogy ez eltarthat egy ideig. Rápillantok az órámra. Négy óránk van addig, míg újra fölszednek bennünket a parkban.

Egy sorsára hagyott tartálykocsi áll a kereszteződésben, olyan húszméternyire tőlünk, megakadályozva, hogy rálássunk az utca bal oldalára. Nem látom ugyan, de az eligazításból tudom, hogy azon az oldalon egy négyemeletes épület van, egy kitűnő őrhely, ha szemmel akarják tartani a hidat. Intek Adunak, hogy maradjon jobboldalt, amikor elhagyjuk a hidat, hogy a tartálykocsi fedezékében haladhassunk az épület felé.

Odarohan a tartálykocsi első lökhárítójához, és lebukik a földre. A raj követi. Én hason kúszom oda mellé.

– Mit látsz? – kérdezem suttogva.

– Hárman két óránál.

A szemem előtti keresőn keresztül az utca túloldalán lévő épületre hunyorítok. A havazás gyapjas homályában három zöld pacát látok felbukkanni a járda mellett. Egyre nagyobbak, ahogy közelednek a kereszteződéshez. Az első gondolatom az: Szentséges ég, ezek a lencsék tényleg működnek! És a második gondolatom: Szentséges ég, ezek Tedek, és egyenesen felénk tartanak.

– Őrjárat? – kérdezem Adut.

Megvonja a vállát.

– Biztos felfigyeltek a helikopterre, és most átfésülik a terepet. – Hason fekszik, és szemmel tartja őket, tűzparancsra várva. A zöld foltok most még nagyobbak; elérték a szemközti sarkot. Alig tudom kivenni testük körvonalát a vállukon villogó zöld fényjel alatt. Furcsa, a szemnek kellemetlen látvány ez, mintha a fejüket valami örvénylő és zölden irizáló tűz venné körül.

Még nem. Ha beérnek a kereszteződésbe, akkor adom ki a tűzparancsot.

Mellettem Adu mély levegőt vesz, türelmesen vár a parancsomra, mint aki ezer évig is képes lenne várni. Hó lepi be a vállát, hópelyhek kapaszkodnak sötét tincseibe. Orra hegye élénkpiros. Az idő csigaléptekkel vánszorog. Mi van, ha nem hárman vannak, hanem többen? Ha felhívjuk magunkra a figyelmet, talán több százan rontanak majd ránk, tucatnyi rejtekhelyről. Vállaljuk a kockázatot, vagy várjunk még? Az alsó ajkam rágom, míg végigpörgetem magamban a lehetőségeket.

– Rajtuk vagyok – jelenti ki, félreértve hezitálásomat. Az utca túloldalán a zöld fényfoltok most egy helyben állnak, összetömörülve, mintha beszélgetnének egymással. Azt nem látom, hogy erre néznek-e, de biztos vagyok benne: nem tudják, hogy itt vagyunk. Ha tudnák, már lerohantak volna bennünket, vagy fedezékbe vonulnak, vagy valamit biztosan csináltak volna. Nálunk a meglepetés ütőkártyája. És nálunk van Adu. Még ha el is véti az első lövést, a következők már tutira eltalálják őket. Könnyű célpontok, tényleg.

Úgyhogy mi akadályoz meg abban, hogy kiadjam a tűzparancsot? Adu vélhetőleg ugyanazon töpreng, mert rám pillant, és súgva kérdezi:

– Zombi, mi a parancs?

Ott a parancs, amit kaptam: Megsemmisíteni a teljes fertőzött állományt. És ott az ösztönöm, ami azt súgja: Ne siesd el! Ne erőltesd a dolgot. Hagyd, hogy kibontakozzanak az események. És a kettő között ott vagyok én, két tűz közé szorítva.

Egyetlen szívdobbanásnyival az előtt, hogy a fülünk is regisztrálná a nagy teljesítményű gépfegyverek ugatását, a járda kétlépésnyire az orrunk előtt millió darabra esik szét, piszkos havat és szemcséire hullott betont fröcskölve ránk. Ez gyorsan véget vet a dilemmámnak. A szavak úgy robbannak ki belőlem, mintha tüdőm mélyéről szakította volna fel őket a jeges szél:

– Szedd le őket!

Adu golyója szétlapítja az egyik zöld pacát; kihuny a fénye. Aztán elém lendíti a puska csövét. Lekuporodom, amikor újra tüzel. Egy másik zöld fény alszik ki. A harmadik hirtelen zsugorodni kezd, ahogy elkezd felfelé nyargalni az utcán, arra, amerről jöttek.

Talpra ugrom. Nem engedhetjük, hogy visszajusson és fellármázza a többieket. Adu megragadja a csuklómat, és lehúz, keményen visszatart.

– A francba, Adu, mit művelsz...

– Ez csapda. – Rámutat a betonon végigfutó kéttenyérnyi repedésre. – Nem hallottad? Ez nem tőlük jött. Onnan jött. – Fejével az utca ellenkező oldalán lévő épület felé int. – Baltól. És a becsapódási szögéből ítélve a magasból, talán épp a tetőről.

Megrázom a fejem. Egy negyedik fertőzött a tetőn? Honnan tudta, hogy itt vagyunk – és miért nem figyelmeztette a többieket? A tartálykocsi mögött lapultunk, ami azt jelenti, hogy már a hídon kiszúrhatott minket – észrevett, és nem tüzelt mindaddig, amíg nem voltunk fedezékben, és már nem tudott leszedni minket? Nem volt kerek az egész.

És akkor Adu folytatja, mintha csak a gondolataimban olvasna:

– Gondolom, ezt szokás a „háború ködének” nevezni.

Bólintok. A dolgok túl gyorsan válnak túl komplikálttá.

– Hogy vett észre, amikor jöttünk át a hídon? – kérdezem.

Adu megrázza a fejét.

– Gondolom, éjjellátóval.

– Akkor nekünk kampec. – Beszorítva ide. Több ezer gallon benzin mellé. – A tartályra fog célozni.

– Nem, golyóval biztos nem. Az csak a moziban működik, Zombi. – Rám néz. A parancsomra vár.

A raj többi tagjával együtt. Magam mögé pillantok. Mindannyian engem néznek, nagy bogárszemekkel a havas sötétségben. Porcelányka vagy mindjárt halálra fagy, vagy a rettegéstől reszket. Flint rosszallóan fixíroz, ő az egyetlen, aki megszólal, és elmondja a többiek helyett is a véleményüket:

– Csapdában vagyunk. Visszavonulunk, nem?

Kétségkívül csábító ötlet, de öngyilkosság lenne. Ha esetleg a tetőn megbújó mesterlövész nem szed le visszavonulás közben, majd az érkező erősítés megteszi.

A visszavonulás nem szerepel a választható lehetőségeink között. Ahogy a továbbhaladás sem. És az sem, hogy maradjunk, ahol vagyunk. Nincs választási lehetőségünk. Futni = meghalni. Maradni = meghalni.

– Apropó, éjjellátó – hördül fel Adu. – Azt gondolhatná az ember, hogy mielőtt ledobnának bennünket egy éjszakai küldetésre, éjjellátóról is gondoskodnak számunkra! Mi itt teljesen vakok vagyunk.

Rábámulok. Teljesen vakok. Áldott légy, Adu! Utasítom a rajt, hogy gyűljenek körém, és suttogóra fogom:

– Következő háztömb, jobboldali, az irodaház hátsó oldalánál van egy parkológarázs. – Legalábbis a térkép szerint kéne lennie. – Felmegyünk a harmadik emeletre. Párban dolgozunk: Flint és Adu, Süti és Umpa, Dumbo meg Porcelányka.

– És te? – kérdezi Adu. – Ki lesz a te társad?

– Nekem nincs szükségem társra. Én egy kicseszett zombi vagyok.

Ez itt a mosoly helye. Csak várjátok ki.

57

A VÍZPART MELLETT FUTÓ töltésre mutatok, és azt mondom Adunak:

– Végig le, egészen a gyalogútig. És ne várjatok rám. – Rosszallóan rázza a fejét. Odahajolok hozzá, próbálok olyan komoly képet vágni, amilyen csak tőlem telik. – Azt gondoltam, hogy bejön neked a zombis megjegyzésem. Egyik nap csak kicsalok belőled egy mosolyt, katona.

Nagyon-nagyon nem mosolyog.

– Nem hinném, uram.

– Van valami problémája a mosolygással?

– Ez volt az első dolog, ami eltűnt. – Alighogy kimondja, a hó meg a sötétség elnyeli őt. A raj többi tagja követi Adut. Hallom, amint Porcelányka halkan nyafog, ahogy Dumbo elvezeti őt. – Rohanj, mint egy őrült, Porcelányka, amikor elszabadul a pokol, oké?

Leguggolok az olajszállító üzemanyagtartálya mellé, leveszem róla a fémfedőt, és közben minden ösztönömmel és józan eszemmel szembemenve imádságokat mormogok magamban, hogy legyen ez a rosszfiú csordultig tele – vagy még jobb lenne, ha félig lenne tele, hiszen a gázok fogják biztosítani számunkra az igazi nagy csinnadrattát a zúzáshoz. Én magam nem merem lángra lobbantani a rakományt, de az alatta végiglocsolt pár gallon benzin megteszi majd helyettem. Remélem.

A fedő befagyott. Puskaaggyal ütögetem, mindkét kezemmel próbálom csavargatni, beleadok apait-anyait. Végül egy rendkívül átható és rendkívül kielégítő szisszenéssel enged. Tíz másodpercem van. Számolnom kéne? Na neeem, a fenébe! Kihúzom a szeget a gránátból, bedobom a nyíláson, és már zúzok is lefelé a dombon. A hó szeszélyesen kavarog a nyomomban. A sarkam beleakad valamibe, és az út hátralevő részét bukfencezve teszem meg. A hátamra érkezem, és a fejem nagyot koppan a gyalogút aszfaltján. Látom, ahogy a hó kavarog a fejem körül, érzem a folyó szagát. Hamarosan meghallom azt a tompa hangot is, amelyet követően a tartálykocsi embernyi magasra ugrik a levegőbe, és egy káprázatos tűzlabda emelkedik a nyomában, és mint egy virág, szétbontja szirmait; fénye szikrázva verődik vissza a sűrűn aláhulló hókristályokról. Egy egész miniuniverzumot látok, miniatűr ragyogó napokkal, és már újra talpon vagyok, és trappolok felfelé a lejtőn. A csapatom nem látom sehol, és érzem a bal oldalamon a hőséget, amikor egy vonalba érek az olajszállítóval; az meg mindig egyben van, a tartálya sértetlen. Hiába hajítottam a gránátot az üzemanyagtankba, a rakomány nem lobbant lángra. Mit tegyek? Dobjak be még egyet? Fussak tovább? Amikor elvakítja a robbanás, a mesterlövész le fogja tépni magáról az éjjellátóját. Nem sokáig lesz vak.

Már túljutottam a kereszteződésen, és fenn vagyok a járdán, amikor meggyullad a tartálykocsi rakománya. A robbanás ereje előrerepít, átrepülök az Adu által elsőként leszedett Ted holtteste fölött, és egyenesen bevágódom az irodaépület üvegajtaján. Hallom a reccsenést, és csak remélni tudom, hogy az ajtó az, nem pedig valamelyik fontos testrészem. Az égből hatalmas, éles fémszilánkok záporoznak alá, a robbanástól darabokra szakított tartály részei golyósebességgel süvítenek szét minden irányba körülbelül százméteres körzeten belül. Miközben karommal védem a fejem, és igyekszem olyan kicsivé gömbölyödni, amennyire csak tudok, hallom, hogy valaki sikít. A hőség egészen elképesztő. Mintha egészben lenyelt volna a Nap.

Mögöttem az üveg széttöredezik – egy nagy kaliberű golyótól, nem a robbanástól. Fél háztömbnyire vagyok csak a garázstól, hajrá, Zombi! Útközben rátalálok Umpára, aki a járdán fekszik, mint egy rongycsomó. Süti ott térdel mellette és a vállánál fogva ráncigálja, arca néma sírásba feszülve. Umpát hallottam sikoltani az előbb, miután felrobbant a tartálykocsi, és egy fél másodperc múltán már azt is látom, hogy miért: hátába egy frizbi nagyságú fémdarab fúródott be.

Sütit a garázs felé lököm: – Indulj! – aztán felnyalábolom és a vállamra vetem Umpa kis, kerek testét. Ezúttal hallom a puska dördülését, és két ütemmel később a szemközti lövész is tüzelni kezd. Hátam mögött a falból leválik és a földre zuhan egy jókora betondarab.

A garázs első szintjét egy csípőmagasságig érő betonfal választja el a járdától. Átteszem Umpát a falon, aztán utána ugrom, és lebukom mögé. Tá-tá-tá-tá: egy öklömnyi faldarab robban felém. Umpa mellett térdelve felnézek, és megpillantom Sütit, amint a lépcsőház felé talpal. Most! Már ha nem ütött tanyát ebben az épületben is egy mesterlövész, vagy nem ugyanitt keresett Menedéket az a Ted, aki kicsúszott a kezünk közül.

Gyorsan megvizsgálom Umpa sérülését: a helyzet csöppet sem biztató. Minél hamarabb fel tudom őt vinni az emeletre Dumbóhoz, annál jobb.

– Umpa közlegény – lehelem a fülébe –, nem kap engedélyt meghalni, értve vagyok?

Bólint, beszívja a fagyos levegőt, aztán kifújja azt, amelyet teste már felmelegített. De olyan sápadt, mint az aranyló fényben gomolygó hó. Megint a hátamra veszem, és feltrappolok a lépcsőn, olyan mélyre hajolva, amennyire csak tudok anélkül, hogy elveszíteném az egyensúlyom.

Kettesével veszem a lépcsőket, míg fel nem érek a harmadik emeletre. Itt találom az egységemet az első sorban leparkolt kocsik mögött kuporogva, mindössze pár lépesnyire attól a faltól, amellyel szemben a mesterlövész épülete magasodik. Dumbo Porcelányka mellett térdel, és a lábsérülését látja el. A kislány egyenruhája szét van tépve, és egy csúnya, vörös, mélynek tűnő seb éktelenkedik a lábikráján. Dumbo bekötözi a sebét, Adu gondjaira bízza őt, és már rohan is Umpához. Flintstone a fejét ingatva szól hozzám.

– Én mondtam neked, hogy vissza kéne vonulnunk. – Szemében rosszindulatú tűz lobog. – Most láthatod.

Nem veszek tudomást róla. Dumbóhoz fordulok.

– Mi a helyzet?

– Semmi jó, őrmester.

– Akkor tegyél róla, hogy jó legyen. – Porcelánykára nézek, aki Adu vállába fúrja a fejét, és csöndesen nyöszörög.

– Felületi sérülés – mondja Adu. – Tud járni.

Biccentek. Umpa kiesett. Porcelányka megsebesült. Flint zendülés közeli állapotban. Az utca túloldalán egy mesterlövész, és vagy száz jó haverja épp felénk tart, hogy csatlakozzon a bulihoz. Muszáj előrukkolnom valami briliáns tervvel, méghozzá nagyon gyorsan.

– Tudja, hogy hol vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem ücsöröghetünk itt sokáig. Nézd meg, hogy bírod-e hozni.

Adu bólint, de nem tudja lehámozni magáról Porcelánykát. Kinyújtom feléjük Umpa vérétől iszamós kezem: Add őt ide nekem. Amint megkapom Porcelánykát, elkezd vergődni a karomban. Nem akar engem. Az utca felé fordítom a fejem, és azt mondom Sütinek:

– Süti, menj te is Aduval. Szedjétek le azt a mocsadékot!

Adu és Süti lebukik két kocsi között, és eltűnnek szem elől. Megsimogatom Porcelányka csupasz kobakját – valahol útközben elveszítette a sapkáját és figyelem, ahogy Dumbo megpróbálja gyöngéden kihúzni a fémrepeszt Umpa hátából. Umpa üvölt a fájdalomtól, ujjaival a földet kaparja. Dumbo némi bizonytalansággal a tekintetében rám pillant. Bólintok. Azt ki kell szedni onnan.

– Csak gyorsan, Dumbo! Ha lassan csinálod, még rosszabb. – Úgyhogy kirántja belőle.

Umpa összetekeredve vonaglik, visításának visszhangja ide-oda pattog a garázs falai között. Dumbo félretolja a recés szélű fémrepeszt és lámpájával belevilágít a helyén tátongó sebbe.

Elfintorodik, visszagörgeti Umpát a hátára. Ingének eleje teljesen átázott a vértől. Dumbo kettészakítja az inget, így láthatóvá válik a kimeneti seb: a srapnel a hátán keresztül érkezett, és átfúródott az egész testén.

Flint elfordul, kúszik néhány lépésnyit, aztán összegörnyedve okádni kezd. Porcelányka hirtelen elcsendesedik és nagyon figyel. Sokkos állapotba fog kerülni. Porcelányka, aki a leghangosabban tudott visítani a bázison a megjátszott támadások során. Porcelányka, a legvérszomjasabb, aki a leghangosabban tudott énekelni az F&E-ben. El fogom veszíteni őt.

És el fogom veszíteni Umpát. Miközben Dumbo gézpárnát szorít a hasán lévő sebre, megpróbálva elállítani a vérzést, Umpa tekintete az enyémet keresi.

– Milyen parancsot kapott, közlegény? – kérdezem.

– Én – én nem szabad, hogy – hogy...

Dumbo félredobja a teljesen átázott kötést, és egy tisztát szorít Umpa gyomra fölé. Rám néz. Nem kell mondania semmit. Nekem nem. Umpának sem.

Leteszem Porcelánykát az ölemből, és odatérdelek Umpa mellé. A lehelete egyszerre vér- és csokoládészagú.

– Azért van, mert kövér vagyok – bukik ki belőle. Aztán el kezd sírni.

– Fejezd be ezt a baromságot – mondom neki szigorúan. Valamit suttog. Egészen közel hajolok a szájához.

– Az én nevem Kenny. – Mintha ez egy olyan rettentő nagy titok lenne, amit eddig félt megosztani velünk.

Aztán szeme a mennyezet felé fordul. És már vége is.

58

PORCELÁNYKA NEM BÍRJA TOVÁBB. Szorosan átöleli a lábát, homlokát felhúzott térdéhez szorítja. Odahívom Flintet, hogy tartsa rajta a szemét. Aggódom Adu és Süti miatt. Flint úgy néz rám, mint aki a puszta kezével képes lenne meggyilkolni.

– Te adtad ki a parancsot – förmed rám. – Te vigyázz rá!

Dumbo a kezét tisztogatja Umpa – illetve Kenny – vérétől.

– Vigyázok rá én, őrmester – mondja nyugodt hangon, de a keze remeg.

– Őrmester – fröcsögi Flint. – Úgy van. És most mi legyen, őrmester?

Most is elengedem a fülem mellett a szavait, és a fal felé mászom; ott találom Sütit, aki Adu mellett guggol. Adu négykézláb, a fal pereme fölött kémleli a szemközti épületet. Én is lehúzódom mellé a fal tövébe, és igyekszem kerülni Süti kérdő tekintetét.

– Umpa már nem üvölt – mondja Adu anélkül, hogy levenné a szemét az épületről.

– Kennynek hívták – mondom. Adu bólint; ő azonnal leveszi, de Sütinek kell még egy-két perc is, míg leesik. Odébb kúszik, hogy távolabb legyen tőlünk, mindkét tenyerével keményen megtámaszkodik a hideg betonon, és vesz egy mély lélegzetet, amibe belerázkódik az egész teste.

– Meg kellett tenned, Zombi – mondja Adu. – Ha nem ezt tetted volna, most lehet, hogy mind Kennyk lennénk.

Ez egész jól hangzik. Illetve jól hangzott, amikor én beszéltem be magamnak. Elnézem Adu profilját, és eltöprengek: vajon mit gondolhatott magában Vosch, amikor feltűzte a galléromra a sávokat. A parancsnok nem a megfelelő embert léptette elő a rajból.

– Mi a helyzet? – kérdezem Adut.

Fejével a szemközti ház felé biccent.

– Benn a bárány, kinn a farkas.

Lassan felemelkedem és kilesek. A kihunyó tűz fényében látom az épületet: a homlokzatán csupa betört ablak, a falairól hámlik a fehér vakolat. A tető egy emelettel magasabban van, mint mi. Látok még egy homályos körvonalú árnyat, ami talán egy víztorony lehet, de semmi mást.

– Merre? – kérdezem suttogva.

– Most bukott le. Folyton ezt csinálja. Fel-le, fel-le, mint egy paprikajancsi.

– Csak egy?

– Csak egyet láttam.

– Felragyogott?

Adu megrázza a fejét.

– Negatív, Zombi. Nem mutatja fertőzöttnek.

Beszívom az alsó ajkam.

– Süti is látta?

Bólint.

– Nem zöld. – Engem néz azzal a sötét szemével, a tekintete olyan mélyre hatol, mint a kés.

– Talán nem ő a lövész – próbálkozom.

– Láttam a puskáját – mondja. – Mesterlövészpuska.

De akkor miért nem ragyog zölden? Azok ott kinn az utcán zölden világítottak, és sokkal messzebb voltak, mint ez itt. Aztán arra gondolok, hogy teljesen mindegy, zölden vagy vörösen világít-e, vagy éppenséggel sehogy: megpróbál megölni minket, és mi nem mozdulhatunk addig, amíg ki nem iktatjuk. Pedig el kell innen tűnnünk, még mielőtt az, amelyik megmenekül, mozgósítaná a többieket.

– Hát nem okosak? – mormolja Adu, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Ölts emberi arcot, és onnantól fogva már egyetlen emberi arcban sem lehet megbízni. Vagy megölsz mindenkit, vagy azt kockáztatod, hogy bárki megölhet.

– Azt gondolja, hogy Azok közül valók vagyunk?

– Vagy egyszerűen úgy döntött, hogy nem érdekli ez a téma. Ez az egyedüli módja az életben maradásnak.

– De hát ránk tüzelt – nem arra a háromra, aki ott volt épp alatta. Miért hagyta figyelmen kívül a könnyű célpontokat, csak hogy leszedjen egyet, akit lehetetlen eltalálnia?

Ahogy én, ő sem talált erre választ. Tőlem eltérően azonban Adunál ez a kérdés nem is szerepelt előkelő helyen a megválaszolandók listáján.

– Ez az egyetlen módja az életben maradásnak – ismétli meg nyomatékosan. Sütire nézek, ő visszanéz rám. A döntésemre vár, bár igazából nem nagyon van mit eldönteni.

– Le tudod szedni innen? – kérdezem Adut.

Megrázza a fejét.

– Túl messze van. Csak elárulnám neki a pozíciónkat.

Odakúszom Sütihez.

– Maradj itt. Kábé tíz perc múlva nyiss tüzet rá, és vond el a figyelmét, amíg átmegyünk hozzá. – Őzikeszemmel és bizalommal telve néz rám. – Tudja, közlegény, vissza szokás igazolni a parancsot, amit a parancsnokától kap. – Süti bólint. Megint próbálkozom: – Egy igen, urammal. – Újabb bólintás. – Úgy értem hangosan ki kell mondani. Szavakkal. – Még egy bólintás.

Oké, de legalább megpróbáltam.

Amikor Aduval csatlakozunk a többiekhez, Umpa holttestét már nem látjuk. Elrejtették az egyik autóba. Flint ötlete volt. Mindannyiunkkal ugyanezt tette volna.

– Itt jó helyen vagyunk, fedezékben. Én azt mondom, bújjunk meg a kocsikban, amíg fel nem szednek...

– Ebben az egységben egy ember szava számít, Flint – közlöm vele.

– Ja, és ez eddig mit hozott ránk? – kérdezi, és megvető mosolyt húzza a száját. – Ó, tudom már. Kérdezzük meg Umpát!

– Flintstone – szól közbe Adu. – Nyugodj le. Zombinak igaza van.

– Mindaddig, amíg ti ketten be nem trappoltok egy lesben álló csapat rejtekhelyére, aztán, gondolom, majd az lesz, hogy tévedett.

– És akkor már majd te leszel a parancsnok, és te hozod a döntéseket – vágok vissza. – Dumbo, átveszed Porcelánykát. – Már ha le tudjuk hámozni őt Aduról. Megint rátapadt ugyanis Adu lábára. – Ha nem jövünk vissza fél órán belül, akkor már nem is jövünk.

Mire Adu hozzáfűzi, nem is ő lenne, ha nem tenné:

– Visszajövünk.

59

A TARTÁLYKOCSI EGÉSZEN a gumiabroncsáig leégett. A garázs gyalogos bejáratánál kuporgunk. Rámutatok a lobogó tűz narancsszínű fényében ragyogó épületre.

– Ott megyünk be. Harmadik ablak a bal saroktól, amelyik teljesen ki van verve, látod?

Adu szórakozottan biccent. Valami más jár az eszében. Folyamatosan a nézőkéjét babrálja: elhúzza a szeme elől, visszatolja, és kezdi elölről. Nyoma sincs már benne annak a magabiztosságnak és határozottságnak, amit a többiek előtt mutatott.

– A lehetetlen lövés... – suttogja. Azután felém fordul. – Honnan lehet azt észrevenni, hogy valaki átmegy Dorothyba?

Megrázom a fejem. Honnan jött ez a gondolat? – Nem fogsz átmenni Dorothyba – mondom, és nyomatékosításul meg is paskolom a karját.

– De hát hogy lehetsz biztos ebben? – Ide-oda cikáz a tekintete, nyugtalanul pásztáz, várva, hogy valahol felragyogjon a zöld fény. Ugyanúgy, ahogy Tank szeme táncolt azelőtt, mielőtt eldurrant volna az agya. – Az őrültek sosem tudják, sosem gondolják magukról, hogy ők őrültek. A saját őrültségük tökéletesen racionális a számukra.

Kétségbeesett, nagyon nem Adura valló a tekintete most.

– Te nem vagy őrült. Higgy nekem.

Nem a megfelelő dolgot mondtam.

– Miért kéne hinnem? – vág vissza. Ez az első alkalom, hogy a viselkedése érzelmekről árulkodik. – Miért kellene megbíznom benned, és neked miért kellene megbíznod bennem? Honnan tudod, hogy nem vagyok Azok közül való, Zombi?

Végre egy könnyen megválaszolható kérdés.

– Azért, mert átvilágítottak bennünket. És azért, mert nem ragyogunk fel egymás nézőkéjében.

Hosszan néz rám. Aztán halkan mormolja:

– Úristen, mennyire szeretném, ha tudnál sakkozni!

Letelt a tíz percünk. Felettünk Süti elkezdi sorozni a szemközti háztömb tetejét. A mesterlövész azonnal viszonozza az üdvözlést, mi meg elindulunk. Alig lépünk le a járdáról, amikor az aszfalt felrobban az orrunk előtt. Kettéválunk: Adu elstartol jobbra, én balra, és máris hallom a golyó süvítését: magas fekvésű hang, mint amikor a dörzspapírt végighúzzák a fán. Mintha egy hónappal azelőtt hallanám a golyó hangját, hogy széttépné a dzsekim ujját. Nehéz ellenállni a kiképzés hónapjai alatt belém égett ösztönnek, hogy visszalőjek. Fellépek a járdára, és két lépés után már ott állok szorosan hozzálapulva az épület megnyugtatóan hűs betonfalához. Ekkor pillantom meg Adut, amint elcsúszik egy jeges sávon, és arccal lefelé a földre bukik. Int nekem: Ne! Egy golyó harap ki egy darabot a járdából, ami végighorzsolja a nyakát. A francba a tiltásával! Odaugrok hozzá, megragadom, és az épület felé taszigálom. Egy másik golyó épp hogy elkerüli a fejemet, miközben a biztonságos fedezékbe hátrálok.

Adu vérzik. A tűz fényében feketén csillog a sebe. Int, hogy menjünk, menjünk már! Végigsietünk az épület oldala mentén, míg a kitört ablakhoz nem érünk, ahol belépünk.

Kevesebb, mint két percbe telt, míg átértünk. Óráknak éreztem mégis.

Egy valaha előkelő butikban vagyunk. Már többször is kifoszthatták, nem maradt más benne, mint a rengeteg üresen ásítozó polc, a törött vállfák, az ijesztő, fej nélküli próbababák, valamint a komollyá dermedt arcú modellek poszterei a falakon. És az eladói pultnál egy tábla: NINCS ELADÁS.

Adu behúzódott az egyik sarokba, ahonnan jó rálátása nyílik az ablakokra és a hallból nyíló ajtóra. Ráteszem a kezem a nyakára. Amikor elveszem, látom, hogy csupa vér. Meg kell vizsgálnom. Ő persze nem akarja. Én meg, hogy ne légy már hülye, meg kell néznem. Úgyhogy végül engedi. Felületi sérülés, félúton a karcolás és a vágás között. Az egyik asztalon találok egy kendőt, amit összehajtogat és rászorít a nyakára. Aztán a dzsekim leszakadt ujjára néz.

– Eltalált?

Megrázom a fejem, és leülök mellé a padlóra. Mindketten zihálunk. A fejem kóvályog az adrenalintól.

– Nem mintha kritizálni akarnám, de ez a srác mint mesterlövész nagyon gáz.

– Három lövésből három mellé. Bárcsak baseballról beszélnénk!

– Jóval több, mint három lövés – javítom ki. Többször is próbálkozott, de az egyetlen igazi találata az a felületi seb Porcelányka lábán.

– Amatőr.

– Valószínűleg az.

– Valószínű... – Elharapja a szó végét.

– Nem ragyogott fel a keresőben, és nem hivatásos mesterlövész. Egy magányos farkas, aki a lőállását védi; talán épp azok elől rejtőzik, akikért ideküldtek minket. Talán halálra van rémülve – Azt már nem teszem hozzá, hogy akárcsak mi. Csak egyikünk kapcsán vagyok ebben biztos.

Kinn Süti továbbra is gondoskodik a mesterlövész lefoglalásáról. Pop-pop-pop, aztán súlyos csend, aztán megint pop-pop-pop. A mesterlövész minden alkalommal válaszol.

– Akkor ez nem lesz nehéz – állapítja meg Adu dühös vonallá szorítva össze a száját.

Kicsit meghökkenek.

– Nem világított zölden, Adu. Nincs felhatalmazásunk arra, hogy...

– Nekem van. – Puskáját az ölébe húzza: – Ez itt.

– Hm. Azt hittem, a mi küldetésünk megmenteni az emberiséget.

Fedetlen szemével vet rám egy oldalpillantást.

– Sakk, Zombi: megvédeni magad attól a lépéstől, amelyik meg nem történt még. Számít az, hogy nem világított a nézőkén keresztül? Hogy mellétrafált, amikor pedig simán leszedhetett volna minket? Ha két lehetőség egyaránt valószínű, de kölcsönösen kizárják egymást, akkor melyik az, amelyik lényeges lesz? Melyikre tennéd az életed?

Bólintok, bár nem teljesen tudom követni.

– Azt mondod, hogy talán mégis fertőzött – találgatok.

– Azt mondom, hogy a biztos az, ha úgy járunk el, mintha az lenne.

Előhúzza harci kését a tokjából. Megrezzenek, mert hirtelen eszembe jut dorothys megjegyzése. Miért húzta elő a kését?

– Mi számít? – töpreng el hangosan. Valami rettenetes csendet érzek benne, vihar előttit, amelyben már érlelődik a villámcsapás. Olyan, mint egy fortyogó vulkán kitörés előtt. – Mi számít, Zombi? Mindig elég jó voltam ebben a témában. És a támadások után csak tovább fejlődtem. Mi az, ami valóban lényeges? Anyám halt meg először. Rettenetes volt – de ami igazán számított, az volt, hogy még mindig van apám, öcsém, kishúgom. Azután őket is sorra elvesztettem, és ami igazán számított, az volt, hogy én még mindig vagyok. És nem sok más dolog számított. Étel. Víz. Menedék. Mi másra van szükséged? Mi más számít?

Ez rossz, és félúton van afelé, hogy nagyon rossz legyen. El nem tudom képzelni, hova akar kilyukadni ezzel a szöveggel, de ha most Adu átmegy Dorothyba, cseszhetem. És talán a csapat többi tagja is, velem együtt. Muszáj visszahoznom őt a jelenbe. A legjobb módszer erre az érintés, de attól félek, ha hozzáérek, kibelez a harminccentis pengéjével.

– Hát számít, Zombi? – Rám néz. Közben lassan forgatja kezében a kést. – Számít, hogy ránk lőtt, nem pedig az orra előtt lévő három Tedre? Vagy az, hogy amikor ránk lőtt, sosem talált? – Lassan megfordítja a kést, úgy, hogy a hegye belenyomódik az ujjhegyébe. – Számít az, hogy nekik mindenük üzemképes és működik az EMI után? Az, hogy közvetlenül az anyahajó alatt tevékenykednek, összegyűjtik a túlélőket, megölik a fertőzötteket, és százasával égetik a holttesteket, minket meg felfegyvereznek és kiképeznek, aztán meg terepre küldenek, hogy végezzünk a többiekkel is? Mondd, hogy ezek a dolgok nem számítanak. Mondd, hogy elhanyagolható az esélye annak, hogy ők valójában nem Azok. Mondd, melyik lehetőségre alapozzam az életem?

Újra bólintok, és ezúttal tényleg értem, miről beszél. A gondolatmenete azonban egy nagyon sötét helyre vezet. Mélyen a szemébe nézek.

– Én nem ismerem ennek a fickónak a történetét, és az EMI-ről sem tudok semmit, de a parancsnok elmondta, hogy miért hagynak minket békén. Mert azt gondolják, hogy már nem jelentünk fenyegetést számukra...

Hátraveti a frufruját, és élesen kérdez vissza:

– És honnan tudja a parancsnok, hogy ők hogyan gondolkodnak?

– Csodaország. El tudtuk készíteni a profilját egy...

– Csodaország – visszhangozza, és kurtán bólint. Tekintete az arcomról cikázva száll tova a havas utcára, aztán vissza hozzám. – A Csodaország egy földönkívüli program.

– Igen. – Maradj mellette, de finoman próbáld meg visszaterelni – Igen, az, Adu. Emlékszel? Miután visszaszereztük a támaszpontot, megtaláltuk elrejtve a...

– Hacsak pont nem így történt. Zombi, hacsak nem más a helyzet. – belém bök a tőrével. – Ez is egy lehetőség, ugyanolyan elképzelhető lehetőség, márpedig a lehetőség az, ami számít. Higgy nekem, Zombi; én szakértője vagyok azoknak a dolgoknak, amik számítanak. Mindeddig szembekötősdit játszottam. Itt az idő, hogy egy kicsit sakkozzunk.

Megpörgeti a kését, aztán elém tartja, a nyelével felém.

– Vágd ki belőlem.

Nem tudok mit mondani. Csak bámulok bután a kezében tartott késre.

– Az implantátumot, Zombi. – Megböki a mellkasom. – El kell távolítanunk őket. Te kiveszed belőlem, én meg belőled.

Megköszörülöm a torkom.

– Adu, nem vághatjuk ki. – Egy pillanatig valami jobb magyarázat után kutatok az agyamban, de nem tudok okosabbal előjönni, csak ezzel: – Ha nem sikerül visszajutnunk a találkozási pontra, hogy fognak ránk találni?

– A francba, Zombi, hát nem figyeltél arra, miről papoltam? Mi van, ha ők nem mi vagyunk? Ha ők Azok? Mi van, ha ez az egész egy nagy büdös hazugság?

Kezdem elveszíteni az önuralmam. Na jó, már meg is történt.

– Az isten szerelmére, Adu! Hát nem érzed, milyen hülyén hangzik ez az egész? Az ellenség megment minket, kiképez minket, fegyvert ad a kezünkbe? Gyerünk, fejezzük már be ezt a baromságot, végül is feladatunk van; lehet, hogy te nem örülsz neki, de én vagyok a parancsnokod...

– Rendben. – Most nagyon nyugodt. Ugyanolyan hűvös, amilyen forró vagyok én. – Akkor megcsinálom magamnak.

A pengét a tarkójához emeli, a fejét mélyen lehajtja. Kitépem a kezéből a tőrt. Elég volt.

– Állj le, katona. – Elhajítom a kését a helyiség egyik sarkába, és felállók. Minden porcikám remeg, még a hangom is. – Vállalod a kockázatot, rendben van. Maradj itt, amíg vissza nem jövök. De van egy jobb ötletem, inkább végezz velem most! Ki tudja, lehet, hogy a földönkívüli irányítóim kitaláltak valamilyen módot arra, hogy elleplezzem előled, hogy én is fertőzött vagyok. És miután kicsináltál engem, menj át szépen a túloldalra, és végezz a többiekkel is mind: eressz egy golyót Porcelányka fejébe. Ő is lehet ellenség, hát nem? Úgyhogy csak lődd szét az istenverte fejét! Ez az egyedüli lehetséges válasz, nem? Ölj meg mindenkit, vagy azt kockáztatod, hogy bárki megölhet téged.

Adu nem mozdul. Nem is szól semmit már jó ideje. Hó csap be a kitört ablakon a helyiségbe, a hópelyhek mélyvörösen izzanak fel, visszatükrözve az olajszállító maradványainak lobogását.

– Biztos vagy benne, hogy nem szoktál sakkozni? – kérdezi végül. Visszahúzza a puskáját az ölébe, mutatóujját végighúzza a ravaszon. – Fordíts nekem hátat, Zombi.

Megérkeztünk a sötétbe vezető ösvény végéhez, és nincs tovább. Zsákutca. Kifogytam már minden érvből, úgyhogy azzal rukkolok elő, ami először fut át az agyamon.

– Az én nevem Ben.

Rendületlenül folytatja.

– Elég szívás. A Zombi jobb.

– És a te neved? – Nem hagyom magam.

– Na, ez az egyik olyan dolog, ami nem számít. Legalábbis már jó ideje nem számít, Zombi. – Ujjával gyöngéden simogatja a ravaszt. Nagyon lassan. Hipnotikus, szédítő módon.

– És mit szólsz ehhez? – Keresem a kiutat. – Kivágom a nyomkövetődet, te pedig megígéred, hogy nem nyírsz ki. – Így a magam oldalán tartom őt, mert hát inkább nézek szembe egy tucatnyi mesterlövésszel, mint egyetlen eszét vesztett Aduval. Lelki szemeim előtt már látom is a fejem, ahogy millió darabra durran szét, mint a furnérlemez figuráké a lőtéren.

Felveti a fejét, a szája sarka megrándul, mintha – nem egészen, majdnem – elmosolyodna.

– Próbáld ki.

A hamisítatlan, jó öreg Ben Parish-féle mosolyomat villantom rá, amellyel gyakorlatilag mindig mindent elértem, amit csak akartam. Na jó, nem mindig; szerény leszek.

– Ez a „próbáld ki” azt jelenti, hogy igen, vagy épp sakkleckét adsz nekem?

Félretolja a puskáját, és felém fordítja a hátát. Lehajtja a fejét. Félresöpri nyakából selymes, fekete haját.

– Mind a kettőt.

Pop-pop-pop, kattog Süti puskája. És a mesterlövész ezúttal sem hagyja válasz nélkül. Ők szolgáltatják a háttérzenét, miközben én Adu háta mögött térdelek a késsel. Egyik részem több mint hajlandó kedvére tenni Adunak, ha életben hagy engem – és a többieket is. A másik részem viszont némán üvölt: Nem olyan ez, mint amikor az ember a kisujját nyújtja? És legközelebb mit fog kérni tőlem? Hogy megvizsgálhassa az agykérgemet?

– Nyugi, Zombi – mondja halkan és higgadtan, ez megint a régi Adu. – Ha a nyomkövető nem a mi fejlesztésünk, jobb, ha nincs bennünk. Ha meg a sajátunk, dr. Pam majd újra beülteti, miután visszatértünk a bázisra. Egyetértesz?

– Sakk-matt.

– Sakk és matt – javít ki.

A nyaka karcsú és kecses vonalú, és az ujjaim jéghidegnek érzik, amikor felderítik a sebhely alatti területet az árulkodó kis csomó után kutatva. Remeg a kezem. Csak tedd, amit mond. Valószínűleg katonai törvényszék elé állítanak, meg krumplit hámozhatsz életed hátralévő részében, de legalább életben maradsz.

– Csak finoman – suttogja.

