Michael A. Stackpole

Én, a Jedi

Első fejezet

A rajtaütés előtti várakozást egyikünk sem szerette. Elsősorban azért nem, mert sosem tudhattuk biztosan, hogy nem mi vagyunk-e azok, akiket tőrbe csaltak. Az Invidek - az Invidious nevű birodalmi csillagromboló körül csoportosuló kalózok - eddig mindig megszöktek előlünk, holott az Új Köztársaság komoly erőfeszítéseket tett az elfogásukra. Úgy tűnt, előre tudták, hogy hol leszünk, mikor érünk oda, és mekkora erőkkel támadunk, és mindezeknek megfelelően tervezték meg a támadásaikat. Ennek eredményeként rengeteg időt töltöttünk az általuk okozott károk felmérésével, ők pedig igyekeztek, hogy ellássanak minket efféle munkával.

A Zsivány-osztag a K’vath-rendszer nagyobb aszteroidáinak felszínén rejtőzött, a K’vath ötödik holdjának, az Alakathának közegében. Kikapcsoltuk a hajtóműveinket, és passzív üzemmódra állítottuk a szenzorokat, nehogy idő előtt felfedezzenek minket azok, akiket el akartunk kapni. A bevetés előtti eligazításon közölték velünk, hogy az Új Köztársaság Titkosszolgálata kapott egy megbízhatónak tűnő tippet, miszerint Leonia Tavira kalózflottája egy luxus személyszállítóra készül lecsapni, mialatt az felszáll az Alakatha északi kontinensének partvidékéről. Három évvel korábban Mirax és én pontosan ott, abban az üdülőövezetben töltöttük a mézesheteinket, mielőtt Thrawn a feje tetejére állította az Új Köztársaságot, így aztán kellemes emlékeket őriztem arról a helyről. Híven emlékeztem többek között arra az őrült mennyiségű drágakőre és nemesfémre, amely a nyaralóvendégek, vagyis az Új Köztársaság vagyonos és előkelő polgárai nyakán és csuklóján csillogott.

Lepillantottam az X-szárnyúm fedélzeti kronométerére, és megkérdeztem:

- A Glitterstar tartja a menetrendet?

A fülkém mögött fészkelő Füttyös kissé gúnyos hangon sípolt.

- Igen, tudom, én mondtam, hogy szólj, ha valami változik, és nem, nem hiszem, hogy eltűnt az áramköreid elől - válaszoltam, azzal szétnyitottam vastag kesztyűbe bújtatott ujjaimat, és csuklókörzéseket végeztem mindkét csuklómmal, hogy megszabaduljak némi feszültségtől. - Csak egy kicsit ideges vagyok.

Az asztrodroidom kurta megjegyzéssel felelt.

- Hé, az, hogy a türelem erény, még nem jelenti azt, hogy a türelmetlenség bűn! - förmedtem rá, azzal felsóhajtottam, és belekezdtem abba a Jedi-légzőgyakorlatba, amire Luke Skywalker biztatott, amikor megpróbált maga mellé venni tanítványnak. Négy másodpercen keresztül az orromon keresztül beszívtam a levegőt, bent tartottam, amíg hétig számoltam, aztán nyolc szívverés alatt kiengedtem. És minden egyes lélegzetvételnél mind több feszültség távozott belőlem. Azt a mentális tisztaságot igyekeztem elérni, amelyre szükségem volt a soron következő csatához - feltéve persze, hogy az Invidek megjelennek -, viszont ez a fajta szellemi állapot ugyanolyan könnyedséggel szökött meg előlem, mint ahogyan a kalózok az Új Köztársaság flottája elől.

A dolgok mintha túlontúl gyorsan zajlottak volna. Mirax és én gyorsan házasodtunk össze, és bár nem bántam meg, hogy elvettem őt, az események összeesküdtek ellenünk, hogy minél bonyolultabbá tegyék az életünket. Az első évfordulónkat Thrawn főadmirális rontotta el ízetlen tréfáival, míg a másodikról azért kellett eljönnöm, hogy megmentsem Jan Dodonnát és a többieket, akikkel annak idején együtt raboskodtam a Lusankyán. Aztán az újjászületett Császár Coruscant elleni támadása során egy csillagromboló zuhant az otthonunkra. Szerencsére egyikünk sem volt odahaza, ami velünk gyakran megesett.

Annak a ténynek, hogy bekerültem az Invideket üldöző csapatba, egyetlen kellemes hozadéka lett, mégpedig az, hogy a vezérük, Leonia Tavira, az egykori moff szerette a nyugodt, kényelmes életet. Amikor az Invidious eltűnt egy-egy támadás után, rendszerint egy teljes standard hétig nem kellett aggódnunk a következő miatt. Mirax és én gondosan kihasználtuk a szabadidőnket. Újjáépítettük az otthonunkat, illetve a kapcsolatunkat, ám ez olyan következményekkel járt, amelyeket rendkívül rombolónak találtam - még Thrawn mércéjével mérve is.

Mirax úgy határozott, hogy gyereket akar.

Nekem nem akadtak kifogásaim a gyerekek ellen - mindaddig, amíg esténként szépen hazamentek a szüleikkel. Amikor ezt a véleményemet ezekkel a szavakkal közöltem a feleségemmel... hát, nem az volt a legokosabb húzás életemben, sőt idővel az egyik legfájóbbnak bizonyult. Mirax szeméből olyan megsebzett és gyötrelmes tekintet sugárzott, hogy még sokáig kísértett engem. A lelkem mélyén éreztem, hogy nem lehet lebeszélni őt a szándékáról, és még azt sem tudtam biztosan, hogy egyáltalán akarom-e.

Azért persze megpróbáltam, és a lehető legszokványosabb érveket hoztam fel. A „bizonytalan idők járnak a Galaxisra” - trükköt elsöpörte a tény, hogy a szüleink annak idején hasonló választásra kényszerültek, és egész tűrhetően felneveltek minket. Aztán a „munkám eléggé bizonytalan” kezdetű érv máris meghajlott az életbiztosításom súlya alatt, aztán ketté is tört, amikor Mirax megmutatta szállítmányozási vállalatának üzleti könyveit - már persze az igaziakat. A számlákból feketén-fehéren kiderült, hogy a feleségem könnyedén el tudna tartani hármunkat-négyünket, és hogy nekem egy percig sem kéne dolgoznom, minden időmet a gyermekek gondozására és nevelésére fordíthatnám. És, ahogyan azt nem mulasztotta el megjegyezni, azzal, hogy ő kilenc teljes hónapig hordja majd a gyermekünket, negyven órás munkahetekkel számolva máris 3.11, gyermekgondozással töltött évvel fogok tartozni neki.

A tetejébe azt is kijelentette, hogy kitűnő apa lennék. Megállapította, hogy az apám remek munkát végzett velem, és biztosra vette, hogy ha egyszer beletanulok, csodásan bánok majd a kölykökkel. Ezzel az érvvel ellenem fordította az apám iránti minden szeretetemet és tiszteletemet. Sikerült azt a látszatot keltenie, hogy beszennyezném az apám emlékét, ha nem adnék utódokat a világnak. Ez volt a leginkább meggyőző érve, és - ahogy nagyon jól tudta - elég keményen szíven talált vele.

Ma már tudom, hogy a kezdet kezdetén fel kellett volna adnom, mert azzal rengeteg fájdalomtól megkíméltem volna mindkettőnket. Mirax azzal keresett krediteket - méghozzá sokat, mint az kiderült -, hogy meggyőzött mindenféle népséget arról, hogy létfontosságú számukra az a szemét, ami amúgy nem kellett senki másnak. Előbb logikai érvekkel párbajozott velem - én meg ennek megfelelően védekeztem -, majd hirtelen tisztán érzelmi alapra helyezte át a vitát, és ezzel elsiklott a pajzsaim mellett. Apró megjegyzéseket tett arról, hogy a kettőnk genetikai állományából miféle gyermek születhetne, és ezzel nem csekély fejtörésre késztetett, hogy megtaláljam a választ. Ez a döfés egyenesen egykori önmagamnak szólt - annak a nyomozónak, aki nem tudott ejteni egy ügyet, amíg nem oldotta meg.

És a megoldást ebben az esetben egy gyermek jelentette.

Miraxnak valahogy mindig sikerült átkapcsolnia a HoloHálózatnak arra a híradójára, amelyikben éppen Leia Organa Solo hároméves ikreiről közöltek beszámolókat. Az apróságok rémisztően aranyosak voltak, és a puszta létezésükkel fellendítették a népszaporulatot szerte az egész Új Köztársaságban. Persze, tudtam a feleségemről, nem olyan felszínes, hogy irigységből vállaljon gyermeket, vagy mert éppen divatos, azt viszont megjegyezte, hogy nagyjából egyidős Leiával, és ez a kor tökéletesen megfelel arra, hogy szüljön egy-két babát.

Őszintén szólva, az a rengeteg aranyosság az agyamra ment. Az Új Köztársaság médiája sosem mutatta az ikreket, amikor éppen becsináltak, vagy amikor csorgott a nyáluk, ahogyan az már a gyerekeknél lenni szokott, csakis a lehető legkedvezőbb színben tüntették fel az apróságokat. Végül odáig jutottam, hogy álmomban csecsemőket ringattam a karomban. Különös módon elég gyorsan leszoktam arról, hogy rémálomnak gondoljam ezeket az álmaimat, és mindent megtettem annak érdekében, hogy megőrizzem őket az emlékezetemben.

Miután végre-valahára rádöbbentem, hogy vesztettem, elkezdtem húzni az időt. Mirax nem volt hajlandó időponthoz kötni a dolgot, különösen azért nem, mert én években gondolkodtam, így aztán feltételeket szabtam. Azt mondtam neki, hogy majd akkor hozzuk meg a végső döntést, amikor leszámoltunk az Invidekkel. Ezt kicsivel jobban fogadta, mint vártam, amitől viszont nekem támadt bűntudatom. Hihettem volna, hogy ez is egy taktika a részéről, csakhogy ő pörölynek tartotta a bűntudatot, ugyanakkor mindig is a vibrotőrért rajongott.

Lassan kifújtam a levegőt, és megszólaltam:

- Füttyös, miután hazaértünk, emlékeztess rá, hogy Miraxnak és nekem döntést kell hoznunk ebben a babadologban. Tavira nem diktálhatja az életemet.

Füttyös boldog visongásba kezdett, ám a hangja hamarosan elmélyült, biztos jeleként annak, hogy történt valami, mire lenéztem a központi monitoromra. A Glitterstar már felfelé tartott, és hirtelen egy másik gép jelent meg a rendszerben, amit Füttyös a Booty Full nevezetű, módosított teherhajóként azonosított. Az utasszállító karcsú törzsével ellentétben a cirkáló testét szemölcsökre emlékeztető kinövések borították, amelyek hamarosan leváltak, és megindultak a luxushajó felé.

Aktiváltam az adóvevőmet, és beleszóltam a mikrofonba: - Zsivány Vezér, a hármas raj látja a célpontot. Egy cirkáló és tizennyolc csúfság tart a Glitterstar irányába.

Tycho hangja higgadtan és kissé hűvösen zengett a sisakom hangszóróiban:

- Vettem, Kilences. A kettes és a hármas rajjal vegye fel a harcot a vadászokkal! Az egyes a cirkálót támadja!

Átváltottam a taktikai csatornára, és kiadtam a parancsot:

- Figyelem, Zsiványok, indítsátok a gépeket! Megkaptuk a vadászokat!

Beindítottam a hajtóműveket, és energiát adtam a lebegtetőtekercseknek. Az X-szárnyú úgy emelkedett fel az aszteroida felszínéről, akár egy kísértet a sírjából, aztán az utasszállító felé fordítottam az orrát. Miután Ooryl X-szárnyúja megjelent a bal oldalamon, és a másik két pilóta, Vurrulf és Ghufran megérkezett a jobb oldalamra, ütközésig előrelöktem a tolóerő-szabályzót, és belevetettem magam a harcba.

A gépem szédítő iramban gyorsított, én pedig vadul vigyorogtam. Azon értelmes és gondolkodó lényeknek, akik hajlandóak voltak ide-oda röpködni az űrben egy fémből és ferrokerámiából összeállított, törékeny űrhajóban, vagy ostobáknak, vagy öngyilkos hajlamúaknak kellett lenniük. Ugyanezzel a hajóval csatába repülni még tovább rontotta a helyzetet, és ezt magam is jól tudtam. Mindezen felül az élet kevés élménye hasonlítható ahhoz, amikor az ember egy űrbeli ütközet felé tart - hát még amikor megütközik az ellenséggel -, mert ezalatt mindig bekövetkezik a pillanat, amikor is a józan ész azt követeli, hogy zabolázzuk meg vadállati ösztöneinket, és használjuk fel azokat a legveszélyesebb préda ellen. A győzelem érdekében testileg-szellemileg csúcsformában kellett lennem, máskülönben könnyen meghalhattam, de még a barátaim is meghalhattak miattam.

Természetesen nem állt szándékomban hagyni, hogy ez bekövetkezzen.

A hüvelykujjam gyors mozdulatával a lézerekről a protontorpedókra, valamint egyes lövésre váltottam a tűzvezérlőrendszert. Kiválasztottam az első célpontot, és a szélvédőkijelzőm szálkeresztjét rávittem a törzsére. Füttyös állhatatosan sípolt, mialatt azon dolgozott, hogy rögzítse a célt, aztán a vadász körüli célkeret vörösre váltott, és a droid figyelmeztető jelzést adott.

Megnyomtam a tűzkioldót, és ezzel kilőttem az első protontorpedót. A lövedék vörös tűzsugarat okádva elhúzott, pillanatokkal később három másik követte, amelyeket a társaim indítottak. A flottánál szolgáló pilóták zöme túlzásnak tartotta ugyan, hogy protontorpedókat vetünk be vadászgépek ellen, de mi a Zsivány-osztagnál úgy tartottuk, hogy ez a taktika célszerű módja annak, hogy csökkentsük az ellenség esélyeit.

Az Invidek egyedi tervezésű és kivitelű, Trivadásznak nevezett gépeken repültek. A fő részét a Sienar Gépgyár alap TIE-vadászának gömb formájú fülkéje, illetve ionhajtóműve alkotta - a hidrogén és az ostobaság után ez az árucikk fordult elő a legnagyobb bőségben a Galaxisban és ezt a központi egységet a tervezők három vezérsíkkal látták el, amelyek százhúsz fokonként meredtek ki a törzsből. Az alsó kettő leszállótalpként is szolgált, míg a harmadik függőlegesen állt. A gép a TIE-vadászok hagyományos ikerlézerlövegét hordozta a pilótafülke alatt, míg a függőleges vezérsíkra egy ionágyút szereltek. Ezek a hajók rendelkeztek egyszerű energiapajzsokkal - ami magyarázattal szolgált arra, hogy miért érhettek el sikereket továbbá a fülkék oldalsó falaiba épített ablakok jobb kilátást biztosítottak a pilótáknak. És mert a gép egészében véve úgy festett, mintha a vezérsíkok megragadták volna a pilótafülkét, ezeket a hajókat „karom”-nak neveztük magunk között.

Ám a célba vett karmot nem menthették meg sem a pajzsok, sem a mégoly remek kilátás. A protontorpedó belevágódott a bal oldali tolófúvókába, behatolt a pilótafülkébe, és felrobbant. A vadász arany-színű, kavargó tűzlabdává fúvódott fel, ami pillanatokkal később elenyészett. A hozzá legközelebbi három karom szintén felrobbant, aztán még három a jobb oldalon, ahonnan a kettes raj közeledett.

- Figyelem, hármas raj! - mondtam ekkor a mikrofonba. - Gondosan válasszátok ki a célpontokat! Ooryl, miénk a jobb oldali páros.

- Vettem, Kilences - felelte Ooryl.

A jobb oldali szárnyaira állítottam az X-szárnyúmat, és hátrahúztam a botkormányt. Lekaptam a tolóerőt, szűk ívben fordulóztam, majd egy orsóval ráálltam a kanyargós pályán menekülő karmokra. Duális lézerre állítottam a tűzvetőt, és rögtön kaptam egy sárga négyzetet a vezérgép köré. Visszanyomtam a tolóerőt a maximumra, hogy ráközelítsek a célra, és az adógombot lenyomva megszólaltam:

- Rajta vagyok a vezéren!

Ooryl kétszer kattintott a rádiójával, így tudatta, hogy vette az üzenetet. Kicsit jobbra mozdítottam a botot, mire a célnégyzet zöldre váltott, ekkor megnyomtam a tűzkioldót. Két vörös energianyaláb eltalálta a célt. Az első kisütötte a pajzsait. A pajzsgenerátor szikrák ezreit okádta magából, amelyek keskeny, fényes sávot képeztek, amitől a karom úgy nézett ki, mint egy csóvát húzó üstökös. A második lövedék átütötte a pilótafülke falát, és bár egy kicsit magasra ment, keményen betalált. A fekete peremű lyukból szikrák pattogtak, miközben a gép lassú, spirális pályán elindult az Alakatha felé.

A másik karom kitört oldalra, Ooryl egy gyors, jobbos fordulóval követte, én pedig beálltam mögé a gépemmel, pontosan akkor, amikor tüzet nyitott. A gand első két lézernyalábja áthatolt a pajzsokon, és mély hornyokat olvasztott a gép burkolatába. A következő kettő bement egészen a hajtóműig, ami felrobbant, és darabokra tépte az egész karmot. Az aranyló tűzlabda szinte azonnal kihunyt, és a Trivadász maradványai bukdácsolva sodródtak az aszteroida-övezet irányába.

Felkaptam a fejemet, és a fülkém mennyezetébe épített ablakon keresztül megláttam az Alakatha fehér felhősávokkal szeldelt gömbjét, illetve a felfelé tartó Glitterstart. A szelíd óriástól jobbra a Booty Full úgy lapult a semmiben, mint egy gonosz, prédára leső rovar. A hasa alá épített lövegtorony, illetve a felső gerince mentén sorakozó turbólézerek folyamatosan tüzeltek az egyes raj X-szárnyúira, de nem jelentettek komoly veszélyt az ottani társainkra. Celchu ezredes, Hobbie, Janson és Gaven Darklighter tapasztalt pilóták voltak, pontosan tudták, hogyan bánjanak el az Invidekkel és a hozzájuk hasonló kalózokkal. így aztán, ameddig mi, a kettes és a hármas raj tagjai lekötöttük a karmokat, a Booty Fullnak nem volt esélye.

Az X-szárnyúak első rácsapását Tycho és Hobbié hajtották végre. Tágas fordulóval az átalakított teherhajó mögé kerültek, és egy-egy protontorpedót küldtek a tatjába, amivel kiiktatták a hátsó védőpajzsokat. Rögtön ezután a szemből érkező Gavin, illetve Wes Janson végigverették lézertűzzel a hajó alsó héjazatát. Gavin második sorozata megsemmisítette az alsó lövegtornyot, míg Janson lövései elporlasztották a hátulsó manőverező hajtóműveket. A Booty Full ezzel kikészült, noha nem kételkedtem abban, hogy kell még néhány rácsapás, mire a kalózok belátják a helyzetüket, és megadják magukat.

Ooryl nyomában maradva jókora hurkot írtam le, amelynek végén a gépem orra az ütközet felé mutatott. A kalózok immáron menekültek, nem maradt más dolgunk, mint hogy egyenként levadásszuk őket. Hét hajót veszítettek, mire egyáltalán megpillantották az ellenséget, ami nyilvánvalóan sokkolta őket, és ami ennél is fontosabb, a mi hajónk közelében csökkentette a létszámukat. Míg a karmok fürgébbek voltak az X-szárnyúaknál - nem sokkal, éppen csak annyival, hogy egykönnyen ne lehessen elkapni őket -, addig sebesség és fegyverzet dolgában messze alulmaradtak. És mert a kalózokból hiányzott a kiképzett katonai egységekre, például a Zsivány-osztagra jellemző fegyelmezettség, amint kezdett eluralkodni rajtuk a rémület, azonnal szétváltak, és ezzel jócskán megkönnyítették a dolgunkat.

Ooryl ráment az egyikre, és egyszerre lőtt mind a négy lézerlövegével. A karom felrobbant, ám a helyén keletkezett tűzfelhőből hirtelen előbukkant egy másik, ami szemtől szembe repült Ooryllal. A kalóz leadott egy lövést az ionágyújából, aminek nyomán kéklő villámok tucatjai cikáztak az X-szárnyú elülső pajzsain, de ezek szerencsére elhaltak, mielőtt az iontöltet elvesztette minden energiáját. A motivátor túltöltötte Ooryl R5-ösét, és Füttyös jelentette, hogy a kísérőm hajtóművei leálltak.

- Ooryl, indítsd újra! - hadartam a mikrofonba, noha nem tudhattam, hogy a társam adóvevője működik-e még, avagy nem, aztán tüzet nyitottam a karomra. Elkapkodtam a célzást, így a lézernyalábok jóval alámentek, de annyit elértem, hogy a vadász elkanyarodott.

- Itt a Kilences, bárkinek - mondtam, mialatt a gépemet jobbra döntve a menekülő után indultam. - Valaki fedezze a hátamat!

Vurrulf, a hármas raj klatooniai pilótája harsányan kurjantva közölte, hogy „Vettem, megyek!”, így aztán nagyobb biztonságban éreztem magam üldözés közben. Az egyik legrosszabb dolog, ami egy vadászpilótával történhet, hogy csak a célra összpontosít, és közben nem veszi észre, hogy mi zajlik körülötte. Márpedig, amikor a tudat ennyire beszűkül, a vadászból könnyen lehet zsákmány, és sosem tudja meg, hogy mi csapott le rá. Ezt a hibát általában a zöldfülűek szokták elkövetni, és bár engem aligha lehet zöldfülűnek nevezni, nem vagyok mentes tőle.

A karom pilótája kiválóan manőverezett, és szemmel láthatóan nem vágyott a hősi halálra, viszont Füttyös nem értesített, hogy a pilóta kikapcsolta a fedélzeti fegyvereit, ami azt jelentette, hogy harcolni akar. Megpróbáltam ráállni, de visszavette a tolóerőt, és a gépe fürgeségét kihasználva cikázott előttem, hogy a lőelemképzőm ne tudja befogni. Leadtam rá egy-két lövést, de ezek vagy mellé vagy fölé mentek. Akárhogyan erőlködtem is, nehezen tudtam követni a villámgyors fordulókat és hurkokat.

Végül én is lassítottam, és hagytam, hogy eltávolodjon tőlem. A kalóz tovább bukfencezett és orsózott, de hiába tűnt el a szemem elől, a gyors manőverekkel éppen csak a lősávom határáig tudott kitérni, így a célnégyzetem újra és újra zöldre váltott. Megnyomtam a tűzkioldót, és két páros nyalábot küldtem utána. Az egyik pár átütötte a hátsó pajzsokat, és megnyomorította a bal oldali alsó vezérsíkot. A másik kettő folyékony fémcseppekké olvasztotta a jobb oldali manőverező fúvókákat, erősen korlátozva a gép irányíthatóságát.

Füttyös kérés nélkül kiírta nekem a karom rádiófrekvenciáját, mire én ráállítottam az adóvevőmet, lenyomtam az adógombot, és megszólaltam:

- Itt Corran Horn kapitány, az Új Köztársaság fegyveres erőitől. Ha megadja magát, elfogadom.

A felszólításomra egy nő válaszolt:

- Hát nem tudja, hogy az Invidek sosem adják meg magukat?

- Ez a Booty Fullra aligha igaz - jegyeztem meg.

- Riizolo egy ostoba alak, de az ő fejére nem tűztek ki óriási vérdíjat - felelte keserűen nevetve a nő. - Az enyémre igen. Nekem már nincs miért élnem, leszámítva a becsületemet. Egyetlen, szemtől szembe összecsapás, Horn. Csak maga és én.

- Meg fog halni - figyelmeztettem elkomorodva. Nyílt rohamban nem használhatta ki a karom manőverező képességeit, és ezt ő maga is tudta.

- De talán nem egyedül - vágott vissza a nő, azzal a gépe beszüntette a vad cikázást, és hosszú hurokba kezdett. - Adja meg nekem ezt a megtiszteltetést! A becsület kedvéért.

Meg akartam tenni azt, amire kért, és meg is tettem volna, de nem hagyhattam figyelmen kívül egy apróságot: az Invidek szinte napról napra bebizonyították, hogy nincs becsületük.

Átváltottam protontorpedóra, és mihelyt a cél befogását jelző, mély hangú figyelmeztetést kaptam Füttyöstől, meghúztam a tűzkioldót. A lövedék elvált az X-szárnyúmtól, és nyílegyenesen száguldott a másik gép felé. A nőnek tudnia kellett, hogy akármilyen jól bánik is a karommal, nem térhet ki a torpedó elől. Tüzet nyitott mindkét lézerlövegével, de messze elhibázta. Aztán, szinte az utolsó pillanatban, az ionágyújával is leadott egy lövést, és ez a nyaláb eltalálta a torpedót. A burkolatán kék kisülések táncoltak, és kiégették az összes áramkörét, amelyek lehetővé tették, hogy kövesse és elkapja a célpontját.

A nyakamat rá, hogy az ellenfelem egy másodpercig győztesnek hitte magát. Csak azt felejtette ki a számításból, hogy - bár a vezérlőrendszere megsemmisült - a torpedó óriási mennyiségű kinetikus energiát hordozott. Noha többé nem tudta érzékelni a célpontja közelségét, és aktiválni a robbanófejét, rendkívüli sebességének és tekintélyes tömegének köszönhetően úgy ment át a karom pilótafülkéjén, mint a tű a buborékon. Letépte a gépről az ionhajtóművet, ami egy ütemmel később felrobbant, aztán a vadász maradványai lassan forogva sodródtak az Alakatha felé, hogy a légkörben elégve ijesztő látványossággal szórakoztassák a nyaralóvendégeket.

Füttyös zöldre változtatta a taktikai képernyőmet, ami azt jelentette, hogy nincs több ellenséges gép a körzetben. A hármas raj tagjai sorban bejelentkeztek, Ooryl közölte, hogy sikerült újraindítania a hajtóműveit. Az elülső energiapajzsai összeomlottak, és nem tértek magukhoz, de az X-szárnyú máskülönben megfelelően üzemelt. Vurrulf és Ghufran jelentették, hogy a gépeik sértetlenek. Hamarosan kiderült, hogy az egész csapatból egyedül a kettes raj egyik tagja, Reme Pollar kapott akkora találatot, hogy el kellett hagynia a vadászát, de ő is közölte, hogy semmi baja, és hogy hamarosan felszedi a Glitterstar egyik Skipray-egysége.

Átállítottam az adóvevőmet a parancsnoki csatornára, és bejelentettem:

- Zsivány Vezér, itt a Kilences! Minden tiszta, uram!

- Vettem, Kilences - felelte Tycho. - Úgy tűnik, feleslegesen aggódtunk. Nem kerültünk csapdába.

- Valóban nem, uram - válaszoltam halkan.

- Hamarosan odaérünk - közölte Tycho. - Készüljenek fel a csatlakozásra!

- Parancsára, ezredes! - feleltem.

Továbbítottam a parancsot a kötelék valamennyi tagjának, de mielőtt elérhettük volna az előre kitűzött találkozási pontot, a rendszer határán várakozó flotta mikrougrást hajtott végre. Egy szempillantással később az Alakatha felett egy Mon Calamari cirkáló és két Victory-osztályú csillagromboló lebegett háromszög alakzatban. Mi a Home One fedélzetén érkeztünk a rendszerbe, és szintén mikrougrásokkal közelítettük meg a holdat. Mivel a Booty Full- ról szóló információ eléggé szokatlan volt, csapdára gyanakodtunk, így aztán a flotta a messzeségben várakozott, a parancsnokunk onnan figyelte, hogy az Invidek lecsapnak-e a Zsiványokra. Kár, hogy nem így történt, mert egyszer s mindenkorra leszámolhattunk volna velük.

Lenyomtam az adógombot, és megszólaltam:

- Ezredes, amennyiben arra számítottunk, hogy a kalózok nekünk esnek, és nem tették meg, akkor a küldetésünk sikeresnek nevezhető?

- Jó kérdés, Kilences - dörmögte a mikrofonjába Tycho. - Attól tartok, ez a bevetésünk is azok közé tartozik, amelyeknek eredményességét csak a Titkosszolgálat tudja majd megállapítani. - Elhallgatott néhány pillanatra, aztán hozzátette: - Viszont csakis gépeket vesztettünk, pilótát nem. Ami önmagában véve is győzelem, akármikor és akárhol történjék is.

Második fejezet

A K’vath-rendszer kellően messze esett a Coruscanttól ahhoz, hogy felkapott és vágyva-vágyott üdülőhely legyen, viszont egyetlen korsó ottani lum ára sokak kedvét elvette attól, hogy ott töltsék a szabadságukat. Mirax és én sosem utaztunk volna oda, de Wedge Antilles beajánlott minket az igazgatóság egyik tagjának, és sikerült meggyőznie az illetőt, hogy a Coruscant felszabadítása során játszott szerepünk révén a feleségem és én pontosan az a fajta elbűvölő házaspár vagyunk, akik feltétlenül felkeltik az Új Köztársaság gazdag előkelőségeinek érdeklődését. Ennek eredményeként semmiért sem kellett fizetnünk a mézesheteink alatt, és azután, hogy megállítottuk a Booty Fullt az Alakatha felett, kevésbé éreztem rosszul magam amiatt, hogy annak idején fenékig kiélveztük a hold lakóinak vendégszeretetét.

A Glitterstar parancsnoka védőkíséretet kért egészen a Coruscantig, és a Home One vezérkara megadta ezt a támogatást. Mindez azzal járt, hogy a személyszállító óriás kényelmes sebességével repültünk, nem pedig azzal a gyorsasággal, amire a Mon Cal cirkáló képes lett volna. Mi, Zsiványok az X-szárnyúinkkal is megtehettük volna az utat, csakhogy ebben az esetben teljes huszonnégy standard órát szorongtunk volna a pilótafülkében, amiért körülbelül annyira rajongtam, mint azért a lehetőségért, hogy Mirax apjával beszélgessek egy jót a régi szép időkről. Igazán jó lett volna, ha a Glitterstar felvesz minket arra az egy nyomorult napra, de a parancsnokság hálája csak arra terjedt ki, hogy hagyták, hogy messziről csodáljuk a hajójuk gyönyörű vonalait.

Egyébként meg éppen elég dolgunk akadt, és dacára annak, hogy a levegője már-már fojtogatóan páradús volt, a Mon Cal cirkáló fedélzetei és szálláshelyei egész kellemesnek bizonyultak. Miután letettem a gépemet, és elküldtem Füttyöst, hogy töltse fel magát, bekaptam pár falatot az étkezőben, aztán csatlakoztam a többiekhez az egyik eligazítóteremben, és részt vettem a bevetés utáni tájékoztatón. Alaposan megpiszkáltuk Reme-t, amiért katapultált, de mindannyian örültünk annak, hogy visszatért közénk, és élvezettel hallgattuk a Glitterstar kirándulóhajójáról szóló meséit. Ezt követően, hogy kihasználjam a váratlan szabadidőt, aludtam nyolc teljes órát, majd összekapartam magam, és elindultam az étkező felé, hogy reggelit kerítsek.

Amint beléptem, Ooryl felemelte háromujjú kezét, és intett nekem, hogy menjek oda az asztalához, amelynél csak ő ült. Rámosolyogtam és odabiccentettem neki, aztán felmarkoltam néhány kétszersültet és egy palack mesterséges nerftejet. Ez utóbbitól majdnem visszariadtam - mivel jól tudtam, hogy ha az ember egy ganddal eszik együtt, akkor kizárólag olyasmit szabad fogyasztania, amit nagyon szeret és amivel a gyomra könnyen megbirkózik -, de nagyon szomjas voltam.

Letelepedtem Oorylal szemben, és mindent megtettem annak érdekében, hogy ne nézzek bele a táljába.

- Történt valami érdekes, mialatt aludtam? - érdeklődtem többé-kevésbé derűsen.

Ooryl szájszerve mosolyféleségre húzódott, összetett szeme vidáman csillogott. Szürkészöld bőre kicsivel sötétebb árnyalatban játszott, mint az öntet azokon a csápdarabokon, amelyeket a táljából halászott ki, és élesen elütött repülős kezeslábasának harsány sárgájától. Külső vázának bütykös darabjai szokatlan helyeken és furcsa szögekben nyomták ki az öltözete szövetét, aminek láttán az a fura benyomásom keletkezett, hogy a bőre allergiás a rikító árnyalatra.

- Semmi, amit Ooryl rendkívülinek ítél - válaszolta Ooryl.

A homlokomat ráncolva méregettem őt. A gandok régi hagyományuk szellemében egyes szám harmadik személyben beszéltek magukról, és kerülték az „én” névmást, mert annak használatát a gőg magas fokának tartották. Csakis azok a gandok kaptak engedélyt, hogy egyes szám első személyben beszéljenek magukról, akik akkora hőstettet hajtottak végre, hogy arról valamennyi gandnak hallania kellett. Annak idején a Zsivány-osztag valamennyi tagja elutazott a Gandra, ahol is részt vettünk Ooryl janwuine-jikáján, vagyis azon az ünnepségen, ahol a népe ráruházta ezt a jogot. Azzal, hogy most visszatért a harmadik személyhez, tanúbizonyságát adta annak, hogy valami nyugtalanítja.

- Mi a baj? - kérdeztem, azzal résnyire vontam a szememet, és belenéztem a társam milliónyi apró lapocskából álló, fekete szemébe. - Igazán nem kéne szégyellned magad amiatt, hogy orrba lőtt az az Invid.

Ooryl lassan és megfontoltan megcsóválta a fejét.

- Ooryl nem azért szégyenkezik - válaszolta halkan. - Hanem azért, mert nem képes segíteni neked, hogy megoldhasd a problémádat.

- Az én problémámat? - mordultam fel meglepetten.

- Aggódsz valami miatt, Corran - felelte Ooryl, azzal széttárta és letette az asztalra páncélos pókra emlékeztető kezét. - Te és Mirax utódra vágytok. Ha a Gandon lennénk, Ooryl segíthetne megoldani a problémátokat.

Bedobtam a számba egy darab kétszersültet, gyorsan megrágtam, és miután lenyeltem, a jobbomat feltartva megszólaltam:

- Na, itt álljunk meg egy percre! Honnan tudsz te erről a gyerek-dologról?

A gand néhány pillanatig szobormereven ült, majd lassan lehor-gasztotta a fejét.

- Mirax elmondta Qryggnek, hogy te és ő gyermeket szeretnétek - válaszolta fojtott hangon. - Ennélfogva Qryggnek minden tóle telhetőt meg kellett tennie annak érdekében, hogy téged ne érjen baj harc közben.

Zordon pillantást vetettem rá, és megkérdeztem:

- Mirax beszélt neked a vitánkról?

- Mirax azt akarta megtudni, hogy te beszéltél-e Qryggel a vitáról - felelte Ooryl. - Amikor Qrygg megmondta neki, hogy nem, ő megkérte Qrygget, hogy bátorítson további tárgyalásra téged, ha mégis megtennéd. - Felemelte a fejét, és hozzáfűzte: - Igazán feleslegesen szégyenkeztél. Elmondhattad volna Oorylnak. Ooryl méltó lett volna a bizalmadra.

A lehető legszélesebb mosolyomat villantottam rá. Jócskán eltúloztam, mert a gandok nem értették a finom emberi gesztusokat.

- Ooryl, ha bárkinek beszéltem volna arról, hogy a feleségem és én gyermekre vágyunk, az te lettél volna - feleltem a tekintetemet ismét a szemébe fúrva. - Évek óta minden egyes napon rád bíztam az életemet, és még sosem adtál okot arra, hogy ezt megbánjam. - Láttam, hogy Ooryl szétnyitja a szájszervét, mert utánozni szeretné a mosolyomat, és ebben a pillanatban rájöttem, mekkora ostobaságot követtem el azzal, hogy nem szóltam senkinek a vitáról. Sóhajtottam egyet, és hozzátettem: - És tényleg meg kellett volna beszélnem veled a dolgot. Mindig is szívesen meghallgattam azokat a bölcs tanácsaidat. Egész egyszerűen nem gondolkodtam, ami szerfelett rossz szokás, és ígérem, megpróbálok felhagyni vele.

- Ha Ooryl valóban bölcs volna - jegyezte meg a gand, - akkor már tanácsolta volna, hogy hagyj fel vele.

- Megtetted, többféle módon is - dünnyögtem, és ismét felsóhajtottam. - Szóval, ahogyan azt már tudod, Mirax és én beszéltünk arról, hogy esetleg gyermeket vállalunk. A feleségem megkeresett téged, hogy megtudja, mit gondolok. Biztosra veszem, hogy nagyra értékelte a segítségedet.

- Ooryl is szeretné ezt hinni - felelte Ooryl. - Talán emlékszel még rá, hogy Ooryl janwuine-jikáján Oorylt Keresőnek is felavatták. A gandokhál a Kereső számos hasznos feladatot végez. Ő keresi meg az elveszett rabszolgákat, ő olvassa ki a ködből az előjeleket, ő vadászik a bűnözőkre. És van még egy feladata, amelyet az olyan pároknak hajt végre, mint amilyenek ti vagytok Miraxszal. Módjában áll vándorolni a ködben, és megtalálni azt a gyermeket, akire vágynak. Ezeket a ködszülte gyermekeket a párok égi adománynak tekintik, és a sajátjukként nevelik. Megtiszteltetésnek tartanám, ha ezt megtehetném érted, barátom.

- Igazán köszönöm - feleltem mosolyogva -, de azt hiszem, a gyermeknemzést magam is el tudom végezni.

Ooryl néhány pillanatig szótlanul tátogott, majd kibökte:

- Ezek szerint... ezek szerint képes vagy...

- Hát persze! Még szép! - válaszoltam az államat felszegve. - Nagyon is! Ezen a területen semmi gond.

Ooryl szemére áttetsző hártya ereszkedett egy-két pillanatra, aztán megrökönyödve megkérdezte:

- Hát akkor miért nincs még gyermeked?

- Micsoda?

- Ez az élet célja, nem? - folytatta Ooryl. - Új életet teremteni a legnagyobb tett, amit egy eleven teremtmény végrehajthat.

Olyan ünnepélyes hangon beszélt, és a szavaiban annyi igazság rejlett, hogy keményen szíven talált ezzel a kijelentésével.

- Igen, ez igaz... - dadogtam, de a gand közbeszólt:

- Ez az a perc, amikor Oorylnak emlékeztetnie kell téged arra, hogy kezdj el gondolkodni?

Becsuktam a számat, és a szememet résnyire húzva visszakérdeztem:

- Ha a gyerekek annyira fontosak, neked miért nincs egy se?

Ooryl megvonta a vállát. Ez a mozdulat természetellenes volt számára, így külső váza halk kattogással tiltakozott.

- Én janwuine vagyok - magyarázta nagy komolyan. - Én nem választhatok magamnak feleséget, hanem a gandok fognak választani nekem. És akkor majd büszkén hajtom végre a genetikai fúziót.

- Az az érzésem, hogy a fordítás alatt elveszett valami az eredeti fogalomból - dörmögtem vigyorogva, azzal ittam néhány kortyot a magas proteintartalmú műtejből, és gyorsan elrágcsáltam pár falat kétszersültet, hogy megszabaduljak az ital mellékízétől, amely a kréta ízéhez hasonlított. - Na mindegy, a lényeg, hogy amint visszaérünk a Goruscantra, elrendezem az ügyet Miraxszal.

- Helyes - vágta rá elégedetten bólogatva Ooryl. - Azon történetek alapján, amiket az apádról meséltél, rendesen gondját viseled majd a gyermekeidnek.

Felhúztam a jobb szemöldökömet, és gyanakodva megkérdeztem:

- Honnan veszed, hogy beleegyezek?

- Beszéltem Miraxszal - felelte a gand. - Nekem elég ennyi.

Hátradőltem a széken, és vidáman kacagva megjegyeztem:

- Igazából nem volt esélyem, ugye?

- Semmi, Corran, de ez valójában azt jelenti, hogy minden esélyed meglesz - válaszolta Ooryl, azzal felszívott egy hosszú csápot, letörölte arcáról az odafröccsent öntetet, és hozzátette: - Mi mindannyian részt vettünk és manapság is részt veszünk az Új Köztársaság megteremtésében és megerősítésében. Az, hogy létrehozzunk egy nemzedéket, amelynek egy napon átadhatjuk a művünket, megint csak egy kötelesség, amellyel tartozunk az utókornak.

Ooryl szavai megragadtak az agyamban az utazás hátralévő részében, és úgy dolgoztak bennem, akár egy vírus. Mire beugrottam az X-szárnyúm pilótafülkéjébe, és elindultam, hogy leereszkedjek a telephelyünkre, már alig vártam, hogy hazaérjek, és nyomban nekilássak a nagy terv végrehajtásának. Mirax és én általában forró lelkesedéssel üdvözöltük egymást, amikor egyikünk vagy másikunk hazatért egy-egy hosszabb távollét után; ezúttal tudtam, hogy elragadtatott köszönésünk nem csupán azt fogja jelenteni: „nagyon hiányoztál”.

Hanem azt is, hogy a lényünk egy része többé sosem válik szét. Ez a gondolat annyira felvidított, hogy a Coruscant körül keringő törmelékmezők látványa is éppen csak egy kicsit rontott a hangulatomon. A világ látképét a pusztulás óriási kiterjedésű foltjai csúfították el. Légköri repülésre alkalmatlan csillaghajók zuhantak le a fehér izzásig felhevülve, sűrű füstöt okádva, és irtózatos erővel vágódtak bele az egész bolygót beterítő városba. Kilométeres hosszúságú, mély árkokat szántottak a mesterséges felszínbe, az épületek helyén sok helyütt hatalmas kráterek tátongtak. Több százmillió, vagy talán egymilliárd értelmes lény vesztette életét a Thrawn támadását követő harcokban, és a társadalmunk azóta sem tért magához.

A szétzúzott építmények és az eltorzult roncsok láttán nehezen tudtam felidézni magamban, hogyan nézett ki Coruscant régebben, amikor még a Császári Birodalom központjaként szolgált. Annak idején a széles fényfolyók elevenné varázsolták még az éjszakai oldalt is, de manapság mindenütt tompa, unalmas szürkeség uralkodott. A ragyogó fények valaha mesterséges élettel töltötték meg Coruscantot, és nélkülük a városbolygó halottnak tűnt.

Persze tudtam, hogy ennyire azért nem rossz a helyzet. A rengeteg halott és az óriási kiterjedésű felszíni pusztulás ellenére a világ lakói igyekeztek folytatni az életüket. A csapás valóban a legrosszabbat hozta ki egyesekből, de sokakból a legjobbat. Miután egy lezuhanó hajó megsemmisítette az otthonunkat, Mirax és én úgy terveztük, hogy Pulsar Skate-en fogunk lakni, de a barátaink nem hagyták. Iella Wessiri, akivel a KorBiz-nál dolgoztam együtt, és aki egy ideje az Új Köztársaság Titkosszolgálatánál dolgozott, meggyőzte valamelyik főnökét, hogy adjon nekünk menedéket a Szolgálat egyik védett házában, így aztán egy olyan helyen kötöttünk ki, ami még az előző lakásunknál is közelebb esett a Zsivány-osztag főhadiszállásához.

A történetünk aligha számított egyedülállónak. A politikai zűrzavar évei alatt a régi, megszokott rend felbomlott. Sokan fogadtak be hajléktalanná vált menekülteket az otthonaikba, ami első pillantásra talán nem tűnik meglepőnek, csakhogy a vendéglátók között szép számmal szerepeltek a régi birodalmi családok, míg, a menekültek közül sokan a Galaxis nem emberi fajaiból kerültek ki. A birodalmi hadurak Coruscant elleni rohamai alatt az ellenállás utolsó falai is ledőltek. A szenvedés közös köteléket teremtett, és az idegengyűlölet szép lassan mindkét oldalon elkopott.

A kísérőimmel együtt megközelítettem az űrkikötőnket, és leszálltam a hangárok elé. Átadtam az X-szárnyúmat egy technikusnak, majd civil ruhába öltöztem, és felugrottam egy lebegőbuszra, amely délnek, a Manarai-hegyek irányába tartott. Röviddel az indulás után megakadt a szemem egy anyán és a gyermekén. Ámulattal néztem, hogyan mosolyog a fiatal nő, mialatt a kicsi bizonytalan mozdulattal felnyúl, és megfogja az orrát. Az anya oldalra billentette a fejét, megcsókolta az aprócska kezet, aztán előrebillentette a fejét, mígnem az orra összeért a gyermek orrával. Ekkor suttogott valamit, és finoman odadörzsölte az orrát a babáéhoz, végül, mialatt a kicsi felkacagott, felemelte a fejét.

A gyermek derűs nevetése még akkor is ott visszhangzott a fülemben, amikor a busz kiért a sötét szurdokokból, és nekivágott egy lerombolt környéknek. Az óriási betondarabok úgy hevertek szerteszét, ahogyan egy dewback pikkelyei egy istálló padlóján. Siklók kiégett, alig felismerhető roncsait lehetett látni mindenfelé. A kőhalmokon ruhafoszlányok lobogtak a gyenge szélben, az áldozatok öltözetének maradványai. A tájat élénk színű apró foltok tarkították, bútorok, játékok, hololejátszók, és még milliónyi használati tárgy szilánkjai.

A gyászos látvány ellenére a gyermek kacagása mindent elsöpört. A nevetés derűs volt és ártatlan, dacolt a buszt körülölelő romokkal, már-már gúnyt űzött belőlük. Az élőlények egyaránt képesek az alkotásra és a rombolásra, de ez a nevetés mintha azt sugallta volna, hogy bolond, aki azt hiszi, hogy a rombolás erősebb az alkotásnál. Mire ez a gyermek tízéves lesz, Coruscant ostromának nyomai maradéktalanul eltűnnek majd. És ha mégsem, akkor talán pontosan ő lesz az, aki húsz- vagy harmincéves korában gondoskodni fog az eltüntetésükről. A pusztulás ellenszere valóban az élet...

Elmosolyodtam, csak úgy magamnak. Miraxnak mindvégig igaza volt, és Oorylnak is - állapítottam meg gondolatban. - Ha a jelenben és csak a jelennek élünk, nem formálhatjuk a jövőt. A jövőnek kell élnünk, ha azt akarjuk, hogy egyáltalán legyen valamilyen jövőnk. Igen, Mirax, lesz egy gyermekünk. Hozzuk össze azt a gyereket! Ezzel mi is hozzájárulunk egy szebb jövő megteremtéséhez.

Mielőtt leszálltam a buszról, rákacsintottam a gyermekét dajkálgató anyára. Átvágtam az épületek között, és rátértem a házunkhoz vezető járdára. Majdnem megálltam egy boltnál, hogy vegyek egy jobbfajta bort, amivel megünnepeljük a problémánk megoldását, de inkább úgy döntöttem, hogy elviszem a feleségemet egy csendes, romantikus vacsorára. Egyelőre még csak nem is sejtettem, hogy pontosan hová fogunk menni, de mert építődroidok bolyongtak szerte az egész bolygón, tudtam, hogy az egyhetes távollétem alatt több tucatnyi új étterem nyílt. Igazán nem okozhatott gondot találni egy helyet, ahol megvacsorázhatunk.

Odaértem a lakásunk bejáratához, és begépeltem a nyitókódot. Az ajtó félresiklott, és meleg légáramlat söpört végig rajtam. Beléptem az előszobába, hogy az ajtó zárt állásba csúszhasson mögöttem. A meleg levegő úgy borult rám, akár egy vastag takaró, és egy pillanatra majdnem megijedtem, mert fojtogatóan sűrűnek tűnt.

A jókedvem máris kezdett alábbhagyni. A lakás csakis azért lehetett ennyire meleg, mert Mirax lekapcsolta a hőszabályzó rendszert. Mindketten így tettünk, ha hosszabb időre elmentünk otthonról. Lehetségesnek tűnt, hogy a feleségem csak a nappali órákra távozott, de elég volt egyetlen pillantást vetnem a konyhába, és tudtam, hogy nem ez a helyzet. Mirax minden edényt elmosogatott és berakott a helyére, ráadásul sehol sem láttam a gyümölcskosarat, ami rendszerint a pulton szokott állni. Ez pedig azt jelentette, hogy Mirax betette a hűtőbe, hogy a gyümölcsök ne romoljanak meg.

Elindultam befelé a folyosón. Bedugtam a fejemet a balra eső hálószobába, és ott sem láttam életjeleket. A konyhán túl elterülő étkezőt ugyanilyen üresen találtam. Az asztalt vékony porréteg borította, míg a megszokott helyem közelében egy adatlemez hevert, ami minden bizonnyal a Mirax távozásáig érkezett üzeneteimet tartalmazta.

Betértem a folyosótól balra lévő nappaliba, és megláttam, hogy a holokészülék jelzőlámpája szaporán villog. Jó kislány - gondoltam elégedetten -, nem mentél el úgy, hogy nem hagytál üzenetet.

Lehámoztam magamról a dzsekimet, amit rádobtam egy nerfbőr bevonatú székre, aztán leguggoltam, és megnyomtam a lejátszógombot.

Mirax még így, az alig negyvenöt centiméter magas holoalak képében is gyönyörű volt. Fekete haja fényesen ragyogott, barna szemében tűz lobogott. Fekete csizmát és sötétkék kezeslábast viselt, mint akkor, amikor megismertem. A válláról kék nerfbőr-dzseki lógott, és a lába előtt kisebbfajta, egyszerű vászonzsák hevert. Melegen rám mosolyogott, és belekezdett:

- Corran, reméltem, hogy itthon leszek, mire hazatérsz, de közbejött valami, amit nem mondhatok le. Majd elmesélem, ha hazaértem. Megközelítőleg egy napig leszel egyedül. Ha változik a menetrend, tudatom veled. - Lendületesen lehajolt, felkapta a zsákját, majd mialatt felegyenesedett, ismét mosolyra húzta a száját, és hozzátette: - Szeretlek, Corran. Ezt ne feledd, és ne kételkedj benne! Soha. Hamarosan visszajövök, szerelmem.

Azzal a képmása gyorsan rezgő, szürke fénypontokká esett szét, majd a berendezés kikapcsolt. Lenyúltam, hogy ismét lejátsszam az üzenetet, de hirtelen tétovázni kezdtem. Sokszor várt már ilyen jellegű üzenet, amikor hazaértem - akárcsak a feleségemet -, de még sosem akartam újra végignézni. Akkor most miért akarom?

Rájöttem, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A távollétem alatt az idő jelentős részét azzal töltöttem, hogy a gyermekünkről töprengtem, és tessék, mire végre elfogadom Mirax álláspontját, egyszerűen fogja magát, és elutazik. Meghoztam életem legfontosabb és leginkább meghatározó döntését, ő meg összevissza kóvályog a Galaxisban, mintha a döntésem nem is lenne olyan nagy dolog. Ez a fajta hanyag bánásmód eléggé fájt, és vigasztalásképpen megint hallani akartam a kijelentését, miszerint szeret engem.

Akármennyire tudtam, hogy az érzéseim elemzése helytálló, azt is tudtam, hogy a probléma magvát nem az érzéseim képezik. Megnyomtam a gombot, végignéztem és - hallgattam az üzenetet, majd bólintottam egyet. Mirax azt mondta, hogy egy napig lesz távol, és ha változik a terv, értesít róla. Csakhogy én magam eleve késtem egy napot, mert elkísértük a Glitterstart a Coruscanthoz, vagyis a feleségemnek már itthon kellett volna lennie. Nem küldött üzenetet a késés okáról sem az otthonunkba, sem az Osztag központjába, ami eléggé meglepett.

Mások talán a „megközelítőleg egy napig” kifejezést eléggé tág időhatárnak értelmezték volna, csakhogy Mirax mindig is aggályosan pontos volt. Azzal kereste a kreditjeit, hogy különféle értéktárgyakat szállított különféle ügyfeleknek, mindig a kitűzött határidőre, és mindig sértetlenül. Ha tizenkét standard órára gondolt volna, akkor annyit mondott volna. Ha huszonöt órára gondolt volna, nem kerekítette volna le egy napra, hanem megadta volna a legpontosabb becslését, órára és percre kiszámolva.

Akármilyen nyavalyásnak és aggasztónak tűnt a helyzet, okosabb voltam annál, semhogy pánikba essek. Az üzenet elakadhatott valahol, vagy rossz helyre kerülhetett. De az is megtörténhetett, hogy Mirax beugrott az apjához az Errant Venture - re, és a hajószörnyeteg kommunikációs rendszere jó szokásához híven megint összeomlott.

Újra és újra megborzongtam, de igyekeztem elnyomni magamban a rossz érzéseimet.

- Hát úgy tűnik, a jó hírnek várnia kell - dünnyögtem kissé morcosan.

Miután továbbra is. fáradtnak és törődöttnek éreztem magam a hosszú repüléstől, meztelenre vetkőztem, beálltam a zuhany alá, aztán lefeküdtem, hogy aludjak egyet. A hálószoba ajtaját nyitva hagytam abban a reményben, hogy felébredek, amikor Mirax hazaér.

Erre nem sok esélyem lett volna. Mélységesen mély álomba zuhantam, tökéletes feketeség vett körül, mintha a Coruscant legsötétebb árnyékaiban jártam volna. Valahogy mégis tudatában voltam annak, hogy elaludtam, és megpróbáltam előkeríteni a leendő gyermekemről szóló álmaimat, azt remélve, hogy a döntésem nyomán még több részlet rajzolódik ki róla, de a képek folyton elúsztak előlem. A tudatom lassan szétfoszlott a nagy ürességben, és onnantól kezdve semmit sem álmodtam.

Corran...

A nevem hallatán mocorogni kezdtem, de nem ismertem fel a hangot.

Corran!

Mirax sikolya egyből kiszakított a semmi birodalmából. Ülő helyzetbe löktem magam, és a feleségem felé nyúltam. Néhány pillanatig látni véltem az arcát, de a kép lassan elhalványult, és az ujjaim csak hideg takarókat tapintottak ott, ahol neki lennie kellett volna. Riadtan tapogatózva kerestem a teste melegét, de nem találtam semmit. A lelki szemeim előtt ismét lepergett az üzenet, alig egyet¬len szívverésnyi idő alatt, és szörnyű gondolat hasított az elmémbe. Keserű epe tolult a torkomba, és fuldokolni kezdtem. És ebben a szörnyű, őrjítő pillanatban rájöttem, hogy Mirax eltűnt.

Harmadik fejezet

Kivergődtem az ágyból annak rövidebbik oldalán, és keményen bevertem a sípcsontomat egy alacsony asztalkába, amit első dühömben felrúgtam, és a tetejére halmozott adatlemezek szétrepültek. Ezt meg ki rakta ide? Tudtam, hogy nem én, mert még egy kisebb lökéstől is ugyanúgy eldőlt volna, mint a rúgásomtól.

Körülnéztem a hálószobában, és a félhomályban mindenféle holmit láttam, amelyek valahogy nem illettek oda. A falakon sorakozó hologramok egész kellemes hatást keltettek. Egyik-másik Korélia, vagyis a szülőbolygóm tájait ábrázolta, csakhogy olyan tájakat, amelyeken én még sosem jártam. Ki hozta össze az otthonomnak ezt az undok, silány utánzatát?

A lábam beleakadt az ágyneműbe, amit az imént lelöktem magamról, és a lendülettől hasra estem, pontosabban a kezemre és a térdemre. A sípcsontomban égő fájdalom jelentkezett a térdemben, illetve a csuklómban is, és a kíntól az elmém szempillantás alatt kitisztult. Rájöttem, hogy a hologramok, az asztal, és a különféle tárgyak nem az enyémek, hanem Mirax hozta őket a lakásunkba. Mirax, a feleségem.

Végigpásztáztam a tekintetemmel a seregnyi apróságon, amit Mirax azért szerzett be, hogy otthonosabbá tegye a lakásunkat. Valamilyen úton-módon sikerült pótolni számos tárgyat azok közül, amelyeket mindörökre elvesztettünk, amikor az előző otthonunk megsemmisült. Mialatt szétnéztem, fel tudtam mérni, hogy mivel bővítette ki az eredeti berendezést, és még arra is emlékeztem, hogy mikor és hol szerzett be bizonyos darabokat. Bekukkantottam a falfülkébe, ahol rátaláltam a ruháira, amelyek takaros rendben lógtak a keresztrúdról. Könnyűszerrel előhívtam az emlékezetemből, hogy mikor vásárolta ezt a kosztümöt, vagy honnan kerítette azt a kiskabátot.

Ám furcsa módon nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy milyen kapcsolat fűzte őt az egyes öltözeteihez. Hiába bámultam a ruháit, nem jutott eszembe, hogy melyik a kedvence. Nem jutott eszembe, hogy melyik kabátját szereti, mert kellően karcsúsítja, vagy melyik blúzát és nadrágját tartja megfelelőnek üzleti tárgyalásokhoz, vagy pedig hogy mit szokott viselni, amikor kirándulni mentünk.

Szemügyre vettem az egyik hologramot, ami a koréliai Vreni-szigetet ábrázolta. Az apró, fákkal borított sziget mintha lebegett volna a tajtékzó tenger felett, míg odafent, a magasban viharfelhő száguldott felé. Kicsivel odébb oldalaztam, és ebből a szögből megláttam egy vaskos, háromágú szigonyt, amelyből száz és száz csáp nyúlt ki, és tekergett a hullámok között. A kép lenyűgöző hatást keltett, valódi mestermű volt, viszont nem tudtam felidézni, hogy Mirax miért vágyott rá - mert ismerte az alkotóját, vagy mert egyszer eltöltött pár napot azon a szigeten, vagy pedig befektetés gyanánt vásárolta.

Mirax eltűnt, és én egyre kevésbé emlékszem életének részleteire.

Mélyet lélegeztem, és átrohantam a nappaliba. A holokészülék vörös lámpája még ekkor is villogott. Úgy csaptam le a lejátszógombra, ahogyan a találatot kapott gép pilótája a katapult kioldójára. Mirax fényalakja ismét megjelent, én pedig elmosolyodtam, de mialatt beszélt, a mosoly lassan lehervadt a képemről. Most már más szemmel néztem a felvételt, és rájöttem, hogy az arcáról, a hangjából, és valahogy az egész lényéből hiányoznak az igazi érzések. Mintha reklámfilmet láttam volna, mintha egy gyönyörű nő próbált volna eladni nekem valamit, bármit, a lumtól kezdve egy kéthetes alakathai nyaralásig.

Megnyomtam egy másik billentyűt, amivel kommunikációs üzemmódba kapcsoltam a berendezést, majd begépeltem az Osztag Főhadiszállásának egyik számát. Pillanatokkal később egy fekete droid fejének és vállának képe jelent meg előttem. A körvonalai és merev ábrázatának részletei belevesztek a sötét háttérbe, így jószerével nem láttam belőle mást, mint aranyló fénnyel világító, sárga szemét.

- Ön a Zsivány-osztag Főhadiszállását hívta - közölte a droid. - Itt Emtri beszél. Örülök, hogy viszontlátom, Horn kapitány.

- Én is örülök neked, Emtri - hadartam, majd kezemet a fejemhez kapva beletúrtam rövidre nyírt hajamba, és folytattam: - Fel fogok tenni neked néhány kérdést, amelyekre egyenes választ várok. Némelyik kissé különösnek fog hangzani.

- Vettem a kérése paramétereit - közölte a maga gépiesen közönyös módján a droid.

- Helyes... - néhány pillanatig haboztam, aztán belekezdtem: - Most hajnali egy óra harminc van az Egyesített Galaktikus Idő szerint, ugye?

- Egy óra harmincegy perc, huszonhét másodperc, uram - felelte a droid.

Bólintottam egyet. Általában bosszantónak találtam, hogy Emtri már-már szolgai módon ragaszkodik a valósághoz, de ez a vonása ezekben a pillanatokban azt jelentette nekem, mint a mentőkötél a fuldoklónak. Mélyet lélegeztem, és ismét megszólaltam:

- Én pedig Corran Horn vagyok, ugye?

A droid kissé hátrahőkölt, de azonnal válaszolt:

- Igen, uram. Egy pillanat... A hangja 99.4953 százalékban egyezik az itt tárolt hangmintájával, az eltérés oka valószínűleg a legutóbbi bevetése során átélt stressz, illetve a fáradtság.

- Rendben, Emtri, eddig nagyon jó - feleltem na, most jön a lényeg.

A droid felém hajolt, és közölte:

- Hallgatom, uram.

Nyeltem egyet, és kiböktem:

- Feleségül vettem Mirax Terriket, igaz?

- Óh, igen, uram! - vágta rá Emtri, és a szeméből az eddiginél is erősebb fény áradt. - Talán emlékszik még arra, hogy részt vettem azon a ceremónián, amelyen Antilles parancsnok adta össze önöket a Lusankyán, aztán azon is, amelyet itt tartottak, a Coruscanton. Úgy hiszem, Füttyös készített holofelvételt az első szertartásról, és biztosan tudom, hogy több felvétel is készült a másodikról.

