Michael Moorcock

HARCIKUTYA

(Tartalom)

Alább következik Ulrich von Bek grófnak, a gyalogság egykori parancsnokának igaz tanúvallomása, ahogy azt a Mi Urunk 1680. esztendejében Olivier testvér lejegyezte a renscheli kolostorban, május és június havának folyamán, míg a fent említett nemesúr a betegágyat nyomta.

(E kézirat egészen mostanáig a kolostor kriptájának falai közt rejtőzött háborítatlanul. Napfényre akkor került, amikor megkezdődtek a második világháború során jelentős károkat szenvedett építmény helyreállítási munkálatai. Családi források útján jutott a szerkesztő kezébe, s első alkalommal jelenik meg modern fordításban. Az átültetést Lobkowitz herceg kezdte meg, de az angol szöveg legnagyobbrészt Michael Moorcock műve.)

I. FEJEZET

Abban az évben, mikor a kegyetlenkedések divatja nem csupán parasztgyerekeket juttatott keresztfára, hanem kedvenc jószágaikra is hasonló sors várt, akkor találkoztam első ízben Luciferrel, és követtem őt a pokolba; a sötétség fejedelme ugyanis alkut akart kötni velem.

1631 májusáig egy gyalogsági szabadcsapatot vezényeltem, mely főként lengyelekből, svédekből és skótokból állt. Részt vettünk Magdeburg városának elpusztításában és kifosztásában, miután, hogy, hogy nem, a Johann Tzerclaes Tilly parancsnoksága alá tartozó katolikus seregben találtuk magunkat. A szélhordta puskapor az egész várost egyszerre röpítette levegőbe, s mi megerőltető munkánkhoz képest csupán csekélyke zsákmánnyal voltunk kénytelenek kimenekülni.

Elégedetlenül, ám fölfegyverezve, belefáradva a fosztogatásba és mészárlásba, civakodva a lángoló házakból kimenekített szánalmas limlomok fölött, az embereim úgy döntöttek, szakadjunk el Tilly csapataitól. Párját ritkítóan rosszul táplált és hiányos felszerelésű sereg volt az övé, a torzsalkodó szövetségesek büszkeségének áldozata. Megkönnyebbülve fordítottunk hátat neki.

Délnek vettük az irányt, a Harz-hegység előhegyei felé, hogy ott megpihenjünk. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált előttem, néhány emberem megkapta a pestist, ezért bölcsebbnek tartottam egyik éjjel csöndben fölnyergelni a lovam, magamhoz venni annyi élelmet, amennyit csak tudok, és egyedül folytatni utamat.

Katonáimat elhagytam ugyan, de halál és sivár vidék fogadott mindenütt. A világ agóniában fetrengett, és üvöltött fájdalmában.

Délig hét bitófát hagytam el, melyekre férfiakat és nőket akasztottak, s négy kereket, melybe három férfit és egy fiút törtek. Elhaladtam egy máglya maradványai mellett is, amelyen valami szerencsétlen flótást (boszorkányt vagy eretneket) égettek meg: kifehéredett csontok villantak elő az elszenesedett fa és hús közül.

Egyetlen mezőt sem hagyott érintetlenül a tűz; még az erdők is rothadástól bűzlöttek. Az utat vastagon borította a korom, melyet a számtalan égő testből, lerombolt faluból, ágyútűz és ostrom által elpusztított kastélyból egyre áradó fekete füst hordott szét; éjjelente gyakran világítottak nekem égő kolostorok és apátságok. A nappalok feketék s szürkék voltak, akár sütött a nap, akár nem; az éjszakák pedig vérvörösek és fehérek a halottsápadt hold fényében. Minden meghalt vagy halódott már; eluralkodott a kétségbeesés.

Az életben maradáshoz el kellett volna hagynom Németországot vagy talán az egész világot; holttesteket láttam, amerre csak néztem. Egyszer megpillantottam egy rongyos teremtményt mozogni magam előtt az úton. Az öregasszony úgy verdesett és vonaglott, mint egy sebesült varjú, de mire odaértem, már kiadta a páráját.

Még a harcmezők hollói is holtan zuhantak a dögmaradványokra, csőrükből még mindig rohadó húscafatok lógtak, de testük már megmerevedett, és üveges szemmel bámultak az értelmetlen űrbe, amely nem volt sem a menny, sem a pokol, de még csak a pokol tornáca sem (ahol azért mégis van miben reménykedni).

Kezdtem már azt hinni, a Mi Urunk valamiféle hóbortjából csupán a lovam és én maradtunk meg, hogy szemtanúi legyünk az általa teremtett világ pusztulásának.

*

Ha Isten szándéka valóban az volt, hogy elpusztítsa a világát, én szolgáltam Őt leghívebben egész életemben.

Megtanultam hidegvérrel ölni, szakszerűen, fortélyos hatékonysággal, szemernyi kétség nélkül. Mindig gyorsan és határozottan árultam el addigi szövetségeseimet. Megtanultam élvezet nélkül, művészien megkínozni másokat, hogy vagyonhoz és értesülésekhez jussak. Tudtam, hogyan kell megfélemlíteni az embereket, hogy elérjem célomat, akár a test igényeiről volt szó, akár stratégiai előnyökről.

Tudtam, hogyan nyugtassam meg áldozataimat, ahogy a mészáros is megnyugtatja a bárányt. Pompás gabona- és marhatolvaj lett belőlem, hisz katonáimat etetnem kellett, ha azt akartam, hűségesek maradjanak hozzám, már amennyire ez lehetséges.

Egy jó zsoldoskapitány minden előnyös vonásával rendelkeztem; irigyelt és utánzott szerencselovag voltam; mindenfajta veszély túlélője, legyen az csata, pestis vagy himlő. Régen elfogadtam már a dolgokat úgy, ahogy vannak, nem kérdezősködtem már, s nem panaszkodtam.

Ulrich von Bek kapitány voltam, és sokan szerencsésnek tartottak.

A páncél, amit viseltem, a sisak, a mellvért, a lábvértek és kesztyűk, a legjobb darabok voltak, csakúgy, mint izzadsággal átitatott selyemingem, bőrcsizmám és térdnadrágom. Fegyvereimet leggazdagabb áldozataimtól válogattam össze, s mind, a pisztolyok, a kard, a tőrök és a muskéta, a leghozzáértőbb kézművesmesterek kezéből kerültek ki. Lovam jól megtermett, szívós jószág volt, remekül fölszerszámozva.

Arcomat nem csúfította sebhely, se betegség nyoma, és ha tartásom kissé merevnek tűnt is, azt mondták, ez egyfajta méltóságteljes fensőbbséget kölcsönzött megjelenésemnek, még a legrémségesebb pusztítás irányítása közben is.

Az embereim jó parancsnoknak tartottak, és boldogan szolgáltak. Némi hírnévre is szert tettem, és általában csak a gúnynevemen emlegettek: Krieghund.

Azt mondták, én harcra születtem. Szórakoztattak az ilyen vélemények.

Bekben jöttem a világra, egy jámbor nemesember fiaként, akit jótetteiért mindenki szeretett. Atyám mindig megvédte a hűbéreseit és jószágait, s gondoskodott is róluk. Tisztelte Istent és feljebbvalóit. Tanult ember volt, mármint a korhoz képest, nem pedig a görögök vagy rómaiak mércéje szerint. Belső vívódások, szellemi oknyomozások és másokkal folytatott beszélgetések után végül a lutheránus vallás mellett döntött. A katolikusok közt közismert volt kedvessége, és egyszer még egy zsidót is megmentett a megkövezéstől a város főterén. Csaknem minden teremtmény iránt hihetetlen türelemmel viseltetett.

Amikor anyám egész fiatalon elhunyt, legkisebb húgom megszülésekor (én voltam az egyetlen fiú), atyám imádkozott a lelki üdvéért, aztán türelmesen várta, hogy követhesse őt a mennyekbe. Addig is hűen tartotta magát az isteni elvekhez, és gondoskodott a szegényekről, elesettekről, bátorította olyan törekvéseiket, amelyek a tudatlan lelkeket csakis az ördög karmai közé vezethették, s mindig szem előtt tartotta, hogy én a lehető legjobb nevelést kapjam mind a papoktól, mind a világi tanítómestereimtől.

Zenét tanultam és táncot, kardvívást és lovaglást, csakúgy, mint latint és görögöt. Jól ismertem a Szentírást és magyarázatait. Csinosnak tartottak, férfiasnak, istenfélőnek, és Bekben mindenki szeretett.

Egészen 1625-ig komolyan tanultam, jámbor protestáns voltam, s csupán kevéssé érdekeltek (no persze a győzelmünkért imádkoztam) az északi vidékek háborúi és csatározásai.

Aztán mégis, fokozatosan, ahogy a helyzet egyre inkább elmérgesedett, s az összecsapások egyre komolyabbakká váltak, elhatároztam, legjobb tudásom szerint fogom szolgálni Istent és lelkiismeretemet.

Sorsomat beteljesítendő, gyalogoscsapatot toboroztam, és elszegődtem velük a dán Keresztély király seregébe, ki cserébe fölajánlotta, hogy támogatni fogja a cseh protestánsokat.

Keresztély király veresége után különböző urak és célok szolgálatába álltam, melyek közt korántsem valamennyi volt protestáns, sőt jó részük még a fogalom legtágabb értelmezése szerint sem volt hithű kereszténynek mondható. Mind e közben bejártam a Francia és a Svéd Királyságot, Csehországot, Ausztriát, Lengyelországot, a Moszkvai Nagyfejedelemséget, Morvaországot, Németalföldet, a Spanyol Királyságot és persze a német tartományok legjavát.

Megtanultam, hogy ne bízzak az idealizmusban, lenézzem azokat, akik vakon engedelmeskednek valamiféle sorsszerűségnek, és több megdönthetetlen bizonyítékát is fölfedeztem embertársaim velük született rosszindulatának, fondorlatosságának és képmutatásának, legyen szó akár a pápáról, hercegekről, prófétákról vagy a parasztokról.

Neveltetésem során arra tanítottak, hogy az adott szó egyet jelent a neki megfelelő cselekvéssel. Ezt illetően hamar elvesztettem ártatlanságomat, hiszen ostoba igazán nem vagyok.

1626-ra már megtanultam ugyanolyan folyékonyan és könnyedén hazudni, mint a háború legnevesebb egyéniségei, akik csalárdságot csalárdságra halmozva igyekeztek elérni olyan célokat, melyek már számukra is értelmetlennek tűntek; mert aki másokat kompromittál, az egyben magát is kompromittálja, és többé már nem lát értéket semmiben és senkiben. Én a magam részéről a saját életemet tartottam legtöbbre, és védelmezését nem is bíztam volna másra.

Magdeburg, ha mást nem köszönhetek is neki, legalább bebizonyította ezen nézeteim igazságát:

Mire elhagytuk a várost, harmincezer lakójának többségét elpusztítottuk már. Az ötezer túlélő nagyrészt nőkből állt, akiknek sorsához nem férhetett kétség.

A határozatlan Tilly, döbbenten szemlélve, mire vezetett kétségbeesett támadása, engedélyezte, hogy katolikus papok megpróbálják összeesketni az asszonyokat az őket magukévá tévő férfiakkal, ám azok, nagy bánatukra, kigúnyolták őket.

A remélt élelmiszerzsákmány bent égett a városban. Az egyetlen, amit sikerült kimenteni, az a bor volt, így az emberek azt töltötték üres bendőjükbe.

A józanon megkezdett munkát részegen fejezték be. Magdeburgnak csupán elgyötört szelleme maradt meg, hogy kísértse azokat, akiknek, tőlem eltérően, még élt a lelkiismerete.

A csapatok közt lábra kapott az a szóbeszéd, hogy a fanatikus protestáns Falkenburg inkább maga gyújtotta föl a várost, semhogy az a katolikusok kezére jusson. Ezzel azonban a halottakon és megkínzottakon nem segített. Az eljövendő években a protestánsoknál könyörületért esdeklő katolikus csapatokat „magdeburgi kegyelemben” részesítették, és ott helyben megölték őket. Akik szentül hitték, hogy Falkenburg lobbantotta föl a lángokat, gyakran istenítették őt, Magdeburgot „protestáns Lucreziának” nevezve, aki öngyilkos lett becsülete védelmében. Számomra mindez őrültségnek tűnt, és legjobbnak láttam elfeledni.

Magdeburgot és az embereimet hamarosan már napokkal magam mögött hagytam. A füst és a döghalál bűze még betöltötte az orrom, noha régen elhagytam már a hegyeket, és elértem a hatalmas türingiai erdőség legészakabbra nyúló tölgyeseit.

Itt teljes béke honolt. Tavasz volt, és a zöldellő levelek illata távol tartotta a mészárlások bűzét.

A halál és zűrzavar látomásai mégsem hagyták el gondolataimat. Az erdő nyugalma mesterkéltnek tűnt számomra. Csapdát sejtettem.

Egyre csak az a gondolat kísértett, hogy a fák mögött útonállók rejtőznek, vagy maga a föld rejt alattomos vermeket. Alig néhány madár dalolt csupán, és egyetlen állatot sem láttam.

A légkör azt sugallta, Isten átka itt is ugyanúgy lesújtott, mint mindenütt máshol. Mégis hálás voltam ezért a nyugalomért, és miután két napig semmiféle veszéllyel nem szembesültem, észrevettem, már könnyedén alszom több óra hosszat, kényelmesen falatozom. Meglepett a csermelyek hűsítő, édes vize is, mert nem érződött rajta az a bűz, amely például az Elbát teljesen, parttól partig eltorlaszoló holttestekből áradt.

Arra is rádöbbentem, hogy minél beljebb hatolok az erdőbe, életnek annál kevesebb jelét látom.

A némaság kezdett nyomasztóan hatni rám; örültem már a saját mozdulataim zajának, lovam patadobogásának a gyepen s az olykor föltámadó szellőnek, mely végiglegyezte a fák lombjait, megmozgatva azokat, hogy ne hasonlítsanak olyannyira megkövült óriásokra, akik szenvtelenül nézik, mint rohanok előre, a vesztembe.

Meleg volt, s többször is megkísértett a gondolat, hogy csatoljam le sisakomat és mellvértemet, én mégsem engedtem a csábításnak; teljes fegyverzetben hajtottam álomra fejem, mint mindig, meztelen pengével a kezem ügyében.

Kezdtem már azt hinni, ez mégsem a paradicsom, inkább határmezsgye a Föld és a pokol közt.

Sosem voltam babonás, inkább osztottam korunk felvilágosult alkimistáinak, anatómusainak, orvosainak és asztrológusainak racionális világfelfogását; sosem magyaráztam félelmeimet szellemekkel, démonokkal, zsidókkal vagy boszorkányokkal; erre az élettelen vidékre azonban nem láttam magyarázatot.

Sereg nem táborozott a közelben, mely elkergette volna a vadakat. Itt nem jártak nagy ragadozók. Vadászok sem. Emberi lakóhelyeknek még csak nyomát sem láttam.

Az erdő, úgy tűnt, az idők kezdete óta háborítatlanul, érintetlenül áll. Semmi sem volt megmérgezve. Bogyókat ettem, és vizet ittam. Az aljnövényzet buján és egészségesen virult, akárcsak a fák és a bokrok. Jómagam mindenféle gombán éltem, a lovam pedig a remek füvet legelészte.

A fák lombjain át tiszta kék eget láttam, a tisztásokat napfény forrósította föl. Mégis, egyetlen bogár sem cikázott a sugarakban, egyetlen méh sem mászkált a vadvirágok levelein; még egy földigiliszta sem tekergett a gyökerek között, noha a talaj sötét volt, s a termékenység illatát árasztotta.

Arra gondoltam, a földnek ezt a táját Isten talán nem népesítette be, megfeledkezett erről az eldugott zugról a teremtés utolsó napjaiban. Vándorló Ádám lennék hát, aki Éváját keresi, hogy újranemzze a fajt? Isten netán, reménytelennek látva az emberiség képtelenségét az őáltala kijelölt céloknak még csak megértésére is, el akarja törölni első próbálkozásának nyomait? Ám inkább amellett döntöttem, hogy valamiféle természeti katasztrófa űzte el innen az állatokat, akár éhség, akár betegségek okán, s még azóta sem tértek vissza.

Gondolhatják, milyen nehéz lett ezt az álláspontomat továbbra is fönntartani, amikor egy délután kiérve az erdőből, zöldellő, virágos magaslatot pillantottam meg magam előtt, melyet a leggyönyörűbb kastély koronázott, amit életemben láttam: művészien faragott kőépítmény volt, csúcsos tornyokkal és díszes oromzattal, s mindez halovány, sápadt barna, fehér és sárga színekben tündökölt. Mintha ez a kastély lett volna a némaság középpontja, mérföldekre kiterjesztve befolyását, ekképp védve magát, ahogy egy apáca húzódna hideg tisztasága és közönyös önteltsége védőbástyája mögé. Persze tudtam, bolondság ilyenekre gondolni.

Hogyan parancsolhatna némaságot egy épület annyira, hogy még egy szúnyog se merje megzavarni?

Első gondolatom az volt, elkerülöm a kastélyt, de aztán büszkeségem kerekedett felül.

Nem tudtam elhinni, hogy bármi igazán rejtélyes dolgot találnék ott.

Széles, kövezett út kígyózott fölfelé a domboldalban virágokkal és édes illatot árasztó bokrokkal tarka töltések között, melyek fokozatosan teraszos kertekké rendeződtek, korlátokkal, szobrokkal és szépen elrendezett virágágyakkal.

Békés hely volt, civilizált ízlésre vallott, és semmi nyoma nem látszott rajta a háborúnak. Ahogy fölfelé lovagoltam az úton, időről időre üdvözléseket kiáltottam, szállást kérve és elárulva nevem, az elfogadott szokások szerint, de senki nem felelt. A festett üvegű ablakok úgy csillogtak, mint jóságos gyíkok szemei, ám emberszemeket nem láttam, és egy hangot sem hallottam.

Végül elértem a kastély külső falának nyitott kapuját, s a rostély alatt áthaladva egy hangulatos udvarba jutottam, mely vén fákkal volt tele és futónövényekkel, középen pedig egy kút állt. Az udvar körül a kastély lakóinak találkahelyül szolgáló fülkék sorakoztak, de első pillantásra átláttam, hogy most egy lélek sincs bennük.

Leszálltam a nyeregből, fölhúztam egy vödör vizet a kútból, hogy a lovam ihasson, lazán kikötöttem, és fölsétáltam a lépcsőn a főkapuhoz, melynek nyitására egy hatalmas vasfogantyú szolgált.

Bent hideg, és édeskés illat uralkodott.

Semmi baljóslatút nem láttam az árnyakban, amikor megmásztam néhány újabb lépcsőt, és beléptem egy csupán régi ládákkal és faliszőnyegekkel bebútorozott szobába. E mögött egy jó ízléssel megáldott nemesúr lakószobái következtek. Körbejártam az összes helyiséget mindhárom emeleten.

Semmi rendellenességet nem tapasztaltam. A könyvtár könyvei és kéziratai tökéletes állapotban voltak. Az éléstárak tömve tartósított húsokkal, gyümölcsökkel és zöldséggel, a pincék söröshordókkal és boros-palackokkal.

Úgy tűnt, a kastélyt csak rövid időre készültek elhagyni lakói. Pusztulásnak semmi nyoma. A legkülönösebbnek mégis azt találtam, hogy akárcsak az erdőben, sehol nem láttam nyomát az ilyen helyeken honos apróbb állatoknak, patkánynak, egérnek.

Óvatosan megkóstoltam az éléskamrában egyet-mást, és mindent kitűnőnek találtam. Azért nem mertem nagyobb lakomába fogni, míg nem látom, hogy viselkedik a gyomrom.

Kinéztem az ablakokon, amiket ezen az oldalon tiszta, zöld üveg borított, és láttam, a lovam elégedett. A kút vize nem mérgezte meg.

Fölkaptattam az egyik torony tetejéig, és kinyitottam egy kis faajtót, hogy kijussak az oromzatra.

Itt is virágok, zöldségek és gyógynövények nőttek dézsákban, s fokozták a levegőben terjengő édeskés illatot.

Alattam a fák lombja úgy festett, mint egy megdermedt zöld tenger enyhén hullámzó felszíne. Innen megvizsgálhattam több mérföldnyi távolságban a környéket, s mivel nem láttam veszélynek semmi nyomát, megnyugodtam.

Lementem, lovamat az istállóba kötni, aztán végignéztem néhány láda tartalmát, hogy megtudjam a kastély urának nevét. Az ember ilyen helyeken általában családi krónikákra, címerekre bukkan, meg ilyesmikre. Itt egy se volt.

A fehérneműkön semmiféle jelmondat vagy jelvény, a ruhák (amelyekből minden korúnak és mindkét nembelieknek való akadt) jó anyagból készültek, de viselőjükre semmi nem utalt. Visszatértem a konyhába, tüzet gyújtottam, és vizet tettem föl, hogy megfürödjek.

Azután talán magamra öltök majd valami finomabb ruhát a ládákból.

Úgy döntöttem, ez alighanem valami gazdag katolikus herceg nyári rezidenciája, aki most nem merte megkockáztatni az utat idefelé, vagy csupán nem jutott ideje a pihenésre.

Gratuláltam magamnak jó szerencsémhez. Eljátszottam a gondolattal, hogy vakmerően eltulajdonítom a kastélyt, szolgákat keresek, talán egy vagy két asszonyt is, társaságnak, meg hogy megosszam velük a hatalmas és kényelmes ágyak valamelyikét, amiket már korábban fölfedeztem. Ám ha az útonállást nem számítom, miből tartanám fönn ezt a helyet?

A környéken, semmi kétség, egyetlen tanya sincs, malom, se falu; így aztán nem lehet adókat kivetni, és nincs ellátás sem. A kastély korát nehéz lett volna meghatározni, és egyetlen ide vezető jobb utat sem láttam.

Talán a tulajdonos fedezte föl elsőként ezt a csöndes erdőt, és titokban építtette föl a kastélyt. Talán egy nagyon gazdag arisztokrata, aki szereti a magányt. Magam sem idegenkedtem volna egy efféle helytől. De gazdag nem voltam, a kastély így tökéletes kiindulópontnak tűnt portyázáshoz. Könnyen védhető, ha egyáltalán a nyomára bukkannak.

Eszembe ötlött, hogy ugyanúgy építtethette egy útonálló báró is, abban az időszakban, amikor a német tartományok kicsinyes hadurai még folyton egymásra és a környező vidékek népére acsarkodtak.

Aznap este sok gyertyát meggyújtottam, a könyvtárban ültem friss fehérnernűben, jó bort iszogatva és egy asztronómiai értekezést olvasgatva. Kepler egyik tanítványának tollából származott, és saját ellenérzéseimet tükrözte Luther eszméivel szemben, melyek szerint a gondolkodás a hit legfőbb ellensége, annak bemocskolója. Ő a gondolkodást szajhának nevezte, aki mindenki vágyait kiszolgálja, ám ez csupán saját babonás félelmét tükrözte a logikával szemben. Kezdtem már úgy hinni, valóban olyan őrült, amilyennek a katolikusok kikiáltották. A legtöbb bolond úgy látja, a logika fenyegeti azt az álomvilágot, amelyben ő élni szeretne, bukással veszélyezteti azon próbálkozásait, hogy ezt az álomvilágot valósággá változtassa (rendszerint erőszak, terror, manipuláció és vérontás árán). Ezért van az, hogy gyakran a gondolkodó embereket öletik meg vagy száműzik a zsarnokok.

Aki elemezni akarja a világot ahelyett, hogy csupán jelzőket aggatna rá, mindig jó okkal tarthat embertársaitól, legyen bár ő maga a legpasszívabb, legtürelmesebb alkat. Gyakran úgy vettem észre, ahhoz, hogy valaki vigaszt találjon a földi létben, el kell fogadnia legalább egy-két nagy hazugságot. A gyóntatónak látnia kell benned a hitet, csak akkor segít rajtad.

Korán lefeküdtem, miután lovamat megetettem zabbal a magtárból, és békésen elszenderedtem, hisz óvintézkedésként leeresztettem a kapurostélyt, hogy fölébredjek, ha bárki belépne a kastélyba az éjszaka folyamán.

Álomtalanul aludtam, mégis, ébredéskor képek villantak emlékezetembe, arany és fehér színben, tájai láthatár, nap és hold nélkül. Újabb meleg, tiszta nap virradt rám. Hogy teljessé tegye lelkem békéjét, már csupán egy kis madárdal hiányzott, de legalább én fütyörésztem magamnak, miközben lementem a konyhába, elfogyasztani tartósított heringből és sajtból álló reggelimet, aztán az egészet leöblítettem egy kis vizezett sörrel.

Úgy határoztam, eltöltők még kis időt a kastélyban, összeszedem magam, pihenek, csak aztán folytatom utamat, és keresek magamnak egy megfelelő urat, aki munkát tud adni nekem választott mesterségemben. Régen megtanultam már, hogy megelégedjek a saját társaságommal, így nem éreztem a másokat gyakran kínzó magányt.

Este épp a mellvéden tornáztam, amikor észrevettem a harc első nyomait, több mérföld távolságban, a láthatárhoz közel. Az erdő égett vagy talán egy település. Szemmel láthatóan terjedt a tűz, de a szél nem felém sodorta füstjét.

Naplemente után halvány vörös derengés támadt, de én mégis nyugodtan aludtam át az éjszakát, hisz nincs az a lovas, aki reggel előtt elérhetné a kastélyt.

Nem sokkal napkelte után ébredtem, és azonnal fölmentem a mellvédre.

A tűz lassan kihunyt már, úgy látszott. Ettem, aztán délig olvasgattam.

Egy újabb látogatás a mellvéden megmutatta, hogy a tűz ismét terjed, tehát jókora hadsereg tarthat egyenesen felém. Egy óra sem kellett volna ahhoz, hogy összekészülődjek, és amúgy is megtanultam már, hogy csak a legközvetlenebbül fenyegető veszélyekre ügyeljek. Hiszen megvolt a jó esély rá, a sereg más irányba fordul, mielőtt még észrevenné a kastélyt.

Három napon át figyeltem a had közeledését, míg végül meg is pillantottam, ahol egy széles folyó vágott csapást a fák között.

Mindkét parton letelepedtek, és én már eleget tudtam az ilyen seregekről, hogy lássam, a szokásos az összetétele: minden katonára legalább öt táborkövető jutott.

Mindenféle fajta asszony-, gyermek- és férfiszolgák látták el a harcosokat. Ezek az emberek valamiféle oknál fogva elvesztették otthonukat, és úgy látták, nagyobb biztonságban lesznek a hadsereg mellett, mint bárhol másutt; inkább a győztes erőszak mellé álltak, semhogy áldozataivá váljanak.

Körülbelül száz lovuk volt, de a férfiak nagy része a gyalogságot képezte, öltözetük sokféle ország sokféle uralkodóját idézte. Lehetetlen lett volna megmondani, mi a céljuk, ha volt egyáltalán, így aztán ajánlatosabbnak véltem elkerülni őket, különösen, hogy a nemrég elszenvedett vereség légköre lengte körül a sereget.

A következő napon láttam, felderítők közelítik meg a kastélyt, aztán egy szó nélkül rögtön visszafordítják lovaikat. Ruházatukból és fegyvereikből ítélve németek lehettek, és kezdtem úgy érezni, tudtak a kastélyról, és igyekeznek azt elkerülni.

Ha valami helybéli babonaság tartotta távol őket, s óvta meg nyugalmamat, félelmüknek csak örülhettem. Ennek ellenére úgy döntöttem, gondosan figyelek, míg csak biztos nem lesz, hogy nem zavarhatnak meg.

Ezenközben folytattam a kastély földerítését is.

A lovasok rémült reakciója csak még tovább növelte kíváncsiságomat. Azonban semmiképp sem sikerült fölfednem a tulajdonos kilétét, sem a kastélyt építteti család nevét. Gazdagságukhoz nem fért kétség, ezt egyértelművé tették a dúsan díszített selyem- és gyapjúszőttesek mindenütt, a festmények és faliszőnyegek, az arany és az ezüst, a színes üvegablakok.

Katakombákat kerestem, az ősök sírhelyeit, de egyet sem találtam.

Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az eredeti elméletem a legvalószínűbb: ez egy gazdag herceg pihenőhelye. Talán annyira diszkrét hely, még azt sem akarja, hogy a valódi nevét ismerjék errefelé. Ha pedig a kastély tulajdonosa titokban tartotta kilétét, akkor könnyen elterjedhetett a mendemonda nagy, sőt természetfölötti hatalmáról, és ezért kerülték el inkább lakhelyét. Johannes Faust és más mitikus mágusok legendáira gondoltam a bizonytalanságba vesző múlt századból.

Két nap alatt a hadsereg eltávozott a maga lassú módján, és én ismét egyedül maradtam.

Hamarosan unni kezdtem magam, hisz ami könyvtárban érdekelt, annak nagy részét már elolvastam, meg aztán erősen vágytam már friss húsra éa kenyérre, csakúgy, mint valami vidám parasztasszonyra, amilyeneket a sereggel láttam. Mégis ott töltöttem még majdnem egy hetet, rengeteget aludtam, igyekeztem helyreállítani testi erőmet és józan ítélőképességemet egyaránt.

Már egyre hosszú utamat tervezgettem, hogy újabt csapatot toborzok, aztán fölajánlom egy úrnak szolgálataimat.

Eszembe jutott az is, visszatérek Bekbe, de tudtam, már nem lennék képes beilleszkedni az ottani életbe. Atyám csak csalódná bennem. Régen megfogadtam már magamnak, csupán akkor megyek vissza Bekbe, ha megtudom, hogy ő haldoklik vagy meghalt. Szerettem volna, ha úgy gondol rám, mint nemes keresztény katonára, aki az ő imádott vallását védelmezi.

Az indulásom tervezett napja előtti éjszakán valamiféle mozgolódást véltem hallani a kastélyban, mintha maga az épület kelne életre.

Hogy csírájában elfojtsam rémületemet, fogtam egy lámpást, és még egyszer végigjártam a kastélyt, egyik végétől a másikig, a pincétől a padlásig, de semmi különöset nem tapasztaltam. Mégis megerősödött bennem az elhatározás, hogy másnap reggel útnak indulok.

Mint mindig, napkeltekor ébredtem, és elővevettem lovamat az istállóból. Sokkal jobb bőrben volt már, mint amikor ideértünk. Fölnyitottam a kapurostélyt, és épp a nyeregtáskákba pakoltam némi élelmet, amikor meghallottam egy hangot odakintről, amolyan nyikorgás- és csoszogásfélét.

A kapuhoz érve a látványtól földbe gyökerezett a lábam. Egy menet tartott fölfelé a dombon, egyenesen felém. Először azt gondoltam, a kastély ura tér haza. Egy pillanatra sem jutott még eszembe, hogy nemcsak világi méltóság lehet, hanem magas rangú egyházi személy is.

A menet egy kolostor útra kelt háznépéhez volt hasonlatos.

Elöl hat, jól fölfegyverzett lovas jött, válluknak támasztva a lovuk oldalán lévő kengyelszerü tartóban álló lándzsát, arcukat fekete vassisak rejtette; mögöttük sötét csuhában és csuklyában vagy negyven szerzetes, akik köteleken egy olyan hintót ráncigáltak maguk után, amilyen elé normális esetben lovakat fognak. A kocsi mögött újabb tucat szerzetes lépdelt, őket pedig ismét hat lovas követte, ugyanolyanok, mint az elöl haladók.

A hintó erezett, festetlen fából volt, mely enyhén csillogott a napfényben. Ablakait elfüggönyözték, de semmiféle címer nem látszott rajta, még csak egy kereszt sem.

A lovasok jelvényei pápistának tűntek. Így aztán tudtam, óvatosan kell válaszolgatnom, ha nem akarok bajba keveredni.

Nem vesztegettem az időmet. Nyeregbe pattantam, és lefelé iramodtam a domboldalban, feléjük. Átkoztam a meredek lejtőt, és arra gondoltam, talán egyáltalán nem is kellett volna elindulnom. Semmiképp nem kerülhettem el őket, és mégiscsak jobb a kastélyon kívül összefutni velük, ahol legalább valami esélyem van a menekülésre, ha a harcosok és a szerzetesek ellenségesen fogadnának.

Amint közelebb értem, megéreztem a szagukat. A rothadás bűze áradt belőlük. Az oszló hús szaga lengedezett körülöttük. Arra gondoltam, a hintóban talán egy halott bíborost szállítanak.

Aztán rádöbbentem, hogy mind egyformák. A hús mintha cafatokban lógott volna arcukról és tagjaikról. Szemük akárcsak a holtaké. Amint megpillantottak, hirtelen megálltak.

A lovasok előkapták lándzsáikat.

Én nem is nyúltam a fegyvereim felé. nem akartam fölöslegesen fölizgatni őket. Mindenesetre fölkészültem, hogy keresztülrontsak köztük, ha úgy érzem, nincs más választásom.

Az egyik lovas vontatott hangon megszólalt, szavaiból mégis olyan rettenetes magabiztosság áradt, mintha maga a Halál lett volna, s a lándzsa a kezében az ő kaszája:

– Tilosban jársz, barátom. Bizony, tilosban. Hát nem fogtad föl, hogy erre a földre nem léphet lábad?

A szavak szaggatottan törtek elő belőle, mindegyik után hosszú szünettel, mintha a beszélő erőltetné magát, hogy emlékezetébe idézze a nyelvet.

– Nem láttam jelzést – feleltem. – Intést se hallottam. De hogy is hallhattam volna, hisz földjeiteken egy lélek sem él.

Eddigi életem borzalmas élményei közt nem találtam e beszélő holttesthez foghatót. Bénító félelem tört rám, amit csak nehezen tudtam kordában tartani.

Ismét ő beszélt:

– Megérti ezt itt... mindenki. Úgy tűnik. Kivéve téged.

– Én idegen vagyok – jelentettem ki –, és csupán e kastély urának vendégszeretetét kerestem. Nem gondoltam, hogy ily kihalt minden. Bocsánatodat kérem tudatlanságomért. Kárt nem tettem semmiben.

Fölkészültem, hogy megsarkantyúzzam hátasomat. Egy másik lovas is felém fordította vasfejét. Véreres, jéghideg szem meredt az enyémbe. A gyomrom most kezdte visszasírni a régi böjtöt.

Így szólt a lovas:

– Hogy voltál képes eltávozni onnan? Megkötötted az alkut? Megpróbáltam nyugodt hangon válaszolni.

– Mint láthatod, a lovam nyergében távoztam. Szerződést pedig nem kötöttem, ha erre gondolsz, a kastély urával.

A hintó felé fordultam, mert azt hittem, abban ül a kastély tulajdonosa.

– De még egyszer elmondom, bocsánatodat kérem tudatlan birtokháborításomért. Kárt nem okoztam, csupán ettem egy keveset, vizet adtam a lovamnak, és elolvastam egy-két könyvet.

– Nem kötött alkut – mormolta az egyik szerzetes, mintha meglepte volna.

– Legalábbis nem tud róla – szólt egy harmadik lovas.

Ezen mind nevetni kezdtek. Undorító volt az a hang.

– Sosem találkoztam az uratokkal – mondtam. – Nem valószínű, hogy ismerném.

– De ő kétségtelenül ismer téged.

Gúnyolódásuk és az, hogy mintha valami előttem ismeretlen dolgon mulatnának gonoszul, nyugtalanított, s türelmetlenné tett.

Így szóltam:

– Ha megengednétek, hogy közelebb menjek és bemutatkozzam, tisztába jönnétek nemesi származásommal...

Valójában semmi kedvem nem volt a hintó utasával társalogni, de szerettem volna egy kis időt és távolságot nyerni – akkor talán, ha szerencsém van, kardom használata nélkül is áttörhetek köztük.

– Nem közelíthetsz – szólt az első lovas.

– Vissza kell térned velünk.

Gúnyosan eltúlzott udvariassággal válaszoltam:

– Már így is túl hosszan vettem igénybe vendégszereteteteket. Nem szívesen terhelnélek tovább benneteket.

Magamban elmosolyodtam. Hangulatom emelkedni kezdett, mint mindig, ha tettekre került a sor. Előtört belőlem az a fajta gyilkos humor, ami a hivatásos katonákra jellemző, mikor az öldöklés már elkerülhetetlen.

– Nincs más választásod – mondta a lovas. Fenyegetően leeresztette lándzsáját. Én ellazultam a nyeregben, ellenőrizve, elég biztosan ülök-e.

– Magam szeretek választani, uram – mondtam. Sarkantyúim lovam oldalába böktek, és ő sebesen ügetni kezdett a harcosok felé. Erre nem számítottak.

Hozzászoktak a megfélemlítés módszeréhez. Ahhoz, úgy éreztem, jobban értettek, mint a harchoz.

Másodpercek alatt áttörtem köztük. Csupán egyetlen horzsolást szereztem, és most a szerzetesek következtek.

Rárontottam a csuklyás alakokra. Nem viselkedtek támadóan, de annyira féltek elengedni a hintó köteleit, hogy nem mozdultak el utániból. Úgy tűnt, inkább meghalnak a kardom által, semhogy föladják terhüket.

Kénytelen voltam megfordulni és ismét szembeszállni a lovasokkal.

Semmiféle harci jártassággal nem rendelkeztek, minden pimaszságuk ellenére mozdulataik bizonytalanok voltak. Ismét észrevettem azt a tétovázást, mintha minden egyes mozdulatot újra emlékezetükbe kéne idézniük. Annyira ügyetlenek voltak, néhány kardcsapásom nyomán lándzsáik teljesen összegabalyodtak.

Lovammal közben nekifeszültem a szerzetesek sorának. A hullák merevségével álltak ellent a nyomásnak.

Ismét megfordítottam lovamat.

Most háttal mentem nekik, és két szerzetest is fölrúgattam.

Átugrattam az egyik feszes kötélen, aztán egy másikon, és a meredek hegyoldal füves teraszait vettem célba, amikor megindultak a hátulsó lovasok is, hogy elvágják utamat.

Előttem egy korlát húzódott, balra tőlem szobrok, mögöttük pedig csaknem teljesen függőleges meredély.

Ismét kénytelen voltam megállni. Megpróbáltam előhúzni egyik pisztolyom, hátha a lövés ráijeszt a lovaikra. Az eszembe se jutott, hogy ha egyiküket megsebesítem, az föltartóztathatja a támadást.

Lovam nyugtalanul ficánkolt alattam, vágtatni akart már, de nem tudta, merre induljon. Szorosra fogtam a gyeplőt, mozdulatlanul vártam az ellenem fordított, rezgő lándzsák sorát.

Egy-egy pillantás jobbra és balra azt mutatta, javultak az esélyeim. Most már minden lehetőségem megvolt a menekülésre. Támadóimtól való félelmem elmúlt. Legrosszabb esetben is csupán pár könnyebb sérülésre számíthattam, lovamnál pedig egy-két ínrándulásra.

A lándzsák egyre közeledtek, míg én a pisztolyomért nyúltam.

Aztán egy tiszta, vidám hang csendült föl a hintó belsejéből:

– Erre semmi szükség. Nem számítottunk rá. Azonnal álljatok meg, mind. Parancsolom, hogy álljatok meg!

A lovasok megrántották a gyeplőt, és lándzsájukat ismét vállukhoz emelték.

Kardomat fogam közé vettem, a nyeregtokokból előkaptam mindkét pisztolyom, fölhúztam és lőttem.

Az egyik el is sült, és egy lovast kipenderített a nyeregből. A másikat újra föl kellett húznom, mert a kova nem vetett szikrát, de még mielőtt megtehettem volna, ismét megszólalt a hang:

– Állj! – Egy nő volt.

Figyeltem, hogy fogadják parancsát. Közben azonban óvatosan ereszkedni kezdtem a lejtőn. Kardomat hüvelyébe dugtam, és a domboldalt méregettem. Úgy terveztem, megkerülöm a csapatot, aztán folytatom az utam lefelé, ha lehetséges. Ezzel persze egyenesen a lándzsákba rohanok, de úgy véltem, nem lesz semmi gond.

Fölkészültem, miközben úgy tettem, mintha ellazítanék.

A hintó ajtaja föltárult.

Csinos, koromfekete hajú, harminc körüli asszony kapaszkodott föl a bakra, skarlátvörös bársonyruhába öltözve, és fölemelte a kezét. Zavartnak látszott. Tartása és szépsége lenyűgözött.

– Állj! – kiáltott rám. – Nem akarunk bántani.

Elvigyorodtam. De mivel mostanra már valamiféle előnyre tettem szert, és nem akartam fölöslegesen sem a saját, sem a lovam életét kockára tenni, megtorpantam. Töltött pisztolyomat még mindig kesztyűs kezemben fogtam.

– Az embereid rám támadtak, hölgyem.

– De nem az én parancsomra. – Ajka színe tökéletesen illett ruhájához. Bőre olyan finom volt, s halovány, akár öltözetének csipkedíszei. Ugyancsak ruhájához illő, széles karimájú kalapján egy fehér strucctoll lengedezett.

– Légy üdvözölve – szólt. – Esküszöm neked, jó uram, nincs bennünk rossz szándék. Csak olyan gyorsan rontottál ránk, hogy nem volt időm bemutatkozni.

Biztosra vettem, most taktikát változtatott. De tetszett ez a taktika. Jól ismert vizekre eveztünk. Rávigyorogtam.

– Úgy érted, azt remélted, a szolgáid elijesztenek, nemde, hölgyem?

Zavarodottságot színlelt. Nyilvánvaló őszinteséggel szólalt meg, szinte sürgetőn:

– Nem szabad azt hinned. Szolgáim viselkedése nem túl kifinomult, de nem válogathatom meg embereimet. – Csodálatos szeme volt. Bámulatba ejtett. – Bocsánatodat kérem, uram – mondta.

Leeresztette a karját, mintha csak könyörögne hozzám. Lenyűgözően jómódú megjelenése ellenére mégis valamiféle kétségbeesést éreztem áradni belőle. Talán a foglya ezeknek az embereknek?

Egészen elbűvölt a gondolat: egy hölgy veszélyben, s én, a kóbor lovag, kinek számára kötelezőek a jó cselekedetek. Mégis haboztam.

– Hölgyem, szolgáidnak puszta jelenléte is ingerel.

– Nem én választottam őket.

– Mertem remélni. – Ujjamat még mindig a ravaszon tartottam. – A halál választhatta ki őket, de már jó ideje, a kinézetük után ítélve.

Ő sóhajtott, és apró mozdulatot tett jobb kezével.

– Uram, lekötelezne, ha beleegyeznél, hogy vendégül lássalak.

– Az embereid már meginvitáltak egyszer. Ha emlékszel, azt is visszautasítottam.

– És engem is visszautasítasz? – kérdezte. – Hisz én alázattal kérlek.

Okos nő volt, és én már évek óta nem részesültem efféle társaságban. Egyébként még mindig a szeme vonzott leginkább. Bölcsességet sugárzott, tudást és egy leheletnyi, igen mélyről jövő rémületet, s én ezt különösen rokonszenvesnek találtam.

Beléhabarodtam. Tudtam jól. És azt hiszem, tudta ő is. Nevetni kezdtem.

Meghajoltam felé.

– Igazad van, hölgyem – szóltam –, nem tudlak visszautasítani. Az unalom, a kíváncsiság, és ami jó-modoromból még megmaradt, mind azt súgja, fogadjam el meghívásodat. De mindenekelőtt temiattad, hölgyem, mert istenemre mondom, mi rokon lelkek vagyunk, s elménk is hasonlóan forog. Ritka összetétel, nemde?

– Megértelek, uram. És érzéseidben is osztozom. – A csodálatos szemek gúnyos gyönyörűséggel izzottak föl. Arra gondoltam, hogy most ő is nevet, csak épp magában. Finom kacsójával elsöpörte a hajat bal arcából, és félrebillentett fejjel nézett rám. Ez szándékos jelzés, gondoltam, a flörtölésre. Ezúttal elvigyorodtam.

– Tehát vendégem leszel? – kérdezte.

– Egy feltétellel – feleltem.

– Éspedig?

– Ha elmagyarázod kastélyod és környékének néhány rejtélyét.

Fölvonta szemöldökét.

– Ez egy egészen mindennapos kastély. Mindennapos vidéken.

– Tudod jól, hogy nem az. Vigyoromra mosollyal válaszolt.

– Hát jó – mondta. – Megígérem, hogy mindent megértesz hamarosan.

– Ígéretedet megjegyeztem – válaszoltam. Elraktam pisztolyomat, és lovamat a kastély irányába fordítottam.

Ezzel megtettem első, döntő lépésemet a pokol felé.

II. FEJEZET

Karomat nyújtottam a hölgynek, és átvezettem az udvaron, föl a lépcsőkön, be a kastélyába, míg undorító szolgái a lovat és a hintót vitték be az istállóba. Kíváncsiságom a tetőfokára hágott.

A vágy, ha még csak előérzetként is, úgyszintén.

Szinte gerjesztően hatott rám az is, hogy semmi kétség, csapdába csaltak. E pillanatban azonban ez a legkevésbé sem izgatott.

– Ulrich von Bek vagyok, von Bek gróf fia – mondtam a hölgynek. – Az épp folyó békétlenkedésben a gyalogságnál szolgálok, kapitányi rangban.

Parfümje illata olyan melegen és andalítóan áradt, mint a rózsáké nyár idején.

– Kinek az oldalán? – kérdezte. Vállat vontam.

– Amelyik fél épp jobban szervezett és kevésbé megosztott.

– Akkor hát nincs erős vallási elkötelezettséged?

– Nincs.

Aztán hozzátettem:

– Szokatlan ez egy magamfajta embertől a mai időkben?

– Egyáltalán nem. Egyáltalán nem. – Úgy látszott, elégedett.

Levette a köpenyét. Csaknem olyan magas volt, mint én, az alakja pedig csodálatos. Emellett azt sugallta, belül egy erős s tán excentrikus akarat rejtőzik, mégis olyan gyengédség áradt most belőle, ami arra engedett következtetni, jelenleg a körülmények áldozatává vált.

– Sabrina vagyok – mondta, de sem címet, sem családnevet nem tett hozzá.

– Ez a te kastélyod, Sabrina úrhölgy?

– Gyakran szállók meg itt. – Diplomatikus válasz volt.

Talán nem akart a családjáról beszélni. Vagy esetleg a kegyeltje volt annak a hatalmas hercegnek, akit én tulajdonosnak sejtettem. Talán valami szörnyű bűntett miatt van itt száműzetésben. Az is lehet, hogy a férje vagy valami más rokona küldte ide, kiheverni egy szerelem vagy a háború viszontagságait. Tapintatból nem firtattam többé a témát.

Finom kezét karomra fektette.

– Velem étkezel, von Bek kapitány?

– Szolgáid látványa nem hozza meg az étvágyam, hölgyem.

– Nem fogod látni őket. Később magam fogom az ételt elkészíteni. Ők ide nem tehetik be a lábukat. Megvan a saját szállásuk, a legtávolabbi toronyban.

Jártam már ott korábban. Ennyien nem férhettek el benne kényelmesen.

– Mióta vagy itt? – Körülnézett az előcsarnokban, amikor beléptünk.

– Egy vagy két hete.

– Szép rendet tartottál.

– Nem kifosztani jöttem a kastélyt, Sabrina úrhölgy, csak egy kis időre meg akartam húzni magam benne. Mióta állt itt üresen?

Határozatlanul széttárta a karját.

– Ó, hát egy ideje. Miért kérded?

– Minden olyan jó állapotban volt. Rágcsálók sehol. És por se.

– Ó. Azzal nincs itt sok gondunk.

– Semmi nedvesség. Semmi rothadás.

– Csak nem látni – felelte. Úgy láttam, kezdik türelmetlenné tenni a megjegyzéseim.

– Attól még hálás vagyok a menedékért – mondtam, hogy befejezzem a témát.

– Szívesen adtuk. – A hangja kissé eltávolodott. Összevonta szemöldökét. – A katonák föltartottak.

– Hogyhogy?

– Az úton – mutatta. – Arra.

– Megtámadtak?

– Csak kergettek egy darabon. Üldöztek. – Ujjai port kerestek egy ládán, de nem találtak. Úgy tűnt, legutóbbi megjegyzéseimen töpreng. – Természetesen félnek tőlünk. De nagyon sokan voltak. – Elmosolyodott, kivillantva fehér, szabályos fogait. Úgy beszélt, mintha mindent értenék és helyeselnék. Mintha társak lennénk.

Jobb nem jutott eszembe, hát bólintottam.

– Nem hibáztathatom őket – folytatta. – Egyiküket sem. – Sóhajtott. Sötét szeme elfelhősödött, befelé fordult, álmodozóvá vált. – De te itt vagy. És ez jó.

Zavarónak kellett volna találnom a viselkedését, de akkor egyszerűen elragadónak láítam. Úgy beszélt, mintha várt volna, mintha egy kastély szerencsétlen úrnője volna, akit külhonban föltartóztattak, hazaérve pedig ott talál egy vendéget, akivel senki sem törődött.

Szertartásos bókokkal dicsértem szépségét és báját. Ő röpke mosollyal fogadta, mint aki hozzászokott már az ilyen kijelentésekhez, sőt talán egyenesen elvárta azokat egy érzelmi párviadal nyitólépéséül. Rájöttem arckifejezéséből. Ez egy kissé megriasztott, óvatosabbá tett. Nagy játékos, gondoltam, kiváló mesterek taníthatták meg a szellemi kacérkodás hideg művészetének cselfogásaira. Túl érdekes nőnek találtam ahhoz, hogy nyerni hagyjam. Így inkább visszatereltem a beszélgetés fonalát eredeti célomra, amiért elfogadtam meghívását.

– Megígérted, hogy elmeséled a kastély titkait – mondtam. – És hogy miért nem élnek errefelé állatok.

– Igaz – felelte. – Nem él egy sem.

– Egyetértettél velem, hölgyem – mondtam kedvesen –, de nem magyaráztál meg semmit. A hangja egy árnyalatnyival nyersebbé vált.

– Megígértem neked a magyarázatot, nemde, jó uram?

– Valóban meg.

Ha elérkezik az ideje, meg is adom.

Akkoriban nem az az ember voltam, akit bizonytalan hitegetéssel le lehetett csillapítani.

– Én katona vagyok, hölgyem. Mostanra már rég dél felé kéne tartanom. Talán emlékszel még, hogy meghívásodra visszafordultam, mégpedig az ígéreted miatt. A katona türelmetlen fajta.

Szavaim, úgy tűnt, csak alig izgatták föl; hosszú hajába túrt, aztán az arcán simított végig. Beszéde gyorssá és botladozóvá vált. Ezt mondta:

– Egyetlen lélek sem – egyetlen szabad lélek sem – élhet meg itt.

Ez nem volt elég nekem, de a kíváncsiságomat fölkeltette.

– Nem tudlak követni, hölgyem – szóltam magamra előltetett kedvességgel. – Talányokban beszélsz. Én a tettekhez és a puszta tényékhez szoktam. A tények alapján döntöm el, milyen tettekre van szükség.

– Nem akarlak összezavarni, uram. – Ez könyörgően hangzott, de én ügyet se vetettem rá. Sóhajtottam.

– Hogy érted, hogy egyetlen lélek sem élhet meg itt? Tétovázott.

– Semmi, ami Istenhez tartozik – mondta aztán.

– Istenhez tartozik? Hisz az erdő minden bizonynyal...

– Az erdő pont a... – zavart mozdulatot tett – ...pont a határon terül el.

– Még mindig nem értem.

Uralkodott magán, és visszabámult rám.

– Nem is fontos – mondta.

– Nem vagyok igazán híve a metafizikának. – Kezdtem már méregbe gurulni. Ehhez hasonló elvont viták okozták jelen nyomorúságunkat is. – Azt akarod mondani, hogy valami járvány söpört végig valamikor ezen a vidéken? Ezért kerüli minden ember és jószág?

Nem válaszolt. Folytattam:

– A szolgáid minden bizonnyal betegek. Talán ez a fertőzés jellemző a vidékre?

– A lelkük... – kezdte újra. Félbeszakítottam:

– Már megint ez a köntörfalazás...

– Igyekszem, uram – felelte.

– Hölgyem, te elhallgatod a tényeket.

– Ezek a tények, amennyire én is képes vagyok fölfogni. Nehéz...

– Valójában egy járványról beszélsz, nemde? Attól tartasz, ha megnevezed, rám ijesztesz, és elüldözöl innen.

– Ha ez neked jobban tetszik – mondta.

– És kevés dologtól félek, de elismerem, óvatosabbá válók, ha a döghalál kerül szóba. Máskülönben azt kell hinnem, egyike vagyok azon szerencséseknek, akiken nyilvánvalóan nem fog a pestis, szóval hidd el, nem fogok reszketve elinalni innen. Mondd el. Betegség az, amiről beszélsz?

– Igen – felelte, szinte fáradtan, mintha már mindenbe hajlandó volna beleegyezni. – Úgy lehet, ahogy mondod.

– De neked semmi bajod. – Egy lépést tettem felé. – És nekem sincs.

Erre csak hallgatott. Talán azt jelentse ez, gondolkodtam el, hogy ennek a szörnyű betegségnek, ami a szolgáit megtámadta, csak a jelei nem ütköztek ki rajtunk? Megrázkódtam.

– Mennyi ideje élsz itt a kastélyban? – kérdeztem.

– Csak időről időre költözöm ide.

A válasz azt sugallta nekem, hogy tán ő is immúnis. Ha ő az, akkor nagyobb az esélye annak is, hogy én az vagyok. Ez a gondolat valamennyire megnyugtatott.

Letelepedett egy kerevetre. Napfény áradt be a vadászó Dianát ábrázoló, festett ablaküvegen. Csak akkor ébredtem rá, hogy egyetlen keresztény jelképet sem látni, se egy feszületet, se egyetlen képmását Jézusnak vagy a szenteknek. A faliszőnyegek, üvegképek, szobrok és dísztárgyak témája mind pogány volt.

– Milyen idős ez a kastély? – Az ablak előtt álltam, ujjaimat végigfuttattam az ólmon.

– Azt hiszem, nagyon öreg. Megvan több évszázados is.

– Igen jó állapotban sikerült megtartani, nem igaz?

Tudta már, a kérdéseim nem ártatlanok vagy véletlenek, és egyre többet meg akarok tudni a birtokról és az azt sújtó rejtélyes betegségről. – Igaz – mondta.

Újfajta feszültséget éreztem. Megfordultam.

Kiment a szomszéd szobába, és bort hozott be. Amikor átadta a kupámat, megfigyeltem, hogy nincs rajta jegygyűrű.

– Nincsen urad, hölgyem?

– Van uram – felelte, és úgy nézett a szemembe, mintha valami kihívót mondtam volna. Aztán látva, hogy most az egyszer valóban hátsó szándék nélkül kérdezem, vállat vont. – Igen, van uram, kapitány.

– De ez nem a családi birtokotok.

– Ó, dehogy. Család? – Nagyon furcsán kezdett mosolyogni, aztán rendezte arcvonásait. – A kastély a mesteremé, méghozzá már jó hosszú ideje.

– De nem mindig volt az övé?

– Nem. Azt hiszem, elnyerte.

– Háborús zsákmány? Megcsóválta a fejét.

– Szerencsejáték.

– Szóval a mestered szerencsejátékos? És nem is akármilyen tétekben játszik. A háborúnkban részt vesz?

– Ó, igen. – Viselkedése ismét megváltozott. Fölélénkült. – Nem akarok titokzatoskodni előtted, von Bek kapitány. – Elmosolyodott; ismét reménytelennek látszott. – Másrészről nem szívesen folytatnám most tovább ezt a beszélgetést.

– Bocsásd meg udvariatlanságom. – Úgy gondoltam, ez elég jegesen hangozhatott.

– Őszinte vagy, kapitány, de nem udvariatlan. – Csöndesen beszélt. – Ahhoz képest, amit minden bizonnyal láttál és tettél a háborúban, egész sok kedvességet megőriztél magadban.

A kupát az ajkamhoz emeltem – félig-meddig jó modorának tiszteletére.

– Lekötelezel, hogy így látod. Mégis, azt hiszem, szolgáid mellett nem nehéz jó színben feltüntetnem magam...

Fölnevetett. Bőre mintha fölfénylett volna. Rózsaillat csapott meg. Úgy éreztem, mintha a nap melege fűtené be a szobát. Tudtam, annyira kívánom Sabrinát, mint még senkit vagy semmit életemben. Azért óvatosságból tartottam még a távolságot. Pillanatnyilag megelégedtem ezekkel az érzésekkel (melyeket katonáskodásom közben évekig nem volt alkalmam átélni), s nem kívántam beteljesülésüket.

– Hogyan tettél szert szolgáidra? – Belekortyoltam a boromba. Jobban ízlett, mint bármely másik itt megkóstolt nektár. Olyan érzést váltott ki bennem, mintha érzékeim egyszeriben új életre kelnének. Válasz előtt lebiggyesztette ajkát.

– Ők, mondjuk így, mesterem csatlósai.

– Mesteredé? Sokat emlegeted őt, mégsem nevezed meg soha. – Igyekeztem mindezt kedves hangon megjegyezni.

– Igaz. – Elsimította szeméből a haját.

– Nem óhajtod megnevezni?