Mély lélegzetet veszek, és a penge hegyét az aprócska sebhez közelítem. Élénkpirosan buggyan ki a vére, szinte sokkoló a kontraszt gyöngyházszínű bőrével. Egyetlen arcizma sem rezdül, de fel kell tennem a kérdést:

– Fáj, ahogy csinálom?

– Nem, nagyon élvezem.

Pengém élével kipattintom a miniatűr eszközt a nyakából. Adu halkan felnyög. A pici golyó a fémhez tapad, egy vércseppbe burkolózva.

– Na – fordul felém, szája szögletében azzal a majdnem-mosollyal. – Neked milyen volt?

Nem felelek. Képtelen vagyok rá. Nem tudok megszólalni. A kés kiesik a kezemből. Kétlépésnyire vagyok tőle, és egyenesen rá nézek, de nem látom az arcát. Nem látom a nézőkében.

Adu egész vakító zöldben világít.

60

AZ ELSŐ REAKCIÓM AZ, hogy letépjem magamról a fejpántot, de nem teszem meg. Lebénít a sokk. Azután hányinger tör rám. Majd a pánik. Végül rögtön utána zavarodottság. Adu feje úgy ragyog, mint egy kivilágított karácsonyfa, akár egy mérföldről is jól láthatóan. A zöld tűz ragyog és örvénylik, és olyan intenzív a színe-fénye, hogy a bal szememre, mint egy monitorra, szinte ráég az utóképe.

– Mi van? – kérdezi. – Mi történt?

– Világítani kezdtél. Abban a pillanatban, ahogy kihúztam belőled a nyomkövetőt.

Csak bámulunk egymásra hosszú percekig. Azután megszólal:

– Aki nem tiszta, az zölden ragyog.

Már felálltam, az M16-os a kezemben, elkezdek hátrálni az ajtó felé. És kint, alattam a hangtompító hóesés, Süti és a mesterlövész puskája felesel egymással. Aki nem tiszta, az zölden ragyog. Adu egyetlen mozdulatot sem tesz, hogy elérje a mellette heverő puskáját. A jobb szememmel nézve normális. A bal szememben viszont úgy ég, mint egy római gyertya.

– Gondold ezt át, Zombi – mondja. – Gondold át! – Mutatja üres kezét: tele karmolással és horzsolással az eséstől, és az egyik csupa rászáradt vér. – Azt követően kezdtem el világítani, hogy kihúztad belőlem a cuccot. A nézőkék nem a fertőzötteket szúrják ki. Akkor reagálnak, amikor nincs implantátum.

– Bocs, Adu, de ennek így rohadtul nincs semmi értelme. Az a három fertőzött is zölden világított. Miért jelzett volna a nézőke, ha nem lettek volna fertőzöttek?

– Tudod te, hogy miért. Csak nem vagy képes beismerni, még magad előtt sem. Azért világítottak a keresőben, mert nem voltak fertőzöttek. Ők pont olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, kivéve, hogy nekik nincsen implantátumuk.

Feláll. Istenem, milyen kicsinek tűnik, mint egy gyerek... de hát tényleg még csak egy gyerek, nem? Az egyik szememmel nézve normális. A másik szememmel nézve egy zöld tűzlabda. Melyik ő? Mi ő?

– Magukhoz vesznek. – tTesz egy lépest felém. Felemelem a puskám. – Felcímkéznek. Megtanítanak ölni. – Még egy lépés. Felé lendítem a puska csövét. Nem célzok rá. De felé: Maradj távol! – Mindenki, aki nincs felcímkézve, zölden fog világítani, és amikor megvédik magukat, vagy kihívnak minket maguk ellen, lőni fognak ránk, mint ott fenn az a mesterlövész – ez végül is azt bizonyítja, hogy ők az ellenség, nem? – Egy újabb lépés. Most már egyenesen a szíve közepére célzok.

– Kérlek, ne – könyörgök. – Kérlek, Adu. – Egy tiszta arc. Egy zölden világító arc.

– Addig, amíg le nem gyilkolunk mindenkit, aki nincs megjelölve. – Megint lép egyet felém. Most már közvetlenül előttem áll. Puskám csöve finoman nekinyomódik a mellének. – Ez az ötödik hullám, Ben.

Megrázom a fejem.

– Nincs ötödik hullám. Nincs semmilyen ötödik hullám!

– A parancsnok azt mondta...

– A parancsnok hazudott.

Felém nyúl véres kezével, és kiszedi a puskát a kezemből. Úgy érzem, mintha egy nagyon mély, sötét üregbe zuhannék, és egy teljesen más világba, egy furcsa Csodaországba kerülnék, ahol a fent a lent, az igazság a hazugság, és az ellenségnek két arca van, az enyém és az öve, aki megmentett engem a fulladástól, aki fogta a szívem, és csatatérré változtatta.

Adu megfogja a kezem, és halottnak nyilvánít:

– Ben, mi vagyunk az ötödik hullám.

61

MI VAGYUNK AZ EMBERISÉG.

Hazugság. Csodaország. Camp Haven. Maga a háború.

Milyen könnyű volt. Milyen hihetetlenül könnyű, még azok után is, amiken keresztülmentünk. Vagy lehet, hogy épp azért volt könnyű, mert annyi mindenen mentünk keresztül.

Összegyűjtöttek bennünket. Kiürítettek bennünket. Feltöltöttek bennünket gyűlölettel, ravaszsággal és a bosszúállás szellemével. Úgy, hogy utána újra ki tudtak küldeni a világba.

Hogy megöljük azokat, akik még megmaradtak közülünk. Sakk és matt.

Hánynom kell. Adu fogja a homlokomat, miközben mindent kiokádok arra a poszterre, amely a falról esett le, és öles betűkkel hirdeti: Fedezd fel a divatot!

Látom magam előtt Christ a tükör másik oldalán. És a végrehajtás gombot. És az ujjamat, amint lenyomja. Milyen könnyű volt rávenniük, hogy megöljek egy másik embert.

Miután végeztem, kiegyenesedem. Érzem, ahogy Adu hűvös ujjai a nyakamat masszírozzák. Hallom a hangját, azt mondja, hogy minden rendben lesz. Letépem a szememről a lencsét, kioltva a zöld fényt, és visszaadva Adunak az arcát. Ő Adu, én meg én vagyok, csak abban nem vagyok már biztos, hogy ez az én pontosan mit is jelent. Nem vagyok az, aki gondoltam, hogy vagyok. A világ nem az, aminek gondoltam. Talán épp ez a lényeg: ez most már az ő világuk, és mi vagyunk itt az idegenek.

– Nem mehetünk vissza – mondom fulladozva.

Rám néz azzal az átható pillantásával, és tovább masszíroz hűvös ujjaival.

– Nem, nem mehetünk vissza. De előre mehetünk. – Felveszi a puskámat, és nekitolja a mellkasomnak. – Kezdhetjük azzal a rohadékkal odafent.

De előbb kivesszük az én implantátumomat is. Jobban fáj, mint vártam, és nem annyira, mint amennyire megérdemlem.

– Ne verd a fejed a falba emiatt – mondja Adu, miközben kioperálja belőlem a nyomkövetőt. – Mindannyiunkat átvertek.

– Akiket meg nem tudtak, azokra azt mondták, hogy átmentek Dorothyba, és megölték őket.

– Nem csak őket – fűzi hozzá keserűen. És akkor, mintha gyomorszájon vágtak volna, úgy hasít belém a felismerés: az F&E hangár. Az ikertornyok, amelyek fekete és szürke füstöt okádtak magukból. A hullákkal telepakolt teherautók – nap mint nap több száz holttest. Hetente több ezer. És az éjjelente – minden éjjel – érkező buszok, tele menekültekkel, tele élőhalottakkal.

– Camp Haven nem katonai támaszpont – suttogom, miközben vér csörgedezik lefelé a nyakamon.

Adu megrázza a fejét.

– És nem is menekülttábor.

Bólintok. Visszanyelem az epét, ami már a torkomat marja. Látom, hogy arra vár, hogy én mondjam ki hangosan. Vannak helyzetek, amikor hangosan kell kimondani az igazságot, különben nem tűnik hihetőnek.

– Hanem haláltábor.

Van egy régi mondás arról, hogy az igazság felszabadít. Azért ezt ne vegyétek be. Van, hogy az igazság csak rád csapja a cellaajtót, és közben ezer villámot szór.

– Készen állsz? – érdeklődik Adu. Úgy tűnik, már nagyon túl akar lenni rajta.

– Nem fogjuk megölni – jelentem ki. Adu úgy néz rám, mintha azt kérdezné, mi a franc van? Én viszont Chrisre gondolok, amint ott ül a székbe szíjazva a tükör mögötti szobában. És a futószalagra pakolt holttestekre gondolok, ahogy elnyeli őket végül az égető forró, éhes szája. Elég hosszú ideig voltam az ő eszközük. – Semlegesíteni és lefegyverezni, ez a sorrend. Értetted?

Habozik, de aztán bólint végül. Nem tudok olvasni az arcából – nem túl meglepő vajon megint sakkot játszik? Még mindig hallani Süti gépfegyverét a szemközti épületből. Biztosan fogytán van már a muníciója. Itt az idő.

Amikor kilepünk az előcsarnokba, elmerülünk a totális sötétégben. Vállvetve haladunk előre, ujjunkkal követjük a fal vonalát, hogy a sötétben is tudjunk tájékozódni, mindegyik ajtón benyitunk, keresve azt, amelyik a lépcsőházba nyílik. A néma csendet nem veri fel más hang, mint lélegzetvételünk nesze az állott, hideg levegőben, meg a bakancsaink zaja, ahogy a sekélyke, savanykás bűzt árasztó, jéghideg vízben slattyogunk; bizonyára megrepedt valahol egy cső. Végül belökök egy ajtót a csarnok végén, és megcsap a friss levegő. Lépcsőház.

Megállunk a negyedik emeleti pihenőben, a tetőre vezető keskeny lépcsősor tövében. Az ajtó résnyire nyitva; halljuk a puskája éles kattogását, de magát a lövészt nem látjuk. Kézjelekkel semmire sem megyünk a sötétben, úgyhogy magamhoz húzom Adut, és ajkamat a fülére szorítva suttogok:

– Úgy hallatszik, hogy egyenesen előttünk van. – Bólint. Haja az orromat csiklandozza. – Rátörünk.

Ő a jobb lövész, tehát ő megy elöl. Enyém a második lövés, ha ő téveszt vagy elesik. Százszor is elpróbáltuk már ezt, de mindig úgy, hogy ki kellett iktatni a célpontot, nem pedig harcképtelenné tenni. És a célpont sosem lőtt vissza ránk. Adu fellép az ajtóhoz. Közvetlenül mögötte vagyok, kezem a vállán. A szél süvítése az ajtó résén át olyan, mint egy haldokló állat nyüszítése. Adu a jelzésemre vár lehajtott fejjel, egyenletesen és mélyeket lélegezve. Kíváncsi vagyok, imádkozik-e most, és ha igen, ugyanahhoz az istenhez-e, amelyikhez én szoktam. Valamiért azt gondolom, hogy nem. Gyengéden megütöm a vállát, mire kirúgja az ajtót, és mint akit ágyúból lőttek ki, pillanatok alatt eltűnik a szemem elől: elnyeli a kavargó, örvénylő hóesés. Meghallom fegyverének éles kattogását, mielőtt felbuknék a fehér hóban térdelő alakjában. Nagyjából tíz lépéssel előtte ott fekszik az oldalán a mesterlövész, és egyik kezével a lábát szorongatja, a másikkal pedig a puskájáért nyúl. Akkor eshetett ki a kezéből, amikor Adu rálőtt. Most újra rálő: ezúttal a fegyverért nyúló kezére. Telitalálat. A sötétben. A sűrű hóesésben. A mesterlövész riadt kiáltással húzza vissza a kezét a mellkasára. Megérintem Adu fejét, és jelzem neki, hogy álljon föl.

– Maradj nyugton! – kiáltok a lövészre. – Ne mozdulj!

Felül, szétroncsolt kezét a mellkasára szorítva, arccal az utca felé nézve, összegörnyedve. Nem látjuk, mit csinál a másik kezével, de egy ezüstös villanást látok, aztán egy dühödt hangot hallok: – Férgek –, és valami megfagy bennem. Felismerem ezt a hangot.

Ez ordított rám, ez csúfolt, ez alázott meg, fenyegetett és átkozott. Velem volt, követett engem attól a perctől, hogy felkeltem, egészen addig, míg le nem feküdtem. Sziszegett, üvöltött, ugatott, köpött rám, ahogy mindannyiunkra.

Reznik.

Mindketten halljuk. És a földbe gyökerezik a lábunk. Eláll a lélegzetünk. Lefagy az agyunk.

Ő pedig időt nyer.

Időt, amely ahogy ő feláll, egyre lassabban pereg, mintha az univerzum Nagy Bumm által beindított órája kezdene kifogyni az energiából.

Álló helyzetbe tornássza fel magát. Ez olyan hét-nyolc percig is eltart.

Felénk fordul. Minimum tíz perc.

Az ép kezében tart valamit. A véres kezével ráüt arra a dologra. Ez is beletelik úgy bő húsz percbe.

És ekkor Adu életre kel. A golyó Reznik mellkasába fúródik. Ő térdre hull. Szája kinyílik. Előrebukdácsol, aztán arccal a földre zuhan a lábunk elé.

Az óra újraindul. Egyikünk sem mozdul. Egyikünk sem szólal meg.

Hó. Szél. Mintha egyedül állnánk egy jég borította hegytetőn. Adu odalép hozzá, és a hátára hengeríti. Kiveszi a kezéből az ezüstös eszközt. Lenézek himlőhelyes tésztaképére, disznószemére, és valahogy egyszerre érzem, hogy meg vagyok lepődve, és nem is vagyok meglepődve.

– Hónapokig gyakorlatozott velünk, hogy aztán meg tudjon ölni minket – szólalok meg.

Adu megrázza a fejét. Az ezüstös kütyü kijelzőjét nézi. A fénye beragyogja az arcát, kiemelve a világos bőre és a sötét haja közötti kontrasztot. Gyönyörű a monitor sugárzó fényében, nem is annyira angyali szépségű, hanem inkább olyan, mint egy gyönyörű bosszúálló angyal.

– Nem akart megölni minket, Zombi. Mindaddig legalábbis, amíg meg nem leptük őt, nem hagyva neki más választást, de akkor sem puskával akart végezni velünk. – Adu felemeli az eszközt, hogy lássam a kijelzőjét. – Azt hiszem, ezzel akart minket megsemmisíteni.

A kijelző felső részén egy rács látszik. A rács bal felső sarkában egy csomó zöld pont villog. A közepéhez közelebb meg egy másik zöld pont.

– A raj – mondom.

– És ez a magányos pont lehet Süti.

– Ami azt jelenti, hogy ha nem vágtuk volna ki a nyomkövetőnket...

– Pontosan tudta volna, hogy hol vagyunk – folytatja Adu a gondolatmenetem. – És várt volna ránk. És akkor nekünk végünk.

Adu most a kijelző alján látható két kivilágított számot mutatja: az egyik az a szám, amit dr. Pam adott nekem, amikor felcímkézett. Gondolom, a másik meg Adu száma lehet. A számok alatt egy villogó zöld gomb.

– Mi történik, ha megnyomjuk azt a gombot?

– Sejtésem szerint semmi – feleli Adu és megnyomja. Megrezzenek, de sejtése igaznak bizonyult.

– Arra gondolsz, amire én is?

– Ez egy gyilkológomb – mondja. – Annak kell lennie. És a nyomkövetőnkhöz kapcsolódik.

Elevenen megsüthetett volna, akármikor, amikor csak akart, ha nem az volt a célja, hogy megöljön bennünket, akkor mi? Adu látja a kérdést a tekintetemben.

– A három „fertőzött”. Ezért adta le ő a kezdő lövést – mondja. – Mi vagyunk az első raj terepen. Végül is ésszerűnek tűnik, hogy közelről akartak megfigyelni minket, hogy lássák, hogyan teljesítünk éles harci helyzetben. Illetve abban, amit mi éles harci helyzetnek hiszünk. Hogy megbizonyosodhassanak arról, hogy úgy harapunk rá a zöld csalira, mint a jó kis patkányok. Előttünk hozhatták őt ide – hogy húzza meg a ravaszt, ha nem úgy reagálnánk, ahogy kell. És amikor nem azt tettük, adott nekünk egy kis ösztönzést.

– És azért lőtt ránk továbbra is, mert...?

– Mert azt akarta, hogy agresszívek legyünk, és lelkesen irtsunk ki minden rohadt kis ragyogó zölden világító dolgot.

A hóesésben olyan, mintha Adu egy félig áttetsző fehér függöny mögül beszélne hozzám. Hópelyhek ülnek meg a szemöldökén, hópelyhek csillannak meg a hajában.

– Marha nagy kockázatot vállaltak ezzel mondom.

– Nem igazán. Végig látott minket a kis radarján. Ha valami rosszul sül el, nem kell mást tennie, mint lenyomni a gombot. Csakhogy nem gondolt a legrosszabb forgatókönyvre.

– Hogy megszabadultunk a nyomkövetőnktől.

Adu bólint. Félresöpri az arcába hulló hópelyheket.

– Nem hiszem, hogy a rohadék számított arra, hogy megfordulunk és harcolni fogunk.

Átadja nekem az eszközt. Lecsukom a fedelét, és becsúsztatom a zsebembe.

– Most mi jövünk, őrmester – szólal meg halkan, vagy lehet, hogy csak a hóesés tompítja a hangját. – Mi lesz a feladat?

Teleszívom a tüdőmet levegővel, aztán lassan kiengedem.

– Visszamegyünk a rajhoz. Eltávolítjuk mindenki implantátumát...

– És?

– Veszettül reménykedünk abban, hogy nem küldenek ránk egy egész századnyi Rezniket.

Megfordulok és elindulok. De Adu megragadja a karomat.

– Várj! Nem mehetünk vissza az implantátum nélkül.

Egy másodpercbe se telik, és már vágom, mire gondol. Bólintok, kezemmel megdörzsölöm zsibbadt ajkamat. Az implantátumok nélkül zölden fogunk ragyogni a többiek nézőkéjében.

– Süti leszed minket, mielőtt még átérnénk az úton.

– Vegyük a szánkba?

Megrázom a fejem. Mi van, ha véletlenül lenyeljük?

– Vissza kell tennünk őket oda, ahonnan kivettük, szorosan bekötözzük a sebet, és...

– Veszettül reménykedünk abban, hogy nem esnek ki?

– És reménykedünk, hogy nem hatástalanítottuk őket azzal, hogy kiszedtük... Mi van? Túl sok a reménykedünk?

Adu szája sarka picit felfelé rándul.

– Talán ez a mi titkos fegyverünk.

62

– EZ NAGYON, NAGYON durván zavaros – mondja Flintstone. – Reznik lövöldözött ránk a tetőről?

A garázs derékmagasságú betonfalának támaszkodva ücsörgünk. Adu és Süti a két szélén, szemmel tartva alattunk az utcát. Dumbo az egyik oldalamon, Flint a másikon, Porcelányka közöttük, az ölembe gömbölyödve, fejét a mellkasomnak szorítva.

– Reznik egy Ted – ismétlem meg neki harmadszorra. – Az egész Camp Haven az övék. Arra használtak minket...

– Állj már le, Zombi! Ez a legőrültebb, legparanoiásabb szar duma, amit életemben hallottam! – Flintstone széles arca céklavörös. Összenőtt szemöldöke fel-le ugrál. – Megöltétek a kiképzőtisztünket! Aki meg akart ölni minket! Egy küldetés során, amelynek az a célja, hogy Tedeket öljünk! Srácok, ti azt csinálok, amit akartok, de nekem itt a vége. Részemről ennyi.

Feltápászkodik, és az öklét rázza felém, úgy mondja: – Vissza fogok menni a találkozási pontra, és várni fogom, hogy kimentsenek. Ez az egész egy nagy... – a megfelelő szót keresi, aztán megtalálja – ...lószar.

– Flint – mondom halk és határozott hangon. – Állj le.

– Elképesztő. Elment az eszed. Dumbo, Süti, ti beveszitek ezt? Nem létezik, hogy ti beveszitek ezt a maszlagot.

Előhúzom az ezüstszínű kütyüt a zsebemből. Felnyitom a fedelét. Az orra elé tolom.

– Látod ott azt a zöld pontot? Az vagy te. – Legörgetek az ő számáig, és kivilágítom hüvelykujjam egyetlen érintésével. A zöld gomb villogni kezd. – Tudod, hogy mi történik, ha megnyomod a zöld gombot?

Ez egyike azoknak a dolgoknak, amik miatt életed hátralévő részében ébren forgolódsz éjjelente az ágyadban, és arra gondolsz, bárcsak vissza tudnád csinálni az egészet.

Flintstone odaugrik, és kitépi a kezemből a kis készüléket. Lehet, hogy időben vissza tudtam volna szerezni, ha Porcelányka nem lett volna az ölemben, de ott ült, és lelassította a mozgásomat. Ezért mielőtt lenyomná a gombot, nem történik más, mint hogy elüvöltöm magam:

– Neee!

Flintstone feje hirtelen hátranyaklik, mintha valaki durván homlokon csapta volna. Elnyílik a szája, a szeme kifordul.

Aztán összeesik, megroggyant lábbal zuhan előre, mint egy marionettbábu, amelynek zsinórjait már nem mozgatja senki.

Porcelányka sikít. Adu leszedi rólam, és magához öleli, én meg letérdelek Flint mellé. Megnézem a pulzusát, bár anélkül is tudom, hogy halott. Csak rá kell pillantanom a kezében szorongatott eszköz kijelzőjére, és ott, ahol az előbb még egy zöld pötty látszott, most már piros van.

– Úgy néz ki, igazad volt, Adu – szólok hátra.

Kiveszem a vezérlőt Flintstone élettelen, ernyedt kezéből. Az én kezem reszket. A pániktól. A zavarodottságtól. De mindenekelőtt a dühtől. Dühös vagyok Flintre. Komoly késztetést érzek, hogy öklömet abba a nagy, kövér képébe vágjam.

A hátam mögött Dumbo szólal meg:

– Most mit fogunk csinálni, őrmester? – Ő is rendesen beparázott.

– Azonnal kiszeded Süti és Porcelányka nyomkövetőjét.

– Én? – A hangja a szokásosnál egy oktávval magasabb.

– Te vagy a medikus, nem? – Az én hangom pedig egy oktávval mélyebb. – Adu majd kiszedi a tiédet.

– Oké, de utána mit csinálunk? Vissza nem mehetünk. Nem mehetünk... hova mehetnénk ezek után?

Adu engem néz. Egyre jobban tudok olvasni az arckifejezéséből. Szája sarkát picit lefelé görbíti, ami azt jelenti, hogy épp összeszedi magát mint aki már tudja is, hogy mit fogok erre felelni. Ki tudja? Ő bizonyára tudja.

– Nem mész vissza, Dumbo.

– Úgy érted, mi nem megyünk vissza – helyesbít Adu. – Mi, Zombi.

Felállok. Egy örökkévalóságig tart kiegyenesednem. Odalépek Aduhoz. A szél ide-oda lengeti a haját: lobogó fekete zászló.

– Az egyikünk ott maradt – mondom.

Hevesen megrázza a fejét. Frufruja meg-meglebben közben, kellemes látvány.

– Mazsola? Zombi, nem mehetsz vissza érte. Ez öngyilkosság.

– Nem hagyhatom őt ott, Adu. Tettem neki egy ígéretet. – Elkezdeném magyarázni, de nem is tudom, honnan kezdjem. Hogyan tudnám ezt értelmesen megfogalmazni? Lehetetlen. Ugyanannyira lehetetlen, mint megmutatni, hogy melyik egy kör kezdőpontja.

Vagy megtalálni egy ezüstlánc első láncszemét.

– Egyszer már elmenekültem – mondom végül. – Többé nem fogok elfutni.

63

AZ OTT A HÓ: parányi fehér tűszúrások pörögnek-örvénylenek alá az égből.

Az ott a folyó: a holttestektől és az emberi maradványoktól bűzlő, néma, gyors sodrású, fekete víz, az anyahajó csillogó zöld szemét elrejtő felhők alatt.

És ez itt a tizenhét éves srác, a gimi sztársportolója, katonának öltözve, vállán egy nagy teljesítményű félautomata puskával, amit egy olyantól kapott, aki a Zöld Szemmel érkezett ide. Most itt guggol egy igazi katonáról készült szobor árnyékában, aki tiszta ésszel és szívvel harcolt és halt meg, nem zavarták össze egy olyan ellenség hazugságai, aki tudja róla, hogy mit gondol, aki minden jót rosszra fordított benne, aki az ő reményét és bizalmát arra használja, hogy a saját fajtája elleni fegyverré változtassa. A kölyök, aki nem ment vissza akkor, amikor vissza kellett volna mennie, most pedig, amikor nem kéne, most visszatér. A kölyök, akit Zombinak hívnak, aki tett egy ígéretet, és ha azt megszegi, vége a háborúnak – nem a nagy háborúnak –, hanem annak, amelyik igazán számít, a szíve csatamezején zajló egyetlen harcnak.

Mert az ígéretek számítanak. Sokkal inkább számítanak, mint korábban bármikor.

A parkban, a folyó mellett, az örvénylő hóesésben.

Érzem, hogy közeledik a helikopter, még mielőtt meghallanám. Megváltozik a levegő nyomása, monoton dobolást érzékelek a bőrömön. Aztán már hallom is a forgólapátok ütemes dobszólóját, és bizonytalanul felállok, kezem az oldalamon lévő, golyó ütötte sebre szorítva.

Hol lőjelek meg? – kérdezte Adu.

Fogalmam sincs, csak ne a lábam és ne a karom.

És aztán Dumbo szólalt meg, aki már elegendő tapasztalatot szerzett az anatómiáról a feldolgozó hangárban: Lődd meg az oldalát. Közelről. És ilyen szögből, különben kilyukasztod a beleit.

Adu: És mi van, ha kilyukasztom a beleid?

Eltemetsz majd, mert halott leszek.

Egy mosoly lett volna? Francba! Nem.

És utána, amikor Dumbo a sebemet vizsgálgatta, Adu azt kérdezte tőlem: És meddig várjunk rád?

Nem többet egy napnál.

Egy nap?

Rendben. Legyen kettő. Ha nem értünk vissza negyvennyolc órán belül, akkor már nem jövünk.

Nem állt le vitatkozni velem, csak azt mondta: Ha nem jöttök vissza negyvennyolc órán belül, akkor én megyek értetek.

Ostoba lépés, sakkjátékos.

Ez nem sakk.

Egy fekete árnyék vetül harsogva a parkot övező fák csupasz ágaira, a rotorok súlyos lüktetése olyan, mint valami óriási szív dobbanásai versenyzés közben, és jeges szél csapdossa-nyomja erőteljesen a vállam, miközben felkapaszkodom a gépre.

Miután beszálltam a nyitott tolóajtón, a pilóta hátrafordulva kérdezi: – Hol az egysége?

Lerogyok az üres ülésre. Megpróbálom túlharsogni a levegőt keverő lapátok bömbölését: – Menjen! Menjen! Menjen!

Mire ő megint: – Katona, hol az egysége?

A fák mögül érkezik az egységem válasza: tüzet nyitnak, és folyamatosan lőnek ránk, lövedékek csapódnak a Blackhawk megerősített törzsébe, és én torkom szakadtából üvöltöm, hogy menjen, menjen menjen! Súlyos árat fizetek érte: minden egyes „menjen!” a sebemből friss adag vért présel ki, amely gyöngyözve szivárog ki az ujjaim közül.

A pilóta felemeli a gépet, és mint a nyíl, úgy indulunk előbb előre, aztán egy éles kanyarral balra. Lehunyom a szemem. Menj, Adu, menj. Menj!

A Blackhawk hevesen megsorozza az alattunk lévő fákat, amelyek millió szilánkra robbannak szét, a pilóta odaordít valamit a másodpilótának, és a helikopter most a fák fölött lebeg, de Adu és a csapat már rég el kellett volna, hogy menjen, már a gyalogúton kéne lenniük, amely a folyó sötét partján vezet végig. Három kört teszünk a park fölött, addig tartja sortűz alatt a fákat a helikopter, amíg nem marad más belőlük, mint puszta fatönkök. A pilóta hátrapillant, látja, hogy két ülésen fekszem, és vérző oldalamat fogom. Hirtelen kilő felfelé és gázt ad. Eliramodunk a felhők felé, sebesen, a parkot pedig elnyeli a hó fehér semmije.

Elvesztem az eszméletemet. Túl sok vért veszítettem. Túl sokat. Látom Adu arcát, és a fenébe is, mosolyog – mit mosolyog! nevet! – és ez jó, jó érzés, hogy meg tudtam nevettetni. És látom Mazsolát is, de ő határozottan nem mosolyog.

Ne ígérj, ne ígérj, ne ígérj! Soha, soha, soha ne ígérj meg semmit!

– Visszajövök. Megígérem.

64

UGYANOTT ÉBREDEK, ahol az egész elkezdődött. Egy kórházi ágyon, bekötözve, egy rakat fájdalomcsillapítótól lebegve. A kör bezárult.

Beletelik pár percbe, míg rájövök: nem vagyok egyedül. Valaki ott ül az infúziós állvány melletti széken. Arra fordítom a fejem. Először a bakancsát pillantom meg: fekete, tükörfényesre pucolt. Aztán a kifogástalan egyenruhát, kikeményítve, kivasalva. Végül a kőbe vésett vonásokat és a lényem legmélyére látó, átható pillantású kék szempárt.

– Hát itt vagy – mondja lágyan Vosch. – Biztonságban, ha nem is teljes épségben. A doktorok szerint rendkívül szerencsés vagy, hogy túlélted. Nem esett benned nagyobb kár, elég tiszta útja volt a golyónak benned. Ami elég meglepő is, tekintve, hogy ilyen közelről sebesítettek meg.

Mit fogsz mondani neki?

Meg fogom mondani neki az igazat.

– Adu tette – közlöm Voschsal. Te szemét. Te rohadék. Nemrég még a megmentőmet láttam benne – sőt, az emberiség megmentőjét. Az ígéretei a létező legkegyetlenebb ajándékot adták nekem: reményt.

Oldalra billenti a fejét, amitől azt a benyomást kelti bennem, mintha egy ragyogó szemű madár lenne, amelyik épp egy ízletes falatot figyel behatóan.

– És Adu közlegény miért lőtt le, Ben?

Nem mondhatod el neki az igazat.

Oké. Francba az igazsággal! Ahelyett inkább adatokkal szolgálok.

– Reznik miatt.

– Reznik?

– Uram, Adu közlegény azért lőtt rám, mert megvédtem Rezniket.

– És ha már itt tartunk, őrmester, miért kellett megvédenie Rezniket? – kérdezi, miközben keresztbeveti a lábát, és a térdén összekulcsolja két kezét. Három-négy másodpercnél hosszabb ideig nem lehet állni a pillantását.

– Ellenünk fordultak, uram. Na, nem mindenki. Flintstone és Adu... és Porcelányka, de ő csak Adu miatt. Azt mondták, hogy az, hogy Reznik ott van, azt bizonyítja, hogy ez az egész hazugság volt, és hogy maguk...

Felemeli a kezét.

– Ez az egész?

– A tábor, a fertőzöttek. Hogy minket nem azért képeztek ki, hogy megöljük a földönkívülieket. Hogy valójában a földönkívüliek képeznek ki minket, hogy legyilkoljuk egymást.

Sokáig nem szól semmit. Már azt kívánom, bárcsak hahotázni kezdene, vagy mosolyogna, vagy a fejét rázná. Ha valahogy így vagy ehhez hasonlóan reagált volna, szemernyi kétség támadt volna bennem; talán újragondolnám ezt az egész földönkívüli-agyszülemény-átverés dolgot, és arra jutnék, hogy én vagyok az, aki paranoiás és harctéri hisztériában szenved.

Ehelyett azonban csak bámul rám tökéletesen kifejezéstelenül azzal a ragyogó madárszemével.

– És te nem kértél a kis összeesküvés-elméletükből?

Bólintok. Jó erős és magabiztos bólintással, legalábbis azt remélem.

– Mind átmentek Dorothyba, uram. Az egész rajt ellenem fordították – mosolygok. Ádáz, kemény, katonás vigyorral, legalábbis azt remélem. – De előbb még gondoskodtam Flintről.

– Megszereztük a holttestét – árulja el Vosch. – Akárcsak téged, őt is nagyon közelről lőtték le. De veled ellentétben nála kissé feljebb volt a cél anatómiailag.

Biztos vagy benne, Zombi? Mi szükség van arra, hogy fejbe lődd?

Nem tudhatják meg, hogy kiiktatta magát. Talán ha elég nagy kárt teszek benne, elpusztítom a bizonyítékot. Állj hátrébb, Adu. Tudod, hogy nem én vagyok a legjobb céllövő a világon.

– Végeztem volna a többivel is, de túl sokan voltak ellenem. Úgy döntöttem, legjobb, ha visszahúzok a bázisra, és jelentést teszek.

Most sem mozdul, és hosszú ideig nem is szólal meg. Csak bámul. Mi vagy te? – töprengek. Emberi lény? Ted? Vagy... valami más? Mi a fene vagy te?

– Eltűntek – mondja végül. Aztán a válaszomra vár. Szerencsére már kigondoltam egyet. Pontosabban Adu találta ki. Ami az övé, az az övé.

– Kivágták magukból a nyomkövetőt.

– Ahogy a tiédet is – jegyzi meg. És vár. A válla fölött betegápolókat látok zöld műtősruhában serénykedni az ágyak sora előtt, és hallom cipőtalpuk nyiszorgását a linóleumpadlón. Még egy nap az elátkozottak kórházában.

Felkészültem erre a kérdésre.

– Én is belementem a játékba. Vártam a kedvező alkalomra. Dumbo vágta ki Adunak, rögtön utánam, és ekkor léptem.

– Lelőtted Flintstone-t...

– Aztán Adu meg rám lőtt.

– És aztán... – Most keresztbefont karral ül, leszegett állal. Lopva vizslat engem. Nagyjából úgy, ahogy egy ragadozó madár szemrevételezi a vacsorának valót.

– És aztán elmenekültem. Uram.

Szóval képes vagyok leszedni Rezniket sötétben, a tomboló hóviharban, téged viszont nem tudlak kinyírni két lépésről? Erre a magyarázatra nem lesz vevő, Zombi.

Nem is kell, hogy megvegye. Nekem az is elég, ha pár órára kibéreli.

Megköszörüli a torkát. Megvakarja az állát. Rövid ideig a mennyezet csempéit tanulmányozza, mielőtt újra rám nézne.

– Milyen szerencsés vagy, Ben, hogy sikerült eljutnod a találkozási pontra, mielőtt elvéreztél volna!

Ó, hát még szép, hogy az vagyok, te, akármi is vagy! Pokolian szerencsés.

Mély csend zuhan közénk. Kék szem. Összeszorított pengeszáj. Keresztbefont kar.

– Nem mondtál el nekem mindent.

– Uram?

– Valamit kihagytál.

Lassan ingatom a fejem. A szoba himbálózik, ahogy egy hajó hánykolódik a viharos tengeren. Vajon mennyi fájdalomcsillapítót tömtek belém?

– A korábbi kiképzőtiszted. Valaki az egységedből biztos megkereste őt. És talált nála egy ilyet. – Mutatja az ezüstszínű kütyüt, a Rezniknél lévő tökéletes mását. – Amikor is valaki – azt feltételezném, hogy te, lévén a rangidős tiszt – eltöprengett azon, hogy mit csinált Reznik egy olyan eszközzel, amelynek segítségével egyetlen gombnyomással elpusztíthatott volna titeket.

Bólintok. Adu és én számoltunk azzal, hogy el fog jutni erre a pontra, úgyhogy erre is van kész válaszom. A kérdés csak az, hogy beveszi-e vagy sem.

– Csupán egyetlen ésszerű magyarázat lehet erre, uram. Ez volt az első küldetésünk, az első harcunk élesben. Szükség volt arra, hogy felügyeljenek minket. És arra is szükség volt, hogy legyen a kezükben egy bombabiztos megoldás arra az esetre, ha valamelyikünk átmenne Dorothyba – és a többiek ellen fordulna...

Nem fejezem be, kifogytam a szuszból, és örülök ennek, mert nem bízom magamban, most hogy érzem, mennyire be vagyok gyógyszerezve. Nem tudok tisztán gondolkodni. Olyan, mintha aknamezőn taposnék valami nagyon sűrű ködben. Adu ezzel is számolt. Újra meg újra elgyakoroltatta velem ezt a részt, miközben arra vártunk a parkban, hogy visszatérjen a helikopter, közvetlenül azelőtt, hogy kézifegyverét az oldalamhoz szorította és elsütötte volna.

A szék lábai megcsikordulnak a padlón, és hirtelen Vosch sima, kemény kőarca tölti ki a látóterem.

– Ez tényleg egészen rendkívüli, Ben. Hogy képes voltál ellenállni a harc csoportdinamikájának, a nyájkövetés óriási nyomásának. Ez majdhogynem – nem találok rá jobb szót – nem is emberi.

– Ember vagyok – suttogom, miközben a szívem úgy dobol a mellkasomban, hogy egyetlen másodpercig biztos vagyok benne, hogy látja a vékony köntösömön keresztül.

– Valóban? Merthogy ez itt a lényeg, nem, Ben? Erről szól az egész, ugye? Hogy ki ember – és ki nem az. Hát nekünk nincs szemünk, Ben? Kezünk, szervezetünk, érzékünk, érzelmünk, szenvedélyünk? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? És ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút?[2]

Állának kemény, határozott vonala. Kék tekintetének szigorúsága. A keskeny vértelen ajkak éles kontrasztja az elvörösödött arccal.

– Shakespeare. A velencei kalmár. Egy lenézett és üldözött faj tagjának szavai. Amilyen a mi fajunk, Ben. Az emberi faj.

– Nem hinném, hogy gyűlölnek minket, uram. – Megpróbálom megőrizni a hidegvérem az aknamezőn lépkedve ebben a furcsa és váratlan fordulatot hozó helyzetben. A fejem zsong, szédülök. Meglőttek, begyógyszereztek, és Shakespeare-ről beszélgetek az emberiség történelmének egyik leghatékonyabb haláltáborának parancsnokával.

– Elég különös módon fejezik ki a szeretetüket.

– Ők nem szeretnek, és nem is gyűlölnek minket. Szimplán csak az útjukban vagyunk. Lehet, hogy az ő szemükben mi vagyunk a parazitafertőzés.

– Periplaneta americana a Homo sapiensszel szemben? Ebben a versenyben én a csótányt választanám. Nagyon nehéz kiirtani.

Vállon vereget. Nagyon komoly lett. Eljutottunk a lényeghez, mindent vagy semmit, győzelem vagy bukás; érzem. Megállás nélkül forgatja kezében a vékony ezüstös készüléket.

A terved gáz, Zombi. Te is tudod.

Oké. Akkor halljuk a tiédet.

Együtt maradunk. Kockáztatunk, és felvesszük a harcot, akárkik legyenek azok, akik a törvényszék épületében bújtak meg.

És Mazsolával mi lesz?

Őt nem fogják bántani. Miért aggodalmaskodsz annyit miatta? Úristen, Zombi, több száz gyerek van, aki...

Igen, sokan vannak. De én csak egyiküknek tettem ígéretet.

– Ez egy nagyon súlyos fejlemény, Ben. Nagyon súlyos. Adut a csalódása arra fogja indítani, hogy épp azoknál a lényeknél keressen menedéket, akiknek a megsemmisítését kapta feladatul. Meg fogja, velük osztani mindazt, amit a mi műveleteinkről tud. Kiküldtünk még három rajt, hogy ennek elejét vegyük, de attól tartok, hogy túl későn érkeznek már. Ha így lesz, nem marad más választásunk, mint a végső megoldás.

Szeme a sajátos halványkék tűzzel ég. Engem konkrétan kiver a hideg, amikor elfordul; hirtelen fázni kezdek, és nagyon-nagyon meg vagyok rémülve.

Mi lehet a végső megoldás?

