Michael Moorcock

CORUM KARDJAI

(Tartalom)

I. A Kardok Lovagja

II. A Kardok Királynője

III. A Kardok Királya

A KARDOK LOVAGJA

Wendy Fletchernek

Első könyv

melyben Corum herceg megtanul valamit, de elveszti a kezét

Bevezetés

Valaha léteztek még a fény óceánjai, az égbenyúló paloták, a bronzszínű, repülő bestiák. Egykor még a kastélyoknál is hatalmasabb, karmazsinvörös, üvöltő állatok éltek itt, és erőszakos, fürge lények népesítették be a folyókat Az istenek kora volt ez, akik akkor még teljes valójukban megmutatták magukat a világnak; a vizen járó óriások kora; a tudat nélküli szellemeké, az alaktalan teremtményeké, melyeket egyetlen beteges gondolat meg tudott idézni, de csak félelmetes, fájdalmas áldozatok árán lehetett megszabadulni tőlük. A varázslatok ideje, a rémképeké, a változó természeté, az elképzelhetetlen dolgoké. Az őrült ellentmondások kora, mikor az álmok valóra váltak és eltorzultak; mikor a lidércnyomás elfojtotta a valóságot. Gazdag, de sötét kor... A Kardok Urainak ideje, mikor a Vadhagh és a Nhadragh fajok, egymás ősi ellenségei már kipusztulófélben voltak. Mikor az Ember, a félelem rabszolgája felbukkant, nem is sejtve, hogy a rengeteg borzalom amit lát, csak saját létének következménye. Az Embernek (aki akkoriban még „Mabden”-nek nevezte saját fajtáját) nem ez volt az egyetlen bűne.

Bár a Mabdenek élete kurta volt, mégis bámulatra méltóan elszaporodtak. Néhány évszázad alatt uralmuk alá hajtották a nyugati földrészt, melyen először kifejlődtek. Csak babonaságuk tartotta vissza őket attól, hogy hajóhadukat a Vadhagh és a Nhadragh partok ellen irányítsák. Egy-két évszázad elteltével azonban, látva hogy semmiféle ellenállásba sem ütköznek, mégis összeszedték bátorságukat. Féltékenyek voltak az ősi fajokra, és egyre rosszindulatúbbakká váltak velük szemben.

A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok azonban nem vettek erről tudomást, hiszen legalább már egy millió éve ők népesítették be ezt a síkot, mely már a megállapodottság jeleit mutatta. Ismerték ugyan a Mabdeneket, de nem sokkal tartották többre őket, mint a többi állatfajt Továbbra is belemerültek ősi, egymás iránt érzett gyűlölködésükbe. A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok hosszú-hosszú időt töltöttek az absztrakt tudományok és a művészetek tanulmányozásával. Kifinomult értelmükkel képtelenek voltak hinni az elkövetkezendő változásokban. Ahogy ez mindig is lenni szokott, ők sem sokat törődtek az egyre szaporodó figyelmeztetőjelekkel.

A két ősi ellenség nem érintkezett egymással. Legutolsó csatájukat is évszázadokkal ezelőtt megvívták már.

A Vadhagh-ok családi közősségekben éltek szétszórt, egymástól elszigetelt kastélyokban az általuk Bro-an-Vadhaghnak nevezett földrészen. A családok sem tartották egymással a kapcsolatot, hiszen a Vadhagh nép már rég nem érzett vágyat az utazás iránt.

A Nhadragh-ok a Bro-an-Vadhagh-tól északnyugatra fekvő szigeteken épült városaikban laktak. Ők is csak gyenge kapcsolatban álltak még legszorosabb rokonaikkal is.

Mindkét nép sérthetetlennek tartotta magát De tévedtek.

A felkapaszkodott Ember dögvészként terjeszkedett és sokasodott a világban. Ez a járvány – ahol csak érintkezésbe került velük – megsemmisítette az ősi fajokat.

De az Ember nemcsak a halált hordozta magával, hanem a borzalmat is. Miközben a régi világot tudatosan felégette, akaratlanul is olyan fizikai és természetfölötti szakadásokat okozott, melyeket még az Ősi Nagy Istenek sem voltak képesek felfogni.

Maguk az Istenek is kezdtek megismerkedni a félelemmel.

Az Ember pedig, aki a félelem rabszolgája volt, tudatlanságában botladozó léptekkel egyre tovább haladt megkezdett útján. Vak volt, nem is látta meg a hatalmas méretű összeomlást, melyet látszólag jelentéktelen törtetése okozott Tompa érzékeivel nem fogta fel a többi dimenziót, mely kitöltötte a mindenséget. Nem láthatta, ahogy mindegyik sík kapcsolatban áll a többivel, miképp a Vadhagh-ok és Nhadragh-ok sem, pedig ők ismerték a módját, hogyan kell áthaladni az általuk Öt Síknak nevezett dimenziók között.

Ők már megpillantották és megértették a síkok természetét, talán még többet is, mint az az öt, melyen át a Föld mozgott. Szörnyű igazságtalanságnak tűnt, hogy ezek a bölcs, ősi népek eltűnnek, mégpedig olyan teremtmények keze által, melyek még alig emelkedtek ki az állati sorból. Olyan volt ez, mintha keselyűk tombolnának egy fiatal költő megbénult teste felett, aki semmit sem tehet ellenük, csak rémült szemekkel bámulja, ahogy megfosztják lététől, nem is érzékelve, mit tesznek ezzel.

„Ha értékelik, amit elrabolnak, ha tudják mit rombolnak le – állítja egy Vadhagh ős az Egyetlen őszi Virág című történetben –, akkor megvigasztalódtam...”

De nem így volt.

Az ember megalkotásával a mindenség árulást követett el a régi népekkel szemben. Az örökké létező, ismerős igazságtalanság...

Az érzékeny lélek megérti és szereti a mindenséget, de az univerzum nem viszonozhatja ezt, hiszen csak saját alkotórészeinek tekinti a teremtmények tömegét. Mindegyikük egyenlő. Egyik sem kevesebb a másiknál. A mindenség csak a teremtéshez szükséges anyaggal és erővel van ellátva, és egyre csak alkot: egyszer ezt, másszor azt. Nem képes iránytani mit teremt, és saját kreációi sem tudják megszabni útját. (Bár néhányan talán megtéveszthetik.)

Akik a mindenséget átkozzák, csak süket fülekbe kiabálnak. Akik rátámadnak, sérthetetlen dologgal küzdenek. Akik öklüket rázzák felé, csak a sötét csillagokra integetnek.

De ez nem azt jelenti, hogy senki sem próbál harcolni, és megsemmisíteni a legyőzhetetlent. Mindig lesznek olyanok – olykor hatalmas bölcsességgel rendelkező egyedek –, akik képtelenek elviselni a vak végzetbe vetett hitet.

Corum Jhaelen Irsei herceg is közülük való volt. Úgy ismerték őt, mint az utolsó Vadhagh, vagy mint a Vörös Palástos herceg. Róla szól ez a krónika.

Corum könyve

1. Erorn kastélyában

Erorn kastélyában élt a Vadhagh herceg, Khlonskey családja. Már évszázadok óta ők népesítették be ezt a helyet. A család rajongó szeretetet érzett az Erorn északi falait ostromló szeszélyes tenger, és a déli szárnyig előretörő erdőség iránt.

Erorn kastélya olyan ősi volt, hogy szinte már eggyé vált a tengerből kiemelkedő hatalmas sziklával. Kívülről csak a ragyogó, időnyűtte, sólepte tornyocskák látszottak; a belsejében azonban mozgó falai voltak, melyek az elemek szeszélyeinek megfelelően változtatták formájukat, és a szél irányától függően színüket.

A szobákban kristályból készült tárgyak, és a család élő vagy holt tagjai által komponált fúgákat játszó szökőkutak voltak. Egész galériák teltek meg a bársonyra festett képekkel, márvány és üveg dísztárgyakkal: mind-mind Khlonskey herceg művészi hajlammal áldott őseinek alkotásai. A könyvtárakban a Vadhagh és a Nhadragh fajok kéziratait lehetett fellelni.

A palotában voltak szoborcsarnokok és állatkertek, éppúgy, mint obszervatóriumok, laboratóriumok, gyermekszobák, kertek, meditációs kamrák, orvosi szobák, edzőtermek, fegyverszobák, konyhák, csillagvizsgálók, múzeumok, és más, kevésbé meghatározható rendeltetésű termek. Természetesen helyet kaptak a család tagjainak lakosztályai is.

Már csak egy tucatnyian éltek a kastélyban, bár valaha több mint ötszázan népesítették be. Ők tizenketten: maga a már nagyon öreg Khlonskey herceg; a felesége, Colatalarna, aki megjelenésében jóval fiatalabbnak tűnt férjénél; Ilastru és Pholhina, ikerleányaik; Rhanan herceg, Khlonskey fivére, Sertreda, az unokahúga, és Corum, a fia. A további öt lakó a herceg távoli rokonai és csatlósai voltak.

Mindegyikük magán viselte a jellegzetes Vadhagh-vonásokat keskeny, hosszúkás koponyájuk, szinte cimpa nélküli fülük, és vékony szálú hajuk volt, amit egy szellő is képes felhőként az arcukba borzolni. Hatalmas, mandula alakú, sárga pupillájú, bíborszín szemeik, széles, vastag ajkaik és arányló, rózsaszín bőrük éppúgy jellemző népükre, mint a vékony, magas testalkat Arányos végtagjaikkal olyan könnyed méltósággal mozogtak, hogy egy ember lépései mellettük egy nyomorék majom rángatózásának hatottak volna.

Jórészt magányt igénylő, intellektuális elfoglaltságokkal töltötték idejüket. Khlonskey hercegnek és családjának már vagy kétszáz esztendeje nem volt semmiféle kapcsolata a Vadhagh nép más képviselőivel, és úgy háromszáz éve színét sem látták egyetlen Nhadragh-nak sem. Egy évszázada a külvilágból semmiféle hír sem jutott el hozzájuk. Egyszer láttak ugyan egy Madbent, mikor Opash herceg, a természettudós, Khlonskey unokatestvére Erorn falai közé hozott egy mintapéldányt. A Mabdent – egy nőstény egyedet – az állatseregletben tartották, s bár jól viselték gondját, alig több mint ötven év elteltével elpusztult. Soha nem pótolták.

Azóta a Mabdenek természetesen elszaporodtak, és mintha már Bro-an-Vadhagh hatalmas területét is benépesítették volna. Még olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy néhány kastélyt a birtokukba kerítettek és megsemmisítették lakóikat. Khlonskey herceg ezt nem tartotta hihetőnek. Különben sem őt, sem családját nem nagyon érdekelte az egész. Annyi mindenről lehetett vitatkozni, oly sok érdekes téma, százféle kellemesebb feladat volt, mint ez.

Khlonskey herceg bőre szinte már tejfehérré változott, és olyan vékony lett, hogy tisztán látszottak alatta erei és izmai. Már több mint ezer éve élt, de csak mostanában gyengítette el kora. Mikor erőtlensége elviselhetetlenné válik, mikor szemei elhomályosulnak, Vadhagh-szokás szerint véget vet majd életének: belép a Kamrába, lefekszik a selyem vánkosokra és takarókra, belélegzi az édes, illatos gázokat, míg csak el nem alszik.

Haja aranybarnára változott, szemei pedig vöröses bíborszínben játszottak, pupillája narancssárgán csillogott. Köntösei lötyögtek vékony testén, de bár rubinszínű fémmel díszített, platinaszálból készültek, tartása még mindig büszke volt, és háta nem hajlott meg.

Egy nap felkereste fiát a zeneszobában, ahol Corum különböző üreges csövek rendezgetésével, zsinórok rezegtetésével komponált A nagyon egyszerű, halk muzsikát szinte teljesen elnyelte Khlonskey lépéseinek zaja, és ruhájának suhogása.

Corum Herceg udvariasan apja felé fordult.

– Atyám?

– Corum, bocsáss meg, ha megzavartalak!

– Semmiség. Különben sem voltam elégedett a munkámmal. – Corum feltápászkodott, és összevonta magán skarlátszín köpenyét.

– Úgy érzem fiam, nemsokára meg fogom látogatni a Kamrát – szólt Khlonskey herceg. – De előtte szeretném megvalósítani egy elképzelésemet, amihez viszont szükségem van rád.

Corum herceg szerette apját, de tiszteletben tartotta döntéseit.

– Ahogy akarod atyám – felelte ünnepélyesen. – Mit kell tennem?

– Szeretnék megtudni valamit rokonainkról. Opash hercegről, aki keleten Sarn kastélyában lakik; Lorim hercegnőről, aki délen Crahach kastélyát birtokolja; és északon, Gal kastélyában lakó Faguin hercegről.

Corum elkomolyodott.

– Értem apám, de...

– Tudom mire gondolsz, fiam. Arra, hogy ezt okkult módszerekkel is megtudhatnám. De nem így van. Valami különös oknál fogva nagyon nehéz más síkokra átjutni. Valahogy gyengébben érzem, ahogy megpróbálok beléjük hatolni. A fizikai átjutás pedig szinte lehetetlen. Talán a korom az oka...

– Nem, apám – mondta Corum herceg. – Én magam is nehéznek találtam. Egykor nagyon könnyű volt pusztán akaraterővel mozogni az Öt Sík között. Egy kis erőfeszítéssel még a többi Tíz Síkot is be lehetett kapcsolni, bár mint te is tudod, csak kevesen voltak képesek fizikailag is áthatolni. Mostanában én sem tudok többet, mint látni, és nagyritkán hallani a másik négy síkot, ami a mienkkel együtt a spektrumot alkotja az asztrális körben. Nem értem miért következett be az érzékek eme eltompulása.

– Én sem... – felelte atyja. – De mégis, valahogy baljóslatúnak érzem. Ez valami nagy, a Föld természetében beállt változást jelent Ez a fő oka annak, hogy szeretnék megtudni valamit rokonaink sorsáról. Talán ők ismerik a megfelelő választ, miért kötődünk természetellenesen csak egyetlen Síkhoz. Ettől szinte már megbénulunk. Lehet, hogy mi is olyanok leszünk, mint az állatok, melyek csak egyetlen dimenziót érzékelnek, még akkor is, ha sejtik a többi létezését Talán valami változás van folyamatban? Talán utódaink semmit sem fognak tudni az általunk elért eredményekről, és lassan visszatérnek a vízi emlősök állapotához, melyektől fajunk származik? Bevallom fiam, kezdek aggódni.

Corum herceg nem is próbálta megnyugtatni apját.

– Egyszer olvastam a Blandhanákról – mondta elgondolkodva. – A Harmadik Síkban éltek. Nagyon kifinomult nép volt, de valami a hatalmába kerítette génjeiket és agyukat Végül nem egészen öt generáció alatt visszafejlődtek a repülő hüllők állapotába. Mivel civilizációjuk eszközeit megtartották, őrületükben teljesen kipusztították saját népüket Azon tűnődöm, vajon mi lehet a hasonló elkorcsosulások oka?

– Erre csak a Kardok Urai tudnák a választ.

Corum elmosolyodott.

– Ők pedig nem léteznek. Megértem aggodalmadat, atyám. Meg fogom látogatni rokonainkat, és átadom nekik üdvözletedet Ki fog derülni, jól vannak-e, és hogy ők is észrevették-e a változásokat, mint mi itt Erornban.

Apja bólintott.

– Ha tudatunk a Mabdenek szintjére süllyed, nem sok értelme marad, fogy fajunk tovább éljen. Ha tudod, találd meg a választ arra is, hogy megy sora a Nhadraghoknak, ha az érzékek e zűrzavara egyáltalán eljutott hozzájuk.

– A mi népünk többé-kevésbé egyidős az övékkel – mormolta Corum. – Talán ők is hasonlóképpen gyötrődnek. Apám, mintha hű csatlósod, Shulag mondott volna valamit, mikor úgy egy évszázaddal ezelőtt itt járt...

– Igen. Shulag elmesélte, hogy a Mabdenek nyugat felől hajókon a Nhadraghokra támadtak, a legtöbbjüket megölték, a túlélőket pedig rabszolgaságba vetették. Én mégsem tartom hihetőnek, hogy a fél-állat Mabdeneknek – nem számít milyen sokan vannak – elég esze lenne ahhoz, hogy legyőzzék a fortélyos Nhadraghokat.

Corum összeszorította ajkait.

– Talán önelégültek lettek – mondta.

Apja kifelé indult. Rubin és platina köntöse lazán súrolta a padló köveit borító, gazdagon díszített szőnyeget Finom kezével még szorosabbra fogta magán öltözékét.

– Az önelégültség egy dolog – mondta – és a félelem egy elképzelhetetlennek tartott végzettől egy másik. Természetesen mindkettő visszafordíthatatlanul romboló. De ne találgassunk. Ha majd visszatérsz, remélem meghozod a válaszokat e kérdésekre. Mikor indulsz?

– Arra gondoltam, még befejezem ezt a szimfóniát – felelte Corum. – Eltarthat még úgy egy-két napig. Ahogy végeztem, másnap reggel indulok.

Khlonskey herceg elégedetten biccentett agg fejével.

– Köszönöm, fiam.

Mikor távozott, Corum herceg minden figyelmével újra a zene felé fordult, de nehezére esett a koncentrálás. Gondolatai egyre inkább az előtte álló feladatra irányultak. Különös érzés kerítette hatalmába. Úgy vélte, ez lehet az izgatottság. Mikor elvállalta a küldetést, nem is jutott eszébe, hogy életében most először fogja elhagyni Erorn kastélyának körzetét. Próbált megnyugodni, mert népe szokásai nem engedték meg, hogy hagyjon eluralkodni magán egy ilyen érzést.

Tanulságos lesz – mormolta magában. – Megnézem a kontinens többi részét is. Bárcsak jobban érdekelt volna a földrajz! Alig ismerem Bro-an-Vadhagh határait, és a világ tájait Talán tanulmányoznom kellene néhány térképet, meg az utazók meséit a könyvtárban. Igen, holnap, vagy azután meg is teszem.

Corum herceg még most sem érezte sürgősnek az utazást. A Vadhaghok sokáig élnek, lassan cselekszenek, és átgondolják lépéseiket, mielőtt megteszik. Heteket, vagy akár hónapokat is képesek meditálással tölteni, ha valamilyen tanulmányba, vagy alkotómunkába kezdenek.

Corum herceg elhatározta, abbahagyja a szimfóniát, pedig az utóbbi négy esztendőben csak ezzel foglalatoskodott Talán folytatja majd visszatérte után, talán nem. Már nem találta fontosnak.

2. Corum herceg elindul

Lova patái a reggeli fehér ködbe burkolóztak, mikor Corum kilovagolt Erorn kastélyából, és megkezdte küldetését.

A sápadt fény megvilágította a palota körvonalait, ami mintha összeolvadt volna a talapzatául szolgáló sziklával. A fák is eggyé váltak a homállyal, és ettől a táj szelíd arany, zöld és szürke színek csendes látomásává alakult, melyet átszőttek a távoli, felkelő nap rózsaszín sugarai. A szikla mögül a ködbe burkolózott tenger hullámainak robaja hallatszott.

Ahogy Corum elérte az erdő édes illatú fenyőit és nyírfáit, egy varjú károgására válaszképpen dalolni kezdett egy madárka, de mindketten elhallgattak, mintha meglepődtek volna saját hangjuktól.

Corum átlovagolt az erdőn. A tenger mormolása fokozatosan elhalt mögötte. A köd oszladozva utat engedett a felkelő nap sugarainak. Ismerős volt számára ez az ősi erdő, és ő szerette is. Kisfiúként itt bújócskázott, itt tanulta meg a harc hagyományos művészetét, mikor apja elérkezettnek látta rá az időt, hogy testét erőssé és fürgévé tegye. Itt feküdt napokon keresztül figyelve az erdőt benépesítő állatokat a pici lószerű állatokat, melyek szürkéssárga homlokán egyetlen szarv nőtt, és nem voltak nagyobbak egy kutyánál; a legyezőszárnyú, pompás madarat, ami olyan magasra képes repülni, amíg a szem el sem lát, mégis a föld alá, elhagyott róka- és borz-vackokba építi fészkét; a hatalmas, vastag, göndör, fekete szőrű, mohán élő szelíd disznót, meg a többit.

Corum rádöbbent, hogy szinte már el is felejtette az erdő szépségeit, olyan sok időt töltött egyhuzamban a kastély falai között. Halvány mosoly ült ki ajkára ahogy körülnézett. Az erdő örökké létezni fog. Ha valami ilyen szép, az egyszerűen nem pusztulhat el.

Erre a gondolatra hirtelen rossz kedve támadt, és hátasát gyorsabb haladásra ösztökélte. A ló élvezettel vágtatott, hiszen ő is szerette az erdőt, és élvezte a feladatot. Vörös Vadhagh ló volt; sörénye és farka kékesfeketén csillogott Erős, magas állat, nem olyan, mint ez erdőben lakó bozontos, vad pónik. Sárga bársony leplet viselt. Oldalára málháskosarak voltak aggatva, bennük két lándzsa, különböző vastagságú fa, bőr, réz és ezüst rétegekből készült kerek pajzs, egy hosszú harci íj és egy tegez tele nyílvesszővel. Egy másik kosárban Corum az útra szánt élelmet vitte magával egy harmadikban pedig térképeket a tájékozódáshoz és könyveket a szórakozáshoz.

Maga Corum herceg egy kúp alakú ezüstsisakot viselt, melynek homlokára teljes nevének három jelét vésték a rövid rostély felett. Corum Jhaelen Irsei, ami azt jelentette: Corum, a Vörös Palástos Herceg. A Vadhaghok szokása volt, hogy azonosításképpen különböző színű köpenyeket választottak. A Nhadraghok ezzel ellentétben – a bonyolultság kedvéért – címerpajzsokat és lobogókat hordtak magukkal.

Corum magán viselte tehát ezt a bő ujjú köpenyt, melynek szárnyai lova farára omlottak. A vállrészhez egy csuklya kapcsolódott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy ráboruljon a herceg ezüst sisakjára. A palást egy másik síkban élő, a Vadhaghok által már rég elfelejtett állat finom, vékony bőréből készült.

Corum testén még egy milliónyi pici láncszemből font kettős páncélinget is hordott a felső réteg ezüstből, az alsó rézből készült A herceg fegyvereihez az íjon és a lándzsákon kívül még hozzátartott egy hosszúnyelű, finom mestermunkával alkotott Vadhagh harci bárd, és egy, a Föld másik síkján fellelhető fémből kovácsolt hosszú, erős kard is. A pallos gombja és markolata ezüstből meg fekete ónixból készült Corum ingét kék selyemből, nadrágját és csizmáit finom bőrből varrták, éppúgy, mint ezüstberakásos nyergét.

Sisakja alól előomlott finomszálú, ezüstösen csillogó haja. Fiatal arca az érdeklődés és az izgatott óvatosság jegyeit viselte magán, ahogy népe ősi földjén haladt.

Egyedül vágott neki az útnak, hiszen a kastély egyetlen lakója sem lett volna képes vele tartani. Lóháton indult el; inkább ezt választotta és nem a kocsit, mert a lehető leghamarabb akart célhoz érni. Napokba is beletelhet, míg eléri az első kastélyt, amit meg kellett látogatnia, de máris azon járt az esze, milyen lesz a többi palota, és hogy fogadják majd. Talán még feleséget is találhat magának. Bár apja nem említette, tudta, nagy szerepe van ennek is abban, hogy Khlonskey herceg útnak indította.

Hamar maga mögött hagyta az erdőt, és a Broggfythusnak nevezett síkságra ért. Itt valaha népe és a Nhadraghok véres, misztikus csatát vívtak egymással. Ez volt a legutolsó ütközetük, mely átterjedt mind az öt síkra. Egyik fél sem vesztett, de győztes sem volt Mindkét nép több mint kétharmad része elpusztult Corum hallotta is a híresztelést, hogy emiatt Bro-an-Vadhagh földjén számtalan üres kastély, a Nhadragh Szigeteken pedig sok néptelen város van.

Dél felé már Broggfythus közepe tájára ért, annak a területnek a határához, melyet kisfiúként oly sokszor bebarangolt. Egy Égi Város növényekkel belepett romja feküdt előtte. A hónapokig tartó csata közben ősei ezen utaztak egyik síkból a másikba. Útja közben szét is szakította a dimenziók közötti finom határvonalat, és az összegyűlt Vadhagh és Nhadragh csapatokra zuhant. Mindenkit elpusztított.

Mivel egy másik síkból származott, az Égi Város fém és kőkuszasága még mindig megtartotta sajátságos, lebegő hatását. Még most is csodának tűnt, bár a rekettyések és a nyírok ölelésében elég valódinak látszott.

Más, kevésbé sürgető alkalmakkor Corum herceg élvezettel átemelte volna a látványt egy másik síkba, hogy megfigyelhesse a város egy újabb aspektusát is. De ezekben a napokban az ilyen erőfeszítések túl sok energiát kívántak; és az áttetsző romhalmaz pillanatnyilag csak megkerülendő akadályt jelentett a számára. Corum meg is tette ezt, bár legalább húsz mérföld volt a kerülete.

A herceg végül elérte a Borggfythus szélét. A nap már lenyugodott, és ő maga mögött hagyta az általa ismert világot Továbbhaladt délnyugat felé, és olyan földekre ért, melyeket csak a magával hozott térképek tettek ismerősség a számára.

Három napig megállás nélkül lovagolt, míg hátasán meg nem mutatkoztak a fáradtság jelei. Egy kis völgyben ütött tábort, melynek mélyén hideg vizű forrás fakadt. Megpihent, és egy öreg tölgyfa törzsének támaszkodva evett népe könnyű, de tápláló kenyeréből. Lova a patakparton legelészett.

Corum maga mellé tette ezüst sisakját, bárdját és kardját Belélegezte a lombok illatát magával hozó szellőt, és a távoli szürkésfehér hegyormokat nézve pihent A vidék kellemes és békés volt. Élvezte az utat Tudta, valaha sok Vadhagh élt itt, de mostanra már nyomuk sem maradt. Mintha beleolvadtak volna a tájba, vagy az elnyelte volna őket. Néha furcsa alakú sziklákat fedezett fel. Ezeken álltak egykoron a Vadhagh-kastélyok. Ma már csupán romhalmaz mind. Mintha maguk a kőtömbök lettek volna a Vadhagh-otthonok elvarázsolt maradványai. Értelme tiltakozott az ilyen lehetetlenségek ellen. Az ilyesfajta képzelgések a költészethez, nem a valósághoz tartoznak.

Elmosolyodott saját butaságain, és kényelembe helyezte magát.

Újabb három nap elteltével Crachah kastélyába ér, ahol nénje, Lorim hercegnő él. Elnézte ahogy lova behajlítja lábait, és a fák alá fekszik éjszakára. Ő maga is beburkolózott skarlátszín köpenyébe, fejére húzta, csuklyáját, és elaludt.

3. A Madben-falka

Másnap reggel már elég későre járt, mikor Corum az erdőtől idegen hangokra riadt fel. Lova is meghallotta a zajt, mert feltápászkodott, és egyre csak a levegőt szaglászta, miközben a nyugtalanságjelei látszottak rajta.

Corum elkomorodott, és a patak hideg vizéhez lépett Megmosta arcát és kezeit Megállt, és újra hallgatózott.

Puffanás. Zörgés. Csörömpölés. A völgy alsó vége felől mintha kiáltott volna valaki. Corum arrafelé meresztette szemeit, és észre is vett valami mozgást. Visszasietett fegyvereihez.

Sisakját fejébe húzta, övére akasztotta kardját, vállára szíjazta bárdját, és felnyergelte vizet lefetyelő lovát. A hangok felerősödtek. Valami zavaró módon megérintette Corum elméjét. Felszállt lova nyergébe, de közben is egyre csak fülelt.

A völgyben állatok és szekerek áradata tartott feléje. A lények némelyike vasba, prémbe és bőrbe öltözött. Corum úgy gondolta, ez csakis egy Mabden-falka lehet. Csak keveset olvasott ugyan szokásaikról, mégis tudta, vándorló egyedeket lát, akik miután kimerítettek egy területet, minduntalan tovább haladnak friss földeket, vad mezőket keresve. Fegyvereik láttán azonban meglepődött rengeteg, a Vadhagh-készítményekhez hasonló akadt közöttük. A kardok, a pajzsok és a sisakok, amit néhányuk kivételével viseltek... Minél közelebb értek hozzá, Corum annál növekvőbb kíváncsisággal figyelte őket, úgy, mintha egy eddig ismeretlen állatfajt tanulmányozna.

Nagy falka volt. Barbár módon feldíszített réz és vertbronz harci szereken utaztak. Bozontos lovaikat tompán csillogó, vörösre, sárgára és kékre festett bőr lószerszámokkal fogják a tákolmányok elé. A harci szekerek mögött társzerek sora vonult, némelyik nyitott, a többi ponyvával fedett Talán ezeken utaznak a nők, gondolta Corum, mert sehol másutt nem látta őket.

A Mabdenek arcát vastag, mocskos szakáll, hosszú lelógó bajusz csúfította; zsíros hajuk kilógott a sisak alól. Haladás közben egyre átkiabáltak egymásnak, és kézről kézre adták a borostömlőket. Corum meglepve ismerte fel, hogy a Vadhaghok és a Nhadraghok közös nyelvjárását beszélik, bár egy durva és nyers változatot. Tehát már megtanulták a beszéd kifinomultabb módját.

Ismét erőt vett rajta a mérhetetlen zavarodottság érzése. A fák árnyai közé irányította lovát, és egyre csak figyelt. Már látta, miért volt számára olyan ismerős felszerelésük: Vadhagh-sisakok és Vadhagh-fegyverek voltak. Talán régi, elhagyott kastélyokból zsákmányolták? Ajándékba kapták? Lopták?

A Mabdenek magukon viselték saját kézműiparuk készítményeit is, amik szemmel láthatólag a Vadhagh és a Nhadragh remekeket akarták utánozni.

Néhányan lopott szamit és vászon ruhaneműt hordtak, de a legtöbbnek farkasbőr köpenye, medvebőr csuklyája, fókabőr szoknyája, disznóbőr csizmája, és szarvasbőr vagy gyapjú inge volt Nyakukban, karjaikon és lábaikon arany, bronz, vagy vasláncokat viseltek, és akadtak olyanok, akik még a hajukba is befonták ékszereiket.

Corum rejtekéhez értek. Szaguk megcsapta a herceg orrát. El kellett fojtania köhögését Páran közülük olyan részegek voltak, majdnem kiestek szekereikből. A nehéz kerekek a földet döngették, csattogott a lovak patája. Corum megfigyelte, a társzekereken nem a nőket, hanem a zsákmányukat szállították. A java minden kétséget kizáróan Vadhagh-kincs volt. E tényeket nem lehetett másképpen megmagyarázni: harcosokat látott, egy portyázó, fosztogató bandát.

Mégis nehezen találta hihetőnek, hogy ezek a teremtmények nemrég Vadhaghokkal ütköztek meg, és győzelmet arattak felettük.

A leghátsó harci szekerek után néhány Mabdent kötöztek. A kötél a húsukba vágott; fegyvert nem viseltek, de még ruhát is alig. Soványak voltak, meztelen, kisebesedett lábuk vérzett. Minduntalan felnyögtek a fajdalomtól. A szekeret hajtó fogvatartóik erre válaszképpen átkozódtak, vagy felröhögtek, és nagyot rántottak a kötélen. Az egyik fogoly megbotlott és elesett. Kétségbeesve próbált lábraállni, de továbbvonszolták.

Corum elszörnyedt. Miért bánnak így saját fajtájukkal? A régi időkben még a Vadhaghoknál sokkal kegyetlenebbnek tartott Nhadraghok sem okoztak ilyen fájdalmat foglyaiknak.

– Vadállatok! – mormolta a herceg félhangosan.

A karaván élén haladó Mabden felkiáltott, és a folyó mellett megállította szekerét. A többiek is lelassítottak. Corum úgy látta, tábort akarnak verni. Megigézve továbbfigyelte őket, és hátasával a fák közé rejtőzött.

A Mabdenek leszerszámozták és a vízhez vezették a lovakat A társzekerekből edényeket, nyársakat vettek elő, és tüzet rakta.

Napnyugtára jóllaktak, de kikötött rabjaik egyetlen falatot sem kaptak.

Mikor befejezték az evést újra vedelni kezdték a bort. A banda fele nemsokára kábultan terült el a földön, és már el is aludtak. Mások a füvön fetrengtek, és páran verekedésbe keveredtek egymással. Néhányuk bevadult, és előkerültek a kések meg a bárdok is. Egymás vérét ontották!

A vezetőjük – aki megállította a menetet – a verekedőkre ordított, és egy borostömlővel kezében közéjük tántorgott. Szétrúgdosta őket, és rájuk parancsolt, hagyják abba. Ketten nem engedelmeskedtek neki, ezért előhúzta hatalmas, bronzfejű harci bárdját, és a hozzá legközelebb álló ember fejére sújtott, szétrepesztve sisakját és koponyáját is. A táborban erre már lehiggadtak a kedélyek.

Corum, nagy nehezen ki tudta venni a vezető szavait.

– A Kutyára! Ne lássak több ilyen hiriget! Miért pazaroljátok egymásra az erőtöket? A szórakozás ott van! – bökött bárdjával az alvó rabok felé.

A Mabdenek felnevettek. Néhányan bólintottak és a gyenge esti fénynél foglyaikhoz léptek. Felrúgdosták őket, elvágták a szekérhez erősített kötelet, és a tűz fénykörébe lökdösték szegényeket. A még nem teljesen részeg harcosok körbeállták őket. A rabok riadt szemekkel bámultak rájuk.

A vezér a körbe lépett, és szembefordult velük.

– Mikor elhurcoltunk titeket falvakokból, megmondtam nektek, hogy mi, Denledhyssik csak egy valami utálnunk jobban a Shefanhowoknál. Emlékeztek rá, mi volt az?

Az egyik rab a földre bámulva mormolt valamit A vezér gyorsan hozzálépett, és bárdját álla alá dugva felemelte a fejét.

– Igen, barátom. Te jól megtanultad a leckét. Mondd újra!

A férfi dagadt nyelve nehezen mozgott Repedezett ajkai megrebbentek, szemeit az elsötétedő ég felé fordította. Könnyek patakzottak végig arcán, és vad, szinte őrült hangon felkiáltott.

– A Shefanhowok talpnyalóit!

Hatalmas sóhaj szakadt ki belőle, aztán hirtelen felsikoltott. A Mabden vezér elmosolyodott, meglendítette bárdját, és a fogoly gyomrába vágta. A sikoltás halálos agóniába fulladt.

Corum még sohasem volt szemtanúja ilyen kegyetlenségnek. Egyre komorabb lett, mikor látta, a Mabdenek a foglyokat földbe vert cölöpökhöz kötözik, és késsel meg tűzzel megkezdik kínzásukat, egészen míg csak a fajdalomtól nem reszketnek vagy meg nem halnak.

A Mabden vezér felnevetett, de ő maga nem vett részt a tortúrában.

– Ó, lelketek majd emlékezni fog rám, mikor a Kutya Vermeiben elvegyül a Shefanhow démonokkal! – mondta. – Emlékezni fogtok a Denledhyssik Grófjára, Glandyth-a-Krea-ra, a Shefanhowok végzetére!

Corum csak nehezen értette meg e szavak jelentését. A „Shefanhow” talán a Vadhagh „sefáno” szó elferdítése, ami körülbelül azt jelenti „ördög”. De miért hívták ezek a Mabdenek „Denledhyssi”-nek magukat, ami egyedül a „donledhyssi” szó torzulata lehet, és azt jelenti „gyilkosok”? Talán büszkék arra, hogy ölnek? A Shefanhow pedig olyan kifejezés, amit ellenségeikre használnak? És – mint ahogy nyilvánvalónak látszott – vajon más Mabdenek is az ellenségeik?

Corum zavartan rázta meg a fejét Kevésbé fejlett állatok motivációit és viselkedését sokkal jobban megértette, mint a Mabdenekét. Nehéz volt számára, hogy megőrizze a puszta szemlélő szerepét, így az erdő mélye felé fordította lovát és elügetett.

Pillanatnyilag csak egyetlen magyarázatot tudott találni: A Mabden egyedek sokkal gyorsabban haladtak végig az evolúció és azt követően a visszafejlődés útján, mint más fajok. Lehetséges, hogy akiket látott, csak népük elkorcsosult, őrült maradványai. Csakis így fordulhattak veszett róka módjára saját fajtájuk ellen.

A sürgetés érzése még erősebben eltöltötte szívét, és vágtatott, ahogy lova csak bírta. Crachah kastélya felé tartott Lorim hercegnő a Mabdenek közelében él. Talán ő majd pontos választ ad kérdéseire.

4. A Szép romlása, az Igazság végzete

A kialudt tüzeket és némi szemetet kivéve Corum herceg a továbbiakban semmi jelét sem látta a Mabdeneknek. Felkapaszkodott a Crachah völgyét körülvevő hegyekre, és szemével Lorim hercegnő kastélyát kutatta.

A kora délutáni szelíd fényben békésnek tűnő völgyet nyárfák, szilfák, és nyírfák borították. De hol van a kastély? – tűnődött Corum. Újra előhúzta a térképet, és áttanulmányozta.

A palotának hat nyárfagyűrűvel és két szilfagyűrűvel övezve a völgy közepén kellett volna állnia. A térképre bámult.

Igen, itt voltak a fák. De középütt csak egy ködfelhő emelkedett.

Ilyen szép napon köd? Csakis füst lehet!

Corum levágtatott a hegyoldalról, és a fák első gyűrűjéhez ért Még innen sem látott semmit. Füstszagot érzett. Átjutva az újabb fasorokon a füst már szemébe és torkába mart, és középen néhány fekete formát is ki tudott venni. Áthaladt a legutolsó nyárfagyűrűn, és köhögni kezdett. A füst megtöltötte tüdejét. Könnyező szemekkel látta a tárgyak körvonalait: éles kőszirtet, összedőlt sziklákat, olvadt fémet, égett gerendákat.

Egy rom. Kétségtelenül ez volt valaha Crachah kastélya. Egy parázsló romhalmaz. Porrá égett, és a tűz elpusztította lakóit...

Corum prüszkölő hátasán körüllovagolta, és megpillantotta a fekete csontvázakat A törmelék alatt felfedezte a küzdelem nyomait egy törött Mabden harci szereket néhány Mabden-hullát, és egy darabokra hasított idős Vadhagh nőt. A füst ellenére már megérkeztek a varjak és a hollók.

Corum megismerte a bánatot. Legalábbis azt hitte, most ezt érzi. Reménykedve felkiáltott, hátha néhányan még életben maradtak Crachah lakói közül. Semmi válasz. Lassan visszafordult, és kelet felé indult, Sarn kastélyába.

Egy álló hétig egyfolytában lovagolt, és a bánattól nem tudott megszabadulni. Sőt, még kapcsolódott hozzá valami zsémbes érzés. Corum azt hitte, ez lehet az izgalom.

Sam kastélya egy sűrű erdő közepén feküdt, és csak azon az egyetlen úton lehetett megközelíteni, melyen a kimerült herceg és fáradt lova haladt Kis állatok tértek ki útjukból, és a szomorú égből szemerkélt az eső. Füstnek nyomát sem látta.

Mikor Corum a kastélyhoz ért, látta, hogy már nem ég. A fekete kövek kihűltek, a madarak is letisztították a hullákat, és elszálltak, hogy máshol keressenek maguknak újabb dögöt.

Corum szemeit életében először könny öntötte el. Leszállt poros lováról, átbotorkált a kövek és a csontok között, leült és körülnézett.

Órákig ült így, míg végül furcsa hang tört elő torkából, olyan, amilyet eddig még nem hallott, és nem is tudta elnevezni. Vékony kis hangocska, ami nem volt képes kifejezni mi jár a fejében. Sohasem látta Opash herceget, bár apja nagy szeretettel beszélt róla. Nem is ismerte a családot és a csatlósokat sem, akik benépesítették Sam kastélyát, de megsiratta őket, míg végül kimerülve elnyúlt egy repedezett kődarabon, és komor álomba zuhant.

Az eső egyre csak hullott Corum skarlátszín köpenyére, a romokra, míg tisztára mosta a csontokat. A vörös ló menedéket keresett a fák alatt, és lefeküdt. Egy ideig még legelészett, és elterült urára bámult, végül ő is elaludt.

Corum, mikor felkelt, átmászott a romokon még mindig szendergő lovához. Agya képtelen volt a gondolkodásra. Tudta, ezt a rombolást Mabdenek vitték végbe, mert a Nhadraghoknak nem volt szokása felégetni ellenségeik kastélyát. Különben is, a Nhadraghok és a Vadhaghok már évszázadok óta békességben élnek egymással. Mind elfelejtették a háborút.

A Mabdeneket nem a Nhadraghok bíztatták fel a pusztításra. Nagyon valószínűtlen. A két ősi faj függetlenül a csata hevességétől, mindig ragaszkodott a hadviselési szabályokhoz. Népességük csökkenésével a Nhadraghoknak nem volt szükségük területeik kiterjesztésére, így a Vadhaghok sem kényszerültek földjük megvédésére.

Corum arca beesett volt a megviseltségtől, és a rajta lévő porréteget felszántották könnyei. Felállította lovát, nyergébe pattant és észak felé indult, oda, ahol Gal kastélya állt Még reménykedett Hitte, hogy a Mabden-falka csak délen és keleten járt, és az északi területre még nem tette be lábát, ugyanúgy, ahogy nyugatra sem.

Egy nappal később, ahogy megállt lovát megitatni, átnézett az ingovány felett, és egy füstfelhőt látott.

Elővette térképét Itt semmiféle kastély sincs jelölve. Habozott Talán egy másik Mabden-tábor terül ott el? Ha igen, lehetnek Vadhagh foglyaik is, akiket meg kell mentenie. Elindult a füst forrása felé.

A füst több helyről eredt. Valóban egy Mabden-tábor volt, de ez állandónak tűnt, hasonlónak a Nhadraghok kisebb településeihez, bár sokkal durvább annál.

Néhány kőkunyhót építettek itt fel, egymáshoz nagyon közel. Tetejük és kéményük palából készült Innen jött hát a füst...

A tábor körül gazdag mezők terültek el, de most nem hordoztak magukon termést A réteken tehenek legelésztek. Corum most nem óvatoskodott annyira, mint a másik Mabden-tábornál, de azért körültekintően közeledett Háromszáz lábnyira volt a falutól, mikor megállította lovát, és szemével a település lakói után kutatott Várt egy órát, de nem látott semmit Közelebb poroszkált. Már csak úgy százötven lábnyira lehetett a legközelebbi egyszintes építménytől, de az alacsony ajtók nyílásában még mindig nem bukkant fel egyetlen Mabden sem.

Corum megköszörülte torkát. Hirtelen felsírt egy gyerek, de rögtön befogták a száját.

– Mabden! – kiáltott Corum a fáradtságtól és a bánattól rekedt hangon. – Szeretnék beszélni veletek! Miért nem jöttök elő odvaitokból?

Az egyik közeli kalyibából végül válasz hallatszott. A hangban a düh és a félelem keveréke remegett.

– Mi nem követtünk el semmit a Shefanhowok ellen. Ők sem bántottak minket De ha beszélünk veled, a Denledhyssik visszajönnek, és még több élelmet rabolnak el, még több férfit ölnek meg közülünk, és asszonyaink közül is többet erőszakolnak meg. Kérünk téged, menj el Shefanhow úr! Az ajtó mellé a zsákba élelmet tettünk. Vidd el, és hagyj minket!

Corum csak most látta meg a zsákot. Tehát ezt neki ajánlották fel. Nem tudták talán, hogy az ő nehéz ételük nem felel meg egy Vadhagh-gyomornak?

– Nekem nem kell élelem, Mabden! – kiáltott vissza.

– Akkor mit akarsz Shefanhow úr? Másunk nincs, csak a lelkünk.

– Nem tudom mire gondolsz, de választ akarok néhány kérdésemre.

– A Shefanhowok mindent tudnak. Mi semmit.

– Miért féltek a Denledhyssiktől? Miért neveztek engem ördögnek? A Vadhaghok sohasem bántottak titeket.

– A Denledhyssik hívnak titeket Shefanhownak. Mi békében éltünk népeddel, ezért a Denledhyssik megbüntetnek minket Azt mondják, a Mabdeneknek el kell pusztítaniuk a Shefanhowokat – a Vadhaghokat és a Nhadragokat – mert ti vagytok a gonosz. Szerintük a Mabdenek azért létezek ezen a földön, hogy kiirtsanak titeket. A Denledhyssik a szolgái a hatalmas Glandyth-a-Krea Grófnak, kinek hűbérura a mi uralkodónk Lyr-a-Brode király. Az ő fővárosát Kalenwyrnek nevezik, és az északkeleti felföldön áll. Te ezt nem tudtad, Shefanhow úr?

– Nem – felelte Corum halkan, és megfordította a lovát – És most, hogy tudom, így sem értem az egészet – felemelte a hangját. – Isten veled Mabden! Nem adok neked több okot a félelemre... – egy pillanatnyi szünetet tartott –, de mondj el még egy utolsó dolgot.

– Mit, uram? – kérdezte az ideges hang.

– Miért árt egyik Mabden a másiknak?

– Nem értelek, uram.

– Láttam, hogy fajotok tagjai saját népüket irtották. Gyakran teszitek ezt?

– Igen, uram. Megbüntetjük azokat, akik megsértik törvényeinket. Példát állítunk azok elé, akiknek szándékában áll törvénysértést elkövetni.

A herceg felsóhajtott.

– Köszönöm, Mabden. Most már elmegyek.

A vörös ló átügetett a mocsáron, és maga mögött hagyta a falut.

Corum herceg most már rájött, hogy a Mabdenek ereje sokkal nagyobb, mint azt bármelyik Vadhagh remélte volna. Primitív társadalmi rendben éltek, különböző rangban lévő vezetőkkel. Állandó lakhelyük volt Úgy tűnt, Bro-an-Vadhagh nagyobb részét egyetlen ember, Lyr-a-Brode király uralta. A neve az ő saját dialektusukban azt jelentette: Minden Föld Királya. Corumnak eszébe jutott a szóbeszéd, hogy a Vadhagh-kastélyokat ezek a fél-állatok foglalták el, és még a Nhadragh Szigeteket is teljesen uralmuk alá hajtották. Akadtak tehát olyan Mabdenek is, akik egész életüket annak szentelték, hogy a régi fejők tagjait üldözzék és kiirtsák. De miért? Azok nem bántották az Embert! Mekkora veszélyt jelent valójában egy ilyen nagyszámú, és ennyire vad nép? A Vadhaghoknak és a Nhadraghoknak csak a tudásuk volt Talán ettől féltek?

Tíz napig csupán kétszer állt meg pihenni, egyre csak észak felé lovagolt.

Elképzelte, milyen lesz Gal kastélya, mire odaér. Mégis sietnie kellett, hogy figyelmeztesse Faguin herceget és családját a veszedelemre.

Gyakran látta a Mabdenek lakhelyeit, de messze elkerülte őket Némelyik akkora volt, mint az első, mások sokkal nagyobb, zord kőtornyokkal körülvett települések. Néha harcosokat is látott, és csak a Vadhaghok éles érzékei segítettek neki, hogy fel ne fedezzék. Egyszer hatalmas erőfeszítéssel arra kényszerült, hogy lovával együtt egy másik dimenzióba lépjen, mert el akarta kerülni a Mabdenekkel az összetűzést Nézte ahogy elhaladtak mellette, alig tíz lábnyira tőle. Képtelenek voltak észrevenni őt A többiekhez hasonlóan ők sem lóháton, hanem harci szekereken utaztak. Ahogy elnézte betegségtől pettyezett, zsíros és mocskos, barbár módon feldíszített testüket, eltűnődött, hogy lehetnek ezek képesek a pusztításra. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy ilyen érzékeden állatok, akiknek nem is volt második látása, képesek lerombolni a Vadhaghok hatalmas kastélyait.

A Vörös Palástos herceg végül elért a hegy lábához, melyen Gal kastélya állt Látta felette a tornyosuló fekete füstöt, a villogó vörös lángokat, és tudta, a Mabden-bestiák újabb rombolást vittek véghez.

Első pillantásra látszott, hogy itt sokkal keményebb és hosszabb ostrom zajlott le, mint az előzőekben. Napokig dühönghetett a csata. Corum abban a reményben vágtatott fel a hegyoldalon, hogy talál még sebesülteket, akiken segíthet.

A lángoló kastélynál azonban csak egyetlen élőlényre lelt egy nyöszörgő Mabdenre, akit hátrahagytak a társai. Corum egy pillantást sem vetett rá.

Három Vadhagh-hullát talált. Mindegyikük lassan, megaláztatva halt meg: két lemeztelenített harcos, és egy gyermek. Egy hat év körüli kislány. Corum összeszedte és a tűzbe vetette maradványaikat. Miután befejezte, visszatért lovához.

A sebesült Mabden felkiáltott, és Corum megdermedt a hallatán. Nem a már megszokott durva hanglejtés volt.

– Segíts, uram!

A Vadhaghok és a Nhadraghok gördülékeny kiejtésével beszélt. Talán a kastély egyik lakója volt, aki Mabden-álruhát öltött, hogy elkerülje a halált? Corum lovát átvezetve a füstoszlopon, feléje indult Lenézett az alakra. Hatalmas farkasbőr kabátját vasláncszemek borították. Szemébe csúszott sisakja ábrázata jó részét eltakarta. Corum lehúzta róla és félredobta. Ahogy az arcra pillantott, elakadt a lélegzete.

Nem Mabden volt, de nem is Vadhagh. Egy Nhadragh véres, sötét, éles metszésű arca bámult rá szemébe lógó haja alól.

– Segíts, uram! – kérte újra a Nhadragh. – Nem túl komoly a sebem. Még szolgálatodra lehetek!

– Kit akarsz szolgálni, Nhadragh? – kérdezte Corum halkan. Letépett egy darabot a férfi ingéből, és letörölte szeméből a vért A Nhadragh hunyorogva ránézett.

– Kit szolgálnál, Nhadragh? Engem?

A sebesült homályos szemei kitisztultak, és olyan érzelemmel telítődtek, amit Corum csak gyűlöletnek tudott vélni.

– Vadhagh! – vicsorogta a teremtmény. – Egy élő Vadhagh!

– Igen. Elek. Miért gyűlölsz engem?

– Minden Nhadragh gyűlöli a Vadhaghokat, már egy örökkévalóság óta! Hogy sikerült megmenekülnöd? Elbújtál talán?

– Nem Gal kastélyában élek.

– Tehát igazam volt. Nem ez volt az utolsó Vadhagh-kastély. – Megpróbált felkelni, és előhúzni kését, de túl gyenge volt. Visszarogyott.

– A Nhadraghok valaha nem gyűlölködtek – mondta Corum. – A földünket akartátok, de gyűlölet nélkül harcoltatok velünk. A Mabdenektől tanultad el ezt az érzést, Nhadragh, nem az őseidtől. Ők még ismerték a becsületet, de te már nem. Hogy lehet egy ősi fajból származó lény Mabden-rabszolga?

A Nhadragh elmosolyodott.

– Minden életben maradt Nhadragh a Mabdenek rabszolgája, már vagy kétszáz éve. Csak azért hagynak életben minket, hogy kiszimatoljuk nekik azokat, akiket ők Shefanhownak neveznek. Életünkért cserébe hűséget esküdtünk nekik.

– Nem tudsz megszökni? A többi sík...

– A többi sík nem fogad minket magába. A történészeink szerint az utolsó nagy Vadhagh-Nhadragh háború szétszakította az Istenek által előlünk elzárt síkok közötti egyensúlyt.

– Szóval újra megismertétek a babonaságot is? – mormolta Corum. – Velünk mit akarnak a Mabdenek?

A Nhadragh felnevetett, de öröme köhögésbe fulladt. Szájából vér buggyant elő, és mellére ömlött Mikor Corum letörölte róla, így felelt:

– Elpusztítanak minket, Vadhagh. Ők a sötétséget és a borzalmat hordozzák. Ők a szép romlása, az igazság végzete. A világ már a Mabdeneké. Nekünk nincs jogunk a további léthez. A természet iszonyodik tőlünk. Nem maradhatunk itt!

Corum felsóhajtott.

– Ezt te gondolod így, vagy ők?

– Ez a tény.

– Talán – vonta meg vállát a herceg.

– Ez a tény, Vadhagh. Bolond lennél, ha nem fogadnád el.

– Azt hitték ez az utolsó kastély?

– Én nem. Én éreztem, hogy van még egy. Meg is mondtam nekik.

– A megkeresésére indultak?

– Igen.

Corum megragadta a Nhadragh vállát.

– Merre?

A lény elmosolyodott.

– Merre? Hát hová másfelé, mint nyugatra?

Corum a lovához rohant.

– Várj! – hörögte a Nhadragh. – Könyörgöm, ölj meg! Ne hagyj szenvedni!

– Nem tudom, hogy kell ölni – válaszolta Corum, miközben nyeregbe szállt.

– Akkor meg kell tanulnod, Vadhagh. Meg kell tanulnod! – csikorogta a haldokló Nhadragh ahogy a herceg őrült módjára levágtatott a hegyről.

5. A lecke

Erorn kastélyának színes tornyai összefonódtak a lángokkal. A hullámok az Erorn szirtjének mélyén lévő hatalmas, fekete barlangokban dübörögtek, mintha maga a tenger is tiltakozott volna a pusztulás ellen. A természet dühét a szél üvöltötte ki, és a habok kétségbeesetten próbáltak felérni a győzelmes lángokhoz.

Erorn kastélya megremegett, és szakállas Mabdenek nevettek pusztulásán; gyeplőiket rázva vidáman kiáltoztak át egymásnak az előttük félkörben fekvő hullák felett.

Vadhagh-halottak voltak: négy nő, és hét férfi. Corum a szárazföldre vezető természetes híd másik végénél az árnyékból figyelt. Megpillantotta véres arcukat. Mindegyiküket felismerte: Khlonskey herceg, az apja, Colatalarna, az anyja. Iker húgai, Ilastru és Pholhinra. Nagybátyja, Rhanan herceg. Unokatestvére, Sertreda. Az öt csatlós, mind második és harmadik kuzinjai.

Corum háromszor számolta meg a testeket. A hideg bánat dühvé változott benne, ahogy meghallotta a gyilkosok durva üvöltözését. Háromszor számolta meg a halottakat, és miközben nézte őket, arca valóban magára öltötte egy Shefanhow kifejezését. Corum herceg már felfedezte a bánatot és megismerte a félelmet. Most megtanulta, milyen düh.

Két hétig lovagolt szinte megállás nélkül, remélve, hogy még a Denledhyssik előtt ér célhoz, és figyelmeztetheti családját a barbárok közeledtére. Csak néhány órát késett.

A Mabdenek tudatlanságukból fakadó önteltséggel érkeztek ide, és megölték azokat kiknek gőgje a bölcsességükből fakadt. Így történt. Corum apja, Khlonskey herceg is így vélekedhetett halála előtt. Egy lopott Vadhagh harci bárddal végeztek vele.

Corum azonban nem fogadta el ezt a filozófiát. Szemei feketélltek a dühtől, kivéve íriszét, ami fénylő aranyszínűvé vált Előhúzta hosszú lándzsáját, és megviselt lovát az átjárónak fordította, át a lángoló éjszakán, a Denledhyssik felé.

A gyilkosok édes Vadhagh-bort vedelve heverésztek. A tenger moraja és a tűz pattogása elnyomta Corum közeledtének zaját, egészen míg az első, arcbadöfött Denledhyssi fel nem sikoltott.

Corum megtanulta hogyan kell ölni.

A lándzsa hegyét kiszabadította, következő áldozata tarkójába vágta, és megcsavarintotta.

Corum megismerte a kegyetlenséget.

Az egyik Denledhyssi felemelte íját, és egy nyílvesszőt feszített a húrra. A herceg meglendítette fegyverét, és átdöfte vele a férfi mellvértjét A szívenszúrt ember leesett szekeréről.

Corum előhúzta második dárdáját, és felkészült a további harcra. De lova cserbenhagyta. A végkimerülésig hajszolta hátasát, mely eddig engedelmeskedett is utasításainak.

Már a távolabb heverő harcosok is életet vertek lovaikba, és megfordították nagy, dübörgő szekereiket. Le akarták taposni a Vörös Palástos herceget.

Egy nyílvessző süvített el Corum mellett. Megkereste az íjászt, és fáradt lovát feléje irányította. Felemelte lándzsáját, és ellenfele védtelen jobb szemébe dobta. Gyorsan továbbmozdult, és ügyesen elhárított egy kardcsapást. Corum kétmarokra kapta pallosát, a harcos arcába szúrta, és kilökte harci szekeréből.

A többiek is rárontottak. Az Erorn kastélyát zabáló lobogó lángok fényénél a herceg felismerte vezetőjüket.

– A Kutyára! – nevetett a Mabden meglengetve feje fölött roppant harci bárdját. – Ez a Vadhagh tudja, hogy kell Mabden módra harcolni! Túl későn tanultad meg, barátom! Te vagy az utolsó a fajtádból.

Glandyth-a-Krae volt. Szürke szemei felragyogtak, kegyetlen ajkai sárga agyaraira húzódtak.

Corum elhajította lándzsáját, ám Glandyth-a-Krae süvöltő bárdjával félrelökte. Harci szekere egy pillanatra sem állt meg. Corum kézbe fogta saját bárdját, és várt. Lova hirtelen megbotlott és a földre zuhant A herceg kétségbeesetten kirángatta lábát a kengyelből, és két kézre fogta fegyverét. A szekér közeledtére félreugrott, Glandyt-a-Krae felé sújtott, de csak a kocsi réz oldalán koppant ütése. A hirtelen rántástól úgy elzsibbadt a keze, hogy majdnem elejtette a bárdot zihálva tántorgott.

Újabb szekerek támadtak rá, most egyszerre kettő is. Egy kardcsapástól kábultan féltérdre rogyott. Egy lándzsa a vállán találta el, mire a felkavart sárba zuhant.

Corum megtanulta a ravaszságot.

Ahelyett, hogy megpróbált volna felkelni, mozdulatlanul feküdt, míg elhaladtak mellette, ám még visszatértük előtt feltápászkodott A válla összezúzódott, de a lándzsa nem döfte át. A szökés lehetőségeit kutatva átbotladozott a sötétségen.

Lába valami puhába botlott. Lenézett, és meglátta anyja testét, és azt, mit tettek vele halála előtt Felnyögött, és könnyek vakították el szemét. Megmarkolta a bárdot, és fájó bal kezével pedig előhúzta kardját.

– Glandyth-a-Krae! – üvöltötte.

Corum megismerte a bosszúvágyat.

A föld is megremegett a lovak patái alatt ahogy Corum felé vágtattak szekereik előtt. A kastély tornya hirtelen megroppant és a felcsapó lángokba omlott. A tűz beragyogta az éjszakát, és megvilágította Glandyth-a-Kraet, aki újra Corum felé irányította lovait.

A herceg anyja, a szelíd Colatalarna holtteste fölött állt. Első ütésével sikerült eltalálnia a vezérló homlokát. Az állat összeesett, és maga után rántotta társait is.

Glandyth gróf előrelendült, szinte átrepült szekere pereme felett. Nagyot káromkodott. A mögötte haladó másik két hajtó kétségbeesetten próbálta lovát úgy irányítani, nehogy letapossák vezérüket. A többiek nem értették ugyan miért kell megállniuk, de mindenesetre megrántották a gyeplőt.

Corum átvergődött a lovakon és kardjával Glandyth nyaka felé sújtott, ám a gróf páncélja felfogta az ütést Glandyth megfordította hatalmas, bozontos fejét, és halványszürke szemeivel Corumra meredt. Kipattant a kocsiból, a herceg pedig eléugrott. Végre szemtől szembe állt családja gyilkosával!

A tűz fényénél rókák módjára, lihegve, ugrásra készen álltak. Corum mozdult elsőként. Kardjával Glandyth-a-Krae felé döfött, és ezzel egyidőben meglengette bárdját is. Glandyth félreugrott a kard útjából és saját bárdjával hárította a csapást. Corum ágyéka felé rúgott, de elvétette.

Egymás körül keringtek. Corum fekete-aranyszemei összefonódtak a Mabden gróf szürke tekintetével. Néhány percig csak kerülgették egymást. A többi Mabden őket figyelte.

Glandyth ajkai megmozdultak, mintha mondani akart volna valamit, de Corum újra előreszökkent, és idegen eredetű kardja kettészelte ellenfele páncélját. A vállforgónál találta el, és Glandyth testébe hatolt. A gróf felszisszent és bárdjával olyan erővel csapott a pallosra, hogy kiütötte Corum fájó kezéből.

– Most! – mormolta Glandyth. – Most, Vadhagh! Az én sorsom nem az, hogy egy Shefanhow legyőzzön!

Corum meglendítette bárdját. Glandyth újra kitért az ütés elől, és lecsapott Ezt is sikerült kivernie a herceg kezéből. Corum védtelenült állt a vigyorgó Mabden előtt.

– Az én sorsom az, hogy kiirtsam a Shefanhowokat! – vicsorogta a gróf.

Corum Glandyth felé vetődött, és megpróbálta kicsavarni kezéből a bárdot, de már elfogyott minden ereje. Túlságosan legyengült.

– A Kutyára, cimborák! – kiáltott Glandyth az embereinek – Szedjétek le rólam ezt a démont, de ne öljétek meg! Jól el fogunk szórakozni vele, végül is ő az utolsó Vadhagh!

Corum meghallotta a felcsattanó nevetést, és támadóan feléjük ugrott, ám lefogták. A herceg úgy üvöltött, mintha egy lázálomban élne, és nem hallaná saját hangját. Egy Mabden lerántotta ezüst sisakját, egy másik pedig kardja markolatával a tarkójára sújtott Corum teste elernyedt, és tudata a jóságos sötétségbe süllyedt.

6. Corum megcsonkítása

A nap kétszer kelt fel és nyugodott le újra, mielőtt Corum magához tért Leláncolva találta magát egy Mabden-szekér hátuljában. Megpróbálta felemelni fejét, és keresztüllesni a ponyva repedésén, de a nappali világosságon kívül semmik sem látott. Eltűnődött, vajon miért nem ölték meg. Megrázkódott, mikor beléhasított a felismerés: a Mabdenek arra várnak, hogy felébredjen, és akkor majd hosszú, fájdalmas szenvedésnek vetik alá halála előtt.

Mielőtt megkezdte küldetését, ha nem lett volna tanúja annak, mi történt a Vadhagh kastélyokkal, ha nem ismerte volna fel a Bro-an-Vadhaghot pusztító mételyt, talán beletörődött volna sorsába, és népe hagyományai szerint felkészült volna a halálra. De tapasztalatai mély nyomot hagytak benne. Gyűlölte a Mabdeneket, gyászolta rokonait, és ha képes lett volna rá, bosszút állt volna értük. Mindez azt jelentette, hogy életben kell maradnia.

Lehunyta szemeit és próbálta összeszedni erejét. Csak egyetlen módja van a szökésnek: testét át kell helyeznie egy másik síkba, ahol a Mabdenek nem láthatják. Ehhez viszont sok energiára lesz szüksége, és nagyon kevés esélye van rá, míg a szekéren van.

A Mabdenek torokhangjai egyfolytában beszűrődtek hozzá, de nem hallotta miről beszélnek. Elaludt.

Felriadt. Valami hideg csapott az arcába. Hunyorogni kezdett Víz! Kinyitotta szemeit, és látta Mabdenek veszik körül. Kiemelték a kocsiból és a földre fektették. A közelben tábortüzek égtek. Éjszaka volt.

– A Shefanhow magához tért, uram! – kiáltotta a Mabden, aki az imént, arcába öntötte a vizet. – Azt hiszem készen áll!

Corum arca összerándulta fajdalomtól ahogy megmozdította elgyötört testét, és a láncok ellenére megpróbált felegyenesedni. Még ha át is tudna szökni egy másik síkba, béklyói oda is vele tartanának jobb, ha vár még egy keveset. Próbaképpen át akart lesni a következő síkba, de szemeibe fajdalom nyilait, így feladta a kísérletezést.

Glandyth-a-Krae átfurakodott emberei között és Corum elé állt. Fakó szemeivel győzedelmesen méregette a herceget. Egyik kezével varkocsokba font, a lopott arannyal feldíszített szakállába túrt, és elmosolyodott. Szinte gyengéden kinyújtotta karját, és felállította Corumot, kinek minden tagja elzsibbadt a láncok és a szekéren való kuporgás miatt. A herceg összecsuklott.

– Rodlik! Ide, fiam! – kiáltott hátra a gróf.

– Itt vagyok, uram! – egy vörös hajú, úgy tizenöt év körüli fiú lépett elő. Puha, zöld és fehér Vadhagh szamit ruhát viselt, fején hermelin sapkát, lábán finom szarvasbőr csizmát hordott. Pattanásos, sápadt arcától eltekintve a Mabdenek között elég csinosnak számított. Letérdelt Glandyth elé.

– Parancsolj, nagyúr!

– Segíts állva maradni a Shefanhownak, fiam – a gróf mély, erőteljes hangjába szeretet vegyült ahogy a fiúhoz szólt – Segíts neki, Rodlik!

Rodlik felugrott és könyökénél tartva felegyenesítette Corumot. Érintése hideg volt és nyirkos. A többi Mabden-harcos várakozva nézett Glandythra, aki levetette sisakját, és megrázta göndör, zsírtól fénylő haját. Corum is őt figyelte: a férfi vörös arcát tanulmányozta. Mintha szürke szemeiben megcsillant volna valami intelligencia, de máris elfojtotta a rosszindulat és a büszkeség.

– Minden Vadhaghot megöltetek? – kérdezte Corum halkan. Szája megfájdult a beszédtől. – Miért tettétek, Krae gróf?

Glandyth meglepetten nézett rá, és lassan válaszolt.

– Neked is tudnod kellene. Gyűlöljük a varázslataitokat, undorodunk felsőbbrendűségetektől. A földetekre vágyunk és kincseitekre. Ezért végzünk veletek – elvigyorodott – De különben még nem végeztünk minden Vadhaghal. Még nem. Egy még maradt.

– Igen – felelte Corum. – És az az egy, ha a legcsekélyebb lehetőség is adódik rá, bosszút fog állni népéért!

– Nem – tette csípőre kezét Glandyth. – Nem fogja megtenni.

– Azt mondod gyűlölitek varázslatainkat. De ez nem mágia! Csupán egy kevés tudással és második látással rendelkezünk...

– Ha! Láttuk kastélyaitokat, és a bennük lévő ördögi szerkezeteket. Azt is végigkutattuk, amit pár napja foglaltunk el. Tele volt varázslattal!

Corum megnyalta kicserepesedett ajkait.

– Még ha volt is egy kevés mágikus erőnk, ez nem lehet ok kiirtásunkra. Nem fenyegettünk titeket. Ellenállás nélkül megengedtük, hogy földünkre lépjetek. Azt hiszen nem minket gyűlöltök, sokkal inkább saját magatokban valamit. Ti... befejezetlen teremtmények vagytok.

– Tudom, ti fél-állatoknak hisztek minket. Nem érdekel mit gondolsz, Vadhagh. A te fajod már kihalt – a földre köpött, és a fiú felé intett. – Engedd el!

Rodlik hátraugrott.

Corum megtántorodott, de nem esett el. Megvetően meredt Glandyth-a-Kraera.

– A te néped őrült, gróf! Olyanok vagytok, mint a fekély. Ti vagytok a betegség, amiben ez a világ szenved!

Glandyth gróf újra kiköpött, de most egyenesen Corum arcába.

– Mondtam már, tudom mit gondoltak rólunk a Vadhaghok. Azt is tudom, mit hittek a Nhadraghok, mielőtt vadászkutyát neveltünk belőlük. A büszkeségetek végzett veletek, Vadhagh. A Nhadraghok megtanultak nélküle élni, és néhányuk meg is menekült. Elfogadtak minket uraiknak. De ti ezt nem tettétek meg. Mikor kastélyaitokhoz vonultunk, nem is törődtetek velünk. Mikor a sarcot követeltük semmit sem feleltetek. Mikor elmondtuk nektek, hogy szolgálnotok kell minket, úgy tettetek, mintha nem is értenétek. Megkaptátok hát büntetéseteket Nem is álltatok ellen. Megkínoztunk titeket, de nem adtátok fel büszkeségeteket, nem esküdtetek nekünk hűséget úgy, mint a Nhadraghok. Elfogyott a türelmünk, Vadhagh! Úgy döntöttünk, nem élhettek ugyanazon a földön, mint a hatalmas Lyr-a-Brode király, hiszen nem akartatok alattvalói lenni. Ezért mészároltunk le benneteket Magatoknak köszönjétek!

Corum a földet bámulta. Tehát az önelégültség végzett a Vadhagh néppel. Felemelte a fejét és Glandythra bámult.

– Remélem lesz még alkalmam megmutatni, hogy az utolsó Vadhagh másképpen is tud viselkedni!

Glandyth megvonta vállait és emberei felé fordult.

– Nem érti meg, mit is fog hamarosan megmutatni nekünk! A Mabdenek felröhögtek.

– Készítsétek elő a palánkot! – parancsolta Glandyth gróf. – Kezdhetjük!

Corum látta, hogy egy nagy, vastag fatáblát hoznak elő. Felületét lyukak és foltok mocskolták be, a négy sarkába láncokat erősítettek. A herceg el sem tudta képzelni, mire használhatják.

Két Mabden megragadta karjait és a palánk felé vonszolták. A harmadik elővett egy vésőt és egy vaskalapácsot Corumot háttal a táblához állították, és az alkotmányt egy fa törzséhez döntötték. A Mabden a vésővel leszedte róla a láncokat, aztán szétterjesztett végtagokkal a palánkhoz bilincselték. Corum alvadt vér szagát érezte. Most látta csak, hogy a tábla kések, kardok, bárdok és nyílvesszők nyomait viseli magán.

Egy kínzóeszköz!

A Mabdenek vérszomja egyre erősödött. Szemeikben megcsillant a tűz fénye, lélegzetük felgyorsult, orrlyukaik kitágultak. Vörös nyelvükkel vastag ajkaikat nyalogatták, és arcukra várakozó mosoly ült ki.

Glandyth gróf ellenőrizte Corum bilincseit, aztán a Vadhagh elé állt, és övéből előhúzott egy vékony, éles tőrt.

Corum látta, hogy a penge a melle felé közelít, aztán egy reccsenés, és testéről már le is hullott szamit inge.

Glandyht-a-Krae lassan, vigyorogva letépte többi ruháját is. A kés időről időre Corum húsába vágott. Végül meztelenül állt.

Glandyth hátralépett.

– Most, – szólt zihálva – talán már tudod, mit akarunk veled tenni.

– Láttam már másokat is népemből, akit lemészároltatok – felelte Corum. – Sejtem mire készültök.

Glandyth baljával övébe tűzte a kést, és felemelt jobb kezén kinyújtotta a kisujját.

– Ó, sejted? De nem tudod! Azok a Vadhaghok gyorsan, vagy viszonylag gyorsan haltak meg, mert még sokan voltak, akiket legyilkolhattunk. De te vagy az utolsó. Veled szórakozni akarunk. Azt hiszem, tulajdonképpen megadjuk neked az esélyt az életbenmaradáshoz. Ha túléled, hogy kiszúrjuk szemeidet, kitépjük a nyelved, levágjuk karjaid meg a lábaid, és kihasítjuk a heréidet, elengedünk.

Corum elborzadva meredt rá.

Glandyth felröhögött.

– Úgy látom, méltányolod kis tréfánkat! – jelzett embereinek. – Hozzátok a szerszámokat! Kezdjük!

Előhoztak egy hatalmas, izzó parázzsal telt serpenyőt Különböző nagyságú vasrudakat forrósítottak benne. Ezeket a szerszámokat kínzásra tervezték, gondolta Corum. Miféle faj az, amely feltalál ilyen dolgokat, és még épelméjűnek hiszi magát?

Glandy t-a-Krae kiválasztott egy hosszú vasat, megforgatta, és izzó csúcsát vizsgálgatta.

– Az egyik szemeddel kezdjük, és majd a másikkal fejezzük be – mondta. – Talán a jobb szemeddel...

Ha Corum evett volna valamit az elmúlt néhány napban, most biztosan kiokádta volna. Szájába epe gyűlt, gyomra remegett.

Elkezdték!

Glandyth a felizzított, a hideg éjszakában füstölgő vasrúddal feléje közelített. Corum próbált megfeledkezni a kínzásról, és második látására koncentrálva a szomszédos síkba pillantott. A borzalomtól és a mentális erőfeszítéstől megizzadt. Agya összezavarodott. Felváltva érzékelte a másik síkra vetett futó pillantásokat, és az arca felé közelítő izzó vasrúd képét.

Szeme előtt elmosódott minden, de Glandyth természetellenes vágytól égő szemekkel egyre csak jött és jött. Corum megrázta láncait, és próbált oldalra fordulni. Glandyth bal kezével előrenyúlt, belemarkolt hajába, és hátrarántotta fejét A vas lesújtott rá.

Corum felsikoltott. A vörösen izzó szerszám megérintette lehunyt szemhéját. Fájdalom ömlött végig arcán, aztán egész testén. Nevetést hallott, a saját kiáltásait, és Glandyth kapkodó lélegzetét... Corum elájult.

Egy különös város utcáin kószált. Az épületek magasak voltak, és újnak látszottak, bár már bemocskolódtak, és nyálka borította falaikat. Még érezte a fájdalmat, de már csak távolról, halványan. Egyik szemére megvakult.

Egy erkélyről egy nő kiáltott felé. Körülnézett. Pholhinra volt, a húga, aki elborzadva felsikoltott, mikor meglátta az arcát.

Corum megpróbálta kezeivel eltakarni sérült szemét, de képtelen volt rá. Valami visszatartotta. Ki akarta szabadítani bal kezét. Egyre keményebben húzta. Csuklójában fájdalom lüktetett az erőlködéstől. Pholhinra eltűnt, és Corum minden fegyelmét lekötötte keze kiszabadítása. Valami különös oknál fogva nem látta, mi bénítja meg. Talán valami vadállat állkapcsa lehet...

Corum még egy utolsót rántott, és csuklója kiszabadult. Kezével megérintette vak szemét, de még most sem érzett semmit.

Ránézett a kezére.

Csak a csuklója volt meg! Egy csonk!

Felsikoltott...

...kinyitotta szemét, és látta a Mabden fehéren izzó pengét forgat a csonkon. A vérzést akarta elállítani.

Levágták a kezét.

Glandyth még mindig röhögött, és a magasba tartotta Corum bal kezét, melyről még csöpögött a vér.

Corum tisztán látta a másik síkot is. Mintha egymásba keveredtek volna a valósággal. Félelmében és agóniájában összegyűjtötte minden erejét, és átsiklott oda...

Látta a Mabdeneket, de hangjuk mintha távolról szólt volna. Hallotta meglepett kiáltozásukat. Látta, ahogy Glandyth tágranyílt szemekkel megfordul, és ráparancsol embereire, kutassanak utána a fák között.

A palánk üres volt, Krae grófja és emberei pedig szétszéledtek a sötétségben, hogy megtalálják Vadhagh foglyukat. Pedig Corum még mindig bilincseiben szenvedett, melyek mintha több síkban is léteztek volna. Érezte az elviselhetetlen fájdalmat. Kiszúrták jobb szemét, levágták bal kezét...

A további kínzástól egy időre megmenekült, de mikor ereje végleg elhagyja és visszatér saját síkjába, a Mabdenek ott folytatják majd ahol abbahagyták. Kétségbeesetten vonaglott bilincseiben, és csonkjával kísérletet tett a kiszabadulásra, ám végtagjait szorosan tartották béklyói. Tudta, elveszett minden remény, és csak rövid idővel sikerült elhalasztania végzete beteljesülését. Sohasem lesz már szabad, és nem lesz képes bosszút állni népe gyilkosain.

7. A Barna Ember

Corum erőlködve próbált megmaradni a másik síkban. Idegesen figyelte Glandyth és emberei visszatértét.

Ekkor látta meg, hogy egy alak a fák közül óvatosan a palánk felé közelít. Corum először azt hitte egy sisak nélküli, óriási, prémkabátos Mabden-harcos, aztán rájött, ez valami egészen más.

A lény körültekintően a deszka felé tartott, megvizsgálta a Mabden-tábort, és egyre közelebb lépett Felemelte fejét, és egyenesen Corum arcába bámult.

A herceg meglepődött A lény látta őt! A Mabdenekkel ellentétben rendelkezett a második látás képességével! Corum behunyta szemét a hirtelen belényilaló fajdalomtól. Mikor újra kinyitotta, a teremtmény már a palánkhoz ért.

A lénynek a Mabdenekhez hasonló alakja volt, de egész testét szőr borította. Barázdált, barna ábrázata nagyon öregnek látszott Arcvonásai szélesek voltak, szeme nagy, és olyan kerek, mint a macskáké, orra lapos, és hatalmas szájában elöregedett agyarak sárgálltak. Corum ennek ellenére úgy látta, valahogy bánatos kifejezés ül rajta.

A teremtmény feléje intett, felmordult és az erdő felé mutatott, mintha azt akarta volna, hogy Corum csatlakozzon hozzá. A herceg megrázta fejét és bilincsei felé bólintott.

A lény elgondolkodva megsimogatta nyakán a barna, göndör szőrt, és visszacsoszogott az erdő sötétjébe. Corum szinte megfeledkezett fájdalmáról, és meglepetten nézett utána.

Ez a valami tanúja volt szenvedésének? Vajon meg akarja menteni őt? Vagy talán ez is csak az agónia okozta illúzió volt, mint ahogy az előbb a város meg a testvére is? Érezte, fogytán az ereje. Még néhány perc, és visszatér abba a síkba, ahol a Mabdenek várnak rá.

Tudta, többé nem lesz képes összeszedni erejét, és újra megszökni előlük.

Megint feltűnt a barna lény. Kézenfogva vezetett valamit, és Corum felé mutatott. A herceg először csak egy, a barna ember fölé tornyosuló óriási alakot látott egy tizenkét láb magas, és hat láb széles teremtményt, aki mint szőrös társa szintén két lábon járt. Corum felnézett, és megpillantotta sötét arcát is, melyen szomorú nyugtalanság kifejezése ült.

Teste többi része, mely bár első látásra olyan volt mint egy emberé, valahogy ellenállt a fénynek, így egyetlen részlete sem volt kivehető. Kinyújtotta karjait, és szelíden, ahogy egy apa fogja gyermekét, felemelte a palánkot. A hátára vette, és Corummal együtt bevitte a fák közé.

A herceg képtelen volt eldönteni, valóság-e amit lát, vagy csupán fantáziálás. Abbahagyta erőfeszítéseit, hogy a másik síkba maradjon, és visszatért a sajátjába. A sötétarcú lény azonban egyre tovább vitte, a barna pedig követte őket Mélyen bent jártak már az erdőben, és nagy sebességgel haladtak, míg elég távol nem értek a Mabdenek táborától.

Corum ismét elájult.

Mikor magához tért már nappal volt A palánk mellette hevert, ő maga pedig egy völgy zöld füvén feküdt A közelben forrásbugyogott, mellette egy kupacnyi gyümölcs. Nem messze az élelemtől ott ült a barna lény, és őt figyelte.

Corum a bal karjára nézett. Valamivel bekenték a csonkot, és már nem is érzett fajdalmát. Másik kezével jobb szeméhez nyúlt, és egy ragadós anyagot tapintott ki. Ugyanaz a kenőcs lehetett, ami a kezén volt.

A közeli fákon madarak daloltak. Az ég tiszta volt és kék. Ha nem lennének a sebesülései, Corum azt hitte volna, az utolsó néhány hét eseményei csak egy sötét álomban történtek meg.

A barna, szőrös lény felállt, és feléje ballagott Megköszörülte a torkát Kifejezései jó szándékról vallottak. Megérintette saját jobb szemét és bal csuklóját.

– Mennyi... fájdalom? – kérdezte elmosódott hangsúllyal. Szemmel láthatólag nagy nehézséggel ejtette ki a szavakat.

– Elmúlt – felelte Corum. – Köszönöm neked barna ember, hogy segítettél megmenteni.

A lény ráhunyorgott. Nyilvánvalóan nem értett meg minden szót. Elmosolyodott és bólintott.

– Jó.

– Ki vagy te? – kérdezte Corum. – Ki volt az, akit magaddal hoztál a múlt éjszaka?

A teremtmény a mellére csapott.

– Én Serwde. Én barát neked.

– Serwde. – mondta Corum elég rossz kiejtéssel. – Én Corum vagyok. Ki volt a társad?

Serwde egy olyan nevet mondott, amit még az övénél is nehezebb volt kimondani.

– Kicsoda ő? Még sohasem láttam hozzá hasonlót. Az igazat megvallva olyat sem, mint te vagy. Honnan jöttél?

Serwde maga köré mutatott.

– Én élni itt Erdő. Erdő neve Laahr. Én uram él itt. Mi élünk itt sok, sok, sok napja... sok előtt Vadhagh, te néped.

– Hol van most az urad? – kérdezte Corum újra.

– Elmenni. Nem akar, látni őt valaki.

Corum fejében felsejlett egy régi legenda a lényekről, akik régebben éltek itt nyugaton, mint Erorn kastélyának lakói. Igen, a Laahr-i Barna Ember története. A mese most valóra vált De egyetlen krónikára sem emlékezett, melynek az a nehezen kiejthető nevű másik lény lett volna a hőse.

– Uram mondja, közeli hely, bánnak veled jól. – szólta Barna Ember.

– Miféle hely az, Serwde?

– Mabden hely.

Corum fanyarul elmosolyodott.

– Nem, Serwde. Én nem szeretem a Mabdeneket.

– Ez más Mabden.

– Minden Mabden az ellenségem. Gyűlölnek engem –, Corum a csuklójára pillantott – és én is gyűlölöm őket.

– Ezek régi Mabden. Jó Mabden.

Corum felállt, de megtántorodott. Fájdalom nyilallt a fejébe, és bal csuklója is sajogni kezdett. Még mindig teljesen meztelen volt. Testét rengeteg apró seb borította, de megfürdették. Lassan tudatára ébredt, hogy nyomorék. Megmenekült ugyan Glandyth leggonoszabb terveitől, de kevesebbet ér most, mint régen. Nem lesz többé jó érzés ránézni az arcára, és teste is megcsúnyult Ez a roncs maradt csupán a büszke Vadhagh fajból. Leült és sírni kezdett.

Serwde felmordult, és odacsoszogott hozzá. Megérintette Corum vállát és kéz-szerű mancsaival megsimogatta a fejét Próbálta lecsillapítani.

Corum ép kezével megdörzsölte arcát.

– Ne félj Serwde, egyszerűen csak sírnom kell, mert ha nem teszem, biztos belehalok. A népemet siratom. Én vagyok az utolsó... rajtam kívül már nincs Vadhagh...

– Serwde is, Uram is. – felelte a Laahr-i Barna Ember. – Nekünk nincs nép mint mi...

– Ezért mentettetek meg?

– Nem. Segítettünk, mert Mabdenek bántottak.

– Téged is?

– Nem. Mi elbúj előlük. Szemük rossz. Soha látnak mindek. Mi rejtőz a Vadhaghoktól is.

– Miért bújtok el?

– Uram tudja. Biztonság élünk.

– Jobb lett volna, ha a Vadhaghok is elrejtőznek, de olyan hirtelen jöttek a Mabdenek... Nem figyelmeztetett minket senki. Oly ritkán hagytuk el kastélyainkat, olyan keveset érintkeztünk egymással, hogy nem voltunk felkészülve.

Serwde csak a felét értette Corum szavainak, de udvariasan hallgatott. Mikor a herceg befejezte így szólt.

– Te egyél. Gyümölcs jó. Te aludj. Utána megyünk Mabden hely.

– Fegyvert és páncélt kell szereznem, Serwde. Ruhákat akarok, meg egy lovat Vissza fogok menni Glandythoz, és követem, míg egyedül nem marad. Meg akarom ölni! Aztán jöhet a halál...

Serwde szomorúan nézett rá.

– Te ölsz?

– Csak Glandythot. Elpusztította a népemet.

Serwde megrázta a fejét.

– Vadhagh nem gyilkol így.

– Én igen, Serwde. Én vagyok az utolsó Vadhagh, de az első aki megtanulta, milyen érzés gyűlöletből ölni. Bosszút állok azokon, akik megcsonkítottak, és azokon akik elpusztították családomat.

Serwde szánalmasan felmordult.

– Enni. Aludj.

Corum újra felállt, de rádöbbent, hogy még nagyon gyenge.

– Talán igazad van. Vissza kell nyernem erőmet, mielőtt elindulok. – A gyümölcskupachoz lépett és enni kezdett. Nem bírt sokat elfogyasztani, inkább lefeküdt aludni. Biztos volt benne, hogy Serwde felébreszti, ha veszély fenyeget.

Corum még öt napig maradt a völgyben a Laahr-i Barna Emberrel. Remélte, hogy a sötétarcú lény is visszatér. Ő talán majd többet tud mondani saját és Serwde népének eredetéről. De nem jött el.

Sebei végül teljesen begyógyultak, és elég jól érezte magát az utazáshoz. Reggel odaszólt Serwde-nek.

– Ég áldjon, Laahr-i Barna Ember! Köszönöm, hogy megmentettél. Az uradnak is hálás vagyok érte. Most elmegyek.

Corum tisztelgett és kelet felé tartva elindult a völgyben. Serwde utána cammogott.

– Corum! Corum! Te mész rossz irány!

– Visszamegyek oda, ahol megtalálom ellenségeimet – felelte Corum. – Ez a jó irány.

– Uram mondta, én visz téged arra... – mutatott Serwde nyugat felé.

– Ott csak a tenger van. Ez Bro-an-Vadhagh legtávolabbi csücske.

– Uram mondta, arra. – makacskodott Serwde.

– Hálás vagyok az aggódásodért, de én erre megyek. Megkeresem a Mabdeneket és teljesítem bosszúm.

– Te mész arra. – mutatta az utat Serwde, és mancsát Corum karjára tette. – Arra.

Corum lerázta magáról.

– Nem. Erre. – mondta, és továbbindult a völgy oldalában kelet felé.

Valami hirtelen tarkónvágta. Megfordult, Serwde egy újabb követ helyezett készenlétbe. Corum átkozódva már éppen neki akart rontani, mikor elájult, és elterült a füvön.

A tenger moraja térítette magához. Először azt sem tudta, mi történik vele, aztán rájött, Serwde a vállán cipeli. Feje lelógott. Megpróbált ellenállni, de a Laahr-i Barna Ember sokkal erősebb volt nála, és szorosan tartotta testét.

A herceg oldalra nézett A zöld tenger habot verve csapódott a kövekre. A másik oldalra pillantott, és sikerült eléggé elfordítania fejét, hogy vak szeme ellenére is lásson.

Megint a tenger. A vízből kiemelkedő keskeny földsávon haladtak. Teste Serwde lépéseinek ritmusára mozgott. Látta, elhagyták a szárazföldet, és valami természetes eredetű, az óceánba nyúló átjárón haladnak. Körülöttük tengeri madarak rikoltoztak. Serwde meg sem hallotta Corum folyamatos tiltakozását.

A Barna Ember végül megállt és földre dobta terhét.

Corum felpattant.

– Serwde, én... – elállt a szava a látványtól.

Az átjáró végén egy kőszirt emelkedett ki a tenger vizéből, rajta pedig egy vár tornyosult. Olyan építészeti megoldásokkal hozták létre, amilyet Corum még sohasem látott. Ez lett volna az a Mabden hely, amiről Serwde beszélt?

Meg sem kérdezhette tőle, mert máris visszafelé cammogott a hídon. Corum utánakiáltott, de a Barna Ember felgyorsította lépteit. A herceg követni kezdte, de nem tudott lépést tartani vele. Serwde már a szárazföldre ért mikor ő még csak a távolság felét tette meg.

A herceg útját máris meggátolta valami – a dagály érkeztével az átjárón megemelkedett a vízszint Corum határozatlanul megtorpant és visszanézett a kastélyra. Serwde jó szándékával megint csak bajba sodorta.

A vár kapujában lovasok jelentek meg. A nap megcsillant lándzsáikon és mellvértjeiken. A többi Mabdentől eltérően ezek meg tudták ülni a lovat, és volt valami a viselkedésükben, ami inkább Vadhagh, mint Mabden vonásnak tűnt. Ennek ellenére az ellenségei voltak. Corum előtt két út állt meztelenül és fegyvertelenül szembeszáll velük, vagy megpróbál fél karjával visszaúszni a szárazföldre.

Elhatározta magát, és beugrott a tengerbe. A hideg víztől elakadt a lélegzete. Mögötte a lovasok kiabálni kezdtek. Sikerült egy kis távolságot megtennie, mikor mélyebb vízbe ért, és magával ragadta egy örvény. Megpróbált kiszabadulni belőle, de hiába. A nyílt tenger felé sodródott.

8. Allomglyl Őrgrófnő

A kínzás során Corum sok vért vesztett, és még nem nyerte teljesen vissza erejét. Nem is sokáig tudott ellenállni az áramlatnak. Végtagjai görcsbe rándultak, és fulladozott Úgy látszik a sors akarta azt, hogy ne tudjon bosszút állni Galndyth-a-Krae-n.

Száját víz töltötte meg, és küszködve próbálta megakadályozni, hogy tüdejébe is bejusson. Kapálózott és csapkodott Hirtelen egy kiáltást hallott a feje fölött Próbált arrafelé nézni, és ép szemével meg is találta a hang forrását.

– Ne mozogj, Vadhagh! Megrémiszted az állatomat. Elég gyakran ideges szokott lenni.

Corum egy sötét árnyat fedezett fel az égen. Hatalmas szárnyai legalább négyszer nagyobbak voltak, mint a legóriásibb sasé. De nem madár volt, és – bár szárnyai ilyen megjelenést kölcsönöztek neki – hüllő sem. A herceg végül felismerte a lényt. Emberszerű arca és fehér, vékony fogai voltak. Egy gigantikus denevér!

Egy utast hordozott a hátán, egy fiatal Mabdent, aki első látásra nem is hasonlított Glandyth-a-Krae harcosaira.

A fiú oldalra dőlt a denevéren, lejjebb irányította, és Corum felé nyúlt A herceg önkéntelenül is a hozzá közelebb eső karját nyújtotta neki, de rádöbbent ez a csonka bal keze. A Mabden nem törődött ezzel. Könyöke felett megragadta Corumot, és felfelé húzta. A herceg ép kezével a hatalmas denevér nyergébe kapaszkodott Felerőltette magát, és keresztben a fiú elé feküdt A Mabden éles hangon felkiáltott és a denevért a hullámok fölé irányította. Egyenesen a sziget-erőd felé tartottak.

Nehéz lehetett irányítani a bestiát, mert a fiúnak állandóan ki kellett javítania az irányt. Egy magas hangokból álló nyelven egyfolytában beszélt hozzá, amire a denevér válaszolgatott. Nemsokára mégis elérték a szigetet, és a vár fölött lebegtek.

Corum nehezen tudta elhinni, hogy ez is Mabden építmény. A tornyok és a mellvédek mind mestermunkával készültek, az átjárókat és az erkélyeket borostyán és virágok borították. Az egészet sima, a napfényben ragyogó, fehér kövekből építették.

A denevér esetlenül földet ért, és a fiú maga után rántva Corumot gyorsan leugrott a hátáról. A bestia szinte ugyanabban a pillanatban újra az égbe emelkedett, és a sziget másik vége felé indult.

– A barlangokban alszanak. – magyarázta a fiú – Csak a legszükségesebb esetekben használjuk őket. Ahogy láthattad is, elég nehéz parancsolni neki.

Corum nem válaszolt Annak ellenére, hogy a Mabden, aki megmentette az életét vidám és udvarias volt, a hercegnek már ösztönei közé vésődött, hogy ez a faj az ellensége. Haragos tekintettel nézett rá.

– Miért mentettél meg, Mabden? A fiú meglepődött Leporolta vörös bársonytunikáját és megvizsgálta övét.

– Kis híján megfulladtál – szólt – Miért menekültél el embereink elől, mikor üdvözlésedre siettek?

– Honnan tudtatok érkezésemről?

– Őrgrófnőnk parancsolta, hogy várjunk rád.

– És neki ki mondta?

– Nem tudom. Mintha nem éreznél hálát, uram. Azt hittem a Vadhagh udvarias nép.

– Én meg úgy tudtam, a Mabdenek veszélyesek és őrültek – vágott vissza Corum. – De te...

– Ó, te valószínűleg a déli és a keleti népekről beszélsz, ugye? Talán találkoztál velük?

Corum karjának csonkjával kiszúrt jobb szemére mutatott.

– Ez az ő művük.

A fiú együttérzően bólintott.

– Kitalálhattam volna. Foglyaik megcsonkítása az egyik kedvenc szórakozásuk. Csoda, hogy meg tudtál szökni.

– Én is úgy gondolom.

– Uram –, szólt a Mabden karjait szívélyesen a toronyból levezető ajtó felé tárva. – Belépnél hozzánk?

Corum habozott.

– Biztosíthatlak, mi különbözünk a keleti Mabdenektől, uram.

– Lehetséges – mondta Corum érdesen. – De ti is Mabdenek vagytok. Rengeteg van belőletek. Most már azt is tudom, nem vagytok egyformák, mégis lehetnek közös vonásaitok...

A fiú türelmetlen lett.

– Ahogy óhajtod, Vadhagh úr. Én mindenesetre bemegyek, és bízom benne, végül követni fogsz.

A herceg látta, ahogy belép az ajtón és eltűnik a szeme elől. Ő maga a tetőn maradt és a halászó tengeri madarakat bámulta. Ép kezével csonkjára csapott, és megremegett. Erős szél támadt. Mivel még mindig meztelen volt fázni kezdett. Az ajtó felé pislogott.

Egy nő állt vele szemben. Tartózkodó csend és szelídség vette körül. Hosszú fekete haja lágyan omlott vállaira. Testén színes, gazdagon díszített szamit ruhát viselt. Corumra mosolygott.

– Üdvözöllek – mondta. – A nevem Rhalina. Te ki vagy, uram?

– Corum Jhaelen Irsei – válaszolta a herceg. A nő nem volt ugyan egy Vadhagh szépség, mégis magával ragadta megjelenése. – A Vörös...

– ...Palástos Herceg? – a nő elcsodálkozott. – A régi Vadhagh dialektust éppúgy beszélem, mint a köznapi nyelvet Nem valami találó a neved, Corum herceg. Nem látom a köpenyed. Valójában semmi...

Corum elfordult.

– Ne gúnyolódj velem, Mabden! Többé semmit sem viselek el a te fajtádtól!

A nő közelebb lépett.

– Bocsáss meg. Mi nem vagyok olyanok, mint akik ezt tették veled, igaz ugyanahhoz a fajhoz tartozunk. Hallottál már valaha Lywm-an-Esh-ről?

Corum összeráncolta homlokát A név ismerősen csengett de semmit sem jelentett a számára.

– Lywm-an-Esh – folytatta a nő, – annak az országnak a neve, ahonnan az én népem származik. Nagyon régi nép, már jóval azelőtt Lywm-an-Esh-ben élt hogy a Vadhaghok és a Nhadraghok Nagy Csatái megrázták az Öt Síkot.

– Te ismered a síkokat?

– Valaha voltak látnokaink, akik át tudtak nézni oda, bár képességeik sohasem közelítették meg a Régi Népekét – a te fajodét.

– Honnan tudsz ennyi mindent a Vadhaghokról?

– Bár a ti kíváncsiságotok évszázadokkal ezelőtt meggyengült a mienk maradt a régi – felelte Rhalina. – Partjainknál időről-időre Nhadragh hajók pusztultak el, és bár maguk az élőlények eltűntek róla, könyveik, faliszőnyegeik és más remekeik megmaradtak. Megtanultuk e könyvek olvasását és a szőnyegek ábráinak értelmezését. Akkoriban még sok tudósunk volt.

– És most?

– Nem tudom. Nem sok hír érkezik hozzánk a szárazföldről.

– Hogyan? Hiszen olyan közel van!

– Nem erről a szárazföldről, Corum herceg – bólintott a nő a part felé. – Arról a másikról – mutatott a tengerre.

– Lywm-an-Eshről, vagy még pontosabban Bedwilral-nan-Rywm hercegségből, melynek egykoron ez az őrgrófság jelentette a határát.

Corum a sziget lábánál fortyogó tengerre nézett.

– Milyen vakok voltunk – tűnődött –, és milyen bölcsnek hittük magunkat!

– Miért kell egy olyan népnek, mint a Vadhaghoké a Mabden földek ügyeivel bajlódnia? – kérdezte Rhalina. – A tiétekhez képest a mi történelmünk színtelen és rövid.

– Miért van itt ez az őrgrófság? – kérdezte a herceg. – Mi ellen véditek ezt a földet?

– A többi Mabdentől, herceg.

– Glandyth-a-Krae-től és a hozzá hasonlóktól?

– Nem ismerek semmiféle Glandythot A Ló Törzséről beszélek. Ők népesítik be ezt a földet. Barbárok, és mindig veszélyt jelentettek Lywm-an-Esh számára. Az őrgrófságot azért hozták létre, hogy bástyaként álljon a törzsek és a mi földünk között.

– A tenger talán nem elég?

– Amikor az őrgrófságot alapították a tenger még nem itt volt Ez a vár valaha erdőben állt, és a víz északra és délre mérföldekkel távolabb volt, de azóta elnyelte földjeinket Évről-évre elhódít tőlünk néhány sziklát Valaha hetek alatt városok, falvak, kastélyok tűntek el innen. A szárazföld lakói beljebb húzódtak...

– Titeket pedig hátrahagytak? Még mindig betölti a szerepét ez a kastély? Miért nem hagyjátok itt, és csatlakoztok népetekhez?

A nő elmosolyodott, megvonta vállait és az egyik bástyafoknak dőlve a sziklákon összegyűlt madarakat figyelte.

– Ez az otthonom – felelte. – Itt vannak az emlékeim. Az Őrgróf oly sok mindent hagyott itt hátra. Nem tudom elhagyni ezt a helyet.

– Az Őrgróf?

– Allomglyli Moidel Gróf. A férjem.

– Ó! – Corumba beléhasított a csalódottság érzése.

Rhalina őrgrófnő egyre csak a tengerre meredt.

– Meghalt – mondta. – Hajótörést szenvedett. Az utolsó hajónkkal elindult a szárazföld felé, annak reményében, hogy hall valamit népünk sorsáról. Hatalmas vihar támadt, és nem sokkal utána eltűnt. Igaz, a hajó szinte nem is volt alkalmas a tengeri úthoz. Elsüllyedt.

Corum hallgatott. A szél, mintha csak az őrgrófnő szavai emlékeztetnék erejére, most felerősödött és belekapott a nő köntösébe. Rhalina hosszan és komolyan nézett a hercegre.

– Ezek után Corum herceg, elfogadod meghívásomat?

– Egy valamit még árulj el, Rhalina. Hogy tudhattatok jövetelemről? Miért hozott ide engem a Barna Ember?

– Ura parancsára tette.

– És neki mi volt ezzel a célja?

– Megkért, hogy várjalak, és engedjem meg, itt pihend ki magad míg teljesen felépülsz. Örömmel beleegyeztem. Hozzánk nem érkezik látogató, főként nem a Vadhaghoktól.

– Ki ez a különös teremtmény? Ki a Barna Ember ura? Csak rövid ideig láttam, és nem is tudtam jól kivenni az alakját Annyit tudok csak, hogy legalább kétszer akkora mint én, és arcán végtelen szomorúság ül.

– Ő az. Éjszakánként szokott idejönni. Néha visszahoz egy-egy, istállónkból megszökött, vagy sebesült állatot. Mi úgy tartjuk, egy másik síkról származik, talán egy másik korból, még a Vadhaghoknál és a Nhadraghoknál is régebbről. Nem tudjuk kimondani a nevét, ezért csak a Laahr-i Óriásnak hívjuk.

Corum most először elmosolyodott.

– Most már jobban értem. Az ő számára én is egy beteg állat vagyok, és mindig ide hozza az ilyen teremtményeket.

– Igazad lehet Corum herceg – a nő az ajtóra mutatott. – És ha beteg vagy, mi boldogok lennénk, ha segíthetnénk felgyógyulásodban.

Egy árnyék suhant át Corum arcán, miközben követte Rhalinát.

– Attól tartok az én betegségemet már semmi sem gyógyíthatja meg. A Mabdenek okozták szenvedésemet, és egyetlen Vadhagh sem ismeri ennek ellenszerét.

– Akkor talán mi, Mabdenek tehetünk valamit – mondta a nő erőltetett könnyedséggel.

A herceget keserűség töltötte el. Ahogy a lépcsőkön a vár főszárnya felé tartottak, felemelte csonkolt karját, és megérintette üres szemgödrét.

– A Mabdenek képesek visszaadni szememet és kezemet is?

Rhalina megfordult és megállt. Furcsán őszinte tekintettel nézett a Vadhaghra.

– Ki tudja? – szólt csendesen. – Talán igen...

9. Szerelem és gyűlölet

A Mabden mérték szerint csodálatos palota Corum herceg számára egyszerűnek, de kényelmesnek hatott Rhalina unszolására megengedte, hogy a szolgák beolajozzák és megfürdessék. Ruhát is sikerült találnia. Egy szamit inget választott, melynek sötétkék anyagát világoskék hímzések díszítették, meg egy barna nadrágot Nagyon jól illett rá mindkettő.

– Az Őrgróf ruhái voltak – mondta félénken az egyik cselédlány, miközben nem is mert egyenesen Corumra nézni. Egyik szolga sem szeretett a közelében lenni. Irtóztak tőle.

– Tudnál hozni egy tükröt? – kérdezte Corum a lánytól.

– Igen, uram – a szolgáló lehajtotta fejét, és kilépett a szobából.

Ám helyette maga Rhalina őrgrófnő jött vissza a tükörrel. Nem adta át rögtön.

– Láttad már magad a sebesülésed óta? – kérdezte. Corum megrázta a fejét.

– Csinos volt az arcod?

– Nem tudom.

A nő leplezetlenül ránézett.

– Igen – szólt – Határozottan jóképű lehettél. Átnyújtotta a tükröt.

Az arcot ugyanaz a halvány, aranyszínű haj keretezte, de vonásai nem voltak fiatalosak többé. A félelem és a szenvedés rajta hagyták nyomaikat. Barázdált, kemény arc, zordan ívelő száj. Ép, arany és bíborszínű szeme kegyetlenül nézett vissza rá, míg a másik helyén egyetlen förtelmes, vörös lyuk tátongott. Bal orcáján kis heg húzódott végig, a nyakán meg egy másik. Még mindig magán viselte a jellegzetes Vadhagh vonásokat, de a még sohasem tapasztalt kínok jegyeit is. Egy angyal arcából Glandyth szerszámai egy démon ábrázatát faragták ki.

Corum csendesen visszaadta a tükröt. Ép jobbját eltűnődve húzta végig a sebhelyeken.

– Ha csinos is voltam, most már nem vagyok az.

A nő megvonta vállait.

– Láttam már sokkal rosszabbat is.

Corumban újra feltámadta düh, egyetlen szeme felizzott. A magasba emelte csonka kezét és Rhalinára kiáltott.

– Igen... még ennél is irtózatosabbat látsz majd, mikor elkapom Glandyth-a-Kraet!

Rhalina meglepve húzódott vissza tőle, ám Corum már lehiggadt.

– Ha nem tudod, jóképű voltál e, ha nem vagy hiú, miért érdekel ez ennyire?

– Szükségem lenne a kezemre és a szememre, hogy végezni tudjak Glandythal, és végignézzem kínlódását. Nélkülük a felére csökken az élvezet is.

– Gyerekesen beszélsz Corum herceg! Nem illik egy Vadhaghoz. Mit követett el egyáltalán ez a Glandyth?

Corum rádöbbent, hogy még nem mondta el. A nőnek tudnia kell, hiszen itt él ezen a távoli helyen, éppúgy eldugva a világ elől, mint a Vadhaghok.

– Minden Vadhaghot lemészároltak – válaszolta. – Glandyth kiirtotta a népemet, és velem is végzett volna, ha barátod, a Laahr-i Óriás közbe nem lép.

– Micsoda...? – Rhalina hangja remegett a döbbenettől.

– Egész népemet kiirtotta.

– Miért? Háborúban álltatok vele?

– Még csak a létezéséről sem tudtunk. Nem védekeztünk a Mabdenek ellen, hiszen inkább az állatok közé soroltuk őket Képtelennek tartottuk őket arra, hogy valaha is veszélyeztessék kastélyainkat, mégis eltörölték mindegyiket a föld színéről. Az én kivételemmel minden Vadhagh elpusztult, és a legtöbb Nhadragh is, legalábbis azok, akik nem lettek a Mabdenek alázatos rabszolgái.

– Ezek a Mabdenek nevezik királyukat Kalenwyre-i Lyr-a-Brode-nak?

– Ők azok.

– Én magam sem tudtam róla, hogy ennyire megerősödtek. Azt hittem, a Ló Törzsei ejtettek fogságukba. El is csodálkoztam rajta, miért utaztál egyedül ilyen messzire még az ide legközelebb eső Vadhagh kastélytól is.

– Miféle kastély az? – Corum egy pillanatig azt remélte, hogy nyugat felé, távolabb, mint gondolta volna, létezik még egy palota.

– Eran... vagy Erin kastélyának hívják... Valami hasonló neve van.

– Erorn?

– Igen. Ez az. Több, mint ötszáz mérföldnyire van innen...

– Ötszáz mérföldre? Ilyen távolra kerültem volna? A Laahr-i Óriás sokkal messzebb hozott, mint gondoltam... A palota, amiről te beszélsz, asszonyom, a mienk volt. A Mabdenek lerombolták. De így még tovább fog tartani, hogy visszajussak, és megtaláljam Glandyth grófot meg Denledhyssijeit, mint gondoltam.

Corum hirtelen rádöbbent, milyen egyedül van. Minden olyan idegen volt számára, mintha átlépett volna a Föld egy másik síkjába. Semmit sem tudott erről a világról, melyet a Mabdenek uraltak. Milyen büszke is volt népe, és milyen bolond! Az absztrakciók kutatása helyett inkább a környező világgal kellett volna foglalkozniuk!

Lehajtotta a fejét. Rhalina őrgrófnő mintha megértette volna érzéseit. Gyengéden megérintette a karját.

– Gyere, Vadhagh herceg! Enned kell valamit. Corum hagyta, hogy a nő átvezesse egy másik helyiségbe, ahol már az asztalon várta őket az étel. A főként gyümölcsökből és ehető tengeri növényekből elkészített fogások sokkal közelebb álltak az ő ízléséhez, mint más, eddig látott Mabden ételek. Most ébredt csak rá éhségére és borzasztó fáradtságára. Gondolatai összekeveredtek, és csak egyetlen dologban volt biztos: gyűlölte Glandythot, és a lehető leghamarabb bosszút fog állni rajta.

Evés közben nem beszélgettek, bár az őrgrófnő egész idő alatt az arcát figyelte, és néhány alkalommal mintha mondani is akart volna valamit. De mindannyiszor meggondolta magát.

A szoba, ahol ettek elég kicsi volt. A falakon gazdagon díszített szőnyegek függtek. Evés után Corum kicsit jobban megvizsgálta a részleteket, de a képek mintha elmosódtak volna szeme előtt. Kérdően nézett az őrgrófnőre, de az kifejezéstelen arccal ült vele szemben. Corum feje könnyűvé vált, és nem érezte végtagjait. Beszélni próbált, de nem jött hang a torkára.

Megmérgezték.

A nő megmérgezte az ételt!

Újra a Mabdenek áldozata lett Karjaira hajtotta fejét és mély álomba zuhant.

Újra álmodott.

Erorn kastélyát látta. Ugyanolyan volt, mint mikor először kilovagolt belőle. Látta apja bölcs arcát is, ahogy éppen beszélt, de Corum bárhogy erőlködött, nem hallotta hangját. Anyját is látta; éppen legutolsó matematikai értekezésén dolgozott. Megpillantotta húgait is, ahogy nagybátyja legújabb szerzeményére táncoltak.

A légkör élvezetes volt.

Rádöbbent, nem képes megérteni tevékenységüket, annyira különösnek és furcsának tűntek számára. Mint mikor gyermekek játszanak, észre sem véve, hogy egy vadállat már becserkészte őket.

Kiáltani próbált, figyelmeztetni őket, de néma volt.

Látta, a szobákban tűz lobban. Az őrizetlen kapun Mabden harcosok lépnek át, és a kastély lakói még mindig nincsenek tudatában jelenlétüknek. A Mabdenek fáklyáikkal röhögve felgyújtják a selyem függönyöket és a bútorokat.

Újra családját látta. Észrevették a tüzet, és forrásához rohantak. Apja belépett egy ajtón, és Glandyth állt előtte, aki éppen a könyveket dobálta a szoba közepén rakott máglyára.

Apja szája megmozdult, szemeibe kérdő kifejezés ült – szinte udvarias meglepődöttség. Glandyth megfordult és rávigyorgott. Előhúzta csatabárdját. Lesújtott...

Corum ismét anyját látta. Két Mabden fogta le, miközben egy harmadik vadul mozgott meztelen testén.

Corum megpróbált átlépni hozzájuk, de valami megakadályozta. Végignézte, ahogy húgainak és kuzinjának ugyanazt a szenvedést kellett kiállniuk, amit anyjának, de nem tudott közbelépni. Valami láthatatlan akadály eltorlaszolta előtte az utat.

Erőlködve próbált átjutni, de a Mabdenek már el is metszették a lányok torkát. Úgy haltak meg, mint három ártatlan őzgida.

Corum felzokogott...

Még mindig sírt, pedig már egy meleg testhez bújt, és a távolból egy megnyugtató hangot hallott Valaki a fejét simogatta. Egy puha ágyban egy nő testén mozgott előre-hátra. Egy pillanatig meg akart szabadulni tőle, de a nő erősen tartotta.

Corum megint zokogni kezdett, most már felszabadultan. Nagyokat sóhajtott és újra elaludt. De mos már nem álmodott.

Idegesen ébredt. Úgy érezte, túl sokáig aludt, és muszáj felkelnie, valamit csinálnia. Felült az ágyba, de visszazuhant a párnákra, ennek ellenére ráébredt, hogy sokkal jobban érzi magát. Küldetése megkezdése óta most először mintha ismét visszatért volna teljes ereje, és még az elméjét borító sötétség is eltűnt.

Jól aludt az őrgrófnő szerétől, és visszanyerte energiáját Hány napig alhatott? Feltápászkodott, és bal oldalán valami puha melegséget érzett Megfordította a fejét Rhalina csukott szemekkel feküdt mellette; édes arcán béke ült.