– Most? Nem.

– Ő küldött ide? – Tovább ízlelgettem a bort.

– Igen – válaszolta.

– Mert aggódik a biztonságodért? – feltételeztem.

– Nem. – Egy pillanatra szomorú mosolyra húzódott az ajka.

– Akkor feladat vár rád itt? – kérdeztem. Ismét közelebb húzódtam.

– Igen. – Néhány lépést elhátrált tőlem. Úgy sejtettem, őrá legalább akkora hatással vagyok én, mint ő énrám, ám az is lehet, hogy csak kérdéseim találtak túlságosan elevenébe, és az bátortalanította el.

Szünetet tartottam.

– Megkérdezhetem, miben áll ez a feladat? Földerült a kedve, de a viselkedése ezzel együtt nem lett természetes.

– Hogy szórakoztassalak – egy kézlendítés –, kapitány.

– De nem tudhattad, hogy itt maradtam. Lesütötte a szemét.

– Vagy igen? – folytattam. – Netán a mesterednek egy láthatatlan szolgája tájékoztatott?

Fölemelte tekintetét. Semmibe véve előbbi megjegyzésem. Így szólt:

– Egy bátor embert kerestem. Egy bátor és értelmes embert.

– Mestered parancsára? Erről van szó?

Kihívóan pillantott rám.

– Ha neked úgy tetszik.

Ösztönöm, amely már annyi viszontagságot segített élve megúsznom, most azt súgta, ez a rejtélyes nő talán csalétek egy csapdában. Ez egyszer mégsem hallgattam a figyelmeztetésre. Úgy éreztem, kész odaadni magát nekem. Cserébe, gondoltam, nagy árat fog kérni. Akkor azonban nem érdekelt, mi lesz az ár. Különben is, emlékeztettem magam, találékony ember vagyok, és szökni még később is alkalmam nyílhat. Ha valaki túl sok figyelmet fordít az önvédelemre, nem biztos, hogy annyival jobb eredményt is ér el.

– És mit áll szabadságodban megtenni? – kérdeztem tőle.

– Csaknem mindent, amire kedvem kerekedik. – Vállat vont.

– Nem féltékeny rád?

– A szó köznapi értelmében nem, von Bek kapitány. – Kiürítette kupáját. Én követtem a példáját. Akkor fogta mindkettőt, és újratöltötte őket. Aztán mellém telepedett, az ablak alá, egy heverőre. A húsom, a bőröm, valamennyi erem és izmom dalra fakadt. Én, aki éveken át gyakoroltam az önmegtartóztatást, most alig tudtam egy összefüggő mondatot kipréselni magamból. Megfogtam a kezét, és csókot leheltem rá, ezt mormolva:

– Különös lehet ez a te mestered.

– Valóban.

Elhúztam a számat, és hátradőltem, gondosan vizslatva csodaszép arcát.

– Elkényeztet téged? Azért, mert nagyon szeret? Lélegzete az enyémhez igazodott. Szeme akár két, a vágy fényét sugárzó ékkő. Így szólt:

– Nem vagyok biztos benne, hogy mesterem megérti a szerelem fogalmát. Mindenesetre nem úgy, ahogy te meg én.

Nevettem, és ismét kicsit fesztelenebbnek éreztem magam.

– Megint titokzatoskodsz, Sabrina úrhölgy, noha megígérted, hogy nem fogsz.

– Bocsáss meg. – Fölkelt újabb italt tölteni. Néztem az alakját. Sosem láttam még ilyen szépséget ennyi ésszel párosulni egyetlen emberben sem.

– Nem mondod el a történetedet? – faggattam.

– Még nem.

Ezt a megjegyzést ígéretként értelmeztem, mégis egy kicsit tovább szorongattam:

– Ezen a vidéken születtél?

– Német földön, igen.

– És nem sokkal ezelőtt. – Ezt részben hízelgésnek szántam. Fölösleges volt, tudtam jól, de szerencselovagként sok kocsmai szokás ragadt rám, amiktől nehéz volt megszabadulni.

Válaszára nem számítottam. Felém fordult, két kezében egy-egy boroskupával.

– Az attól függ, te hogyan értelmezed az időt – mondta. Átadta teli kupámat. – Te puhatolódzol, én meg titokzatoskodok. Nem beszélhetnénk kevésbé személyes dolgokról? Vagy szívesebben mesélnél talán magadról?

– Úgy vettem észre, te már úgyis tudod, kiféle-miféle vagyok, hölgyem.

– Nem egészen, kapitány.

– Nincs sok titkom. Legutóbbi éveim nagy részét katonáskodással töltöttem. Azelőtt pedig tanultam. Az élet nem valami változatos Bekben.

– De sok mindent láttál és tettél mint katona?

– A szokásos dolgokat. – Összevontam szemöldököm. Nem kívántam túl sokra visszaemlékezni. A magdeburgi emlékek még mindig kísértettek, és csak nagy erőfeszítéssel tudtam ellenállni nekik.

– Gyakran öltél?

– Természetesen. – Nem kívántam bővebben beszélni erről a témáról.

– A zsákmánygyüjtésben is részt vettél? És a kínzásokban?

– Ha szükséges volt, igen. – Megint kezdett elönteni a méreg. Úgy éreztem, szándékosan akar zavarba hozni.

– És a nők megbecslelenítésében?

Egyenesen a szemébe néztem. Talán rosszul ítéltem meg? Ő is azok közé az unatkozó, buja nőszemélyek közé tartozott, amilyenekkel egyszer az udvarban találkoztam? Ők örömüket lelték az efféle társalgásban. Fölizgatta őket. Mohón vágytak az izgalmakra, mert elfelejtették már, vagy soha nem is volt részük benne, milyen is a finom érzékiség és érzés. Én cinizmusomban megadtam nekik, amire vágytak. Mint mikor az ember ólmot sóz rá egy aranyra éhes kalmárra, aki olyan erősen törekszik minél többet szerezni, hogy már meg sem tudja különböztetni egyik fémet a másiktól. Ha Sabrina úrhölgy is ezek közé tartozik, jobb lesz, ha megadom neki, amit kíván.

Tekintete azonban őszinte maradt és kérdő, röviden így válaszoltam hát:

– Igen. A katonák, mint már említettem, türelmetlenek. Beleuntak...

Őt azonban nem érdekelte a magyarázatom. Folytatta:

– És megbüntettél eretnekeket?

– Láttam kivégzésüket.

– De nem vettél részt az elpusztításukban?

– Szerencsém és undorom miatt nem.

– Megbüntetnél egy eretneket?

– Hölgyem, én valójában nem is tudom, mit jelent eretneknek lenni. Manapság sok mindenre használják ezt a szót. Úgy tűnik, mindenkire, akinek a halálát kívánják.

– És boszorkányokat? Végeztél ki boszorkányokat?

– Katona vagyok, nem pap.

– Sok katona magára vesz papi feladatokat, vagy nem? És sok papból lesz katona.

– Engem nem olyan fából faragtak. Láttam szerencsétlen háborodottakat és vénasszonyokat, akiket boszorkányoknak kiáltottak ki, s akképp bántak el velük, hölgyem. De sosem találkoztam még varázslatokkal, szemmel veréssel, se démon- vagy szellemidézéssel. – Elmosolyodtam. – Szegény ördögök némelyike oly szoros kapcsolatban állt Mefisztofelésszel, hogy csaknem sikerült a nevét is kimondania, miután a szájába rágták...

– Akkor hát a boszorkányság nem rémit meg téged?

– Nem. Vagy inkább mondjuk úgy, ami boszorkányságot eddig láttam, attól meg nem ijednék.

– Józan ember vagy, uram. – Ezt bóknak vettem.

– Józan a mi világunk eszméi szerint, hölgyem. De azt hiszem, nem a a sajátjaim szerint. Ez úgy tűnt, elégedettséggel tölti el.

– Kitűnő válasz. Eszerint sokat vársz magadtól.

– Keveset, az életben maradástól eltekintve. Amire szükségem van, azt elveszem a világtól.

– Akkor hát tolvaj vagy?

– Ha úgy tetszik, az. Inkább, mint álszent.

– Az önáltatás ugyanazt jelenti.

– Hogyhogy?

– Természeted legnagyobb részét eltitkolod, hogy az a katona lehess, akit eddig leírtál. És még tagadod is, hogy az a részed létezik.

– Nem tudlak követni. Az vagyok, aki vagyok.

– Éspedig?

– Amivé a világ tett.

– Nem amilyenné Isten termetett? Hisz Isten teremtette a világot, vagy nem? – szegezte nekem.

– Hallottam én ezt már másképp is.

– Az eretnekektől?

– Hát, hölgyem, mondjuk úgy, hozzánk hasonló tévelygő lelkektől.

– Az eszed szokatlanul sokmindent befogad.

– Egy katonához képest?

– Bárkihez képest ebben a korban.

– Nem hinném, hogy olyan sok mindent befogadna. Inkább csak gondtalanul működik. Fütyülök a metafizikára, mint azt már, úgy hiszem, említettem is.

– Ezek szerint nincs lelkiismereted?

– Manapság drága mulatság az, hölgyem.

– Tehát van, csak nem törődsz vele?

– Szerinted ezt rejtegetem még magam elől is? Netán fejedbe vetted, hogy megtérítesz, akármilyen hitet szolgálsz is, úrnőm?

– Az én hitem sokban hasonlít a tiédhez.

– Magam is így gondoltam.

– Lélek? Lelkiismeret? Ezek a szavak nem sokat érnek, ebben te is bizonnyal egyetértesz, közelebbi meghatározás nélkül.

– Készséggel egyetértek veled.

Még egy rövid ideig elbeszélgettünk erről a témáról, aztán a társalgás másfelé terelődött.

Iskolázott nőnek bizonyult, rengeteg tapasztalattal és anekdotázó kedvvel. Minél több időt töltöttünk el együtt, annál jobban kívántam őt.

Az ebédről meg is feledkeztünk a társalgás és iszogatás közepette. Görögöket és rómaiakat idézett, s verseket számos nyelven. Sokkal, de sokkal folyékonyabban beszélte nálam mind a modern európai, mind a keleti nyelveket.

Nyilvánvalóvá vált előttem, hogy mestere sokra tarthatja Sabrinát, és ő valószínűleg sokkal több is, mint kedvese. Egy nő talán kissé nagyobb veszélyben, de kevesebb gyanút keltve utazhatja be a világot, mint egy férfi követ. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy számos hatalmas udvarral állhat kapcsolatban. Ám eltöprengtem, hogyan fogadhatják a szolgáit, amikor ilyen helyekre elkísérik őt.

Leszállt az est. Visszavonultunk a konyhába, ahol ő ugyanazokból a nyersanyagokból egy sokkal jobb ételt készített, mint amilyet én valaha is készítettem volna. Még több bort ittunk, aztán szinte gondolkodás nélkül fölvonultunk az egyik hatalmas hálószobába, és levetkőztünk.

A lepedők, paplanok és ágyfüggönyök mind bársonyos fehéren fénylettek a lenyugvó nap fényében. Sabrina ruhátlan teste tökéletes volt. Sápadt bőre hibátlan, mellei aprók és kemények. Nem láttam még hozzá fogható asszonyt, csupán szobrokon és bizonyos festményeken.

Azon éjszaka előtt nem hittem a tökéletességben, és bár megmaradt némi egészséges gyanakvás bennem Sabrina indítóokait illetően, mégsem kívántam ellenállni a csábításnak.

Gyorsan ágyba bújtunk. Ő hol gyengéd volt, hol vad, hol engedelmes, hol erőszakos. Én követtem minden hangulatváltozását, ő pedig az enyémeket. Érzékeim, melyek már csaknem annyira elhaltak, mint Sabrina szolgáié, ismét életre keltek.

Éreztem, amint visszatér képzelőerőm és vele némi reménység meg a jó öreg optimizmus, amit még ifjúkoromból, Bekből ismertem.

Számomra úgy tűnt, egyesülésünket előre elrendelték, hisz ő kétségtelenül ugyanannyira vágyott rám, mint én őrá. Magamba ittam illatát, bőrének érintését.

Szenvedélyünk határtalannak tűnt, mint az árapály; vágyunk fölülkerekedett az elcsigázottságon. Ha nem tolakodik agyamba újra meg újra az az emlék, hogy ő már máshoz tartozik, teljesen odaadhattam volna magam neki. Így azonban némi gátlás megmaradt bennem. Hatását mindazonáltal nem nagyon éreztem. Talán nem is létezett semmiféle gátlás.

Végül elaludtunk, aztán reggel, még hajnal előtt fölébredve ismét szeretkeztünk. Eltelt egy hét, kettő. Egyre jobban elbájolt engem.

Félálomban még, egy szürke hajnalon, azt mormoltam neki, jöjjön velem, hagyja itt kísérteties szolgahadát, keressünk egy másik helyet, amit megkímélt a háború.

– Van még ilyen hely? – kérdezte gyöngéd mosollyal.

– Keleten minden bizonnyal. Vagy Angliában. Elmehetnénk Angliába. Vagy az Újvilágba.

Erre elszomorodott, és megsimogatta az arcom.

– Az lehetetlen – mondta. – A mesterem nem engedné.

Én tovább erősködtem.

– A mestered nem találna ránk.

– Engem megtalálna, és elvenne tőled, abban biztos lehetsz.

– Az Újvilágban? Tán ő a pápa? – Mintha megrémült volna, s én eltöprengtem, szónoki kérdésemmel hátha az igazságra tapintottam.

– Megküzdök vele. Hadat toboroznék ellene, ha kell – erősködtem tovább.

– Veszítenél.

Most már komolyan kérdeztem:

– Ki a mestered? A pápa?

– Ó, nem – válaszolta izgatottan –, annál sokkal hatalmasabb. Összevontam szemöldökömet.

– Talán a te szemedben. De biztos nem a világ előtt. – Mozgolódni kezdett az ágyban, és kerülve tekintetem, halkan igy szólt:

– Az egész világ és a mennyek előtt.

Akaratom ellenére is megborzongtam válaszától. Újabb hétbe telt, míg összeszedtem a bátorságom a további kérdezősködéshez. Addig igyekeztem kerülni a témát.

– Megígérted, hogy válaszolsz a kérdéseimre – fordultam hozzá ismét egy reggelen. – Igazán elárulhatnád most már a te mindenható urad nevét. Az is lehet, hogy állandó veszélyben vagyok itt.

– Nem fenyeget semmi veszély.

– Hagyd, hogy én döntsem el. Nekem kell választanom.

– Tudom... – A hangja elhalt. – Holnap.

– A nevét – erösködtem másnap. Éreztem a visszaverődő és elvegyülő félelmet, az övét és az enyémet.

Aztán az ágyban fekve egyenesen a szemembe nézett. Megrázta a fejét.

– Ki az urad? – kérdeztem.

Óvatosan nyíltak meg ajkai. Beszéd közben megemelte fejét. A szája mintha kiszáradt volna, arckifejezése különös mód kiürült.

– A neve – mondta – Lucifer.

Önuralmam csaknem cserbenhagyott. Egyszerre úgy éreztem, mintha súlyos kő zuhant volna rám, mert nem tudtam, hogy értsem kijelentését. Józan megfontolással elűztem a babonaságot. Fölültem az ágyban, és nevetést kényszerítettem magamra.

– Ezek szerint boszorkány vagy?

– Szokták rám mondani – felelte.

– Egy alakváltó! – Kezdtem megdühödni. – Igazából vén banya vagy, csak meghajoltál!

– Az vagyok, akinek látsz – mondta. – De valóban boszorkány voltam.

– És a hatalmad a sötétség fejedelmével kötött szerződésből ered?

– Nem. Azok neveztek boszorkánynak, akik a vesztemet akarták. De ez az előtt volt, hogy Luciferrel találkoztam volna...

– Hiszen nemrég azt mondtad, egyezik a véleményünk a boszorkányokról!

– Igen, már ami azokat a szerencsétlen, megbélyegzett asszonyokat illeti.

– De miért sorolod magad közéjük?

– Te használtad a szót. Én csak elismertem, hogy valaha így hívtak.

– Hát nem vagy boszorkány?

– Fiatalkoromban voltak bizonyos képességeim, amiket városom szolgálatába állítottam. Nem vagyok bolond. Tanácsaimat kérték és megfogadták. Atyámtól jó neveltetést kaptam. Tudtam olvasni és írni. Ismertem magamhoz hasonló asszonyokat. Összejártunk, legalább annyira azért, hogy egymás intelligenciáját élvezzük, mint hogy az alkímiáról, a gyógynövényekről meg ilyesmikről beszélgessünk. – Vállat vont.

– Kisváros volt. Kereskedők, parasztok éltek ott, tudod... Nőket általában nem fogadnak maguk közé a tudósok, még ha szent életű apácákról van is szó. A keresztények nem ismerik el Éva bölcsességét, igaz? Azt tartják, őrá csak egy bukott angyal volt hatással. – Keserűen mondta ezt. Aztán sóhajtott, és egyik mezítelen karjára támaszkodva rám nézett. – A tudósokat nem nézték jó szemmel a városomban. Asszonyokat pedig közelébe sem engedtek volna a tudásnak. A férfiak csupán két dologtól félnek a világon, úgy tűnik: a nőktől és a tudástól. Mindkettő a hatalmukat veszélyezteti, ugye?

– Ha úgy véled – mondtam. – A többi nő a városban nem tartott ettől?

– Dehogynem. Sőt még tán jobban is. Végül az asszonyok árultak el minket.

– Ez már csak így van – mondtam. – Sokan beszélnek a szabadságról, a szabad gondolkodásról, de csak kevesen vállalnák a felelősséget, hogy éljenek is velük.

– Ezért ragaszkodsz annyira a katonasághoz?

– Gondolom. Nemigen vágyódom igazi szabadság után. Ezért hagytad te is, hogy boszorkánynak nevezzelek?

Mosolya szomorú volt.

– Valószínűleg.

– És ezért mondod azt, hogy a sátán a te mestered?

– Nem egészen – felelte. – Bár követem a gondolatmeneted.

– Hogy fajultak a dolgok a városban a boszorkányégetésig?

– Talán a büszkeségünk miatt – mondta. – Kezdtük úgy érezni, hatalmunkban áll jobbra fordítani a világ sorát. Gyakoroltunk mindenféle mágiát, és néha kísérleteket végeztünk. Mi a fehér mágia szolgálatába szegődtünk, de elismerem, tanulmányoztuk a másik oldalt is. Tudtuk, hogy működik. Különösen a gyengék választják ezt, akik a gonosz segítségétől remélnek hamis erőt.

– Úgy véltétek, elég erősek vagytok már, hogy szembeszegüljetek az emberi előítéletekkel? Óvatlanok lettetek?

– Mondhatjuk így is, igen.

– Mégis, hogyan jutottál odáig, hogy, amint mondod, a sátán szolgálatába állj? – Arra gondoltam, ez amolyan képes beszéd, vagy legalábbis erős túlzás. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy elment az esze. Elvégre vallomását a leghétköznapibb természetességgel adta elő.

– Gyülekezetünket fölfedezték, elárulták. Tömlöcbe vetettek bennünket. Meg is kínoztak persze, kivallattak, és bűnösnek találtak. Sokan bevallották, hogy lepaktáltak az ördöggel. – Arca elkomorult. – Akkoriban nem is hittem volna, hány gonosz ember hazudja magát jónak, míg minket, akik senkit meg nem károsítottunk, csak jót tettünk felebarátainkkal, a legvisszataszítóbb és legbrutálisabb kínzásoknak vetettek alá.

– De sikerült megszöknöd...

– Sebesülten és megalázottan heverve tömlöcömben, teljesen kiábrándultam. Elkeseredtem. Elszántam magam, ha már gonosz boszorkányként akarnak megégetni, úgy is fogok viselkedni. Ismertem az ördög szolgáinak megidézésére szolgáló igéket.

Óvatosan mozdulva teljesen felém fordult, mielőtt folytatta volna:

– Egy éjjel történt a cellámban, mert meg akartam menteni magam a haláltól és a további barbár kínzástól; mert elvesztettem hitemet nővéreim hatalmában, akikben pedig mindaddig megbíztam, és elkezdtem a szükséges szertartást. Az volt leggyengébb pillanatom. És abban a minutumban, ezt tudnod kell, hívásomra megjelentek Lucifer szolgái.

– Te megidéztél egy démont?

– És eladtam a lelkem.

– És megmenekültél.

– Miután az alkut megkötöttük, pestissel fertőzöttnek találtak, és még élve egy gödörbe hajítottak a város határában. Onnan megszöktem, és a dögvész is eltávozott belőlem. Két nappal azután egy pajtában heverésztem épp, amikor mesterem személyesen jelent meg előttem. Azt mondta, különleges feladatot szab ki rám. Azzal idehozott, és szolgálatába állított.

– Valóban azt hiszed, Lucifer hozott ide? Hogy ez az ő kastélya? – kinyúltam, hogy megérintsem az arcát.

– Tudom, az én mesterem Lucifer. És tudom, ez az ő földi birodalma. – Láthatta rajtam, hogy nem hiszek neki.

– De ma nem tartózkodik itt? – kérdeztem.

– Dehogynem, itt van – vágta ki kereken.

– Hisz semmi jelét nem láttam – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Tán megismernéd Lucifer jelét? – kérdezte. Mintha egy kisgyermeket okított volna.

– Legalább egy kis kénkőszagot várna az ember – feleltem.

Körbemutatott.

– Ez az egész kastély és az erdő odakint, ez az ő jele. Hát nem találtad ki? Vajon miért kerülik el még a legapróbb rovarok is? Miért félnek tőle egész hadak?

– Akkor én miért nem rettentem meg különösebben, amikor idejöttem? Hogy élhetsz te itt? Arcán most sajnálat tükröződött.

– Csak az őáltala birtokolt lelkek maradhatnak meg itt – mondta.

Összerezzentem, és egyszerre fázni kezdtem. Csaknem sikerült meggyőznie. Szerencsére ismét felülkerekedett bennem a józan ész, működni kezdett ösztönös önvédelmi rendszerem. Kiszálltam az ágyból, és kezdtem fölhúzni a fehérneműmet.

– Akkor én most elmegyek – szóltam. – Semmi kedvem szerződést kötni Luciferrel, se mással, aki Lucifernek adja ki magát. És azt ajánlom, Sabrina, csatlakozz hozzám. Hacsak nem kívánod tovább szolgálni saját képzeleted szüleményét.

Vágyakozón pillantott rám.

– Bárcsak képzeletem szüleménye volna, és valóban megmenthetnél.

– Megtehetem. Méghozzá egészen hétköznapi módon, lovam nyergében. Jöjj velem most.

– Nem mehetek, s te sem. És ugyenezen okból a téged szolgáló ló sem. Gúnyosan ránéztem.

– Egy ember sem szabad maradéktalanul, hölgyem, és ugyanaz elmondható a hátasokról is, de annyira mindketten szabadok vagyunk, hogy eltávozzunk innen!

– Muszáj maradnod és találkoznod a mesteremmel – mondta.

– Semmi kedvem eladni a lelkem.

– Maradnod kell. – Kezét nyújtotta felém. Reszketett. – Az én kedvemért.

– Hölgyem, a becsületemre apellálnod fölösleges. Az már úgysincs nekem. Azt hittem, elég világosan elmagyaráztam.

– Könyörgöm – mondta.

Inkább vágyam, mintsem becsületem tartott ott. Tétováztam.

– Azt mondod, a mestered a kastélyban tartózkodik?

– Ránk vár.

– Egyedül? Hol? Fogom a kardom, és elintézem a te „Luciferedet”, az elbájolódat a magam módján. Rászedett téged. A jófajta, éles acél majd fölvilágosítja őkelmét, neked meg bebizonyítja, mennyire halandó. Ígérem, hamarosan szabad leszel.

– Hozd hát a kardod, ha úgy kívánod – mondta.

Fölkelt, és röpködő fehér selyemruhát öltött magára. Én mellette álltam, és türelmetlenül figyeltem, mily gondosan öltözködik. Még a féltékenység kínja is belém hasított, akár a felszarvazott férjbe, mikor tudja, felesége a szeretője kedvéért cicomázza magát.

Azért mégiscsak különös volt, hogy egy ilyen gyönyörű és értelmes asszony azt hiszi, magát a sátánt szolgálja. Olyan időket éltünk, amikor az emberi elkeseredés az őrület sokféle formáját öltötte magára.

Kardomat a derekamra, az ingemen kívülre kötöttem, fölhúztam csizmámat, és elébe álltam megpróbálva fölmérni, mennyire nincs magánál. Tekintete azonban tiszta volt, fájdalmat tükrözött, és valami különös elszántságot.

– Ha eszelős vagy – szóltam –, ez az őrület általam tapasztalt eddigi legenyhébb formája.

– Az emberi képzelet mindenkiben ott rejti az őrültség csíráit – felelte –, és hogy kitör-e belőle, az csak az illető állapotától függ. Én vagyok olyan épeszű, mint te, uram.

– Akkor ezek szerint csak félbolond vagy – mondtam neki. Karomat kínáltam, aztán kinyitottam a hálószoba ajtaját. A folyosó jéghideg volt. – Hol tartja a te Lucifered az udvarát?

– A pokolban – válaszolta.

Lassan sétáltunk végig a folyosón, aztán elindultunk lefelé a nagy csarnokba vezető széles kőlépcsőkön.

– És a kastélya is a pokolban van? – kérdeztem, kissé színpadiasán pillantva körül. Láttam a fákat az ablakon túl. Minden ugyanúgy volt, ahogy ideérkezésemkor.

– Meglehet – mondta.

A fejemet csóváltam. Sok kellett ahhoz, hogy megingassa az én józan világszemléletemet, hiszen az a háború tüzeiben edződött, a borzalmak és kegyetlenkedések által, és túlélte minden gonoszság és csalárdság látványát.

– Akkor hát az egész világ pokol? Ez a te filozófiád?

– Á – szólt ő, már-már vidáman –, hát ez az utolsó mentsvár, uram, amikor már minden más remény elveszett.

– Csak nem reménynek tartod abban hinni, hogy saját világunk maga a pokol?

– A pokol is jobb, mint a semmi – válaszolta –, legalábbis sokaknak.

– Én nem tudok hinni efféle képtelenségben – mondtam neki. – Egyre határozottabb és eltökéltebb a véleményem, hölgyem. Úgy látom, ismét visszatévedtünk a spekulációk talajára. Én egy kézzelfogható ördögre vagyok kíváncsi, és amennyiben a pokolban vagyunk, ennek az állításnak is bizonyítását kívánom.

– Túlságosan takarékosan bánsz, uram, az értelmeddel.

– Én nem gondolkodom. Katona vagyok, mint azt már nemegyszer említettem. Ez jellemző vonás. A katonát az egyszerű tények érdeklik.

– Már megbeszéltük, miért is választottad a katonaéletet, uram.

Újfent megcsodáltam, milyen élesen vág az esze.

A lépcsőkön lépkedtünk lefelé, napfény és árnyék váltakozó sávjain át. A fénysugarak kiemelték vonásait, melyeket oly jól ismertem.

A lelkében és testében rejlő erők sem boszorkányra, sem sátánimádóra nem vallottak. Tapasztalataim szerint, s ahogy maga Sabrina is említette, a démonoktól segítséget kérő emberek rendszerint elgyötört, erőtlen te-remtmények, akik föladták az üdvösség minden reményét, akár a földön, akár a mennyben.

Az alsó szinten jártunk már, a könyvtár hatalmas ajtói felé lépkedtünk.

– Odabent van – szólt.

Megálltam, s meglazítottam kardomat a hüvelyben. A levegőbe szimatoltam.

– Még mindig semmi kénkőbűz – mondtam. – Szarva van a mesterednek? És hosszú farka? És hasított patája? Tüzet fúj az orrlikából? Vagy másban áll a bűvereje?

– Úgy mondanám, finomabb – szólt halkan. Mintha két kő közt őrlődött volna: vajon bizonyítsa-e az igazát vagy inkább meneküljön el velem? Arckifejezése kihívó volt, mégis félelemmel teli, amikor fölpillantott rám. Így még szebbnek látszott. Megérintettem a haját, végigsimítottam. Megcsókoltam forró ajkát.

Aztán előreléptem, és belöktem a hatalmas ajtószárnyakat.

Sabrina kezét a karomra tette, és előttem lépett be a szobába. Térdet hajtott.

– Mester, elhoztam neked von Bek kapitányt.

Közvetlenül mögötte mentem, kardomat készenlétben tartva, lélekben fölkészülten bármilyen kihívásra, elszántságom mégis rögtön cserbenhagyott.

A legcsodálatosabb lényt pillantottam meg, amilyet valaha is láttam. Középen az asztalnál ült, egy könyvet olvasva.

Megszédültem. A testem megtagadta az engedelmességet. Azon vettem észre magam, hogy meghajtok.

A lény mezítelen volt, és bőre úgy csillogott, mintha csak puha, reszkető lángokból állna. Göndör haja ezüstösen fénylett, szeme akár az olvadt vörösréz. Teste hatalmas volt és tökéletesen formált, s mikor rám nézve ajka mosolyra nyílt, éreztem, soha nem szerettem még senkit; övé volt minden szerelmem. Egész alakját dicsfény övezte, amit én sosem társítottam volna az ördög fogalmához: talán egyfajta méltóságteljes alázat áradt belőle, elvegyülve a szinte korlátlan hatalom érzetével.

Bársonyos, érett férfihangon szólalt meg, letéve a könyvet.

– Légy üdvöz, von Bek kapitány. Lucifer vagyok.

Beszélni kezdtem. Abban a pillanatban már hittem a létezésében, és ezt mondtam el neki.

Lucifer tudomásul vette, majd kihúzva magát fölállt, és a polchoz lépett, hogy visszarakja a könyvet.

Méltóságteljesen mozgott, de minden gesztusából végtelen szomorúság áradt. Látszott rajta, valóban ő volt egykor Isten kedvence, és semmi kétség, ő a bukott angyal, aki saját büszkeségének áldozata. És bármily alázatos most, többé már nem juthat vissza a mennyek országába.

Úgy emlékszem, azt mondtam neki, a szolgálatára állok. Nem tudtam uralkodni szavaimon, noha annyira már magamhoz tértem, hogy gondolatban megtagadjam mindet. Kétségbeesetten erőlködtem.

Ő mintha mindezt látta volna, s együttérzett velem. Ez a jóindulat persze úgyszintén lefegyverzően hatott rám, ezért igyekeztem tudomást sem venni róla.

Úgy válaszolta meg szavaimat, mintha a magam jószántából ajánlkoztam volna:

– Szeretnék alkut kötni veled, von Bek kapitány. Lucifer mintha önmagán gúnyolódott volna mosolyával.

– Értelmes vagy, bátor, és nem tagadod az igazságot, mi lett belőled.

– Az igazság... – kezdtem nehézkesen – nem... nem... Ő mintha nem is hallotta volna.

– Ezért utasitottam szolgám, Sabrinát. hogy kísérjen ide. Szükségem van egy felnőtt ember segítségére. Akinek nincsenek előítéletei. Aki eléggé tapasztalt már. Aki hozzászokott, hogy gondolatait határozott tettekre váltsa. Akit nem fertőzött meg a rettegés és tétovaság mételye. Ilyen embert nem könnyű találni a világban.

Nyelvem bénultsága végre fölengedett. Beszélhettem. Így szóltam:

– Számomra is úgy tűnik, Lucifer fejedelem. Ám engem ne sorolj közéjük. Csupán az emberiség nyomorult tagja vagyok.

– Mondjuk hát úgy, te vagy a lehető legjobb az én céljaimra.

Hirtelen kijózanodtam.

– Te hízelegsz nekem, felség.

– Távol álljon tőlem. Én fölismerem bárki erényeit. A tiédet is, von Bek kapitány. Elmosolyodtam.

– Köztudomású, hogy fölismered mindenkiben a gonoszságot és elvetemültséget, hisz e vonásokhoz vonzódsz annyira.

Lucifer a fejét csóválta.

– Mert csupán azt tulajdonítják nekem az emberek: a vágyat, hogy föltárjam alapvető ösztöneiket. Sokan azt hiszik, ha ezt fölfedezik magukban, az valamiképp fölmenti őket a felelősség alól. Fölruháztak már számtalan rémséges vonással, kapitány. Ám erényeim is vannak. Ez az én hatalmam titka, és bizonyos fokig, a tiéteké is. Tudtad ezt?

– Nem, felség.

– De megértesz engem? Talán igen.

– Azt akarom, szolgálj engem.

– Bizonyára találsz e feladatra nálam sokkal nagyobb hatalommal bíró férfiakat és nőket is.

Lucifer ismét helyet foglalt az asztal mögött. Úgy tűnt, minden figyelmét szavaimnak szenteli. Ez persze nagyon is hízelgett nekem.

– Hatalmasabbakat – felelte – minden bizonnyal. Sokat is. Abban az értelemben, ahogy a hatalmat a földön mérik. Az egyház nagy része az enyém már; de ez a tény jól ismert a gondolkodó emberek előtt. A hercegek többsége is az enyém. Tudósok szolgálnak. Költők szolgálnak. Hadseregek és flották parancsnokai szolgálnak. Ugye azt gondolnád, elégedett vagyok? Ritkán szolgáltak ennyien. Ám kevés köztük az olyan, mint te, von Bek.

– Nem hinném, felség. Manapság rengeteg a véres kezű zsoldos.

– Ahogy mindig. Kevés hozzád hasonlóan tehetséges akad azonban. Kevesen cselekszenek teljes tudatában annak, hogy kik ők, és mit is tesznek.

– Erény azt tudni, hogy mészáros vagyok és tolvaj? Hogy kegyetlen vagyok, semmi önzetlenség nincs bennem?

– Úgy hiszem. Elvégre Lucifer vagyok. – Ismét öngúny csendült ki szavaiból. Sabrina ismét térdet hajtott.

– Uram, távozhatok?

– Igen – szólt Lucifer. – Alighanem, kedvesem. Amint lehet, visszaadom neked a kapitányt. Ígérem.

A boszorkány visszavonult. Kíváncsi voltam, vajon végleg elhagy-e Sabrina, most, hogy célját elérte. Megpróbáltam visszanézni a teremtményre, aki Lucifernek nevezte magát, de azoknak a bánatos, szörnyű szemeknek a látványa túl sok volt nekem. Tekintetemet az ablak felé fordítottam. Azon keresztül láthattam a fák végtelen sorát, a nagy erdőt. Megpróbáltam erre a látványra összpontosítani, hogy megőrizzem józan eszem, és emlékezzek rá, minden valószínűség szerint ennek a nagy tudású, mégis sarlatán embernek a cinkostársa kábított el valami módon.

– Nos – szólt a sötétség fejedelme –, nem tartanál velem a pokolba, kapitány?

– Tessék? – kérdeztem. – Máris elkárhoztam? És meghaltam?

Lucifer elmosolyodott.

– Szavamat adom, hogy visszahozlak ebbe a szobába. Ha nem érdekel az ajánlatom, bántódás nélkül elhagyhatod a kastélyt, és mehetsz a dolgodra.

– Akkor miért menjek veled a pokolba? Én úgy tanultam, a sátán szavában nem lehet megbízni. Ő bármit megtesz, hogy megkaparinthasson egy becsületes lelket.

Lucifer nevetett.

– Talán igazad is van, kapitány. A tiéd becsületes lélek?

– Nem valami tiszta.

– De azért nagyjából becsületes. Igen?

– Látom, nagy súlyt fektetsz a becsületességre.

– Nagy súlyt, kapitány. Nyíltan beismerem előtted, hogy szükségem van rád. Én sokkal többre tartalak téged, mint te magad. Talán ez is erényeid közé tartozik. Hidd el, az ajánlatom kedvező.

– De nem árulod el nekem.

– Nem, míg meg nem jártad a poklot. Hát nem hajt a kíváncsiság? Keveseknek adatik meg, hogy láthassák a poklot, még mielőtt ütne az utolsó órájuk.

– És akikről csak olvastam, felség, azoknak rendszerint hamar vissza is kellett térniük oda.

– Szavamat adom, angyali szavamat, hogy nem csallak kelepcébe, von Bek kapitány. Őszinte leszek hozzád: ezt nem is engedhetem meg magamnak. Ha csalárd módon szerzem meg tőled, ami kell nekem, akkor már semmi hasznát nem vehetem.

Lucifer a kezét nyújtotta felém.

– Alászállsz hát velem a birodalmamba?

Még mindig haboztam, mert nem győződtem még meg róla teljesen, hogy ez nem egy bonyolult és rafinált, ám mindenféleképpen emberi varázslat.

– Itt nem köthetjük meg az alkut? – kérdeztem.

– Megtehetnénk. De ha megkötöttük – már ha megkötjük – és elváltunk, valóban bizonyos maradnál abban, hogy Luciferrel tárgyaltál?

– Azt hiszem, nem. Még most is úgy gondolom, valami bűbáj hatása alatt állok.

– Nem te lennél az első, aki a velem való találkozást egyszerű álomnak véli. Általában nem érdekel, ha az emberek látomásnak vélnek, vagy valóban elhiszik, hogy a sötétség fejedelmével találkoztak. Neked azonban szeretném bebizonyítani az utóbbit, kapitány.

– Miért érdekelné ez Lucifert?

Egy pillanatra visszanyerte régi büszkeségét, ha csupán egy dühödt villanásnyira is. Aztán már nyoma sem volt.

– Légy nyugodt, kapitány – felelte Lucifer mély hangon, nyomatékosan –, ez alkalommal nagyon is érdekel.

– Világosabban kell beszélned velem, felség. – Ennél a mondatnál többet nem sikerült kinyögnöm.

Ő türelmet erőltetett magára.

– Itt nem bizonyíthatom igazamat. Mint azt kétségkívül tudod, nagyban rászorulok az emberiség segítségére itt, a Földön, hisz közvetlenül nem befolyásolhatom Isten teremtményeinek tetteit, csak ha ők fordulnak hozzám. Többé nem kívánok ujjat húzni az Úrral. Szabadságra vágyom, von Bek. – Vörösréz szemében még erőteljesebben tűnt föl az a fájdalom, melyet korábban Sabrináéban láttam. – Egyszer már azt hittem, elérhetem. De most már tudom, lehetetlen. Ezért hát szeretném, ha visszafogadnának.

– A mennyekbe, felség? – Megdöbbentem.

– A mennyekbe, von Bek kapitány.

Lucifer vissza akar férkőzni az Úr kegyébe! És azt sugallja, valamiképp én lehetnék az ő küldötte, aki ezt elősegítheti! Ha ez valóban varázslat, illúzió, akkor nagyon is figyelemreméltó.

Csak ennyit tudtam kinyögni:

– Azzal nem szűnne meg a pokol, nem szakadna vége a világ fájdalmának?

– Téged így neveltek, hogy ezt hidd.

– Hát nem igaz?

– Ki tudja, von Bek kapitány? Én csak Lucifer vagyok. Nem Isten.

Ujjai megérintették az enyéimet. Öntudatlanul felé nyújtottam a karom. Hangja mentegetőzően, rábeszélően csengett.

– Jöjj, könyörögve kérlek. Jöjj.

Mintha táncban karoltuk volna át egymást, kígyó és áldozata.

Megráztam a fejem. Agyamban túl nagy volt a zavar. Úgy éreztem, egyszerre vesztem egyensúlyomat fizikailag és szellemileg.

Ismét megérintette a kezem. Levegőért kapkodtam.

– Jöjj, von Bek. Jöjj a pokolra.

Húsát forrónak éreztem, mégsem égetett. Érintése érzéki volt, bár hihetetlenül erős.

– Felség... – Most én fogtam könyörgöre.

– Hát nincs benned irgalom, von Bek? Könyörülj meg a bukott angyalon. Könyörülj Luciferen.

A sürgetés, a fájdalom, a vágy, az elszántság, mind engem volt hivatva meggyőzni, mégis küzdöttem ellenük még pár pillanatig.

– Nincs bennem irgalom – szóltam. – Rég kiirtottam a lelkemből. Kiirtottam a könyörületet. Sajnálatot csak magam iránt érzek!

– Ez nem így van, von Bek.

– De így van! Így!

– Egy igazán könyörtelen teremtény azt sem tudná, mi fán terem ez az érzés. Te csupán elfojtod magadban. Elfojtod az irgalmat. A saját eszed áldozata vagy. Az foglalta el emberiességed helyét. És ez maga a halál, habár jársz még, s lélegzel. Segíts engem vissza a mennyekbe, és én segítek neked új életre kelni...

– Ó, felség – szóltam –, te igazán olyan okos vagy. amilyennek mondanak. – Bármennyire hatalmába kerített már, mégis megpróbáltam valami ideiglenes megállapodást kicsikarni belőle. – Veled tartok, azzal a feltétellel, ha egy óra letelte előtt ebbe a szobába visszatérek. És ha újra láthatom Sabrinát...

– Úgy legyen.

A könyvtár padlójának kőlapjai elolvadtak előttünk. Előbb higannyá, majd kék vízzé változtak. Lefelé merültünk, mintha hideg égen át zuhannánk egy távoli táj felé, mely szélesen, fehéren terül el, s nincs láthatár.

III. FEJEZET

Bőröm már szinte ugyanolyan fehérré vált, mint ez az egyhangú síkság. Kezemen olyan részleteket figyelhettem meg, erek és csontok körvonalait, amiket azelőtt még sosem vettem észre.

Körmeim úgy csillogtak, akár az üveg, és különösen törékenynek tűntek.

Súlyom jóformán nullára csökkent. Arra gondoltam, talán valami kristályszellem lett belőlem.

– Ez a pokol? – kérdeztem Lucifert.

A sötétség fejedelme is sápadtabbnak látszott. Csupán a megpatinásodott fekete vashoz hasonló szeme csillogott élénken.

– Ez a pokol – felelte. – Mondhatnám úgy is, birodalmam egy része. Ez a birodalom persze végtelen.

– És végtelen sokféle alakban tűnik föl? – fűztem tovább gondolatát.

– Természetesen nem. Te a mennyekről beszélsz. A pokol a korlátok és a páratlan kopárság birodalma. – Mosolya szinte már tétova volt, szeme sarkából pillantott rám, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem kerüli el figyelmemet az iróniája.

Mellettem Lucifer viselkedése félénknek tűnt Csak arra gondolhattam, hogy kedvező színben akar föltűnni előttem. Zavarban voltam, nem értettem, miért csinálja. Még mindig hihetetlen erő és lángész dicsfénye áradt belőle. Én pedig minden erőfeszítésem ellenére még jobban vonzódtam hozzá. Persze nem vetélkedhettem volna vele semmilyen téren, mégis úgy éreztem, tart tőlem. Mi lehet a birtokomban, amit nem követelhet tőlem? Miért vágyna ily kétségbeesetten a lelkernre?

De beláttam, a sátán szándékai kifürkészhetetlenek. Az azonban biztos, ő olvas a gondolataimban, ismeri kimondatlan érveimet, és kivédheti eltervezett tetteimet.

Aztán az ötlött eszembe, talán nem akarja ezt csinálni. Feltűnő kedvessége talán annak az eredménye, hogy nem szívesen él hatalmával. A sötétség fejedelme, aki királyokat és tábornokokat, pápákat és bíborosokat manipulálhat, akinek ezek a beavatkozások a vérében voltak, most valamiféle őszinteséget keres, igyekszik legyűrni magában egy örökkévaló élet szokásait.

Csakhogy ez a gondolat megszülethetett bennem az ő sugalmazásának hatására is.

Egyszerűen semmi értelmét nem láttam, hogy megpróbáljam megérteni Lucifer indítóokait vagy kifürkészni természetét. Arra sem kéne eltékozolnom maradék szellemi energiámat, mondtam magamban, hogy megkíséreljem előre látni az ő cselekedeteit vagy kívánságait.

Csak bízhattam benne, hogy megtartja a szavát. Hagyom hát, mutassa meg birodalmából mindazt, amit meg akar mutatni. Ám semmit sem fogadok el majd olyannak, amilyennek látszik.

– Te pragmatista vagy, kapitány – mondta Lucifer, mintegy mellékesen –, csontod velejéig. Sőt találóbb így: a lelked mélyéig.

Hangom gyengébbnek tűnt a megszokottnál. Arra gondoltam, az árnyalatnyi visszhang is közrejátszik ebben.

– Te a lelkembe látsz, felség? Karját az enyémbe fűzte, és sétálni kezdtünk a síkságon át.

Jól ismerem, kapitány.

Állításától nem ijedtem meg, pedig a Földön azért legalábbis megremegtem volna. Bár Lucifer jelenlétét érzékeltem, az én testem sem anyagi nem volt, sem éteri, inkább valahol a kettő között. Az érzések, melyek máskor erősen hatottak rám, most csupán halványan jelentkeztek; tudatom tisztábbnak tűnt, de ez akár illúzió is lehetett; mozdulataim lassan és megfontoltan, mégis elég jól követték gondolataimat.

Állapotomat egyáltalán nem éreztem kellemetlennek, és eltöprengtem, vajon ez-e az angyalok és még hatalmasabb természetfölötti rendekbe tartozó lények megszokott létformája.

Most az sem tűnt különösnek, miközben Luciferrel az oldalamon jártuk a pokolbéli tájat, hogy egészen magától értetődően gondolkodom a szellemlényekről, az én földi világom határain túl elterülő birodalmakról, mikor pedig sok éven át tagadtam a legkézzelfoghatóbb és leganyagibb jelenségeken kívül minden másnak a létezését.

A hús és a vér – túlnyomórészt a sajátom – megóvása volt katonáskodásom kezdetétől fogva az egyetlen realitás számomra. Agyam és érzékszerveim kétségkívül eltompultak, de az általam választott életet csak így élheti az ember biztonságosan. De a világon, mely nekem megadatott, egyedül ez az egy életfelfogás védett meg az őrülettől.

Most egyszeriben nemcsak a legkifinomultabb érzékeim keltek új életre, de olyanokat is fölfedeztem, melyek – illúzió vagy sem – hétköznapi körülmények között át sem törhették az emberi test korlátait.

Nem csoda, hogy ítélőképességem megzavarodott. De még ezt tekintetbe véve sem küzdhettem le a rám gyakorolt hatást. Folyvást igyekeztem emlékezetembe idézni, hogy ne kössek semmiféle alkut Luciferrel, semmibe se egyezzek bele, bármilyen csábító is az ajánlat, és próbáljak időt nyerni. Hiszen nemcsak az életem foroghat kockán, de sorsom is az örökkévalóságban.

Lucifer vigasztalni próbált.

– A szavamat adtam neked – emlékeztetett –, és meg is tartom.

Ezüstös lángok alkotta boltív jelent meg nyomban előttünk. Lucifer afelé húzott.

Ezúttal nem teketóriáztam, átléptem a boltív alatt, és egy városban találtam magam.

A város fekete obszidiánkőböl épült. Minden felület, minden fal, minden vászontető és minden lobogó feketén fénylett. A város népe ünnepélyes, sötét színekbe öltözött – skarlátba és mélykékbe, vérnarancsba és mohazöldbe –, bőrük pedig a vén, lakkozott tölgy árnyalatában játszott.

– Ez a város a pokolban van? – kérdeztem.

– Ez a pokol egyik legnagyobb települése – felelte Lucifer.

Elhaladásunkkor az emberek rögtön letérdeltek, és hódolatukat fejezték ki uruk iránt.

– Fölismernek téged – szóltam.

– Ó, igen.

A város gazdagnak látszott, az emberek egészségesnek.

– Hát a pokol nem büntetés? – kérdeztem. – A nép láthatólag nem szenved itt.

– Dehogynem szenvednek – mondta Lucifer. – Ez az őrájuk kiszabott sors. Láttad, mily sebesen letérdeltek előttem?

– Láttam.

– Ők mind a szolgáim. Egyikük sem szabad.

– A földön sem lehettek szabadok.

– Ez igaz, de tudják, a mennyekben szabadok lehetnének. Legnagyobb gyötrelmük, hogy tisztában vannak vele, mindörökké a pokolban maradnak már. Ez a tudás az ő büntetésük.

– Miben áll a mennyek szabadsága? – kérdeztem.

– A pokolban azzá válsz, amitől a legjobban félsz. A mennyekben az lehetsz, amit a leginkább szeretnél – felelte Lucifer.

Ennél kimerítőbb választ vártam, vagy legalábbis összetettebbet.

– Elég enyhe büntetés azokhoz képest, amilyenekkel Luther fenyegetőzött – jegyeztem meg.

– Nyilván. És sokkal kevésbé érdekes is, mint a Luther által kiagyalt kínzások, amint azt akár személyesen is elmondhatja neked. A pokolban nincs semmi érdekes.

Azon vettem észre magam, hogy jól mulatok.

– Egy efféle epigramma lenne a pokol summázata? – kérdeztem.

– Kétlem, hogy ilyesmi létezne. Talán Luther hisz benne. Volna kedved megkérdezni tőle?

– Hát itt van?

– Éppen ebben a városban. A neve Alázatos hercegek városa. Mintha csak neki építették volna.

Nem vágytam találkozni Luther Mártonnal, sem a pokolban, sem a mennyekben, sem a Földön. Elismerem, meglehetős elégedettséggel töltött el, hogy nem nyerte el annyira várt jutalmát, hanem itt sínylődik a pokolban, együtt azokkal az egyházi emberekkel, akiket oly könnyű szívvel kiátkozott.

– Azt hiszem, értem, mire gondolsz – mondtam.

– Ó, úgy vélem, mindketten megértjük a büszkeséget, von Bek kapitány – felelte Lucifer szinte már vidáman. – Hívjam hát Luthert? Egyre tanulékonyabb.

Megráztam a fejem.

Lucifer magával vont a fekete utcákon. Belenéztem a polgárok arcába, és tudtam, bármit megtennék, csak hogy közéjük ne kerüljek soha. És ez még a kárhozatnak egy finomabb formája volt. Leginkább a szemük hatott rám: megfáradt, reménytelen szemük. Aztán meghallottam suttogó hangjukat: hideg volt, és nem volt benne semmi méltóság. No és a város maga: a megváltó emberiességnek nyomát sem éreztem benne.

– Látogatásunk a pokolban rövid lesz – biztosított Lucifer. – De azt hiszem, meg fog győzni téged.

Beléptünk egy hatalmas, négyszögletes épületbe, és egyre mélyebb sötétségbe jutottunk.

– Itt nincsenek lángok? – kérdeztem. – Nincsenek démonok? Nincsenek jajveszékelő bűnösök?

– Kevés bűnös kapja meg itt azt az elégtételt – mondta Lucifer.

Egy széles, ám sekély tó partján álltunk. A víztükör mozdulatlanul, ólomszínűen terült el előttünk. A fény tejesen, szürkén áradt, nem látszott forrása sehol. Az ég színe ugyanolyan volt, mint a vízé.

A tóban egyenlő távolságra egymástól, ameddig csak a szemem ellátott, mezítelen férfiak és nők álltak derékig a vízben és mosakodtak.

A csobbanások hangja tompán, összemosódón hallatszott. A férfiak és nők mozdulatai gépiesnek tűntek, mintha már évszázadok óta hajlonganának ugyanígy. Mind egyforma magasak voltak. Mindegyikük teste ugyanolyan petyhüdt, arcuk teljesen kifejezéstelen. Ajkuk szótlan volt. Tenyerükbe gyűjtötték a vizet, aztán fejükre és testükre locsolták, felhúzós figurákként mozogva. De itt is a szemek árulkodtak leginkább az agóniáról. Úgy tűnt, akaratuk ellenére mozognak, és nem tehetnek ellene semmit.

– Ez a bűntudat? – kérdeztem Lucifert. – Tudják, hogy bűnösök valamiben?

Elmosolyodott. Látszólag különösen elégedetté tette ez a fajta kínzás.

– Szerintem ez csupán a bűntudat tettetése, kapitány. Ez itt a hamis bűnbánók tava.

– Isten nem túl elnéző – mondtam. – Legalábbis úgy látszik.

– Isten az Isten – felelte Lucifer. Vállat vont. – Az én feladatom végrehajtani az ő akaratát és különböző büntetéseket kieszelni azok számára, akiket a menny nem fogad be.

– Szóval továbbra is őt szolgálod?

– Meglehet. – Lucifer ismét mintha elbizonytalanodott volna. – Mégis, csak nemrég gondolkodtam el rajta, nem értelmeztem-e félre öt. Végül is én dolgozom ki egyedül a legmegfelelőbb kegyetlenségeket. De mi van, ha nem is kéne megbüntetnem őket? Mi van, ha könyörületességet kéne mutatnom? – Hangja már-már szánalmasan csengett.

– Hát nem kapsz utasításokat? – kérdeztem kissé elgyengülve. – Lelkek tízmilliói szenvedhettek semmiért a te tévedésed miatt! – Hitetlenkedtem.

– Én nem tarthatok kapcsolatot Istennel, kapitány. – Most élesebb hangot ütött meg. – Hát nem vagy képes fölfogni?

– Akkor nem is tudhatod, elégedettséggel avagy elégedetlenséggel tölti el őt, amit csinálsz. Nem küld neked semmiféle jelet?

– Amióta a pokolra jutottam, nem kerestem jeleket, kapitány. Mint mondtam már neked, emberi közvetítők alkalmazására kényszerülök.

– És ezeken a közvetítőkön keresztül sem érkezett még visszajelzés?

– Hogy bízhatnék meg bennük? Engem kiközösítettek, von Bek kapitány. A lelkek, akiket hozzám küldenek, a könyörületességemet remélik. Azt teszem velük, amit csak akarok, nagyrészt rettentő unalmam levezetésére. – Elszomorodott. – És hogy bosszút álljak azokon, akiknek megadatott az isteni kegy lehetősége, ám vagy visszautasították, vagy túl ostobák és túl mohók voltak felismerni, mit is veszítenek. – Legyintett.

Szélesen elterülő, gyönyörű mezőket láttam, zöld fákkal tarkítva. Idillikus vidéki táj. Még a fény is melegebb és erősebb volt itt, bár forrását még mindig nem sikerült fölfedeznem semerre.

Tavaszodhatott épp. A mezőn ülve és állva, mint kisebb marhacsordák, rongyokba öltözött emberalakok csoportosultak. Bőrük durva volt, ragyás és tisztátalan.

Lomhán, nehézkesen mozogtak a fűben. Szegény ördögök nem látszottak elégedettnek.

Ráébredtem, hogy bár testük formája változatos, minden arc tökéletesen egyforma.

Mindegyiket ugyanaz a csendes téboly és mohóság, ugyanaz az ajakbiggyesztő önzés jellemezte. A teremtmények mormogtak egymás közt, mindegyikük ugyanazt a monológot motyogta, a mezőn körbe-körbe kóborolva.

Vinnyogó panaszkodásuk egyhamar nagy haragra lobbantott. Nem éreztem irántuk könyörületet.

– E lelkek mindegyike a saját külön világában él – szólt Lucifer.

– És mégis egyformák – mondtam.

– Így van. A legapróbb részletekig hasonlítanak egymáshoz. Ám egyik férfi vagy nő sem képes ezt a tényt fölismerni. Mennél közelebb jutnak önmaguk lényegéhez, annál hasonlóbbakká válnak egymáshoz. – Keserű pillantást vetett rám. – Többet vártál a pokoltól, kapitány?

– Igen, azt hiszem.

– A Földön ezek mindegyike a szabad akaratról, az egyén igényeinek fontosságáról papolt. Arról, hogy mindenkinek uralnia kell a végzetét. Mind azt hitte, irányítani tudja a sorsát. És ennek biztosítékát csupán egyetlen dologban látták, az anyagi jólétben. Mert csak ez az egy marad, ha valaki elhatárolja magát az emberiség többi részétől. – Alaposan végigmértem őket.

– Ez talán nekem szóló figyelmeztetés? – kérdeztem Lucifert. – Gondolhattam volna, hogy igyekszel előttem a poklot kedvezőbb színben feltüntetni.

– Ugyan miért?

Nem feleltem. Túlságosan féltem válaszolni.

– Szívesen szolgálnál talán engem, von Bek kapitány? – kérdezte Lucifer.

– Nem – válaszoltam –, mert a Földön a szabad akaratnak legalább a látszata enyém lehet. Itt azonban minden esélyt megtagadnak az embertől.

– A mennyekben persze mindenki szabad akarata szerint cselekedhet – mondta Lucifer.

– Akár a mennyek ura ellenében is? – kérdeztem. – Nekem úgy tűnik, ő nagyon sokat kíván teremtményeitől.

– Nem vagyok ugyan egyházi szónok – mondta Lucifer –, de bebizonyították, hogy Isten csak azt követeli meg a férfiaktól és nőktől, amit azoknak saját maguktól is el kéne várniuk.

A mezőket immár magunk mögött hagytuk.

– Másfelől, én – folytatta a sötétség fejedelme – nem várok el semmit az emberiségtől, csupán annak megerősítését, hogy mit sem érnek. Leginkább megvetem őket, kihasználom a gyengeségüket. Legalábbis így volt ez uralkodásom kezdetén.

– Úgy beszélsz, mintha az egész emberiséget az ellenségednek tekintenéd. Nem hittem volna, hogy egy angyal, még ha bukott angyal is, ilyen kicsinyes lehet.

– Arra a dühre még mindig emlékszem. És az egyáltalán nem tűnt kicsinyes dolognak a számomra, von Bek kapitány.

– Megváltoztál hát, felség?