Lehet, hogy nem vette meg a mesém, de kibérelte. Hiszen még mindig életben vagyok. Mindaddig, amíg én életben vagyok, Mazsolának még van esélye.

Visszafordul, mintha épp most jutott volna eszébe valami.

Francba! Most következik.

– Ó, és van még valami. Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de le fogunk venni a fájdalomcsillapítókról, hogy megszerezhessük a komplett jelentésedet a küldetésről.

– Kikérdezés, uram?

– A küzdelem vicces dolog, Ben. Olykor megtréfálja az ember memóriáját. És rájöttünk, hogy a gyógyszereid megzavarhatják a programot. Olyan hat óra, míg a szervezeted teljesen kitisztul.

Még mindig nem vágom, Zombi. Miért kellett, hogy lelőjelek? Miért nem elég a sztori, amit kitaláltál? Ez egy kicsit túlzás így, ha engem kérdezel.

Muszáj, hogy meg legyek sebesülve, Adu.

Miért?

Hogy gyógyszert kapjak.

Miért?

Hogy időt nyerjek. Hogy a helikopterrel ne egyenesen oda vigyenek. Hova oda?

Úgyhogy meg se kell kérdeznem, miről beszél Vosch.

– Rácsatlakoztatnak a Csodaországra?

Odainti az egyik betegápolót, aki hozzánk lép, kezében egy tálcával. A tálcán egy injekciós tű és aprócska golyó.

– Rácsatlakoztatunk a Csodaországra.

IX.

CÁPA AZ ERDŐ MÉLYÉN 65

AKKOR ÉJJEL A KANDALLÓ ELŐTT nyomott el bennünket az álom, és a következő reggelen az ágyunkban ébredtem – nem, nem az ágyunkban, hanem az ágyamban. Val ágyában? Az ágyban, és nem emlékszem arra, hogy felmentem volna a lépcsőn, úgyhogy minden bizonnyal az ölében vitt föl, aztán be is takart. Csak most épp nincs itt velem. Kissé parázni kezdek, amikor rájövök, hogy nincs itt. Sokkal könnyebb elnyomni magamban a kételyeket, amikor velem van. Amikor bele tudok nézni abba az olvadt-csokoládészínű szemébe, és amikor hallom mély hangját, amely úgy ölel körül, mint egy meleg takaró egy hideg éjjelen. Ó, annyira reménytelen eset vagy, Cassie. Egy nagy rakás szerencsétlenség.

Sebtében felöltözöm a hajnal derengő fényében, és lemegyek. Ott sincs; látom viszont az M16-osom, kitisztítva, megtöltve, nekitámasztva a kandallópárkánynak. Hangosan szólítom. Csak a csend válaszol.

Felkapom a puskát. Utoljára a Keresztes Katona Napon használtam.

Nem a te hibád, Cassie. És az övé sem.

Lehunyom a szemem, és apámat látom magam előtt, amint haslövéssel fekszik a porban, és a szemével int nekem, Ne, Cassie, közvetlenül azelőtt, hogy Vosch odalép hozzá és örökre elhallgattatja.

Az ő hibája. Nem a tiéd. Nem a Keresztes Katonáé. Az övé.

Nagyon élénk kép él bennem arról, hogyan szorítom a puskám csövét Vosch halántékához, és tépem le a fejét a válláról.

Ehhez azonban először meg kell találnom. Azután majd udvariasan megkérem, hogy maradjon nyugton, amíg a puskám csövét a halántékára szorítom, hogy letépjem a fejét a válláról.

Azon kapom magam, hogy a kanapén ücsörgök, és egyik kárommal Mackót ölelem, a másikkal a puskámat, mint a régi szép időkben a sátramban az erdő mélyén, a fák alatt, amik az ég alatt voltak, ami az anyahajó baljóslatúan csillogó szeme alatt feszült, ami meg a csillagok miriádja alatt lebegett, és a miénk csak egy volt a sok miriád közül – és mégis mekkora rohadt esélye volt annak, hogy Azok épp a mi csillagunkat szemeljék ki maguknak az univerzum végtelen sok csillaga közül arra, hogy itt indítsák be az új vállalkozásukat?

Ez már túl sok nekem. Nem bírom kezelni. Nem győzhetem le Azokat. Én csak egy csótány vagyok. Na jó, maradok inkább Evan tiszavirág metaforájánál: ezek szebbek, és legalább tudnak repülni. De azért még ki tudok nyírni pár rohadékot, mielőtt földi létem egyetlen napja leáldozna. És azt tervezem, hogy Voschsal indítok.

Egy kéz nehezedik a vállamra.

– Miért sírsz, Cassie?

– Én nem sírok. Csak az allergiám. Ez az átkozott mackó tele van porral.

Leül mellém. A mackós oldalra, nem a fegyveresre.

– Merre jártál? – kérdezem, csak hogy témát váltsunk.

– Ellenőriztem az időjárást.

– És? – Szép, kerek mondatokban, ha kérhetem. Fázom, és szükségem van a melegtakaró-hangodra, hogy biztonságban érezzem magam. Felhúzom a térdem a mellemhez, a sarkamat nekitámasztom a kanapé szélének.

– Szerintem a ma éjszaka jó lesz. – A hajnali fény utat talál a szobába az ablak elé akasztott lepedők közötti kis résen, és aranyszínűre festi az arcát. Megcsillan a fény sötét haján, és felragyog a szemében.

– Jó. – Hangosan szipákolok.

– Cassie – érinti meg a térdemet. Még a farmernadrágon keresztül is érzem kezének melegét. – Volt ez a fura ötletem.

– Az, hogy ez itt tulajdonképpen csak egy nagyon rossz álom?

Megrázza a fejét, és idegesen felnevet.

– Nem szeretném, ha félreértenéd, úgyhogy hallgass végig először, és csak utána mondj bármit is, jó? Rengeteget gondolkodtam az egészen, és még csak említést se tennék róla, ha nem gondolnám azt, hogy...

– Mondd már, Evan. Csak bökd már ki. – Ó, úristen, mit fog mondani nekem? Egész testem megfeszül. Rá se ránts, Evan. Ne mondd el nekem.

– Engedd, hogy menjek.

Megrázom a fejem. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mi ez, valami vicc? Lenézek a kezére; ujjai finoman szorongatják a térdemet.

– Azt hittem, te is jössz.

– Úgy értem: engedd, hogy én menjek. – Kicsit megrázza a térdem, hogy felnézzek rá.

Aztán végre leesik.

– Mármint te egyedül akarsz menni. Én itt maradok, te meg elmész megkeresni az öcsémet...

– Na, most ígérted meg, hogy előbb végighallgatsz...

– Én nem ígértem semmit. – Leseprem a kezét a térdemről. A gondolat, hogy képes lenne itt hagyni engem, nem egyszerűen sértő, hanem egyenesen – rémisztő. – Az ígéretet én Sammynek tettem, nem neked, úgyhogy ezt felejtsd el!

Nem hagyja magát.

– De hát te nem tudod, hogy mi van odakint.

– Miért, te tudod?

– Hát jobban, mint te.

Értem nyúl; a kezem a mellkasára téve eltolom. Na nem, haver! – Akkor meséld el nekem, mi van odakint.

Széttárja a karját.

– Gondolj csak bele, kinek nagyobb az esélye, hogy tovább éljen, hogy betarthasd az ígéreted. És ezt nem azért mondom, mert lány vagy, vagy mert én erősebb, esetleg keményebb volnék, mint te... Azért mondom, mert ha csak az egyikünk kel útra, a másiknak még mindig lesz esélye, hogy megtalálja őt abban az esetben, ha valami rosszul sül el...

– Hát ebben talán igazad van. De nem neked kell először megpróbálnod. Ő az én öcsém! Tudod, ki a fene fog itt várni, hogy majd egy szép napon itt kopogtasson az ajtón egy Némító és megkérdezze, nem tudok-e kölcsönadni neki egy bögre cukrot. Úgyhogy én megyek és egyedül.

Felpattanok a kanapéról, mintha ebben a minutumban indulnék is. Megragadja a karom; kitépem magam.

– Állj le, Evan. Folyton megfeledkezel róla, hogy én engedem meg neked, hogy velem gyere, és nem fordítva.

Lehajtja a fejét.

– Tudom, tudom én. – Aztán kicsit szomorkásan felnevet. – Azt is tudtam, hogy mi lesz a válaszod, de azért muszáj volt megkérdeznem.

– Mert azt hiszed, hogy nem tudok vigyázni magamra?

– Mert nem akarom, hogy meghalj.

66

HETEK ÓTA KÉSZÜLÜNK AZ ÚTRA. Most, az indulás előtti utolsó napon már nem igazán van teendőnk azonkívül, hogy várjuk, hogy besötétedjen. Nem akarunk sok mindent magunkkal vinni; Evan szerint két-három éjszaka alatt elérjük a Wright-Pattersont, kivéve ha lecsap ránk váratlanul megint egy hóvihar, vagy egyikünk meghal, vagy mindketten meghalunk, mely esetben az akció örök időkre elhalasztódik.

Annak ellenére, hogy alig pakoltam magamnak valamit, nehezen bírok helyet találni Mackónak a hátizsákban. Talán le kéne vágnom a lábát, és majd azt mondom Sammynek, hogy annak a Szemnek a robbanása szakította le, amely az egész Hamugödör tábort megsemmisítette.

A Szem. Ez még jobb lenne, döntöttem el magamban; nem golyót küldeni Vosch agyába, hanem egy földönkívüli bombát tuszkolni a gatyájába.

– Lehet, hogy őt nem kéne hoznod – tanácsolja Evan.

– Lehet, hogy be kéne fognod – morgom, és közben Mackó fejét belepréselem a gyomrába, majd valahogy sikerül összehúznom a hátizsákom cipzárját. – Na!

Evan mosolyog.

– Tudod, amikor először megpillantottalak az erdőben, azt hittem, hogy a te mackód.

– Az erdőben?

Arcára fagy a mosoly.

– Nem az erdőben találtál rám – emlékeztetem. A szobában pillanatokon belül legalább tíz fokkal hidegebbnek érzem a hőmérsékletet. – Egy hótömb közepén bukkantál rám.

– Úgy értettem, én voltam az erdőben, nem te – mondja. – Én pillantottalak meg az erdőből, jó fél mérföldről.

Bólintok. Nem azért, mert hiszek neki. Azért bólintok, mert tudom, hogy minden okom megvan rá, hogy ne higgyek neki.

– Ezzel még nem jöttél ki az erdőből, Evan. Édes vagy, meg hihetetlenül ápolt a körmöd, de még mindig nem tudom igazán, hogy miért olyan puha a kezed, és miért volt puskaporszagú akkor éjszaka, amikor állítólag a barátnőd sírját látogattad meg.

– Mondtam neked múlt éjjel, már két éve nem dolgoztam semmit a farm körül. A minap meg a puskámat tisztítottam. Nem tudom, mi más mondhatnék még...

– Csak azért bízom meg benned – vágok a szavába –, mert ügyesen bánsz a puskával, és eddig még nem öltél meg, bár már legalább ezer alkalmad is adódott rá. Ne szívd nagyon mellre, de van valami, amit nem értek veled és ezzel az egész helyzettel kapcsolatban, de ez nem azt jelenti, hogy soha nem is fogom érteni. Ki fogom deríteni az igazságot, és ha az olyasmi lesz, ami szembefordít velem, akkor azt teszem, amit tennem kell.

– Mit? – Már megint az az átkozott féloldalas, szexi vigyor ül a képén, a vállát felhúzva, öklét a zsebébe mélyesztve ácsorog, a szerény, szégyenlős figurát hozza, amivel, gondolom, nem mást akar, mint hogy engem – jó értelemben – megőrjítsen. Mi van benne, hogy egyszerre érzek kedvet, hogy megüssem és megcsókoljam, hogy elmeneküljek előle és odafussak hozzá, hogy szorosan átöleljem és lerúgjam a golyóját? Szeretném az Érkezést okolni azért, hogy ilyen hatással van rám, de valami azt súgja, hogy a srácok pár hónapnál jóval hosszabb ideje művelik ezt velünk.

– Azt, amit tennem kell – mondom.

Felrohanok a lépcsőn. Amikor sorra vettem magamban a teendőimet, eszembe jutott valami, amit még az elindulásunk előtt el akartam intézni.

Az emeleti fürdőszobában az összes fiókot feltúrom, míg rá nem lelek egy ollóra, aztán elkezdem levágni a hajam, tincsenként úgy húsz centit. Mögöttem megnyikordul a padló, én meg elordítom magam, anélkül hogy megfordulnék:

– Hagyd abba a settenkedést!

Egy másodperccel később Evan dugja be a fejét az ajtón.

– Mit csinálsz? – kérdezi.

– Jelképesen levágom a hajam. És te mit csinálsz? Ja, persze, csak a szokásost! Engem követsz, és ajtók mögül leskelődsz. Egyik nap, ki tudja, még az is megtörténhet, hogy összeszeded a bátorságod, és átléped a küszöböt, Evan.

– Nagyon úgy tűnik, hogy te tényleg levágod a hajad.

– Úgy döntöttem, hogy megszabadulok minden olyasmitől, ami bosszant. – A tükörből vetek rá egy pillantást.

– És a hajad miért bosszant?

– Miért kérdezed? – Most a tükörképem nézem, de a szemem sarkából őt is látom. A fenébe is, még több jelkép!

Bölcsen a távozás mezejére lép. Csatt, csatt, csatt, és a mosdókagyló megtelik a fürtjeimmel. A földszintről felhallatszanak súlyos léptei, ahogy fel-alá járkál, aztán a konyhaajtó csapódása. Gondolom, először engedélyt kellett volna kérnem tőle, hogy levághassam a hajam. Mintha legalábbis a tulajdona volnék. Mintha egy eltévedt kiskutya lennék, akit kint talált a hóban.

Hátralépek, hogy tüzetesebben áttanulmányozzam munkám eredményét. Rövidre vágott hajammal és smink nélkül úgy nézek ki, mint egy tizenkét éves. Na jó, max tizennégy. De megfelelő viselkedéssel és megfelelő kellékekkel könnyen el tudom adni magam tizenkét évesnek. Talán még a barátságos sárga iskolabuszra is meghívást kapok, hogy eljussak a „biztonságos helyre”.

Aznap délután szürke felhőtakaró vonta be az égboltot, és idő előtt leszállt az alkonyat. Evan megint eltűnik, aztán pár perccel később két ötgallonos benzines kannával tér vissza. Kérdő pillantást vetek rá, mire megszólal:

– Arra gondoltam, nem ártana egy kis elterelő hadművelet.

Beletelik egy percbe, míg leesik a tantusz.

– Te fel akarod gyújtani a saját házadat?

Bólint. Egészen izgalomba jött a kilátástól.

– Fel fogom gyújtani a saját házamat.

Végighurcolja a benzines kannákat az emeleten, fellocsolva a hálószobák padlóját. Kimegyek a verandáira, hogy ne kelljen nyelnem a benzingőzt. Egy nagy, fekete holló érkezik az udvarra heves lendülettel. Pár lépes után megáll, és rám néz csillogó, gonosz szemével. Fontolóra veszem, hogy előveszem a puskám, és lelövöm.

Nem hiszem, hogy elvéteném. Most már egész pontosan célzok, hála Evannek, ráadásul tényleg utálom a madarakat.

Kinyílik az ajtó mögöttem, és émelyítő, undorító benzinszag tódul ki rajta. Lelépek a verandáról, mire a holló károgva elrepül. Evan lejön a tornácról, majd az üres kannákat a ház oldalához támasztja.

– A pajta – mondom. – Ha tényleg elterelésnek szánod, a pajtát kellett volna felgyújtanod. Akkor a ház még mindig állna, mire visszajövünk. – Merthogy én szeretnék hinni abban, hogy mi még vissza fogunk térni ide, Evan. Te, én és Sammy, egy nagy, boldog család.

– Tudod jól, hogy nem fogunk visszajönni ide – mondja, és meggyújtja a gyufát.

67

HUSZONNÉGY ÓRÁVAL KÉSŐBB bezárult a kör, amely engem és Sammyt úgy köt össze, mint egy ezüstlánc: visszatértünk arra a helyre, ahol megígértem neki, hogy majd érte megyek.

A Hamugödör tábor pont úgy néz ki, ahogy hagytam, ami azt jelenti, ugye, hogy nincs is semmiféle Hamugödör tábor, csak egy poros út vezet át az erdőn, amelyet mérföldnyi hosszan – ahol egykor a tábor helyezkedett el – most egy nagy üres pusztaság szakít meg, ahol a talaj keményebb, mint az acél, és teljesen csupasz, még egy icike-picike fűszál vagy száraz levél sincs rajta. Persze tél van, de valahogy nem hiszem el, hogy ha beköszönt a tavasz, az irtás, amit Azok hoztak létre, virágba borul majd, mint egy rét.

Jobboldalt mutatom a helyet Evannek:

– Ott volt a barakk. Gondolom. Nehéz megállapítani így, hogy nincs semmi viszonyítási pontom az úton kívül. Arra meg a raktár. Visszafelé pedig a hamugödör, és még távolabb, arra a szakadék.

Evan csodálkozva csóválja a fejét.

– Semmi sem maradt belőle. – Megdobbantja lábát a kőkemény talajon.

– Ó, dehogynem maradt. Itt vagyok én.

Felsóhajt.

– Tudod, hogy értettem. – Mosollyal próbálkozik, de ez mostanság nem nagyon megy neki. Nagyon csendes azóta, hogy ott hagytuk az égő házat a farm közepén. Nem mintha Evan máskor bőbeszédű lenne. Többnyire morgás és kézjelek útján kommunikál. Tudod, ahogy a pasik szokták.

A fogyatkozó nappali fényben letérdel a kemény földre, leterít egy térképet, és elemlámpájával mutatja, hogy hol vagyunk.

– Az a földút nem szerepel a térképen, de biztos kapcsolódik ehhez az úthoz, talán valahol itt? Ezt követjük egészen a 675-ösig, és onnan már nyílegyenesen kell haladnunk a Wright-Pattersonig.

– Milyen messze van? – kérdezem a válla fölött kukucskálva a térképre.

– Nagyjából huszonöt-harminc mérföldre. Még egy nap, ha belehúzunk.

– Belehúzunk.

Leülök mellé a földre, és kotorászni kezdek a hátizsákjában valami ennivaló után. Találok egy kis zsírpapírba csomagolt pácolt, titokzatos húst, valamint néhány kemény kekszet. Egyet odakínálok neki. Int, hogy nem kér.

– Muszáj enned – korholom. – Fejezd be a túlzott aggodalmaskodást.

Attól fél, hogy elfogy az élelmünk. Ott van persze a puskája, de a mentési akciónak ebben a szakaszában nincs vadászat. Csendben, észrevétlenül kell áthaladnunk a vidéken, na nem mintha ez a vidék különösképpen csendes volna. Első éjszaka fegyverropogást hallottunk. Olykor egyetlen puska visszhangzó dördülését, máskor többét is. Igaz, mindig csak a távolból, soha nem annyira közelről, hogy igazán beparázzunk. Talán magányos vadászok ők is, mint Evan, akik a környék vadaiból élnek. Vagy talán kóbor gangsztabandák, amelyek még a harmadik hullám urán maradtak itt. Ki tudhatja? Vagy esetleg vannak még más tizenhat éves lányok is M16-osokkal, akik elég ostobák ahhoz, hogy azt gondolják magukról: ők az emberiség legutolsó képviselői a Földön.

Evan beadja a derekát, és elvesz egy kekszet. Egy nagyobb darabot kezd el enni. Elgondolkodva rágcsálja, és körbepillant a tarlón. Lassan besötétedik.

– Mi van, ha már nem használják a buszokat? – teszi fel a kérdést körülbelül századszorra. – Akkor hogy jutunk be?

– Akkor valami mást találunk ki. – Cassie Sullivan: szakértő stratégiai tervező.

Jól megnéz magának.

– Hivatásos katonák. Humveek. És Blackhawkok. És ez a – hogy is nevezed? – zöld szemű bomba. Jobb, ha összekapjuk magunkat, és valami igazán ütős dologgal állunk elő!

Begyűri a térképet a zsebébe, majd feláll és megigazítja a puskáját a vállán. Látszik rajta, hogy nagyon a határán van valaminek: de hogy mi fog kibukni belőle, abban nem vagyok biztos. Könnyek? Üvöltés? Nevetés?

Én ugyanúgy vagyok. Egyszerre tör rám mindhárom érzés. És talán nem ugyanazon okból. Úgy döntöttem, hogy megbízom benne, de ahogy egyszer valaki megfogalmazta, az ember nem kényszerítheti magát arra, hogy bízzon. Így hát az összes kételyt bele kell pakolni egy kis dobozba, és el kell ásni jó mélyre, majd meg kell próbálni elfelejteni, hogy hova. Az én problémám az, hogy az elásott doboz olyan, mint egy viszkető seb: nem tudom megállni, hogy ne vakarjam fel újra meg újra.

– Indulnunk kéne – jelenti ki határozottan, a borús eget vizslatva. A felhők, amelyek két napja érkeztek fölénk, még mindig itt vannak, és eltakarják a csillagokat. – Itt túlságosan szem előtt vagyunk.

Evan hirtelen balra fordítja a fejét és szoborrá dermed.

– Mi van? – kérdezem suttogva.

Felemeli a kezét. Kurtán megrázza a fejét. Feszülten kémleli a majdnem éjfekete sötétséget. Én semmit sem látok. Nem is hallok semmit. De hát én nem vagyok vadász, mint Evan.

– Egy átkozott elemlámpa – mormolja. Ajkát a fülemhez nyomva súgja: – Mi van közelebb: az erdő a másik oldalon vagy a szakadék?

Megrázom a fejem. Nem igazán tudom.

– A szakadék, gondolom.

Egy pillanatig sem habozik. Megragadja a kezem, és elindulunk futva arrafelé, amerre a szakadékot gondolom, sejtem, remélem. Nem tudom, mennyit rohantunk, mire odaértünk. Valószínűleg nem volt olyan messze, mint amilyennek tűnt. Mindenesetre az volt az érzésem, hogy egy örökkévalóság óta futunk. Evan leenged a szakadék sziklás aljára, azután leugrik mellém.

– Evan?

Ujját az ajkára nyomva csendre int. Felhúzódzkodik oldalt, hogy kikémleljen a szakadék pereme fölött. A hátizsákjára mutat, én pedig addig kotorászok benne, míg a kezembe nem akad a messzelátója. Ráncigálni kezdem Evan nadrágszárát.

– Mi van? – De lerázza magáról a kezem. Ujjait – hüvelykjét befelé tartva – háromszor egymás után a combjához érinti. Négyen vannak? Vajon ezt akarja közölni? Vagy valami vadászkódot használ, mondjuk, hogy állj négykézlábra?

Sokáig meg se moccan. Végre aztán visszaereszkedik mellém, és ajkát a fülcimpámhoz érintve beszél hozzám.

– Errefelé jönnek. – Közben mereszti a szemét a homályba, a szakadék másik fala felé, ami sokkal meredekebb, mint ez, amelyiken lejöttünk. Viszont a másik oldalt erdő borítja, vagy legalábbis az, ami az erdőből megmaradt: összeroncsolt fatönkök, törött ágak és indák gubancos hálója. Jó fedezék. Mindenesetre jobb, mint teljesen védtelenül ücsörögni egy hasadékban, ahonnan a rosszfiúk simán kihalászhatnak, mint halat a hordóból. Evan beharapja az ajkát – az esélyeinket latolgatja. Lesz időnk fölmászni a másik oldalon, még mielőtt észrevennének bennünket?

– Maradj lent.

Lekapja válláról a puskát, bakancsos lábát az egyenetlen sziklafelületnek feszíti, könyökével támaszkodva a fenti talajra. Én közvetlenül alatta fekszem, magamhoz szorítva az M16-ost. Ja, azt mondta, hogy maradjak lent. Tudom. De én nem fogok itt kuporogni, arra várva, hogy mikor ér utol a végzet. Már megtettem ezt korábban, és soha többé nem vagyok hajlandó rá.

Evan tüzel; a néma sötétség belerázkódik. A puska visszarúg, amitől kibillen az egyensúlyából, megcsúszik a talpa, és egyenesen lezuhan. Szerencsére ott fekszik alatta egy idióta, aki felfogja az esését. Mármint ő mondhatja magát szerencsésnek. Kevésbé az az idióta.

Legurul rólam, talpra ránt, és a másik oldal felé taszigál. De meglehetősen nehéz gyorsan mozogni, amikor az ember egyszerűen nem kap levegőt.

Egy lángcsóva esik a szakadékba, pokoli vörös ragyogásul szakítva fel a sötétséget. Evan a hónom alá nyúlva fellendít. Ujjhegyeimmel sikerül megkapaszkodnom a szurdok szelében, lábujjaimat meg dühödten mélyesztem bele a falba, vadul pedálozva magam befelé, mint valami hibbant biciklista. Végül megemeli a fenekemet lentről és egy utolsó nagy nekirugaszkodással át is jutottam a szakadék túlsó felére.

Megfordulok, hogy felsegítsem, de ordítani kezd, hogy fussak – most már nincs értelme csendben maradni –, amikor egy kicsi, ananászforma tárgy pottyan mögé a szakadékba.

Elsikítom magam:

– Gránát! – Evannek egy teljes másodperce van így arra, hogy fedezéket keressen magának.

Ami azért nem mondható, hogy elég lenne.

A robbanás a földhöz vágja, és abban a pillanatban egy terepruhába bújt alak jelenik meg a szemközti oldalon. Én indítok most az M16-osommal, és összevissza sikítozom, ahogy csak a torkomon kifér. Az alak visszabotladozik, de én továbbra is küldöm a golyózáport arra a helyre, ahol az előbb állt. Nem hinném, hogy Cassie Sullivan válaszára számított, amikor elküldte a meghívót erre a posztapokaliptikus óriásbulira.

Kiürítem az egész tárat, aztán cserélek. Számolok tízig. Rábírom magam, hogy lenézzek, felkészítve magam a látványra, amire számítok. Evan holtteste a szakadék fenekén, ízekre tépve – és csak azért, mert én voltam az egyetlen dolog, amiért érdemesnek látta meghalni is. Én, a lány, aki hagyta, hogy megcsókolja őt, de ő maga sosem kezdeményezte a csókot. A lány, aki sosem köszönte meg neki, hogy megmentette az életét, ehelyett gúnnyal és vádaskodással fizetett érte. Tudom, hogy mit fogok látni, amikor lepillantok a szakadékba. De nem.

Evan felszívódott.

Az a kis hang a fejemben, akinek az a dolga, hogy életben tartson, most azt üvölti: fuss!

Úgyhogy futok.

Átugrok kidőlt fatörzseken és a tél során elszáradt cserjéken, és most újra felhangzik az ismerős fegyverropogás, a gyorstüzelő pop-pop-pop.

Gránátok. Lángok. Támadófegyverek. Nem holmi gangszták vadásznak ránk. Ezek vérprofik.

Kívül kerülve a jelzőfény pokoli gonosz ragyogásán, előbb a sötétségnek, majd egy fának ütközöm. Az utóbbi ütközéstől a földre esem. Nem tudom, mennyit szaladhattam, de szerintem elég hosszú távot tehettem meg, mert már nem látom a szakadékot, és saját szívverésemen kívül, amely vadul dörömböl a fülemben, semmi mást nem hallok.

Odarohanok egy kidőlt fenyőfa törzséhez, és lekuporodom mögé. Várom, hogy a lélegzetvételem, amit a jelek szerint a szakadékban hagytam, végre utolérjen. Várom, hogy egy másik jelzőfény lobbanjon elém a sötét erdőben. Várom, hogy Némítók csörtessenek felém a bokrok alatt.

A távolban most megszólal egy puska. A dördülést éles sikoly követi. Aztán automata fegyverek felelnek rá pergőtűzzel, majd egy újabb gránát érkezik, aztán csak a csend.

Hát, nem rám lövöldöznek, úgyhogy biztosan Evan az, gondolom magamban. Ettől egyrészt jobban érzem magam, mert megkönnyebbültem, másrészt meg lényegesen rosszabbul érzem magam, hiszen milyen már az, hogy ő kint egyedül száll szembe a hivatásosok egész csapatával, én meg? Itt kuksolok egy fa mögött, mint egy rémült kislány.

Igen ám, de mi lesz Sammel? Visszafuthatok harcolni, és valószínűleg veszíteni, vagy maradhatok itt meghúzódva, hogy túléljem ezt az egészet, és be tudjam tartani az ígéretemet.

Ez egy vagy-vagy világ.

Aztán megint puskaropogás. Amit egy újabb lányos visítás követ.

Aztán még nagyobb csend.

Egyesével szedi le őket. Egy farmer srác nulla harci tapasztalattal a hivatásos katonák egész rajával szemben. Túlerővel szemben. Egy egész arzenállal szemben. S mindeközben olyan brutális hatékonysággal végez velük, mint a sztráda mentén dolgozó Némító. Mint a vadász, aki beűzött a kocsi alá, hogy aztán titokzatosan nyoma vesszen.

Puskaropogás.

Sikoly.

Csend.

Nem mozdulok. Rettegve guggolok a fatörzsem mögött és várakozom. Az elmúlt tíz perc alatt annyira a szívemhez nőtt ez a fa, hogy elhatároztam, még nevet is adok neki: Howard, a kedvenc tuskóm.

Tudod, amikor először megpillantottalak az erdőben, azt hittem, hogy a te mackód.

Halott levelek és letört ágak zizzenése-roppanása, ahogy rájuk tapos valaki. Az erdő sötét hátterére egy még sötétebb árnyék vetül. Majd halkan megszólal a Némító. Az én Némítóm.

– Cassie? Cassie, most már biztonságban vagy.

Talpra állok, és puskámmal egyenesen Evan Walker arcába célzok.

68

GYORSAN MEGÁLL, de a zavarodott pillantás csak fokozatosan ül ki a szemébe.

– Cassie, én vagyok.

– Tudom, hogy te vagy. Csak épp azt nem tudom, hogy te ki vagy.

Az álla megfeszül. A hangja is feszült. A dühtől? Vagy a frusztrációtól? Nem tudom megállapítani.

– Ereszd le a puskát, Cassie.

– Ki vagy te, Evan? Már ha egyáltalán ez a neved.

Halványan mosolyog. Aztán térdre rogy, imbolyog, eldől, végül elterül a földön, és nem mozdul többé.

Várok, puskám keresőjét a tarkójára irányítva. Nem mozdul. Átugrom Howard fölött, és megbököm Evant a lábammal. Még mindig nem moccan. Letérdelek mellé, a puskatust a combjának támasztva rászorítom az ujjam a nyakára, a pulzusát keresve. Életben van. Nadrágja cafatokban lóg a combjától lefelé. Nedvességet érzek, ahogy megérintem. Megszagolom az ujjhegyemet. Vér.

Nekidöntöm az M16-osom a földön heverő fenyőfának, és a hátára gördítem Evant. Szemhéja megrebben. Kezét felém nyújtja, és véres tenyerével megérinti az arcomat.

– Cassie – suttogja. – Cassie mint Cassiopeia.

– Fejezd be – mondom. Észreveszem, hogy a puskája ott hever mellette; elrúgom a közeléből. – Mennyire sérültél meg?

– Azt hiszem, elég csúnyán.

– Hányan voltak?

– Négyen.

– De egy pillanatig sem volt esélyük ellened, ugye?

Hosszan felsóhajt. Tekintete az enyémet keresi. Nincs szükségem szavakra ahhoz, hogy megértsem a válaszát, a szeme mindent elárul.

– Hát, nem sok.

– Mert neked nincs szíved ölni, de azt megteszed, amit meg kell tenned. – Visszatartom a lélegzetemet. Tudnia kell, hogy hova akarok kilyukadni.

Habozik. Végül bólint. Látom a fájdalmat a tekintetében. Félrenézek, hogy ő ne láthassa ugyanezt az enyémben. De ha már elindultál ezen az úton, Cassie, akkor nincs visszaút.

– És te nagyon jó vagy abban, amit van szíved megtenni, ugye?

Hát végül is ez itt a kérdés, nem? És ezt a kérdést magadnak is fel kell tenned: mit van szíved, bátorságod megtenni, Cassie?

Ő az, aki megmentette az életem. Hogy lehet egy személyben az is, aki megpróbálta elvenni az életem? Ennek semmi értelme.

Volna szívem hagyni őt elvérezni, csak azért, mert most már tudom, hogy hazudott nekem, mert ő nem a kedves Evan Walker, aki nem szívesen vadászik, nem a gyászoló fiú és testvér és szerető, hanem valaki más, valami, ami talán még csak nem is emberi? Vajon megvan-e bennem az, amire szükségem ahhoz, hogy az első számú szabályt kövessem, szigorúan kérlelhetetlenül, egészen a végső, brutális, megbocsáthatatlan következtetésig, és golyót eresztve a szép homlokába tegyek pontot az ügy végére?

Ó, te sem veszed be ezt a szar dumát, mégis kit akarsz hülyíteni?

Elkezdem kigombolni az ingét.

– Le kell vennünk rólad ezeket a cuccokat – motyogom.

– Fogalmad sincs, milyen régóta vágyom arra, hogy végre ezt mondd. – Mosolyog. Féloldalasan. Szexin.

– Ebből nem fogsz tudni jól kimászni, haver. Fel tudnál ülni egy kicsit? Még egy kicsit. Tessék, nyeld le ezeket. – Egy maroknyi fájdalomcsillapítót adok neki az elsősegélydobozból. Két nagy korty vízzel el is tünteti őket.

Lehúzom róla az ingét. Folyamatosan engem figyel; én viszont kerülöm a pillantását. Amíg én leráncigálom a bakancsát, kicsatolja az övét, és lehúzza nadrágja cipzárját. Felemeli a fenekét, de képtelen vagyok lehúzni róla a nadrágot – a véráztatta anyag teljesen rátapadt a testére.

– Tépd le – utasít. A hasára fordul. Megpróbálom, de a vértől iszamós anyag folyamatosan kicsúszik a kezemből.

– Tessék, használd ezt. – Egy véres kést nyom a kezembe. Nem firtatom, kinek a vére az.

Szakadásról szakadásra haladok, lassan, óvatosan; rettegek, nehogy megvágjam őt véletlenül. Azután előbb az egyik, majd a másik lábáról is lehámozom a nadrágot, mint ahogy a banánt szoktam megszabadítani a héjától. Ez az, a tökéletes metafora. Meghámozni a banánt. Tudnom kell, hogy mi az igazság, de nem juthatok az ízletes gyümölcshöz, csak miután lehántom a külső héját...

Apropó, gyümölcs, ott vagyok már lent – úgy értem, ő van már teljesen lecsupaszítva: alsónadrágra.

Miután szembesülök a látvánnyal, megkérdezem:

– Muszáj nekem a fenekedet bámulnom?

– Hát, kíváncsi vagyok a véleményedre.

– Na elég legyen már a béna humorizálásból. – Mindkét csípőjén erős kézzel szétrántom a textilt, és lehámozom róla: ott fekszik előttem csupaszon. A feneke nagyon rosszul néz ki. Úgy értem, rendesen megszórták srapnellel. Ettől eltekintve nem megvetendő látvány.

Lemosom róla a vért az elsősegély dobozból vett gézzel, és megpróbálom visszatartani a hisztérikus nevetést, amely rohamokban próbál feltörni belőlem. Az elviselhetetlen stresszt okolom érte, semmiképpen nem azt a tényt, hogy épp Evan Walker seggét törölgetem.

– Úristen, hogy nézel ki.

Zihálva veszi a levegőt.

– Egyelőre elég lesz, ha sikerült elállítanod a vérzést.

Ellátom a sebeit, ahogy tőlem telik.

– Át tudnál fordulni a hátadra? – kérdezem.

– Inkább nem.

– Látnom kell elöl is. – Ó, atyaságos úristen. Elöl?

– Elöl minden a legnagyobb rendben, higgy nekem.

Visszaülök a földre. Teljesen kimerültem. Azt hiszem, ebben az egy vonatkozásban tényleg hiszek neki.

– Meséld el, mi történt.

– Miután kijutottam a szakadékból, futni kezdtem. Találtam egy részt, amelyik nem volt olyan mély, és ott másztam ki. Körözni kezdtem körülöttük. A többit már valószínűleg hallottad te is.

– Én három lövést hallottam. Te azt mondtad, négy fickó volt.

– Kés.

– Ezzel a késsel?

– Azzal. Az ő vére van a kezemen, nem az enyém.

– Ó, köszi a felvilágosítást. – Dörzsölni kezdem az arcom ott, ahol hozzám ért. Úgy döntöttem, nem lacafacázok: a lehető legrosszabb forgatókönyvemmel szembesítem az aktuális helyzetre vonatkozóan. – Te egy Némító vagy, ugye?

Néma csend. Milyen ironikus.

– Vagy emberi lény vagy? – suttogom. Mondd, hogy ember, Evan. És amikor ezt mondod, tökéletesen mondd, úgy, hogy kétségem ne legyen felőle. Könyörgök, Evan, tényleg nagy szükségem van arra, hogy lesöpörjek minden kételyt. Tudom, hogy azt mondtad, hogy nem bírod kényszeríteni magad, hogy megbízz valakiben – de a fenébe is akkor csináld úgy, hogy más megbízzon benned. Csináld úgy, hogy én megbízhassak benned. Mondd ki. Mondd, hogy emberi lény vagy.

– Cassie...

– Ember vagy?

– Hát persze hogy ember vagyok.

Mély levegőt veszek. Kimondta, igaz, de nem tökéletesen. Nem látom az arcát, megbújik a könyöke hajlatában. Talán ha látnám az arcát, az tökéletessé tenné, és akkor elengedhetném ezt a borzasztó gondolatot. Felveszek egy pár steril törlőkendőt, és elkezdem törölgetni a vérét – vagy akárki vérét – a kezemről.

– Ha ember vagy, miért hazudtál nekem?

– Nem minden volt hazugság.

– Csakhogy a részletek számítanak.

– Épp a részletekről nem hazudtam neked.

– Te ölted meg azt a három embert az autópályán?

– Igen.

Megrándulok. Nem egy igenre számítottam. Inkább valami olyasmire, hogy Te viccelsz? Ne légy már paranoiás. Ehelyett egy halk, egyszerű választ kaptam, mintha mondjuk, azt kérdeztem volna tőle, hogy fürdött-e már a szabadban meztelenül?

A következő kérdés az eddigi legnehezebb:

– Te lőttél lábon?

– Igen.

Végigfut rajtam a hideg, és leejtem a véres törlőkendőt.

– Miért lőttél lábon, Evan?

– Mert nem akartalak fejbe lőni.

Nahát. Ennyi.

Előrántom a Lugert, és az ölemben tartom. A feje nagyjából lépésnyire van a térdemtől. Az egyetlen dolog, ami meg lep, hogy a fegyvert tartó személy reszket, mint a kocsonya, az pedig, akinek az élete egy hajszálon függ, az ő kegyelmétől, tökéletesen nyugodt.

– Most elmegyek – közlöm vele. – Itt hagylak elvérezni, ahogy te hagytál engem a kocsi alatt.

Várom, hogy mondjon valamit.

– Nem mentél el – hívja fel a figyelmemet.

– Várom, hogy elmondd, amit el kell mondanod.

– Ez túl bonyolult.

– Nem, Evan. A hazugságok bonyolultak. Á, igazság egyszerű. Miért lődöztél le embereket a sztráda mellett?

– Mert féltem.

– Mitől féltél?

– Attól, hogy nem emberek.

Sóhajtok. Előszedek a hátizsákomból egy palack vizet, nekidőlök a fának, és lehúzok egy nagy kortyot.

– Lelőtted azokat az embereket a sztráda mentén – és engem – és még ki tudja, kiket; tudtam, hogy nem állatokra vadászni jársz ki éjjelente – mert már tudtál a negyedik hullámról. Én vagyok a te Keresztes Katonád.

Belebólint a könyökhajlatába. Tompán hallom a hangját.

– Hát, ha így akarod felfogni.

– Ha azt akartad, hogy meghaljak, miért ráncigáltál ki a hó alól? Miért nem hagytál ott halálra fagyni?

– Nem akartam, hogy meghalj.

– Azok után, hogy lábon lőttél, majd ott hagytál, hogy ott vérezzek el a kocsi alatt.