Corum felidézte álmát, és egyszerre tört elő belőle a bánat és a gyönyör. Rhalina! Ép kezével megsimogatta a nő kócos haját. Furcsa vonzalmat érzett iránta – legalább olyan erős ragaszkodást, mint egykor családjához.

Ahogy eszébe jutottak halottai, rögtön abbahagyta a nő cirógatását, és bal kezének csonkját vizsgálgatta. A seb már teljesen begyógyult, és fehér bőr borította. Rhalinára nézett. Hogy volt képes egy nyomorék ágyába bújni?

A nő kinyitotta szemeit és elmosolyodott. Corum mintha sajnálatot fedezett volna fel az arcán, és bosszús lett. Fel akart kelni az ágyból, de a nő a vállára tette kezét.

– Maradj velem, Corum! Szükségem van rád.

A herceg gyanakodva nézett vissza.

– Kérlek, Corum! Úgy érzem, belédszerettem.

– Szerelem? – kérdezte Corum rosszallóan. – Egy Vadhagh és egy Mabden között? Miféle szerelem? – megrázta fejét – Lehetetlen. Nem lehetnek utódaink.

– Tudom. De a szerelemből más is fakadhat.

– Nem értelek.

– Sajnálom. Önző voltam. Kihasználtalak – felült az ágyban. – Senki mással nem feküdtem le, mióta a férjem eltávozott. Én nem...

Corum a nő testét nézte. Nagy hatással volt rá, mégsem szabad megtennie. Természetellenes dolog ilyen érzést táplálni egy másik fejből származó nő iránt...

Előrehajolt és megcsókolta Rhalina mellét A nő átölelte fejét, visszadőltek az ágyra, és gyengéden szeretkeztek. Megismerték egymást, amennyire egy igaz szerelemben csak lehet.

Néhány óra múlva Rhalina megszólalt.

– Corum, te vagy fajod utolsó képviselője. Én magam sem fogok többé találkozni népemmel, kivéve persze a várban élőket. Itt minden olyan békés, és ezt csak kevés dolog zavarhatja meg. Képes lennél itt maradni velem, legalább egy hónapig?

– Megesküdtem, hogy bosszút állok népemért – felelte Corum, és kedvesen megcsókolta.

– Az efféle fogadalmak nem illenek a természetedhez. Te inkább szeretni, mint gyűlölni születtél.

– Erre nem tudok válaszolni – mondta a herceg. – Nem érezném teljesnek az életemet, ha nem ölném meg Glandyth-a-Kraet. Ez a vágy nem pusztán gyűlöletből fakad. Úgy érzem magam, mint az az ember, aki felfedezi az erdőt pusztító járványt, és azt reméli, ha kivágja a beteg fiákat, megmentheti a többit Én is valahogy így érzek Glandyth-a-Krae iránt. Ő már megszokta az öldöklést. Most, hogy kipusztította a Vadhaghokat, mások ellen fog fordulni. Ha nem talál már idegeneket, azokat az ember-roncsokat fogja gyilkolni, akik Lyr-a-Brode falvak népesítik be. A sors indított el engem ezen az úton, és most már végig kell rajta mennem, Rhalina.

– De miért hagynál itt engem? Előbb-utóbb híreket kapunk Glandyth felől. Akkor majd elindulhatsz és beteljesítheted bosszúdat.

Corum összeszorította ajkait.

– Talán igazad van.

– Meg kell tanulnod a kezed és a szemed nélkül harcolni. Ez gyakorlás nélkül nem megy.

– Igaz.

– Tehát itt maradsz?

– Igen, Rhalina. Egy hónapig.

Corum azonban egy hónap múltán sem határozta még el magát. A Mabden csürhével való találkozás után ki kellett tisztulnia agyának. Nem volt könnyű, hiszen sebesülései minduntalan eszébe juttatták: önkéntelenül is a bal kezét akarta használni, és mindent csak fél szemmel látott.

Mikor nem voltak együtt, Rhalina leginkább csak a könyvtárban időzött, ám Corumnak nem volt kedve az olvasgatáshoz. Egész nap a vártornyokon sétált, vagy lóra pattant, és az apály beálltakor az átjárón keresztül a fák közé ügetett Rhalinát ez félelemmel töltötte el, hiszen Corum könnyedén az akkoriban a környéken portyázó Ló Törzse fogságába eshetett.

Bár a kellemes napok hatására a Corum agyát borító köd egyre tisztult, végleg azért még nem oszlott el. Néha megdermedt egy mozdulat közben, mert valami otthonára, Erorn kastélyára emlékeztette.

Az Őrgrófnő várát egyszerűen Moidel erődnek hívták, a szigetet pedig Moidel Szirtnek. Évszázadokon át egy hasonló nevű család népesítette be mindkettőt.

A vár tele volt érdekességekkel. Egész szobák teltek meg porcelán és elefántcsont figurákkal, az idők során a tengerből kifogott furcsaságokkal, fegyverekkel és páncélokkal. A Corum mértéke szerint kissé durva festmények Lywm-an-Esh történelmének pillanatait, a Föld legendáinak és népmeséinek részleteit ábrázolták. Az ilyesfajta képzelgések távol álltak a gyakorlatias Vadhaghoktól, ennek ellenére rabul ejtették Corumot. Rájött, a történetekben szereplő mágikus tájak és különös bestiák a többi sík ismeretéből fakadnak. A mesemondók bepillanthattak más síkokba, és utána szabadon variálták a látottakat. Corumot elkápráztatta, ahogy a vad meséket nyomon követhette nem e világi forrásukig. Különösen akkor élvezte, ha az ősi fajokkal – a Vadhaghokkal és a Nhadraghokkal – lehetett kapcsolatba hozni, kiknek rendszerint természetfölötti erőt tulajdonítottak. Bepillanthatott a keleti Mabdenek életébe, akik valaha félelemmel vegyes tiszteletet éreztek az ősi népek iránt, míg rá nem jöttek, hogy azok is halandóak és könnyen elpusztíthatóak.

Corum úgy érezte, a végrehajtott népirtás egyik oka a Vadhaghok iránt érzett gyűlölet volt, mert mégsem voltak olyan hatalmas látnokok és varázslók, aminek a Mabdenek hitték őket.

Ez a gondolatsor visszahozta emlékeit, a bánatot és a gyűlöletet Corum gyakran napokon át búslakodott, és még Rhalina szerelme sem enyhített szomorúságán.

Egy nap olyan szobába nyitott be, ahol addig még nem járt. Az egyik faliszőnyeg teljesen magára vonta figyelmét, így Corum hosszasan tanulmányozta a képeket és a szövegeket.

A történet Mag-an-Mag, a népi hős kalandjait elevenítette fel.

Mag-an-Mag éppen a varázsföldről tért vissza, mikor kalózok támadtak rá, és miután levágták karjait meg lábait, a tengerbe vetették. Társát, Jhakor-Neelust lefejezték, és testét ura után dobták. A fejét megtartották és valószínűleg megették.

Mag-an-Mag és Jhakor-Neelus megcsonkított testét az óceán az egyik rejtelmes sziget partjaira sodorta, ahol egy olyan varázsló szolgája talált rájuk, kinek ellenségeivel a két ember már korábban is küzdött A mágus viszonzásképpen szolgálataikért új végtagokat kínált Mag-an-Magnak, és ő el is fogadta, azzal a feltétellel, hogy barátja is kap egy fejet.

A varázsló teljesítette kérését, és egy daru fejét ültette Jhakor-Neelus nyakára. Mindenki a csodájára járt.

A két barát ezután továbbharcolt a varázsló ellenségeivel, és elhagyták a szigetet.

Corum népe történeteiben még a nyomát sem találta ennek a mondának. Valahogy nem illett a többi közé. Eleinte nem is hozta kapcsolatba magával az egészet, csak reménykedett, hogy egyszer ő is visszakapja kezét és szemét Szégyellte a rögeszméjévé váló gondolatot, és hetekig meg sem említette Rhalinának.

Az ősz meleg szelekkel köszöntöt be Moidel várába. A fiákról lehullottak a levelek, a tenger a sziklákon dühöngött, és a madarak egy melegebb éghajlat remény ében tovaszálltak.

Corum egyre több időt töltött a szobában, ahol Mag-an-Mag és a csodálatos mágus történetét elmesélő faliszőnyeg függött. Főként a szöveg iránt érdeklődött. Valahogy olyan tekintély áradt belőle, ami az összes eddig olvasott és hallott legendából hiányzott De még mindig nem tudta rászánni magát, hogy Rhalinával is megbeszélje.

Aztán az első téli napok egyikén a nő abban a bizonyos szobában találta meg őt Nem lepődött meg, csak nyugtalan lett, mintha mindig is tartott volna tőle, hogy Corum előbb-utóbb rábukkan a szőnyegre.

– Úgy látom, teljesen belemerültél Mag-an-Mag csodálatos kalandjaiba – mondta. – Ezek puszta kitalációk, csupán a szórakozásunkat szolgálják.

– Én nem úgy látom – felelte Corum és a nő felé fordult Rhalina ajkába harapott.

– Szóval valóban nem az – mormolta a herceg. – Te tudsz erről valamit!

Rhalina már-már megrázta a fejét, aztán mégis meggondolta magát.

– Csak annyit, amennyi a régi mondákban áll. Azok meg általában nem az igazat mondják el, ugye? Kegyes hazugságok csupán.

– Érzem, az igazság valahol benne rejtőzik ebben a történetben. Mindent mondj el, amit csak tudsz róla!

– Igen, többet tudok, mint amennyi a szőnyegen áll – felelte csendesen Rhalina. – Nemrég olvastam egy könyvet ami utal rá. Emlékeztem rá, hogy évekkel ezelőtt találkoztam vele, és most előkerestem. Az elbeszélés egy olyan szigetről szól, ami a mondában is szerepel. A könyv szerint egy régi kastély áll rajta, amit utoljára a Hercegség titkos megbízottja látott, mikor urunk üdvözletét és utánpótlást hozott nekünk. Ő volt egyben az utolsó látogatónk....

– Mikor? Milyen régen volt ez?

– Harminc éve.

Rhalina felzokogott, és fejét ingatva, köhögve próbálta visszatartani könnyeit. Corum átölelte.

– Miért sírsz, Rhalina?

– Mert el fogsz hagyni engem, Corum. Még most a télen elmész Moidel várából hogy felkutasd a szigetet, és talán te is hajótörést szenvedsz majd... Azért sírok, mert senki sem marad velem, akit szeretek.

Corum hátralépett.

– Régóta jár ez a fejedben?

– Igen.

– Mégsem beszéltél róla.

– Mert annyira szeretlek, Corum!

– Nem lenne szabad, Rhalina! Nekem sem. Ha az a sziget a leghalványabb reményt is ígéri, meg kell keresnem.

– Tudom.

– Ha megtalálom azt a varázslót, és ő visszaadja a kezemet meg a szememet...

– Őrültség, Corum! Nem létezik!

– De ha mégis, ha képes megtenni, amit kérek tőle, akkor elmegyek és megküzdök Glandyth-a-Krae-val. Meg fogom ölni. Ha életben maradok visszatérek hozzád. De Glandythnak meg kell halnia, különben sohasem találom meg lelkem nyugalmát.

– Van egy erős hajónk – mondta a nő halkan.

– Szolgákat is adnál hozzá?

– Igen.

– Most rögtön beszélek velük.

Corum megkeményítette szívét, és egyedül hagyta a bánatos Rhalinát. Már átkozta magát, hogy beleszeretett a nőbe.

Összegyűjtötte a hajózáshoz értő embereket, és a hajókat rejtő barlang felé indultak. Talált egy, a többinél sokkal kevesebb javítást igénylő szkiffet. Felugrott rá és megvizsgálta.

Rhalinának igaza volt. Rengeteg munkával tudják csak biztonságossá tenni a hosszú tengeri útra. Türelmetlenül fogja kivárni. Most már volt egy célja – akármilyen képtelenség is – és így könnyebbnek érezte a ránehezedő terheket Tudta, Rhalina iránt érzett szerelme sohasem fog megszűnni, de míg kitűzött feladatát nem teljesíti, úgysem lenne képes átadni magát neki.

Visszarohant a könyvtárba és megkereste a könyvet, amiről a nő beszélt. A sziget neve Svi-an-Fanla-Brool volt.

Svi-an-Fanla-Brool. Ijesztő név. A Jóllakott Isten Otthona. Mit jelenthet ez? A válasz reményében átolvasta szöveget, de semmit sem talált.

Órákig tartott míg lemásolta a térképet és leírta a tájékozódási pontokat, melyeket a Moidel Szirtet harminc évvel ezelőtt meglátogató hajó kapitánya jegyzett fel. Nagyon késő volt már, mire ágyához keveredett.

Rhalina ott várt rá. Corum a nő könnyáztatta arcába nézett. Alomba sírta magát. Tudta, most rajta lenne a sor, hogy vigaszt nyújtson neki. De nincs rá ideje...

Levetkőzött és a selyemmel, prémmel borított dupla ágyba feküdt Nem akarta megzavarni Rhalinát, de a nő mégis felriadt.

– Corum?

Nem válaszolt.

A nő megremegett, de nem szólalt meg újra. Corum felült az ágyban. Gondolatai tele voltak ellentmondásokkal. Szerette Rhalinát, bár nem lenne szabad. Próbált visszafeküdni, de képtelen volt elaludni. Kinyújtotta kézé t, és megérintette a nő vállát.

– Rhalina?

– Igen, Corum?

A herceg mély lélegzetet vett, és arra gondolt, megmagyarázza szerelmének, mennyire kívánja Glandyth halálát, és hogy mihelyst bosszúját bevégezte visszatér hozzá. Ám ehelyett így szólt:

– Moidel vára körül mostanában hatalmas viharok dúlnak. Tavasszal indulok el. Addig itt maradok.

Rhalina megfordult az ágyban és a sötétben Corum arcába nézett.

– Tégy ahogy jónak látod. A sajnálat megöli a szerelmet.

– Nem sajnálatból teszem.

– Az igazságérzeted miatt? Az is...

– Szeretném ha így lenne, de másképp érzek.

– Akkor valójában miért maradsz?

– Már nem hajt annyira a vágy.

– Miért, Corum?

– Valami csendesebb, mégis erősebb dolog miatt Az irántad érzett szerelmem, Rhalina legyőzte a Glandythal szemben érzett bosszúvágyam. Csupán a szerelem miatt.

Rhalina felzokogott, de már nem bánatában.

10. Ezer kard

Keményen tombolt a tél. A tornyok mintha megrázkódtak volna a körülöttük süvítő szélben. A tenger hullámai Moidel Szirtjét ostromolták, és időnként mintha a vár fölé emelkedtek volna.

A nappalok olyan sötétté váltak, akár az éjszakák. A várat óriási máglyák világították be, de még ezek sem tudták távoltartani a metsző hideget Állandóan gyapjút, bőrt és szőrmét kellett viselni, és a kastély lakói vastag öltözékükben megannyi medveként jártak fel s alá.

Ám Corum és Rhalina, a két, különböző fajból származó szerelmes semmit sem vett észre az évszak kegyetlenségéből. Dalokkal szórakoztatták egymást, és egyszerű kis szonetteket írtak szerelmük mélységéről. Őrültek voltak (ha a realitások megtagadása ezt jelenti); de ez az őrültség kellemes volt és édes...

De mégiscsak őrület.

Mikor a tél legkeményebb napjai elmúltak, de még mielőtt a tavasz jelei megmutatkoztak volna, mikor a kastély körüli sziklákat még hó borította, de a szürke égen és a távoli, kopár erdőkben már dalolt néhány madár, mikor a tenger már túlhajszolta magát, és lassú hullámokkal nyalogatta a szigetet, a fekete fák közül ekkor bukkantak elő az idegen Mabdenek.

Leheletük füstölgött a reggelben, és lovaik botladoztak a jeges földön.

Beldan látta meg őket először, mikor a bástyán sétált.

Beldan, a fiatal fiú, aki kimentette Corumot a tengerből, most megfordult és lerohant a torony lépcsőin. Valaki nevetve elállta az útját.

– Az árnyékszék fent van, és nem itt lent, Beldan!

A fiú mélyet lélegzett.

– Éppen hozzád indultam, Corum herceg – mondta lassan. – A bástyáról láttam őket. Nagyon sokan vannak.

Corum arca elborult, és egyszerre legalább tucatnyi kérdés villant agyába.

– Felismerted őket? Kik azok? Mabdenek?

– Kétségtelenül. Azt hiszem, a Ló Törzsének harcosai lehetnek.

– Azok, akik ellen ez az őrgrófság épült?

– Igen. Már legalább száz éve nem bukkantak fel errefelé.

Corum ádázul elmosolyodott.

– Talán most mi fogunk belepusztulni abba a tudatlanságba, ami a Vadhaghokkal is végzett. Meg tudjuk védeni a várat, Beldan?

– Hanem támadnak túlságosan nagy erővel. A Ló Törzse általában kisebb csapatokban portyázik. Ritkán vannak többen húsz-harmincnál.

– Most is ennyien vannak?

Beldan megrázta a fejét.

– Nem, Corum herceg. Attól tartok, most több harcossal érkeztek.

– Riaszd az embereket! Használhatjuk a denevéreket is?

– Még téli álmukat alusszák. Egyszerűen leheletlen felébreszteni őket.

– Vannak eszközeitek a védekezésre? Beldan az ajkába harapott.

– Igen?

– Nem sok. Már hosszú ideje nem kellett ilyesmivel foglalkoznunk. A Ló Törzsének harcosai még mindig félnek Lwym-am-Esh erejétől. Babonaságuk csak még erősebb, mióta földünk eltűnt a horizont mögött. Mi mindig is számítottunk erre a félelemre.

– Kövessetek el mindent, amit csak lehet. Rövidesen én is csatlakozom hozzátok, de előbb még vetek rájuk egy pillantást. Talán nem is akarnak megtámadni minket.

Beldan lerohant a lépcsőn, Corum pedig felkapaszkodott, kitárta az ajtót, és kilépett a bástyára.

Az apály miatt a tenger visszahúzódott, és felfedte a szárazföld és a vár között húzódó természetes hidat. A víz szürke volt és hideg. A zord parton ott sorakoztak a harcosok.

Torzonborz emberek ültek bozontos lovakon. Vas sisakjaikon a réz rostély vad és gonosz alakokat formázott. Farkasbőr vagy gyapjú köpenyt, bőr kabátot, kék nadrágot viseltek; vörös vagy sárga rongyokat csavartak lábuk köré. Lándzsákkal, íjakkal, bárdokkal és bunkókkal voltak felfegyverezve. Mindegyikük egy kardot szíjazott nyergére. Corum tisztán látta, hogy még a homályos téli fényben is csillogó, frissen kovácsolt, vadonatúj pengék voltak.

Rengetegen álltak már a parton, de egyre csak jöttek és jöttek a fák közül. Corum ép kezével összefogta magán báránybőr köpenyét, és elgondolkodva az egyik kőbe rúgott, mintha személyesen is ellenőrizni akarta volna a bástya szilárdságát Újra a parton gyülekező harcosokra meredt.

Ezret számolt össze. Ezer lovas, ezer vadonatúj kard. Elkomorodott.

Ezer vassisak fordul Moidel vára felé, ezer rézmaszkos arc bámult Corumra a partról. Az apály már visszahúzódott az átjáróról.

Corum megremegett. Egy tengeri szula szállt át a tömeg felett, elborzadva felrikoltott, és a magas égbe emelkedett. Az erdőben megdörrent egy mélyhangú dob. Az ütemes, fémesen csengő lassú ritmus visszhangja átszállt a víz felett.

Az ezer harcos nem békével érkezett.

Beldan tűnt fel az ajtóban, és csatlakozott Corumhoz.

– Beszéltem az Őrgrófnővel, és riasztottam harcosainkat – mondta sápadtan. – Százötven fegyverforgató emberünk van. Az Őrgrófnő most átnézi férje jegyzeteit, mert az úr írt egy tanulmányt arról, ilyenfajta támadás esetén hogyan lehet a legjobban megvédeni a várat. Mintha előre tudta volna, hogy a Ló Törzsei egy nap egyesülni fognak.

– Bárcsak én is olvastam volna már! – sóhajtott fel Corum a fagyos levegőben. – Egyikőtöknek sincs harci tapasztalata, ugye?

– Nincs, herceg.

– Akkor gyorsan kell tanulnunk.

– Igen.

A torony lépcsői felől lépések zaja hallatszott, és az ajtóban csillogó páncélzatú férfiak jelentek meg. Mindegyikük íjjal és nyilakkal volt felfegyverkezve. Sisakjaik a hatalmas tövises csiga tekervényes, rózsaszínű kagylójából készültek. Egyelőre mindannyian uralkodtak félelmükön.

– Ha letisztul az átjáró, megpróbálkozunk a tárgyalással – mondta Corum. – Megkíséreljük szóvaltartani őket, míg a dagály újra visszatér. Ezzel nyerünk néhány órát az előkészületekre.

– Biztosan számítanak erre a fortélyra – szólt Beldan. Corum bólintott, és csonka karjával megdörzsölte szemét.

– Igaz. De ha... hazudunk valamit az erőnkkel kapcsolatban, talán egy kicsit meg tudjuk zavarni őket.

Beldan szárazon elmosolyodott, és nem felelt.

Corum a csataláznak tulajdonította viselkedését.

– Megnézem az Őrgrófnőnek mit sikerült megtudnia férje irományaiból – mondta Corum. – Maradj itt Beldan, és figyelj. Azonnal szólj, ha megindulnak.

– Az az átkozott dob! – a fiú a halántékára szorította kezét. – Remeg tőle az agyam!

– Ne törődj vele! Ezzel is csak az ellenállásunkat akarják gyengíteni.

Corum belépett a toronyba, lefutott a lépcsőn arra a szintre, ahol ő és Rhalina laktak.

A nő egy asztalnál ült, melynek tetején kiterített kéziratok feküdtek. Corum beléptére felnézett és mosolyogni próbált.

– Most megfizetjük az árat a szerelem ajándékáért.

A férfi meglepve nézett rá.

– Mabden gondolkodás! Nem értem...

– Talán bolondság ilyet mondani, de azt kívánom, bárcsak ne ezt az időpontot választották volna a támadásra. Az elmúlt száz évben bármikor jöhettek volna...

– Megtudtál valamit az Őrgróf irataiból?

– Igen. Hogy hol vannak a leggyengébb pontjaink, és hol a legvédettebbek sáncaink. Már felállíttattam az őröket, és az ólmos üstöket is készítik.

– Az mire jó?

– Te valóban keveset tudsz a háborúról – mondta Rhalina. – Talán még nálam is kevesebbet A forró ólmot a támadók fejére zúdítjuk, mikor megostromolják falainkat.

Corum összerezzent.

– Muszáj ilyen kegyetlennek lenni?

– Mi nem Vadhaghok vagyunk. Mi most nem a Nhadraghokkal harcolunk. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek a Mabdeneknek is megvannak a maguk harci szokásaik...

– Igazad van. Talán nem ártana, ha én is vethetnék egy pillantást az iratokra. Úgy érzem, a férjed nagyon is a földön járt – a nőre nézett, mintha még akart volna kérni valamit. Rhalina intett neki.

– Olvasd el gyorsan. Könnyedén megérted majd. A férjem a Vadhaghoktól eltanult Felsőbb Nyelven írta.

Corum a papírra nézett. Az írás valóban formás volt, de nélkülözött minden egyéniséget. Lélektelen, de Vadhagh módra írt szöveg volt, és ahogy Rhalina is mondta, könnyen felfogta értelmét.

Az ajtón kopogás hangzott, és Rhalina kinyitotta. Egy katona érkezett.

– Beldan küldött, őrgrófnő. Kéri Corum herceget, csatlakozzon hozzá a tetőn.

Corum letette a papírköteget.

– Rögtön visszajövök, Rhalina. Megnéznéd elő van-e készítve a fegyverzetem és a páncélom?

A nő bólintott, mire a herceg eltávozott.

Az átjáróról szinte már teljesen lehúzódott a víz. Beldan az alkut emlegetve átüvöltött valamit a partra, de hangját elnyomta az egyre csak pergő dob szava.

– Halottak ezek, hogy nem válaszolnak? Úgy látom, túlságosan is jólszervezettek ahhoz képest, hogy barbárok. Valami furcsaság van az egészben!

Corum maga is ilyesmit érzett.

– Miért hívtál, Beldan?

– Láttam valamit a fák között Mintha aranyos csillogás lett volna, de nem vagyok biztos benne. Úgy mondják, a Vadhaghok szeme élesebb, mint a Mabdeneké. Kíváncsi vagyok, vajon te ki tudsz-e venni valamit. Ott, arra! – mutatta az irányt.

– Két Mabden szem jobb, mint egy Vadhagh... – mosolyodott el Corum keserűen, de azért a Beldan által mutatott irányba meredt Igen, ott valami rejtőzött a fák között Megváltoztatta látószögét, és rögtön felismerte. Egy szekér arannyal díszített kereke!

A kerék megmozdult, és lovak léptek ki az erdőből. Négy bozontos paripa, valamivel nagyobbak, mint a Ló Törzsének tagjaié. Egy hatalmas harci szekeret vontattak, melyen egyetlen harcos állt.

Corum felismerte. A Mabden bőrbe, prémbe és vasba öltözött, fejét egy szárnyas sisak és bozontos szakáll díszítette. Büszkén állt szekerén.

– Ez Glandyth-a-Krae! Az ellenségem! – nyögte Corum.

– Ő nyomorított meg?

A herceg bólintott.

– Talán ő egyesítette a Ló Törzsének bandáit, és tőle kaphatták azokat a fényes, új kardokat. A használatára is megtaníthatta őket...

– Én is így gondolom. Moidel várára én hoztam a bajt.

– A sors egyszer úgyis ránkszabadította volna őket – vonta meg a vállát Beldan. – Te legalább boldoggá tetted őrgrófnőnket. Még sohasem láttam ilyennek, herceg.

– Ti Mabdenek azt hiszitek, hogy a boldogsággal mindig együtt jár a bánat.

– Így van.

– Egy Vadhagh számára nehéz ezt felfogni. Mi úgy hisszük... hittük... hogy a boldogság a gondolkodó lények természetes állapota.

Az erdőből még vagy húsz szekér gördült elő. Felsorakoztak Glandyth mögött, így Krae grófja a csendes, maszkos harcosok és saját emberei, a Denledhyssik között állt.

Elhallgatott a dob.

Beállt az apály, és az átjáróról teljesen elhúzódott a víz.

– Biztos követett engem, megtudta hol vagyok, és a telet új harcosok toborzásával és kiképzésével töltötte – szólt Corum.

– De hogy fedezte fel rejtekedet? – kérdezte Beldan.

A Ló Törzsének harcosai utat nyitottak Glandythnak, aki az átjáró felé fordult. Lehajolt, és szekere aljáról felemelt valamit. Meglendítette és lovai felett a földre hajította. Corum összerezzent mikor felismerte mi az. Beldan megragadta az egyik bástyafokot és lehajtotta fejét.

– Jól látom, a Barna Ember teste az, Corum herceg?

– Igen.

– De hát ő olyan ártatlan volt! Olyan kedves! Vajon ura miért nem mentette meg? Biztos megkínozták, hogy elárulja hol vagy...

Corum kihúzta magát.

– Egyszer már mondtam úrnődnek, hogy Glandyth egy terjeszkedő betegség, amit meg kell állítani. Rég meg kellett volna ölnöm.

– Végzett volna veled.

– De akkor legalább még élne a Barna Ember. Serwde még mindig szomorú ura szolgálatára állhatna. Azt hiszem Beldan, el vagyok átkozva. Rég meg kellett volna halnom, mert azokra is átok ül, akik segítenek rajtam. Kimegyek, és egyedül fogok megküzdeni Glandythal. Ezzel talán megmentem a várat Beldan nagyot nyelt.

– Saját jószántunkból segítettünk rajtad, nem te kérted – felelt rekedt hangon. – Hadd döntsük el azt is, mikor agyunk cserben!

– Nem. Ha nem teszem meg, az Őrgrófnő, és minden embere el fog pusztulni.

– Különben is elvesznénk.

– Ha feladom magam talán nem.

– Glandyth biztosan ezt a várat ígérte a Ló Törzsének a segítségért – mutatott előre Beldan. – Ők nem törődnek veled. Le akarnak rombolni és kifosztani valamit, amit évszázadokon át gyűlöltek. Ha Glandyth be is érné veled, és elmenne, még mindig itt maradna ezer kardja. Együtt kell maradnunk, Corum herceg. Semmi mást nem tehetünk.

11. A megidézés

Corum visszament a szobájába. Fegyverei és páncélja már kikészítve vártak rá.

Valahogy idegennek találta a mellvédből, hátlapból és szoknyából álló vértezetet, ami egy anufec nevű tengeri állat gyöngy-kék kagylójából készült Valaha ez a lény népesítette be a nyugati vizeket, és héja erősebb volt minden fémnél Corum sisakja egy óriási murex tekervényes, csőrös kagylója volt, éppúgy, mint az erőd többi harcosáé.

A szolgák segítettek Corumnak felölteni páncélját, és át adták neki az óriási pallost, mely olyan jól volt kiegyensúlyozva, hogy egyetlen ép kezével is könnyedén tudta forgatni. Csonka karjára egy, a Lywm-an-Eshen túl lévő Távoli Tengerben valaha élt rák páncéljából készült pajzsot erősítettek.

A felszerelés egykor az Őrgrófé volt, aki őseitől örökölte. Már akkor családjuk birtokába került, mikor a várat még fel sem építették.

Ahogy felkészült a harcra, Corum átszólt a szomszéd szobában olvasgató Rhalinának, ám a nő teljesen belemerült az iratok tanulmányozásába. Az Őrgróf legutolsó értekezése mintha minden eddiginél jobban lekötötte volna figyelmét.

Corum visszament a bástyára.

A csapatok még mindig nem mozdultak, egyedül Glandyth szekere közeledett az átjárón a Laahr-i Barna Ember összezúzott teste mellett a vár felé.

Újra feldübörgött a dob.

– Miért nem támadnak? – kérdezte Beldan feszült hangon.

– Talán két okuk is van rá: próbálnak megrémíteni minket, és közben remélik, hogy saját félelmük elszáll.

– Félnek tőlünk?

– A Ló Törzséhez tartozó emberek minden bizonnyal. Végül is – ahogy te magad mondtad –, évszázadokon a babonás hittel rettegtek Lywm-an-Esh népétől. Kétségtelenül azt hiszik, hogy természetfölötti eszközeink vannak a védekezésre.

Beldan nem tudta elfojtani ironikus mosolyát.

– Úgy látom, már nálam is jobban megérted a Mabdeneket, Corum herceg!

Corum Glandyth-a-Krae felé intett.

– Attól a Mabdentől kaptam az első leckét.

– Mintha benne nem lenne félelem.

– Ő nem tart ugyan a fegyverektől, de retteg önmagától. A Mabdenek összes tulajdonsága közül talán ez a legrombolóbb hatású.

Glandyth ebben a pillanatban felemelte kesztyűs kezét. Csend támadt.

– Vadhagh! – csattant fel a vad hang. – Látod, ki jött el hozzád ide, a férgek várába?

Corum nem válaszolt A bástyafokok takarásából figyelte, ahogy Glandyth tekintete őt keresi.

– Vadhagh! Ott vagy?

Beldan kérdően nézett a hercegre, aki még mindig nem szólalt meg.

– Vadhagh! Kiirtottuk démoni fajtádat! Most te következel, meg azok az alávaló Mabdenek, akik menedéket adtak neked. Vadhagh! Szólalj meg!

– Olyan sokáig kell húznunk az időt, amíg csak lehet – mormolta Corum Beldannak. – Minden perccel közelebb jutunk ahhoz, hogy a dagály újra elárassza az átjárót.

– Még az előtt támadni fognak – felelte a fiú.

– Vadhagh! Te vagy korcs néped leggyávább szülötte!

Corum látta, hogy Glandyth emberei felé fordul, és parancsot akar adni a támadásra. Előlépett rejtekéből, és harsány hangon felkiáltott. Bár hideg düh öntötte el, szavai sokkal lágyabban csengtek, mint a Mabden ugatása.

– Itt vagyok, Glandyth-a-Krae! Te sajnálatra méltó Mabden roncs!

Glandyth zavartan visszafordult, és rekedten felnevetett.

– Nem én vagyok a roncs! – benyúlt a testét fedő prémek közé, és előhúzott egy nyakában függő tárgyat.

– Nem akarod visszavenni?

Corumot elöntötte a keserű epe, mikor meglátta mivel játszadozik Glandyth. Az ő mumifikált keze volt nála, melyen még mindig rajta volt a húgától kapott gyűrű.

– Nézd! – húzott elő Glandyth egy kis bőrzacskót – Eltettem a szemed is!

Corumnak sikerült visszafojtania gyűlöletét és hányingerét.

– Megtarthatod, Glandyth, ha visszafordulsz, és hordáddal együtt békésen elkotródsz Moidel falai alól!

Glandyth az ég felé fordította arca t, és röhögve felordított.

– Ó nem, Vadhagh! Nem engednék meg nekem, hogy visszatartsam őket, hogy ne vehessék el jutalmukat. Hónapokig vártunk erre. Most végre megölik majd ősi ellenségeiket, én pedig veled fogok végezni. Eredetileg úgy terveztem, hogy Lyr-a-Brode udvarában töltöm a telet, de helyette itt, bőrsátorban kell laknom. Gyorsan megöllek Vadhagh, megígérem. Nincs sok időm egy ilyen nyomorékra! – újra felnevetett – Kettőnk közül ki is a fél-ember?

– Akkor nem riadsz vissza attól sem, hogy párviadalra állj ki velem? – kérdezte Corum. – Küzdjünk meg ott lent, az átjárón. Végezz velem gyorsan, aztán barátaidra hagyhatod a várat, és visszatérhetsz saját földedre.

Glandyth elkomorult.

– Miért áldoznád fel életedet a kelleténél korábban? – tanakodott.

– Nem akarok nyomorék módjára élni. Nem akarok tőled és embereidtől rettegni – a hercegnek sikerült meggyőznie Glandythot. Sikerült időt nyerne, és tárgyalásba bocsátkoznia. Az is előnyükre válik majd, ha a gróf megöli Corumot Nem sokat fog törődni azzal, hogy a Ló Törzse milyen áldozatok árán foglalja el a várat.

– Jól van Vadhagh! – kiáltott Glandyth. – Gyere csak! Az embereimnek megparancsolom, hogy ne jöjjenek közelebb míg mi ketten itt vívunk. Ha sikerül megölnöd, hajtóim nem fognak részt venni a csatában...

– Ezt nem hiszem el – válaszolt Corum, –, de nem is érdekel. Lemegyek.

Jó hosszú ideig tartott, míg leért a lépcsőn. Nem akart Glandyth kezétől meghalni, és tudta, ha valamilyen szerencse folytán Krae grófja fölé kerekedne, a hajtók azonnal uruk segítségére sietnének. Néhány órányi időt akart szerezni a védőknek.

Rhalina a lakosztályuk előtt várt rá.

– Hová indultál, Corum?

– Megküzdök Glandythal, és minden bizonnyal belepusztulok – felelte a herceg. – Az irántad érzett szerelemmel fogok meghalni, Rhalina.

– Corum! Nem! – kiáltott a nő halálra vált arccal.

– Meg kell tennem. A barbár harcosoknak talán ellent tud állni a vár.

– Ne, Corum! Talán van még segítség... A férjem említ is valamit a legutolsó feljegyzésében. Egy végső segélyforrás...

– Honnan?

– Elég bizonytalanul ír erről a dologról. Valami olyan, amit az őseitől tanult. Megidézés. Varázslat, Corum.

A herceg szomorúan elmosolyodott.

– Varázslat nem létezik, Rhalina. Amit te mágiának nevezel nem más, mint egy maréknyi, hiányosan összegyűjtött Vadhagh bölcsesség.

– Ez nem a Vadhaghoktól származik... Ez valami egészen más. Megidézés.

Corum ellépett szerelme mellett, de Rhalina megfogta a karját.

– Corum, legalább engedd meg, hogy megpróbáljam!

A herceg elhúzta karját, megmarkolta pallosát, és továbbment a lépcsőn.

– Jól van Rhalina. Próbálj ki mindent, amit csak akarsz. De ha igazad is van, időre lesz szükséged, és én megszerzem neked.

Még hallotta Rhalina elfúló kiáltását és zokogását, aztán leért a fogadóterembe, és a vár főkapuja felé indult Az egyik meglepődött harcos átengedte, és egyszercsak az átjárón találta magát, melynek másik végében szekerét és lovát télnek eresztve, a Barna Ember testét félrerúgva ott állt Glandyth-a-Krae gróf. Mögötte ura harci bárdjával kezében az esetlen Rodlik toporgott.

Glandyth összekócolta apródja haját, és Corumra nézve farkasként elvicsorodott. Elvette fegyverét a fiútól, és a herceg felé indult.

A tenger az átjárót szegélyező sziklákat nyalogatta, és időnként felrikoltott egy madár, de a harcosok mindkét oldalon néma csendbe burkolóztak. Mind a támadók, mind a védők izgatottan figyelték a földsávon egymás felé közelítő alakokat, kik az átjáró közepe táján úgy tíz lábnyira egymástól megálltak.

Corum észrevette, hogy Glandyth egy kicsit lefogyott, de szemeiben még mindig ott csillogott az a természetellenes fény, és arca is éppoly vörös és beteges volt, mint előző találkozásukkor. A gróf harci bárdját két kézzel megragadva maga elé tartotta, és sisakos fejét félrehajtotta.

– A Kutyára! De megcsúnyultál te Vadhagh!

– Szép pár vagyunk mi ketten, Mabden, mert te nem változtál semmit!

Glandyth gúnyosan elmosolyodott.

– Látom, teleaggattad magad kagylóhéjakkal. Talán Tenger Istenének lánya házasodik? Te leszel majd a mennyegzői lakoma, mert a vízbe vetem halott tested!

Corum tudomást sem vett a sértésekről. Előreugrott, és Glandyth felé lendítette szablyáját A gróf felkapta bárdja fémborítású nyelét, és kicsit megtántorodva kivédte a csapást Fegyverét jobbjába kapta, és bal kezével előhúzta hosszú tőrét. Hirtelen leguggolt, és Corum térde felé sújtott.

A herceg felugrott a levegőbe. A bárd pengéje elsüvített a lába alatt. Glandyth felé döfött. A kard megcsikordult a Mabden vállpáncélján de testét nem veszélyeztette.

Glandyth átkozódva megint a térdvágással próbálkozott de most sem sikerült, mert Corum újra a magasba szökellt. A gróf hátraugrott, lendületet vett, és a rákpáncél pajzsra csapott, mely megreccsent ugyan az ütés erejétől, de kitartott. Ám Corum karja csuklótól vállig elzsibbadt. Ellenfele karja felé vágott, de Glandyth leblokkolta pallosát.

A herceg a Mabden lába felé rúgott abban a reményben hogy sikerül kibillentenie egyensúlyából, de az elhátrált előle. Corum óvatosan közeledett feléje.

Glandyth felkiáltott.

– Elég volt ebből! Elkaptuk! Íjászok, lőjetek!

Corum most vette csak észre, hogy a hajtók csendesen kiléptek a sorból és íjaikat megfeszítve őt veszik célba. A nyílvesszők elől kerek pajzsa mögé bújt.

Glandyth a part felé rohant. Corumot becsapták. Még egy óra kell, a dagály kezdetéig. A semmiért fog meghalni.

Újabb kiáltás zendült, ám ezúttal a vár bástyáiról, és egy felhőnyi nyílvessző suhant alá a hajtók felé. Beldan íjászai voltak a gyorsabbak!

A Denledhyssi nyílvesszők nagyot csattantak Corum pajzsán és páncélján. Érezte, valami térde felett védtelen lábába mar. Lenézett. Eltalálták! A nyílvessző teljesen áthatolt a lábán, horga combja hátsó részén bukkant ki. Megpróbált hátrahúzódni, de átdöfött lábbal ez nehéz volt Ahhoz viszont, hogy kihúzza a nyílvesszőt, meg kellett volna válnia kardjától. A part felé pillantott.

A lovasok már meg is kezdték az átkelést. Corum még néhány yardnyit hátrált, de tudta már nem érheti el időben a kaput. Gyorsan ép térdére ereszkedett, letörte a nyílvessző tollazatát, hátulról kirántotta a sebből, és elhajította. Felkapta kardját és készenlétbe helyezkedett.

A rézmaszkos harcosok új kardjukat kivonva egymás mellett vágtattak az átjárón. Corum az első lovas felé döfött. Szerencsés mozdulat volt, mert támadója leesett nyergéből. Társa a herceg felé csapott, de elvétette. Corum felpattant a szabadon maradt ló primitív nyergébe, melyen a kengyelt hurokba kötött bőrszíj helyettesítette. Nagy fájdalmak árán kikerült beleakasztania lábát, és máris elhárította a visszalépő lovas ütését Újabb ellenfél tűnt fel, de kardja csak Corum pajzsán csattant A lovak felhorkantak, és megpróbáltak a part felé vágtatni, de az átjáró túl keskeny volt. A rémült lovak irányítása közben sem Corum, sem támadói nem tudták használni kardjaikat. A többi lovas kénytelen volt megfékezni hátasát, mert féltek, hogy a tengerbe zuhannak. Ez a tétovázás alkalmat adott Beldan íjászainak: a bástyáról nyílvesszők sötét áradata zúdult a Ló Törzsének harcosai felé. Több ló esett ugyan áldozatul, mint ember, de ez csak fokozta a zűrzavart.

Corum visszavonult, és már a kapu közelébe ért. Pajzsot tartó karja teljesen lebénult, jobbja pedig irtózatosan fájt a kardforgatás után, de azért még mindig sikerült megvédenie magát az újabb rohamokkal szemben.

Glandyth a lovas barbárokra üvöltött, és megpróbálta rávenni őket a visszavonulásra és az újraegyesülésre, de senki sem hallgatott rá. Corum elvigyorodott. Legalább ezzel is nyernek egy kis időt.

A vár kapuja hirtelen kitárult, és torkában Beldan jelent meg ötven íjásszal.

– Befelé Corum, gyorsan!

Megértve Beldan gondolatát Corum leugrott a lóról, és kétrét görnyedve a kapu felé rohant, miközben az első nyílvesszők már el is röppentek a feje felett Bejutott a várba, és a kapu bezárult mögötte.

Corum lihegve egy oszlopnak dőlt. Úgy érezte nem sikerült terve, de Beldan nevetve a vállára csapott.

– Itt a dagály, Corum! Sikerült!

Az ütés elég volt a hercegnek hogy orra essen. Látta Beldan meglepett arcát, és a kövekre zuhant. Egy pillanatig eltűnődött a helyzeten, aztán elájult.

A saját ágyában tért magához. A közeli asztalkánál Rhalina ült, és még mindig a kéziratot olvasgatta. Corum rádöbbent, nem számít, milyen jól felkészül a harcra, sem az, hogy az átjárón zajló csatát túlélte, csonka karral és félszemmel nem sokáig maradhat életben a Mabdenek világában.

– Egy új kezet kell szereznem! – mondta és felegyenesedett az ágyban. – Egy új szemet kell találnom, Rhalina!

A nő először mintha nem is hallotta volna, aztán mégis felnézett. Arca fáradt volt, és mély ráncokat vont rá az erős figyelemösszpontosítás.

– Pihenj csak – válaszolta szórakozottan, és továbbolvasott Kopogtak az ajtón, és Beldan lépett be a szobába. Corum felkelt az ágyból. Arca megrándult a fájdalomtól. Sebesült lába megmerevedett, és egész testét zúzódások borították.

– Legalább harminc embert vesztettek az összecsapásnál – mondta Beldan. – A tenger még napnyugta előtt újra visszahúzódik, de nem hiszem, hogy hajnal előtt még egyszer próbálkoznának.

Corum elkomorodott.

– Ez egyedül Glandythtól függ. Ő rá fog jönni, hogy nem számítunk éjszakai rohamra, és éppen ezért megpróbálkozik vele. Ám ha a Ló Törzsének harcosai olyan babonásak, mint mi hisszük őket, talán mégsem lesznek hajlandóak rá. A legjobb, ha a következő apály előtt felkészülünk a támadásra. Állíts őröket a vár minden oldalára. Ez hogy illik az Őrgróf tanulmányába, Rhalina?

A nő bizonytalanul felnézett és bólintott.

– Meglehetősen.

Corum Beldan segítségével nagy fájdalmak árán magára öltötte fegyverzetét, és kiment a bástyára.

A Denledhyssik újra összegyűltek a parton. A halottakat és lovaikat a Laahr-i Barna Ember testével együtt elmosta a tenger. Néhány hulla még mindig a vár alatti sziklák körül lebegett.

A támadók ugyanolyan sorba tömörültek, mint először. A maszkos lovasok tíz sora után Glandyth állt, mögötte pedig a hajtók.

A torony tetején rakott tüzek felett az üstökben már forrt az ólom. A kisméretű katapultok mellett kőgolyók halmai emelkedtek, a távolabbi falnál nyílvesszők kupacai és gerelyek sorakoztak.

A tenger újra visszahúzódott, megdördült a fémdob, és a távolban megcsörrent egy lószerszám. Glandyth a lovasokat bátorította.

– Támadni fognak – szólt Corum.

A nap alacsonyan járt, és mintha sötét, dermesztő szürkébe burkolódzott volna a világ. Látta, az átjáróról elhúzódott az ár, és már csak egy-két lábnyi víz borítja. A dobolás felgyorsult, a lovasok felüvöltöttek, és nekivágtak az átjárónak. Moidel várának ostroma megkezdődött!

Nem mindegyik harcos indult a földpadon át, úgy kétharmad részben a parton maradtak. Corum sejtette már, miért.

– A vár minden pontján állnak őrök, Beldan?

– Igen, Corum herceg.

– Jó. Úgy látom megpróbálnak lovaikkal átúsztatni a vízen. A sziklákon fognak felkapaszkodni, ezért minden oldalon számítanunk kell a támadásra. A sötétség beálltával rendszeres időközönként lőjetek égő nyilakat a levegőbe.

A lovasok a vár felé özönlöttek. A védők rájuk zúdították a forró ólmot az emberek és az állatok üvöltöttek fájdalmukban, mikor végigömlött rajtuk az olvadt fém. A tenger sistergett és felforrt ahogy az ólom belecsorgott vizébe.

A lovasok faltörő kosokat erősítettek paripáik nyergére és a kapunak estek. Az íjászoknak sikerült ugyan néhányukat kilőni nyergéből, de mind többen és többen száguldottak a vár felé. Az egyik faltörő kos átszakította a kaput és péppé zúzta a közelben álló embereket.

Az életben maradtak próbáltak ugyan kiszabadulni a szorításból, de képtelenek voltak rá. A leömlő forró ólom hulláma beborította őket.

Ám a rés megmaradt.

– Küldj íjászokat a kapuhoz! – parancsolta Corum. – Állítsátok készenlétbe a lovakat arra az esettre, ha betörnek a fogadócsarnokba!

Már majdnem besötétedett, de a harc egyre folytatódott Néhány barbár a szirt alacsonyabb pontjainál próbálkozott. Corum látta, már következő támadóhullámuk is elhagyta a partot, és a sekély vízben a vár felé úsztatták lovaikat Glandyth hajtói a szárazföldön maradtak, és nem vettek részt a küzdelemben. A gróf kétségtelenül azt tervezte, hogy megvárja, míg megtörik a védők erejét, és csak akkor kel át a földnyelven. Corum gyűlölete Krae grófja iránt egyre csak növekedett egyrészt szószegése miatt, másrészt mert látta, hogyan használja fel a babonás barbárokat saját céljai elérésére. A herceg tudta, nem kegyelmezhet ellenségének, hiszen minden megrohad amihez csak hozzáér.

A várban lándzsa és nyílvessző okozta sebektől haldokló védők fetrengtek: legalább ötven halott és súlyosan sebesült ember volt már. A megmaradt száz nem elég a falvak védelmére. Corum körbejárt és nagyobb erőfeszítésre buzdította a harcosokat. Ám elfogyott az ólom, és a nyílvessző meg a gerely készlet is a végét járta. Közeledik a test-test elleni küzdelem...

Besötétedett. A lángoló nyilak fénye megvilágította a vár körül gyülekező barbárokat. A csata folytatódott.

A támadók újra a kapukra irányították figyelmüket. Még több faltörő kost hoztak elő; a kapuk egyszercsak utat engedve rohamuknak felnyögtek és megrepedtek.

Corum összeszedett minden nélkülözhető embert a falakról, és a fogadóterembe rohant. Felpattantak az előkészített lovak nyergébe, és az íjászok mögött félkört alkotva vártak az áttörő ellenségre.

Corum hallotta, már nemcsak a faltörő kosokkal, de bárdokkal és kardokkal is hasogatják a gerendákat, míg egyszercsak üvöltve benyomultak. A tűz rézmaszkjaikon megvillanó fényétől még borzasztóbbnak, még gonoszabbnak látszottak. A lovak felhorkantak, és riadtan hátráltak előlük.

Csak egyetlen sorozatnyi nyíllövésre volt elég az idő, aztán az íjászok hátrahúzódtak és utat engedtek Corum lovasságának.

A herceg bárdjával kettéhasított egy maszkot és az alatta lévő koponyát A vér magasra fröccsent, még a közelben lobogó tűz is felsistergett tőle. Corum megfeledkezett sajgó sebeiről. A kardot meglengetve lovasokat ütött ki nyergükből, fejeket metszett le és végtagokat. Ám mikor a Ló Törzsének harcosai új és újabb hullámokban egyre csak jöttek, emberei lassan megkezdték a visszavonulást.

Már a terem távolabbi végében küzdöttek, ahol a kőlépcső a következő szintre vezetett. Az íjászok is itt foglaltak állást maguknak, és egyre csak lődözték a barbárokat.

A támadókat Corum emberei nem voltak képesek feltartóztatni. Moidel íjászai lassan elhullottak. A herceg körbetekintett. Csak kevesen maradtak meg körülötte – talán egy tucatnyian –, és úgy ötven barbár tolongott a teremben.

Barátaival együtt pillanatokon belül elpusztul. Felfedezte Beldant. A lépcsőn jött lefelé, és Corum először azt hitte, erősítést hoz magával, de csak két ember volt vele.

– Corum! Corum!

A herceget két barbár is szorongatta, ezért felelni sem volt ideje.

– Corum! Hol van Lady Rhalina?

Corumot mintha különös erő szállta volna meg. Széthasította egyik ellenfele koponyáját, lerúgta magáról a másikat, és lova hátáról a lépcsőre ugrott.

– Micsoda? Lady Rhalina veszélyben van?

– Nem tudom, herceg, de nem találom. Attól tartok...

Corum felrohant a lépcsőn.

Mintha megváltozott volna a fentről leszűrődő csatazaj. Mintha a barbárok kiáltottak volna félelmükben. Corum megdermedt és felnézett A támadók pánikba esve menekültek. A herceg nem értette mi történt, de nem is volt ideje, hogy megnézze. A szobájához ért.

– Rhalina! Rhalina!

Semmi válasz.

Saját harcosaik hullái borították a padlót, meg a barbároké, akiknek sikerült bejutnia a gyengén védett ablakokon és erkélyeken át.

Rhalinát talán a támadók ragadták magukkal?

Az őrgrófnő szobájának erkélyéről különös hangot hallott Mintha valaki énekelt volna, de Corum eddig ehhez még csak hasonló dalt sem hallott még. Megállt, aztán óvatosan a hang forrása felé indult Rhalina állt ott. Ő énekelt A szél belekapott talárjába, és különös, sokszínű felhőként teste köré terítette. Szemeit a messzi távolba meresztette, és torkából furcsán vibráló hangok törtek elő.

Mintha révületibe esett volna. Corum csendben figyelte. A nő szavai számára idegenül csengtek. Kétségtelenül valami régi Mabden nyelv lehetett A herceg megrázkódott tőle.

Rhalina befejezte énekét és Corum felé fordult, ám mégsem látta meg. Még nem tért magához a transzból, és szobája felé tartva elhaladt Corum mellett.

A herceg egy oszlop mögül figyelte mozdulatait. A tenger felől különös, zöld fény csillogását fedezte fel, de forrását már nem tudta kivenni. Meghallotta a vízbe ugráló barbárok rémült kiáltozását. Semmi kétség, visszavonulnak.

Corum belépett a lakosztályba. Rhalina az asztal előtt ült, és kábulatában meg sem hallotta, amint a férfi a nevét suttogta. Corum elhagyta a szobát, és felrohant a toronyba. Remélte, szerelme minél előbb magához tér különös révültségéből.

Beldan már ott várt rá. Corum álla leesett a látványtól. Egy irdatlan nagy hajó körözött a szirtfok körül. Onnan eredt a furcsa fény. A hajó a szélcsend ellenére gyorsan haladt a zöld vibrálásban.

A barbárok lovaikra kapaszkodva, vagy puszta lábbal átgázoltak az átjárót elborító sekély vízen. Szinte megőrültek a félelemtől. A part sötétjéből Corum meghallotta Glandyth átkozódását, ahogy próbálta rávenni harcosait a további csatára. Hiába.

A hajón számtalan kis tűz lobogott, árbocai és fedélzetét pedig mintha drágakövekkel rakták volna ki. Végül Corum is felfedezte, mitől rémültek meg támadóik. A hajó legénységétől. A hús rothadt foszlányokban lógott arcukról és végtagjaikról.

Halottak irányították a hajót!

– Mi ez, Beldan? – suttogta Corum. – Valami látomás?

– Nem hiszem, Corum herceg – felelte rekedten a fiú.

– Akkor mi?

– Megidézés. Ez az Őrgróf hajója. Feljött a tenger mélyéből, és legénysége életre kelt. Nézd csak! – mutatott a taton álló csontvázszerű figurára, melynek ugyanolyan óriási kagylókból készült a páncélja, mint Corumé, és szemgödreiben ugyanaz a zöld fény égett, ami a hajót is moszatként borította be. – Az ott maga az Őrgróf! Visszatért, hogy megmentse várát!

Corum kényszerítette magát, hogy végignézze a jelenség közeledését.

– Szeretném tudni, vajon még mi egyébért jött vissza!

12. Az Őrgróf alkuja

A hajó elérte az átjárót, és megállt. A rothadás bűzét árasztotta magából.

– Ha látomás, akkor tökéletes – mormolta Corum zordan. Beldan nem válaszolt A távolból még felhangzott az erdő fái között menekülő barbárok hangja, és a szövetségeseit üldöző Glandyth szekerének csattogása.

A hullák, bár fel voltak fegyverkezve, még most sem mozdultak, csak fejüket fordították a várkapu felé. Corumot átható borzongás járta keresztül. Mintha az egész látvány csak a babonás Mabdenek agyából pattant volna ki. A hajósok talán nem is léteznek... Ilyen képeket csak a tudatlanok félelme és morbid képzelete alkothat csupán. A várban található legdurvább és legbarbárabb faliszőnyegek alakjaira hasonlítottak.

– Mit akarnak tenni, Beldan?

– Nem értek az okkult tudományokhoz, herceg. Közülünk egyedül Lady Rhalina tanulmányozott ilyen dolgokat. Talán ő idézte meg a hajót is. Én csak azt tudom, hogy az alkut meg kell tartani...

– Az alkut?

– Az őrgrófnő! – zihálta Beldan. Corum is megpillantotta Rhalinát, aki még mindig révülten kilépett a kapun, és az átjáró bokáig érő vizében a hajó felé tartott. A halott Őrgróf feje megmozdult, és szemgödreiben elmélyült a zöld fény.

– Ne!

Corum lerohanta bástyáról, és átbotladozott a fogadótermet beborító hullák között.

– Ne! Rhalina! Ne!

Az átjáróra ért, és a nő után gázolt A hajóról érkező hullaszag belemart a torkába.

– Rhalina!

Mióta Glandyth lerombolta Erorn kastélyát, még álmodni sem tudott volna ennél szörnyűbbet.

– Rhalina!

A nő már majdnem a hajóhoz ért, mikor Corum utolérte és ép kezével megragadta a karját Rhalina mintha tudomást sem vett volna róla, továbbindult.

– Rhalina! Milyen alkuba bocsátkoztál a megmentésünkért? Miért jött ide a halottak hajója?

– Visszatérek a férjemhez – felelte a nő színtelen hangon.

– Nem, Rhalina. Egy ilyen egyezséget nem lehet elfogadni. Ez egy obszcén dolog. Ez ördögi. Ez... ez... – Corum próbálta megmagyarázni neki, hogy ilyesmi nem is létezhet, és csak egy látomás kerítette hatalmába őket.

– Gyere vissza Rhalina! Hagyd hogy a hajó visszatérjen a mélységbe!

– El kell mennem, így szól az egyezség.

Corum belekapaszkodott, és próbálta visszahúzni. Hirtelen felcsendült egy hang. Egy hang, mely mintha nem is létezett volna, mégis visszhangot vert Corum fejében, és álljt parancsolt neki.

– A nő velünk jön, Vadhagh herceg. Ennek így kell lennie. – Corum felnézett Az Őrgróf parancsolóan felemelte kezét, és tűz-tekintete mélyen a herceg egyetlen szemébe fúródott Corum megpróbálta megváltoztatni az őt körülvevő teret, és belenézni más dimenziókba. Sikerrel járt, de semmi sem változott meg. A hajó mind az öt síkban létezett. Nem tud megszabadulni tőle.

– Nem engedem, hogy elmenjen veled – válaszolta. – Igazságtalan alkut kötöttetek. Miért kellene meghalnia?

– Nem fog meghalni. Nemsokára feltámad.

– Hol? A hullámsírban?

– Ő keltette életre ezt a hajót. Nélküle újra elsüllyednénk, de amíg a fedélzeten van, élünk.

– Éltek? De hiszen ti halottak vagytok!

– Ez az állapot jobb a halálnál.

– Akkor a halál sokkal borzasztóbb lehet, mint gondoltam...

– A mi számunkra igen, Vadhagh herceg. Mi Shool-an-Jyvan rabszolgái lettünk, mikor hajónk az általa uralt vizeken elsüllyedt. Most engedd hát, hogy újra egyesüljünk asszonyommal.

– Nem! – Corum megszorította Rhalina karját – Ki ez a Shool-an-Jyvan?

– A mi urunk. Övé Svi-an-Fanla-Brool.

– A Jóllakott Isten Otthona?!

Ez volt az a hely, ahová Corum el akart jutni, mielőtt Rhalina szerelme Moidel várában marasztalta.

– Engedd a fedélzetre asszonyomat!

– Mivel kényszeríthetsz rá? Halott vagy! Csak a barbárokat tudod elriasztani!

– Megmentettük az életeteket. Most engedd hát, hogy mi is éljünk. A nőnek velünk kell tartania.

– A halottak mind ilyen önzők?

Az Őrgróf bólintott, és szemében elhomályosult a zöld fény.

– Igen, azok.

Corum észrevette, hogy a legénység többi tagja is megmozdul. Hallotta lábuk csoszogását a nyálkás fedélzeten; látta rothadó húsukat és izzó szemgödrüket Rhalinát magával húzva hátralépett, ám a nő ellenállt a teljesen kimerült Corumnak. A herceg lihegve megállt, és izgatott hangon így szólt;

– Rhalina, tudom, hogy sohasem szeretted őt, még életében sem. Te engem választottál, és én téged. Ez erősebb minden alkunál!

– A férjemmel kell tartanom!

A halott legénység az átjáróra lépett, és feléjük tartott Corum nem hozta magával kardját, sem más fegyverét.

– Állj! – kiáltotta. – A halottaknak nincs joguk elvenni egy életet! A hullák tovább közeledtek.

– Állítsd meg őket! Vigyetek el engem helyette! Kössetek velem alkut! – ordított a taton mozdulatlanul álló Őrgróf felé.

– Nem tehetem.

– Akkor hadd menjek én is vele! Mi lehet ebben a veszélyes a számotokra? Két élő lesz a fedélzeten, aki melegítheti majd a holtak lelkét!

Az Őrgróf mintha elgondolkodott volna.

– De miért tennél ilyet? Az élők nem szeretnek minket...

– Én Rhalinát szeretem. Ilyen a szerelem, érted?

– Szerelem? A holtak nem ismernek ilyet.

– Mégis ragaszkodsz asszonyodhoz!

– Ő ajánlotta fel ezt az alkut Shool-an-Jyvan meghallotta kérését, és ideküldött minket.

A csoszogó hullák bekerítették őket Corum fulladozott bűzüktől.

– Én is veletek tartok.

A halott őrgróf bólintott, mire a holt legénység kíséretében Corum és Rhalina a fedélzetre lépett.

A hajót tengeri mocsok borította, és egy növény terjeszkedett rajta. Ebből fakadta furcsa zöld fény. Corum messziről a száraira tapadt színes férgeket vélte drágaköveknek. Nyálka csillogott mindenütt.

Miközben az Őrgróf a tatról figyelt, Corumot és Rhalinát egy kabinba zárták. Bent szuroksötét és bűz fogadta őket A herceg hallotta a korhadt deszkák roppanását: a hajó elindult.

Gyorsan haladtak, bár nem fújt szél, és nyomát sem látták más természetes erőnek, ami hajtotta őket Svi-an-Fanla-Brool felé tartottak, a legendák szigetére, a Jóllakott Isten otthonába.

Második könyv

melyben Corum herceg elfogad egy ajándékot, és köt egy egyezséget

1. A nagyravágyó varázsló

Ahogy áthajózták az éjszakát, Corum többször is megpróbálta felrázni Rhalinát révületéből, de semmi sem használt. Egyre csak a priccs foszladozó selymén feküdt, és a mennyezetet bámulta. A szökésre alkalmatlan hajóablakon át gyenge zöld fény szűrődött be hozzájuk.

Corum fel-alá járkálta kabinban, és még mindig képtelen volt elhinni a történteket.

Cellájuk valaha a halott Őrgróf szállása lehetett. Ha most ő nem lenne itt, gondolta Corum, vajon megosztaná ezt az ágyat asszonyával...?. Remegés futott végig testén, és kezét fejére szorította. Biztos volt benne, hogy megőrült vagy őt is elvarázsolták – de nem, egyik sem lehet. A Vadhaghok sok olyan eseményre és helyzetre felkészülnek, ami a Mabdenek számára különös lehet Ám ez a dolog még neki is természetellenesnek tűnt, és ellentmondott minden általa ismert tudománynak. Ha nem őrült meg és minden olyan, amilyennek látszott, akkor a Mabdenek ereje sokkal nagyobb, mint bármelyik Vadhagh sejthette volna. Sötét, beteges, gonosz erők...

Fáradt volt ugyan, mégsem tudott elaludni. Minden, amihez csak hozzáért nyálkás volt és undorító. Megvizsgálta a kabin ajtaját. Bár a fa elrohadt, mégis szokatlanul erősnek tűnt Itt valami furcsa hatalom munkálkodik! A hajó bordázatát nemcsak a szegek és a kátrány tartja össze.

A fáradtságtól képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni. Gondolatai kétségbeesettek és zavarodottak maradtak. A tájékozódás reményében gyakran kibámult az ablakon, de a hullámokon és az égen világító magányos csillagon kívül semmit sem látott.

Végül, sokkal később a látóhatár szélén felfedezte az első szürke sávot. Megkönnyebbült a hajnal közeledtének láttán. Ez az éjszaka hajója volt A nap sugarai eltűntetik, és ő Rhalinával együtt a saját ágyában fog felébredni...

De vajon mi rémisztette meg a barbárokat? Vagy az is csupán a vad álom része lett volna? Talán a Glandythal folytatott küzdelem után elájult, és most lázálmai vannak? Talán társai még mindig életükért harcolnak a Ló Törzsének tagjaival? Csonka kezével megdörzsölte homlokát. Megnyalta kicserepesedett ajkait, és még egyszer, utoljára megpróbált átlesni más síkokba, ám azok zárva maradtak tekintete előtt.

Egyre csak rótta a köröket a fülkében, és várta a reggelt Különös, zümmögő hang ütötte meg fülét Viszketni kezdett tőle az agya. Homlokát ráncolva arcát ütögette. A zümmögés úgy felerősödött, hogy már fájtak a fülei és összekoccant a foga.

Egyre hangosabb lett! Ép kezét egyik fülére szorította, míg a másikat karjával takarta el. Szemeibe könnyek szöktek. Üres szemgödrében fájdalom lüktetett A rothadó kabin egyik falától a másikig tántorgott, és megpróbálta áttörni az ajtót Érzékei cserbenhagyták. Elhomályosult előtte a világ...

...barázdált kövekből épült, magas kupolájú teremben állt, melynek szerkezete hasonlította Vadhagh alkotásokra, ám népe remekeivel szemben ez nem volt szép, inkább baljóslatú. A feje még mindig fájt.

Sápadt kék fénnyel felcsillámlott a levegő, és egyszercsak egy magas fiú állt előtte. Arca fiatal volt, de szemei ősöregnek tűntek. Egyszerű, lebegőszárnyú sárga szamitköntöst viselt. Meghajolt Corum előtt, és leült a falba épített kőpadra. Corum komoly tekintettel nézett rá.

– Ugye most azt hiszed, álmodsz, Corum mester?

– Én a Vörös Palástos Corum herceg vagyok, az utolsó Vadhagh.

– Itt csupán egyetlen herceg van: én – felelte a fiú szelíden. – Más senki. Ha ezt elfogadod, jól kijövünk majd egymással.

Corum vállat vont.

– Igen, úgy gondolom, álom az egész.

– Érzem. Éppúgy, mint ahogy az egész életünk is az. Egy ideje Vadhagh, egy Mabden álom csapdájában élsz, és akaratod ellenére az ő szabályaik határozták meg sorsodat.

– Hol a hajó, ami idehozott? Hol van Rhalina?

– Az a hajó nappal nem utazik. Visszatért a mélységbe.

– És Rhalina?

A fiú elmosolyodott.

– Természetesen ő is vele tartott. Eleget tett az egyezségnek.

– Meghalt?

– Nem. Él.

– Hogy tudna életben maradni az óceán alatt?

– Él. Mindig is élni fog. Rendkívüli módon felvidítja a legénységet.

– Ki vagy te?

– Azt hiszem, már kitaláltad a nevem.

– Shool-an-Jyvan!

– Shool-an-Jyvan herceg, a Tenger Halottainak Ura... az egyike címeimnek.

– Add vissza nekem Rhalinát!

– Azt akarom.

Corum gyanakodva nézett a varázslóra.

– Micsoda?

– Csak nem képzeled, hogy válaszolnék egy ilyen gyarló próbálkozásra, egy Megidézésre, ha nem lennének vele céljaim?

– Számomra világos miért teszed: élvezetet találsz a helyzet szörnyű borzalmaiban.

– Badarság! Ilyen gyerekes lennék? Az efféle dolgokból már rég kinőttem. Úgy látom, Mabden fogalmak szerint kezdesz gondolkodni. Nem jól teszed, ha túl akarod élni ezt a Mabden álmot.

– Ez valóban... álom?

– Olyasmi, de elég valóságos. Valami olyan dolog, amit te egy Isten álmának neveznél. Azt is mondhatnád, hogy egy olyan látomás, amit egy Isten hagyott valóra válni. Ezzel természetesen a Kardok Lovagjára utalok, aki az Öt Síkot uralja.

– A Kardok Urai! Nem léteznek! Csupán babonaság, mely valaha elszórakoztatta a Vadhaghokat és a Nhadraghokat.

– A Kardok Urai igenis léteznek, Corum mester. Éppen egyikünknek köszönheted szerencsétlenségedet. A Kardok Lovagja volt az, aki úgy döntött, hagyja megerősödni a Mabdeneket, hogy kiirtsák az Ősi Fajokat.

– Miért?

– Mert már unt titeket De ki nem érezne így? A világ most sokkal érdekesebb lett. Azt hiszem ezzel te is egyetértesz.

– A káosz és a rombolás „érdekes”? – Corum türelmetlen mozdulatot tett. – Azt hittem, tényleg túlléptél az ilyen gyerekes gondolatokon.

Shool-an-Jywan elmosolyodott.

– Én talán igen, de mi a helyzet a Kardok Lovagjával?

– Nem beszélsz világosan Shool herceg.

– Igaz. Nehezen tudok leszokni róla. Néha felélénkíti az unalmas beszélgetéseket.

– Ha ezt is unod, add vissza Rhalinát, és máris elmegyek.

Shool újra mosolygott.

– Hatalmamban áll visszaadni neked, és szabadon engedni titeket. Azért is hagytam Moidel mesternek, hogy válaszoljon a Megidézésre, mert találkozni akartam veled, Corum mester.

– Nem tudhattad, hogy eljövök.

– Gondoltam hogy megteszed.

– Miért akartál találkozni velem?

– Van egy ajánlatom a számodra, és arra az esetre, ha visszautasítanád, okosabbnak láttam Rhalina úrnőt is idehozni.

– Miért ne fogadnék el egy ajándékot?

Shool vállat vont.

– Az én ajándékaimat sokszor visszautasítják. Az emberek félnek tőlem. A ténykedésem zavarja őket. Kevesen vannak csak, akik megértően beszélnek egy varázslóval, Corum mester.

Corum körülnézett a homályban.

– Hol van az ajtó? Meg akarom keresni Rhalinát! Nagyon fáradt vagyok a vitatkozáshoz, Shool herceg.

– Persze, megértem. Sokat szenvedtél. Te saját édes álmodat hitted a valóságnak, és ezt pedig álomnak. Meglepődtél? Nincs ajtó. Nincs rá szükségem. Érted?

– Ha nem hagysz ki minden második szót, akkor igen.

– Szegény Vadhagh! Azt hittem, udvarias fajtához tartozol.

– Többé már nem vagyok olyan, mint népem tagjai!

– Szégyen, ha egy faj utolsó képviselője nem viseli magán népe jellegzetességeit! Különben remélem, jó házigazda vagyok, és minden igényedet kielégítem. Vén vagyok már. Nem tartozom a Mabdenekhez, de még azokhoz a fajokhoz sem, akiket ti Ősi Népeknek neveztek. Már jóval előttetek léteztem. Egy olyan fajhoz tartoztam, mely már kezdett elkorcsosulni. Nem akartam velük együtt visszafejlődni, ezért kutatni kezdtem a tudományos módját, hogyan őrizhetném meg elmém minden tudását. Ahogy látod sikerült. Lényegében tiszta tudat vagyok. Képes vagyok átlényegülni egyik testből a másikba, és így egy kiserőfeszítéssel gyakorlatilag halhatatlan lettem. Már sokan megpróbáltak elpusztítatni, de évezredek alatt még senkinek sem sikerült, bár én magam nagyon sok halált okoztam. Tovább folytattam létemet és kísérleteimet A tudásom egyre növekedett. Képes vagyok irányítani az Életet és a Halált. Tudok ölni és feltámasztani. Ha úgy akarom, halhatatlanságot is adhatok más lényeknek. Gyakorlatom és tudásom egyfajta Istenné változtatott. Talán nem tartozom a leghatalmasabbak közé, de egyszer kétségtelenül annak is eljön az ideje. Most már megértheted, hogy az Istenek akik – Shool kitárta karjait – életre keltek, akik csak valamilyen kozmikus véletlen folytán léteznek, miért haragszanak rám. Nem fogadják el Istenségemet. Féltékenyek. Le akarnak számolni velem, mert megzavartam önbecsülésüket. A Kardok Lovagja az ellenségem. A halálomat akarja. Ahogy látod Corum mester, nagyon sok hasonlóság van közöttünk!

– Én nem vagyok „Isten”, Shool herceg. Tulajdonképpen egészen mostanáig nem is hittem bennük.

– A tény, hogy nem vagy Isten, Corum mester tisztán kitűnik korlátoltságodból. Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy mindketten olyan fej utolsó képviselői vagyunk, melyeket a Kardok Urai teljesen ki akartak irtani. Az ő szemükben mi anakronizmus vagyunk, amit meg kell semmisíteni. Ahogy népemet a Vadhaghokkal és a Nhadraghokkal helyettesítették, most ugyanúgy félreállítottak titeket a Mabdenek javára. Ugyanaz a visszafejlődés zajlik nálatok – és bocsáss meg, hogy együvé veszlek a Nhadraghokkal – mint ami nálunk végbement. Ahogy én magam, te is megpróbáltál ellenállni és küzdeni. Én a tudományt választottam eszközül – te a kardot. Rád bízom a döntést, melyik volt bölcsebb...

– Valahogy túlságosan kisszerű vagy ahhoz, hogy Isten légy – mondta Corum türelmét vesztve. – Most...

– Pillanatnyilag vagyok csak jelentéktelen. Sokkal méltóságteljesebbnek és üdvösebbnek fogsz majd találni, ha a hatalmasabb Istenek közé lépek. Megengednéd, hogy folytassam, Corum mester? Hát nem érted meg, hogy eddig az irántad érzett rokonszenvem hajtott?

– Amit eddig tettél, nem utal barátságra.

– Rokonszenvet mondtam és nem barátságot. Biztosíthatlak Corum mester, egy pillanat alatt el tudnálak pusztítani téged, és hölgyedet is.

– Sokkal nyugodtabb lennék, ha megszabadítanád Rhalinát annak az irtózatos egyezségnek a következményeitől, idehoznád, és a saját szememmel látnám, hogy él, és még meg lehet menteni.

– Már a szavamat adtam rá.

– Akkor megölhetsz.

Shool herceg felállt, és egy nagyon öreg ember ingerlékeny mozdulataival gesztikulált, melyek szöges ellentétben álltak fiatal testével, és egész megjelenését valahogy ocsmánnyá tették.

– Több tisztelettel viselkedj irántam Corum mester!

– Miért? Talán mert láttam néhány mutatványodat, és hallottam fellengzős beszédedet?

– Figyelmeztetlek, nagyon sokat tudok adni neked. Légy kedvesebb hozzám!

– Mit tudsz te kínálni?

Shool herceg összehúzta szemét.

– Az életedet. Elvehetnem tőled.

– Ezt már mondtad.

– Tudok adni egy új kezet és egy új szemet Corum egyetlen szeme felcsillant és rögtön elárulta érdeklődését Shool herceg elégedetten kuncogott.

– Visszaadom azt a Mabden nőszemélyt is, akihez oly romlott vonzalom fűz – emelte fel kezét. – Ó, ne haragudj! Mindenki kapja meg a kedve szerint való gyönyört! Felkínálom a lehetőséget, hogy bosszút állj gyötrődésed okozóján...

– Glandyth-a-Kraen?

– Nem, nem, nem! A Kardok Lovagján! Igen, a Kardok Lovagján! Azon, aki elsődleges okozója, hogy a Mabdenek gyökeret eresztettek ezen a síkon.

– És Glandyth? Megesküdtem, hogy megölöm.

– Még te nevezel engem kisszerűnek! Nagyon keveset akarsz. A hatalommal, amit én most felkínálok neked, akár az összes Mabden gróffal is végezhetsz.

– Folytasd...

– Folytassam? Folytassam? Nem ígértem még eleget?

– Még nem mondtad el, hogyan akarod mindezt valóra váltani, nem csupán beszélni róla.

– Ó, szóval sértegetsz! A Mabdenek rettegnek tőlem! Elakad a szavuk mikor megjelenek előttük. Belehalnak a rémületbe, ha megvillantom erőmet!

– Az utóbbi időben elég borzalmat láttam már – felelte a herceg.

– Ez nem jelent semmit Az veled a baj Vadhagh, hogy az én szörnyűségeimtől csak a Mabdenek félnek. Akármilyen kapcsolatban állsz is velük, azért még mindig Vadhagh maradsz. A Mabdenek sötét látomásaitól te sokkal kevésbé ijedsz meg, mint ők maguk. Ha közéjük tartoznál, sokkal könnyebb dolgom lenne a meggyőzéseddel...

– De annak a feladatnak az elvégzésére amit a fejedben forgatsz nem használhatsz Mabdent. Igazam van? – kérdezte Corum.

– Fejlődsz. Pontosan erről van szó. Egyetlen Mabden sem élné túl amin neked át kellett esned. Még abban sem vagyok biztos, hogy egy Vadhagh...

– Mi a feladat?

– El kell rabolnod valamit, amire szükségem van céljaim eléréséhez.

– Te magad nem tudod ezt megtenni?

– Nem! Hogy is hagyhatnám el a szigetemet? Azonnal megölnének.

– Kik?

– Természetesen az ellenfeleim: a Kardok Urai, meg a társaik. Csak úgy tudok életben maradni, hogy minden eszközzel és mágiával védekezem ellenük, és bár pillanatnyilag hatalmukban áll hogy megtörjék erőmet, nem merik megtenni. Félnek a következményektől. Mágiám megszüntetése a Tizenöt Sík pusztulását, és a Kardok Urainak halálát jelentené. Ezért kell neked megtenned, helyettem. Ezen a síkon senki másnak nem lenne bátorsága hozzá, sem pedig oka. Ha teljesíted a feladatot visszaadom neked Rhalinát, és ha utána még mindig akarod, bosszút állhatsz Glandyth-a-Kraen. De biztosíthatlak, valójában a Kardok Lovagja tehet Glandyth létezéséről, és ha elrablód tőle azt a bizonyos dolgot, bosszúd teljes lehet.

– Mit kell elhoznom? – kérdezte Corum. Shool felkuncogott.

– A szívét, Corum mester.

– Azt kívánod tőlem, hogy öljek meg egy Istent, és hozzam el a szívét...?

– Semmit sem tudsz az Istenekről. Ha megölnéd a Lovagot, az beláthatatlan következményekkel járna. De különben nem is a mellkasában van a szív; annál azért jobban őrzi. A szívét ezen a síkon tartja, az agyát egy másikon... és így tovább, így tud csak védekezni, érted?

Corum felsóhajtott.

– Később még jobban el kell magyaráznod. Engedd el Rhalinát arról a hajóról, és én megpróbálok eleget tenni a kérésednek.

– Elképesztően makacs vagy, Corum herceg!

– Ha tényleg egyedül csak én segíthetek terveid valóraváltásában, talán megengedhetem magamnak.

A fiatal test ajkai Mabden-szerű mosolyra húzódtak.

– Örülök, hogy nem vagy halhatatlan, Corum mester. Önteltséged így csak néhány évig fog bosszantani engem. Jól van, megmutatom Rhalinát. Meglátod, biztonságban van. De nem bocsájthatom szabadon. Itt tartom magamnál Vadhagh, és rögtön visszaadom neked, amint elhozod a Kardok Lovagjának szívét.

– Minek kell neked az a szív?

– Ha a hatalmamban lesz, nagyon jó egyezséget fogok kötni.

– A vágyaid mint egy Istené, Shool mester, de a módszereid inkább egy tolvajra vallanak.

– Shool herceg! A sértéseid nem jutnak el hozzám. Most...

Shool eltűnt egy semmiből támadt, tejszerű füstben. A helyszín megváltozott. Corum a halottak hajóját, és a kabint látta maga előtt. Végignézte, ahogy az Őrgróf hullája átöleli felesége élő testét. Rhalina sikoltozott az irtózattól, de képtelen volt ellenállni...

– Azt mondtad, nem esik bántódása! Shool! Azt mondtad biztonságban van!

– Igen... férje szerető karjaiban – válaszolt a sértődött hang a semmiből.

– Engedd el, Shool!

A kabin szétfoszlott, és Rhalina lihegve, rémülten ott állt előtte, az ajtó nélküli szobában.

– Corum?

Corum feléje futott és átölelte, ám a nő reszketve elhúzódott.

– Ez valóban Corum? Vagy talán csak egy fantom? Azért kötöttem az alkut, hogy megmentsem őt...

– Én vagyok az Rhalina! Én is belementem egy egyezségbe, hogy megmentselek téged.

– Nem gondoltam, hogy ilyen undorító lesz. Az Őrgróf nem is értette meg a szavaimat. Már majdnem...

– Még a halottaknak is megvannak a saját gyönyöreik, Rhalina úrnő.

Mögöttük egy zöld kabátos és nadrágos, emberformájú lény állt, és élvezettel figyelte Corum meglepődését. – Több testem is van, amit használni tudok. Ez például, azt hiszem az egyik Nhadragh ősé volt.

– Ki ez, Corum? – kérdezte Rhalina, és közelebb húzódott szerelméhez. A herceg csitítóan átölelte. A nő egész testében remegett, és a bőre is furcsán nyirkos volt.

– Ez Shool-an-Jyvan. Isten akar lenni. Ő felelt a Megidézésre. Teszek neki egy szolgálatot, és visszatértemig itt fogsz élni, biztonságban, aztán együtt megyünk el innen.

– De miért...?

– Nem rád volt szükségem, hanem a szerelmesedre – vetette oda Shool türelmetlenül Rhalinának. – És most megszegtem uradnak tett ígéretemet és el is vesztettem felette a hatalmam. Bosszantó!

– Moidel, az Őrgróf felett? – kérdezte Rhalina.

– Igen. Most már visszafordíthatatlanul meghalt túl nagy erőfeszítésbe kerülne újra feltámasztani.

– Köszönöm, hogy útjára engedted – mondta a nő.

– Nem volt valami bölcs dolog, de Corum mester kényszerített rá – sóhajtott Shool herceg. – Nem baj, rengeteg hulla van még a tengerben. Találok majd másik hajót.

Rhalina elalélt Corumnak ép kezével sikerült elkapnia.

– Látod – szólt Shool hangjában a győzelem nyomaival – a Mabdenek borzasztóan félnek tőlem.

– Szükségünk van élelemre, tiszta ruhára, ágyra – jelentette ki Corum. – Addig nem tárgyalhatunk tovább, míg meg nem kapjuk.

Shool eltűnt, és egy pillanattal később a tágas szoba tele lett bútorokkal, meg a többivel, amit Corum óhajtott.

A herceg már nem kételkedett Shool erejében, annál inkább épelméjűségében. Levetkőztette, megmosdatta, és ágyba fektette Rhalinát, aki akkor magához tért. Szemei rémülettel telítődtek, de azért Corumra mosolygott.

– Biztonságban vagy – mondta a férfi. – Aludj!

Rhalina elszenderedett.

Corum megfürdött és megvizsgálta a számára kikészített ruhákat. Összeszorította ajkait, ahogy felismerte a fegyvereket és a páncélt. Vadhagh készítmények voltak! Talált egy vörös köpenyt is, mely minden bizonnyal a sajátja lehetett.

Elgondolkodott újkeletű, Svi-an-Fanla-Brool különös és erkölcstelen varázslójával kötött szövetségén.

2. Rhynn szeme, Kwll keze

Corum aludt.

Hirtelen felugrott és kinyitotta a szemét.

– Üdvözöllek kicsiny boltomban! – Shool hangja valahonnan a háta mögül csengett Corum megfordult, és egy gyönyörű, tizenöt év körüli szőke lánnyal találta magát szemben. A fiatal torokból ocsmány kuncogás tört elő.

Corum körülnézett a tágas helységben. A sötétben egymás hegyen-hátán álltak a tárgyak. Mindenféle növény és kitömött állat, könyvek és kéziratok... Mind, mind őrült összevisszaságban zsúfolódtak a polcokon. Különböző színű és metszésű kristályok, páncélok, drágakövekkel kirakott kardok, szétrothadt kincseszsákok, megnevezhetetlen anyagok, festmények, szobrocskák, hangszerek és mérőeszközök – köztük mérlegek is –, szokatlan formájú, a herceg számára ismeretlen jelekkel teleírt, időmérő szerkezetnek látszó tárgyak vad kavalkádja borította a padlót Elő állatok csoszogtak a halmok között, vagy a sarkokban csámcsogtak. Egy poros, penészes, halállal teli hely...

– Nem lehet valami sok vevőd – szólt Corum.

– Annyi nincs, ahányat szeretnék kiszolgálni – szipogott Shool. – Most...

A fiatal lányka alakjában egy ládához lépett, melyet félig betakart egy életében hatalmas és vad állat ragyogó bőre. Shool félrelökte a prémeket, és magában motyogott valamit. A láda fedele felpattant, és nagy, fekete felhő emelkedett ki belőle. Shool karjait lengetve hátratántorodott, és különös nyelven felkiáltott. A felhő eltűnt. A varázsló óvatosan a ládához ment, és belekandikált. Elégedetten nyalogatta ajkait.

– ...tessék!

Két zsákocskát húzott elő. A magasba emelte, és Corumra vigyorgott.

– Az ajándékaid.

– Azt hittem, visszaadod a kezem és a szemem...

– Nem egészen „visszaadni” fogom. Egy sokkal értékesebb ajándékot kapsz tőlem. Hallottál már az Elveszett Istenekről?

– Nem.

– A két Elveszett Istenről, kik testvérek voltak? Lord Rhynn-ről és Lord Kwll-ről? Már akkor léteztek, mikor én a mindenség ékeként megszülettem. Valahogy harcba keveredtek egymással, de már senki sem tudja megmondani miért; aztán önkéntesen, vagy kényszer hatására eltűntek. De hagytak itt magukból valamit – újból felemelte a zacskókat. – Ezeket.

Corum türelmetlenül intett.

Shool kinyújtotta kislány-nyelvét, és megnedvesítette kislány-ajkait. Vén szemei csillogva meredtek Corumra.

– Ezek a tárgyak egykor a két háborúzó istenhez tartoztak. Valahol hallottam egy olyan történetet, hogy halálukig küzdöttek, és csak ennyi maradt belőlük...

Kinyitotta a kisebbik zacskót, és egy nagy, ékesen csillogó valami hullott a kezébe. Corum elé tartotta. Csiszolt, díszes tárgy volt. A kövek sötét színekben – a vörös, a kék meg a fekete árnyalataiban – csillogtak.

– Gyönyörű! – kiáltott Corum – Én...

– Várj!

Shool a láda tetejére rázta a nagyobbik zacskó tartalmát is. Felemelte és megvizsgálta. Corum lélegzet után kapkodott. Mintha egy hat ujj rá szabott kesztyű lett volna a varázsló kezében! Ezt is furcsa kövek borították.

– A kesztyűt nem tudom használni – mondta Corum. – Egy hatujjú bal kézre szabták. Nekem csak öt ujjam van, és nincs is bal kezem.

– Ez nem kesztyű. Ez Kwll keze. A négy közül az egyiket itt felejtette. A fivére vágta le... Meg is tudom érteni.

– Tréfáid nem vallanak egy varázslóra. Túl hátborzongatóak. Csak az idődet vesztegeted velük!

– Jobb lenne, ha megszoknád „tréfáimat”, ahogy te nevezed, Vadhagh mester.

– Nem tudom miért tenném.

– Ezek az ajándékaim. Hiányzó szemed helyett Rhynn szemét kínálom, és levágott kezed helyett megkapod Kwll kezét!

Corum émelyegve elhúzta a száját.

– Nem kellenek! Nem akarom halott teremtmények testrészeit magamon viselni! Azt hittem, a sajátomat fogod visszaadni! Becsaptál, varázsló!

– Képtelenség! Nem fogod fel, milyen hatalmad lesz, ha birtoklód ezeket? Nagyobb erőt adnak neked, mint amilyet fajod, vagy akár a Mabdenek valaha is ismertek! A szemmel az idő és a tér olyan tartományaiba pillanthatsz, melyeket haladó még sohasem látott; a kézzel pedig segítséget hívhatsz onnan. Csak nem gondolod, hogy elküldelek a Kardok Lovagjának búvóhelyére természetfeletti segédeszközök nélkül?

– Meddig terjed az erejük?

Shool megvonta kislány-vállát.

– Még nem volt alkalmam kipróbálni.

– Tehát veszélyes is lehet a használatuk.

– Miért lenne az?

Corum elgondolkodott. Elfogadhatja-e vajon Shool undorító ajándékait, és vállalhatja-e az esetleges következményeket a túlélés, Glandyth megölése és Rhalina megmentése érdekében? Vagy inkább készüljön fel a halálra, és vessen véget az egész ügynek?

– Gondolj a tudásra, amit megszerezhetsz, ha birtokodban vannak! – szólt Shool. – Gondolj azokra a dolgokra, melyeket utad során látni fogsz. Még soha egyetlen haladó sem tette be a lábát a Kardok Lovagjának birtokára! Bölcsebbé válhatsz, Corum mester. És ne feledd: a Lovag a felelős a te végzetedért és néped pusztulásáért.

Corum mélyet lélegzett a dohos levegőből. Elhatározta magát.

– Jól van. Elfogadom őket.

– Megtisztelsz vele – mondta Shool kajánul. Egyik ujjával Corumra mutatott, aki hátratántorodott, egy csontkupacra zuhant, és nem bírt felállni.

– Aludj tovább, Corum mester!

Abban a szobában volt, ahol legelőször találkozott Shoollal. Vak szemgödre élesen fajt, és bal csuklója is elviselhetetlen gyötrelmet okozott neki. Megpróbált körülnézni, de csak homályosan látott.

Sikoltást halott. Rhalina!

– Rhalina! Hol vagy?

– Itt... Itt vagyok... Corum. Mi történt veled? Az arcod... a kezed...

Corum jobbjával bal szeméhez nyúlt Valami meleget tapintottak ujjai. Egy szem! Érezte szokatlan anyagát és méretét. Tudta, Rhynn szeme az. A képek kitisztultak körülötte. Meglátta Rhalina elszörnyedt arcát Az ágyon ült, a borzadálytól merev testtel.

Corum lenézett bal kezére. Arányaiban hasonlított a régire, de hat ujja volt Bőre mintha egy ékkövekkel kirakott kígyóé lett volna. Ahogy megértette mi történt vele megszédült.

– Shool ajándékai – mormolta ostobán. – Ez Rhynn szeme és Kwll keze. Istenek voltak... az Elveszett Istenek. Shool mesélte el. Újra egész ember vagyok, Rhalina!

– Egész ember? Valahogy több, de kevesebb is vagy annál, Corum. Miért fogadtál el ilyen rettenetes ajándékokat? Ördögiek. El fognak pusztítani téged!

– Elfogadtam, mert teljesítenem kell a feladatot, amivel Shool megbízott Ez jelenti számunkra a szabadságot Elfogadtam, mert fel kell kutatnom Glandythot, és ha egyetlen mód lesz rá, ezzel az idegen kézzel fojtom majd meg. Elfogadtam, mert ha nem teszem elpusztultunk volna.

– Talán mindkettőnknek jobb lett volna a halál – mondta Rhalina gyengéden.

3. A Tizenöt Síkon túl

– Milyen hatalmas is az én erőm, Corum mester! Istenné váltam, és belőled is félistent csináltam. Nemsokára legendák fognak rólunk szólni!

– Te már szerepelsz néhány történetben –, fordult Corum Shool felé, aki egy medve-szerű, díszes sisakot és nadrágot viselő teremtmény alakját öltve magára jelent meg a szobában – és a Vadhaghok is.

– Nemsokára eljön a mi időnk, Corum mester, így értettem. Hogy érzed magad?

– Még fáj egy kicsit a csuklóm meg a fejem.

– Nem is látszik a varrat, ugye? Mestere vagyok a sebészetnek! Az átültetés tökéletes lett, pedig a lehető legkevesebb mágiát használtam.

– Akkor sem látok semmit Rhynn szemével. Nem hiszem hogy működik.

Shool összedörzsölte mancsait.

– El fog tartani egy ideig, míg megszokod. Erre szükséged lesz. – Egy pántos, drágakövekkel díszített kis tárgyat húzott elő.

– Takard le ezzel az új szemed!

– Újra vakítsam meg magam?

– Talán csak nem akarsz örökké a Tizenöt Sík mögé nézni?

– Úgy érted, hogy ez a szem csak azt látja?

– Nem. Ebbe a síkba tekint, de sokszor más perspektívát mutat.

Corum gyanakodva nézett a varázslóra, és hunyorogni kezdett. Új szemén át hirtelen furcsa képeket látott, bár a sajátjával még mindig Shoolra meredt. Sötét, egymásbamosódó látomások voltak.

– Shool! Milyen világ ez?

– Nem tudom. Úgy beszélik, van egy másik, tizenöt síkból álló dimenzió is, mely a mi világunk eltorzított tükörképét mutatja. Ilyesmit látsz?

A képek forrtak, bugyogtak, megjelentek és eltűntek Corum szeme előtt. Furcsa lények jöttek elő és húzódtak vissza. Lángnyelvek lobogtak, föld vált folyékonnyá, különös bestiák jelentek meg és süllyedtek el, mintha a hús lebegett és átváltozott volna.

– Örülök, hogy nem azon a világon élek – mormolta Corum. – Add hát ide azt a pántot, Shool!

Elvette a varázslótól a díszes tárgyat, és szeme fölé erősítette. A látomások eltűntek, és csak Rhalina meg Shool jelent meg szemei előtt. Mindkét szeme előtt!

– Ó, nem mondtam el, hogy a pánt a másik világ látványától véd meg, és ezt a síkot tökéletesen látod.

– Mit láttál Corum? – kérdezte Rhalina halkan.

Corum megrázta a fejét.

– Nem is tudom elmondani...

Rhalina Shool-ra nézett.

– Szeretném, ha visszavennéd tőle ajándékaidat, Shool herceg. Ilyen dolgok nem valóak egy halandónak.

– Ó már nem haladó többé! – húzta el a száját Shool. – Már mondtam! Félisten lett.

– Mit szólnak majd ehhez az Istenek?

– Néhányuk nem igazán fog örülni, ha valaha is tudomást szereznek Corum mester újfajta létéről. De nem hiszem, hogy megtudják.

– Túl könnyedén beszélsz erről, varázsló! – mondta Rhalina komoran.

– Ha Corum nem is érti meg, mibe ártottad bele, én igen. Vannak olyan törvények, melyeket a halandóknak be kell tartamuk. Megszegted ezeket a szabályokat, és meg is fogod kapni érte büntetésed, ahogy teremtményeid is el fognak pusztulni.

Shool elutasítóan intett medve-mancsával.

– Elfelejted, mekkora hatalmam van. Nemsokára olyan helyzetben leszek, hogy dacolhatok bármelyik Istennel, aki veszi a bátorságot, és összeakaszkodik velem.

– Megőrjített a büszkeséged! – kiáltott Rhalina. – Te csak egy halandó varázsló vagy!

– Halgass el Rhalina úrnő! Maradj csendben, mert még nagyobb szörnyűséget bocsájtok rád, mint amiből éppen csak megszabadultál! Ha Corum mester nem lenne hasznos a számomra, még ocsmányabb dolgoktól is szenvednél. Vigyázz a szádra!

– Megint csak az időt vesztegeted – szólt közbe Corum. – Mondd meg mit kell tennem ahhoz, hogy Rhalina és én elhagyhassuk ezt a helyet!

Shool lenyugodott és megfordult.

– Bolond vagy, hogy ennyire törődsz egy ilyen lénnyel. Ő is, mint egész fajtája, retteg a tudástól, a mélységtől és az erőt jelentő sötét bölcsességtől.

– Beszéljünk inkább a Kardok Lovagjának szívéről! Hogy szerezhetem meg?

– Gyere!

Egy kertben álltak, melyben virág-monstrumok árasztották ellenállhatatlan illatukat. A nap vörösen ragyogott felettük. A növények suhogó levelei sötétek, majdnem feketék voltak.

Shool visszanyerte a kék köpenyes ifjú alakját, és így vezette Corumot egy ösvényen.

– Már évezredek óta ápolom ezt a kertet. Sok egyedi növény van benne. A kastélyom területén kívül az egész szigetet beborítják. Nagyon hasznosak: jó köztük békésen megpihenni, ám a hivatlan vendégek elvétik benne az utat.

– Miért hívják ezt a helyet a Jóllakott Isten Szigetének?

– Én neveztem el így a lény után, akitől örököltem. Valaha egy Isten élt itt, akitől mindenki rettegett. Akkoriban éppen biztonságos helyet kerestem, ahol folytathatom kutatásaimat, így bukkantam rá a szigetre. Hallottam a rettenetes Isten hírét, ezért nagyon körültekintően jártam el. Mostani bölcsességem töredékével rendelkeztem csak, és alig voltam néhány évszázados, ezért tisztában voltam vele, nincs elég erőm az elpusztításához.

Egy hatalmas orchidea simult Corum új kezéhez, de elhúzta előle.

– Végül hogy szerezted meg mégis? – kérdezte Shool-t.

– Megtudtam, hogy az Isten gyermekeket eszik. A Nhadraghok ősei naponta feláldoztak neki egyet Mivel sok pénzem volt, nem jelentett problémát, hogy vegyek egy rakás gyereket Egyszerre mindet megetettem vele, és vártam mi történik.

– És?

– Felfalta mind, és jóllakottan elszundított.

– Te pedig megölted!

– Nem! Fogságba ejtettem. Még mindig ott van valahol az egyik kazamatám mélyén, bár többé már nem az a nagyszerű lény, aki a szigetet uralta. Csak kisebb isten volt, de valamiféle rokonságban állt a Kardok Lovagjával. Sem ő, sem a többiek nem veszélyeztetnek túlságosan, mivel Pilproth a foglyom.

– Ha megsemmisítenék a szigetet, megölnék fivérüket is.

– Pontosan.

– Ezért kell, hogy én hajtsam végre a rablást. Attól félsz, ha elmész innen, képesek lesznek végezni veled.

– Félek? Egyáltalán nem. Csak óvatos vagyok. Okkal. Ezért tudtam eddig is fennmaradni.

– Hol van a Kardok Lovagjának szíve?

– Az Ezerszirtű Zátonyon túl. Hallottál már erről a helyről?

– Mintha olvastam volna valami utalást rá egy régi útleírásban. Északon van, ugye? – kérdezte Corum, és lehúzott lábáról egy indát.

– Igen.

– Ennyit tudsz csak mondani róla?

– Az Ezerszirtű Zátonyon túl van egy Urde nevű hely, mely néha víz, néha szárazföld. Azon túl terül el a Dhroonhazat sivatag, utána pedig a Lángföld következik, ahol a Vak Királynő, Ooresé él. A Lángföld mögött a Jeges Vadon van, ahol Brikling kóborol.

Corum megállt, és letépett arcáról egy pici, vörös ajkakkal csókoló ragadós levelet.

– És aztán? – kérdezte egykedvűen.

– Azon túl van a Kardok Lovagjának földje.

– Különös helyek. Melyik síkban léteznek?

– Mind az ötben, melyet a Lovag ural. Nem sok hasznodra lesz a síkok közötti mozgás.

– Nem hiszem, hogy még mindig képes lennék rá. Az igazság az, hogy a Kardok Lovagja elvette ezt az erőt a Vadhaghoktól.

– Ne aggódj, új képességeid legalább ilyen jók – paskolta meg Shool Corum idegen kezét.

A kéz úgy viselkedett, mintha közönséges végtag lenne. Corum próbaképpen felemelte a szemét fedő pántot, de elakadt lélegzettel gyorsan vissza is tette.

– Mit láttál? – kérdezte Shool.

– Egy földet.

– Ennyi az egész?

– Egy földet, ami felett fekete nap ragyogott. Fény fakadt a talajból, ám a nap sugarai elhomályosították. Négy alak állt előttem. Megpillantottam az arcukat, és... – Corum megnedvesítette ajkait. – Nem bírtam tovább nézni.

– Oly sok síkot érzékelünk felületesen... – tűnődött Shool. – Létező borzalmaikat elvétve, talán csak álmainkban látjuk meg. Mégis meg kell tanulnod, hogy szembenézz azokkal az arcokkal, és minden mással is, amit új szemeddel csak felfedezel. Erődet csak így használhatod ki teljesen.

– Shool, engem zavar a tudat, hogy léteznek azok a sötét, gonosz síkok, és hatalmas bestiák ólálkodnak körülöttem. Csupán valami vékony, asztrális fal választ el tőlük.

– Én már megtanultam együttélni ezzel, és fel is használom őket. Az eltelt évezredek alatt sokmindent megszoktam.

Corum kiszabadította derekát egy inda öleléséből.

– A növényeid mintha túl barátságosak lennének.

– Nagyon gyengédek. Ők az egyetlen barátaim. Érdekes, mennyire kedvelnek téged. Hajlamos vagyok arról megítélni valakit, hogy viselkednek vele a növényeim. Természetesen ők is csak szegény, éhes élőlények. Egy-két hajót a sziget felé kellene már irányítanom. Húsra van szükségük. Sok húsra. A nagy készülődésben megfeledkeztem mindennapos kötelezettségeimről.

– Még mindig nem mondtad el pontosan, hogy találom meg a Kardok Lovagjának szívét.

– Igazad van. Tehát a Lovag egy hegy tetején lakik, ami az általa uralt öt sík kellős közepén áll. A palota legmagasabb tornyában van a szíve. Nagyon erősen őrzik!

– Ennyi az egész? Mit tudsz a védelméről?

– Azért veled végeztetem el ezt a munkát Corum mester, mert valamivel több eszed, egy kicsivel több rugalmasságod, egy csipetnyivel több képzelőerőd és bátorságod van, mint egy Mabdennek. Majd te kideríted, milyen eszközökkel őrzik!

– Hogyan, Shool mester?

– Shool herceg. Előnyödre lesz az is, hogy a Lovag nem fog számítani egy halandó támadására. A Vadhaghokhoz hasonlóan a Kardok Urai is önelégültté váltak. Valamennyien felemelkedünk, de egyszer mindannyian lezuhanunk. A síkok ettől függetlenül továbbhaladnak.

– Ha te is felemelkedsz majd, nem fogsz egyszer lezuhanni?

– De igen – néhány millió év múltán. Ki tudja előre? talán még olyan magasra is sikerül feljutnom, hogy én irányíthatom majd a mindenséget. Én lehetnék az első mindentudó, mindenható Isten. Ó, mennyi mindenre nyílna lehetőség!

– A Vadhaghok tanulmányozták a miszticizmust – szólt közbe Corum. – Én úgy tudom, mindegyik Isten ilyen.

– Nem, csak néhányan. Egyes Istenek – mint a Mabden panteonban élő Kutya, és a Szarvas Medve is – többé-kevésbé mindenhatóak a Mabden ügyekben, és ha úgy kívánják, irányítani is képesek őket. Viszont nem járatosak az én ügyeimben. Még kevésbé a Kardok Lovagja, aki mindent tud, kivéve ami az én jól védhető szigetemen történik. Ez az Istenek Kora, Corum mester. Nagyon sokan vannak, kicsik és nagyok egyaránt, szinte már hemzsegnek az univerzumban. Valaha nem így volt. Néha az az érzésem támad, a mindenség nélkülünk is jól halad az útján.

– Ez már nekem is megfordult a fejemben.

– Zavaros az egész. A gondolat – ütögette meg koponyáját – formálja az Isteneket, és az Istenek alkotják a gondolatokat. Vannak időszakok, amit én olykor túlértékelek, mikor a gondolat nem létezik. Léte, vagy annak hiánya egyáltalán nem érdekli az univerzumot Ha meglenne hozzá az erőm, én igenis rávenném, hogy foglalkozzon vele. – Shool szemei felragyogtak. – Megváltoztatnám a természetet és a körülményeket! Bölcsen teszed, hogy segítesz nekem, Corum mester.

Corum elkapta fejét egy gigantikus tulipán fogakkal szegélyezett szája elől.

– Kétlem, Shool, de nincs más választásom.

– Valóban. Vagyis inkább korlátozott lehetőségeid vannak. A céljaim elérése érdekében nem engedhetem meg a választási lehetőségeket.

– Igen – bólintott Corum ironikusan. – Mindannyian halandók vagyunk.

– Csak a saját nevedben beszélj, Corum mester!

Harmadik könyv

melyben Corum herceg megvalósítja a leheletlent

1. A Sétáló Isten

Corum nehezen búcsúzott el Rhalinától. A nő szemei szerelmesen csillogtak, ahogy a herceg átölelte. Aggodalmat érzett Corum iránt, és félelmet mindkettőjükért. Ez zavarta ugyan a Vadhaghot, de nem tudott ellene semmit sem tenni. Shool-tól kapott egy furcsa alakú hajót, és útnakindult. Minden irányból a végtelen tenger vette körül. Egy mágnes segítségével meghatározta az útirányt, és északnak, az Ezerszirtű Zátony felé tartott.

Tudta, Vadhagh mérce szerint őrült volt, de még a Mabdenek is bolondnak tartották volna. El kell fogadnia ezeket a képtelenségeket, ha egyáltalán túléli küldetését Több oka is volt az életben maradásra. Például Rhalina.

Bár ő volt az utolsó Vadhagh, mégsem volt képes elhinne, hogy a Shool-hoz hasonló varázslók erejét mások is megszerezhetik. Az időt be lehet befolyásolni, a keringő síkokat meg lehet állítani, talán még visszafordításuk is lehetséges. Az elmúlt év eseményein változtatni lehet, vagy akár el is törölni. Corum élni akart, és közben tanulni.

Ha eleget tanul, talán megerősödhet annyira, hogy beteljesítse legnagyobb vágyát visszaadni a Vadhaghoknak a világot, és a világnak a Vadhaghokat Ennek így kell lennie, gondolta.

A hajó fémtestét domborművek és szabálytalan jelek díszítették. Gyenge ragyogást bocsátott ki magából, mely meleget és fényt nyújtott Corum számára a hosszú hajóút éjszakáiban. Egyetlen árbocán négyszögletes, különösen fénylő anyaggal borított vitorlája önmagától fordult a szél irányába.

A herceg köpenyébe burkolózva ült a hajóban. Harci felszerelése mellette hevert, de ezüstsisakját fején tartotta, és kettős, nyakától térdéig érő páncélingét is magán viselte.

Időnként maga elé tartotta a zsinórra függesztett nyílhegy alakú mágnest Mindig észak felé mutatott.

Sokat gondolt Rhalinára, és iránta érzett szerelmére. Még sohasem fordult elő, hogy egy Vadhagh és egy Mabden egymásbaszeretett volna. Corum népe romlottnak tartotta volna Rhalinával való kapcsolatát, sokkal inkább mint a Mabdenek. Jobban vonzódott hozzá, mint bármelyik Vadhagh nőhöz, akit valaha is ismert. Tudta, szerelmese intelligenciája megközelíti az övét. Egyedül hangulatait tudta csak nehezen megérteni, meg sorsára tett célzásait és babonaságát. De Rhalina mégiscsak jobban ismerte ezt a világot mint ő, ezért talán helyénvaló volt ilyen gondolatokkal foglalkoznia. Corum leckéi még nem értek véget.

A harmadik éjszakán Corum kezét a kormányrúdon tartva elaludt. Reggel a szemébe tűző éles napsugarak ébresztették fel. Az Ezerszirtű Zátony előtte volt.

A herceg a látóhatár egyik végétől a másikig átvizsgálta, és úgy tűnt, egyetlen rés sincs a habzó tengerből kiemelkedő kövek éles fogai között Shool figyelmeztette is rá, hogy még csak keveseknek sikerült átjutni a zátonyokon. Most már Corum is megértette miért. Egyetlen megszakítás nélkül húzódott előtte. Mintha nem természet alkotta képződmény lett volna, sokkal inkább egy hatalmasság által a betolakodók ellen emelt bástyára hasonlított Talán maga a Kardok Lovagja építette.

Corum kelet felé tartott, remélve, hogy talál egy helyet ahol kiköthet, és talán el is tudja vontatni hajóját a legközelebbi folyóig.

Négy napig hajózott alvás nélkül, de sem torkolatot, sem kikötőhelyet nem talált. Könnyű, a nap által rózsaszínre festett köd lepte be a vizet és Corumnak csak az irányai és a sziklákhoz csapódó hullámok moraja segített elkerülni a zátonyokhoz való ütközést. Bőrtokjából előhúzta a térképeket és megpróbálta eldönteni merre induljon tovább. A rajzok durvák és pontatlanok voltak, de Shool csak ezt tudta adni.

A térképen Khoolocrah-nak nevezett föld és a zátonyok között húzódó csatornához közeledett. Shool csak annyit tudott erről a vidékről, hogy errefelé él egy Ragha-da-Khetanak hívott fej. A hajóból felsejlő fénynél a vázlatra meredt, és rést keresett rajta a szirtek között, de hiába.

A hajó hirtelen megingott Corum körülnézett, és az örvény okát kereste. A vitorla csattogásán keresztül dél felől furcsa zajt hallott, és arrafelé meredt.

A hang szabályosan ismétlődő csattanásokból állt, mintha egy ember gázolna a vízben. Vagy talán valamilyen tengeri szörny? A Mabdenek sok ilyesmitől rettegnek. Corum kétségbeesetten kapaszkodott a hajóba, és próbált kitérni a sziklák elől, de a hullámok egyre közelebb sodorták.

A hang közeledett.

Corum felemelte hosszú kardját, és felkészült a küzdelemre. Végül megpillantott valamit a ködben: egy magas, testes, emberszerű alakot, aki húzott valamit maga után. Egy halászháló! Ilyen sekély lenne csak a víz? Előrehajolt és a tengerbe mártotta kardját Nem érte el a feneket, és csak jóval maga alatt tudta kivenni a meder talaját Újra az alak felé nézett, és rájött, a fény és a köd játékának áldozatául esett Az az alak még mindig jókora távolságra volt tőle... Gigantikus volt! Talán még a Laahr-i Óriásnál is sokkal nagyobb. Tehát ő verte fel az erős hullámokat.

Corum fel akart kiállítani, és kérni az óriást, menjen távolabb, különben elsüllyed a hajója, de meggondolta magát Talán az ilyen lények kevésbé jóindulatúak a halandókkal, mint a Laahr-i Óriás.

A még mindig ködbe burkolózó hatalmas alak halászás közben megváltoztatta irányát és Corum hajója mögé kerülve taposta tovább a vizet. Hálóját még mindig maga után vonszolta.

Az árhullám távolsodorta a hajót az Ezerszirtű Zátonytól, és kelet felé lendítette. Corum képtelen volt ellenállni. Erőlködve rángatta a kormányrudat és a vitorlát, de eredmény nélkül. Mintha egy szakadék felé sodródott volna egy megáradt folyón. Az óriás akkora hullámot vert fel, amivel nem tudott szembeszállni. Útjára engedte a hajót.

Az óriás egyenesen az Ezerszirtű Zátony felé indult Talán itt él. Mint zsákmányára leső cápa, a kicsiny hajó áttört a ködön, a forró nap felé. Corum megpillantott egy partot. Egyenesen felé sodródott.

2. Temgot-Lep

Corum kétségbeesetten próbálta elfordítani hajóját a szikláktól. Hatujjú bal kezével megragadta a kormányrudat, míg jobbjával a vitorlába kapaszkodott Csikorgó hang hallatszott Megrázkódott a hajó fémteste, és felborult Corum fegyverei felé kapott, és sikerült megragadnia őket, mielőtt a hullám lesodorta a fedélzetről.

Száját víz töltötte meg. Testét felhorzsolták a kövek. Ahogy a hullám visszahúzódott, megpróbált felegyenesedni. Eldobta íját és nyílvesszőkkel teli tegezét, és egy sziklába kapaszkodott. Fegyvereit azonmód magával ragadta az áradat.