Leesett az állam, és kimaradt a lélegzetem. Tudtam, hogy ezek a felvételek léteznek, de megfeledkeztem róluk. Az eredetiek az otthonunkkal együtt megsemmisültek, de Mirax megszerezte a másolatukat az apjától. Szívem szerint odaugrottam volna ahhoz a szekrényhez, amelyikben a lemezeket tároltuk, hogy nyomban belenézzek valamelyikbe, de ellenálltam a kísértésnek. Nem mertem megkockáztatni, hogy ugyanolyan szenvtelennek találom őket, mint Mirax üzenetét.

- Jól érzi magát, Horn kapitány? - érdeklődött óvatosan a droid.

Először a homlokomat ráncolgatva tétováztam, de aztán bólintottam egyet.

- Nem is tudom, Emtri - mormoltam bizonytalanul. - Elérhető most az ezredes úr?

- Az ezredes úr az irodájában tartózkodik - válaszolta a droid, mialatt a szeme megvillant néhányszor. - Van egy megbeszélése, ami mostantól számítva harminc perc múlva kezdődik.

- Kérd meg, hogy törölje vagy halassza el! Beszélnem kell vele - hadartam, és olyan átható tekintettel meredtem Emtrire, mintha módomban állt volna behatolni a robotagyába, és megéreztetni vele, mennyire sürgős az ügy. Rövid töprengés után, hogy nyomatékot adjak a kérésemnek, hozzátettem: - Mirax eltűnt, úgy értem, tényleg eltűnt, és meg kell találnom őt. Fél óra múlva ott leszek. Horn kiszáll.

A vártnál kicsivel később érkeztem, mert legalább öt percet töltöttem a szekrénynél és a falfülkénél. Bármit hajlandó lettem volna magamra kapni, viszont felfedeztem egy rakás inget és nadrágot, amelyeket Mirax hozott nekem a Galaxis legkülönfélébb zugaiból. És akárhogy törtem a fejem, nem emlékeztem arra, hogy ő mit szólt ezekhez a ruhadarabokhoz. Nem jutott eszembe, hogy nevetett vagy szörnyülködött, amikor felvetette velem az ajándékait, és az sem, hogy mit mondott, miután leszedtem magamról azokat. Az ingeim laposan és élettelenül lógtak a szekrényben, mintha egy másik, letűnt kor emlékének szellemei lettek volna.

Végezetül magamra rángattam egy inget és egy nadrágot - egy színben és mintázatban förtelmes párosítást, mint az később kiderült, de hát a szupernóvák szerelmére, sötétben öltözködtem. Az északnak tartó lebegőbuszon olyan képet vágtam, hogy a többi utas elhúzódott tőlem. Utazhattam volna a siklónkkal is, és kétségkívül be tudtam volna hozni az öltözködéssel elvesztegetett perceket, de tudtam, hogy ebben az állapotomban még a város pillanatnyilag gyér légi forgalmában sem érnék célba.

Emtri meg sem próbált feltartóztatni Tycho irodájának előszobájában. Elrohantam a droid mellett, berontottam az ajtón, majd vigyázzállásba vágtam magam, és miután a lehető legszabályosabban tisztelegtem, megszólaltam:

- Köszönöm, hogy fogadott, uram!

Tycho az íróasztalánál állt, mögötte a hatalmas páncélüveg ablakon keresztül a Császári Palotára nyílt kilátás; Az acélosan egyenes tartású, karcsú derekú parancsnok rövidre nyíratta sötétbarna haját, amely éppen csak szürkülni kezdett egy kicsit a halántékánál. Kimért, gyors mozdulatokkal viszonozta a tisztelgést, kék szeméből együtt érző tekintet sugárzott.

- Emtri tájékoztatott a gondjáról, de a részletekkel adós maradt - közölte minden kertelést és udvariaskodást mellőzve.

- Neki sem árultam el többet - feleltem. - Elnézést.

- Azt hiszem, nem az ön hibája - felelte Tycho, azzal rámutatott az asztalával szemben álló székek egyikére, majd a bejárat felé pillantva hozzátette: - Ezért is kértem meg Cracken tábornokot, hogy csatlakozzon hozzánk.

Megfordultam, és megláttam, hogy Airen Cracken belép az irodába. Idős férfi létére egy kilónyi súlyfelesleget sem szedett magára. A haja majdnem teljesen fehér színű volt, viszont a feje oldalán és a tarkóján megmaradt valami abból vörös árnyalatból, amit Pash, a fia örökölt tőle. A szeme zöldben játszott, akárcsak az enyém, de inkább tengerzöldben, amitől a tekintete folyton ébernek és kissé ridegnek hatott. Megvárta, amíg mindketten tisztelgünk neki, és miután megtettük, feszesen viszonozta a köszöntést.

Tycho kivárt, amíg a tábornok letelepszik az egyik székre, aztán maga is helyet foglalt.

- Amúgy is Cracken tábornokkal lett volna találkozóm - magyarázta felém pillantva -, és nyilván megérti, hogy nem halaszthattam el.

H Természetesen, uram - dörmögtem, és leültem a kijelölt helyemre.

Első ízben akkor találkoztam Cracken tábornokkal a Coruscanton, amikor megjelentem Tycho árulási és gyilkossági perének egyik tárgyalásán. A megérkezésem szemmel láthatólag meglepte a tábornokot, de ez volt az első és utolsó alkalom, amikor úgy vettem észre, hogy valami váratlanul éri őt. Ezt követően megkért, hogy segítsek neki tárgyalni Booster Terrikkel egy birodalmi csillagromboló birtoklásáról, én pedig nyomasztó kudarcot vallottam. Az azóta lezajlott, rendszertelen találkozásaink viszonylag tűrhetőre sikerültek, most viszont a legkevésbé sem találtam megnyugtatónak a jelenlétét.

Cracken furcsán, sejtelmesen mosolygott rám, és megszólalt:

- Meg akartam beszélni Celchu ezredessel azt az értesülést, amit Phan Riizolótól, a Booty Full parancsnokától kaptunk. Igazából kevés olyasmit tudtunk meg tőle, ami segítene, hogy végre elintézzük az Invidious-t, vagy ami feltárná előttünk a hajó hollétének rejtélyét.

- Én inkább a feleségemről szeretnék beszélni - szóltam közbe, és gyanakodva figyeltem a tábornokot.

- Tudom, de higgye el, Horn kapitány - felelte bólogatva Cracken ez a két ügy összefügg egymással.

Miután elhallgatott, előrehajolt, és a tenyerében lapuló kézi számítógép kábelét beledugta a Tycho asztalán álló holovetítő egyik aljzatába. Pillanatokkal később az asztal közepe felett megjelent egy birodalmi csillagromboló képe - míg az asztal széle felett az Alderaan fehér felsősávokkal tarkított, kéklő gömbje ragyogott fel.

- Íme az Invidious - jelentette be Cracken -, egy régebbi holofelvételt látunk, miután jelenleg nem áll rendelkezésünkre megbízható kép, amely a jelenlegi állapotában ábrázolja. A Császár halálának idején egy csapásmérő egységben szolgált, Teradoc főadmirális parancsnoksága alatt. Fontos részét képezte annak a flottának, amellyel Teradoc - a Birodalom felmorzsolódása során - védeni próbálta a birtokáit. Mindez nagyjából hét évvel ezelőtt történt. Aztán, körülbelül hat évvel ezelőtt Leonia Tavira szerezte meg a hajót.

Cracken megnyomott egy gombot a számítógépén, mire az Invidious eltűnt, a helyén egy fiatal nő, vagy inkább lány holoalakja jelent meg. Az ifjú hölgy a Császári Flotta egyenruháját viselte, valamint egy admirális rangjelzéseit. Az utóbbi évek során annyiszor láttam ezeket a jelvényeket a különféle önjelölt hadurak ruházatán, hogy már-már úgy hittem, búcsúajándék vagy emléktárgy gyanánt osztogatták őket a Császár temetésén - viszont Tavira megdöbbentően fiatalnak tűnt. Az álla vonalában egyenesre vágatta a haját, ami külön kihangsúlyozta a fiatalságát, viszont égszínkék szemében valami ősi mohóság fényei lobogtak.

A tábornokra pillantottam, és megjegyeztem:

- Hiszen ő még gyerek!

- Volt - felelte Cracken, azzal hátradőlt, és tovább magyarázott: - Úgy tudjuk, tizenhat éves korában szerelmi viszonyba bonyolódott a moff-fal az Eiattu 4-en, a Zsivány-osztag egykori pilótájának szülőbolygóján.

- Hát igen, Plourr - dörmögte mosolyogva Tycho. - Nem tudtuk, hogy az uralkodócsalád tagja, egészen addig, amíg el nem jöttek érte, hogy hazavigyék királynőnek.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd megszólaltam:

- Az még az osztag újbóli megteremtése és Coruscant bevétele előtt történt. Én sem tudtam, hogy kicsoda ő, amikor összeakadtam vele a Korélián.

- Igen, és az esetről szóló jelentései igen kedvező fényben tüntették fel önt, kapitány - jelentette ki mosolyogva Cracken, azzal a hasa előtt összekulcsolta a két kezét, és folytatta: - Szóval, az ifjú hölgy módfelett becsvágyónak bizonyult, és a feleségének váratlan, minden látszat szerint baleseti halála után a moff elvette Leoniát. Ezt követően a moff súlyos agyvérzésen esett át, amitől megnémult és megbénult. És mert allergiás volt a baktára, nem egykönnyen gyógyulhatott fel, de keményen megdolgozott azért, hogy valamennyire felépüljön. Néhány hónap elteltével ismét képes volt mozgatni az egyik kezét, amit nyomban ki is használt. Maga ellen fordította a sugárvetőjét, és öngyilkosságot követett el. Leonia magára vette a címét és a feladatait, aztán ő kormányozta az Eiattu 4-et, egészen addig, amíg Plourr és a Zsiványok menekülésre kényszerítették. És ő el is menekült, persze a bolygó vagyonának tekintélyes részét is magával vitte.

Végigfutott a hátamon a hideg. Az évek folyamán számtalan történetet hallottam olyanokról, akik készségesen feláldoztak másokat a saját vágyaik kielégítése érdekében. Sőt a KorBiz-nál még nyomoztam is néhány gyilkos özvegy után, de ők jelentéktelen senkik voltak Leonia Tavirához képest.

- Vannak kétségek aziránt, hogy Leonia tette el láb alól a férjét, és annak első feleségét?

- Részemről semmi - felelte Cracken a fejét csóválva. - Viszont egyetlen bizonyítékunk sincs arra nézve, hogy ő a tettes. Szóval, miután elmenekült az Eiatturól, nyoma veszett. Nem hallottunk felőle egészen addig, amíg váratlanul összeakadt a Zsivány-osztaggal. Akkor már egy kisebb kalózbandának parancsolt, amivel még nem tudott úgy bánni, mint manapság az Invidekkel. Az összecsapás folyamán megint csak elmenekült, aztán valahogyan találkozott Teradoc-kal. Előttünk ismeretlen árért megvásárolta az Invidious-t, aztán megint eltűnt, egy-egy támadást leszámítva. Thrawn hadjárata idején merészebb lett, és a Császár visszatérésekor első ízben az Invidekkel bukkant fel. Akkor még kevés fejfájást okozott, de azóta alaposan megtanulta irányítani a kalózait.

Leonia képe eltűnt, helyén a Booty Full lassan forgó holoképe jelent meg.

- Az ifjú hölgy nem kevesebbet csinált - folytatta a tábornok - mint egységes flottává kovácsolt egy szabadúszó kalózokból és fosztogatókból álló laza szövetséget. Megadja nekik a találkozás helyszínét és időpontját, majd megtervezi az útvonalakat, kialakítja a támadási tervet, és az Invidious tűzerejét használja fel annak érdekében, hogy kiiktassa a bolygók védelmi rendszereit. Ezt követően a szövetségesei kedvükre rabolhatnak, cserébe a zsákmány felét átadják neki. Végül Leonia ismét eltűnik, a kalózai pedig visszatérnek a rejtekhelyükre, és ott várják a következő hívást.

Elgondolkodva néztem Crackenre, és megkérdeztem tőle:

- Miért nem megyünk a flotta után? Aligha lenne nehéz nyomon követni,

- Valóban nem - erősítette meg a tábornok. - Sőt még azt is tudjuk, hogy sokan a Nal Huttán várakoznak, vagy a különféle züllött csempésztanyákon lapítanak, szerte az egész Galaxisban. - Résnyire vonta a szemét, és hozzátette: - Tavira és az Invidious nélkül a flotta hamar széthullana, és a többiekkel már könnyűszerrel végezhetnénk. Addig viszont, amíg a hajója sértetlen, nem kezdhetjük felszámolni a flottát, hacsak nem vetünk be jelentős erőket annak érdekében, hogy szükség esetén kivághassuk magunkat egy csapdából. Ön is ott volt a K’vath-rendszerben. Egy Mon Cal cirkálót, és két csillagrombolót vetettünk be, hogy elkapjunk egy ócska teherhajót és tizennyolc Trivadászt.

Tycho előredőlt ültében, lekönyökölt az asztalára, és megjegyezte:

- Ugyanakkor a tény az, uram, hogy a K’vath-rendszerben nem állítottak csapdát nekünk.

- Tudom, és ez az egész ügy egyik legaggasztóbb vonatkozása - felelte Cracken, azzal fáradtan sóhajtott egyet, és tovább beszélt: - Az a forrásunk, amely értesített minket a Booty Full tervezett támadásáról, bizonyos jelekből ítélve Tavirához kötődik. Riizolo azt állítja, hogy a saját lábára akart állni, így aztán elmetszette a Tavirához fűződő kötelékeit. Azt mondja, egy ideje már átverte a nőt a zsákmányrésszel, ezért engedhette meg magának, hogy saját karmokat vásároljon. Állítása szerint még Tavira számítógépét is feltörte, abból töltötte le a Glitterstar elleni támadás ötletét. És mert mi elkísértük az utasszállítót a Coruscantig, szilárdan hiszi, hogy egyszerűen csak szerencsétlenül időzítette a rajtaütést, mert mi nyilvánvalóan nem őrá vadásztunk, hanem azért voltunk ott, hogy fedezzük a Glitterstart.

- Nem ő az első bűnöző - mormoltam a fejemet csóválva -, aki nem hajlandó elhinni, hogy tőrbe csalták.

- Továbbá elég ostoba ahhoz, hogy azt képzelje, azzal a kevés információval, amit megadott nekünk, megúszhatja a börtönt - fűzte hozzá Cracken, és ismét megnyomott egy gombot a számítógépén. - A tőle kapott anyagok közül az egyik leghasznosabb Leonia Tavira közelmúltban készült holoképe.

Az asztal felett ismét Tavira háromdimenziós képe lebegett. Az előző felvételen látott ifjú boszorkány szinte nyomtalanul eltűnt. Leonia, noha továbbra is nagyon fiatal volt, jól érzékelhetően komorabb lett, viszont sokkal szebb is. Az égszínkék szeméből sugárzó szúrós tekintet furcsa ellentétben állt szelíd és barátságos mosolyával. A haját hosszabbra növesztette, és az alsó részét cikcakkosra vágatta, ám az egészet vérvörös kendővel szorította le, amely ugyanabban az árnyalatban játszott, mint fekete dzsekijének paneljei. A csípője mellett mindkét oldalon egy-egy sugárvető függött, és a derekát körülölelő széles öv remekül hangsúlyozta karcsú, törékenynek ható alakját. A nadrágja úgy tapadt formás combjára, akár a mesterséges bőr, míg páncéllemezes csizmája felért egészen a térdéig.

- Úgy tűnik, kapott néhány kemény leckét az élettől - hümmögtem a fejemet csóválva.

Cracken fel - felhorkanva, keserűen nevetett egy sort, és kijelentette:

- Nem szívesen gondolok bele, hogy mi lett volna Tavirából, amennyiben Ysanne Isard maga mellé veszi tanítványnak. Vagy akár Thrawn főadmirális. Úgy tűnik, az ifjú hölgy gyorsan tanul a tapasztalataiból és hibáiból, ami az egyik fő oka annak, hogy mindeddig nem tudtuk kézre keríteni. Ahogyan azt már korábban gyanítottuk, és ahogyan azt Riizolo megerősítette, Tavira kezdeményezi a kapcsolatot, nem pedig fordítva. Az Invidek közül senki sem tudja, hogy hol rejti el a hajóját, vagy hogy mikor fog felbukkanni. Ezeket a titkokat csakis azok ismerhetik meg, akik bekerülnek az Invidious-ra, csakhogy az az út egyirányú. Akit egyszer meghívnak az Invidious- ra, és el is fogadja, az többé nem hagyhatja el a hajót.

Tycho alaposan szemügyre vette Tavira képét, majd Crackenre pillantva megszólalt:

- Úgy rémlik, több műveletet is indítottunk már ellene, és ezek kivétel nélkül kudarcba fulladtak. Gondoltak már arra, hogy esetleg van egy forrása, amely tájékoztatja őt a terveinkről?

- Ha így állna a helyzet, az ugyancsak kapóra jönne, ezredes úr - válaszolta bólogatva a tábornok -, mert ebben az esetben csapdába csalhatnánk őt, ha megtalálnánk a forrását, és hamis adatokat adnánk neki. - Széttárta a kezét, és megint csak sóhajtva hozzátette: - Ám eddig ezen a területen is kudarcot vallottunk. Hiába keressük Tavira kémjét, nem tudunk rábukkanni. Nemrégiben megbíztam Iella Wessirit, hogy koordinálja az erőfeszítéseinket, és önök mindketten jól tudják, hogy ő mennyire alapos.

A közlés hallatán szélesen mosolyogtam. Iella annak idején a társam volt a KorBiz-nál, és Ő vezette a nyomozást Tycho árulási perében. így aztán megértőn bólogattam, és kijelentettem:

- Ha ő nem talált kémet, akkor nincs kém.

- Ezt a következtetést, ha vonakodva is, de kénytelen voltam elfogadni - dörmögte rosszkedvűen Cracken. - Úgy tűnik, Tavira mindig tudja, hogy mikor készülünk fel valamelyik támadására, és még idejében lefújja. Továbbá nem tudunk rendszert találni a rajtaütéseiben, sem pedig a viselkedésében, így aztán rákényszerültünk, hogy egyre szokatlanabb és szélsőségesebb módszerekkel próbáljuk előkeríteni. - Felém fordult, és amint belenéztem a szemébe, úgy éreztem, hogy az egész bensőm jéggé fagyott. A tábornok a száját összepréselve bólintott néhányat, majd kimondta: - És az egyik műveletünkbe bevontuk Miraxot.

Hátradőltem ültömben, valósággal belesüllyedtem a székembe, és hirtelen olyan öregnek éreztem magam, mint amilyen maga a Galaxis.

- Azt valamiért tudom, hogy nem halt meg, de máskülönben nem érzékelem őt - mondtam megrendülten. - Ön mit tud róla, tábornok úr?

- Nagyon keveset, de még annak java részét sem mondhatom el önnek.

- A kapitány úr feleségéről beszélünk, tábornok úr! - szólt közbe a homlokát ráncolva Tycho. - A feleségéről, aki eltűnt.

- Ennek magam is tudatában vagyok, ezredes úr. Valószínűleg tudom, hogy Mirax hol tartózkodik jelenleg - közölte Cracken, és sietve feltartotta a kezét, hogy megelőzze bármelyikünk újabb közbevetését. Feleslegesen tette, mert én éppen úgy éreztem magam, mintha minden csontom cseppfolyóssá vált volna, és szinte a puszta lélegzés is meghaladta az erőmet.

- Mirax nemrégiben eljött hozzám - folytatta Cracken -, és megkérdezte, mit tehetne annak érdekében, hogy vége szakadjon az Invidek támadásainak. Elmesélte, hogy az egyik ügyfele, egy nagyon gazdag műgyűjtő elveszített néhány értékes tárgyat, amikor egy Invid-csapat kifosztotta az egyik nyaralóját. Az illető vissza akarta kapni a szóban forgó műtárgyakat, és felkérte Miraxot, hogy nézzen körül egy kicsit. Mirax ismét megkeresett, és felajánlotta nekem a szolgálatait. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy egy effajta fedőtörténet segítségével könnyedén bejuthatna oda, ahová az ügynökeim soha. Aprólékosan elmagyaráztam neki, hogy az Invidek rendkívül veszélyesek, de vállalta a kockázatot. A megbeszéléseink során kijelentette, hogy minél hamarabb leszámolunk az Invidekkel, annál kevésbé kell aggódnia amiatt, hogy a bűnözők esetleg megölik a Zsiványokat, továbbá ő és ön, Horn kapitány, szabadon élhetik az életüket.

Ökölbe szorítottam mindkét kezemet, és kemény harcot vívtam önmagammal, hogy visszatartsam a könnyeimet. Ha nem kötöttem volna ki feltételnek, hogy majd akkor döntsünk a gyerekvállalásról, ha már az Invidek nem jelentenek veszélyt, Mirax sosem vállalta volna el a feladatot. Láthattam volna mindezt, tudnom kellett volna, hogy megpróbál tenni valamit. Sosem tudott tétlenül üldögélni, amikor úgy vette észre, hogy egy-egy terve füstbe megy.

Valóban ilyen típus? A gondolat nyomán rám tört a felismerés: nem emlékszem annyira a feleségemre, hogy választ adjak erre a kérdésre, és ekkor megeredtek a könnyeim. Szerettem volna mentegetőzni, de a torkom úgy összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. Üvölteni akartam, de csak tátogni tudtam, aztán a jobb öklömmel lesújtottam a székem karfájára, és becsuktam a számat. Végül szipogtam néhányat, letöröltem a könnyeimet, és függőleges helyzetbe toltam magam

- Bocsássanak meg - suttogtam rekedtes hangon.

- Nincs mit megbocsátani, Corran - vágta rá Tycho, és bátorító mosolyt villantott rám. - Sokkal jobban fogadta, mint ahogyan én fogadnám, ha ilyen jellegű hírt kapnék Winterről.

Cracken kinyújtotta a kezét, és megveregette a térdemet.

- Ami pedig azt az érzését illeti, miszerint Mirax eltűnt - mondta barátságosan -, kérem, ne rémüljön meg túlságosan. Igaz, a soros jelentkezésének határideje lejárt, de még nem telt el annyi idő, hogy a legrosszabbat kellene feltételeznünk.

- Én nem feltételezek semmit, uram - vágtam vissza, azzal szét-nyitottam az ujjaimat, és a tenyeremet bámulva folytattam: - Mirax eltűnt. Nem halt meg, csak eltűnt. Aludtam, és hallottam, hogy a nevemet sikoltja, aztán eltűnt.

Cracken felszegte az állát, és megkérdezte:

- Gondolja, hogy ez több, mint egy egyszerű rémálom?

- Nem rémálom volt - jelentettem ki határozottan.

- Hát akkor, az ön Jedi-képességeiből ered?

A felvetés nyomán gondolkodóba estem. Lehet, hogy valamilyen fajta tudatalatti, számomra is ismeretlen kapcsolat áll fenn a feleségem és köztem az Erőn keresztül? Fogalmam sem volt, hogy ez hogyan lehetséges, illetve, hogy lehetséges-e egyáltalán.

- Nem tudom, tábornok úr - válaszoltam végül az igazságnak megfelelően. - Csak azt tudom, hogy a feleségem eltűnt. Nem érzékelem őt. - Tycho felé néztem, és odaszóltam neki: - írja le, kérem, hogy ön hogyan érzékeli Winter jelenlétét!

Tycho elmosolyodott, és a fejét ingatva felelt:.

- Azt hiszem, tudom, mire gondol, Corran. Valóban érzem a jelenlétét, amikor együtt vagyunk, de ez nem egy állandó dolog. Ma reggel például elment, hogy vigyázzon Anakin Solóra, és fogalmam sincs, hogy merre jár, vagy hogyan boldogul. Bár őt ismerve úgy sejtem, remekül. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy őt és engem ugyanolyan kötelék fűz-e össze, mint önt és Miraxot.

- Köszönöm az őszinteségét - dörmögtem, azzal ismét Cracken- hez fordultam: - Mondja el, kérem, honnan jelentkezett utoljára a feleségem.

- Nem tehetem - válaszolta a tábornok a fejét rázva.

- Meg kell tennie! - vágtam rá.

- Nem mondhatom meg, és nem is fogom megmondani - jelentette ki jócskán elkomorulva Cracken. - Csak gondoljon bele egy kicsit, kapitány! Több ügynököm dolgozik a helyszínen, akik rendkívül sebezhetőek...

- Én elsősorban Mirax sebezhetősége miatt aggódom - szóltam közbe.

- Tudom, kapitány, ne higgye, hogy nem tudom. - Cracken immáron kissé éles hangon beszélt, ami arról tanúskodott, hogy nagyon komolyan veszi az ügyet, és ennek hatására a dühöm alábbhagyott. - Mirax jelenleg ugyanolyan helyzetben van, mint ön és a Zsiványok voltak, amikor bedobtuk magukat a Coruscantra. Ha megadom a kért információt, és ön elindul a felesége után, akkor gyanút foghatnak azok, akik Mirax körül vannak. Bíznia kell a feleségében, és bíznia kell abban, hogy ő ügyesen fogja intézni az ügyet.

- És ha ez nem elég? - mordultam fel, és azon kaptam magam, hogy megint ökölbe szorítom mindkét kezemet, így aztán erőnek erejével szétnyitottam az ujjaimat. - Amennyiben nem adja meg önként az információt, tábornok úr, majd megteszi, ha parancsot kap rá!

- Ezt a parancsot csakis az Új Köztársaság kormányzótanácsa adhatja ki! — vágott vissza Cracken..

A lehető legszigorúbban meredtem rá, és eltökélten közöltem vele:

- Kész vagyok kérvényezni, hogy adják ki nekem ezt az adatot. Amit az Új Köztársaságért tettem, talán egy kicsit régi történet, és semmi sem olyan fárasztó, mint a tegnap hőse, de hajlandó vagyok elkölteni az összes politikai tőkémet annak érdekében, hogy megmentsem Miraxot.

- De hát egyelőre az sem biztos, hogy bajba került - vetette ellen Cracken. - Nem tudjuk, hogy meg kell-e menteni!

- Maga nem tudja, tábornok úr, de én igen - feleltem, azzal talpra ugrottam, mindkettőjüknek tisztelegtem, és zárszó gyanánt kijelentettem: - Én igazán nagyra tartom önöket, és nem kívánok függelemsértést elkövetni, de a feleségem bajban van, és én meg fogom menteni. Jól jött volna a segítségük, de annak hiányában... ne próbáljanak megállítani!

Negyedik fejezet

Tudatában voltam annak, hogy Cracken tábornok teljesen jogos és ésszerű indokok miatt tagadta meg a kérésemet, a helyében magam is így jártam volna el. Viszont ez a fajta fagyos logika szempillantás alatt elolvadt a haragom és fájdalmam forróságától. Mindennek a tetejébe szörnyű bűntudat gyötört. Ha néhány hónappal korábban meghoztam volna a döntést, és nem igyekszem elodázni, Mirax nem tűnt volna el. Akkor még szabadulni akartam a felelősség terhe alól, de most szentül megfogadtam, hogy másodjára nem fogok csalódást okozni a feleségemnek. Amikor a megbeszélés alatt azzal hozakodtam elő, hogy kérvénnyel fordulok a Kormányzótanácshoz, nem üres fenyegetésnek szántám, de Cracken tudta, hogy nem kell különösebben aggódnia. Elméletileg az Új Köztársaság valamennyi polgára kapcsolatba léphetett valamelyik szenátorral, aztán, ha az ügyének súlya indokolta, a Tanácshoz is fordulhatott. Jómagam közvetlenül folyamodhattam Doman Berusshoz, és rajta keresztül kérhettem meghallgatást. Csaknem biztosra vettem, hogy a Tanács tagjai hagynák, hogy elmondjam a mondandómat, de azzal még messze jártam volna attól, hogy megkapjam azt, amit akarok.

Így aztán, még mielőtt a Tanács elébe álltam volna, támogatókat kellett szereznem a tagok között, hogy legyen esélyem. Tisztában voltam azzal, hogy a biztonsági megfontolásokra hivatkozva könnyűszerrel elutasíthatják a kérvényemet, viszont úgy számítottam, hogy ha a tanácstagok közül többen támogatnak, akár még győzhetek is.

Ahhoz viszont, hogy megszerezzem a szükséges támogatást, először is szívességet kellett kérnem a barátaimtól. Az első utam - már persze azután, hogy hazasiettem, és átöltöztem a szolgálati egyenruhámba - Wedge Antilles irodájába vezetett. Nem szóltam oda előre,

Wedge titkára, akármilyen zárkózott és zordon alak volt is, látszólag magától értetődőnek vette, hogy csak úgy beállítottam.

Az iroda sokat elárult arról a férfiről, akit az elmúlt évek folyamán alaposan megismertem, és akiben maradéktalanul megbíztam. Az íróasztal mögötti falat teljes egészében egy óriási páncélüveg-tábla helyettesítette, amitől az a benyomásom támadt, hogy Wedge egy tágas erkélyen dolgozik. Csodás kilátás nyílt Coruscantra, és ami l ennél is fontosabb, a szabad égbolt egy hatalmas szeletére. Az íróasztal elég nagy volt ahhoz, hogy akár egy X-szárnyú is leszálljon rá, és Wedge olyan rendben tartotta, hogy valóban letehetett volna rá egy X-szárnyút. A bejárattól balra eső részre egy kanapét, egy alacsony asztalt és néhány megviselt széket rakatott, amelyek sokkal jobban illettek volna egy vadászosztag eligazítótermébe, mint egy rendezett, elegáns irodába.

- Remélem, nem zavarom, tábornok úr! - mondtam, amikor beléptem az ajtón.

Wedge derűsen rám mosolygott, aminek láttán némi melegség kezdett ébredezni a bensőmben.

- Örülök, hogy látlak, Corran! - válaszolta. - Nagyon régen találkoztunk.

Tisztelegtem neki, majd mialatt kezet ráztunk, megjegyeztem:

- Valóban régen, tábornok úr!

Furcsa pillantást vetett rám, majd a kanapé felé intett. Miközben én helyet foglaltam, megkerülte, az asztalát, és leült velem szemben. Kettőnk között állt az alacsony asztal, amelyről felfedeztem, hogy színben és stílusban illik ahhoz a szekrénykéhez, amiben odahaza hasra estem - és a gondolat nyomán a sípcsontom máris sajogni kezdett. A lapján hadtörténeti írásokat, valamint építészeti szakcikkeket tartalmazó adatlemezek hevertek szerteszét szórva.

Wedge óvatos pillantásokkal méregetett, mialatt letelepedett, és halkan megjegyezte.

- Ne legyél már ennyire hivatalos, Corran!

- Sajnálom, Wedge - feleltem, és kényszeredett mosolyra húztam a számat. - Az osztagnál valamennyien megértettük, hogy a vezérkar átvezényelt téged a flottaparancsnokságra, amikor az újjászületett Császár megtámadta az Új Köztársaságot. És azt is, amikor az utóbbi négy hónapban összevissza röpködtél, és feljebb vontattad az alacsonyan keringő roncsokat, nehogy lezuhanjanak, és még tokira élőlényt pusztítsanak el. Aztán, amikor elfogadtad ezt a felszíni megbízatást, ahelyett hogy visszajöttél volna, néhányunk fejében megfordult, hogy talán nem szeretted meg az „Antilles tábornok” megszólítást.

Megint rám mosolygott a maga nyílt, barátságos módján, és barna szeme felfénylett.

- Semmit sem szeretnék jobban, mint visszatérni az osztaghoz - válaszolta -, de tudod, az elmúlt tizenegy évet azzal töltöttem, hogy különféle gépeket és épületeket lőttem szét. Amikor visszajöttem a Coruscantra, és megláttam, hogy mennyi minden elpusztult, és mennyien maradtak otthon nélkül, mint például Mirax és te, hát nem is tudom... a lelkem mélyén megmozdult valami, és változást akart. - Mélyen előrehajolt, amitől sötétbarna hajának egyik tincse előrelendült a homlokára, és felkapta az egyik építészeti adatkártyát, majd azt méregetve, tovább magyarázott: - Tudod, akkoriban, amikor még a Gus Treta állomáson éltem a szüleimmel, sokat álmodtam arról, hogy egyszer majd lesz egy felszíni otthonom, és káprázatos épületeket fogok építeni. Aztán közbejött a lázadás, meg minden, ami azzal járt, és szépen elfelejtettem azt az álmot, de amikor ott repkedtem a megsemmisült tájak felett, valahogy újjáéledt bennem. Nem tudom, hogy meddig fogok kitartani mellette, de most ezzel akarok foglalkozni.

Szerettem volna tiltakozni, szerettem volna győzködni, hogy jöjjön vissza az osztaghoz, de olyan boldognak tűnt, hogy igazán nem tudtam haragudni rá, amiért munkahelyet váltott.

- Azt azért tudnod kell, hogy mindannyian nagyon örülnénk, ha újra velünk repülnél - jegyeztem meg halkan.

- Köszönöm, ez jólesik - felelte biccentve Wedge, azzal hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett a székén, és megkérdezte: - Szóval, mi szél fújt ide? Csak úgy benéztél?

- Nem egészen - feleltem, majd nyeltem egyet, és kiböktem: - Szeretnélek megkérni egy szívességre. Egy elég nagy szívességre.

- Mi a baj, Corran? - kérdezte szempillantás alatt elkomorodva.

- Mirax eltűnt, és meg akarom keresni - válaszoltam letörten. - Cracken tábornok tudja, honnan jelentkezett utoljára, merthogy Mirax most éppen neki dolgozik, de nem hajlandó megmondani nekem.

- Nyilván nem akarja, hogy odarohanj, és veszélybe sodord a feleségedet, illetve magát a műveletet - vélekedett a száját lebiggyesztve Wedge.

- Ezt magam is tudom, viszont Mirax bajban van, és segítenem kell neki - feleltem elszántan. - Arra kérlek, hogy beszélj Organa Solo tanácsossal, és tudakold meg tőle, hogy segítene-e kérvényt benyújtani a Tanácshoz. Az lenne a cél, hogy a Tanács adja parancsba Crackennek, hogy szolgáltassa ki nekem ezt az információt. - Igyekeztem ugyan ésszerűnek beállítani a kérésemet, de mialatt elmondtam, magam is éreztem, hogy őrültséget beszélek. Bizonyosnak tűnt, hogy hiába segít Wedge, a Tanács sosem fogja megadni azt, amit akarok. A kérésem messze túlment a határokon, és ezt tudtam is, de nem maradt más választásom.

Mielőtt Wedge válaszolhatott volna, egy ravasz tekintetű, fényesen csillogó szemű férfi lendült be az ajtón. A küszöbön megállva visszanézett a titkárra, és odaszólt neki:

- Egy perc az egész, és már itt sem vagyok!

Azzal a jövevény Wedge felé fordult, és bár aggodalmasan ráncolta a homlokát, olyan szélesen vigyorgott, akár egy hutt, mialatt megkérdezte:

- Hé, Wedge, nincs kedved elugrani velem a Kesselre?

- A Kesselre? Sosem hittem volna, hogy valaha oda akarsz menni - felelte Wedge meglepetten pislogva. - Köszönöm a meghívást, Han, de rengeteg dolgom van.

- Miféle dolgod? Az építődroidok maguktól is eltájékozódnak. Gyere el velem, aztán köszönj be egy pár ismerősödnek, akiket ott hagytál! Ott van például Fliry Vorru. - Han Solo ekkor elnézett Wedge mellett, odabiccentett nekem, és hozzátette: - Bocs, hogy közbeszóltam.

Wedge rám pillantott, és mosolyogva megkérdezte:

- Találkoztatok már?

Megráztam a fejemet, de rögtön megjegyeztem:

- Hírből természetesen ismerem Solo tábornokot.

- Szerencsére már nem vagyok tábornok - közölte továbbra is vigyorogva Han Solo -, csak egy egyszerű civil.

- Kötve hiszem, Han, hogy az úr csakis erre a fajta hírnevedre gondolt - szólt közbe sejtelmesen mosolyogva Wedge. - Hadd mutassam be neked Corran Horn kapitányt. Annak idején a KorBiz - nál dolgozott.

- Hát akkor hírből én is ismerem őt - jelentette ki Han, és közelebb lépve felém nyújtotta a jobbját. - És az apját is.

- Az apámat? - kérdeztem, mialatt kezet ráztunk

A Korélia egyik legelvetemültebb csempésze bólintott.

- Annak idején egyszer a nyomomban volt. Alig tudtam megszabadulni tőle.

Han Solo hangjában bujkált némi önelégültség, méghozzá az a fajta, amelyet én régóta a szökéseikkel kérkedő csempészekhez és bűnözőkhöz társítottam, és szerettem volna utálni őt érte. Tudtam róla, hogy fűszert szállított egy huttnak, és emiatt a világegyetem söpredékéhez soroltam őt. A koréliaiakat a Galaxis lakói általában belevaló vagányoknak tekintették, főleg Solo hőstetteinek köszönhetően, és már ez a tény is elég lett volna ahhoz, hogy mindörökre az ellensége legyek.

Ám volt valami a szemében, illetve határozott kézszorításában, ami sejteni engedte, hogy alapjában véve tisztességes ember. Könnyű lett volna leírni őt azzal, hogy nem más, mint egy szerencselovag, aki a vagyonáért vette el Leia hercegnőt, erre viszont alaposan rácáfolt a tény, hogy annak idején sokat szenvedett, és elszántan küzdött a Birodalom ellen. Valami folyton megakadályozta őt abban, hogy a könnyebbik utat válassza, elhagyva a barátait és a reménytelennek tűnő ügyeket. Talán a sikerre való törekvése győzedelmeskedett, vagy a kudarctól való félelme, vagy talán mindkettő, mindenesetre rádöbbentem, hogy önmagában véve a bűneinek és a hőstetteinek hosszú sorával nem lehet jellemezni őt.

- Örülök, hogy megismerhetem, uram - feleltem a szemébe nézve.

- Hát igen, a KorBiz-nál dolgozott... nyilván ezért szólít uramnak - dörmögte, majd rántott egyet a vállán, és hozzátette: - A formalitás sosem volt erős oldalam.

Wedge intett neki, hogy foglaljon helyet, de Han Solo állva maradt.

- Corran épp az imént kért meg, hogy beszéljek a feleségeddel egy rendkívül fontos ügyben - közölte vele Wedge. - Emlékszel még Booster Terrikre?

- Boosterre? - ismételte a nevet Solo, és felderült a képe. - Őt elég nehéz volna elfelejteni. Már akkor legenda volt a csempészek köreiben, amikor a Korélia kőgolyóvá hűlt. - Hirtelen felém nézett, és megkérdezte: - Nem az ön apja küldte Boostert a Kesselre?

- Öt évre - feleltem nagyokat bólogatva.

- Az elég hosszú idő a bányákban - jegyezte meg Han, és megborzongott.

- Szóval, három évvel ezelőtt Corran feleségül vette Booster lányát, Miraxot - jelentette be sejtelmesen vigyorogva Wedge.

- Nem mondod! Végre valaki, aki ugyanolyan furcsa házasságot kötött, mint én! - válaszolta Han, és érdeklődve meredt rám. - És mit szeretne, Wedge miről beszéljen Leiával?

- Mirax eltűnt - mondtam egyszerűen. - Meg akarom találni őt, de Airen Cracken nem hajlandó elárulni, hogy hol tartózkodott, amikor eltűnt. Azt remélem, a Tanács parancsba adja neki, hogy adja meg nekem ezt az információt.

- Leia talán meg tudja győzni a többieket, de erre azért nem mernék nagy téttel fogadni - felelte az egykori csempész, és rosszkedvűen megcsóválta a fejét. - Leia valószínűleg együtt fog érezni magával, csakhogy a kérése eléggé lent lesz az Új Köztársaság fontos és sürgős ügyeinek listáján. És ha most is úgy gondolkodna, ahogyan unnak idején, a KorBiz-nál gondolkodott, akkor maga sem adna ki efféle információt egy titkos ügynök házastársának.

A padlóra szegeztem a tekintetemet, és halkan mormoltam:

- Tudom...

- Ugyanakkor - folytatta Solo némileg megenyhülve -, nem az Új Köztársaság Titkosszolgálata az egyetlen hely, ahol információt szerezhet Miraxról. Manapság is Pulsar Skate-tel repül?

Felkaptam a fejemet, és kissé meglepetten rávágtam:

- Igen, uram.

- Mielőtt elindulok a Kesselre - dörmögte Solo a gondolataiba merülve -, merthogy Leia megkért, lépjek kapcsolatba az ottani népséggel, mivel régebben sokat forgolódtam azon a környéken, szóval, mielőtt elindulok, tapogatózhatnék egy kicsit. Mondjuk, utánajárhatnék, hogy látták-e mostanában a Skate-et szokatlan helyeken. Hátha kiugrik valahonnan egy nyom. - Hirtelen résnyire vonta a szemét, és rám förmedt: - De csak akkor, ha abbahagyod ezt az uramozást, és végre hajlandó vagy összetegeződni velem.

Nem voltam éppen jókedvemben, de elmosolyodtam.

- Köszönöm, Han. Szólíts nyugodtan Corrannak, dacára annak, hogy valaha a KorBiz-nál dolgoztam.

- A Galaxis elég nagy, úgyhogy nem egykönnyen fogod megtalálj ni a feleségedet - válaszolta Solo -, de gondolom, ez édeskevesei számít neked.

- Egészen pontosan semmit - feleltem a fejemet ingatva.

- Hát akkor, az Erő legyen veled! - búcsúzott Solo, azzal mégegyszer megkérdezte Wedge-től: - Biztos nem akarsz eljönni velem a Kesselre?

- A következő alkalommal feltétlenül, de most nem - felelte mosolyogva Wedge. - Amikor legutoljára ott jártam, pontosabban, amikor a Zsiványok legutoljára ott jártak, Moruth Doole nem volt elragadtatva tőlem. Tegyél meg magadnak egy szívességet azzal, hogy nem emlegetsz őelőtte!

- Vettem az adást. Mihelyt visszajövök, értesítelek, hogy megtudtam-e valamit, Corran! - mondta a csempész, és hanyagul tisztelgett; mindkettőnknek. - Jó repülést, uraim!

Solo sarkon fordult, és kiviharzott az irodából. Wedge és én pár pillanatig szótlanul néztünk utána, aztán felnevettem, és megszólaltam.

- Neki aztán van egy stílusa, mi?

- Nehéz lenne elfelejteni, az biztos - válaszolta Wedge.

- Ami megmagyarázza a fejére kitűzött vérdíjakat - jegyeztem meg, és mialatt folytattam, a mosoly lassan lehervadt az arcomról. - Még egy dolog, Wedge. Én... szóval, nem tudom, hogy tervezed-e meglátogatni Iellát most, hogy felszínlakó lettél, de ha megteszed, ne kérdezd Miraxról! Még most is Crackennek dolgozik, és talán tud egyet s mást, de nem akarom bajba keverni azzal, hogy kiszedek belőle valamit.

- Ne aggódj, észben tartom - felelte Wedge, és a homlokát ráncolva megkérdezte: - Most már valóban össze kéne jönnöm vele, nem?

- Ti ketten híresen jól kijöttök egymással - válaszoltam mosolyogva. - Szerintem ezúttal komolyan kéne venned a dolgot.

- Szerintem is - ismerte el Wedge, azzal kissé görcsösen rántott egyet a vállán. - Szívesen találkozgattam volna vele, mielőtt a férje felbukkant, de a férje halála után, meg Thyferra meg a Szellem-osztag meg Thrawn...

- Tudom. Sok minden történt, ami alaposan megbonyolította a helyzetet - dörmögtem. - De ne hibáztass egy bolygólakó lányt, mert olyan valakire vágyik, aki megmutathatja neki az univerzumot.

- Ezt Mirax és te szépen bebizonyítottátok - jegyezte meg Wedge már-már sóvárogva. - Tényleg fel kéne hívnom, és adnom kéne a dolognak még egy esélyt. Ha már az újjáépítés szépen halad, talán tudok rá szakítani némi időt.

- Ahogyan Han az imént mondta, a Galaxis elég nagy, de nem hiszem, hogy találnál valakit, aki jobban illene hozzád, mint ő - bölcselkedtem, és kipréseltem magamból némi kényszeredett kacagást. - A Galaxis nagy, és ki tudja, hol van benne a feleségem, míg számodra a tökéletes pár oly közel van. Nem egyszerű az élet, mi?

- Hát nem az - erősítette meg Wedge, és ekkor végre felderült az arca. - Ugyanakkor támadt egy ötletem. Talán segít megoldani a problémádat.

- Mire gondolsz? - csaptam le nyomban a kijelentésére.

- Luke jelenleg itt tartózkodik a Coruscanton. Beszélned kéne vele - válaszolta megfontoltan bólogatva Wedge. - Miraxot megtalálni körülbelül olyan lesz, mint megtalálni egy bizonyos kvarkot egy mól deutériumban, de ha egyszer ez a feladatod, egy Jedi segítsége kapóra jöhet.

Ötödik fejezet

Noha kora délelőttre járt az idő, Wedge felhívta Luke Skywalkert, aki nyomban meghívott minket a magánlakosztályába. Wedge kerített egy siklót, és haladéktalanul útnak indultunk. A társam a vadászpilóták stílusában, meglehetősen agresszívan vezetett. Őrült gyorsasággal kanyarogtunk a magas épületek között, és vadul cikáztunk az égi utak sűrű forgalmában. A célállomástól nem messze Wedge még egyszer a jobb oldalára döntötte a siklót, és átvitte két, súlyosan leterhelt emelőplatform között, aztán tágas félkörívet leírva megkezdte a Császári Palota egyik légikikötőjének végső megközelítését.

- Talán nem hiszed el, de lerí rólad, mennyire hiányzik neked a csapat, meg minden, ami vele jár.

Wedge rám kacsintott, és vigyorogva válaszolt:

- A repülés tényleg nagyon hiányzik, de az már nagyon fárasztott, hogy állandóan veletek, félőrült űrcsavargókkal meg azzal a túlméretezett egótokkal kellett foglalkoznom.

- Hát igen, az a sok űrpor meg plazmagömb... most viszont politikusokkal és az ő egóikkal foglalkozol - tettem hozzá, és felkacagtam. - Ráálltál az igazán nehéz célpontokra.

Wedge a homlokát ráncolva sandított felém, és dörmögve megjegyezte:

- Tudod, barátom, ebben több igazság van, mint szeretném.

Ezt követően mindketten elhallgattunk, és szótlanul bámultuk az elénk táruló látványt. A Császári Palota égre törő tornyai és nyomasztóan hatalmas épülettömbje révén maga volt a hatalom tökéletes emlékműve. Ugyanakkor, eléggé meglepő módon, szép számmal akadtak olyan részei, amelyeket különös műgonddal alakítottak ki, és határozottan finomnak, már-már légiesnek tűntek. Ami messziről, a levegőből nézve vékony hártyának látszott, az ebből a közelségből, ahonnan már jól kirajzolódtak az egyes részletek, rendíthetetlenül szilárdnak hatott. Az épületegyüttest összességében csak úgy lehetett leírni: felfoghatatlanul bonyolult.

Az Új Köztársaság kormányzata mindent megtett annak érdekében, hogy a Császári Palota név a múlt ködébe süllyedjen. Az utóbbi évek folyamán reklámhadjáratokat indítottak, hogy másik név rögzüljön a polgárok tudatában, például a Köztársaság Háza, vagy egyszerűen Kapitólium, ám rendre kudarcot vallottak, mert ezen nevek egyike sem jellemezte a valóságot. Az épület mintha minden vonásával azt sugallta volna, hogy megköveteli a Császári Palota megnevezést, ennél alacsonyabb címmel nem éri be.

Wedge megadta a szükséges kódot a helyi légi irányításnak, majd ráereszkedett az egyik pályára, és letette a gépet. Kiszálltunk, aztán Wedge magabiztosan vezetett át engem a folyosók útvesztőjén, a Jedi-mester otthona felé. Nélküle hamar eltévedtem volna a szövevényes labirintusban. Csupán homályosan sejtettem, hogy felfelé tartunk egy roppant toronyban, de igazából fogalmam sem volt, mekkora utat tettünk meg azóta, hogy kiszálltunk a siklóból. Elsősorban azért nem, mert az élénk színekben pompázó, díszes belső terek minden figyelmemet lekötötték. A császári vörös uralkodott mindenütt, de szép számmal akadtak arany, ezüst, kék és zöld árnyalatok is. És amikor a színek kavalkádja már túl soknak hatott, üvegtárlók vagy falfülkék előtt haladtunk el, amelyek a Galaxis milliárdnyi világából származó művészeti alkotásokat tartalmaztak. Én egyfajta szentélyeknek láttam ezeket, és mialatt elsétáltunk egyiktől a másikig, úgy éreztem magam, mintha rendszerről rendszerre, vagy bolygóról bolygóra repülnénk egy hosszú utazás során.

Kissé meglepődtem a saját reakciómon, ugyanis nem először fordultam meg a Császári Palotában. Abban ugyan nem lehettem biz¬os, hogy korábban is ugyanebben a toronyban jártam, de az tény, hogy az egész épületegyüttes ugyanilyen rikítóan volt berendezve és díszítve. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy az egykori tervező talán azért alkalmazott ennyire harsány, eleven színeket, mert amikor az uralkodó még itt lakott, annyira kiszívta mindenkiből az életet, hogy ha nem varázsoltak valamit ordítóan feltűnővé, akkor azt a látogatók észre sem vették.

A palota semmit sem változott az utolsó látogatásom óta, de korábban mindig Miraxszal jöttem ide. A feleségem rajongott a művészetért, értett is hozzá, így aztán meg tudta nevezni az egyes műalkotások stílusát, valószínű eredetét, de még a piaci értéküket is, és a magyarázatai segítségével mindent a helyére tehettem gondolatban. Ráirányította figyelmemet az érdekességekre, és ügyesen építkezett arra az alapra, amelyet az anyámtól kaptam a koréliai múzeumokban tett látogatásaink folyamán. Kiszűrte nekem a zavarói tényezőket, nélküle viszont a színek valóságos rohamot indítottak ellenem.

A tébolytól Skywalker mester otthona mentett meg. Az ajtó kinyílt, még mielőtt odaértünk volna hozzá, és Wedge habozás nélkül i besietett a félhomályos előszobába. A gyér fényben elhalt a színek támadása. Noha az egyes helyiségek továbbra is magukon viselték a császári stílus nyomait, a bútorzaton sehol sem lehetett látni milliónyi díszítőelemet, a szemkápráztató szöveteket és a mindenféle, szeszélyesen lengedező bojtokat és rojtokat. A falakba süllyesztett tárolókból hiányoztak az adatkártyák és a cifra műtárgyak. Néhány emléktárgyat leszámítva - egy rövid, girbe-gurba botot, Luke pilótasisakját, és néhány apróságot, amelyekkel régebben a Császár Jedi- mauzóleumában találkoztam - üresen ásítoztak.

Luke szobái arra a szerényen és egyszerűen berendezett lakásra emlékeztettek, amelyben Mirax és én laktunk. A szembetűnő tárgyak hiányától a helyiségek békét és nyugalmat árasztottak. Az idő mintha lelassult volna itt, és első ízben azóta, hogy Mirax eltűnt, nem éreztem magam úgy, mintha homokvihar ostromolná az agyamat.

Házigazdánk az apró konyhában tartózkodott. Megérkezésünkre kidugta fejét az ajtón, és barátságosan ránk köszönt:

- Hé, Wedge, örülök, hogy újra látlak. És neked is örülök, Horn kapitány! Mit szólnátok egy kis innivalóhoz?

- Cafot kérek, ha van - felelte Wedge, és a száját eltakarva ásított egyet. - Olyan sötét van itt, hogy mindjárt elalszom.

- Akkor legyen caf - mondta a Jedi-mester, azzal rám nézett, mire nekem az a benyomásom támadt, hogy apró kisülések pattognak felém a szeméből. A korábbi találkozásunk alkalmával érzékeltem a benne rejlő hatalmat, de most, az Újjászületett Császárral való tapasztalatai után a hatalma mintha megkétszereződött volna. Külsőleg egy kicsit soványnak és megviseltnek tűnt, míg a szeme körül a bőr megereszkedett és apró ráncokat vetett. Tudtam, hogy nagyjából egyidős velem, de tapasztalat dolgában messze túlszárnyalt engem.

- És neked, Corran? - érdeklődött mosolyogva. - Tartok itthon néhány palack Gizer sört Han kedvéért. És van forró csokoládém. Megfontoltam az ajánlatot, aztán a fejemet rázva kijelentettem:

- Túl korán van még a sörözéshez. Attól tartok, ha most elkezdeném, nem tudnám abbahagyni. És már kellően felébredtem. Ennél éberebb nem szeretnék lenni.

- Igen, érzékelem, mennyire ideges vagy - felelte Luke, azzal a konyhával szomszédos helyiségben álló alacsony asztal felé intett. - Gyere, beszéljünk a problémádról...

Mialatt leültem, a Jedi nyugodt hangja segített elnyomni lázadozó érzéseimet. Wedge tőlem jobbra telepedett le, Luke velem szemben. Előrehajoltam ültömben, lekönyököltem a térdemre, aztán vettem egy mély lélegzetet, egy pillanatra bent tartottam a levegőt, majd lassan kifújtam.

- Szóval, eltűnt a feleségem - mondtam kissé rekedtes hangon. - Fontos feladatot végzett Cracken tábornoknak. Az Invidious hollétére próbált fényt deríteni, hogy végre véget vethessünk Leonia Tavira garázdálkodásának. - Az alsó ajkamat rágcsálva töprengtem egy kicsit, majd folytattam: - Nem vágott volna bele ebbe a megbízásba, csakhogy én egyszer kijelentettem, hogy addig nem akarok dönteni a gyerekvállalásról, amíg az Invidek szabadon röpködnek az egész Galaxisban. Ha nem kötöm ki ezt a feltételt, Mirax nem kereste volna meg Crackent, és nem kapták volna el.

Luke előrenyújtotta a jobbját, rátapasztotta tenyerét a bal alkaromra, és megszólalt:

- Várj egy percet! Higgadj le! Bizonytalan alapra építkezel.

- Ezt meg hogy érted? — kérdeztem megrökönyödve.

- Felelősnek tartod magad Mirax tetteiért, holott az nem a te felelősséged - válaszolta Luke nyugodtan, fojtott hangon. Azt hi¬szem, szándékosan beszélt ennyire halkan, hogy kénytelen legyek figyelni a szavaira. - Tehát, Mirax elment Crackenhez, hogy segítsen leszámolni az Invidekkel, ám erre seregnyi oka lehetett. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy az ügy minél hamarabb véget érjen. Szerinted azért tette, mert te elhalasztottál egy fontos döntést. De valószínűleg sokkal jobban érdekelte az, hogy te és a barátaid életben maradjatok.

- Be kell látnod, Corran - szólt közbe nagyokat bólogatva Wedge -, hogy Luke jó irányba tapogatózik. Mirax pontosan ilyen.

Lehunytam a szememet, és néhány pillanat múlva bólintottam.

- Igen, ez igaz - dörmögtem -, igazatok van, de ez még nem jelenti azt, hogy az eltűnése nem az én hibám.

Luke megszorította az alkaromat, és megszólalt:

- A bűntudatod természetes, de ne hagyd, hogy összezavarjon és; megbénítson! Hanem, kíváncsi lennék valamire. Az imént azt a kifejezést használtad, hogy „elkapták”. Ezt mire alapozod?

- Nem tudom megmagyarázni - válaszoltam az igazságnak megfelelően. - Egyszerűen csak tudom. Vártam, hogy hazajöjjön, közben elaludtam, és egyszer csak meghallottam, hogy a nevemen szólít. Röviddel ezután hallottam a sikolyát, aztán már a nagy semmi.

- Kinyitottam a szememet, összenéztünk a Jedi-mesterrel, és tovább beszéltem: - Érzem, hogy eltűnt. Nem halt meg, csak valahogy elszakadt tőlem. Aztán pedig kezdtem elfelejteni a róla és közös életünkről szóló emlékeket. Ha körülnézek odahaza, képes vagyok azonosítani azokat a tárgyakat, amelyeket ő hozott az otthonunkba, ő használt vagy viselt, de hiányoznak az érzelmi részletek. Mintha Mirax fokozatosan eltűnne az emlékezetemből...

Luke levette kezét az alkaromról, felegyenesedett, és belekortyolt a csokoládéjába. Látszott a tekintetén, hogy a gondolataiba mélyed, és az egész arca megmerevedett.

- Nagyon különös... - dörmögte alig hallhatóan.

- Micsoda?

- Az, hogy az emlékeid halványulnak - felelte, és ismét éberen né¬zett rám, - Szeretnék megpróbálni valamit, ha nem bánod.

Wedge-re pillantottam, aki megnyugtatás gyanánt rám mosolygott és bólintott.

- Részemről rendben - mondtam. - Mit szeretnél, mit csináljak?

- Csak nyisd meg nekem az elmédet! - válaszolta mosolyogva Luke.

- Egy kicsit megszondázlak. Érezni fogsz valamit, egy kis nyomást. Talán némi szurkálást is.

- Rendben, kezdhetjük - feleltem, azzal vettem egy mély lélegzetet, és miközben kifújtam a levegőt, végigsöpört rajtam a békesség hulláma. Mindent megtettem annak érdekében, hogy megnyugodjak, közben a Jedi félig lehunyta a szemét. Csakugyan éreztem valamit, mintha egy puha tárgy gyengéden, de határozottan nekinyomódott volna a tudatomnak. A nyomás egyre erősebbé vált, és pontról pontra vándorolt - már persze, ha az emberi tudatnak léteznek pontjai. Érzékeltem, hogy a támadások különféle irányokból érkeznek, és tovább erősödtek, míg végül már-már fájdalmassá váltak - ekkor hirtelen megszűnt az érzés. Luke felnyitotta a szemét, és hátradőlt a székén.

- Nos? - kérdeztem tőle, és várakozva meredtem rá.

- Nagyon érdekes - felelte szégyenlősen vigyorogva. - Megpróbáltál ellenállni nekem?

- Én ugyan nem - feleltem a fejemet rázva. - Nem ment?

- Nem igazán - válaszolta a Jedi-mester. - Ki tudtam húzni belőled egy-két felszíni benyomást, de elég alaposan bezárkóztál. - Elhallgatott néhány pillanatra, a homlokát ráncolva méregetett, majd hozzátette: - Hadd próbáljam meg egy másik módszerrel. Wedge, arra kérlek, hogy kezdj el beszélni! Hogy mit, az nem számít. Valami egyszerűt. Talán mondj egy viccet! Corran, összpontosíts Wedge hangjára, és arra, hogy mit érzel iránta. Én ugyanígy teszek, amitől a gondolataink nagyjából azonos irányban fognak folyni. így talán rátalálok egy résre.

- Egy próbát biztos megér - hümmögtem a vállamat vonogatva.

Mindketten Wedge-re néztünk, aki elhúzta a száját, és kijelentette:

- Nem tudok jól viccet mesélni.

- Nem kell megnevettetned minket, a hangod a lényeg - felelte Luke.

- Rendben - dörmögte Wedge, azzal mélyet lélegzett, és belekezdett: - Szóval, egyszer egy bothai bement a kocsmába, a hóna alatt egy gornttal...

Lehunytam a szememet, és Wedge hangjára összpontosítottam a figyelmemet. Felidéztem magamban azokat a perceket, amikor őt hallgattam. Eszembe jutottak a tanácsai, és hogy miket mondott, amikor gratulált valamiért. Eszembe jutottak a közösen átélt veszélyek, és persze, a szép percek is. Nem győztem csodálkozni azon, hogy hányszor vergődtünk ki reménytelennek tűnő helyzetekből, hányszor arattunk győzelmet, amikor olyan pocsék esélyeink voltak, hogy még egy részeg koréliai sem fogadott volna ránk. Aztán arra gondoltam, hogy hány és hány teremtménynek segítettünk már, hány életet mentettünk meg, és hányszor gyászoltuk közösen az ütközetek során elvesztett bajtársainkat.

Egész idő alatt éppen csak észleltem Luke tapogatózását. Ezúttal ahelyett, hogy közvetlenül támadta volna az elmémet, anyagtalan szondája együtt sodródott a gondolataimmal. Érzékelésének áramlata, egybeolvadt az én érzékelésem folyamával, és akármilyen szellemi védőfalakat teremtettem is, nem ismerték fel az idegen jelenlétet a tudatomban. Luke szondája elsiklott mellettük, bukdácsolva verődött ide-oda a Wedge-hez fűződő emlékeim között, míg végül rátalált egyre, amelyben Wedge és Mirax is szerepeltek, ekkor éles fordulót vett, és nekem az az érzésem támadt, hogy egy acélpenge hatol bele mélyen az agyamba.

