NNCL428-33Av2.3

Dean Devlin és Roland Emmerich

CSILLAGKAPU

(STARGATE)

InterCom könyvek

Eredeti cím: Stargate

Készült a Penguin Group 1994-es kiadása alapján.

Fordította: Tóth Tamás

Készült: 1995

 

I.e. 8000

Már csak a szem hiányzott; ha az is elkészül, a vad életre kel, és látni fogja őt. Feketével és narancssárgával festette az állat irháját, patáját és szarvát pedig krétával karistolta fel a falra. A kép elnagyolt és kidolgozatlan volt, de jól kifejezte a gazella páni félelmét – az űzött vad határtalan rettegését. A száj, üvöltésre nyílott, a törzs kicsavarodott, megfeszült, a lábak vadul keresték a menekülés útját.

A fiú sötét bőrét csíkok és furcsa jelek borították; álcázás gyanánt mázolta be magát, ugyanazzal a festékkel, amit azután a gazella ábrázolásához használt. A kezében tartott hosszú, vékony cső végét most tintaszerű anyaggal teli edénybe mártotta, majd a félhomályban a barlang falához lépett és felpillantott. Tekintete egy másik szembe fúródott: egy fehér, emberi szembe, melyet, mint valami szentképet, a falnak egy magasabb pontjára festettek. A vadászat azzal vette kezdetét, hogy a fiú kimondta a becserkészésre váró állat nevét:

– Khet.

Erre a jelre a barlang bejáratánál álló, állatbőrökbe öltözött, hosszú szakállú öregember leült és énekelni kezdett. Ő volt a törzs főnöke és a fiú tanítója. Azt a lassú ritmusú, gazellanyelven írt dalt énekelte, amelyet vadászat közben az egész törzs mormogott. A fiú eközben az állat üresen tátongó szemüregébe nyomta a kifúrt botot, majd másik végét a szájába véve a falra fújta a festéket, hogy láthatóvá tegye a gazella szemét. Átadta magát a lassú kántálás delejező hatásának, és érezte, hogy az állat lassan életre kel. Pár pillanat múlva ő és a gazella látni fogják egymást.

A vadász nem mozoghatott gyorsabban magánál a sziklafalnál, különben könnyen megriaszthatta az állatot, és ezzel kudarcra ítélte volna a vadászatnak azt a szakaszát, amely épp abban a percben zajlott odakinn a völgyben. A fiú nem érezte, hogy akár csak egy porcikája is megmozdult volna, kitartó koncentráció révén mégis egyre közelebb került zsákmányához. A vadászok odakint ugyanezt a technikát használták. A legjobbak közülük elit csoportot alkottak a törzsön belül. Úgy hívták őket: "Akik Láthatatlanul Járnak". Az ő jelképük volt a csupasz, fehér szem, amely a barlang falát díszítette a gazella képe fölött. Mindazonáltal még őket, a legtapasztaltabb vadászokat is ámulatba ejtette és megriasztotta az a hihetetlen türelem, amelyről ez a tízéves fiúcska vadászat közben tanúságot tett, és nemkülönben a tehetség, ahogy a gyerek az állatok agyát és érzékeit irányítani tudta. Ezek a képességek még különösebbé tették őt a szemükben, eggyel több okot adtak rá, hogy tartsanak tőle.

A fiú e percben furcsán meredtnek tűnt, mintha állva aludna, de egyébként semmiféle jel nem utalt arra a feszült küzdelemre, amely a fejében zajlott. A festett állat ugrásra készen figyelt. Tudta, hogy a gyerek nagyon közel jár hozzá, talán már el is érné őt a kezével. A fiú is érezte a gazella minden rezdülését, minden gondolatát, de ő maga megőrizte nyugalmát, és semmit nem árult el szándékából. A törzs vadászai egy életen át, tanulták, hogyan kell elrejteni félelmüket és izgatottságukat a vad elől, ha a közvetlen közelébe érnek. Mikor a fiúról kiderült, hogy ez a "varázs" természet adta képessége, melyet a barlangban és kint a vadászmezőn egyaránt gyakorolni tud, az öregek azt mondták rá, biztosan szív nélkül született. A gyerek valóban szinte soha nem mutatott semmiféle érzelmet; se dühöt, se félelmet, se szeretetet.

Mikor karnyújtásnyi közelségbe ért a gazellához, az öregember éneke még jobban lelassult, és hallucinációszerű monoton zümmögéssé vált. Ekkor a fiú lassan a feje fölé emelte két sovány, fekete karját. Egyik kezében vésőt, a másikban jókora marokkövet szorongatott. Azután, mint valami láthatatlan jelre, az öreg és a gyerek hirtelen felkiáltottak:

– Kbú!

A fiú villámgyors mozdulattal a falnak szegezte a vésőt, majd lesújtott a kővel, és mély barázdát szántott a festett sziklába. A vágás pontosan a gazella szívébe hatolt.

Az öregember ekkor felállt, és belépett a barlangba, hogy ellenőrizze, jó munkát végzett-e a fiú. Mikor megbizonyosodott róla, hogy az aznapi vadászat sikerrel járt, örömteli izgalom lett úrrá rajta. A fiú furcsa, barnás, borostyán-sárga színű szemébe nézett, majd az üdvözlés jeléül feje fölé emelte botját, és kimondta a gyerek nevét:

– Re!

A fiú kiült a barlang bejárata elé a napra, és figyelte, ahogy az öreg lassan leereszkedett a kő borította ösvényen, majd a síkon átvágva közeledett a törzs táborhelyéhez. Odalent délutáni tüzet raktak; a fiú tekintetével követte a felszálló füst útját, egészen addig a pontig, ahol az enyhe szél cafatokra tépte, majd szétszórta a hosszú, sötét csíkot. A távolban hamarosan felhangzott a vadászok kürtszava. A táborban maradt gyerekek azonnal felpattantak, és szaladva indultak a hazatérő hősök elébe. Mikor a csapat elérte az utolsó dűne tetejét, a fiú észrevette, hogy a vadászok két, lábuknál fogva egy-egy hosszú rúdhoz kötözött gazellát cipelnek.

Az öregember a zsákmány láttán magasan a feje fölé emelte botját, és dicsőítő kiáltást hallatott. A vadászok viszonozták a köszöntést, majd a törzs minden tagja a hegyoldalba vájt barlang felé fordult, és egy emberként üdvözölték a barna-borostyán szemű, titokzatos ifjú vadászt.

A fiú higgadtan intett vissza nekik.

Aznap este a közös lakoma után a vadászok táncot jártak a tábor nagy tüze körül. Fából készült, festett, üreges sisak-maszkokat viseltek, melyeken a környezetükben előforduló vadállatokat mintázták meg: a vízilovat, a sakált, a bikát, a karvalyt, a gazellát. A fiú, mint mindig, most is félrevonult a többiektől. A tűztől tisztes távolságra talált egy jókora sima sziklatömböt, arra leült, és szenvtelenül figyelte a rituálét. Észrevette, mennyire megrémül mindenki, ha farkasszemet kell néznie valamelyik állatmaszkkal. Valahányszor egy táncos eltávolodott a tűztől, és kifelé fordulva megrázta a fejét, a közelben állók – felnőttek és gyerekek egyaránt – őszinte félelemmel hőköltek hátra.

A sakálmaszkot viselő vadász egyszerre áttörte a sikoltozva menekülő nézők gyűrűjét, és odatáncolt a sziklához, amelyen a fiú üldögélt. Úgy vélte, ha jól ráijeszt a gyerekre, azzal biztosan sikerül bevonnia őt a közös ünneplésbe. Megrázta a fejét, fenyegető hangokat hallatott, de mindhiába; a fiúnak a szeme se rebbent. A táncos kilesett a maszk nyitott szájrészén, és a gyerek szemébe nézett. Egy pillanat múlva ő, a felnőtt vadász volt az, aki megrémült. Botladozva hátrálni kezdett, és visszatért a tűzhöz a társai közé. Az incidens senkinek nem kerülte el a figyelmét, mégis azonnal napirendre tértek fölötte. A törzs szinte minden tagja megpróbálkozott már vele, hogy bevonja a fiút a közösség életébe, és sokan voltak, akik végül remegve hátráltak meg.

A fiú a maga részéről nem táplált különösebb ellenérzést ezekkel az emberekkel szemben. Sőt időről időre a hálához hasonló érzete támadt, pedig tudomása szerint nem egyszer fontolgatták már, hogy az aggódó anyák megnyugtatása végett egyszerűen megölik őt. Alacsonyabb rendű fajnak tartotta a törzs többi tagját, s bár fogalma sem volt, merre indul majd, abban biztos volt, hogy egyszer ő is azon kevés emberek egyike lesz, akikkel a törzs nagyritkán összetalálkozott – azok egyike, akik egyedül, mindenfajta közösségen, csoporton kívül élnek.

Miközben folytatódott a hangos és vad tűztánc-ünnep, a törzs tagjainak figyelmét elkerülve titokzatos esemény zajlott le. Teliholdas éjszaka volt; a sápadt égitest sárgán világítva ereszkedett a horizont felé. Máskor, egy csendesebb estén a táborlakók egyike-másika biztosan felfigyelt volna az égen végigsikló, hatalmas háromszögalakra. A valami egy percre megállt, szokatlanul éles árnyékot vetve a telihold fölső felére, majd továbbindult, és beleolvadt az éjszakai ég sötétjébe. A fiú megérezte a jelenlétét és hátrafordult, de az árnyék addigra eltűnt.

Órákkal később, mikor a tábor lakói már nyugovóra tértek, a néma árnyék újból elsiklott a hold előtt. Valami lebegett a tábor fölött, figyelve, várakozva. Csupán az éber, menekülésre mindig kész sakálok vették észre; azok szűkölni kezdtek és elrohantak. A fiú kinyitotta a szemét, és rápillantott a sátor bejáratában lengő madárkoponya fétisre.

Az állatbőrhöz kötözött, sorban lelógó botok függönye a hosszú, forró délutánokon megvédte a sátor lakóját a nap tüzétől. Furcsa, természetellenes fuvallat söpört most végig a táboron, majd ahogy jött, olyan hirtelen el is állt. A fiú felült, és figyelt. Hamarosan újra megmozdult a levegő, de ezúttal már nem is nyugodott meg többet. Egyenletesen erősödő szélfúvás támadt, mely hamarosan viharos erejűvé fokozódott. Erre már a tábor minden lakója felébredt, hiszen a szél egymás után borította fel vagy emelte a magasba a sátrakat. Az Öreg már talpon volt; a tábort járta, és a zúgó szelet túlharsogva megparancsolta, hogy mindenki siessen fel a barlangba.

Egyszerre vakító fény gyúlt az égen. Északi irányban, a tábor közvetlen közelében a napnál is ragyogóbb, négyszögletes fénysugár világította meg a sivatag földjét. A tábor lakói hanyatt-homlok menekültek a lassan közeledő fénycsóva elől. Az Öreg minden tekintélyét latba vetve, akit csak tudott, a hegy felé terelt.

A fiú első reakciója az volt, hogy engedelmeskedik, és a többiekkel tart, de azután meggondolta magát. Visszafordult, és nyugodt léptekkel elindult, egyenesen a fény felé. Kíváncsisága erősebbnek bizonyult félelménél. Háta mögül hallotta, amint az Öreg utána kiált, de ő csak ment a szél és a fények káoszán keresztül a tábor északi szélének irányába. Meredten bámult az égről lezúduló fehér fényárba, majd mikor kinyújtotta kezét a sugárzás felé, életében talán először olyan érzés kerítette hatalmába, amelyet sem leplezni, sem fékezni nem tudott. Izgalom volt. Azaz izgalom, amely a szabadulás érzését kíséri, az, amelyet csak akkor érez az ember, ha a sorsa feltárul előtte.

Kairó, 1928

A müezzin a Dzsebba al-Szalám-mecset minaretjéből délutáni imára szólította az igazhitűeket. Hangja lustán lebegett a kairói szegénynegyed düledező házai felett, láthatatlan takarót terítve a városra, amely az elmúlt két évszázadban alig változott valamit. A rozzant épületek között csillogó autó suhant a sivatag felé: egy 1924-es Rolls-Royce Imperial Touring Sedan, az Egyiptomi Régiségvédelmi Minisztérium tulajdona. A városból kiérve a kocsi rákanyarodott a Gízába vezető országútra, és az egyre-másra feltűnő, munkásokkal vagy terménnyel megrakott teherautókat kerülgetve elrobogott dél felé.

Taylor üzenete, bár kétségkívül örömhírrel szolgált, rosszabb pillanatban nem is érkezhetett volna. Langford professzor épp a belügyminiszterrel tárgyalt, méghozzá igen fontos ügyben. Őexellenciája nem győzte hangoztatni, hogy a manapság oly szeszélyes politikai széljárásban milyen hatalmas kockázatot vállalna, ha saját szakállára meghosszabbítaná Langford ásatási engedélyét. A svéd Langford viszont már épp elég időt töltött Egyiptomban ahhoz, hogy a hangzatos szavak mögé lásson. A miniszter pénzt akart, annyit, amennyivel ellensúlyozni tudja magában a "hatalmas kockázatot", amit vállalni készül. Langford, aki már meglehetős jártasságra tett szert az arab tárgyalási technikákban, azonnal ellentámadásba ment át. Miközben gondosan ügyelt rá, hogy sokkal dühösebbnek látsszon, mint amilyen valójában volt, kiabálva felemlegette, mennyi pénzt költöttek el és mennyi munkahelyet teremtettek ő és a munkatársai az országban. Felpattant, öklével ingerülten csapkodni kezdte a miniszter hatalmas cédrusfa íróasztalát, és nyomatékosan emlékeztette kövérkés "barátját" arra, hányszor verték már át hazug ígéretekkel ebben a minden országok legszörnyűbbikében. A csevegésnek ezen a pontján benyitott a szolga és átadta Langfordnak a kézzel írt sürgönyt. A tárgyalás ezzel félbeszakadt.

Langford!

Kapaszkodjon meg. Találtunk valamit. Valószínűleg egy sír, de még nem biztos. Folytatjuk az ásást. Nagyon izgalmas. Azt ajánlom, emelje fel azt az arisztokrata hátsóját, és jöjjön ki, DE AZONNAL. Azokat a pudingfejűeket a minisztériumból pedig nehogy magával hozza!

Tartsuk titokban a dolgot, amíg csak lehet.

Taylor

Langford összehajtotta a levelet, és magában újfent megállapította, hogy legelső embere híján van mindenfajta diplomáciai érzéknek. Taylor arra sem vette a fáradságot, hogy leragassza a sürgönyt, és Langford tisztában volt vele, hogy a szöveget legalább tucatnyi ember olvasta el, mielőtt ő kézhez kapta volna. A miniszter pedig, akire ő most udvariasan mosolyog, tíz percen belül ismerni fogja a tartalmát. Sietnie kell. Amilyen sebességgel a pletykák terjednek Kairóban, ha nem vigyáz, estére emléktárgyboltok nyílnak a munkagödör szélénél. Néhány mentegetőző szót mormogott, azzal kisietett a miniszteri irodából, és lerohant a lépcsőn. A sofőr előzőleg azt az utasítást kapta, hogy vigye haza a professzort, így Langfordnak hiányos arabtudását latba vetve el kellett magyaráznia, hogy változott az úti cél, és hogy a sietség tekintélyes borravalót von maga után. Néhány perc múlva lefékeztek a Shepperd's Hotel előtt, felvették a professzor kilencéves lányát, Catherine-t, majd a félreugró gyalogosok sorfala közt keresztülrobogtak a belvároson, az állatkert felé véve útjukat. Langford az ülés bársonykárpitjába fúrta ujjait, és csak akkor hagyta abba a zihálást, amikor már messze maguk mögött hagyták a város határát, és dél felé száguldottak az országúton.

Catherine, aki enyhén szólva eleven kislány volt, a félrehúzható üvegablakon keresztül áthajolt a sofőrfülkébe, és mikor épp nem sikoltozott, nyelvgyakorlásra használta fel a kocsikázással töltött időt. Három hónapja érkezett Kairóba, abban a reményben, hogy hamarosan nagy felfedezés tanúja lehet. A tanulás megszállottja volt, és az eltelt idő alatt ifjú hieroglifa-szakértővé képezte ki magát. Szinte naponta látogatta az Egyiptom Múzeumot, és minden alkalommal kérdések százaival ostromolta az ott dolgozókat, akik végül már nem tudták, kétségbe essenek-e vagy mosolyogjanak. A copfba font hajú, vastag szemüveget hordó Catherine-ről lerítt, hogy menthetetlenül aggszűz és könyvmoly lesz belőle. Ahogy kiértek az országútra, a kislány hátradőlt, és felcsapott egy vastag könyvet, amely Az ókori Egyiptom címet viselte.

C. P. Langford professzor, az Egyiptom-kutató Társaság és a Brit Királyi Múzeum oszlopos tagja ez alatt viktoriánus neveltetésének minden szigorával igyekezett palástolni izgatottságát. Ruházata jóvoltából – lábszárvédő, khakiszínű lovaglónadrág, zubbony – pontosan annak látszott, ami valóban volt: régészruhába bújt gentlemannek. Terepmunkához természetesen soha nem öltözött így, és sokért nem adta volna, ha rendes ruhákhoz jut, mielőtt találkozik Taylorral és a többiekkel. Ezt a maskarát csupán azért húzta fel, hogy jó benyomást keltsen az egyiptomi kormányhivatalnokok előtt.

Langford és Taylor Luxorban ismerkedtek meg 1920-ban, mikor mindketten először jártak Egyiptomban. Langford az európai arisztokráciát képviselte, míg Taylor a pennsylvaniai egyetem hallgatója volt, mielőtt önkéntesként bevonult, hogy harcoljon a világháborúban. Leszerelésekor hazatáviratozott Amerikába, hogy küldjenek utána pénzt, majd elindult, hogy bejárja Görögországot, Palesztinát és Egyiptomot. Luxorban Langford természetesen a fényűző Téli Palotában szállt meg. A szerényebb tartalékokkal rendelkező Taylor vendégnek tettetve magát minden délután besétált a szállodába, hogy használja az angolvécét és kiolvassa az International Herald Tribune aznapi számát. A két férfi nem egy délutánt töltött el együtt Bíbán el-Mulúkban (a Királyok Völgyében), miközben többnyire Taylor vitte a szót. Kapcsolatukat azonban a Ti sírjánál tett látogatásuk fűzte igazán szorosra.

A gízai nagy piramisoktól nem messze, a híres lépcsős piramis tőszomszédságában áll Ti sírja, az egyetlen olyan nagyobb emlékmű, amelyet nem uralkodó tiszteletére emeltek. Ti-t, aki a Piramisok Felügyelője, az Udvar írnoka, Főasztronómus és Főtanácsos volt számos fáraó mellett, más néven a "Titkok Ura"-ként emlegették. Langford és Taylor egy egész hétig vizsgálgatták a sírt, izgalmas beszélgetéseket folytatva a számos jó állapotban fennmaradt domborműről és frízről, melyekkel a régiek az épületet díszítették. Szerény baksis ellenében a sír gondnoka megmutatta nekik azt a kevésbé ismert papirusztöredék-köteget is, melyre a francia Mariette bukkant rá a sír 45 évvel korábbi feltárásakor. Az iratok már akkor régiségszámba mentek, amikor még Ti őrizte őket. Langford és Taylor e töredékekre alapították jelenlegi teóriájukat, nevezetesen, hogy a lépcsős piramis és a gízai nagy piramisok egyike – valószínűleg Kheopszé – között félúton elástak valamit. A papiruszok bizonyos "csapást", "dögvészt" vagy "démont" emlegettek, amelyet elloptak és "hajón elszállítottak". Használható adat kevés volt, így korántsem lehetett biztosra menni, hogy a kutatás sikerrel jár. Ha a Tutanhamon felfedezésektől fellelkesült Stockholmi Honpolgárok rájöttek volna, milyen nagy fába készül vágni a fejszéjét Langford, eszük ágában sem lett volna beleölni a pénzüket az ásatások finanszírozásába.

Márpedig beleölték. Mikor Langford előző év márciusában visszatért Kairóba, zsebében közel egymillió svéd koronáról szóló garancialevél lapult. Az expedíció mindössze hat hét kutatás után apró sírkamrát fedezett fel. Langford, a "diplomáciai szakértő" azonnal rohant a városba, és számos kormánytisztviselővel együtt az összes jelentős külföldi újság helyi tudósítóját meghívta a sír ünnepélyes felnyitására. Még Howard Carter, a világ leghíresebb régésze is szakított rá időt, és leutazott Luxorból, ahol harmadik éve dolgozott Tutanhamon kis sírja tartalmának katalogizálásán. Egy verőfényes májusi reggelen aztán szabaddá tették a bejáratot, és a két férfi bemászott a kriptába. Érdemes lett volna feljegyezni odabent folytatott beszélgetésüket. Minden esetre, amikor zavartan vigyorogva kimásztak, magukkal hozták a sírban talált egyetlen említésre méltó tárgyat: egy dísztelen szarkofágot a benne pihenő mumifikált macskával. A nemzetközi sajtó persze jelentőségének megfelelően reagált a felfedezésre. Többhasábos, gúnyolódó cikkek jelentek meg "Kutyánhamon neje, Cicánhamon sírjának feltárása" és hasonló címekkel. A megalázó eset szerényebbé tette Langfordot, aki pedig már biztos volt benne, hogy nevét hamarosan együtt emlegetik majd az emberiség nagy jótevőiével.

Amíg a luxusautó dél felé száguldott a Nílus zöld szalagja és a végeláthatatlan Szahara között, Langford újfent eljátszott a halhatatlanság gondolatával. De azután feltűntek a láthatáron a nagy piramisok, az ókori világcsodák utolsó fennmaradt darabjai, és a régész-arisztokrata gyorsan leszállt a földre. Mükerinosz, Khephrén és különösen Kheopsz piramisa, e fenséges, örökérvényű alkotások láttán egyszerre kicsinek és nevetségesnek érezte magát és egész expedícióját.

De ez még azelőtt volt, hogy meglátta, mit talált.

A kerekek még gurultak, mikor Langford bakancsa már a kőtörmeléket taposta. A régész, Catherine-nel a nyomában egy hordalékből és kőből álló fennsík széle felé tartott. A kutatásra szánt pénzből fizetett több száz arab kubikos hónapok óta tartó, lassú és fáradságos munkájának eredményeként a fennsík mostanra inkább szelíd völgyhöz hasonlított. A terepen, melyet mérőcövekekkel gondosan kimért parcellákra osztottak, itt-ott ásók és egyéb, fölmunkához használt eszközök hevertek. Aznap közel háromszáz fellah dolgozott az ásatáson. Többségük helybéli paraszt volt, és haikot, azaz a testre és a fejre csavart pamutleplet viselt.

A legszorgosabb munka az ásatási terület túlsó szélén folyt, amint azt a fellahok körül kavargó porfelhő elárulta. A munkások kosaraikban egy félreeső helyre cipelték a kitermelt homokot és szikladarabokat, majd azonnal visszatértek a szokásosnál nagyobbra méretezett "aktív gödörhöz". A lyuk szélénél két, csigákkal felszerelt bak állt, ezekre épp akkor szerelték fel a köteleket. A csoport láthatóan arra készült, hogy kiemeljenek valamit a mély gödörből.

– Papa, ott van a kincs – szólalt meg Catherine svédül, és a daruk felé mutatott.

– Megnézzük, csak előbb beszélek Ed Taylorral. Langford kutató tekintete végre felfedezte Taylor alakját. Az amerikai néhány munkatársával együtt az "irodasátor" mellett felállított munkaasztal fölé görnyedt. Úgy tűnt, elmélyülten tanulmányoznak valamit.

Langford, aki híres volt a legkülönfélébb nyelveken előadott favicceiről, már hosszú percek óta igyekezett kiötleni valami elmés megjegyzést, s amint hallótávolságba ért, meg is próbálkozott eggyel.

– Ed, ha kisállattemetőt találtunk, felkötöm magam.

Félelme beigazolódott: senki sem nevetett. Még némi udvarias kacarászást sem sikerült aratnia. De a legfurcsább az volt, hogy senkinek még csak fel sem tűnt nevetséges "amatőr régész"-maskarája. Mindebből Langford arra következtetett, hogy munkatársai figyelmét valóban jelentős dolog köti le – s erről Catherine-nel együtt hamarosan meg is bizonyosodhatott.

– Ezzel a felirattal nem tudunk mit kezdeni. Nézze meg.

Taylor félrehúzódott az asztal mellől, hogy Langford is megvizsgálhassa a kiterített jókora papírlapot, melyet kőbe vésett jelek dörzsmásolatai borítottak. A régésznek pár másodperc kellett csupán, hogy megértse, mitől zavarodtak meg annyira munkatársai. Catherine volt azonban az első, aki ezt meg is fogalmazta.

– Ezek nem rendes hieroglifák – jegyezte meg, ezúttal angolul.

– Legalábbis nem ilyenekhez szoktunk.

– Taylor – szólalt meg Langford ingerülten –, hol van ez a felirat?

– Jöjjön, megmutatom.

Az amerikai öles léptekkel elindult a gödör irányába, majd attól harmincyardnyira megállt egy hatalmas kő asztallapnak tűnő tárgy mellett. A mintegy három láb vastag, húsz láb átmérőjű, masszív tábla ugyanolyan szürkés színű volt, mint a talajt borító kőtörmelék.

– Fedőlap – magyarázta Taylor. – A legnagyobb, amit valaha láttam. Nem viccből ásták el, amit ez alá dugtak, az biztos.

Langford izgatottan járkált a kőlap körül, és a belevésett ábrákat fürkészte. Ezúttal tényleg világraszóló leletre bukkantak. A kőtáblát nemcsak szokatlanul nagy mérete tette különlegessé, de vésete is, mely az ókori egyiptomi kőfaragó-művészet igazi remeke volt. A lap tetején sorakozó jeleket és ábrákat céltáblaszerű, koncentrikus körök mentén rendezték el. A legkülső gyűrű 39, első látásra ismeretlen nyelvű írásjegyet tartalmazott, ezekre bökött rá Taylor. A második mezőbe vésett jelek ezzel szemben nyilvánvaló rokonságot mutattak az ókori egyiptomi írással; a későbbi hieroglifák egy igen korai, durva változatának tűntek. A következő gyűrűt különös, ívelt vonalak alkották. Ezek több irányban is átszelték a kőlap felületét, metszéspontjaikat egy részét pedig külön meg is jelölték. Ez a vonalkomplexum valamiféle ősi geometriai ábrának tűnt. De ami valódi mesterművé avatta a fedőlapot, az a körök középen elhelyezkedő dombormű volt.

Langford fellépett a kőtáblára, hogy közelebbről is szemügyre vegye a központi ábracsoportot. A precízen ívelő geometrikus vonalak, alkotta háttér elé Nut alakját, vésték: a hajlított testtel ábrázolt istennő hátán az eget hordozza, miközben emlőjéből táplálja a Föld gyermekeit, akik a Millió Év Hajójában ülnek. A gyönyörű képek közé, a kő mértani középpontjába klasszikus stílusú kartust véstek. A hosszúkás gyűrűben, amellyel az óegyiptomiak rendszerint egy szent nevet vagy szót vettek körül, a legkülső sáv furcsa hieroglifái közül hat szerepelt. Talán egy történelem előtti fáraó neve? Vagy valamiféle üzenet?

– Roppant különös – motyogta Langford, aki szaktekintélynek számított az egyiptomi írás terén.

Megrázta a fejét, majd egy lépést hátrált, és még egyszer szemügyre vette a második mező hieroglifáit, mielőtt Taylorhoz és a többiekhez fordult.

– A belső gyűrű némileg olvasható. Ez itt valószínűleg az év szó jele… ezer év… ég, a csillagok, vagy valami ilyesmi… él Re, napisten. De mi a ménkűre utalnak ezek a külső jelek?

Az ábra fölé görnyedő Langford ugyanazt a kérdést tette fel magának, amire Taylor és munkatársai már vagy fél napja keresték a választ. Lehet, hogy egy új nyelvre bukkantak? És ha igen, kik a szöveg írói?

– Ezek itt micsodák? – kiáltott feléjük Catherine, aki ez alatt a gondosan felcímkézett, becsomagolt és katalogizált "mellékleletek" között turkált.

Taylor odalépett hozzá.

– Azoknak a szerszámoknak meg edényeknek a darabjai, amiket a munkások használtak, amikor elásták a kőlapot. De ezt nézze meg, kisasszony…

Az amerikai egy arany medált nyújtott át Catherine-nek, melyet udzsat, azaz félig madár-, félig emberi szem díszített

– Ezt egy darab szövetbe csavarva a kő középpontján találtuk.

– Végre valami szépet is kiástak – felelte a kislány, és elbűvölve nézte az ékszert.

– Re szeme – jegyezte meg Langford, miközben leugrott a fedőkőről, hogy közelebbről is megnézze a medált. – Ez a motívum ékszeren nagyon-nagyon ritkán szerepel. Talán egy papé volt.

Catherine a fény felé tartotta a leletet, és egészen addig gyönyörködött benne, amíg a férfiak újra beszélgetésbe nem merültek. Akkor kikapcsolta saját nyakláncát, és ráakasztotta a medált.

– Azt mondta, ez egy fedőlap, Taylor. Mit találtak alatta?

Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a gödörből, és a kétszáz munkás egy emberként nekifeszült a csigákon átbújtatott több tucat vastag kötélnek. Langford már indult volna, hogy közelebb menjen, de Taylor megragadta a karját, és egy kis dombocska felé vezette.

– Higgye el, innen látunk a legtöbbet.

A jelenlévők, a legképzettebb tudóstól az utolsó napszámosig, mind megérezték a pillanat különleges voltát: nem kisebb eseménynek lesznek tanúi, mint a Földön valaha talált legkülönösebb régészeti lelet feltárásának. A munkavezető kiáltásainak ütemére a fellahok, lassan kiemelték évezredes sírjából a kincset: egy hatalmas, több mint 15 láb magas kvarcgyűrűt. A tökéletes kör alakú, igazgyöngyként csillogó óriás olyan volt, mint egy túlméretezett, agyondíszített ékszer. Teljes felszínét bonyolult áramkörre emlékeztető, aprólékosan kidolgozott vésetek borították. Szemkápráztató volt.

– Isten karperece – szólalt meg Catherine izgatottan.

Több évtizedes kutatói múltja során Langford még soha nem látott ehhez hasonlót. A díszítés, hasonlóságot mutatott ugyan egyes első dinasztiabeli leletek motívumaival, mindazonáltal elképzelhetetlennek tűnt, hogy az ókori egyiptomiak a maguk fejletlen eszközeivel ilyen tökéletes munkát végeztek volna. A gyűrűbe, egymástól egyenlő távolságra hét, ököl nagyságú kvarckövet ültettek, s mindegyiket arany foglalatba vonták. A foglalatok a fáraó csíkos fejdíszét, a nemeszt mintázták, mely Tutanhamon halotti maszkján is látható. A gyűrű belső széle mentén a kőlapra vésett titokzatos hieroglifák másai sorakoztak.

A munkások álló helyzetbe hozták a gyűrűt, és hozzáláttak, hogy farudakkal kitámasszák. Taylor ez alatt karon fogta a döbbenetből még fel sem ocsúdott Langfordékat, és néhány lépést tett velük jobb felé. Mikor a nap a gyűrű mögé került, apa és lánya meglepetten látták, hogy a hatalmas ékszeren átszűrődik a fény.

– Miből van? – kérdezte Langford. Taylor megvonta a vállát.

– Passz. Keményebb, mint az acél, de oxidációnak vagy korróziónak nyomát se mutatja. Valami kvarcféle lehet, de hogy pontosan mi, arra nem jöttem rá.

Langford újra a gyűrű felé fordult, s miután még egy hosszú pillantást vetett rá, hirtelen ujjongva felordított:

– Sikerült!!

Catherine álmélkodva látta, hogy apja, ez a máskor oly higgadt és arisztokratikusan hűvös úr szenvedélyesen átöleli a meglepett amerikait, és a két férfi vad rikoltásokkal kísért örömtáncba kezd. Ekkor azonban kiáltások hangzottak fel a gödörből.

A fellahok idegesen mozgolódtak, és valamire mutogattak. Azután egyre többen otthagyták a munkát, pedig a rögzítő rudak még nem kerültek a helyükre. A gyűrű veszedelmesen megingott, márpedig ha feldől, a tömegből jó pár embert összezúzott volna. Taylor arab szavakat üvöltve a gödör felé rohant.

Langford a lányához fordult, és kiadta az atyai utasítást – a nyomaték kedvéért svédül.

– El ne merj mozdulni innen.

Amíg bírta – azaz mintegy öt másodpercig –, Catherine valóban ott maradt, de aztán apja nyomába eredt, hogy a saját szemével lássa, mi folyik a gödörben.

Odalent szinte egyik pillanatról a másikra eluralkodott a káosz. Jó néhányan lefelé igyekeztek, hogy elkapják a kötelek végét, de még többen voltak azok, akik kétségbeesve igyekeztek kimászni a gödörből. A tetejébe mindenki torkaszakadtából ordított.

Catherine hamarosan megértette, mi okozta a felbolydulást. A fekükőzet az egyik támasztórúd rögzítési pontjánál megnyílott, s alatta mély repedés tárult fel. A kislány figyelte, ahogy egy csoport munkás az apja és Taylor irányításával igyekezett újból rögzíteni a farudat. Bármi is volt a hasadék mélyén, ahány arab csak lenézett és megpillantotta, mind pánikszerűen menekült a gödörből.

Catherine nem bírta tovább, neki is meg kellett néznie. Átszaladt a másik oldalra, és leszánkázott a gödör oldalán. Apja és a többiek ott sürgölődtek, alig párlépésnyire a titokzatos nyílástól. A kislány átmászott a gyűrűn, keresztülverekedte magát a munkások tömegén, és lenézett a hasadékba.

– Régi csontok!

– Catherine!

A kislány hallotta apja dühös kiáltását, de nem tudta levenni a szemét a képről melyet, a titkait felfedő Föld elébe tárt. A hasadék mélyén, félig a kövek alá temetve végtagcsontok hevertek; úgy tűnt, egy borzalmasan összezúzott emberi kéz maradványai. Odébb pedig egy nagy koponya – ez viszont egészen biztosan nem emberé. A látvány hátborzongató része az a fényes, fekete, mandula alakú szem volt, mellyel a halálfej a kíváncsiskodóra meredt. Lehetett ugyan elrothadt, majd megkövesedett szerves anyag vagy szoborba foglalt jókora ónixdarab, de talán azoknak a fellahoknak volt igazuk, akik egyre csak ugyanazt az arab szót kiáltozták, melyet Catherine is megértett, s amely annyit tesz: a Sátán.

A kislány még mindig megbabonázva meredt a hasadék pokolbéli lakójára, mikor érezte, hogy valaki felemeli, és magával cipeli a gödör széle felé. Apja azután lerakta őt, egy hosszú, szigorú pillantással értésére adta, hogy türelme fogytán, majd utasította egyik asszisztensét, egy pocakos liverpooli fiatalembert, hogy tartsa rajta a szemét.

A munkások továbbra is a gyűrű rögzítésén dolgoztak, Catherine pedig csak ült, és nézte, ahogy a délutáni nap utolsó sugarai is elolvadtak a lila estében. Azután a gyűrűre pillantott, és megszületett benne a nagy elhatározás. Megígérte magának, hogy akármeddig tart is, megoldja a gyűrű eredetének rejtélyét. A feladat nagysága azonnali cselekvésre sarkallta. Alkalmi testőréhez fordult, és bejelentette határozott szándékát:

– Visszamegyek az autóhoz.

A fiatalember, nem lévén más választása, követte a kislányt. Catherine előhalászta a kocsiból Az ókori Egyiptomot, és figyelmesen lapozgatni kezdte. Hamarosan meg is találta, amit keresett: egy képet Anubiszról, a sakálfejű istenről, aki az elhunytakat a holtak országába kalauzolja.

– Nézze csak! – nyújtotta Catherine kísérője felé a nyitott kötetet. – Az, az összezúzott dolog odalent Anubisz. Mutassuk meg a képet apámnak.

A fiatalember, aki csupán egy futó pillantást vethetett a hasadékba, mielőtt kinevezték szárazdajkának, átvette Catherine-től a könyvet, és lerakta a motorháztetőre. Miközben az ábrát fürkészte, egy másik gépkocsi gurult melléjük, és nem kisebb személyiség szállt ki belőle, mint maga a "rutinlátogatásra" érkező régiségvédelmi miniszterhelyettes.

A piperkőc főhivatalnok, miközben sleppje kíséretében elhaladt mellettük, sapkáját megbökve Catherine felé biccentett.

– Jó estét, Miss Langford. Történt ma valami érdekes?

Los Angeles, napjainkban

A bőrig ázott Daniel Jackson könyvekkel teli táskáját szorongatva baktatott a Sunset Boulevard felé, és dühösen motyogott magában. Az esernyőjét otthon felejtette, buszra pedig nem volt pénze. Harmincas évei elején járó, világosbarna hajú, csinos arcú férfi volt; kitaposott cipője igencsak szánalmas látványt nyújtott, hosszú kasmírkabátja jóvoltából azonban külseje összességében véve mégis inkább tiszteletreméltó benyomást keltett. Menet közben olyan mozdulatokat tett, mintha egy láthatatlan ellenséget szidalmazna.

Szó, ami szó, Daniel e percekben komolyan fontolóra vette, hogy búcsút mond józan eszének. A nap, amelyet maga mögött tudott, szakmai újjászületése, az akadémiai "közösségbe" való visszatérése helyett karrierje ünnepélyes sírba tételét hozta. Nyugat felé indult a Sunset Boulevard-on, és pár lépés után bement a sarokhoz közeli kis vegyesboltba. Abban reménykedett, hogy Mr. Arzumanian hajlandó lesz terebélyes számláját még egy üveg bor árával kiegészíteni. Ha már eltemették, gondolta, legalább bebalzsamozza magát.

– Mr. Dan, kedves barátom, mi történt? – dörmögte a termetes Arzumanian a tőle megszokott lelkes együttérzéssel.

– Ámen ench sat abavor ár. Nrank chat hasszkanum jesz enchar khalace em – foglalta össze Daniel örményül a nap eseményeit. – Úgyhogy benéztem, hátha kapok még egy üveg bort hitelbe. De hogy mikor tudom kifizetni, arról fogalmam sincs.

– Van ötletem. Jesz kpokhem – felelte a boltos, és előállt egy üzleti ajánlattal. Fordítóra volt szüksége, hogy megegyezhessen az egyik szállítójával, aki csak görögül tudott. Azonnal nyélbe is akarta ütni a dolgot, de Daniel elkínzott tekintete láttán úgy döntött, ráér másnap is.

Most, hogy az üveg borral sikerült kiegészítenie "image"-ét, Daniel újra kilépett az esőbe, és elindult hazafelé. Útközben azon töprengett, hogyan süllyedhetett idáig. Hát nem ő volt az a fiú, aki középiskolás korában sorra nyerte az ösztöndíjakat föníciai nyelvből fordított verseivel, és akit 16 évesen felvettek a Los Angeles-i Egyetemre? Nem ő volt az a csodagyerek, aki egyszerre három major szakot végzett: az általános nyelvészetet, a filológiát és az ókori történelmet? Ilyen sokat ígérő kezdet után hány lehetőséget kellett kihagynia ahhoz, hogy mára megtört, magányos, munkanélküli, sóher, ex-professzorként végezze? Eszébe jutott egy nemrég közzétett kimutatás a korai elmebaj áldozatává váló csodagyerekek aggasztóan magas arányáról. Ha így megy tovább, ő is felkerül a listára.

Átvágott a Tkenchenko's Tires autószerviz rozzant téglaépülete melletti parkolón, és látta, hogy a tulajdonos, Vladimir Tkenchenko megvető fejcsóválással nézi őt a hidraulikus emelőn nyugvó Lexus alól. Daniel a szerviz fölötti, átalakított irodában lakott, de több hónapja nem fizetett lakbért, s már fel is mondtak neki. Hamarosan elkezdheti végigtelefonálni az ismerőseit, hogy engedjék be a lakásukba pár éjszakára. Elbaktatott Vladimir mellett, és odalépett a szerviz kopott irodapultjához.

– Postám van?

A pult mögött Svetlana ült, a legcsinosabb lány, akit Daniel valaha ismert. Épp egy barátnőjével beszélt, illetve kacarászott telefonon, de amikor meglátta Danielt, minden vidámság eltűnt az arcáról. A kagylót félre sem téve felállt, és két borítékot dobott a pultra. Még néhány hónapja – azelőtt hogy Daniel tudományos ösztöndíjának folyósítását beszüntették – egészen más volt köztük a viszony. Folyton ugratták egymást, flörtöltek, és nemegyszer együtt vacsoráztak a sarki távol-keleti étteremben. De, épp amikor komolyabb kapcsolat kezdett volna kialakulni köztük, a fiatal tudós pénz nélkül maradt, és attól fogva ő volt a "problémás bérlő".

Daniel átnézte aznapi postáját. Egy "utolsó figyelmeztetés" a telefontársaságtól és egy eltűnt gyerekről szóló felhívás. Ez utóbbin Daniel jól megnézte a fényképet; gondolta, soha nem lehet tudni.

Azután a korábbinál is jobban lelombozódva kiballagott a szervizből. A szemerkélő esőben leült egy rakás használt autógumira, és a semmibe bámult. Az utca túloldalán egy mocskos ruhájú, hajléktalan férfi épp azt magyarázta egy macskának, hogy jobban teszi, ha nem a közelben parkoló karcsú limuzin marcona sofőrjének lába mellett turkál a szemétben. Micsoda tébolyult város!

Daniel fejében újra feltűntek az aznap délutáni konferencia képei, köztük saját katasztrofális előadása, melyet az ország leghíresebb régészei előtt tartott. A kollégák többsége hírből már ismerte őt, és az az általános vélemény alakult ki róla, hogy kicsit bolond, valószínűleg megártott neki a sok sci-fi regény. A mai nap eseményei pedig sajnos megerősítették őket ebben a nézetükben. Minden egyes cikket, amit Daniel az elmúlt egy évben publikált, a szakma hangos felhördüléssel fogadott. Kutatási módszereit és alapos tudását mindenki csodálta, a következtetéseit viszont annál kevésbé. Daniel veszélyesen ingatni kezdte a szakma hajóját, és ezt a kollégák éles támadásokkal hálálták meg.

"Semmibe veszi az általánosan elfogadott tényeket" – ez volt a reakció műveire. De voltak, akik a szakmai kritika határát túllépve személyes támadást indítottak: "Jackson vagy nem ért a szakmájához vagy félrevezették, de lehet, hogy tudatosan él vissza kutatásai tárgyával." És egy cikk, amit Daniel kivágott és kiragasztott a konyhában: "Az ilyen elméletek a The National Enquirer hasábjaira valók. Jackson írásainak nincs helye tudományos szaklapokban."

Daniel különben sem ringatta magát illúziókba; tisztában volt vele, hogy következtetései szembeszegülnek minden konvencióval. Ezért korai írásaiban igyekezett visszafogni magát, s nézeteit meglehetősen "felvizezve" tálalta. Eközben azonban meg volt győződve róla, hogy az ő teóriái sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint a korai egyiptomi civilizációról általánosan vallott, beporosodott elméletek.

Mikor aznap reggel belépett a Wilshire Boulevard-on álló skót rituáléjú templom hatalmas épületébe, tudta, hogy hallgatóságától nem sok jót várhat majd. De nyílt ellenségességre, sőt sértegetésre azért nem számított.

A konferencián Dr. Ajami, a Columbia Egyetem tanszékvezetője, Daniel egykori főnöke is részt vett. Mikor kiderült, hogy a szervezők közül senki nem hajlandó bemutatni az ifjú tudóst, ő elvállalta a feladatot, és ragyogó bevezetést rögtönzött Daniel előadásához.

– A magiszteri fokozatot húszéves korában szerezte meg, tizenegy nyelven beszél, és én a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy az óegyiptomi hieroglifák korai fejlődéséről szóló disszertációja alapmű lesz a témában. Számos korszakalkotó cikket írt az afro-ázsiai nyelvcsoportok összehasonlító nyelvészetéről és természetesen az egyiptomi nyelv fejlődéséről a történelem előtti kortól az Ó-birodalomig – ez utóbbi lesz mai témája is. Kérem, fogadják szeretettel az egyiptológia egyik legígéretesebb ifjú tehetségét, Daniel Jacksont.

Miközben Daniel a pódium felé közeledett, egy beszélgetés foszlánya ütötte meg a fülét. Két idős professzor szórakoztatta egymást; a fiatalember felismerte bennük az amerikai régészet két "nagy" öregjét.

– Újabb csodagyerek – jegyezte meg a testes Rauschenberg professzor.

– Van olyan zoknim, ami öregebb nála – kuncogta a hórihorgas Dr. Tubman.

Lekicsinylő pillantást vetettek a mellettük elhaladó Danielre, majd mikor úgy gondolták, már hallótávolságon kívül van, folytatták:

– Nem egy kiköpött Sir Allen Gardiner – brummogta az egyik.

– De reméljük, nem is egy új Wallace Budge vihogott a másik.

Daniel értette a burkolt tréfát, bár nem tartotta túl viccesnek. Budge-ról mindenki tudta, hogy tragikusan unalmas előadó, aki száraz adatok véget nem érő felsorolásával kollégák százait volt képes álomba ringatni.

Mikor a fiatalember a pódiumra lépett, a teremben érezhetően megnőtt a feszültség. Daniel kiszámíthatatlan tudós volt, s a kollégái ebben a szakmában ehhez nem voltak hozzászokva. Egy hosszú pillanatig a mennyezetre bámult, majd mikor már mindenki azon töprengett, vajon mit csinál, hirtelen Rauschenberg professzorra nézett, és a lehető legváratlanabb kérdést tette fel neki.

– Milyen kocsija van, uram?

– Ford – felelte kissé zavartan az öreg.

– Egy T-modell?

Daniel kérdésére többen felnevettek.

– Annyira azért nem vagyok öreg. Escortom van.

– Értem – bólintott Daniel, és megvakarta az állat. – Szervokormány és szervofék?

– És az elektromos ablakemelőt se felejtse ki. – Rauschenberg igyekezett megmutatni, hogy érti a tréfát.

– Tehát abban a valószínűtlen esetben, ha Santa Monica egyik régóta szunnyadó vulkánja ma délután hirtelen kitör, és minket pár száz év múlva kiás egy csapat Kész-csodagyerek, igen kicsi az esélye annak, hogy önt és az autóját tévedésből századunk első felére datálják.

– Mire céloz ezzel? – kérdezte Dr. Tubman. A hallgatóságban senkinek még csak fogalma sem volt, hová akar Daniel kilyukadni.

– Henry Ford először a szerény, mondhatni primitív A-modellt dobta piacra, majd fokozatosan továbbfejlesztette a terméket, míg el nem jutottunk a mai, magasan fejlett változatokig. És itt kapcsolódik ez a kis példa az óegyiptomiakhoz, és a velük kapcsolatos központi problémához: hogy miért nem "fejlődött" a kultúrájuk. Úgy gondolom, a rendelkezésre álló adatokból világosan kiderül, hogy a művészet, a tudományos ismeretek, a matematika, valamint a kézműves- és haditechnika terén már a kezdet kezdetén ugyanazon végső, magasan fejlett szinten álltak!

Daniel lélegzetvételnyi szünetet tartott, azután újra támadásba lendült.

– Mai mondanivalóm lényege a következő: az Ó-birodalom előtti korban élő egyiptomiak valami módon "megörökölték" ezt a felhalmozott tudást, és egy rövid "alkalmazkodási" periódus után máris teljes fényében tündökölt a ma ismert óegyiptomi kultúra.

A hallgatóság tagjai, mintegy vezényszóra, összeráncolták a homlokukat, Daniel pedig már készítette a következő bombát.

– Vegyük például az egyiptomi írást. Az első két dinasztia idején használt hieroglifák a mai napig igen nehezen értelmezhetők. A közfelfogás szerint ez az írás az Ó-birodalom korabeli összetettebb képírásos rendszer primitív változata. Mindazonáltal már ez a korai nyelv is tökéletesen fejlett rendszer, fonetikus és ideogrammatikus elemek kombinációja, ahogy azt egy sor korábbi munkámban demonstrálni igyekeztem. Ebből pedig az következik, hogy Egyiptom lakóinak szinte egyik napról a másikra, alig néhány emberöltő alatt sikerült eljutniuk a primitív barlangrajzoktól egy bonyolult rendszerig, amellyel tökéletesen le tudták írni a világot.

Daniel elhallgatott, és megvárta, amíg a távozni kívánók elérték a kijáratot. Arra szeretett volna rávilágítani, hogy a korai rendszer egyenesen elegánsabb volt, mint a későbbi hieroglifák, de mivel ő volt az egyeden, aki folyékonyán tudta olvasni ezeket a jeleket, tisztában volt vele, hogy körülbelül akkora hatásra számíthat, mintha a falnak beszélne. Ezért inkább témát váltott.

– Vegyünk egy másik példát. A mai konferencia témája Kheopsz piramisa.

Dr. Ajami halkan köhintett, hogy magára vonja Daniel figyelmét, majd bólintott, mintha azt mondaná: igen, az a téma, úgyhogy beszéljen arról.

– Az előbbi érvelés Kheopsz piramisára is vonatkozik. A tudósok többsége úgy véli, hogy ez a remekmű több generáció tapasztalataira építve keletkezett. E teória szerint Dzsószer fáraó szakkarai lépcsős piramisa, az úgynevezett "lapos piramis" és az abüdoszi hatalmas sírok csupán bemelegítésnek, ujjgyakorlatnak tekintendők, vagyis korábban épültek, mint az összehasonlíthatatlanul tökéletesebb Kheopsz-piramis.

Amint azt önök közül sokan tudják, én nem ezt az elméletet vallom. Véleményem szerint Kheopsz piramisa keletkezett először, a felsorolt, egyszerűbb épületek pedig későbbi korok művei. A tradicionális teória szerinti építési sorrendet a néphagyomány és olyan írásos emlékek alapján határozták meg, amelyek több száz évvel az események után keletkeztek. Az a csekély számú hiteles bizonyíték, ami rendelkezésünkre áll, szerintem azt a verziót támogatja, hogy a Nílus mentén élő emberek lassan elfelejtették, hogyan kell piramisokat építeni.

Ekkor a jelenlévők újabb csoportjai hagyták el tüntetőén a termet. Mások hangosan kuncogtak, de Daniel nem tágított. Most már folytatnia kellett, nem volt más választása.

– A piramisok korának meghatározására irányuló C14-tesztek sajnos nem szolgáltak egyértelmű eredményekkel. Olyan sok az egymásnak ellentmondó adat, hogy ezekkel szinte bármilyen elméleti álláspontot alá lehet támasztani.

De van egy kérdés, amit jó, ha felteszünk magunknak. A kevésbé jelentős piramisok mind tele vannak írva az építést elrendelő fáraó nevével. A körülöttük sorakozó masztabákat szinte elborítják a különböző feliratok: a tulajdonos neve, címei, felajánlásai, a keletkezés időpontja, az istenek, akiknek az építtető áldozott, a hangszerek, amiken játszott, satöbbi. Ezekben a sírokban nem egyszer festményekben elbeszélt történeteket találunk, amelyek az elhunyt isteni tulajdonságait taglalják. A fáraók voltak a világtörténelem legnagyobb egoistái. És lám, a legnagyobb piramisban, Kheopszéban mégsem találni egyetlen feliratot, egyetlen jelet sem. Se belül, se kívül. Hol itt a logika?

A hallgatóság soraiban ekkor felállt egy idősebb úr. Romney professzor volt az a Berkeley-i Egyetemről.

– Jackson professzor, ez a teória valóban érdekes, és a legtöbben már jól ismerjük.

Hátul valaki elkezdte dúdolni egy ismert misztikus tévésorozat zenéjét, s ezzel a kuncogás újabb hullámát kavarta fel. Romney azonban nem csatlakozott a gúnyolódókhoz, hanem Daniel szemébe nézett, és folytatta:

– Ha nem tévedek, ön arra céloz, hogy ezt a piramist nem fáraónak építették, mivel nincs rajta név. De hogy fér ez össze Vyse felfedezésével, aki megtalálta egy kőfejtő feliratát, nevezetesen Kheopsz kartusát egy olyan légkamrában, amelyben a piramis keletkezése óta senki nem járt?

Daniel majdnem elnevette magát.

– Ugyan már! Hiszen az a felfedezés tréfa volt, egy nagy átverés, amit maga Vyse eszelt ki.

Konzervatív felfogású kollégái szemében nem csupán az volt felháborító, amit mondott, hanem az is, ahogy mondta. A hallgatóság dühös tiltakozásban tört ki, a féktelenebbek egyenesen hurrogni kezdtek, és tudósok egy újabb csoportja hagyta el a termet. Romney professzor azonban túlkiabálta a hangzavart.

– Túl könnyedén veszi az akadályokat, Dr. Jackson. Ha megtanulta volna a házi feladatát, nem kellene halott tudósok jó hírét bemocskolnia, hogy fent tudja tartani az elméleteit.

Danielnek eddig a percig sikerült némileg ironikusan felfognia áldatlan helyzetét, de most egy szempillantás átváltott a kegyetlen, gyilkos precizitás hangnemére.

– Egyiptomi útja előtt Vyse azzal dicsekedett, hogy olyan felfedezést tesz majd, amitől egy csapásra világhírű lesz. Összetoborzott egy szakértőkből álló elit gárdát, és az apja pénzéből elvitte őket a gízai piramisokhoz. Dolgoztak, költötték a pénzt, de hónapok múltán sem tudtak semmit felmutatni. Akkor Vyse elbocsátotta a szakértők nagy részét, és odarendelt egy csapat aranyásót az apja dél-amerikai bányáiból. Három hét múlva "felfedezték" azt, amit a kutatóknak, sírrablóknak és tudósoknak négyezer év alatt nem sikerült megtalálniuk – a titkos kamrát, amiben "a piramis keletkezése óta senki nem járt". Ráadásul az egyébként teljesen üres helyiségben rábukkantak a régóta keresett kartusra Kheopsz nevével, és lám, Vyse valóban híres lett. A kartus a kamra három oldalfalán is látható, de érdekes módon azon a falon épp nem, amit Vyse az aranyásóival szétveretett, hogy bejusson a helyiségbe. Olyan piros tintát, mint amilyennel a fáraó nevét írták, semmilyen más óegyiptomi leleten nem találtak. A felirat meglepően jó állapotban maradt fent, és ami még ennél is furcsább, hibás.

– Mit vár egy műveletlen kőfejtőtől? – vetette közbe Romney.

Daniel ekkor elhagyta a pulpitust, és fel-alá kezdett járkálni a színpadon, mint egy éhes cirkuszi tigris. Aztán a táblához lépett, és meghökkentő sebességgel hieroglifák sorát firkantotta fel rá.

– Ez az a képsor, amit Vyse, állítása szerint felfedezett a légkamra falán. Namármost mindannyian tudjuk, ha megtanultuk a házi feladatunkat, hogy Vyse Wilkenson Matéria Hieroglyphicájának az amszterdami Heynisnél megjelent 1906-os kiadását vitte magával Egyiptomba. Egy olyan alapos felkészültségű tudósnak, mint ön, professzor úr, bizonyára az sem kerülte el a figyelmét, hogy a mű következő kiadásával együtt egy hibaigazító is megjelent az előző kiadás errátumaival. A listán szerepel a Kheopsz név hieroglifikus képe is, 1906-ban ugyanis hibásan nyomtatták a név első mássalhangzóját. A helyes írásmód ez volt. – Daniel az elsővel szinte teljesen azonos hieroglifasort rajzolt fel a táblára.

– Micsoda véletlen egybeesés! A Vyse felfedezte kartusban pontosan ugyanez a hiba szerepelt! Ha egy kőfejtő rosszul írta volna le a fáraó nevét, ráadásul épp a sírjában, azonnal kivégezték volna, a falat pedig lebontják, és újra felépítik.

Daniel kaján pillantást vetett a professzorra, majd hozzátette:

– De biztos vagyok benne, hogy mindez nem újdonság önnek, hiszen olyan embernek tűnik, aki komolyan veszi a házi feladatát.

Mikor ezek az utolsó szavak elhangzottak, Romney már kifelé száguldott a teremből. Mielőtt azonban kiment, még egy utolsó mérgezett nyilat lőtt ki Danielre.

– Ilyen stílussal inkább tévéműsorokban kellene fellépnie.

A megjegyzés; nevetést és elszórt tapsot aratott, Daniel mégis érezte, hogy sikerült visszahódítania a hallgatóság egy részét. A fontosabb személyiségek közül néhány még bent ült a teremben, s a fiatalember remélte, hogy most már jobban odafigyelnek majd a szavaira.

– Nos, térjünk vissza a lényegre. Könnyen lehet, hogy az egyiptomi civilizáció eredetét a nyugat-szaharai…

– Bocsásson meg, professzor… – A terem hátuljában körülbelül hatvanévesnek látszó, feltűnően drága ruhát és hatalmas szemüveget viselő nő állt.

– Először is hadd szögezzem le – folytatta enyhe akcentussal –, hogy a felkészültsége valóban imponáló. Csupán egy kérdésem lenne. Ön szerint ki építette a piramisokat?

Ez volt az egyetlen kérdés, amit Daniel szeretett volna elkerülni. Tudta, hogy bármit válaszol, mindenképp nevetségessé teszi magát. Saját keserű példáján kellett megtanulnia, hogy ha az egyiptomi történelem kérdéseire kerül a sor, kollégái rögtön vallási fanatikusok módjára kezdenek viselkedni. Minden előzőleg elfogadott álláspontot úgy tekintenek, mintha azt maga a Mindenható véste volna kőbe számukra, és aki bármelyiket is kétségbe meri vonni, eretneknek bélyegzik. Daniel remélte, hogy ügyes megjegyzésekkel kritikus hangulatot teremthet a hallgatóságban, hogy aztán pillanatnyi nyitottságukat kihasználva felülvizsgáltassa velük a korszakról vallott nézeteiket, és elérje, hogy legalább elismerjék, milyen sok a megválaszolatlan kérdés az egyiptomi kultúra eredetére vonatkozóan. E pillanatban azonban nem volt kiút. A nagy kérdést feltették, és Daniel tudta, hogy semmi nem mentheti meg az újabb megalázó kudarctól. Vonakodva nyögte ki a választ.

– Éppen erről van szó. Fogalmam sincs, ki és miért építette őket.

A termen csalódott morgás hulláma söpört végig. Az elegáns idős hölgy kurtán biccentett, mintha elégedett volna a válasszal, azután sarkon fordult, és kiment.

Egy szűk inget viselő, bozontos szakállú férfi brit akcentust imitálva kiáltott oda Danielnek:

– Talán Atlantisz elveszett népe?

A hallgatóság még jelenlévő tagjai felnevettek, és szedelőzködni kezdtek.

– Esetleg a marslakók?

– Ilyesmit nem mondtam – próbált védekezni Daniel.

– Még nem, de már készült rá – vágott vissza a szakállas.

– Alapjában félreértik az egészet – Daniel most már csak a jegyzeteihez beszélt. Az előadóterem légköre körülbelül annyira volt intellektuálisnak nevezhető, mint egy iskolai menza tömeges fasírtcsata közben. A hallgatóságnak több mint a fele már kiment, s az arány percről percre romlott. Daniel a magával hozott dokumentumok között kutatva végre megtalálta a jelentést, amit keresett, és egy utolsó kétségbeesett próbálkozással folytatta. Most újra a mikrofonba beszélt, fel sem nézve papírjaiból.

– A legújabb geológiai adatok szerint a Szfinx sokkal régebben keletkezett, mint hittük. Ennek tudatában felül kell vizsgálnunk mindazt, amit az egyiptomi kultúra eredtéről mindeddig gondoltunk. Az alapoknál kell elkezdenünk a…

Mikor a hallgatóság utolsó nevető csoportja mögött is becsukódott az ajtó, Dr. Ajami, aki mindeddig türelmesen üldögélt a pódiumon, felállt, és Danielhez lépett.

– Nagyot csalódtam magában, Daniel. – Ajami hangja szárazon csengett. – Tudtommal megegyeztünk abban, hogy ezzel a badarsággal ma nem hozakodik elő. Én vállaltam a kockázatot, és bemutattam magát, mert azt hittem, ezzel szívességet teszek. De attól félek, most már semmi nem mentheti meg a karrierjét. Isten vele.

Azzal Ajami kiment, és csatlakozott kollégáihoz a társalgóban.

Daniel keze reszketett, arca lángolt a szégyentől. Körülnézett az üres teremben, majd becsukta jegyzetfüzetét, és a mikrofonhoz hajolt.

– Várom a kérdéseiket.

Miközben az esőben üldögélt, és a telefonszámla elmosódó betűit bámulta, újra eszébe jutott az idős nő a terem végében. Milyen szívesen meginna vele egy csésze teát, hogy aztán puszta kézzel megfojtsa. Az öregasszony pont akkor jött be a terembe, amikor sikerült megnyernie az első csatát, és feltette az egyetlen kérdést, amit ő nagy ívben el akart kerülni.

Daniel nagy nehezen felállt, és elindult felfelé a lépcsőn. Lakása elé érve újabb kellemetlen meglepetés várta: a bejárati ajtó tárva-nyitva állt.

– Betörtek – suttogta megkövültén.

Máskor egy ilyen szituációban elszaladt volna, és hagyja, hogy vigyenek el, amit csak akarnak. De ez a nap más volt. Csuromvizes kabátjában beosont az ajtón, és majdnem keresztülesett az esernyőn, amit azért készített oda, nehogy otthon felejtse. Veleszületett pacifizmusát félretéve megragadta az ernyőt, és harcra készen bevonult az előszobába.

A nagyszoba ajtajához érve meg is pillantotta az egyik betörőt, aki épp az íróasztalát kutatta át. Egy ugrással a helyiségben termett – és szemben találta magát az istenverte öregasszonnyal a konferenciáról. A nő felpillantott, azután zavartalanul tovább böngészte az asztalon szanaszét heverő papírokat.

– Jöjjön csak be – szólalt meg a már ismert akcentussal. Hangja higgadt, tárgyilagos volt. – Úgy látom, a takarítónője kivett egy év szabadságot.

A öregasszonynak aznap már másodszor sikerült teljesen összezavarnia Danielt. A fiatalember csak hosszú másodpercek múltán szedte össze magát annyira, hogy ki tudja nyögni az első kérdést.

– Ohm… Tudok esetleg… Mi a ménkűt keres maga a lakásomban?

– Ez valóban gyönyörű darab – folytatta az öregasszony, miközben az asztal feletti polcról leemelt egy kecses szobrocskát. Fiatal egyiptomi nőt ábrázoló márvány mellszobor volt, még látszottak rajta az eredeti festés nyomai. – A Krisztus előtti 14. századra tenném, és valószínűleg Edfu közeléből származik.

A nő körülpillantott az ócska bútorokkal berendezett szobában, azután megkérdezte:

– Honnan volt magának pénze erre?

– Nagyon kérem, óvatosan bánjon vele – idegeskedett Daniel. A szobor beszerzésének körülményeit jobbnak látta nem részletezni. Valóban ez volt az egyetlen értékes tárgy, amit a magáénak mondhatott, de azt az értéket, amit számára jelentett, dollárban nem is lehetett kifejezni. Hívatlan vendége látta, mennyire aggódik Daniel a szoborért, és óvatosan visszahelyezte a külön e célra felszerelt polcocskára.

Danielnek végre sikerült azonosítani a nő akcentusát. Az öregasszony svéd beütéssel beszélt, de ez olyan enyhe volt, hogy Daniel arra következtetett, a nő élete nagy részét az Egyesült Államokban töltötte. Fellépéséből magabiztosság, hatalom és kiváltságos helyzetének biztos tudata sugárzott. A hatást csak szemüvegének ujjnyi vastag lencséi törték meg, amelyek mögött szembogara féldolláros érme nagyságúnak tetszett. Az öregasszony most Danielre pillantott.

– Azért jöttem, hogy munkát ajánljak magának.

– Munkát? – hitetlenkedett Daniel, de közben agyának kerekei hangosan zakatolni kezdtek. – Miféle munkát?

A nő az asztal mellől a falon lógó, bekeretezett fényképhez sétált, és ismét csak témát váltott.

– A szülei?

– A nevelőszüleim.

– Oh, igaz is. Az igazi szülei meghaltak egy repülőszerencsétlenségben… mikor is? 73-ban?

– Nos, lássuk csak… – Daniel dühösen utánozni kezdte látogatója stílusát. – Igen, azt hiszem, épp 73-ban történt. Kitűnő évet választottak egy ilyen látványos halálnemhez, nem gondolja?

A nő érezte, hogy megbántotta Danielt, és elnézést kért. A fiatalember azonban nem hagyta ennyivel elintézni a dolgot.

– De komolyan, ha van kedve, igazán trécselhetnénk egyet a szüleim haláláról.

Azzal Daniel elsétált látogatója mellett, és bement a szűk konyhába, hogy valami innivalót hozzon magának. Belebámult az üres jégszekrénybe, és csak akkor fordult meg újra, mikor az öregasszony folytatta.

– A nevem Catherine Langford, és a munka, amiről beszéltem, néhány igen korai hieroglifa lefordítása volna.

– Mióta foglalkozik a hadsereg hieroglifákkal? Catherine elhallgatott, és elképedést színlelt.

– A hadsereg? Miből gondolja, hogy a hadseregnek ehhez bármi köze van?

Daniel csak találgatott. Úgy vélte, az öregasszony minden bizonnyal valami jelvényt vagy engedély lobogtatott, csak úgy vehette rá a gyanakvó Vladimírt, hogy beengedje őt a lakásba. Az utca túloldalán parkoló limuzin sofőrjének katonás kefefrizurája ugyancsak meglehetősen szokatlan látvány volt Hollywoodnak ezen a részén. A nő kitérő válasza pedig egyértelműen igazolta Daniel gyanúját.

– Attól félek, már túl öreg vagyok hozzá, hogy elszegődjek profi bokorugrónak.

Catherine őszinte csodálattal adózott Daniel remek megfigyelőkészségének.

– Kitűnő, Dr. Jackson. Nézze, én szívesen elmondanék magának mindent, de ez egy titkos projekt.

– Csak egy titkot áruljon el: miért vállalnék el egy olyan munkát, amiről semmit sem tudok?

Catherine készen állt a válasszal:

– Magának se családja, se barátai nincsenek ebben a városban. A szállásadója említette, hogy felmondott magának, mert nem fizeti a lakbért, az asztalán pedig kupacokban állnak a kiegyenlítetlen számlák. Mindebből arra következtetek, hogy az ifjú Dr. Jacksonnak jól jönne valami munka. A mai szereplése után pedig nemigen számíthat rá, hogy megrohanják az állásajánlatokkal.

Daniel erre nem tudott mit válaszolni. Ezek az érvek valóban azt támasztották alá, hogy jobb lesz, ha bármilyen munkát elfogad.

– De van egy még nyomósabb ok arra, hogy nekem dolgozzon, Daniel.

Ennek a nőnek aztán vannak idegei, gondolta Daniel.

– És mi volna az?

– Bizonyítékot szerezhetne az elméletére. Catherine kinyitotta finom művű retiküljét, és tucatnyi fekete-fehér fényképet nyújtott át Danielnek. A fotókon annak a hatalmas fedőkőnek a részleti látszottak, amelyet Langford expedíciója Gíza közelében talált. A gyűrű és a csontok azonban egyik képen sem szerepeltek. Daniel végiglapozta a fotókat, s közben arcán egyre jobban megfeszültek az izmok. Catherine ismerte már ezt a reakciót, és tudta, hogy munkatársainak csapata e percben újabb fővel egészült ki.

– Egyelőre ennyi! – A nő kikapta a fotókat Daniel kezéből, és cserébe egy borítékot nyújtott át.

– Mi ez?

– Utazási kellékek – felelte Catherine, és menni készült.

Daniel kinyitotta a borítékot, egy pillantást vetett a repülőjegyre, és azonnal eltüsszentette magát.

– Denver? Talán mondanom sem kell, hogy nem vagyok oda a repülésért.

– Túl fogja élni – hangzott a szenvtelen felelet. Azzal Catherine rámosolygott a fiatalemberre, és becsukta maga mögött az ajtót.

Yuma, Arizona állam

A jelöletlen katonai gépkocsi átvágott a yumai kertvároson, majd lefékezett egy enyhén vidékies, két hálószobás ház előtt. Bár késő ősz volt, a déli nap mégis forró katlanná fűtötte fel az utcákat, légkondicionált otthonaikba kergetve a környék lakóit. Még az árnyékban elterülő, lógó nyelvű kutyáknak sem volt erejük hozzá, hogy előjöjjenek ugatni az idegen jármű láttán. Ez az életkép megerősítette a régi viccet, amelyik a yumai emberről szól, aki meghal, és a pokolba kerül. Mikor odaér, körülnéz, azután gyorsan hazamegy meleg ruháért.

A kocsi ajtaja kinyílt, és a közeli haditengerészeti légi támaszpont két tisztje lépett ki a forró aszfaltra. Makulátlan egyenruhájuk elárulta, hogy hivatalos küldetésben járnak.

Míg az egyik tiszt a verandára lépett és bekopogott az ajtón, a másik, aki hóna alatt vastag fekete dossziét szorongatott, a garázst vette szemügyre. Boldogabb idők emlékei: kosárlabdagyűrű a nyitott a garázsajtó fölött, elhagyatottan álló kerékpárok.

Az ajtó kinyílt, de a biztonsági láncot nem akasztották le. A szűk nyíláson át negyven év körüli, csinos nő nézett ki a jövevényekre. Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, és az elmúlt két év minden napján egyszerre rettegett tőle és kívánta, hogy elérkezzen. Most hát itt vannak, és ő legszívesebben leköpné őket. Az érkezésük azt jelenti, hogy elvesztette a férje életéért vívott csatát.

– Mrs. O'Neil? – kérdezte az első tiszt.

Az ajtó hangos csattanással bezárult. A tisztek egymásra néztek, és már újra kopogtatni akartak, amikor az ajtó kitárult. Sarah O'Neil háziköntösben, fésületlenül állt előttük, és fagyos pillantással mérte végig őket. Sokéves tanárnői praxisa során megtanulta, hogyan keltsen döbbent megszeppenést a fiúkban, korukra és lelkiismeretük tisztaságára való tekintet nélkül. De alig egy másodperc múlva tekintete megszelídült és szemében szomorúság csillant.

– Használják a lábtörlőt – vetette oda, azzal otthagyta a katonákat, és bement a konyhába. A tisztek végrehajtották a parancsot, majd beléptek a házba. A szinte kizárólag fehér tárgyakkal berendezett nappali a rend és tisztaság temploma volt. De itt a két férfi nem találta meg, akit keresett.

– Itthon van a férje, Mrs. O'Neil?

A konyhából vágódeszkán kopogó kés hangja hallatszott.

– Igen, itthon van.

Újabb kínos másodpercek teltek el.

– Beszélhetnénk vele, asszonyom?

– Megpróbálhatják. Az utolsó ajtó az előszoba végén.

A katonák átvágtak a nappalin. Közben elhaladtak a kandalló mellett, melynek párkányán gondosan elrendezve bekeretezett fényképek sorakoztak. A fiatalabb tiszt kezébe vette az egyiket. A kép úszómedence mellett rendezett parti tucatnyi résztvevőjét ábrázolta, amint a kamerába nézve mókás grimaszokat vágnak. A fotóból sugárzó életvidámság és a szoba nyomott hangulata közötti ellentét egyenesen riasztó volt. A katona óvatosan helyére tette a képet, és továbbment.

Az előszoba végén nyitott ajtót találtak, mely egy újabb takaros helyiségbe vezetett. A sporttrófeákból és – poszterekből ítélve a szoba lakója tizenéves fiú lehetett. Az ablak elé tolt karosszékben mezítlábas, borostás férfi ült, és a ház hátsó kertjébe bámult. Kopott farmert és atlétatrikót viselt, ápolatlan haja a válláig ért. Pár másodperce még egy pisztollyal játszott, forgatta a kezében, és néha a homlokának szegezte, azt kívánva, bárcsak meg tudná húzni a ravaszt. Mikor azonban hangokat hallott a nappali felől, azonnal berakta a fegyvert az íróasztal felső fiókjába.

O'Neil láttán a fiatalabb tiszt nem tudott elfojtani egy gúnyos mosolyt. Társa egész úton történeteket mesélt neki a hajdani félelmetes O'Neilről. És akkor itt van ez – ez a hosszú hajú, elpuhult, vizenyős tekintetű vakarék, aki úgy néz ki, mint bármelyik idült kábítószeres. Miféle titkos feladattal bízhatnak meg egy ilyen emberi roncsot?

A dossziét szorongató tiszt fürgén előrelépett.

– Bocsásson meg, O'Neil ezredes. West tábornok küldött minket.

A karosszékben ülő férfi hosszú szünet után lassan feléjük fordította a fejét. Tekintete semmitmondó volt, mintha az elhangzott szavak nem is jutottak volna el a tudatáig. Az idősebbik tiszt jobbnak látta, ha megismétli mondókáját.