– Mondtam már, hogy igen, kapitány.

– Akkor tehát az aggaszt, hogy Istent nem sikerült meggyőznöd erről?

– Pontosan. Merthogy Isten nem hall engem.

– Biztos vagy ebben, felség?

– Semmiben sem vagyok biztos. De ezt fogadom el igazságnak.

Szinte már megsajnáltam ezt a hatalmas lényt, ezt a legmerészebb teremtményt mind között, aki most odáig jutott, hogy bevallja vereségét, ám senki sem hallgatja meg, senki sem hiszi el annak beismerését.

– Elegem van a Földből, és a pokolból még inkább, kapitány. Minden vágyam visszajutni a mennybe.

– De ha felséged valóban megbánta...

– Be kell bizonyítsam. Jóvá kell tegyem bűneimet. Nagyon sokra tartottam az értelem hatalmát, hogy a csodák kényelmes világát teremtsem meg a Földön. Be akartam bizonyítani, hogy az én logikám, alkotóerőm, elmém Isten minden művét túlszárnyalhatja. Aztán bebizonyosodott, az ember nem érdemli meg mindezt. Majd arra, hogy talán én sem vagyok rá méltó, és ennek az egésznek semmi alapja, semmi értelme, semmi jövője. Te sok mindent láttál a világban, kapitány.

– Többet, mint az emberek nagy részének megadatik – helyeseltem.

– És ugye mindenütt a pusztulás az úr? Mindenütt. Pusztul a szellem, a hús, az ész. – Lucifer felsóhajtott. – Tévedtem.

Hangja üressé vált. Egyszerre ráébredtem, hogy sajnálom, sokkal jobban, mint azokat a lelkeket, akik birodalma rabságában sínylődnek.

– Bárcsak visszatérne egykori bizonyosságom és nyugalmam – folytatta Lucifer. Ismét a fehér síkságon álltunk.

– Meg akartam mutatni, hogy sokkal gyönyörűbb világot tudok alkotni, mint Isten. Még mindig nem jöttem rá, mit vétettem el. Pedig évszázadok óta gondolkodom már rajta, kapitány. És tudom, csak egy emberi lélek képes ennek a titoknak a fátylát föllebbenteni előttem. Jóvá kell tegyem bűneimet. Jóvá kell tegyem bűneimet...

– Tudod már, hogyan fogj hozzá? – kérdeztem csöndesen.

– Meg kell találnom a gyógyírt a világ fájdalmára, von Bek kapitány. – Felém fordította sötét szemét, és éreztem, mint remeg meg egész lényem átható pillantásától.

– Gyógyírt? Hisz e fájdalom oka nem más, mint az emberi dőreség. Ily egyszerű a válasz.

– Nem! – Lucifer szinte felhördült. – Sokkal bonyolultabb. Isten a világra hagyott egy tárgyat, ami meggyógyíthatja az emberiség minden baját. Ha ezt a tárgyat megtalálom, és a világot a helyes irányba terelem, Isten újra hallgatni fog rám. És ha hallgat rám, talán képes leszek meggyőzni őt őszinte bűnbánatomról.

– De mi közöm mindehhez nekem, felség? Csak nem gondolod, hogy én ismerem az emberi dőreség gyógyírját?

Lucifer szinte már dühödten legyintett jobb kezével.

Hirtelen ismét a kastély könyvtárában voltunk. Az egyik ablakkal szemben álltunk. Láttam odakint a zöld, néma erdőt, és észrevettem, hogy nem telhetett el sok idő. Testem ismét olyan szilárd volt, mint azelőtt. Kissé megkönnyebbültem. Visszatértek mindennapi érzékeim is.

Lucifer így szólt:

– A segítséged kértem, von Bek, mert értelmes vagy, találékony, és nehezen befolyásolható. Azt kérem, indulj útnak az én nevemben. Azt akarom, találd meg a gyógyírt a világ betegségeire. Tudod, miről beszélek?

– Mint ilyesmiről, csak a Szent Grálról hallottam, felség – mondtam. – És az szerintem csupán legenda. Ha mutatnának nekem egy ilyen kelyhet, csak annyira hinnék benne, mint az igaz kereszt egy darabjának vagy Szent Péter körmének erejében.

Ő tudomást sem vett ez utóbbi megjegyzésemről. Szeme lángra gyúlt, tekintete a távolba révedt.

– Ó, igen. Így hívják. A Szent Grál. Hogyan írnád le, von Bek?

– Egy mondabeli kehely.

– Már ha létezett. Mit gondolsz, mi volt?

– Isten földi kegyelmének megtestesülése – mondtam.

– Pontosan. Hát nem ez az a tárgy, amit én leírtam neked?

Kételkedni kezdtem.

– Lucifer megbíz egy istentelen szerencselovagot a Szent Grál fölkutatásával és megszerzésével?

– Igen, azt kérem, kutasd föl a világ fájdalmának gyógyírját. Ezt akár Grálnak is nevezheted.

– A legenda szerint csak a legtisztább szívű lovag pillanthatja meg, a megérintéséről nem is beszélve!

– Az út alatt megtisztulsz, abban biztos vagyok.

– Felség, mit kínálsz cserébe, ha elfogadom a megbízásod, s útnak indulok? Gúnyosan mosolygott rám.

– Hát nem elég dicsőség ez önmagában, von Bek?

– Jobb szolgát is találhatsz ilyen óriási feladatra – ráztam meg a fejem.

Hát megőrült Lucifer? Vagy játszik velem?

Mondtam már – felelte –, hogy nincs jobb.

Tétováztam. Úgy éreztem, hangot kell adjak érzéseimnek.

– Nem bízom benned, felség.

– És miért nem?

– Nem látom az indítóokod.

– Pedig egyszerű.

– Mégsem világos előttem.

Szánalmas, elkínzott tekintete ismét az enyémbe mélyedt, és sürgető suttogással szólalt meg:

– Mert nem vagy képes fölfogni, mennyire vágyom rá. Mennyire vágyom rá! Ritka az ilyen lélek, mint a tiéd, von Bek.

– Ezek szerint te meg akarod venni a lelkem, felség?

– Megvenni? – Zavarodottnak látszott. – Megvenni a lelked, von Bek? Hát nem érted, hogy már rég az enyém? Most esélyt ajánlok arra, hogy visszaszerezd.

Egyszeriben rádöbbentem, igazat beszél. Egy ideje jól tudtam már magamban.

Akkor Lucifer elmosolyodott, és mosolyából bizonyságot nyertem arra, hogy mindketten tudtuk. Nem hazudott hát.

Hideg járt át. Ezért mutatta meg nekem a poklot; nem odacsalni akart, csupán megismertetni sorsommal az örökkévalóságig.

Elhúzódtam mesteremtől.

– Akkor hát úgysem juthatok a mennybe. Ezt akarod mondani, felség?

– Úgysem juthatsz a mennybe.

– Ha így van, akkor nincs más választásom, ugye?

– Ha én sem fogadlak be, újabb esélyt kapnál, hogy visszajuss Isten kegyelmébe – amint azt magamnak is remélem. Valóban sok közös vonásunk van, von Bek.

Efféle alkuról nem hallottam még soha. Ha elfogadom, csupán az életemet veszthetem el a tervezettnél valamivel korábban. Így szóltam:

– Akkor valójában nincs sok választásom.

– Mondjuk úgy, a jellemed már előre meghatározta a választásod.

– De azt nem ígérheted, hogy Isten befogad majd a mennybe.

– Csak azt ígérhetem, hogy én elengedem rám bízott lelkedet. Az ilyenek aztán nem mindig jutnak be a mennybe. De néhányuk, azt mondják, örökké él.

– Hallottam már legendákat – mondtam –, mint például a bolygó zsidóét. Szóval csak azért menekszem meg a pokolból, hogy örök időkre járjam a Földet, megváltást keresve?

Egy pillanatra belém villant, nem én vagyok az első, akinek Lucifer ezt az ajánlatot teszi.

– Nem tudom megmondani – felelt a sötétség fejedelme. – Ám ha sikerrel jársz, nem tartod valószínűnek, hogy Isten is könyörületesen tekint majd rád?

– Te bizonnyal többet tudsz Isten szokásairól, mint én, felség. – Különös nyugalom szállt meg. Sőt még szórakoztatott is a dolog.

Lucifer látta, mi történik velem, és elvigyorodott.

– Nem akármilyen kihívás ez, ugye, von Bek?

– Nem bizony, felség. – Még mindig nem hittem el minden szavát. – De ha már úgyis a te szolgád vagyok, miért kellett ily bonyolultan megszervezned ezt a találkozót? Miért küldted elém Sabrinát?

– Mondtam már. Rákényszerülök, hogy emberi ügynököket vegyek igénybe.

– Akkor is, ha mindketten már a szolgáid vagyunk?

– Sabrina maga döntött úgy, hogy engem szolgál. Te pedig még nem egyeztél bele.

– Tehát Sabrinát nem lehet megmenteni?

– Ha rálelsz a Grálra, mindenkit megmentesz.

– De nem kérhetnék egyetlen dolgot felségedtől? – Lucifer gyönyörű feje felém fordult.

– Azt hiszem, tudom, mi lesz az, von Bek.

– Elengednéd Sabrinát a hatalmadból, ha elvállalom, amit kértél tőlem? – Lucifer már várhatta ezt.

– Nem, ha elvállalod. Csak ha sikerrel jársz. Találd meg a gyógyírt a világ fájdalmára, és hozd el nekem, én pedig ígérem, akkor ugyanúgy szabadon engedem Sabrinát, mint téged.

– Szóval ha örök életre kárhoztatok, legalább lesz egy társam.

– Igen.

Megfontoltam az ajánlatot.

– Legyen hát, felség. Hol keressem a gyógyírt, a Grált?

– Csak annyit tudok, hogy sem én, sem a pokol más lakói soha rá nem akadhatnak. Valahol a Földön kell lennie vagy egy attól nem túl távoli természetfölötti birodalomban.

– Egy nem földi birodalomban? Hogy juthatnék én el olyan helyre? Lucifer így szólt:

– Ez a kastély is olyan hely, von Bek. Fölruházhatlak a hatalommal, mely segít belépned a világ hétköznapi halandói elől elzárt vidékekre. A gyógyír rejtőzhet egy efféle birodalomban, de rejtőzhet egészen közönséges helyen is. Te képes leszel csaknem mindenhová eljutni, ahová kívánsz, vagy szükségét érzed.

– Egyszóval varázslót faragsz belőlem, felség?

– Meglehet. Fölkínálhatok neked bizonyos előjogokat, melyek segíthetnek utadon. De tudom, te büszke vagy az eszedre és gyakorlatodra. S ez így lesz a legjobb mindkettőnk számára. No és a bátorságod sem megvetendő, von Bek. Bár te halandó vagy, de a bátorság is közös tulajdonságunk. Ezért is választottalak téged.

– Nem biztos, hogy ez akkora megtiszteltetés számomra, felség. A sátán képviselője a Földön, mi más, ha nem az ellenpápa? – Témát változtattam. – És mi történik, ha kudarcot vallok?

Lucifer elfordult tőlem.

– Az attól függ, mondjuk így, milyen természetű lesz a kudarcod. Ha meghalsz, azonmód a pokolra jutsz. Ám ha bármi módon elárulnál, von Bek – nos, a kezeim közül akkor sem menekülsz. Bárhol megtalállak és megkaparintlak. És akkor egész az örökkévalóságig bosszúm tárgya leszel.

– Szóval ha utam során megölnek, jutalmam elvész, sőt egyből a pokolra kerülök?

– Úgy van. De láthattad már, a pokol sokféle formát ölthet. És én, bizonyos értelemben, feltámaszthatom a halottakat...

– Láttam már általad feltámasztottakat, felség; akkor már inkább egészen meghalnék. De gondolom, azért kell elfogadnom az ajánlatodat, mert amúgy is kevés a vesztenivalóm.

– Nagyon kevés, kapitány.

Milyen gyökerestül megváltozott az életem az elmúlt huszonnégy óra alatt! Katonáskodásom során éveken át sikerrel száműztem fejemből az elkárhozás és megváltás, Isten és ördög gondolatát. Sok urat szolgáltam, de egyiküknek sem tartoztam hűséggel, nem vehették kezükbe sorsom irányítását. Úgy hittem, a magam ura vagyok, történjen bármi, akár jó, akár rossz.

És most egyszeriben Lucifer közli velem, hogy amúgy is elkárhoztam volna, s ugyanekkor hozzáteszi, van egy esélyem a megváltásra. Nem is kell mondanom, mennyire összekavarodtak az érzéseim. Gyakorlatias szabadgondolkodóból nem egyszerű hívővé váltam, de olyanná, akinek egyenesen a legősibb vallási küzdelemben kell részt vennie, a menny és a pokol csatájában. És nyilvánvalóan fontos figura lettem a játékban. Nehéznek találtam egyszerre ennyit befogadni.

Most fogtam csak föl, mit is értett Sabrina azon, hogy csak a Lucifer által birtokolt lelkek léphetnek be a kastélyba és az azt körülvevő vidékre.

Eredetileg elutasítottam magamtól ezt az igazságot, de többé már nem láttam értelmét tagadni. Hisz bizonyságot nyert előttem. Elkárhoztam. És máris elkezdtem reménykedni (persze ezt akkor még nemigen ismertem be) a megváltásban. Ennek eredményeként történhetett, hogy minden korábbi meggyőződésem ellenére kötélnek álltam. Meghajoltam Lucifer felé.

– Akkor hát készen állok útnak indulni, felség, amikor csak kívánod.

Ironikusnak tűnhet, hogy a reményt épp a bukott angyal támasztotta föl bennem, és nem, teszem azt, a Madonna víziója vagy a találkozás egy szent életű pappal.

– Szeretném, ha minél előbb útnak indulnál – mondta a sötétség fejedelme. Kitekintettem. Még dél sem volt.

– Ma? – kérdeztem.

– Holnap. Sabrina segít addig eltöltened az időt. – Az érzelmeimnek ilyen nyilvánvaló manipulációjára már fölébredt bennem a tiltakozás.

– Talán nekem már semmi kedvem vele eltölteni az időmet, felség.

Lucifer könnyedén tapsolt egyet, mire Sabrina lépett a könyvtárba, és térdet hajtott.

– Von Bek kapitány elfogadta az ajánlatomat – tájékoztatta Lucifer. – Most tedd, amire utasítottalak, Sabrina. – Hangja finoman, szinte már kedvesen csengett.

A leány ismét térdet hajtott.

– Igenis, felség.

Én csak bámultam szépségét, és egyre jobban csodáltam. Érzelmeim iránta mit sem változtak. Egyszeriben hálát éreztem Lucifer iránt, amiért hozzám küldte őt.

Akkor ő visszaült középre, az asztalhoz, egy újabb könyvet véve maga elé, akárcsak egy vidéki nemesúr, aki kis időre visszavonul ebéd előtt.

– Von Bek kapitány téged is belevont az alkuba, kedvesem. Hírei vannak számodra, melyeket talán örvendetesnek találsz majd.

Sabrina a szemöldökét ráncolva állt föl. Kérdőn nézett mesteréről énrám. Abban a pillanatban azonban képtelen voltam bármit is mondani neki.

Ő egyértelműen elbocsátott minket, én mégis tétováztam.

– Másmilyennek, talán drámaian megrázónak képzeltem volna az alkut, felség.

Lucifer ismét elmosolyodott. Csodálatos szeméből legalább erre a kis időre eltűnt a fájdalom.

– Ismerek olyan halandókat, akik egy pokoljárást sem találnának elég drámaian megrázónak, kapitány. – Újra meghajoltam, elfogadva, amit mondott.

– Ha utadon sikerrel jársz – tette hozzá Lucifer –, ebbe a kastélyba kell visszatérned azzal, amit kértem tőled. Sabrina is itt vár majd.

Egy utolsó kérdést nem állhattam meg:

– És ha felséged nem lesz elégedett azzal, amit hozok?

Lucifer letette a könyvét. Tekintete ismét megkeményedett, amint a szemembe mélyedt. Akkor már tudtam, valóban övé kell legyen a lelkem, ha egyszer annyira ismeri.

– Akkor együtt visszamegyünk a pokolba – mondta.

Sabrina megérintette a karom. Harmadszor és utoljára is meghajoltam mesterem felé. Lucifer olvasásba merült.

Amint kifelé vezetett a szobából, Sabrina így szólt:

– Tudom már küldetésed célját. Térképeket kell adnom neked, és más dolgokat. – Térdet hajtott. Becsukta az ajtót, így elválasztva magunkat a sötétség fejedelmétől. Akkor megfogta a kezem, és végigvezetett a kastélyon, az északnyugati tornyok egyikének egy apró kamrájába. Nem emlékeztem már, vajon a kastélynak ezt a részét földerítettem-e.

Itt egy kis asztalkán egy térképtartó feküdt, két apró, bőrkötésű könyv, egy tiszta ezüst gyűrű, egy pergamentekercs és egy közönséges rézkulacs, amilyet a katonák is gyakorta hordanak maguknál. Ezeket a tárgyakat, úgy láttam, valamiféle rendbe rakosgatták. Talán Sabrina boszorkányösztönei, melyek nagy súlyt fektettek a formákra és szimbólumokra befolyásolták őt öntudatlanul is.

Kísérletképpen kinyújtottam kezem a kulacs felé, kissé odébb raktam. Nem tiltakozott.

Ez a mozdulatom azonban elgondolkoztatott. Ráébredtem, hogy máris olyan dolgok jutnak eszembe, amiket egy-két nappal ezelőtt még nevetségesnek tartottam volna. A világom már nem az volt, aminek látszott. Nem ugyanaz, aminek képzete belém ivódott. Ez a világ bizonyos körülmények közt nem kedvelte a tetteket. Az én világom fölé egy másik telepedett, melyben a legapróbb részletek is különös jelentőséget nyertek. Megkíséreltem száműzni ezt a nemkívánatos éberséget, legalábbis tudatos gondolkodásomból. Nem helyes, gondoltam, a veszély lehetőségét látni abban, ahogy egy madár átrepül az égen, vagy fontosságot tulajdonítani két faág összefonódásának. Az effajta őrület a látnokok és művészek sajátja, én pedig nem győztem emlékezetembe idézni, hogy katona vagyok. Engem csak az anyagi világ érdekel, a másik ember szeméből olvasom ki, hogy meg akar-e ölni vagy sem, vonuló gyalogság nyomait keresem, és a parasztok titkos raktárait kutatom föl.

Sabrinához fordultam, szinte már segélykérőn.

– Félek – mondtam.

Végigsimított a karomon.

– Megbántad már az alkut mesterünkkel? – Nem voltam képes egyenesen felelni.

– A körülmények nem tetszenek, melyek az ő hatalmába hajtottak minket – mondtam. – De ha már így esett, nemigen van más lehetőségem, mint engedelmeskedni az akaratának.

– Azt sugallta, hogy az egyezségetek egy pontja számomra is nagy fontossággal bír. – Nemtörődöm módon beszélt, én mégis éreztem, alig tudja már kivárni, miről is volt szó. – Ez az alkuval függ össze?

– Megkísérlem az enyémmel együtt a te lelkedet is visszanyerni tőle – mondtam. – Ha meglelem ezt a... ezt a Grált, mindketten szabadok leszünk.

Először reménykedve pillantott rám, aztán, alig egy pillanattal később, kétségbeesve.

– Én eladtam a lelkem, Ulrich.

– Megígérte, hogy visszaadja neked. Ha sikerrel járok utamon.

– Nagyon megható – mondta –, hogy eszedbe jutottam.

– Azt hiszem, szeretlek – válaszoltam. Bólintott. Arckifejezéséből megértettem, hogy ő is szeret engem. Így szólt:

– Ugye a megbízás az, keresd meg a gyógyírt a világ fájdalmára?

– Úgy van.

– Kevés az esélyed a sikerre. A gyógyír tán nem is létezik. Talán Lucifer is annyira elkeseredett, mint mi. – Szünetet tartott, aztán szinte suttogva folytatta:

– Lehet, hogy Lucifer megőrült?

– Valószínűleg – mondtam. – De akár őrült, akár nem, övé a lelkünk. És ha bármilyen kis remény villan is föl előttem, én nyomába kell eredjek.

– Én a magam részéről elfelejthetem a reményt. – Közelebb lépett hozzám. – Nem engedhetem meg magamnak, Ulrich. – Karomba zártam.

– Én pedig azt nem engedhetem meg, hogy ne reménykedjek – szóltam. – Cselekednem kell. Ilyen a természetem.

Ezt ő is elfogadta.

Megcsókoltam. Iránta érzett szerelmem pillanatról pillanatra nőtt. Egyre inkább nehezemre esett elindulni. Lucifer azonban, akár őrült, akár nem, meggyőzött arról, igazán csak akkor lehetünk együtt, ha én sikerrel teljesítettem szerződésünk feltételeit.

Elhúzódtam tőle. Érzelmeimet magamba fojtottam. Lenéztem az asztalra.

– Mutasd meg, mik ezek – mondtam. – Alig tudott beszélni. Keze reszketett, amint fölemelte a térképtartót, és átadta nekem.

– Ezek térképek a világról, mind az ismert, mind az ismeretlen részekről. Vannak rajtuk megjelölt területek, azokat a közönséges térképeken nem tüntették föl. Ezek a vidékek a Föld és a menny, a menny és a pokol között léteznek. Ez – emelt föl egy dobozt az asztalról – egy iránytű, amint azt láthatod is. Jól fog szolgálni a természetes világban. És megmutatja a természetfölötti vidékek be- és kijáratát is.

Lerakta az iránytűt, és a rézkulacsra mutatott.

– Ebben olyan folyadék van, amely visszaadja erődet, és begyógyítja sebeidet. Ezek pedig bűvös könyvek, velük, ha szükséged van rá, segítséget hívhatsz. Módjával használd őket.

– És a gyűrű? – kérdeztem. Fölvette az asztalról, és óvatosan a jobb kezem mutatóujjára húzta.

– Ez az én ajándékom – mondta. Azzal megcsókolta a kezem. Elérzékenyültem.

– Én nem adhatok neked semmit, Sabrina.

– Csak hozd vissza magad épségben – felelte. – Mert ha jól végzed a dolgod, még ha kudarcot vallanál is, mesterünk biztos engedélyez nekünk egy kis időt együtt a pokolban.

Nem mert reménykedni. Megértettem.

Szemében könnyek csillantak. Rádöbbentem, hogy én magam is sírok. Igyekeztem visszanyerni önuralmam, aztán bizonytalanul így szóltam:

– És a pergamen? Arról még nem mondtál semmit.

– A pergament akkor nyisd föl, ha sikerrel jártál. – Az ő hangja is remegett. – Azt írja le, hogy térhetsz vissza a kastélyba. De nem nyithatod ki, míg meg nem találtad a gyógyírt a világ fájdalmára. – Lehajolt, és fölemelt egy tarisznyát. – Ebben élelmiszerek vannak – mondta –, no meg pénz az útra. Lovadat is élelemmel rakjuk meg, és az udvaron vár majd, ha készen állsz az indulásra.

Pakolni kezdte a térképeket és a többi holmit a tarisznyába. Aztán gondosan becsatolta, és a kezembe adta.

– És most? – kérdeztem.

Mosolya már nem volt merész, se kihívó. Inkább félénknek tűnt. Ismét rózsaillatot éreztem. Megérintettem a haját, arcának finom bőrét.

– Reggelig hosszú még az idő – mondta.

IV. FEJEZET

Másnap reggel ébredéskor különös hangulat szállt meg. A legkülönbözőbb érzések hadakoztak bennem. Sabrina iránt érzett szerelmemet valamiképp zavarta az az érzés, hogy végül is ő segített tőrbe csalni, bár azt is tudtam, ez nem volt igazi tőrbe csalás. Hisz Lucifer ajánlata alapján visszanyerhetem halhatatlan lelkem. A pokolban tett rövid látogatásom élményei most még erősebben tértek vissza, és szinte már kétség nélkül hittem benne, valóban a sötétség fejedelmével találkoztam, s őt követtem birodalmába. Eddig mindig örömmel fogadtam, ha kiderült az igazság; most azonban, csakúgy, mint bárki más tette volna a helyemben, nehezteltem érte, mert hiszen ez kényszerített nem kívánt tettekre. Vágyódtam zord ártatlanságom után, amit csak nemrég vesztettem el.

Sabrina még aludt. Odakint könnyű eső párája burkolta be az erdőt. A Sabrinával és Luciferrel lezajlott beszélgetéseken járt az eszem. Kerestem a dolgok logikáját, azt a pontot, ami alapján az egészet megkérdőjelezhetném, ám nem találtam semmit. Már maga a kastély is meggyőzött. Előző éjjel Sabrina ezt mondta: „Te csak a felszínt láttad, amilyennek halandó szemed fölfogta. Halandó elméd teljes valójában nem fogadhatja be az igazságot. A pokolban nincs mit tenni, nincs beteljesülés, nincs jövő, s egyáltalán nincs remény. Nincs hit se, semmiben. A lelkek, akik ott élnek, szintén csak a saját túlélésükben hittek. És most azt is elvesztették.”

Erre nem válaszoltam neki. Olyan érzések árasztottak el, melyeket még gondolatban sem tudtam rendezni, nemhogy szavakba foglalni. Aztán egyszerre elfutott a méreg, és így szóltam:

– Sabrina, ha ez az egész csak ármány, általad előidézett varázslat, én visszajövök, és megöllek.

Mérgem azonban már beszéd közben elpárolgott. Tudtam, ő nem akar nekem rosszat. Fenyegetőzésem egy olyan belém ivódott magatartás- és cselekvésrendszerből eredt, mely mostanára teljesen értelmét vesztette.

Biztosra vettem, hogy szeret engem, és tudtam, én is őt. Sok mindenről hasonlóan vélekedtünk; egyenrangúak voltunk. Annak gondolatát se tudtam elviselni, hogy elveszíthetem őt.

Visszatértem, széthúztam a függönyt, és az ágy szélére ültem, lenézve az alvó Sabrinára. Hirtelen ébredt, sikoltva, kezét nyújtva arra, ahol az előbb feküdtem. Megérintettem az arcát.

– Itt vagyok.

Felém fordult és elmosolyodott. Aztán elfelhősödött a tekintete.

– Indulsz?

– Azt hiszem, muszáj. Hamarosan.

– Igen – felelte –, hisz reggel van. – Föltámaszkodott és sóhajtott. – Amikor én kötöttem alkut Luciferrel, úgy gondoltam, legyőzöm a körülményeket, saját kezembe veszem a sorsom. A körülmények azonban tovább hatnak ránk. Tán azt is befolyásolhatják, kik vagyunk? Van bizonyíték rajtunk kívül arra, hogy nincs hozzánk hasonló?

– Ezt csak mi állítjuk magunkról – válaszoltam. – A cinikus természet viszont csak az ismerős, hasonló vonásokat veszi észre, és azt mondja, mind egészen egyformák vagyunk.

– Mert a cinikusban nincs annyi fantázia, hogy megkülönböztesse az apró eltéréseket, amelyekben te meg én hiszünk?

– Én cinikus vagyok – mondtam. – A cinikus nem különböztet meg motivációkat, sem alkatokat.

– Ó, dehogy vagy az! – A karomba simult. – Akkor nem lennél itt.

Magamhoz szorítottam.

– Most az vagyok, akinek lennem kell – mondtam. – A saját érdekemben.

– És az enyémben – emlékeztetett. Rettentő szomorúságot éreztem magamban, de elfojtottam.

– És a tiédben – hagytam helyben.

Megcsókoltuk egymást. Fájdalmam egyre nőtt. Elhúzódtam tőle. A szoba sarkába mentem, és mosakodni kezdtem. Észrevettem, hogy reszket a kezem, és szokatlanul mélyeket lélegzem. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak visszatérhetnék a pokolra, sereggé toborozni az összes szerencsétlen, elkárhozott lelket, és lázadást szítani Lucifer ellen, ahogy annak idején ő is föllázadt Isten ellen. Úgy éreztem, gyermeteg, tébolyult lények kezében vagyunk, akiknek indítóokai még az emberénél is kicsinyesebbek. Legszívesebben mindannyiuktól megszabadultam volna. Igazságtalan, gondoltam, hogy efféle lények gyakorolnak hatalmat fölöttünk. Még ha ők alkottak is minket, talán ők maguk is elpusztíthatók?

Értelmetlen volt azonban ezen töprengeni. Nem rendelkeztem sem okkal, sem tudással, sem a hatalommal, hogy kihívjam őket. Csupán elfogadhattam, hogy a végzetem, legalábbis részben, ők irányítják. Bele kell nyugodnom és el kell játszanom a szerepet, amit Lucifer rám osztott, mert mást nem kapok.

Tiszta fehérneműt húztam. Sabrina a széthúzott függönyök közt ült, engem figyelt. Fölcsatoltam a mellvértem, a lábvértem, sarkantyúimat. Fölkötöttem a kardom és a tőreimet. Fogtam a sisakom. Ismét készen álltam a harcra.

– Azt mondod, a ló várni fog? – kérdeztem.

– Az udvaron.

Lehajoltam, hogy fölvegyem a tarisznyát, amit tőle kaptam, még az előző napon. Uralkodni tudtam már légzésemen, s a kezem se remegett annyira.

– Én itt maradok – szólt.

Nem mondtam ellent. Tudtam, miért nem akar lekísérni az udvarra.

– Igyekszem a lehető legjobban helytállni – mondtam. – Veled együtt nekem is az a véleményem, nem sok esélyem van holmi Grálra rábukkanni, de mindaddig keresem, míg tudom, hogy hiszel bennem. Emlékezni fogsz, és bízni visszatértemben?

– Emlékezni fogok – felelte. – Ez az egy dolog tart életben. Igen, Ulrich, bízni fogok benned.

Mindketten kétségbeesetten vágytunk a bizonyosságra, és ebben a bizonytalan világban megkíséreltük alaktalan és változékony érzelmeinket megszilárdítani, miként azt az ember gyakran teszi, ha nem lát maga előtt más jövőt.

– Akkor hát megegyeztünk – szóltam. – És ezt a szerződést sokkal szívesebben kötöttem meg, mint azt a másikat, néhány órával ezelőtt. – Feléje indultam, ujjaim hegyével megérintettem mezítelen vállát, és puhán megcsókoltam az ajkát.

– Isten veled – mondtam.

– Isten veled. – Hangja halk volt. Aztán: – Először Ammendorf felé kell menned és ott megkeresni az Erdőkerülőt.

– Mit mondhat ő nekem? Megrázta a fejét.

– Többet nem tudok.

Elhagytam a szobát.

Amint kiléptem az ajtaján, úgy éreztem, a lábaim gyengék, és aligha leszek képes megtenni a lefelé utat a nagyterembe vezető csigalépcsőn. Azelőtt sosem tapasztaltam még ilyesmit. Azt se tudtam, mit tehetnék ellene.

A nagyteremben reggelit készítettek az asztalra. Csak azért álltam meg, hogy nagyot húzzak a borból, aztán öles, de botladozó léptekkel folytattam utamat az ajtó felé.

Az udvaron némaság honolt, eltekintve lovam lélegzetétől és a fák lombjából hulló esőcseppektől. Beleszimatoltam a levegőbe. Hátasom meleg illatán kívül semmiféle szagot nem éreztem.

A ló a középső fal előtt állt. Frissen ápoltnak látszott. Nyerge két oldalán hatalmas málhás kosarak függtek. Pisztolyaim ragyogtak tokjukban. A lószerszám kifényesítve, minden darabka fém és bőr csillogott. Új takaró került a nyereg alá is. A ló felém fordította fejét, tágra nyílt, türelmetlen szemmel fogadott. A zabla csikorgott a szájában.

Nagy erőfeszítéssel nyeregbe ültem. A bor elég erőt és határozottságot adott, hogy sarkamat a mén oldalába nyomjam. Az fürgén megindult, örült, hogy végre útra kelünk.

A kapurostélyt fölhúzták. Semmi nyomát nem láttam Sabrina félholt szolgáinak, sem mesterünknek. A kastély pontosan úgy nézett ki, mint mikor először megérkeztem.

Az egész lehetett alaposan előkészített látomás is. Ezzel a gondolattal agyamban nem néztem vissza: egyrészt attól féltem, hogy magát Sabrinát pillantom meg az egyik ablakban, másrészt attól, hogy talán már semmit sem látok.

Kilovagoltam a kapu boltíve alatt az ösvény felé, mely díszes kertek közt kacskaringózott lefelé. Eső mosdatta a szobrokat és a fényes, élettelen virágokat; az erdő körvonalai csak halványan sejlettek át a vízfüggönyön. Lovam egyre gyorsabban haladt. Hamarosan könnyű vágtába váltott, és én nem is próbáltam visszafogni. Víz csurgott alá a sisakomról. Lovaglás közben kiráncigáltam bőrköpönyegem az egyik mál-hakosárból, és magam köré kanyarítottam. A víz lemosta arcomról a könnyek minden nyomát.

A hideg esőben ázva lovagoltam lefelé, a sűrű, kihalt erdő irányába. Egy kicsivel később mégis visszapillantottam, hogy lássam a magasba nyúló kőfalakat, a tornyokat és bástyákat, hogy megbizonyosodjam róla, valóban ott vannak.

Többször nem néztem hátra. Az erdő most sötétnek, szürkének látszott, és lényem egy része örömmel fogadta ölelését. Egyenletesen haladtunk az éj leszálltáig.

Utam két napon át tartott az erdő túlsó széléig, és csak a harmadik nap reggelén ébredtem először madárdalra és sápadt napfényre, a nedves föld, a tölgyek és fenyők illatára. A pintyek és rigók füttyögésének hallatán érzett örömteli megkönnyebbülésem ismét eszembe juttatta a magam mögött hagyott különös dolgokat, és újra elgondolkodtatott, vajon valóban léteztek-e.

Egy pillanatig se hittem, hogy csak álmodtam az egészet, de egy csipetnyi esély még mindig volt rá, talán egy körmönfont szemfényvesztésnek estem áldozatul. Természetesen lényem egy része szívesen vette volna. Mégsem áltathattam magam ebben a hitben.

Könnyű reggelit állítottam össze a magammal hozott élelemből, aztán elővettem a térképeket a tokból. Eldöntöttem, addig beléjük se pillantok, míg magam mögött nem hagytam Lucifer erdejét. Ammendorfnak még a nevét sem hallottam azelőtt. Így beletelt kis időbe, míg a térképen fölfedeztem.

Egyelőre nem volt semmi tájékozódási pontom, de legalább visszajutottam a halandók világába, és előbb vagy utóbb biztos eljutok egy faluba, találkozom egy szénégetővel vagy favágóval – valakivel, aki megmondhatja, hol is vagyok. Akkor aztán elindulhatok Ammendorf felé, amely, mint kiderült, egy viszonylag kis város úgy ötvenmérföldnyire Nürnbergtől.

Lovam nagy étvággyal tépkedett az édesen illatozó fűből. A magunk mögött hagyott mezők zöldje tápláló lehetett ugyan, de íze semmi nem volt. Hátasom úgy festett, mint egy rab, akit túl hosszú ideig tartottak kenyéren és vízen, s most egy gazdag lakomán találja magát. Hagytam, hadd legelje degeszre magát, aztán fölnyergeltem, és újra a hátára ültem, folytatva utamat, míg nemsokára egy, az erdőn át vezető, meglehetősen széles ösvényre bukkantam. Ezen haladtam tovább.

A délelőtt közepe táján már lankás dombokon át lovagoltam egy dúsan zöldellő völgy felé. Köd ülte meg a dombtetőket, s a rajta áttörő napsugarak megvilágították a mélyzöld mezőket és bozótosokat. Égő fa füstjének enyhe illata érzett a tavaszi levegőben, és amint az eső elállt, délnyugati szél melengette át tagjaimat.

Öreg kunyhókat és tanyaépületeket vettem ki, melyeket láthatólag nem érintett még a háború. Legelésző marhákat és birkákat láttam. Belélegeztem a gazdaság sokféle illatát, a virágokét és a nedves fűét, és bőrömet tisztábbnak éreztem, mint már hónapok óta bármikor. Annyira békés volt a táj, hogy eltöprengtem, nem lehet-e ez is illúzió, mellyel újabb kelepcébe akarnak csalni, de józan, pragmatikus eszem szerencsére elutasította ezt a spekulációt. Nekivágtam egy őrült útnak, egy olyan lény biztatására, aki tán maga is őrült; legalább az apróbb részletekben megőrizhetném józanságomat.

Amint az első kunyhóhoz közeledtem, megéreztem, valami sül, és azonnal eleredt a nyálam, hisz Luciferrel való találkozásom óta meleg étel nem került a gyomromba. Megálltam kint az ajtó előtt, és „hallóó”-t kiáltottam. Először arra gondoltam, hogy amint az óvatos parasztoknál szokás, senki se válaszol majd. Megtettem egy-két lépést az időtől megfeketedett tölgyfa ajtó felé, ám akkor az kinyílt. Alacsony, jó húsban levő, körülbelül negyvenöt éves asszony állt előttem. Látva teljes harci pompámat, magától értetődően meghajtotta fejét, és erős, számomra ismeretlen akcentussal megszólalt:

– Adj' isten, jó napot, nagyuram.

– Jó napot neked is, nővérkém – válaszoltam. – Kaphat tőled egy becsületes ember valami meleg ételt?

Tiszta szívből fölnevetett.

– Uram, lennél akár tolvaj, ha pénzed van, ugyanúgy szívesen fogadunk. Abból ugyanis nem sokat látunk mai napság, de biz' egy-két pfennig nem jőne rosszul, ha az új ruhámhoz szalagér' a városba megyek. A lányom is két hónap múlva esküszik.

Bevezetett a kunyhó meleg sötétjébe. Mint az efféle helyek általában, egyszerű volt és tiszta, a kőpadlón gyékényszőnyegekkel, a falakon néhány szentképpel. Azokról megállapíthattam, az itt lakók hűségesek még a római anyaszentegyházhoz.

Elvette a sisakom és a köpenyem, s egy ládára rakta a sarokban. Elmondta, sütőjében éppen egy húsos és egy almás lepény készül, alig negyedórát kell rá várnom, addig is ajánlhatja saját főzésű jó erős sörét, ha meg nem vetem az efféle italt. Azt feleltem, a legnagyobb örömmel kipróbálnám mindazt, amit felsorolt, mire ő visszavonult a konyhába a sörért, s közben az időjárás változékonyságáról, az ígérkező gabonatermésről fecsegett.

Mikor megjelent a sörrel, megjegyeztem, mennyire meglepett, hogy a háború nem ért el hozzájuk. Apró kerek arca elkomolyodott, és bólintott.

– Az Úr bizonnyal meghallgatta imáinkat. – Aztán megcsóválta a fejét. – De azt hiszem, a szerencsénk is nagyobb, mint másoké. Ez az egyetlen út visz a völgybe, és onnan aztán nincs tovább, a falunk után csak az erdő. Messziről jöhettél, uram.

– Eltaláltad.

Elgondolkozva ráncolta a homlokát.

– A Néma gyepűn át?

Megszokott óvatosságom vett rá, hogy hazudjak.

– Megkerültem – mondtam –, már ha az élettelen erdőre gondolsz. Az asszony keresztet vetett.

– Azt a gyepül csak a sátán hívei lakják.

Rájöttem, hogy próbára tett. Hiszen ha azt válaszolom, átutaztam a Néma gyepűn, már tudná, a lelkem Luciferé, akkor pedig, gyanítom, végei érne a vendégszeretete. A lepények készültek már, s fölöttébb ízletesnek ígérkeztek.

Evés közben elmeséltem, hogy egy herceg követe vagyok, kinek nevét nem árulhatom el. Megbízásom szerint meg kell kísérelnem békét teremteni német földön, mondtam.

Erre a jóságos asszonyság borúlátón nézett rám. Elvette üres tányéromat.

– Félek, nagyuram, nem lészen itt békesség a végítélet napjáig se. Csak imádkozhalunk érette.

Teljes szívemből egyelértettem vele, hiszen ha utamon sikerrel járok, a végítélet napja nem maradhat el sokkal Lucifer bűnbánata után.

– Oly korban élünk – szólt –, melyben közel a világ vége.

– Sokan így tartják – egyeztem bele.

– Azt akarod mondani, te nem, uram?

– Talán várom – feleltem –, de nem hinném, hogy be is következik.

Leszedte az asztalt. Teletöltötte söröskorsómat. Megkínált egy adag pipadohánnyal is a férjééből, de azt, köszöntem, nem kértem. Az ura, azt mondta, kint dolgozik a földeken, és estig nem is tér haza. Lánya a jövendőbelijével együtt pedig a tavaszi palántázást végzi.

Mindeme csodálatos hétköznapiság elandalított, és arra gondoltam, talán velük maradhatnék egy ideig. De tudtam, ha ezt megteszem, és nem teljesítem Lucifernek tett ígéretemet, azzal nemcsak a saját fejemre vonom haragját, hanem talán ezekre az emberekre is. Jó érzéssel töltött el, hogy akad még egy zug Némethonban, ahol nem ismerik a háborút, sem a döghalált.

Kiittam a sörömet, és útbaigazítást kértem Nürnberg felé. Az asszony zavarban volt, még sosem utazott el messzebbre a falujából. Megmutatta azonban az utat Schweinfurt felé, s én el is indultam arra, abban a reményben, hogy egy nagyobb településre bukkanok, és tájékozottabb emberekre.

Egy ezüstpénzt adtam az asszonynak – ha ismerte volna az eredetét, biztos nem fogadja akkora örömmel és hálálkodással –, s hamarosan útnak is indultam.

Az ösvény végigkanyargott a völgyön, a túlsó végén pedig fölkapaszkodott a hegyoldalba. Ritkás fenyőerdőn át lovagoltam, agyagos, vörös talajon, és gyakorta pillantgattam vissza a kunyhók és gazdaságok felé, melyeket nehéz, békés füst ült meg, s az álomszerű biztonság érzete.

Az ösvény egy szélesebb útba torkollott, ahol jelzőtábla mutatta az irányt Teufenbergbe, a legközelebbi városba. Csaknem napnyugtakor fordultam már rá erre az útra, és nagyon reméltem, találok valahol egy fogadót vagy akár egy tanyát, ahol elalhatom éjszaka a csűrben, de nem volt szerencsém. Megint köpönyegembe burkolózva aludtam, az út menti árokban, de legalább háborítatlanul.

Reggel a nap melege és a madárdal ébresztett. Pillangók röpködtek az útszélen csokorban nyíló pitypangok és százszorszépek között, a virágillat kellemesen ivódott be az orromba. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal még egy kis sört az útra, de hát úgy számítottam, mostanra már Teufenbergben leszek. Megfogadtam, a legközelebbi fogadóban fölhagyok a böjttel, és mikor délben egy kanyar után megpillantottam egy meglehetősen jó kinézetű, melléképületekkel, istállókkal és hátul kisebb kunyhók csoportjával körülvett vendégfogadó ívelt oromzatát, már örültem ígéretemnek.

A fogadót A Fekete Szerzeteshez címezték, és egy széles, ám sekély folyó partján állt. Jókora kőhíd ívelt át a vízen (habár az ember átkelhetett volna úgy, hogy még a combja se lesz nedves), följebb pedig, a túlsó parton, egy malmot láttam; lassan forgó kerékkel őrölte a gabonát. Úgy véltem, mivel a malom és a fogadó hasonlítottak egymáshoz, egy család tulajdonában lehetnek.

Lovam vágtáját már csak az udvarban fogtam vissza, fölpillantva a fából ácsolt erkélyre, mely körbefutott a ház falán, és leszállva a fogadóst szólítottam.

Egy fekete szemöldökű, igen erős testű, orra színével vetekedően vörös karú férfi lépett ki a földszinti ajtón, és megragadta a zablát.

– Wilhelm Hippel vagyok, s ez itt az én fogadóm. Légy üdvöz, nagyuram.

– Jó karban tartod a házad, fogadós – szóltam, átadva neki köpönyegem, amint egy lovász jött elő a hátasomért.

– Mi is úgy véljük, nagyuram.

– És remélem, van is benne minden jó. Amint tétovázott, észrevettem arcán az ismerős paraszti ravaszságot.

– Amennyire csak ezekben az időkben lehet, uram. – Erre fölnevettem.

– Ne tarts tőlem, fogadós, nem akarom elrekvirálni az élelmedet és a borodat valami harcos kedvű herceg nevében. Én a béke küldötte vagyok. Remélem, sikerül közreműködésemmel mielőbb véget vetni a küzdelemnek.

– Akkor kétszeresen is légy üdvöz, nagyuram.

Az ivóba vezetett, ahol egy korsó sört kaptam, tán még jobbat, mint a falusi asszonyé volt. Szarvas- és más vadpecsenyék közül válogathattam kedvemre, s én jól be is laktam, közben elcsevegve Herr Hippellel az őt ért szerencsétlenségekről és megpróbáltatásokról. Ezek teljesen jelentéktelennek tűntek azon férfiak és nők szenvedéseihez képest, akiket közvetlenül érintett a háború, ám számára ennyi is épp elég óriásinak tűnt.

Az úton haramiák garázdálkodnak, figyelmeztetett, akik ugyan nem okoznak neki túl sok gondot, de néhány vendégét kirabolták már, és csúnyán össze is verték (egyet meg is öltek) az előző ősszel. A tél nem volt olyan rossz, ám most azt hallotta, az útonallok visszatértek, „akár a fecskék tavasszal”, mondta. Biztosítottam, hogy körültekintően utazom majd. Azt mondta, hamarosan érkezik még két-három vendég, és talán bölcsebb volna, ha együtt utaznánk tovább Teufenbergbe. Közöltem, hogy elgondolkozom a tanácsán, bár magamban eldöntöttem már, egyedül megyek. Semmi kedvet nem éreztem kereskedők vagy papok társaságában poroszkálni az ő lomha, megbízható lovaik ritmusában.

A legtávolabbi sarok árnyai közt, fedeles kupájával a kezében félig alva, egy mogorva, vörös hajú ifjút pillantottam meg, ruházata mocskos, rongyos csipkekézelőjű és gallérú kék selyemingből és török fazonú buggyos, vörös selyemnadrágból állt, melyet magas, visszahajtott szárú lovaglócsizmájába betűrve viselt. Mindezek tetejébe kemény bőrből készült, kigombolt mellény volt rajta, olyasféle, amilyet a kardforgatók gyakorta hordanak mellvért helyett. Mellette a padon hosszú, görbe élű szablya hevert, derekán pedig egy hosszú kés és egy pisztoly függött, mindkettő fekete és ezüst, szinte keleties forma.

Az ifjút moszkvainak néztem, mivel török nyilvánvalóan nem lehetett. Bajtársiasan felé emeltem kupámat, de ő kerülte a tekintetemet. A fogadós odasúgta, hogy az ifjú jól nevelt ugyan, ám nemigen beszél németül, és gyanakvón fogadja a legbarátibb gesztust is. Az előző nap érkezett, és állítólag valami zsoldos papot vár, akivel itt beszéltek meg találkozót a fogadóban. Annak valamiféle latinos neve van, mondta a fogadós, amit az ifjú félreérthetett, vagy legalábbis nem tud helyesen kiejteni. Valahogy úgy hangzik, mint Josephus Kreutzerling, emlékezett. Láttam, azt reméli, talán én fölismerem, de megráztam a fejem. A zsoldos papokban se nem bíztam, se nem kedveltem őket, mert nagyobb pusztításokra és szörnyűségesebb kegyetlenkedésekre voltak képesek, mint bárki más, akivel valaha találkoztam.

Mikor megtudtam, hogy napnyugtáig elérhetem Teufenberget, úgy döntöttem, neki is vágok, és már éppen fölálltam volna, ám akkor az ivó ajtaja kinyílt, s egy magas, ősztövér figura lépett be; szeme szürke, arca hullasápadt, fején széles karimájú fekete kalap, gallérja és kézelői egyszerű vászonból, kabátja és nadrágja fekete gyapjúból készült; lábán fekete csatos cipő és lábszárvédő, melyet, amint leült egy zsámolyra, eltávolított, s alóla fehér harisnya tűnt elő. Oldalán csupasz, egyenes kardot hordott; páncélkesztyűje egyik párját a bal kezében fogta. Az egyetlen furcsaság egy bíborszínű toll volt, a kalapjába tűzve, de már ennyi is azt az érzést keltette az emberben, hogy valakit gyászolhat.

Először rám pillantott, aztán a fogadósra. Herr Hippel fölállt.

– Miben lehetek szolgálatodra, nagyuram?

– Hozz bort és egy kancsó vizet – mondta az újonnan érkezett. Elfordította a fejét, és hátranézett az ifjú oroszra, aki ettől csak még inkább megriadt. – Te vagy Gregor Szegyenko.

– Grigorij Petrovics Szegyenko vagyok – felelte az ifjú különös, zörgő akcentussal, olyan nyomatékkal ejtve minden magánhangzót és mássalhangzót, ami egyértelművé tette előttem származását. Fölállt. – Ki ismer engem?

– Az vagyok, aki itt találkozót adott neked.

Mint gondoltam is, fölismertem a zsoldos pap arcát és modorát. Fajtájának mintapéldánya volt; minden emberi érzést büszkeséggé és kegyetlenséggé változtatott keresztes hadjárata nevében.

– Johannes Klosterheim vagyok, Krisztus lovagja.

Az ifjú moszkvai kötelességtudóan keresztet vetett, de közben merészen nézett a harcias szerzetes szigorú arcába.

– Megbízásod van számomra, Johannes testvér, Teufenbergben.

– Valóban. Ismerem a házat. Megvan minden bizonyíték. Az ítélet is megszületett. Rád csak a végrehajtása marad.

A fiú a szemöldökét ráncolta.

– Biztos?

– Semmi kétség.

Tudatosult bennem, hogy egy boszorkányvadászt hallgatok. De ha Klosterheim közönséges boszorkányűző, nem lenne most itt, és nem beszélne evvel a fiúval. Azok nagy kísérettel utazgatnak, hivatásuk minden kellékét magukkal cipelve. Ha meg nem utaznak, letelepszenek egy városban vagy egy vidéken. Nagyon kevés a katona közöttük.

Grigorij Szegyenko a hüvelyben pihenő kardja után nyúlt, és az övébe dugta, ám Klosterheim fölemelte kesztyűtlen kezét, és fejét csóválta.

– Még ne. Van időnk.

A fogadós és én csöndben figyeltünk, hisz nyilvánvalónak tűnt, Klosterheim gyilkossággal bízta meg a fiút, jóllehet, azt Isten nevében kell elkövetnie. Mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat e pár jelenlétében. A fogadós legszívesebben kámforrá vált volna. Nekem ösztönöm azt súgta, vonjam félre a fiút, és figyelmeztessem, ne hagyja magát a zsoldos pap semmiféle vállalkozásába belerángatni. Az utóbbi években azonban hallgatási és tétlenségi fogadalmat tettem. Azokban az időkben nem érte meg kimondani, amit gondoltunk.

A fiú ismét leült.

– Szeretnék túl lenni rajta – szólt –, amint csak lehet.

– Néhány dolgot meg kell még beszélnünk négyszemközt – mondta Klosterheim. – Ez nem mindennapos munka.

Erre Szegyenko fölnevetett.

– Nálunk Kijevben mindennapos. Ezzel szórakozunk telente.

Klosterheim nem helyeselte komolytalanságát, még lelkesedését sem.

– Először is imádkoznunk kell – mondta.

– És a fizetség? – kérdezte az ifjú.

– Előbb az ima, aztán a fizetség – felelte a zsoldos pap. Ránk nézett, mintha azt ajánlotta volna, ne próbáljunk beavatkozni, sőt inkább oda se figyeljünk.

A fogadós kisietett. Így csak én maradtam tanúja annak, ami a furcsa pár közt eztán történt. Úgy döntöttem, megszólalok:

– Sosem hallottam még Krisztus lovagjairól, testvér – mondtam. – Helybéli rend ez?

– Egyáltalán nem rend – válaszolta Klosterheim. – Ez egy társaság.

– Bocsáss meg. Nem vagyok túl otthonos az egyházi tanokban.

– Akkor feladatodul kéne kijelölnöd, hogy tisztába jöjj velük, uram – mondta. Szürke szemében harag villant. – És a viselkesésedre is ügyelhetnél. A jó modor előnyödre válna.

– Hálásan köszönöm tanácsodat, testvér – mondtam. – Majd megfontolom.

– Azt jól teszed, uram.

Minden józan ítélőképességem ellenére a helyemen maradtam, habár az idősebb férfi szívesen látta volna távozásom. Végül aztán fölkelt, és átült Szegyenkóhoz, hogy halk beszédjükből egy hangot se halljak. Tovább ittam hát sörömet, és figyeltem őket. Az ifjú nyugodt maradt, a zsoldos pap azonban kényelmetlenül érezhette magát, és én puszta rosszindulatból ezt is akartam.

Végre Isten felszentelt szolgájához méltatlan szitokkal ajkán fölpattant a lócáról, és az ifjút magával vonta az ajtó felé. Kimentek az udvarba.

Eleget szórakoztam már. Kiürítettem kupámat, a fogadósért kiáltottam, fizettem, és kértem, hozassa elő a lovamat.

Kis idő múlva az ablakon kikukucskálva láttam, a lovász elő is vezette. Fölvettem sisakom, köpönyegem hónom alá kaptam, és kinyitottam az ajtót.

Klosterheim és az orosz mély beszélgetésbe merülve állt az udvar túlsó végében. Amint kiléptem, a zsoldos pap hátat fordított nekem.

Az erős, forró napsütésben nyeregbe szálltam. Elkiáltottam magam:

– Isten veled, testvér. Isten veled, Herr Szegyenko! – Azzal kiugrattam lovamat az udvarból az útra.

A nap már lement, mire az alkonyi ködön át megpillantottam Teufenberg tornyait és háztetőit. Kellemes kisváros volt, és lakossága csak alig talált gyanúsnak egy magamfajta embert, jó lovon, remek fegyverekkel, s szinte minden nehézség nélkül sikerült magamnak és lovamnak éjszakai szállást találnom. Hogy vendéglátóm nyugtalanságát csillapítsam, ismét előadtam történetemet, miszerint követként békét próbálok teremteni a harcoló felek közt. Így természetesen a legszívélyesebb fogadtatásban részesültem.

Reggel útbaigazítottak Schweinfurt felé, és küldetésemhez sok szerencsét kívánt a fogadós, a felesége, a veje és három lánya. Már csaknem én is elhittem, hogy az a hős vagyok, akinek bemutattam magam!

A város határában elhaladtam egy ház mellett, melyet nagy tömeg vett körül. Férfiak, nők és gyermekek zsúfolódtak össze, tágra nyílt szemmel figyelték, amint egy csapat feketébe öltözött ember kivonul onnan. Az asszonyok jajveszékeltek, a kisfiúk és kislányok sápadtan, dermedten álltak. A házból három holttestet hoztak elő.

Elgondolkoztam, vajon nincs-e ennek valami köze ahhoz a két alakhoz, akikkel előző nap találkoztam.

Megkérdeztem egy kövér polgárt, mi történt.

– Zsidók – mondta. – Mindnyájukra lesújtott Isten kardja az éjjel. Ez az ő büntetése vétkeikért.

Fölfordult a gyomrom. Sorsuk ismerősen hangzott, de nem gondoltam, hogy ilyesmivel épp Teufenberg kedves városában akadok össze.

Nem vártam ki bűneik felsorolását, mert ezt a nyomorúságos vádiratot mindenki ismerte a Baltikumtól a Fekete-tengerig.

Komoran megsarkantyúztam lovamat, és kimondhatatlanul örültem, midőn elértem az országutat. Itt a levegőt is tisztábbnak éreztem. Vágtáztam néhány mérföldnyit, míg Teufenberg végleg el nem tűnt a szemem elől, aztán sétára fogtam a lovat.

Egyvalamiért azért hálás voltam az aznap reggel Teufenbergben látottaknak. Visszaemlékeztettek a világ valóságára.

V. FEJEZET

Az idő egyre melegebbé vált, amint a Teufenbergből Schweinfurtba vezető út mérföldjeit fogyasztottam. Szinte nyárias volt, és szokott óvatosságom ellenére megkísértett a gondolat, hogy megszabadulok páncélzatom néhány darabjától. Mégis magamon tartottam, csak időről időre a nyakamba locsoltam hűsítőül egy kortynyi vizet. Az utakat jó karban tartották, az utóbbi napokban kevés eső is esett, és hadsereg sem dagasztotta sárrá; abban is szerencsém volt, hogy minden éjjel találtam magamnak egészen tisztességes szállást. Ennek ellenére a háború jelei sokasodni kezdtek. Bitófák mellett haladtam el, és egyre gyakrabban bukkantam tanyaházak és templomok kiégett romjaira.

Egy nap fenyőkkel és csillogó mészkövekkel borított hegyes-völgyes vidékre értem, és éppen egy szurdokból kaptattam fölfelé, amikor széles tisztást pillantottam meg magam előtt, s rajta egy alig abbamaradt véres harc maradványait. Testek hevertek mindenütt, legtöbbjük csupaszon vagy legalábbis jobb ruhadarabjaitól megfosztva. Varjak és hollók verdestek szárnyukkal, ugrándoztak és civódtak a lemészároltak vörös, bűzlő húsa fölött. A harcoló felek hovatartozását lehetetlennek láttam megállapítani, s találgatásnak se láttam sok értelmét. Úgyse derülne ki, csatározásuk indítóokai meglehetősen zavarosak voltak.