Elvesztettem az eszméletemet néhány másodpercre, és arra tértem magamhoz, hogy Wedge aggodalmas képet vágva hajol fölém. Kipislogtam szememből a könnyeket, és azon kaptam magam, hogy a mennyezetet bámulom, és ennek nyomán rájöttem, hogy a székemmel együtt hanyatt zuhantam. Akkora erővel markoltam a karfát, hogy belesajdultak az ujjaim. A lábamat ráfontam a szék lábára, és olyan erővel szorítottam össze, hogy hallottam a szálerősített plasztik recsegését. A tüdőm úgy égett, mintha lángra kapott volna, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy lélegezzek.

Wedge letérdelt mellém.

- Jól vagy, Corran? - kérdezte, és a fejét felkapva hozzátette: - Hát te, Luke?

- Kicsivel jobban, mint Corran, azt hiszem - felelte a Jedi, azzal megjelent a bal oldalamon, és rányomta tenyerét a bal vállamra. Megéreztem, hogy valami átáramlik belém a kezéből, és görcsösen reszkető tagjaim ellazultak.

- Nyugodj meg, Corran - mormolta a Jedi-mester. - Tudom, ez kemény csapás volt. Sajnálom.

Lassú mozdulattal felemeltem a bal kezemet, hogy megtöröljem az arcomat, és amikor leengedtem, megláttam, hogy az ujjaimon vér vöröslik - az imént szétharaptam a számat. A fájdalom foszlányai továbbra is ott lebegtek a koponyám mélyén, és a gyomrom úgy forgott, hogy hirtelen megörültem annak, hogy nem ittam semmit. Köhögtem egyet, és a számat bágyadt mosolyra húzva megkérdeztem: - Nem így tervezted?

- Egyáltalán nem - felelte a Jedi.

A társaim lefejtették a tagjaimat a székről, és talpra segítettek. A Jedi-mester kurta intésével alám repített egy másik széket, és sietve leroskadtam rá. A hátam annyira ernyedt volt, hogy majdnem lecsúsztam a padlóra, de sikerült megkapaszkodnom.

- Nézd el nekem, hogy összetörtem a székedet - mondtam Luke - ra pillantva.

- Semmi gond - felelte, és hanyagul legyintett.

- Mi történt? - érdeklődött Wedge. - Ennyire nem lehetett rossz az a vicc...

Luke nyomban felkacagott, de még én is elmosolyodtam.

- Nem, Wedge, ennyire nem volt rossz - felelte a Jedi -, ezzel még Corran is egyetért. Az történt, hogy sikerült átfurakodnom a mentális pajzsai között, és egy rólad, illetve Miraxról szóló emléket felhasználva kapcsolatot létesítettem Corran elméjével. Csakhogy eközben jókora pszichés sebet ütöttem a tudatába.

Megborzongtam, és halk, erőtlen hangon megjegyeztem:

- Én meg valahogy kihajítottalak a fejemből.

- Igen, ezt tetted, méghozzá rendkívüli erővel - fűzte hozzá Luke, azzal felállította a saját székét, és letelepedett rá. - A lényeg, hogy most már sejtem, miért veszíted el a Miraxszal kapcsolatos érzelmi részleteket.

- Mondd el, kérlek!

- Fogalmazzunk úgy, hogy az agysejtjeid számos helyen elpusztultak - kezdett bele a magyarázatba Luke. - Amikor meghallottad a sikolyát, súlyos trauma ért, aztán pedig, miután észlelted, hogy el¬tűnt, kezdted kiégetni magadból a hozzá fűződő érzéseidet. Az elméd mintegy magától bezárkózik bizonyos pontokon, hogy ne érhesse újabb, ehhez hasonlóan súlyos megrázkódtatás. - Megcsóválta a fejét, és hozzátette: - A védőfalaid rendkívül erősek, és pillanatnyilag is tovább vastagodnak. Bezárkóztál érzelmileg, és nagyon nehéz elérni téged.

Az izmaimba visszatért némi erő, így aztán függőleges helyzetbe tornásztam magam, és megkérdeztem:

- De nem marad így mindörökre, ugye?

- Nem, szerintem nem - válaszolta Luke, és ivott néhány kortyot! - Az emberi elme eléggé szívós.

Megvártam, amíg lenyeli az utolsó korty csokoládét, majd feltetttem a legfontosabb kérdést:

- Szóval, segítesz nekem megtalálni Miraxot?

- Szívesen, nagyon szívesen - felelte gondolkodás nélkül Luke, de nyomban hozzáfűzte: - Először is azt kell kitalálnunk, hogy miért tűnt el.

Wedge éppen a szájához emelte a bögréjét, így annak felső pereme felett sandított a Jedire, mialatt megjegyezte:

- Azért tűnt el, mert elment, hogy az Invidious után nyomozzon.

- Igen, az a történet gyökere, de miért éppen ő? - vetette fel Luke, és a hasa előtt összefonta az ujjait. - És miért nem végeztek vele? Eddigi életem során többször megesett, hogy akár nagy távolságból is megéreztem, hogy a barátaim bajban vannak. Például akkor, amikor Han, Leia és Csubakka a Bespinen raboskodtak, és Darth Vader megkínozta őket. Vader azt akarta, hogy menjek el hozzá, hogy aztán megnyerjen engem a sötét oldalnak.

- Csakhogy tudta, hogy te már addigra megkezdted a felkészülést. Tudta, hogy fogékony leszel erre a fajta csalira - szóltam közbe, majd hüvelykujjammal a mellkasomra bökve folytattam: - Az osztag tagjai közül senki sem tudja, hogy engem miféle kapcsolatok fűznek a Jedikhez, és nem estem át semmiféle felkészítésen. Igazából nagyon kevés és nagyon vékony szál köt össze a Jedikkel.

Luke bólogatott, és megkérdezte:

- És Miraxot mi köti össze velünk, Jedikkel?

-A Sith-ivadékok vérére! - káromkodtam elhűlve, és úgy éreztem, a szívem kihagyott egy ütemet. - Nála van a Jedi-érmem! Neki ajándékoztam, amikor összeházasodtunk. Azóta is viseli, valahányszor hosszabb útra megy, hogy szerencsét hozzon.

- Ez lesz az - dörmögte Luke egy csapásra elkomorulva. - Abból, amit a koréliai Jedi-hagyományokról olvastam, úgy tudom, hogy amikor egy lovag megkapta a mesteri címet, emlékérméket veretett, amiket aztán odaajándékozott a családtagjainak, a barátainak, a mesterének és a tanítványainak. Valaki megláthatta a medált Miraxon, úgy vélte, hogy létezik egyfajta kötelék, és cselekedett.

- De miért? - kérdeztem kissé kétségbeesetten, mert semmit sem értettem az egészből. - Azt mondtad, Vader megkínozta a barátaidat, hogy csapdába csaljon téged. Én nem tudom, hogy hol van Mirax, vagyis hogyan eshetnék csapdába?

- Talán csak figyelmeztetést kaptál - vélekedett Wedge a fejét csóválva. - így figyelmeztetnek, hogy tegyél meg valamit.

- Lehet, de mit?

- Azt pillanatnyilag nem tudjuk - szólalt meg Luke a jobbját feltartva. - A találgatással csak az időnket vesztegetjük. Az imént a bespini esetet hoztam fel példának, de ezzel talán rossz irányba tereltem a beszélgetést. Talán csak arról van szó, hogy valakik felismerték Miraxot, és elrabolták, hogy váltságdíjat követeljenek érte. Sokan tudják, hogy ti ketten milyen szerepet játszottatok a Lázadásban. A figyelmeztetés talán megelőzte az emberrablók hívását, és ők valószínűleg nem is tudják, hogy figyelmeztetést kaptál.

A szememet résnyire vonva sandítottam rá, és megjegyeztem:

- Rendben, akkor egy lépéssel előttük járunk. A segítségeddel meg tudjuk találni Miraxot, és mindent elsimíthatunk, még mielőtt végképp elfajul a helyzet.

- Egyetértek, de van egy bökkenő - felelte Luke.

- Mégpedig?

Luke felsóhajtott, és belekezdett:

- Én nem állok kapcsolatban Miraxszal. Azt mondtad, a köztetek létező kötelék hirtelen szakadt meg, ennek alapján úgy sejtem, a feleséged jelenleg sztázis-állapotban van. Meg fogom kérdezni Leiát, hogy mit érzett, amikor Hant lefagyasztották. Azt tudom, hogy rettenetes fájdalmat. Fogadni mernék, hogy amit érzett, nagyban hasonlít ahhoz, amit te éreztél.

Összefontam karomat a mellkasom előtt. A gondolattól, miszerint Miraxot karbonitba fagyasztották, vagy pedig bedugták egy hibernáló tartályba, elöntött a rémület.

- Azt mondod tehát, hogy semmiképpen sem tudod megtalálni őt - mormoltam iszonyodva.

- Sajnos nem - felelte Luke -, túl nagy a távolság.

- Akkor mindennek vége - jelentettem ki végképp elcsüggedve.

- Ezt egy szóval sem mondtam - válaszolta Luke, azzal lerakta a poharát, és tekintetét a szemembe fúrva folytatta: - Szerintem te meg tudod találni őt. Arra gondolok, téged eléggé átjár az Erő ahhoz, hogy rábukkanj, még ha hibernálták is. A gondolatai valószínűleg annyira lelassultak, hogy alig lehet észlelni őket, de az Erőn keresztül rájuk találhatsz. És elvezethetnek hozzá.

- De nekem most kell megtalálnom őt! - csattantam fel ingerülten.

- Nem - tiltakozott higgadtan Luke. - Valóban meg kell találnod őt, de előbb meg kell tanulnod, hogy hogyan találhatod meg. - Hirtelen felállt, megkerülte a székét, lekönyökölt annak támlájára, és megfontoltan folytatta: - Sokat gondolkodtam mindazon, ami a közelmúltban történt. Oda lyukadtam ki, hogy jómagam, Leia, valamint az ő gyermekei, ha majd felnőnek, mi nem vállalhatjuk mindazt® a felelősséget, amit mások megpróbálnak ránk terhelni. Ezer és ezer nemzedéken át a Jedik őrizték a Galaxis békéjét, és akkoriban még sokan voltak, több százan vagy talán több ezren. A Császár ugyan minden tőle telhetőt megtett, hogy az utolsó szálig végezzen a Jedikkel, de szerencsére nem aratott teljes sikert. Szép számmal maradtak az Erőre fogékony teremtmények a Galaxisban. Mint például te, Corran, vagy én, vagy Mara Jade. Több Jedit kell teremtenünk, hogy megoszthassuk a terhet. Egyszer már megkértelek, hogy csatlakozz hozzám. Akkor te teljesen méltányolható indokokra hivatkozva visszautasítottál. Az események azóta megakadályozták, hogy újra megalapítsam a Jedi-rendet, de most ennek is eljött az ideje. Néhány napon belül kérvényt nyújtok be a szenátoroknak. A hozzájárulásukat kérem ahhoz, hogy megalapítsak egy Jedi Akadémiát. Éppen csak lefuttattam egy egyszerű keresést az adatbázisokban, és máris előkerült jó néhány alkalmasnak tűnő jelölt. Azt hiszem, tíz-tizenkét fő elég lesz ahhoz, hogy elkezdjük. És szeretném, ha te lennél az egyik.

- Nem értelek, Luke - válaszoltam eléggé összezavarodva. - Hogyan is gondolhatnék ilyesmire, amikor a feleségem eltűnt?

- Gondolkodj egy kicsit, Corran! - kérte Wedge. - Ha azért rabolták el, hogy üzenetet küldjenek neked, méghozzá egy olyan üzenetet, amit csakis egy Jedi érthet meg, akkor az emberrablók annyira erősek, és emiatt annyira bíznak magukban, hogy azt képzelik, akár egy Jedi - vel is el tudnak bánni. Ha nem készülsz fel, ha nem lesz belőled Jedi, szerinted mennyi esélyed lesz elintézni őket?

- Wedge-nek igaza van - mondta bólogatva Luke. - Ha pedig az Erőre való fogékonyságodnak köszönhetően kaptad meg az üzenetet, de az emberrablók mit sem tudnak erről, akkor kész Jediként sokkal könnyebben kimenekítheted a karmaikból a feleségedet. Nem találtam rést az érveiken, de így is kínos érzéseim támadtak arról, hogy elkötelezzem magam egy ügy mellett, és belevágjak a felkészülésbe, mialatt Mirax hibernált állapotban fekszik valahol. Végül aztán sóhajtottam néhányat, és kiböktem: - Nem tudom...

A Jedi-mester elmosolyodott, és kijelentette:

- Ez az egyetlen őszinte válasz, és én nem is számítottam másra tőled. Nézd, Corran, két dolgot kell alaposan megfontolnod. Először is: amikor Vader megkínozta a barátaimat, azért tette, hogy magához csalogasson engem, és emiatt félbeszakítsam a felkészülést. A pályafutásom legsúlyosabb hibáját követtem el azzal, hogy a kérdéses időben elhagytam a mesteremet. A kezemmel fizettem érte, és majdnem az életemmel is, ráadásul az akkor kezdődő események súlyos károkat okozhattak volna a Lázadásnak. Te hasonló kihívással kerültél szembe, és megvan az esélyed, hogy ne kövesd el azt a hibát, amit én elkövettem. Remélem, elfogadod az ajánlatomat.

Érzékeltem, hogy az őszintesége szinte hullámokban árad felém, megkérdeztem:

- És mi a másik szempont?

- A koréliai Jedi-hagyomány eléggé erős - kezdett bele az újabb magyarázatba Luke. - A Jedik történelmi feljegyzéseiben számos koréliai Jedi szerepel, akik a szolgálat iránti odaadásukról váltak híressé. Általában nem távolodtak el a Koréliától - az a rendszer is épp elég munkát adott nekik -, de a bölcsességükkel és a bátorságukkal sokak elismerését kivívták. Te örököse vagy ezen hagyománynak, amit szerintem nagyon fontos lenne beleszőni az új Jedi-rendbe. Amennyiben csatlakozol az Akadémiához, nem csupán Miraxot tudod majd megmenteni, de másoknak is segíthetsz, hogy teljesen kibontakoztathassák a bennük rejlő lehetőségeket.

- Értem, hogy miről beszélsz - válaszoltam de vannak más problémáim is. Noha nem vagyok olyan híres, mint te, avagy Han Solo, elég sokan hallottak már rólam. Ha Mirax elrablói hírét veszik, hogy beléptem az Akadémiára, vagyis hogy idővel Jedi lesz belőlem, a feleségem életének vége.

- Corran a Lázadás hőse - szólt közbe Wedge rám mutatva és ha más nem is, ez alighanem zavarni fogja a többi tanítványt.

- Bizonyosan így lesz - ismerte el Luke de ezt a problémát könnyen kezelhetjük. Más színűre fested a hajadat, szakállt növesztesz, és mindjárt másként nézel ki. Amikor még a KorBiz-nál dolgoztál, titkos műveletekben vettél részt.

- Ez igaz, de már akkor is Corran Hornként ismertek - válaszoltam a fejemet rázva.

- Meg kéne változtatnod a nevedet - felelte Luke. - A koréliai Jedik történetének kutatása során találkoztam egy névvel, valószínűleg az egyik elődöd nevével. Úgy hívták: Keiran Halcyon. Felvehetnéd ezt a nevet. A hangzását tekintve eléggé hasonlít Corran Hornhoz, hogy hallgass rá, mégis elég távol áll tőle ahhoz, hogy ez alapján felismerjenek.

Keiran Halcyon. A név átsiklott az agyamon, és mintha szétfoszlatta volna a gondolatszonda miatti fájdalmaim utolsó maradványait is.

- Lehet, hogy beválik - dörmögtem -, de végig kell gondolnom az egészet.

Luke kinyújtotta a jobbját, megveregette a vállamat, és így szólt:

- Az már tény, hogy komoly döntés előtt állsz. Menj haza, Corran, és gondolkodj! Gondolj arra, hogy megszerezheted azt az örökséget, amit a Birodalom megpróbált megtagadni tőled. Ez egy újabb esély arra, hogy legyőzd a gonoszt, és felkészülj az új gonoszok elleni csatákra. Ha valóban azt szeretnéd, hogy a Galaxis biztonságos legyen a leendő gyermekeid számára, akkor jársz a lehető legjobb úton, ha csatlakozol hozzám, és Jedi leszel.

Hatodik fejezet

Wedge hazarepített, és felajánlotta, hogy velem marad, hogy megbeszélhessük a dolgokat, de inkább elküldtem.

- Igazán nagyra értékelem az ajánlatodat - mondtam neki -, de sokkal fontosabb ügyek várnak, mintsem végighallgass, mialatt minden szemszögből végigrágom azt, amit Luke mondott.

Wedge szorosan összepréselte a száját, és zordon mosollyal válaszolt:

- Semmi sem lehet fontosabb számomra a barátaimnál. Mirax olyan közel áll hozzám, mintha a húgom lenne. Egyenesen családtagnak tekintem őt. Te pedig a barátom vagy. Akármennyire aggaszt is téged, hogy pillanatnyilag nem tehetsz semmit, legalább maradtak lehetőségeid. Én ebben az ügyben még annyit sem látok, mint te, de tudnod kell, hogy akárhogyan döntesz is, készen állok, hogy minden segítséget megadjak neked, ami csak módomban áll.

Azzal felém nyújtotta jobbját, és kezet ráztunk.

- Nagyon köszönöm - hálálkodtam mosolyogva. - Hidd el, jelentkezni fogok.

- Rendben, el is várom! - felelte bólogatva.

- Még egy apróságot kérnék - mondtam aztán, a kezemet feltartva. - Boosternek egy szót se!

- De hát ő Mirax apja - jegyezte meg a homlokát ráncolva -, szólni kéne neki.

- Hát igen - ismertem el, majd így folytattam: - De vedd figyelembe a következőt: Cracken attól tartott, hogy úgy fogok viselkedni, mint egy nerf a műkereskedésben, és akkor képzeld el, hogy mit tenne Booster. - Megcsóváltam a fejemet és hozzátettem: - Lehet, hogy az Errant Venture nincs éppen csúcsformában, de Mirax kiszabadításának aligha az a legjobb módja, hogy Booster odaáll a hajójával egy bolygó fölé, és közli, hogy mindent szétlő, ha nem kapja vissza a lányát.

- Igen, ebben igazad van - felelte mosolyogva Wedge. - Nem fogok hazudni neki, de nem ugrok be hozzá, hogy értesítsem, ameddig nem kapok jó híreket

- Előre is köszönöm, Wedge. Viszlát!

Miután elbúcsúztunk, felballagtam a légikikötő lépcsőjén, majd elsétáltam a lakásunkig. Beütöttem a nyitókódot, és az ajtó félresiklott előttem. Tettem két lépést előre, és észrevettem, hogy több helyiségben is égnek a lámpák, holott indulás előtt mindent lekapcsoltam. Nem volt nálam a nagyapám fénykardja, de még csak egy sugárvető sem, így aztán akárki tört be hozzám, fegyvertelenül kellett szembenéznem vele. Már éppen készültem visszafordulni, hogy, kisurranjak az ajtón, amikor ismerős csipogást hallottam a nappali felől.

- Igen, Füttyös, én vagyok - válaszoltam megkönnyebbülten.

Az apró, zöld R2-es egység kigurult elém, körbeforgatta a fejét, hogy a vizuális szenzorai befogják az egész folyosót, aztán fordult egyet, és ismét eltűnt a szemem elől. Elindultam utána, és amikor beléptem a nappaliba, egy halom különféle dobozt és zacskót pillantottam meg a holoasztalon. A droid kinyújtotta fogókarját hengeres testéből, és leemelt egy doboz nerftejet meg valami zöldségfélét az erősen ingadozó rakás tetejéről.

- Nézd, Füttyös - jegyeztem meg -, tudom, mit mondott neked Mirax arról, hogyan táplálkozom, amikor ő távol van, de hidd el, még sosem haltam éhen. - Fél térdre ereszkedtem a droid mellett, és elkaptam a tejet, amit harsányan csipogva az ölembe ejtett. Lemondóan felsóhajtottam, és hozzátettem: - Igen, én is biztosra veszem, hogy ez jót tesz nekem, de nem vagyok éhes.

Újabb füttyögés következett, ami mélyen indult, és magas csiripeléssel végződött.

- Miért? - horkantottam fel. - Őszintén szólva nem tudom, hogy mennyit értesz meg ebből. - Elengedtem a fülem mellett a gúnyos visszavágást, közben összeszedtem a gondolataimat, és tovább beszéltem. - Miután itt vagy, tudom, hogy belekukkantottál a Skate hajónaplójába, és észrevetted, hogy Mirax elutazott. A tény az, hogy nem csupán elutazott, hanem eltűnt. Valaki elrabolta, és Luke Skywalker Jedi-mester úgy gondolja, hogy hibernálva tartják valahol. Hogy miért, azt még csak nem is sejtjük.

Füttyös gyászos dudálását hallgatva összeszorult a torkom. A droid ide - oda forgolódott, és egy csomó mindent csipogott, sípolt és cserregett, de fogalmam sem volt, hogy mit akart a tudtomra adni. Végül kinyújtottam a kezemet, finoman megveregettem a kupoláját, mire fogókarjával meghúzogatta a ruhám ujját.

Pár perccel ezelőtt megbeszélést folytattam Wedge-dzsel és Luke Skywalkerrel - magyaráztam aztán. - Mindketten úgy ítélik meg, hogy úgy tudnám a leggyorsabban és legegyszerűbben megtalálni Miraxot, ha átesnék a felkészítésen, és Jedivé válnék. De szerintem túl sokáig tartana. A lelkem mélyén tudom, hogy igazuk van, viszont nem hiszem, hogy Mirax ennyit várhat rám. Egyfolytában töröm a fejem, hogy mihez kezdjek, vagy hogy az apám mit tenne a helyemben, de annyi kérdésre kellene választ találnom, hogy teljesen összezavarodtam.

Füttyös odébb totyogott, és egyszerűen lesöpörte a holoasztalról mindazt, amit korábban felrakott rá. Ezt követően kidugta az adatszondáját, és belemélyesztette az asztal egyik aljzatába. A következő pillanatban az apám holoalakja jelent meg az asztal felett - mozdulatlanul, mert a droid éppen csak az első képet jelenítette meg, és nyomban megállította a felvételt. Makacsul dudált és füttyögött, de ezúttal sem értettem őt.

- Jól van már, csak lassíts! - kértem tőle. - Lassabban! Te meg mit művelsz?

Az apám képe elhalványult, a helyén vörösen izzó felirat jelent meg: „Csak annyit kell tenned, hogy kérdezel.” Már éppen készültem magyarázatot kérni a sejtelmes mondatra, amikor a szavak furcsa rezgést keltettek az elmémben, és viszonylag hamar rájuk ismertem. Annak idején - még a Thyferra felszabadítása előtt, még Thrawn támadása és a Lusankya foglyainak kiszabadítása előtt - Füttyös tájékoztatott, hogy az apám feltöltött a memóriájába egy kódolt üzenetet, amely az örökségemről szólt. A felvétel röviddel azelőtt készült, hogy én beléptem a KorBiz-hoz. Apám utasította az asztrodroidot, hogy játssza le nekem, valahányszor csak kérem, és megadta neki a dekódoló kulcsot is.

Akkoriban nem akartam megnézni az üzenetet, mert attól tartottam, hogy olyan döntésekre késztet, amelyeket nem akartam meghozni. Ha az apám arra biztatott volna, hogy legyek Jedi, hogy keressek magamnak egy mestert és tanuljak, bizonyosan megtettem volna. És ennek érdekében el kellett volna hagynom az osztagot, el kellett volna hagynom Miraxot, és el kellett volna hagynom a Lusankya egykori foglyait. Erre semmiképpen sem lettem volna képes, így aztán nem hallgattam meg azt, amit az apám mondani akart. Aztán jött Thrawn, meg minden, amit magával hozott, és jószerével egy szabad percem sem akadt. Mirax úgy vélte, hogy apám igazi hagyatéka nem az üzenet. Hanem a belém vetett bizalma, amit azzal mutatott ki, hogy rám hagyta a választást, vagyis én dönthettem el, hogy mikor nézem meg a felvételt - ha megnézem egyáltaIán. Ez utóbbinak mindennél jobban örültem, és folyton elodáztam a döntést, hogy az apám utolsó ajándéka minél tovább kitartson. És mialatt a fénylő alakot bámulva ez a gondolat felmerült a tudatomban, egyszeriben rádöbbentem, hogy ha végignézem az üzenetet, azzal még korántsem teszem tönkre az ajándékot. Az apám bizalma ott rejlett az életünk minden mozzanatában. A karomba halt meg, és én nem bírtam elég hatalommal ahhoz, hogy megakadályozzam a halálát. Emiatt aztán bemagyaráztam magamnak: utolsó pillanataiban azon töprengett, hogy én hol vagyok. Azóta töprengett, miért nem vagyok mellette, hogy segítsek neki. A józan eszem megőrzése érdekében csak abban reménykedhettem, hogy az apám tudta: akár az életemet is feláldoztam volna, hogy megmenti sem őt. Ezt valahogyan sejtettem, sőt biztosan tudtam. Elmosolyodtam, és odaszóltam a droidomnak: - Tudod, jóval a halála előtt rögzítette a felvételt. És nem hagyatéknak szánta, hanem biztosítéknak arra az esetre, ha történne véle valami. A felvétel szavatolja, hogy mindenképpen megkapjam azt az információt, amit át akart adni nekem. És nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy sosem hozott volna olyan helyzetbe, hogy a saját érdekeim ellenében kelljen döntenem. Ebben a tekintetben is megbízhatok benne, de azzal, hogy nem néztem meg a felvételt, aligha az ő bizalmának megfelelően cselekedtem. - Biccentettem egyet, és hozzátettem: - Kérlek, játszd le most nekem a felvételt. A dekódoló jelszó: Nejaa Halcyon.

Az apám képmása ismét megjelent az asztal felett, nekem pedig elszorult a torkom. Mindig is magasabb volt nálam, és most, amint a padlón térdeltem, megint fel kellett néznem rá. Egészen rövidre vágatta fekete haját, barna szemében aranyló fénypontok csillantak, Az arcán ott honolt az a derűs mosolya, amely oly sokszor melengette a szívemet. Körülbelül tizenhat éves lehettem, amikor rögzítette a felvételt, akkor még ereje teljében volt. Még megőrizte erőteljes testfelépítését, éppen csak látszott rajta némi jele az elhízásnak, amivel később élete végéig küzdött. Amikor megszólalt, a hangja tisztán és áthatóan zengett:

- Neked készítem ezt a felvételt, Corran, mert vannak bizonyos dolgok, amelyekről feltétlenül tudnod kell. A KorBiz-nál dolgozni eléggé veszélyes, és azt akarom, hogy akkor is ismerd a családod történetét, ha történik velem valami. Reménykedek és bízom abban, hogy egyszer majd együtt fogjuk megnézni a felvételt, és jókat nevetünk majd azon, hogyan néztem ki, amikor készítettem. Ha nem így lesz, azt akarom, hogy tudd: szeretlek, és mindig büszke leszek rád.

Lehunytam a szememet, hogy kiszorítsam belőle a könnyeimet, mire Füttyös megállította a felvételt. A Mirax eltűnésével járó sokk mintha kiégette volna belőlem az érzéseket, de a lelkemben keletkezett űrben most egyszeriben szétáradt az apám halála miatti fájdalmam. Rájöttem, hogy úgy térdelek a nappali padlóján, ahogyan kocsmában térdeltem, amikor az apám meghalt úgy, hogy a fejét az ölemben tartottam. Megint érezni véltem, hogy a vére átáztatja a nadrágomat. A feleségem eltűnése miatti elkeseredésem összevegyült az apám halála miatti gyászommal, és olyan csüggedés lett úrrá rajtam, hogy majdnem elrohantam.

Csakhogy egyikük sem tenné ezt a helyedben... - gondoltam, szipogtam néhányat, az ingem ujjába töröltem az orromat, majd kinyitottam a szememet, és odasuttogtam Füttyösnek:

- Köszönöm, barátom. Indíthatod.

A felvétel ismét peregni kezdett, az apám szélesen mosolyogva folytatta:

- Amit most elmondok, kissé vad történetnek fog hangzani, de attól még színigaz. Rostek Horn, a nagyapád, valójában nem a vér szerinti nagyapád. Mint azt te magad is tudod, Rostek összetársult egy Jedivel még a Klónháborúk előtt, és az a Jedi röviddel a háború után szolgálatteljesítés közben életét vesztette a Koréliától távol! Ez a Jedi, Nejaa Halcyon, ő volt az én vér szerinti apám. És a mesterem is, mielőtt elment. Amikor meghalt, tízéves voltam, és Rosi tek Horn gondoskodott arról, hogy az anyám és én ne szenvedjünk hiányt semmiben. Idővel Rostek és az anyám egymásba szerettek és összeházasodtak, majd Rostek örökbe fogadott engem. Ami ennél is fontosabb: amikor a birodalmiak vadászni kezdtek a Jedikre, illetve azok családtagjaira, Rostek megsemmisítette a régi családi felvési teleket, és újakat készített, amelyekkel megóvott minket az uralkodó haragjától. Igen, előled is eltitkoltuk mindezt, de hidd el, muszáy volt. Ismerlek, Corran, és tudom, hogy rendkívül büszke lettél volna az örökségedre. Elmondtad volna másoknak az igazságot, és azzal mindannyiunk vesztét okoztad volna. Vader Nagyúr és a többiek - akik a Jedikre vadásztak - könyörtelen alakok. A saját szememmel láttam, hogy mire képesek. Nem mondtuk el neked az igazat, mert csakis így óvhattunk meg téged. Szörnyű alkut kötöttünk, de meg kellett kötnünk.

Az apám arca kissé eltorzult, és megjelent rajta az a kifejezés, ami j akkor szokott megjelenni, amikor a helyzet nem éppen úgy alakult, ahogyan ő szerette volna.

- A Halcyon-család ismertnek számít a koréliai Jedik körében folytatta aztán. - Tiszteltek minket, és sokan nyilvánították ki együttérzésüket Nejaa Halcyon halálakor. Ezekről természetesen nem fogsz felvételeket találni. Amit a birodalmiak nem pusztítottak el, azt Rostek semmisítette meg vagy rejtette el. Még nekem sem árulja el, hogy hol vannak a felvételek, de érzésem szerint gondosan álcázta a nyomokat, nehogy a barátai vesztét okozza. A Halcyonokat mélyen átjárja az Erő, de sosem fitogtatják a hatalmukat nyilvánosan. Egy elejtett szó itt, egy apró jócselekedet ott, és ezzel lehetővé válik, hogy mások válasszanak jó és gonosz között a saját felfogásuk szerint, a saját ütemükben. Mi pedig inkább a veszély útját járjuk.

Apám itt rövid szünetet tartott, aztán megfontoltan beszélt tovább:

- Így aztán, ezzel az üzenettel megadom neked a választás lehetőségét. Én mindig is büszke leszek rád, és mindig szeretni foglak, akárhogy döntesz is. Azzal, hogy azt mondtad, szeretnél belépni a KorBiz-hoz, büszkébbé tetted anyádat és persze engem is, semmint el tudnád képzelni. Nem is részesíthetnél nagyobb elismerésben minket annál, ha a nyomdokainkba lépsz. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy én a választásommal áthidaltam a két utat. Mialatt Rostek és az apám, vagyis a KorBiz-ügynök és a Jedi-lovag együtt dolgoztak, a saját munkám során felhasználtam mindazt, amit az apámtól tanultam. Ezzel a módszerrel egyszerre szolgáltam mind a Halcyon, mind a Horn hagyományokat. - Széttárta a kezét, és fejét oldalra billentve folytatta: - Remélem, ha esélyt kapsz rá, és ha szükségét érzed majd, te magad is nyitottan állsz mindkét hagyományhoz. Nem arról van szó, hogy Jedinek lenni jobb, mint a KorBiz kötelékében szolgálni, egyáltalán nem. Csakhogy olyan kevesen alkalmasak Jedinek, hogy csapás lenne elfordulni ettől az életúttól. Engem a körülmények kényszerítettek, hogy letérjek róla. Remélem, téged semmi sem fog megakadályozni, és én ugyanúgy képes leszek tanítani téged, ahogyan az apám tanított engem.

Megint elhallgatott, aztán amikor ismét megszólalt, derűsen mosolygott, és szemében a büszkeség fényei táncoltak.

- Ennyi az üzenet, fiam. Most már tudod, hogy ki vagy, és hogy milyen lehetőségek rejtőznek benned. Az egyedüli korlátaid azok, amelyeket te emelsz saját magad elé. Tudom, hogy akárhogyan döntesz is, helyesen cselekszel majd. Ebben nagyon jó vagy, Corran, és különleges is. Rendkívüli örömöt szereznél azzal, ha visszavinnéd a Halcyonokat a Jedi-rendbe, de ez semmi ahhoz az örömhöz képest, amit azért érzek, mert ilyen fiam van. Csakis akkor lehetek boldog, ha tudom, hogy te jól érzed magad és boldog vagy.

Az üzenet véget ért. Füttyös felajánlotta, hogy újra lejátssza, de megráztam a fejemet.

- Azt várja el tőlem, hogy álljak be Jedinek. Tudja, hogy számomra ez a helyes út - mormoltam, majd gondolkodtam egy sort, és hozzátettem: - És azt hiszem, én is tudom. Mindig is úgy tartottam, hogy a KorBiz-nál végzett munkámmal tettem meg mindent annak érdekében, hogy megvédjem az ártatlanokat a gonoszoktól. Ez akkoriban így is volt, aztán később, a Zsivány-osztagnál is ugyanilyen jól szolgáltam ezt az ügyet. Most pedig az a legtöbb, amit tehetek, hogy Jedi leszek, mint Luke Skywalker, és mint az apám apja. Ha ennél kevesebbet teszek, méltatlanná válok a belém vetett bizalmukra. - Lassan felálltam, és folytattam: - Ha ennél kevesebbet teszek, azzal elhanyagolom a Mirax iránti kötelességemet. És nem hagyom, hogy ez megtörténjen.

Kimért léptekkel végigmentem a folyosón, és befordultam a hálószobába. Elhúztam az éjjeliszekrényem melletti rejtett panelt és n mögötte rejtőző, apró falfülkéből elővettem egy ezüst színű, karcsú fémhengert: Nejaa Halcyon fénykardját. A jobb hüvelyujjammal megnyomtam a felszínébe ágyazott fekete gombot, és az ezüst-fehér energiapenge halkan sisteregve életre kelt. Füttyös felé fordultam, és meglengettem néhányszor a fojtott hangon búgó fegyvert.

- Luke Skywalker tanítványokat keres, nekem pedig tanítóra van szükségem - mondtam mosolyogva, mialatt Füttyös diadalmasan trombitált valamit. - Íme, ezennel megszületett Keiran Halcyon!

Hetedik fejezet

Kiléptem a fürdőszobából, a hajamat dörzsölgetve tartottam a nappalo felé, és amikor Iella felbukkant előttem, mosolyogva megkérdeztem tőle:

- Na, mit szólsz hozzá?

Iella sötétbarna szemét résnyire vonva méregetett, aztán biccen¬tett, és megállapította:

- Sehol egy zöld árnyalat.

- Remek - mormoltam, azzal a nyakamba akasztottam a hófehér törölölközőt. - Azt hiszem, beletelik egy kis időbe, mire megszokom a tükörképemet. Olyan világos a hajam, hogy már-már ősznek hat.

Iella a bal fülé mögé simította aranybarna hajának egyik tincsét, kijelentette:

- Annyi bizonyos, hogy idősebbnek tűnsz a valódi korodnál. A bajusz és a kecskeszakáll annyira megváltoztatja az állad körvonalát, hogy amikor felhívtál, alig ismertelek meg.

- Nem lehet, hogy ez a zöld szín miatt történt? - horkantam fel. - Sosem hittem volna, hogy egy hajfejtés ennyire bonyolult dolog.

- Corran, el kellett volna olvasnod a dobozra írt utasításokat! - Vágott vissza Iella.

- Megtettem - feleltem kurtán.

-És be is kellett volna tartanod valamennyit! - folytatta vigyorogva Iella. - Miután beveszed a metabolizáló anyagot, nagyon gondo¬lán kell ügyelned arra, hogy mennyi ideig hagyod a hajadon a színezőgélt. Ha eltolod az időzítést, gondjaid lesznek. Lettek is!

Megborzoltam a mellszőrzetemet, és megjegyeztem:

- Igen ám, csakhogy én az egész testemet be akartam festeni. És Időbe telt, mire lesúroltam magamról ezt a ragacsot.

- Ezért kellett volna szakaszosan csinálnod, és nem az egészet egyszerre - válaszolta Iella, azzal felkacagott, én meg elvörösödtem. Tetőtől talpig zöldben pompáztál, a smaragdtól kezdve a halvány árnyalatokig! Így viszont a szakállad illett a szemed színéhez!

- Lehet, de az örökkévalóságig tartott volna, mire összeszedem a megfelelő ruhákat! - jelentettem ki a piperkőcök modorában, aztán vigyorogni kezdtem. - De most legalább egy évig nem kell újra átesnem ezen a megpróbáltatáson.

- Ez igaz - erősítette meg Iella -, a metabolizáló szer rendszerint ennyi ideig marad meg a tüszőkben, de azért legyél óvatos! A különleges ételek befolyásolhatják az anyagcserét. - Nyújtózkodott egyet, és megkérdezte: - Ha már így szóba jött, mintha ebédet ígértél Volna. Hova akarsz vinni?

- Választhatsz - válaszoltam a vállamat vonogatva. - Az már tény, hogy az utóbbi hetekben nem nagyon gondoltam az evésre.

Iella a homlokát ráncolva meredt rám, és a fejét csóválva megjegyezte:

- Tudod, egy kicsit még most is haragszom rád. Úgy tudtam, barátok vagyunk. Eltűnik a feleséged, te meg nem hívsz fel, és nem beszélsz róla?

- Tudom, hogy ezt kellett volna tennem - válaszoltam bólogatva, és lehunytam a szememet.

- Átkozottul ezt kellett volna tenned! - csattant fel Iella, de nyomban ellágyult, és finoman megsimogatta a csupasz karomat. - Amikor elvesztettem Diric-et, te ott voltál nekem. Azt hiszem, nélküled nem tudtam volna túltenni magam a halálán. Sokkal tartozom neked, de akkor is rohannék segíteni, ha nem tartoznék.

Kinyitottam a szememet, és bátorítón rámosolyogtam, aztán letöröltem a könnyeimet a törölközőmmel.

- El akartam mondani - közöltem fojtott hangon -, de te az Új Köztársaság Titkosszolgálatánál dolgozol, és nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Nem akartam, hogy a baráti kapcsolataid és a munkád ütközzenek. Nem, várjunk egy kicsit! Inkább úgy fogalmaznék, hogy ismerlek és tisztellek, és tisztelem benned azt, ahogyan a munkádhoz viszonyulsz. Tudom, hogy mindig azt tetted és a jövőben is azt fogod tenni, ami a lehető legjobban szolgálja mindenki érdekeit,és azt is tudom, hogy nem ezt akarom. Nem akarom, hogy úgy érezd, cserbenhagytál, amiért nem mondtál el semmit.

Iella bólogatott, majd rám villantotta azt az elnéző mosolyát, amit oly sokszor láttam már az arcán, aztán kijelentette:

- A bevetések előtti eligazításokon valószínűleg elmondták nektek az összes tényt, amit én tudok az Invidekről.

Felvontam frissiben kiszőkített szemöldökömet, és megkérdeztem: - De vannak szállongó pletykák is, igaz?

- Homályos, bizonytalan híresztelések - felelte Iella, majd lebiggyesztette a száját, és belevágott: - Szóval, az első támadások idején Leonia Tavira még méltóztatott leereszkedni a felszínre, és sétálni egyet a bandája által hátrahagyott romok között. A túlélők arról számoltak be, hogy páncélos alakok kísérték őt, férfiak és nők egyaránt. Egyszerre mindig csak egy. És ezek az alakok Darth Vaderhez hasonlítottak. Riizolo vallomását is figyelembe véve úgy gondoljuk, hogy legalább négy ilyen illető létezik. Megvakartam a tarkómat, és megkérdeztem:

- Mit értünk az alatt, hogy Vaderhez hasonlóak? Csupán azt, hogy maszkot és sisakot viselnek, fekete köpenyt hordanak, és hangosan szuszogva-süvítve lélegeznek, vagy pedig különféle trükköket hajtanak végre az Erővel? Például megfojtanak valakit, anélkül hogy hozzáérnének?

- Csak a megjelenésükről van szó - felelte Iella -, bár Riizolo határozottan állítja, hogy különleges teremtmények. Csakhogy én személy szerint nem igazán bízom a vallomásában. Szerintem azt mondja, amit hullani akarunk tőle, hogy aztán majd keressünk neki egy lyukat, ahol meghúzhatja magát. - Megvonta a vállát, és folytatta: - Mindazok alapján, amit Taviráról tudunk, alighanem ő erőlteti rá ezt az arculatot a szolgáira. Bizonyára úgy érzi, a Vaderre emlékeztető alakok révén ő maga az uralkodóhoz hasonlít. A jelentések egybevágnak abban a tekintetben, hogy Leonia rendkívül okos, viszont végtelenül hiú is.

- Hát ez eléggé érdekes információ - dörmögtem bólogatva. - Nagyon köszönöm. Szóval, hová menjünk ebédelni?

Iella játékosan megpaskolta a hasamat, és a fejét csóválva kijelentette:

- Olyan helyet kell keresnünk, ahol egy kicsit felhizlalhatunk téged. Eléggé lefogytál.

- Megkezdtem a felkészülést. Már majdnem két hét telt el azóta, hogy eldöntöttem, elhagyom az osztagot, és belépek a Jedi Akadémiára - válaszoltam, és egy székre hajítottam a törölközőmet, nem törődve azzal, hogy a takarítódroid okvetlenül értesíteni fogja Füttyöst, aki aligha hagyja szó nélkül ezt a szörnyű tettemet. - Emlékszel még, milyen kemény volt a kiképzés a KorBiz Akadémiáján, és azt még kölyökként csináltam végig. Erőnléti edzés hajnalban, aztán futás, aztán az előadások, még több futás, különféle gyakorlatok, és őrszolgálat. A Jedi Akadémián ugyanezt fogjuk csinálni, sőt még többet is.

- Igen, az élcsapatok élcsapatához fogsz tartozni - jegyezte meg mosolyogva Iella. - Gondolod, hogy megfelelsz a kihívásnak?

- Forrón remélem. Nagyjából egyidős Vagyok Skywalker mesterrel, es talán ugyanolyan jó formában vagyok, mint ő, de a nyakamat rá, hogy egy rakás kölyköt hoz be az Akadémiára. Tényleg össze kell kapnom magam, hogy tarthassam a lépést. És sikerülnie kell, mert Miraxnak szüksége van rám.

- Remekül fogsz boldogulni, Gorran - felelte Iella. - Vagy inkább Keirannak szólítsalak?

- A Corran tökéletesen megteszi.

- Rendben, tehát mit szólnál ahhoz, ha ithori kaját ennénk? - vetette fel Iella.

- Nem rossz - dünnyögtem -, de én inkább olyasmit ennék, amiben több az állati fehérje.

- Néhány szektorral odébb van egy új twi’lek étterem. Egy bizonyos Car’ulorn nyitotta nemrégiben - javasolta Iella.

- A Kavsrach-ra gondolsz?

- Igen, azt hiszem arra - felelte Iella bólogatva. - Úgy hallottam, egészen különlegesen készítik el a mynockot.

- Ahhoz hogy én mynockot egyek, tényleg különlegesnek kell lennie - jelentettem ki, azzal rákacsintottam a barátomra, és hozzátettem: - Nawara szerint nagyon jól főznek. Hát akkor, menjünk oda! Felkapok valamit, és már itt sem vagyunk!

Mialatt én felöltöztem, Iella felhívott egy információs szolgálatot, és megtudta, hogy az étterem sokkal közelebb esik annál, mint ahogyan gondoltuk. Úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk odáig, rögtön indulás után felvettük azt a kényelmes sétatempót, amit akkor szoktunk meg, amikor együtt járőröztünk a Korélián. Az azóta eltelt sok-sok év mintha elolvadt volna, mialatt Iella rámutatott azokra a dolgokra, amelyekről tudta, hogy szórakoztatónak vélem, és magam is ugyanígy tettem.

Óvatosan oldalba böktem a könyökömmel, és megkérdeztem tőle:

- Amikor annak idején együtt dolgoztunk, gondoltad volna, hogy mindketten itt kötünk ki, a Coruscanton? - Iella hunyorított egyet, aztán megvonta a vállát, és így felelt:

- Legfeljebb vakációzni jöttem volna ide, bár legalább száz világról tudok, ahová szívesebben elutaztam volna. Diric akart mindig idejönni, hogy láthassa a Galaxis központját. Akkoriban én még túlontúl városiasnak tartottam. - És most?

- Ha már itt vagy, hamar rájössz, hogy a Coruscant nem egyetlen, óriási város, hanem kerületekre, környékekre és kisebb városállamokra oszlik - fejtegette Iella. - Nem egy egybefüggő, irdatlan betontömb. - Ravaszkásan rám vigyorgott, és hozzáfűzte: - És még most is szeretnék eljutni egy olyan helyre, mint például Alakatha. Ebben a pillanatban két apró rodiai gyerek cikázott el mellettem, mire megtorpantam, és támasztékot keresve nekidőltem Iellának.

- Megkérhetnéd Cracken tábornokot, hogy küldjön oda - vetettem fel aztán -, mondjuk azért, mert szeretnél utánajárni, hogy Riizolo hogyan választotta ki a célpontját.

- Igen, erre már én is gondoltam - felelte bólogatva Iella de akkor azt a kalózosdit játszó huttnyálcsomót is el kéne vonszolnom magammal, márpedig erre a legkevésbé sem vágyom.

- Akkor beszélj Wedge-dzsel - mormoltam mosolyogva. - Neki is jól jönne egy kis kikapcsolódás.

- Nem rossz ötlet - hümmögte Iella, azzal besiklott elém, mert egyre több gyalogos bukkant fel körülöttünk. Kikerült egy kisebb csapat whiphidet, majd rámutatott egy vörös fénygömbre, amely néhány szinttel lejjebb világított. - Az lesz az étterem!

Mind gyorsabban szedtük a lábunkat, és hamarosan megérkeztünk a Kavsrach-hoz. Az étteremben máris sokan tartózkodtak, főleg twi’lekek, amit jó jelnek vettünk, viszont kissé nyugtalanítónak is találtunk, mialatt az egyik felszolgáló az asztalok között kanyarogva elvezetett minket a konyha bejárata közelében álló üres asztalhoz. A twi’lekek ugyanis beszélgetés közben a fejcsápjaikat - pontosabban a lekkuikat - mozgatva adnak nyomatékot a mondandójuknak, pontosan úgy, ahogyan az emberek a kezükkel, ennélfogva akármerre néztünk, kígyókra emlékeztető, vonagló és tekergőző nyúlványokat láttunk mindenütt.

Az asztal felett fénylő holografikus étlapon keresztül Iellára pillantottam, és odaszóltam neki:

- Juttasd eszembe, nem akarok enni semmi olyat, amihez hosszúmetéltet adnak.

Iella felkacagott, és a fentről számítva harmadik tételre mutatva megszólalt:

- Mynock Koronaváros. Marinált mynockcsíkok, vweilu-dió esi ithori chale fűszeres egyvelege, lum-mártással.

- Remekül hangzik, de nekem jobban tetszik a roston sült gorn - feleltem, és mosolyogva hozzátettem: - Egy viccre emlékeztet, amit nemrégiben Wedge-től hallottam.

- Az, amikor a bothai bemegy a kocsmába egy gornttal?

- Te is hallottad? - kérdeztem vissza. - Beszéltél Wedge-dzsel?

- Jaj, Corran, legalább egymillió bothai és gornt vicc létezik - válaszolta sóhajtva Iella és azt hiszem, az összeset hallottam. Eléggé népszerűek a Titkosszolgálatnál. - Lenézett az asztalra, és hozzátette: - De nem, nem beszéltem Wedge-dzsel.

Megérkezett a pincérünk, és felvette a rendelést. Közölte velünk, hogy remekül választottunk, de a lekkuin végigfutó remegés azt jelentette számomra, hogy inkább inna rankorvizeletet, semmint megkóstolja a roston sült gornthúst. Én azonban nem hagytam magam megfélemlíteni, és még egyszer odaszóltam a fiatal nőnek:

- És dupla adag öntettel kérem, ha lehet.

A felszolgáló szótlanul bólintott, majd elsietett, én pedig Iellára szegeztem a tekintetemet, és megkérdeztem:

- Szóval, hányadán állnak a dolgok kettőtök között? Nekem úgy tűnik, kölcsönösen kedvelitek a másikat, és jól kijöttök egymással.

Iella töprengve ráncolgatta a homlokát, és a mutatóujja körmével piszkálni kezdte a hüvelykujja körmét. Régtől fogva ismertem ezt a jelet, mindig így tett, amikor nem tudta biztosan, hogy mit válaszoljon.

- Bárcsak tudnám - mondta aztán, rövid latolgatás után. - Tény, hogy jól kijövünk egymással. Wedge nagyon megértően viselkedett, amikor Diric visszatért, és Diric halála után mindenben támogatott. Ha valaki, hát te tudod, hogy mennyit dolgozunk, így aztán nem sok időnk jut egymásra. Ráadásul Wedge-nek új feladatai vannak, amelyek még több idejét rabolják el.

- Igen, de te meg tudnád győzni arról, hogy csináljon magának egy kis szabadidőt - jegyeztem meg félhangosan.

- Szeretném hinni, hogy így van. Hát, nem is tudom... - felelte Iella, azzal hátradőlt, és rántott egyet a vállán. - Emlékszel arra, amikor Sassich főfelügyelőt nevezték ki a KorBiz igazgatójává? Alig negyven éves volt akkoriban, ami ritka szép pályafutás.

Felidéztem magamban a történteket, és bólogatva válaszoltam:

- Igen, eltemette a férjét, aztán megvette azt a chirq vörös ZRX- 29-es siklót, és felvette személyi edzőnek azt az ikerpárt, akik fele annyi idősek voltak, mint ő. Erre nagyon emlékszem...

- Szerettél volna te valamelyik fickó helyében lenni - szólt közbe vigyorogva Iella.

- Nem, akkoriban én a siklójára áhítoztam - válaszoltam nevetve. Úgy rémlik, az anyám mondott róla néhány gondosan megválogatott szót.

- Azt állítod, hogy az anyád akárcsak egyszer is megkritizált valakit? - kérdezte hitetlenkedve Iella.

- Ezt egy szóval sem mondtam. Emlékezetem szerint anyám csak annyit jegyzett meg, hogy egy Incom ZX-26-os sokkal praktikusabb vétel lett volna. - Lebiggyesztettem a számat, és hozzátettem: - Bár ez tőle már elég kemény kritikának számított. Mindig is úgy tartotta, hogy a pletykálkodás ócska ízlésre vall. Tehát mi a helyzet Wedge-dzsel?

- Szerintem ő most az életének egyik átmeneti időszakát éli - fejtegette Iella. - Több mint egy évtizeden keresztül élet-halál kérdésekben döntött. És a döntései nyomán sokan meghaltak. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz döntéseket hozott, és ha másvalaki lett volna az ő helyén, kevesebben haltak volna meg. És ő már akkor ezt csinálta, amikor te még nem léptél be a KorBiz- hoz. Wedge... mennyivel is idősebb nálad? Két évvel? Ez azt jelenti, hogy őrá már akkor szörnyű nyomás nehezedett, amikor te még kölyök voltál. Tekintetbe véve a szülei halálát, meg hogy hajózásból próbált megélni...

-... meg hogy Booster Terriknél dolgozott - szúrtam közbe.

-... igen, azt is, szóval, sosem volt esélye szabadon élni. Sosem tehette azt, amihez igazán kedvet érzett. És azt hiszem, most végre azt i teszi, és talán nem venné szívesen, ha a környezetében bármi a régi életére emlékeztetné.

A Wedge helyzetéről szóló elemzése eléggé pontosnak tűnt, de háti Iella mindig is kiválóan ismerte mások jellemét.

- Mindez azt jelenti, hogy meghátrálsz? - kérdeztem a tekintetemet a szemébe fúrva.

Iella szomorú arcot vágva bólogatott, aztán elmosolyodott, merül megérkezett a felszolgáló, és lerakta elénk a tányérokat.

- Az illata valami csodálatos - állapította meg -, nagyon köszönjük.

Lenéztem a szósszal teli, tálnak is beillő mélytányérra. A sűrűi trutymó felszínén ökölnyi valami ringatózott, míg a mélyéről buborékok törtek fel - előbb sötétbarnában játszottak, aztán, mialatt a faluk elvékonyodott, egyre világosabb árnyalatot öltöttek, végül sorban kipukkantak.

- A lényeg az - próbáltam bölcselkedni -, hogy ez még mindig jobb, mint az akadémiai koszt.

A pincérnő a lekkuit finoman megrezegtetve jelentőségteljes pillantást vetett rám, mintha azt akarta volna közölni velem, hogy „én előre szóltam”, aztán sarkon fordult, és elsietett.

Iella feltűzött egy falatnyi mynockot a villájára, amit nyomban a 1 szájába vett, aztán lehunyta a szemét, és elégedetten felsóhajtott:

- Ez tényleg nagyon jó.

Az ételének illata megcsapta az orromat, és összefutott számban a nyál. Hogy megelőzzem a további kellemetlenségeket, beledöftem villámat a gornthúsnak tűnő göröngybe, ami nyomban elsüllyedt.

- Annyira örülök, hogy jól érzed magad, Iella - dörmögtem, és a gyomrom hangos kordulása mintegy kihangsúlyozta a gúnyos megjegyzést.

Kicsit előredőlt, és az összeesküvők módján, alig hallhatóan suttogta!

- Magadnak köszönheted. A twi’lekek ócska turistatápnak tartják a gorntot. Mintha nerftejet rendeltél volna egy igazi, belevaló kocsmában.

Miért azzal meg mi a baj? - méltatlankodtam felháborodást színlelve, - Már többször is megtettem! Iella felkacagott, én pedig rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott ez a hang.

- És hányadán állsz ezzel az Akadémiával? - kérdezte aztán elkomolyodva.

- Ha nem érezném úgy, hogy be kell lépnem oda, és ha nem érezném, hogy az apám is ezt akarná, nem hiszem, hogy belépnék - válaszoltam a fejemet csóválva.

- De igen, Corran, megtennéd - felelte Iella, és ő is megrázta a fejét. Amint hírét vetted volna a létezésének, azonnal beléptél volna. Még akkor is, ha Mirax nem tűnik el.

- Ezt meg mire alapozod? - kérdeztem, azzal hősiesen felnyársaltam, és a számba gyömöszöltem egy tekintélyes méretű húsdarabot. - Hogy mondhatsz ilyet?

- Társak voltunk, emlékszel? - felelte Iella. - Benned mindig is megvolt a versenyszellem, ami néha rendkívül hasznos és kellemes vonás, ameddig valaki nem áll az utadba. Akarod tudni, hogy miért lettél te az első, aki valaha megszökött a Lusankyáról? Mert semmiképpen sem tűrhetted, hogy Isard legyőzzön téged.

- Jó, de mi köze ennek az Akadémiához? - szóltam közbe.

- Mindig is azt akartad, hogy te legyél a legjobb - magyarázta Iella, - És ha Jedi leszel, az tökéletesen megfelel ennek. Nézz csak magadra, Corran! Máris megkezdted a felkészülést, még mielőtt megkezdődött volna a felkészülés. Kiszámítottad, hogy Skywalker mester nálad fiatalabb tanítványokat fog hozni az Akadémiára, és azt is kitaláltad, hogyan múlhatod felül őket.

Rágcsálni kezdtem a gornthúst, és mélyen elgondolkodtam. Kicsivel később még mindig ugyanazt a falatnyi húst rágcsáltam. Igazából úgy találtam, hogy az Iella szavaiban rejlő igazság legalább olyan kemény és szívós, mint a gornthús, és mindkettő fájdalmat okozott, mialatt nagy nehezen lenyeltem. Noha nem szívesen, de végül elismertem magamban, hogy Iellának igaza van. Leerőltettem torkomon a húst, aztán köhögtem egy kicsit, végül odabólintottam a barátomnak.

Iella kinyújtotta a jobbját, a mutatóujjával megkopogtatta a homlokomat, és tovább beszélt:

- Az egyetlen dolog, amire egyelőre nem jöttél rá, hogy az a személy, akivel valóban versenyben állsz, te magad vagy. Luke Skywalker kemény kiképző lesz, eziránt semmi kétségem. És tudom, hogy Wedge is az volt, de ők ketten korántsem lehetnek olyan kemények hozzád, mint amilyen te magad vagy. Biztosra veszem, hogy nem fogsz meghátrálni, és csak remélni tudom, hogy amikor megérzed majd a rettentő nyomást, eszedbe jut, hogy annak java része a saját konok fejedből származik.

Mellbe vágtam magamat néhányszor, hogy lejjebb segítsem a gornthúst, és megjegyeztem:

- Tudod, ezt azért korábban is elmondhattad volna.

- Megtettem - válaszolta Iella. - Nem is egyszer. Csak akkor nem hallgattál rám.

- Akkoriban, amikor az apám meghalt - dörmögtem, tekintetemet az asztalra szegezve.

- Így van - erősítette meg Iella, és sokkal lágyabb, szelídebb hangon folytatta: - Rengeteget tanulhatsz Luke Skywalkertől. Talán attól van, hogy Jedi, mindenesetre úgy tűnik, ő inkább a szíve után megy, az érzéseit követi. Te elsősorban az agyadra támaszkodsz. Az örökös töprengés és elemzés egyértelműen rád vall, Corran, és rendkívül hasznos volt, amikor még a KorBiz-nak dolgoztál, de azt hiszem, most, a felkészülés alatt meg kéne nyílnod.

- Igen, valószínűleg igazad van - feleltem ütemesen bólogatva, - Hát, majd meglátjuk, mennyi időbe telik, mire a régi szokások kivesznek belőlem.

Iella a szemét forgatta, és megkérdezte:

- Ez azt jelenti, hogy addigra lesz belőled Jedi, mire a napunk novává fúvódik?

- Jó, értem a célzást.

- Remek - helyeselt Iella, és rám kacsintott. - Nincs kedved megkóstolni ezt a mynockot?

Lenéztem a tányérjára, és megráztam a fejemet.

- Szó sem lehet róla. Én terveztem meg az útvonalat, hát most végigrepülöm. Amúgy meg, ez a gornt nem is rossz, ha eltekintünk az ízétől, meg hogy nem lehet megrágni, meg hogy megfulladsz tőle.

- Rendben, fél óra múlva visszatérünk a kérdésre - felelte sejtelmesen vigyorogva Iella.

Ez a kilátás már valóban kezdte megfeküdni a gyomromat. Felsóhajtottam, és megszólaltam:

- Nézd, Iella, igazán méltányolom mindazt, amit elmondtál. Ezen felül azt, hogy itt vagy, és hogy tudom, szívesen segítenél nekem, máris elég ahhoz, hogy lendületben maradjak. Ezt mindenképpen tudnod kell.

Iella rám emelte azt a nagy, barna szemét, néhány pillanatig figyelmesen tanulmányozta az arcomat, majd fojtott hangon közölte:

- Hiszek neked.

- És azt is tudnod kell, hogy nagyra értékelem a segítségedet - folytattam kissé meghatottan. - A hajfestékkel meg a híresztelésekkeI együtt. - Beleerőltettem a villámat egy kisebb húsdarabba, és hozzátettem: - Lenne még egy kérdésem, amire te valószínűleg sokkal könnyebben megadhatod a választ, mint bárki más.

- Hallgatlak.

- Többekkel beszéltem már a döntésemről, de a nagyapámmal még nem. Szerinted mennyi esélyem lenne besurranni a Koréliára, taláikozni a nagyapámmal, aztán eltűnni onnan?

Iella néhány másodpercre a gondolataiba merült, aztán letette a villáját, és belekezdett:

- Nem hiszem, hogy a Diktátor ügynökei szemmel tartják Rosteket, vagyis őt meglátogatni aligha okozna problémát. Viszont a mai lnapig érvényben van az ellened kiadott letartóztatási parancs. Kirtan Loor hagyatéka még most is gondot okozhat neked, ha felismernek és börtönbe vetnek. Ami pedig a ki- és bejutást illeti, a jelenlegi kormányzat sem boldogul jobban a csempészekkel, mint az előzőek. Amennyit te a rendszerről tudsz, viszonylag könnyen bejutnál. Az igazi gond az, hogy a koréliai kormány és az Új Köztárság közötti viszony nem éppen felhőtlen. A helyedben nem akarnám, hogy elkapjanak a Korélián.