A tenger visszavonult Corum hátranézett, és látta, felborult hajóját elsodorta a víz. Elengedte a sziklát és lábraállt. Kardját dereka köré kötötte, megigazította fején a sisakot. A kudarc érzése ömlött végig rajta. Néhány lépést tett a parton, és leült egy magas, fekete szirt tövébe. Hajótörést szenvedett egy idegen földön, hajója eltűnt, és úticélja az óceán másik partján terül el. Corumot már semmi sem érdekelte. A szerelem, a gyűlölet, a bosszú gondolatai elillantak a fejéből. Úgy érezte mindent Svi-an-Fanla-Brool álomvilágában hagyott, csak hatujjú keze és csillogó szeme maradt meg. Remegés futott végig rajta ahogy eszébe jutott, milyen látványt tárt elé a szem. Megérintette a pántot Tudta, Shool ajándékainak elfogadásával belekényszerült világának logikájába is. Már képtelen megszabadulni tőle.

Nagyot sóhajtva felkelt, és a szikla felé nézett. Hatalmas volt Abban a reményben indult el a szürke kavicsokkal borított parton, hogy talál egy helyet, ahol fel tud mászni a szirt tetejére. Onnan majd megvizsgálhatja, milyen vidékre is keveredett. Egy Shooltól kapott kesztyűt húzott kezére, mert eszébe jutott, mit mondott neki a varázsló a benne a Kwll végtagjában rejtőző erőről. Csak félig-meddig hitt ugyan Shool-nak, de nem akarta kipróbálni szavai igazságát.

Több mint egy óráig haladt a part mentén míg megkerülve a hegyfokot egy szelíden emelkedő, könnyen megmászható falú öbölhöz ért A dagály tetőzésre készen nyalogatta a partot Corum futásnak eredt Lihegve felkaptatott az emelkedőre, majd megállva visszanézett Még időben sikerült odajutnia, mert a tenger már a part legnagyobb részét belepte Felmászott a lejtő tetejére, és megpillantotta a várost.

A kupolák és minaretek fehéren izzottak a nap ragyogásában. Ahogy jobban megnézte, Corum észrevette, nem mindegyik épület fehér: soknak színes mozaikok borították a falát Még sohasem látott ehhez hasonlót Nem tudta, elkerülje-e a várost, vagy inkább felé induljon. Ha lakói barátságosak, talán segítenek neki, hogy egy új hajóhoz jusson. Ám ha Mabdenek, valószínűleg ellenségesen viselkednek majd.

Ez lett volna hát a térképen is említett Ragha-da-Kheta nép földje? Erszényébe nyúlt, de az iratok iránytűjével együtt a tengerbe vesztek. Visszatérő kétségbeeséssel indult a város irányába.

Alig tett meg egy mérföldet, mikor hosszú nyakú, pettyes, görbe szarvú, gyík-lebenyeges bestiák hátán bizarr lovasság közeledett feléje. A hátasok gyorsan kapkodták vékony lábaikat, így Corum nemsokára megláthatta a magas és szörnyen sovány, gömbölyű fejű, kerek szemű harcosokat. Nem Mabdenek voltak, de egyetlen más fajra sem emlékeztettek, amiről a herceg eddig hallott.

Corum megállt és várt Semmi mást nem tehetett, míg megbizonyosodik szándékaikról.

A harcosok gyorsan körbefogták, és hatalmas szemeikkel rábámultak. Orruk és szájuk is kerek volt, olyanforma, mintha állandó csodálkozás ülne arcukon.

– Olanja ko? – kérdezte egyikük, aki csillogó tollakból készült finom köntöst és sisakot viselt. Kezében egy óriási, madárkarmot formázó bunkót tartott. – Olanja ko, drajer? – Az Alsóbb nyelvre hasonlított beszéde, amit a Vadhaghok, Nhadraghok és Mabdenek is használtak.

– Nem értem ezt a nyelvet – felelte Corum. A tollköntösbe öltözött lény megbiccentette fejét, és elhallgatott. A többi hasonlóan, bár kevésbé díszesen öltözött és felfegyverzett harcos mormolt valamit Corum dél felé mutatott.

– A tengeren túlról érkeztem – váltott át a Középső Nyelvre, melyet csak a két Ősi Faj beszélt.

A lovas előrehajolt, mintha ezt már jobban ismerné, de végül megrázta fejét. Nem értett egy szót sem.

– Olanja kro?

Corum is megrázta fejét A harcos elbizonytalanodott, aztán hirtelen felragyogott az arca. A herceg ezt az arckifejezést sem tudta megmagyarázni. A vezér egyik társára mutatott.

– Mor naffa!

A harcos leszállt nyergéből, és vézna karjával Corum felé intett, mutatva ugorjon fel a hosszúnyakú bestia hátára. Corumnak egy kis nehézség árán sikerült is felülnie a keskeny nyeregbe. Kényelmetlenül érezte magát.

– Hoj! – a vezető intett embereinek, és a város irányába indult.

– Hoj-ala!

Az állat ügetni kezdett, a hátramaradó harcos pedig gyalog vágott az útnak.

A várost rengeteg ezerszínű mértani formával díszített égbenyúló fal vette körül. Áthaladtak a magas, keskeny kapun, és keresztülléptettek egy labirintusszerű falrengetegen. Egy virágzó fákkal szegélyezett széles utcára értek, mely a város közepén fekvő palota felé vezetett. A kastély kapuinál leszálltak a nyeregből. A harcosokhoz hasonló, sovány szolgák gondjaikba vették az állatokat.

Corumot átkísérték a kapun. Felmentek egy több mint ezer fokból álló lépcsősoron. A palota belső falait kevésbé díszítették fel, mint a külsőket. Főként arany, fehér és sápadtkék színek borítottak mindent Bár kissé barbárnak tűnt számára, Corum mégis megcsodálta a gyönyörű kivitelezést.

Áthaladtak egy belső kerten és egy árkádokkal körülvett udvarra értek. A közepén szökőkút csobogott Egy ponyvatető alatt rubinkövekkel kirakott arany trón állott A Corumot kísérő harcosok megálltak, és ezzel egyidőben egy alak lépett a trónhoz. Óriási pávatoll fejdíszt, csillogó tollakból szőtt köpenyt, és vékony, aranyszín anyagból készült szoknyát viselt. Helyet foglalt a trónon.

Ő volt tehát a város uralkodója.

A harcosok vezére és a király néhány szót váltott saját nyelvükön.

Corum türelmesen várakozott. Nem akart semmi olyat tenni, amit ezek az emberek a barátságtalanság jelének vélhettek volna.

Végül a két teremtmény befejezte beszélgetését Az uralkodó megszólította Corumot. Több nyelvet is végigpróbált.

– A Mabdenekhez tartozol? – kérdezte végül idegenes kiejtéssel.

A Nhadraghok ősi nyelve volt, melyet Corum még gyermekként megtanult.

– Nem – felelte nehézkesen.

– De Nhedregh sem vagy.

– Így van. Nem vagyok „Nhedregh”. Ismered azt a népet?

– Ketten közöttük éltek néhány évszázaddal ezelőtt. Melyik néphez tartozol?

– Vadhagh vagyok.

A király beszívta ajkait és nagyot cuppantott.

– A Nhedreghek ellensége?

– Már nem.

– Már nem? – húzta össze szemét a király.

– Az én kivételemmel minden Vadhagh halott – magyarázta Corum. – Aki pedig a Nhedreghek közül életben marad, a Mabdenek rabszolgája lett.

– Hiszen a Mabdenek barbárok!

– Igen, de erős barbárok.

A király bólintott.

– Ahogy meg lett jövendölve – közelebbről is szemügyre vette Corumot. – Te miért nem pusztultál el?

– Sikerült megmenekülnöm.

– Nem szállhatsz szembe Arioch döntéseivel!

– Ki az az Arioch?

– Az Isten.

– Melyik?

– Az Isten, aki sorsunkat meghatározza. A Kardok Arioch hercege.

– A Kardok Lovagja?

– Azt hiszem, a távoli délen ezen a címén ismerik – a király mintha izgatott lett volna, mert megnyalta száját – Én Temgol-Lep király vagyok. Ez az én városom, Arke – meglebbentette kezét. – Ők pedig a népem, Ragha-da-Kheta. Földünket Khoolocrahnak nevezzük. Nemsokára mi is meghalunk.

– Miért?

– Ez már a Mabdenek kora, és Airoch így határozott. A Mabdenek hamarosan elpusztítanak minket.

– Persze harcolni fogtok...

– Nem. Ez a Mabdenek kora. Arioch irányít minket. Megengedi a Ragha-de-Khetáknak, hogy tovább éljenek, mert engedelmeskedni fogunk akaratának, és nem állunk ellen neki. Nemsokára végünk lesz.

Corum megrázta a fejét.

– Nem gondolod, hogy Arioch részéről igazságtalanság megölni titeket?

– Arioch határoz.

Corum úgy vette észre, ez a nép egykor nem volt ilyen fatalista. Talán ők is a Kardok Lovagja által rájukbocsátott visszafejlődést élik át.

– Miért rombolna le Arioch ily sok szépséget?

– Arioch határoz.

Temgol-Lep király mintha sokkal jobban ismerte volna a Kardok Lovagját, mint eddig bárki, akivel Corum csak találkozott. Mivel ilyen közel élnek földjéhez, talán már látták is őt.

– Maga Arioch szólt hozzátok?

– Bölcseinken keresztül beszél velünk...

– És a bölcsek... biztosak Arioch akaratában?

– Igen.

Corum felsóhajtott.

– Én ellent fogok állni terveinek. Nem találom elfogadhatónak.

Temgol-Lep király lehunyta szemeit és megremegett. Harcosai izgatottan néztek rá. Minden bizonnyal észrevették királyuk elégedetlenségét.

– Nem beszélek többet Ariochról – mondta a király. – A vendégünk vagy, és gondoskodnunk kell, hogy jól erezd magad. Most iszol velünk egy kevés bort.

– Elfogadom. Köszönöm. – Corum inkább evett volna valamit, de még mindig el akarta kerülni a Ragha-da-Kheták véletlen megsértését. Talán tudnak adni neki egy csónakot.

A király szólt néhány szolgának, akik eddig az árnyékban, a palotába vezető kapu közelében várakoztak. Uruk parancsára beléptek az épületbe, és nemsokára aranytálcára rakott hosszúkás serlegekkel és aranykancsóval tértek vissza. A király kinyújtotta kezét, elvette tőlük, és saját térdére tette a tálcát. Szívélyesen töltött az egyik kupába, és átadta Corumnak. A herceg baljával nyúlt a serleg felé.

A kéz megremegett.

Corum megpróbált uralkodni felette, de az elhajította a serleget. A király megijedt és felkiáltott A kéz előrelendült, és ujjai Temgol-Lep torkára fonódtak. A király hörgött és vonaglott, Corum pedig megpróbálta lefejteni róla Kwll kezét Az ujjak azonban erősen ráfonódtak a nyakra. Corum érezte, kiszorítja a lelket a királyból.

A herceg segítségért kiáltott, ám a harcosok azt hitték, saját akaratából végez uralkodójukkal. Corum kivonta kardját, és bunkókkal felfegyverzett ellenfeleit csapkodta. A harcosok mintha elszoktak volna a csatáktól, mert mozdulataik suták és összehangolatlanok voltak.

A kéz hirtelen eleresztette Temgol-Lep királyt Corum látta, már nincs benne élet. Új keze elpusztított egy kedves, ártatlan teremtményt! Ezzel minden esély megszűnt rá, hogy a Ragha-de-Khetáktól segítséget kapjon. Még őt magát is bajbasodorta, hiszen a harcosok rengetegen voltak.

A király holtteste felett állva lengette kardját Kezeket vágott le, koponyákat hasított ketté. A kifröccsenő vér mindent beborított Corum egyre csak küzdött.

Egyszercsak nem volt több ellenfél körülötte. Az udvaron állt a lenyugvó nap fényében, és csak a szökőkút csobogását hallotta. Végignézett a hullákon. Felemelte kesztyűs idegen kezét, és leköpte.

– Te sátán! Rhalinának igaza volt! Gyilkossá tettél!

A kéz újra az övé lett Saját akaratából nem mozdult többé. Corum behajlította a hat ujjat Megint közönséges végtag volt csupán.

Corum újra a halott királyra pillantott, és megrázkódott. Le fogja magáról vágni Kwll kezét. Jobb nyomoréknak lenni, mint egy ilyen szörnyű dolog rabszolgájának!

Hirtelen kicsúszott lába alól a föld, és lefelé zuhant.

Ráesett egy lény hátára, ami kiköpött és feléje csapott.

3. A Sötét Lények eljövetele

Corum nappali fényt látott maga felett, aztán a zárókő visszacsúszott a helyére, és ő egyedül maradt a sötétben egy bestiával, ami az udvar alatti veremben élt.

A lény elvicsorodott A herceg felkészült rá, hogy megvédje magát. A morgás abbamaradt, és egy pillanatnyi csend támadt Corum várt.

Csoszogást hallott, egy szikrát látott. A szikra lánggá nőtt. A láng egy olajjal töltött agyagedény kanócán lobogott. Az edényt egy piszkos kéz tartotta, és a kéz egy bozontos, dühös tekintetű lényhez tartozott.

– Ki vagy te? – kérdezte Corum.

A lény csosszantott egyet és a kezdetleges lámpást a falmélyedésbe tette. Corum észrevette, hogy a kamra padozatát mocskos szalma borítja. Megpillantott egy kancsót, egy tányért, és a cella távolabbi végében egy nehéz vasajtót. A helység emberi ürüléktől bűzlött.

– Értesz engem? – kérdezte a herceg újra Nhadragh nyelven.

– Hagyd már abba a locsogást! – szólt halkan a lény az alsóbb Nyelven, mintha nem is remélné, hogy Corum megérti. – Nemsokára te is olyan leszel, mint én.

Corum nem válaszolt. Hüvelyébe dugta kardját, és körbejárva megvizsgálta a cellát. Szökési lehetőségnek nyoma sem látszott. Feje felett az udvart borító fedőlapokon lépéseket hallott, és elég tisztán ki tudta venni a Ragha-da-Kheták izgatott, szinte hisztérikus hangjait.

A lény előrehajtotta fejét és fülelt.

– Szóval megtörtént – tűnődött Corum ránézve és elvigyorodott – Megölted azt az átkozott gazfickót, igaz? Már nem is bánom annyira hogy itt vagy. Bár attól tartok, nem sokáig maradsz. Csak az a kérdés, hogy fognak végezni vele...

Corum még mindig nem adta jelét, hogy megértette a szavait. Hallotta, odafent összeszedik a halottakat. Több hang is közeledett, de mind el is ment.

– Most elbizonytalanodtak – kuncogottá lény. – Csak lesből tudnak támadni. Mit akartak tenni veled, barátom? Megmérgezni? Általában így szabadulnak meg attól, akitől félnek.

Méreg? Corum elkomorodott A bor meg lett volna mérgezve? Kezére nézett. Ezt tudta? Talán értelemmel bír? Megtörte a csendet.

– Ki vagy te? – kérdezte az Alsóbb Nyelvet használva. A lény felnevezetett.

– Szóval értesz engem! De mivel azt hiszem, te vagy a vendég, talán neked kellene először válaszolnod a kérdésemre. Úgy nézel ki mint egy Vadhagh, de ők már rég kipusztultak. Melyik néphez tartozol, barátom?

– Corum Jhaelen Irsei vagyok, a Vörös Palástos herceg. Az utolsó Vadhagh.

– Az én nevem pedig Pengarde-i Hanafax. Néha amolyan katonaféle, időnként szerzetes vagy felfedező, de most mint látod csak egy szegény ördög vagyok. Egy Lywm-an-Esh nevű földről indultam, mely a messzi nyugaton van, ahol...

– Ismerem Lywm-an-Esh-t. A keleti őrgrófnőnél vendégeskedtem.

– Micsoda? Az az Őrgrófság még létezik? Úgy hallottam, a tenger már rég elmosta!

– Talán mostanára valóban elpusztult. A Ló Törzsei...

– Urlehre! A Ló Törzsei! Csak a legendákban léteznek!

– Hogyan kerültél ily messze hazádtól, Sir Hanafax?

– Ez egy hosszú történet, Corum herceg. Arioch, ahogy itt nevezik, nem mosolygott Lywm-an-Esh népére. Minden Mabdentől elvárja, hogy érte küzdjön. Főként a régi fajok, mint amilyen a tiéd is, kiirtása lett volna a feladat Ahogy minden bizonnyal te is tudod, a mi népünk soha sem akart ártani nektek, mert ti sem veszélyeztettetek minket. Ám Urleh amolyan a Kardok Lovagjához tartozó hűbéres istenség. Én magam az ő papjaként szolgáltam. Tehát úgy látszik Arioch elvesztette türelmét (egyedül ő tudja miért), és megparancsolta Urlehnek, szállítsa hajóba Lywm-an-Esh népét és vezesse hadjáratba a távoli nyugatra egy tengeri nemzet ellen. Ez a faj csak úgy ötven tagot számlál. Egy korall-kastélyban élnek, és Shalafennek nevezik magukat Urleh átadta nekem Arioch parancsát. Én úgy véltem, rossz az utasítás, és nem illik össze istenünk lényével. Szokásos balszerencsém most sem hagyott el, történt egy gyilkosság, és engem vádoltak meg vele. Elhagytam hát házamat, elloptam egy hajót, és ezernyi kaland után ennél a csicsergő népnél kötöttem ki, akik oly türelmesen várják Arioch ítéletét. Megpróbáltam összefogni őket istenük ellen, erre borral kínáltak. Elutasítottam, ezért lefogtak és ebbe a cellába vetettek. Már több hónapja itt vagyok.

– Mit akarnak tenni veled?

– Nem tudom. Talán azt remélik, hogy magamtól is meghalok. Félrevezetett, buta egy nép, mégis van bennük valami természetes kegyetlenség. Ariochtól is úgy félnek, hogy nem is mernek semmibe belekezdeni, ami megvédhetné őket. Azt remélik, így egy-két évvel tovább életbenhagyja őket.

– Azt sem tudod, nekem milyen sorsot szántak? Megöltem a királyukat.

– Éppen ezen gondolkozom. A mérgezés nem járt sikerrel, és ők nem szeretnek saját kezükkel végezni áldozataikkal. Majd meglátjuk.

– Van egy küldetésem, amit teljesítenem kell – mondta Corum. – Nem várhatok.

Hanafax elvigyorodott.

– Azt hiszem mégis azt kell tenned, barátom! Ahogy már mondtam, amolyan varázslóféle is vagyok. Van néhány mutatványom, és nem tudom miért, de ezen a helyen egyik sem ér semmit Ha már a varázslat sem segíthet rajtunk, akkor mi?

Corum elgondolkodva emelte fel idegen kezét, és rabtársa szőrös arcába nézett.

– Hallottál már valaha Kwll kezéről?

Hanafax eltűnődött.

– Igen... azt hiszem igen. Egyedül ez maradt meg egy Istenből, aki fivérével összekapott valamin... Mese az egész, éppúgy minta többi...

Corum felemelte bal kezét.

– Ez Kwll keze. Egy varázslótól kaptam ezzel a szememmel – Rhynn szemével – együtt és úgy tudom, mindkettőnek hatalmas ereje van.

– Nem vagy benne biztos?

– Még nem volt alkalmam kipróbálni.

Hanafax zavartnak látszott.

– Ekkora erő túl nagy egy halandó számára. A használatuk következménye szörnyű lehet...

– Azt hiszem, nincs más választásom. Döntöttem. Meg fogom idézni Kwll kezének és Rhynn szemének erejét!

– Bízom benne, hogy közlöd velük, én a te oldaladon állok, Corum herceg. Corum lehúzta a kesztyűt hatujjú kezéről. Remegett az izgalomtól. Felemelte a pántot jobb szemén. Meglátta a sötét síkokat, azt a földet, amely felett a fekete nap ragyogott, és felfedezte a csuklyás alakokat is. Ezúttal azonban belenézett arcukba. Felkiáltott, és megdermedt a borzalomtól, ami hatalmába kerítette. Újból az árnyak felé nézett.

Kwll keze az alakok felé nyúlt, kiknek erre megmozdult a fejük. Szörnyű szemeikkel mintha kihúzták volna Corum testéből a melegséget, de a herceg mégsem kapta el róluk tekintetét.

A kéz intésére az alakok Corum felé indultak.

– Nem látok semmit! – szólt Hanafax. – Mit hívsz? Mit látsz?

Corum nem válaszolt Megizzadt és Kwll kezét kivéve remegtek végtagjai.

A négy alak sötét köpenyéből előhúzott egy-egy kaszát. Corum megmozdította dermedt ajkait.

– Ide. Gyertek át ebbe a síkba. Engedelmeskedjetek nekem.

Az árnyak közelebb léptek, és mintha átkeltek volna a kavargó ködfátylon.

– Istenek! – kiáltott Hanafax. Arcára borzadály és félelem ült ki. – Ezek a Kutya verméből léptek ki! Shefanhow! – ugrott Corum mögé. – Tartsd őket vissza, Vadhagh! Aah!

Tompa hang csendült a furcsán eltorzult ajkakról.

– Mester. Megtesszük amit kívánsz. Eleget teszünk Kwll parancsainak.

– Törjétek be azt az ajtót – utasította őket Corum.

– Megkapjuk a jutalmunkat, mester?

– Mi légyen az?

– Mindannyiunknak egy élet.

Corum összerezzent.

– Jól van. Megkapjátok.

A kaszák felemelkedtek, és nyomukban ledőlt az ajtó. A négy, valóban „Shefanhow” lény átkelt a szűk átjárón.

– A léghajóhoz! – mormolta Hanafax Corumnak. – Azon megszökhetünk.

– Léghajó?

– Igen. Repülő szerkezet ami mindkettőnket elbír.

A Shefanhow-k egyre csak haladtak. Olyan erő áradt belőlük, szinte megfagyott az ember bőre. Egy újabb ajtóhoz értek, de azt is bezúzták. Egyszercsak nappali világosságban a palota főterén találták magukat. A halott király harcosai minden irányból Corumékra támadtak, mintha már nem vonakodnának annyira a gyilkolástól. Megpillantották a négy köpenyébe burkolózó lényt.

– Vegyétek el jutalmatok! – mondta Corum. – annyit öljetek meg, amennyit csak jónak láttok.

A kaszák meglendültek a napfényben, és a Ragha-da-Kheták üvöltve hátráltak. A sikoltozás egyre nőtt, és a négy alak is ordítani kezdett. Kaszáik villanására fejek hullottak a földre.

Corum és társa még mindig iszonyodva rohant végig a palota folyosóin. Hanafax mutatta az utat, és végül megállt egy ajtó előtt.

A palota minden sarkából sikolyok hangzottak, de a legerősebben a négy csuklyás üvöltött Hanafax kinyitotta az ajtót Bent sötétség fogadta őket. A Mabden kutatni kezdett a helységben.

– Itt laktam, míg a vendégük voltam azelőtt, hogy szembeszálltam Arioch akaratával. A léghajómon jöttem ide. Talán...

Corum meglátta a folyosón feléjük rohanó harcosokat.

– Siess, Hanafax! – kiáltotta, és kardját kivonva kiugrott az ajtó elé.

A vézna teremtmények megtorpantak, és fegyverére pillantottak. Felemelték madárkarom-szerű bunkóikat, és óvatosan közeledtek a Vadhagh felé.

Corum előredöfte kardját, és torkonszúrta egyik ellenfelét A lény összeseit A herceg egy másiknak a szemét találta el. A sikolyok elhaltak, és Corum őrült szövetségesei jutalmukkal együtt visszatértek saját síkjukba. A herceg mögött Hanafax egy poros fa- és selyemhalmazt húzott elő.

– Megtaláltam, Corum herceg! Várj még egy kicsit, míg eszembe jut a varázslat, mellyel elindítom!

Ahelyett, hogy társaik halála megfélemlítette volna őket, a Ragha-da-Kheták még vadabbul küzdöttek. Corum körül már halmokban álltak a halottak, de továbbharcolt.

Hanafax egy furcsa nyelven felkiáltott, és Corum érezte, szél kerekedik, és meglibbenti palástját. Valami megragadta, és a Ragha-de-Kheták fölé, a levegőbe emelte. Átrepültek a folyosón, ki a szabadba. A herceg idegesen nézett alá. A város gyorsan eltűnt alóluk. Hanafax egy sárga és zöld selyemkalitkába húzta. Corum biztosra vette, hogy lezuhannak, de a léghajó kitartott A megviselt, mocskos alak elmosolyodott.

– Mégis ellentmondtunk Arioch akaratának – mondta Corum.

Hanafax arcáról lefagyott az öröm.

– Ha csak ez a szerkezet is nem az övé!

4. A Lángföld

Corum megszokta a repülést, bár még mindig kényelmetlenül érezte magát Hanafax magában dünnyögve lenyeste haját és szakállát, míg végül előtűnt csinos, fiatalos arca. Kibújt rongyaiból, és valahonnan a csomagjai mélyéről előhúzott egy zekét meg egy nadrágot.

– Most már ezerszer jobban érzem magam. Köszönöm Corum herceg, hogy ellátogattál Arke városába, még mielőtt megrohadtam volna cellámban!

Corum úgy látta, Hanafax képtelen a befelé fordulásra, de természetéből eredően vidám.

– Merre visz minket ez a repülő szerkezet, Sir Hanafax?

– Ah, hát ez a nagy probléma. – hangzott a válasz. – Éppen emiatt kerültem sokkal több bajba, mint amit én kerestem magamnak. Nem tudom irányítani a léghajót... Arra száll, amerre akar.

A tenger felett haladtak. Corum a gerendákba kapaszkodott és a messzeségbe révedt, míg Hanafax egy nótába kezdett, mely nem volt valami hízelgő sem Ariochra, sem a keleti Mabdenek Kutya Istenére. Corum felfedezett valamit maguk alatt.

– Azt javaslom, hagyd abba Arioch sértegetését. Az Ezerszirtű Zátony felett repülünk, és úgy tudom, birodalma valahol e mögött terül el.

– Jókora távolságra van az még! Remélem a léghajóval gyorsan odaérünk.

A part felett szálltak. Corum tágra nyílt szemekkel figyelt Egyik pillanatban mintha hatalmas beltenger jelent volna meg előtte, ám a következőben a víz eltűnt, és átváltozott földdé. Egyfolytában váltogatta alakját.

– Az Urde, Sir Hanafax?

– A helyzetéről és a megjelenéséről azt hiszem igen. Változó anyag. A Káosz Urai alkották.

– A Káosz Urai? Ezt a kifejezést még nem hallottam.

– Valóban? Az ő akaratuk irányít minket Arioch is közéjük tartozik. Hosszú idővel ezelőtt hatalmas háború dúlt a Jog és a Káosz között A Káosz győzött, és hatalmába kerítette a Tizenöt Síkot, meg amennyire én ezt egyáltalán fel tudom fogni, valamint a mögöttük lévő területből is. Úgy hírlik, a Jog erői teljesen megsemmisültek, és Istenei eltűntek. A Kozmikus Egyensúly túlságosan is elhajlott az egyik irányba, és ezért történik ennyi véletlenszerű esemény. Azt beszélik, valaha gömbölyű volt a Föld az ellipszis alak helyett Ezt valóban nehéz elhinni.

– Néhány Vadhagh legenda is ezt állítja.

– Igen. A Vadhaghok éppen azután kezdtek felemelkedni, mikor a Jog eltűnt Ezért gyűlölik annyira a régi népeket a Káosz Urai. Nem az ő teremtményeik vagytok. Ám a Nagy Isteneknek sem szabad közvetlenül beavatkozni a halandók sorsába, ezért a Mabdeneken keresztül kell cselekedniük...

– Ez a valóság?

– Ez egy valóság. – vont vállat Hanafax. – A régi mese egy másik változata. Én leginkább ennek hiszek.

– Ezek a Nagy Istenek... a Kardok Urairól beszélsz?

– Igen, róluk, meg a többiekről. Aztán itt vannak a Hatalmas Ősi Istenek is, kik számára a Föld miriádnyi síkja csak egyetlen pici darabkája egy nagy mozaiknak. Ezt a kozmológiát tanultam szerzetes koromban, de igazságára nem tudok megesküdni.

Corum arca elborult Lenézett Kopár, sárgásbarna földet látott maguk alatt Ez lehetett Dhroonhazat tökéletesen száraz sivatagja. A sors szeszélye folytán sokkal gyorsabban közeledett a Kardok Lovagja felé, mint remélte. Valóban csak a sors játéka miatt?

A meleg növekedett, és a sivatag felcsillámlott alattuk. Hanafax megnyalta száját.

– A Lángföld veszélyes közelségébe kerültünk, Corum herceg. Nézd!

A láthatár szélén Corum lobogó vörös fényt fedezett fel. Még az eget is beszínezte. A léghajó feléje közeledett, a meleg pedig egyre nőtt. A herceg meglepve látta, hogy egy mindkét oldalon a végtelenbe húzódó lángfal magasodik előttük.

– Élve megsülünk, Hanafax! – mondta.

– Igen, úgy látszik.

– Nem tudod megfordítani ezt az alkotmányt?

– Már régebben is megpróbáltam. Nem ez az első alkalom, hogy egy veszélyből egy még rosszabbá repít...

A lángfal már olyan közel volt, hogy Corum arcát égette a forróság. Morajt és csattanást hallott, bár úgy tűnt, a tűz egyedül a levegőből táplálkozik.

– Ez természetellenes! – lihegte.

– A varázslat minden jegyét magán viseli. A Káosz műve. Az ő gyönyörük a természetes harmónia széttépése.

– Tehát varázslat. Elzsibbad tőle az agyam. Nem tudom megérteni a logikáját.

– Mert nincs is. Önhatalmúlag hozták létre. A Káosz Urai a logika ellenségei, az Igazság kalandorai, a Szépség lerombolói. Nagyon meglepne, hanem csupán esztétikai szempontok vezérelték volna őket a Lángföld megalkotásánál. A gyönyör – az örökké változó gyönyör – életük egyetlen célja.

– Gonoszság.

– Azt hiszem, a Káosz Urai számára nem léteznek olyasfajta meghatározások, mint „jó” és „gonosz”.

– Szeretném megtanítani nekik. – törölgette Corum izzadt homlokát.

– És lerombolnád minden gyönyörűségüket?

Corum furcsa tekintettel nézett vissza rá. Ez a Mabden talán a Kardok Lovagja oldalán áll? Talán valójában csapdába csalta őt, mikor csatlakozott hozzá?

– Van más, sokkal szelídebb szépség is Sir Hanafax.

– Így van.

Alattuk mindent beborított az üvöltő, ugráló lángtenger. A léghajó feljebb emelkedett, és selyme felizzott. Corum biztosra vette, hogy a tűz nemsokára megsemmisíti, és ők a lángfal mélységeibe zuhannak majd.

Ám még mindig felette jártak, és bár a selymen kis lángnyelvek kaptak életre, és Corum roston sülő teknőcnek érezte magát páncéljában, már megpillantotta a fal másik oldalát.

A léghajó egy része lángolva levált Hanafax vörös arccal és izzadtságban fürdő testtel belekapaszkodott az egyik rúdba, és felkiáltott.

– Markold meg a gerendát, Corum herceg! Markold meg!

Corum elkapta a rudat Az égő selyem leszakadta fakeretről, és a földön lobogó tűz felé lebegett. A keret gyorsan vesztve magasságából utánazuhant. Ahogy az égő levegő tüdejébe csapott, Corum felköhögött. Jobb kezén felhólyagosodott a bőr, de balja sértetlen maradt.

A keret lefelé tartott.

Corum előre-hátra lendült, és sikerült kezében tartania a rudat.

Csattanás hallatszott, hatalmas ütést érzett, és máris a roncsok között feküdt egy széles obszidián felületen. A tűzfal mögötte tornyosult. Elgyötört testével felegyenesedett. Még mindig elviselhetetlen volt a forróság. A lángok közvetlenül a háta mögött száz lábnyi magasságba emelkedve lobogtak. Lába alatt az olvadt zöld szikla felragyogott, és visszaverte a tűz fényét Mintha megvonaglott volna Corum lába alatt. Bal oldalon lávafolyam ömlött, melynek tetején kis tüzek égtek.

Corum a léghajó maradványaira pillantott Teljesen használhatatlan lett Hanafax a rudak között feküdt és átkozódott.

Felpattant.

– Legalább soha többé nem fogsz semmilyen veszélybe repíteni! – rugdosta az elfeketedett, összetört keretet.

– Azt hiszem, ez is elég. – felelte Corum. – Talán ez lesz az utolsó, amivel szembenézünk!

Hanafax kiemelte kardját a roncsok közül, és átvetette vállán.

– Igen, így van, Corum herceg. Elég gyászos véget érünk, igaz?

– A Mabden hit szerint már halálunk után kerültünk ide... Vagy a ti alvilágotok nem örökké lobogó lángokból áll?

– A keleti népeknél talán. – horkant fel Hanafax. – Szóval, mivel hátrafelé nem mehetünk, induljunk előre.

– Úgy tudom, észak felé a Jeges Vadon van. De nem értem, miért nem olvad el a Lángföld ilyen közelségében.

– Kétségtelenül a Káosz Urainak újabb játéka.

– Lehet.

Elindultak a csúszós sziklán, mely minden lépésüknél égette a talpukat Maguk mögött hagyták a lángfalat, átszökelltek néhány láva-patakon. Olyan lassan és körülményesen kellett mozogniuk, hogy nagyon hamar elfáradtak. Megpihentek tehát, és visszapillantottak a tűzre. Homlokukat törölgetve kétségbeesett pillantásokat váltottak. Majd elepedtek a szomjúságtól, hangjuk rekedtté vált.

– Végünk van, Corum herceg.

Corum fáradtan bólintott, és az égre nézett A magasban tűzkupolaként forrtak a vörös felhők. Mintha az egész világ lángrakapott volna.

– Nincs valami esőcsináló varázslatod, Sir Hanafax?

– Nincs. Mi szerzetesek megvetjük az efféle primitív trükköket.

– Pedig hasznosak. Azt hiszem, a varázslók csak a látványosságokat szeretik.

– Attól tartok, így van. – sóhajtott Hanafax. – És a te erőd? Nem tudnál – megreszketett – valamilyen segítséget hívni az alvilágból, ahonnan iszonyatos szövetségeseid érkeztek?

– Őket csak harcban lehet használni. Tulajdonképpen nem is tudom, honnan és miért jöttek. Kezdem azt hinni, hogy a varázsló, akitől ezt a kezet és szemet kaptam, maga sem tudná megmondani. Mintha csak kísérletezett volna.

– Észrevetted, hogy a nap nem fog lenyugodni a Lángföld felett? Még az éjszaka sem enyhít majd a forróságon.

Corum már éppen válaszolni akart, mikor valami mozgást látott nem messze a szikla tetején.

– Hallgass, Sir Hanafax!

Hanafax a füstös forróságba nézett.

– Mi az?

Felfedték magukat.

Legalább húszan voltak. Páncél-bőrű, négy, rövid patás lábon járó ragyogó vörös szemű állatok hátán ültek, melyeknek homlokán és orrán is nőtt egy-egy szarv. A harcosok tetőtől-talpig vörösbe öltöztek. Kezüket és arcukat is eltakaró ruháik valami csillogó anyagból készültek. Fegyverként recés pengéjű lándzsát hordtak magukkal. Csendesen körbefogták Corumot és Hanafaxot. Néhány percig nem szólaltak meg, végül egyikük mégis megtörte a csendet.

– Mit kerestek Lángföldünkön, idegenek?

– Nem saját akaratunkból jöttünk ide. – felelte Corum. – Baleset folytán kerültünk országotokba. Békével járunk.

– Nem. Kardot viseltek.

– Nem tudtuk, hogy ezen a vidéken is él valaki. – mondta Hanafax. – Segítséget keresünk. El akarunk menni innen.

– Senki sem hagyhatja el a Lángföldet, csak ha kiállja a szenvedést – felelte a harcos csengő, mégis szomorú hangon. – Csak egyetlen kiút van, és ez az Oroszlánszájon át vezet.

– Nem lehetne...?

A harcosok közelebb léptek. Corum és Hanafax kivonták kardjaikat.

– Hát, Corum herceg, úgy néz ki, elpusztulunk.

Corum arca megkeményedett Felemelte a szemét takaró pántot Egy pillanatig homályba burkolózott a kép, aztán újra belepillantott az alvilágba. Egy pillanatig eltűnődött, vajon nem lenne-e mégiscsak jobb elpusztulni a Lángföld lakóínak keze által, végül mégiscsak a barlangba meredt, ahol magas alakok álltak dermedten.

Corum megdöbbenve ismerte fel Ragha-da-Kheta halott harcosait. Sebeik már nem véreztek, szemük megüvegesedett, ruhájuk elszakadt, páncéljuk behorpadt, de fegyvereik még mindig kezükben voltak. Megindultak Corum kinyújtott bal keze felé.

– NEM! Ezek is az ellenségeim! – kiáltott Corum.

Hanafax, mivel nem látta amit Corum, most meglepetten fordult feléje. A halott harcosok tovább közeledtek. Mögöttük eltűnt a háttér, és a Lángföld obszidián szikláján materializálódtak.

Corum vadul integetve hátralépett. A Lángföld harcosai meglepetten állították meg hátasaikat Hanafax arca halálra vált.

– Nem! Én...

Megmozdultak a halott Temgol-Lep király ajkai.

– Szolgálunk téged, mester! – suttogta. – Megadod jutalmunkat?

Corum visszanyerte önuralmát. Lassan bólintott.

– Igen. Vegyétek el.

A hosszúlábú harcosok szembefordultak a Lángföldiekkel. Az egyik hátas felhorkant és megpróbált hátrálni, de gazdája visszakényszerítette.

Úgy ötven Ragha-da-Kheta lehetett Kettes-hármas csoportokra oszolva, karmos bunkóikat felemelve az állatokon ülő harcosokra vetették magukat. A recés élű lándzsák felemelkedtek és lesújtottak rájuk. Ám hatástalanul. A langaléták újra felálltak és lerángatták ellenfeleiket nyergükből.

Corum elsápadva figyelt Már tudta, most majd a Lángföld harcosai kerülnek majd abban az alvilágba, ahonnan az első küzdelem során odaküldött Ragha-da-Khetákat előhívta.

A kísérteties csata továbbfolyt a vörös lávafolyamokkal csíkozott sziklán. A karmos bunkók letépték az állatokon ülők csuklyáját. Előbukkant ismerős arcuk.

– Állj! – üvöltötte Corum. – Állj! Elég! Ne bántsatok többet!

Temgol-Lep lángoló tekintetét Corum felé fordította. A halott király testéből egy lándzsa meredezett, de mintha észre sem vette volna.

– Ez a jutalmunk, mester. Nem tudjuk abbahagyni. – mozdult meg holt ajka.

– De ezek Vadhaghok! Olyanok, mint én! A saját népem!

Hanafax megérintette vállát.

– Már mind halottak, Corum herceg.

Corum zokogva rohant a testek felé, és megvizsgálta az arcokat Ugyanolyan hosszúkás koponyájuk, hatalmas, mandula-szemük és lesimuló fülük volt, mint neki.

– Hogy kerülnek ide Vadhaghok? – dünnyögte Hanafax.

Temgol-Lep két alattvalója segítségével elvonszolta az egyik hullát A rémült hátasok szétszéledtek, néhányuk még a lávafolyamon is áttaposott.

Rhynn szemén keresztül Corum látta ahogy a Ragha-da-Kheták a barlangba vonszolják a halottakat. Reszketve tette vissza szemére a pántot Néhány szétszórt fegyver, páncél, pár ruhafoszlány és a szétszéledő hátasok kivételével nyoma sem maradt a Lángföldi Vadhaghoknak.

– Elpusztítottam a saját népem! – kiáltott Corum. – Az alvilág borzalmába kényszerítettem őket!

– A varázslat néha visszaüt használójára. – mondta Hanafax csendesen. – Ahogy már mondtam, nagyon önálló erő ez.

Corum feléje fordult.

– Hagyd abba a fecsegést, Mabden! Nem érted, mit tettem?

– De igen. – bólintott Hanafax komoran. – De már megtörtént, nem? Megmenekültünk.

– Testvérgyilkossággal is növelem bűneimet – Corum térdrezuhant, a sziklára ejtette kardját és felsírt.

– Ki sír itt? – kérdezte egy női hang.

Egy szomorú hang.

– Ki siratja Cira-an-Venl-t, a Lánggá Vált Földet? Ki emlékszik még édes mezőire és szelíd hegyeire?

Corum felemelte fejét és felállt Hanafax már a fejük feletti sziklán megjelenő alakra bámult.

– Ki sír ott?

A nő nagyon öreg volt Valaha szép arca most fehér, elkeseredett és ráncos volt Ősz haja lobogott a szélben. Ugyanolyan vörös ruhát viselt, mint a szarvas bestiákon lovagló harcosok. Törékeny Vadhagh nő. Szemei helyét fehér hártya borította.

– Corum Jhaelen Irsei vagyok, hölgyem. Miért vagy vak?

– Saját akaratomból. Inkább ezt választottam, minthogy végignézzem, mi történt földemmel. Bánatomban kiszúrtam szemeimet Ooresé vagyok, Cira-an-Venl királynője. Már csak húsz alattvalóm van.

– Megöltem őket, hölgyem. – mondta Corum kiszáradt szájjal. – Éppen ezért sírok.

A nő arca meg sem rezzent.

– Ez volt a sorsunk. – mondta. – Meg kellett halniuk. Talán jobb is így. Köszönöm idegen, hogy megszabadítottad őket. Talán megtennéd, hogy velem is végezz. Csak azért éltem, hogy Cira-an-Venl emléke ne tűnjön el. – egy pillanatra megállt. – Miért használsz Vedragh nevet?

– Vadhagh vagyok... vagy ahogy te mondod, Vedragh. A távoli délről érkeztem.

– Tehát a Vedraghok valóban eljutottak oda. Édes a földjük?

– Igen, nagyon.

– Boldog nép a tiéd, Vörös Palástos herceg?

– Halottak már, Ooresé királynő. Halottak.

– Mindegyikük? Kivéve téged?

– Igen, királynő.

Mosoly suhant át a nő ajkain.

– Ő azt mondta mindannyiunknak el kell pusztulnunk, bárhol is élünk ezen a síkon. Volt azonban egy másik prófécia is: a mi halálunk után ő is megsemmisül. Ezt figyelmen kívül hagyta.

– Kicsoda, hölgyem?

– A Kardok Lovagja. A Káosz Arioch hercege. Ő, aki a Káosz és a Jog háborúja után megkapta ezt az öt síkot Ő, aki sziklákkal borította szépséges hegyeinket, aki a forró lávafolyamokat elindította, aki lángfalakat emelt szelíd erdőink helyet. Arioch herceg jövendölt így. Ám mielőtt száműzetésbe vonult, Lord Arkyn is megjósolt valamit.

– Lord Arkyn?

– A Jog Ura, aki ezt a földet uralta, mielőtt Arioch kitúrta helyéből. Ő azt mondta, ha a Kardok Lovagja elpusztítja az ősi fajokat, azzal megszünteti saját erejét is az Öt Sík felett.

– Jó lenne, de kétlem, hogy megvalósul. – mondta Hanafax.

– Talán csak kegyes hazugságokkal hitegetjük magunkat, és igazad van, te, aki Mabden módra beszélsz. De te nem tudhatod amit mi, hiszen te is Arioch gyermeke vagy.

Hanafax kihúzta magát.

– Talán a gyermeke vagyok, Ooresé, de a rabszolgája nem. Azért vagyok itt, mert ellenszegültem akaratának.

A nő újra szomorúan elmosolyodott.

– És néhányan még azt tartják, hogy a Vadhaghok végzete egyedül az ő ügyük, mert harcoltak a Nhadraghokkal és ezzel szembekerültek Lord Arkyn terveivel.

– Az istenek bosszúállóak. – mondta Hanafax.

– Én is az vagyok, Sir Mabden. – felelte a királynő.

– Megölt harcosaid miatt?

A nő elutasítóan intett vén kezével.

– Nem. Megtámadtak titeket, és nektek védekeznetek kellett. Tiszta ügy. Én Arioch hercegről beszélek és hóbortjairól, arról, hogy ezt a gyönyörű vidéket irtózatos sivataggá, az örökké égő tűz földjévé változtatta.

– Bosszút akarsz állni rajta?

– Valaha több százan voltunk. Egyiket a másik után átküldtem az Oroszlánszájon, hogy megöljék a Kardok Lovagját. Egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tért vissza.

– Mi ez az Oroszlánszáj? – kérdezte Hanafax. – Úgy hallottuk, csak azon keresztül lehet kijutni a Lángföldről.

– Így van. Ám nem a szabaduláshoz vezet. Akiknek sikerült túlélniük az Oroszlánszájon át vezető utat, azok utána pusztulnak el: Arioch herceg palotájában. Oda vezet az út.

– Senki sem járhat sikerrel?

A vak királynő arca az ég felé fordult.

– Csak egyetlen hatalmas hős, Corum herceg. Egyedül ő.

– A Vadhaghok valaha nem hittek a hősökben. – mondta Corum keserűen. A nő bólintott.

– Emlékszem rá. Akkor nem is volt rá szükségük. Corum egy percre elgondolkozott, aztán így szólt:

– Hol van az Oroszlánszáj, királynő?

– Odavezetlek, Corum herceg.

5. Az Oroszlánszájon át

A királynő inni adott nekik a nyerge mögött lévő kulacsból, és a közelben kószáló állatok közül kettőt odahívott számukra. Corum és Hanafax felkapaszkodtak a hátasokra, megmarkolták a kantárt és a fekete-zöld obszidián tömbök meg a lángfolyamok között a királynő után indultak.

Ooresé vaksága ellenére nagyon ügyesen vezette őket, és menet közben végig beszélt. Elmesélte, milyen volt valaha ez a vidék, miféle növényeket táplált a föld, mintha minden egyes fára és virágra emlékezett volna, mely egykor birodalmában nőtt. Hosszú idő elteltével egyszercsak megállt és előremutatott.

– Mit láttok ott?

Corum átnézet a kavargó füstön.

– Mintha egy óriási szikla lenne...

– Odamegyünk.

Ahogy közelebb értek, Corum látta, valóban egy aranyként fénylő és ragyogó kőszirt emelkedik előttük, de alakja minden részletében egy hatalmas, éles fogú, ordításra nyitott szájú oroszlánfejre emlékeztet.

– Az Istenekre! Kinek a műve ez? – hüledezett Hanafax.

– Arioch-é. – felelte Ooresé királynő. – Valaha itt terült el a mi békés városunk. Most azonban már földalatti barlangokban élünk... éltünk, ahol a mélyből fakadó vizek kissé lehűtik a környezetet.

Corum a roppant oroszlánfejre bámult, majd Ooresé felé fordult.

– Milyen idős vagy, királynő?

– Nem tudom. A Lángföldön nem létezik az idő. Talán ezer esztendős lehetek... A távolban egy újabb lángfal ropta veszett táncát.

– Minden oldalról körülvesz minket – válaszolt Corum ki nem mondott kérdésére a királynő. – Mikor Arioch fellobbantotta tüzet, sokan közülünk belevetették magukat. Inkább a halált választották, minthogy végig kelljen nézniük ami hazánkkal történik. A férjem, a fivéreim és nővéreim is mind így haltak meg.

Corumnak feltűnt, hogy Hanafax most valahogy nem olyan beszédes, mint általában. Lehorgasztott fejjel révülten dörzsölgette halántékát.

– Mi a baj, Hanafax barátom?

– Semmiség, Corum herceg, csak a fejem fáj. Biztos a hőség miatt.

Egyszercsak üvöltés ütötte meg fülüket Hanafax hitetlenkedve felnézett.

– Mi ez?

– Az Oroszlán dala. – felelte a királynő. – Tud érkezésünkről.

Hanafax torkából hirtelen ugyanaz a hang tört elő, mint mikor egy kutya válaszol egy másik vonyítására.

– Hanafax! Barátom! – léptetett közelebb társához Corum. – Mi bánt?

Hanafax bizonytalan tekintettel nézett vissza rá.

– Semmi. Már mondtam, ettől a hőségtől... – görcsberándult az arca.

– Aah! Ne! Nem teszem meg!

– Tapasztaltál már ehhez hasonlót? – fordult Corum Ooresé királynőhöz.

A nő elkomorodott, mintha gondolatai jobban foglalkoztatnák, mint Hanafax.

– Nem. – mondta végül. – Hacsak...

– Arioch! Nem teszem meg! – zihálta Hanafax.

Corum új keze eleresztette a kantárt és felemelkedett. A herceg megpróbált uralkodni rajta, de hiába: egyenesen Hanafax arcába sújtott, kinyújtott ujjai a Mabden szemgödrében vájtak, átfúrták koponyáját, és agyába mélyedtek.

– Ne, Corum, kérlek ne... Megbirkózok vele... Aaaaah! – sikoltott Hanafax.

Kwll keze visszahúzódott Az ujjakról még csöpögött a vér és az agyvelő darabkái, mikor a Mabden lezuhant nyergéből.

– Mi történik itt? – kiáltotta Ooresé. Corum vértől iszamos kezére pillantott, mely újra engedelmeskedett parancsainak.

– Semmi különös. – mondta kábultan. – Csupán megöltem a barátomat...

Hirtelen felkapta a tekintetét. A feje felett, a domb tetején egy alakot vélt felfedezni, de füst szállt az ég felé, és mire eloszlott, már nem látott semmit.

– Tehát te is arra gondoltál, amire én, Vörös Palástos herceg. – szólt a királynő.

– Nem gondoltam én semmit Csak annyit tudok, hogy megöltem a barátomat, pedig segített rajtam és megmutatta... – nyögte Corum.

– Csupán egy Mabden volt, Corum herceg. Pusztán Arioch egyik Mabden szolgája.

– Gyűlölte őt!

– Arioch mégis megtalálta, és belészállt. Megpróbált volna végezni velünk. Jól tetted, hogy megölted. Elárult volna téged, herceg!

Corum tűnődve nézett a királynőre.

– Hagynom kellett volna, hogy ő végezzen velem. Miért éljek?

– Mert Vedragh vagy. Az utolsó Vedragh, aki bosszút állhat népünkért.

– Nem érdekel a bosszú! Túl sok bűnt követtem el, hogy édes legyen, túl sok szerencsétlen szenvedett már a sors csapásai alatt! Ezek után vajon szeretettel emlegetik majd a Vadhaghok nevét, vagy utálattal suttogják?

– Már most is gyűlölnek minket, és erről Arioch tehet. Előtted van az Oroszlánszáj. Ég áldjon, Vörös Palástos herceg! – Ooresé királynő ügetésre ösztökélte hátasát, és elindult a tűzfal távolban vibráló lángja felé. Corum tudta, mire készül.

Lenézett Hanafax testére. A vidám fickó nem nevet már többé, és lelke is Arioch szeszélyeitől szenvedhet. Corum újra egyedül maradt. Remegve felsóhajtott.

Az Oroszlánszáj felől megint felhangzott a különös morgás. Mintha őt hívná... Összerezzent Mit számít már, ha el is pusztul? Legalább nem okozna több halált Lassan elindult Ahogy közeledett, egyre gyorsabban haladt, míg végül üvöltve átrobbant a tátongó állkapcsok mögötti sötétségbe.

A hátas megbotlott, elvesztette egyensúlyát, és összeesett Corum előrebukott nyergéből, majd felállt, és tapogatózva a kantár felé nyúlt, ám a bestia már a bejárat felől vörösen-sárgán felvillanó nappali fény felé iramodott. Corum utánaindult, de felvillant előtte Hanafax holttestének látványa, így megfordult, és a mély sötétségbe lépett.

Sokáig ment. Az Oroszlánszájban hideg volt. Eltűnődött Ooresé királynő szavain. Amit mondott nem lehet több puszta babonaságnál, hiszen csupán egy hatalmas barlangban lépkedett.

Suhogó hangokat hallott.

Mintha valaki figyelné őt. Talán vádló tekintettel bámulnak rá? Nem. Pusztán kárörvendően. Kivonta kardját, megállt és körbenézett. Egy lépést tett előre, és az örvénylő semmibe zuhant.

Színek villantak fel körülötte, és lába alatt milliónyi lény hemzsegett Vadhaghok, Nhadraghok, Mabdenek, és más fajok képviselői, akiket fel sem ismert. Nők és férfiak vegyesen, tágra nyitott szemekkel, arcukat a kristályfalhoz szorítva, kezüket segítségért nyújtva bámulták őt. Corum megpróbálta kardjával bezúzni a falat, de a kristály meg sem repedt.

Továbbment.

Megpillantotta az Öt Síkot. Egyik a másikat fedve, összemosódva tárultak a szeme elé, úgy, ahogy gyermekkorában látta, vagy amilyennek ősei ismerték. Egy szurdokba lépett, egy erdőbe, egy völgybe, egy mezőre, egy másik erdőbe: és mindezt egyszerre. Megpróbált átjutni az egyikbe, de valami megállította.

Sikoltozó lények martak testébe. Ahogy kardjával lesöpörte magáról őket, menten eltűntek.

Átkelt egy olvadozó jéghídon. A mélységben agyaros, eltorzult figurák vártak rá. A jég megrepedt, Corum elvesztette egyensúlyát, és lezuhant.

Egy furcsa anyag kavargó örvényébe esett, mely alakokat formált magából, de rögtön el is pusztította azokat. Városok jöttek létre és mosódtak el; gyönyörű és visszataszító lényeket látott. Némelyikük szeretettel töltötték el szívét, másoknak a puszta látványától irtózattal felordított.

Újra a roppant barlang feketeségébe került, oda, ahol különböző teremtmények kuncogtak, és iramodtak tova lába alól. Corum tudta, aki végigélte ezeket a borzalmakat, már rég elvesztette az eszét. Ő azonban Rhynn szemén és Kwll kezén kívül valami mást is kapott Shool varázslótól: képes szembenézni a gonosz legszörnyűbb megjelenési formáival úgy, hogy tulajdonképpen sértetlen marad.

De ez azt jelenti, gondolta, hogy valamit el is vesztett...

Még egyet lépett előre.

Térdmagasságig érő sikamlós, alaktalan, mégis élő húsba jutott, mely azonnal elkezdte magába szívni testét Corum maga köré csapkodott kardjával, de egyre csak süllyedt. Már a derekáig ért a massza, mikor mély lélegzetet vett, és áterőltette magát rajta.

Egy jégkupola alá került, és körülötte milliónyi Corum figyelte mozdulatait az egyik ártatlan és szelíd, mint amilyen a Mabdenek érkezése előtt volt, a másik zord és komor, csillogó idegen szemmel és gyilkos kézzel, a harmadik haldoklott...

Még egy lépés.

Vér zuhogott rá. Megpróbált állva maradni, de őrült hüllőfejek emelkedtek ki az anyagból és arcába mélyesztették fogaikat, mintha visszakozásra ösztönöznék. De Corum egyre csak továbbúszott a vértengerben...

Egy ezüst és arany alagútban állt. A végén egy ajtó mögül zajt hallott Kivont karddal kezében átlépett.

Furcsa, kétségbeesett nevetés töltötte meg a mérhetetlen nagy csarnokot Corum tudta, belépett a Kardok Lovagjának udvarába.

6. Az isteni lakoma

Corum eltörpült a terem nagysága mellett Egyszerre minden kalandját, érzelmét, vágyát és bűnét jelentéktelennek és gyarlónak érezte. Azt remélte, ahogy belép udvarába, rögtön szembetalálja magát Arioch-al, ehelyett azonban senki még csak észre sem vette.

A nevetés két, egymással küzdő pikkelyes, szarvas, hosszúfarkú démontól származott. A harc közben megállás nélkül kacagtak, bár már mindketten a végét járták. Arioch figyelme rájuk irányult.

A Kardok Lovagja – a Káosz Hercege – egy rakás mocskon fetrengett, és egy piszkos serlegből valami bűzös folyadékot szürcsölt Borzasztóan kövér volt, röhögés közben csak úgy rengett rajta a háj. Teljesen meztelenre vetkőzött, így tisztán látszott, minden részletében egy Mabden alakját vette magára. Testét hegek és sebek borították, különösen alteste tájékán. Kipirult, fertelmes arca volt, és mikor kitátotta száját előtűntek rothadó fogai.

Corum számára egyáltalán nem tűnt istenségnek, hacsak a méretei miatt nem. Arioch akkora volt, mint egy várkastély, és erejének jelképe, a kard nagysága pedig vetekedett Erorn kastélyának legmagasabb tornyával.

A terem fala megszámlálhatatlanul sok szinttel emelkedett a sűrű füsttel borított mennyezettel kupolája felé. Az egyes emeleteken élőlények nyüzsögtek, főként a Mabdenek minden korosztályához tartozó egyedek. Corum látta, valamennyien meztelenek, és harccal, közösüléssel, egymás kínzásával vannak elfoglalva. Arrébb más teremtmények voltak, leginkább pikkelyes, a két küzdőnél valamivel kisebb Shefanhowok.

A Lovag kardja éjfekete fémből kovácsolt díszes darab volt Mabdenek munkálkodtak rajta: térdelve fényesítették a pengét, felkapaszkodtak a markolatra és lemosták, vagy az aranyból font pántot javítgatták. Más Mabdenek az Isten testén serénykedtek. Felmásztak rá, és belecsimpaszkodva tetvekként fel tépték bőrét, rágták húsát, szívták vérét. Arioch mintha észre sem vette volna őket, egyre csak a démonok küzdelmére figyelt.

Ez lett volna hát a mindenható Arioch? Ez a lény, aki úgy fetreng itt, mint a részeg földműves a disznóólban? Ő semmisített meg teljes népeket, ő esküdött vérbosszút a fajok ellen, melyek eljövetele előtt születtek a Földre?

Arioch nevetése megrázta a padlót. Néhány élősködő Mabden lehullott a testéről, és törött végtagokkal, mozgásra képtelenül elterült a kövön. Sértetlenül maradt társaik tudomást sem véve róluk türelmetlenül visszamásztak az Isten testére, és tovább harapdálták húsát.

Arioch hosszú, egyenesszálú, zsírtól fénylő hajában is Mabdenek kutakodtak és acsarogtak egymásra a tincsekhez tapadó élelem-falatkák felett Az Isten testét borító szőrszálakon is húsa cafatjaiért folyt a harc.

A két démon elterült. Egyikük elpusztult, és a másik is halálán volt már, de még mindig hallani lehetett nevetését. Végül ez a hang is elenyészett...

Arioch hirtelen megvakarta a hasát. Mozdulatával vagy tucatnyi Mabdent pusztított el. Véres maradványukat tenyerére véve vizsgálgatta, majd hajára dörzsölte. Az életben maradt Mabdenek azonnal felfalták társaik morzsáit. Az Isten felsóhajtott, és nyárfa méretű mocskos ujjával piszkálni kezdte az orrát.

Corum felfedezte, hogy az egyes emeletekre kanyargó lépcsősorok vezetnek fel, ám a palota legmagasabb tornyának jelét sem látta. Lábujjhegyen átsurrant a termen.

Arioch felfigyelt a neszre, és éberré vált. Lehajtotta fejét és a padlóra meredt. Hatalmas szemei egyenesen Corumra szegeződtek, és irtózatos kezével megmarkolta a herceget. Corum felemelte kardját és lesújtott rá, de Arioch nevetve maga elé emelte.

– Mi ez? – zendült fel hangja. – Nem az enyémek közül való.

Corum egyre csak vágta, szúrta a kezet Arioch mintha nem is érezte volna, bár a penge a húsába hasított. Vállai fölött, fülei mögül és mocskos hajából elszörnyedt kíváncsisággal Mabden szemek meredtek Corumra.

– Nem az enyém – dongott újra Arioch. – Az övéi közül való. Igen. Az övé.

– Kié? – kiáltott Corum vonagolva.

– Azé, akinek a kastélyát most én birtoklom. Azé a szerencséden fickóé, Arkyné. A Jog Arkynjáé. Az övé vagy. Azt hittem, már mind elpusztultatok, de hát a saját pici teremtményeimen sem tudom rajtatartani a szemem. Nem is értem cselekedeteiket.

– Arioch! Kiirtottad a népem!

– Ah, igen. Mindegyiküket? Jó. Te jöttél hozzám ezzel a hírrel? Miért nem hallottam még erről az én saját kis lényeimtől?

– Eressz el! – ordított Corum.

Arioch kinyitotta tenyerét, és a herceg lihegve kiszabadult. Nem is remélte, hogy az Isten eleget tesz kérésének.

Corumot elöntötte az igazságtalan sorsa miatt érzett düh. Arioch nem is törődik a Vadhaghokkal, még annyira sem, mint a testét ellepő Mabden parazitákkal. Ő csupán letörölte palettájáról a régi színeket, mielőtt nekilát az új vászon festésének. Minden szenvedést és szerencsétlenséget, amit Corumnak és népének ki kellett állnia csupán egy Isten hóbortja okozott, aki alkalomadtán az általa uralt világra fordítja figyelmét.

Arioch a Mabdenekkel együtt eltűnt, és helyén egy új alak jelent meg. A gyönyörű lény furcsa, gőgös vonzalommal Corumra függesztette tekintetét. Fekete és ezüst ruhát viselt, oldalát pedig a fekete kard kicsinyített változata díszítette. Kötekedően elmosolyodott. A gonoszság sűrítménye volt.

– Ki vagy te? – kérdezte Corum meghökkenve.

– Arioch herceg, a te urad. A Pokol Ura, a Káosz Birodalmának Nemese, a Kardok Ura. Az ellenséged.

– Tehát az ellenségem vagy, és ez a valódi alakod.

– Bármivé át tudok változni, Corum herceg. Van így valami értelme a „valódi” szónak? Bármivé átalakulok, amit csak akarok, vagy amit te akarsz. Ha ördögnek hiszel, az vagyok, ha Istennek, akkor olyan formát öltök, ami a legjobban megfelel ennek a szerepnek. Nincs jelentősége számomra. Egy dolog érdekel: békében akarok létezni és az időt eltölteni. Ha drámát akarsz játszani, egy játékot, amit te ötlesz ki, én is benne vagyok, míg csak untatni nem kezd.

– Mindig ilyen céljaid voltak?

– Mi? Micsoda? Mindig? Nem, nem hiszem. Amikor megütköztem a Jog Uraival, akik valaha ezt a síkot uralták, még nem. De győztem, és ezért megérdemlem a jutalmam. Minden élőlény így van ezzel, nem?

– Azt hiszem, igen. – bólintott Corum.

– És most mi legyen, Vadhaghok kicsiny Corumja? – mosolyodott el Arioch. – Nemsokára el kell pusztulnod. Egyedül az én lelki nyugalmam érdekében. Ügyesen bejutottál udvaromba. Jutalmul vendégül látlak, aztán arrébbfricskázlak. Most már azt is tudod, miért.

Corum feldühödött.

– Nem fogsz „arrébbfricskázni”, Arioch herceg. Miért is tennéd?

Arioch gyönyörű arcához emelte kezét, és ásított.

– Miért ne? De most mondd meg, mivel szórakoztassalak el?

Corum habozott.

– Megmutatnád a kastélyodat? – kérdezte végül. – Még sohasem láttam ilyen hatalmas épületet.

– Ez minden...? – vonta fel szemöldökét Arioch.

– Pillanatnyilag igen.

Arioch elmosolyodott.

– Jól van. Különben még én magam sem láttam az egészet.

Corum vállára tette kezét, és átvezette egy kapun.

Tündöklő, márványfalu termen haladtak keresztül, és Arioch halk hipnotikus hangon beszélt Corumhoz.

– Látod, Corum barátom, ez a Tizenöt Sík csak egy helyben állt. Mit tettetek ti Vadhaghok, meg a többiek? Semmit. Alig mozdultatok ki kastélyaitokból, városaitokból. A természet százszorszépeket meg pipacsokat keltett életre bennetek. A Jog Urai meg voltak győződve, hogy minden a legtökéletesebb rendben van így. Semmi sem történt. Mi, fivéremmel Mabelode-al és nővéremmel, Xiombarg-gal sokkal többet adtunk a ti világotoknak.

– Kik ezek?

– Azt hiszem, te úgy ismered őket, mint a Kardok Királynője és a Kardok Királya. Mindkettőjük ötöt ural a másik tíz sík közül. Nemrég nyertük el birodalmunkat a Jog Uraitól.

– És elkezdtétek lerombolni az igaz és bölcs dolgokat.

– Te így fejezed ki, halandó.

Corum megtorpant, Arioch meggyőző beszéde miatt egyre kevesebbet értett. Megfordult.

– Hazudsz nekem, Arioch herceg. Ennél többet kell hogy akarjatok.

– Nézőpont kérdése, Corum. A vágyainkat követjük. Erősek vagyunk, és semmi sem árthat nekünk. Miért lennénk gyűlölködőek?

– Ti is ugyanúgy, ugyanolyan okok miatt fogtok elpusztulni, mint a Vadhaghok.

– Talán igazad van – vonta meg vállát Arioch.

– Van egy hatalmas ellenséged: a Svi-an-Fanla-Brool-i Shool! Azt hiszem, tartanod kellene tőle.

– Ismerd Shool-t? – csendült Arioch nevetése. – Szegény Shool. Mindig csak becsmérel minket, és egyfolytában mesterkedik ellenünk. Elbűvölő lény, igaz?

– Pusztán... elbűvölő? – kérdezte Corum hitetlenkedve.

– Igen. Csupán az.

– Azt mondta, gyűlölöd őt, mert majdnem olyan erős, mint te magad.

– Nem gyűlölök én senkit.

– Nem hiszek neked, Arioch.

– Egy halandó nem hisz egy Istennek?

Egy spirális rámpán haladtak felfelé, melyet mintha pusztán fényből emeltek volna. Arioch megállt.

– Jobb, ha a palota egy másik részébe indulunk. Ez a feljáró csak egy toronyhoz vezet.

Corum egy kapu felett furcsán vibráló jelet fedezett fel: egy körből szétágazó nyolc nyilat ábrázolt.

– Mi az a jel, Arioch?

– Semmi különös. A Káosz Karjait jelképezi.

– És mi van a kapu mögött?

– Csak egy torony. – Arioch türelmetlenné vált – Gyere! Máshol sokkal érdekesebb dolgokat is láthatsz.

Corum kelletlenül követte őt lefelé. Tudta, azt a helyet látta, ahol Arioch a szívét tartja.

Több órán keresztül bolyongtak a palotában, egyre újabb és újabb csodákat fedezve fel. Csupa fénylő gyönyörűséget láttak, nyoma sem volt baljóslatú dolgoknak. Ez nagyon zavarta Corumot, mert tudta, Arioch megtéveszti őt. Végül visszatértek a nagy csarnokba.

A Mabden tetvek még nem kerültek elő, és a mocsok is eltűnt. A helyen, ahol az előbb még a szemétkupac állt, most egy megterített asztal várakozott. Arioch felé intett.

– Meghívhatlak egy lakomára, Corum herceg?

Corum keserűen elmosolyodott.

– Mielőtt megölsz?

– Ha életben akarsz maradni, nincs kifogásom ellene! – nevetett fel a Lovag. – De nem hagyhatod el többé a palotát. Különben is, míg ártatlanságod szórakoztat, miért végeznék veled?

– Egyáltalán nem félsz tőlem?

– Nem.

– Attól sem amit én képviselek?

– Mit képviselsz?

– Az Igazságot.

Arioch újra felnevetett.

– Vagy úgy! Ilyesmi nem létezik.

– Mikor a Jog Urai birtokolták ezt a síkot, igenis létezett.

– Minden élhet egy rövid ideig, még az Igazság is, de az univerzum valódi állapota az anarchia. A halandók tragédiája az, hogy ezt sohasem képesek elfogadni.

Corum képtelen volt válaszolni. Leült az asztalhoz és falatozni kezdett. Arioch nem tartott vele, csak egy kevés bort töltött magának.

Corum abbahagyta az evést. A Lovag elmosolyodott.

– Ne félj, Corum. Nincs megmérgezve. Miért is használnék ilyen módszereket?

Corum továbbevett.

– Ha valóban a vendéged vagyok, most pihenni szeretnék – jelentette ki, mikor befejezte.

– Ah! – hökkent meg Arioch. – Igen... Jól van, aludj hát – Felemelte a kezét, mire a herceg arccal az asztalra zuhant.

Elaludt.

7. Csapás a Kardok Uraira

Corum felébredt, és erőlködve kinyitotta szemeit. Az asztal eltűnt, éppúgy, ahogy Arioch is. A hatalmas terem sötétbe burkolózott, csak néhány, az ajtók felől szűrődő fénykéve világította meg.

Felállt.

Még mindig álmodik? Vagy talán az volt álom, ami eddig történt? Valószínűleg minden eseményben benne volt az álmok valóraválási képessége. Az a valóság, ami azóta történt, hogy elhagyta Erorn kastélyának biztonságát.

De hová tűnt Arioch herceg? Hagyott-e vajon az ő számára lehetőséget, hogy teljesítse küldetését? Kétségtelenül azt hitte, tovább tart Corum feletti befolyása. Végülis azért akarta kiirtania Vadhaghokat, mert nem látta előre, mit tesznek majd, és képtelen volt úgy irányítani elméjüket, ahogy a Mabdenekkel tette. Corum rádöbbent van egy lehetősége, talán az egyetlen, hogy megpróbáljon eljutni a toronyba, ahol Arioch a szívét őrzi. Talán megszökhet, míg a Lovag távol van, visszajuthat Shool-hoz, és megkaphatja Rhalinát. Már nem fűtötte bosszúvágy, csak véget akart vetni a kalandoknak, és a tengeri kastély biztonságában békésen akart élni a szeretett nővel.

Átrohant a termen, a csillámló falak között, fel a lépcsősoron, míg a fényfeljáróhoz nem ért. A rámpa már elhomályosult, de fent a magasban, a kapu felett ott lüktetett a narancsszínjel, a körből kiágazó nyolc nyíl, a Káosz Jele.

Lélegzet után kapkodva futott a spirális feljárón, egyre feljebb és feljebb, míg az egész palotát maga alatt hagyta, míg a gigászi kapuhoz nem ért. Megállt, körülnézett, és tudta, célhoz ért.

A hatalmas jel szabályos időközönként felizzott, és úgy lüktetett, akárcsak egy élő szív. Vörös-arany fényével beborította Corumot. A herceg meglökte a kaput, de mintha csak egy egér próbálná kinyitni egy szarkofág fedelét, meg sem tudta mozdítani.

Segítségre volt szüksége. A kezére – Kwll kezére – nézett. Vajon képes lenne segítséget hívni abból a sötét világból? Ha nem ígér nekik jutalmat, biztosan nem jönnek el.

Kwll keze ökölbe szorult, és vakító fénnyel felizzott Corum amennyire csak tudta, előrenyújtotta karját, másik kezét pedig szeme elé kapta. Érezte ahogy balja a levegőbe emelkedik és az óriási kapura sújt Akkora reccsenést hallott, mintha maga a Föld roppant volna meg.

Végül, mikor Kwll keze erőtlenül teste mellé hullott, kinyitotta szemeit és meglátta a kapun támadt rést: a jobb sarokban húzódott, és elég nagy volt ahhoz, hogy keresztülpréselje magát rajta.

– Most legalább akkor segítesz nekem, amikor én is szeretném... – mormolta a kéz felé. Térdreereszkedett, és áterőltette magát a repedésen.

Egy szikrázó szakadék felett újabb emelkedő húzódott felfelé. A levegőt furcsa hangok töltötték meg: felerősödtek, és elhaltak, közeledtek és a mélybe hullottak. Fenyegetés, szépség, halál, örökkévaló élet, borzalom és nyugalom nyomai töltötték ki a teret Corum már-már kivonta kardját, és rádöbbent mozdulata feleslegességére. Az emelkedőre lépett és elindult.

Mintha szél támadt volna, és belekapott skarlátszín köpenyébe. Hideg szellők fújtak, meleg fuvallatok simogatták bőrét. Arcokat fedezett fel maga körül, és némelyiküket fel is ismerte. Egyesek hatalmasak voltak, míg mások végtelenül aprók. Szemek figyelték mozdulatait, ajkak feszültek meg közeledtére. Bánatos nyögések hallatszottak és csitultak el. Egy sötét felhő ereszkedett rá, és üvegcsengők csilingelése töltötte meg fülét Egy hang a nevén szólította, és visszhangzott, visszhangzott, visszhangzott örökké... Szivárványjelent meg előtte, beborította, és csillogóan színessé varázsolta egész testét.

De ő csak haladt tovább, egyre tovább, felfelé az emelkedőn. Egyszerre csak a feljáró végét jelző, a semmi feleli lebegő vízszintes emelvényhez ért Alatta mélységes űr terült el...

Az emelvényen egy oszlop emelkedett, és annak tetején egy sugarakat szóró tárgy lüktetett. A fénycsóvák néhány Mabden harcost szegeztek halotti merevségbe. Testük a sugarak forrása felé nyúlva mintha megfagyott volna, de szemeik fájdalmai, kíváncsiságot és figyelmeztetést tükrözve megmozdultak ahogy megpillantották Corum közeledtét.

Corum megállt.

Az oszlop tetején lévő dolog egy viszonylag kicsi, lágy-kék tárgy volt, és úgy ragyogott, mint egy szív formájú drágakő. Minden egyes lüktetésnél fénycsóvák törtek ki belőle.

Ez lehet Arioch szíve.

Képes megvédeni magái, legalábbis a körülötte álló megdermedt harcosok erre utaltak. Corum egy lépéssel közelebb ért. A fénysugár az arcába csapott, és csípős fájdalmat okozott neki. Még egyet lépett, mire két újabb csóva ütődött testének. Megremegett, de nem fagyott meg. Két újabb lépés, és a sugarak már egész testét vágták, csapkodták, hasították, mégsem érzett semmi különösebb fájdalmat. Jobb kezével a tárgy felé nyúlt, de Kwll balja gyorsabb volt, és megragadta Arioch szívét.

– Mintha az egész világ Istenek szétszórt testrészeivel lenne tele... – mormolta Corum a szívet tartó kézre pillantva. Megfordult, és látta, a Mabden harcosok sorra megelevenednek, és szemeiket dörzsölgetve kivonják kardjaikat.

– Ti miért kutattatok Arioch szíve után? – szólította meg Corum a legközelebb állót.

– Én nem a saját akaratomból indultam útnak. Egy varázsló küldött ide. Az életemet ígérte cserébe, ha ellopom.

– Shool volt az?

– Igen... Shool. Shool herceg.

Corum a többiek felé pillantott, mire mindannyian bólintottak.

– Shool küldött! Engem is!

– És engem is – mondta Corum. – Nem tudtam, hogy már ilyen sokszor megpróbálta.

– Arioch csak játszadozik vele – morogta az egyik Mabden harcos. – Rájöttem, hogy Shool saját ereje nagyon csekély. Ariochtól kapja hatalmát, amiről azt hiszi, hogy az övé. Arioch még élvezi is, hogy van egy ellensége, akivel elszórakozhat. Arioch minden cselekedete az unalom elűzésére irányul. Te most megszerezted a szívét. Még csak nem is remélte, hogy a játék irányítása ennyire kicsúszik a kezei közül.

– Igen – felelte Corum. – Egyedül gondatlansága miatt juthattam be ebbe a palotába. Most elmegyek innen. Meg kell a találnom a kifelé vezető utat, mielőtt Arioch még rádöbben, mi is történt.

– Veled tarthatunk? – kérdezte a Mabden.

Corum bólintott.

– Siessetek!

Lementek az emelkedőn. Félúton járhattak, mikor az egyik harcos felsikoltott, a levegőben hadonászva a feljáró szélére tántorgott, és lezuhant a csillogó ürességbe.

Egyre gyorsabban haladtak, míg végül elérték a hatalmas kaput, és egymás után átcsusszantak a repedésen. Lementek a fényből épített spirálon, át a csillogó márványtermen, le egészen az elsötétedett csarnokba.

Corum az ezüst ajtó után kutatott, melyen át bejutott a palotába. Végighaladt a terem falai mentén, és már fájtak a lábai, mikor rádöbbent, az ajtó eltűnt.

A csarnokban hirtelen fények gyúltak, és az óriási kövér alak, akit a herceg Ariochként először látott, ismét a szemétkupacon feküdt. Hónaljából, ágyékából és füleiből Mabden élősködők kandikáltak ki.

– Ha, ha! Látod, Corum, milyen kedves voltam hozzád! Majdnem mindent megengedtem neked, amire csak vágytál. Még a szívemet is sikerült megszerezned! De azt már nem engedem meg, hogy el is vidd! Nélküle nem uralkodhatnék itt Azt hiszem, vissza is teszem a testembe.

Corum vállai megroggyantak.

– Megtévesztett minket – mondta Mabden társainak.

– Felhasznált téged, Sir Vadhagh! – felelte egyikük. – Te talán nem is tudtad, hogy ő maga nem veheti el onnan a szívét?

Arioch felröhögött. A hasa megrázkódott, és Mabdenek zuhantak a padlóra.

– Így van! Így van! Jó szolgálatot tettél nekem, Corum herceg! A Kardok Urainak szíve olyan helyen van, ahová tulajdonosaiknak tilos belépni, így a többiek biztosak lehetnek afelől, hogy az általam uralt síkokon maradok, és nem lépek át hozzájuk, nem bitorlom el erejüket. De te, Corum, ősi véredtől hajtva, szilárd jellemeddel képes voltál véghezvinni azt, amit én nem tudtam megtenni. Most, hogy birtokomban van a szív, arrafelé terjesztem ki hatalmam, amerre csak akarom. Vagy ha úgy döntök, hogy maradok, akkor azt teszem.

– Tehát segítettem neked – mondta Corum keserűen –, pedig éppen meg akartam akadályozni, hogy...

– Igen, pontosan. – Arioch nevetése betöltötte a termet. – Jó tréfa volt, ugye? Most add ide a szívemet kicsi Vadhagh!

Corum a falhoz támasztotta hátát és kivonta kardját. Jobbjában a fegyvert, bal kezén Arioch szívét tartva így szólt:

– Inkább meghalok, Arioch!

– Ahogy kívánod.

A hatalmas kéz a herceg felé nyúlt, ám ő kitért előle. Arioch nevetve lehajolt, és a Mabden harcosok közül felkapott kettőt Sikoltozásuk ellenére fekete fogakkal teli óriási, nyáladzó szájához emelte őket. Corum hallotta a csontok reccsenését, ahogy a Lovag állkapcsai szétmorzsolták a szerencsétleneket. Arioch nagyon nyelt és kiköpött egy kardot Újra a herceg felé fordult.

Corum egy oszlop mögé ugrott Arioch keze feléje tapogatózott, mire a herceg futni kezdett. A csarnok falai visszaverték az Isten nevetését. Öröme visszhangra lelt Mabden parazitáinak kuncogásában. Ahogy Corum után kutatott, egy oszlop reccsenve összetört.

A Vadhagh keresztülrohant a termen, átugrotta az Arioch kövér testéről lehullott, szétmorzsolt Mabdenek maradványait, de az Isten észrevette és megragadta. Már nem nevetett.

– Add ide a szívemet!

Corum lélegzet után kapkodott. Két karját sikerült kiszabadítania a testét körülfogó hús szorításából. Az óriás keze meleg volt és mocskos, körmei töredezettek.

– Add ide a szívemet, apróság!

– Nem! – kiáltotta Corum, és mélyen a hüvelykujjba döfte pengéjét. Az Isten meg sem érezte. Hajából és melléről. Mabdenek füzére figyelte őket kifejezéstelen, üres vigyorral.

Corum bordái már majdnem összetörtek, de még mindig nem eresztette el Arioch szívét.

– Nem is fontos – enyhített szorításán a Lovag. – Veled együtt is elnyelhetem – ezzel a szájához emelte kezét. Lehellete bűzös áradatként tört fel torkából. Corum fulladozni kezdett, de újra csak szúrt és döfött, és vágott...

A gigantikus ajkak mosolyra húzódtak. Corum egyedül a szájat, a váladékozó orrlyukakat és a rettenetes szemet látta maga előtt. És ez a száj egyre nagyobbra nyílt, hogy elnyelje őt...

Az Isten felső ajkába merítette kardját, és torka vörös mélységébe bámult. Bal keze egyszerre megfeszült, és erősebben markolta Arioch szívét. Corum saját ereje nem lett volna elég, de Kwll hatalma ismét segített. A szív összepréselődött markában.

Arioch nevetése elhalkult. Az óriási szemek hitetlenkedve tágrameredtek, és egy új fény csillant meg tükrükben. Az Isten felbődült. Kwll keze még erősebben szorította a szívet Arioch megremegett. A szív megreccsent, és vöröses kék fénysugarak szikráztak fel belőle. Corum karját fajdalom járta át. Élesen sivító hang támadt. Arioch felzokogott, szorítása egyre erőtlenebbé vált, és megtántorodott.

– Ne tedd, halandó... ne tedd... – szólt szánalmas hangon. – Kérlek, halandó, mi ketten...

Corum látta ahogy az Isten hájas alakja felolvad a levegőben, és az őt tartó kéz elveszti formáját. A padló felé zuhant, és esés közben szétszórta Arioch széttöredezett szívének darabkáit. Zökkenve földet ért, és rögtön fel akart pattanni. Látta Arioch levegőben szétfoszló testét, hallotta gyászos hangját, aztán az Isten utolsó szavaival fülében elvesztette eszméletét.

– Vadhaghok Corumja! Kihívtad magad ellen a Kardok Urainak örökkévaló dühét...

8. Pihenés

Corum egy menetet látott elhaladni maga mellett.

Száz különböző faj egyedei meneteltek, lovagoltak, vagy vitették magukat furcsa felvonulásban. A herceg tudta, mindegyik halandó faj képviselői itt vannak, melyek valaha is léteztek, mióta a Jog és a Káosz megkezdte harcát a föld kiterjedt síkjainak uralmáért.

A távolban egymás mellett felfedezte a Jog és a Káosz lobogóit: az egyiken a nyolcágú nyíl, míg a másikon a rendet jelképező egyetlen egyenes nyíl csillogott. Az egész felett egy óriási, tökéletes egyensúlyban álló mérleg függött. A serpenyőkben nem halandó lények álltak.

Corum az egyikben felfedezte Arioch-ot és a Káosz Urait, a másikban pedig a Jog Urait.

– Ennek így kellett lennie. – csendült fel egy hang. – Sem a Jog, sem a Káosz nem uralhatja a halandók síkjait. Tökéletes egyensúlynak kell beállnia.

– De nincs egyensúly! – kiáltott fel Corum. – A Káosz ural mindent!

– Az egyensúly időnként felborul. – válaszolt a hang. – Ilyenkor helyre kell billenteni. Ez a halandók feladata.

– Hogy tehetném ezt meg?

– Már el is kezdted a munkát, és folytatnod kell, míg a végére nem érsz. Talán elpusztulsz közben, de lesznek majd követőid.

– Nem akarom! – kiáltott Corum. – Nem bírok el egy ilyen igát!

– MEG KELL TENNED!

A menet továbbhaladt anélkül, hogy látták volna Corumot, a zászlókat, a Kozmikus Mérleget, mely fejük felett lebegett...

Corum egy homályos űrben lebegett, és szíve békét érzett. Aztán a tárgyak alakot öltöttek, és látta, újra Arioch csarnokában van. A kardja után kutatott, ám nem találta.

– Visszaadom fegyveredet mielőtt elmész innen, Vadhaghok Corum hercege. – szólt egy kiegyensúlyozott, tiszta hang.

Corum megfordult és elakadt a lélegzete.

– A Laahr-i Óriás!

A szomorú, bölcs arc mosolyra húzódott.

– Száműzetésemben valóban így neveztek. De most már visszatértem, és szólíthatsz valódi nevemen is. Lord Arkyn vagyok, és ez az én palotám. Arioch eltűnt A szíve nélkül nem ölthet formát ezeken a síkokon. Alak nélkül nem terjesztheti ki hatalmát. Visszatértem, és most én uralkodom itt, éppúgy, mint azelőtt.

A lény anyaga még mindig ködös volt, de már nem olyan alaktalan mint először.

– Eltart majd egy ideig, míg visszanyerem eredeti formámat – mosolygott Lord Arkyn. – Csak nagy akaraterővel sikerült egyáltalán ezen a síkon maradnom. Mikor megmentettelek, még nem tudtam Corum herceg, hogy te fogsz ide visszajuttatni. Köszönet érte.

– Én köszönöm neked, uram.

– A jó jót szül, a gonoszság pedig gonoszságot.

– Időnként így van, uram – mosolygott vissza Corum.

Lord Arkyn halkan felnevetett.

– Igen, igazad van... időnként Most pedig halandó, visszajuttatlak saját síkodba.

– El tudnál vinni egy bizonyos helyre, uram?

– Igen, Vörös Palástos herceg.

– Lord Arkyn, te tudod, miért indultam el erre az útra. A Vadhagh nép életbenmaradt tagjait keresem. Mondd meg, mindegyikük elpusztult?

Lord Arkyn lehajtotta a fejét.

– Mind, kivéve téged.

– Nem tudnád életrekelteni őket?

– A halandók közül mindig a Vadhaghokat szerettem a legjobban Corum herceg, de nem áll módomban, hogy visszaforgassam az időt. Te vagy az utolsó Vadhagh. És mégis... – tartott egy kis szünetet Lord Arkyn –, eljöhet egy pillanat, mikor a Vadhaghok visszatérnek. Még nem látom elég tisztán, és nem is mondhatok többet erről.

– Ez is valami – sóhajtott Corum. – Mi van Shool-lal? Rhalina biztonságban van?

– Nem tudom. Még nem elég erősek a képességeim. Mivel Shool a Káosz szülötte, nem látom tisztán, de úgy érzem, Rhalina veszélyben van, bár Arioch eltüntetésével Shool hatalma megcsappant.

– Kérlek, küldj vissza Svi-an-Fanla-Brool-ra! Szeretem az őrgrófnőt!

– A szereteted tesz erőssé, Corum herceg.

– És a gyűlöletem?

– Az irányítja erődet.

Lord Arkyn elkomorodott, mintha valamit nem értene.

– Nem örülsz a győzelmednek, Lord Arkyn? Te mindig szomorú vagy?

A Jog Ura szinte meglepetten tekintett Corumra.

– Igen, még mindig bánatos vagyok. Én is éppúgy gyászolom a Vadhaghokat, mint te. És gyászolom azt is, akit a te ellenséged, Glandyth-a-Krae ölt meg, akit te Barna Embernek neveztél.

– Ő valóban jóságos volt. Vajon Glandyth még mindig gyilkol Bro-an-Vadhagh földjén?

– Igen. Úgy érzem, fogsz még vele találkozni.

– Akkor megölöm.

– Lehetséges.

Lord Arkyn eltűnt. A palota is szétfoszlott.

Corum kivont kardjával kezében egy alacsony ajtó előtt találta magát. Ez vezet Shool hajlékába. A háta mögött a kertben a növények felegyenesedtek, és magukba itták a sápadt égből hulló esőt. Különös nyugalom borította be a sötét, furcsa formájú épületet. Corum habozás nélkül beugrott az ajtón, és rohanni kezdett, végig a szétágazó folyosókon.

– Rhalina! Rhalina! – bármilyen hangosan is kiáltozott, a falak elnyelték szavait.

– Rhalina!

Addig futott a sötétben, míg egyszercsak meghallott egy ismerősen csengő kuncogást. Shool!

– Shool! Hol vagy?

– Shool herceg! Vissza fogom szerezni a címemet Most gúnyolódsz, mert az ellenségeim lecsaptak rám.

Corum belépett egy szobába. Shool már várt rá. A herceg csupán szemeiről ismerte fel. A test többi része mozdulni is képtelenül, elvénülve feküdt az ágyon.

– Most jössz te is, hogy megbüntess, mert győzelmet arattak felettem. Mindig ez történik az alacsonyra süllyedt hatalmasságokkal.

– Csak azért emelkedtél magasra, mert Arioch jót szórakozott rajta!

– Hallgass! Nem tudsz megtéveszteni. Arioch állt rajtam bosszút, mert sokkal erősebb lettem, mint ő.

– Tőle kaptad erődet, anélkül, hogy tudtál volna róla. Arioch eltűnt az Öt Síkról, Shool. Te indítottad el a folyamatot, melynek eredményeképpen száműzetésbe kényszerült. Meg akartad kaparintani szívét, hogy rabszolgáddá tedd. Mabdeneket küldtél hozzá, hogy ellopják, de egyiküknek sem sikerült. Nem kellett volna velem megpróbálnod, Shool. Nekem sikerült megszerezni, és ez lett a te veszted is.

Shool felzokogott, és megrázta ösztövér fejét.

– Hol van Rhalina? Ha valami baja esett...

– Baja esett? – egy gyenge nevetés hagyta el az aszott ajkakat – Én veszélyeztetném? Ő volt az, aki idezárt. Vidd el innen! Meg akar mérgezni engem!

– Hol van?

– Megajándékoztalak egy új kézzel meg egy új szemmel. Még mindig nyomorék lennél, ha nem lettem volna olyan nagylelkű. Tudom, te nem felejted el, én...

– Az „ajándékaid” kis híján megnyomorították a lelkemet. Hol van Rhalina?

– Megígéred, hogy nem bántasz, ha megmondom?

– Miért ártanék egy olyan szánalmas figurának, mint te? Gyerünk, mondd meg, hol van!

– A folyosó végén van egy lépcsősor, annak a tetején egy szoba. Oda zárkózott be. Asszonyommá akartam tenni. Csodálatos lett volna a számára egy Isten párjává válni. Halhatatlannak lenni. De ő...

– Be akartál csapni?

– Egy Isten azt tesz, amit csak akar.

Corum kilépett a szobából, végigrohant a folyosón, fel a lépcsőkön, és kardja markolatával az ajtóra csapott.

– Rhalina!

Megviselt hang válaszolt kiáltására.

– Visszanyerted erődet, Shool? Nem csapsz be többé azzal, hogy Corum alakját öltöd magadra. Lehet hogy halott, mégsem leszek senki másé! A legkevésbé...

– Rhalina! Tényleg én vagyok, Corum! Shool gyenge. A Kardok Lovagja kénytelen volt elhagyni ezt a síkot, és magával vitte Shool varázserejét is.

– Igaz ez?

– Nyisd ki az ajtót, Rhalina!

Reteszek csikordultak, zár kattant, és az ajtóban ott állt Rhalina. Fáradt volt, és sokat szenvedhetett, mégis gyönyörűnek látszott. Mélyen Corum szemébe nézett, és arca szerelmesen felragyogott, ahogy felismerte. Elalélt a boldogságtól.

Corum felemelte, levitte a lépcsőn, végig a folyosón. Shool szobájánál megtorpant Az elgyengült varázsló eltűnt. Corum rosszat sejtve a kapuhoz sietett.

Shool öreg, gyenge lábain már az esőben hajladozó virágok között járt. Visszanézett Corumra, összerezzent a félelemtől, és a bokrok közé vetette magát. Cuppanó hang hallatszott. Egy sziszegés. Egy kiáltás.

Corum torka összeszorult. Sholl növényei most ettek utoljára.

Zavartan végigvitte Rhalinát az ösvényen, miközben igyekezett megszabadulni a lábára tekeredő marasztaló indáktól és a csókot lehellő virágoktól. Végül elérte a partot.

Talált egy lehorgonyzott kis szkiffet. Egy kis szerencsével ezen talán eljuthatnak Moidel várába. A szürke eső alatt a tenger nyugodt volt. A láthatáron kivilágosodott az ég.

Corum gyengéden a hajóba fektette Rhalinát, és Moiel Szirtje felé indult.

A nő néhány óra múlva ébredt csak fel. Corumra pillantott, édesdeden elmosolyodott, és újra álomba zuhant Alkony táján, hazafelé menet egyszercsak a herceg mellé ült. Corum ráterítette vörös köpenyét, de egy szót sem szólt. A felkelő hold fényénél Rhalina megcsókolta.

– Már nem is reménykedtem... – kezdte, és felsírt Corum nyugtatóan simogatta.

– Corum! – szólt hosszú idő múltán Rhalina. – Nem is értem, hogyan fordulhatott jóra a sorsunk.

A herceg belefogott, és elmesélte, mi minden történt vele. Mesélt a Ragha-da-Khetákról, a varázslatos léghajóról, a Lángföldről, Ariochról és Arkynról. Mindent elmondott, kivéve két dolgot. Az egyik az volt, hogyan ölte meg – vagy inkább Kwll keze hogyan végzett – Temgol-Lep királlyal, aki meg akarta mérgezni, a másik miként pusztította el a nő földijét, Hanafaxot, aki megpróbált segíteni rajta. Mikor befejezte, Rhalina homlokáról eltűntek a gondfellegek és boldogan felsóhajtott.

– Végül mégis békében élünk majd. A bajnak vége lett.

– Igen, ha szerencsések vagyunk, egy ideig ez így lesz.

A nap felkelt, és Corum hozzáigazította az útirányt.

– Ugye nem hagysz el többé? Már a Jog uralkodik, és...

– A Jog csak ezen a síkon nyerte vissza hatalmát A Káosz Urai nem fognak örülni annak, ami itt történt. Arioch utolsó szava az volt, hogy magamra zúdítottam a Káosz Urainak dühét. Lord Arkyn is tudja, ennél sokkal többnek kell történnie, hogy a Jog mind a Tizenöt Síkon uralkodhasson. És Glandyth-a-Krae-ről is fogunk még hallani.

– Még mindig bosszút akarsz állni rajta?

– Már nem. Ő csak eszköz volt Arioch kezében, de nem fog megszűnni irántam érzett gyűlölete.

Az ég kitisztult, és arany-kék színekkel ragyogott. Langyos szellő fújdogált.

– Mi már sohasem találjuk meg a békét, Corum?

– Most egy ideig igen. De ez csak egy kis pihenő lesz a megpróbáltatások közepette. Élvezzük hát, amíg csak lehet. Legalább ennyi legyen.

– Igen. – szólt Rhalina kedvesen. – A küzdelemmel megszerzett béke és szerelem sokkal édesebb, mint amit pusztán megkap az ember.

Corum átölelte.

A nap ragyogott az égen. Sugarai megcsillantak az ékköves szemen, a ragyogó kézen, melyek mintha lángralobbantak volna a fényben. Rhalina nem látta ezt a tüzet: Corum karjaiban álomba merült.

A látóhatáron megjelent Moidel szirtje. Zöld szikláit két tenger mosta, és a nap megvillant a fehér kőpalotán. A dagály éppen tetőzött, és ellepte az átjárót.

Corum Rhalina arcába nézett Elmosolyodott, és szelíden félresimította a haját A távolban meglátta a szárazföld zavartalan erdőségét, és felnézett a tiszta égre. Remélte, hosszú lesz ez a pihenő...

Így ér véget Corum első könyve

A KARDOK KIRÁLYNŐJE

Diana Boardman-nak

Első könyv

melyben Corum herceg találkozik egy költővel, lát egy előjelet és eltervez egy utazást

1. Amit a Tenger Istene eldobott

A nyár sápadt kék ege a mélykék tenger, az arányló zöld szárazföld ereje, Moidel szirtjének mohos sziklái és a csúcson épült vár fehér kövei fölé feszült. Az utolsó Vadhagh, a Vörös Palástos Corum herceg itt élt szerelmével, Allomglyl Rhalina őrgrófnővel.

Corum Jhaelen Irsei, kinek a jobb szemét fedő, sötét ékkövekkel díszített pánt rovarszerű megjelenést kölcsönzött, kinek hatalmas, mandula-alakú, bíborszínű, sárga íriszű természetes bal szeme, hosszúkás, keskeny koponyája, fejéhez tapadó szinte cimpanélküli füle egyértelműen utalt Vadhagh származására. Szőke haja finomabb szálú volt, mint a legszebb Mabden hölgyé; vastag szája, rózsaszín, arányló bőre pedig – a jobb szemét takaró díszes pánt ellenére – csinossá tette arcát. Ha köpenyének ujját feltűrte, láthatóvá vált idegen eredetű keze, melyet leginkább kardja markolatán nyugtatott. Ezen a bal kézen hat ujj sorakozott, és egy drágakövekkel kirakott kesztyűre hasonlított, bár a „kövek” magát a bőrt alkották. Baljóslatú kéz, mely szétmorzsolta a Kardok Lovagjának szívét, ezzel segítve Arkyn-nak, a Jog Urának száműzetésből való visszatérését. Corum megjelenésében olyan volt, mint aki a bosszúra esküdött fel. Valóban így is volt: elégtételt akart venni családja gyilkosán, Glandyth-a-Krae grófon, aki Kalenwyr-i Lyr-a-Brode király hűbérese volt. Ez a király bitorolta a hatalmat a földrész déli és keleti részén, ott, ahol egykor a Vadhaghok uralkodtak. Corum felesküdött a Jog mellett a Káosz ellen, aminek Lyr is a szolgája volt Ez a fogadalom búskomorrá, de egyben határozottá is tette, bár a lelke nehézzé vált. Felkavarta a testébe a Kézzel és a Szemmel ültetett erő is.

Az őrgrófnő gyönyörű volt. Szelíd arcát fekete hajtincsek keretezték; óriási, csillogó szemei, és érzéki, vörös szája volt. Őt is nyugtalanították a halott varázsló, Shool ajándékai, de próbált megfeledkezni róluk. Éppúgy, ahogy próbált nem is gondolni férje, az őrgróf elvesztésére, aki hajótörést szenvedett Lywm-an-Esh felé tartó útja közben. (Ezt a várost szolgálta, Lyw-an-Esh földjét védte, míg a tenger el nem borított a vidéket).

A nő több örömöt fedezett fel az életben, mint Corum, így még társa megnyugtatására is jutott ereje. Corum egykor ugyan maga is vidám ártatlanságban élt, de már csak vágyakozva gondolt vissza régi önmagára. És ez a vágy felidézte a többi emléket is: maga előtt látta családja tagjainak megcsonkított, megszégyenített holttestét az Erorn kastélyát körülölelő pázsiton, és az otthonukat pusztító lángok tüzénél Vadhagh vérrel vörösre festett kardját villogtató Glandythot. Az efféle szörnyű emlékképek erősebben idéződtek agyába, mint a korábbi, békés életéből származóak. Örökké a fejében nyüzsögtek: időnként az előtérbe ugorva, néha csak elméje sötét sarkaiban ólálkodva, várva az alkalmas pillanatot a megmutatkozásra. Mikor bosszúszomja csökkent, mindig élessé váltak: tűz, hús és félelem, a Denledhyssik barbár harci szekerei, a réz a vas és a durva arany, az alacsony, bozontos lovak és a termetes, szakállas, lopott Vadhagh páncélt viselő harcosok, ahogy eltátják szájukat, és gyászos győzelmüket ordítják, míg Erorn kastélyának ősi kövei leomlanak a tomboló lángok nyomán...

Corum így fedezte fel a gyűlöletet és a borzalmat. Glandyth vad arca még álmaiban is előjött; még halott hozzátartozói felett is uralkodott. Corum sokszor riadt fel éjszakánként. Ilyenkor vad és izgatott volt. Egyedül Rhalina volt képes lecsillapítani. Megsimogatta a herceg sebhelyes arcát és átölelte rázkódó testét.

Ennek ellenére a nyárelőnek ezen napjai a békét jelentették a számukra. Félelem nélkül lovagolhattak ki a szárazföld erdeibe, hiszen a Ló Törzsének tagjai szétszéledtek a hajó láttán, amit Shool küldött a várhoz a barbárok támadásának éjszakáján. A hajó láttán, mely a tenger fenekéről emelkedett fel halott legénységével, kiknek maga a vízbefúlt őrgróf, Rhalina hajótörést szenvedett férje parancsnokolt.

A fák között kis állatkák, tündöklő virágok éltek édesdeden, és bár nem igazán sikerült, mégis megpróbálták begyógyítani Corum lelki sebeit. A halállal, a varázslatos borzalommal ellentétben egy másik lehetőséget villantottak fel előtte: a mindenségben vannak még nyugodt, rendszerető, gyönyörű dolgok, és a jog nem csupán steril szabályokat kínál, hanem olyan harmóniát akar megteremteni a Tizenöt Síkon, melyben minden lény a saját valójában létezhet. A Jog olyan miliőt ajánl, amiben minden halandó életforma egyformán tündökölhet. Corum tudta, amíg Glandyth és az általa képviselt eszmék életben vannak, a Jog szüntelen veszélyben lesz, és a romlott szörnyeteg, a Félelem lerombolhat minden erkölcsi tisztaságot.

Egy szép napon a fák között lovagoltak.

Corum körülnézett, és így szólt Rhalinához:

– Glandyth-nak meg kell halnia!

A nő bólintott, és nem kérdezte meg, mi az oka ennek a hirtelen kijelentésnek. Már nagyon sokszor hallotta ezt, a legkülönbözőbb körülmények között. Szorosabbra vonta gesztenyeszín kancája gyeplőjét, és táncolva megállította a farkasbabbal és mályvarózsával borított tisztáson. Leszállt a nyeregből, felemelte hosszú szamitszoknyáját és kecsesen elindult a térdig érő fűben. Corum homokszín csődöre nyergében maradt és gyönyörködve nézett utána. Az árnyékos tisztáson meleg volt Körben sudár szilfák, tölgyek és kőrisek álltak, lombjaik között mókusok rohangásztak, madarak építették fészkeiket.

– Ó, Corum, bárcsak örökre itt maradhatnánk! Házat építenénk, kertet ültetnénk...

A herceg mosolyogni próbált.

– Nem tehetjük – mondta. – Ez most csak egy kis pihenő. Shool-nak igaza volt. Elfogadtam az ellentmondások logikáját, és ezzel már sorsomat is meghatároztam. Még ha meg is feledkeznék saját bosszúmról, ha nem választottam volna a Jog szolgálatát a Káosz elleni harcban, Glandyth akkor is visszajönne és védekezésre kényszerülnénk. Ő erősebb, mint ezek a szelíd a fák, Rhalina. Egy éjszaka alatt elpusztítaná ezt az erdőt, egyedül azért, mert mi szeretjük.

A nő letérdelt és beszívta a virágok illatát.

– Már mindig így lesz? A gyűlöletnek örökké gyűlöletet kell szülnie, a szeretet pedig gyenge marad ahhoz, hogy szétterjedjen a világban?

– Ha Lord Arkynnak igaza van, nem marad így. Ám azoknak, akik hisznek a szeretet erejében, most a siker érdekében fel kell készülniük a halálra.

Rhalina felkapta a fejét és ijedt tekintettel Corumra meredt. A herceg vállat vont.

– Ez az igazság.

A nő lassan felemelkedett és visszalépett lovához. Felkapaszkodott a kengyelbe, és nyeregbe lendült. Corum mozdulatlanul a virágokat és a Rhalina lába nyomán gyorsan felegyenesedő füvet nézte.

– Ez az igazság.

Felsóhajtott, és a part felé fordította lovát.

– Jobb ha visszamegyünk mielőtt a tenger ellepi az átjárót – mormolta.

Rövid idő múlva kiléptek a fák közül és a tengerparton ügettek. A kék víz a fehér homokot nyalogatta, és a távolban feltűnt az átjáró, mely a szirten álló Moidel vár, Lywm-an-Esh civilizációjának legelőretoltabb, ám rég elfelejtett bástyája felé vezetett. Valaha ez a vár a fák között állt, de a tenger elhódította a körülötte fekvő földeket.

A felhőtlen égen rikoltozó tengeri madarak cikáztak. Időnként a víz felé buktak, csőrükkel felszúrtak egy-egy halat, és zsákmányukkal Moidel szirtjének sziklái között rakott fészkeik felé szálltak.

Ahogy közeledtek az átjáróhoz, a lovak patái a homokon döngtek, a vízben fröcsköltek. Nemsokára beáll a dagály.

Corum figyelmét a távoli tengeren észlelt mozgás vonta magára.

Előrehajolt nyergében és a messzeségbe kémlelt.

– Mi az? – kérdezte a nő.

– Nem tudom. Talán egy nagy hullám. De ebben az évszakban nem szokott vihar lenni a tengeren... – előremutatott. – Nézd!

– Mintha egy, talán két mérföldnyire innen köd lebegne a víz felett Nehéz kivenni... – Rhalina lélegzete elakadt. – Egy hullám!

Az ár közeledtére a partmenti víz felkavarodott.

– Mintha egy óriási hajó haladna ott nagy sebességgel – mondta Corum. – Olyan ismerős... A távoli ködbe meredt.

– Látod azt az... árnyat... egy ember árnyát a homályban?

– Igen. Hatalmas! Talán csak puszta látomás, a fény csalóka játéka...

– Nem – felelte Corum. – Már láttam őt. Az az óriási halász, aki Khoolocrah partjainál hajótörésemet okozta!

– A Sétáló Isten. Ismerem őt. Van aki egyszerűen csak Halásznak nevezi. A legendákban az áll, hogy megjelenése mindig valami nagy esemény előjele.

– Elég nagy esemény történt velem is, mikor legutoljára találkoztam vele – mondta Corum tréfás hangsúllyal.

A jókora hullámok a partra gördültek. Corum és Rhalina visszahátráltak lovaikkal.

– Közelebb jön, és a köd követi őt.

Valóban, ahogy a gigantikus halász közelebb gázolt, a köd a part felé húzódott, és a hullámok is megnagyobbodtak. Már tisztán látták az alak körvonalait. Vállai megfeszültek, és a vízben hátrálva egy hatalmas hálót húzott maga után.

– Mit akar kifogni? – suttogta Corum. – Cethalakat? Tengeri szörnyeket?

– Mindent – felelte Rhalina megremegve. – Mindent, ami a tenger alatt vagy a felszínen csak van.

Az átjárót teljesen beborították az óriás által felvert hullámok. Semmi értelme sem volt továbbmenni. Ahogy a tenger nagy lendülettel a kavicsos homokra csapódott, még hátrább kényszerültek, vissza a fák közé. A köd széle megérintette őket A levegő a tündöklő nap sugarai ellenére lehűlt Corum összefogta magán köpenyét. Az óriás lépéseinek zaja hozzájuk ért. Corum számára valahogy elátkozottnak tűnt ez a lény, mintha arra ítélték volna, hogy az idők végezetéig a világ óceánjaiban vonszolja hálóját, de soha ne találja meg, ami után kutat.

– Azt beszélik, a lelkét keresi. – mondta Rhalina. – A lelkét...

A távoli alak felegyenesedett és felemelte hálóját. Rengeteg lény nyüzsgött benne, néhányukat Corum fel sem ismerte. A Sétáló Isten gondosan átvizsgálta fogását, aztán az egészet kirázta a hálójából. Lassan újra elindult, annak a reményében, hogy egyszer kifogja azt, amire talán sohasem bukkan majd rá. Ahogy a tenger mélye felé indult, a homály visszahúzódott a partról. A hullámok lecsitultak, és a köd eltűnt a láthatár mögött.

Corum lova felhorkant és a nedves homokra lépett. A Vörös Palástos herceg Rhalinára nézett A nő üres tekintettel meredt a messzeségbe, arcvonásai megkeményedtek.

– Elmúlt a veszély – szólt nyugtatóan Corum.

– Semmiféle veszély nem volt – felelte a nő. – A Sétáló Isten csak figyelmeztet a közelgő veszélyre.

– Csak a legendák tartják így. A nő szemei felélénkültek.

– Talán nincs elég okunk, hogy higgyünk bennük?

Corum bólintott.

– Gyere, térjünk vissza a várba, mielőtt a tenger újra elönti az átjárót.

A lovak hálásan indultak Moidel várának biztonságos menedéke felé. A víz gyorsan emelkedett a sziklás földnyelv két oldalán, mire maguktól vágtába fogtak.

Végül a kapuhoz értek, mely kitárult, és ők beléptettek rajta. Rhalina harcosai örömmel üdvözölték visszatértüket, de izgatottak voltak a történtek miatt.

– Láttátok az óriást, őrgrófnőm? – kérdezte Beldan, miközben lerohant a magas torony lépcsőin. – Már azt hittem, ő is Glandyth újabb szövetségese. – A fiatalember máskor vidám arcát felhők árnyalták be. – Vajon mi kergette el?

– Semmi – szállt le Rhalina a nyergéből. – Ő a Sétáló Isten. Csupán végezte a feladatát.

Beldan mintha megkönnyebbült volna. Mint Moidel várának többi lakója, ő is állandóan egy újabb támadásra számított. Okkal! Glandyth előbb vagy utóbb ismét ellenük vonul, és sokkal erősebb szövetségesei lesznek, mint a Ló Törzsének babonás, könnyen megfélemlíthető harcosai. Tudomásukra jutott, hogy a gróf Moidel váránál elszenvedett veresége után Kalenwyr udvarába vonult, és új sereget kért Lyr-a-Brode királytól. Talán a következő alkalommal hajói is lesznek, és egyszerre tudnak majd támadni a tenger felől és a szárazföldről. Egy ilyen roham sikerrel is járhat, mert Moidel serege igen csekély volt.

A nap éppen lenyugodott, mikor beléptek a nagyterembe, hogy elköltsék vacsorájukat Corum, Rhalina és Beldan együtt ültek asztalhoz. A herceg gyakran nyúlt a boroskancsó felé, sokkal többször, mint ételéhez. Magában tépelődött és sötét hangulatban volt, ezért a többiek meg sem próbáltak beszélgetést kezdeményezni.

Két óra telt el így, és Corum még mindig a bort kortyolgatta. Beldan egyszercsak felkapta a fejét és fülelni kezdett. Rhalina is meghallotta a zajt és elkomorodott, ám Corum mintha nem észlelt volna semmit az egészből.

Kitartó kopogtatás, majd beszéd hallatszott, mire a dörömbölés egy pillanatra elhallgatott. A hangok elhaltak, a kopogás újra kezdődött.

– Megnézem... – állt fel Beldan. Rhalina Corumra nézett.

– Én itt maradok – mondta a fiúnak.

Corum lehorgasztott fejjel serlegébe bámult. Szórakozottan babrálta a szemét fedő pántot, és tűnődve vizsgálgatta hatujjú kezét.

Rhalina hallgatózott. Felismerte Beldan hangját, mire a kopogás újra elhalt és csend állt be.

Beldan lépett a terembe.

– Látogató érkezett – jelentette Rhalinának.

– Honnan jött?

– Azt mondja, valami utazó. Hajótörést szenvedett, és most menedéket kér tőlünk.

– Csapda?

– Nem tudom.

– Egy idegen? – nézett fel Corum.

– Igen – felelte Beldan. – Talán Glandyth kémje.

Corum bizonytalanul felállt.

– A kapuhoz megyek.

– Biztos vagy benne, hogy... – fogta meg a karját Rhalina.

– Igen. – A herceg maga elé emelte a kezét, és felsóhajtott. Rhalina és Beldan kíséretében lefelé indult. Ahogy a kapuhoz ért, újrakezdődött a kopogás.

– Ki vagy? – kiáltott Corum. – Mi dolgod van Moidel várának népével?

– A nevem Jhary-a-Conel, és utazó vagyok. Nem saját jószántamból kerültem ide, de hálás lennék egy kevés élelemért meg egy helyért, ahol megpihenhetek.

– Lywn-an-Esh-ből érkeztél? – kérdezte Rhalina.