Általában elkerültem az efféle hadszíntereket, de most ösvényem egyenesen keresztülvezetett rajta, a tisztás körül pedig nagyobb szikladarabok gátoltak volna az előrehaladásban. Arra kényszerültem, hogy lovamra bízzam az út megválasztását a holttestek között, miközben a legyek felhőkben támadtak rám, valamiért vonzóbbnak találva a meleg vért a hidegnél.

Félúton járhattam a tisztáson át, egy ruhadarabot szorítva orromra, kirekesztendő a halál émelyítő bűzét, amikor jobb felől a sziklák közül zajt hallottam, és föltekintve egy kisebb kődarabot láttam meg felém bucskázni a lejtőn. Megcsillant valami, mintha fém lett volna, fölvillant egy kék ruha, és jó öreg ösztöneim rögtön segítségemre siettek.

A kantárszárat a nyeregkápához kötöztem, és mindkét pisztolyom kesztyűs kezembe fogtam. Éppen óvatosan fölhúztam őket, amikor az emberek előbukkantak. Mind gyalogosan voltak, szedett-vedett páncélzatban, mindenféle fegyvereket cipelve, a rozsdás fejszéktől és lándzsáktól egészen a csillogó toledói kardokig és tőrökig. A gazfickók nem tartoztak egyetlen sereghez sem, az az egy biztos. Közönséges útónállók voltak, izzadó vörös képpel, borotválatlan állal, és bőrükön ott virított valamennyi túlélhető betegség nyoma.

Rájuk emeltem pisztolyaimat, amint bukdácsolva elindultak felém a hegyoldalban.

– Vissza – kiáltottam –, vagy lövök!

Törpe termetű vezérük, aki mocskos fekete köpönyeget, kalapot és szakadt vászoninget viselt, előhúzott egy akkora pisztolyt, amekkorát még életemben nem láttam, és rám vigyorgott. Alig volt foga. A fegyverre sandított, és behízelgő hangon így szólt:

– Lőj csak, nagyuram. Szerezd meg nekünk az örömöt, hogy visszalőhessünk.

Mellbe lőttem. Egy nyögéssel a magasba lendítette karját, és hátrazuhant, halála előtt még egy-két pillanatig rángatózva. Pisztolya a lábánál állapodott meg, de emberei egyike sem mutatott hajlandóságot, hogy fölvegye.

Elraktam kilőtt fegyverem, és előhúztam a kardom.

– Nem gyűrtök le egykönnyen, barátocskáim – mondtam. – Higgyétek el, túl sokba kerülne nektek az én kirablásom.

Az egyik hátul álló haramia számszeríjat emelt föl, és rám lőtt. A vessző épp csak elkerülte a vállamat, ám én semmi jelét nem adtam, hogy észrevettem volna. Jól idomított lovam is hozzám hasonlóan mozdulatlan maradt.

– Ilyet ne többet – mondtam –, különben használnom kell a másik pisztolyom is. Láthattátok, jól lövök.

Észrevettem, egy szakállas puska lejjebb ereszkedik, s egy muskétát leemelnek célzórúdjáról.

Egy kancsal figura porosz akcentussal szólalt meg:

– Éhesek vagyunk, méltóságos úr. Napok óta nem ettünk semmit. Becsületes katonák vagyunk mindany-nyian, de rákényszerültünk a fosztogatásra, mikor a tisztünk elhagyott bennünket.

Elmosolyodtam.

– Nem vennék rá mérget, hogy valóban így történt. De nincs fölösleges élelmem. Ha enni akartok, miért nem kerestek egy sereget, s csatlakoztok hozzá?

Egy másik emelkedett szóra:

– Isten szerelmére...

– Én nem szeretem Istent, és ő sem engem – mondtam magabiztosan. – Miféle jótékonyságra számítotok egy olyan embertől, akit az előbb még meg akartatok ölni?

Közelebb óvakodtak. Figyelmeztetésül följebb emeltem a pisztolyomat. Megálltak, ám egyikük a csapat közepén fegyvert rántott, és rám lőtt. A golyó súrolta a lovam nyakát, mire az megugrott, egy pillanatra elveszítve nyugalmát. Visszalőttem, de elhibáztam a merénylőt, csak egy mögötte állót sebesítettem meg.

Aztán már a nyakamon is voltak.

Elmenekülni túl késő volt. Gyorsan bekerítettek, megragadták a ló zabláját, felém bökdöstek lándzsáikkal. Én a kardommal védtem magam, egyik lábamat kilazítva a kengyelből, hogy rugdoshassak vele; pisztolyomat visszalöktem a tokjába, és az övemen függő hosszú tőrömet kivontam hüvelyéből. Hármuknak kioltottam az életét, és még párat megsebesítettem, de többé már nem féltek tőlem, s tudtam, hamarosan legyűrnek.

Két kisebb sebet kaptam, egyet a combomon, egyet az alkaromon, de egyik sem gátolt különösebben a mozgásban. A gazfickók épp nekiláttak volna, hogy leterítsék a lovat – elkeseredésükben szánhatták rá magukat, hisz valószínűleg az volt a legértékesebb tulajdonom –, amikor patkócsattogást hallottam, és vad, rémséges kiáltás tört át az általános zsivajon. Néhány tolvaj hátat fordított nekem, hogy szembeszálljon az újabb ellenséggel.

Azonnal ráismertem. Az ifjú orosz volt a fogadóból. Örvénylő szablyával haladt előre apró póniján, úgy hasítva az élő húsba, ahogy a seborvos vág föl egy testet. Addig folytatta vérfagyasztó rikoltozását, míg minden tolvaj meg nem futamodott. Akkor hátravetette a fejét, lehúzta báránybőr sapkáját, és nevetni kezdett, sértéseket vagdosva a néhány életben maradt rabló után.

Csak ekkor pillantottam meg egy másik lovast, tőlünk távolabb. A szurdok bejáratánál helyezkedett el, szinte mozdulatlanul ülve zömök, gesztenyebarna hátasán, s összeszorított ajkakkal, szemrehányóan nézte mind Grigorij Szegyenkót, mind engem.

Szegyenko megfordította a lovát, még mindig nevetve.

– Jó kis csetepaté volt – állapította meg.

– Fogadd hálámat – válaszoltam. Vállat vont.

– Az utazás úgyis untatott már. Szinte örültem is a változatosságnak.

– Egy hitetlen bolondért tetted kockára az életed – szólalt meg Klosterheim, hátralökve széles karimájú kalapját az arcából. – Csalódtam benned, Szegyenko.

– Ő is katona, s ezáltal közelebb áll hozzám, mint te, Klosterheim, bárhogy tiltakozz is.

Elégedetten láttam, hogy az ifjú kezdi elveszteni a türelmét a zsoldos pappal szemben. Akkor azonban eszembe jutottak a teufenbergi zsidók, és kissé óvatosabban mértem végig az oroszt, hisz csaknem biztosra vettem, ő mészárolta le a három szerencsétlent álmában.

Klosterheim ajka undorral megrándult.

– Hagynod kellett volna meghalni – mondta Szegyenkónak. – Parancsom ellen cselekedtél.

– És hasonló körülmények közt újra megtenném – felelte a fiú. – Elegem van már a papolásodból és a csöndben elintézett emberekből, szent életű testvérem. Ha továbbmegyünk Schweinfurt felé, hadd csatlakozzon hozzánk ez az úr, legalább az én kedvemért.

Klosterheim a fejét rázta.

– Ezen az emberen átok ül. Hát nem látod, az arcára van írva?

– Én csak egy egészséges katonát látok, akárcsak jómagam.

Klosterheim előrébb ugratta a lovát. Gyűlölködésének semmi okát nem láttam. Ellovagolt mellettem, keresztül a holttestekkel borított tisztáson.

– Én egyedül utazom – mondta. – Elvesztetted a barátságom, Szegyenko. És az aranyamat is.

– Egyiket se sajnálom! – kiáltotta a vörös hajú ifjú. Aztán felém fordult. – Merre tartasz, uram, és mit szólnál a társaságomhoz?

Elmosolyodtam. A fiúban volt kedvesség.

– Schweinfurtba és még tovább. Boldogan utazom egy ilyen kitűnő kardforgatóval. Te hová igyekszel?

– Nem is tudom. Schweinfurt van olyan jó, mint bármi más. – A távolodó Klosterheim után köpött. – Az az ember őrült – mondta.

Megnéztem a sebeimet. Nem voltak súlyosak. Egy kis balzsamot kentem mindegyikre. Hamarosan már egymás mellett lovagoltunk.

– Minek fogadott föl Klosterheim? – kérdeztem mintegy mellékesen. – Testőrnek?

– Részben. De tudja, hogy nem szeretem se a zsidókat, se a törököket, se más hitetleneket. Eredetileg azt akarta, segítsek néhány zsidó kivégzésében Teufenbergben. Azt mondta, bizonyítani tudja, hogy keresztény csecsemőket mutattak be áldozatul. Nos, mindenki tudja, a zsidók csinálnak ilyesmit, és ezért meg kell büntetni őket. Föl is készültem rá, hogy segítsek neki.

Nem mondtam erre semmit. Az oroszok elvakultsága, mellyel keleti, muzulmán szomszédaikat gyűlölték, közismert volt. A fiú semmiben sem tűnt rosszabbnak a többinél.

– Te ölted meg azokat a zsidókat? – kérdeztem. Gunyorosan elmosolyodott.

– Ugyan, dehogy. Az egyik túl öreg volt, a másik kettő meg túl fiatal. De leginkább azért, mert Klosterheim félrevezetett. Semmi bizonyítéka nem volt arra, hogy valóban azt tették volna, amit mondott.

– Valaki mégis megölte őket.

– Hát persze. Megmondtam Klosterheimnek, csinálja maga. Végül meg is tette, bár nem túl lelkesen. Aztán azt mondta, vannak még megölendő hitetlenek, és hogy jól megfizet minden kellemetlenségért. Aztán fokozatosan ráébredtem, nem harcolnom kéne, hanem gyilkolnom. És bárminek nevezz is, uram, gyilkos nem vagyok. Én becsülettel ölök, tisztességes harcban. Vagy legalábbis gondoskodom róla, hogy az esélyek egyenlőek legyenek, még ha zsidókról vagy törökökről van is szó. Még egyet sem döftem hátba.

Úgy láttam, büszke erre. Elnézően nevetni igyekeztem, és azt mondtam neki, én ismertem nem is egy jóravaló zsidót és legalább egy nemes lelkű törököt. Ő udvariasan tudomást sem vett eme megjegyzésemről, amit minden bizonnyal rosszízű tréfának minősített magában.

Szegyenko társaságának köszönhetően megrövidült az út Schweinfurtba. Egyszer-másszor megpillantottuk magunk előtt Klosterheim vörös tollát és fekete öltözékét, de olyan iramot diktált, hogy hamarosan már egy egész nappal járhatott előttünk. Szegyenko története elég ismerősen hangzott.

Azoknak a merész harcosoknak, a kozákoknak a sarja volt, akik az orosz határokat egészen Tatárföldig tágították (innen eredhet hagyományos gyűlöletük a keleti népek iránt). A déli fővároshoz, Kijevhez közel, egy kis faluban nőtt fel. Népét messze földön ismerték lovagló- és kardvívó tehetségéről, s ő maga is, mint az kérkedéséből kiderült, mesterien művelte e kozák tudományokat; egy nap azonban belekeveredett két rivális klán közötti viszályba, amely azon tört ki, vajoh föllázadjanak-e a lengyelek ellen. Szegyenko megölt egy hetmant, egy főembert. Ezért a bűnéért száműzték. Így indult útnak nyugat felé, hogy jelentkezzen valami balkán herceg seregébe. Rövid ideig egy kárpátiai fejedelmet szolgált egy háborúban, mely, amennyire én tudom, nemigen volt más, mint kisebb csetepaté rablólovagok két csapata között. Vallási fanatikus lévén, mint honfitársai legtöbbje, amikor a Németországban zajló szent háború híre a fülébe jutott, úgy döntött, az inkább kedvére való. Csalódottan tapasztalta aztán, hogy egyik oldallal sem szimpatizál különösebben, hiszen az ő vallásának főpapja a konstantinápolyi pátriárka volt, nem a pápa, mégis, hitvilága sok szempontból összetettebb, mint a római katolikus egyházé.

– Azt gondoltam, hitetlenek ellen kell majd harcolnom – mondta csalódott hangon –, tatárok, zsidók vagy törökök ellen. Ez viszont csak apróbb békétlenség a keresztények közt, akik, úgy tűnik, azt se tudják már, min vesztek össze. Véleményem szerint valamennyien hitetlen bolondok. Úgy találtam, egyikük mellé sem állnék szívesen. Több nemesúr oldalára is elszegődtem személyi testőrnek, de azt hiszem, túl vadnak találtak, és már közel álltam az éhhalalhoz, amikor összefutottam Klosterheimmel.

– Hol találkoztatok először?

– Ahol láttál minket. Egy harmadik személytől – egy allerheimi szerzetestől – hallottam, hogy ez a zsoldos pap alkalmazna valakit, Krisztus szolgáit védelmezendő. Nos, úgy döntöttem, megnézem magamnak, különösen mivel egy ezüstforintot kaptam előlegbe. Abból utaztam Teufenbergbe. Mint köztudomású, egy jó keresztény húsz zsidóval ér fel bármilyen körülmények között, és ez a húsz az egyhez arány egyenlő esélyeket biztosít, ha az ember egy falut támad meg. Azt hittem, egész hadsereg fenyegeti Teufenberget. Na de három ember! Az egyedüli zsidó férfiak a városban! Elhiheted, uram, mennyire sértett a dolog. Ritkán tűrtem el efféle leereszkedő modort, mint amilyen Klosterheimé. Számára mindenki hitetlen. Át akart téríteni atyáim vallásáról az ő szürke hitére!

Őszinte naivitását, elfogult és szinte ártatlan előítéleteit, lelkesedését egyszerre találtam lefegyverzőnek és szórakoztatónak. Fecsegésére nemigen figyeltem oda, de legalább megszabadított saját gondolataim beteges marcangolásától.

Hamarosan elértük Schweinfurtot; meglehetősen nagy város volt, s a háború szokásos nyomait viselte magán. Jelenlétünk nem keltett visszhangot, s én megérdeklődtem, hogy jutok el leghamarabb Nürnbergbe. Szegyenkóval megszálltunk egy fogadóban Schweinfurt határában, és a következő reggelen már épp készültem búcsút venni tőle, amikor rám vigyorgott, és így szólt:

– Ha nincs ellenvetésed, von Bek kapitány, egy darabig még veled tartok. Úgysincs jobb dolgom, és olyan embernek látszol, aki valami nagy kalandra készül. Nem sokat meséltél magadról, se a küldetésedről, s én tisztellek hallgatásodért. De élvezem egy kardforgató ember társaságát, és ki tudja, melletted talán történik velem valami, ami hozzásegít az elhelyezkedéshez a hivatásos katonák között.

– Nem próbállak meg lebeszélni, Szegyenko uram – mondtam –, hisz elismerem, társaságod éppannyira kellemes számomra, mint amennyire te az enyémet annak tartod. Nürnbergbe igyekszem, onnan pedig egy Ammendorf nevű kisvárosba.

– Sose hallottam róla.

– Én magam se. De parancsot kaptam, hogy odamenjek. Így meg is teszem. Nürnbergbe érve meglehet, nem kívánsz majd velem tartani, hisz ott temérdek helyen találhatsz magadnak munkát. Az is meglehet, hogy ha elértem Ammendorfot, nem is követhetnél tovább. Tudod, nem mondhatom el neked küldetésem valódi célját, de fontosságát helyesen ismerted föl. Bele kell egyezz, éppúgy a saját érdekedben, mint az enyémben, hogy engedelmeskedsz a parancsaimnak, amennyiben azok utammal kapcsolatosak.

– Katona vagyok, elfogadom a fegyelmet, kapitány. Különben is, ez a te hazád, ezért hát minden bizonnyal jobban ismered nálam. Büszkén szegődöm társadul, amíg csak neked megfelel.

Szegyenko hátratolta báránybőr sapkáját a fején, és ismét elvigyorodott.

– Egyszerű kozák vagyok. Csak egy kis élelemre van szükségem, egy megbecsült úrra, hitemre Istenben s lehetőségre, hogy lovagoljak, no meg ezt használjam. – Kivonta szablyáját, és megcsókolta a markolatot. – Ennyivel tökéletesen megelégszem.

– Élelmet mindenképp ígérhetek neked – feleltem. Ismét együtt szálltunk hát nyeregbe. Úgy éreztem, hiányolnám is már Szegyenko társaságát, ha eljönne az elválás ideje, és voltam olyan önző, hogy hagytam, addig velem tartson.

Kisvártatva, amint a nürnbergi országútra fordultunk, megint Klosterheimet hozta szóba. Utálata a pap iránt mélyen gyökerezett.

– Mesélt nekem a boszorkányokról, akiket megölt... gyermekek is voltak köztük. Szép kis dolog ez a kereszténység. Én meghúzom a határt a gyermekeknél. Te mit mondasz, von Bek kapitány?

– Meglehetősen sok vér tapad a kezemhez – feleltem. – Túl sok ahhoz, hogy különösebben elkeserítsen a dolog, ifjú uram.

– De háborúban... azt a vért háborúban ontottad ki.

– Ó, valóban, háborúban. Vagy legalábbis a háború nevében. Mit gondolsz, hány gyermek halt meg miattam, Szegyenko?

– Te sok embernek parancsolsz. Mindig történnek dolgok, amiket bán az ember.

Sóhajtottam.

– Nem bánok semmit – mondtam. – De ha valamit kellene is bánnom, az az volna, hogy valaha elhagytam Beket. De most már késő. Tudod, nem voltam én mindig katona. Te harcos népből származol. Az enyém tudósokból és vidéki nemesurakból áll. Nem tartozik nagy hagyományaink közé a hadviselés. – Vállat vontam. – Az embereim, hogy történt, ne firtassuk, parasztgyerekeket is megöltek. És én ott voltam Magdeburgnál.

– Ah – szólt Szegyenko –, Magdeburg. – Egy ideig hallgatott, szinte már úgy tűnt, tiszteletből. Csaknem két órával később szólt csak ismét hozzám: – Borzalmas mészárlás volt ott, Magdeburgban, ugye?

– Igen, az volt.

– Minden igaz katona legszívesebben elkerülte volna.

– Egyetértek – mondtam.

Ez volt az utolsó eset, hogy Magdeburg szóba került.

Nemsokára nagyobb seregek vonulásának nyomait vettük észre az utakon. Így inkább áttértünk kisebb csapásokra, melyek térképeim szerint (ennél pontosabb vázlatokat nem láttam még) nagyjából párhuzamosan haladtak az országúttal. Még ezeken is össze-összetalálkoztunk kisebb csapatokkal, és egyszer-kétszer belénk is kötöttek. Én szokásom szerint csak felkiáltottam:

– Futár! – és már tovább is engedtek különösebb kérdezősködés nélkül.

Úgy határoztam, nem lenne bölcs dolog egyenesen Nürnbergbe menni. A szóbeszédek szerint Szászország több hatalmas ura gyülekezett ott, talán a békéről tárgyalni, de inkább újabb stratégiákat és szövetségeket kidolgozandó. Semmi kedvem nem volt ebbe belekeveredni, ráadásul határozottabb faggatózások során nehezebb volna mesémhez következetesnek maradnom. Azokban az időkben mindenki gyanússá vált, aki nem tudta megnevezni urát vagy hovatartozását. Maga a cél alig számított, csak a hozzá való hűség.

– Vagy ötmérföldnyire Nürnbergen túl, egy tisztáson, ahol táborunkat fölvertük, megkérdeztem Szegyenkót, nem gondolja-e, hogy ideje megválnunk egymástól.

– Nürnbergben szívesen látnának – mondtam neki. – És biztosíthatlak, tettekre sem kéne sokáig várnod.

Megrázta a fejét.

– Bármikor visszamehetek – mondta.

– Előttünk olyan vidékek terülnek el – magyaráztam –, ahová talán be sem léphetsz.

– Ammendorfon túl, kapitány?

– Nem tudom biztosan. Ott kapok újabb utasításokat.

– Akkor tegyük át ezt a döntést akkorra, amikor már megismerted a parancsok mibenlétét. – Nevettem.

– Konok vagy, mint egy buldog, Grigorij Petrovics.

– Nekünk, kozákoknak messze földön híres az állhatatosságunk, kapitány. Szabad nép vagyunk, és értékeljük is ezt a szabadságot.

– Mégis uradul választottál engem?

– Mindenkinek szolgálnia kell valamit – mondta egyszerűen – vagy valakit. Nem így van, kapitány?

– Ó, azt hiszem, egyetértek – feleltem. De ahhoz vajon mit szólna, töprengtem, ha megtudná, én a sátán szolgálatában állok?

Persze nekem magamnak volt egy másik indítóokom is. Az a gondolat hajtott előre utamon, hogy előbb vagy utóbb viszontláthatom Sabrina úrhölgyet. Boszorkány vagy sem, ő volt az első nő, akit tiszta szívemből szeretni tudtam. És ez több, mint elég. Ha túl sokat merengenék rajta, mily következményeket szülhet ez az én utam, még elveszteném józan ítélőképességemet. Lucifer talán a világ sorsáról beszélt, a menny és a pokol sorsáról, nekem azonban jobban megfelelt az emberi szeretet szemszögéből gondolkodni. Azt sem értettem meg ugyan tökéletesen, de minden másnál jobban.

A következő reggelen egy magas bitófa mellett haladtunk el, melyen hat test himbálózott. Mind fekete ruhát viselt, és tagjaikra vér száradt, azt mutatva, hogy akasztás előtt még alaposan meg is kínozták és gyötörték őket. Egyikük lábánál egy fából faragott feszületet pillantottam meg. Lehetetlen volt meghatározni, mely rendhez tartoztak a szerzetesek. De persze ez aligha számított. Egy biztosnak látszott: ami tulajdonuk a legcsekélyebb értékkel is bírt, azt elrabolták tőlük. Nem csoda, hogy ekkoriban annyi rend újította meg szegénységi fogadalmát. Semmi értelme vagyont gyűjteni, ha azt bármilyen okból bármikor elvehetik az embertől.

Egy-két mérfölddel odébb az út mentén egy kolostorra bukkantunk. Itt-ott még mindig égett, a szerzetesek és apácák tetemeit pedig valami okból a falakra aggatták, ahogy a földműves teszi a kártevők dögeivel, a többi elriasztása végett. Harcban töltött éveim során számtalan példáját láttam már az efféle fekete humornak. Magam is elkövettem hasonló bűnöket. Az ember mintha saját lelkiismeretét hívta volna ki, avagy Isten figyelő szemét, mely, néha úgy éreztük, lát minden szörnyűséget, és följegyzi a tettesek nevét.

Ha Lucifernek hinni lehet, az Úr valóban szemmel tartott, és alkalmatlannak ítélt a mennybe jutásra.

Megörültem, amikor a következő nap térképemet tanulmányozva fölfedeztem, hogy Ammendorf már csak pár órányira van lóháton.

El se tudtam képzelni, mi módon kell majd megtalálnom az Erdőkerülőt, a fővadászt, de megkönnyebbültem, amiért legalább küldetésem első részét sikerrel teljesítettem, bármi jöjjön is ezután.

Utunk sűrű erdőn vezetett át, melynek talaját mohos kövek és tekergőző indák borították, lovaink testi épségét veszélyeztetve. Az aljnövényzet, a nedves föld és a levelek átható illata néha szinte teljesen eltömte az orromat. Az ösvény emelkedni kezdett, míg végül meredek hegyoldalban találtuk magunkat, még mindig az erdő fái közt. Aztán elértük a gerincet, de a növényzet miatt alig láttuk, mi lehet előttünk. Leereszkedtünk a túloldalon.

Szegyenko egyre izgatottabb lett. Úgy látszott, még jobban átéli a kalandjaimat, mint jómagam. Láthatólag nehezére esett megállnia, hogy további kérdéseket tegyen föl nekem, én pedig, mivel válaszolni úgysem tudtam volna, tovább bátorítottam tartózkodó viselkedését.

Amikor úgy ítéltem meg, Ammendorf már aligha lehet egy mérföldnél messzebb, visszafogtam lovamat, és emlékeztettem társam a korábban megbeszéltekre.

– Tudod, Szegyenko, talán nem követhetsz engem Ammendorfnál tovább.

– Persze, kapitány. – Nyíltan nézett rám. – Ezt mondtad korábban is.

Megelégedve lovagoltam tovább a keskeny ösvényen, amely most már tekeregve követte a völgy természetes kanyarulatait.

A fák törzse egyre vékonyabb lett, a völgy pedig szélesebb, míg végül egyszer csak Ammendorfba értünk.

A város egy mohával és repkénnyel benőtt hatalmas, szürke sziklafal tövében húzódott meg. Az egész ősi, megfeketedett kövekből épült, melyek szinte egybeolvadtak a sziklafallal.

Ammendorf kéményeiből nem szállt föl füst. Egyik fallal körülvett udvarban sem voltak állatok, az utcákon nem hancúroztak gyermekek; az ajtókban és ablakokban sem láttunk egyetlen lelket sem.

Szegyenko állította meg először a lovát. Nyeregkápájának dőlt, meglepetten bámulta az előttünk elterülő különös, fekete várost.

– Hisz ez kihalt – szólt. – Itt már száz éve nem él senki!

VI. FEJEZET

Közelebb érve Ammendorf a rothadás és az elmúlás szagát árasztotta. A tetőkről lehullott a zsindely; a nádfedelek megroggyantak, megrongyolódtak; csupán az épületek nehéz kövei maradtak egyben, de azokat is nyirkos növényzet és penész borította.

Az egész települést, úgy tűnt, váratlanul hagyták el, és a sziklafal árnyékába beszűrődő zöldes fény, a távoli, folytonos vízcsöpögés, lábunk alatt a talaj puha süppedőssége, mikor leszálltunk a nyeregből, mind, mind csak a kihaltságot éreztette.

Szegyenko beleszimatolt a levegőbe, és kezét szablyája markolatára helyezte.

– Ez a hely bűzlik a gonoszságtól.

Fölfelé pillantottunk. Mintha több emberfaragta követ láttam volna a sziklafal tetején, de a sűrűn összefonódó repkény és galagonya mindent eltakart.

Vajon Lucifernek oly rossz volna az emlékezete, töprengtem magamban, hogy efféle rég elnéptelenedett helyre küldjön? Itt senki sem igazíthatott volna útba a kétségkívül már amúgy is rég halott Erdőkerülőhöz.

Szegyenko kérdőn nézett rám. Látszott, nem akarja kimondani, amit gondol: hogy engem legalábbis csúnyán félrevezettek.

A nap már végére járt. Így szóltam Szegyenkóhoz:

– Itt tábort kell vernünk. De ha úgy döntöttél, inkább továbbutazol, azt ajánlom, ne tétovázz. Az orosz fölmordult, arcát simogatta, mintha elgondolkodna a lehetőségen. Aztán fölnézett rám, és apró nevetést hallatott.

– Ez épp az a kaland, amire vártam – mondta.

– Nem hinném, hogy tetszeni fog.

– A kaland természetéhez, nemde, ez a lehetőség is hozzátartozik? Hátba veregettem.

– Szívem szerint való társ vagy, kozák. Bárcsak velem lettél volna egy-két korábbi alkalommal!

– Úgy tervezem, kapitány, részt veszek viszont néhány eljövendő vállalkozásodban.

A jövő számomra oly rejtélyes volt, oly kiszámíthatatlan, nem is tudtam neki mit felelni. Hozzáláttunk egyenként átkutatni a házakat. A padlózat törött köveit kifordította helyükből a sarjadó növényzet. Egyes házakban még kisebb fák is nőttek. Minden csöpögött a nedvességtől. A bútordarabok elkorhadtak; a szövetanyagok egy érintésre foszlányokra hullottak.

– Még a patkányok is elmenekültek. – Szegyenko egy borosüveggel tért vissza az egyik pincéből. Föltörte a pecsétet, és beleszimatolt. – Savanyú.

Behajította az üres kandallóba.

– Nos – mondtam –, e kényelmes otthonok melyikében rendezkedjünk be?

Végül a mellett az épület mellett döntöttünk, amely nyilvánvalóan a városka gyülekezőhelye lehetett. Ez nagyobb és levegősebb volt a többinél, és tüzet is rakhattunk a nagy kályhában.

Mire beesteledett, lovainkat elhelyeztük az egyik sarokban, a tűz elegendő meleget és fényt nyújtott, mi pedig alváshoz készülődtünk.

Odakint, Ammendorf elhagyatott utcáin alig mozdult valami. Néhány madár rovarokra vadászott, és olykor egy róka ugatása is felhangzott. Szegyenko hamarosan horkolt már, én azonban nehezebben tudtam csak elaludni. Egyre azon töprengtem, vajon miért küldött Lucifer erre a helyre. Sabrinára gondoltam, és azon keseregtem, hogy tán sosem látom többé. Még az is megfordult a fejemben, visszatáncolok, és beállok a svéd király szolgálatába, akinek serege épp akkor vonult át Németországon. Aztán eszembe jutott Magdeburg, no meg Lucifer fenyegetései arról, mi történne velem, ha elárulnám, és kétségbeesés vett rajtam erőt. Két vagy három óra is eltelt ezzel a hiábavaló töprenkedéssel, mielőtt elbóbiskoltam volna. Szundikálásomból azonban nyomban föl is ébresztett egy hang, amire megesküdtem volna, hogy patkócsattogás.

Szinte megkönnyebbülve ugrottam föl, hüvelyestül kapva föl kardomat, miközben az ablakhoz szaladtam, hogy kinézzek a sötétségbe. Gyenge eső szitált, a holdat és a csillagokat felhők takarták. Mintha egy különös fénnyel világító lámpát láttam volna az épületek között mozogni. A fény egyre erősebb és erősebb lett, míg végül már fél Ammendorfot behunyorogta. A patkócsattogás is hangosabb lett, moraja betöltötte a fülemet – lovast mégsem láttam sehol.

Szegyenko már mellettem állt, szablyáját készenlétben szorongatva. Az arcát dörzsölgette.

– Isten szent nevére, kapitány, mi ez?

– Fogalmam sincs, fiú – ráztam meg a fejem.

Már a csarnok is remegett, és saját hátasaink toporzékolni és nyihogni kezdtek, megpróbálták elszaggatni kötőfékjüket.

– Vihar – mondta Szegyenko. – Valami vihar, nem, kapitány?

– Ehhez hasonlót nem láttam még – válaszoltam. – De igazad lehet.

Biztosan tudta, hogy téved. Minden mozdulata, szemének minden villanása elárulta babonás félelmét.

– A sátán jön – suttogta.

Nem mondtam meg neki, miért tartom ezt a magyarázatot valószínűtlennek.

Az utca egy kanyarulata mögül váratlanul egy lovas bukkant elő. Amint látóterünkbe ért, a ménje lába körül vadul vágtázó kutyák csaholni kezdtek. Őt újabb lovasok követték, de a vezető gigászi termete mellett mind eltörpült. Roppant szárnyas sisakot viselt, melynek keretében szakállas arcából szeme ugyanazzal a zöldeskék fénnyel sütött elő, mint amilyen a városkát elárasztotta. Hatalmas mellkasát páncéling borította, melyet félig eltakart a válláról lelógó medvebőr köpenyeg. Bal kezében hosszú vadászlándzsát tartott, amilyet már legalább száz éve nem használtak. Szintén páncélba bújtatott lábának feje súlyos kengyelbe simult. Fejét fölvetette, és az égre nevetett; hangja elvegyült a kutyákéval, míg végül már úgy tűnt, együtt ugatnak. Mögötte árnyakként sorakozó társai egymás után szintén bekapcsolódtak ebbe a szörnyűséges hangzavarba.

– Uramatyám – szólalt meg Szegyenko. – Megvívok én minden férfiemberrel, de ezzel nem. Menjünk, kapitány. Figyelmeztetnek minket. El akarnak kergetni.

Én csak álltam egy helyben.

– Meglehet – mondtam –, és fölöttébb jól szórakoznának, semmi kétség, hisz vadakként hajtatának minket, Szegyenko. Ezek vadászok, és attól tartok, emberre fenik a fogukat.

– De ezek nem emberek!

– Egyszer azok voltak, úgy hiszem. Ám most már messze nem halandók.

A szakállas lovas mögött fehér arcokat láttam. Az ajkak vigyorogtak, a szemek fénylettek (habár nem annyira, mint vezetőjüké), de halottak voltak mindannyian. Fölismertem már a holtakat. És az elkárhozottakat is.

– Szegyenko – szóltam –, ha el akarsz válni tőlem, azt javaslom, gyorsan tedd.

– Veled harcolok, kapitány, akárki legyen is az ellenség.

– Ezek nem az én ellenségeim, Szegyenko, de számodra veszélyesek lehetnek. Menj. – Megmakacsolta magát.

– Ha a barátaid, akkor is maradok. Hatalmas barátok, ugye?

Nem volt türelmem tovább társalogni, vállat vontam hát. A bejárathoz léptem, fölcsatolva kardomat. Az ajtó csikorogva tárult föl.

A vadászok már Ammendorf romos főterén gyülekeztek. Éreztem arcomon a kutyák forró leheletét, testük bűzös kipárolgását. Lelapult fülekkel hevertek le gazdájuk lova körül.

A vadászok vezére rám meredt rettentő szemével. Fehér arcok mozdultak a homályban. A lovak a gazzal fölvert utcaköveket kapálták.

– Értem jöttél? – kérdeztem.

Az ajkak szétváltak. Az óriás mély, szomorú hangon beszélt, sokkal dallamosabban, mint amire számítottam.

– Te vagy von Bek?

– Én.

– Az Erdőkerülő előtt állsz. – Fejet hajtottam.

– Megtisztelsz.

– Élő ember vagy? – kérdezte, szinte már zavartan. – Egyszerű halandó?

– Úgy van – feleltem.

Fölvonta bozontos szemöldökét, és hátrafordult fehér arcú társai felé, mintha valami apróbb tréfát osztana meg velük. Amikor válaszolt, a hangjából érezni lehetett, jól szórakozik:

– Mi kétszázötven éve haltunk meg, ha nem régebben. Meghaltunk, abban az értelemben, ahogy az emberiség szemléli a halált.

– De mégsem igazán. – Felnémet nyelven beszéltem, s ettől Szegyenko kissé megzavarodott. De mivel így szólítottak meg, udvariasabbnak véltem, ha magam is így válaszolok.

– Mesterünk abban az értelemben nem hagyott meghalni bennünket – mondta az ammendorfi Erdőkerülő. Láthatóan társát látta bennem az elkárhozásban. – Vendégül láthatlak, uram, amott, a kastélyomban? – Fölmutatott a sziklára.

– Köszönöm, hatalmas Erdőkerülő. – Parázsló szemét Szegyenko felé fordította.

– És a szolgád? Őt is hozod? – Így szóltam Szegyenkóhoz:

– Meghívtak bennünket vacsorára, fiú. Azt javallom, utasítsd vissza a magad részéről. – Szegyenko bólintott.

– Itt vár majd rám reggelig – mondtam. Az Erdőkerülő jóváhagyólag intett.

– Nem esik bántódása. Leszel olyan jó, hogy mögém ülj a nyeregbe, uram?

Kilazította egyik csizmás lábát, egy kengyelt szabaddá téve számomra. Úgy döntöttem, se diplomatikus, se hasznos nem volna, ha tétováznék, hát a lóhoz sétáltam, elfogadtam a kengyelt, és a hatalmas állat bűzös hátára pattantam, erősen megmarkolva a nyerget.

Szegyenko tágra meredt szemmel és leesett állal figyelt, nem is értette, mi történik.

Rámosolyogtam és szalutáltam.

– Reggelre visszatérek – mondtam. – Addig is, biztosíthatlak, nyugodt lesz az álmod.

Az ammendorfi Erdőkerülő odahorkantott egy parancsszót a lovának, mire az összes vadász kutyástul, mindenestül, kifordult a térről. Döbbenetes sebességgel vágtattunk az utcákon át, aztán föl egy széles ösvényen, mely lecsüngő indafüggönyök és kiugró mohos kövek közt kapaszkodott a sziklafal csúcsa felé. Ott meggyőződhettem róla, a szemem korábban se vezetett félre. Lentről, a városból mintha ember emelte falakat láttam volna, és íme, itt volt – egy rémséges, vén kastély, egy része már romba dőlt, csak egyetlen zömök vártorony emelkedett feketén az ég ugyancsak feketébe hajló hátterében.

Mind egyszerre szálltunk le a nyeregből, az Erdőkerülő pedig, aki több mint egy fejjel magasabb volt nálam, hideg karját a vállamra tette, és egy boltíves kapun át egyenesen a toronyba vezetett. A lépcsők s a padlózat kövei itt is összetörtek. A csarnokot egyetlen csöpögő fáklya világította meg, melyet egy rozsdás tartóba dugtak a hosszú asztalon. A tűz fölött egy szarvas teteme forgott. A fehér arcú vadászok sebesen a tűz köré gyűltek melegedni, ügyet sem vetve a két remegő szolgára, egy fiúra és egy leányra, akik sem a csapathoz, sem az élő halottak sorába nem tartoztak, ám kétségkívül maguk is elkárhoztak már.

Az Erdőkerülő szeme mintha kihűlt volna, amint helyet foglalt az asztalfőn, és engem is leültetett a jobbjára. Páncélborítású kezével konyakot töltött nekem, és ivásra kínálta, mondván, az időjárás ellen (mely voltaképp egész enyhe volt). Számára a világ valóban teljesen kihűlt már.

– Figyelmeztettek érkezésedre – szólalt meg. – Terjed egy szóbeszéd is a magunkfajták között, hogy a te küldetésed mindannyiunk megváltását hozhatja.

Fölsóhajtottam.

– Nem tudom, Erdőkerülő uram. Mesterünk jobban bízik képességeimben, mint én magam. Persze igyekszem legjobb tudásom szerint teljesíteni feladatomat, hisz attól függ saját megváltásom is.

– Úgy van. – Az Erdőkerülő bólintott. – De tudnod kell, nem mindnyájan támogatunk utadon. – Meglepődtem.

– Nem egészen értelek – mondtam.

– Többen attól félnek, ha mesterünk visszakerül az Úr kegyébe, akkor rájuk még sokkal rosszabb sors vár, hisz elvesztik egyetlen védelmezőjüket és annak értelmét is, hogy megőrizzék személyiségüket az ürességgel szemben.

– Nem ismerem ezt a kifejezést: üresség, Erdőkerülő uram.

– A pokol tornáca, ha így jobban megfelel. Az űr, jó kapitányom. Amely az egyéniség leghalványabb nyomát sem állhatja.

– Most már értelek. De ha Lucifer valóban sikerrel jár, mindannyiunkra a megváltás vár. – Az Erdőkerülő mosolya keserű volt.

– Miféle okoskodás adja neked e reményt, von Bek? Ha Isten könyörületes is, ennek mi ugyancsak kevés bizonyságát látjuk.

Fölhajtottam a konyakomat.

– Sokan Isten viselkedésének ilyetén megítélése alapján jutottak erre az álláspontra – folytatta az Erdőkerülő. – Én persze nem tartozom közéjük. De ők Istent bosszúállónak és engesztelhetetlennek tartják. Közülük egynéhány még azt is megkísérli véleményem szerint, hogy meggátoljon téged küldetésed teljesítésében.

– Az már pedig amúgy is elég nehéz és rejtélyes – mondtam, miközben a fiú fogvacogva egy tányér szarvashúst helyezett elém. A húsnak kellemes illata volt. – Híreid nem valami bátorítóak.

– De jó szándék vezérel. – Az Erdőkerülő is megkapta tányérját. Régmúlt idők szokása szerint egy őrölt sóval teli edényt nyújtott felém udvariasan. Egy csipetnyivel meghintettem a húsomat, aztán visszaadtam.

Megmarkolta a porcióját, és marcangolni kezdte. Észrevettem, lehelete gőzölög, amint a forrósággal érintkezik. Követtem példáját. Az étel ízletes volt, és nagyon jólesett.

– Ma éjjel még vadásznunk kell – szólt az Erdőkerülő –, mert csak addig létezhetünk saját világunkban, míg újabb lelkekkel szolgálhatjuk mesterünket. Mi pedig már csaknem egy hónapja nem fogtunk semmit.

Úgy döntöttem, nem kérek tőle részletesebb magyarázatot, és ő láthatóan hálával fogadta tapintatosságom.

– Utasításom az, kísérjelek el a Köztes földekig – mondta. Míg beszélt, a többi vadász is az asztal köré telepedett tányérjával. Csöndben falatoztak, beszélgetésünk nyilvánvalóan nem érdekelte őket. Úgy tűnt föl, kissé nyugtalanok, talán nem tetszett nekik, hogy így félbeszakadt megszokott éjszakai foglalatosságuk.

– Sosem hallottam még a Köztes földekről – mondtam őszintén.

– De azt tudod, hogy Földünkön vannak olyan vidékek, ahová egyszerű halandó nem juthat el?

– Erről meséltek, igen.

– Ezeket a vidékeket ismerjük mi a Köztes földek néven.

– Mert a Föld és a pokol közti határmezsgyén terülnek el?

Elmosolyodott, és páncélinge ujjával megtörölte a száját.

– Nem egészen. Mondjuk úgy, a reménység és a vigasztalanság közti határvidéken. Én sem értem meg egészen. De képes vagyok közlekedni köztük. Titeket a társaddal holnap este átjuttatunk.

– A társam nem közénk tartozik – mondtam. – Ő egy egyszerű, ártatlan katona. Majd megmondom neki, térjen vissza abba a világba, melyet jobban megért. Az Erdőkerülő bólintott.

– Csak az elkárhozottak léphetnek be a Köztes földekre – mondta. – Bár az ott élők nem mindegyike elkárhozott.

– Ki az úr ott? – kérdeztem.

– Többek is. – Megvonta óriási vállát. – A Köztes földeknek, akárcsak a mi világunknak vagy épp a pokolnak, többféle arca van.

– És az a föld, ahová holnap indulok, szerepel a térképeimen?

– Természetesen. A Köztes földeken meg kell keresned egy remetét, egy bizonyos Philander Grootot. Egyszer már magam is eltöltöttem vele egy napot.

– És mit kell kérdeznem tőle? Ismeri a Grál hollétét?

Az Erdőkerülő letette húsdarabját, és kis híján fölnevetett.

– Nem. Te meséled el neki a történeted.

– És ő mit csinál?

Az Erdőkerülő széttárta páncélos kezét.

– Ki tudja? Ő nem Mesterünk szolgája, s még velem sem hajlandó üzletet kötni. Csak annyit hallottam, talán szívesen beszélne veled.

– Hát tud rólam?

– Utadról már szóbeszéd jár, mint azt mondtam is.

– De hogy terjedhet ilyen gyorsan?

– Barátom – az Erdőkerülő szinte már atyáskodón fektette karomra kezét –, hát nem érted? A pokolban ugyanúgy vannak ellenségeid, mint a mennyben. Tőlük jobban kell tartanod bárki földi haragosodnál.

– Többet nem árulhatsz el ezekről az ellenségekről? – kérdeztem.

– Természetesen nem. Már így is jóindulatúbb voltam hozzád, mint bármelyik fajtámbéli teremtmény. Ammendorf vidékén persze rettegnek tőlem, de mint Mesterünk többi szolgájának, nekem sincs valódi hatalmam. A te ellenségeid ezért egy napon akár a barátaim is lehetnek.

Ettől kissé megriadtam.

– Hát nincs bátorságod saját döntéseket hozni? Az Erdőkerülő hatalmas arca egy pillanatra elkomorult.

– Valamikor volt bennem bátorság – mondta. – De ha elég lett volna életem irányításához, most nem lennék Lucifer szolgája. – Szünetet tartott, szemébe pillanatról pillanatra tért vissza az izzás. – És ugyanez igaz rád is, nemde, von Bek?

– Gondolom.

– De neked legalább van egy esélyed, bármily csekély is, hogy újra kiszabadulj, kapitány. És, ó... – hangja egyszerre zord lett, és bensőséges – mennyire irigyellek érte!

– Ám ha sikerrel járok, és Isten teljesíti Lucifer kívánságát, mindannyiunknak lesz még egy esélye – mondtam, elég ártatlanul.

– Épp ettől félnek oly sokan – válaszolta az Erdőkerülő.

VII. FEJEZET

Szegyenko azt állította, egész éjjel nyugodtan aludt. Legalábbis amikor hajnalban visszatértem, hangosan hortyogott, akár egy kisfiú az anyja ölében.

Reggeli közben mohón kérdezgetett találkozásomról „az ördöggel”.

– Nem az ördög volt az, Szegyenko. Csupán egy őt szolgáló teremtmény.

– Akkor hát nem adtad el neki a lelked.

– Nem. Ő segít nekem, ennyi az egész. Tudom már, mi utam következő állomása. – Szegyenko tisztelettel nézett rám.

– Mily óriási hatalmad lehet, hogy még az Erdőkerülőnek is parancsolsz! – Vállat vontam.

– Nincs más hatalmam, csak amennyiről magad is meggyőződhettél. Pont annyi, mint neked: jól forgó ész és gyors kard.

– Akkor miért segít neked?

– Vannak bizonyos közös érdekeink. – Szegyenko kissé reszketve nézett rám.

– És te vissza kell térj Nürnbergbe – folytattam –, vagy ahová akarsz. Nem követhetsz oda, ahova ma éjjel megyek.

– Hová mész?

– Ismeretlen földre. – Érdekelni kezdte a dolog.

– Tengeri út? Az Újvilágba? Afrikába?

– Nem.

– Jó szolgád lennék, ha megengednéd, hogy veled tartsak...

– Tudom. De ahová utazom, oda te nem követhetsz.

Tovább vitázott velem, de én minden ajánlatát visszautasítottam, míg végül belefáradtam, s könyörögtem neki, menjen el, mert aludnom kell még.

Ezt megtagadta.

– Őrizni foglak – mondta.

Ajánlatát elfogadtam, és sikerült is elaludnom; késő délután ébredtem föl, Szegyenko főztjének illatára. Talált egy edényt, a tűz fölé akasztotta, és valami pörköltöt főzött benne éppen.

– Nyúl – mondta.

– Szegyenko – szóltam én –, el kell menned. Nem követhetsz. Fizikailag lehetetlen. – Összevonta szemöldökét.

– Remek lovam van, tudod. Nem hajlok a tengeri betegségre sem, amennyire én azt tudhatom. Egészséges vagyok.

Ismét hallgattam csak. A Köztes földekre csak az elkárhozottak léphetnek. Ha követ is engem, abba a birodalomba nem juthat be. Úgy határoztam, több energiát nem pazarlok el ez ügyben, s megelégszem azzal, hogy az ifjú kozáknak azt tanácsolom, térjen vissza Nürnbergbe, és keressen magának egy jobb kapitányt, vagy, ha azt jobb ötletnek tartja, hagyja itt ezt az egész háborúskodást, s induljon haza, ahol minden virtusával a lengyel kényurak ellen fordulhat.

Ettől csak még inkább megmakacsolta magát, s elkomorodott. Vállat vontam.

– Az Erdőkerülő értem jön ma éjjel – mondtam –, addigra föl kell készülnöm az útra. A pörkölt jó. Köszönöm. – Fölálltam, és nekiláttam lovam fölszerszámozásának.

Szegyenko két lábát keresztbe rakva ült a tűz előtt, és figyelt. Alig moccant, amikor magamra öltöttem harci díszemet, szorosan testemre erősítve acél mellvértemet, lábvértemet. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha a lehető legnagyobb körültekintéssel lépem át a Köztes földek birodalmának határát.

Leszállt az éj. Szegyenko tovább őrködött, egy szót se szólt. Én rá se néztem. Megetettem a lovam. Megolajoztam a bőröket. Megtisztogattam a pisztolyokat, és ellenőriztem szerkezetüket. Letörölgettem kardom s tőröm is. Azután sisakom következett. Fütyörésztem. Szegyenko tovább figyelt.

Éjfélre kezdtem már idegeskedni, de igyekeztem állapotomat eltitkolni néma útitársam előtt. Az ablakokon át kinéztem Ammendorfra, mely ma éjjel halvány holdfényben fürdött.

Már épp sarkon fordultam volna, mikor egy nagy kürt visszhangzó kiáltását meghallottam. Mint a végítélet harsonája. Hideg, sivár hang volt – egyetlen elnyújtott szólam. Azután ismét csend lett.

Az épületet megremegtette a patkócsattogás. A zöldeskék izzás ismét átszűrődött kint az épületek között. Hallottam a kutyák csaholását.

Megfogtam lovam kötőfékjét, átvezettem a csarnokon, majd a lépcsőkön le, ki a térre. Szerettem volna elbúcsúzni Szegyenkótól, de tudtam, mindenáron el kell vegyem a kedvét attól, hogy kövessen.

A vadászok beviharzottak. A kutyák vörös szájjal tátogtak, a nyelvük kilógott. Úgy tűnt, a kísérteties fény egyetlen forrása az Erdőkerülő szeme. Emberei a kutyákkal együtt vonítottak, mígnem egyszerre szoborként megmerevedtek, lovaikkal együtt. Csak az Erdőkerülő mozdult, szárnyas feje felém fordult.

– Látom, készen állsz, halandó.

– Készen, uram.

– Akkor jöjj. A Köztes földekre.

Fölültem lovamra. Az Erdőkerülő egyetlen intésére a vadászok ismét megmozdultak, én pedig melléjük ugrattam, habár hátasom prüszkölt és panaszosán nyihogott a kutyáktól való félelmében. Most nem a kastély irányába lovagoltunk, hanem ki Ammendorfból, keresztül egy erdőn. Az Erdőkerülő hatalmas testének jeges hidege mintha belőlem is kiszívott volna minden meleget, s félóra múlva már reszkettem. Ellovagoltunk egy tó mellett, és nekem úgy tűnt, a víz felszíne jégként csillog, ami lehetetlenség ebben az évszakban. Lovagoltunk, míg meg nem láttuk egy város fényeit magunk előtt, ott az Erdőkerülő megtorpant a hegytetőn, mérföldekkel a város fölött, s minden jót kívánt utamon.

– De hogyan találom meg a Köztes földeket? – Zavarba jöttem.

– Elhoztalak a Köztes földekre – felelte az Erdőkerülő.

Észrevettem, hogy hó hullik a ruhaujjamra.

– Nem volt semmi átmenet – mondtam. – Vagy legalábbis semmi jelét nem láttam.

– Miért is lenne a mi fajtánk számára? Egyszerűen csak követned kell bizonyos ösvényeket.

– Nem mutathattad volna meg azt az ösvényt?

– Csak jól kell figyelni – válaszolta az Erdőkerülő. – Ne félj. Nem csaltalak tőrbe.

– Sokáig havazik a Köztes földeken – mondtam. Láttam, meg is marad. Néhol egész mélynek tűnt, s a fák ágait lehúzta. Lélegzetem fehéren párállott.

Az Erdőkerülő a fejét rázta.

– Nem tovább, mint a te birodalmadban, kapitány.

– Akkor nem értem – mondtam.

– Az évszakok fordított sorrendben követik itt egymást, ennyi az egész. Csak erről fogod észrevenni, ha elhagytad a Köztes földeket.

Emberei idegesen bámulták őt. Folytatták volna már vadászatukat. Akármily rémisztőén hatottak is másokra, saját félelmük még nagyobb volt áldozataikénál – hisz jól tudták, milyen sors vár rájuk, ha nem teljesítik Lucifer parancsát.

Az a hideg, furcsamód barátságos kéz megint a karomra nehezedett.

– Keresd meg Philander Grootot. Ez a legjobb, amit ajánlhatok. És bölcsen járd e birodalmat, kapitány, akárcsak a sajátod. Remélem, rábukkansz a világ fájdalmának gyógyírjára.

Kürtjét ajkához emelte, és hosszan megfújta, azon az egyetlen, fülsiketítő hangon. A fák lerázták ágaikról hóterhüket. A kutyák fölszegett fejjel ugatni kezdtek. Mögöttünk az erdőben mintha menekülő állatok zaját hallottam volna.

Az Erdőkerülő fölnevetett: hangja még rémségesebb volt, mint a kürtjéé.

– Búcsúzom, von Bek. Ha létezik olyan, hogy szabadság, találd meg, ha tudod, mindannyiunknak.

A föld remegett, amint a vadászok visszaindultak, aztán megnyugodott, s én egyszeriben egyedül maradtam. Magamra kanyarítottam köpönyegem, és előreösztökéltem lovamat az alant elterülő város felé, óvatosan irányítva a hóban.

Fejem fölött az égen mozgás kelt, s fény bukkant elő: először egy nagy sárga hold, majd a csillagok. Állásuk valamiért furcsának tűnt, de nem vagyok asztronómus, hát nem tudtam megmondani, mi az, már ha jól láttam egyáltalán. A távolban égbe nyúló csipkés bércek magasodtak. Ez a föld valamiképp hatalmasabbnak, monumentálisabbnak látszott, mint amit magam mögött hagytam. Vadabb volt s rejtélyesebb, ám ezzel együtt légköre, ha nem is békés, de családias volt, ami legalább megnyugtatóan hatott rám. Csaknem úgy éreztem magam, mintha visszatértem volna Bekbe. Mintha a múltba érkeztem volna.

Tudtam, óvatosan kell mozogjak a Köztes földeken, és nagyobb veszélyek leshetnek itt rám, mint a saját hazámban. Ennek ellenére jobb kedvvel folytattam utamat, és mikor meghallottam a hátam mögül egy lovas zaját, óvatosabb lettem ugyan, de különösebben nem zavart a dolog.

Fejem hátrafordítottam, „halló”-t kiáltottam, hogy figyelmeztessem a lovast, valaki van előtte.

Válasz nem érkezett, úgyhogy lassan előhúztam kardomat, és megállítottam a lovam, még mielőtt az illető – akárki legyen is – beért volna.

A lovas előbb lelassított, aztán megállt. Csak homályosan láttam a holdfényben, amint ott állt az ösvényen egy hatalmas, hóborította szikla mellett.

– Ki vagy te, uram? – kérdeztem. Ismét semmi válasz.

– Figyelmeztetlek, fegyver van nálam – mondtam.

A lovas alig észlelhető moccanása, lova lábának apró rezdülése, semmi több. Lépésben megindultam felé. A lovas akkor döntött úgy, hogy fölfedi kilétét.

Kiléptetett a holdfénybe. Arca egyszerre látszott bocsánatkérőnek és kihívónak. Intett egyik kesztyűs kezével, és vállat vont.

– Én hozzászoktam a hóhoz, uram. Erről gondoltad, hogy el fog riasztani?

– Ó, Szegyenko! – mondtam, és lelkem szomorúság töltötte el.

– Uram?

– Ó, Szegyenko, barátom! – Előrerúgtattam, és magamhoz öleltem.

Ő nem várt tőlem mást, csak haragot. Így alaposan meglepődött. Azért hevesen viszonozta ölelésemet.

Nem tudta, amit én igen: ha követhetett engem a Köztes földekre, az csak egyetlen dolgot jelenthet. Szegény Szegyenko is elkárhozott már.

Abban a pillanatban szemére vetettem Istennek, hogy ítélhetett egy ilyen ártatlan lelket a purgatóriumra. Neveltetésén és vallásán kívül mi más biztatta volna föl Szegyenkót, hogy Krisztus nevében embereket öljön? Eszembe jutott, talán Isten elaggott már, elvesztette emlékezetét, s nem tudja, miért is teremtette az embert a földre. Önfejű lett és szeszélyes. Megőrizte fölöttünk hatalmát, de többé már nem vonzódunk hozzá. És hol az ő fia, akinek meg kellett volna váltania minket? Talán Isten terve nem is annyira rejtélyes és érthetetlen számunkra: egyszerűen csak gonosz? Talán mindannyian, akármik vagyunk és akárhogy élünk, eleve elkárhoztunk? Hát nincs értelme az életnek? Egyáltalán az én utamnak van valami jelentősége? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, amint az ifjú kozákot néztem, s azon töprengtem, vajon miféle bűnt követhetett el, hogy ilyen fiatalon a pokolra került. Magamban most már biztosra vettem, Lucifer következetesebb és értelmesebb mester, mint maga az Úr.

– Nos, kapitány – szól Szegyenko vigyorogva –, elég bizonysággal szolgáltam? Veled tarthatok továbbra is utadon?

– Ó, hát persze, Szegyenko. Az én véleményem az, akár legvégső célomig is elkísérhetsz.

Íme, itt volt egy újabb lélek, akit, reméltem, Lucifer megkímél hálából, ha sikerrel járok.

Szegyenko fütyörészni kezdte népének egy szilaj és pezsdítő dalát. Oldalt csúszott a nyeregben, szabad kezével a friss hóba markolt, és ujjongva a levegőbe hajította.

– Ez már inkább kedvemre való hely, kapitány. Én a hómezők szülötte vagyok, tudod. A tél gyermeke! – Fütyörészése anyanyelvén előadott énekbe fordult. Akár egy boldog kisfiú. Amennyire tudtam, mosolyogtam bolondozásán, ám a szívem nehéz volt.