– Nem, te még a saját lábadon álltál, amikor elfutottam.

– Elfutottál? Miért futottál el? – Nehezemre esik magam elé képzelni a menekülő Evant.

– Féltem.

– Azért lőtted le azokat az embereket, mert féltél. Azért lőttél le engem, mert féltél. Azért futottál el, mert féltél.

– Gondjaim lehetnek a félelem kezelésével.

– Azután meg rám találsz, és elcipelsz a házba, addig ápolsz, míg vissza nem nyerem az egészségemet, hamburgert sütsz nekem, megmosod a hajam, és megtanítasz célozni, és smárolsz velem azzal a céllal... miért is?

Felém fordítja a fejét, hogy fél szemmel a szemembe nézhessen.

– Tudod, Cassie, ez most egy kicsit igazságtalan tőled.

Leesik az állam.

– Én vagyok igazságtalan?

– Hogy itt vallatsz engem, miközben fémszilánkok állnak ki a fenekemből.

– Ez aztán végképp nem az én hibám – csattanok fel. – Te akartál annyira jönni. – A félelem jéghideg késként fut végig a hátgerincemen. – Tényleg, miért jöttél el velem, Evan? Ez is valami trükk? Fel akarsz használni valamire?

– Sammy a te ötleted volt – figyelmeztet. – Én le akartalak beszélni róla. Még azt is felajánlottam, hogy elmegyek érte egyedül.

Reszket. Meztelen, és itt kint nagyjából négy fok lehet. Ráterítem a hátára a dzsekijét, és testének többi részét, ahogy tudom, a farmeringével takarom le.

– Sajnálom, Cassie.

– Melyik részt?

– Mindegyiket. – A szavai összefolynak: kezdenek hatni a fájdalomcsillapítók.

Keményen, két kézzel szorongatom a fegyverem. Ugyanúgy reszketek, mint ő. Csak nem a hidegtől.

– Evan, azért öltem meg azt a katonát, mert nem volt választásom. Én nem járkálok ki nap mint nap azért, hogy embereket keressek, akiket legyilkolászhatok. Én nem állok lesben az útszéli erdőben, és nem lövök le mindenkit, aki arra jár, mert talán, esetleg Azok közül valók. – Bólintok magamnak. Ez tényleg egyszerű. – Te nem lehetsz az, akinek mondod magad, mert ha ő lennél, nem lettél volna képes ilyen dolgokat tenni, amiket tettél!

Most már semmi más nem érdekel, csak az igazság. És az, hogy ne legyek idióta. És hogy ne érezzek iránta semmit, mert különben sokkal nehezebb – talán lehetetlen – lesz megtennem azt, amit meg kell tennem. Márpedig ha meg akarom menteni a testvéremet, nem ismerhetek lehetetlent.

– Mi következik ezután?

– Reggel ki kell szednünk a srapnelt belőlem.

– Úgy értem, mi jön ez után a hullám után? Vagy te vagy az utolsó hullám, Evan?

Felnéz rám félszemmel, ami az arcából látszik, és tehetetlenül tekergeti a nyakat.

– Nem tudom, hogyan győzhetnélek meg téged...

A fegyver csövét halántékára szorítom, közvetlenül a nagy csokoládébarna szeme mellé, amellyel engem bámul, és úgy sorolom vicsorogva:

– Első hullám: villanyoltás. Második hullám: vízözön. Harmadik hullám: pestis. Negyedik hullám: némítók. Mi a következő, Evan? Mi az ötödik hullám?

Nem válaszol. Elvesztette az eszméletét.

69

HAJNALBAN MÉG MINDIG ájult, és jéghideg, úgyhogy veszem a puskám, és elindulok egy hosszú sétára az erdőbe, hogy felmérjem a keze munkáját. Visszatekintve ez vélhetőleg nem volt valami okos dolog részemről. Mert mi van, ha például az éjjeli támadóink erősítést kértek? Én leszek a fagyasztott pulyka, amelyet díjként kap meg a lövészverseny győztese. Nem vagyok rossz céllövő, de nem is vagyok egy Evan Walker.

Ami azt illeti, maga Evan Walker sem Evan Walker.

Nem tudom, hogy ki ő, mi ő. Azt mondja, ember, és úgy is néz ki, mint egy ember, úgy beszél, úgy vérzik és, na jó, úgy is csókol, mint egy ember. „Mit rózsának hívunk mi, bárhogy nevezzük...”[3] bla-bla-bla. És a megfelelő dolgokat mondta, akkor is például, amikor bevallotta, hogy ugyanazért lövöldözik az emberekre, amiért én is megöltem a Keresztes Katonát.

A gond azzal van, hogy én ezt nem veszem be. És most képtelen vagyok eldönteni, hogy melyik a jobb: a halott Evan, vagy az élő Evan. Halott Evan nem tud segíteni abban, hogy betarthassam az ígéretemet. Élő Evan tud.

Miért lőtt le – hogy aztán megmentsen? És mit akart mondani azzal, hogy én mentettem meg őt?

Különös. Amikor a karjában tartott, biztonságban éreztem magam. Amikor megcsókolt, elmerültem benne. Mintha két különböző Evan létezne. Van az az Evan, amelyiket én ismerek, és van a másik Evan, akit nem ismerek. Evan, a farmer srác, akinek puha keze van, és addig simogat a puha kezével, míg dorombolni nem kezdek, mint egy cica. És Evan, a színlelő, a hidegvérű gyilkos, aki lelőtt engem.

Abból fogok kiindulni, hogy emberi lény – legalábbis biológiailag. Lehet, hogy egy klón, akit az anyahajón neveltek ki begyűjtött DNS-ből. Vagy talán nem is olyasmi ez, mint a Csillagok háborújában, viszont sokkal megvetendőbb: mert a saját fajának árulója. Lehet, hogy a Némítók épp azok: emberi zsoldosok.

Azok adnak valamit neki, hogy megöljön minket. Vagy megfenyegették őt – például azzal, hogy elrabolják valamelyik szerettét. (Laurent? Valójában soha nem láttam a sírját.) És felajánlottak neki egy üzletet. Ölj meg húsz embert, és visszakapod őt.

És végül az utolsó lehetőség az, hogy Evan tényleg az, akinek mondja magát. Magányos, rémült, aki azelőtt öl, mielőtt őt ölnék meg, az első szabály következetes híve, mindaddig, míg meg nem szegte azzal, hogy elengedett és aztán visszahozott.

Ez megmagyarázná mindazt, ami történt, valamint az első két lehetőséget is. Minden stimmel. Lehetne ez az igazság. Ha nem volna az a kis idegesítő probléma.

A katonák.

Ezért nem megyek el egyszerűen az erdőből. Látni akarom a saját szememmel, hogy mit tett.

Tekintve, hogy a Hamugödör tábor ma már olyan pusztaság, mint egy sómező, gond nélkül megtalálom Evan áldozatait. Az egyiket a szakadék szélénél. Kettőt onnan pár száz méterrel odébb. Mind a három fejbe lőve. A sötétben. Miközben ők is lőttek rá. Az utolsó annak a helynek a közelében hever, ahol egykor a barakk volt. Talán épp ugyanazon a helyen, ahol Vosch megölte az apámat.

Egyikük sem idősebb tizennégynél. Mindegyik valami fura, ezüstszínű szemtapaszt visel egy fejpánton. Mi lehet ez valami éjjellátó-technológia? Ha igen, az még lenyűgözőbbé teszi Evan teljesítményét – igaz, beteges módon.

Evan magához tért, mire visszaérek. A kidőlt fának támaszkodva ül. Sápadt, remeg, a szeme egészen beesett.

– Ezek gyerekek voltak – mondom neki. – Csak kölykök.

Becsörtetek a mögötte lévő összeszáradt bokorba és kiadok magamból mindent.

Utána jobban érzem magam.

Visszamegyek hozzá. Eldöntöttem, hogy nem fogom megölni. Egyelőre. Még mindig többet ér nekem élve, mint holtan. Ha ő egy Némító, akkor lehet, hogy tudja, mi történt az öcsémmel. Úgyhogy magamhoz veszem az elsősegélyládát, és letérdelek elé.

– Oké, akkor kezdődhet a műtét!

A dobozban találok egy csomag steril törlőkendőt. Figyelmesen, csendben szemléli, hogyan törlöm le áldozata vérét a késről.

Nehezen nyelek, torkomban ott ül még a friss hányás csípős íze.

– Nem csináltam még ilyet soha – mondom. Elég nyilvánvaló, de hát úgy érzem magam, mintha egy idegennel beszélnék.

Bólint, és átfordul a hasára. Félretolom az inget, félig lemeztelenítve a hátsóját.

Eddig még sosem láttam meztelen férfit. Most meg itt térdelek a lába közt, bár azért nem látom őt teljes meztelenségében. Csak a hátsó felét. Különös, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az első alkalom, amit egy meztelen fickóval töltök. Különben meg, lehet, hogy mégse olyan fura.

– Akarsz még egy fájdalomcsillapítót? – kérdezem. – Hideg van, és a kezem remeg...

– Nem kell több tabletta – morogja bele a könyökébe.

Először lassan dolgozom, gyöngéden piszkálva bele a sebekbe a kés hegyével, de hamar rájövök, hogy nem ez a legjobb módja annak, hogy fémet szedjünk ki az emberi – esetleg nem emberi – húsból. Így csak meghosszabbítom a gyötrelmeket.

A hátsójából kiszedni tart a legtovább. Nem mintha szándékosan időznék el fölötte. Csak hát olyan sok itt a beágyazódott repesz. Nem ficánkol, nem izeg-mozog. A szeme is alig rebben. Néha egy-egy húhh! Néha csak sóhajt egyet.

Leveszem a hátáról a dzsekit. Itt nincs túl sok seb, és azok is többnyire egy helyen vannak, alul. Merevek az ujjaim, fáj a csuklóm, kényszerítem magam, hogy gyorsabban dolgozzam – gyorsan, de óvatosan.

– Kitartás – mormolom. – Mindjárt kész vagyok.

– Mindjárt én is.

– Nincs elég sebkötözőnk.

– Használd, amit tudsz.

– És a fertőzés?

– Van pár penicillintabletta a készletben.

Visszafordul a hátára, míg előbányászom a tablettákat. Kettőt vesz be vízzel. Hátradőlök, teljesen le vagyok izzadva, holott alig van több nulla foknál.

– Miért gyerekek? – kérdezem.

– Nem tudtam, hogy gyerekek voltak.

– Lehet, hogy nem, de állig fel voltak fegyverezve, és tudták, hogy mit csinálnak. Szerencsétlenségükre te is tudtad. Viszont elfelejtetted megemlíteni nekem a kommandós kiképzésed.

– Cassie, ha nem bízhatunk meg egymásban...

– Evan, mi nem bízhatunk meg egymásban. – Legszívesebben fejbe vágnám, és könnyekben törnék ki. E kettőt egyszerre. Eljutottam arra a pontra, hogy belefáradtam abba, hogy fáradt vagyok. – Pont ez a lényeg.

Fölöttünk az égen a napsugarak rést ütöttek a felhők falán, és ragyogó kék égdarabkát tártak elénk.

– Földönkívüli klóngyerekek? – találgatok. – Vagy Amerika nem tud összeszedni valamirevaló újoncokat, nincs más, akit hadba lehet állítani? Most komolyan, miért rohangálnak a kölykök automata fegyverekkel és gránátokkal a kezükben?

Megrázza a fejét. Kortyol egy kis vizet. Megrándul a fajdalomtól.

– Lehet, hogy mégiscsak szükségem lesz még egy fájdalomcsillapítóra.

– Vosch azt mondta, hogy csak a gyerekeket viszik. Azért gyűjtik össze a gyerekeket, mert hadsereget képeznek ki belőlük?

– Lehet, hogy Vosch nem Azok közül való. Lehet, hogy a hadsereg vitte el a gyerekeket.

– Akkor miért ölt meg mindenki mást? Miért küldött golyót apám fejébe? És ha ő nem Azok közül való, honnan szerezte a Szemet? Valami nagyon bűzlik itt, Evan. És te pontosan tudod, hogy mi zajlik. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy tudod. Miért nem vagy képes egyszerűen csak elmondani nekem? Megbízol bennem annyira, hogy fegyvert adsz a kezembe, és hagyod, hogy kiszedjem a repeszeket a hátsódból, de annyira azért nem, hogy eláruld az igazságot?

Hosszan bámul rám. Azután megszólal:

– Bárcsak ne vágtad volna le a hajad!

Most aztán tényleg nagyon kiakadnék, ha nem fáznék ennyire, nem lenne hányingerem, és ha nem lennék ennyire feszült.

– Esküszöm az élő istenre, Evan Walker – mondom tompa hangon –, ha nem volna szükségem rád, ebben a pillanatban már halott volnál.

– Ez esetben örülök, hogy szükséged van rám.

– És ha rájövök, hogy hazudsz nekem a legfontosabb dologban, tényleg megöllek.

– Mi a legfontosabb dolog?

– Hogy ember vagy te is.

– Ugyanannyira vagyok ember, mint te, Cassie.

Megfogja a kezem. Mindkettőnk keze véres. Az enyémen az ő vére. Az övén egy fiúé, aki nem sokkal volt idősebb, mint az öcsém. Vajon hány ember vére szárad ezen a kézen?

– Azok vagyunk hát? – kérdezem. Kezdek nagyon bedühödni. Nem bízhatok meg benne. Muszáj megbíznom benne. Nem hihetek neki. Muszáj hinnem neki. Ez lenne Azok végső célja? Az utolsó hullám, amely véget vet az összes előző hullámnak lecsupaszítva az emberségünket puszta állati ösztöneinkre – míg mindannyian nem leszünk többek holmi lelketlen ragadozóknál, akikkel elvégeztetik a piszkos munkát, akik ugyanolyan magányos harcosok, mint a cápák, és ugyannyi könyörület is szorult beléjük, mint egy cápába?

Észreveszi a szememben felvillanó állati tekintetet.

– Mi van? – kérdezi.

– Nem akarok cápa lenni – suttogom.

Némán mered rám egyetlen hosszú, nyomasztó pillanatig. Végül is mondhatta volna azt is, hogy: Cápa? Mi? Kicsoda? Miről beszélsz? Ki állított olyat, hogy te cápa lennél? Ehelyett elkezd bólogatni, mint aki tökéletesen vágja, miről beszélek.

– Nem vagy az.

Te nem vagy az, nem mi. Most én meredek rá hosszan.

– Ha a Föld haldokolna, és el kellene hagynunk – mondom lassan –, és találnánk egy másik bolygót, de ott már lennének mások, olyanok, akikkel valamilyen okból nem férnénk össze...

– Akkor megtennénk azt, ami szükséges.

– Mint a cápák.

– Mint a cápák.

Gondolom, próbálta minél finomabban csomagolni. Számított neki, gondolom, fontosnak tartotta, hogy ne essek túl nagyot, amikor földet érek a valóság talaján. Hogy ne érjen túl nagy sokk. Azt akarta, gondolom, hogy magamtól jöjjek rá, anélkül hogy neki kellene közölnie velem.

Félrelököm a kezét. Dühös vagyok, hogy egyáltalán valaha megengedtem neki, hogy hozzám érjen. Dühös vagyok magamra, hogy vele maradtam annak ellenére, hogy tudtam: vannak dolgok, amiket nem mond el nekem. Dühös vagyok apámra azért, mert hagyta Sammyt felszállni arra a buszra. Dühös vagyok Voschra. Meg arra a zöld szemre, amely a horizontunkon lebeg. Dühös vagyok magamra, hogy megszegtem az egyes számú szabályt az első helyes srácért, aki az utamba került – és miért? Na, miért? Azért, mert szép a keze, és kedvesen szólt hozzám, és mert a lehelete csokoládéillatú volt?

Addig ütlegelem öklömmel a mellkasát, amíg ki nem megy a fejemből, hogy voltaképpen miért is ütöm, amíg ki nem ürül belőlem teljesen a harag. Amíg semmi más nem marad bennem ott, ahol egykor Cassie volt, csak egy fekete lyuk.

Lefogja a kezemet.

– Cassie, állj már le! Nyugodj meg! Nem vagyok az ellenséged.

– Akkor kinek vagy az ellensége, mi? Mert valakié csak vagy. Nem vadászgatni jártál el éjszakánként – legalábbis nem állatokra vadásztál. És a gyilkos nindzsamozdulatokat se az apád farmján dolgozva tanultad meg. Folyton azt mondod nekem, hogy mi nem vagy, mikor én csak azt szeretném tudni, hogy mi vagy! Mi vagy te, Evan Walker?

Elengedi mindkét csuklóm, és váratlanul hozzászorítja a kezét az arcomhoz, végigsimít finom tapintású hüvelykujjával az orrnyergemen. Mintha utoljára látna.

– Én cápa vagyok, Cassie – mondja lassan, tagoltan; úgy húzza elő magából a szavakat, mintha utoljára beszélne hozzám. Úgy néz a szemembe, hogy az ő tekintetét elhomályosítják a könnyek, mintha utoljára látna engem. – Egy cápa, aki azt álmodta, hogy ember.

A fénysebességet meghazudtoló gyorsasággal zuhanok bele abba a fekete lyukba, amely az Érkezéskor nyílt meg bennem, és aztán mindent elnyelt, ami az útjába akadt. A lyuk, amelybe apám anyám halála után bámult bele, a fekete lyuk, amelyikről én azt hittem, hogy ott kint van valahol, tőlem függetlenül létezik, de valójában sosem ott volt. Bennem volt, eleve, már a kezdetektől fogva mindig is bennem volt, és egyre csak növekedett, felfalva a remény, a bizalom és a szeretet minden apró morzsáját, ami még megmaradt bennem. Átrágta magát a lelkem galaxisán, míg én konokul kapaszkodtam egy alternatívába – egy olyan lehetőségbe, amely most úgy néz rám, mintha utoljára tenné.

Úgyhogy azt teszem, amit a legtöbb értelmes ember tenne ebben a helyzetben.

Elfutok.

Átcsörtetek az erdőn a fanyar téli levegőben – csupasz ágak, kék ég, hervadt levél, aztán kitörök a fák közül a nyílt mezőre, bakancsom alatt csikorog a fagyos talaj, és ott szaladok tovább a közönyös égbolt kupolája alatt, melyen most ragyogó kék függöny fedi el a mögötte lévő milliárd és milliárd csillagot, amelyek még most is ott vannak, és most is lenéznek rá, a rohanó lányra, akinek ide-oda röpködnek rövidre vágott tincsei, akinek csorog a könny az arcán, aki nem menekül semmi elől, és nem fut semmi felé. Csak fut, rohan, mint egy őrült, mert ez a leglogikusabb lépés, amit tehet, most, hogy ráébredt arra, hogy az egyetlen személy a Földön, akiben végül megbízott, nem a Földről származik. Nem számít, hogy többször mentette már meg az életét, mint amennyi alkalomra emlékszik, és az sem számít, hogy kismillió alkalma lett volna arra is, hogy végezzen vele, vagy hogy van benne valami, valami gyötrelmes szomorúság, valami rettentő, szörnyű nagy magány, mintha csak ő lenne az utolsó élő ember a Földön, és nem ez a hálózsákjában remegő, plüssmaciját magához szorító lány ebben az elnémított világban.

Fogd be, fogd be, fogd be.

70

MIRE VISSZATÉREK, ő már elment. És igen, visszajöttem. Miért, hova mentem volna, a fegyverem nélkül, és különösen a nélkül az átkozott mackó nélkül, amely értelmet adott az életemnek? Nem féltem visszamenni – tíz- és tízmillió lehetősége lett volna megölni engem, ugyan mit számítana még egy?

Itt van a puskája. Meg a hátizsákja. Az elsősegélydoboz. És ott van a szakadt farmere Howard, a kidőlt fatörzs mellett. Mivel nem csomagolt magának másik nadrágot, csak arra tudok gondolni, hogy anyaszült meztelenül, talpig túrabakancsban szökdel a fagyos erdőben, mint a fickók a pucér fotós naptárakon. Nem, várjunk csak! Az inge és a dzsekije hiányzik.

– Gyere, Mackó – morgok, felkapva a hátizsákomat. – Itt az idő, hogy elvigyelek a gazdidhoz.

Megragadom a puskámat, ellenőrzőm a tölténytárat, ugyanezt a Lugerrel is végigcsinálom, aztán előveszek egy pár fekete kötött kesztyűt, mert az ujjaim teljesen elgémberedtek a hidegtől. Kilopom a térképet és a zseblámpát a hátizsákjából, és elkezdek száguldani a szakadék felé. Kockáztatok, hogy még nappal sikerüljön jócskán eltávolodnom a Cápaembertől. Nem tudom, hol lehet, talán elment egy kis drónos légi támogatást kérni, most hogy lelepleződött. De nem is számít. Ezt döntöttem el visszafelé jövet, azok után, hogy kifulladásig szaladtam, míg már nem bírtam tovább: hogy nem számít, kicsoda vagy micsoda Evan Walker. Nem hagyta, hogy meghaljak. Etetett, fürdetett, védelmezett. Segített, hogy megerősödjek. Még ölni is megtanított. Egy ilyen ellenség mellett kinek van szüksége barátokra?

Lemászom a szakadékba. Lent jó pár fokkal hűvösebb a levegő. Aztán a másik oldalon kimászom, és futok tovább a Hamugödör tábor átkozott tájékán, az aszfaltkemény talajon, és már látom is az első holttestet, és felmerül bennem: ha Evan egy Azok közül, akkor ez itt melyik csapatban játszott? Vajon képes lenne Evan megölni egy társát, pusztán csak azért, hogy fenntartsa saját álcáját – vagy arra kényszerült, hogy megölje őket, mert ők azt gondolták róla, hogy ember? Minél jobban belegondolok ebbe, annál inkább elfog a hányinger és a reménytelenség. Sosem jutok a végére ennek a szarnak. Minél mélyebbre ás az ember, annál mélyebbre süllyed tovább az egész.

Elfutok egy másik holttest mellett. Alig pillantok rá, de ez a fél pillantás is regisztrál valamit, ami miatt visszanézek. A gyerekkatonán nincs nadrág.

Nem számít. Nem állok meg. Most már a földúton, észak felé ügetek. Mozgás, Cassie, mozgás, mozgás. Felejtsd el az ételt. Ne gondolj a vízre. Nem számít. Az ég felhőtlen, óriási – egy gigantikus kék szem bámul le rám. Végigfutok az út szélén, a nyugati oldalon fekvő erdő mellett. Ha megpillantok egy drónt, majd fedezékbe húzódom. Ha megpillantom Evant, először lövök, és utána kérdezek majd. Nos, nem csak Evannel teszek így. Bárkivel, aki a szemem elé kerül.

Semmi más nem számít, csak az egyes számú szabály. Semmi sem számít, kivéve azt, hogy megkeressem Sammyt. Erről kis ideig megfeledkeztem.

Némítók: emberek, félig emberek, emberi klónok, vagy emberi hologramokat vetítő földönkívüliek? Nem számít. Hogy pontosan mi lehet Azok végső célja: hogy kiirtsanak, eltemessenek vagy rabigába döntsenek? Nem számít. Az esélyem arra, hogy sikerrel járok: egy egész egy tized, vagy egy egész egy tízezred százalék? Nem számít.

Kövesd az utat, kövesd az utat, kövesd a poros földutat...

Néhány mérföld megtétele után nyugat felé kanyarodik az út, és becsatlakozik a 35-ös országútba. További pár mérfölddel arrébb pedig a 35-ös a 675-öst keresztezi. Ott behúzódhatok a felüljáró alá, és várhatok az iskolabuszok megjelenésére. Már ha a buszok még mindig a 35-ös úton járnak. Már ha a buszok még egyáltalán járnak.

A földút végére érve megállok pihenni, elég hosszú ideig ahhoz, hogy megvizsgálhassam a mögöttem húzódó területet. Semmi. Nem jön utánam. Elenged. Bemegyek pár lépésnyit a fák közé, hogy egy kis lélegzethez jussak. Abban a pillanatban, ahogy elterülök a fák között, azok a dolgok, amik elől menekülök, sokkal hamarabb jutnak el hozzám, mint a lélegzetem.

Egy cápa vagyok, aki azt álmodta, hogy ember...

Egy lány sikít: sikolya ott visszhangzik végig a fák között. A hang ide-oda pattog körülöttem. Hozzon csak rám egy egész hordányi Némítót, mit bánom én! Kezemet a fejemre szorítom, és előre-hátra ringatom magam, és közben az a különös érzés fog el, hogy a saját testem fölött lebegek, és aztán iszonyatos sebességgel száguldók az ég felé, és nézem magam fentről, ahogy egyre kisebb és kisebb ponttá zsugorodom, végül a Föld hatalmassága elnyel. Olyan, mintha elszabadultam volna a Földről. Mintha már semmi nem kötne hozzá, és érzem, ahogy magába szippant az űr. Mintha elszakadt volna az az ezüstkötél, amely eddig a Földhöz láncolt.

Azt hittem, tudom, mi a magány, mielőtt rám talált volna. De hát fogalmam sem volt róla. Az ember nem tudhatja, milyen az igazi magány, míg nem tapasztalta meg az ellentétét.

– Cassie.

Két másodperc alatt talpra ugrom. Újabb két és fél másodperc múltán az M16-ost a hang forrásának irányába lendítem. Baloldalt egy árny cikázik át a fák között, és én tüzet nyitok: akarva-akaratlanul sorozom a fatörzseket és az ágakat és az üres levegőt magam körül.

– Cassie.

Előttem, nagyjából két óránál. Kiürítem a tárat. Tudom, hogy nem találtam el. Tudom, hogy esélyem sincs eltalálni őt. Hisz ő egy Némító. De ha folyamatosan tüzelek, talán távol tudom tartani magamtól, és végül visszavonul.

– Cassie.

Közvetlenül mögöttem. Veszek egy mély lélegzetet, azután határozottan megfordulok, és pumpálok még némi ólmot a környező ártatlan fákba.

Hát még mindig nem érted, te hígagyú? Arra játszik, hogy elhasználd az összes töltényed.

Úgyhogy várok, terpeszben, egyenes vállal, folyamatosan jobbra-balra vizslatva, és hallom a hangját a fejemben, amikor a farmon utasított, hogy lőjek: Érezned kell a célt. Mintha hozzád lenne kapcsolva. Mintha össze lennétek kötve egymással...

Ezután minden az egyik másodpercet a másiktól elválasztó időtérben történik. Karjával átfogja a mellkasom, kezemből kitépi a puskát, aztán rövid úton a Lugertól is megszabadít. Újabb fél másodperc után már nagy medveölelésbe zár, valósaggal bepréselve a mellkasába, és kicsit fölemel a földről. Eközben én dühösen rúgkapálok, a nyakam tekergetem, és harapva kapok az alkarja után, hogy elengedjen.

És mindeközben ajka fülem érzékeny bőrét csiklandozza, ahogy újra és újra elismétli:

– Cassie. Ne. Cassie...

– Engedj... engem... elmenni.

– Hát épp ez a baj. Képtelen vagyok rá.

71

EVAN HAGYJA, hogy addig rúgkapáljak és ficánkoljak, amíg ki nem merülök teljesen. Azután letesz egy fa tövébe, majd hátralép.

– Tudod, hogy mi történik, amikor elfutsz – figyelmeztet. Az arca vörös, alig kap levegőt. Amikor megfordul, hogy begyűjtse a fegyvereimet, minden mozdulata kimért és határozott. Az, hogy elfogjon engem, miután elvette tőlem a gránátot, nem volt ingyen. Dzsekije szétnyílt, kilátszik alóla a farmeringe, a nadrágja pedig, amit a halott kölyökről húzott le, legalább két számmal kisebb, és az összes kényes helyen rettentő szűk.

– Tarkón lősz – felelem.

A Lugeremet begyűri az övébe, az M16-osom pedig a vállára kapja.

– Azt már réges-rég megtehettem volna.

Gondolom, az első találkozásunkról beszél.

– Némító vagy – mondom. Minden önuralmamra szükségem van, hogy legyőzzem a vágyat, hogy felugorjak és berohanjak a fák közé. Persze előle menekülni teljesen értelmetlen. Harcolni ellene értelmetlen. Úgyhogy túl kell járnom az eszén. Megint olyan, mint találkozásunk első napján: mint amikor a kocsi alatt hevertem patthelyzetben. Nem lehet elbújni. Nem lehet elmenekülni.

Leül tőlem pár lépésnyire, puskáját végigfektetve a combján. Meztelen mellkasa csillog az izzadságtól. Reszket.

– Ha az a munkád, hogy megölj minket, miért nem végeztél velem?

Gondolkodás nélkül válaszol: mintha már azelőtt eldöntötte volna, mit fog felelni, hogy egyáltalán feltettem volna neki a kérdést.

– Mert szerelmes vagyok beléd.

Fejem nekikoppan a mögöttem lévő fa durva kérgének. Fölöttem a csupasz ágak élesen rajzolódnak ki a ragyogóan kék égre.

– Nahát, ez aztán egy igazi tragikus szerelmi történet, nemde?

A földönkívüli betolakodó szerelembe esik a földi lánnyal. A vadász belezúg a prédába.

– Ember vagyok.

– „Ember vagyok... de.” Fejezd ezt be, Evan. – Mert én már befejeztem, Evan. Te voltál az utolsó, az egyedüli barátom az egész világon, és most elmentél. Úgy értem, itt vagy, akármi is vagy, de Evan, az én Evanem, ő már nincs itt.

– Nem de, Cassie. Hanem és. Ember vagyok, és nem is. Egyik sem vagyok, és mindkettő vagyok. Azok közül való vagyok, és te vagyok.

A szemébe nézek, beesett, az árnyékok között még sötétebbnek látszó szemébe, és azt mondom:

– Hánynom kell tőled.

– De hát hogyan mondhattam volna el neked az igazat, ha az igazság azzal járt volna, hogy elhagysz, ha pedig elhagysz, én meghalok?

– Ne papolj nekem a halálról, Evan. – Fenyegetően emelem az arca elé a mutatóujjam. – Végignéztem az anyám haldoklását. Végignéztem, ahogy egy közületek megöli az apámat. Hat hónap alatt több halált láttam, mint bárki más az emberiség történetében.

Ellöki az arca elől a kezem, és foga között szűri a szavakat.

– És ha lett volna valami, amit tehettél volna, hogy megvédd apádat, anyádat, nem tetted volna meg? Ha tudnád, hogy egy hazugsággal megmenthetnéd Sammyt, nem hazudnál érte?

Naná, hogy hazudnék. Még azt is képes lennék színlelni, hogy megbízom az ellenségben, csak hogy megmenthessem őt. Még mindig azzal próbálkozom, hogy megértsem, amit mondott: Mert szerelmes vagyok beléd. Megpróbálok valami egyéb indokot találni arra, hogy elárulta a fajtáját.

Nem számít, nem számít. Csak egy dolog számít. Egy ajtó csapódott be Sammy mögött, amikor felszállt arra a buszra, egy ajtó, amelyen ezer lakat van, és én ráébredtem, hogy itt ül velem szemben a földön az a srác, akinél a kulcsok vannak.

Úgyhogy megkérdezem:

– Tudod, hogy mi folyik a Wright-Pattersonon, ugye? Te pontosan tudod, hogy mi történt Sammel.

Nem felel. Nem bólint, hogy igen. És nem int, hogy nem. Mégis mit gondol? Hogy egy dolog megkímélni találomra egyetlen ócska emberi életet, és teljesen más tészta elárulni a hosszú távú tervet? Vajon ez Evan Walker Buick alatti pillanata, amikor nem lehet elfutni, nem lehet elbújni, és az egyedüli opció az, hogy megfordulsz és szembenézel vele?

– Életben van? – kérdezem. Előrehajolok; a fakéreg durván belevágott a hátgerincembe.

Picit hezitál, csak aztán válaszol.

– Valószínűleg igen.

– Miért vitték... miért vittétek oda?

– Hogy felkészítsük.

– Felkészíteni. Mégis mire?

Ezúttal kicsit tovább vár a válaszadással.

– Az ötödik hullámra.

Becsukom a szemem. Első ízben érzem elviselhetetlennek, hogy azt a szép arcát bámuljam. Atyaúristen, mennyire fáradt vagyok. Olyan rohadt fáradt, hogy akár ezer évig is tudnék aludni. Ha ezer évig aludnék, talán mire felébrednék, Azok már nem lennének itt, és ezekben az erdőkben boldog, csintalan gyerekek futkároznának. Azok közül való vagyok, és te vagyok. Mégis mi a fenét akart mondani ezzel? Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy utánamenjek a gondolatnak.

Kinyitom a szemem, és kényszerítem magam, hogy ránézzek.

– Be tudsz vinni oda.

Megrázza a fejét.

– Miért nem? – kérdezem. – Közéjük tartozol. Azt is mondhatnád, hogy foglyul ejtettél.

– A Wright-Patterson nem fogolytábor, Cassie.

– Akkor mi?

– Számodra? – Egészen közel hajol hozzám, lehelete felmelegíti az arcomat. – Egy halálos csapda. Öt másodpercig nem tudnál ott életben maradni. Mégis mit gondolsz, miért próbáltam meg mindent, amit csak lehetségesnek gondoltam, hogy visszatartsalak attól, hogy odamenj?

– Mindent megpróbáltál? Tényleg? És mi lett volna, ha elmondod nekem az igazat? Mondjuk, ha valami ilyesmit mondtál volna nekem: Hé, Cass figyu, erről a mentőakciós mániádról annyit, hogy én is földönkívüli vagyok, mint azok a fickók, akik elvitték Samet, úgyhogy tudom, hogy amire készülsz, az teljességgel reménytelen vállalkozás.

– Más lenne a helyzet, ha így tettem volna?

– Most nem ez a lényeg.

– Nem, a lényeg az, hogy a testvéredet a legfontosabb olyan bázison tartják, amit a tisztogatás után hoztunk... úgy értem... hoztak létre Azok.

– Hogy mióta? Hogy nevezted? Tisztogatásnak?

– Vagy megtisztításnak. – Képtelen a szemembe nézni. – Néha így nevezik.

– Ó, szóval ezt szoktátok csinálni. Eltakarítjátok az emberi mocskot?

– Nem én találtam ki ezt a szót, és a tisztogatás vagy megtisztítás, vagy akárhogy nevezzük is, nem az én döntésem volt – tiltakozik. – Ha ettől jobban érzed magad, én sosem gondoltam azt, hogy nekünk ki kellene...

– Nem akarom jobban érezni magam! Semmi egyébre nincs szükségem, Evan, mint a gyűlöletre, amit ebben a pillanatban érzek. – Oké, ez így volt tisztességes, de azért nem kéne túllőni a célon. Ő a kulcsos fickó. Csak beszéltesd. – Sosem gondoltad azt, hogy nektek mit kellene?

Hosszan kortyol a vizespalackból, aztán felém nyújtja. Megfázom a fejem.

– A Wright-Patterson nem egyszerűen egy akármilyen bázis: hanem a bázis – mondja, gondosan latolgatva minden egyes szót. – És Vosch sem csak egy akármilyen parancsnok, hanem a parancsnok, ő a harctéri műveletek vezetője, és a tiszták megalkotója – ő dolgozta ki az összes támadást.

– Vosch hétmilliárd embert gyilkolt le. – A szám tompán visszhangzik a fülemben. Az Érkezés után apu egyik kedvenc témája volt, hogy milyen fejlettnek kell lenniük Azoknak, milyen magasan kell állniuk az evolúciós létrán ahhoz, hogy eljussanak az intergalaktikus utazás fázisába. És ez az ő megoldásuk a humán „problémára”?

– Voltak páran közöttünk, akik nem gondolták úgy, hogy a megsemmisítés a megoldás – mondja Evan. – És én ehhez a táborhoz tartoztam, Cassie. De a mi táborunk lett a vesztes.

– Nem, Evan, az az én táborom, amelyik veszített.

Ez több, mint amennyit el tudok viselni. Felállok, arra számítva, hogy ő is így tesz, de ő marad, ahol volt, felnéz rám.

– Ő nem úgy tekint rátok, ahogy néhányan közülünk... ahogy én – folytatja. – Számára ti egy betegség vagytok, amely elpusztítja a gazdatestét, ha nem távolítják el nyomtalanul.

– Egy betegség. Szóval ez vagyok én neked.

Rá sem bírok nézni már. Ha még egyetlen másodpercig Evan Walkert nézem, kidobom a taccsot.

Mögöttem szólal meg, halk, nyugodt hangon, amelybe talán még egy kis szomorúság is vegyül.

– Cassie, olyasmivel szállsz szembe, amelynek harcképessége fényévekkel a tiéd fölött van. A Wright-Patterson nem egyszerűen egy tisztítótábor a sok közül. Az alatta kiépített komplexum az ezen a félteken működtetett összes drón műveleti irányító-központja. Vosch szemei, Cassie; azokkal lát téged. Betörni oda, hogy megmentsd Sammyt, nem szimplán csak kockázatos – hanem egyenesen öngyilkosság. Mindkettőnk számára.

– Mindkettőnk számára? – A szemem sarkából pillantok rá. Nem mozdult egy tapodtat sem.

– Nem játszhatom el azt, hogy a foglyom vagy. Az én feladatom nem az emberek foglyul ejtése – hanem a legyilkolásuk. Ha megpróbálnék besétálni oda veled, mintha a foglyom lennél, előbb téged ölnének meg. Azután pedig engem, mert nem öltelek meg. És becsempészni sem tudlak oda. Drónok őrjáratoznak a bázis körül, amit amúgy tizenkét méteres magasfeszültségű kerítés vesz körül, őrtornyokkal, infravörös kamerákkal, mozgásdetektorral... és száz másik olyannal, mint én, és azt tudod, hogy én mire vagyok képes.

– Akkor majd nélküled osonok be.

– Ez az egyetlen lehetséges módja a bejutásnak – bólint. – De attól, hogy valami lehetségesnek tűnik, még nem jelenti azt, hogy nem öngyilkosság. Mindenkit, akit bevisznek oda – azokról az emberekről beszélek, akiket nem ölnek meg –, rögtön átvilágítanak egy programmal, amely feltérképezi őket. Beleértve az emlékeiket is. Tudni fogják, hogy ki vagy, és hogy miért mentél oda... és akkor megölnek.

– Kell, hogy létezzen egy olyan forgatókönyv is, amely nem úgy végződik, hogy megölnek engem – mondom, mert kitartó vagyok.

– Létezik – mondja. – Az a forgatókönyv, hogy találunk egy biztonságos helyet, ahol meghúzzuk magunkat, és megvárjuk, míg Sammy jön el hozzánk.

Tárva marad a szám, és azt gondolom magamban: Mi vaaaan? Azután hangosan is kimondom:

– Mi vaaaan?

– Vélhetőleg beletelik még pár évbe. Hány éves is, öt? A legfiatalabb, akinek engedélye van, hétéves.

– A legfiatalabb, akinek mire van engedélye?

Félrenéz.

– Szóval láttad.

A kiskölyök, akinek elvágta a torkát a Hamugödör tábornál, aki katonai terepruhát és csaknem akkora puskát hordott, amekkora ő maga volt. Na, most muszáj innom. Odalépek hozzá, és ő nagyon elcsendesedik, ahogy fölé hajolok, és felemelem a palackot. Négy nagy korty után még mindig úgy érzem, hogy teljesen kiszáradt a szám.

– Sam az ötödik hullám – mondom. Rosszízűek a szavak. Innom kell még, hogy lemossam az ízüket.

Evan bólint.

– Ha sikeresen túljutott az átvilágításon, ha életben van, és ha... – keresi a megfelelő szót – feldolgozták.

– Úgy érted, agymosásnak vetik alá.

– Inkább úgy mondanám, hogy kiképezik őket. Abban a szellemben, hogy a földönkívüliek emberi testeket használtak, és mi – már úgy értem, az emberek – kitaláltunk egy eszközt arra, hogy kiderítsük, kik az idegenek. És ha képesek vagyunk azonosítani őket, akkor képesek vagyunk...

– De hát ez nem fikció – szakítom félbe. – Ti valóban emberi testeket használtok.

Megrázza a fejét.

– Nem úgy, ahogy azt Sammy gondolja.

– Ez mégis mit jelent? Vagy ott vagytok, vagy nem vagytok ott.