– West tábornok megbízásából jöttünk, uram. O'Neil lassú, üres mozdulattal intett nekik, hogy üljenek le, és mondják el, mit akarnak.

Az előszobába lépő Sarah észrevette, hogy a katonák nem csukták be az ajtót maguk után. Mély lélegzetet vett, és kotorászni kezdett az előszobaszekrényben, mintha keresne valamit. Először a férje hangját hallotta.

– …éves, honnan tudják, hogy még mindig veszélyes lehet?

– Amint már említettem, uram minden, amit tudunk, benne van ezekben a dokumentumokban.

O'Neilt egyre jobban idegesítette a két nagyokos. Ugyanattól az egységtől jöttek, amelyik leginkább felelős volt az ő kigolyózásáért.

– Már nem félnek tőle, hogy megbízhatatlan vagyok? Vagy nem olvasták a döntést a leszerelésemről?

Az idősebb tiszt egy pillanatig habozott, majd elhatározta, hogy kiteríti a kártyáit. Előredőlt, hogy ezzel is nyomatékot adjon szavainak, bár korántsem volt biztos benne, hogy O'Neil a várakozásnak megfelelően reagál majd.

– Úgy látom, nem érti, uram. Mi nem az állapota ellenére szeretnénk, ha részt venne az akcióban, hanem éppen az állapota miatt.

O'Neilnek elállt a szava. Micsoda hihetetlen arrogancia kell ahhoz, hogy csak úgy besétáljanak a házába, és mint magától értetődő tényt közöljék vele, hogy hasznot akarnak húzni a nyomorából, amit éppen ők okoztak!

Felpillantott, és az ajtó előtt meglátta Sarah-t, aki úgy tett, mintha nem figyelne oda rájuk. Pedig nagyon is figyelt, és egyszerre rossz előérzete támadt. Óvatosan az ajtó felé fordította a fejét, épp csak annyira, hogy tekintete találkozzon férjével. A fiatalabb tiszt rögtön felpattant, és határozott mozdulattal becsukta az ajtót.

Ahogy egyedül maradt az előszobában, Sarah egyszerre biztos lett mindabban, amit eddig csak sejtett. A két katona azért jött, hogy valamiféle kamikaze-akcióra vegye rá Jacket. Ráadásul minél veszélyesebb a küldetés, annál valószínűbb, hogy Jack vállalja. És annál valószínűbb, hogy nem jön többé haza. Sarah fejében felderengtek házasságuk utolsó, szörnyű fejezetének képei: ő otthon ül, és várja, hogy megszólaljon a telefon, s egy fiatal tiszt együtt érző hangon közölje vele, hogy Jack meghalt.

Az asszony becsukta az előszobaszekrényt, és visszament a nappaliba. A kandalló mellett megállt, hogy megigazítsa az elmozdított képet, majd leült a kanapéra, és higgadtan körülnézett. Életében először komolyan mérlegelte, vajon nem volna-e jobb, ha a férje elmenne. Jack csak az alkalomra vár, ez nyilvánvaló. Ő keményen harcolt, hogy megmentse, de most már itt az ideje beismerni a vereséget, és hagyni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az asszony mellkasában egyre erősödött a jól ismert tompa fájdalom: az az érzés, ami akkor fogta el, ha meg akart szakadni a szíve.

Húsz perccel később, mikor a katonák visszatértek a kocsihoz, Sarah kilesett a konyhaablakon, és látta, hogy nincs náluk a fekete dosszié, amit érkezésükkor egyikük kezében látott. Amint az autó motorja felberregett, az asszony a nappalin át elindult a ház hátsó részébe, ahonnan vízcsobogás hangja szűrődött felé.

Benyitott a hálószobába, és a látványtól könnyek szöktek a szemébe. Az ágyon ott feküdt férje gondosan kivasalt egyenruhája, mellette pedig a baljóslatú fekete dosszié.

Creek Mountain dekódolása

Daniel enyhén szólva az életével játszott. Egyrészt sohasem volt valami jó sofőr, másrészt most, hogy a Sziklás-hegység kellős közepén, szakadékok között furikázott, mindig akkor jutott eszébe, hogy a térképet nézegesse, amikor épp egy veszélyes kanyar közeledett S mintha ez még nem volna elég, egyfolytában tüsszögött. A kocsi hátsó ülése már ki sem látszott a használt papír zsebkendők tömkelege alól.

De egyszer a leghosszabb utazás is véget ér; Daniel a volán mögött töltött négy teljes nap után – ennyi idő alatt tette meg a maximum 36 órás utat – megpillantotta a várva várt táblát:

CREEK MOUNTAIN

Az Egyesült Államok Kormányának speciális övezete

Olajfaló, füstölgő kocsijával, egy 68-as Dodge Chargerrel letért az országúiról, és rákanyarodott a fákkal szegélyezett, meredek bekötőútra. Mikor meglátta a kapunál őrt álló katonákat, annyira megkönnyebbült, hogy tülkölni és integetni kezdett nekik.

Az ellenőrzési ponthoz érve két, jó kedélyűnek épp nem mondható tengerészgyalogossal találta szemben magát, akik pisztolyuk agyát markolva várták. Egyikük kijött az őrbódéból, és a kocsihoz lépett.

– Daniel Jackson vagyok – közölte Daniel, mintha ezzel mindent elmondott volna. – Azt hittem, már soha nem érek ide.

– Az igazoló iratai?

Daniel hirtelen mozdulattal felkapott valamit az ülésről, és mielőtt a katonák fegyvert ránthattak volna, beletüsszentett, majd jobb válla fölött a hátsó ülésre dobta. Azután átadta a Catherine-től kapott nagy köteg papírt az őrnek, majd megint tüsszentett.

– Alaposan megfázott, Dr. Jackson – nézett fel a dokumentumokból az őr.

– Allergia – felelte Daniel. – Mindig kijön rajtam, ha utazom.

A sorompó hamarosan felemelkedett, és a katona intett, hogy Daniel behajthat a bázisra. A Dodge-nak még egy utolsó meredek szakasszal kellett megküzdenie, aztán az út egy tisztásba torkollt. Daniel arra számított, hogy itt majd megpillantja a barakkokat, dzsipeket és lövegeket, mindazt, amit ő a "katonai bázis" kifejezéssel azonosított. Azonban mindezek helyett csupán két tucat civil autót látott, melyek a hegyoldalba vágott jókora barlang szája közelében parkoltak. Az egyetlen jel, ami a létesítmény katonai voltára utalt, annak a szakasz tengerészgyalogosnak a jelenléte volt, akik csuklógyakorlatokat végeztek a fenyőfák közötti apró tisztáson. Daniel talált egy üres parkolóhelyet, és leállította a kocsit. A motor azonban még akkor is brummogott, amikor kiszállt, és kinyitotta a csomagtartót. Végül durrant egyet a kipufogó, és az autó elcsendesedett.

Miközben Daniel minden erejét megfeszítve igyekezett kiszabadítani könyvekkel teli, túlméretezett bőröndjét a csomagtartóból, odakocogott hozzá a tornát irányító nagydarab katona.

– Daniel Jackson? – kérdezte, de mielőtt a kimerült régész válaszolhatott volna, megragadta a kezét, és lelkesen rázni kezdte.

– Adam Kawalsky főhadnagy vagyok. Hol maradt ilyen sokáig? Dr. Langford már azt hitte, meggondolta magát.

– Kocsival jöttem, és kicsit tovább tartott, mint vártam.

A katona hat láb négyhüvelykes termete, testének átható izzadságszaga és túlzottan barátságos modora egyaránt sértették Daniel ízlését.

– Ez tehát egy katonai támaszpont?

– Nincs rá felhatalmazásom, hogy erről beszéljek – darálta Kawalsky a szabályzatban előírt választ.

Daniel elvigyorodott.

– De komolyan, itt táboroznak az egyenruhás tudósok? Ez a hadsereg szürkeállománya?

– Amíg nem tudom, mire terjed ki az engedélye, nem beszélhetek erről, uram.

Daniel egy vállrándítással lezárta az egyoldalú beszélgetést, és újból a bőröndre összpontosított. Az amúgy sem könnyű feladatot most csak még nehezebbé tette, hogy közben még nézték is.

– Segíthetek? – lépett közelebb Kawalsky.

– Vigyázzon – figyelmeztette Daniel. – Könyvek vannak benne, nagyon…

Az főhadnagy egyik kezével felnyalábolta a bőröndöt, a másikkal pedig lecsukta a csomagtartó tetejét.

– …nehéz.

Daniel kissé megrémült az erőművészi teljesítmény láttán, s miközben követte Kawalskyt a barlang bejárata felé, magában eldöntötte, hogy a katona minden bizonnyal a világ egyik legerősebb embere.

Áthaladtak egy hatalmas kapu két betonszárnya között, s homályba borult, tágas üregbe értek. Mikor a szeme hozzászokott a sötéthez, Daniel észrevette, hogy a jókora terem padlózatát is simára csiszolt beton alkotja. Egy rozsdás bádogkalyibától és a mellette álló őrbódétól eltekintve a barlang teljesen üres volt. Kawalsky menet közben intett az őrnek, mire a kalyiba ajtaja automatikusan kinyílt. A két férfi belépett a szűk kabinba.

– Ezt magunk között telefonfülkének hívjuk, magyarázta Kawalsky.

Danielnek fogalma sem volt, mire utal az elnevezés, még akkor sem, amikor a kabin megrázkódott, és süllyedni kezdett. A fülke tehát lift volt. Daniel figyelte a kijelzőn megjelenő számokat: 5, 6, 7… Úgy tűnt, mintha a kabinnak hosszú utat kellene megtennie az egyes emeletek között. A rutinos Kawalsky rágógumival kínálta Danielt.

– Segít kiegyenlíteni a változó nyomást.

A fiatalember szájába vette a mentolos ízű lapocskát, és idegesen rágni kezdte. 13, 14, 15…

– Hányadik emeletre megyünk? Kawalskynak a szeme se rebbent.

– Ez bizalmas információ, uram.

Daniel ezúttal tudta, hogy a katona viccel, bár ezt a fajta humort cseppet sem találta szórakoztatónak. 21, 22, 23. Már épp mondani akart valamit, amikor a lift egyszerre megállt. 28. emelet.

A feltáruló ajtószárnyak mögött csillogóan tiszta, szinte steril folyosó tűnt fel. Kawalsky és a nyomába szegődő Daniel elindultak a föld alatti labirintus mélye felé. A neoncsövek fényében zárt irodaajtók mellett haladtak el, néha befordultak egy-egy sarkon, míg végül Kawalsky megállt egy ajtó előtt, és kopogtatott.

– Dr. Meyers? Odabent van, uram?

Az ajtó kinyílt, és kopasz, dülledt szemű, középkorú férfi dugta ki rajta a fejét. Bifokális szemüvegén át Danielre pillantott, és megjegyezte:

– Szóval maga az új fiú.

Kilépett a folyosóra, miközben arca olyan kifejezést öltött, mintha gyomorfájás gyötörné.

– A neve Jackson, igaz? Dr. Fred Meyers vagyok a Harvardról.

Fellengzős modora nem tette különösen szimpatikussá Dr. Meyerst, s Daniel már e pillanatban hajlott rá, hogy egyszer és mindenkorra megutálja.

Természetesen már hallott Meyersről – a Harvard professzorai a legrangosabb szakmai folyóiratokban publikálhatnak, foglalt helyük van a befolyásos tanácsadó testületekben, és általában az akadémikus rendszer minden előnyét élvezik. Daniel egyfelől kutyába se vette Meyerst; tudta hogy ő is csak egy az elefántcsonttoronyba zárkózó elit professzorok közül, akiknek általában hosszú évekig egyetlen eredeti gondolatuk sem támad. Másfelől viszont tudta, hogy ezeknek az embereknek a segítsége nélkül egy lépéssel sem juthat feljebb a szakmai ranglétrán. Emellett pedig, bár ezt nem ismerte be magának, szomjazott a tekintélyes kolléga elismerésére.

– Hová a pokolba kerültem? – adott hangot őszinte kíváncsiságának.

– Egy istenverte rakétasilóba – felelte egy női hang a háta mögött.

– Dr. Shore… – Kawalsky szabályos hátraarcot csinált. – Amíg Dr. Jackson nem kapja meg az engedélyét, nem…

– Jaj, fogja már be, Kawalsky, maga nagyra nőtt lóhere – vágott a szavába a nő csipkelődő hangon. Negyven körüli, alacsony termetű, de jó alakjából és dús kebleiből adódóan felettébb szexis nő volt, egyszóval az a típus, akiről álmában sem gondolná az ember, hogy egy föld alatti bunkerben dolgozik. Egyenesen odament Danielhez, és kellemes texasi tájszólásában tovább magyarázott.

– Nem kell megijedni, öregem. Az odút teljesen átalakították, de papíron még mindig katonai létesítmény, azért pattognak annyira ezek a lekváragyúak.

Daniel elmosolyodott, és azonnal szívébe zárta a nőt.

– Egyébként Barbara Shore vagyok, a csapat asztrofizikusa. – Ezután további egyperces szóáradat következett, majd a nő Kawalskyhoz fordult: Főhadnagy, mutassa meg ennek a kedves fiúnak az irodáját, és ajánlom, viselkedjen vele barátságosan, különben elmarad az esti hátvakarás.

Kawalskynak sikerült elfojtania mosolyát. Megfordult, és nyomában a kis csoporttal elindult a folyosón. A 28-42-es számmal jelölt irodához érve megállt, és kitárta az ajtót.

– A munkahelye, uram.

Daniel azt hitte, káprázik a szeme. Az "iroda" kisebb hangár nagyságú terem volt. A több mint húsz láb magas falakat dörzsmásolatok és hieroglifák kinagyított fotói borították. A hosszú munkaasztalon rendszerbe kötött számítógép állt, két kisebb asztalon pedig különféle tárgyi leletek sorakoztak. A polcokon a hieroglifák értelmezését taglaló könyvek és folyóiratok gyakorlatilag teljes gyűjteménye díszelgett, sok egyéb között Daniel e tárgyban publikált cikkeinek fénymásolatai is. A szobából rádiómagnó, kávéfőző és egy kis hűtőszekrény sem hiányzott. De Daniel figyelmét az első pillanattól fogva a munkaasztallal szemközti fal kötötte le, pontosabban az a padlótól a mennyezetig érő, lepellel borított kerek tárgy, amely a falhoz erősítve állt. Azonnal sejtette, hogy a hatalmas korong nem lehet más, mint az a bizonyos kőlap, amit Catherine fotóin látott. Odalépett falhoz, lerántotta az ejtőernyő nagyságú leplet – és az elébe táruló látványtól egy pillanatra elakadt a lélegzete.

Erre a percre várva vezette le a hosszú utat Los Angelestől idáig, és most már biztos volt benne, hogy megérte eljönnie. A gyönyörűségtől libabőrös háttal meredt az ősi mesterműre, a Gízai fennsík e különös csodájára.

Időközben Catherine Langford jelent meg az ajtóban. Biccentett a többieknek, majd belépett az "irodába".

– Örülök, hogy itt üdvözölhetem – köszöntötte Danielt.

A fiatalember megfordult. A szája mozgott, mintha beszélne, de egy hang sem jött ki a torkán. Még egyszer rápillantott a kőre, majd összeszedte magát, és feltette a nyilvánvaló kérdést:

– Hol találták?

– A Gízai fennsíkon, 1928-ban – felelte Catherine, és közelebb lépett Danielhez. – Amint látja, két gyűrűben véstek fel rá hieroglifikus ábrákat. A belső gyűrű feliratát dr. Meyers segítségével sikerült lefordítanunk. A jelekről bebizonyosodott, hogy a hieroglifák igen korai változatai. A külső gyűrűvel azonban nem tudtunk megbirkózni. Ezek a szimbólumok, amint látja, az ismert írásrendszerek egyikére sem hasonlítanak.

Catherine hagyta, hogy Daniel megeméssze az információt, azután meglengette az igazi csalit:

– Egy sor szakértőnek megmutattuk már ezeket a jeleket, de egyikük sem tudott kiigazodni rajtuk.

Azok közül is látták néhányan, akik pár napja kivonultak az előadásáról. Arra gondoltunk, talán a két szöveg ugyanazt jelenti – mint a rosette-i kövön –, de képtelenek voltunk bármiféle hasonlóságot felfedezni. A dolgot csak tovább nehezíti, hogy a felirat kör alakú és nincs benne központozás.

Mialatt Dr. Meyers terjedelmes előadásba kezdett a kipróbált dekódolási módszerekről, Daniel figyelme a kő mellett álló táblára terelődött. A táblán a belső gyűrű feliratának fordítása állt. A fiatalember egy ideig fél füllel hallgatta Meyers magyarázatát, de végül közbevágott:

– Hibás az egész.

A táblához lépve letörölte az idő szót, és a helyére év-et írt.

– Már megbocsásson, de…

Meyers méltatlankodva előrelépett, de Catherine határozott mozdulattal csendre intette.

Az elmúlt három évet Daniel szinte kizárólag a fáraók kora előtti írásrendszer tanulmányozásával töltötte, és gyakorlatilag folyékonyán olvasta a régi hieroglifákat. Bár későbbi korok írása többségében ugyanezekből a jelekből építkezett, a grammatika az idők folyamán radikális változáson ment át. Kevesebb, mint tíz olyan ember volt a világon, aki ki tudta olvasni ezeket a korai jeleket. Daniel tévesen azt feltételezte, hogy Dr. Meyers is ezek közé tartozik, és fordítás közben a válla felett magyarázott eminens kollégájának.

– Budge könyvét használta, nem igaz? Nem értem, miért adják ki újra és újra az ilyen sületlenségeket.

Meghökkentő sebességgel törölte és javította a táblára írt szavakat, s közben a szöveg ritmusára mozogva, mintegy hipnotikus állapotban igyekezett a felirat szó szerinti jelentésén túli mélyebb értelmét felfogni. Egy ponton azonban hirtelen megállt.

– Ez furcsa – motyogta. – A kebeh szót egy határozószó követi hozzákapcsolt alannyal: szedzsemen-et.

Lassan Meyers felé fordult, és hitetlenkedve rákérdezett:

– Az ő szarkofágjában!

Elfintorodott, mintha a felületes fordítás fizikai fájdalmat keltene benne.

– Nem, én nem ezt írnám – folytatta leereszkedő közvetlenséggel. – Bezárva és eltemetve, így valamivel pontosabb.

Daniel folytatta a munkát, s eközben a többiek, akik a szobában tartózkodtak, elképedt pillantásokat váltottak egymással. Mindannyian tanúsíthatták, hogy a diplomáira és megannyi akadémiai díjára oly büszke Meyers hetekig dolgozott az üzenet lefordításán. Daniel szédítő sebességgel dolgozott. Alig telt bele néhány perc, és már készen is volt a szöveg javított változata. A fiatalember ekkor újra a kő felé fordult, és a hieroglifákra sorban rámutatva felolvasta az üzenetet.

– Ennél a jelnél kezdődik, és így szól: EGYMILLIÓ ÉV AZ ÉGBEN RE, NAPISTEN.

BEZÁRVA ÉS ELTEMETVE ÖRÖK IDŐKRE AZ Ő…

Daniel most megint a táblához lépett, és egyetlen mozdulattal letörölte Meyers fordításának utolsó szavait.

– Nem, nem AJTÓ az ÉG-be. A pontos fordítás: CSILLAGKAPU.

Ezután kezdte elölről, és még egyszer felolvasta az egész szöveget.

Daniel teljesítménye láttán a szobában mindenkinek leesett az álla. Dr. Shore odatipegett Meyershez, valamit súgott a fülébe, és megpaskolta a tudós fenekét.

– Nos – szólalt meg újra Daniel –, most már hajlandó elmondani nekem valaki, hogy miért küld le a hadsereg régészeket és atomfizikusokat egy rakétasilóba ötezer éves kőtáblákat tanulmányozni?

– Az én információim szerint a tábla tízezer éves.

Az ajtóban makulátlan egyenruhát viselő katona állt: Jack O'Neil ezredes. Frissen borotvált arca, rövidre nyírt haja, határozott tartása mind arra utaltak, hogy életében gyökeres változás állt be. Tekintetéből már nem kétség és kín sugárzott, hanem magabiztosság és parancsoló szigor.

Kawalsky megpillantotta O'Neil egyenruháján az ezüst sasos rangjelzést, és vigyázzba vágta magát.

– Uram!

– Pihenj.

O'Neil kinyitotta a kezében tartott fekete dossziét, és egy dokumentumot nyújtott át Kawalskynak. Azután Catherine-hez fordult.

– Catherine Langford, Jack O'Neil ezredes vagyok West tábornok egységétől. A mai naptól fogva én vezetem az akciót.

Catherine nem tudta, mire vélje a bejelentést, és kérdő pillantást vetett Kawalskyra. A főhadnagy, aki a többieknél is meglepettebbnek tűnt, felnézett a papírokból, és bólintott.

Daniel mindebből semmit nem hallott. Fejében egyre csak O'Neil szavai visszhangoztak. A tábla tízezer éves lenne?… Catherine és a többiek kérdésekkel bombázták az ezredest, de a fiatalember félbeszakította őket:

– Egy pillanat. Tízezer éves?! Ne haragudjon, de ez lehetetlen. Az egyiptomi civilizáció kora nem éri el…

– A szónikus és radiokarbon-tesztek meggyőző eredményekkel szolgáltak. – Dr. Meyers élt az alkalommal, hogy kioktathatja Danielt. Rámutatott az asztalokra, melyeken a Langford-expedíció kisebb leletei, szerszám- és edénydarabok sorakoztak. – Ezek az ugyanabban és felsőbb sztrátumokban feltárt tárgyak a tesztek szerint hasonló korúak. Mellesleg világosan látszik is rajtuk, hogy az epipaleolit vagy a neolit korszakból származnak.

Daniel szomjasan szívta magába az információt, és újabb kérdéssel próbálkozott:

– Ez egy fedőlap, tehát sírnak kellett lennie alatta. Abban mi volt?

– Sokkal érdekesebb cucc, mint egy rakás csont, kedvesem – fogott bele a magyarázatba Dr. Shore, de O'Neil azonnal félbeszakította.

– Bocsásson meg, Dr. Shore, de ez az információ mától fogva bizalmas.

– Ugyan már, ezredes – búgta az asztrofizikus. – Dr. Jackson benne van a csapatban.

O'Neil úgy meredt a nőre, mint kígyó a zsákmányára. Shore látta, hogy a flörtölő stílussal nem megy semmire, ezért főnökéhez fordult

– Catherine, mi ez az egész cirkusz?

Catherine egy intéssel jelezte, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát. A lelet titkának kutatásával eltöltött hosszú évek során annyi kudarcot és csalódást kellett elszenvednie, hogy az ilyen akadályokat már szinte rutinos könnyedséggel vette. Megtanulta például, hogyan kell úgy kompromisszumot kötni, hogy jottányit sem enged abból, amit akar. Mindemellett nyugtalansággal töltötte el O'Neil személye és az a mód, ahogy West tábornok minden előzetes figyelmeztetés nélkül a nyakukra küldte az ezredest. Catherine úgy sejtette, O'Neil megjelenése összefüggésben áll Daniel bevonásával.

– Ettől a perctől fogva – jelentette be az ezredes - a polgári személyzet felé csak az én írásos engedélyem birtokában szolgáltatható ki bármiféle információ.

– Viccel velem, ezredes? – csattant fel Daniel. – Alig egy órája érkeztem ide Los Angelesből! Megmondaná, hogy ilyen körülmények között mihez kezdjek itt?

O'Neilnek a szeme sem rebbent.

– Magát fordítónak vették fel, tehát fordítson felelte, majd Kawalskyra nézett. – Főhadnagy, azonnal vigyen át az irodámba minden olyan adathordozót, amire nincs közvetlenül szükség a tábla feliratának lefordításához. Amíg ez meg nem történt, egyedül ön jogosult a helyiségben tartózkodni.

E szavakkal sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Kawalsky kissé értetlenül szólt utána:

– Az irodájába, uram?

– …És szükségem lesz egy irodára is – vetette hátra O'Neil a válla fölött.

– Értettem, uram!

– Ki volt ez a maskara? – kérdezte Shore, olyan hangosan, hogy O'Neil még biztosan meghallja.

Catherine már indult is az ezredes után, Kawalsky és a többiek pedig zavartan meredtek egymásra. A főhadnagy remélte, hogy senki nem akar szembeszegülni a paranccsal, ahhoz ugyanis cseppet sem fűlött a foga, hogy erőszakkal hajtassa végre.

Daniel változatlanul bízott benne, hogy valamit félreértett.

– Ugye nem gondolják komolyan, hogy titkolózni fognak előttem? – fordult a főhadnagyhoz. – Információk nélkül még csak esélyem sincs rá, hogy megfejtsem a feliratot. Akkor meg mi a nyavalyának vagyok itt?

Kawalsky e percben semmivel sem volt jobb kedvében, mint Daniel. Nincs más választása, engedelmeskednie kell, hisz mindannyian hallották, hogy egyértelmű parancsot kapott. Nyomorultul érezte magát; három év után, most, amikor már közel járnak a megoldáshoz, West egyszerűen leváltja őt. Ráadásul épp egy ilyen fura alakot küld a nyakára, akit – a jelentés szerint – a nyugállományból hívtak vissza erre a feladatra.

– A szállása ott van szemben, a folyosó túloldalán. Ha valamire szüksége van, forduljon hozzám.

– Nem hallotta, mit kérdeztem? – Daniel tajtékzott a dühtől. – Hogyan fejtsem meg a feliratot, ha nem mondanak nekem semmit!?

Kawalsky nem szokott hozzá, hogy bárki is ordibáljon vele, és egyébként is hajlott rá, hogy mindenkihez úgy beszéljen, ahogy az illető beszél hozzá.

– Parancsot kaptam – felelte fenyegető nyugalommal, és az ajtóra mutatott. Volt a mozdulatában valami, ami arra ösztönözte Danielt és a többieket, hogy éljenek az ajtó nyújtotta távozási lehetőséggel.

Daniel még mindig nem hitt a fülének.

– Mondja, maga mindig minden parancsot teljesít?

– Ha tudni akarja, igen.

– Egy pillanat, ezredes… – Catherine végre utolérte a folyosón O'Neilt. – Úgy vélem, némi magyarázattal tartozik nekem. West tábornok biztosított róla, hogy a döntés joga mindenben engem illet.

– Változnak a tervek – vonta meg a vállát O'Neil.

– Veszem észre – felelte Catherine. – De azért nem bánnám, ha hallhatnék valamit a koncepcióról.

O'Neil úgy döntött, megpróbálkozik egy trükkel.

– A parancsnokság szerint maga egy ideje kissé lazára engedi a gyeplőt – legalábbis én így értelmezem a dolgot. Ráadásul újabb civilt szervezett be.

– Ugyan már, O'Neil ezredes… – Catherine hangján hallatszott, hogy nem veszi be a mesét. – Jacksont a parancsnokság engedélyével szerveztük be.

O'Neil nem akart hazudni, ezért inkább hallgatott. Catherine érezte ezt, és kereken megkérdezte:

– Jacksonhoz ennek semmi köze, ugye? Mi ez az egész? Miért küldték magát?

Az ezredes magában sorra vette az összes lehetséges választ. A Danielről szóló jelentést olvasva West rájött, hogy a fiú telitalálat, s épp ezért ideje neki is előhozakodnia a nagyágyúkkal. Volt Catherine jellemében valami, ami arra késztette O'Neilt, hogy az igazat mondja.

– Rám akkor lesz szükség, ha maguk sikerrel járnak.

Bingó!

Kawalskynak mindkét kezére szüksége volt, hogy egyensúlyban tartsa a megrakott tálcát, ezért bakancsát emelte az ajtó gombjához. Néhány sikertelen próbálkozás után a gomb végre elfordult, és az ajtó kinyílt. Odabent Verdi egyiptomi operája, az Aida szólt, helyesebben bömbölt Daniel magnójának túlterhelt hangszóróiból. A főhadnagy óvatosan behátrált a szobába, de mikor becsukta az ajtót maga mögött, észrevette, hogy minden további lépés igen kockázatos lenne.

A szobában ugyanis koromsötét volt.

Ott-tartózkodásának 12 napja alatt Danielnek sikerült hatalmas irodáját Los Angeles-i lakásához hasonló szemétdombbá változtatnia. Napról napra jobban idegesítette, hogy képtelen lefordítani a külső gyűrű hieroglifáit, s ezzel összefüggésben a helyiség is egyre szánalmasabb állapotba került. Kawalsky bölcsen úgy döntött, hogy meg sem próbál eligazodni a káoszban.

– Hé, Jackson! Kapcsolja fel a villanyt, itt a vacsorája!

A zene egy crescendo kellős közepén elnémult, s egy másodpercre rá kigyúltak a lámpák. A katonák kerekeken guruló, kétszintes állványt építettek Daniel számára, hogy közelről vizsgálgathassa a hatalmas követ. Az ifjú régész pillanatnyilag ennek az állványnak a tetején tartózkodott, de csupán egy távirányítót markoló kéz látszott belőle.

– Jó reggelt, főhadnagy – hallatszott egy álmos hang.

– Este nyolc óra van – dörmögte Kawalsky. Az elmúlt napok ráébresztették, hogy Daniel extra méretű púp a hátán.

– Hogy bírja ki ebben a koszfészekben? – kérdezte nem kis undorral.

– Bizalmas információ.

– Ne fárasszon, professzor.

Kawalsky lábával félresöpört néhány üres burgonyaszirmos zacskót és csokoládépapírt, hogy helyet csináljon a tálcának, majd közölte Daniellel, hogy most szóljon, ha szüksége van valamire a városból.

Daniel a hasára fordult, és állát az állvány peremére támasztotta.

– Persze. Hozhatna némi támpontot és egy nagy adag kontextust. De komolyan, Kawalsky, csak öt percre hagyjon egyedül a takarítóval. Biztos vagyok benne, hogy többet tud, mint én.

Kawalsky megeresztett egy "jaj, már megint kezdi"-sóhajt.

– Nem kizárt – felelte. – De a takarítóknak van is engedélyük.

– Nézze, Kawalsky – melegedett bele a témába Daniel –, azt akarják, hogy fejtsem meg ezt a rejtvényt. Hogy végezzek el egy munkát, amihez eddig hozzá sem tudott szagolni senki. Ugyanakkor gondosan titkolnak előlem mindent, ami esetleg segíthetne.

– Nem ízlik az itteni koszt? – érdeklődött Kawalsky egy érintetlen adag ebédre pillantva.

– Várjon, ehhez mit szól? – Danielnek újabb pompás ötlete támadt. – Mi lenne, ha valaki becsúsztatná az ajtóm alatt egy fontos jelentés másolatát? Soha nem jönnének rá, ki volt, de még csak arra sem, hogy megtörtént. Én szépen megfejteném a feliratot, és viszlát.

– Jackson, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy leszáll rólam. Nagyon jól tudja, hogy szigorú utasítást kaptam.

Daniel értetlenül rázta a fejét. Megint csak nem sikerült rést ütnie azon a láthatatlan páncélon, amit Kawalsky homloka mögé képzelt. A katonai észjárás éppen akkora rejtély volt számára, mint a tábla felirata, és úgy tűnt, mindkettőbe beletörik a bicskája.

– Akkor tagadja meg a parancsot! – vetette oda.

Kawalsky felkapta a fejét. Megtagadni a parancsot? Ha Daniel katona volna, már vinné is a magánzárkába, hogy ki se engedje harminc napig. De civil, ezért sajnos azt mond, amit akar. Daniel viselkedése a főhadnagyot nem is annyira katonai, hanem pusztán emberi szempontból idegesítette. Ő, Kawalsky, tisztában volt vele, hogy kettejüket nemcsak hogy világok választják el egymástól, de a munkakörülményeik is merőben mások. Ennek tudatában igyekezett úgy viselkedni, hogy érezhető legyen, elismeri, és tiszteletben tartja a köztük lévő különbségeket. A lényegesen kevesebb önfegyelemmel és tapintattal rendelkező Daniel azonban saját kudarcától szenvedve egyre lekezelőbben bánt Kawalskyval. A főhadnagy ismerte saját korlátait, jól tudta, hogy soha nem lesz belőle akadémikus, de azért komplett idiótának sem érezte magát. Ezért aztán nem is vette jó néven, ha valaki akként kezelte.

– Baromi nehéz lehet a legnagyobb észnek lenni a szobában – rázta a fejét undorodva. Azzal elemelt egy adag sült krumplit Daniel kihűlt ebédjéből, és távozott.

Még be sem csukódott mögötte az ajtó, az ifjú régész már mászott is lefelé az állványzatról. Szilárd elhatározása volt, hogy ma este végre megteszi. Az mégsem állapot, hogy összezárják a világ legnagyobb fejtörőjével, rábízzák az évszázad legjelentősebb régészeti feladatát, és közben megtagadnak tőle minden olyan információt, amire a probléma megoldásához szüksége van. Felkapott egy üres kávéscsészét, és kilépett a folyosóra. Az asztal mellett bóbiskoló éjszakai őr, Higgens felpillantott rá.

– Mi az ábra, doki?

– Síri csend és hullaszag – felelte Daniel, és ásítást imitálva lustán elballagott az őr mellett a vizesblokk irányába. Mikor azonban befordult a sarkon, meggyorsította lépteit, és O'Neil ezredes szobája felé vette az irányt. Mikor odaért, gyűrött kék kezeslábasának zsebéből körömvágó csipeszt halászott elő, és nekilátott, hogy hatástalanítsa az ajtó elektromos zárját. Miután lecsupaszította a kapcsolótábla néhány drótját, a fémcsipesszel rövidzárlatot idézett elő. A szerkezet apró szikrát vetett, és halk kattanással felmondta a szolgálatot. Daniel szíve úgy kalapált, mint egy tam-tam dob. A fiatalember az ajtó gombja után nyúlt, elfordította, és belépett az irodába. Már túl van rajta, elkövette az állami tulajdon megrongálásának vétségét. Mostantól nincs visszaút. Becsukta maga mögött az ajtót.

A szobának körülbelül annyira volt meghitt hangulata, mint az igazgatóhelyettesi irodának egy általános iskolában. Az egyszerű fém íróasztal mögött párnázatlan, acélvázas szék állt. O'Neil komputerének monitorán a kímélő üzemmódban pszichedelikus ábrák villantak fel, és tűntek el sorra. Daniel kinyitotta a sarokban álló irattartó szekrényt, de az néhány helyi telefonkönyvtől eltekintve teljesen üres volt. Mellette súlyos páncélszekrény ajtaja állt ki a falból. A körömvágó csipesz a kombinációs zárral nem vehette fel a versenyt, úgyhogy Daniel nem is próbálkozott, inkább leült az íróasztalhoz. Az első gyors kutatás nem vezetett eredményre. Az asztalon és a fiókokban irodaszerek sorakoztak kínos rendben, valamint egy törhetetlen keretbe foglalt fénykép, amely O'Neilt ábrázolta felesége és fia társaságában. A legalsó fiók mélyén egy Biblia hevert, ezt az ezredes valószínűleg az asztallal együtt kapta. O'Neil talán előre tudta, mire készül, és ezért távolított el minden fontos dokumentumot az irodából? Vagy saját magával is olyan hidegen és érzéketlenül bánik, mint mindenki mással? Daniel az utolsó reménysugárba kapaszkodva leütötte a szóköz billentyűt a számítógép klaviatúráján, mire a képernyőn feltűnt a főmenü. A fiatalember begépelte a "lekérdezés" szót, s válaszul opciós listát kapott. A kurzort a SZEMÉLYI ÁLLOMÁNY címszóra állította, és kikerestette O'NEIL, JACK, EZREDES adatait. A képernyőn a TÜRELMET KÉREK felirat villant fel.

Daniel szobájában egy 586-os prototípust helyeztek el, O'Neil gépe ezzel szemben a Flintstone gyerekek játékaira emlékeztetett. A fiatalember tekintetével türelmetlenül pásztázta a helyiség falait, valamiféle használható információ után kutatva. Az Egyesült Államok térképe, az északi és déli hemiszféra csillagai és egy tabló a metrikus rendszerről. Nem sok. Botcsinálta betörő létére még peche is van: kifogta a világ legunalmasabb irodáját.

Ekkor az ajtó homályos üvege mögött feltűnt az őr sziluettje. Higgens megállt a szétszedett kapcsolótábla mellett Daniel visszafojtotta lélegzetét. Pár másodperc múlva az őr folytatta útját a vizesblokk felé. Körülbelül két perc, amíg visszaér, gondolta Daniel.

Mikor újra a képernyőre pillantott, a következő üzenetet olvashatta:

O'NEIL, J., EZREDES.

NYUGÁLLOMÁNY, KÉT ÉV

AKTÍV SZOLGÁLATBA VISSZATÉRT, EGY HÓNAP

Furcsa. Mi lehet olyan fontos abban a kőben, hogy O'Neil visszatért miatta a nyugállományból?

És miért éppen ő kellett? Mi az, ami miatt a West tábornok-féle agytröszt úgy ítélte meg, hogy O'Neil legalkalmasabb a feladatra?

Daniel további adatokat próbált lekérdezni, de a képernyőn válaszul újra és újra ugyanazok a szavak jelentek meg: BIZALMAS – NEM KÖZÖLHETŐ. Információra szomjazó agysejtjei számára ez volt a lehető legrémisztőbb üzenet. Végül megtörtén hátradőlt a székben. Feladta. Másnap majd berontanak a szobájába, és közlik vele, hogy ki van rúgva. Ez a minimum, amire számíthat. Legrosszabb esetben akár… – de a kínos jogi következményekre gondolni sem akart. Végső soron mindegy, akármit varr a nyakába a Légierő vagy a Haditengerészet, amúgy is gyenge lábakon álló szakmai jó hírének ma este mindenképp feladta az utolsó kenetet.

Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett a folyosóra. Nem látott semmi gyanúsat, mégsem mozdult. Valami azt súgta, még ne menjen ki a szobából. Újra becsukta az ajtót, és a falhoz lépett. Mi szüksége lehet O'Neilnek egy konstellációs tablóra, egy csillagtérképre? "… Egymillió év az égbe…" Daniel egy hosszú pillanatig a diagramra meredt: elméje eleinte lassan, majd egyre sebesebben pörgött, s a megoldás végül olyan elemi erővel robbant a fejében, hogy a szó szoros értelmében elakadt a lélegzete. Jobb ötlete nem lévén, leakasztotta a tablót a falról, és kiviharzott az irodából. Már félúton járt saját szobája felé, amikor a csukódó ajtón beszűrődő fény utolsó sugara megcsillant az íróasztalon felejtett üres kávéscsészén.

A számítógépes letapogató forró, fehér fénye végigsiklott a sebtében letakarított munkaasztalon fekvő csillagtérkép fölött. Daniel a billentyűzet fölé hajolt, és hatkarú démonként dolgozott – e pillanatban semmi más nem létezett számára, csak a feladat és a megoldás, amely végre elérhető közelségbe került. Izolált néhányat a nevezetes csillagképek közül, majd osztott képernyős üzemmódba kapcsolt, és nekilátott, hogy egyenként összehasonlítsa őket a már korábban számítógépre vitt titokzatos hieroglifákkal. A kutatást az Orionnal, azaz a Kaszással kezdte, abból a megfontolásból, hogy az mind az északi, mind pedig a déli féltekéről látható. A fedőkő szimbólumai közül kettő is hasonlított a csillagképre, de pontos megfelelésről szó sem volt. Daniel hátradőlt a székben, és kedvenc szobrocskájára nézett, melyet a monitor tetején helyezett el.

– Jófelé keresgélünk?

A nőalak nem adott hallható választ, Daniel mégis egyszerre felélénkült. Új paramétereket táplált be a gépbe, lehetővé téve, hogy a csillagkonstellációk háromdimenziós tárgyként elforgathatok legyenek, így szinte azonnal feltűnt, hogy az Orion és az egyik szimbólum határozottan hasonlítanak. Ugyanaz a jel a kő középpontjába vésett kartusban is szerepelt. De a hasonlóság még mindig nem volt tökéletes. A Kaszás "kaszáját" alkotó kisebb csillagok a Betelgeuze mellett nem szerepeltek az ábrán, és a Rigel sem a hagyományos módon kapcsolódott a Szíriuszhoz.

Nem a hagyományos módon.

Daniel felállt, a könyvespolchoz lépett, és hosszú évek után először újra a kezébe vette Budge professzor művét. Rögtön a függeléknél nyitotta fel, és talált is egy másik konstellációs térképet. Elégedetten elvigyorodott, és visszaült a monitor elé. Még egyszer gyorsan a képernyőre, majd a könyvbeli térképre pillantott, azután egyiptomi barátnője fekete szemébe nézett.

– Bingó.

A hetedik jel

Egy zimankós hajnalon, nem sokkal napkelte után a denveri Lowry Légitámaszpont Cadillac limuzinja áthaladt az ellenőrzési ponton, majd lefékezett a hegyoldalba vájt barlang szája előtt. Utasai, az ország legkülönbözőbb részeiből érkezett magas rangú tisztek, kiszálltak, és elindultak a betonon. A csoport közepén, a többiek előtt egy lépéssel ötven év körüli, daliás tiszt haladt. Szűk, kék zubbonyának mellét szinte elborították a kitüntetések. Ő volt a mindenki által félve tisztelt West tábornok, aki egyébként három dologról volt híres: hogy szorult helyzetben is mindig jól dönt; hogy kisebb földrengésre emlékeztető dührohamot kap, ha nem teljesítik pontosan az óhaja szerint a parancsait; és hogy ő a legjobb pókerjátékos az egész “kurva” hadseregben.

A csoport bemasírozott a barlangba a siló első védelmi vonalát képező hatalmas kapuszárnyak között. A kemény cipőtalpak patkóként csattogtak a hűvös, sötét üreg betonpadlóján. A tisztek beléptek a várakozó felvonófülkébe, és megkezdték a föld méhébe vezető hosszú utazást.

A 28. szinten, a kitáruló liftajtó mögött O'Neil várta őket.

– Jack O'Neil! Hogy van, mióta nem láttam?

O'Neil kezet rázott a tábornokkal.

– Remekül – hazudta.

West bólintott, pedig ha valaki, ő tudta, mi az igazság. Amióta O'Neil problémái a felszínre kerültek, tüzetesen átnézett minden dokumentumot, amelyen az ezredes neve szerepelt, különös tekintettel a Veteránkórházból érkező pszichológiai jelentésekre. Két évig várt az alkalomra, hogy újra használhassa O'Neilt, és íme: végre megtalálta a tökéletes küldetést számára.

– És Sarah? Az embereim szerint kicsit idegesen reagált.

– Rossz napja volt – felelte O'Neil szárazon. A maga részéről nem voltak illúziói az elvégzendő feladattal kapcsolatban. A fia szobájában elhangzott szavak még mindig a fejében visszhangoztak: Nem az állapota, ellenére gondoltak rá, hanem éppen az állapota miatt.

Miközben a csoport folytatta útját a tárgyaló felé, West az ezredeshez hajolt, és halkan megjegyezte:

– El kell még mondanom néhány dolgot, amit nem írhattam bele a jelentésbe.

A tárgyaló ajtaját Kawalsky nyitotta ki a könyvekkel, tablókkal és egyéb demonstrációs anyagokkal felszerelkezett Daniel előtt.

– Azannya – motyogta a fiatal régész elképedve. Azt hitte, négyszemközt fog találkozni West tábornokkal, s ez is épp eléggé baljóslatú programnak tűnt. Ehhez képest a tárgyaló csak úgy nyüzsgött a katonáktól és civil tudósoktól. Ráadásul mindenki kínosan elegáns volt, szemben Daniellel, aki ugyanazt a ruhát viselte, amiben fel órával azelőtt felébredt. Kissé álmos szemmel körülnézett, és felismert néhány arcot: Meyers doktort és Shore-t, pár technikust, akikkel titokvédelmi okokból nem beszélhetett, és persze O'Neilt.

A tárgyaló már első ránézésre is elütött a siló többi helyiségétől. Egyszerű, de ízlésesen dekoratív berendezésének legfontosabb eleme egy hatalmas, kerek mahagóni asztal volt, melyet két tucat egyenes támlájú szék állt körül. Daniel eltöprengett, vajon hogyan hozták le ide ezt a liftfülkénél kétszer nagyobb asztalt. A berendezést ez alkalommal elegáns virágdísz és olyan hidegbüfé egészítette ki, amely a siló konyhájának addig megszokott teljesítményéhez képest kiérdemelte a lucullusi lakoma címet. Daniel szemében mesterkéltnek és túljátszottnak tűnt az egész jelenet; úgy érezte magát, mintha a West Point-i Tisztiklub koktélpartijára csöppent volna be.

Ha ezek az emberek kicsit is olyan felfogásúak, mint a régészkollégákból álló hallgatósága volt Los Angelesben, akkor a fedőkőről alkotott teóriája épp olyan gúnyos fogadtatásra számíthat, mint korábbi nézetei. Mi több, a jelenlévők egytől egyig tudják, mi volt a kő alatt, ő viszont vaktában lövöldöz.

Hamarosan megpillantotta Catherine-t, aki kisebb csoportnyi egyenruhás gyűrűjében állt a távolabbi sarokban. A nő intett a fiatalembernek, majd az egyik katona kíséretében elindult felé.

– Daniel! – Catherine örült a viszontlátásnak. – Várjon, szeretném bemutatni ennek az úrnak. Ő a híres West tábornok.

Danielnek, aki még mindig nem tette le a magával hozott könyveket, csak nagy nehezen sikerült kezet nyújtania.

– Üdvözlöm.

– Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, professzor úr. – West olyan ember benyomását keltette, aki mindig jó előre tudja, kinek mit fog mondani. – Elolvastam jó néhány cikkét, mielőtt felajánlottuk a munkát.

– Igazán? – Daniel őszintén meglepődött, de azért némi gyanakvással fogadta a bókot. – És mi a véleménye?

A kérdés természetesen arra irányult, hogy West mutassa meg, mennyit értett abból, amit olvasott. Catherine azonnal megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést. A legkevésbé sem hiányzott neki, hogy ez a két ember bármiféle konfliktusba keveredjen. West azonban egy intéssel jelezte, hogy felveszi a kesztyűt. Rezzenéstelen tekintettel Daniel szemébe nézett – mintha a kártyaasztal mellett ülne –, azután blöffölni kezdett:

– Egyetlen kifogásom van – kezdte. – Ha megengedi, katonai nyelven fogalmaznám meg. Maga annyira fél, hogy hátba támadják, hogy nem figyel eléggé az előrenyomulásra. Miközben ír, egész idő alatt hátrafelé pislog a válla felett, hogy lássa, mit szólnak a tudós kollégái.

– Nézze, az a tudományos módszer, amit én…

– Ez csak rossz duma, fiam. Két lehetőség van: vagy nincs elég vér a pucájában ahhoz, hogy seggbe rúgja a nagyokosokat, vagy… – West hatásszünetet tartott, és felvonta a szemöldökét – vagy a nagyokosoknak van igazuk, és maga érdemli meg, hogy szétrúgják a seggét. Majd meglátjuk, melyik verzió stimmel.

West elnézést kért Catherine-től a durva kifejezésekért, majd az egybegyűltekhez fordult:

– Hölgyeim és uraim, ne felejtsük, miért jöttünk itt össze. Ideje megtudnunk, mit tartogat számunkra ez a fiatalember.

Daniel a terem végébe sétált, megállt az egész falat betöltő tábla előtt, és körülhordozta tekintetét. Úgy mosolygott a hallgatóságra, mintha a szemeszter első óráját készülne megtartani az egyetemen.

– Parancsoljon – szólt rá West szárazon.

– Ohm… igen. Nos, itt van, azaz hoztam pár lap szóróanyagot, nem tudtam, hogy ilyen sokan lesznek, úgyhogy több emberre jut egy példány.

West úgy vette át a fénymásolt anyagot, hogy közben egyfolytában Daniel szemébe nézett.

– Tehát – fogott bele a magyarázatba a fiatal régész. – Témánk, mint tudjuk, a fedőlap ábrája, pontosabban a külső gyűrűbe írt képsor, melyről azt feltételeztük, hogy lefordítható szavakat rejt. Csinálnának egy kis helyet, kérem?

Daniel kiterítette az asztalon a két nappal korábban "beszerzett" csillagtérképet. Közben lopva O'Neilre pillantott, de az ezredesnek arcizma sem rándult.

– Ez a Kaszás csillagkép – folytatta a tablóra bökve. – Kicsit másképp rajzolták meg, de alapjában egyezik ezzel a kövön látható jellel. Az ábrasor tehát nem ismeretlen nyelvű szöveg, hanem csillagképek gyűjteménye.

– Egy pillanat, professzor – vetette közbe Dr. Meyers. – De nem ugyanúgy elképzelhető-e, hogy az az ábra a Pásztort jelenti?

– Vagy a Cepheust, vagy akár a Puppist – lódította Dr. Shore. – Nagyjából mind ugyanolyan alakúak.

Daniel elmosolyodott Ezek a kérdések alkalmat adtak neki egy kis felvágásra. A nagy halom dokumentum között keresgélve előhúzta Budge vaskos kötetét. Miközben fellapozta a keresett részt, tovább magyarázott:

– Nos, igen, ez a csillagtérkép a görög-római rendszer szerint ábrázolja a konstellációkat. A mi ábráink jóval régebbi keletűek, és az ókori egyiptomiak asztrológiai ismereteit tükrözik.

Daniel magasra emelve körbemutatta a nyitott könyvet.

– A régebbi rendszerben a csillagokat valamivel egyszerűbben kötötték össze. Figyeljék csak meg, hogyan jelenik meg ezen az égtérképen a Betelgeuze, a Kaszás legfényesebb csillaga. Láthatják, pontosan egyezik a kőtáblán szereplő ábrával.

Akik elég közel ültek, és látták a kisebb térképet, egyetértettek abban, hogy a két ábra valóban hajszálra egyezik.

– Namármost – folytatta Daniel –, ha nem tévedek, a fedőlap közepén kartusba foglalt csillagképjelek ebben a sorrendben egy címet adnak meg.

– Címet? – kérdezte Catherine. – Úgy érti, egy hely koordinátáit?

– Pontosan. A rejtély kulcsa a fedőlap közepén keresendő.

Daniel fogott egy darab krétát, és függőlegesen, egymás után felrajzolta a táblára a kartusban szereplő jeleket. Mikor újra hallgatói felé fordult, elégedetten vette tudomásul, hogy még O'Neil ezredes is előredől a székben, úgy figyel rá.

– A kartus nem más, mint egy térkép. Megadja nekünk azt a hét pontot, amire az úti cél meghatározásához szükségünk van.

– Hét pontot? – vonta össze a szemöldökét Dr. Shore.

Daniel kockát rajzolt fel a táblára, majd ponttal jelölte a kocka minden oldalát.

– Igen, ha ki akarunk jelölni egy célpontot a háromdimenziós térben, két ponttal tudjuk meghatározni a magasságát, kettővel a szélességét, és kettővel a mélységét. – Beszéd közben egyenként összekötötte a kocka szemben lévő oldalainak megjelölt pontjait, s így három, egymást metsző szakaszt kapott. – A kartus megadja ezeket a pontokat.

– Ez eddig hat pont, de maga hétről beszélt tette fel West a nyilvánvaló kérdést.

– Persze, a hat pont kijelöli az útirányt, de szükségünk van egy kiindulási pontra is.

– Nem szeretnék akadékoskodni – szólt közbe Dr. Meyers olyan hangon, amiből nyilvánvaló volt, hogy semmit sem szeretne jobban, mint akadékoskodni –, de a kartusban csak hat szimbólum van. Hol a hetedik?

Daniel nem akart hinni a fülének. Ha másnak nem is, Meyersnek mindenképp észre kellett volna vennie a hetedik jelet. Most könnyen porig alázhatta volna öntelt kollégáját, de úgy döntött, inkább eljátszik vele.

– Nagyra becsült kollégám arra gondol, hogy a laikus szem itt csak hat jelet lát. Mi, képzett egyiptológusok azonban felismerjük a hetediket. A kiindulási pontra utaló ábra ugyanis a várakozással ellentétben nem a kartuson belül szerepel, hanem itt lent, alatta.

Daniel meghúzta az elliptikus vonalat a hat jel körül, majd két krétahúzással fordított Y alakot rajzolt a kartus aljára. A kész rajz most úgy festett, mintha két lábon álló, ovális tükröt ábrázolna.

– Ez az alsó jel utal a kiindulási pontra. Azt a helyet ábrázolja, ahol a követ találták. – Daniel elkezdte lerajzolni az említett hieroglifát – Látják, két fura kis alak egy piramis két oldalán, fölötte napsugárral. Ez egyben a FÖLD szó régi hieroglifája. A napsugár Re istent jelöli.

Daniel várta a kérdéseket, hozzászólásokat, bármiféle reakciót. Ezek is undorodó arcot fognak vágni, és kimennek a teremből? Mindenki a táblára firkáit rajzra meredt, és igyekezett levonni a megfelelő következtetést a hallottakból. Mivel mindannyian tudták, mi volt a kő alatt, tisztában voltak a következő logikai lépéssel is. Természetesen Catherine szólalt meg először.

– Sikerült neki.

– Mármint micsoda? – csapott le Daniel.

Dr. Meyers azonban még mindig kételkedett.

– A szerkezeten nincs ilyen szimbólum – emlékeztette a többieket.

– De talán van egy hieroglifikus ekvivalense, vagy másféleképp ábrázolták.

Daniel felkapta a fejét.

– Szerkezet? Miféle szerkezet?

Catherine felállt, s először O'Neil ezredesre, majd West tábornokra nézett.

– Attól tartok, meg kell mutatniuk neki. Ő az egyetlen, aki kiigazodik rajta.

West tábornok O'Neilre pillantott, és úgy tett, mintha eltöprengene a dolgon. Valójában már akkor döntött, mikor Daniellel beszélgetett.

– Helyes, mutassák meg neki.

O'Neil Kawalsky felé biccentett. A főhadnagy a hátsó falhoz lépett, és kinyitott egy rejtett kapcsolószekrényt. Egy gombnyomásra az egész fal megmozdult, és hatalmas tolóajtóként félrecsúszott. Mögötte jókora kémlelő ablak tűnt fel, amely a tárgyalónál sokkalta nagyobb helyiségbe engedett bepillantást. Daniel egyszerre átérezte, milyen elképesztően hatalmas egy nukleáris rakétasiló. A föld alatti útvesztő a sok irodával és a büfével csak apró töredéke volt a siló teljes területének.

Az ablak mögötti helyiségben a legkülönbözőbb csúcstechnológiás gépeket, berendezéseket zsúfolták össze. A komputerekből, huzalokból, villogó érzékelőkből és acélrámpákból álló tájkép közepén ott díszelgett a hatalmas gyűrű maga.

Ugyanaz a titokzatos szerkezet, amelyet több mint hatvan évvel korábban Catherine szeme láttára ástak ki a porból a semmi közepén. Most úgy tűnt, a gyűrű egy végtelen, csillogó géprendszer központi egységeként működik.

– Ez meg mi az isten? – nyögte ki Daniel.

– A maga Csillagkapuja – felelte Catherine.

A fiatalember egy pillanatig úgy érezte, az új információ rázuhan a fejére, és az utolsó cseppig kiszorítja a vért az agyából. A több mint három embermagasságú vastag gyűrűt acéllemezekkel borított emelvényen helyezték el. A terem padlójáról széles rámpa vezetett fel az emelvényre és a gyűrű szájába. Most, hogy a szerkezetet megtisztították, jól látszott, hogy nem fémből van. Opálhoz hasonlónak tűnt, félig áttetsző volt, ugyanakkor szivárványba törte a fényt maga körül.

– Ezt az izét Egyiptomban találták? – kérdezte hitetlenkedve Daniel. Még jó pár kérdést szeretett volna feltenni, de West tábornok harsogó parancsa kizökkentette gondolatai közül.

– Vigyék le, és lássuk, felismeri-e a hetedik jelet. Mikor O'Neil az ajtó felé indult, West hozzátette:

– Maga maradjon, ezredes. Meg kell beszélnünk valamit.

Catherine Daniel és egy tucat érdeklődő kíséretében lement egy szűk csigalépcsőn, és belépett a "bódéba". Az ott dolgozó maroknyi technikust láthatóan meglepte a látogatók hirtelen inváziója féltve őrzött gépeik között.

Az elsötétített helyiség Danielt a houstoni űrkutatási irányító központra emlékeztette; mintha csak annak miniatűr változatába lépett volna. Most kezdte lassan megérteni, mire megy ki az egész játék. A nézelődők zöme a vastag plexiüveg kémlelőablak mellett csoportosult. Daniel már indult volna, hogy csatlakozzon hozzájuk, mikor Catherine megfogta a karját, és egy videoképernyőhöz vezette őt, amely közeli felvételen mutatta a Csillagkaput. A silóban elhelyezett kamerát a gyűrűnek arra a részletére irányították, ahol a Skorpió csillagkép szimbóluma volt a kristályfelületbe vésve.

A közeli kép megmutatta, milyen hihetetlenül precíz munkát végeztek a gyűrű készítői. Daniel láthatta a hét háromszög alakú aranyfoglalat egyikét is, benne a jókora darab faragott kvarckővel.

A monitor sejtelmes zöld fényében Catherine arca még öregebbnek és meggyötörtebbnek tűnt. A nő tovább magyarázott, s közben Daniellel leültek a képernyő elé.

– Ha nem is jöttünk rá, hogy a fedőkövön szereplő jelek csillagképekre utalnak, azt láttuk, hogy pontosan megegyeznek a szerkezetbe, a Csillagkapuba vésett szimbólumokkal. A gond az volt, hogy nem tudtunk a hetedik jelről. Lássuk, maga megtalálja-e. Mitch!

A nevezett álmos szemű, fiatal technikus volt, névtáblája szerint "M. Storey spec. ops. tech.". Catherine elmagyarázta neki, mi volna a kívánságuk.

– Nem gond, forgatunk egyet a keréken – felelte Mitch, és hosszú futamot zongorázott le a számítógép billentyűzetén. Néhány másodperc múlva a Skorpió eltűnt a képernyőről, s helyette a Kígyó tűnt fel.

Daniel a plexiüvegen keresztül a silóba pillantott. A Csillagkapu belső része elfordult, míg a külső, nagyobb gyűrű mozdulatlan maradt. A szerkezet aljánál, a belső gyűrűhöz kapocsra vagy satura emlékeztető berendezést erősítettek; annak motorral mozgatott gumikerekei forgatták el a gyűrűt. A képernyőn sorban jelentek meg a csillagképek szimbólumai: Mérleg, Pásztor, Szűz, Serleg.

A látogatók lassan mind a monitor köré gyűltek, és csendben várták a fejleményeket. Daniel hirtelen "Állj!"-kiáltásától mindenki összerezzent.

A fiatalember közelebb hajolt a képernyőhöz, és néhány másodpercig feszülten figyelte az alakzatot: egy háromszög volt, a tetején körrel. Azután felkapott egy fekete filctollat, és Mitch Storey nagy megrökönyödésére a képernyőn látható ábra fölé rajzolta a kartus alatt látott szimbólumot. Nyilvánvaló volt, hogy a két jel azonos. Épp csak annyira különböztek egymástól, hogy aki nem tudja, mit keres, ne fedezze fel a hasonlóságot.

– A Föld! – kiáltott fel Dr. Shore.

– Thaiassza! – tette hozzá Meyers.

– Heuréka – fordította Daniel.

– Egész idő alatt itt volt az orrunk előtt. Storey felhúzott szemöldökkel, értetlenül meredt a látogatókra.

Catherine számára azonban egyszerre minden világos volt. A helyiség végébe, a falra szerelt telefonhoz sietett, és fojtott hangú eszmecserébe kezdett West tábornokkal. A beszélgetés végeztével visszatért a többiekhez, és kiadta a parancsot.

– Próbáljuk ki.

A két egyszerű szó varázsigeként hatott: az addig csendes és nyugodt helyiség egy szempillantás alatt bolondokházává változott. Egy egyenruhás katona, harsogó hangon feladatokat osztott, a technikusok a szoba egyik végéből a másikba kiabáltak egymásnak a legfrissebb adatok után érdeklődve, a sorban egymás mellett álló hatalmas nyomtatók életre keltek, és sípolva-kattogva köpni kezdték az adatokat.

– Jól van, Mitch, megyünk vele egy próbakört szólt Catherine, és leült Storey mellé. Azután Dr. Shore felé biccentett, aki hangosan sorolni kezdte az első adag numerikus koordinátát.

Storey két fürge mutatóujjával begépelte a számokat, majd leütötte a bevitel billentyűt. A következő pillanatban a Csillagkapu belső gyűrűje forogni kezdett, és meg sem állt, amíg a legfelső pozícióba a Bika csillagkép ábrája nem került. A szerkezet – túlméretezett kombinációs zár módjára – hallható kattanással nyugtázta a mozdulatot. A legfelső követ átölelő aranyfoglalat két darabra vált szét, és félrecsúszott, szabad utat nyitva az öklömnyi kvarckristálynak a gyűrű középpontja felé.

– Egyes ékzár kinyit.

A kerék most az ellenkező irányba mozdult el, mígnem a kartusban szereplő második ábra, a Kígyó került a felső pozícióba. Ezúttal az egyik alsó ékzár nyílt ki, s egyidejűleg alacsony frekvenciájú bugás hangzott fel, mely a további zárak kinyitásával egyre intenzívebbé vált. A helyiségben hamarosan minden tárgy finoman remegni kezdett.

– Hármas ékzár kinyit – jelentette be Storey, majd Danielhez fordult: – Legyen szíves, fogja meg azt a bögrét.

Beszéd közben fel sem nézett a billentyűzetről. Daniel gyorsan megragadta az asztal széle felé araszoló bögrét.

– Ötös ékzár kinyit.

Ahogy egyenként bediktálták a "cím" koordinátáit a Csillagkapunak, és a hang lassan zúgássá erősödött, a helyiségben egyre feszültebbé vált a hangulat. Daniel magában sorolta a csillagképek neveit: Kígyó, Bak, Egyszarvú, Nyilas, Kaszás és végül a hetedik jel, a Föld.

– Hetes ékzár kinyit!

Amint a hetedik szimbólum is a helyére került, a remegés megszűnt, s helyette telt, mély hang töltötte be a helyiséget. Daniel kérdő pillantást vetett Catherine-re, mintha tőle várna megerősítést, hogy minden úgy zajlik, ahogyan kell.

De még mielőtt a nő válaszolhatott volna, egy második, magasabb hang hatolt át a biztonsági üvegen. Danielt valami okból nyugtalanította a bugás, és ismét kérdezni akart valamit.

– Csitt. – A nő ajkára szorította mutatóujját, és behunyta a szemét. – Hallgassa.

Felcsendült egy harmadik, majd egy negyedik hang, mindegyik egy árnyalatnyival magasabb frekvencián, mint az előző. Furcsamód az egyes hangok külön-külön is tisztán hallatszottak, annak ellenére, hogy hangzattá olvadtak össze. Daniel lassan megértette, s mire a hetedik, utolsó hang is megszólalt, már mosolygott. A gyűrű minden képzeletet felülmúlóan bonyolult, önmagában harmonizáló hangot épített fel. Nem zene volt, amit játszott, hanem maga a változatlan, vibráló gyönyör.

Azután valami még furcsább dolog vette kezdetét. A Csillagkapun körben elhelyezkedő kvarckövek, mintha a bűvös zenének engedelmeskednének, kígyózó vízsugárhoz hasonlatos fénynyalábokat bocsátottak ki magukból, melyek lassan a gyűrű közepe felé csorogtak. Szó szerint csorogtak, mintha valaki kerti locsolócsöveken folyékony fényt fröcskölne ki. Az alsó kövekből áradó sugárnyalábok semmivel sem viselkedtek másképp, mint a fentről lefelé és a vízszintesen indulók. Hét tekergő, fényes kötél nyújtózkodott a gyűrű középpontja felé.

– Szuper – dünnyögte Storey. Catherine és Daniel néma pillantással jelezték egyetértésüket.

A fényindák egyre nyúltak, majd összefonódtak, terebélyesedni kezdtek, és vékony higanyréteghez hasonló, hullámzó hártyát vonva kitöltötték a gyűrű által határolt kört.

A szelíd szépségű kép és a különös hang hatására a jelenlévőkön eufórikus hangulat lett úrrá. Az emberek egymásra néztek, és mosolyogva konstatálták a kellemes érzést. Egy pillanattal később azonban gyökeresen megváltozott a hangulat. A függőleges hártya sűrűbbé, vastagabbá vált, és örvénylő víztömeg módjára hullámzani kezdett. Felváltva domborodott ki előre-hátra, majd hirtelen robbanással óriási, hasas szélzsákká vált. Úgy tűnt, mintha az emberek arca után kapkodna. Akaratlanul is mindenki hátrahőkölt, sőt néhányan a földre vetették magukat. Valaki hisztérikusan kiabálni kezdett, hogy kapcsolják ki, de még mielőtt bárki reagálhatott volna, a gyűrű beszippantotta az energiacsóvát, és lélegzetelállító sebességgel kilőtte az ellenkező irányba. Robogó fényalagút, kétmillió mérföldes óránkénti sebességgel a pokolba zuhanó körkörös vízesés – valahogy így lehetett leírni a jelenséget. Csakhogy ez a vízesés nem lefelé zuhant, hanem vízszintesen, a siló fala felé, és sokkal távolabbi helyet vett célba, mint a pokol.

Mostanra az irányítószoba összes komputere hisztérikus villogásba kezdett, s a nyomtatók is mintha megőrültek volna. A technikusoknak ugyancsak meg kellett erőltetniük magukat, ha lépést akartak tartani a beérkező információtömeggel.

Catherine odakiáltott a kémlelő ablak mellett állóknak. Érdeklődött, hogy a Csillagkapu körül tartózkodó katonáknak nem esett-e bajuk. Szerencsére megnyugtató választ kapott.

– Vezérli saját magát! – kiáltott fel egy technikus a helyiség másik végében. Dr. Shore a padlón heverő kábeldzsungelen át, botladozva odasietett, hogy megnézze, mit talált. A technikus monitorán az univerzum részletes sematikus képe látszott. Villogó kék pont jelezte a Földet, ahonnan most kis piros X, lézer hajszálkereszt indult el, hogy a galaxist átszelve végül megállapodjon a képernyő legtávolabbi sarkában. Shore tágra nyílt szemekkel kiáltott Catherine felé:

– A Cirruszi Galaxisra irányul, egy holdra vagy valami hasonlóra, talán egy nagyobbfajta aszteroidára.

– A Cirruszi Galaxisra? – Daniel tűnődve vakargatta a fejét. – Az nem…?

– Az ismert világmindenség másik végén van? De igen. – Catherine zaklatott volt, de láthatóan élvezte a pillanatot.

Megszólalt a telefon. Storey úgy kapta fel, hogy közben egy másodpercre sem hagyta abba a billentyűkattogtatást. West hívta őket a fejük feletti helyiségből. A technikus némán hallgatta a tábornok parancsát, de arca egyre inkább hitetlenkedő kifejezést öltött.

– Hogy micsodát!? – fakadt ki végül, de hangja a következő másodpercben már egészen másképp csengett: – Igenis, uram. Igenis, azonnal, uram.

– Mi történt? – kiáltott felé Catherine az általános hangzavarban.

– Azt akarják, hogy küldjünk át egy szondát felelte Storey a döbbenettől elkerekedett szemmel.

– Szondát? – Catherine-nek fogalma sem volt, mire gondol West. Épp vissza akart hívni a tábornokot, amikor a kémlelő ablakon keresztül két katonát pillantott meg, akik hosszú gépkarral ellátott, jégszekrény nagyságú szerkezetet toltak a gyűrű szájába vezető rámpa felé. A förtelmes félkarú acélszörnyeteg, az un. Mobil Analitikus Laborszonda, azaz M.A.L.SZ., népszerű nevén Mam-lasz, úgy festett, mint a Mikulás szánjának XXIII. századi változata: tele volt aggatva miniatűr videokamerákkal, különféle mérőműszerekkel és papírvékonyságú radartányérokkal. Felszereléséhez tartozott még egy automata kémiai laboratórium, melynek segítségével a vizsgált bolygó atmoszférájáról lehetett adatokat nyerni. Az esetlen külsejű szerkezetet a Los Angeles-i Cal Techben tervezték; elkészítése háromévi munkába és több millió dollárba került.

Miközben a szondát előkészítették a nagy utazásra, 8-9 állig felfegyverzett tengerészgyalogos tűnt fel a silóban. Géppisztolyaikat lövésre készen tartva körülvették a Csillagkaput, és vártak. Daniel rosszallóan csóválta a fejét. Mitől félnek? Ki az ördög rontana be ide, hogy megzavarja kisded játékaikat? A katonai paranoia újabb eklatáns példája, gondolta.

Újra megszólalt a telefon. Ezúttal Meyers volt a legfürgébb.

– Itt Dr. Fred Meyers. Igen, tábornok úr. Igen, megfigyelünk mindenfajta forgalmat, ami a Kapun keresztül bonyolódik. Igen, uram, azt is fel tudjuk jegyezni.

Amint letette a kagylót, Meyers azonnal az egyik komputerpulthoz sietett, és magyarázni kezdett valamit az ott dolgozó technikusoknak. A jelenlévők többsége még mindig Catherine-t nézte, az ő utasítására várt. A nő neheztelt érte, hogy senki nem beszélte meg vele ezt a szonda-ügyet, mindazonáltal erőt vett magán, és bátorítóan nézett körül.

– Küldjük át, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. A technikusok vontatóláncra akasztották a szondát, és felnéztek a tárgyalóterem ablaka felé. West tábornok biccentett, jelezve, hogy indíthatják.

Amint a lánc, mozgásba lendítette a szerkezetet, a technikusok sürgősen félrevonultak. A szonda apró tank módjára döcögött felfelé a rámpán.

– Nem fog egyszerűen a falba csapódni? – fordult Catherine-hez Daniel.

– Nem hinném.

A fiatal régész a biztonság kedvéért néhány lépést hátrált, hátha Catherine mégis téved. Amint a szonda elérte a rámpa tetejét, az energiamező hullámot vetett, és az alagút beszippantotta a gépet. A következő pillanatban vakító fehér fény áradt szét minden irányba.

Mire a fény kihunyt, a szonda már nem volt sehol.

A látogatóba érkezett magas rangú katonatisztek üdvrivalgásban törtek ki, de hamar értésükre adták, hogy a kísérletnek még koránt sincs vége. Daniel döbbent tekintettel, magyarázatra várva meredt Catherine-re. Az idős nő mosolyogva viszonozta a pillantást

– Kezd izgalmas lenni, nem igaz?

– Most mire várunk? – Daniel látta, hogy a technikusok továbbra sem mozdulnak gépeik elől.

– Arra, hogy kiderüljön, tud-e a szonda adatokat küldeni a Kapun keresztül – magyarázta Meyers.

Eltelt egy perc, de semmi sem történt. Daniel Catherine-hez fordult, és suttogva megkérdezte:

– Mióta dolgoznak ezen a programon?

– A szerkezetet az apám találta Gíza közelében, amikor én még gyerek voltam, de az egyiptomiak csak '74-ben engedték kihozni az országból. Akkor meg az angoloktól kellett kikönyörögnünk, és amikor végre itt volt, rengeteg időbe telt, amíg sikerült pénzt szerezni a kutatásra.

– A Pentagontól. – Daniel hangjában tömény undor csengett.

Ezzel a megjegyzéssel érzékeny pontra tapintott.

– Kilencéves korom óta csak ennek a feladatnak élek – felelte Catherine ingerülten. – Több, mint ötven évig tartott, amíg megteremtettem a körülményeket ahhoz, hogy egyáltalán munkához láthassunk. Maga mit tett volna a helyemben?

– Valami bejött! – kiáltotta ekkor Dr. Shore. Most a technikusokon volt az izgatott kiáltozás sora. Minden szem Shore felé fordult, aki a Kapun át beérkező adatokat figyelte. Néhány másodperc múlva azonban a jel "halkulni" kezdett.

– Elveszítjük! Már csak harminc százalék. Már csak öt. – Mikor Shore bejelentette, hogy a jel elhalt, a Csillagkapu belső gyűrűje magától elfordult, és az alagút bezárult.

Catherine csatlakozott a Shore asztala körül gyülekező technikusokhoz. Daniel Storeyhoz fordult, és kérte, magyarázza meg, mi történik.

– A szonda adatokat küldött nekünk – felelte a technikus –, de beletelik pár percbe, amíg kibontják és dekódolják az üzenetet. Majd csak akkor derül ki, hogy van-e benne valami használható információ.

Vagy fél tucat technikus és Meyers az egyik számítógép körül sürgölődtek. A helyiségben egyre nőtt a feszültség, a várakozás izgalma mindenkit rabul ejtett.

Alig pár másodperc múltán Meyers felkiáltott:

– Megvan!

A helyiségben kitört a fiesta hangulat. Az emberek kurjongattak, a levegőt bokszolták, és mindenki mindenkivel összeölelkezett. Adatok! Adatokat kaptak a világmindenség másik végéből! Hónapokig tartó gürcölés után most végre megkezdődhetett az izgalmas tudományos munka. Meyers Danielhez lépett, és örömében majdnem átölelte – de végül csak kezet nyújtott neki.