– Mindenhonnan és sehonnan sem jöttem. Mindenki vagyok, mégis senki. Egyetlen dolgot nem lehet rámfogni: azt, hogy az ellenségetek vagyok. Átáztam, és reszketek a hidegtől.

– Hogy jutottál el a várhoz? Az átjárót víz fedi. – szólt Beldan és Corumhoz fordult – Ezt már kérdeztem tőle egyszer, de nem felelt rá.

A láthatatlan idegen csak mormolt valamit válaszképpen.

– Mit mondtál? – kérdezte Corum.

– A fenébe! Nem olyan dolog ez, amit az ember szeret beismerni! Egy halász zsákmánya közé kerültem. A hálójában cipelt idáig, aztán bedobott a vízbe. Ideúsztam ehhez az átkozott várhoz, felmásztam az átkozott sziklákon, bekopogtam az átkozott kaputokon, most pedig itt állok, és átkozott bolondokkal diskurálok. Hát nincs bennetek semmi könyörületesség?

Corum és társai meglepődtek a szavak hallatán, és rájöttek, az idegen nem lehet Glandyth embere. Rhalina intett harcosainak, mire azok résnyire kinyitották a kaput. Egy vékony, mocskos alak lépett be. Különös ruhát viselt, és hátára egy zsákot szíjazott Kalapja széles karimáját arcába penderítette a rajta levő víz súlya. Hosszú haja éppen olyan nedves volt, mint egész teste. Viszonylag fiatal és csinos volt, és szétázott megjelenése ellenére okos szemeiben felcsillant a méltóság nyoma.

– Jhary-a-Conel, szolgálatára, hölgyem! – hajolt meg Rhalina felé.

– Hogy maradhatott a kalap a fejeden, ha valóban oly sokat úsztál a tengerben? – kérdezte Beldan. – És ha már itt tartunk, hogy őrizhetted meg a zsákodat is?

Jhary-a-Conel csak hunyorgott a kérdés hallatán.

– Sohasem válok meg a kalapomtól, és csak a legritkább esetekben vesztem el a zsákomat. A magamfajta utazó megtanulja, hogy bármilyen körülmények között vigyázzon kevés tulajdonára.

– Pusztán egy utazó lennél? – kérdezte Corum.

Jhary-a-Conel türelmetlenné vált.

– A ti vendégszeretetetek arra emlékeztet, amit egy Kalenwyr nevű helyen tapasztaltam...

– Kalewyr-ből jössz?!

– Jártam Kalenwyr-ben. De úgy látom, az összehasonlítás ellenére sem értitek meg, mit akarok...

– Bocsáss meg! – szólt Rhalina. – Gyere! Az étel már az asztalon vár. A szolgák hoznak majd tiszta ruhát, meg minden egyebet.

Visszamentek a nagyterembe. Jhary-a-Conel körülnézett.

– Kényelmes itt.

Rhalina és a két férfi leültek, és elgondolkodva figyelték a vetkőző idegent Jhary végül meztelenül állt előttük, és az orrát vakargatta. Mikor egy szolga törülközőt hozott neki, gyorsan szárítani kezdte testét. Ám a váltás ruhát visszautasította. Inkább egy lepelbe burkolózva ült az asztalhoz, és kiszolgálta magát.

– A saját ruháimat veszem majd fel, ha megszáradnak – mondta a szolgának. – Van egy ilyen buta szokásom, hogy másét nem öltöm magamra. A kalapra vigyázzatok, nehogy felpöndörödjön a karimája!

Miután kiadta utasításait, ragyogó mosollyal Corum felé fordult.

– Hogy hívnak ezen a helyen és időben, barátom?

– Nem értelek – felelte a herceg.

– A nevedet kérdeztem. A tiéd is éppúgy változik, ahogy az enyém. A különbség csupán az közöttünk, hogy időnként te ezt nem tudod, én meg igen, és fordítva. Időnként mi ketten ugyanazt a lényt alkotjuk, vagy legalábbis ugyanannak a személynek az aspektusait.

Corum kétkedve ingatta a fejét. Ez az ember őrült!

– Például – folytatta Jhary, miközben jó étvággyal falatozott –, engem időnként Időutazónak és Shalerak-nak is neveznek. Néha én vagyok a hős, a leggyakrabban csak egy hős társa.

– Nem sok értelme van szavaidnak, uram – szólt Rhalina szelíden. – Úgy gondolom, Corum herceg nem ért téged, de mi sem.

– Ah – vigyorodott el Jhary –, tehát ez is olyan kor, ahol a hős csak egyetlen létének van tudatában. Azt hiszem, így a legjobb, mert sokszor kényelmeden dolog túl sok inkarnációra emlékezni, főként ha ugyanabban az időben létezik. Én felismertem Corum hercegben egy régi barátomat, ő viszont nem emlékszik rám. Nem számít. – Befejezte az evést, megigazította magán a leplet és hátradőlt a széken.

– Tehát megismertettél minket egy rejtéllyel, de még nem fedted fel előttünk a nyitját – mondta Beldan.

– Megmagyarázom, mert nem akarok tréfát űzni belőletek. Én egy különös utazó vagyok. A sorsom az, hogy az idők és a síkok között járjak. Nem emlékszem, mikor születtem, és a szó szoros értelmében nem is fogok meghalni. Van, hogy Időutazónak neveznek, és mondjuk Tanelornból indultam, ha egyáltalán „származok” valahonnan.

– De Tanelorn csupán a mítoszokban létezik! – kiáltott fel Beldan.

– Minden egyes hely valahol csak egy legendát jelent, de Tanelorn a legállandóbb mind közül. Ha valaki kutat utána, a multiverzumban bárhol rábukkanhat.

– Értesz valamilyen mesterséghez? – kérdezte Corum.

– A saját időmben verseket és színdarabokat írtam, de a fő foglalkozásom, hogy a hősök társa vagyok. Több név alatt és számtalan alakban segítettem már Rackhir-t, a Vörös íjászt, aki abba a Xerlerenes-be igyekezett, ahol a Csónakos hajói úgy hasítják az eget, mint a tiétek a tenger hullámait; együtt mentem Melniboné-i Elric-el a Halott Isten udvarába; Pompei-i Asquiol-lal a multiverzum mélyebb rétegeibe jutottam, ahol a távolságokat nem mérföldekben, galaxisokban mérik; Kölni Holdsólyommal Londrába mentünk, ahol az emberek drágakövekkel kirakott vadállati maszkokat viselnek. A múltban láttam a jövőt. Láttam különböző naprendszereket, megtanultam, az idő nem létezik, és a tér is csupán illúzió.

– És az Istenek? – kérdezte Corum sürgetően.

– Úgy gondolom, mi hozzuk létre őket, de nem vagyok benne biztos. Ahogy a primitív népek isteneket alkotnak, hogy meg tudják magyarázni a mennydörgést, úgy a nagyobb tudású fajok az őket foglalkoztató absztrakciókat tulajdonítják természetfölötti lényeknek. Sokan mondták már, és valóban igaz: a halandók nem létezhetnek istenek nélkül, de az istenek sem halandók nélkül.

– Mégis, mintha az Istenek befolyásolni tudnák sorsunkat – mondta Corum.

– Ahogy mi is az övéket, igaz?

– A te saját tapasztalataid is ezt bizonyítják, Corum herceg – szólt Beldan.

– Tehát akaratoddal képes vagy a Tizenöt Sík között mozogni, ahogy valaha néhány Vadhagh is megtette?

Jhary elmosolyodott.

– Sehová sem tudok „akarattal” eljutni, vagy csak nagyon kevés helyre. Időnként, ha akarok, visszatérek Tanelornba, de általában látszólag minden ok és indok nélkül egyik létezésből a másikba sodródom. Ahová csak vetődöm, mindig be kell töltenem szerepemet; a bajnokok társa vagyok, a hősök barátja. Ezért ismertelek fel rögtön, hiszen te vagy az Örök Bajnok. Már több alakodban találkoztam veled, de te nem mindig ismertél engem. Talán a saját tudásvesztéses időszakaimban én sem emlékszem rád.

– Te magad soha nem voltál hős?

– Azt hiszem, néhányan azt mondanák rám, hősies vagyok. Talán én is valamiféle hősnek születtem. De általában az a sorsom, hogy egy bizonyos bajnok aspektusa legyek, egy ember része, vagy egy csoport tagja, mely együtt egyetlen hatalmas hőst alkot. Személyiségemet a változás eszélyes szelei a muntiverzumban kergetik. Hallottam olyan teóriát is, miszerint minden halandó egyetlen kozmikus személyiség része. Néhányan hisznek benne, hogy még az istenek is pusztán alkotórészek, és a létezés minden síkja, a letűnt és eljövendő korok, a tér születő és pusztuló megjelenési formái mind-mind csupán ennek a kozmikus elmének a gondolatai, és saját személyiségének töredékei. Az ilyesfajta spekulációk sehova sem vezetnek, mégis mindenhová eljuthatsz velük, ám mégsem segítenek saját pillatnatnyi gondjainkon.

– Ezzel egyetértek – mondta Corum mély átérzéssel. – Most mondd el részletesen, hogy kerültél Moidelbe!

– Elmondok mindent, amit csak tudok, Corum barátom. Úgy történt, hogy egyszercsak Kalenwyr zord falai között találtam magam. Nem emlékszem igazán, hogy kerültem oda, de így történt. Ez a Kalenwyr – csupa gránit és sötétség. Nem igazán tetszett nekem. Csak néhány órát töltöttem ott, és lakói gyanakvása miatt megszöktem. Lemásztam a tetőkön, elloptam egy harci szekeret, egy közeli folyónál elkötöttem egy csónakot, és kijutottam a tengerre. Nem mertem kikötni, de azért a part közelében maradtam. Egyszercsak köd ereszkedett rám, és mintha vihar tört volna ki a tenger felett. A csónakkal együtt hirtelen halak, szörnyek, emberek és különböző lények kavalkádjába kerültem. Még elmondani is nehéz, mit láttam. Sikerült megkapaszkodnom az óriási háló szálaiban. Valami hatalmas sebességgel vonszolt a vízben. Nem is tudom, hogy kaptam egyáltalán levegőt. Végül a háló meglazult, és kiszabadultunk. A körülöttem lévő teremtmények eltűntek a vízben, én meg egyedül maradtam a tengeren. Megláttam ezt a szigetet és rajta váratokat, és egy áramlat hátán sikerült ideúsznom...

– Kalenwyr! – kiáltott fel Beldan. – Nem hallottál ott egy Glandyth-a-Krae nevű emberről?

Jhary elkomorodott.

– Az egyik fogadóban beszéltek egy Glandyth grófról. Nagy tisztelettel emlegették. Annyit sikerült megtudnom, hogy hatalmas harcos. Az egész város háborúra készült, de nem értettem meg céljaikat, sem azt, kit tekintenek ellenségüknek. Mintha utálattal emlegették volna Lywn-an-Esh földjét... A tengeren túlról is szövetségeseket vártak.

– Szövetségeseket? Talán a Nhadragh Szigetekről? – kérdezte Corum.

– Nem. Valamit Bro-an-Mabden nevű helyet emlegettek.

– A nyugati földrész! – lihegte Rhalina. – Nem tudtam, hogy még mindig élnek ott Mabdenek. De miért akarnak háborúzni Lywn-an-Esh-el?

– Talán ugyanolyan okok miatt, mint amiért kiirtották népemet – találgatta Corum. – Irigységből, és mert gyűlölik a békét. Úgy vettem ki a szavaidból Rhalina, hogy a te honfitársaid nagyon sok Vadhagh szokást átvettek. Talán ez elég volt ahhoz, hogy elnyerjék Glandyth és társai gyűlöletét.

– Igaz – felelte Rhalina. – Ezek szerint nem csak mi vagyunk veszélyben. Lywn-an-Esh már legalább száz éve nem háborúzott. Váratlanul fogja érni az invázió.

Egy szolga behozta Jhary kitisztított és megszárított ruháit Az utazó megköszönte, és épp olyan öntudatlan mozdulatokkal öltötte magára, ahogy az imént levetkőzött. Inge csillogó kék selyemből, szélesszárú nadrágja pedig éppen olyan anyagból készült, mint Corum palástja. Dereka köré széles sárga selyemövet kötött, és erre függesztette kardját és tőrét. Térdig érő finom bőrcsizmát húzott, és nyakára pedig egy sálat tekert. Sötétkék köpenyét batyujával és gondosan megformázott kalapjával együtt maga mellé tette a padra. Elégedetten tekintett szét.

– Jobb, ha mindent elmondtok, amit fontosnak ítéltek – javasolta. – Talán segíthetek nektek. Utazásaim során rengeteg tudást összegyűjtöttem, bár a legtöbb talán használhatatlan...

Corum beszélt neki a Kardok Urairól a Tizenöt Síkról, a Jog és a Káosz között dúló küzdelemről, és a Kozmikus Egyensúly helyrebillentésére tett kísérletekről. Jhary-a-Conel türelmesen végighallgatta. Mintha néhány dolog ismerős lett volna a számára.

– Egészen világos – mondta, mikor Corum befejezte –, hogy pillanatnyilag teljesen hiábavaló lenne Lord Arkyn segítségét kérni. Ezen az Öt Síkon még mindig Arioch logikája érvényesül. Ahhoz, hogy Arkyn és a Jog igazi hatalomhoz jusson, ezt kell teljesen megszüntetni. Mindig is a halandók szimbolizálták az istenek közötti küzdelmet. Ez a háború is, mely látszólag Lyr-a-Brode király és Lywm-an-Esh között fog kitörni, tulajdonképpen csupán tükre a Jog és a Káosz más síkokon folytatott harcának. Ha a Káosz szolgái győznek – jelen esetben Lyr-a-Brode király erői – akkor Lord Arkyn elveszti hatalmát, és a Káosz győzedelmeskedhet. A Kardok Urai közül nem Arioch a leghatalmasabb. Xiombarg erősebb nála az általa uralt öt síkon, Mabelode pedig még nővérénél is óriásibb. Meg kell mondanom, még nem találkoztam a Káosz igazi megnyilvánulásaival.

– Ez nem valami megnyugtató – mondta Corum.

– Talán mégis jobb a tudatában lenni – szólt Rhalina.

– A Kardok Urai képesek segítséget küldeni Lyr királynak? – kérdezte Corum.

– Közvetlenül nem. De hírvivőkön és ügynökökön keresztül lehetőségük nyílik az események befolyásolására. Szeretnéd jobban megismerni Lyr terveit?

– Természetesen – felelte gyorsan Corum. – Ha lehetséges...

Jhary elmosolyodott.

– Azt hiszem, rá fogtok jönni, hogy hasznos egy ilyen tapasztalt társat alkalmazni.

Benyúlt zsákjába. Amit előhúzott belőle, Corumék legnagyobb meglepetésére élt, és annak ellenére, hogy legalább egy napot a zsákban töltött, elég nyugodtnak látszott. Kinyitotta nagy, higgadt szemeit és dorombolni kezdett. Egy macska volt, vagy legalábbis hasonlított a macskafajtákra. A hátán két fehér pettyes fekete szárny feszült. Testének többi részét is fekete és fehér foltok tarkították, mint bármely közönséges társáét Barátságosnak és nyugodtnak tűnt. Jhary megkínálta az asztalon lévő ételből, mire az állatka meglengette szárnyait és mohón falni kezdett.

Rhalina tejért szalasztotta az egyik szolgát. Mikor a macska befejezte az ivást, Jhary mellé ült a padra, és letisztogatta pofácskáját, mancsait, testét, végül szárnyait.

– Még sohasem láttam ilyen állatot! – kiáltott Beldan.

– Utazásaim során még én sem találkoztam egyetlen társával sem. – bólintott Jhary. – Nagyon kedves kis jószág, és már sokszor segített nekem. Időnként kettéválik utunk, és egy-két koron át nem is látom, de elég sokat együttvagyunk, és mindig visszaemlékszik rám. Bajuszkának hívom. Azt hiszem, nem valami egyéni név, de szereti. Ő fog segíteni nekünk.

– Hogyan? – bámult Corum a szárnyas macskára.

– Képes elrepülni Kalenwyr-be, megfigyelheti a Lyr király udvarában történő eseményeket, és utána visszajön hozzánk.

– Tud beszélni?

– Csak én értem a nyelvét... Nem úgy fejezi ki magát, ahogy mi. Akarjátok, hogy odaküldjem?

Corum megdöbbent, de sikerült egy mosolyt arcára erőltetnie.

– Miért is ne?

– Akkor ha megengeditek, felmegyek vele a bástyátokra, és elmondom neki az utasításokat.

Corum társaival együtt Jhary-ra meredt, aki fejébe csapta kalapját, felemelte, meghajolt feléjük és elindult felfelé a lépcsőn.

– Olyan ez az egész, mintha álom lenne – szólt Beldan, mikor eltűnt a szemük elől.

– Igen, álmodsz – felelte Corum. – Az új álom csak most kezdődik. Reméljük, túl fogjuk élni...

2. Gyülekezés Kalenwyr-ben

A kis, szárnyas macska az éjszakában kelet felé, Kalenwyr zord várához szállt.

A falak közül ezernyi füstcsík emelkedett az éjszakai ég felé elhomályosítva a hold fényét. A sötét gránitból épült házakon sehol sem volt egyetlen dísz vagy a merevséget enyhítő vonal. A város legnagyobb részét Lyr-a-Brode király vára foglalta el. A fekete bástyafokokon különös, színes fények égtek, és bár az égen egyetlen felhő sem volt a levegőt mennydörgésszerű robaj töltötte meg.

A kis macska a vár felé repült és az egyik érdes falú tornyon megpihenve kinyújtóztatta szárnyait. Hatalmas sárga szemével körbetekintgetett mintha a várba vezető utat keresné. Szőr felborzolódott, bajuszkája – melyről a nevét is kapta – megremegett, farka égnek meredt. Érezte a helyet körbelengő varázslatot a természetfeletti lények jelenlétét és még valamit amit mindennél jobban gyűlölt. Még óvatosabban közeledett a vár belseje felé. Egy ablaknyíláson át belibbent és egy sötét kör alakú teremben találta magát. Egy nyitott ajtóban feltűnt előtte a torony aljába vezető lépcsősor. A macska arrafelé indult. Szerencsére Kalenwyr sötét hely volt, így elég árnyékot talált a rejtőzködéshez.

Az egyik ajtón túlról fény parázslott feléje. A macska óvakodva megállt és körülnézett. A láng egy hosszú, szűk folyosót világított meg, melynek a végéről hangok, fegyvercsörgés és boroskupák koccanása hallatszott. A macska kiterjesztette szárnyait és a tető homályába emelkedve egy hosszú, elfeketedett gerendára szállt. Ezen végigsettenkedve egyszercsak megpillantotta a Mabdeneket. Átpréselődött a fal repedésén és a gerendán fekve figyelni kezdte az eseményeket.

A Kalenwyr-i vár nagytermének közepén egy durva, obszidiánból faragott emelvényen egy kvarckristályokkal pettyezett gránit trón állt. Mintha valaha díszeket próbáltak volna faragni rá, de a munka eredménye durvának, befejezetlennek tűnt, és csak még vésztjóslóbbá tette a helyet.

A trónon három ember foglalt helyet. A két durván faragott karfán egy-egy obszcén mintákkal teletetovált testű meztelen lány ült. Mindketten boroskancsót tartottak kezükben, amiből rendszeresen teletöltötték a trónon ülő férfi serlegét.

A férfi nagyon magas, talán még hét lábnál is több lehetett. Mocskos fején vaskoronát viselt. Hosszú varkocsokba font szőke hajában itt-ott ősz csíkok csillantak, mintha az eredeti szín megőrzésére tett kísérletek kudarcot vallottak volna. Szakállát is szürke foltok pettyezték. Szikár, erekkel tarkított arca volt Gyűlölettel telt ravasz, gyanakvó szemei vérben forogtak. Testét étel- és borfoltokkal bemocsokolt Vadhagh brokát és szamitköntös takarta, de felette még egy, a keleti Mabden alattvalói által készített piszkos, sárgásbarna farkasbőr zekét is viselt. Ujjain a lemészárolt Vadhaghoktól és Nhadraghoktól rabolt gyűrűk csillogtak. Egyik keze óriási, edzett acélból kovácsolt kardja gombján nyugodott, míg a másikkal egy gyémántberakásos boroskupát markolt.

Az emelvény körül háttal uruknak álltak testőrei. Mindegyikük legalább olyan magas volt, mint a trónon ülő férfi. Vállaikat egymáshoz szorítva, kivont kardjaikat kerek, rézzel bevont bőr és vas pajzsaikon nyugtatva egykedvűen várakoztak. Rézsisakjaik alól kilátszott mocskos hajuk és szakálluk. Állandó, de fékentartott dühtől csillogó szemmel meredtek maguk elé. Ez volt tehát a Zord Testőrség, mely mindig rendíthetetlenül és gondolkodás nélkül hűséges maradt uralkodójához.

Lyr-a-Brode körülnézett a harcosokkal telezsúfolt termen. Nők – a bort hordó tetovált meztelen lányok kivételével – nem voltak közöttük. A szolgálók haja csapzottan lógott, testüket sebhelyek borították, és a nehéz boroskancsókat csípőjükön egyensúlyozva úgy járkáltak a barbár öltözetű, varkocsba font hajú és szakállú Mabden harcosok között, mintha hol lelkek lennének.

A férfiak izzadtságtól és a kiontott vértől bűzlő bőrruhájukban, fegyvereiket csattogtatva szájukhoz emelték kupáikat. Valami ünnepséget tarthattak itt, de az asztalokat és a pamlagokat – néhány kivételével, melyeken ájult, részeg, álomba zuhant Mabdenek hortyogtak – már elvitték. A harcosok állva várták királyuk beszédét. A gerendákra függesztett vas edényekből villogó fény a sötét kőfalra vetítette árnyékukat, és szemeiket vörösen izzó bestiaszemekké változtatta. A teremben állók mindegyike egy csapat vezére volt Akadtak közöttük grófok, hercegek, bárók és kapitányok, akik Lyr királyságának minden sarkából sereglettek össze uruk harcba hívó szavára. Páran, akik a Vadhaghoktól és Nhadraghoktól rabolt szamit helyett inkább szőrmeruhát viseltek, a tengeren túli Bro-an-Mabdent képviselték. Az északnyugati sziklás földet, ahonnan hosszú idővel ezelőtt az egész Mabden faj elindult.

Lyr-a-Brode király kezét trónja szélére téve lassan felállt. Abban a pillanatban ötszáz kar emelte felé üdvözlően boroskupáját. – A FÖLD LYR KIRÁLYÉ!

Lyr félig öntudatlanul viszonozta a köszöntést.

– Lyr király a földé...

Körülnézett, és egy hosszú pillanatig az egyik lányra bámult, mintha valami egészen mást látna a helyén. Elkomorodott.

Egy szürke szemű, fénylő, vörös arcú, göndör varkocsba font bozontú nagydarab nemes pattant sárga fogait vicsorgatva a Zord Testőrség elé. Csúcsos, arany és rézberakásos vassisakot viselt, vállára egy hatalmas medvebőr köpenyt terített. Csak úgy áradt belőle a hatalom, mintha több tekintélye lenne, mint a királynak.

– Glandyth-a-Krae gróf? – mozdultak szólásra Lyr ajkai.

– Uram, Glandyth, Krae grófja szolgálatodra áll – üdvözölte uralkodóját mereven. – A Denledhyssik kapitánya, aki megtisztította földedet a Vadhagh férgektől és szövetségeseiktől, aki leigázta a Nhadragh Szigeteket, várja parancsaidat. A Kutya fivére, a Szarvas Medve fia, a Káosz Urainak szolgája vagyok!

– Ismerlek téged, Glandyth – bólintott Lyr király. – Hűséges csatlósom vagy.

Glandyth meghajolt. Pillanatnyi csend állt be.

– Beszélj! – szólt végül a király.

– Már csak egyetlen Shefanhow-nak sikerült megmenekülnie igazságszolgáltatásod elől, uram. Csupán egyetlen Vadhagh él. – Glandyth széthúzta mellvértjét fedő zekéjét, benyúlt alá, és előhúzott két, a nyakában függő tárgyat. Az egyik egy kifakult, mumifikált kéz volt, a másik egy kis bőrerszény. Mindkettőt felmutatta a király előtt. – A kezétől már megfosztottam ezt a Vadhaghot, és ebben a zacskóban az egyik szeme van. Menedéket talált egy várban, mely birodalmad nyugati partján fekszik. A helyet Moidel várának hívják. Egy Mabden nő uralja: Rhalina-a-Allomglyl őrgrófnő, aki azt a Lywm-an-Esh-t szolgálja, melyet lerohanni készülünk, mert megtagadta az irántad való engedelmességet.

– Ezt már mind elmondtad – vágott közbe Lyr király. – És beszéltél a szörnyű varázslatról is, ami meghiúsította a vár elfoglalását. Folytasd!

– Moidel vára ellen akarok vonulni, mert megtudtam, hogy a Shefanhow Corum és az áruló Rhalina visszatért oda, és úgy érzik, igazságszolgáltatásod nem ér el hozzájuk.

– Az egész seregünk nyugat felé vonul – felelte Lyr. – Minden erőnkkel Lywm-an-Esh ellen támadunk. Moidel várát útközben is elfoglalhatjuk.

– Csak azt a kegyet kérem, hogy én magam tehessem meg, uram.

– Te vagy az egyik legjobb kapitányom, Glandyth gróf, és a Denledhyssi-jeidre is a fő ütközetnél lesz szükség.

– Amíg Corum él és varázslatokon mesterkedik, sikerünket veszély fenyegeti. Igazat szólok, hatalmas királyom. Nagyon erős ellenfél, talán egész Lywm-an-Esh-nél is veszélyesebb. Sokat számít a halála.

– Valóban olyan fontos lenne egyetlen megcsonkított Shefanhow?

– Szövetséget kötött a Joggal. Megbizonyosodtam felőle. Az egyik Nhadragh kopom a második látásával tisztán ki tudta venni.

– Hol ez a Nhadragh?

– Nincs itt, uram. Csak nem képzeled, hogy engedély nélkül behozok ide egy ilyen mocskot?

– Vezesd elő!

A szakállas harcosok undorral vegyes kíváncsisággal néztek az ajtó felé, de a Zord Testőrség még a szemét sem rebbentette. Lyr király visszaült trónjára, és serlegét feltartva bort kért.

Az ajtó kitárult, és egy furcsa szerzetet vezettek be rajta. Bár alakja emberhez tette hasonlatossá, mégsem volt az. A harcosok gyűrűje szétvált, és a lény előrecsoszogott Sötét, széles arcvonásai voltak, és haja mélyen a szemébe nőtt. Testén egy mellényt és egy fókabőr nadrágot viselt. Mozdulatai idegesek és szolgaiak voltak, egyfolytában hajlongott a mozdulatlanul várakozó Glandyth felé.

Lyr-a-Brode király ajkai megfeszültek az undortól, és a gróf felé intett.

– Beszéljen, aztán tüntesd el!

Glandyth előrenyúlt, és belemarkolt a Nhadragh hajába.

– Na, te mocsok, mondd el királyomnak, mit láttál korcs érzékszerveiddel!

A Nhadragh kinyitotta száját, és dadogni kezdett.

– Beszélj! Gyorsan!

– Én... én belepillantottam egy másik síkba...

– Yffarn-ba, a pokolba néztél? – morogta Lyr király elborzadva.

– Egy másik síkba... – a Nhadragh sunyin maga köré pillantott, és buzgón helyeselni kezdett. – Igen, igen... Yffarn-ba. Láttam ott egy teremtményt. Nem tudom elmondani, milyen volt, de beszéltem vele egy rövid ideig. Azt.. azt mondta, hogy Lord Arioch, a Káosz...

– A Kardok Urára gondol – magyarázta Glandyth. – Arag-ra, az Ősi Nagy Istenre.

– Azt mondta, hogy Arioch-ot... Arag-ot legyőzte a Vadhagh Corum Jhaelen Irsei, és újra Lord Arkyn uralkodik ezen az öt síkon... – a Nhadragh hangja elcsuklott.

– Mondd el királyomnak a többit is! – kiáltott Glandyth, és vadul megrántotta szegény pára haját. – Mondd el azt is, ami ránk, Mabdenekre vonatkozik!

– Azt hallottam, most hogy Lord Arkyn visszatért meg fogja szerezni a világ feletti hatalmat De halandók segítségére van szüksége, és ezek közül Corum a legfontosabb. Most már biztos, hogy Lywm-an-Esh népének nagyobb része Arkyn-t fogja szolgálni, mert már hosszú ideje a Shefanhowok szokásai szerint élnek...

– Tehát okkal gyanakodtunk – mondta Lyr király csendes méltósággal. – Helyesen tesszük, hogy Lywm-an-Esh ellen vonulunk. Az elkorcsosult Joggal fogunk szembeszállni!

– Egyetértesz azzal, hogy Corum elpusztítása egyedül az én feladatom lehet? – kérdezte Glandyth.

A király összevonta szemöldökét felemelte fejét és egyenesen a gróf arcába nézett.

– Igen. – intett kezével. – Most vidd ki a teremből ezt a bűzös Shefanhowot! Elérkezett az idő, hogy megidézzük a Kutyát és a Medvét!

Fent a magasban, a gerendán kuporgó kis macska szőre felborzolódott a félelemtől. Már-már elhagyta figyelőállását és kisurrant de hűséges volt urához, Jhary-a-Conel-hez. Mindig híven teljesítette parancsait ezért most is kényszerítette magát a maradásra. Ki kell kémlelnie Lyr udvarát.

A harcosok a falak mellé húzódtak, és elzavarták a nőket A terem kiüresedett közepén egyedül a trónján ülő Lyr király és a Zord Testőrség maradt Az ajtók kitárultak, paraszti sorból származó rémült férfiakat, nőket gyermekeket vonszoltak be a terembe. Foglyok voltak.

A gyermekek sírása közepette betuszkolták őket egy fából fabrikált ketrecbe. A felnőttek már nem is próbálták megnyugtatni kicsinyeiket csak börtönük rúdjait markolva reményvesztett tekintettel bámultak a harcosok felé.

– Ah! – kiáltott fel Lyr király. – Megérkezett a Kutya és a Medve tápláléka. Finom falatok lesznek, zsenge hús! – élvezettel figyelte foglyai kétségbeesését, felállt, és a Testőrség kíséretében egy lépést tett feléjük. – Készítsük hát el az ételt! – folytatta száját nyalogatva. – Illatuk lejut majd az Yffarn-ba, felkelti az Istenek étvágyát, és előcsalogatja őket! Az egyik nő felsikoltott, néhány társa pedig elájult. Két fiatal férfi zokogva lehajtotta a fejét, a gyerekek pedig értetlenül tekintgettek ki a ketrecből. Őket pusztán fogságbaesésük ténye borzasztotta el, és nem a sors, amit nekik szántak.

A ketrec tetejére köteleket hurkoltak, néhány harcos pedig erőlködve a mennyezet gerendái felé húzta az alkotmányt.

A kis macska felemelkedett, és továbbfigyelt. A Mabdenek egy óriási serpenyőt húztak a rabok rángatózásától himbálózó ketrec alá. A harcosok szeme a várakozás tüzében égett A szolgák nagy korsókból olajat öntöttek a serpenyőben parázsló forró szénre. A lángok magasba csaptak, és körülölelték a ketrecet. A foglyok borzalmas halálüvöltése betöltötte a termet Lyr-a-Brode király felröhögött Glandyth-a-Krae gróf szintén felröhögött. A hercegek, grófok, bárók, kapitányok, az egész udvartartás mind-mind röhögött A sikolyokat elnyomta a tűz ropogása, és a levegőben égő emberhús bűze terjengett. A nevetés elhalt, és a feszülten várakozó Mabdenek közt újra csend támadt.

Valahonnan Kalenwyr kastélya alól, a város alól, az éj sötétjéből tompa ordítás morajlott az ég felé. A kis macska a fal kifelé vezető repedése felé húzódott. Az üvöltés egyre hangosabbá vált. A serpenyőben lobogó lángok lelohadtak, mintha megijedtek volna hallatán. A terem sötétbe burkolózott.

Az ordítás visszhangozva erősödött és elhalkult. Időnként teljesen abbamaradt, de csak azért, hogy még hangosabban újra feltámadjon. A Mabdenek sötét és szörnyű isteneinek, a Kutyának és a Medvének a hangjai voltak ezek...

A terem megremegett. A trónt különös fény borította be. Irtózatos, megnevezhetetlen színek ragyogásában egyszercsak egy lény állt hátsó lábaira támaszkodva, fejét forgatva és szimatolva a gránitemelvényen. A harcosok remegtek a látványtól.

A Kutya újra körbeszimatolt. Torkából irtózatos hangok törtek fel, és megrázta bozontos fejét.

Valahonnan újabb, egyre erősödő üvöltés zendült. A Kutya fejét félrehajtva, megdermedve hallgatózott. Sötétkék fény csillant az emelvényen, a trón másik oldalán. A vibrálás lassan formát öltött, és egy óriási, homlokán hosszú, csavaros szarvat viselő fekete Medve jelent meg a helyén. Vicsorogva kivillantotta hegyes agyarait, felnyúlt a levegőbe és letépte a kötélről a ketrecet.

A Kutya és a Medve rávetették magukat a koncra, és szájukba tömték a sült emberhúst Morogva, csámcsogva, hörögve ropogtatták a csontokat, és pofájukon végigfolyt a véres lé.

Mikor befejezték a zabálást, körülnéztek a teremben halálrarémült csendben álló halandókon. Ők voltak hát e primitív emberek még primitívebb istenei.

Lyr-a-Brode király kilépett testőrei gyűrűjéből és visszaindult a trónhoz. Térdrerogyott, és karjait esedezve nyújtotta a Kutya és a Medve felé.

– Hallgassátok meg könyörgésünket, hatalmas Istenek! – nyögte. – Megtudtuk, hogy Lord Arag-ot legyőzte egy Shefanhow, aki ellenségeinknek, Lywm-an-Esh, a Süllyedő Föld lakóinak szövetségese. Ügyünk veszélybe került, és így a ti hatalmatok is. Segítetek nekünk, Istenek?

A Kutya felmordult, a Medve nagyot szusszantott.

– Segítetek nekünk, Istenek?

A Kutya vad tekintettel körülnézett a teremben, és mintha mindegyik szemben visszatükröződött volna a belőle áradó tűz. Elégedetten szólalt meg.

– Tudunk a veszélyről. Nagyobb, mint ti gondolnátok – hangja érdesen csengett, és nehezen tört elő állati torkából. – Gyorsan össze kell fognotok seregeiteket, és ellenségeinkre kell támadnotok. Ha azok, akiket mi szolgálunk, megőrzik hatalmukat, titeket is még erősebbé tesznek.

– Vezéreink már összegyűltek, szentséges Kutya, és csapataik is Kalenwyr felé tartanak.

– Helyes. Tőlünk is megkaptok minden segítséget, amit csak adni tudunk. – A Kutya fivére, a Medve felé fordult, kinek hangja magasabban, de érthetőbben csengett.

– Ellenségeink is segítségén fognak folyamodni, de nehezen találnak majd, mert a Jog Arkyn-ja még nagyon gyenge. Arioch-ot, akit ti Arag-nak neveztek, vissza kell juttatni az őt megillető helyre. Neki kell uralkodnia ezen síkok felett Ám ahhoz, hogy ez sikerüljön, új szívet, és egy hús-vér testet kell neki találnunk. Csak egyetlen egy ilyen van: legyőzőjéé, a Vörös Palástos Corumé. Nagyon nehéz és bonyolult varázslatokkal meg lehet szerezni, de ahhoz először fogságba kell ejteni.

– Ne öljük meg? – kérdezte Glandyth csalódottan.

– Utána miért kímélnénk? – szólt a Medve olyan hangsúllyal, hogy még Glandyth is beleremegett.

– Most távozunk – mondta a Kutya. – A segítség, amit ígértünk, nemsokára megérkezik. Csapatukat nem más, mint az Ősi Nagy Istenek egyikének, a következő sík urának, Xiombarg királynőnek a követe fogja vezetni. Ő majd többet is elmond, mint amit mi tudunk.

A Kutya és a Medve eltűnt Az égett emberhús bűze még mindig körüllengte a sötét termet.

– Fáklyákat! Hozzatok fáklyákat! – kiáltott Lyr király.

Az ajtók kitárultak, és halvány, vöröses fény ömlött szét a falakon. A lángok felfedték az emelvényt a trónt, a szétmarcangolt ketrecet, a hamuval telt serpenyőt, és a térdelve remegő királyt.

Lyr-a-Brode csak a szemét forgatta, mikor a Zord Testőrség két tagja talprasegítette. Nem igazán fogadta örömmel a felelősséget, mellyel istenei felruházták. Szinte védekezően nézett Glandyth-ra. A gróf elvigyorodott és úgy lihegett, mint a kutya a frissen szerzett konc felett.

A kis macska a gerendán és a résen átóvakodva a folyosóra jutott, és felment a toronyban vezető lépcsőkön. A magasban fáradt szárnyaira kapott, és Moidel vára felé indult.

3. Lywm-an-Esh

A nyugodt nyárközépi délutánon csak néhány felhőfoszlány lebegett fehéren az égen. Ott, ahol a szárazföldet a nyugodt tengertől elválasztó sárga homok végetért, ameddig a szem ellátott, csillogó, szelíd virágokkal borított rét terült el. Vadon nőtt növények voltak, de pazarságuk és sokféleségük mégis azt a benyomást keltette, hogy egyszer valaki egy óriási, rég elfeledett kert részeként ültette őket.

Egy szkúner futott a homokra, és egy lovakat vezető csapatot bocsájtott ki magából. Selyem és acél villant a napfényben, miközben az utolsó ember is elhagyta a hajót, lórapattant, és a szárazföld belseje felé indult.

Az élenjáró négy lovas a virágok közé ért, és ménjeik már a bársonyos, puha, térdig érő tulipánokon tapostak. Egy kivétellel mindegyik lovas állig fel volt fegyverezve.

Egyikük egy magas, különös ábrázatú lény volt, aki jobb szeme felett egy ékköves pántot viselt bal kezét pedig egy hatujjú csillogó kesztyű borította. Magas, csúcsos sisak fedte fejét tarkójára pici ezüstláncszemekből font lepel borult Kétrétegű sodronyinge ezüstből és rézből, inge, nadrágja és csizmái pedig finom bőrből készültek. Oldalán hosszú kardot viselt melynek gombját és markolatát csodálatos ötvösremekek, vörös és fekete ónix kövek díszítették. Nyergére hosszúnyelű harci bárdot kötött. Egy különös anyagból készített skarlátvörös köpenyt terített magára, hátán pedig egy nyílvesszőkkel teli tegez és egy hatalmas íj volt. Ő volt a teljese harci díszbe öltözött Corum Jhaelen Irsei, a Vörös Palástos herceg.

Mellette egy kagylópáncélba öltözött, az óriási murex héjából készült sisakot viselő, vékony karddal és egy lándzsával felfegyverzett lovas haladt. Ő Allomglyl-i Rhalina őrgrófnő volt, szintén felkészülve a háborúra.

Rhalina másik oldalán csinos fiatal férfi lovagolt, kinek testét úrnőjéhez hasonló vértezet fedte. Ő hosszúnyelű lándzsával, harci bárddal, karddal, és egy hosszú, szélespengéjű pallossal volt felfegyverezve. Narancsszín szamit köpenyt viselt, és gesztenyeszín lovát is hasonló lepel fedte. A lószerszám első ránézésre is többet érhetett, mint a lovas saját felszerelése. Beldan-an-Allomglyl is készenállt a harcra.

A negyedik lovas széles, gondosan formázott karimájú kalapot viselt, melybe hosszú tollat tűzött. Csillogó, kék, selyeminge, és a Corum palástjához hasonló színű nadrágja volt. Derekát egy széles, sárga selyemöv díszítette. Megviselt bőr kardszíján egy szablyát és egy tőrt hordott. Csizmái térd fölé értek, és sötétkék palástja beborította még lova farát is. Vállán egy fekete-fehérpettyes, elégedettnek tűnő, kis szárnyas macska dorombolt A lovas, aki időnként felnyúlt és megsimogatta, az utazó, a költő, a hősök társa, Jhary-a-Conel volt. Ő nem készült fel különösebben a harcra.

Mögöttük Rhalina harcosai, és azok asszonyai haladtak. A férfiak Allomglyl egyenruháját viselték: a tengert egykor benépesítő gigantikus rák páncéljából szerkesztette vértezetet. A csapat jól illett Bedwilral-nan-Rywm hercegség, Lywm-an-Esh legkeletibb uradalmának tájába.

Miután hiába próbálták felébreszteni a szirt oldalában, a barlangokban alvó óriási denevéreket, elhagyták Moidel várát.

(- A Káosz teremtményei ezek! – mormolta láttukon Jhary-a-Conel. – Nehéz lesz szolgálatunkba fogni őket.)

Lord Arkyn is fontosabb dolgokkal lehetett elfoglalva, mert még csak nem is válaszolt hívásukra. Nyilvánvalóvá vált hogy a várat többé nem lennének képesek megvédeni. Mikor a kis szárnyas macska visszatért hozzájuk a hírekkel, elhatározták, hogy mindannyian elmennek Halwyg-nan-Vake-ba, Lywman-Esh fővárosába, és figyelmeztetik az ország királyát a keleti és déli barbárok támadásának veszélyére.

Ahogy Corum körülnézett, mély hatást tett rá a táj szépsége. Már meg tudta érteni, miért hasonlít ez a Mabden nép oly nagyon a Vadhaghokra: egy ilyen gyönyörű vidék csak jóvá teheti az embereket.

Nem gyávaságból hagyták el a várat, a józan ész diktálta így. Tudták, Glandyth még napokat, talán heteket veszteget el azzal, hogy a Moidel elleni támadást előkészítse, így marad idejük Lywm-an-Esh figyelmeztetésére.

A hercegség legnagyobb városa, Llarak-an-Fol még jó kétnapi lovaglásra volt előttük. Remélték, hogy ott majd pihent lovakat kapnak, és megtudhatnak valamit arról, milyen eszközök állnak rendelkezésre az ország védelméhez. A Herceg Llarak-ban lakott, és Rhalinát még kislányként ismerte meg. A nő biztos volt benne, hogy hinni fog nekik, és segítséget is ad majd. Halwyg-nan-Vake még Llarakon is túl van, úgy egyheti távolságra. Corum, bár terveik nagyrészét ő maga javasolta, mégsem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy most megfutamodott gyűlölt ellenségei elől. Szeretett volna visszatérni Moidel várába, és megvárni Glandyth-ot. Bár sikerült meggyőznie magát ennek helytelenségéről, vívódásaitól komorrá vált.

Társai viszont vidámak voltak, mert örültek annak, hogy Lywm-an-Esh segítségére lehetnek a Lyr-a-Brode király elleni váratlan háborúra való felkészülésben. Bíztak benne, hogy jó fegyverekkel vissza lehet verni az inváziót. Egyedül Jhary-a-Conel nem felejtette el, és Rhalina meg Beldan eszébe is gyakran visszaidézte, hogy a Kutya és a Medve segítséget ígért Lyr királynak. Egyikük sem tudta, miféle segítség lesz ez, milyen erős.

Éjszakára a Virágok Mezején táboroztak le, és a reggel felvirradtával az előttük lévő völgyben rejtőző Llarak-an-Fol felé indultak. Délutánra egy folyó két oldalára épült csinos kis falucskához érkeztek. Meglepődve látták, hogy a település parton fekvő főtere zsúfolásig telt a lakosokkal. Valamennyien a víz fölé szerkesztett átjárón egyensúlyozó, ordítozó, sötétköpenyes alakot figyelték.

Hőseink megálltak a hegy oldalában, és bár képtelenek voltak kivenni a szavakat, feléjük kémleltek.

– Eléggé izgatottnak látszanak – komorodott el Jhary-a-Conel. – Lehetséges talán, hogy elkéstünk a hírekkel?

Corum a szemét fedő pántot babrálva figyelte a távolban álló embereket.

– Ez csupán valami helybéli ügy, Jhary. Mi ketten menjünk le közéjük, és kérdezzük meg őket.

Jhary bólintott. Odaszóltak társaiknak, és máris mindketten a falu felé vágtattak. A sötétköpenyes ember felfedezte közeledésüket és ordítozva rájuk mutatott. A falusiak megrémültek. Ahogy Corum és Jhary közeledett hozzájuk, az őrült-arcú sötétköpenyes felkiáltott:

– Kik vagytok? Melyik oldalon harcoltok? Azért jöttetek, hogy megöljetek minket? Semmit sem tudunk adni seregeteknek!

– Hát ez aligha sereg – mormolta Jhary hátrapillantva, aztán már sokkal hangosabban így folytatta. – Nem bántunk titeket Llarakba tartunk.

– Llarakba! Tehát a Herceg oldalán álltok! Pusztulást hoztok mindannyiunkra!

– Mivel? – kérdezte Corum.

– Azzal, hogy szövetségre léptek a gyengékkel, a puha, elkorcsosult, békéről papolókkal, akik szörnyű háborút zúdítanak ránk!

– Határozd meg pontosabban – mondta Jhary. – Mi a neved, uram?

– Verenak vagyok, Urleh papja. Az ő nevében szolgálom ezt a falut, melynek most kockán forog a jóléte, nem is beszélve nemzetünkéről!

– Urleh egy helyi istenség – súgta Corum Jhary-nak. – Arioch vazallusa. Azt hittem, hogy ura eltűnésével az ő ereje is megszűnik.

– Talán pontosan ezért ilyen izgatott ez a Verenak – hunyorgott Jhary.

– Meglehet.

Verenak csak most vette közelebbről is szemügyre Corumot.

– Te nem vagy ember!

– Halandó vagyok – felelte Corum. – De valóban nem a Mabden fajból származom.

– Vadhagh vagy!

– Igen. Az utolsó.

Verenak arca elé kapta reszkető kezét, és a falusiak felé fordult.

– Vigyétek innen őket, különben ránk zúdul a Káosz Urainak bosszúja! A Káosz nemsokára eljő, és nektek hűségesnek kell lennetek Urleh-hez, ha túl akarjátok élni!

– Urleh nem létezik! – mondta Corum. – Eltűnt a síkunkról gazdájával, Ariochal együtt.

– Hazugság! – üvöltött Verenak. – Urleh él!

– Nem így van – jegyezte meg Jhary.

– A Jog Lord Arkyn-ja uralja most az Öt Síkot – folytatta Corum a falubeliekhez intézve szavait – ő békét, és nagyobb biztonságot hoz majd nektek, mint amit valaha is ismertetek.

– Őrültség! – kiáltotta Verenak. – Arkyn-t réges-rég legyőzte Arioch.

– És most Arioch is veszített – felelte Corum. – Megkell védenünk a felkínált új békét A Káosz csak rombolást és borzalmat hoz mindenkinek. Földeteket a Káosznak hűséget esküdött, saját fajtátokból származó betolakodók fenyegetik. El akarnak pusztítani titeket!

– Hazudsz! A hatalmas Lord Arioch és Lord Urleh ellen akarsz minket fordítani! Mi hűségesek vagyunk a Káoszhoz!

Ám a falubeliek mintha nem lettek volna ebben olyan biztosak.

– Akkor csak a pusztulást idézitek saját fejetekre – tartott ki Corum. – Én tudom, hogy Arioch eltűnt, hiszen én magam küldtem át a túlvilágra. Szétmorzsoltam a szívét!

– Istenkáromlás! – nyüszítette Verenak. – Távozz innen! Nem engedem, hogy megrontsd ezeket az ártatlan lelkeket!

Az emberek gyanakvóan néztek Corumra, majd ugyanilyen pillantással Verenakra. Egyikük előrelépett.

– Minket nem érdekel sem a Jog, sem a Káosz – mondta. – Mi csak úgy szeretnénk élni, ahogy eddig tettük. Eddig, Verenak, te sem bolygattad meg életünket Időnként adtál ugyan néhány varázslatos tanácsot, de azért meg is kaptad a fizetséged. Mostanában csak szenvedésről és borzalomról beszélsz. Azt állítod, fel kell fegyvereznünk magunkat, és a Herceg csapatai ellen kell vonulnunk. Most pedig ez az idegen, ez a Vadhagh azt mondja, a Joggal kell szövetséget kötnünk... és ezt is életben maradásunk érdekében. Mi mégsem látunk semmiféle veszélyt. Egyetlen baljóslatú előjel sem mutatkozott, Verenak...

A pap feldühödött.

– De igenis voltak jelek. Álmomban láttam őket A Káosz harcosaivá kell válnunk! Meg kell támadnunk Llarakot, hogy kimutassuk Urleh iránti hűségünket!

Corum megremegett.

– Nem szabad a Káosszal szövetkeznetek, de ha nem álltok az egyik oldalra sem, a Káosz akkor is elpusztít titeket. Kicsiny csapatunkat seregnek nevezitek, és ebből is kitűnik, fogalmatok sincs arról, milyen is egy valódi armada. Ha nem készültök fel a támadásra, egy nap ezek a virágos hegyek feketélleni fognak a harcosoktól, akik oly könnyedén taposnak majd le titeket, mint lovak a növényeket Én egyszer már a fogságukba estem, és tudom, áldozataikat haláluk előtt megkínozzák és megbecstelenítik. Falutokból semmi sem fog maradni, hacsak nem jöttök velünk Llarak-ba, hogy megtanuljátok, hogyan kell megvédeni gyönyörű földeteket.

– Hogy kezdődött ez a perpatvar? – kérdezte Jhary egy új hangot megütve. – Miért akarod fellázítani a Herceg ellen ezeket az embereket, Sir Verenak?

– Mert uralkodónk megőrült – felelte a pap ragyogó arccal. – Még egy hónapja sincs, hogy Urleh papjait elűzte városából, de az édesszavú Ilah istenecske szolgálói ott maradhattak. A Jog oldalára állt, és nem tűrte el többé maga körül a Káosz szolgáit Ezzel magára fogja zúdítani Urleh, de talán még a hatalmas Arioch haragját is. Ezért akarom hát rábírni ezeket a szegény, egyszerű lelkeket, hogy fogjanak össze ellene.

– Ezek az emberek sokkal értelmesebbnek látszanak, mint te magad, barátom! – nevetett Jhary.

Verenak az ég felé emelte karjait.

– Ó, Urleh, pusztítsd el ezt a vigyorgó bolondot!

Hirtelen elvesztette egyensúlyát a víz fölötti tákolmányon, és eszeveszettül hadonászva, a falubeliek harsány kacajától kísérve a folyóba zuhant.

Az egyik férfi Corumhoz lépett.

– Ne aggódj barátom, nem vonulunk mi harcba! Különbenis, be kell takarítanunk a termést.

– Sohasem fogtok aratni többé, ha a keleti Mabdenek ideérnek – figyelmeztette Corum. – De nem vitatkozom tovább veletek. Egy dolgot azonban még elmondok. Mi, Vadhaghok nem hittünk a Mabdenek vérszomjában, és nem törődtünk a figyelmeztetésekkel. Ezért történhetett meg, hogy láttam apám, anyám, és nővéreim pusztulását Ezért vagyok én fájom utolsó képviselője.

A férfi megvakarta a homlokát.

– Elgondolkodom majd azon, amit mondtál, Vadhagh barátom.

– És vele mi lesz? – mutatott Corum a vízből kikecmergő Verenakra.

– Többé már nem fog zavarni minket. Még számos faluba elviheti gyászos híreit, és biztos vagyok benne, hogy sok helyen még csak meg sem fogják hallgatni.

– Jól van – bólintott Corum. – De kérlek, ne feledjétek, hogy ezek a pici viták, a bizonyítékok, a látszólag jelentéktelen döntések – minthogy a Herceg elűzi Urleh papjait – mind-mind csupán előjelei a Jog és a Káosz között készülő csatának. Verenak is érezte ezt, éppúgy, mint a Herceg. Verenak a Káosz erőinek toboroz, uralkodótok a Jog oldalán állt. Egyikük sem tudja biztosan, mi következik, csupán megérezték valahogy. Én a kirobbanni készülő háború hírét viszem Lywm-an-Esh-be. Vegyétek komolyan ezt a figyelmeztetést, barátom. Bárhogy is fogtok cselekedni, gondolkodjatok el azon, amit mondtam...

A falubeli beszívta ajkait.

– Elgondolkodom rajta... – szólt végül.

Az emberek dolguk után néztek. Verenak égető pillantásokat vetve Corum felé, gebéjére pattant, és elinalt.

– Vendégül láthatunk téged és a társaidat? – kérdezte a férfi a herceget.

– Köszönöm, de nem – rázta meg fejét Corum. – Amit itt láttam és hallottam arra kényszerít minket, hogy a lehető leggyorsabban Llarak-an-Fol-ba érjünk híreinkkel. Ég áldjon!

– Ég áldjon, barátom! – felelte a falubeli férfi komolyan.

Ahogy visszafelé, a hegyoldalra lovagoltak, Jhary egyszercsak felnevetett.

– Éppoly komikus volt, mintha én magam írtam volna színpadra a saját időmben!

– Mégis benne volt a tragédia keserűsége – mondta Corum.

– Ahogy minden jó komédiában...

A csapat úgy vágtatott végig Bedwilral-nan-Rywn hercegség földjén, mintha Lyr-a-Brode harcosai máris a nyomukban lennének.

Feszülten vibrált a levegő az egész országban. A falvakban, melyeken keresztülhaladtak, szomszédok keveredtek lényegtelennek tűnő vitákba, mert egyikük Urleh, a másik pedig Ilah szolgája volt. Nem is figyeltek Corumra, aki pedig arra figyelmeztette őket, hogy a Káoszra felesküdött ellenség nemsokára földjükre támad, és kiirtja őket, hacsak nem készülnek fel a Lyr király seregeivel való szembeszállásra.

Mikor végre eljutottak Llarak-an-Fol-ba, látták, hogy ott már az utcákon is harcok folynak. Ahogy Lywm-an-Esh-ben csak kevés várost, Llarakot sem vette körül védőfal. A hosszú, alacsony, kőből és faragott fából épült csillogóra festett házak közül nem tűnt ki Bedwilral Hercegének otthona. Olyan volt, mint a város más nagyobb épülete, de Rhalina mégis rögtön megtalálta. A harcok közel dúltak a Herceg rezidenciájához, és mellette egy építmény már lángokban állt Az Allomglyl-i csapat a nőket a hegyek között hagyva a város felé tartott.

– Úgy látszik, a Káosz papjai itt több sikerrel jártak, mint Verenak – kiáltott Corum a lándzsáját készenlétbe helyező Rhalina felé.

Belovagoltak a város szélét alkotó házak közé. Az üres utcákra csend borult, de a központ felől csatazaj szűrődött hozzájuk. Rhalina szó nélkül vágtába fogta lovát, társai pedig követték őt Llarak-an-Fol belseje felé.

Kék egyenruhás, Rhalina embereihez hasonló sisakot és pajzsot viselő katonák küzdöttek a parasztokból és képzett harcosokból álló ellenséges csapatokkal.

– A kékruhások a Herceg alattvalói! – kiáltott Rhalina. – A barnába és bíborba öltözöttek a város őrei. Ahogy vissza tudok emlékezni, mindig is voltak közöttük bizonyos ellenségeskedések.

Corum nem akart beavatkozni a küzdelembe. Nem ijedt meg, de egyik fél iránt sem érzett semmiféle indulatot.

A parasztok nem is tudták miért harcolnak, de maguk a város őrei sem lehettek tudatában annak, hogy a Káosz mesterkedése szította fel közöttük a haragot. Nyugtalanság töltötte be szívüket, ami, mikor a Herceg kiutasította a városból Urleh papjait, égető dühvé változott, míg végül fegyvert ragadtak uruk ellen.

Rhalina lándzsát szegezve rohamra vezette ellenük harcosait A pengék célba találtak és a lovasság utat vágott a zömmel gyalogos tömegben.

Corum bárdját lengetve zúzta be azok fejét, aki megpróbálták elállni útját Hátasa nyerítve felágaskodott, és legalább tucatnyi parasztot és őrt zúzott halálra patkóival, míg a Herceg emberei mellé értek, és szembefordultak ellenfeleikkel.

Corum megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy a parasztok többsége fegyverét elszórva menekülésben keres menedéket. Csak néhány őr küzdött tovább, meg az okét felbujtó papok.

Egy kis termetű, szinte törpe, de hatalmas sárga harci ménen ülő, bal kezében óriási pallost lóbáló ember bátorítva kiáltott Corum csapata felé. Ruhájáról ítélve a Vadhagh úgy vélte, ez csakis maga a Herceg lehet.

– Adjátok meg magatokat! – kiáltott a kisember az őrök felé. – Kegyelmet kaptok! Nem ölünk meg benneteket!

Corum látta, ahogy egyikük körülnéz és eldobja kardját, de egy pillanattal később a Káosz egyik papja már le is sújtott rá.

– A halálig küzdjetek! – ordította a pap. – Ha eláruljátok a Káoszt, lelketeknek több szenvedést kell majd kiállnia, mint testeteknek harc közben!

Ám az életben maradt őrök már elvesztették lelkesedésüket, és egyikük haragtól égő szemekkel a pap felé fordult, aki az imént megölte bajtársát. Feléje lendítette kardját, a Káosz szolgája pedig kétségbeesetten próbálta megfékezni a felhasított torkából kilövellő vért.

Corum leeresztette harci bárdját. A szánalmas kis csata vége tért Rhalina emberei és a kékruhás harcosok körülfogták és lefegyverezték a még mindig harcoló néhány őrt. A hatalmas ménen lovagló kicsi ember a Corum és Jhary-a-Conel társaságában várakozó őrgrófnőhöz léptetett A kicsiny fekete-fehér macska Jhary vállán kuporgott, és sokkal inkább látszott meglepettnek, mint rémültnek a végigélt események után.

– Bewilral-i Gwelhen Herceg vagyok – szólt az apró emberke. – Köszönöm a segítséget, amit nyújtottatok. De nem ismerem fel arcotokat. Nem Nyvish-ből, és nem Adwynból jöttök, és ha távolabbi földről indultatok, nem értem, hogyan tudhattatok szorult helyzetemről.

Rhalina levette sisakját.

– Még mindig nem ismered fel vonásaimat, Gwelhen Herceg? – kérdezte éppoly körülményes nyelvezettel, mint a Herceg.

– Attól félek, nem. Emlékezetemben az arcok...

A nő felnevetett.

– Sok éve elmúlt már, hogy engem, Rhalinát asszonyául választott kuzinod fia...

– Aki Allomglyl őrgrófja volt. De úgy tudom, életét vesztette egy hajótörés során.

– Így van – mondta a nő.

– Azt hittem, Moidel várát réges-rég elhódította a tenger. Hol éltetek, gyermekem?

– Egész mostanáig Moidel felett uralkodtam, míg a keleti barbárok közelgő támadása miatt elhagytuk, és idesiettünk, hogy figyelmeztessünk benneteket. Amit ma itt tapasztaltunk, csupán kicsiny morzsája annak, amire a szabadjára engedett Káosz képes.

Gwelhen herceg szakállát simogatva egy pillanatra a rabul ejtett őrök felé fordult, kiáltott néhány parancsot, majd elmosolyodva így szólt:

– Jól van. És vajon ki ez a bátor férfi, kinek szemét pánt fedi... és ez a másik, kinek a vállán az a szép kis macska ül...?

Rhalina felnevetett.

– Ha vendégül látsz udvarodban, mindent elmagyarázok, Gwelhen Herceg.

– Örömmel venném, ha elfogadnátok meghívásomat! Gyertek. Ez a szomorú dolog bevégeztetett. Udvaromba megyünk.

Gwelhen egyszerű fogadótermében sajtot és hideg sült húst ettek, melyet helyben főzött sörrel öblítettek le.

– Már régen nem háborúztunk – szólt Gwelhen, miután vendégei bemutatkoztak, és elmesélték, hogyan kerültek Llarak-ba. – Tulajdonképpen ez a mai csetepaté is sokkal véresebb volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Ha az embereimnek több harci tapasztalata lenne, urai maradtak volna a helyzetnek, és ahelyett, hogy pánikba esnek, elfogták volna az ellenséget. Valószínűleg már én magam is halottan feküdnék valahol, ha ti nem érkeztek meg. Amit a Jog és a Káosz között dúló háborúról mondtatok, mintha az utóbbi időben magam is éreztem volna valamit. Bizonyára hallottatok arról, hogy száműztem a városból Urleh papjait. Félelmetes és beteges tevékenységbe kezdtek, és történt néhány gyilkosság, meg... más dolgok is, amit nem is tudok megmagyarázni. Mi elégedetten éltünk itt. Senki sem éhezett, senki sem szenvedte szükségét semminek. Nem volt okunk a nyugtalanságra. Tehát szerintetek fölöttünk álló erők áldozatai lettünk? Nem tetszik ez nekem, akár a Jog legyen az, akár a Káosz. Én inkább semleges maradnék...

– Igen – szólt Jhary-a-Conel. – Minden gondolkodó ember szembetalálja magát ezzel az ellentmondással. Mégis vannak olyan idők, mikor állást kell foglalnunk, nehogy elpusztuljon amit szeretünk. Erre a problémára sohasem tudtam a helyes választ, mert bármelyik irányba is lépünk, elveszítjük emberségünk egy részét.

– Valahogy én is így érzek – mormolta Gwelhen söröskorsójával Jhary felé intve.

– És mindannyian – helyeselt Rhalina. – Mégis, ha nem készülünk fel Lyr király támadásának visszaverésére, Lywm-an-Esh-t brutálisan lerombolják.

– Országunk már így is haldoklik. A tenger minden évben egyre több földet hódít el tolunk – szólt Gwelhen elgondolkodva. – De amíg lehet, életben kell maradnia. Valahogy meg kell győznünk királyunkat...

– Most ki uralkodik Halwyg-nan-Vake felett? – kérdezte Rhalina.

A Herceg meglepve tekintett rá.

– Az őrgrófnő valóban távolról jöhetett! Onald-an-Gyss a királyunk. Ő az öreg Onald unokaöccse, aki egyetlen utód nélkül halt meg...

– Milyen ember? Az, hogy valaki a Jogot vagy a Káoszt szolgálja leginkább, alkat kérdése.

– Azt hiszem, a Jog oldala felé hajlik, de kapitányairól nem mondhatom el ugyanezt. Katona emberek, akik...

– Talán mostanra már döntöttek is – szólt Jhary. – Ha az egész országban olyan viszály dúl, amit eddig tapasztaltunk, akkor egy, a Káoszra felesküdött erős ember képes lehet trónjáról letaszítani a királyt, éppúgy ahogy a te hatalmadat is meg akarták szerezni, Gwelhen Herceg.

– Most rögtön el kell indulnunk Halwyg-ba – mondta Corum.

A Herceg bólintott.

– Igen, azonnal. De a veletek tartó meglehetősen nagy csapat haladása miatt legalább egy hétbe fog telni, míg eléritek a fővárost.

– A harcosok majd utánunk jönnek – határozott Rhalina. – Beldan, vállalod a parancsnokságot?

A fiú elmosolyodott.

– Igen, bár inkább veletek tartanék.

Corum felállt az asztaltól.

– Akkor mi hárman ma este elindulunk Halwyg-ba. Nagyon hálásak lennénk Gwelhen Herceg, ha pihenhetnénk egy keveset.

– Éppen ezt akartam javasolni. – felelte szívélyes arccal Gwelhen. – Mindannyian tudjuk, az elkövetkezendő napokban nagyon kevés lehetőségetek lesz rá...

4. A síkok között emelkedő fal

Gyorsan haladtak az egyre nyugtalanabbá váló vidéken. Az emberek mind jobban elvadultak. Nem is értették a változás okát, hogy miért gondolnak csak az erőszakra, mikor azelőtt szeretetben éltek.

A Káosz papjai – abban a hitben, hogy jót tesznek vele – folytatták a viszály és a bizonytalanság szítását. Corum és társai rengeteg szóbeszédet hallottak rebesgetni, mikor megálltak, hogy felfrissítsék magukat és lovakat váltsanak. Ám egyik híresztelés sem járt még a közelében sem a szörnyű valóságnak. Az utazók letettek arról, hogy felhívják az emberek figyelmét a veszélyekre. A királlyal akartak beszélni, aki talán tehet valamit hatalma megőrzése érdekében.

De sikerül-e majd meggyőzni őt igazukról? Milyen bizonyítékokat tudnak felmutatni neki?

Ilyen kétségek közepette lovagoltak Halwyg-nan-Vake felé, át a gyönyörű tájon, lágyan emelkedő hegyek és csendes tanyák között, melyeket talán nemsokára elpusztít az ellenség.

Halwyg-nan-Vake egy soktornyú, fakó kövekből épült város volt. A síkságról minden irányból fehér utak vezettek feléje, melyeken kereskedők, katonák, földművesek, papok, és – a Lywn-an-Esh-ben oly nagy számban élő – mutatványosok haladtak. Corum, Rhalina és Jhary a Nagy Keleti Úton vágtatott. Páncéljukat és ruháikat por lepte be, szemük majd leragadt a fáradtságtól.

Halwyg köré falat építettek, bár sokkal inkább díszítésnek hatott, mint védelmi láncnak. A kövekbe ékes motívumokat, mitikus bestiák képét, és a város régi, dicső pillanatait visszaidéző rajzokat vésték. A kapuk mind nyitva álltak, és a belépőket csak néhány álmos őr vigyázta, akik még arra is lusták voltak, hogy üdvözöljék az érkező idegeneket. A kapun átérve virágokkal borított utcára jutottak. Minden épületet kert övezett, de még az ablakokba tett ládákban is növények zöldelltek. Az egész várost virágillat lengte be. Corumnak rögtön a Virágok Mezeje jutott eszébe, és úgy tűnt számára, mintha ezeknek az embereknek a legnagyobb feladata a kertészkedés lenne.

Mikor a királyi palotához értek, meglátták, hogy ott is minden tornyot, minden falat belepett a repkény. Távolról úgy látszott, mintha az egész kastélyt pusztán növényekből építették volna. Corum élvezettel elmosolyodott.

– Csodálatos – mondta. – Hogy is akarhat valaki lerombolni ennyi szépséget?

Jhary bizonytalanul tekintett a palota felé.

– Mégis megteszik – felelte. – A barbárok képesek rá...

Rhalina az alacsony fal mellett álló őrhöz lépett.

– Híreket hoztunk Onald királynak! – kiáltott. – Messziről érkeztünk, és nagyon siettünk, mert fontos ügyben járunk.

A csinos, de harchoz alkalmatlan ruhába bujtatott őr tisztelegve köszöntötte.

– Bejelentelek benneteket a királynak. Legyetek oly kedvesek és itt várjatok meg!

Nemsokára az uralkodó elé vezette őket A király egy napfényes szobában ült, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a város déli oldalára. A márványasztalon az ország kiterített térképei feküdtek. Maga az uralkodó fiatal, törékeny testű és arcvonása ember volt Első pillanatra szinte még gyereknek tűnt Ahogy a vendégek beléptek, kegyesen felemelkedett üdvözlésükre. Egyszerű, halványsárga szamitköntöst viselt, és csak az aranybarna haján csillogó pánt volt magas rangjának egyetlen külső jele.

– Fáradtak lehettek – vette szemügyre a társaságot Intett az egyik szolgának. – Hozzatok be székeket, meg valami frissítőt!

Míg vendégei nem ültek le, ő maga is állva maradt Az asztalkára ételt és bort hoztak.

– Úgy hallottam, fontos híreket hoztok – kezdte Onald király. – A keleti partjaink felől érkeztetek?

– Nem. Nyugatról – felelte Corum.

– Nyugatról? Hát onnan is veszély fenyeget?

– Bocsáss meg, Onald király – szólt Rhalina sisakját levetve –, de mi semmit nem tudunk arról, ami keleten történik.

– Rablók, barbár kalózok érkeztek oda – mondta a király. – Nemrég elfoglalták és megsemmisítették Dowishan-Wod kikötőjét Mindenkit felkoncoltak. Ahogy sikerült megtudnunk, a part különböző pontjain több flottájuk csapott le ránk. A polgárokat a legtöbb helyen váratlanul érte a támadás, és meghaltak, mielőtt egyáltalán védekezhettek volna. Egy-két kisebb város helyőrsége azonban képes volt ellenállni a rohamnak, és egy esetben foglyokat is ejtettek. Egyiküket nemsokára ide fogják hozni. Örült.

– Őrült? – csodálkozott Jhary.

– Igen. Valamiféle kereszteslovagnak tartja magát, akinek az a sorsa, hogy Lywm-an-Esh-t megsemmisítse. Az ellenünk vonuló óriási sereget segítő természetfeletti lények erejéről is esett már néhány szó...

– Nem őrült – mondta Corum csendesen. – Legalábbis nem emiatt Éppen ezért vagyunk itt: figyelmeztetni akarunk a nagy invázióra. Bro-an-Mabden barbárai – valószínűleg a partokat is ők dúlták fel –, és az általad Bro-an-Vadhagh-ként ismert föld Mabdenjei egyesültek. A Káosz és szövetségesei segítségét kérve fogadalmat tettek, hogy megölnek mindenkit, aki akarva-akaratlanul a Jog Urait segíti. Lord Arioch-ot, a Káosz egyik urát nemrég sikerült száműznünk ebből az öt síkból álló birodalomból. Csak akkor térhet vissza, ha mindenki elpusztul, aki a Jogot támogatja. Nővére, Xiombarg királynő közvetlenül nem tud segíteni rajta, szolgáit viszont arra buzdítja, támogassák a barbárokat minden rendelkezésükre álló eszközzel.

Onald király az ajkát simogatta.

– Még súlyosabb a helyzet, mint gondoltam. A parti támadásoknál is alig sikerült találnunk valami hathatós védekezési formát, és most egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy szembeszálljunk ekkora erővel.

– Az alattvalóidat mindenesetre figyelmeztetni kell a veszedelemre. – szólt Rhalina sürgetően.

– Természetesen – felelt a király. – Kinyitjuk az arzenálokat, és felfegyverzünk mindenkit, akit csak tudunk. De azután...

– Elfelejtettétek, hogyan kell harcolni? – kérdezte Jhary.

A király bólintott.

– A gondolataimban olvasol, uram.

– Bárcsak elég szilárd lenne már Lord Arkyn hatalma! – kiáltott Corum. – Ő segíthetne rajtunk. De sürget az idő. Lyr seregei már errefelé tartanak, szövetségesei pedig észak felől támadnak...

– És minden bizonnyal ez a város a végső céljuk – dünnyögte Onald.

– Képtelenek vagyunk szembeszállni az ellenünk támadó haddal!

– Még nem tudjuk, miféle természetfeletti szövetségesekre tettek szert – emlékeztette Rhalina. – Ha tovább maradhattunk volna Moidel várában, talán sikerül kikémlelnünk. – Elmesélte a királynak, hogyan fürkészték ki Lyr terveit Jhary elmosolyodott.

– Attól tartok, a kismacskám nem képes ekkora távolságot megtenni a tenger felett. Már a gondolat is elrémíti.

– Talán a Jog papjai segíthetnek rajtunk... – tűnődött Onald.

– Meglehet – mondta Corum –, de úgy vélem, pillanatnyilag ők is nagyon gyengék lehetnek.

– Szövetségesek segítségében tehát nem reménykedhetünk... – sóhajtott Onald király. – Legjobb, ha felkészülünk a halaira.

Corum és társai erre nem tudtak mit felelni.

Egy szolga lépett be a terembe, és valamit ura fülébe súgott. A király elcsodálkozott, és vendégei felé fordult.

– Mind a négyünket várnak a Jog Templomában – mondta. – Talán a papok ereje mégis nagyobb, mint mi képzeltük, hiszen tudnak jelenlétetekről. – A szolgára nézett – Készítsetek elő egy hintót!

Amíg a kocsira vártak, a vándorok gyors fürdőt vettek, és a ruháikat is megtisztították. A kis csapat elhagyta a palotát Az egyszerű, nyitott kis hintő végiggördült velük a város utcáin, míg végül a nyugati oldalon megállt A szép épület bejáratánál egy ember várt rájuk.

Az izgatottnak tűnő pap hosszú, fehér köntöst viselt, melyet a Jog jele, az egyenes nyíl díszített. Rövid ősz szakálla volt, de hosszú haja és bőre is szürkén csillogott. Hatalmas barna szemei mintha nem is az ő testéhez tartoztak volna.

Meghajolt a király előtt.

– Üdvözöllek uram! Üdvözöllek Lady Rhalina! Téged is Corum herceg, és téged is Jhary-a-Conel! Bocsássatok meg, hogy ilyen váratlanul idekérettelek benneteket, de... de... – bizonytalan mozdulatot tett, és a dísztelen templom belsejébe vezette őket.

– Aleryon-a-Nyvish vagyok – kezdte a pap. – Ma korán reggel felébresztett az... az... az uralkodóm ura. Több dolgot is elmondott, így titeket is név szerint megemlített, hogy nemsokára a király udvarába értek. Azt parancsolta, hívjalak ide benneteket...

– Kicsoda a te uralkodód ura? – kérdezte Corum.

– Maga Lord Arkyn. Lord Arkyn, Corum herceg. Ő személyesen.

A templom távolabbi falának árnyékából kivált egy magas férfi alakja. A csinos idegen Lywm-an-Esh nemeseinek ruházatát viselte. Arcán szelíd mosoly ragyogott, de szemeiben szomorú bölcsesség csillogott Az alak megváltoztatta formáját, és Corum azonnal felismerte. A Jog Arkyn-ja volt.

– Arkyn nagyúr! – hajtotta le fejét a herceg.

– Jó Corum! Milyen volt utatok?

– Elmémet félelem tölti meg – felelte Corum. – A Káosz újra ellenünk támadt.

– Tudom, de még hosszú időnek kell eltelnie, míg birodalmamat teljesen meg tudom szabadítani Arioch befolyásától. Éppúgy, ahogy neki is sokáig tartott, míg teljesen száműzni tudott engem. Nagyon kevés segítséget nyújthatok csak, mert még mindig nem nyertem vissza erőmet. De talán mégis tehetek értetek valamit. Lyr csapataihoz máris csatlakoztak szövetségeseik: az alvilágból származó szörnyű lények, Lyr egy másik segítője pedig – egy nem emberi varázsló, Xiombarg személyes követe – képes arra, hogy úrnője síkjairól még több segítséget hívjon. A királynő elpusztulna, ha személyesen is átlépné birodalmi határait.

– De mi hol lelhetünk szövetségesekre, Lord Arkyn? – kérdezte Jhary.

– Nem tudod, soknevű utazó? – mosolygott Arkyn. Felismerte Jhary-a-Conel-t.

– Tudom, ha találunk valami választ, az egyfajta paradoxonhoz fog vezetni – felelte Jhary. – Ezt jól megtanultam már a Bajnokok társaságában.

Arkyn újra mosolygott.

– A lét maga egy paradoxon, Jhary barátom. Minden, ami jó, az egyben gonosz is. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is tudod.

– Igen. Ez tesz ilyen közönyössé.

– És ilyen aggódóvá is.

– Igen – nevetett Jhary. – Válaszolsz hát a kérdésemre, Jog Ura?

– Éppen azért vagyok itt, hogy elmondjam, hacsak nem találtok valahol szövetségeseket, Lywm-an-Esh a Jog ügyével együtt el fog pusztulni. Ti magatok is tudjátok, hogy nincs elég erőtök, tapasztalatotok, és nem vagytok elég kegyetlenek ahhoz, hogy ellenálljatok Lyr támadásának. Sem Glandyth-nak, sem a társaiknak. Különösen így van ez azóta, hogy a Kutya és a Medve erejét maguk mellé állították. Egyetlen népet ismerek csak, akik csatlakoznának hozzátok, de ők nem ezen, és nem is az általam uralt síkok valamelyikén élnek. A te kivételeddel Corum, Arioch mindent megsemmisített, ami megpróbált szembeszállni a Káosszal.

– Hol élnek ezek az emberek, uram? – kérdezte Corum.

– A Káosz Xiombarg királynőjének birodalmában.

– Ő a legádázabb ellenségünk! – kiáltott Rhalina. – Ha belépünk földjére – amit el sem tudok képzelni, hogyan lenne lehetséges – azonnal lemészárolna minket!

– Igen, tudom. Megtenné, ha megtalál benneteket – felelte Lord Arkyn. – De ha átjuttok a birodalmába, még reménykedhettek benne, hogy figyelme erre a síkra irányul, és észre sem veszi, hogy ott vagytok.

– Mit találhatunk ott, ami segít nekünk? – kérdezte Jhary. – A Jog barátait biztosan nem. Xiombarg királynő sokkal hatalmasabb mint fivére, Arioch. A Káosz teljesen hatalmába kerítette uradalmát.

– Nem egészen... és még mindig nem annyira, mint másik fivére, Mabelode birodalmában... Van egy város a királynő által uralt egyik síkban, mely eddig ellenállt minden támadásnak. Piramis-városnak nevezik, és lakói nagyon fejlett civilizációhoz tartozó lények. Ha eljuttok oda, megtalálhatjátok szövetségeseiteket.

– Hogy tudnánk átlépni Xiombarg birodalmába? – kérdezte Corum – Nincs hozzá elég erőnk.

– Én el tudlak juttatni oda benneteket.

– De hogy találhatnánk meg egyetlen várost öt teljes síkon? – kérdezte Jhary kétkedően.

– Majd kérdezősködtök – felelte Arkyn egyszerűen. – Meg fogjátok tudni, hol van. Olyan város ez, mely ellenállt Xiombarg támadásaink. Elindultok? Csak ennyit tehetek életbenmaradásotok érdekében...

– És te is megmenekülsz... – mosolygott Jhary. – Ismerlek titeket, isteneket, és tudom, hogyan manipuláljátok a halandók tetteit úgy, hogy olyan dolgokat hajtsanak végre, amire ti nem vagytok képesek. A halandók oda is bejutnak, ahová az istenek nem. Ugye, nem csupán a mi sorsunk érdekel, amikor útnak indítasz minket?

Lord Arkyn tréfásan nézett Jhary-ra.

– Ahogy mondod. Ismered az istenek módszereit, de ennél többet már nem mondhatok. Éppúgy játszom a ti életetekkel, mint a saját végzetemmel. A ti általatok vállalt kockázat az enyém is. Ha nem jártok sikerrel, birodalmam minden szelídségével és jóságával együtt magam is elpusztulok. Ha nem akarjátok, nem kell odamennetek...

– Ha szövetségesekre találhatunk, indulunk – mondta Corum.

– Akkor most megnyitom számotokra a síkok közötti Falat – jelentette ki Arkyn csendesen, majd visszalépett az árnyak közé.

– Készüljetek – mondta láthatatlanul.

Corum fejében felcsendült egy néma hang, mely minden más zajt kizárt tudatából. A herceg társaira pillantott, akik látszólag ugyanazt érezték, mint ő. Valami megmozdult a szeme előtt – egy homályos kép úszott a templom falára. A levegő vibrálni kezdett.

Egy kereszt állt a templom közepén. Corum csodálkozva járta körül, de bármelyik oldalról is nézték, ugyanazt az alakot mutatta. Ezüstös ragyogásban fénylett a terem hűvös sötétjében, és mintha valami ablak lenne, egy tájat pillantottak meg rajta keresztül.

– Ezen átjuthattok Xiombarg síkjába – zendült Arkyn hangja.

Az ablakon keresztül az ég egy darabkája villand elő. Furcsa madarak szálltak, és a távolból felhangzott rikácsolásuk. Corum megremegett, Rhalina pedig közelebb húzódott hozzá.

– Ha mégis maradtok, én nem tartalak gyávának benneteket – szólt Onald király.

– El kell mennünk – mondta Corum révedten. – Meg kell tennünk.

Jhary hirtelen kihívó könnyedséggel átlépett a kereszten, és macskáját simogatva a fertelmes madarakat figyelte.

– Hogy fogunk visszatérni? – kérdezte Corum.

– Ha sikerrel jártok, ennek is megtaláljátok a módját – felelte Arkyn egyre gyengülő hangon. – Siessetek. Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül a kapu nyitvatartása.

Corum és Rhalina kéz a kézben átléptek, és visszanéztek. A ragyogó ezüstkereszt elhalványult. Még egy pillanatig látták Onald aggodalmas arcát, aztán az is eltűnt előlük.

– Tehát ez Xiombarg birodalma – szimatolt a levegőbe Jhary. – Elég különös szaga van.

Két oldalról fekete hegyek vették körül őket A zord égen a borzalmas, rikoltozó madarak szálltak. Előttük bűzös tenger mosta a sziklás partot...

Második könyv

melyben Corum herceg és társai elnyerik a Káosz egyre növekvő gyűlöletét, s egy különös, újfajta varázslattal találkoznak

1. A Hangok Tava

– Merre induljunk? – nézett körül Jhary. – A tenger felé, vagy a hegyekbe? Egyik sem valami biztató...

Corum mélyet sóhajtott. A félelmetes táj látványa elkeserítette. Rhalina szelíden megérintette karját, és együttérzően nézett rá, de szavait Jhary felé intézte, aki elmaradhatatlan zsákját vizsgálgatta.

– A szárazföld felé lenne a legokosabb, mivel nincs hajónk.

– De lovunk sem – emlékeztette Jhary. – Borzasztóan hosszú séta áll előttünk, és vajon ki tudja megmondani, hogy átjuthatunk-e a hegyeken, ha egyszer odaérünk?

Corum szomorú szeretettel mosolygott Rhalinára, és kiegyenesedett.

– Ha már egyszer úgy döntöttünk, hogy átlépünk ebbe a síkba, akkor el kell határoznunk, merre menjünk. – Kezét kardján nyugtatva a hegyek felé meredt – Arioch udvarában láttam már a Káosz erejének megnyilvánulását, de úgy tűnik, itt annál sokkal tovább terjed. A hegyek felé indulunk. Talán találkozunk néhány őslakossal, aki útba tud igazítani minket a Lord Arkyn által említett Piramis-városba.

Elindultak hát a rettenetes sziklagörgetegen. Egy idő múlva feltűnt nekik, hogy a nap nem halad az égen. A halotti csendet csak időnként törte meg a hegycsúcson fészkelő fekete madarak rikoltozása. Mintha az egész vidék kétségbeesést sugárzott volna magából. Jhary egy vidám kis dallamot kezdett fütyürészni, de a hang elhalt, mintha maga a kietlen föld nyelte volna el.

– Eddig úgy gondoltam, a Káosz véletlenszerűen, de nagy hanggal tevékenykedik – szólt Corum. – Ez rosszabb...

– Ilyen lesz az a hely, amelyre már ráunt – felelte Jhary. – Sokkal mélyebb tespedésbe képes taszítania világot, mint a Jog, bárhogy is megveti annak nyugodtságát Örökké új és új feltűnést keres, újabb és újabb csodákra vágyik, míg végül semmi sem marad, és még a felfedezés örömét is elveszti.

Végül hatalmába kerítette őket a kimerültség. Lefeküdtek a meddő sziklákra és elaludtak. Mikor felébredtek, látták, csak egyetlen dolog változott meg...

A nagy fekete madarak közelebb húzódtak hozzájuk, és pontosan a fejük felett köröztek az égen.

– Mit ehetnek ezek? – tűnődött Rhalina. – Állatnak vagy növénynek nyoma sincs errefelé.

Jhary jelentőségteljesen pillantott Corumra. A herceg vállat vont.

– Gyere. – mondta. – Menjünk tovább. Lehet, hogy az idő relatív, de úgy érzem, ha hamarosan nem teljesítjük küldetésünket, Lywm-an-Esh el fog pusztulni.

A madarak lejjebb ereszkedtek. Az utazók megpillantották kopasz szárnyukat és testüket, apró kapzsi szemeiket és veszélyesen görbülő csőrüket Jhary macskája vékony, vad hangon felrikoltott, és meggörbítette a hátát.

Egyre tovább vánszorogtak, míg egyszercsak elérték a hegyoldal emelkedőjét A csúcsok alvó szörnyetegekként guggoltak felettük, mintha csak a megfelelő pillanatot várnák a támadásra. Az üvegszerű csúszós sziklákat csak lassan tudták megmászni. A fekete madarak még mindig felettük köröztek a szirtek között. Most már bizonyossá vált, ha újra aludni próbálnak, ezek a szárnyas bestiák rájuktámadnak. Ez a tudat új erőt adott a mászáshoz.

A rettenetes vijjogás egyre hangosabb, egyre kitartóbb lett, szinte már vidáman zengett. Az undorító szárnyak a fejük felett csapkodtak, ám ők mégsem néztek fel, hiszen csak maradék erejüket pazarolták volna a felesleges mozdulatokkal. Szemeikkel egy menedék után kutattak, egy sziklarepedést kerestek, ahol meghúzódhatnak, ha a madarak végül mégis rászánják magukat a támadásra. Saját kapkodó lélegzetük és a köveket kaparászó lábaik zaja összekeveredett a szörnyetegek szárnycsattogtatásával és rikoltozásával.

Corum Rhalinára pillantott, és észrevette a nő szemeiben bujkáló kétségbeesett félelmet; sírt mászás közben. Corum úgy érezte, Arkyn becsapta, és azért küldte ide őket ebbe a pusztaságba, hogy beteljesedjen végzetük.

A szárnycsattogás a fülébe zengett Arcába hideg légáramlat csapott, sisakján egy karmos láb horzsolását érezte. Elfulladt kiáltással kardja után kapott Ahogy felpillantott, elborzadva látta meg a csillogó szemekkel figyelő, fekete szárnyukat lengető hegyes csőrű bestiákat Kivonta kardját és erőtlenül a madarak felé csapott, melyek egykedvűen kitértek a penge útjából. Egyiküket sem találta el.

Corum hatujjú keze gazdája akaratától függetlenül hirtelen előrenyúlt és megragadta az egyik madár vézna nyakát. Úgy szorította ki belőle az életet, mint régebben emberáldozataival tette. A szörnyeteg meglepetten felrikoltott, és kimúlt Kwll keze az egyik üvegszerű sziklához vágta a dögöt. A madarak megrökönyödve hátrébbhúzódtak, és Corumot figyelve a közeli szirtekre telepedtek.

A kéz már hosszú ideje nem cselekedett önmagától, és Corum szinte már meg is feledkezett a benne rejlő erőről. Most először volt hálás neki, mióta összezúzta Arioch szívét. A madarak felé intett vele, mire azok zavartnak tűnő hangokat hallatva elpusztult társuk felé lestek. Rhalina, aki eddig még nem volt tanúja a kéz hatalmának, most meglepett megkönnyebbüléssel nézett a Vadhaghra. Jhary összeszorította ajkait, és a pillanatnyi pihenőt arra használta fel, hogy előhúzza kardját, és könyökére támaszkodva az egyik sziklára feküdjön. A macska még mindig a vállába kapaszkodott.

A madarak és az emberek egymást méregetve pihentek a komor ég alatt, míg egyszercsak Corum agyába villant egy gondolat. Ha Kwll kezének sikerült elhárítania a közvetlen veszélyt, Rhynn szeme még hasznosabbnak bizonyulhat Mégis vonakodott felemelni a szemét fedő pántot. Nem akart belenézni abba a különös világba, ahonnan időnként kísérteties szövetségeseket tudott előidézni. Azokat a lényeket, melyeket az ő parancsára pusztítottak el. Nem akarta előhívni a Kéz és a Szem legutóbbi áldozatait. Nem akarta látni Ooresé királynő alattvalóit, a Lángföld Vadhaghjait, akiket tévedésből öletett meg. A saját fajtájához tartoztak...

Valamit mégis tenni kell, ami kimozdítja erről a holtpontról. Már egyiküknek sem volt elég ereje ahhoz, hogy a madarak tömeges támadását visszaverjék. Még ha Kwll végezne is két-három bestiával, Rhalinát és Jhary-a-Conelt az sem mentené meg.

Keze nagyon lassan a pánt felé emelkedett A kötés lehullott, és helyén a halott isten, Rhynn elborzasztó, idegen, csiszolt drágakőhöz hasonló szeme bámult egy, még a valóságnál is szörnyűbb világba.

Corum újra megpillantotta a barlangot, ahol homályos alakok ténferegtek reménytelenül. Az előtérben pedig azok álltak, akiket a legkevésbé szeretett volna újra látni. Halott szemeik rávillantak, és arcukra rémisztő szomorúság ült ki. Testüket sebek borították, de már nem véreztek. A Túlvilág lényei voltak: már nem élők, de még nem halottak. Még zömöktestű, orrukon szarvat viselő hátasaik is velük voltak.

Ők tehát a Vadhagh nép utolsó képviselői, akik az Arioch által szórakozásból emelt lángfalak között éltek. Tetőtől-talpig vörös, testhezálló ruhát viseltek, fejüket csuklyával takarták le. Kezükben hosszú, fűrészes élű lándzsát lóbáltak.

Corum nem bírta elviselni a látványt, és visszatette szemére a kötést, de Kwll keze a halott Vadhagh harcosok felé intett A hullák előléptek, mintha csak válaszolnának a megidézésre. Lassan felkapaszkodtak hátasaikra és kiléptek a névtelen másvilág kísérteties barlangjából. A halotti társaság megállt a csúszós hegyoldalon.

A madarak meglepetten és dühösen rikoltozni kezdtek, és valami különös oknál fogva nem szálltak el. Egymás mellett álltak, és éles csőrüket a közeledő harcosok felé fordították. Megvárták, míg a halott Vadhaghok a közvetlen közelükbe érnek, és csak akkor emelkedtek az ég felé.

Rhalina elborzadva meredt rájuk.

– Az Ősi Istenekre Corum, miféle őrület kerített minket hatalmába?

– Olyasvalami, ami a segítségünkre van – felelte a herceg zordan, majd felkiáltott – Támadás!

A fűrészes élű lándzsák felemelkedtek, és mindegyik célbatalált. A levegőben zűrzavar támadt, és az átdöfött fejű madarak a lejtő szikláira hullottak.

Rhalina tágranyílt szemekkel figyelte, ahogy az élő-halottak leszállnak nyergükből és összeszedik jutalmukat. Corum már látta, mi történik abban a másik világban, ha megidézi lakóit. Korábbi áldozatai segítséget nyújtanak neki és megölik ellenségeit, így végre megtalálják lelkűk nyugalmát és eltűnnek. Ám a helyükre az általuk elpusztított lények kerülnek. A herceg remélte, hogy most is így lesz.

A Vadhaghok vezére nyakonragadott két madarat és a hátára dobta. Elformátlanodott arcát Corum felé fordította és üres szemgödrein át rábámult.

– Befejeztük, uram – csikorgott a síri hang.

– Visszatérhettek. – A hercegnek sikerült elfojtania feltörő zokogását.

– Mielőtt távozom, át kell adnom egy üzenetet, uram.

– Üzenetet? Kitől?

– Attól, aki közelebb áll hozzád, mint gondolnád. – felelte révülten a halott Vadhagh. – Azt mondta, meg kell találnod a Hangok Tavát, és ha lesz bátorságod átkelni rajta, segítségre lelhetsz céljaid elérésében.

– A Hangok Tava... Hol van? És kiről beszélsz...?

– A tó a hegyvonulat mögött terül el. De most indulnom kell, uram. Köszönet a jutalomért.

Corum nem bírta tovább elviselni a Vadhagh látványát. Elfordult és visszatette szemére a pántot. Mikor újra körülnézett a Vadhaghokkal együtt a madarak is mind eltűntek, annak az egynek a kivételével, mellyel Kwll keze végzett.

– A te „szövetségeseid” nem sokban különböznek a Káosz teremtményeitől – szólt Rhalina elsápadva. – Nem tisztességtelen felhasználni őket, Corum...?

Jhary most először mozdult meg a szellem-harcosok érkezése óta.

Felállt és elgyengült hangon így szólt.

– A Káosz tesz romlottá minket, mert harcra kényszerít. A Káosz még azt is lealjasítja, aki nem szegődött a szolgálatába. Ezt így kell elfogadnod, Lady Rhalina. Én tudom, ez az igazság.

– Menjünk a tóhoz – sütötte le szemét a nő. – Hogy is hívják?

– Nagyon furcsa neve van – nézett vissza Corum az elhullott madárra. – A Hangok Tava.

Átbotorkáltak a hegyen. Most, hogy a madarak már nem jelentettek veszélyt, sokkal gyakrabban tartottak pihenőt Ám új ellenséggel találták szemben magukat az éhséggel és a szomjúsággal. Nem hoztak magukkal tartalékokat.

Már lefelé haladtak a hegyoldalról. A lejtőn a ritkás fű egyre sűrűsödött A mezőn túl kék vizű tavat pillantottak meg; egy nyugodt, gyönyörű víztükröt, melyről nehéz volt elhinni, hogy a Káosz birodalmában egyáltalán létezhet.

– Csodálatos! – sóhajtott Rhalina. – Talán találunk valami táplálékot, de legalább a szomjunkat csillapíthatjuk!

– Igen... – felelte Corum kétkedve.

– Az üzenet küldője azt mondta, bátornak kell lennünk ahhoz, hogy átkeljünk rajta – mondta Jhary. – Kíváncsi vagyok, miféle veszélyt tartogat a számunkra...

Már alig bírták emelni a lábaikat, mire a füves lejtő aljára értek, és maguk mögött hagyták a zord szirteket. A pázsiton megpihentek, és rábukkantak egy közeli forrásból táplálkozó erecskére is, így nem kellett tovább várniuk szomjuk enyhítésére. Jhary valamit mormolt a macskájának, mire az szárnyrakapott és eltűnt a szemük elől.

– Hová küldted? – kérdezte Corum.

– Vadászni – felelte hunyorogva a vándor.

A macska nemsokára visszatért, és mancsai közt valóban egy termetes nyulat tartott. Ledobta terhét, és elindult, hogy egy másikat is elejtsen. Jhary tüzet rakott, és nem sokkal később már falatoztak is. Végül aludni tértek, de egymást váltva egyikük mindig őrségben állt.

Tovább folytatták útjukat, míg már csak úgy negyed mérföld távolságra lehettek a tó partjától. Corum megtorpant és félrehajtotta a fejét.

– Ti is halljátok? – kérdezte.

– Én semmit sem hallok – felelte Rhalina, de Jhary rábólintott.

– Igen... hangok... mintha egy nagy tömeg lenne a közelben. Hangok...

– Igen. Én is ezt hallom – helyeselt Corum.

Ahogy az üde pázsiton tovább közeledtek a tó felé, a hangok zűrzavara egyre csak nőtt, míg végül már zsongott tőle a fejük. Elborzadva döbbentek rá, miért kell bátorság az átkeléshez.

A szavak, a mormolások, az áldások, az eskük, a kiáltások, a sírás, a nevetés látszólag mind a tó békés felszíne alól eredt. A víz beszélt, mintha milliónyi embert takart volna be hullámaival, akik – bár testük elrothadt és feloldódott a folyadékban – egyre tovább éltek.

Corum, kezét füleire tapasztva kétségbeesetten nézett körül, és felfedezte, a tavat lehetetlen megkerülni. Mindkét oldalán áthatolhatatlan ingovány terült el. Kényszerítette magát, hogy közelebb lépjen a vízhez, és a nők, férfiak, gyermekek pokolból felcsendülő hangjához.

– Kérlek...

– Bárcsak... bárcsak... bárcsak...

– Senki sem képes rá...

– Ez a fájdalom...

– Nincs béke...

– Miért...?

– Hazugság volt. Megtévesztettek...

– Engem is. Nem tudok...

– Aaaaaaaa! Aaaaaaaa! Aaaaaaaa!

– Segíts, kérlek...

– Segítség!

– Nekem is!

– Ezt a sorsot csak úgy lehet elviselni, ha...

– Ha!

– Segíts...

– Légy irgalmas...

– Mentsd meg, mentsd meg, mentsd meg...

– Annyira szenvedek...

– Hahahahahahahahahahahahahahahahaha...

– Oly gyönyörűnek látszott, és fények vettek körül...

– Szörnyek, szörnyek, szörnyek, szörnyek, szörnyek...

– A gyermek... A gyermek volt az...

– Egész reggel sírtam, míg az a lesben álló lény belémköltözött...

– Csendet! Lázadók...

– Elhagyatotton Rendane-ban ezt a költeményt szereztem...

– Béke...

Corum ekkor pillantotta meg a Hangok Tavának szélén rájuk várakozó csónakot. Eltűnődött, vajon képesek lesznek-e megőrizni józan eszüket, mire átérnek a túlsó partra.

2. A Fehér Folyó

Corum és Jhary a hosszú evezőket húzták, Rhalina pedig a csónak orrában zokogott. Mindegyik evezőcsapás nyomán felkavarodott a víz és loccsanás helyett új és új hangok hallatszottak. Corum és társai érezték, hogy nem a víz alól, sokkal inkább magából a vízből erednek a hangok, mintha minden egyes cseppje egy kínlódó, elborzadt emberi lelket zárna magába. Corum azon tűnődött, vajon minden létező tó ilyen-e, annak ellenére, hogy csak ennek hallják hangjait. Összerezzent és megpróbálta bezárni elméjét az efféle félelmetes gondolatok elől.

– Bárcsak...

– Szeretném...

– Ha én...

– Ha tudnám...

– Szerelem... szerelem... szerelem...

– Szomorú dalok, lelkek után kutassatok, puhán és érzékenyen, mint a csillogó selyem...

– Elég! Elég! – könyörgött Rhalina, de a hangok továbbfolytatták. A férfiak fájdalomtól remegő ajkakkal még keményebben húzták az evezőket.

– Bárcsak... bárcsak... bárcsak... bárcsak...

– Pattanj fel kiscicám, kárhozatra jutottam már...

– Egyszer... egyszer... egyszer...

– Segíts rajtunk!

– Szabadítsatok ki!

– Adjatok békét! Békét!

– Kérlek, békét... kérlek, békét...

– Magától kitárul...

– Hideg...

– Hideg...

– Hideg...

– Nem tudunk segíteni rajtatok! – hörögte Corum. – Nem tehetünk semmit! Rhalina felsikoltott. Jhary-a-Conel összepréselt ajkakkal egyre csak maga elé meredt, és ritmusosan mozgott előre-hátra evezés közben.

– Ó, mentsetek meg minket!

– Ments meg!

– A gyerek... A gyerek...

– Rossz, őrület, szomorú, indám, rossz, szomorú, őrület, vidám, rossz, őrület, rossz, vidám, szomorú...

– Csendet!! Nem tehetünk semmit!

– Corum! Corum! Hallgattasd el őket! A varázslataid nem segíthetnek?!

– Nem!

– Aaaaaah!

– Oorum canish, oorum canish, oorum canish, sashanforoom alann alann, oorum canish, oorum canish...

– Ha, ha, ha, ha, ha, ha...

– Senki, semmi, sehol, felesleges baj, milyen célt szolgál, kinek van haszna belőle?

– Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem...

Corum egyik kezével eleresztette az evezőt és a fejére ütött, mintha ezzel kirázhatná belőle az agyát tépő hangokat. Rhalina a csónak fenekén feküdt, és a Vadhagh már nem is tudta kiáltásait, könyörgését, tiltakozását megkülönböztetni a többiekétől.

– Elég!

– Elég, elég, elég, elég...

– Elég!

– Elég!

– Elég!

Jhary arcát könnyek áztatták, de egyre csak evezett. Egyetlenegyszer sem szakította meg mozdulatai ritmusát. Mintha egyedül a macskát nem zavarta volna semmi. Gazdája és Corum között ült a padon, és mancsát tisztogatta. Az ő számára ez a víz is csak olyan volt, mint a többi, amit a lehetőségekhez képest legjobban kerülni kell. Néhányszor ideges pillantást vetett a csónak oldalát csapkodó habokra, de semmi több.

– Mentsetek meg minket! Mentsetek meg minket! Mentsetek meg minket!

Hirtelen egy mélyebb, meleg, vidám, kellemes hang harsogta túl a többit.

– Miért nem csatlakoztok hozzájuk? Minden szenvedésetek véget érne. Csupán hagyjátok abba az evezést, ereszkedjetek a vízbe, és pihenjetek, váljatok eggyé a többiekkel. Miért lennétek önteltek?

– Nem! Ne hallgassatok rá! Rám figyeljetek!

– Ránk hallgassatok!

– Rám hallgassatok!

– Ne hallgassatok rájuk. Ők már boldogok, és érkezésetek megzavarta nyugalmukat. Szeretném, ha csatlakoznátok hozzájuk... csatlakoznátok... csatlakoznátok...

– Nem! Nem! Nem!

– Nem! – üvöltötte Corum. Kirántotta evezőjét a villából és ütni kezdte a tó vizét – Elég, elég, elég!

– Corum! – Jhary most szólalt meg először. A vészesen J ingó csónak oldalába kapaszkodott Rhalina elborzadva nézett fel.

– Corum! Csak rontasz a helyzeten! – kiáltott Jhary. Mind elpusztulunk, ha a vízben esünk!

– Elég, elég, elég!

Egyik kezével evezőjét markolva Jhary megrántotta Corum skarlátszín köpenyét.

– Corum! Hagyd abba!

Corum hirtelen leült és úgy nézett Jhary-ra, mintha ellensége lenne, de végül meglágyultak vonásai. Visszatette evezőjét a helyére, és lapátolni kezdett. Már a part közelébe értek.

– Át kell jutnunk! – mondta Jhary. – Csak így tudunk megszabadulni a hangoktól! Tarts ki még egy kicsit!

– Igen – felelte a herceg. – Igen... Egyre csak evezett, és próbálta elkerülni Rhalina halálravált tekintetét.

– Megolvadt, alvó kígyók, ősi barlangok és éhes sólymok népesítik be Charatatu-ról szőtt emlékeimet...

– Csatlakozzatok hozzájuk, és ti is részesei lesztek a ragyogó álomnak. Csatlakozz hozzájuk, Corum herceg, te, is Lady Rhalina, és te is Sir Jhary! Csatlakozzatok! Csatlakozzatok! Csatlakozzatok!...

– Ki vagy te? – kérdezte Corum. – Te tetted ezt velük?

– Én vagyok a Hangok Tavának Hanga. Én vagyok a tó igazi lelke. Békét kínálok és egyesülést a többi lélekkel. Ne hallgassatok az elégedetlenek szavára. Bárhová is kerülnének, semmi sem felelne meg nekik. Mindig vannak ilyen lelkek...

– Nem, nem, nem, nem...

Corum és Jhary még keményebben eveztek, míg egyszercsak a csónak felfutott a partra. A tó dühösen felkavarodott, és egy hatalmas vízsugár csapott feléjük.

– NEM! NEM AKADÁLYOZZÁTOK MEG TERVEIMET!

– ENYÉMEK VAGYTOK! SENKI SEM SZÖKHET MEG A HANGOK TAVÁTÓL!

A hullám alakot öltött Corum és társai egy vad dühtől remegő arcot láttak maguk előtt. Hirtelen formázódott vízkezek nyúltak feléjük.

– AZ ENYÉMEK VAGYTOK! EGYÜTT FOGTOK DALOLNI A TÖBBIEKKEL! A KÓRUSOM RÉSZEI LESZTEK!

A három vándor eszeveszett gyorsasággal kiugrott a csónakból, és a mögöttük hatalmasodó, egyre hangosabban üvöltő víz felől a part belseje felé menekültek.

– AZ ENYÉMEK VAGYTOK! AZ ENYÉMEK! NEM ENGEDLEK EL BENNETEKET!

De dühére ezer másik, sokkal erőtlenebb hang válaszolt.

– Fussatok... fussatok gyorsan... Soha ne térjetek vissza... fussatok... fussatok... fussatok...

– ÁRULÓK! ABBAHAGYNI!

A hangok elhallgattak és csend támadt, míg az üvöltő víziszörny még egyszer felbőgött.

– NEM! ELŰZTÉTEK A HANGOKAT... AZ ÉN HANGJAIMAT... A KEDVENCEIMET! MOST ÚJRA ÖSSZE KELL GYŰJTENEM KÓRUSOMAT! ELZAVARJÁTOK ŐKET! GYERTEK VISSZA! GYERTEK VISSZA!

A lény egyre magasabbra nőtt. Ahogy a három üldözött még gyorsabban rohant előle, a víz-mancs utánuk kapott. Hirtelen egy szörnyű ordítás zengte be a tájat, és a szörny visszazuhant a tóba, és többé már nem volt képes alakot ölteni. Corum és társai látták remegését és dühödt kapálózását... Aztán minden eltűnt, csak a tó nyugodtvize feszült előttük úgy, amilyennek először megpillantották.

A hangok mind elhallgattak. A lelkek megnyugodtak. A három utazó akaratlanul is megtörte a rabságukat jelentő varázslatot. Corum felsóhajtott és leült a fűbe.

– Vége... – mondta. – A szerencsétlen lelkek végre nyugalmat találtak...

Elmosolyodott a kis macska pánikot tükröző pofácskája láttán, de rádöbbent, neki talán sokkal szörnyűbbnek tűnt az imént átélt élmény.

Pihentek egy keveset, majd felkapaszkodtak a hegy tetejére. Egy sivatag terült el előttük.

Egy barna sivatag, melyet egy folyó szelt ketté. De mintha nem víz ömlött volna medrében. A fehér, tejhez hasonló folyadék lustán vánszorgott a barna dűnék között.

– Végtelennek látszik – sóhajtott Corum.

– Nézzétek! – mutatott előre Rhalina. – Egy lovas!

Az egyik domb oldaláról valóban egy lóháton ülő férfi tartott feléjük. Lecsúszva ült nyergében, és nem vette észre őket. Corum és társai minden lehetőségre felkészülve kivonták kardjaikat A ló lassan, botladozva lépegetett, mintha már napok óta talpon lenne.

A harcos foltos, kopott bőrruhát viselt, és aludt a nyeregben. Jobb csuklóján szíjra kötve egy pallos függött, bal kezével pedig a kantárt markolta. Elgyötört arcvonásai alapján nem lehetett meghatározni a korát. Nagy, horgas orra és bozontos haja meg szakálla volt. Szegény embernek látszott, a nyeregkápára mégis egy porlepte, drágaköves koronát kötözött.

– Tolvaj lenne? – tűnődött Rhalina – Talán lopta a koronát, és most próbál vele megszökni?

Mikor a közelükbe ért, a ló megtorpant, és nagy, elcsigázott szemeivel rájuk bámult. Lassan lehajtotta fejét, és harapdálni kezdte a gyér füvet. A lovas felrezzent álmából. Kinyitotta és megdörzsölte szemeit.

A vándorokra nézett, de mintha nem is látná őket, magában mormolt valamit.

– Üdvözöllek, uram! – szólította meg Corum.

Az ösztövér férfi tágrameresztette szemeit és Corumra nézett. Maga mögé nyúlt, előhúzott egy vizesflaskót, és fejét hátrahajtva nagyot húzott belőle. Gondosan bedugaszolta az üveget, és visszatette a helyére.

– Üdvözöllek – mondta a herceg újra.

– Én is – bólintott vissza a lovas.

– Honnan érkeztél, uram? – kérdezte Jhary. – Mi magunk eltévedtünk, és örömmel vennénk, ha tudnál valami felvilágosítást adni arról, mi fekszik ezen a barna pusztaságon túl...

A férfi nagyon sóhajtott és a sivatagra meg a fehér folyóra pillantott.

– Ez a Vérsivatag – mondta. – A folyó neve Fehér Folyó. Néhányan Tej Folyónak is hívják, bár nem is tej ömlik medrében...

– Miért nevezik ezt a pusztát Vérsivatagnak? – kérdezte Rhalina.

– Azért, asszonyom, mert vér borítja be – felelt a férfi elkomorodva. – Az a barna por alvadt vér... vér, amit a Jog és a Káosz rég elfelejtett csatájában ömlött ki.

– És mi van azon túl? – kérdezte Corum.

– Sokminden, de semmi kellemes. Igaz, ebben a világban már semmi sem kellemes, mióta a Káosz uralkodik felette.

– Te is a Káosz oldalán állsz?

– Miért tenném? A Káosz kifosztott A Káosz száműzött A Káosz el akar pusztítani engem, de még nem sikerült nyomomra bukkannia. Egy nap talán...

– A Piramis-várost keressük – mondta Jhary, miután megmondta a nevét és bemutatta a barátait is. A lovas felnevetett.

– Ahogy én is. De már nem hiszek a létezésében! Úgy gondolom, a Káosz csak azért terjeszti egy ilyen hely hírét, hogy ellenségeinek csak még nagyobb fájdalmat okozzon. Engem Ország Nélküli Királynak hívnak. Valaha Noreg-Dan volt a nevem, és egy gyönyörű földet uraltam. Azt hiszem, nem is voltam rossz király. Ám eljött a Káosz, és talpnyalói. Megsemmisítették népemet és birtokomat. Engem is csak azért hagytak életben, hogy őrökké azt a mitikus várost keressem...

– Tehát nem bízol abban, hogy megtalálod?

– Eddig még nem bukkantam rá.

– Lehet, hogy a Vérsivatagon túl van? – kérdezte Corum.

– Elképzelhető, de nem vagyok olyan bolond, hogy nekivágjak. Lehet, hogy végtelen. Nektek gyalogosan még kevesebb esélyetek van rá, mint nekem. Ne higgyétek, hogy félek – mentegetőzött Noreg-Dan király –, de még nem vesztettem el a józan eszem. Ha nőnének itt fák, tutajt tudnánk ácsolni, és a Fehér Folyón át keresztülvághatnánk a sivatagon. De nincs fa...

– Viszont van egy csónakunk – mondta Jhary-a-Conel.

– Nem lenne okos dolog visszamenni a Hangok Tavához! – figyelmeztette Rhalina.

– A Hangok Tava! – rázta meg ösztövér fejét Noreg-Dan király. – Nehogy a közelébe menjetek! A hangok magukkal ragadnak benneteket!

Corum elmesélte kalandjukat. Az Ország Nélküli Király figyelmesen végighallgatta, aztán elmosolyodott. Leugrott lova hátáról és közelebb lépett Corumhoz.

– Elég különös látványt nyújtasz uram ezzel a furcsa szemeddel, kezeddel, és idegen páncéloddal, de el kell ismernem, valódi hős vagy... Hősök vagytok valamennyien – fordult elismerően a többiek felé. – Azt mondom, érdemes megkockáztatni, hogy lemenjünk a partra, és megszerezzük Freenshak csónakját. A lovammal felvontatjuk ide.

– Freenshak? – kérdezte Jhary.

– Annak a teremtménynek az egyik neve, akivel találkoztatok. Meglehetősen erős víziszellem. Akkor jött ide, mikor Xiombarg megkezdte uralkodását Megpróbáljuk elhozni a csónakot?

– Igen – vigyorgott Corum. – Megpróbálhatjuk...

Valahogy mégis izgatottak voltak, mikor visszamentek a partra, ám Freenshak nem mutatkozott Minden különösebb nehézség nélkül sikerült a csónakot a ló mögé kötni, és átvontatni a hegy másik oldalára. Az egyik ládában Corum egy vitorlára bukkant, a csónak oldalához pedig egy rövid árbocrúd volt erősítve.