– Sammy azt hiszi, hogy úgy nézünk ki, mint valamiféle parazita, amely rácsatlakozott az emberi agyra, de...

– Ez vicces, mert én is pontosan ugyanígy képzellek el téged, Evan. Mint egy parazitát. – Nem bírom megállni, hogy ne mondjam ki.

Felemeli a kezét. Amikor látja, hogy nem ütöm félre, és nem hasítok be a fák közé, ujjaival lassan átkulcsolja a csuklómat és lehúz maga mellé a földre. Kicsit izzadok, pedig foga van a hidegnek. És most mi lesz?

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, egy igazi embergyerek, akit Evan Walkernek hívtak – kezdi el lassan, és mélyen belenéz a szemembe. – Pont olyan volt, mint a többi kiskölyök, anyukával, apukával, testvérekkel, teljesen emberi lény. Mielőtt megszületett volna, én eljöttem hozzá, és belé ágyaztak, míg az anyja aludt. Míg mi mindketten aludtunk. Tizennégy évig szunnyadtam Evan Walker belsejében, közben megtanultunk felülni, szilárd ételt enni, járni, beszélni, futni, biciklizni, és én mindvégig ott voltam, és arra vártam, hogy felébredjek. Pont úgy, mint világszerte sok ezer másik Evan Walker. Egyesek közülünk már ébren voltak, ők igazgatták úgy az életünket, hogy ott legyünk, ahol lennünk kell, amikor eljön az idő.

Bólintok, de minek? Felébredt egy emberi testben? Mi a fenét jelent ez?

– A negyedik hullám – mondja segítőkészen. – A Némítók. Jó nevet találtál nekünk. Tényleg némák voltunk, az emberi testekben lapultunk, az emberi életekben rejtőztünk el. Nem kellett tettetnünk, hogy mi ti vagyunk. Mi valóban ti voltunk. Ember és Azok közül való. Evan nem halt meg, amikor én magamhoz tértem. Ő... felszívódott.

Evan, aki mindig mindent észrevesz, látja, hogy teljesen kiborultam. Kinyújtja felém a kezét, hogy megérintsen, és megrándul, amikor elhúzódom tőle.

– Akkor hát mi vagy te, Evan? – kérdezem suttogva. – Honnan jöttél? Azt mondtad, hogy téged... mit is mondtál? – Az elmémben elszabadultak a gondolatok, és most észveszejtő sebességgel száguldoznak összevissza. – Beágyaztak. Hová ágyaztak be?

– Lehet, hogy a beágyazás nem a legjobb szó erre. Azt hiszem, jobban fedi a valóságot az, hogy letöltöttek. Akkor töltöttek le Evanba, amikor még fejlődésben volt az agya.

Megrázom a fejem. Egy fejlettségben sok évszázaddal előttem járó lényhez képest elég nehezen tud megválaszolni nekem egy egyszerű kérdést.

– De mi vagy te? Hogy nézel ki?

A homlokát ráncolja.

– Tudod, hogy nézek ki.

– Nem! Úristen, néha annyira... – Csak óvatosan, Cassie, ne veszítsd el a fejed! Gondolj arra, ami igazán számít. – Mielőtt Evanné váltál volna, mielőtt idejöttél volna, amikor a Föld felé tartottál, akárhonnan is indultál el, akkor hogy néztél ki?

– Sehogy. Már több tízezer éve nincs testünk. Fel kellett adjunk a testünket, amikor elhagytuk az otthonunkat.

– Megint hazudsz. Mi van, úgy nézel ki, mint egy varangyos béka, vagy egy varacskos disznó, vagy egy meztelen csiga, vagy...? Minden élőlény kinéz valahogy.

– Színtiszta tudat vagyok. Pusztán egy lény. Csak egyetlen módon volt esélyünk megtenni ezt az utat: hogy lemondtunk a testünkről, a pszichénket pedig betöltöttük az anyahajónk nagygépes rendszerébe. – Megfogja a kezem, és ökölbe szorítja. – Ez vagyok én – mondja lágyan. Kezével beburkolja az öklöm. – Ez itt Evan. Nem tökéletes analógia, tekintve, hogy nincs egy pont, ahol véget érek én, és elkezdődik ő. – Rám mosolyog. – Nem csinálom túl jól, ugye? Szeretnéd, ha megmutatnám neked, hogy ki vagyok?

Szűzanyám!

– Nem. Igen. Miről beszélsz? – Elképzelem magamban, ahogy lehántja az arcát előttem, mint egy idegen lény valami horrorfilmből.

Megremeg a hangja. Nem kevésbé ideges, mint én.

– Megmutathatom neked, hogy ki vagyok.

– Nem szükséges hozzá semmiféle beágyazódás, ugye?

Halkan felnevet.

– Azt hiszem, szükséges. Bizonyos módon. Megmutatom neked, Cassie, ha látni akarod.

Még szép, hogy látni akarom. És naná, hogy nem akarom látni. Az világos, hogy ő meg akarja nekem mutatni – de vajon ha ezt megteszi, közelebb kerülök egy lépéssel Samshez? De azért nem csak Sammyről szól ez az egész. Talán ha Evan megmutatja nekem, meg fogom érteni, hogy miért mentette meg az életemet, amikor pedig meg kellett volna ölnie. Miért ölelt át a sötétben minden éjjel, hogy megőrizze a testi épségem – és az ép elmém?

Még mindig mosolyog rám, bizonyára el van ragadtatva attól, hogy még nem kapartam ki a szemét a puszta két kezemmel, vagy nem röhögtem körbe, ami talán még fájdalmasabb lett volna. Kezemet finoman magába nyelte az ő keze, érzem a gyengéd köteléket, ahogy egy rózsa finom belső szirmait zárja körül a bimbó, esőre várakozva.

– Mit kell tennem? – Suttogok.

Elengedi a kezem. Megérinti az arcomat. Megrándulok.

– Soha nem bántanálak, Cassie. – Levegőt veszek. Bólintok. Még nagyobb levegőt veszek. – Hunyd le a szemed. – Finoman megérinti a szemhéjam, olyan gyengéden, ahogy egy pillangó rebbenő szárnya. – Ez nem olyasmi, amit a szemeddel láthatsz. Ez annál... sokkal mélyebb. Relaxálj. Lélegezz mélyeket. Ürítsd ki az elméd. Ha nem teszed azt, nem tudok bemenni. Szeretnéd, ha bemennék, Cassie?

Igen. Nem. Édes istenem, milyen messzire kell mennem ahhoz, hogy megtarthassam az ígéretem?

Suttogva felelem:

– Igen.

Nem a fejemben kezdődik, ahogy azt elképzeltem. Hanem valami nagyon finom, nagyon jó melegség árad szét a testemben, ami a szívemből sugárzik kifelé, és a csontjaim, az izmaim, a bőröm, mind-mind feloldódik a melegségben, amely belőlem árad, addig, amíg ez a meleg túl nem halad a Földön, és el nem ér az univerzum határáig. Ez a melegség van mindenütt, és ez a melegség minden. A testem, és minden, ami a testemen kívül van, ehhez tartozik. Azután érezni kezdem őt. Ő is benne van ebben a melegségben. Bennem van, és nincs semmi, ami elválasztana minket, nincs egy olyan pont, ahol én véget érnék, és ő elkezdődne, és úgy nyílik ki, mint egy virágbimbó az esőcseppeknek, szinte fájdalmasan lassan és szédítően gyorsan, feloldódva a melegségben, feloldódva őbenne. Ő bennem van, és én benne vagyok, és nincs semmi, amit látni lehetne, ez csak egy szó, amit épp használt, mert így volt kényelmes, de valójában nincs szó, amely leírhatná őt, ő egyszerűen csak van.

És én megnyílok neki, ahogy a virág bontja ki szirmait az esőben.

72

AZ ELSŐ DOLOG, amit teszek, miután kinyitom a szemem, hogy szívet tépő zokogásban török ki. Nem tehetek róla: életemben nem éreztem magam ennyire elhagyatottnak. Most, hogy már nem bennem van, hanem rajtam kívül, az üresnél is üresebb vagyok. Úgy érzem, mintha egyáltalán nem is léteznék.

– Lehet, hogy ez még túl korai volt – mondja, aztán a karjába ölel, és megnyugtatóan simogatja a hajam.

És én hagyom. Túl gyenge vagyok. Túlságosan össze vagyok zavarodva. Túl üresnek és elhagyatottnak érzem magam, tehetetlen vagyok, csak hagyom, hogy magához öleljen.

– Sajnálom, hogy hazudtam neked, Cassie – duruzsolja bele a hajamba.

Közben visszalopakodik a csípős hideg. Most már csak emlékeimben él a melegség.

– Gyűlöletes lehet számodra csapdába esve élned, bezárva ide – suttogom, kezemet a mellkasára tapasztva. Érzem, ahogy a szíve dobogva válaszol.

– Nem érzem úgy magam, mintha csapdába estem volna – mondja. – Bizonyos szempontból éppenséggel azt érzem, mintha felszabadítottak volna.

– Felszabadítottak?

– Hogy újra érezhessek valamit. Hogy ezt érezhessem. – Megcsókol. Ezúttal valami másfajta melegség árad szét a testemben.

Az ellenség karjában fekszem. Mi ütött belém? Ezek a lények élve megsütöttek minket, megfullasztottak, megfertőztek egy olyan vírussal, amitől kivéreztünk. Végignéztem, ahogy megöltek mindenkit, akit ismertem és szerettem – egyetlen különleges kivétellel –, és most itt vagyok. És csókolózom az egyikükkel! És beengedtem őt magamba. Valami olyasmit osztottam meg vele, ami sokkal értékesebb és sokkal bensőségesebb, mint a testem.

Sammyert csinálom, hát ezért. Jó válasz, csak kicsit komplikált. Az igazság viszont egyszerű.

– Azt mondtad, nem a ti táborotok győzött a vitában, hogy mit tegyetek az emberi betegséggel – emlékeztetem. – Nektek mi volt a megoldásotok erre a problémára?

– Az együttélés. – Hozzám beszél, de mintha fölöttünk a csillagoknak címezné. – Nem vagyunk olyan nagyon sokan, Cassie. Csupán pár százezren. Beágyazhattuk volna magunkat belétek, és élhettük volna az új életünket, anélkül hogy valaha is bárki megtudta volna, hogy itt voltunk. Nem sokan értettek velem egyet. Ők úgy gondolták, hogy méltóságunkon aluli megjátszani azt, hogy emberek vagyunk. Attól féltek, minél tovább színleljük azt, hogy emberek vagyunk, annál inkább emberré válunk.

– Márpedig ki akarhatná ezt.

– Én sem hittem, hogy akarnám – ismeri el. – Mindaddig, amíg nem váltam azzá.

– Amikor... „felébredtél” Evanben?

Megrázza a fejét, és olyan egyszerűen fogalmaz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb, legnyilvánvalóbb dolga.

– Amikor felébredtem benned, Cassie. Addig nem voltam teljesen emberi, amíg meg nem pillantottam magam a te szemeden át.

És akkor valódi emberi könnyek tolulnak a valódi emberi szemébe, és most itt az idő, hogy én tartsam benne a lelket, amikor az ő szíve hasad meg. Rajtam a sor, hogy megpillantsam magam az ő szemén keresztül.

Valaki azt mondhatná, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki az ellenség karjában fekszik.

Én az emberiség vagyok, de kicsoda Evan Walker? Ember és Azok közül való. Mindkettő és egyik sem. Azáltal, hogy engem szeret, se ide, se oda nem tartozik.

Ő nem így látja a dolgokat.

– Megteszek bármit, amit mondasz, Cassie – jelenti ki gyámoltalanul. A tekintete csillogóbb, mint a csillagok a fejünk felett. – Megértem, hogy miért kell elmenned. Ha te lennél a táborban, én is utánad mennék. Százezer Némító sem tudna megállítani.

Ajkát a fülcimpámhoz szorítja, és mély, szenvedélytől túlfűtött hangon suttogja a fülembe, mintha a világ legnagyobb titkát osztaná meg velem – és lehet, hogy tényleg azt teszi:

– Reménytelen. És ostobaság. És öngyilkosság. De a szeretet is egy olyan fegyver, amivel nem tudnak szembeszállni. Ők tudjak, hogyan gondolkodtok – de nem tudják, mit éreztek.

Nem azt mondta, mi. Azt mondta, ők.

Átlépett egy küszöböt, és ő nem ostoba. Tisztában van azzal, hogy ez esetben már nincs visszaút.

73

UTOLSÓ NAPUNKAT EGYÜTT TÖLTJÜK, a felüljáró alá húzódva, akár két hajléktalan. Végül is szó szerint mindketten azok vagyunk. Az egyikünk alszik, a másik őrködik. Amikor rá kerül a sor a pihenésben, tétovázás nélkül visszaadja a puskámat, és azonnal elnyomja az álom, mintha át sem villanna az agyán, hogy esetleg elmenekülhetnék, míg alszik, vagy éppenséggel agyonlőhetném. Nem tudom; lehet, hogy mégis átvillant rajta. A mi problémánk mindig is az volt, hogy fogalmunk sincs, ők hogyan gondolkodnak. Ezért bíztam meg benne az elején, és ezért tudta ő is, hogy bízni fogok benne. A Némítók megölik az embereket. Evan nem ölt meg engem. Ergo, Evan nem lehet Némító. Látod? Logikus! Na ja, emberi logika szerint.

Alkonyatkor megesszük a maradék ennivalónkat, aztán felmászunk a töltésen, hogy fedezéket keressünk magunknak a 35-ös út menti erdőségben. Állítása szerint a buszok kizárólag éjszaka közlekednek. És tudni fogjuk, amikor jönnek. Messziről hallani a motorjuk zúgását, tekintve, hogy közel s távol ez az egyetlen hangforrás. Először a fényszórókat pillantjuk meg, aztán már halljuk is őket, végül úgy zúgnak majd el mellettünk, mint valami sárga versenyautók, hiszen a pálya meg van tisztítva a roncsoktól, és sebességkorlátozás sincsen már. Nem tudja: lehet, hogy meg fognak állni, lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak lelassítanak annyi időre, hogy az egyik katona a buszról golyót röpítsen a két szemem közé. Az is lehet, hogy egyáltalán nem fognak jönni már.

– De hát azt mondtad, hogy még mindig gyűjtik be az embereket – hívom fel a figyelmét. – Miért ne jönnének?

Az úttestet figyeli alattunk, miközben válaszol.

– Valamikor a „megmentettek” rá fognak jönni, hogy átverték őket; ha nem ők, akkor a kinti túlélők. Amikor ez megtörténik, akkor bezárják a bázist – vagy legalábbis azt a részét, ahol a megtisztítás zajlik... – Megköszörüli a torkát. Csak bámul lefelé az úrra.

– Mit jelent az, hogy „bezárják a bázist”? – firtatom.

– Ugyanazt csinálják, mint a Hamugödör táborral.

Belegondolok abba, amit mondott. Most már én is az üres úttestre meredek.

– Oké – jelentem ki végül. – Akkor reménykedjünk abban, hogy Vosch még nem húzta ki a csatlakozót.

Felmarkolok egy kis földet és gallyat meg száraz levelet, és bedörzsölöm vele az arcom. Egy másik maroknyit a hajamba dörgölök. Némán figyel, anélkül hogy bármi megjegyzést tenne.

– Ez az a pont, ahol fejbe vágsz – közlöm vele. Földszagú vagyok, és valamilyen okból apámra gondolok, ahogy ott térdel a rózsaágyásban, és a fehér lepedőre. – Vagy ajánld fel, hogy te mész helyettem. Vagy vágj fejbe, és utána menj el helyettem.

Talpra szökken. Egy másodpercig attól tartok, hogy tényleg fejbe vág, annyira dühös. Ehelyett azonban két karját maga köré fonja, mint aki fázik – de lehet, hogy csak azért teszi, nehogy tényleg fejbe vágjon.

– Ez öngyilkosság – csattan fel. – Mindketten így gondoljuk. Miért ne mondhatná hát ki az egyikünk hangosan is? Öngyilkosság, ha én megyek, öngyilkosság, ha te mész. Akár életben van még, akár nem, mindenképpen elveszett.

Előhúzom a Lugert a derékszíjamból. Leteszem a földre a lába elé. Utána az M16-ost is.

– Kérlek, őrizd meg ezeket nekem – mondom. – Szükségem lesz rájuk, miután visszatértem. És mellesleg valakinek muszáj felvilágosítania téged, hogy nevetségesen festesz ebben a naciban. – Lehajolok a hátizsákomhoz. Kiveszem Mackót. Semmi szükség, hogy őt is összesározzam, már így is durván lestrapált.

– Figyelsz te rám? – kérdezi.

– A probléma az, hogy te nem figyelsz magadra – vágok vissza. – Befelé csak egyetlen út vezet, az amelyiken Sammyt is oda vitték. Te nem mehetsz. Nekem muszáj. Úgyhogy ki se nyisd a szád. Ha megszólalsz, megütlek.

Felállok, és akkor valami nagyon furcsa dolog történik, ahogy kiegyenesedem, Evan mintha zsugorodni kezdene.

– El fogom hozni a kisöcsémet, és ennek ez az egyetlen módja.

Felnéz rám és bólint. Járt már bennem. Nem volt köztünk határvonal, ahol ő véget ér, én meg elkezdődöm. Tudja, hogy mit fogok mondani:

Egyedül.

74

VANNAK A CSILLAGOK, amelyek úgy ragyognak odafent, mint megannyi apró tűszúrás, belénk döf a fényük.

Lent, a szúrós fény alatt ott van a kihalt út, az úton a maszatos képű lány, akinek rövid, göndör fürtjei között gallyacskák és száraz levelek akadtak fenn, és aki egy agyonnyüstölt plüssmackót szorít magához, a néptelen úton, a tűként szúró csillagok alatt.

És van a zúgás, a motorok hangja, aztán a két fénysugár, amely belehasít az éjszakába, és ezek a fények egyre nagyobbak, egyre ragyogóbbak lesznek, olybá tűnnek már, mint két csillag, amint épp szupernóvává robban, és a szemkápráztató fény lesújt a lányra, aki titkokat hordoz a szívében, és egy ígéretet, amelyet teljesítenie kell, és a lány szembenéz a fénnyel, amely lecsap rá. Nem fut el, és nem rejtőzik el előle.

A buszvezető már rég észrevett, van ideje megállni. Felvisítanak a fékek, az ajtó sziszegve tárul szét, és egy katona lép le az úttest aszfaltjára. Kezében fegyver, de nem céloz vele rám. Rám néz, amint ott állok a fényszórók csapdájában, én meg visszanézek rá.

Fehér karszalagot visel, amelyen vörös kereszt van. A zubbonyára varrt címke szerint a neve Parker. Emlékszem erre a névre. A szívem kihagy egy ütemet. Mi van, ha felismer? Nekem halottnak kéne lennem.

Mi a nevem? Lizbeth. Megsebesültem? Nem. Egyedül vagyok? Igen.

Parker lassan körbenéz, a környékét vizslatva. Nem látja a vadászt, aki az erdőből figyeli a jelenetet, és puskája távcsövével Parker fejét célozta meg. Naná, hogy Parker nem látja őt. A vadász az erdőben egy Némító.

Parker megfogja a karomat és felsegít a buszra. Bent izzadság- és vérszag van. Az ülések fele üres. Gyerekek. És felnőttek is vannak. Ámbár ők nem számítanak. Csak Parker számít, és a buszvezető, és a katona a Hudson névcímkével. Lehuppanok a vészkijárat melletti utolsó ülésre. Ugyanoda, ahol Sam ült, amikor a kis pracliját rátapasztotta az ablaküvegre, és nézte, amint egész picivé zsugorodom, míg el nem nyel végül a porfelhő.

Parker átnyújt nekem egy zacskónyi összeragadt gumicukrot és egy palack vizet. Egyik sem kell, de mindkettőt elfogyasztom. A gumicukor a zsebében volt előtte, és felmelegedett, meg tiszta trutymó lett, és attól félek, hogy mindjárt kihányom az egészet.

A busz felgyorsul. Valaki elöl sírni kezd. Sírás, a kerekek morajlása, a feltúráztatott motor bőgése, és a résnyire nyitott ablakokon besüvítő szél.

Parker egy ezüstlemezkével a kezében tér vissza, amelyet a homlokomra szorít. Hogy megmérje a lázam, mondja. A lemez vörösen villan föl. Jól vagyok, azt mondja. Mi a macim neve? Sammy, felelem.

Fények a láthatáron. Az ott Camp Haven, mondja Parker. Tökéletesen biztonságos. Nincs több menekülés. Nincs több rejtőzködés. Bólintok. Tökéletesen biztonságos.

A fények egyre nagyobbak, lassanként szivárognak be a szélvédőn keresztül, aztán ahogy közelebb érünk, hirtelen elárasztják az egész buszt. Odahúzunk a kapuhoz, megszólal egy hangos csengő, és kitárul a kapu. Magasan fent az őrtoronyban kirajzolódik az őrszem sziluettje.

Megállunk egy hangár előtt. Egy kövér ember pattan fel a buszra, puhán a talppárnáira, ahogy egy csomó kövér fickó képes erre. A neve Bob őrnagy. Nem kell semmitől sem félnünk, azt mondja. Itt tökéletes biztonságban vagyunk. Csak két szabályt kell észben tartanunk. Az egyes számú szabály, hogy emlékezzünk a színünkre, A kettes számú, hogy figyeljünk, és kövessük az utasításokat.

Sorba állunk, és követjük Parkért a hangár oldalajtajához. Parker megveregeti Lizbeth vállát, és sok szerencsét kíván neki.

Látok egy piros kört, és leülök. Katonák mindenütt. De ezeknek a katonáknak a zöme kölyök, egyikük-másikuk nem sokkal idősebb Samnél. Rendkívül komolyak, különösen a kisebbek. A legkisebbek mind közül a legkomolyabbak.

Egy gyereket könnyű manipulálni, bármit el lehet hitetni vele, majdnem bármire rá lehet venni – magyarázta Evan. – Ha megkapja a megfelelő kiképzést, kevés vadabb lény van, mint egy tízéves.

Van egy számom: T-62. T, mint Terminátor. Ha-ha.

A számokat egy hangosbeszélőbe mondják be.

HATVANKETTŐ! TÉ-HATVANKETTŐ! KÉRJÜK, MENJEN A PIROS AJTÓHOZ! A TÉ-HATVANKETTES SZÁM!

Az első állomás a zuhanyzó.

A piros ajtó másik oldalán egy zöld műtősruhába öltözött vékony nő fogad. Minden cuccom a szennyestartóba kerül. A fehérneműm is. Ezen a helyen szeretik a gyerekeket, de nem szeretik a tetveket és a kullancsokat. Ott a zuhanyzó. Itt a szappan. Vedd fel a fehér köntöst, ha végeztél, és várd meg, amíg szólítanak.

Nekitámasztom Mackót a falnak, és meztelenül lépkedek a hideg csempén. A víz langyos. A szappannak átható gyógyszerszaga van. Még nedves vagyok, amikor belebújok a papírköntösbe. Rátapad a bőrömre. Így majdnem teljesen átlátszó. Felkapom Mackót, és várok.

A következő lépés az előzetes átvilágítás. Rengeteg kérdés. Pár majdnem teljesen egyforma. Ezek azért, hogy próbára tegyék a sztoridat, hogy lássák, igazat mondasz-e. Csak nyugi. És koncentrálj!

A következő ajtón be. Vizsgálóasztalra fel. Egy másik nővér, nagydarab, morcosabb. Alig néz rám. Én lehetek legalább az ezredik ember, akit látott, azóta, hogy a Némítók átvették az irányítást a bázison.

Mi a teljes nevem? Elizabeth Samantha Morgan.

Hány éves vagyok? Tizenkettő.

Hova valósi vagyok? Vannak-e fiú- vagy lánytestvéreim? Életben van-e még valaki a családból? Mi történt velük? Hová mentem, miután elhagytam az otthonomat? Mi történt a lábammal? Hogy lőttek le? Ki lőtt le? Ismerem más túlélők tartózkodási helyét? Hogy hívják a testvéreimet? És a szüleimét? Mivel foglalkozott az apám? Mi volt a legjobb barátnőm neve? Mondjam el neki megint, hogy mi történt a családommal.

Amikor vége, megveregeti a térdem, és azt mondja, hogy ne féljek. Tökéletes biztonságban vagyok.

Magamhoz ölelem Mackót, és bólintok.

Tökéletes biztonság.

A következő az orvosi vizsgálat. Majd az implantátum. A bemetszés nagyon picike. A nővér valószínűleg ragasztóval fogja össze majd.

A dr. Pam nevű nő annyira kedves, hogy első látásra megkedvelem, minden ellenérzésem dacára. Ő az álomdoktornő: kedves, gyöngéd, türelmes. Nem ront rám egyből, hogy megszurkáljon: először beszél hozzám. Mindent elmond, hogy mit fog csinálni. Megmutatja az implantátumot. Mint egy kisállatba való chip, csak még jobb! Most már, ha valami történik velem, mindig tudni fogják, hol keressenek.

– Hogy hívják a mackódat?

– Sammy.

– Mit szólsz hozzá, ha Sammyt ideültetjük ebbe a székbe, amíg beléd tesszük a nyomkövetőt?

A hasamra fordulok. Teljesen irracionálisan félek attól, hogy látja a fenekemet a papírköntösön keresztül. Megfeszülök és várok a tűszúrásra.

Az eszköz addig nem tud letölteni téged, amíg csatlakoztatva van a Csodaországhoz. De amint beléd ágyazták, már százszázalékosan működik. Használhatják arra is, hogy kövessék a mozgásodat, és arra is, hogy megöljenek.

Dr. Pam megkérdezi, hogy mi történt a lábammal. Rossz emberek meglőtték. Ilyesmi itt nem történhet meg, nyugtat meg. Camp Havenben nincsenek rossz emberek. Itt tökéletes biztonságban vagyok.

Felcímkéztek. Úgy érzem magam, mintha egy tízkilós sziklát akasztottak volna a nyakamba. Itt az idő, hogy elvégezzük a legutolsó tesztet, mondja a doktornő. Egy program segítségével, amit az ellenségtől szereztünk.

Csodaországnak nevezik.

Felemelem Mackót a székről, és követem a doktornőt a következő helyiségbe. Fehér falak. Fehér padló. Fehér mennyezet. Fehér fogorvosi szék, a karfákról és a lábtartóról kétoldalt szíjak lógnak le. Billentyűzet és monitor. Odalép a számítógéphez.

– Hogy működik a Csodaország? – kérdezem.

– Nos, ez egy kicsit bonyolult, Lizbeth, de lényegében a Csodaország egyfajta virtuális térképet állít elő a gondolatainkról.

– Egy agytérképet?

– Valami olyasmit, igen. Ülj a székbe, édesem. Nem fog sokáig tartani, és ígérem neked, hogy nem fog fájni.

Leülök és magamhoz szorítom Mackót.

– Ó, nem, édesem. Sammy nem lehet ott veled a székben.

– De miért nem?

– Na, add ide nekem őt! Ide fogom ültetni a számítógépem mellé, jó?

Gyanakvó pillantást vetek rá. De ő mosolyog, és eddig olyan kedves volt. Meg kellene bíznom benne. Végül is ő teljesen megbízik bennem.

De hát annyira ideges vagyok, Mackó kicsúszik a kezemből, amikor odanyújtom neki. Leesik a szék mellé, a nagy, kövér bolyhos fejére. Megfordulok, hogy felemeljem, de dr. Pam azt mondja, hogy maradjak a helyemen, majd ő felveszi, és akkor lehajol.

Két kézzel megragadom az orvosnő fejét, és nekiverem a szék karfájának. Az ütközésbe az én alkarom is belefájdul. Térdre esik, elkábul az ütéstől, de nem ájul el. Mire dr. Pam térde a fehér padlóhoz ér, én már kimásztam a székből, és ott vagyok a háta mögött. Az eredeti terv az volt, hogy beviszek a torkára egy karateütést, de háttal van nekem, így kénytelen vagyok improvizálni. Megragadom a szék karfájáról lógó szíjat, és kétszer körültekerem vele a nyakát. Ekkor felemeli a kezét, hogy megakadályozza, de már túl későn. Megfeszítem a szíjat a nyakán, és lábamat nekivetve a széknek tiszta erőből húzni kezdem.

Életem leghosszabb másodpercei ezek, míg arra várok, hogy elveszítse az eszméletét.

Elernyed. Azonnal elengedem a szíjat, és ő arccal a padlóra bukik. Ellenőrzőm a pulzusát.

Tudom, hogy nagy lesz a kísértés, de nem szabad megölnöd. Ő is, mint mindenki más, aki a bázist működteti, hozzá van kapcsolva egy monitoring rendszerhez a vezérlőközpontban. Ha meghal, pokoli felfordulás lesz.

Átfordítom dr. Pamet a hátára. Mindkét orrlyukából szivárog a vér. Biztos eltört az orra. Hátranyúlok a tarkómhoz. Ez lesz a keményebb dió. De feltölt energiával az adrenalin és az eufória. Hisz eddig minden tökéletesen ment. Meg tudom csinálni!

Letépem a kötést, aztán elkezdem tiszta erőmből szétfeszíteni a bemetszés két oldalát. Ahogy végül a seb szétnyílik, olyan érzés, mintha valaki egy égő gyufát tolna le rajta. Egy csipesz meg egy tükör jól jönne most, mivel azonban egyik sincs nekem, a mutatóujjammal pöckölöm ki magamból a nyomkövetőt. A technikám hatékonyabb, mint amire számítottam: három próbálkozás után az eszköz beékelődik a körmöm alá, és könnyen ki tudom venni.

Mindössze kilencven másodpercbe telik a letöltés. Ez azt jelenti, hogy van három, talán négy perced. De semmiképp sem több mint öt.

Hány perce vagyok bent? Kettő? Három? Letérdelek dr. Pam mellé, és feltolom a nyomkövetőt az orrlyukába, amilyen mélyre tudok nyúlni.

Pfuj!

Nem, nem tolhatod le a torkán. Közel kell lennie az agyához. Sajnálom.

Te sajnálod, Evan?

Véres az ujjam, az én vérem keveredik rajta az ő vérével.

Odalépek a billentyűzethez. Na, most jön az igazán ijesztő rész.

Nincs meg neked Sammy száma, de kereszthivatkozással kell kapcsolódnia a nevéhez. Ha az egyik variáció nem működik, próbálj egy másikat. Lennie kell valamilyen keresőfunkciónak.

Csepeg a vér a tarkómról, utat talál magának a lapockáim között. Folyamatosan remegek, így elég nehéz gépelni. A villogó kék dobozba beírom azt, hogy keresés. Csak második próbálkozásra sikerül helyesen begépelnem.

Adja meg a számot.

Nincs semmilyen számom, a francba. Egy nevem van. Hogyan tudok visszajutni a kék ablakhoz? Leütöm az enter billentyűt.

Adja meg a számot.

Ó, most már vágom. Ez egy számot akar.

Bepötyögöm, hogy Sullivan.

Adatbeviteli hiba.

Nem tudom eldönteni, hogy a monitort hajítsam-e a szoba másik sarkába, vagy inkább dr. Pamet rugdossam halálra. Egyik sem segít hozzá, hogy megtaláljam Samet, de mindkettőtől jobban érezném magam. Leütöm az escape gombot, és visszakapom a kék ablakot, ahova most beírom azt, hogy keresés név szerint.

A szavak eltűnnek. Elgőzösítette őket a Csodaország. A kék doboz újra villog, üresen.

Visszafogom magam, hogy ne visítsak fel. Kifutottam az időből.

Ha nem sikerül megtalálnod őt a rendszerben, akkor jön a B terv.

Nem vagyok oda a B tervért. Én az A tervet szeretem, ahol Sammy tartózkodási helye feltűnik egy térképen, és akkor én rögtön odarohanhatok hozzá. Az A terv tiszta és egyszerű. A B terv kusza és komplikált.

Még egy próbálkozás. Öt másodperccel több vagy kevesebb, nehogy már ezen múljon.

Beírom a kék ablakocskába, hogy Sullivan.

A kijelző megbolondul. A szürke háttéren számok kezdenek el nyargalni, megtöltve az egész képernyőt, mintha legalábbis azt az utasítást adtam volna, hogy számolják ki a pi értékét. Bepánikolok, és elkezdek véletlenszerűen gombokat nyomogatni, de a számok rendíthetetlenül és végeláthatatlanul gördülnek lefelé a monitoron. Már jócskán túlléptem az öt percet. A B terv szívás, de ez van.

Beugrom a szomszédos helyiségbe, ahol a fehér kezeslábasokat találom. Felkapok egyet a polcról, és bölcsen elkezdem magamra cibálni anélkül, hogy levenném magamról a papírköntöst. Amikor rájövök, hogy nem megy, csalódottságomban morgok valamit, aztán kibújok belőle, és egyetlen másodpercig ott állok teljesen meztelenül, épp abban a másodpercben, amikor a hátam mögött lévő ajtó hirtelen kitárul majd, és beront rajta egy egész század Némító... Legalábbis így szokott történni a legtöbb B tervben. Az overall túlságosan nagy, de jobb, ha nagy, mintha kicsi lenne, gondolom, úgyhogy seperc alatt becipzárazom, és már újra ott vagyok a Csodaország-szobában.

Ha nem találod meg a főfelületen, jó eséllyel találsz a doktornőnél egy kézi számítógépet. Ez is ugyanolyan elven működik, de nagyon körültekintőnek kell lenned. Az egyik funkció a lokátor, a másik pedig a detonátor. Ha rossz parancsot viszel be a gépbe, nem megtalálod Sammyt, hanem megsütöd.

Amikor visszarontok a szobába, a doktornő már felült. Egyik kezében Mackó, a másikban egy kicsi ezüstszínű készülék, amely leginkább egy mobilra emlékeztet.

Mondtam már, ugye, hogy a B terv szívás?

75

A NYAKÁN VÉRVÖRÖS CSÍK VIRÍT ahol fojtogattam. Az arca véres. De a keze nem remeg, és a tekintetéből kiveszett minden nyájas melegség. Hüvelykujjával egy zöld gomb fölött köröz, amely az eszköz numerikus kijelzője alatt kapott helyet.

– Ne nyomja meg – mondom. – Nem fogom bántani magát. – Leguggolok mellé, elé nyújtom a tenyerem. – Komolyan, ugye nem akarja megnyomni azt a gombot?

Lenyomja.

A feje hátrahanyatlik és ő összerogy. Kettőt rúg, aztán vége.

Ennyit a B tervről. Egyébként is gyűlöltem. A helyzet egyedüli hátránya, hogy Evannel semmiféle C tervet nem dolgoztunk ki.

Előreugrom, kitépem Mackót a halott ujjak szorításából, és kirohanok a kezeslábasokkal teli helyiségén keresztül a folyosóra. Evan sosem fárasztotta magát azzal, hogy elárulja nekem, mennyi időm van a riasztó megszólalása után addig, míg a birodalmi rohamosztagosokat mozgósítják, a bázist lezárják, a betolakodót pedig elkapják, megkínozzák, aztán lassú és gyötrelmes halálra ítélik. Vélhetőleg nem túl sok.

Egy rajban lesz majd nagyobb gyerekekkel együtt, úgyhogy a gyakorlótér körüli kaszárnyaépületekben érdemes körülnézned.

Kaszárnyaépületek, amelyek a gyakorlóteret veszik körül – akármi is legyen az. Lehet, hogy meg kéne kérdeznem valakit, mivel én csak egy utat ismerek, ahol kijuthatok ebből az épületből, és az az, amelyiken bejöttem: amely a holttest, a kövér, morcos nővér és a vékony, kedves, fiatal nővér mellett vezet egyenesen Bob őrnagy szerető karjába.

A folyosó végén egy liftet látok, egyetlen hívógombbal: egyirányú gyorsfelvonó, amely a föld alatti komplexumba visz, ahol Evan elmondása szerint Sammynek és a többi újoncnak mutogatják a valódi emberi agyakba beágyazódott hamis lényeket. Az egész biztonsági kamerákkal kidekorálva. És mindenhol csak úgy nyüzsögnek a Némítók. Erről a folyosóról csak két másik kijárat van, a lifttől jobbra lévő ajtó, illetve az az ajtó, amelyiken át jöttem.

Végre egy olyan döntés, amin nem kell túl sokat agyalni.

Bevágódom az ajtón, és egy lépcsőházban találom magam. Akárcsak a felvonó, a lépcsők is egy irányba vezetnek: lefelé.

Egy fél másodpercig tétovázom. A lépcsőház csendes és kicsi, de olyan jófajta, kényelmes módon kicsi. Lehet, hogy egy ideig itt kellene maradnom: magamhoz szorítanám a macimat – és talán szopnám a hüvelykujjamat.

Kényszerítenem kell magam, hogy tegyem meg az ötemeletnyi utat egészen a lépcsősor aljáig. A fémből készült lépcsőfokok hidege égeti meztelen talpamat. Várom, hogy felsikoltsanak a riasztók, és dübörögni kezdjenek a bakancsok, meg záporozni kezdjenek a golyók fölöttem és alattam. Evanre gondolok, ahogy a Hamugödör táborban csaknem vaksötétben végzett négy állig felfegyverzett, komoly kiképzést kapott gyilkossal, és azon töprengek, miért is gondolhattam valaha is bölcs döntésnek, hogy egyedül sétáljak be az oroszlán barlangjába, amikor egy Némító is lehetne most mellettem.

Hát, azért nem vagyok teljesen egyedül. Itt van nekem Mackó. Amint leérek, rátapasztom a fülem az ajtóra, aztán kezemet a kilincsre teszem. De csak a saját szívdobogásom hallom, semmi egyebet.

Aztán az ajtó kivágódik, én meg visszakényszerülök a fal mellé. És akkor tényleg meghallom a bakancsok ütemes dobogását: félautomata fegyvereket cipelő férfiak rohannak fel a lépcsőn. Az ajtó kezd becsukódni, de megfogom a kilincset, és addig a pár pillanatig magam előtt tartom az ajtószárnyat, míg a katonák be nem fordulnak az első lépcsőfordulónál, és el nem tűnnek a szemem elől.

Mielőtt az ajtó becsukódna, gyorsan kifordulok a folyosóra. A mennyezetre szerelt piros lámpák forgó fénye rávetíti árnyékom a fehér falakra, aztán letörli onnan, majd újra rávetíti, és így tovább. Jobbra vagy balra? Kicsit össze vagyok zavarodva, de valamiért úgy gondolom, hogy a hangár eleje jobbra van. Futni kezdek abba az irányba, aztán megtorpanok. Mert hát hol gyülekeznek a legnagyobb valószínűséggel a Némítók vészhelyzet esetén? Vélhetőleg egy gyilkosság tetthelyére vezető főbejárat körül.

Úgyhogy sarkon fordulok. És egyenesen nekirohanok egy nagyon magas, áthatóan kék pillantású férfi mellkasának.

A Hamugödör táborban nem voltam elég közel hozzá, hogy lássam a szemét.

De a hangjára emlékszem.

Mély, nyers, borotvaéles.

– Hova-hova, báránykám? – szólal meg Vosch. – Bizonyara eltévedtél.

76

UGYANOLYAN KEMÉNY a vállamat megragadó keze, mint a hangja.

– Mit keresel itt lent? Ki a csapatvezetőd?

Megrázom a fejem. A szemembe toluló könnyek igaziak. Gyorsan kell gondolkodnom, és az első gondolatom az, hogy Evannek igaza volt: ez a szólómutatvány elcseszett ötlet volt, akármennyi tartalék tervet főztünk is ki. Bárcsak itt lenne Evan...

Bárcsak Evan lenne itt!

– Megölte! – szakad ki belőlem. – Az a férfi megölte dr. Pamet!

– Miféle férfi? Ki ölte meg dr. Pamet?

Megrázom a fejem, és torkom szakadtából sikítozom, magamhoz préselve a viharvert macim. Mögötte egy újabb rajnyi katona fut felénk a folyosón. Odataszít hozzájuk.

– Ezt helyezzétek biztonságba, aztán találkozunk fönt. Valaki betört.