– Gratulálok. Fantasztikus munkát végzett. Egy pillanattal később Dr. Shore csókokkal halmozta el a fiatalember mindkét orcáját.

– Maga egy zseni, tudja? Egy zseni!

Daniel mosolyogva viszonozta a bókokat. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna tudósokat ilyen boldognak. Mikor rátalált Catherine-re, félrevonta.

– Át akar menni ezen az izén, igaz?

– Igen. Pontosan erre készülök.

Miközben kimondta ezeket a szavakat, katonák masíroztak be a helyiségbe. Körülállták a nagykomputert, és ketten közülük, akik láthatóan jól kiismerték magukat, elkezdték összegyűjteni a kivehető merevlemezeket és elektronikus jegyzetfüzeteket. Magukhoz vettek minden információt, ami a Mamlasztól érkezett.

Eleinte az ünneplők többsége észre sem vette, mi folyik a szobában, vagy ha igen, fogalma sem volt, mit művelnek a katonák. A tengerészgyalogosok viselkedéséből azonban hamar kiderült, hogy nem pezsgőt bontani küldték őket. Dr. Meyers odalépett hozzájuk, és az arcukba sziszegte:

– Mit művelnek itt? Azonnal magyarázzák meg! Az ünneplés már kezdett heves szócsatává válni, amikor újra megszólalt a telefon. Catherine sietve felvette, majd egy pillanattal később elkiáltotta magát, ahogy a torkán kifért:

– Csend legyen! Csend! – Azzal visszatért a West tábornokkal folytatott beszélgetéshez. Olyan izgatottnak látszott, mint egy tizenhat éves lány, aki az első randevúját beszéli meg. Húsz másodpercen belül legalább tízszer mondta, hogy "Igen, értem", de az arca minden alkalommal sötétebb és sötétebb kifejezést öltött. Most már mindenki csendben, aggódva figyelte őt. Catherine végül letette a kagylót, és a többiek felé fordult.

– A tábornok úr azt mondta, büszkék lehetünk magunkra, és ő is nagyon elégedett a munkánkkal. Egyúttal közölte, hogy mind el vagyunk bocsátva. Ez innentől a katonák dolga.

Katonai titok

Daniel nem csatlakozott felháborodott kollégáinak kórusához, hanem egy ugrással a csigalépcsőn termett, és hamarosan már a folyosókat járta, West tábornok után kutatva. Helyette azonban O'Neil ezredesbe botlott, aki épp a tárgyalóteremből sietett kifelé.

– Mi az istent képzelnek maguk? – Daniel igencsak harcos kedvében volt. – Hónapokra elásnak itt egy csomó embert, aztán amikor végre kezd érdekes lenni a dolog, egyszerűen kirúgják őket!?

O'Neil alig hallotta Daniel szavait. West tábornokkal folytatott beszélgetése után túl sok minden kavargóit a fejében, de különben sem izgatta túlságosan a tudományos személyzet sorsa. E pillanatban pedig nem vágyott másra, mint hogy bezárkózzon az irodájába, és eltöprengjen a rákövetkező nap eseményein.

– Dr. Jackson – felelte higgadt, csitító hangon. – Köszönjük, hogy a munkájával hozzájárult az akció sikeréhez. A további eredményekről tájékoztatni fogjuk.

– Akciót mondott? Mikor mennek át? O'Neil ingerült pillantást vetett Danielre.

– A vonatkozó információk megfelelő időben nyilvánosságra kerülnek.

– Azt hiszik, titokban tudják tartani? Lefogadom, hogy a tudományos közvéleményt nagyon is érdekelni fogja ez a dolog.

O'Neil ezt már nem hagyhatta szó nélkül. Sarkon fordult, és lassan közeledni kezdett Daniel felé. Minden mozdulata felért egy halálos fenyegetéssel. Daniel nyelt egyet; érezte, hirtelen kiszárad a torka.

– Ki mondaná el nekik, professzor? Maga az egyetlen a tudóscsoportban, aki nem tett titoktartási esküt.

O'Neil olyan közel ment Danielhez, hogy majdnem rálépett a cipője orrára, és gúnyos udvariassággal folytatta.

– Maga elmondja nekik, Jackson professzor? Danielnek nem sok hiányzott hozzá, hogy összepisilje magát félelmében, de azért mindent megtett, hogy a higgadtságnak legalább a látszatát megőrizze.

– Ha arra kerül a sor, igen.

– Helyes. – O'Neil hangjából csak úgy sütött a gúny. – De előtte tegyen meg valamit. Holnap, amikor hazafelé utazik a buszon, és leszáll enni egy hamburgert, vegye meg a National Enquirer legfrissebb számát, és olvassa el a békafejű űrbébiről szóló cikket. Kíváncsi vagyok, elhiszi-e.

Daniel egy pillanatig elgondolkodott, vajon hogyan tudná meggyőzni a világot arról, hogy az Egyesült Államok hadserege ókori egyiptomi űrkompot rejteget egy coloradói hegy gyomrában.

O'Neil még be sem fejezte a példabeszédet, már tudta, hogy az esélye egyenlő a nullával. Senki sem hinne neki. Neki hinnének a legkevésbé.

– Óhajt még valamit, professzor úr? Daniel új taktikával próbálkozott.

– Higgye el, ezredes, szükségük van rám. A nyelvek, az óegyiptomi kultúra, a régészet – ez a szakterületem, és ehhez az akcióhoz kell valaki, aki mindehhez ért.

– Nagyra értékelem a tudását – felelte O'Neil –, de ebben a kérdésben már megszületett a döntés.

Ha a könyörgés sem segít, marad a hisztériázás.

– Erre az ügyre tettem fel az életemet, kockára tettem érte a jó híremet! Kíváncsi vagyok, maga mire tette fel az életét, ezredes!

O'Neilnek már a nyelve hegyén volt a válasz, de végül sikerült türtőztetnie magát. Helyette hideg, megvető pillantást mért Danielre.

– Szedje a holmiját, és tűnjön el a bázisról.

– Egy pillanat, Jack. Lehet, hogy szükségünk lesz rá.

O'Neil és Daniel egyszerre fordultak hátra. A tárgyaló ajtajában West feje jelent meg. A tábornok magához intette a két férfit.

Két perccel később, mikor Kawalsky eloltotta a villanyt, O'Neil és Daniel egymás mellett ültek a tévékészülék előtt. West utasítására végignézték a dekódolt képsort, amit a szonda küldött vissza a Kapun keresztül. A felderítő gép kamerája kőfalon pásztázott végig, míg végül feltűnt egy fényesen kivilágított körív – egy másik Csillagkapu.

– Állj – parancsolta West. – Kinagyítani.

A CD-lejátszót a tábornok asszisztense, Anderman hadnagy kezelte. Digitális korrekciót eszközölt a képen, majd kinagyította a gyűrű egyes részleteit. Daniel izgatottan felállt, és a képernyőhöz lépett.

– Ezek… ezek egészen más jelek.

– Ezért akartam megmutatni magának – bólintott a tábornok.

Anderman hadnagy további információkkal szolgált.

– A vizsgálati eredmények szerint a hely a Földhöz hasonló atmoszferikus adottságokkal rendelkezik. A légkör nyomása és hőmérséklete elviselhető, és ami a legfontosabb, tartalmaz oxigént.

West Daniel mellé sétált, és egyenesen hozzá beszélt:

– Tervezünk egy rövid felderítő akciót. Nem nagy ügy. A csapat negyedmérföldes körzetben átvizsgálja a vidéket, összegyűjt minden fellelhető információt, azután visszatér.

– Ha odaát vannak – magyarázta Anderman –, magának az lesz a dolga, hogy értelmezze a Kapura írt jeleket, és feltárcsázza az otthoni számot. Mint egy faxgépen.

– Egy a lényeg. – West pillantása Daniel szemébe fúródott. – Csak akkor küldöm át az embereimet, ha biztos vagyok benne, hogy vissza is tudom őket hozni. A kérdés az, hogy maga elboldogul-e a Kapuval odaát.

– Miért nem teremtik meg innen a kontaktust? – kérdezett vissza Daniel.

– Mert amint a csapat átért – magyarázta O'Neil –, a silót evakuálják és lezárják. Ki tudja, mi jön át ide a másik oldalról.

Daniel most már értette, mit kerestek a katonák a Kapu körül a szonda indításakor, és az is világos lett előtte, miért épp egy rakétasilóban került sor az egész vizsgálatra.

A fiatal régész eltöprengett. Ösztönei vadul biztatták, hogy mondjon igent, ígérjen meg a tábornoknak bármit, csak hogy eljuthasson arra a helyre, amit a villódzó képernyőn látott. Hirtelen úgy érezte, egész életében csak erre a pillanatra készült. Itt a lehetőség, hogy elutazzon egy ismeretlen, elfeledett világba – ha nem vállalja a veszélyes kalandot, az élete csonka és értelmetlen marad. De mi lesz a többiekkel? O'Neillel és főleg a jólelkű Kawalskyval… Az ő életüket nem teheti kockára csak azért, hogy kielégítse a saját kíváncsiságát. Még egyszer West tábornokra pillantott, aki kérdő tekintettel nézett rá.

– Igen, meg tudom csinálni – jelentette ki határozottan.

– Biztos benne?

– Tökéletesen.

West bólintott. Végigjáratta tekintetét a jelenlévő katonákon, s mikor mindegyikük jelezte egyetértését, kimondta a döntést:

– Helyes. Benne van a csapatban. Indulás holnap reggel, pontban hat órakor.

O'Neil gondolataiba merülve, mozdulatlanul ült egy összecsukható fémvázas széken. Feje felett 40 wattos izzó lógott. Azt a kilenc láb hosszú talajdarabot vizsgálta, amelyet a Langford expedíció emelt ki közvetlenül a Csillagkapu alól. A két torz kőszobor több mint tízezer éve egyetlen másodperc alatt épült bele a sziklába. Az izmos testek szinte tökéletes épségben maradtak fenn. Csupán a tudósok tettek kárt bennük: a régészek alaposabb vizsgálatra eltávolították a kezükből hosszú botjaikat, a genetikai szakértők pedig DNS-teszt céljára számos helyen mintát vettek a testükből. De különös fém koponyájuk megmaradt, s ez volt az, ami töprengésre késztette O'Neilt.

Mióta megérkezett a silóba és átvette a project irányítását, sok-sok hosszú órát töltött a félhomályos helyiségben, a hátborzongató fejdíszeket szemlélve. Ez volt az egyetlen lehetséges módja, hogy felkészüljön mindarra, ami a Csillagkapu túloldalán vár majd rájuk. Furcsa tükörként hatott rá ez a kép; saját végzetét, eljövendő halálának percét látta benne. Testének minden sejtje azt súgta, találkozni fog velük, szembekerül ezekkel a primitív harcosokkal. Kevesebb, mint 24 óra múlva csapata élén átlép majd a Kapu túloldalára, és akkor minden kiderül.

Nem tiszta ez a dolog. A szonda átjutott ugyan, de nincs rá semmiféle biztosíték, hogy ember is túléli az utazást. Ha nem is találkoznak ellenséges erőkkel, a sikeres visszatérésre akkor is igen kicsi az esélyük. És neki, O'Neilnek személy szerint még kisebb. A feladat, amit West rábízott, lényegében kamikaze-küldetés, de ő egyébként sem számolt azzal, hogy valaha is visszatérne. West tábornok emberei még ki sem léptek yumai házából, amikor már tudta, hogy ez lesz élete utolsó feladata.

Az előtte eltelt majdnem két évben O'Neil semmire sem vágyott jobban, mint a halálra. Élő zombivá vált, kiégett, megtört, üres emberi ronccsá. Nem egyszer töltötte meg a pisztolyt, nem egyszer tette hüvelykujját a ravaszra, de soha nem volt képes rá, hogy a mozdulatsort befejezze. Jól tudta, hogy Sarah belehalna a fájdalomba, s emellett vallásos meggyőződése sem engedte, hogy öngyilkos legyen.

Ez utóbbi érv nevetségesnek tűnhet olyasvalaki szájából, akinek ennyi kioltott emberi élet szárad a lelkén. O'Neil egy előkelő család fekete báránya volt. Lelkét gyerekkorától fogva zűrzavar és dühöngő vadság uralta. Mikor betöltötte a tizennyolcat, már harmadszor állt bíróság előtt. Egy jólelkű bíró akkor választás elé állította: vagy bevonul a hadseregbe, vagy letölt egy évet a Washington Állami Javítóintézetben.

O'Neil a Tengerészgyalogságot választotta. Szinte már az első napon kiderült róla, hogy rendkívül fegyelmezett és tehetséges katona. Mindössze húszheti szolgálat után saját kérésére átirányították az USA Tengerészgyalogság Quanticói Harci Kiképzőközpontjába. Ott megtanították rá, hogyan kell ellenséges területen titkos akciót végrehajtani, politikai gyilkosságot elkövetni, robbanóanyagokat előállítani és használni, vegyi fegyvereket készíteni egyszerű alapanyagokból, és kioktatták a túlélési technikákra.

O'Neil gyorsan fejlődött, és hamarosan bekerült a Kettes Ugrás nevű elit osztagba. Nem is volt gond vele, egészen addig, amíg el nem kezdték őt "családlátogatás"-okra küldeni. A politikai gyilkosságokat hívták így. O'Neil ekkor két fontos dologra jött rá saját magával kapcsolatban: hogy nagyon jó bérgyilkos, és hogy gyűlöli magát azért, amit csinál. Különösen, az viselte meg, ha tudta, hogy áldozata ártatlan. Mindazonáltal sosem panaszkodott, egyetlen pillantással sem árulta el érzelmeit. Hogy lelkiismeretét elnémítsa, inni kezdett, s végül odáig fejlődött, hogy sikerült minden érzelmét kiiktatnia. Társaitól a "Vudu" becenevet kapta, mert úgy tűnt, csak akkor kel életre, ha a Kettes Ugrás akcióba lép. Az így eltöltött hét év alatt minden, ami valaha élt benne, lelkének sötét, mély bugyraiban szunnyadt. Kívülről félelmetes harcosnak tűnt, aki helyett a tettei beszélnek. Belül viszont sivár volt és üres.

Ekkor ismerte meg Sarah-t. A lány épp akkor szerzett diplomát egy környékbeli jezsuita főiskolán, és tanárnőként a bázison kapott állást. Közös barátaik mutatták be őket egymásnak; viszonylag gyorsan összemelegedtek, bár senki nem értette igazán, mi vonzót találhat az üde, fiatal lány a visszahúzódó, mogorva tizedesben. Sarah-t elbűvölte a fiú, sőt megkacagtatta. Nemsokára már nap, mint nap találkoztak, és két évre rá Sarah bejelentette, hogy állapotos.

O'Neil tajtékzott a dühtől. Azzal vádolta a lányt, hogy szándékosan esett teherbe, így akarja őt házasságra kényszeríteni. Sarah válaszul összecsomagolt, és elutazott Bostonban lakó szüleihez. Tíz perccel az után, hogy elment, O'Neil kénytelen volt megállapítani: túlságosan is beleszeretett a lányba ahhoz, hogy most meghátráljon.

Rá három napra, egy viharos estén megjelent a szülők háza előtt, és addig üldögélt a kocsijában, míg Sarah végre hajlandó volt kijönni és beszélni vele. Hat órán keresztül vitatkoztak a Ford párás ablakai mögött. Hajnali fél ötkor aztán bementek a házba, és felkeltették Sarah szüleit. O'Neil bemutatkozott, és megkérte a lányuk kezét. Házasságuk tizenhárom éve alatt a férfi egyet sem szegett meg az ígéretek közül, amit azon az esős éjszakán tett.

Azon az utolsó yumai napon sem feledkezett meg a fogadalmáról. A ház ajtajában álltak, Sarah hisztérikusan sírt. Még egyszer utoljára megpróbálta kinyújtani a kezét férje felé, még egy utolsó kísérletet tett rá, hogy felébressze benne az embert. O'Neilnek ekkor eszébe jutott az ígérete, hogy szeretni és óvni fogja Sarah-t élete végéig, így is tett, és az élete most véget ér.

Egy percig meredten állt. Mondani akart valamit, el akart köszönni Sarah-tól, de a szavak sűrű masszává váltak a torkában. Végül némán megfordult, és otthagyta az asszonyt.

Mikor West rátalált a félhomályos, fűtetlen helyiségben, O'Neil már több mint fél órája meredt a kővé vált tetemekre.

Fel sem pillantott, mikor a biztonsági ajtó kinyílt. Úgyis tudta, hogy West az, és őt keresi.

– Hideg van – jegyezte meg a tábornok, és O'Neil mellé lépett.

– Azt hittem, egyedül leszek – szólalt meg nagy sokára az ezredes.

– Úgy is lesz – bólintott West. – Ha a csapat végzett a felderítéssel, és visszatért, nem lesz ott más, csak maga, Jack.

O'Neil az ellenkezés szándéka nélkül, csak mintegy mellékesen jegyezte meg:

– Minél többen megyünk át, annál könnyebben előfordulhat, hogy valami félresikerül. És Jacksonnal gond lehet. Van esze, és ha rájön, mire készülünk, nem fog együttműködni.

– Maga majd gondoskodik róla, hogy ne jöjjön rá.

Aznap délután, sőt egészen késő éjszakáig a siló irodaszárnyának steril folyosói főiskolai kollégiumra hasonlítottak a vakáció első napjának előestéjén. Az ajtók egytől egyig tárva-nyitva álltak. Könyvekkel teli ládák és személyes holmikkal telezsúfolt bőröndök hevertek szanaszéjjel, a helyiségek távozó lakói ezek között ténferegve búcsúzkodtak. Volt, aki dühöngött, de legtöbben csak szomorúak voltak, hogy el kell menniük. Sokuknak fogalmuk sem volt róla, mit hoz számukra a jövő. Daniel temperamentumát ismerve senki sem csodálkozott rajta, hogy a fiatal régész nem töri ki a nyakát, hogy elérje az utolsó buszt, ami a denveri repülőtérre indul. Miután Meyers és Shore bementek hozzá elbúcsúzni, Daniel becsukta szobája ajtaját, és készülődni kezdett.

Belebújt a Kawalskytól kapott olajzöld egyenruhába. Éppen az utolsó gombbal bíbelődött, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Catherine.

– Azt hittem, nem szeret utazni – jegyezte meg a nő fáradt mosollyal.

– Túl fogom élni.

Daniel örült, hogy Catherine bejött hozzá. Nyugtalan volt, nem tudta mit fog szólni a nő, ha megtudja, hogy ő is részt vesz az akcióban. Nem olyan régen ismerték még egymást, de Daniel szerette és tisztelte Catherine-t. Fájt volna neki, ha a nő úgy érzi, elárulta őt.

Catherine a legközelebbi székhez lépett, és megkönnyebbülten lerogyott rá.

– Úgy vettük észre – szólalt meg kellemes svéd akcentusában –, hogy a szonda néhány üveg alkatrésze összetört az utazás során. Biztos, ami biztos, rendeltem a Légierő műhelyében egy ólomtokot a szemüvegének. Hatra elhozzák.

Danielt már a gondolat is nyugtalanította, hogy szemüveg nélkül kell utaznia. Lelki szemei előtt már látta magát, amint vaksin botorkál egy idegen bolygón, és ez nem volt túl üdítő kilátás.

– Köszönöm, igazán… ohm, figyelmes.

– Nincs mit. Majd csomagolok egy kis uzsonnát is – gúnyolódott Catherine a saját rovására.

Daniel elmosolyodott.

– Elgondolkoztam azon, amit odalent mondtam. Tudja, arról, hogy pénzt fogadott el a hadseregtől. Sajnálom, hogyha…

– Ez most nem fontos – vágott a szavába Catherine. Felállt, átvágott a szobán, és megállt

Daniel előtt. – Ott voltam, amikor Egyiptomban kiásták a gyűrűt. Már akkor tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni – hogy sor kerül egy nagy utazásra. Akkor persze még azt hittem, hogy én leszek az, aki vállalkozik rá. De megöregedtem, és így magának kell elmennie helyettem.

Daniel felelni akart, de Catherine egy mozdulattal csendre intette.

– Örülök, hogy így történt. Ha már én nem mehetek el, azt akarom, hogy maga legyen ott helyettem.

Tarkójához emelte a kezét, és leakasztotta a nyakából a medált, amit Daniel mindig látott nála.

– Ezt a Csillagkapuval együtt találtuk – magyarázta. – Nekem mindig szerencsét hozott.

Daniel a kezébe vette az ősi aranylemezt, és a tenyerében forgatva vizsgálni kezdte.

– Ez Re szeme. Rendkívül ritka és nagyon értékes darab. Nem fogadhatom el.

Catherine a fiatalember arcára tette a kezét.

– Hozza majd vissza nekem – mondta, és menni készült.

– Várjon egy percet. – Daniel a komputerhez sietett, és felkapta az egyiptomi nőt mintázó szobrocskát, amely úgy simult tenyerébe – s erre később is megesküdött volna –, mintha testének szerves részét képezné, akár egy hatodik ujj. – Igaza volt, valóban a Krisztus előtti XIV. századból származik. Kérem, vigyázzon rá, amíg távol vagyok.

Catherine mosolyogva vette át a bronzszobrocskát, majd kifelé menet még egyszer visszafordult.

– Bon voyage!

Daniel nyomban eltüsszentette magát.

Az evakuáció

Az expedíciós csapat tagjainak 05:45-kor kellett gyülekezniük a központi siló előtt. Kawalsky, akire a felszerelés végső ellenőrzését és az utolsó instrukciók kiadását bízták, korábban érkezett a találkozóhelyre. Nagy meglepetésére ott találta Danielt, aki a folyosón ült, és egy könyvet olvasott. A fiatalembert nyugtalanította a rá váró nagy utazás, nem tudott aludni, így majdnem az egész éjszakát a fellelhető legrégebbi hieroglifák tanulmányozásával töltötte. Megpróbált megjegyezni belőlük, amennyit csak tudott. Most, hogy a folyosón üldögélt, pontosan akkora rendetlenség vette körül, amekkorát egyórai ott-tartózkodás után mindenütt produkált.

– Mit képzel, Jackson, hová megyünk? Könyvtárba? Takarítsa el innen ezt a szemetet.

Kawalsky már beleélte magát a harcos kalandba, és azt várta, hogy Daniel az első szóra ugrani fog. A régésznek azonban esze ágában sem volt hagyni, hogy egy katonai iskolában nevelt izomagyú bunkó, akinek fogalma sincs róla, milyen fontosak lehetnek még ezek a hieroglifák, csak úgy parancsolgasson neki. Az utazási allergiától duzzadt szemével felpillantott a főhadnagyra, és szótlanul kifújta az orrát. Kawalsky remegett a dühtől, de úgy döntött, inkább kíméli az idegeit, és nem vitatkozik tovább. Jókora borítékot dobott Daniel ölébe, és továbbállt.

A boríték azt a lapos ólomdobozt tartalmazta, amely Daniel szemüvegét volt hívatott megvédeni a vibrációtól. Mellette egy rövid levél is volt Catherine-től: "Ugye megmondtam, hogy csomagolok egy kis uzsonnát?" Valóban, a boríték alján öt darab Fifth Avenue márkájú csokoládés szelet lapult.

Időközben további két katona jelentkezett Kawalskynál: Feretti és Brown. Daniel emlékezett az arcukra; aznap reggel látta őket, mikor a bázisra érkezett. Feretti agilis természetű ember volt, bozontos szemöldöke szinte pillanatnyi szünet nélkül járt fel s alá. Nyugtalanságát állandó izgés-mozgásban élte ki, folyton a zsebében kotorászott, nézett erre-arra, mindent alaposan megfigyelt. Úgy tűnt, testi-lelki jó barátok Brownnal, pedig aligha lehetett elképzelni két náluk különbözőbb embert. Brown lomha mozgású, higgadt fickó volt, külseje után ítélve nem túlzottan alkalmas az efféle küldetésre. Daniel nem találhatta ki, hogy elsőrendű légköri fizikus és mellesleg kirobbanó temperamentumú bluesgitáros, aki Danielhez hasonlóan a Berkeley-n szerezte a diplomáját.

Ami azt illeti, Danielnek nem sok esélye volt rá, hogy valaha is közelebbi kapcsolatba kerüljön bármelyik társával. Azoknak ugyanis szilárd elhatározásuk volt, hogy szóba sem állnak vele. A bázison az a hír járta, hogy Jackson egy pofátlan civil, aki a politikai összeköttetései révén bírta rá Westet és O'Neilt, hogy vegyék be a csapatba. Magára valamit is adó katona nem kvaterkázik egy ilyen nyálas alakkal. A kimondatlan terv az volt, hogy Jacksonnak ott tesznek keresztbe, ahol csak tudnak.

Daniel fogta az adást, és visszatért olvasmányához. O'Neil 5 óra 44 perc 45 másodperckor fordult be a sarkon. Az ő egyenruháját fekete baszk sapka egészítette ki, így könnyű volt megkülönböztetni a többiektől. Amint megjelent, a hat katona felsorakozott, vigyázzba vágta magát, és tisztelegve köszöntötte. Daniel, a hetedik, a sor végére állt, és igyekezett a lehetőségekhez képest alkalmazkodni társaihoz.

O'Neil rezzenéstelen arccal megállt előttük, és egyetlen kérdést tett fel:

– Kinek van valami mondanivalója indulás előtt?

Senki nem felelt. Az ezredes a katonák sorfala elé lépett, és sorban mindegyiküknek a szemébe nézett. Ekkor…

– Aa-pszi!

A katonák egytől egyig Daniel felé fordultak, aki az orrát törölgette a mellékhelyiségből lopott vécépapírral.

– Helyes. Indulás. – O'Neil feltárta a Bódéba vezető lengőajtót, és belépett.

Míg előző nap minden monitorra jutott egy ember, most csak ketten voltak az egész helyiségben: Storey és egy másik technikus. A többiek vagy már elhagyták a bázist, vagy épp akkor voltak indulóban. West tábornok nem tréfált: mikor a csapat a Csillagkapu elé lép, a silónak már teljesen üresnek kellett lennie.

O'Neil egy bólintással jelezte, hogy a különítmény készen áll. Storey mikrofonba beszélt, hogy mindenki hallhassa, aki még a silóban tartózkodik:

– Előkészítő művelet indul.

Mikor a csapat elvonult Storey mellett, a technikus tekintete találkozott Danielével. Storey, mint a tudományos gárda tagjainak többsége, vegyes érzelmekkel viseltetett a fiatalember iránt. Egyfelől örült, hogy legalább egyvalaki bekerült közülük a különítménybe, másfelől viszont a guta kerülgette, hogy épp Danielre, erre az idegesítő, arrogáns vakarékra esett a választás. A technikus tehát némileg vonakodva emelte feltartott hüvelykujját a fiatal régész felé.

A csapat bevonult a silóba, és megállt a gyűrűhöz vezető rámpa tövénél.

– Állandó kamera bekapcsol – hallatszott a hangszóróból.

Daniel megnyalta kiszáradt ajkait, és nyelni próbált. Vajon tényleg van valami a másik oldalon? A szonda sértetlenül átért, de ő nem fémből van. És ha valami balul sül el? Mi van, ha a Kapu személyiségeket nem képes újra összerakni?

Ebből a szemszögből nézve a gyűrű még nagyobbnak és sokkal, de sokkal fenyegetőbbnek tűnt. Amíg a technikusok az utolsó paramétereket is beállították a számítógépeken, a csapat némán, megkövülten várakozott. Azután Storey hangja szólalt meg a hangszórókból, ahogy beolvasta a koordinátákat.

– Bal 11,392.

Majd miután a gyűrűn a Bika került a legmagasabb helyzetbe:

– Jobb 148,002.

Daniel érezte, hogy gyomra a torkába kívánkozik. Ismét felhangzott a Csillagkapu hátborzongató zenéje. A fénypatakok csordogálni kezdtek a kvarckristályokból, és lassan kialakult a finom, selyemfényű energiahártya. Mikor a hetedik jel is a helyére került, és a robajlás szerű zaj megremegtette a siló berendezését, a csoport távolabb húzódott a Kaputól. Ekkor az energiamező megvastagodott és fortyogni kezdett, mígnem kiloccsant a gyűrűből és vadul a helyiség légterébe csapott. Egy fél másodpercig a magasban lebegett, fittyet hányva a gravitációnak, majd a világűr vákuuma beszippantotta, és megszületett a kísérteties fényalagút. A fülsiketítő robajlás is megszűnt, s a Csillagkapu építgetni kezdte a páratlan harmóniát.

A technikusok felszereléssel megrakott kézi targoncát toltak a rámpa aljához. O'Neil ujjával rábökött Kawalskyra és egy másik katonára. Azok a targoncához léptek, feltolták azt a rámpán, és otthagyták mindössze néhány lábnyira a gyűrű tátongó szájától. Mire a hatalmas orgonán megszólalt a tizenkettedik hang, már minden készen állt.

Az egyik technikus O'Neilhez lépett, a targoncára mutatott, és mondott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Daniel érthesse. O'Neil bólintott, és kezet rázott a férfival. Ezután a két technikus futva, elindult a biztonsági ajtó felé, amely hamarosan bezárult mögöttük.

– Befejező művelet indul.

A hangszóróból ismét Storey hangja szólt.

– Kéz- és lábtörést – tette még hozzá, mielőtt ő is elindult a felvonó felé.

O'Neil megfordult, és felnézett a tárgyalóterem ablaka felé. Daniel követte a tekintetét, és látta, amint West tábornok felveszi azt a mikrofont, amely a siló összes hangszórójával összeköttetésben állt.

– Végső evakuáció – szólt a tábornok, és közelebb lépett a kémlelő ablakhoz. Lenézett a csapatra, egyszerű tisztelgéssel elköszönt tőlük, majd a kijárat felé indult. Az ablak előtti védőfal eközben lassan összezárult.

A rámpa tetején álló két ember O'Neilre függesztette tekintetét, aki egy ujjmozdulattal parancsot adott a targonca indítására. Brown megnyomott egy gombot a kezében tartott távvezérlőn, mire a kiskocsi elindult. Az orra hamarosan elérte az energiamezőt, s ekkor az egész kocsi atomjaira bomlott, és irtózatos sebességű fénycsóvává vált. A másodperc tört része alatt lezajló metamorfózis láttán az utazásra készülőket a rémület hulláma öntötte el.

Kivéve egyvalakit. O'Neil még egy futó pillantást vetett embereire, majd nyugodt, laza léptekkel elindult felfelé a rámpán, és belépett az örvénylő fényzuhatag fehéren tátongó szájába. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha hirtelen megállna, majd sebessége több milliószorosára növekedett, és az ezredes eltűnt.

Kawalsky parancsára a csapat második tagja, Rogalla is elindult, hogy megtegye az utolsó tíz lépést. A katona habozva közeledett a fény felé, igyekezett minél óvatosabban belemerülni. Daniel felnyögött; elképzelte, miként festene, ha a fél ember átsuhanna a távoli galaxisba, míg a másik fele a silóban maradna. Szerencsére azonban a gyűrű hullámzó energiamezője gyorsan kinyúlt Rogalláért, elborította, és elvitte egészben.

Kawalsky sorban a fénybe küldte a rámpa aljánál állókat. Eltűnt Feretti, majd Brown is semmivé foszlott. Most már csak Daniel és Kawalsky maradtak. A főhadnagy intett, hogy ő megy utoljára, de Daniel mozdulni sem bírt.

– Ne lacafacázzunk – horkant fel Kawalsky, és példamutató elszántsággal beleugrott a gyűrűbe. Egy pillanatig a levegőben lebegett, mintha a fényhez szögezték volna, majd az energia beszippantotta, és már nyoma sem volt.

Daniel óvatos léptekkel elindult felfelé a rámpán, mígnem már csak centiméterek választották el az örvénytől.

A silót ekkor mély, visszhangzó dörrenés zaja járta át. Magasan Daniel feje fölött bezárultak a hatalmas betonkapu szárnyai. A fiatalember most már egyes-egyedül volt az óriás építményben, mint egy piramisába zárt ifjú fáraó.

Daniel behunyta szemét, és előrelépett.

A Kapu túlsó oldala

Alighogy Daniel betöltötte tizenkettedik életévét, nevelőapja rábeszélte, hogy próbálja ki képességeit a Pop Warner amerikai futball-csapatban. A jó szándékú pótszülő nem sejtette, hogy ezzel élete egyik legnagyobb baklövését követi el. A gyerek ugyanis rögtön az után lemondott a sportolói karrierről, hogy az első edzés kezdetén megcsináltatták vele a "vesszőfutást". Rögtön sejtette, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha át kell rohannia a nála jóval termetesebb csapattársainak sorfala közt, akik ráadásul furcsamód a kezükben szorongatták a lábszárvédőjüket. Mikor az edző a sípjába fújt, Daniel odalépett hozzá, és megkérdezte: "Erre mi szükség van?" Az említett edző, aki lényegében egy nagy, vörös, ordító arc volt, rövid úton meggyőzte a vonakodó fiút, hogy a mazochista mutatvány igenis szükséges. Danielnek tehát el kellett szenvednie, hogy a többiek hülyére pofozzák. Az incidensnek csupán az ad jelentőséget, hogy ez volt a fiatalember egyetlen olyan testi élménye, amely némileg előkészítette a rá váró mellesleg sokkal kimerítőbb – utazást a Csillagkapun keresztül.

Mikor a szeme megérintette a fényküszöböt, azonnal az az érzése támadt, hogy a siló falai zuhanva közelednek felé, olyan gyorsan, hogy reagálni sincs ideje. Mire egyet pislogott, már rég kívül volt a Föld légkörén, és egyre gyorsulva, néma, irányíthatatlan forgásban, vakon suhant a csillagok közti sötét űrben. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha hason csúszna, majd az energiamező egy csavarintására átbukfencezett a fején, és attól fogva szédült súlytalanságban repült, s csak annyit érzett, hogy néha hozzásimul az alagút falához.

Elszáguldott valamiféle csillagnyaláb mellett, s a felvillanó fényben meglátta saját lábát, amint több mérföld hosszúságúra kinyúlva suhan előre. Azután megint átbukfencezett, s most már fejjel előre zuhant egy hatalmas bolygó felé. Rémülten felordított, de hang nem jött ki a torkán. Becsapódott az égitestbe, majd a másik oldalon távozott, s attól fogva újra a világító falak között repült, eszeveszett forgásban. Aztán megérkezett.

Mintha apró darabokra szaggatták volna. Először a jobb lábfeje vált láthatóvá, majd a bal keze. Azután az orra hegye s a rémülettől még mindig eltorzult arca jelent meg. A darabok egy pillanatig árván lógtak a Csillagkapu aljában, majd folyamatosan megérkezett a többi molekula, és kitöltötte a hézagokat.

Mikor végre újból egészben volt, a gyűrű kitaszította magából, mint valami feleslegessé vált csomagot. Finom zúzmarával borítva érkezett le a kemény kőpadlóra. Később, mikor elgondolkodott a dolgon, arra következtetett, hogy a jégréteg teste molekuláris rekonstrukciójának mellékterméke lehetett. A mikrohullámú sütő a molekulák mozgását intenzívebbé téve növeli a tárgyak hőfokát, a Csillagkapu pedig analóg módon "lefagyasztja" a szállítmányt a rekonstrukció pillanatában. Kevesebb, mint egy századmásodpercig Daniel testének atomjai tökéletesen mozdulatlanok voltak, s ezalatt képződött rajta a vékony jégréteg.

A reszkető, szédült Daniel nem tudta kontrollálni az esést. Tehetetlenül kizuhant a gyűrűből, és úgy puffant a földre, mint egy zsák, bár korántsem ütötte meg magát annyira, mint ha elsőként érkezett volna. Ekkorra ugyanis már az egész csapat ott feküdt egy kupacban a felszerelést szállító targoncán, közvetve pedig a Kapu lábánál kezdődő lépcsőkön. Jó pár másodperc telt el, míg az első közülük, a bikaalkatú Kawalsky kiverekedte magát a kábulatból, és felült. Mikor a táncoló karikák eltűntek a szeme elől, körülnézett a teremben. Társai úgy festettek, mint egy tömegmészárlás áldozatai. Közvetlenül mellette a jégbe fagyott Daniel feküdt, szájánál jókora kupac hányadékkal.

Daniel első élménye az volt, hogy nem kap levegőt. Kétségbeesésében ösztönösen mászni kezdett vissza a fény felé, hogy visszatérjen az Anyaföld oxigénburkába, mielőtt még megfulladna. Ekkor két vasmarok szorítását érezte a karján.

– Jól van, Jackson?

Kawalsky ülő helyzetbe segítette Danielt, majd a feje fölé emelte két karját, mire Daniel újra lélegzethez jutott. Az új atmoszféra hideg levegője a tüdejébe áramlott, s a szúró érzés arra késztette, hogy kinyissa a szemét. A következő pillanatban köhögni kezdett. A zúzmara hidege ruháján keresztül a húsába vágott. Megborzongott, úgy érezte, mintha ezer tű szurkálná a testét.

Lassan kitisztult a feje, már tudta, kicsoda és hol van. Levette tekintetét a Csillagkapuból áradó fényről, és meglátta a többiek homályos, mozgolódó körvonalait.

Az utazás korántsem olyan volt, mint várta. Persze nem valamiféle romantikus Superman repülésre számított – de azért arra sem, hogy a saját hányadékában ébred.

– Mindenki egy darabban van? – nézett körbe Kawalsky.

A többnyire még kába, szédelgő katonák igenlően morogtak, csak Feretti hadnagy volt vicces kedvében.

– Ez jó móka volt, fizessünk be még egy menetre!

A nevetés, szúró fájdalommal járt. A csapat tagjai lassacskán felültek, vagy aki tudott, lábra állt. Köhögve, remegő testtel gyülekeztek a targonca mellett. Miközben O'Neil kiadta az első utasításokat, a Kapu belső gyűrűje forogni kezdett, majd hangos kattanás kíséretében hirtelen megállt, és a helyiség sötétbe borult.

– Nyomás, hölgyeim, lássunk munkához csendült O'Neil hangja. – Első fázis. Csak a legszükségesebbeket.

Éles reccsenés hallatszott. A fáklya az ezredes kezében sziszegve lángra lobbant, és narancsszín fénykörbe vonta a csoportot. A katonák előre koreografált precizitással láttak neki, hogy előkeressék az első felderítő expedícióhoz szükséges eszközöket. Kawalsky feltört egy újabb fáklyát, és magasra tartotta. Daniel Freemant figyelte, aki szakértő mozdulatokkal összeállított egy speciális videokamerát. Brown eközben miniatűr radartányért szerelt fel egy hátizsák méretű berendezésre, amely műszaki adatok gyűjtésére szolgált. Amíg a katonák az előkészületekkel foglalatoskodtak, Daniel kisétált a fáklyák fényköréből, és a legközelebbi falhoz lépett.

A helyiség magas falú, fekete márványdoboz volt. Daniel tenyerével végigsimított a csiszolt kőfalon. A mesterien metszett és összeillesztett köveken írásnak nyoma sem volt. A fiatalember még mélyebbre hatolt az árnyékba, Braille módszerével olvasva az üres falakat.

A csoport többi tagja ez alatt végzett a szerelési munkákkal, s már mind indulásra készen álltak. Feretti, Perot és Reilly kezében egy-egy erős fényű lámpa gyulladt; sugaraik egymással kardozva szabdalták a terem sötétjét. A csoport egy jókora ajtónyílás felé tartott, mely látszólag az egyetlen kijárat volt a helyiségből. O'Neil behajította fáklyáját az ajtón túli sötétbe, és szemügyre vette a következő helyiséget, mely rövid folyosó volt.

Úgy tűnt, tiszta a levegő. Az ezredes intett Ferettinek, hogy kapcsolja be a kamerára szerelt reflektort.

– Feretti, maga megy előre. Első csapat, indulás.

Feretti, fegyverét lövésre készen tartva belépett a folyosóra, nyomában Brownnal és egy harmadik katonával.

– Kawalsky, maga és Freeman hátulról fedeznek minket. Reilly, maga velem jön. – Azzal ők ketten is eltűntek a sötétben.

Kawalsky úgy nézett körül, mintha elvesztett volna valamit.

– Gyerünk, Jackson – mordult fel fojtott hangon, mire Daniel felhagyott a fal vizsgálatával, és kibotorkált az ajtón.

Néhány yard után a folyosó egy katedrális apszisához hasonló teremmé szélesedett. Daniel addigra utolérte Freemant. Ekkor észrevett valamit. Se szó, se beszéd megragadta a kamera reflektorát, és a fénykört a földre irányította.

Ő és Freeman egy 12 láb átmérőjű kör szélénél álltak. A padlóba ágyazott korong fémesen csillogott: úgy tűnt, rézből van. Freeman Danielre nézett, és vállat vont. Alig tettek meg további két lépést, amikor a régésznek újabb ötlete támadt. Ismét a kamera után nyúlt, és ezúttal a mennyezet felé fordította. Gyanúja beigazolódott: a plafonba, pontosan az alsó fölött, ugyanolyan korong volt vágva. Daniel töprengve meredt a mennyezetre, mígnem Freeman, akinek semmi kedve nem volt hanyatt esni, ingerülten lerázta magáról a kezét, és továbbindult. Addigra azonban Daniel már szinte biztos volt benne, hogy a korongok nem rézből vannak.

A katonák óvatosan nyomultak előre a sötét folyosón, készen arra, hogy a veszély legapróbb jelére fedezékbe húzódjanak. Végül baj nélkül elérték a Nagy Galériát. A hatalmas kamra falait csiszolt kőlapok fedték. Danielnek, nem tudta, miért, ismerősnek tűnt ez a hely. A falak mentén díszes oszlopok emelkedtek a magasba, mintegy aládúcolva a kőmennyezetet. A csapat útja most felfelé vezetett: az óriási galéria padlóját enyhén emelkedő szögben fektették le. A páratlan látvány hatása alól még a szenvtelen O'Neil sem tudta kivonni magát, bár közben egy pillanatra sem feledkezett meg az elsődleges célról, vagyis hogy megtalálják a kijáratot. A csapat minden egyes tagja törpének érezte magát a gigantikus kamrában.

A zseblámpák a Nagy Galéria végében meredek rámpa halvány körvonalait világítottak meg. A feljáró újabb terembe vezetett. Daniel, akinek nem volt más dolga, mint hogy szemlélődjön, ennél többel nem is törődött. Amíg, állig felfegyverzett társai kizárólag az esetleges támadás visszaverésére összpontosítottak, ő úgy érezte, mintha a régészek nirvánájába került volna. Közben egy pillanatra sem szabadult a hátborzongató érzéstől, hogy valahonnan ismeri ezt a helyet. Abban biztos volt, hogy nem dejá vu-ről van szó; csupán nem "ugrott be neki", mire emlékezteti a monumentális építmény.

Feretti, aki időközben felért a rámpa tetejére, hirtelen hasra vetette magát. A mozdulat láncreakciót váltott ki a katonák között; alig egy másodperc múlva már mind hason feküdtek. Daniel még fel sem fogta, mi történt, amikor Freeman már kikapcsolta a kamera lámpáját, és a földre vetette magát. Minden szem Ferettire szegeződött, aki lassan felemelkedett, de épp csak annyira, hogy szemügyre vehesse a következő terem belsejét. Majd, anélkül, hogy hátranézett volna, intett a többieknek. Daniel azonnal indult volna tovább, de Freeman megragadta a bokáját.

– Nem magának szólt, fafej. Maradjon veszteg. O'Neil némán előreszaladt a rámpa aljáig, és felkúszott Feretti mellé. Röviden megvitatta vele a helyzetet, majd jelt adott a többieknek az előrenyomulásra. Daniel Freemanre nézett, aki bólintott, hogy mehet. Mikorra mindenki felért a rámpa tetejére, Feretti már mélyen bent járt a következő teremben, amely valamiféle bejárati csarnok volt. Túlsó végét fénysugár világította meg, méghozzá természetes fény. Az elsőhöz hasonlóan dobozszerű terem olyan volt, mint egy falak közé zárt, megkövült erdő: telis-tele volt oszlopokkal.

Feretti, társai figyelő tekintetétől kísérve, egyik pillértől a másikig lendült, amíg el nem ért egy olyan helyet, ahonnan már láthatta a fény forrását. Akkor hátrafordult, és feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy célhoz értek. Válaszul O'Neil további két katonát küldött utána, s mikor így megbizonyosodtak róla, hogy a terem valóban üres, a csapat többi tagja is csatlakozott Ferettihez.

O'Neil helyzetelemzést kért Browntól, aki időközben elvégezte az első légköri vizsgálatokat.

– Az értékek hasonlóak a bentiekhez. A sugárzás, az elektromágneses és egyéb behatások mértéke normális.

Az ezredes előbb végighallgatta a jelentést, s csak azután dugta ki a fejét az oszlop mögül. Intett Ferettinek és Brownnak, akik azonnal továbbindultak. A csapat oszloptól oszlopig tartó szakaszokban közeledett a jókora, szögletes kapu felé, amelyen túl a napsütötte külvilág várta őket. Néhány lépéssel a küszöb előtt O'Neil megállásra intette embereit. Néma kézmozdulatokkal egy-egy katonát rendelt a húsz láb széles kapu két oldalára. Azok kikémleltek, s mikor jelezték, hogy odakint sem fenyeget veszély, O'Neil maga is kinézett. Csak ekkor vezette ki csapatát a szabadba. Most végre megpillanthatták az új világot.

Odakint hosszú kőrámpa várta őket, mely végtelen homoktengerbe vezetett. Hihetetlen látvány volt: semmi más, csak barna homokdűnék minden irányban, egészen a vakítóan kék égbe vesző horizontig. Odalent, a lejtő lábánál, félig eltemetve a laza homokban, két obeliszk állt. A csapat tagjai némán, elbűvölten szemlélték a szitáló, barna óceánt. A lenge, meleg fuvallattól eltekintve semmi sem mozdult, egyetlen nesz sem hallatszott. A Föld homokban fürdő ikertestvére az életnek semmi jelét nem mutatta.

Daniel még ki sem lépett a kapun, már megvolt az elképzelése arról, hogyan festhet kívülről a hatalmas épület. Odakint, miközben a többiek a varázslatos tájat szemlélték, ő hátrafordult, és felpillantott a Csillagkaput őrző építmény homlokzatára. Korántsem azt látta, amire számított. A bejárati kapu arányaiban eltörpült az épület teljes nagysága mellett. Két oldalán vastag pilonok, azaz a bejárat fölé tornyosuló falak helyezkedtek el. Ezeket szűk hasadékok tarkították, melyek lőrésként és szellőzőnyílásként egyaránt funkcionáltak. Az építmény meghökkentő hasonlóságot mutatott Luxor és Karnak templomainak poundjaival. Daniel fejében kezdett összeállni a kép.

A többiek közül elsőként O'Neil tért magához.

– Én körülnézek, a többi itt marad, és pozícióba áll a bejárat környékén.

– Várjon, én is megyek – szólt közbe Daniel.

O'Neil nem válaszolt, így a Daniel a három katona nyomába szegődött. Lefelé kocogtak az enyhén lejtős rámpán, és ahogy nőttek körülöttük a homokdűnék, úgy emelkedett a hőmérséklet is. Daniel becslése szerint a levegő 40 fokos volt, a homok viszont legalább 50.

A rámpa alját Kawalsky és Feretti érték el elsőként. Fedezékbe álltak az obeliszkek tövében. A 40 láb magas, éles piramisban kicsúcsosodó márványoszlopokhoz közeledve Daniel észrevette, hogy azok egy fontos dologban különböznek minden obeliszktől, ami a Földön valaha látott. Nem voltak rajtuk hieroglifák. Daniel döbbenten megtorpant. Képtelen volt elhinni, hogy ez igaz. Itt a bizonyíték az elméleteire.

Egy kicsit még nézegette az oszlopokat, majd szaladni kezdett. Elrohant a két katona között, fel a legközelebbi dűnére. O'Neil már a homokdomb tetején állt, és visszafelé nézett. Hamarosan Daniel is felért. Abban a reményben fordult hátra, hogy most már egészében láthatja az épületet, és feltételezései igazolást nyernek.

A látványtól elállt a lélegzete. Erre legmerészebb álmaiban sem gondolt volna. A bejáratot övező épület nem csak hogy egyértelműen egyiptomi vonásokat mutatott, de ebből a távolságból Daniel már azt is láthatta, hogy az egész csupán felvezetése egy sokkalta hatalmasabb építménynek, amely nem más, mint az emberi történelem leghíresebb építészeti alkotása: egy piramis. Méghozzá olyan gigantikus, lélegzetelállító méretű piramis, hogy Danielnek ilyen közelről úgy tűnt, mintha az egész a feje fölött lebegne, készen arra, hogy bármelyik pillanatban rázuhanjon, és maga alá temesse. Kétszer vagy talán háromszor is nagyobb volt, mint a legnagyobb gízai piramis, és egyiptomi másaitól eltérően tökéletesen ép. A falait borító sima kövek egytől egyig a helyükön voltak, és tükörként csillogtak a napfényben. A piramis mögött pedig, a színtiszta kék égen nem egy és nem kettő, de három nap sütött.

Daniel most már tudta, miért tűntek annyira ismerősnek az építmény belső termei. Kheopsz piramisának összehasonlíthatatlanul tökéletesebb változata előtt áll. Talán éppen ez az az építészeti mesterremek, ami a hajdani egyiptomiak számára példaképül szolgált. Egyszerre vad, diadalittas jókedv öntötte el. Térdre borult, és beleordított a végtelen homoktengerbe:

– Tudtam!!!

O'Neilnek fogalma sem volt, mi készteti rá Danielt, hogy rögtönzött győzelmi táncot járjon a dűne tetején, és körülbelül huszonötször közölje, hogy ő tudta. Igazából nem is érdekelte. Ehelyett folytatta számításait, véglegesítette tervét, majd nyugodt léptekkel elindult vissza a rámpa felé, hogy kiadja a megfelelő parancsokat.

Ártatlan hazugság

Daniel két dűne között ült az árnyékban, és a kalapáló Brownt figyelte. A tudományos tiszt csöveket fürt le mélyen a talajba, hogy segítségükkel talaj- és ásványmintákat vegyen. Az anyagot azután számozott üvegcsékbe zárta, miközben számokat és egyéb adatokat mormolt egy diktafonba. Ő és Daniel mintegy ötszáz yardnyi távolságra voltak az obeliszkektől, de a piramis, ez a végsőkig egyszerű, mégis oly titokzatos építmény ebből a távolságból is úgy tűnt, mintha felettük lebegne.

Daniel időközben újra járt a piramisban. Információk, különösképpen írásos adatok után kutatott, de a Kapu belső gyűrűjébe metszett csillagkép-jeleken kívül semmiféle hieroglifának nem sikerült a nyomára bukkannia. A feliratoknak ez a teljes hiánya érthetetlen és nyugtalanító volt számára. Miközben a szorgoskodó Brownt figyelte, egyre azon töprengett, hogyan tovább.

O'Neil talált a közelben egy természetes kőpadot, s most távcsövével a sápadt, barnás dombvidék végtelen mintáját pásztázta. Kawalsky és Porro nagy nehezen felvánszorogtak főnökükhöz a homokkal borított domboldalon. Mindkét férfi csak úgy fürdött az izzadságban. Daniel tisztán hallotta a jelentésüket.

– Ezredes úr, negyedmérföldes körzetben bejártuk a vidéket, de semmi említésre méltót nem találtunk. Ameddig a szem ellát, minden csupa homok.

– Köszönöm – bólintott O'Neil. – Szedjék össze a holmikat, és mindenki menjen vissza az épületbe. Egy órán belül visszatérnek a Földre. Azt, ami a felszerelésből itt marad, külön megjelölöm.

Az ezredes Danielre nézett, és elindult felé. Kawalsky azt hitte, valamit rosszul hallott.

– Hogy érti azt, hogy "visszatér"? Az ezredes úr talán itt akar maradni még egy ideig?

A kérdést viccnek szánta, de még ki sem mondta, máris rádöbbent, hogy O'Neil nem tréfál. Az ezredes némán folytatta útját Daniel felé.

– Uram! Uram, ugye visszajön velünk a Földre? O'Neil nem válaszolt. Mikor Daniel mellé ért, megállt, és a környező dűnéken elszórtan foglalatoskodó emberei felé fordult.

– Szedelőzködjenek! Ideje eltűnni innen.

"Eltűnni innen?" Daniel jól tudta, hogy ez pillanatnyilag lehetetlen. Még közel sem rendelkezett elég információval ahhoz, hogy a hazatérést biztosítani tudja. A piramis felé nézett, úgy tett, mintha tanulmányozná. Tudta, hogy O'Neiltől pillanatokon belül olyan parancsot kap, amit nem tud teljesíteni.

– Készülődjön, visszamegyünk az épületbe, és elkezdhet dolgozni a Csillagkapuval.

Kawalsky, Reilly és Feretti addigra már épp hallótávolságba értek, így ők is hallották Daniel válaszát:

– Nekem még kell némi idő. Körül kell néznünk a vidéken. Biztosan vannak itt más épületek is, a civilizációnak valamiféle jelei. Ha találnék egy…

– Nagyon szép tervek, Jackson, de ez alkalommal ilyesmire nincs idő. Magának most csupán annyi dolga, hogy visszamenjen a Kapuhoz, és megteremtse a kapcsolatot a Földdel.

A katonák felértek a dűne tetejére, és körülállták O'Neilt. Daniel abba a kínos helyzetbe került, hogy előttük kellett színt vallania.

– Nem érti, amit mondok – bökte ki végül. – Ez az építmény szakasztott mása Kheopsz fáraó piramisának.

Tessék! Most már ők is tudják, mi a helyzet.

– Mi a nyavalyát szónokol itt? – kérdezte Feretti fájdalmas képpel. Daniel nyilvánvalóan túlbecsülte a csapat egyiptológiai ismereteit.

– Arra próbáltam utalni, hogy ebben a piramisban semmiféle jeleket vagy hieroglifákat nem fogunk találni. Már körülnéztem, üres az egész.

– Nyögje már ki, Jackson. – Kawalsky egyszerre élénken érdeklődni kezdett Daniel mondanivalója iránt.

– Nézzék, odahaza a Földön több tonnás kőtáblára írták fel a koordinátákat. Eddig világos? – Daniel igyekezett bátorító hangon beszélni. – Tehát itt is kell, hogy legyen valahol egy hasonló térkép. Csak meg kell találnunk, és már mehetünk is.

Kawalsky egyetlen ugrással a fiatal régész előtt termett.

– Nincs más dolga, mint tekerni egyet azon a rohadt gyűrűn, és hazavinni minket. Meg tudja csinálni, vagy sem?

Daniel nyelt egyet.

– Nem, nem tudom.

O'Neil csitító mozdulattal félretolta Kawalskyt, majd Danielhez fordult.

– Nem tudja, vagy nem akarja?

– Otthon azt mondta, képes rá! – dühöngött Kawalsky.

– Feltételeztem, hogy megtalálom a szükséges…

– Feltételezte? – O'Neil hangjában tömény undor csengett.

Kawalsky ekkor végleg kijött a béketűrésből. Az ezredes mellett Daniel után nyúlt, és az ingénél fogva magához rántotta a fiatalembert

– Nem erről volt szó, Jackson!

– Főhadnagy.

O'Neil hangjára Kawalsky megdermedt ugyan, de Daniel ruháját esze ágában sem volt elengedni.

– Hát ez mesés! – csendült Feretti nyávogó hangja. – Fantasztikus! Ezek szerint, ha nem tévedek, itt fogunk meggebedni. Micsoda kilátások!

Kawalsky homloka jóformán hozzáért Danieléhez, szeméből merő gyűlölet sugárzott.

– Idefigyelj, te hazug disznó! – sziszegte, azzal felemelte a régészt a földről. – Most rögtön bekapcsolod azt az izét, különben kitaposom a beled!

Erős késztetést érzett, hogy azonnal beváltsa ígéretét, ezért inkább eltaszította magától Danielt, aki háttal a homokba hanyatlott.

– Ebből elég volt – szólt O'Neil. – Itt helyben állítjuk fel a bázist. Kawalsky, szervezze meg a felszerelés kihordását.

– Miféle bázist? – hitetlenkedett Kawalsky. – Az expedíció azt a parancsot kapta, hogy derítse fel a közvetlen környéket, azután térjen vissza a Földre. Mi a fenének…

O'Neil nem volt hajlandó vitát nyitni a kérdésről.

– Azt mondtam, elég ebből! Az akciót nem maga vezeti, főhadnagy.

Kawalsky nem volt épp engedelmes kedvében. Fenyegető lépést tett O'Neil felé, és egy pillanatig mindenki biztos volt benne, hogy ebből verekedés lesz.

Nem volt szerencsés dolog Kawalskyt emlékeztetni rá, ki itt a parancsnok. Hihetetlenül érzékeny pont volt ez a lelkében egészen attól a perctől fogva, hogy O'Neil hirtelen megérkezett, és átvette tőle a parancsnokságot. Eddig a pillanatig sikerült fékeznie dühét, s úgy viselkedett, ahogy hivatásos katonához illik. De afelől nem volt kétsége, hogy az egész Csillagkapu-akció akkor kezdett el rohadni, amikor O'Neil vezetése alá került. Egy percig sem tűnt úgy, hogy a küldetés sikere különösebben fontos volna az ezredesnek, és Kawalsky élt a gyanúperrel, hogy O'Neil valami titkos tervet akar csak végrehajtani, amit West tábornokkal együtt főztek ki. Egyszóval minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje O'Neilt.

Mikor Kawalsky a támadó mozdulatot tette, O'Neilnek a szeme sem rebbent. Egy rezdüléssel sem jelezte, hogy védekezni akarna, s ezzel egyenesen bátorította a főhadnagyot. De Kawalsky a következő másodpercben valóban azt tette, amire O'Neil számított: engedelmeskedett a parancsnokának.

A hosszú, feszült pillanat elteltével a főhadnagy elkezdte összeállítani a rakodócsoportot.

– Feretti! Freeman! Reilly! Porro! Gyerünk. Azzal sarkon fordult, és a mély homokban caplatva elindult a piramis felé.

O'Neil figyelme ismét Daniel felé fordult. Hosszú, néma pillantást vetett a régészre, azután így szólt:

– Most, hogy rajtam kívül az egész csapatot életveszélybe sodorta, menjen, és segítsen nekik kihordani a felszerelést.

Daniel nem volt meggyőződve róla, hogy pillanatnyilag az a legbiztonságosabb, ha követi Kawalskyt a piramis sötét belsejébe, de még ez is jobb ötletnek tűnt, mint kettesben maradni O'Neillel a sivatagban, úgyhogy a katonák nyomában elindult lefelé a dűnéről.

Egy órával később már kezdtek kibontakozni a bázistábor körvonalai. A katonák hosszú sátorcövekeket fúrtak a homokba, további kommunikációs eszközöket csomagoltak ki, és az üres ládákból falat emeltek a nap égető sugarai ellen. Senki sem hozta szóba, milyen szűkösek az élelem- és víztartalékaik, de mindenkinek ez járt a fejében.

Daniel kénytelen volt megállapítani, hogy Kawalsky a targoncán található legnehezebb darabot bízta rá. Szinte vért izzadt, amíg a 4x2x2 láb méretű ládával elérte az utolsó dűnét. Félúton járhatott a domboldalon, amikor megállt, hogy kissé kifújja magát. Ekkor megütötte a fülét a katonák beszélgetése.

– Itt fogunk megrohadni, higgyétek el! – bizonygatta Feretti.

– Ne károgj már, vészmadár – szólt rá Freeman. – Legyél egy kicsit optimistább.

– Igaza van – erősítette meg Reilly, miközben egy sátorcöveket kalapált a homokba. – Ha sokáig nem jelentkezünk, odahaza észbe kapnak, és beindítják a Kaput.

– Na, ide hallgass, sötétagyú barátom – fogott bele a magyarázatba Feretti. – Gondolkozz csak el, hogyan jöttünk ide. Négysávos autópályán? Nem. Egy francos energiaágyú lőtt ki minket óránként 50 milliárd mérföldes sebességgel, úgy, hogy közben nullatömegű csillagközi bolhaszarrá porlasztott. Eddig világos? Namármost: hány irányba utaztunk egyszerre? A helyes válasz: egy irányba! Tehát nem elég, hogy a silóban pillanatnyilag egy árva lélek sincs, ha a nagyokos fiúk vissza is mennének, mi több, bekapcsolnák azt a galaktikus szemétledobót, akkor sem tudnánk visszamenni. Vagy esetleg próbáljunk meg az árral szemben úszni?

Az érvelés hallatán Brown abbahagyta a radar összeszerelését, és felpillantott.

– Ferettinek igaza van. Az energiasugár egyszerre csak egy irányba mozog. Következésképpen nyakig ülünk a szarban.

Ez alatt a Csillagkaput rejtő teremben O'Neil leemelte az utolsó ládát a targoncáról, és elindult vele a kijárat felé. Kinézett a csupán néhány fáklyával megvilágított, hosszú folyosóra, s mikor látta, hogy senki nem közeledik, azonnal letette a ládát, és visszatért a kocsihoz. Letérdelt mellé, majd a zsebébe nyúlt, és egy furcsa alakú szerszámot húzott elő. Már épp munkához akart látni, amikor az ajtóból Kawalsky hangja harsant.

– Jelentem, uram, a bázistábor működésre kész.

O'Neil higgadtan tenyerébe rejtette a szerszámot, kifejezéstelen arccal a betolakodó felé fordult, és biccentéssel nyugtázta a jelentést

– Szeretnék elnézést kérni, amiért elragadtattam magam odakint – váltott témát Kawalsky.

O'Neil eközben észrevétlenül zsebre dugta a kezét, majd újra előhúzta.

– Részben azért történt – folytatta a főhadnagy –, mert úgy tűnik, olyan dolgok vannak készülőben, amiről az emberek nem tudnak.

– Na és? – kérdezte O'Neil, félreérthetetlenül arra utalva, hogy Kawalskynak nem kell mindenről tudnia.

– Furcsa volt például az a megjegyzése, hogy nem jön vissza velünk? Megmagyarázná, miért mondta ezt?

– A bocsánatkérését tudomásul vettem – felelte O'Neil. – Az a láda még a táborba megy.

Kawalsky nem mozdult. Ennél emberibb és értelmesebb válaszra várt. O'Neil azonban hajthatatlan volt.

– Leléphet, katona.

A főhadnagy belül tajtékzott a dühtől, de nem mutatta. Lehajolt a ládáért, ügyelve arra, hogy az ezredes lássa, milyen könnyedén emeli fel. Az erőfitogtatás üzenetértékű volt: Ha akarnám, puszta kézzel nyitnám ki a fejed, hogy belenézzek. Ezzel el is mondta, amit akart; vállára vette a ládát, és távozott.

O'Neil azonnal visszatért előbbi foglalatosságához. A speciális szerszámot a kocsi, padlódeszkái közé illesztette, és egy erőteljes mozdulattal elfordította. A targonca aljában titkos rekesz tárult fel. O'Neil belenyúlt, és két súlyos acélhengert emelt ki belőle, melyek szemmel láthatóan egy bonyolult szerkezet összekapcsolható részei voltak. O'Neil a jelzések mentén egymáshoz illesztette a két darabot, majd összenyomta őket, mire a hengerek megnyugtató kattanással egybeforrtak. Ezzel egyidőben parányi ajtó tárult fel a szerkezet egyik végén. A fiók apró, narancsszínű kulcsot rejtett, melyet O'Neil magához vett, majd becsukta a kis ajtót. Ezután kínos óvatossággal visszahelyezte a hengert a targonca titkos rekeszébe, és rázárta a fedelet.

Mikor mindezzel végzett, felállt, és újra körülnézett. Megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, a kulcsot a nadrágja övrészébe vágott nyílásba rejtette, majd elindult, hogy csatlakozzon embereihez.

Daniel felvonszolta a ládát az utolsó domboldalon, és megkönnyebbült nyögés kíséretében arccal a homokba rogyott.

A katonák úgy fejezték ki elismerésüket, hogy tudomást sem vettek róla. Daniel lassan feltápászkodott, és megállapította, hogy izzadságtól nedves ruháját és arcát ragaszkodó homokszemcsék lepik. De pillanatnyilag nem ez volt a legnagyobb probléma. Háta és dereka olyan állapotban volt, mint egy rongyosra rugdosott focilabda, nyakán és karján pedig máris érezte a leégés első jeleit. Eltöprengett, vajon milyen lehet, amikor az ember napszúrást kap. Azután, eszébe jutott, hogy egy másik bolygón van, mire azonnal kitört rajta az utazási allergia. Gyors egymásutánban tizenegyszer tüsszentette el magát.

Mikor elmúlt a roham, felállította a ládát, leült az árnyékába, és elkezdte átvizsgálni a katonai expedíciós felszerelést, amit kiutaltak neki. Fogpiszkáló, víztisztító tabletta, szuperkönnyű hőszigetelő pokróc, varrókészlet, iránytű, gyümölcssűrítmény, napszemüveg, mentolos drazsé, két kés, jelzőfáklyák, ciánkapszulák, függőágy, madzag, ragasztószalag, kötszer – épp csak az nem volt, amit keresett.

– Ez jellemző a hadseregre… Mindenféle vacakot rásóznak az emberre, de napolajat adni eszükbe se jut.

A katonák még csak felé se pillantottak. Daniel újra próbálkozott:

– Feretti, Porro, nincs maguknál véletlenül egy kis napolaj? Ropogósra fogok sülni.

– Annak a ládának itt helye, Jackson – közölte higgadtan Feretti.

Daniel amennyire tudta, megtisztította arcát és ruháját a homoktól, majd újra felvette a ládavontató pozíciót. De ahogy lehajolt, háta olyan állapotba került, mint a mikrohullámú sütőben szárított anekdotabéli uszkár, ezért úgy döntött, két menetben viszi át a csomagot. Felnyitotta a láda fedelét, de mikor meglátta, mit cipelt a sivatagon keresztül, úgy érezte, menten elájul.

– Jézus isten, maguk egy hadjáratot akarnak megvívni itt?

A ládában két tucat félautomata fegyver lapult.

– Magának köszönhetően lenne is rá elég időnk – sziszegte Feretti. Dühe mostanra érte el a forráspontot, és a géppisztolyokra meredő Daniel látványa megadta neki az utolsó löketet. – Csináljon, valami hasznosat, Jackson, például olvasson egy kicsit!

Azzal felkapta Daniel húszkilós hátizsákját, és fél kézzel tulajdonosa felé hajította. A súlyos poggyász épp mellbe találta a fiatalembert, aki ennek következtében háttal szánkázott le a dűne oldalán. Harminclábnyival lejjebb landolt, igen látványos homok- és könyvzápor közepette. Mire sikerült felülnie, és kiköpte a szájába került homok egy részét, félig kiürült hátizsákja is nyugalomra lelt a lejtő legalján. Daniel kezdett rájönni, hogy a katonákkal nem lesz olyan könnyű megvalósítania a békés egymás mellett élés programját.

Feretti az apró fennsík széléhez sétált, és lenézett a feltápászkodó Danielre. Mikor látta, hogy a régésznek nem esett komoly baja, visszatért a munkájához, úgyhogy mire Daniel felnézett a dűnére, már senkit sem látott. Egyedül volt a könyvei és rengeteg homok társaságában. Nagy nehezen lábra állt, és elindult lefelé a hosszú, meredek lejtőn.

Merev derékkal lehajolt az utolsó könyvekért. Sikerült felszednie őket, de miközben a hátizsák után nyúlt, egyszerre újra kiejtett mindent a kezéből.

Valami járt ott.

Néhány lábnyira tőle patanyomra emlékeztető bemélyedések voltak a homokban. Mélységük arra engedett következtetni, hogy csak rendkívül súlyos állat hagyhatta őket. Az is nyilvánvaló volt, hogy friss nyomokról van szó. Daniel első gondolata az volt, hogy szól a többieknek a felfedezésről, de azután rájött, hogy ezzel csak alkalmat szolgáltatna nekik a vele való további packázásra. Felpillantott a dűne teteje felé, de senkit nem látott. Rövid habozás után úgy döntött, megnézi, mi van a szomszéd dűne mögött, amely felé a nyomok vezettek. Ujjait összefonta a háta mögött, hogy a tökéletes ártatlanság látszatát keltse, és elindult, hogy a bemélyedéseket követve megkerülje a dűnét. Az első után egy második következett, majd egy harmadik. A nyomok egyre mélyebbre vezették a dombok labirintusába, mígnem elért egy húsz láb magas, meredek homokfal aljába. Többszöri nekirugaszkodásra végre sikerült ezt is megmásznia, s a tetőre érve körülnézett.

És meglátta. A rémülettől elszoruló torokkal, kővé váltán meredt az elébe táruló groteszk látványra. Alig egy kőhajításnyira tőle elefánt nagyságú, bizarr külsejű állat állt. Hatalmas fejét felemelve bámult Danielre a forróságtól hullámzó levegő függönyén keresztül. A hosszú szőrű óriás úgy festett, mintha egy masztodon, egy teve és egy víziló keveréke lenne; ráadásul az irtózatos súlyú test nevetségesen vékony lábakon állt.

A két emlős hosszú ideig csak állt a tűző napon, és üres tekintettel egymásra meredt. Azután a nagyobbik megunta, és zajos horkantással elfordult. Fejét újra leeresztette, és folytatta a kutatást a homokban, ahol minden bizonnyal élelmet keresett. Sovány mellső lábával ásni kezdett, és hamarosan homokfelhőbe burkolózott.

– Jackson hol van? – kérdezte Kawalsky, még mielőtt felért volna a tábornak otthont adó dűne tetejére.

A katonák felkuncogtak, és egytől egyig Ferettire néztek.

– Jackson professzor elejtette a könyveit – magyarázta az izgága hadnagy, és a fennsík széle felé bökött.

A megjegyzés zajos sikert aratott, Kawalskyt azonban cseppet sem szórakoztatta a dolog. A lejtő széléhez sietett, és lenézett. Jackson hátizsákja elhagyatottan hevert a dűne lábánál.

Kawalsky dühösen visszatért embereihez, és célravezető módszerekkel rávette Ferettit, hogy adjon normális választ. A következő percben pedig már parancsok sorozatát harsogta. Riadót rendelt el a táborban, és összeállította a kereső osztagot. Brownt és Forrót utasította, hogy szerelkezzenek fel géppisztollyal, csajkával és harctéri rádióval. Már épp indulni akartak, amikor O'Neil megérkezett.

Az ezredes a történtek hallatán szinte szóról szóra megismételte Kawalsky parancsait, mindössze annyi különbséggel, hogy Porro helyett ő maga csatlakozott a különítményhez.

Daniel már egy ideje figyelte a homokban turkáló bestiát, amikor észrevette, hogy az állat pofája környékén időről időre megcsillan valami a napfényben. Először nem is törődött a jelenséggel, mert tudat alatt természetesnek vette: a legelésző állat képéhez az ilyesmi hozzátartozik, még ha ilyen furcsa küllemű teremtményről van is szó. Amint azonban rájött, mit jelent ez, azonnal elindult az óriás hibrid felé. Menet közben a zsebébe nyúlt, előhúzott egyet a Catherine-től kapott csokoládés szeletek közül, és fogával feltépte a csomagolópapírt. Az állat megérezte a közeledését, és, mintegy figyelmeztetőleg, felemelte a fejét.

Daniel még egyszer feltette magának a kérdést, hogy vajon csak napszúrást kapott, vagy tényleg tudja, mit csinál. De nem, a fémes csillogás csak egy dolgot jelenthet. Már elég közel járt ahhoz, hogy egyértelműen azonosíthassa az állat fején a szerszámot, valamint az oldalán lógó kengyelt és szíjakat

Megállt, és mély lélegzetet vett. Végre itt a bizonyíték, hogy nincsenek egyedül. A bolygón intelligens lények élnek, akik szerszámokat készítenek, és háziasított állatokat használnak.

Daniel, bár szíve sebesebben kezdett dobogni, továbbindult. Azonban minél közelebb ért, annál inkább fogyott a bátorsága. Az állat most sokkal nagyobbnak látszott, mint egy perccel korábban. És sokkal rondábbnak is. Első pillantásra úgy tűnt, mintha az észak-amerikai tundrán őshonos Ovibos moschatus, azaz pézsmatulok nagyra nőtt unokatestvére lenne, de ha alaposabban szemügyre vette az ember, inkább az a benyomása támadt, hogy a fajok keresztezését célzó korai és igencsak félresikerült kísérlet eredményével áll szemben. Az állat lehetett a pleisztocén kori mamutok vagy a lószerű Hippotraginae antelope, esetleg az ugyancsak kipusztult gyapjas orrszarvú leszármazottja. Vagy akár mind a háromé. Magas, púpos háta volt, és piszkos csimbókokban lógó, hosszú szőre. Hólyagokkal borított, olajos bőrű pofájában dülledt, vizenyős szempár ült. Meghökkentően nagy orrlyukai nedvesen csillogtak, s amint rámordult a közeledő emberre, szakálláról csöpögött a nyál. Összességében véve úgy tűnt, barátságos állat.