Reggelre megpillantottunk egy falut, amely valamiképp emlékeztetett az előző nap magunk mögött hagyottra. Kastély emelkedett egy sziklaszirten, de ez kitűnő állapotban volt. És a falu képétől mi sem állt távolabb, mint az elhagyatottság. Láttuk a fölfelé kanyargó füstöt, élesen hallottuk a hangokat a hideg levegőben. Lelovagoltunk a fehér fák között, aztán végigléptettünk az utcákon, míg a térre nem értünk, ahol már életre kelt a piac.

Egy főtt húst és savanyított halat áruló bódé mellett leszálltam a nyeregből, és megkérdeztem a vörös képű kofaaszonyt, mi ennek a városkának a neve.

Válaszára félig-meddig számítottam is.

– Mi más lenne, uram – mondta –, mint Ammendorf. Szegyenko is meghallotta.

– Ammendorf? Hát kettő van belőle, ily közel egymáshoz?

– Csak egy Ammendorf van – felelte az asszony büszkén. – Nincs hozzá fogható.

A városon és az erdőn túl magasodó hegyormokra pillantottam. Sosem láttam még ezeket a hegyeket. Magasabbnak tűntek az Alpoknál. Akár a mennyek országáig is fölnyúlhattak.

– Van papotok? – kérdeztem az asszonyt.

– Christoffel atya. A templomban találod. – A falu túlsó vége felé mutatott. Föl a kis utcán, a kúton túl.

Lovamat vezetve, a mögöttem értetlenül mormogó Szegyenkóval, megindultam az utcácska felé. A magas sövényerítések közt szekérnyomok húzódtak a hóban.

Szegyenko tovább énekelt mögöttem. Azt hiszem, elégedett volt magával, amiért követni tudott. Nehezen viseltem el a hangját, annyire édesen, annyira boldogan szólt.

A kis utca egy sarkán befordulva egyszerre ott állt előttem a kőtemplom, tornyával és temetőjével. Lovamat kikötöttem a sírkertet körülvevő kerítéshez, és kinyitottam a kiskaput, intve Szegyenkónak, hogy maradjon, ahol van, és figyelje a hátasokat.

A templom kapuja könnyen nyílt, s én egy egyszerű katolikus épületben találtam magam, melyben azonban nem fojtogattak a Mária-hit tömjénfelhői. A pap az oltárnál állt, ott rendezgetett épp.

– Christoffel atya?

Kövér volt, s valami régebbi nyavalya hegeit viselte magán. Elpuhult szája akár egy lusta, drága ringyóé, de szeme éberen figyelt. Íme egy ember, aki kétségkívül bőven elkövetett testi bűnöket, szellemieket azonban aligha.

– Ulrich von Bek kapitány vagyok – szóltam, levetve sisakomat, lehúzva kesztyűmet. – Titkos küldetésbenjárok, mely azonban nagyrészt vallási természetű.

Árgus tekintettel végigmért, féloldalt billentve apró, hájas fejét.

– Igen?

– Egy embert keresek, aki, úgy hallottam, errefelé él.

– Hm?

– Egy bizonyos remete. Talán ismered őt.

– A neve, kapitány?

– Philander Groot.

– Groot? Igen.

– Szeretnék beszélni vele. Reméltem, te tudod, hol találhatom.

– Groot saját maga és Isten elől bujkál – mondta a pap. – Így aztán előlünk is rejtőzik.

– De te tudod, hol találhatom? A pap fölvonta súlyos szemöldökét.

– Mondjuk. De miért keresi őt egy katona?

– Kutatok valami után.

– Az a valami az övé?

– Valószínűleg nem.

– Valami katonai jelentőségű dolog?

– Nem, atyám.

– Érdekel tán a filozófiája?

– Nem ismerem. A filozófia amúgy sem csigázza föl az érdeklődésemet.

– Akkor hát mit akarsz Groottól?

– Azt hiszem, el kell mesélnem neki valamit. Azt mondták nekem, szeretne meghallgatni.

– Ki beszélt neked Grootról?

Ennek az embernek igazán nem akartam hazudni.

– Az Erdőkerülő.

– A mi Erdőkerülőnk – mondta a pap meglepődve. Aztán arca ráncba gyűrődött. – Ó nem! Hát persze. A másik volt.

– Úgy gyanítom – feleltem.

– Te is Lucifert szolgálod? Groot minden hibája mellett hajthatatlan. Sosem áll szóba effélékkel.

– Én az egész világot fogom szolgálni – mondtam a papnak. – Utam célja, mint azt elmondták, a Grál fölkutatása.

A pap újra meglepődött. Ajka némán ismételte utolsó szavaimat. Eleven, értelmes szemével arcomba bámult.

– Akkor hát bűntelen vagy? Megráztam a fejem.

– Kevés oly bűn van, amit ne ismernék. Gyilkos vagyok, tolvaj, asszonyok megbecstelenítője.

– Egy közönséges katona.

– Úgy van.

– Akkor hát semmi reményed, hogy megtaláld a Grált.

– Minden reményem megvan.

A pap tokája borostáit vakargatta. Elgondolkozott, időről időre rám pillantva, amint végiggondolta beszélgetésünket. Aztán megrázta a fejét, és hátat fordított nekem, ismét az oltárnak szentelve figyelmét.

Hallottam mormogását:

– Egy közönséges katona. – Úgy láttam, még jól is szórakozik, bár gúnynak jelét nem vettem észre rajta. Végül visszanézett rám.

– Mit remélsz a Gráltól, ha megszerzed?

– Hogy gyógyír lesz – válaszoltam – a világ fájdalmára.

– Ennyire fontos neked a világ?

– Magam vagyok fontos, atyám. Erre elmosolyodott.

– A félelem olyan nyavalya, amellyel csak kevesek képesek fölvenni a harcot.

– De kábítószer is egyben – mondtam –, melynek sokan rabjai.

– A világ állapota sajnálatos, harcos uram.

– Ahogy mondod.

– És aki ennek ellenére hiszi, hogy segíteni lehet rajta, azé minden jóindulatom, sőt áldásom is. Mégis, Philander Groot...

– Szerinted gonosz?

– Nem mondanám, hogy gonoszság lakozna Philander Grootban. Ezért vagyok rá annyira mérges. Nem fogadja el Istent.

– Ateista?

– Rosszabb. Hívő. De nem képes elfogadni Teremtőjét.

Eme leírás alapján szimpatikusnak találtam.

– És így – folytatta a pap – a menny nem fogadja be, s igazságtalanul nyeli el a pokol. Szánom őt. Bolond.

– De becsületes bolond, úgy hallom.

– Nem ismerek Philander Grootnál becsületesebbet, von Bek kapitány. Sokan keresik, mert úgy tartják, mágikus hatalma van. Egy hegyi királyság védelmében él, mely cserébe tőle ugyancsak hatalmas erők védelmét kapja. Hogy azt a királyságot megleld, egészen a távoli hegyormokig kell utaznod, s megtalálnod a Remete-hágót, mely abba a völgybe vezet, ahol Groot lakik.

– A hágót róla nevezték el?

– Dehogyis. A remeték mindig is kedvelték. – A pap megjegyzéséből gúnyos felhang csendült ki. – De Groot nem hétköznapi remete. Úgy tartják, gyermekkorát egy gondolkodó tanítványaként töltötte. Ezek a te világodban tán ismeretlenek. A gondolkodók minden idejüket azzal töltik, hogy az Antikrisztus eljövetelének jeleit lesik, és az Armageddonét. Az ember jól élhet, különösen zavaros időkben. De Groot, nekem ezt mondta, belefáradt a jövőbe, és egy ideig a múlt felé fordult. Most, azt mondja, már csak az örökkévaló jelen érdekli.

– Bár én tudnám feledni a múltat s jövőt – mondtam, teljes átérzéssel.

– Ó, akkor megfeledkezhetnénk a lelkiismeretről és a következményekről is, nem? – felelte a pap. – De erről egyszer már vitatkoztam Groot barátommal is, úgyhogy nem szívesen untatlak vele. Ha eltalálsz hozzá, ő nálam sokkal avatottabban eléd tárja álláspontját.

Előhúztam tarisznyámból a térképtartót, és kivettem néhány térképet.

– Jelölve van ezen a Remete-hágó? – Többszöri szét-, majd összehajtogatás után végre rátaláltam a helyes térképre (mindkét Ammendorf szerepelt rajta), és megmutattam a papnak. Kövér ujjával rámutatott egy útra, mely a már látott magas hegyek közé vezetett.

– Északnyugatnak – mondta. – És Isten, vagy akárki uralja is a Köztes földeket, legyen veled.

Elhagytam a templomot, és visszatértem Szegyenkóhoz.

– Itt fölszerelkezünk – mondtam neki –, aztán délután folytatjuk utunkat.

– Láttam egy jónak tűnő fogadót, mikor átléptettünk a városon – válaszolta.

– Ott vacsorázunk, mielőtt elindulnánk.

Christoffel atyával való találkozásom egyszerre derített föl, s keltett zavart bennem. Mennél előbb magam mögött akartam hagyni Ammendorfot, és útnak indulni.

– Gyónásod meghallgatásra talált, kapitány? – kérdezte ártatlanul az ifjú kozák, amikor nyeregbe szálltam.

Vállat vontam.

– Talán – folytatta Szengyeko – nekem is a pap áldását kellett volna kérnem. Végül is elég régen...

Tudva, amit tudtam, megharagudtam rá. Csaknem meggyűlöltem őt abban a pillanatban, amiért fogalma sem volt szerencsétlen sorsáról.

– Az a pap szinte már hitetlen – mondtam. – Magát sem szabadíthatja meg a terhektől, nemhogy téged vagy engem. Jöjj, Szegyenko, ideje odébbállnunk. – Szünetet tartottam, úgy döntve, még egy keveset előadok neki történetemből. – Nem mást keresek, mint a Szent Grált – mondtam.

– Az mi, kapitány?

Fütyörészve ő is nyeregbe huppant mögöttem. A metszőén hideg levegőn fehér párafelhőnek látszott a lehelete.

Elmagyaráztam neki annyit, amennyit csak tudtam. Fél füllel figyelt rám, mintha mesét mondtam volna, aminek egyikünkhöz sincs túl sok köze. Nemtörődömsége még bánatosabbá tett.

VIII. FEJEZET

Amint kilovagoltunk Ammendorfból, dühöm tovább nőtt az iránt az istenség iránt, aki Szegyenkót oly könnyen pokolra ítélte. Úgy tűnt, nincs igazság a földön, és remény sincs arra, hogy valaha is legyen, mert nincs olyan lény, aki megérdemelné hitünket. Miért törjem magam a megváltásért egy ilyen világban? Mitől menekülnék meg, ha megúsznám a pokolra kerülést?

Szegyenko korábban megpróbálta félbeszakítani töprengésemet, de egy ideje már alig szólt, vidáman elfogadta és tisztelte hallgatásomat, melyet az ő igen egyszerű kérdéseire válaszul kapott. Az éjszaka közeledtével egyre hidegebb lett, én mégsem szándékoztam egyelőre tábort ütni. Fáradt voltam. Ammendorf jó bora és étke elviselhetőbbé tette az időjárást és a virrasztást, és azt mondtam magamnak, Szegyenko elég fiatal ahhoz, hogy még egy éjszakát kibírjon alvás nélkül. Csupán lovaink állapota aggasztott, ők azonban elég frissnek látszottak, hisz nem hajszoltuk őket agyon. Csak a mozgásra vágytam. Sziklás hegyeken keltünk át, havas mocsárvidékeken, erdőkön és patakokon, egyenesen a legmagasabb csúcsok és a Remete-hágó felé.

Amikor az éj leszállt, én is leereszkedtem lovamról, és gyalog vezettem tovább. Szegyenko nem kérdezősködött, csak követte példámat.

Jó pár éve már, hogy elvesztettem a hitemet, kivéve saját képességemben a túlélésre ebben a háború sújtotta világban, ám tudatom legmélyén továbbra is ott rejtőzött a remény, hogy Isten üdvösséget nyújthat. Most, a Szent Grált keresve (legalábbis valamit, ami Szent Grálként ismert), nemcsak az üdvösség lehetőségét kérdőjeleztem meg, de azt is, vajon megéri-e egyáltalán rászolgálni Isten üdvösségére. Megint kezdtem úgy látni az Úr és Lucifer csatározását, mint két jelentéktelen hercegecske civódását egy apró, csekély fontosságú terület hovatartozása fölött. A vidék lakóinak sorsa, úgy tűnt, nem nagyon érdekli őket; s még a hűségükért kapott jutalmukat is elég kicsinek találtam. A magam részéről én úgy éreztem, rászolgáltam bármi kegyetkn sorsra, mert eszemet önmagam altatására használtam világéletemben. De ugyanez nem mondható el Szegyenkóról, aki csupán saját korának és körülményeinek gyermeke volt. Meggyőző bizonyítékot szereztem Isten és az Ördög létezésére, ám beléjük vetett hitem most még gyengébb volt, mint valaha.

Köpönyegem nem védett meg a harapós téli éjszakától. Hallottam, mint koccannak össze fogaim. A szívem mintha jéggé vált volna. Szegyenko is reszketett, pedig ő ennél rettentőbb hidegekhez szokhatott.

Magasabbra másztunk az előhegyek között. A hegyormok már a fél eget betöltötték, s a hó egyre mélyebb és mélyebb lett, míg végül már az a veszély fenyegetett, hogy becsordul csizmánk peremén. Hajnal felé kezdtem ráébredni, ha hamarosan nem jutunk meleghez és élelemhez, itt pusztulunk, és akkor egyenest a pokolra jutunk. Ez a kilátás visszaemlékeztetett, miért is fogadtam el Lucifer ajánlatát.

Bár a sötétben nem láttam jól, kiválasztottam egy helyet, melyet egy sziklakiszögellés viszonylag tisztán tartott a hótól, és utasítottam Szegyenkót, hogy rakjon tüzet.

Míg ő gyűjtötte a fát, vörösen, hidegen megvirradt.

Figyeltem, amint Szegyenko az alant elterülő bozótosban motoz, lehajol, fölegyenesedik, lerázza a havat a talált rőzséről, s ki tudja, miért, eszembe jutott a példázat Ábrahámról és a fiáról. Miért szolgálnánk egy olyan Istent, aki hűségünknek ennyire esztelen bizonyítékát képes megkövetelni, azt, hogy tagadjuk meg az épp őáltala létrehívott emberiességet?

Figyeltem, ahogy Szegyenko tüzet rak, és élelmiszert szed elő csomagjainkból. Úgy láttam, már az fölvidítja, hogy velem lehet. Izgatott volt, nagy és érdekes kalandokra vágyott. Ha reggelre meghal, tán magára a pokolra is így rácsodálkozik, s érdekesnek találja.

Később az jutott eszembe, talán Lucifer hazudott nekem, hazudott minden szolgájának. Tán egyikünk sem kárhozott el valójában, s így valamiképp megszabadulhatnánk az ő befolyása alól, amiként ő is szabadulni igyekezett Isten irányításától annak idején. Miért kéne uralkodniuk rajtunk ily lényeknek?

És a válasz, mint mindig, ha logikusan levontam a végkövetkeztetést, azonnal megvilágosodott előttem: mert puszta szeszélyből elpusztíthatnak bennünket.

Szinte már rokonszenvezni kezdtem azokkal, akiktől az Erdőkerülő leginkább óvott: azokkal, akik szerint én Lucifernek saját teremtményei elárulásában segédkeztem. Ők, ha mást nem is, de a dac példaképét látták Luciferben, egy igazságtalan Istennel szemben. Ha azok ketten szövetséget kötnek, ők védelem nélkül maradnak, áldozatául esnek Lucifer köpönyegforgatásának.

De vajon Isten enged-e Lucifernek? Erről még magának a Sátánnak sem volt fogalma. És én, ha sikerrel jár kutatóutam a világ fájdalmának gyógyírja után, talán nem is nyerek bűnbocsánatot. Mi lesz, ha épp az ajkunkra illesztjük a Szent Grált, kiderül, hogy halálos méreg van benne? Végül is meglehet, a fájdalom egyetlen gyógyírja a halál menny és pokol nélküli örök feledése.

Nehéz sóhajaimra Szegyenko fölnézett a tűz mellől, ahol kezét melegítette.

– Mit mondott neked a pap, uram? Mióta vele találkoztál, egyre csak keseregsz.

Megráztam a fejem. Dehogy a pap volt, aki kétségbe ejtett. Azt nem magyarázhattam el Szegyenkónak, hogy tudom, pokolra ítéltetett, hogy az Isten, kit ő oly serényen szolgál, eltaszította és erről még csak jelt sem adott neki.

– Nem volt hajlandó megáldani? – folytatta Szegyenko.

– Hangulatomnak nem sok köze van a templomi találkozáshoz – feleltem. – A paptól útbaigazítást kaptam. Elmondta, hol keressek egy bizonyos remetét, ennyi az egész.

– De még mindig nem tudod, mi a célja utadnak?

– Azt hiszem, tudom, már amennyire lehet. Csinálj reggelit, ifjú kozák. És ha tudsz, énekelj el egyet zengő dalaitokból.

Még mielőtt a főzéshez hozzákezdhetett volna, én már aludtam, és csak délután ébredtem föl ismét. A jól megrakott tűzön leves rotyogott. Szegyenko is kihasználta az alkalmat a pihenésre, s tőlem nem messze feküdt pokrócaiba csavarva magát. Megettem a levest, és kitisztítottam az edényt, mielőtt fölkeltettem.

Ezek a hegyek magasabbak voltak, mint bármi, amit életemben láttam. Gerincük csipkés, oldaluk meredek, s a hó úgy rájuk fagyott, hogy kristályosán csillogtak az éles téli napsütésben. Mindenütt fehérség: a jeges tél színe, a világ fagyhaláláé. Néhány patak azért keresztültört a havon, ebből arra következtettem, mégsem lehet olyan hideg. Hozzászoktam már a tavasz langymelegéhez, testemnek most időre volt szüksége, hogy alkalmazkodjon. Szegyenko könnyebben viselte az elemek szeszélyét, mint jómagam.

– Az ember megismeri a havat – mondta. Elmesélte, hogy az ő nyelvén számos szóval jelölték különböző fajtáit. – A hó ölni is tud – folytatta, miközben holmijainkat visszapakolta a lovakra –, de az ember megtanulhatja, hogyan védekezzen ellene. Vagy legalábbis hogyan javítsa esélyeit a túlélésre. Az emberekkel ez nem így van, kapitány.

Elmosolyodtam filozófiáján.

– Igazad van.

– A hatalmasok megmondják, mit tegyünk, hogy ne öljenek meg minket. Mi megtesszük, aztán mégis megölnek, nem?

– Ó, nagyon igaz, Szegyenko. – Azzal vigasztaltam magam, hogy ez az ártatlan fiú legalább jó társaság lesz a pokolban, már ha együtt maradhatunk. Azt nem tettem hozzá, hogy amit ő az emberben megfigyelt, én ugyanazt felnagyítva láttam Istenben és az ő bukott angyalában. Úgyse hitte volna el. Magam sem szívesen ismertem el.

A hó illata kellemesen betöltötte orromat, s érezni kezdtem azt a különös jókedvet, ami akkor fogja el az embert, ha már semmi remény nem maradt számára, csupán egy-két órányi élet. Egyszer, lovam testi épségét kockára téve, még vágtába is kezdtem a hóban, mely felhőkben csapódott föl körülöttem. Szegyenko ujjongva fölkiáltott, és megsarkantyúzta póniját, testét rendkívüli fürgeséggel egyik oldalról a másikra lendítve, aztán egyetlen mozdulattal a levegőbe ugrott, s máris a nyeregben állt, akrobataként kinyújtott karral egyensúlyozva.

Eldicsekedett, hogy a kozákok a világ legjobb lovasai, és azt kell mondjam, a tényekkel nem szállhatok vitába, ha a többi is úgy lovagol, mint ő. Lelkesedése megfertőzött. Megpróbáltam elűzni fejemből a jó és a rossz minden gondolatát, a mennyei háborúét, és igyekeztem újra átérezni a táj szépségét, míg Szegyenko fokozatosan lecsillapodott, akár egy vidám kutyakölyök, és végül mellém igazodott, lihegve és vigyorogva.

Aznap este ismét a kozák rakott tüzet, míg én a térképet nézegettem. Magasan a hegyekben jártunk már, a csúcsok súlyosan tornyosultak fölénk. A síkságot messze magunk mögött hagytuk, már nem is látszott a hegyektől. A Remete-hágó alig öt mérföldre volt északnyugatra. Ha akadály nem állja utunkat, másnap délelőtt el is érhetjük.

Eltöprengtem, vajon mi védheti az átjárót, miféle veszélyek lesnek ott ránk, s honnan erednek. Szegyenkónak azonban egy szót sem szóltam.

Valamivel dél előtt értük el a csúcsokat, s a hágó bejáratát könnyen fölfedeztük. Rongyokat tekertünk lovaink patáira. A sziklás talaj jeges volt. Így jobbnak láttuk, ahol csak lehetett, kötőféken vezetni hátasainkat. A csúcsok eltűntek a szemünk elől. Mintha végtelenbe nyúló kristályfalakhoz közeledtünk volna, melyek fehéren s halványkéken villództak, vagy szürkén, ahol a szikla felszínre bukkant. Egyre csodáltam magasba törő alakjukat; soha még csak hasonlóval sem találkoztam.

A hágó sötét vágatnak látszott, egy szikla oldalában. Csak mikor közelebb értünk, pillantottuk meg, a hegyek közt nyíló hasadékot, amely beljebb annyira kanyargóssá vált, hogy nem is láthattunk messzire. Vékonyabb volt itt a hó, a jég viszont vastagabb. Nagyon óvatosan kellett mozognunk.

Minden teketória nélkül nekivágtunk. A téli nap már nem sütött le ránk, s a hőmérséklet azonnal leesett. Így aztán még szorosabban burkolóztunk köpönyegünkbe. Lépteink visszhangot vertek a szurdokban, valahonnan oldalról pedig víz zuhogását hallottuk, félig olvadt jég csöpögését, egyensúlyát vesztett hótömeg ropogását, csúszását. Amint haladtunk, hó hullott alá a benyúló sziklateraszokról, beterítve fejünket, vállunkat.

Szegyenko fölpillantott a távoli fényhasadékra.

– Szinte olyan, mint egy barlang – mondta, hangjában tiszteletteljes félelemmel. – Egy roppant nagy alagút, kapitány. A pokolba vezet talán?

– Őszintén remélem, hogy nem – válaszoltam. Jobban átéreztem szavai súlyát, mint ő maga.

Halkan beszélgettünk, mintha csak attól féltünk volna, a túl nagy zajra megmozdulnak a sziklák, a jég és hó, s pillanatok alatt maguk alá temetnek bennünket. A kanyar után még mélyebb sötétségbe jutottunk. Körülöttünk minden apró zajnak jelentősége volt, mert lavina előhírnöke lehetett. Észrevettem, hogy alig lélegzem, és szívverésem a fülemben dobol.

A hágó fokozatosan szélesedni kezdett, míg a fönti résen át végre valami fény is lejutott. A hó mélyebb lett, kásásabb, a talajt azonban kevesebb jég borította ott, ahová a napsugarak estek. Így többé-kevésbé visszatérhettünk a haladás normális módjához. Még néhány kanyarulat, és a szurdok tovább szélesült, immár keskenyebb völgynek is beillett. Megélt itt egy-két bokor és kisebb fa, s imitt-amott zöld foltokat is láttam. A jég és hó zaja elhalkult, s egyre kevésbé figyeltünk oda rá. Már vagy egy órája járhattuk a hágót, immár mind nyugodtabban, amikor úgy döntöttünk, megpihenünk, eszünk egy kis kenyeret és savanyú heringet, amit még Ammendorfban szereztünk be.

Épp a havat tisztogattuk le egy lapos szikláról, amikor csoszogás zaja ütötte meg fülem, s rögvest utána emberi zihálás. Dermedten figyelni kezdtem, de semmi mást nem hallottam. Mindenesetre elővettem pisztolyaimat, és magam mellé raktam őket a kőre, míg ettem.

Szegyenko nem hallott semmit, de látta, valami fölizgatott, hát egyre az arcomat nézte, s figyelt evés közben.

Újabb hang. Hó és elszabadult kövek hullottak alá a jobb oldalunkon. Leraktam a kenyeret, helyette a két pisztolyt markoltam meg, nagyjából a zörgés forrása felé irányítva őket.

– Figyelmeztetlek! – kiáltottam. – Mutasd magad, hogy szót válthassunk.

Egy beesett arcú, tizenöt évesnél nem idősebb leány bújt elő egy szikla mögül, mindenféle rongyokba bugyolálva.

Szeme tágra nyílt a rémülettől, éhségtől és kíváncsiságtól.

Nem engedtem le pisztolyaimat. Az én szakmámban a gyermekekkel se lehet elég óvatos az ember. Az egyik csövet inkább pontosan az arcának fordítottam.

– Vagytok többen is? A fejét rázta.

– Közel van a falud? Újabb fejrázás.

– Akkor az Isten és Szent Szófia szerelmére, mit keresel itt? – kérdezte hirtelen Szegyeko, s szablyáját a hüvelybe visszacsúsztatva megindult a lányka felé. Úgy éreztem, óvatlanul cselekszik, de nem figyelmeztettem. Fölmászott a gyermekhez, a szemébe nézett, arcát nagy kezébe fogta. – Egész csinos vagy. Mi történt veled, kislány? Haramiák támadtak útitársaidra? Te vagy az egyetlen túlélő? Eltévedtél?

Aztán egy hirtelen gondolat. Hátrébb lépett.

– Vagy boszorkány vagy? Alakváltó? – A távoli sziklák felé nézett. Aztán maga mögé. A válla fölött szólt hozzám: – Mit gondolsz, kapitány? Lehet, hogy rosszban sántikál?

– Könnyen meglehet – válaszoltam. – De én már azóta töprengek ezen, hogy először megpillantottuk.

Még egy lépést hátrált. Aztán még egyet, míg bal kezembe fogott pisztolyom kis híján a hátgerincét csiklandozta már. Keményen bámulta a lányt. Nagyon halkan szólt hozzám:

– Akkor hát boszorkány?

– Legvalószínűbb, hogy egy elgyötört leány, akit magára hagytak e hegyek között. Se több, se kevesebb.

A gyermek maga mögé mutatott.

– A mesterem...

– No lám! – szólt Szegyenko diadalmasan. – Egy varázslót szolgál.

– Ki a mestered, kislány? – kérdeztem én.

– Szent ember, méltóságos úr. – Pukedliszerűen térdet hajtott.

– Egy mágus! – suttogta fülembe sürgetően Szegyenko.

– A hágót lakó remeték egyike, ugye? – kérdeztem én.

– Igen, nagyuram.

– Hisz ő csak egy remete segítőtársa – mondtam Szegyenkónak. – Biztos láttál már azelőtt ilyen gyermekeket.

Szegyenko alsó ajkát dörzsölgette hüvelykujja bütykével. Oldalvást bámulta a lányt. De csaknem meggyőzte az érvelésem.

– És hol van a mestered? – kérdeztem.

– Odafönt, uram. Haldoklik. Nem maradt élelmünk. Megsérült, sok-sok nappal ezelőtt. Még mielőtt leesett a hó. – Mutatta az irányt.

Most meg is pillantottam a sziklában egy barlang száját. Több is volt ott, erre-arra, és mindjárt láttam, miért kedvelik ezeket a remeték. Amellett hogy számukra igen kívánatos életmódot nyújtottak, az ösvényhez is elég közel estek, hogy az utazókhoz élelemért, pénzért vagy bármi más adományért könyöröghessenek.

– Mióta vagy a remetéddel? – kérdeztem. Úgy döntöttem, visszadugom pisztolyaim a tokjukba. Nyilvánvaló volt számomra, hogy nem hazudik. Szegyenko azonban még most sem volt biztos benne.

– Kislánykorom óta, uram. Azóta vigyáz rám, hogy bátyámat, anyámat és apámat megölték. A sasok, uram.

– Nos hát – mondtam –, vezess minket a haldokló remetéhez.

Szegyenkónak támadt egy gondolata:

– Netán ez lesz a te Grootod, kapitány?

– Nem hiszem. De tudhat Grootról. Tapasztalataim szerint a legtöbb remete vetélytársnak tekinti a többit.

Fölkapaszkodtunk a havas sziklákon a lány nyomában, egész a barlangig. Bentről szörnyűséges bűz áradt, én azonban jól ismertem az efféle szent embereket körüllengő áporodott szagokat. Így fölkészülten vártam, kezemet az orrom elé szorítva.

A lány egy sarokba mutatott. Valami moccant.

Szegyenko kint maradt, sopánkodva. Meg se kíséreltem erőltetni, hogy kövessen.

Ösztövér arc fordult felém, sötét szemek meredtek az enyémbe. Ha a szag és a látvány gyomorfelkavaró volt is, a legrosszabbnak a mosoly bizonyult, melyet személyem csalt elő a remetéből. Esztelen áhítat sugárzott belőle. Egyszerre volt üdvözült, szemrehányó és megbocsátó. Láttam már ilyen mosolyt. Nemegyszer magam fagyasztottam végleg az illető ajkára. Valamikor úgy véltem, egy ilyen mosolyhoz párt kell keresni, melyet a torkon illik bemetszeni.

– Üdvözöllek, szent életű remete – szóltam. – Szolgád azt mondta, betegség gyötör.

– Eltúlozta, uram. Van egy-két sebem, ennyi az egész. De mik az én sebeim a mi szeretett Krisztus urunkéhoz képest, akit mi mindannyian követni akarunk? Ezek a sebek közelebb juttatnak a mennyekhez, nem is egy értelemben.

– Ó, az illatuk máris mennyei, nemde? – feleltem. – Ulrich von Bek vagyok, és a Szent Grált keresem.

Tudtam, ez hatással lesz rá. Visszahanyatlott, szinte már bosszúsan.

– A Grált? A Grált? Ó, uram, hisz a Grál meggyógyítana engem!

– És mindenki mást, aki haldoklik vagy betegen fekszik – mondtam. – Ám egyelőre még nem leltem rá.

– Közel jársz már utad végéhez? – kérdezte.

– Nem tudom. – Közelebb léptem. – Hozok neked valamit enni. Szegyenko! – kiáltottam vissza társamnak. – Hozz enni!

Szegyenko nem túl lelkesen mászott vissza.

– Megtisztelve érzem magam egy ilyen szent életű ember társaságában – mondta a remete.

– Te is vagy olyan szent életű, mint én – feleltem.

– Nem, uram, te sokkal nemesebb vagy nálam. Kétség nem fér hozzá. Mennyit szenvedhettél, hogy eme áldott állapotodba eljuthass!

– Ó, nem, remete uram, biztos vagyok benne, a te szenvedéseid százszorosán túlszárnyalják az enyéimet.

– Nem hiszem. De nézd! – Fölemelte a karját. Valami mozgott benne, de nem izom, se nem csont. Szemem erőltetve néztem.

– Mit kéne látnom? – kérdeztem.

– A barátaimat, lovag uram. A teremtményeket, akiket jobban szeretek saját magamnál.

Most ébredtem rá, a legnagyobb bűzt ez a kar árasztotta. És amint a szemem hozzászokott a homályhoz, megpillantottam, hogy nyüzsögnek benne a férgek. A húsát zabálták. Ő rájuk mosolygott, éppúgy, ahogy az imént rám. Kétségkívül sokkal inkább szerette őket, mint bárki emberi lényt. Hisz végül is ezek segítették hozzá a legnagyobb mártíriumhoz.

Hozzászoktam már undorom elleplezéséhez, akkor és ott azonban hatalmas akaraterővel tudtam csak legyűrni vágyamat, hogy hátat fordítsak a remetének.

– Ez a jámbor szenvedés rendkívüli – mondtam. Fölegyenesedtem, és a barlangszáj felé néztem, sóvárogva a tiszta levegő és a hó után.

– Kedves tőled, lovag. – Egy sóhajjal visszahanyatlott a mindent elborító mocsokba.

A gondolatot, hogy élelmet tömjek ennek az emberroncsnak a szájába, melyet ő aztán a férgekkel zabáltat föl, elviselhetetlennek találtam, a tudatlan gyermek azonban rászolgált az evésre. Szegyenko újra megjelent, és én odamentem, elvettem tőle a kenyeret, s a lányka kezébe adtam. Ő azonban kettétörte, s a nagyobbik darabot a mesterének vitte. Belemorzsolta az öreg szájába,az pedig nehezen uralkodva mohóságán, rágta, szurtos állán nyál csurrant le a szakáilába.

Pár pillanatra kimentem, alig bírtam legyűrni hányingeremet.

– Kár ezért a lányért – mormolta Szegyenko. – A vén csont egy-két napnál már nem él tovább. – Egyetértettem vele.

– Ha befejezte az evést, megkérdezem, mit tud Grootról, aztán már indulunk is.

– Vannak efféle szent emberek a hazámban sokfelé – mondta Szegyenko –, akik azt hiszik, a mocsok és a test megalázása közelebb juttatja őket Istenhez. De vajon mire kellenének ők az Úrnak?

– Talán azt kívánja, mind kövessük ennek a remetének a példáját. Talán az teszi Istent elégedetté, ha látja, hogy teremtményei megtagadják mindazon erényeket, amelyeket ő plántált beléjük?

Szegyenko rám mordult:

– Eretnekség, kapitány. Legalábbis annak határát súrolja. – Nem tetszett neki a hang, amit megütöttem, és nem tagadom, nem kevés gúny volt benne. Nagyon keserű hangulat lett úrrá rajtam. Visszatértem a barlangba.

– Áruld el, remete uram, hallottál-e egy társadról, egy bizonyos Philander Grootról?

– Persze hogy hallottam Grootról. Az Arany felhő völgyében él, e hegyek túloldalán. De ő nem szent ember, habár annak tartja magát. Hisz úgy hallottam, még Istent is megtagadja. Testét sem sanyargatja. Állítólag gyakran fürdőzik, legalább tízszer egy évben. A ruhája pedig... – Köhögni kezdett. – Nos, elég az hozzá, hogy nem a mi meggyőződésünkön áll, bár abban biztos vagyok – tette hozzá erőt véve magán –, nem ok nélkül választotta saját útját, s nem a mi feladatunk megállapítani, ki döntött helyesen. – Ismét az a mosoly, a rendkívüli, önmagát hátba veregető jámborságé.

– Szóval nincsenek férgei – mondtam.

– Egy árva darab se – felelte a remete. – Már amennyire én tudom, lovag uram. De lehet, hogy ok nélkül ítélem el. Csak hallomásból ismerem Philander Grootot. Valamikor sok hozzám hasonló remete élt ezekben a barlangokban. Én vagyok az utolsó. De azért szoktak nekem mesélni Grootról.

– Köszönöm – mondtam, annyi udvariassággal, amennyi csak tellett tőlem. A remetéről a leányra néztem. – És mi történik a kis védenceddel, ha te eléred a mennyországot, remete uram?

A leányra mosolygott.

– Jutalmat kap.

– Gondolod, túléli ezt a telet? A retemé összevonta szemöldökét.

– Természetesen nem valószínű, ha én nem élem túl. Talán velem együtt száll a mennybe. Hisz végül is szűz még.

– És szüzessége elég erény ahhoz?

– Az és a tény, hogy ennyi éven át hűséggel szolgált engem. Mindenre megtanítottam, amit én tudok. Tudatlanul került hozzám. Én megtanítottam rá, mi a bűn, és mi a paradicsom. Meséltem neki Lucifer bukásáról és arról, hogyan űzték ki őseinket az édenkertből. Megtanítottam a tízparancsolatra. Elmeséltem Krisztus születését, szenvedéseit, halálát és feltámadását, valamint a végítélet napját. Beláthatjátok, fejérnép létére a szokásosnál több erénnyel lett megáldva.

– Valóban – mondtam –, egyedülállóan szerencsés e leány. És mit gondolsz, mit hagyhatsz még rá örökül?

– Semmim sincsen – válaszolta büszkén –, csak amit látsz.

– A férgeid reá hagyod?

Most először vette észre, hogy gúnyolódom. Homlokát ráncolva kutatott a helyes válasz után. Elvesztettem a türelmemet.

– Nos, remete uram, mit felelsz?

– Te tréfálsz velem – szólt. – Nem hiszem...

– Szerintem ideje, hogy megkapd megszolgált jutalmadat – mondtam, és kihúztam kardomat. – Nem venném a lelkemre, hogy tovább kelljen várnod.

A leány levegő után kapott. Előreszaladt, megsejtve szándékomat. Szabad kezemmel visszalöktem, Szegyenkóhoz kiáltva segítségért. Megindultam a remete felé.

Szegyenko vigyorogva termett mellettem. Messzemenően egyetértett szándékommal. Két karjánál fogva megragadta a lányt, és kicipelte a barlangból, míg én magasba lendítettem a pengém.

– Menj a barátommal, kislány. Ezt inkább ne nézd végig.

– Ölj meg engem is – mondta ő.

– Az nem volna illő – feleltem. – Ha te is meghalnál, az már egy kicsit sok lenne az áldozatból. Maga Isten is alig látna szívesen ennyit egyszerre. Ha mindenáron föl akarsz áldozni valamit, az nem feltétlenül kell a lelked legyen. Biztos vagyok benne, hogy Szegyenko szolgálhat majd kellemesebb változattal is.

A leány hüppögni kezdett, amint hátat fordítottam nekik, és lenéztem a szent emberre. Az nem mutatott félelmet.

Így szólt:

– Tedd meg, amit tenned kell, testvér. Ez Isten akarata.

– Hogyan? – kérdeztem. – Szóval egyikünk sem lesz felelős megölésedért?

– Ez Isten akarata – ismételte. Elmosolyodtam.

– Az én mesterem Lucifer. – Vasammal megtaláltam szívét, és lassan egyre beljebb nyomtam. – És gyanítom, a tied is.

A remete apró nyögést hallatva múlt ki. Kisétáltam a barlangból. Szegyenko már cipelte is a leányt lefelé. Vigyorgott rá, és a saját nyelvén mondott neki valamit.

Aznap éjjel, míg én megpróbáltam elaludni, Szegyenko kedvét töltötte a leánnyal. Az egy idő után hangoskodni kezdett, aztán elnémult. Reggelre eltűnt.

– Azt hiszem, megpróbál eljutni Ammendorfba – mondta Szegyenko.

Én nem voltam beszédes hangulatban.

A következő néhány napban átkeltünk a hegyeken, miközben Szegyenko többször is elénekelte összes dalát, én pedig azon emberi természet rejtélyén töprengtem, amit legjobb esetben is önkényesnek nevezhettem.

IX. FEJEZET

Szokásommá vált, hogy sajátos élvezettel vettem tudomásul helyzetem iróniáját, az utam során adódó képtelenségeket és ellentmondásokat. Így eszembe jutottak a közben elkövethető legrettenetesebb bűnök is. Vajon elég erős vagyok ahhoz, töprengtem, hogy elkövessem őket? Miféle önfegyelem irányíthatja az embert saját természete ellenében a bűn felé? Belső tépelődéseimbe egyre inkább belebonyolódtam, és elszakadtam a valóságtól, de talán elterelték a figyelmemet a kellemetlen eseményekről.

Egy nehéz hét alatt átjutottunk a hegység szívén. Átéltünk földcsuszamlásokat, a helybéli banditák néhány szervezetlen támadását, többször csaknem a mélybe zuhantunk a magasabb sziklapárkányokról, s természetesen meg kellett küzdenünk az időjárás viszontagságaival is. Szegyenko jó kedélye csöppet sem hagyott alább, és még az én borongós hangulatom is engedni kezdett, mikor lovainkat egy hegyfokon megállítva elénk tárult, semmi kétség, az úticélunk.

Csupán csillámló arany ködöt láttunk, mely megtöltötte egy völgy széles medencéjét, a fölé tornyosuló sziklákat pedig hósipka borította, s az oldaluk csaknem függőlegesen zuhant alá.

– Ott él hát Philander Groot, kapitány – szólt Szegyenko, nyeregkápájára dőlve –, de hogy fogunk lejutni?

– Körül kell néznünk – feleltem – és megtalálni a levezető utat. Léteznie kell, ha egyszer Groot ki-be járkál.

Egy keskeny ösvényen kezdtünk el leereszkedni. Tudtuk, legalább négy órával alkonyat előtt táborhelyet kell találnunk. E hegyek között túl veszélyes éjszaka utazni.

A völgy őrzői első ízben egy füttyel adtak jelt magukról. Amikor visszanéztünk, föl, a tiszta kék ég felé, megláttuk két alak élesen kirajzolódó körvonalát. Szándékukhoz nem férhetett kétség. Az életünkre törtek.

Sosem láttam még ily hatalmas, ily ragyogó sasmadarakat. Testük mérete fölért egy kissebb póniéval, egy-egy szárnyuk hossza pedig törzsük kétszerese volt. Nagyrészt fehér, arany és skarlát színben pompáztak, fejükön kis mélykék folttal. Csőrük fénylett, akár a szürke acél, s legalább olyan rémisztő látványt nyújtott, mint kiterjesztett karmaik. Amint ránk vetették magukat, fenyegetőn rikoltoztak, s már előre ünnepelték diadalukat.

Lovaink nyerítve hátrálni kezdtek. Kiszabadítottam egyik pisztolyomat, fölhúztam a kakast, céloztam és tüzeltem. A golyó szárnytövön találta az első sast, s az vérző sebével csöndben elkanyarodott. Szegyenko szablyájával suhintott a másik felé, mire az is megtorpant a fejünk fölött csapkodva, s minket az erős szél kis híján lesodort a völgybe. Előkaptam a másik pisztolyom, és lőttem. Ez jobban sikerült, a fejét találtam el. A sas iszonytató sikollyal próbált magasabbra emelkedni, de nem sikerült, és a mélységbe zuhant. Figyeltem, amint teste beér a ködbe, és eltűnik. Társa (talán a párja) kis ideig még odalent körözött, aztán visszatért hozzánk, és ránk meredő szemmel, rikoltozva új támadásra lendült. Nem maradt időnk újratölteni.

Már csak kardunkkal védekezhettünk. A teremtmény karmait nyújtva lecsapott, és ha Szegyenko nem húzza be a fejét, minden bizonnyal elragadta volna az ifjú kozákot. Szablyája csupán farktollát metszette le az óriás madárnak. Ezeket Szegyenko elkapta a levegőben, és vigyorogva meglengette, mint győzelmi jelvényt.

A madár most rám támadt. Láttam, karmai bármely lándzsával fölérnek. Lovam le akart vetni a nyeregből, menekülni próbált. Így félszemmel őt kellett figyelnem, de azért egy kardcsapásom nyomán vér serkent, ha nem is valami mély sebből.

A sas kóvályogva repült, hála vállsebének és hiányzó farktollainak. Szegyenko újabb suhintással lemetszette egy karmának nagyobbik felét, és a madár most már gyengülni látszott, bár támadókedve nem hagyott alább.

Ahányszor lecsapott, egy-két újabb sebbel gyarapodva kellett visszafordulnia.

Így sikerült legyőznünk. A hatalmas teremtményt lassan, de biztosan miszlikbe aprítottuk, míg végül egész alsóteste, végtagjai, nyaka és feje merő egy vér volt, megfosztva tollaitól.

A madár utolsó rohamakor Szegyenko fölugrott a nyeregben, és lábujjhegyen állva egyenesen egy szárnyízületre sújtott. A sas féloldalt dőlt a levegőben, kétségbeesetten próbálta visszanyerni egyensúlyát, aztán a hóba csapódott, vérpöttyökkel s fehér, arany és skarlát tollakkal tarkítva be azt. Dühödten rikoltotta világgá, mily csúffá tettük, de egyikünk sem bírta volna gyomorral, hogy végignézzük haldoklását, vagy leereszkedjünk a lejtőn, és megszabadítsuk szenvedéseitől. Pár pillanatig azért még elnéztük, aztán hüvelyükbe dugtuk kardunkat, és továbblovagoltunk. Egyikünk sem gondolta, hogy győzelmünk különösebb dicsőséget jelentene.

Az ösvény lassan aláereszkedett a ragyogó arany ködbe, míg végül már alig pár lábnyira láttunk csak el. Ismét leszálltunk a nyeregből, és szerfölött óvatosan haladtunk tovább, mígnem az éjszaka leszálltával kénytelenk voltunk valami viszonylag sík földdarabot keresni, ahol lovainkat kiköthetjük, és tábort üthetünk reggelig. Elalvás előtt Szegyenko így szólt:

– Azok a madarak, ugye, természetfölötti lények voltak, kapitány?

– Sosem hallottam még hozzájuk hasonló teremtményekről a való világban – feleltem. – Ebben biztos vagyok, Szegyenko.

– Annak a mágusnak a szolgái lehettek, akit keresünk – mondta. – Ami azt jelenti, a megölésükkel alaposan megbánthattuk őt...

– Nem tudhatjuk, valóban őt szolgálták-e, vagy megharagítottuk-e azzal, hogy szolgái megölésével mentettük saját életünket.

– Félek ettől a mágustól, kapitány – mondta egyszerűen Szegyenko. – Hisz mindenki tudja, a legnagyobb varázsló az, ki parancsolni tud a levegőég szellemeinek. És mi mások lehettek azok a sasok, mint légi szellemek?

– Hatalmasak voltak – mondtam –, és veszélyesek. De csak annyit tudunk, hogy zsákmányt láttak bennünk. Élelmet a kicsinyeiknek. Kevés utazó járhat erre, különösen a téli hónapokban. És kevés nagyvad is, úgy hiszem. Ne spekulálj, Szegyenko, oly dolgokon, amikre semmi bizonyíték nincs. Csak az idődet vesztegeted. Különösképp itt, a Köztes földeken, úgy hiszem.

Szegyenko ebből azt szűrte le, jobb, ha csöndben marad. Összeszorította ajkát, de látszott, magában még nem zárta le a sasok dolgát.

Reggel folytattuk utunkat, és észrevettük, a levegő fokozatosan melegszik, míg az aranyló köd egyre ritkul, végül pedig rábukkantunk egy széles hegyi ösvényre, mely egy lenyűgöző szépségű, szemernyi havat nem látott völgybe kanyargott lefelé. Valóban, abban a völgyben akár kora nyár is lehetett. A mezőkön, gabona nőtt; rendezett falvakat láttunk, és keletre egy jókora várost, mely egy széles, lassan hömpölygő folyó két partján épült. Szinte hihetetlennek tűnt mindkettőnk számára, hogy bennünket fagyos kőszirtek és mély hó vesz körül.

– Egyetlen lépéssel jutottunk a tavaszból a télbe – szólt Szegyenko elgondolkozva –, és most itt a nyár. Tán átalusszuk az évszakokat, kapitány, mint az a mesebeli öregember? Tudtunk nélkül megbabonáztak volna bennünket? Vagy ez a völgy elvarázsolt hely?

– Ha ez varázslat, akkor fölöttébb kellemes fajta – mondtam barátomnak. Levettem köpönyegem, és föltekerve magam mögé helyeztem.

– Nem csoda, hogy óriási sasokkal őriztetik ezt a helyet. – Szegyenko lepillantott. Birkanyájakat és marhacsordákat látott: a bőség földje volt. – Itt aztán megérné letelepedni, nem, kapitány? Ha az ember akar, csak föllovagol a hóba, vagy akár portyázni indul... – Elhallgatott, míg végiggondolta saját verzióját a paradicsomról.

– Ugyan mit zsákmányolhatnánk a portyáinkon? – kérdeztem tőle viccelődve –, ha már úgyis itt van minden, amit csak kívánhatunk?

– Hát... – vállat vont – az embernek muszáj portyáznia. Csinálnia valamit.

Fölnéztem. Az arányló köd kitöltötte az egész völgyet, erről kapta a nevét is. Nem értettem ugyan, mi okozhatja ezt a jelenséget, de természetesnek véltem. A hideg, a hó valamiképp nem érintette a völgyet. Magam is ismertem efféle védett helyeket, amelyek kevésbé szenvedték meg az évszakok váltakozását, mint a többi, ám ez egyedülállónak tűnt.

Lassan lovagoltunk lefelé, és majdhogynem két órába is beletelt, míg leértünk. Akkor magunk előtt az ösvényen megpillantottunk egy hatalmas kaput, mely zárva volt, előtte pedig egy lovas őrszem állt rendíthetetlenül, rajta a két-háromszáz évvel ezelőtti viselet minden harci dísze: vért, sisakdíszek, tollforgók, kifényesített vas és olajozott bőr, melyek mind arany, fehér és skarlát színben pompáztak, éppen úgy, ahogy a sasok, melyekkel odafönt megküzdöttünk.

A lezárt sisak mögött egy hang kiáltott:

– Megálljatok, idegenek!

Meghúztuk a kötőféket. Szegyenko ismét óvatossá vált, s én tudtam, most megint azon gondolkozik, vajon ez a lény is természetfölötti eredetű-e.

– Ulrich von Bek vagyok – szóltam. – A Grál után kutatok, és most egy bölcset keresek, aki ebben a völgyben él.

Az őr ezt mintha mulatságosnak találta volna.

– Valóban szükséged lehet egy bölcsre, idegen. Mert ha a Grált keresed, bolond vagy.

– Te tudsz a Grálról? – Szegyenko egyszerre kíváncsi lett.

– Ki ne tudna? Sok mindent tudunk mi itt, az Arany felhő völgyében, hisz mindenki idejön, aki az édenről álmodik. Hozzászoktunk a legendákhoz, idegen, mert magunk is legenda vagyunk.

– Létező legenda. Így a Grál is létezhet – mondtam.

– Az egyikből nem következik a másik. – Az őr megemelkedett kissé a nyergében. – Ti öltétek meg a sasokat, ugye?

– Megtámadtak minket! – Szegyenko védekezésbe vonult. – Csak az életünket mentettük...

– Nem bűn megölni egy sast – mondta az őr higgadtan. – Mi, az Arany felhő völgyének népe, nem kényszerítjük rá törvényeinket az idegenekre. Csupán azt kérjük, ők se hozzák ránk saját elveiket az igazságosságról. De ha egyszer átléptetek ezen a kapun, bele kell egyezzetek, hogy alávetitek magatokat törvényeinknek, míg újra el nem távoztok.

– Természetesen beleegyezünk – válaszoltam.

– Törvényeink egyszerűek: Ne lopj, még egy ötletet se, de életet se. Vizsgálj meg mindent. Fizesd meg mindennek az árát. És emlékezzetek, hazudni annyi, mint ellopni egy másik lélek szabadságát vagy annak egy részét. Itt a hazug és a tolvaj egy és ugyanaz.

– Pompásan hangzanak a törvényeitek – mondtam. – Valóban ideálisnak tűnnek.

– És egyszerűek is – szólt Szegyenko érzéssel.

– Egyszerűek – mondta az őr –, de olykor összetett értelmezést igényelnek.

– És mi a büntetés törvényeitek megszegéséért? – kérdezte Szegyenko. Az őr így szólt:

– Itt csak két büntetés létezik: kiűzetés és halál. Egyesek számára ez egy és ugyanaz.

– Emlékezni fogunk minden szavadra – mondtam neki. – Philander Grootot keressük, a remetét. Tudod, merre találjuk?

– Nem. Csak a királynő tudja.

– Ő e föld ura? – kérdezte Szegyenko.

– Őbenne ölt az testet – felelte az őr. – A városban él. No menjetek.

Félreléptette lovát, és intett, hogy a tornyokon belül láthatatlan kezek emeljék föl a kapurostélyt.

Amikor áthaladtunk, köszönetet mondtam udvariasságáért, de azért egy pillanatra sem hagytam volna fel környezetünk gondos megfigyelésével. Sok éve már, hogy én valaha hittem az abszolút igazságosságban, és annak is több hete már, hogy elhittem, létezhet ezen a világon (vagy ezen túl) bármiféle igazság is.

A levegő édes volt, amint a jól letaposott sárga földutat követtük a zöld búzaföldek között a távoli város felé, melynek kisebb-nagyobb tornyai fehérek voltak, ám aranylón szikráztak a fölöttük lebegő párában.

– Nemes lélek volt az az őr – szólt Szegyenko némi csodálattal a hangjában, és körülpillantott.

– Vagy csak álszent – válaszoltam.

– Az embernek legalább a tökéletességben hinnie kell... – elkomolyodott –, különben a mennyek ígéretében sem hihet.

– Igaz – feleltem ennek a szerencsétlen, elkárhozott ifjúnak.

X. FEJEZET

A városkapu őrei ugyanolyan ódivatú ruhákat viseltek, mint az elsőként látott. Szó nélkül átengedtek, be az utcákra, ahol házak és középületek rendezett sorait találtuk, vidám és méltóságteljes polgárokat s egy nyüzsgő piacot. Mivel a parancs úgy szólt, jelentkezzünk e föld királynőjénél, folytattuk utunkat, míg el nem értük a palotát: ez egy viszonylag alacsony építmény volt, de különösen szép, széles kapukkal, tornyocskákkal, csillogó színes ablaküvegekkel, és a nyugalom légköre lengte körül.

Trombiták jelezték érkezésünk, amikor áthaladtunk a bejárat boltíve alatt, s egy széles udvarba léptünk, melyet mindenféle bokrok és virágok díszítettek. A palota egyszerűsége, légköre valahogy Bekben töltött gyermekkoromra emlékeztetett. Atyám birtokának volt ilyen hangulata.

Lovászok jöttek hátasainkért, aztán egy fehérszemély jelent meg egy ajtóban, szoknyában és ódivatú főkötőben, s intett nekünk. Kivételesen gyönyörűséges fiatal leány volt, hatalmas kék szemekkel és nyílt, kicsattanó arccal. Úgy nézett ki, akár egy jobbféle apáca.

– Üdvözöllek benneteket – szólt. – A királynő már vár rátok. Vagy szeretnétek tán előbb felfrissülni, megfürödni?

Szegyenkóra néztem. Ha csak feleannyira mocskos és borostás vagyok, mint ő, úgy gondoltam, jobban erezném magam egy fürdő és ruhaváltás után.

Szegyenko így szólt:

– Havas vidéken át utaztunk, hölgyem. Aligha szükséges még mosdanunk is, nemde? A természet megtette helyettünk.

Én meghajoltam a nő felé.

– Hálásak vagyunk neked – mondtam –, s én a magam részéről szívesen fogadnék némi forró vizet.

– Gondoskodom róla. – Ismét intett, és bevezetett bennünket a palota belsejének hűvösébe. Az alacsony mennyezeteket, csakúgy, mint a falakat, festmények borították. Áthaladtunk egy kerengőszerűségen, ahol nyilván vendégek számára fönntartott lakosztályok sorakoztak. A fiatal nő bevezetett minket az egyikbe. A nagyobbik szoba közepén álló két óriási fakad egyikét már tele is töltötték melegített vízzel.

Szegyenko a levegőbe szimatolt, mintha csak varázslatot sejtene a gőzben.

Köszönetet mondtam a fiatalasszonynak, aki rám mosolygott, s így szólt:

– Egy óra múlva visszatérek, hogy a királynő elé vezesselek benneteket.

Visszaérkeztekor már felfrissülve és átöltözve vártam. Szegyenko nem váltott ruhát, és víz is csak alig érintette a bőrét, de legalább megborotválkozott, a bajuszától eltekintve. Sokkal emberibben festett, mint mikor megérkezett.

Újból folyosókon, kerengőkön és kerteken át követtük a leányt, míg végül egy hatalmas terembe vezetett minket, melynek magas mennyezetére a nap, a csillagok és a hold másait festették; ezt, úgy hiszem, napatlasznak nevezik.

Ott zöld üvegből és faragott mahagóniból készült trónján egy tizenöt éves forma leány ült. Mivel sötétvörös haján kristály-gyémánt koronát viselt, természetesen fejet hajtottunk előtte, és elmormoltuk azt, amiről reméltük, helyénvaló üdvözlés lesz.

A leány édesen elmosolyodott. Hatalmas barna szeme volt, és vörös ajka.

– Üdvözöllek benneteket földünkön, idegenek. XXV. Xiombarg királynő vagyok, és kíváncsian várom válaszotokat, miért küzdöttetek meg a sasokkal, hogy idejussatok. Titeket nem az arany és a mágia legendái vonzottak ide, mint egyes kalandorokat, ebben biztos vagyok.

Szegyenko fölfigyelt.

– Kincs? – szólt, még mielőtt végiggondolta volna. Aztán elvörösödött. – Ó nem, hölgyem.

– A Grál után kutatok – mondtam az ifjú királynőnek. – Egy remetét keresek, akit Philander Grootnak hívnak, és úgy hiszem, felséged tudja, hol találom.

– Valóban ismerem a helyet – felelte. – De megígértem, hogy senkinek sem árulom el. Miben segíthet rajtad Groot?

– Nem tudom. Azt mondták, keressem meg, és meséljem el neki a történetem.

– Olyan rendkívüli a történeted?

– Sokan többnek találnák, mint rendkívüli, felség.

– És nekem nem mondanád el?

– Még senkinek sem meséltem el, és egyedül Philander Grootnak fogom, mert ő segíthet rajtam. – Bólintott.

– Szóval titkot titokért?