- Értelek - dörmögtem rosszkedvűen. - A közelmúltban az a benyomásom támadt, hogy az utolsó holoüzenetemet ízekre szedték, mielőtt a nagyapám megkapta. Nem sok került hozzám a válaszából, de még a sorok között olvasva is úgy éreztem, keveset értett meg abból, amit tudatni akartam vele. - Nekiláttam levadászni egy újabb húsdarabot, ami megakadályozott a további beszédben, így aztán csak rántottam egyet a vállamon.

- Ha szeretnéd, GCorran - válaszolta megfontoltan Iella keresek neked egy biztonságos sávot, amin kapcsolatba léphetsz Rostekkel. Persze, ilyen célra nem szabadna igénybe venni a forrásainkat, de így legalább nem rohannál oda, és nem tennéd kockára az egész jö vődet.

Biccentettem egyet, és mialatt felkészültem a nyelés kínjaira, halkan feleltem:

- Köszönöm, és nagyra értékelem.

- Semmi gond - dörmögte nagyvonalúan legyintve Iella. - Nem bánom, ha sikerül megóvnom téged a bajtól. Ezt teszik a barátok egymásért.

- Köszönöm - ismételtem, azzal szélesen mosolyogva felnéztem a felszolgálóra, aki ebben a pillanatban odalépett hozzánk, és megkérdezte, hogy elégedettek vagyunk-e az ebéddel.

- Óh, igen, tökéletesen - jelentettem ki határozottan, mire a twi’lek hölgy lekkui megrándultak.

- És mit szólnának némi édességhez a végére? - érdeklődött;

Megint rámosolyogtam, és Iellára kacsintva válaszoltam:

- Az még jól jönne. És a barátom fog rendelni mindkettőnknek. Tudja, ezt teszik a barátok egymásért.

Nyolcadik fejezet

A gépet én vezettem, Ooryl a másodpilóta helyén ült. Aktiváltam a Lambda-osztályú komp leszállófényeit, aztán az orrát lejjebb engedve belevittem a hajónkat a Yavin-4 légkörébe. Az éjszakai oldalról léptünk be - a rendszer középpontjában álló csillaggal átellenes oldalon -, de ereszkedés közben hamar átértünk a nappali oldalra, amely a hold bolygója felé nézett, és a gázóriásról elég fény verődött vissza ahhoz, hogy a szememre hagyatkozva is tájékozódhassam a végső megközelítés során.

A fejemet kissé oldalra mozdítva a gandra pillantottam, és odaszóltam neki:

- Köszönöm, hogy megengedted, hogy én hozzam le a gépet.

- Úgy sejtem, nem nagyon fogsz röpködni, amíg itt leszel - felelte Ooryl, és mosolyra húzta a száj szervét.

- Hát igen - dörmögtem. - Füttyös nem úszott a boldogságban, mikor megtudta, hogy a Coruscanton kell maradnia, de Skywalker mester szeretné kiiktatni a zavaró tényezőket. Ebben alighanem igaza is van. Amúgy sem lenne sok időm arra, hogy repüljek. Füttyősnek meg éppen elég dolga lesz, mialatt átnézni az Invidekről szóló összes jelentést, és készít egy elemzést az aktivitásukról.

- Ooryl gondoskodni fog arról, hogy Füttyös elvégezze a feladatot - jelentette ki határozottan Ooryl.

- Előre is köszönöm.

A következő pillanatban a botkormány rezegni kezdett, csalhatatlan jeleként annak, hogy elértük az atmoszféra felső rétegeinek légörvényeit. A buja őserdővel borított hold magas páratartalmú levegője a leírások szerint viszonylag nyugodt volt, leszámítva a napkelte és a napnyugta idejét, amikor is a lehűlés és a felmelegedés éreztették hatásukat. Ennek ellenére folyamatosan ellenőriztem a műszereket, mialatt átsüvítettünk a vékony felhőtakarón.

Luke Skywalker hirtelen felbukkant mellettem, és egyenesen előre mutatva megszólalt:

- Az lesz az. Erre az oldalára tegyél le minket!

- Parancsára, uram - feleltem katonásan, és jobbra pillantva megkérdeztem: - Nem óhajtja bekötni magát, uram?

- Amikor ilyen zökkenőmentesen repítesz minket? - kérdezte mosolyogva Luke, és megveregette a vállamat. - De azért szívesen megteszem, ha ettől jobban érzed magad.

- Nincs okunk több változót vinni az egyenletbe, mint amennyire valóban szükségünk van - jelentettem ki, azzal visszavettem a tolóerőt, energiát adtam a lebegtető-hajtóműnek, és odaszóltam a gand - nak: - Készülj fel, Ooryl! A jelzésemre húzd be a szárnyakat, és engedd ki a leszállótalpakat!

- Parancsára, uram! - hadarta Ooryl, azzal előredőlt, és a megfelelő kapcsolókra tette az ujjait.

Figyelemmel követtem a magasságmérő fénytűinek lassú forgását, és kissé feljebb húztam az orrot, hogy laposabb siklópályát kövessek. Az őserdő sűrű lombtömege fentről nézve tarkabarka szőnyegnek tűnt, amelyből helyenként egy-egy gigászi fa meredt fel. Messze előttünk a Nagyszentély, a piramisforma kőépítmény furcsán idegen teremtménynek hatott a zöld rengetegben. Számtalan felvételt láttam már erről az épületről; először a birodalmi holohíradókban, később pedig a győztes lázadókról szóló, történelmi tárgyú adásokban. Már a háromdimenziós képsorokon is lenyűgözőnek látszott, de valósnak sosem, és fenségességét sem lehetett jól érzékelni.

- Jelzés! - kurjantottam, mire Ooryl „fel” állásba váltotta a szárnyakat, én pedig tíz százalékra vettem vissza a tolóerőt, illetve felizzítottam a lebegtetőtekercseket tápláló hajtóművet. A komp egyre lassulva szállt közvetlenül a fák csúcsa felett, majd néhány másodperccel később megláttuk a Nagyszentély keleti oldalán elterülő leszállózónát.

Az építmény alapjának közelében húsz-huszonöt karbantartó ácsorgott, ők készítették elő a templomot az új szerepére, vagyis hogy a Jedi Akadémia otthonául szolgáljon. És most, miután elvégezték a feladatukat, arra vártak, hogy Ooryl hazavigye őket. Luke még indulás előtt elmondta, hogy egyelőre mindössze négyen leszünk a Yavinon - ő maga, én, és még két újonc - de napokon belül még kilencen csatlakoznak hozzánk, így az Akadémia első évfolyama pontosan tizenkét főből fog állni. Letettem a talajra a kompot – megint csak zökkenő nélkül majd rákacsintottam Oorylra, és megjegyeztem:

- Úgy veszem észre, egyelőre tartom a formámat. Bár az biztos, hogy hiányozni fog a repülés.

- Én Kereső vagyok, barátom. Majd segítek megtalálni az elvesztett képességeidet - válaszolta Ooryl, azzal hátrafordult ültében, és fejethajtott Luke-nak. - Feltéve, ha Skywalker mesternek nincs kifogása az ellen, hogy Qrygg megtegye. A Jedi-mester szélesen mosolyogva válaszolt: - Kimondottan örülnék, ha szükség esetén felfrissítenéd Keiran tudását. Én pedig új dolgokra fogom megtanítani.

- Ooryl megtisztelve érzi magát - közölte ünnepélyesen a gand.

- Remek, nem örülnék, ha elveszteném a repülési engedélyemet - dünnyögtem, azzal egy kapcsolót elfordítva leeresztettem a rakodó rámpát. Meleg, páradús levegő áradt be a fülkébe. Rácsaptam a biztonsági hámom kioldójára, és felálltam.

- Még egyszer köszönök mindent, Ooryl - mondtam. - Majd találkozunk, ha legközelebb jössz.

Ooryl büszke arra, hogy a barátja Jedi-lovag lesz! - jelentette ki Ooryl.

- De megmarad pilótatársának - tettem hozzá.

- És megmarad pilótatársának - ismételte a gand. Azzal Ooryl átült a pilótaülésbe, én pedig követtem Luke-ot a hátsó utastérbe. A Jedi-mester kicsivel magasabb volt nálam, de az alkattunk nagyjából megegyezett. A másik két utastársunk valósággal fölébünk tornyosult. Brakiss legalább tizenöt centivel nőtt nagyobbra, mint mi, és Kam Solusar még őt is túlszárnyalta vagy tíz centivel. Brakiss a karcsúsága és éles vonásai révén úgy festett, akár egy született arisztokrata. Ha világoskék szeme nem süllyedt volna kissé mélyre az üregébe, és nem sugárzott volna belőle örökösen az a furcsa, sejtelmes tekintet, könnyen néztem volna holmi nemesnek, aki elhagyta kényelmes fészkét, hogy részt vegyen a felkészítésen.

Kam Solusar, a másik utasunk, Brakiss tökéletes ellentétének tűnt, noha az ő rövidre vágott haja is szőke volt. Szögletes arcvonásai erőt sugalltak, és ezt a benyomást tovább erősítette az arcán, illetve állán sötétlő borosta. Széles válla és vastag izmai sejteni engedték, hogy ő lesz a csapat legnagyobb testi erővel bíró tagja, míg kissé megereszkedett bőre, illetve a homlokán húzódó ráncok arról tanúskodtak, hogy jócskán benne jár a korban, valamint, hogy eddigi élete során jó néhány nehézséggel kellett megküzdenie.

A tény, hogy máris fénykardot viselt az oldalán, azt jelenti, hogy máris több, mint aminek első pillantásra látszik. Én is magammal hoztam a nagyapám fénykardját, de egyelőre a zsákomban hagytam. Nem éreztem késztetést, hogy magamnál tartsam, jóllehet Skywalker mester határozottan állította, hogy ehhez megvan minden jogom. Én azonban úgy éreztem, hogy amíg nem tanulok meg egyet s mást, addig a fegyver csupán egy eszköz számomra, és ennél jóval többet érdemel.

Felmarkoltuk a holminkat a karbantartók által kirakott csomagok közül, és Luke vezetésével elindultunk az épület felé. A karbantartók éppen csak odaköszöntek nekünk, és máris felrohantak a fedélzetre. Mialatt a rámpa becsukódott, integettem Oorylnak, aki pillanatokkal később a levegőbe emelte a gépét. A komp a fák fölé érve körberepülte a Szentélyt, aztán egyre gyorsulva elindult keld felé, és kisvártatva eltűnt a szemünk elől.

Luke széttárta a karját - amitől fekete köpenye lecsúszott a válláról és ünnepélyes hanghordozással megszólalt:

- Köszöntelek titeket a Yavin-4-en! Íme, ez lesz az új otthonunk! Azt akartam, hogy ti hárman a többi tanítványt megelőzve érkezzetek ide, mert ti sokkal jobban értitek, hogy mire készülünk itt. A már létező tudásalapotok révén gyorsabban fogtok fejlődni, ennél fogva valószínűleg külön feladatokat fogok kérni tőletek, például hogy segítsetek más tanítványoknak. - Kam felé biccentett, és tovább beszélt: - Kam apja, Ranik Solusar hatalmas Jedi-mester volt. A társunk sokat tanult az apjától, és maga is Jedi-lovaggá vált, aztán a Birodalom beszippantotta. Egyike lett az uralkodó sötét harcosainak, de elvetette a sötét oldal tanításait.

Kam egy pillanatra összepréselte a két fogsorát, amitől az arcizmai erősen kidudorodtak, majd eléggé komoran megjegyezte:

- Skywalker mester képes volt megérinteni azokat az alapokat, amelyeket az apám fektetett le bennem. Most már őt szolgálom. Luke ekkor a másik férfire mutatott, és folytatta: Brakissről a Birodalom ügynökei derítették ki, hogy fogékony az Erőre. Felkészítették, hogy használhassa a képességeit, majd legtöbbször kémnek vetették be. Folyton azzal fenyegették, hogy kiirtják a családját, így kényszerítették engedelmességre. Azért jött közénk, hogy megtanulja, hogyan kamatoztathatja a képességeit mások javára.

Brakiss félszeg mosolyt villantott ránk, de nem szólt semmit. Luke végül felém fordult, és folytatta:

- Keiran Halcyon nagyapja Jedi volt, és a Klónháborúk idején vesztette életét. Keiran családjában erős a Jedi-hagyomány, és ő azért van itt, hogy felelevenítse. Ahogyan magatok is tapasztalhattátok, képzett és tapasztalt pilóta, és úgy hiszem, a tudása mindannyiunk számára hasznos lesz. Kam a jobbját nyújtotta felém, mire gyorsan megragadtam és megráztam, míg Brakiss-szal csak odabiccentettünk egymásnak. Skywalker mester elindult a Szentély felé, és újabb magyarázatba fogott:

- Az épület öt szintből áll, pontosabban hatból, ha a tetőn lévő megfigyelőszintet is beleszámítjuk. A legalsó, amely a föld alatt terül el, hangárként és szerelőcsarnokként szolgálta annak idején a Lázadókat. A földszint adott otthont a repülésirányításnak, illetve a lakórészlegnek. A két fenti szinten működött a lázadók parancsnoki központja és a hadműveleti irányítás. Mi leginkább ezt a kettőt fogjuk használni, de most csak néhány egyszerű számítógép, továbbá edzőtermek és egy kisebb könyvtár található odafenn. A tanítványok ott fognak lakni, és azok a helyiségek szolgálnak majd étkezőként is. A legfelső szinten van a főcsarnok, abban én fogok lakni. [Szelíden elmosolyodott, és hozzátette: - Arra gondoltam, hogy most hagyom, hadd válasszátok ki a szálláshelyeteket, aztán pihenjetek egyet. Holnap reggel folytatjuk a megbeszélést. Felemeltem a jobbomat és megszólaltam: - Lenne néhány kérdésem, ha nem bánod.

- Semmi gond, hallgatlak.

- Az Egyesített Galaktikus Idő szerint fogunk élni itt, vagy a Yavin saját ideje szerint? Tudtommal a hold kicsivel gyorsabban forog, mint a Coruscant, vagyis ha galaktikus időhöz tartjuk magunkat, eltérünk a helyi időtől.

A Jedi-mester elgondolkodott néhány pillanatra, kék szeme csillogó pontok formájában verte vissza a sárgás napfényt.

- A felkészülés során az idő eléggé viszonylagossá válik majd - felelte aztán. - Megtanítom nektek a Jedik felfrissítő módszét, úgyhogy az alvásigényetek meg fog változni. Az idő miatti aggodalom nyomást gyakorolhat a tanítványokra, azt pedig szeretném elkerülni.

- De ha nem az egységes időt követjük - kérdeztem értetlenül honnan fogjuk tudni, hogy mikor kezdődik, és mikor ér véget az őrszolgálatunk?

Luke incselkedő pillantást vetett rám, és visszakérdezett:

- Miért kellene itt bárkinek is őrködni?

A legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy ha felbukkan egy Thrawnhoz hasonló valaki, egy egész birodalmi flottával, hogy felperzselje a holdat, nem ártana, ha idejében tudnánk róla. Na persze, ebben az esetben mindenféle riadó jelzés felesleges lett volna miután nem voltak hajóink, amelyekkel elhagyhattuk volna a Yavin-4-et. így aztán tényleg nem akadtak ésszerű okaink arra, hogy őröket állítsunk, ezért azokat az érveket vettem elő, amelyeket annak idején, a KorBiz Akadémián hallottam:

- Mert az őrszolgálat segít, hogy jobban átérezzük a felelősséget, és erősíti a bajtársak egymás iránti bizalmát, hiszen egymásra vigyázunk.

- Mindez nagyon szép és nagyon jó - ismerte el bólogatva Luke, de én azt szeretném, hogy ti itt mindnyájan az Erőben bízzatok. Azzal párhuzamosan, ahogy gyarapodik a tudásotok, és mind több tapasztalatra tesztek szert, rá fogtok jönni, hogy ha veszély fenyeget, az Erő megadja nekünk mindazt az előzetes figyelmeztetést, amire szükségünk van. Tudni fogunk róla, és bőven lesz időnk reagálni.

Mintha csak azt a módszert írta volna le, amellyel az Invidek újra és újra elkerülték a csapdákat - állapítottam meg magamban, és megborzongtam. Lehetséges lenne, hogy valaki, aki kellő mélységig ismeri az Erőt, el tud rejtőzni mindenféle fajta keresőműszer elől?

- Elfogadom az érveidet, mester - válaszoltam, és fejet hajtottam Jedinek. - Akkor csak keljünk fel hajnalban, hogy megkezdjük az erőnléti edzést?

Luke széttárta a karját, és a fejét ingatva felelt:

- Azt tesztek, amit jónak láttok annak érdekében, hogy ellazuljatok, és megnyissátok magatok az Erőnek.

-Ezek szerint nem lesznek erőnléti edzések? - kérdeztem elképedten..

Kam a maga mogorva módján felnevetett, és megjegyezte: - Csalódottnak tűnsz, Keiran.

- Nem vagyok csalódott, csak kissé összezavarodtam – vágtam rá.

- Azt hiszem, kellően mozgalmasnak fogod találni a másfajta gyakokorlatokat is - válaszolta mosolyogva Luke sőt talán kimerítőnek is.

Rámutattam Kam fénykardjára, és megkérdeztem: De azért közelharckiképzés lesz, jól mondom?

- Igen, megtanultok fénykarddal vívni - felelte a mester.

- Én nem erre gondolok.

Luke felkapta a fejét, és a szemöldökét felvonva felelt:

- Hát akkor kérnék egy kicsivel bővebb magyarázatot.

Összekulcsoltam a két kezemet a hasam előtt, és belevágtam:

- A fénykard, mint azt mindannyian tudjuk, rendkívül hatékony és halálos fegyver. Viszont az apám egyszer elmesélte nekem, hogy a rendfenntartó erők tagjai közül még senki sem bánta meg, ha kábító fegyvert használt, azt viszont többen is, hogy sugárvetővel megöltek valakit. A közelharckiképzés révén elkerülhetjük a fénykard használatát abban az esetben, ha kevésbé veszedelmes módszerek is beválhatnak. Amennyiben ezen a területen is felkészülünk, több választási lehetőség áll majd rendelkezésünkre.

A Jedi-mester résnyire vonta szemét, és megkérdezte:

- Ezek védekező technikák lennének?

- Ezek harci technikák, amelyeket támadásra és védekezésre is lehet használni, pontosan úgy, mint egy fénykardot - válaszoltam, majd rántottam egyet a vállamon, és hozzáfűztem: - Csak egy ötlet volt.

Ekkor eléggé meglepődtem, mert Kam megfontoltan bólogatva megszólalt:

- Igen, az efféle kiképzés lerakná az alapokat a későbbi fénykard víváshoz.

- Rendben! - közölte Luke, a két tenyerét összecsapva. - Akkut Kam és Keiran, ti ketten állítsatok össze egy edzéstérvet! Amint készen vagytok vele, visszatérünk rá, és megvitatjuk. - A száját éppen csak látható mosolyra húzva rám nézett, és megkérdezte: - Még valami?

- Nincs más, mester.

- Ha eszetekbe jut valami, szóljatok! - mondta Luke, azzal a Templom felé intett. - Most pedig keressetek magatoknak szálláshelyet!

Mi hárman, a tanítványok, magunk mögött hagytuk a mesterünket, és mély hallgatásba merülve ballagtunk a Nagyszentély felé. Mivel a Coruscanton éltem, épp elég hatalmas építményt láttam mára de azok egyikét sem lengte körül az ősiség és az állandóság sajátos hangulata úgy, mint a Templomot. A legkevésbé sem találtam furcsának azt, hogy egy épület, amely már a Birodalom megteremtései kor is legalább ezeréves volt - egy ilyen épület nyújtott menedéket annak a mozgalomnak, amely megdöntötte a Birodalmat. Még azt is érezni véltem, hogy az építmény méltóságát sértette, hogy egy másik hely, egy városbolygó szolgál birodalmi központként, ezért a maga részéről mindent megtett, hogy hozzájáruljon a Birodalomé pusztulásához.

Hogy a birodalmiak miért nem semmisítették meg az építményt, miután a lázadók elhagyták, rejtély volt számomra, méghozzá olyan rejtély, amely érzésem szerint sosem fog kiderülni.

A karbantartók által beszerelt generátorok és lámpák jóvoltából a hatalmas hangárban nappali világosság uralkodott. A készlethalmokat leszámítva az óriási helyiség üres volt, de a levegőjében szinte még most is érezni lehetett mindazt az izgatottságot és feszültséget, amit a lázadók éreztek, amikor elindultak, hogy megsemmisítsék a Halálcsillagot. A félelem, a rémület és a szent ügybe vetett bizalom még most is áthatotta a falakat. Első ízben azóta, hogy csatlakoztam a Zsivány-osztaghoz, érzékelhettem azt, amit Wedge, Biggs és Luke éreztek, amikor szembenéztek a Halálcsillaggal. Az érzéseik rezgéseket keltettek a bensőmben, és emlékeket idéztek fel bennem: a Fekete Hold elleni utolsó küldetés, és a Thyferrán végrehajtott, Isard csapatai elleni végső támadás emlékeit.

Akkor első ízben valóban megéreztem, hogy az új Zsiványokat miféle szálak kötik össze a régebbi hősökkel. Nem tudnám megmondani, hogy hol kanyarodtam el Kamtól és Brakisstól, de valószínűleg még azelőtt, hogy ők ketten elindultak a felső szintek felé. Azon kaptam magam, hogy magányosan kóborlok a földszinten, és betévedek egy apró kamrába. A karbantartók beállítottak ide két keskeny priccset, néhány magas öltözőszekrényt, és takarókat, illetve lepedőket hajítottak az ágyak végébe. Ledobtam a zsákomat az egyik priccsre, és elmosolyodtam. Nem tudtam meghatározni, hogy miért érzem ismerősnek és otthonosnak a szűkös helyiséget, de annak éreztem.

- Sejtettem, hogy itt talállak...

Megfordultam, és azzal szembesültem, hogy Luke az ajtóban áll.

- Nem szabadna itt lennem? - érdeklődtem.

- Hidd el, ez a kamra tökéletesen megfelel neked - válaszolta a Jedi- mester a karját feltartva. - Biztosan jobban, mint a fentiek közül bármelyik. - Könnyedén intett egyet, mire az egyik szekrény fél méterrel balra siklott. - Nézz le oda, a lentről számítva harmadik tömbre.

A falhoz sétáltam és leguggoltam. Vékony moharéteg takarta azt a kőtömböt, de gond nélkül lesöpörtem. Felfedeztem a kőbe vésett írást, és mosolyogva, hangosan olvastam:

- A Birodalom vagy mi. Nincs alku. Biggs Darklighter, Wedge Antilles, Jek Porkins.

Luke részben félszeg, részben derűs mosolyra húzta a száját, és megszólalt:

- Akkoriban ők hárman tanyáztak ebben a helyiségben. Én később jöttem, és a fenti termek egyikében kaptam helyet. Este összegyűltünk itt, és mindenféle történetekkel szórakoztattuk egymást, ugyanis túl izgatottak voltunk ahhoz, hogy aludjunk. Az esélyek dacára mindannyian hittük, hogy életben maradunk. Azt hiszem, ez a véset egyfajta biztosíték volt a halál ellen a számukra. Talán úgy gondolták, hogy ha meghalnak, és ha az egész Lázadás elhal, legalább egy helyen megőrződik a nevük.

- Ám a sikeretek garantálta, hogy mindenki megismerje ezeket a neveket - állapítottam meg. - Amit itt tettetek, az több milliárd teremtmény életét változtatta meg.

Luke leeresztette mindkét kezét, a köpenye sötét árnyékokat vetett a testére.

- Szeretnék elnézést kérni a kérdezősködésért - mondtam ekkor - Te vagy a mester, én pedig azért vagyok itt, hogy tanuljak. Nem akartam tiszteletlen lenni.

- Nem voltál az. A kérdéseid teljesen jogosak, de egy olyan életen alapulnak, amelyet nem hatott át az Erő - közölte Luke, és még szélesebben mosolygott rám. - Az én mesterem, Yoda, türelmetlennek tartott engem, és úgy hitte, nem tud megtanítani semmire. Ebből a szempontból te sokkal jobb helyzetben vagy. A természetedből eredően hajlamos vagy túl sokat gondolkodni és gyanakodni, Ebből még származhatnak gondok. A gyanakvás falakat emel, és felerősíti a félelmeket. Ami megakadályozhat abban, hogy meríts az Erőből.

Bólogattam, majd a Jedi-mester szemébe nézve megszólaltam

- Noha tudom, hogy ettől talán még jobban fogsz aggódni miattam, lenne még egy kérdésem.

- Parancsolj - felelte kurtán Luke.

- Az imént említetted, hogy Kam és Brakiss már belekóstoltak a sötét oldalba - mondtam megfontoltan. - Azzal a szándékkal hoztál össze minket, hármunkat, hogy én figyeljem őket?

Luke lendületesen megrázta a fejét.

- Erről szó sincs! - jelentette ki határozottan, és bár a csuklyája sötét árnyékba borította az arcát, a szeme hirtelen sziporkázva verte vissza a lámpa fényét. - Az uralkodó visszatérésének idején én is jártam a sötét oldalon. Különféle okok miatt tettem, amelyek egy része ésszerűnek tűnt akkoriban, és amelyeknek egy része mind a mai napig nehézségeket okoz nekem. Ami ennél is fontosabb, a húgom és a barátaim szeretete visszarántott. Visszatérített a világos oldalra. Még a sötét oldal legelvetemültebb áldozatát is vissza lehet, téríteni. Azzal, hogy hátat fordítottak a gonosznak, Brakiss és Kam máris megkezdték utazásukat a világos oldal felé. Én pedig segíteni akarok nekik, hogy be tudják fejezni ezt az utazást. Szakíts a gyanakvással, Keiran! Ne gondolkozz, erezz! Nem az a feladatod, hogy figyelj rájuk, hanem hogy tanulj tőlük. - Egyre élesebb hangon beszélt, és a szavai mintha átdübörögtek volna rajtam. - Egyszer te is el fogsz érkezni egy pontra, amikor a sötét oldal megszólít téged. Rendkívül csábító, és mindent felajánl, főleg azt, hogy csekély erőfeszítések révén is elérheted a céljaidat. Tanulj mindabból, amit a társaid elszenvedtek, hogy az erejük a te erőd legyen, amikor szembenézel ezzel a próbával.

- Megértettem, mester - válaszoltam lassan, megfontoltan bólogatva.

- Helyes. Aludj jól, Keiran Halcyon - mondta a Jedi-mester, és arca felderült. - Amivel szembekerülsz majd a közeljövőben, talán nem tűnik olyan fontosnak, mint a Halálcsillag megsemmisítése de biztosíthatlak, hogy valójában ugyanolyan fontos.

Kilencedik fejezet

Egy héten belül a többi Jedi-jelölt is megérkezett az Akadémiára. A Nagyszentély megtelt élettel, színekkel és nevetéssel, vagyis mindazzal, ami sejtésem szerint nyomtalanul eltűnt innen a Halálcsillag megsemmisítését követő ünneplés után. Viszont arra az ünnepségre sötét árnyékot vetett a megannyi bajtárs halála, mialatt mi bizakodva vártuk a jövőt, ami sokkal boldogabbá tett minket.

Skywalker mester lehetővé tette számunkra, hogy egyéni alapon közelítsünk a felkészülés felé. Tartott ugyan közös foglalkozásokat és előadásokat, ám az időnk java részében elég nagy mozgásteret adott nekünk. Nekem hiányzott ugyan az a fajta bajtársias légkör, ami a KorBiz Akadémiáján alakult ki a hallgatók között, de azt is tudtuk, hogy új utakon járunk, és létfontosságúak vagyunk az Új Köztársaság számára. Ez a tudat eléggé nyomasztott minket, és egy keményebb, nehezebb felkészítő program könnyen végződhetett volna azzal, hogy mi, a tanítványok egymásnak esünk.

Természetesen még így is kialakultak bizonyos ellentétek. Miután felbátorodtam Luke azon kijelentésétől, miszerint azt szeretné, hogy mindannyian jól érezzük magunkat, hajnalonként felkeltem, és futottam egyet az esőerdő ösvényein. Azzal, hogy korán talpon voltam, lehetőségem nyílt végignézni azt, amit magamban prizma viharnak neveztem el. Amikor a hold a gázóriás mögött, sötét árnyékba borulva utazott, éjszakánként erősen lehűlt a levegője. A légkör felső rétegeiben jégkristályok képződtek, és amikor a hold kiért a gázóriás takarásából, milliónyi apró prizma törte meg a napfényt. A fény táncolt és sziporkázott odafent, és az égbolt szeszélyesen villódzott, mintha ezerszínű villámok csapkodtak volna a magasban. Amikor először megláttam, azt hittem, hogy egy flotta bukkant fel, az orbitális pályákon, és tűzharcba bocsátkozott egy másik flottával.

De hamar rájöttem, hogy nincs miért aggódnom, és onnan kezdve kivártam, hogy újra végignézzem az égi tüneményt. A felfedezésemet a társaimnak is elmeséltem, mire másnap hajnalban néhányan kivonszolták magukat a jó meleg ágyból, hogy megszemléljék a ritka látványosságot. Az égre meredve ácsorogtak, mialatt én magam bemelegítettem, hogy felkészüljek a futáshoz. Aztán, amikor elindultam, még egy pillantást vetettem a többiekre, észrevettem, hogy egyikük nem a prizmavihart, hanem engem követ figyelemmel. Gantoris.

Tudatában voltam, hogy a kiképzés során óhatatlanul kialakulnak majd személyi ellentétek, de abban reménykedtem, hogy a közös célnak köszönhetően ezek legfeljebb jelentéktelen vitákba torkollnak. Gantoris, ez a magas, széles képű férfi, aki hosszú haját egyetlen copfba fonva hordta, nemrégiben még a falujának elöljárója volt. Különleges képességei segítettek a népének, hogy fennmaradjon, és rendelkezett mindazon vonásokkal, amelyek révén vezér válhatott. Itt, az Akadémián is ennek megfelelően viselkedett, és tény, hogy meglehetősen túlméretezett önérzettel bírt. Nem szokott hozzá, hogy bárhol, bármikor második legyen bármiben, és azt hiszem, úgy gondolta, hogy azért futkosok hajnalonta az erdőben, inert így akarom behízelegni magam Skywalker mester kegyeibe. Igazából azért hajszoltam magam, mert eléggé makacs alak vagyok. Még a megérkezésem előtt eldöntöttem, hogy formába kell lendülnöm annak érdekében, hogy jól boldoguljak, és ha nem folytattam volna, azzal beismerem, hogy tévedtem. Nem Gantoris volt a csapat egyetlen tagja, aki túlméretezett önérzetet mondhatott magáénak, és az enyém is nehezen viselte volna el annak beismerését, hogy valamiben nem volt igazam.

Igyekeztem nem törődni Gantoris zordon tekintetével, és megpróbáltam élvezni a futást. Az esőerdő és a magas páratartalom eléggé megnehezítették a dolgomat. Jóllehet a környéken kóborló runyipok falkái elég gyakran vonultak az ösvényeken ahhoz, hogy ezernyi pacalenyomatot hagyjanak maguk után, a helyi vegetáció szemlátomást feltette magában, hogy visszahódítja az elrabolt földsávokat. Ha éppen nem a földből kiálló, bütykös gyökerek próbáltak elgáncsolni, akkor a nebula-orchideák kemény, tüskés gyökerei igyekeztek végigkarmolni az arcomat. Ezek a növények amúgy lenyűgözően néztek ki, a virágaik olyan árnyalatokban pompáztak, amelyekhez még csak hasonlót sem láttam. Azon is elgondolkodtam olykor hogy vajon miféle mintázatokat fedeznének fel a szirmokon azok a teremtmények, akik az ibolyántúli fénytartományokban is látnak, mint például Ooryl.

A magas páratartalom komoly megterhelést jelentett, általában az első kilométer megtétele után a verejtékem már átáztatta a ruházatomat. Futás közben jócskán eltávolodtam a Templomtól, egészen a Kéklevél-kolostorig. A név alapján először arra számítottam, hogy az épületet azok a kék levelű bokrok veszik körül, amelyek számos tisztást meghódítottak az erdőben, de tévedtem. A név onnan származott, hogy ennek a kisebbfajta templomnak a falait és ajtóinak környékét levél formájú vésetek díszítették. Egyszer sem léptem be a belsejébe, de Skywalker mester elmesélte, hogy egy kék kristály található ott, amelyben különös erők rejtőznek. Azt is elmondta, fogalma sincs az eredetéről vagy a rendeltetéséről, és rám hagyta, hogy oldjam meg a rejtélyt a szabadidőmben - persze, ha lesz valaha szabadidőm.

Futás közben a legnagyobb veszélyt az erdőben élő állatok jelentették. Ha belefutottam volna egy rajnyi piranja-bogárba, a Jedi pályafutásom hamar véget ért volna. A kék rovarok állítólag rövidebb idő alatt tépték le a húst a csontról, mint amennyi a javáknak kellett, hogy szétkapjanak egy siklót. Szerencsére a fák koronájának felső részében éltek, továbbá a többi teremtmény torka szakadtából bömbölve, vijjogva, rikácsolva, valamint más módon riasztva menekült előlük.

A kék és aranysárga bundás woolamanderek hordákba verődve mozogtak a rengetegben, és gyakorta szórakoztatták magukat azzal, hogy leveleket, gyümölcsöket és ágakat dobáltak az alattuk áthaladókra, vagyis mindent, ami a mancsuk ügyébe akadt, néha egész rovarfészkeket is. Hamar megtanultam nem kedvelni a woolamandereket, és azon kaptam magam, hogy csendesen szurkolok a portyázó stintariloknak, amelyek úgy kúsztak-másztak az ágakon, akár egy felderítésre és megsemmisítésre küldött hadsereg katonái. Ezeknek a rágcsálóknak elég foguk és elég erős állkapcsuk volt ahhoz, hogy egész falatokat harapjanak ki akár a náluk jóval nagyobb woolamanderekből is. Noha nem szerettem volna, hogy egy stintaril seregbe botlani a Nagytemplomba, kifejezetten örültem, amikor megláttam, hogy valamelyik csapatuk az engem zaklató woolamanderfalka felé tart.

A futásban azt élveztem a legjobban, hogy adott nekem valamit, csak az enyém volt, és csak rólam szólt. Lehet, hogy ez önzésnek tűnik, de Luke mind határozottabban hangsúlyozta, hogy előbb – utóbb mindannyian rájövünk, melyik Erő-képességekhez felelnek meg a természetes adottságaink, és hogy ebben a tekintetben eléggé elütünk majd egymástól. A mesterünk azt is elmondta, hogy ezek felfedezése még csupán egy kis részét fogja képezni önmagunk felfedezésének, valamint annak, hogy Jedivé váljunk. Mindenesetre a futás révén valahogy hidat verhettem a régi és az új életem közé, továbbá lehetőséget nyújtott arra, hogy elgondolkodjak a tanultakról, arról, hogy milyen irányba akarok fejlődni a jövőben.

A futás jót tett nekem, és nem érdekelt, hogy mit gondol rólam Gantoris, vagy bárki más.

Kam és én összeállítottuk a közelharckiképzés alapjául szolgáló edzéstervet, amit Skywalker mester néhány apróbb módosítással jóváhagyott. Így aztán megtanítottuk a többieket az alapvető módszerekre. Először mindenki lassan hajtotta végre az egyes mozdulatsorokat, aztán mind gyorsabban és gyorsabban, míg végül rögzültek bennük, és automatikusan reagáltak a támadásokra. Luke aztán belevitte az Erőt ebbe a keverékbe, amikor is megkért minket, hogy próbáljuk érzékelni az ellenfelünket az Erőn keresztül, és folyamatosan figyeljük, hogy mi történik vele.

A gyakorlatok folyamán elég sok gondom akadt, mialatt megpróbáltam végrehajtani azt, amit a mester kért. Egy alkalommal például Tionne-nal küzdöttem, a karcsú, ezüsthajú nővel, aki inkább tűnt tudósnak vagy énekesnőnek, semmint leendő harcosnak. Viszont az ügy iránti lelkesedése, valamint derűs kacagása révén remek tanítvánnyá és még jobb bajtárssá vált. Szóval, küzdelem közben a karját magasra emelve jött felém, mintha felülről akarna lesújtani rám. Érzékeltem a közeledését, és az egyensúlyának apró változásait is, de ennek nem láttam különösebb jelentőségét, ugyanis nem esett nehezemre belefordulni a támadási irányába, elkapni a kezét, kihasználni a lendületét, hogy áthajítsam őt a csípőmön.

És már a gyakorlat első pillanatában mindketten tudtuk, hogy fog történni.

Amikor aztán Kam elkezdett tanítani minket a fénykarddal való vívás tudományára, az ellenfél érzékelése még fontosabbá vált. Eza képességem egyre fejlődött, de nem bíztam benne eléggé ahhoz, hogy rábízzam magam. Jóllehet puha gumival bevont fakardokkal vívtunk, úgy álltam a harchoz, mintha valódi fénykardokkal csaptunk volna össze. Általában védekező taktikát alkalmazva felhasználva a Kamtól tanult alapokat, amelyek az esetek kilencven százalékában jó szolgálatot tettek nekem.

A többi tíz százalékban fájdalmas zúzódásokat szenvedtem el Gantoristól.

Kam instrukcióit igazán nem hibáztathattam, a társunk részletesen és alaposan megtanította nekünk a háromgyűrűs védelmet. A Külső Gyűrűt négy védelmi pozíció alkotta: a jobb felső, a bal felső, jobb alsó és a bal alsó. A fénykard markolata ilyenkor eltávolodott a testtől, a penge befelé, a középvonal irányába dőlt, hogy feltartóztassa a tágasan kaszáló csapásokat, amelyek rendkívüli erőt hordoztak ugyan, de a kivitelezésük eléggé lassú volt.

A Középső Gyűrű szintén négy védőpozícióból állt: magas, alacsony, jobb és bal. Mialatt a Külső Gyűrűben a kard rézsútosan dőlt, a Középsőben, a magas és az alacsony pozícióban párhuzamos volt a talajjal fej-, illetve térdmagasságban, míg a jobb és bal pozíciókban függőlegesen állt. A Középső Gyűrű arra szolgált, hogy feltartóztassuk a gyorsabb csapásokat, még mielőtt azok elérnék a testünket! Luke azt is hangsúlyozta, hogy a sugárlövedékek ellen a Középső Gyűrűben lehet a leghatékonyabban védekezni.

A Belső Gyűrű mozdulatai blokkolások helyett hárításokból álltak, és a hirtelen döfések, illetve vágások ellen szolgáltak. Ebben a harmadik vonalban a fénykard a test közelében volt úgy, hogy a markolat takarta a köldököt. A pengét jobbra-balra döntve, az alsó harmadával lehetett félrepattintani a támadó fél pengéjét, illetve ellencsapást mérni az ellenfél hasára vagy mellkasára. A Belső Gyűrű a védelem utolsó vonala volt, és rendkívül veszélyes mind a védekezés, mind a támadás szempontjából.

Azon a bizonyos délutánon Gantorisszal kerültem szembe a küzdőkörben. Miután magasabb volt nálam, élvezett némi előnyt, és persze a kardjával is messzebbre elért, mint én. Egyedül a fürgeségemben bízhattam, illetve abban, hogy a KorBiz tisztjeként sokszor kerültem durva és zűrzavaros összecsapásokba. Az is mellettem szólt, hogy a KorBiz-nál szerzett tapasztalataim jóvoltából tudtam, hogyan kell elbánni a Gantorishoz hasonló, megtermett alakokkal, és erőssen kételkedtem abban, hogy ő valaha is szembekerült egy hozzám hasonlóval.

Verejtékben úszó, hevesen ziháló társaink tágas körbe álltak, mi fejet hajtottunk egymásnak, és beléptünk a körbe. Jobbra fordulva tisztelegtem Skywalker mesternek, majd balra fordulva Kamnak. Kam felemelte a jobbját, egy ütemmel később gyorsan lerántotta, és felkiáltott:

- Rajta!

Rohamra számítva léptem egyet hátra. Gantoris szemében felgyúltak a diadal fényei, mintha az alig méternyi terület feladása hatalmas győzelem lett volna. Az ellenfelem fagyos mosolyt villantott rám, és lassú léptekkel megindult felém, többé-kevésbé úgy, ahogyan a prédára leső stintarilok lopóztak előre az ágakon. Járás közben vállszélességben tartotta a lábát, és a térdét kissé berogyasztotta, de én tudtam, hogy a támadás nem következik be mindaddig, amíg nem áll lábujjhegyre, és nem húzza ki magát, hogy minél nagyobb erővel sújthasson le.

A megérzésem, hogy mire készül Gantoris, éppen csak egy nano- másodperccel előzte meg azt, amikor megláttam, hogy összeszedi magát a támadáshoz. A heves rohamra figyelve majdnem elvesztettem a kapcsolatot az Erővel, de sikerült reagálnom az észlelésre, még mielőtt Gantoris lecsapott. Jobb felső pozícióba rántottam a kardomat, közben balra siklottam. Megállítottam a fegyverét, és olyan könnyen söpörtem félre, hogy magam is meglepődtem. És mivel kitértem a támadási vonalából, illetve máris túlhaladtam a bal oldalán, elég lett volna elcsavarni a csuklómat, hogy a pengémet a hasába vágjam - de nem tettem meg. Inkább az imént kapott előérzette összpontosítva eltáncoltam mellette, és felkészültem az új támadásra.

A következő az előzőnél is gyorsabbnak és erőszakosabbnak bizonyult. Gantoris a magasba emelte kardját, és fentről sújtott rám - ezzel a csapással, ha valódi fénykarddal hajtotta volna végre, a fejem búbjától a köldökömig kettéhasított volna: Felső védőállásba rántottam a fegyveremet, és megfeszítettem az izmaimat, de a pengék nem csattantak össze. Gantoris tanúbizonyságát adva, hogy sokkal gyorsabb annál, mint amire számítottam, oldalra és lefelé mozdította kardját, majd a kellő pillanatban visszahúzta középre, és keményen rávágott vele a jobb lábszáramra.

Noha a farudat vastag szivacshüvely borította, a találat erős fájdalmat okozott, ami pillanatok alatt szétterjedt az egész lábamban. Megpróbáltam ugyan felidézni magamban a fájdalom csillapítására szolgáló módszereket, amelyeket Luke az előző napokban mutatott be nekünk, de egy ádáz párbaj során aligha állnak elő az elmélyült meditációnak kedvező feltételek. Mialatt távolabbra perdültem, Gantoris ismét lesújtott rám. Eltalálta mindkét combom hátsó hajlatán, mire hangosan feljajdultam.

Az arcom égett a szégyentől. Nekem kellett volna segítenem másoknak, hogy képesek legyenek megvédeni magukat, erre tessék, Gantoris kétszer is elkapott, ráadásul büntetlenül. Fájdalmat okozott nekem, én pedig összezavarodtam és sebezhetővé váltam. Az önmagamról alkotott képem darabokra hullott, amikor végigsöpörtem tekintetemmel a társaim arcán - egyesek döbbenten, mások értetlenkedve, megint mások gúnyosan mosolyogva meredtek rám! Áldozatnak és bohócnak láttak engem, és ez a két kép megsemmisítette azt az arculatot, amit szerettem volna fenntartani magamról: Keiran Halcyon, a hős Jedi arculatát.

Aztán megint előérzetem támadt, és pontosan tudtam, hogy a következő csapás a jobb fülemen fog csattani, méghozzá akkora erővel, hogy megrepesztheti a koponyámat. Gondolkodás nélkül hasra vágtam magam, ollóztam egyet a lábammal, és a hátamra fordultam. A bokám beleakadt Gantoris térdébe, és egy gyors rúgással sikerült a talajra küldenem a megtermett férfit. A következő pillanatban átlendítettem magam felett a kardomat, rávágtam vele Gantoris ülepére, aztán egy újabb rúgással kiszabadítottam a lábamat.

Gantoris felpattant, és a szemét résnyire húzva méregetett, de én ülve maradtam, felhúztam a térdemet, és rátettem az államat. Nagy nehezen ellenálltam a kísértésnek, hogy dörzsölni kezdjem kegyetlenül sajgó lábszáramat, közben rákényszerítettem magam, hogy a fájdalommal nem törődve gondolkodjak arról, ami az imént történt. Azokban a pillanatokban, amikor teljesen kiszolgáltatott voltam, amikor vereséget szenvedtem, tudtam, mire készül az ellenfelem, és képes voltam ennek megfelelően reagálni.

Az viszont meglepett, hogy akkor tudtam meríteni az Erőből, amikor arra kényszerültem, hogy elszakadjak attól az arculattól, amelyet a társaimnak próbáltam mutatni. Amint abbahagytam a színlelést, és azzá változtam, aki valójában voltam, az Erő sokkal szabadabban áramlott bennem. Mintha a saját magam által, saját magamnak teremtett szerep akadályozta volna az áramlást, míg a szerepet feladva könnyűszerrel meríthettem volna belőle... Talán azért, mert nem formálhatom az Erőt, hogy megfeleljen a szándékaimnak - véltem magamban -, hanem saját magamat kell olyanná formálnom, hogy használhassam. Gantoris nekem szegezte a gyakorlókardját, és rámförmedt: - Gyerünk, csapjunk össze újra!

Én azonban félrehajítottam a fegyveremet, és kijelentettem: - Készen állok. Gyere!

- Vedd fel azt a kardot, Keiran!

Megráztam a fejemet, és elszántan válaszoltam: - Akármit akarsz is csinálni, itt vagyok. Gantoris kinézett a Jedi-mesterre, és megkérte:

- Szólj neki, mester, hogy védje magát! - Luke néhány pillanatig hol Gantorisra, hol pedig énrám villantotta kék szemét, aztán megszólalt:

- Úgy tűnik, Keiran beéri azzal, ha csupán védekezik. Gantoris felszegte az állát.

- Becstelenség lenne részemről, ha fegyvertelen ellenfélre sújtanék le.

- Hát akkor, ha nem sújtasz le, Keiran győzött - felelte Luke szélesen mosolyogva. - Győzz anélkül, hogy lesújtanál! Ez a lecke neked szól, Gantoris.

- Értem, mester - mormolta a nagydarab férfi.

Luke ekkor a kardom felé intett, mire az a levegőbe emelkedett, és odasiklott hozzám,

- Keirannak viszont nem ezt a leckét kell megtanulnia - folytatta a mester és hozzátette: - Keiran, ha akarod, védd magad!

Megfogtam az előttem lebegő fakard markolatát, és felálltamé Mosolyra húztam a számat, és már készültem dacos kihívást intéu Gantorishoz, amikor rájöttem, hogy ezzel csupán újra felépíteni azt tévképzetet, amely megakadályozott abban, hogy merítsek az Erőből. Védőállásba ugrottam, tisztelegtem Gantorisnak, és odaszóltam neki:

- Ha gondolod, folytathatjuk!

Óvatosan közeledett felém, és miközben éberen figyeltem őt, történt valami a látásommal. Hirtelen egy második és egy harmadik alakot - egyfajta szellemalakot - pillantottam meg az ellenfelem körül. Az egyik balra mozdult, a másik jobbra, majd a balra tartó leeresztette kardját, míg a jobbra mozgó felemelte. Aztán, amikor maga Gantoris is mozgásba lendült, és egy ütemmel később összeolvadt az egyik szellemképpel, tudtam, honnan érkezik és hová tart majd a csapása. Rádöbbentem, hogy mialatt ő a követendő taktika törte a fejét, valahogyan érzékeltem a gondolatait - a szellemek e gondolatok egyfajta kivetülései voltak. Így aztán, amint döntésre jutott, nyomban tudtam, mit választott, és könnyűszerrel kitérhettem a támadása elől.

A következő tíz perc folyamán tovább párbajoztunk. Korántsem tudtam csalhatatlan biztonsággal kifürkészni Gantoris szándékát, ezért több fájdalmas zúzódást szenvedtem el. És nem tudtam felfedezni szabályos mintázatot vagy ismétlődést. Négy-öt sikeres kitérés után egyre magabiztosabb lettem - sőt beképzelt - ekkor a megérzéseim cserbenhagytak, és súlyos árat fizettem a gőgömért. Amikor megőriztem hidegvéremet, és erősen összpontosítottam, sikerűiig a testemen kívülre terjesztenem az érzékelésemet, és ugyanúgy éreztem Gantorist, ahogyan láttam és hallottam őt Végül egy teljes percen keresztül újra és újra kitértem a csapásai elől úgy, hogy csupán pengéjének szele érte a testemet.

Gantoris fujtatva zihált, a ruhája verejtékben úszott. Távolabbra hátrált tőlem, maga elé állította kardját, majd rátámaszkodott, és kijelentette:

- Ez a folytonos eltáncolás jól működhet botok ellen, de nem védhet meg a valódi fénykardtól.

Hozzá hasonlóan én is kimerültem, így aztán leroskadtam a fűbe és lihegve válaszoltam:

Aligha fogok szembekerülni olyan ellenféllel, aki fénykardot forgat.

- Egy napon még az is megtörténhet - jegyezte meg Gantoris, és szemét résnyire vonva meredt rám. - Amikor megtörténik, légy nagyon óvatos!

Luke belépett a küzdőkörbe, kettőnk között fél térdre ereszkedett, és beszélni kezdett:

- Mire eljön az a nap, már sokkal jobban tudtok majd bánni az Erővel, ami azt jelenti, hogy sokkal hatékonyabb védelmi eszközökkel fogtok rendelkezni. Ne felejtsétek, ma még csak az első lépéseit teszitek meg az Erő útján. Úgy is mondhatnám, a gyerekkorotokat élitek az Erő birodalmában. Az itt elsajátított tanítások még csupán a kezdet.

Tizedik fejezet

Ha még csupán a gyermekkorunkat éltük az Erő birodalmába, nem bizonyultam csodagyereknek. Mind többször támadtak hasa nálható megérzéseim, egyre jobban érzékeltem másokat, de aztán fejlődésem megrekedt egy bizonyos szinten. Ha eléggé összpontosítottam, vagy egyáltalán nem gondolkodtam, akkor észrevettem, ha valaki közeledett a kamrám ajtaja felé. Ez persze határozott javuld volt azokhoz az előérzetekhez képest, amelyek még a KorBiz-nál törtek rám, és amelyek a másodperc törtrészével előzték meg magát a történést, de ezeket a képességeimet továbbra sem tudtam a gyakorlatban kamatoztatni úgy, hogy a segítségükkel megtaláljam Miraxot. Ehhez a célkitűzéshez képest túlontúl lassan, túlontúl vontatottan fejlődtem.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csalódtam a felkészülésben. Nem, erről szó sincs. Sőt rengeteg mindent fedeztem önmagamban, amin én is meglepődtem. Nem kerültek elő új adottsál gaim vagy új, eladdig ismeretlen oldalaim, viszont rátaláltam olyan dolgokra, amelyeket rég elfelejtettem.

Skywalker mester elvégeztetett velünk több gyakorlatot, amelyekel a saját tanítómestereitől, Yodától és Obi-van Kenobitól tanult. Ezek zöme apróság volt, amely gyerekjátéknak; tűnt, legalábbis a felszínen. Némelyiket egyenesen ostobaságnak találtam, viszont Tionne és Kirana Ti - a zöld szemű boszorkány a Dathomirról -, valamint Streen, a bespini gázkutató nyílt csodálkozással és humorral közelítettek ezen dolgok felé, ami számomra is megkönnyítette, hogy elviseljem őket.

Luke egy alkalommal félkörbe állított minket a Nagytemplom közelében elterülő füves tisztások egyikén, majd elébünk állt, és megszólalt:

- A mai gyakorlat két részből áll, és a múlt héten tanultakra épül. Akkorr egy egyszerű eljárást mutattam meg nektek, amely a fájdalom elfojtására szolgál. A gyakorlati haszna nyilvánvaló. Ugyanez eljárás lehetővé teszi számotokra, hogy kioltsátok a külvilág ingereit. Ez vajon mire jó? Brakiss?

A szőke férfi szélesen vigyorogva válaszolt:

- Ha például horkol a szobatársunk, kikapcsolhatjuk a hallásunkat.

- Nagyon jó! - helyeselt a mester és elmosolyodott. - Magam is alkalmaztam néhányszor erre a célra. Más ötlet? Kirana Ti felemelte a kezét, és miután Luke intett neki, beszélni kezdett:

- Elsősorban a szemünkre hagyatkozunk, és ha valami megzavarja látásunkat, esetleg nem vesszük észre, hogy valójában mi történik körülöttünk. Ebben az esetben, ha képesek vagyunk kiiktatni ngy figyelmen kívül hagyni a vizuális ingereket, módunkban áll meghatározni, hogy mi zajlik a valóságban.

- Csakhogy ilyenkor megvakulsz - dörmögte a homlokát ráncolva Gantoris.

Kam is beleszólt a kibontakozó vitába:

- Viszont módodban áll majd az Erő-érzékelésedre támaszkodni, nmi bőven kárpótol ezért a hiányosságért. Ha kiiktatod a látásodat zavaró tényezőket, ez az érzéked sokkal pontosabban tájékoztat a környezetedről.

Luke felemelte a jobbját, és bólogatott.

- Mindenkinek jár a pont - közölte mosolyogva. - A kulcs az, hogy meg kell tanulnunk irányítani és ellenőrizni az érzékelésünket. Először is meg kell bizonyosodnotok arról, hogy a beérkező adatok valósak és helyesek. Ha kiszűritek a zavaró tényezőket, vagy felerősítitek valamelyik érzékszerveteket, hogy több információt gyűjtsön be, akkor eléritek ezt a célt. A most következő gyakorlattal ezen fogunk dolgozni. A második részben, amit majd később veszünk, megtanuljuk meghatározni, hogy az, amit érzékelünk, igaz vagy hamis.

Megvakartam a tarkómat, és megjegyeztem:

- Annak eldöntése, hogy mi igaz és mi hamis, nekem eléggé egyértelműnek tűnik.

- A felszínen sok minden tiszta és világos - felelte Luke elnézően mosolyogva -, de az igazság néha a nézőponttól függ. Ahogyan annak idején Obi-van mondta nekem: „Számos igazság, amelybe belekapaszkodunk, nagyban függ attól, hogy honnan nézzük. Szeretnéd, Keiran, ha ezt egy példával is megvilágítanám?

- Jobban szeretek betonnal dolgozni, mint párával - bölcselkedtem megint csak nagyképűen.

- Rendben - mormolta Luke, azzal olyan mélyen leeresztette szemhéját, hogy kék szeméből csupán egy-egy, jégszilánkra emlékeztető szelet látszott. - Mindannyian tudjátok, hogy Darth Vader az egyik leggonoszabb teremtmény volt, aki valaha létezett. Ő lett a Császár gonoszságának jelképe. Ő testesítette meg a gonoszt sokak elméjében, többek között a tiétekben is. - Hirtelen lehalkította a hangját, és szinte suttogva folytatta: - De én mondom nektek, Darth Vader jó volt.

Annyira megdöbbentem, hogy leesett az állam, és miután összedtem magam, hitetlenkedve mormoltam:

- Ez azért érdekes nézőpont.

- Egyvalamit meg kell értenetek - folytatta bólogatva Luke Darth Vader bensőjében mindvégig létezett az az ember, aki ő egykoron volt. Noha a gonoszság sötét rétegei vették körül, ott rejtőzött valahol. Vader utolsó perceiben feltört a felszínre és győzőtt. Darth Vader végül elutasította a gonoszt, amely uralta az egész életét. Szembefordult a mesterével, az uralkodóval, és megölte őt

Brakiss felkapta a fejét, és közbeszólt:

- Én úgy tudtam, hogy az uralkodót te ölted meg!

- Én okoztam a Császár pusztulását - magyarázta Luke -, azzal, hogy kihoztam Vaderből a jót, és rávettem őt, hogy megváltozzon. Én csupán a változás eszköze voltam, azé a változásé, amely lehetővé tette Vader számára, hogy visszatérítse önmagát a jó oldalra.

Ebben a pillanatban eszembe jutott a mester egyik korábbi kijelentése. Akkor azt állította, hogy a húga és a barátai szeretete volt az, ami visszahúzta őt a sötét oldalról.

- Biztosan rendkívüli vonzerőt gyakoroltál rá - jegyeztem meg halkan.

- Igen, így történt - erősítette meg a feltevésemet Luke. - A szeretet rendkívül erős és hatékony fegyver a sötét oldal ellen. Engem a húgom szeretete mentett meg. - Egy pillanatra elhallgatott, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán felemelte a fejét, és hozzátette Darth Vadért pedig a fia szeretete mentette meg.

Szeretném állítani, hogy azonnal felismertem a mondat jelentését és jelentőségét, mivel annak idején, a KorBiz-nál alaposan belém verték, hogyan elemezzem a vallomásokat, és hogyan derítsem ki, hogy a bűnözők valójában mit beszélnek. A tény viszont az, hogy Luke szavaiból olyan büszkeség és szenvedély áradt - meg egy árnyalatnyi félelem is -, hogy úgy éreztem magam, mintha eltalált volna egy ionágyú. Végigfutott hátamon a hideg, és majdnem hangosan felnyögtem, amikor végül berobbant az agyamba a felismerés, miszerint Darth Vader fia nem más, mint Luke Skywalker.

Mélyet lélegeztem, és ismét bólintva kijelentettem:

- Hát ez is egy érdekes nézőpont.

Abban a tudatban, hogy mennyire tiszteltem apámat és az ő emlékét, mélységesen együtt éreztem Luke-kal. Vele ellentétben nekem megadatott, hogy ismerjem az apámat és rengeteget tanuljak tőle. Mialatt végrehajtottuk azokat az egyszerű gyakorlatokat, eszembe jutott, hogy gyerekkoromban sokszor figyeltem az apámat, mialatt valami hasonlót csinált. Ahogyan minden gyerek tett volna, úgy én is utánoztam őt, ő pedig tanítani kezdett. Persze, a lelkemre kötötte, hogy mindez csupán a kettőnk játéka, vagyis másoknak nem szabad beszélnem róla. Nem mutatott semmi olyant, amivel az ifjonti lelkesedéstől hajtva kérkedhettem volna mások előtt, és talán felfedtem volna különleges képességeimet a Császár Jedi-vadászai előtt. Ám a tanításai még így is egyfajta alapot képeztek a jelenlegi tanulmányaimhoz, amelyek nélkül valószínűleg kudarcot vallottam volna.

Milliónyi kérdésem lett volna Luke-hoz. Szerettem volna megkérdezni tőle, mikor és hol szerzett tudomást arról, hogy Vader az apja. Mindeddig csak azt hallottam és olvastam róla mindenütt, hogy „korán elárvult hős, egy sivatagbolygóról”, és szerettem volna Idegismerni minden részletet, hogy betölthessem az életrajzában tátongó űrt. Azzal, hogy feltárta előttünk a kegyetlen igazságot, egy csapásra mélységet adott mindannak, amit elmondott nekünk. A legnagyobb diadal órájában elvesztette a célt, amit keresett. Visszatérítette az apját a világos oldalra, de röviddel ezután el is vesztette őt.

Nekem legalább - noha szintén elvesztettem az apámat – számtalan szép emlékem maradt.

Luke maga elé, a talajra szegezte a tekintetét, mintha bűntudat gyötörte volna.

- Részben azért mondtam el nektek mindezt - mondta aztán, hogy megadjam Keirannak a kért példát, részben pedig azért, hogy ledöntsek egy akadályt, ami köztetek és köztem állt. Meg kell értenetek, hogy egyetlen döntés sem végleges. Ha el akarjátok kerülni a sötét oldal csábítását, állandóan ébernek kell lennetek. Ha mégis áldozatául estek a sötét oldalnak, visszatérhettek onnan. Engem visszatérítettek. Most pedig szeretnék úgy utat mutatni nektek, hogy sose bukjatok el. Most már ismeritek a legnagyobb titkomat. Rátok bíztam, és ha szeretnétek rám bízni azon titkaitokat, amelyek a Ieghevesebben kínoznak benneteket, szívesen meghallgatlak titeket. Lassan felemelte a fejét, és az arca felderült, amitől egy csapásra szertefoszlott az a nyomott hangulat, amely az iménti percekben telepedett a csapatra. - Ha tovább töprengenénk ezen, azzal csak elpocsékolnánk az időt, így aztán térjünk vissza a gyakorláshoz. Azt kérem tőletek, hogy válasszatok magatoknak párt, és mindannyian tegyétek szabaddá a bal alkarotokat! Aztán keressetek egy-egy apró követ, fogjátok a jobb kezetek mutató- és hüvelykujja közé! Ezt követőfen hunyjátok be a szemeteket, és a tanultak alapján szüntessétek meg az érzést az alkarotokban! Ekkor az Erőn keresztül összpontosítsatok a társatokra, és vigyétek a követ olyan közel az alkarjához, amennyire csak tudjátok! Amikor az Erőn keresztül érzékelitek, hogy a kő elérte a bőrötöket, óvatosan kopogtassátok meg a társatok karjátl I A cél az, hogy a lehető legközelebb vigyétek a követ a társatok karjához, anélkül hogy ténylegesen hozzáérintenétek, és csak akkor reagáljatok, amikor érzékelitek, de a bőrötökön nem érzitek az érintést!