Daniel óvatosan lépegetett felé, egyszerre undorodva és megigézve. Fájós háta ellenére nem érezte, hogy különösebb veszély fenyegetné az állat részéről. A bőrből készült hám arra utalt, hogy szelíd, s egyébként is túl lomhának és esetlennek tűnt ahhoz, hogy, ha arra kerül a sor, ne legyen nehéz elfutni előle. Danielnek, városi gyerek lévén, fogalma sem volt róla, milyen veszélyessé válhat a helyzet. Soha életében nem volt még dolga szarvasmarhával, nem tudta, hogy még egy kivénhedt fejőstehén is halálra tud rúgni egy megtermett embert. Mint a legtöbb embernek, neki is az volt a rögeszméje, hogy az állatok és a kisbabák mindig meghálálják a jóindulatát. Csupán a kilenc évnél idősebb emberpéldányok gúnyolják ki őt folyton.

Daniel idegesen nyeldekelve, a csokoládét kinyújtott kezében tartva, lassan közeledett a különös lényhez. Már csak néhány lábnyira volt tőle, amikor egyszerre döbbenten megállt. A bestia izzadt pofáján X alakú vörös jel vándorolt. Eltartott egy percig, amíg Daniel rájött, hogy egy célzóberendezés lézersugarát látja. A rémülettől tágra nyílt szemmel körülnézett, és meglátta Kawalskyt, aki egy távoli dűne tetején állva az állatra célzott. E pillanatban O'Neil és Brown is elérték a dombtetőt, és megálltak a főhadnagy két oldalán.

Daniel a megadás mozdulatával emelte a magasba két kezét.

– Ne lőjenek! – kiáltott a katonák felé. – Az állat tökéletesen szelíd!

Daniel felemelt keze láttán, a teremtmény lomhán letérdelt a homokba. Nyilván a gazdája tanította meg rá, hogy a mozdulatra így reagáljon. A jelenet meggyőzte a katonákat, hogy Daniel kivételesen tudja, mit beszél. Az összecsukló lábú, esetlen óriás most körülbelül olyan veszélyesnek tűnt, mint egy görkorcsolyázó tehén.

– Ne adjon neki enni – kiáltott le O'Neil a dombtetőről, amikor meglátta a csokoládét Daniel kezében.

– Fel van szerszámozva – rikkantott vissza a régész. – Ne lőjenek!

Kawalskynak ugyan esze ágában sem volt tüzet nyitni, amíg az állat nem támad, Daniel mindazonáltal biztos volt benne, hogy a lövés bármelyik pillanatban eldördülhet. Be kellett bizonyítania, hogy a gyapjas elefánt szelíd, még mielőtt azok ott hárman lemészárolják.

– Nézzék – kiáltott hátra ideges vigyorral. – Nincs mitől tartani.

Pedig ő maga félt a legjobban. Remegő lábakkal megtette az utolsó pár lépést a térdelő szörnyeteg felé, majd lassan lehajolt, és megkínálta az állatot a csokoládéval. Egy szempillantás múlva a két megtermett, húsos ajak összezárult a keze körül. Daniel behunyta a szemét, és egy másodpercre megmerevedett. Az állat lehelete minden képzeletet felülmúlóan büdös volt. A hatalmas nyelv most végigkúszott a tenyerén. A dúsan csörgő, meleg nyál érintése azonban már több volt, mint amit el tudott viselni. Öklendezve visszarántotta a kezét, de aztán gyorsan hátrafordult, és széles mosolyt erőltetett az arcára. A katonák addigra elindultak felé, s csak a sisakjuk látszott ki a buckák közül. Az állat körülszaglászott a homokban, megtalálta a csokoládét, és papírostul felfalta.

Daniel újdonsült barátjához fordult, és megpaskolta gyapjas fejét.

– Jó fiú vagy te, nem igaz? – kérdezte Daniel, kizárólag barátságos állatok számára fenntartott, mézesmázos, éneklő hangon. Simogatás közben közelebbről is megvizsgálta az állati bőrből és kezdetlegesen finomított fémből készült hámot és kengyelt. Akárki készítette is ezeket, több kézügyessége volt, mint szerszáma.

– Ki a te gazdád, öregfiú? – érdeklődött tovább Daniel, és vakargatni kezdte az állat füle tövét.

Ezzel nagy hibát követett el. A négy lábon járó kamion a megriasztott nyúlnál is fürgébben talpra ugrott, és vad vágtában tört ki. Daniel még idejében félre tudott ugrani, de balszerencséjére éppen a kengyelszár hurkába lépett. A szíj megfeszült, és kirántotta a lábát. A következő pillanatban Daniel azon vette észre magát, hogy a pokolbéli jak nyomában nyaktörő sebességgel szántja a sivatag hepehupás homokját.

Kawalsky célzott, de már túl későn. A bestia a négy láb magas buckák között cikázott, ide-oda csapkodva Danielt, mint esküvői autó a mögé kötözött bádogdobozokat. A három katona a groteszk páros nyomába eredt, de az állat hihetetlen sebessége mellett a távolság egyre nőtt üldöző és üldözött között.

Daniel óránkénti 45 mérföldes sebességgel, hátáról a hasára, majd hasáról a hátára fordulva szánkázott a végtelen sivatagon át. Amint lenézett az egyik dűne oldalából, már csapódott is bele a következőbe.

Mikor végre sík terepre értek, és mindkét nadrágszára megtelt homokkal, karját oldalra kinyújtva már némileg irányítani tudta a száguldást. Úgy festett, mint egy élő katamarán. Az állat patái nyomán felvert homokviharral dacolva még fel is ült, és fogságba esett lába felé nyúlt. Már majdnem elérte, amikor a Catherine-től kapott medál kiszabadult az inge alól, és az arcába csapódott. Épp egy hatalmas homokfal felé tartottak. Az állat az utolsó pillanatban elkanyarodott, de utasa már nem tudta követni. Daniel felszáguldott a természetes ugródeszkára, és kecses ívben a levegőbe röppent, miközben a medál átbucskázott az orrán, majd lecsúszott a fejéről. Daniel kétségbeesetten utánakapott, de ekkor a szíj újra megfeszült, éles kanyarra kényszerítve a zuhanó testet. Daniel orra a földet érés következtében legalább kétmaroknyi homokot fogadott be.

Az állat végül megelégelte a futást, és lassan megállt. Homoktól duzzadó ruhájában Daniel úgy festett, mint egy cirkuszi erőművész, ráadásul szünet nélkül tüsszögött. Viszont csodával határos módon semmije sem tört el. Kezére pillantott, és látta, hogy a lánc ott lóg az egyik ujján. A kimerültségtől reszkető tagokkal a hátára fordult, felült, majd kiszabadította a lábát, és hozzálátott, hogy eltávolítsa a homokot szájából, szeméből, füléből és orrából.

O'Neil, Brown és Kawalsky hamarosan feltűntek az utolsó dűne mellett. Futás közben fegyverüket az állatra szegezték, aki ekkor újra Daniel felé fordult, és nyalogatni kezdte a fiatalember arcát.

– Vidd innen azt a büdös pofádat! – kiáltott fel borzadva Daniel, miközben kiadós pofonokkal igyekezett eltávolítani magától a tolakodó behemót fejét.

Az állat azonban ügyet sem vetett az ütésekre, és folytatta Daniel ápolgatását. Elsőként O'Neil ért az egyenlőtlen küzdelem színhelyére.

– Ezredes, szedje le rólam ezt a dögöt.

O'Neil azonban leeresztette fegyverét, és egyenesen elsétált Daniel mellett, fel a legközelebbi bucka oldalán. Brown és Kawalsky ugyanígy tettek. Daniel látta, hogy nem számíthat állítólagos bajtársai segítségére. Eltaszította magától az állatot, és felállt, hogy megnézze, mit bámul annyira a három katona.

– Mi olyan érdekes? – kérdezte, miközben felfelé kapaszkodott a domboldalon.

A dűne tetejére érve mély szakadék tárult a szeme elé, melyet a túlsó végén pompázatos fehér szirtek sora határolt. A sziklafalakon, a völgy sík fenekén és a felállított számtalan toronymagas létrán pedig emberi lények ezrei nyüzsögtek.

Ennyit a kommunikációról

A bolygólakók átlag kétszáz fős csoportokba szervezve robotoltak. Egy részük a fehér sziklákba vágott keskeny kiugró kőpadokon dolgozott, mások a kolosszális méretű tárna sárral borított fenekén. Kimondhatatlanul nyomorúságos látványt nyújtottak, ahogy a fullasztó délutáni hőségben lassan, erőlködve másztak a sziklafalon. A völgy aljában, ahol a talajvíz miatt már nem tudtak mélyebbre fúrni, tejszínű sárba süppedve vánszorogtak. Az ovális teknő széle körül több ponton barlangszerű bemélyedések látszottak. Ezeken a helyeken a puha kőzet engedett, és lezúdult a tárna fenekére, betemetve mindent, ami az útjába került.

O'Neil távcsövön keresztül figyelte a bányászokat. A felnőtt férfiakon kívül hét-nyolcéves gyerekek is voltak köztük. Az ő feladatuk látszólag abban állt, hogy valamiféle érchez vagy szénhez hasonló anyagot hordjanak fel zsákokban a völgy oldalát erek sűrű hálójaként beszövő keskeny, kanyargós ösvényeken. Az emberkéz vájta kanyonból azonban ennél sokkal rémisztőbb út is vezetett kifelé: kötéllétrák százai, melyek a sziklafalba vájt emeleteket kötötték össze. Ezek mellett mintegy két tucat, különösen hosszú hágcsó a tárna fenekéből egy háromszáz láb magas szirt tetejére vezetett fel. A különböző vastagságú kötelekből összefont, törött hágcsófokokkal tűzdelt, primitív tákolmányok cseppet sem nyújtottak bizalomgerjesztő látványt. Ennek ellenére mindegyik szünet nélkül himbálózott annak a 40-50 fiatal fiúnak a súlya alatt, aki egy időben rajta tartózkodott, azaz teli zsákkal a vállán felfelé, illetve terhétől megszabadulva lefelé mászott.

A munkások sötét bőrű emberek voltak. Néhány közülük félmeztelenül dolgozott, de a legtöbben bokáig érő vastag, durva ruhát viseltek, s ez a rekkenő hőségben meglehetősen bizarr látványt nyújtott. Ráadásul mindegyikük fejét kámzsa vagy beduin módra összecsavart kendő fedte.

A bánya két és fél mérföld hosszan nyúlt el a völgyben. Onnan nézve, ahol O'Neil és társai álltak, a munkástömeg lassan, de kitartóan menetelő hangyák sokaságának tűnt. Az egyik, legalább száz főből álló csoport a katonáktól jó kőhajításnyi távolságra dolgozott. A fehér por, amelyet munka közben felvertek, vastag rétegben borította egész testüket, s ettől olyanok voltak, mint valami kísértethadsereg.

A négy földlakó megkövültén állt. Mindeddig azt hitték, hogy mindenre felkészültek. Egy tíz láb magas, luftballonfejű marslakó láttán például egyáltalán nem jöttek volna zavarba. De hogy a bolygón emberekkel fognak találkozni, arra egyikük sem számított. Elméjüket áramütésként érte a hirtelen tudatossá váló felismerés, hogy ezek a lények a rokonaik. Meglepetésében O'Neil tőle egészen szokatlan gesztusra ragadtatta magát: mikor meggyőződött róla, hogy a munkások fegyvertelenek, odanyújtotta a távcsövet Brownnak, aki láthatóan égett a kíváncsiságtól.

Daniel agyának kerekei vadul forogtak. Emberek itt, az univerzum túlsó végén? Hogy kerülnek ide? Lehet, hogy a földi emberek leszármazottai? Vagy talán – micsoda lehetőség! – a földlakók volnának az ő leszármazottaik? Bármelyik válasz további kérdések ezreit szülte.

De mikor az egyik munkás felnézett, és tekintete találkozott Danielével, egyszerre minden megváltozott. Kiáltása nyomán több száz fej fordult a dűne felé. Aztán, mintegy láncreakciószerűen, az egész völgyben leállt a munka, és a sok ezer ember mind a jövevényekre meredt. Akik elég közel álltak, tisztán látták a hatalmas homokfal előtt álló négy zöld ruhás alakot.

Kawalsky és Feretti ösztönösen felemelték fegyverüket, és fedezékbe akartak húzódni. O'Neil egy kézmozdulattal utasította őket, hogy maradjanak veszteg, és tovább fürkészte a mozdulatlanná merevedett bányászokat. A bolygólakók nem adták jelét ellenséges érzelmeknek, de annak sem, hogy szívesen látnák őket. Egyik fél sem tudta, hogyan tovább.

– Visszavonulunk – döntött Kawalsky, majd gyorsan kijavította magát: – Nem kellene visszavonulnunk, uram?

– Mit érnénk el vele? – vonta meg a vállát az ezredes némi töprengés után. – Ismerkedjünk meg a szomszédainkkal.

Azzal elindult lefelé a lejtőn.

– Mi az istent művel már megint? – fakadt ki Brown, pedig pontosan tudta a választ szónoki kérdésére.

– Menjünk utána – szólt Kawalsky, és követte O'Neilt.

Tízezer szempár meredt az ösvényen közeledő, furcsa látogatókra. Sokan még mindig a sziklafalon lógtak, úgy figyelték az utazókat, az első ismeretlen jövevényeket emberemlékezet óta. Ahogy lefelé lépkedett a lejtőn, Daniel úgy érezte, mintha a völgy lassan elnyelné őt.

O'Neil menet közben egy másodpercre sem vette le tekintetét a lassan gyülekező tömegről. Továbbra sem tűnt úgy, mintha a bányászok meg akarnák támadni őket. Inkább kíváncsinak látszottak. Mindazonáltal volt valami furcsa a kavargó sokaság viselkedésében, bár O'Neil nem tudta megfogalmazni, miért érzi így. A biztonság kedvéért elővette legmogorvább arckifejezését, hogy legalább megfélemlítse a potenciális ellenséget. Hamar kiderült, hogy erre semmi szükség, s ekkor az ezredes elérkezettnek látta az időt a tárgyalásra.

– Jackson, jöjjön ide – intett Danielnek. – Beszéljen velük.

– Micsoda? Hogyan?

– Maga a nyelvtudós. Tessék, kommunikáljon velük.

Daniel némi habozás után úgy döntött, a dolog megér egy próbálkozást. Az egész bányászsereg tekintetétől kísérve elballagott O'Neil mellett, és lesétált a lejtő aljáig. Ott kiszemelt magának egy sovány, kiálló fogú férfit, és kiejtette az első, korszakos jelentőségű szavakat a két nép közös történetében.

– Ohm… jó napot.

A munkás elfordult, és idegesen nevetgélni kezdett. Szívesen lemondott volna a megtiszteltetésről, hogy az idegennel társaloghat.

– A nevem Da-ni-el. Daniel – folytatta a régész, és látványos mozdulattal magára mutatott. – Téged hogy hívnak?

Semmi válasz.

Daniel most egy japán stílusú meghajlással próbálkozott. Ezúttal némileg több sikert ért el. A közelben állók közül néhányan esetlenül viszonozták a gesztust. Legalább megtört a jég.

– Esszalat imana – köszönt Daniel, és újra meghajolt. A bányászok tanácstalanul összenéztek. Nyilvánvaló volt, hogy nem értenek arámiul, ezért Daniel óegyiptomira váltott, hátha ezzel az 1700 éve eltűnt nyelvvel többre jut. Mivel a hieroglifák szóbeli megfelelőit senki sem ismerte, nem tehetett mást, vaktában próbálkozott.

– Neket szennefer ado ni – jelentette ki.

Békés szándékkal érkeztünk. A bányászok udvarias érdeklődéssel néztek rá, de láthatóan egy szót sem értettek. Daniel más magánhangzókkal is megismételte a mondatot, de egyik változat sem jött be. Vagy a bolygólakók nem tudtak óegyiptomiul, vagy Daniel ejtette rosszul a szavakat.

Most a kevésbé valószínű nyelvek következtek: a berber, a csád és az óhéber. De mindhiába. Szomorú percek voltak ezek Daniel számára. Szinte egész ifjúságát e nyelvek tanulásával töltötte, a szükségesnél sokkal alaposabb tudásra téve szert. És most, hogy életében először valóban használhatta a tudományát, kiderült, hogy semmire sem megy vele.

Töprengve felnézett a három napra, s közben szórakozottan játszadozni kezdett a nyakában függő amulettel. Az ékszer láttán a közelben állók egyike a rémülettől elsápadva felordított, majd társaihoz fordulva vadul kiáltozni kezdett.

– Naturru ja ja! Naturru ja ja! – ismételgette, s közben görnyedten hátrált, mintha attól tartana, hogy Daniel pillanatokon belül ütlegelni kezdi.

A többiek azonnal térdre borultak, és homlokukat a talajhoz érintve felvették a tökéletes megalázkodás pozícióját. Hamarosan az egész völgy visszhangzott a három különös szótól, s a bányászok egytől egyig a földre borultak. Daniel meglepetten hőkölt hátra.

– Mi a fenét mondott nekik? – ráncolta a homlokát O'Neil.

– Semmit. Köszöntem.

– Az ördögbe is, azt mondtam, hogy kommunikáljon velük.

– Hogyan? – Daniel széttárta a karját.

– Mi tudom én, csak kommunikáljon!

O'Neil türelmét vesztve odalépett a legközelebbi munkáshoz, aki egy tizenéves fiú volt. Bal kezével talpra állította gyereket, jobbjával pedig kezet nyújtott neki. A fiú nem értette a dolgot, erre O'Neil megragadta a kezét, és alaposan megrázta.

– Jack O'Neil ezredes vagyok, az Amerikai Egyesült Államok hadseregének tisztje.

A fiú úgy festett, mintha beállt volna rajta a hullamerevség. Rettegésében és zavarában majdnem elsírta magát. Ezt látva O'Neil engedett a szorításon, és hagyta, hogy a gyerek pánikszerűen elrohanjon.

– Ennyit a kommunikációról – jegyezte meg Daniel.

– Ezredes úr, tizenegy óra felől.

Kawalsky egy állatra hívta fel a figyelmet, mely a völgy hosszában közeledett feléjük. Ugyanahhoz a mamutszerű fajhoz tartozott, de külseje sokkal ápoltabb volt, mint a már megismert példányé. Gondosan kifésült és befont szőrét ezüst ékszerek díszítették, púpos hátára baldachinos ülőhelyet erősítettek, melynek utasa hosszú függönyök mögé rejtőzött. Ahogy az állat lassan közeledett, a néma tömeg úgy nyílt meg előtte, mint csónak előtt a tavirózsa-mező.

A fiú, akivel O'Neil kezet rázott, mellette lépdelt, és izgatottan magyarázott valamit a leplek mögött rejtőző személynek. A függöny szétnyílt, és a lovas mérgesen rákiáltott a gyerekre, aki azonnal hátrálni kezdett.

Az állat hamarosan a jövevényekhez ért, nyomában kis számú kísérettel, akik között nők is voltak. A katonák arra számítottak, hogy a függönyök mögül jól megtermett munkafelügyelő bújik majd elő, aki esetleg nem lesz annyira megszeppenve, mint a bányászok. Ennek megfelelően felkészültek a várható csetepatéra. Meglepetésükre azonban a díszes dobozból sovány öregember mászott ki. A munkásokétól eltérő szabású, sötétvörös ruhát viselt, fejét a beduinokéhoz hasonló turbán fedte, szürke szakálla ápolt benyomást keltett.

Az öreg ünnepélyes arccal közeledett a jövevények csoportja felé. Egyenesen Danielhez lépett, szó nélkül leborult előtte, és valamiféle imát vagy hosszú köszöntőt kezdett el hadarni. Daniel társai felé fordult, és tanácstalanul kérdezte:

– Maguk szerint mit csinál?

– Nem tudjuk, oh, Szent Mester – felelte gúnyosan Kawalsky, és meghajolt. Nyilvánvaló volt, hogy a bolygólakóknak téves elképzeléseik vannak Daniel rangját illetően.

A régész lehajolt, és figyelmesen hallgatta a kántáló öreget. A nyelv, amelyet használt, a berberhez és a csádhoz is hasonlított, de ettől függetlenül ismeretlen volt Daniel számára. Aztán az ima, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen véget is ért. Az öregember feltápászkodott, s példáját követve a völgyben tartózkodó összes többi ember is felállt. Az öreg ekkor intett a kíséretében érkezett nők közül kettőnek, akik vízzel telt agyagedénnyel a kezükben érkeztek.

A fiatalabbik, egy húsz év körüli, félénk lány Danielhez lépett, és egy darab finom gyolcsot nyújtott át neki. Azután, felemelte az edényt, hogy vizet öntsön belőle. Danielnek fogalma sem volt, mit várnak tőle. Két tenyerébe zárva a lány felé nyújtotta a gyolcsdarabot, de az felemelt mutatóujjával nemet intett. Mire Daniel megértette, mit kell tennie, már késő volt: belenézett a lány szemébe, s szoborrá dermedt a gyönyörű arc és a varázserejű szempár láttán. Agyában egy pillanat alatt minden a feje tetejére állt, és fokozatosan dejá vu-érzés lett úrrá rajta. De hogyan érezheti ezt olyasvalaki kapcsán, akivel egészen biztosan nem találkozott azelőtt? Talán ez a napszúrás első tünete. Furcsán nézhetett, mert a lány elvette tőle a gyolcsot, és letörölte vele a homlokát. Danielt egyenesen elbűvölte a mozdulatból sugárzó őszinte, szemérmes gyöngédség.

A lány ezután újra felemelte az agyagedényt, és Daniel most már tudta, mit kell tennie. Jelentőségteljes pillantást vetett a lányra, majd két tenyeréből csészét formálva felfogta a kicsorduló vizet, és ivott.

A szépség most Kawalskyhoz lépett. Daniel kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a homloktörölgetés nem személyes gesztus volt, hanem csupán a ceremónia része. Az öregember közben újra elkezdett beszélni hozzá. A régész koncentrálni próbált, de ekkor támadt egy ötlete.

Zsebéből elővett egy félig megolvadt csokoládészeletet, kibontotta, és odanyújtotta az öregnek. Az megértette, mit kívánnak tőle, de láthatóan nem sok kedve volt megkóstolni az egzotikus barna micsodát. Természetes emberi ösztönnel viszolygott az ismeretlen ételtől. Végül némi habozás után átvette a csokoládét, és leharapott belőle egy darabkát. Aggódó tekintettel, erősen koncentrálva rágta, majd hirtelen vidám mosoly terült szét az arcán.

– Bonnivé – jelentette ki.

– Bonnivé. – Daniel kapva kapott a szón.

– Bonnivé – ismételte az öreg lelkesen.

– Mi az, hogy bonnive! – szólt közbe Kawalsky.

– Fogalmam sincs – felelte Daniel, elbűvölve a sikeres kommunikációtól.

Az öreg most mutogatni kezdett és meghajolt, jelezve, hogy szeretné, ha a vendégek vele mennének a sziklákon túlra.

– Hív minket valahova.

– Hova?

– Honnan tudjam? Arrafelé.

A katonák kérdő tekintettel néztek O'Neilre. Az ezredes azonban még nem döntött. Úgy meredt az öregre, mint a vadászó sas, hátsó szándékra utaló jelek után kutatva. Nem akart besétálni semmiféle csapdába. Az öreget zavarba ejtette a csend. Még egyértelműbb és szélesebb mozdulatokkal megismételte a meghívást.

Daniel igyekezett meggyőzni O'Neilt.

– Civilizált lényeket kerestünk, nem? Hát most tessék, itt vannak. Ha meg akarjuk találni a Csillagkapuhoz tartozó jeleket, és haza akarunk jutni, velük kell mennünk. Nekem legalábbis nincs jobb ötletem.

O'Neil rezzenéstelen arccal állt. Bár Daniel érvelése meggyőző volt, tudta, hogy a régészt az egész dolog leginkább szakmai szempontból izgatja. Csak akkor hagyta magát meggyőzni, amikor Brown is Daniel oldalára állt.

– Azt hiszem, Jacksonnak igaza van, uram. Megvizsgáltam az anyagot, amit itt bányásznak. Ugyanaz a kvarckőzet, amiből a Csillagkapu készült.

– Helyes – vonta le a következtetést O'Neil. – Nincs más választásunk, velük megyünk. Szóljon vissza a bázisra, hogy biztosítsák a környéket, amíg vissza nem térünk.

A tízezer fős karaván széles, kanyargós ösvényen hagyta el a völgyet, élén az öregemberrel. Mikor az út elérte a hegytetőt, két újabb obeliszk tűnt fel, valaminek a bejáratát jelezve. Daniel kilépett a sorból, és előrekocogott az öregember mellé.

Az öreget Kaszufnak hívták; bár a szokás megkövetelte, hogy egyedül vezesse a menetet, szeretett volna többet megtudni a jövevényekről, ezért megengedte, hogy Daniel mellette haladjon. Nem tudta biztosan eldönteni, hogy a vendégek istenek vagy sem, de mivel a termelés az utóbbi időben amúgy is visszaesett a bányában, jobbnak látta, ha inkább nem kockáztat semmit. Az idegeneknek különös fegyvereik vannak, és a viselkedésük sem egyértelműen barátságos. Több szempontból is veszélyesek lehetnek a népére nézve. Akár istenek, akár nem, jobban teszi, ha úgy kezeli őket, mintha azok volnának.

Az, amelyik mellette megy, üvegálarcot hord, és folyton tüsszög, meglehetősen békés természetűnek és igen beszédesnek tűnik. Kaszuf türelmesen hallgatta a fiatal férfi szóáradatát, de semmit sem értett belőle.

Danielnek még soha életében nem okozott ekkora nehézséget, hogy megértesse magát. Erezte, hogy lassan kijön a sodrából, ezért vett egy mély lélegzetet, és néhány percig némán masírozott az öreg mellett. Az egyetlen dolog, amit megtudott, mielőtt visszatért a katonákhoz, a púpos házimamutok neve volt: masztadzs.

Az állatok mindegyikét egy-egy tizenéves fiú gondozta. Ezek a masztadzs-gondozók fiatalabbak és ápoltabbak voltak a bányászoknál. Fejüket nagyrészt kopaszra nyírták, csupán néhány hosszú fürt lógott le a fejükről. A Kaszufhoz legközelebb haladó fiú tűnt az állatgondozók vezetőjének – ő volt az, akivel O'Neil pár perce kezet rázott.

A fiút Szkárának hívták. Csinos, sovány gyerek volt, egyenes háttal, felszegett fejjel járt. Dühös volt magára, hogy megfutamodott a jövevény elől, és elhatározta, hogy ettől a perctől fogva rettenthetetlen lesz.

A hosszú, kígyózó karaván most már újra a homoksivatagban haladt, de még egy teljes mérföldet kellett megtenniük, amíg a bánya környékét elborító fehér kvarcport felváltotta a bolygó talajának természetes felső rétege, a piramis körül is látott barna homok. Vajon hány száz év kellett hozzá, amíg a lassú, fáradságos munkával kibányászott és létrákon, zsákban felhordott kvarcból felépültek ezek a hatalmas, fehér dűnék?

Daniel újra támadásba lendült. Hátrament a munkások közé, és érthetetlen kérdések sorozatával nyaggatta őket. Meg akarta tanulni a különböző tárgyak neveit, hátha rábukkan valamiféle támpontra, aminek alapján azonosíthatja a bolygó lakóinak nyelvét. A szó szoros értelmében ide-oda ugrált; kivétel nélkül minden érdekelte. Tudományos erőfeszítéseit csupán két dolog akadályozta: kiújuló utazási allergiája, amitől percenként tüsszentenie kellett, és természetesen a lány.

A húszéves szépség néhány lépéssel mögötte haladt. Daniel újabb és újabb okokat talált ki, hogy hátranézhessen, de valahányszor találkozott a tekintetük, mindketten gyorsan másfelé néztek. Daniel épp egy tanácstalan bányászt faggatott a törzs mezőgazdasági kultúrájáról, amikor érezte, hogy valaki megérinti hátulról, méghozzá a lehető legintimebb helyen. Mikor megfordult, látta, hogy ugyanaz az undorító szörnyeteg lépked mögötte, amelyik keresztülvonszolta a sivatagon. Az állat szeretetteljesen döfködte a fenekét az orrával.

– Tűnj el innen – szólt rá dühösen Daniel, és pofon vágta.

A bestia sértődötten felmekegett, mint egy tíz tonnás kecske. A körülöttük haladó bányászok egytől egyig igen mulatságosnak tartották a jelenetet. Vidáman felkacagtak, de a leghangosabban egy sajátos külsejű masztadzspásztor nevetett. A fiút Nabehnek hívták – zömökebb volt társainál, és a feje egészen szokatlan alakú volt. Ősemberszerűen előreugró szemöldöke fölött hatalmas duzzanat éktelenkedett. Olyan volt, mintha valami kifelé nyomná a koponyáját. Hatalmas lófogai olyan szedett-vedett összevisszaságban nőttek, mintha nem is fogak lennének, hanem vörös céltáblába dobált, apró, fehér tomahawkok.

– Masztadzs – közölte vigyorogva a fiú.

A karaván jobb felől meredek szirtek sorával szegélyezett, hosszú völgyben folytatta útját. Körülbelül húsz perc múlva elértek egy foghíjat a sziklák között. Daniel hátranézett a mögöttük haladó több ezer emberre. A sor vége még el sem érte a völgy bejáratát. Kaszuf éles kanyarral felfelé vezette a menetet a meredeken a hegyek közti rés felé. Mikor elérték az emelkedő tetejét, az öreg megállt, magához hívta Danielt, és az előttük elnyúló hosszú fennsík túlsó vége felé mutatott.

A távolban egy város magas falai meredeztek. Ez a végtelen homokóceánból szigetként kiemelkedő rengeteg erőd volt a bolygólakó nép ősi fészke. Daniel a látvány hatása alatt borzongva megfordult, és hátrakiáltott a katonáknak:

– Város!

Amíg O'Neil előresietett, Danielnek volt ideje rá, hogy tekintetével újra felkutassa a lányt a menetben. Egy szívdobbanásnyi ideig egymásra meredtek, s csak azután tett úgy mindkettő, mintha valami más néznivalója akadt volna. Kaszuf figyelmét azonban nem kerülte el a röpke incidens.

– Dugja vissza a nyelvét, mert leég – szólt O'Neil, amikor felért a hegytetőre. Körülnézett, majd visszatért az embereihez, és elmagyarázta nekik, hogy a zárt területre egyenként mennek majd be, tízlépésnyi távolságban követve egymást. Először Brown, azután Kawalsky, majd Jackson s végül ő maga. Kawalsky tisztában volt vele, hogy O'Neil ilyen sorrendben akarja feláldozni embereit, ha mégiscsak kiderül, hogy a meghívás csapda volt. Mikor az ezredes otthagyta őket, hogy Danielt is kioktassa a sorrendről, a főhadnagy Brownhoz fordult.

– Amint beér, nézzen felfelé és hátra. Ott leszek kétlépésnyire maga mögött.

Már kevesebb, mint kétszáz yardnyira voltak a várostól, amikor Kaszuf parancsoló mozdulatot tett. A kíséretéhez tartozó nők egyike erre odavitt neki egy hosszú, üreges szarvat. Az öreg ajkához illesztette a kürtöt, és dallamos üzenetet küldött a város felé. Erre a jelre a fal két legnagyobb tornya között kinyílt egy sor kapu. A két, nyolcvan láb magas torony ugyanabból a szalmasárga kőből épült, amiből az egész város. A külső fal, mely több száz yard hosszan nyúlt el mindkét irányban, alig volt alacsonyabb, mint a tornyok, körülbelül akkora volt, mint egy hatemeletes ház. Mielőtt még O'Neil észbe kaphatott volna, Kaszuf már előreszalajtott néhány gyereket, úgyhogy a kapuhoz közeledő Brownt már seregnyi kíváncsiskodó fogadta.

Brown még be sem lépett a kapun, már látta, hogy esélyük sincs kivédeni az esetleges támadást. A városfalon belül magas épületek tömege állt, szinte agyonnyomva a közöttük húzódó szűk utcácskákat. A emberek szó szerint még a levegőt is betöltötték. A szomszédos házak felső emeleteit gyaloghidak sűrű erdeje kötötte össze, s ezek mindegyike tömve volt nézelődőkkel, akik hosszú ruhájuk alatt akár fegyvert is rejtegethettek.

Daniel az elmúlt öt percben újabb tüsszentési rohamot vészelt át, s most már nemcsak a bányászok vetettek rá furcsálló pillantásokat, hanem a meredek, szürke háztetőkön üldögélő városbeliek is. Baját csak tetézte, hogy bűzös barátja, a masztadzs szünet nélkül böködte őt az orrával, további csokoládéadagok után szimatolva. Mikor elérték a széles városkaput, amelyen tíz ember is befért egyszerre, csökkent a távolság közte és a lány közt, s már szinte egymás mellett mentek. Daniel érezte, hogy elvörösödik. Lázasan kutatott az agyában valami mondanivaló után, s már épp azon volt, hogy megszólítja a lányt, amikor a szemtelen állat újfent tomporon döfte az orrával. Gyorsan elővette zsebéből az utolsó Fifth Avenue szeletet. Mielőtt még kibontotta volna, meglengette a csemegét a masztadzs orra előtt.

– Csak egy kicsit kapsz – szólt szigorúan.

Az állat nem törődött a figyelmeztetéssel, és húsos ajkaival fürgén kikapta Daniel kezéből a csokoládét.

– Kicsit, azt mondtam!

A masztadzs azonban már boldogan csámcsogott.

– De most aztán szállj le rólam.

– Mondtam, hogy ne adjon neki enni – hallatszott O'Neil hangja Daniel háta mögül.

A közelben haladó bányászoknak megtetszett a "kicsit" szó, és egyre-másra ismételgették. Az édesszájú masztadzs ezennel új nevet kapott.

Daniel tortúrája hamarosan véget ért, mert az egyik fiú kantáránál fogva elvezette az állatot a kapu közelében kialakított karám felé. A masztadzs panaszosan brummogva vette tudomásul, hogy elszakítják a csemegék forrásától.

Mikor Daniel a magasba pillantott, a csodálkozással egyidőben szorongó érzés fogta el. Ezt a várost nyilvánvalóan nem klausztrofóbok építették. Az utca mindkét oldalán toronymagas falak meredeztek, az épületek között pedig keskeny, kanyargós sikátorok húzódtak meg. Akármerre nézett, mindenütt bámészkodó embereket látott: az ablakokban, a hidakon, a párkányokon. Vadidegen emberek egy vadidegen városban, s ő társaival együtt tökéletesen ki van szolgáltatva nekik.

Néhány száz, yardnyira járhattak a városfaltól, amikor egy tágas térre értek. Kaszuf itt megállt, és bevárta követőit. Miközben a tér lassan megtelt, Daniel a környező házakat nézegette. Kőből épültek, hatalmas, gondosan kifaragott szikladarabokból. Meglepő volt viszont, hogy az építők rengeteg fát is használtak. A házak oldalán felkúszó, rozoga lépcsők, lakások bejárati ajtaja és a felső emeleteket összekötő hidak mind vöröses fából készültek. Az ablakok körül és az épületek párkányán aprólékosan kidolgozott geometriai ábrákat véstek a kőbe. De írásnak, feliratnak nyoma sem volt sehol.

Kaszuf felmászott egy kisebbfajta emelvényre, és a magasba emelte botját, jelezve, hogy csendet kér. Mikor elült a zaj, a vendégekhez fordult, és újabb imaszerű monológba fogott. Miután befejezte, a bottal rámutatott egy letakart tárgyra, mely két épület között függött a magasban. Erre a jelre egyik embere felmászott egy állványra, és lerántotta a leplet a tárgyról. Daniel felnézett, és tátva maradt a szája a csodálkozástól.

A két ház közt feszülő boltív alatt, bütykös kötelek szövedékével felerősítve hatalmas, legalább tíz láb átmérőjű arany körlap lógott. A rajta megjelenített szimbólum szakasztott mása volt annak, amelyik Daniel medálján is szerepelt. Alighogy lehullott a lepel a fényes korongról, a város összes lakója térdre borult, és meghajolt az idegenek felé. Félelmetes látvány volt.

– Szerintem azt hiszik, istenek vagyunk – dadogta Daniel.

– Vajon miből gondolják? – kérdezte O'Neil. Felpillantott a körlapra, és összehasonlította a Daniel nyakában lógó miniatűr változattal. Azután megragadta az antik ékszert, Daniellel együtt magához húzta, és mélyen a régész szemébe nézett.

– Mit jelent ez a szimbólum? – kérdezte fenyegető hangon. Biztos volt benne, hogy Daniel titkol valamit.

– Re, az egyiptomi napisten jele – felelte a fiatalember. – Úgy tűnik, ezek az emberek hódolnak neki, és azt hiszik, minket is ő küldött.

O'Neil elégedett volt a válasszal, és eleresztette a medált.

Kaszuf eközben az emelvényen állva szónoklatot intézett a város lakóihoz. Beszéd közben újra és újra a jövevényekre mutatott. Mondókája közepén járhatott, amikor Brown rádiója hangos reccsenéssel életre kelt. A jel nagyon gyenge volt, ezért a tudományos tiszt fülhallgatót kapcsolt a készülékre, és a maximumra állította a hangerőt. A légköri zajokon keresztül mintha Feretti hangját hallotta volna.

Olyan gyorsan közeledett, hogy szinte még fel sem ocsúdtak, már el is érte őket. Feretti először azt az utasítást adta, hogy a dűne oldalában keressenek fedezéket. Azonban hamar belátta tévedését, és visszamászott a dombtetőre, hogy rádión figyelmeztesse a keresőosztagot. Zubbonyát a fejére húzva, teli torokból ordított a mikrofonba. A levegőt betöltő magas, sivító üvöltéstől a saját hangját is alig hallotta.

– El kell hagynunk a bázist! Ismétlem: el kell hagynunk a bázist!

Ekkor súlyos test zuhant rá hátulról. A vakon botorkáló Porro volt az.

– Gyerünk! – üvöltötte a katona. – Tűnjünk el innen a francba!

Feretti bólintott. Vissza kell menniük a piramisba, különben a biztos halál vár rájuk.

– Bázis, jelentkezz újra – szólt bele Brown a mikrofonba. – Nem hallunk, bázis, ismételd meg!

Az öreg beszéde félbeszakadt, mindenki a dobozba kiabáló katonát figyelte. Brown végül feladta, és idegesen O'Neilre nézett.

– Hiába, nem megy. Valami interferál a jellel.

A városfalnak a főkapuhoz közeli része felől mély kürtszó hangzott fel. Egy pillanattal később egy második kürt is csatlakozott hozzá, és a két búgó hang összefonódva szárnyalt a város felett. A téren álldogálók egy emberként fordultak a kapu irányába. Valami baj történt.

O'Neil azonnal döntött.

– Indulás. Visszamegyünk.

Kawalsky és Brown már indultak is, mielőtt még Daniel feltehette volna a kérdést:

– Miért?

O'Neil első gondolata az volt, hogy otthagyja a régészt, de az utolsó pillanatban másként döntött. Megfordult, és a karjánál fogva magával vonszolta Danielt a szűk utcán. A kapuhoz vezető út tömve volt emberekkel. Kezek nyúltak ki a csörtető katonák felé, rémült arcok és pergő nyelvek igyekeztek közölni valami fontos információt. Azt magyarázták a katonáknak, hogy ne menjenek el.

O'Neil eleinte udvariasan, de határozottan félretolta őket. Mikor azonban észrevette, hogy egy csapat férfi sietve be akarja zárni a város kapuját, rohanni kezdett, s attól kezdve könyökével és alkarjával kíméletlenül letarolt mindenkit, aki az útjába került.

A kapuőrök nem törődtek O'Neil ordibálásával. Már épp helyére illesztették az első súlyos keresztgerendát a három közül, amikor az ezredes és két katonája odaértek.

– Nyissák ki a kaput! – mennydörögte O'Neil, és jelbeszéddel meg is mutatta, mit akar.

A kapuőrök mind egyszerre kezdtek el beszélni, s közben vadul hadonászva mutogattak a falon túlra, a sivatag felé. Nyilvánvaló volt, hogy nem fognak engedelmeskedni. O'Neil gyorsan magához rendelte Kawalskyt.

– Mit gondol, ketten le tudjuk emelni a gerendát?

"Könnyedén" – ezt fejezte ki Kawalsky néma válasza. Impozáns látványt nyújtottak, ahogy vállt-vállnak vetve álltak, hisz mindketten magasabbak és izmosabbak voltak, mint a többségükben sovány, görnyedt bolygólakók. Épeszű ember csak félhetett tőlük. Mégis, mikor a kapuhoz léptek, az egyik őr megragadta O'Neil csuklóját.

Az ezredes egy szempillantás alatt hátracsavarta a férfi kezét, majd arccal a kapunak taszította támadóját, aki kábultan, nyögdécselve a földre hanyatlott. O'Neil előhúzta a pisztolyát, és a tömegre szegezte.

– Ne! – ordította Daniel.

Az ezredes a magasba emelte a fegyvert, és háromszor a levegőbe lőtt.

A tömeg minden egyes dörrenésre összerezzent. Sohasem hallottak még ilyet, s szinte kővé váltak a rémülettől. Kaszuf és két másik városi elöljáró ekkor érték el kapu előtti csődületet. Ideges mozdulatokkal utat törtek a tömegben, hogy megnézzék, mi történik.

– Se sej tiju! – kiáltotta az öreg.

– Brown, segítsen Kawalskynak kinyitni a kaput – parancsolta O'Neil, miközben farkasszemet nézett a bolygólakókkal.

Danielnek kétsége sem volt afelől, hogy az ezredes az első moccanásra lőni fog. Fogalma sem volt, hova siet úgy O'Neil, miért teszi tönkre a város lakóival nagy nehezen kialakított jó kapcsolatot. Otthagyni a várost, mielőtt átkutatták volna, az ő szemében ez súlyos hiba volt, sőt kész öngyilkosság. Elvégre meg kellett találniuk a Csillagkapu kulcsát.

– Se sej ti ju. Se sej ti ju. – Szkára, a masztadzs-gondozó fiú kilépett a tömegből, és lassú léptekkel elindult O'Neil felé. Az ezredes felemelte fegyverét, és a gyerek szeme közé célzott.

– Se sej ti ju – ismételte Szkára halkan, türelmesen. Kitárt tenyerét maga elé tartotta, úgy közeledett a fekete sapkás idegenhez, vigyázva, hogy se fenyegető, se félénk benyomást ne keltsen. Masztadzsok mellett nőtt fel, tudta, hogyan kell bánni a sarokba szorított állattal. O'Neil felhúzta a kakast. A fiú azonban nem állt meg. Menet közben egyre a négy szót hajtogatta, és a fal teteje felé mutogatott. O'Neil egy gyors pillantást vetett a magasba. Vagy tucatnyi ember állt odafent, és néhány közülük integetett neki, hogy menjen fel ő is. A fiú O'Neilre mutatott, majd fel a falra, végül ujjaival fürkésző szemeket utánzott.

– Azt akarja, hogy menjen fel, és nézzen körül fordította Daniel.

– Tudom, mit akar.

Mielőtt elindult volna, O'Neil még Kawalskyhoz fordult.

– Ha bármivel próbálkoznak, lőjön.

Azzal még egy utolsó pillantást vetett a tömegre, majd követte Szkárát az egyik torony belsejébe. A csigalépcsőt, amely a tetőre vezetett, mint kiderült, nem az amerikai katonák méreteihez igazodva építették. O'Neil görnyedve mászott felfelé a szűk lépcsőházban, míg végül felért a dupla városfalba épített folyosóra. Olyan helyre állt, ahol társai láthatták, és a lentiek számára éveknek tűnő másodpercekig a sivatagot fürkészte.

– Mit lát, ezredes úr? – Kawalsky rosszul viselte a bizonytalanságot, ha közben ezer embert kellett sakkban tartania.

A sivatag fölött, mint valami sötét áradat, a horizont teljes szélességében elnyúló, hatalmas, barna felhő közeledett a város felé. O'Neil érezte, hogy az addigi fuvallat helyett lassan szél kerekedik.

– Homokvihar közeledik – kiáltott le társainak. Szkára a homokfelhőre mutatott, és megtanította O'Neilnek a nevét:

– Se sej tiju.

– Kitűnő! – gúnyolódott Daniel. – Ezért aztán érdemes lett volna halomra gyilkolni őket!

Hirtelen szerzett erkölcsi fölényétől hajtva előrelépett, és a föld felé irányította Kawalsky fegyverének csövét.

– Maradjon veszteg, Jackson – figyelmeztette a főhadnagy.

O'Neil áthajolt a mellvéden, és lekiáltott társainak:

– Maradnunk kell, amíg elvonul a vihar.

Feretti sejtette, hogy valószínűleg már túl késő, de úgy vélte, meg kell próbálnia. Magához ölelte a tizenöt kilós tábori rádiót, és a tomboló viharban botladozva elindult felfelé a piramis bejáratához vezető meredek feljárón. A homokot tonnaszámra felkavaró széllökések mindegyike elég erős volt ahhoz, hogy ha nem vigyáz, lesodorja a rámpáról. Arcába húzta pólóját, hogy megszűrje a portól sűrűvé vált levegőt, és vaksin hunyorogva, lábával tapogatózva araszolt előre.

Egy örökkévalóságnak tűnő perc után végül elérte a bejáratot. Odabenn leroskadt a fal tövébe, és letörölte arcáról a finom homokot. Amint a látása kitisztult, bekapcsolta a rádiót.

– Itt a bázis. Itt a bázis. Brown, hallasz engem? Mikor a bázison maradt csapat utolsó tagjai bebotorkáltak a piramisba, Feretti már újra kifelé araszolt, hogy a rádiójel utat találhasson a sivatagba.

Egyszer aztán mintha hallotta volna Brown hangját a sok recsegés között, de a tomboló viharban egy szót sem értett. Mindenesetre beleordított a mikrofonba, hátha Brown jobban hallja őt. Változatlanul azon volt, hogy figyelmeztesse a többieket a közeledő veszélyre. Néhány perc múlva azután visszahúzódott az épület menedékébe. A rádiót otthagyta bekapcsolva, olyan közel a kapuhoz, amennyire csak a vihar megengedte, felcsavarta a hangerőt, és rátette a készülékre rohamsisakját, hogy némileg megvédje a portól. Azután, elindult, hogy csatlakozzon társaihoz.

Fogalmuk sem volt róla, hogy a Daniel keresésére szervezett osztag pillanatnyilag annak a "több ezer ember"-nek az oltalmában van-e, akiket Brown korábban említett, vagy épp fulladoznak a sivatag közepén. Az viszont egyre biztosabbnak látszott, hogy a csillagközi akciót egyikük sem éli túl. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, félkörben leültek a bejárattal szemben, és nézték a sivatag homokját korbácsoló vihart.

Freeman néhány perc múlva felállt, és a rádióhoz lépett. Kikapcsolta a készüléket, majd felemelte, és védettebb helyre állította.

– Kár az elemért – fordult Ferettihez. – Ebben a viharban úgysem hallunk semmit.

– Nem tetszik ez nekem, nagyon nem tetszik, csóválta a fejét Feretti. – Két évet húztam le Szaúd-Arábiában, de ilyet még ott sem láttam.

Szerette volna seggbe rúgni saját magát. Ha egy kicsit több önuralmat tanúsít, és nem vágja hozzá azt a táskát Danielhez, akkor most nem kellene itt ülnie, miközben a többiek talán megfulladnak odakint a homokviharban. Azt is tudta, hogy Daniel nélkül a statisztikai esélyük a hazajutásra nagy, kövér nullával egyenlő. Nem elég, hogy foglyul ejtette őket egy lidérces álom, ráadásul ő maga verte az utolsó szöget a koporsójukba.

– Nem teljesen értem, mi a gond – szólalt meg Reilly. – Miért nem próbáljuk meg magunk bekapcsolni a Kaput? Csak nem olyan nehéz feladat.

– Micsoda ötlet! – Feretti az égre emelte szemét, azután belefogott a magyarázatba: – Ha rossz sorrendben forgatjuk a kereket, jó esélyünk van rá, hogy valahol a világűr közepén térjünk magunkhoz. Van róla fogalmad, hány millió lehetséges kombináció közül kellene eltalálnunk azt az egyet?

– Nincs – rázta a fejét Freeman. – Hány közül?

Feretti képzeletben már krétát ragadott, és elkezdte felvázolni a problémát egy belső palatáblára, amikor észrevette, hogy Freeman vigyorog.

– Dugulj be, Freeman.

A katonák újra némán meredtek a bejárat téglalapjára. Olyanok voltak, mint egy szürrealista dráma figurái: nézők, akik egy hatalmas kőkamrában ülve várják a színészeket.

A furcsa színpadtól sok-sokmérföldnyire, messze túl a tomboló viharon, hosszúkás aszteroida emelkedett ki a horizont mögül. Ahogy az égre lassan rátelepedett az esti szürkület, a torz gyöngyszem egyre fényesebben világított. Az égen ekkor háromszög alakú árnyék tűnt fel. Kioltotta a hold fényét, majd néhány másodperc múlva tovasiklott, és eltűnt.

A harmadik nap utolsó sugarai alig szűrődtek át a felkavart homok függönyén. A bejárati csarnokban egyre sötétebb lett; végül a rádió körvonalai is lassan elmosódtak, beleolvadtak a közeledő éjszakába.

A bejárat felől különös hang hallatszott. Mintegy vezényszóra, a katonák kibiztosították fegyvereiket. A hang fémhez koccanó fém zaja volt: Feretti sisakja táncolt a rádió tetején. A következő pillanatban az összes felszerelési tárgy, majd a piramis kőpadlója is remegni kezdett.

– Földrengés! Már csak ez hiányzott, egy istenverte földrengés!

– Ez nem földrengés – kiabálta Freeman az egyre erősödő robaj közepette, és elindult, hogy fedezéket keressen az oszlopok mögött.

A viharos égből piramis alakú űrrepülő ereszkedett lassan a föld felé. Az oldalából kilövellő fénysugarak hosszú késpengékként szurkálták az éjszaka sötétjét. A lebegő piramis arra készült, hogy a földön álló, nagyobb gúla tetején landoljon.

Ahogy a gép a piramis csúcsa felé közeledett, ragadozó madár karmaira emlékeztető gépkarok nyúltak ki belőle. A karmok hamarosan megtalálták célpontjukat, és a két piramis eggyé vált. Ez volt hát a megoldás, amin tudósok generációi töprengtek, ez rejtőzött a Kheopsz-piramis titka mögött: leszállóhelynek építették egy bizonyos fajta repülőgép számára.

A sikeres landolás után megmozdultak az óriásgép oldalát borító páncéllemezek. A fal hatalmas táblákban megnyílt, és az űrrepülő, mint valami csúcstechnológiás origami-figura, fokozatosan piramis formájú luxuspalotává alakult át.

A hosszan tartó, bonyolult metamorfózis még be sem fejeződött, a gép máris kapcsolatba lépett a piramissal. Az épület mélyén, ott, ahol a két egyforma fémkorong nézett szembe egymással, kék fénysugár gyúlt ki. A sugár kezdetben a két kör kerületének egy-egy pontját kötötte össze, de hamarosan terjedni kezdett. Végigfutott a körök kerülete mentén, és henger alakú fénytoronnyá vált.

A katonák izgatottan suttogva tanakodtak, hogy mitévők legyenek, nem is sejtve, mi közeledik feléjük a sötét folyosókon. Feretti fáklyát gyújtott, s a bejárat felé akarta hajítani, amikor zajt hallott a háta mögül.

Mire megfordult, már túl késő volt. Még látta, hogy egy sakálfejű lény magasodik fölé, azután minden elsötétült előtte.

A lakoma

– Szerintem ne együnk semmiből – suttogta Kawalsky. Igazság szerint farkaséhes volt, de meg akarta tudni, hogy a többiek vállalják-e az evéssel járó kockázatot.

Daniel, kezében egy darab gumiszerű, fűszeres "kenyér"-rel, a főhadnagy felé hajolt.

– Lehet, hogy sértésnek vennék – suttogta vészjóslóan hangon.

A ünnepség már egy órája tartott, de még egyetlen falat ételt sem szolgáltak fel. A vendégek törökülésben ültek a hosszú asztalok mellett, melyeket színes szőnyegekre helyezve a főtéren állítottak fel. A fáklyák fénye remegve játszott a fejük fölött lógó hatalmas korongon, olyan érzést keltve, mintha az arany körlap figyelné őket.

Az asztalok közötti téren hajlott korú zenészek pengettek valamiféle húros hangszereket. A földlakóknak úgy tűnt, mintha újra és újra ugyanazt a zeneszámot hallanák. Előzőleg Brown tizedes, aki meglehetősen jó gitáros volt, azzal szórakoztatta az egybegyűlteket, hogy improvizációkat adott elő a bennszülöttek egyik hangszerén. A téren összezsúfolódott több száz ember valóságos örömujjongással fogadta, amikor a katona néhány egyszerű blues-akkordot csalt elő a három húrral felszerelt, citeraszerű dobozból. A helybéliek Danielt és Kawalskyt utánozva csettintgettek, és doboltak a lábukkal, pedig Brown zenéje épp oly idegenül hangzott számukra, mint a jövevények számára az övék. Csak Danielen látszott, hogy tetszik neki a minimalista, vinnyogó dallam. Őt ugyanis a zene azokra az énekekre emlékeztette, melyeket núbiaiak esküvőjén hallott, amikor Felső-Egyiptomban járt.

Az asztalnál huszonkét személy ült, mindannyian férfiak. Daniel már korábban arra a következtetésre jutott, hogy a bolygólakók társadalmában a nők a néma szolga szerepére vannak kárhoztatva. Az asztalnál helyet foglaló helybéliek, köztük Kaszuf, idős, szakállas férfiak voltak, akik a tikkasztó meleg ellenére egytől egyig durva szövésű, szürke ruhát és fejfedőt viseltek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ők a város politikai vezetői, az Öregek Tanácsának tagjai. A tiszteletreméltó patríciusok mellesleg igen felszabadultan mulattak.

A fáklyák, megvilágította körbe most csillogó selyemruhákba öltözött felszolgálónők léptek. Hosszú sorban hozták a zöldséggel megrakott terrakotta edényeket, durván megmunkált vasserlegeket, étvágygerjesztőket, a rengeteg spatulát, szalvétát és kést, merőkanalat és tepsit. Mély tálakat hordtak be tele borral, amelynek a tetején bogáncs úszkált, és végül két, négy láb hosszú teknőt, melyeket rudakra erősítve cipeltek. Mindezt lerakodták a rozoga asztalokra, melyek, úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeroskadhatnak. Kawalsky felemelte az előtte terpeszkedő súlyos teknőt borító leplet. Mikor meglátta, mi van benne, rémületében majdnem hanyatt esett.

A húslével telt tálban hatalmas, vigyorgó gyík feküdt. Egyben főzték meg – megvolt a szeme, a lába, a farka, minden. Bőre hamuszín volt, mint a sivatagi kígyóké; ajkai a főzéstől megfeszültek, így teljes szélességében kilátszott a fogakat helyettesítő sárga szarukáva. Feje és lábai kilógtak a gőzölgő léből, mintha kellemes fürdőzés közben érte volna a halál.

– Jó étvágyat, Jackson. Ugyebár, a világért sem akarjuk megsérteni őket – vigyorgott Kawalsky.

– Kérek engedélyt öklendezni – szólt Brown, félig-meddig komolyan.

– Nem várhatják el tőlünk, hogy ebből együnk, ugye?

Mindannyian az asztal túlsó vége felé néztek. Az Öregek lelkesen integettek, hogy lássanak hozzá bátran. A négy vendég udvariasan mosolygott, majd ismét a gőzölgő hüllőre pillantottak. Kawalsky, még mindig szélesen mosolyogva, Danielhez fordult.

– A combját ajánlanám, az jó szaftos.

– A silóbeli kosztnál nem lehet rosszabb – felelte a régész. Tapasztalatból tudta, hogy ha Kawalsky elé ételt raknak, legyen az bármiféle, hamarosan eltűnik.

– Lehet, hogy mérgező – mondta Brown. – Ne együnk belőle.

– Igaza van – bólintott O'Neil, majd parancsoló hangon folytatta: – Kawalsky, maga kóstolja meg. Jacksonra még szükségünk lesz.

A főhadnagy túlzottan éhes volt ahhoz, hogy megsértődjön. Megragadott egyet a hosszú kések közül, majd miután újfent az Öregekre pillantott, levágta a hüllő egyik hátsó lábát. Idegességében a csülök kicsúszott a kezéből, és hangos csobbanással beleesett a lébe. A bennszülöttek jóízűen felkacagtak. Kawalsky felpillantott, és látta, hogy a jelenlévők mindegyike őt figyeli. Arcán erőltetett mosollyal kihalászta a gyíklábat, a tányérjára helyezte, és levágott belőle egy apró darabot. Azután mély lélegzetet vett, és bekapta a húst, de megrágni egyelőre semmi kedve nem volt. A bolygólakók újra nevetni kezdtek, ezúttal a nagydarab ember arckifejezésén. Kawalsky óvatosan összezárta állkapcsát. Semmi borzalmas nem történt, így hát megrágta és lenyelte a húst.

– Olyan íze van, mint a csirkének.

– Nem mérgező?

– Honnan tudjam? – vonta meg a vállát a főhadnagy, miközben levágott egy újabb falatot. – Egy kicsit sótlan.

Az asztal másik végéről Kaszuf feszülten figyelte a falatozó Kawalskyt. Számára élet és halál kérdése volt, hogy a vendégeknek ízlik-e a felszolgált étel. Daniel látta, mennyire aggódik az öreg főnök, és szerette volna megnyugtatni. Úgy döntött, legjobb lesz, ha azt a szót használja, amit az öreg kimondott, miután megkóstolta a csokoládét.

– Nagyon finom – szólt széles mosollyal. – Ohm, izé… bonnivé!

– Bonnivé!? – Az öreg arcán halálos rémület tükröződött. Az ő nyelvén a szó azt jelentette: édes.

Daniel halkan szitkozódott. A sok utazás és a nyelvtanulással töltött sok-sok év után még annyit sem tud elmondani, hogy az étel finom. Kaszuf magához rendelt néhányat a felszolgálók közül, és szidni kezdte őket. Daniel gyorsan közbelépett.

– Nem bonnivé. Olyan, mint a csirkehús. Csirke-hús.

Kaszuf nemcsak hogy nem értett angolul, de soha nem is látott csirkét. Daniel rövid töprengés után a hóna alá dugta kezét, és a "szárnyával" csapkodva kotkodácsolni kezdett.

A bennszülöttek értetlenül meredtek rá. Végül Kaszuf, nem akarván megsérteni a vendéget, udvariasan utánozni próbálta Daniel mozdulatait. Behajtotta a karját, és ő, a méltóságteljes város elöljáró, visszakotkodácsolt Danielnek.

– Hagyja abba, Jackson, mert úgy marad – dörmögte Kawalsky két falat között.

De Daniel nem adta fel. Számára a sikeres kommunikáció minden másnál fontosabb volt. Jó öt percébe telt ugyan, de végül sikerült megértetnie vendéglátójával, hogy ízlik neki az étel.

Az idő előrehaladtával a hangulat is oldódott. Kawalsky és Brown egyre bátrabban válogattak a sok egzotikus étel közt; viccelődtek, és együtt nevettek az Öregekkel, s közben megtanulták a különböző fogások neveit. O'Neil volt az egyetlen, aki színjózan maradt. Ő szokás szerint töprengett és várt. Nem evett mást, csak néhány darab fekete kenyeret, s hozzá klórtablettával kezelt vizet ivott.

Daniel további beszélgetést kezdeményezett Kaszuffal, de ezúttal sem sikerült komoly áttörést elérnie. Több ezer kérdést szeretett volna feltenni, de a bolygólakók és az ő kultúrája nem csak nyelvében, hanem gesztusrendszerében is gyökeresen különbözött. Már hosszú percek óta igyekezett feltenni egy kérdést a bányászattal kapcsolatban, amikor újra meglátta szíve hölgyét.

A lány egy nagy kosárból kenyeret kínált az Öregeknek az asztal túlsó végénél. Daniel, ahogy megpillantotta őt, azon nyomban elvesztette a beszélgetés fonalát. Kaszuf követte a fiatalember pillantását.

A lány, sugárzóan szép volt. Hosszú, fekete haja most nem volt felkötve, hanem szabadon omlott vállaira. Szoknya gyanánt kék szövetet csavart a derekára, s hozzá egyszerű barackszín inget viselt. Ahogy közelebb ért, Daniel akaratlanul is felfigyelt rá, hogy az ing meglehetősen átlátszó. Zavartan lesütötte a szemét, de azután gyorsan újra felpillantott; a lány vállánál mélyebbre eztán igyekezett nem nézni. Tekintetével követte a lány minden mozdulatát, ahogy az egyre közeledett hozzá az asztal mentén. Tudta, hogy nevetségesen viselkedik, hogy nem szabadna átadnia magát ennek a képtelen érzésnek, de volt valami a lányban, ami a tökéletesség érzetét keltette benne; valami, ami több volt, mint puszta külcsín. Figyelte a kezét, fekete szemét, mosolyának rezdülését. A lány minden mozdulatából értelem és zsenge korán túlmutató elegancia sugárzott, s ez meghitten ismerősnek tűnt Daniel számára.

Amikor először látta, a lány, félénknek és végtelenül szemérmesnek tűnt, de azóta rájött, hogy a túlzott szemérem megjátszása a helybéli etiketthez tartozó gesztus, az udvariasság jele. Az idős férfiak, akiket a lány kiszolgált, egytől egyig igyekeztek bevonni őt a beszélgetésbe, mintha a kedvenc unokahúguk lenne. A lány értő figyelme, ha hozzá szóltak, a villanás a szemében, ha válaszolt – sokatmondó jelek voltak ezek Daniel számára. Megtudta belőlük, hogy a lány otthonosan mozog a város vezető köreiben, hogy magabiztos, és hogy van humorérzéke. Jól irányzott megjegyzéseivel nem egyszer kacagtatta meg az asztaltársaságot. Látszott, hogy tudja, hogyan kell bánni az emberekkel, de az is nyilvánvaló volt, hogy nem él vissza a varázsával.

Daniel azt kívánta, hogy ha egyszer visszatér a Földre, találjon egy nőt, aki csak feleannyira elbűvölő, mint ez a lány. Igyekezett magához térni zsongó kábulatából, és folytatni a megkezdett beszélgetést, de Kaszuf addigra szóba elegyedett valaki mással.

– Itt jön a hölgy, Rómeó – vigyorgott Brown.

– Nem értem, mit akar ezzel – védekezett Daniel, és igyekezett nem elpirulni.

– Nem is lenne olyan rossz, mi? A mézesheteket a piramisnál tölthetnék, aztán kivennének egy meghitt kis lakást itt a városban. Maga a bányában kapna valami jó munkát, és taníthatna görögöt meg latint, hogy legyen egy kis mellékes. Aztán jöhetnek a gyerekek.

Daniel gyilkos pillantást vetett a tizedesre, akit szemmel láthatóan végtelenül szórakoztatott a téma. Sértődötten elfordult az asztaltól, és úgy tett, mintha borzasztóan érdekelné a zenészek véget nem érő koncertje.

Brown gúnyos tréfálkozása valóban fájt neki. Hiába volt az univerzum másik végében, hiába lakmározott egy ismeretlen bolygó emberforma lakóival, nem menekülhetett el a kínos tény elől, hogy ha a női nemről van szó, egyszerre használhatatlan, romantikus idiótává válik.

Arra eszmélt, hogy a lány mellette térdel, és szemét lesütve felé nyújtja a kosarát. Zavartan benyúlt a finomságok közé, és kiválasztott egy szőrös szamócának látszó gyümölcsöt. Elszomorította, hogy a lány a többiekkel olyan felszabadultan viselkedett, de most, hogy őróla van szó, felpillantani sem mer. Kedvetlenül intett hát, hogy mást nem kér, azzal elfordult, és szórakozottan szájához emelte a szőrös bogyót.

Ekkor valaki szelíden megfogta a kezét. A lány volt az. Elvette tőle a gyümölcsöt, majd egészen közel húzódott hozzá, és megmutatta, hogyan kell eltávolítani a gumó apró gyökereit és vékony héját, hogy a halványzöld gyümölcshús láthatóvá váljék.

Daniel arckifejezése semmi különöset nem árult el. Látszólag őszinte érdeklődéssel figyelte az egyszerű műveletet. Pedig a lelkében a délutáni vihar ikertestvére tombolt, némi földrengéssel és tűzvésszel fűszerezve. A lány már készen volt a hámozással, és várta, hogy Daniel elvegye tőle a gyümölcsöt. Mikor erre nem került sor, olyat tett, ami őt, magát is éppen annyira meglepte, mint a fiatalembert. Felemelte a gyümölcsöt, és finoman Daniel szájába dugta.

A végtelenül gyöngéd, intim gesztustól mindketten zavarba jöttek. A helyzetet csak még kínosabbá tette, hogy akik figyelték a jelenetet, most kórusban hujjogni kezdtek. Daniel felkapta a fejét, és körülnézett. Legalább száz mosolygó arc nézett vissza rá. A lány egy szempillantás alatt eltűnt, s Daniel nem tehetett mást, mint hogy követte a tekintetével.

Kaszuf idősebb nők egy csoportja felé nézett. Az asszonyok megbeszéltek valamit egymás közt, aztán az öreg főnök felé bólintottak. Valamiről döntés született.

– A barátnőjének, úgy látszik, megfájdult a feje szólt oda Kawalsky az asztal másik végéből. A megjegyzést látszólag azok is értették, akik egy szót sem tudtak angolul.

– Foglalkozzon inkább a gyíkjával, főhadnagy. Ezt nem kellett kétszer mondani Kawalskynak.

– Jackson – pillantott fel O'Neil. – Jöjjön ide. Daniel felállt, és odasétált a félhomályban cigarettázó ezredeshez.

– Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy az a rajz egy egyiptomi szimbólum.

– Igen, az udzsat – magyarázta Daniel. – Más néven Re Szeme. Sokféle variációja van, de a Hierakonpoliszban és Abüdoszban található korai sírok…

– Jó, jó, ez nem érdekel – intette le O'Neil. – Nézze, logikus következtetés, hogy ha ezt az egyiptomi szimbólumot ismerik, akkor…

–… ismerik a többit is! Írásban beszélgethetünk velük! Megpróbálom.

Daniel izgatottan felpattant, és az összes jelenlévő pillantásától kísérve az Öregek asztalához lépett. Letérdelt a földre, és egy hosszú pillanatig maga elé bámult, alkalmasnak tűnő hieroglifa után kutatva emlékezetében. Lefirkantotta az első szót, ami eszébe jutott: ÜNNEP. Mikor felnézett, meglepetten látta, hogy az öregek mind úgy merednek rá, mintha torkukon akadt volna a falat. Kaszuf felállt, és rákiáltott Danielre, aki ettől végképp megrémült. A heves reakciót csak azzal tudta magyarázni, hogy a szókép a helyiek nyelvén valami csúnya dolgot jelent. Gyorsan eltörölte a hieroglifát, és hozzálátott, hogy leírja a legelső mondatot, amit óegyiptomi nyelven megtanult, egy sort Gardiner Óegyiptomi nyelvtanának, első leckéjéből:

"Ő mondja: Re az, aki békében jött, és átkelt az égen."

A mondat huszonhárom hieroglifájának még a felét sem írta le, amikor Kaszuf saruja tűnt fel az orra előtt. Az öreg borzadva elfordította a fejét, úgy törölte el a homokba rajzolt jeleket. Hangosan kiáltozva hazaküldte az embereket, de közben újra és újra idegesen rámosolygott Danielre. Nehéz helyzetben volt. Egyfelől az istenek szigorúan megtiltották bármiféle írás használatát. Másfelől viszont valószínű, hogy a különös jövevényeket maga Re küldte. De az írás tilalma vonatkozik-e magukra az istenekre? Vagy őt akarják próbára tenni? Nem lehet tudni. Kaszuf mindenesetre úgy döntött, megakadályozza a törvénysértést.

A több száz fős tömeg vonakodva oszolni kezdett, Daniel pedig visszatért társaihoz.

– Miért van az, Jackson, hogy valahányszor azt mondom, kommunikáljon ezekkel az emberekkel, maga mindig botrányt csinál? Mi a fenét írt a homokba?

– Én sem értem, mi bajuk van. Azt írtam le, hogy "ünnep".

– Ahhoz képest eléggé kikeltek magukból – jegyezte meg Kawalsky.

– Igen, szinte úgy tűnik, mintha félnének az írástól.

– Valószínűbb, hogy törvény tiltja – ráncolta a homlokát O'Neil. – Az az érzésem, ezek halálosan félnek valakitől.

Mikor az utolsó jelet is nyom nélkül eltörölte, Kaszuf odasietett Danielhez, leborult előtte, és valami bocsánatkérő szöveget kezdett el hadarni. Amíg beszélt, fiatal férfiak egy csoportja hozzálátott, hogy eltakarítsa a lakoma maradványait. Kawalskynak sikerült még egy utolsó darab gyíkhúst megmentenie, mielőtt elvitték előle a teknőt.

Egyperces monológja végeztével Kaszuf odahívta asszonyokat. Azok körülállták Danielt, és saját nyelvükön csevegve, kuncogva játszani kezdtek a ruhájával és a hajával. Hamarosan további asszonyok érkeztek, és a katonákat hálóhelyük felé terelgették.

– Velük menjek? – fordult O'Neilhez Daniel, remélve, hogy pozitív választ kap. Tudta, hogy a csapat hazajutásáért változatlanul ő a felelős, de pillanatnyilag csak egy dolog járt a fejében. Az asszonyok ugyanabba az irányba vezették, amerre a lányt eltűnni látta.

– Menjen csak – felelte O'Neil. Daniel sorsa cseppet sem érdekelte, mióta kiderült, hogy a város lakói nem tudnak írni-olvasni, tehát nem segíthetnek kinyitni a Csillagkaput. Fejében átrendezte a nélkülözhetőségi listát, Danielt állítva az első helyre.

Feretti úgy érezte magát, mintha elütötte volna egy tehervonat. Félig eszméletlen állapotban volt, de annyi eljutott a tudatáig, hogy hideg márványpadlón vonszolják. Kényszeríttette magát, hogy kinyissa a szemét, életben maradjon, ne ájuljon el. A valami, ami vonszolta, most megállt, és ledobta őt a földre. Feretti a légzésére koncentrált. Erezte a vér ízét a szájában, a márványpadló hűvös érintését az arcán. Mikor végre sikerült kinyitnia a szemét, és látása némileg kitisztult, észrevette, hová hozták: egy szarkofág mellé. A terem közepén négy láb magas, koporsó alakú kődoboz állt. Feretti sosem látott még szarkofágot, de most, hogy megpillantotta, azonnal felismerte, és abban is biztos volt, hogy a koporsót neki szánják. Alig egy másodperccel később azonban a doboz megmozdult. Gránitfalai darabonként leváltak, mint egy mechanikus lótuszvirág szirmai. Ezzel egyidőben a doboz alja felemelkedett, és láthatóvá vált a keskeny ágyon fekvő, nedves ruhába csavart emberi alak. Feretti legnagyobb rémületére, a test életre kelt. Lassan, nagyon lassan felült, majd lehúzta fejéről a gyolcsot. Feretti felnyögött. A lepel mögött csillogó arany arc tűnt fel, Tutanhamon halotti maszkjának elő mása. Félig emberszerű, félig túlvilági jelenség volt. A sötét szemüregek egy elviselhetetlenül hosszú pillanatig Ferettire meredtek, aztán a maszk elfordult. A rémülettől megdermedt katona zajt hallott a háta mögött, és a következő pillanatban egy puskaszerű fegyver agya lesújtott a tarkójára.

Mikor az asszonyok végre elmentek, Daniel lerogyott a szoba közepén álló nagy, göröngyös ágyra, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Bűzlök, mint egy kecske – mondta a falaknak.

Az elmúlt fél óra alatt a lelkes matrónák beszappanozták, megborotválták, levetkőztették, megfürdették, bepúderezték, megfésülték, levágták a körmét, megmasszírozták, bekenték illatos kenőcsökkel és hosszú, fehér ruhába bújtatták. Az ágymatrac tele volt kemény göbökkel, mintha zsinórgombolyagokkal tömték volna ki, de Danielt most ez sem tudta zavarni. Páratlanul jó érzés volt végre lefeküdni, és ellazulni. Teste tele volt fájdalmas pontokkal, horzsolásokkal, napégette sebekkel, és egészében véve holtfáradt volt.

Figyelmeztette magát, hogy rá kellene szánnia egy órát, és feljegyzést kellene készítenie a látottakról. Aztán úgy döntött, csupán végiggondolja a nap eseményeit. Mindössze 48 óra telt el azóta, hogy először megpillantotta a Csillagkaput, és most itt vendégeskedik egy városban, amely akár az ókori Egyiptomban is lehetne.