– Mi lesz a lovaddal? Nem lesz számára hely... – kérdezte a herceg a csónak összeszerelése közben Noreg-Dan királyt.

– Sajnálattal teszem, de itt kell hagynom. Úgy érzem; egyedül nagyobb biztonságban lesz, mintha velem maradna. Megérdemli a pihenést Már azóta velem van, hogy elhagyni kényszerültem földemet.

Noreg-Dan leszerszámozta a lovat, és a felszerelést a csónakba dobta. Mindannyian nekiláttak, hogy a sivatag barna porán átvontassák az alkotmányt a Fehér Folyó partjára. Csak még kellemetlenebbé tette a feladatot, hogy tudták, miből is van ez a homok. A ló a hegyoldalról figyelte őket egy ideig, aztán megfordult, és eltűnt a szemük elől. Noreg-Dan lehajtott fejjel és összefont kézzel búcsúzott tőle.

A nap meg sem moccant az égen, így semmi támpontjuk nem volt az idő múlásának mérésére. A mederben lévő folyadék sűrűbb volt a víznél, és a király figyelmeztette őket, hogy ne érjenek hozzá.

– Kimarja a bőrötöket!

– Mi ez az anyag? – kérdezte Rhalina, miközben felhúzták a vitorlát – Nem fogja megrongálni a csónakot?

– De igen. – felelte Noreg-Dan. – Idővel. Csak abban reménykedhetünk, hogy a sivatag végére érünk, mire ez bekövetkezik. – Még egyszer visszapillantott a helyre, ahol a lova eltűnt – Azt beszélik, hogy a sivatag a halandók, a Fehér Folyó pedig az Ősi Nagy Istenek csatában kiontott véréből állt össze. Nem is fog kiszáradni soha.

– Ez nem lehet... hiszen jön valahonnan, és végcélja is van...

– Látszólag – felelt a király.

– Látszólag?

– Ezt a földet a Káosz uralja. – emlékeztette Rhalinát.

Könnyű szellő kapott a vitorlába, és olyan gyorsan haladtak, hogy a dombok nemsokára eltűntek szemük elől, és már csak a Vérsivatag pusztasága vette körül őket.

Mivel semmi dolguk nem akadt, mindannyian nyugovóra tértek.

– Ilyen sok vér folyt el. Dyen rengeteg... – mormolta Rhalina, mikor már harmadszor ébredt fel, és egyre csak a Vérsivatagot látta maga körül.

A csónak még mindig a tejfehér folyón haladt, mikor Noreg-Dan elmesélte nekik, mit tett Xiombarg az ő birodalmával.

– Azok a teremtmények, melyek nem esküdtek hűséget a Káosznak, mind elpusztultak, vagy mint én is, a Kardok Urainak játékszerévé váltak. A halandókkal valóra váltották összes rettenetes gondolatukat, és borzalom költözött erre a világra. Az asszonyom, a gyermekeim... – elcsuklott a hangja. – Mindegyikünk sokat szenvedett. Xiombarg egyik tréfája az volt, hogy megállította a napot. Azért tette, hogy ne tudjuk az idő múlását nyomon követni.

– Ha Xiombarg ugyanakkor kezdett uralkodni, mint Arioch – felelte Corum –, akkor már több mint száz év telt el, Noreg-Dan király...

– Úgy látom, Xiombarg ezen a síkon megszüntette az időt – szólt közbe Jhary. – Természetesen csak relatív értelemben. Ami itt történt, olyan időben esett meg, amiben az emberek megállapodtak...

– Pontosan így van – bólintott Corum. – Mondd el, mit hallottál a Piramis-városról!

– Nem erről a síkról származik. A Xiombarg által most uralt másik négy sík egyikén létezett. Miközben a Káosz elől menekült a síkok között utazott. Xiombarg királynő megállította, és így védekezésre kényszerült a Káosz erőivel szemben. Úgy hallottam, a Kardok Királynője hatalma legnagyobb részét ellenük irányította. Talán ezért létezhetek még én is, meg a hozzám hasonlók. Nem tudom.

– Kik a többiek?

– Olyan vándorok, mint én magam. Tudomásom szerint sokan voltunk, de Xiombarg talán már a nyomukra bukkant.

– Elképzelhető, hogy elfoglalta a Piramis-várost is.

– Igen, lehetséges.

– A királynő figyelmét mosta másik Birodalomban zajló események kötik le – találgatott Jhary. – Kíváncsian várja la Káosz és a Jog képviselői között dúló háború kimenetelét.

– Ez a te szerencséd, Corum herceg – vélte Noreg-Dan. – Ha rájönne, hogy az ő földjére lépett, aki elpusztította fivérét..

– Ne is beszéljünk erről – vágott közbe Corum.

Egyre tovább haladtak a Fehér Folyón, és már-már arra gondoltak, hogy a Vérsivatag valóban végtelen, hiszen ebben a világban nem létezik az idő.

– Van valami más neve is a Piramis-városnak? – kérdezte Jhary.

– Arra gondolsz, hogy talán a te Tanelorn-od lehet? – szólt Rhalina.

Jhary elvigyorodott és megrázta a fejét.

– Nem. Ismerem Tanelorn-t, és ez a leírás nem illik rá.

– Azt tartják róla, hogy egy hatalmas, sík felületű piramis belsejében épült – mondta Noreg-Dan. – Mások úgy vélik, csupán az alakja hasonlít rá. Nagyon sok legenda kering róla.

– Utazásaim során nem találkoztam még hozzá hasonlóival – mondta Jhary.

– Engem arra az Égi Városra emlékeztet, mely a Vadhaghok és a Nhadraghok között dúló utolsó nagy háború során Broggfythus mezejére zuhant – tűnődött Corum. – Sokszor szerepelt a mítoszainkban ilyesmi, de erről az egyről tudom, hogy valójában létezett Erorn kastélya közelében volt, ott, ahol születtem. A Vadhaghoknak, de még a Nhadraghoknak is voltak ilyen városaik. Képesek voltak a síkok között utazni. Történelmünk e szakaszának végén eltűntek, és mi visszahúzódtunk kastélyainkba... – A feltörő keserű emlékek hatására egy pillanatra elhallgatott. – Ez is ilyen város lehet – fejezte be erőtlen hangon.

– Azt hiszem jobb, ha most megpróbálunk partraszállni. – kiáltott Jhary vidáman.

– Miért? – kérdezte Corum, aki a sodrással szemben ült.

– Úgy látom, a Fehér Folyó és a Vérsivatag itt véget ér.

Corum feszülten körülnézett. Csónakjuk egy szikla felé tartott. A síkságot mintha egy hatalmas késsel kettészelte volna valaki, és a mederben folydogáló anyag hirtelen egy mély szakadékba zuhant.

3. A mélység szörnyei

A folyó vad habot verve, dübörögve zúdult a szakadékba. Corum és Jhary kihúzták a villákból az evezőket és a part felé próbálták irányítani a csónakot.

– Készülj az ugrásra, Rhalina! – kiáltott a herceg.

A nő felállt és Noreg-Dan segítségével az árbocba kapaszkodott A csónak kijutott a közép-áramlatból, és mikor egy újabb örvény elkapta, a part felé lebbent. Corum tántorogva állt a csónakban, és az evezővel próbálta helyesbíteni az irányt, de közben majdnem a folyóba esett.

A zuhatag robaja elnyomta hangjukat Egyre közelebb kerültek a mélységhez, és tudták, minél előbb partra kell jutniuk. A folyadék fehér permetén keresztül Corum meglátta a szakadék túlsó falának szikláit Legalább egy mérföld távolságra volt előttük.

A csónak a parthoz közelített.

– Ugorj, Rhalina!

Rhalina egy vér-por buckára huppant és elesett, Noreg-Dan pedig utánaszökellt Jhary következett, ám a csónak közben ismét a folyó közepe felé fordult A sekélyesbe dobbant a lába, és rögtön a part homokjára vetődött Corumnak eszébe villant, mit mondott Noreg-Dan a folyadék hatásáról, de nem volt választása: be kellett ugrania. Száját összeszorítva vergődött a part felé. Fegyverei nehezítették mozgását, de páncélja súlya miatt ellen tudott állni a sodrás erejének. Lábai a meder aljára értek, és hosszas erőfeszítés után reszketve mászott ki a partra. A fehér folyadék fehér cseppjei gyöngyként csillogtak testén. Lihegve lefeküdt a homokra, és a mély szakadék széle felett átbukó csónak után nézett.

A szurdok szélét követve eltávolodtak a Fehér Folyótól. Nehézkesen vánszorogtak a bokáig érő barna porban. Mikor olyan messzire kerültek a zuhatagtól, hogy már alig hallották bömbölését, megálltak, és felbecsülték helyzetüket.

Az előttük tátongó mélység végtelennek tűnt. A két látóhatár között húzódó egyenes, meredek falú szurdok nem lehetett természetes képződmény. Mintha valaki egy mérföldnyi széles, és ugyanolyan mély csatornát vágott volna a sziklák közé.

Megálltak a szélén és lenéztek. Corum megszédült a látványtól és hátralépett. Simára csiszolt, sötét obszidián fal tetején álltak. Messze-messze alattuk sárgás fény remegett, eltakarva szemük elől a szakadék alját – ha volt egyáltalán ilyen. A négy ember eltörpült a táj gigantikus méretei mellett. Visszanéztek a végtelen, kifejezéstelen Vérsivatag felé, majd megpróbálták kivenni a szemben lévő sziklák részleteit, de az is túl távol volt. A reszkető köd eltakarta előlük a még mindig delelőn álló nap sugarait. A négy piciny alak a szurdok szélén, a Vérsivatag homokját tapodva egyre távolodott a Fehér Folyótól.

– Hallottál már erről a vidékről, Noreg-Dan? – kérdezte Corum.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem tudtam, mi van a Vérsivatagon túl, de erre nem számítottam. Valami új dolog lehet ez az egész...

– Új? – nézett rá Rhalina. – Mire gondolsz?

– A Káosz egyfolytában változtatja a tájat, egyre újabb és újabb tréfákat űzve belőle. Xiombarg királynő már tudhat érkezésünkről, és most csupán játszadozik velünk...

Jhary megsimogatta macskája fejét.

– Lehet, hogy valóban a Káosz királynője alkotta ezt a helyet, de gyanítom, hogy fivére elpusztítójával sokkal keményebben bánna el.

– Talán ez még csak a kezdet – szólt Rhalina –, és a valódi bosszú ezután következik...

– Nem hiszem – felelt Jhary. – Már sok világban, és még több alakban küzdöttem a Káosz ellen, és eddig azt láttam, nagyon vadak az alattvalói. Ha a királynő tudná, ki is valójában Corum herceg, minden bizonnyal kimutatta volna valódi hatalmát. Nem, még mindig a mögöttünk hagyott síkban történő események kötik le a figyelmét. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk veszélyben – fejezte be halvány mosollyal.

– Ha más csapás nem is ér minket, az éhséget akkor is le kell győznünk – mondta Corum. – Nagyon kietlen ez a vidék. Nem tudunk sem lejutni a szakadék aljába, sem keresztülvágni a sivatagon, sem visszafordulni a folyón.

– Addig kell mennünk, míg megtaláljuk a kiutat – mondta Rhalina – Talán a szakadék is végetér valahol...

– Lehetséges – felelte Noreg-Dan sovány arcát dörzsölgetve –, de ne felejtsétek el, ezt a vidéket teljesen hatalmába kerítette a Káosz. Amit Arioch-ról meséltetek, abból kitűnik, sohasem gyakorolt akkora hatalmat, mint Xiombarg. Ő volt a leggyengébb a Kardok Urai közül. Úgy hallottam, Mabelode, a Kardok Királya saját birodalmát a gondolatnál is sebesebben változó anyaggá formálta.

– Akkor csak azért imádkozom, hogy soha nem kerüljünk szembe vele – mormolta Jhary. – Néhányszor már tanúja voltam a Káosz teljes kibontakozásának.

Egyre tovább és tovább vánszorogtak a mélység változatlanul szédítő szélén. Corum a kimerültség egyhangúságában ekkor észrevette, hogy az ég besötétedett Megmozdult a nap? Felnézett, és látta, még mindig ugyanott ragyog, de egy semmiből felemelkedett fekete felhő örvénye a mélység túlsó fala felé tartva beárnyékolta az eget.

A herceg nem tudta eldönteni, vajon egy varázslatot, vagy egy természetes jelenség megnyilvánulását látja-e. Megtorpant. A levegő hirtelen lehűlt körülöttük, és a többiek is felfedezték a felhőt.

Noreg-Dan szemei izgatottan csillogtak. Összehúzta magán elnyűtt borzekéjét, és megnyalta ajkait A kis macska hirtelen kiterjesztette pettyes szárnyát, és a magasba emelkedett Jhary válláról. A szurdok felett körözött, szinte már nem is látták. Még Jhary-t is meglepte kis barátja szokatlan viselkedése.

Rhalina közelebb húzódott Corumhoz, és megérintette a karját. A herceg átkarolta szerelmese vállát és a semmiből eredő, sehová sem tartó fekete füstfellegre nézett.

– Láttál már ilyet, Noreg-Dan? – kérdezte Corum a sűrűsödő homályban. – Van ennek valami jelentése?

A király megrázta a fejét.

– Nem. Még nem láttam ilyet, de van értelme. Attól tartok, a Káosz egyik borzalmára figyelmeztet ez az előjel. Hasonlóval már találkoztam.

– Készüljünk fel a legrosszabbra. – Corum kivonta hosszú Vadhagh kardját, és sodronyingét megvillantva hátradobta skarlátszín köpenyét Társai is előhúzták fegyvereiket és a gigantikus verem szélén állva várták, mi fog történni.

Bajuszka visszaröppent, és rémülten, sürgetően nyávogott. Valamit látott a mélyben. Az emberek is a peremre léptek és lefelé bámultak.

A sárgás ködben egy vörös alak mozgott Ahogy felfelé emelkedett, egyre inkább kibontakozott formája. Egy karmazsinszín, hullámzó szárnyakon szálló, vigyorgó cápára emlékeztetett Sokkal inkább látszott vízi állatnak, mint levegőben élőnek: lassú szárnycsapásokkal haladt, mintha valami folyadékban úszna. Vörös száját több sor éles fog töltötte ki. Testének mérete vetekedett egy jól megtermett bivalyéval, szárnyának távolsága pedig megközelítette a harminc lábat. Tátongó állkapcsokkal emelkedett felfelé a veremből, mintha máris lakomájára készülne. Aranyszín szemei éhségtől és dühtől izzottak.

– Ez a Ghanh – szólt reménytvesztve Noreg-Dan. – A Káosz szolgáit ő vezette országom ellen. Egyike Xiombarg királynő kedvenceinek. Végez velünk, mielőtt még felemelhetnénk fegyvereinket.

– Tehát ezen a síkon Ghanh-nak nevezitek? – kérdezte Jhary érdeklődve. – Már én is találkoztam vele, és emlékszem is rá, hogy elpusztították.

– Hogyan? – kérdezte Corum, miközben a szörny feljebb emelkedve egyre közelített hozzájuk.

– Azt már elfelejtettem.

– Ha szétszóródunk, talán jobbak lesznek az esélyeink – szólt Corum elhátrálva a szakadék peremétől. – Gyorsan!

– Bocsáss meg a javaslatért, Corum barátom – lépett hátra Jhary is –, de azt hiszem, túlvilági szövetségeseid hasznunkra lehetnének.

– Csupán a fekete madarak felett van hatalmam, melyekkel a hegyen küzdöttünk meg. Egyáltalán, képesek lehetnek ők a Ghanh elpusztítására?

– Azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni.

Corum felemelte a szemét fedő pántot, és a barlangba meredt. Igen, a rikoltozó, fekete, szárnyas bestiák ott voltak. Mindegyikük testén ott csillogott a Vadhagh lándzsák által ütött seb. Meglátták és felismerték Corumot Egyikük kinyitotta a csőrét, és oly reménytvesztve kárált, hogy a herceg szinte már megsajnálta.

– Értitek szavaimat? – kérdezte a Vadhagh, és közben meghallotta Rhalina felcsendülő kiáltását.

– Mindjárt ránk támad, Corum!

– Igen... értünk téged... urunk. Tudsz... valamilyen... jutalmat adni? – szólt a madarak egyike. Corum összerezzent.

– Igen, ha képesek vagytok megszerezni. Kwll keze kinyúlt a homályos barlang felé, és odaintett lakóinak. A madarak szörnyű vijjogással emelkedtek a levegőbe, és átszálltak abba a világba, ahol Corum és társai a Ghanh támadását várták.

– Ott van – mondta a herceg. – Ez a jutalmatok.

A madarak sebzett, élőhalott testükkel magasabbra szálltak az égen. Ahogy a Ghanh vérfagyasztó üvöltéssel a szakadék pereme fölé emelkedett, s megpillantotta a négy halandót, a fekete bestiák feléje zúdultak.

– Fussatok! – ordított Corum.

Sarkonfordultak és szétszóródva rohanni kezdtek a vérpor mély dűnéi között. A Ghanh újra felbömbölt és tétovázva próbálta eldönteni, melyikükkel kezdje.

A szörny lehellete bűzös légáramlatként ért utánuk, és Corum fulladozva felköhögött. Összeszedte bátorságát és visszanézett. Eszébe jutott, milyen gyáván viselkedtek a madarak, és milyen sokáig tartott, míg végül rászánták magukat a támadásra. Vajon most elég bátrak lesznek-e – még ha a túlvilágról érkeztek is –, hogy rárontsanak a Ghanh-ra?

Ám félelme alaptalannak bizonyult A madarak hihetetlen sebességgel csaptak le a magasból. A Ghanh nem is sejtette ottlétüket, és meglepetten üvöltött fel, ahogy a kemény csőrök a fejébe mélyedtek. Feléjük kapott és két szárnyas ellenfelét állkapcsai közé kaparintva szétroppantotta, de még a félig megrágott madarak csőre is tovább tépte testét Az élő-halottakat nem lehet újra megölni. A Ghanh irtózatos szárnyai felverték az alvadtvér-port Corum hunyorogva nézte a küzdelmet A Ghanh felemelkedett és szárnyaival csapkodva bömbölt, ám a fekete madarak egyfolytában a fejét tépték. A szörny megpördült és a hátára zuhant A vér-homokban fetrengve szárnyaival megpróbált védekezni. A fekete madarak a magasba szálltak, és újult erővel támadtak a reszkető Ghanh-ra. A tépett sebekből kifröccsenő zöld vér bemocskolta a sivatag barna felszínét.

A Ghanh hirtelen a mélység pereme felé gördült Az emberek lélekszakadva utánarohantak, és kimeredt szemekkel figyelték, mi történik a lefelé zuhanó szörnnyel. Látták, ahogy kitárja szárnyait, de már nem volt ereje a repüléshez. A fekete madarak egyre csak vágták, csípték szétmarcangolt koponyáját, miközben a verem mélye felé vitorlázott. Végül mindegyiküket elnyelte a sűrű sárga köd.

Corum hiába várt: nem emelkedtek fel a homályból.

– Lehet, hogy ez azt jelenti, nincs több alvilági szövetségesed, herceg? – kérdezte Jhary. – A madarak nem vitték magukkal prédájukat...

Corum bólintott.

– Én is így gondolom. – Újra felemelte a szemét fedő pántot, és a barlangba pillantott. Üres volt. – Igen. Nincs ott semmi.

– Szóval holtpontra került a dolog. A madarak nem végeztek a Ghanh-al, így ők maguk sem pusztulhattak el – mondta Jhary. – De legalább a veszély elmúlt. Menjünk tovább.

Az égen áramló felhők most megálltak, és elvágva a nap sugarait a vándorokra telepedtek. Ám ők a fekete lepel alatt is egyre tovább vánszorogtak.

Corum észrevette, hogy Jhary nagyon elkomorodott, mióta a madarak a mélybe kényszerítették a szörnyet.

– Mi bánt, Jhary-a-Conel?

A férfi megigazította fején a széles karimájú kalapot, és összeszorította ajkait.

– Úgy látom – felelte végül –, a Ghanh nem pusztult el, csak visszabújt vackába. Ha valóban úgy van, ahogy Noreg-Dan király állítja, és ez Xiombarg legkedvesebb állatkája, a királynő hamarosan tudomást szerez ittlétünkről. Hacsak máris nem tudja. Lehetetlen eltitkolni előle. Meg fogja bosszulni kedvence elpusztítását...

Corum levette sisakját és kesztyűs ujjait végigfuttatta haján. Társaira nézett.

– Így van – sóhajtott az Ország Nélküli Király. – Számítanunk kell rá, hogy nemsokára ránktámad. És ha talán még nem tud arról, hogy fivére gyilkosa lépett birodalmába, valamelyik kegyencével egész biztosan találkozni fogunk még...

Rhalina a többiek előtt járt, és alig figyelt beszélgetésükre.

– Nézzétek! Ott! – kiáltott fel maga elé mutatva.

A férfiak odafutottak hozzá.

A mélység szélén a sziklába vájt négyszögletes üreget láttak. Egy ember kényelmesen átfért volna rajta. Körbejárták és egy lefelé, a sötétségbe vezető lépcsősor pillantottak meg belsejében. A lépcsőfokok alig voltak szélesebbek egy lábnál, és a kemény falak között a távoli mélységbe vezettek. Ha valaki elvétené a lépést, rögtön alázuhanna.

Corum a lépcsősorra meredt. Talán csak most jelent meg? Lehet, hogy Xiombarg újabb tréfája csupán? A fokok akár el is tűnhetnek ahogy félútra érnek. Ha lejutnak egyáltalán...

Két választásuk volt: az egyik, hogy megpróbálnak lejutni a lépcsőkön, a másik, hogy továbbvándorolnak a szakadék szélén, és visszakerülnek a Fehér Folyóhoz. Corum gyanította, hogy a Vérsivatagot, a Hangok Tavát és a hegységet magába foglaló vidék egy, a mély szakadékkal körülhatárolt kerek terület lehet.

A herceg nagyot sóhajtva rátette lábát az első lépcsőfokra és a hátát a sima sziklafalnak támasztva elindult lefelé.

A négy piciny alak egyre mélyebbre ereszkedett a csúszós lépcsőkön, míg az ég a nyílás fölé boruló darabkája egyszercsak a sötétbe veszett. Az alattuk lévő mélységet még mindig sárga köd fedte. Halálos, fenyegető csend vette őket körül. Nem mertek beszélni, de mást sem, ami elterelhette volna figyelmüket lépéseikről. A mélység egyre jobban vonzotta őket, és szédülésük is növekedett Reszkettek a hideg szikla érintésétől, és szinte bizonyosra vették, hogy egyszercsak elvétik a lépést, és lezuhannak.

Egyszercsak megütötte fülüket a ködből visszhangzó zaj. A morgás, zihálás, horkanás és vihogás hol elhalkult, hol felerősödött. Corum megállt és a sziklához támaszkodó, fülelő társaira nézett Rhalina állt hozzá legközelebb, majd Jhary következett, míg az Ország Nélküli Király zárta a sort.

– Ismerem ezt a hangot – törte meg a csendet Noreg-Dan. – Már hallottam.

– Mit jelent ez? – suttogta Rhalina.

– Xiombarg bestiái vannak alattunk. A Káosz Csapata, melynek a Ghanh volta vezére. Ebből már könnyű ki találni, mi fogad majd minket a sárga ködön túl...

Corumot jeges rémület járta át Lefelé bámult, oda, ahol a Mélység Szörnyei már vártak rájuk...

4. A Káosz szekerei

– Mit tegyünk? – rebegte Rhalina. – Mit tehetünk egyáltalán ellenük?

Corum nem válaszolt Óvatosan kivonta kardját, míg hatujjú kezével a lépcsőnek támaszkodott Amíg a Ghanh él, és a féke te madarakkal küzd, addig az alvilágból sem számíthat segítségre.

– Ti is halljátok ezt a furcsa nyikorgást? – kérdezte Jhary.

Corum bólintott. A zajhoz egy ismerősnek tűnő morajlás csatlakozott, és elvegyült a sárga ködből felhangzó horkanásokkal és nyögésekkel.

– Semmit sem tehetünk – szólt végül a herceg. – Tovább kell mennünk, és reménykednünk, hogy nemsokára leérünk. Ha szilárd talaj lesz a lábunk alatt, kevésbé leszünk kiszolgáltatottak, és jobban is védekezhetünk azzal szemben, ami... ami ezt a zajt okozza.

Továbbhaladtak háta mélység gyomra felé, és szemeikkel a szörnyeket kutatták. Corum lába hirtelen földet ért. Oly régóta ereszkedett lefelé, hátát a szikláknak támasztva, lábával az újabb fokokat kutatva, hogy szinte már észre sem vette, amikor a lépcsősor végetért, és a sárga ködben nyújtózó, egyenetlen sziklákkal bontott talajra lépett. Életnek nyomát sem látta.

Társai is melléhuppantak, és előrenéztek. A nyögések és morgások tovább folytatódtak. Orrukat fertelmes bűz ütötte meg, de forrását még mindig eltakarta előlük a köd. A csikorgás felerősödött.

– Elric Kardjára! – nyögött fel Jhary. – Tudnom kellett volna! A Káosz szekerei!

Óriási repülő hüllők által vontatott harci szekerek tűntek elő a ködből. Mindegyik különös lényekkel volt telezsúfolva, melyek közül némelyik egy-egy társa hátán gubbasztott. Létük az emberi fej megcsúfolása volt A különböző, disznószerű, kutyafejű, tehén alakú, varangyhoz és lóhoz hasonlító, elformátlanodott ember-állat keverékek vértezetet és fegyvert viseltek.

– A Káosz változtatta ilyenné ezeket az állatokat? – kérdezte elakadt lélegzettel Corum.

– Nem egészen jó a kérdésed, herceg – felelte Jhary.

– Hogy érted ezt?

– Ezek a szörnyek, – szólt Noreg-Dan, – valaha emberek voltak. Sokan közülük azért álltak a Káosz oldalára, mert erősebbnek hitték a Jognál...

– Talán jutalmul kapták ezt az alakot? – kérdezte Rhalina undorral.

– Lehet, hogy nincsenek is tudatában átváltozásuknak – mondta Jhary csendesen. – Annyira elkorcsosultak, hogy már nem is emlékeznek régi lényükre.

A fekete szekerek közelebb gördültek hozzájuk, és a szörnyek morgása egyre erősödött. A vándorok nem szállhattak szembe velük, ezért kivont karddal kezükben a bűztől és a mindent körbeölelő sárga ködtől öklendezve megfordultak és futásnak eredtek.

A Káosz Csapatának tagjai élvezettel felüvöltöttek, és korbácsaikkal gyorsabb haladásra ösztökélték hüllőiket. A kísérteties korcs sereg élvezettel kezdett az embervadászathoz.

Corumot és társait elgyengítették az eddig átélt kalandok, az étel és ital nélkülözése, így képtelenek voltak elmenekülni. Egy hatalmas sziklatömb mögött kerestek menedéket A valaha emberi, pokoli lényekkel megpakolt bűzös szekerek kakofonikus zajjal robogtak feléjük. A herceg remélte, hogy elszáguldanak mellettük, ám a Káosz Csapata mintha jobban látott volna a homályban mint ők, és az élen haladó szekér máris rájuk rontott Corum felmászott a szikla tetejére, és öklével az utána kapaszkodó disznószerű lény arcába sújtott. Keze belemélyedt az állati pofába, miközben a szörny felemelte a réz szegekkel kivert bunkóját, hogy végezzen a herceggel. Corum kardjával feléje vágott, mire ellenfele rángatózva hanyatt esett A többieket is körbefogták a bestiák. Rhalina kardjával csapkodva védekezett Jharyval és a királlyal a szikla tövében álltak, míg Corum a hátulról érkező támadókat verte vissza.

Hirtelen egy sisakot és mellvértet viselő kutyaszerű lény vetődött a herceg felé, és éles fogaival megragadta a karját Corum kardjának egyetlen suhintásával kiszabadította magát, de mancsokká változott karmos kezek kapaszkodtak beléje, és vadul tépték köpenyét, csizmáit Pengék villantak és bunkók csaptak a sziklára, míg egyszer csak szörnyek egész tömege kezdett feléje mászni. A Vadhagh ujjakat csapott le, végtagokba hasított, szájakba, szemekbe döfött és szívekbe szúrt, de közben egyre remegett a harchoz erőt adó félelemtől. Fülükbe mind hangosabban zengett a Káosz Csapatának bömbölése. A ködből mind több és több harci szekér bukkant elő, míg végül már több száz undorító teremtmény vette körül a sziklát.

Corumba beléhasított a felismerés, hogy ellenfeleik nem akarnak végezni velük, hiszen már rég megtehették volna. Kétségtelenül kínhalált szántak nekik, vagy talán saját magukhoz hasonló bestiákká akarják változtatni őket A hercegnek eszébe jutottak a Mabdeneknél kiállt gyötrelmei. A borzalmas emlékek hatására még ádázabbul harcolt, és közben azt remélte, nem fog élve kezeik közé kerülni.

A félelmetes támadóhullám egyre ostromolta őket, míg a sziklát és környékét annyi hulla borította be, hogy Corum és társai mozdulni sem tudtak. Csapdába estek. A herceg tovább küzdött, elpusztítva mindent ami csak a közelébe merészkedett. Egyszer csak valami felkúszott a kőtömbje tetejére és lerántotta a földre, ahol Rhalina, Jhary és Noreg-Dan állt fegyvertelenül, megkötözve.

Egy lóarcú lény furakodott át a szörnyek során, és ajkát hátrahúzva vigyorgásra villantotta barna fogait. Nyerítő hangon felnevetett, és hetykén hátratolta sisakját.

– Tartsunk meg benneteket magunknak, – kérdezte szőrös hüvelykujjait övébe akasztva, – vagy adjunk át úrnőnknek? Talán érdeklitek majd Xiombarg királynőt...

– Vajon mit számítana neki négy halandó utazó? – kérdezte Corum.

– Talán többek is vagytok annál – vigyorgott a lófejű. – Lehet, hogy a Jog oldalán álltok.

– Te is tudod, a Jognak már nincs hatalma ezen a vidéken.

– De szeretne újra itt uralkodni. Talán ti is egy másik birodalomból érkeztetek.

– Nem ismersz fel? – kiáltott Noreg-Dan.

A ló-szörny megvakarta üstökét és a királyra bámult.

– Miért? Kellene?

– Én felismerlek! Még mindig látom rajtad eredeti vonásaidat...

– Hallgass el! Nem tudom miről beszélsz! – A lófejű félig kihúzta tőrét hüvelyéből. – Hallgass el!

– Nem mersz emlékezni! – ordított az Ország Nélküli Király. – Polib-Bav vagy, Tern grófja! Már akkor a Káosz oldalára álltái, mikor birodalmam még nem veszett el...

A szörny szemeiben félelem csillant. Megrázta fejét és felhorkant.

– Nem!

– Az a Polib-Bav vagy, aki eljegyezte leányomat... a lányt, lakit a Káosz Csapata... aaaagh! Nem bírom elviselni a borzalmas emlékeket!

– Nem emlékszel te semmire! – szólt Polib-Bav keményen. – Én azt mondom, az vagyok aminek látszom!

– Mi a neved? – kérdezte Noreg-Dan. – Mi a neved, ha nem Polib-Bav, Tern grófja?

A lény a király arca felé csapott esetlen kezével.

– És ha az vagyok? Xiombarg királynőnek esküdtem hűséget, nem neked!

– Nem akarom, hogy engem szolgálj – vicsorogta vérző szájjal a király. – Ó, hát nézd meg, mivé lettél, Polib-Bav!

A lóarcú elfordította fejét.

– Élek, – felelte, – és a vezére vagyok ennek a csapatnak.

– Egy szánalmas szörnyekből álló légiónak! – nevetett Jhary.

Egy tehénszerű lény patás lábával Jhari ágyékába rúgott A hősök kísérője felnyögött, de nevetve újra felemelte fejét.

– Ez az elkorcsosulás még csak a kezdet Én már láttam mivé változnak a Káoszt szolgáló halandók: tébolyodott, alaktalan borzalommá. Semmivé!

Polib-Bav a fejét vakargatva már sokkal szelídebben felelt:

– Na és? Így döntöttünk, és már nem lehet változtatni rajta. Xiombarg királynő végtelen életet ígért nekünk.

– Valóban végtelen lesz – folytatta Jhary. – De nem lesz élet. Már több korban számtalan síkot bejártam, és láttam, milyen sivárrá tesz mindent a Káosz. Csak a Jog segíthet ezen!

– Faugh! – kiáltotta lófejű. – Tegyétek őket a kocsira... az én kocsimra. A foglyokat Xiombarg királynőhöz visszük.

Noreg-Dan megpróbált védekezni.

– Valaha csinos ember voltál, Tern grófja. Szerettétek egymást a leányommal. Akkor még hozzám voltál hűséges. Polib-Bav elfordult.

– Most pedig Xiombarg királynőé vagyok. Ez már az ő birodalma. A Jog Shalod-ja elmenekült, és soha többé nem tér vissza. Hadait és szövetségeseit megsemmisítettük. Te magad is ismered a Vérsivatag történetét. – mutatott felfelé.

Egy varangyfejű lény átadta neki az utazók fegyvereit Polib-Bav a hóna alá dugta a pengéket.

– A szekérre velük! Xiombarg királynő palotájába megyünk!

A négy vándort elöntötte a kétségbeesés, mikor megkötözött kezekkel a csikorgó tákolmányra tuszkolták őket Corum még halvány esélyt sem látott a menekülésére. Ha egyszer Xiombarg elé kerül, a királynő biztosan fel fogja ismerni őt. Társaival, és Lywm-an-Esh megmenekülésének reményével együtt meg fog semmisülni. Ha Lyr király győzedelmeskedik, a Káosz újra megerősödik. A Tizenöt Síkot újra teljes egészében a Bizonytalanság Urai fogják hatalmukba keríteni.

A herceg Polib-Bav lábai előtt hevert, barátai mellette feküdtek. A Pokol szekerei csikorgó kerekekkel, nyögve elindultak a mélység talaján. Corum elvesztette eszméletét.

A szemébe szúró éles fénytől tért magához. A köd eltűnt Felemelte fejét, és meglátta a mögöttük tornyosuló óriási sziklát. Elhagyták a mélységet, és beteg fák ritkás erdejében haladtak. Corum megmozdította fájó fejét és Rhalina arcába nézett. A nő egy mosolyt erőltetett könnyáztatta arcára.

– Már jó néhány órája feljöttünk a föld alól – mondta.

– Hosszú lehet az út Xiombarg palotájába. Azon tűnődöm, miért nem használnak gyorsabb, varázslatos módszereket az utazáshoz?

– A Káosznak furcsa rigolyái vannak – szólalt meg mögötte Jhary-a-Conel. – Különben is, egy olyan világban, ahol nem létezik az idő, semmi szükség nincs a sietségre.

– Mi történt a macskáddal? – kérdezte Corum.

– Bölcsebben viselkedett mint én, és elmenekült. Nem láttam...

– Csendet! – dörrent a szekeret hajtó ló-ember hangja.

– Zavar a gagyogásotok!

– Talán zavar, – próbálkozott Jhary, – talán eszedbe juttatja, hogy valaha te is tudtál összefüggően beszélni és gondolkodni...

Polib-Bav az arcába sújtott, Jhary-t elöntötte a vér. Corum kétségbeesetten vonaglott, hogy kiszabadítsa magát, de hiába. Polib-Bav rábámult és felröhögött.

– Te magad is elég furcsa vagy, barátom. A szemed és a kezed... Első ránézésre azt mondanám, hogy a Káosz szolgája vagy.

– Talán így is van – felelt Corum. – Nem kérdezted meg, csak úgy magadtól eldöntötted, hogy a Jogot képviselem.

Polib-Bav elgondolkozott, és buta arca hirtelen felragyogott.

– Most megpróbálsz becsapni... Semmit sem teszek, míg Xiombarg királynő nem látott titeket... – Megrántotta a gyeplőt, mire a hüllő-igavonók gyorsabb iramra váltottak. – ...különben szinte biztosra veszem, hogy ti végeztetek légiónk legerősebb tagjával. Láttuk, hogy madarak rátámadnak, és megölik.

– A Ghanh-ról beszélsz?! – kérdezte Corum felélénkülve. – A Ghanhról?

Kwll keze abban a pillanatba újra önálló életre kelt, és eltépte a Corum csuklójába vágó köteleket.

– Igen! – kiáltott fel Polib-Bav diadalmasan. – Én csaptalak be téged! Tudtatok a Ghanh haláláról, mert ti magatok pusztítottátok el... Micsoda?!! Te kiszabadultál? – Megállította a szekeret – Állj! – Előhúzta kardját, de Corum legurult a tákolmányról és talpraszökkent. Felemelte a szemét fedő pántot, és újra belepillantott az alvilági barlangba, ahonnan oly sokszor hívott már segítséget A szétzúzott fejű Ghanh valóban ott feküdt.

Miközben Polib-Bav harcosai a herceg felé közeledtek, Kwll keze az alvilág felé nyúlt, és a vonakodva moccanó szörnyeteg felé intett.

– Teljesítsd parancsaimat, és szabad leszel. – szólt Corum. – Rengeteg életet kell megszerezned ahhoz, hogy elengedjelek.

A Ghanh nem szólalt meg, csak felüvöltött, jelezve, hogy megértette a herceg szavait.

– Rajta! – kiáltott Corum. – Gyerünk, szedd össze a jutalmadat!

A Ghanh karmazsinszín szárnyaival csapkodva lassan kilibbent a barlangból, és maga mögött hagyva az alvilágot, visszatért abba a síkba, ahonnan a fekete madarak zavarták el.

– A Ghanh visszajött! – ordított Polib-Bav győzedelmesen. – Ó, a csodálatos Ghanh újra köztünk van! A Káosz Csapata újból bekerítette a herceget, ám ő csak mosolygott A szörny lecsapott az egyik szekérre. Szárnyaival átfogta az alkotmányt, és halálra zúzta utasait. A Káosz alattvalói döbbenten álltak. Corum kiszabadult gyűrűjükből. Kwll keze az utána induló egyik üldöző arcába csapott, egy másiknak pedig eltörte a kulcscsontját. A herceg Polib-Bav szekere felé rohant. A szörnyek vezére a földön állt, és nagy ló-szemeit meresztve figyelte az eseményeket. Mielőtt valóban rádöbbent volna mit is tesz Corum, a Vörös Palástos herceg már visszaszerezte kardját, és feléje sújtott.

A ló-ember pengéjét előrántva hátraugrott, de mozdulatai túl lassúak voltak. Kitért, próbált támadni, de elvétette, mert Corum ellépett a kard útjából. Végül a Vadhagh penge a torkába metszett. Polib-Bav hörögve összeesett.

Corum gyorsan kiszabadította társait, akik rögtön fegyvereik után kaptak, és felkészültek a harcra. A Csapat már magához tért kezdeti döbbenetéből, és most menekülésre adták fejüket Ahogy a Ghanh első áldozataival végezve újabbak után nézett, a bestiák a beteges fák közé száguldottak szekereikkel. Corum lehajolt és a halott Polib-Bav övéről letépte kulacsát és a kenyereszsákot. A Káosz Csapata elmenekült, és ők egyedül maradtak az erdei úton.

Corum megvizsgálta a szekeret. A hüllők végig nyugodtak maradtak.

– Tudod őket irányítani, Noreg-Dan király? – kérdezte a herceg.

Az Ország Nélküli Király kétkedően rázta meg fejét.

– Nem is tudom. Talán...

– Én igen – szólt Jhary. – Van már némi gyakorlatom az ilyesmiben.

Zsákját derekára kötötte, a szekérre ugrott, és megragadta a gyeplőt.

– Hová megyünk? – vigyorgottá többiekre. – Xiombarg palotájába? Corum felnevetett.

– Nem. Úgyis értünk fog küldeni valakit, ha megtudja mi történt a csapatával. Legjobb, ha arrafelé indulunk – mutatott a fák irányába.

Felsegítette Rhalinát a szekérre, és megvárta míg Noreg-Dan király is felkapaszkodik, végül ő maga is felugrott. Jhary megrántotta a gyeplőt, és a korcs fák között nemsokára egy karcsú sziklákkal telezsúfolt völgy felé vezető lejtőn vágtattak.

5. A Kővévált Armada

Nem kövek voltak. Harcosok.

Fegyveres, kővévált harcosok...

– Ez a Kővévált Armada – szólt Noreg-Dan félelemmel teli hangon. – Az utolsó sereg, mely szembeszállt a Káosszal...

– Ez lett a büntetésük? – kérdezte Corum.

– Igen.

Jhary megrántotta a gyeplőt.

– Élnek? Tudják, hogy közöttük járunk?

– Igen. Úgy tudom, mivel tiszta szívvel szolgálták a Jogot, Xiombarg királynő ügyük végső bukásáig mozdulatlanságra ítélte őket.

Rhalina megremegett.

– Valóban veszíteni fog a Jog?

– A Káosz legalábbis ezt akarja elhitetni velünk – felelte Jhary. – Ám a Kozmikus Egyensúly mindkettőjüket egyformán kívánja, hiszen egymás nélkül egyik sem létezhet. A különbség csupán az, hogy a Jog elismeri az Egyensúly felsőbbrendűségét, míg a Káosz tagadja. De még a Káosz alattvalói is tudják, vannak olyan dolgok, melynek ha ellentmondanak, saját magukat pusztítják el. Ezért nem mer Xiombarg királynő belépni a többi ősi Nagy Isten birodalmába, ezért kell más lények felhasználásával küzdenie céljaiért. Mint a többieknek, neki is a halandókkal kell egyezséget kötnie, és ez az oka, hogy pusztán szeszélyből nem is ölheti meg őket. Vannak bizonyos szabályok...

– Egyetlen szabály sem védi ezeket a szerencsétleneket – mutatott előre Rhalina.

– De igen. Nem haltak meg. A királynő nem végzett velük.

Corumnak eszébe jutott a torony, ahol megtalálta Arioch szívét. Ott is mozdulatlanná dermedt harcosok álltak.

– Ha nem támadnak egyenesen ellene – magyarázta Jhary. – Xiombarg képtelen megölni a halandókat. Viszont felhasználhatja erre hűséges vazallusait, és megváltoztathatja életüket.

– Tehát nem kell tartanunk tőle – szólt Corum.

– Hát, így is lehet mondani – mosolygott Jhary, – de alattvalói veszélyt jelentenek, és ahogy látod, nagyon sok van belőlük.

– Igen – mondta Noreg-Dan nagy átérzéssel. – Igen. Nagyon sok.

Jhary egyik kezével a gyeplőt tartotta, míg a másikkal leporolta a csata hevében vérfoltokkal beszennyezett ruháját.

– Sokat adnék egy tiszta öltözékért – mormolta. – Még magával Xiombarg-al is alkut kötnék...

– Túlságosan is sokszor emlegetjük ezt a nevet – mondta Noreg-Dan idegesen, és megmarkolta a szekér oldalát. – Még a végén idehívjuk...

Az égből nevetés harsant, és aranyszínű fény ragyogta be a felhőket Előttük a magasban csillogó, narancsszín aura villant, és gigantikus árnyékot vetett a megdermedt harcosok sorára. Jhary elsápadva állította meg a szekeret. Bíborszín esőcseppek hullottak a földre.

A nevetés egyre csak hullámzott a levegőben.

– Mi ez? – kapott kardjához Rhalina.

Az Ország Nélküli Király kezébe rejtette arcát, és megremegett a válla.

– Ő az. Én figyelmeztettelek benneteket! Ő az...

– Xiombarg? – vonta ki kardját Corum. – Ez Xiombarg, Noren-Dan?

– Igen, ő az.

A föld beleremegett a nevetésbe. Néhány kő-harcos megbillent és eldőlt Corum a hang forrása felé nézett Az aurában volt? Vagy talán az aranyszín fényben rejtőzött? A bíbor esőben?

– Hol van Xiombarg királynő? – emelte fel kardját a herceg, és kihívóan villogtatta szemét. – Hol vagy, te ördögi teremtmény?

– MINDENHOL ÉN VAGYOK! – felelte a zengő, édes hang. – ÉN VAGYOK EZ A BIRODALOM! EZ A SÍK MAGA XIOMBARG, A KÁOSZ ÚRNŐJE!

– Végünk van! – dadogta Noren-Dan.

– Azt mondtad, nem tud megtámadni minket. – szólt Corum Jhary-a-Conel felé fordulva.

– Én azt mondtam, személyesen nem képes rá. De látod...

Corum körülnézett. A völgyből ugráló lények közeledtek feléjük. Sok lábuk volt, és testükből legalább tucatnyi csáp nyúlt ki. Hatalmas szemeiket forgatva, agyaraikat csattogtatva támadtak.

– A Zert-i Karmanalok! – kiáltott Jhary meglepve, és kezébe kapta fegyvereit. – Már találkoztam velük.

– Hogy szabadultál meg tőlük? – kérdezte Rhalina.

– Akkoriban egy olyan hős társaságában utaztam, aki képes volt legyőzni őket.

– Nekem is megvan hozzá az erőm – szólt Corum, és a szemét fedő pánthoz emelte kezét, Jhary megrázta a fejét.

– Attól tartok, ez most nem segít. A Zert-i Karmanalok elpusztíthatatlanok. A Jog és a Káosz egyaránt felhasználta őket. Mindkét oldalon harcoltak, tulajdonképpen ismeretlen okok miatt. Nincs lelkük, sem valódi létük.

– Talán nem is jelentenek veszélyt! A nevetés továbbcsengett.

– A logikus valóban az lenne, de attól tartok, mégis megteszik – felelte Jhary.

Úgy tíz ugráló lény a szekér közelébe ért a szoborszerű harcosok sora között. Dalolni kezdtek.

– Mindig énekelnek lakoma előtt – mondta Jhary. – Mindig...

Corum eltűnődve nézett rá. Megőrült volna? A csápos szörnyek már a közvetlen közelükbe értek, és a hősök kísérője még mindig csak fecsegett, mintha nem lenne tudatában az őket fenyegető veszélynek.

A dal csodálatos hangon zengett, és valahogy még rémisztőbbé tette a lényeket Xiombarg nevetése betöltötte az eget.

Mikor az ugráló szörnyek közelebb értek, Jhary felemelte a kardot és a tőrt markoló kezeit.

– Xiombarg királynő! – kiáltott. – Xiombarg királynő! Mit gondolsz, kit pusztítasz most el?

A Zert-i Karmanalok hirtelen megtorpantak, és éppoly mozdulatlanná dermedtek, minta körülöttük álló kőharcosok.

– Néhány halandót, aki ellenem fordult, és kioltotta kedvenceim életét – szólt mögöttük egy hang.

Corum megfordult és megpillantotta a valaha is élt leggyönyörűbb nőt Sötétarany színű hajában vörös és fekete sávok csillogtak, tökéletes, formájú arca volt, szemei és ajkai pedig ezerszer többet ígértek, mint bármely nőé a történelem során. Pompás testén arany, narancsszín és bíbor ruhát viselt Szelíden Jharyra mosolygott.

– Mit pusztítok hát el? – duruzsolta. – Mit pusztítok el, Időutazó?

– Most Jhary-a-Conel a nevem – felelte a vándor udvariasan. – Hadd mutassam be... Corum előrelépett.

– Elárultál minket, Jhary? Szövetséget kötöttél a Káosszal?

– Sajnos nem – felelte Xiombarg királynő. – Úgy tudom, általában azokkal utazik, akik a Jog ügyéért küzdenek. – Jelentőségteljesen Jharyra nézett – Te nem változol, Időutazó. Azt hiszem, mint férfi nagyon tetszel nekem.

– Te is nekem, mint nő, Xiombarg.

– Uralkodnom kell e birodalom felett. Tudom, te legtöbbször a hősök tányérnyalója vagy, Jhary-Időutazó, tehát ez a csinos Vadhagh, ezzel a furcsa szemmel és kézzel is valami bajnok lehet...

Hirtelen Corumra meredt.

– Tudom már!

Corum kihúzta magát.

– TUDOM MÁR!

A királynő alakja megváltozott, egyszeriben megnőtt. Arca előbb egy csontvázra, majd egy madárra, egy férfira hasonlított, végül gyönyörű nővé alakult. Végül ismét Xiombarg állt előttük, de most legalább száz láb magas volt, és eltűnt róla a szelídség legcsekélyebb jele is.

– TUDOM MÁR!

Jhary felnevezett.

– Ahogy az előbb is kértem, engedd meg, hogy bemutassam Corum Jhaelen Irsei-t, a Vörös Palástos herceget!

– HOGY MERTÉL BELÉPNI BIRODALMAMBA? TE, AKI ELPUSZTÍTOTTAD A FIVÉREIMET? AKIK HŰSÉGESEK MARADTAK HOZZÁM ABBAN A BIRODALOMBAN, MÉG MINDIG A TE NYOMODAT KUTATJÁK. TE BOLOND, KICSI HALANDÓ! Ó, PERSZE, A SZÉGYENÉRZET MEG A BÜSZKESÉG! EDDIG AZT HITTEM, VALAMI BÁTOR HŐS VÉGZETT ARIOCHAL, DE MOST TUDOM, EGY HÜLYE TETTE! KARMANALOK TŰNJETEK EL! – Az ugráló lények egy szempillantás alatt mintha ott sem lettek volna. – SOKKAL KEMÉNYEBBEN FOGLAK MEGBÜNTETNI CORUM JHAELEN IRSEI, ÉS PERSZE TÁRSAIDAT IS.

Az arany fény elhomályosult, a narancsszín aura eltűnt, még a bíbor eső is elállt, de Xionbarg óriási arca még mindig betöltötte az eget.

– A KOZMIKUS EGYENSÚLYRA ESKÜSZÖM, MIHELYST KITALÁLTAM A BOSSZÚ LEGIZGALMASABB FORMÁJÁT, VISSZATÉREK. KÖVETNI FOGLAK BENNETEKET, BÁRHOVÁ IS PRÓBÁLJATOK MENEKÜLNI. AZT FOGOD KÍVÁNNI, HOGY BÁRCSAK SOHA NE IS TALÁLKOZTÁL VOLNA A KÁOSZ LORD ARIOCH-JÁVAL! ÉS NE VONTÁTOK VOLNA MAGATOKRA NŐVÉRE, XIOMBARG HARAGJÁT!

A királynő eltűnt, és csend támadt Corum zaklatottan fordult Jhary felé.

– Miért mondtad meg neki? Most már nem menekülhetünk! Követni fog minket, halhattad. Miért tetted?!

– Úgy véltem, magától is rájött volna – felelte Jhary szelíden. – Különben is, ez volt az egyetlen módja, hogy megmeneküljünk.

– Hogy megmeneküljünk?

– Igen. A Zert-i Karmanaloktól többé nem kell tartanunk. Azt hiszem már rég felfaltak volna minket, ha nem mondom el a királynőnek titkodat. Nem is tudta pontosan, milyen a külsőd, hiszen az istenek számára legtöbbünk olyan egyforma, de rögtön felismert volna ahogy harcba bocsájtkozunk. Corum, hidd el, csak így lehetett megállítani a Karmanalokat!

– Még rosszabb lett a helyzet. Most összegyűjti válogatott borzalmait, hogy bosszút álljon rajtunk. Nemsokára visszatér, és akkor még többet fogunk szenvedni.

– Hozzá kell tennem – folytatta Jhary, – volt még egy okom. Most legalább lesz időnk megvizsgálni azt, ami ott közeledik.

Felnéztek az égre. Valami repülő, villogó tárgy tartott feléjük.

– Mi ez? – kérdezte a herceg.

– Azt hiszem, egy légi-hajó – mondta Jhary. – Remélem azért jött, hogy megmentsen minket.

– Lehet, hogy veszélyt jelent? – kérdezte Corum aggodalmaskodva. – Még mindig úgy gondolom, nem kellett volna felfedned kilétemet, Jhary...

– A legjobb mindig tisztázni a dolgokat – felelte az utazó vidáman.

6. A Piramis-város

A légi-hajó gazdag színekben pompázó, színes festékkel és mintákkal díszített, kék fém testű szerkezet volt. Gyenge mandulaillatot sodort magával, és leereszkedés közben szinte emberi hangokat hallatott Corum jól szemügyre vette réz korlátait, az acél, ezüst és platina felszerelési tárgyakat, a díszes kormányfülkét, és úgy érezte, valami régi élményre emlékezteti, a gyermekkor egyik álomképére. Kíváncsian figyelte földretérését, és a belsejéből feléjük szálló kicsiny lényt.

Jhary macskája volt.

Corum a férfira pillantott és felnevetett. A macska a hősök társának vállára repült és fülébe dorombolt.

– Még akkor küldted el segítségért, mikor a Káosz Csapata ránk támadt, ugye? – kérdezte Rhalina. – Ezért mondtad el Xiombargnak, ki is valójában Corum, hiszen tudtad, hogy a mentőcsapat már közeledik, és nem akartad, hogy terveidet az utolsó pillanatban keresztezzék.

Jhary megvonta vállát.

– Nem voltam biztos benne, hogy Bajuszka valóban talál valami segítséget, de reménykedtem benne.

– Honnan jött ez a különös repülő szerkezet? – kérdezte Noreg-Dan.

– Hát honnan, ha nem a Piramis-városból? Arra kértem Bajuszkát, próbálja megtalálni. Úgy látszik sikerült.

– Hogy tudott beszélni a város lakóival? – kérdezte Corum, miközben egyre közelebb értek a kék légi-hajóhoz.

– Fontos esetekben, ahogy ti is láttátok, elég jól megértjük egymást Ha a veszély nagyobb, több energiát fektet a kapcsolat megteremtésébe, és azzal beszél, akivel csak akar.

A macska dorombolva megnyalta Jhary arcát A férfi mormolt neki valamit és elmosolyodott.

– Jobb, ha sietünk, bár Xiombarg még csak most tűnődhet rajta, miért árultam el neki a neved. A Káosz Uraira jellemzők az elhamarkodott, át nem gondolt cselekedetek.

A légi-hajó úgy negyven láb hosszú lehetett, és mindkét oldalán ülések sorakoztak. Úgy tűnt, senki sincs a fedélzeten, de végül mégis felbukkant egy magas, csinos férfi. A kormányosfülkéből lépett elő, és egyenesen feléjük tartott. Corum nagy meglepetésére széles mosollyal tekintett rájuk.

A kormányos ugyanahhoz a fajhoz tartozott, mint a herceg. Vadhagh volt. Hosszúkás koponyája, bíbor-arany színű, mandula-alakú szemei, szabályos fülei és karcsú, mégis erős teste egyértelműen erre utalt.

– Üdvözöllek, Vörös Palástos Corum! – szólt – Azért jöttem, hogy Gwlas-cor-Gwrys-be vigyelek benneteket, az utolsó bástyába, mely ebben a birodalomban ellenáll a Káosz teremtményeinek.

Corum Jhaelen Irsei zavarodottan lépett a hajó fedélzetére. A kormányos egyre csak mosolygott meglepődésén. A fülke közelében, a hajó tatján ültek le. A hajó lassan felemelkedett, és megfordult Rhalina visszanézett a kővédermedt harcosok sorára.

– Semmit sem tehetünk szegény lelkek megmentéséért? – kérdezte Jharytól.

– Az egyetlen segítség az lehet, hogy saját síkunkon megerősítjük a Jog hatalmát Úgy talán egy nap csapatokat küldhetünk ide is a Káosz ellen – hangzott a válasz.

Egy mocsaras terült felett szálltak. A föld felől indák és kacsok kaptak feléjük, hogy magukhoz húzzák a hajót. Időnként arcok öltöttek formát a sárban, máskor könyörgő kezek nyúltak a magasba.

– A Káosz Tengere – mondta Noreg-Dan király. – Ezen a síkon számtalan ilyen vidék van. Úgy beszélik, hogy a Káoszt szolgáló halandók végül mind idekerülnek.

– Láttam már ilyet – bólintott Jhary.

Különös erdők suhantak el alattuk, és szüntelen tűzzel lángoló völgyek. Drágakövekből épült palotákat és olvadt fém folyamokat pillantottak meg. Szörnyű, repülő lények zúdultak feléjük a levegőben, de ahogy felismerték a látszólag védtelen hajót, rögtön odébbálltak.

– Ennek a népnek különlegesen nagy varázsereje lehet, hogy képesek a hajókat az égen úsztatni – suttogta Rhalina Corumnak. A herceg nem válaszolt rögtön. Gondolataiba merülve kutatott emlékei között.

– Ez nem varázslat – mondta végül. – Nincs szükség varázsigékre, sem bűbájolásra. Pusztán gép. Bizonyos erőket a szolgálatukba kényszerítettek, melyek közül néhány sokkal bonyolultabb annál, amit Mabdenek egyáltalán képesek elképzelni. Ezek az erők sok minden tudnak, még a hajókat is felemelik a földről A gépek némelyike valaha képes volt áthatolni a síkok közötti falon, és utazni tudott az egész világban. Az őseim készítettek ilyesfajta masinákat, ám végül a legtöbbjük úgy döntött, nem használja fel soha. Életüket egy új rendszerben fejezték be. Nagyon homályosan emlékszem egy legendára, mely arról szólt, hogy az egyik Égi Város – így nevezték településeiket – teljes egészében elhagyta a mi síkunkat, hogy a multiverzum más részeit is felfedezze. Talán több ilyen város is létezett Úgy tudom, amelyikről a monda is szól a Broggfythus-i Csata során valamilyen hiba folytán Erorn kastélya mellé zuhant De ezt már elmeséltem nektek. Talán egy másik ilyen építményt Gwlas-cor-Gwrys-nek hívnak. Ezt ismerhetik Piramis-város néven.

Corum herceg élvezettel mosolygott, és izgatottan beszélt. Saját jobb kezével Rhalina karját markolászta.

– Ó, Rhalina, hát fel tudod fogni, hogy mit érzek? Megtaláltam népem képviselőit! Glandyth nem pusztította el valamennyit!

A nő visszamosolygott rá.

– Boldog vagyok, Corum!

A levegő vibrálni kezdett körülöttük, és a hajó megremegett.

– Ne féljetek! – kiáltott ki a fülkéjéből a kormányos. – Most léptünk át a következő síkba.

– Ez azt jelenti, hogy megszöktünk Xiombarg elől? – kérdezte izgatottan Noreg-Dan.

– Nem – felelte Jhary. – Xiombarg birodalma öt teljes síkra terjed ki, és most csak ezek között mozgunk.

A fény megváltozott, és a vándorok a hajó oldalán túlra néztek. Alattuk sokszínű gáz örvénylett.

– A Káosz nyersanyaga – mondta Jhary. – Xiombarg királynő eddig még nem nyúlt hozzá.

Átszálltak a gáztömegen, és egy tökéletes kocka alakú, ezer lábnál is magasabb hegylánc felett A szirtek lábánál sötét dzsungel, és egy kristályos sivatag terült el, melynek szemcséi szakadatlanul mozogtak és fülsértően csilingeltek. A kristályok között óriási, de mégis primitív sárga, a talajt zabáló szörnyek vonaglottak.

A sivatagot hirtelen egy fekete síkság váltotta fel, és az utazók megpillantották a Piramis-várost.

Valóban egy teraszos piramisra hasonlított Mindegyik szintjén házak álltak. Virágok, cserjék és fák zöldelltek közöttük. Az utcákat emberek népesítették be. Az egész város felett egy zöldes, gúlaszerű fény vibrált, szorosan a piramis oldalaihoz tapadva. Ahogy a hajó a közelébe ért egy sötétebb zöld kör jelent meg a fényfalon, és az alkotmány átsiklott rajta. Egy darabig a legmagasabb épületek felett köröztek, végül a kastély bástyájára szálltak. Corum örömmámorban úszott az üdvözlésükre siető tömeg láttán.

– Az én népem! – kiáltott társainak. – Mind az enyéim!

A kormányos kilépett fülkéjéből és megfogta a herceg vállát Intett az összegyűlt nőknek és férfiaknak, és egyszeriben közöttük álltak. Corum felnézett a hajó korlátja felett csodálkozó szemekkel bámuló társaira, és megdöbbenve látta ahogy eltűnnek előle. Ám a következő pillanatban már mellette is álltak.

A tömegből kivált egy vékony, öreg, egyenesszakállú férfi.

– Üdvözöllek benneteket a Jog utolsó bástyájában! – szólt meglendítve a kezében tartott pálcát.

Kevéssel ezután már egy gyönyörűen metszett rubinvörös fémasztal körül ültek, és a magát Yurette Hasdum Nury-nak nevező ember szavait figyelték. Ő volt Gwlas-cor-Gwrys, a Piramis-város vezetője. Bebizonyosodott, hogy Corum magyarázata a Vadhaghok történelmének alakulására alapvetően helyes volt. Evés közben a Vezető elmesélte, hogy Corum népe a Broggfythus-i Csata után inkább kastélyaikban maradt, és tudománynak szentelte életét, míg az ő csapatuk Égi Városukkal együtt a síkok közötti falon át az Öt Síkon túlra szálltak. Sikeresen átjutottak ugyan, de nem voltak képesek visszatérni, mert egy bizonyos erőforrásuk kimerült és nem tudták pótolni. Felkutatták ezt az Öt Síkot, és a Jog és a Káosz közötti háború kezdetén sikerült pártatlannak maradniuk.

– Bolondok voltunk, hogy ezt tettük. Úgy gondoltuk, mi az ilyesfajta nézeteltérések felett állunk. A Jog lassan legyőzötté vált, és a Káosz kétes dicsőségben fürödve megalkotta saját elkorcsosult gyönyörűségeit. De addigra hiába is sikerült visszaverni városunktól Xiombarg alattvalóinak támadását, elkéstünk a beavatkozással. A Káosz összefogott erejével nem szánhattunk szembe. A királynő hadakat küldött ellenünk, és mivel ezek sem voltak képesek meghódítani minket, a mai napig is háborúban állunk. Nagy veszedelmek közepette élünk. Mostanában holtpontra jutottunk. Amikor Xiombarg ránk uszít valami félelmetes, óriási armadát, kénytelenek vagyunk fegyverrel védekezni. Nem tehetünk többet. Attól tartok, rajtatok kívül már csak mi maradtunk meg a Jog szolgálatában.

– A mi Öt Síkunkon a Jog visszanyerte erejét – szólt Corum, és előadta kalandjait, Arioch-al való találkozását, és a végső leszámolás történetét, melynek eredményeképpen Lord Arkyn visszatérhetett birodalmába.

– Ám a Jog ennek ellenére még túl gyenge, és a Káosz minden erejét arra a síkra összpontosítja.

– A Jognak újra van hatalma! – kiáltott Yurette herceg.

– Nem tudtunk erről. Azt hittük, a Kardok Urai bitorolják a síkok uralmát. Ha visszatérhetnénk... városunkkal együtt átkelhetnénk a síkok közötti falon., talán segíthetnénk rajtatok. De képtelenek vagyunk rá. Oly sokszor próbáltuk már megtenni, de mindig kudarcot vallottunk. Az átjutáshoz szükséges óriási energiához egy olyan anyag kellene, ami ezeken a síkokon nem létezik.

– És ha mégis meglenne ez az anyag? – kérdezte Corum. – Mennyi időbe telne, míg visszatérnétek?

– Nem sokáig. Már most is egyre csak gyengülünk, és ha Xiombarg még néhányszor ránk támad, képtelenek leszünk ellenállni.

Corum keserűen az asztalra meredt Azért találta volna meg végre a Vadhaghokat, hogy végignézze halálukat, tanúja legyen annak, hogyan morzsolják szét őket a Káosz Urai, éppúgy, ahogy családjával tették?

– Arra számítottunk, veletek együtt tudunk visszatérni, hogy felszabadítsuk Lywm-an-Esh-t – mondta. – Szavaidból az derül ki, ez leheletlen, és ráadásul még mi magunk is ittrekedtünk. Nem segíthetünk barátainkon.

– Ha valahogy tudnánk szerezni azokból a ritka ásványokból... – tűnődött Yurette herceg. – Talán ti elhoznátok nekünk.

– Nem tudunk visszatérni – szólt Jhary-a-Conel. – Képtelenek vagyunk saját síkunkba jutni. Ha megtehetnénk, természetesen megkeresnénk, vagy legalábbis megpróbálnánk megtalálni az anyagot, amire szükségetek van. Ám még akkor sem jöhetnénk ismét ide...

Yurette herceg elkomolyodott.

– Egyetlen egy hajót át tudunk küldeni a síkok közötti falon. Ennyi erőnk még maradt, bár ha megtesszük, az nagyon legyengíti védekező képességünket Azt hiszem, érdemes kockáztatni.

Corum felélénkült.

– Igen, Yurette herceg! A Jog ügye minden kockázatot megér!

Míg Yurette herceg tudósaival tanácskozott, a négy vándor körbejárta Gwlas-cor-Gwrys csodálatos városát. Az egész fémből készült, de olyan különleges és színes anyagból, hogy még maga Corum sem tudta elképzelni, hogyan hozhatták létre. Tornyok, kupolák emelkedtek, lugasok és ösvények kanyarogtak, feljárók és lépcsősorok húzódtak a szirtek között, és mind-mind ebből a gyönyörű fémből épült A városban minden a külvilágtól függetlenül működött. Még a levegőt is a vibráló, zöld fényfalak között állították elő.

A Piramis-város lakói mindennapi teendőiket végezték. Voltak akik a kerteket gondozták, mások az élelem elosztásával foglalatoskodtak. Művészek komponálták zeneműveiket, festők állították ki bársonyra, márványra és üvegre festett képeiket, melyek bár nagyon hasonlítottak Corum saját népének alkotásaira, furcsaságuk és idegen stílusuk miatt mégsem tetszettek igazán a hercegnek.

Vendéglátóik megmutatták nekik a hatalmas, csodálatos gépeket is. Ezek tartották életben a várost. Láthatták a Káosz támadásainak visszaverésére épített védelmi rendszert, és a légi hajók kikötőit. Meglátogatták az iskolákat, a fogadókat, a színházakat, a múzeumokat és a galériákat is. Itt minden épségben maradt, amiről Corum eddig azt hitte, hogy Glandyth-a-Krae barbárjai végleg lerombolták. Ám most ezt a sok szépséget is végzetesen fenyegeti a Káosz újabb csapása.

Ettek és aludtak egy keveset. Közben szakadt, bemocskolódott ruháik helyett Gwlas-cor-Gwrys szabói és kézművesei újakat készítettek. Mire felébredtek, vadonatúj, ám a régivel teljesen azonos felszerelést öltöttek magukra, olyat, amilyenben egykor a város keresésére indultak.

Jhary-a-Conelt elbűvölte a város lakóinak vendégszeretete. Mikor újra Yurette herceg elé vezették őket, ki is fejezte háláját.

– Az égi hajó készen áll – mondta Yurette. – Sietnetek kell, mert megtudtuk, Xiombarg királynő hatalmas erőkkel készül ránk támadni.

– Képesek lesztek védekezni? – kérdezte Jhary.

– Remélem.

– Bocsáss meg, Yurette herceg – lépett előre Noreg-Dan, – de szeretnék itt maradni veletek. Úgy érzem, itt a helyem, ha a Jog és a Káosz csatát vív az én saját birodalmamban.

– Ahogy akarod – bólintott Yurette. – De ti siessetek, Corum herceg! Az égi hajó a tetőn vár rátok. Álljatok erre a kerek mozaiklapra, és máris odajuttok. Isten veletek!

A vándorok a megjelölt helyre léptek, és egy szempillantással később újra a hajó fedélzetén találták magukat.

Az a kormányos sietett üdvözlésükre, akivel már találkoztak.

– Bwydyth-a-Horn vagyok. Kérlek benneteket, üljetek le, és kapaszkodjatok a korlátba.

– Nézzétek! – mutatott Corum a zöld fénypiramison és a fekete síkságon túlra.

A távolban Xiombarg hatalmas alakja tűnt fel. Arca égett a dühtől. Lábainál veszett ördögök óriási serege menetelt. Az égi hajó felemelkedett, átsiklott a sötétzöld körön, abba a világba, mely remegett a sátáni teremtmények bömbölésétől. De minden hangot elnyomott Xiombarg királynő bosszúvágytól fűtött nevetése.

– EDDIG CSAK JÁTSZOTTAM A VÁROSSAL, MERT ÉLVEZETEMET LELTEM BENNE! DE MOST, HOGY BEFOGADTÁK FIVÉREM ELPUSZTÍTÓJAT, A SÖTÉT AGÓNIÁBA TASZÍTOM LAKÓIT!

A levegő megremegett és zöld fénygömb vette körül a hajót. Hirtelen eltűnt a Piramis-város és Xiombarg királynő pokoli hadserege. A hajó vadul hánykolódott, és fájdalmasan felnyögött.

Elhagyták Xiombarg birodalmát, és visszatértek a Jog Arkyn-jának síkjára. Lywm-an-Esh felett hajóztak. A föld nem sokban különbözött a maguk mögött hagyott vidéktől. A Káosz itt is támadásba lendült.

Harmadik könyv

melyben Corum herceg és társai megvívnak egy háborút, győzelmet aratnak, és megismerik a Jog módszereit

1. A Pokoli Horda

Füst szállt az ég felé a lángban álló falvakból, városokból. A vándorok a délkeleti Kernow-a-Raun hercegség felett az Ogyn folyó irányába szálltak légi hajójukkal. Lyr-a-Brode seregei itt, Moidel Szirtjétől délre szálltak partra.

– Kíváncsi vagyok, Glandyth felfedezte-e már eltűnésünket – nézett Corum kétségbeesetten az alattuk elsuhanó, égő vidékre. A legázolt termés között hullák rothadtak a tűző nyári napon. Még az állatoknak sem kegyelmeztek. Rhalina a rosszulléttel küszködve nézte, mivé lett hazája földje.

– Biztosan tudja – mondta csendesen. – A hadseregük már járhatott arrafelé is.

Időnként megpillantották a barbárok harci szekereinek kis csoportjait. Az épségben maradt települések után kutattak, hogy lakóit halálra kínozzák vagy lemészárolják. Néha felfedeztek egy-két menekülőt is, akik a déli hegyek biztonságos búvóhellyel kecsegtető lánca felé osontak.

A vándorok végül elérték a folyót, mely a halált sodorta magával. Egész kiirtott családok hullái, macskák, kutyák, lovak tetemei úsztak a vízben. A barbárok a fősereg után vonulva hatalmas területet fésültek át Nyomukban semmi sem maradhatott életben. Rhalina sírva fakadt, Corum és Jhary pedig zord arccal lélegezte be az orrukat maró, hullaszagot hordozó levegőt, és azon bosszankodtak, hogy az égi hajó nem száll gyorsabban.

Egy tanyaépület fölé értek. A gyermekek éppen a ház irányába menekültek. Apjuk egy régi, rozsdás karddal a kezében követte őket, anyjuk pedig megpróbálta eltorlaszolni mögöttük az udvarra vezető utat. Corum észrevette, mitől ijedtek meg. Egy tucatnyi barbár száguldott a völgy oldalából az épület irányába. Kezükben lobogó fáklyákkal zúdultak áldozataikra. A herceg már találkozott hozzájuk hasonló Mabdenekkel. Ugyanilyen vad teremtmények ejtették őt is fogságba, ezek kínozták meg. Azonkívül, hogy nem harci szekereken utaztak, hanem megülték lovaikat, semmiben nem különböztek Glandyth-a-Krae Denledhyssijeitől. Testüket mocskos prémruhák fedték, és lopott karkötőket, nyakláncokat viseltek. Még zsírtól fénylő varkocsaikba is belefonták a rabolt drágaköveket.

Corum felállt, és a kormányos fülkéjébe lépett.

– Le kell szállnunk – mondta nyersen Bwydyth-a-Hornnak. – Azt a családot le akarják mészárolni... Bwydyth szomorúan nézett rá.

– Nagyon kevés időnk van Corum herceg – csapott zekéje zsebére. – Ha meg akarjuk menteni Halwyg-nan-Vake-t, el kell juttatnunk oda ezt a listát. Talán egész Lywman-Esh-en segíthetünk...

– Szállj le! – parancsolta Corum.

– Jól van – felelte Bwydydi halkan, és az irányító műszerekre tette kezét. – Oda, arra a tanyára? – kérdezte.

– Igen.

Az égi hajó ereszkedni kezdett. Corum a fedélzetre lépett, és lenézett. A barbárok felfedezték a hajót Lovaikat megállítva döbbenten mutogattak felfelé. Az alkotmány lassan, körözve közeledett a házhoz. A szűk udvaron alig volt hely a számára. Csirkék rohantak rémülten menekültek fedezékbe a rájuk eső hatalmas árnyék elől, és egy disznó visítva iszkolt az óljába. A hajó óriási robajjal ereszkedett.

– Készítsd elő a fegyvereidet, Jhary mester – szólt Corum.

– Legalább tízen, de lehet, hogy még többen vannak – mondta Jhary, és kivonta kardját. – Ketten nem szállhatunk szembe velük. Használni akarod különleges erőidet?

– Remélem nem lesz rá szükség. Már mindentől undorodom, ami a Káosz teremtménye.

– De ketten tíz ellen...

– Itt van a kormányos is. Meg a földműves.

Jhary összepréselte ajkait, és nem szólt többet A hajó nagyot zökkenve földet ért. A kormányos előbújt fülkéjéből. Egy hosszú nyelő harci bárdot tartott kezében.

– Kik vagytok? – kérdezte a házból egy ijedt hang.

– Barátok – felelte Corum. – A nőt és a gyerekeket kísérd a fedélzetre! – kiáltott a kormányosnak, és átszökkent a korlát felett. – Addig mi megpróbáljuk visszaverni a támadást.

Jhary követte a herceget. A hosszú légi utazás után bizonytalanul álltak lábaikon. A barbárok óvatosan közeledtek feléjük. Vezetőjük nevetve méregette, milyen túlerőben van csapata. Vérszomjas hangon felkiáltott, hátralökte varkocsát, övéből előhúzott egy óriási buzogányt, és a lovát vágtára fogva a torlasz felé száguldott Corum félrelépett, és a fegyver zizegve elsuhogott feje mellett. Most rajta volt a támadás sora. Kardját dühödt kiáltással vágta ellenfele térdébe. Jhary átszökkent a torlaszon, és egy újabb lovas támadóval a sarkában sikerült felkapnia egy eldobott fáklyát Visszaugrott a tanyaudvarra, és lángra lobbantotta a vesszőkerítést. A tűz éppen akkor élénkült fel, mikor a lovas át akart jutni fölötte. Jhary elhajította hosszú tőrét A penge pontosan a barbár szemébe fúródott A férfi felüvöltött és lezuhant lováról. Jhary elkapta a kantár, felpattant a riadt állat hátára, és dühödt rántással megfordította. A torlasz közben lobogó tűzzel égett. Corum meglóbálta az állati agyarakkal félelmetessé tett buzogányt, elhajította, és oldalba találta egy újabb ellenfelét. A támadó kezét sebére szorítva lova nyakára borult, és elmenekült. A herceg látta, a többi barbár a füstöt okádó tűz ellenére a kerítés felé kényszeríti lovát. Bwydyth a gazda fiatal feleségével a hajóra cipelt egy bölcsőt. Két kisfiú, és egy nagyobbacska leány toporgott körülöttük. Az apa még mindig zavarodottan figyelte az eseményeket, de végül a rozsdás karddal kezében ő is a többiek után indult.

Hirtelen három lovas ugratott át a torlaszon, és a kis csapatra támadtak, de Jhary közbelépett. Újra kezében tartotta tőrét, és ismét meglendítette. A fegyver a legközelebb álló barbár szemébe hatolt. Az áldozat előrebukott, és lába kicsúszott a kengyelként használt fonott bőrszíjból. Corum a lóhoz rohant, felugrott nyergébe, és kardjával kivédte a felé sújtó harci bárd csapását. Pengéjével leszorította a fegyver nyelét, és míg a barbár megpróbálta felemelni Jhary a háta mögé került és kardjával átdöfte testét. Egyre többen támadtak rájuk. A gazda elkaszálta az egyik ló lábát, és mire a földrebukó harcos feltápászkodhatott volna, pallosával kettészelte testét. Úgy használta az ócska fegyvert, mint favágó a fejszéjét.

A nő és a gyermekek már a hajó fedélzetén voltak. Corum átmetszette egy újabb barbár torkát, lehajolt, hogy az áldozatát vadul daraboló gazdát hátrébbhúzza, és a hajó felé intett. A herceg levágta utolsó ellenfelét, Jhary pedig leugrott lováról, és felemelte tőrét. Corum megfordította hátasát, és a vándor felé nyújtotta segítő karját. Jhary övébe tűzte fegyvereit, és felszökkent a nyeregbe a herceg mögé. Elérték az égi hajót, és mindketten a fedélzetre ugrottak. A hajó felemelkedett a füsttől terhes levegőben. A két megmaradt barbár lovas csalódottan nézett utánuk. Könnyű prédára számítottak, de legtöbb társuk elpusztult, áldozataik pedig megszöktek.

– A házam... – nézett le szomorúan a gazda.

– Ne törődj most ezzel. Életben maradtatok – felelte Jhary.

Rhalina gondjaiba vette a gyermekek anyját. Az őrgrófnő is készenlétben állt, hogy fegyverrel segítsen a férfiaknak, de szerencsére nem volt rá szükség. Most magához ölelte a legkisebb fiút, és megsimogatta a haját Jhary macskája egész végig az egyik ülés alatt kuporgott, és most a vész elmúltával újra elfoglalta helyét gazdája vállán.

– Tudtok valamit a fő csapatukról? – kérdezte Corum a gazdától, és megérintette bal kezére szerzett sebét.

– Hallottam... hallottam bizonyos dolgokról... Nem emberekből áll a csapatuk.

– Igen, az lehetséges – szólt Corum. – Nem tudjátok merre vonulnak?

– Halwyg közelében lehetnek, de lehet, hogy már el is érték. Hová visztek minket, uram?

– Halwygba – felelt a herceg.

Az égi hajó végigszállt a sivár vidék felett A barbárok portyázó csapatai mind nagyobbak lettek, ebből a vándorok arra következtettek, hogy egyre közelebb kerültek a fő hadtesthez. Többen észrevették a fejük felett elszálló hajót, és voltak, akik még lándzsájukat is feléje vetették, íjjal is célba vették. Mikor látták, hiábavaló harcba bocsájtkozni az égi jelenséggel, tovább folytatták a gyújtogatást, a fosztogatást, a gyilkolást.

Corum nem ezektől a barbár harcosoktól tartott, hanem Lyr-a-Brode király által irányított mágiától.

– Mindenhol ez történik? – kérdezte a gazda komoran.

– Ahol mi jártunk, igen. Két csapat halad Halwyg felé: az egyik keletről, a másik dél-nyugat irányából. Kétlem, hogy Bro-an-Mabden barbárai sokkal könyörületesebbek lennének ezeknél a vadaknál – felelt Corum.

– Szeretném tudni, vajon Llarak-an-Fol tartja-e még magát – szólt Rhalina az ölében alvó gyermeket simogatva. – Vajon Beldan ottrekedt, vagy talán sikerült Halwygba érnie csapatunkkal? Mi lehet a Herceggel?

– Remélem, nemsokára megtudjuk – mondta Jhary, és megpaskolta a macskáját simogató gyermek fejét. Bajuszka nyugodtan tűrte a kicsiny kezek érintését.

Corum türelmetlenül járkált a fedélzeten, és egyre csak a messzeségbe meredt. Szerette volna már megpillantani Halwyg virágokkal borított tornyait.

– Ott vannak – szólt Jhary halkan. – A Pokoli Horda.

Corum lenézett A földet hús- és acéláradat lepte el: sokezernyi Mabden lovas, Mabden hajtok, Mabden gyalogosok, és lények, melyek teljesen különböztek tőlük. A Káosz birodalmából megidézett szörnyek. Ott volt a Kutya Hada: óriási, lónagyságú, szökellő, inkább rókához mint kutyához hasonlító teremtmények. Ott volt a Medve Hada: felegyenesedve járó, pajzsot és bunkót cipelő hatalmas állatok. És ott volt a Káosz Hada is: elformátlanodott harcosok, olyanok, mint akikkel a sárga-ködű mélységben találkoztak. A vezetőjük egy magas, tetőtől-talpig páncélba öltözött lovas volt Minden bizonnyal ő lehetett Xiombarg küldötte, akiről már hallottak.

A sokaság már elérte Halwyg-nan-Vake messziről egyetlen virágágyásnak látszó falait. Dobok dördültek a Pokoli Horda sorai közül. Érces hangú harsonák zengték világgá a Mabdenek vérvágyát Iszonyatos röhögés, és a Kutya Hadának ugatása szűrődött az égi hajó utasainak fülébe. Corum kiköpött, ahogy a Káosz csapatának bűze az orrába csapott Bal szeme égő feketévé, írisze lángoló aranyszínűvé változott a dühtől, és másodszor is az alant hullámzó csőcselékre köpött Felhördült és kardja után kapott Eszébe jutottak a Mabdenek miatt elszenvedett kínzások, és családja kiirtása. Gyűlölte ezeket a barbárokat Látta Lyr-a-Brode király lobogóját: a Kutya és a Medve jelével díszített zászlókat Szemeivel próbálta kivenni régi ellensége, Glandyth-a-Krae gróf alakját.

– Corum! – kiáltott Rhalina. – Ne pazarold az erődet! Nyugodj meg, és gondolj inkább az előttünk álló harcra!

A herceg leült, és szeme lassan visszanyerte eredeti színét Éppúgy zihált, akár az alattuk menetelő kutyák. Ajándékba kapott szemét fedő pántja lényétől idegen dühtől csillogott...

Rhalina megremegett ahogy ránézett Szinte nem is volt már halandó. Mintha olyanná vált volna, mint a Mabdenek legsötétebb legendáiban szereplő fél-istenek. Szerelme borzadállyá változott.

Corum hatujjú kezébe temette arcát, és egyre csak zokogott, míg a furcsa érzés elillant belőle. Végül felnézett, és ismét a réginek látszott. Dühe, és az ellene tett erőfeszítés teljesen kiszívta erejét. Sápadtan és erőtlenül ült a helyén. Kezét az égi hajó réz korlátján nyugtatta. Már Halwyg felett köröztek.

– Alig egy mérföldnyire vannak a falaktól. – mormolta Jhary. – Ha valahogy nem sikerül megállítani őket, a barbárok reggelre körülveszik a várost.

– Miféle hadsereg lenne képes gátat szabni nekik? – kérdezte Rhalina erőtlenül. – Attól félek, Lord Arkyn uralkodása nagyon rövid volt.

A dobok egyre csak döngtek, a harsonák zengtek. A Kutya Hadának csaholása, a Medve Hadának morgása, a Káosz Hadának nyögése, a lovak patáinak földrengető döreje, az acélkerekű harci szekerek csattogása, a harcosok röhögése... A Pokoli Horda mintha minden egyes szívdobbanással közelebb húzódott volna a Virágok Városához.

2. Az ostrom kezdete

Az égi hajó lejjebb ereszkedett az izgalomtól vibráló város felé. A nap éppen lenyugodott. A tornyok közt visszhangra talált a szüntelenül, egyre tovább menetelő sátáni horda lármája.

Halwyg utcáin és parkjaiban fáradt harcosok táboroztak. A virágokat letiporták, az ehető növényeket mind felfalták. A megviselt katonákat a városba kényszerítették a barbárok. Annyira elcsigázottak voltak, hogy csak néhányuk nézett fel az égi hajó közeledtére.

A vándorok Onald király palotájának tetején szálltak le. A néptelen bástyát pillanatok alatt ellepték a murex-sisakos, kagylópáncélos testőrök. Kezükben Lywn-an-Esh-i kerek pajzsokat, lándzsákat és kardokat lóbálva rohantak Corumék felé, mintha ellenséget látnának bennük. Ám mikor felismerték Rhalinát és a herceget, leeresztették fegyvereiket. Sokan közülük súlyos sebet szereztek a barbár hordákkal való összetűzések során, és mindegyikükre ráfért volna egy jókora alvás.

– Corum herceg! – szólt vezetőjük. – Jelentem urunknak, hogy megérkeztetek.

– Köszönöm. Közben kérem, viseljétek gondját ezeknek az embereknek. Nemrég mentettük meg őket Lyr harcosaitól.

– Rendben lesz minden, bár szűkében vagyunk az élelemnek.

– Az égi hajó talán segíthet nektek, bár nem szabad veszélybe sodornunk – felelte Corum. – Talán ezzel tudunk hozni egy kevés ennivalót.

A kormányos elővette a papírtekercset, és átadta a hercegnek.

– Itt ez a leírás. Ugyanilyen anyagra van szükségünk, Corum herceg, hogy a város megkísérelhesse az átjutást a síkok közötti falon.

– Ha meg tudjuk idézni Arkynt, átadjuk neki a listát – felelte Corum. – Egy isten jobban ismeri az ilyesfajta dolgokat, mint bármelyikünk.

Onaldot egyszerűen berendezett szobájában, térképei között találták.

– Hogy megy sora népednek, Onald király? – kérdezte Jhary-a-Conel ahogy beléptek.

– Már aligha lehet népnek nevezni. Egyre csak visszavonulásra kényszerültünk, míg végül seregünk maradéka itt, Halwygban gyűlt össze. – Lywm-an-Esh térképére mutatott, és tompa hangon folytatta. – Arluth-a-Gal megyét elfoglalták a Bro-an-Mabden felől érkező kalózok. Pengarde megyét, és ősi fővárosát, Enyn-an-Aldarn-t felégették. A hírek szerint a Calenyk tóig az egész vidék lángokban áll. Úgy tudom, Oryn-nan-Calywn hercegség a legdélibb hegyeinkben még ellenáll a támadásoknak, és Hawn-a-Gnyragh-ot sem foglalták el a barbárok, de Bedwilral-nan-Rywm-et és Gal-a-Gorow megyét teljesen uralmuk alá hajtották. Palantyrn-an-Kenek hercegségről semmi hír sem érkezett...

– Elesett – szólt Corum.

– Ah... Elesett...

– Minden oldalról ránk támadnak – mondta Jhary a térképet tanulmányozva. – Az ország teljes partvidékét elfoglalták, és egyre szorosabbra vonták a gyűrűt, míg most az egész horda Halwyg-nan-Vake alatt gyülekezik. Nem hittem volna, hogy a barbárok képesek ilyen ügyes taktikai lépés végrehajtására...

– Megfeledkezel Xiombarg küldöttéről – felelte Corum. – Valószínűleg az ő közreműködésével sikerült megtenniük.

– Arról a csillogó páncélos lényről beszéltek, aki az elformátlanodott sereg élén halad? – kérdezte Onald király.

– Igen. Mit tudsz róla?

– Semmit, ami segíthetne rajtunk. Sebezhetetlen. Ő szervezi a barbárok hordáit Gyakran látni Lyr király mellett. Úgy hallottam, Gaynor a neve... Gaynor herceg, az Eszeveszett...

Jhary bólintott.

– Nagyon gyakran keveredik efféle ügyekbe. Arra van kárhoztatva, hogy örökkön-örökké a Káoszt szolgálja. Tehát most Xiombarg királynő csatlósa? Még mindig jobb feladata van, mint a múltban volt., vagy a jövőben lesz...

Onald király furcsa arccal nézett Jhary-ra.

– Még a Káosz segítsége nélkül is legalább tízszeres túlerőben lennének. Jobb fegyvereinkkel és okosabb taktikánkkal akár évekig képesek lennénk visszaverni őket, vagy legalább partvidékünk mentén tartani csapataikat. De Gaynor herceg parancsait követik, és ő jó hadvezér.

– Nagy tapasztalata van – felelte Jhary fejét vakargatva.

– Mennyi ideig tudunk ellenállni az ostromnak? – kérdezte Rhalina a királytól.

Onald vállat vont és reménytelenül kinézett az ablakon telezsúfolt városára.

– Nem tudom. A harcosok fáradtak, falaink nem túl magasak, és Lyr-t még a Káosz is segíti...

– Legjobb, ha elmegyünk a templomba, és megpróbáljuk idehívni Lord Arkynt.

Bármerre haladtak az utcákon, csak kétségbeesett arcokat láttak. Kordék csikorogtak a széles utakon, és tábortüzek lobogtak a pázsitos tereken. A sereg fele sebesült volt, másik fele pedig nem volt kellően felfegyverkezve. Úgy látszott, Hahvyg még Lyr első rohamának sem lesz képes ellenállni. Az ostrom nem fog sokáig tartani, gondolta Corum, miközben utat tört magának a tömegben.

Végül elérték a templomot. Az épület előtt sebesült katonák fetrengtek. Aleryon-a-Nyvish, a pap a bejáratnál várt rájuk, mintha tudott volna érkezésükről.

– Megtaláltátok a segítséget? – kérdezte izgatottan.

– Talán – felelte Corum. – Beszélnünk kell Lord Arkynnal. Képes vagy megidézni?

– Már vár rátok. Pár perccel ezelőtt érkezett Gyorsan beléptek a hűvös homályba. A terem padlóját matracok borították, de most nem feküdt rajtuk senki. Lord Arkyn egy csinos férfi alakjában lépett elő az árnyak közül.

– Hogy boldogultatok Xiombarg birodalmában? Corum előadta, amit sikerült megtudniuk. Arkyn elkomoruló arccal hallgatta, végül kinyújtotta kezét.

– Add ide a leírást Felkutatom azt az anyagot, amire szüksége van a Piramis-városnak. De még nekem is sok időre lesz hozzá szükségem...

– Közben pedig beteljesedik a két ostromlott város végzete – szólt Rhalina. – Gwlas-cor-Gwrys-é Xiombarg birodalmában, és Halwyg-nan-Vake-é itt Egymástól függ a létük.

– Az efféle tükröződések nagyon gyakoriak a Jog és a Káosz között dúló harcban – mormolta Jhary.

– Igen, úgy van – helyeselt Lord Arkyn. – Próbáljátok meg tartani Halwygot a visszatértemig. Gwlas-cor-Gwrys sorsa felől nem lehetünk biztosak. Egyetlen előnyünk van csupán: Xiombarg figyelme megoszlik a két csata között.

– Ez igaz, de itt van Gaynor herceg, az Eszeveszett, aki megfelelően képviseli érdekeit – szólt Corum.

– Ha Gaynort sikerül elpusztítani – mondta Arkyn, – a legtöbb barbár elmenekülne. Nélküle zűrzavar támadna közöttük.

– Igen ám, de túlerejük is hatalmas előnyt jelent a számukra – mondta Jhary –, és ráadásul itt van a Kutya és a Medve Hada is...

– Úgy van, Jhary mester, de én mégis azt mondom, Gaynor, az Eszeveszett a legfontosabb ellenfél.

– Hiszen sebezhetetlen!

– Egy hozzá hasonlóan erős és nehéz sorsú lény képes elpusztítani – nézett Arkyn Corumra, – de ez talán mindkettejük végét jelenti majd...

Corum lehajtotta a fejét.

– Úgy cselekszem, ahogy kívánod, Lord Arkyn.

– Most távozom.

A csinos alak eltűnt. A vándorok újra egyedül maradtak a szent házban. Corum Rhalinára, majd Jhary-ra pillantott. Egyikük sem nézett a szemébe. Mindketten tudták, mit kért Lord Arkyn a hercegtől, és mekkora felelősség nyugszik a vállain.

Corum elkomorodva emelte hatujjú kezét a szemét fedő ékköves pánthoz.

– Rhynn szemével és Kwll kezével, Shool undorító ajándékaival, melyek már nemcsak testemben, lelkemben is gyökeret vertek, megpróbálom megsemmisíteni Gaynor herceget, az Eszeveszettet.

3. Gaynor herceg, az Eszeveszett

– Valaha hős volt – mondta Jhary, miközben az éjszaka sötétjében a falakon állva a Káosz ostromgyűrűbe csoportosult hadseregének tábortüzeit figyelték. – Gaynor herceg egykor a Jog oldalán küzdött, aztán beleszeretett egy lénybe – valami nőnemű teremtmény lehetett – és renegáttá vált. A Káosz oldalára szegődött. Ezzel a tettével büntetést vont magára, azt beszélik, az Egyensúly Ereje ítélte el. Most már sohasem állhat a Jog mellet, és nem élvezheti gyönyöreit sem. Mindörökké a Káosz szolgája lesz, éppúgy, ahogy te magad is az idők végezetéig a Jog szövetségese vagy...

– Az idők végezetéig? – kérdezte Corum zavartan.

– Többet nem mondhatok – felelte Jhary. – Te időnként átéled a békét, ám Gaynor hercegnek csak emlékeiben él a nyugalom, és az idők során még csak nem is remélheti, hogy újra megszerzi.

– Még a halállal sem?

– A sorsa az, hogy halhatatlan legyen, mert a halállal az újjászületés előtt egy pillanatnyi megnyugváshoz jutna.

– Tehát nem tudok végezni vele.

– Csak annyira vagy képes elpusztítani, amennyire az ősi Nagy Istenek egyikét. Nem ölheted meg. Csak elűzni lehet. Mindenesetre elmondom hogyan...

– Te tudod a módját, Jhary?

– Talán. – Jhary lehajtott fejjel lépkedett Corum mellett. – Emlékszem valami legendára, mely szerint Gaynor legyőzhető, ha sisakrostélyát felemeli a Jog egyik szolgája, és a szemébe néz, ám ezt csak olyan erő segédletével lehet megtenni, mely hatalmasabb annál, amit a halandók birtokolnak. A varázslattal egyedül így lehet szembeszállni. Ennyit tudok.

– Elég bonyolult – mondta Corum.

– Igen, az.

– Ma éjszaka meg kell történnie. Nem számítanak arra, hogy rájuk támadunk, különösen az ostrom kezdete előtt. A Káosz hada ellen kell vonulnunk, és meg kell próbálnunk megölni... vagy elűzni Gaynor herceget, az Eszeveszettet. Ő irányítja azt az elformátlanodott sereget. Ha a vezérük nincs velük, vissza fognak húzódni saját síkjukba.

– Egyszerű terv – mondta Jhary kétkedve. – De ki tart velünk? Beldant láttam ugyan...

– Nem kockáztatom a városvédők életét. Rájuk még szükség lesz, ha kudarcot vall a tervem. Egyedül megyünk – mondta Corum.

Jhary vállat vont és felsóhajtott.

– Na, jobb ha te is itt maradsz, kis barátom! – simogatta meg macskáját.

Az éj leple alatt elhagyták a város falait. Lovaik patáit rongyokba burkolták. A Káosz tábora felé haladtak. Nem volt nehéz dolguk: a dáridózó Mabdenek nem állítottak erős őrséget.

A bűz vezette őket Gaynor herceg pokoli csapatához. A fél-emberek rituális táncot jártak a máglyák körül. Mozdulataik sokkal inkább hasonlítottak a párosodó állatokéhoz, mint vigadozó emberekéhez. A buta, nyálas szájú, dülledt szemű, állati arcok részegen vigyorogtak a betolakodókra. Az irdatlan mennyiségű megivott bor feledtette velük, kik voltak, mielőtt a Káosszal szövetkeztek.

Gaynor herceg harcosai között, egy lobogó tűz mellet ült. Egész testét beborította a csillogó ezüst-, arany-, és kékes acélfényű vértezete. A Káosz jelével, a nyolcágú nyíllal díszített sisakján sárga tollforgó bólogatott A jel a Káosz filozófiájának változékonyságát szimbolizálta. Gaynor herceg nem tivornyázott. Nem evett és nem ivott semmit. Harcosait figyelve, vaskesztyűs kezét kardja markolatán nyugtatta.

Corum és Jhary elhaladt néhány hortyogó barbár őrszem mellett, mielőtt Gaynor táborába értek. A Pokoli Horda a Kutya és a Medve Hadával ellentétes oldalon pihent Lyr emberei közül néhányan felfigyeltek rájuk, ám Corum és társa beburkolóztak köpenyeikbe, így a barbárok nem ismerhették fel őket Egyikük sem számított arra, hogy Lywnan-Esh harcosai közül ketten közéjük merészkednek.

Mikor a tűz fényköréhez értek, és a vadul ugrándozó szörny-emberekhez közeledtek, leugrottak lovaik nyergéből és körbetekintettek. A közelben felfedezték Gaynor herceg, az Eszeveszett hátborzongató alakját.

Meg sem mozdult, mióta először megpillantották. Egy díszes, elefántcsont-berakásos, ébenfa nyergen ült kezét óriási pallosa markolatán nyugtatta, és az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül figyelte irtózatos alattvalóit.

A betolakodók beléptek a fény udvarába, és Corum Jhaelen Irsei, a Jog szolgája szembekerült Gaynor herceggel, az Eszeveszettel, a Káosz-szolgájával.

Corum magával hozta teljes Vadhagh felszerelését finom ezüstvértezetben pompázott, fejét csúcsos sisak fedte, testét skarlátszín köpeny borította be. Jobbjában hosszú lándzsáját, bal kezében kerek harci pajzsát tartotta.

Gaynor herceg felemelte kezét, és véget vetett a mulatozásnak. A Pokoli Horda egy emberként Corumra bámult, és vicsorogva felmordult, mikor felismerték a herceget.

– Csendet! – parancsolta Gaynor herceg. Csillogó vértezetében előrelépett, és kardját hüvelyébe rejtette. – Nyergeljétek fel a lovamat! Azt hiszem, Corum herceg és kísérője meg akar küzdeni velem.

Hangja az elképedés árnyalatával remegett, mégis kiérzett belőle a rejtett, végtelen szomorúság.

– Kiállsz ellenem, Gaynor herceg? – kérdezte Corum. – Egyedül? A Káosz hercege felnevetett.

– Miért tenném? Már régóta nem ismerem a lovagiasság fogalmát, Corum herceg. Megesküdtem úrnőmnek, Xiombarg királynőnek, hogy elpusztítalak, bármilyen eszközt kelljen is felhasználnom. Még sohasem láttam, hogy gyűlölt volna valakit, de téged igenis gyűlöl, Vadhagh úr! De még mennyire!

– Talán mert fél tőlem – felelte Corum.

– Igen. Lehetséges.

– Tehát ránk uszítod egész seregedet?

– Miért is ne? Ha voltatok olyan bolondok, és beléptetek birodalmamba...

– Nincs benned büszkeség?

– Azt hiszem nincs.

– Becsület?

– Az sem.

– Bátorság?

– Attól tartok, semmit sem érzek, kivéve... kivéve talán a félelmet.

– Legalább őszinte vagy.

Ismét nevetés zengett a lezárt sisakrostély mögül.

– Ha úgy tetszik hihetsz nekem... Miért jöttél táboromba Corum herceg?

– Ismered az okát, nem?

– Azt reméled, hogy végezhetsz velem, és így elpusztíthatod a barbár hadakat vezető elmét? Jó ötlet De én legyőzhetetlen vagyok. Bárcsak ne lennék! Hányszor, de hányszor imádkoztam már a halálért! Végezni akarsz velem, hogy elég időt nyerj a védelmi vonalak rendezéséhez? Lehet, hogy meglehetnéd, de szerintem én öllek meg téged. Megfosztom Halwyg-nan-Vake-t a vezérétől és elvágom az utánpótlástól.

– Ha legyőzhetetlen vagy, miért nem állsz ki ellenem párviadalra?

– Nem akarom vesztegetni az időmet. Harcosok!

Az alaktalan állat-emberek a felszerszámozott fehér lóra pattanó vezérük mögé sorakoztak. Gaynor kézbe kapta pajzsát és dárdáját. Corum felemelte a szemét fedő csillogó pántot, és az ellenség vonalain túlra pillantott. Az alvilági barlangba meredt, ahol legutolsó áldozatai, a Káosz Csapatának tagjai nyüzsögtek. Rettenetes testüket a Ghanh roppant szárnyai még jobban szétzúzták. A cafatokra tépett rémségeket Polib-Bav, a lóarcú szörnyeteg vezette. Corum herceg az alvilág felé nyújtotta Kwll kezét, és a Káosz Csapatának segítségét kérte.

– Akkor harcoljon a Káosz a Káosszal! – kiáltott. – Vegyétek el jutalmatokat, Polib-Bav, és nyerjétek el a megváltó halált!

A borzalom rátámadt a borzalomra, az őrület az őrületre. A Káosz Csapata elözönlötte Gaynor táborát, és az állatemberek nekiestek saját testvéreiknek. Kutyafejű harcolt bika testűvel, lóalakú a béka-szerűvel. Szablyáik, bárdjaik, pengéik rettenetes mészárlást okozva emelkedtek fel és csaptak le újra és újra. A legyőzött sereg katonái sikoltoztak, hörögtek, átkozódtak. Csontreccsentés hús szakadt Gaynor herceg, az Eszeveszett látva az öldöklést, Corum felé fordította lovát.

– Fogadd elismerésein, Vörös Palástos herceg. Látom nem sikerült kifogni rajtad. Tehát mindkettőtök egyszerre akar velem megmérkőzni?

– Nem – felelte Corum, és lándzsáját készenlétbe helyezve felemelkedett lova nyergében. – A barátom csak azért van itt, hogy hírt vigyen a küzdelem kimenetéről, ha én maradnék itt. Ő csak akkor fog harcolni, ha meg kell védenie magát.

– Tehát becsületes lovagi tornát akarsz? – nevetett fel újra Gaynor herceg. – Jól van! – kiáltott, és ő is felkészült a csatára.

A két herceg összecsapott Corum ellenfelére szegezte fegyverét, felemelte pajzsát, hogy jobban védeni tudja arcát Gaynor herceg szikrázó páncélja félig elvakította, de megfeszítette karját, és a lándzsát teljes erejével a Káosz szolgájának feje felé vetette. A fegyver célba is talált: pontosan Gaynor sisakjához csapódott, de még csak meg sem karcolta. Az Eszeveszett azonban megtántorodott a nyeregben, és így nem tudott azonnal visszavágni. Corumnak elég ideje maradt, hogy még egyszer megmarkolja visszapattanó fegyverének nyelét Gaynor felnevetett és Corum arca felé szúrt, de a Vörös Palástos herceg pajzsával hárított.

Körülöttük a szörny-emberek két csapatának öldöklő harca egyre tovább folyt. A Káosz Csapata kisebb volt, mint Gaynor hada, de rendelkezett azzal az előnnyel, hogy nem lehetett megölni őket: már halottak voltak.

A küzdők paripái hátrálni kezdtek. Szinte lerázták hátukról lovasaikat. Corum a kantárba kapaszkodott, és meglendítette lándzsáját. Újra eltalálta Gaynor herceget, aki hanyatt vágódott, és a tábor mocskos sarába zuhant. Azonnal felpattant, és dárdáját Corum felé vetette. A Vadhagh ismét a pajzsát emelte maga elé. A dárda hegye áthatolt a vastag páncélzaton, és csak egy kicsivel hibázta el Corum idegen eredetű jobb szemét. Corum kivonta kardját, és Gaynor felé sújtott. A penge nagyot csattant az Eszeveszett pajzsán. Gaynor pallosát jobbjába markolta és sikerült kivédenie Corum első vágását. Ő is meglendítette kardját, de nem a Vadhaghot, hanem annak lovát találta el. A hátas egyik lábát kettévágta. Az állat összerogyott, és Corum lebukfencezett a földre.

Súlyos páncélzata ellenére Gaynor herceg a Vadhagh felé rohant, aki kétségbeesetten próbálta megvetni lábait a csúszós sárban. A pallos lefelé vágott, de Corumot ismét megvédte pajzsa. A penge belehasított a bőr-, fa-, és fémrétegbe, és végül Gaynor saját, az előbb a pajzsba fúródott dárdája fogta fel a csapást Corum Gaynor lábai felé kaszált, de az Eszeveszett felugrott és kikerülte a kardot A Vadhaghnak közben sikerült felállnia, és támadóállásba helyezkednie.

Gaynor egyre csak nevetett. Kacaja visszhangot verve zengett az örökre lezárt sisakrostély alól.

– Jól küzdesz, Corum, de ne felejtsd el, te halandó vagy, én pedig nem!

A csatazaj felverte az egész tábort, de a barbárok elképzelni sem tudták, mi történhetett. Ők Lyr parancsait követték, aki pedig Gaynor utasításainak engedelmeskedett. Ám az Eszeveszettnek most nem volt ideje rájuk.

A két bajnok egymással szemben állva körözni kezdett A közelükben a Káosz szörnyeinek két csapata tovább folytatta halálos küzdelmét A tűz fénykörén kívül, a sötét árnyékban a barbárok tágra meredt szemmel, babonás rémülettel figyelték az öldöklést. Fogalmuk sem volt róla, hogy következhetett be ilyesmi.

Corum messzire hajította használhatatlanná vált pajzsát, hátáról lecsatolta harci bárdját, és Kwll baljába szorította. Eltávolodott ellenfelétől, és mégjobban megmarkolta fegyverét. Tökéletesen kiegyensúlyozott bárd volt, olyan, amilyet a Nhadraghok elleni ősi háborúkban használtak. Corum abban reménykedett, Gaynor nem találja ki szándékát.

Villámgyorsan felemelte karját, és meglendítette a fegyvert. A bárd átsüvített a levegőn, és Gaynor herceg pajzsához adott. Az Eszeveszett megtántorodott az ütés erejétől, a: pedig apró szilánkokra hasadt Félredobta a használatlan tárgyat, és pallosát két marokra fogva Corumra támadt.

Corum hárította az első csapást a másodikat, a harmadikat, de Gaynor rohama hátrálásra kényszerítette. Oldalra ugrott, és egy rövid nyelű jatagánnal Gaynor páncéljának ízületébe szúrt Az Eszeveszett jobb kezébe kapta kardját, és kettőt hátralépve félrecsapta a Vadhagh fegyvert. Corum a sisakján át is hallotta sziszegő zihálását.

– Lehet, hogy halhatatlan vagy, Gaynor herceg, de fáradhatatlan nem!

– Nem tudsz megölni! Hidd el, én magam is örülnék a halálnak!

– Add meg magad! – felelte Corum lihegve. A szíve hevesen vert, mellkasa megfeszült minden lélegzetvételkor. – Add meg magad, és majd meglátjuk, el tudlak-e pusztítani!

– Ha megadom magam, akkor megszegem a Xiombargnak tett eskümet.

– Tehát mégis ismered a becsület fogalmát?

– Becsület! – nevetett Gaynor. – Már mondtam neked, ez nem becsület! Félelem! Ha elárulom, Xiombarg megbüntet El sem tudod képzelni, mit jelenthet ez, Vörös Palástos herceg! – kiáltott, és pallosát a feje felett forgatva Corumra rontott.

A Vadhagh lehajolt és Gaynor herceg lába felé csapott kardjával. Az Eszeveszett térde megroggyant, éppen akkor, mikor válla felett hátralesett, hogyan boldogul serege.

A Káosz Csapata bevégezte munkáját A Corum által az alvilágból megidézett lények egymás után összegyűjtötték jutalmukat, és úgy tűntek el, ahogy felbukkantak.

Gaynor üvöltve még egyszer Corumra vetette magát A Vadhagh összegyűjtötte minden erejét, kivédte a támadást, és visszacsapott. Gaynor közelebb lépett, megragadta Corum jobbját, és pallosának hegyét a Vadhagh fejéhez közelítette. Corum kiszabadította magát a szorításból, de a penge mégis a vállára csapott, és átvágta páncélinge első rétegét. Védtelenül állt a kardját győzedelmesen meglendítő Gaynor herceg előtt.

– Add meg magad, Corum herceg, és meghagyom az életed!

– Hogy visszavihess úrnőd, Xiombarg elé?

– Meg kell tennem.

– Úgy nem adom meg magam!

– Akkor kénytelen vagyok megölni téged! – lihegte Gaynor. A sárba rúgta Corum kardját, két kézzel megragadta pallosát, és előrelépett, hogy bevégezze feladatát.

4. A barbárok támadása

Corum felemelte kezeit, hogy kivédje Gaynor csapását, ám ekkor valami történt Kwll kezével.

A Kéz már többször is megmentette a herceget, és most is önálló életre kelt Megragadta Gaynor pengéjét, kitépte markából, és a markolatával az Eszeveszett herceg fejére sújtott Gaynor megtántorodott, és hörögve térdrezuhant Corum előreugrott, és karját ellenfele nyaka köré feszítette.

– Megadod magad, herceg? – kérdezte üvöltve.

– Nem tehetem – felelte Gaynor fuldokolva. – Nem tudok megadni semmit.

Feladta a küzdelmet. Nem védekezett, ahogy a nála sokkal erősebb kéz – Kwll keze – megmarkolta sisakrostélyát.

– NE! – kiáltott fel mégis, mikor rádöbbent Corum tervére. – Nem teheted! Egyetlen halandó sem pillanthatja meg az arcomat! – rángatózni kezdett, de Corum erős marokkal fogvatartotta, és Kwll keze továbbfeszegette a sisakot.

– KÉRLEK!

A rostély lassan felcsúszott.

– KÉRLEK TÉGED, VÖRÖS PALÁSTOS HERCEG! ENGEDJ EL, ÉS TÖBBÉ NEM TÁMADOK ELLENED!

– Nincs jogod egy ilyen fogadalom megtételéhez! – emlékeztette a Vadhagh vadul. – Xiombarg teremtménye van, így nincs becsületed, sem akaratod.

Ám a kérlelő hang furcsán továbbvisszhangzott.

– Könyörülj rajtam, Corum herceg!

– Nekem sincs jogom ekkora kegyet gyakorolni, mert én Arkyn-t szolgálom – hangzott a kérlelhetetlen válasz.

Kwll keze harmadszor is a rostélynak feszült, és végre felnyitotta. Corum a fiatal arcba bámult, mely úgy remegett, mintha milliónyi fehér féreg alkotná. Halotti, vörös szemek meredtek rá, melyek olyan tragikus borzalmat tükröztek, amit össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit eddig átél t. A Vadhagh elborzadva felordított. Üvöltése összekeveredett Gaynor herceg, az Eszeveszett sikolyával. A Káosz szolgájának arca hirtelen bomlásnak indult. Ezernyi őrült színben tündökölt és százszor erősebb bűzt árasztott magából, mint a Káosz egész Csapata. Az arcvonások Corum szeme láttára változtak: időnként mintha egy nő tekintett volna vissza rá, máskor pedig egy középkorú férfi, de egy pillanattal később már egy fiatal fiú, és... Hirtelen mintha a saját arcát vélte volna felfedezni a helyén. Vajon hány teste lehetett Gaynor hercegnek a végtelenség óta tartó őrületében? Corum látta az évmilliók alatt felgyülemlett kétségbeesés nyomát. Az arc még mindig vad agóniával remegett, változott, a vörös szemek irtóztató lánggal égtek, de a vonások csak változtak, változtak, változtak...

Több mint egymillió év... A boldogtalanság eonjai... Gaynor herceg megnevezhetetlen vétkének büntetése, hogy megszegte a Jognak tett esküjét... Ezt a végzetet mégsem a Jog, hanem az Egyensúly Ereje rótta ki rá. Vajon miféle bűnt követhetett el, hogy még a pártatlan Kozmikus Egyensúlyt is cselekvésre ösztönözte? A sisakban fel-felvillanó arcok némelyike mintha utalt volna erre, de... mégsem.