– Úgy tűnik.

– Ezt szórakoztatónak fogja találni. – Meghajtottam a fejem. Szegyenko kirobbant:

– Ő Isten küldetésében jár, felség. Ha megleli a Grált...

Megpróbáltam félbeszakítani, de a királynő fölemelte a kezét.

– Minket nem lehet sem rábeszélni, sem lebeszélni, uram. Itt nem hiszünk sem a mennyben, sem a pokolban. Sem istennek, sem ördögnek nem hódolunk. Egyedül a mértékletességben hiszünk.

Nem leplezhettem el szkepticizmusomat, és ő azonnal észre is vette. Elmosolyodott.

– Elégedettek vagyunk a dolgok ilyetén állásával. Itt nem az érzelem áll a józan ész fölött. A kettő egyensúlyban van.

– Az egyensúlyt én mindig nosztalgikus álomnak tartottam, felség. A valóságban meglehetősen unalmas lehet.

Nem ijedt meg.

– Ó, mi meglehetősen jól szórakozunk, kapitány. Van zenénk, festészetünk, színműveink...

– A mértékletességnek ez a fogalma nem hinném, hogy különösebb megerőltetést kívánna. Hisz legyőzi az emberi vágyakat. Mily hatalmasak művészeteitek? Mily nemesek? Az érzés és értelem mily magaslataira érnek el?

– A világban élünk – felelte csöndesen. – Nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy mennek dolgai. ltjainkat elküldjük a völgyből tizennyolc éves korukban. Megismerik az emberi gyarlóságot, a fájdalmat és azokat, kik mindezeken győzedelmeskednek. Tapasztalatokkal térnek vissza. Itt, nyugalmunkban, aztán megfontoljuk azokat, filozófiánk alapjaiba építjük.

– Szerencsések vagytok – mondtam keserűen.

– Valóban.

– Szóval az igazság létezéséhez elengedhetetlen a szerencse?

– Valószínűleg, kapitány.

– Mégis tapasztalatokat gyűjtötök. ltjaitokat elkülditek veszélyt keresni. Az nem ugyanaz, mint ha akarva, nem akarva szembesül vele az ember.

– Valóban nem. De mégis jobb, mint ha nem keresnénk.

– Úgy tűnik nekem, hölgyem, belőled a kiváltságosok önelégültsége szól. Mi volna, ha valaki megtámadná a földedet?

– Egyetlen hadsereg sem közelítheti meg tudtunk nélkül.

– Gyalogosan egy hadsereg sem, talán. De mi van akkor, ha például az ellenségeitek beidomítják a sasokat, hogy vigyék át az Arany felhőn a katonáikat?

– Az lehetetlen – mondta nevetve.

– Akik veszélyek közt élnek, és nincs más választásuk – feleltem –, azok számára nincs lehetetlen. Vállat vont.

– Nos, mi nem félünk.

– És én örülök neki, hölgyem.

– Izgalmas vendég vagy, kapitány. Udvarunkban maradsz néhány napig?

– Sajnálom, de muszáj megtalálnom Philander Grootot, amilyen hamar csak tudom. Megbízatásom sürgős.

– Hát jó. A nyugati úton hagyd el a várost. Az egy erdőhöz vezet. Az erdőben van egy széles tisztás, közepén egy kiszáradt tölggyel. Philander Grootot, ha épp úgy tartja kedve, ott megtalálod.

– És mikor?

– Az időt maga választja meg. Türelmesnek kell lenned. És most, kapitány, legalább egyetek velünk, s meséljétek el néhány kalandotokat.

Szegyenkóval elfogadtuk az invitálást. A vacsora remek volt. Degeszre ettük magunkat, jó ágyban éjszakáztunk, reggel pedig nekiindultunk a nyugati útnak az ifjú királynő városából.

Az erdőt könnyen elértük, és a tisztást is minden nehézség nélkül megleltük. Ott tábort ütöttünk, és letelepedve várakozni kezdtünk Grootra. A levegő meleg volt, andalító, a virágok szépsége és illata pedig lecsillapította kedélyünket.

– Ide szívesen tér meg öregen az ember – szólt Szegyenko, miközben elnyújtózott a földön, s az óriási fákat bámulta körülöttünk. – De fiatalon nem sokáig bírnám. Semmi harc, sem egy kis jófajta vadászat...

– Negyven év alatt mindenki ráunna az összecsapások nélküli életre – egyeztem bele. – Még mindig nem fejtettem meg teljesen, miért is idegesít annyira ez a hely. Talán túlságosan józan itt mindenki. Már ha ez józanság, persze. Ösztöneim azt súgják, ez az élet nem lehet normális.

– Ez nekem túl bonyolult, kapitány – mondta Szegyenko. – Gazdagok. Biztonságban élnek. Boldogok. Hát végső soron nem ez mindannyiunk célja?

– Egy egészséges lény – feleltem – folyton használja mind erejét, mind eszét.

– De nem egyvégtében, kapitány. – Szegyenko riadtan figyelt, mintha attól félt volna, valami tettet várok tőle.

Fölnevettem.

– Nem egyvégtében, ifjú kozák.

Háromnapi várakozás után a tisztás már nem csábított annyira pihenésre. A környező vidék minden zugát végigkutattuk, a folyókat, a réteket, az erdőt. Virágot szedtünk, s koszorút fontunk belőle. Lecsuta-koltuk a lovakat. Úsztunk. Szegyenko megmászott minden megmászható fát, én pedig tanulmányoztam, bár nemigen értettem, a Sabrinától kapott bölcs könyveket, a grimoire-okat. A térképeket is sorra elővettem, és láttam, a Köztes földek az egyes területek közti olyan hézagokban terülnek el, melyek az én világomban nem is léteznek.

Mire az ötödik nap hajnala fölvirradt, kész voltam nyeregbe ülni és elhagyni az Arany felhő völgyét.

– Megtalálom a Grált Groot segítsége nélkül is – mondtam.

Mintha ezek a szavak, mintegy ráolvasásként, idézték volna meg azt a piperkőcöt, aki most bebandukolt a táborunkba, kényesen pillantgatva körbe, de érezhetően nem állt tőle távol az öngúny finom humora sem. Tetőtől talpig csipke és bársony borította, arany- és ezüstcsatokkal, hímzéssel tarkítva. Egy óriási, díszes botra támaszkodva járt, és magyal víztől bűzlött. Kalapja széles karimáját lehúzta a sok fehér s ezüst toll, kis szakálla és bajusza pedig olyan tökéletesre volt nyírva, akár a legbeképzeltebb francia udvaroncé. Gyönyörűen megmunkált kardjának, úgy véltem, nem sok hasznát veheti, midőn incselkedve végigmért, majd bemutatott egyet azok közül a bonyolult meghajlások közül, amiket sose voltam képes utánozni.

– Jó reggelt tinéktek, uraim – selypegte a piperkőc. – Elbűvölő érzés, hogy társaságtokkal megtiszteltek.

– Nem azért jöttünk ide, hogy nők módjára öltözött férfiakkal múlassuk az időnket – szólt Szegyenko mogorván. – Egy nagy bölcs jöttét várjuk, egyikét a legbölcsebb remetéknek.

– Aha, bocsássatok meg. Akkor hát nem tartlak föl soká benneteket. Azért elárulnátok a neveteket, urak?

– Én Ulrich von Bek vagyok, gyalogsági kapitány, ez pedig a társam, Grigorij Petrovics Szegyenko, kardforgató. És te, uram?

– Az én nevem, uram, Philander Groot.

– A remete? – kiáltott fel döbbenten Szegyenko.

– Igen, uram, remete vagyok.

– Nem úgy festesz pedig. – Szegyenko kezét szablyája markolatára helyezte, és előrébb lépett, közelebbről szemügyre venni a jelenést.

– Uram, biztosíthatlak, én csakugyan remete vagyok – kezdett Groot udvariaskodni. Tartózkodóvá vált.

– Azt hallottuk, szent ember vagy – folytatta Szegyenko.

– Nem felelek azért, amit mások hallanak vagy mondanak, uram. – Groot kihúzta magát. Valamivel alacsonyabbnak tűnt Szegyenkónál, aki pedig maga sem volt óriás. – Az a Philander Groot vagyok, akit kerestek. Ha nem tetszik, fel is út, le is út, uraim. Ez a helyzet.

– Nem gondoltuk, hogy egy ilyen piperkőcöt találunk – szóltam én, mintegy bocsánatkérőn Szegyenko szókimondásáért. – Házi szövésű ruhákat vártunk. A szokásos öltözéket.

– Nem életcélom megfelelni embertársaim elvárásainak. Én Groot vagyok. Nem más, mint Groot.

– De miért ilyen piperkőc? – sóhajtotta Szegyenko, azzal hátat fordított nekünk.

– Sokféleképp tarthatja magát az ember távol a világtól – mondta nekem Groot.

– És ugyancsak sokféleképp tarthatja a világot távol magától – tettem hozzá.

– Látom, fölfogtad szavaim értelmét, lovag úr. Az önismeret egyébként nem azonos önmagunk megváltásával. Neked is, nekem is nagy utat kell még addig megtennünk, azt hiszem. Neked tetteken át, nekem pedig, mivel gyávább vagyok, az elmélkedésen keresztül.

– Azt hiszem, belőlem hiányzik a bátorság az alaposabb önvizsgálathoz, Groot mester – mondtam. Ez lenyűgözte.

– Nocsak, mily remek ember lehetnénk mi ketten egy testben! S milyen önhittekké válnánk!

– Úgy hallottam, Groot mester, talán kíváncsi vagy a történetemre, s ha meghallgattad, esetleg tanácsot adhatsz, hogyan oldjam meg gondomat.

– Kíváncsi vagyok – hagyta jóvá ez a hím páva filozófus –, és boldogan fizetek szórakoztatásomért tanácsokkal. Az ár megállapítását azonban rám kell bízd. Akaratod ellen volna ez?

– Egyáltalán nem.

– Akkor jöjj, sétáljunk egyet az erdőben. Szegyenko visszafordult.

– Légy óvatos, kapitány. Csapda is lehet.

– Grigorij Petrovics – mondtam –, ha Groot mester csapdába akar csalni bennünket, bizonyára eddig is bármikor megtehette volna.

Szegyenko magasra tolta fején báránybőr sapkáját, dörmögött valamit, majd dühödten belerúgott egy csokréta virágba.

Philander Groot enyémbe fűzte elegáns karját, és sétálni kezdtünk, míg el nem értük a patakot. Annak partján megálltunk.

– Kezdd hát el, uram – szólt.

Elmondtam, hol születtem, és hogyan lett belőlem harcos. Meséltem neki Magdeburgról és az azt követő eseményekről. Meséltem Sabrináról. Leírtam találkozásomat Luciferrel és utazásom a pokolba. Meséltem neki a szerződésről, Lucifer kívánságairól. Elmondtam, mit keresek – vagy legalábbis mit vélek keresni.

Végigsétáltunk a patak partja mentén, míg beszéltem, ő pedig bólogatott, egyetértőén mormogott, és olykor apróbb felvilágosításokat kért. Úgy láttam, örül a mesémnek, s amikor befejeztem, megrántotta a karom, és ismét megálltunk. Levette tollas kalapját, és gondosan bodorított hajába túrt. Ujjaival kis szakállát babrálta. Elmosolyodott, s a vizet bámulta. Aztán figyelme visszatért rám.

– A Grál létezik – mondta. – És igenis van értelme így hívnod, hisz gyakorta vesz föl kehely formát.

– Láttad már? – kérdeztem.

– Azt hiszem, láttam utazásaim során, uram. Mikor még utazgattam.

– Szóval a szeplőtelen lovag legendája hazugság?

– Inkább úgy mondanám, attól függ, mit értesz szeplőtelenségen – felelte Groot. – De elég az hozzá, hogy az a valami haszontalan annak kezében, aki gonosz célra használhatja. Ami pedig a gonoszság fogalmát illeti, azt hiszem, elfogadhatjuk a jól ismert durva, szokványos meghatározást. Mindannyiunkban ott rejlik bizonyos mennyiségű önzetlenség, és ha helyesen bánunk vele, megfelelő mértékben elegyítve az önérdekekkel, eredményként egy boldog embert kapunk, aki nem vét sem a menny, sem a pokol ellen.

– Úgy hallottam, te nem tartozol hűséggel sem Istennek, sem az Ördögnek – mondtam.

– Igaz. Kétlem, hogy valaha is elkötelezném magam. Nyomozásaim és filozófiám egyáltalán nem erre vezetnek. – Vállat vont. – De ki tudja? Még mindig viszonylag fiatal ember vagyok...

– Azért létezésüket elismered?

– Hisz te magad bizonyítod, uram!

– Elhiszed hát, hogy Lucifer látott vendégül, s most a szolgája vagyok?

– El kell fogadjam, uram.

– És segítesz nekem?

– Amennyit csak tudok. A Grált, úgy hiszem, azon a helyen találhatod meg, melynek neve Erdő a menynyek határán. Biztos vagyok benne, rábukkansz erre valamelyik térképeden. A Köztes földek legvégső határán terül el. Nyugat felé kell keresned.

– És van valami szertartás, amit követnem kell? – kérdeztem Philander Groottól. – Mintha úgy emlékeznék...

– A szertartás csak az igazság gyermekjátékká szelídített megnyilvánulása legjobb esetben. Biztosra veszem, te tudni fogod, mi a helyes.

– Több tanácsot nem adhatsz nekem?

– Minden hitemnek ellentmondana, ha úgy tennék. Nem, lovag uram, eleget mondtam már. A Grál létezik. Meg fogod találni, ez csaknem biztos, azon a helyen, amiről beszéltem. Mi többet kívánhatsz?

Öngúnnyal mosolyodtam el.

– Biztatást, azt hiszem.

– Azt saját ítélőképességedtől kell megkapnod, ez lelkierőd próbája. Ez az egyetlen valamirevaló biztatás, ebben biztosan egyetértesz velem.

– Persze hogy egyetértek.

Már visszafelé sétáltunk, a tisztás irányába. Groot eltűnődött.

– Vajon bármilyen tárgy meggyógyíthatja a világ fájdalmát? Azt hiszem, nagyobb a tét. Tehát azt mondod, mestered elkeseredett, kapitány?

– Minden erő és józanság elhagyta – mondtam a remetének –, s ami maradt, az nem sokkal több, mint kétségbeesés. De egy angyal csakugyan kerülhet ilyen mélyre?

– Egész kolostorok és iskolák vitáznak ilyesmiken. – Groot nevetett. – Nem mernék találgatásokba bocsátkozni, lovag uram. Az angyalok természete a filozófiának nem olyan ága, mely különösebben megragadná képzeletem. Úgy vélem, Lucifer nem képes túljárni egy mindentudó Isten eszén. Így aztán az Úr nyilván megneszelte már, hogy kutat a Grál után. Ha Lucifernek más oka is van erre, mint amit neked elmondott, Isten arról is tud, és bizonyos fokig továbbra is jóváhagyja kutatásodat. De effajta fecsegés a lusta tudósoknak való, nem nekem.

– Nekem sem – feleltem. – Ha meglelem a Grált, és visszanyerem lelkemet, az nekem elég. Csak imádkoz-hatom, hogy Lucifer megtartsa ígéretét.

– Ugyan kihez imádkoznál? – kérdezte Groot újabb mosollyal. Szónoki kérdés volt ez. Megrázta a fejét, hogy lássam, nem komolyan gondolta.

– Szokatlan alattvalója vagy Xiombarg királynőnek – mondtam. – Vagy tán én ítéltem meg tévesen őt és országát.

– Valószínűleg tévesen ítélted meg – válaszolta –, de akár így van, akár nem, biztosíthatlak, a Köztes földek egész területén nincs több ilyen nyugodt völgy, nekem pedig jelenleg mindenekelőtt nyugalomra van szükségem, életem ezen szakaszában.

– És megérted a Köztes földek természetét? – kérdeztem tőle. Vállat vont.

– Nem. Csak annyit tudok, a Köztes földek nem létezhet a világ többi része nélkül – annak azonban nem létfeltétele a Köztes földek létezése. És gyanítom, lakosai ezért félnek tőled, már ha egyáltalán félnek valamitől.

– Akkor hát te nem a Köztes földeken születtél?

– Elzászban. Kevés itt lakó született itt. Ez a völgy és még egy-két hasonló hely kivételnek számít. Sokan csak árnyakként léteznek itt. Néhányan a te világodban élnek árnyéletet. Ez elég zavaró, kapitány. Nem vagyok elég bátor, hogy szembenézzek a jelenséggel. Még nem. Úgy érzem, ha megtenném, belehalnék. Most minél előbb elhagynád már az Arany felhő völgyét, ugye? Szívesen útra kelnél. Elkísérlek a Nyugati kapuig. Egy ösvény átvezet majd a hegyeken a Köztes földekről kifelé tartó jó útra.

– Honnan tudom majd, melyik az?

– Errefelé nincs sok út, kapitány. – Visszatértünk a tisztásra, ahol a homlokát ráncoló Szegyenko várt ránk.

– Már azt hittem, meggyilkoltak vagy elraboltak, von Bek kapitány. Könnyű volt a szívem.

– Ugyan már, Grigorij Petrovics! Groot mester nagy segítségemre volt.

Szegyenko beleszimatolt a magyal víz erős illatába.

– Megbízol benne?

– Csak annyira, mint önmagámban.

– Csomagoljatok össze, urak. Elsétálok veletek a Nyugati kapuig – intett Groot.

Mikor útra készen álltunk, a kis termetű piperkőc ruhaujjából csipkekeszkenőt húzott elő, és megtörölte vele homlokát a kalap alatt.

– Melegszik az idő – szólt. Hosszú botját méltóságteljesen eltartva magától visszaindult az út felé. – Jöjjetek, barátaim. Ha sietünk, alkonyaira kijuthattok innen.

Groot nyomában vezettük lovunkat, aki gyorsan haladt, leginkább egy táncmesterre emlékeztető mozdulatokkal, magában dudorászva, s útközben a mezők és tanyák szépségeit ecsetelte, míg el nem értük a völgy túlsó végét, ahol egy igen hasonlatos kapu állt ahhoz, amin korábban beléptünk. Groot üdvözölte az őrt.

– Barátok távoznak – mondta. – Engedjétek őket.

A korábbihoz hasonló egyenruhába öltözött őr félreléptette lovát, s a kapurostély fölemelkedett. A kapunál Philander Groot megállt, és kinézett az ösvényre, mely tekergőzve haladt egyre följebb, míg el nem tűnt az arányló köd alsó határán. Arckifejezése megfejthetetlen volt. Egy pillanatra úgy láttam, szemében egy fogoly, egy száműzött honvágya szikrázik, de mikor felém fordult, már ismét a régi, fegyelmezett, jó kedélyű arcot láttam.

– Itt vagyunk, kapitány. Járj szerencsével utadon, s mindig jól dönts. Kellemes volna idővel újra találkoznunk. Én innen követem kalandjaidat, ahogy csak tudom. Méghozzá nagy érdeklődéssel.

– Miért nem tartasz velünk? – kérdeztem hirtelen. – Társaságod bátorítólag hatna ránk, s én a magam részéről szívesen beszélgetnék még veled.

– Csábító ajánlat, kapitány. Szavamra mondom, az. De úgy döntöttem, egy ideig itt maradok, és így is lesz. De tudd, lélekben veletek tartok.

Egy végső nyakatekert meghajlás, egy intés, azzal Philander Groot hátralépett, hogy utat engedjen nekünk a kapun át. A rostély lecsukódott mögöttünk. Egy illatos keszkenő lengett utánunk.

Hamarosan ismét elborított minket az arányló köd, és ahogy hűlt a levegő, megint köpönyegünkbe burkolóztunk.

Mire kiértünk a felhőből, leszállt az éj. Így tábort ütöttünk az ösvény mentén, nem találván más alkalmas helyet. A délelőtt folyamán már megpillantottuk az előhegyeket is a távolban, alant, s tudtuk, hamarosan ismét sík terepre érünk. Alig félórányit haladtunk előre, mikor patkócsattogás zaja ütötte meg fülünket, s visszatekintve láttuk, vagy húsz páncélba öltözött lovas közeledik felénk vágtában.

Vezetőjük nem viselt vértet. Fehéret és feketét láttam. Egy bíbor tollat láttam. Fölismertem Szegyenko előző gazdáját, esküdt ellenségemet, a zsoldos pap Klosterheimet.

Előreösztökéltük lovunkat, remélve, hogy sikerül egérutat nyernünk a páncélos csapat elől. Volt bennük valami fenyegető. A páncélzatuk fénylett. Valóban, mintha égett volna, csakhogy fekete lánggal. Ködfoszlányok bújtak elő a sisakokból, a színük rémséges szürke volt, mintha a bent fújtató tüdőt megmérgezte volna valami.

– Mit kereshet Krisztus-lovagja ily társaság élén? – zihálta felém Szegyenko. – Ha valaha lény magán viselte a pokol jegyét, akkor azok ők. Hogy is szolgálhatnák Isten akaratát?

Készültem visszavágni, hogy ha én szolgálhatom az ördögöt, ők is szolgálhatják Istent, de inkább lenyeltem, s helyette minden figyelmemet lovam irányítására fordítottam, mely lefelé ereszkedett az ösvényen. Patkói csúszkáltak, és kétszer is csaknem fölbukott – egy ízben a szakadék szélén.

– Ezzel a sebességgel csak nyakunkat szeghetjük! – szóltam. – Bár Klosterheim sem tűnik békés szándékúnak. Győzelemnek pedig semmi reménye nem kecsegtethet páncélos lovagok ellenében.

Menekülést kerestünk, de nem találtunk. Csak előre mehettünk, vagy megállhattunk, hogy bevárjuk Klosterheim ördögi csapatát. Ahogy az ösvény szélesedett, előrekémleltem, s láttam, egy sziklahasadékba torkollik, ahol egyszerre egy embernél több át nem jut. Ha valahol, hát csak itt védhetjük meg magunkat. Arra mutattam, meghúzva a kantárt. Lovam hátrahőkölt. Szegyenko megértett, és bólintott. Bevágtatott a hasadékba, aztán óvatosan, hüvelykről hüvelykre megfordította hátasát. Odadobtam neki egyik pisztolyomat s egy zacskó golyót és lőport, magam is megfordítva lovamat. Kétoldalt a sziklafal által fedezve biztonságban fogadhattuk szemből a támadást.

Klosterheim aligha mérhette föl, mit tettünk, amint előrenyargalt. Megcéloztam pisztolyommal, a kalapács hátrahúzódott, és lecsapott. A lövés messze elkerülte, de legalább rögtön megállásra bírta. Kiáltott valamit, ránk bámult, aztán rövidebbre fogta a gyeplőt, és megálljt intett csapatának. Természetellenes fegyelemmel torpantak meg.

– Klosterheim – kiáltottam –, mit akarsz tőlünk?

– Szegyenkótól semmit, ő félelem nélkül folytathatja útját – mondta a beesett arcú pap. – A te életedet akarom, von Bek, nem kevesebbet.

– Ily nagyon megsértettelek volna? – Akkor értettem csak meg, hogy még mindig a Köztes földeken vagyunk. Kuncogni kezdtem.

– Ó, Klosterheim, mily rettentő dolgokat vihettél végbe Isten nevében! Ha mesterünk még mindig a régi volna, fölöttébb elégedett lehetne veled. Te is elkárhoztál már, akárcsak mi mindannyian! És azok közé tartozol, akik attól félnek, küldetésem véget vet mindennek, hogy otthon, mester, jövő és személyiség nélkül maradsz. Ezért félsz tőlem annyira, Klosterheim?

Johannes Klosterheim válaszul morgó hangot hallatott. Tekintete az ösvény egyik oldaláról a másikra cikázott. Aztán fölnézett. Azt kereste, hogyan kerülhetne a hátunkba. Nem talált rá módot.

– Nem számoltál a hatalmammal – szólt. – Azt még nem vesztettem el. Arioch!

Lucifer egyik hercegének nevét kiáltotta, talán patrónusáét. Kezét mozdítva mintha láthatatlan labdát vetett volna a sziklára. Magasan a fejünk fölött valami reccsent. Talán egy villám. Undorító bűz csapta meg az orrom.

– Próbálkozz a pisztollyal, Szegyenko – mormoltam.

A fegyver nagy robajjal elsült a hátam mögött, éreztem villanását. A golyó messze elkerülte Klosterheimet, és hallottam, amint egy fénylő fekete mellvértnek csapódik, majd a sziklának.

– Arioch!

Ismét a villámlás, és megpillantottam egy hatalmas szikladarabot, amint elvált a hasadék külső falától, s több száz lábnyit zuhant a mélybe.

– Hatalmas mágus vagy, Klosterheim – mondtam. – Az ember csak csodálja, miért tetszelegtél oly soká a szent életű pap szerepében.

– Valóban szent életű vagyok – szűrte Klosterheim foga között a szót. – Célom a lehető legnemesebb. Szövetkeztem Luciferrel Isten elpusztítására! A világot jártam, Isten nevében hirdetve szörnyűségeket. Lucifer céljánál nem volt nemesebb – most azonban megadja magát, el akar hagyni bennünket, s engedi, hogy a pokol s mindaz, amit képvisel, eltöröltessen. Ahogy Lucifer kihívta az Istent, úgy hívom én most ki őt. Árulás veszélye fenyeget minket. Ő az én mesterem is, von Bek, akárcsak a tiéd. S én jól is szolgáltam!

– Most annál kevésbé. Haragudni fog rád ezért.

– Na és aztán? Nincs említésre méltó szövetségese. Saját hercegei is ellene fordultak. Mi fog történni velük, ha őt visszafogadja Isten?

– A pokolban tehát kitört a forradalom? – kérdeztem meglepetten.

– Mondhatjuk úgy. Lucifer hatalma óráról órára csökken. Mestered gyengébb már, von Bek, mint akár az az ostoba Krisztus, aki először árulta el az emberiséget! És én nem tűrhetem a gyengeséget! Arioch!

Újabb villámcsapás. A lángoló fekete sisakok mintha alázattal fordultak volna fölfelé. Szikladarabok záporoztak alá Szegyenkóra és rám.

– Vágtass, Szegyenko! – kiáltottam. – El innen. Ez az egyetlen reményed. Szegyenko tétovázott. Tovább biztattam:

– Menj! Ez parancs!

Fejem fölött a gránitlapok nyöszörögni kezdtek, a hasadék oldalán pedig hó szánkázott alá, míg végül már azt hittem, élve eltemet.

– Most hát egyedül maradtál, von Bek – szólt Klosterheim mohón. – Sokkal tartozom neked, és lassan szeretném visszafizetni. De megelégszem azzal, hogy kioltom életed, és kudarcot vallott lelked mestered színe elé viszem.

– Te tagadod, hogy ő a mestered – emlékeztettem a zsoldos papot. – Ettől azonban még az marad. Egész biztosan büntetés vár rád, Johannes Klosterheim. Nem menekülhetsz előle.

– Akkor miért adta mellém Arioch nagyúr húsz lovagját? – kérdezte Klosterheim gúnyos vigyorral. – A pokolban polgárháború dúl, von Bek kapitány. Áldozata azonban csak te lehetsz, én nem.

Újra elkiáltotta patrónusa nevét. Újabb villám csapott be.

Nem vártam tovább, megfordítottam lovamat, és Szegyenko nyomában végigvágtattam a hasadékon, miközben föntről sziklák gördültek le. Visszaemlékeztem valamire, amit az egyik grimoire-ban olvastam, lovaglás közben nyeregtáskámba túrtam hát, hogy megkeressem a könyvet. Tiszta ösvényszakaszra bukkantam ki. Az előhegyek már alig lehettek egyórányira. Ott több esélyünk lesz egérutat nyerni Klosterheim ördögi praktikái elől.

Visszanéztem.

A lovagok tüzes fekete páncéljukban épp a kőhalmokon ugratták át fekete paripáikat. Megpillantottam egy bíborszínű tollat. Megéreztem, hogy a saját lovam gyengül, előbb-utóbb meg fog botlani, és ledob. Megfékeztem, s rövidebbre fogtam lépteit. Lihegett. Éreztem, mint kalapál a szíve a lábam alatt. Rábukkantam a grimoire-ra, fogam közé szorítottam a gyeplőt, és kikeresnem azt a bizonyos oldalt. Girbegurba betűkkel ott állt rajta az, amire szükségem volt: Arioch herceg szolgái ellen hatalommal bíró szavak. Vajon Lucifer számított hercegei árulására? Maguk a szavak számomra értelmetlennek tűntek, mindazonáltal megfordítottam lovamat, tudva, nincs más fegyverem e lovagok ellen.

– Rehoim farach nyadah! – kiáltottam, ahogy csak a torkomon kifért.

Láttam, a lovagok vágtája lelassul, de az ordítozó Klosterheim új erőre sarkallja őket.

– Rehoim farach nyadah! Gushnyet maradai harag!

A lovagok egyszeriben megtorpantak. Klosterheim, még mindig vágtázva, kivált közülük. Egyre engem bámult, pengével a kezében, és én visszahajítottam a grimoire-t a nyeregtáskába, hogy kihúzzam a kardom. Épp idejében sikerült elhárítanom egy ádáz és pontos csapást, mely, ha célba ér, tőből metszi le a karom.

Akkor én sújtottam le, Klosterheim kivédte, s máris ismét én védtem az ő visszavágását. Láttam, hogy a lovagok mocorogni kezdenek. Zavartnak látszottak.

Klosterheim vadállatként vicsorgatva fogát harcolt. Csupán a gyűlölete egymaga képes lett volna elpusztítani. Vágott és vágott megint. Én csak védekeztem. Aztán patkócsattogást hallottam a hátam mögül, Szegyenko érkezett a segítségemre. Elsült egy pisztoly. Klosterheim lova felhördült s elhanyatlott. A lovagok megindultak előre. Klosterheim talpra vergődött, még mindig karddal a kézben. Rám rontott, eszét elvette a düh.

– Jobb lesz odébbállni, kapitány – hívott Szegyenko.

Megfogadtam a tanácsát. Amint lefelé száguldottunk az ösvényen, még láttam, Klosterheim odavergődik Arioch egyik katonájához, és lelöki ménjéről, mire az lángoló fekete fémkupaccá esik össze.

Viszonylag sík terepre értünk, s ugyanakkor a nap is kibukkant, megcsillogtatva fényét a havon. Hallottuk magunk mögött Klosterheimet és az embereit. A nap egyre melegebben sütött, olvadással fenyegetve a hótakarót; mire vissza mertünk nézni, azt láttuk, csaknem utolértek már minket. Megpróbáltam pontosan emlékezetembe idézni a grimoire-ból kiolvasott, imént használt szavakat, aztán elkiáltottam őket. Üldözőink ez alkalommal azonban nem álltak meg.

Ahogy egyre közelebb értek hozzánk, a fekete páncélos lovasok félkörbe szóródtak szét, hogy bekerítsenek.

A nap már kényelmetlenül forrón sütött. Az út pora annyira fölkavarodott, nem is láttam már rendesen. Szegyenko alakját ugyan kivettem még magam előtt, de ellenségeinknek már csak a hangját hallottam.

Verítékben úszva értem utol az ifjú oroszt, és odakiáltottam neki, nincs más esélyünk, csak a harc, bár csaknem biztosra vettem, hogy mi kerülünk ki vesztesként. Kotorászni kezdtem a grimoire után, és ismét megleltem a hatalmat jelentő szavakat.

Egymásnak háttal állítottuk meg lovunkat, a kavargó porba hunyorogva, hogy meglássuk a közeledő lovasokat.

– Rehoim farach nyadah! – ordítottam elkeseredett magabiztossággal.

A por kezdett leülepedni. Üldözőink a nyomunkban voltak. Megpillantottam Klosterheim bíbor tollat. Rohamozó sötét alakokat láttam.

Egy hosszú penge sújtott felém, de kivédtem. Visszavágtam, arra számítva, páncélba ütközöm. Kardhegyem azonban húsba vágott, és fájdalmas nyögést hallottam.

Megláttam támadóm arcát. Barna bőrű, borotválatlan és kancsal volt.

Egy közönséges haramia arca.

XI. FEJEZET

A nap hihetetlen forróságot árasztott. A porfelhőből egy csapat lovas haramia bontakozott ki, mindenféle rongyokba öltözve. Még mindig Klosterheim vezette őket. Bámulatomban csaknem megfeledkeztem az önvédelemről, hisz azon járt az eszem, hogyan változhattak Arioch lovagjai ilyen sokkal kevésbé félelmetes teremtményekké. Még így is jóval többen voltak azonban, semhogy könnyedén elbánhassunk velük. Köhögtem a torkomat és orromat kaparó portól. Szegyenkóval együtt valóságos acélrengeteg vett körül bennünket, hamarosan lovunk is, mi is, ezernyi apró sebből vereztünk már. Mégis sikerült közülük ötöt-hatot megölnünk csaknem ugyanannyi perc alatt. Így a többi már óvatosabban közeledett. Hátuk mögül hallottam Klosterheim hangját, mely dühödten, vérszomjasán csengett, s egyre sarkallta őket.

Az az érzésem támadt, hogy grimoire-jaimnak most nem sok hasznát venném; valószínűleg a Köztes földek területét is elhagytuk. Fejünk fölött a nap erősen sütött, és csenevész fákat, kiszáradt füvet pillantottam meg, melyek spanyolhoni utazásaimat juttatták eszembe.

A gazfickók erősen szorongattak már. Most megpillantottam Klosterheim arcát. Vereségünket ízlelgette már. Lassan leszorítottak bennünket az útról egy körülbelül tizenöt láb mély szakadék felé – az épp elég, hogy lovainkkal együtt csontunkat törjük.

Szegyenko kiáltott nekem valamit, de nem értettem.

A következő pillanatban eltűnt, s én egymagám maradtam a harcban. Nem tudtam elhinni, hogy cserbenhagyott, csak mert a bőrét félti, mégis, ez volt az egyetlen értelmes következtetés.

Az útonállók egyre szorosabban fogtak közre, és már csak pillanatok választhattak el a haláltól, amikor a hátam mögül meghallottam Klosterheim elfúló hangját. Ellenségeim hirtelen meghátráltak.

– Állj!

Szegyenko szorongatta Klosterheim torkát. A boszorkányűző arca vonaglott a dühtől és a megaláztatástól.

– Megálljatok, fajankók!

A kozák vasa Klosterheim ádámcsutkájának feszült, s máris keskeny vércsíkot vont.

– Ó, Szegyenko – átkozódott –, te megúszhattad volna. De most már nem. Nem, ha visszatérhetek a pokolból, hogy elpusztítsalak.

Fölnevettem. Nem hiszem, hogy tudta volna vidámságom okát.

– Hogyan? Hát Arioch herceg nincs itt, hogy megvédjen? – kérdeztem. – Miért tűntek el az emberei is?

Kitartott karddal lovagoltam oda Szegyenkóhoz. Klosterheim pillantásában azt a befelé forduló őrületet láttam, amit már a pokol más lakóinál is megfigyeltem.

– Ha valamelyikünket megöltök – szóltam –, az uratok meghal. És ha ő meghal, tudjátok jól, ti elkárhoztatok, mindahányan. Menjetek hát vissza az úton, amíg el nem tűntök a szemünk elől.

A túlélők sunyin méregettek bennünket, de a kozák szablyájának egy újabb érintésére Klosterheim rájuk rivallt, hogy engedelmeskedjenek. Tudta, számára mit jelent a halál. Rosszabbat, mint bármi, amivel engem fenyegetett. Kapaszkodott az életbe, míg csak a leghalványabb esélye is volt. A büszkeség és becsület mind feledhető, de minden sors jobb annál, hogysem átadja lelkét jogos tulajdonosának.

– Engedelmeskedjetek! – kiáltotta Klosterheim.

A túlélők hátrálni kezdtek. Hegyeket láttam mögöttük, de ezek nem a Köztes földek magas csúcsai voltak. Fű borította alacsony kúpjaikat.

Bicegve, lovaikat kantárszáron vezetve, átkozódva és sebeiket pátyolgatva eloldalogtak a megzavarodott csirkefogók. Figyeltük őket. Mikor már elég messze jártak tőlünk, láttuk, lélegzetük párát kelt, s maguk, mintha olyan hideg lenne, reszketni kezdenek, s topogni lábukkal, meglepetten pillantva körbe. Beléptek a Köztes földekre. Aztán eltűntek.

– Arioch herceg harcosai nem követhettek minket – okoskodtam. – Ezért itt várattad ezeket az embereket, arra az esetre, ha mégis visszatérnénk ebbe a világba. Az elkárhozottak éppúgy nem léphetnek a Földre, mint az ártatlanok a Köztes földek területére.

Klosterheim remegett.

– Meg fogtok ölni, von Bek?

– Az lenne a legbölcsebb – feleltem. – És a józan eszem is azt súgja, tegyem meg. De jól tudom, mit jelent neked a halál, és ha épp nem harcolunk, nem vinne rá egykönnyen a lélek, hogy megöljelek, Klosterheim.

Könyörületességemet visszataszítónak találta, láttam rajta, de azért elfogadta. Jobban félt a haláltól, mint bárki, akivel valaha is találkoztam.

– Hol vagyunk most? – kérdeztem tőle.

– Miért mondanám meg neked?

– Mert még mindig fölgyűlhet bennem annyi harag, hogy megtegyem, amit bizony meg is kéne tennem, a világ jobbá tétele érdekében.

– Itáliában vagy – mondta. – A velencei úton.

– Szóval azok a hegyek a hátunk mögött a Dolomitok?

– Mi mások lennének?

– Nyugatnak kell tartanunk – mondtam Szegyenkónak. – Milánó felé. Groot azt mondta, nyugaton érünk célhoz.

Klosterheim fakó vonásai megfeszültek, amint Szegyenko kicsavarta kezéből a kardot, és elhajította.

– Le a nyeregből – szóltam. – A ti lovaitok frissebbek a mieinknél.

Klosterheimet egy út menti fához kötöztük, és nyergeinket átraktuk az ő hátasára meg egy másikra, egy halott haramiáéra. Megtartottuk saját lovainkat is, csomagunk maradékait pakoltuk rájuk.

– Nem kéne életben hagynunk – mondta Szegyenko. – Átvághatom a torkát, kapitány? – Megráztam a fejem.

– Mondtam már, nem szívesen hagyok egy lelket sem arra a sorsra jutni, amely elkerülhetetlenül vár Klosterheimre.

– Bolond vagy, ha nem ölsz meg – szólt a zsoldospap. – Én vagyok a legnagyobb ellenséged. És még győzhetek, von Bek. Hatalmas szövetségeseim vannak a pokolban.

– Annyira nem hatalmasak, mint az enyém – feleltem. Ismét felnémet nyelven szóltam, amit Szegyenko nem érthetett meg.

Klosterheim hasonlóképp válaszolt.

– Most, meglehet, ők a hatalmasabbak. Lucifer nem egészen önmaga. Legtöbb hercege nem kíván egyezkedni a mennyekkel.

– Semmi bizonyság arra, hogy valaha sor kerül rá, Johannes Klosterheim. Lucifer tervei homályosak. Isten akarata legalább annyira. Hogyan ítélhetné meg bármelyikünk is, merre fordul a dolgok menete?

– Lucifer terve az, hogy elárulja saját népét – mondta Klosterheim. – Ennyit biztosan tudok. Ez minden, amit tudnom kell.

– Túl egyszerű a gondolatmeneted – mondtam. – Bár talán ilyennek kell lennie az embernek, ha a te hivatásodat űzi.

– Minket Isten is, Lucifer is elárult – jelentette ki Klosterheim. – Igazán megérthetnéd már, von Bek. Elhagytak bennünket. Semmiben sem bízhatunk... még az elkárhozásban sem! Csak a játék maradt, és a remény, hogy nyerhetünk.

– De a szabályokat nem ismerjük.

– Nekünk kell kitalálnunk őket. Tarts velem, von Bek. Keresse meg Lucifer a maga Grálját! – Fölültünk lovunkra.

– A szavamat adtam – válaszoltam. – Más vagyonom nincsen. Nemigen értem beszédedet játékokról, hűségről, árulásról. Megígértem, hogy megtalálom a gyógyírt a világ fájdalmára, ha tudom. Én ebben reménykedem. A te világod, Klosterheim, az áll csupán hadmozdulatokból és ellenhadmozdulatokból. De az effajta játék megfosztja az életet zamatától, és elpusztítja a szellemet. Úgyhogy én, amennyire csak lehet, kimaradok belőle.

Ahogy ellovagoltunk, Klosterheim még dühödten utánam kiáltott:

– Figyelmezz, te harci kutya! Minden teremtmény, amit nem e f öld szült, ellened lesz!

Hátborzongató fenyegetés volt. Még Szegyenko is összerezzent, pedig nem értette a szavakat.

XII. FEJEZET

Most viszonylag sík vidéken lovagoltunk át, melyet csak alacsony fehér tanyaépületek szakítottak meg néha, és szőlőskertek, sárgán és zölden az erős napfényben.

Az első nagyobb városban orvost kerestem, hogy ellássa sebeinket. Megvolt ugyan még a sátán elixírje, de azt inkább sürgősebb esetekre tartogattam. Az ördögi ezüstök rábeszélésére azonban a doktor még lovainkat is ellátta. Sürgött-forgott körülöttünk, mire én megjegyeztem, nyilván több embert ölt meg hivatása gyakorlása során, mint lovat, de most itt az alkalom, hogy jóvátegye vétkeit. Élcelődésemben nem talált semmi vicceset, munkáját azonban nagy szakértelémmel végezte.

Nekivágtunk a milánói útnak, csatlakozva, egy igen vegyes összetételű zarándokcsapathoz, mely francia földre tartott, egy részük pedig Angliába. Ezek a férfiak és asszonyok a szent várost látogatták meg, mindenféle kegytárgyat vásároltak, megnéztek minden csodát, az ősieket éppúgy, mint az újakat, és látszólag rendkívül elégedetten viselték az utazás nehézségeit is. Mágusokról meséltek, csodatévő papokról, látomásokról és kinyilatkoztatásokról. Sokan büszkélkedtek az efféle helyeken árusított szokásos hamisítványokkal: ennek vagy annak a szentnek a csontja, angyal-toll, az egy igaz kereszt darabjai és így tovább. Legalább három különböző ember állította, hogy birtokában van a Szent Grál, ám mind túlságosan bűnösnek tartották magukat ahhoz, hogy meglássák valódi szépségét (legtöbbször ónedények voltak, melyeket kifényesítettek, hogy ezüstnek nézzenek ki) vagy megtapasztalhassák bűvös hatalmát. Én természetesen sem utam célját nem fedtem föl előttük, sem azt nem próbáltam bebizonyítani nekik, hogy a vásárolt tárgyak egytől egyig hamisak.

Amikor elértük Verona kedves városát, ott épp nagy sürgés-forgás volt. Valami katolikus lovag, aki kétségkívül beleunhatott a németországi háborúba, s a célt sem látva többé annyira szentnek, maga köré gyűjtött egy csapat lelkes fiatalembert, hogy keresztes hadjáratba vezesse őket. A hadjárat célja, úgy tűnt, Konstantinápoly megtámadása és fölszabadítása a török uralom alól. E gondolat igencsak vonzotta Sze-gyenkót, akinek népe élt-halt az általuk Cárgrádnak nevezett város megszabadításáért az iszlám igából. Mikor azonban meglátta a keresztesek vezérét, egy már elaggott, nyilvánvalóan szifiliszes bárót s az általa összegyűjtött aprócska sereget, úgy döntött, vár, „míg az egész kozák sereg egyszerre vonul majd a Szent Szófiához, ledönteni a félholdat, mely az oltárt megszentségteleníti”.

Brescia közelében tanúi lehettünk egy önjelölt Antikrisztus fölötti ítélkezésnek és megégetésének: hatalmas termetű férfi volt, bozontos fekete hajjal és szakállal; vörös köntöst és rózsakoszorút viselt. Szónoklatot intézett a néphez, hogy hagyjanak fel a hiúsággal, azzal a feltételezéssel, hogy ők Krisztus gyermekei, inkább ismerjék el bűneiket, és kövessék őt. Eljö-vend a legvégső háború, prédikálta, és akik mellé állnak, győzelmet aratnak. A Biblia, mondta, hazudik. Látható volt, ő hisz minden szavában, s őszintén aggódik a többiekért. Úgy is halt meg a máglyán, érvelve az embereknek, hogy mentsék meg lelküket, és kövessék őt. Míg égett, mérföldekkel arrébb vihar támadt. A papok úgy döntöttek, Isten elégedettségének jelét látják benne. Az emberek azonban csak arra gondolhattak, eljött az Armageddon, és letérdeltek imádkozni. A sok Krisztushoz szóló ima között, azt hiszem, hallottam azért néhány az Antikrisztus elszenesedett csontjaihoz szóló fohászt is. Cremában újabb bolond teremtménnyel találkoztunk, egy hermafrodita szörnyszülöttel, aki azt állította magáról, angyal, de szárnyait elvesztvén nem tud visszajutni a mennyekbe. Azon élt, amit a város polgáraitól sikerült összekoldulnia. Azok nagylelkűek voltak hozzá. Néhányan félig-meddig hittek is neki. Én azonban találkoztam már angyallal, még ha a sötétség oldalán állt is. Így hát tudtam, hogy néznek ki. Mikor ez a szerencsétlen könyörgött nekem, mint szent életű utazó és jólelkű lovag, bizonyítani akarván, valóban a mennyből zuhant alá, elmondtam mindenkinek, aki meghallgatott, hogy már amennyire én tudom, ő pontosan olyan, mint egy angyal, és teljességgel lehetséges, hogy elveszítette a szárnyait. Azt javallottam, adjanak meg neki minden kényelmet, míg a földön tartózkodik.

Öt mérfölddel Crema után láttunk egy egész falut, melyet a spanyol szent inkvizíció csuklyas ruhájába öltözött haramiák pusztítottak el. A templom kincseit elvitték magukkal s úgyszintén, ami értéket csak találtak, valamint az asszonyokat és a gyermekeket, akiket nyilván rabszolgának akartak eladni. És a túlélők meg voltak győződve róla, Krisztus szolgái látogatták meg őket, s amit elszedtek azzal is majd valami szent célt támogatnak.

Kevés jó emberrel találkoztam az úton. Sokak csupán kérkedtek a jósággal, s bennem megvetéssel szemlélték a cinikus okvetetlenkedést. Apránként elmondtam Szegyenkónak a történetem nagy részét, mert úgy éreztem tisztességesnek, ha megtudhatja, kit szolgál. Vállat vont. Azok után, amiket újabban tapasztalt, mondta, nem hiszi, hogy ez különösebben sokat számítana. Legalább az utunk célja szent, még ha mi nem vagyunk is azok.

Cremán túl ismét beléptünk a Köztes földekre. Attól eltekintve, hogy az évszakok rendje persze megint visszájára fordult, a táj nem változott sokat. Egy királyságba kerültünk, mint kiderült, mely a karthágói birodalom utolsó maradványa volt, azé a Karthágóé, amely Hannibál híres hadjárata során legyőzte Rómát, meghódította egész Európát és Ázsia egy részét, s áttért a zsidók hitére, úgyhogy az egész világot rabbinus lovagok kormányozták. E föld oly rémisztőén hatott Szegyenkóra, hogy azt hitte. Így büntetik vétkeiért, s máris a pokolra került. Szívélyesen fogadtak bennünket, és én még mérnöki tapasztalataimat is kamatoztathattam, amikor Karthágó e vidékének főbírája halálos ítélettel sújtott egy titánt. Bitófát kellett hát ácsolni neki. Segítségükért cserébe, miután megtoldottak még néhány arannyal is, hajlandó voltam megtervezni a szükséges ácsolatot. A titánt fölakasztották, és én kiérdemeltem a nép örök háláját.

Nem sokkal ez után beértünk egy hatalmas, áttekinthetetlen városba, melyet az egyensúlyok és kapcsolatok végtelen sora tartott össze, s azok kierőszakolt harmóniája számomra akkor elviselhetetlennek tűnt. Olyan szent kábulat uralkodott mindenkin, hogy a polgárok jóformán tudomást sem vettek rólunk. Szegyenkóra nem tett ez olyan rossz hatást, mint énrám, de mindketten örültünk, amikor magunk mögött hagytuk, és hamarosan ismerős francia földön találtuk magunkat, közel Saint-Étienne-hez, ahol aztán néhány hétre tömlöcbe is vetettek bennünket gyilkosság és eretnekség gyanújával, s csak egy pap közbenjárására engedtek szabadon, aki nyomára bukkant pár szemtanúnak. Karthágói arannyal fizettük ki, és boldogan álltunk tovább. Úgy tűnt, mind saját világunkban, mind a Köztes földeken egyre veszélyesebb az élet, mi azonban rendíthetetlenül folytattuk utunkat nyugat felé, keresztül mindkét rendbeli területeken, végül átkelve Angliába, ahol nehéz idők vártak ránk.

Albionban csaknem mindenki mélységes gyanakvással viseltetett irántunk. A népben forrongott az elégedetlenség, és minden idegent puritánnak vagy katolikus agitátornak véltek. Így aztán megelégedéssel hagytuk hátunk mögött e földet, s bontottunk vitorlát Írország felé, ahol épp kisebb háborúk dúltak. Két efféle viszályba is belecsöppentünk, egyszer az írek oldalán, egyszer az angolokén; Szegyenko szerelmes lett, aztán megölte az asszony féltékeny férjét. Meglehetős sietséggel hagytuk el hát Írországot, és ismét csak a Köztes földek területére léptünk.

Már csaknem egy éve jártuk utunkat, mégsem kerültünk semmivel közelebb a mennyek országának határán álló kékeszöld Erdőhöz; sok mindent láttam a világból, de kevés olyat tapasztaltam, amit addig ne tudtam volna. Sabrina úrhölgy után vágyakoztam, őt semmi nem feledtethette velem. Szerelmem szemernyit sem gyengült.

Olykor azt hittem, Klosterheimet látom, vagy legalábbis az ő keze lehet egyik-másik ellenünk intézett orvtámadásban, de biztosan nem tudhattam. Úgy tűnt, figyelmeztetése igazolást nyer. Egyre kevesebb és kevesebb helyen fogadtak szívesen minket. Kezdtük úgy érezni magunkat, mint a bűnözők. Még az egyszerű nép vendégszeretete is alábbhagyott. A menny és a pokol harca, a poklon belüli harc, a Köztes földeket megrengető háborúk mind, mind ott tükröződtek az Európát feldúló viszályokban. Sehol sem volt nyugalom. A halál és a dögvész mind tovább terjedt. Elgondolkoztunk, ha folytatjuk utunkat nyugat felé, és végül eljutunk az Újvilágba, vajon ott jobb lesz-e a helyzet. Az ifjú Szegyenko lesoványodott, és tíz évvel öregebbnek látszott, mint amikor először találkoztunk. Az én külsőm nemigen változott. A grimoire-ok sokféle varázslatát megismertem, és alkalmanként fel is használtam őket. Idővel aztán mind gyakrabban vettem igénybe szolgálataikat. Ám azt is tapasztaltam, egyre hatástalanabbak lesznek. Eszembe jutott, talán a pokol hercegei összefogtak, és lassanként mesterük fölébe kerekednek. Ebben az esetben, gondoltam, egész utam és minden erőfeszítésem tökéletesen értelmét veszti.

Eső esett a Köztes földeken, egy tavaszi napon, délidőben. Szegyenkóval már bőrig áztunk, a lovaink teste pedig gőzölögni kezdett. Egy széles, repedezett talajú síkságon vágtunk át. Időközönként magas halotti máglyákat láttunk égni, fekete füstjüket nem szívta föl az ég. Az eső köpönyegünkön dobolt, tócsákba gyűlt a sárban. Találkoztunk négy-öt idomtalan figurával, azt gyanítottam, Klosterheim emberei, és legyőztük őket; iránytűmet követve a Köztes földekről kivezető utat kerestem. Lassan megismertem a kétségbeesésnek olyan fokát, amelyre ember még nem jutott, hisz attól tartottam, utam sosem ér véget, és valami szörnyű tréfa áldozata lettem.

Közelebb értünk a máglyákhoz. Nem állt mellettük gyászoló, de mindegyik tetején egy-egy szorosan bebugyolált test hevert. Eltöprengtem, vajon a máglyákon fekvőkkel betegség végzett-e. Akkor megláttam egy alakot, homályosan a füstön át, és megmutattam Szegyenkónak, az orosz azonban nem látott semmit.

Oly régen találkoztunk utoljára Klosterheimmel, hogy már-már kezdtük azt hinni, terjesen eltűnt az életünkből, de most csaknem biztosra vettem, a füstön át látott árny a boszorkányűző volt személyesen. Megálltam, óvatosságra intettem Szegyenkót, aki követte példámat. Az eső és a füst továbbra is lehetetlenné tette a látást.

Végül, amint a zápor csendesülni kezdett, s a nap is előbújt sötétvörösen és hatalmasan a keleti égbolton, úgy döntöttünk, továbbindulunk.

A füstöt kiszorította a töredezett földből fölszálló pára, mi pedig magunk mögött hagytuk a máglyákat, bár a síkság még mérföldekre nyúlt minden irányban.

Szegyenko látta meg elsőnek a falut. Intett. A távolban mintha fémen csillant volna a komor esti fény. A házak kör alakúak voltak, tetejükön apró toronynyal. Közelebb érve megláttam, valójában favázra épített bőrsátrak, melyekre mindenféle jeleket pingáltak. Tartórúdjuk csúcsán arany-, bronz- és ezüstberakás csillogott.

Szegyenko mély lélegzetet vett.

– Ezek a jurták ismerősnek tűnnek! – Keze szablyájának markolatára vándorolt.

– Hogyan? – kérdeztem. – Tatárok lennének?

– Minden jel arra mutat.

– Akkor talán elkerülhetnénk a tábort – javallottam.

– És elszalasszuk a lehetőséget, hogy megöljünk egypárat?! – Úgy kérte ezt számon, mintha legalábbis megőrültem volna.

– Valószínűleg többen vannak nálunk, Szegyenko barátom. Azt sem hiszem, hogy mesteremet elégedettséggel töltené el, ha időmet népirtásra fecsérelném...

Szegyenko zord képpel mormolt valamit. Mintha egy vérebet fogtam volna vissza a vadászaton a zsákmány kér getéstől.

– Egyébként – tettem hozzá – úgy látom, igencsak érdeklődnek irántunk.

Néhány lovas megindult felénk. Ügetésre ösztökéltem hátasomat, Szegyenko azonban nem követett.

– Csak nem futok el egypár tatár elől! – kiáltott. Visszamentem, megragadtam a gyeplőjét, magam után vonszolva őt lovastul. A tatárok azonban bámulatos sebességgel közeledtek, és perceken belül körül is vettek bennünket, mi pedig csak bámultuk ménjeiket, mert azok egyáltalán nem voltak hús-vér állatok. Sárgarézből készültek. Szemük holtan meredt előre. Mozgás közben enyhén nyikorogtak. A tatárok azonban hús-vér lények voltak.

– Ezek géplovak – szóltam. – Sosem hallottam még ily csodát!

Az egyik ázsiai végigsimított hosszú bajszán, aztán csak nézett engem pár pillanatig, mielőtt megszólalt volna:

– A ti nyelvetek Philander Grooté.

– Német – feleltem. – Mit tudsz te Grootról?

– A barátunk. – A tatár főnök gyanakvón pillantott a rámeredő Szegyenkóra. – Miért oly mérges a társad?

– Gondolom, mert üldöztetek minket – mondtam. – Ő is Philander Groot barátja. Alig egy éve találkoztunk vele az Arany felhő völgyében.

– Valóban mondták, hogy arra tart. – A tatár jelt adott embereinek. Azok egyik oldalról felénk nyomulva a falujuk felé kezdtek irányítani bennünket. – Groot készítette nekünk e lovakat, mikor a dögvész jött, és elpusztított minden kancát, elvette nyájainkat.

– Azokat égetitek amott? – kérdeztem, visszamutatva a máglyákra. Megrázta a fejét.

– Azok nem a mieink. – Ezzel le is zárta a beszélgetést.

Grootról alkotott véleményem még kedvezőbb lett most, hogy láttam tudásának gyakorlati bizonyságát is. Nehezemre esett megérteni, az a piperkőc hogy választhatta magának a remeteéletet, amikor ennyi mindenre képes.

A géplovak zörögtek mozgás közben. Szegyenko így szólt hozzám:

– Ezek persze nem igazi tatárok, hanem a Köztes földek lakói, ezért hát úgy gondolom, nem feltétlenül esküdt ellenségeim.

– Igen politikus döntés lenne, Szegyenko – feleltem én –, ha ehhez az elgondoláshoz tartanád magad. Legalábbis az elkövetkezendő kis időre.

Gyanakvóan nézett rám, de aztán bólintott, mintha azt mondta volna, a kedvemért kivárja a megfelelő pillanatot.

A faluban hemzsegtek a kutyák, kecskék, asszonyok és gyermekek, s bűzlött az egész. A tatárok megállították géplovaikat, azok pedig megmerevedtek, akár a szobrok. Tüzek és főzőedények, félig-meddig kikészített bőrök, töpörödött öregek: mindez kiáltó ellentétben állt Groot találmányainak színvonalával.