Még mindig nem merte biztosra venni, hogy nem csupán egy régész – talán lidérces – álmát álmodja. Az itteni emberek öltözéke, szokásai, építészete, gazdasága – minden részlet bámulatba ejtette, és felidézte saját korábbi elképzeléseit a Nílus mentén lakó népek életéről a Krisztus előtti 800-tól 200-ig tartó korszakban. De hiába látott és tapasztalt annyi mindent, egy lépéssel sem került közelebb a pillanatnyilag legfontosabb feladat megoldásához: továbbra sem tudta, hogyan fogja kinyitni a Csillagkaput. Eszébe jutott a tárgyalóban lezajlott beszélgetés Westtel, és az ígéret, amit a tábornoknak tett. Mióta megérkeztek erre a különös bolygóra, s ő megpillantotta a dűnék közt tornyosuló magányos piramist, nem sokat törődött adott szavával. Most elhatározta, hogy másnaptól csak a Csillagkapu rejtélyére koncentrál. Tudta, ez azzal jár, hogy el kell hagynia Nagadát.

A város lakói ugyan végtelenül nagylelkű és szívélyes vendéglátóknak bizonyultak, de eszük ágában sem volt segíteni neki, hogy megtalálja a keresett hieroglifákat. Nyilvánvalóan ismerték az írás fogalmát, különben nem reagáltak volna olyan hevesen a jelek láttán. A lakoma végét jelentő viharos epizód után Daniel az asszonyokat is megpróbálta szóra bírni. Egyiküknél volt egy fényesre csiszolt ezüstlap, melyet tükörként használt. Daniel púdert szórt rá, és lerajzolt néhány jelet. Az asszonyok azonban pontosan úgy reagáltak a kommunikációs kísérletre, mint Kaszuf. Elvették tőle a tükröt, és mutatóujjukkal dorgáló mozdulatokat tettek. O'Neil elmélete helytállónak tűnt: úgy viselkednek, mintha valaki megtiltotta volna nekik, hogy írást használjanak. Az, hogy ki áll a tiltás mögött, nem érdekelte Danielt. Most még nem.

Elhatározta, hogy reggel első dolga lesz valamiképp rávenni a helybelieket, hogy vezessék el egy másik városba, ahol az emberek mernek önállóan beszélni, írni és gondolkodni.

Érezte, hogy lassan elnyomja az álom. Hallotta, hogy odakint az utcán zenészek menete közeledik. Halkan, tapintatosan játszottak. Egy perccel később jól kivehető suttogás hangzott fel a szoba ajtaja előtt. Daniel veszélyre gyanakodott, és gyorsan felült. A bejárat előtt lógó függöny felemelkedett, és egy fehér ruhás alak lépett be a szobába.

A lány volt az. Bizonytalan léptekkel közeledett Daniel felé, lesütött szeme és mozdulatai elárulták zavarát. Daniel szíve a torkában dobogott. Felpattant az ágyról, és idegesen figyelte, mire készül késői látogatója. Mikor a lány elért a szoba közepéig, megállt. Kioldott egy csomót a vállán, és fehér ruháját a földre eresztve feltárta gyönyörű, meztelen testét.

A felfedezés

A primitív városban minden rozoga és ütött-kopott volt. A hálókamra kőpadlója is érdesnek és durvának tűnt a pislákoló gyertyavilágban. Ilyen háttér előtt a lány sima, krémszínű bőre még varázslatosabb látvány nyújtott. Csak állt, kissé remegve, és Danielre nézett. Egyikük sem tudta, hogyan tovább.

Mikor magához tért első meglepetéséből, Daniel robbanásszerűen elvörösödött. Már mindent értett.

– Erre semmi szükség – rázta a fejét, és lehajolt a lány ruhájáért. Az Öregek nyilván látták, hogy folyton nézi őt, és most elküldték neki ajándékba. Szégyellte magát, hogy indiszkrét viselkedésével ilyen helyzetbe hozta az ártatlan teremtést. Felkapta a ruhát, hogy betakarja a meztelen testet, de meglepetésére a lány ellenállt. Daniel a nyelvi problémák ellenére megpróbálta elmagyarázni a helyzetet.

– Nagyon sajnálom. Bocsáss meg. Ne félj, nem várom el tőled, hogy ezt tedd. Ne érts félre, nagyon tetszel nekem. Gyönyörű vagy, de. Érted?

A lány végül nem ellenkezett tovább, engedte, hogy Daniel felöltöztesse. A fiatalember átkarolta a vállát, és szelíden az ajtóhoz vezette. Félrehúzta a függönyt, és mivel biztos akart lenni abban, hogy a lány megértette, mennyire kedveli, tenyerébe fogta a bájos arcot, és kedvesen rámosolygott.

A szoba előtti gyaloghídon körülbelül száz ember tolongott, köztük az Öregek. Azért gyűltek össze, hogy lássák, mit szól Daniel a lányhoz. A szemközti épület balkonja szintén tömve volt bámészkodókkal.

– Sa'uri! – kiáltott rá Kaszuf a lányra. – Kha si ma neleb Kha si?

Sa'uri igyekezett megmagyarázni a helyzetet, de az öreg nem figyelt rá, hanem egyre csak dühösen mutogatott, és kiabált. A lány felhagyott a próbálkozással, lehorgasztotta a fejét, és csendesen sírni kezdett. Kaszuf Danielhez fordul, és alázatosan bocsánatot kért, abban a hiszemben, hogy Sa'uri valamivel megbántotta a magas rangú vendéget. Mély meghajlások közepette előrelépett, és megfogta a lány csuklóját, hogy elvonszolja onnan. Daniel egy szempillantás alatt megragadta Sa'uri másik kezét. Visszahúzta, majd átkarolta a lányt, Kaszufot pedig megajándékozta legszélesebb mosolyával.

– Csak azt akartam mondani, hogy… ohm… köszönöm! Igen, ez az: hálásan köszönöm! Elbűvölő ajándék. Elég furcsa szokásaitok vannak, de most nem ez a lényeg. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Senki nem érti, amit mond, de talán a hanglejtéséből rájönnek, mit akar. Hátat fordított az értetlenül bámuló Kaszufnak, és szelíden az ajtó felé tuszkolta a lányt.

– És most jó éjszakát!

Összehúzta a függönyt, és fellélegzett. Még csak az hiányzott volna, hogy megbüntessék miatta a lányt. Megfordult, és Sa'urira nézett.

– Ne haragudj ez előbbiért.

A lány meglepetten pislogott, majd újból vetkőzni kezdett.

– Nem, nem, ezt ne – rázta a fejét Daniel. Sa'uri leeresztette a kezét. Most már végképp semmit sem értett. Daniel intésére leült az ágy szélére, miközben a fiatalember jó pár lépésre onnan a fal tövébe telepedett. Egymásra néztek. Daniel mosolygott. Sa'uri visszamosolygott. Még egy kicsit nézték egymást.

Danielnek első találkozásuk óta leghőbb vágya volt, hogy kettesben lehessen a lánnyal, hogy eltölthessen vele néhány nyugodt órát, megpróbálhassa áthidalni a köztük tátongó nyelvi és kulturális szakadékot. És most, hogy itt volt a nagy lehetőség, egy hang sem jött ki a torkán.

Kawalskyt, Brownt és O'Neilt ugyanannak az épületnek a másik végében szállásolták el. Mindegyikük külön szobát kapott, melyek egy közös társalgóból nyíltak. Ablaka csak ennek az előtérnek volt, a három katona már csak ezért is itt gyűlt össze. Brown fél óráig babrált a rádión. Kipróbált minden elképzelhető trükköt, hogy elérje Ferettiéket, de mindhiába.

O'Neil háttal a többieknek az ablaknál állt, és a város falát ostromló vihart bámulta. Közben szórakozottan forgatta ujjai közt a narancssárga kulcsot, amelyet a targoncában elrejtett szerkezetből vett ki. Mikor a bejárat függönye felemelkedett, Kawalsky a pisztolyához kapott, O'Neil pedig gyorsan zsebre dugta a kulcsot.

Szkára jött meglátogatni őket. A fiú már szinte kötelességének érezte, hogy mindenhova kövesse O'Neilt, s ezzel a vonzalmával egyszemélyes kisebbséget alkotott a városban. A nagadaiak, O'Neil tulajdon katonáihoz hasonlóan, érezték, hogy az ezredes veszélyes és kiszámíthatatlan, s ezért igyekeztek tisztes távolságban maradni tőle. De Szkára – az első, akire O'Neil ráijesztett – épp ellenkezőleg reagált: az ezredes nyomába szegődött, és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Most, miután belépett a katonák lakosztályába, gyorsan leült a sarokba.

Kawalsky O'Neilre pillantott, aki egy bólintással jelezte, hogy a fiú maradhat. Már a lakoma közben észrevette, hogy a gyerek figyeli őt.

Az ezredes Brownt és Kawalskyt faképnél hagyva bement a részére kiutalt hálószobába, és leült az egyik kényelmetlen székbe. Szkára követte őt, és néhány lábnyira tőle letelepedett a földre.

O'Neil, a gyerekkel mit sem törődve, cigarettát vett elő, és rágyújtott. Mikor az öngyújtó lángja fellobbant, Szkára majd' kiugrott a bőréből ijedtségében. Aztán gyorsan összeszedte magát, ő is kivett egy szálat a csomagból, és az ezredes mozdulatait utánozva úgy tett, mintha cigarettázna.

– Ön-gyúj-tó – szótagolta O'Neil, és a gyerek felé nyújtotta a Zippót. Szkára többször is tüzet csiholt a furcsa szerszámból, és csak azután gyújtotta meg a cigaretta végét. O'Neil egy oldalpillantással a fiúra nézett, és lepöckölte a- hamut. Szkára ugyanígy tett.

Egy percig csendben ültek. Szkára egyre otthonosabban érezte magát. Büszke volt rá, hogy ő az egyetlen, aki a furcsa vendégek közelébe merészkedik. O'Neil látta ezt, és nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit megleckéztesse a fiút. Látványosan beleszívott a cigarettába, és mélyen belélegezte a füstöt. Szkára mindentudó vigyorral utánozta, de egyszerre kiguvadt a szeme, és a következő pillanatban már kétrét görnyedve támolygott a szobában. A köhögéstől a füst csak még jobban égette a torkát és az orrát. Végül lerogyott az ágyra.

Brown és Kawalsky fültanúi voltak a gyerek kínlódásának, de úgy döntöttek, nem nézik meg, mi folyik odabent.

Mikor némileg magához tért, Szkára undorodva eldobta a cigarettát, és elhatározta, hogy soha többet nem dohányzik.

– Igazad van – bólintott O'Neil. Eloltotta cigarettáját, majd felállt, és eltaposta a gyerekét is. Mikor felpillantott, kellemetlen meglepetés várta. Szkára, még mindig könnybe lábadt szemmel, az érdekes fegyver után nyúlt, amellyel O'Neil a kapunál a levegőbe lőtt. De alighogy ujja hozzáért a pisztolyhoz, felcsattant az ezredes hangja:

– Azt ne! Veszélyes!

O'Neil az ágyra szorította Szkára karját, és félrelökte a fegyvert. Azután jó nagyot csapott a fiú kezére. Az odasiető Kawalsky és Brown már csak azt látták, hogy az ezredes egyik kezében pisztolyt markol, a másikkal rázza a gyereket.

– Nem, nem, nem, nem, nem.

Amint O'Neil elengedte, Szkára, mint a nyíl, kirohant a szobából. Az ezredes követte az ajtóig, és a függönyt félrehúzva figyelte, hogyan menekül.

Mikor a gyerek eltűnt, O'Neil leült a kőkemény ágy szélére, és tisztogatni kezdte fegyverét. A rövid együttlét a fiúval megdöbbentette. Játszott a gyerekkel – s ez olyasmi volt, amit már nagyon régen nem csinált. Tudta, most mi következik, s így is lett: gondolatai visszaszálltak a Földre, a saját fiához.

O'Neil már a kis Jack születése előtt a változás útjára lépett. Nemcsak derűsebb és életvidámabb lett, de – először életében – minden nap várta, hogy hazamehessen. Ugyanakkor a hadsereg, a különleges szolgálat iránti lelkesedése lassan csökkenni kezdett. Kezdett undorodni az erőszaktól és a vérontástól.

A fordulat a gyerek hatodik születésnapja alkalmából rendezett parti délutánján következett be. O'Neil az asztalfőn állt a kisfiú mögött, és figyelte, milyen izgatottan bontogatja ki a gyerek az ajándékokat. Mikor felpillantott, tekintete találkozott Sarah mosolygó, meleg pillantásával. O'Neil szívét egyszerre eltöltötte a hála. Rájött, hogy ő, Jack O'Neil, többé már nem az a duzzogó, üres lelkű, vad fiú, aki mindent és mindenkit bánt, mert nem ismer más viselkedési formát. Sarah megváltoztatta őt, más embert csinált belőle. Akkor már jó ideje házasok voltak, a férfi mégis ekkor érezte át először, hogy az életét az asszonynak kell szentelnie.

Másnap reggel bement az őrmesteri irodába, és közölte, hogy ott akarja hagyni a különítményt. Felettesei kezdetben elutasították áthelyezési kérelmet, hiszen ő volt a csapat lelke, az elit alakulat legjobb, legmegbízhatóbb katonája. O'Neil azonban szilárdan kitartott elhatározása mellett, és végül kapott egy instruktori állást a Tengerészgyalogság yumai kiképzőközpontjában. Azt azonban közölték vele, hogy a speciális alakulat hozzá hasonló kaliberű emberei igazából soha nem mennek nyugdíjba. Egy szép napon majd megkeresik, és újabb feladatot bíznak rá.

Mire az ifjú Jack betöltötte tizenkettedik életévét, édesapja és ő testi-lelki jó barátok voltak. Sülve-főve együtt voltak, mint a jó edző és az ifjú sztárjátékos. Az idilli boldogságot csak egy dolog zavarta meg. O'Neil gyökeres átalakulása ellenére a gyerek örökölte apja vadságát. Az iskolában egyre több baj volt vele, és mind inkább átlépte az ártatlan csibészséget a rosszindulatú durvaságtól elválasztó határt. Sarah-t aggodalommal töltötte el mindez, de akárhányszor szóba hozta a témát, nem egy, hanem két ellenféllel találta szemben magát.

Ahogy visszagondolt apaként elkövetett hibájára, O'Neil hangosan felsóhajtott, magára vonva Brown és Kawalsky figyelmét. Tarkóját a falhoz ütötte, nem túl erősen, de elég hangosan ahhoz, hogy az ablaknál álló katonák felé pillantsanak.

Brown Kawalskyhoz fordult, és ügyelve az óvatos fogalmazásra, megkérdezte:

– Én látok rémeket, vagy valami tényleg nem stimmel az ezredessel?

– Csak tegye, amit mond – felelte Kawalsky. – Biztosan jó okuk volt rá, hogy őrá bíztak a parancsnokságot.

Brown felvonta a szemöldökét.

– Ezt komolyan mondja? Kawalsky nem válaszolt.

Hosszú ideig némán meredtek egymásra, míg végül Danielen erőt vett kommunikációs kényszere. Megköszörülte a torkát, mintha szónoklatra készülne, és bemutatkozott az ágy szélén ülve virrasztó angyalnak.

– A nevem Daniel. Daniel.

– Den-dor? – kérdezte a lány.

– Nem. Den-jor. Én Daniel – hangsúlyozta Daniel, és magára mutatott. A lány mosolyogva bólintott.

– Den-jor – ismételte, majd magára mutatott. – Sa'uri.

– Sa'uri? Értem. Szervusz, Sa'uri.

Újabb kínosan hosszú szünet következett, majd Daniel folytatta:

– A piramistól jöttünk. Tudod, piramis. Négy egybevágó háromszöggel és egy négyzettel határolt test. Ez most lehet, hogy nem fog tetszeni, de rajzolok egy képet.

Ujjával háromszöget rajzolt a porba, majd várakozóan nézett a lányra. Sa'uri elfordította a fejét.

– Tudom, tudom, nem szabad.

Daniel idegesen felpattant, és a szoba túlsó végébe sétált. Homlokát a falnak támasztotta, úgy beszélt tovább.

– Mi ütött belétek? Grafofóbiáról már hallottam, de amit ti csináltok, az egyszerűen nevetséges. Mindegy, valószínűleg úgysem tudsz segíteni nekem, úgyhogy jobb is, ha békén hagylak ezzel, nem igaz?

Sa'uri kihallotta a keserűséget Daniel hangjából. Mély lélegzetet vett, és elhatározta, hogy megszegi a törvényt. Mikor Daniel megfordult, látta, hogy a lány a rajz fölé hajol, és ujjával kiegészíti.

Odament, hogy megnézze, mi készül. Sa'uri vonalat húzott a piramis csúcsán keresztül, a vonal fölé pedig egy kört rajzolt. Ugyanezt a szimbólumot találta Daniel a fedőkövön, ez volt a hetedik jel, a Csillagkapu utolsó kódja.

– Ez a Föld jele! Te ismered ezt a szimbólumot?

Sa'uri nyugtalanul pillantott Danielre. Megsértette az egyik legfontosabb törvényt, halálos bűnt követett el. A vendég ennek ellenére nem ölte meg őt azon nyomban. Ebből arra következtetett, hogy a fiatal férfi nem az istenek kémje. Ez viszont újabb problémát vont maga után. El kellett magyaráznia Danielnek, mekkora veszélybe sodorták magukat mind a ketten.

Sa'uri ment elöl, kezében fáklyával, és mutatta az utat. Daniel követte őt, ügyelve arra, hogy arcát eltakarja a kölcsön kapott ruha kámzsája. A karámok felé közeledtek, ahol a város körülbelül száz masztadzsát tartották éjszaka. A friss trágya csípős szaga "fűszerezte" az éjszaka levegőjét.

Sa'uri ekkor megállt egy magas kőépület csúcsíves bejárata előtt, majd ruhája ujjánál fogva behúzta Danielt a ház koromsötét belső udvarába. A fáklya fénye arra mindenesetre elég volt, hogy Daniel megállapíthassa, az épület eredeti funkciója szerint fedett piactér, afféle vásárcsarnok lehetett. Most azonban, az orrfacsaró bűzből ítélve, jókora trágyadombnak adott otthont.

Egyre mélyebbre hatoltak a sötét épületbelsőben. Azután Sa'uri megállt, és egy lefelé vezető lépcsőre mutatott. A lépcső aljánál valaha minden bizonnyal egy ajtón keresztül vezetett tovább az út, de azt most jókora kőtömbökből rakott fal takarta el, s így a lejárat zsákutca volt. Ennek ellenére elindultak lefelé. Mikor a lépcső felénél jártak, Sa'uri odaadta Danielnek a fáklyát, benyúlt a lépcső és a fal közti résbe, és meglazított egy elrejtett éket. Azután félretolta az egyik követ, s így a falon szűk nyílás keletkezett – épp akkora, hogy egy ember átférjen rajta.

A falon keresztül az épület pincéjébe jutottak. A helyiség tele volt függőlegesen felállított gerendákkal, melyek a fejük fölötti szint fapadlóját dúcolták alá. Ebből a központi teremből alacsony folyosók nyíltak minden irányba. Sa'uri visszakérte Danieltől a fáklyát, és elindult az egyik ilyen járat felé. Kislánykorában járt itt utoljára, néhány elhibázott forduló után mégis sikerült megtalálnia, amit keresett: egy újabb szűk kőlépcsőt Ez még régebben készülhetett, mint az előző. Egyetlen kőtömbből faragták ki, és már sok helyen kezdett morzsalékossá válni.

A lépcső négyzet alakú, szűk helyiségbe vezetett, amelyből további folyosók nyíltak. Sa'uri azonban nem ment tovább, hanem fáklyájával megvilágította a mocsokkal vastagon borított falat, amelyen ott díszelgett a jel: a piramis és felette a nap.

Daniel egy pillanatig döbbenten nézte az ismerős képet, majd mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban jól lát, a falhoz lépett, és megtapogatta. A szimbólum gondos munkával, egy hüvelyk mélyen volt a kőbe vésve, egy olyan részen, ahol simább volt a fal, mint másutt. Ez volt az egyetlen felirat a helyiségben. Daniel elgondolkodva körülnézett. Az összes falat durván faragott kőből építették – kivéve a jel körüli területet. Gyanúját igazolandó elkezdte letörölni az évszázadok alatt lerakódott piszkot a vésetről, és hamarosan megtalálta, amit keresett: egy alig észrevehető hasadékot a falon.

A jelet egy ajtó közepére vésték. Daniel, amennyire tudta, kitisztította a rést, és tíz körmével feszegetni kezdte az ajtót. Sikerült megmozdítania, de látszott, hogy egyedül nem boldogul. Sa'uri letette a fáklyát, és segített neki. Egy perc, és a kőkapu kitárult.

Daniel bedugta a fáklyát az ajtónyíláson.

– Uramisten.

Nem hitt a szemének. Az ajtó mögötti öt láb magas és körülbelül ötven láb hosszú, szűk folyosó falának minden centiméterét egyiptomi hieroglifák borították, annak a régen holt nyelvnek a szavai, amelyet Daniel folyékonyán írt és olvasott. A feliratok között portrék, festett jelenetek, vesétek és a klasszikus frontális stílusban készült domborművek sorakoztak.

Daniel biztosra vette, hogy meghalt, és az egyiptológusok mennyországában van. Sa'uri a titokzatos jelek buja erdejébe vezette, feltárta előtte a világ legsűrűbben teleírt és legtöbbször felülírt palimpszesztét. A hatalmas képrejtvényt kaotikus arculata ellenére vallásos gonddal készítették, s ettől a folyosó szent hely benyomását keltette. Daniel megnyalta ajkát, és beljebb ment.

A látvány Sa'urira is nagy hatást gyakorolt. Mint Nagadában mindenki, neki is volt némi fogalma arról, mire való az írás, ha ő maga nem is ismerte a hieroglifákat. Gyermekkorában a játszópajtásaival rengeteg jelet kitaláltak, és azokkal üzentek egymásnak. De-ha rajtakapták őket, szigorú büntetés várt rájuk.

Az ő világában nem volt szükség írás-olvasásra. Nem voltak könyvek, utcatáblák, újságok. A történetek csak szóban terjedtek, és ha egy dalt vagy mesét az emberek elfelejtettek, akkor az nem létezett többé. Mielőtt belépett ebbe a szűk folyosóba, Sa'uri nem is tudta, hogy ennyiféle írásjel van a világon. Mekkora tudás kellhet ahhoz, hogy valaki kiigazodjon ezeken! A lány most egészen más szemmel nézett Danielre. A titokzatos vendég biztosan nagy varázsló, gondolta, azért tudja értelmezni és használni a beszélő képeket.

Az istenek küldöttjéből varázslóvá avanzsált Daniel időközben rájött, hogy az egyes szövegrészek függetlenek egymástól. A legrégebbi munkák nagy történelmi tablók voltak. A későbbi történetíró-generációk tagjai már csak az üresen maradt helyekkel gazdálkodhattak, és úgy alakították felirataikat, hogy azok elférjenek a szabad foltokon. A szövegek nagy részét jobbról balra írták, de voltak ellentétes irányúak is. Ahol arra volt szükség, a jelek felülről lefelé követték egymást, és volt úgynevezett busztrophedon, vagyis oda-vissza kanyarodó felirat is. A hieroglifáknak ez a kakofonikus szimfóniája a bolygó népének őstörténetét tárta fel.

Danielnek sikerült izolálnia az első, azaz legkorábban készült feliratot, mely viszonylag nagy, a csupasz falba vésett és utólag megfestett képekből állt. A történet, amelyet elbeszélt, cseppet sem volt felemelő. Az első tabló állatfejű, embertestű isteneket ábrázolt, azokat, amelyeket az ókori Egyiptomban is tiszteltek. Az istenek kisgyermekeket ragadtak el jajveszékelő anyjuktól, és nagy csoportokban terelték őket a sivatagon keresztül. Anubisz, a holtakat ápoló sakálfejű isten látszólag társai munkáját felügyelte. Jelen volt Hórusz, a sólyom is, valamint Thot, az írás és a mágia íbiszfejű istene, aki a túlvilágon feljegyzi a holtak nevét.

A következő kép valamiféle csatát vagy zendülést ábrázolt, a mellette lévő pedig láncra vert embereket, akik a sivatag felett lebegtek, mint valami kollektív álomban. Mikor felébredtek, leestek a földre, ahol az istenek és katonáik brutálisan megverték, majd arra kényszeríttették őket, hogy lépjék át a Csillagkaput.

Daniel megvizsgálta a képeket körülvevő feliratokat. A nyelvtani jelek egyértelmű rokonságot mutattak azokkal, amelyeket a fedőkövön talált, de az itt használt szóképek még azoknál is kezdetlegesebbek voltak. A Földön azóta nem használta senki az ókori Egyiptom nyelvét, hogy Nagy Theodosius kelet-római császár 391-ben bezáratta az utolsó templomokat. A falfeliratokon és papirusztekercseken fennmaradt hieroglifikus szövegek írói viszont csak a mássalhangzókat jelölték, így a magánhangzókat illetően a nyelvészek spekulációi adják az egyetlen támpontot. A nagynevű egyiptológusok közül sokan – köztük Daniel is – felállították a maguk kiejtési szabályrendszerét, de ezek mind találgatásra alapultak. Daniel, aki az efféle próbálkozástól sosem riadt vissza, elkezdte hangosan felolvasni a szöveget.

– Nádasz jan tujívá. Szuma'émej rá majedal.

A szöveg egy népről szólt, amelyet erőszakkal kényszeríttettek, hogy vándorútra keljen a sivatagban.

Sa'uri figyelmesen hallgatta Daniel szavait, és közben a jeleket nézte. Próbálta felfedezni a kapcsolatot a festett jelek és az elhangzó érthetetlen mondatok közt.

– Nandasz szikma ti yu na'nej asej – folytatta Daniel.

– Szíkhma! – Sa'uri figyelmét felkeltette a szó. Daniel azonnal a lány felé fordult. Csak nem talált egy szót, amit ért?

Sa'uri nyelvén a szíkhma szó azt jelentette: gyerekek. Daniel válla fölött látta a falba vésett képet: embereket ábrázolt, akiket a sivatagban terelnek. A figurák között több kisebb alak is volt, egyértelműen gyerekek.

– Szíkhma – ismételte.

– Szíkma!

Daniel rámutatott a megfelelő hieroglifára. Sa'uri ránézett a jelre, de az nem mondott neki semmit.

– Szíkhma – mondta, és rámutatott a képen ábrázolt gyerekekre.

– Igen! – rikkantott Daniel. – Igen, szíkma, gyerekek! Hát persze!

Beigazolódott hát, amit mindvégig gyanított. Sa'uri és népe az óegyiptomi nyelv dialektusát beszélik. És most, a vak-véletlennek köszönhetően, rábukkantak egy szóra, ami az évszázadok folyamán alig változott.

Daniel gyorsan kikeresett egy másik hieroglifát, azt, amelyik az "isten" szót ábrázolta.

– Nefer?

Ez a jel elvontabb volt, mint az előző: két toll és fölötte egy szem. Sa'uri ránézett, de nem tudta kitalálni a jelentését.

– Ne-fir? Nejfer? – próbálkozott Daniel, aztán rámutatott Anubisz és sorban a többi állatfejű istenség képére.

– Nejoum ifer! – kiáltott fel Sa'uri izgatott örömmel.

– Nej-joum-í-fer? – kérdezett vissza Daniel.

Most döbbent rá a két nyelvjárás közti hatalmas kiejtésbeli különbségre. Gyakorlásképpen többször elismételte a kifejezést, és lassan ráérzett a lány akcentusára. Bekövetkezett a csoda. Beszélt a fáraók elfelejtett nyelvén, azon a nyelven, amit annyi évig csak nézett.

Sa'uri türelmesen ismételgette a szót, egyben és szótagolva, amíg Daniel be nem gyakorolta a helyes kiejtést.

– Igen – bólogatott a régész –, taníts meg beszélni. Taníts… ohm, tokéra! Tekiraí Sa'uri tokéra Daniel, rendben?

– Sa'uri tá-ki-jír Den-jor.

Életében először történt meg vele, hogy egy férfi nyíltan megkérte rá, hogy tanítsa. Sa'uri csak úgy dagadt a büszkeségtől. Ez a tudós férfi őt kéri fel tanítójának! Ebben a percben kezdett el megváltozni Sa'uri élete.

Daniel a maga részéről úgy mosolygott, mintha ezzel a gyönyörű nővel együtt a mennyországban csücsülne. És még éjfél sem volt.

O'Neil karórája 8 óra 21 percet mutatott, otthoni idő szerint. De messze a városfalakon túl a bolygó első napja már felkelőben volt. A vihar elült, és nyomában a sötét ég felhőtlenül tisztának látszott.

Az ezredes a társalgó ablakánál állt. Mellette Brown, aki az ablakpárkányra állította a rádiót, és az alvó szomszédokra ügyet sem vetve, ismét megpróbált kapcsolatot létesíteni Ferettiékkel. Különben is erős hangja volt, de most, hogy aggódni kezdett a bázison maradt társaiért, még a szokásosnál is hangosabban harsogott.

– Nem megy – fordult végül O'Neilhez. – Nem válaszolnak.

– Most is csak zajokat vesz?

– Nem – rázta a fejét Brown. – Síri csendet. Legalább egy kereső szignálnak be kellene jönni, de az égvilágon semmit sem hallok.

– Ezredes úr! – A kiáltás odakintről érkezett.

O'Neil átvágott a szobán, és kilépett az épületek között feszülő számos gyaloghíd egyikére. Odalent a sötétbe borult utcán sikerült kivennie a főhadnagy alakját.

– Jackson nincs a szobájában – jelentette Kawalsky. – Mindenütt kerestem, de eltűnt.

– Mi van a kezében?

– A kabátja – felelte Kawalsky. Láthatóan nem rajongott érte, hogy a Méltóságos Professzor úr ruháját cipelheti.

O'Neil a horizont felé tekintett, ahol az éjszakai eget már oldani kezdte a bíborszín hajnali fény. Akár azonnal elindulhattak volna a piramishoz, a kapitány mégis úgy döntött, megvárja, amíg teljesen kivilágosodik. Becslése szerint még egy fél órát kellett várniuk erre.

Daniel eltűnésével kapcsolatban az volt a véleménye, hogy a régész vadvirágokat gyűjt valahol, és szerelmes verseket ír. Mindazonáltal megvolt az esélye annak is, hogy valami nagyon jó vagy, épp ellenkezőleg, valami nagyon rossz történt vele. Az utóbbi esetben mindenképp meg akarta tudni, mi az. Fél órát rászánhatnak a keresésére, de egy perccel sem többet.

Két perccel később O'Neil már az utcákat rótta. Kawalskyval együtt szó szerint mentek az orruk után, azaz követték a bűznyomot, amely a masztadzsok karámjához vezette őket. Odaérve azonnal megpillantották Szkárát, aki egy csapat gyerek társaságában a kerítésen ült.

A fiú éppen azzal volt elfoglalva, hogy O'Neil öngyújtóját mutogatta barátainak, és büszkén mesélte a hozzá, fűződő történetet. Nabeh, a furcsa fejű fiú Szkára figyelmeztetése ellenére kitartóan igyekezett megfogni a lángot. Idősebb és lassúbb felfogású volt, mint társai, mégis ő volt Szkára legjobb barátja és szárnysegéde.

A katonák láttán a gyerekek rémülten elmenekültek. Csak Szkára nem mozdult, pedig ő is éppen úgy félt, mint társai. Mindenkinél jobban tudta, milyen kiszámíthatatlan és veszélyes a fekete sapkás ember, mégis szemrebbenés nélkül ült a helyén.

– Itt várjon – utasította O'Neil Kawalskyt, és egyedül indult tovább a fiú felé. Nekidőlt a karám kerítésének, és a reggeli tornájukat végző mosztodzsokat figyelte. Bocsánatot akart kérni Szkárától, amiért az este megütötte, és el akarta mondani, hogy a tulajdon biztonsága érdekében tette. Amin az elmúlt pár évben ő maga keresztülment, érthetővé teszi, miért reagált olyan hevesen. De, még ha beszélt volna is a fiú nyelvén, akkor sem tudta volna ezeket a dolgokat elmondani neki. Így hát csak állt, és némán meredt a futkározó masztadzsokra. Mikor végre Szkárára tekintett, a fiú meggyújtott egy képzeletbeli cigarettát, mélyet szippantott belőle, majd kifújta a levegőt, amely füstként gomolygott a hajnali hidegben. Szkára ezzel a gesztussal jelezte, hogy nincs harag, felmentve O'Neilt a bocsánatkérés kényszere alól.

– Jacksont keresem – szólalt meg az ezredes. – Érted? Jacksont…

Megmutatta Daniel kabátját, de Szkára nem értette, mit akar. A többi gyerek közben némileg felbátorodott, és lassan közelebb merészkedtek. O'Neil eltöprengett, hogyan tudná megértetni magát velük. Lassan, hangosan ejtve a szavakat, magyarázni kezdte:

– Mi… keressük… Jacksont.

Ujjaiból kört formált, és a szeme elé tette, szemüveget utánozva. A fiúk nevetve utánozták a mozdulatot.

– Nem erről van szó. Várjatok csak… – Azzal tüsszentett egyet.

– Óh!

Egyszerre mind megértették. Szkára elkérte Daniel kabátját O'Neiltől, majd az állatok felé fordult, és parancsszavakat kiáltott. Egy pillanattal később "Kicsit", a csapat legpiszkosabb tagja, kivált társai közül, és a kerítéshez ügetett.

Szkára a masztadzs orrához nyomta a kabátot. Abban a másodpercben, hogy Daniel szaga behatolt hatalmas orrlyukai közé, "Kicsit" sovány hátsó lábaira állva felágaskodott, és dobhártyaszaggató üvöltést hallatott.

Szkára odakiáltott Nabehnek, hogy engedje ki az állatot. Amint a kapu kinyílt, a masztadzs sebesen kigaloppozott az utcára, és mire Szkára társaival együtt a nyomába eredt, már fél háztömbnyire járt tőlük.

– Okos gyerek – bólintott O'Neil elismerően.

Az égben kopott piramis lebegett, aljából vakító fényoszlopot lövellve a földre. Alatta egy gyermek király megfakult képe látszott, amint a fáraók ünnepi díszébe öltözve kinyújtja karját a ragyogó fény felé. Az állatfejűek meghajtott fővel térdeltek előtte.

Daniel az állat vakargatva gondolkodott. Biztos volt benne, hogy ez a képsor keletkezett legkorábban. Az első történetíró, aki lejött a kamrába, a gyermek király megkoronázásával kezdte beszámolóját. Sa'uri a szemközti falnak dőlve mindent megtett, hogy ébren maradjon, és segítse Daniel munkáját. Még sohasem látott senkit ilyen megszállott lendülettel dolgozni.

– Boréi bidi pis? – kérdezte Daniel. – Sana? Sa'ana?

– Chan 'oda – közölte Sa'uri a helyes kiejtést.

– Chan'ada szedma mizna, nem, miz-mir-mirná. Chan'ada szedma mirnaz, min?

– Min – felelte a lány mosolyogva.

– Úgy látom, megtalálta, amit keresett – csendült egy hang a sötétből.

Sa'uri halkan felsikoltott. A meglepett Daniel ösztönösen a hang irányába rántotta fáklyáját. O'Neil volt az; előregörnyedve közeledett a szűk folyosó alacsony mennyezete alatt, nyomában Kawalskyval.

– Halálra ijesztett – nyögte Daniel. Úgy érezte, mintha a szíve a fülébe költözött volna. – Hogy kerülnek ide?

– Azt hittem, nem beszéli a nyelvüket – folytatta O'Neil.

– Óegyiptomi nyelven beszélnek – magyarázta Daniel –, de ugyanúgy, mint az egész kultúrájuk, elszigetelten fejlődött tovább. De ha az ember ismeri a mássalhangzókat, és tekintetbe veszi a zöngétlenedést, valamint az apikális és finális mássalhangzók lekopását…

– Úgy mondja, hogy én is értsem, Jackson.

– Most tanultam meg a nyelvüket.

– Nem semmi ez a hely – csóvált a fejét Brown, miközben zseblámpájával a falat pásztázta.

Olyan, mintha Tut király sírját keresztezték volna egy telefirkált metróállomással. O'Neilt csak egy dolog érdekelte.

– Miről szólnak ezek a szövegek?

Daniel úgy mozgott a festett falak közt, mint egy kisgyerek az édességboltban.

– Ez… ez egyszerűen hihetetlen. A falak elbeszélik a bolygó eredeti telepeseinek történetét. Ezeket az embereket a Csillagkapun keresztül hozták ide, hogy a kvarcbányákban dolgozzanak. A legenda úgy tartja, hogy egy távoli galaxisról idegen lények érkeztek a Földre, és embereket hurcoltak el rabszolgának. A jövevények között volt köztük egy fiatal fiú, úgy hívták Réjú, vagy ahogy az egyiptomi mitológiában nevezik: Re, a napisten.

O'Neilt kezdte kimondottan érdekelni a dolog.

– De azután a Földön kitört valami zendülés vagy hasonló, és a Csillagkaput elásták. Re így nem tudott visszatérni, de mivel már volt tízezer munkása, nem is nagyon akart. Szóval a bolygó lakói kvarcbányászok, rabszolgák leszármazottai.

Daniel befejezte, és várta O'Neil válaszát. Az ezredes azonban nem szólt, csak mozdulatlanul meredt a falra, arcán az elmélyült töprengés kifejezésével.

– Jöjjön csak ide, Jackson. – Kawalsky elvette Browntól a zseblámpát, és még mélyebbre hatolt a folyosó sötétjébe. – Ez lehet, hogy… Jöjjön már ide!

A főhadnagy hangja olyan izgatottan csengett, hogy Sa'uri is kíváncsian elindult felé. Kawalsky mindössze tízlábnyira állt a többiektől, de a sötétség és a helyszűke miatt meglehetősen nehéz volt megközelíteni.

A folyosó végén, ahol a főhadnagy várta őket, minden oldalán feliratokkal borított, vékony kőtábla állt, rajta függőleges kartus. Az ovális alakzat ugyan félig-meddig a homokba merült, Kawalskynak mégis feltűnt, mennyire hasonlít a fedőkövön talált ábrához. Daniel ugyanígy volt ezzel. Amint az oszlop közelébe ért, és megpillantotta a kartust, rögtön tudta, hogy megtalálták, amit kerestek: a Csillagkapu kódját.

– Talán azért tartották meg, mert remélték, hogy egy napon újra megnyílik a Kapu a Földön – mondta, és fáklyáját a táblához közelítve megpróbálta elolvasni a kartusba írt szimbólumokat. Egyetlen egyet sem értett belőlük, s ez biztató jel volt. Arra utalt, hogy az ábrák valószínűleg a Földön találtakhoz hasonló csillagképek.

– A fenébe – ráncolta a homlokát Daniel. – A füzetemet odafent hagytam. Abba feljegyeztem az összes ábrát, amit a…

– A kabátja, jó uram – szólt Kawalsky, és Daniel ölébe dobta a ruhadarabot. Azután hozzálátott, hogy kiássa a nedves homokból a tábla alját, s így láthatóvá tegye az alsó szimbólumokat.

Daniel megvizsgálta a listáját. A legfelső jel szerepelt a Csillagkapun is.

– Nyertünk – jelentette be. – Az ábrák egyeznek.

– Álljon meg a menet, itt gondok lesznek. Kawalsky hangjában aggodalom csendült.

Daniel követte a főhadnagy pillantását. A tábla alja, a legalsó szimbólummal együtt hiányzott.

– Hol van a hetedik jel?

Kawalsky dühödten kaparni kezdte a földet, marokszám dobálva félre a nedves homokot. Daniel gyorsan leállította, és átvette az ásatás irányítását. Óvatosan kiemelte a földet a fal töve mentén, míg végül rábukkant a hetedik jel összetört maradványaira.

Hosszú időn keresztül próbálkoztak a darabok összeillesztésével. Csupán annyit akartak rekonstruálni a jelből, aminek alapján meg tudták volna különböztetni a Kapun található több ábrától. Húszpercnyi kombinálgatás után azonban rájöttek, hogy hiába minden, és feladták. Akár szándékosan törte össze valaki a táblát, akár az idő vasfoga rágta meg ennyire, a hetedik jelnek mindenesetre nyoma sem volt.

A kudarc mindannyiukat elnémította. Nagyon úgy tűnt, hogy a szerencsés véletlenek sorozata végleg megszakadt. Átvitt értelemben ugyanott voltak, ahol szó szerint: zsákutcában, egy sötét folyosó végén. Hosszú idő telt el, mire O'Neil végre megszólalt.

– A hetedik szimbólumnak kellene jeleznie a kiindulási pontot, nem igaz? Kérdezze meg a lányt, hátha ő ismeri a bolygó jelét.

Sa'uri, aki egész idő alatt figyelte a jelenetet, kitalálta, mit kérdez az ezredes, és megrázta a fejét. Daniel mindenesetre feltette neki a kérdést, azután O'Neilhez fordult:

– Hiába, az egyetlen jel, amit ismer, Re neve.

– Ebben az esetben visszamegyünk a piramishoz – döntött O'Neil, azzal felállt, és elvette Sa'uritól a fáklyát. Mikor látta, hogy a többiek nem mozdulnak, parancsoló hangot ütött meg. – Azonnal indulunk.

– Hát nem érti? – kiáltott utána Daniel. – A hetedik jel nélkül semmire sem megyünk.

O'Neil azonban vissza sem nézett.

Az arany repülő szerkezet

Mikor a városkaput kinyitották, több mázsa feltorlódott homok ömlött be rajta. O'Neil mindenfajta ceremóniától eltekintve, katonái kíséretében egyszerűen kisétált a városból. Olyan eltökélten indult útnak a piramis felé, mintha pontosan tudná, mit fog csinálni, ha odaér. Daniel, aki cseppet sem rajongott az újabb sivatagi túráért, a kapunál álldogált, és búcsúzóul biztosította Sa'urit, hogy amint tud, visszatér a városba.

Kawalsky hátrafordult, és rákiáltott:

– Hátra arc, Jackson, és indulás!

– Hagyja. Úgysem vesszük hasznát.

A főhadnagy hitetlenkedve nézett O'Neilre, majd Brownra pillantott. Mindketten ugyanarra gondoltak: az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága nem hagyja faképnél az embereit. Ez alapszabály. Még akkor sem, ha a többiek ezért idegesítő mitugrászoknak tartják őket.

Danielnek végül sikerült elszakadnia szíve hölgyétől, és futólépésben elindult társai után.

– Hé, várjanak meg! – kiáltotta, abba a tévhitbe ringatva magát, hogy a kartus felfedezésével a csoport egyenrangú tagja lett.

Kawalsky hátrapillantott a közeledő régész felé, de tekintete valami egészen máson akadt meg.

– Ezredes úr, úgy tűnik, kíséretet kapunk. Szkára és barátai fürtökben lógtak "Kicsit" oldalán, úgy közeledtek Daniel felé.

– Jackson – csattant fel O'Neil. – Küldje vissza a gyerekeket!

Azzal továbbindult, még inkább megszaporázva lépteit. Daniel rákiáltott a fiúkra, akik egy percre megtorpantak. Mikor azonban O'Neil nem sokkal később hátrafordult, még mindig ott voltak, és tisztes távolságból követték a csapatot.

– Az istenit, Jackson, mondtam, hogy küldje vissza őket!

– Meg is próbáltam! – vágott vissza dühösen Daniel.

– Uram – lépett az ezredeshez Kawalsky –, sokkal gyorsabban odaérnénk, ha felülnénk az állat hátára.

O'Neil nem is hallotta, amit a főhadnagy mondott. Le sem véve pillantását a gyerekekről, előhúzta a pisztolyát, célzott, és lőtt.

– Mit művel? Hagyja abba! – kiabálta Daniel, de túl messze volt ahhoz, hogy bármit is tehessen.

O'Neil még három lövést adott le. A golyók a masztadzs lába előtt fúródtak a homokba, mire az állat rémült táncba kezdett. A gyerekek gyorsan szétszéledtek, és fedezékbe húzódtak a dűnék mögött.

A katonák megbotránkozva meredtek O'Neilre.

– Hogy jut eszébe gyerekekre lövöldözni? – Daniel tombolt a dühtől. – Mi ütött magába? El is találhatta volna valamelyiket!

Kawalsky és Brown egy szót sem szóltak, de magukban ugyanezeket a kérdéseket tették fel. O'Neil azonban ügyet sem vetett társaira. Azonnal megfordult, és továbbindult, menet közben újratöltve pisztolyát.

Szkára kidugta fejét a dűne mögül, és figyelte, ahogy a kis csapat lassan eltűnt a sivatagban. Úgy érezte, mintha a szíve helyén vágtázó ménest hordana a mellkasában. Új barátja, a fekete sapkás férfi elárulta őt. Mikor Nabeh odakúszott mellé, hogy megkérdezze, hogyan tovább, Szkára elfordította a fejét, hogy barátja ne lássa kicsorduló könnyeit.

O'Neil Brownt bízta meg vele, hogy a lépéseket számolja. Erőltetett menetben haladtak, a római légiók mintájára: ötven lépést futottak, ötvenet sétáltak, majd megint futottak, és így tovább, ily módon két óra helyett 35 perc alatt sikerült elérniük a bányát. Újabb húsz perc elteltével O'Neil felpillantott, majd dermedten megállt.

– Mi az isten…

Egy helyett most két, egymás tetején álló piramis látszott. A felső gúla hieroglifákkal borított, aranyszín falai vízszintes erkélyekké nyíltak, s így láthatóvá vált a mögöttük rejtőző bonyolult gépezet. A piramis tetejére telepedett arany repülő szerkezet egyszerre ős-öregnek és hihetetlenül modernnek látszott. Belseje nyilvánvalóan kúpszerűen üreges volt, hiszen arany sipkaként trónolt a piramis tetején, úgyhogy annak csak az alsó harmada látszott ki.

– Hazajött a tulaj – jegyezte meg Brown.

– Űrhajó – nyögte Daniel, de csupán szkeptikus pillantásokat sikerült aratnia. – Jól van, lehet, hogy nem pont az, de mindenképp valamiféle repülőgép. Láttam lerajzolva a katakomba falán.

Az első tippje volt a helyes. Ezzel az űrhajóval utazgatott Re az univerzumnak ebben a sarkában elszórtan elhelyezkedő bányakolóniái között. Bár már évek óta nem járt ezen az apró bolygón, most azonnal iderepült, hogy utánanézzen, miért késnek a kvarcszállítmányok.

O'Neil levette hátizsákját, és előkotorta belőle távcsövét. A repülő falai nem egy darabból készültek, hanem kisebb, elmozdítható részekből. Nem sokkal a földet érés után a falak kinyíltak, és a hajó jelenlegi méretére tágult. Nagy darabok hámozódtak le a törzsről, és bepillantást engedtek a gépházba.

O'Neil távcsövével alaposan szemügyre vette a piramis környékét, de semmiféle mozgást nem tapasztalt. A fennsíkon, ahol a tábor állt, most csupán néhány felszerelési tárgy látszott, félig a homokba temetve.

Az ezredes egy szót sem szólt, csak elővett egy maroknyi fáklyát, és sorban az övébe dugta őket.

– Uram? – Kawalsky mindössze ennyit mondott.

– Bemegyek – közölte O'Neil szűkszavúan, és ellenőrizte géppisztolya zárját.

A katonák hitetlenkedve meredtek rá. Mi értelme rögtön besétálni egy potenciális csapdába, ahelyett hogy előtte minél többet megtudnának róla? Kawalsky pontosan tudta, mi volna most a teendő. Meg kellene próbálniuk rádiókapcsolatot létesíteni Ferettiékkel. Mire azonban kinyitotta volna a száját, O'Neil már régen úton volt a piramis felé. Úgy tűnt, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a parancsnoksága alá rendelt katonákat eligazítsa.

Kawalsky egy ideig csak nézte a távolodó O'Neilt, majd Daniel nagy meglepetésére így szólt:

– Most mit csináljunk? Álljunk itt, és játsszunk a pöcsünkkel? Komolyan mondom, elegem van ebből a fickóból.

Azzal elővette kulacsát, és ivott néhány kortyot. Brown és Daniel egymásra néztek. Fogalmuk sem volt, mitévők legyenek.

– Szerintem menjünk utána, és fedezzük – szólalt meg újra Kawalsky, majd Brownra nézett. – Mit gondol?

– Semmi kedvem itt maradni egyedül – vonta meg a vállát a tizedes.

Azzal Kawalsky is egyetértett, hogy ha Brown ott marad Daniellel, az körülbelül olyan, mintha egyedül maradt volna ott. Felemelte géppisztolyát, és a régészhez fordult.

– Tudja, melyik ezen a ravasz? Daniel kipréselt magából egy mosolyt.

– Attól tartok, nem tudom követni, mi folyik itt – felelte óvatosan.

– Isten hozta a hadseregben, pajtás – foglalta össze a helyzetet Kawalsky, azzal elindult O'Neil után.

Az ezredes néhány perc múlva elérte a rámpa alját. Elrejtőzött az egyik obeliszk mögött, és rászánt egy percet, hogy felmérje a helyzetet. A bejárat környéke üres volt. Felpillantott a piramis tetején ülő furcsa szerkezetre. Bármilyen hihetetlenül hangzott Daniel űrhajó-elmélete, ennél jobb magyarázatot maga sem tudott kitalálni.

– Egy pillanat, O'Neil ezredes. – Kawalsky futva érkezett az obeliszkhez. – Ez így nem lesz jó. Szeretnénk segíteni önnek, de ahhoz tudnunk kellene, mi a helyzet. Nekünk az a dolgunk, hogy teljesítsük a parancsait, önnek viszont tájékoztatnia kell minket.

A főhadnagy igyekezett megtalálni a középutat engedelmes és fenyegető hang közt.

– Ha nem akar bejönni, maradjon idekint – felelte O'Neil. – De akkor legyen szíves, és ne hívja fel rám a figyelmet.

Azzal felpillantott a repülő piramisra. Már épp ki akart ugrani az obeliszk mögül, amikor Kawalsky elkapta a karját.

– Nem engedjük, hogy egyedül menjen be. Ahogy Jacksont sem felejtjük ott sehol. A Tengerészgyalogságnál nem szokás az ilyesmi.

O'Neil csak a feladatra összpontosított. El kell jutnia a targoncához, ki kell vennie a hengert a titkos rekeszből, és el kell indítania a visszaszámlálást. Az egész Föld biztonsága érdekében teszi, amit tesz, és nem hagyja, hogy bárki is az útjába álljon. Remélte, hogy a többiek a dűnék közt maradnak, és talán túlélik a robbanást. De most már késő. Fel kell áldoznia őket.

O'Neil kifejezéstelen tekintettel a főhadnagyra nézett, és elmondott mindent, amit lehetett:

– Be kell jutnom a Csillagkapuhoz. Nem bánnám, ha segítenének, de ha idekint maradnak, úgy is jó.

– Több csoportra oszlunk? – kérdezte Kawalsky. Láthatóan elégedett volt az ezredes válaszával.

– Igen. Maga és Brown fedeznek hátulról.

O'Neil gyors egymásutánban többször belélegzett, hogy oxigént pumpáljon a vérébe, azután kiugrott az obeliszk mögül, és teljes erőből rohanni kezdett felfelé a rámpán. Daniel mozdulatlanul kuksolt, és figyelte a távolodó alakot.

– Mozduljon már! – Kawalsky úgy nézett rá, mint egy idiótára. – Gyerünk!

És Daniel mozdult De egy másodperccel később már azon gondolkodott, vajon mi ütött belé, hogy mint az őrült rohan a tébolyult ezredes után, be a nemrég lakottá vált piramisba. Az okos Daniel nem épp az ellenkező irányba szaladna-e? A Kawalskytól kapott géppisztolyt úgy fogta, mintha egy élő angolnát markolna.

Amikor beért a homályos előcsarnokba, és megpillantotta Feretti sisakját a rádió tetején, még inkább elbizonytalanodott. Megtorpant, egy másodpercig rámeredt, de aztán továbbindult O'Neil nyomában. Végül egy oszlop mögött érte utol az ezredest.

– Füleljen – suttogta O'Neil.

Daniel kapkodva szedte a levegőt, de a félelem gyorsan megtanította rá, hogyan kell némán lihegni. Ahhoz túlzottan be volt rezeivé, hogy maga füleljen, helyette inkább nézte a hallgatózó O'Neilt.

– Oké – szólt hirtelen az ezredes, azzal kiugrott a fedezékből, és pár másodperc múlva már hat oszloppal odébb guggolt a földön. Ha Daniel egy pillanattal később követi, meglátta volna az egyik szögletes ablak felől bevetülő árnyékot. Valaki figyelte őket a piramison kívülről.

Az árnyék tulajdonosa Szkára volt. Nabeh vállára állva még éppen sikerült megpillantania Kawalskyt és Brownt, amint elrohantak az ablak előtt.

O'Neil ezalatt néma csendben állt két oszlop között, és azon töprengett, melyik úton érheti el legkönnyebben a Csillagkaput. Daniel mindössze párlábnyira volt tőle. Hátát egy oszlopnak vetve a bejárat felé nézett, és várta az ezredes utasítását. Hirtelen egy alakot látott átsuhanni a terem sötétjén. Mikor azonban hátrafordult, hogy figyelmeztesse O'Neilt, az már messze járt.

A régész mozdulatlanná merevedve figyelte, ahogy a hatalmas termetű lény kilépett az árnyékból a fényre. Azonnal felismerte: Hórusz volt az, az ég istene, aki Re oldalán állva segít mérlegre tenni a holtak lelkét a túlvilágon. Pontosan úgy festett, ahogy a régi egyiptomiak ábrázolták: izmos emberteste volt és sólyomfeje. Vállán, alkarján és lábszárán páncélt hordott, fémkesztyűs kezében pedig öt láb hosszú fegyvert tartott. Daniel lélegzetét visszafojtva állt, amíg az alak újra el nem tűnt a sötétben.

Valamivel közelebb a bejárathoz Kawalsky épp akkor került meg egy oszlopot. Brown kettőig számolt, és már épp a főhadnagy nyomába akart eredni, amikor valaki egy nehéz tárggyal iszonyatos erejű csapást mért a tarkójára. Megtántorodott, majd térdre roskadt, de sikerült megőriznie öntudatát. Fel akart tápászkodni, hogy elmeneküljön, de ekkor egy öt láb hosszú puska végéből kicsapó fehér fénynyaláb találta el, letépve egy darabot a vállából. A lövés ereje egy oszlopnak taszította, ahol vérző vállal, szédelegve összeesett.

– Brown! – kiáltotta Kawalsky. – Hová tűnt?

Brown hallotta a főhadnagy hangját, de a fájdalomtól és a kábulattól nem tudott megszólalni. A földön kúszva elindult az apró ablakokon beszűrődő fény felé.

Éppen az alatt az ablak alatt kötött ki, amelyen keresztül Szkára figyelte az eseményeket. A fiú most is Nabeh vállán állt, és tisztán látta, mikor egy másik Hórusz-őr kilépett az oszlopok mögül, és a védtelen katona fölé magasodott. Kezében hosszú bothoz hasonló fegyvert tartott, melynek egyik vége kobrafejhez hasonlóan ellapult, jókora ametisztkövet ölelve körül. A harcos felemelte a puskát, és agyával lesújtott Brown tarkójára.

O'Neil a lövés hangjára, a földre vetette magát, és kúszva indult tovább. Már közel járt a bejárati csarnok túlsó végéhez, de még mielőtt belépett volna a Nagy Galériába, megállt, hogy bevárja társai jelentkezését. Esze ágában sem volt hangosan hátraszólni nekik, és ezzel elárulni pozícióját.

Tovább nem várhatott. Nesztelen léptekkel elindult a Nagy Galériába vezető kijárat felé, de még mielőtt elérte volna, ágyúlövedék nagyságú fénygolyó tűnt fel előtte a sötétben. O'Neil félreugrott, így a tűzgömb a mögötte levő falba csapódott, gránitesővel árasztva el a terem padlóját.

Kawalsky kidugta fejét rejtekhelyéről, és vakon tüzet nyitott abba az irányba, ahol fényköpő fegyver torkolattüzét látta. Ekkor oldalról valaki egyetlen csapással kiütötte kezéből a géppisztolyt. Kawalsky megfordult, és szemtől szembe került támadójával. Az egyik Hórusz-harcos volt az. A lény hatalmas sólyomfeje látszólag ugyanabból a fémszerű anyagból volt, mint a páncél, amelyet vállán és végtagjain viselt. Fedetlen testrészei bámulatosan izmosak voltak.

A harcos túl közel állt ellenfeléhez, így nem tudott rálőni. Keresztbe fogta hát a hosszú fegyvert, és alulról Kawalsky állára sújtott vele. Mielőtt azonban hátraléphetett volna, hogy tüzeljen, a katona megragadta a botot. Birkózni kezdtek, és ez növelte Kawalsky esélyeit. Az efféle közelharc volt a specialitása, s bár ellenfele bikaerős volt, mégis úgy tűnt, nem lesz nehéz legyűrnie.

A sólyom sajátos fegyverrel igyekezett távol tartani Kawalskyt: éles csőrével böködött és csapkodott feléje. A főhadnagy ezt úgy igyekezett kivédeni, hogy alulról a Hórusz álla felé taszította a keresztben tartott kígyófejű botot, s egyidejűleg ellenfele fedetlen törzsét támadta. A botot támaszként használva jókora rúgást vitt be a harcos gyomrába, aki egy másodpercre előregörnyedt a fájdalomtól. Kawalsky kihasználta ezt, és kicsavarta a Hórusz kezéből a fegyvert. Már épp újabb támadásra készült, amikor ütés érte a fejét hátulról. Mielőtt elvesztette az eszméletét, még hátrafordult, és belenézett a kifejezéstelen madárszemekbe. Túl későn vette észre, hogy az ellenség párokban támad.

Daniel végignézte az egész jelenetet. A félelemtől megkövültén állt, csupán néhány lépésnyire a harc színhelyétől. A küzdelem hamar véget ért, és Kawalsky, a legerősebb ember, akit valaha látott, legyőzötten hevert a két soha nem látott, mégis oly ismerős teremtmény lábai előtt. Abban az időben, amikor az egyiptológia alapjait tanulta, meg sem fordult a fejében, hogy az ősi istenek esetleg valóban léteznek.

Óvatosan visszahúzódott az oszlop jótékony árnyékába, és hallgatta a dobhártyáján kalapáló szívét. Amint Kawalsky elesett, a két Hórusz-harcos különvált, és újra elmerült a sötétben. Daniel gondolatai pánikszerű menekülésbe kezdtek, ahány, annyifelé. A fiatalember mély lélegzetet vett, és koncentrálni próbált. Ha a lények visszajönnek, utasította magát, használd a puskádat. Koncentrálj. Célozd meg a fejét – nem, a hasát, Kawalsky is hasba rúgta az egyiket –, és húzd meg a ravaszt.

Ekkor valami megjelent a háta mögött. Érezte a közeledését, de már nem volt ideje megfordulni. Egy erős kéz befogta a száját, és hátrarántotta a fejét. Daniel szemei elkerekedtek. Vége. Egy másodperc, és a jéghideg penge mély barázdát szánt a torkán.

De a kés helyett suttogó hang érkezett.

– Segítenie kell nekem. – O'Neil ajkai szinte hozzáértek a füléhez. – Elindulunk a Csillagkapu felé, és maga fog fedezni engem, érthető?

Az ezredes megvárta Daniel beleegyező bólintását, azután kihajolt az oszlop mögül, és körülnézett. A fiatalember fejét közben változatlanul a hóna alatt tartotta, mint valami futball-labdát. Mikor meggyőződött róla, hogy szabad az út, talpra állította Danielt, és háttal az oszlopnak lökte.

A fiatalemberen látszott, hogy a téboly küszöbén áll. O'Neil ezért higgadt, szinte megnyugtató hangon szólt hozzá.

– Elmondom, hogyan csináljuk. Maga mögöttem jön, de folyton hátranéz, és ha gyanúsat lát, azonnal rálő. Ilyen egyszerű. És most indulás. Gyorsan.

Azzal kibiztosította Daniel fegyverét, és egy másodperc múlva mindketten lélekszakadva rohantak a piramis mélye felé.

Mit csinál? Mi ez az őrület? Daniel fejében hisztérikus kórus hangzott fel. Hiszen még csak a bejárati csarnokban vannak! Az út nagy része még hátravan, és azt ráadásul vaksötétben kell megtenniük! Daniel tempója kissé lelassult, de aztán rájött, hogy ha nem marad O'Neil sarkában, egyedül kell szembeszállnia a Hóruszokkal. Ettől aztán új lendületet kapott, és berohant a Nagy Galéria koromsötét torkába.

O'Neil futás közben fáklyát gyújtott. Lengetni kezdte a feje fölött, hogy rosszabb célpontot nyújtson, majd messze előrehajította. Mikor elrohantak a fáklya mellett, Daniel gyorsított, hogy minél előbb kiérjen a megvilágított területről, majd lelassított, és visszafordult, hogy megnézze, üldözik-e őket.

A Nagy Galéria hátralevő szakaszát teljes sebességgel tették meg. O'Neil újabb fáklyát vett elő, amikor úgy becsülte, hogy lassan elérik azt a termet, ahol a padlóba és a plafonba süllyesztett korongokat találták. A fáklyát egészen addig a kezében tartotta, amíg el nem érték a bejáratot. Akkor áthajította a korongokat rejtő helyiségen, be abba a terembe, ahol a Csillagkapu állt. A fáklya még gurult a padlón, amikor O'Neil már követte is. Az ezredes lövésre kész fegyverrel gyorsan körbepillantott, ellenséget keresve. A helyiség azonban üres volt. Úgy tűnt, még időben érkeztek.

O'Neil a targoncához rohant, és futás közben előhúzta a titkos rekesz kinyitására szolgáló speciális szerszámot. Daniel egy másodperccel később követte, mintha az életbiztosítása után futna.

– Vissza az ajtóhoz! – sziszegte O'Neil.

– Ezredes, láttam azt a valamit, ami elkapta Kawal…

Daniel egyszerre azon kapta magát, hogy O'Neil pisztolyának csöve a homlokára szegeződik.

– Csinálja, amit mondtam, vagy meghal.

Daniel hanyatt vágódott. Biztos volt benne, hogy O'Neil habozás nélkül beváltja ígéretét. Visszament az ajtó közelébe és a földre rogyott. Fegyverét bizonytalanul a Nagy Galéria irányába fordította, és várta a Hóruszok támadását.

– Mit akar azzal a targoncával? – kérdezte, és hátrapislogott a válla fölött. – Jöjjön már, tűnjünk el innen.

O'Neil nem törődött vele. Végül egy kattanással kinyílt a zár. Az ezredes kinyitotta a titkos rekesz ajtaját, készen arra, hogy a helyére illessze a narancssárga kulcsot.

A rekesz üres volt. A hengert valaki kivette, anélkül, hogy a kényes szerkezet felrobbant volna. O'Neil hitetlenkedve meredt a fegyver hűlt helyére. Ott és akkor jött rá, hogy az ellenfél erősebb nála. És egy pillanattal később Daniel meglátta a lábakat.

Az ajtóban két sólyomfejű ember állt. Sisakjuk megcsillant a fáklya különös fényében. Mozdulatlanul várakoztak, utat engedve egy harmadik, náluk is magasabb alaknak, aki lassan kibontakozott a sötétből, és fegyverét célra tartva átlépett közöttük. Daniel és O'Neil egyaránt azonnal felismerték. Anubisz volt, a holtak sakálfejű istene.

– Tegye le a fegyverét, Jackson. Vége.

Daniel remegő kézzel teljesítette a parancsot. Ahogy Anubisz közeledett hozzá, most végre szemtől szembe látott egyet Re hátborzongató szolgái közül. A sakálfejű harcos ünnepélyes léptekkel haladt a fáklya fényköre felé. Daniel elképedve bámult a mítoszoknak erre a hús-fém inkarnációjára. A legzavarbaejtőbb a harcos feje volt. Egyszerre tűnt maszkszerűnek, mintha fémből lenne, és élőnek, organikusnak. Daniel feltételezte, hogy valamiféle biomorf fémből készült sisakról van szó. Lehet, hogy ezek cyborgok?

Anubisz folytatta útját a termen keresztül, mígnem már csak egy lépésnyire volt O'Neiltől. Akkor megtorpant, és tenyere végigsiklott a botpuska alsó oldalán. A fegyver azonnal kinyílt, és lövésre kész állapotba került. O'Neilnek a szeme se rebbent. A két katona egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett, szinte azt a benyomást keltve, hogy ismerik egymást. Azután a sakálfejű intett a Hóruszoknak.

A szituáció kísértetiesen hasonlított a képekre, amelyeket Daniel előző éjszaka nézegetett. Anubisz volt a többi isten vezetője, úgy tűnt, mintha mindannyian neki dolgoznának.

A két Hórusz-harcos előrelépett, és a gallérjuknál fogva megragadták a betolakodókat. Kezüket mélyen lent tartva, arra kényszeríttették foglyaikat, hogy előregörnyedve lépkedjenek mellettük. Ha valamelyik elbotlott, ahogy az mindkettőjükkel megesett néhányszor, a Hóruszok továbbvonszolták.

Átvonultak abba a terembe, ahol fémlemezek voltak, és a harcosok a korongra állították foglyaikat. O'Neil észrevette, hogy a sakálfejű átállít valamit, az alkarját védő páncélon.

A páncélnak a kézhát felé eső oldalán egy skarabeusz alakú foglalatban jókora drágakő csillogott. Anubisz megnyomta az ékkövet, és a következő pillanatban az alsó és a felső korong között vékony, kék fénysugár gyúlt ki.

A sugár körbefutott a lemezek kerülete mentén, penge-vékony fényfüggönyt alkotva az öt alak körül.

Amint a kör teljes lett, és zárt hengerré vált, az alsó korongból fehér fényoszlop lövellt ki, mely mintha felemelte volna őket a földről. O'Neil és Daniel egyszerre megérezték az ismerős bizsergést. Ugyanaz a súlytalan szédület fogta el őket, amit a Csillagkapu átlépésekor éreztek. A fémlapok működése nyilván ugyanarra az elvre épült, mint a hatalmas kvarcgyűrűké.

Mire a fehér fény a fejük fölé ért, már egy másik helyiségben voltak. Ugyanolyan sötét volt viszont, és a korong a lábuk alatt is szakasztott mása volt az előbbinek.

Daniel megigazította a szemüvegét, és látta, hogy három oldalról egy szobor kiterjesztett szárnyai veszik körül őket. A fenyegető alak legalább nyolc láb magas volt, és egyetlen hatalmas, csillogó fekete kőtömbből faragták. A barátságtalan ajtónállóban Daniel felismerte Khnumot, a kos-fejű istent.

A régész igen helyesen arra gyanakodott, hogy pontosan a korongos terem fölé kerültek, a piramisra telepedett gép belsejébe. A Hórusz most még szorosabban markolta a gallérját, az inget használva fojtó nyakörv gyanánt. Az őrök újra elindultak, magukkal rángatva görnyedő foglyaikat.

Simára csiszolt padlón haladtak. Nem hallatszott más hang a sötétben, csupán a harcosok páncélzatának finom csörgése. A zaj elhaló visszhangjából Daniel arra következtetett, hogy hatalmas teremben járhatnak.

Ekkor kisebbfajta harang kondult valahol előttük. A következő pillanatban mély, gépies dübörgés töltötte be a termet, amely egyszerre világosodni kezdett. Több irányból vakító fénycsíkok hatoltak be a falon keresztül, jobban mondva a fal helyén, amely nyolcvan láb hosszú lapokra hasadva, tizenkét helyen megnyílt.

Primitív katedrálisra emlékeztető, szédítően magas, téglalap alakú teremben voltak. A falról hatalmas szoborarcok néztek le rájuk, melyek a helyiség egyik végében álló, karcsú tám-oszlopok fejét alkották. A terem padlójának kőburkolata bonyolult, szimmetrikus mozaikot mintázott.

Ahogy az ablaklemezek mozgásával egyre világosabb lett, Daniel művészien megformált, drágakövekkel gazdagon kirakott arany trónust pillantott meg, amely egy lépcsősor tetején kialakított emelvényen állt. Közvetlenül felette hatalmas napkorong függött, rajta az udzsat jele: Re szeme. A körlap szakasztott mása volt annak, amelyet Nagada főterén láttak. Mikor megfelelő távolságra voltak a tróntól, a Hórusz-őrök rántottak egyet foglyaik gallérján, jelezve, hogy térdeljenek le. O'Neil tessék-lássék ellenkezett, de Daniel azonnal rászólt:

– Térdeljen le!

Az ezredes vonakodva hagyta, hogy térdelő helyzetbe kényszerítsék, s közben dacos pillantásokat vetett Anubiszra. Abba a tévhitbe akarta ringatni fogvatartóit, hogy az ő részéről csupán jelképes ellenállásra kell számítaniuk.

Mostanra már minden irányból napfény hatolt be a terembe, meleg, sárga ragyogásban fürösztve a hatalmas helyiséget. Két fénycsík kúszott fel lassan a trón két oldalán, míg végül elérték a napkorongot. Ekkor a trón mögött kétszárnyú ajtó tárult fel, s mögötte egy másik, kisebb helyiség.

Az ajtón szoros, zárt alakzatban, 7-19 év-közti korú gyerekek csoportja lépett be, és vonult az emelvényre. Mindannyian az ókori egyiptomi udvari ifjak csekély, de pompás öltözetét viselték: rövid szoknyát és drágakövekkel díszített széles gallért. Látszott, hogy védőn körülvesznek valamit.

Mikor a menet megállt, és a gyerekek sorfala felbomlott, egy szobor tárult a foglyok szeme elé: Re, a napisten hihetetlenül élethű, aranyból készült mása.

Lélegzetelállítóan gyönyörű műalkotás volt. A drágakövekkel kirakott szobor minden apró részlete – a hosszú, befont szakálltól a fejdíszen tekergőző két kígyón át a kifestett szemekig – mesterremekként hatott. A tökéletesen arányos kezek keresztbe fektetve pihentek a mellkason. Bennük a hatalom hagyományos jelképei: a kampós pásztorbot és a cséphadaróhoz hasonló korbács.

A kifejezéstelen arc halványan emlékeztetett Tutanhamon halotti maszkjára, de elég volt egyetlen pillantást vetni erre a hátborzongatóan élethű szoborra ahhoz, hogy az egyiptomiak legnagyszerűbb művészeti alkotása egy csapásra szánalmas karikatúrának tűnjék.

Daniel épp azon töprengett, vajon a marcona Hóruszok megengedik-e majd, hogy közelebbről is megnézze a nagyszerű alkotást, amikor a szobor megmozdult, és óvatosan lépett egyet előre. A gondolataiba merült Daniel arra eszmélt, hogy elakad a lélegzete.

Az alak fenséges, büszke tartásban a trónhoz lépett. Ruhája a hajdani fáraók öltözékét idézte. Vállára jáspissal és csillogó fekete ónixszal kirakott széles gallér borult, derekától térdéig pedig merev brokátszoknya fedte a testét.

– Re, a fáraókirály – suttogta Daniel borzadó csodálattal.

O'Neil és ő összenéztek, majd újra a megelevenedett szoborra meredtek, amely kínosan lassú léptekkel még mindig a trón felé menetelt. A bőre, Anubisz sisakjához hasonlóan, úgy tűnt, mintha alig észrevehetően világítana, sápadt, kísérteties fényt bocsátva ki. Daniel azon tűnődött, vajon az alak nem ugyanabból az azonosíthatatlan anyagból van-e, mint a Csillagkapu.

Mikor a trón elé ért, s így húsz lépés távolságra került a foglyoktól, a figura hirtelen normális emberi sebességre váltott. Minden teketória nélkül leült, és előredőlt, hogy szemügyre vegye a jövevényeket. Egy percig semmi nem történt, azután Re lazán felemelte a kezét, és csettintett Anubisznak. A harcos értette a parancsot, engedelmesen a sisak torokrészéhez nyúlt, és mutatóujjával megnyomott egy billenőkapcsolót.

A hatalmas sakálfej erre azonnal megmozdult, és az orr-résztől kezdve fokozatosan összecsukódott. A rémisztő sisak anyaga valamiféle "okos" fém volt tehát, egy olyan ötvözet, amely bonyolult parancssorozatok tárolására és végrehajtására képes. Az álarc szakaszonként visszahúzódott, s mögötte emberi arc tűnt fel.

Egy fiatal férfi csinos, de merev arca volt. A maszk tovább zsugorodott, és végül eltűnt a fiatalember vékony fém nyakdíszében.

A foglyok azt hitték, káprázik a szemük. Ehhez fogható technikai csodát még soha életükben nem láttak. Daniel izgatottan pillantott a fáraóra, aki kisvártatva a gyerekek felé fordította arcát, és lustán biccentett. A néma parancsra izgatott suttogás kezdődött a gyerekek között, majd a csapatból kivált két tízéves-forma fiú, és kezükben jókora tállal elindultak a foglyok felé. A tálban annak a szerkezetnek az alkatrészei hevertek, amelyet O'Neil a targonca titkos rekeszében remélt megtalálni.

A megszeppent fiúcskák olyan közel mentek a két fogolyhoz, amennyire csak mertek. Mikor elfogyott a bátorságuk, letették a tálat, és gyorsan visszasiettek a csapat védelmébe. Daniel homlokát ráncolva vizsgálgatta az elektronikus alkatrészeket, de nem jött rá, miféle szerkezetből valók. Szája sarkából suttogott O'Neil felé, aki eközben farkasszemet nézett az arany figurával.