Corum már nem szorította Gaynor nyakát, hanem sisakos fejét átölelve zokogva borult megkínzott arca fölé. Megsiratta Gaynor herceget, az Eszeveszettet, aki megfizette, és még mindig fizeti az árat bűnéért Olyan árat, amit még soha egyetlen élőlénynek sem kellett megadnia.

Ahogy ott sírt, Corum mélyen átérezte az igazság – vagy az igazságtalanság – mélységét Abban a pillanatban ugyanis mindkettő ugyanolyannak tűnt.

Gaynor herceg még nem halt meg, egyszerűen csak átlépett az egyiklétből a soron következőbe. Nemsokára egy másik Birodalomban – távol a tizenöt Síktól és a Kardok Urainak földjétől – folytatja majd a Káosz szolgálatát.

Az arc eltűnt, a csillogó páncél üres lett Gaynor herceg, az Eszeveszett eltűnt.

Corum zavartan felemelte fejét, és meghallotta Jhary-a-Conel hangját.

– Gyorsan Corum, fogd Gaynor lovát! A barbárok összeszedték bátorságukat, és felénk tartanak! A feladatot elvégeztük, menjünk hát!

A Bajnokok társa vadul megrázta a Vadhagh herceget. Corum felállt, a sárban fekvő kardjáért nyúlt, és engedte, hogy Jhary felsegítse az elefántcsont-berakásos ébenfa nyeregbe...

...Halwyg-nan-Vake falai felé vágtattak. Nyomukban ott üvöltöttek a barbár Mabden harcosok. A kapuk kitárultak előttük, és ahogy beléptek rögtön be is zárultak. A vasveretes kapuszárnyakra már hiába záporoztak a barbárok ökleinek ütései. Corum és Jhary leszálltak a nyeregből. Rhalina és Onald király már várt rájuk.

– Gaynor herceg? – kérdezte izgatottan Onald. – Él?

– Igen – felelte Corum eltűnődve. – Él.

– Tehát nem jártatok sikerrel!

– De igen – hangzott a válasz, és Corum kantárszáron vezetve ellenfele hátasát a sötétségbe borult város felé indult. Senkivel sem akart beszélni, még Rhalinával sem.

Onald király egy darabig elkísérte, majd megtorpant és Jhary felé fordult.

– Mégis sikerült?

– Gaynor herceg hatalma megszűnt – felelte Jhary fáradtan. – Corum végzett vele. A barbároknak nincs már hadvezérük. Most már csak túlerejükben, kegyetlenségükben, Kutyáikban és Medvéikben bízhatnak – vidáman felkacagott. – Csupán ennyi történt, Onald király.

Mindannyian a Vadhagh herceg után indultak, aki meggörnyedve, rogyadozó lépésekkel haladt az árnyékok között.

– Felkészülünk a támadásra – szólt Onald. – Biztos vagyok benne, hogy reggel megostromolnak minket.

– Valószínűleg – bólintott Rhalina. Úgy érezte, Corumhoz kellene lépnie, de meggondolta magát.

Hajnalban Lyr-a-Brode király barbár hada egyesült a Broan-Mabden-i seregekkel, a Kutya meg a Medve armadájával, és teljesen körülzárta Halwyg-nan-Vake-t.

Halwyg alacsony falai mögött is gyülekeztek a harcosok. A barbárok nem hoztak magukkal ostromgépeket, mert eddig Gaynor herceg haditervei, meg a Káosz Serege segített a városok bevételében. Ám oly rengetegen voltak, hogy szinte látni sem lehetett utolsó soraikat Lóháton, harci szekéren, vagy akár gyalogosan, de mind a város felé áramlottak.

Corum pihent néhány órát, de képtelen volt elaludni. Nem tudott megszabadulni Gaynor herceg arcának látványától. Most próbálta felidézni Glandyth-a-Krae iránt érzett gyűlöletét, és egyre a grófot kereste a barbár hordák soraiban. De hiába. Talán nem is volt itt Lehet, hogy még mindig Moidel várának közelében keresi Corum nyomait?

Lyr király egy hatalmas lovon ült, és saját harci zászlaját lobogtatta. Mellette a púpos hátú Cronekyn-a-Drak király haladt, a Bro-an-Mabden-i törzsek uralkodója. Cronekyn király félig őrült volt, és jól illett hozzá a ráragasztott gúnynév: Kis Varangy.

A barbárok vonultak, és mintha a beesett arcú király is elbizonytalanodva, idegesen nézett volna maga köré. Látszott rajta, egyáltalán nem bízik benne, hogy képes irányítani ekkora sereget Gaynor segítsége nélkül.

Lyr-a-Brode király a magasba emelte óriási vaspallosát, mire a lovasok mögül egy felhőnyi lángoló nyílvessző suhant sziszegve Halwyg falai felé. A városban a kiszáradt bokrok és cserjék szinte azonnal lángralobbantak. Ám Onald király felkészült erre a város lakói már napok óta gyűjtögették vizeletüket, hogy elolthassák vele a barbárok gyújtotta tüzeket. Onald király okult abból, amit országának a barbárok uralmába került városainak ostromáról hallott.

A város védői közül sokan a falakon tántorogtak, és a testükbe fúródott lángoló nyílvesszőket rángatták. Egyikük égő arccal elrohant Corum mellett, de a herceg szinte észre sem vette.

A támadók egetrengető üvöltéssel a falak alá értek, és nekiláttak a mászásnak. Kezdetét vette a Halwygért folyó küzdelem.

Corum a Kutya és a Medve armadáját figyelte, és azon tűnődött, vajon ezeket mikor vetik be ellenük. Úgy tűnt, mintha tartalékolnák erejüket, de a Vadhagh elképzelni sem tudta, hogy mire. Ám kénytelen volt figyelmét a közvetlen veszélyre fordítani, hiszen az egyik barbár kezében kivont karddal, fogai között hosszú tőrrel éppen átlendült a bástyafok felett. Annyi ideje maradt csak, hogy meglepetten felkiáltson, mert Corum már le is vágta. De társai már a nyomában is voltak.

Corum egész nap gépiesen osztogatta a halált. Rhalina, Jhary és Beldan a falak más részein irányították a védők csapatait. Ezernyi barbár elpusztult már, de újabb ezer lépett a helyükbe. Lyr királynak legalább annyi esze volt, hogy serege egy részét pihentette, hogy mindig új, erős hadakat tudjon a falakra küldeni. Ennek az elgondolásnak a védők nem tudták hasznát venni: minden, a kardot elbíró ember a falakon mozgott.

Corum fejében már visszhangot vert a csatazaj. Rengeteg támadóval végzett, de szinte tudatában sem volt mozdulatainak. Páncélinge tucatnyi helyen elszakadt, teste számtalan kisebb sebből vérzett, de tudomást sem vett egyikről sem.

Egyre több tüzes nyílvessző szállt át a falak mellett A nők és a gyermekek vödrökkel szaladgáltak, és próbálták megfékezni a lángokat A védők mögött füstköd emelkedett, előttük a bűzlő, barbár harcosok tömege állt Körülöttük őrült harc tombolt A falakra emberi szervek kenődtek. Törött fegyverek borították a földet, a bástyák mellett hullaoszlopok emelkedtek, de hiába: a rohamot ez sem tudta megfékezni.

Lent, a kapuknál a barbárok fatörzsekkel próbálták szilánkokra zúzni a vasalt fatáblákat, melyek eddig ellenálltak a rájuk záporozó ütéseknek.

Corum szinte nem is hallotta a kiáltásokat, nem is látta a küzdelmet Egyre csak az járt az eszében, hogy a Gaynor herceg felett aratott küzdelme nem volt hiábavaló. Az Eszeveszett vezetésével, és a Pokoli Horda segítségével a város már rég az ostromlók kezére került volna. Mennyi idejük lehet még? Mikor fog Arkyn visszatérni, és elhozni azokat a bizonyos anyagokat, melyekre Yurette királynak oly nagy szüksége van? Vajon áll-e még a Piramis-város?

Corum zordan elmosolyodott. Xiombarg mostanra már biztosan tudja, hogy ő legyőzte szolgáját, Gaynort. A királynő dühe minden eddiginél nagyobb lesz, tehetetlenségének érzete még erősebb. Talán ez a düh gyengíti majd Gwlas-cor-Gwrys elleni támadásának hevességét? Vagy éppen ellenkezőleg?

Corum erőlködve próbálta megszabadítani elméjét az ilyesfajta találgatásoktól. Semmi értelme sem volt Felkapott egy lándzsát, és az egyik barbár testébe vágta. Olyan vadul rántotta vissza a fegyvert, hogy egy másikat jól gyomron vert a nyelével. A támadó egy pillanatig egyensúlyát vesztve kapálózott, majd átzuhanta falon, és a mélyben halmozódó halottak egyike lett.

Nem sokkal dél után az ostromlók megkezdték a visszavonulást, sőt még halottaikat is magukkal vitték. Corum látta, ahogy Lyr király és Cronekyn király egymással tanácskozik. Talán éppen most döntötték el a Kutya és a Medve hadainak bevetését Vagy új stratégián dolgoznak, mely nem okozná ennyi katonájuk halálát? De az is lehet hogy egyáltalán nem törődnek veszteségeikkel...

Egy fiú lépett a herceghez.

– Corum herceg! Üzenetet hoztam. Lejönnél Aleryonhoz?

Corum fájó lábakkal lelépett a bástyák mellől, és egy szekérbe szállt Lassan áthajtott a templomhoz.

A templom kívül-belül zsúfolásig telt sebesültekkel. Aleryon a bejáratnál várt a hercegre.

– Visszatért Arkyn?

– Igen, herceg.

Corum belépett, és kérdően a padlón fekvő emberekre pillantott.

– A halálukon vannak – felelt Aleryon csendesen a fel sem tett kérdésre. – Előttük felesleges titkolóznunk.

Az árnyak közül Arkyn lépett elő. Bár isten volt, és a test, amit használt nem a sajátja, mégis fáradtnak látszott.

– Itt van – szólt, és egy kis, fénytelen fémdobozt nyújtott át Corumnak. – Ne nyitsd ki, mert a benne lévő anyag erős sugárzása végezhet veled. Add át Gwlas-cor-Gwrys küldöttének, és mondd meg neki, az Égi Hajóval térjen vissza a síkok közötti fal másik oldalára...

– De nincs elég ereje hozzá! – tiltakozott Corum.

– Vágok neki egy kis rést... vagy legalábbis remélem, hogy sikerül. Már közel állok a teljes kimerültséghez. Xiombarg több oldalról is ellenem támad. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Piramis-város közelében sikerült utat nyitnom neki, de azért megpróbálom. Ha túl messzire keveredik, veszélybe kerül. Minden tőlem telhetőt megteszek.

Corum bólintott, és átvette a dobozt.

– Imádkozzunk, hogy Gwlas-cor-Gwrys még álljon! Arkyn fanyarul elmosolyodott.

– Hozzám ne imádkozz – felelte. – Én magam már nem tudok többet tenni...

Corum a nehéz, lüktető dobozzal kezében kisietett a templomból. Fellépett a kocsira, a lovak közé csapott, és átvágtatott a kétségbeejtő látványt nyújtó utcákon, míg végül Onald király palotájához nem ért. Felrohant a lépcsőkön, fel a tetőre, oda, ahol az Égi Hajó várakozott. A kormányosnak átnyújtotta a dobozt, és elismételte Arkyn üzenetét. A hajós kétkedően nézett rá, de elvette és óvatosan a fülkéjébe zárta a küldeményt.

– Ég áldjon, Bwydyth-a-Horn! – búcsúzott Corum. – Kívánom, találd épségben a Piramis-várost, és még időben jussatok át ebbe a birodalomba!

Bwydyth tisztelgett, és a levegőbe emelte a hajót. Az égen hirtelen szakadozott szélű nyílás tűnt fel. Bizonytalanul vibrált és szikrázott Mögötte bíbor és narancsszín sávokkal tarkított égbolt tűnt fel. Az Égi Hajó áthaladt a résen. Egyszeriben eltűnt a szem elől, az ég sebe pedig láthatatlanná húzódott össze nyomában.

Corum egy pillanatig utánabámult, de megütötte fülét a falak alól zengő ordítás. A támadók visszatértek! A herceg leszáguldott a lépcsőkön, át a palotán, ki az utcára, ahol rögtön meglátta a térdrerogyva zokogó asszonyokat. Előttük négy harcos vonult Egy ravatalt cipeltek, melyen egy köpenyekbe burkolt test feküdt.

– Ki ez? – kérdezte Corum az egyik harcost. – Ki halt meg?

– Megölték királyunkat, Onaldot – felelte a férfi lesújtva. – Ránk szabadították a Kutya és a Szarvas Medve Armadáját. Halwyg elpusztul, Corum herceg! Már semmi sem akadályozhatja meg!

5. Xiombarg királynő dühe

Corum vadul végighajtotta a lovakat az utcákon, és visszatért a várost körülölelő falhoz. Halwyg-nan-Vake védő elnémulva, tehetetlenül várták a barbár ostromlók által rájukszabadított végzet beteljesülését A herceg útközben két olyan nőt is látott, akik inkább az öngyilkosságot választották. Ahogy a háztetőkről a földre zuhant tetemekre pillantott eltűnődött, talán ők döntöttek bölcsen.

Corum leugrott a kocsiról, és a lépcsőkön felrohant a fal tetejére, ahol Rhalina és Jhary-a-Conel már várt rá. Nem is volt szükség rá, hogy megkérdezze tőlük, mi történt: a saját szemeivel is láthatta a közelgő rémséget.

Ragyogó szemű, óriási kutyák ügettek nyelvüket lógatva a város felé. Mellettük a barbárok sokasága közeledett. A kutyák hada mögött pedig bunkóikat lengető, pajzsos, gigászi medvék vonultak. Felállva, hátsó lábaikon imbolyogva lépkedtek; fejüket fekete, csavaros szarv díszítette.

Corum látta, hogy a kutyák képesek átugrani a falon, a medvék pedig bunkóikkal bezúzhatják a kapukat. Gyorsan határozott.

– Mindenki húzódjon vissza a palotába! – kiáltotta. – Minden harcos vonuljon vissza a palotába! A polgárok keressenek maguknak valamilyen menedéket!

– Megadjuk magunkat? – kérdezte Rhalina, és remegés járta át testét, ahogy a herceg egyetlen, feketés-aranyszínben csillogó szemébe pillantott.

– Mindent megteszek értük, amit még lehet. Remélem a visszavonulással nyerhetünk még egy kis időt. A palotából jobban védekezhetünk. Siessetek! – ordította. – Siessetek!

A harcosok közül a legtöbben gyorsan eleget tettek parancsának, de néhányan megdermedtek, mintha nem is hallották volna Corum szavait.

A herceg a fal tetején állt, és a távoli palota felé vonuló, a polgárokat maguk előtt terelő, sebesülteket cipelő katonákat nézte, rövid idő múlva már csak ő, Rhalina és Jhary maradtak a falon. Az egyre közelebb szökkelő kutyákat és medvéket figyelték, aztán ők is lefutottak a lépcsőkön, és a néptelen utcákon a szétrombolt házak, elszenesedett bokrok, széttiport virágok, temetetlen halottak között a palota felé húzódtak. Gyorsan ellenőrizték az ajtók előtt és az ablakoknál felállított torlaszokat.

Egyre hangosabb lett a kutyák és a medvék morgása, a győzedelmesen közeledő barbárok üvöltözése. Corum és társai felkapaszkodtak a palota tetejére. A városra furcsa, vésztjósló nyugalom borult.

– Mikor érnek ide, Corum? – kérdezte Rhalina suttogva.

– A bestiák? Kis idő múlva elérik a falakat.

– És azután?

– Kiszimatolják, merre bújtunk el.

– És azután mi lesz?

– Néhány perccel később megtámadják a palotát Hogy azután mi lesz... nem tudom. Ilyen hatalmas seregnek nem sokáig tudunk majd ellenállni.

– Nincs valami terved?

– Csak egy utolsó. De ekkora túlerő ellen... – felelt Corum elcsukló hangon. – Nem tudom. Egyszerűen nem ismerem az erő határait.

A morgás és a bömbölés egyre hangosabb és hangosabb lett, aztán hirtelen elhallgatott.

– A falakhoz értek – szólt Jhary. Corum megigazította vállán széttépett, skarlátszín köpenyét, és megcsókolta Rhalinát.

– Ég áldjon Őrgrófnőm!

– Miért búcsúzol el...?

– Ég áldjon téged is Jhary, Hősök Barátja. Remélem találsz majd magadnak egy új bajnokot, akihez csatlakozhatsz.

Jhary mosolyogni próbált.

– Nem akarod, hogy veled maradjak?

– Nem.

Az első óriási kutyák már át is ugrottak a falak felett, és lihegve álltak az elnéptelenedett utcákon. Corumék messziről is jól megfigyelhették, ahogy ide-oda forgolódva a védők nyomai után szimatolnak.

Corum ellépett társaitól, és a lépcsőkön visszaindult a palota belseje felé. Áthaladt a termeken, és a bejáratnál felállított torlaszok mellett az épület fokapuja felé tartott Kis idő múlva a széles utca közepén állt, és a városfal irányába meredt.

A közelében még mindig lángolt néhány bokor. A kertekben, a pázsiton halottak és súlyos sebesültek feküdtek. Corum feje körül egy kicsiny, szárnyas macska röpködött, majd visszaszállt a bástyafokokra.

Egyre több kutya ugrottá át a város falát Lógó nyelvvel, mohó szemmel, lehajtott fejjel lassan haladtak azon az úton, melynek végénél Corum várt rájuk. A kutyák mögött, a város fokapuja hirtelen nagyot reccsenve megrepedt és beszakadt Az első szarvas medve máris átpréselte magát a résen, és kitágult orrlyukakkal szimatolva készenlétbe helyezte bunkóját.

Corum a szemét fedő csillogó pánthoz emelte kezét. Enyhe remegés futott végig testén, és kinyújtotta Kwll varázserővel bíró kezét Az isteni bal szinte feloldódott a levegőben, és úgy látszott, mintha csak a herceg karjának csonkja lenne a helyén. Hirtelen félelmetes lények vették körül a Vadhaghot Szellemszerű, széttépett testű, alaktalan teremtmények, akik egykor az Eszeveszett Gaynor herceg seregéhez tartoztak. De most már Corumnak esküdtek hűséget hiszen egyedül ő adhatta meg számukra az alvilági barlangot való szabadulás egyetlen lehetőségét a békítő halált Ám hogy ezt elnyerjék, maguk helyett új áldozatokat kellett abba a bizonyos barlangból küldeniük.

Corum Kwll újra alakot öltött kezével feléjük intett. Rhalina elborzadt tekintettel fordult Jhary-a-Conelhez, aki furcsa egykedvűséggel nézte barátját.

– Hogy tudnának ilyen... ilyen megcsonkított lények egyáltalán harcba szállni a kutyák és a medvék ellen, meg az ezernyi barbár ellen, aki utánuk áramlik?

– Nem tudom – felelte Jhary. – Azt hiszem, Corum is csak próbálkozik. Ha most veszítene a megidézettek serege, az azt jelentené, hogy Kwll kezét és Rhynn szemét már akkor sem használhatnánk, ha megpróbálkoznánk a kitöréssel.

– Tehát ez az, amit Corum is tudott, de nem akart beszélni róla! – szólt Rhalina, és bólintott.

A Káosz teremtményei a gigantikus kutyák és medvék ellen indultak. Az állatok megtorpantak, felhördültek, és elbizonytalanodtak. Nem tudták, baráttal vagy ellenséggel állnak-e szemben. Az alaktalan, csonka lények közül soknak hiányoztak a végtagjai, másokat óriási sebek éktelenítettek, néhányuknak pedig nem volt feje, vagy egyetlen lába sem. De mégis, még így is társaikra támaszkodva, hasoncsúszva is készül téka harcra. A nyomorék hadnak egyetlen előnye volt csupán: már halottak voltak.

Végigözönlöttek a hosszú, elhagyatott utcán. Halwyg rombadőlt házai között visszhangot vert a kutyák fenyegető ugatása. De a lények nem álltak meg. Tudták, csak úgy szabadulhatnak a rettenetes Alvilágból, ha legyőzik a Kutya és a Medve seregét Egyedül így pusztulhat el lelkűk is. Ők már csak a valódi halálra vágytak.

Corum nem mozdult el a helyéről. Az utca végén állt, de kételkedett benne, hogy ez a szétvert sereg győzelmet arathat az irtózatos, vad bestiák felett Látta, hogy már az összes medve átlépte a város kapuját, és nyomukban most a Lyr király és Cronekyn király által vezetett barbár seregek tódultak be Halwyg falai közé. A Vadhagh remélte, hogy ha a Káosz szétszaggatott csapata nem is éréi sikert, de legalább nyer egy kis időt, és késlelteti a palota ostromát Visszanézett, és a távolban felfedezte a Jog Templomának tornyát Vajon Arkyn még ott van? Talán az események kedvező alakulására vár?

A kutyák lecsaptak az első szörnyszülöttre. A hatalmas bestiák egyike hátrakapta fejét Állkapcsai között egy karnélküli élő-halott rángatózott. A kutya megrázta, és félrelökte áldozatát, ám az ahogy földetért, máris újra ellen indult. Az állat meglepetten, lekonyuló farokkal figyelte áldozata újabb támadását.

Akármilyen óriásiak és vadak, gondolta Corum, mégis csak kutyák. Számított erre a tényezőre is.

A medvék is előretörtek. Vörös pofájukból előcsillantak villogó fehér agyaraik. Bunkóikat és pajzsaikat készenlétbe helyezve Corum seregére rontottak. A sebesült lényeket pillanatok alatt szétszórták, ám azok nem álltak meg. Összeszedték magukat, felálltak, és másodszor, harmadszor, sokadszor is támadtak. A bestiák szőrébe csimpaszkodtak, és szorították, veszettül szorították őket. Végül az egyik kutya összerogyott, és hátára fordult. Corum lényei azonnal felszakították a torkát. A Vadhagh keserűen elmosolyodott. De már látta, hogy bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott. Lyr-a-Brode lovasaival megkerülte a küzdő vadállatokat, és bár bizonytalanul haladtak, de egyre közelebb értek hozzá.

Corum megfordult, és berohant a palotába. Mielőtt felért volna a tetőre, a barbárok a széles úton már az épület felé özönlöttek. Mögöttük a Kutya és a Medve hada az élő-halott Káosz-sereggel küzdött.

A palota ablakaiból nyílvesszők zizzentek alá, és Corum látta, hogy Cronekyn király is az elsők között van, akik az ostromlók közül a földre zuhannak. Mindkét szemébe nyíl fúródott Lyr-a-Brode királynak sokkal jobb vértezete volt, mint uralkodótársának. Sisakjáról és mellvértjéről nagyot koppanva lepattantak a nyílvesszők. Most gúnyosan a magasba emelte pallosát, és a palota elleni rohamra parancsolta katonáit A barbárok megkezdték a torlaszok lerombolását.

A király testőreinek kapitánya lépett a tetőre.

– Az alsóbb szinteket még tartjuk néhány percig, de többre nem vagyunk képesek.

Corum bólintott.

– Olyan lassan vonuljatok vissza, ahogy csak lehet Nemsokára mi is csatlakozunk hozzátok.

– Mit gondolsz, mi fog történni? – kérdezte Rhalina.

– Úgy érzem, mióta végeztem Gaynor herceggel, Xiombarg királynő hatalmas nyomást gyakorol erre a síkra. Azt hiszem, elég erős ahhoz, hogy teljes erejét ellenem fordítsa.

– De ő személyesen nem jöhet át ide! – felelte Rhalina. – Ezt mi is tudtuk. Ha megtenné, vetkezne az Egyensúly Törvénye ellen. Még a régi Nagy Istenek sem merik ilyen nyíltan megsérteni a Kozmikus Egyensúlyt!

– Talán igazad van –, mondta Corum –, de azt hiszem, Xiombarg dühe oly hatalmas, hogy ennek ellenére mégis megpróbál átjönni ebbe a síkba.

– Akkor egész' biztosan végünk – mormolta a nő. – Vajon hol lehet Arkyn?

– Ő megtesz minden tőle telhetőt. Nyíltan nem lehet a segítségünkre, és talán már a Xiombarggal való összecsapásra készülődik. Gyere, siessünk a védőkhöz!

Lefelé menet beleütköztek a barbárok rohamát visszaverni képtelen, hátráló harcosokba. A támadók a halállal mit sem törődve, vakon nyomultak egyre tovább. A testőrkapitány reménytelenül tárta szét karjait.

– A palota más részein is vannak csapataink, de attól tartok, őket is éppen úgy szorongatják, mint minket.

Corum a betolakodók sokaságára pillantott A védők vékony fala nemsokára összeroppan.

– A tetőre – kiáltott – Ott még feltartóztathatjuk őket egy ideig! Meg kell őriznünk erőinket!

– De hát vesztettünk, Corum herceg! – szólt a kapitány nyugodtan.

– Igen, félek, igen.

Hirtelen egy sikoly hasította levegőbe. Nem emberi hang volt, mégis tiszta düh sütött belőle. Rhalina arca elé kapta kezeit.

– Xiombarg? – suttogta. – Ez Xiombarg hangja, Corum! Corum képtelen volt válaszolni. Megnyalta kiszáradt ajkait, és figyelt. A sikoly újra felhangzott, de most párosult valami fülsajdító zümmögéssel.

– A tetőre! – kiáltott Corum. – Gyorsan!

Levegő után kapkodva értek fel, és gyorsan szemük elé kapták karjukat, hogy a napot is elhomályosító, az eget betöltő erős fénytől védjék magukat. Corum fedezte fel elsőként Xiombarg dühtől eltorzult arca betöltötte az egész horizontot, aranyszín haja felhőként lebegett az égen. Kezében akkora pallost tartott, amivel egyetlen csapással kettévághatta volna a világot.

– Ő az! – nyögte Rhalina. – A Kardok Királynője... Ellentmondott az Egyensúly Törvényének, és eljött, hogy végezzen velünk!

– Oda nézzetek! – kiáltott Jhary-a-Conel. – Ezért jött ide! Követte őket a mi síkunkba! Sikerült megszökniük előle! Xiombarg minden terve kútba esett, és tehetetlen dühében nem is törődött az Egyensúllyal!

A Piramis-város! A lerombolt Hahvyg-nan-Vake felett lebegett! Zöld fényei bágyadtan remegtek, majd egyszeriben tündökölve felragyogtak. A Piramis-város okozta az előbb hallott furcsa zümmögést.

Valami elvált a város tömegétől, és a palota felé száguldott Corum elfordította tekintetét Xiombarg dühöngő arcától, villogó kardjától, és az aláereszkedő Égi hajót figyelte, melynek fedélzetén ott állt az Országnélküli Király. Valami furcsa tárgyat tartotta kezében. Az Égi Hajó a tetőre ereszkedett, és a király Corumra mosolygott.

– Ajándék. Viszonzásképpen a Gwlas-cor-Gwrys-nek nyújtott segítségért...

– Köszönöm –, felelte Corum –, de most nincs rá időnk...

– Ennek az ajándéknak ereje van. Fegyver. Vedd csak el!

Corum a tárgyért nyúlt Egy különös formákkal díszített, és az egyik végén markolattal ellátott, a másikon gyenge fénnyel vibráló henger volt.

– Ez egy fegyver – ismételte Noreg-Dan. – Megsemmisít bármit, amire ráirányítod.

Corum Xiombarg arcára nézett Fülét megütötte sikoltása, látta, hogy a magasba lendíti kardját A Vadhagh a királynő felé emelte a hengert.

– Nem – szólt Noreg-Dan. – Xiombarg-nak nem árthatsz vele, mert ő Isten. A Kardok egyik Uralkodója. Halandó ellenfeleiddel azonban végezhetsz.

Corum lerohant a lépcsőn. A Lyr király vezette barbárok már a tető előtti fordulónál tartottak.

– Irányozd be, és nyomd meg azt a kart – kiáltott Noreg-Dan. Corum Lyr-a-Brode-ra szegezte a hengert. A király kettesével vette a lépcsőfokokat. Varkocsokba font szakálla lobogott, mozdulataiból sütött a diadalérzet. A Zord Testőrség szorosan követte. Corumra nézett, és felnevetett.

– Megadod magad, utolsó Vadhagh?

Corum is felkacagott.

– Nem én vagyok az utolsó, Lyr-a-Brode király. Ebből is láthatod! – meghúzta a kart, a király pedig melléhez kapva hátrazuhant testőrei karjai közé. Nyelve kilógott szájából, varkocsai szemébe csaptak.

– Meghalt! – üvöltötte a Zord Testőrség vezetője. – A királyunk! Bosszú!

Kardját villogtatva Corumra rontott, de a herceg újra meghúzta a kart A testőrök vezetője épp' úgy pusztult el, mint uralkodója. Corum egyfolytában a kart húzogatta, és valahányszor megtette, a Zord Testőrök közül egy mindig összerogyott, míg végül az utolsó is meghalt.

Corum Noreg-Dan felé fordult.

– Ilyeneket használtunk Xiombarg birodalmában is – mosolygott Noreg-Dan. – Ezért is ilyen dühös. Hosszú ideig fog tartani, míg összeállítja új, halandó seregét, akik elvégzik helyette a piszkos munkát.

– Egyszer már megszegte az Egyensúly törvényét –, felelte Corum –, talán megteszi még egyszer.

A gigászi, még dühében is gyönyörű arc magasan a horizont fölé emelkedett Már megjelentek vállai, melle és dereka is.

– AH! CORUM! SZERETTEIM ORGYILKOSA!

A hang erejétől Corum fülei fájdalmasan lüktetni kezdtek. Hátratántorodott, és az egyik bástyafoknak dőlt Elbűvölve nézte ahogy a rettenetes kard betölti az eget. Belebámult Xiombarg két, nap nagyságú szemébe. A Kardok Királynője az egész világot beborította testével. Akard lefelé sújtott, és Corum felkészült a halálra. Rhalina hozzáfutott, és egymáshoz bújtak.

– MEGSZEGTED A KOZMIKUS EGYENSÚLY TÖRVÉNYÉT, XIOMBARG NŐVÉREM! – dördült egy hang.

A távolabbi látóhatáron kirajzolódott Arkyn alakja. Éppen olyan hatalmas volt, mint a Kardok Királynője. A Jog Lord Arkyn-ja most teljes isteni pompázatosságában jelent meg. Kezében egy, Xiombargéhoz hasonló kardot markolt. A város és lakói úgy eltörpültek mellettük, mintáz emberek világában egy hangyaboly.

– MEGSZEGTED A TÖRVÉNYT, KARDOK KIRÁLYNŐJE!

– NEM ÉN VAGYOK AZ EGYETLEN!

– RAJTAD KÍVÜL CSAK EGYVALAKI TETTE MEG: A NÉVTELEN ERŐ! ELVESZTETTED JOGOD, HOGY URALKODJ SÍKJAID FELETT!

– NEM! AZ EGYENSÚLYNAK NINCS HATALMA FELETTEM!

– DE VAN...

Az égen megjelent a Kozmikus Mérleg, éppúgy, mint mikor Corum legyőzte Arioch-ot. Lord Arkyn és Xiombarg királynő közé állt A két isten parányinak látszott mellette.

– DE VAN... – szólt egy rettenetesen dördülő harmadik gang, és a mérleg Arkyn felé billent.

– DE VAN...

Xiombarg királynő felsikoltott Rémült hangja megrázta az egész világot úgy, hogy a bolygó letért napja körüli pályájáról.

– DE VAN!

Xiombarg kezében erőtlenül lehanyatlott a hatalmát jelképező kard, és egy pillanatra megjelent a mérleg Lord Arkyn felé lendülő serpenyőjében.

– NE! – könyörgött Xiombarg királynő. – CSAPDA VOLT... ARKYN TERVELTE KI AZ EGESZET. Ő CSALT IDE, Ő TUDTA ELŐRE... – hangja egyre gyengült – Ő tudta... Tudta...

Xiombarg alakja foszladozni kezdett, felhőfoszlányként lebegett, majd eltűnt Csak a csillogó fehérbe öltözött, fehér kardját kezében tartó Lord Arkyn állt még a helyén.

– BEVÉGEZTETETT! – szólt, és mintha hirtelen melegség járta volna át a földet – BEVÉGEZTETETT!

– Lord Arkyn! – kiáltott Corum. – Te tudtad, hogy Xiombarg dühében meg fogja kockáztatni az Egyensúly Törvényének megszegését, és átlép ebbe a síkba?

– REMÉLTEM. PUSZTÁN REMÉLTEM.

– Akkor mindaz, amit tőlem kértél ennek a tervnek a része volt?

– IGEN.

Corumnak eszébe jutott az összes eddig tapasztalt kín és keserűség. Maga előtt látta Gaynor herceg ezernyi, vibráló arcát...

– Kezdem meggyűlölni az isteneket – szólt.

– JOGODBAN ÁLL. DE TUDD MEG, KÉNYTELENEK VAGYUNK A HALANDÓKAT FELHASZNÁLNI CÉLJAINK ELÉRÉSÉHEZ – ezzel Lord Arkyn is eltűnt A palota felett Gwlas-cor-Gwrys Égi Hajói cikáztak, és láthatatlan halállal gyilkolták az üvöltöző, rémült barbárokat Halwygnan-Vake kertjei, utcái és parkjai megteltek halottakkal. A falakon kívülrekedt ostromlók megfutamodtak, de bárhová is bújtak, az Égi Hajók rájukbukkantak. Az Égi Hajók mindenkit utolértek...

Corum észrevette, hogy a Kutya és a Medve serege a leverésükre megidézett Káoszbéli szörnyekkel együtt eltűnt. Vagy uraik szólították vissza őket, vagy pedig az Alvilági barlangba kerültek a csonkatestű katonák helyébe. Corum már-már felemelte a szemét fedő csillogó pántot, de meggondolta magát Most hosszú ideig nem akarja látni az Alvilágot.

Noreg-Dan lépett hozzá.

– Látod, hasznos volt az ajándék, Corum herceg.

– Igen.

– Most, hogy Xiombarg eltűnt síkjairól, már csak öt síkot ural a Káosz. Mabelode retteghet erőinktől.

– Igen, biztosan – felelte Corum szomorúan.

– Én sem vagyok már Országnélküli Király. Ahogy visszatérek saját síkomba, nekilátok birodalmam újjáépítésének.

– Helyesen teszed – felelte Corum színtelen hangon. A bástyákhoz lépett, és a hullaborította városra nézett.

A polgárok kezdtek előmerészkedni házaikból. A Mabden barbárok ereje örökre megtört Arkyn síkjaira béke szállt, és béke költözött a Jog számára Xiombargtól visszahódított síkokra is.

– Visszatérünk Moidel kastélyába? – kérdezte Rhalina lágyan, és megérintette a herceg arcát. Corum vállat vont.

– Ha még áll... Lehet, hogy Glandyth leromboltatta.

– Tényleg, mi lehet Glandyth gróffal? – kérdezte Jhary-a-Conel, és megsimogatta a vállán doromboló szárnyas macskát – Vajon hol lehet most? Mi történhetett vele?

– Nem hiszem, hogy halott – felelte Corum. – Úgy érzem, még fogok találkozni vele. A Jogot szolgálom, és végrehajtottam mindent, amit Arkyn kért tőlem. Ám végre be kell teljesüljön az én bosszúm is.

Egy Égi Hajó közeledett feléjük. Fedélzetén az öreg, mégis csinos Vadhagh, Yurette herceg állt Ahogy a hajó a tetőre ereszkedett, rájuk mosolygott.

– Corum! Eljönnél hozzánk, Gwlas-cor-Gwrys-be? Szeretném megbeszélni veled a Vadhagh kastélyok és birtokok helyreállításának tervét. Jó lenne, ha ezt a földet újra Bro-an-Vadhagh-nak neveznék! A megmaradt Mabdeneket visszaküldjük Bro-an-Mabden-be, így a gyönyörű erdők és mezők ismét virágba borulhatnak.

Corum megkínzott arcán ellágyultak a vonások. Elmosolyodott.

– Köszönöm, Yurette herceg. Megtisztelsz meghívásoddal.

– Most, hogy visszatértünk saját síkunkba, remélem végetért hányattatásunk – szólt Yurette herceg.

– Én is remélem – tette hozzá Corum mély átérzéssel –, hogy az enyém is. Jó lenne egy kis nyugalom végre! A távolban a Piramis-város leereszkedett a földre.

Epilógus

Glandyth-a-Krae és harcosai, hajtói mind-mind holtfáradtak voltak. A hegyoldalról végignézték Xiombarg királynő és Lord Arkyn összecsapását. Láthatták, ahogy népüket megsemmisítik a Vadhagh Shefanhowok és bűbájos repülő szerkezeteik.

Glandyth hosszú hónapok óta hiába kutatta Corum Jhaelen Irsei és a renegát Rhalina őrgrófnő nyomát. Végül úgy döntött, csatlakozik a Halwyg-nan-Vake-t ostromló fősereghez, de már csak a Mabden hadak és szövetségeseik vereségét tudta végignézni.

Glandyth gróf elkomorodott. Most ő lett a törvényen kívüli, neki kell bujdokolnia és rettegnie, mert a Vadhaghok visszatértek, és a Jog uralkodott mindenek felett.

Az éjszaka beálltával, mikor a világot beragyogta az óriási, varázslatos város különös, zöld fénye, Glandyth parancsot adott embereinek, forduljanak vissza az úton. Térjenek meg a tenger mellé, az északkeleti sötét erdőkbe. Megesküdött, keres egy szövetségest, aki elég erős lesz ahhoz, hogy végezzen Corummal, és mindennel, amit a Vadhagh szeretett Remélte, tudja hogy kit idézzen meg. Hitt benne...

Így ért véget Corum második könyve

A KARDOK KIRÁLYA

Renata-nak

Első könyv

melyben Corum herceg tanúja lesz annak, hogy a vidámság hogyan változik át viszállyá

1. Árny a hegyen

Nem is olyan régen még emberek pusztultak el ezen a helyen, mások pedig a megváltó halált várták, ám Onald király palotáját máris újjáépítették. A frissen festett épületet kétszer annyi virág borította, mint annakelőtte. Az erődítmény visszanyerte békés arcát. Lywm-an-Esh uralkodója, Onald azonban már nem láthatta Halwyg-nan-Vake újjászületését ő maga is elpusztult a csatában. Édesanyja vette át a kormányzást, míg fia el nem éri a törvényes kort.

A Virágzó Városban sok helyen még álltak az állványzatok. Egyes negyedekben Lyr-a-Brode király barbárai olyan hatalmas mértékű pusztítást vittek végbe, hogy az újjáépítés rendkívül sokáig elhúzódott A szorgos mesterek új szobrokat állítottak, szép szökőkutakat emeltek, és egész ténykedésükből tisztán kiérzett: Halwyg szépsége még magasabb szintű lesz, mint az ostrom előtt volt. És így volt ez Lywm-an-Esh egész földjén.

És így volt ez a tengeren túl, Bro-an-Vadhagh földjén is. A Mabdenek visszahúzódtak Bro-an-Mabden-re, a zord északnyugati földrészre, oda, ahonnan valaha elindultak. Újra megerősödött bennük a Vadhagh-ok ereje iránti félelem.

Bro-an-Vadhagh szelíd hegyekkel, sűrű erdőkkel, nyugodt vizű folyókkal átszőtt földjén egyedül Kalenwyr sötét romjai maradtak meg a múlt tanújaként, messzire elkerült, ám soha el nem feledettjeiként.

A partok mentén a Nhadragh szigeteken pedig az a néhány teremtmény, mely elkerülte a Mabdenek mészárlását, most félelemmel tele, elkorcsosulva, de mégis a régi módon élhetett. Talán ezek a roncs-Nhadragh-ok egyszer büszkébb gyermekeket fognak nemzeni, és fajuk újra ősi pompájában tündökölhet. Talán visszaszerezhetik sok évszázados dicsőségüket, mielőtt még túl késő lenne hozzá.

A világ megbékélt. A teremtmények, melyek a varázslatos Gwlas-cor-Gwrys-szel, a Piramis-várossal visszatértek erre a földre, most munkához láttak, hogy újjáépítsék a tájat. Magárahagyták különös fém-városukat, és beköltöztek elődeik kastélyaiba. Gwlas-cor-Gwrys elhagyatottan állt egy távoli rengeteg fenyői között, az egyik lerombolt Mabden erőd maradványai közelében.

Úgy tűnt, egy új kor, békés kor hajnala virradt Lywm-an-Esh Mabdenjeire és a világ utolsó Vadhaghjaira. A Káosz rémtettei feledésbe merültek. Három Birodalom közül kettő – a tizenöt síkból tíz –, a Jog uralma alá került. Ebből látszott, a Jog mégis erősebb a Káosznál.

Crief királynő, Lywn-an-Esh régense legalábbis így vélekedett, és így adta tovább unokájának, Analt királynak is. A kis uralkodó pedig alattvalóit irányította ilyen szellemben. Yurette Hadun Nury, Gwlas-cor-Gwrys régi vezetője is hitt ebben, ugyanúgy ahogy a többi Vadhagh is.

Csupán egyetlenegy Vadhagh kételkedett a Jog erejében. Ő különbözött fajtájától, bár ugyanolyan magas, karcsú alakja, hosszúkás feje, arannyal pettyezett rózsaszín bőre, szőke haja, mandula-alakú sárgás-bíbor szeme volt, mint társainak. Jobb szeme helyén egy csillogó pántot viselt, bal keze pedig mintha egy hatujjú, sötét ékkövekkel kirakott vasmarok lett volna.

Hátára egy skarlátszín köpenyt vetett. Ő volt Corum Jhaelen Irsei, aki isteneket pusztított el, és segített más, földöntúli erők megsemmisítésében. Corum is csak a békére vágyott, de mégsem tudott bízni a megszerzett nyugalom állandóságában. Gyűlölte idegen eredetű szemét és kezét, annak ellenére, hogy számtalanszor megmentették életét, megvédtek Lywm-an-Esht és Bro-an-Vadhagh-ot, és a Jog ügyét szolgálták.

De még a végzetével sújtott Corum is élvezettel figyelte otthona újjáépülését. Erorn kastélyát ugyanis visszaállították eredeti helyére, a sziklaszirtre. Oda, ahonnan Glandyth-a-Krae ledöntötte. Corum még élénken emlékezett családja ősi fészkének minden egyes részletére. Ahogy a falak emelkedtek, úgy nőtt az boldogsága is. A karcsú, ragyogó tornyok ismét az eget súrolták, és a vár talapzatául szolgáló sziklát ostromló, a víz-vájta barlangokból ki-be ugráló, Erorn dicsőségének tiszteletére táncot ropó tenger szilaj, zöldesfehér hullámaira meredtek.

A kastély belsejében Gwlas-cor-Gwrys mesteremberei visszaépítették a régi, az elemek játéka szerint alakjukat és színüket változtató falakat Új, kristály-hangszereket szerkesztettek, melyeken csodás dallamokat lehetett játszani. Ám még ők sem pótolhatták a festményeket, szobrokat és kéziratokat, melyeket még Corum apái alkottak ártatlan korukban. Glandyth-a-Krae elpusztított mindent, végzett Corum apjával, Rhlonskey herceggel, anyjával, Colatalarnával, ikerhúgaival, nagybátyjával, unokatestvérével, és a csatlósokkal.

Mikor Corum ezekre az örökre elveszett dolgokra gondolt, feléledt a Mabden gróf iránti régi gyűlölete. Glandyth testét nem sikerült azonosítani a Halwyg-ban elpusztultak között. Egyetlen hajtója tetemét sem találták meg, sem Denledhyssi-éit. Glandyth eltűnt, vagy embereivel együtt egy távoli csatában pusztult el. Corumnak csak önuralma teljes megfeszítésével sikerült elterelnie gondolatait Glandyth-ról és gonosz tetteiről. Sokkal szívesebben elmélkedett azon, hogyan lehetne Erorn kastélya még csodálatosabb. Szerette volna, hogy asszonya, szerelme, Rhalina, Allomglyl őrgrófnője még nagyobb ámulatba essen, és elfeledje egykoron Moidel Szirtién álló saját otthonát, melyet Glandyth a földdel tett egyenlővé.

Jhary-a-Conelt – akit bár ritkán foglalkoztatott az ilyesfajta szépség – teljesen elbűvölte Erorn kastélya. Bevallotta, falai között megszállta az ihlet. Csak úgy ontotta magából a verseket, és műveit kitartóan fel is olvasta barátainak. Vörös palástjában megfestette Corum képét, kék brokátruhájában Rhalinát, és gyártott egy sereg önarcképet is. Festményeit Erorn termeiben állította ki. Sok időt töltött azzal, hogy csillogó, finom ruhadarabokat tervezett magának. Néha egész ruhatárra való öltözéket kreált. Büszkén pompázott saját készítésű kalapjaiban, bár végül mindig visszatért a régihez.

Kis fekete-fehér szárnyas macskája általában körülötte repkedett, ám a kastély lakói időnként a lehető legváratlanabb helyeken bukkantak rá ott, ahol elszundított.

Így teltek békében napjaik.

A partszakasz, ahol Erorn kastélya emelkedett híres volt simogató nyarairól, enyhe teleiről. Évente kétszer, de időnként háromszor is vetés zöldellt a földeken. Az ősz csak nagyon rövid ideig tartott, és még a leghidegebb hónapban is alig egyetlen alkalommal hullott a hó, bár legtöbbször egyáltalán nem is esett. Ám télen korán havazni kezdett, és abban sem hagyta, míg a tölgyek, fenyők, és szilfák ágai meg nem görnyedtek a mindent elrejtő, ragyogó fehérség roppant súlya alatt. A hó olyan vastag takarót vont a földre, hogy helyenként még egy lovast is elfedett. Annak ellenére, hogy a nap vörösen és tisztán ragyogott, csak egy vékony réteget sikerült megolvasztania, amit az újabb pelyhek már pótoltak is.

Corum valami baljóslatú vibrálást érzett a levegőben, igaz kényelmesen éltek a kastélyban és nem szenvedtek hiányt semmiben. Időnként egy-egy Égi Hajó még látogatókat is hozott valamelyik újjáépült palotából. Az áttelepült Vadhaghok Gwlas-cor-Gwrys elhagyása után sem váltak meg repülő szerkezeteiktől, így Corumnak és társainak attól sem kellett tartania, hogy megszakad a kapcsolatuk a külvilággal.

Corum mégis aggódott. Jhary furcsállotta viselkedését, de Rhalina már sokkal komolyabban vette kedvese lelkiállapotát, és ahogy csak tudta, próbálta elfeledtetni vele Glandythot.

Egy nap Corum és Jhary egy magas torony erkélyén álltak, és az előttük elterülő, hótól fehérlő tájban gyönyörködtek.

– Miért kell szenvednünk az időjárás szeszélyeitől? – kérdezte Corum. – Azt hiszem, manapság mindenben benne van az istenek keze. Miért foglalkoznak hát olyan jelentéktelen dologgal, mint a hóesés?

Jhary megvonta a vállát.

– Ne feledd, a Jog uralma alatt kereknek kell lennie mindennek. Talán ehhez a kerek teljességhez hozzátartozik az időjárás változékonysága is.

Corum eltűnődve rázta meg fejét. Szinte nem is hallotta Jhary szavait A hólepte mellvédre hajolt. Szemét bántotta a fehér tündöklés. A messzeségben egy hegylánc húzódott ragyogó fehéren, éppúgy, mint bármi más a látóhatáron.

– Mikor Bwydyth-a-Horn az elmúlt héten meglátogatott minket azt mondta, egész Bro-an-Vadhagh ilyen. Nem tehetek róla, de úgy érzem, van ebben valami rejtett figyelmeztetés – mélyet szippantott a hideg, tiszta levegőből. – De miért is zúdítana ránk a Káosz havat, mikor ez senkinek sem árt?

– Lywm-an-Esh földműveseinek igen – felelte Jhary.

– Igen... De ott talán nem is esik ennyire. Mintha valami meg akarna... fagyasztani... megbénítani minket.

– A Káosz sokkal hatásosabb eszközöket választana, mint amilyen egy sűrű hózápor lehet – mondta Jhary.

– Lehet, hogy csak ennyire futja erejéből. A Jog már két Birodalmat mondhat magáénak.

– Nem hiszem. Én azt mondom, sok más egyébhez hasonlóan, ez is a Jog munkájának eredménye. Néhány kisebb geográfiai változtatást kell végrehajtania, mire sikerül az Öt Síkot megszabadítani a Káosz ténykedésének utolsó hatásaitól is.

– Igen, ez a leglogikusabb magyarázat – bólintott Corum.

– Ha egyáltalán szükség van efféle találgatásokra.

– Igen, túl gyanakvó vagyok. Igazad lehet... – a torony aljában vezető ajtó felé fordult, de hirtelen Jhary kezét érezte magán. – Mi az?

– Nézz a hegyek felé! – suttogta Jhary.

– A hegyek felé? – ismételte Corum, és a távolba kémlelt. Remegés járta át testét. A messzeségben valami mozgott. Először azt hitte, valamilyen erdei állat, talán egy vadászó róka, de az árny túl nagy volt ehhez. Túl nagy volt ahhoz is, hogy ember lehessen, még egy lovasnál is hatalmasabbnak tetszett. Az alak ismerősnek tűnt a herceg számára, mégsem tudott visszaemlékezni rá, hol láthatta előzőleg. Úgy vibrált, mintha félig ebben, félig egy másik síkban mozogna. Egyre távolodott Coruméktól. Észak felé tartott. Egy pillanatra megtorpant és talán meg is fordult. Corum mindenesetre úgy érezte, őt fürkészi. Csillogó keze öntudatlanul is a szikrázó, szemét fedő pánthoz nyúlt.

Egyedül ez a kötés gátolta meg abban, hogy állandóan az irtózatos alvilágba nézzen, oda, ahol már oly sok természetfeletti erejű szövetségest gyűjtött össze. Megfeszítette akaratát, és leengedte kezét. Lehet, hogy csak egy, az alvilági barlangban látott lénnyel téveszti össze azt az alakot? Vagy talán a Káosz egyik teremtménye tért vissza, hogy háborút indítson Erorn ellen?

– Nem látom tisztán – szólt Jhary. – Állat, vagy talán ember?

Corum nehezen találta meg a választ.

– Úgy hiszem, egyik sem – mondta végül. Az árny visszafordult eredeti irányába, átszelte a hegyfokot, és eltűnt a szemük elől.

– A rendelkezésünkre áll egy Égi Hajó – szólt Jhary. – Utána megyünk?

– Nem – felelte Corum kiszáradt torokkal.

– Felismerted, Corum? Tudod mi volt az?

– Már találkoztam vele, de nem emlékszem hol, és milyen körülmények között. Vajon tényleg rámnézett...? Vagy csak képzelgek?

– Tudom, mit erezhetsz. Egy bizonyos gondolat járhat a fejedben, ami akkor támad, ha valakivel véletlenül találkozik a pillantásunk.

– Igen, valami ilyesfélét érzek...

– Kíváncsi lennék rá, mi dolga akadhat velünk, és hogy megjelenése összefüggésbe hozható-e a hózáporral.

– Nem hiszem, hogy valami köze lehetne a hóhoz... Sokkal inkább a tűzhöz! Emlékszem hol láttam... vagy legalábbis valami hozzá hasonlót! A Lángföldön, mielőtt megfojtottam... mielőtt a kezem megfojtotta Hanafaxot! Emlékszel? Beszéltem róla!

Corum testén remegés futott át, ahogy agyába villantak az átélt események... Kwll keze kipréselte az életet a vonagló, rángatózó Hanafaxból, aki soha még csak nem is veszélyeztette a Vadhagh életét... Körülöttük üvöltve lobogtak a lángnyelvek... A hulla... A vak Ooresé királynő érzékeden arca... A hegy... A füst... És a domb tetején álló, őt figyelő alak, melyet egy hirtelen támadt füstoszlop egyszeriben eltakart a szeme elől...

– Talán csak az őrület szele csapott meg – mormolta a herceg. – Csak a lelkiismeretem idézi fel az ártatlan lelket, amit elszakítottam testétől, mikor végeztem Hanafaxszal. Lehet, hogy csak bűnömre emlékszem vissza, és ezt a bűnt személyesítem meg a hegyoldalon feltűnt alakban.

– Szép következtetés – felelte Jhary szinte zord hangon. – Ám nekem semmi közöm sem volt Hanafax halálához, sem ahhoz a bűnhöz, amit egyfolytában felemlegetsz, mégis én láttam meg elsőként azt az alakot, Corum.

– Igen... így van – felelte a herceg lehorgasztott fejjel, és átlépett a torony ajtaján. Saját, halandó szeméből patakzottak a könnyek.

Ahogy Jhary behúzta maguk után az ajtót, Corum megfordult, és barátjára meredt.

– Mi volt ez, Jhary?

– Nem tudom, Corum.

– Hiszen te oly sok mindent ismersz!

– És még többet elfeledtem. Nem vagyok hős. Én csak a hősök kísérője vagyok. Csupán ámulok és bámulok tetteiken, és időnként tanácsokat adok, melyeket csak ritkán fogadnak meg. Együttérzek velük, és megmentem életüket. Kifejezem azt a félelmet, amire a hősök maguk képtelenek lennének. Figyelmeztetem őket...

– Elég, Jhary! Bolondozol velem?

– Azt hiszem, igen. Én magam is fáradt vagyok, barátom. Elegem van már abból, hogy sötét bajnokok társa legyek, olyanoké, akiket szörnyű sorssal sújtott végzetük, és a jókedv egy szikrája sem szorult beléjük. Egy időre szeretnék hétköznapi emberek között lenni, lerészegedni az ivókban, pikáns történeteket mesélni, szellenteni, belebolondulni egy szajhába...

– Jhary! Te már nem mókázol! Miért mondod ezt?

– Mert belefáradtam a... – Jhary eltűnődött. – Valóban, miért, herceg? Én egyáltalán nem vagyok ilyen! Ez a sértő hang... mégis az enyém volt!

– Igen – felelte zord hangon Corum. – És egyáltalán nem volt kedvemrevaló. Ha fel akartál dühíteni, Jhary, akkor...

– Várj! – Jhary a fejéhez kapta kezét – Várj, Corum! Úgy érzem valami birtokba akarja keríteni elmémet, és megpróbál a barátaim ellen fordítani, figyelj csak! Te nem érzed?

Corum egy pillanatig Jhary-ra meredt, aztán arcán kisimultak a düh ráncai, és a csodálkozás kifejezése ömlött végig rajta.

– Igen! Igazad van. A fejemben, hátulról egy sötét, hódító árny húzódik egyre előrébb! A gyűlölet, az idegesség... Lehet, hogy a hegyen látott alak váltotta ki bennünk?

Jhary megrázta a fejét.

– Ki tudhatná erre a választ? kérlek, bocsáss meg kitörésemért Nem a valódi énem beszélt akkor hozzád.

– Te se haragudj rám! Remélem az árny úgy eltűnik, ahogy feltámadt.

Némán, gondolataikba merülve ereszkedtek alá a lépcsősoron a kastély főszárnyába. A falak ezüstös fénnyel ragyogtak körülöttük, ami azt jelentette, odakint újra hullik a hó.

Rhalina az egyik teremben lelt rájuk, ahol szökőkutak és kristályok bongták-csobogták Corum apjának feleségéhez írt szerelmi dalát A nyugtató csilingelősben Corum a nőre mosolygott.

– Corum! – szólt Rhalina. – Néhány perccel ezelőtt különös düh vett rajtam erőt. Nem is tudom megmagyarázni... Még az egyik szolgálót is megütöttem! Én...

A herceg átkarolta szerelmét, és egy csókot lehelt homlokára.

– Tudom. Jhary és én is átéltük ugyanezt. Attól félek, a Káosz működik bennünk, hogy egymás ellen fordítson minket. Ellen kell állnunk az ilyesféle hatásoknak. Meg kell találnunk az okait! Úgy érzem, valami azt akarja, hogy végezzünk egymással!

– Ó, Corum... – nézett rá Rhalina elborzadt tekintettel.

– Ellen kell állnunk – ismételte a Vadhagh. Jhary megvakarta az orrát és felvonta szemöldökét.

– Szeretném tudni, vajon egyedül csak mi szenvedünk ettől a... varázslattól. Mi lesz, ha elterjed az egész földön?

2. A betegség egyre terjed

Corumot a legrettentőbb képek éjszaka, Rhalina mellett fekve kerítették hatalmukba. Látomásai között szerepelt a gyűlölt Glandyth-a-Krae, de időnként felbukkant a Jog Lord Arkyn-ja is, akit a herceg egyre inkább okolt szenvedéseiért és megpróbáltatásaiért. Látta Jhary-a-Conelt, kinek komikus megjegyzéseit egyre sértőbbnek találta, és Rhalinát, aki mintha eltérítette volna őt valódi útjáról. Ezek a képek voltak a legrosszabbak, és még vadabbul küzdött ellenük, mint az összes többivel. Érezte, ahogy arca görcsbe rándul a gyűlölettől, ujjai megmerevednek, ajkai eltorzulnak, és egész teste remeg a dühtől meg a rombolási vágytól. Egész éjszakákon át hadakozott irtózatos érzéseivel, és tudta, ugyanígy tesz Rhalina is. Küzdöttek a saját elméjükből támadó düh ellen, mely valószínűtlenül, kifejezett cél nélkül áradt szét bennük, és képes volt bármi, bárki ellen irányítani őket.

Véres látomások kínozták a Vadhaghot Kínzások és csonkítások tortúrái peregtek szeme előtt, szörnyűbbek, mint amit Glandyth valaha is tett vele. Ám most ő maga volt a hóhér, és éppen azoknak okozott fájdalmat, kiket a legjobban szeretett. Reszketve és verejtékezve riadt fel, és fennhangon üvöltött.

– Nem! Nem! Nem!

Kiugrott az ágyból, és Rhalinára nézett A nő viszonozta tekintetét, és az ő arca is eltorzult Ajkai vicsorítva felhúzódtak, orrlyukai kitágultak, és furcsa, ijesztő hangok szakadtak fel torkából. Corum legyőzte ijesztő érzéseit, és rákiáltott, visszarángatta szerelmét a valóságba. Aztán érzelmektől mentesen csak feküdtek egymás ölelésében.

A hó olvadni kezdett, és mintha pelyheivel együtt érkezett volna a düh, a betegség is enyhülni látszott Egy nap Corum kivont kardjával kezében mégis kirohant a kastélyból, és átkozódva a hóbuckákra támadt, mintha azok tehetnének az embereket őrültté tévő kórról.

Jhary meg volt győződve róla, hogy a hó aligha lehet természetes eredetű. Barátja után futott, és próbálta megnyugtatni Corumot Sikerült is rávennie a herceget, hogy dugja vissza hüvelyébe kardját, aztán mindketten reszketve, alig felöltözve álltak a reggeli fényben.

– Mi lehetett az az árny a hegyen? – kérdezte Corum zihálva. – Véletlen lett volna csupán?

– Elképzelhető. Úgy érzem, minden azért történt egy időben, hogy valamire figyelmeztessen bennünket. Előjeleket láttunk csupán. Érted, mire gondolok?

Corum megvonta vállát, és kihúzta karját Jhary szorításából.

– Valami nagyobb eseményről beszélsz?

– Igen. Sokkal hatalmasabbról.

– Nem elég az, ami velünk megesett? Ez nem elég kellemeden?

– De az.

Corum úgy látta, barátja tréfálkozik vele. Mosolyogni próbált, de ideges érzés töltötte el. Minden erejével szörnyű vágyai ellen fordult Kézfejével megtörölte verejtékező homlokát.

– Kell lennie valaminek, ami segít rajtunk. Félek, hogy...

– Mindannyian félünk, Corum herceg.

– Attól félek, egy éjszaka végezni fogok Rhalinával. Meg fogom tenni, Jhary...

– Legjobb lenne, ha külön élnénk egymástól, és bezárkóznánk szobáinkba. A szolgálók és legalább annyira szenvedhetnek, mint mi.

– Én is észrevettem.

– Őket is el kell különítenünk. Beszéljek velük?

Corum kardgombját simogatva vöröses bal szemével elrévedve bámult Jhary-ra.

– Jól van – felelte öntudatlanul. – Mondd meg nekik.

– Te is megteszed majd, Corum. Én közben megpróbálok valami italt kotyvasztani, ami megnyugtat minket legalább annyira, hogy ne veszélyeztessük egymás épségét. Kétségtelenül tompítani fogja érzékszerveinket, de még ez is jobb, mintha hatalomra ölnénk egymást.

– Megölni? Igen... – Corum Jhary-ra bámult Bosszantotta a ficsúr selyemzekéje, bár nemrég még tetszett neki. Nem volt kedvére a férfi arcának kifejezése sem. Mit jelenthetett? Gúnyt? Jhary Gúnyolódik vele?

– Miért...? – nem is mondta ki a kérdést, mert rádöbbent, megint hatalmába ken tette a düh. – El kell hagynunk Erorn kastélyát – mondta. – Talán valami... valami szellem költözött be a falak közé. Glandyth hátrahagyhatott valami gonosz erőt maga mögött. Nagyon is lehetséges ez, Jhary, hallottam már ilyen dolgokról.

Jhary kétkedően nézett vissza rá.

– Igenis lehetséges! – kiáltott Corum. Időnként miért ilyen értetlen ez a Jhary?

– Egy újabb magyarázat. – Jhary megdörzsölte homlokát, és megvakarta arcát Az ő szemei is vörösen csillogva tekintgettek ide-oda. – Igen. Azonnal el kell mennünk innen. Igazad van. Látnunk kell vajon egyedül csak Erorn kastélyában ér minket a hatás. Meg kell tudnunk, vajon más is szenved-e attól, amitől mi. Ha elindítjuk az udvaron álló Égi Hajót... A hó már bizonyára leolvadt róla... El kell jutnunk... Nekem... – hirtelen abbahagyta. – Össze-vissza beszélek. A fáradtság teszi velem. Találnunk kell valakit, beszélnünk kell valamelyik barátunkkal... Talán Yurette herceggel, hogy megkérdezzük, ő is érzi-e azt, amit mi.

– Ezt már tegnap is mondtad – emlékeztette Corum.

– Meg is egyeztünk benne, igaz?

– Igen. – Corum botladozva a kastély kapuja felé indult. – Megállapodtunk. Ugyanúgy, ahogy tegnapelőtt.

– Meg kell tennünk az előkészületeket. Rhalina is velünk tart, vagy inkább maradjon?

– Ezt miért kérded? Arcátlanság! – Corum ismét erőt vett magán. – Bocsáss meg, Jhary!

– Jól van.

– Miféle erő keríthetett ennyire hatalmába minket? Mi fordíthatja szembe egymással a régi barátokat? Mi késztet rá, hogy néha arra vágytam, hogy megöljem a nőt, akit a világon a legjobban szeretek?

– Sohasem fogjuk megtudni, ha itt maradunk – felelte élesen Jhary.

– Jól van – szólt Corum. – Indítsuk be az Égi Hajót. Kutassuk fel Yurette herceget! Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy elkormányozd a szerkezetet?

– Majd összeszedem magam.

A hó olvadása miatt a világ szürkévé vált. Mintha a fák, a fű, a hegyek mind szürkék lettek volna. Még Erorn kastélyának gyönyörű növényei és a belső falak is beszürkültek. Késő délután, napnyugta előtt Rhalina megkereste Corumot és Jharyt.

– Gyertek! – kiáltotta. – Égi Hajók közelednek felénk! Nagyon furcsán viselkednek!

Mindannyian összegyűltek egy, a tenger felé néző ablaknál. A távolban két, gyönyörű fém hajó tartott Erorn irányába. Forogtak és emelkedtek, mintha bonyolult táncot járnának. A szürke óceán felett süvítettek, majd irtózatos sebességgel az ég felé vágtak. Úgy tűnt, mind a kettő a másik mögé akar kerülni. Valami felvillant.

Rhalinának elakadt a lélegzete.

– Használják a fegyvereiket... Azokat a rettenetes fegyvereket, melyek legyőzték Lyr királyt és armadáját! Ezek harcolnak egymással, Corum!

– Igen – felelte a herceg közömbösen. – Harcolnak.

Az egyik hajó hirtelen megremegett, megállt a levegőben, és megpördült Fedélzetéről pici alakok hullottak ki. Hirtelen visszanyerte egyensúlyát, és egyenesen a másik felé vágott, mintha fel akarná öklelni. Ám társának éppen idejében sikerült kitérni előle, és a sérült hajó magasabbra, egyre magasabbra emelkedett, míg csupán egy árny volt a szürke felhők között.

De máris visszatért, és ellenfele irányába zuhant. Most már eltalálta: a másik hajó tatjához vágódott, és spirális ívben a tenger felszínéhez közeledett Áldozata egyenesen az óceánba csapódott, és eltűnt. Csak egy kicsiny tajték jelezte nyomát.

A megmaradt Égi Hajó kiigazította irányát, és a part irányába tartott. Megkerült az Erornt körülölelő öböl túloldalán álló sziklát, és egyenesen a kastély felé indult.

– Minket is meg akar támadni? – kérdezte Jhary.

Corum vállat vont. Egyre inkább elhagyatott börtönnek, mint ősei otthonának látta a várat Ha a hajó Erorn tornyainak ütközik, az legalább olyan fájdalmas lesz a számára, mintha saját koponyájában erezné, és agyát ellepi majd a vörös, iszonyatos düh...

A szerkezet az utolsó pillanatban oldalt fordult, és leszállóhelyet keresve a kapuk felett körözött Végül leereszkedett Nagyot zökkenve ért földet, és Corum látta, tatjáról füstoszlop emelkedik az ég felé. Kétségtelenül Vadhaghok voltak. A magas férfiak lebegő szárnyú köpenyeket, arannyal és ezüsttel átszőtt páncélinget, csúcsos sisakot viseltek, kezükben pedig keskeny pengéjű kardot tartottak. Átmasíroztak a latyakos földön, és a kastély felé tartottak. Elsőként Corum ismerte fel vezetőjüket.

– Bwydyth! Bwydyth-a-Horn! Szüksége lehet ránk. Gyertek, üdvözöljük!

Jhary vonakodva tett eleget kérésének, de hallgatott, és követte a herceget és Rhalinát a kapukhoz.

Bwydyth és emberei már a hegyoldalon kanyargó ösvényre léptek, mikor Corum kitárta a kapukat, kilépett, és örömmel felkiáltott:

– Üdvözöllek, Bwydyth! Örülök, hogy itt, Erorn kastélyában köszönthetlek.

Bwydyth-a-Horn nem felelt, hanem némán továbbhaladt feléjük. Corum Jhaelen Irsei érezte a belsejéből feltámadó dühöt, de legyűrte, igaz az árny egyre csak tovább bujkált agyában. Elmosolyodott, és kitárta karjait.

– Bwydyth! Én vagyok... Corum!

– Talán jobban tennéd, ha felkészülnél a harcra! – mondta Jhary. – Rhalina, te pedig inkább húzódj hátra!

A nő csodálkozva tekintett rá.

– Miért? Ez Bwydyth, és nem ellenség!

Jhary mereven nézett rá egy pillanatig, mire Rhalina lehajtotta fejét és visszaindult a kastélyba.

Corum a gyomrát szorongató dühvel küzdött, és nehezen lélegzett.

– Ha Bwydyth harcra készül, majd meglátjuk...

– Corum! – kiáltott Jhary. – Ne veszítsd el a fejed! lehetséges, hogy sikerül lebeszélnünk szándékáról, bár azt hiszem ugyanattól a betegségtől szenved, amitől mi magunk. – A látogatóhoz fordult. – Bwydyth, öreg barátom! Mi nem vagyunk az ellenségeid! Gyere, és élvezd Erorn kastélyának békéjét Semmi szükség a küzdelemre. Mindannyian ismerjük ezeket a hirtelen feltámadó dührohamokat. Legjobb lenne, ha együtt próbálnánk rájönni az okára és természetére, és döntenénk róla, miképpen tudnánk forrásukat megtalálni.

Ám Bwydyth egyre közelebb nyomult feléjük, és kemény, sápadt arcú emberei követték. Palástjukba belekapott a fel-feltámadó gyenge szellő, kardjuk acélja pedig éppoly szürke volt, akár a táj.

– Bwydyth! – sikoltott Rhalina. – Ne engedd eluralkodni magadon ezt az érzést! Ne küzdj meg Corummal. Ő a barátod. Ő találta meg a módját, hogy visszatérhessetek saját földetekre.

Bwydyth megállt, és emberei is megtorpantak. A Vadhagh a kastély lakóira nézett.

– Ez a második oka annak, hogy gyűlöllek, Corum!

– A második? És mi az első, Bwydyth?

– Hogy micsoda? Hát szörnyű torzságod! Hogy más vagy, mint mi! Hogy démonokkal szövetkezel! Hogy ezt a nőt választottad szeretődül, és ezeket az embereket barátaidul! A gyávaságod!

– Gyávaság? – mordult fel Jhary, és fegyvere után kapott. Corum lefogta barátja kezét.

– Bwydyth, tudjuk, hogy elmekór szakadt ránk. Hatására meggyűlöljük azokat, akikért eddig rajongtunk, és olyanok életére törünk, akik eddigi életünk értelmét jelentették. Ez a betegség támadott meg téged éppúgy, ahogy minket is. Ha beletörődünk, végül meg fogjuk tenni azt, amit el akar érni: halomra gyilkoljuk egymást Közös ellenségünk van, akit fel kell kutatnunk, és meg kell semmisítenünk.

Bwydyth elkomorult, és leengedte karját.

– Igaz. Én is valahogy így gondolom. Néha eltűnődöm, vajon mi robbanthatta ki a viszályt Talán igazad van Corum. Igen, meg kell beszélnünk. – Csapata felé fordult – Harcosok, most...

A hozzá legközelebb álló férfi vicsorogva eléugrott.

– – Bolond! Tudtam, hogy bolond vagy! Átkozott őrült! Ezért most megfizetsz! – és Bwydyth testébe mártotta kardját A Vadhagh felkiáltott, és hörögve barátai felé tántorodott, majd hirtelen arcrazuhant az olvadó hótól lucskos földre.

– A méreg gyorsan terjed... – jegyezte meg Jhary.

Bwydyth gyilkosa már egy újabb áldozatával is végzett, és két szívdobbanásnyi idő alatt még kettővel. A megmaradt néhány harcos ajkáról a düh és a gyűlölet kiáltása szakadt fel. A szürke esti fényt vörösre színezte a kiömlő vér.

Gwlas-cor-Gwrys civilizált lakói minden ok nélkül egymás mészárosaivá váltak. Úgy küzdöttek egymással, mint a tetem felett acsarkodó dögevő kutyák.

3. A Káosz visszatér

A kastélyba vezető utat nemsokára hullák borították. Már csak négyen maradtak talpon, mikor valami magával ragadta őket, és lángoló tekintettel Corum és Jhary felé fordultak, akik még mindig a kapu előtt álltak. A négy harcos egyre közeledett hozzájuk. A herceg és barátja felkészültek a harcra.

Corum érezte ahogy a düh egyre inkább szétterjed fejében, és megrázza egész bensőjét Megkönnyebbülés töltötte el ahogy végre szabadjára engedhette indulatait. Dobhártyarepesztő üvöltéssel, kardját lóbálva rohant le a hegyoldalon. Jhary végig a nyomában maradt.

Az egyik harcos még Corum első csapása előtt összeesett. Mindannyiuk beesett arcára izgalom ült. Úgy néztek ki, mintha már napok óta nem aludtak volna szemhunyásnyit sem. Más helyzetben Corum még sajnálatot is érzett volna irántuk, és egyszerűen csak megpróbálta volna lefegyverezni őket, de most a saját dührohamának engedelmeskedve végezni akart velük. Így nemsokára a támadók mind halottan nyúltak el a földön. Corum Jhaelen Irsei úgy állt tetemük felett akár egy ziháló veszett farkas. Kardjáról vér csöpögött a szürke sárba, így állt a herceg, mikor néhány pillanat múlva erődén hang ütötte meg fülét Megfordult, és látta, Jhary-a-Conel már ott is térdel a nyöszörgő sebesült mellett Bwydyth-a-Horn-ban még maradt egy kis élet.

– Corum... – nézett fel Jhary. – Téged hív, Corum! Corum dühe lecsillapodott, így Bwydyth-hez lépett.

– Igen barátom... – mormolta szelíden.

– Corum, én próbáltam szembeszállni azzal, ami birtokába kerítette elmémet. Napokig próbálkoztam, de végül mégis legyőzött. Sajnálom, Corum...

– Mindannyian ettől szenvedünk.

– Végül úgy döntöttem, eljövök hozzád. Azt reméltem, talán te ismered a betegség írját. De legalábbis figyelmeztetni akartalak...

– Ezért jöttetek hát vidékünkre?

– Így van. De követtek minket. A küzdelem során minden dühöm visszatért... Az egész Vadhagh-faj háborúban áll, Corum... és Lywm-an-Esh-ben sem jobb a helyzet... Viszály dúl mindenhol... – Bwydyth hangja egyre gyengült.

– Ismered az okát, Bwydyth?

– Nem... Yurette herceg rá akart jönni... Őt is legyőzte egy dühroham... Meghalt., a kór oka pedig az ő titka maradt... Démonok karmai közé kerültünk... A Káosz visszatért... Mégis inkább a városban kellett volna maradnunk...

Corum bólintott.

– Kétségtelenül a Káosz műve. Túl hamar önelégültté váltunk, és nem voltunk elég óvatosak... A Káosz pedig egyszercsak lecsapott. Ám nem lehet, hogy Mabelode ténykedései hatnak ránk, hiszen ha átlépne a mi síkunkra, éppúgy elpusztulna, mint Xiombarg királynő. Valami megbízotton keresztül hajtja végre akaratát De ki lehet az?

– Talán Glandyth? – suttogta Jhary. – Lehet, hogy Krae grófja? A Káosznak csak az kell, hogy találjon valakit, aki hajlandó a szolgálatába állni. Ha ez a szándék létezik, az erőt már a Káosz adja.

– Corum, bocsáss meg nekem... – köhögött fel Bwydyth.

– Nincs miért, hiszen mindannyiunkat egyformán hatalmába kerített valami, ami túl van azon a határon, míg szembeszállhatunk az ellenséggel.

– Találd meg, mi ez, Corum... – Bwydyth félkönyékre támaszkodott, szemei pedig fekete tűzzel égtek. – Pusztítsd el, ha tudod... Állj bosszút értem... mindannyiunkért...

Bwydyth meghalt.

Corum reszketett az elfojtott érzelmektől.

– Jhary! Elkészítetted már azt a kotyvalékot, amiről beszéltél?

– Már majdnem kész, de még nem próbáltam ki. Lehet, hogy még nem győzné le az őrületet.

– Siess vele!

Corum felállt, és kardját hüvelyébe dugva visszatámolygott a kastélyba. Amint átlépett a kapun, egy sikolyt hallott Átrohant a szürke falú termeken, és egy csarnokba lépett, ahol pompás szökőkutak csobogtak. Rhalina két szolgáló támadása ellen védekezett. A nők vad bestiákként vijjogtak, és körmüket úrnőjük testébe mélyesztették. A herceg előkapta kardját, és markolatával a közelebbi nő tarkójára csapott. A szolgáló összeesett, társa pedig megpördült, és habzó szájjal a Vadhaghra rontott Corum előreugrott, és csillogó baljával támadója állkapcsára sújtott A második nő is a földre hanyatlott.

Corumban ismét feltámadt a düh. A zokogó Rhalinára meresztette szemét.

– Mivel sértetted meg őket?

Szerelme csodálkozva tekintett rá.

– Én? Semmivel, Corum. Corum! Semmit sem tettem!

– Akkor miért...? – a herceg csak most fedezte fel saját hangjának metsző élét Kétségbeesve próbált erőt venni magán. – Bocsáss meg, Rhalina! Már értem! Készülj fel az utazása. Amilyen hamar csak lehet, elszállunk az Égi Hajóval. Talán Jharynak már sikerült összeállítania az orvosságot, amitől megnyugszunk. Lywm-an-Eshbe kell mennünk, hogy lássuk, van-e még egyáltalán valami reményünk. Kapcsolatba kell lépnünk Lord Arkynnal. Remélem, a Jog Ura segít rajtunk.

– Vajon miért nem tette meg eddig? – kérdezte keserűen Rhalina. – Mi visszajuttattuk hatalmába a síkokat, mégis prédául dob minket a Káosznak.

– Ha a Káosz itt is kifejti hatását, máshol még rosszabb lehet a helyzet. Talán az Arkyn által kormányzott többi síkban, vagy a Jog más Urainak országában még erősebben támad. Te is tudod, egyetlen isten sem avatkozik közvetlenül a halandók ügyeibe.

– Igen, de a Káosz egyre erősebben támad – felelte a nő.

– Ilyen a természete. Ezért jobb, ha a halandók a Jog szolgálatába állnak, mert a Jog hisz a szabadságukban, míg a Káosz pusztán játékszernek tekint minket, melyek segítségével elérheti céljait. Most gyorsan készülj hát az indulásra!

– Minden próbálkozásunk reménytelen, Corum. A Káosz sokkal hatalmasabb lehet a Jognál. Már minden tőlünk telhetőt elkövettünk. Miért nem fogadod el kijelölt sorsunkat?

– A Káosz csak azért látszik erősebbnek, mert agresszív, és minden eszközt megragad, hogy elkerülje a pusztulást A Jog azonban örökké fennmarad. Ne gondold, hogy nem törődöm bele a Végzet által nekem kiszabott szerepbe, nem álltatom magam azzal, hogy valaki más nyakába akasztották az én igámat, de a Jog erejét a végsőkig meg kell őrizni. Gyerünk, siess!

Rhalina kelletlenül bár, de elindult, Corum pedig meggyőződött róla, hogy a szolgálók nem sérültek meg súlyosan. Nem szívesen hagyta őket sorsukra, mert tudta, nemsokára ismét egymás torkának esnek. Elhatározta, hátrahagy részükre egy keveset Jhary szeréből. Talán annak segítségével majd kitartanak egy darabig.

Hirtelen elkomorult. Lehet, hogy valóban Glandyth áll a dolgok mögött? Nem, hiszen nem volt varázsló. Egyszerűen egy barbár, véreskezű harcos, aki meglehetősen jó hadvezér, és saját értékrendje szerint sok erénnyel bír. Képtelen a mágiára, de még csak nem is vágyhatott utána, hiszen őszintén retteg tőle.

Ebben az öt síkban mégsem akadhatott más, aki tudatosan a Káosz szolgálatába állt volna. A Káosz pedig ilyen segítőtárs nélkül be sem léphetne a Birodalomba...

Corum úgy döntött, nem spekulál tovább a lehetséges okokon, míg jobban meg nem ismeri a helyzetet Ha elér Halwyg-nan-Vakebe, és belép a Jog Templomába, talán kapcsolatba léphet Lord Arkynnal, és kikérheti tanácsát.

A fegyverszobába ment páncélzatáért és felszereléséért. Felöltötte ezüst sodronyingét, mellvértjét, fejére illesztette ezüst sisakját, melyen három bevésett jel díszelgett a rostély felett. Ezek az ábrák voltak teljes nevének szimbólumai. Kiválasztotta fegyvereit is: íjat, nyílvesszőket, lándzsát, gyönyörűen megmunkált csatabárdját, és végül megragadta hosszú pengéjű, erős kardját. Újra háborúra készült. Külseje a fegyverektől, csillogó hatujjú kezétől, és az egyik szemét fedő pánttól, mely Rhynn szemét takarta, egyszerűen hátborzongató lett. Mindig azért imádkozott, hogy ne kelljen ismét magára öltenie harci eszközeit, és ne legyen szükség a bal csuklójához forrasztott idegen kéz erejére, ne kelljen beültetett jobb szemével segítséget kérve az irtóztató alvilágba pillantania.

Szíve mélyén tudta, a Káosz ereje még nem szűnt meg, és a legrosszabb csak még ezután következik. Fáradt volt, hiszen a koponyáját szaggató őrület kimerítőbbnek bizonyult egy bármily nehéz testi küzdelemnél.

Jhary lépett be hozzá. Már ő is készen állt az utazásra. Páncélt nem viselt, mellvért helyett csak egy arannyal és platinával ékített bőrzekét vett magára. Széles karimájú kalapját helykén hátratolta fején, csillogó, vállát verdeső haját simára fésülte. Ruhái selyemből és szaténból készültek, csizmáit vörös és fehér fonallal hímezte ki. Tisztán látszott, vérbeli ficsúr. Egyedül a derekára csatolt kard miatt látszott harcosnak. Vállán ott pihent kicsiny, fekete-fehér szárnyas macskája, elmaradhatatlan kísérője. Kezében egy vékony nyakú üvegfiolát tartott, melyben valami barnás folyadék lötyögött.

– Készen van – szólt lassan, mint aki révületbe esett – Ezzel elérhetjük a kívánt eredményt Hatására elillant minden dühöm, bár meglehetősen elálmosodtam tőle. Igaz, ez egy kis idő után megszűnik. Legalábbis remélem.

Corum gyanakodva nézett rá.

– Lehet, hogy elűzi a rohamokat, de lassúvá tesz minket. Érzékszerveink nem fognak jól működni, ha csatára kerül a sor!

– Igen, másképp látod majd a dolgokat – mosolyodott el Jhary álmodozva. – De ez az egyetlen esélyünk. A magam részéről inkább meghalok békességgel a szívemben, minthogy mentális zaklatottságban éljek.

– Biztos lehetsz benne, így fog történni – fogadta el Corum végül a palackot – Mennyit kell bevennem?

– Nagyon erős szer. Épp csak az ujjad hegyét mártsd bele!

Corum egy kevés folyadékot öntött mutatóujjára, óvatosan lenyalta, és a fiolát Jhary kezébe nyomta.

– Nem érzem a különbséget. Elképzelhető, hogy a Vadhaghok szervezetére nincs semmilyen hatása?

– Lehet Most adj belőle Rhalinának is.

– Meg a szolgáknak.

– Igen... nekik is...

Az udvarra siettek, ahol az Égi Hajót borító ponyvát megtisztították az utolsó megmaradt hófoltoktól. Ahogy a leplet felemelték, szemük elé tárult a szerkezet kékes-zöldes-sárgás fémteste. Jhary lassan felmászott a fedélzetre, és kezeit az irányítópult színes kapcsolóira és kristályaira tette.

Ez a hajó nem volt olyan óriási, mint az előző, amivel utaztak. Ha kikapcsolták láthatatlan energia-védőpajzsát, az egész gépezet az elemek szabad prédájává vált.

Egyszeriben sziszegő hang hallatszott a hajó felől, és a szerkezet egy ujjnyival a talaj fölé emelkedett. Corum besegítette Rhalinát majd ő is a fedélzetre lépett A kényelmes ülésekből figyelték Jharyt, ahogy elindítja a hajót. Jhary lassan mozgott, és sejtelmesen mosolygott Corum minden mozdulatát figyelemmel követte. Rhalinára pillantott, és látta, a nő már szendereg. Az orvosság valóban szétszakította az agyukat beborító düh kötelékeit, de Corum érezte, a helyébe lépett egykedvűség legalább olyan veszélyes lehet, mint a tombolás. Tudta, az egyik őrületet most csak egy újabbal váltották fel.

Remélte, egyetlen más Égi Hajó sem támad majd rájuk úgy, mint Bwydythére, mert a légi hadviseléshez még normális körülmények között sem értettek. Jhary legfeljebb kormányozni tudta a hajót.

A különös szerkezet tehát felemelkedett a hideg, szürkés levegőbe, nyugat felé fordult, és a part mentén Lywm-an-Esh irányába szállt. Corum a magasból a sivár, fagyos tájat figyelte. Eltűnődött, vajon eljön-e még a tavasz valaha Bro-an-Vadhagh földjére. Már-már kinyitotta a száját, és megszólította Jharyt, de a ficsúr szemlátomást az irányítóberendezés kezelésével volt elfoglalva. A vállán üldögélő kis szárnyas macska hirtelen felröppent, és a szárazföld felé szállva már el is tűnt a dombok mögött.

Corum egy pillanatig elmélázott, vajon a kedves kis állatka miért hagyta magukra őket, de érdeklődése hamarosan újra a tenger és az alant elsuhanó táj felé fordult.

4. Glandyth gróf új szövetségese

A kis macska egész álló nap folyamatosan repült. Irányát percenként helyesbítette, mintha egy láthatatlan légi folyosót követne. Egyszercsak tétovázva megállt, és a szárazföld helyett a parti sziklák felett az oly nagyon gyűlölt tenger felé indult Nemsokára szigetcsoportok tűntek fel szeme előtt.

A Nhadragh Szigetek voltak, ahol annak a fajnak a maradványai tengődtek, amely tagjai a Mabdenek rabszolgái lettek, csak hogy megmentsék hitvány életüket Most annak ellenére, hogy megszabadultak igájuktól, olyannyira elkorcsosultak már, hogy szinte belepusztultak a fásultságba. Legtöbbjük már ősi ellenségeik, a Vadhaghok iránt sem érzett gyűlöletet.

A macska valami konkrét dolgot keresett. Inkább pszichikai mint fizikai nyomot követett, olyat, amit egyedül csak ő érezhetett.

Egyszer már erőt vett rajta valami hasonló érzés: mikor Kalenwyr-be szállt, hogy szemtanúja legyen az összecsődült Mabden-sokaság ünnepének, és azóta már letűnt isteneik, a Kutya és a Szarvas Medve megidézésének. Most azonban saját „szimata” után indult útnak, nem gazdája, Jhary-a-Conel küldte a Nhadragh Szigetekre.

A zöldellő szigetcsoportok közepén emelkedett a legnagyobb, melyet a Nhadraghok Malifulnak neveztek. Földjén – akár a többi szigeten – rombadőlt városok, paloták és falvak álltak. Néhányat az idő vasfoga, de legtöbbjüket a Lyr-a-Brode király által vezényelt Mabden-seregek tettek a földdel egyenlővé. Glandyth és Denledhyssi hajtói vezették ezeket a portyákat is, csakúgy, mint később a Vadhagh-kastélyok és a nép elpusztítását. Egyedül Corum maradt meg fajából – legalábbis hosszú ideig így gondolta.

A két ősi nép – a Shefanhowok, ahogy Glandyth nevezte őket – kiirtásához csupán néhány év kellett. Teljes mértékben váratlanul érte őket a Mabdenek támadása, és képtelenek voltak még elhinni is, hogy egy, a vadállatoknál alig valamivel magasabb kultúrájú fajnak egyáltalán van hozzá ereje. Hát volt. Csak néhány Nhadragh élte túl a mészárlást. A Mabdenek vadászkutyaként használták őket, és velük kerestették meg régi ellenségeik, a Vadhaghok nyomát. Átlestek még a szomszédos síkokba is, csak hogy teljesítsék uraik parancsát. Valaha bátor népük legutolsó képviselői voltak, olyanok, akik a dicső halál helyett a megalázó rabszolgaságot választották.

A kicsiny macska felfedezte a romvárosok tövében felvert táboraikat A Halwyg-i csata után, mikor Mabden uraik vereséget szenvedtek, a Nhadraghok visszatértek hazájukba. Meg sem próbálták újjáépíteni településeiket, inkább primitív módon tengődtek. Legtöbbjük nem is tudta, hogy az őket körülvevő kőkupacok valaha épületek voltak, méghozzá olyanok, amit az ő nagyapáik, apáik hoztak létre. Testüket vas és prém takarta: a Nhadraghok mindig is így öltözködtek. Széles arcukat sötét vonások barázdálták, hajuk szinte összenőtt mélyen ülő szemük felett húzódó szemöldökükkel. Testalkatuk zömök volt, izmos és erős. Valaha éppen olyan hatalmas és kulturált népet alkottak, mint a Vadhaghok, ám a hanyatlás ősi ellenségeiknél sokkal lassabban ment végbe.

A kis macska Os ledőlt tornyai fölé ért. A város fölé, mely egykor nemcsak Maliful, de az összes Nhadragh sziget központja volt Os fölé, melyet lakói annak idején „Gyönyörű”-nek neveztek. A töredezett házfalakat felverte a gaz, a tornyok ledőltek, az épületek csak menyéteknek és patkányoknak adtak otthont, Egyetlen Nhadragh sem élt már itt.

A macska továbbkövette a láthatatlan ösvényt, és egy viszonylag jó állapotban maradt épület felett körözött. A széles, lapos tetőre valaha óriási üvegkupolát húztak, mely most feltűnően ragyogott. A belsejéből előtörő sárga fény két alakot világított meg. Egyikük hatalmas termetű, páncélos férfi, míg a másik egy alacsonyabb, de zömökebb, prémruhába bújt lény volt A kupola falán át tompán az ég felé szűrődött hangjuk. A macska leereszkedett a tetőre, és közelebb settenkedett hozzájuk. Kicsiny fejét a kupola átlátszó anyagának támasztotta, kimeresztette szemeit, és figyelt.

Glandyth-a-Krae a kavargó füstre és a bugyogó folyadékra nézett Ertil válla felett, és elkomorodott.

– Nem fog megszűnni a varázslat, Ertil? – kérdezte. A Nhadragh megrázta fejét.

– Még mindig harcolnak egymás ellen. Még sohasem működött ilyen jól a mágiám.

– Te bolond! Ez csak azért van így, mert a Káosz segít neked! Vagy az is lehet, hogy nekem, hiszen én ajánlkoztam fel testestől lelkestől urainak. – Körülnézett a kupola mocskos belsejében. Döglött állatok, gyógyfűkötegek, porokat és mindenféle folyadékot tartalmazó üvegcsék hevertek szanaszét. A fal melletti ketrecekben patkányok és majmok várták egykedvűen sorsuk beteljesülését, alattuk egy polcon pergamentekercsek feküdtek. Ertil apja egykor bölcs tanítómester volt, és sokmindent átadott tudományából fiának, aki viszont éppúgy elkorcsosult, mint egész népük. A tanokat varázslatokhoz használta fel, és – ahogy Glandyth-a-Krae gróf is kénytelen volt tudomásul venni – nem is akármilyen eredménnyel.

Glandyth gróf vörös, sebhelyekkel tarkított arcát félig eltakarta hatalmas szakálla, melyet hosszú hajához hasonlóan egy pánttal fogott össze. Szürke szemein ott hagyta nyomát a bensőjét égető kór, még ajkai is bűnös vágyakról vallottak.

– És mi van Corum herceggel? – mordult fel ismét. – És barátaival? Mi történt az abból a bűbájosvárosból származó Shefanhowkkal?

– Azt nem látom, mi lett az egyedek sorsa, uram! – nyüszített a varázsló. – Annyit tudok csak, a mágia jól dolgozik.

– Ajánlom, hogy igazat beszélj!

– Azt teszem, uram. Vagy talán nem a Káosztól kaptunk hozzá erőt? A Viszály Fellege láthatatlanul terjed a szél szárnyán, és a férfiakat egymással szembe, gyermekeik, asszonyaik ellen fordítja. – Sátáni vigyor jelent meg a Nhadragh sötét arcán. – A Vadhaghok egymásnak esnek, és elpusztulnak, ahányan csak vannak.

– Jól van... Corum is? Tudnom kell! Hogy a többiek eltűnnek a föld színéről, az jó, és helyes, de nem túl fontos. Ha Corum elpusztulna, Denledhyssijeimmel könnyedén meghódíthatnám Lywm-an-Esh széttöredezett országát, és visszaszerezhetném a birodalmat, amit Lyr király elvesztett. Tudsz valami különleges bűbájt, egyedül Corum ellen?

Ertil megremegett.

– Corum halandó, és éppen úgy szenved, akár a többiek.

– Nagyon dörzsölt fickó, és hatalmas segítői akadhatnak. Könnyen lehet, hogy sikerül megszöknie. Holnap elhajózunk Lywm-an-Esh-be. Nem ismersz hát egyetlen módszert sem, amivel megtudhatnánk, él-e még a herceg, vagy legalább hogy őt is megcsapta-e a viszály szele?

– Semmi ilyesmit nem tudok, uram.

Glandyth töredezett körmével megvakarta ragyás arcát.

– Biztos nem hazudsz, Shefanhow?

– Sohasem tennék ilyet! Nem!

Glandyth elvigyorodott és a Nhadragh-varázsló rémült szemeibe nézett.

– Hiszek neked, Ertil – szólt, és felröhögött. – Mégis úgy érzem, elkelne még egy kis segítség a Káosztól. Idézd meg újra azt a démont! Hívd ide Mabelode síkjáról!

– Ahányszor efféle varázslatot teszek, az életemből mindannyiszor elvesztek egy évet! – nyögte Ertil. Glandyth előhúzta tőrét, és a Nhadraghnak szegezte.

– Idézd meg, Ertil!

– Máris, uram!

Avarázsió átcsoszogott a kupola másik felébe, és a ketrecből elővette az egyik majmot. A szerencséden pára éppúgy nyüszített, mint az imént Ertil. Bár rettegve nézett a Nhadraghra, mégis úgy kapaszkodott belé, mintha a teremben csak ő nyújthatna neki biztonságot.

Ertil a sarokból előhúzott egy keresztet, és az asztalon erre a célra szolgáló mélyedésben rögzítette. Ténykedése közben egy pillanatra sem hagyta abba a mormolást. Glandyth türelmetlenül járkált fel-alá, mintha nem is vette volna észre a Nhadragh gyötrődését. Ertil valami port adott a majomnak, amitől az rögtön lehiggadt. A varázsló a keresztre szorította az állatot, és szögeket meg egy kalapácsot kotort elő. Módszeresen keresztre feszítette a rikácsoló, vonagló majmot, melynek kicsiny kezein és lábain ütött lyukakból patakokban ömlött a vér. Ertil elsápadt, és mintha hányingerrel küzdött volna.

A kis macska szemei tágra nyíltak, ahogy a barbár rituálét figyelte. Ideges lett, hátán és nyakán égnek meredt a szőr, farkával kalimpált, de egyre csak figyelt.

– Siess, te mocskos Shefanhow! – ordított Glandyth. – Siess, vagy kénytelen leszek egy másik varázslót keresni magamnak!

– Te magad is tudod, rajtam kívül egy sem maradt, aki hajlandó lenne neked, vagy a Káosznak dolgozni! – mormolta Ertil.

– Hallgass! A munkáddal törődj! – válaszolt Glandyth, és összevonta szemöldökét Igen, Ertil igazat mondott Már senki sem tartott a Mabdenektől.

– Senki, kivéve a Nhadraghokat, kik már megszokták a félelmet...

A majom fogai vacogtak, szeme kétségbeesetten forgott Ertil egy vasrudat hevített a tűz felett. Míg a szerszám felforrósodott, bonyolult jelet festett a keresztrevont állat köré. Edényeket helyezett a tíz sarokba, és meggyújtotta tartalmukat. Egyik kezébe egy pergamentekercset ragadott, a másikkal meg a fehéren izzó vasrudat tartotta. A kupolát zöldes-sárga füst töltötte meg. Glandyth felköhögött és vasveretes zekéje alól előhúzott egy kendőt. Ideges volt, és az egyik sarokba hátrált.

– Yrkoon, Yrkoon, Esel Asan. Yrkoon, Yrkoon, Nasha Fasal... – a kántálás egyre csak folytatódott, és Ertil minden versszak után a majom testébe merítette az izzó rudat. Az állat nem pusztult el, mert a varázsló nem érintette belső szerveit, de rettenetes agóniát élt át. – Yrkoon, Yrkoon, Meshel Feran. Yrkoon, Yrkoon, Palaps Oh.

A füst sűrűbb lett, és a macska már csak az alakok körvonalait látta.

– Yrkoon, Yrkoon, Cenil Pordit...

Távolról érkező hang hallatszott, és összekeveredett a megkínzott majom sikoltásaival. Szél támadt, és a füst egyszeriben elillant A Kupolában újra minden tisztán és világosan látszott A majom már nem lógott a kereszten. Valami más váltotta fel. Emberi alakja volt, bár nem volt nagyobb mint a majom. Vonásai inkább a Vadhaghokra, mint a Mabdenekre emlékeztettek, csakhogy a pici arcot gonosz kegyetlenség csúfította.

– Újra megidéztél, Ertil – szólalt meg a lény teljesen mindennapinak tűnő hangon. Igaz, egy ilyen kicsiny szájból ez is furcsának hatott.

– Igen... Megidéztelek, Yrkoon. Urad, Mabelode segítségére van szükségünk.

– Még több segítségre? – hangzott a kötekedő kérdés. Yrkoon mosolygott – Többre?

– Te is tudod, uradnak dolgozunk. Nélkülünk egyetlen eszközötök sem lenne, hogy átjussatok ezekbe a síkokba.

– Hogyan? Egyáltalán miért érdekelné uramat, Lord Mabelode-ot a síkotok?

– Te is ismered ennek okát! Vissza akarja szerezni a Káosz számára a régi Kard Birodalmakat, és bosszút akar állni Corumon, aki az eszköz volt, amivel fivére Arioch, a Kardok Lovagja, és nővére, Xiombarg, a Kardok Királynője erejét sikerült megtörni.

A kereszten kényelmetlenül kifeszített démon teste megrándult.

– Tehát? Mit akarsz?

Glandyth lépett elő.

– Én akarok valamit – kezdte a kezét tördelve –, és nem ez a varázsló! Erőt akarok, démon! Eszközt, mellyel elpusztíthatom Corumot, és kitörölhetem a Jogot erről a síkról! Add meg nekem ezt az erőt, démon!

– Már így is elég hatalmassá tettelek – felelte a démon. – Segítettem, hogy megalkossátok a Viszály Fellegét. Ellenségeitek egymást irtják, és mégsem vagytok elégedettek!

– Mondd, még él Corum?

– Erre képtelen vagyok. Nem tudom. Erre a síkra csak úgy léphetünk, ha megidéznek minket, és ahogy jól tudjátok, nem maradhatunk itt sokáig. Egy bizonyos lénnyel egy rövid időre helyet cserélünk... Ennyire tudjuk kijátszani az Egyensúlyt Vagy... ennyit enged meg.

– Adj még több erőt, Sir Démon!

– Nem adhatok. De elmondom, hogy juthatsz hozzá. És tudd meg, Glandyth-a-Krae, én figyelmeztetlek: ha a Káosz újabb ajándékát is elfogadod, olyanná leszel, mint mások, akik előtted már megtették. Készen állsz, hogy hűséget esküdj?

– Milyen leszek?

Yrkoon felkuncogott.

– Shefanhow! Démon! Valaha én magam is emberi külsővel rendelkeztem...

Glandyth szája megrándult, keze ökölbeszorul.

– Bármilyen alkura kész vagyok, ha bosszút állhatok Corumon és a hozzá hasonlókon.

– Jól van. Kölcsönösen segítjük egymást. Megkapod az erőt.

– Erőt akarok embereimnek is... A Denledhyssiknek.

– Jól van. Ők is megkapják.

– Hatalmas, vad erőt! – Glandyth szemei lángragyúltak. – Megtörhetetlen erőt! Legyőzhetetlen erőt!

– Míg az egyensúly uralkodik, ilyesmi nem létezik. Annyi erőt kapsz, amennyit csak elbírsz.

– Jól van. Sokat bírok. Elhajózok majd a kontinensre, elfoglalom városaikat, míg ők egymás ellen harcolnak. Én uralom majd ezt a világot Lyr és társai gyengék voltak. De én a Káosz erejének segítségével hatalmas leszek!

– Lyr is kapott némi segítséget a Káosztól – jegyezte meg egykedvűen Yrkoon.

– De nem tudta használni. Kértem, adjon több embert, hogy végezhessek Corummal. Megtagadta! Ha Corum halott lenne, Lyr még ma is élhetne! Ez bizonyítja, igazam volt!

– Elégedett lehetsz vele – szólta démon. – Most figyelj rám. Elmondom, mit kell tenned...

5. A néptelen város

Az Égi Hajó egy szirt felett haladt Egykor Moidel vára állt itt, de már nyoma sem látszott Corum lenézett, és szívét sajnálat töltötte el, ám a furcsa érzés gyorsan tovaszállt A gyógyszer okozta egykedvűség még mindig tartott.

Hamarosan elérték Lywm-an-Esh partjait A tájon első pillantásra semmi különös sem látszott, de kis idő elteltével az utazók lovascsapatokat fedeztek fel. Három-négy embernél ritkán voltak többen egy-egy csapatban, és minden utukba akadó más bandával azonnal harcba bocsájtkoztak. Nők nőkkel, gyermekek gyermekekkel küzdöttek. A földön szétszórva hullák feküdtek. Corum apátiája lassan borzadállyá vált. Örült, hogy Rhalina alszik, és Jhary-nak is csak alkalmanként van ideje bámészkodásra.

– Siessünk Halwyg-nan-Vake-be! – mondta Corum barátjának, mikor Jhary kérdően rápillantott. – Semmit sem tehetünk értük, míg őrületük okát fel nem derítettük.

Jhary előhúzta tarisznyájából az orvosságos üvegcsét, de Corum megrázta fejét.

– Nem. Nincs elég belőle. Különben is, hogy tudnánk rávenni őket, hogy bevegyék? Ha meg akarjuk menteni őket, az ellen kell küzdenünk, ami ránktámadt.

Jhary felsóhajtott.

– Hogy küzdhetsz az őrület ellen, Corum?

– Éppen erre kell rájönnünk. Remélem, hogy a Jog Szentélye még áll, és Arkyn eljön ha megidézzük. Jhary lefelé mutatott.

– Olyan az egész, mintha a téboly szele csapta volna meg Őket.

– Ez már több annál. Eddig csak megbénította agyukat, most végképp felzabálja őket.

– Mindent lerombolnak, amit épphogy újjáépítettek. Van értelme...?

– Igen. Újra építhetnek mindent Van értelme. Jhary megvonta vállát.

– Kíváncsi vagyok, hova tűnt a macskám – szólt végül.

Mikor az Égi Hajó Halwyg-nan-Vake felett körözött, és leereszkedni készült a Jog Templomának közelében, Rhalina felébredt. Corumra mosolygott, mintha elfeledte volna az eddig történteket Ám arca rögtön elkomorult, ahogy eszébejutott az egész lidércnyomás.

– Corum...

– Igen, valóság – felelte a herceg lágyan. – Halwygban vagyunk. A Virágok Városa mintha üres lenne. Vajon mi lehet az oka?

Félig-meddig már azt remélte, mikor megérkeznek, a gyönyörű város lángokban fog állni. De ehelyett – eltekintve néhány megsérült épülettől és letaposott kerttől – érintetlennek látszott. Mégsem járt senki az utcákon, falait nem vigyázták őrszemek. Ahogy a magasból meg tudta ítélni, a palota is üres lehetett.

Jhary földetért az Égi Hajóval. Ügyesen tette: a boldog békeidőkben Bwydyth-a-Horn volt a mestere.

Egy széles, fehér utcán szálltak le. A Jog Temploma a közelben állt Az egyszintes épületet csupán egyetlen jel díszítette: a Jog egyenes nyila. Remegő lábakkal léptek ki az Égi Hajóból. A repülés és a szer együtt nagyon legyengítette testüket Bizonytalanul a Templom felé vezető ösvényre léptek.

Hirtelen egy alak jelent meg a szentély kapujában. Ruhái szakadtan, véresen lógtak róla, egyik szemét kiszúrták. Zokogva, ám támadóan nyújtotta ki sebzett, véres, állatkaromhoz hasonló kezeit.

– Ez Aleryon! – zihálta Rhalina. – A pap... Aleryon-a-Nyvish! A kór őt is megfertőzte!

Az öreg gyenge volt már, és nem tudott ellenállni, mikor Corum és Jhary gyorsan előrelépett, és megragadták karjait Jhary a fogával kihúzta medicinás üvegének dugóját, és egy csöppet az ujjara öntött Corum szétfeszítette az öreg pap állkapcsait, Jhary pedig Aleryon nyelvére kente a nedűt Az öreg megpróbálta kiköpni, és szemét forgatva, kitágult orrcimpákkal erőlködött. Olyan volt, mint egy lázas ló. Hirtelen mégis lecsendesedett Teste elernyedt, és a földre csúszott.

– Vigyük be a Templomba – mondta Corum. Mikor felemelték semmi ellenállást sem tanúsított Becipelték hát a csarnok hűvösébe, és a padlóra fektették.

– Corum? – krákogta a pap, mikor végül kinyitotta szemeit. – A Káosz dühe elszállt belőlem. Újra én magam vagyok... vagy majdnem az.

– Mi történt Halwyg népével? – kérdezte Jhary. – Mindannyian elpusztultak? Hová tűntek?

– Megőrültek. Tegnap már egyetlen egy sem volt eszénél. Küzdöttem a betegség ellen, amíg bírtam...

– Hol vannak, Aleryon?

– Elmentek. A hegyekben, a mezőkön, az erdőkben bujkálnak egymás elől, és harcolnak... Egyik sem bízott a másikban, ezért elmentek...

– Lord Arkyn nem látogatta meg a templomot? – kérdezte a herceg. – Szólt hozzád?

– Egyszer... Még az elején. Azt mondta, küldjék érted valakit, de nem tehettem. Senki sem volt hajlandó elindulni, másképp pedig nem tudtam kapcsolatba lépni veled, Corum herceg. Aztán, mikor a düh engem is elragadott, nem voltam olyan állapotban, hogy... fogadhassam Lord Arkynt. Képtelen voltam megidézni a hagyományos módon, ahogy nap mint nap teszem.

Corum segített az öregnek felállni.

– Hívd ide most. A Káosz az egész világot szorongatja. Idézd meg, Aleryon!

– Nem vagyok benne biztos...

– Meg kell tenned!

– Megpróbálom. – Aleryon sebzett arca megfeszült Már a Jhary-féle gyógyszer okozta egykedvűség ellen küzdött Megpróbálom...

És megkísérelte. Egész álló délután próbálkozott. Hangja már teljesen rekedtté vált, annyit kántálta a Jog rituális verseit. Ezek az imák hosszú éveken át (míg a Jog száműzetésbe kényszerült, és a síkok felett a Káosz nevében Arioch uralkodott) megválaszolatlanul maradtak. Ám mostanában a szavak újból megidézték a Jog hatalmas urát Most mégsem érkezett rájuk felelet Aleryon végül feladta.

– Nem hall minket, vagy ha mégis, nem tud eljönni.

Talán teljes erejével visszatért a Káosz? Mit gondolsz, Corum?

Corum Jhaelen Irsei a padlóra meredt és lassan bólintott.

– Lehetséges.

– Nézzétek! – kiáltott Rhalina, és hátrasimította hosszú, fekete haját – Jhary! Itt a macskád!

A kis fekete-fehér macska berepült a kapun, és gazdája vállára telepedett. Fülét hegyezve dorombolni kezdett. Jhary meglepődött, majd egyre izgatottabban hallgatta kis barátját.

– Beszél hozzá! – mormolta Aleryon elképedve. – Az állatka beszél!

– Igen, képes a kommunikációra – felelte Jhary.

Egy idő múlva a szárnyas teremtmény befejezte mondókáját, és még mindig gazdája vállán egyensúlyozva mosakodni kezdett.

– Mit mondott? – kérdezte Corum.

– Glaridyth-a-Krae-ról beszélt.

– Tehát., él!

– Nemcsak hogy életben van, hanem minden jel arra vall, egy médium, egy Nhadragh-varázsló segítségével szövetséget kötött a Káosz Mabelode királyával. A Káosz tanácsára szabadították ránk ezt a szörnyű mágiát De ez semmi: a gonosz még nagyobb hatalmat ígért neki.

– Hol van Glandyth?

– Maliful-on. Os-ban.

– Oda kell mennünk! Meg kell keresnünk Glandythot, és el kell pusztítanunk!

– Nem érdemes. Ő maga jön hozzánk.

– A tengeren! Még van időnk.

– A tenger felett! Glandyth és emberei a Káosztól kaptak néhány bestiát... olyat, amit még a macska sem képes leírni. Ebben a pillanatban Lywm-an-Esh felé szállnak hátukon, és minket keresnek, Corum.

– Megvárjuk őket, és megküzdünk velük. Jhary kétkedve nézett rá.

– Mi ketten szálljunk szembe az egész csapattal? Most, hogy a gyógyszertől lelassultak reflexeink, és életkedvünk is megcsappant?

– Találhatunk majd másokat is, akiknek beadhatjuk a medicinát... – Corum egy pillanatra megállt Már ő is tudta, lehetetlen dologra akar vállalkozni. A Denledhyssikkel megküzdeni még normális körülmények között is nehéz, még akkor is, ha segítséget kapnának... Arca felragyogott, majd újra elborult. – Meg tudjuk tenni Jhary, ha még egyszer segítségül hívom Kwll kezének és Rhynn szemének erejét.

Jhary-a-Conel megborzongott.

– Remélem. Most úgysem tehetünk mást Bárcsak megtalálhatnánk Tanelornt, a várost, ami oly régóta keresek! Onnan biztosan kaphatnánk segítséget, de azt sem tudom, hol lehet éppen most.

– A nyugalom misztikus városáról beszélsz...? Az Örök Tanelornról? – kérdezte Aleryon. – Szerinted létezik?

Jhary elmosolyodott.

– Ha egyáltalán van otthonom, akkor az Tanelorn. Ez a város minden korban, minden időben, minden síkban létezik, de időnként nehéz rábukkanni.

– Az Égi Hajón nem indulhatunk el felkutatására? – kérdezte Rhalina.

– Ahogy láttuk, képes átszelni a síkok közötti falakat.

– Az én tudásom nem terjed ki arra, hogy azokba az idegen dimenziókba kormányozzam a hajót – felelte Jhary. Bwydyth-től hallottam valamit róla, de nem tudnám végrehajtani a feladatot. Nem. Egyedül csak abban reménykedhetünk, hogy ezen a síkon bukkanunk rá Tanelornra. De közben nem szabad megfeledkeznünk Glandythról, és arról sem, hogy tudnánk kitérni előle...

– Vagy csatába bocsátkozni vele – tette hozzá Corum. – Biztos rendelkezünk valamilyen eszközzel, hogy csapást mérjünk rá.

– Valószínűleg igen.

– Menjetek elé – mondta Aleryon. – Mi Lady Rhalinával itt maradunk, és együtt megpróbáljuk megidézni Arkynt.

Corum beleegyezően bólintott.

– Bátor vagy, öreg. Köszönöm.

Kint, a csendes utcákon Corum és Jhary mély hallgatásba burkolózva a város központja felé tartott. Corum időnként felemelte és megvizsgálta idegen eredetű bal kezét. Időről időre megérintette a jobb szemét fedő pántot. Aztán az eget kémlelte saját, halandó szemével.

Az ég kitisztult, és Corum ezüst sisakja tündöklően szikrázott a téli napfényben. Senki sem lett volna képes szavakba önteni gondolatait elszántság és reménytelenség keveredett benne. Az érzések lehető legrosszabb pillanatban kerítették hatalmukba a herceget. A Jog valahogy meggyengült, és a Káosz teljes egészében visszanyerte régi erejét. Vagy mintha még hatalmasabb lenne. Egészen röviddel ezelőttig mit sem sejtettek az egészről, zavarodottak voltak, és csalódottak. A végzet lecsapott rájuk, mégsem tehettek semmit. A halott város jelképezte saját lelkük ürességét Vágytak rá, hogy találkozzanak már végre valakivel, egyetlen magányos emberrel, akár olyannal is, aki rájuktámad.