Odahurcolnak a legközelebbi ajtóhoz, belöknek egy sötét helyiségbe, aztán már csak a zár kattanását hallom. Fények villognak. Az első, amit megpillantok, egy fehér overallos, halálra rémült lány, aki egy plüssmacit szorongat a kezében. Igazság szerint annyira megriadok tőle, hogy fel is visítok.

A tükör alatt egy hosszú asztal húzódik, rajta egy monitor meg egy billentyűzet.

Tudom, hol vagyok. Ez a kivégzőszoba, amiről Evan mesélt; ahol megmutatják az újoncoknak a hamis agypókokat.

Felejtsd el a számítógépet! Nem fogok most megint nekiállni billentyűzgetni. Lehetőségek, Cassie. Milyen lehetőségek közül választhatsz?

Tudom, hogy a tükör túloldalán egy másik helyiség van. És ott lennie kell legalább egy ajtónak, amely vagy zárva van, vagy nem. Azt tudom, hogy ennek a szobának az ajtaja zárva, úgyhogy vagy várok itt, míg Vosch vissza nem jön értem, vagy átvágom magam valahogy a tükörüvegen a másik helyiségbe.

Felkapom az egyik széket, hátralépek, aztán teljes erőből nekidobom a tükörnek. A szék kiszakad a kezemből és – legalábbis számomra – fülsiketítő robajjal pattan le az üvegről a földre. A vastag üvegen sikerült egy hosszú karcolást ejtenem – de ez minden. Újra felemelem a széket. Mély levegő. Leengedem a vállam, elfordítom a csípőm, ahogy a széket is megfordítom a levegőben. Ezt tanultam a karateórán: az erő a forgásban van. Megcélzom a karcolást. Minden cseppnyi energiám arra a gyenge pontra összpontosítom.

A szék lepattan az üvegről, én meg elvesztem az egyensúlyom, és a fenekemre huppanok, hogy még a fogaim is összekoccannak. Olyannyira nagyot koccannak, hogy valójában még a nyelvemre is keményen ráharapok. A szám azonnal megtelik vérrel. Kiköpöm, egyenest a tükörben látható lány orra közepére.

Megint felkapom a széket, megint veszek egy mély lélegzetet. Megfeledkeztem a karateedzések másik tanításáról: a csatakiáltásról! Nevess ki, ha akarsz, nem bánom, de ez akkor is segít koncentrálni az erőt.

A harmadik, végső csapással sikerül szétrobbantanom az üveget. A lendületem nekivisz a derékmagasságig érő asztalnak, és a lábam is elemelkedik a padlótól, ahogy a szék átrepül a szomszédos szobába. Ott egy másik fogorvosi széket látok, egy csomó feldolgozóegységet, a földön kígyózó kábeleket. És egy másik ajtót. Ó, istenem, add, hogy nyitva legyen!

Magamhoz veszem Mackót, és átbújok a résen. Elképzelem Vosch arcát, amikor belép a szobába, és megpillantja a szétzúzott tükröt. A másik helyiség ajtaja nincs bezárva. Egy másik fehér salakbeton falú folyosóra nyílik, amelynek mindkét oldalán jelöletlen ajtók sorakoznak. A lehetőségek sora! De nem lépek ki a folyosóra. A küszöbön tétovázom. Előttem a jelöletlen ösvény. Mögöttem az út, amelyet én jelöltem meg. Látni fogják a lyukat.

Tudni fogják, merre menekültem. Mennyi ideig tarthat, míg utolérnek? A szám már megint megtelt vérrel, és most kényszerítem magam, hogy lenyeljem. Nem akarom túlságosan megkönnyíteni számukra, hogy nyomon követhessenek.

Túl könnyű: elfelejtettem betuszkolni a széket a másik szoba kilincse alá. Nem akadályozná meg ugyan, hogy végül behatoljanak, de értékes másodpercek pottyannának az ölembe.

Ha valami balul sül el, Cassie, ne agyalj sokat, jók az ösztöneid, bízd magad rájuk. Alaposan átgondolni minden lépést jó taktika lehet, ha sakkozol. De ez itt nem sakk.

Visszafutok a szobába, újra átbújok a lyukon. Rosszul mérem föl az asztal szélességét, ezért lepattanok a széléről, átbucskázom a hátamra, és jól beverem a fejem a padlóba. Egy zavaros másodpercig ott heverek kábán, csillagok táncolnak a szemem előtt. A mennyezetet bámulom, meg az alatta futó csőrendszert. Ugyanezeket láttam a folyosók felett is: az óvóhely szellőztetőrendszere.

És azt gondolom magamban: Cassie, hát ez itt az óvóhely rohadt szellőztetőrendszere.

77

HASON KÚSZOM ELŐRE, és azon parázom, hogy túl nehéz vagyok, és az egész csőrendszer bármelyik pillanatban összerogyhat alattam. Gyorsan haladok, de minden egyes elágazásnál megállok hallgatózni. Hogy tulajdonképpen milyen hangokra is számítok, abban nem vagyok biztos. A rémült gyerekek sikolyaira? A boldog gyerekek nevetésére? A szellőzőben a levegő hideg: kintről jön, a szellőzőaknából, és a föld alá érkezik, valahogy úgy, ahogy én.

Viszont a levegő ide tartozik, én meg nem. Mit is mondott Evan?

A gyakorlótér körüli kaszárnyaépületekben érdemes körülnézned.

Ez az, Evan. Ez az új terv. Megkeresem a legközelebbi szellőzőaknát, és kimászom a felszínre. Nem fogom tudni, hogy hol vagyok, vagy hogy milyen messze van tőlem a gyakorlótér, és természetesen az egész bázis le lesz zárva, mindenütt hemzsegni fognak a Némítók és az agymosott kis gyerekkatonáik, akik a fehér overallos lányt fogják keresni. Ja, és ne feledkezzünk meg a plüssmackóról! A legnyilvánvalóbb áruló jelről! Miért is ragaszkodtam annyira hozzá, hogy magammal hurcoljam ezt az átkozott plüssmedvét? Sam megértette volna, ha nem hozom. Nem azt ígértem meg, hogy elhozom neki Mackót. Az én ígéretem arról szólt, hogy magamat viszem el neki.

Mi ez a nagy ügy ezzel a mackóval?

Minden pár méter után újabb választási lehetőség: jobbra fordulni, vagy balra, vagy kúszni tovább egyenesen előre? És minden pár méter után egy kis szünet: fülelni és kiköpni a számból a felgyülemlett vért. Itt már nem aggódom amiatt, hogy magam mögött hagyom a vérem: ezek az én kenyérmorzsáim, amelyek majd visszavezetnek. Érzem viszont, hogy a nyelvem egyre jobban feldagad, és iszonyatos fájdalmasan lüktet fel minden egyes szívdobogásomra. Fogy az idő: a szívem, ez az emberi időmérő minden percemet gondosan kiméri, ami még hátravan addig, míg rám találnak, Voschhoz visznek, aki majd ugyanúgy végez velem, ahogy az apámmal is tette.

Valami kicsi és barna iszkol felém, nagyon sebesen, mintha sürgős küldetésen lenne. Egy csótány. A csőben araszolva utam során találkoztam már pókhálókkal, porcicákkal és valami titokzatos nyálkás trutymóval is, ami talán mérgező penész, de ez az első igazán durva dolog, amit látok. Egy pókot vagy egy kígyót bármikor elviselek, de a csótánytól kiakadok. És most pont felém spurizik egy, egyenesen az arcomba. Minthogy lelki szemeim előtt nagyon élénken jelenik meg az a kép, ahogy a fürge lábú lény befut a kezeslábasom alá, bevetem ellene az egyetlen elérhető fegyvert, hogy elnyomjam. A puszta kezem. Pfuuuj!

Haladok tovább. Valami felragyog fölöttem, szürkészölden. Az agyamban ehhez a színhez az anyahajózöld megnevezést csatoltam. Odaaraszolok a rácshoz, amely mögül ez a ragyogás sugárzik. Bekukucskálok a fémlamellák közti résen az alattam lévő szobába – bár ezt szobának nevezni igencsak távol áll az igazságtól óriási termet látok, lehet, hogy egy futballstadion is elférne benne, és az egész egy hatalmás tálat formáz: a tál alján számítógépes munkaállomások zsúfolódnak több sorban, melyeket több száz ember kezel – csakhogy ezeket embernek nevezni igencsak igazságtalan volna az igazi emberekkel szemben. Ezek itt ők, Vosch nem-ember emberei, és fogalmam sincs, hogy épp mire készülnek, de szerintem ez lehet az egész művelet központja, a zéró pont – a „tisztogatás”. Egy masszív kijelző foglal el egy teljes falat, amelyre egy Föld-térképet vetítettek ki. A térképen ragyogó zöld pontocskák – ez a betegzöld fény forrása. Városok, gondolom magamban, aztán hirtelen rájövök, hogy a zöld pontok nem lehetnek mások, mint a túlélők csoportjai.

Voschnak nincs szüksége arra, hogy levadásztasson minket. Vosch pontosan tudja, hogy hol vannak még túlélők.

Kikúszom innen, és csak nagyon lassan haladok tovább, míg a zöld ragyogás olyan pirinyóvá nem zsugorodik, mint a vezérlőteremben a pontok. Négy csomóponttal lejjebb hangokat hallok. Férfihangokat. És csörömpölést, ahogy fém csapódik fémnek, és nyikorgást, ahogy a gumitalpak nyüvik a kemény betont.

Tovább, Cassie! Nincs több megállás. Sammy nem itt lent van, és Sammy a cél.

És ekkor meghallom, amint az egyik fickó azt kérdezi: – Hányat mondott?

A másik meg: – Minimum kettő. A lány, meg még valaki, aki végzett Waltersszel és Pierce-szel és Jacksonnal.

Még valaki, aki végzett Waltersszel és Pierce-szel és Jacksonnal?

Evan. Csak ő lehet.

Mi a...? Egy vagy két percig tényleg nagyon haragszom rá. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy egyedül jövök be, átcsúszom a védelmükön észrevétlenül, és elkapom Sammyt, mielőtt még egyáltalán észbe kapnának, hogy mi folyik. Természetesen nem pont úgy alakult, ahogy elterveztük, de Evan ezt nem tudhatja.

Viszont! A tény, hogy Evan semmibe vette gondosan kidolgozott tervünket és behatolt a bázisra, egyszersmind azt jelentette, hogy Evan itt van.

És Evan megteszi, amit kell, van szíve hozzá.

Közeledek a hangokhoz: közvetlenül fölöttük mászom, míg oda nem érek a szellőző rácsához. Bekukucskálok a lamellák között és két Némítót látok, akik szem alakú gömböket rakodnak egy kézikocsira. Egyből felismerem az árut. Volt szerencsém látni már egyet.

A Szem majd elintézi a lányt.

Addig nézem őket, míg az összest föl nem pakolják a kocsira, és lassan ki nem gurítják a látómezőmből.

Eljön az idő, amikor már nem fogják tudni tovább játszani a színjátékot. Amikor ez bekövetkezik, bezárják a bázist – legalábbis azt a részét, amely feláldozható.

Ó, Jézus! Vosch Hamugödör tábort csinál Camp Havenből.

És abban a pillanatban, hogy ez tudatosul bennem, felvisítanak a szirénák.

X.

EZER ÉS EZER LEHETŐSÉG 78

KÉT ÓRA.

Abban a pillanatban, hogy Vosch magamra hagy, a fejemben elkezd ketyegni egy óra. Nem, nem is óra. Inkább időzítő, amely az Armageddonig számol vissza. Minden egyes másodpercre szükségem lesz, tehát hol van az a betegápoló? Épp amikor már arra készülök, hogy kivegyem magamnak az infúziót, megjelenik. Magas, sovány kölyök; Kistnernek hívják, találkoztunk már legutóbb, amikor befektettek. Volt egy tikje: állandóan vakargatta műtősruhájának az elejét, mintha a ruha anyaga irritálta volna a bőrét.

– Mondta már? – kérdezi Kistner halkan, miközben az ágyam fölé hajol. – A sárga kód lépett érvénybe.

– Miért?

Megvonja a vállát.

– Azt hiszed, hogy nekem bármiről is beszámolnak? Csak remélni tudom, hogy nem megyünk le megint a bunkerbe. – A kórházban senki sem rajong a légvédelmi gyakorlatokért. Több száz pácienst három perc alatt juttatni le a föld alatti bunkerbe valóságos taktikai rémálom.

– Azért az jobb, mint fent maradni és megvárni, míg a földönkívüliek hamuvá égetnek a halálsugarukkal.

Lehet, hogy tiszta pszichológia az egész, de ahogy Kistner kihúzta belőlem az infúziót, azonnal beütött a fájdalom, egy tompán, a szívem ritmusában lüktető izzás azon a helyen, ahol Adu megsebesített. Miközben várom, hogy kitisztuljon a fejem, azon töprengek, vajon nem lenne-e célszerű átgondolni a tervet. Ha evakuálnak a bunkerbe, az jócskán leegyszerűsítheti a dolgokat. Mazsola első légvédelmi gyakorlatos fiaskója után a parancsnokság úgy döntött, hogy a harcban még részt nem vevő gyerekeket egy helyre, a biztonsági terembe gyűjtik össze a komplexum közepére. Lényegesen egyszerűbb lenne ott elkapni, mint végig kutatni utána az összes barakkot a bázison.

De fogalmam sincs, hogy mikor fog ez megtörténni – ha egyáltalán megtörténik. Úgyhogy mégiscsak, jobb lesz az eredeti tervhez ragaszkodni. Tik-tak.

Lehunyom a szemem, és megpróbálom vizualizálni, a menekülés minden egyes lépését a lehető legrészletesebben. Máskor is csináltam ezt, korábban, amikor még voltak gimnáziumok, és péntek esti mérkőzések, és éljenző tömeg, amit szórakoztatni kellett. Még akkoriban, amikor megnyerni egy kerületi bajnoki címet a legfontosabb dolog volt a világon. Magam elé képzeltem az útvonalaimat, a fények fele száguldó labda ívét, a mellettem futó védőjátékost, aki azon igyekezett, hogy lépést tartson velem, azt a pillanatot, amikor elfordítom a fejem, és felemelem a kezem, anélkül hogy kiesnék a futás ritmusából. Nemcsak a tökéletes játékot képzelem el lelki szemeimmel, hanem azt is, ha valami nem sikerül olyan jól: ilyenkor változtatok az útvonalon, és új célpontot adok a hátvédnek.

Ezer és ezer lehetőség van arra, hogy félresikerüljenek a dolgok, és csak egy út vezet sikerre. Ne tervezz előre egy játékkal, se kettővel, se hárommal. Ezt a labdát építsd fel, ezt a lépést. Egyszerre mindig csak egy lépést gondolj ki, de azt a megfelelő időben vidd véghez, és sikerülni fog.

Első lépés: a betegápoló.

A legjobb cimbim, Kistner épp mosdószivaccsal fürdet valakit két ággyal arrébb.

– Hé – kiáltok oda neki. – Hé, Kistner!

– Mi van? – kiált vissza, egyértelműen ingerülten. Nem szereti, ha megzavarják a munkájában.

– Vécére kell mennem.

– Nem lehet, nem szabad felkelned. Felszakadnak a varratok.

– Ó, ugyan már, Kistner! Itt a mosdó egy köpésre.

– Az orvos utasítása. Hozok egy ágytálat.

Végignézem, ahogy ide-oda kanyarog az ágyak között a raktár felé tartva. Egy kicsit izgulok, hogy talán nem adtam elég időt a gyógyszereknek, hogy teljesen kiürüljenek a szervezetemből. Mi van, ha képtelen vagyok talpra állni? Tik-tak, Zombi, tik-tak.

Ledobom a takarót, és átlendítem a lábam az ágyon. Fogcsikorgatva készülődöm lekászálódni: ez az akció legnehezebb része. Mellkastól csípőig szorosan be vagyok kötözve, és azzal, hogy függőleges helyzetbe próbálom hozni magam, feszülni kezdenek az izmok, amelyeket Adu golyója széttépett.

Megvágtalak. Lelőttél. Így igazságos.

De ez az egész csak fokozódik. Mi lesz, amikor megint rád kerül a sor? Bedobsz egy kézigránátot a bugyimba?

Ez meglehetősen zavaró kép, bedobni egy éles gránátot Adu bugyijába. Több szempontból is megzavarja az agyam.

Még mindig tele vagyok szerrel, de amikor felülök, úgy hasít belém a fajdalom, hogy majdnem elájulok. Úgyhogy egy percig mozdulatlan maradok, és arra várok, hogy kitisztuljon a fejem.

Második lépés: a mosdó.

Visszafogom magam, lassan mozgok, kicsiket lépegetve. Csoszogok. Érzem, ahogy hátul szétnyílik a köntösöm; az egész osztály gyönyörködhet a látványban.

A mosdó alig pár lépésnyire van, de mintha mérföldekre lenne. Ha be van zárva, esetleg van bent valaki, akkor nekem lőttek.

Szerencsém van. Bezárom magam mögött az ajtót. Mosdókagyló, vécé, egy pici zuhanyfülke. A zuhanyfüggöny rúdja be van csavarozva a falba. Felemelem a víztartály fedelét. Egy rövid fémkart látok, mindkét vége tompa. A vécépapír tartó műanyagból van. Ennyit arról, hogy találok itt valami fegyvert. De azért nyomon vagyok. Gyerünk már, Kistner, nagyon várlak!

Két éles kopogás az ajtón. És aztán meg is szólal az ajtó túloldalán.

– Hé, ott vagy bent?

– Mondtam, hogy mennem kell! – ordítom.

– Én meg azt mondtam, hogy hozok egy ágytálat.

– Nem bírtam már tartani.

Az ajtó kilincse rázkódni kezd.

– Nyisd ki az ajtót!

– Hagyj békén, magánszféra! – üvöltöm.

– Hívni fogom a biztonságiakat!

– Rendben csak hívd! Mintha rohadtul mehetnékem lenne bárhova is!

Tízig számolok, elfordítom a zárat, lehúzom a vizet, leülök. Az ajtó résnyire nyílik, mögötte megpillantok egy csíkot Kistner vékony arcából.

– Na, most elégedett vagy? – zsémbelődöm. – Most már lennél szíves becsukni az ajtót?

Kistnetr egy hosszúra nyúlt pillanatig csak bámul rám, és régi jó szokása szerint az ingét tépkedi.

– Itt leszek kint – ígéri.

– Jó – mondom.

Az ajtó becsukódik. Nagyon lassan elszámolok tízig. Bő egy perc múlva kikiabálok.

– Hé, Kistner!

– Mi van?

– Szükségem lesz segítségre.

– Mit értesz „segítség” alatt?

– Fel akarok állni! Nem bírok felállni erről a rohadt vécéről. Azt hiszem, szétnyílhatott egy varrat.

Az ajtó kinyílik. Kistner arca rákvörös a dühtől.

– Én megmondtam.

Odalép elém. Széttárja a karját.

– Na, fogd meg a két csuklóm.

– Becsuknád előbb az ajtót? Ez így olyan kínos.

Kistner becsukja az ajtót. Rámarkolok Kistner csuklójára.

– Felkészültél? – kérdezi.

– Ennél jobban már nem is lehetnék felkészülve.

Harmadik lépés: a vizes trükk.

Ahogy Kistner hátralép, előretolom a lábam, és tiszta erőből nekicsapom a vállam szűk mellkasának, felkenve őt a betonfalra. Aztán elrántom, mögé kerülök, és hátracsavarom a karját egészen magasra. Ettől térdre kényszerül a vécékagyló előtt. Megmarkolom a haját és beletolom az arcát a kagylóba. Kistner vékony testalkatát meghazudtoló módon erős – vagy én vagyok gyengébb, mint gondoltam. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg végre elveszíti az eszméletét.

Elengedem, és hátralépek. Kistner lassan eldől és a földre csúszik. Cipő, nadrág. Felültetem, hogy le tudjam szedni róla az inget. Az ing nagyon kicsi, a nadrág túl hosszú, a cipő szűk. Letépem magamról a kórházi köntöst, behajítom a zuhanytálcára, magamra veszem Kistner műtősruháját. A cipő felráncigálása tart a legtovább. Borzasztóan kicsi. Miközben azzal küzdök, hogy belepréseljem a lábam, éles fájdalom hasít az oldalamba. Lenézek, és látom, hogy a kötésemen teljesen átütött a vér. Mi lesz, ha átvérzem az inget?

Ezer és ezer lehetőség van. De neked arra az egyre kell koncentrálnod.

Bevonszolom Kistnert a zuhanytálcára. Behúzom körülötte a függönyt. Mennyi ideig nem fog magához térni? Nem számít. Menj tovább. Ne gondolkodj előre egy lépésnél többet.

Negyedik lépés: a nyomkövető.

Habozok az ajtó előtt. Mi van, ha valaki látta Kistnert bejönni, és most lát majd engem kisétálni az ő cuccaiban?

Akkor vége a dalnak. Mindenképpen meg fog ölni. Úgyhogy, akkor legyen az, hogy nem csak szimplán meghalsz. Úgy halj meg, hogy legalább megpróbáltad.

A műtő ajtajáig úgy érzem, mintha egy focipályányi utat kéne megtennem, az ágyak sűrű sorai és a betegápolók, a nővérek meg a fehér köpenyes orvosok nyüzsgő tömegében. Olyan gyorsan haladok az ajtók felé, amennyire csak tudok, megtámasztva fájó oldalam, amitől kicsit féloldalasan járok, de nem tehetek mást; gondolom, Vosch nyomon követi a mozgásom, és most azon töpreng, vajon miért nem mentem vissza az ágyamhoz.

Belépek a lengőajtón, most már a műtő előterében vagyok, ahol egy kimerült arcú orvos könyékig szappanosan mosakszik be a műtéthez. Megriad, amikor belépek.

– Mit keres itt? – kérdezi.

– Szükségem lenne egy pár kesztyűre. Kifogytunk elöl.

A sebész fejével a szemközti oldalon lévő szekrénysor felé int.

– Sántít – állapítja meg. – Megsebesült?

– Megrándítottam az izmot, amikor kisegítettem egy kövér fickót a mosdóba.

Miközben leöblíti a zöld szappant az alkarjáról, megjegyzi:

– Ágytálaznia kellett volna.

Dobozok telepakolva latexkesztyűkkel, sebészmaszkok, steril vatta, sebtapaszok. Hol a fenében lehet?

Érzem a lélegzetét a tarkómon.

– Ott van maga előtt a doboz – mondja. Elég furán néz rám.

– Sajnálom. Nem sokat aludtam.

– Nekem mondja! – Nevet fel, aztán oldalba bök a könyökével, pont a lőtt sebemnél. Forogni kezd velem a világ. Nagyon durván. Összeszorítom a fogam, hogy ne ordítsak fel a fájdalomtól.

Ezután besiet a belső ajtón a műtőbe. Végigmegyek az egész szekrénysor előtt: sorra kinyitom az ajtókat, és végigtúrom a tartalmukat, de sehol sem találom, amit keresek. Kicsit kótyagos vagyok, nehezen veszem a levegőt, és oldalamon a seb pokolian lüktet. Vajon meddig marad még eszméletlen Kistner? Mikor megy be valaki vizelni, és bukkan rá a függöny mögött?

A szekrények mellett van egy kuka, rajta a következő felirat: Veszélyes hulladék – Kesztyűben kezelendő! Felrántom a fedelét, és bingó!, ott van, amit keresek: véres sebésztamponok, használt fecskendők és eldobott katéterek társaságában.

Jó, a szikét rászáradt vér borítja. Gondolom, fertőtleníthetném valami steril kendővel, vagy lemoshatnám a kagylóban, de erre most nincs idő, és különben sem egy mocskos sebészszike a legnagyobb bajom most.

Támaszkodj a kagylónak. Szorítsd erősen az ujjaid a tarkódra, hogy megtaláld azt a kis árulkodó duzzanatot a bőr alatt, aztán nyomd rá; ne szeletelj, csak nyomd a tompa, mocskos pengét, míg szét nem nyílik az a kis seb.

79

ÖTÖDIK LÉPÉS: MAZSOLA.

Egy nagyon fiatalnak látszó orvos siet végig a folyosón a liftek felé, fehér köpenyben, sebészmaszkban. Sántít, és a bal oldalát fogja. Ha szétnyitnád elöl a köpenyét, talán észrevennéd a sötétvörös foltot a zöld műtősruhán. Ha bekukkantanál hátul a gallérja mögé, a sebtében összehozott kötést is láthatnád a nyakán. Ám ha akár ezzel, akár azzal próbálkoznál, a fiatal doktor végezne veled.

Lift. Lehunyom a szemem, ahogy a fülke ereszkedik lefelé. Hacsak valaki nem hagyott a bejárati ajtónál egy golfkocsit a kényelmemre, a séta a gyakorlótérig: tíz perc. És azután következik a legnehezebb rész: megtalálni Mazsolát a több mint ötven raj között, amelyek ott kempelnek, és észrevétlenül kicsempészni őt. Vagyis olyan fél óra kell a keresésre és a kihozatalára, újabb tíz perc, hogy átlopakodjunk a Csodaország-hangáron, ahova a buszok szállítják gyerekrakományukat. És ez az a pont, ahol a terv több különböző lehetőségre – vagy inkább vad fantáziát követelő, eléggé lehetetlen opcióra esik szét, úgymint: felosonni észrevétlenül egy üres buszra; leverni a buszvezetőt és a kísérő katonákat, mihelyt eltávolodtunk a kaputól; nem kevésbé kérdéses, hogy aztán mikor, hol és milyen módon hagyjuk el a buszt, és hogyan jutunk el gyalog az Aduval megbeszélt találkahelyre.

Mi van, ha várni kell a buszra? Hol fogtok elrejtőzni?

Nem tudom.

És ha már fent vagytok a buszon, mennyit kell majd várnotok? Harminc percet? Egy órát?

Nem tudom.

Nem tudod? Nahát, én meg azt tudom, hogy ez túl sok idő, Zombi. Valaki addig biztosan beindítja a riasztót.

Igaza volt. Ez túl sok idő. Meg kellett volna ölnöm Kisnert. Eredetileg ez szerepelt a tervben:

Negyedik lépés: öld meg Kistnert.

De Kistner nem Azok közül való. Kistner csak egy gyerek. Mint Tank. Mint Umpa. Vagy mint Flint. Kistner nem kérte, hogy legyen háború, és nem is tudja az igazat. Lehet, hogy nem hitt volna nekem, ha elárulom neki az igazságot, de nem is adtam meg neki a lehetőséget.

Túl lágyszívű vagy. Meg kellett volna ölnöd őt. Nem építhetsz akciótervet a szerencsére és a vágyaidra alapozva. Az emberiség jövője a kemény mag kezében van.

Így hát amikor a lift ajtaja kitárul az előcsarnokban, magamban némán megígérem Mazsolának azt, amit nem ígértem meg a húgomnak, akinek a medálját most ő viseli a nyakában.

Ha bárki kettőnk közé áll, halott.

És abban a pillanatban, hogy elhangzott a néma ígéret, mintha az univerzum úgy döntött volna, hogy válaszol: dobhártyaszaggató sikollyal felvisítanak a szirénák.

Tökéletes! Most az egyszer számomra kedvezően alakulnak a dolgok. Most már nem kell átcsalinkáznom a táboron. Nem kell besettenkedni a kaszárnyaépületekbe és keresni Mazsolát, mint tűt a szénakazalban. Nem kell a buszokhoz nyargalni. Ehelyett zúzhatok egyenesen le a lépcsőkön a föld alatti bunkerbe. Felkapom Mazsolát a biztonsági szoba szervezett káoszában, valahol megbújunk és kivárjuk, míg felhangzik a „tiszta a levegő”, aztán irány a busz!

Sima ügy.

Félúton vagyok a lépcső felé, amikor a néptelen előcsarnokot beteges zöld ragyogás árasztja el, ugyanaz a szürkészöld, ami Adu feje fölött tancolt, amikor a spéci lencsén keresztül néztem. A fenti neoncsövek áramellátását levágták, ahogy az a próbariadó standard eljárásában benne van, tehát a fény nem belülről jön, hanem valahonnan a parkoló felől.

Megfordulok, hogy kiderítsem, mi az. Nem kellett volna.

Az üvegajtókon keresztül látom, hogy egy golfkocsi száguld keresztül a parkolón a reptér irányába. Aztán megpillantom a zöld ragyogás forrását is a kórház fedett bejárata előtt. Olyan, mint egy focilabda, de legalább kétszer akkora, és egy szemre emlékeztet. Rábámulok. Visszanéz rám.

Lüktetés... Lüktetés... Lüktetés...

Villogás, villogás, villogás.

Villanásvillanásvillanás.

XI.

ARCOK VÉGTELEN TENGERE 80

A SZIRÉNA OLYAN HANGOSAN VIJJOG, hogy valósággal érzem, ahogy a tarkómon vibrálni kezdenek az égnek meredő pihék.

Hátrafelé kúszom a fővezeték felé, egyre távolodva a fegyverraktártól, amikor megállok, mert hirtelen belém hasít a gondolat:

Cassie, ez a fegyverraktár.

Vissza a rácshoz. Három teljes percen keresztül csak meresztem a szemem, hogy lássam, valóban nincs semmi mozgás az alattam lévő helyiségben – mindeközben a sziréna visítása vadul és ütemesen dobol a dobhártyámon, azért így elég nehéz koncentrálni, hála neked, Vosch ezredes, nagyon kösz.

– Rendben, te átkozott mackó – a szavak nehézkesen gördülnek ki feldagadt nyelvem alól. – Most bemegyünk!

Meztelen sarkammal tiszta erőmből belerúgok a rácsozatba. Csatakiáltás! Első próbálkozásomra lepattan, megnyitva előttem az utat. Amikor abbahagytam a karatét, anyu megkérdezte, hogy miért, én meg azt válaszoltam, hogy egyszerűen már nem találok benne semmi kihívást. Így fogalmaztam meg azt, hogy untam már, mert ezt így nem mondhattam anyámnak. Ha valaki a családban elkezdett panaszkodni, hogy unatkozik, azon nyomban egy portörlővel a kezében eszmélt föl.

Szó szerint beesem a helyiségbe. Pontosabban, inkább nevezhető egy közepesen nagy raktáráruháznak. Van itt minden, mint a búcsúban, minden, amire egy földönkívüli megszállónak szüksége lehet ahhoz, hogy embereket megsemmisítő haláltábort működtessen. A szemközti fal telis-tele pakolva a Szemekkel: több száz, szépen sorba rendezve, mindegyik akkurátusan a saját kis formatervezett rekeszébe téve. Szemben velük többsornyi puska, gránátvető és számomra ismeretlen egyéb fegyverzet. Kicsit odébb a kisebb fegyverek, a félautomaták és a gránátok és a harminccentis harci tőrök. Van egy egyenruharészleg is, mindegyik műveleti egység és alakulat minden lehetséges rangja képviselve van itt, és az uniformisokhoz járó összes kiegészítő: övek, bakancsok, katonai övtáskák.

Én meg középen, mint egy gyerek a cukorkaboltban.

Először is, le a fehér overallal! Felveszem a létező legkisebb terepruhát, amit találok. Bakancsba bújok.

Ideje magasabb fokozatra kapcsolni. Egy Luger rendel tele tárral. Pár kézigránát. M16-os? Miért is ne? Ha katonásdit akarunk játszani, nézzünk is ki úgy! Övtáskámba bedobok még pár tárat. Nézzenek oda, az övtáskámon külön tokot alakítottak ki a félelmetes tőröknek! Szia, te, félelmetes harminccentis tőr!

A fegyvertartó szekrény mellett egy faládát fedezek fel.

Belekukkantok, és egy csomó szürke fémcsövet látok halomban. Mik ezek, valamiféle csőgránátok? A kezembe veszek egyet. Üreges, és az egyik végén csavarmenetes. Most már tudom, hogy mi az.

A némító.

És tökéletesen illeszkedik az új M16-osom csövére.

Begyűröm a hajam a sapka alá, ami szintén túl nagy, jól jönne egy tükör is. Remélem, simán Vosch egyik tini újoncának néznek, de valószínűleg inkább úgy nézek ki, mint GI Joe kishúga, mikor beöltözik a bátyja cuccaiba.

Na és most mit kezdjünk Mackóval? Találok valami bőrtáskafélét, belegyűröm, és keresztben átvetem a vállamon. Már nem is figyelek a sziréna sikítására. Nagyon fel vagyok pörögve. Nemcsak javítottam egy icipicit az erőviszonyokon, de tudom, hogy Evan is itt van, és Evan nem fogja feladni addig, míg biztonságban nem leszek, vagy meg nem hal.

Vissza kéne menni a csővezetékbe. Azon vívódom, hogy megpróbáljam-e kábé tízkilós túlsúllyal, vagy inkább próbáljak szerencsét a folyosón. Mert hát minek az álca, ha elrejtőzik benne az ember? Megfordulok és elindulok az ajtó felé. Ebben a pillanatban elhallgatnak a szirénák, és rám zuhan a csend.

Nem tekintem jó jelnek.

Az is átvillan az agyamon, hogy épp egy zöld bombákkal telepakolt fegyverraktárban vagyok – amelyek közül már egyetlenegy is mindent letarol nagyjából egymérföldes körzetben, és fönt még vagy egytucatnyit élesítenek a legközelebbi barátaikból –, úgyhogy nem olyan nagyon jó ötlet itt maradni.

Mint egy elszabadult őrült, úgy kezdek száguldani az ajtó felé, meg mielőtt az első Szem működésbe lépne. Az egész szoba szökdécselni kezd. Alig tettem meg pár lépést, és már a következő Szem pislantja az utolsókat, és ez biztos még közelebb lehet hozzám, mert csak úgy zuhog a rázkódó mennyezetről a por, és a szellőzőcső másik vége épp most szabadul el a tartószerkezetről és szakad a nyakamba az egész.

Azta, Voschy, ez elég necces volt, nem gondolod?

Kicsapom az ajtót. Nincs idő fürkészgetni a terepet. Minél távolabb kerülök a megmaradt Szemektől, annál egészségesebb. Vágtázom a forgó piros fények alatt, véletlenszerűen kanyarodva be egy-egy mellékfolyosóra, nem is próbálok semmilyen döntést átgondolni, egyszerűen csak az ösztönömre és a vakszerencsére bízva magam.

Újabb robbanás. Beleremegnek a falak, és csak úgy zúdul alá a por a mennyezetről. Fentről olyan hangok hallatszanak, mintha az épület épp darabokra szakadna, és az utolsó szögig porrá zúzódna. És itt lent a halálra vált gyerekek sikítása.

Követni kezdem a sikítást.

Néha rossz irányba kanyarodom, ilyenkor elhalkul a hangjuk. Visszamegyek a legközelebbi elágazáshoz és másik folyosóval próbálkozom. Olyan ez a hely, mint egy labirintus, és én vagyok a kísérleti patkány.

A fenti robajok megszűnnek, legalábbis egy pillanatra. Most már nem vágtázom, csak ügetek, két kézzel markolva a puskám, próbálom megtalálni a helyes irányt, ha távolodik a hangforrás, visszamegyek, másik folyosóra térek be, és így tovább.

Bob őrnagy hangját hallom egy kézi megafonon keresztül felerősítve. A falak között ide-oda pattognak a szavai, olyan, mintha mindenhonnan hallanám, vagy épp sehonnan.

„Rendben, most mindenki ott marad ülve a csoportvezetője mellett! Mindenki nagyon csendben van, és rám figyel! Maradjatok a csoportvezetőtök mellett!”

Befordulok az egyik sarkon, és egy rajnyi katona trappol el mellettem. Zömmel tinédzserek. Nekivetődöm a falnak, és úgy zúgnak el mellettem, hogy még csak nem is néznek felém. De hát miért is foglalkoznának velem? Én is csak egy újonc vagyok, aki úton van, hogy megküzdjön az idegen hordával.

Befordulnak, és akkor újra elkezdek futni én is. Hallom, ahogy a kiskölykök összevissza locsognak és nyafognak, Bob őrnagy szidalmai ellenére.

Mindjárt ott vagyok, Sam. Most már csak te légy ott.

– Állj!

Hátulról kiált rám valaki. Nem gyerekhang. Megálloók. Vigyázzba vágom magam.

– Hol van a szolgálati helye, katona? Katona, magához beszélek!

– A gyerekek őrizetére rendeltek ki, uram! – préselem ki magamból a lehető legmélyebb hangon.

– Megfordulni! Rám néz, amikor velem beszél, katona!

Sóhajtok. Megfordulok. Húszas évei közepén járhat, nem néz ki rosszul, az az igazi amerikai srác típus. Nem ismerem a katonai rangjelzéseket, de sejtésem szerint valamiféle tiszt lehet.

A tökéletes biztonság érdekében mindenkit, aki betöltötte a tizennyolcat, tekints gyanúsnak. Előfordulhatnak ugyan emberek is magasabb pozícióban, de Voscht ismerve azért én kétlem. Ha tehát egy felnőttel találkozol, különösképpen ha még tiszt is az illető, azt hiszem nyugodtan feltételezheted, hogy nem ember.

– Mi a száma? – ugatja.

A számom? Az első dolgot mondom, ami átvillan az agyamon.

– T-62, uram!

Megütközve pillant rám.

– T-62? Biztos benne?

– Igen, uram, uram! – Uram, uram? Atyaég, Cassie!

– Miért nincs az egységével?

Nem várja meg a válaszom, ami jó dolog, mert nemigen jut eszembe semmi. Előrelép és végigmér tetőtől talpig. Nyilvánvaló, hogy valami gubanc van velem. Földönkívüli tiszt úr szemmel láthatóan nem elégedett a látvánnyal.

– Hol a névcímkéje? És mit keres egy hangtompító a puskáján. És mi ez?

Maga felé húzza a bőrtáskát, amibe Mackót pakoltam.

Visszarántom. A táska szétnyílik. Lebuktam.

– Egy plüssmackó, uram.

– Egy micsoda?

Fölnézek rá, ő pedig lenéz rám, aztán valami átsuhan az arcán, és szinte látom, ahogy kigyúl a fény az agyában, és ráébred, hogy kivel áll szemben. Jobb kezével a kézifegyvere után kap, de ez elég ostoba húzás. A hangtompítót a megfelelő szögbe fordítom, egészen közel tolom jóképű fizimiskájához, és meghúzom a ravaszt.

Na, most megcsináltad, Cassie. Elszúrtad az egyetlen esélyed, pedig már annyira közel voltál.

Nem hagyhatom ott a földön, ahova zuhant, Földönkívüli tiszt urat. Lehet, hogy ebben a nagy zűrzavarban nem veszik észre a vért a földön, és különben is, a pirosan villódzó lámpák fényében a vér tényleg alig látszik, de a holttesttel persze más a helyzet. Mit kezdjek a holttesttel?

Nehezebb, mint gondoltam volna. De már közel vagyok, annyira közel, nem fogom hagyni hogy egy halott fickó elválasszon Sammytől. Megragadom a bokájánál fogva, és húzni kezdem a folyosón, aztán átráncigálom egy másik folyosóra, és ott hagyom. Mielőtt tovább nyargalnék, kicsit nyújtózkodom, hogy oldódjon a görcs a hátamban. Ha most valaki megint megállít, mielőtt eljutnék a biztonsági szobába, az a tervem, hogy valahogy kibeszélem magam, ha lehet, csak hogy elkerüljem a vérontást. Már ha egyáltalán van rá lehetőségem. Ha viszont nincs más választásom, akkor ölni fogok. Megint.

Evannek igaza volt. Valóban minden alkalommal kicsit könnyebb és könnyebb megtenni.

A terem tele van gyerekekkel. Több száz gyerek. Mind fehér kezeslábasban. Nagyobb csoportokba tömörülve ülnek a földön, nagyjából egy gimnáziumi tornacsarnok kiterjedésű területen. Valamelyest elcsendesedtek. Lehet, hogy csak el kellene kiáltanom magam, vagy kölcsön kéne kérnem Bob őrnagy megafonját. Elindulok a terem belseje felé, jó magasra emelve túlméretezett bakancsomat, ügyelve nehogy véletlenül rálépjek egy kis kézre vagy lábacskára.