– Mi ez a vacak? – kérdezte Daniel, de nem várt és nem is kapott választ. – Nézze csak, ott van valami felirat.

Kissé előredőlt, hogy jobban lássa a tál tartalmát.

– Valami kezelési utasítás.

A következő pillanatban minden világos lett előtte. A nyomtatott betűk egy figyelmeztető felirat részeként a nukleáris veszély nemzetközi jelzését vették körül. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kitalálja, miféle szerkezetről van szó.

– Ez egy bomba, igaz?

Első reakcióként Danielt elöntötte a düh. Bomba? Hogy juthatott eszébe O'Neilnek, hogy atombombát hozzon magával? Ezt az érzést azonban hamar elnyomta a torokszorító, páni félelem. Egyszerre világos lett előtte, hogy mindkettejükre halál vár.

A következő néhány pillanatot azzal töltötte, hogy a helyzet pozitív megoldását kereste. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal tisztázza, hogy neki semmi köze a bombához. Ugyanakkor rájött, hogy akármi történjék is, ő már elvégezte a dolgát ezen a bolygón. Megfejtette a piramisok ősi rejtélyét, és bebizonyította – legalább saját magának –, hogy a teóriái helyesek. Megküzdött mindennel, ami útjába állt, hogy eljusson erre a helyre, ahová világ életében vágyott. Történjen bármi, ő már megtalálta a maga békéjét. Persze ettől függetlenül sokért nem adta volna, ha ép bőrrel megússza ezt a kalandot.

Az arany figura most hirtelen előrébb csúszott a széken, és egy pillanattal később egész teste elkezdett átalakulni. Bőre elvesztette aranyos csillogását, maszkja fokozatosan összezsugorodott, és végül eltűnt a tarkója mögött. A különös metamorfózis nyomán sötét bőrű, gyönyörű ifjú állt előttük. Nem lehetett több húszévesnél; teste szoborszerűen tökéletes volt, arca pedig maga megtestesült ártatlanság.

Mikor a finom vonású arc feltűnt a visszahúzódó maszk mögött, a harcosok, akik istenükként tisztelték az ifjút, arccal a fölre borultak, pontosan úgy, ahogy a bányászok tették Daniel medálja láttán. O'Neil kihasználta az áhítat pillanatát, és habozás nélkül támadt. Egy ugrással Anubisz mellett termett, és vállával kegyetlenül oldalba vágta a fiatal férfit, egyúttal kiragadva kezéből a botszerű fegyvert. Mielőtt a harcos magához térhetett volna, O'Neil lesújtott a puska tusával a tarkójára. Anubisz eszméletlenül rogyott össze. Az ezredes szinte ugyanazzal a mozdulattal végighúzta a kezét a bot alján, ahogy a harcostól látta, és az így aktivált fegyverrel nyomban rálőtt a Daniel mellett álló Hóruszra. A fénygolyó az őr vállát találta el, aki azonnal elnyúlt a földön.

Re a veszély első jelére megparancsolta a gyerekeknek, hogy vegyék körül. A csapat fürgén összeszaladt, és élő pajzs mögé rejtette az ifjú fáraót. Mire O'Neil a trón felé fordult, fegyvere Re helyett a megrémült gyerekekre szegeződött. Az ezredes egy pillanatig habozott. Tudta, hogy bele kellene lőnie a tömegbe, de nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Ehelyett megfordult a tengelye körül, hogy elintézze a másik őrt, aki addigra célba vette őt.

Daniel rémülten látta, hogy a Hórusz lépéselőnyben van O'Neillel szemben. Gyorsan belépett a két fél közötti senki földjére, és saját nyelvén rákiáltott a harcosra, hogy ne lőjön. A Hórusz túl későn sütötte el a fegyvert, így a lövedék az ezredes helyett Daniel törzsét találta el, és azonnal megölte a régészt. A földre roskadó test nyomán az őr kitűnő célpontot kínált, és O'Neil nem is hibázta el. Rögtön azután viszont végzetes hibát vétett. Ösztönösen az elesett bajtárs felé lépett, pedig nyilvánvaló volt, hogy már nem segíthet rajta. Anubisz az ellenfél pillanatnyi habozását kihasználva azonnal támadt. Mikor O'Neil megfordult, hogy lelője Rét, a mellére irányuló hatalmas rúgás fogadta. Az ezredes megtántorodott, és elesett.

Sikerült négykézlábra állnia, és úgy tűnt, készen áll, hogy folytassa a harcot. Anubisz, immár újra sisakban, lövésre emelt fegyverrel közeledett felé.

O'Neil igyekezett feltápászkodni, de egyszerre összecsuklott, és mozdulatlanul elnyúlt a földön.

Re kijött a gyerekek sorfala mögül, és méltóságteljesen intett Anubisznak, aki O'Neilhez lépett, hogy megvizsgálja. A biztonság kedvéért, hátha a fogoly csak színleli az ájulást, hátrált egy lépést, és a fegyver agyával lesújtott az ezredes fejére. Azután várt egy percet, majd lábával a hátára fordította O'Neilt, és óvatosan letérdelt mellé. Fél kézzel befogta a katona orrát és száját, és várt.

O'Neil nem tudta, mitévő legyen. Még a fejére mért ütés után is csak tettette, hogy elájult. Amint látta, hogy az ellenség összeszedi magát, véget vetett a küzdelemnek, mert tudta, hogy nem nyerhet. Most, hogy Anubisz megakadályozta, hogy levegőt vegyem, minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne kapjon a sakál fegyvere után. Egy percre ellazította minden porcikáját, de teste végül akaratlanul is rángatózni kezdett az oxigénhiánytól.

Mikor kiderült, hogy a fogoly még él, Anubisz azonnal elhúzta a kezét. O'Neil most már csak abban reménykedett, később még kínozni akarják, ezért nem ölik meg azonnal. És akkor még marad némi esélye, hogy végrehajtsa a feladatot, amivel megbízták.

Egy perccel később érezte, hogy Anubisz keze megragadja a gallérját, és a harcos vonszolni kezdi őt a teremben. Elővigyázatosságból egy másik katona is csatlakozott hozzájuk, néhány lépés távolságban követve őket. Ez azt jelentette, hogy nincs esélye kijátszani fogvatartóját, de azt is, hogy az állatfejű harcosok tartanak tőle, tehát ők sem legyőzhetetlenek.

Re, még mindig ifjú kísérőitől övezve, átvágott a termen, hogy szemügyre vegye Daniel holttestét. A lövés hatalmas lyukat ütött a fiatalember mellkasába. Mikor Re a halott fölé hajolt, megpillantott valamit, amitől egyszerre düh töltötte el. Leguggolt a szétroncsolt test mellé, és rámeredt a Daniel nyakában lógó medálra: az udzsat, Re Szeme.

Harag

Feretti derékszíjának csatja lassan elkopott. Már vagy fél órája karistolta vele a kemény kőfalat, hogy legalább egy apró jelet hagyjon azoknak a nyomorultaknak, akik az ő szerencsés vagy szerencsétlen távozása után lekerülnek oda.

A mennyezetet és egyben a vizes sírkamra egyetlen kijáratát elzáró rács egyszerre félrecsúszott. Aki közülük még tudott állni, most feltápászkodott, és rezignáltán várta, mi történik. De semmi sem történt. Feretti felnézett a nyílásra, és felkészült a legrosszabbra. Már jó ideje töprengett a kitörés lehetséges módján, és rájött, hogy kínai akrobatáknak kellene lenniük ahhoz, hogy egyáltalán elérjék a rácsot. Négy ember, ha egymás vállára áll, talán felér odáig, de akkor még mindig kérdéses, hogyan nyitják ki a zárat. Nem, ebből a pokolbugyorból csak úgy szabadulhatnak ki, ha valaki ledob odafentről egy kötéllétrát.

Létra helyett azonban O'Neil érkezett. Eszméletlen teste hangos csobbanással landolt az üreg fenekén. A cellában éppen annyi víz volt, hogy ne lehessen lefeküdni a földre. A foglyoknak ülniük vagy állniuk kellett, nyugodtan aludni nem tudtak.

A hideg víz azonnal magához térítette az ezredest. Fürgén felpattant, de két erős kar átkulcsolta a testét.

– Én vagyok az, uram! Kawalsky! Nem esett baja?

O'Neil felhagyott a kapálózással, és körülnézett. Szeme lassan hozzászokott a cella sötétségéhez. Brown arccal lefelé feküdt a vízben. Porro szintén halott volt.

– Mi történt velük? – kérdezte, de nem kapott választ.

– Jackson hol van? – Feretti és Freeman szinte egyszerre tették fel a kérdést.

O'Neil leült, és hosszasan nézte a rácsot. Azon töprengett, hogyan másznak majd ki innen.

– Jackson meghalt – felelte végül.

"Kicsit", a masztadzs, aki szerelmes lett Danielbe, magányosan állt egy dűne tetején, és a delelő napok felé fordulva üvöltött. Az állatgondozó fiúk összerezzentek, és a veszély forrását keresve körülkémleltek. Mikor megbizonyosodtak róla, hogy nincs mitől tartaniuk, Szkára rákiáltott "Kicsit"-re, hogy maradjon csendben, azután folytatta a kincsvadászatot. A négy gyerek rábukkant az elhagyott táborra, és most buzgón túrták a homokot, hogy minél többet összeszedjenek a katonák felszereléséből. Már találtak egy ládát, tele olyan fegyverrel, amilyet O'Neilnél is láttak. Ezekről a lövöldöző szerszámokról tudták, mire valók, de kibányásztak olyan holmikat is, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni – például vagdalthús-konzerveket.

Nem sokkal előbb Nabeh, aki nem épp fürge észjárásáról volt híres, talált egy furcsa bőrszíjjal ellátott zöld edényt. Sokáig nem értette, mi lehet az, de aztán Szkára kivette a kezéből, és a fejébe csapta. Nabeh nyüszített a gyönyörűségtől; szedett-vedett fogai kivillantak a szájából, ahogy sugárzó mosoly terült szét arcán.

A fiúk ekkor a piramis felől érkező hangos zúgásra lettek figyelmesek. Minden fej arra fordult. Az űrhajó oldala hatalmas darabon kinyílt, s mögötte mély üreg tárult fel. A hangárból két udadzsít, azaz egyszemélyes vadászgép röppent ki. Hamarosan alakzatba álltak egy harmadik, nagyobb gép két oldalán. Szkára azonnal tudta, mi készül.

– Udadzsít! Aba na vali, jattal – utasította társait.

Rabhi és Aksah, a két másik fiú egy pillanatig sem habozott. Átugrottak a fennsík peremén, és szánkázva lecsúsztak azon a lejtőn, amit már Daniel is kipróbált. Szkára már épp követni akarta őket, amikor észrevette, hogy barátja, Nabeh még mindig a dűne tetején áll, és kővé dermedve mered a három vészjósló gépmadárra. Visszarohant, és magával vonszolta a fiút a fennsík széle felé. Mire leértek a lejtő aljába, már nem maradt elég idejük rá, hogy a homokba fúrják magukat, de a pilóták szerencsére nem vették észre őket. A piramis körüli tiltott területre való belépés halálbüntetést vont maga után, méghozzá nyilvános kivégzés formájában. De hiába menekültek meg a fenyegető veszélytől, a fiúk nem nyugodtak meg. Látták ugyanis, hogy a három repülő Nagada felé tart.

Több mint egy órába tellett, mire a táborban talált kincseket mind felrakodták a masztadzs hátára, és végre elindulhattak hazafelé. Már messziről látták, hogy Re hírnökei fájdalmas üzenetet hoztak a városnak. A szélcsendben tucatnyi fekete füstoszlop emelkedett az ég felé, s gyűlt sötét felhőbe a város fölött. A fiúk már csak néhány százyardnyira voltak a kaputól, mikor az egyik gép meredeken kiemelkedett a városfal mögül, és lassan a sivatag felé fordult. Hamarosan a másik repülő és a vezérgép is csatlakozott hozzá. Az egyik Hórusz-pilóta észrevette a gyerekeket, és föléjük repült, hogy közelebbről szemügyre vegye őket. A fiúk a masztadzs oldalán lógva visszabámultak a kis gép pilótafülkéjében ülő haragos istenre. A Hórusz megállapította, hogy a gyerekek a bányából jönnek, és továbbrepült.

Szkára leugrott az állatról, és a kantárjánál fogva bevezette a szélesre tárt városkapun. A helyzet még rosszabb volt, mint amire számított. A főtérre vezető széles utcán elszabadult a pokol. Néhány tüzet már megfékeztek, de számos másik még mindig zabolátlanul terjedt, és az emberek szervezetlen, kétségbeesett oltási kísérletei több bajjal jártak, mint haszonnal. A levegőt sírás és ordibálás hangja töltötte be. A tömeg sok embert eltiport, és mindenfelé sebesültek hevertek.

Rabhi és Aksah kerülő úton a karámba vezették Daniel masztadzsát, Nabeh és Szkára pedig elvegyültek a tömegben. A fal mellett mentek, hogy ne kerüljenek a vadul rohangáló férfiak útjába, és lassan közeledtek a város szíve felé.

Nabehék háza egyike volt azoknak az épületeknek, amelyek még lángokban álltak. A két fiú besurrant a szemközti kapualjba, és onnan figyelte az eseményeket. Szkára lenézett a földre, és észrevette, hogy vértócsában állnak. Mögöttük, a fal tövében egy Szkáránál két-három évvel idősebb fiú feküdt. Csípőjén lőtt seb tátongott, egyik lába pedig csúnyán megégett. Nabeh a hátára fordította a sebesültet. A fiú eszméletlen volt, de még mindig fogta sérült lábát. Nabeh megrázta a vállát, igyekezett magához téríteni, de hiába. Szkárával egymásra néztek, és némán eldöntötték, hogy átviszik a fiút arra a helyre, ahová a gyerekeknek kellett menniük, ha megsérültek vagy betegek voltak. Nabeh felemelte az ernyedt testet, Szkára segítségével a hátára vette, és kilépett vele az utcára. Az elesettek fölött botorkálva, vizesedényeket cipelő férfiak között utat törve, kitartóan vonultak a főtér felé.

A főtéren még szörnyűbb állapotok uralkodtak. A fiúk már megszokták a halottak látványát, hiszen a bányában gyakran történtek balesetek. Ehhez fogható vérfürdőt azonban még sohasem láttak. Re katonái az egész városban válogatás nélkül mészárolták az embereket, s úgy tűnt, a legborzalmasabb pusztítást a főtéren vitték végbe. A kövezet vérben úszott, és mindenütt eltorzult, kibicsaklott végtagú hullák hevertek. Egy magányosan dolgozó öregember egyenként átvonszolta a halottakat a tér másik végébe, és ott a fal tövében halomba rakta őket.

A gyerekek kórházához érve a fiúk látták, hogy az épület kiégett és teljesen üres. Szkára körülpillantott a ház udvarán, hátha még talál valakit, aki ért hozzá, hogy ellássa a sebesültet. Az udvaron zokogó, kiabáló nők szaladgáltak fel és alá, mintha eljött volna a világ vége. Mindegyik a saját szerettei után kutatott: a gyermekét, a szüleit, a kedvesét igyekezett megtalálni, rettegve, hogy mind elpusztultak az értelmetlen, véres rajtaütés során.

Végül mégis odament valaki, hogy a fiúk segítségére siessen. Sa'uri volt az, Szkára féltestvére. Véres arcára szorította tenyerét, úgy közeledett feléjük.

– Sa'uri, hör an'dona? – kérdezte Szkára. A lány azonban intett, hogy miatta nem kell aggódni, és odalépett a Nabeh hátán lógó sebesülthöz. Miközben ő az alélt testet vizsgálta, Szkára szemügyre vette a lány jobb szeme fölötti vérző sebet. Csúnya heg marad majd utána.

Sa'uri néhány pillanat múltán felegyenesedett, és a falnál feltornyozott hullahegy felé vezette Nabehet. Mikor Szkára meglátta, hová mennek, hisztérikus düh lett úrrá rajta. Ő és Nabeh találták a fiút, és kerül, amibe kerül, meg fogják menteni! Durván megragadta a lány karját, és megállásra kényszeríttette.

Sa'uri ránézett a fiúra, és olyan szelíden, ahogy csak tudta, elmagyarázta neki a helyzetet.

– A fiú már meghalt – mondta saját nyelvükön. – Rakjátok le a többi közé, azután gyertek velem.

A fiúk végül engedelmeskedtek, és követték a lányt. Szkára bámulattal figyelte a körülöttük zajló jelenetet. Mindenki azon fáradozott, hogy segítsen a másikon, összefogtak a sebesültek megmentéséért, Sa'uri volt, aki szervezte és irányította az akciót. A lány született vezető volt. Egyszerre azonban minden határozottság eltűnt mozdulataiból. Aggódó arccal fordult Szkárához.

– Hol van Den-jur? – kérdezte megbicsakló hangon. – Mi történt Den-jurral?

Szkára nem tudta, mit válaszoljon. Hiszen már úgyis elborította a várost a gyász és a szomorúság.

Nem akarta még ő is tetézni a lány fájdalmát. Elfordult Sa'uritól, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

Ahogy a főtér két háza közé akasztott korongra nézett, hirtelen belemarkolt a szívébe a fájdalom. A hatalmas körlapon Kaszufot pillantotta meg. Az öreg szétfeszített karral lógott a medálnak a tér felé eső oldalán. Szkára egy pillanatig a döbbenettől kővé meredve állt, de mire Nabeh megfordult, hogy megnézze, mi a baj, már rohant is a tér buckás kövezetén. A korong alatt kisebb tömeg gyűlt össze. Azon tanakodtak, hogyan tudnák a borzalmasan összevert, vérző öreget biztonságosan lehozni a magasból.

A nagadaiak büszkék voltak szívós kitartásukra. Példaképük a sivatag homokja volt, amelyet nehéz megmarkolni, és amely felszív minden csepp, esőt – és könnyet –, amit az istenek küldenek. Szkára tizenöt éves volt, és úgy érezte, már férfivá érett, de összevert, megalázott apja láttán azonnal eleredtek a könnyei, és olyan keservesen sírt, mint egy kisgyerek.

És minél tovább sírt, annál dühösebb lett. Tudta, hogy a város lakói nem tettek semmi rosszat.

– Miért? Miért sújtanak minket az istenek?

Az Öregek egyike, aki a közelben állt, megjegyezte:

– Minden a jövevények miatt van. Ők hozták ránk a bajt. Hamis istenek voltak. Kicsalták a hódolatunkat, és a fejünkre vonták Re haragját.

– Ez nem igaz! – kiáltott Szkára.

– De igen. Re visszatért hozzánk. Feldühítettük őt, mert hamis isteneknek hódoltunk. Vezekelni fogunk, és ezentúl engedelmes szolgái leszünk.

Szkára dühös volt és minden összezavarodott a fejében. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy a jövevények vagy az ő népe tehetnek minderről. De Kaszuf biztosan tudja, mi az igazság.

Mire vár ez a sok ember, miért nem vágják már le? A korong körül az összes ablak és erkély tömve volt emberekkel. Mind segíteni akartak, de egyik sem tett semmit. A majdnem egy tonna súlyú körlapot kötelek sűrű hálója tartotta. Két férfi az alsó, vízszintes kötélen araszolva megpróbálta elérni az öreget, de súlyuk alatt a kötelek veszélyesen megnyúltak. Erre mindenki kiáltozni kezdett, hogy azonnal jöjjenek le onnan, s így a próbálkozás kudarcba fulladt. Az Öregek egyike kifundált egy tervet, amihez hosszú pallókra volt szükség, de ez többeknek nem tetszett. Ezek aztán ordibálva fejtették ki kritikájukat. A vezető nélküli tömeg képtelen volt elhatározásra jutni.

Mire Szkára visszatért a karámtól, előkerült valahonnan két használhatatlan létra, és néhány férfi egy darab vásznat feszített ki az öreg alatt. Egyszóval semmiféle előrelépés nem történt.

Szkára wasztaizf-szerszámokkal felszerelkezve belépett a korong melletti épületbe, és sebesen felmászott a lépcsőn. Egy futtatóhámmal és egy hosszú kötéllel a kezében kilépett a meredek tetőre, és óvatos léptekkel elindult arrafelé, ahol a felső tartóköteleket az ereszhez erősítették. Az utolsó pár lépést csúszva tette meg, de lábával sikerült elérnie a kötelet, s így lefékezte magát. A tető szélén elhagyott cipő hevert. Szkára eltűnődött, vajon a lábbeli gazdája leesett-e onnan. Úgy döntött, magával viszi a cipőt. A hámot az egyik, a kötelet és a cipőt a másik kezében tartva felállt a kötélre, és óvatosan kilépett a mélység fölé. Tudta, most mi következik, és felkészült rá.

Mikor az ablakokban, az erkélyeken, a gyaloghidakon és az utcán összegyűlt tömeg felfigyelt Szkára kötéltáncos mutatványára, mindenki eszeveszett kiabálásba kezdett. A kötél alatti ablakból kezek nyúltak ki, hogy elkapják a fiú lábát, de Szkára betartotta az első számú szabályt, és nem nézett le. Tudta, hogy veszélyes, amit csinál, de hajtotta a düh és az elkeseredettség. A kiabáló tömeg cseppet sem zavarta a koncentrálásban, sőt úgy érezte, fokozatosan minden elcsendesedik körülötte. Lépésről lépésre haladt előre. A masztadzs-karám kerítésén sokkal nehezebb volt egyensúlyozni, mint ezen a vastag kötélen, és Szkára már nem is emlékezett rá, mikor esett meg utoljára, hogy nem sikerült körbemennie a kerítésen. Csak lazán, nyugodtan. Mindjárt odaér.

Eközben az utcán Sa'uri és Nabeh beálltak a vásznat kifeszítő emberek közé. Szkára már megtette a koronghoz vezető út kétharmadát. Ezen a ponton több kötél is találkozott, így a fiú innen már könnyedén haladt tovább.

Mikor a korong fölé ért, beakasztotta a lábát a kötelek közé, előrebukott, és fejjel lefelé lógott apja mellett.

– Bírod még? – kérdezte.

– A megaláztatás rosszabb a halálnál – felelte az öreg, és szégyenkezve elfordította a fejét.

Szkára még sosem hallott ilyen szavakat apja szájából. És még sohasem látta az öreget sírni. Mindazonáltal most nem engedhette, hogy a döbbenet megbénítsa, ezért gyorsan hozzálátott, hogy rögzítse a hámot Kaszuf derekán.

– Feszítsd előre a hátad.

Az öreg, amennyire csak tudott, engedelmeskedett. Szkára, bár fejjel lefelé még sosem dolgozott, remekül értett a wasztaizf-szerszámokhoz, és egy fél perc alatt elkészült a művelettel. A következő lépésben a cipőt a magával hozott kötél végére erősítette, majd a közeli gyaloghídon álló emberek felé dobta.

– Figyeljetek, mindjárt levágom.

Azonnal tucatnyi kéz kapta el a kötelet. Szkára elővette hosszú pengéjű nyúzókését, és a gyaloghídon állók felé mutatta. Azok bólogattak, mire Szkára Kaszufhoz fordult.

– Egy másodpercig lengeni fogsz, aztán kiszabadítom a másik kezedet is.

Elvágta az első kötelet, mire Kaszuf elgyötört teste levált a korongról, és oldalra lendült. Egy szempillantás múlva a másik kötél is engedett, és az öreg főnök hatvan láb hosszú ívet leírva oda-vissza végigsuhant a tömeg feje fölött. A gyaloghídon állók ezután óvatosan felhúzták magukhoz, és gyorsan bevitték a legközelebbi lakásba, hogy megnézzék, milyen sérüléseket szenvedett.

A tömeg ujjongott, hogy Kaszuf megmenekült, de igyekeztek minél ritkábban rápillantani megalázott vezetőjükre, hogy annak ne kelljen szégyenkeznie előttük. A gyaloghídon állók vezetője Szkára felé dobta a kötél végét, akinek néhány félresikerült próbálkozás után sikerült elkapnia azt. Hurkot kötött a derekára, és kiáltott, hogy eresszék le.

Harminclábnyira volt a talajtól, amikor újabb meglepetéssel szolgált.

– Kapjatok el! – kiáltotta, azzal kibújt a hurokból, és leugrott, abban a biztos tudatban, hogy Sa'uri, Nabeh és a többiek a kifeszített vászonnal felfogják zuhanó testét.

Re egy és oszthatatlan

A szarkofág oldalai süllyedni kezdtek, és lassan elnyelte őket a márványpadló. Ezzel egyidőben a fénylő kőkoporsó alja felemelkedett, és feltárta kincsét: egy halotti lepelbe burkolt emberi alakot. Egy szempillantás múlva a test megmozdult, levegő után kapkodott, majd felült, és letépte arcáról a nedves gyolcsot.

A feltárult koporsó tetején az újjászületett Daniel ült. Beletelt néhány percbe, amíg újra normálisan tudott lélegezni. Úgy tűnt, mintha tüdeje és rekeszizma a rövid vakáció alatt elfelejtették volna a dolgukat. A fiatalember visszahanyatlott a márványlapra, és szédelegve körülnézett az üres teremben. Párlépésnyire tőle hétéves-forma kisfiú állt.

Daniel meghökkenve felült. A félkör alakú csatornácskák a fülében kis késéssel követték a mozdulatot, és lassan visszaadták neki egyensúlyérzetét. Daniel sűrűn pislogva, köhécselve lábra állt, és a gyerekre nézett. A fiúcska intett neki, hogy menjen utána, majd megfordult, és kifelé indult a teremből. Daniel egy pillanatig habozott, majd bizonytalan léptekkel követte.

A gyerek a trónterembe vezette, oda, ahol a végzetes kimenetelű kihallgatás lezajlott. Daniel úgy érezte magát, mintha hosszú, gyógyító álomból ébredt volna. Éber volt és szokatlanul nagy fizikai erőt érzett a testében. De leginkább, az lepte meg, hogy szemüveg nélkül is élesen látott mindent a félhomályban. Az előtte haladó fiú a többi gyerekhez hasonlóan majdnem meztelen volt. A rövid szoknyán és a nyakában lógó súlyos aranyláncon kívül semmi sem volt rajta.

Előttük a padlón egy macska lépegetett, majd egy másodperc múlva Daniel megpillantott még egyet a trónhoz vezető lépcsőkön. Hátrafordult, hogy alaposabban megnézze a macskát, de az semmiben sem különbözött földi fajtársaitól. Lustán rápillantott Danielre, azután továbbment. Mire Daniel visszafordította a fejét, a kisfiúnak már nyoma sem volt. Egyedül ment tovább, és hamarosan egy széles ajtóhoz ért.

Mikor benézett rajta, újabb szemkápráztató meglepetés fogadta. A sötét teremben az alacsony mennyezettől egészen a padlóig érő, fehér selyemfüggönyök sora lógott, s hosszú szárnyaik közül gőz gomolygott elő. A levegő, forró és párás volt, mint egy szaunában.

Daniel túl kíváncsi volt ahhoz, hogy féljen. Behatolt a páraködbe, és a függönyt félrehajtva elmerült a nedves melegben. A gőz forrása egy sekély, kerek medence volt. Daniel lassan közelebb ment, mígnem megpillantotta a luxusfürdő egyetlen vendégét.

A medencében Re feküdt, ifjú udvaroncai körében. Vállig elmerült a forró vízben, és lehunyt szemmel, mozdulatlanul adta át magát a dekadens élvezetnek. Egy rezzenéssel sem jelezte, hogy észrevette volna a hívatlan vendéget, Daniel mégis biztos volt benne, hogy a Re érzi a jelenlétét. Még közelebb ment a fürdőző alakhoz, s végül elérte a kisebb tó méretű medence szélét.

Re ekkor kinyitotta a szemét, és Danielre meredt. Hosszú ideig mustrálták egymást, majd a király karja felemelkedett. Két gyerek azonnal felkapta az uralkodó köntösét, és a medence széléhez szaladtak vele, közel ahhoz a helyhez, ahol Daniel várakozott.

Re kimért lassúsággal felállt, és elindult a derékig érő vízben. Bőre már nem volt aranysárga, hanem természetes színében, az észak-afrikai népekre jellemző sötét mandulaszínben csillogott.

Daniel eltöprengett. Ha a katakombák falán leírt-lefestett történet igaz, ez a kecsesen lépdelő ifjú közel tízezer éves. Alig negyvennyolc órával korábban ő, a tudományos elméleteket "gátlástalan kreativitással" gyártó, lázadó tudós még nevetve utasította volna el azt, amit most a két szemével látott. Daniel lenyűgözve meredt a ködben úszó titokzatos teremtményre.

– Úgy emlékszem, én meghaltam – szólalt meg végül azon a nyelven, amit Sa'uri tanított neki.

Re a köntös elé lépett, és hagyta, hogy a gyerekek felöltöztessék. Daniel furcsán kiejtett szava hallatán mintha mosolyféle suhant volna át az arcán.

– Ezért választottam a fajtádat. Könnyen javítható a testetek.

Vendégével mit sem törődve megfordult, és lassú, kényelmes léptekkel kisétált a fürdőteremből.

Daniel és a gyerekek követték. Re a trónterem hosszán át, vezette a menetet. Felment az emelvény lépcsőjén, és a trón mellett elhaladva belépett magánlakosztályába.

A helyiség zsúfolva volt szemkápráztató műtárgyakkal, gyönyörű bútorokkal és mindenféle csecsebecsével. Re elhaladt egy márványasztal mellett, és könnyedén végighúzta rajta az ujját, Daniel figyelmét a bútordarabra irányítva.

Az asztal, mint egy múzeumi tárló, tele volt rakva a csapattól zsákmányolt kisebb-nagyobb tárgyakkal. Gépfegyverek hevertek rajta, valamint pisztolyok, rádiók, lőszerek, Daniel könyvei, melyek közül egy nyitva állt, mintha valaki beleolvasott volna. A leghátborzongatóbb "kiállítási tárgy" egy komplett terepszínű egyenruha volt. Az asztal végén, a jól ismert tálon a szétszedett bomba feküdt. Mikor Daniel felpillantott, észrevette, hogy Re somolyogva figyeli őt.

Halk hangon szólalt meg, mely egyszerre volt bársonyos és károgó.

– A néped sokat fejlődött, amióta nem jártam ott – mondta. – Veszélyessé vált.

Daniel úgy vette észre, hogy Re dialektusa némileg különbözik a bolygólakókétól. Talán ez volt a pre-egyiptomi időkben a felső tízezer nyelve, gondolta. Nem értett meg minden szót, de a mondanivaló lényegét sikerült kiszűrnie.

– Megtanultatok élni az atom erejével – folytatta Re, és a szétszedett bombára mutatott. – De még nem tudtok mindent. Nem ismeritek a kvarc titkát.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte nyugtalanul Daniel, miután sejteni kezdte, mire akar Re kilyukadni.

– Nem szabadott volna kinyitnotok a Kaput - hangzott a felelet. – Vissza fogom küldeni a fegyvereteket oda, ahonnan hoztátok. Vele együtt megy majd egy szállítmány abból az értékes ásványból, amit ezen a bolygón bányásznak. Attól a fegyver pusztító ereje százszorosára növekszik majd.

– Mi okod van rá, hogy ezt tedd?

– Én teremtettem kultúrát, nyelvet, művészetet és államot a bolygótokon. Én alkottam meg az egész civilizációtokat. És most én is fogom elpusztítani.

Daniel elsápadt. Alig palástolt rémületét Re látható elégedettséggel vette tudomásul. Újra elmosolyodott, majd belépett egy magas tükrökkel körülvett öltözőterembe. Daniel követte, és közben azon töprengett, milyen érvekkel tudná meggyőzni Rét, hogy a földi csapat alapvetően békés szándékkal érkezett a bolygóra. Az asztalon díszelgő szétszedett bomba enyhén szólva megnehezítette a feladatot. De talán még van remény.

– Miért adtad vissza az életemet?

– Mert szükségem lesz rád. Te fogsz segíteni nekem, visszaállítani az emberek hitét mindenható istenükben.

– A hitüket? – Daniel nem értette, mire céloz Re.

– Ez volt a legelső dolgok egyike, amire rájöttem a fajtáddal kapcsolatban – suttogta az ifjú, mintha titkot árulna el. – Mítosz, hit és szokás. Ez a három több hatalmat ad, mint bármilyen fegyver.

Re felemelte karját, hogy a gyerekek felhúzhassák rá tunikáját.

– Mítosz, hit, szokás – ismételte. – A magadfajta írnok jó, ha megjegyzi ezt a három szót.

Leült egy heraldikai szimbólumokkal borított, pompás székbe, és hagyta, hogy a gyerekek szandált húzzanak a lábára.

– A népnek látnia kell, hogy meghajolsz az akaratom előtt. A szemük láttára meg fogod ölni a társaidat.

Daniel szeretett volna nevetni a képtelen ötleten, de csak egy nyögésre futotta az erejéből. Úgy nézett az arrogáns ifjúra, mintha bolondot látna.

– És ha nem teszem meg?

– Akkor meghalsz – hangzott a higgadt felelet. – És veled együtt mindazok, akik láttak téged.

A gyerekek még korántsem készültek el az uralkodó felékszerezésével, de Re félretolta őket. Felállt, és a lépcsőn lesétálva Daniel felé indult. Olyan közel ment hozzá, hogy a végén már érezték egymás leheletét. Daniel reflexszerűen összerezzent, amikor Re felemelte a kezét, de utána rögtön elhatározta, hogy többet a szeme sem rebben. Re foglya ajkára illesztette mutatóujját, azután lassan végiszántott az állán, a torkán, majd a mellkasán, míg végül elérte a medált, amely még mindig Daniel nyakában lógott. Tenyerére fektette a nevét viselő ékszert, óvatosan megfordította, majd felemelte a fejét, és Daniel szemébe nézett.

– Re egy és oszthatatlan – mondta, és letépte pecsétjét az arcátlan bitorló nyakából.

Annak ellenére, hogy Szkára nem mondta el neki, mit láttak ő és társai délután a piramisnál, Sa'uri tudta, hogy Daniel bajban van. Különben már rég visszatért volna hozzá, ahogy ígérte. Annak ellenére, hogy a férfi visszautasította őt a lakoma utáni éjszakán, érezte, hogy ők ketten szövetségesek. Olyan kapcsolat fűzi össze őket, amit egyikük sem tud irányítani vagy elszakítani. Együtt találtak rá a földalatti múzeumra, amely népének történetét tárta fel. A múlt eseményeinek ez a zűrzavaros, színes tárháza egy csapásra megváltoztatta a jelent. Sa'urinak egyszerre úgy tűnt, mindent újra kell értékelnie. A férfi nélkül minderre soha nem került volna sor. Az ő érkezése hozta el a visszafordíthatatlan változások sorozatát.

Sa'uri magához vett egy gyertyát, és újra felkereste a katakombát, ezúttal egyedül. Felidézte Danielnek a hieroglifákhoz fűzött magyarázatát, és újra meg újra elolvasta népe elfelejtett történetét. Most már értette, miért tiltotta meg Re az írás használatát. Az írott betű felfedi a titkokat. Márpedig Re titokban akarta tartani igazi származását.

Mert nem igaz, hogy istenek fia, hogy a Napban született, és hogy elfoglalta Tuatot. Csupán életben akart maradni, bármi áron. De ezt az árat Sa'uri többé nem volt hajlandó megfizetni.

A kezdet

A saját népe gyökeresen különbözött ettől az ember nevű fajtól, amelyből testet választott magának. Az ő természetükben nyoma sem volt olyan vonásoknak, mint az empátia, az együttérzés, a szeretet vagy a kedvesség. Olyan lények serege volt, akiket csak a túlélés ösztöne és a szerzésvágy motivált. Hosszú évezredek alatt szinte határtalan tudást halmoztak fel, de bölcsességre nem sikerült szert tenniük. Hajszolták a tudást, a gazdagságot, fejlesztették a művészetet, a tudományt, de végül mindez ellenük fordult, és népük kipusztulásához vezetett.

Amikor fajának utolsó tagjai kilehelték lelküket, ő már több millió fényévre járt az otthonától, és gazdatest után kutatott. Nem akart tétlenül várni, amíg arra a sorsra jut, mint a többiek. Hatalmában állt, hogy bármilyen más lénnyé alakuljon át, de a választást jól meg kellett fontolnia. Tudta, hogy ha beköltözik egy testbe, óhatatlanul átveszi a gazdalény személyiségének bizonyos domináns vonásait. Ha alaposan ismerte volna annak a Re nevű fiúnak az életét, talán valaki mást választ. De ez korántsem biztos.

Re gyermekévei kitűnő előkészítésnek bizonyultak jövendő életéhez. Gyermekkori élményei sugallatára indult el a sivatagban a vakító fény felé azon a tíz ezredév előtti éjszakán. Annak ellenére, hogy mindkét szülője életben volt, a körülmények arra kényszeríttették, hogy árvaként nevelkedjen. Anyja holdkóros, félőrült volt, saját magát is alig volt képes ellátni, apja pedig még annál is rosszabb: agresszív, erőszakos különc, aki gyakran hetekig járta magányosan a sivatagot. A gyermek Rét kicsi korától fogva a törzs nevelte; mindenki és senki fia volt egyszerre. Mivel nem volt igazán szeretetre méltó gyerek, kedvességben, meleg gondoskodásban sohasem volt része. Míg hasonló korú társai a szüleik közé vackolták be magukat éjszakára, Rének kicsi korától fogva saját sátra volt. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy zárkózott, közömbös, és gyanakvó vadóc lett belőle. Később, amikor a törzs főnöke, az Öreg felfedezte ritka képességeit, és arra kényszeríttette, hogy vadászat helyett a barlangban üljön, és a varázslást gyakorolja, Re még komorabbá és elkeseredettebbé vált. Mérhetetlenül magányosnak érezte magát, és ösztönös bosszúból gyűlölni kezdett mindent és mindenkit. Mikor aztán a rémisztő fények megjelentek az éjszakai égbolton, bár fogalma sem volt, mi vár rá, kész volt vállalni minden más sorsot, csak hogy megmeneküljön a sajátjától.

Rének a népével szemben táplált gyűlölete egyenesen hasznosnak bizonyult, hiszen így nem került sor köztük semmiféle belső konfliktusra, miután a fiút fáraó-királlyá koronázták. Se bűntudat, se megbánás nem gyötörte, amikor Re embertársait nehéz, kegyetlen munkára fogták. Épp ellenkezőleg, valami furcsa, addig ismeretlen örömérzetet vett át a különös fiú személyiségéből. Re az ő lényének részévé vált, és ketten együtt alkották a Napistent, amelynek számára kierőszakolták az ember nevű primitív faj félelmét és hódolatát.

A fáraó-király gyorsan megtanulta, hogyan kell kormányozni az embereket. Két fő területen kellett fejlesztenie a képességeit. Az első az erőszakra épülő teljhatalom megszerzése és megtartása volt. Vagy ha a korlátlan és kizárólagos hatalmat nem is ragadja magához, képes legyen arra, hogy eltiporjon mindenkit, aki szembeszáll vele. Katonáit és elit testőreit Re úgy képezte ki, hogy ha azt parancsolja, elvágták volna a saját torkukat.

A rabszolgákkal vívott kisebb csetepatékban Ré megtanulta, hogyan kell megvédenie magát, és kíméletlen, pusztító ellencsapást mérni. Ezen a területen feltűnő tehetséget mutatott.

A másik fontos terület az uralkodás pszichológiája volt. Miután Re megtanult vasököllel lesújtani, most azt is elsajátította, hogyan tud öklére bársonykesztyűt húzni. Az erőszak csak rövid időre teremt fegyelmet, a mítosz, a hit és a szokás erejének kihasználásával viszont hosszú távon is kordában lehet tartani a tömeget. A fiútól átvett vonások megismertették a fáraó-királyt az emberi faj szorongásaival és gyenge pontjaival, és ő gátlástalanul ki is használta ezeket. Megteremtette a Tutanhamon-maszkra emlékeztető nyilvános képet magáról, és ha a tömeg előtt megmutatkozott, mindig azt öltötte magára. Valódi arcát csak legszűkebb kísérete láthatta.

Katonáit ugyancsak tovább kellett fejlesztenie. Ahhoz, hogy sikerrel szolgálhassák őt, nekik is félelmet kellett kelteniük az emberekben. A primitív nép mitológiájából megtanulta, hogy a sakál különleges helyet foglal el rémálmaikban. Elhatározta, hogy legjobb harcosát csak sakálmaszkban engedi a nyilvánosság elé, és elterjeszti róla, hogy ő Anubisz, a sakálfejű révész, aki a holtak lelkét a pokolba szállítja.

Többi harcosának hasonló szerepeket szánt, így született a számos sólyomfejű Hórusz-katona, valamint a Thot- és Ramszesz-harcosok. És mindezek együtt életre keltették a mítoszok bonyolult hálóját, melyet maga a mester, Re, a nap istene szőtt.

Ismerte a mítoszok hatalmát, hiszen a magába olvasztott lényen keresztül ezt ő maga is érezte. Létezése folyamán most először, álmai voltak. Ezek az álmok néha felkavaróak és kellemetlenek, máskor megnyugtatóak, vigasztalóak voltak. Ez az új érzés nagyon tetszett neki.

Egyik víziójában tágas föld alatti termet látott, csodálatos, festett falakkal. Láthatatlan zenészek egy elbűvölően szép dalt játszottak. A terem közepén hatalmas mérleg állt, melynek egyik serpenyőjében ő maga foglalt helyet. Aztán a helyiség egyszerre megtelt emberekkel, akik végeláthatatlan sorban várták, hogy összemérhessék súlyukat az övével. Nem a test súlya volt a fontos, hanem a léleké. Az emberek egyenként belemásztak a túloldali serpenyőbe. Re közben rájött, hogy tetszés szerint manipulálni tudja a mérleget, hogy az mindig őt mutassa nehezebbnek. Az emberek egy idő múlva észrevették ezt, és most már tömegesen másztak fel a mérlegre. De akárhányan ugrottak is bele a túloldali serpenyőbe, a mérleg mindig a fiút mutatta nehezebbnek.

Re nem csak megteremtette a saját mitológiáját, de lassan hinni is kezdett benne.

A Földre érkezése utáni első hónapokban, a sivatagban lakó embereket különös, nyugtalanító álom kínozta. Éjszakáról éjszakára ugyanazt a jelenetet látták: a nap megnyílik, és egy élő istent bocsát ki magából, aki leszáll a földre. Az álombéli helyszín is mindig ugyanaz volt: egy sziklafennsík, nem messze egy nagy folyó partjától. Az a hely, amelyet később Héliopolisz néven ismert meg a világ.

Messze délen Núbia hegyeinek lakóit és Szudán pásztornépét annyira elbűvölte a közös látomás, hogy a Nílus mentén elindultak észak felé, megkeresni az álombéli tájat. Mások nyugatról közeledtek, a Szaharából, de az északi tájak felől, Szíriából és Palesztinából is tömegesen indultak útnak az emberek. Teveháton lovagolva vagy kecskecsorda nyomában rótták a mérföldeket, kezükben fűszerekkel, lándzsával, gyerekekkel. Egyazon hely felé tartottak, pedig nem értették egymás nyelvét, nem volt semmi közös vonásuk, csupán az agyukban fészkelő álom és a sóvárgás a szívükben. Útközben a porba rajzolt képekkel és jelbeszéddel számoltak be egymásnak a sok kalandról és megpróbáltatásról, amin keresztülmentek. Azután, a csapatok egymás után megérkeztek a sziklafennsík lábához. Senki nem tudta, pontosan miért jöttek, de a folyamatosan érkező újabb és újabb karavánok saját tapasztalataikról beszámolva mind megerősítették a csodát.

Az egyre duzzadó tömeg nyomorúságos táborban zsúfolódott össze, mely több mérföld hosszan nyúlt el a folyópart mentén. És a kimerült, lerongyolódott, de lelkes csőcselék megalapította a történelem első metropoliszát, vagy még inkább theopoliszát, mert ez a település isten városa volt.

Hanem a szemkápráztató álom, amely ideszólította az embereket, nyomába sem ért annak, amit aztán ébren láttak. Egy éjjel, mikor a nyomorúságos sátorváros minden lakója aludt, egyszerre árnyék vetült a holdra. Hamarosan feltámadt a szél, és vad fényözön zuhant a városra. A zarándokok felébredtek, és rohanva követték a fényt, amely nyugatra vezette őket. Lökdösődtek, verekedtek a jobb helyekért, és sóvárogva várták, hogy végre köszönthessék földre szállt istenüket.

Kezükkel ernyőzve arcukat egyenesen belerohantak a fénybe. És a vakító, minden színt elmosó sugárzuhatag közepén rátaláltak arra, akit kerestek. Ott állt az aranytestű Re, a nap csillogó istene. Körülötte csapatnyi szolgája térdelt, akiktől, mikor felálltak, jeges rémület markolt a zarándokok szívébe. Mindegyiküknek emberteste volt, de fejük hatalmas állatfejet mintázott. Ők voltak a bestiák szellemeinek csapata, akiket a nép hamarosan a kelleténél is jobban megismert: Khnum, a kos, Szobek, a krokodil, Hórusz, a sólyom, Apisz, a bika, Anubisz, a sakál, Hathor, a macska, és Ammit, a különös szörnyeteg, akit a "lélekfaló"-ként ismertek. Az állatistenek fenyegetően felsorakoztak. A zarándokok a szívbemarkoló csoda hatása alatt ösztönösen leborultak a földre, és arcukat a homokba s a nedves fűbe nyomták. E percek emléke olyan mélyen beleivódott az emberek lelkébe és képzeletébe, hogy több száz generációval később, mikor a jelenet képét már készakarva kitörölték a kollektív emlékezetből, az emberek még mindig arra vágytak, hogy az esemény megismétlődjék: leszálljon az égből a megálmodott messiás.

De nem ez volt az egyeden örökség, amit Re a későbbi korokra hagyományozott a Földön.

A hódolói a Ré-Hotep-Kan, azaz napisten nevet adták neki, mert a fény, amelyből jött, olyan sugárzó volt, mint a nap. Re engedte, hogy így emlegessék, hiszen nem állt ellentétben a mítosszal, amelyet életük vezérfonalának szánt. Elmondta nekik, hogy földreszállása előtt egy Tuat nevű helyen járt, amely a holtak birodalma, és hogy az országot elfoglalva szolgáivá tette az ott élő állatisteneket. Felszólította a nyomorúságos város lakóit, hogy szeretetükkel és munkájukkal adózzanak neki és művének. Ha majd meghalnak, mondta nekik, szolgája, Anubisz elkíséri őket Tuatba, ahol lelküket, a kál-mérlegre teszik. Ha az elhunyt egész életében alázatosan szolgálta Rét, örök életet nyer a holtak birodalmában. Ha nem, Ammit, a "lélekfaló" kezére adják.

A nagy piramis építése haladéktalanul megkezdődött. Az emberek lelkes odaadással tanultak és dolgoztak az állatfejű istenek, elsősorban Thot, az íbisz irányítása alatt, aki az írnokok, az álmok és a varázslat istene volt. A piramis építése messze a legnagyobb és legbonyolultabb vállalkozás volt a bolygó történetében, és gyökeresen megváltoztatta mindazoknak a tudatát, akik részt vettek benne.

Re látta, hogy a szeretet és a félelem ötvözete kitűnő motiváló erő. Az írástudatlan, félcivilizált csőcselék megtanult kooperálni, együtt gondolkodni. Követ bányásztak és faragtak ki, súlyos rakományukkal átkeltek a sivatagon, és a piramist feleannyi idő alatt felépítették, mint amennyi évezredekkel később sokkal szerényebb épületek emeléséhez kellett nekik.

Mikor a gúla már majdnem kész volt, Re hatalmas kvarcgyűrűt hozatott ki űrhajójából. A Csillagkaput a piramis belsejében állították fel, egy külön erre a célra kiképzett teremben. Addigra a munkások többsége már a második generációból került ki, fiai, lányai voltak azoknak, akik szent zarándokokként érkeztek a vidékre. Az ő számukra az építkezés inkább kényszerű, mint önkéntes, istennek felajánlott szolgálat volt. Kevésbé érezték úgy, hogy vak engedelmességgel tartoznak Rének. Sokan ellátogattak arra a tájra, amelyet szüleik sok évvel azelőtt elhagytak, és beszéltek azokkal, akik úgy döntöttek, hogy nem követik az álom hívó szavát. Hogyan is találhattak volna örömet a munkában, mikor éjszakánként az éhség és a mocsokban fürdő, város bűze kínozta őket? A királyukat körülvevő mesés fényűzés láttán maguknak is többet akartak. És miféle ellenszolgáltatásra számíthatnak, ha befejezik az építkezést? Emberek egy maroknyi csoportja egy titkos feljegyzést rejtegetetett, amely Re igaz történetét tartalmazta. A király legszűkebb kíséretének egyik tagja szivárogtatta ki az információt, és az ifjú lázadók gondoskodtak róla, hogy az igazság ne felejtődjék el.

Azon az estén, amikor a piramis építését befejezettnek nyilvánították, Re testőrei kíséretében végigvonult az ünneplő városon, és több száz embert kiválasztott, hogy "különleges megtiszteltetésben" részesítse őket. A csapatot azután elnyelte a piramis, és soha többé nem kerültek elő.

A rákövetkező hónapokban számos hasonló válogatásra került sor. Kezdetben a fanatikusok sorban álltak az utcán, és könyörögtek, hogy vigyék el őket. Ezek az önkéntesek azonban többségükben idős emberek voltak, s helyettük inkább fiatal, erős munkások kerültek be a menetbe. A piramisban dolgozók nemsokára elterjesztették a hírt, hogy a kiválasztottakat beterelik a hatalmas gyűrűbe, amely egy távoli sivatagba szállítja őket. Ott aztán további piramisokat kell építeniük. Re elfeledkezett saját mitológiájáról, és elsiette a dolgokat. Az elkövetkezendő hetek, hónapok folyamán a város lakói egyre inkább félni kezdtek sűrűn bekövetkező látogatásaitól. A fiatalokat titokban kicsempészték a városból. A szüleiktől elszakított gyerekek látványa minden odaadó hódolatuk ellenére zúgolódásra sarkallta az embereket. Azután egy másik bolygón kitört lázadásról érkezett hír a Kapun keresztül. Azt beszélték, hogy Hathor, a macska borzalmas vérfürdőt rendezett, és bosszúból lemészárolta az egész kolóniát.

Re egyre több időt töltött a Földtől távol. Sokszor hosszú hetekre is elutazott. Egymás után alapította az újabb és újabb telepeket, melyek rohamosan növekvő kvarcszükségletét voltak hivatottak kielégíteni. A kvarcra nemcsak neki magának volt szüksége, hogy működtetni tudja az örök életet biztosító szarkofágot, hanem kegyenceinek is, akik ugyancsak kvarcmeghajtású gépeket és fegyvereket használtak. Rének tehát egyre több bányavárost kellett alapítania. Arra az időre, amíg a Földtől távol tartózkodott, a fegyelem egyre égetőbb problémáját harcosaira bízta. Valahányszor visszatért, mindig újabb és újabb százakat választott ki legerősebb alattvalói közül, és magával hurcolta őket a piramis belsejébe, hogy aztán soha többé ne lássák a Földet. Az elégedetlenség egyre nőtt, és lassan szerveződni kezdett az ellenállás.

Az egyik összeesküvésbe több száz embert avattak be, s így Re kémhálózata segítségével könnyedén tudomást szerzett a dologról. Az arrogáns despota azonban úgy döntött, nem törődik a fenyegető veszéllyel. Legyőzhetetlensége biztos tudatában végigjárta a nyomorgó várost, és személyesen mutatott rá azokra, akik kellettek neki. Mikor látta, hogy a munkások elbújnak előle, utasította katonát, hogy törjenek be a házakba, és erőszakkal hurcolják elő a lakókat. Az összeesküvés vezetői egy apró vályogkunyhóban bújtak meg. Re verőlegényei is behatoltak, de nem törődtek a kézzel firkáit tervekkel, melyek között ott volt a piramis belsejének alaprajza is. Csupán kirángatták a házból a tucatnyi férfit, és egyenes sorban felállították őket az utcán. Azon a napon legalább egyet kiválasztottak az összeesküvők közül, és a Csillagkapun keresztül elküldték oda, ahol később Nagadát alapították.

Mikor a palotaszolgák jelezték, hogy Re elhagyta a Földet, a lázadók behatoltak a piramisba, megölték az ott maradt állatfejű őröket, és ledöntötték a Csillagkaput. Csákányaikkal órákon keresztül próbálták összetörni a gyűrűt, de egy árva karcolást sem sikerült rajta ejteniük. Végül kivonszolták a Kaput a sivatagba, és eltemették a legelső nagy kőlap alá, amit találtak. Hónapokkal később, amikor a faragott fedőkő elkészült, és a Csillagkapu végleges sírjába került, Anubisz szétroncsolt teste már a földben pihent.

Re, azóta nem járt a Földön. A hajdan lelkes és összetartó tömeg, amely annak idején önszántából gyűlt össze a vidéken, szinte pillanatok alatt a széthúzás és belső viszály áldozatává vált. A Csillagkapu ledöntői elkeseredett, vérre menő harcot vívtak azokkal, akik hűek maradtak Ré-hez. Végleg eluralkodott a káosz.

Azt mondják, a gyerekek ahelyett, hogy hallgatnának szüleikre, inkább utánozzák őket. A Re nyomába lépő uralkodókra ugyanez vonatkozik. A királyok, akik a gyűlölt és joggal elűzött Napistent követték, szinte minden részletében átvették annak módszereit, egy szadista, kegyetlen kormányzási stílus igáját kényszerítve a jövendő generációk nyakába.

A tudás hatalom

Sa'uri már hosszú órák óta ült magányos gyászában a festett falak között, amikor Szkára, Nabeh, Rabhi és Aksah rátaláltak. Hallotta, hogy a fiúk közelednek, és először arra gondolt, elküldi őket, de mire azok beléptek a szűk járatba, már tudta, mit kell tennie, és magához hívta őket. A négy gyerek határozatlan léptekkel közeledett. Féltek, hogy valaki felfedezi őket a tiltott helyen. Mikor aztán végre leültek a lány körül, Sa'uri belefogott, hogy elmondja nekik népük rég elfelejtett történetét. Igyekezett pontosan beszámolni minden részletről, amit Danieltől hallott.

Ahogy a szavakat olvasta, és magyarázta a képeket, a történet előrehaladtával önbizalma egyre nőtt, hangja egyre erősebben csengett. Daniel olvasatában egyszer már végighallgatta az egészet, de most, hogy ő maga formálta a szavakat, a történet sokkal erősebben, egyenesen katartikus erővel hatott rá. Kijelentette, hogy többé nem hajlandó szolgaságban élni. Valamit tenniük kell!

A gyerekek egyeden óra leforgása alatt férfivá értek. A tudás erőt és hatalmat ad, és ezek a fiúk most hihetetlen lelkierőre tettek szert. Szkára fejében a történet megerősítette azt, amit valahol mélyen mindig is tudott; igazolta minden gyanúját, megválaszolta a kérdéseket és eltörölte a kétségeket, melyek kicsi kora óta gyötörték. És felszította a dühét. Dühöngött a sok ártatlan ember miatt, akiket Re katonái a halálba küldtek, és dühítette a rengeteg hazugság, a generációk sorának elpocsékolt, isten szolgálata helyett rabszolgamunkával töltött élete.

Megesküdött rá, hogy ha élete végéig kell is küzdenie, ezen változtatni fog.

Az előkészületek egész éjjel folytak. Az esemény szervezői már nem sokkal pirkadat után, az első megengedett órában elindultak a piramishoz. Kaszuf az elsők között volt, akik útra keltek. Masztadzsa hátára erősített székéből felügyelte a ceremónia előkészítő munkálatait, kíséretében egy sereg dobossal.

Mire a harmadik nap is felkelt, s ezzel a hivatalos naptár szerint beköszöntött a reggel, már nagadaik ezrei állták körül a piramist, istenük ritkán látott, de annál jobban rettegett palotáját. Az élő tenger elöntötte a hosszú, meredek rámpa két oldalát. A késve érkezők végeláthatatlan folyamban közeledtek a dűnéken át, percről percre dagasztva a tömeget.

A piramis bejárati csarnokának tetejéről több darabból álló, hosszú, vörös selyemfüggöny lógott le egészen a földig, eltakarva magát a bejáratot s az épület belsejét. Amit a függöny egyik szárnya megmozdult, a tömegben azonnal néma csend lett. Egy pillanattal később megjelentek a foglyul ejtett katonák, Re két Hórusz-sisakos harcosa kíséretében. Őreik leterelték őket a rámpa feléig, ott a menet megállt, és mind visszafordultak a piramis felé.

Négyen voltak már csak életben: O'Neil, Kawalsky, Feretti és Freeman. Normális körülmények között a katonák kihasználták volna, hogy a szabadba vezetik őket. Szempillantásnyi idő alatt ellentámadást indítottak volna, és azonnal elmenekülnek. De az elszenvedett verés és az azt követő hosszú, fárasztó üldögélés a vizes cellában szinte minden erejüket kiszívta. Emellett nem is volt merre, hova menekülni: a nagadaiak tömege minden oldalról körülvette őket. Úgy álltak ott a rámpán, mint négy élő halott. Csupán O'Neil őrizte meg ereje nagy részét. Csak egy célt ismerő, makacs, beszűkült határozottsága még mindig pumpálta testébe az energiát. A helyzet azonban egyelőre kilátástalannak tűnt. A mögöttük álló két Hórusz-őrön kívül további négy lépett ki a piramisból. Ezek a rámpa tetejénél álltak fel. Az ezredes az éjszaka folyamán tizenöt fontot fogyott, s arca, mintegy ellensúlyozásként, tizenöt évvel öregebbnek tűnt.

Az egyik Hórusz-harcos most Freeman mögé lépett, és fegyvere végével az amúgy is elcsigázott ember térde mögé sújtott, hogy térdre kényszerítse.

– Mindenki térdeljen le – kiáltotta O'Neil, és példát mutatott. A Hórusz szinte csalódottnak tűnt, amikor az egész társaság önszántából letérdelt. Közel hajolt O'Neilhez, és olyan rémisztőén nézett rá, mint valami kiképzőtiszt, de az ezredesnél ezzel nem ment semmire.

A jelenlévők többségéhez hasonlóan Sa'uri is hosszú, seszínű ruhát viselt. A lány csuklyáját mélyen a szemébe húzta, és előrefurakodott a tömegen keresztül, míg végül megpillantotta Szkárát és Nabehet, akik a rámpa túloldalán álltak. A fiúk is észrevették őt.

Szkára észrevétlenül felpillantott a foglyok mögött álló két őrre, s mikor meggyőződött róla, hogy nem figyelnek, Sa'urira nézett, és tüsszentést imitált. A néma kérdésre, hogy vajon hol lehet Daniel, a lány megnyugtató gesztussal válaszolt, pedig ő maga is nagyon aggódott. Úgy vélte, Daniel távolléte csak egy dolgot jelenthet.

Hirtelen minden tekintet a piramis bejáratára szegeződött, ahol figyelemre méltó eseményre került sor. A függöny mögül Re egyik mezítlábas gyermek-szolgája, egy kilenc év körüli lányka lépett ki. A nagadaiak számára a kislány látványa felért egy csodával. Míg ők maguk tetőtől talpig durva csuhát viseltek, a gyermek szinte teljesen meztelen volt, és ami ruha volt rajta, az is hihetetlenül finom anyagból készült. Színes szoknyácskát és széles, drágakövektől súlyos gallért viselt, hosszú haját hátul egyetlen szoros copfba fonták.

A kislány lesietett a rámpán. Közben végig a földre szegezte tekintetét, és csak küldetésére koncentrált. Az ő dolga volt, hogy szóljon a nagadai dobosoknak, hogy kezdhetik. Egészen kicsi korában került a piramis-palotába, és soha életében nem látott más embereket, mint a társait, a harcosokat és Rét. De nem is volt kíváncsi másokra. Azt tanították neki, hogy a bányákban dolgozó emberek mocskos, betegségeket terjesztő rabszolgák, akik minden szempontból alacsonyabb rendűek, mint a palota lakói. A saját szépsége és a lerongyolódott tömeg közti látható különbség pedig csak megerősítette belé nevelt meggyőződésében.

Tekintetével felkutatta a dobosok vezetőjét, odalépett hozzá, és átadta neki az üzenetet. Az utolsó pillanatban merő véletlenségből a férfi szemébe nézett, és szeme-szája elállt a döbbenettől. A dobos nemcsak hogy rémisztően csúnya volt, de meghökkentően öreg is. Talán már negyvenéves is elmúlt!

Bár ő és társai mind tudták, mit jelent az, hogy megöregedni, soha nem láttak senkit, aki idősebb lett volna az örökké húszéves Rénél. Mikor a palotában lakó gyerekek elérték a húszéves kort, egy részük ott maradt Hórusz-őrnek, és a legügyesebb harcos közülük lehetőséget kapott rá, hogy ő legyen Re bajnoka, Anubisz. Ezt a rangos állást csupán egy módon lehetett megszerezni: a kihívónak meg kellett ölnie a régi Anubiszt. Azokat a gyerekeket, akikből nem lett Hórusz-harcos, elvitték a palotából, de hogy hová, azt senki sem tudta.

A kislány rémülten hátrálva menekült a visszataszító öregember elől. Azelőtt kétszer is látta már kvarcszállító karavánok érkezését, de mindig csak a magasból, az űrhajó ablakán keresztül. Abból a szemszögből a bányászok a homokban sürgölődő sötét foltocskáknak, név és arc nélküli hangyáknak tűntek. Most villámként hasított bele a felismerés, hogy milyen is lesz megöregedni. Gyorsan megfordult, és felszaladt a rámpa tetejére, ahol épp akkor tűntek fel a vakító napfényben hunyorgó társai.

A dobosok rákezdtek, és ismét minden fej a bejárat felé fordult. Re bevonulási jelenete következett, s egyben a nyomasztóan patetikus, öndicsőítő, vallási ceremóniának álcázott politikai manipuláció iskolapéldája. Re ünnepelte Rét. Sőt rosszabb: Re rávett másokat, hogy ünnepeljék őt, méghozzá egy olyan ceremónia formájában, amelyhez képest egy futballmeccs szünetében előadott szórakoztató műsor katartikus hatású művészi produkció. A selyemfüggöny szárnyai felemelkedtek, s mögöttük hosszú rudakkal ellátott szemkápráztató trónszék tűnt fel. A rámpa tetején álló négy Hórusz-harcos odalépett, felemelte a trónt, és kilépett vele a szabadba.

Ezután a sakálfejű Anubisz lépett ki az épület sötétjéből, az oldalán Daniellel, akit karjánál fogva vezetett. A térdelő foglyok zavartan összenéztek. O'Neil úgy bámult a fiatalemberre, mintha kísérteiét látna. Bizonyos mértékben így is volt.

– Azt mondta, meghalt – suttogta dühösen Kawalsky.

O'Neil nem tudta, mit válaszoljon. Saját szemével látta a borzalmas lyukat Daniel mellkasán, az ízekre szaggatott tüdőt és zsigereket. Nincs olyan ember, aki egy ilyen sérülést túlélne. Márpedig Daniel nemhogy halottnak, de még csak betegnek sem tűnt. Sőt láthatóan erősebb, elevenebb volt, mint annak előtte, és szemüveg nélkül sem hunyorgott. O'Neil élt a gyanúperrel, hogy Anubisz mellett nem az a nyápic Daniel Jackson áll, akit ő ismer, hanem egy szélhámos. Ebben a meggyőződésében csak megerősítette, hogy a fiatalember feléjük sem nézett.

Mikor Daniel kilépett a piramisból, Sa'uri majdnem felsikoltott örömében. De aztán összeszedte magát, öccsére pillantott, és biccentett neki. Szkára és Nabeh azonnal eltűntek a tömegben, hogy elfoglalják előre megbeszélt helyüket.

Anubisz a bejárat előtti tér közepére lépett, és két karját a magasba emelve jelt adott a dobosoknak és a tömegnek. Egyszerre síri csend lett.

Ez volt Kaszuf végszava. Az öreg két másik városi elöljáró kíséretében felmászott a rámpára, nem messze attól a helytől, ahol az áldozati báránynak szánt katonák térdeltek. Látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Az arcát borító sebek csupán jelentéktelen karcolások voltak a belső sérülésekhez képest, melyeket elszenvedett. Tartott ettől a naptól, hiszen tisztában volt vele, hogy még egy verés a halálát jelentené. De attól még jobban félt, hogy helyette a népéből szemelnek ki valakit hasonló megkínzatásra.

A tökéletes csendet egyszerre Kaszuf hangja törte meg. Teljes tüdejéből kiáltotta Re nevét, mire a több ezres tömeg egy emberként leborult a földre. A máskor oly kíváncsi és figyelmes Daniel most gondolataiba merült. A hasaló tömeg feje fölött kibámult a sivatagba, és mozdulatlanul állt, mígnem Anubisz egy rúgással figyelmeztette, mit várnak tőle. A mindenható Re előtt mindenkinek fejet kell hajtania.

Kaszuf elénekelt egy rövid dicsőítő himnuszt, majd felállt, és zengő hangon egy kérdést tett fel a népnek. A porban csúszó tömeg kórusban válaszolt:

– Re, sz' adam jemallah nheti

Kaszuf újra kérdezett valamit a tömegtől, és válasz ezúttal sem késlekedett:

– Re, sz' adam jemallah nheti

A főpap és a nép párbeszéde egy ideig még hasonló módon folytatódott, azután, mintha spontán elhatározással meghajolna a lelkes tömeg akarata előtt, Re csillogó aranyfigurája lassan kiemelkedett a bejárat mögötti sötétségből, és kilépett a napfényre. Olyan volt, mintha a nem is a földön járna, hanem lebegne, mint egy álombéli csoda. Egy percbe telt, amíg elérte a trónt. Akkor a gyermekek köré sereglettek, és ő méltóságteljesen leült. Az összesereglett nagadaiak lassan, szinte egyenként felálltak. Mindenki tudta, most mi következik, s bár senki nem örült neki, egyikük sem merte kimutatni érzéseit.

Anubisz otthagyta Danielt, és Re mellé lépett. Letérdelt ura előtt, lehajtott a fejét, és szertartásos mozdulattal felkínálta neki fegyverét. Re először jól láthatóan bólintott, majd felemelte a karját, és teátrális gesztussal Danielre mutatott. Anubisz még egyszer meghajolt, majd felállt, és visszament Danielhez.

A színjáték alatt Szkára mindent megtett, hogy magára vonja Daniel figyelmét. Odaszólni nem tudott neki, hiszen Anubisz a közelben állt, és a Hórusz-harcosok is szüntelenül a tömeget pásztázták tekintetükkel. Köhögött, megvakarta a fejét, majd úgy tett, mintha tüsszentene, de mindhiába. Pedig sietnie kellett, hisz már nem volt sok idejük.

Daniel egész idő alatt a lábára meredt, és kavargó gondolataiba mélyedt. Túlzás lett volna azt állítani, hogy megkedvelte a tengerészgyalogosokat, de hogy a gyilkosuk legyen, arra gondolni sem bírt. Márpedig ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak az adott körülmények között. Hiszen a térdeplő foglyokra – és persze rá is – mindenképp halál vár. Megteheti, hogy nemet mond, de akkor Re egészen biztosan beváltja fenyegetését, és megölet mindenkit, aki őt és társait látta.

A dilemma kétszeresen is fájdalmas volt, hiszen Daniel önmagának köszönhette. Mikor West megkérdezte, hogy vissza tudja-e hozni a csapatot, nem mondta el a teljes igazságot. A képek, amit a szonda visszaküldött, világosan megmutatták, hogy a Csillagkaput rejtő tereim falain nincsenek ábrák. A kartus és a benne foglalt koordináták hiányában pedig nem szabadott volna vállalnia, hogy biztosítja társai hazatértét. Ő azonban úgy vélte, hogy West mindenképp elküldi az osztagot, akár velük megy, akár nem. Kész volt kockára tenni a saját életét, hogy kielégítse a kíváncsiságát, de – ahogy már oly sokszor életében – nem vette figyelembe, hogy a tettei milyen következményekkel járnak másokra nézve. És most emberek millióinak kell fizetni az ő kíváncsiságáért. Ha engedelmeskedik Re parancsának, legalább megmenti azt a pár embert – köztük Sa'urit –, akiket "megfertőzött" azzal, hogy Re hírnökének adta ki magát.

Daniel felpillantott, és a katonákra nézett, akik mind őrá meredtek. O'Neil magában azzal magyarázta Daniel viselkedését, hogy a fiatalember bedőlt Re valamiféle hamis ígéretének.

Szkára, aki fáradhatatlanul ott köhécselt és pisszegett a közelben, azt hitte, Danielen erőt vett a kétségbeesés. Épp most, amikor volna némi remény! Pedig Daniel nem volt kétségbeesett, épp ellenkezőleg: erőt gyűjtött, hogy képes legyen a borzalmas tettre, hogy választani merje a kisebbik rosszat.

Anubisz messziről is jól látható, széles mozdulattal Daniel kezébe nyomta a bot-puskát, majd egy durva rántással vonszolni kezdte a fiatalembert lefelé a rámpán. Daniel szédelegve botorkált az elcsendesült tömeg két szárnya közt. Az óriás harcos keze elszorította az ereket a karján, a nap minden irányból a szemébe sütött, és lassan felforrósodott a levegő. Arra gondolt, hogy mégiscsak lennie kell valami megoldásnak, valamiféle kompromisszumnak, amit felajánlhat a szadista ifjú zsarnoknak, amivel megmentheti társait, ezeket a nyomorult rabszolgákat itt körülötte és az otthoniakat, a Föld lakóit, akik nemsokára ugyancsak sorra kerülnének. Aztán Anubisz megállította, és ő ott állt szemtől szembe a katonákkal. Látta mozgó ajkukat, amint hozzá beszélnek, sürgetik, fenyegetik, ötleteket adnak neki a menekülésre vagy könyörögnek – de egy szavukat sem hallotta. Erezte, hogy Anubisz a helyére rakja a kezét a fegyveren, rászegezi azt a katonákra, majd végighúzza a tenyerét a puska alján, amely egy kattanással kinyílik.

Ekkor észrevette, hogy alulról valami a szemébe világít. Egy ékszer, vagy talán csak egy gomb, ami visszaveri a napok sugarát. A parányi fény szörnyen zavarta. Milyen nevetséges, hogy épp egy ilyen jelentéktelen részleten akad fenn, miközben emberek ezreinek az élete van a kezében. Mindazonáltal eléggé kizökkent kába tűnődéséből ahhoz, hogy foglalkozzon a zavaró aprósággal. Miközben Anubisz elindult vissza a rámpa teteje felé, foglyát a két Hórusz-őrre bízva, Daniel lepillantott a tömegbe, és meglátta Szkárát, aki O'Neil öngyújtójával a szemébe tükrözte a napfényt.

Szkára, most hogy sikerült Daniel figyelmét magára vonnia, kissé széthúzta mellén a ruhát, hogy megmutassa a fiatalembernek a géppisztolyt, amit a csuha alá rejtett. Azután egy apró fejmozdulattal a rámpa másik oldalára irányította Daniel tekintetét. A fiatalember követte Szkára pillantását, és tekintete találkozott Sa'uriéval. A lány, biztatóan mosolygott a körülötte álló gyereke pedig megmutatták, hogy ők is fel vannak fegyverkezve.

Daniel alig észrevehetően bólintott Azután hirtelen felélénkült, vett egy mély lélegzetet, és ezután már hagyta, hogy az ösztönei vezessék.

Tört nyelvtudásával, de szenvedélyes hangon odakiáltott a tömegnek:

– Re egy és oszthatatlan. Megparancsolta nekem, hogy öljem meg ezeket az embereket, akik a testvéreim, a barátaim. Halálomig engedelmeskedem Re szavának.

Kezdett belejönni a szerepbe. Rámutatott a katonákra, és mennydörgő hangon elátkozta őket, amiért fellázadtak a nap istene ellen. Azután lassan felemelte a puskát, és megcélozta vele a foglyokat.

Most.

Daniel egy szempillantás alatt szembefordult a piramis bejáratával, becsukta a szemét, és tüzelt. A halált hozó energiagolyó kiröppent a fegyverből, és rémisztő sivítással suhant Re trónja felé. Még célba sem ért, amikor O'Neil már talpon volt, és rávetette magát a hozzá közelebb álló Hórusz-katonára. A lövedék a rámpába csapódott be, alig ötlábnyira a Rétől és kíséretétől. Nyomában kő és poreső árasztotta el a trón környékét.

Szkára azon nyomban előhúzta a gépfegyvert, az égre szegezte, és hosszú sorozatot eresztett meg. A többi fiú ugyanígy tett, aminek következtében a tömegben elszabadult a pokol. Nagada rémült lakói minden irányba szétszaladtak, félrelökve, letaposva mindenkit, aki nem volt elég gyors.