Bevezettek bennünket egy nagyobb jurtába, itt a bűz még erősebbnek bizonyult, mint odakint. Én csaknem kimenekültem, Szegyenko azonban föl se vette. Arra következtettem, hogy az ő népe sok tatár szokást átvett, s egy idegen számára a kozákok sem különböznének sokban ősi ellenségeiktől.

– Mi a szellem őrizői vagyunk – szólt a tatár főnök, miközben intett, foglaljunk helyet az egzotikus, ám fölöttébb mocskos párnák halmain. – Ha Groot barátai vagytok, velünk kell ennetek. Megölünk egy kutyát meg egy kecskét.

– Kérlek – szólaltam meg –, túlzott ez a vendégszeretet. Egy tál egyszerű rizs minden, amit kívánunk.

– Húst kell ennetek. – A főnök hajthatatlan volt. – Ritkán jár erre vendég, mondjatok el nekünk mindent, amit tudtok.

Elszórakoztatott a gondolat, vajon mihez kezdene valódi történetünkkel. Megtanultam már, az efféle helyzetekben kissé ködösíteni kell, hiszen ha az ember nem valamely szomszédos királyságból érkezett, nem ismerheti úgy a környék geográfiáját, szokásait és politikáját, mint a házigazdák, akik itt élnek. Hozzászoktunk, hogy ilyenkor zarándokoknak valljuk magunkat, akik valami szent kegytárgy után kutatnak; azt mondtuk, megesküdtünk, nem áruljuk el senkinek, mi után, s nem nevezzük meg vallásunk istenségét sem. Ily módon én legalább e képzeletszülte istent behelyettesíthettem azokkal, akikkel eddig összeakadtunk. Szegyenko, lévén nálam jámborabb, inkább nem szólt semmit.

Amennyire tudtam, leírtam néhány kalandomat a Köztes földeken és több élményünket Európa bejárása során. Ennyi mesével megelégedhetett a tatár főnök, és mire nekiültünk a kutya- és kecskelakomának (mindkettőt ugyanabban az edényben párolták, kevéske zöldséggel egyetemben), azt hiszem, bőségesen megfizettünk az ételért. Így hát idejét láttam, hogy kérdéssel forduljak a főnökhöz:

– És mi ez a szellem, amit őriztek?

– Hatalmas teremtmény – mondta áhítattal –, mely egy üvegben lakozik. Eónok óta van oda bebörtönözve. Philander Groot adta nekünk. Cserébe a lovakért mi őrizzük a szellemet.

– És mit csináltatok, mielőtt a szellem őrizői lettetek? – kérdeztem.

– Háborúztunk a többi törzzsel. Leigáztuk őket, és elvettük a lovaikat, a készleteiket, az asszonyaikat.

– Már nem háborúztok velük? – A tatár megrázta a fejét.

– Nem lehet. Már akkorra, mikor Philander Groot hozzánk érkezett, elpusztítottunk magunk körül mindenkit.

– Kiirtottatok minden más törzset?

– A dögvész elgyengítette őket. Fontolgattuk, hogy megtámadjuk Bakinaxot, de túl kevesen vagyunk. Philander Groot azt mondta, a szellem hatalma megvéd bennünket a döghaláltól. Ez, úgy tűnik, igaz is.

– És mi az a Bakinax? – kérdezte Szegyenko.

– A dögvész városa – mondta a tatár főnök. – Onnan indult ki először a járvány. Egy démon keltette, aki ott él a polgárokkal. Azt hallottam, megpróbálták őt elpusztítani, mert az emberek és állatok lelkével táplálkozik, azért küldi rájuk a dögvészt. Egy gömbben ül Bakinax központjában, és zabál.

– A ti lelketeket mégsem érintette.

– Igaz. Mert nekünk itt a szellem.

– Hát persze.

Evés után a tatár vezér fáklyát gyújtatott, és kivezetett bennünket a tábor szélére, ahol egy apró faácsolat állt. Arról összefont lósörényen egy díszes sárga üvegkorsó lógott. A tatár közel tartotta a fáklyát, és nekem úgy tűnt, mintha látnék valamit mocorogni odabent, ám meglehet, csak a tükröződő fény tréfált meg.

– Ha az üveg eltörik – szólt a főnök –, s a szellem elszabadul, óriásira nő, és hatalmas pusztítást vihet véghez a Köztes földeken. A démon tudja ezt, és Bakinax lakói is tudják, ezért nem zaklatnak minket.

Fogott egy szőttes takarót, és tisztelettel az állványra terítette, elrejtve a korsót szemünk elől.

– Éjszakára betakarjuk – mondta. – Most megmutatom a vendégjurtánkat. Kértek asszonyokat?

Megráztam a fejem. Nem ismertem más nőt, mióta elfogadtam Sabrina úrhölgy gyűrűjét. Szegyenko kicsit tovább fontolgatta az ajánlatot. Aztán ő is úgy döntött, nem fogadja el. Ahogy nekem odasúgta:

– Tatár asszonnyal hálni a kozákok közt egyet jelent az eretnekséggel.

A jurta, melyben mindketten aludtunk, viszonylag tiszta volt, a padlóra pedig illatos szalmát terítettek. Szőnyegeken feküdtünk, és hamar el is nyomot bennünket az álom, de azért előtte még Szegyenko eldörmögte, büszkeségén jókora csorba esett, amiért nem ölt meg alkalomadtán egy-két tatárt.

– Legalább valamit ellophattam volna tőlük. Amikor hajnalban fölébredtem, Szegyenko már kint járt, mint mondta, hogy könnyítsen magán.

– Elállt az eső, kapitány. Az egyik gyermek szerint lóháton alig egynapi járásra van Bakinax, nyugat felé. Pontosan az utunkba esik. Mit gondolsz? Az élelmünk fogytán.

– Annyira szívesen látogatnál el arra a helyre, amit a dögvész városának hívnak?

– Csak szívesen ennék valami mást, mint kutyát és kecskét – mondta érzéssel. – Nevettem rajta.

– Jól van hát. Megkockáztatjuk.

Fölkeltem, és megmosakodtam a bekészített tál vízben, megreggeliztem a rizsből, amit egy szégyenlős tatár leány hozott, aztán kiléptem a jurtából. A tábor még épp csak hogy ébredezni kezdett. Átsétáltam a törzsfő sátrához. Udvariasan üdvözölt.

– Ha találkoznál a barátunkkal, Philander Groottal – szólt –, mondd meg neki, hogy visszavárjuk, szeretnénk meghálálni, amit értünk tett.

– Nem valószínű ugyan – feleltem –, de emlékezni fogok az üzenetedre.

Jó hangulatban váltunk el. Szegyenko mind mohóbban várta, mikor érjük el Bakinaxot, ám én félóra múltán azt ajánlottam, csökkentse az iramot.

– Hát olyannyira vonzódsz a ragyákhoz, barátom?

– Sokkal nagyobb biztonságban erezném magam egy városfallal köztem s a tatárok között – hagyta jóvá.

– Hisz nem akartak nekünk semmi rosszat.

– De most talán akarnak – felelte. Visszatekintett a tábor irányába. Már nem is látszott. Akkor hátranyúlt az egyik nyeregtáskába, elővett valamit, és fölmutatta kesztyűs kezében.

Az üvegkorsó volt, benne a tatárok szelleme.

– Te megőrültél, Szegyenko – szóltam komoran. – Ilyen aljasságot elkövetni azok ellen, akik kedvesen fogadtak bennünket. Vissza kell vinned.

– Visszavinni! – Elámult. – Ez becsület kérdése, kapitány. Egy kozák sem hagyna el tatár falut anélkül, hogy valami értéktárgyukat el ne emelné!

– Ezt a mi barátunk, Philander Groot adta nekik, ők pedig vendégül láttak bennünket Groot nevében. Vissza kell adnod! – Megrántottam a kantárt, és a korsóért nyúltam.

Szegyenko átkozódni kezdett, és lovát úgy irányította, hogy ne érhessem el.

– Az enyém!

Leugrottam a lovamról, és felé iramodtam.

– Vidd vissza, vagy hadd vigyem én!

– Nem!

A korsó felé vetettem magam. A ló meghátrált. Ő megpróbálta irányítani, s a korsó kicsúszott a kezéből. Előredobtam magam, meg akarván menteni, de az a kemény földnek csapódott. Szegyenko rám kiáltott valamit az ő barbár nyelvén. A korsóért nyúlva megdermedtem, mert észrevettem, a dugója kilazult. Szegyenko akkor hátulról rám vágott kardlappal, s előttem egy pillanatra elsötétedett minden. Arra eszméltem, hogy melléhez szorítja a korsót, úgy rohan vissza a lovához.

– Szegyenko! Elment az eszed! Megfordult, rám meredt.

– Azok tatárok voltak! – kiáltotta, mintha csak egy bolonddal vitázna. – Tatárok voltak, kapitány!

– Vidd vissza nekik a korsót! – Talpra kecmeregtem.

Konokul megvetette a lábát. Aztán vadul fölüvöltött, amikor fölegyenesedtem:

– Megkaphatják az átkozott korsójukat, de nem a szellemet! – Azzal kirántotta a dugót.

Rémülten álltam, vártam, miféle lény bukkan elő. Szegyenko nevetni kezdett. Odalökte nekem a korsót.

– Üres! Csalás volt az egész. Groot rászedte őket! – Úgy látszott, ez elégedettséggel tölti el. – Ha kívánod, megkaphatják, kapitány. – Egyre vadabbul kacagott. – Micsoda remek tréfa! Tudtam, hogy Philander Groot szívem szerint való fickó.

Most, ahogy kezembe fogtam a korsót, apró, sápadt kezeket pillantottam meg, melyek a perembe kapaszkodtak. Bekukkantottam. Egy parányi, tehetetlen, halovány jószág nyújtózkodott odabent. Amint a levegő megcsapta, nyilvánvalóan haldokolni kezdett. Formája emberszerű volt, de csupasz és csontsovány. Vékonyka, nyivákoló hang hagyta el aszott ajkait, és mintha egy-két szót hallottam volna. Aztán a kicsinyke kezek lecsúsztak a peremről, a teremtmény a korsó aljára hullott, és remegni kezdett.

Mást nem tehettem érte, legfeljebb visszatehettem a dugót. Undorral néztem Szegyenkóra.

– Üres! – röhögte. – Üres, kapitány. Ó, hadd vigyem én vissza nekik. Hisz csaknem elrontottam Groot tréfáját.

Mélyen benyomtam a korsó szájába a dugót, aztán odanyújtottam az egészet Szegyenkónak.

– Üres – szóltam. – Vidd vissza nekik, kozák.

A korsót nyeregtáskájába dobta, fölpattant a lovára, és az általa és népe által annyira kedvelt nyaktörő iramban elszáguldott.

Vártam vagy negyven percig, aztán tovább folytattam utamat nyugatnak, Bakinax felé, pillanatnyilag nem sokat foglalkozva azzal, vajon Szegyenko életben maradt-e. Térképeimhez fordultam. Bakinax nem sokkal több, mint egyheti lovaglásra terült el az Erdőtől a mennyek határán.

Balsejtelmem azonban a városhoz közeledvén nőt-tön nőtt.

Szegyenko hamarosan utolért, arcán fülig érő vigyorral.

– Észre se vették az eltűnését – mondta. – Hát nem fortélyos fickó ez a Philander Groot?

– Ó, dehogynem – válaszoltam. Úgy tűnt, Grootnak jó oka lehetett rászedni a tatárokat. A szellem birtokában túltettek mindenkin, Bakinax népe pedig nem merte megtámadni őket. Groot életet adott nekik, és mellé egyfajta értelmet is az életüknek. A piperkőc iránt érzett csodálatom, csakúgy, mint kíváncsiságom, egyre nőtt.

A kiterjedt síkság messze mögöttünk maradt már, mikor száraz fű borította dombságra értünk, melyet apró csermelyek ezrei hálóztak be. Ismét esni kezdett.

Úgy vettem észre, utazásunk éve alatt a Köztes földek sivárabbá váltak. Mintha egyre kevesebb élet maradna meg itt, mintha magát a birodalom lelkét szívták volna ki. Azt hajtogattam magamban, hogy amit látok, az csak a vidék változékonysága, de ez a válasz nem elégített ki teljes mértékben.

Este egy várost pillantottunk meg magunk előtt, és tudtuk, az csak Bakinax lehet.

A hold fényénél lovagoltunk végig az utcákon. A hely nagyon nyugodtnak tűnt. Megállítottunk egy férfit, aki mindkét kezében egy-egy égő fáklyával részegen botorkált hazafelé. Olyan nyelven beszélt, amit nem értettünk meg, de kézzel-lábbal mutogatva végül sikerült útbaigazítást kicsikarnom belőle. Így leltünk magunknak éjszakai szállást: egy kicsiny, bűzös fogadót.

Reggel a különös sajtokból és titokzatos húsokból falatoztunk épp, amikor egyszeriben öt-hat egyforma zubbonyt viselő férfi rontott be, kezükben alabárddal, fejükön tolldíszes könnyű sisakkal, kezüket-lábukat páncél takarta. Szándékuk egyértelmű volt: menjünk velük.

Szegyenko harcolni akart, én azonban nem láttam értelmét. Lovainkat istállóba kötötték, amíg mi aludtunk. Így aztán fogalmunk se volt, hol lehetnek. Mi több, ismeretlen volt az egész ország. Mint az már szokásommá vált, Lucifer ajándékait mind magamnál hordtam, kardom is oldalamon lógott, ezért hát nem éreztem magam annyira védtelennek. Fölálltam, megtöröltem a szám, és meghajoltam a katonák felé, mintegy készséges voltunk jeleként.

Bakinax utcái nappali fénynél keskenyek voltak, és nem is valami tiszták. Éhes, beesett arcú, rongyos gyermekek bámultak meg minket útközben, s az ugyancsak nagyrészt toprongyos öregek szintén a szájukat tátották. Ez a város sem tűnt különösen kétségbeejtőnek az Európát járva látott többihez mérten, de vidámabbnak se látszott. Valahogy a szomorúság légköre lengte körül, és én igen találónak véltem a dögvész városa elnevezést.

Keresztülvezettek bennünket a főtéren, ahol hatalmas, fából ácsolt pódiumon egy óriási, sötét, visszataszító fémből készült gömb állt, katonák által körülvéve. Ők ugyanolyan egyenruhát viseltek, amilyet a minket kísérők is. A tér máskülönben népteleji volt.

– Ebben lakhat az ördög, akiről a tatár mesélt – súgta nekem Szegyenko. – Valóban elhíszed, hogy a körülötte élő emberek leikével táplálkozik, kapitány?

– Nem tudom – feleltem –, de a tiédet boldogan nekiadnám, Szegyenko. – Még mindig nem voltam képes megbocsátani neki azt a bolondságot, hogy az üvegkorsót ellopta. Ő a maga részéről semmiféle megbánást nem tanúsított. Megjegyzésemet úgy fogadta, mint már annyi mást, tréfaként, majd fölemelte a fejét, és újra a gömböt nézte, miközben fölvezettek bennünket valami nyilvánvalóan fontos középület kőlépcsőin, aztán be a kapun.

Egy terembe kísértek bennünket, melynek mindkét oldalán padok húzódtak. Egyiken sem ült senki. A terem túlsó végében egy felolvasóemelvény állt, amögött pedig, a pap helyén, hórihorgas, sovány férfi magasodott, fején csillogó vörös parókával, arany és fekete színű köntösbe öltözve.

Latinul szólalt meg:

– Beszéltek deákul, emberek?

– Egy kicsit – mondtam. – Miért hoztak ide bennünket ilyen durva módon, nagyuram? Becsületes utazók vagyunk.

– Korántsem annyira becsületesek. El akarjátok kerülni a vámfizetést. Átlovagoltatok a mi Felégett földjeinken, és megszentségtelenítettétek azokat. A Keleti kapun át léptetek be Bakinaxba, ám a tányérba nem raktatok aranyat. És ezek csak a főbb bűneitek. Nem vagyok kíváncsi a szemforgatástokra, sem sértegetéseitekre! Én, Bakinax nagy magisztrátusa, rendeltem el letartóztatástokat. Beszéltek hát?

– Nem ismerjük törvényeiteket – szóltam –, hisz idegenek vagyunk. Ha tudjuk, hogy a Felégett földek szent hely, elkerültük volna, biztosíthatlak. Ami pedig a tányérba dobandó aranyat illeti, szíves-örömest kifizetjük most. Érkezésünkkor senki sem szólt érte.

– Túl késő arannyal fizetni – mondta a nagy magisztrátus. Orrába túrt, majd hozzánk fordult. – Nem állíthatjátok, hogy senki sem mesélt nektek idefelé Bakinaxról, hisz nevezetes hely, a dögvész városa. Senki sem említette nektek a démonunkat?

– De, egy démonról beszéltek. – Vállat vontam. – A vámról azonban senki sem szólt, nagyuram.

– Miért jöttetek ide?

– Készleteinket fölfrissíteni.

– A dögvész városában? – Gúnyosan elmosolyodott. – Ennek a rettentő démonnak a városába? Nem! Ti bajt keverni jöttetek!

– De uram, hogy árthatnánk mi egy egész városnak? – kérdeztem. Ez a férfi bolond. Nem szívesen vontam le ezt a következtetést, de meglehet, hogy minden bakinaxi bolond. Megbántam már, amiért idejöttem, és teljesen egyetértettem a nagy magisztrátussal abban, csak egy eszelős keresné fel önszántából e várost.

– Azzal, amik vagytok. Hogy azt látjátok, amit láttok! Nem hagyjuk magunkat kigúnyolni.

– Nem gúnyolódunk mi – mondtam neki. – Ígérjük, többé szót sem ejtünk Bakinaxról. Csak engedj bennünket utunkra, jó uram, mert szent küldetésben járunk.

– Mily igazat szólsz – vágta rá az öregember türelmetlen sietséggel. – Bolondságtokért és amiért lebecsültetek minket, a lelketekkel fizettek. A démonnak adunk benneteket. Így közülünk ketten kicsivel tovább élhetnek, ti pedig megfelelő büntetést kaptok vétkeitekért. Lelketek a pokolra jut.

Erre már elnevettem magam. Szegyenkónak fogalma sem volt, miről beszéltünk. Nagy vonalakban elismételtem neki.

Ő nem szórakozott olyan jól, mint én. Talán nem igazán hitte, hogy a lelke máris Lucifer birodalmára ítéltetett.

XIII. FEJEZET

– Te, uram – szólt a nagy magisztrátus nekem címezve –, te küzdhetsz meg elsőként a démonunkkal. Senki sem győzte még le őt. Ha neked mégis sikerülne, a gömb ajtaja kitárul előtted, és szabad vagy. Ha egy órán belül nem jössz elő, a barátodat is beküldjük utánad.

– Magammal vihetem a kardom? – kérdeztem.

– Ami tulajdonodat csak akarod – válaszolta.

– Akkor készen állok – szóltam.

A nagy magisztrátus saját nyelvükön beszélt a katonákhoz. Egyikük Szegyenko mellé állt, a többiek kikísértek a bíróság épületéből, vissza a térre, ahol időközben ismét eleredt az eső.

Megmásztuk az emelvény lépcsőit. A gömbben kis, kerek ajtó állt, melyhez most odalépett az egyik őr. Ideges volt. Tenyerét a fogantyúra helyezte, de tétovázott.

Láttam, egy alak lép be a térre.

Ha lehet, Klosterheim most még ösztövérebb volt, mint amikor utoljára láttam. Rám mosolygott. Szinte már reszketett az örömteli várakozástól. Fekete öltözéke mocskos volt és elhanyagolt; kalapjának bíbor tolla kifakult, megkopott, ő maga pedig furcsán, alig észrevehetően meggörnyedt. Szeme még ugyanazt a befelé forduló őrületet mutatta. Gúnyos tisztelgésként levette a kalapját, amikor az ajtó nyögve föltárult, és a katonák előretaszítottak.

– A te műved ez, Klosterheim? – kérdeztem.

A boszorkányűző vállat vont.

– Én Bakinax barátja vagyok – mondta.

– Ezt a démont te ajándékoztad a városnak?

Ő azonban már tudomást sem vett rólam, közönyösen jelt adott a katonáknak.

Intettem neki, azzal lehajoltam, és beléptem a gömb bűzlő, sós és nedves sötétségébe. Ott összekuporodva pislogtam körbe, szemem erőltettem, de nem láttam semmit. Hátam mögött a kerek ajtó csattanva becsapódott. Fokozatosan látni kezdtem. A fény a gömb belsejét ellepő különös anyagból áradt. Fehér volt és nyúlós, s nyilvánvalóan a bűz is abból áradt. A tőlem legtávolabb eső ponton valami kiemelkedett belőle. A gömb alján a folyadék szörcsögni kezdett. Nem voltak itt színek. Minden szürkének, feketének és fehérnek látszott. A folyadékon át közeledő lény nagyobb volt nálam. Pikkelyek borították. Óriási, szomorú, idomtalan feje oldalra billent, szinte már a bal vállán nyugodott. Hosszú fogai töredezettek voltak, ajka is cafatokban lógott, mintha agyonrágta volna. Egyik hatalmas orrlikából kevéske gőz csapott ki. A szörny rám csikordult, szinte kérdően.

– Te volnál a gömb démona? – kérdeztem tőle. A fej kissé megemelkedett. Aztán kis idő múlva a torka mélyéből hang tört elő.

– Az vagyok.

– Tudnod kell – mondtam –, hogy a lelkem nem eheted meg. Már mesterünké, Luciferé.

– Lucifer. – Torzán ejtette ki a szót. – Lucifer?

– Az övé. Így aztán nem nyújthatok neked táplálékot, démon uram. Csakis halált.

– Halált? – Cafrangos nyelvével megnyalta töredezett ajkát. Mintha mosoly derítette volna föl vonásait. – Lucifer? Szabadságra vágyom. Nem akarok többet enni. Miért zabáltatnak annyit? Csupán föl kéne oldaniuk a szerződés alól, s máris mennék vissza a pokolra.

– Hát nem akarsz itt lenni?

– Sosem akartam. Tőrbe csaltak. Saját mohóságom áldozata lettem. Tudom, a te lelked nem az enyém, halandó. Én úgy érzem a lélek szagát, akárcsak a sajátomét. A tieden azonban nem érzek semmit.

– Azért mégiscsak megölsz, nem? A démon leült a folyadékba. Belepaskolt karmos ujjaival.

– Gyermekek és ifjak. Csak ezek maradtak. Nincs egyetlen lélek Bakinaxban – mármint felnőtt lélek –, amelynek ne lenne már gazdája. Nem öllek meg, halandó, csak ha elunod magad, és harcolni akarsz. Azon kevesek egyike vagy, akik hajlandóak beszélgetni. Legtöbbjük csak sikoltozik. Gyermekeket, ifjakat és leányokat eszem, hogy elhallgattassam őket. Ez szórakoztat. No és táplálékot nyújt. De sajnos többen jönnek a kelleténél. Többen a kelleténél.

– De, gondolom, innen nem engedsz ki.

– Hogy tehetném? Magam is fogoly vagyok itt. Egy szerződés miatt. Pedig annak idején milyen ígéretesen hangzott.

– Ki volt a mágus, aki foglyul ejtett?

– Philander Grootnak hívták. Fortélyos egy ember. Azelőtt szabadon csatangoltam, szerte az egész királyságban. Most azonban itt kell élnem Bakinaxban, ebben a kalitkában. Ó, annyira belefásultam már az ifjak ízetlen lelkébe. – Egy kis folyadékot merített tenyerébe, és beszürcsölte. Sóhajtott.

– De félnek tőled – mondtam. – Azért tartanak itt. Attól rettegnek, kitörsz, ha nem áldoznak neked.

– Hát nem így viselkednek mind az emberek? Néha eltöprengek, vajon milyennek látnak engem.

Amennyire csak tudtam, a gömb falának vetettem a hátam. Kezdtem megszokni a bűzt.

– Nos hát, téged nem engednek el, és engem se, ha meg nem öllek. Neked van élelmed. Nekem nincs. Úgy látszik, vagy éhen halok, vagy elpusztítalak.

A démon fölpillantott rám.

– Semmi kedvem megölni téged, halandó. Azt mesterünk csak sértésnek venné. Még nem jött el a te időd.

– Én is úgy hiszem – feleltem. – Mivel éppen hogy Lucifer megbízásából utazgatok.

– Nehéz hát a döntés – mondta a démon. Egy pillanatig gondolkoztam.

– Megpróbálhatnálak kiűzni – szóltam aztán. – Legalább a gömbből kiszabadulhatnál. Hová mennél?

– Egyenest vissza a pokolba.

– Ahová úgyis rég vágysz már.

– Sosem hagyom el többé a poklot – mondta a démon szívből.

– Nem értek túl jól az ördögűzéshez.

– Megpróbáltak kiűzni, de ezekre már, akár tudják, akár nem, a pokol vár. Így hát nem bírhattak távozásra.

– Akkor én sem űzhetlek ki.

– Olybá tűnik.

– Megint holtpontra jutottunk – mondtam. A démon leeresztette a fejét, és még az előzőnél is hangosabb sóhajt hallatott.

– És ha megölnélek? – kérdeztem. – Hová kerülne a lelked?

– A feledésbe. De inkább nem halnék meg, lovag úr.

– Nekem viszont azt mondták, az ajtó csak akkor nyílik ki, ha megöltelek.

– Mivel még senkinek sem sikerült, honnan tudhatnák ezt?

– Talán Philander Groot mondta nekik. – Elgondolkoztam egy darabig.

– Az ajtó végül úgyis kinyílik, amikor a társamat beeresztik, hisz ő a következő áldozatod. Miért nem szökünk meg akkor?

– Te talán megszökhetsz – mondta a démon. – Engem azonban a fémnél több tart itt. A mágussal kötött szerződésem, hisz tudod te is. Ha megszegném, azonnal utolérne a vég.

– Tehát csak Philander Groot szabadíthat meg.

– Úgy van.

– Philander Groot pedig remete lett, és egy távoli királyságban él.

– Én is effélét hallottam.

– Szükségszerűen követve a logika menetét – mondtam –, csak egyetlen lehetőségem marad a menekülésre: meg kell öljelek. De azt is tudom, erre az esélyem jóformán semmi.

– Nagyon erős vagyok – mondta a démon, mintegy igazolásképp –, és igencsak elszánt is.

– Akkor pedig, azt hiszem, nincs más hátra – jelentettem ki –, meg kell várnom, míg az óra letelik, és amint a barátomat is bezavarnák, kiszöknöm az ajtón.

– Magam is úgy vélem – értett egyet a démon. – De ők ugyebár mindenképp megölnek?

– Nagy a valószínűsége. A démon elgondolkodott.

– Valami más megoldáson töröm a fejem, ami mindkettőnknek több hasznot hajtana.

– Bakinax megmaradt gyermekeiről és szüzeiről nem is beszélve – mondtam.

– Természetesen – felelte a démon. Nosztalgia töltötte el. – Nem tudod, maradt még tatár?

– Néhány. Egy szellemmel védekeznek ellened.

– Azzal, az üvegben?

– Az az.

– Aha. – A homlokát ráncolta. – Kedveltem a tatárokat.

Kezdtem úgy érezni, hogy e föld természetfölötti lényei meglehetősen gyengék. Eltöprengtem, talán nemcsak a Köztes földek, hanem az egész pokol hanyatlóban van. Vagy tán a hatalma rendült meg a polgárháború következtében, mely Klosterheim elmondása szerint tört ki Lucifer és hercegei közt.

Mintha valami mozgást hallottam volna a fejem fölül. Kezemet a démon felé nyújtottam. Pikkelyes ujjai az enyémekbe fonódtak.

– Megtennéd nekem azt a szívességet – kérdeztem –, hogy fölálljak a hátadra, és ha az ajtó kinyílik, meg-szökhessem?

– Ez csak természetes – felelt a démon –, egy feltétellel: ha megmenekülsz, és ismét összetalálkozol Philander Groottal, mondd meg neki. Ígérem, ha fölbontja az egyezségünket, én rögvest hazatérek, és soha többé nem teszem lábam a Földre.

– Annak valószínűsége – válaszoltam becsületesen –, hogy újra lássam Grootot, csekély. Arra azonban szavamat adom, ha mégis találkoznánk, vagy ha üzenetet juttathatok el neki, tolmácsolom a kérésedet.

– Akkor Lucifer nevében sok szerencsét – szólt a démon, annyira lehajolva, hogy a hátára mászhassak. – És remélem, megölöd azt a nagy magisztrátust, aki ily nagy unalomban tart.

Az ajtó kinyílt. Hallottam az őrök röhögését. Hallottam Szegyenko átkozódását.

Arca megjelent fölöttem. Ujjam az ajkamra tettem. Szeme kikerekedett a csodálkozástól. Odasúgtam neki:

– Ránts kardot. Megpróbálunk kitörni innen...

– De... – kezdte Szegyenko.

– Ne okvetetlenkedj – vágtam közbe. A kozák vállat vont, aztán hátrakiáltott:

– Várjatok, emberek, hadd húzzam elő a pengém!

A szablya már a kezében is volt. Én is kirántottam a kardom, és a démon emelni kezdett, egyre magasabbra, az ajtó felé. Megragadtam a peremét, és kiugrottam, el Szegyenko mellett, a legközelebb álló őrre vetve magam, s egyből szíven szúrtam őt. Még kettőt levágtam, mielőtt rájöttek volna, mi is történik. A maradék három Szegyenkóra és rám rontott. Könnyedén elláttuk volna a bajukat, ha figyelmem nem vonja el a kozák heves integetése. Arra fordultam, amerre mutogatott.

Klosterheim állt ott, egy súlyos fekete paripa nyergében. Háta mögött, ugyancsak lóháton, húsz páncélos sorakozott, kísérteties fekete fényben izzottak. Ismét itt voltak hát Arioch, a pokol hercege démonlovagjai.

Egy pillanatra megkísértett a vágy, hogy hanyatt-homlok visszamásszak a gömbbe.

Klosterheim csak nevetett, várta a harc végét.

Megöltem még egy őrt, Szegyenko pedig levágta a másik kettőt.

Mögöttünk a nyitott gömbből a rothadó lelkek bűze áradt. Előttünk diadalmas arccal ott volt Klosterheim és közömbös tányérnyalói.

– Most aztán végünk – mormolta Szegyenko.

Addigra eszembe jutott a bűbáj, ami egyszer már megállította ezeket a lovasokat. Eloszlattam Szegyenko félelmeit. Fölemeltem a kezem.

– Rehoim farach nyadah!

Klosterheim tovább kacagott. Aztán abbahagyta, és maga is magasba emelte a kezét.

– Niever oahr shuk arnjoija! – Arckifejezése kihívó volt. – Semlegesítettem a varázslatodat, von Bek. Azt hitted, az elmúlt egy év alatt nem gondolkoztam rajta, hogyan állíthattad meg az embereimet legutóbb?

– Így hát győztél – feleltem.

– Győztem, bizony. Tudtam, merre tartotok. Tudtam, keresztül kell jönnötök ezen a vidéken, mert a Szent Grált keresitek az Erdőben a mennyek határán. Most már sosem látod meg azt az erdőt, von Bek.

– Hogy áll a harc a pokolban? – kérdeztem. Klosterheim visszaült a nyergébe.

– Egész jól – mondta. – Lucifer gyengül. Visszavonul. Nem fog harcolni. Egyre több a szövetségesünk. Bolond voltál, hogy nem csatlakoztál hozzám, amikor fölajánlottam a lehetőséget.

– Elfogadtam egy megbízást – feleltem. – Tudtam, kevés a remény a teljesítésére, de a szerződés az szerződés. És az én lelkemet Lucifer birtokolja, nem te, Klosterheim.

Hirtelen árny hullott az egész városra. Fölpillantottam, és a legkülönösebb dolgot láttam, amivel akár a pokolban, akár a Köztes földeken valaha is találkoztam. Óriási fekete macska nézett le ránk. Ha csak egyetlen mancsát megmozdítja, vagy a farkát meglendíti, romba dönthette volna az egész várost. Először arra gondoltam, ez Klosterheim egy újabb szövetségese, de aztán kiderült, a boszorkányűző éppúgy meglepődött, mint mi.

– Mivel próbálkozol már megint, von Bek? – kérdezte. Zavarba jött. Aztán átkozódni kezdett, mert megpillantott valamit a hátunk mögött.

Szegyenko fordult meg először, és fölordított megdöbbenésében. Nagy csivitelés támadt, olyasmi, amilyet a seregélyek csapnak esténként. Visszanéztem.

Egy bronz és ezüst szekér közeledett felénk az égen át, apró, aranyszínű madarak ezrei vonták.

– Támadás! – kiáltotta Klosterheim. Lovát az emelvény felé irányította, a fekete lovasok izzó fémcsomóként vágtattak nyomában.

Ahogy a szekér megállapodott az emelvényen, Klosterheim is fölugratta hátasát, és egyenesen nekem lovagolt. Első csapását kivédtem. Arioch herceg páncélos talpnyalói leszálltak a nyeregből, és botorkálva felénk indultak a lépcsőkön. Egyre hátrább szorultunk.

Ekkor egy hangot hallottam a szekérről, finoman korholó, félig-meddig gúnyos hangot, így szólt:

– Gömb démona, föloldalak egyezségünk alól, akkor, ha megtartod ígéretedet, továbbá ha megküzdesz mestered ezen ellenségeivel, mert ők Lucifer ellen fordultak.

Mit sem törődve a veszéllyel, megfordítottam a fejem. A szekéren álló kis ember a szakáilát ráncigálta, és meghajolt felém. Orromba csapott a magyal víz illata. Csipkét láttam, és bársonyt. Philander Groot volt, személyesen.

– Csatlakoznátok hozzám, urak? – kérdezte udvariasan. – Úgy vélem, Bakinax hamarosan csatatérré változik, s ez a látvány nem való efféle érzékeny embereknek.

Szegyenkónak nem kellett további invitálás. Hanyatt-homlok rohant a szekér felé. Én követtem.

A gömbből, pislogva és vicsorogva, előmászott a démon. Világgá kürtölte örömét. Pikkelyei összekoccantak és izzani kezdtek. Hátborzongató élvezettel kacagott. Aztán megpillantottam Klosterheimet; még mindig felénk tört, még mindig a véremet kívánta, most, hogy fölkapaszkodtunk Groot szekerére.

Akkor a gömb démona és Arioch herceg lovagjai összecsaptak. Számomra egyenlőtlen küzdelemnek tűnt, de a démon alaposan kitett magáért.

Klosterheim lova fölágaskodott alattunk, amint a levegőbe emelkedtünk az apró madaraktól vontatva. A zsoldos pap fogát kivillantva vicsorgott. Úgy kiáltott föl, ahogy a gyermekek szoktak, ha megfosztják őket kedvenc csemegéjüktől.

Amikor utoljára megpillantottam a boszorkányűzőt, épp leugratta lovát az emelvényről, elvágtatva az ott kezdetét vevő vérengzés elől. Láttam, két páncélos lovag oly messzire röpül, hogy a bíróság épületének csapódik. Tégla és kő omlott le. Rémisztő tűz szikrázott fel ott, ahová Arioch herceg lovagjai leestek.

Aztán a hatalmas fekete macska nyugodt pillantásától kísérve elhagytuk Bakinaxot, és kiértünk a vörös síkságra.

– Egyáltalán nem terveztem ezt el – szólt Philander Groot, mintha csak bocsánatot kérne. – De tudtam, az az egyensúlyi állapot, amit elértem, nem tarthat soká. Örülök, hogy épségben vagytok, urak.

Szólni sem tudtam. A piperkőc fölvonta egyik szemöldökét.

– Semmi kétség, az érdekel benneteket, hogy kerülök ide. Nos, egy ideig eltöprengtem a történeteden, von Bek kapitány, és azon döntésemen, miszerint viszszavonulok az emberek, istenek és démonok ügyeitől. Aztán végiggondoltam küldetésed célját, és ezt meg kell bocsásd nekem, arra az elhatározásra jutottam, szívesen kivenném a részem belőle. Jelentős dolognak tűnt.

– Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora mágus vagy – mondtam neki.

– Nagyon kedves tőled. Újabban elfogott az az érzés, hogy mindenütt fontos dolgok történnek. Haszontalan életet éltem, s egy kicsit el is untam már, úgy bizony, az Arany felhő völgyének nyugalmas mértékletességét, úgy gondoltam, megnézem, képes vagyok-e még egyszer hasznát venni régi hatalmamnak. Persze úgy kezelem őket, mint bizonyára ti is, gyermekded s közönséges dolgokként.

– Én mennyei ajándéknak tartom őket – mondtam. Ezt szórakoztatónak találta.

– Nos hát, nem azok, von Bek kapitány. Nem azok.

A piperkőc egy darabig hallgatásba burkolózott, miközben tovább szeltük a levegőeget. Aztán a szokottnál komolyabb hangon szólalt meg:

– Jelenleg – mondta – a pokol hercegeinek egyetlen katonája sem léphet át a Föld birodalmába. Ám ha Lucifer alulmarad, a teremtésre beköszöntő ádáz nemtörődömség minden bizonnyal a világ végét jelentené. Nem egyetlen Antikrisztus műve lesz, bár Klosterheim mindannyiukkal fölér egy személyben. Nyílt háborúskodás tör ki a menny és a pokol közt minden régióban. Az lesz az Armaggedon, uraim pont, ahogy megjövendölték. Az emberiség elpusztul. És azt hiszem, bármit írjon is a keresztény Biblia, a végeredmény korántsem biztos.

– Hisz Lucifer nem kíván harcba szállni Istennel – mondtam.

– A döntés többé már nem lesz Luciferé. Sem Istené. Talán máris elvesztették hatalmukat mindketten.

– És a Grál? – kérdeztem. – Mi a szerepe a Grálnak mindebben?

– Talán egyáltalán semmi – felelte Groot. – Tán nem több, mint figyelemelterelés.

XIV. FEJEZET

Philander Groot szekere végül egy csöndes hegyoldalban ért földet, mely egy, az én elveszett Bekemre fölöttébb emlékeztető völgyre tekintett alá.

A völgyben egy falu lángolt, fekete füstöt láttam fölszállni a tanyákból és malmokból. Fáklyát hordozó sötét alakok masíroztak végig a tájon, fölgyújtva mindent, ami éghető. Ismerősnek tűnt a látvány. Sokszor adtam parancsot magam is efféle pusztításra.

– Még mindig a Köztes földeken vagyunk? – kérdeztem a piperkőctől. – Vagy visszatértünk volna a saját világunkba?

– Ez a Köztes földek – felelte –, de éppúgy lehetne a közönséges Föld is, tudod. Nagyon kevés az, amit nem pusztítottak még el, vagy nem fenyegetné ez a veszély.

– És mindez azért – mondtam –, mert Lucifer elküldött engem megkeresni a Grált!

– Nem egészen. – Groot intett a kezével, mire a szekér ismét a levegőbe emelkedett. Mintegy mellékesen mondta: – Attól tartok, akkor fogjuk a kelyhet utoljára látni. A legtöbb ilyen dolog a sötétség erőinek a kezében végzi, még ha nem használják is föl. Tudtad ezt, von Bek kapitány?

– Nem.

– Most, hogy már nem tartozom a szürke urak közé, ahogy a semleges beállítottságúakat nevezik a pokolban, nem lesz olyan egyszerű a varázslás. – Szünetet tartott, végigsimítva apró bajuszán. – Te nem mindennapi ember vagy, kapitány, ám azért nem a te küldetéseddel kezdődött minden. Lucifer döntése, hogy megkísérel békét kötni teremtőjével, csak elmérgesítette azt a válságot, amely már legalább Krisztus születése óta tartott. A szálak, mint látod, összegubancolódtak. A pogány hiteket mind kiirtották. Erről Buddha, Krisztus és Mohamed gondoskodott. Sokak számára a pogányság megszűnése a világ hanyatlásának kezdetét jelentette (ezt most nem részletezem, mert meglehetősen elvont okfejtés, ha nem hangzik is annak). A felelősségünket áthárítottuk vagy Istenre, vagy Luciferre. Nem vagyok azonban biztos benne, hogy Isten ezt megköveteli tőlünk, éppúgy, ahogy a sátán sem biztos, hogy ezt kívánja. A világegyetemben semmi sem bizonyos, kapitány.

– Hát semmit sem nyerhetünk azzal, ha fölfedezem a gyógyírt a világ fájdalmára?

– Nem tudom. Talán a Grál csupán csereeszköz egy olyan rejtélyes játszmában, melynek még a két legfőbb játékos sem érti a szabályait. De ismétlem, lehet, hogy tévedek. Egyet azért tudnod kell: Klosterheim hatalmasabb már, mint hinnéd. Ne gondold, hogy mert büszkeségből ugyanazt a húsz lovagot hozta magával, akiket korábban egyszer már elvesztett, többnek nem is parancsol. Ő az egyik legfőbb hadvezére a pokol lázadóinak. Mint emlékszel is, ennek a lázadásnak a látszólagos oka a te küldetésed. Ha tudnak, megállítanak, von Bek kapitány. Vagy elveszik tőled a Grált, ha megleled.

– De ha te segítesz bennünket, mágus – szólt Szegyenko –, javulnak az esélyeink. Groot rámosolygott.

– Ne becsüljétek le Klosterheimet, urak. Engem pedig ne tartsatok túl sokra. A kevés tudásomért keményen megdolgoztam. Magát a hatalmat másoktól szereztem meg. És visszakövetelhetik tőlem, ha úgy kívánják. Szellem- és démonidéző trükkjeim csupán apróságok. Szánalmas dolgok a pokol szemében. Mostanra már nem sok maradt. De veletek utazom, ha lehet, mert nagy a kíváncsiságom, és mindig tudom, mire számíthattok. Egy-két napi járásra lehetünk még az Erdőtől a mennyek határán, s úgy vélem, egy ideig nemigen látjuk most Klosterheimet. Elveszthetett pár értékes lovagot abban a bakinaxi csetepatéban. De mire ismét a szemünk elé kerül, sokkal nagyobb hatalma lesz, mint bármikor is azelőtt.

– Minden nem e föld szülte lény ellenem lesz – szóltam, Klosterheim figyelmeztetését idézve.

– Bizony. Minden természetfölötti lény veszélyben érezheti magát. Sokan azt hiszik, a csodák, melyeknek tanúja voltál, mind a világ fájdalmának termékei. E fájdalom nélkül egy napon rájuk már nem lenne szükség. Megszűnnének létezni.

– Azt akarod mondani, az emberiség szükségletei teremtik őket?

– Az ember ésszerűsítő lény, ha nem is ésszerű – mondta Philander Groot. – Jöjjetek, amott a bozótosban lovak várnak ránk.

Követtük őt egy darabon lefelé a hegyoldalban, és a lovak valóban ott is voltak. Amint nyeregbe szálltunk, Groot udvariasan csevegni kezdett, anekdotákat mesélve általa ismert emberekről, általa meglátogatott vidékekről szerte a világban, mintha csak gondtalán kiránduláson lennénk. A hegygerincet követve lovagoltunk, elkerülve a katonákat lent a völgyben, aztán tovább az éjszakában, míg végleg magunk mögött nem hagytuk őket. Csak akkor gondoltunk pihenésre. A holdfényben keresztúthoz értünk. Philander Groot elgondolkodott a jelzéseken.

– Arra – szólalt meg végül. Az egyik táblára mutatott, melyen ez a felirat állt: Wolfshaben felé, 3 mérföld. – Ismered Wolfshabent, kapitány? Herr Szegyenko? Mindketten azt feleltük, nem.

– Remek város. Ha örömötöket lelitek az asszonyokban, bizonnyal szívesen meglátogatjátok az ottani bordélyt. Én mindenesetre elszórakozom ott, hisz az ágyaik is sokkal kényelmesebbek.

– Örömest csatlakozom hozzád! – szólt Szegyenko, s hangjából mohóság csendült ki.

– Én, ha jó ágyat nők nélkül is kaphatok, szívesen elkísérlek benneteket.

Barátaimnak királyi mulatságot szerzett Wolfshaben csodálatos bordélya (mely egyébként nagy hírnévre tett szert a Köztes földek utazói körében), én pedig úgy aludtam, akár a bunda, egészen reggelig.

Friss tavaszi reggel volt, amikor kilovagoltunk Wolfshabenból, a világoszöld füvön harmat csillogott, a faleveleken pedig esőcseppek, és mindenfelől édes illat áradt.

Philander Groot, előttem és Szegyenko előtt lovagolva, a levegőbe szimatolt, szavamra, akár egy versailles-i udvaronc egy kerti mulatságon, és fölkiáltott:

– Gyönyörű nap, urak! Hát nem csodás dolog az élet?

Az út egy újabb völgybe ereszkedett alá, mely éppoly zöld volt, mint az előző, de itt nyomát sem láttuk katonaságnak, sőt nyilvánvalóan a háborúnak még a szele sem csapta meg. Egy kanyar után azonban végeérhetetlen emberfolyammal találtuk szembe magunkat; férfiak, nők és gyermekek, lovon, szekéren, batyuval a hátukon, riadt szemekkel. Volt köztük mindenféle figura. Philander Groot eme árulkodó jeleket figyelmen kívül hagyva vidáman köszöntötte őket.

– Mi ez? Tán zarándokok tartanak Rómába? Egy férfi félig páncélban, melyet sietősen ölthetett magára, lovagolt mellénk hamarosan.

– Egy had elől menekülünk, uram. Figyelmeztetlek benneteket, ne menjetek erre tovább.

– Hálás vagyok figyelmeztetésedért, uram. Kié az a had?

– Nem tudjuk – felelt egy elgyötört asszony, akinek homlokán vágott seb éktelenkedett. – Váratlanul törtek ránk. Megöltek mindenkit. Elloptak mindent. Egy szót se szóltak.

– Semmi megokolás. Semmi fenyegetés. Még a legelemibb lovagiasság sem – tette hozzá a félig páncélba öltözött férfi.

– Azt hiszem, uram – szólt Groot, megerősítésért hozzánk fordulva, melyet mi nyomban meg is adtunk –, egy darabon veletek utazunk.

– Bölcs gondolat, uram.

Így esett, hogy több mint ezer ember kíséretében rátértünk egy másik útra ahelyett, amelyet eredetileg követni akartunk, ha nem is arra mentünk vissza, amerről jöttünk. Csaknem két napig velük maradtunk. Többségükben tanult férfiak és asszonyok voltak: papok és apácák, asztronómusok, matematikusok, seborvosok, urak és úrhölgyek, tudósok, színjátszók. Egyikük sem értette meg, miért is támadták meg őket, vagy hogy ki tette; elméletet ugyan sokfélét kigondoltak, de közülük egynémely igencsak erőltetett volt. Csupán annyi következtetést vonhattunk le, ezek halandó katonák, a pokol hercegeinek szolgálatában, de még ebben sem lehettünk biztosak, különösen, mivel a papok közt többen arra az untig hangoztatott meggyőződésre jutottak, hogy közösségük valami rettentő bűnt követhetett el Isten ellen, és ő küldte rájuk a katonákat, büntetésként.

Végül is elváltunk a sokadalomtól, és térképeinken találtunk egy új utat, melyen nyugat felé indulhattunk. De hadseregek jártak mindenfelé. Gyakran kényszerültünk bujkálni, nem kívánva csatába bocsátkozni senkivel, aki a pokol valamelyik hercegének talpnyalója lehet.

Úgy tűnt, már az egész világ lángokban áll. Egész erdők borultak tűzbe; teljes városok égtek oly vadul, ahogy annak idején Magdeburgot láttam.

– Ó – szólt Philander Groot –, lehet, hogy mégis itt a vég, barátaim.

– És már legfőbb ideje – mondtam. – Szerencsétlen világ ez, rossz világ, hanyatló világ. Áldozatok nélküli szeretetre biztat. Vágyainak azonnali kielégülését várja, miként egy gyermek vagy egy vadállat. És ha nem kapja meg, amit akar, megdühödik, s hisztérikusan pusztít. Mi haszna fölkutatni a gyógyírt fájdalmára, Philander Groot? Mi haszna bármi módon is megpróbálni elterelni jól megszolgált végzete elől?

– Talán mert élünk, von Bek kapitány. Mert nincs más választásunk, csak reménykedni a jobbá tételében, saját terveink szerint. – Úgy láttam, Philander Groot jól szórakozik rajtam.

– A világ olyan, amilyen – szólalt meg Szegyenko. – Nem változtathatjuk meg. Az Isten dolga.

– Ő talán azt hiszi, a mi dolgunk – mondta Groot csöndesen. De nem fejtegette tovább. – Ó, nézzetek előre! Nézzetek előre! Hát nem gyönyörű, urak? – Magas alkotmány nyúlt az égbe, minden csücskét, minden felületét kristályok borították. Óriási üveg- és kvarcépítmény volt, amilyet még sosem láttam.

– Ez hatalmas – mondta Szegyenko. – Nézzétek, ott bent. Ott fák nőnek. Mint egy vadonban.

Philander Groot ajkára illesztette ujját, és összehúzta szemöldökét. Aztán földerült az arca.

– Hát persze, ez Ottó von Gerantz-Holifein gróf nevezetes aviáriuma. Átmegyünk rajta, urak? Meglátjátok majd, az út belép az aviárium egyik oldalán, s a túlsó végén folytatódik. Nem gondoltam, hogy ilyen közel van. Hallottam már róla, de sosem láttam még. Ottó gróf rég meghalt. Az egzotikus madarak megszállottja volt. Egy barátommal építette az aviáriumot sok-sok évvel ezelőtt. Ezért van tele fákkal, mint látjátok. Fákkal a madarak számára. És még mindig áll! Csodálatos egy építmény. Vagy idegesít benneteket? Inkább kerüljük el ezt a helyet?

– Átmegyünk rajta – mondta Szegyenko.

– Szeretném látni – egyeztem bele én is. Úgy éreztem, örülnék mindenféle pihenőnek, bármily rövid legyen is.

– Ottó gróf oly büszke volt aviáriumára és madárgyűjteményére, hogy ragaszkodott hozzá, minden utazó látogassa meg – mondta Philander Groot –, ezért halad át rajta az út. – Úgy láttam, nagyon örül.

Ahogy közelebb értünk, észrevettem, a hatalmas aviárium bejárata elhanyagolt, benőtte a növényzet; mintha évek óta elhagyatottan állna. Madárdal után hallgatóztam. Valami zajt hallottam csak, egyfajta cserregést és mormolást, mintha egy kétségbeesett óriás tépelődött volna magában.

– Ottó grófnak legalább egy példánya volt minden ismert madárfajból – szólt Philander Groot, amint elsőként belépett a miniatűr dzsungelbe. Ágak fonódtak össze a fejünk fölött, az út azonban egészen tiszta volt. – Miután meghalt, az unokaöccse nemigen foglalkozott az aviáriummal. Azért néz ki most így.

A televény és a rothadó aljnövényzet erős illatát éreztük, s messze előttünk, a puha, szűrt, zöldes napfényben mintha csillogó tollak villanását láttam volna.

– Jókora madár – szólt Szegyenko. Körülpillantott. – Tökéletes hely Klosterheimnek, ha le akar csapni ránk...

– Mögöttünk maradt – emlékeztettem.

– Pokolbéli segítői vannak – mondta Philander Groot. – Ő most Arioch legfőbb generálisainak egyike. Nem vonatkoznak rá a halandók törvényei, jelenleg nem. De egy hely sem veszedelmesebb a többinél, ha valaki oly erőkkel bír, mint Klosterheim.

– Ezért látszol hát annyira gondtalannak, Philander Groot? – kérdeztem a piperkőc mágust.

Mosolyogva fordult felém, és már szóra nyitotta volna száját, amikor valami kitört a növényzet közül.

Legalább négyszer akkora volt, mint egy ló, és három lábon sántikált. A negyediket, a jobb elsőt, magasra emelte, láthatóan régóta sebesült volt már. A pikkelyeit láttam, azokat tévesztettem össze tollak-kal: legtöbbjük fénylő vörös volt, és sárga. Szélesre tátott szájjal, tele ezüstös fogakkal, súlyos farka pedig úgy csapkodott mögötte, akár egy dühös macskáé.

Hihetetlen sebességgel rontott ránk. Groot az egyik irányba menekült, Szegyenko a másikba, de én előhúztam a kardom, és egyedül szálltam szembe a sánta szörnnyel.

Nem volt még tapasztalatom a sárkányok elleni harcban. Egészen addig nem is hittem, hogy efféle lények léteznek. Ez ugyan nem okádott tüzet, lehelete azonban fölöttébb bűzösnek bizonyult. És gonosz szándékaihoz szemernyi kétség sem férhetett. Lovam nyihogott rémületében, és menekülni próbált, de tudtam, azt nem élném túl. Kardom hegyét a rém ormányába döftem, mire kiserkent a vére. Föl-üvöltött, utánam kapott, de lendülete megtört. Újra lecsaptam. Félig-meddig fölágaskodott két hátsó lábára, képtelen lévén lesújtani rám egyetlen ép mellsőjével a fölborulás veszélye nélkül. Ellovagoltam mellette, átugrattam csapkodó farkán, és arra kényszerítettem, hogy megforduljon, amiben erősen akadályozták a vastag fatörzsek. Ezüstös fogak kaptak ruhaujjam felé, és némi húst is értek. Fölkiáltottam, de komolyabb bajom nem esett. Megpillantottam a sárkány mögé lovagoló Philander Grootot és Szegyenkót, akik szintén kaszabolni kezdték.

Egyre messzebb és messzebb szorultam vissza az aljnövényzetbe, míg végül a hatalmas üvegfalnak ütközve csapdába estem. A sárkány ismét lecsapott, s fogai épphogy csak elkerültek, lovam nyakát satuba fogva. A szerencsétlen állat fölnyerített. Hátrazuhantam a nyeregből, mikor a lovam fölemelkedett a földről. Nagyot puffantam az ágak között, és igyekeztem minél előbb talpra állni.

A ló kimúlt, rángatózva lógott a sárkány állkapcsai között. Az egy pillanatra a levegőbe szimatolt, aztán ledobta a jószágot, mely néhány ölnyire tőlem zuhant le. A sárkány nyilván engem nézett ki prédájául, és semmi mással nem érte be. Csak a kardommal védekezhettem. Megpróbáltam egy nagyobb fatörzs menedékébe mászni, de tudtam, sehol sem lehetnék biztonságban ebben a lepusztult aviáriumban.

Üveg tört, amint a sárkány farka nekicsapódott. A tető felől különös csilingelés kelt, majd, mintha csak most ébrednének, egy csapat színes madár kelt szárnyra, csicseregve és rikoltozva. Aztán lassan rátelepedtek a ló tetemére. Nem törődtek a harccal, s a sárkány sem törődött velük. Lakmározni kezdtek.

A hosszú ormány ismét a levegőbe szimatolt, és rálelt a nyomomra. A sárkány bicegve üldözőbe vett, míg mögötte ott csapkodott és ordítozott Philander Groot és Szegyenko, mindhiába. Erőm sebesen fogyatkozott. Kristályszilánkok kezdtek hullani köröttem, az egyik csaknem fölnyársalt.

A fogak ismét rám találtak, és éreztem, fölsértik a bal karom. Mintha a sárkány egyetlen mozdulattal miszlikbe aprította volna. Elgyengültem, de azért továbbmenekültem.

Philander Groot kiáltott felém, de nem értettem meg szavait. Megint a sárkány pofájába sújtottam, egészen a szájpadlásáig döfve a pengét. Fölmordult, és a magasba emelte fejét, a kardomat pedig vele, majd kiköpte. Teljesen védtelenül maradtam.

Elestem. Kezdtem vonszolni magam a földön, reménykedve, hogy találok valami ideiglenes menedéket. Egy karom belemart a jobb lábamba, mire üvöltő fájdalom iramlott föl a gerincemen, elborítva egész testemet. Mégis továbbaraszoltam, alacsonyra nyúló ágakat megragadva vonszoltam magam előre.

Aztán a kezem valami sima és hideg felülethez ért. Elhomályosuló szemmel láttam, ez a törött tetőből lehullott kristályszilánkok egyike. Akár egy hosszú jégcsap. Láttam, hegyes csúcsban végződik. Egyik kezemmel megpróbáltam fölemelni, jó lábamat emelőrúdként használva, míg végül sikerült beékelnem a földön két gyökér közé úgy, hogy keskeny, fürészes éle a sárkány felé mutasson.

A rém ismét fölágaskodott, hátsó lábain tántorgott előre. Pofájából nyál csordult. Az ezüstös fogak lecsaptak. Amint a sárkány felém lendült, én hátragurultam, a hatalmas kristályszilánk mögé.

A hegye pont mellbe döfte, épp a torok alatt, és keresztülszaladt rajta. A sárkány fölmordult, elbő-dült, úgy bámulva le rám, mintha azt hinné, én okoztam neki ekkora fájdalmat.

Fekete vér lövellt elő a testből, amint a sárkány ép lábával a szilánkra csapott, és minden újabb ütés csak tovább tágította a sebet. Így egyre több vére folyt. Tetőtől talpig elborított ez a rettentő folyadék, de azt hiszem, azért vigyorogtam.

Philander Groot és Szegyenko leszállt a nyeregből. Futva közeledtek felém, le-lebukva az ágak elől. Groot egy másik kristálylándzsát szorongatott a hóna alatt. Apró testének minden erejével a sárkány oldalába vágta.