Az én társam Tionne lett. Letérdeltünk egymással szemben, felgyűrtük az ingünk ujját a bal alkarunkon, amit aztán köIcsönösen odanyújtottunk a másiknak úgy, hogy a tenyerünk felfelé nézem A szabad kezünkkel kerestünk egy kisebbfajta kavicsot, amit a másik alkarja fölé tartottunk. Bátorítóan rámosolyogtam Tionne-ra, majd lehunytam a szememet, és kiiktattam az érzést a bal alkaromban. És ekkor megpróbáltam érzékelni Tionne jelenlétét.

Ha azt állítanám, hogy kiterjesztettem a tudatomat, erősen túloznék. Szerettem volna erőteret létrehozni a testem köré, amely lehetővé tette volna, hogy az érzékelésem köre kitáguljon, és magába foglaljaTionne-t, de azzal szembesültem, hogy a kísérlet annyira nehéz és fájdalmas, mintha megpróbálnám a puszta akaratommal felhasogatni a bőrömet annak érdekében, hogy az izmaim szabadon szétterjedhessenek. Vettem egy mély lélegzetet, lassan kifujtam a levegőt, és ismét összpontosítottam, néhány pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mit kéne tennem, és ráeszméltem, hogy túl nagyra akarom nyitni a tudatomat. Először is kizárólag Tionne karját kellett érzékelnem, nem az egész testét. A Leszűkített feladat már sokkal kezelhetőbbnek tűnt, és azonnal éreztem, hogy új erőre kapó önbizalmam energiát gerjeszt a bennem. Aztán ugyanezt a gondolatmenetet követve arra is rájöttem, hogy nem kell milliméteres pontossággal érzékelnem, hogy hol van a társam karja és keze, mivel mindkettő eléggé nagy. Ezen szempont alapján gondolkodva észleltem, hogy a kezemen sorakozó szőrszálak apró Erő-nyúlványokat bocsátanak ki, amelyek halványan derengő hálóvá szövődnek. Amint megéreztem, hogy ezt megérinti valami, tovább finomítottam és mélységében is kiterjesztettem, így amikor Tionne kavicsa közeledett a bőrömhöz, éreztem, hogy sorra áthatol az energiarács egymás alatt elhelyezkedő rétegein, elégedetten mosolyogtam. Az érintés és a nem-érintés közötti különbség egyetlen réteg volt, egy alig egyetlen mikron vastagságú réteg, ám ezt könnyűszerrel érzékeltem, amikor sikerült kellően összpontosítanom. Amint a társam kavicsa megérintette a bőrömet, és szétválasztotta az utolsó réteget, felnyújtottam a mutatóujjamat, és finoman megkopogtattam Tionne könyökét. Ő erre halk hördülés kiséretében fellélegzett, én pedig még szélesebb mosolyra húztam a számat.

Ezt követően a jobb kezemre irányítottam minden figyelmemet. Energiacsápokat bocsátottam ki az ujjaimból, és egyfajta burkot szőttem belőlük a kövem köré. Az alapján formáltam meg, amit az ujjammal tapintottam. Ott, ahol a kő érintkezett a bőrömmel, a burok felbontása nagyon finom volt, de eléggé homályos és határozatlan maradt azon a részen, ahová a kő alsó hegyét képzeltem. Ettől függetlenül lejjebb eresztettem a kavicsot, Tionne karja felé, és megszíneztem az érzékelőburkomat. Az alsó hegyét zöldre festettem, és azzal párhuzamosan, hogy ez a rész mind közelebb került a társam kezéhez, fokozatosan sárgára váltott. Amikor az utolsó réteg vörösbe fordult, mozdulatlanná dermedtem, anélkül hogy hozzáértem volna Tionne-hoz. És ekkor ő megütögette a könyökömet.

Hátrahőköltem és az érzékelőburkom szempillantás alatt: szertefoszlott. Mélyeket lélegezve ismét megteremtettem, és tovább finomítottam a formáját. Megint ereszteni kezdtem a kavicsot, és megálltam, amikor úgy gondoltam, hogy mindjárt eléri Tionne de csak a hatodik kísérletre sikerült olyan pontosan meghatároznom a kő alakját, hogy meg tudtam állítani, még mielőtt hozzáért volna a társam bőréhez.

Tovább folytattuk a gyakorlatot, és hamarosan derűs kacagások, illetve diadalittas kurjantások verték fel a tisztás csendjét. Egyre jobb hangulatban végeztük a feladatot, aztán már ugrattuk is egymást. Mialatt a gyakorlat mindinkább játékká vált, azon kaptam magam, hogy egyre könnyebben vetítem ki az érzékelőhálómat, és egyre nagyobbra sikerül tágítanom. A lelkem mélyén szerettem volna felderíteni vele Tionne arcát, hogy tudjam, a társam mikor mosolyog, mikor préseli össze a száját annak jelenként, hogy elmélyülten pontosít, de ellenálltam a kísértésnek.

Elsősorban azért nem akartam a kelleténél jobban érzékelni Tionne-t, mert rájöttem, hogy veszélyesnek tartom őt. Igen, gyönyörű volt, és rendkívül vonzó, bár a haj- és bőrszíne miatt nem mondhattam volna rá, hogy az „esetem”. Arra is rájöttem, hogy nem a megjelenése miatt jelent veszélyt rám nézve, hanem azért, mert rendkívül nyitottan és barátságosan közeledett mindenkihez? Ha ebben az időszakban azt kérdezték volna tőlem, hogy ki lesz a csapatunk lelke, őt neveztem volna meg. És mint ilyen, ha tudta volna, hogy ki vagyok, és hogy miért léptem be az Akadémiára, bizonyosan megpróbált volna vigaszt nyújtani.

Vigaszt, amire rettentő szükségem lett volna, és amire forrón áhítoztam.

Vigaszt, amiért szörnyű árat fizettem volna. Nem amiatt aggódtam, hogy Tionne esetleg elcsábít. Feltételeztem, hogy nem érdeklem őt, míg engem biztosan nem érdekelt senki a feleségemen kívül. Az aggasztott, hogy az együttérzése különös hatást gyakorolhatna rám. Az apám halála után eléggé bezárkóztam, csupán néhány - igen kevés - jó barátommal osztottam meg a gondolataim. Aztán a Miraxszal kialakult kapcsolatom jóvoltából nyitottabb lettem, és bár képes voltam felszabadultan viselkedni a barátaimmal, tréfálkoztam velük, és elviseltem az ugratásaikat, továbbra is nagyon féltem a sebezhetőségtől.

Ez részben a munkámból fakadt. A KorBiz-nál más már nem is hiányzott volna nekünk, mint hogy egy bűnöző felfedezze, hová kell lesújtania, hogy érzelmi sérülést okozzon. Az összecsapások során el kellett fojtanunk az érzéseinket, és mindazokat, akikkel a hivatásunk gyakorlása során találkoztunk, úgy kellett kezelnünk: „ők”. Ők nem a családunk, és nem is a szervezetünk tagjai. Ők nem is valósak, ennélfogva az, amit gondolnak és mondanak, mit sem számít nekünk. Ez a fajta szándékos elidegenedés lehetővé tette számunkra az elkülönülést. Azt az elkülönülést, amelyre szükségünk volt annak érdekében, hogy életben maradjunk és megőrizzük a józan eszünket, mialatt iszonyatos tragédiákkal és kegyetlen bűntettekkel foglalkoztunk.

Még a Zsivány-osztagnál is áldozatául estem a belém rögződött távolságtartásnak. Amikor életét vesztette valamelyik barátom, rettenetesen fájt, így aztán visszafogtam magam, és nem barátkoztam össze az újonnan érkező pilótákkal. Igazából nem is döbbentem rá, hogy mit művelek, mígnem Wedge egy napon felhívta rá a figyelmemet. Szomorkásan mosolygott rám, és elmesélte, hogy régebben ő is ugyanígy viselkedett, de azzal, hogy legyőzte ezt a természetes hajlamot, jobb kapcsolatokat tudott ápolni a pilótákkal, ennek révén segíteni tudutt nekik, hogy jobbá váljanak, így aztán ritkábban esett meg, hogy elveszítette valamelyiküket.

Az érzés, hogy Tionne veszélyt jelent rám, újabb falat emelt a szívem köré. Gyanítottam, hogy ez ugyanúgy akadályozni fog abban, hogy merítsek az Erőből, mint az önhittségem. A sebezhetőségtől való félelem csupán a személyiségem egyik oldala volt. Tudtam, annak érdekében, hogy kiteljesítsem a képességeimet, le kell rombolnom vagy meg kell kerülnöm ezeket a falakat, de egyelőre nem tudtam kitalálni, hogy ezt hogyan hajtsam végre. A bensőm vizsgálatából Luke hangja szakított ki:

- Most, anélkül hogy kinyitnátok a szemeteket, vagy eltávolodj nátok a társatoktól, rakjátok a követeket a tenyerébe! Ezt követően terjesszétek ki a tudatotokat, keressétek meg a követ, és az Erő segítségével mozdítsátok meg! Ez nagy és fontos lépés mindannyiótok számára. Egészen mostanáig passzív érzékelésre használtuk az Erőt, hogy megnöveljük az észleléseink hatókörét. Most közvetlenül fogjuk alkalmazni az Erőt, és az energiái segítségével elmozdítjuk a követ. Ha fel tudjátok emelni a társatok kezéből, annál jobb!

Éreztem, hogy Tionne kavicsa megérkezik a tenyerembe.

- Ez csodálatos lesz, Keiran - suttogta izgatottan Tionne. - Száz és száz mesét hallottam már arról, hogy a Jedik képesek lebegtetni mindenféle tárgyat.

- Igen, biztosan jó lesz - dörmögtem, azzal a társam kezébe pottyantottam a kavicsomat, és minden azzal kapcsolatos érzésetíl azonnal elillant, ami nem sok jót jósolt. Lenyúltam, és éppen csak megérintette az ujjammal, mert azt reméltem, hogy tapintással rátalálok a korábbi energiák maradványaira, és esetleg felélesztem őket.

- Hé, Keiran - suttogta nyomban Tionne -, hozzáértél az ujjaddal.

- Igen, tudom. Bocsánat.

Vettem egy mély lélegzetet, és lassan engedtem ki a levegőt. Összedtem a gondolataimat, és ismét létrehoztam az érzékelőhálómat. Nagyobbra tágítottam, majd lefelé irányítottam, és feltérképeztem vele Tionne kezét. Érzékeltem a bőrét, de még azt is, hogy az Erő hogyan áramlik a testében. Érzékeltem valamilyenfajta rezonanciát, és ennek közepén felfedeztem egy többé-kevésbé gömb formájú holtteret. Egy ütemmel később rájöttem, hogy a kő az, nem lehet más. Elmosolyodtam, és minden akaraterőmet a kőre irányítottam, hogy megmozdítsam, de nem történt a világon semmi.

Nem sokat segített, hogy ezekben a pillanatokban Tionne kavicsa úgy táncolt a kezemben, mintha földrengés rázta volna a környéket. A társam pedig részben visított, részben boldogan kacagott,amivel elárulta, hogy ő is érzékeli a kő mozgását. A vegytiszta öröna hulláma szakadt ki belőle, és söpört végig rajtam, mire önkéntelenül elmosolyodtam, noha az én kavicsom olyan mozdulatlanul hevert, akár a Nagyszentély alapkövei.

Ismét megpróbáltam odébb lökni, de ez a kísérletem is kudarccal zárult. Kinyitottam a szememet, és Luke-ra pillantva megjegyeztem:

- Azt hiszem, nem történik semmi.

- Ne gondolkozz - felelte mosolyogva a mester -, hanem érezz! Meg fog történni.

- Még a kövön lévő port sem mozdítottam meg - dünnyögtem a vállamat vonogatva.

- Azért vallasz kudarcot, mert nem hiszel - felelte Luke, és a karjait széttárva végigmutatott a többieken. Sietve körülnéztem, és azzal szembesültem, hogy Tionne kavicsának apró ugrásai jelen téktelenek ahhoz képest, amit mások elértek. És ami mind közül a legrosszabbul érintett: Gantoris legalább tucatnyi követ keringetett a feje körül különböző sebességgel.

- Mint láthatod, nem számít a nagyság, és nem számít a mennyiség - magyarázta Luke. - Ha hiszel, megnyitod az utat az Erő előtt, hogy szabadon átáramoljon rajtad.

Megráztam a fejemet, és kissé csalódottan közöltem:

- Hiszek én, de a jelekből ítélve nem eléggé.

Gantoris kinyitotta a szemét, Streen feje felett rám nézett, és odakiáltott nekem:

- Te a kudarcban hiszel, Keiran, ezért vallasz kudarcot. Ez egy végtelen körforgás!

Luke intett egyet a jobbjával, mire a Gantoris feje körül keringő kövek felemelkedtek a magasba. Bonyolult mintázat mentén kezdtek röpködni, és egyre gyorsultak, míg végül nem is lehetett szemmel követni a mozgásukat. Luke néha összeütköztette őket, ilyenkor szikrák villantak itt-ott, és mi, a tanítványok csak ezeket láthattuk.

Végül a kövek - akár a zsákmányt üldöző piranja-bogarak - egyszerre elszáguldottak, és eltűntek a fák legfelső ágai között.

- Tudnod kell, Gantoris - mondta ekkor mosolyogva Skywalker mester hogy csakis egyetlen körforgás létezik, amely sosem szakad meg. Ez pedig az élet körforgása, és az élet az, ami megteremti az Erőt. Csakis akkor érhettek el sikereket, ha megtanuljátok érzékelni, megérteni és irányítani az Erőt. Az ütem egyénenként változhat, de mindannyian ugyanazt a fejlődési utat fogjátok bejárni. Számítanunk kell arra, hogy néha megrekedünk, sőt visszaesünk a fejlődésben. A siker és a kudarc mindig is része lesz a felkészülésnek.

- De nem az enyémnek - jelentette ki konokul Gantoris, és hfl tározottan megrázta a fejét. - Én nem vagyok hajlandó kudarcot vallani.

Végigszaladt a hideg a hátamon. Sokszor találkoztam már ezzel hangnemmel, noha más szavak kíséretében. „Sosem kapsz el élve Kor Biz” - így hangzott a mondat, és szinte mindig katasztrófa követte. Mi a Jedi Akadémián azt igyekeztünk megtanulni, hogyan; manipuláljuk az energiát, amely egyben tartja az egész világegyetemet. Belegondolni sem mertem, hogy Gantoris kijelentéséből miféle tragédia születhet.

Tizenegyedik fejezet

Azon az estén, vacsora után sokat töprengtem Luke szavain. A gondolat, miszerint először érzékelnem kell az Erőt, és csak aztán tudom majd alkalmazni, arra késztetett, hogy átértékeljem mindazt, amit addig megtanultam. Luke azt mondta, hogy mindazok során, amit előzőleg gyakoroltunk, csupán passzívan használtuk az Erőt, hogy kiterjesszük az érzékeinket. Ennek nyomán megfordult a fejemben, hogy talán csak abból az energiatárolóból merítek, amit a testem tölt fel az Erő energiáival. Eszembe jutott, hogy minden élőlény elegendő Erőt termel ahhoz, hogy érzékelje a külvilágot, és kapcsolatot tartson fenn vele, viszont ami ezen túl van, ahhoz többletforrások kellenek: ahhoz magából az Erőből kell meríteni.

Luke hangsúlyozta, hogy hinnem kell, de ennek érdekében meg kellett szabadulnom a kételyeimtől. Ezzel viszont eljutottam ahhoz a felismeréshez, miszerint a kételyeim a lényem szerves részét képezik, és amíg nem tudok túllépni rajtuk, akadályozni fognak abban, hogy hozzáférjek az Erőhöz. Úgy éreztem, fel kell áldoznom önmagamat, hogy érezni és használni tudjam az Erőt, és ezt egyelőre nem bírtam megtenni.

Viszont a kamrámat valósággal áthatotta az önfeláldozás - a kőbe vésett nevek örök emlékeztetőként szolgáltak. Porkins és Biggs meghaltak a Yavinnál, feláldoztak mindent, amik voltak, és mindent, amik lehettek volna. Wedge is mindenét feláldozta a Lázadásért. Lemondott az álmairól, megtagadott magától egy olyan életet, amelyet mások normálisnak minősítettek volna. És ha Luke-ot is belevettem ebbe a csapatba, ő felvállalta a feladatot, hogy újjáteremtse a Jedi-rendet, amelyet az apja megsemmisített, és ezzel segítsen újjáépíteni a Galaxist, amelyet az apja segített szétzúzni.

Hirtelen fojtogatóan szűkösnek éreztem a kamrámat. Ebben a helyiségben három férfi esküt tett, hogy vagy megdönti a Birodalmit, vagy meghal. Ők még kevesebbet tudtak a valószínű jövőjükről. mint én az enyémről, és olyan életet éltek, amit még kevésbé leheteti életi nek nevezni, mint az enyémet. Meghozták a döntést, és most magam is hasonló döntés előtt álltam. És az én helyzetem könnyebbnek tűnt, mivel csupán az előfeltevéseimről, illetve az előítéleteimről kellett lemondanom, nem pedig a testemről, a véremről, az agyamról és az életemről.

Be kell fejeznem a gondolkodást, és el kell kezdenem érezni. Meg kell nyitnom a lelkemet - foglaltam össze gondolatban a teendőimet, és felsóhajtottam. - Iellának talán igaza volt. Talán a Coruscajit napja novává alakul, mire képes leszek megtenni.

Kimenekültem a kamrámból, és hamarosan a tető felé tartó turbóliftben találtam magam. A holdunk besiklott a gázóriás mögé, és elfordította tőle azt az arcát, amelyen tartózkodtunk, így aztán a Valóséjben jártunk, nem csupán az Alkonyéjben. Számítottam rá, hogy hideg lesz, és valóban, amikor a liftajtó kinyílt, borzongatóan hűvös levegő söpört végig rajtam. És mégis, örültem, amikor a szél kiszívta belőlem a meleget, és azt reméltem, hogy a gondolataim is ugyanúgy lehűlnek majd, mint a bőröm.

Tudtam, hogy a változástól való félelmem ostobaság. Gondolatban ahhoz az átváltozáshoz hasonlítottam a saját átalakulásomat, mint amin a rovarok mentek keresztül, amikor átléptek egyik életa szakaszból a másikba. A teremtmény ugyanaz maradt, ugyanazt a genetikai kódot hordozta, de az új létformában fejlettebb képeségekkel rendelkezett. Csakhogy az én esetemben a fejlettebb képeségek a korábbinál sokkal nagyobb felelősséggel is jártak. Nem hiszem, hogy féltem ettől, de abban a kétkedő hangulatban, ama akkoriban eluralkodott rajtam, önmagam kapcsán semmiben sem voltam biztos.

Lassú ütemű körsétába kezdtem a Szentély négyzet formájú tetején, és hamarosan megláttam egy alakot az északkeleti sarokban,! Megpróbáltam kiterjeszteni az érzékeimet, hogy kiderítsem, ki üldögél ott, de nem jutottam túl sokra. Az illető szembefordult velem, amitől a szél oldalra fújta bozontos szakállát, majd visszafordulva kinézett az erdőre, végül fel a fekete égboltra, amelyen milliónyi csillag sziporkázott.

Odaballagtam hozzá, de tőle néhány lépésnyire megálltam, hogy valami távolságot tartsak, és halkan megszólaltam:

- Ne haragudj, Streen, hogy megzavartalak. Nem gondoltam volna, hogy másvalaki is idefent van.

- Semmi gond - felelte a vállát vonogatva az idős férfi. - Tudod, annyira hozzászoktam a magányhoz, hogy odalent állandóan mások útjában vagyok.

- Hát akkor magadra hagylak - feleltem, és már fordultam volna, de ő rám szólt:

- Arra semmi szükség. - Noha az arcára sötét árnyék borult, amikor ismét felém fordult, érzékeltem, hogy láthatatlan szeméből rendkívül átható és éber tekintet sugárzik. Sóhajtott egyet, és hozzátette: - Bocsáss meg nekem! Nem vagyok annyira jártas a személyes kapcsolatokban, mint kellene. - A környéken portyázó stintarilok Iázas visongásba kezdtek, mintha csak rajta gúnyolódtak volna, mire szelíden elmosolyodott, és tovább beszélt: - Tudod, éveken át nem volt más társaságom, mint a bespini rawwkok. Láttál már ilyen teremtményt? Megtermett, fekete dögevők, szép nagy bőrszárnyakon repülnek. Rendelkeznek egyfajta kezdetleges intelligenciával. Sosem fiidtam megtanítani őket semmire, de valahányszor enni adtam nekik, odajöttek hozzám.

- Elmosolyodtam, leültem a hideg kőlapokra, és megjegyeztem:

- Vannak olyan ismerőseim, akikről még ennyit sem mondhatok el.

- Tudod, a gázlelőhelyek kutatása a Bespinen magányos munka, de én nem bántam - folytatta Streen, majd megkopogtatta a homlokát. - Állandóan hangokat hallottam a fejemben, és érzékeltem mások hangulatát. A zaj csak akkor szűnt meg, ha eltávolodtam mindenkitől. De Skywalker mester megtanított, hogyan legyem meg ugyanezt tudatosan. Most már képes vagyok kirekeszteni mindezt az agyamból, amitől viszont a rejtélyek visszalopóztak az életembe.

- Rejtélyek? - ismételtem a szót, értetlenül mosolyogva.

- Aha, mint például, amilyen te vagy.

- Hogy én?

- Szorosan bezárkóztál, de azért bizonyos foszlányok kiszivárognak - felelte Streen. - Büszkeség, ami olyan forró, hogy még a dúracélt is megolvasztaná. És fájdalom. Az ítéleteid érzése úgy vág, akár a fénykard pengéje.

- Valóban? - nyögtem ki, és összeszorítottam a fogaimat. Streent könnyű lett volna zagyváló vén bolondnak nézni, de egyértelmű tanújelét adta annak, hogy rendkívül érzékeny. Súlyos hiba lett volna lebecsülni őt. - Ezt meg hogy érted?

- Nem kedveled Gantorist - felelte derűsen kuncogva.

- Nem kellenek Jedi-képességek ahhoz, hogy erre bárki rájöjjön - válaszoltam a fejemet ingatva.

- Ez igaz. És ő sem rajong érted - dörmögte Streen, azzal hátradőlt, és letámaszkodott a könyökére. - Emlékszel a mai gyakorlatra?

- Arra gondolsz, hogy Gantoris a feje körül keringette a köveket?

- Pontosan arra - erősítette meg Streen. - Nem szabad elcsüggedned. Amikor Luke mester és Gantoris eljöttek hozzám a Bespinre, tartottak egy kis bemutatót arról, hogy mi mindenre lehet használni az Erőt. Gantoris már akkor tudott gondolati úton tárgyakat mozgatni.

Felkaptam a fejemet, és rövid töprengés után megszólaltam:

- Értem. Szóval Gantoris már régebben megtanulta, hogyan manipulálhat anyagot az Erővel, ezért remekelt a gyakorlaton. - Amikor aztán belém kötött, Luke nem szólt rá. Ezer oka lehetett arra, hogy így járjon el. Talán azért hagyta, hogy Gantoris gúnyos megjegyzései felélesszék bennem a versenyszellemet. Nem tudhatom biztosan, hogy ez volt-e Luke célja, mindenesetre jó tudni, hogy Gantoris nem habozik kihasználni az előnyeit mások kárára. Ezt az adatotgondosan bejegyzem a hajónaplómba.

Mindettől függetlenül, ez az értesülésem egy tapodtat sem vitt közelebb ahhoz, hogy érezzem az Erőt.

- Feltehetek egy kérdést, Streen?

- Nyugodtan, de aztán nekem is lesz egy - válaszolta az idős férfi.

- Köszönöm - mormoltam, majd felhúztam a lábamat, rákönyélB költem a térdemre, és megkérdeztem: - Milyen érzést kelt benned az Erő?

- Olyannak érzem, mintha tíz kiló élet szorult volna egy ötkilós testbe - válaszolta, aztán erősebb hangon, mind derűsebben folytatta:

- Most csupán egy vékony erecskének érzem, éppen csak csörgedezik bennem. Mint amikor porszemek táncolnak egy fénykévében. Egyesével szállingóznak, mialatt áthaladnak rajtam, de olyan kellemes érzés, hogy azt nem lehet leírni. Egy kicsit megbizserget, mint az első csók, vagy az a lökéshullám, ami akkor vág végig rajtad, amikor szabakkozás közben a váltásnál jobb lapot kapsz, mint amire már fogadtál.

Szerettem volna közbekottyantani, hogy ehhez hasonlót már magam is tapasztaltam, de olyan áhítattal beszélt, hogy a tréfái komolynak, sőt kissé keserűnek hatottak. Így aztán csak annyit böktem ki:

- Húha!

- És te milyennek érzed? - kérdezte ekkor.

- Nem is tudom - feleltem a fejemet csóválva. - Én valahogy nem érzek semmi különöset. Azt hiszem, eléggé áthat ahhoz, hogy képes legyek kisebb trükkökre, de nem érzek semmi olyant, amit te leírtál. Még közelítőleg sem.

- Majd fogsz - vágta rá Streen.

- Legalábbis remélem - dörmögtem.

- Hidd el, te is érezni fogod - jelentette ki Streen, majd az előző, halk hangnemre váltva hozzátette: - Akkor most én is feltennék egy kérdést.

- Erről alkudtunk meg.

- Szóval, Skywalker mester sokat magyarázott nekünk a sötét oldalról - kezdte Streen. - Arról, hogy milyen önző, mennyire gonosz kegyetlen.

- Így van...

- Eddig rendben. Mármost az imént említettem, hogy a rawwkokat sosem tudtam megtanítani semmire. Emlékszel? Szóval, egyszer találkoztam egy olyannal, amelyik értelmesebbnek tűnt a többinél, éppen csak egy kicsivel, nem sokkal. Csak egy kicsivel. Én pedig azt gondoltam, hogy az egy ígéretes példány, így aztán megpróbáltam megtanítani, hogy húzza be az egyik szárnyát, aztán a másikat. Ugrándozzon egy ritmusban azzal a dallal, amit fütyülök neki. Szerettem volna táncolni látni.

A hangja annyi magányt hordozott, hogy összeszorult a szívem.

- Mondd tovább - biztattam.

- Aztán arra gondoltam, nem tudom miért és hogyan - folytatta Streen - de arra gondoltam, ha egyszer rá tudom venni, hogy megtegye, és megjutalmazom érte, akkor többször is meg fogja tenni. Egyre csalódottabb lettem, sőt, dühös is. És végül, azt hiszem, az Erő segítségével kényszerítettem arra, hogy táncoljon nekem. Csak egyszer. Nem sebesítettem meg, nem okoztam neki fájdalmat és megetettem, meg minden. - A Szentély közelében ismét visítani kezdtek a stintarilok, és a társam hangja beleveszett a fülsértő rikoltozásba. Aztán, amikor a rágcsálók elhallgattak, Streen megkérdezte: - A sötét oldal módszereit használtam? Gonosztettet követtem el?

- Nem biztos, hogy meg tudom adni a választ erre a kérdésedre. - válaszoltam az igazságnak megfelelően.

- Azért csak próbáld meg! - kérte Streen.

Bólintottam, és sóhajtottam egyet, majd lefelé pillantva végignéztem, ahogy a lélegzetem fehérlő párafelhőként gomolyog elő a számból, aztán belekezdtem:

- Abszolút értelemben véve, azok alapján, amiket Skywalker meti tértől hallottunk, igen, áttévedtél a sötét oldalra. Amit tettél, önző dolog volt, de teljesen apró, szinte jelentéktelen. Ha elképzelünk egy százas skálát, amelynek felső végén az Alderaan megsemmisítése áll, akkor a te cselekedeted még az egy tizedet sem éri el.

Az idős férfi bólogatott - közben a feje kitakart előlem néhány csillagot -, majd sejtelmesen fojtott hangon megkérdezte:

- És ezen a képzeletbeli skálán hová helyeznéd a múltadról szóló hazugságaidat?

- Micsoda? - hördültem fel elképedten.

- Nekem azt mondták, hogy egy koréliai Jedi-család sarja vagy, és hogy részt vettél a Lázadásban.

- Igen, ez színigaz - erősítettem meg az állítást.

- De az a büszkeség, ami benned munkál - folytatta Streen -, ez a fajta büszkeség abból fakad, ha valaki csinál valamit. A rólad hallott történet másként szól.

- Látod, ezt el tudom hinni. Az egész, ez az egész csupán nézőn pont kérdése - válaszoltam, azzal feltápászkodtam a kövezetről. Szerintem a legkevésbé sem fontos, hogy korábban mik voltunk. Ha i igényt tartasz rá, egy csomó mindent mesélhetek magamról. Néhány történetet talán még el is hinnél, néhányat biztosan nem. Végső soron viszont ezek egyike sem segítene abban, hogy Jedi-lovaggá váljunk. Büszke vagyok mindarra, amit tettem, de még büszkébbé tesz majd, ha Jedi leszek.

- Streen felnevetett, és megállapította:

- Szóval, nem hazudsz, csak nem mondod el a teljes igazságot, mert jelenleg úgysem mennék vele sokra.

- Igen, azt hiszem, erről van szó - feleltem lassan bólogatva.

Hát, ezzel még tudok együtt élni - mondta mosolyogva Streen, azzal talpra állt, és a turbólift felé intett. - Nos, akár meg is mutathatnánk a többieknek, elég eszünk van ahhoz, hogy bemenjünk, mikor kezd lehűlni a levegő. Nehogy megfázzunk idekint.

- Nem tenne jót, ha kiderülne rólunk, leendő Jedikről, hogy ennyire ostobák vagyunk, igaz? - tettem hozzá, mialatt felzárkóztam mögé.

- Nem, a legkevésbé sem.

A következő néhány nap folyamán több gyakorlatot végeztünk, melyek során további megerősítést nyert, hogy egyszerűen képtelen valgyok érzékelni az Erőt. A többi tanítványnak is különféle vonatkozású nehézségeik támadtak azzal, amit „mozgatásnak” neveztünk. Akármit kellett volna eltolnom, közelebb húznom, felemelnem vagy lesüllyesztenem, akár közelről, akár távolról, egyszerűen nem tudtam megtenni. Mialatt Luke arra használta fel az állandó mondását - miszerint a nagyság nem számít -, hogy lelket öntsön a többiekbe, és rávegye őket, hogy felejtsék el a kételyeiket, számomra in¬kább ima lett, amit azért hajtogattam, hogy legalább egy kicsit megpöccintsek egy követ.

A tény viszont az, hogy még egy kis fodrozódást sem tudtam kiváltani egy bögre víz felszínén. És mialatt egyre jojbban és pontosabban érzékeltem az ellenfeleimet, illetve a szándékaikat, továbbra sem éreztem, hogy az Erő belém hatol kívülről. A védekezés területén elért fejlődésemnek köszönhetően egyre jobban megnyíltam a bensőmből fakadó Erő előtt, de számomra úgy tűnt, ez a folyamat részben a természetes önvédelmi ösztöneimből ered. És ezzel párhuzamosan a természetes önvédelmi ösztöneim gátoltak a további fejlődésben.

Valahol valaminek engednie kellett, és én folyton kerestem a módját annak, hogy előidézzem az áttörést. Egy délutánon Luke körbe állított minket egy tekintélyes méretű szikla körül, amelynek alább fele a föld színe alatt rejtőzött. Rámutatott a tömbre, és megszólalt:

- Napok óta mást sem hajtogatok, mint hogy a nagyság nem számit, ami színigaz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden feladat egyszerű. Ez a kődarab csupán egy jókora tömb csúcsa. Igazából nem is tudhatjuk, hogy mekkora. A megmozdításához nem csupán irtózatos erőkifejtés kell, de kitartás is. Ha viszont az Erő szabadon áramlik át rajtatok, képesek lesztek megemelni. Ha az Erő nem árad bennetek, nem tudjátok végrehajtani a feladatot - Végighordozta rajtunk a tekintetét, egy-egy pillanatra nyíltan belenézett mindannyiunk szemébe, és megkérdezte: - Ki szeretné elsőnek megpróbálni?

Gantoris azonnal tett egy lépést előre, és felkiáltott:

- Én, mester!

- Ha neked is megfelel, mester - mondtam sietve, és fejet hajtottam Luke előtt -, szívesen lennék az első.

- Te? - mordult fel Gantoris, és gúnyosan vigyorgott. - Te nem fogsz elérni semmit.

Luke rám nézett, és a maga higgadt, visszafogott modorában megkérdezte:

- Gondolod, hogy készen állsz rá?

- Hiszek abban, hogy meg kell tennem - válaszoltam a vállamat vonogatva. - Amikor a kisebb dolgokra figyeltem, talán bezárkóztam az Erő elől. Talán egy igazán komoly feladat kell ahhoz, hogy kinyíljak. - Luke iménti példáját utánozva végignéztem a társaimon, és miután szemkontaktust létesítettem mindenkivel, határozottan kijelentettem: - Meg kell mozdítanom ezt a sziklát, így aztán meg fogom mozdítani. Ez az, amiben hiszek.

Elsősorban a belső nyomásra számítottam, ami azért alakult ki bennem, mert nem akartam veszíteni. Elfogadtam, hogy a kudarc lehetséges, és kész voltam együtt élni a kudarc következményeivel, ami azt jelentette, hogy a kísérletem nem lesz kétségbeesett kétségbeeset, és nem kísérik majd negatív érzések - a sötét oldal előfutárai. Megfogadtam, hogy egyszerűen beleadok mindent, amire futja az tutimból, az akaratomból és a képességeimből. Megfogadtam, hogy végigcsinálok mindent, amit tanultam, és sikert aratok.

Hót akkor, te vagy az első - közölte a Jedi-mester, és biccentett nekem.

Lehunytam a szememet, összeszedtem magam, és vettem egy mély lélegzetet. Lassan engedtem ki a levegőt, közben kiterjesztettem a tudatomat, amíg az magába foglalta a két oldalamon álló Tionne-t és Streent. Ezt követően az érzékelésem köre ugrásszerűen tágult, míg végül mindenkiről tudtam, hogy pontosan hol tartózkodik. Innentől kezdve szűkítettem a kört, és mialatt így tettem, észleltem az energiák gyenge, bizsergető érintését. Mintha egy iontöltet száguldott volna el a közvetlen közelemben - az összes haj- és szőrszálam felmeredt.

Nem próbáltam mozdítani, nem hajszoltam mindenáron a célt, Inkább igyekeztem megnyitni magam a külső energiák előtt. És mialatt befogadóvá váltam, és egyre több Erőt fogtam be ahhoz hasonlóan, ahogyan a napvitorlák fogják be a napfényt, egyre tisztábban érzékeltem magam körül a világot. A szememmel csak sötétséget láttam, de különféle struktúrákat és tárgyakat fedeztem fel ebben a mindent betöltő feketeségben. Foltokat, amelyek úgy kúsztak-másztak, akár a rovarok. Csíkokat, amelyek úgy araszolgattak a föld felszíne alatt, akár a férgek. Bokrok és fűszálak körvonalait fedeztem fel, a gyökerüktől egészen a levelük csúcsáig. Mindent érzékeltem, ami élt, és amit kint éreztem, ugyanazt éreztem bent is. Ismét átéltem azt, amit akkor, amikor Luke összeolvasztotta a gondolatait az enyéimmel, hogy megpróbáljon fényt deríteni Mirax hollétére. Láttam az Erő áramlatait a testemben, és láttam a körülöttem örvénylő áramlatokat. Apró lépésenként - kissé módosítottam egy gondolatot itt, lecsitítottam egy kételyt ott, félresöpörtem a félelmeket emitt, támogattam a reményt amott - lassan megváltoztattam a bennem keringő Erő áramlását. Úgy irányítottam, hogy befelé tartva lebontsa a gátakat, amelyek elzártak engem az energiák univerzális áradatától.

Amint rés támadt a védőfalaimon, az Erő úgy tódult belém, ahogyan a magas nyomású folyadék lövell ki a csővezetéken keletkezett tűhegynyi lyukon. Szempillantás alatt csordultig töltötte a bensőmet, és azt képzeltem, hogy a szememen, az orromon és számon át kicsorog belőlem. Szerettem volna táncolni és énekelni örömömben, mert mindent megtapasztaltam, amiről Streen mesélt nekem. Ezt éreztem akkor, amikor Mirax először mondta, hogy szeret, ez volt az az illat, amely anyámat lengte körül, és a szívet melengető nevetés, amelyet az apám hallatott, amikor büszke volt rám valamiért. Ez volt az a barátságos vállveregetés, amelyet Wedge-től kaptam a bevetések után, de még Füttyös diadalittas szerenádja is. Ez volt minden, ami jó és szép és helyes és pozitív és eleven - és várta, hogy az akaraterőmmel munkára fogjam.

Energiákkal feltöltve a kő felé terjesztettem a tudatomat. Egyetlen szívverésnyi idő alatt felmértem a mélységeit. Megismertem méretét és a tömegét, a körvonalait és a gyenge pontjait. Tudtam, hogy képes lennék pöröllyé formálni az Erőt, és szétzúzni vele a sziklát, de nem ezt a feladatot kellett végrehajtanom. Hanem azt, hogy mozdítsam meg, tépjem ki a földből, emeljem fel olyan magasra, hogy mindenki lássa, mit valósítottam meg.

És ekkor munkára fogtam az Erőt. Először ellenállást éreztem erre számítottam is. A kőtömb az elmúlt évek vagy tán évezredei alatt szilárdan beágyazódott a talajba. Megrángattam, és azt tapasztaltam, hogy jobbra-balra inog. Apró kavicsok szakadtak le róla, végiggurultak az oldalán, és a fűbe potyogtak. Egy pillanatra meghökkentem, mert olyannak láttam, mint egy meglazult fogat, aztán felkészültem, hogy kihúzzam.

Az erőlködéstől a fogaimat csikorgattam, de éreztem, hogy a tömb megmozdul. A lelki szemeimmel láttam, hogy remeg és rázkódik. Lassan, kezdetben nagyon lassan, de megindult felfelé. Előbb egy - egy mikron, aztán egy-egy milliméter, majd egy centi, majd kettő. Aztán négy és hat és húsz. Sűrű, barna áradat zúdult le az alsó részéről, mialatt a tömb a felszín fölé emelkedett. Most már gyorsabban mozgott, és csak akkor lassult le kissé, amikor nekiütődött a helyén keletkezett gödör falának. Még nem tudtam csalhatatlan biztonsággal irányítani, de tudtam, hogy előbb-utóbb fejlődni fogok, így aztán tovább emeltem, egyre magasabbra.

A szikla teljesen kiemelkedett a talajból, de nem értem be ennyivel. Éreztem, hogy az Erő csak úgy lüktet bennem, áthatóan és kitartóan. Átcsatornáztam a tudatomon, és kissé simábbá változtattam a kő mozgását. Emeltem és emeltem, olyan magasra, hogy tudtam, amikor majd kinyitom a szememet, átlátok alatta, és egyenesen a velem szemben, a kör átellenes pontján álló Luke-ot fogom megpillantani.

Olyan magasra akartam emelni, hogy még Gantoris se tagadhassa meg tőlem az eredményt.

Végül elértem a célomat. A szikla alját legalább két méter választotta el a talajtól. Ott tartottam, és megkettőztem az erőfeszítéseimet, hogy megállítsam a legapróbb rezdüléseit is. Azt akartam, hogy ugyanolyan szilárdan függjön a levegőben, mint amilyen szilárdan ékelődött a földbe. Amikor már mozdulatlanul lebegett, elmosolyodtam, és kinyitottam a szememet.

A kő ugyanott volt, mint az imént, amikor még bele sem kezdtem a gyakorlatba.

Hitetlenkedve bámultam, és megpróbáltam felidézni, hogy mikor zuhant vissza a helyére. Nem emlékeztem semmiféle hangra, sem pedig arra, hogy érzékeltem a lökéshullámot, amelynek végig kellett szaladni a talajon. Felnéztem oda, ahol a kőtömbnek lennie kellett volna, aztán ismét le. Nem hittem el, hogy nem mozdítottam heg, mert biztosra vettem, hogy éreztem az Erőt, és azt is, hogy a kő az előbb még a levegőben lebegett.

Aztán észrevettem, hogy a társaim - az összes társam - felfelé néz, arra a helyre, ahol én is láttam a sziklát. Tionne és Streen nyíltan csodálkozva bámultak, Kam pedig arra a sajátos félmosolyra húzta a száját, amivel ő a komoly teljesítményeket szokta elismerni. Gantoris úgy pislogott, mintha kísértetet látna, míg a többiekről lerítt, hogy megdöbbentek.

Luke hirtelen megrázta a fejét, és a szemére tapasztotta tenyerét. Néhány másodperccel később visszanézett oda, ahol a sziklának kellett volna lennie, aztán lefelé oda, ahol valóban volt. Ezt követően Végighordozta tekintetét a többi tanítványon, majd lassan elhúzta maga előtt a jobbját, mire a társaim pislantottak néhányat, és megdörzsölték a szemüket.

Gantoris a sziklára nézett, aztán rám, és vádló hangon megkérdezte:

- Mit műveltél?

- Keiran nem mást tett, mint érzékelte az Erőt - válaszolta helyettem a Jedi-mester, majd előrébb sétált, és a kezét Gantoris válIára helyezve folytatta: - És megnyitotta a jövője felé vezető u tat, Amit tett, vagy amit nem tett, az nem a ti gondotok. Ne törődjetek vele, inkább örüljetek, hogy egyikőtök átjutott az első akadályon, és elindult az úton, amelynek végén Jedi-lovag lesz.

Tizenkettedik fejezet

Másnap reggel, mire visszatértem a futásból, Skywalker mester a kamrámban várt rám. Csöpögött rólam a verejték, továbbá eléggé ziháltam, így aztán köszönés helyett gyorsan meghajoltam előtte - Úgy is maradtam, kezemmel a térdemre támaszkodva fújtattam tovább.

- Minek köszönhetem a megtiszteltetést, mester? - érdeklődtem, miután végre meg tudtam szólalni.

Luke barátságosan biccentett, és megjegyezte:

- Ugye tudod, hogy módodban áll meríteni az Erőből annak érdekében, hogy új testi erővel töltsd fel magad?

Lassan felegyenesedtem, és mosolyogva választoltam:

- Tudom, de inkább nem teszem. A fáradtság, a sajgás és a kisebb fájdalmak jót tesznek nekem. Emlékeztetnek arra, hogy ember vagyok és halandó, és azt hiszem, ez most különösen jól jön.

- Rosszul biztosan nem - ismerte el Luke, azzal kiemelte jobbját köpenye alól. Szétnyitotta az ujjait, és én megláttam, hogy a tenyere felett egy opálos jádekristály kocka lebeg. Lassan forgott a levegőben, és halvány, belső fénnyel derengett, amitől kissé beteges, zöld fény vetült Luke bőrére.

Tudod, hogy mi ez? - kérdezte a mester.

- Egy Jedi-holokron. Jedikkel kapcsolatos tanításokat, bölcsességeket és adatokat tartalmaz, amelyeket éveken át gyűjtöttek össze – válaszoltam, azzal néhányszor jobbra-balra csavartam a törzsemet, hogy megnyújtsam a hátizmaimat. - Tionne is használta, amikor a Rend történetét kutatta. Azt mondja, az őrzője egy Bodo Baas nevű Jedi.

- Pontosan így van - erősítette meg Luke, azzal lassan összezárta az ujjait és megérintette a lebegő kockát.

A kristály felfénylett egy pillanatra, aztán egy görnyedt hátú, dudorokkal teli páncélt viselő, rovarszerű teremtmény hologramja jelent meg felette. A lény Luke felé fordult, és megszólalt:

- Üdvözöllek, Jedi. A nevem Bodo Baas, a holokron őrzője vagyok. Szeretnél kérdéseket feltenni?

Luke a háromdimenziós képen keresztül rám nézett, és magyarázni kezdett:

- A Bodo Baas modelljét működtető elemző-gondolkodó hálózat többek között tároló- és keresőprogramként is szolgál. Tekintélyes mennyiségű információt raktároz. Tegnap este órákon át keresetem, hogy kiderítsem, mit is csináltál te a nap folyamán.

- Csináltam valamit? - kérdeztem kétkedve és kissé letörten.

- Igen, határozottan igen - felelte Luke. - Amit tettél, az rendkívül hasonlít a Jedi-jártasságoknak ahhoz a megnyilvánulásához, amit az elsők között láttam Obi-van Kenobitól. Őrző, kérlek magyarázd el az Elmemanipuláció néven ismert eljárást Keiran Halcyonnak.

Az őrző felém fordult, és eléggé szigorúan meredt rám azzal az éjfekete, összetett szemével.

- Az Erőhöz kötődő Jedi-jártasságok három területen gyökereznek - mondta megfontoltan és kimérten. - Az első az Ellenőrzés, a belső világ ellenőrzése. Ez a Jedi képessége arra, hogy felismerje magában az Erőt, és felhasználja a saját céljaira. A második lépés az Érzékelés, amikor is a Jedi felismeri az önmagán kívüli, az univerzumot átható Erőt. Ilyenkor érzékeli az Erőt, és képes a környezetet leíró információhoz jutni belőle, illetve az Erőn keresztül kapcsolatban áll a világegyetem többi részével. A harmadik és egyben legnehezebben elsajátítható terület a Változtatás, mert ez magában foglalja a Jedi azon képességét, amellyel módosítja az Erőt, átrendezi annak energiáit. Ezen jártasságok révén a Jedi képes befolyást gyakorolni az univerzumra, képes változásokat eszközölni annak érdekében, hogy megvalósítsa céljait. Az Elmemanipuláció néven ismert képesség áthidalja mindhárom területet. Ennek segítségével a Jedi képes átsugározni mások elméjébe a valóságról alkotott képét, vagy szükség esetén egy következtetést, vagy pedig egy tévképzetet, hogy azt mások igazságnak fogják fel. Ez a legnagyszerűbb és leghasznosabb képesség, de rendkívüli veszélyeket hordoz. Csakis j jó és nemes célok érdekében kényszeríthetjük rá az akaratunkat egy másik élőlényre. Ezen képességnél a sötét oldal folyton a közelben ólálkodik, így aztán csakis nagyon óvatosan szabad alkalmazni.

Pislogtam néhányat, és halkan megjegyeztem: - Hát ez igazán érdekes...

Luke bólogatott, és megszólalt.

- Amikor annak idején a Tatuinon egy rohamosztagos megállított minket, azzal, hogy droidokat keres, Obi-van ezen képességével győzte meg őt arról, hogy nem a mi droidjainkat keresi.

- Emlékszem, mialatt a Lusankyáról szöktem, az utamba akadt egy rohamosztagos, aki engem keresett- feleltem a mester arcát fürkészve. - Minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy láthatlanná tegyem magam, és valóban, az illető nem látott meg.

Luke egy pillanatra résnyire húzta a szemét, és megkérdezte:

- Gondolod, hogy ha nem is tudatosan, de alkalmaztad már ezt a képességét még a felkészülés megkezdése előtt?

- Igen, azt hiszem - válaszoltam -, miért, baj?

- Éppen ellenkezőleg: jó! Magyarázattal szolgál néhány dologra – közölte mosolyogva Luke, azzal Bodo Baas holoképe felé biccentett. Ahogyan azt az őrző említette, ez egy rendkívül hathatós és fontos képesség: Egyesek természetes adottságokkal rendelkeznek az Erő bizonyos területein, az ő tehetségük veleszületett. Lehetséges, hogy a te tehetséged is ide tartozik.

- Meglehet - dünnyögtem elgondolkodva, és valamivel hangosabban folytattam: - Örülök, hogy van némi tehetségem valamihez, mert teljesen hasznavehetetlen vagyok, amikor tárgyakat kell mozgatnom. Abban azonban korántsem vagyok biztos, hogy mennyire hatékonyan tudom befolyásolni mások elméjét. Egyszer ugyanis megpróbáltam befolyást gyakorolni egy rohamosztagosra a Thyferrán, és katasztrofális eredmény született.

- Csak azért, mert tehetséges vagy, nem azt jelenti, hogy mindig, minden körülmények között sikert aratsz - jelentette ki Luke, és kissé szégyenlősen vigyorgott rám. - Amikor felkerestem Jabbát a barlangjában, sikerült rávennem az ő twi’lek titkárát, hogy vigyen a főnöke elé. Rögtön ezután hiába próbáltam befolyásolni Jabba elméjét. A huttok akarata talán erősebb, és az is meglehet, hogy gondolatmintáik távolabb állnak az emberekétől, mint a twi’lekeké. Vagyis tudnod kell, hogy a siker számomra sem garantált.

- És a sötét oldal veszélyeiről szóló figyelmeztetést is meg kell szívlelnem - dörmögtem nagyokat bólogatva.

- Igen, a leghatározottabban - felelte Luke, azzal szétnyitotta az ujjait, és az őrző semmivé foszlott. - A sötét oldal rendkívül csábító azok számára, akik túl sokat akarnak túl gyorsan. Aggódtam azért, mert túl könnyen tudtál rávenni minket, hogy azt lássuk, amit láttatni akarsz velünk, ezért fordultam a holokronhoz. Azt hiszem, nagyon kell vigyáznod arra, hogyan használod fel ezt a képességedet. Arra kérlek, hogy társulj össze egy másik tanítvánnyal, és gyakorolj vele! Próbálj más színben láttatni vele tárgyakat, vagy hitess el egyszerű dolgokat, amelyek nem számítanak, hogy kitapasztald, hol húzódnak a képességed határai. Természetesen elvárom, hogy mindezt a kiválasztott tanítvány tudtával és beleegyezésével hajtsd végre.

- Rendben, megértettem - válaszoltam, majd mosolyogva hozzátettem: - Azért erős bennem a kísértés, hogy elhitessem Gantorissal, hogy már felöltözött, amikor még meztelen.

Luke derűsen felkacagott, majd visszahúzta a holokront a köpenye rejtekébe.

- Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy pilóta - mondta aztán elkomolyodva. - Kérlek, ne csinálj semmi ilyesmit Gantorisszal. A Jedi-képességek nem arra valók, hogy egymást ugrassuk. Később majd próbára teszitek magatokat egymás ellenében, hogy tovább fejlesszük a képességeiteket, de mindenképpen össze kell dolgoznunk. És megmondom őszintén, eléggé aggaszt, hogy te és Gantoris rivalizáltok egymással.

Feltartottam a kezemet, és a fejemet csóválva válaszoltam:

- Mester, én nem óhajtok vetélkedni Gantorisszal. Az tény, hogy nem kedvelem őt. Egy pilótára emlékeztet, akivel akkoriban ismerkedtem meg, amikor csatlakoztam a Zsivány-osztaghoz. Bror Jace és én kezdetben nem jöttünk ki valami fényesen, de idővel megszoktuk és megértettük egymást. Sosem lettünk jó barátok, de sikerült együttműködnünk, és végül együtt kergettük el Isardot az szülőföldjéről.

A Jedi-mester egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán ismét felemelte, és megszólalt:

- Nézd, Gantoris számtalan megpróbáltatáson ment keresztül. Sikerült életben tartania a népét az Eol Shán, egy rendkívül veszélyes helyen. Átköltöztettük a kolóniáját a Dantuinra, és ezzel felmentettük őt a felelősség alól. Ennek ellenére hajszolja magát, és továbbra ragaszkodik ahhoz a szigorú fegyelemhez, ami nélkül elpusztult volna az Eol Shán. Itt azt látja, hogy te még keményebben hajtod magad, mint ő, és ez a többletmunkád meglepő sikereket eredményez. És hiába igyekszik, bizonyos területeken nem tud túlszárnyalni téged. Noha nem tudtad felemelni azt a sziklát, olyan képességről tettél tanúbizonyságot, amivel ő nem rendelkezik, de még csak nem is értheti meg.

- Szóval, azt mondod, hogy képtelen élvezni a szabadságot, mert újdonságot jelent a számára? - dörmögtem rosszkedvűen. - És mert azok a mércék, amelyekhez korábban mérhette magát, itt semmit sem érnek, ezért engem használ skálának, amellyel összevetheti magát? - Megráztam a fejemet és hozzátettem: - Az az alak rosszabb, mint eddig hittem.

- Talán tehetnél egyet s mást, hogy segíts neki - jegyezte meg Luke.

Megéreztem, hogy hideg levegő hatol be az ujjasom résén, mire megborzongtam, és kijelentettem:

- Hát, megpróbálhatom...

- Ne próbáld, tedd! - válaszolta nyomban Luke.

- Feltéve, ha Gantoris hagyja - vitatkoztam tovább. - Megteszem, ami tőlem telik, de ha ő nem bizonyul fogékonynak, semmire sem megyek vele.

Mindenképpen értékelni fogom, ha megteszed - felelte Luke, azzal a közös fürdőhelyiség felé intve folytatta: - Most menj, zuhanyozz le, aztán egyél valamit! Hosszú és fárasztó nap áll előttünk. Ha minden úgy megy, ahogyan elterveztem, még többet fogunk tanulni, mint eddig, és remélhetőleg átjutunk egy következő szakaszba.

A beszélgetést követő napok folyamán több dolog is nyilvánvalóvá vált számomra. Először is, hogy egy bizonyos, egyszerű szabály szerint érzékelem az Erőt: amikor jelentős nyomás nehezedett rám, képes voltam meríteni belőle és felhasználni. Amikor csak gyakoroltunk, a legkevésbé sem boldogultam vele. Rá tudtam venni Kirana Tit, hogy különféle színűnek lássa a nebula-orehideák virágait, és megmutattam Tionne-nak, hogyan nézne ki, ha átfestetné a haját, de még ezek az egyszerű gyakorlatok is hamar kifárasztottak.

Skywalker mester sokkal riasztóbbnak találta ezt a problémát, mint én. Azt hiszem, a KorBiz-nál kapott kiképzésem jóvoltából módomban állt más szemszögből is vizsgálódni. Ott minden újoncot megtanítottak a különféle típusú sugárvetők kezelésére. És alaposan belénk verték, hogy akkor, és csak akkor rántsunk fegyvert,ha szándékunkban áll használni, vagy ha hajlandóak vagyunk használni. A kiképzőink állandóan azt hajtogatták, hogy kerülnünk kell azokat az eljárásokat, amelyek csak még feszültebbé tesznek egy eredendően feszült helyzetet, és ebből eredően az alaptermészetem megváltozott, visszafogott és fegyelmezett lettem. Csak akkor tudtam felszabadulni, ha mindenképpen győznöm kellett.

Ugyanakkor az is tény, hogy sokkal könnyebben és hatékonyabban fértem hozzá az Erőhöz, mint korábban. Luke igazat mondott, az Erőből merítve felfrissíthettem magam a hosszú futások után. Éberré és elevenné varázsoltam magam, amikor álmos voltam. Meg tudtam győzni a testemet arról, hogy még nincs szüksége ételre, módomban állt lecsillapítani a fájdalmaimat. Az Erő halovány erecskéje elég volt ahhoz, hogy végrehajtsam ezeket az egyszerű dolgokat. Nem támadt szükségem hatalmas energiákra, így aztán nem is tudtam magamba szívni azokat.

Skywalker mester azt szerette volna, ha mindannyian jól érezzék magunkat, és a saját iramunkban haladva fedezzük fel, hogy milyen célokra tudjuk használni az Erőt. Én azonban nem bántam, ha kicsivel fegyelmezettebben, szigorúbb rend alapján tanulunk. Nem álltak rendelkezésünkre adatok és mércék, amelyekkel összevethettük volna magunkat, így bizonyos mértékig valamennyien osztottunk Gantoris problémáján. Nehezen tudtuk megállapítani, hogy mennyit fejlődtünk, és én úgy éreztem, hogy szervezettebb keretek között megkétszerezhetnénk az erőfeszítéseinket.

Azt hiszem, az is ellenünk dolgozott, hogy Luke-ot két mester készítette fel, méghozzá a legszélsőségesebb körülmények között. Előadta nekünk mindazt, amire Yoda és Obi-van Kenobi tanították, de ezek a tanítások nem mindig estek egybe azzal, amire nekünk szükségünk lett volna az adott pillanatban. Tionne sokat segített, újabb és újabb példázatokat keresett elő a holokronból, de Luke sokszor még így is nehezen tudta megértetni velünk azt, amit meg kellett értenünk.

Egy éjszakán, a legsötétebb Valóséjen összehívott minket, egyetlen magyarázó szó nélkül. Mindössze egy csuklyás köpenybe öltözve csatatlakoztam a társaimhoz, aztán néma csendben ballagtam a hátuk mögött. A sort Luke vezette, kezében egy halványan fénylő lámpával. Átvezetett minket a Szentélyen, aztán nekivágott egy alagútnak, amelynek létezéséről korábban egyikünk sem tudott. A poros kövek kiszívták talpamból a meleget, és a köpenyem résén beszivárgó hideg megdermesztette a bőrömet.

Egyre csak lefelé tartottunk, a hold gyomra irányába. A lépcsőfokok kopottak voltak, de nem csúsztak, és nekem valahogy az a benyomásom támadt, hogy ez a járat még a Szentélynél is régebbi. A hosszan kanyargó menetoszlop végül megállt, és én megéreztem Tionne jelenlétét, alig egy pillanattal azelőtt, hogy nekiütköztem a hátának. A válla felett előrenézve megláttam, hogy a lámpa fénye tömör kőfalon táncol, noha a levegőben szállongó gőzpamacsok, illetve az éppen csak érzékelhető kénszag sejteni engedte, hogy van valami a falon túl.

Luke megdicsérte Kamot és Gantorist, amiért hangot adtak azon gyanújuknak, miszerint az utazásunk még korántsem ért véget, aztán működésbe hozott egy kapcsolót, mire a fal egy rövid szakasza félresiklott. A helyén keletkezett fekete nyílás elnyelte a lámpa fényét. A menetoszlopunk ismét mozgásba lendült. A folyosó folyamatosan balra ívelt, a mind párásabb és fokozatosan melegedő levegőben egyre erősebb kénszag terjengett. A kicsapódó nedvesség vékony vízerek formájában csordogált a falakon.

Utolsónak léptem be a föld alatti üregbe, és miután kerestem magamnak egy helyet a körben álló társaim között, megint szembekerültem Luke-kal. Lámpájának fénye bugyborékoló vízfelszínre vetült. A vízből sűrű gőz emelkedett fel, ami körüllengett minket, és meleg cirógatásával incselkedett velünk. A természetes kőfalakról szétpattanó buborékok szabálytalan ritmusú, halk pukkanásainak visszhangjai verődtek vissza. A kissé maró hatású levegő csípni kezdte azorromat és a torkomat. A lámpafényben a víz hívogatóan kéknek látszott, és élesen elütött a kőmedencét szegélyező, sórétegekkel borított fehér szikláktól.

- Megérkeztünk! - jelentette be Luke már-már ünnepélyes hanghordozással. Leoltotta a lámpát, amitől egy csapásra tökéletes Sötétség borult ránk. A tanítványok közül néhányan fojtott nyögést hallattak, de én magam valami effélét vártam a mestertől - akármiért hozott le minket ide, annak nem lehetett része egy olyan gépies és hétköznapi dolog, mint egy kézilámpa.

A szemünk néhány pillanat alatt hozzászokott a feketeséghez, él ekkor sorra felfedeztük, hogy a mennyezeten tátongó résen keresztül halovány csillagfény árad be az üregbe. A medence heves bugyborékolástól zavart felszínén apró fénypontok táncoltak - a csillámló tükörképei. A vízben élő algák maguk is gyenge fényt bocsátottak ki, ami kirajzolta előttünk a medence határait, de a legkevésbé sem oszlatta el a mélység végtelennek tűnő sötétségét.

Luke ismét beszélni kezdett, és a hangja betöltötte az üreget.

- A most következő gyakorlat segíteni fog nektek az összpontosításban, hogy minél jobban ráhangolódhassatok az Erőre. A víz hőmérséklete ideális. Lebegni fogtok, sodródni fogtok, aztán kiterjesztitek a tudatotokat, és kapcsolatba léptek az egész univerzummal.

Mialatt kimondta az utolsó szavakat, körkörösen szétterjedő hullámok futottak végig a felszínen, amelyek onnan indultak ki, ahol állt, és azt jelezték, hogy beszéd közben csendesen belesiklott a vízbe.

Nem vártam további hívást, ledobtam magamról a köpenyt, és leültem a medence szélére. A víz először perzselően forrónak tűnt, de csak azért, mert a bőröm már eléggé áthűlt. Óvatosan beleereszkedtem derékig, aztán elengedtem a sziklát, és a felszín alá süllyedtem, A víz azonnal kimosta hajamból és szakállamból a hideget, míg a mellszőrzetemből apró buborékok százai szabadultak fel.

Egy gyors rúgással a felszínre emelkedtem, és megráztam a fejemet, hogy eltüntessem szememből a vizet. A forróság áthatolt a bőrömön, átmelegítette az izmaimat és a csontjaimat, és enyhítette minden fájdalmamat. Széttártam a két karomat, és a lábamat felemelve lebegni kezdtem. Végül hátrahajtottam a fejemet, felnéztem a csillagokra, és azon kezdtem tűnődni, hogy vajon hányat kerestem már fel eddigi életemben.