O'Neil aktiválta az egyik Hórusztól szerzett fegyvert, és megölte vele a másikat. Freeman felnyalábolta Ferettit, a rámpa széléhez cipelte, majd ledobta, és maga is utánaugrott. Földet érni azonban már nem volt ideje. Anubisz a rámpa tetején kavargó porfelhő mögül lőtt rá. A tűzgolyó Freeman fejét találta el, és áthatolt rajta, mint egy érett dinnyén, véres, égett húsdarabokat szórva a bányászok közé.

Daniel és O'Neil, akik még a rámpán tartózkodtak, látták, hogy Freemant találat érte. Azonnal megfordultak, a feljáró másik széle felé rohantak, és gondolkodás nélkül levetették magukat a homokba. Hallották a mellettük elsuhanó lövedékek süvítését, de nem tudták, milyen kevéssel vétik el őket. Anubisz már úton volt feléjük, és előre örült, hogy ő vethet véget O'Neil életének. Mikor azonban elért arra a helyre, ahonnan a két fogoly leugrott, már sehol sem látta őket. Biztos volt benne, hogy valahol a közelben kell lenniük, ezért még lejjebb ment a rámpán. Azután előhúzott egy meghökkentően hosszú kést, és leugrott a homokba. Még hosszú másodpercekig fürkészte a környéket, mielőtt rájött, hogy mi történt.

Abban a másodpercben, hogy a két szökevény földet ért, rájuk adtak egy-egy kámzsás csuhát, ily módon megkülönböztethetetlenné téve őket a többi sok ezer embertől, akik ezekben a percekben fejvesztve menekültek a dűnék felé.

Anubisz felnézett a magasba, és intett az udadzsíteknek, hogy repüljenek közelebb hozzá. Mikor a két vadászgép leereszkedett, a sakálfejű elkapta a legközelebbi nagadait, és a szívébe szúrta a hosszú kést. Azután gyorsan lerángatta áldozatáról a ruhát, és félrelökte a holttestet. A csuhát saját válla köré terítve mutatta meg az udadzsítek pilótáinak, mit kell keresniük.

A Hóruszok megértették. Mélyrepülésben húztak el a menekülő tömeg fölött, szemügyre véve annyi embert, amennyit csak tudtak. De a nagadaiak több ezren voltak, és minden rendszer nélkül rohantak, ahány, annyifelé.

Kawalsky, akin még mindig rajta volt ázott bakancsa, álruhában is feltűnő jelenség volt. Nemcsak hogy sokkal magasabb volt, mint a nagadaiak, de még a sebesült Ferettit is cipelnie kellett a csuha alatt. Nabeh, Rahbi és Aksah a legrövidebb úton egy masztadzs-csorda közepébe vezették a katonát. Daniel és O'Neil már ott vártak rájuk, és érkezésükkor azonnal felmásztak "Kicsit" hátára. Összesen tizenkét állatuk volt; kettőnek a katonákat kellett biztonságos helyre szállítaniuk, a többi tíznek pedig az volt a feladata, hogy megzavarják az udadzsíteket, ha azok üldözőbe vennék őket.

Rahbi és Aksah segítettek átbujtatni Ferettit az egyik masztadzs oldalán lógó szíjhurkokon, majd mikor mindenki felült az állatokra, Szkára megérintette "Kicsit" füle mögött az érzékeny területet, és gyorsan félreugrott. A tucatnyi állat szétszaladt, ment mindegyik az orra után.

A vadászgépek lecsaptak, mint két ragadozó madár. A hátsó gép kis híján beleütközött előtte repülő társába, mikor hirtelen kanyarral két különböző masztadzsot akartak követni. Mire újra sikerült alakzatba állniuk, az állatok már árkon-bokron túl jártak. A két pilóta hiába fürkészte a horizontot, sehol sem látta őket.

Nincs menekvés

Re remegett dühében. Magánlakosztályában ült, és csak nehezen tudta megállni, hogy ne törjön-zúzzon maga körül. Alig várta, hogy a pilóták visszatérjenek az okos kis féreggel, akit a Csillagkapu köpött ki magából. Gondolatban épp elpróbálta, pontosan hogyan fogja megbüntetni az arcátlan jöttmenteket, amikor valaki finoman meghúzta a ruhája ujját. Az egyik szolgája, egy tízéves fiú jött jelenteni, hogy az udadzsít-pióták visszatértek. A király minden ok nélkül pofon csapta a gyereket, aki a padlóra zuhant, Re viszont máris jobban érezte magát Felállt, átsétált a trónterembe, és elterpeszkedett a királyi széken.

A két Hórusz-pilóta sebes léptekkel közeledett, menet közben kikapcsolva sisakjukat. Előrejöttek a trónhoz vezető lépcső aljáig, és letérdeltek. Anubisz, vérrel telefröcskölt páncéljában ugyancsak megérkezett. Ura trónja mellé állt, és onnan nézett le az üres kézzel megtért harcosokra.

Re a katonákra függesztette tekintetét, és halkan sziszegte:

– Hol vannak?

– Eltűntek.

Anubisz haragosan lecsörtetett a lépcsőn, és oldalba rúgta azt a katonát, amelyik a választ adta.

– Mi az, hogy eltűntek? Ezúttal a másik harcos felelt.

– Még mindig a sivatagban vannak. A homokvihar biztosan elpusztítja őket.

A Hóruszok a szélben elvesztették az uralmat a gépek felett, de amíg merték, folytatták a kutatást. Ha még tovább kint maradnak, az egyenlő lett volna az öngyilkossággal, úgyhogy inkább visszatértek a piramisba, és vállalták, hogy magukra vonják uruk haragját.

Re egy szemvillanással sem árulta el tomboló dühét. Felállt, és kényelmesen átsétált a terem másik végébe, ahol ékszeres doboza állt. A doboz közeledtére automatikusan kinyílt, és tartalma láthatóvá vált. Egy pénzérme nagyságú kvarckövet rejtett, mely fekete drótból hajlított, díszes nyélen vagy foglalaton ült. A drótgombolyag éppen az ifjú király kezére illett, mint egy elegáns, ujjatlan kesztyű. Re felhúzta az ékszert, s így a kő most a tenyere közepén ült. Azután megfordult, nyugodt léptekkel visszament a rettegő katonákhoz, és intett annak, aki először beszélt, hogy álljon fel.

A katona remegve engedelmeskedett. El akarta magyarázni, miért hagyott fel az üldözéssel, de Re egy intéssel jelezte, hogy jól van, semmi baj, de most maradjon csendben. Szemtől szembe odaállt a harcos elé, és megnyugtatóan rámosolygott.

– Te mindent megtettél – szólt, miközben lassan felemelte a kezét, hogy megsimogassa a katona arcát. – Jól tudom, hogy mindent megtettél.

Egy másodpercig gyengéden nézegette a pilóta vonásait, aztán hirtelen kinyitotta öklét, tenyerét közvetlenül a katona arca elé tartva. Az megpillantotta Re kezén az ékszert, és a másodperc töredéke alatt rájött, hogy itt a vég. A kő megelevenedett, és a megtermett katonát a legközelebbi oszlopnak taszította, mintha valami rongylabda volna. Re lassan elindult, hogy befejezze a véres munkát. Kezét kinyújtva ráhelyezte a félájult pilóta koponyájára. A Hórusz tudta, hogy ha a kő hozzáér a fejéhez, meghal. A kábulattól azonban mozdulni sem bírt, így nem tehetett mást, mint hogy nézte a saját kivégzését.

Re keze lágyan megpihent a katona fején. A szerencsétlen lába azon nyomban mereven kiegyenesedett, és egész teste vadul remegni kezdett, mintha elektrosokkos lobotómiát hajtanának végre rajta. A feje szintúgy természetellenes gyorsasággal vibrálni kezdett, majd hirtelen mozdulatlanná vált. A következő másodpercek alatt a férfi arcvonásai mintha elolvadtak volna. Egész feje formátlanodni kezdett: megduzzadt, majd összehúzódott, mint egy vízzel telt luftballon.

Az ékszerbe foglalt kő ugyanazon az elven működött, mint a Csillagkapuk, de itt a kvarcot kegyetlenebb célra használták. Azzal, hogy hozzáérintette a gyűrűt a koponyájához, Re a szó szoros értelmében átrendezte a katona testének molekuláit, belülről felolvasztotta áldozatát.

Re úgy állt a haldokló katona fölött, mintha a virágokat öntözné a kertjében. Önnön fájdalmáról megfeledkezve, szinte hipnotikus mámorban úszva figyelte saját borzalmas varázslatát. Mikor áldozata kiszenvedett, markába rejtette a követ, és felsóhajtott.

Nyugodtan, szinte kedélyesen lépett oda a másik pilótához, és mutatóujját végighúzta a katona orra hegyén.

– A sorsa szolgáljon, intő például. Nem tűrök el hibát.

Azzal megfordult, és besétált magánlakosztályba.

A hurrikán erejű széllökések úgy játszottak a dűnékkel, mint valami óriás fúvós hangszeren. O'Neil és Daniel belekapaszkodtak "Kicsit" összecsomósodott szőrébe, úgy vergődtek előre az örvénylő homoközönben. Csuhájuk kámzsáját az állukig lehúzták. A förgetegben úgysem vették hasznát a szemüknek.

Daniel egyszerre elbotlott, és kimerültén összecsuklott. A masztadzs megállt, hátrafordult, és a szelet is túlkiabálva felordított. O'Neil felhúzta arcáról a csuklyát, és addig túrta a homokot, amíg rá nem a talált a már félig eltemetett Danielre.

A masztadzs tovább bömbölt a szélviharban, és várta, hogy O'Neil felhurcolja Danielt a dűne oldalán. Azután gondolt egyet, és elgaloppozott, faképnél hagyva utasait. O'Neil szólt Danielnek, hogy kiáltson az állat után, amíg még hallótávolságban van, de ezzel sem mentek semmire. O'Neil nem tudta elképzelni, mi késztethette rá a masztadzsot, hogy egyszerre otthagyja mindkettőjüket a homokviharban a sivatag kellős közepén. Hiába kiáltoztak az állat után, annak már híre-hamva sem volt.

O'Neil felcipelte Danielt a dűne tetejére, és leültette maga mellé. Most aztán benne voltak, de nyakig, és az utolsó szalmaszáluk, amibe kapaszkodtak épp most poroszkált el, bele a sivatagba. O'Neil visszahúzta a kámzsát az arcába, és várta, hogy a felgyülemlő homok élve eltemesse.

Fél órával később felhangzott "Kicsit" üvöltése. Az állat kedélyesen cammogva közeledett, és a félholt utasok hamarosan azt is észrevették, hogy nem egyedül jött. Csapatnyi rohamsisakos alak tűnt fel a nyomában. A legelső, mikor felért hozzájuk a dűne tetejére, nyomban levette sisakját és símaszkját, és szélesen elvigyorodott. Nabeh volt az, a kedves kis bolond.

Mögötte Szkára állt, tetőtől talpig az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának egyenruhájában. A száguldó homokkal mit sem törődve rákacsintott O'Neilre, és hüvelykujját feltartva intett, hogy minden oké.

Daniel dagadt szemhéja mögül hasztalan pislogva, vaksin mászott felfelé a sziklás hegyoldalon a barlang felé. Az utat két fiú mutatta neki. Mikor Kawalsky látta, ki közeledik, leeresztette fegyverét, és előrejött az üreg bejáratához segíteni. O'Neil saját erejéből mászott be a fedezéket nyújtó barlangba. Mikor végre szélvédett helyre ért, körülnézett.

Az üregben tucatnyi pásztorfiú tett-vett. Bár egyikük sem volt még katonaérett korú – legalábbis O'Neil szemében –, egytől egyig terepszínű egyenruhában feszítettek. A falnak támasztva hat géppisztoly állt, mellettük számos muníciós láda sorakozott. A barlang mélyén rögtönzött kórházat állítottak fel, ahol most épp Ferettit ápoltak.

– Sikerült! – köszöntötte Kawalsky O'Neilt.

A csapat túlélői most már mind jelen voltak. O'Neil a főhadnagy vállára csapott, s a katonás üdvözlés után folytatta ellenőrző körútját a barlangban. Észrevette, hogy Szkára és Nabeh követik, mintha a személyi testőrei volnának. Megfordult, és savanyú pillantással méregetni kezdte a két egyenruhás fiút.

– Mit szól hozzájuk, ezredes úr? – vigyorgott Kawalsky. – Nem mondhatni, hogy kész katonák, de alig várják, hogy besorozzák őket.

Kawalsky láthatóan éppoly büszke volt a fiúk aznapi teljesítményére, mint a gyerekek maguk.

– Vegye el tőlük a fegyvert, főhadnagy, mielőtt kárt tesznek magukban.

– Nem jól hallottam, uram.

– De jól hallotta. Gyűjtse össze a fegyvereiket, és küldje haza őket.

Kawalsky azt hitte, mindjárt felrobban. O'Neil már megint kezdi. Besétál egy kész helyzetbe, amit ő, Kawalsky tökéletesen átlát, és parancsolgatni kezd.

– Nincs hova menniük – felelte higgadtan. – Ha visszamennek a városba, kivégzik őket, amiért mellénk álltak. Mellesleg elkel a további segítségük. Hangja nem hagyott kétséget a felől, hogy kit választ, ha arra kerül a sor.

– A segítségük!? – lépett elébe O'Neil, egyszerre dühösen. – Mihez kell a segítségük, főhadnagy!?

Az ezredes kifakadása mindenkit meglepett, és az általános döbbenet közepette senki nem tudta, mit mondjon. Kawalsky számára a válasz egyértelmű volt. A csapatnak segítség kell, hogy visszajussanak a Csillagkapuhoz, és hazatérjenek a Földre. A főhadnagy csodálkozott, hogy felejthette el elöljárója a küldetés célját.

Daniel, aki ismerte a probléma gyökerét, könyökére támaszkodott, és odakiáltott O'Neilnek:

– Miért nem mondja el az igazat? Beszéljen a bombáról.

Kawalsky úgy nézett O'Neilre, mintha ettől a pillanattól fogva ő volna a parancsnok.

– Miféle bombáról van szó, O'Neil ezredes?

– A feladatom nagyon egyszerű volt. A bolygón kellett maradnom, hogy potenciális veszélyforrások után kutassak. Azt a parancsot kaptam, hogy ha ilyet találok, robbantsam fel a Csillagkaput. És akár hiszi, akár nem, találtam.

O'Neil ezzel befejezettnek tekintette vallomását, és elfordult.

Kawalsky felháborodva lépett mellé.

– Én miért nem tudtam erről?

– Nem volt szükséges – felelte O'Neil higgadtan.

– Nem volt szükséges!? Hát ki a fenének lett volna szükséges tudni róla, ha nem nekem?

– Magának most nem szabadna itt lennie. És a többieknek sem. Jacksonnal együtt vissza kellett volna menniük a Csillagkapun keresztül.

Kawalsky ugyan tudta, hogy O'Neilnek igaza van, de ez az igazság cseppet sem tetszett neki. O'Neil érkezése előtt hosszú ideig ő volt a Csillagkapu-akció parancsnoka, és vele erről a tervről sohasem beszéltek. Elégszer volt már alkalma megtapasztalni, hogy a hadsereg hajlamos a furcsa, titokzatos és gyakran ostoba húzásokra, de ez most végképp meghaladta a felfogóképességét. Ezek után nem volt mit hozzáfűznie a dologhoz.

Danielt feldühítette a feneketlenül ostoba katonai észjárás, és mogorván közbeszólt

– És ennek a csodálatos tervnek az értelmében maga szabadon rendelkezhet egy atombomba felett. Hát az a bomba most Re kezében van, és holnap szépen visszaküldi a Kapun keresztül, egy rakomány kvarccal egyetemben. A bombával együtt a kvarc is felrobban, és százszorosára erősíti fel a detonáció erejét.

– Ezt Re mondta el magának? – kérdezte O'Neil gyanakodva.

– Igen.

– Helyes. – Az ezredes előrelépett, jelezve, hogy változatlanul ő a parancsnok. – Visszaszerzem a bombát, mielőtt átküldhetné.

– Figyeljen rám, ezredes – folytatta Daniel. – Nem ez a Kapu jelenti a fő veszélyt, hanem a földi párja. Ha elgondolkodik rajta, maga is belátja, hogy amíg az áll, Re bármikor eljuthat a Földre. Azt kell kiiktatnunk, nem ezt.

– Köszönöm szépen – sziszegte O'Neil maró gúnnyal. – Tökéletesen igaza van, de emlékeztetném, hogy a maga jóvoltából pillanatnyilag nem tudunk eljutni a földi Kapuhoz.

Azzal elindult a barlang bejárata felé, és a legkülső szélvédett helyen leült

– Tudtam – törte meg a csendet Feretti. – Végig tudtam, hogy ez egy rohadt kamikaze-akció.

Több mint egy órába került, amíg mindenki lehiggadt, és tudatosította magában, hogy alapvetően mind ugyanazon az oldalon állnak. Daniel egész idő alatt beszélt: magyarázta, mi mindent tudott meg a piramis belsejében, azután az egészet lefordította Sa'uri és társai nyelvére.

Mikor végül csend lett, Daniel odalépett O'Neilhez, aki még mindig a barlang bejáratában ült, és a homokviharba bámult.

– Szóval maga megbékélt a gondolattal, hogy nem tér haza többet.

O'Neil épp olyan üresnek érezte magát, mint azon a napon, amikor West tábornok emberei felkeresték az otthonában. Csak meredt előre, és nem válaszolt.

– Magának nincs senkije, aki számít magára? – próbálkozott újra Daniel. – Nincsen családja?

– Csak volt – felelte O'Neil halk, monoton hangon. – Nem kívánom senkinek, hogy túlélje a saját gyerekét.

Daniel nem tudta, mit mondjon erre. Neki magának is rengeteg fájdalmas élményben volt már része, a más kínjával mégsem tudott mit kezdeni. A kíméletlen tények ellenében a szavaknak nincs hatalmuk. Mikor a szülei meghaltak, hosszú sorban jöttek a bolondok, és mind előadta a maga vigasztalónak szánt szövegét arról, hogy "ők már boldogok" és hogy "ennek biztosan így kellett történnie". O, Daniel, nem fogja ilyen cukormázas badarságokkal traktálni O'Neilt.

Ugyanakkor valamit mégis kellett tennie. Az ezredes a legjobb úton volt afelé, hogy végleg bezárkózzon a lelkében berendezett privát kínzókamrába, és a jelenlegi helyzetben nem engedhették meg maguknak, hogy az ezredest elveszítsék.

– Figyeljen ide – szólt Daniel halk, de határozott hangon. – Én nem akarok meghalni.

O'Neil felpillantott.

– A katonái sem akarnak – folytatta Daniel –, és ezek a gyerekek sem. Nagyon szomorú, hogy magának ennyire sürgős.

A fiatalember szavai nyilakként fúródtak O'Neil szívébe. Válaszolni szeretett volna, tenni vagy mondani akart valamit, amivel elzavarhatja Jacksont, de mire felpillantott, Daniel már elindult vissza a barlangba. Helyette Szkára közeledett, kezében egy tányér levessel.

O'Neil figyelte a fiút, amint a nyelvét a foga közé dugva, óvatosan lépkedett felé. Miközben Kawalskyval veszekedett, Szkára az ő pártjára állt, és saját nyelvén alaposan megfenyegette a nagydarab katonát.

– Anaszár? – kérdezte a fiú, és az ezredes felé nyújtotta a tányért.

O'Neil elfordult, és kibámult a viharba. Fejében újra Daniel szavai jártak. Szkára zavartan álldogált, majd beleszagolt a levesbe, és megállapította, hogy a barlangi körülményekhez képest egészen jól sikerült. Azután leguggolt O'Neil mellé, és letette a tányért az ezredes elé.

Mikor a fekete sapkás továbbra sem figyelt rá, játékosan közelebb csúsztatta a tányért. Azután még közelebb. Jó párszor megismételte a dolgot, kitartóan biztatva az ezredest. O'Neilt idegesítette a bolondozó gyerek. Intett Szkárának, hogy hagyja ezt abba, és tűnjön el. A fiú azonban érezte, hogy nyert ügye van, és folytatta a játékot.

Mikor O'Neil megfordult, hogy egy szigorú pillantással végre lerázza a gyereket, Szkára kotkodácsolni kezdett, és csapkodott képzeletbeli szárnyaival.

O'Neil nem bírta tovább, és elmosolyodott.

– Csirke, igaz?

– Sirke! – ismételte Szkára, és olyan lelkesen bólogatott, hogy O'Neil elnevette magát, és kezével beletúrt a fiú hajába. Azután felemelte a tányért, jelezve, hogy elfogadja az ajándékot

Negyed órával később a tányér üres volt, és az ezredes megint a vihart bámulta. Gondolatai az univerzum túlsó végében jártak. Egy két évvel korábbi délután képe derengett fel a fejében, egy késő tavaszi, napsütéses yumai délutáné. Megállt a kocsival a ház előtt, dudált, hogy jelezze érkezését, azután kihozta a sporttáskát a garázsból, és a furgon platójára dobta. A gyerek sehol. Visszaült a kocsiba, és rátenyerelt a dudára, de semmi válasz.

Fogalma sem volt, miért késlekedik a fiú. Semmi nem lehet olyan fontos, hogy miatta lekéssék a szezon legelső meccsét. Kiszállt a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz indult, de azt zárva találta. A kulcsa az autóban maradt. Mire elhozta, és kinyitotta zárat, már érezte, hogy valami nincs rendjén. Mikor pedig kitárta az ajtót, már biztos volt benne, hogy baj van.

Körülnézett a nappaliban. Rendetlenség volt, de csak a szokásos.

– Itthon vagy, fiam? Jack!

Keresztülsétált a nappalin, de mire az előszobába ért, már rohant. Berontott a gyerek szobájába, de az üres volt. Átment a hálószobába. Az ágy mellett álló éjjeliszekrény ajtaja tárva-nyitva állt, pedig azt mindig zárva tartották. Ekkor hallotta meg a szirénák vijjogását, és egyszerre mindent értett.

Egy percig kővé dermedve állt, és az éjjeliszekrényre nézett, amelyben Sarah a pisztolyt tartotta. Tudta, hogy a fegyvert töltve volt, és azt is, hogy hiába keresné a szigetelőszalaggal az ágy aljához ragasztott kulcsot. Remélte, hogy téved, és szirénahang majd lassan újra elvész a távolban, de nem így történt.

Átment a fürdőszobába. Semmi; rend és tisztaság. Kilépett az előtérbe, és elindult a konyha felé, de aztán meggondolta magát, és a hátsó tornác felé vette útját. A szirénaszó már szinte a ház előtt szólt, amikor kinézett az udvarra, és megpillantotta a két szomszéd gyereket, amint a fia fölé hajolnak. A garázs falát hosszú, széles csíkban vér borította. A pisztoly a közelben hevert.

Ami ezután körülötte történt, arról csak halvány emlékei voltak. Kinyitotta a tornácra vezető ajtót, és kilépett rajta. A szomszéd fiúk odaszaladtak hozzá, és magyarázni kezdték, mi történt, de ő nem hallott semmit, csak nézte a fűben heverő véres, eltorzult testet. A mentősök még meg sem érkeztek, hogy közöljék vele, amit már úgyis tudott, mikor ő már a földön térdelt, és karjában ringatta halott fiát.

A golyó a gyerek fejét fúrta át. Jack O'Neil nem akart többé megmozdulni, nem akart beszélni. Semmit sem akart, csak lefeküdni a gyerek mellé, és utánahalni, így találtak rá pár perccel később a mentősök, így talált rá Sarah órák múlva, és ilyen állapotban volt két évvel később is, amikor West tábornok emberei felkeresték.

Nem akart mást, csak hogy vége legyen mindennek.

Mikor O'Neil visszatért a jelenbe, Szkára mellette ült, és a homokba rajzolgatott. Nem sok tapasztalata volt katonákról, de tudta, hogy O'Neil jó katona. Elhatározta, hogy ha felnő, olyan lesz, mint ez a férfi; olyan ember, aki eltökélten és szívvel-lélekkel védelmezi a népet, amelyhez tartozik.

Daniel a barlang mélye felé tartott, ahol Sa'uri egy természetes szellőzőnyílás alatt berendezte a tábori konyhát. Mikor elhaladt Kawalsky és Feretti mellett, feltűnt neki, hogy a két katona fojtott hangú beszélgetésbe mélyed, melyet, mikor a közelükbe ért, félbeszakítottak. Nyugtalanító jel.

A rögtönzött konyhában rakott tűz körül ott ült az egész fiúcsapat. Kezükben tányért szorongattak, láthatóan az ételre várva.

– Kész? – kérdezte Daniel, és Sa'urira pillantott, aki a tűz felszításával foglalatoskodott. A lány jelezte, hogy igen, mire Daniel megfogott egy tányért, és kimert vele egy adag levest. A gyerekek úgy néztek rá, mintha az orrán dugta volna ki a nyelvét.

– Mi van? – kérdezte angolul.

Az egyik fiú mondott valamit, mire az egész társaság, Sa'urival egyetemben kuncogni kezdett.

– Mi van!?

A gyerekek tovább viccelődtek, és vihogtak. Daniel egy szót sem értett a hadarásukból, és hamarosan megelégelte a dolgot. Megragadta Nabeh vállát, és a kétvállára fektette a kacagó fiút.

– Min nevettek? – kérdezte óegyiptomi nyelven. Addigra azonban már nem tudott olyat tenni, amin ne nevettek volna. A fiúk egytől egyik a hasukat fogták, és egyre jobban belelovallták magukat a kacagásba. Nabeh végül lassan magához tért, és válaszolt a kérdésre.

– Báni ne-ateru ant, hí na'a ani-ben.

Szó szerint: Azok, akik nős férfiak, nem teszik ezt, az ilyen munkát.

– Nős férfi? – Daniel hátán felállt a szőr. Elengedte Nabehet, és Sa'urira nézett, aki épp akkor tért vissza a "konyhába".

– Sa'uri – váltott vissza óegyiptomira –, bolond fiú nős férfinak nevezett engem.

Szerette volna, ha a mondat könnyed megjegyzésnek hangzik, pedig nagyon is várta a magyarázatot. A fiúk újra hangos nevetésben törtek ki. Egyre ismételgették, hogy "bolond fiú", és közben Nabehre mutogattak. Nabeh nem vette rossz néven a tréfát, és játékosan Daniel karjába bokszolt. Mindegyikük meglepetésére azonban Sa'uri elfordult, és a barlang egy sötét zugába menekült. A fiúk, amint az univerzum minden hímnemű lénye teszi ilyen esetben, egymásra néztek, és tudták, hogy valamit elszúrtak, csak azt nem, hogy mit.

Daniel felállt, és némi várakozás után követte Sa'urit. A barlang legmélyén talált rá.

– Mi baj van? – kérdezte. Látta, hogy a lány nem dühös, hanem valami miatt szégyelli magát.

A fiúk közben felálltak, hogy közelebb menjenek hallgatózni. Sa'uri hallotta, hogy öccse rájuk szól, és megvárta, amíg a gyerekek hallótávolságom kívülre érnek.

– Ne haragudj rám, de nem mondtam el nekik.

– Mit? – nézett rá Daniel értetlenül.

– Hogy nem kellettem neked.

Daniel egy ideig zavartan pislogott, de azután rájött, miről beszél a lány: arra a nagadai éjszakára célzott, amikor a város lakói beküldték őt a vendég hálókamrájába.

Sa'uri most elfordította a fejét tőle; ez a törékeny teremtés, akinek a szavából oly keveset ért, szégyelli magát, és úgy érzi, visszautasították. Daniel ügyetlenül megfogta a lány vállát. Szívverése felgyorsult, és szája kezdett kiszáradni, ahogy ott ült a sötétben a drága lény mellett, akit annyira kívánt. Szerette volna megvigasztalni a lányt, megcsókolni a száját, de gyötörte a tudat, hogy fényévek milliói választják el őket. Alig ismerik egymást, és nincs is rá idejük, hogy változtassanak ezen. Ennek ellenére közelebb vonta magához Sa'urit, s mikor a lány felé fordult, ujja hegyével simogatni kezdte a bájos arcot. Megint érezte a furcsa dejá vut, de most megértette, miért. Ez az arc, amit a tenyerében tart, ugyanaz, amelyet odahaza a Földön szeretett, amelyet magával vitt Coloradóba. Sa'uri a modellje lehetett volna annak a három és fél ezer éves szobrocskának, amely a legdrágább kincse volt a Földön. Úgy érezte, el kell mondania a lánynak a különös egybeesést, de ajkaik ekkor már túl közel voltak ahhoz, hogy beszéljenek.

Másnap reggel, amikor felébredt, az első, amit meglátott, Sa'uri arca volt. A lány mélyen aludt, feje szinte hozzáért az övéhez. Daniel végiggondolta mindazt, ami az éjszaka elhangzott és történt – és elvigyorodott. Hátára fordult, két kezét a tarkója alá dugta, és vigyorogva bámulta a mennyezetet. Ekkor vette észre, hogy Nabeh ott alszik mögötte. A rohamsisak még mindig a fiú fején volt, és kitátott szája láttán Daniel arcáról lefagyott a vigyor. Egy szempillantás alatt felült, és megrökönyödve látta, hogy miközben ők aludtak, az összes fiú odasereglett ő és Sa'uri köré. A helybélieknek nyilván egészen más elképzelésük volt az intimitásról, mint neki.

Megpillantotta Szkárát, aki a barlang szájánál ügyködött valamivel, az egyik félig kialudt tábortűz fehér füstjébe burkolózva. Daniel óvatosan átlépkedett az alvó fiúk fölött, és lábujjhegyen megközelítette Szkárát, hogy megnézze, mit csinál. A fiú, a katakombában látott képes histórián fellelkesülve elhatározta, hogy ő is megalkotja a saját történetét. Egy szikladarabon ült, és elmélyülten rajzolt a barlang falára.

Kawalsky, aki elsőként ébredt fel, a barlang szájában állt, és őrködött. Fejbólintással jó reggelt kívántak egymásnak Daniellel, aki ezután leült a művész mellé, hogy meglesse alkotás közben.

Szkárának nem voltak rembrandti képességei, ez azonnal látszott. Egy darab puha, vörös követ használt, hogy megörökítse a katonák kiszabadításának történetét. A viszonylag kicsi piramist hatalmas pálcikafigurák vették körül, melyek botjukból pontokat lődöztek a levegőbe. Az égen lebegő két udadzsít pilótája gyanakodva szemlélte az odalent zajló jelenetet. Köztük és a piramis között függött a bolygó három napja. A rámpán térdelő katonákat girbegurba vonalerdő jelezte. Re velük szemben ült, és gonoszul összevont szemöldökkel nézett rájuk. Daniel tüskehajú, összesen hat lábujjai rendelkező figura képében jelent meg. Bot-puskájával éppen a piramis felé lőtt. Nabeh is látszott a képen; őt fél kupola alakú arcáról és idétlen vigyoráról lehetett felismerni.

Mikor Daniel leült mellé, Szkára épp saját magát rajzolta. Hogy, hogy nem, az ő figurája volt a legnagyobb a képen. Egyik kezében hosszú kantárokat tartott, melyek a sivatagot átszelve három masztadzsban végződtek. A másikban égnek fordított fegyverét szorongatta, s vadul lövöldözve épp átlyuggatta vele az egyik napot. De a legérdekesebb a figura arca volt. Szkára ezt szánta a rajz hangulatát meghatározó motívumnak. A fej borzalmas csataüvöltésbe torzult. Daniel megrökönyödve figyelte, ahogy Szkára száját kitátva az arckifejezést próbálgatta, majd gondosan felkaristolta a sziklafalra.

De nemsokára Danielre került a szájtátás sora. Egyszerre rájött, mi van az orra előtt. Szkára írt; a népe történetét jegyezte fel. Több évszázados szünet után elsőként vállalkozott rá, hogy használja a tiltott jeleket. Daniel, a gyermeteg történész ellágyulva figyelte a jelenetet. Az ő szemében, ahol az emberek írtak, kultúrát alkottak, igyekeztek felfogni a történelem tanítását, ott mindig volt remény. Daniel újra elvigyorodott. Fantasztikus, hogy itt, egy távoli bolygón, egy barlangban ülve figyeli az óegyiptomi kultúra újjászületésének hajnalát.

Ha vannak az életben tökéletes pillanatok, ez azok egyike volt. De a sötét felhők még nem oszlottak el a nép feje fölül. Még kérdéses volt, hogy Szkára a jövőben gyakorolhatja-e történészi hivatását, és világosságot plántálhat-e vele népe fejébe. Ahhoz előbb szembe kellett szállniuk Révei.

Daniel csak ült a felkelő napok fényében, és hosszú percekig meredt Szkára rajzára. Azután egyszerre kibökte.

– A kiindulási pont.

Kawalsky megfordult, és látta, hogy Daniel a hamukupacban kotorászik.

– Mit csinál, Jackson?

– A kiindulási pont!

Daniel egy elszenesedett végű fadarabbal a kezében Szkára rajzához lépett, és összekötötte a három napot. A keletkezett háromszög éppen egybevágott a piramis alakjával, és a kettő együtt egy olyan szimbólumot alkotott, amire Daniel emlékezett a Csillagkapuról. Kétségtelenül ez volt a hetedik jel, a kiindulási pont, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy beváltsa ígéretét, és hazavigye a csapatot. Se Kawalsky, se Szkára nem értették, miért firkálja össze Daniel a fiú művészi alkotását.

– Megtaláltam! Ez az, három nap a piramis fölött!

Az izgatott kiáltásra mindenki felébredt, és Danielre meredt.

– Megvan a hetedik jel. Hazamegyünk!

A trójai faló

A kvarcszállítmány elküldésének napján a szabályok értelmében minden egészséges nagadainak meg kellett jelenni a bányában. Ilyen alkalmakkor csak két-három órát dolgoztak, senkinek sem kellett kettőnél többször megmásznia a tizenegy emeletes létrát. Mikor megteltek a szekerek, egy kisebb csapat elment a piramishoz, és a Csillagkapun keresztül feladta a szállítmányt. Mire kora este visszatértek, a város már felkészült a Tekfálitia, a negyvennapos munkaciklus végének ünnepére.

A ceremónia imádságokkal és Rét-dicsőítő énekekkel kezdődött, majd szabad téri ünneplés következett. Az emberek kis csoportokban házról házra vonultak, és a házigazdával kölcsönösen ételt-italt kínáltak egymásnak. Ez volt az egyetlen nap, amikor mindenki megkóstolhatta a finom Tabót, melyet erjesztett sivatagi növényekből főztek. Az ital, ha megfelelő mennyiségben került a szervezetbe, illuminált állapotot idézett elő. A nagadaiak ezen a napon gondoskodtak róla, hogy a megfelelő mennyiség valóban bekerüljön a szervezetükbe. Éjfélre minden második ember részeg volt, mint a csap, de a szent ceremónia általában hajnalig tartott.

Ezen a napon azonban a Tekfálit nem a megszokott módon zajlott Re évezredek óta azzal tartotta meg hatalmát, hogy előre kiszámította alattvalói reakcióit. Bár sokszor elhamarkodottan cselekedett, de azért tudta, mi az óvatosság. Kevesebb, mint ezer munkás belépését engedélyezte, és azokat brutális módon megdolgoztatta, legszadistább embereit uszítva rájuk. De a bányászok nem a fizikai fenyegetés hatására engedelmeskedtek, hanem mert hittek a mítoszokban, amelyeket születésüktől fogva hallgattak. Ezért volt Rének olyan kevés harcosra szüksége, hogy kordában tartsa sok ezer munkását.

A Hórusz hátára szíjazva ott volt a hosszú botpuska, de az alkalomra kiválasztott munkaeszköze a bőrszíjakból font korbács volt Jóformán szünet nélkül csapkodta vele a fellahok hátát, gyorsabb munkára nógatva őket. Szerette volna minél előbb megörvendeztetni Rét a kvarcszállítmánnyal. Az idősebb munkások közül néhányan már összeestek a kimerültségtől, de ügyeltek arra, hogy ezt ne a Hórusz szeme láttára tegyék.

Odafent a sziklafal tetején négy megtermett masztadzs álldogált, mindegyik egy-egy négykerekű szekér elé fogva. Az állatokat az ünnepi esemény tiszteletére gondosan megmosták, lekefélték, feldíszítették apró csengőkkel, díszes kendőkkel és szárított növényekből font girlandokkal. A mögéjük fogott rozoga szekerek mindegyikébe adag egy tonna kvarc fért. A munkások szinte folyamatosan érkeztek az újabb és újabb adagokkal, így a szekerek mostanra már majdnem megteltek. A hagyomány úgy diktálta, hogy a menetet vezető szekérre a legnagyobb, dió nagyságú rögöket rakták, míg az utolsóra, a legnehezebbre, tiszta kvarcpor került.

A tárna porlepte fenekén hat feldolgozó pavilon állt. Ezek tulajdonképpen hatalmas sátrak voltak, melyek egy-egy karcsú, magas obeliszk köré épültek. Ide szállították a bányászok a nyers kvarcot, melyet itt aztán nagyság és tisztaság szerint szétválogattak. A feldolgozás során egyetlen porszem sem ment veszendőbe.

A fellahok azután sorban megtöltötték zsákjaikat a tisztított ásvánnyal, és a forró homokban elindultak a sziklafalat sebhelyekként tarkító, hatalmas létrák felé. Ezeket a tákolmányokat még üres kézzel sem volt könnyű feladat megmászni, de ezt száz font holtsúllyal az ember hátán, ráadásul fullasztó hőségben tenni, az már nem csupán fárasztó volt, hanem veszélyes is. Mivel a nagadaiak nagy részét ez alkalommal hazaküldtek, azoknak, akik maradtak, igen sokszor kellett fordulniuk.

Az egyik munkás most a Hórusz őrhelye közelében esett össze. Épp a sorára várt a létra tövénél, amikor szemmel láthatólag elájult a tűző napon. A közelben állók igyekeztek talpra állítani, de még mielőtt sikerült volna, a Hórusz már közeledett is, és ordítva utasította a szerencsétlent, hogy keljen fel.

Mikor odaért, korbácsával habozás nélkül lesújtott a földön fekvő ember hátára, véres csíkot hasítva a csuha vastag szövetébe. A munkás megpróbált feltápászkodni, de újra összecsuklott, s ezzel még jobban felmérgesítette a Hóruszt. A sólyomfejű isten elhatározta, hogy példát statuál az esetből, és kivonta hosszú szablyáját.

Az utolsó pillanatban azonban a bányász fürgén a hátára fordult, és lövésre kész bot-puskát szegezett harcos mellének. Azt a fegyvert, amelyet Daniel kapott Rétől. A Hórusz megrökönyödve bámult a harcias munkásra, aki nem volt más, mint Jack O'Neil, az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának ezredese. O'Neil lendületesen felállt, és vele együtt a közelben állók többsége is megmozdult: csuhájuk alól automata fegyvert húztak elő, és a Hóruszra fogták.

A harcos kezéből lassan kicsúszott a korbács nyele. Kawalsky a háta mögé lépett, és elvette botpuskáját.

A fölébük tornyosuló bérc tetején ekkor felhangzott Kaszuf kiáltása. Az öreg rémülten közeledett a szakadék széle mentén az incidens színhelye felé. Mikor felfogta, mi folyik odalent, szabályosan pánikba esett. Vadul gesztikulálva kiáltozni kezdett, s ezzel felhívta a többi munkás figyelmét is a rendkívüli eseményre. Azok lassan odagyűltek a szedett-vedett kommandósok és kővé dermedt foglyuk köré.

Az öreg főnök szavai láthatóan hatottak az emberekre. O'Neil látta, hogy Sa'uri, Szkára és a szakasz többi amatőr tagja felpillant az öregre, és figyelmesen hallgatja, amit mond. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Kaszuf megpróbálja rábeszélni őket, hogy hagyjanak fel a lázadással. Valamit tenni kellett, de gyorsan.

– Jackson! – kiáltotta az ezredes. – Mit mond? Daniel még egy ideig hallgatta Kaszuf szóáradatát, azután megpróbálkozott a tolmácsolással.

– Azt mondja, bajt és szenvedést hozunk a népére… öö, vérfürdő lesz, Re lemészárol minden lázadót. És… most azt mondja nekik, hogy ne hallgassanak ránk… hogy ne ingereljék az isteneket.

– Ne ingereljék az isteneket, mi? – ismételte gúnyosan O'Neil, és megvető pillantással végigmérte a Hórusz-őrt. Lazán odasétált a harcoshoz, és megnézte magát a sólyomfejű tükörsima vállpáncéljában. Ott állt szemtől-szemben a rettegett, legyőzhetetlen istennel, és még csak jelét sem mutatta, hogy félne tőle. Egyszerre minden fej felé fordult.

Azután, éppoly könnyedén, ahogy odalépett, O'Neil megfordult, és a harcostól alig egy lépésnyire, hátat fordított neki. Tudta, hogy az emberei azonnal lepuffantanák a Hóruszt, ha az valami trükkel próbálkozna. O'Neil értetlenül megrázta a fejét.

– Ki mondta, hogy ez a fickó isten?

Azzal megpördült, fegyverét a Hórusz mellkasának szegezte, és lőtt. Az energialabda a harcos mellvértjét találta el. A borzalmas ütéstől Re katonája hosszú ívű repülőmutatványt hajtott végre, és jó pár lábbal odébb landolt a homokban.

– Nghaaaaaab!

Kaszuf úgy üvöltött fel, mintha a lövés őt érte volna. A kiáltás hang-lavinaként gördült végig az emberkéz vájta völgyön. Kawalsky, O'Neil és Feretti, nem tudván, mire számítsanak, igyekeztek fegyverükkel sakkban tartani a tömeget. A jelenet tanúi egytől egyig hitetlenkedve bámultak O'Neilre. Alig pár nap múlt el azóta, hogy fájdalmasan megtapasztalták Re haragjának következményeit. Tehetetlenül kellett végignézniük, amint a fél várost felgyújtják az udadzsítek egy ennél sokkal jelentéktelenebb bűnért. És most a szemük láttára, egyszerre lezajlott ez a borzalmas csoda, ez az égbekiáltó, iszonyatos bűntett. A bányászok némelyike azonnal térdre borult, és Kaszuf példáját követve bűnbánó imába kezdett.

A többség azonban túlságosan megzavarodott ahhoz, hogy akár csak megmozduljon.

O'Neil ezzel a gesztussal hadiösvényre lépett. Emberei felé fordult, és mennydörgő hangon kiadta az első parancsot:

– Gyerünk, indulás a szekerekhez. Egy-kettő!

A következő pillanatban már vezette is a menetet, utat vágva magának a tömegen keresztül a sziklafal töve felé.

Daniel érezte, hogy valami nincs rendjén. Lemaradt a többiek mögött, és a nagadaiak döbbent arcát figyelte. Azok rémülten kerülték a pillantását, látszott, hogy nem értik, mi és miért történt. Valamit tennie kellett, meg kellett értetnie velük, hogy a jelenet, aminek tanúi voltak, egy zsarnok jogos kivégzése volt.

– Mindjárt megyek! – kiáltott társai után, azzal megfordult, és visszaszaladt a sisakos gonosztevő ernyedt testéhez. Elfordította a kapcsolót a páncél torokrészén, mire a díszes fémlapok hangtalanul egymásba siklottak, és a sisak eltűnt az arany nyakörv hátuljában.

A maszk mögött Re legsötétebb bőrű harcosának kifejezéstelen arca tűnt fel. Ez a kopasz fiatalember irányította a nagadai vérengzést. Páncélzatától és a vállára tetovált udzsattól eltekintve a katona lehetett volna bármelyik nagadai család tagja.

Daniel ülő helyzetbe emelte a testet, és megmutatta az odagyűlt bányászoknak.

– Ilyenek a ti isteneitek! – kiáltotta a nagadaiak nyelvén, elég hangosan ahhoz, hogy elnyomja Kaszuf hangját. – Ugyanolyan ember, mint bármelyikőtök.

Hamarosan mind Kaszuf, mind Daniel hangja elveszett a tömeg izgatott kiáltozásában. A bányászok seregén végigfutott a döbbenet hulláma, és Daniel szinte látta, ahogy a nyomorult emberek szeméről lehullik az illúzió hályoga, és tekintetük kitisztul. A fiatalember büszke volt magára. Színpadias mozdulattal a homokba lökte a Hórusz testét, felkapta a bot-puskát, amit Kawalskytól kapott, és elindult, hogy csatlakozzon társaihoz.

A nagadaiak többsége most már határozottan az ő oldalukon állt. Ahogy a fiatalember elvonult közöttük, az emberek üdvözlő és bátorító szavakat kiáltottak felé.

Daniel megpillantotta Sa'urit, aki büszkeségtől sugárzó arccal nézett le rá. Arckifejezése azonban egyszerre megváltozott, és most már borzalmat tükrözött. A tömegben rémült kiáltások hangzottak fel, a közeledő veszélyre figyelmeztetve Danielt.

O'Neil lövése nem ért mást, csupán páncélt. A Hórusz elvesztette ugyan az eszméletét, de mostanra magához tért, és dühödten felkapott egy csákányt a homokból. Mire Daniel megfordult, a harcos már emelte a hegyes szerszámot, hogy lesújtson rá.

Daniel gondolkodás nélkül célzott és lőtt. Életében csupán másodszor nyúlt ravaszhoz, a lövedék most mégis pontosan oda csapódott be, ahova kellett: a mellvért alá, a Hórusz fedetlen gyomortájára. A harcos ismét a levegőbe került, és a repülés végén feje nekicsapódott egy romos kőfal sarkának. A csúnya landolás láttán még a hivatásos katonák arca is megrándult. Ha a tömeg előtte megrökönyödve állt, hát most egyenesen kővé dermedt. Daniel azonban mindegyikükön túltett, ahogy remegő kezében a fegyverrel, szájtátva meredt maga elé.

– Nem is olyan könnyű, igaz?

O'Neil leugrott a létráról, odalépett, és kivette a fegyvert a megrökönyödött tudós kezéből.

Nabeh ötlete volt, hogy a menetet vezető állat helyére "Kicsit"-et állítsák be, aki a homokviharban tanúsított okos és hősies magatartásával kiérdemelte ezt a megtiszteltetést. A leváltott masztadzs csengőinek és girlandjainak felhasználásával a fiúk amennyire tudták, szalonképessé tették a mérhetetlenül rusnya állat külsejét, majd befogták a szekér elé.

O'Neil, amint felért a létra tetejére, kiadta az indulási parancsot, amelyet Szkára továbbított a többi fiúnak. Gondozóik kurjantására a masztadzsok mozgásba lendültek, és meghökkentő sebességgel húzni kezdték a súlyos szekereket. O'Neil, aki lassú vánszorgásra számított, most azon vette észre magát, hogy loholva igyekszik lépést tartani az utolsó szekérrel.

Daniel az obeliszkek árnyékában megpillantotta Kaszufot és Sa'urit. Az öreg a lány ruhaujját markolta, és ingerülten mutogatott. Nyilván alaposan megszidta lányát, amiért részt vett az ő szemében őrültségnek tűnő lázadásban.

Kawalsky előresietett, hogy utolérje a karavánt, Daniel azonban bizonytalanul megállt, és vegyes érzelmekkel figyelte az apa és lánya közt zajló heves jelenetet. Sa'urira fontos szerepet osztottak a tervezett akcióban; a csapatnak szüksége volt rá. Ezzel azonban nagy veszélynek tették ki a lányt. Nem kis esély volt rá, hogy mindannyiukat megölik, akkor is, ha ezt a masztadzs-gondozó fiúk látszólag nem fogták fel. Daniel tudatosan vállalta a rizikót, mert meg akarta védeni a Földet Re bosszújától. De miért kellene Sa'urinak kockára tennie az életét egy olyan bolygóért, amiről egy hónapja még azt sem tudta, hogy létezik?

Kaszuf kitartóan szidalmazta a lányt, aki látható zavarban volt. Egész életében vak engedelmességre szoktatták, különösen ezzel az emberrel szemben, aki nemcsak az apja volt, de egyben népének Öreg Főnöke és pátriárkája. Sa'uri mozdulni sem bírt, lába a földbe gyökerezett. Mikor felpillantott, és meglátta Danielt, összeszedte a bátorságát, és megpróbálta elmagyarázni apjának, miért van rá szükség a piramisnál, de ezzel csak még jobban felpaprikázta az öreget.

Sa'uri még meg sem született, amikor Kaszuf már feltétlen engedelmességet prédikált népének, lebeszélve őket bármiféle lázadásról. Az öreg azon kevesek egyike volt, akik töviről hegyire ismerték a Nagadában hajdan lezajlott forradalmak titkos történetét, és jól tudta, milyen borzalmas megtorlással végződött minden felkelés. Népével ellentétben, tisztában volt azzal, hogy a Hóruszok pár nappal korábbi akciója nem Re tomboló haragjának jele volt. Csupán múló nehezteléséé. Kaszuf tudta, hogy a nap istenénél, ha feldühítik, nincs hidegvérűbb gyilkos, és ezekben a percekben úgy érezte magát, mintha már itt volna a világvége, és bármelyik percben a fejükre omolhatna az ég. Úgy tűnt, lánya az egyetlen, aki fölött még hatalma van. Esze ágában sem volt eltűrni, hogy ez a tudatlan lány kioktassa arról, hogyan viselkedjen a bosszúálló istenével szemben.

– Sa'uri.

Mikor a lány meghallotta Daniel kiáltását, egyszer és mindenkorra döntött. Lassan, de határozottan kiszabadította karját az öreg szorításából. Nem volt nehéz, hiszen erősebb volt, mint aggastyán apja. Kaszuf megtántorodott az engedetlenségnek e példátlan gesztusa láttán.

Sa'uri nyugodt, eltökélt hangon kijelentette, hogy jobb állva meghalni, mint térdepelve élni. Azzal megfordult, és futásnak eredt, hogy utolérje Danielt. Ahogy a lány közeledett felé, Danielnek eszébe jutott az elv, amit Re kifejtett neki: mítosz, hit, szokás.

A bányászok, akik tanúi voltak az őr megszégyenítésének és kivégzésének, átláttak Re hamis mítoszán. Ez az élmény a hitüket is aláásta. De Kaszufra pillantva Daniel rájött, hogy a szokás, ha egyszer rögződött, a legtovább tarja magát a három közül.

Re lábát a szék karfáján átvetve ült, és a piramis-űrhajó hatalmas ablakán át kibámult a végtelen sivatagba. Szórakozottan simogatta az ölében heverő macskát, akit Hathornak keresztelt, annak az istennőnek a tiszteletére, aki egyszer megmentette a királyságát – úgy, hogy a felkelőket saját vérükben fojtotta meg. A történet néhány, egymásnak ellentmondó verziója a Földre is eljutott, pár évvel azelőtt, hogy a Csillagkaput "bezárták és eltemették örök időkre". Daniel is jól ismerte a véres históriát az írnokok és kőfaragók munkáiból, de csupán az egyiptomi "mitológia" egyik epizódjának tekintette a sok közül.

A fedetlen fejű, arany helyett most barna bőrű ifjú király megpillantotta a homoktenger dűnéi között cammogó karavánt. Felállt, és néhány pillanatig figyelmesen szemlélte a menetet. Semmiben sem különbözött attól a számtalan másik szállítmánytól, amit már életében látott. A jelenetben mégis volt valami, ami mosolyt csalt az arcára. Most ébredt rá, hogy örül – örül neki, hogy a szemüveges, sápadt bőrű jövevény megszökött, így sokkal izgalmasabb a játék. Még az is lehet, hogy benne van a menetben, fellahnak maszkírozva.

Re álltában lassan elkezdett előre-hátra lengeni, ahogy az álmodozó hangulat erőt vett rajta. Mire pár perccel később a képek elszálltak, hangulata gyökeresen megváltozott. Parancsszót kiáltott, és egy szempillantás múlva már két Hórusz-őr térdelt előtte, lehajtott fővel várva utasítását.

Megparancsolta a két harcosnak, hogy haladéktalanul vigyék le a zsákmányolt földi fegyvert tartalmazó tálat a Csillagkapu termébe. Mikor a kvarcszállítmányt már elindult, a bombát bekapcsolják, és utánaküldik.

A Hóruszok, mint egy förtelmes bankett két pincére, átvágtak a tróntermen, kezükben egyensúlyozva a szétszedett atombombát hordó tálat. Besétáltak Khnum fekete karjai közé, és ráléptek a korongra. Re Anubiszra tekintett, és alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy valamit akar. Ezt a szadista játékot akkor játszotta szolgáival, ha dühös volt vagy épp unatkozott. Arra kényszeríttette őket, hogy találják ki a kívánságát. A sikertelen találgatás gyakran brutális, fájdalmas büntetést vont maga után. Ez esetben azonban Anubisznak elég információja volt ahhoz, hogy helyesen tippeljen.

A sakálfejű megnyomta a skarabeuszba foglalt gombot vasból és kvarcból kovácsolt széles csuklószorítóján, és ezzel aktiválta a korongot. A kék kör lassan bezárult a két Hórusz-őr fölött, és terhükkel együtt leeresztette őket a lenti piramisba.

Mostantól Szkára vezette a szállítmány átadásának műveletét. A sivatagon át, vezető hosszú menetelés alatt ő és O'Neil az egyik szekér tetején ültek, és olyan részletekbe menő stratégia megbeszélésbe merültek, amely messze meghaladta tolmácsuk, Daniel képességeit. A fiatalember nem tehetett mást, megtanított nekik bizonyos alapvető szavakat, azután csak hallgatta az ötletbörzét. A férfi és a gyerek jelbeszéd, pantomim és a huszonöt kifejezésre rúgó közös szókincs segítségével átrágta magát a haditerv minden részletén.

Még messze jártak a rámpa aljától, amikor elővigyázatosságból már úgy viselkedtek, mintha figyelnék őket. A szállítmánynak a piramisba való behordását szigorú protokoll szerint zajló ceremónia előzte meg. A mélyen vallásos nagadaiak természetesen akkor is mindig elvégezték az előírt szertartást, ha a piramis üres volt. Szkára már számos alkalommal vett részt a szállítási szertartáson, és arra is volt már példa, hogy Kaszuf legkisebb fiaként ő vezette a ceremóniát. Ezúttal azonban Re szeme láttára kellett helytállnia, ráadásul négy hívatlan vendéggel a kíséretében. Tudta, hogy bármilyen hibás vagy szokatlan lépés azonnal gyanút kelthet.

Mikor a karaván megérkezett a rámpa aljához, Szkára letérdelt a két obeliszk között, és erős, tiszta hangon énekelni kezdett.

– Atenta en-Ré. Haliam a'ana t'jon saknom, összár Atem Re.

(Re, ki a napból jön, hálásan nyújtjuk át neked munkánk gyümölcsét, szent napisten, Re.)

Mikor befejezte, Szkára felállt, és Nabehre nézett, mintha a véleményére lenne kíváncsi. Kissé lüke barátja megvonta a vállát, jelezve, hogy nem is volt olyan rossz.

– Az micsoda? – Szkára észrevett valamit a fiú csuhája alatt.

– Mi micsoda? – játszotta az értetlent Nabeh.

– Amit a ruhád alatt rejtegetsz. A zöld kalap az, igaz?

Nabeh nem tudta, mit feleljen, ezért bizonytalanul elvigyorodott. Többen is megmondták neki, hogy nem hozhatja magával a rohamsisakot, de ő a világért sem hagyta volna a barlangban a kincset. Szkára arcáról most leolvasta, hogy nagy hibát vétett.

A következő pillanatban Nabeh zavaros tekintete megtelt félelemmel. Szkára válla fölött a piramis bejárata felé nézett, ahol épp ekkor lépett ki három Hórusz-őr, kezükben a halált hozó bottal.

Szkára egy pillanatig dermedten állt. Elképzelte, mi történne mindannyiukkal, ha valamelyik őr felfedezné Nabeh féltett poliuretán kincsét Nem tudta, mitévő legyen, ezért mindenesetre megparancsolta a szállítmányt kísérő csapatnak, hogy hajtsanak térdet az istenek előtt.

Mikor úgy érezte, hogy már elég ideje térdelnek, Szkára felállt, kifogta Daniel masztadzsát, és a kötőféket Nabeh kezébe nyomva, fojtott hangon leteremtette barátját.

– Ha megtalálják a kalapot, megölnek minket.

Az együgyű Nabehnek meg sem fordult a fejében, hogy a sisak elárulja, hogy részt vett a jövevények kiszabadításában.

A szekerek oldaláról vastag kötelek lógtak le. Szkára intésére az első szekérhez beosztott munkások előreléptek, megragadták a köteleket, és lassan vonszolni kezdték a súlyos járművet felfelé a rámpán.

Miközben a szekér haladt, váratlan "probléma" ütötte fel, busa, formátlan fejét. "Kicsit", Daniel kedvenc masztadzsa, féltékenységében nyüszíteni, majd hangosan vonyítani kezdett. Nabeh mindent megtett, hogy hallgatásra bírja az állatot, de hiába. Se a szép szó, se a fenyegetés nem használt. A szekeret húzó munkások, akik kámzsájukat egytől egyig mélyen a szemükbe húzták, a leleplezéstől való félelmükben nem mertek hátrapillantani – és épp ezzel keltették fel a Hóruszok gyanúját.

– Fa'ál! – kiáltotta az őrök vezetője. – Hasszim ni kha'an szouf.

A munkások habozás nélkül felemelték mindkét kezüket. A sólyomfejű azonban még mindig gyanakodott. Lefelé indult a rámpán, és közben Nabehet figyelte, aki még mindig a rendetlenkedő masztadzsot próbálta jobb belátásra bírni. Az állat mostanra megnyugodott, de Nabeh, aki háttal állt a rámpának, még mindig túl feltűnő látványt nyújtott. Szkára biztos volt benne, hogy a Hórusz pillanatokon belül megparancsolja félnótás barátjának, hogy forduljon meg, és akkor mindennek vége.

Az őr még néhány lépést tett lefelé a rámpán, de végül újra a szekér és a hat mozdulatlanul álló, lehajtott fejű munkás felé fordult. Körbejárta a kocsit, aztán intett, hogy áthaladhatnak a két másik őr között.

Mikor a Hórusz megfordult, és visszafelé indult a rámpán, mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott. Szkára lopva Kawalsky és Feretti felé pillantott, akik mezítláb álldogáltak a leghátsó szekér mellett. Azok szúrós kámzsájuk alól viszonozták a fiú pillantását, és bólintottak.

Mikor az első szekér eltűnt a bejárati csarnok sötétjében, a masztadzs még egy utolsó kísérletet tett, hogy kommunikáljon Daniellel: fültépő vonyításban tört ki.

A fő Hórusz egy pillantást vetett az állatra. Némi töprengés után megparancsolt valamit a másik két őrnek, akik azonnal megfordultak, és bementek a szekér után. Vezetőjük eközben újfent az obeliszkek tövében állók reakcióját fürkészte. Azok most sem reagáltak, mire a Hórusz megfordult, és követte társait.

– Tudtam, hogy ez a trójai faló-trükk szart sem ér – suttogta idegesen Feretti. – Nem kéne bemennünk?

– Még összejöhet a dolog – felelte Kawalsky.

Ezalatt odabent a három őr körülvette a szekeret. Vezetőjük ismét parancsolt valamit, de senki sem mozdult. Erre a Hórusz odalépett az egyik munkáshoz, és lerántotta fejéről a kámzsát. Egy vörös fejű pásztorfiú rémült arca tűnt fel. A harcos a földre taszította a gyereket, és a következő csuháshoz lépett. Megragadta a kámzsáját, és lerántotta. Sa'uri fájdalmasan felsikoltott, mert a Hórusz a csuklyával együtt egy jó pár szál hajat is letépett a fejéről. A nő láttán a három őr meglepetten összenézett.

De ez a meglepetés semmi volt ahhoz képest, ami egy pillanattal később várt rájuk. Daniel és O'Neil kiemelkedtek a szekérre halmozott kvarc alól, és bot-puskáikkal azonnal lőni kezdtek. Ezzel egyidőben előkerültek a géppisztolyok a munkások csuhái alól, és a csarnokban záporozni kezdtek a golyók. Szerencsétlen módon Daniel és O'Neil egyaránt a Hóruszok vezetőjét vették célba. Az egyesült tűzerő szétroncsolta ugyan az őr fedetlen törzsét, de időt hagyott a másik két Hórusznak a menekülésre. Azok nem is haboztak sokáig, és eltűntek a csarnok sötétjében.

A vörös fejű fiú a bejárat felé rohant. Az egyik bot-puskából érkező öklömnyi meteor azonban eltalálta a tarkóját, és azonnal megölte. Daniel kiugrott a szekér és az oszlopok közötti senki földjére, és sikerült is két lövöldöző fiút bevonszolnia magával a szállítójármű mögé.

– Befelé mindenki, gyorsan. – Kawalsky lélekszakadva rohant felfelé a rámpán.

Az ajtó gyanánt szolgáló hatalmas kőlap azonban sebesen ereszkedni kezdett. Kawalsky gyorsan futott, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy bejusson, mielőtt a kőlap elzárja a bejáratot. Mikor észrevette, hogy hiába rohan, lelassított, és hátrapillantott a válla fölött. Nabeh, fél kézzel fejére szorítva szeretett sisakját, meglepő gyorsasággal közeledett. Kawalsky elég ideig habozott ahhoz, hogy a fiú utolérje. A főhadnagy gyorsan lekapta Nabeh sisakját, és – akár egy frisbee-t – a kapu felé hajította.

Telitalálat! A rohamsisak éppen a megfelelő pillanatban érkezett az ereszkedő kőlap alá. Némileg összenyomódott ugyan, de megtartotta a súlyos ajtót.

– Fát ide, gyorsan, a szekérről. Felemeljük az ajtót!

Kawalsky minden bizonnyal napszúrást kapott. Az ajtó kőlapja legalább három-négy tonnát nyomott. Feretti mégis gondolkodás nélkül visszafordult, lerohant a rámpán, és letört néhány öt láb hosszú rudat a szekér oldalából.

O'Neil nyomtalanul eltűnt. Egy pillanattal korábban még ott volt, és lőtte a Hóruszokat, de mire Daniel megint odanézett, már sehol se volt. A bejárati csarnokban egyszerre néma csend lett. Az oszlopok között beszűrődő fény sakktáblává változtatta a terem közepét. A harcban járatlan Daniel pillanatnyilag biztonságban érezte magát. Nem süvítettek golyók körülötte, és Sa'uri ült az oldalán. Gyanította, hogy Re megtépázott serege elmenekült a csata színhelyéről.

Azután eszébe jutott, hogy az őrök talán kihasználják a pillanatnyi fegyvernyugvást, és pozíciót változtatnak. Egyszerre rájött, mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak a terem közepén, és szánalmas kis hadseregét jelbeszéddel felszólította, hogy vonuljanak vissza a mögöttük sorakozó oszlopok mögé. Ezzel pontosan azt a hibát követte el, amire Re harcosai számítottak.

A csapat az oszlopok között talált legsötétebb helyen gyűlt újra össze. A fal nyújtotta biztonsággal együtt járt azonban a veszély, amit az ablakon besütő fény jelentett. Most már nem voltak láthatatlanok. Sa'uri suttogva kiosztott utasításokkal elrendezte a fiúkat az oszlopok között, így minden irányra jutott egy éber szempár. Mikor mindenki elfoglalta az őrhelyét, visszafojtották lélegzetüket, és vártak.

Danielnek igaza volt, a Hórusz-katonák valóban mozogni kezdtek. A Nabeh sisakjával megtámasztott ajtó alatt élesen bevilágított a nap. Az egyik harcos óvatosan megközelítette az ajtót, és rátalált a kőlap alja mentén húzódó keskeny párkányra. Fellépett rá, és óvatosan araszolva a terem közepe felé indult. Az őrszemek éberen figyelték ugyan az ajtó környékét, de a Hórusz, aki a hazai pálya előnyét élvezte, helyesen kalkulált: az éles fény láthatatlanná tette azok számára, akik szemből nézték az ajtót.

A harcos elérte a párkány túlsó végét. Nesztelen léptekkel megközelítette az első oszlopot, majd kihajolt az oszlop és a fal közti részre, és megpillantotta a kis csapatot. Az egyik pásztorfiú éppen feléje nézett, de a sötétben nem láthatta őt. Onnan, ahol állt, Daniel háta kitűnő célpontot nyújtott, és a távolság is csak szűk húszyardnyi volt.

Lassan felemelte a bot-puskát, és célzott. Sa'uri megérzett valamit, és a biztonság kedvéért hátra nézett. A bot-puskába foglalt kvarckő, ha mégoly halványan is, de megcsillant. A lány sikoltásától mindenki összerezzent, még maga a Hórusz is. Kissé hátrahúzta a fegyvert, de ez az apró mozdulat épp elég volt ahhoz, hogy a lövedék Daniel feje fölött csapódjon be. A harcos még egyszer tüzelt, de most már csak hogy megtisztítsa maga előtt az utat. Előreszaladt egészen addig az oszlopig, amelyik mögött a csapat rejtőzött.

A Hórusztól csupán karnyújtásnyira, ott állt Daniel. A fiatalember a halál ízét érezte a szájában. Sa'uri már az utolsó gyereket is átvitte a következő oszlop mögé. Daniel hátát a kőpillérnek szorítva, mozdulatlanul állt. Előre meredt, és várta, hogy valamelyik irányban mozgást észleljen.

A Hórusz tudta, hogy páncélja megvédi még a sápadt bőrű bot-puskájától is, ezért először a fejét dugta ki az oszlop mögül. Már épp ki akart lépni, amikor lövés dördült. A tűzgolyó hátulról találta el, a sisak tarkórészén, és végigtaszította a földön, mint egy üres vödröt.

Daniel most már annyira izgatott volt, hogy alig kapott levegőt. Az egyik gyerek kidugta a fejét az oszlop mögül, és megkérdezte, nem esett-e baja. Daniel nem válaszolt, még csak nem is nézett a fiúra. Tudta, hogy még legalább egy páncélos gyilkos leselkedik a sörtétben. És a továbbiak talán épp most érkeznek az űrhajóból, a korong-lift segítségével.

– Háromra emeljük – nézett Kawalsky a fiúkra. – Egy, kettő, három, emeld!

Feretti és Kawalsky nekiveselkedtek a rúdnak, és a gyerekek követték példájukat. Összesen nyolcan voltak, páronként egy-egy rúd mellett. Az ajtó centiméterről centiméterre emelkedett. Már arasznyit haladtak, amikor Kawalsky érezte, hogy hirtelen megnő a vállára nehezedő súly. Szkára elengedte a rudat, amelyet ő és Nabeh tartottak, és lekuporodott, hogy átmásszon az ajtó alatt.

– Ne! Még ne!

A Herkules-termetű Kawalsky a homlokán kidagadó erekkel lenézett, és látta, hogy Szkára feje és válla eltűnik a függőleges kőlap alatt.

– Szedjétek ki onnan, az istenit!

Nabeh, mintha megértette volna a parancsot, letérdelt, és benyúlt az ajtó alá. Egy pillanattal később már fel is állt, kezében drága kincsével, a rohamsisakkal. Meg akarta osztani az örömhírt Kawalskyval, ezért megmutatta neki az értékes darabot.

– Tedd vissza! Annak most ott a helye! – Kawalsky kétségbeesetten mutogatott az állával. – Tedd vissza!

Nabeh vagy nem értette, mit akar a katona, vagy nem akarta megérteni. Mindenesetre a fejébe nyomta a sisakot, és megfogta a rudat, hogy segítsen a többieknek.

Szkára a sötétben pislogva kutatott társai után. Egyszerre megpillantott egy mozgó alakot. Eleset füttyentett – ezt a jelet kisgyermekkoruk óta használták nővérével. Sa'uri megfordult, és meglátta Szkárát az ajtó alatt. Azonnal tudta, mit kell tennie. Odasietett a gyerekekhez, és elmagyarázta nekik, hogy rohanjanak a kijárathoz.

A fiúk nyugtalanul összenéztek, és próbálták eldönteni, ki menjen elsőnek. Végül az egyik nyelt egyet, és kiugrott a fedezékből. A többiek azonnal követték, és az egész csapat nyúlként rohant az ajtó felé. Sa'urinak még arra sem volt ideje, hogy elgondolkozzon, mi volna, ha ő is utánuk szaladna, mikor Daniel sürgetőleg megrángatta a ruhája ujját. Az egyik rémisztő árnyék elrohant mellettük az ajtó irányába, de mire odaért, szerencsére már az utolsó gyerek is biztonságba került. Daniel és Sa'uri az oszlopnak szorították hátukat, miközben a Hórusz-őr elindult vissza a csarnok belseje felé. Közeledtét halk páncélcsikorgás jelezte.

Kawalsky és Feretti egyre nehezebbnek éreztek az ajtót. Hiába tartották változatlan elszántsággal a hatalmas kőlapot, az lassan ereszkedni kezdett. Szkára kihúzta az utolsó gyereket is az ajtó alól, de ekkorra az emelőcsapat ereje végleg elfogyott. Kawalsky már épp ki akarta adni a parancsot, hogy eresszék le a rudakat, amikor Szkára visszamászott az ajtó alá.

– Gyere vissza! – rivallt rá a katona, de a fiú mintha mérföldekre lett volna tőle.

– Nem tudom tovább tartani – nyögte Feretti.

– Dehogynem.

– Nem tudom. Veszettül nehéz.

– Kitartunk.

Kawalsky összeszorította a fogát. Időt kellett nyerniük.

Daniel és Sa'uri visszafojtották lélegzetüket. A Hórusz lassan elsétált mellettük, majd eltűnt a sötét csarnokban. Daniel kihasználta a pillanatnyi biztonságot, és átkarolta Sa'urit.

Eközben hátulról egy másik Hórusz közeledett feléjük észrevétlenül. Társával ellentétben ő szinte csigalassúsággal mozgott, ügyelve rá, hogy páncélja ne csapjon zajt. Már elég közel volt, hogy könnyen célba vehesse két ellenfelét, de biztosra akart menni.

Lassan felemelte a fegyvert, és Daniel szőke fejére célzott. Keze fürgén végigsiklott a bot-puska alján. A kattanásra Daniel azonnal hátrafordult, de még mielőtt bármit tehetett volna, lövés dörrent. Az őr balszerencséjére nem az ő fegyvere sült el. Az energialabda hátulról találta el, és leverte a lábáról.

Mikor a füstfelhő felszállt, a félhomályban O'Neil körvonalai bontakoztak ki. Ez volt az első eset, hogy Daniel megörült a fekete sapkás katona láttán. Az ezredes ujját ajkára illesztve csendre intette őket. Mikor aztán előrelépett, hogy megtárgyalja a helyzetet Danielékkel, egyszerre ordítás hangzott fel az ajtó felől. Szkára volt az, és torkaszakadtából üvöltött.

O'Neil egy szempillantás alatt hasra vetette magát. A lövedék így a feje fölött suhant el. Szkára még éppen idejében fedezte fel a szekér közelében megbúvó Hóruszt.

Daniel és Sa'uri az egyik, O'Neil a másik irányba mozdult. A lövedékek, amelyek az ezredest eltévesztették, helyette a bejárati ajtó kőlapjába csapódtak, épp Szkára feje fölött. Egy másodperccel később az ajtó hangosan döngve lecsapódott.

A düh, amit saját fia értelmetlen halálakor nem tudott kitombolni, most megkétszereződött erővel öntötte el O'Neilt. Az őrülettel határos vakmerőséggel támadásba lendült, hogy mindkét gyerek haláláért a Hóruszon álljon bosszút.

A sólyomfejű harcos csak figyelte közeledő ellenfelét, és higgadtan várta, hogy az lőtávolságba érjen. Mikor O'Neil húszlábnyira volt tőle, meghúzta a ravaszt.

Talán intuíció volt, talán puszta szerencse. O'Neil megérezte, mikor fog lőni a Hórusz, és tigrisugrással előrevetette magát. A tűzgolyó nem találta el célját, viszont megmutatta a harcos búvóhelyét. Az ezredes a bukfencet befejezve azonnal lőtt, és a szeme között találta el az őrt. A sólyomsisak hátrahanyatlott, magával rántva a megtermett testet az árnyak közé.

– Menjünk, ezredes.

Daniel kirohant a fényre. Sa'uri, kezében a pisztollyal, amit Feretti rúgott be az ajtó alatt, egy lépéssel mögötte futott.

Kettejük látványa azonnal magához térítette O'Neilt. Az nem tartozott a feladatához, hogy megbosszulja Szkára halálát. Igyekezett megfékezni érzéseit, és elindult a Csillagkapu felé, de néhány lépés után megállt. Visszafordult, és a sötétben megkereste az elesett Hóruszt. Letérdelt az eszméletlen test mellé, előhúzta pisztolyát, és közvetlen közelről öt golyót lőtt a harcos meztelen gyomrába.

– Rendben – mondta, miközben visszasétált a fénybe. – Mehetünk.

Kawalsky ezalatt odakint kiérdemelte "a világ legdühödtebb és legizzadtabb gyermekgyógyásza" címet. A megmentett Szkárát fél bokájánál fogva tartotta a levegőben, és addig emelte egyre feljebb, mígnem arca majdnem hozzáért a tótágast álló gyerek arcához.

– Ilyet-soha-többé-ne-csinálj! – Minden szava úgy dörrent, mint egy ágyúlövés.

A bot-puskából érkező tűzgolyó forgáccsá változtatta Kawalsky tartórúdját, és az ő ereje nélkül az ajtó sebesen csukódni kezdett. A főhadnagy, habozás nélkül lehajolt, és az utolsó pillanatban kirántotta Szkárát a kőlap alól.