Az állat fölmordult, és az új fájdalomforrás felé fordult. Szörnyűséges köhögés tört föl a torkából.

Aztán nekitántorodott a falnak, mely már amúgy is betört, és keresztülzuhant rajta. Egy pillanatig úgy tűnt, megpróbál föltápászkodni, amint ott hevert a levelek, letört faágak, lehullott üveg- és kristálydarabok közt. Felhorkant, és orrlyukaiból többlábnyira lövellt a vér. A madarak fölkerekedtek lovam teteméről. Teljesen letisztogatták a csontjait. A haldokló sárkány megint azt a szörnyű, szinte szánalmas köhögést hallatta.

Még egy utolsó, hosszú hörgés, és kiszenvedett.

A színes madarak kezdtek a pikkelyekre telepedni, míg végül a sárkánytetem teljesen eltűnt a nyüzsgő tollak és véres csőrök között.

Philander Groot és Grigorij Szegyenko a segítségemre siettek. Arcukról sütött az aggodalom. Elfordítottam a fejem, és a karomra néztem. Csontig fölszakadt. A lábam sem úszta meg sokkal jobban.

Lovam csontváza felé intettem. A nyeregtáskák érintetlenül maradtak.

– A kis palackot. – Levegő után kaptam, amint a fájdalom erősödni kezdett.

Szegyenko tudta, milyen palackra gondolok. A nyeregtáskákhoz futott, és meg is találta. Összevissza horpadt, de egy darabban maradt. Eltartott egy ideig, míg sikerült a dugót kiszabadítania, aztán az ajkamhoz illesztette. Takarékoskodva kortyoltam. A fájdalmat felváltotta valamiféle hűvös élvezet, aztán minden feledésbe merült. Azt álmodtam, hogy újra fiatal vagyok, Bekben, és ez az egész kaland semmi más nem volt, csupán egy lidérces álom.

Amikor fölébredtem, barátaim letisztogatták testemet, és friss ruhát adtak rám. Egy pillanatra eltöprengtem, talán, mint Siegfriedet, engem is sebezhetetlenné tett a sárkány vére. A bal karomat mindenütt forradások borították, de már meg bírtam mozdítani, csak kissé érzékenynek és merevnek éreztem. Ugyanúgy a lábam is begyógyult.

Philander Groot rám mosolygott, rövid szakáilát ráncigálta. Nyugodtnak tűnt, mint mindig. Ruházata kifogástalan volt, akárcsak viselkedése.

– Most már igazi nemes lovag vagy, von Bek kapitány – szólt. – Hisz megöltél egy sárkányt a Szent Grál keresése közben! – Selyemövéből hüvelyestül előhúzta kardját. Felém nyújtotta a gyönyörűen kidolgozott markolatot. – Tessék – mondta –, kard nélkül nincs lovag.

Tétovázás nélkül elfogadtam ajándékát. Még mindig nem tudom biztosan, minek köszönhettem ezt a gesztust, vagy miért fogadtam el oly készségesen.

– Hálás vagyok neked – mondtam.

A nagy aviárium egyik sarkában ültem a falnak támaszkodva. A növényzeten át láttam a betört üveget és azon túl a sárkány csontjait. A madaraknak már semmi nyoma nem volt. Mintha csak a halál szaga ébreszthette volna föl őket.

Talpra kászálódtam.

– Egy teljes napig nem voltál magadnál – mondta Philander Groot, miközben kardját az övemre kötöttem.

– Értékes órákat vesztettünk Klosterheimmel szemben – feleltem.

– Talán – mondta a mágus. Szegyenko is előkerült, kötőféken vezetve a két megmaradt mént.

– Előrelovagoltam – mondta. – Óriási síkság terül el előttünk. Azon túl pedig egy kékeszöld erdő, mely egész az égig ér. Azt hiszem, megtaláltuk a világ peremét, kapitány.

XV. FEJEZET

– Pontosan olyan ez, mint a hazám – mondta Grigorij Petrovics Szegyenko meglehetős élvezettel. – Akár Ukrajna sztyeppéi.

Ezen a hosszan elnyúló fűtengeren túl a világ mintha fölfelé kanyarodott volna. Így vált láthatóvá egy hatalmas, nyugodt erdőrengeteg ködös kékeszöldje.

Átkeltünk egy kis kőhídon, melyet mintha egy már nem létező város számára építettek volna.

– Úgy beszélik, Ottó gróf imádott itt élni – szólt Philander Groot. – Azt tartják, a kastélyát oda építtette, ahonnan látta a mennyet, és mikor meghalt, nemcsak ő maga jutott föl, de a kastélyt is magával vitte. Egy biztos, errefelé semmi nyoma.

– Nos – szóltam én –, már nem lehet sok hátra utam végéig.

– A Grál valóban amott van valahol? – kérdezte Szegyenko.

– Hamarosan megtudom. – Tétováztam. – Megtudom, vajon mindez a sok kaland és szenvedés hiábavaló volt-e vagy sem. Az ember küzd azért a hitért, hogy állhatatossággal befolyásolni tudja sorsát. Ám úgy gondolom, mindezek az erőfeszítések csupán a pusztuláshoz vezetnek.

– Szóval továbbra is fatalista maradsz – mondta Philander Groot csöndesen.

– Tudom, az ember halandó – feleltem. – Hogy az éhséget és a betegségeket nem hajthatja uralma alá. Tapasztalataimra válaszul igyekeztem, hogy a tettek embere váljék belőlem. Mégiscsak további fájdalmakat okoztam a világnak.

– De most megtalálhatod mindre a gyógyírt. – Philander Groot kedvesen beszélt. – Talán megszabadítható az ember a fogságból, Istentől vagy Lucifertől való függésétől. Megláthatjuk még egy új kor hajnalát. A józan ész koráét.

– De mi van akkor, ha az ember józan esze ugyanolyan tökéletlen, mint a többi jó tulajdonsága? – kérdeztem. – Miért magasztalnánk szegényes logikáját, hajlamát a törvényalkotásra, melyek aztán csak tovább bonyolítják sorsát?

– Nos hát – szólt Philander Groot –, talán ez minden, amink van. A többit, nemdebár, meg kell tanulnunk, próbálkozások és tévedések árán.

– Föláldozva eredendő emberiességünket?

– Néha talán igen. – Philander Groot vállat vont.

– Most vedd a hátasom, lovag uram. Én majd gyalogosan követlek, ahogy bírlak.

– Nincs már több varázslat, ami segíthetne utadon? – kérdeztem.

– Az összesét fölhasználtam, amint mondtam is. A pokol hercegei visszavesznek minden cseppnyi hatalmat, amit a magunkfajtának valaha kikölcsönöztek. Hadd legyen övék minden természet- és érzékfölötti. Egyszer már eldobtam magamtól, eldobom hát újra. Bár azt hiszem, most nincs meg az a szabad választásom, mint egykoron. Mégis, mióta akkor ugyanígy döntöttem, nem érzem, hogy sokat vesztettem volna. A vágyam pedig már évekkel ezelőtt megszűnt.

Szegyenko hirtelen fölkiáltott:

– Nézzétek! Nézzetek vissza! – Megfordítottuk a fejünket.

A hídon túl, a dombokon túl hatalmas, sötét felleg gyülekezett s gomolygott.

– Klosterheim az és a pokol seregei – mondta Philander Groot egyszerűen. – Sietned kell már, von Bek kapitány. Csak téged üldöznek.

– Ily sokan? – kérdeztem. Némán elmosolyodott.

– Nem találod hízelgőnek?

– Megölnek téged, Philander Groot – szólt Szegyenko. – Ragaszkodom hozzá, hogy szállj föl mögém a nyeregbe.

– Szeretem az életet – mondta a mágus. – Elfogadom hát az ajánlatodat, orosz.

Így folytattuk utunkat, Philander Groot Szegyenko háta mögé kapaszkodott. Sokkal lassabban haladtunk, mintsem szívünk sürgetése megkövetelte volna, s a fekete felhő egyre csak nőtt, úgy látszott, lépésről lépésre közeledik. Nemsokára megéreztük a föld remegését magunk alatt, mintha vulkán tört volna ki, mégsem vettünk tudomást róla, hisz a horizontunkat betöltötte a kékeszöld pára.

Hamarosan szinte a fél világot beborította a sötétség, míg a másik fele a fényben maradt. Mögöttünk a pokol seregei és Klosterheim; előttünk a menny, ahová nem léphettünk be. Az időtlen pokol tornácára kerültünk, az utolsó három halandó, akik egy, a Föld minden birodalmát elpusztítással fenyegető rejtélyes és értelmetlen háború ellenfelei közt rekedtek.

Még mindig több mérföldnyire jártunk az Erdőtől, mikor hátulról kiáltásokat hallottunk, s megpillantottunk egy tucat ránk rontó lovast. Klosterheim főseregének előőrse volt.

A harcosok rettentő szörnyűségesen festettek, torz, ragyaverte arccal – néhányuknál a fele hús hiányzott is a csontokról. Mindannyian a bomló holttestek ismerős vigyorával.

Kardunkat előkapva máris összecsaptunk; nem nyújtottuk azonban legjobb formánkat, hisz Groot csak utasként ült az egyik lovon, ráadásul még fegyvertelen is volt. Harci szellemünket azok a rémes, vihogó hangok sem növelték, melyek támadóink ajkát hagyták el, valahányszor kardunk eltalálta őket.

Körbe-körbe vágtattak körülöttünk, lehetetlenné téve számunkra az előrehaladást, miközben én a fejemet törtem valami varázslaton, amivel megbűvölhetném őket. Végül is Groot járt sikerrel ekképp:

– Testvéreim! Hát miért nem eredtek von Bek nyomába? Ha sikerrel jár, elpusztít benneteket. Nézzétek... ott van, már majdnem az erdőbe ért!

Amint azok elfordították fénytelen szemüket a mutatott irányba, odasúgta nekem:

– Úgy látom, a halottak meglehetősen bugyuta egy népség.

A lovasok abbahagyták a vihogást, tanácskozni kezdtek egymás közt, mire mi ismét előreösztökéltük lovainkat a kékeszöld párafüggöny felé. Hátunk mögött megpillantottuk az egész láthatárt betöltő sereget és fölötte a feketeséget, mely most már a nap felé tapogatózott. Hamarosan el is tünteti a szemünk elől.

Egyszerre hidegség kelt kelet felől, mintha szél lenne, mégis erőtlen. Sokkal inkább hasonlított egy minket beszippantani készülő légüres térre. Megremegtünk, de haladtunk tovább, a pokoli lényekkel a nyomunkban.

– Arioch herceg kiterjeszti szárnyait – mondta Groot a fekete felhőre értve. – Teljes hadseregét Klosterheim mellé adta.

Holt hús bűze csapott az orrunkba; hojt kezek nyúltak utánunk. És egyre többen jöttek az első lovasok mögött: futó lények, félig majmok, félig emberek, összecsomózott bőrökben, dárdákkal és keményfa dorongokkal, fogaik akár az agyarak. Mögöttük pedig sovány arcú, hosszú testű harcosok, lobogó ősz hajjal, zöld-fehér egyenruhában, páncél nélkül. Ezek hatalmas, kétkezes pengéket szorongattak, s zömök ménjeiket combjukkal ösztökélték. Egyik oldalukon démonok jöttek, csupa szarv és bibircsók démonlovakon, aztán asszonyok, hegyesre reszelt fogakkal, disznóorral, kísértetek, akiknek a húsa folyadékként áramlott testükön, meg gyíkok nyergükben majmokkal, struccok leprásokkal a hátukon, és csuklyás lények, melyek ránk károgtak – mi pedig csak vágtattunk, alig valamivel előttük, és Szegyenko nyöszörögni kezdett, könyörögni Istenhez, a cárhoz, Szent Szófiához segítségért, Groot pedig sápadt volt, megfáradt, már korántsem olyan elegáns.

A fecsegő, nyüszítő és vihogó hangok betöltötték a fülünket. Már ez maga megőrjíthetett volna bennünket, miként a bűz is közel juttatott az ájuláshoz. Lovaink is fáradtak. Láttam, Szegyenkóé egyszer megbotlott, és a mágust majdnem levetette a hátáról. Úgy tűnt, Philander Groot éppoly rémült, mint én, amiért cserbenhagyta a tudománya. Most mégsem volt más választása, mint velünk együtt menekülni, abban a halvány reményben, hogy az Erdő tán egy időre menedéket nyújthat nekünk.

Kevésnek bizonyult az előnyünk üldözőinkkel szemben. Apránként újra behoztak minket, és kezdtek körülvenni.

– Ó, Istenem, könyörülj rajtam. Megbántam mindent! Megbántam! – üvöltötte Szegyenko, miközben kardjával egy démon felé sújtott, és fejét vette. – Meggyónom, hogy bűnös vagyok és gonosztevő! – Egy újabb fej vált el a testtől. Vér fröccsent a kozák arcára. Sírt már, sápadtan a félelemtől, és úgy gondolom, szinte öntudatát vesztve, hisz öles közben is imádkozott. – Isten anyja, végy kebledre engem!

A bűzlő csapat egyre szorosabban és szorosabban vett körül bennünket. Mégis, egyetlen kard sem csapott felénk. Egyetlen vágás sem ért el minket. Megértettem, Klosterheim parancsára élve kell foglyul ejteniük bennünket. Kutya természete volt a zsoldos papnak, csak akkor elégedett meg, ha személyesen felügyelhette kivégzésünket.

– A grimoire! – kiáltott rám Szegyenko. – Kell lennie valaminek a grimoire-ban!

Előhúztam az elsőt, aztán a másikat. Varázsigéket kiáltottam. Elkántáltam azt is, amely egyszer már megállította Arioch herceg erőit. Most azonban semmi sem hatott e pokolfajzatokra. Sokatmondóan beszélt ez Arioch növekvő erejéről és Lucifer csökkenő hatalmáról. A grimoire-okat a röhögő rémpofákba hajítottam. A térképeimet Klosterheimre dobtam, amikor lován kivált a sorból, és lassan, konokul megindult felénk, keskeny ajkán kis mosollyal, enyhén púpos vállal. Kinyújtotta a kezét, elkapta a térképtartót, s a földre ürítette. Vállat vont.

– Most az enyém vagy, von Bek – mondta. Akkor Philander Groot csöndesen leszállt a lóról, s közém és régi ellenségem közé állt.

– Klosterheim – szólt halk, vékony hangon, mely ennek ellenére óriási súllyal csendült –, te magad vagy a megtestesült szellemi szegénység.

Klosterheim gúnyosan elmosolyodott.

– Mégis itt vagyok, Philander Groot, a győztesek közt, míg te csupán a könyörületes halálban reménykedhetsz. Talán azt mondanád, nincs igazság. Én azonban azt: az erős maga tesz igazságot, tettekkel és hatalmat gyűjtve.

– Te ajándékba kaptad a hatalmat, Johannes Klosterheim, mert Arioch herceg egy ideig így látja jónak. De ha már nem veszi többé hasznodat, Johannes Klosterheim, eltaszít magától.

– Ezeknek mind én parancsolok! – Klosterheim körbeintett kezével az elkárhozottak végtelen sorain. – Maga Lucifer is megremeg. Nézd! Elértük a mennyek határát. Ha végeztünk veletek, a szent város ellen vonulunk, ha úgy akarjuk. Megostromoljuk az ott lakó gyönge, hanyatló, öreg Istent. Megostromoljuk az ő idióta fiát. Arioch herceg fölhasznál engem. Így igaz, de csak úgy, mint Lucifer von Beket. A bátorságomért. Az én halandó bátorságomért!

– Von Bek valóban bátor – mondta Philander Groot. – Te azonban, Johannes Klosterheim, bolond vagy.

– Bolond? Mert hatalmat keresek, és meg akarom tartani? Nem!

– A kétségbeesés sokféle gondolathoz elvezethet – mondta a mágus – és sokféle tetthez. A kétségbeesés egyeseknek nagyobb józanságot ad, képessé teszi őket fogalmat alkotni a világról, hogy milyen, s hogy milyen lesz. Másokat azonban mély és veszélyes őrületbe taszít, hogy saját vágyaikat a valóság fölé helyezzék. Tetszik nekem a kétségbeesésed, Johannes Klosterheim, mert végül nem fog vigaszt találni. A te kétségbeesésed a létező legrosszabb. És mégis, az emberek gyakran fölnéznek a magadfajtára, irigyelnek, ahogy te is kétségkívül irigyled Arioch herceget, ő pedig a mesterét, Lucifert, akit elárult, Lucifer pedig talán Istent irigyelte egykor. S vajon Isten kit irigyel, gondolkodom el. Esetleg az egyszerű halandót, aki elégedett a sorsával, és nem irigyel senkit.

– Nem hallgatom tovább ezt a locsogást – szólt Klosterheim. – Kezdesz untatni, Philander Groot. Ha megunlak, hamarabb végzek veled!

Philander Groot kiegyenesedett. Most sokkal nyugodtabbnak látszott. Fölvette egyik rég bevált pózát, és megpödörintette bajuszát.

– Ha! Ez még tőled is sok, Johannes Klosterheim. Ha másoktól megköveteled, hogy szórakoztassanak, magadnak is képesnek kéne lenned azt viszonozni!

Körülöttünk a pokol seregei szipákoltak, föl-fölhorkantak, morogtak és nyáladzottak. Kiéhezve várták már halálunkat.

– Vajon ez... – folytatta Groot – finnyásán intve a démonok és torz élőhalottak felé – ez minden, amit ajánlhatsz? Puszta érzést? A rémület kelti föl a legkönnyebben az emberi szenvedélyeket. Tudtad ezt?

Klosterheimet nem félemlítette meg a mágus. Vállat vont.

– De azzal egyet kell értened, a rémület a leghatásosabb módszer, ha eredményt akarsz elérni. Ez messze a leggazdaságosabb érzelem, nemde, filozófus?

– Azt hiszem, mi temperamentumunknál fogva állunk egymással szemben – mondta Philander Groot, mintha csak a vacsoravendégét szórakoztató házigazda szerepét játszana. – Így aztán sosem fogjuk megérteni egymás indítóokait és ambícióit.

Fölnyúlt a levegőbe, mintha lehúzott volna valamit, egy láthatatlan kötelet talán. A kezében egyszer csak ott termett egy fénylő arany golyó. Az arany egyre fényesebben és fényesebben lángolt, míg végül szinte az egész teste vele égett. Nyugodt, kissé unott arca eközben tovább bámult ki ránk, s a pokol hordái meghátráltak, morgolódva, rémülten. Megmozdította egyik kezét, s maréknyi tűz terjedt szét a legközelebb álló démonok között. Azok rögtön lángot fogtak, üvöltve, toporzékolva csapkodták testüket. Még egy mozdulat, és újabb szörnyek gyulladtak föl.

Klosterheim hátratántorodott, elernyőzve arcát a forróság elől.

– Hogyan? Te rászedtél engem. Öljétek meg! – Philander Groot társalgási hangnemben szólt hozzám:

– Úgy vélem, pillanatokon belül meghalok. Azt tanácsolom mindkettőtöknek, meneküljetek, amíg nem késő.

– Jöjj velünk! – szóltam.

– Nem. Én így elégedett vagyok. – Nyugat felé néztem, ott volt a kékeszöld párafolt, utam célja.

– Tessék! – Odadobtam neki a kulacsot, benne Lucifer elixírjének maradékával. Hálás bólintással fogadta, és ajkához illesztette.

– Sztgyenko! – kiáltottam társamnak. Azzal ráhúztam a lovamra, és elvágtattam.

– Ó, meg kell ölnötök őket! – hallottam Klosterheim kiáltását.

Ismét kitörtünk a szabad mezőre. Visszanéztem. Mindent árnyék borított, kivéve ahol az arányló tűz ugrált az elkárhozottak sorai közt. Szegyenko falfehér volt. A hátát markolászta, még lovaglás közben is. Úgy tűnt, mintha sírna.

Láttam, mint mozdul Philander Groot. Tűz ugrált köztünk és a pokolbéli horda közt. A sereg bűzét kezdte kiszorítani a tisztább levegő, előttünk pedig enyhefadó vidék terült el.

Amint elértük az Erdőt, és bejutottunk az első facsoportok közé, Szegyenko előrehanyatlott hátasa nyakára. Szaggatottan lélegzett. Ajkairól elhaló hang kélt.

Láttam, a hátán mély vágás húzódik, a vállától egészen a csípőjéig. Tovább sírt.

– Megöltek. Ó, minden szentekre, megöltek, kapitány!

Az arányló tűz kihunyt. A fekete sereg ismét előrelendült. Aztán megállt.

Tudtam, nem léphetnek be az Erdőbe a mennyek határán, de kint megvárnak, ha egyszer újra előbukkanok.

Leugrottam elgyötört lovamról, és mentem, hogy ellássam Szegyenkót. Megtámasztottam testét, amikor lecsúszott a nyeregből. Vér folyt végig a karomon és a mellemen. Fölnézett rám, s arca most ártatlan volt és könyörgö.

– Igazán elkárhoztam, kapitány? A pokolra jutok?

Nem tudtam mit felelni.

Midőn meghalt, fölálltam és körülnéztem. Minden nyugodt volt. Magányosság szállta meg a lelkem.

Mindent sötétség borított már, az Erdőt kivéve. És még oda is behatoltak a szürkeség foszlányai, amint a gonosz előreóvakodott.

Az égre emeltem a fejem, és megráztam öklömet.

– Ó, megtagadlak! Megtagadom a mennyet és a poklot. Tégy velem, amit akarsz, de tudd, vágyaid szánalmasak, törekvéseid pedig értelmetlenek!

Ezt senkinek nem címeztem. A világegyetemnek címeztem. Az űrnek címeztem.

XVI. FEJEZET

Csönd zuhant a világra.

Úgy tűnt, a síkságot már egyik végétől a másikig ellepi Klosterheim serege, egy dermedt, várakozó gyülekezet. Maga az Erdő olyan volt, mint az a legelső, amelyben Lucifer kastélyát fölfedeztem. Sehol egy állat, sehol egy madár, semmi sem mozdult; csak a virágok és a fű édes illata.

Leveleket és vad tulipánt gyűjtöttem, s betakartam velük Szegyenko testét. Nem volt erőm eltemetni. Otthagytam a lovát, hogy vigyázzon rá, én pedig saját hátasom nyergébe pattanva nyugatnak indultam, a kékeszöld Erdő mélyébe. Mind gondolataimat, mind testemet különös bénaság kötötte gúzsba. Talán nem bírtam már elviselni több rémületet vagy bánatot.

Azt is tudtam, mióta elhagytam Lucifer kastélyát, legalább annyit változtam, mint a Bekből Magdeburgig vezető úton. Apró változások voltak ezek. Mindenféle erősebb megnyilvánulás nélkül. Keserűségem másfelé irányult. Senkit sem vádoltam, még Istent sem, a világ bajaiért. Magamat sem ítéltem el túlságosan a múltban elkövetett bűnökért. Mindazonáltal eltökéltem, a magam útját fogom járni. Ha egyszer visszatérek elhagyott világomba, nem állok többé sem a protestánsok, sem a katolikusok szolgálatába. Katonáim tudását arra használom majd, hogy megvédjem magam és jószágaimat, ha szükséges, de háborúba soha nem jelentkezem újra. Elmondtam egy imát Szegyenkóért és Philander Grootért, s megfogadtam, ha lehetőséget kapok rá, megbosszulom a halálukat, habár most éppen nem éreztem különösebb haragot a nyomorult Johannes Klosterheim iránt, akinek félelme napról napra együtt növekedett hatalmával.

A talaj emelkedni kezdett, csaknem ugyanazt a kanyarulatot követve, amit a távolból megfigyeltem. És most, távol Klosterheim seregeinek hatalmától, meghallottam egy ökörszem hangját, azután pedig feketerigókét és szarkákét. Kis állatok moccantak az aljnövényzetben. Minden természetes volt ismét.

Több órán át lovagoltam, mire észrevettem, erre az erdőre nem köszönt éjszaka. Az ég felhőtlen volt, nyugodt, a nap jótékonyan sütött. Egyszer csak gyermekkacaj ütötte meg a fülem, amint leküzdöttem egy emelkedőt, és lepillantottam egy kis völgybe, melyben zsúptetős házikó állt, néhány melléképülettel körülvéve, egy tehén és egy igásló társaságában. Három apró gyermek játszott az udvarban, az ajtóban pedig ősz hajú asszony állt, egyenes hátú, ránctalan, fiatalos bőrű. Még ebből a távolságból is láttam a szemét. Kékeszöld volt, akár az Erdő, tekintete rezzenetlen. Elmosolyodott és intett.

Lassan lovagoltam lefelé, ízlelgetve ezt a békés képet.

– Figyelmeztetnem kell téged – szóltam –, hatalmas pokolbéli sereg készül megostromolni az Erdőtöket.

– Tudom – felelte az asszony. – Mi a neved, ember?

– Ulrich von Bek, és küldetésben járok. A Szent Grált keresem, hogy kikúrálhassam a világ fájdalmát, s Lucifer visszajusson a mennyek országába.

– Ah – mondta ő –, hát végre ideértél, Ulrich von Bek. Itt őrzöm neked. – Leszálltam a nyeregből. Megdöbbentem.

– Hogy mit, hölgyem?

– Nálam van, amit te Grálnak nevezel. Egy kehely. Azt hiszem, ezt keresed.

– Hölgyem, nem hihetek neked. Azt gondolom, mostanáig nem is hittem igazán, hogy valaha rábukkanok a Grálra, és ha mégis, akkor nem oly egyszerűen, hogy csak úgy fölkínálja nekem egy hozzád hasonló teremtés.

– Ó, a Grál maga is egyszerű dolog. És a működése is egyszerű, bizony, Ulrich von Bek.

Lábam elgyengült. Úgy éreztem, rögtön elájulok. Észre sem vettem eddig, mennyire kifáradtam.

Az asszony intett az egyik fiúnak, hogy vezesse el a lovam. Átkarolta a derekamat. Hihetetlenül erős volt.

Bevezetett a fogadószoba hűvös békéjébe, és leültetett egy lócára. Tejet hozott. Mézes kenyeret adott. Levette sisakomat, a fejem cirógatta, és oly andalító hangon beszélt hozzám, hogy elsírtam magam.

Egy órán át bőgtem. És amikor befejeztem, fölnéztem a hölgyre, s így szóltam:

– Minden, amit szerettem, veszélyben forog, vagy máris örökre elveszett.

– Úgy látszik – mondta.

– Barátaim meghaltak. Igaz szerelmem a sátán szolgája, amint én magam is. És mesteremben sem bízhatok, hogy betartja a fogadalmát.

– Luciferben nem bízhatsz – értett egyet.

– Azt ígérte, visszaadja a lelkem – mondtam.

– Igen. Ez az egyetlen dolog, amit fölajánlhat, Ulrich von Bek, ami értékkel is bír egy halandó számára. Ígérhet hatalmat és tudást, de mindez mit sem ér, ha az ár az ember lelke. Sokan eljöttek már hozzám, az Erdőbe a mennyek határán. Sok katona és sok filozófus.

– A Grált keresve?

– Igen.

– És te megmutattad nekik?

– Néhányuknak igen, megmutattam.

– És ők elvitték a világba?

– Egy vagy kettő, igen.

– Szóval ez az egész csak trükk. A Grálnak semmi különleges ereje nincs.

– Azt én nem állítottam, Ulrich von Bek. – Hangja szinte már korholó volt. Egy korsóból még egy kis tejet töltött nekem. Mézet csurgatott a finom kenyérre. – De legtöbbjük csodákat várt. Legtöbbjük, ha mást nem, mennyei zenét várt. Legtöbben annyira szeplőtelenek voltak, Ulrich von Bek, és oly ártatlanok, hogy nem bírták elviselni az igazságot.

– Hogyan? Hiszen a Grál nem lehet a sátán trükkje. Ha mégis, akkor mindaz, amit tettem... – Fölnevetett.

– Te rosszabbra számítasz, mert a tapasztalataid ezt súgják neked. Ó, én láttam nemes szívű férfiakat és nőket, akik hívőn térdepeltek a kehely elé. Láttam őket napokon át imádkozni, várva az üzenetre, valamiféle jelre. Láttam őket csalódottan ellovagolni innen, azzal védekezve, hogy hamis Grált ajánlottam nekik. Az a Klosterheim, aki most a pokol seregeit vezényli, még halállal is megfenyegetett.

– Klosterheim járt itt? Mikor?

– Sok évvel ezelőtt. Vele se bántam másképp. De túl sokat várt. Így aztán semmit sem kapott. És elment. Le is döfött, itt... – mutatott a bal mellére – a kardjával.

– De úgy látom, mégsem ölt meg.

– Persze hogy nem. Nem volt elég erős.

– Most annál inkább.

– Bizony, erős! De semmit nem tanult – mondta az asszony –, s ez nagy szégyen. Ez a Johannes Klosterheim jellemes ember volt, s én kedveltem őt, mert mindehhez még naivság is társult benne. Ő sem tanulta meg, amit már Lucifer is elmulasztott. Te azonban, Ulrich von Bek, azt hiszem, megtanultad.

– Csak annyit tanultam meg, hölgyem, hogy olyannak fogadjam el a világot, amilyen. És azt hiszem, megtanultam magamat is elfogadni, s az embernek azt a képességét, hogy rendkívüli dolgok, csodák helyett városokat és tanyákat alkosson, melyek a világot igazgatják, melyek igazságot és józanságot hoznak.

– Aha – mondta ő. – Szóval csupán csak ennyit tanultál, ifjú ember? Ez az egész?

– Azt hiszem – feleltem. – A csoda szükségszerűen hazugság, torzítás. Legjobb esetben metafora, mely az igazsághoz vezet. Úgy vélem, tudom, mi okozza a világ fájdalmát, hölgyem. Vagy legalábbis azt hiszem, tudom, mi járul hozzá ehhez a fájdalomhoz.

– És mi volna az, Ulrich von Bek?

– Ha az ember hazudik magának vagy másoknak, ha a világ teremtésének bármily apró tényét elhallgatja, hozzátesz azzal a világ fájdalmához. És a fájdalom, hölgyem, fájdalmat szül. Az embernek nem azt kell keresnie, hogyan lehet szent vagy bűnös, Isten vagy Ördög, hanem azt, hogyan lehet ember és hogyan szeretheti meg saját emberségét. – Zavarba jöttem. – Ez hát minden, amit megtanultam, hölgyem.

– S ez minden, ami a mennyekben kell – válaszolta. Kinéztem az ablakon.

– Létezik egyáltalán a menny?

– Azt hiszem – mondta. – Jöjj, sétáljunk egyet, Ulrich von Bek.

Egészen fölfrissültem. Ő megfogta a kezem, és kivezetett a kunyhóból, át az erdőn, majd azon is túl, míg végül egy szakadék peremén találtuk magunkat, ahonnét a kékeszöld köd kiáradt. Hirtelen mintha lelkem és minden érzékem ujjongott volna; sosem tapasztaltam még ilyet. Öröm töltött el, és békesség, amilyet korábban nem ismertem. Legszívesebben elrugaszkodtam volna, bele a hűvös ködbe, hogy teljesen átadhassam magam érzéseimnek. Az asszony azonban megrántotta a karom, s én hátat fordítottam a menynyeknek.

Még most sem vagyok benne biztos, valóban a mennyek egy darabkáját láttam-e. Egyfajta tisztaságnak tűnt, egyfajta megértésnek. Lehet a pokol és a menny pusztán az ostobaság és a tudás közti különbség?

Hátat fordítottam a mennyeknek.

Hátat fordítottam a mennyeknek, és visszasétáltam az asszonnyal a házikóhoz. A gyermekek eltűntek, csak a tehén és a ló maradtak ott, békésen.

Az asztalhoz ültem, és ő a korsóból tejet töltött.

– Hol van ez? – kérdeztem. – Hol van a menny?

– Mostanra már meg kellett volna értened. – A háta mögött álló pohárszékhez lépett, és kihúzott egy fiókot. Abból egy apró agyagkupát vett elő, és az asztalra rakta, elém.

– Tessék. Vidd ezt vissza a mesterednek. Mondd el, hogy megtaláltad a Grált. És mondd el, hogy egy egyszerű asszony kezének munkája.

– Ez? – Nem bírtam megérinteni. – Ez a Szent Grál?

– Ez abból készült, ami hited szerint a Grált kitölti – felelte ő. – És azt hiszem, szent is. Én készítettem. Ez elhozza a harmóniát. Jelenléte mindenkit kiteljesít. Az egészben csupán az a keserűség, hogy csak olyan használhatja, aki már amúgy is megtisztult.

– Én, kinek lelke Lucifer kezében van, lehetek tiszta, hölgyem?

– Ember vagy – felelte ő. – Halandó. És nem vagy ártatlan. De nem is pusztítottak el. Igen, von Bek, eléggé tiszta vagy.

Ujjaimat az apró agyagkupa felé nyújtottam.

– A Mesterem nem fogja elhinni.

Vállat vont.

– A Mestered bolond – mondta. – A Mestered bolond – ismételte meg újra.

– Nos – szóltam –, elviszem neki. És elmondom, amit tőled hallottam. Hogy elhoztam a gyógyírt a világ fájdalmára.

– Harmóniát viszel – mondta. – Az a gyógyír. És ez a gyógyír mindannyiunkban megvan.

– Ebben a kehelyben semmi más erő nem rejlik, hölgyem?

– A harmónia hatalma elég erő – felelte csöndesen.

– De nehéz bebizonyítani – mondtam, magamban mulatva.

Elmosolyodott. Aztán vállat vont, és befejezettnek tekintette a beszélgetést.

– Nos – szólaltam meg –, köszönöm a vendéglátást, hölgyem. És hogy nekem ajándékoztad a Szent Grálnak e darabját. Muszáj hinnem benne?

– Higgy, amit akarsz. A kehely kehely marad – felelte. – Neked pedig el kell vinned.

Végre fölvettem a kelyhet. Melegnek éreztem a kezemben. Megéreztem egy kicsit abból, amit a meredély szélén letekintve egyszer már megtapasztaltam, a ház mögött.

– Köszönöm az ajándékodat – mondtam.

– Nem ajándék ez – válaszolta. – Megszolgáltál érte, Ulrich von Bek. Légy ebben biztos.

– Van nálam egy irattekercs – mondtam –, amit akkor kell fölnyitnom, ha visszaindulok mesteremhez.

– Itt nem nyithatod ki – felelte. – De még ha kinyitnád is, innen nem juthatsz vissza a pokolra, sem bármely olyan területre, ahol a pokol parancsol. Ez a szabály.

– Ó, de hölgyem, oly messziről jöttem! Most derüljön ki, hogy rászedtek?

– Nem szedtek rá – mondta kedvesen –, de ez a szabály. Az irattekercsed akkor használhatod, ha kijutottál az Erdőből. Akkor hasznát is veheted.

– Klosterheim és Arioch herceg hordái várnak ott.

– Tudom – felelte.

– Szóval mégiscsak utolér a végzet, épp amikor már csaknem elértem célomat?

– Ha úgy gondolod.

– Meg kell mondanod! – Közel álltam a síráshoz. – Ó, hölgyem, meg kell mondanod!

– Vidd a Grált – válaszolt. – És vidd az irattekercset. Mindkettő jó szolgálatot tesz majd. Mutasd meg Klosterheimnek a Grált, és emlékezz rá, ő már látta azelőtt.

– Csúfot fog űzni belőlem.

– Már hogyne űzne csúfot belőled Klosterheim, ha egyszer lehetőséget kap rá? Persze hogy megteszi, Ulrich von Bek. Kérges szívű ember az a Klosterheim.

– Aztán pedig megöl – mondtam.

– Akkor bátornak kell lenned.

Fölkelt az asztaltól, és tudtam, azt jelzi, ideje indulnom.

Az egyik fiúcska már ott is állt a lovammal, amikor kiléptem az udvarba. Egy másik a kúton ült, és engem figyelt. A harmadik közömbösen tanulmányozta a csirkéket.

Lovam hátára ültem, lábam a kengyelbe dugtam. Éreztem az agyagkupát erszényemben, Lucifer pergamentekercse mellett.

– Rólad nem szólnak majd legendák – szólt az ősz hajú asszony –, mégis te leszel nekem a legkedvesebb azok közül, akik valaha itt jártak.

– Anyó – szóltam –, elárulnád a neved?

– Ó – mondta –, én csak egy egyszerű asszony vagyok, aki csinált egy agyagkupát, és egy kis házban lakik az Erdőben a mennyek határán.

– De a neved...

– Hívj, ahogy akarsz – mondta. Elmosolyodott, meleg mosollyal. Kezét az enyémre rakta. – Hívj Lilithnek, ahogy mások is.

Azzal oldalba suhintotta lovamat, s én máris kelet felé vágtattam. Vissza oda, ahol Klosterheim és egész visszataszító serege várt rám.

XVII. FEJEZET

Tudtam, hogy bolond dolog reménykedni, mégis szántszándékkal arra vettem utam, ahol Szegyenko testét hagytam. Emlékezetembe idéztem egy legendát a Grál egyik képességéről, miszerint képes a halottat visszahozni az életbe. Kitartottam az apró agyagkupát az én szerencsétlen, elkárhozott barátom teteme fölé, de szeme meg se rebbent, és sebei sem gyógyultak be csodálatos módon, habár arca nyugodtabbnak látszott, mint amikor betakartam virágokkal és levelekkel.

Ennek az álomnak, gondoltam, semmi értelme. Ez az agyagkupa semmi más, csak agyagkupa. Semmit sem tanultam, semmivel sem lettem gazdagabb. Mégis továbblovagoltam, ki a kékeszöld Erdőből a mennyek határán, és megálltam egymagám a pokol lázadó seregeinek sorával szemben, a pergamenért nyúlva, amikor Klosterheim előlovagolt a végtelennek tűnő fekete felhőből, és lassan felém indult.

– Megadom neked az esélyt, hogy csatlakozz hozzánk e kalandban – szólt. A homlokát ráncolta. Ajkát összeszorította. – Mindkettőnknek nagy a bátorságunk, von Bek, együtt lerohanhatjuk a mennyeket, és elfoglalhatjuk. Gondold el, mi mindent nyerhetnénk!

– Bolond vagy, Johannes Klosterheim – mondtam. – Philander Groot is megmondta neked. Igaza volt. Hogyan vehetnénk el erővel a mennyek ajándékait?

– Ahogy a pokoléit is elveszem, te bolond!

– Megtaláltam a Grált – mondtam –, és megkérlek, engedj át, mert a mesteremhez tartok. Utam sikerrel járt.

– Téged rászedtek. És nem te vagy az első.

– Tudom, te is láttad a Grált, de megtagadtad – mondtam –, én azonban nem, Klosterheim. Ne kérdezd, miért, mert nem mondhatom meg, holott neked bizonnyal számtalan okod volt nem elfogadni.

– Azért nem fogadtam el – szólt –, mert csalás volt. Sehol semmi csoda. Isten vagy rászedett bennünket, vagy csupán nincs elég hatalma. Akkor döntöttem úgy, hogy Lucifer szolgálatába állok. Most pedig, íme, őellene fordultam.

– Te senkit sem szolgálsz – mondtam –, kivéve a viszálykodás ügyét.

– Az én ügyemnek sokkal több az értelme! Von Bek, én mindazt fölkínálom neked, amire vágysz.

– Többet ajánlasz, mint amennyit Lucifer valaha is – feleltem. – Hát azt hiszed, az ő hatalma máris a tiéd?

– Az lesz!

Jelt adott, és a pokol fekete hada megindult felém. Megéreztem bűzüket. Meghallottam a fecsegést és a többi zajokat. Megpillantottam a szörnyűséges, torz pofákat. Sorra sor és újabb sor.

– Ez uralkodik most – szólt Klosterheim. – Halál és rémület tart fönn ma minden hatalmat. Én alkotom magamnak az igazságot. Az igazságos világ az, melyben Johannes Klosterheim minden vágya teljesül!

Elővettem erszényemből a kis agyagkupát.

– Ezt tagadtad te meg?

A talaj ismét remegni kezdett. Mintha az egész Föld megingott volna. A pokoli hadak felől rémséges üvöltés kélt.

Klosterheim alaposan megvizsgálta.

– Igen. Ugyanez volt. Téged is ugyanazzal a trükkel szedtek rá, von Bek, amint már mondtam.

– Akkor nézd meg jól – szóltam. – Nézze meg jól az egész sereged. Nézzétek meg jól!

Nem is tudom, miért mondtam ezt. Magasra tartottam a Grált. Nem csillant rajta fény. Nem áradt belőle zene. Semmi rendkívüli nem történt. Az maradt, ami volt: egy kis agyagkupa.

Mégis, innen-onnan, a pokolbéliek sorai közül szempárok szegeződtek rá. Nézték. És egyfajta béke szállta meg a bámulok arcát.

– Ez a gyógyír – kiáltottam, ösztöneimet követve –, a gyógyír a fájdalmatokra! Gyógyír a kétségbeesésetekre. Ez a gyógyír!

A szerencsétlen, elkárhozott roncsok, akik egész létük alatt nem ismertek mást, mint félelmet, akik nem láttak maguk előtt más jövőt, mint a feledés rettenetét, nyújtózni kezdtek, hogy lássák az agyagkupát. A fegyverek leereszkedtek. A morgás és vihogás elhallgatott.

Klosterheim megdermedt. Nem is ellenkezett, amikor megindultam a serege felé.

– Ez a gyógyír – szóltam ismét. – Nézzétek. Nézzétek.

Térdre hullottak. Leszálltak lovaikról. Még legvisszataszítóbbjukat is rabul ejtette az agyagkupa látványa. Pedig továbbra sem áradt belőle semmiféle különleges sugárzás. Semmiféle csoda nem történt, eltekintve az ő üdvözülésüktől.

Így történt, hogy oldalamon Klosterheimmel végiglovagoltam a pokolbéliek sorai közt sértetlenül. Egyedül a zsoldos papra nem volt hatással a Grál. Arca rettenetes kínokban rángott. Lenyűgözte, ami történt, de nem akarta elhinni. Köhögött. Nyögdécselni kezdett.

– Nem – mondta egyre.

Elhaladtunk egész serege mellett. Mindenki a földön feküdt. A földön feküdt, és úgy tűnt, alszik, de éppúgy lehettek halottak is; nem tudtam.

Abban a pillanatban Klosterheimmel mi ketten voltunk csak eszméletünknél.

A zsoldos pap reszketett. Jobbra-balra forgatta fejét, ajkába harapott, és egyre engem nézett, meg a kis agyagkupát. Nem bírt megszólalni. Elgyötört szemében könny csillant.

– Nem – csak ezt bírta kinyögni újra.

– De igaz – feleltem. – Tiéd lehetett volna a Grál. De te megtagadtad. Megtagadtad a saját üdvösséged, csakúgy, mint embertársaidét. El kellett volna fogadnod a Grált, Johannes Klosterheim.

Ujjait elgyötört ajkára tette. Aztán könnyek csordultak le ösztövér, sápadt arcán. És újra azt mondta:

– Nem. – S csak ezt ismételgette.

– De igaz, Klosterheim. Igen, igaz.

– Nem lehet! – Ez az utóbbi már rémült kiáltás volt. Kesztyűs kezét a Grál felé nyújtotta, mintha még mindig azt hitte volna, megmenkülhet.

Aztán lebukott a lováról. Elszállt a lelke. Arioch herceg követelte magának.

Leszálltam a nyeregből. Klosterheim kétségkívül meghalt.

Arioch herceg seregei vagy tovább aludtak, vagy fölkeltek lassan, és szétszóródtak. Akik fölébredtek, elbotorkáltak, tökéletes békében önmagukkal. Nemcsak az Erdőt a mennyek határán nem fenyegették többé, de Lucifer is győzedelmeskedhetett a pokolban.

Eltöprengtem utam jelentőségén és magán a kelyhen. Valahogy egyszerre szolgálta Istent és az Ördögöt. És akkor eszembe jutottak az asszony szavai. A harmóniáról beszélt.

Erszényemből előhúztam az irattekercset, és kinyitottam. Elolvastam a rajta álló szavakat, és olvasás közben egyszer csak a kastély könyvtárában találtam magam, ahol utoljára láttam mesterem, Lucifert.

A terem üres volt, eltekintve a könyvektől és a bútorzattól. Reggeli fény áradt be a hatalmas ablakokon. Odakint a fák lombját szellő borzolta. Madarak röpködtek köztük. Madarak daloltak köztük.

Rádöbbentem, hogy ez a hely többé már nem a pokol birtoka.

XVIII. FEJEZET

Eszembe jutott, talán mégis legyőzték Lucifert, és veresége után magával vitte Sabrina lelkét, továbbra is követelve az enyémet.

Egy ideig az ablaknál álltam, kibámulva arra a mindennapos, megnyugtató szépségre. A kis agyagkupát az asztalra helyeztem, melynél valamikor Lucifer ült. Aztán elhagytam a könyvtárat, a hideg előcsarnokba mentem, és megindultam a lépcsőkön Sabrina szobája felé. Nem számítottam rá, hogy ott találom.

Az ágyában feküdt. Arckifejezése annyira békés volt, egy pillanatra azt hittem, halott. Vonásai még mindig megbabonáztak, csodálatos haja szétterült a párnákon. Puhán lélegzett, és én lehajoltam, hogy megcsókoljam a homlokát. Szeme kinyílt. Meglepetés nélkül nézett rám. Elmosolyodott, és felém tárta karját. Lehajoltam és megöleltem.

– Magaddal hoztad a Grált – szólalt meg.

– Hát tudod? – Melléültem. A vállát cirógattam.

– Persze hogy tudom. – Megcsókolt. – Szabadok vagyunk.

– Azt hittem, elvesztettem mindent – mondtam. – Mindenkit.

– Nem – felelte. – Sokat nyertél, és nemcsak önmagadnak. Lucifer hálás. Teljesítetted feladatodat, és eközben legyőzted legfélelmetesebb ellenfelét.

– Többé hát nem a mesterünk.

– Többé már nem. – Okos szemével rám nézett. – Visszatért a pokolra. A Föld egy darabjára sem tart igényt eztán birodalma részeként.

– Sosem látjuk őt többé?

– De igen. A könyvtárban. Délben. – Kikelt az ágyból, köntösét kereste. Átnyújtottam neki. Fehér volt, mint egy menyegzői ruha.

– És Isten? – kérdeztem. – Még mindig tárgyalni kíván vele?

– Nem tudom. – Kipillantott az ablakon. – Már majdnem dél van. Lucifer azt kérte, menjünk együtt.

Újra összeölelkeztünk, immár szenvedélyesebben. Aztán elhagytuk a szobát, és lesétáltunk a lépcsőn a könyvtárba.

Akárcsak egy évvel azelőtt, Sabrina ismét kitárta az óriási ajtószárnyakat. És Lucifer megint ott ült az asztalnál. De nem olvasott. Az agyagkupát tartotta kezében. Gyönyörű szemét felénk fordította. Minden félelem eltűnt belőle, gondoltam, és minden kihívás.

– Jó reggelt neked, von Bek kapitány – szólt.

– Jó reggelt, Lucifer fejedelem. – Meghajoltam.

– Talán érdekelni fog – mondta –, hogy barátaid nem kerültek a pokolra. Elengedtem lelküket, amint a tiédet is.

– Akkor hát létezik még a pokol – mondtam. Fölkacagott régi, dallamos nevetésével.

– Valóban. A világ fájdalmának ellenszere nem törölheti el a poklot, amint nem vethet azonnal véget az ember szenvedéseinek sem.

Finoman visszarakta a kelyhet az asztalra, és fölállt. Mezítelen bőre ezüstösen izzott, lángvörös rézszín szemében pedig még mindig ott bujkált az a mélabú, amit régebben megfigyeltem.

– Úgy találtam, nincs több keresnivalóm a ti Földeteken – mondta. Fenségesen indult felénk, és lenézett ránk. Szeretetet láttam a szemében, vagy legalábbis egyfajta gyengédséget. Még mindig nem tudtam, hazudott-e. Most sem tudom. Kinyújtotta csodálatos kezét, és megérintett bennünket, megremegtem, megérezve azt a furcsa elragadtatást, mely sokak számára nélkülözhetetlen hódító szer lehet. Levegőért kaptam. Ő visszavonta kezét.

– Beszéltem Istennel – mondta.

– És elutasított, felség? – kérdezte Sabrina lágyan. Lucifer édesen rezgő hangja csaknem ugyanolyan halkan felelt.

– Nem hiszem, hogy ez elutasítás lenne. De többre számítottam. – A sötétség fejedelme sóhajtott, aztán elmosolyodott. Keserű és nagyon szomorú mosoly volt.

– Nem fogadtak be a mennyekbe – folytatta. – Helyette azonban az egész világ fölött én uralkodhatom. Megbízásom arra szól, az idők során váltsam meg. Ha hozzásegítem az emberiséget, hogy elfogadja saját emberiességét, akkor én, Lucifer, újra azzá válhatok, aki a mennyekből való kitaszíttatásom előtt voltam.

– Akkor most te vagy e világ ura, felség? – kérdeztem. – Többé nem Istené a hatalom?

– Én nem így uralkodom. Józan észt és emberiességet kell adnom a világnak, és így fölfedezni a gyógyírt annak fájdalmára. Meg kell értenem ennek a kehelynek a természetét. Ha megértem, és ha az egész emberiség megérti, mindenki megváltást nyer!

Lucifer fölvetette a fejét, és kacagni kezdett. Hangja szinte már zenélt, telve iróniával és humorral.

– Hogy változnak a dolgok, von Bek! Hogy változnak a dolgok!

– Akkor hát továbbra is mesterünk maradsz – szólt Sabrina. A homlokát ráncölta. Megint félni kezdett.

– Nem úgy van az! – Lucifer már-már dühösen fordult felé. – Ti a saját mestereitek vagyok. Sorsotok irányítása a tiétek. A magatok életét élitek. Hát nem látjátok, hogy lejárt a csodák ideje? Új korszak kezdődik az emberiség számára, a folytonos kutatás és elemzések kora.

– Lucifer kora – mondtam, visszhangozva az ő iróniáját. Megértette a tréfát. Elmosolyodott.

– Az embernek, akár keresztény, akár pogány, meg kell tanulnia uralkodni magán, megérteni magát, felelősséget vállalni magáért. Nem fenyegethet többé az Armageddon. Ha az ember elpusztul, csak magát okolhatja érte.

– Szóval segítség nélkül kell élnünk – szólt Sabrina. Arca kitisztult.

– És akadályoztatások nélkül – tette hozzá Lucifer. – A ti társaitok lesznek, és a gyermekeik és azoknak a gyermekei, akik megtalálják majd a gyógyírt a világ fájdalmára.

– Vagy elpusztulnak közben – mondtam.

– Megvan a kockázata – felelte Lucifer. – És emlékezned kell, von Bek, nekem is érdekemben áll, hogy sikerrel járjatok. Bölcsességem és tudásom rendelkezéstekre áll. Ezt mindig megadtam az embernek. Most szabadon tékozolhatnám, azonban mégsem teszem. A bölcsesség minden morzsáját ki kell érdemelni. Méghozzá keményen, kapitány.

Ez alkalommal Lucifer hajolt meg előttünk. Izzó teste mintha fényesebb lánggal lobbant volna föl, és a könyvtár egyszer csak üres lett.

Az agyagkelyhet magával vitte.

Sabrina kezéért nyúltam.

– Még mindig félsz? – kérdeztem.

– Nem – válaszolta –, hálás vagyok. Oly soká élt a világ a rendkívüli, a természetfölötti és a rémséges fenyegetésében. Már az boldoggá tesz, hogy érezhetem a fenyők illatát, hallhatom a rigók énekét. És hogy veled lehetek, von Bek kapitány.

– A világ még mindig veszélyben van – mondtam –, csak többé tán nem Lucifer fenyegeti. – Szorosan fogtam a kezét. – Most már hazatérhetünk Bekbe.

*

Sabrinával Bek régi kápolnájában keltünk egybe. Atyám nem sokkal visszatértünk után meghalt, boldogan, hogy hazaérkeztem, s hogy akarata szerint átveszem a birtok irányítását. Azt mondta, felnőttem, és azt hiszem, Sabrinát is megszerette, csakúgy, mint én. Ő két leányt szült nekem, s egy fiút, mindegyikük életben maradt, s azóta is jól vannak. Folytattuk tanulmányainkat, és sok nagy embert elszórakoztattunk, akiket különösen Sabrina tájékozottsága nyűgözött le a természettudományok terén, bár úgy vélem, az én okoskodásaimat túl elvontnak találták.

Többé nem találkoztam Luciferrel, és talán már nem is fogok.

Néha elfog a bizonytalanság, vajon valóban enyém-e a lelkem. Még mindig lehetségesnek tartom, hogy Lucifer hazudott nekünk, és Isten nem hallgatta meg, nem is beszélt vele. Vajon Isten ellenében birtokolja Lucifer az egész Földet? Vagy egyáltalán létezett valaha Isten?

Ezeket a gondolataimat persze nem osztom meg másokkal, kivéve most, mert úgy érzem, halálomon vagyok. Nem biztonságos világ ez egy férfi számára, aki ily eretnekségeket hirdet. Kevés bizonyítékát láttam, hogy a józan ész győzedelmeskedne, vagy valaha is győzedelmeskedni fog. De ha maradt is egy cseppnyi hitem, azt annak halvány reményébe vetettem, az emberiség egyszer megváltja magát, és Lucifer végül mégsem hazudott.

Megjártam a poklot, és tudom, nem szeretném ott eltölteni az örökkévalóságot. S azt hiszem, a mennyeket is megízlelhettem.

Boldogan éltünk Bekben. Harmóniára törekedtünk, de nem erőltetett gondolatokkal, sem szenvedélyes vitákkal, és azt hiszem, némiképp sikerült is elérnünk. Olybá tűnik, a harmónia nehezen valósítható meg.

A háború végül elcsitult, anélkül hogy bennünket különösebben háborított volna. Ami pedig a természetfölötti régiókban dúló harcot illeti, többé nem hallottunk felőle. A döghalál sem látogatott el Bekbe. Nem vetettük bele magunkat minden erőnkkel a kereskedelembe, mégis jómódban éltünk. Muzsikusok és költők kérték támogatásunkat, cserébe pedig tehetségükkel szolgáltak. Így aztán szórakoztatásunkról is folyton s a lehető legcsodálatosabb módon gondoskodtunk.

Az 1648-as évben, habár nem jóindulatú erőfeszítésektől vezérelve, hanem főként elcsigázottságukból kifolyólag, s mind emberi, mind pénzforrásokban megfogyatkozván, az ellenfelek békét kötöttek. Azután évekig még olyan férfiak és asszonyok fordultak meg birtokomon, akik a háborún kívül mást nem ismertek, abba születtek, és egész életüket abban élték le. Nem űztük el őket Bekből. Sokan letelepedtek köztünk, és mert annyit tudtak a háborúról, minden erejükkel a békét áhítoztak.

Hitvesem, Sabrina, 1678-ban természetes halállal távozott az élők sorából; családi sírboltunkba temettük, és mindenki megsiratta. Ami engem illet, most egyedül vagyok. Gyermekeink külhonba széledtek szét; fiunk medicinát és természettudományokat tanul a prágai egyetemen, méghozzá igen jó eredményekkel; idősebb lányom a londoni követ hitvese (úgy hallom, szalonja híres, s ő maga a királynő jó barátja), a fiatalabbik pedig egy jónevű seborvoshoz ment feleségül Lübeckbe.

Az én meglátásom szerint a világ fájdalma egy fokkal enyhébb, mint harminc évvel ezelőtt, amikor az egész német föld romokban hevert. Ha Lucifer nem hazudott nekem, hozzá imádkozom teljes szívemből-lelkemből, vezesse sikerrel az emberiséget a józan ész és emberiesség felé, s ahhoz a harmóniához, mely, ha nem is minden erőfeszítés nélkül, egy nap a miénk lehet.

Röviden tehát azért fohászkodom, hogy létezzen Isten, hogy Lucifer sikerrel váltsa meg magát. Így megszabadítva az emberiséget mindkettőjüktől örökre. Mert míg az ember föl nem építi saját igazságát saját tapasztalatai alapján, addig sosem fogja megtudni, milyen az igazi béke.

E testamentummal átadom lelkem az örökkévalóságnak, nem Istennek, nem is Lucifernek, de az emberiségnek ajánlva, használják fel, vagy vessék el, ahogy jónak látják. És könyörgöm minden férfinak vagy nőnek, aki elolvassa ezt, és el is hiszi, folytassa, amit mi a hitvesemmel elkezdtünk:

Végezzétek el magatok az ördög munkáját.

És akkor, azt hiszem, előbb pillanthatjátok meg a mennyeket, mint mesteretek.

Írtam én saját kezűleg a Mi Urunk ezerhatszáznyolcvanadik esztendejében.

Tartalom

I. FEJEZET

II. FEJEZET

III. FEJEZET

IV. FEJEZET

V. FEJEZET

VI. FEJEZET

VII. FEJEZET

VIII. FEJEZET

IX. FEJEZET

X. FEJEZET

XI. FEJEZET

XII. FEJEZET

XIII. FEJEZET

XIV. FEJEZET

XV. FEJEZET

XVI. FEJEZET

XVII. FEJEZET

XVIII. FEJEZET