Néha csobbanásokat és suttogva elhadart, bocsánatkérő szavakat hallottam, amikor egy-egy tanítvány nekiütközött egy másiknak. A kellemes környezetben, mozdulatlanul lebegve, könnyen megfeledkezhettünk a testünkről. Eszembe jutott Luke megjegyzése, miszerint Yoda egyszer azt mondta neki, hogy mindannyian sugárzó lények vagyunk, nem hitvány anyag. Ott, a barlangfürdőben, kellemes melegben és sötétségbe zártan még könnyebb volt megfeledkezni a testünkről, mint korábban bármikor.

És a testünkkel, illetve a közvetlen környezettel való kapcsolat híján szabadon érzékelhettük a bensőnket átható Erőt.

A csendet ezúttal is Luke hangja törte meg:

- Nincsenek érzések, csak a lelki béke létezik. Nincs tudatlanság, csak a tudás létezik. Nincsenek szenvedélyek, csak a nyugalom létezik. Nincs halál, csak az Erő létezik.

Olyan hittel és olyan ünnepélyesen sorolta a Jedi alaptörvény mondatait, hogy hamarosan én is vele együtt suttogtam. Rövidesen a társaim is bekapcsolódtak, míg végül az üreg szinte zengett a szavainktól, amelyek valahogy összekötöttek minket.

Skywalker mester arra biztatott minket, hogy a lebegést és a meleget felhasználva szabaduljunk fel, nyíljunk meg, és érezzük, valóban érezzük az Erőtf Hátraengedtem a fejemet, és meghallottam a szívverésem dübörgését. Erre a hangra, az élet hangjára összpontosítottam. Az ütem hamarosan egybeolvadt az Erő ritmusával, és én megéreztem a belém áradó Erő jellegzetes sistergését.

Luke tovább beszélt, de szavai elvesztették a jelentésüket, mintegy feloldódtak abban, amit az Erőn keresztül láttam. Nem hallottam az egyes szótagokat, hogy aztán azokat összefűzve értelmes gondolatokká formáljam a fülemet érő hangokat, ehelyett az Erőn keresztül láttam, hogy Luke szándéka örvényeket és áramlatokat teremt. A mester a felettünk ragyogó csillagokra irányította figyelmünket, majd visszaterelt minket, bele a medencébe. Függőleges helyzetbe fordultam, és belenéztem a vízbe. Az ég tükörrképe a fodrozódó felszín alá süllyedt, majd mélységet kapott, amitől kép háromdimenziósnak tűnt. Az ég szelete széttágult, mintha a fölénk boruló sziklamennyezet üvegből készült volna. Aztán, Imikor Luke megkérdezte, hogy „látjátok?”, a medence hirtelen eltűnt, és azon kaptam magam, hogy a világűr végtelen semmijében repülök.

Kiterjesztettem a tudatomat, és összefűztem gondolataimat a Jedi-mester gondolataival. Belekapaszkodtam az energiáiba, és együtt száguldottunk át a különféle csillagrendszereken. Csillagködök adtak életet új csillagoknak, mialatt elhúztunk mellettük, és napok alakultak novává, elemésztve egész bolygórendszereket. Világok villantak el mellettünk, némelyiket felismertem, némelyiket nem. Átrepültünk rendszereken, amelyekben birodalmi hadurak csatáztak egymással az uralomért, és bolygók mellett, amelyeken menekültek próbáltak új életet kezdeni.

Az utazásunk során hirtelen pehelykönnyű érintést éreztem a tudatomon: egy másik, ismerősnek tűnő tudat érintését. Szerettem volna megállni, hogy azonosítsam a forrást. Alig egy másodpercbe telt, de amint rádöbbentem, hogy Mirax jelenlétét érzékelem, Luke elragadott a feleségemtől. Megpördültem, és igyekeztem újra megtalálni őt, de már nem tudtam.

Érzékeltem, hogy veszély és rosszindulat veszi körül. Ezek az érzések először onnan érkeztek, ahol ő tartózkodott, aztán valahogy belesüllyedtek a holdba, és messze alattam összpontosultak. Tudtam, hogy az előbb veszélyt éreztem, most pedig inkább egy figyelmeztetést, amellyel Skywalker mester értesít minket egy másik veszélyről - egy térben és időben sokkal közelebbi veszélyről.

Valahol, mélyen a hold kérge alatt perzselően forró gázok szabja dúltak el, és törtek felfelé, méghozzá ugyanazon repedéseken és nyílásokon keresztül, mint a kőmedencét megtöltő víz. Tudtam, a gázok két-három másodperc múlva elárasztják a fürdőnket, és élve megfőznek minket.

Rám tört a rémület, és aligha tudtam volna ellenállni neki, ha nem kapok támogatást egyszerre két irányból is. Társaim a medence szélei felé indultak, és a hangos loccsanások közepette meghallottam I Luke higgadt kiáltását:

- A Jedik nem éreznek sem meleget, sem hideget. A Jedik képesek kioltani a fájdalmakat. Az Erővel védjétek magatokat!

A szavaiból áradó nyugodt erő elűzte rettegésemet, és lehetővé tette számomra, hogy gondolkodjak és összpontosítsak.

Másodsorban az segített cselekedni, hogy elfúló nyögést hallottam jobb felől. Tionne is megpróbált kimászni a vízből, ám karcsú ujjaival nem talált fogást a sima köveken, és visszaesett. Azonnal elpirult, és amikor ismét felbukkant, fuldokolva köhögött, hörögve szívta magába a levegőt, és egyszeriben rájött, hogy nem fog időben kijutni a vízből. Az algák fénye halvány derengésbe vonta a szemét, tekintete elárulta, hogy tudja: meg fog halni.

Én viszont megfogadtam, hogy nem hagyom meghalni. Mindaz a csalódottság, fájdalom és sajnálat, ami akkor gyötört, amikor az apám meghalt a karomban, szilárd elhatározássá alakult bennem. Tudtam, hogy a megoldás ott rejtőzik bennem, hogy az Erő segítségével megakadályozhatom Tionne pusztulását. Megnyitottam magam az Erőnek, készen arra, hogy megtegyek mindent, amit meg kell tennem, hogy akár a saját életem feláldozásával megmentsem a társamat.

Az Erő abban a pillanatban áradt belém, amikor a szuperforró gázok alulról berobbantak a medencébe. Éreztem, hogy a forróság elönti lábamat, és arra számítottam, hogy az Erő eltereli azt mellettem, ezzel szemben a forróság végigáradt rajtam. Az Erő elszigetelt a gyilkos hőtől, aztán úgy tűnt, általam is felhasználható energiává I alakítja. Gondolkodás nélkül Tionne felé nyújtottam, és felemeltem kezemet.

Az ezüsthajú tanítvány - mintha lebegőhordágyon feküdt volna szempillantás alatt kiemelkedett a vízből, és oldalra sodródott, majd amilyen finoman tudtam, letettem őt a kövezetre. Térdre roskadt, és a fejét lehajtva megint hevesen köhögött, miközben ezüstszínű haja úgy lobogott az arca előtt, akár egy függöny. Gyorsan körbefordultam, hogy ellenőrizzem, kinek van még szüksége segítségre, de a fortyogó felszín máris megnyugodott, és úgy láttam, mindenki sértetlen maradt. És ekkor elégedetten mosolyogtam, mert rájöttem, hogy én magam is az Erő segítségével vészeltem át a váratlan csapást.

Azt hiszem, ennyi elég lesz mára - állapította meg Luke, azzal halk csobogás kíséretében kikapaszkodott a medencéből. - Gondolkodjatok el azon, amit ma átéltetek és megtanultatok. Ezúttal is azzal szembesültem, hogy amikor a szükség úgy hozta, képes voltam használni az Erőt. Meglepődtem azon, hogy sikerült kiemelnem a vízből Tionne-t, és úgy véltem, hogy azt az energiamennyiséget, amit a testem elnyelt, valamilyen módon ki kellett adnom magamból. Mozgásra bírtam egy tárgyat - pontosabban Tionne testét -, holott ezen a területen korábban sehogy sem boldogultam. Mindenesetre kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy megfelelő energiatöbblettel végre tudom hajtani ezt is, noha anélkül teljesen reménytelen. De mindez nem számított. Tionne megmenekült, és én beértem ennyivel.

A legközelebbi sziklához úsztam, és felmásztam rá. A hűvös levegő azonnal beleakasztotta hideg karmait a bőrömbe. A köpenyemet keresve körülnéztem, amikor megláttam, hogy a levegőben siklik felém. Amikor elém érkezett, elkaptam, majd köszönetem jeléül odabiccentettem Luke-nak.

A Jedi-mester óvatos pillantásokkal méregetett engem, kék szeme éberen csillogott a tompa fényben.

- Tudod, hogy mit tettél az előbb? - érdeklődött fojtott hangon.

- Amennyire meg tudom ítélni - válaszoltam bizonytalanul - Az Erő lehetővé tette számomra, hogy használható energiává alakítsam a gázok és a víz hőenergiáját.

- Pontosan - helyeselt Luke. - Létezik egy Jedi-képesség, amely az energia elnyelésében és átformálásában nyilvánul meg. Az apám is jártas volt ezen a területen. Képes volt elnyelni vagy hárítani a sugárlövedékeket anélkül, hogy megsérült volna. - Egy pillanatra elhallgatott, majd jóval komorabban hozzátette: - És képes volt mozgatásra felhasználni az elnyelt energiát.

- Nem is tudom, mester... nekem valahogy nem tetszik a hangzása ennek a dolognak - dörmögtem a fejemet csóválva. - Csupán azt tudtam, hogy ha nem teszek semmit, Tionne meghal. Az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, ha kiemelem a vízből. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem.

- Tudom, és ennek külön örülök - közölte jobb kedvre derülve I Luke. - Az Erő inkább a szívről szól, mint az agyról. Amit az imént mondtam, nem bírálatnak szántam. Csupán arról van szó, hogy a sietség, a kapkodás türelmetlenséghez vezet, az pedig a sötét oldal felé visz. A jövőben jobban tennéd, ha hagynád, hogy az energiák az Erőn keresztül szép lassan visszaszivárogjanak a Galaxisba. Ha úgy akarod felhasználni őket, mint az imént, igyekezz kerülni sietséget, és azzal elkerülheted a problémákat.

- Igenis, mester - feleltem.

Luke odalépett hozzám, vállon veregetett, és hozzátette: Helyesen cselekedtél, Keiran, és Gantoris is helyesen cselekedett, amivel megmentette Dorsk 81-et, és persze a többiek is, hiszen mindannyian túléltük ezt a váratlan vészhelyzetet. Úgy hiszem, ez biztató jel a jövőnkre nézve.

- Biztos igazad van, mester - böktem ki, de aztán, mialatt a hideg lépcsőfokokon talpaltam felfelé, a Szentély irányába, azon kezdtem tűnődni, hogy vajon miféle katasztrófa ólálkodik még a közelünkben, készen arra, hogy szétszaggasson minket.

Tizenharmadik fejezet

Másnap reggel eléggé kábán ébredtem, és ennek eredményeként nem vettem észre, hogy a szokásosnál később indultam futni. Körülbelül félúton járhattam, a körömnek a Szentélytől legtávolabb pontján, amikor rájöttem, hogy mennyi az idő. Luke ugyan elég rugalmasan kezelte a kezdési időpontokat, de azt azért elvárta, hogy reggelente korán kezdjünk. Igyekeztem gyorsítani az iramot, de tudtam, hogy mire visszaérek a Szentélyhez, a társaim már biztosad összegyűlnek az első gyakorlathoz.

A legszívesebben farba rúgtam volna magamat az ostobaságomért! Az előző este folyamán káprázatos sikert arattunk: mindannyian átadtuk magunkat az Erőnek. A vészhelyzetnek köszönhetően én magam is megnyíltam, teljesen megnyíltam. Tudtam, hogy hatalmas ugrást tettem, és alig vártam a reggeli gyakorlatot, hogy lássam, hogyan tudom hasznosítani azt, amit éjszaka megtanultam.

Azért ébredtem kábán, mert alig aludtam valamit. Skywalker mester többször is említette, hogy a Jedik ritkán álmodnak. Az okot nem ismertem, de én amúgy sem szoktam álmodni, ha pedig mégis, általában rémálmaim voltak, amelyek megakadályoztak abban, hogy kipihenjem magam.

A rémálmaim miatt fel-felriadtam, és nehezen tudtam újra elaludni. Folyton visszasodródtam oda, ahol Mirax jelenlétét éreztem! Megpróbáltam mozdulatlanságra kényszeríteni a csillagokat, hogy bemérhessem a helyzetemet, ám sorban kialudtak, míg végül magányosan lebegtem a mindent betöltő feketeségben. Amikor lenéztem a kezemre, egyenesen a csontjaimat láttam, mintha a bőröm és az izmaim elrothadtak volna, aztán belezuhantam a semmibe, hogy mindül örökre ott ragadjak abban a tudatban, hogy amikor Miraxnak a legnagyobb szüksége volt rám, cserbenhagytam őt.

Ez az, amit én rémálomnak nevezek...

A Nagyszentély közelébe érve jellegzetes hangok ütötték meg a füIemet, mire tovább gyorsítottam, amennyire csak bírtam. Aki csak r is hallotta a fénykard halk búgását, valamint a különféle Bárgyúkon áthatoló energiapenge sistergését, élete végéig sem felejti el. Elképzelni sem bírtam, hogy Luke és Kam hogyan kezdhették el nélkülem a vívóórát. Pillanatokkal később rádöbbentem, hogy ez gondolat gőgös és nem méltó hozzám, de mert közel s távol én Voltam a harmadik, aki fénykardot birtokolt, logikusnak tűnt volna, hogy megvárjanak.

Berontottam a tisztásra, ahol is Luke éppen bekergette Gantorist egy massassifa bíborszínű törzse mögé. Elképedten pislogtam. Gantoris honnan szerzett fénykardot? A fekete hajú tanítvány hanyatt esett, közben oldalra lendítette a kardját, és a penge jókora darabot kihasított a fából. A térdhajlata fennakadt azon a vastag gyökéren, amely elgáncsolta, és a könyökére zuhant, de elszántan nézett a felé tartó mesterre. Maga elé húzta a kardját úgy, hogy annak hegye rézsútosan felfelé meredt, noha olyan helyzetbe került, hogy semmiképpen sem sújthatott le Luke-ra.

És ekkor csinált valamit, amitől a pengéje megnyúlt, az eredeti hosszának kétszeresére hosszabbodott. Villámgyorsan döfött egyet, de Luke valami hihetetlenül gyorsan mozgott. Szürke pilótazubbonyának ujja megpörkölődött ott, ahol az energiapenge hozzáért, de ő maga sértetlen maradt. Védőállásba ugrott, és maga elé rántotta zöld fénnyel izzó kardját, és felkészült a következő támadásra. Lassú léptekkel hátrált, közben Gantoris talpra ugrott, és magabiztosan megindult a mester felé. Energiapengéjének hossza jelentős előnyhöz juttatta a tanítványt, és lerítt róla, hogy ezt nem habozik kihasználni. Az alacsony aljnövényzetben csörtetve lépkedett, kézben egyik csapást a másik után mérte Luke-ra. Azzal a fajta veszett haraggal támadott, amit én addig csak kábítószerfüggőknél láttam, de náluk is csak akkor, amikor eluralkodott rajtuk a fűszerparanoia. Jóllehet Luke könnyűszerrel hárította valamennyi csapást, és egyszer sem kényszerült arra, hogy a Belső Gyűrűben védekezzen, a tanítványa kitartóan nyomult előre. Luke addig hátrált a gyors egymásutánban zuhogó gyilkos csapások elől, míg végül csak úgy menekülhetett meg, hogy felszökkent egy massassifa vastag ágára.

A megdöbbenéstől félig kábultan vártam a folytatást, a többi tanítvány is kihátrált a tisztás szélére. Ott ólálkodtak a bokrok közöt tétlenül várakoztak, és szemlátomást ők sem tudták eldönteni, hogy mitévők legyenek. Ahogyan én, úgy Kam sem hozta magával á fénykardját. Ő és én egy pillanatra összenéztünk, és láttam a tekintetében, hogy hozzám hasonlóan azt mérlegeli: visszaérne-e időben, ha elrohanna a Szentélyhez, és magához venné a fegyverét.

És ha Gantoris meg tud ölni egy Jedi-mestert, nekem mennyi esélyem lenne arra, hogy megállítsam? - töprengtem eléggé elkeseredetten.

Luke ekkor kérdezett valamit a tanítványától, aki kiáltva válaszolt, ám a fénykardok búgásától egyetlen szavukat sem értettem. Aztán Gantoris lesújtott a massassifára, a pengéje teljes szélességében kettévágta a törzset. A magasabb ágakon tanyázó stintarilok sivítva menekültek. Erős és fűszeres gyantaillat csapott az orromba, miközben a fa a körülötte álló, nálánál kisebb facsemetéket összezúzva, fülsértő recsegés-ropogás kíséretében beledőlt az őserdőbe.

Skywalker mester egyszerűen lelépett az ágról, és lassan a talajra ereszkedett, majd ismét védőállásba ugorva várta a következő rohamot. Gantoris megrövidítette pengéjét, és támadásba lendült. Luke ezúttal is hátrált, és a testéhez lényegesen közelebb blokkolta a csapásokat, mint az előző percekben, azt a benyomást keltve, hogy egyre gyengébb és fáradtabb. Jómagam gyanítottam, hogy csak színleli a kimerültséget, mert így akarja csapdába csalni az ellenfelét, Gantoris szemmel láthatóan nem gondolkodott elég tisztán ahhoz, hogy felismerje a cselt. Rendületlenül nyomult előre, és vad csapásaival alaposan megritkította az útjába kerülő alacsony páfrányokat, illetve a nebula-orchideákat.

Luke hirtelen hanyatt zuhant, és az aljnövényzet eltakarta őt a szemem elől. Gantoris ádáz rikoltást hallatva előrelendült, sistergő pengéje ismét kettészelt egy nyalábra való növényt. Rohanni kezdtem feléjük, és keservesen átkozódtam, amiért nem tudom a levegőbe emelni Gantorist úgy, ahogyan néhány órával korábban Tionne-t. Törtem a fejemet, hogy miféle képet sugározzak a nekivadult alak elméjébe ahhoz, hogy eltereljem a figyelmét és megzavarjam őt, de már nem maradt időm kitalálni.

Gantoris a markolatot két kézre fogva lesújtott egy alacsony bokorra. Meglepett visítás hallatszott, aztán egy sárga runyip tört elő a növények közül, és pontosan a tanítvány mögött rohant el. Gantoris megpördült, hogy szembenézzen az új veszéllyel, ám ebben a pillanatban fénykardja kirepült a kezéből, és egy ütemmel később a bíborrszínű penge eltűnt.

Luke talpra ugrott, a kezébe rántotta az ellenfele fegyverét, majd sajátját is kikapcsolta. Ők ketten egymással szemben álltak, és szótlanul méregették a másikat. Az arcukon verejték patakzott, és zihálva kapkodtak levegő után, de egyikükön sem látszottak a gyengülés jelei. A fénykardok búgása nélkül megint az erdő megszokott hangjait lehetett hallani, illetve a riadtan menekülő runyip kétségbeesett visongását.

Luke ekkor tett valamit, amitől teljesen elképedtem: egyszerűen átnyújtotta ellenfelének a kardmarkolatát. Gantoris félénk, tétova mozdulattal vette át a fegyverét, aztán ide-oda forgatva tanulmányozta, mintha most látná életében először, végül ismét Luke-ra emelte a tekintetét. A Jedi-mester bólintott, és megszólalt:

- Jól vívtál, Gantoris, de uralkodnod kell a haragodon. Egy napon a vesztedet okozhatja.

Úgy megdöbbentem, hogy térdre roskadtam. Dermedten figyeltem Gantorist, mialatt sarkon fordult, és beballagott a fák közé. A többi tanítvány is ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint én. Kettesével - hármasával összeverődve sutyorogtak, mialatt Luke a derékszíjára akasztotta kardmarkolatát, és felvette a köpenyét. Ezt követően higgadtan végigjáratta a tekintetét rajtunk, a tanítványain, sőt ránk mosolygott, és kijelentette: - Az előző estén történtek után talán egy kicsit korán kezdtünk reggel. Most menjetek és pihenjetek, délután ismét találkozunk. A szavai nyomán késztetést éreztem, hogy visszatérjek a kamrámba, de ellenálltam neki. A többiek viszont nem, és sorban eltűntek a sűrű bokrok között.

Luke rám pillantott, megint csak mosolygott egyet, és odaszólt nekem:

- Sejtettem, hogy itt maradsz. Nem láttad az elejét, igaz?

- A vége is éppen elég volt - feleltem a fejemet csóválva. - Mihez kezdesz most?

- Mihez kezdek? - kérdezett vissza csodálkozva a mester. - Ez az ügy lezárult.

Leesett az állam, és hüledezve mormoltam:

- Hacsak nem maradtam le valamiről, akkor az egyik tanítvány valahogyan készített magának egy fénykardot, és az imént megpróbált megölni vele. Te ezt nem találod riasztónak?

- Miért lepődsz meg azon, hogy Gantoris megtalálta a módját annak, hogy fénykardot készítsen magának? - válaszolta a vállát vonogatva Luke. - Neked és Kamnak már van. Beszéltünk már arról, hogy Gantoris a vetélytársának tekint téged, és versenyben áll veled.

- Erről vitatkozhatunk - vágtam vissza a két kezemet feltartva, de szerintem nem ez a lényeg.

Luke a szemét résnyire vonva megkérdezte:

- Szóval a te véleményed a legfőbb és legfontosabb?

- Nem, mester, nem ezt akartam mondani - mentegetőztem mélyet sóhajtva. - Nem akartam tiszteletlenül viselkedni. Csupán szeretném megérteni, hogy mi történt. Gantoris szerzett magának valamit, amit nem lett volna szabad szereznie. Meg kéne büntetni érte.

- Ha minden igaz, Jedi-lovag lesz belőle. Nem bánhatok vele úgy, mint egy gyerekkel - felelte a fejét rázva Luke. - Ha megbüntetném, azzal gátolnám a fejlődésben. Remek tanítvány, a legjobbak egyike. Csupán útmutatásra van szüksége.

- Hát akkor add meg neki! - javasoltam, mialatt mindkét kezeli görcsösen rángatózva, mintegy magától ökölbe szorult, de sietve szén nyitottam az ujjaimat, és folytattam: - Abból indulsz ki, hogy hogy látja a hibáit, és soha többé nem fogja elkövetni azokat. Rád támadt, mester! Máris megmutatta, hogy nem képes különbséget tenni jó és rossz között. Sosem fogja felismerni, hogy hol húzódnak a határok, ha nem bünteted meg, valahányszor átlépi azokat!

- Annyit mondhatok, hogy Gantoris máris megbánta azt, amit tett - válaszolta Luke a fejét ingatva. - Terjeszd ki a tudatodat. Keiran! Te is meg fogod érezni. Gantoris képes megtanulni, hogy hol a határ, és hogyan maradhat a világos oldalon.

Megtettem, amire a mester kért, és valóban, zavarodottságot, illetve bűntudatot érzékeltem Gantoris felől.

- Igazad van, mester - ismertem el a fejemet lehajtva. - Tudom, hogy hiszel a visszatérésben. Amit Gantorisról mondtál, színigaz. De nem értem, hogy miért nem kap büntetést, ha egyszer rossz dolgot cselekedett.

- Nem kell értened, Keiran. Azt szeretném, ha éreznéd – felelte Luke, és a jobb keze ujjaival megnyomkodta a homlokát. - A megtorás a sötét oldal felé visz.

- Tudom - dünnyögtem mélyet sóhajtva -, jómagam úgy vélem, hogy egy kisebb büntetés megakadályozhat egy jövőbeni katasztrófát, de már látom, hogy hiába győzködlek.

- Látod, Keiran, nem csupán az Erőt érted mind jobban, hanem napról napra bölcsebb is leszel - jelentette ki mosolyogva a mester.

Nem sok kedvem volt a nevetéshez, de Luke megjegyzése annyira viccesnek tűnt, hogy felkacagtam. Ugyanakkor, mivel egy velem egykorú illető szájából hangzott, egy kicsit belém döfött. Luke Skywalker teljesen egyértelműen megérdemelte a mester címet, viszont a lelkem mélyén azt kívántam, bárcsak ne mi lennénk az első csoport, amelyen a tanítást gyakorolja! Szemmel láthatóan bőven akadtakk ötletei arról, hogyan kéne tanítania, és tény, hogy mindannyian fejlődtünk - bár egyesek gyorsabban, mint mások. Ennek ellenére szokatlannak találtam a módszereit, és nagyjából sejtettem, hogy hol rejtőzik a problémám kulcsa.

- Gondolkodni fogok a tudatlanságomon, mester - ígértem: fejet hajtva és akkor talán meglátom, mennyit kell még tanulnom ahhoz, hogy bölcs legyek. Viszont, ha megengeded, feltennék egy kérdést.

- Parancsolj - felelte Luke, és várakozva nézett rám. - Mit kérdeztél Gantoristól, és ő mit kiabált neked, mielőtt kivágta azt a fát?

- Megkérdeztem, hogy honnan szerezte az ismereteit, amelyek ahhoz kellettek, hogy képes legyen fénykardot készíteni - válaszolta Luke, közben kissé mereven megmozgatta a vállát. - O pedig azt felelte, hogy nem én vagyok az egyetlen tanítója.

- Nem éppen kellemes válasz - dünnyögtem elkomorulva. - Gondolod, hogy a holokronból szedte ki a kellő ismeretanyagot?

- Azt nehezen tudnom elképzelni - vallotta be a mester. - Az Őrző felméri a hozzá forduló tanítvány képességeit, és visszatartja azokat az információkat, amelyeket korainak ítél. - Szelíden elmosolyodott, és hozzátette: - Annyira hatékonyan dolgozik, hogy talán még én magam sem férhetek hozzá minden titkához.

- Ha Gantoris nem Bodo Baastól tanult, akkor kitől? - kérdeztem a homlokomat ráncolva. - Én biztosan nem tanítottam meg a fénykard készítésének rejtelmeire. Te biztosan nem, és szerintem Kam sem. Szóval, kitől?

Luke néhány pillanatra mély hallgatásba burkolózott, aztán lassan megcsóválta a fejét, és kijelentette:

- Fogalmam sincs.

- De az illetőnek mindenképpen Jedinek kell lennie - töprengtem félhangosan. - Vagy pedig ismeri a Jedik módszereit és tanításait, továbbá, minden bizonnyal mélyen áthatja az Erő.

- Igen, azt hiszem - erősítette meg a felvetésemet a mester.

- És mégis, amikor az előző éjszaka annyira átadtuk magunkat,az Erőnek - fűztem hozzá -, hogy a csillagok között repültünk, nem érzékeltük egy efféle egyén jelenlétét, igaz?

Luke annyira összehúzta a szemét, hogy csupán egy-egy keskeny kék sávot láttam a szemhéjai között, és alig hallhatóan mormolta.

- Nem.

Hirtelen fázni kezdtem, de nem azért, mert a ruhám verejtékben úszott.

- És ez téged is annyira aggaszt, mint engem? - kérdeztem.

- Jobban, Keiran - felelte Luke, és egész testében úgy megborzongott, hogy a köpenyén apró hullámok szaladtak végig , sokkal jobban.

Tizennegyedik fejezet

Hanyatt-homlok rohantam a folyosón Gantoris kamrája felé, és már messziről megcsapta az orromat az a jellegzetes, gyilkosan édeskés szag, amit jó néhányszor éreztem, amikor még a KorBiz-nál dolgnztam. Nem akartam benézni a kamrába, mert tudtam, hogy mit látnék. Az ajtóban ácsorgó tanítványok eltakarták előlem a látvány, azt viszont nem tudták megakadályozni, hogy a bűz kiszökjön a folyosóra.

Meghallottam, amint Skywalker mester azt mondja:

- Óvakodjatok a sötét oldaltól!

Rögtön ezután halvány füstcsík szivárgott át a társaim között, és nyomban szétválasztotta őket. A legtöbben megfordultak, és tenyerüket a szájukra tapasztva elbotladoztak. Streen és Kam Solusar az ajtó mellett maradtak, és - bár az arcuk hamuszürke színben játszott, - elszánt képet vágva bámultak befelé. Átnyomakodtam közöttük, közben felemeltem, és az arcomra szorítottam az ujjasom gallérját. Végül ez a két társam is elballagott, én pedig ott maradtam Luke-kal, illetve azzal, ami Gantorisból maradt.

A holttest a bejárattal szemközti fal tövében feküdt - először csak feltételeztem, hogy Gantoris maradványait látom, mert a tetem nem lukban hasonlított hozzá. Gantoris halálra égett. A bőre és a húsa számos területen úgy elszenesedett, hogy látni engedte megfeketedett csontjait. A forróságtól az izmai összezsugorodtak, így a gerince és a feje hátrafeszült, míg a szája hangtalan sikolyra nyílt. Köpenyének maradványai még most is füstölögtek, míg a fénykardja tőle keét lépésnyire hevert a sarokban.

Luke Skywalker mozdulatlanul állt, és szemmel láthatóan mélyen Iesújtva fürkészte az iszonyatos maradványokat.

- Mi történt itt? - kérdeztem halkan. - Megint rád támadt?

Luke rám emelte kivörösödött és kissé zavaros szemét, és és azonnal tudtam, hogy nem először lát ilyen állapotban lévő testet.

- Azt hiszed, hogy én tettem? - kérdezte, és a hangjában zengő fájdalom késként döfött belém.

- Nem vádollak semmivel - feleltem továbbra is halkan és higgadtan, azzal leguggoltam a tetem mellé, és hozzátettem: - Csak szeretném tudni, hogy mi történt. Szakmai ártalom. Ki talált rá?

- Engem Dorsk 81 értesített, úgyhogy valószínűleg ő - válaszolta a mester. - A többiek már azután gyűltek össze, hogy mi ketten ideértünk.

- Beszélni akarok velük - közöltem aprókat bólogatva.

Luke meglepetten pislogott néhányat, amitől a szeme kitisztult és megkérdezte:

- Nyomozni akarsz? Ebben a helyzetben?

- Nem kéne? - vágtam vissza a fejemet felkapva.

A Jedi-mester habozott néhány másodpercig, aztán biccentett.

- De igen. Hát persze. Tudnunk kell, hogy mi történt itt.

- Helyes - mormoltam, azzal rámutattam a testre, majd az ujjammal rajzoltam köré egy képzeletbeli kört, és belekezdtem: - Néhány alapvető tényt máris elmondhatok. Az összefüggő égésnyomot, valamint a vegyszerszag hiánya arra utal, hogy a tettes nem használt gyúanyagot. Másként fogalmazva nem az történt, hogy valaki leöntötte gyúlékony anyaggal Gantorist, aztán fáklyát csinált belőle.

A leírás hallatán Luke összerezzent, és kibökte:

- Értem.

- Akkor most vess egy pillantást az ujjakra és a fülre! - kértem ekkor.

- Csúnyán összeégtek - jegyezte meg a mester.

- Így igaz, de megmaradtak - feleltem. — Ha egy test megég, a kisebb részek általában hamar elhamvadnak. És a tény, hogy még most is láthatóak a ruházat maradványai, noha ezek is jócskán elszenesedtek... - elharaptam a szót, mert a következtetés, amely felé tartottam, ellene szólt minden korábbi tapasztalatomnak. Végül aztán vettem egy mély lélegzetet, és kimondtam: - A jelek arra utalnak, hogy belülről égett kifelé. Létezik ilyesmi, viszont rengeteg energiát igényel. Okozhatja például villámcsapás vagy mikrohullámok, csakhogy itt és most egyik sem jöhet szóba.

- Lehet, de őbenne megvolt a kellő energia - suttogta Luke alig hallhatóan. - A haragja...

- Arra gondolsz, hogy a haragja emésztette el?

Pontosan arra - felelte a mester bánatosan bólogatva. - Szerintem arra használta fel, hogy megidézze és elszabadítsa a sötét oldal hatalmát, amelyeket aztán nem tudott irányítani, sem pedig megfékezni! Ha te tegnap éjjel a barlangban nem tudtad volna kiadni magadból az elnyelt energiákat, valószínűleg hasonló sorsra jutottál volna,

Kinyújtottam kezemet a fénykard felé, de nem érzékeltem forrónak, továbbá nem látszottak rajta égésnyomok.

- Szeretnék lefolytatni egy teljes körű laborvizsgálatot a markolaton - közöltem a mesterrel. - Ujjlenyomatok, szövetmaradványok, meg az összes többi eljárás, kívül és belül egyaránt.

- Megteheted, de előre megmondom a végeredményt - válaszolta Luke a fejét csóválva. - Azt fogod találni, hogy csakis Gantoris, illetve én fogtuk meg ezt a kardot.

Honnan tudod? - kérdeztem meglepetten.

- Tudom - jelentette ki nyomatékosan Luke, azzal körbemutatott, és tovább beszélt: - Terjeszd ki az érzékelésed körét erre a helyiségre, és érezni fogod Gantoris utolsó pillanatainak maradványait. Rengeteg itt a fájdalom, még több a harag, akárcsak a kétely és a gyilkos indulat. A fájdalom részben testi, részben mentális. Olyan az egész, mintha megkínozták volna őt, mielőtt végeztek vele.

Felegyenesedtem és a mester felé fordultam, a tetem úgy feküdt köztünk, akár egy alacsony fal.

- Ki tehette ezt vele?

- A tanítványok közül senki - mondta sietve Luke. - Megdöbbenés és rémület sugárzik mindenkiből. A társaid biztosan nem érintettek az ügyben.

- És én? - kérdeztem, felfigyelve a finom különbségre. - Belőlem mi sugárzik?

- Némi meglepődés, természetesen, de elszántság is, hogy feltárd a rejtélyt - válaszolta Luke, mialatt a szemhéját félig leeresztve méregetett engem. - Ha te akarnál megölni valakit, sokkal ügyesebben csinálnád. Például belecsalogatnád egy párbajba, vagy tévképzetet sugallnál az illetőnek, ami miatt halálos balesetet szenved. Nem lennél ennyire durva, és nem hagynál magad mögött ennyire szembetűnő bizonyítékokat. Sokkal kifinomultabb módszert alkalmaznál.

- Azt hiszem, ezt meg kell köszönnöm - dünnyögtem, majd összefontam karomat a mellkasom előtt, és feltettem a kérdést: - Hanem mi tettük, akkor ki?

- Azt nem tudom - felelte elkomorulva Luke. - Az biztos, hogy Gantoris előre megérezte a katasztrófát. Amikor első ízben találkoztunk, megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e a „sötét alak”, aki majd a halálát okozza. Azt mondta nekem: „ha veled megyek, végem” Akkor még azt hittem, egyszerűen csak fél attól, hogy mi lesz a népével, ha ő elhagyja. Aztán tegnap éjjel, mialatt kijöttünk a barlangból, odalépett hozzám, és kijelentette, hogy nem én vagyok „sötét alak”.

Néhány pillanatig a szám szélét rágcsálva töprengtem, majd megszólaltam:

- Ezek szerint Gantoris egyértelműen azonosította az ő sötét alakját. Ezenfelül közölte veled, hogy nem te vagy az egyetlen tanítója. Szerintem nem esünk túlzásba, ha úgy véljük, ez a sötét alak lehel tett a másik mentora. És a tény, hogy te, a mester nem érzékeled ennek a másik teremtménynek a jelenlétét, nem túl biztató jel.

- Nem bujkálhat az örökkévalóságig - mormolta Luke.

- Szerintem nem is áll szándékában - feleltem.

- Ezt meg hogy érted?

Lepillantottam a tetemre, és belekezdtem a magyarázatba:

- Az imént azt mondtad, hogy ha én akartam volna megölni Gantorist, sokkal kifinomultabb módszert választottam volna. Ez a módszer minden, csak nem kifinomult. Hétköznapi teremtmények; számára ismeretlen és felfoghatatlan módon ölték meg, méghozzá itt, az Akadémia kellős közepén. Magad is láthatod azt a rézsútos égésnyomot a falon. Gantoris nyilván védekezett, lesújtott a támadójára, de nem tudta eltalálni. Amikor a KorBiz-nál dolgoztam, több alkalommal nyomoztam szociopata gyilkosok után. Amikor így, ilyen nyíltan hagytak hátra egy áldozatot, azt gúnyolódásnak szánták. A gyilkos azt üzente vele, hogy sokkal okosabb, sokkal hatalmasabb és sokkal ravaszabb nálunk. Gantoris megpróbálta megölni az elkövetőt a kardjával, de kudarcot vallott. Mindez azt jelenti, hogy nekünk, a többi tanítványnak nem sok esélyünk van az illetővel szemben.

Imi Kihívást intézett hozzánk, és kihívást intézett hozzád, a mesterhez. Nyilvánvaló, hogy sikerült megnyernie az egyik tanítványodul a sötét oldalnak, aztán így hagyta hátra, akár egy elhajított játékszert, hogy kimutassa az irántad és irántunk érzett megvetését.

Luke összefonta karját a mellkasa előtt, és megjegyezte:

- Pedig lehetett volna közvetlenebb is...

- Ezt nem értem - feleltem a fejemet rázva.

- Ma hajnalban különös rémálmom volt - közölte Luke. - Az apámmal álltam odafent, a Szentély tetején, de egy régebbi korban, amikor a massassi nép még létezett. Legalább ezer évvel ezelőtt. Az apám megpróbálta megmagyarázni, hogy Obi-van hibájából rontottuk meg a Sith-anyagokkal folytatott tanulmányai. Amit elmondott, meglepően logikusnak tűnt, de aztán hívott, hogy kövessem őt azon az úton, én viszont tudtam, hogy az apám sosem tenne ilyet. Megvádoltam azzal, hogy nem az apám. Erre ő átalakult, sötét árnyékká Változott, ami szétterjedt a környéken, és mindent elnyelt. Ekkor Artu felébresztett, így aztán nem tudom, mi történt volna.

- Azt mondod, árnyék lett belőle? - kérdeztem, és megborzongom. - Az a bizonyos sötét alak?

- Obi-van annak idején úgy tartotta: nincs olyan, hogy véletlen egybeesés. Azt kell feltételeznünk, hogy mindez összefügg - válaszolta Luke, majd még jobban elkomorodva hozzátette: - Azt hiszem, nagyon gondosan kell mérlegelnem, hogy mostantól fogva hogyan haladjunk tovább.

- Ha megengeded, felvetnék két dolgot - mondtam a szemébe nézve.

- Hallgatlak.

Először is, ennek a sötét alaknak sikerült elhitetnie Gantoris-saI, hogy olyasmiket tud nyújtani neki, amiket te nem. Vagy azért, mert nem ismered ezeket, vagy azért, mert nem tennéd meg. Gantoris pedig nem bírt elég hatékonyan bánni az Erővel, és túl keveset tudott róla ahhoz, hogy ellenálljon a csábításnak. Szerintem fel kellene használnod a holokront, hogy érzékeltesd velünk a történetét és célját annak, amit mi itt csinálunk annak érdekében, hogy a tanítványaid átérezzék a felelősséget, és készségesebben segítsenek újjáteremteni a Jedi-rendet.

- És elkerüljék a sötét oldal által felkínált könnyű megoldásokat. - tette hozzá a mester.

- Pontosan.

Luke a gondolataiba merült néhány pillanatra, aztán megfontoltan bólintott, és megkérdezte:

- És mi a másik?

- Azt mondtad, álmodban láttad a massassikat és a piramisokat az ezer évvel ezelőtti állapotukban. Szerintem nem ártana utánajárni, hogy mit tudnánk kideríteni a Yavin-4-ről, és a szentélyekről! A holokron őrzője valószínűleg rengeteg információval szolgálhat. Ha képesek lennénk nevet és arcot társítani ehhez a sötét alakhoz, vagy kitalálni, hogy mit keres itt, sokkal több esélyünk lenne arra, hogy megállítsuk.

- Igen... mindkét terv ésszerűnek tűnik - mormolta Luke, azzal zordul mosolyogva rám nézett. - Dolgozni fogok az elsőn. Tionne rengeteg időt töltött azzal, hogy legendákat csalt elő a holokronból, így aztán sokat segíthet nekem. Te pedig mint egykori nyomozó nekiláthatnál adatokat gyűjteni a mi sötét alakunkról.

- Felvázolom a személyiségrajzát - ígértem valamivel jobb kedvre derülve. - Ha kitaláljuk, mi a célja, és hogyan gondolkodik, elkaphatjuk.

- Remek - felelte Luke, azzal lenézett Gantoris tetemére, majd ismét rám emelte a tekintetét, és hozzátette: - Ha azt akarjuk, hogy az Új Köztársaság fennmaradjon és virágozzon, nem hagyhatjuk, hogy a Jedi-rend megsemmisüljön.

Azon az éjszakán hiába tértem volna vissza az ágyamba, úgysem tudtam volna elaludni. így aztán elvonszoltam magam abba a kisebbfajta könyvtárba, ahol a holokron anyagait szoktuk tanulmányozni. Nem igazán éreztem felkészültnek magam arra, hogy azonnal belekezdjek a nyomozásba, de úgy hittem, arra éppen megfelelek, hogy eljátszadozzam a holokronnal, és megtanuljam, hogyan működik. A nyitott ajtón kiszűrődő zöldes fény arról árulkodott, hogy valaki már használatba vette a készüléket, és a kíváncsiságtól hajtva egyből beléptem a helyiségbe.

Tionne az őrző zöldes fényében fürödve kuporgott a padlón. Karcsúnak és törékenynek tűnt, a fénynek köszönhetően a haja zöld árnyalatban játszott, ami sokkal jobban állt neki, mint hetekkel korábban nekem. Vitathatatlanul gyönyörű volt, és végtelenül vonzó, leszámítva azt a tényt, hogy a tenyerébe temette arcát, és a válla vadul rázkódott a zokogástól.

Bodo Baas képmása a társam felé nyújtotta az egyik karmos lábát, megjegyezte:

- Egy Jedi számára nincsenek érzések, csak a lelki béke létezik.

Tionne felnézett az őrzőre, az arca könnyben úszott.

- Szörnyűbb volt, semmint el tudnád képzelni - nyöszörögte síró hangon.

A néhai Jedi fényalakja bólintott, és megkérdezte:

- De vajon kiért hullajtod a könnyeidet? Az elesett bajtársadért, vagy saját magadért?

- Micsoda? - hördült fel meglepetten Tionne. A kézfejével letörölte a könnyeit, majd a hologramra szegezte a mutatóujját, de ebben a pillanatban a szeme sarkából meglátott engem, és a torkán akadt a szó. Nyilvánvalóan csípős visszavágásra készült, de gyorsan lenyelte. Odabiccentett nekem, és megborzongva megszólalt:

- Hogyan tehették ezt Gantorisszal?

Fejet hajtottam Bodo Baasnak, aztán letérdeltem Tionne mellé. Szelíden átöleltem és magamhoz szorítottam, mire ő kétségbeesetten belém kapaszkodott, és a nyakam tövébe temette az arcát. Megsimogattam a haját, és csak nagyon nehezen álltam meg, hogy ne csókoljam meg a feje búbját.

- Nyugodj meg, Tionne - suttogtam kissé rekedtes hangon. - Ami Gantorisszal történt, maga az iszonyat, de mással nem fog meg- történni.

Bodo Baas végigjáratta rajtam, majd a szemembe fúrta szigorú tekintetét, és kijelentette:

- Bizonyosságokról beszélsz, Jedi, amikor oly sok az ismeretlen.

- Nincs tudatlanság, csak a tudás létezik - idéztem neki az alaptörvényt.

- Igaz - felelte habozás nélkül az őrző, és a kötelességéhez híven megkérdezte: - Szeretnél kérdéseket feltenni?

- Egy pillanat - kértem, azzal lefejtettem magamról Tionne kezét, a vállára tettem a tenyeremet, és kissé elhúzódtam tőle. - Segítenél nekem a holokronnal? Te sokkal többet tudsz róla, mint én.

Tionne szipogott néhányat, kecses, hosszú ujjaival letörölte arcáról a maradék könnyeit, majd megkérdezte:

- Hogyan tudsz ilyen nyugodt maradni azok után, amiket láttál?

Ekkor néhány másodpercre az a furcsa benyomásom támadt, hogy nem ezt a gyönyörű nőt tartom a karomban, hanem az apám élettelen testét.

- A múlt felkészít minket a jelenre - válaszoltam fojtott hangon, - Nem szívesen mondom ki, de láttam már ugyanilyen irtózatos állapotban lévő testeket. Igen, amit Gantoris kamrájában láttam az borzalmas. Én is megrémültem, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kordában tartsam az érzéseimet.

Tionne megint szipogott egy sort, és nekidőlt a hideg kőfalnak. Összefonta karját a keblén, és a holokron talapzatának alját bámulva kibökte:

- Most biztos gyengének tartasz.

- Szó sincs róla.

- Ne hazudj! Tegnap este megmentettél, most pedig itt találtál rám, ilyen állapotban - válaszolta, majd vádló pillantásokkal méregetett, és hozzátette: - Hogy hogyan tudod így elrejteni az irántam érzett megvetésedet, fel nem foghatom.

- Hiheted azt, hogy elrejtem, és hiheted azt is, nem létezik - válaszoltam, nyugalmat kényszerítve magamra. - Szólok, hogy a második a helyes.

Felém nyújtotta a jobbját, én pedig óvatosan megfogtam a kezét. Ekkor lehunyta a szemét, mire hirtelen megéreztem, hogy a tudata felém sodródik. Elméjének érintése szelíd suttogás volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor Luke próbált befurakodni a mentális pajzsaim mögé, és mégis, Tionne-nak sikerült beszivárognia a felszíni gondolataim közé. Ezeket szándékosan nyitva hagytam előtte, viszont alattuk megszilárdítottam azt a kérget, amely alatt Keiran Halcyon rejtőzött. De még így is, noha igyekeztem megakadályozni, hogy még mélyebbre hatoljon, valahogy levergődött a vele kapcsolatos gondolataim szintjére, és ekkor erős szúrást éreztem a szívem tájékán.

Tionne hátrahőkölt, megszakította a kapcsolatot, és a szemét tágra nyitva bámult rám.

- Szörnyű sebeket kaptál... - hebegte tétován - iszonyúan sebzett vagy...

- Valahogy túléltem - feleltem a vállamat vonogatva. - De oly sok mindent rejtegetsz - folytatta értetlenül pislogva. - Skywalker mester megmondta nekünk, hogy az apja Darth Vader volt. Miféle titkaid lehetnek, amelyek még ennél is veszélyesebbek? Annyira, hogy nem osztod meg őket másokkal?

- Nem veszélyesek, inkább unalmasak - válaszoltam a fejemet Ingatva. - Elterelnék a figyelmedet, és a felkészülés zavaró tényezők nélkül is eléggé kemény.

Tionne elmosolyodott, és én örömmel, láttam, hogy az arcába visszatér az elevenség.

- Lehet, hogy másokat megzavarnának, de engem biztosan nem - válaszolta valamivel jobb kedvre derülve. - Azt tervezem, hogy megéneklem a Jedik hőstetteit, így aztán tudnom kéne egyet s mást Keiran Halcyonról.

Még mielőtt kijelenthettem volna, hogy rólam semmit sem érdemes tudni, Bodo Baas megszólalt:

- Keiran Halcyon híres koréliai Jedi volt. Sikeresen felszámolta seloniai Afarathu-szektát, és véget vetett a koréliai rendszerben végrehajtott rablótámadásaik sorának. - Mialatt az őrző beszélt, a L holokron megjelenítette egy férfi háromdimenziós képét. Az illető sokkal izmosabb volt, mint én, viszont ugyanolyan bajuszt és kecskeszakállat viselt, mint jómagam. Hosszú, sötét haját szorosan hátrafésülte, és egyetlen laza copfba fogatta, míg a fénykardja, amelyet a kezében tartott, ezüstös fénnyel izzott.

Önkéntelenül elmosolyodtam. Luke a közelmúltban azt mondta, hogy Keiran Halcyon a felmenőim egyike volt. Az Afarathu-eset négy évszázaddal ezelőtt történt, és tökéletesen feledésbe merült, mígnem a birodalmi hivatalnokok arra használták a szellemét, hogy idegengyűlöletet szítsanak a koréliai rendszer emberi teremtményeiben. A Selonia népéből - szerencséjükre - addigra már kiveszett a harciasság, így aztán nem sokan tartották őket veszélyesnek.

Tionne minden bánata elillant, és a szeme felfénylett, mialatt megkérdezte:

- Hát ez a te nagy titkod? Te vagy ez a Keiran Halcyon, és most visszatértél közénk?

- Azt hiszem, még karbonitba fagyasztva sem bírtam volna ki ennyi ideig - válaszoltam felkacagva. - Őutána neveztek el. És igyekeznem kell, hogy megfeleljek.

- Hát, megtudhatunk róla egyet s mást, ha akarod - felelte Tionne - Még az is lehet, hogy írok róla egy balladát.

Összerezzentem, és sietve hadartam:

- Ez utóbbit talán kihagyhatnád, bár az tény, hogy szívesen megtudnék róla mindent, amit lehet. Én igazából erről a világról és a massassikról szóló anyagokat szeretnék kiszedni a holokronból. Hajlandó lennél segíteni nekem?

- Örömmel - vágta rá Tionne, és mialatt bólogatott, a hajában Zöldes fénypontok csillogtak. - Boldogan segítek, mert így legalább meghálálhatom azt, amit értem tettél a barlangban.

- Nincs miért hálálkodnod - feleltem, azzal kinyújtottam a jobbomat, és gyengéden megszorítottam a vállát. - És tudnod kell, hogy nem tartalak gyengének. Te természetednél fogva sokkal nyitottabb és fogékonyabb vagy érzelmileg, mint én. Ezért tudsz szabadabban meríteni az Erőből. Igaz, ez a vonásod néha megnehezíti számodra az összpontosítást, de könnyebben megtanulhatsz összpontosítani, mint én megnyílni.

- Nem szívesen gondolok arra, hogy igazad van, mert nem szívesen gondolok arra, hogy nem tudsz megnyílni érzelmileg - közölte Tionne, és szívmelengetően mosolygott rám. - Barátok között vagy, akiknek nyugodtan megnyithatod a lelkedet. Megbízhatsz bennünk, ahogyan mi is megbízunk benned.

- Tudom - feleltem biztatónak szánt mosoly kíséretében, de azt is tudtam, hogy nem fogom feltárni a valódi kilétemet sem előtte, sem mások előtt. Amikor Luke Skywalker javasolta, hogy vegyek fel másik nevet, arra gondolt, hogy az eredetivel megzavarnám a többieket, és én igazat adtam neki. Egy másik szándék is vezérelte, amely abban gyökerezett, hogy jól ismerte a vadászpilótákat, illetve a koréliaiakat. Azzal, hogy másnak adtam ki magam, nem kellett folyton megfelelnem annak a legendának, amivé az elmúlt évek alatt lettem. Mialatt jómagam úgy láttam, hogy a zárkózottságom, illetve az önhittségem az, ami elszigetel az Erőtől, Luke még inkább így látta, és már jó előre lépéseket tett annak érdekében, hogy megoldja a problémát - aminek én akkor még a létezéséről sem tudtam.

Biccentettem egyet, és megszólaltam:

- Hidd el, Tionne, amint sikerült megnyílnom, te leszel az első, akit értesítek. És ha egyszer majd születik ballada erről a Keiran Halcyonról, szeretném, ha te írnád meg.

- A legnagyobb örömmel, Keiran! - lelkendezett Tionne, azzal Bodo Baasra emelte a tekintetét. - Most pedig lássuk, mit találunk erről a világról, és az itteni elődeinkről. Ez a bolygó legalább annyi titkot rejt, mint te, ha ugyan nem többet, és nekem az az érzésem, hogy ha sikerül megfejtenünk őket, remek alapot szolgáltatnak majd egy fontos és kitűnő balladához.

Tizenötödik fejezet

A szörnyű tragédia, Gantoris halála összehozott minket, tanítványokat. Egyetlen rossz szót sem szóltunk elhunyt társunkról, valamennyien megpróbáltunk barátságosabban viselkedni, és kölcsönösen támogatni egymást. Minden egyes győzelem - a nagyság nem számított mindannyiunk győzelme lett. Nem csapattá váltunk, inkább egyenlő felek szövetségévé, és többé-kevésbé egységbe forrtunk a cél érdekében, vagyis, hogy Jedi-lovagok legyünk.

A nyomozásom részeként felvetettem, hogy a Jedi-lovagoknak kitűnő megfigyelőknek kell lenniük. Ezen cél érdekében felderítő küldetéseket szerveztem a környező területekre. Azokkal az adatokkal dolgoztunk, amelyeket egy lázadó felderítő, egy Dr’uun Unnh nevezetű sullustani gyűjtött össze, még mielőtt a Lázadók itt, ezen a holdon létrehozták a főhadiszállásukat. Unnh információit felhasználva átkutattuk a környéket. Részletes jegyzeteket készítettünk a növény- és állatvilágról, a nagyobb sziklaalakzatokról, valamint a massassik által hátrahagyott különféle építményekről.

Luke a kezdet kezdetén úgy határozott, hogy nem beszél a többieknek a sötét alakról, sem pedig az álmáról. Jómagam egyetértettem a döntésével, főleg azért, mert a zűrzavar csak segítette volna; a sötét oldal teremtményét. Hogy harcoljon a pánik ellen, Luke különféle nyugtató és összpontosító technikákat gyakoroltatott velünk, és keményen dolgozott azon, hogy még teljesebben érzékeljük az Erőt. Külön figyelmet szentelt annak, hogy megdicsérjen minket a sikereinkért. A visszajelzéseinek köszönhetően mindannyian úgy éreztük, hogy jelentős iramban fejlődünk, noha a valódi eredményeinket - viszonyítási alap híján - nehezen tudtuk mérni.

Annyi bizonyos, hogy én egyes területeken tapodtat sem jutottam előrébb. Míg a többiek képesek voltak sziklákat lebegtetni akár kézen állva is vagy az Erő közvetítésével összefonták a fák ágaait, én továbbra is szinte teljesen tehetetlennek bizonyultam, ha tárgyakat kellett mozgatnom. Legnagyobb szerencsétlenségemre saját magamat sem tudtam lebegtetni, és persze képtelen voltam akkorát szökkenni, mint Luke, amikor elugrott Gantoris pengéje elől. r Ami ennél is rosszabb, Tionne felfedezte, hogy ez a fajta hiányosság a Halcyon-vérvonal egyik legfőbb ismertetőjegye. Többek között arról voltunk híresek, hogy konokul tartottuk a helyünket még a legveszélyesebb helyzetekben is. Ennek eredményeként néhány alkalommal a társaink összegyűltek az oldalunkon, és együttesen megfutamítottuk az ellenséget. A legtöbbször viszont az történt, hogy egy Halcyon bátran jelentkezett utóvédnek, és hősiesen az életét adta, hogy megmentse a bajtársait.

Tionne természetesen úgy gondolta, hogy ezek a történelmi tények remek anyagot szolgáltatnak egy pompás balladához...

Én viszont abban a tudatban, hogy egy rettentő erőknek parancsoló illető ólálkodik körülöttünk, a vérünkre szomjazva, eléggé baljóslatúnak találtam a családom hagyományairól szóló meséket.

Ugyanakkor a Halcyon-hagyományoknak megfelelve nem hagytam, hogy mindez megállítson, vagy akár csak akadályozzon a nyomozásban. Miután egy egész délelőttön át erőlködtem, hogy végigmozgassak néhány nyomorult kavicsot az árnyékom teljes hosszán, és csak dél felé értem el némi sikert, felmarkoltam egy élelemadagot és két palack vizet, hogy elinduljak és felderítsem a Kéklevél - kolostort. Unnh annak idején különös anomáliákat jelentett arról a helyről - annyira különöseket, hogy Jan Dodonna tábornok lezáratta a szentélyt, és megtiltotta a belépést serege valamennyi tagja számára.

Noha egyedül akartam menni, Kam Solusar és Brakiss az utolsó pillanatban csatlakoztak hozzám.

- Ugyan már, fiúk - mondtam nekik, hátha még megszabadulhatok tőlük -, valószínűleg manapság is le van zárva. Unalmas szórakozásnak ígérkezik.

Kam szélesen vigyorgott, rámutatott a derékszíjamhoz erősített fénykardra, és megjegyezte:

- Az a határozott érzésem támadt, hogy azt tervezed, újra megnyitod azt a templomot.

- Nem éppen erre gondolok, de ha a körülmények megkövetelik... - dünnyögtem, azzal rántottam egyet a vállamon, és kiböktem:

- Na jó, induljunk!

Eléggé élénk iramban kezdtünk, aztán egy kicsit lassítottam, mert Brakiss csak erőlködve tudta tartani a lépést. A magasságának köszönhetően sokszor meggyűlt a baja az orchideák léggyökereivel. A középkorú Kam sokkal jobb formának örvendett, mini Brakiss, de rajta is látszott, hogy jobban örül a kényelmesebb tempónak.

Hamarosan átkeltünk a Nagytemplom és a Kéklevél-kolostor között csordogáló folyón - egy kidőlt fa törzsén mentünk át, amelyet az áradó víz fordított ki a földből. A folyó amúgy annyira sekély volt egy közeli gázlónál, hogy futás közben általában átrohantam rajta, de Brakissról lerítt, hogy nem szeretne vizes lábbal caplatni az őserdőben. Kam és én ugratni kezdtük őt. Többek között megkérdeztük tőle, óhajtja-e, hogy a fénykardunkkal faragjunk néhány kő lépcsőfokot a fatörzs elé, illetve, hogy lenyesegessük a törzs kiálló részeit, nehogy megbotoljon, de ő csak elvörösödött, és ránk szólt, hogy menjünk tovább.

A Kéklevél-kolostor a Szentélyhez képest eltörpült ugyan, viszont ugyanolyan méltóságteljesnek hatott, mint a nagyobbik épület. Fele olyan magas lehetett, mint a nővére, viszont az arányai révén kifejezetten elegánsnak tűnt. Valóságos bozóttenger ölelte körül, de ez nem volt annyira sűrű, hogy megállított volna minket.

Brakiss a keleti oldalhoz vezetett minket, közben izgatottan magyarázott:

- A sullustani felderítő jelentése szerint a főbejárat keletre néz, hogy a gázóriás fénye esténként beáradjon az alsó csarnokba.

Hamarosan elértük a bejáratot, és azzal szembesültünk, hogy a lázadók annak idején valóban lezárták, méghozzá hatalmas kötömbökkel. Nyilvánvalóan azt akarták, hogy többé senki se tudjon belépni az építmény belsejébe. És az is nyilvánvaló volt, hogy azok a birodalmi felderítők, akik a lázadók távozása után átvizsgálták a Yavin-4-et, szilárdan megfogadták, hogy csak azért is behatolnak az épületbe - és a cél érdekében jókora lyukat olvasztottak a hatalmas kődugóba.

Kam aktiválta a fénykardját, és lesöpört vele néhány pókhálót.

- A hálók nem olyan sűrűek, mint azt elvárhattuk volna - dörmögte aztán megfontoltan. - Lehet, hogy Gantoris itt járt, és a pókok csak azóta szorgoskodnak.

Leakasztottam egy fényrudat a derékszíjamról, és átnyújtottam neki.

- Gondolom, te akarsz elöl menni.

- Az biztos - felelte Kam, azzal felkapcsolta a lámpát, majd a felét lehajtva elindult befelé. Alacsonyabb és valamivel vékonyabb voltam nála, könnyűszerrel oldalaztam utána, a sort pedig Brakiss zárta. Pillanatok alatt átjutottunk az akadályon, aztán megálltunk, és leveregettük magunkról a port.

Kam fénykardjának zöldes fénye, illetve a fényrúd aranyló sugara nem hatolt messzire. Egy kisebbfajta teraszon találtuk magunkat, közvetlenül előttünk széles lépcső vezetett felfelé. A szentély alsó szintjét egyetlen hatalmas csarnok alkotta, amelynek falaiban kisebb kamrák és fülkék sorakoztak. Onnan, ahol álltunk, csak a hozzánk legközelebb esőket láttuk, de annyit fel tudtunk mérni, hogy kisebbek és zsúfoltabbak, mint azok, amelyekben a Nagyszentélyben laktunk.

Tőlünk jobbra és balra egy-egy lépcső vezetett a felső szintre. Átvettem a fényrudat Kamtól, végigfuttattam a kévéjét mindkettőn, majd kijelentettem:

- A por háborítatlannak tűnik. Ha Gantoris bejött ide, mindvégig a levegőben kellett lebegnie, és szerintem ennyire azért ő sem volt jó.

- Talán csak eddig a teraszig jutott - vélekedett Brakiss a vállát vonogatva. - Talán nem mert beljebb menni.