Szkára, még mindig a levegőben lógva, az ég felé mutatott.

– Udadzsít!

A két vadászgép úgy suhant ki a piramis-űrhajó oldalából, mint egy pár éhes keselyű. Azután szűk kanyarral visszafordultak, és támadást indítottak a kiszolgáltatott pozícióban lévő kis csapat ellen.

– Szóródjatok szét!

Kawalsky agyába belehasított a felismerés, hogy elkerülhetetlenül lesznek áldozatok. Miközben a gyerekek fedezéket kerestek, ő nekivetette a hátát az ajtónak, és vadul integetni kezdett, hogy magára vonja a pilóták figyelmét. Abban bízott, hogy a repülők fegyverei rést ütnek a kőlapon, amely elzárja a piramisba vezető utat. A némán suhanó vadászgépek tűzlabdák sorozatát szórták a bejárat előtti széles teraszra. A becsapódások elég közel voltak ahhoz, hogy kőszilánkokkal permetezzék be Kawalskyt, de ahhoz túl távol, hogy kárt tegyenek az ajtóban. A pilóták jól tudták, mit vár tőlük az ellenfél.

Mikor a két vadászgép elkanyarodott, és hurokban repülve felkészült a következő támadásra, Kawalsky előrelendült, és rohanni kezdett az obeliszkek felé.

– Még kettő! Fedezékbe! – kiáltott Feretti az árokból, amelyet a rámpa mellett talált.

Kawalsky futás közben felpillantott a válla felett. Valóban, egy harmadik és egy negyedik repülő bukkant elő a piramis háta mögül. Pilótáik egyszerre tüzeltek. Miközben a két lövedék hosszú füstcsíkot húzva közeledett az égből, Kawalsky elrugaszkodott, és mint egy hatalmas madár, teljes lendületével levetette magát a dűnék közé.

Visszajövök

Ha úgy tartotta kedve, Re szívesen múlatta az időt játékkal. Mesteri játékos volt, és szinte mindig nyert. Kitűnő mentális képességei mellett volt még fontos tulajdonsága, ami győzelemre segítette: a mindent és mindenkit elsöprő uralkodási vágy. Re nagyon rossz vesztes volt.

Mialatt odalent a piramis ostroma zajlott, az örökifjú király egyszerre két játékkal szórakoztatta magát – abban a biztos tudatban, hogy mindkettőt megnyeri. Gyermek-szolgáit maga köré gyűjtve magánlakosztályában ült, és egy táblás játék figurái fölé hajolt, közben pedig irányította a renegát földlakók elpusztításának hadműveletét.

Úgy tűnt, a Szenet-játszma minden figyelmét leköti. Az ősrégi játék, melyet a fáraók sakkjának is neveznek, és még ma is játszanak a Nílus mentén, nagyfokú összpontosítást igényel. Re ellenfele egy tizenhárom éves fiúcska volt, akit társaihoz hasonlóan a király személyesen választott ki, feltűnő szépségére való tekintettel. Ezt a gyermeket azonban Re nem csupán makulátlan bőréért és kecses vonalú testéért csodálta, hanem intelligenciájáért is. Hőn remélte, hogy benne végre megtalálja azt a társat és barátot, akit évezredekig hiába keresett.

Hogy túlerejét némileg mérsékelje, és így érdekesebbé tegye a játszmát, Re úgy döntött, hogy csak minden második lépésnél pillant rá a piramis, illetve obeliszk alakú figurákra. Ezáltal kedvenc pszichológiai feladatát is gyakorolhatta, ugyanis előre ki kellett találnia ellenfele következő lépését, hogy saját húzását kiszámíthassa.

Még ennél is jobban szórakoztatta az az előny, amelyhez a földlakókat juttatta körmönfont módon. Kiválasztott egy félénk, dadogós kislányt, és megparancsolta neki, hogy üljön ki az ablakpárkányra. A gyereknek folyamatosan be kellett számolni a piramis lábánál zajló eseményekről. Re megfenyegette, hogy ha kihagy valami fontos mozzanatot, kilöki az ablakon. A rettegéstől sápadozó kislány nyelve most még a szokásosnál is nehezebben forgott. Egyszerre harcolt a szavak és a pánik ellen, s ennek persze összefüggéstelen, szaggatott motyogás lett a vége.

Re számára ez a mesterséges információhiány érdekes logikai feladattá nemesítette az egyébként nyomasztóan unalmas rendőri akciót. Nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen megöleti a betolakodókat, hanem meg akarta komponálni kivégzésüket, mint egy sokszólamú zeneművet – ráadásul félkézzel és bekötött szemmel.

Mikor a földlakók a bejárati csarnokban kezdeményezett lövöldözéssel jelezték megérkezésüket, Rének nem volt szüksége a kislány dadogós jelentésére. Olyan tisztán hallatszott a sivatag csöndjében visszhangzó fegyverropogás, mintha a gyerekek egyike tapsolni kezdett volna. Re azonnal megparancsolta Anubisznak, hogy zárja be a piramis bejáratát.

Ezután magához rendelte megmaradt biztonsági embereit, az utolsó négy Hórusz-harcost, és mindannyiukat a repülőkhöz küldte. A pilóták azt a feladatot kapták, hogy a négy gép teljes rendelkezésre álló tűzerejével pusztítsák el az obeliszkek tövében összegyűlt szánalmas csőcseléket. Ehhez két udadzsít is bőven elég lett volna, de Re jobb szeretett teljes erővel lecsapni. A katonák szó nélkül sarkon fordultak, elsiettek a hangárok felé, és menet közben aktiválva sisakjukat, rémisztő sólyomcsapattá változtak.

Re önelégült mosollyal előredőlt, és obeliszkjével kiütötte a fiúcska piramisát. Ezzel a lépéssel egy csapásra nyerő helyzetbe került. Keserű csalódással kellett azonban megállapítania, hogy sem ellenfele, sem a többi gyerek nem látta zseniális húzását. A kislány beszámolója időközben mindegyiküket az ablakhoz csalogatta, s most szájtátva figyelték az odalent zajló eseményeket.

– Hát így szolgáltok ti engem!? – üvöltötte Re hisztérikusan, és lesöpörte a figurákat a tábláról. Azzal felpattant, mintha meg akarná ütni a legközelebbi gyereket, de e helyett Anubiszhoz fordult.

– Küldd át a bombát a Kapun. Most azonnal!

– Úgy lesz, uram – bólintott a sakálfejű, és indult.

Az ajtóban visszafordult, és hozzátette:

– Vagy nem látsz többet élve.

O'Neil vezette őket a Csillagkapu felé, kezében az utolsó fáklyával. Mikor elérték a korongokat rejtő termet, gyanakodva megtorpant. A helyiség két hosszabbik fala mentén a falra szerelt tartókban fáklyák sora lángolt. A Csillagkapu mellett most egy asztal állt, rajta a tál a szétszedett bomba gondosan elrendezett alkatrészeivel.

Daniel azonnal berohant volna a terembe, hisz alig várta, hogy beindíthassa a Kaput. O'Neil azonban kinyújtott kezével megálljt parancsolt neki. A sok akadály után, amit le kellett küzdeniük, hogy idáig eljussanak, az ezredes nem akarta elhinni, hogy Re éppen a célt hagyja őrizetlenül.

A szikrázó fáklyát háta mögé rejtve előrelopakodott a bejáratig. Azután nagy ívben a terem túlsó végébe hajította a világítóeszközt, és harcra készen előreszökkent.

A terem üres volt.

– Oké, Jackson, nyomás.

Danielnek nem kelleti kétszer mondani. Semmit sem kívánt jobban, csak hogy végre eltűnhessenek onnan. Elengedte Sa'uri kezét, lerakta fegyverét a hatalmas kvarcgyűrű mellé, és munkához látott.

Sa'uri már sokat hallott a Csillagkapuról, de most először látta a saját szemével. Ugyanúgy meglepődött a gyűrű komor szépsége láttán, mint a Földön mindenki, aki látta a Kapu ikertestvérét. A többieknél is inkább betolakodónak érezte magát, hívatlan vendégnek, aki jelenlétével megszentségteleníti a fenséges helyet. Folyamatosan igyekezett emlékeztetni magát mindarra, amit a katakombában Réről és a piramisról megtudott, mégsem sikerült maradéktalanul leküzdenie bűntudatát. Zavarodottságát pedig csak növelte a tudat, hogy ha a gyűrű életre kel, mindössze két választása marad: vagy átzuhan az idegen világba, mint egy rakás kődarab, vagy szembenéz azzal, amit Re katonái tartogatnak számára.

Daniel előhúzta zsebéből a jegyzetfüzetet, amibe bemásolta a kartuson látott szimbólumokat. Kitépte a megfelelő oldalt, majd rátenyerelt a Kapu mobilis belső gyűrűjére, amely szinte ellenállás nélkül elmozdult. Daniel a helyére forgatta az első ábrát. Éles kattanás hangzott fel, és egy másodperccel később kinyílt a legfölső kvarckő kapocs-foglalata. Daniel nekilátott, hogy a második csillagkép-ábrát is beforgassa, de ekkor Sa'uri megrángatta a ruhája ujját.

– Nemi?

– Koner onto.

Daniel nem értette. A lány O'Neilre mutatott, aki az asztal mellett állt, és a bombát szerelte. Daniel nem hitt a szemének. Pár perc, és kiszabadulnak a kutyaszorítóból, az ezredes meg fel akarja robbantani a fél bolygót.

– Hé, mit művel? Arról volt szó, hogy a földi kaput kell lerombolni.

O'Neil felpillantott, de nem hagyta abba a munkát. Tudta, hogy az idővel fut versenyt. Gyorsan megtörölte izzadt homlokát, és folytatta a bomba összeszerelését,

– Pontosan ezt várom magától, Jackson. Hogy visszatérjen a silóba, és elpusztítsa a Kaput.

– De hát én azt hittem, hogy együtt megyünk vissza, és…

– Változott a terv. – O'Neil hangja egyértelművé tette, hogy nem kíván vitát nyitni. – Én maradok.

– Hogyhogy marad? Minek? Mi ez az őrültség?

– Gondoskodnom kell róla, hogy a bomba felrobbanjon. Ez a feladatom.

O'Neil bedugta a narancssárga kulcsot a két henger közti résbe, majd további utasításokat táplált be a szerkezet miniatűr billentyűzetének segítségével. Mikor megnyomta a "bevitel" gombot, a kijelzőn villogó piros számok jelentek meg: 12:00, 12:00, 12:00.

– Mi lesz Kawalskyval és Ferettivel? Mi lesz vele? – kérdezte kétségbeesetten Daniel, és Sa'urira mutatott.

– Ha akarja, vigye magával, de kapkodja magát.

O'Neil még egyszer megnyomta a "bevitel" billentyűt, mire megkezdődött a visszaszámlálás: 11:59, 11:58, 11:57. Daniel döbbenten állt. Nem tudta felfogni, miért műveli ezt O'Neil.

– Fogy az idő, Jackson.

Daniel Sa'urira nézett, majd újra O'Neilre. Már épp mondani akart valamit, amikor a szomszéd terem felől felhangzó éles kattanás mindannyiukat megdermesztette. A következő pillanatban süvítő fehér energiagolyó suhant keresztül a termen. A lövedék Sa'uri mellkasába fúródott.

Daniel felkapta fegyverét, megperdült, és vak dühvel tüzelni kezdett. A három egymást követő lövedék jóformán kettészelte a Hórusz törzsét.

Daniel odarohant a földön fekvő lányhoz, és a karjába vette a mozdulatlan testet. Sa'uri eszméletét veszítette, és sebe erősen vérzett. Daniel a lány homlokához szorította ajkát, és könyörgött, hogy tartson ki, legyen erős, maradjon életben, amíg átjutnak a Csillagkapun, és orvost kerítenek.

O'Neil odalépett, hogy megnézze, gyógyítható e Sa'uri sebe. Kereste a pulzust, de nem találta. A lány már halott volt.

– Lekaszálnak minket, mint a füvet. Nekünk már annyi. Itt találtak minket letolt gatyával. Kinyírnak, ahogy kell, az tuti.

– Fogja be, katona! – dörrent rá Kawalsky a reszkető Ferettire.

A rámpa széle és a homoktenger közti árokban ültek. A rés túl szűk volt ahhoz, hogy fedezéket nyújtson a vadászgépek ellen. Kawalsky kidugta a fejét, és körülnézett. Igazat kellett adnia Ferettinek.

A légitámadás teljesen felkészületlenül érte őket. A szedett-vedett csapat szétzilálódott, tagjai elszórtan kushadtak a rámpa két oldala mentén. Se rádiójuk nem volt, se közös nyelvük, de ami a legrosszabb, még elképzelésük sem, hogy mitévők legyenek.

A vadászgépek újabb és újabb sorozatokkal bombázták a rámpa környékét. Az egymást követő támadások során azonban egyre gyérebben tüzeltek; úgy tűnt, egyelőre csak sakkban akarják tartani a betolakodókat, nem törekednek az elpusztításukra.

Vagy mégis. Az egyik vadászgép hirtelen feltűnt a semmiből, és rájuk lőtt. A tűzgolyó tőlük alig húszlábnyira csapódott a rámpába, úgy tépve fel a követ, mintha habszivacs volna.

– Ezek hülyét csinálnak belőlünk.

– Semmi gond, van egy tervem – motyogta Kawalsky.

– Terve!? – csattant fel Feretti. – Látható célpontot nyújtunk nekik, szétszóródtunk, alig van lőszerünk, és erősítésre nemigen számíthatunk. Nem tudom, miben töri a fejét, de akármi is az, én kétszer is meggondolnám, mielőtt tervnek nevezem.

Kawalsky eleresztette a füle mellett a tirádát. Kidugta a fejét a rámpa fölé, és az obeliszkek között álló szekerek felé pillantott.

– Jól van, mutatok egy tervet. Tessék!

Azzal kiugrott az árokból, és a tűzeső közepette rohanni kezdett a homokban.

– Jackson, a Kapu…

O'Neil rátette kezét Daniel vállára, és szelíden megrázta a fiatalembert.

– Nincs időnk. Vissza kell térnie a silóba. Jackson?

Szavai süket fülekre találtak. Az ezredes felállt, hátralépett, és egy hosszú pillanatig nézte Danielt. A fiatalember szorosan magához ölelte Sa'uri élettelen testét. O'Neil tudta, mit jelent így gyászolni, kitartani túl azon a ponton, amikor már mindennek vége. Ő maga több mint két évig tartott ki. De Danielnek nem engedhette meg ugyanezt a luxust. Lassan, egyenként lefejtette a fiatalember ujjait a lány testéről, és talpra állította Danielt. Azután megismételte a megnyugtatónak szánt, üres szólamot, amit annyiszor hallott.

– Vége, Jackson. Meghalt a lány. Tiszta fejre van szüksége, ki kell nyitnia a Kaput.

De Danielnek már tiszta volt a feje. Sa'uri elvesztése mindent kitörölt belőle. Szédelegve állt a Csillagkapu előtt, képtelen volt felidézni, kicsoda ő, és mit keres itt.

– Úgy látom, vendégünk érkezik.

A korongos terem padlójából penge-vékony kék fénysugár lövellt fel a mennyezet felé. Daniel megfordult, belebámult a fénybe, és fejében feltűnt egy kép: a szarkofág. Ha őt felélesztette, Sa'urit is visszahozhatja neki.

O'Neil elindult az asztal felé, hogy magához vegye fegyverét. Megállnia azonban nem sikerült, és ezt Daniel hatalmas lökésének köszönhette. Az ezredes ráesett az asztalra, végigcsúszott rajta, majd a bombával és az asztalon heverő minden más tárggyal együtt a földre zuhant.

Mire felállt, és beért a korongos terembe, Daniel már a csillogó kék függöny mögött állt, karjában Sa'urival. A lány lába veszélyes közel volt a fényhez. Azon a ponton, ahol a kör bezárult, a csuha egy darabja kilógott a korong szélén kívülre. A sugár tisztán, finoman elmetszette a szövetet, és a rongydarab O'Neil szeme láttára, a padlóra hullott.

– Mit művel, Jackson? A bomba!

Daniel alakja már halványodni kezdett. O'Neil látta, hogy a fiatalember válaszol valamit, de a fényfüggönyön egyetlen hang sem hatolt át. Szája mozgásából az ezredes a következő szót vélte leolvasni Daniel ajkáról: "Visszajövök".

Azután a fiatalember eltűnt a felcsapó fényárban.

O'Neil megfordult, és a bombára nézett: 11:08

Bumm. Az állára mért jókora ütéstől O'Neil hanyatt esett. Mikor felpillantott, libabőrös lett a háta. Elérkezett a pillanat, amit előre sejtett. Ott állt fölötte a félelmetes csontváz, amelyet, annyit bámult a silóban: a páncélos, sakálfejű harcos, Re bajnoka, Anubisz. Így vagy úgy, de mindenképp el kell jutnia a bombához, hogy leállítsa a visszaszámlálást, és Jackson időt nyerjen. Különben Anubisz megy oda, és a Kapun át elküldi a Földre.

Kawalsky inaszakadtáig erőlködött, de egyedül nem tudta felborítani a szekeret. Hamarosan két fiú érkezett mellé, hogy segítsen neki. Kawalsky leguggolt a szekér mellé, és gyorsan elmagyarázta a haditervet.

– Először ezt a szekeret borítjuk fel, azután azt a másikat ott. Azt idehúzzuk, és a kettőből építünk magunknak egy kis erődöt, oké?

– O-khé – bólogatott lelkesen a két fiú. Kawalsky rájuk pillantott.

– Egy szót sem értettetek belőle, igaz?

A fiúk tényleg nem fogták fel a terv minden részletét, de a lényeget megértették: valamit csinálok, és ti segítetek nekem.

Mikor épp egyetlen gépmadár sem járt a közelükben, Kawalsky felpattant, két oldalára állította a fiúkat, és közös erővel oldalára döntötték a szekeret, megszabadítva azt kvarcrakományától. Ezután kicsit odébbhúzták, majd a feje tetejére állították a járművet, és rohantak a következőhöz.

Szkára és Feretti is befutottak. Öten már könnyedén kiöntötték a második szekérből a kvarcot. Azt is átfordították, majd gyorsan alábújtak, hogy elkerüljék a vadászgépek újabb tűzgolyó-záporát.

Kawalsky négykézlábra állt, és kipuhatolta, milyen nehéz a szekér, majd mint valami Atlasz, lassan felállt, vállán tartva a jármű egyik végét. A többiek követték példáját, így a szekér felemelkedett a földről, és a csapat elindult az obeliszkek között, mint egy hatalmas szaharai százlábú.

Mikor a rögtönzött főhadiszállás elkészült, Szkára odakiáltott a többi fiúnak, hogy jöhetnek. Kawalsky és Feretti fedezete alatt a gyerekek többsége eljutott a szekértáborba.

– Nabeh! Anda ni, anda ni! – kiáltotta Szkára.

Nabeh még mindig a rámpa tetején állt, tőlük mintegy százyardnyira. Szkára kitartó biztatására most végre összeszedte a bátorságát, és mikor épp egy repülő sem tartott feléjük, minden erejét beleadva rohanni kezdett lefelé a rámpa közepén. Félúton járt, amikor az egyik pilóta megpillantotta, és lecsapott.

– Khem ím, khem ím! – ordította Szkára.

Ugorj le, ugorj le. De Nabeh képtelen volt megtorpanni vagy irányt változtatni, rögeszmésen rohant tovább előre. Szkára kiugrott a fedezékből, és futni kezdett a fiú felé, kiáltozva és mutogatva, hogy ugorjon le a rámpáról.

De még mielőtt bármit elérhetett volna, a parányi repülőgép gyors egymásutánban kétszer tüzelt. Nabeh előtt felrobbant a rámpa, mint egy port és követ okádó vulkán. Szkára arcát először a forró légtömeg érte el, s csak azután lepte el a kődarabok zápora.

A szél a szekerek felé sodorta a felvert porfelhőt. Mikor végre kitisztult a kép, Nabeh nem volt sehol. A sorsára utaló egyetlen jel az elárvult zöld rohamsisak volt, mely gurulva közeledett lefelé, mint egy elhagyott pótkerék.

Szkára kétségbeesve barátja után kiáltott, azután egyszerre érezte, hogy hátrálni kezd. Kawalsky izmos karja a derekánál fogva átölelte a fiút, és vonszolni kezdte vissza a barikád felé.

A főhadnagy begyömöszölte Szkárát a szekér alá, és egészen addig nem engedte el, amíg a fiú abba nem hagyta a rúgkapálást. Közben megvitatta Ferettivel a lehetőségeiket. Igen gyorsan megegyeztek abban, hogy nincs mit megvitatniuk.

– Annyit azért megtehetünk, hogy minden tűzerőnket egy célra összpontosítjuk – mondta Kawalsky, és felkapta a gránátvetőt, amelyet még a fiúk ástak ki a tábor helyén. – Ezzel a kicsikével le tudjuk szedni azokat a játékrepülőket.

Feretti a hátára fordult, és három gránátot húzott elő a csuhája alól.

– Normális körülmények között elmagyaráznám, hogy miért nem lehet ezt tervnek nevezni. Egy sor érvet tudnék felhozni amellett, hogy ez csupán nyomorúságos tervpótlék. De azt elismerem, hogy pillanatnyilag úgy hangzik, mint egy terv. Úgyhogy legjobb lesz, ha kivitelezzük.

A fiúk gyorsan felfogták, miről van szó, és már közeledett is az egyik vadászgép. Egysorozatnyi jól célzott lövést adott le a barikádra.

– Most! – kiáltotta Kawalsky.

A kilenc géppisztolyos fiú, Kawalsky és a gránátvetőt kezelő Feretti kiugrottak a fedezékből, céloztak, lőni kezdték az eget.

A gránát a vadászgép farkát találta el. Komoly sérülést ugyan nem okozott, de kibillentette egyensúlyából a repülőt. Egy pillanatig úgy tűnt, az imbolygó gép a szekértáborra zuhan, de a pilótának még épp idejében sikerült stabilizálnia a repülőt, amely így elsuhant a csapat feje felett. Egy pillanattal később szárnyával beleütközött az egyik obeliszkbe, majd pörögni kezdett, és elszállt a dűnék felé, ahol hamarosan óriás tűzgolyóvá változott.

Daniel megérkezett a palotába, és egy másodpercig farkasszemet nézett Khnum feketén csillogó szobrával. Azután elszántan megfordult, hogy felvegye a harcot bárkivel, aki az útjába áll. Erre azonban nem volt szükség. A terem teljesen üres volt.

A fiatalember felkapta Sa'uri testét, és beszaladt vele a trónterembe. Az oszlopokba faragott hatalmas alakok mintha követték volna tekintetükkel, miközben bakancsa öblös visszhangot verve csattogott a márványpadlón. Sietve befordult a rövid folyosóra, amely az életet adó koporsót rejtő szobába vezetett.

A szarkofág nyitva volt.

Daniel ráfektette Sa'urit a szerkezet közepén elhelyezkedő kőágyra, majd távolabb húzódott. A gépezet azonnal működésbe lépett. Miközben Sa'urit lassan elnyelte a gyógyító sír, a szarkofág vastag falai felemelkedtek, és összezárultak. Mikor a lány eltűnt, Daniel hirtelen magához tért, és rádöbbent, micsoda esztelenség az egész. Fogalma sincs róla, meddig tart a folyamat, még csak azt sem tudja, nem kell-e külön bekapcsolni a szerkezetet. Most aztán végleg Re fogságába került. Mikor az alsó korong felé vitte Sa'urit, halvány reményt dédelgetett magában, hogy esetleg, megtudja győzni Rét, ki tud kényszeríteni valamiféle elfogadható alkut. De most, hogy több ideje volt gondolkodni, rájött, mennyire nevetséges ennek még a gondolata is.

Elbújt a szarkofág mögé, és megpróbált nem gondolni cselekedetének következményeire. Lehorgasztotta a fejét, és látta, hogy még mindig a kezében szorongatja a noteszből kitépett lapot. Fejét dühösen a szarkofág falához verte. Elszalasztottá az utolsó alkalmat, hogy visszatérjen a silóba, és rácsapja a fedelet erre a Pandora-szelencére, mielőtt az eláraszthatná démonaival a Földet.

Megfordult, hogy szemügyre vegye a szarkofág oldalát, hátha azon talál valamiféle használati utasítást. A pazar domborművek Ozirisz történetét ábrázolták. Az isten testét ellenségei darabokra szaggatták, és szétszórták szerte a Nílus mentén. Felesége, Ízisz bejárta az országot, és egyenként összegyűjtötte a darabokat. Összerakta a testet, majd gyolcsba és papiruszba csavarta. Az utolsó kép az újjászületett Oziriszt ábrázolta.

Daniel felemelte a fejét, és megpillantotta az aranyos bőrű Rét. Az isten higgadtan állt a koporsó lábánál. Daniel gyorsan visszamászott a szarkofág másik végébe, majd felpattant, és sietve elindult az ajtó felé. Re meg sem próbált az útjába állni. Az átjáróhoz érve a fiatalember megpillantotta a Re lakosztálya felől közeledő gyerekeket. Első gondolata az volt, hogy futásnak ered, de azután eszébe jutott a bomba. Nem volt hová mennie.

Re beállt Daniel és a Sa'urit rejtő koporsó közé.

– Miért? – rázta a fejét értetlenül. – Miért jöttél most épp ide?

Daniel nem mozdult, nem is válaszolt.

– Ezért? – Re a szarkofágra pillantott, majd ismét Daniel felé fordult. – Bele tettél valamit?

Daniel előrelendült, hogy feldöntse a királyt, de kudarcot vallott. Re kitárta felé a tenyerét, és megmutatta a halálos ékszert, amivel oly szívesen kísérletezgetett. Daniel még ellenfele közelében sem volt, amikor az apró kő ereje feltartóztatta, és brutálisan visszalökte. Miközben a földön feküdt, azt a szúró bizsergést érezte testében, amit a Csillagkapuban ismert meg.

Re elmosolyodott, és a szarkofág felé indult. Végighúzta a kezét a szerkezet tetején, s közben élvezettel figyelte Daniel egyre fokozódó rémületét. A koporsó lassan kinyílt, és kibocsátotta öléből a békésen alvó Sa'urit. A szemöldöke fölötti seb, amelyet a lány a Hóruszok támadásakor szerzett, szinte teljesen begyógyult.

– Hana'i hana'e – suttogta Re.

A Daniel számára ismeretlen kifejezés körülbelül annyit jelentett: "mily romantikus!" Re benyúlt a szarkofágba, és arany ujjaival szelíden megsimogatta a lány arcát.

– Nagyon, nagyon okos – szólt elismerően, majd hozzátette: – Most legalább együtt haltok meg.

O'Neil kikapcsolta tudatát, és szabad utat engedett ösztöneinek. Mielőtt még ellenfele reagálhatott volna, az ezredes beledöfte a bot-puskát Anubisz sisakjának torokrészébe, hátratántorítva a sakálfejűt, aki megbotlott, és nekiesett a keskeny folyosó falának. O'Neil megpróbálta visszarántani a fegyvert, de Anubisz azt túl erősen fogta. A következő pillanatban a sakál páncélkesztyűje már csattant is O'Neil fején, és az ezredes egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant.

Teste még földet sem ért, mikor már felkészült rá, hogy oldalra guruljon, és kitérjen a lövedék elől, aminek érkezését biztosra vette. Nem is tévedett. A tűzgolyó ott csapódott a padlóba, ahol egy pillanattal korábban feküdt.

A folyosó elég szűk volt ahhoz, hogy O'Neil tenyerét a falnak támasztva lábával fejbe rúghassa Anubiszt. A sakál néhány lépésnyire behátrált a Csillagkapu termébe, de nem esett el. Hamarosan visszanyerte egyensúlyát, felemelte fegyverét, és újabb lövésre készült.

Mikor látta, mi következik, O'Neil átugrott a Nagy Galériába vezető ajtónyíláson. A lövedék az ajtó oldalát érte, ott mandinert kapott, és eltűnt a sötétben. O'Neil ekkor bölcsen kiválasztotta az egyeden értelmes megoldást: elfutott.

Előtte a Nagy Galériában vaksötét volt, és az ezredes remélte, hogy ezzel lépéselőnyre tehet szert Anubisszal szemben. Belerohant az éjszakába, de mivel nem látta a földet, hamarosan elvesztette az egyensúlyát. Akkor megállt, és hátranézett. A megtermett harcos nyugodt léptekkel besétált a Csillagkapu termébe, minden bizonnyal Daniel és a többiek után kutatva.

Nem telt bele sok idő, és Anubisz már sietett is O'Neil után, de nem annyira, amennyire az ezredes szerette volna. O'Neil ötvenlábnyira hatolt előre a sötétben, és ott lekuporodott. A sakálfejű néhány lépést tett a sötétben, majd a torkához nyúlt, és kikapcsolta sisakját, közvetlenül azelőtt, hogy eltűnt O'Neil szeme elől.

Az egymást súroló páncéllemezek halk zaja egyre közeledett, majd egyszerre elhalt. O'Neil igyekezett némán lélegezni, és minden idegszálával figyelt. Egyszerre folyamatos súrlódás hangja érkezett, sokkal közelebbről, mint ahol az előző zaj elhalt. Mire az ezredes rájött, miről van szó, már túl késő volt. A bot-puska úgy pásztázta a folyosót, mint a vak ember botja, és egyszerre keményen beleütközött O'Neil lábába.

Az ezredes nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, és néhány lépést hátrált. Ekkor Anubisz fegyverének tompa vége váratlanul belebokszolt a szájába. O'Neil folytatta a visszavonulást, s közben vadul csapkodott a kezével maga körül, hogy kivédje a következő láthatatlan ütést. Hirtelen süvítő hang hallatszott. Az ezredes ösztönösen félrerántotta a fejét, és a bot-puska elrepült az arca mellett. Anubisz a dobás nyomán előrelendült, de O'Neil ekkor közbelépett, és könyökével hatalmas ütést mért ellenfele orrára.

A fegyver hangos csattanással a padlóra zuhant. O'Neil a sötétben kutatva épp akkor talált rá, mikor Anubisz már kinyúlt, hogy magához vegye. Az ezredes megpróbálta kicsavarni a puskát a sakál kezéből, de izomerőben nem vehette fel a versenyt Anubisszal.

Mindketten tudták, hogy aki megszerzi a fegyvert, azonnal megöli vele a másikat, így hát kézzel, lábbal és fejjel vívott gladiátorharcba kezdtek a birtoklásáért. O'Neil minden trükköt kipróbált, amit valaha tanult, de így is csak a döntetlenig jutott el.

Végül úgy döntött, hogy a játék egyrészt túl veszélyes, másrészt kezd túl hosszúra nyúlni. Kivárta a megfelelő pillanatot, és hirtelen elengedte a fegyvert. Ahogy rohanni kezdett a Csillagkapu felé, hallotta amint Anubisz a tomporán landol.

5:20. 5:19. 5:18.

Az egyik vadászgép kibukkant a piramis mögül, és támadó zuhanásban közeledett. Kawalsky megparancsolta, hogy mindenki figyelje a gépet, és lassan elkezdett öttől visszafelé számolni.

Az alacsonyan a dűnék felett szálló másik repülőt senki nem vette észre. Mikor a főhadnagy jelt adott, a csapat tüzet nyitott. A fiúk Kawalsky határozott utasítása ellenére jó pár, lépésnyire eltávolodtak a fedezéktől. Az első repülő hirtelen elfordult, lehetővé téve a váratlan támadást a másik számára.

A fehér tűzeső nyomán öt fiú ott helyben meghalt. A hatodikat saját társa lőtte le, aki vadul tüzelve megfordult a tengelye körül. Mikor a fiú látta, mit tett, térdre rogyott a tűzgolyók zápora közepette. Feretti kinyúlt a szekér alól, és behúzta magához a hisztérikusan zokogó gyereket.

Pár perccel később a vadászgépek újra megpróbálkoztak a trükkel. Ezúttal nem egy, hanem két gép terelte el a figyelmet. A másodiknak ismét a dűnék fölött kellett érkeznie, hogy aztán felgyorsítva elszálljon a szekerek felett, és egy jobb kanyarral kikerülje a piramist

Ez nem volt jó ötlet. A szekerek alatt olyan kaotikus volt a helyzet, hogy Kawalsky képtelen volt kommunikálni kis katonáival. Azok beleugrottak ugyanabba a csapdába, amibe egy perccel korábban már beleestek.

Feretti azonban átlátta a helyzetet. Megvárta, amíg az első gép elkanyarodik, és csak akkor ugrott ki a szekér alól a gránátvetővel.

A második gép pilótája az éles kanyarra koncentrált, és egyetlen lövést sem eresztett meg. Mikor felgyorsítva elhúzott a szekerek felett, Feretti kilőtte rá az utolsó gránátot. A lövedék a repülő hasát találta el.

– Fedezékbe! Gyorsan!

Kawalskynak sikerült mindenkit beterelnie a védett helyre, mielőtt még a harmadik gép lőni kezdett volna.

A sérült vadászgép elmulasztotta bevenni a kanyart, és egyenesen a piramis felé repült tovább. Az utolsó pillanatban a pilóta felkapta a gép orrát, s így megmenekült a kőfallal való összeütközéstől. A piramisra rátelepedett űrhajó kiugró szélét azonban már nem sikerült elkerülnie. A repülőből csupán egy vörös tűzgomolyag és temérdek kék villanás maradt.

A fiúk a vadászgép pusztulása láttán kitódultak a szekér alól, és ujjongva pufogtattak az égő roncs felé, amíg az utolsó töltényük is el nem fogyott.

O'Neil egyenesen a felborult asztalhoz rohant, és a földön heverő tárgyak között kutatni kezdett az azonosító kártya után. Közben rápillantott a bombára: 3:39, 3:38.

Az ajtónyílás felől felhangzott a bot-puska jellegzetes fémes kattanása. O'Neilnek ezúttal nem volt hová bújnia a tűzgolyó elől. Abban a pillanatban, amikor a lövés eldörrent, az ezredes felkapta a tálcát, amin a szétszedett bomba hevert, és pajzsként maga elé tartotta. A tálca tükörsima felülete visszaverte az energialabdát. O'Neil felpattant, és a támadó felé hajította a tálcát. Anubisz könnyedén visszahúzódott az ajtó mögé, de mikor kihajolt, hogy másodszor is lőjön, O'Neillel és annak két bakancsával találta szemben magát.

A mellét ért rúgás leverte lábáról a sakálfejűt. Arccal zuhant a földre, és azonnal megpróbált felállni, de ekkor két térd landolt a hátán.

O'Neil leszorította ellenfelét a földre, és Anubisz sisakja után nyúlt. Megpróbálta egy erőteljes csavarással eltörni a sakál nyakcsigolyáját, de a sisak egy pont után nem engedett.

Az ezredes megpillantotta a közelben heverő bot-puskát, és azonnal döntött. Anélkül, hogy leszállt volna Anubisz hátáról, belerúgott a fegyverbe. A puska eltűnt a Nagy Galéria sötétjében. A bomba most fontosabb volt, mint a sakál.

O'Neil amilyen gyorsan támadott, olyan gyorsan el is tűnt. A sakál feltápászkodott, és megfordult, hogy folytassa a harcot. De ellenfele már újra a Csillagkapu termében volt.

Mielőtt követte volna O'Neilt, Anubisz elfordította a skarabeusz alakú foglalatot csuklópáncélján. A pántból négy borotvaéles, enyhén görbülő karom emelkedett ki. Sisakjához hasonlóan a pengék is stabilizáló gázmembránnal körülvett kvarcporból voltak. Anubisz megfordította csuklóján a páncélt, hogy a karmok a helyükre kerüljenek, azután elindult a Csillagkapu termében térdelő O'Neil felé.

A hatalmas robbanás hallatán mindketten felkapták a fejüket.

Re türelmesen biztatta Danielt, hogy menjen közelebb a szarkofághoz, ígérte, nem bántja Sa'urit, ha Daniel legalább egy kicsit közelebb megy. A játékot az anyahajó oldalába csapódó vadászgép robaja szakította félbe.

A helyiségben tartózkodók mind megrémültek, de senki nem annyira, mint Re maga. A király sikítva bemenekült szarkofágja mögé, lekuporodott, és behúzta a nyakát. Mikor aztán kissé megnyugodott, és előbújt, furcsán nézett Danielre. Arckifejezése olyan volt, mintha együttérzést várna, mintha a fellegvárát ért szörnyű támadásnak magától értetődően mindenki mást is meg kellene rendítenie.

A király, futásnak eredt. Daniel szintúgy, de épp az ellenkező irányba, a szarkofág felé. Re cseppet sem törődött vele. A sápadt bőrű nem jelentett veszélyt, ővele ráért később foglalkozni.

Daniel látta, hogy az aranybőrű figura felszalad a lépcsőn, és eltűnik a trón mögötti helyiségben. Kihasználta az alkalmat, és a szarkofághoz lépett. Sa'uri épp kezdett magához térni. A szerkezet felélesztette a lányt, de a gyógyulás még közel sem volt teljes. Daniel karjába vette Sa'urit, és a meg szeppenve álldogáló gyerekek között a trónterem felé rohant vele.

Lakosztálya hatalmas ablakából Re jól látta a repülőgép égő roncsát és az obeliszkek között ugrándozó apró figurákat. Az örömmámorban úszó pásztorfiúkra meredt, és rájött, hogy kénytelen lesz sokkal több időt tölteni ezen a jelentéktelen kis bolygón, mint szeretne. Az egész fertőzött lakosságot ki kell irtani, és új embereket kell hozni a helyükre. Kinézett a sivatag végtelen homoktengerébe, és egyszerre tudatosodott benne, miért gyűlöli annyira ezt a gyarmatot. Túlzottan emlékeztetett a szülőföldjére.

Kawalsky és csapata az utolsó pisztolygolyóig kifogyott a munícióból, és a pilóták ezt jól tudták. Lassú köröket írtak le a lázadók fölött, szinte kiprovokálva a légvédelmi tüzet, de az egyetlen ellenállás, amibe ütköztek, a pásztorfiúk dühös kiáltozása volt.

A két udadzsít kirepült a sivatag fölé, és tiszta leszállást hajtott végre a dűnék között. A gépek ajtaja kinyílt, és a Hóruszok kiszálltak. Magukhoz vették bot-puskáikat, majd elindultak az obeliszkek felé.

O'Neil hallotta a lépéseket és tudta, hogy Anubisz bejött utána a terembe, mégis folytatta a munkát. Már épp nekilátott, hogy beüsse a visszaszámlálást megszakító kódot, amikor árnyék vetült a bombára. Az ezredes felpillantott, és meglátta a sakál, csapásra emelt karmait.

A karmok mély sebet ütöttek, de nem O'Neilbe, hanem Sir A. E. Wallis Budge Aegypticusának 1931-es kiadásába. Anubisz meghökkenve meredt a könyvre. A pengék tövig elmerültek az unalmas fejezetekben. O'Neil azonban nem hagyott időt az olvasásra. Megfordulásra késztette Anubiszt, és hátracsavarta a karját, egészen a töréspontig feszítve a csontokat. Azután előredőlt, és belesuttogott a sakál fülébe.

– Rossz kis kutya.

A kar hátborzongató pattanással mondott búcsút a vállízületnek. Anubisz felordított fájdalmában, de máris érezte O'Neil bakancsát a hátán. Megfordult a tengelye körül, de ezzel csak azt érte el, hogy egy csontos ököl a tarkója helyett az arcába csapódott. O'Neil, mint egy nehézsúlyú bokszoló, pofonok záporával hajtotta Anubiszt kifelé a teremből. A sakál feje egyik válláról a másikra csapódott. Az ezredes egészen addig tartotta a tempót, amíg ellenfele be nem hátrált a korongos terembe.

Anubisz remegő lábbal próbálta lerázni kábulatát. O'Neil tarkójánál fogva lerántotta a sakál fejét, és térdével keményen arcba rúgta a már amúgy is szédelgő Anubiszt. Ezután elkaszálta a sakál lábát, aki így háttal a korongra zuhant.

O'Neil egy pillanattal később már Anubisz mellén térdelt.

Daniel a vállán átvetve cipelte Sa'urit a palotabéli korong felé. Mikor elért Khnum karjai közé, óvatosan letette a lányt, majd pánikszerűen kutatni kezdett valamiféle kapcsoló után, amivel aktiválni tudja a fényliftet. Végigtapogatta Khnum sötét szobrát, de semmit sem talált. Kétségbeesésében a gyerekekhez fordult, akik egészen idáig követték, és most kíváncsian pislogva figyelték, mire készül a különös látogató.

– Segítsetek – szólította meg őket Daniel a rémülettől tágra nyílt szemmel.

A gyerekek azonban úgy néztek rá, mint egy cirkuszi bohócra, és lassan hátrálni kezdtek.

– Ne féljetek.

Daniel lelépett a korongról, miközben igyekezett barátságosabb arcot vágni.

– Szemmoun – mondta, és magára mutatott. – Szemmoun, barát.

A gyerekek megértették, mit akar mondani, és néhányan kuncogni kezdtek furcsa kiejtése hallatán.

– Ya'ani!

Ahogy felhangzott Re dühös kiáltása, a gyerekek azonnal szétszaladtak.

– A játékok ideje lejárt – szólt a király, és elindult a korong felé.

Daniel úgy nézett az arany fáraóra, erre a brutális, halhatatlan gyerekre, mintha egy rég elfelejtett álom hátborzongató képe tűnt volna fel. A csillogó arany szandálok lassú, egyenletes ritmusban csattogtak a terem hűvös mozaikkövén. Daniel hátrapillantott a korongra és rajta a kábultan mocorgó Sa'urira. Akármibe kerül is, elviszi a lányt a Földre.

Re már majdnem elérte a korongot, amikor Daniel támadásba lendült. A király könnyedén meghátrálásra kényszeríttette ellenfelét. Egyszerűen a tenyerét mutatta felé, és Daniel máris visszarepült arra, amerről jött. A korongon ért földet, Sa'uri mellett.

Daniel habozás nélkül felpattant, és újra próbálkozott, ezúttal súlyosabb következményekkel. Re az ékszer teljes erejével sújtott le a támadóra. Daniel feje és karja hátralendült a fájdalomtól. A király keze lassan ereszkedett felé, és térdre kényszeríttette. A kvarckő megérintette a fejét. Egy másodperccel később Daniel tekintete megtört, mint a tükörkép a hullámzó vízben. Csontjai és zsigerei lüktetve tágulni-szűkülni kezdtek, és lassan elvesztették alakjukat. Az ékszer, a Csillagkapu gyengébb változata elkezdte molekuláira bontani testét. Csupán másodpercek kellettek hozzá, hogy a sugárzó kvarc végezzen vele.

A félig a korongon fekvő Anubisz megpróbálta lerázni magáról O'Neilt, de nem sok sikerrel. Az ezredes a sakál karjára pillantott, és szemébe ötlött a csuklópáncélba foglalt kvarckő. Emlékezett rá, hogy Anubisz korábban ezzel kapcsolta be a korong kék fényét. Itt volt a lehetőség, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a küzdelemnek.

– Üdvözlöm a királyodat, seggfej.

O'Neil felkapta Anubisz karját, és a padlóhoz verte. Az ütés aktiválta a skarabeusz-foglalatba rejtett szerkezetet, mire a padlóból kilövellt a hideg kék lézersugár, Anubisz fejétől alig egy tenyérnyi távolságra.

Mikor a sakál meglátta a korong kerülete mentén terjedő fényt, azonnal elfeledkezett fájós karjáról, és tébolyult rúgkapálásba kezdett. Ordítva dobálta magát, és kézzel-lábbal igyekezett kapaszkodót találni, hogy ledobhassa magáról az ezredest. O'Neil emlékezett rá, mi történt Sa'uri ruhájával, mikor a kék fénnyel találkozott. Vasmarokkal a padlóhoz szögezte Anubisz testét, és várta, hogy a fénykör bezáruljon.

Mikor a kék fénysugár feltűnt mellette, Re valamicskét engedett a szorításon, enyhítve Daniel kínjait. A fiatalember az égető fájdalom dacára rájött, mi történik. O'Neil. Ő van a lenti korongnál. Igyekszik megmutatni neki és Sa'urinak a menekülés útját.

Daniel összeszedte maradék erejét, felnyúlt, és belekapaszkodott Re kezébe. A király nem értette a dolgot. Miért akarja a sápadt bőrű ott tartani őt, és meghosszabbítani saját kínjait? Leszorította a kezét, hogy növelje a fájdalmat, s így rávegye Danielt, hogy engedje el a csuklóját. A fiatalember azonban kitartott.

Re nagyobb bajban volt, mint hitte. A fényhenger már a korong háromnegyed részét körbezárta.

– Emeld fel a kezed! – parancsolta Daniel.

Re döbbenetében elkövette az a hibát, hogy engedelmeskedett. Bezárta öklét, mielőtt megpróbálta volna kiszabadítani a karját ellenfele szorításából.

Daniel feje azonnal tisztulni kezdett. Halványan látta, hogy a fényfüggöny már csak egy lábnyira van Re karjától. Még erősebben szorította a király csuklóját. Mikor látása kitisztult, felnézett a zsarnokra, és megpillantotta a nyakában függő medált – a napkorongot, amit Catherine-től kapott.

Villámgyors mozdulattal kinyúlt, és leszakította az udzsatot Re nyakából. Épp abban a másodpercben húzta vissza a kezét, amikor a fényfüggöny bezárult, és bilincsbe zárta a király karját. Daniel egy lépést hátrált, és a koronghoz szögezett Rére meredt. A zsarnok hasztalan rángatta karját, nem szabadult a fény fogságából.

Mikor Daniel és Sa'uri lassan eltűntek, velük együtt tűnt el Re alkarja is. A zsarnok hátratántorodott, és tátott szájjal meredt a vérző csonkra.

A fénylifttől a végtagért cserébe egyetlen remek harcosa, Anubisz levágott fejét kapta. A sakál állkapcsa még mozgott, mintha élne.

Re a földre roskadt, és segítségért kiáltott. El kellett jutnia a szarkofágig. Kísérleteiből tudta, hogy a szerkezet folyamatos kezelés mellett végtagokat is pótolni tud. De a tudással semmire nem megy, ha közben elvérzik a padlón.

Újból szolgáiért kiáltott. A gyerekek azonban vagy kimenekültek a teremből, vagy jól elbújtak. Az engedetlenség feldühítette Rét, a düh pedig erőt adott neki. Felállt, vérző karjára csavarta arany szoknyáját, és dühösen fenyegetőzve elbotorkált a trón felé.

A legnagyobb erő

O'Neil a levágott végtagban azonnal felismerte Re kezét. A kínzóeszköz még mindig ott lapult a mozdulatlan tenyérben. Az ezredes most Danielre és Sa'urira pillantott, és látta, hogy egyikük sincs eszméleténél.

O'Neil rémülten hátrafordult, és a bombára nézett.

03:46, 03:45.

Ha Daniel azonnal magához térne, akkor sem tudná ennyi idő alatt beindítani a Kaput. Azonnal ki kell kapcsolnia a bombát, hogy legyen ideje a fiatalemberrel foglalkozni.

O'Neil a szerkezethez rohant, és gyorsan beütötte a megszakítókódot. Az utolsó szám után megnyomta a "bevitel" billentyűt, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

Pedig semmi oka nem volt rá, hogy fellélegezzen. A visszaszámlálás folytatódott.

03:22, 03:21…

O'Neil kétségbeesetten kutatott emlékezetében. Mit felejtett el? Miért nem működik a kód? Újra megpróbálkozott a számsorral, és az újra csődöt mondott.

Az ezredes gondolkodás nélkül kitépte az egész billentyűzetet a helyéből. A bomba változatlanul ketyegett tovább.

Lőszerük elfogyott, a fél csapat meghalt. Kawalsky kifogyott az ötletekből. Szkára kivételével, aki a végsőkig harcolni akart, az összes fiú kimerült és megtört volt.

A Hóruszok egyre közeledtek. Kawalsky tisztában volt vele, bármilyen ellenállási kísérlet egyenlő az öngyilkossággal.

– Meg kell adnunk magunkat – jelentette ki.

– Micsoda!? – csattant fel Feretti.

– Semmi esélyünk sincs ellenük. Meg kell adnunk magunkat, és ha szerencsénk van, O'Neil még él.

– Ha O'Neil él, akkor már rég Coloradóban van.

– Nem kettőnk miatt aggódom, Feretti. A gyerekekről van szó. Ha nem ugrálunk sokat, talán beérik azzal, hogy foglyul ejtik őket.

Megadás? Ez a lehetőség Feretti szemében számba se jöhetett. Speciális kiképzésének első napjától fogva azt verték a fejébe, hogy soha ne adja meg magát. De most, hogy végignézett a sebesült gyerekeken, rájött, hogy Kawalskynak igaza van.

A főhadnagy eldobta használhatatlanná vált fegyverét, és elindult a két Hórusz felé. Szkára nem hitt a szemének: Feretti is letette géppisztolyát, és feltartott kézzel követte Kawalskyt.

A fiúk sorban utánozták a két katonát, és felemelt kézzel eltávolodtak a barikádtól. Szkára hiába győzködte őket, hogy az utolsó csepp vérükig harcolniuk kell, s végül kénytelen-kelletlen ő maga is beadta a derekát.

A vert sereg jó páryardnyira eltávolodott a barikádtól. Azután megálltak, és letérdeltek a homokba. Kawalsky remélte, hogy a megadó gesztus megmenti őket az azonnali kivégzéstől. A Hóruszok még ötven yardra voltak tőlük, amikor minden figyelmeztetés nélkül aktiválták fegyverüket. A sivatag csendjében a két kattanás sokkal közelebbinek tűnt. A sólymok felemelték fegyverüket, készen arra, hogy azonnal végrehajtsák a halálos ítéletet. Kawalsky úgy számolt, hogy ha ő és Feretti felfogják az első két lövést, a fiúknak talán lesz idejük elmenekülni. Felpattant, és rohanni kezdett a Hóruszok felé, de egy pillanattal később megtorpant.

A dűnék mögül dobszó hangzott fel. A harcosok körülnéztek, de a látóhatár üres volt, csupán a fülsüketítő dübörgés hallatszott, mintha ezernyi, tempóval és ritmussal mit sem törődő dobos verné fanatikusan hangszerét.

Az egyik Hórusz megfordult, és gyors egymásutánban kétszer a túlélők felé lőtt. Azok rögtön hasra vetették magukat, egy teljes másodperccel azelőtt, hogy a tűzgolyók elsuhantak fölöttük. Mire felpillantottak, már nem voltak egyedül. Több mint ezer nagadai állt a szomszédos dűne oldalában, és még további száz érkezett, egyre vadabbul dühöngő dobszó kíséretében.

A két Hórusz egyre növekvő aggodalommal figyelte az újabb lázadókat. Még egy százas csoport emelkedett ki a domb mögül, élő falat képezve a harcosok és gépeik között. Azután további százak jöttek edényekkel, kanalakkal csapkodva; mások csákánnyal, késsel, seprűvel vagy épp kődarabokkal hadonásztak. Már ott voltak körös-körül minden dűne tetején, nem százasával, hanem ezerszámra, és mindegyikük kivette a maga részét a zajongásból. A fiatal férfiak extatikus mámorban föl-alá táncoltak, kiélvezve a felszabadult, féktelen hangulat minden cseppjét. Életükben először végre dühönghettek, ordíthattak és tombolhattak, mint az igából kiszabadult, erőtől duzzadó állat.

A legmagasabb dűne tetején ekkor maga Kaszuf jelent meg. Mikor felemelte karját, egyszerre minden tekintet rá szegeződött, és néhány másodpercen belül néma csend lett. Kaszuf elindult előre. Csodát kellett volna tennie ahhoz, hogy meg tudja állítani a felbőszült hordát. Félútig lesétált a hosszú lejtőn, majd megállt, szembefordult népével, és nyugalomra intette őket.

Az egyik Hórusz kihasználta a pillanatot, és megpróbálkozott a régi, jól bevált módszerrel. Mennydörögve felidézte a Ré-kultusz katekizmusának egy jól ismert mondatát:

– Aten-Ré, tiji borukba khare na'ár an sza, HentenRé.

Re, a nap ura, hétszeresen megfizet az alázatért, de a tiszteletlenségért is, Re, az igazság ura.

Kaszuf válaszul a magasba emelte botját, és teli torokból elkiáltotta magát:

– Báni dbaram Ka! A legnagyobb erő!

A tömeg mindent elsöprő árhullámként zúdult le a kiszáradt homokmedencébe. Mindkét Hórusz tüzet nyitott, és gyors egymásutánban szórták a tűzlabdákat, de nemhogy megfékezni, még csak lelassítani se tudták a vad hordát. A tömeg hosszú, elnyújtott csataüvöltésben tört ki. A spontán, közös hang, erőt adott az embereknek, emlékeztette őket, hogy egy nép fiai, egy közös ügyért harcolnak. A megrészegült sokaság bosszúálló tengerként özönlött a völgy közepe felé.

Re a szarkofághoz vonszolta magát, és lefeküdt a hideg kőlapra. Minden ízében remegve a lepel után nyúlt, s miközben a koporsó lassan köré zárult, betakarta magát. A szerkezet halk zümmögése olyan volt számára, mint egy altatódal. Azt jelentette, hogy a gonosz fájdalom hamarosan megszűnik, és mire felébred, a seb gyógyult csonkká forr össze, amelyből idővel új végtag nő ki. De ami még fontosabb, amíg a gépben fekszik, a holtak mély, zavartalan álmát alhatja. A szarkofág volt Re legkedvesebb társa. Abban keresett menedéket, ha rátört egyetlen kínzó, gyógyíthatatlan betegsége, a magány.

Rének nem voltak barátai. Senkiben nem bízott, csak a gyerekekben, de azok olyan együgyűek voltak, hogy a király csak unatkozott mellettük. Játékszernek jók voltak, de beszélni, vitatkozni nem lehetett velük. Re már évezredek óta nem vitázott senkivel, még a legapróbb dologról sem. Alattvalóinak megtiltotta, hogy írjanak, s ezzel száz év alatt sikerült agyalágyultak seregévé tennie őket. Re a saját sorsának ura volt, így világa, mint a tükör, az ő képére formálódott: kietlen pusztaság lett, mint ő maga. A halhatatlanság áldásból könnyen átokká válik.

A koporsó teteje már majdnem bezárult az anyaméhbe kívánkozó ősöreg ifjú fölött, amikor odakint a sivatagban emberi hangok mennydörgő kórusa hangzott fel.

Re rosszat sejtett. Kimászott a koporsóból, és visszatántorgott magánlakosztályába. Odalépett a hatalmas ablakhoz, és lenézett a sivatagban zajló rémisztő tömegjelenetre. Mikor utolsó két katonáját a tömeg letaposta, elfordult az ablaktól. Eleget látott. Itt az idő a menekülésre.

A kapcsolótáblához lépett, és megnyomott néhány gombot. A fúvókák azonnal fütyülni kezdtek. Mikor az űrhajó falai dübörögve csukódni kezdtek, a gyerekek közül sokan Khnum karjai közé szaladtak, és ráálltak a korongra, ahogy Danieltől látták. El akartak menekülni, mielőtt Re beválthatná fenyegető ígéreteit.

A tömeg úgy rontott rá a katonákra, mint egy kiéhezett piranhasereg. Darabokra szaggatták a két Hóruszt, és mire távoztak, az istenekből nem maradt más, mint vérfolt az emberek kezén.

Ezzel egyidőben ezernyi másik ember felrohant a piramishoz vezető rámpán, és összesereglett a masszív kőkapu előtt. Kawalsky irányításával könnyedén felemelték a súlyos kőlapot, és halomba hordott kövekkel kitámasztották. Sokan átbújtak az ajtó alatt, de elfogyott a bátorságuk, és ott toporogtak a bejárat közelében. A koromsötét csarnok és a Rével való személyes konfrontáció gondolata elbizonytalanította őket.

Kidolgozott haditervük nem volt, csupán meg akarták akadályozni, hogy Re bántsa Sa'urit, a fiúkat és az idegeneket. Miután a látható ellenséget, a két Hóruszt legyőzték, az akció céltalan téblábolásba fulladt. Kaszuf maga köré gyűjtötte az Öregeket, hogy megtárgyalja velük, hogyan tovább.

Egyszerre hangos roppanás hallatszott a magasból, és rögtön utána felbrummogott az űrhajó motorja. A stabilizáló karok hosszú karmai visszacsúsztak hüvelyükbe, és az oldalpanelek dübörögve becsukódtak.

Re menekült.

A emberek eleinte döbbenten figyelték az induló űrhajót, aztán felocsúdtak, és fokozatosan tudatosodott bennük, hogy győztek. A tömeg üdvrivalgással ünnepelte a váratlan diadalt. Váratlan volt, hiszen ők csak a város hőseit, a pásztorfiúkat és az idegeneket jöttek megvédeni.

De ami még fontosabb, eljöttek, mert el tudtak jönni. Emberemlékezet óta először úgy érezték, hogy van választásuk. Mikor Re Hóruszai felperzselték a várost, eszükbe sem jutott védekezni. A legerősebb férfi is némán végignézte, hogy legyilkolják a gyerekeit. Aztán megérkeztek az idegenek, és a feje tetejére állítottak mindent. Megölték a gonosz Hóruszt, azután bátran elindultak, hogy szembeszálljanak Rével saját templomában. És ebben a nagy Kaszuf tulajdon gyermekei segítették őket. Ha csoda az, ami túlmegy az emberileg lehetséges dolgok határán, akkor Den-jur és katonáinak érkezése csoda volt. Nekik köszönhetően az emberek szeméről leesett a hályog, és a vak engedelmesség helyét egyik napról a másikra az igazságosztó szenvedély vette át.

Daniel arca egyetlen nagy kékeslila zúzódás volt. Keze, válla szintúgy, és mindazon testrészei, amelyeket az ékszer molekularomboló sugara ért. Vérző orra és füle belső vérzésre utalt, de egyéb életfunkciói rendben voltak. Állapota súlyosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A gyilkos készüléknek nem volt rá ideje, hogy elfolyósítsa Daniel sejtjeit, így csak múló sérüléseket okozott.

A felszálló űrhajó robaja magához térítette Danielt. Lassan kinyitotta vérbeborult szemét, és rámosolygott Sa'urira, aki ugyancsak kezdte visszanyerni eszméletét. Egyikük sem festett valami rózsásan. A lány viszonozta a mosolyt. Hálás volt Danielnek mindkettőjük életéért.

Egyszerre visszatértek az emlékek Daniel fejébe. Hol van O'Neil? Hol a bomba? Felült, és a Csillagkapu terme felé nézett. Az ezredes ott állt a bomba mellett, és kétségbeesetten igyekezett szétszedni azt. A visszaszámlálás a végéhez közeledett.

00:41, 00:40, 00:39.

Daniel talpra ugrott, és odarohant az ezredeshez. A terem ekkor már vadul remegett.

00:32, 00:31, 00:30.

– Kapcsolja ki! Re elmegy! Győztünk!

– Nem megy! Nem tudom kikapcsolni! 00:22, 00:21, 00:20.

A két férfi néma döbbenettel meredt a bombára. Azután egymásra néztek, és egyszerre kezdtek el beszélni. Mindkettőjüknek ugyanaz az ötlete támadt.

Amint a behemót űrhajó megmozdult, és lassan felemelkedett, a piramis előtt összegyűlt tömegen az őrülettel határos örömmámor lett úrrá. Táncoltak és énekeltek, hasra vetették magukat a homokban, egymás nyakába ugrottak, összeölelkeztek – minden elképzelhető formában kifejezték kirobbanó boldogságukat.

Szkára volt a többezres sokaságban az egyetlen, aki nem tudott felhőtlenül örülni. Tudta, hogy győztek és hogy ez minden árat megért, de Nabeh elvesztése kínzó fájdalommal töltötte el.

Megpillantotta barátja rohamsisakját a rámpa tövében, és elindult, hogy megszerezze ezt az utolsó emléket. Lökdösődve utat tört magának a tömegen keresztül, de még félúton sem járt, mikor látta, hogy az egyik ünneplő nagadai felkapja a földről a sisakot.

Az illető két lépést sem tett még meg szerzeményével, amikor egy kéz nyúlt ki a sisak felé. Szkára közelebb ment, hogy lássa, mi történik.

A sebekkel borított kéz Nabeh keze volt. A fiú csúnya sérülései ellenére vadul birkózott a sisak bitorlójával, mígnem sikerült visszaszereznie kincsét. Szkára felkiáltott örömében. Odarohant, és szorosan magához ölelte barátját.

– Láttad, Szkára? Repültem!

Szkára sírt a boldogságtól.

– Hát persze, hogy láttam, Nabeh…

A többi győzelemittas pásztorfiú is észrevette Nabehet, és odaszaladt hozzá. Végül a tömeggel együtt ünneplő Kawalsky és Feretti is odasiettek.

A főhadnagy gyorsan megvizsgálta Nabeh sebeit. Feretti aggódva várta a diagnózist.

– Semmi komoly. Túl fogja élni.

Szkára és Nabeh Kawalskyra néztek. Nem értették, amit mondott, de Kawalsky tudta, hogy megnyugtató hangjával elárulja a legfontosabbat.

– Meg fogsz gyógyulni. Kemény legényke vagy.

Kaszuf a győzelem mámorában majdnem elfeledkezett Szkáráról, de most megpillantotta a Nabeh körül összegyűlt fiúkat. Odasietett, és mikor látta, hogy Nabeh él, Szkárához fordult, hogy jól megszidja. De amint fiára nézett, megfeledkezett minden másról, és hirtelen támadt jókedvében úgy emelte a magasba Szkárát, mintha csecsemő volna.

Re gyerek-szolgái előbújtak rejtekhelyükről, és összegyűltek Khnum szobránál. A legidősebb lány elszaladt a fürdőterembe, ahol a csapat apraja bújt el. Maga köré gyűjtötte a kicsiket, és gyorsan átterelte őket a korong-lifthez. Már minden gyerek a fémlapon szorongott, amikor Re kitámolygott lakosztályából, és a fájdalomtól görnyedten trónja felé vánszorgott. Tudta, hogy a fényfüggönyt már nem lehet kikapcsolni. Nagy nehezen felegyenesedett, és könnyes szemét a gyerekekre függesztve elindult lefelé a lépcsőn.

– Nem hagyhattok magamra! – kiáltotta kis szolgái felé.

Szavai félig parancsolóan, félig esdeklően csengtek. De már késő volt. A könyörtelen sugárkör bezárult, és a gyerekek eltűntek a fényzuhatagban.

A helyükön O'Neil bombája tűnt fel. Ez volt az utolsó kép, amit Re életében látott. A kijelző villogó vörös számai higgadtan közölték a királlyal saját halálhírét. A fiúban rejtőző lény menekülni próbált, és kiszakította magát a hús-vér emberből. Az ifjú Re teste, mint egy üres zsák, élettelenül összeroskadt, és mielőtt még elnyúlt volna a padlón, tízezer évet öregedett. Re most végre annyi idősnek tűnt, amennyi valójában volt.

00:09, 00:08, 00:07.

A szabadságát visszanyert lény el akart suhanni a bomba mellett, hogy a korong segítségével elmeneküljön. Ha siet, találhat magának egy új gazdatestet. De egyet mozdulni sem volt ideje: a visszaszámlálás véget ért. A lény hátborzongató halálsikolyt hallatott.

00:02, 00:01. Azután egy villanás, és vége volt. A fényszerű lény először szilárd alakot öltött, majd millió apró darabra robbant szét.

Daniel, Sa'uri és O'Neil épp akkor botorkáltak ki a piramis kapuján, amikor Re űrhajója már majdnem eltűnt az égen.

– Elment – jelentette be Daniel a távolodó piramis-gépre meredő embereknek.

Az űrhajó már többmérföldnyi távolságban járt, mikor a számlálón felvillant a nulla. Ha a gép nem száguldott volna olyan elképesztő sebességgel, a robbanás még ebből a távolságból is mindenkit megvakított volna. Ehelyett azonban az első villanás után soha nem látott, parádés tűzijáték kápráztatta el a lenti tömeget. A nukleáris reakcióhoz még hozzáadódott az olvadáspontra hevült kvarcból robbanásszerűen felszabaduló energia, és az eredmény az eget betöltő színes fénycsík-zápor volt.

– És nem is jön vissza – tette hozzá O'Neil. Mikor az emberek látták, hogy Sa'uri, Daniel és O'Neil is megmenekültek, újabb rohamban tört rájuk a boldogság.

A három hős nyomában Re ifjú rabszolgái tűntek fel a rámpán. O'Neil jelezni akarta, hogy a gyerekeket senki se bántsa, ezért karjába vette az egyik kislányt, és pisztolyát jól láthatóan lógatta a másik kezében.

Kaszuf és kísérete letérdeltek, hogy hálaadó imát mondjanak, de Szkára elrohant apja mellett, és felszaladt a rámpa közepéig. Ott megállt, szélesen mosolyogva homlokához emelte jobb kezét, és katonásan tisztelgett. O'Neilt valamiért megérintette az egyszerű gesztus, és némán, elérzékenyülve meredt Szkárára. Lassan a többi fiú is odagyűlt a rámpára, és mindannyian tisztelegtek.

Kawalsky és Feretti majdnem sírva fakadtak. Mindketten végtelenül hálásak voltak a gyerekeknek a bátorságukért, és mélyen a szívükbe zárták őket. Kawalsky, majd Feretti is csatlakoztak a fiúkhoz, és velük együtt tisztelegtek az ezredesnek.

O'Neilnek gombóc volt a torkában. Hiába tudta, milyen butaság az egész, képtelen volt kivonni magát a jelenet hatása alól. Lassan felemelte a kezét, és viszonozta az ifjú Szkára tisztelgését.

Sa'uri Danielhez fordult, megfogta a fiatalember kezét, és a magasba emelte. A tömeg felzúdult, és mindegyikük felemelte az öklét, tisztelgő köszöntésül a sárgahajúnak, akit valaha istenként, most pedig emberként és barátként tiszteltek.

Daniel odafordult Sa'urihoz, és megcsókolta. Életében először érezte, hogy tartozik valakihez. Hogy van valaki, akinek szüksége van rá, akiért érdemes volt túlélni az egészet.

Az emberek hosszú percekig ünnepelték Danielt, majd túláradó örömükben Sa'urival együtt a vállukra vették, és elindultak velük Nagada felé.

Daniel körülnézett, megpillantotta "Kicsit"-et, kedvenc büdös masztadzsát. Az állat fel-alá járkált egy dűne tetején, és már türelmetlenül várta, hogy ő is gratulálhasson a nap hősének.

Sa'uri látta, hogy Daniel arcáról eltűnik a mosoly az édesszájú bestia láttán. A tömeg feje fölött gyorsan odakiáltott annak a csapatnak, akik a fiatalembert vitték a vállukon. Az alkalmi hordárok felnevettek, és egyenesen a masztadzshoz vitték Danielt, hogy sor kerülhessen az illatos csókváltásra. Mielőtt még az állat nyelve az arcára csapódott volna, Daniel hátrafordult, és olyan pillantást vetett Sa'urira, amely valószínűleg a világegyetem nyelvén ugyanazt jelenti: "Ezért még számolunk."

Epilógus

Szerencsét hozott

Daniel egyik kezében fáklyával, a másokban jegyzetfüzetével irányította a Csillagkapu beindítását. Kawalsky a fiatalember utasításait követve sorban a helyére forgatta a hét csillagkép-ábrát. Amint az utolsó szimbólum is a helyére kattant, a furcsa gépezet életre kelt. Daniel eldobta a fáklyát, és Kawalskyval együtt odaszaladt a többiekhez, akik a korongos teremben várakoztak.

A bámészkodók tömege még a Nagy Galériát is megtöltötte. Daniel, Feretti, Kawalsky és O'Neil számára a látvány már nem volt újdonság, mégis mind a négyen úgy leskelődtek, mint a gyerekek, akik jegy nélkül surrantak be a moziba.

Fantasztikus látvány volt. A vízsugárszerű fénynyalábok a gravitációra fittyet hányva hét irányból csorogtak a kör közepe felé, és lassan kialakult a fénylő fehér energiató.

De ezúttal nem a látvány volt az előadás csúcsa, hanem a zene. A betonsilóban egyszer már felcsendült a gyűrű muzsikája, de ott csak biztonsági üvegtáblák és azbesztajtók mögül hallhatták. Most, a lobogó fáklyafényben, a piramis katedrálisszerű falai között jól hallatszott, hogy ez a zene több mint különböző élességű és frekvenciájú hangok sora. A gyűrű, ez a nagyszerű, természetes szintetizátor egy lassan kibontakozó variációkból álló dalt játszott, egy tizenkét hangú rapszódiát. Ez a zene itt, a Csillagkapu természetes környezetében hangzott csak fel valódi, hátborzongató szépségében.

Mikor a harmónia kiteljesedett, a fénytó hullámzani kezdett, és átcsapott a Kapu peremén. Daniel behúzta Sa'urit az ajtónyílásból a fal biztonságot nyújtó fedezékébe. Egy másodperc múlva bekövetkezett a pillanat, amelyre a földlakók oly régóta vártak. Az energiatömeg kiáradt a gyűrűből, és elöntötte a helyiséget. Olyan volt, mintha Isten keze nyúlt volna ki egy hatalmas karkötőn keresztül. A titokzatos gyűrű földöntúli hatalma láttán még az utolsó sorban állók is rémülten hőköltek hátra. Mire az emberek leeresztették karjukat, és újra oda mertek nézni, a gyűrű már visszaszippantotta a folyékony fényt, és a kavargó energia alig harminclábnyira a készüléktől beleveszett a piramis vastag falába.

A látogatók felálltak, és beléptek a terembe. Elérkezett az idő az indulásra. Szkára kilépett társai csoportjából, és O'Neilhez sietett. Kezet nyújtott az ezredesnek, de első találkozásukkal ellentétben most nem menekült el rémülten, miután O'Neil kezet rázott vele. Szkára soha, sehonnan nem fog többé rémülten elmenekülni.

O'Neil, ahogy a fiú kezét fogta, megértette ezt. És azt is, hogy – bár máshonnan és máshogyan, de – ő is mindeddig menekült. Most azonban, ennek a kis embernek a bátorsága láttán, elhatározta, hogy ő sem fog többé megfutamodni a sorsa elől. Rámosolygott Szkárára, és búcsút intett neki.

Miközben a csapat felfelé ment a Kapuhoz vezető rövid lépcsősoron, Feretti Danielhez fordult.

– Most jut eszembe – szólt kicsit bűnbánóan. – Sikerült összeszednie a könyveit?

– Igen, megvannak. Az egyik egy kicsit megviselt – Daniel itt O'Neilre pillantott –, de igen, megvan mind.

– És még valami – folytatta Feretti cinkosan suttogva. – Én végig tudtam, hogy hazavisz minket.

– Hát persze – kommentálta szárazon Kawalsky, majd kezet nyújtott Danielnek. – Kösz.

Daniel bólintott, hogy "nincs mit", majd az ezredes felé fordult.

– Jó helye lesz itt? – kérdezte O'Neil, pedig tudta a választ.

Daniel mosolyogva Sa'urira nézett. A lány többé-kevésbé értette, miről folyik a szó.

– Igen, azt hiszem – felelte Daniel, majd visszakérdezett. – És magának otthon?

O'Neil értette a kérdést. Danielnek igaza volt abban, amit a barlangban mondott. Nem olyan sürgős meghalni. Most csak egy a sürgős: hogy viszontlássa Sarah-t. Talán még nem késő. Talán még meg tudja menteni a házasságukat.

Akárhogyis, O'Neil legalább kész volt rá, hogy megpróbálja. Hogy megpróbáljon újra élni.

– Igen, megleszek – felelte, és Daniel ebből a két szóból tudta, hogy O'Neilnek valóban jó helye lesz otthon.

– Illik magához ez a hely, Jackson. A következő fél évet biztos a katakombában tölti.

– Azért majd meglátogat, ugye? – Még ki sem mondta, máris rájött, milyen nevetséges az ötlet. Csak úgy meghívja újdonsült barátját, hogy utazzon ide pár millió fényévnyi távolságból.

– Tegyen meg nekem egy szívességet – Daniel az ezredes felé nyújtotta Catherine medálját. – Mondja meg Catherine-nek, hogy szerencsét hozott.

– Hát persze. – O'Neil, hogy palástolja elérzékenyültségét, gyorsan elfordult, és belépett a Csillagkapu sugárzuhatagába.

Kawalsky és Feretti néhány másodperccel később követték. Alakjuk egy pillanatig mintha odafagyott volna a fénylő energiató tükréhez, majd köddé váltak.

Szkára, Daniel és Sa'uri még hosszú ideig meredtek az eltűntek után. A gyűrű végül elfordult, és a kőfalakat ismét csupán a fáklyák fénye világította meg. Hármuk vezetésével a nagadaiak elhagyták a piramist, és az alkonyi fényben útnak indultak a város felé.

Odakint "Kicsit" várta őket. Az állat felkaptatott egy magas dűne tetejére, és a bolygó hosszúkás holdja felé fordulva öblös hangján panaszos-szép üvöltést hallatott.

Vége