A virágok szelíden bólogattak a szellőben, de béke helyett halotti nyugalmat árasztottak magukból.

Glandyth az égből támadott, és erejét megsokszorozta a Káosz hatalma. Corum szinte semmitsem érzett már, mikor felfedezte közeledtüket.

Kelet felől jöttek, és befeketítették az egész eget.

– Legjobb, ha most visszatérünk a szentélybe, és figyelmeztetjük Aleryont meg Rhalinát – szólt a herceg az ellenségre mutatva.

– Talán nem a Jog Temploma nyújtja nekik a legnagyobb biztonságot?

– Azt hiszem, Jhary nem... most nem. Kelet felől érkező fekete árnyék... Alacsonyan szálltak és céltudatosak voltak. Roppant szárnyak csapkodtak, furcsa rikoltások szakították szét az est csendjét. Vad, mégis melankolikus ordítások, őrült lelkek sikolyai. A bestiák...

Hosszú nyakú, remegő fejű, szemükkel vadászó, sólyom módjára zsákmányukat kutató szörnyek. Hosszúkás, kis fejükhöz vörös száj, ahhoz pedig vékony agyarak tartoztak. Valahogy mégis szánalomra méltó tekintettel meredtek a világba. Hangjuk is inkább szabadításért könyörgő károgás volt...

A Denledhyssik harci szekereikről leszerelték a kerekeket, és a szörnyek széles, fekete hátára kötözték. Ezekben a sebtében összetákolt nyergekben helyezkedtek el a Mabden-gyilkosok... A legelső bestia hátán egy kétszarvú sisakot viselő, kezében hatalmas pallost tartó alak állt Corum és Jhary már hallani is vélték kacaját.

– Ez Glandyth – szólt a herceg, és furcsa mosoly jelent meg arcán. – Meg kell próbálnunk felvenni vele a harcot. Ha az alvilágból előhívom a segítséget, talán az majd leköti annyi időre, hogy tudjuk Rhalinát figyelmeztetni.

Jobb kezét jobb szeméhez emelte, hogy félrehúzza a pántot, és az alvilágban megpillantsa azokat, akiket Rwll keze és Rhynn szeme pusztított el, és most csak arra várnak, hogy ők szedhessenek újabb áldozatokat, kik majd felváltják őket. Ám a kötés mégsem mozdult: mintha hozzánőtt volna az alatta csillogó szemhez. Corum teljes erejével nekifeszülve tépte-nyúzta a pántot. Hiába. Még Kwll keze is megtagadta a mozdulatot Eddigi segítőtársai elzárkóztak a herceg elől.

Talán a Káosz még ezeket is képes uralma alá hajtani? Corum felzokogott, megfordult, és az üres utcákon át futni kezdett a Jog Temploma felé.

6. A meggyötört isten

Mikor Corum és Jhary szívükben borzadállyal elértek a Jog Templomához, Rhalina már mosolyogva várt rájuk.

– Itt van! Eljött! – kiáltotta. – Lord Arkyn...

– És Glandyth is megérkezett keletről – lihegte Jhary. – El kell menekülnünk az Égi Hajóval. Semmit sem tehetünk. Corum ereje elillant... Sem a kéz sem a szem nem engedelmeskedik neki.

Corum berontott az épületbe. Dühös volt, és mérgét a Jog Arkynjára akarta zúdítani, akinek ő segített ugyan, de viszonzást hiába várt.

A sápadtan ülő Aleryon előtt, a csarnok távolabbi végében valami lebegett. Egy arc? Egy test? Corum akárhogy is vizsgálgatta, mintha egyre halványodott volna a kép.

– Lord Arkyn?

– Igen... – zengett a távoli hang.

– Mi a baj? Miért ily gyenge a Jog?

– A két, a Jog által uralt Birodalomban alig maradt néhány a Káosz szolgáiból. Mabelode ideküld mindenkit, aki csak egy kicsit is hajlik a Káosz felé... Tíz síkon küzdenek egyszerre, Corum... Tíz síkon... és még épp hogy csak visszajutottunk... Még gyengék vagyunk. Corum a magasba emelte hasznavehetetlen idegen kezét.

– Miért nem vagyok képes többé irányítani Rhynn szemét és Kwll kezét? Már csak bennük bízhattunk, hogy megvéd az újra ellenünk támadó Glandyth-tal szemben!

– Nem tudom az okát... Meg kell szöknötök innen... Égi Hajótokkal keljetek át a dimenziókon... Kutassátok fel az Örök Tanelornt... úgy érzem van valami összefüggés Tanelorn meglelése és erőtlenségünk között...

– Összefüggés? Miféle összefüggés?

– Pusztán halványan érzek valamit... Meggyengíteti ez a küzdelem, Corum... Fáradt vagyok... Hatalmam összezsugorodott... Találjátok meg Tanelornt...

– De hogyan? Jhary képtelen átvezetni az Égi Hajót a dimenziók között!

– Mégis meg kell próbálnia...

– Lord Arkyn, kérlek, utasításaidat világosabban add meg. Időközben Glandyth Halwygra ront Most az egész síkot akarja megkaparintani és uralni. Mindannyiunkat, kik eddig megmaradtunk le akar mészárolni. Hogyan védhetnénk meg azokat, kiket a Káosz őrülete rág?

– Tanelorn... Keressétek Tanelornt... Ez az egyetlen esélyetek... Ez az egyetlen esélyetek... Többet nem mondhatok... Csak ennyit látok... Csak ennyit...

– Gyarló isten vagy, Lord Arkyn. Talán mégis inkább a Káosznak kellett volna hűséget esküdnöm. Ha a borzalom és a halál uralná a világot, annak legalább részesei lehetnénk...

– Ne bánts, Corum... Még mindig van rá egy kis esély, hogy mind a Tizenöt Síkról elűzöd a Káoszt...

– Erőre van szükségem, nem reményre!

– Reménykedj, hogy Tanelornban megtalálod azt az erőt... Ég veletek... A vibráló alak eltűnt. Kívülről beszűrődött hozzájuk a repülő, fekete bestiák rikoltozása. Corum Aleryonhoz lépett Az öreg úgy kimerült Arkyn megidézésében, hogy elterült a földön.

– Gyere. Te is velünk jössz az Égi Hajón... ha van még esélyünk a feljutásra.

Aleryon nem válaszolt Mialatt Corum a megviselt istennel beszélt, ő meghalt.

Rhalina és Jhary már az Égi Hajó mellett álltak, és a Halwygra ereszkedő fekete szörnyeket figyelték.

– Beszéltem Arkynnal – szólt Corum. – Nem sokat segített. Azt mondta, szökjünk át a dimenziók között, és keressük meg Tanelornt. Elmondtam, nem tudod átvinni a hajót az egyik síkból a másikba. Azt felelte, muszáj megtennünk.

Jhary vállat vont, és segített Rhalinának beszállni.

– Akkor úgy lesz. Legalább megpróbáljuk.

– Bárcsak kaphatnánk valami segítséget a Piramis-városból! Az ő fegyvereik még Glandyth-tal és szövetségeseivel is elbánnának.

– Igen, de ők most egymás ellen fordították csodálatos harci szerkezeteiket Ezt Glandyth is tudta.

Mikor mindhárman a fedélzeten álltak, Jhary végigfuttatta kezeit a vezérlést segítő kristályok felett. A gépezet felemelkedett Jhary nyugat felé, a Glandyth érkezésével ellentétes irányba fordította a hajó orrát.

Ám Krae grófja már észrevette őket. A fekete szárnyak egyre sebesebben csapkodtak, az üvöltözés erősödött A Denledhyssik a három halandó felé áramlottak. Azok felé, akik az egész világon egyedül tudták, mi is történik velük. Jhary az ajkába harapott, és a kristályokat figyelte.

– Csak ezeket az irányító részeket kellene pontosan beállítani – szólt. – Talán sikerül visszaemlékeznem, mire tanította Bwydyth.

Az Égi Hajó már gyors iramban haladt, de üldözőik még mindig lépést tartottak vele. A repülő bestiák hosszú nyaka kígyószerűen hátrahúzódva lecsapni készült. Vörös pofájukat nagyra tátották, agyaraik megvillantak a fényben. Valami undorító, sűrű, fekete, olajfüsthöz hasonló anyag tört elő torkukból. Gyíkszerű nyelveik az Égi Hajó után kaptak. Jhary kétségbeesetten próbált kitérni előlük, és egy ideig sikerült is elkerülnie a csápokat. Ám az egyik hirtelen a hajó farára csavarodott A szerkezet egy pillanatra megállt a levegőben, végül mégis kitört a szorításból. Rhalina rémülten Corumba kapaszkodott, és a herceg felkészült a teljesen hiábavaló harcra.

A kis fekete-fehér macska körmeivel Jhary vállába mart. Felismerte Glandythot szemei rettenetes félelemmel telve nyíltak tágra.

Corum vad ordítást hallott Tudta, Glandyth csak most döbbent rá, kit is üldöz, ki is próbál elmenekülni Halwygból. Bár a barbárok még jókora távolságra voltak tőlük, a Vadhagh úgy érezte, mintha Krae grófja közvetlen közelről bámulna rá. Hátrapillantott bal szemével, karját védelmezően Rhalina elé emelte, és megpillantotta esküdt ellenségét, aki kihívóan villogtatta felé pallosát. A repülő hüllők sziszegve-köhögve még több füstöt okádtak utánuk. Négyen már a hajó köré gyűltek. Jhary gyorsítani próbált.

– Ez a legnagyobb sebességünk! Végünk!

– Próbálj átlépni egy másik síkba! Így talán még megmenekülhetünk!

– Ezek a Káosz teremtményei. Ők is átszelhetik a síkok közti falat!

Corum reménytelenül a csápokra sújtott kardjával, de mintha csak füstöt hasított volna. Sértetlenül visszahúzódtak a Denledhyssikhez, kik diadalittasan várták, hogy elég közel jussanak az Égi Hajóhoz, átugorjanak, és elpusztítsák utasait.

A fekete szárnyakra egyszeriben homály borult, és Corum úgy látta, a város is eltűnik előlük. A hirtelen támadt sötétségbe villám hasított, és bíborszínű fénygömbök jelentek meg körülöttük. A hajó ijedt szarvasként megrázkódott. A herceg hányingert érzett. A sötét szárnyak dühödt csapkodása egyre élesebben rajzolódott ki a homályban. Jharynak igaza volt. A szörnyek képesek átlépni egyik dimenzióból a másikba.

Jhary kétségbeesetten állítgatta a kapcsolókat. A hajó megremegett, és éleset fordult Utasait újra hatalmukba kerítették az imént érzékelt jelenségek. A vibrálás, a villámok és az arányló lánggömbök egyetlen, sebesen forgó, vörös-narancsszín felhővé váltak.

A rájuk támadó füstnyelvek visszahúzódtak. A fekete bestiák továbbrepültek a mély sötétség és a vakító fény útvesztőjében. Még hallatszott rikoltozásuk, éppúgy ahogy Glandyth-a-Krae dühödt üvöltése.

Corum nem látta Rhalinát, sem Jharyt, csak a hajó fedélzetét érezte még szilárdon a talpa alatt Totális sötétség és abszolút csend felé sodródtak a síkok közötti folyosóban.

Második könyv

melyben Corum herceg és társai teljes egészében megismerik a Káoszt és célját, és felfedezik az idő és az azonosság valódi természetét

1. Korlátlan Káosz

– Corum?

Rhalina hangja volt.

– Corum?

– Itt vagyok.

Kinyújtotta jobb kezét, és próbálta kitapogatni a nőt. Végül Rhalina haját érezte ujjai között A herceg átölelte kedvese vállát.

– Jhary? – kérdezte. – Itt vagy?

– Igen. Próbáltam irányítani a gépezetet, ám a kristályok nem működnek. Lehet, hogy ez a Másvilág, Corum?

– Elképzelhető... bár ha az lenne, nem tudnánk lélegezni, és nem lenne ilyen meleg. Úgy gondolom, az Égi Hajó inkább valahol a nyílt kozmoszban lebeg.

Csend.

Egyszercsak vékony, aranyszín fény szúrt szemükbe, széthasítva és kettéosztva a sötétséget Egy látóhatárhoz... vagy inkább egy gigászi ajtó alatt átszűrődő fénycsíkhoz hasonlított. Hatására a tér sötétje kettéválni látszott, akár a függöny egy színházban.

Bár még mindig nem látták egymást, mégis észrevették, az arányló mező változásnak indul.

– Mi lehet ez, Corum?

– Nem tudom, Rhalina. Te mit gondolsz Jhary?

– Ez a vidék a Kozmikus Egyensúly birodalma lehet... Semleges terület, ahová közönséges körülmények között sem a halandók, sem az istenek nem lépnek be.

– Véletlenül sodródtunk ide?

– Nem tudom.

A következő érdekes jelenséget látták:

Körülöttük minden roppant méretűre nőtt, mégis arányos maradt. Alattuk egy lovas vágtatott át egy sivatagon a fehér és bíborszín ég alatt. A harcos tejfehér haja lobogott a friss szélben. Vörös szemei keserűséggel teltek, bőre elefántcsontszínű volt Megjelenése nem emberi, arca alapján akár Vadhagh is lehetett volna. Feketébe öltözött albínó volt. Finoman kidolgozott páncélzatát ékes domborművek díszítették. Óriási sisakot viselt, derekára egy fekete pengéjű szabályát csatolt.

Hirtelen már nem is lovon ült hátasa egy, a Corumékat üldöző bestiákhoz hasonló lényre emlékeztetett Egy repülő sárkány volt! A harcos felemelte különös, feketén szikrázó kardját, és úgy ült a sárkány hátára erősített nyeregben, akár egy hétköznapi lovon, igaz még egy kötéllel is biztosította magát a lezuhanás ellen.

Felkiáltott. Újabb, az övéhez hasonló sárkányok tűntek fel, és egyszeriben mind-mind cet-állkapcsú, alaktalan lényekkel küzdöttek a levegőben. Váratlanul zöld köd támadt, és elfedte a csatát.

Corumék szemei előtt egy gigantikus kastély szabálytalan, az ég felé emelkedő, és lassan alakot öltő falai tűntek fel. Mikor a bástyák, hidak, tornyok mind megformázódtak, a sárkánylovas felé irányította bestiáit. Az óriáshüllők lángoló mérget okádtak a kastélyra. Az albínó már nem volt egyedül: egy-egy szörny hátán újabb harcosok jelentek meg.

Az utazók elhaladtak a lángoló erődítmény felett, és egy hullámzó síksághoz értek. A mezőn csatarendben ott állt a Káosz összes szövetségese és démonja. Ott voltak az istenek, a Pokol Hercegei is mind: Malohin, Xiombarg, Zhortra és a többiek. Ott lengette szerszámát Chardos, a kopasz Kaszás, a legöregebb isten, és egy tízenhat esztendős ifjú vékony, csinos alakját magára öltve ott volt Slortar, a Vén is.

A sárkánylovagok rájukrontottak. Igen, a Káosznak el kell tűnnie...

Tüzes méreg ömlött végig a síkságon, és egyszeriben újra mindent elöntött az aranyszínű fény.

– Mi volt ez? – suttogta Corum. – Tudod mi volt ez, Jhary?

– Igen. Tudom. Már voltam itt... vagy leszek itt. Belelestünk egy másik korba, egy másik síkba. Ez a Jog és a Káosz közötti leghatalmasabb csata. Az Istenek és a Halandók mind részt vettek benne. A fehér arcú harcost szolgáltam, bár akkor egy másik testben éltem. Ő Melniboné-i Elric.

– Már beszéltél róla, mikor először találkoztunk.

– Ő is olyan, mint te. A sors arra jelölte ki, hogy küzdjön a Kozmikus Egyensúly létéért. – Jhary szavai szomorúan csengtek. – Emlékszem barátjára, Moonglumra is, de ő már biztos elfelejtett engem...

A megjegyzés teljesen értelmetlennek tűnt Corum számára.

– Nekünk mi dolgunk ezzel az egésszel, Jhary?

– Nem tudom. Nézd! Mi közeledik ott?

A síkságon egy város állt. Corum úgy érezte ismeri, de aztán rájött, valójában még sohasem látta. Nem hasonlított Bro-an-Vadhagh és Lywm-an-Esh egyetlen településére sem. A fehér márványból és fekete gránitból emelt falak egyszerűek, mégis lenyűgözőek voltak.

A város ostrom alatt állt. A falak tetejéről ezüstvégű fegyverek irányultak a támadókra, a mezőn tábort vert gyalogosokra és lovasokra. Az ostromlók nehéz páncélzatot viseltek, de a védők alig takarták el testüket. Olyanok voltak, minta harcos, akit Jhary Elricnek nevezett. Sokkal inkább hasonlítottak a Vadhaghokra, mint a halandók bármely más fajtájára. Corumban megerősödött az érzés, hogy nagyon sok síkon élnek még népe képviselői.

Egy roppant páncélba bújtatott lovas indulta város fehér-fekete falai felé. Kezében lobogót tartott, és kétségtelenül tárgyalni akart. Felkiáltott a falak tetején várakozó védőkhöz, mire az egyik kapu kitárult A követ bebocsáttatást nyert Az utazók nem látták jól az arcát.

A helyszín újra megváltozott.

Most furcsa módon azok védték a várost, akik az imént ellene támadtak. Szörnyű mészárlás ment végbe a falak körül. Az emberi lényeket olyan fegyverrel pusztította ellenfelük, mely sokkal, de sokkal erősebb volt még annál is, amit Gwlas-cor-Gwrys népe alkalmazott. És éppen fajuk egyik tagja irányította kiirtásukat...

A kép eltűnt, és megint felerősödött a tiszta aranyfény.

– Erekosé... – mormolta Jhary. – Már kezdem érteni. Azt hiszem, az Egyensúly próbál utalni valamire. Ám olyan célzásokat alkalmaz, amit az én gyarló agyam képtelen befogadni.

– Beszélj róla, kérlek! – szólt Corum a sötétben, szemét az aranyos ragyogásra függesztve.

– Nem találom a szavakat. Már mondtam neked, a Hősök Társa vagyok... és bár csak egyetlen Hős, meg egyetlen Társ létezik, időnként nem ismerjük sem egymást, sem feladatunkat A körülmények időről időre változnak, de az „alapsors” nem. Erekosé egyik terhe pontosan az, hogy tudatában van ennek... ismeri előző és következő inkarnációit. Te legalább ettől megmenekültél, Corum.

A herceg megrázkódott.

– Hagyd abba!

– És a hős szerelmese? – kérdezte Rhalina. – A barátjáról szóltál, de...

Mielőtt Jhary folytatni tudta volna, a fényt újabb helyszín váltotta fel.

Egy férfi fájdalmasan eltorzult, verítéklepte arca jelent meg előttük. Homlokán egy lüktető, sötét ékkövet viselt Fejébe nyomta csillogóra fényezett, már-már tükörszerű sisakját.

Ebben a tükörben egy csapatnyi lovas tűnt fel. A harcosoknak nem emberi, inkább vadállathoz hasonló feje volt Ahogy közelebb érték már tisztán látszott, valójában csak disznó-, kecske-, bika- és kutyafej formájúra alakított sisakjuk teszi őket ilyen félelmetessé.

Hirtelen több, az elsőhöz hasonló, fényes sisakos lovas bukkant fel. A két csapat között heves csata kezdődött. A szörnymaszkosok óriási túlerőben voltak.

A tükörsisakos harcosok közül egy – talán éppen az, akit Corumék először megpillantottak – a magasba emelt egy tárgyat, melyből szivárványszínű sugarak áramlottak. Mikor a szörnyfejűek ezt meglátták, azonnal pánikba estek. A legtöbbjük csak vezetőik vad parancsára volt hajlandó továbbküzdeni.

A csata folytatódott, de ezt a képet is felváltotta a tiszta aranyfény.

– Holdsólyom... – mormolta Jhary. – A Rúna Csapat... Mit jelenthet ez az egész? Corum sajátmagadat láttad három különböző inkarnációban. Még sohasem voltam tanúja ilyesminek.

Corum reszketett Egyszerűen nem volt képes tudomásul venni Jhary szavainak jelentését, mert az tűnt ki belőlük, hogy sorsa az örök harc, halál, szenvedés.

– Mit jelenthet ez? – szólt Jhary újra. – Figyelmeztetés lenne? Az előjele valami nemsokára bekövetkező eseménynek? Vagy semmi különleges jelentősége sincs?

A sötétség lassan elfedte a szikrázó fényt, míg végül már csak egy vékony aranycsík maradt meg belőle. Majd az is eltűnt.

Újra a Másvilágba kerültek.

Jhary hangja legyengülve jutott el Corumig, mintha a ficsúr csak magában beszélne.

– Azt hiszem, mindez azt jelenti, hogy meg kell találnunk Tanelornt. Ott minden sors összefut, ott minden állandó. Sem a Jog, sem a Káosz nem képes hatást gyakorolni létezésére, igaz lakói ellen időnként árulást követnek el. De még én sem tudom, ebben a korban és dimenzióban hol lehet. Ha csak egyetlen jelet is kaphatnék, talán sikerülne tájékozódnom...

– Lehet, hogy nem is Tanelornt kell felkutatnunk – szólt Rhalina. – Talán ezek a képek egészen másra buzdítanak minket.

– Ez mind-mind összefügg – tűnődött Jhary, mintha csak a saját kérdésére válaszolna. – Minden összefügg: Elric, Erekosé, Holdsólyom, Corum. Négy különböző megjelenési formája ugyanannak a dolognak. Én pedig egy újabb aspektusa vagyok, Rhalina pedig már a hatodik. Talán valami szakadás következett be az univerzumban. Vagy valami újabb ciklus kezdődik? Nem tudom...

Az Égi Hajó megdőlt és egy őrülten hullámzó pályára tért. Zöldeskék fény-könnycseppek záporoztak körülötte. Hatalmas szélmoraj hallatszott, de még csak enyhe szellő sem csapta meg őket. Valahonnan egy emberszerű hang csendül, és visszhangzott, visszhangzott, visszhangzott...

Gyorsan mozgó árnyak között szálltak, emberek és más lények egyirányba rohanó körvonalain át Corum lepillantott, és ezernyi, vörös parazsat és füstöt okádó vulkánt látott. Ám az Égi Hajóhoz semmi sem ért fel. Égés-bűzt éreztek, de a kellemetlen szagot máris virágok édes illata váltotta fel. A vulkánok virágos rétekké, szirmaikat tárogató szellőrózsákká változtak.

A távolban dal zengett: örömteljes, harci ének. Olyan volt, mint egy győzedelmes sereg indulója. A hang elhalt, és rövid nevelés váltotta fel.

Óriási bestiák hada röppent fel egy ürüléktenger mélyéről, és széles pofájukat az ég felé bökve felhördültek, majd visszasüllyedtek a felszín alá. Tarka-pettyes, rózsaszín-fehér kősíkság tűnt fel az utazók alatt. Ám mégsem kövek borították: szorosan egymás mellett fekvő, arccal lefordított hullák halmaza fedte be a földet.

– Hol vagyunk, Jhary? Te tudod? – kérdezte Corum, és a felkavart levegőn át barátjára nézett.

– Pillanatnyilag csak annyit tudok, hogy ezt a helyet a Káosz uralja. Amit látsz, az a színtiszta Káosz. A Jog ide be sem tette a lábát Azt hiszem, Mabelode birodalmában vagyunk. Próbálom ugyan kivezetni innen az Égi Hajót, de nem engedelmeskedik parancsaimnak.

– A dimenziók között száguldónk – szólt csendesen Rhalina. – Csak ez magyarázhatja meg a táj ilyen gyors változásait Ez lehet a baj.

Jhary kétségbeesetten a nőre vigyorgott.

– Nem, Rhalina. Nem a síkok közt járunk. Ez a Káosz, Lady Rhalina. A tiszta, korlátok nélküli, elszabadult Káosz.

2. A Vérkastély

– Csak Mabelode birodalma lehet – mondta Jhary. – Csak ha... Csak ha a Káosz egyszeriben nem hajtotta uralma alá mind a Tizenöt Síkot.

Visszataszító, lidércnyomásos árnyak szálltak az Égi Hajó felé, majd egy pillanattal később már el is tűntek.

– Szédülök! – lihegte Rhalina. – Olyan ez az egész, mintha megbolondultam volna. Alig tudom elhinni, hogy ez a valóság, és nem álmodom.

– De valaki igenis álmodik – felelte Jhary. – Valaki álmodik, Lady Rhalina. Egy isten.

Corum egy szót sem szólt. Fájt a feje, és furcsa, megfoghatatlan emlékképek árasztották el agyát. Időnként feszülten hegyezte fülét: hangokat vélt hallani. Átnézett a hajó korlátján, le az alattuk elsuhanó tájra.

– Hallod ezt, Rhalina?

– Nem. Semmit sem hallok, Corum.

– Nem értem szavaikat. Lehet, hogy nem is szavak.

– Ne törődj vele! – kiáltott Jhary élesen. – Ne figyelj rájuk, és semmi ilyesmire sem! A Káosz földjén járunk. Érzékeink lépten-nyomon megcsalhatnak bennünket. Ne feledd, itt egyedül mi hárman vagyunk valóságosak. Vigyázz mindennel, ami hasonlít rám, vagy Rhalinára! Ne bízz semmiben!

– Gondolod, hogy a démonok el akarják hitetni velem, hogy ők azok, akiket szeretek?

– Igen. Bárhogy nevezed is őket, ez a céljuk.

Hatalmas hullám csapott feléjük, és felvette egy emberi kéz alakját Ökölbeszorult, és a hajó felé csapott.

A látomás hirtelen szétfoszlott, és a verítékben fürdő Jhary továbbvezette a hajót. Tavaszi nap virradt. A pergő harmaton át szálltak a reggelben fürdő mezők felett. Virágok nyiladoztak, és itt-ott kis tavacskák, piciny folyók gyűltek össze. A tölgyek árnyékában lovak és tehenek legelésztek. Nem messze egy kis, fehér házikó állt. Kéményéből füst kanyargott az égre. Madarak daloltak, és az udvaron disznók turkáltak.

– Nem tudom elhinni, hogy ez nem valóságos – fordult Corum Jharyhoz.

– De az. Valóság, csakhogy nagyon rövid ideig tart. A Káosz örömét leli az alkotásban, ám hamar ráun teremtményeire. Nem a rendet, az igazságot és a megállapodottságot, egyedül a felhajtást, a szórakozást keresi. Időnként teremt valamit, amit te vagy én értékelni tudunk, és élvezetet találnánk benne, de ez csakis tévedés lehet.

A mező megmaradt A házikó sem változott, a szétterjedő béke érzete egyre nőtt.

Jhary elkomorodott.

– Lehet, hogy mégis kiléptünk a Káosz birodalmából, és...

A rétek örvényleni kezdtek, akár a bottal felkavart víz. A ház szétfoszlott, és már csupán egy, a víz tetején lebegő szemétkupac volt A virágok a felszín testén lévő gennyes sebekké változtak.

– Olyan könnyű elhinni azt, amire vágyunk – szólt Jhary fáradtan. – Oly egyszerű...

– El kell mennünk innen! – kiáltott Corum.

– Elmenni? Nem vagyok képes irányítani az Égi Hajót. Mióta beléptünk a Másvilágba, nem is én vezetem.

– Valami idegen erő hat ránk?

– Igen... de nem lehet valami érző lény. – Jhary hangja szárazon kondult, arca elsápadt. Még biztonságot kutató macskája is erősebben kapaszkodott belé.

Ameddig a szem ellátott, kavargó szürkés-zöld anyag töltötte be a teret. A tetején rothadó növényzetlebegett Ám ez a növény páncélos állatok – rákok, homárok – felszínen kapálózó alakját vette magára.

– Egy sziget – mondta Rhalina.

Valóban: egy kékes sziklasziget emelkedett előttük. A szirten egy vár állt Egy pompázatos, skarlátszín kastély. Anyaga úgy fodrozódott, mintha valamilyen folyadékból készítették volna. Az utazók orrát ismerős, sós szag csapta meg. Jhary elfordította a hajót, de avar újra eléjük toppant Újabb irányváltoztatás, ám az eredmény ugyanaz. Jhary jó ideig próbálkozott Mindhiába: a kastély mindig úgy változtatta helyét, hogy felé tartsanak.

– Mintha meg akarna állítani minket – szólt Jhary, és újabb kísérletet tett.

– Mi lehet ez? – kérdezte Rhalina. Jhary megrázta a fejét.

– Nem tudom. Semmire sem hasonlít, amit eddig láttam. Valamilyen erő feléje húz minket Micsoda bűz! Csak úgy facsarja az orrom!

Az Égi Hajó egyre közelebb került a vörös kastélyhoz. Skarlát tornyai felett megállt, és leereszkedett.

Corum körülnézett Az építmény alakja még mindig folyadékszerűen kavargott Nem látszott szilárdnak, mégis megtartotta a hajót A herceg kivonta kardját, és a legközelebbi tornyon tátongó sötét nyílás irányába meredt Az lehet a bejáró, gondolta. Egy alak közeledett hozzájuk.

A lény kövér volt legalább kétszer olyan széles, mint egy közönséges ember. Emberszerű fejét vaddisznóagyarak csúfították. Görbe, vastag lábakon lépkedett a szelíden hullámzó vörös falakon. Szinte meztelen volt csupán egy nehezen azonosítható mintázatú köntöst viselt. Az utazókra vigyorgott, és felmordult.

– Látogatók lehettek. Az enyéimek vagytok?

– A te látogatóid? – kérdezte Corum.

– Nem, nem, nem. Én alkottalak titeket, vagy máshonnan érkeztetek? Valamelyik fivérem teremtményei vagytok?

– Nem értem... – kezdte Corum.

– Én ismerlek! – szakította félbe barátját Lhary. – Te Teer herceg vagy.

– Hát persze, hogy Teer herceg vagyok. Na és? Nem... nem hiszem, hogy az én teremtményeim lennétek. Sőt, nem is ehhez a birodalomhoz tartoztok. Elégedett vagyok. Üdvözöllek benneteket kastélyomban, halandók! Figyelemreméltó! Üdvözlet, üdvözlet, üdvözlet! Milyen érdekes! Üdvözlet!

– Te a Káosz Teer hercege vagy, és hűbérurad Mabelode, az Arcnélküli. Akkor igazam volt Ez valóban Mabelode király birodalma.

– Micsoda intelligencia! Milyen bámulatos! – disznószerű arca széles, undorító vigyorra húzódott Előtűntek a lény rothadó fogai.

– Talán valami üzenetet hoztatok nekem?

– Mi is Mabelode királyt szolgáljuk – felelte gyorsan Jhary. – Arkyn birodalmában harcolunk a Káosz hatalmának visszaszerzéséért.

– Csodálatos! De ne mondjátok, halandók, hogy segítségért jöttetek, mert már minden erőmet átküldtem abba a birodalomba, ahol a jog megkísérli megőrizni befolyását. A Pokol minden hercege átküldi tartalékcsapatait Elérkezhet az idő, mikor személyes harcba bocsájtkozhatunk a Joggal, de ez még arrébb van. Kölcsönadjuk erőinket, odaadjuk szolgáinkat, mindent – kivéve magunkat. Biztos ti is hallottátok hírét, mikor Xiombarg király... vagy királynő megpróbált átlépni Arkyn földjére. Milyen kellemetlen eset volt!

– Pedig segítséget reméltünk – szólt Corum megértve Jhary szándékát. – A Jog túl sokszor keresztezte útjainkat.

– Én, ahogy biztos ti is tudjátok, a Káosznak csupán egy kisebb fejedelme vagyok. Hatalmam sohasem volt óriási. Legtöbb erőmet gyönyörű kastélyom felépítésébe öltem. Annyira szeretem!

– Miből készült? – kérdezte Rhalina idegesen. Ő egyszerűen nem hitte, hogy sokáig titokban tarthatják valódi kilétüket.

– Még nem hallottál Teer kastélyáról? Milyen különös! Tudod, szép kis halandó, vérből épült Az egész vérből van. Sokezren haltak meg érte, és még rengeteg lényt kell megölnöm, míg teljesen készen lesz. Vérből van, kedvesem... vérből, vérből, vérből! Hát nem érzed ezt a kellemes illatot? Vérszagot lélegzel be. Amit látsz: vér. Halandók vére, halhatatlanok vére – mind összekeverve. Minden vér egyforma, ha Teer kastélyának építéséhez kell, igaz? A te véred is elég lenne egy tornyocska egy részéhez. Hármótokból egy teljes szobát építhetnék. Meglepődnétek, ha tudnátok, mennyire ki lehet nyújtani ezt az anyagot. Csinos, nem? – Megvonta vállait és intett vastag kezével. – Ó, lehet, hogy nektek nem tetszik. Ismerem a halandókat, meg a hóbortjaikat De számomra... ah, élvezet!

– Megtiszteltetésnek érezzük, hogy láthattuk a híres Vérkastélyt – mondta Jhary olyan szelíden, ahogy csak tudta –, de az idő sürget minket Segítséget kell találnunk a Jog elleni harchoz. Kérlek, bocsáss hát el minket, Teer herceg!

– El akartok menni? – hunyorgott Teer apró szemeivel. Kövér, érdes nyelvével megnyalta húsos ajkait, és megérintette egyik agyarát.

– Végül is Mabelode király szolgálatában állunk – mondta Corum.

– Sürgős küldetést kell végrehajtanunk.

– A halandók ritkán lépnek be egyenest Mabelode király birodalmába – felelte Teer herceg.

– Ritkán kerül egyszerre két birodalmunk is a Jog kezeibe – érvelt Jhary.

– Milyen igaz! Mi folyik a nő szájából?

Rhalina hányt. Mindent megtett, hogy legyőzze rosszullétét, de már nem tudta tovább elviselni a fertelmes bűzt. Teer herceg szemei összeszűkültek.

– Ismerem a halandókat. Igen, ismerem őket. A nő rosszul van. De mitől? Mitől?

– A Jog visszatértének gondolatától – mondta Jhary erőtlenül.

– Vagy inkább tőlem? Ő nem esküdött fel a Káosz odaadó szolgálatára, igaz? Nem a legmegfelelőbb arra, hogy Mabelode király őt válassza ki szolgálatára, igaz?

– Csak úgy hozzánkcsapódott – mondta Corum. – Nincs velünk régóta.

– Akkor Mabelode királynak nem sok haszna lehet belőle, de nektek magatoknak sem. Megvan már, mit akarok viszonzásképpen, hogy megnézhettétek a pompázatos Vérkastélyt...

– Nem – jelentette ki Corum, kitalálva Teer szándékát – Nem tehetjük. Kérlek, engedj minket urunkra, Teer herceg. Értsd meg, sietnünk kell! Mabelode királynak nem fog tetszeni, ha késleltetsz minket utunkon.

– Veletek nem lesz elégedett, ha késtek. Add nekem a nőt! Ha akarod, tartsd meg húsát és csontját, nekem csak a vére kell.

– Nem! – sikoltott Rhalina elborzadva.

– Milyen buta!

– Engedj el minket, Teer herceg!

– Előbb add a nőt!

– Nem! – felelte Jhary és Corum egyszerre, és kirántották kardjukat Teer herceg erre röfögő röhejbe kezdett, mely egyidőben volt gúnyos és hitetlenkedő.

3. Harcos, sárga lovon

A Pokol hercege úgy nyújtózkodott, mint az édes álomból ébredő ember. Karjai megnyúltak, teste nagyobb lett. Egy pillanat töredéke alatt kétszeresére nőtt. Még mindig nevetve nézett Corumékra.

– Milyen rosszul hazudtok!

– Nem hazudunk!

Teer herceg elkomorodott.

– Semmi kedvem magamra vonni Mabelode király haragját Ha valóban a Káoszt szolgálnátok, nem lenne bennetek ilyesfajta buta érzelmeskedés, és nekem adnátok a nőt Semmi hasznotok sincs belőle, ám nekem annál inkább lenne. Csak azért létezem, hogy felépíthessen kastélyomat, hogy még csodálatosabbá, még gyönyörűbbé tegyem. – Feléjük nyúlt roppant kezével.

– Most elveszem őt, ti pedig mehettek dolgotokra. Én...

– Nézd! – kiáltott hirtelen Jhary. – Az ellenségeink! Követtek minket erre a síkra. Micsoda őrültek! Képesek átkelni Mabelode király birodalmába!

– Micsoda?! – nézett fel Teer herceg. A magasból fekete, hosszú nyakú, vörös pofájú lények szálltak feléjük. Hátukon férfiakat hordoztak.

– Kik ezek? – kérdezte Teer.

– A vezérüket Corum Jhaelen Irsei-nek nevezik – felelte Corum. – A Káosz esküdt ellenségei, és a halálunkat kívánják. Végezz velük, Teer herceg, és Mabelode elégedett lesz veled.

Teer felfelé pislogott.

– Igaz ez?

– Az! – üvöltötte Jhary.

– Mintha már hallottam volna erről a halandó Corumról. Nem ő törte össze Arioch szívét? Nem ő csalta végzetébe Xiombargot?

– Ő az! – kiáltott Rhalina.

– A hálóim... – mormolta Teer herceg, és eredeti méretét visszanyerve a kastélyba sietett. – Segítek nektek.

– Egy egész új csarnokhoz elegendő vér van bennük! – rikoltott Jhary. A vezérlőpulthoz ugrott, és izgatottan végigfuttatta kezeit a kapcsolókon. A szerkezet feléledt, és az Égi hajó a levegőbe szökkent.

Glandyth és repülő csapata most vette észre őket A fekete bestiák mennydörgő szárnycsattogással az Égi Hajóra támadtak.

Ám Corumék már megszabadultak a Vérkastélytól. Teer herceg a hálóival foglalatoskodott mindkét kezében tartott egyet, és egyre nagyobbra nagyobbra nőve Krae grófja felé vetette őket.

Jhary arca izgatott volt.

– Mindent megteszek, hogy kijussunk ebből az őrült dimenzióból! – mondta. – Még a halál is jobb, minthogy itt maradjunk. Teer herceg gyorsan rádöbben majd, hogy Glandyth a Káoszt szolgálja, és nem a Jogot. Krae grófja pedig elmondja neki azt is, kik vagyunk mi valójában. A Pokol minden hercege a nyomunkba ered majd. – Eltávolított egy fedőlapot, és hozzálátott a kristályok átrendezésének. – Nem tudom mit érek el ezzel, de a sorsom ez, hogy rájöjjek!

Az Égi Hajó teljes hosszában remegni kezdett Corum a korlátba kapaszkodott, és úgy érezte, a rázkódás pici darabokra mállasztja szét testét Átölelte Rhalinát.

A hajó narancs- és violaszín tenger felszíne felé süllyedt, és az utasok egymásra dőltek. Nekiütköztek valaminek. Sűrű, fojtó folyadék árasztotta el a fedélzetet Még egy hatalmas rándítás, és Rhalina kisiklott Corum öleléséből. A herceg sötétben tapogatózó keze hiába próbálta megtalálni. Érezte, lecsúszik a fedélzetről, és a folyadék örvénye elsodorja. Kiáltani próbált, Rhalina nevét ordítani, ám az anyag lepecsételte száját Kinyitott szemmel esett át rajta, míg a folyadék le nem ragasztotta pilláit.

Bágyadtan sodródott, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt Szíve már majd' szétfeszítette mellkasát. Tüdejébe nem jutott levegő. Haldoklott, és tudta, Jhary és Rhalina is úgy járhatnak, mint ő. Szinte megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy küldetése, és a Jog ügye iránti elkötelezettsége végetér. Rhalina és Jhary miatt bánatos volt, de saját halála nem érdekelte különösebben.

Zuhanni kezdett, és látta, az Égi Hajó egy darabja – egy csavaros korlát – vele együtt hullik lefelé. Tiszta levegőn át haladt, de most már saját sebessége miatt nem jutott lélegzethez.

Kitárt karokkal siklani kezdett a levegőben, és körülnézett. Ragyogó kék ég vette körül. A korlátdarab még mindig a közelében volt. A herceg Rhalinát és Jharyt kereste, de hiába: a kék végtelenségben egyiküket sem látta. Egyedül ez a leszakadt korlát maradt a hajóból, semmi más.

Felkiáltott.

– Rhalina?!!

Semmi válasz. Egyedül volt a kék fény univerzumában. Elálmosodott. Szemei önkéntelenül is lecsukódtak, akárhogy is próbálta nyitvatartani. Olyan volt, mintha az agya is visszautasítaná az újabb élmények borzalmait.

Mikor felébredt valami puha és nagyon kényelmes dolgon feküdt.

Meleget érzett, és rádöbbent, meztelen. Kinyitotta szemeit. Először a tető vastag gerendáit pillantotta meg maga fölött. Elfordította fejét. Egy szobában volt. Az ablakon át napfény szűrődött be hozzá.

Újabb látomások?

A szoba a ház tetőrészében lehetett, mert falai rézsútosan befelé dőltek. Bútorzata egyszerű volt. Egy jómódú földműves otthona, gondolta Corum. A lakkozott ajtóra, és a fém zárszerkezetre nézett. Kívülről énekszó hallatszott.

Hogy kerül ő ide? Lehet, hogy csak látomás? Jhary figyelmeztette, óvakodjék az efféle illúzióktól. Kihúzta kezeit a takaró alól. Bal csuklóján még mindig ott volt Kwll hatujjú, ékköves keze. Megérintette arcát Rhynn jó ideje hasznavehetetlen szeme jobb szemgödrében ült. A sarokban egy ládán ott volt az összes ruhája és fegyvere.

Talán valahogy visszakeveredett a saját síkjára, ahová visszatért a józan ész világa? Lehet, hogy Teer herceg végzett Glandyth-al, és ez széttépte a Mabden varázslatát?

A szoba nem tűnt ismerősnek a számára. A bútorok díszítései is idegenek voltak. Már biztosra vette, nem Lywman-Esh-ben, sem Bro-an-Vadhagh-ban van.

Az ajtó kitárult, és egy kövér férfi lépett be rajta. Meglepődött, és mondott valamit egy olyan nyelven, amit Corum nem értett.

– Beszéled a Vadhaghok vagy a Mabdenek nyelvét? – kérdezte a herceg udvariasan.

A kövér ember – aki hímzett inge és selyemnadrágja alapján nem lehetett földműves – megrázta fejét, széttárta karjait, és újra a különös nyelven szólalt meg.

– Hol vagyok? – kérdezte Corum.

Az ember kimutatott az ablakon, majd a padló felé intett. Beszélt egy ideig, felnevetett és kézjelekkel megkérdezte, szeretne-e Corum enni valamint. A herceg bólintott. Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát.

Mielőtt azonban elment volna, még kérdezett valamit a kövértől.

– Rhalina? Jhary? – remélve, hogy az idegen felismeri majd a neveket, és tudja hol vannak. Ám a férfi újra csak megrázta fejét, nevetett, és bezárta maga mögött az ajtót.

Corum felkelt Gyengének érezte magát, de már nem volt agyongyötört. Felöltötte ruháit Felemelte páncélingét és sisakját is, de meggondolta magát, és vissza tette a helyére. Az ajtóhoz lépett és kikémlelt.

Ugyanolyan barnára lakkozott berendezést látott, amilyet a szobában, meg egy lefelé ívelő lépcsősort. Kilépett a szobából, és lenézett, de csak egy újabb lépcsőfordulót fedezett fel. Hangokat hallott: egy nő beszédét, meg a kövér férfi nevetését. Visszament a szobába, és kinézett az ablakon.

A ház egy olyan város szélén állt, melyhez hasonlót Corum még életébe nem látott. A vörös, ferde tetejű épületeket fagerendákból meg szürke téglából emelték. A macskaköves utcákon kordék futottak. A legtöbb ember ugyanolyan szürkésbarna ruhát viselt, amilyent a kövér férfin látott. Vidámnak látszottak, és fennhangon üdvözölték egymást.

A város meglehetősen nagynak látszott Corum a távolban felfedezett egy falat, és magas, a közönséges házaknál szemmel láthatóan gazdagabb épületek tornyait Az utcákon időnként hintók hajtottak végig, vagy díszesen öltözött lovasok – nemesek vagy kereskedők – léptettek keresztül a tömegen.

Corum megdörzsölte halántékát, és leült az ágy szélére. Próbálta összeszedni gondolatait Az biztos, hogy egy számára idegen síkon van, ahol látszólag nem dúl viszály a Jog és a Káosz között. Amennyire eddig látta mindenki közönséges, nyugodt életet élt. Eddig Lord Arkyntól, de még Teer hercegtől is azt hallotta, hogy a Tizenöt Sík közül mindegyik bekapcsolódott a háborúba. Elképzelhető egyáltalán, hogy van olyan, Arkyn vagy valamelyik fivére által uralt sík, mely még nem roskadt össze? Nehezen hihető. Nem beszélte az itteniek nyelvét, és azok sem értették őt Ez eddig még sohasem fordult elő. Az Égi Hajó szétzúzódása előtt Jhary átrendezte a vezérlő kristályokat, és szemmel láthatóan drasztikus eredményt ért el. Corum el van vágva mindentől, amit eddig ismert Ebből arra következtetett, hogy ha életben maradtak egyáltalán, most Rhalina és Jhary is hozzá hasonlóan egy idegen síkban lehet.

A kövér férfi nyitott be hozzá, és ezúttal elkísérte éppoly' testes, sok szoknyás asszonya is, aki egy tálcán húst, zöldségeket, gyümölcsölt, és egy tál gőzölgő levest hozott. Corumra mosolygott, és úgy nyújtotta felé az ételt, mintha egy ketrecbe zárt állatnak adná. A herceg meghajolt és elfogadta. A nő igyekezett elkerülni, hogy megérintse Corum hatujjú kezét.

– Kedves tőled – mondta Corum. Tudta, a nő nem érti szavait, de legalább éreztetni akarta háláját. A háziak figyelték ahogy nekilátott. Az étel nem volt jól elkészítve és ízesítve, ám a Vadhagh éhes volt. Evés közben igyekezett kedves arcot vágni, és mikor végzett újból meghajolt Visszaadta a tálcát a csendesen várakozó párnak.

Túl sokat, túl gyorsan evett, és most nehéznek érezte gyomrát. Sohasem ízlettek neki igazán a Mabden-étkek, és ez még a szokásosnál is nyersebb volt. Mégis elégedetten próbált nézni, mert már hosszú ideje nem tapasztalt ilyen szívélyességet.

A férfi újra kérdezett tőle valamit.

– Fenk? – hangzott az egyetlen szó.

– Fenk? – ismételte meg Corum, és megrázta fejét.

– Fenk?

A Vadhagh ismét fejcsóválással felelt.

– Pannis?

Újabb fejrázás. A testes férfi még feltett néhány rövid kérdést – mindig egyetlen szót mondott – és Corum mindannyiszor jelezte, hogy nem érti.

Most rajta volt a kérdezés sora. A Vadhagh nyelvből származó néhány tájszólásban ejtette ki a szavakat, amelyek közül egyet sem értettek meg vendéglátói. A férfi végül Corum hatujjú kezére mutatott Felemelte saját karját, és rácsapott. Corum megértette: ezt kérdezte tőle, csatában, vesztette-e el a kezét, és hogy valami mesterséges pótszert szereltetett-e fel helyette. A Vadhagh gyorsan bólintott, elmosolyodott, és megérintette szemét is. A férfi elégedetten, de borzasztó kíváncsian nézett rá. Csodálkozva megvizsgálta a hatujjú kezet. Kétségtelenül valami halandó mester készítményének hitte, és Corum sehogy sem tudta volna elmagyarázni neki, varázslat segítségével jutott hozzá. A kövér házigazda intett neki, kövesse. Corum engedelmesen tűrte, hogy levezessék a lépcsőn és beirányítsák egy kétségtelenül műhelynek berendezett helységbe.

Egyszeriben mindent megértett. A kövér férfi mesterséges végtagok készítésével foglalkozott. Rengeteg különböző típussal kísérletezett. Csinált fa-, csont-, és fémlábakat – néhányuk valóban mesterműnek látszott – készített elefántcsontból faragott, és acélból kovácsolt kezeket. Műkarok, műlábak hevertek a műhelyben, sőt Corum még egy mesterséges mellkas bordáit is felfedezte. A falakon és az asztalokon valami különös, idegen stílusban készült anatómiai rajzokat látott Kötegbe fogott, bőrrel bevont papírlapok sokaságára bukkant, és kinyitott egyet. Orvosságos könyvnek vélte. Bár durva volt, és furcsa, esetlen betűk szerepeltek benne, a mű mégis olyan tudományos tapasztalatról tanúskodott, amilyet a Vadhaghok a Mabdenek érkezése előtt birtokoltak. A herceg rácsapott a könyvre, és elismerően csettintett.

– Nagyon jó – mondta.

A férfi elmosolyodott és újra megsimogatta Corum kezét. A Vadhagh eltűnődött, vajon mit szólna ez a doktor, ha elmesélhetné neki, hogyan keveredett ide. Szegény ember egész elborzadna, és biztos bolondnak tartaná vendégét.

Maga Corum is így tett volna valaha, ha egyszeriben szembetalálta volna magát valami varázslat megnyilvánulásával.

A Vadhagh megengedte a doktornak, hogy megvizsgálja idegen eredetű jobb szemét. A testes orvos még jobban elámult. Komoly arccal megrázta fejét, Corum pedig a szemére tette a pántot Félig-meddig azt kívánta, bárcsak alkalma nyílna bemutatni a férfinak, valójában mire is használja a kezet és a szemet.

Corum elgondolkozott, hogy is kerülhetett ide. Valószínűleg néhány polgár lelhetett rá öntudatlan testére, és valahogy az orvoshoz szállították, aki szívesen befogadta őt.

A Vadhaghot sürgető érzés kerítette hatalmába. Féltette Rhalinát meg Jharyt. Ha ebben a világban vannak, mindenképpen meg kell találnia okét Még az is elképzelhető, hogy Jhary, aki oly sokat utazott már a síkok között, beszéli az itteni nyelvet.

Felemelt egy darab üres pergament, és egy tollszárat – ez utóbbi alig különbözött azoktól a tollaktól, amit a Mabdenek használtak –, és a tintába mártotta. Egy férfi és egy nő képét rajzolta az ívre, két ujját feltartotta, és kifelé mutatott A doktor élénken bólogatott, hogy érti, aztán szinte komikusan mutogatott, és jelezte, fogalma sincs, hol lehetnek Corum társai. Még csak nem is látta őket. A Vadhaghot egyes-egyedül találták.

– Meg kell találnom őket! – szólt Corum sürgetően. Magára mutatott, aztán kifelé a szabadba. Az orvos felfogta szándékát, és bólintott Egy pillanatig elgondolkodott, majd intett a hercegnek, maradjon ahol van. Ő maga elment, de hamar visszatért Egy mellényt húzott magára, Corumnak pedig átadott egy köpenyt, tekerje teste köré, és rejtse el idegenről árulkodó ruháit Mikor elkészültek, kiléptek a házból.

Sokan megbámulták a Vadhaghot, miközben a doktor oldalán végigsétált az utcán. Az idegen ittlétének híre nyilván mindenhova eljutott A doktor átvezette vendégét egy, a városfalba vágott boltív alatt A mezőkön át egy fehér, poros út kanyargott. A távolban néhány tanyaház gubbasztott.

Besétáltak egy ligetbe, és itt az orvos megmutatta Corumnak, hol bukkantak rá. A Vadhagh körülnézett, és végül rálelt arra, amit keresett az Égi Hajó csavaros korlátjának darabjára. Megmutatta vendéglátójának, aki eddig valószínűleg nem látott olyasmit, mert elakadt lélegzettel forgatta kezében.

Corum előtt világossá vált, hogy nem őrült meg, csupán elhagyta a Káosz birodalmát. Körbetekintett a békés tájon. Valóban létezhetnek még ilyen helyek, ahová az örökké tartó harcnak még csak a híre sem jutott el? Szinte féltékeny volt az ezt a síkot benépesítő élőlényekre. Igaz, kétségtelenül megvoltak nekik is a saját bajaik és szenvedéseik. Nyilvánvalóan háborúztak, és fájdalmat okoztak egymásnak, különben miért foglalkozott volna az orvos művégtagok készítésével. Mégis a levegőben érezte a rendet, és biztos volt benne, hogy itt sem a Jog, sem a Káosz istenei nem léteznek. Tudta, annak még a gondolatával is kár foglalkoznia, hogy itt telepszik le. Különbözött az itteniektől. Még testalkata is más volt Eltűnődött, vajon a doktor miféle magyarázatot talált ki a többiek számára az ő ittlétére.

Rhalina és Jhary nevét kiáltozva elindult a fák között Kiáltást hallott, és megpördült. Azt hitte, szerelme hangja csengett, de nagyot tévedett. Egy magas, zord tekintetű, fekete taláros férfi tartott feléjük a réten át Szürke haja lobogott a szellőben. A doktor hozzálépett, és időnként az őket figyelő Corumra pillantva beszélgetni kezdtek. Vitatkozhattak, mert mindketten egyre dühödtebben mutogattak. A jövevény hosszú, görbe ujjával Corumra mutatott, másik kezével pedig széles mozdulatot tett Corum izgatott lett, és azt kívánta, bár magával hozta volna kardját.

A taláros férfi hirtelen megfordult, és visszaindulta városba. A doktor komoran gondolkodva dörzsölgette állat. Corum ideges lett Érezte, valami baj van. Az idegen kifogásolta ittlétét, és félt tőle. Sajnos sokkal tekintélyesebbnek látszott, mint a doktor, de negyedannyi szimpátiát sem érzett a Vadhagh iránt.

A kövér ember lehorgasztott fejjel közeledett hozzá. Hirtelen kiegyenesedett, és ajkait alig mozdítva mormolt valamit. Úgy hangsúlyozta a szavakat, mintha egy állathoz beszélne, akit le akar vágni, vagy el akar kergetni.

Corum vissza akarta kapta fegyvereit és páncélzatát. A városra mutatott, és elindult. A doktor aggódva követte. Ahogy visszatértek a házhoz. Corum felöltötte ezüst láncingét, sisakját, vértjeit. Magához vette hosszú, erős kardját, és hátára vetette hatalmas íját, a nyílvesszőket és lándzsáját. Rádöbbent, hogy most mégjobban elüt ettől a világtól, mint valaha, de legalább biztonságban érezte magát. Az ablakon át kinézett az utcára. Közeledett az est. A városban már csak néhány ember járt.

Corum kilépett a szobából, lement a lépcsőkőn, és a főbejárathoz ért. A doktor rákiáltott, és próbálta megállítani, de a Vadhagh szelíden félretolta, kinyitotta a kaput, és elindult. A doktor figyelmeztető hangon utánaordított, ám a herceg nem törődött vele. Nem volt szüksége semmiféle segítségre, és a kedves családot sem akarta bajbasodorni. Eltűnt az éjszakában.

Csak néhányan látták. Senki sem állította meg. Még csak meg sem próbálták, de gyanakodva vizsgálgatták. Bolondnak tarthatták, mert időnként jókat nevettek rajta maguk között. Nem baj, gondolta Corum, még mindig jobb, mintha félnének tőle, mert akkor veszélyt jelenthetnének.

Jó darabig kószált az utcákon, míg egy félig lerombolt, elhagyatott házhoz ért Elhatározta, itt megpihen éjszakára, és ez lesz a rejtekhelye, míg ki nem találja, mi legyen a következő lépése. Átbotladozott a széttöredezett ajtón. Belépésére patkányok serege kezdett menekülésbe. Felkapaszkodott az ingatag lépcsősoron, és egy szobába ért, melynek ablakából szemmel tarthatta az utcát. Pontosan nem tudta, miért is hagyta el a doktor házát, csak annyit érzett, nem akar újra találkozni a taláros emberrel. Persze, ha komolyan keresni kezdik nyomát, itt elég hamar megtalálhatják. Viszont ha egy kicsit is babonásak, azt is hihetik, hogy olyan rejtélyes körülmények között tűnt el, ahogy érkezett. Nem törődött a patkányok neszezésével. Lepihent.

Hajnalban ébredt fel, és rögtön kinézett az ablakon. Ez lehetett a város főútja, mert már ilyen korán is zsúfolt volt. Szamáron vagy lovon haladó, kézikocsit húzó kereskedők meg más népségek egyfolytában egymást üdvözlő hada népesítette be. Corum friss kenyér szagát érezte, és rögtön éhes is lett Ám legyőzte vágyát, és nem ment le, hogy szerezzen magának egy veknit a pék kordájáról. Újra elszundított Éjszaka majd elköt egy lovat, és elhagyja ezt a várost Hátha más településeken hall valamit Rhalináról és Jharyról.

Dél felé üdvözlő kiáltások töltötték be az utcát. Corum az ablakhoz óvakodott. Zászlók lobogtak, és egy zenekar érdes dallamot játszott. Az utcán egy menet haladt. Kétségtelenül katonai felvonulás, hiszen a páncélba bújtatott, kardokkal, lándzsákkal felszerelt lovasok csakis harcosok lehettek.

A menet közepén egy óriási sárga paripán lovagolt a valódi ünnepelt, bár szinte nem is vette észre a tömeg üdvrivalgását A harcos magas gallérú vörös köpenyt viselt, mely először eltakarta Corum elől az arcát Fején kalapot, oldalán kardot hordott.

A Vadhagh megdöbbenve vette észre, hogy a férfi bal keze hiányzik. A gyeplőt is egy, a csuklójára erősített horogfélével tartotta. A herceg csak akkor ámult el igazán, mikor a harcos feléje fordult.

A sárga lovon ülő férfi jobb szemét sötét pánt fedte, és bár arca Mabden-szerű volt, vonásai mégis rettenetesen hasonlítottak Coruméra.

Corum felállt, és oda akart kiáltani másának, de száját hirtelen befogta egy kéz, és egy erős kar lehúzta a földre. Sikerült megfordítania a fejét, és támadójára nézett Szemei elkerekedtek.

– Jhary! – suttogta. – Te is itt vagy? És Rhalina? Láttad őt? A helyi szokások szerint öltözött ficsúr megrázta fejét.

– Nem. Azt reméltem, hogy együtt maradtatok. Azt hiszem, itt eléggé feltűnő jelenségnek számítasz.

– Ismered ezt a síkot?

– Meglehetősen. Egy-két nyelvjárását még beszélem is.

– És a férfi a sárga lovon? Ő kicsoda?

– Ő az oka annak, hogy a lehető leggyorsabban el kell tűnnöd innen. Te magad vagy, Corum. Ő a te inkarnációd ezen a síkon, ebben az időben. A mindenség törvényei ellen szól, hogy egyidőben egy helyen legyetek. Nagy veszélybe kerültünk, Corum. De ezeknek az embereknek is végük, ha – mégoly akaratlanul is – de megsértjük a törvényt, és megbillentjük a multiverzum egyensúlyát!

4. Uradalom az erdőben

– Ismered ezt a világot, Jhary?

A ficsúr az ajkaira tette ujját, és visszahúzta Corumot az árnyékba, míg a parádé el nem haladt.

– A legtöbb világot ismerem – mormolta – de ezt nem olyan jól, mint sok másikat. Az Égi Hajó katasztrófája átrepített minket időn és téren, és most be vagyunk zárva egy világba, melynek logikája a legtöbb esetben más, mint a mienk. Ráadásul itt vagyunk mi magunk, vagyis hasonmásaink. Ezek szerint megbolygattuk e kor, de talán több másik finom egyensúlyát is. Egy új világban a paradoxonok gyártása veszélyes lehet...

– Akkor menjünk innét, ahogy csak lehet! Keressük meg Rhalinát, és induljunk!

Jhary elmosolyodott.

– Egy síkot és egy kort nem hagyhatunk el olyan könnyedén, ahogy egy szobát. Különben is, ha eddig nem látták, elképzelhető, hogy Rhalina nem is itt van. Ezt könnyen megtudhatjuk. Nem messze innen él egy asszony, aki látnoki erővel bír. Remélem segít nekünk. Ennek a kornak a lakói nem kedvelik az olyan dolgokat, mint mi is vagyunk... Ez az ellenérzés gyakran átcsap gyűlöletbe, és ilyenkor üldöznek is minket. Tudod, hogy a te nyomodat is kutatja egy pap, aki ha elfog rögtön máglyára akar küldeni?

– Ismerek valakit, aki nem kedvel...

Jhary felnevetett.

– Igen. Annyira „nem kedvel”, hogy képes lenne halálrakínozni. Ő az itteni vallás egyik méltósága. Nagy hatalma van, és harcosai máris a te nyomodat kutatják. Ahogy lehet, lovakat kell szereznünk.

Jhary fel-alá járkált a törmelékes padlón, és az állat dörzsölgette.

– Vissza kell térnünk a Tizenöt Síkra. Nincs jogunk ittmaradni...

– ...és nem is akarunk – fejezte be helyette Corum. Odakint elhalt a duda és a dob hangja, és a tömeg szétszéledt.

– Emlékszem már annak a nőnek a nevére! – csettintett ujjaival Jhary. – Lady Jane Pentallyon! Egy Warleggon nevű település közelében él egy kis házban.

– Milyen különös nevek, Jhary-a-Conel!

– Épp' olyan furcsák, mint a mienk az ő számukra. El kell jutnunk Warleggonba. De közben imádkozzunk, hogy Lady Jane Pentallyon még éljen, mert lehet, hogy az utolsó ittlétem óta őt is máglyára küldték.

Corum közelebb lépett az ablakhoz, és kinézett.

– Ott jön a pap az embereivel!

– Gondoltam, hogy látott téged valaki, amikor bejöttél ide. Kivárták a parádé végét, nehogy egérutat nyerhess a tömegben. Nem akarom megölni őket, mikor semmi dolgunk ezen a síkon...

– Én viszont nem akarom megöletni magam – felelte Corum, és kardját kirántva a lépcsők felé indult.

Még félig sem ért le, mikor a taláros férfi vezetésével az első néhány támadó már be is tört a házba. A pap felkiáltott, és kezével valami bonyolult jelet – talán egy Mabden varázsigét –, írt le Corum irányába. A Vadhagh előreugrott, és torkonszúrta. A harcosok ennek láttán hátrahőköltek. Nem is sejtették volna, hogy vezérüknek ilyen hamar vége lesz. A kapuban állva tétováztak.

– Őrültség volt – szólt Jhary lágy hangon Corum háta mögött – Szent emberük halálától meg fognak vadulni, és az egész város minket fog keresni. Ez csak nehezíti menekülésünket.

Corum megvonta a vállát, és elindult a bejáratná! álló három harcos irányába.

– Vannak lovaik! Vegyük el tőlük, és induljunk! Elegem van már a tétovázásból! Védjétek magatokat, Mabdenek!

A harcosok kivédtek első csapását, de zavarták egymást a küzdelemben. Corum egyet szívenszúrt, a másiknak pedig a karját sebesítette meg. Az életben maradt két Mabden jajgatva szaladt ki az utcára.

Jhary és Corum követte őket. A ficsúr arca merev volt sokkal jobban szerette a körmönfont tervek végrehajtását, mint az efféle indulatos rohamokat Ennek ellenére saját fegyverét kirántva támadt a feléje vágtató, és őt eltaposni akaró lovasra. Kibillentette ellenfelét a nyeregből, és felugrott a ló hátára. Az állat hátrált, és a fejét dobálta, ám Jhary hamar uralma alá hajtotta, és így sikerült megvédeni magát az utca másik végéből rárontó harcosokkal szemben.

Corumnak még nem volt lova. Ékköves kezét ökölbeszorítva, és buzogányként lengetve rohant a gazdájukra várakozó kikötött hátasokhoz. Úgy vette észre, a Mabdenek hatujjú keze puszta érintésétől is félnek, és próbálják elkerülni őt Corum még két emberrel végzett, mielőtt a lovakhoz ért, és felpattant az egyik nyergébe.

– Merre, Jhary? – kiáltott.

– Erre! – felelte barátja anélkül, hogy hátranézett volna, és végigügetett az utcán.

Egy harcos próbálta ugyan megragadni Corum lovának kantárját, ám a herceg félretaszította támadóját, és követte Jharyt.

A városban óriási zűrzavar támadt, ahogy a szökevények a nyugati fel felé vágtattak. Kereskedők és földművesek állták el útjukat, így kénytelenek voltak átugratni kordéik felett, átgázolni teheneik és birkáik között. Ráadásul egyre több harcos eredt utánuk.

Corumék keresztülsiklottak a falba vágott átjárón, és csapatnyi üldözővel nyomukban a fehér, poros országúton távolodtak a várostól. Fülük mellett nyílvesszők zizzentek: a városfal tetejéről mind több és több íjász vette célba őket Corumot meglepte az íjak szokatlanul nagy lőtávolsága.

– Lehet, hogy varázsnyilakat lőnek ránk, Jhary?

– Nem! Közönséges, bár a te korodban még ismeretlen fegyvereket használnak. Az egyetlen szerencsének, hogy olyan nehéz, hogy lóhátról leheletlen lőni vele. Nézd csak, már ki is léptünk hatótávolságukból. Viszont a lovasokat még nem ráztuk le! Oda, az erdőbe, Corum! Gyorsan!

Letértek az útról, és bevágtattak a mély, édes illatot árasztó erdő fái közé. Átugrattak egy forrás felett, és lovaik patái egy pillanatra mély kátyúba csúsztak.

– Mi lesz a doktor sorsa? – kérdezte Corum. – Egyedül ő fogadott be magához...

– Ha nem lesz okos, és nem árul be téged, úgy megölik – felelte Jhary.

– De hát értelmes és humánus lény! A tudomány és a fejlődés képviselője!

– E fej papjai szerint ez csak még több okot szolgáltat a halálára. Itt nem a tudást, a babonaságot tartják a legtöbbre.

– Mégis mily' nyugodt vidék! Az emberek jószándékúak és kedvesek!

– Igen? Ezt mondod, mikor ennyien üldöznek? – nevetett fel Jhary, és lova farára csapva még nagyobb vágtába kezdett. – Túlságosan is megismerted Glandythot meg a Káoszt, ha ezt a helyet tartod a paradicsomnak!

– Ha összehasonlítom azzal, amit magunk mögött hagytunk, tényleg így érzem!

– Igaz. Talán igazad is van...

Csellel és rejtőzéssel még naplemente előtt sikerült megszabadulniuk üldözőiktől. Lovaikat kantáron vezetve egy keskeny ösvényen haladtak mikor Jhary így szólt:

– Még nagyon hosszú az út Warleggon-ig. Bárcsak lenne egy térképem! Igaz, már láttam ezt a vidéket, csakhogy akkor még egy másik testet használtam.

– A helybeliek hogy nevezik országukat? – kérdezte a Vörös Palástos herceg.

– Lywm-an-Esh-hez hasonlóan ezt a földet is kis fejedelemségekre szabdalták. Az egyik neve Kernow... vagy Cornwall, attól függően, hogy a táj, vagy a nagybirodalom nyelvjárását használjuk-e. Annak ellenére, hogy történelme régebbre nyúlik vissza, mintáz országé, ebben a tartományban rettenetesen erős a babonaság. Majd meglátod, mennyire hasonlít a táj a te Bro-an-Vadhaghodhoz! A birodalomban itt a legősibbek a hagyományok és az emlékek. Még mindig él egy legenda, mely szerint itt valaha hozzád hasonló lények éltek.

– Úgy érted, Kernow az én jövőmben létezik majd?

– Egy lehetséges jövőben. Lehet, hogy nem a tiédben. Talán egy párhuzamos sík jövőjében. A jövőnek kétségtelenül van egy olyan változata is, melyben a Vadhaghok elszaporodnak, és a Mabdenek kihalnak. A mindenség végtelen számú lehetőséget hordoz magában.

– Hatalmas a tudásod, Jhary-a-Conel.

A ficsúr benyúlt ingébe, és előhúzta fekete-fehér macskáját A szárnyas kis lény a harc és a menekülés közben is végig gazdája testéhez simult Most dorombolva nyújtóztatta ki lábait és szárnyait.

– Az én tudásom nagyon is hiányos – felelte Jhary fáradtan. – Általában csak fél emlékképeket tartalmaz.

– De hogy tudhatsz ennyi mindent erről a síkról?

– Úgy, hogy még most is itt élek. Olyan dolog, hogy „idő”, egyszerűen nem létezik. Én emlékszem arra, amit te „jövőnek” nevezel. Számtalan inkarnációmra emlékszem. Ha jobban megfigyelted volna a városon végigvonuló menetet, nemcsak magadat, de engem is felfedeztél volna. Itt valami magas rangom van, és azt a lényt szolgálom, aki a sárga ló hátán ült. Ő ott, a városban született, és az itteniek – annak ellenére, hogy a békét jobban szereti a háborúnál – rettenetes harcosnak tartják. Ez az Örökkévaló Hős sorsa.

– Erről ne halljak többet! – csattant fel Corum. – Túlságosan zavar.

– Megértelek.

Megálltak. Megitatták lovaikat, és nyugovóra tértek. A távolból időnként vágtató lovascsapatok zaja hallatszott. Fáklyáik beragyogták az éjszakát, de sohasem értek közel Corumékhoz annyira, hogy veszélyt jelentsenek.

Reggel elindultak, és rövid idő múlva kiterjedt hangás területhez értek. A szemerkélő eső nem zavarta, sőt, inkább felfrissítette őket. Biztoslábú lovaik hátán átkeltek egy ingoványon, és egy erdős völgybe érkeztek.

– Megkerültük Warleggont – szólt Jhary. – Úgy gondolom, így biztonságosabb volt Végre itt van az erdő, amit kerestem. Nézd! A sűrű közepéből füst száll az égre. Remélem az már Lady Jane uradalma.

A két oldalon meredéllyel szegélyezett, illatos virágokkal benőtt ösvényen haladva két barna szikladarabhoz értek, melyek csúcsán kiterjesztett szárnyú sólymok időrágta vésete látszott. Közöttük egy kitárt vaskapu volt. Az utazók átléptettek a murvával felszórt úton, befordultak egy sarkon, és megpillantották a házat.

Háromszintes, barna kőből épült, szürke palatetős, vörös kéményes épület volt. Ablakait rács fedte, és középen csak egyetlen ajtó nyílt.

Az érkezők hallatán két öreglépett elő a ház mögül. Sötét, durva vonású, vastag szemöldökű arcukat hosszú, ősz haj keretezte. Bőrruhát viseltek, ás arcukon zord elégedettség kifejezése ömlött végig, ahogy Corum csúcsos sisakjára és ezüst páncélingére pillantottak.

Jhary a saját nyelvükön szólította meg őket Nem olyan szavakat használt, amit Corum a városlakóktól hallott. Inkább a Vadhaghok nyelvjárására emlékeztetett beszédük. Az egyik férfi gondjaiba vette lovaikat, a másik pedig belépett a házba. Corum és Jhary az udvaron várakoztak.

Egy nő jelent meg az ajtónyílásban. Öreg, mégis gyönyörű asszony volt Hosszú fehér haját összefonta, arcát fátyol fedte. Aranymintás kék selyemtalárt viselt.

Jhary hozzá is a Corum előtt idegen szavakkal szólt, ám a nő elmosolyodott, és tisztán ejtve a szavakat Vadhagh nyelven válaszolt.

– Tudom, kik vagytok – mondta. – Már régóta várunk rátok itt, az Erdei Uradalomban.

5. Lady Jane Pentallyon

Az idős, gyönyörű nő bevezette őket egy hűvös szobába. A megterített csillogó tölgyfa asztalon hús, bor és gyümölcs várt rájuk. A rengeteg virágcsokor kellemes illatot árasztott magából. A nő sokkal jobban törődött Corum kényelmével, mint Jhary-éval. Már-már szerelmes pillantásokkal nézett a hercegre.

A Vadhagh levette sisakját, és meghajolt.

– Hölgyem, köszönjük a vendégszerető fogadtatást. Földeteken találkoztam már a gyűlölettel, de legalább ugyanannyi szeretettel is.

A nő mosolyogva bólintott.

– Igen. Az itteniek között vannak barátságosak, de sajnos ők vannak kevesebben. A tündérnép sokkal kedvesebb.

– A tündérnép? – kérdezte Corum udvarias kíváncsisággal.

– A te néped.

Jhary zekéjéből előhúzta régi, megszokott kalapját, és sajnálkozva méregette.

– Nehéz lesz visszaállítani eredeti formáját. Ezek a kalandok a kalapomat viselik meg a legjobban... Lady Jane Pentallyon a Vadhaghokról beszél, Corum herceg. Vagy rokonaikról, az Eldren-ekről. Őket csupán szemük különbözteti meg a te népedtől. Sőt, a Melniboné-iak és a Nilanriak is hasonlítanak rátok. Mind ugyanannak a fajnak a leszármazottai vagytok. Ezen a földön időnként Tündéreknek neveznek titeket, és előfordul, hogy Ördögöknek, Dzsinneknek... Időnként még Isteneknek is, attól függően, melyik régióban járunk.

– Ne haragudjatok – szólt Lady Jane Pentallyon szelíden. – Elfeledtem, hogy jobban szeretitek, ha saját neveteket használják. A „Tündér” elnevezés mégis kellemesebben hangzik számomra, csakúgy, mintáz oly régóta nem beszélt ősi nyelv szavai.

– Szólíts, ahogy kívánod, Lady – felelte lovagiasan Corum. – Hiszen minden bizonnyal életemet és lelki békémet köszönhetem neked. Hol tanultad meg beszédünket?

– Egyetek – mondta a nő. – Olyan lágyra készítettem az ételeket, ahogy csak tudtam. Ismerem a tündérnép kifinomult ízlését Ha csillapítottátok éheteket, elmesélem történetemet.

Corum hozzálátott, és örömmel fedezte fel, hogy az eddig tapasztalt legízletesebb Mabden étket kínálták fel neki. Könnyű, és kitűnően ízesített volt ahhoz képest, amit a városban kapott.

Lady Jane Pentallyon fátyolos, nosztalgikus hangon belekezdett történetébe.

– Tizenhét éves koromban én lettem ennek az uradalomnak a birtokosa, mert atyám egy hadjáratban életét vesztette, anyámat pedig – mikor meglátogatta nővérét – egy járvány ragadta magával. Kisöcsémmel együtt halt meg, akit magával vitt Bánatos voltam, és fiatalságom miatt még nem tudtam, a legjobb szembenézni a sors csapásaival. Hiába is menekülnék előle... Úgy éltem, mintha nem is halt volna ki az egész családom. Romantikus történeteket olvasgattam, és Guinevere-nek, meg Isolde-nak képzeltem magam. A szolgák, akikkel találkoztatok, már akkor is mellettem voltak, igaz valamivel fiatalabbnak látszottak. Tiszteletben tartották hóbortjaimat, és így senki sem óvhatott meg az egyre jobban rámszakadó csendes őrülettel szemben. Csak álmaimnak éltem, és nem törődtem az engem körülvevő világgal. Igaz, távol voltam mindentől, és a hírek is csak ritkán jutottak el hozzám.

Aztán egy nap egy egyiptomi törzs vonult el uradalmam mellett, és engedélyt kértek tőlem, hadd verhessenek tábort a közeli erdőben. Még sohasem láttam olyan furcsa, sötét arcokat, olyan csillogó fekete szemeket Teljesen elbűvöltek, és hittem nekik, hogy mágikus harcosok, és varázslataik csak Merlinéhez foghatóak. Most már tudom, legtöbbjük semmivel sem volt tisztában...

Volt közöttük egy velem egyidős, hozzám hasonlóan árva lány, akivel teljesen azonosítottam magam. Igaz, az ő haja fekete, az enyém pedig szőke volt, magasságra és testalkatra szinte tökéletesen egyeztünk.

Az önimádat is hibáim közé tartozhatott, mert mikor a készleteink jelentős részét széthordó törzs továbbvonult, arra kértem, maradjon velem. Nem törődtem vele, hogy Aireda meséli – amit saját bevallása szerint szüleitől tanult – sokkal vadabbak voltak azoknál, melyeket a könyvekben olvastam, vagy saját magam kreáltam. Ősi, sötét legendákat adott elő olyan lényekről, akiket meg lehet idézni, hogy a mágikus gyönyör földjére vigyék a fiatal lányokat. Olyan világokról beszélt, ahol nagyhatalmú félistenek kényük-kedvük szerint vagdalhatták szét varázskardjaikkal a természet anyagát.

Azt hiszem, a legtöbb történetet maga Aireda találta ki. Eltorzította a szüleitől valóban hallott meséket de a lényeg valóban igaz volt Aireda ismert olyan varázslatokat melyekkel szerinte meg lehet idézni ezeket a lényeket, de félt használni bármelyiket is. Kérleltem, hívjon át egy-egy istent egy másik világból, hogy lehessenek szerelmeseink. Hiába. Félt.

Eltelt egy év, és sötét játékaink még mindig folytatódtak. Elménk egyre jobban telítődött a mágia, a démonok és istenek tudatával. Aireda ellenállása folyamatos könyörgésem hatására egyre gyengült...

Lady Jane Pentallyon felemelt egy gyümölcsös tálcát, és megkínálta Corumot A herceg elfogadta.

– Kérlek folytasd, asszonyom!

– Tehát megtanultam tőle, miféle jeleket kell a kőpadlóba vésni, milyen növényeket kell szedni, hogyan kell bizonyos köveket elrendezni, a gyertyákat sorba rakni, meg minden ilyesmit Mindent ellestem tőle, kivéve a varázsszavakat és a kristályból készült boszorkánykéssel a levegőbe hasított jeleket így én magam is bevéstem a padlóba az ábrákat, összeszedtem a növényeket és a szikladarabokat, és gyertyákat hozattam a városból.

Egy nap Aireda elé álltam, és közöltem vele, meg kell idéznie az ősöket, akik a Druidák előtt éltek itt A Druidák előtt, akik a Keresztényeket előzték meg ezen a tájon. Beleegyezett, és ezúttal ő maga is olyan őrült volt, mint én. Mindenszentek Éjjelét választottuk ki a rituálé végrehajtására, bár én nem hittem benne, hogy ez valami különösebb jelentőséggel bírna.

Elrendeztünk mindent, a boszorkánykéssel a levegőbe rajzoltuk a jeleket, meggyújtottuk a gyertyákat, és a füvekből főzetet készítettünk. Megittuk a kotyvalékot, és minden sikerült...

Jhary hátradőlt székében, és szemét Lady Jane Pentallyonra függesztette.

– Sikerrel jártatok? – kérdezte egy almát rágcsálva. – Sikerült megidéznetek egy démont?

– Démont? Nem hiszem, hogy az volt, bár úgy nézett ki. Fülei fejéhez simultak, szemei íveltek voltak... hasonlított rád, Corum herceg. Az első pillanatban megijedtünk tőle. Csak állt ott a varázskörben, és dühösen ordítozott egy számomra akkor még ismeretlen nyelven.

De hosszúra nyúlt a mesém, és nem akarlak untatni benneteket Elég az hozzá, hogy ez a „démon”, akit varázsigéinkkel átrángattunk ide a te néped egyik tagja volt Ideges volt, mert vissza akart térni saját világába.

– És sikerült neki, Lady? – kérdezte Corum, mert felfedezte a nő szeme sarkában csillogó könnyet Lady Jane megrázta a fejét.

– Nem. Nem voltunk mi képesek segíteni neki... az első meglepetés után – valójában nem is hittünk sötét játékunkban! – a lehető legnagyobb kényelembe helyeztük. Még sajnáltuk is, mikor rádöbbentünk kiszolgáltatottságára. Egy idő múlva megtanult egy keveset a nyelvünkből, mi pedig az övéből. Borzasztóan bölcsnek tartottuk, ám valójában egy nagy, de nem túl jelentős középnemesi család sarja volt. Átlagos harcos lehetett, és nem valami tanító vagy varázsló. Megértettük helyzetét, de azért továbbra is csodáltuk. Azt hiszem élvezte a bánásmódot, igaz egyfolytában arra kérlelt minket, juttassuk vissza saját idejébe és síkjára...

Corum elmosolyodott.

– El tudom képzelni, mit éreznék, ha egyszercsak két tudatlan, fiatal lány elszakítana mindentől, amit ismerek és számomra fontos, aztán pedig közölnék velem, csak játszottak, és nem képesek visszaküldeni! Lady Jane viszonozta mosolyát.

– Igen. Tehát Gerane – ez volt az egyik neve – bizonyos fokig megnyugodott. Később pedig egymásbaszerettünk, és rövid ideig nagyon boldogok voltunk. Sajnos nem számoltam azzal, hogy Aireda eszét is elveheti – a nő felsóhajtott – Guinevere-nek, Isoldának és más romantikus alá képzeltem magam, csak azt felejtettem el, hogy végül ezzel a hősnők mind egy-egy tragédia áldozatává váltak.

A mi balvégzetünk is elkövetkezett. A féltékenység legyőzte Airedát először engem gyűlölt meg, aztán Geranet. Bosszút forralt ellenünk, de a rengeteg variáció közül végül egyikkel sem volt elégedett. Valahol hallott Gerane népének zord lelkű ellenségeiről. Úgy képzelte, hogyha végre hajt még egy varázslatot, közülük is megidézhet egyet. Első próbálkozásai nem jártak sikerrel, de erőlködve folytatta; kísérletezést Minden piciny részletre megpróbált visszaemlékezni az anyjától hallott mágiából. Sikerült.

– Idehívta Gerane ellenségeit?

– Igen. Egy éjszaka három közülük eljött hozzánk. Aireda volt az első áldozatuk: az embereket legalább annyira gyűlölték, mint a tündéreket, titeket. Egyáltalán nem hasonlítottak népedre, Corum herceg. Leginkább a kobold név illet rájuk.

– Mit tettek azután, hogy megölték Airedát?

– A lány nem halt meg azonnal... halálos sebével még él néhány percig. Ő mesélte el saját gonosz tettét...

– És Gerane?

– Nem volt kardja. Anélkül érkezett ide. Az Erdei Uradalomban pedig nem is volt rá szüksége.

– Megölték?

– Meghallotta az előtérből érkező zajt, és lement megnézni, mi okozhatta. Ott vágták le... az ajtó mellett – mutatott egy helyre, és könnyek árasztották el arcát. – Tündér szerelmemet feldarabolták... – lehajtotta fejét.

Corum felpattant, és vigasztalóan az öreg, gyönyörű Lady Jane Pentallyonhoz lépett. A nő megragadta a herceg saját jobb kezét, kihúzta magát, és folytatta.

– A koboldok nem maradtak a házban. Kétségtelenül megzavarták őket a történtek, mert izgatottan kirohantak az éjszakába.

– Ismered további sorsukat? – kérdezte Jhary.

– Sok évvel később emberszerű bestiák tartották rémületben Exmoor népét, de végül legyőzték őket. Szívüket karóval szúrták keresztül, mert az ördög szolgáinak tartották őket Ám ez a történet csak két ilyen lényről beszél. A megmaradt egy talán még mindig él. Elhúzódott valami magányosabb helyre, és azt sem tudja mi történt vele, hogy hol van. Valahogy még sajnálom is őt...

– Ne okozz fájdalmat magadnak Lady Jane a történet folytatásával – szólt kedvesen Corum.

– Azóta az ősi bölcsesség tanulmányozásával foglalkozom. Valamit tanultam Gerane-tól is, de azóta beszéltem nőkkel és férfiakkal, kik a misztikus művészeteknek szentelitek magukat. Azt reméltem felkutathatom Gerane síkját... Ám nyilvánvaló, ez nem fog sikerülni. Síkjaink többé nem kerülnek együttállásba. Eleget tanultam ahhoz, hogy megértsem: valójában a síkok keringenek úgy egymás körül, mint ahogy egyesek a bolygók mozgását képzelik el. Gerane népének tudományából merítve az alapokat, képes vagyok átlesni a jövőbe és a múltba, meg más síkokra...

– Ehhez mi is értettünk valamelyest – felelte Corum a nő kérdő tekintetére. – De valahogy elvesztettük ezt a tudást Most már csak abba az öt síkba tudunk átnézni, ami saját Birodalmunkat alkotja.

– Igen – bólintott Lady Jane – nem találom a magyarázatát, miért tűnnek és erőtlenednek el ezek a képességek.

– Valami köze lehet az istenekhez – mondta Jhary. – Vagy talán a mi saját hitünkhöz.

– Második látásoddal tehát a jövőbe néztél, és így tudtad meg, eljövünk hozzád, és segítségedet kérjük? – kérdezte Corum.

A nő ismét bólintott.

– Tehát tudsz róla, hogy próbálunk visszatérni saját korunkba, ahol fontos küldetést kell végrehajtanunk?

– Igen.

– Tudsz nekünk segíteni?

– Ismerek valakit, aki a célotok felé vezető útra irányít benneteket... Többre ő sem képes.

– Egy varázsló?

– Olyasféle. Hozzátok hasonlóan ő maga sem ehhez a korhoz tartozik. Mint ti, ő is egyfolytában vissza akar kerülni saját világába. Könnyen mozog előre-hátra néhány száz évet az időben. Ám neki sokezernyit kellene megtennie, hogy hazajusson, és erre még képtelen.

– Bolorhiag a neve? – kérdezte Jhary hirtelen. – Nem egy remegő lábú öregember?

– Igen, az ő külseje is ilyen, de itt a Barátként ismerik. Szerzetesi ruhát hord, mert a történelem azon időszakában, ahol ő barangol, ez nyújtja a legnagyobb védelmet.

– Igen. Ő Bolorhiag – felelt Jhary. – Ő is eltévedt. Csak néhány hozzá hasonló, a multiverzumban bolyongó lélek van. A legtöbbször semmiről sem tehernek, csak a dimenziók között fújó szél kénye-kedvének kiszolgáltatva sodródnak a korok és terek közt. A Bolorhiaghoz hasonlók – felfedezők, varázslók, tudósok, tanítók, hívd őket ahogy akarod – megértettek valamit az idő és a tér természetéből, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy meg tudják védeni magukat. A szelek elfújják őket. Aztán itt vannak az olyanok, mint én, akik a mindenségben bárhol beilleszkednek az őslakók közé. Meg a hősök, mint te magad Corum: a Jog ügyéért küzdve egyik testből a másikba vándorolsz. Aztán vannak Lady Jane-hez hasonló hölgyek, kik szeretik ezeket a hősöket Meg vannak olyanok is, akik gyűlölik őket. Hogy mi lehet a célja ennek a végtelen sok létezésnek, nem tudom, de talán jobb, ha nem is sejtjük...

– Azt hiszem igazad van, Sir Jhary – szólt Lady Jane. – Minél többet fedezünk fel, annál kevésbé van értelme az életnek. De bárhogy is van: nem filozofálgatnunk kell, hanem a sürgős problémákat megoldani. Megidéztem a Barátot. Idehívtam, és remélem meghallotta. Nem mindig sikerül kapcsolatba lépni vele. Most adok neked valamit Corum herceg, ami talán még hasznodra lehet. Úgy érzem, valami óriási „összeállás” fog történni a multiverzumban. Egy pillanatra minden kor és minden sík találkozik egymással. Még sohasem hallottam ilyesmiről. Ez az információ az ajándékom fele. A másik része pedig ez... – és előhúzott egy vékony bőrszíjon a nyakában függő keskeny, tejfehér, a szivárvány minden színével bepöttyözött tárgyat. Egy olyan kristálykés volt, melyhez hasonlót Corum még sohasem látott.

– Ez...? – kérdezte.

A nő lehajtotta fejét, és leakasztotta nyakából a szíjat.

– Ez az a boszorkánykés, ami elhozta ide Geranet. Azt hiszem, neked is segítséget fog adni, mikor nagy szükséged lesz rá. Hozzád hívja fivéreidet...

– A fivéreimet? Nekem nincs...

– Ennyit tudok – mondta a nő. – Többet nem mondhatok. Itt van ez a boszorkánykés. Kérlek, fogadd el! Corum elvette tőle a tárgyat, és saját nyakába akasztotta.

– Köszönöm, asszonyom.

– Másvalakitől majd megtudod, mikor és hogyan használd. Uraim, most pedig a Barát érkezéséig pihenjetek meg az Erdei Uradalomban!

– Köszönettel elfogadjuk a meghívást – felelt Corum. – Asszonyom, nem tudsz valamit egy nőről... a szerelmemről? Elszakadtunk egymástól. Allomglyl-i Lady Rhalina a neve. Féltem!

Lady Jane elkomorodott.

– Valami ebben a pillanatban jutott eszembe, és összefüggésben van egy nővel. Úgy érzem, ha végrehajtod küldetésed, újra találkozhatsz vele. De ha nem jársz sikerrel, többet nem látod!

Corum zordan elmosolyodott.

– Akkor nem hibázhatok!

6. Az Idő Tengerén

Három nap telt el, és nem történt semmi. Corum idegessé és türelmetlenné vált, ám az idős hölgy lecsitította. Mesélt arról a világról, melyben élt, és melyből ennek ellenére keveset látott. Néhány aspektus idegennek tűnt Corum herceg előtt, de már kezdte érteni, miért tekintenek itt annyira babonásan az övéhez hasonló fejők képviselőire. E világ Mabdenjei többre vágytak, mint az egyensúly. Istenek teremtményei, démonok és hősök által nem veszélyeztetett állandóságot kívántak. Corum együttérzett velük, bár tudta, ha megértenék azokat a dolgokat, melyektől most rettegnek, akkor sokkal könnyebben elérhetnék céljukat.

Kitaláltak maguknak egy messze élő istent, akit egyszerűen csak Istennek neveznek. Félig elfeledett tudományaikban említés történik a Kozmikus Egyensúlyról. Régi legendáikban szerepelnek a Jog és a Káosz közötti küzdelemről szóló történetek.

Corum elmagyarázta Lady Jane-nek, hogy az Egyensúly csak a kiegyenlítettségért létezik, és a stabilitást csak a világ dolgainak pontos megismerése, és nem a tagadása eredményezheti.

A harmadik napon az egyik öreg közeledett futva a házhoz, ahol Jhary-a-Conel, Corum és Lady Jane beszélgettek. A szolga saját nyelvén kiáltott fel, és az erdőre mutatott.

– Azt hiszem, még mindig kutatják nyomotokat – szólt a nő. – A lovaitokat egy jó napnyi járóföldre eresztették szélnek. Azt akartam, hogy azt higgyék, Liskeard-ban bújtatok meg. Biztos azért jönnek ide, mert engem mindenki boszorkánynak tart – elmosolyodott. – Igaz, sokkal jobban rászolgáltam erre, mintázok, a szerencsédének, akiket időnként elégetnek miatta.

– Megtalálnak minket?

– Van itt egy búvóhely. Már sokan találtak ott menedéket Az öreg Kyn elkísér benneteket – ezzel a szolgához fordult, és mondott neki valamit Az öreg vigyorogva bólintott, mint aki élvezi az újabb izgalmakat.

Felmentek a ház padlásterébe. Kyn félretolt egy álfalat. A mögötte feltáruló helység szűk volt és füstös, mégis elég nagy ahhoz, hogy a két utazó kényelmesen kinyújtózva aludhasson. Bemásztak hát a sötétbe, az öreg pedig visszahúzta az álfalat.

Nem sokkal később hangokat és csizmás lábak dobogását hallották a lépcső felől. Hátukat rögtön az álfáinak feszítették: ha kintről megkopogtatják, legalább nem fog olyan üregesen kongani.

Valóban: a harcosok megvizsgálták, de elkerülte a figyelmüket Az üldözők olyan rekedtes, fáradt hangon kiabáltak egymásnak, mintha azóta talpon lennének, hogy Corum és Jhary megszökött a városból.

A lépések egyre távolodtak. Megcsördült egy lószerszám... beszéd... a murván csikorgó lópatkók zaja... majd csend.

Kicsit később az öreg Kyn eltávolította az álfalat, és ravaszul rájuk kacsintott. Corum visszavigyorgott, és vörös palástját porolgatva előbújt Jhary lefújta a piszkot macskája bundájáról, és simogatni kezdte. Mondott valamit Kyn-nek, mire az öregből kitört a röhögés.

Az alsó szinten Lady Jane arca már sokkal komorabb volt.

– Azt hiszem, vissza fognak térni – mondta. – Felfedezték, hogy már jó ideje nem használtuk a kápolnánkat.

– Micsodát?

– Mivel nem jártunk a templomba, ott kellene imádkoznunk. Errefelé törvények szabályozzák az ilyesmit Corum meglepetten rázta meg fejét.

– Törvények? – kérdezte szemét dörgölve. – Ezt a világot tényleg nehéz megérteni.

– Ha a Barát nem érkezik meg hamarosan, el kell mennetek innen egy másik rejtekhelyre – mondta a nő. – Már elküldtem egyik barátomért, egy papért Azok a harcosok egy ájtatos Lady Jane-t fognak itt találni.

– Hölgyem, remélem nem lesz bántódásod miattunk – szólt Corum komoly hangon.

– Ne aggódjatok. Semmit sem tudnak bizonyítani. Mikor lecsitul ez a hajsza, egy jó időre megint megfeledkeznek majd rólam.

– Imádkozom, hogy így legyen.

Azon az éjszakán Corum korán nyugovóra tért, mert természetellenesen fáradtnak érezte magát. Leginkább Lady Jane miatt aggódott, és úgy érezte, a nő túl keveset tett a baj elhárítására. Végül mégis elaludt, ám röviddel éjfél után felriadt.

Jhary állt mellette. Teljesen felöltözött, még kalapja is a fején, macskája is a vállán volt.

– Eljött az ideje, hogy elmenjünk az időhöz... – mondta.

Corum pislogva nézett rá, és nem fogta fel a ficsúr szavainak jelentését.

– Bolorhiag megérkezett.

Corum azonnal kiugrott az ágyból.

– Felöltözök, és lemegyek!

Ahogy lement a lépcsőn, lent a sötétköpenyes, kibontott fehér hajú Lady Jane és Jhary-a-Conel társaságában egy kicsiny, botra támaszkodó, töpörödött emberke állt Feje törékeny testéhez képest aránytalanul nagy volt, még csuhája kámzsája sem tudta elrejteni. Nyafogó magas hangon beszélt.

– Ismerlek, Időutazó, te gazfickó!

– Ebben a testben Jhary-a-Conel vagyok, Bolorhiag. Jhary-a-Conel...

– Akkor is csirkefogó vagy! Tudd, mindent csak a gyönyörű Lady Jane kedvéért teszek!

– Mindketten gazemberek vagytok! – nevetett az idős hölgy. – Ti is tudjátok, egymás nélkül nem tehettek semmit.

– Csak ezért segítek neki, mert te kértél rá, asszonyom – erősködött az aszott emberke. – Meg hogy egy nap eszébe jusson, ő is tehetne értem már valamit.

– Már megmondtam, Bolorhiag, nagy a tudásom, de nincsenek meg a képességeim. Ha tudnék hidd el segítenék rajtad, ám agyam emlékmozaikokból összeállított kép csupán. Ezernyi lét nyoma maradt bennem. Még neked kellene sajnálni a hozzám hasonló roncsokat!

– Bah! – fordította Bolorhiag hajlott hátát Jhary felé, és csillogó kék szemeivel Corumra nézett Ki ez a másik gazfickó?

Corum meghajolt.

– Lady Jane azt kívánta tőlem – folytatta Bolorhiag –, vigyelek el ebből az időből egy olyanba, ahol nem jelentesz rá ennyi veszélyt Természetesen megteszem, ha már megesett rajtad a szíve. De neked nem teszek szívességeket! Érted?

– Értem, uram.

– Akkor gyerünk! A szelek már fújnak, és nem akarom, hogy irányt változtassanak, mielőtt beállítom úticélunkat. A járművem odakint áll.

Corum Lady Jane Pentallyonhoz lépett, és csókot lehellt a kezére.

– Mindent köszönök, asszonyom: a vendéglátást, az őszinteséged, ajándékaidat! Imádkozom, hogy egy nap megismerd a boldogságot.

– Talán egy másik életben – válaszolt a nő. – Köszönöm kedvességedet. Engedd, hadd csókoljalak meg! – lehajolt, és ajkaival megérintette Corum homlokát. – Ég veled, tündér-hercegem...

A Vadhagh megfordult, és az ajtó felé szökdelő töpörödött ember után indult. Már nem láthatta a nő szemében csillogó könnycseppeket.

Kicsiny hajócska állt a ház előtti kavicsos úton. Szemmel láthatólag arra tervezték, hogy egy ember kényelmesen utazgasson benne. Három számára csak nagyon szűkösen volt benne helye. Visszahajló orra nem fából és nem fémből készült, és ütött-kopott felülete számtalan átélt viharról tanúskodott A hajócska közepén árboc meredezett, bár egyetlen vitorla sem volt a keresztrúdon.

– Üljetek le! – parancsolta Bolorhiag türelmetlenül, és a jobbjánál lévő padra mutatott – Én majd köztetek ülve kormányzók.

Corum bepréselte magát a szűk helyre. Bolorhiag mellé ült, Jhary pedig az öreg másik oldalára. Úgy látszott, egyetlen vezérlőszerkezet van csupán a furcsa alakú hajón: egy rövid rúdra szerelt gömb.

Bolorhiag tisztelgett az ajtó takarásában álló Lady Jane-nek, majd kétmarokra kapta a gömböt Corum és Jhary még egyszer meghajoltak az ajtó felé, de a nő már eltűnt onnan. Corum érezte a jobb szemében formázódó könnycseppet Már tudta Lady Jane miért nem nézi végig távozásukat.

Hirtelen valami felragyogott az árboc körül, és Corum látta egy háromszögletű vitorlára emlékeztető fénypaszomány tapad hozzá. Egyre erősebbé és erősebbé vált, míg végül már semmi sem különböztette meg egy közönséges vászonvitorlától. Csattogva lebegett a szélcsendben.

Bolorhiag mormolt magában valamit, mire a hajócska mozgásnak indult, bár közben mozdulatlan maradt.

Corum az Erdei Uradalomra nézett, melyet most táncoló fénykoszorú keretezett Hirtelen nappal világosság vette körül őket Alakokat láttak a ház körül, de azok nem fedezték fel őket Lovasok – azok a harcosok, akik az elmúlt nap átkutatták a házat. Eltűntek...

Újra sötét, majd világos, és a ház köddé vált előttük. A hajó rázkódott, forgolódott, bukdácsolt.

– Mi történik itt? – kiáltott fel Corum.

– Az, amit akartatok – vágott vissza Bolorhiag. – Az idő tengerén utazunk.

Körülöttük sötétszürke felhők tűntek fel. A vitorla megfeszült az árbocon. Az érzékelhetetlen szél fújni kezdett A hajó haladt! Fekete csuhás alkotója oldalra pillogva markolta az irányítógömböt, és egyfolytában beszélt hozzá.

A szürke fellegek időnként megváltoztatták színüket zölden, kéken vagy sötétbarnán csillogtak. Corum ilyenkor úgy érezte, nehezebben lélegzik, ám néhány pillanat múlva megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bolorhiag teljesen érzékeden maradt a látvány iránt, és mintha még Jhary előtt is ismerős lett volna a táj. A kis macska egy-két alkalommal gyengén felnyávogott, és közelebb bújt gazdájához. Ám ez volt az egyetlen jele, hogy a többiek is éreznek valamit abból a kényelmetlenségből, amitől Corum szenvedett.

A vitorlák pettyhüdtté váltak, és elhalványodtak Bolorhiag egy durva, sok mássalhangzóból álló nyelven káromkodott, és megcsavarta a gömböt A hajó őrült sebességgel forogni kezdett Corum gyomra felkavarodott.

Az öreg elégedetten felmordult ahogy a vitorla ismét megjelent és kiduzzadt.

– Márt azt hittem, elvesztettük a jó szelet – mondta Bolorhiag. – Nincs bosszantóbb dolog, annál, mint szélcsendbe kerülni az idő tengerén. És veszélyesebb is alig akad. Még az is jobb, ha valaki véletlenül átvág valami kemény anyagon – felnevetett, és jól oldalba bökte Jharyt – Sápadt vagy, Időutazó, te gazfickó!

– Meddig tart ez az utazás, Bolorhiag? – kérdezte Jhary száraz hangon.

– Meddig? – kérdezett vissza az öreg, és rácsapott a gömbre. Valamit felfedezett benne, amit a többiek nem is láthattak. – Miféle értelmeden kérdés ez? Neked jobban kellene tudnod, Időutazó!

– Igaz. Nem is lett volna szabad vállalkoznunk erre az útra. Azt hiszem öreg, szenilis lettél.

– Sokezer év után már csak érzek valamennyit a koromból! – vigyorgott az öreg gonoszán a megdöbbent Jharyra. A hajó gyorsított.

– Forduláshoz felkészülni! – ordított Bolorhiag dühödten, szinte hisztérikusan. – Horgonyt készíts! Hé, idő!

A hajó megperdült, mintha egy erőteljes áramlat ragadta volna magával. A vitorla szétfoszlott, és eltűnt A szürke fény egyre élénkebbre változott A hajó egy sötét sziklaszirten állt meg. Alattuk mélyen egy fáktól zöldellő völgy terült el.

Bolorhiag felkuncogott, ahogy észrevette társai arckifejezését.

– Csak kevés élvezetben van részem – mondta. – A kedvenc szórakozásom az, hogy ráijesztek az utasaimra. Részben ezt kívánom fizetségképpen. Nem vagyok őrült, uraim. Csupán reményvesztett!

7. A Magas Kövek Földje

Bolorhiag intett, szálljanak ki kicsiny hajójából. Corum körülnézett a zord tájon. Ameddig a szem ellátott magas kőoszlopok emelkedtek. Némelyik magányosan, mások kis csoportokban álltak. A különböző színű sziklákat nyilvánvalóan egy értelmes lény rendezte így el.

– Mik ezek? – kérdezte a herceg.

Bolorhiag megvonta a vállát.

– Kövek. Az itteniek állították fel őket.

– Milyen céllal?

– Ugyanazért, amiért a földbe vájták azokat a mély üregeket Majd később azt is meglátod. Azért, hogy mulassák az időt Más magyarázatot ők maguk sem talárnak. Szerintem ez a művészetük. Se nem jobb, se nem rosszabb annál, amit bárhol máshol láthatunk.

– Igaz lehet... – felelte Corum, de még mindig kétkedett – És most valószínűleg megmagyarázod, Bolorhiag mester, miért hoztál ide bennünket.

– Ez a kor van a legközelebb a te Tizenöt Síkodhoz. Az együttállás hamarosan bekövetkezik, és akkor itt leszel a legjobb helyen. Van egy épület, melyet időnként itt is látni. A neve – már ahogy sok helyen emlegetik – az Eltünedező Torony. Egyfolytában a síkok között jár. Biztos vagyok benne, hogy az Időutazó ismeri történetét.

Jhary bólintott.

– Így van. De hát ez veszélyes, Bolorhiag! Ha belépünk az Eltünedező Toronyba, sohasem térhetünk ide vissza. Tudatában vagy annak, hogy...?

– Igen, a lehető legtöbbet tudom erről a toronyról. De nincs más lehetőségetek. Higgyétek el, csak így juthattok vissza korotokba és síkotokra. Más módszert nem ismerek. Vállalnotok kell a kockázatot.

– Úgy lesz, ahogy mondod – egyezett bele Jhary. – Vállaljuk.

– Tessék. – Bolorhiag egy pergamentekercset nyújtott át Jharynak. – Itt a térkép, hogy juthattok el odáig. Félek, elnagyolt útirajz. A geográfia sohasem volt valami erős oldalam.

– Hálásak vagyunk neked, Bolorhiag mester – szólt Corum.

– Ne hálálkodj, inkább árulj el valamit. Legalább tízezer évvel távolodtam el saját koromtól. Rájöttem, van egy korlát, mely csak az egyik irányba enged mozognom, visszafelé már nem. Ha valaha megtudjátok, miféle akadály lehet ez, kérlek válaszoljatok! Időutazó, ha valamikor még egyszer átszeled ezt a kort és síkot, áruld majd el nekem!

– Nem felejtem el, Bolorhiag.

– Akkor ég veletek.

Az öreg ismét a kormány-kristály fölé hajolt A furcsa vitorla újra megjelent és feltámadt az érezhetetlen szél. A kis hajó és utasa eltűnt Corumék szeme elöl.

A Vadhagh elgondolkodva méregette a jókora rejtélyes kőoszlopokat.

– Le kell ereszkednünk ezen a meredélyen – tekerte szét Jhary a térképet –, míg el nem érjük a völgyet Gyere, Corum herceg. Legjobb máris indulnunk.

Megkeresték a legkevésbé meredek részt, és araszolva elindultak lefelé. Nem jutottak messzire, mikor hátuk mögött kiáltás harsant A kis, töpörödött emberke botladozott feléjük botjára támaszkodva.

– Corum! Időutazó! Vagy mi a fene most a neved! Várjatok!

– Mi a baj, Bolorhiag mester?

– Elfelejtettem elmondani valamit, Corum herceg! Ha a következő napig borzalmas veszélybe kerültök, vagy rettenetes kín ér titeket, akkor arrafelé tartsatok, ahonnan az elszigetelt vihart látjátok. De csak a következő napig! Halljátok?

– Igen! De mi...?

– Nem ismétlem magam. Az időáramlat változik. Lépjetek be a viharba, és húzzátok elő Lady Jane boszorkánykését Corum, tartsd a magasba, hogy csapdába ejtsd a villámokat, aztán kiáltsd Melniboné-i Elric nevét, és mondd azt el kell jönnie, hogy megalkossa a Hármat, Aki Egy. A Hármat Aki Egy. Ne felejtsd el! Ugyanannak a dolognak vagytok a részei. És a Harmadikat – a Soknevű Hőst – is így idézzétek meg, el fog jönni a Kettőhöz.

– Kitől tudod mindezt, Bolorhiag mester? – kérdezte Jhary egy sziklába kapaszkodva. Szinte le sem mert nézni.

– Ó, hát egy lénytől. Nem számít, kitől hallottam. Ne feledkezz meg semmiről, Corum herceg! A vihar... a kés... a varázsige... Ne feledd!

– Nem felejtem el – válaszolt Corum jót mulatva az öregen.

– Ég áldjon hát benneteket! – lépett vissza a hegycsúcsról Bolorhiag és már el is tűnt a szemük elől.

Az utazók csendesen leereszkedtek. Nehéz is lett volna jól megkapaszkodni a sziklafalon, hogy megtárgyalhassák Bolorhiag üzenetét. Végül, mikor elérték a völgyet, már túl fáradtak voltak a beszédhez. Némán feküdtek, és a széles eget bámulták.

– Te értetted, amit az öreg mondott, Jhary? – kérdezte később mégis Corum. Jhary megrázta a fejét.

– A Három, Aki Egy. Rejtélyesen hangzik. Azon tűnődöm, lehet e, hogy ez a kapcsolatban van azzal, amit a Másvilágon láttunk?

– Miért lenne?

– Nem is tudom. Csak egy gondolat csupán, mely betöltötte éppen üres agyamat Legjobb, ha egy ideig nem is foglalkozunk vele, és felkutatjuk az Eltünedező Tornyot Bolorhiagnak igaza volt. Ez a térkép valóban elnagyolt.

– Mi lehet az az Eltünedező Torony?

– Egyszer létezett a te világodban is, Corum... legalábbis azt hiszem. Az öt sík egyikén... de nem a tiéden. A Balnyn Mocsár szélén van egy Sötét Völgy nevű hely, ami hasonlít erre, itt. A Káosz akkoriban sorra nyerte a csatákat a Joggal szemben. A Sötét Völgyre támadott, meg a benne álló kastélyocska – inkább csak egyetlen toronynak tűnik – ellen. A benne élő lovag a Jog uraitól kért segítséget, és meg is kapta. Megengedték neki, hogy kastélyát átemelje egy másik dimenzióba. Ám a Káosz is összeszedte erejét, és megátkozta a tornyot. Arra ítélte, hogy időről-időre eltünedezzen, és egy helyen néhány óránál tovább ne maradhasson. És az átok a mai napig rajta ül. A vár eredeti tulajdonosa elbújtatott a Káosz elől egy száműzöttet. Aztán vendégéhez hasonlóan ő is megőrült. Később pedig elérkezett Voilodion Ghagnasdiak, és ott is maradt.

– Az meg kicsoda?

– Nagyon kellemetlen teremtmény. Most már a Toronyba van zárva. Fél kilépni belőle. Arra használja lakhelyét, hogy a gyanútlan arrajárókat becsalja magához. Aztán ott tartja őket, míg rájuk nem un. Ha ez megtörténik, végez velük.

– Vele kell megküzdenünk, mikor belépünk az Eltünedező Toronyba?

– Pontosan.

– Végül is ketten vagyunk, és vannak fegyvereink...

– Voilodion Ghagnasdiak nagyon hatalmas. Varázsereje van!

– Akkor nem győzhetjük le. Már semmi hasznát sem veszem bal kezemnek és jobb szememnek! Jhary vállat vont, és megpaskolta macskája állat.

– Így van. Már mondtam, hogy veszélyes, de ahogy Bolorhiagtól hallottad, nincs más választásunk. Különben is, még mindig Tanelornt keressük. Úgy érzem, kezdem visszanyerni tájékozódási képességemet. Most közelebb vagyunk Tanelornhoz, mint valaha.

– Honnan tudod?

– Tudom... Érzem.

Corum felsóhajtott.

– Elegem van már a rejtélyekből, a varázslatokból, a tragédiákból. Én egy egyszerű...

– Az idő nem alkalmas az önsajnálatra, Corum herceg. Gyere, erre kell mennünk!

Két mérföldön keresztül az üvöltő folyam áramlásával ellentétes irányba haladtak. A víz végigömlött egy meredélyes völgyön. Az utazók felkapaszkodtak a csúszós sziklákon. Kénytelenek voltak a fák ágait is igénybe venni, nehogy belezuhanjanak a tomboló fehér tajtékok közé. A folyó elágazásához értek. Jhary egy pontra mutatott, ahol a víz hegyikristályokon zúgott végig.

– Ott a gázló. Arra a szigetre kell átjutnunk. Ha eljön az ideje, ott fog megjelenni az Eltünedező Torony.

– Sokáig kell várnunk?

– Nem tudom. A szigeten lehetnek vadak, a folyóban van hal.... Legalább nem kell éheznünk, míg itt vagyunk.

– Rhalina jár az eszembe Jhary. Meg Bro-an-Vadhagh és Lywm-an-Esh pusztulása. Egyre türelmetlenebb vagyok.

– Csak úgy juthatunk vissza a Tizenöt Síkra, ha belépünk az Eltünedező Toronyba. Ezért nincs más választásunk, meg kell várnunk, bármit is tartogasson számunkra.

Corum megremegett és a jéghideg vízben a sziget felé taposott.

Jhary hirtelen felkiáltott, és félretolta Corumot.

– Itt van! Már itt van! Gyorsan, Corum! – és a fák között álló kőtorony felé rohant.