- Ezt nem hiszem - közölte Kam, azzal kardjával a balra eső lépcső felé intve megkérdezte: - És mi merünk?

- Végül is ezért jöttünk, nem? - dünnyögte mosolyogva Brakiss.

Ezúttal is Kam haladt elöl. A lépteink szárazon ropogva visszhangoztak a falakról, és minél feljebb értünk, annál jobban bizsergett a bőröm. Mindhárman olvastuk Unnh jelentését, így aztán tudtuk, mire számíthatunk, és olyan heves izgalom lett úrrá rajtam, hogy egy kicsit megijedtem.

Tudván tudtam, hogy gyilkos hajlamú idegen jár a környéken, illetve, hogy egyenesen azon ok felé tartunk, ami miatt Dodonna tábornok lezáratta a szentélyt, és ennek nyomán úgy éreztem, a viselkedésünkkel kiáltva hívjuk-csalogatjuk a katasztrófát.

Ugyanakkor bizonyítva, hogy vérbeli Halcyon vagyok, eszembe sem jutott megfutamodni.

A lépcsősor egy másik teraszban végződött, amely afféle előkamraként szolgált a szentély fogadóterméhez. A rézsútos külső fal!k alkották a mennyezetet, és magasan a csarnok padlója felett egyesültek. A helyiség középvonalában, egymástól egyenlő távolságban három, kúp formájú oszlop állt. Jóval a piramis csúcsa alatt végződtek, de valahogy mégis úgy néztek ki, mintha alátámasztanák a mennyezetet. A hozzánk legközelebb, illetve legtávolabb eső oszlopot furcsa rúnák és pecsétek vésetei borították, amelyeket nem tudtam azonosítani, még kevésbé elolvasni. A nyugati falba vágott ablaknyílásokon át a napfény aranyló sávok formájában ragyogott be, illetve vetült a kövezetre, és meleg derengésbe vonta az egész csarnokot.

Akármilyen melegnek tűnt is a fény, a legkevésbé sem oszlatta el azt a borzongató hűvösséget - a szentély legfőbb és leginkább zavarba ejtő vonását.

A harmadik oszlopot - ezt a szintén magas, keskeny kúpot - teljes egészében kék kristályból formálták meg valaha. Első pillantásra zafírnak mondtam volna, mert saját, belső fény áradt belőle, csakhogy ez a fény nem erősödött és nem tompult, amikor közelebb mentünk az oszlophoz. Inkább sejtelmesen, lassan mozgott, mintha folyadék keringett volna körbe-körbe, illetve fel és le a kristály belsejében egyetlen, óriási körforgásban.

- A sullustani szerint a kő olajos tapintású, és ha valaki megérinti, a benne pulzáló energiák megbizsergetik az ujját - közölte Bralkiss, és a két tenyerét összedörzsölve felvetette: - Na, szeretnénk meggyőződni a jelentés igaz voltáról?

- Én ugyan nem - vágtam rá borzongva -, egyelőre nem.

Kam kikapcsolta fénykardját, a derékszíjára akasztotta a markolatot, és kijelentette:

- Én biztosan kihagyom. És neked sem kéne tapogatnod.

- Nem érted a viccet - felelte a homlokát ráncolva Brakiss.

- Azt a valamit megérinteni a legkevésbé sem vicces - dünnyögtem, azzal az oszlophoz óvakodtam, gondosan vigyázva, nehogy belelépjek a körülötte sötétlő mély verembe. Minél közelebb értem, annál hidegebbnek éreztem. A belőle áradó energiák nem tűntek gonosznak, de seregnyi negatív érzést érzékeltem, például kétségbeesést és haragot. Ami ennél is rosszabb, amikor a kő áttetsző mélységeibe. fúrtam a tekintetemet, különös képeket véltem felfedezni ott - mintha szellemek suhantak volna el előttem. A legtöbbje teljességgel idegennek tűnt. Megnyúlt testű teremtményeket láttam, aránytalanul hosszú lábuk és kezük végén hatalmas karmok meredeztek. Másokat, különösen az embereket ismerősnek találtam, noha az arcukat sérülések torzították el, vagy vadul vicsorogtak fájdalmukban. Néhányat még így is felismertem: egykori bajtársaimat, akiket harc közben veszítettem el, és több ellenségemet, akikkel én magam végeztem.

Aztán hirtelen felbukkant előttem Gantoris arca, a halott szempár vádló tekintettel meredt rám. Hátrahőköltem, és magam elé mutatva felhördültem:

- Látjátok? Ti is látjátok Gantorist?

Kam a fejét oldalra kapva rám nézett, és fojtott hangon válaszolt:

- Nem látom őt. Én... másokat látok.

Brakiss a száját sejtelmes mosolyra húzva felénk fordult, és odaszólt nekünk:

- Én igazából nem látok semmit.

Visszanéztem az oszlopra, de addigra Gantoris arca már eltűnt.

- Esküdni mernék, hogy őt láttam az előbb.

- Talán a fénytörés tréfált meg - vélekedett a vállát vonogatva I Brakiss. A hangja közönyösen szólt, de árnyalatnyi megvetés érződött belőle.

Zordon pillantást vetettem rá, és megkérdeztem tőle:

- Még most is meg akarod érinteni?

- Nem, arról már letettem - felelte a fejét rázva.

Kam komor arcot vágva körülnézett, és megszólalt:

- Nem tudom, hogy mi ez, és hogy miért van itt, azt viszont igen, hogy nem érzem jól magam ebben az épületben. - A padlón elterülő fényfoltok felé bökött a hüvelykujjával, és hozzátette: - És az alapján, hogy azok ott mennyit mozdultak el, mióta bejöttünk ide, legalább tizenöt perce bámuljuk az oszlopot.

- Lehetetlen! - mordultam fel a fejemet rázva.

- Nagyon is lehetséges. És nagyon különös - felelte Kam, aztán felszegte az állát, és kijelentette: - Számomra eljött a távozás perce.

Brakiss egyetértése jeléül szaporán bólogatott, és hozzáfűzte.

- Amúgy sincs nyoma annak, hogy Gantoris itt járt.

- Rendben, induljunk! - hadartam sietve, és máris a lépcső felé fordultam.

A világért sem fogalmaznék úgy, hogy három felnőtt férfi, három Jedi-tanítvány, akik közül ketten fénykarddal fegyverkeztek fel, rövid úton kimenekültek egy teljesen elhagyatott templomból. Jobban szeretek úgy gondolni az esetre, hogy mi hárman azért távoztunk sürgősen, hogy keresztülhúzzuk azok számításait, akik esetleg csapdát állítottak nekünk. Noha tudomásunk szerint a barátainkat leszámítva nem tartózkodott értelmes lény a Yavin-4-en, nem zárhattuk ki a lehetőséget, és úgy hittük, az elővigyázatosságunk teljesen indokolt.

Visszavonulás közben Brakiss vetett még egy hosszú pillantást a Kéklevél-kolostorra, és megszólalt:

- Szerintem elég lenyűgöző, hogy azok a teremtmények fejlett technikai eszközök nélkül is képesek voltak megépíteni egy ilyen: emlékművet, amely tessék, azóta is állja az idő próbáját. Unnh megjegyzései szerint ezek a romok legalább ezerévesek.

- Ezer évvel ezelőtt már létezett a Régi Köztársaság - válaszoltam, miközben megfogtam egy ágat, hogy szabaddá tegyem az ösvényt a társaim előtt. - Akkoriban már használhattak lézereket, hogy kifejtsék és kifaragják a köveket, amiket aztán lebegtető hajtóműves eszközökkel szállítottak a rendeltetési helyükre.

- Mindezeken felül - mondta megfontoltan Kam -, használhatták akár az Erőt is. Szerintetek Skywalker mester képes lenne mozgásra bírni azokat az óriási tömböket?

- Nem volna lehetetlen számára, egyáltalán nem - válaszolta Brakiss kétkedő hanghordozással azt viszont nem hiszem, hogy Skywalker mester képes lenne megépíteni egy efféle templomot.

- Nocsak, elfelejtetted, hogy a nagyság nem számít? – kérdeztem tőle felkacagva.

- Nem felejtettem el, de nem ez a lényeg - vitatkozott Brakiss, azzal a mellette álló facsemetéről lepattintott egy száraz ágat, amiből; letört magának egy körülbelül negyvenöt centiméter hosszú ,darabot, majd magyarázni kezdett: - Az tény, hogy Skywalker mester komoly hatalommal bír, de akkor is egy parasztfiú, aki egy szikkadt homokgömbről származik. Képtelen lenne megteremteni egy ennyire látványos és elegáns művet.

Mialatt beszélt, mind szélesebb ívekben lengette a botját. Kam és én összemosolyogtunk a háta mögött, aztán Kam megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

- Szóval úgy véled, Skywalker mester nem tudná megtanulni azt, hogyan teremthet meg egy efféle építményt?

- Biztosan meg tudná tanulni, de az idők végezetéig tartana - felelte Brakiss.

- Értem - dünnyögtem, azzal a szememet résnyire vonva hozzátettem: - Na, és hányadán állunk a kristályoszloppal? Azt vajon képes lenne létrehozni?

Brakiss a vállát vonogatva felelt:

- Nem tudom, de szívesen megnézném, ahogy megpróbálja. Szerintem az a kristály lenyűgöző. Csak azért haboznék művészeti alkotásnak, nem is, remekműnek nevezni, mert annyira nyugtalanító. - Hirtelen elfordult, de én észrevettem, hogy a szeme lázasan csillog. Hallgatott néhány pillanatig, majd hozzáfűzte: - Képzeljétek el, mekkora hatalommal bírhatott az, aki létrehozta ezt a csodát.

- Nem akarom elképzelni - közölte ridegen Kam. - Nekem egyáltalán nem tetszik az a kristály.

- Persze, de képzeld el, hogy hatalmadban állna megteremteni valami ehhez hasonlót, valamit, ami tetszik. Az Erő segítségével megalkotnál egy művet, ami ilyen sokáig fennmarad - mondta furcsa hangon Brakiss, azzal felnevetett, és pördült egyet, mintha táncot járt volna egy zenére, amelyet Kam és én nem hallottunk. - Csodálatos volna!

Zordon pillantást vetettem rá, de észre sem vette, ekkor odaszóltam neki:

- Az effajta hatalom eléggé csábító, de nem könnyű megszerezni.

- Hacsak nem fordulsz a sötét oldalhoz - jegyezte meg Kam, és előregörnyesztette a vállát. - Én tudom milyen, és higgyétek el, akármilyen mámorító, kiüríti az embert. Jobb az igazi Erővel dolgozni, mint letelepedni az árnyékában.

- Persze, persze, de gondoljatok belé, mi mindent megtehetnénk ekkora hatalommal - makacskodott Brakiss, azzal botjával az ég felé mutatva folytatta: - Például annak idején egy kellő hatalommal bíró Jedi-mester felnyúlhatott volna innen, és kitéphette volna , Halálcsillag szívét. Függetlenül attól, hogy a sötét oldalt használta volna, jót tett volna.

Kinyújtottam a jobbomat, nyakon ragadtam Brakisst, és ráförmedtem:

- Na, itt álljunk meg egy kicsit! Ezzel azt állítod, hogy a cél szentesíti az eszközt, az pedig egyértelműen rossz álláspont. Azért rossz, mert lehetővé teszi számodra, hogy minden viselkedést jónak minősíts. Rajta, öljük meg ezt a bűnözőt, mert tudjuk, hogy megolt másokat a múltban, és valószínűleg a jövőben is gyilkolni fog. Vagy semmisítsük meg ezt a bolygót, mert tudjuk, hogy egy napon belő fog csapódni abba a másikba. És akkor mi van, ha a megsemmisítendő bolygó lakói meghalnak? Így is úgy is halál vár rájuk, de így legalább megmentjük a másik bolygó népeit.

Brakiss megpördült, és az arcom felé sújtott a botjával. Szerencsére előérzetem támadt, előre láttam a keze pályaívét, és sietve félreugrottam előle. Brakiss ábrázata egy pillanatra eltorzult a haragtól, de ez a kifejezés nyomban el is tűnt, és megjelentek a megdöbbenés és a bűntudat jelei.

- Keiran... ne haragudj... - motyogta Brakiss alig érthetően.

- Semmi gond - feleltem nagyvonalúan legyintve. - Nincs vér, nincs jelentés.

Kam mellénk lépett, Brakiss vállára fonta a karját, kicsit rá is támaszkodott a társára, és kijelentette:

- Figyelj rám, kölyök, amit Keiran mondott, teljesen igaz. Az úgy szokott lenni, hogy valaki elkezdi mondogatni magának, hogy ilyenig olyan cél érdekében gyarapítja a hatalmát, és addig mondogatja, amíg; meggyőzi magát, hogy helyesen cselekszik. Aztán, amikor már elég nagy a hatalma, hirtelen úgy találja, hogy megváltoztak a körülmények. Úgy érzi, még több hatalomra van szüksége, vagy pedig oly módon kell felhasználnia a hatalmát, amire korábban nem számított.; Az ellenfelek, akik nem hallgatnak az érvekre, eltaposni valói férgekké válnak, nem pedig barátokká, akiket csupán meg kell győzni. A hatalom megmérgezi azt, aki egyre csak gyarapítja, egyre csak halmozza. Egy idő után feltételezi, hogy mások is áhítoznak a hatalmára, és minden eszközt készek felhasználni annak érdekében, hogy megszerezzék maguknak, és ettől az illető úgy érzi, szabad kezet kapott, jogában áll visszavágni mindennel, amivel csak tud.

Bólintottam egyet, és átvettem a szót:

- Gonoszságból sosem származhat jó. A példád, miszerint valaki sötét oldallal megsemmisíthette volna a Halálcsillagot, teljesen rendben van, amíg nem teszed fel a kérdést, hogy az illető miért tette volna. A saját vagy a népe érdekében? És ha az utóbbi, akkor hogyan fogja intézni a következő vészhelyzetet? Ha például hírét veszi a másik Halálcsillagnak, és megtudja, hogy a caamasik építik, megsemmisíti őket?

- Rossz a példa - felelte a homlokát ráncolva Kam. - Mindenki tudja, hogy a caamasik elkötelezett békepártiak.

- Én tudom, Kam, de valaki esetleg gonosznak minősíti őket, és elindul, hogy leszámoljon velük - válaszoltam, azzal a kezemet széttárva folytattam. - Nézzük szembe a tényekkel. Valaki elindult, hogy leszámoljon velük, és ez kis híján sikerült is. Úgy hallottam, hogy jókora caamasi menekültcsoport élt az Alderaanon, amikor az megsemmisült.

- Értem, amit mondasz, és szeretnék hinni neked - válaszolta gondterhelten Brakiss. - De a lelkem mélyén úgy érzem, nem abszolút igazság az, hogy a sötét erők felhasználásából nem sülhet ki semmi jó. Néha megtörténhet.

- Elméletileg, Brakiss, legfeljebb elméletileg - vágtam vissza a fejemet rázva. - De minekünk az Erő manipulálásának gyakorlati oldalával kell foglalkoznunk. Nem szívesen dédelgetném a gondolatot, mely szerint tiszta és romlatlan maradhatok, miközben a gonosszal dolgozom azért a célért, amit én jónak látok. Ez az első lépés egy nagyon meredek és nagyon csúszós lejtőn. Talán, mondjuk Skywalker mester segítségével vissza lehet térni a csúcsra, de a lecsúszásomért valaki szörnyű árat fizetne, és ezzel nem akarok terhelni senkit. Nektek sem kéne.

Tizenhatodik fejezet

A szállítógép hajtóművének utolsó, gyors fúvatása forró légörvényeket kavart, amelyek felkapták a port és az apróbb kavicsokat. A tanítványok közül néhányan lekuporodtak, vagy az arcuk elé kapták kezüket. Én magamba szívtam a meleget, és az energiáját azonnal átalakítva vékony Erő-pajzsot emeltem magam elé. A láthatatlan fal szétválasztotta a szelet, és megkímélt a bosszúságtól - nem kellett a szememet dörzsölgetnem és köpködnöm, hogy megszabadítsam a szememet és számat a portól.

A zömök teherhajó olyan finoman ért talajt, akár egy lehulló madártoll, de nem is vártam mást attól a pilótától, aki a botkormányt markolta. Mialatt a gép megállapodott a talpain, és az utasrámpa lassan leereszkedett, a tanítványok felsorakoztak Skywalker mester mögött. Kam rajtam kívül mindenkit a hátsó rámpához irányított. Én Luke oldalán ballagtam a gép felé, és szélesen mosolyogtam, mialatt Wedge elhagyta a gépet.

Luke köszöntés gyanánt integetett neki, illetve a nyomában lépkedő kék bőrű nőnek. A mester aztán a harmadiknak előbukkanó csillogó szemű fiatal férfi láttán elégedetten mosolygott, és odaszólt neki:

- Üdvözöllek a Yavin-4-en, Kyp Durron!

A vékony alkatú férfi viszonozta a mosolyt, és lelkesen válaszolt:

- Készen állok, Skywalker mester! Vezess végig a Jedik útján!

- A legnagyobb örömmel - udvariaskodott Luke, azzal a hátsó rámpánál szorgoskodó tanítványok felé terelte Kypet. - Azzal kezdjük, hogy kiürítjük a hajót. Keiran, kérlek, gondoskodj Antilles tábornok és Qwi Xux kényelméről!

- Ahogy óhajtod, mester - válaszoltam, azzal rámosolyogtam Wedge - re, és a Szentély felé intve folytattam: - Valószínűleg kevésbé primitívnek fogod találni a szálláshelyedet ahhoz képest, amikor utoljára dobtál le készleteket. Erre parancsolj!

- Úgy látom, sokat fejlődtél - állapította meg vigyorogva Wedge. Qwi Xux felzárkózott a barátom mellé, és megszólította:

- Elárulnád, hogy miért vártad olyan izgatottan ezt a találkozást?

- Máris, Xux doktornő - felelte Wedge. - Engedd meg, hogy bemutassam Corran Horn barátomat. A kék bőrű nő furcsálkodva nézett rám, és megjegyezte:

- Skywalker mester az imént Keirannak szólította.

- Különféle okokból álnéven szerepel itt - magyarázta a hangját lefojtva Wedge. - Corran, a hölgy Qwi Xux.

Menet közben oldalra csavartam a felsőtestemet, és főhajtással üdvözöltem a nőt. Wedge barátságos hangnemet ütött meg a bemutatásnál, és ennek nyomán megfordult a fejemben, hogy kezet nyújtok Xuxnak, de vonakodtam megtenni. Ez a legalább olyan okos, mint amilyen gyönyörű asszony vezető kutatóként dolgozott a Bendő - bázison. Tagja volt annak a lángelmékből álló csapatnak, amely megtervezte a Halálcsillagot, valamint a Világpusztítót, amely feldúlta a Mon Calamarit, továbbá a legyőzhetetlen Napzúzót, amelyet Kyp Durron a közelmúltban a Yavin mélyére süllyesztett, hogy ne férhessen hozzá senki. Azon kevés hír alapján, amely eljutott hozzánk, úgy tűnt, Xux a birodalmiak balekja volt, akit csakis a kutatás-fejlesztés érdekelt. Ez akár igaz is lehetett, de az én fejemben óhatatlanul felmerült a gondolat, miszerint egy ennyire okos teremtmény hogyan nem vette észre, hogy a művei vészjósló neveket kapnak, és hogy hihetetlen pusztító erőt hordoznak.

- Üdvözlöm a Yavin-4-en - mondtam éppen csak egy kicsit szívélyesen, és az ég felé mutatva rögtön hozzátettem: - Az első Halálcsillag odafent pusztult el, még mielőtt megsemmisíthette volna ezt a holdat.

Wedge arcán fájdalmas kifejezés suhant át, de Qwi csupán felnézett a magasba

- A törmelék java része nyilván a gázóriásba zuhant, de egy részének ide kellett lehullania - vélekedett, majd rám vetette tágra nyitott, kék szemét, és megkérdezte:

- Találtak maradványokat?

- Nem keresgéltünk - közöltem a fejemet rázva. - Miután a lázadók elhagyták a holdat, egy-két birodalmi felderítőegység átkutatta a felszínt. Gondolom, ők összeszedtek ezt-azt, vizsgálatok és elemzések céljára.

- Kár - dünnyögte Xux.

- No, meg is érkeztünk - jelentettem ki, azzal bevezettem őket a Szentély főbejáratán, majd a turbólifttel felmentünk a második szintre, ahol folytattam a rögtönzött tájékoztatót: - Idefent találják a közös fürdőt, és szálláshelyet is itt kapnak. Ha szeretnének pihenni egyet, előtte még keríthetek ennivalót.

- Én szívesen szundítanék egyet, ha nem gond - felelte a doktornő.

- Rendben, egy óra múlva érted jövök, jó? - kérdezte Wedge.

Xux bólintott, és megszólalt:

- Rendben. Örülök, hogy megismerkedtünk, Cor... ööö... Keiran.

- Szép álmokat, doktor Xux - feleltem, és rámutattam arra a kamrára, amit neki készítettünk elő a reggel folyamán, aztán elkormányoztam Wedge-t a neki fenntartott kamra felé.

Amint beléptünk a helyiségbe, és becsuktam az ajtót, Wedge maga alá húzott egy széket, ráült, majd úgy hátradőlt vele, hogy a lába a levegőben kalimpált, míg a szék támjája a falnak támaszkodott.

- Nem kedveled őt, igaz? - kérdezte aztán kissé megbántottan.

- Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy véleményt formáljak róla - válaszoltam megfontoltan -, de a játékszerei mély benyomást tettek rám. Te talán azért látod másként, mert kettő megsemmisítésében is részt vettél, de én magam nem rajongok a műveiért.

- Tényleg nem tudta, hogy mibe keveredett - jegyezte meg elkomorodva Wedge és nem tudta, mit művelnek a kutatási eredményeivel.

- Biztos vagy benne? - mordultam fel. - A kódnevek elárulhatták neki, hogy mi folyik körülötte. Ha mást nem is, legalább megkérdezhette volna, hogy mi lesz, ha azokat az eszközöket lakott bolygók közelében veszik használatba. Régóta léteznek életjelszenzorok. Milyen nehéz lett volna életszenzort szerelni a Halálcsillagra, ami letiltotta volna a fegyverrendszereket, hogy az a szörnyeteg ne pusztíthassa el az Alderaant? - Egyre haragosabban beszéltem, de aztán a végén a levegőbe lendítettem mindkét kezemet, és hozzátettem: - Ne haragudj! Ezt nem kellett volna mondanom.

Wedge lepillantott a kezére, és fojtott hangon válaszolt:

- Nem számít. Ezeket a kérdéseket jómagam is milliószor feltettem magamnak, mióta a testőreként működök. Amikor mellettem tan, amikor beszélek vele, annyira ragyogó, annyira ártatlan. Tökéletes ellenpontja a Halálcsillagnak, a Világpusztítónak és a Napzúzónak. Úgy tudom, azt hitte, a Napzúzóval a béta-csillagokat fogják eltüntetni a bináris rendszerekből, hogy stabilizálják azokat, vagy pedig, hogy eltakarítsák a lakatlan égitesteket a főbb navigációs útvonalakról.

Sanda pillantásokkal méregettem őt, aztán felnyögtem: -Jaj, ne... tetszik neked.

Wedge felkapta a fejét.

- Mi van?

Megfordítottam a másik széket, levágtam magam elé, majd ráereszkedtem úgy, hogy a mellkasom nekiszorult a támlájának, aztán vettem egy mély lélegzetet, és kijelentettem:

- Testőrködnöd kéne mellette, te meg belezúgtál.

- Te is megkedvelnéd, ha több időt töltenél a társaságában - vágott vissza Wedge.

- Ne csináld ezt, Wedge, ne csináld ezt! - feleltem a fejemet ingatva.

Wedge rám pillantott, és a szája sarkát ravaszkás mosolyra húzva megkérdezte:

- Miért ne? Nem ez volna a lázadók és a birodalmiak végső megbékélése?

- Nézd, én tapasztalatból beszélek - dörmögtem rosszkedvűen, azzal még jobban nekidőltem a támlának, valósággal rároskadtam. - Amikor még a KorBiz-nál dolgoztam, többször is megtörtént, hogy fontos személyek biztonságáról kellett gondoskodnom. Egyszer például a húgodra vigyáztam egy koréliai látogatás alkalmával. Akkor még persze nem tudtam, hogy a húgod.

- Ha most azzal akarsz előjönni, hogy beleszerettél a húgomba, mialatt őrizted, nem óhajtom hallani!

- Nem, másvalakibe. A Tinta Társaság tulajdonosának, egy hajómágnásnak a lányába. Emberrabló vadászott az ifjú hölgyre. Na persze, amikor mi vigyáztunk valakire, kerestünk egy lyukat, belemásztunk és meghúztuk magunkat. Nem kóvályogtunk mindenfelé a Galaxisban.

- A mozgó célpontot nehezebb eltalálni - szúrta közbe Wedge.

- Jár a pont - válaszoltam mosolyogva, és folytattam: - Egyébként Siolle Tinta és én remekül kijöttünk egymással, miután felfedeztük, hogy hasonló nézeteket vallunk a művészetekről. A beszélgetéseink során kölcsönösen megerősítettük a másik elgondolásai l, és hamarosan összeszövetkeztünk az egész világ ellen. Ezalatt odakint, a külvilágban Iella elkapta az emberrablót, így aztán alig három standard napot töltöttünk együtt. Viszont ha ennek a vége felé megkérdezted volna, hogy Ő és én hányadán állunk, azt válaszoltam volna, hogy minden fedélzeti rendszer üzemel.

- Mi történt aztán? — érdeklődött Wedge.

- Mindössze annyi, hogy mialatt az ízlésünk egyezett, számtalan: területen jócskán elütöttünk egymástól. Én a KorBiz-nál szolgáltam, ami azt jelentette, hogy nem léphettem le, hogy elvigyem egy seloniai fürdőhelyre, vagy elutazzak vele a Birodalmi Központba egy művészeti kiállítás megnyitójára. A kettőnk közti szakadék áthidalhatatlannak bizonyult. Barátként váltunk el, de mindketten tudtuk, hogy az, ami az együttlétünk alatt szupernóva volt, végül összeroskadt. Ragyogó fényt és temérdek forróságot termeltünk, de aztán a fekete lyuk elszakított minket egymástól.

Wedge bólogatott, de elnézett mellettem, és megkérdezte:

- Hagynád, hogy én magam tervezzem az útvonalamat ebben az ügyben?

- Nem állíthatlak meg - feleltem a fejemet ingatva.

- Csakhogy én úgy tudom, hogy ti, Jedik, könnyűszerrel befolyásolhatjátok a gyenge elméket - jegyezte meg Wedge, azzal felkacagott, és én vele együtt nevettem, eléggé felszabadultan.

- Ez a Jedi okosabb annál, semhogy gyengének tartsa a te elmédet - mondtam aztán -, és nem áll szándékomban alapos indok nélkül belepiszkálni a fejedbe. Elég nagyfiú vagy már. Ha a dolog működik, remek. Ha nem működik, a barátaidra mindig számíthatsz. Bár van egy olyan érzésem, hogy Mirax lehúzna neked egy pofont ezért az ügyért.

- Igen... ha meg kellett győzni valakit, Mirax mindig is erőteljesebb eszközöket használt, mint te - válaszolta vigyorogva Wedge, azzal előrelendült, visszakoppantotta székét a négy lábára, és elkomolyodva folytatta: - Hantól és az ismerőseitől még nem érkeztek hírek. Sajnálom.

Bánatosan felsóhajtottam, és halkan mormoltam:

- Igazából nem is számítottam rá, tekintve, hogy Han nemrégiben a Kesselen járt. Boosterrel nem beszéltél?

- Gondoskodtam róla, hogy ne találjon meg - válaszolta Wedge. - Üzenetet pedig nem kaptam tőle.

- Hagyjuk aludni a hortyogó huttot - mondtam, és ekkor megéreztem, hogy a lelkem mélyén gyülekezni kezd a harag, de egy gyors, nyugtató lélegzetvétellel szétfoszlattam. - Szólsz, ha megtudsz valamit, ugye?

- Amint hírt kapok, értesítelek - fogadkozott Wedge, majd szomorkásán mosolyogva hozzátette: - Ez a legkevesebb, amit megtehetek egy barátért.

Wedge és Xux még aznap este távoztak, én pedig szomorúan integettem nekik, mialatt felszálltak. A Jedi Akadémián az jelentette számomra az egyetlen igazi nehézséget, hogy alig kaptam hírt a külvilágból. Han Solo kesseli kalandjának, illetve a Napzúzó ellopásának története úgy jutott el hozzánk, tanítványokhoz, hogy Skywalker mester az előadásai során példázatnak használta. Miután Kyp Durron csatlakozott hozzánk, valamivel több információt kaptunk, de még így is gyötrően keveset.

És még kevesebb hír érkezett az Invidekről.

Kyp jelenléte felélesztette Luke Skywalkerben azt a tüzet, ami Gantoris halálát követően éppen csak pislákolt. A fiú szinte azonnal az Akadémia legjobb tanítványává lépett elő. Minimális előzetes felkészültséggel pillanatok alatt elhúzott mellettünk, gyakorlatilag valamennyi területen. Egy kézen állva könnyedén lebegtetett sziklákat és kidőlt fákat. Tekintetbe véve, hogy én magam továbbra sem boldogultam a mozgatással, ezt a jártasságát kissé ijesztőnek találtam.

Skywalker mestert teljesen lenyűgözték újdonsült tanítványának adottságai, és rengeteg időt szentelt annak, hogy irányítsa a felkészülését. Azt hiszem, ez a döntése logikus volt és teljesen indokolt.

Gyanítottam, hogy Luke számos vonatkozásban önmagához hasonlónak tartja Kypet. Mindketten zordon világról származtak – Luke aTatuinról, Kyp a Kesselről. Kyp kapott némi útmutatást egy Vimil Da-Boda nevű Jedi-hölgytől, míg Luke-ot Obi-van tanítgatta az alapokra. Ezenfelül Kyp remek pilótának bizonyult, többek között megmentette Han Solo életét, ami minden szónál ékesebben árulkodott a képességeiről. Végül pedig, Gantoris tehetsége és hatalma eltörpültek Kyp adottságai mellett, amitől az ifjú tökéletes jelöltté vált arra, hogy ragyogásával jótékonyan elhomályosítsa az Akadémia első kudarcát.

Ezt persze egyikünk sem mondta ki nyíltan, és nem is így gondoltunk halott társunkra. Gantoris maradványait egy csodálatos ligetben temettük el, és Skywalker mester személyesen állította a földi be a sír helyét jelző szürke sziklatömböt. Tudtuk, hogy Gantoris egy efféle, paradicsomi helyet kívánt magának és a népének. Néhányán megjegyeztük, hogy nem bánnánk, ha minket is oda temetnének, amennyiben elhaláloznánk, de természetesen mindannyian reméltük, hogy erre mostanában nem kerül sor. Annyi bizonyos, hogy Gantoris kudarcának szelleme, ha különböző mértékben is, de még sokáig kísértette mindnyájunkat.

Luke a többi tanítvány irányításának feladatát jó részben Kam Solusarra bízta, és Kam remek munkát végzett. Szigorú, de tisztességes és lelkiismeretes kiképző volt, az útmutatásának köszönhetően valamennyien folyamatosan fejlődtünk. A mester ezenfelül jó hasznát vette Tionne kutatásainak. Az előásott anyagokra támaszkodva felélesztette bennünk a közösségi szellemet, illetve belénk plántálta a folytonosság érzését. Egyre inkább úgy gondoltunk a Birodalom korára, mint a Jedi-rend alkonyára, és mind jobban éreztük, hogy egy új korszak hajnalát éljük.

Luke engedélyt adott Kamnak arra, hogy bevezessen engem a kardvívás rejtelmeibe. A nagyapám fegyverét használtam, és mérhetetlen örömömet leltem a markolat sima, hűvös tapintásában és szilárdságban. Érezni véltem a fénykard ősiségét, és néha az a benyomásom támadt, hogy Nejaa Halcyon keze rászorul az enyémre és vezeti azt. Azt hiszem, ez az érzés ledöntötte bennem az utolsó, falakat is, és ennek révén el tudtam fogadni, hogy nekem is a Jedik hosszú sorában a helyem. És azzal, hogy megéreztem a nagyapám lelkét az ő egykori fegyverében, valamiért a felelősségének súlyát is megéreztem.

Távirányítású gömbökkel kezdtük. Én már évek óta afféle köszönőviszonyban voltam ezekkel az ökölnyi méretű lebegő golyókkal, amelyek parányi energiatűikkel erős, sőt akár bénító fájdalmat tudnak okozni. A KorBiz Akadémián a távvezérelt berendezések fontos szerepet játszottak a lőkiképzésünk során. A kábítólövésre állított sugárvető lövedéke kiütötte a gépezeteket, így aztán célpontoknak használtuk őket. Az Akadémián töltött idő alatt egész jól megtanultam mozgó célra lőni, és sokszor egyetlen, kék energianyalábbal leszedtem a berendezéseket.

- A gyakorlat célja nem az, Keiran, hogy megsemmisítsd a gömböket, hanem hogy védd magad a lövéseiktől - közölte Kam, mialatt az egyik céltárgyat a tenyere felett lebegtette. - A fénykardoddal hárítsd a lövedékeket! Ha már elboldogulsz egy gömbbel, többel fogunk dolgozni. És miután képes leszel megvédeni magad fél tucattal szemben, megtanuljuk, hogyan irányíthatod át a lövedéket másik célpontra.

Rávigyorogtam Kamra, és odaszóltam neki:

- Szép kis célkitűzés!

Válasz gyanánt Kam elengedte a gömböt, én pedig aktiváltam a fénykardomat. Ezüst színű pengém fagyos fényben fürdette a lázadók egykori hangárjának belsejét. Úgy döntöttünk, hogy idebent gyakorolunk, mert a Szentély falai megállították a gömbök lövedékeit. Ezek a parányi energianyalábok nekem legfeljebb a hiúságomat sebezték volna meg, ám egy eltévedt lövés elkábíthatott egy woolamandert, és valószínűleg végzett volna egy stintarillal. És miután a fénykarddal legalább olyan veszélyes voltam önmagamra, mint minden másra, jó ötletnek tűnt mindent megtenni annak érdekében, hogy elkerüljük a járulékos veszteségeket.

A gömb sziszegve és pufogva siklott felém a levegőben. Fordult egyet a függőleges tengelye körül, aztán apró, rubinvörös dárdát köpött felém, ami a combomba fúródott. Átkozódva szökkentem egyet hátra, de a gépezet azonnal megindult felém. Összeszedtem magamat, kizártam tudatomból a fájdalmat, aztán nekiláttam, hogy nyomon kövessem a gömböt.

Noha élettelen berendezés lévén nem állt közvetlen kapcsolatban az Erővel, abban az Univerzumban létezett, amelyet az Erő tart össze. Szándékosan eltereltem róla a figyelmemet, és arról próbáltam benyomást szerezni, hogy a közvetlen környezetem melyik pontjába illeszkedik bele. Megnyitottam magam az Erőnek, hogy szabadon áramolhasson belém, és kiterjesztettem az érzékelésem körét. És igen, azonnal felfedeztem a gömböt: lassan haladt előre az Erőben, közben apró örvényeket keltett, ahhoz hasonlóakat, mini amilyenek a füstön átrepülő lepke mögött keletkeznek. Amint kiszórtam ezeket az alig érzékelhető zavarokat, már képes voltam nyomon követni a gépezetet.

Ehhez hasonlóan a belsejében keringő energiák szintén rezgéseket keltettek az Erőben, én pedig érzékeltem ezeket, pontosan abban a pillanatban, amikor gyülekezni kezdtek a lövéshez. Bemérte az energiatároló pontos helyét, és máris abba az irányba mozdítottam a kardomat. Amint az apró antenna élénkvörös lézernyilat lőtt rám, elrántottam magam előtt a pengémet, és félresöpörtem vele a hasam felé tartó lövedéket. A másodperc törtrészével később megéreztem, hogy a gömb ismét tüzet nyit, de ezt a második energiatűt nem tudtam hárítani.

A lövedék a bal bokámba csapódott, és olyan fájdalom hasított belém, hogy mozdulni sem bírtam. Kínomban feljajdultam - Kam nevetése a legkevésbé sem enyhítette a fájdalmaimat -, aztán a fogaimat csikorgatva sikerült hátratáncolnom. Visszavonulás közben nekiütköztem egy oszlopnak, amelyet nem vettem észre, és visszapattantam róla, egyenesen a távvezérelt gömb felé. A gépezet isméig lőtt, de mert amúgy is magam előtt tartottam a kardomat, könnyedén félrepattintottam a lézertűt, ami elhúzott a vállam felett - és egy ütemmel később Kam jobb füle mellett.

A társam a szemöldökét felvonva meredt rám, közben megnyomott egy gombot a vezérlőn, amivel leállította a gömböt.

- Ezt szándékosan csináltad? - kérdezte aztán.

A szünetet kihasználva fél térdre ereszkedtem, és sziszegve dörzsölgettem sajgó bokámat.

- Szeretném magamnak követelni a dicsőséget - feleltem közben, de én nem vagyok olyan őstehetség, mint Kyp.

- Az ránézésre is látszik - jegyezte meg Kam, mialatt odaballagott, megmarkolta az egy helyben lebegő gömböt.

- Gondoljuk végig, mi történt az imént. Nem tudtad, hogy az oszlop ott van a hátad mögött. Mennyire terjesztetted ki a tudatodat? Engem érzékeltél? A homlokomat ráncolva felelevenítettem magamban az előző perc eseményeit, majd a fejemet rázva feleltem:

- Nem. Azt hiszem, az érzékelésem köre legfeljebb két méter átmérőjű lehetett, és te ennél messzebb voltál tőlem. Akárcsak az oszlop, amíg nem ugrottam hátra.

- És amikor találatot kaptál, nyilván még szűkebbre húztad a kört - tette hozzá Kam, azzal felnyitott egy panelt a gömb oldalán, és elcsavart egy apró tárcsát. - Átállítom négy méterre. Ki kell terjesztened az érzékelésed hatósugarát, egyre nagyobbra és nagyobbra, és nyomon kell követned a beleeső tárgyakat. Ha nem tudod, hogy hol vagy és mit csinálsz, nagy bajba kerülsz.

- Vettem az adást - válaszoltam és bölcselkedve bólogattam -, ezt a pilóták úgy nevezik: helyzettudatosság. Ha nem tudod fejben követni, hogy hol vannak a társaid és az ellenségeid, előbb-utóbb egy bolygó légkörében végzed, egy lángoló vadászgépben.

- Pontosan erről beszélek - jelentette ki Kam. - Az apám úgy híva ezt: a felelősség szférája. Azt szokta mondogatni, hogy egy Jedi felelősségi szférája akkora, mint a Galaxis, és hogy a legjobb Jedik képesek felfedezni és betájolni egész csillagrendszereket. Én ezt igazából nem éreztem át, egészen a barlangfürdőben lezajlott eseményekig.

- Értelek - dörmögtem bólogatva. - Vadászpilótaként egész jól teljesítettem helyzettudatosság területén, de most, amikor az Erőt használom, olyan az egész, mintha látni tanulnék, miután az életem java részét vakon éltem le.

- Nem könnyű, az biztos, de meg tudod csinálni - biztatott Kam, és vállon veregetett. - És ne hagyd, hogy Kyp fejlődése aggasszon!

- Hogy engem aggasszon? - csattantam fel, és bosszúsan meredtem a társamra. - Szó sincs róla. Kyp fejlődése a legkevésbé sem bosszant. Igazából nem is érdekel.

- Valóban? - mormolta Kam, és sanda pillantásokkal méregetett, majd visszahúzódott az árnyékba, és megkérdezte: - Kicsit sem vagy irigy, amiért Skywalker mester annyit foglalkozik vele?

Néhány pillanatig haboztam, alaposan megforgattam a kérdést a fejemben, végül sóhajtottam egyet, és kijelentettem:

- Kész tény, hogy erős bennem a versenyszellem, és talán elismerném, hogy igazad van, csakhogy nem érzékelem, hogy Kyp és én versenyzünk egymással. Sokszor voltam már második vagy harmadik legjobb. Ezt a szerepet el tudom fogadni. Feladatomnak tekintem, hogy ne hagyjam lazítani és ellustulni az élenjárót, de sokkal jobban érdekel az, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam, mint az, hogy legyőzzek másokat.

Kam bólintott, és mialatt az arca felderült, megjegyezte:

- Ezt tekintélyes érettségre vall...

- Kicsit ijesztő is, nemde?

- Egy Jedi-lovag esetében nem az - közölte Kam, azzal feldobta a gömböt, ami nyomban négy méteres távolságra húzódott tőlem. - Újra, Keiran Halcyon! - kurjantott ekkor a társam. - Lássuk legjobb teljesítményedet!

Tizenhetedik fejezet

A legjobb teljesítményem semmi nem volt Kyp Durronéhoz viszonyítva. Kyp szédítő iramban fejlődött. Alig egy hét leforgása alatt megelőzött, és fényévekkel maga mögött hagyott mindnyájunkat. Akkora léptekkel haladt, hogy Skywalker mester nem igazán tudta, mit kezdjen vele. És ezzel párhuzamosan Kyp reményt adott mindanyiunknak, és egyre szilárdabban hittük, hogy a Jedi-rendet újjá lehet teremteni, és újjá is fogjuk teremteni.

Megpróbáltam összeismerkedni Kyppel, de ő tartotta a három lépés távolságot. Másokkal viszont egészen jól összebarátkozott. Dorsk 81, a sárga bőrű klón a Khommról, közelebb állt Gantorishoz, mint bárki más, és Kyp barátsága most betöltötte a lelkében keletkezett űrt. Sok időt töltöttek együtt, kettesben indultak felderítő küldetésekre a környező őserdőben.

Kyp a Kessel fűszerbányáiban nőtt fel, és az Erő mélyen áthatotta őt. Attól, hogy egy börtönben nevelkedett, eléggé zárkózott lett, és nem vette jó néven, ha valaki megpróbált bepillantást nyerni az életébe. Néhány alkalommal megpróbáltam megnyitni, de a kísérleteimmel inkább csak elűztem magamtól, így aztán néhány próbálkozás után visszakoztam. Nem akartam olyan hibát véteni, ami a későbbiek folyamán is lehetetlenné teszi majd a közeledést.

Amúgy is épp elég elfoglaltságom akadt.

Gantoris halála után két héttel tapodtat sem jutottam közelebb a rejtély feltárásához. Ugyanannyit tudtam a gyilkosáról, mint akkor, amikor a holtteste még füstölgött. Továbbra is úgy sejtettem, hogy egy szociopata gyilkos bujkál körülöttünk, de egyikünk sem talált erre utaló jeleket. Gantoris tetemét megtaláltuk, de az elkövető nyomtalanul eltűnt.

A holokron nem sokat segített a nyomozásban, de számos információt adott a bolygó történetéről, ami alapján elkezdhettem dolgozni. Mint kiderült, a Yavin-4 valaha egy félelmetes Sith Nagyúr hatalmi központja volt. Exar Kunt, a bukott Jedit akkor csábította el a sötét oldal, amikor a Sithek tanításait olvasgatta, és a varázslataikkal gyarapította az addigi tudását. Aztán eljött a Yavin-4-re, él leigázta a massassi népet. Ezt követően kisebb-nagyobb szentélyeket építtetett, szerte az egész holdon, amelyek valamilyen módon segítettek neki összpontosítani a hatalmát. Később, a Sith Háborúk idején a Régi Köztársaság Jedi-lovagjai felkutatták őt, majd legyőzték, és a gonoszságát mindörökre száműzték a Galaxisból.

Újra és újra eszembe jutott Luke intése, hogy óvakodjunk a sötét oldaltól, és ennek nyomán felmerült a fejemben a gondolat, miszerint Gantorisnak valahogyan sikerült előásnia, megfejtenie és tanulmányoznia egy Sith iratot vagy műtárgyat. Elvégre valahogy megtanulta, hogyan készítsen magának fénykardot. Nem szívesen gondoltam arra, hogy a Császár Sötét Jedijeinek egyike a közelmúltban beszökött a Yavin-4-re, és azóta is tanítványokat képez. Kevésbé nyugtalanító elméletnek tűnt az, hogy Gantoris saját magát keverte bajba.

A lelki békémre nézve szerencsétlen módon az a feltevés, hogy a gyilkos azért hagyta hátra a tetemet, hogy gúnyolódjon velünk, illetve kihívást intézzen hozzánk, túlságosan jól beleillett az általam korábban megismert viselkedésmintákba. Elméletileg egy droid is taníthatta elhunyt társunkat, ami megmagyarázta volna, hogy miért nem bukkantunk rá a hold élethálózatában. Egy gépezet tárolhatott volna tekintélyes mennyiségű elméleti tudást, de mert nem manipulálhatta az Erőt, Gantoris nem sok hasznát vette volna a tanításainak.

A skála másik végén ott volt az a rémisztő lehetőség, hogy a tettes annyira ért az Erőhöz, hogy képes elrejtőzni még egy mester elől is. A Gantoris által említett „sötét alak”-ra, illetve a Luke rémálmában kísértő illetőre illett ez a személyiségrajz. Könnyű lett volna Exar Kunt a gyanúsítottak listájának első helyére tenni. Ő aztán biztosan nem rettent volna vissza attól, hogy elevenen megsüsse Gantorist, csakhogy négyezer éve távozott az élők sorából. Skywalker mester mesélt ugyan arról, hogy több alkalommal beszélt Obi-vannal nagymester halálát követően, viszont tíz évvel azután, hogy Darth Vader végzett vele, Kenobi mindörökre eltávozott. Egy Sith Nagyúr talán birtokolhatott annyi hatalmat, hogy ennél tovább itt maradjon, ebben a világban, na de négyezer évig? Tovább dolgoztam Tionne-nal, hogy minél több adatot tárjuk fel a Rendünk történetéről, és sok időt töltöttem Kam társaságában, mikor is a fénykardvívás rejtelmeivel ismerkedtem. Sikerült kiterjesztenünk az érzékelésem szféráját egészen tizenhat méterig - ezen belül minden apró részletet érzékeltem -, ami azt jelentette, hogy akár egy nagyobb építményt is folyamatosan ellenőrizhettem. Ha egy bizonyos irányba összpontosítottam, kétszázötven métert Iáttam át részletesen - ebből a távolságból hárítottam a sugárnyalábokat, vagy érzékeltem mások jelenlétét. Az egyik kísérlet során azt sugalltam Dorsk 81-nek, hogy elkészült az ebéd, és ezzel visszahívtam őt és Kypet az egyik erdei túrájukról, holott több mint fél kilométerre voltak a Szentélytől.

Ezen alkalommal megpróbáltam behatolni Kyp elméjébe, de nem ismertem őt eléggé ahhoz, hogy áttörjek a védővonalain. Az eredmény megerősítette az egyik elméletemet, amely arról szólt, hogy kiket tudok és kiket nem tudok befolyásolni. Minél jobban ismertem valakit, annál fogékonyabb volt a sugallataimra. Az ellenséges szándékú vagy ismeretlen egyének esetében az összkép rendkívül bonyolultnak bizonyult, és csak komoly erőfeszítések árán tudtam láttatni velük valamit.

Egy különösen fárasztó nap végén a többi tanítvány között kötöttem ki kora este. Fél napon át hallgattuk a holokron egyik őrzőhelyettesét. A Régi Köztársaság korából származó udvari intrikákról mesélt nekünk - intrikákról, amelyek minden bizonnyal lebilincselőek lettek volna, ha tudjuk, kikről szólnak, de mert az őrző valami döbbenetesen képtelen volt bárkit is megszemélyesíteni, én már a kezdet kezdetén elvesztettem a fonalat. Aztán egy másik őrző elmondta Yoda mester Jedivé válásának történetét. Ez a történet egészen jónak bizonyult, és kétségkívül megmentette az életemet, mert még egy óvilági udvari intrika, és okvetlenül kómába esek. Ezt követően bevettem magam az erdőbe, és lefutottam tíz kilométert, hogy meggyőzzem magam: életben vagyok.

Estefelé valamennyien összegyűltünk a második emeleti előadótermek egyikében, hogy meghallgassuk Tionne legújabb balladáját. Tudtam, hogy az együttesen előásott anyagokból merítette, de ígéretet tett, hogy nem a Halcyonokról szól, így aztán hajlandó voltam részt venni az előadáson. Igazából akkor is megjelentem volna, ha történetesen a Régi Köztársaság udvari intrikáiról dalol, mert amikor a hangja betöltötte a termet, nem lehetett kétséges: nagyon is élek.

Különös hangszeren kísérte magát, amely egy rövid nyélre erősített két rezonátordobozból állt. A dobozokon húrok feszültek, Tionne ezeket pengette vagy csupán simogatta. A sajátos elrendezés révén a szerkezet úgy zengett, mintha két külön hangszer lett volna, és Tionne tudásának köszönhetően szinte úgy szólt, mintha egy egész zenekar zendített volna rá. A legtöbb balladájához, akárcsak ehhez az újhoz, Nomi Sunrider balladájához szelíd, lírai témát szerzett. Néha belecsapott egy-egy nyersebb, vadabb dallamba, amit én magam is dúdolni kezdtem.

Nomi Sunrider balladája a Sith Háborúk és Exar Kun korában játszódott. A főszereplő férjét meggyilkolták, így aztán az asszony átvette társa helyét a korabeli Jedi-képzőben. A következő évek során híres Jedivé vált, és kulcsszerepet játszott a háborúban. Róla énekelni talán szentségtörésnek számított a Yavin-4 Nagyszentélyében, de úgy gondoltam, négyezer év után emiatt senki sem fog tiltakozni. Tévedtem. Tionne körülbelül a felénél tarthatott, amikor Kyp felállt a padlóról, és utálkozó képet vágva kijelentette:

- Jobban tetted volna, ha nem örökíted meg ezt a nevetséges és szánalmas történetet. Nomi Sunrider áldozat volt. Úgy harcolt a Sith Háborúban, hogy nem tudta, miről szólnak a csaták. Gondolkodás nélkül követte a Jedi-mesterek parancsait, akik mindannyian féltek, mert Exar Kun felfedezett egy módszert, amellyel a Jedik jelentősen megnövelhették hatalmukat.

Tionne meglepetten és kissé sértődötten lerakta hangszerét, majd megkérdezte Kyptől, hogy ha ennyi információval rendelkezik, miért nem segített rekonstruálni a legendát. Ezt követően Luke is kérdőre vonta Kypet, azt tudakolta tőle, hogy honnan szerzett tudomást arról, amit az imént mondott. A bensőm azonnal válaszolt a kérdésre: Exar Kun. Ott ültem Tionne mellett, amikor Bodo Baas a Sith Háborúról mesélt. Kyp határozottan Exar Kun mellett foglalt állást, és amennyire tudni lehetett, a holokron nem tartalmazott különvéleményeket.

Akkor zökkentem ki a töprengésből, amikor Kyp rám vetette indulatosan villogó szemét, és tovább mondta a magáét:

... nem mészárolták volna valamennyit. A Jedik nem buktak volna el, mi pedig nem lennénk itt, hogy egy olyan valakitől tanuljunk, aki semmivel sem tud többet, mint mi!

Luke ismét megkérdezte tőle, hogy honnan szerezte az értesüléseit. A fiatal férfi habozott néhány pillanatig, aztán motyogott valamit arról, hogy a holokront használta. Tionne-ra pillantottam, aki a fejét csóválva nézett vissza rám. Mi ketten sok időt töltöttünk a készülék anyagainak tanulmányozásával, ő pedig még többet dolgozott vele, így aztán Kyp aligha férhetett hozzá, hacsak nem szenvedett álmatlanságban.

Mielőtt kérdőre vonhattam volna őt, hogy leleplezzem a hazugságát, Skywalker mester R2-ese begördült a terembe, és füttyögött valamit. Elcsíptem a „közeledik” szó kódját, mire kiterjesztettem a tudatomat. Még mielőtt Luke bejelentette volna, hogy látogatónk érkezik, érzékeltem, hogy egy idegen ereszkedik a hold felszíne felé, méghozzá egy olyan idegen, akit mélyen áthat az Erő. Mire kiértünk a Szentélyből, a főbejárat előtti tisztáson éppen földet ért egy Z-95 Headhunter.

A gépből kiszálló pilóta ezüstös színű, testhez álló pilótaöltözetet viselt. Levette a sisakját, és megrázta a fejét, amitől a haja kibomlott, és aranyban-vörösben pompázó fürtjei vad, szeszélyes táncot járva lobogtak. A nő gyönyörű volt, viszont a Skywalker mesterre villantott mosolya eléggé erőltetettnek tűnt.

- Üdvözöllek a Yavin-4-en, Mara Jade! - köszöntötte őt Luke.

A gondolataim továbbra is a Kyppel kapcsolatos kínos érzéseim körül forogtak, így lemaradtam a jövevény válaszáról. Ugyanakkor hallottam már Mara Jade-ről, Iella mesélt róla. A fiatal nő a Császár ügynöke volt, és eléggé jól bánt az Erővel. Csupán maroknyi birodalmi főtisztviselő tudott róla, és a puszta létezése is valószínűleg mindörökre titok maradt volna, ha nem játszik fontos szerepet Thrawn főadmirális legyőzésében. Ennek részletei sosem derültek ki világosan, de nekem az a határozott benyomásom keletkezeti, hogy Mara Jade rendkívüli módon érti a dolgát, továbbá halálosan veszélyes, és nem kimondottan rajong a Jedikért.

Ennek ellenére az oldalán függő táskából egy Jedi-köpenyt húzott elő. Luke megint mosolygott, majd felénk fordulva bemutatta a nőt:

- A hölgy Mara Jade. Azért jött ide, hogy megtegye az első lépéseket a Jedik útján.

Mindenki megtapsolta újdonsült társunkat - még Kyp is, noha ő továbbra is komor képet vágott. Luke alighanem felfigyelt az intő jelre, mert magához intett engem, és így szólt:

- Keiran, megtennéd, hogy gondoskodsz szálláshelyről Mara számára? - A vörös hajú nő felé fordult, és bocsánatkérő hanghordozással folytatta: - Elnézésedet kérem, de haladéktalanul el kell intéznem valamit.

Mara kurtán biccentett neki, majd rám nézett, tetőtől-talpig végigmért, és megkérdezte:

- Találkoztunk már?

Tudtam, hogy még sosem, de én magam is zavarba ejtően ismerősnek találtam őt.

- Nem, nem hiszem - mormoltam a fejemet ingatva.

- Ez furcsa... általában nem szoktam elfelejteni arcokat - jegyezte meg Mara.

- Azt hiszem, én is emlékeznék rád - válaszoltam, azzal elindultunk a Szentély főbejárata felé. - Több kamrából választhatsz - magyaráztam menet közben. - Skywalker mester a harmadik szinten lakik, akárcsak néhány tanítvány. A látogatóink zömét a második szinten helyezzük el.

Hirtelen megéreztem, hogy Erő-nyúlványok kígyóznak elő Marából, amelyek egy ütemmel később tapogatni kezdték a tudatom határait.

- De te nem ott laksz - állapította meg Mara Jade.

Egy nanomásodperc erejéig összpontosítottam, és kizártam őt az elmémből, aztán, mintha mi sem történt volna, közönyösen válaszoltam:

- Nem, engem a régi pilótaszállások vonzottak idelent, a földszinten.

Mara Jade megint elhúzta a szája szélét, és én valamiért a ragadozók vicsorgásához hasonlónak láttam a mosolyát.

- Hát akkor ott néznék szét először, ha nem bánod - mondta.

- Én a legkevésbé sem bánom - válaszoltam a vállamat vonogatva - csakhogy engedelmeskednem kell a mesterem kérésének

- Óh, ez igen! - csattant fel Mara, és összeütötte néhányszor a tenyerét. - Úgy beszélsz, akár egy alázatos császári udvaronc!

Ezekben a pillanatokban beléptünk a Szentélybe. Félszegen rámosolyogtam a nőre, és odaszóltam neki:

- Remélem, otthonosan érzed majd magad minálunk.

A megjegyzés hallatán felkapta a fejét, és fojtott hangon mormolta:

- A Birodalomnak vége.

- De az iránta való hűség megmaradt egyesekben - vágtam rá szintén halkan.

Mara lecövekelt a hangárfolyosó közepén, én pedig észrevettem, hogy az űrruhája sötétebb, tompább árnyalatúra színeződik, hogy minél jobban beleolvadjon a környezetbe.

- Az imént azt mondtad, hogy nem találkoztunk még, de nyilvánvalóan bajod van velem - mondta rövid hallgatás után, mialatt résnyire vont szemében harcias tüzek lobogtak fel. - Rendezhetnénk most az ügyet?

Majdnem elfogadtam a kihívást. Majdnem elkezdtem sorolni a birodalmiak förtelmes bűneit, a Jedik lemészárlásától kezdve egészen Gantoris meggyilkolásáig, de az utolsó pillanatban észbe kaptam. Ott álltam, a kellős közepén annak a helynek, ahonnan a lázadók elkeseredett csapást mértek a Birodalomra - és sikert arattak. Jómagam is részt vettem az ezt követő támadássorozatban, amelyek során térdre kényszerítettük a Birodalmat, és megfosztottuk a központjától: a Coruscanttól. Segítettem megsemmisíteni a Birodalmat, amely Mara Jade otthona volt, és nem láttam okot arra, hogy miért ne sóvárogna ugyanúgy a múltjának bizonyos dolgai után, mint én magam.

Vettem egy mély lélegzetet, egy pillanatra bent tartottam, majd lassan kifújtam a levegőt, és megszólaltam:

- Ne haragudj, amiért goromba voltam. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, manapság is nagyon könnyű visszavezetni a hibát a Birodalomra. Te nem vagy a Birodalom. Hűséggel és együttérzéssel vádolni téged tisztességtelenség és ostobaság. Nem az első alkalom, hogy így viselkedem, de általában igyekszem türtőztetni magam azokkal szemben, akiket éppen csak megismertem. - Felé nyújtottam a jobbomat, és hozzátettem: - Corran Horn vagyok. - A valódi nevem csaknem a torkomon akadt, de hogy elárultam neki, azt a bizalom jelének szántam. Luke láthatóan megbízott benne, és a megérzéseim azt súgták, hogy én is tegyek így.

Mara Jade megrázta a kezemet, majd ismét végigmért.

- Hallottam már rólad - válaszolta aprókat bólogatva. - Ne haragudj az elmeszondázásért. Ismerősnek találtalak, de a Keiran név, nem tudom miért, sehogy sem illett a képbe. És miután nem érzékeltem semmit Luke, akarom mondani Skywalker mester felől, felmerült bennem a gondolat, hogy tudja-e, hogy álnéven élsz itt.

- Őmaga javasolta - feleltem vigyorogva. - Sőt azt hiszem, azóta többféle módon is Keiran Halcyonként gondol rám. Amúgy Keiran Halcyon az egyik ősöm volt, és elég híres Jedi a Korélia-rendszerben.

- Értem - közölte kurtán Mara, azzal a mosolya lassan lehervadt, majd megéreztem, hogy bezárja előttem a tudatát. Ennek okát néni értettem, miután csaknem biztosra vettem, hogy eónokon át próbálhatnám szondázni, anélkül hogy akárcsak egy halovány életjelet észlelnék felőle. A lelkem mélyén szerettem volna gyanakvó lenni, de ezt a vonásomat már jó ideje kordában tartottam. Alig egy-két perce úgy döntöttem, hogy megbízom benne, így aztán megbíztam benne. Ez akár ostobaságnak is tűnhetett volna, de így éreztem helyénvalónak.

- Skywalker mester úgy vélte - magyaráztam tovább -, hogy álnéven kellene itt szerepelnem, hogy ne zavarjam meg a többieket.

- Más okai is voltak annak, hogy nem akartad felhívni magadra a figyelmet?

- Mire gondolsz?

- Az apósod Booster Terrik - válaszolta Mara, és halovány, éppen csak látható mosoly jelent meg a szája sarkában. - Ez elég indok lenne bárkinek, hogy elbújjon. És úgy rémlik, legalább hat hete nem hallottam Miraxról. Te mennyi ideje vagy itt? Egy hónapja?

- Az jár a fejedben, hogy megöltem a feleségemet, és idejöttem, hogy elrejtőzzek?

- Nem - válaszolta Mara komolyan, már-már komoran -, az jár a fejemben, hogy valakik megölték, te pedig idejöttél, hogy megtanuld, hogyan találhatod meg a gyilkosokat.

A lövésével annyira közel talált a célhoz, hogy összerezzentem, de gyorsan összeszedtem magam, és megkérdeztem:

- Te pedig honnan tudod ennyire pontosan, hogy mióta nem hallottál Miraxról?

A régi pilótaszállások felé vezető folyosón ballagtunk. Mara éppen csak rápillantott az ódon kőfalakra, majd könnyedén rántott egyet a vállán, és magyarázni kezdett.