Mennyi arc. Kezdenek egybemosódni előttem. A terem meg mintha tágulna, szétrobban a falak mentén, és egészen a végtelenbe terjed ki, mindenütt csak arcok és arcok, fölfelé néző arcocskák milliárdjai, és ó, azok a bitangok, azok a rohadékok, mit tettek? A sátramban magamat sirattam és azt a hülye, ostoba életet, amit elvettek tőlem. Most bocsánatért esedezem magamban a felfelé pillantó arcok végtelen tengerétől.

Tovább botladozom, mint egy zombi, amikor egyszer csak egy vékony hangocskát hallok, és a nevemet. Egy olyan csoport felől érkezik, amelyik mellett most mentem el, és vicces, hogy ő ismert fel engem, és nem fordítva történt. Lemerevedek. Nem fordulok meg. Lehunyom a szemem, de képtelen vagyok megfordulni.

– Cassie?

Lehajtom a fejem. A torkomban legalább egy texasnyi méretű gombócot érzek. Aztán megfordulok, és ő ott áll velem szemben, és ahogy bámul rám, mintha valami félelem bujkálna a tekintetében, mintha ez lenne az utolsó csepp a pohárban: hogy itt tipeg valaki katonaruhában, aki a megszólalásig hasonlít a nővérére. Mintha most ébredt volna rá, hogy Azok kegyetlensége már túlmegy azon a határon, amit ő még képes elviselni.

Letérdelek a kisöcsém elé. Nem fut a karom közé. Csak bámulja könnycsíkos arcomat, majd végigfuttatja rajta az ujjait. Az orromon, a homlokomon, az államon, megrebbenő szemhéjamon.

– Cassie?

Ez most tényleg igaz? Elhiheti? Ha a világ egymillió egy ígéretet megszeg, akkor megbízhat-e az ember az egymillió második ígéret betartásában?

– Szia, Sams.

Picit felkapja a fejét. Biztos viccesnek hangzik a beszédem, ezzel a feldagadt nyelvvel. A bőrtáskám csatját babrálom.

– Én... gondoltam, szeretnéd őt visszakapni.

Előveszem a táskából a viharvert öreg macit, és átnyújtom neki. Homlokát ráncolja, és megrázza a fejét, nem nyúl érte, és én úgy érzem magam, mintha torkon vágott volna.

Azután a kisöcsém kitépi azt az átkozott medvét a kezemből, és odafúrja az arcát a mellkasomhoz, és a veríték és az erős szappan szaga alatt megérzem az illatát, az ő illatát, Sammyét, a testvéremét.

XII.

KISTNER MIATT 81

A ZÖLD SZEM RÁMNÉZETT, és én visszanéztem, és nem emlékszem, hogy mi rántott vissza a pislogó szemtől, és mi következett utána.

Az első tiszta emlékképem? Az, hogy futok.

Előcsarnok. Lépcsőház. Első lépcsőforduló. Második lépcsőforduló.

Amikor a harmadik pihenőhöz érkezem, a robbanást követő rázkódás úgy csap hátba, mint egy mellément labda, levet a lépcsőkön, és az óvóhely ajtaja elé hajít.

Fölöttem a kórház sikolt, mintha darabokra tépnék. Teljesen úgy hangzik, mint egy élőlény visítása, akit elevenen tépnek cafatokra. A megrepedő habarcs és a darabokra törő kő mennydörgésszerű csattanása. A megroppanó szögek csikorgása, és vagy kétszáz ablak robbanásának metsző sikolya. A padló elhajlik, aztán kettéválik. Arccal előre rázuhanok a vasbeton folyosóra, miközben fejem fölött elemeire esik szét az épület.

A fények még egyszer utoljára felvillannak, aztán a folyosót elnyeli a sötétség. Soha nem jártam még ebben az épületszárnyban, de nincs szükségem a falra festett világító nyilakra ahhoz, hogy megtaláljam a biztonsági szobába vezető utat. Nem kell mást tennem, mint követnem a rémült gyerekek sikolyát.

Először azonban célszerű lenne talpra állnom.

Az eséstől szétnyíltak a sebeim. Mindkettőből erősen vérzem: az Adu golyója ütötte bemeneti és kimeneti sebből egyaránt. Megpróbálok talpra állni. Nagyon igyekszem, de a lábam egyszerűen nem tart meg. Félig feltápászkodom, aztán a következő pillanatban már megint a földön vagyok, szédülten, zihálva.

A második robbanás szabályosan kiterít a padlón. Sikerül azért még egy egész kicsit odébb kúsznom, mielőtt a harmadik robbanás újra leterít. A francba, Vosch, mit művelsz odafönn?

Ha így lesz, nem marad más választásunk, mint a végső megoldás.

Nos, gondolom, ez a rejtély már megoldódott. Vosch épp a saját bázisát robbantja föl. Elpusztítja a falut, hogy megmenthesse. De mitől mentse meg? Hacsak nem az a helyzet, hogy nem Vosch az. Előfordulhat, hogy Adu és én teljes tévedésben vagyunk. Talán a semmiért kockáztatom a magam, valamint Mazsola életét. Camp Haven az, aminek Vosch mondta, és ebből az következik, hogy Adu védtelenül és mit sem sejtve besétált a fertőzöttek táborába. Adu halott. Adu és Dumbo és Süti és a kicsi Porcelányka. Krisztusom, hát már megint megcsináltam? Elfutottam, amikor maradnom kellett volna? Hátat fordítottam, amikor harcolnom kellett volna?

Az újabb robbanás minden eddigit fölülmúl. Fölöttem hallatszik. Mindkét kezemmel fogom a fejem, miközben csak úgy potyognak fentről az öklömnyi betondarabok. A bombák okozta utórezgések, a gyógyszer, ami még nem tisztult ki a szervezetemből, a vérveszteség, a sötétség... ezek mind együtt, mintha csak összeesküdtek volna, hogy ideszegezzenek. Messziről hallom, hogy valaki visít – nem sokkal később tudatosul bennem, hogy az a valaki én vagyok.

Fel kell kelned. Fel kell kelned. Muszáj felkelned. Be kell tartanod a Sissynek tett ígéretedet...

Nem. Nem Sissynek. Sissy halott. Nem emlékszel? Ott hagytad őt, te szemétláda, te visszaokádott hányadék.

A francba, ez mennyire fáj! A vérző sebek okozta fájdalom és a régi, soha be nem gyógyuló seb okozta fájdalom.

Sissy, velem a sötétben.

Már látom is a kezet, ahogy értem nyúl a sötétben.

Itt vagyok, Sissy. Fogd meg a kezem.

Kinyúlok érte a sötétségbe.

82

SISSY ELTŰNIK, és én újra egyedül maradok. Amikor elérkezik a pillanat, hogy abbahagyd a menekülést a múltad elől, hogy megfordulj, és szembenézz azzal, amivel, úgy gondoltad, képtelen vagy szembenézni, a pillanat, amikor eldől, hogy feladod-e, vagy mész tovább, ha eljön ez a pillanat – és mindig eljön – és te nem tudsz, továbbmenni, de nem tudod feladni sem, akkor mit kell tenned?

Kússz!

Hason csúszva elérek az egész épületegyüttesen végigfutó főfolyosó egyik elágazásáig. Muszáj megpihennem. Két percet, nem többet. A vészvillogók vadul forognak. Most már tudom, hol vagyok. A szellőzőaknától balra, a központi vezérlőtelemtől és a biztonsági szobától pedig jobbra.

Tik-tak. Lejárt a két percem. Talpra állok valahogy, a falnak támaszkodva, és csaknem elájulok a fájdalomtól. Még ha rá is találok Mazsolára anélkül, hogy elkapnának, hogyan fogom kijuttatni innen ebben az állapotban?

Nem beszélve arról, hogy erősen kétlem, hogy lennének még itt buszok. Vagy ami azt illeti, hogy lenne még bármilyen Camp Haven. Amikor megtalálom – ha megtalálom –, hova a pokolba fogunk menni innen?

Csoszogva botorkálok a folyósón, egyik kezemmel a falnak támaszkodva. Hallom, ahogy valaki kiabál a kölykökre a biztonsági teremben, hogy maradjanak nyugodtak, és maradjanak ülve, és hogy minden rendben lesz, és hogy tökéletes biztonságban vannak.

Tik-tak. Pont mielőtt befordulnék az utolsó szakaszra, balra pillantok, és valami gyűrött halmot látok a fal mellett heverni: egy emberi test.

Egy emberi holttest.

Még meleg. Hadnagyi egyenruhát visel. Arcának felét levitte egy közelről érkezett nagy kaliberű golyó.

Ez nem egy újonc. Ez Azok közül való. Valaki más is rájött az igazságra az itteniek közül? Talán.

Vagy lehet, hogy a fickót egy túlpörgött újonc lőtte le, egy revolverhős, aki már nem bírt nyugton maradni, és összetévesztette őt egy Teddel.

Ne ábrándozz tovább, Parish!

Kiveszem a halott pisztolytokjából az oldal fegyverét, és becsúsztatom fehér köpenyem zsebébe. Aztán elfedem az arcom a sebészmaszkkal.

Dr. Zombit várják a biztonsági szobában, azonnal!

És már itt is van, egyenesen előttem. Még pár méter, és ott vagyok.

Megcsináltam, Mazsola. Itt vagyok. Most akkor te is légy itt.

És olyan, mintha meghallott volna: itt lépeget felém, hiszed-e vagy sem, egy plüssmackót szorongatva.

Csak épp nincs egyedül. Van vele valaki, egy nagyjából Dumbo korú újonc egy túl bő egyenruhában, mélyen a szemébe húzott sapkával. Kezében egy M16-os, amelynek csövére valami fémhengert erősített.

Nincs idő átgondolni a dolgokat. Merthogy túl sok időbe telne gyártani valami hamis mesét, hogy leszereljem ezt a fickót, és túlságosan is a szerencsére bíznám magam, pedig most már nem a szerencséről szól a dolog. Hanem arról, hogy az ember kemény arc.

Mert ez az utolsó háború, és csakis a kemény arcok fogják túlélni.

Mert kihagytam egy lépést a tervemben. Kistner miatt.

Bedugom a kezem a fehér köpeny zsebébe. Közeledem feléjük. Még nem, még nem. A sebem annyira fáj, hogy alig bírok járni. Az első lövéssel le kell terítenem őt.

Igen, ő egy gyerek.

Igen, ártatlan.

És igen, megszívta.

XIII

A FEKETE LYUK 83

A VÉGTELENSÉGIG ÜLNÉK ITT magamhoz szorítva őt, hogy magamba igyam édes Sammy-illatát, de nem lehet. A hely hemzseg a felfegyverzett katonáktól, köztük a Némító, de legalábbis az olyan katona, aki már kinőtt a tinédzserkorból, úgyhogy azt kell feltételeznem, hogy Némító. Odavezetem Sammyt az egyik falhoz, hogy a legközelebbi őr elől egy nagyobb csoport gyerek takarjon el. Olyan picire húzom össze magam, amennyire csak tudom, és suttogva kérdezem: – Jól vagy?

– Tudtam, hogy jönni fogsz, Cassie – bólint.

– Megígértem, ugye?

A nyakában egy szív alakú medált visel. Mi a fene? Megérintem, ő meg hátralép picit.

– Miért vagy így öltözve? – kérdezi.

– Majd később elmesélem.

– Most már katona vagy, ugye? Melyik rajhoz tartozol?

Rajhoz?

– Nincs rajom – magyarázom. – Én vagyok a saját rajom.

Homlokát ráncolva jelenti ki:

– De nem lehetsz a saját rajod, Cassie.

Hát, az idő nem alkalmas épp arra, hogy most belevesszünk a részletekbe ezzel a nevetséges rajos dologgal kapcsolatban. Körbepillantok a helyiségben.

– Sam, ki fogunk menni innen.

– Tudom. Bob őrnagy azt mondta, hogy egy nagy repülővel fogunk menni. – Bob őrnagy felé int a fejével, aztán elkezd neki integetni. Lefogom a kezét.

– Egy nagy repülővel? Mikor?

Megvonja a vállát.

– Nem tudom. – Felkapja Mackót. Most őt tanulmányozza nagyon alaposan, elölről is, hátulról is. – Leszakadt a füle – jelenti ki vádlón, mintha nem teljesítettem volna a kötelességem.

– Ma este? – kérdezem. – Sam, ez nagyon fontos. Ma este repültök?

– Ezt mondta Bob őrnagy. Azt mondta, hogy elvakulálják a nélkülözőket.

– Elvakulálják? A nélkülözőket? Ó, értem már. Szóval evakuálják a nélkülözhetőket... a gyerekeket. – Az agyam iszonyatos sebességgel pörög, megpróbálva kibogozni ezt az egészet. Ez lenne a kiút? Csak masírozzunk fel szépen a többiekkel együtt a repülőgép fedélzetére, aztán majd akkor próbáljunk szerencsét, amikor landolunk – akárhol is legyen az? Istenem, miért dobtam el a fehér kezeslábast? De még ha meg is tartottam volna, és sikerülne észrevétlenül fellopóznom a gépre, nem ez volt a terv.

Kell, hogy legyenek menekülőkapszulák a bázison – valószínűleg Vosch főhadiszállásán, a vezérlőközpont mellett. Ezek lényegében egyszemélyes rakétameghajtású kabinok, amelyek lehetővé teszik, hogy egy előre beprogramozott, a bázistól távol lévő biztonságos helyen landolj. Azt ne kérdezd, hogy hol. De ezek a kapszulák jelentik a legjobb esélyed – nem emberi technológia, de elmagyarázom neked, hogyan tudod működtetni. Ha találsz egy ilyet, és ha mindketten befértek egybe, ha életben maradtok addig, hogy találjatok egyet és beleférjetek...

Egy kicsit túl sok a ha. Lehet, hogy le kéne tepernem egy akkora kölyköt, mint én, és felvennem az overallját.

– Mióta vagy itt, Cassie? – kérdezi Sam. Azt hiszem, arra gyanakszik, hogy elkerültem őt egy ideig, mert féltem, hogy mit fog szólni Mackó letépett füléhez.

– Hosszabb ideje, mint szeretném – motyogom, és akkor már döntöttem is. Egy pillanattal sem maradunk itt tovább, mint amennyit éppen szükséges, és nem fogunk semmiféle repülőjáratot igénybe venni egy Camp Haven II-be, csak oda jeggyel. Nem cseréljük le az egyik haláltábort a másikra.

Sammy Mackó szakadt fülével játszadozik. Ami azt illeti, nem ez az első sérülése őuraságának. Már meg sem tudom számolni a két kezemen, hogy hányszor kellett anyunak megvarrnia. Több öltés van rajta, mint magán Frankensteinen. Odahajolok Sammyhez, hogy rám figyeljen, és ő épp ezt a pillanatot választja arra, hogy egyenesen a szemembe nézzen, majd feltegye a kérdést:

– Hol van apu?

Mozog az ajkam, de nem jön ki hang a számon. Még csak nem is gondolkodtam rajta, hogy fogom ezt elmondani neki.

– Apu? Hát, ő... – Ne, Cassie. Ne bonyolítsd a dolgokat. Nem akarom, hogy pont most omoljon össze, miközben a menekülésünket tervezzük. Úgy határozok, hogy egy kis ideig még életben tartom aput.

– Ott vár minket a Hamugödör táborban.

Alsó ajka máris remegni kezd.

– Apu nincs itt?

– Apunak nagyon sok dolga van – mondom, és remélem, hogy ezzel most sikerül lezárnunk a témát. És igazán aljasnak érzem magam, hogy ezt művelem vele. – Ezért küldött engem. Hogy elhozzalak. És éppen ezt csinálom most, elviszlek innen.

Talpra állítom.

– De mi lesz a repülővel? – folytatja.

– Átvertek. – Megütközve pillant rám: átvertek? – Gyere, menjünk!

Megfogom a kezét, és elindulunk az alagút felé. Egyenes háttal és felvetett fejjel haladok, mert ha lapulva sunnyognánk a legközelebbi kijárat felé, lábujjhegyen szaporázva, ahogy Shaggy és Scooby szokott, na, azzal tutira felhívnánk magunkra a figyelmet. Még rá is mordulok pár kölyökre, hogy húzzanak az utunkból. Ha valaki megpróbálna megállítani, nem fogom lelőni. Majd elmagyarázom neki, hogy a kölyök beteg, és én orvoshoz viszem, mielőtt végighány itt mindenkit. Ha nem veszik be a mesém, na, akkor lövök.

És már bent vagyunk az alagútban, és hihetetlen, de tényleg egy orvos jön egyenesen felénk. Arcát sebészmaszk takarja. Szeme tágra nyílik, amikor észrevesz bennünket, és ennyit az ügyes kis fedősztorimról, ami azt jelenti, hogy ha megállít bennünket, kénytelen leszek lelőni. Ahogy közeledünk hozzá, észreveszem, hogy a kezét lazán fehér köpenye zsebébe ejti, és beindul a fejemben a riasztó, ugyanaz, amelyik a kisbotban, a söröshűtők mögött is megszólalt, mielőtt beleeresztettem volna egy egész tárat a feszületet szorongató katonába.

Egy fél másodperc fele alatt kell döntenem.

Az utolsó háború legfontosabb szabálya ez: ne bízz meg senkiben!

A némítót a mellkasára irányítom, miközben előbukkan a zsebéből a keze.

És ez a kéz egy pisztolyt tart.

Az én kezemben viszont egy M16-os gépkarabély van.

Milyen hosszú idő egy fél másodperc fele?

Elég hosszú ahhoz, hogy egy kisfiú, aki nem ismeri az első szabályt, odaugorjon a pisztoly és a puska közé.

– Sammy! – üvöltök rá, és felrántom a fegyvert. Az én kisöcsém lábujjhegyre áll, ujjacskáival belekapaszkodik a maszk szélébe, és lerántja.

Utálnám látni az arckifejezésemet most, hogy a maszk leesett, és én megpillantottam a mögé rejtett arcot. Keskenyebb, mint ahogy az emlékeimben élt. És sápadtabb. Szeme beesett, a tekintete kicsit fátyolos, mintha beteg lenne, vagy sebesült, de felismerem, tudom, hogy kinek az arca rejtőzött a maszk mögött; csak egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni.

Itt, ezen a helyen. Ezer évvel később és millió mérföldnyire a George Barnard Gimnázium tornacsarnokától. Itt, a fenevad gyomrában, a világ mélyén, itt áll előttem.

Benjamin Thomas Parish.

És Cassiopeia Marie Sullivan, aki most épp egy tökéletes testen kívüli élményt él át, és kívülről látja önmagát, amint nézi a fiút. Utoljára a gimi tornacsarnokában látta őt, miután végleg kihunytak a fények, és akkor is csak hátulról, és azóta csak olyankor látta, amikor maga elé képzelte, mert a racionális énje mindig is tudta, hogy Ben Parish halott, mint mindenki más.

– Zombi! – kiáltja el magát Sammy. – Tudtam, hogy te vagy.

Zombi?

– Hova viszed őt? – kérdezi Ben mély hangon. Nem is emlékszem, hogy ilyen mély lenne a hangja. Vajon rosszul emlékszem, vagy szándékosan torzítja mélyebbre a hangját, hogy idősebbnek tűnjön?

– Zombi, de hát ő itt Cassie – mondja Sam szemrehányóan. – Tudod... Cassie.

– Cassie? – Mintha még életében nem hallotta volna ezt a nevet.

– Zombi? – mondom én, merthogy én tényleg életemben nem hallottam még ezt a nevet.

Leveszem a sapkát, gondolván, hogy talán így segíthetek neki, hogy emlékezzen rám. Aztán rögtön meg is bánom. El tudom képzelni, hogy fest a hajam.

– Ugyanabba a gimibe járunk – mondom, és gyorsan átfuttatom ujjaim lenyesett fürtjeimen. – Kémián ott ülök előtted.

Ben csak rázza a fejét, mintha pókhálót szeretne lerázni magáról.

Sammy folytatja:

– Én megmondtam, hogy eljön értem.

– Hallgass, Sam – szólok rá.

– Sam? – kérdezi Ben.

– Most az a nevem, hogy Mazsola, Cassie – tájékoztat Sam.

– Hát persze hogy az. – Odafordulok Benhez. – Ismered az öcsémet.

Ben óvatos mozdulattal bólint. Még mindig nem értem, miért viselkedik így. Nem mintha azt vártam volna, hogy a nyakamba vesse magát, vagy egyáltalán emlékezzen rám kémiáról, de a hangja merev, és még mindig ott tartja a fegyvert a kezében maga mellett.

– Miért öltöztél fel úgy, mint egy doktor? – firtatja Sammy.

Ben mint orvos. Én mint katona. Mint két gyerek, aki jelmezbálra készül. Egy álruhás orvos és egy álruhás katona azon tipródik magában, hogy szétlője-e a másik agyát.

Az az első pár másodperc köztem és Ben Parish között rettentő furcsa volt.

– Azért jöttem, hogy elvigyelek innen – mondja Ben Samnek, de továbbra sem veszi le rólam a tekintetét.

Sam most rám pillant. Hát nem én jöttem érte? Most aztán tényleg össze van zavarodva.

– Nem viszed te sehova az én testvéremet – jelentem ki.

– Hazugság az egész – fakad ki Ben nekem. – Vosch Azok közül való. Arra használnak fel minket, hogy legyilkoljuk a túlélőket, hogy legyilkoljuk egymást...

– Én tudom – vágok vissza. – De te honnan tudod mindezt, és mi köze van ennek Sam elviteléhez?

Bent meglepi a reakcióm. Arra számított, hogy amit az imént közölt velem, bombaként hat rám. Aztán megértettem. Azt hiszi rólam, hogy én is agymosott vagyok, mint mindenki más a táborban. Ez annyira vicces, hogy felnyerítek. Míg röhögök, mint egy idióta, valami más is eljut a tudatomig: hogy ő sem agymosott.

Vagyis megbízhatok benne.

Hacsak nem ver át, arra játszva, hogy veszítsek éberségemből és leeresszem a puskámat, hogy kiiktathasson, és elvigye Samet.

Vagyis nem bízhatok meg benne.

Továbbá a gondolataiban sem tudok olvasni, de vélhetőleg ugyanezeken a pályákon fut most végig, mint én, amióta csak felnevettem. Miért neveti ki ez a sisakhajú őrült lány? Azért-e, mert úgy adta elő a mondandóját, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt, vagy éppenséggel azért, mert azt hiszi, hogy baromság az egész?

– Tudom már – szól közbe Sammy, a nagy békefenntartó. – Elmehetünk mind együtt!

– Tudod, hogyan juthatunk ki innen? – kérdezem Bent. Sammy jóval könnyebben megbízik az emberekben, mint én, de az ötlete megéri, hogy átgondoljam. A menekülőkapszulák megtalálása mindig is a tervem leggyengébb része volt.

Bólint.

– És te?

– Én tudok egy utat – csak épp az úthoz vezető utat nem ismerem.

– Az úthoz vezető utat? Oké. – Vigyorog. Pokolian néz ki, de a mosolya egy kicsit sem változott. A mosolya ezerwattos égőként világítja be az alagutat. – Én ismerem az utat, és az úthoz vezető utat is.

Beejti a fegyvert a zsebébe, és kinyújtja felém a kezét.

– Menjünk együtt.

Átvillan az agyamon, hogy vajon elfogadnám-e ezt a kezet, ha más nyújtaná felém, nem Ben Parish.

84

SAMMY ELŐBB VESZI ÉSZRE A VÉRT, mint én.

– Semmiség – hörög Ben.

Nem ezt látom az arcán. Az arckifejezéséből ítélve lényegesen több, mint semmiség.

– Hosszú sztori, Mazsola – mondja Ben. – Később majd elmesélem.

– Hova megyünk? – kérdezem. Nem mintha olyan gyorsan haladnánk arrafelé – akárhol is legyen az az arra. Ben tényleg úgy csoszog a folyosók labirintusában, mint egy zombi. Az arca, ami az emlékeimben él, még mindig itt van, de valahogy elhalványult... vagy talán nem is halványult el, csak belefagyott régi arcának vékonyabb, élesebb, keményebb verziójába. Mintha valaki lefaragta volna róla mindazokat a részeket, amelyeket nem tartott abszolút szükségesnek ahhoz, hogy Ben megőrizze „Benségét”.

– Úgy általában? El ebből a pokolból! Aztán a másik alagúton jobbra. Egy olyan szellőzőaknába vezet, ahol...

– Várj! – Megragadom a kezét. A sokktól, hogy újra látom, teljesen kiment a fejemből. – Sammy nyomkövetője.

Rám bámul, aztán bűntudatosan felnevet.

– Teljesen elfelejtettem.

– Mit felejtettél el? – kérdezi Sammy.

Fél térdre ereszkedem, megfogom az öcsém kezét. Többfolyosónyira vagyunk már a biztonsági szobától, de Bob őrnagy megafonnal felerősített hangja még mindig ott pattog az alagút falai között.

– Sam, van valami, amit meg kell tennünk. Valami nagyon fontos. Azok az emberek, akik itt vannak, nem azok, akiknek mondják magukat...

– Kik ők? – suttogja.

– Rossz emberek, Sam. Nagyon rossz emberek.

– Tedek – vág közbe Ben. – Dr. Pam, a katonák, a parancsnok... még a parancsnok is. Ők mind fertőzöttek. Átvertek minket, Mazsola.

Sammy szeme akkorára kerekedik, mint egy csészealj.

– Még a parancsnok is?

– Bizony, a parancsnok is – válaszol Ben. – Úgyhogy húzunk innen kifelé, és megyünk találkozni Aduval... – Észreveszi, hogy bámulok rá. – Ez nem az igazi neve.

– Tényleg? – Megrázom a fejem. Zombi, Mazsola, Adu. Biztos ez is valami katonás cucc. Visszafordulok Samhez. – Egy csomó mindenről hazudtak nekünk, Sam. Majdnem mindenről. – Elengedem a kezét, és megkeresem az ujjammal a tarkóján azt a kis duzzanatot. – Ez is az ő egyik hazugságuk, ez a dolog, amit beléd helyeztek. Arra használják, hogy nyomon kövessék a mozgásodat – de arra is használhatják, hogy bántsanak.

Ben lekuporodik mellém.

– Úgyhogy ki kell innen vennünk, Mazsola.

Sam bólint, duzzadt alsó ajka remegni kezd, nagy szeme megtelik könnyel.

– Oh-ké-é...

– De maradj nagyon-nagyon csendben, és ne mocorogj – figyelmeztetem. – Nem szabad kiabálni, se ficánkolni. Mit gondolsz, meg tudod csinálni?

Megint bólint; szeméből egy nagy, kövér könnycsepp bújik ki és a karomra csöppen. Felállok és félrehúzódom Bennel egy rövid, műtét előtti megbeszélésre.

– Ezt kell használnunk – mondom, és megmutatom neki a harminccentis pengéjű harci kést, de vigyázva, hogy Sammy meg ne lássa.

Nagy szemeket mereszt.

– Hát, ha te mondod, de én erre gondoltam. – És azzal fehér köpenye zsebéből előhúz egy szikét.

– Ez valószínűleg jobb – mondom.

– Akarod te csinálni?

– Nekem kellene. Ő az én öcsém. – De a gondolattól, hogy bele kell vágnom Sammy nyakába, kiráz a hideg.

– Csinálhatom én, ha akarod – ajánlkozik Ben. – Te fogod őt, én meg kivágom a cuccot belőle.

– Szóval ez nem is csak álca? Megszerezted az orvosi diplomát itt az E. T. Egyetemen?

Sötéten mosolyog.

– Csak próbáld nyugton tartani őt, nehogy belevágjak valami fontos részébe.

Visszafordulunk Samhez, aki most a falat támasztva ücsörög, Mackót a melléhez szorítva, és minket bámul; félelemmel teli tekintete ide-oda röppen közöttünk. Odasúgom Bennek:

– Ha bántod, Parish, ezt a kést a szívedbe mártom.

Döbbenten néz rám.

– Soha nem tudnám bántani.

Az ölembe húzom Samet. Úgy helyezem el, hogy arccal a lábamon feküdjön, álla kicsit lelógjon a combomról. Ben letérdel mellé. Nézem a szikét tartó kezet. Remeg.

– Jól vagyok – suttogja Ben. – Komolyan. Minden rendben. Ne engedd, hogy megmozduljon.

– Cassie... – Sammy nyöszörögni kezd.

– Cssssss. Cssssss. Maradj nyugton, ne mozdulj! Nagyon gyors lesz – biztatom az öcsémet. – Gyorsan csináld – mondom Bennek.

Mindkét kezemmel tartom Sam fejét. Ben keze már nem remeg, amint közeledik a szikével.

– Hé, Mazsola – mondja. – Előbb leveszem rólad a medált, rendben? – Sammy bólint, és Ben szétcsatolja a láncot. A fém megzörren a kezében.

– Ez a tiéd? – kérdezem Bentől meghökkenve.

– A húgomé. – Ben zsebre vágja a láncot. Ahogy mondja, abból rögtön tudom, hogy halott.

Elfordítom a fejem. Harminc perccel ezelőtt letéptem egy fickó arcát a puskámmal, és most nem bírom végignézni, ahogy valaki egy miniatűr vágást ejt egy szikével. Sammy megrándul, amikor a penge behatol a bőre alá. A lábamba mélyeszti a fogat, hogy elfojtsa a sikoltást. Keményen harap. Nekem is össze kell szednem minden önuralmamat, hogy ne mozduljak meg. Ha megmoccanok, megtörténhet, hogy Ben keze megcsúszik.

– Siess – nyöszörgőm vékony hangon.

– Megvan! – A nyomkövető golyócska ráragad Ben véres ujjára.

– Szabadulj meg tőle.

Ben lerázza a kezéről, és kötést helyez a sebre. Ő felkészülten érkezett. Én meg egy harminccentis harci késsel.

– Oké, vége van, Sam – nyögök fel. – Most már abbahagyhatod a harapdálást.

– De fáj, Cassie!

– Tudom, tudom. – Felhúzom magamhoz, és átölelem szorosan. – És te nagyon bátor voltál.

Komoly képpel biccent.

– Tudom.

Ben a kezét nyújtja és talpra segít. A keze a testvérem vérétől iszamós. Bepottyantja a sebészszikét a zsebébe, és ismét kezébe veszi a pisztolyát.

– Jobb, ha indulunk – szólít fel nyugodt hangon, mintha csupán attól kellene tartanunk, hogy lekésünk egy buszt.

Visszatérünk a főfolyosóra. Sammy teljes súlyával az oldalamhoz támaszkodik. Befordulunk az utolsó kanyarba, aztán Ben olyan hirtelen torpan meg, hogy nekimegyek a hátának. Az alagút egy tucat félautomata fegyver újratöltésének hangját visszhangozza. Aztán egy másik, ismerős hangot is hallok:

– Késtél, Ben. Sokkal korábbra vártalak.

Nagyon mély hang, és kemény, mint az acél.

85

 MÁSODJÁRA VESZÍTEM EL SAMMYT. Egy Némító visszaviszi őt a biztonsági szobába, hogy a többi gyerekkel együtt evakuálják a bázisról, gondolom. Egy másik Némító Bennel együtt a kivégzőszobába visz. Abba, ahol a tükör meg a gomb van, ahol ártatlan embereket drótoznak be, hogy teszteljék, mennyire készségesen vezetnek áramot embertársaikba. A vér és a hazugságok szobája. Alkalmas helyszín.

– Tudjátok, hogy miért fogjuk mi megnyerni ezt a háborút? – szegezi nekünk a kérdést Vosch, miután betaszigáltak minket. – Miért nem történhet meg, hogy mi veszítünk? Azért, mert mi tudjuk, hogyan gondolkodtok. Már hatezer éve figyelünk titeket. Amikor piramisokat emeltetek Egyiptom sivatagában, mi figyeltünk titeket. Amikor Caesar felgyújtotta az alexandriai könyvtárat, mi figyeltünk titeket. Amikor az első században keresztre feszítettétek azt a zsidó földművest, mi figyeltünk titeket. Amikor Kolumbusz partra lépett az Újvilágban... amikor azért harcoltatok, hogy felszabadítsátok a rabszolgasors alól több millió embertársatokat... amikor megtanultátok, hogyan lehet az atommagot hasítani... amikor először merészkedtetek ki a légkörötökön túlra... Na, mit csináltunk mi közben?

Ben nem néz rá. Egyikünk sem néz rá. Mindketten a tükör előtt ülünk, és a törött üvegben visszatükröződő torz képünkre meredünk. A tükör túloldalán a szoba sötétségbe borul.

– Figyeltek minket – mondom. Vosch a monitor előtt ül, alig lépésnyire tőlem. A másik oldalamon Ben, mögöttünk pedig egy jó nagydarab Némító.

– Fokozatosan megtanultuk, hogyan gondolkodtok. Ez a győzelem titka, amint azt az itt lévő Parish őrmester már tudja: megérteni azt, hogyan gondolkodik az ellenség. Az anyahajó érkezése nem a kezdet volt, hanem a vég kezdete. És most itt vagytok, és az első sorból nézhetitek végig a finálét, különleges bepillantást nyerhettek a jövőbe. Szeretnétek látni a jövőt? A ti jövőtöket? Szeretnétek az emberiség poharának fenekére nézni?

Vosch lenyom egy gombot a billentyűzeten. A tükör túloldalán lévő helyiségben felvillannak a fények.

Egy széket látok, mellette egy Némító áll, és a székbe szíjazva az én kisöcsém, Sammy; vastag vezetékek lógnak a fejéről.

– Ez a jövő – suttogja Vosch. – Az emberi állat megkötözve, a halála egy gombnyomásnyira. És amikor befejeztétek a munkát, amit adtunk nektek, csak lenyomjuk a végrehajtás gombot, és akkor véget ér siralmas sáfárkodásotok ezen a bolygón.

– Nem kell ezt tennie! – kiabálom. A hátam mögött álló Némító egyik kezét a vállamra teszi, és erősen megszorít. Ahhoz azonban nem elég erősen, hogy megakadályozza, hogy felugorjak a székből. – Nem kell mást tenniük, mint beágyazni minket, és betölteni a Csodaországba. Hát nem tudnának meg belőle mindent, amit csak tudni akarnak? Nem kell őt megölniük...

– Cassie – mondja Ben lágyan. – Így is, úgy is meg fogja ölni.

– Nem kellene hallgatnod rá, ifjú hölgy – szól közbe Vosch.

– Ő gyenge. Mindig is gyenge volt. Te néhány óra alatt több bátorságról és elszántságról tettél tanúbizonyságot, mint ő egész nyomorúságos életében. – Odabiccent a Némítónak, aki visszanyom engem a székbe.

– „Le foglak tölteni” téged – mondja nekem Vosch. – És meg fogom ölni Parish őrmestert. De megmentheted a gyereket. Ha elárulod, ki segített abban, hogy belopakodj erre a támaszpontra.

– Miért, a letöltésemmel erre nem fog választ kapni? – szegezem neki a kérdést. Magamban meg ezt gondolom: Evan életben van! És aztán arra gondolok: Nem, talán még sincs már életben. Megölhették a bombák, elgőzösíthették, mint minden egyebet a Föld felszínén. Az is lehet, hogy Vosch – hozzám hasonlóan – nem tudja, hogy Evan él-e, vagy halott.

– Mert valaki segített neked – folytatja Vosch, ignorálva a kérdésemet. – És feltételezem, hogy ez a valaki nem olyan, mint az itt jelenlévő Mr. Parish. Ő – vagy ők – inkább olyan, mint, mondjuk... én. Valaki, aki tisztában van azzal, hogyan lehet becsapni a Csodaország programot az igazi emlékek elrejtésével, ugyanazzal a módszerrel, amelyet mi évszázadokon keresztül arra használtunk, hogy elrejtsük magunkat a szemetek elől.

Megrázom a fejem. Gőzöm sincs, miről hadovál. Igazi emlékek?

– A madarak a legközönségesebbek – mondja Vosch. Szórakozottan simogatja ujjával a végrehajtás feliratú gombot. – Baglyok. A kezdeti szakaszban, amikor belétek ágyaztuk magunkat, gyakran használtuk egy bagoly kivetített memóriáját, hogy elrejtsük a tényt a várandós anya elől.

– Gyűlölöm a madarakat – suttogom.

Vosch mosolyog.

– Pedig ők a bolygó őshonos faunájának leghasznosabbjai. Változatosak. Jóindulatúként vannak elkönyvelve, legalábbis nagyrészt. Annyira jelen vannak mindenütt, hogy gyakorlatilag sehol nem tűnnek fel. Tudtátok, hogy a dinoszauruszoktól származnak? A sors iróniája, igencsak megnyugtató módon. A dinoszauruszok előkészítették a terepet nektek, most pedig az ő leszármazottaik segítenek benneteket hozzá, hogy átadjátok a helyet nekünk.

– Senki sem segített! – visítom, megakasztva a hegyi beszédet. – Egyedül csináltam!

– Valóban? Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy amikor épp megölted dr. Pamet az 1-es hangárban, két őrszemünket lelőtték, egy harmadikat kizsigereltek, egy negyediket meg kihajítottak vagy harminc méter magasról a déli őrtoronyból, ahol őrködött.

– Semmit sem tudok erről. Csak azért jöttem, hogy megkeressem a testvéremet.

Elsötétül az arca.

– Valójában nincs remény, tudod te is. Minden álmodozás és gyerekes képzelgés arról, hogy legyőztök bennünket – teljességgel hiábavaló.

Kinyitom a szám, és kitörnek belőlem a szavak. Egyszerűen csak kibuknak.

– Cseszd meg.

És az ujja keményen rácsap a gombra, mintha gyűlölné, mintha annak a gombnak arca lenne, egy emberi arc, az érző lelkű csótány arca, az ő ujja pedig a bakancs lenne, mely közönyös kíméletlenséggel eltapossa.

86

NEM TUDOM, mit tettem először. Azt hiszem, visítottam. Azt is tudom, hogy kitéptem magam a Némító szorításából, és rárontottam Voschra azzal az eltökélt szándékkal, hogy kikaparom a szemét. Ben hátulról lefog, hogy visszatartson, mert gyűlöletemben csak Voschra figyeltem... Még csak nem is néztem a tükör túloldalára, ahol a testvérem ült, de Ben a monitort figyelte, és amikor Vosch lenyomta a gombot, a következő szavakat látta felvillanni:

HOPPÁ!

A tükör felé fordulok. Sammy még mindig életben van: keményen itatja az egereket, de él. Mellettem Vosch olyan hirtelen áll fel, hogy a szék átrepül a szobán, és nekiesik a falnak.

– A fickó meghekkelte a nagygépes rendszerünket, és felülírta a programot – mordul rá a Némítóra. – A következő lépése az lesz, hogy elvágja az áramvezetéket. Vigyázz rájuk! – Ráüvölt a Sammy mellett álló férfira: – Biztosítsd az ajtót! Senki, nem távozik innen, míg vissza nem jövök. – Ezzel kiront az ajtón. A zár kattan. Innen nem lehet kimenni. Illetve éppenséggel kínálkozik egy út a kijutásra – ugyanaz, amit egy ízben már igénybe vettem, amikor először estem csapdába ebben a helyiségben. Felnézek a védőrácsra. Felejtsd el, Cassie. Te vagy meg Ben két Némító ellen, ráadásul Ben megsebesült. Még csak eszedbe se jusson!

Nem. Én vagyok meg Ben meg Evan a Némítókkal szemben. Evan életben van. Márpedig ha ő életben van, még nincs vége a történetnek. A bakancs nem taposta el a csótányt. Még nem.

És ebben a pillanatban azt látom, hogy a fémlapok közül közénk pottyan a földre egy igazi csótány, frissen szétlapított állapotban. Mintha lassított felvételen figyelném a zuhanását, olyan lassan érkezik, még azt is látom, ahogy a padlóról picit visszapattan.

Egy rovarhoz akarod hasonlítani magad, Cassie?

Megint felnézek a rácsra. Egy árnyék villan fel, akár egy tiszavirág megrebbenő szárnya.

És akkor odasúgom Ben Parishnek:

– Amelyik Sammyvel van, az az enyém.

Ben megütközve súgja vissza:

– Mi van?