Az építményen semmi különös nem látszott Corum alig tudta elhinni, hogy ez lenne a célúk.

– Nemsokára meglátjuk Tanelornt! – kiáltott Jhary örvendezve, és már el is ért a sziget másik oldalára. Corum valamelyest lemaradva csörtetett át a bokrokon. A torony aljában egy kapu állt tárva-nyitva.

– Gyere Corum!

Jhary már majdnem belépett a kapun. Corum sokkal óvatosabban haladt, mert egy pillanatra sem felejtette el, amit Voilodion Ghagnasdiakról, a torony lakójáról hallott Ám Jhary – a vállán kuporgó macskájával együtt – eltűnt a bejáratiban. Corum rohanni kezdett Kezét kardja markolatán tartva elérte a tornyot A kapu váratlanul becsapódott A túloldalán lévő Jhary elborzadva felüvöltött A Vadhagh nekiesett a vastag fakapunak.

– Találd meg a Hármat, Aki Egy, bármi légyen is az! – kiáltott Jhary. – Ez az egyetlen reményünk, Corum! Találd meg a Hármat, Aki Egy! – Bentről elégedett kuncogás hallatszott, ami semmiképpen sem származhatott Jharytól.

– Nyisd ki! – ordított Corum. – Nyisd ki ezt az átkozott kaput!

Hiába kiabált A zsíros, meleg kuncogás egyre erősödött, míg végül teljesen elnyomta Jhary hangját.

– Üdvözöllek Voilodin Ghagnasdiak otthonában, barátom!

Corum érezte, hogy a torony megemelkedik. Hátrapillantott. Az erdő eltűnt A herceg egy kilincsbe kapaszkodva állt egy lépcsőfokon. Testét hullámokban érkező görcsök tépték. Minden foga fájt, minden csontja szétrobbanni készült Keze lecsúszott a kapaszkodóról. Corum zuhanás közben elvesztette szem elől a tornyot. A Vadhagh mocsaras területen ért földet. A sötét éjszakában valahol egy madár huhogott.

8. A kis vihar

Corum egész éjszaka menetelt. Hajnal tájban már fájtak a lábai, és eltévedt, de továbbment Nem jutott eszébe semmi lehetséges megoldás, mégis úgy érezte, köteles tenni valamit Jharyért. Ameddig a szem ellátott, mocsár vette körül. A hangák közül madárcsapat emelkedett a vörös, hajnali ég felé. Élelem után kutató mocsári állatok csúsztak és ugráltak a nedves talajon. Corum kiválasztott egy buckát a sok közül, és feléje indult. Mikor elérte, újabb célpontot szemelt ki magának, így haladt egyre tovább, látszólag minden cél nélkül. Egyedül maradt Elvesztette Rhalinát Elvesztette Jharyt, és vele együtt a reményt is, hogy valaha is megtalálhatja szerelmét és Tanelornt. Elvesztette Bro-an-Vadhaghot és Lywm-an-Esht, és hagyta, hogy a Káosz meg Glandyth-a-Krae győzedelmeskedjék felettük.

Minden elveszett.

Minden elveszett.

– Minden elveszett – mormolta összepréselt ajkai között. – Minden elveszett...

A madarak rikácsoltak, az állatok átsurrantak a buckák között. Láthatatlanul rohantak mindennapi dolguk után. Talán ez az egész világ egy mocsár? Úgy látszott Mocsár, ingovány...

A herceg elérte a következő halmot, és leült a földre. Felnézett a széles égre, a vörös felhőkre, a felkelő napra. A levegő egyre forróbb lett Az ingovány gőzölögni kezdett Corum levetette sisakját Ezüst vértezetét sár lepte, keze mocskos volt Még Kwll hatujjú kezét is piszok borította.

A köd lassan az ingovány fölé emelkedett, mintha kutatna valami után. A Vadhagh megnedvesítette arcát és ajkait a kissé sós vízzel. Le akarta vetni skarlátszín köpenyét és ezüst páncélját, de egy eddig nem látott, nagyobb testű mocsári állat támadásától tartva inkább mégsem tette.

A köd mindent beborított. Egyes helyeken az iszap bugyogott és fröcskölt A forró, nyirkos levegő belemart Corum torkába és tüdejébe. Szempillái nehézzé váltak ahogy végigömlött rajta rettenetes fáradtság. Egy pillanatra úgy látta, valami alak halad át a gőzfelhőn. A magas lény lassan átgázolt a fortyogó mocsáron. Egy óriás volt. Valami nehéz tárgyat húzott maga után.

Corum feje mellére bukott, és csak nagy erőfeszítések árán tudta újra felemelni. Már nem látta az előbbi alakot. Rádöbbent, valamilyen mocsári gáz hatására lett kábult. Már látomásai is vannak!

Megdörgölte szemeit A mozdulat csak arra volt jó, hogy saját bal szemébe sarat kenjen. Hirtelen úgy érezte, valaki van mögötte. Megfordult.

Igen. Ott kószált fehéren és megfoghatatlanul, akár a köd. Valami a herceg testére borult Nem tudta mozdítani karjait és lábait. Megpróbálta kirángatni kardját, de hiába: nem szabadulhatott. A magasba emelkedett. Körülötte csapkodó, üvöltöző lények hemzsegtek. A forróság hirtelen eloszlott, és olyan rettenetes hideg váltotta fel, hogy az összes teremtményben megakadta hang. Minden elsötétedett.

A Vadhagh nedvességet érzett. Kiköpte szájából a sós vizet, és káromkodott. Újra szabad volt Talpa alatt puha homokot érzett. Átgázolt a tenger derékig érő vizen, és ezüst sisakját markolva, lihegve a sötét, sárgás partra zuhant.

Már tudta, mi történt vele, bár alig merte elhinni. Már harmadszor látta a misztikus Sétáló Istent, és az óriási halász mindig valamilyen hatással volt sorsára. Először Ragha-da-Kheta partjaihoz vetette, másodszor elhozta Jhary-a-Conelt Moidel Várába, és most, harmadszor kimentette őt a mocsári világból. Arról a helyről, ami úgy tűnt a Tizenöt Sík része. Éppúgy, mint ez a mostani is. Ha egyáltalán valóban egy újabb világba került, és nem csak az előbbi egy másik tájára.

Bárhogy is legyen, jobb lett a helyzete. Felállt, és egy öregasszonyt látott maga előtt. Tömzsi kis nő volt Vörös arca egyszerre látszott ijedtnek és mesterkéltnek. Ruhájából csak úgy csöpögött a víz. Éppen a főkötőjét csavarta ki.

– Ki vagy te? – kérdezte Corum.

– És te ki vagy, ifjú? A tengerparton sétáltam, és végeztem a dolgom, mikor egy rettenetes hullám jelent meg a vízen. Majdnem belepusztultam, nem a te műved volt, ugye?

– Remélem nem, asszonyom.

– Akkor valami hajótörött lehetsz.

– Pontosan így van – bólintott Corum. – Mondd meg, asszonyom, mi a neve ennek a földnek?

– A halászváros, Chynezh kikötője közelében vagy, ifjú úr. Arra pedig – mutatott a sziklák csúcsa fel – a hatalmas Balwyn Mocsár van...

– A Balwyn Mocsár! Azontúl terül el a Sötét Völgy, igaz? Az öregasszony összepréselte ajkait.

– Igen – nyögte ki végül. – A Sötét Völgy. Mostanában senki sem jár arra.

– Ott található az Eltünedező Torony?

– Úgy beszélik...

– Chynezh kikötőjében kaphatok lovat?

– Biztosan. A Balwyn Mocsár lótenyésztői messze földön híresek. Időnként a városba hozzák legjobb állataikat... Vagy legalábbis a küzdelem előtt így volt.

– Itt háború dúl?

– Annak is nevezheted. A tengerből mindenféle lények emelkedtek ki, és csónakjainkra támadtak. Úgy hallottuk, máshol még rosszabbul jártak az emberek. Mi viszonylag biztonságban érezhetjük magunkat azoktól a szörnyektől. Halászaink fele elpusztult, és most senki sem mer kimerészkedni a tengerre. Nem jönnek kikötőnkbe idegen hajók sem. Nem hoznak lovakat...

– Tehát a Káosz ide is visszatért – tűnődött Corum, és nagyot sóhajtva újra a nőhöz fordult. – Segíts nekem, öreganyám! Viszonzásképpen biztonságossá teszem ezeket a tengereket Tehát egy ló...

Az öregasszony átvezette Corumot a parton. Megkerültek egy sziklát, és a herceg megpillantott egy kellemes kis halászvárost A kikötőben feltekert vitorlájú hajók ringatóztak.

– Láthatod – mondta a nő – ha a hajók hamarosan nem mennek ki újra, Chynezh városa éhezni fog. A hal jelenti az életünket.

– Megértelek – tette Corum jobb kezét az öregasszony vállára. – Menjünk hát oda, ahol egy paripát szerezhetek.

A város szélén álló istállókhoz értek. A közelben egy, a sziklák közé vágott út vezetett a mocsár felé. Corum egy földművestől szerzett két lovat egy feketét és egy fehéret Szinte ikreknek látszottak. Minden szükséges felszerelést is megkapott velük. Corum úgy gondolta, két hátasra is szüksége lesz majd, bár nem is sejtette, miért.

A fehér ló hátán ülve kantárszáron vezette a feketét Az öregasszony és a paraszt megrökönyödésére nekivágott a Sötét Völgybe tartó hegyi útnak. Elérte a szikla csúcsát Előtte az út eltűnt egy erdős völgyben.

Az idő kellemesen meleg volt. Nehéz volt elhinni, hogy ezen a világon mégis a Káosz uralkodik. A vidék hasonlított Bro-an-Vadhagh-ra. Egyes partszakaszok egyenesen ismerősnek tűntek a herceg számára.

Ahogy belépett a fák közé, és meghallotta a madarak énekét, különös érzés töltötte el. Nyugalom ömlött végig rajta, mégis feszült lett Lelassította lovait szinte lépésben haladtak. A fák közötti úton egy fekete felhő sűrűsödött, mely most megdördült, és belsejéből villámok csaptak ki.

Corum leszállt a nyeregből. Előhúzta a nyakában függő, Lady Jane-től kapott kristály boszorkánykést. Megpróbált visszaemlékezni Bolorhiag utolsó szavaira.

Arrafelé tartsatok, ahonnan az elszigetelt vihart látjátok. Lépjetek be a viharba, és húzzátok elő Lady Jane boszorkánykését. Tartsd a magasba, hogy csapdába ejtsd a villámokat, aztán kiáltsd Melnibonéi Elric nevét, és mondd azt, el kell jönnie, hogy megalkossa a Hármat, Aki Egy... Ugyanannak a dolognak vagytok a részei... A Harmadikat, a Soknevű Hőst is így idézzétek meg. El fog jönni Kettőhöz...

– Jól van – mondta magában a Vadhagh. – Mást úgysem tehetek. Az igazat megvallva szövetségesekre van szükségem Voilodion Ghagnasdiak ellen. Az Eltünedező Toronyba csak így juthatok be. Ha pedig ezek a segítőtársak Hatalmasak lesznek, úgy annál könnyebb a dolgom. – Ezzel a kristálykést a magasba emelve belépett az üvöltő felhőbe. Villám csapott a késbe, és rettentő energiával töltötte meg a herceget. Körülötte egyetlen fény- és zajkavalkád örvénylett.

– Melniboné-i Elric! – kiáltott Corum. – Gyere el, hogy megalkosd a Hármat, Aki Egy! Melniboné-i Elric! Gyere el, hogy megalkosd a Hármat, Aki Egy! Melniboné-i Elric!

Egy vad villámnyíl csapott a boszorkánykésbe. A kristálypenge porrá zúzódott, Corum pedig a földre zuhant Emberi hangokat hallott, és teste felé minden irányból szél örvénylett Erőlködve felállt Első gondolta az volt, hogy becsapták: a villámok fényén kívül semmit sem látott, a mennydörgésen kívül semmit sem hallott.

Újból összeesett és beütötte fejét, ám ismét megpróbált, talpra állni. Hirtelen szelíd fény töltötte meg az erdőt, és a madarak folytatták dalukat.

A vihar elmúlt. Corum körbenézett, és megpillantotta a földön fekvő alakot Rögtön felismerte. Az a sárkánylovas volt, akit a Másvilágon látott.

– Ki vagy te? Nem Melniboné-i Elric a neved?

Az albínó felállt Vörös szemei sajnálkozással telítődtek.

– Melniboné-i Elric vagyok – felelte udvariasan. – Neked köszönhetem, hogy megmenekültem a szörnyektől, melyeket Theleb K'aama idézett meg?

Corum válaszul megrázta fejét.

Elric elnyűtt inget, fekete selyemnadrágot és fekete csizmát viselt Derekára egy ugyanolyan színű bőrövet csatolt, melyen egy különös jelekkel telerótt fekete pengéjű kard függött Mintegy ellensúlyozására a sok feketének, vállán egy fehér, csuklyás köpeny feszült Elric tejfehér haja ráomlott ruhájára és eggyéolvadt vele.

– Én idéztelek meg téged – folytatta Corum –, de semmiféle Theleb K'aarnáról nem tudok. Úgy hallottam, csak egyetlen módon szerezhetem meg segítségedet A varázslatot meghatározott helyen és időben kellett végrehajtanom. A nevem Corum Jhaelen Irsei, a Vörös Palástos Herceg. Fontos küldetésben járok.

Elric elkomorodva nézett körül.

– Miféle erdő ez?

– Nem a te idődben és síkodon vagyunk, Elric herceg. Azért idéztelek meg, hogy segítségemre légy a Káosz Urai ellen folytatott küzdelmemben. Már két főúr – Arioch és Xiombarg – megsemmisítésében is részt vettem, ám a harmadik, a legerősebb még megmaradt...

– A Káosz Ariochja? Xiombarg? – kételkedett az albínó. – A Káosz legerősebb urai közül kettőt is legyőztél? Hiszen még egy hónapja sincs, hogy beszéltem Ariochal! Ő a pártfogóm...

Corum rádöbbent, hogy Elric nem ismeri a multiverzum szerkezetét.

– A létnek rengeteg síkja van – felelte szelíden. – Némelyiken a Káosz Urai erősek, máshol pedig igencsak gyengék. Egyes síkokon – legalábbis így hallottam – egyáltalán nem léteznek. El kell fogadnod, hogy itt, az én világomban Arioch és Xiombarg többé nem létezik. Most már egyedül a Kardok legerősebb Ura jelenthet ránk veszélyt Mabelode király.

Az albínó úgy nézett rá, hogy Corum már-már arra gondolt, nem lesz a segítségére.

– Az én... síkomon... Mabelode-nak semmivel sincs nagyobb hatalma, mint Arioch-nak vagy Xiombargnak. Nem értem...

Corum nagyot sóhajtott.

– Megmagyarázom, amennyire csak tudom. Bizonyos okból a Sors engem szemelt ki arra, hogy a Föld tizenöt Síkjáról elsöpörjem a Káoszt. Most is egy Tanelom nevű várost keresek, ahonnan – remélem – segítséget kaphatok. A vezetőm azonban fogságba esett Egy közeli kastélyban van, és mielőtt folytatnám utam, ki kell szabadítanom. Előre megmondták nekem, hogy szerezhetek segítséget ehhez... Ezért varázsoltalak ide. Én... – Corum egy pillanat töredékéig tétovázott Bolorhiag semmi ilyesmit nem mondott neki, valahogy mégis érezte, igazat szól.

– El kell mondanom neked valamit Ha segítesz rajtam, egyidőben saját céljaidhoz is közelebb kerülsz. Ha én sikerrel járok, te is megtalálsz valamit, ami könnyebbé teszi feladatodat...

– Kitől tudod mindezt?

– Egy bölcstől.

A meglepődött albínó leült egy fatörzsre, és kezébe temette arca t.

– Egy szerencsétlen pillanatban kerültem ide – mondta. – Imádkozom, hogy igazat szólj, Corum herceg – hirtelen felnézett, és a Vadhaghra meresztette karmazsin színű szemeit – Már az is csoda, hogy megérjük egymás szavait Hogy lehet ez?

– Úgy hallottam... könnyen tudunk beszélni egymással, mert „ugyanannak a dolognak vagyunk a részei” mindketten. Ne kívánd Elric herceg, hogy még többet is megmagyarázzak. Mást én magam sem tudok.

– Látomás csupán! Lehet, hogy megöltem magam, vagy Theleb K'aarna gépének áldozata lettem. Akárhogy is van, csak egyet tehetek: segítek neked. Abban a reményben teszem ezt, hogy én is célt érek.

Az albínó kemény tekintettel nézett Corumra...

A Vadhagh a lovak felé indult Mikor visszatért, Elric felállt, és kezeit csípőjére téve körülnézett Corum tudta, milyen lehet hirtelen egy teljesen új világba csöppenni, és együttérzett Melniboné-i Elric-kel. A fekete ló kantárát társa kezébe nyomta. Az albínó felpattant a paripa hátára, és egy pillanatig lábát a kengyelhez feszítve egyenesen állt, mint aki teljesen másfajta nyereghez és lószerszámhoz van szokva.

Elindultak.

– Tanelornról beszéltél – szólt Elric. – Tehát a város miatt kerültem a te álomvilágodba.

Corum meglepődött, Elric mennyire közömbös hangon ejti ki Tanelorn nevét.

– Te talán tudod hol van?

– Tanelorn minden síkon létezik, bár különféle megjelenési formában. Egyetlen Tanelorn van csak, de változatainak végtelen lehetősége van.

Közben átvágtak az erdőn. Corum alig hitte el, hogy Elric valóságos, az albínó pedig éppúgy káprázatnak vélte az őt körülvevő világot. A szemét dörzsölgetve egyre csak a Vadhaghra bámult.

– Hová megyünk? – kérdezte végül. – A kastélyba?

Corum eszébe jutottak Bolorhiag szavai.

– Először meg kell találnunk még valakit... – mondta tétovázva. – A Soknevű Hőst.

– Őt is varázslattal idézed meg?

A Vadhagh megrázta fejét.

– Nem. Úgy hallottam, ő maga jön el hozzánk. Átlép a korból ahol létezik, hogy megalkossa a Hármat, Aki Egy.

– Mit jelentenek ezek a szavak? Mi az a Három, Aki Egy?

– Alig tudok többet, mint te magad, Elric barátom. Csák annyit érzek, mind a hárman kellünk ahhoz, hogy legyőzzük vezetőm fogvatartóját.

Maguk mögött hagyták az erdőt, és elérték a Balwyn Mocsarat Az egyik oldalról sziklák vették körül, A tenger és a világ olyan csendes és nyugodt volt, mintha a Káosz borzasztóan messze lenne tőle.

– Érdekes alkotás a kezed – szólt Elric. Corum felnevetett.

– Egy doktor is annak találta... Mostanában találkoztam vele. Ő úgy hitte, emberi műremek. Ám az a legenda terjedt el róla, hogy egy istené volt., aki egyike az évezredekkel ezelőtt rejtélyesen eltűnt. Elveszett Isteneknek. Régebben különleges képességgel bírt ez a kéz, éppúgy, mint az egyik szemem. Beleshettem vele az Alvilágba... egy irtózatos helyre, ahonnan oly sokszor hívhattam át szövetségeseimet.

– Minden, amit mondasz egyszerűvé, mondhatni gyerekjátékká teszi saját világom varázslatait és kozmológiáját.

– Csak azért látod így, mert idegen a számodra – felelte Corum. – A te világod éppen ilyen furcsa lenne számomra, ha egyszeriben csak átugranék oda – nevetett fel a Vadhagh. – Különben ez a sík nem is a hazám, bár jobban emlékeztet rá, mint bármely eddigi világ, ahol jártam. Egy dolog közös bennünk, Elric: mindkettőnk sorsa az, hogy állandó szerepet játsszunk a Magasabb Világ Urainak csatározásaiban. Sohasem érthetjük meg a harc okát, és nem foghatjuk fel végtelenségét. Küzdünk, szenvedünk testben és lélekben egyaránt, mégsem lehetünk bizonyosak afelől, kínlódásunkkal elérhetünk egy egyáltalán valamit.

– Igazad van – helyeselt Elric. – Mi nagyon hasonlítunk egymásra, Corum.

A Vadhagh előre nézett, és megpillantott egy, lova hátán mozdulatlanul ülő harcost. Úgy tetszett, rájuk vár.

Talán ő az a harmadik, akiről Bolorhiag beszélt – szólt Corum, és lassú ügetésre fogva hatásaikat óvatosan közeledtek az idegen felé.

A koromfekete harcos fejét óriási, vicsorgó medvére emlékeztető maszk takarta. Corum úgy látta a szörnypofa sisakrostély gyanánt szolgálhat. Elrichez hasonlóan ő is egy hatalmas, fekete pengét kötött derekára. Kettőjükre nézve a Vadhagh úgy érezte, régi barátok találkozásának a szemtanúja. Az idegen lova azonban nem volt fekete: egy magas, erős, aranyderes harci mén hátán ült. A nyeregre egy roppant, kerek pajzsot erősített.

Nem lepődött meg a közeledők láttán, inkább elszörnyedt.

– Ismerlek benneteket! Mindkettőtöket! – lihegte. Corum, bár még sohasem látta ezt a harcost, maga is úgy érezte, valahol már találkoztak.

– Hogy kerültél a Balwyn Mocsárba, barátom? – kérdezte.

A fekete harcos megnedvesítette ajkait és elrévedt tekintettel nézett a Vadhaghra.

– Balwyn Mocsár? Ez lenne a Balwyn Mocsár? Csak néhány perce mentem el innen, mielőtt., mielőtt... Ah! Az emlékkép ismét halványodik! – erős kezét homlokához emelte. – Egy név... és egy újabb! Elég! Elric! Corum! De én... Én most...

– Honnan tudod nevünket? – kérdezte Elric izgatottan.

– Mert.. – suttogta a harcos. – Hát nem értitek? Én vagyok Elric... én vagyok Corum... Ó, ez a legrettenetesebb kín...! Vagyis voltam vagy leszek Elric és Corum is!

Corum együttérzett vele, mert még emlékezett rá, mit hallott Jharytól az örökkévaló Hősről.

– Mi a neved, uram? – kérdezte.

– Ezer nevem is van. Ezernyi hős voltam már. Ah! Én vagyok... John... Daker... Erekosé... Ulrik... és még sok-sok más... Az emlékek és az álmok... a létezések... – fajdalmát tükröző szemekkel nézett rájuk. – Nem értitek? Hát a sors csak engem súlyt azzal, hogy felfogjam? Én vagyok az, akit Örökkévaló Hősnek szoktak nevezni... Én vagyok a bajnok, aki mindig él... Én vagyok Melniboné-i Elric és Corum Jhaelen Irsei is... Mi hárman egyek vagyunk, és ugyanakkor miliárdnyi más lény is. Egyetlen dolgot alkotunk. Örökkévaló szenvedésre vagyunk ítélve, és sohasem tudjuk meg okát. Ó, lüktet a fejem! Ki kínozhat meg ennyire? Kicsoda?

– Úgy érted, te az én egyik inkarnációm vagy? – kérdezte Elric megelőzve Corumot.

– Ha így fejezed ki... Ti mindketten az én inkarnációim vagytok!

– Tehát ezt nevezte Bolorhiag a Háromnak, Aki Egy! – mondta Corum.

– Mindannyian ugyanannak a férfinak az aspektusai vagyunk, és mivel különböző korokból futottak össze útjaink, megháromszorozódott az erőnk, így már szembeszállhatunk az Eltünedező Torony lakójával, Voilodion Ghagnasdiakkal.

– Ez az a vár, ahol vezetőd raboskodik? – tette fel Elric halkan a kérdést.

– Úgy van – markolta meg Corum lova kantárját. – Az Eltünedező Torony egyik síkról a másikra lebben, váltogatja a korokat és mindenhol csak néhány percig időzik. De mivel mi három különböző alakja vagyunk ugyanannak a hősnek, lehetséges, hogy olyan varázslatra vagyunk képesek, amivel követhetjük, sőt meg is támadhatjuk a Tornyot. Aztán, ha vezetőm kiszabadult, továbbmenthetünk Tanelorn felé... – A fekete harcos felkapta a fejét, és arcán a kétségbeesést felváltotta a remény kifejezése.

– Tanelorn? Én is Tanelornt keresem! Csak ott találhatok gyógyírt szörnyű szenvedésemre, rettenetes sorsomra. Ismerem minden megelőző és következő inkarnációmat, és egyik létből a másikba sodródom! Tanelorn... meg kell találnunk!

– Nekem is kell! – szólt az albínó elmélázva, mint aki élvezi a különös helyzetet – Saját síkom lakói életveszélyben vannak!

– Tehát közös létünk, közös célunk van – mondta Corum, és arra gondolt, így már esély nyílhat Jhary megmentésére és Rhalina megtalálására.

– Együtt harcolhatunk, megmenthetjük vezetőmet, és elmegyünk Tanelornba.

– Szívesen segítek! – mordult fel a fekete óriás. Corum köszönete jeléül meghajtotta fejét.

– Hogy szólíthatunk téged... aki egy vagy velünk?

– Erekosé a nevem... igaz, más is lehetne, de így hívtak, mikor legközelebb álltam a felejtéshez, és a szerelem beteljesüléséhez.

– Mégis irigyellek, Erekosé – mondta Elric. – Te legalább megízlelhetted a felejtést...

A fekete óriás Corum mellé ugratott Elricre pillantott, és megkeményedtek vonásai.

– Nem is sejtheted, mi minden emlékétől akarok megszabadulni! – A Vadhagh felé fordult – Tehát, Corum, merre van az a Torony?

– Ennek az útnak a végén lemegyünk a Sötét Völgybe. Így két oldalán saját maga másik két megnyilvánulásával, agyában a végzetérzetével a Sötét Völgy felé fordította lovát.

Harmadik könyv

melyben Corum herceg Tanelorn-nál sokkal többet fedez fel

1. Voilodion Ghagnasdiak

Az út összeszűkült és meredekké vált Corum látta, a vége két magas szikla árnya közé fut, és tudta, elérkeztek a Sötét Völgybe.

Még mindig zaklatott volt a tudattól, hogy saját inkarnációival lovagol együtt Próbált azonban nem gondolni rá, mert érezte, veszélyes lehet, ha sokat foglalkozik vele.

Lemutatott a mélybe.

– A Sötét Völgy. – Ránézett az albínó tejfehér, és a hatalmas termetű harcos ébenfekete arcára. Mindketten zord tekintettel meredtek maguk elé. – Úgy hallottam, valaha volt egy település a mélyén. Nem valami csalogató hely, igaz... testvéreim?

– Láttam már rosszabbat is – szólt Erekosé, és lova oldalába vágta sarkait – Gyerünk Corum, végezzünk hamar! – vágtára fogta ménjét, és leszáguldott a sziklák közti hágó irányába.

Corum már sokkal lassabban követte, és Elric volt a legóvatosabb. Ahogy beértek a sötét sűrűbe, Corum felnézett. A sziklák csúcsa a magasban szinte összeért, és így alig engedtek át egyetlen fénysugarat is. A tövükben egy város romjai hevertek. A Sötét Völgy városáé, melyre a Káosz egykor rátámadott A törmelék olyan összevisszaságban hevert szanaszét, mintha egyszer megolvadt, majd ismét megszilárdult volna. A Vadhagh próbálta megtalálni a helyet, ahol az Eltünedező Torony megjelent.

Egyszercsak frissen kiásott gödörre bukkant Nagysága megközelítőleg egyezett a Toronyéval.

– Itt kell várnunk – mondta.

– Mire, Corum? – kérdezte Elric.

– A Toronyra. Azt hiszem, ezen a helyen jelenik majd meg, ha átlép ebbe a síkba.

– Mikor?

– Nincs időhöz kötve. Várnunk kell. Mikor itt lesz, berontunk, mielőtt újra eltűnne, és átsiklana egy másik síkba.

Corum Erekosét kereste. A fekete óriás hátát egy megcsavarodott kőtömbnek támasztva a földön ült. Elric hozzálépett.

– Türelmesnek látszol, Erekosé.

– Megtanultam várni. Az idők kezdete óta élek már, és még végtelen kor áll előttem.

Elric meglazította lova hevederjét és odakiáltott Corumnak.

– Kitől hallottad, hogy itt fog megjelenni a torony?

– Egy varázslótól, aki minden kétséget kizáróan a Jogot szolgálja. Nekem ugyanis halandó létemre a Káosz ellen kell küzdenem.

– Nekem is – szólt Erekosé.

– Nekem is – mondta az albínó. – Igaz, felesküdtem, hogy mellette harcolok. – Vállat vont, és eltűnődve nézett társaira. – Te miért keresed Tanelornt, Erekosé?

Az óriás felbámult a sziklák ormára.

– Ott találhatom meg a békét... a bölcsességet., az eszközt, mellyel visszajuthatok az Eldr-iek világába. Ott él a nő, akit szeretek. Úgy tudom, Tanelorn minden síkon és minden időben létezik. Onnan könnyedén át lehet jutni más síkokba, és hamarabb meg lehet találni azt az egy bizonyos helyet, amit az ember keres. És te, Lord Elric? Mi dolgod ott?

– Ismerem Tanelornt, és tudod igaz, amit elmondtál róla. Az én küldetésem az, hogy saját síkomon megvédjem. Mostanára talán már ellenségeim végeztek is barátaimmal. Imádkozom, hogy Corumnak legyen igaza, és az Eltünedező Toronyban valóban megleljem azt, amivel visszaverhetem Theleb K'aarna szörnyeit és szolgáit...

Corum ékkőként csillogó szeméhez emelte bal kezét.

– Én pedig úgy hallottam, a segítségemre lehet a Káosz elleni harcban. – Nem akarta megemlíteni Arkyn utasításait, melyet oly rég suttogott el neki a Jog Templomában.

– De Tanelorn nem állt sem a Jog, sem a Káosz mellé – mondta Elric. – Ezért létezhet örökké. Corum ilyesmit már Jharytól is hallott.

– Igen. De mint Erekosé, én sem kardokat, sokkal inkább tanácsokat remélek.

Az éjszaka beálltával felváltva őrködtek, és csak elvétve beszélgettek. Inkább csak szótlanul ültek, és arra a helyre meredtek, ahol az Eltünedező Toronynak meg kell jelennie.

A Vadhagh Jhary után túl komolynak találta társaságát, és egy kicsit min dia gyűlölte is volna őket Nem csoda: minden tekintetben borzasztóan hasonlítottak hozzá.

Hajnalban, mikor Erekosé elbóbiskolt, Elric pedig mélyen aludt, Corum meglátta Voilodion Ghagnasdiak tornyának ismerős árnyát, ahogy éppen szilárd alakot öltött.

– Itt van! – üvöltötte. Erekosé rögtön felpattant, de Elric csak akkor ébredezett.

– Siess, Elric!

Az albínó követte őket, és akár Erekosé, fekete kardját kivonva rohant a Torony felé. A két penge is valamiféle kapcsolatban állhatott egymással. Feketék, rettenetesek voltak, és mindkettőbe rúnákat véstek.

Corum megelőzte társait Ezúttal nem akart kívül maradni. Belépett a kapun, be a sötétbe. Nem látott semmit.

– Gyorsan! Siessetek! – sürgette barátait. A Vadhagh belépett a szűk kamrába. A helyiséget a mennyezetről lánccal függő olajlámpás vöröses fénye világította meg. A kapu hirtelen becsapódott mögöttük, és a herceg tudta, csapdába kerültek. Csak azért fohászkodott, hogy hárman elég erősek legyenek ahhoz, hogy ellenálljanak a varázslónak. Szeme sarkából látta, a falba vágott keskeny ablakon kívül valami mozog. A Sötét Völgy eltűnt, és az egyre mozgó Tornyot most végtelen kék tenger vette körül. Corum elnémulva hívta fel társai figyelmét a változásra. Aztán felemelte fejét, és nagyot kiáltott.

– Jhary! Jhary-a-Conel!

Talán már elpusztult? Imádkozott, ne így legyen. Fülét hegyezve hallgatózott, és mintha felfedezett volna valami vékony kis hangocskát Ez lenne a válasz?

– Jhary!

Corum kezében hosszú, erős kardjával elindult.

– Voilodion Ghagnasdiak! Miért nem lépsz elém? Elköltöztél?

– Itt vagyok. Mit akarsz tőlem?

Corum egy boltíves ajtónyíláson át belesett a következő terembe, és továbbhaladt.

A túlvilágon látott aranyfényhez hasonló ragyogás vette körül Voilodion Ghagnasdiak furcsa alakját. Selyembe, prémekbe öltözött törpe volt. Parányi kezében picinyke kardot szorongatott. Törékeny vállai felett csinos fejecske ült Vastag, egymásbanőtt, fekete szemöldöke alatti csillogó szemei és vicsorító mosolya farkashoz tették hasonlóvá.

– Végre valaki, aki enyhítheti unalmamat! De kérlek benneteket, uraim, engedjétek le kardotokat! A vendégeim vagytok!

– Tudom, milyen sorsot szánsz vendégeidnek! – felelte Corum. – Tudd meg hát, Voilodion Ghagnasdiak, azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk Jhary-a-Conelt, akit itt tartasz fogva. Add át nekünk most, és békében elvonulunk! A törpe csinos arca huncut mosolyra húzódott.

– Nagyon hatalmas vagyok. Nem tudtok nekem ártani! – Ezzel kitárta karjait – Nézzétek csak!

Kardját lengetve villámlást idézett elő a teremben úgy, hogy Elric kénytelen volt védekező állásba helyezkedni. Kényelmetlenül érezhette magát, mert előrelépett a törpéhez.

– Voilodion Ghagnasdiak! Elric vagyok, és nekem ennél még több hatalmam van. Nálam van a Fekete Kard, mely a lelkedre szomjazik mindaddig, míg ki nem ereszted Corum herceg barátját.

Ám a törpe vigyora egy pillanatra sem csitult.

– Kardok? Mit érhetnek azok?

– A mi fegyvereink nem közönséges pengék! – mordult fel Erekosé. – Olyan erő segített idejutnunk, amihez sajátodat még csak nem is hasonlíthatod. Maguk az istenek rángattak el bennünket saját korunkból azért, hogy Jhary-a-Conelt visszaköveteljük tőled.

– Csak azért beszéltek így, mert féltek! – felelte Voilodion Ghagnasdiak. – Vagy talán engem akartok megijeszteni? Érdekes fickó ez a Jhary, de miért lenne oly fontos az isteneknek?

Az albínó felemelte saját sötét pallosát, és Corum úgy hallotta, mintha a penge egy vérszomjas nyögést hallatott volna. Érezte, nem teljesen ártatlan dolog ilyen kardot viselni.

Ám Elric hátratántorodott, és elejtette fegyverét. Az a sárga gömb tántorította meg, melyet Voilodion Ghagnasdiak egyszerűen a homlokából eresztett ki.

Erekosé Elric segítségére sietett, közben Corum magára vonta a varázsló figyelmét. Támadást színlelt. Ahogy az albínó talpra állt, Voilodion már újabb gömböt vágott feléje. Hiába: a Fekete Kard kettéhasította a lövedéket, mire az a falnak vágódott, és szétrobbant Forróság csapta meg a harcosok arcát, és a dörrenéstől elakadt a lélegzetűk.

– Veszélyes dolog szétrombolni a gömböket – szólt Voilodion Ghagnasdiak. – Most rátok támad, ami benne volt.

Corum látta, valami feketeség mozog a robbanás tüze mögött. A lény megnőtt, a láng kialudt.

– Szabad vagyok! – kiáltotta remegve a szörny.

Voilodion Ghagnasdiak felnevetett.

– Igen! Szabadon megölheted ezeket az őrülteket, akik visszautasították meghívásomat!

– Szabad vagy a halálhoz! – ordította Elric dühösen.

Corum rémült ámulattal figyelte, ahogy a lény egyre növekszik. Az érzékeny szőrkupac alakot öltött, és máris egy tigrisfejű, gorillatestű, rinocéroszbőrű teremtmény állt előttük. Hátán fekete szárnyak csapkodtak, és megragadták fegyverét, egy hosszú, kaszaszerű szerszámot. Elsőként az albínót vette célba.

Corum megmozdult, hogy Elric segítségére siessen. Agyába villant, hogy a Melniboné-i talán arra számít, hogy használni fogja keze és szeme erejét. Elkeseredve kiáltott fel.

– Nem látok az Alvilágba! Nem vagyok képes megidézni a segítséget!

Ahogy ezt kiejtette száján, már látta is a feléje közeledő újabb sárga gömböt. Egy másik pedig Erekosé irányába röppent. Mindkettőjüknek sikerült kitérniük a lövedékek elől, mire azok a falakhoz vágódva felrobbantak. Belsejükből újabb szárnyas szörnyetegek pattantak ki, és Corumnak már nem maradt ideje Elric megsegítésére. Saját életéért kellett küzdenie. Villámgyorsan lehajolt, és kitért az életére szomjazó kasza csapása elől.

Többször is sikerült kijátszania a rémet, ám mikor a közelébe került, kardjának szúrásai szinte lepattantak vastag bőréről. A bestia gyorsan mozgott, sokkal sebesebben, mint ahogy a testalkata alapján gondolni lehetett volna. Időnként szárnyát csattogtatva felemelkedett a levegőbe, és újabb pozícióból vágott a Vadhagh felé.

A Vörös Palástos herceg már-már arra gondolt, a Káosz csapdájába esett, mikor belépett ide, hiszen társai éppoly tehetetlenek voltak a szörnyek ellen, mint ő. Átkozta magát eltúlzott önbizalmáért. Legalább valami komolyabb tervet kellett volna kidolgoznia, mielőtt berontottak az Eltünedező Toronyba.

A csatazajon is átszűrődött Voilodion Ghagnasdiak rikoltozása, ahogy egyre több sárga gömböt szórt szét a teremben. Ennek megfelelően sokasodtak a szörnyek is. A három harcos egyszercsak azt vette észre, hogy az egyik falhoz szorultak.

– Attól félek, halálotokba idéztelek meg benneteket – zihálta Corum. Kardját markoló keze már zsibbadt volt a megerőltetéstől. – Nem is sejtettem, hogy itt ennyire gyengének bizonyulhatunk. A torony olyan gyorsan mozoghat, hogy a mágia közönséges, általános törvényei nem érvényesülnek falai között.

Elric egyszerre két kasza csapását is kivédte.

– Jól dolgoznak a törpe helyett! Ha egyet is megölhetnék...

Egy penge az albínó húsába vágott, míg egy másik kettéhasította palástját. Egy újabb a karjába mélyedt. Corum ismét a megsegítésére indult, ám egy kasza átmetszette ezüst sodronyingét, a másik támadása pedig épp csak a füle mellett zúgott el. Látta, ahogy Elric átszeli az egyik tigrisfejű nyakát, de mintha csak simogatta volna. Hallotta, az albínó kardja dühödten felhördült, ahogy zsákmánya mégis elmenekült előle. A Melniboné-i más taktikához folyamodott Kitépte a kaszát az egyik rém szorításából, és támadója mellébe döfte. Vér fröccsent, és a szörny halálos sebétől rángatózva felrikoltott.

– Megvan! – kiáltott Elric. – Egyedül csak saját fegyvereik végezhetnek velük!

Pallosát egyik, a kaszát másik kezébe fogva lekaszabolt egy újabb szörnyet, és a visítva menekülő Voilodion Ghagnasdiakhoz nyomult.

A tigrisfejű bestiák a mennyezet közelébe emelkedtek. Összegyűltek, és egyszerre lecsaptak.

Corum erőlködve próbálta kitépni a kaszát az egyik markából. Elric azonban megsebzett és lefejezett egy újabb rémet, amitől a Vadhagh már könnyűszerrel elorozhatta fegyverét Máris felhasította a legközelebbi lény torkát.

Corum Erekoséhoz rúgta a gazdátlanná vált kaszát. A levegőben fertelmes bűz terjengett. A harcosok izzadt, véres testéhez fekete tollak tapadtak. Corum intett társainak, húzódjanak vissza, át a terem ajtaján. Ha a rémek követik őket, egyszerre csak annyi tud utánuk nyomulni, amivel képesek lesznek végezni.

A Vadhagh iszonyatosan fáradt volt, de tudta, folytatniuk kell az egyre reménytelenebb küzdelmet Voilodion Ghagnasdiak egyre csak dobálta a sárga gömböket Hirtelen úgy látszott, valami megmozdult a törpe mögött, ám Corum nem tudta jobban szemügyre venni, mert egy újabb tigrislény állta el az útját Corum az utolsó pillanatban tért ki a támadás elől. A kasza csak a levegőbe hasított.

A Vadhagh furcsa nyöszörgést hallott. Voilodion Ghagnasdiakra nézett, és látta, a törpe valami arcára tapadó dologgal küszködik. Mellette állt Jhary-a-Conel! A ficsúr intett Ericnek, aki csak most fedezte fel.

– Jhary! – ordított Corum.

– Őt akartuk megmenteni? – kérdezte az albínó, és felhasította a rátámadó szörny gyomrát.

– Úgy van.

Elric volt a legközelebb Jharyhoz, és már indult is érte.

– Ne! Ne! – kiáltott Jhary. – Maradj ott! Nem is lett volna szükség a figyelmeztetésre. Elricre egyszerre két szörny is rátámadt.

– Félreértetted Bolorhiag utasításait! – szólt Jhary kétségbeesetten. Elric újra ránézett, és Erekosé is felemelte fejét A fekete óriás figyelmét eddig lekötötte az öldöklés, és úgy tűnt, nagyobb élvezetet talál benne, mint a többiek.

– Kapaszkodjatok össze! Corum álljon középre! – utasította őket Jhary. – Húzzátok elő a két fekete kardot!

Corum érezte, Jhary sokkal többet értett meg az előjelekből és utasításokból, mint amennyiről beszélt. Ráadásul Elric lába is megsebesült...

– Gyorsan! – szökkent vissza Jhary-a-Conel a még mindig küszködő törpéhez. – Ez az utolsó lehetőségetek... meg az enyém is!

Elric elbizonytalanodott.

– Hidd el barátom, ő nagyobb bölcs! – mondta Corum. – Sok olyan dolgot ismer, amit mi még csak nem is sejtünk. Gyertek, középre állok!

Erekosé is felriadt gyilkos révületéből, és véres kaszája felett Corumra meredt Megrázta fekete fejét, és jobb karját a Vadhaghéba fűzve, baljába kapta kardját Elric hasonlóképpen tett Corum másik oldalán.

A Vadhagh érezte a megviselt testébe áramló új erőt, és szinte felnevetett a gyönyörtől. Elric is felkacagott, de még Erekosé is elmosolyodott. Öszekapaszkodtak, és megalkották a Hármat, Aki Egy. Úgy mozogtak, nevettek, harcoltak, mintha egyetlen lény lennének.

Bár Corum nem emelt fegyvert, mégis úgy érezte, ő is résztvesz a küzdelemben. Mintha mindkét kezében kardot tartott volna, és ő irányítaná végtagjait.

A tigris-bestiák menekültek a sziszegő pallosok elől. Ezzel a különös, új erővel nem szállhattak szembe. Vad szárnycsattogtatással röpködtek a teremben.

– Végezzünk velük! – nevetett fel Corum győzedelmesen. Érezte, mindhárman ugyanazt mondják. Kardjaik már nem voltak játékszerek a szárnyas tigrisekkel szemben. A hasznavehetetlen szerszámokból legyőzhetetlen fegyverek váltak. Vér zuhogott a menekülni próbáló rémek testéből, de egyetlen egy sem kerülhette el végzetét.

Az Eltünedező Torony – mintha a belsejében feltámadott erő gyengítené meg-megrázkódott. A padló hullámzott.

– A Torony! – visította valahonnan Voilodion Ghagnasdiak. – A Torony! Elpusztul a Torony!

Corum alig bírta megtartani egyensúlyát a vértől iszamos teremben. Jhary-a-Conel lépett hozzájuk. Arcára halvány undor ült ki, ahogy végignézett a lemészárolt tetemeken.

– Tehát igaz – szólt. – A varázslat, melyet ma végrehajtottunk, valóban meghozta eredményét Bajuszka! Hozzám!

Corum csak most vette észre, hogy Voilodion Ghagnasdiak arcába nem más, a szárnyas kismacska kapaszkodott. Újra fontos szerepet játszott megmenekülésükben. Most Jhary vállára szállva lepihent, és nagy zöld szemeivel körülnézett.

Elric elvált társaitól, és a másik terem ablaknyílásán át kilesett.

– Az Alvilágban vagyunk!

Corum lassan eleresztette Erekosét Nem volt ereje megnézni, mit lát Elric, de úgy vélte a Torony abban az idődén, tér nélküli ürességben halad, ahol egykor az Égi Hajóval szálltak. Ám most annál jóval őrültebb sebességgel haladtak.

Lenézett a törpére. Voilodion Ghagnasdiak kezeit az arcára szorította, és ujjai között patakokban ömlött a vér. Jhary Elrichez lépett. Mikor visszatértek, így szólt:

– Gyere, Elric barátom, keressük meg a kalapomat!

– Ilyen helyzetben neked a kalapod a legfontosabb?

– Igen – kacsintott Jhary Corumra, és megpaskolta macskáját. – Corum herceg, Lord Erekosé, velem jönnétek ti is?

Elhaladtak a zokogó törpe mellett Végigmentek egy szűk alagúton, míg egy lépcsősorhoz értek.

A lépcsők egy kicsiny szobához vezettek. Egy égő fáklyával kezében Jhary elindult lefelé.

Mikor egy kőtömb leszakadt a mennyezetről, és Elric lábaihoz zuhant, az albínó már nem hagyta szó nélkül.

– Jobb lenne, ha inkább a menekülés lehetőségei után kutatnánk. Mindjárt összedől az egész Torony, és maga alá temet minket.

– Bízz bennem, Elric herceg!

Végül egy kerek szobába jutottak, melynek falán egy vastag fémajtó nyílt.

– Voilodion Ghagnasdiak kincseskamrája. Itt mindent megtaláltok, amit csak kerestek – szólt Jhary. – Remélem, én is rábukkanok a kalapomra. Különleges gyártmány, és egyedül csak az illik a ruházatomhoz...

– Hogy nyithatnánk ki egy ilyen ajtót? – dugta dühösen hüvelyébe kardját Erekosé. Mérgelődve újból kivonta, és hegyét az ajtó fémlapjának szegezte. – Acélból készült...

– Ha ismét összekapaszkodnátok, barátaim... – mondta Jhary révülten.

Corum a veszély ellenére is vidáman nézett barátjára.

– Megmutatom mit kell tennetek!

A harcosok összefűzték karjaikat, és a rettenetes erő újra végigömlött rajtuk. Ismét felnevettek. Érezték az egyesülés boldogságát Talán ez a sorsuk... Talán, mikor megszűntek egyén lenni, eggyé váltak, örömet és vigasz öntöttek egymásba.

– És most, Corum herceg, ha egyszer lennél szíves belerúgni az ajtóba...

A Vadhagh meglendítette lábát, és követte Jhary utasítását. Az acélajtó az első próbálkozás után ledőlt Corum nem akarta többé elengedni barátait Már látta, hogyan tudnának egyetlen lényként élni. Megismerte az elégedettséget Ám ha be akartak lépni a kincsestárba, szét kellett válniuk. A Torony megrázkódott, mire mind a négyen a kincsek tetejére estek. Corum feltápászkodott.

Elric egy aranytrónt nézegetett, Erekosé pedig egy, még az ő számára is túlméretezett harci bárdot emelt fel. Ezeket a tárgyakat Voilodion szedte el áldozataitól, miközben a Torony a síkok között száguldozott Corum eltűnődött rajta, vajon létezhetett-e efféle múzeum máshol is. Egyik tárgytól a másikig lépett, és ámuldozva mindent megvizsgált Közben Jhary átadott valamit Elricnek, és beszédbe elegyedett vele. Corum hallotta, ahogy az albínó csodálkozva megkérdezi:

– Hát ezt meg honnan tudod?

Jhary válaszolt neki valamit, majd örömmel felkiáltott, és lehajolt Megtalálta a kalapját Leporolta, de felfedezett még valamit Egy serleget.

– Fogd! – adta oda Corumnak. – Még hasznos lesz! Érzem...

Jhary a sarokba ment, és egy kis zsákot a vállára emelt. A közelben egy ékszeres láda állt A ficsúr beletúrt, és kiemelt egy gyűrűt. Erekosé felé nyújtotta.

– Ez a jutalmad, Erekosé, hogy segítettél kiszabadítani engem a fogságból – mondta Jhary nagylelkű, mégis öngúnnyal színezett hangon.

Erekosé elmosolyodott.

– Úgy érzem, nem volt szükséged semmiféle segítségre.

– Nincs igazad, Erekosé barátom. Soha nem voltam még nagyobb veszélyben. – Körülnézett a teremben, de a Torony következő rendülésénél elvesztette lába alól a talajt.

– Jobb, ha indulunk! – mondta Elric, és a hóna alá csapott egy kötegnyi fémet.

– Pontosan! – felelte Jhary, és átsietett a kincseskamrán. – Még egy dolog. Voilodion büszkélkedve megmutatta nekem kincseit, de nem volt tisztában az értékével.

– Mire gondolsz! – kérdezte Corum.

– Megölt egy utazót, aki képes lett volna állandósítani az Eltünedező Tornyot Voilodion nem hagyott rá neki időt.

– Jhary felemelt egy tárgyat Egy kis sárgás pálca volt Nem látszott valami érdekesnek. – Ezt ő hagyta itt A Rúna-bot Holdsólyomé volt, mikor átutaztam vele a Sötét Birodalmon.

2. Tanelorn felé

– Mi ez? – kérdezte Corum.

– Emlékszem valamire, de nehezen tudom... elnevezni és megmagyarázni a... dolgokat.

Elric elmosolyodott.

– Én nem így vettem észre!

Corum közelről is megnézte a pálcát, és képtelen volt elhinni, hogy lehet valami különösebb jelentősége.

– Ez egy olyan tárgy – magyarázta Jhary –, mely csak a fizikai törvények bizonyos összetalálkozásakor létezik. A folyamatos létért meg kell alkotnia egy mezőt, melyben valóban lehet... Ebben a mezőben azoknak a törvényeknek kell uralkodnia, melyek a mi életünket is biztosítják.

A mennyezetről újabb, most már sokkal nagyobb törmelékdarab mállott le.

– A Torony összeomlik – morogta Erekosé.

Corum látta, hogy Jhary az okkersárga pálca fölé emeli kezét.

– Gyertek, lépjetek közelebb, barátaim!

Ahogy mindhárman Jharyhoz mentek, a Torony egész teteje leszakadt. A Vadhagh rémülten pillantott a rázúduló kőtömbökre, aztán felfedezte a feje felett feszülő barátságos, kék eget. Belélegezte a hűvös levegőt, és érezte a talpa alatt a sima talajt. Néhány ujjnyira tőlük azonban teljes sötétség húzódott: az Alvilág feketesége.

– Ne lépjetek ki ebből a kis körből! – szólt Jhary. – Csak így menekülhetünk meg. Most pedig engedjük, a Rúna-bot találja meg, amit mi keresünk.

Corum már ismerte barátja hangját Most valahogy nem volt olyan magabiztos, mint máskor.

Környezetük megváltoztatta a színét A levegő előbb felforrósodott, majd fagyasztóan hideggé vált. Corum rádöbbent, éppúgy haladnak a síkok között, ahogy egykor az Eltünedező Torony tette. Ám útjukat most nem a véletlen irányította.

A herceg érezte, lábai alatt forró homok csikordul, és meleg szél vág az arcába.

Jhary hirtelen felkiáltott.

– Most!

A többiekkel együtt a Vadhagh is átszelte a sötétséget, és egyszercsak vakító napfény és fémszerű, ragyogó ég borult rájuk.

– Egy sivatag – mondta Erekosé. – Egy végtelen sivatag. Minden oldalról sárga, homokos dűnék vették körül őket. A szél bánatosan suttogott fülükbe. Jhary elégedett volt magával.

– Felismered ezt a helyet, Elric barátom?

– Ez lenne a Sóhajtozó Sivatag? – találgatta az albínó.

– Hallgasd csak!

Elric a fülét hegyezve figyelte a bús szél dalát, de észrevett valami mást is. Corum megfordult, és látta, ahogy Jhary eldobja a Rúna-botot, mire az rögtön semmivé válik.

– Eljöttök velem, hogy megvédjük Tanelornt? – kérdezte Elric reménykedve.

Jhary megrázta a fejét.

– Nem. Másfelé vezet utunk. Megkeressük azt a szerkezetet, ami Theleb K'aarna a Káosz urainak segítségével indított el. Merre menjünk?

Elric kutatóan fürkészte a dűnéket Elkomorodott, majd bizonytalanul egy irányba mutatott.

– Azt hiszem arra.

– Akkor induljunk!

– De nekem segítenem kell Tanelornon! – tiltakozott Elric.

– Miután felhasználtuk, meg kell semmisítened azt a gépet, Elric barátom. Különben Theleb K'aarna, vagy valami hozzá hasonló újból beindítja.

– De Tanelorn...

Corum kíváncsian figyelte a beszélgetést Honnan ismerhette Jhary ilyen jól Elric világát?

– Nem hiszem – felelte Jhary nyugodtan –, hogy Theleb K'aarna és bestiái a közelébe értek volna.

– Még nem érték el! De már annyi idő eltelt azóta, hogy innen elindultam!

– Kevesebb, mint egyetlen nap – mondta Jhary.

Corum eltűnődött, vajon ez csak Elric világára, vagy az övére is vonatkozik e. Együttérzett az albínóval, aki most kezét dörzsölgetve, fejét fogva próbálta eldönteni, bízzon-e Jhary szavaiban.

– Jól van – szólt végül. – Elviszlek benneteket a gépezetig.

– De ha Tanelorn oly közel van – vetette közbe Corum –, miért nem oda indulunk?

– Mert ez nem az a Tanelorn, amit mi keresünk – felelte Jhary.

– Nekem megfelel – szólt Erekosé kábultan. – Elric-kel maradok. Talán... – szemeiben vágyakozás csillant Jhary megrémült.

– Barátom, az idő és a tér jelentős részét a megsemmisülés fenyegeti. Örökkévaló korlátok omlanak le rövid időn belül... a multiverzum szerkezete széteshet Nem értesz semmit. Olyan dolog, ami az Eltünedező Toronnyal történt, csak egyszer eshet meg az örökkévalóságban. Még így is veszélyes kapcsolatba kerülni vele. Azt kell tennetek, amit én mondok. Ígérem, ahová viszlek benneteket, ott is könnyedén rábukkanhattok Tanelornra! Erekosé lehajtotta fejét.

– Úgy legyen!

– Gyerünk! – mondta Elric türelmetlenül, és már el is távolodott tőlünk. – Amíg te az időről beszélsz, én mindig elvesztek egy keveset.

– Mint mindannyian – felelt Jhary együttérzően.

Átbotorkáltak a sivatagon. A nyögdécselő szél bánata visszhangra talált lelkűkben. Végül egy sziklás helyre értek. A természetes eredetű amfiteátrumban elhagyatott tábor feküdt. Sátorlapok csattogtak a szélben, de nem ez vonta magára a vándorok figyelmét.

A képződmény közepén egy gömbben valami tárgy feküdt Sokkal különösebb volt annál, amit Corum valaha is látott Gwlas-cor-Gwrysben, vagy Lady Jane Pentallyon világában. Többoldalú, kiszögellésekkel és lapokkal tarkított, sokszínű szerkezet volt. Szinte beleszédült, aki ránézett.

– Mi ez? – suttogta Corum.

– Egy gépezet – felel te Jhary. – Az ősök használtak ilyet. Ezt kerestem, hogy elvigyen minket Tanelornba.

– De miért nem tartunk Elric-kel az ő Tanelornjába?

– Geográfiailag jó helyen járunk, de szükségünk van még az idő és a sík meghatározására – magyarázta Jhary. – Hidd el, Corum, hacsak nem állja valami utunkat nagyon hamar megláthatjuk a várost.

– És megleljük a segítséget, hogy szembeszállhassunk Glandythal?

– Azt már nem tudom megmondani.

Jhary a géphez lépett, és úgy nyúlt hozzá, mint aki ismeri minden részletét. Elégedettnek látszott. Hozzáért a gömbhöz, mire a szerkezet mélyén valami élő szívhez hasonlóan lüktetni kezdett. A lapok és kiszögellések megemelkedtek és megváltoztatták színüket. Jhary ténykedéséből kiérzett az izgatott sietség.

Corumot és Erekosét háttal szorosan a gömbhöz állította. Előhúzott zekéjéből egy kis fiolát és átnyújtotta Elricnek.

– Mikor eltűntünk, nyomd ezt át a gömb tetején, fogd lovad – látom, még mindig itt kószál –, és ahogy bírsz, vágtass Tanelornba. Pontosan így tégy mindent, és nagy segítségünkre leszel.

Elric átvette az üvegcsét.

– Jól van.

Jhary rejtélyesen elmosolyodott, és a másik két harcos mellé állt.

– És kérlek, add át üdvözletemet a fivéremnek, Moonglumnak!

Elric karmazsinszín szemei lángragyúltak a csodálkozástól.

– Te ismered őt? Mi...?

– Ég áldjon, Elric! A jövőben még sokszor találkozunk majd, bár lehet, hogy fel sem ismerjük egymást.

Elric megkövültén állt. Fehér arcára mintát festett a gömbből kiáramló fény.

– És úgy lesz a legjobb – tette hozzá Jhary magában motyogva, és szeretettel nézett az albínóra.

Elric egyszeriben eltűnt. Vele együtt szétfoszlott a sivatag, a gépezet és a gömb is. Valami láthatatlan kéz hanyattlökte őket Jhary elégedetten felsóhajtott.

– A gép megsemmisült. Így van jól.

– De hogy térünk majd vissza saját síkunkra? – kérdezte Corum.

Magas hullámzó fű vette körül őket. Néhol szinte a fejük fölé nőtt.

– Hol van Erekosé?

– Elment Elindult a saját útján. Tanelornba tart – felelte Jhary, és felnézett a napba. Letépett egy kötegnyi füvet, és az arcához dörzsölte. A nedvek frissítőleg hatottak rá. – És nekünk is mennünk kell a saját utunkon.

– Közel van Tanelorn? – Corumban izgatottság ömlött végig. – Közel van? Mondd már, Jhary!

– Igen. Már érzem.

– Ez a te városod? Ismered lakóit?

– Igen, az enyém. Tanelorn mindig az enyém, ám ezt a Tanelornt nem ismerem. Azt hiszem, hallottam már róla... Remélem így van, különben az összes intrikám hiábavaló volt.

– Intrika? Miféle intrika, Jhary? Mondd el!

– Csak egy részét tudhatod. Ismeretem Elric céljait, mert valaha vele együtt harcoltam... vagyis még mindig ott vagyok. Erekosét is ismertem, mert egyszer a barátja voltam... vagy leszek. De nem a bölcsesség vezet engem, Corum. Az ösztön! Gyere!

Úgy haladt az embermagasságú fű között, mintha csak egy kikövezett utat követne.

3. Milliónyi Szféra együttállása

És ott volt Tanelorn.

A város kék volt, és erős kék aurát bocsájtott ki magából, mely összeolvadta kép keretéül szolgáló éggel. Az épületek a kék árnyalatainak olyan variációiban játszottak, hogy szinte már sokszínűek tetszettek. A magas tornyok és kupolák egymáshoz tapadva, egymást támogatva mintegy élvezettel emelkedtek a mennyek felé, ahol csendesen élvezték saját, a majdnem-feketétől a sápadt violaszínig terjedő kék gyönyörűségüket, formáik fémes ragyogását.

– Ezt nem halandók építették – suttogta Corum Jhaelen Irsei, mikor Jhary-a-Conel-lel kilépett a magas fű rengetegéből. Szorosabbra fogta skarlátszín köpenyét, és megrökönyödve bámulta a város pompázatosságát.

– Egyetértek – felelte Jhary szomorkásan. – Ezzel a Tanelornal még nem találkoztam. Corum, valahogy olyan fenyegető az egész... Gyönyörű és csodálatos, de talán valóban egy ál-Tanelorn... vagy egy anti-Tanelorn... vagy olyan hely, ami csak egy, a miénktől különböző rendszerben létezik...

– Nem értelek. Te a békéről beszéltél, valahányszor csak szóbahoztad Tanelornt. Ez a város igenis békésnek látszik. Azt mondtad, már az idők kezdete előtt is számtalan Tanelorn létezett, és addig fog állni, változni, míg vége nem lesz a világnak. Miért baj, ha ez a Tanelorn furcsább minden, általad eddig ismert változatánál?

Jhary nagyot sóhajtott.

– Úgy érzem, kezdem sejteni az igazat. Ha Tanelorn az egyetlen olyan helyen áll, amit nem érintenek a multiverzumban lezajló változások és körforgások, elképzelhető, hogy más célja is van létének, minthogy fáradt hősök pihenőhelye legyen...

– Úgy gondolod, veszélyben vagyunk?

– Veszélyben? Attól függ, mit értesz ez alatt. Némely tudomány valóban veszélyes lehet az egyik emberre, míg a másiknak semmit sem árt. Ahogy már te is észrevehetted, a biztonság magában hordozza a veszély lehetőségét, és fordítva. A valódi igazsághoz nem kerülhetünk közelebb annál, minthogy szemtanúi leszünk ennek a paradoxonnak. És – erre már előbb is rájöhettem volna – Tanelorn maga az ellentmondás. Legjobb, ha most rögtön belépünk falai közé, és megtudjuk, mi irányított ide minket valójában.

Corum tétovázott.

– Mabelode a Jog ellen támad... Glandyth-a-Krae meg akarja hódítani a síkomat... Rhalina eltűnt... Túl sokat veszthetünk, ha hibázunk!

– Így van. Mindent.

– Akkor nem lenne jobb először meggyőződnünk arról, hogy nem valami kozmikus méretű csalás áldozatai vagyunk csupán?

Jhary megfordult, és hangosan felnevetett.

– És hogy bizonyosodhatnánk meg efelől, Corum Jhaelen Irsei?

Corum a barátjára nézett, majd lesütötte szemeit.

– Igazad van. Lépjünk hát be ebbe a Tanelornba!

Átvágtak egy, a város kék ragyogásától átszíneződött pázsitos területen, és máris egy széles, égszínű növényekkel szegélyezett út elején álltak. A levegő, amit belélegeztek, nem volt hasonlítható egyetlen más síkéhoz sem.

Corum a rengeteg gyönyörűség hatására könnyezni kezdett a meghatottságtól. Térdrerogyott, és úgy érezte, ezért a városért sajátakaratából is odadobná életét Jhary mögötte állt, és kezét a herceg vállára tette.

– Ez még mindig a valódi Tanelorn...

Ahogy Jharyval a város utcáin kószáltak, Corum egyre könnyebbnek érezte a testét. Tanelorn lakóit keresték. A herceg biztos volt benne, hogy itt megkaphatja azt a segítséget, mely végül Mabelode megsemmisüléséhez fog vezetni, és népe, meg Lywm-an-Esh Mabdenjei sem gyilkolják majd saját szeretteiket...

Azonban a város egyetlen polgára sem lépett elő üdvözlésükre. Mindenre mély csend borult.

A széles út végén megpillantott egy, a fantasztikus szökőkút kék vize előtt kirajzolódó alakot Mintha emlékmű lenne, mely először bemutatja a város lakóit Corumnak.

Bár még véletlenül sem tűnt ismerősnek a szobor, a herceg a lelke legmélyén érezte, valahogy kapcsolatban áll a megüdvözüléssel. De hogy honnan támadt ez a gondolat, még csak nem is sejtette. Szaporábbra fogta lépéseit, míg egyszercsak Jhary érintését érezte a karján.

– Tanelornban sohase siess, Corum!

Minél közelebb értek, annál tisztábban ki tudták venni a szobor apró részleteit is. Az ékszerdobozként tündöklő várossal a háttérben szinte bárban készítménynek látszott, és a mindent beragyogó kék helyett inkább zöldes árnyalatúnak tűnt. Egész biztos nem ugyanazok hozták létre, akik a kupolákat és a falakat. A négy lábon álló figurának ugyanannyi karja is volt kettőt összekulcsolt, míg kettőt oldala mellett pihentetett. Kerek, emberszerű fejéről hiányzott az orr íve. Helyette az arca közepébe vájtak két lyukat. Szája sokkal óriásibbnak tűnt az emberinél, és széles vigyorra húzódott Ékkövekre emlékeztető szemei különös fénnyel csillogtak.

– A szemei... – mormolta Corum, és közelebb húzódott.

– Igen. – Jhary már tudta a választ mindenre.

A szobor úgy Corummal egyforma magas lehetett, és testének egész felületét sötét, tündöklő drágakövek borították. Corum előrenyúlt, hogy megérintse, de hirtelen velejéig megdermedt a döbbenettől. A szobor mellén összefűzött karok közül a jobb oldali egy hatujjú kézfejben végződött, ám a balnak hiányzott a vége!

Az ép jobb kéz Corum csuklója felé kapott. A herceg elakadt lélegzettel, őrülten dobogó szívvel próbált hátrálni.

A szobor idegen arcán egyre szélesebbre húzódott a mosoly. Az eddig oldala mellett pihenő karok is. Corumhoz közelítettek. A lény megszólalt. A herceg addig még sohasem hallott ilyen hangkeveréket. Intelligens, mégis barbár, humoros, mégis vad, hideg és meleg, lágy és rettentő, meg még ezernyi más árnyalattal zengtek szavai.

– A kulcsot nem kaphatom meg, csak ha valaki önként adja át nekem.

A Corum koponyájába ültetett szem ikertestvérei mohó lánggal csillantak meg a lény arcában. Összefűzött karjai nem mozdultak, és négy lába mintha lebénult volna. Corum szava elakadt az ijedtségtől. Úgy megkövült, mintha saját maga szobra lenne. Jhary melléje lépett.

– Te Kwll vagy – szólt a ficsúr.

– Igen. Kwll vagyok.

– Tanelorn a börtönöd?

– Az volt...

– ...mert egyedül az Örökkévaló Tanelorn képes kordában tartani erődet. Értem.

– Még Tanelornba sem zárhattak volna be, ha ép lenne a testem.

Jhary felemelte Corum bal karját, és megérintette a hatujjú kezet.

– Ezzel viszont az lennél, igaz?

– Ez szabadulásom kulcsa. Ám addig nem lehet az enyém, míg valaki önként nem adja át.

– Ezen dolgoztál hát tudatod hatalmával, melynek még Tanelorn falai sem szabhatnak gátat! Nem az Egyensúly engedte Elricet és Erekosét csatlakozni ehhez, a Corumnak nevezett részükhöz. Te tetted! Annak ellenére, hogy rabok vagytok, mert megszegtétek az Egyensúly Törvényét. Egyedül csak te, és fivéred vagytok elég erősek hozzá.

– Igen. Csak Kwll és Rhynn. Felettünk csak egyetlen törvény uralkodik. – És ti megszegtétek. Egy végtelenséggel ezelőtt, de vétkeztetek.

Harcba keveredtetek egymással. Rhynn lemetszette kezed, míg te kinyomtad a szemét. Elfeledtétek egymásnak tett eskütöket, az egyetlen olyan dolgot, ami mellett addig kitartottatok. Rhynn pedig...

– Elhozott engem Tanelornba. Már időtlen idők óta itt vagyok. A világ számtalanszor körbeforgott már azóta.

– És a fivéred? Miféle büntetést szabtál ki rá?

– Hogy megállás nélkül kutasson elveszett szeme után. Ám csak akkor kaphatja vissza, ha nem a kézzel együtt bukkan rá.

– A szem és a kéz mindig is együtt voltak.

– Ahogy most is.

– Tehát Rhynn-nek sohasem sikerült...

– Úgy van, ahogy mondod, halandó. Te valóban sokat tudsz.

– Ez csak azért van így, mert egyike vagyok a halhatatlanságra ítélt halandóknak – mondta Jhary révetegen.

– A kulcsot nem kaphatom meg, míg valaki saját akaratából nem adja át... – szólt Kwll újra.

– A te árnyadat láttam a Lángföldön? – kérdezte hirtelen Corum, és még hátrébb lépett a remegő lábú lénytől. – Te voltál a hegyen Erorn kastélya mellett?

– Igen, az én árnyékomat láttátok. De nem engem, sajátmagam! A Lángföldön, de máshol is sokszor megmentettem már életed. A kezemet használtam, és így végeztem ellenségeiddel.

– A Lángföldiek nem voltak az ellenségeim... – felelte Corum, és undorral dörzsölgette bal kezét. – A te erőddel tudtam megidézni a holtakat?

– A kéznek megvan a saját ereje. Nincs ebben semmi különös.

– És ezt az egészet pusztán a tudatoddal... a gondolataiddal hajtottad végre?

– Még ennél is többet tettem. A kulcsot csak akkor kaphatom meg, ha önként odaadod. Nem kényszeríthetlek rá, halandó...

– És ha megtartom?

– Akkor ismét meg kell várnom A Körforgás végbemenetelét, míg a Milliónyi Szféra ismét együttáll. Fel tudod fogni, mit jelent ez?

– Én már kezdem érteni – szólt Jhary. – Ha a Szférák nem állnának együtt, hogyan nyílhatott volna meg ennyi sík egyszerre a halandók előtt? Hogyan fedezhették volna fel a bölcsesség ily sok példáját, olyanokat, amit eddig elzártak előlünk? Hogyan létezhetne ugyanannak a lénynek három megjelenési formája egyszerre, ugyanazon a helyen, ugyanazon a síkon? Hogyan emlékezhetnék előző életeimre? Egyedül a Milliónyi Szféra együttállása okozhatta mindezt. Az együttállás, mely olyan ritkán fordul elő, hogy még a végtelenségig élő lények is alig tapasztalhatták. Úgy hallottam, ilyenkor a régi törvények elveszítik érvényüket, és újak születnek. Az idő, a tér és a valóság megváltozik.

– Jelentheti ez Tanelorn végét is? – kérdezte Corum.

– Talán azt is – mondta Kwll –, de ebben az egyben nem vagyok biztos. Add hát vissza önként, ami az enyém!

– Mit engedek szabadjára, ha megteszem? – kérdezte Corum Jharytól.

Jhary-a-Conel megrázta fejét. Zekéjéből félig előhúzta fekete-fehér macskáját, megpaskolta és eltűnődve így felelt.

– Megszabadítod Kwll-t és Rhynn-t. Mindketten megfizették már az árat bűnükért.

– Mit tegyek, Jhary?

– És nem...

– Kössek alkut vele? Mondjam azt, hogy visszakapja kezét, ha segít nekünk a Kardok Királya elleni küzdelemben, ha visszafoglaljuk hazámat, és megkeressük Rhalinát?

Jhary vállat vont.

– Mit tegyek, Jhary?

De bárhogy kérlelte, Jhary nem válaszolt. Így Corum egyenesen Kwll-re nézett.

– Visszaadom a kezed azzal a feltétellel, hogy hatalmas erődet latbavetve a Tizenöt Síkról elűződ a Káoszt, megölöd Mabelode-ot, a Kardok Királyát, és segítesz felkutatni szerelmemet, Lady Rhalinát, és visszahozod a békét világomra, ahol a Jog fog majd uralkodni. Mondd, hogy megteszed mindezt!

– Megteszem.

– Akkor saját szándékomból átadom neked ami a tiéd. Vedd el kezed, Elveszett Isten, mert nekem csak fajdalmát okozott!

– Te bolond! – kiáltott Jhary. – Mondtam, hogy...

Ám hangja egyre gyengült Corum ismét átélte a kínt, amit egykor ott, az erdőben, mikor Glandyth megcsonkította karját Felüvöltött a csuklójába nyilalló fájdalomtól. Arca is tűzbe borult, és tudta, Kwll kivette koponyájából Rhynn szemét is, és ezzel visszanyerte minden erejét. Corum agyára vörös köd borult. Tűz emésztette testét, és az izzó fajdalom húsát marcangolta.

– ...ők csak egyetlen tőrvénynek engedelmeskednek. Előttük csak az egymáshoz való hűség szent! – kiáltott Jhary. – Imádkoztam, hogy ne így dönts, de...

– Megtettem... – felelt Corum szárazon. Karja csonkjára nézett, és megérintette a szeme helyén lévő tiszta húst – Most újra nyomorék vagyok.

– Én pedig ép! – Kwll idegen csengésű hangja semmit sem változott, de csillogó teste egyre fényesebben ragyogott Kinyújtotta lábait és karjait, és élvezettel sóhajtott – Ép!

Az Elveszett Isten egyik kezébe fivére a város fényétől kéken ragyogó szemét tartotta.

– És szabad! – folytatta. – Fivérem, nemsokára újra mienk lesz a Milliónyi Szféra! Ugyanúgy, mint küzdelmünk előtt volt elvezetés öröm fog uralkodni mindenütt. Csák mi ketten ismerjük igazán az élvezeteket! Meg kell hogy találjalak, testvérem!

– Az alku... – szólt Corum ügyet sem vetve Jhary-ra. – Megígérted, hogy segítesz, Kwll!

– Jól figyelj, halandó! Én nem kőtök semmiféle alkut Nem engedelmeskedem egyetlen törvénynek sem, kivéve azt az egyet, amiről már hallottál. Engem nem érdekel sem a Jog, sem a Káosz, de még a Kozmikus Egyensúly sem. Kwll és Rhynn egyedül a lét gyönyöréért él, semmi másért. Nem foglalkozunk szánalomra méltó halandók, és még elesettebb isteneik szenvedésével. Tudod-e, hogy te csak álmodsz ezekről az istenekről, és te magad sokkal erősebb vagy náluk? Mikor félsz, rettenetes isteneket hívsz életre. Ez nem világos előtted?

– Nem értein szavaidat. Csak azt tudom, be kell tartanod fogadalmadat.

– Most megyek, megkeresem Rhynnt, és valami olyan helyre dobom a szemét, ahol könnyedén megtalálhatja. Szabad lesz ő is, akár én!

– Kwll! Tartozol nekem!

– Tartozni? Semmiféle tartozásról nem tudok. Egyedül saját, és fivérem vágyait vagyok hajlandó követni. Tartozni? Miért?

– Nélkülem nem lennél szabad!

– Te pedig már rég nem élnél az eddigi segítségem nélkül. Légy hát hálás!

– Engem felhasználtak az istenek, Kwll. Elegem van már ebből! Először a Káosz, majd a Jog, és most te. A Jog legalább azt tudja, hogy a hatalom bizonyos kötelezettségekkel jár. Semmivel sem vagy jobb a Káosz urainál!

– Nem igaz! Rhynn és én senkinek sem ártunk! Miféle élvezet lehet ezekben a buta kis Jog-Káosz játékokban? Miért jó a halandók és a félistenek sorsát irányítani? Titeket, halandókat csak azért használnak fel, mert ti is így akarjátok. Tetteitekért ti magatok hárítjátok át isteneitekre a felelősséget. Felejts el minden istent! Még engem is! Boldog leszel, meglátod!

– Mégis, te kihasználtál engem, Kwll. Ezt el kell ismerned!

Kwll hátatfordított Corumnak, és egy sötét, sokélű lándzsát vetett a levegőbe.

– Sok dolgot használok. A fegyvereimet is, mégsem éreztem kötelezettséget irántuk, ha már nem voltak hasznomra többé.

– Igazságtalan vagy, Kwll.

– Igazság? – nevetett az isten. – Az meg mi?

Corum már-már felugrott, és Kwll-re vetette magát, ám Jhary visszatartotta.

– Kwll – szólt a ficsúr –, ha betanítasz egy kutyát, és rendben visszahozza az elhajított fadarabot, megjutalmazod, igaz? Ezért ha szükséged van rá, újra elhoz bármit.

Kwll villámgyorsan megpördült.

– De ha nem teszi meg, majd betanítok egy másikat! – mondta szikrázó szemekkel.

– Én halhatatlan vagyok – folytatta Jhary –, és úgy érzem, meg kell tennem valamit. Figyelmeztetni fogom az összes kutyát, mindenkit, hogy hiába is szaladnak az Elveszett Isten ügyei után...

– Többé nincs szükségem kutyákra!

– Nincs? Még te sem tudod felmérni, mi következhet a Milliónyi Szféra együttállása után!

– Végezhetnék veled, te örökkévaló halandó!

– Épp olyan kicsinyes lennél, mint a többi isten, akiket megvetsz.

– Akkor segítek nektek – emelte fel drágaköves kezét Kwll, és olyan harsány hangon nevetett, hogy még Tanelorn falai is belerendültek. – Azt hiszem, ezzel megtakarítok egy kis időt.

– Betartod az alkut? – kérdezte Corum.

– Semmiféle alkut nem ismerek el, de segítek – előrelépett, és a hóna alá csapta a herceget meg Jharyt. – Először is menjünk hát a Kardok Királyának Birodalmába! – kiáltott.

A kék Tanelorn eltűnt, és egyszeriben a Káosz állandó változásban forró világa jelent meg előttük. Egy tűzhányóból kirobbanó láva mögött Corum felfedezte Rhalinát.

Az ötezer láb magas Rhalinát.

4. A Kardok Királya

Kwll letette őket, és a gigantikus nőre meredt.

– Nem húsból van – állapította meg. – Ez egy kastély.

Valóban: egy Lady Rhalinára emlékeztető vár volt. De ki építette, és miért? Hol lehet maga Rhalina?

– Ellátogatunk a kastélyba – szólt Kwll, és átlépett a Káosz-anyag örvényén, meg a sűrű füstön. – Maradjatok szorosan mellettem.

Addig mentek, míg egy lépcsősorhoz nem értek. A hófehér fokok a végtelenben tornyosuló kapuhoz vezettek, mely a nőalak köldöke táján nyílt Kwll négy lábával meglepően ügyetlenül vágott neki a lépcsőknek, és közben magában dudorászott.

Végül felértek. Beléptek a kerek ajtónyíláson, és egy távoli fényforrással megvilágított óriási csarnokban találták magukat.

A fénykör közepén egy csapatnyi, állig felfegyverzett lény állt Voltak közöttük visszataszítóan elformátlanodott, de gyönyörű teremtmények is. Fegyvereik és páncélzatuk legalább olyan változatos volt, mint saját maguk. Néhányuknak állatokra emlékeztető feje, másoknak csodálatosan szép női arca volt Mindannyian mosolyogtak, mikor meglátták a három belépő alakot Corum tudta, a Pokol Hercegei ők, akik Mabelode-ot, a Kardok Királyát szolgálják.

Kwll, Corum és Jhary megálltak a kapuban. Az isten meghajolt és visszamosolygott A Káosz szolgái meglepődtek láttán, de úgy tűnt, nem ismerték fel, kivel állnak szemben. Soraik szétváltak, így Corumék megpillanthattak két újabb alakot.

Az egyikük magas volt, és egy könnyű köntöstől eltekintve teljesen meztelen. Fehér, sima bőrén sehol sem nőtt szőr. Teste elképesztően arányos volt Hosszú, szőke haj lengte körül vállait, és nem volt arca. Fejét vonások, ráncok nélküli bőr fedte, még a szemek, az orr és a száj helyén is. Corum tudta, ez csak Mabelode lehet, akit Arcnélkülinek is neveztek.

Mellette Rhalina állt.

– Reméltem, hogy eljöttök – szólt a Kardok Királya, bár nemlétező ajkai nem formálhattak szót. – Ezért építettem kastélyomat. Iránytűként használhattátok, hogy megtaláljátok asszonyodat. A halandók oly hűségesek!

– Igen. Azok vagyunk – mondta Corum. – Jól vagy, Rhalina?

– Igen, csak a dühöm már-már megőrjít – felelte a nő.

– Azt hittem, halott vagy Corum! Mikor az Égi Hajó szétzúzódott... Ez a lény azonban azt mondta, élsz. Találtál segítséget? Úgy látom nem. És ismét elvesztetted a szemed és kezed – mondta Rhalina érzelmek nélkül. Corum szemét elborították a könnyek.

– Mabelode megfizet ezért! Megbánja, ha bántott téged!

Az Arcnélküli isten felnevetett, és példáját követték hercegei is. Mintha bestiák hada zendített volna harsány röhejre. Mabelode Rhalina mögül előhúzott egy vakítóan csillogó aranykardot.

– Esküszöm, most bosszút állok Ariochért és Xiombargért! – szólt az Arcnélküli. – Esküszöm, nem kockáztatom tovább életem és hatalmam! Most az enyém vagy, Corum! Mikor Teer herceget sikerült becsapnod, – Teer itt szégyenkezve lehajtotta disznószerű fejét – és harcba bocsátkozott szolgánkkal, Glandyth-tal, akinek szintén megengedtem, hogy részt vegyen csapdám kidolgozásában, már benne is csücsültetek a kelepcében. De valami rosszul sikerült: egyedül a lányt sikerült elkapnunk, titeket nem. Tehát most őt használtam csalétkül. Vártam, és nem hiába. Eljöttetek. És most kitalálom, mi legyen a büntetésetek. Először egy kicsit összezúzom testedet, és társaidat is, míg undorítóbb nem lesz külsőtök, mint alattvalóimé. Utána egy-két évig életben tartalak benneteket., míg szánalomra méltó agyatok csak bírja a fájdalmat. Aztán visszaadom eredeti testetek. Egyszerre fogjátok gyűlölni és imádni egymást... Ezt már tapasztalhattátok. Úgy érzem, ehhez értek egy kicsit, igaz? Aztán...

– Miféle földhözragadt képzelete van a Káosz Urainak! – szólt Kwll sokszínű hangján. – Milyen egyszerű kis dolgok szórakoztatják őket! Milyen szánalmas álmokban élnek! – felnevetett – Alig különbek az embereknél!

A Pokol Hercegei elnémultak, és királyukra néztek. Mabelode két kézzel megmarkolta az aranykardot, melyből ezernyi tekergő, a levegőt hasító villám csapott ki. A villámnyilak alakot öltöttek, de Corum nem találta meg, mihez hasonlítanak.

– Az erőm nem földhözragadt! Mi vagy te, hogy gúnyolni merészeled a Kardok legerősebb Urát, Mabelode-ot, az Arcnélkülit?

– Én nem gúnyolódom – mondta Kwll. – Kwll vagyok. – A levegőbe nyúlt, és előhúzott egy sokélű kardot – Én csak a valóságot állítom.

– Kwll halott – felelt Mabelode. – Rhynn is halott. Halottak! Egyszerű sarlatán vagy. Próbálkozásod nem valami szórakoztató.

– Kwll vagyok.

– Kwll halott.

– Kwll vagyok.

A Pokol Hercegei közül hárman kivont karddal rárontottak.

– Vágjátok le! – kiáltott Mabelode. – Kezdődjék az édes bosszú!

Kwll a semmiből előhúzott még két szablyát. A Hercegeknek megengedte, hogy kardjaikkal ékköves testére sújtsanak, majd egyenként beléjük merített egy-egy pengét. A támadók eltűntek.

– Kwll... – mondta az isten. – A multiverzum ereje az enyém!

– Egyetlen lény sem birtokolhat ilyen hatalmat! – üvöltötte Mabelode. – A Kozmikus Egyensúly nem enged ilyet!

– Engem nem érdekel a Kozmikus Egyensúly – felelte Kwll határozottan. Corumhoz és Jharyhoz fordult, és átadta Rhynn szemét a hercegnek. – Én majd elszórakozok ezekkel. Fogd fivérem szemét, és a saját síkodon vesd a tengerbe. Már csak ennyit kell tenned.

– És Glandyth?

– Egy halandóval talán már egymagad is elbírsz. Lustulsz, hercegem?

– De... Rhalina...

– Ah, persze.

Kwll keze átnyúlt a Pokol Hercegei között, és Mabelode, az Arcnélküli mellől elragadta Rhalinát.

– Itt van.

A nő zokogva omlott Corum karjaiba.

– Gyűjtsétek össze minden erőnket! – ordítozott Mabelode. – Minden síkról hívjátok ide az összes alattvalómat! Pokol Hercegei! Készüljetek! Meg kell védenetek a Káoszt!

Jhary visszakiáltott neki.

– Egyetlen lénytől félsz, Kardok Királya? Csak egytől?

Mabelode megvillantotta aranykardját. Háta meggörnyedt, hangja elerőtlenedett.

– Félek Kwll-től.

– Azt bölcsen teszed – felelte Kwll, és egyik kezével intett. – Most tegyük félre ezeket a butaságokat, és koncentráljunk a küzdelemre!

A Rhalina-kastély megolvadt körülöttük. A Pokol Hercegei elborzadva kiáltottak fel. Alakjuk egyfolytában változott, ahogy próbálták megtalálni a legelőnyösebbet. Mabelode, az Arcnélküli óriásira növelte magát, míg körvonalai szinte az egész teret beborították.

Az eget vad színek szabdalták. Minden elsötétedett. Sikolyok, morgás, cuppogás hallatszott. Minden irányból ugráló, vonagló, rohanó lények érkeztek, szálltak, lépdeltek. A Káosz minden teremtménye Mabelode király segítségére sietett.

Kwll Jhary vállára paskolt, mire az eltűnt.

– Még te sem szállhatsz szembe a teljes Káosszal! Visszavonom az alkut! Felmentelek alóla! – kiáltott a Vadhagh.

– Nem kötöttem semmiféle alkut – nyúlt Corum és Rhalina felé egy-egy kéz. A herceg érezte, valami a Káosz birodalmán kívülre húzza.

– Végeznek veled, Kwll!

– Az igaz, hogy rég nem harcoltam már, de talán még emlékszem egy-két fogásra.

Corum a Káosz lényeinek üvöltő, iszonyatos hadára pillantott, mely pillanatokon belül az Elveszett Istenre zúdul majd.

– Nem...

Erőlködve próbálta kivonni kardját, de zuhanni kezdett. Zuhant, mint az Égi Hajó balesetekor. Ám most szorosan magához ölelte Rhalinát Még akkor sem engedte el, mikor elvesztette eszméletét.

– Corum! Corum! Fáj, ahogy szorítasz! – tért magához szerelme hangjára. Kinyi tóttá szemeit Egy elfeketedett sziklán álltak mindketten. Körülöttük a tenger morajlott Először a kastély nélkül fel sem ismerte a helyet, de rájött, Glandyth égette porrá a várat.

Moidel Szirtjén voltak. Beállt az apály, és Corumék az egyre szárazabb átjárót figyelték.

– Nézd! – mutatott Rhalina az erdő felé. Corum is felfedezte a rengeteg holttestet.

– Még tart a viszály.

Már-már leléptek a szikláról, mikor eszébe jutott a markában szorongatott tárgy. Rhynn szeme! Nagy lendületet vett, és messzire a tengerbe hajította. A szem átsuhant a levegőn és eltűnt a habok között.

– Nem fogom sajnálni igazán, hogy nincs velem többé!

5. Glandyth

Mikor átvágtak a földnyelven, és a partra léptek, közelebbről is szemügyre vehették a hullákat. A tengertől egészen az erdő széléig mindent beterítettek a szétszórt emberi tetemek. Felismerték őket: a Ló Törzséhez tartozó régi ellenségeik voltak. Egymás kezétől hullottak el. Tisztán látszottak a vad küzdelem nyomai. A harcosok prémruhájukban, réz és bronz láncokkal feldíszítve feküdtek. Kezük még mindig durva kardjaik és bárdjaik nyelére kulcsolódott. Mindegyikük legalább tucatnyi sebet kapott, mielőtt meghalt. Őket is magával ragadta a Nhadragh-mágia által megidézett Viszály Fellegének hatása. Corum lehajolt, és megvizsgálta az egyik holttestet.

– Nemrég vitte magával a halál – mondta. – Ez azt jelenti, hogy a kór még mindig szedi áldozatait. Minket még nem ért el. Talán el kell telni egy kis időnek, míg agyunkra kifejti hatását. Szegény Lywm-an-Esh-iek! Szegény Vadhaghok...

A fák között megmozdult valami.

Corum kirántotta kardját most először érezte keze és szeme igazi hiányát A hirtelen mozdulattól elvesztette egyensúlyát, de rögtön elvigyorodott, ahogy felismerte a közeledő alakot Jhary-a-Conel volt az. Maga mögött a halott barbárok lovai közül hármat vezetett.

– Nem lesz a legkényelmesebb ezek hátán utazni, de még mindig jobb, mint gyalogolni. Hová indultatok, Corum? Hahvygba?

Corum megrázta a fejét.

– Más jutott eszembe. Ez az egyetlen dolog, amit még megtehetünk. Hahvygban nem sok tennivalónk lenne. Kétlem, hogy Glandyth máris berendezkedett volna. Talán még most is utánunk kutat valamelyik síkon. Erorn-ba megyünk. Van ott egy csónak, amivel átjuthatunk a Nhadragh Szigetekre.

– Ahol a varázsló él, aki ezt a bűbájt a világra bocsátotta.

– Pontosan.

Jhary-a-Conel megsimogatta macskáját.

– Nem rossz gondolat, Corum. Igyekezzünk hát!

Felkapaszkodtak a bozontos lovak hátára, és a lehető leggyorsabb iramban átvágtak Bro-an-Vadhagh erdőin. Kétszer is el kellett rejtőzniük, mert egymás nyomát kutató, portyázó Vadhagh csapatokba botlottak. Egy alkalommal szemtanúi voltak egy rettenetes mészárlásnak, de semmit sem tehettek az áldozatok megmentéséért.

Corum meglepődött, mikor végül megpillantotta Erorn kastélyának tornyait Azt hitte, időközben Glandyth, vagy más támadók ismét a földdel tették egyenlővé. Ám otthonuk úgy várt rájuk, ahogy elhagyták. A hó már elolvadt körülötte, és a tavasz szelíd ujjai megérintették a növényeket. Megnyugodva léptek be a kapun.

De megfeledkeztek a hátrahagyottakról. A szolgák sem tudtak sokáig ellenállni a járványnak. Az első két, szörnyen megcsonkított halottat rögtön a kapu mellett látták meg. A többiek a kastély más részein pusztultak el. Mindegyikkel fegyver végzett.

Kivéve egyet, a legutolsó túlélőt. A győztest, kinek agresszivitása öngyűlöletbe csapott át, minek hatására a zeneteremben felakasztotta magát. A himbálózó hulla miatt a szökőkutak és a kristályok keserű, halotti melódiát játszottak, mely hallatán Corum és társai kis híján kimenekültek a kastélyból.

Mikor befejezték a halottak eltemetését, Corum lement a kastély alatti sziklába vájt barlangba. Itt volt az a kis hajó, mellyel a rövid béke idején Rhalinával oly sokat kirándultak. Szerencsére semmi baja sem esett, így akár azonnal tengerre szállhattak.

Rhalina és Jhary lehordták a szükséges felszerelést, miközben Corum ellenőrizte a vitorlát. Megvárták a dagályt, és az árral áthajóztak a széles barlang csipkézett torkán, ki a nyílt tengerre. Két napba is beletelik majd, mikor az első Nhadragh szigetet megpillantják.

Mikor csak a tenger hullámai vették körül őket, Corumnak eszébe jutottak a más síkokon átélt kalandjai. Oly sok világba lépett be, hogy szinte már össze sem tudná számolni. Valóban létezhet hát a Milliónyi Szféra, melyek mindegyike számos síkot tartalmaz? Még elképzelni is nehéz, hány világ lehet És mindegyiken harc folyik.

– Egyetlen olyan hely sincs, ahol ismerik a folyamatos, állandó békét? – kérdezte a herceg Jharytól. Corum a kormányt kezelte, barátja pedig a vitorlát figyelte. – Nincs ilyen?

A ficsúr megvonta vállát.

– Talán van, bár én ilyennel még nem találkoztam. Lehet, hogy ezeket másnak osztotta a sors. Viszont a Természet egyik alapja pontosan a küzdelem.

– Vannak teremtmények, akik egész életük során kizárólag a békét ismerik?

– Igen, lehetséges. Egy ősi legenda szerint valaha egyetlen világ létezett, mely nyugodtvolt és tökéletes. Ám valami gonosz dolog rátámadott, így őshazánknak meg kellett ismernie a harcot. A küzdelem során újra és újra létrehozta sajátmagát, annyi változással, hogy a tükörképeken a háborúzás egyre jobban ment. Sok olyan monda van, ami azt állítja, a múlt volt tökéletes, mások pedig a jövő jobbrafordulásában reménykednek. Én már sok múltat és sok jövőt láttam, és hidd el barátom, egyik sem volt tökéletes.

A hajó megingott, Corum pedig erősebben markolta a kormányaidat. A hullámok megnőttek, a tenger nyugtalan lett.

– A Sétáló Isten! Nézzétek! – mutatott Rhalina a távolba. – A mi partjaink felé tart, és még mindig csak halászik.

– Talán ő tudja, mi a béke – szólt Corum, mikor az óriás továbbhaladt, és a tenger lecsendesedett.

Jhary a macskáját simogatta. A szárnyas kis lény idegesen tekintgetett a hatalmas víztükörre.

– Nem hiszem – mondta Jhary csendesen.

Még egy napnak kellett eltelnie, mikor megpillantották a szigetcsoport első, legkülső tagját. Ahogy elhajóztak a sötétzöld és barna színekben játszó földdarabok mellett, tisztán látták a városok és kastélyok fekete romjait. A Mabden hódítók tűzzel hajtották uralmuk alá a Nhadragh Szigeteket A partról időnként integetett ugyan feléjük valaki, de nem törődtek a megtépázott alakokkal. A Viszály Fellege nyilván az utolsó Nhadraghokat sem kímélte.

– Ott! – mutatott előre Corum. – Az a legnagyobb sziget! Az Maliful. A fővárosának neve Os, és ott él a Nhadragh-varázsló, Ertil. Úgy érzem, a Viszály Fellege újra hatalmába keríti agyamat...

– Akkor siessünk, és minél előbb végezzünk feladatunkkal – mondta Jhary. – Már persze ha tudunk.

Köves, elhagyott partszakaszon értek földet, közel Os falaihoz.

– Menj, Bajuszka! – mormolta Jhary a macskájának. – Mutasd az utat a varázsló váráig!

A macska kiterjesztette szárnyait és felemelkedett a magas égbe. Lassan szállt, hogy ne hagyja le túlságosan a város felé óvakodó barátait.

Mikor az utazók átvergődtek az egykori kaput jelző romhalmazon, és elindultak az elgazosodott törmelékkupacok között, Bajuszka egy sárga kupolájú, széles épülethez röppent Kétszer körbeszállta a tetejét, majd visszatért Jhary vállára.

Corum bosszús volt a macska miatt. Ok nélküli düh forrt benne, és tudta mi okozza. Rohanni kezdett a megjelölt ház irányába.

Az egyetlen bejáratot egy nehéz faajtó zárta el.

– Ha betörjük – suttogta Jhary –, eláruljuk magunkat. Nézd! Az épület oldalán lépcsők vezetnek a tetőre!

Mindhárman felkapaszkodtak hát, és odakúsztak a kupolához. Belestek. Először nehéz volt kivenni a formákat, de később azonosítani tudták a pergamentekercsek, állati vackok és üstök alakját A sarokban megmozdult valaki. Ez csak a varázsló lehet!

– Elegem van az óvatoskodásból! – kiáltott Corum. – Fejezzük már be az egészet! – ezzel üvöltve rácsapott a kupolára. Az üveg nagyot reccsenve megrepedt A herceg újabb ütésére azonban porrá zúzódott, és beomlott a terembe.

A varázsló otthonából kiáramló bűz a szó szoros értelmében hanyattvágta őket. Mikor a szoba levegője kitisztult, Corum újra érezte a bensőjéből eredő megmagyarázhatatlan, ok nélküli dühöt Átugrott az összetört kupola peremén, és nagy robajjal a terem asztalán ért földet. Kivont karddal vadul nézett maga köré.

A látványtól minden dühe azonnal elszállt. A Nhadragh mágus, Ertil is áldozatául esett saját varázslatának. Szája habzott, sötét szemei vérben forogtak.

– Megöltem őket... – mondta. – Veletek is végzek. Nem engedelmeskedtek nekem, ezért levágtam őket... – és egyetlen megmaradt karjával a magasba emelte lemetszett lábát. Másik karja és lába a sarokban, egy vértócsa közepén feküdt. – Végeztem velük!

Corum megfordult, felrúgott egy bugyogó katlant, a növényeket és vegyi anyagokat tartalmazó üvegcséket.

– Megöltem őket! – zagyválta a varázsló. Hangja sikollyá vált, majd elhalt A vér csak úgy ömlött testéből. Már csak néhány pillanat volt hátra az életéből.

– Hogy hoztad létre a Viszály Fellegét? – kérdezte Corum.

Ertil meggyötörtén elvigyorodott.

– Ott., az a füstölő... – intett a lábával. – Csak annyi az egész, mégis végzett veletek!

– Nem mindegyikünkkel! – Corum megragadta a tömjénezőt, és belemerítette az egyik üstbe. Zöld gőz csapott ki belőle, melyben ördögi arcok jelentek meg egy pillanatra, mielőtt örökre eltűntek volna.

– Megsemmisítettem azt, ami népem oly sok tagjával végzett!

Ertil elüvegesedő szemekkel nézett rá.

– Akkor ölj meg engem is, Vadhagh! Megérdemlem. Corum megrázta a fejét.

– Inkább hagyom, hogy a sajátmagad által választott halállal végezd be.

– Corum! – hallatszott fentről Jhary kiáltása.

A Vörös Palástos herceg felpillantott, és meglátta a ficsúr izgatott arcát.

– Mi a baj, Jhary?

– Glandyht megérezhette a varázslón elhatalmasodó őrületet.

– Mit jelentsen ez?

– Azt, hogy errefelé tart. A bestiáival! A herceg hüvelyébe dugta kardját.

– Lent találkozunk. A kupolán át nem tudok visszamászni.

Átlépte Ertil maradványait, kinyitotta az ajtót, és leszáguldott a lépcsőn. Közben ketrecbezárt állatok vonyítását, bőgősét hallotta. Mind Corumot kérték, szabadítsa ki őket.

Kint Jhary és Rhalina már várt rá. Corum behúzta szerelmét az épületbe.

– Maradj itt, Rhalina. Rettenetes hely, de mégis nagyobb biztonságban vagy itt, mint a szabad ég alatt! Kérlek, maradj itt!

Az égen fekete szárnyak csattogtak. Glandyth már közel járt. Corum és Jhary egy, valaha térnek nevezett, kőtörmelékkel borított területre futottak. A Denledhyssik már kevesebben voltak. Jó néhányan kétségtelenül a Teer herceggel folytatott küzdelemben pusztultak el, de még mindig tucatnyi fekete szörny homályosította el Os egét.

– Corum! – a vérszomjas diadalkiáltás megrázta az egész várost. Glandyth-a-Krae hangja volt. Felfedezte ellenségét.

– Hol van varázserejű kezed és szemed, Shefanhow? Visszatértek az Alvilágba, valódi otthonukba? – nevetett a Mabden.

– Tehát végül mégis a Mabdenek kezétől fogunk elpusztulni... – mondta Corum csendesen, és a tér távolabbi felén földetérő szörnyekre nézett. – Készülj a halálra, Jhary!

Kivont karddal kezükben vártak. Glandyth lekászálódott a Káosz-szülötte rém hátáról, és Denledhyssijeivel nyomában átcsörtetett a romokon.

Corum reménykedett benne, hogy még megmentheti Jhary és Rhalina életét, ezért odakiáltott ellenségének.

– Kiállsz velem, Krae grófja? Becsületes viadalra hívlak! Küldd hátra embereidet.

Glandyth-a-Krae megrántotta a hátát takaró prémet, és sisakját még mélyebben vörös arcába húzta. Vastag ajkairól nevetés szakadt fel.

– Ha úgy gondolod, hogy becsületes dolog kiállnom egy nyomorékkal, egy félkezű, félszemű ronccsal, akkor rendben, legyen. – Embereire hunyorított. – Lépjetek hátra! Nemsokára nektek adom másik kezét és szemét is!

A barbárok felordítottak vezetőjük gúnyolódása hallatán.

A Mabden gróf közelebb lépett, míg már csak néhány lábnyi távolság választotta el a hercegtől.

– Mostanában sok kellemetlenséget okoztál nekem, Shefanhow – hunyorgott a Vadhaghra. – Ám most a gyönyörtől mindent elfelejtek. A legjobban annak örülök, hogy láthatlak! – Övéről lecsatolta csatabárdját, és kivonta kardját. – Most befejezzük, amit Erorn erdeiben elkezdtünk.

Előrelépett, ám harcosai riadt kiáltására megtorpant és hátrapillantott. A fekete bestiák a levegőbe emelkedtek, és kelet felé indultak. Nemsokára eltűntek a szemük elől.

– Visszatérnek a Káoszhoz – szólt Corum. – Uruknak szüksége van rájuk, mert valaki igencsak szorongatja. Ha végzek veled Glandyth, embereid elengednek majd?

A Mabden gróf szája farkasvigyorra húzódott.

– Tudod, az én Denledhyssijeim nagyon szeretnek engem...

– Tehát nem sok esélyem van. De várj egy percet! – Corum Jharyhoz fordult, és a fülébe suttogta utasításait. – Vidd el Rhalinát. Most rögtön! Menjetek a csónakhoz! Ha el is pusztulok, a Denledhyssik nem tudnak majd mivel a nyomotokba eredni. Ez a legbölcsebb dolog, amit csak tehetünk, barátom.

Jhary nagyot sóhajtott.

– Igazad van. Mindent úgy teszek, ahogy kívánod. Megyek.

– Glandyth! Engedd, hogy elhagyják Os-t! A Mabden vezér vállatvont.

– Jól van. Végül is ha unatkozunk, később is vadászhatunk majd rájuk. Tulajdonképpen a Káosz bestiáira sincs szükségem. Van nekem saját varázslóm, aki mindent megidéz, amire csak szükségem lehet.

– Ertil az?

Glandyth beteges szemei összeszűkültek.

– Mi történt vele?

– Megölte magát. A Viszály Fellege őt sem kímélte.

– Nem érdekes. Én most... aaaaaahh! – Krae grófja kardját és bárdját egyszerre lendítve Corumra vetődött. A Vadhagh hátraugrott és lehajolt. A harci szekerce a feje felett süvített el. Megpördült a törmeléken, így a szablya már csak hűlt helyére csaphatott. Bal keze csonkjára támaszkodva valahogy lábraállt, és kivédte a bárd újabb támadását.

A barbár erős volt, és gyors, mind mindig. Corum szinte gyermeknek tűnt robosztus alakja mellett A Vadhagh támadni próbált, ám Glandyth egyre hátrébb és hátrébb kényszerítette. Corum már csak abban reménykedett, hogy legalább addig kitart, míg Jhary és Rhalina eléri a csónakot Ha már Erorn felé hajóznak, a barbár akár végezhet is vele.

A szekerce és a kard egyszerre sújtott le rá. Corumnak sikerült ugyan pengéjét maga elé tartani, de a borzasztó erejű ütéstől szinte lebénult a karja. Megpróbálta eltalálni Glandyth a bárd nyelére kulcsolódó ujjait, de Krae grófja máris visszahúzta fegyverét, és Corum fejét vette célba.

Corum lehajolt, és a bárd bal vállára csapott. Szerencsére nem érte el a testét, csak páncélinge láncszemeit tépte meg. Glandyth elvigyorodott. Lehelete Corum arcába csapott, szeme őrült vérszomjtól csillogtak. Kardjával előreszúrt, és a Vadhagh érezte, a penge combjába hatol. Hátrálni kezdett, és látta, a vér patakokban folyik le ezüst páncélján.

Glandyth lihegve megállt, és felkészült az utolsó rohamra. Corum hirtelen a barbár arca felé vágott, még mielőtt az kivédhette volna csapását Ám a vér egyre erősebben ömlött combjából. Botorkálva hátrált a romok irányába. Szerette volna távol tudni magától ellenfelét. Glandyth nem mozdult. Egyhelyben állva, élvezettel figyelte Corum vergődését.

– Még mindig kiélvezhetem lassú halálodat – szólt gróf. Nem akarsz futni egy kicsit, Corum herceg, hogy valamivel meghosszabítsd életedet?

Corum kihúzta magát A fajdalomtól már majdnem elvesztette eszméletét, így meg sem tudott szólalni. Egyetlen szemével Glandythra meredt, és előrelépett.

– Egész népedet kiirtottam – kuncogott a Mabden –, már csak te maradtál. Most végre oly hosszú, türelmes várakozás után veled is végezhetek.

Corum újabb lépést tett előre.

– Meg akarsz halni, mi? – helyezte készenlétbe fegyverét Glandyth.

Corum szédelgett. Már alig látta Krae grófját, de azért erőlködve felemelte kardját, és lépni próbált.

– Gyere! – hívta Glandyth. – Gyere csak!

A romok felett egy árny száll át. Corum először azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Megrázta fejét Ám Glandyth is látta az árnyékot Vörös szája meglepődve kinyílt, véres szemei kimeredtek. Miközben a repülő alakot leste, Corum kardját maga elé szegezve előrebukott. Az acélpenge átdöfte Glandyth torkát.

A Mabden bugyborékoló hangot hallatott, és szájából vérsugár tört elő.

– A családomért – nyögte Corum.

Az árny továbbhaladt. Egy óriáshoz tartozott, aki gigantikus hálóját a halálra rémült Denledhyssikre borította, és kiemelte őket a rombadőlt városból. Egy csillogó, drágakőszemű óriás árnyéka volt.

Corum Glandyht-a-Krae teteme mellé rogyott.

– A Sétáló Isten... – lihegte elképedve. Jhary lépett hozzá, és gondjaiba vette sebét.

– A Sétáló Isten – mondta Corum. – De már nem halászik... Megtalálta, amit oly hosszú ideig keresett.

– A lelkét?

– A szemét. A Sétáló Isten nem más, mint Rhynn! Corum ellőtt elsötétült a világ, de a szemére boruló vörös ködön át még megpillantotta Kwll vigyorgó arcát.

– A Káosz Istenei eltűntek – mondta az isten. – A fivérem segítségével végeztem velük, és összes alattvalóikkal is.

– Köszönöm... – mondta Corum egyszerűen. – És Lord Arkyn is köszöni.

– Azt hiszem ő nem – kuncogott Kwll.

– Miért... miért nem?

– Az igazság kedvéért a Jog Uraival is végeztünk. Ezeken a síkokon a halandók megszabadultak mindenféle istenségtől.

– De Arkyn... Arkyn jó volt...

– Ha a jóságra vágysz, fedez fel saját magadban. A Milliónyi Szféra együttállt, és ez mindig változást jelent... változást a lét természetében. Talán ez volta mi feladatunk. Talán nekünk kellett megszabadítanunk a Tizenöt Síkot a buta kis istenségektől, meg őrült eszméiktől.

– De az Egyensúly...

– Lengjen csak a mérleg nyelve, ahogy akar. Már nincs mit mérnie. Magatokra maradtatok, halandó... te és a fajtád. Ég veled!

Corum még mondani akart valamit, de a combjába nyilalló fajdalom elnyomta szavát. Elájult.

Ám a teljes eszméletvesztés előtt még utoljára a fülébe csengett Kwll sokszínű hangja.

– Most ti alakíthatjátok saját sorsotokat.

Epilógus

A föld sebei begyógyultak, a halandók pedig folytatták életüket. Felépítették azt, amit a harc lerombolt Lywm-an-Esh új királyt választott, az öldöklést túlélő Vadhaghok pedig visszatértek kastélyaikba.

Erorn kastélyában Corum Jhaelen Irsei, a Vörös Palástos herceg – hála Jhary-a-Conel orvosságainak, és Lady Rhalina gondos ápolásának – visszanyerte egészségét. Új elfoglaltságot talált magának, valami olyat, amit Lady Jane Pentallyon síkján az orvostól lesett el. Mesterséges kezeket fabrikált. Magának már csinált is egyet, mely kielégítette igényeit.

Egy nap Jhary-a-Conel fejébe nyomta kalapját, vállára vetette zsákját, vállára ültette macskáját, és nehezen bár, de búcsút vett barátaitól. Hiába kérlelték, maradjon, élvezze a nehezen kiharcolt békét, Jharyt nem lehetett eltántorítani elhatározásától.

– Egy világban, ahol nincsenek istenek, valóban nincs mitől félni – mondta Corum.

– Ez igaz – felelte Jhary.

– Akkor maradj! – kérlelte Lady Rhalina.

– Nem lehet – válaszolt Jhary. – Most keresek egy olyan világot, ahol még az istenek uralkodnak, mert sehol máshol nem érzem jól magam. És – tette hozzá – gyűlölöm, mikor csak saját magamat hibáztathatom balszerencsémért Ez így nem jó! Mindentudó Isten... démonok... megváltoztathatatlan sorsok... az abszolút gonosz... az abszolút jó... nekem minderre igenis szükségem van!

Corum elmosolyodott.

– Akkor menj, de ne feledd, mi szeretünk téged, és azért végleg ne kerüld el ezt a világot új isteneket bármikor alkothatunk.

Így végződik Corum Harmadik és egyben utolsó könyve.

Tartalom

A KARDOK LOVAGJA

Első könyv

Bevezetés

1. Erorn kastélyában

2. Corum herceg elindul

3. A Madben-falka

4. A Szép romlása, az Igazság végzete

5. A lecke

6. Corum megcsonkítása

7. A Barna Ember

8. Allomglyl Őrgrófnő

9. Szerelem és gyűlölet

10. Ezer kard

11. A megidézés

12. Az Őrgróf alkuja

Második könyv

1. A nagyravágyó varázsló

2. Rhynn szeme, Kwll keze

3. A Tizenöt Síkon túl

Harmadik könyv

1. A Sétáló Isten

2. Temgot-Lep

3. A Sötét Lények eljövetele

4. A Lángföld

5. Az Oroszlánszájon át

6. Az isteni lakoma

7. Csapás a Kardok Uraira

8. Pihenés

A KARDOK KIRÁLYNŐJE

Első könyv

1. Amit a Tenger Istene eldobott

2. Gyülekezés Kalenwyr-ben

3. Lywm-an-Esh

4. A síkok között emelkedő fal

Második könyv

1. A Hangok Tava

2. A Fehér Folyó

3. A mélység szörnyei

4. A Káosz szekerei

5. A Kővévált Armada

6. A Piramis-város

Harmadik könyv

1. A Pokoli Horda

2. Az ostrom kezdete

3. Gaynor herceg, az Eszeveszett

4. A barbárok támadása

5. Xiombarg királynő dühe

Epilógus

A KARDOK KIRÁLYA

Első könyv

1. Árny a hegyen

2. A betegség egyre terjed

3. A Káosz visszatér

4. Glandyth gróf új szövetségese

5. A néptelen város

6. A meggyötört isten

Második könyv

1. Korlátlan Káosz

2. A Vérkastély

3. Harcos, sárga lovon

4. Uradalom az erdőben

5. Lady Jane Pentallyon

6. Az Idő Tengerén

7. A Magas Kövek Földje

8. A kis vihar

Harmadik könyv

1. Voilodion Ghagnasdiak

2. Tanelorn felé

3. Milliónyi Szféra együttállása

4. A Kardok Királya

5. Glandyth

Epilógus