Vállammal belevágok a mi Némítónk torkába; támadásom felkészületlenül éri, megtántorodik, karjával kalimpálva pont a szellőzőrács alatt próbálja visszanyerni egyensúlyát. Evan golyója belehasít teljesen emberi agyába, azonnal végezve vele. Még földet sem ér lezuhanó teste, de már nálam a fegyvere. Egyetlen esélyem van, egyetlen lövés azon a lyukon keresztül, amelyet még korábban robbantottam az üvegbe. Ha elvétem, Sammy halott – az ő Némítója végez vele, akkor is, ha utána én végzek vele.

De nekem kiváló mesterem volt. Egyike a világ legjobb céllövőinek – és már akkor az lehetett, amikor nem ennyien, hanem hétmilliárdnyian éltünk a Földön.

Nem épp olyan, mint egy kerítésoszlopra helyezett konzervdobozt eltalálni.

Valójában sokkal könnyebb feladat: a feje közelebb van, és rohadtul sokkal nagyobb, mint egy konzervdoboz.

Az őrzője holtteste még földet sem ér, már majdnem ott vagyok Sammy mellett. Leszedem róla a szíjakat és a vezetékeket, majd áttolom a lyukon keresztül. Ben ránk néz, azután a halott Némítóra, majd a másik halott Némítóra, végül a kezemben lévő fegyverre. Hirtelen nem is tudja, mit nézzen. Én fölfelé nézek, a szellőzőrácsra.

– Tiszta a levegő! – kiáltok fel.

Kopog egyet a saját oldalán. Először nem értem, mit akarhat, de aztán elkezdek nevetni.

Állapodjunk meg egy jelben, arra az esetre, amikor így lesben állsz. Egy kopogás azt jelenti, hogy be szeretnél jönni.

– Szabad, Evan. – Úgy nevetek, hogy belefájdul az oldalam. – Bejöhetsz. – Érzem, hogy mindjárt összepisilem magam a megkönnyebbüléstől, hogy mindannyian életben vagyunk: de főleg, hogy ő életben van.

Bezuhan a szobába, de ügyesen a talpán landol, mint egy macska. Olyan gyorsan repülök a karjába, amennyi idő alatt ki sem lehet mondani, hogy „szeretlek”, de azért ő végigmondja, és közben simogatja a hajam, és a nevemet suttogja, és azt, hogy „én tiszavirágom”.

– Hogy találtál meg minket? – kérdezem. Annyira tökéletesen velem van, annyira itt van, hogy az az érzésem, mintha most látnám először ezeket az édes csokoládészemeket, és első ízben érezném erős karja ölelését, puha ajka ízét.

– Könnyedén. Valaki járt fönn előttem, és egy vércsíkot hagyott maga után.

– Cassie?

Ez Sammy, aki most Benbe kapaszkodik, mert úgy érzi, ebben a pillanatban kicsit közelebb áll hozzá Ben, mint Cassie. Ki ez a fiú, aki a csőből pottyant le, és mit csinál a nővéremmel?

– Ő bizonyára Sammy – mondja Evan.

– Igen, ő Sammy – bólintok. – Ó, és ő itt...

– Ben Parish – mutatkozik be Ben.

– Ben Parish? – Evan rám pillant. Az a Ben Parish?

– Ben – mondom lángra gyűlt arccal. Nevetnem kell, és közben legszívesebben bebújnék az asztal alá, hogy senki se lásson. – Ez itt Evan Walker.

– Ő a pasid? – szegezi nekem a kérdést Sammy.

Nem tudom, mit válaszoljak. Ben teljesen elveszettnek látszik, Evan remekül szórakozik a helyzeten, Sammy meg szimplán veszettül kíváncsi. Ez az első igazán suta pillanatom ezen a földönkívüli búvóhelyen, amikor tényleg feszengek.

– Ő egy barátom a gimiből – motyogom.

És Evan helyesbít, mert nyilvánvalóan elment az eszem:

– Sam, igazából Ben Cassie egyik gimis barátja, nem én.

– Nem a barátom – helyesbít ezúttal Ben. – Mármint azt hiszem, azért mégiscsak emlékszem rá a suliból... – Aztán eljutnak a tudatáig Evan szavai. – De te honnan tudod, hogy ki vagyok?

– Nem tudja! – csaknem ordítom.

– Cassie mesélt nekem rólad – válaszol Evan. Oldalba vágom a könyökömmel, mire ő azzal a Mi van? pillantással néz rám.

– Talán kicsit később kéne arról bájcsevegnünk, hogy ki kit honnan ismer – mondom szinte könyörögve Evannek. – Nem gondoljátok, hogy most már jó lenne elhúzni innen?

– Igazad van – bólint Evan. – Induljunk! – Benre néz, és megjegyzi: – Megsebesültél.

Ben megvonja a vállát.

– Szétnyílt pár varratom. De jól vagyok.

Becsúsztatom a Némító pisztolyát saját üres fegyvertokomba, és gondolván, hogy Bennek is szüksége lesz valami fegyverre, átbújok a tükör nyílásán egy másikért. Amikor visszalépek hozzájuk, még mindig csak álldogálnak egymással szemben, csak épp Ben és Evan vigyorognak egymásra – szerintem olyan mindentudóan.

– Miért ácsorgunk még mindig itt? – kérdezem, talán kicsit élesebb hangon, mint szerettem volna. Felkapom a Némító holtteste melletti széket, és a rács felé indulok. – Evan, te mész elöl.

– Nem arra megyünk – mondja Evan. Elővesz egy kulcskártyát a Némító zsebéből, és végighúzza az ajtózáron. Felvillan a zöld fény.

– Csak így szimplán kisétálunk? – kérdezem döbbenten.

– Ahogy mondod – feleli Evan.

Először kikukkant és körbenéz a folyosón, aztán int, hogy kövessük, és elhagyjuk a kivégzőszobát. Bezárul mögöttünk az ajtó. A folyosó kísértetiesen csöndes, és teljesen elhagyatottnak tűnik.

– Vosch azt mondta, hogy le fogod kapcsolni az áramot – suttogom, és előhúzom a pisztolyomat.

Evan felemel egy ezüstszínű tárgyat, amely leginkább egy összecsukható mobilra hasonlít.

– Azt is teszem. Épp most.

Lenyom az eszközön egy gombot, és a folyosó teljes sötétbe borul. Az orromig sem látok. Szabad kezemmel a sötétben tapogatózom, Sammyt keresve. Helyette Benre találok rá. Erősen megszorítja a kezem, mielőtt elengedne. Aztán kicsi ujjacskák kezdik ráncigálni a nadrágom szárát, és én felhúzom őket, beakasztva a derékszíjamba.

– Ben, fogj meg engem – utasít Evan halkan. – Cassie, te fogd meg Bent. Nincs messze.

Arra számítok, hogy lassan csoszogunk majd kifelé libasorban a tök sötétben, ehhez képest viszonylag gyorsan haladunk, csaknem egymás sarkára taposva. Evan biztosan lát a sötétben; egy újabb macskatulajdonság. Alig teszünk meg pár lépést, amikor megállít egy ajtó előtt. Legalábbis nekem ajtónak tűnik, ami előtt csoportosulunk. Sima a felülete, nem olyan érdes, mint a salakbeton fal. Valaki – csakis Evan lehet – meglöki a sima felületet, és azonnal megcsap a friss, hűvös levegő.

– Lépcsők? – kérdezem suttogva. Teljesen vak vagyok, és képtelen vagyok tájékozódni, de úgy gondolom, ezek ugyanazok a lépcsők lehetnek, ahol egyszer már lejöttem, legelőször, amikor ideértem.

– Félúton felfelé egy romhalmazba fogtok ütközni – mondja Evan. – De át kell jutnotok a törmeléken. Azért vigyázzatok nagyon, mert egy kicsit labilis. Amikor felértek, forduljatok északnak. Tudjátok, merre van észak?

– Én tudom – szólal meg Ben. – Legalábbis tudom, hogy lehet rájönni.

– Miért mondod, hogy amikor mi felérünk? – vonom kérdőre Evan. – Te nem jössz velünk?

Érzem az érintését az arcomon. Tudom, hogy ez mit jelent, ezért dühödten félresöpröm a kezét.

– Te is velünk fogsz jönni, Evan – jelentem ki.

– Van még egy kis dolgom.

– Így van. – Kezem az ő kezének keresésére indul a sötétben. Megtalálom, és erősen megszorítom. – Az a dolgod, hogy velünk gyere.

– Meg foglak találni, Cassie. Hát nem találtalak meg mindig?

– Nem, Evan. Most nem tudod, hogy képes leszel-e rám találni.

– Cassie. – Most nem szeretem, ahogy a nevemet ejti. Olyan halkan és lágyan szólít, olyan szomorkásan, olyan viszlát! hangon. – Tévedtem, amikor azt mondtam neked, hogy mind a kettő vagyok, és egyik sem. Nem lehetek mindkettő, ezt most már tudom. Választanom kell.

– Álljunk csak meg – szól közbe Ben. – Cassie, ez a srác Azok közül való?

– Ez egy kicsit komplikált – mondom. – Majd később elmagyarázom. – Megragadom Evan kezét, és a mellemre szorítom. – Ne hagyj el újra.

– Te hagytál el engem, nem emlékszel? – Szívem fölött szétterpeszti az ujjait, mintha csak a kezében tartaná, mintha az övé lenne, ez a kemény harcok árán megszerzett terület, ahol ő tisztességes és megérdemelt győzelmet aratott.

Megadom magam. Mit tehetnek, szorítsam a homlokához a pisztolyomat? Ilyen messzire eljutott már, mondom magamnak, meg fogja tenni az út többi részét is.

– Miért éppen észak? – kérdezem tőle, nekipréselve magam az ujjainak.

– Nem tudom. De így juthattok el a leggyorsabban a legtávolabbi helyre.

– Mitől a legtávolabb?

– Innen. Várjátok meg a repülőt. Amikor felszáll, rohanjatok. Ben, mit gondolsz, képes vagy futni?

– Szerintem igen.

– Nagyon gyorsan futni?

– Igen. – De azért kihallok a hangjából némi bizonytalanságot.

– Várjátok meg a repülőt – suttogja Evan. – Ne felejtsétek el.

Erősen szájon csókol, és aztán a lépcsőház egyszer csak „Evantelen” lesz. Ben lélegzetét érzem a tarkómon, forrónak tűnik a hűvös levegőben.

– Nem értem, mi történik itt... – mondja Ben. – Ki ez a srác? Egy... Mi ő? Honnan jött? És most hova megy?

– Nem vagyok biztos benne, de szerintem megtalálta a fegyverraktárt.

Mivel a szellőzőrendszerben valaki gondosan hátrahagyott egy vércsíkot, hogy követni lehessen. Úristen, Evan. Nem csoda, hogy nem árultad el nekem.

– Fel fogja robbantani ezt az egész kócerájt!

87

HÁT EZ NEM KIFEJEZETTEN az a futás a szabadság felé. Gyakorlatilag vonszoljuk magunkat felfelé a lépcsőkön, mászás közben egymásba kapaszkodva: én elöl, Ben hátul, kettőnk között pedig Sammy. A zárt tér a fulladásig tele van porral, úgyhogy hamarosan mindhárman köhécselünk és zihálunk, érzésem szerint olyan hangosan, hogy kétmérföldes körzetben minden Némító tisztán hallhatja. Úgy haladok előre, hogy egyik kezem magam előtt tartom kinyújtva a sötétben, és időnként halkan rögzítem a pozíciónkat.

– Első pihenő!

Úgy nagyjából száz évvel később érünk a második lépcsőfordulóhoz. Már csaknem a felét megtettük a felfelé vezető útnak, de még mindig nem találkoztunk azzal a romhalmazzal, amire Evan figyelmeztetett bennünket.

Választanom kell.

Most, hogy ő már elment, és már túl késő, legalább egy tucat érv merül fel bennem, amivel meggyőzhetném, hogy miért is kellene velünk maradnia. Mind közül a legjobb ez:

Nem lesz elég időd.

Egy Szemnek, miután élesítették, körülbelül – mennyire is? – egy-két percre van szüksége a detonációig. Kötve hiszem, hogy ez elegendő idő ahhoz, hogy Evan eljusson a fegyverraktár ajtajáig. Oké, szóval nemes leszel és önfeláldozó, hogy megments mindannyiunkat, de akkor meg ne mondj nekem olyanokat, hogy meg foglak találni, amiből az jön le, hogy lesz egy Evan, aki majd meg fog engem találni, miután szabadjára engedte a pokol zöld tűzlabdáit.

Hacsak... Lehet, hogy a Szemek távirányítással is robbanthatók. Lehet, hogy az a kicsi ezüstszínű cucc, amit magánál hordoz...

Nem. Ha ez lenne a helyzet, akkor velünk jött volna, és csak akkor indította volna be őket, amikor már biztonságos távolságra kerültünk innen.

A francba! Valahányszor úgy érzem, hogy kezdem megérteni, mi mozgatja Evan Walkert, kicsúszik a kezemből. Olyan, mintha születésemtől fogva vak lennék, és megpróbálnám elképzelni magamban a szivárvány színeit. Vajon ha az fog történni, amire gondolok, én is meg fogom érezni, hogy elment, ahogy ő érezte az ütést a szívén Lauren halálakor?

Félúton vagyunk a harmadik lépcsőforduló felé, amikor a kezem kőbe ütközik. Benhez fordulok, és odasúgom:

– Megnézem, hogy fel tudok-e mászni rá. Talán a tetején van annyi hely, hogy átpréseljük magunkat.

Átadom neki a fegyverem, és mindkét kezemmel jól megmarkolom a követ. Nem sokszor másztam sziklát életemben – na jó, bevallom, e téren nulla a tapasztalatom de hát mégis, mennyire lehet nehéz?

Talán ha kétlépésnyit másztam, amikor egy kődarab kigördül a lábam alól és én lezuhanok, érkezés közben keményen beverve az állam.

– Megpróbálom én – mondja Ben.

– Ne hülyéskedj. Te meg vagy sebesülve.

– Akkor is meg kéne próbálnom, ha neked sikerült volna átjutnod, Cassie – hívja fel a figyelmemet.

Természetesen igaza van. Megfogom Sammyt, amíg Ben elindul felfelé a széttört beton és a darabokra szakadt acélbetétek törmelékhalmazán. Hallom, amint minden egyes alkalommal felnyög, amikor a következő fogást keresi, ahol megkapaszkodhatna. Valami az orromra csöppen. Vér.

– Minden rendben? – kiáltok fel neki.

– Aha. Definiáld, mi az, hogy „rendben”.

– A rendben azt jelenti, hogy nem fogsz elvérezni.

– Rendben vagyok.

Ő gyenge, mondta Vosch. Emlékszem, annak idején hogyan sétált végig Ben a suli folyosóján, csak úgy duzzadtak az izmai, és halálosan sugárzó mosolyával nyűgözte le a körülötte lévőket. Ő volt az univerzuma ura. Akkoriban sosem neveztem volna gyengének. De hát az a Ben Parish, akit akkor ismertem, nagyon különbözik attól, aki most nehézkesen húzza föl magát egy kőtörmelékből és összecsavarodott fémkötegekből álló egyenetlen falon. Az új Ben Parish tekintete egy sebesült állaté. Nem tudok mindenről, ami azóta történt vele, hogy utoljára láttam a tornacsarnokban, de azt tudom, hogy Azok sikerrel tudták kirostálni a gyengéket az erősek közül.

A gyengéket már félresöpörték az útból.

És ez Vosch mesteri tervének hibája: ha nem ölnek meg mindenkit egyszerre, azok, akik megmaradnak, nem a gyengék lesznek.

Az erősek azok, akik túlélik, akik képesek meghajolni, de nem törnek meg, ugyanúgy, ahogy a vasbeton szilárdságát adó acélrudak.

Árvíz, tűzvész, földrengés, betegség, éhezés, árulás, elszigetelés, gyilkosság.

Ami nem öl meg minket, az csak erősebbé tesz. Keményebbé. Okosabbá.

Az ekevasat karddá kovácsolod, Vosch. Újraalkotsz bennünket.

Mi vagyunk az agyag, és te vagy Michelangelo.

És mi leszünk a te mesterműved.

88

– NA? – kérdem néhány perc elteltével, mivel Ben nem jött le – se a lassabbik, se a gyorsabbik úton.

– Van... elég... hely. Azt gondolom. – Olyan halk a hangja. – De egész messzire elnyúlik ez az egész. Viszont fölötte látok valami fényt.

– Fényt?

– Ragyogó fényt. Mintha reflektorfény lenne. És...

– És? És mi?

– És nem valami stabil. Érzem, ahogy csúsznak ki alólam darabok.

Leguggolok Sammyhez, és azt mondom neki, hogy másszon föl a hátamra, és kapaszkodjon meg jól a nyakamba.

– Szoríts jó erősen, Sam. – Majdnem megfojt, úgy szorít. – Ahhh – zihálok, levegőért kapkodva. – Azért ne ennyire erősen!

– Ne engedd, hogy leessek, Cassie – súgja a fülembe, amikor kiegyenesedem vele.

– Nem hagyom, hogy leess, Sam.

Hozzápréseli arcocskáját a hátamhoz, és tökéletesen megbízik bennem, hogy nem fogom hagyni leesni. Túlélt már négy hullámot, isten tudja, miféle szenvedéseken ment keresztül Vosch halálgyárában, és az én testvérem még mindig bízik abban, hogy valamilyen módon rendeződnek majd a dolgok.

Valójában nincs remény, tudod te is, mondta Vosch. Hallottam már ezeket a szavakat, csak akkor egy másik hang, az én hangom szólaltatta meg őket, az erdőben, a sátramban, meg a sztrádán a kocsi alatt. Reménytelen. Hiábavaló. Értelmetlen.

Amit Vosch mondott, azt elhittem.

A biztonsági szobában láttam a fölfelé néző arcok végtelen tengerét, és ha megkérdezték volna, megmondtam volna nekik, hogy nincs remény? Hogy az egész értelmetlen? Vagy azt mondtam volna nekik: Másszatok fel a vállamra, nem fogom hagyni, hogy leessetek?

Kinyúlok. Megragadom. Felhúzódzkodom. Lépek. Pihenek.

Kinyúlok. Megragadom. Felhúzódzkodom. Lépek. Pihenek.

Másszatok fel a vállamra, nem fogom hagyni, hogy leessetek.

89

AMIKOR MÁR MAJDNEM FELÉRTÜNK a törmelékhalmaz tetejére, Ben a csuklómnál fogva föl akar segíteni, de azt zihálom neki, hogy először Sammyt húzza föl. Már jártányi erőm sem maradt az utolsó lépés megtételéhez. Csak lógok magatehetetlenül, és arra várok, hogy Ben megragadjon. Felemel a szűk résig, amely a mennyezet és a törmelék teteje között van. Itt, ebben a csíknyi térben a sötétség nem olyan áthatolhatatlanul sűrű, így látom betonporos, sovány arcát, melyet friss, vérző karcolások borítanak.

– Egyenesen előre – suttogja. – Nagyjából harminc méter. – Annyi hely nincs, hogy felálljunk, vagy akár felüljünk: hason fekszünk úgy, hogy csaknem összeér az orrunk. – Cassie, itt nincs... semmi. Az egész tábor eltűnt. Egyszerűen... eltűnt.

Bólintok. Közelről és a saját szememmel láttam, mire képesek a Szemek.

– Muszáj pihennem – mondom lihegve, és valamilyen oknál fogva a leheletem szaga miatt kezdek aggodalmaskodni. Mikor is mostam utoljára fogat? – Sam, jól vagy?

– Igen.

– És te? – kérdezi Ben.

– Definiáld, mi az, hogy „rendben”.

– Ez egy folyamatosan változó definíció – jelenti ki. – Az a rész ott ki van világítva.

– A repülő?

– Ott van. Nagy, azok közül a hatalmas teherszállítók közül való.

– Rengeteg a gyerek.

Kúszunk a fénycsík felé, amely áthatol a törmelék és a felület repedésein. Nehéz menet. Sammy elkezd nyafogni. A tenyeréről lejött a bőr, csak a nyers hús látszik, a teste is összevissza horzsolódott a durva kövektől, olyan szűk helyeken vagyunk kénytelenek átpréselni magunkat. Egyszer be is szorulok valahova, és Bennek beletelik jó néhány percébe, hogy kiszabadítson. A fény visszatoloncolja mögénk a sötétséget, egyre világosabb lesz, végül már annyira nagy a ragyogás, hogy azt is látom, amint a porszemcsék pörögnek-táncolnak a tintaszínű háttér előtt.

– Szomjas vagyok – nyöszörög Sammy.

– Mindjárt ott vagyunk – nyugtatom meg. – Látod a fényt?

A nyílásnál a Halál völgye tárul elém, ugyanaz a kopár, halott táj, mint a Hamugödör tábornál, csak épp tízszer akkorának látszik.

Fölöttünk pedig az éjszakai égbolt, telis-tele hintve drónokkal. Több száz lebeg fölöttünk mozdulatlanul, nagyjából háromszáz méter magasságban; szürke hasuk csillog a fényben. Alattuk a földön, tőlem jobbra a messzeségben, egy hatalmas repülőgép áll merőlegesen a mi pozíciónkra: amikor fel fog szállni, közvetlenül mellettünk kell elhaladnia.

– Már felrakták a...? – kezdem el, de Ben lesziszeg.

– Már beindították a motorokat.

– És merre van észak?

– Nagyjából két óránál. – Mutatja is. Az arca hullasápadt, semmi színe. A szája picit nyitva, mint egy lihegő kutyáé. Amikor előrehajol, hogy vessen egy beható pillantást a repülőgépre, észreveszem, hogy az inge eleje végig teljesen átnedvesedett.

– Tudsz futni? – kérdezem.

– Muszáj. Úgyhogy igen.

Odafordulok Samhez.

– Mihelyt kijutunk a szabadba, mássz vissza a hátamra, jó?

– Tudok futni, Cassie – tiltakozik Sammy. – Én gyors vagyok.

– Majd viszem én – ajánlkozik Ben.

– Ne légy nevetséges – mondom.

– Nem vagyok annyira gyenge, mint amilyennek látszom. – Bizonyára arra gondol, amit Vosch mondott róla.

– Hát persze, hogy nem – felelem. – De ha elesel vele, akkor mind megszívtuk.

– Ugyanez lenne akkor is, ha te vinnéd.

– Ő az én öcsém. Én viszem. Mellesleg te meg is vagy sérülve, és...

Ennyi. A többit belém fojtja a hatalmas repülőgép bőgése, amely felénk tart, egyre sebesebben.

– Ez az! – üvölti Ben, de nem hallom. A szájáról kell leolvasnom.

90

A NYÍLÁSNÁL KUPORGUNK, jobbára csak az ujjhegyünkre és lábujjhegyre támaszkodva. A hideg levegő összhangban vibrál az óriásgép fülsiketítő robajával, végigsivítva a kemény, Szemekkel telepakolt talaj fölött. Épp velünk egy vonalban van, amikor felemelkednek a kerekei, és ekkor indul be az első robbanás.

Én meg azt gondolom magamban: Hm, egy kicsit korán kezdted, Evan.

A talaj megrázkódik, mi meg futni kezdünk. Sammy fel-alá ugrál a nyakamban a futás ütemére; mögöttünk a lépcsőház némán rogy össze, mert minden más zajt elnyom, maga alá temet a böhöm nagy repülő harsogása. A hajtóművek visszalökő ereje megcsapja a bal oldalam, félresodor, és majdnem elcsúszom. Ben utánam kap, és előretaszít.

És akkor a levegőbe repülök. A föld kitüremkedik alattam, mint egy felfúvódó lufi, aztán visszapattan, és a talaj akkora robajjal hasad ketté, hogy attól félek, beszakad a dobhártyám. Sam szerencséjére a mellkasomon és nem a hátamon landolok, de ez rám nézve már kevésbé szerencsés fordulat, mert a becsapódás minden korty levegőt kiszorít a tüdőmből. Egyszer csak nem érzem már Sammy súlyát, és látom, amint Ben felkapja őt a saját nyakába, és aztán én is talpon vagyok már, de lemaradok, és az jár a fejemben, hogy pokoli gyenge vagyok, pokoli gyenge.

Előttünk a föld mintha a végtelenségig nyújtózkodna. Mögöttünk viszont magába szippantotta egy fekete lyuk, és ez a lyuk, mintha minket üldözne, egyre csak nagyobbodik, szélesedik, mindent felfalva, ami az útjába kerül. Elég egy megcsúszás, és magába szippant, testünket mikroszkopikus részecskékké zúzva szét.

Éles, magas hangú sivítást hallok fentről. Egy drón fúródik a földbe tőlünk nagyjából húszlépésnyire. A becsapódás ereje darabokra szakítja, egy autó nagyságú gránáttá változtatva, aminek eredményeképp ezer és ezer borotvaéles fémrepesz marcangolja szét khakiszínű pólómat és fúródik meztelen bőrömbe.

Van egy jól érzékelhető ritmusa a drónesőnek. Először a vészjósló, kísérteties sikoly. Azután a robbanás, amikor feltépi a kőkemény talaj húsát. Végül a törmelék robaja. És mindeközben mi ott ugrándozunk, ki-kitérve a halál esőcseppjei elől, cselezve cikcakkban futunk az élettelen tájon, amelyből egyre nagyobb darabokat harap ki mögöttünk a bennünket üldöző éhes fekete lyuk.

És van egy másik problémám is. A térdem. A régi sebesülés, amelyet a Némító okozott nekem. Valahányszor a kőkemény talajra taposok a sérült lábammal, éles késdöfésként nyilallik belé a fájdalom, amitől megbicsaklik a léptem, és lelassulok. Egyre jobban lemaradok Ben mögött, és nem is annyira azt érzem, hogy nem tudok elég gyorsan futni, hanem hogy mind jobban hátramaradok, miközben valaki ütemesen csapkodja a térdem egy bazi nagy pörölykalapáccsal.

Egy forradás jelenik meg a tökéletes semmi közepén. Egyre nagyobb. Nagyon gyorsan nő, egyenesen felénk száguld.

– Ben! – üvöltöm, de nem hallhatja meg a visítás és a folyamatos bummok, valamint a dobhártyaszaggató robbanás miatt, amelynek nyomán mintegy kétszáz tonnányi szikla roppan össze és omlik le, hogy aztán elnyelje a Szemek okozta vákuum.

A felénk száguldó elmosódott árny kezd alakot ölteni, egy géppuskatornyokkal telitűzdelt, rohamtempóban közeledő Humvee az.

Konok kis rohadékok!

Ben is észreveszi, de nincs választásunk, nem állhatunk meg, és nem fordulhatunk vissza. Legalább őket is magába fogja szívni, gondolom magamban.

És aztán elesek.

Nem vagyok biztos benne, hogy miért. Igazából magára az esésre sem emlékszem. Egyik pillanatban még a lábamon állok, a következőben már az orrommal szántom a kőkemény talajt, az arcomra meg körülbelül ez a kérdés ül ki: De hát honnan termett ide ez a fal? Lehet, hogy a térdem blokkolt le. Lehet, hogy megcsúsztam. A lényeg, hogy eltanyáztam, és a föld alattam – ahogy a lyuk tépi, szakítja, fogyasztja – úgy bömböl és sikolt, mint egy élőlény, akit elevenen fal fel egy éhes ragadozó.

Megpróbálok talpra állni, de a talaj nem valami együttműködő. Hullámzik alattam, és én megint elterülök. Ben és Sam pár lépéssel előttem van, még talpon mindketten, és itt jön már a Humvee is, sistergő gumikkal vág be eléjük, igazából alig lassítva. Kivágódik az ajtaja és egy csontos kölyök hajol ki, kezét nyújtva Bennek.

Ben odalöki Sammyt a kölyök felé, aki behúzza az öcsémet a terepjáró belsejébe, aztán türelmetlenül rácsap a kocsi oldalára, mintha csak azt mondaná: Gyerünk, már, Parish, gyerünk!

És aztán Ben Parish – ahelyett, hogy mint egy normális ember, felugrana az érte jött Humveera – megfordul és visszanyargal értem.

Vadul integetek neki. Nincs idő, nincs idő, nincs idő, nincs idő, nincs idő, nincs idő.

Már érzem a szörnyeteg leheletét csupasz lábszáramon – forró, poros, teli finommá morzsolt kővel és mocsokkal és akkor megnyílik a föld köztem és Ben között, és az a darabka, amelyen én fekszem, elszabadul és elkezd becsúszni a mohó, sötét szájba.

Amitől én magam is elkezdek csúszni hátrafelé, távolodva Bentől, aki bölcsen hasra vágta magát a repedés szélén, hogy ne szánkázzon alá ő is velem együtt a földdarab hátán a fekete lyukba. Ujjbegyeink összeérnek, flörtölgetnek egymással, kisujja átkulcsolja az én kisujjamat, mintha csak megpecsételne egy ígéretet – Ments meg, Parish, megígéred, hogy megmentesz? –, de sajnos nem húzhat ki a kisujjamnál fogva, úgyhogy egy másodperc sem telik el, és neki döntenie kell, és dönt, és elengedi az ujjam, és egyetlen kétségbeesett és megismételhetetlen mozdulattal elkapja a csuklóm.

Látom, hogy elnyílik a szája, de hallani nem hallok semmit, látom, ahogy hátraveti magát, és nem engedi el a csuklómat, mindkét kezével szorosan markolja, és megpördül, mint egy kalapácsvető, és elhajít engem a Humvee felé. Úgy érzem, a lábam tényleg elhagyta a földet.

Aztán egy másik kar megragad és behúz a kocsi belsejébe. Végül ott találom magam a sovány srác lába között, csakhogy most közelebbről megnézve látom, hogy nem is fiú, hanem egy sötét szemű, fényes, egyenes, fekete hajú lány. A válla mögött megpillantom Bent, amint épp fel akar ugrani a Humvee hátsó részére, azt már nem látom, hogy sikerült-e neki. Hirtelen nekivágódom az ajtónak, mert a sofőr vadul balra tekeri a kormányt, elkerülendő egy aláhulló drónt. Tövig nyomja a gázt.

Ekkorra már minden fényt elnyelt a lyuk, de csillagos, derült az éjszaka, és jól látom, hogy rohan a szakadék széle a Humvee felé, hogy tátja egyre nagyobbra a száját a fenevad. A sofőr, aki túl fiatal ahhoz, hogy jogosítványa legyen, lendületesen rángatja a kormányt jobbra-balra, kitérve az alázuhogó és rendre felrobbanó drónok útjából. Az egyik épp egy autóhossznyival előttünk csapódik a földbe, nincs időnk kikerülni, úgyhogy egyenesen átrobogunk rajta. A szélvédő darabokra esik szét, és vastagon beterít minket üvegszilánkkal.

A hátsó kerék megcsúszik, a jármű megugrik, aztán előreszökell. Most már alig pár centire van tőlünk a tátongó száj. Nem bírok már belenézni, ezért hát fölnézek az égre.

Ahol az anyahajó úszik derűs nyugalommal az ég kék hullámain.

Alatta pedig, gyorsan zuhanva a horizont felé, egy másik drón.

Nem, ez nem drón, gondolom magamban. Ragyog.

Egy hullócsillag, az lehet, tüzes lángcsóvája, mint egy ezüstlánc kapcsolja hozzá a mennyekhez.

91

HAJNALHASADÁSKOR MÁR JÓ PÁR mérföldet tudhatunk magunk mögött. Behúzódunk egy autópálya-felüljáró alá, ahol a nagyon nagy fülű gyerek, akit Dumbónak hívnak, most épp Ben mellett térdelve friss kötést tesz a sebére. Engem és Sammyt már ellátott: kihúzgálta belőlünk a sok srapnelt, tisztogatott, öltögetett, kötözgetett.

Megkérdezte, mi történt a lábammal. Elmondtam neki, hogy meglőtt egy cápa. Nem reagált rá. Nem jött zavarba, nem mulatott rajta – semmi. Mintha az, hogy valakit lelő egy cápa, tök természetes dolog lenne, az Érkezés egyfajta utóhatása. Mint az, hogy az ember a nevét Dumbóra cseréli. Amikor megkérdeztem, mi az igazi neve, azt válaszolta, hogy... Dumbo.

Ben Zombi, Sammy Mazsola, Dumbo pedig Dumbo. Aztán ott van még Süti, egy édes arcú kölyök, aki nem beszél, azt nem tudom, hogy azért, mert nem tud, vagy mert nem akar. És Porcelányka, egy pici lány – nem sokkal lehet idősebb, mint Sams –, akin látszik, hogy totálisan össze van zavarodva, és ez aggaszt engem, mert amit a kezében hordoz, dajkál és simogat, az nem más, mint egy teli tárral ellátott M16-os.

Végül pedig a csinos, sötét hajú lány, Adu, aki nagyjából egyidős lehet velem, és akinek nemcsak nagyon fényes és nagyon egyenes szálú fekete haja van, de a bőre is olyan makulátlan, mint azoké a gondosan retusált modelleké, akik a menő divatmagazinok címlapjáról mosolyognak arrogánsan. Azzal a különbséggel, hogy Adu pont úgy soha nem mosolyog, ahogy Süti soha nem beszél. Úgyhogy eldöntöm magamban, hogy vélhetőleg hiányzik egy-két foga, és azért.

És van valami közte és Ben között. Úgy tűnik, szoros kötelék fűzi össze őket. Amikor megérkeztünk, hosszan beszélgettek egymással. Na, nem mintha kémkedtem volna utánuk, de elég közel ültem hozzájuk ahhoz, hogy néhány szót elcsípjek a beszélgetésükből, úgymint: sakk, kör és mosoly.

Aztán hallottam, hogy Ben azt kérdezi:

– És honnan szerezted a Humveet?

– Szerencsém volt – felelte Adu. – Áttelepítettek egy csomó felszerelést és készletet egy, a tábortól úgy egymérföldre nyugati irányba. Gondolom, a bombázásra készülve. Őrizték a cuccot, de Sütivel sikerült meglovasítanunk ezt.

– Nem kellett volna visszajönnöd, Adu.

– Ha nem jöttem volna vissza, most nem dumálnánk.

– Nem erre gondoltam. Amikor láttad, hogy ég a tábor, vissza kellett volna menned Daytonba. Lehet, hogy egyedül mi tudjuk az igazságot az ötödik hullámról. Ez nagyobb dolog, mint én.

– Te is visszamentél Mazsoláért.

– Az más.

– Zombi, te nem vagy ennyire ostoba. – Úgy mondja ezt, mintha Ben csak egy kicsit lenne ostoba. – Hát még mindig nem érted? Abban a pillanatban, amikor úgy döntünk, hogy egy ember már nem számít, ők nyertek.

Ebben egyet kell értenem Miss Tökéletes Arcbőrrel. Miközben az ölemben tartom a kisöcsémet, hogy felmelegítsem, ezen a magaslati ponton ücsörögve, ahonnan rálátunk az elhagyatott sztrádára. Milliárdnyi csillaggal telezsúfolt égbolt alatt. Nem érdekel, hogy mit mondanak a csillagok, milyen pirinyók vagyunk. Egy ember mindig számít, legyen akár a legkisebb, leggyengébb és legjelentéktelenebb is.

Mindjárt hajnalodik. Előre érezni lehet, hogy jön a fény. Mintha a világ visszafojtott lélegzettel várna – és valójában tényleg nincs semmi garancia arra, hogy ma is felkel a nap. Mert az, hogy volt egy tegnapunk, nem jelenti egyszersmind azt, hogy lesz egy holnapunk is.

Mit is mondott Evan?

Itt vagyunk, és aztán már elmentünk, és nem az számít, hogy mennyi ideig voltunk itt, hanem hogy ez idő alatt mit csináltunk.

És elsuttogom:

– Tiszavirág. – A név, amit ő adott nekem.

Bennem volt. Ő bennem volt, és én benne voltam, együtt voltunk egy végtelen térben, és nem volt egy olyan pont, ahol ő végződött, és én elkezdődtem.

Sammy mocorogni kezd az ölemben. Elszenderedett egy kicsit, és most felébredt.

– Cassie, miért sírsz?

– Nem sírok. Aludj szépen.

Kicsi öklével végigdörgöli az arcom.

– De hát sírsz.

Valaki felénk tart. Ben az. Sietősen letörlöm a könnyeimet. Leül mellém, nagyon óvatosan, egy alig hallható, fájdalmas nyögéssel. Nem nézünk egymásra. A távolban égő lezuhant drónokat bámuljuk. Hallgatjuk a magányos szél süvítését a száraz faágak között. Érezzük a fagyott talaj hűvös érintését, amint felkúszik a testünkbe cipőnk talpán keresztül.

– Meg akartam köszönni neked – kezdi.

– Mégis mit? – kérdezem.

– Megmentetted az életemet.

Vállat vonok.

– Te pedig felemeltél, amikor elestem – mondom. – Kvittek vagyunk.

Az arcomat félig elfedik a kötések, a hajam úgy néz ki, mint egy madárfészek, úgy vagyok felöltözve, mint Sammy egyik játék katonája, és mégis: Ben Parish idehajol hozzám, és megcsókol. Apró, finom, könnyű csókot kapok: félig arcra, félig szájra.

– Ezt miért kaptam? – kérdezem. A hangom picit elcsuklik közben, mintha visszatért volna az a kislány a régmúlt időkből, a szeplős arcú Cassie, aki voltam, a kócos hajú és csontos térdű, az a teljesen átlagos lány, aki egy teljesen átlagos napon egyszer ugyanazon a teljesen átlagos, sárga iskolabuszon utazott, mint ő.

Minimum hatszázezerszer fantáziáltam az első csókunkról – de egyszer sem így képzeltem el, mint ezt. Az álomcsókos jelenetünkhöz többnyire holdfény is tartozott aláfestésül, vagy köd, esetleg holdfény és köd, ami roppant titokzatos és romantikus kombináció, legalábbis a megfelelő helyen. Ahogy a holdfény bevilágítja egy tó vagy egy lustán hömpölygő folyó partján a ködöt: romantikus. Amikor a holdfény bárhol másutt, például egy szűk kis sikátorban világol a gomolygó köd fölött: az Hasfelmetsző Jack-fíling.

Emlékszel még a kisbabákra? – kérdeztem tőle, amikor róla ábrándoztam. És Ben erre mindig azt mondta: Ó, igen. Hát persze hogy emlékszem. A kisbabák!

– Hé, Ben, kíváncsi vagyok, emlékszel-e még... Együtt mentünk suliba a busszal, és te a kishúgodról meséltél, én meg elmondtam, hogy Sammy is épp akkor született, és azon töprengtem, vajon emlékszel-e még erre. Arra, hogy körülbelül ugyanakkor születtek mindketten. Nem egyszerre, mert akkor, ugye, ikrek lennének, ha-ha. Úgy értem, egy időben. Nem pontosan ugyanabban az időben, de kábé egy hét különbséggel. Sammy és a kishúgod. A kisbabák.

– Bocs, de... Kisbabák?

– Ne is törődj vele. Nem fontos.

– Most már nincs olyan, hogy nem fontos.

Reszketek. Biztosan észrevette, mert egyik karjával átölel, és így üldögélünk egy ideig, az én karomban Sammy, Ben karjában én, és mi hárman együtt. Végignézzük, ahogy a nap áttöri a láthatárt, és egy aranyló fényrobbanással megsemmisíti a sötétséget.

JEGYZETEK

[1] Crisco: nővényi olajokból készült, az USA-ban népszerű margarin márkanév.

[2] Vas István fordítása.

[3] Kosztolányi Dezső fordítása.

TARTALOM

BETOLAKODÓK:1995

I. AZ UTOLSÓ KRÓNIKÁS

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

II. CSODAORSZÁG

25

26

27

29

29

30

III. NÉMÍTÓ

31

IV. TISZAVIRÁG

32

33

34

35

36

V. A ROSTÁLÁS

37

38

39

40

41

VI. AZ EMBERI AGYAG

42

43

44

45

46

47

48

49

50

51

52

VII. VAN SZÍVED ÖLNI?

53

54

55

VIII. A BOSSZÚÁLLÁS SZELLEME

56

57

58

59

60

61

62

63

64

IX. CÁPA AZ ERDŐ MÉLYÉN

65

66

67

68

69

70

71

72

73

74

75

76

77

X. EZER ÉS EZER LEHETŐSÉG

78

79

XI. ARCOK VÉGTELEN TENGERE

80

XII. KISTNER MIATT

81

82

XIII A FEKETE LYUK

83

84

85

86

87

88

89

90

91

JEGYZETEK