- Tudod, a feleséged remekül csinálja azt, amit csinál. Kilencvenöt százalékos biztonsággal kerít elő különleges árucikkeket, aztán vevőt is talál hozzájuk. Ha egy ilyen illető egy-két hétnél hosszabb időre eltűnik, akkor vagy egy nagy dobásra készül, vagy halott.

Felkattintottam a lámpát egy apró kamrában, és megjegyeztem:

- Ez a helyiség egy lázadó pilótanőé volt. Meghalt a Halálcsillag elleni támadás előtt.

Mara néhány gyors pillantással szétnézett a kamrában, majd bólintott, és kijelentette:

- Nekem tökéletesen megfelel. Szóval, mi történt Miraxszal?

- Életben van, de ez minden, amit tudok róla - válaszoltam elkedvetlenedve, és nekidőltem az ajtófélfának. - Skywalker mester és Wedge úgy vélik, elrabolták őt, előttünk ismeretlen okból. Azt gondoljuk, hogy hibernált állapotban tartják. Mirax odakint van valahol, és énrám vár.

Az aranyvörös hajú nő összefonta karját a keblén, és bólogatva kijelentette:

- Te pedig azért vagy itt, hogy megtanuld, amit lehet, aztán megkeresd őt.

- Megkeressem és megmentsem.

- Szerencsés asszony - jegyezte meg a száját félmosolyra húzva Mara.

- Remélem, az - vágtam rá, majd a hangomat fenyegető morgásig fojtva hozzátettem: - Ha mégsem, ha későn találok rá, az elrablói a Galaxis összes szerencséjével sem mennek majd semmire.

Tizennyolcadik fejezet

Skywalker mester azt tervezte - vagy remélte -, hogy a megszokottnál valamivel jobb vacsorával ünnepeljük meg az új vendég érkezését, és énrám bízta a konyhaszolgálatot. Jóllehet sosem tanultam a szakácsmesterséget, és a holokronból sem tudtam kicsikarni olyan Jedi-képességet, amellyel fel lehetett javítani az ételek ízét, tény, hogy a Korélián nőttem fel, és az is, hogy sokfelé jártam a Galaxisban. Luke azzal érvelt, hogy én sokkal többet tudok az érdekes ennivalókról, mint egy bespini remete vagy Dorsk 81 – különösen, mert a klón specializált emésztőrendszere csakis az előre feldolgozott ételekkel tudott megbirkózni.

Huhhh...

Végtelen szerencsémre Siolle Tinta magánjachtjának szakácsa mindenre megtanított, amit tudnom kellett. Egy estély folyamán, amikor is majd belepusztultam az unalomba, összeakadtam Chiddel - mint minden igazi művész, ő is csupán egyetlen néven mutatkozott be. Alaposan kipletykáltuk a hajó előkelő, gazdag és fennhéjázó utasait. Eközben persze ittunk is, és még több csevegés és még több ital után Chid megtisztelt azzal, hogy elárulta kulináris sikereinek titkait:

- Először is, kis adagokat adj! Ha kérnek még, azt hiszik, ízlett nekik. Kettő, adj az ételnek egzotikus nevet, méghozzá olyant, amitől úgy tűnik, titkos fűszereket tartalmaz! A sznobok folyton kutatják, hogy a nyelvük elég érzékeny-e ahhoz, hogy felfedezzenek egy- milliomod rész ithori sáfrányt, ugyanakkor sosem mernek ítéletet mondani, mert attól félnek, hogy valaki faragatlan tuskónak tartja majd őket. Három, tálald hidegen azokat az ételeket, amelyeket melegen kéne, és hagyd nyersen azt, amit meg kéne főzni vagy sütni! Ettől azt hiszik, hogy különleges csemegét kaptak. Négy, és ez a legfontosabb, mondd nekik azt, hogy külön nekik alkottad! Ezen megtiszteltetés ellen talán még egy gamorreai sem tiltakozna.

Az Akadémia készleteiben nem sok fűszer akadt - nem lett volna túlzás túlélőkészleteknek nevezni azt, ami a raktárakban lapult. Én azonban összezúztam egy halom táprudat, a masszát összekevertem gyümölcsbefőttekkel, aztán ezt a katyvaszt beletöltöttem és belesütöttem jókora levelekbe, majd az egészet megsütöttem, és egészen érdekes kenyérféleséget kaptam. A szárított húst addig főztem, amíg raguszerű valami lett belőle, és szárított zöldségeket is tettem a vízbe, hogy a hús némi ízt szívjon magába. És miután mindannyian eljutottunk már ahhoz a felismeréshez, hogy az a gabonakása, amit a Köztársaság küldözget nekünk, valószínűleg nem gyilkol meg minket, alaposan megfűszereztem, és egy jókora tálcára púpoztam vagy harminc adagot. Az így keletkezett, sárga dombot kéklevél-ágakkal díszítettem, amitől a kása egészen különlegesnek hatott. A helyi zöldségfélékből készítettem egy tekintélyes adag vegyes salátát is, mert úgy vettem észre, hogy sok társamnak ízlik az efféle köret.

Éppen befejeztem a tálalást, és a tűzhelyet lezárva elindultam vissza, a társaim közé, amikor Kyp kiviharzott az étkezőből, és mialatt elhaladt mellettem, a vállával nekem ütközött.

- Hé, Kyp, mi a gond? - kurjantottam utána.

Nem szólt semmit, hosszú léptekkel sietett tovább a folyosón. Utánaszaladtam, és miután utolértem, ráejtettem kezemet a vállára, és rászóltam:

- Kyp, válaszolj!

Kyp megpördült, sötét szeme valósággal lángolt a haragtól. Megéreztem, hogy valami kemény ütközik a mellkasomnak, de addigra már jobbra mozdultam. Az Erő-ütés lesiklott a bordáimról, ám így is elég erős volt ahhoz, hogy nekivágjon a folyosó falának. A térdem megrogyott, de sietve nekitámaszkodtam a hideg köveknek, így nem roskadtam a padlóra.

- Te nem vagy a mesterem! - förmedt rám Kyp, az arcomnak szegezve a mutatóujját, majd az étkező felé bökött. - És ő sem a mesterem! Miért jó Jedinek lenni, ha nem cselekszünk?

- Miért jó Jedinek lenni, ha kapkodva és felelőtlenül cselekszünk? - kérdeztem vissza, és függőleges helyzetbe nyomtam magam.

- Csak jusson eszedbe, Kyp, hogy azok a semmire sem jó Jedik rúgták szét Exar Kun hátsóját.

Kyp ismét lesújtott rám, de ezúttal számítottam a csapásra. Szempillantás alatt ellazultam, és hagytam, hogy Erő energiái átáramoljanak rajtam. Rövid idő alatt eleget szívtam magamba ahhoz, hogy Erő-pajzsot létesítsek magam előtt, ami kettéválasztotta a hullám java részét. A tény, hogy másodjára nem zuhantam a falnak, meglepte Kypet.

- Jól csinálod, Kyp, de nem vagy hatalmas - közöltem, és békés szándékom jeléül feltartottam mindkét kezemet. - Te összeálltál valakivel, aki réges-régen meghalt. Ne kövesd el az ő hibáit!

- És ki állítana meg? - kérdezte kihívó hangon Kyp.

Haboztam, mert a szavait furcsa visszhang kísérte, mintha kánonban beszélt volna. Eltartott néhány pillanatig, mire rájöttem, hogy nem csupán közönséges hangjelenséget észlelek. A fülemmel hallottam Kyp hangját, ám a visszhangok az Erőn keresztül érkeztek hozzám. Másvalaki is részt vett a vitában, ami azt jelentette, hogy Kyp mentora a tanítványa védelmére sietett.

- Ha úgy hozza a szükség, én foglak megállítani - válaszoltam halkan, de határozottan.

Kyp megvetően vicsorgott rám, és mialatt beszélt, az arca rettenetesen eltorzult.

- Szánalmas kis Jedi, miattad a legkevésbé sem nyugtalankodom!

Noha igyekeztem felkészülni az újabb támadásra, nem sokat értem el vele. Az előző csapások gyenge szellők voltak ehhez a bömbölj orkánhoz képest - akkora erővel ütköztem a falnak, hogy a fogaim összecsattantak. Mialatt a testem feldolgozta és visszatáplálta az energiákat, a pajzsom mérete jelentősen megnőtt. Ami ennél is fontosabb, a megdöbbenésem, illetve az életösztönöm megnyitottak az Erőnek, ami aztán szabadon áramlott a védőfalamba. Kyp ütése a falhoz vágta a pajzsom szélét, és a széle mentén a kövek berepedeznek.

A biztonságos területem zsugorodni kezdett, és mellkasom annyira összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. Kyp szemébe fúrtam a tekintetemet, és megpróbáltam átsugározni az elméjébe a saját, gyűlölettel teli ábrázatának képét, de mielőtt meg tudtam volna állapítani, hogy milyen sikerrel jártam, minden elsötétült körülöttem.

Körülbelül egy percig lehettem eszméletlen, abból ítélve, hogy az étkezőben mennyi gabonakása fogyott el a távollétem alatt. Elvonszoltam magam az ajtóig, és belekapaszkodtam a keretébe, közben sziszegtem és fújtattam, mert a bordáim kegyetlenül sajogtak. Streen talpra ugrott, és odatámogatott egy székhez, Tionne pedig öntött nekem egy pohár vizet.

Egy hajtásra lehúztam, közben azon sajnálkoztam, hogy nem egy palack koréliai whisky akadt Tionne kezébe.

- Mi történt? - kérdezte Luke, a szemét résnyire vonva.

- Kypnek nem ízlett a vacsora - feleltem, és összerándultam, mert éles fájdalom hasított a mellkasomba. - Kicsit összekaptunk odakint, a folyosón. Nem érzékeltetek semmit?

Valamennyi társam felkapta a fejét, én pedig megéreztem, hogy a rettegés hideg csomója megtelepszik a gyomromban. Ha Exar Kun képes volt úgy álcázni a támadást, hogy Luke ne érzékelje alig tizenöt méterről, akkor könnyűszerrel végezhetett Gantorisszal, ráadásul bármelyik pillanatban másokat is meggyilkolhat észrevétlenül és büntetlenül. Szörnyű ellenféllel kerültünk szembe, aki akkora hatalommal rendelkezett, amekkorát elképzelni sem tudtam.

Felálltam, és odaszóltam Luke-nak:

- Skywalker mester, válthatnánk néhány szót?

A társaim kérés nélkül felálltak, de Luke intett nekik, hogy üljenek vissza.

- Nem tart sokáig - mondta nekik, miután helyet foglaltak, majd felém pillantva megkérdezte: - A konyha jó lesz?

Bólintottam, és követtem őt. Miután beléptünk a konyhába, és becsuktam magam mögött az ajtót, Luke szembefordult velem, és kissé szigorúan kijelentette:

- Nem kellett volna vitába szállnod Kyppel!

- Eszemben sem volt - válaszoltam meglepetten pislogva. - Bosszús volt, én pedig megkérdeztem tőle, hogy mi történt.

- De csináltál valamit, amivel kiprovokáltad a támadást, nem igaz? - kérdezte Luke.

Megdörzsöltem az államat a kézfejemmel, majd nekidőltem a hűtőszekrénynek, és belekezdtem a magyarázatba:

- Ez egy régi vallató módszer. Mindabból, amit valamivel korábban, az este folyamán láttam-hallottam, levontam egy következtetést, amit aztán próbára tettem. Azt mondtam neki, hogy a Jedik szétrúgták Exar Kun hátsóját, és hogy Kun tévúton járt. Megkaptam a reakciót, méghozzá eléggé heveset.

- Kypet mélyen áthatja az Erő - jegyezte meg Luke, és összefogj ta karját a mellkasa előtt; - És kétségkívül együtt érez Kunnal. Ez a reakciója aligha váratlan.

- Ezt még el is hinném talán, csakhogy érzékeltem egy másik teremtmény jelenlétét - közöltem mélyet sóhajtva. - Nem erősen, de határozottan jelen volt, és segített Kypnek végrehajtani a támadást;

- És úgy gondolod, hogy ez az illető Exar Kun volt? – szegezte nekem a kérdést Luke.

. Néhány pillanatra elgondolkodtam, majd megfontoltan válaszoltam:

- Vagy ő, vagy valaki, aki Exar Kunnak nevezi magát, ugyanis Kyp erre a névre reagált. Lehet, hogy valaki megpróbálja Kun legendáját felhasználni a saját céljaira, mint ahogyan neked az apádnak adta ki magát. Mindettől függetlenül tény, hogy nagyhatalmú az illető. Akkora hatalma van, amekkorát elvárhatunk egy Sötét Nagyúrtól.

Luke lendületesen megrázta a fejét, és rám szólt:

- Hibát követsz el, ha átugrasz ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy Exar Kunnal van dolgunk. Nem tudjuk, hogy annak idején mi történt vele a végén.

- Nézd, mester, én ott ültem Tionne mellett, mialatt előásott minden Kunnal kapcsolatos információt a holokronból, amit csak lehetett. Ez a Sith egy egész társadalom felett uralkodott itt, egy egész kultúrát alapított és tartott fenn, amit a Jedik kemény csapása söpört el. Innen kezdve a biztos következtetés logikusnak tűnik. Megvontam a vállamat, és hozzátettem: - Azt hiszem, abból nem lehet baj, ha felkészülünk a legrosszabbra.

- Lehetséges, hogy a holokron őrzői rendelkeznek olyan, Kunról j szóló adatokkal, amelyekhez te és Tionne nem férhettek hozzá - válaszolta kissé elbizonytalanodva Luke. - Talán nekem is vizsgálódnom kellene ezen a területen.

- De ugye nem hiszel abban - kérdeztem ekkor gyanakodva, - hogy csak azért, mert te vissza tudtad téríteni a világos oldalra az Utolsó Sith Nagyurat, ezt az Exar Kunt is rá lehet venni, hogy meggondolja magát?

- Ezt sem lehet kizárni - felelte Luke, mialatt az arcán szenvtelen kifejezés jelent meg.

- Na várjunk egy kicsit! Nem mondhatod komolyan! - mordultam fel, és figyelmesen tanulmányoztam őt.— Nézd, mester, ha Exar Kunt nem lehet visszatéríteni, ha soha többé nem lehet megértetni más Sithekkel, hogy tévúton járnak, és nem lehet visszahúzni őket a világos oldalra, az még nem jelent semmit az apádra nézve. Elhiteted magaddal, hogy ha elég jó lettél volna, ha mindent jól csináltál volna, akkor az apád talán még ma is élne. Azt gondolod, nem küzdöttél elég keményen annak érdekében, hogy visszatérítsd őt, mert ha így lett volna, még ma is köztünk lenne. És azt hiszed, hogy ha egy másik Sötét Nagyurat sikerül jobb belátásra bírnod, akkor összevethetnéd a múltbeli és a mostani tetteidet, és megtudnád, hogy mindent megtettél-e, amit tehettél.

- Nem, ez képtelenség - tiltakozott Luke, és konokul megrázta a fejét. - Rosszul fogod fel az egészet.

- Meglehet, Skywalker mester, viszont... - kezdtem bele az újabb érvelésbe, de hirtelen elakadt a szavam. Nyeltem egy nagyot, és folytattam: - Én pontosan tudom, hogyan játsszuk ezt a játszmát, mert én is ugyanezt csináltam, amikor az apám meghalt. Egyikünk sem lehet biztos abban, hogy mindent megtett-e annak érdekében, hogy megmentse az apját, de a Galaxis összes találgatásával és töprengésével sem kapunk még egy esélyt arra, hogy megmentsük őket. Csak annyit tehetünk, hogy vállaljuk és elfogadjuk a felelősségünket, és megtanulunk együtt élni a következményekkel.

Luke arckifejezése közömbös maradt, de már ez is egy egész történetet mesélt. Néhány másodpercig annak láttam, aki volt: emberi lénynek. Rokonok nevelték fel a Tatuinon, sokat töprengett és ábrándozott a szüleiről, és sosem tanulta meg, hogyan viszonyuljon az apjához és az anyjához. Folyton azon törte a fejét, hogy miért nem élhet normális, hétköznapi életet, és mit sem tudott arról, hogy ezt a kérdést mindenki rendszeresen felteszi magának. Aztán pedig, amikor tudomására jutott, hogy ki az apja, kiderült, hogy az apja a Galaxis leggyűlöltebb alakjának legmegbízhatóbb ítéletvégrehajtója. Az apja nem csupán százak vagy inkább ezrek gyilkosa volt, de még a Galaxis legnemesebb hagyományának árulója is. Luke végül elhatározta, hogy megmenti az apját, és meg is mentette, de rögtön ezután mindörökre elveszítette őt.

Odaléptem hozzá, a vállára tettem a kezemet, és halkan beszéltem tovább:

- Mindent megtettél, amit lehetett. Ezt te magad is tudod. Itt, ezzel az Akadémiával segítesz eltörölni az apád hagyatékát. Amit itt teszel, az jó és létfontosságú, de ne hagyd, hogy a megnyugvás iránti vágyad elvakítson, és ne vedd észre, hogy valójában mi folyik itt. Kyp kiszabadult az ellenőrzésed alól, és egy olyan valaki befolyása alá került, akit a sötét oldal itat át. Beszélned kell vele, hogy egyenesbe hozd.

Érzékeltem, hogy a békesség hulláma vonul végig a mesteren, aztán Luke a szemembe nézett, és megszólalt:

- Ezzel az érveléseddel eljutottál ahhoz a következtetéshez, amihez magam is eljutottam, még mielőtt ti ketten összecsaptatok. Ha most, beavatkoznék, azt Kyp újabb támadásnak ítélné, nem gondolod?

Bólintottam, és megkérdeztem:

- Hagyjuk, hogy magától rájöjjön a tévedésére? Okos a kölyök, és bizonyosan működne a dolog. Ha segíthetek valamit...

- Csak ne ingereld! - kérte Luke.

- Sajnálom, hogy vitába szálltam vele, Skywalker mester - válaszoltam a fejemet rázva. - Boldogan békén hagyom Kypet. A szövetségesével a háta mögött úgyis nagyobb súlycsoport, mint én. Ravaszul mosolyogtam, és hozzátettem: - Nem szokásom harcba bocsátkozni, ha tudom, hogy nem győzhetek.

Luke viszonozta a mosolyt, és megjegyezte:

- Hacsak nincs rá alapos indokod.

- Igaz, és nem tudok elég jó indokot találni arra - válaszoltam bólogatva -, hogy a közeljövőben Kyppel foglalkozzam.

Utólag visszatekintve úgy látom, kismillió indokom lett volna, hogy összevitatkozzak Kyppel, és ezzel azt kockáztassam, hogy a kezébe adom a fejemet. Azonban Luke, a mester megkért, hogy tűrtőztessem magam, én pedig engedelmeskedtem, főleg azért, mert egyetértettem az elgondolásával. Még manapság is azt kívánom, hogy bárcsak tettem volna valamit. Azóta sem tudtam kitalálni semmit, aminek nem halál lett volna a vége.

- Nem változott volna semmi, hacsak nem ölöm meg Kypet. Viszont a meggyilkolásával magam is gonosszá váltam volna.

Visszatértem az étkezőbe, ahol is viszonylag csendben fejeztük be a vacsorát. Alig néhány megjegyzés hangzott el, és ezek is általában a kellemes gyermekkori emlékekre vonatkoztak. Észrevettem, hogy Skywalker mester és Mara Jade mély hallgatásba burkolózik a beszélgetések alatt, akárcsak Brakiss és jómagam. Az étel egész jónak bizonyult, bár ezt mintha senki sem vette volna észre. És nem számított, mennyire kis adagokat mértem ki, senki sem evett meg mindent, ami a tányérjára került.

A mosogatás és rendrakás után visszavonultam a kamrámba, és rövidesen hallottam, hogy Mara is bevonul a sajátjába. Nem tudtam elaludni, és szívesen bekopogtam volna hozzá, hogy beszélgessünk egyet, de abból, hogy valamivel korábban jó hangosan belökte az ajtaját, úgy sejtettem, hogy határozott visszautasításban lenne részem. Arra a legkevésbé sem lett volna szükségem, így aztán a kamrámban maradtam, és nekiláttam, hogy gondolatban átismételjem mindazokat a fénykardmanővereket, amelyeket az elmúlt napokban sajátítottam el.

Körülbelül fél órával később egy R2-es egység harsány visongása zökkentett ki a meditációs transzból - eltartott néhány pillanatig, mire rájöttem, hogy nem Füttyöst hallom. Felmarkoltam a fénykardomat, és a kirohantam a Szentélyből- A hátam mögött két árnyalak futott, akik nem lehettek mások, csak Skywalker mester és Mara Jade. Amikor kiértem a főbejáraton, és megcsapott az éjszakai, hűvös levegő, még éppen megláttam, hogy a Z-95 Headhunter elhúz odafent, a csillagos égbolton.

- Ellopta a hajómat! - kiáltotta Mara, és a harag forró hullámokban áradt belőle. - Utána kell mennünk!

- Nem lehet - felelte higgadtan Luke.

- Mi az, hogy nem lehet?

Megköszörültem a torkomat, és halkan közöltem:

- Nincsenek hajóink.

Mara a száját tátva meredt ránk, és hüledezve megkérdezte:

- Nincsenek hajók? Nincsenek X-szárnyúak? Ti ketten X-szárnyú nélkül?

- Ez Jedi-képző, nem pilótaiskola - felelte Luke, azzal közönyös kifejezést erőltetett az arcára, ugyanis további tanítványok szaladtak ki az épületből. Feléjük fordult, és nyugalmat színlelve tájékoztatta őket a váratlan fordulatról:

- Kyp elment. Nem tudom, hogy visszatér-e, avagy nem. Remélem, igen.

- Én is - csikorogta vészjósló hangon Mara Jade, és ökölbe szorított jobb kezét, beledörzsölte a bal tenyerébe. - Ellopta a hajómat, mi?

Luke szigorú pillantást vetett rá, és odaszólt neki:

- Mara, higgadj le, kérlek! Ezzel nem segítesz megoldani a helyzetet. A tanítványaimmal kell foglalkoznom, meg kell magyaráznom nekik a történteket. Miután gondoskodtam róluk...

A Marából áradó haraghullámok egyre gyengültek, noha nekem volt egy olyan érzésem, hogy a vörös hajú nő csupán leárnyékolta valahogy a kibocsátást.

- Menj, Luke! - mormolta fojtott hangon. - Megértelek...

Skywalker mester elindult a Szentély felé, anélkül hogy rám pillantott volna. Addig néztem utána, amíg el nem tűnt a szemem elől, és nem éreztem hajlandóságot arra, hogy kövessem. Nem tudtam, hogy mit fog mondani a társaimnak, de csaknem biztosra vettem, hogy én máris többet tudok, mint amennyit ő meg fog osztani a többiekkel. Ha jelen lettem volna, és kérdésekkel bombáztam volna, hogy kipuhatoljam a szándékait, azzal ugyanolyan bomlasztó hatást értem volna el, mint Mara Jade a dühével, így aztán odakint maradtam.

Mara rám pillantott, és megjegyezte:

- Te is bemehetsz.

- Elég hideg az éjszaka - feleltem a fejemet rázva. - Jólesik melegedni egy kicsit a haragod forróságában.

- És ha nem akarom, hogy itt legyél?

- Nyugodj már meg, Mara! - szóltam rá csendesen. - Ellopták a hajódat, ennyi történt. Nem a napunk robbant fel.

- Nekem ez is olyan! - csattant fel indulatosan.

- Lemaradtam valamiről? - érdeklődtem a homlokomat ráncolva. - Az csak egy Headhunter, nem?

- Az... végül is... nem jelentett semmit a számomra. - Mara mérgesen sandított rám, aztán mélyet sóhajtva megenyhült, és hozzátette: - És mégis, mindent jelentett.

- Nem tudlak követni - jegyeztem meg a fejemet csóválva.

- Hát persze, mert fogalmad sincs, miről van szó! - jegyezte meg Mara, és undorodva nézett rám. - Hihetetlenül szerencsés vagy, tudod? A fél családod a KorBiz-nál szolgált, így aztán alaposan feltérképezték neked az életet. Ott eljutottál oda, ahová eljuthattál, majd csatlakoztál a Zsivány-osztaghoz, és sorban arattad a győzelmeket. Aztán rájöttél, hogy valójában Jedi-családból származol, és itt kötöttél ki, hogy megtanuld azt, amire a születésed óta ítéltettél. Ez az egész annyira könnyen jött neked!

- A legkevésbé sem volt könnyű! - tiltakoztam részben értetlenül, részben rosszkedvűen.

- De neked legalább felderítették az útvonalat - magyarázta Mara. - A családod mindvégig mögötted állt, és támogatott, valahányszor fontos döntéseket kellett hoznod. Körülötted az egész Galaxis minden eresztékében recsegett-ropogott, végül szét is hullott, de te mindvégig tévedés nélkül, könnyedén navigáltál kikötőről kikötőre. Még ide is eljutottál, hogy tanulj és Jedi legyél, mialatt a feleségedet fogságban tartják valahol. Annyira biztos vagy abban, hogy amit teszel, az helyes, hogy félre tudod tenni az aggodalmaidat, és képes vagy a felkészülésre összpontosítani. És meg tudod tenni mindezt, mert ez is csak egy újabb megpróbáltatás abban a hősi életedben.

Megint tiltakozni akartam, de közben rájöttem, hogy a szavaiban rejlik némi igazság. Mindez azonban keveset jelentett számomra, mert megborzongtam ugyan, de megfordítottam a kijelentéseit, és hozzáigazítottam ahhoz a kevéshez, amit róla tudtam:

- Te is azt hitted, hogy a hősök útját járod, és mindent megtettél, amit meg kellett tenned, hogy hozzájárulj a Birodalom sorsának alakulásához. Aztán bumm, egyszer csak az egész összeomlott. Minden, amiért dolgoztál, amiért küzdöttél, egyszeriben eltűnt, te meg ott maradtál a nagy semmi közepén.

- Csak óvatosan, máris túllőttél a célon - figyelmeztetett Mara.

- Sajnálom - mormoltam, azzal elfordultam tőle, és a tekintetemet az őserdőre szegezve folyattam: - Elég okos és tapasztalt vagy ahhoz, hogy vigyázz magadra, de többé nem állnak rendelkezésedre a régi mércék, amelyekkel összevethetnéd a teljesítményedet.

- Ez igaz. Minden, ami fekete volt, fehér lett, és viszont - ismerte el Mara, majd elnézett ugyanabba az irányba, mint én, de közben a hüvelykujjával vissza, a Szentély felé bökött. - Útmutatásért jöttem ide, és hogy megtanuljam, hová illek bele az új rendszerbe.

- És a hajód afféle biztonsági szelepként szolgált - tettem hozzá. Arra, hogy ha nem tetszenek az itteni dolgok, leléphess.

Némi bosszúságot érzékeltem felőle, mialatt válaszolt:

- Nem vagyok az a fajta, aki félbehagyja azt, amit elkezdett.

- Nem mondtam, hogy az vagy - feleltem. - De megtörténhet, hogy nem azt kapod itt, amire vágysz, vagy amire szükséged van. Szembefordultam vele, és tovább magyaráztam: - Az életemmel kapcsolatban sok dologban igazad van, de nem mindenben. Amikor a szüleim meghaltak, ott maradtam anélkül, hogy tudtam volna, hogyan kalibráljam az erkölcsi iránytűmet. Találtam másokat, akik beléptek az életembe, és sokat segítettek, de azt a fajta támogatást talán életünk végéig keresni fogjuk. Te biztosan keresed, és én is. Valószínűleg még Skywalker mester is.

- Valóban?

- Igen, valóban - válaszoltam, és mert hirtelen rájöttem, hogy ökölbe szorítom a kezemet, szándékos lassúsággal, egyenként felnyitottam az ujjaimat. - Te és én hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért itt van nekünk Skywalker mester, és segít kitalálni, hogy kik vagyunk és hová tartunk.

Mara bólogatott, de aztán talányos pillantást vetett rám, és megállapította:

- Viszont, úgy érzed, nem megfelelően kezeli a Kyp Duronnal kapcsolatos problémákat.

- Nem azt teszi, amit én tennék a helyében, de korántsem gondon lom úgy, hogy Luke-nak nincs helyén a szíve. Ott van. Tudja, hová akar eljutni, és hová akarja eljuttatni a Jediket. Csak éppen úgy vélem, nem navigál olyan zökkenőmentesen, mint szeretné.

Mara megint bólintott, de egy darabig hallgatott. Én is csendben maradtam, és az éjszakai portyára induló stintarilok visításait hallgattam. Mert minden kora esti felfordulás dacára, Kyp távozása után hamar helyreállt a nyugalom - én pedig hagytam, hogy a környék békessége belém szivárogjon.

- Nem szeretem így elveszíteni a szabadságomat - jegyezte meg aztán Mara Jade.

- Megértem, de hidd el, ez még nem végzetes veszteség - válaszoltam neki szelíden elmosolyodva. - A következő ellátóhajó egy hét múlva érkezik. Addig is, adj magadnak egy esélyt! Hátha úgy találod, hogy pontosan arra van szükséged, amit Skywalker mester adni tud neked.

- Ez a terv sem rosszabb a többinél... - hümmögte Mara.

- Főleg, mert amúgy sincs sok választásod - tettem hozzá. Mara Jade halk kuncogást hallatott, és kijelentette:

- Tudod, egészen mostanáig afféle félőrült vadászpilótának tartottalak. Ne tedd tönkre ezt a képet!

- Pedig a javadra válna - feleltem vigyorogva. - Nyilván hallottál rólam egyet s mást Booster Terriktől.

- Nem is keveset - válaszolta legyintve Mara, azzal sarkon fordult, és elindult a Szentély főbejárata felé. - Úgy hallottam, reggelente futni szoktál.

- Hajnalonta.

- Nem bánnád, ha veled tartanék?

- Eljönnél velem futni? - kérdeztem megrökönyödve, azzal megszaporáztam a lépteimet, és felzárkóztam mellé. - Általában elég hosszú és rázós útvonalat járok be.

- Te kiválasztod, én végigfutom - felelte határozottan Mara.

- Részemről rendben-válaszoltam, és már-már ünnepélyes hang-nemben hozzáfűztem: - Üdvözöllek a Jedi Akadémián, Mara Jade. Remélem, élvezni fogod.

Tizenkilencedik fejezet

Mara Jade élvezte a Jedi Akadémiát, legalábbis azokból a tisztán örömteli kifejezésekből ítélve, amelyek akkor jelentek meg az arcán, amikor lehagyott engem futás közben, vagy amikor a fénykardi gyakorlatokon eggyel több távvezérelt gömb ellen védekezett, mint én. Egy kicsit talán hozzá is szokott a mosolygáshoz, de volt neki egy jellegzetes, diadalittas és kissé gúnyos mosolya is, amit eleget; láttam ahhoz, hogy emlékezetből márványba véshessem.

Ettől az egész még keservesebbé vált, mert igazából elég kevés időt töltöttünk együtt. Reggelente együtt futottunk, aztán Luke kizárólag Marával foglalkozott, pontosan úgy, ahogy az előző napokban Kyppel - és minket, a többieket Kam gondjaira bízott. Ebéd után általában a régi Jedik tanításait hallgattuk a holokronból, aztán Mara és én fénykarddal gyakorlatoztunk. Jóllehet jobban vívott, mint én, a tudásunk közel egy szinten volt, így komoly sérülést okozhattunk volna a másiknak, ezért Kam csupán távvezérelt gömbökkel állított szembe minket.

Kyp eltűnése miatt a tanítványokon nyugtalanság lett úrrá. Aztán egy új tanítvány, Cilghal, a mon calamari nagykövet megérkezése eloszlatta a nyomott hangulatot, különösen azért, mert végre híreket kaptunk a külvilágból. Cilghal mesélt a Mon Calamari elleni támadásról, és elmondta, hogy Daala admirális elvesztette az egyik csillagrombolóját, aminek mindannyian örültünk. A tény, hogy továbbra is léteztek birodalmi erők szerte az egész Galaxisban, mindnyájunkat megerősített az elhatározásunkban, hogy Jedi-lovaggá váljunk, mert egyértelműen megmutatta, hogy szükség van ránk.

Egyik nap, valamivel dél után az egyik társalgóban ültem. Tőlem jobbra Tionne dúdolgatta a balladáit, míg jobbra Mara Jade faggatta Cilghalt a Mon Calamari elleni támadás részleteiről,, amikor is Artu odagurult hozzám, és fogókarjával megrángatta a zubbonyom ujját. Az R2-es fütyült valamit, majd megfordult, és kigördült a helyiségből. Engedelmesen követtem a droidot, ami cseppet sem meglepő módon Luke kamrájához vezetett.

Amint beléptem az ajtón, égett műanyag bűze csapott az orromba, A szag az asztalon elterülő megfeketedett tócsából eredt, ami még ekkor is füstölgött, és egyes részei folyékonynak vagy inkább kocsonyásan lágynak tűntek. A priccsén üldögélő, gondterheltnek tűnő mesterre pillantottam, és megkérdeztem:

- Mi történt?

Luke az apró asztrodroidra nézett, és odaszólt neki:

- Artu, csukd be az ajtót! - Megvárta, amíg a droid végrehajtotta kérését, aztán felém fordulva folytatta: - Emlékszel arra, hogy a közelmúltban azt mondtam, átvizsgálom a holokront, hátha rábukkanok még néhány, Exar Kunnal kapcsolatos anyagra?

- Persze - feleltem kurtán.

- Hát rábukkantam. Bodo-Siosk Baast arról a Jediről mintázták, aki felkészítette Exar Kunt. Őt használtam vektornak, mialatt megpróbáltam kideríteni, hogy mi történt Kunnal. - Luke elhallgatott néhány pillanatra, majd a fejét csóválva magyarázott tovább: - Szóval, Baas elutazott a Coruscantra, hogy beszéljen a tanítványával, és visszatérítse őt a Jedik útjára. Kun viszont megölte a mesterét a Szenátus épületében.

Vettem egy mély lélegzetet az orromon keresztül, és higgadtan kijelentettem:

- Nos, ez nem valami remek hír.

- Nem, valóban nem az. És amikor megkérdeztem, hogy mi történt aztán - dünnyögte Luke, és a holokronra mutatott -, csak egy nagy villanást láttam, meg lángokat, amelyek között egy sötét alakot véltem felfedezni, és mintha a nevetését is hallottam volna.

Az asztalon feketéllő valamire néztem, és a szám úgy kiszáradt, hogy alig tudtam kibökni:

- Az ott a holokron?

- Azt hiszem, a volt a helyes igeidő - dörmögte a mester.

Mindkét kezemmel megnyomkodtam a fejem búbját, és kijelentettem:

- Kezd megfájdulni a fejem. És az az árnyalak, akit láttál... nem lehet, hogy csak a fények csapták be a szemedet?

- Az is meglehet - felelte Luke, és aggodalmasan rántott egyet a vállán.

Elhúztam a kezemet a megolvadt holokron felett, és a bőrömön éreztem, hogy továbbra is csak úgy süt belőle a forróság.

- Szóval, Exar Kunnal állunk szemben? - vetettem fel fojtott hangon.

- Nem tudom biztosan megítélni - válaszolta a fejét rázva Luke. - Négyezer év nagyon hosszú idő. Én inkább úgy gondolom, hogy valaki, akit a birodalmiak kiképeztek, rábukkant Exar Kun tanításaira, és a Sith új Sötét Nagyurává formálta magát.

- Nem kell messzire menni gyanúsítottakért - jegyeztem meg, azzal egy pillanatra összepréseltem a számat, majd hozzátettem: - Kyp éppen megteszi.

- Ne hidd, hogy ez nekem nem jutott eszembe - válaszolta a mester. - Kyp annyira tehetséges és annyira mohó, de ez is csak a türelmetlenségét táplálta... - Felnézett rám, és letörten folytatta: - A minap azt mondtad, hogy attól félek, cserbenhagytam az apámat. Ez talán igaz. Az viszont biztos, hogy cserbenhagytam Kypet.

- Nem, fordítva történt - vágtam vissza, és nekitámaszkodtam az asztalnak -, Kyp hagyott cserben téged. Beleegyezett, hogy végigcsinál egy komoly kiképzést, de nem tudta, mire vállalkozik. Egész életében bányában dolgozott, rabszolga volt. Te megmutattad neki, hogy miféle lehetőségek rejlenek benne. Még csak most tanulgatta, hogyan hozzon önállóan döntéseket, és hirtelen hatalmas, csodás távlatok tárultak fel előtte. Egy hozzám, Kamhoz vagy Marához hasonló illető képes megbirkózni ekkora hatalommal, de Kyp....?

- Nem könnyíted meg a helyzetemet - jegyezte meg elkomorulva Luke.

- Sajnálom. Te vagy a mester, és tudod, hogy mit csinálsz, de szerintem most ismét az itteni tanítványokra kellene fordítanod minden figyelmedet - javasoltam, majd nagyot sóhajtva tovább beszéltem: - Lehet, hogy Kyp örökre elment, de az is lehet, hogy visszajön. Nem tudhatjuk. Azt viszont tudván tudjuk, hogy az eredeti küldetésünk - az oka annak, amiért megteremtetted az Akadémiát, továbbra is létezik. A Jedi-lovagoknak vissza kell térniük a Galaxisba, és te vagy az egyetlen remény arra, hogy ez megtörténik.

A Jedi-mester sokáig hallgatott, aztán kurtán biccentett, és kijelentette:

- A Rend az, amire szükségünk van. Erre kell összpontosítanom.

- Egyetértek - helyeseltem sietve, és reménykedő pillantásokkal méregettem őt. - És azt is el kéne döntenünk, hogy mihez kezdjünk Exar Kunnal.

- Igaz - mormolta Luke, azzal előredőlt ültében, és rákönyökölt I térdére, amitől a köpenye lesiklott a válláról, és ettől valahogy kisebbnek látszott, mint amekkora a valóságban volt. - A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján úgy tűnik, hogy Exar Kun az ellenségünk, vagy egy tanítványa, aki Exar Kunnak adja ki magát. Átkutattam már ezt a szentélyt, és megtaláltam a gonosz apró nyomait. De nem eleget ahhoz, hogy biztosan kijelentsem, Exar Kunnal van dolgunk.

Két-három másodpercig a szakállamat dörzsölgetve töprengtem, majd megszólaltam:

- Úgy rémlik, hallottam valakitől, talán Bodo Baastól, hogy az itteni szentélyeket azért építették valaha, hogy fókuszálják Exar Kun hatalmát. Ezt a Szentélyt talán nem ebből a célból emelték, de valószínűleg összeköttetésben állt a többivel. És ha ezt a köteléket Sith - mágiával teremtették, Exar Kun talán képes megakadályozni minket abban, hogy végigkövessük, és biztosan egy másik szentély a hatalmának fókuszpontja.

Luke lassan bólogatva felegyenesedett, és rám pillantva válaszolt:

- Jó ötlet. És Gantoris, illetve Kyp valószínűleg abban az építményben kaptak útmutatást. Bárcsak tudnánk, hogy melyik az...

- Azt hiszem, ezt ki lehet deríteni - jegyeztem meg mosolyogva.

- Hogyan?

- A felderítőnaplókból - magyaráztam egyre derűsebben. - Mindenki bejárta a környéket, hogy megfigyelje a helyi látnivalókat.

- Igen, de ez már Gantoris halála után történt - vetette ellen Luke. - És Kyp meghamisíthatta a naplóit, hogy eltitkolja, merre járt.

- Ez igaz, csakhogy valamennyi útjára elkísérte őt Dorsk 81 - válaszoltam -, akinek nem volt oka meghamisítani a saját jelentéseit.

Szerintem kérd el mindenkitől a naplóját. Mondd nekik azt, hogy olyan gyakorlatra készülsz, amivel a megfigyelőképességünket akarod fejleszteni. Én átnézem a jelentéseket, és kiválasztom a legvalószínűbb helyeket, ahol a mi Kun-klónunk rejtőzhet.

- Rendben, ezt fogjuk csinálni - jelentette ki Luke, azzal felállt és tekintetét a holokron maradványaira szegezve hozzátette: - A holokron megsemmisítésével az ellenségünk nagyobb csapást mért ránk, mint eredetileg remélte.

- A legmerészebb álmaiban sem - fűztem hozzá, és rámosolyogtam a mesterre. - Hasznos dolgokat tanultunk a Jedi-rend történetéről. Mindannyian tudjuk, hogy a legnemesebb hagyomány örökösei vagyunk. Most rajtad a sor, Luke! Fel kell használnod mindazt, amit tudsz, hogy olyanokká formálj minket, a tanítványaidat, hogy képesek legyünk tovább gyarapítani a legendát.

Megéreztem, hogy Mara háta az enyémnek nyomódik, mire önkéntelenül elmosolyodtam, és megkérdeztem:

- Kam nem könnyíti meg a feladatot, mi?

Mara kék fénykardja halkan búgott, aztán felsistergett, amikor félresöpört egy apró, tüzes lándzsát.

- Nem könnyű Jedinek lenni, mi? - kérdezett vissza aztán a társam.

- Hát nem - dünnyögtem, azzal amennyire csak bírtam, kiterjesztettem az érzékeimet, és sikerült befognom a sötét hangár java részét. Kam már korábban becsukta a kaput és lekapcsolta a lámpákat, így kizárólag a fénykardjaink szolgáltattak némi világosságot. Nyolc távvezérelt gömb lebegett körülöttünk, valahol a sötétségben. Cikcakkos pályákon mozogva bonyolult hálózatot szőttek körénk; és néhány pillanatonként, újra meg újra eltakarták egymást. Ha nem összpontosítottunk eléggé, hogy az érzékelésünk kiterjedjen a gömbök vagy az oszlopok mögötti térszeletekre, kínosan védtelenné váltunk.

Kam ráadásul csapatmunkává formálta a gyakorlatot azzal, hogy a gömbök felével nekem kellett foglalkoznom, a másik felével Marának, viszont a gépezetek mindkettőnkre lőhettek. A saját gömbjeink találatáért elvesztettünk egy-egy pontot, cserébe annyi pontot kaptunk, ahány lövést blokkoltunk. Engem kevésbé izgatott a pontveszteség, mint az, hogy Mara működő fénykarddal állt mögöttem, mialatt az én gömbjeim megszórták a hátsó felét lézertűkkel, amelyeket nekem kellett volna elcsípnem.

Hirtelen megéreztem, hogy odakint, a sötétségben energiák mozgolódnak. Jobb kézre fogott kardomat elhúztam a padlóval párhuzamosan, és ezzel elkaptam egy alacsonyan érkező lövedéket, amely a bal térdem felé tartott. A testem középvonalánál függőlegesen felrántottam a fegyveremet, majd jobbra és balra döntöttem, és ezzel feltartóztattam két további lézertűt, amelyek a sötétség mélyéről süvítettek felém. Rögtön ezután a bal kezembe dobtam a kardot, fél térdre ereszkedtem, és balra suhintva félrepattintottam egy, a vállam felé röppenő lövedéket.

A fénykard mély búgását élvezve visszahúztam magam elé a fegyvert, és a jobbommal is ráfogtam a markolatra. Mialatt egészen jól megtanultam fél kézzel vívni, a balommal továbbra is bizonytalankodtam egy kicsit, és nem tudtam végrehajtani vele azokat a legfinomabb manővereket, amelyekre nagy szükségem lett volna. A kardot önmagában véve erőfeszítések nélkül lehetett forgatni, de éppen ettől csalókán veszedelmes volt. Ugyanolyan könnyedén pörgethettem volna akár az ujjaim között is, mint egy írótollat, de elég nagy ostobaság lett volna játszani vele. Ha elejtettem volna, vagy csak egy kicsit megingott volna a penge, az eléggé fájdalmas lett volna. Nagyon fájdalmas.

Érzékeltem, hogy a következő lövedék szinte tökéletesen függőlegesen süvít lefelé, a fejem irányába. Az első reakcióm az volt, hogy fellendítem a kardot, és a fejem felett hátrafelé döfök vele, csakhogy Mara pontosan ott állt. Miután nem maradt más választásom, felszökkentem a levegőbe, amilyen magasra csak tudtam, és felfelé szúrtam. Az ezüstös penge a hegyével kapta el az izzó energiatüskét, és egy pillanatra vörösre színeződött. Diadalittasan felkacagtam, és megláttam, hogy Mara kék pengéje teljes kört leírva elsuhan alattam, közben megállít három, különböző irányból érkező lövedéket.

A padlóra érkezve leguggoltam, majd balra perdültem, és blokkoltam egy újabb apró lézernyalábot, fél másodperccel azelőtt, hogy Mara pengéje odalendült, és nekiütközött az enyémnek. Vakító fény ragyogott fel ott, ahol a pengék összeértek, aztán az ütés erejét felhasználva máris jobbra pördültem. A teljes fordulat végére a jobb kezemben tartottam a kardot, amit oldalra kilökve megállítanál két lézertűt, aztán a következőt egyenesen a hasamba kaptam.

Azonnal elnyomtam a fájdalmat, és léptem egyet hátra. Láttam, hogy Mara félreszökken három lövedék elől, de az egyik így is a vállába lába csapódott. A találat miatt veszített valamit a gyorsaságából, mire azonnal kapott még kettőt a jobb csípőjébe. A szándékosan megkezdett ugrás az ellenőrzése nélkül folytatódott, így a végén elterüli a hangár padlóján. Felrántotta a kardját, és félreütött egy újabb lézertűt, de a következő egyenesen a háta közepébe vágódott, és hiába próbált felállni, mindkét lába felmondta a szolgálatot.

Mara a hasán feküdt, a kezét-lábát szétvetve. A haja előreomolva, mint valami függöny, eltakarta az arcát, és ezüstösen csillogva verte vissza a kardom fényét. A következő pillanatban megéreztem, hogy három gömb elindult felé, hogy végképp megbénítsa - kettő a lába, egy a feje felől közeledett. A fénykardja kikapcsolt, a markolat ott hevert, közvetlenül a bal keze mellett, de most már nem védheti te magát.

Egyetlen választásom maradt, ami valójában nem is volt választási Két hosszú ugrással odaértem Marához, és tágas ívben előrekaszáltam kardommal, alig valamivel a lába felett, és a pengém megállított két lézertüskét. Amikor ez megtörtént, elégedetten mosolyogtam, holott tudtam, hogy a győzelmem rövid életű lesz.

A harmadik lövedéket a bal kezemmel kaptam el, amikor már alig két centiméterre járt Mara arcától. Kegyetlen fájdalom vágott végig az egész karomon, de magamba szívtam az energiát, és átformáltam,hogy lehűtsem szempillantás alatt felizzó idegvégződéseimet. Még szélesebben vigyorogtam, amikor lezajlott az átalakulás, és a sikerem miatti örömömtől a lelkem szárnyalt.

Sajnálatos módon a lélek hiába szárnyal egy elzuhanó testben. Elég esetlenül érkeztem apadióra, kemény ütést kaptam a mellkasomra, ami egy pillanattal a lábam előtt érte el a betont. Még esés közben megpróbáltam jobbra csavarni a felsőtestemet, hogy a bal oldalamra érkezzem, és feltarthassam a kardomat, de csak annyit értem el, hogy a padlóra érve gurulni kezdtem, és gyakorlatilag rácsavarodtam egy oszlopra. A kardom kifordult a markomból, és legalább tízméternyire repült. A penge ezüstös fénye megvilágította a felém közeledő gömböket.

Felsóhajtottam, és halkan megjegyeztem:

- Rossz érzésem van ettől a dologtól... A gömbök nem tüzeltek.

A hátamra fordultam, és a két felhúzott térdem között megpillantottam Marát, aki tőlem négy-öt lépésnyire, az oldalán fekve vonszolta magát felém. A verejtéke az arcára tapasztotta néhány hajfürtjét, ismét aktív fénykardja jeges, halványkék fényben fürdette az arcát, neme körül a bőr meg-megfeszült, valahányszor felhúzta a lábát, de máskülönben nem adta jelét annak, hogy rosszul érezné magát.

Hirtelen Kam kiáltása ütötte meg a fülemet:

- Mára elég lesz! Egészen jól csináltátok! Felnevettem, és hangosan nyögdécselve megkérdeztem:

- Ha ez igaz, akkor miért érzem pocsékul magam?

- Azért, Keiran, mert nem csináltad elég jól! - hangzott a higgadt magyarázat.

- Köszönöm, hogy tisztáztad - böktem ki, azzal kinyújtottam és leengedtem a lábamat, illetve a hideg kövezetre eresztettem a fejemet. Végighúztam kezemet a szakállamon, hogy lesöpörjem az ott összegyűlt verejtéket, közben az izzadságcseppek belecsorogtak a szemembe, és marni kezdték. Oldalra fordítottam a fejemet, és miután Mara bekúszott a látómezőmbe, rávigyorogtam, és odaszóltam neki:

- Nagyon fáj?

- Egy Jedi nem ismeri a fájdalmat - nyögte Mara.

- Helyes. így hát nekem sem fáj semmim - feleltem, majd a tőlem pár méterre heverő kardomra pillantottam. Kinyújtottam felé B kezemet, és megpróbáltam a tenyerembe húzni az Erővel, de csak annyit értem el, hogy a markolat meg-megmoccant.

- Ilyenkor venném hasznát igazán, ha értenék a tárgyak mozgatásához - dünnyögtem rosszkedvűen.

- Mert kezdesz ellustulni - közölte Mara. - Egyszerűen csak menj oda, és vedd fel!

- Rendben. Egy perc...

Mara felkacagott, aztán sóhajtott egyet, és megszólalt:

- Köszönöm, hogy megmentettél.

- Ne köszönd! - feleltem fáradtan legyintve. - Te is megtetted volna értem.

- Valóban? - kérdezte, és a hangjából szempillantás alatt eltűnt minden könnyed tónus.

Gondolkodóba estem néhány másodpercre, majd belekezdtem & magyarázatba:

- Szerintem igen. Az az univerzum, amiben felnőttél és amit ismertél, megváltozott ugyan, de benned megmaradtak bizonyos értékek. Például a kötelességtudás és a hűség. Ezeket persze nem szívesen mutatod meg másoknak, de attól még alkalmazod azokra akiket barátnak tekintesz.

Válasz helyett Mara hallgatott, így aztán az oldalamra fordultam, felkönyököltem, és tekintetemet a szemébe fúrva rákérdeztem.

- Mert te és én barátok vagyunk, ugye?

Annyit még láttam, hogy résnyire vonja a szemét, de rögtön ezután kikapcsolta a fénykardját, és az arcára sötét árnyék vetült.

- Nem tudom biztosan, hogy ugyanazt értjük-e a barát fogalom alatt - válaszolta rövid gondolkodás után. - De azt hiszem, megbízom benned.

- Örülök neki - feleltem kurtán.

- És ezért áldoztad fel a kezedet, hogy megmentsd az arcomat? - kérdezte közönyös, fakó hangon. - Mert a barátodnak tartasz?

- Részben igen. Nagyon nagy részben - válaszoltam, majd néhány másodpercig az alsó ajkamat rágcsálva töprengtem, aztán folytattam: - És azért is, mert tudtam, hogy módomban áll megtenni, tehát kötelességem, hogy megtegyem. Annak idején, amikor beléptem a KorBiz-hoz, tudtam, hogy lesznek helyzetek, amelyeknél engem hívnak majd, veszélyes helyzetek, amelyeket nekem kell megoldanom, mert mások nem képesek rá. Az én szerepem a társadalomban az volt, hogy cselekedjek és felelősséget vállaljak azok helyett, akik ezt nem tehették meg. Azt hiszem, alapjában véve ez a Jedi-lét lényege. Egy Jedi oda áll, ahol a legtöbb teremtményt tudja megóvni a legnagyobb gonosztól.

- Akár az élete árán is?

Lassan kifújtam a levegőt, és megfontoltan válaszoltam:

- Erre senki sem gondol szívesen, de ez is része a feladatunknak. Emlékszem, többször is előfordult, a Zsivány-osztagnál is, korábban is, hogy tudtam, kötelességem elvégezni egy bizonyos feladatot. Csaknem biztosra vettem, hogy belepusztulok, és ez majdnem sikerült is a Talaseán. Tény viszont, hogy ott voltak a barátaim, akik meghaltak volna, ha én nem teszek valamit, és az adott pillanatban az életem nem sokat számított abban az egyenletben. Mara felhorkant, és megjegyezte: - Ezért a gondolkodásmódért az uralkodó érzelgős bolondnak tartott volna, aki rászolgált a halálra.

- Majd felidézem magamban ezt, amikor legközelebb táncolok a sírján - vágtam vissza, azzal ülő helyzetbe nyomtam magam. – Nézd, előfordul, hogy helyénvalónak érezzük az áldozatot. Megtörtént Velem a múltban, és ez történt a mai napon is. Csupán egy gyors ítélet, amit meg kell hozni, ha eljön a perc.

- Nem könnyű döntés - mormolta Mara.

- Nem könnyű - erősítettem meg, azzal feltápászkodtam, és felé nyújtottam a kezemet. Elfogadta, és mialatt felsegítettem, megegyezte:

- Csak hát, ahogyan te magad is mondtad, Jedinek lenni nem könnyű, igaz?

Huszadik fejezet

Skywalker mester odadobta a köpenyét Kamnak, és mialatt kezébe vette a fénykardját, így szólt:

- Köszönöm, Kam. Megtennéd, hogy egy darabig figyelsz a többiekre?

- Ahogy óhajtod, mester - válaszolta Kam, azzal elsietett.

Mialatt én is megmarkoltam a fénykardomat, Luke tetőtől-talpig végigmért, és csendesen megjegyezte:

- Erre semmi sem kényszerít minket, Keiran.

- Szerintem meg. kell tennünk - válaszoltam fanyarul vigyorogva. - És azt hiszem, szeretnél feltenni nekem egy kérdést.

Luke bólintott, és feltette:

- A kettőnk párbaja a távozásod előjátéka?

A hangjából érződő fájdalom késként hasított belém, és a gerincemhez szegezte a szívemet. Luke az elmúlt napokban azt látta, hogy a Jedi Akadémiáról szőtt álmai szertefoszlanak. Gantorist elevenen megsütötte a saját haragja és gyűlölete. Kyp, a legígéretesebb tanítvány egy ősi gonosz hatása alá került, és eltűnt. Mara Jade, a néhai Császár egyik legmegbízhatóbb Erő-használója eljött az Akadémiára útmutatást keresni, de alig egy héttel később úgy döntött, hogy távozik, és még azon a reggelen el is utazott Han Solóval és Lando Calrissiannel a Millennium Falcon fedélzetén.

Dacára annak, hogy a Jedi-képző alig egy hónapja működött, az ígéretes tanítványok megdöbbentő iramban fogytak. Luke kérdéséi vehettem volna a képességeim megerősítésének is, de tudtam, valójában azt jelzi, mennyire legyőzöttnek érzi magát pillanatnyilag. Meg tudtam érteni őt, mert Mara Jade távozása miatt jómagam is becsapottnak vagy inkább elárultnak éreztem magam.

Találkoztam vele azon a bizonyos reggelen, amikor is beállítottam hozzá, hogy futni hívjam.

- Készen vagy? - kérdeztem vidáman, de a jókedvem nyomban elillant.

- Aha... - dünnyögte Mara -, de nem a futásra. - A kamrája közepén állt, és azt a színváltó pilótaruhát viselte, amelyben megérkezett a Yavin-4-re. Az ágyát bevetette, és a Jedi-köpenye takarosan összehajtva feküdt a priccsen, a zsákja mellett. A sötétbarna ruhadarabra mutatott, és hozzátette: - Ezt itt hagyom. Valaki talán még hasznát veszi.

Nekitámaszkodtam az ajtó keretének - ezzel elálltam az útját és megjegyeztem:

- Mintha arról lett volna szó, hogy nem hagyod félbe azt, amibe belekezdesz.

A szeme nyomban felparázslott, de meglepő könnyedséggel elfojtotta magában az indulatait.

- Valóban nem szoktam - válaszolta kissé reszkető hangon. - Sokat tanultam itt, de nekem nem azt kell megtanulnom, amit neked és a többieknek.

- Megint végig akarod rágni ezt úgy, hogy ismered az álláspontomat? - kérdeztem elkedvetlenedve.

Mara lehiggadt, és a másik lábára helyezte a súlypontját, amitől kissé távolabbra mozdult tőlem, majd halkan, de határozottan felelt:

- Amikor a birodalmiak kiképeztek, rengeteg olyan dolgot tanítottak meg nekem, amit ti még csak most tanultok. Sokat gyakoroltam, és folyamatosan tökéletesítettem a tudásomat. Te és én közösen gyakorlatoztunk fénykarddal. Azt hiszed, hogy egy-két délután alatt szedtem fel mindazt, amit láttál?

- Hát, Kam vagy magam példáját tekintve, lehetséges az ilyesmi - válaszoltam a vállamat vonogatva.

- Ügyes, Keiran, de te is tudod, hogy nem igaz - vágta rá Mara.

- Rendben, egy pont Mara Jade-nek - jelentettem ki, és megadásom jeléül feltartottam mindkét kezemet.

- Mindennek a tetejébe, a kiképzés során a birodalmiak a sötét oldal módszereit tanították meg nekem, hogy azokkal merítsek az Erőből - magyarázott tovább Mara. - Hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek, valahányszor cselekednem kellett. Azért jöttem ide, mert úgy hittem, Luke új dolgokat mutat nekem, amiket megtanul hatok, új képességeket, amelyeket elsajátíthatok, ehelyett azt mutatta meg, hogyan használhatom a világos oldalt. Ugyanazt csinálom, mint eddig, csak más az energiaforrás.

- Ami kicsit vékonyabban csordogál, és nem olyan könnyű hozzáférni - szúrtam közbe.

- Igaz, de nem is égeti ki a hajtóművet - tette hozzá Mara, aztán zöld szemét tágra nyitva megtisztelt egy általam még sosem látott pillantásával, amellyel legnagyobb meglepetésemre elárulta a sebezhetőségét, majd így folytatta: - A minap, amikor az önfeláldozásra beszéltél, a barátokat említetted, illetve azokat, akik nem tudnak felelősséget vállalni önmagukért. Én pedig elkezdtem töprengeni a Csempész Szövetségen. Rengeteg mindent kell végiggondolnom.

Megfontoltan bólogattam, majd a szemébe nézve megjegyeztem.

- És részben azért vállalkoztál erre a kis kalandra, mert nyomasztott a felelősség terhe.

- És én még azt hittem, hogy a KorBiz ügynökei nem valami okosak - hümmögte Mara.

- Vannak jó pillanataink - válaszoltam vigyorogva.

- Egészen a közelmúltig csakis magamért kellett felelősséget vállalnom - mondta ekkor Mara. - Képes voltam döntéseket hozni, de csakis taktikai szinten, amit nem éreztem tehernek. Azután, hogy Karrde a Szövetség élére állított, inkább stratégiai döntéseket kellett meghoznom. Sokkal nagyobb a nyomás. Persze, meg tudok birkózni vele, de nem akarok, pontosabban nem vagyok hajlandó csalódást okozni Karrdénak.

- Csak éppen kínosan érzed magad közben - jegyeztem meg mosolyogva. - Tökéletesen megértelek. Ezért maradtam meg egyszerű vadászpilótának a Zsivány-osztagban, holott már régen parancsnok lehetnék. Nem akarok túl nagyot harapni, hogy bármilyen körülmények között képes legyek lenyelni a falatot.

Mara megértőn bólogatott, aztán kissé éles hangon kijelentette!

- Fogadni merek, hogy a Korélia-rendszerben, a hozzád tartozó szektorban dolgozó csempészek nem rajongtak érted.

- Fel nem foghatom, miért - válaszoltam ártatlanul mosolyogva, - Talán értesítenem kellett volna őket a szúrópróbaszerű ellenőrzéseinkről, vagy valami ilyesmi? Ők ritka árucikkekkel kereskedtek, én pedig a légritkábbal: idővel.

- Óh, igen, a Kesselen - felelte Mara. - Ott elég lassan telik.

- És még csak felárat sem számítottam érte - dörmögtem, azzal, ellöktem magam az ajtókerettől, és kezet nyújtottam Marának. - Sajnálom, hogy elmész. Azt hittem, te és én némi életet lehelünk majd ebbe a helybe, és segítünk Luke-nak feljebb, a következő szintre juttatni a csapatot. Habozok kimondani, de élveztem a közös munkánkat.

Mara megjutalmazott ritka mosolyainak egyikével, és jócskán felderülve válaszolt:

- Ahhoz képest, hogy rögtön az elején vitatkoztunk, aztán meg ellopták a hajómat, ez a kaland sokkal jobb lett annál, mint amire I kezdetben számítottam. Köszönöm a segítséget. Ha van valami, amit megtehetek érted...

- Hát, ha már így rákérdezel: van - feleltem kényszeredetten vigyorogva. - Elég kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezel a csempészek köreiben. Megeshet, hogy hallasz valamit Miraxról. Nagyra értékelném, ha hallanál valamit, aztán nekem is elmondanád. Mindörökre leköteleznél.

- Mit szólnál egy cseréhez? - kérdezett vissza, majd a padlóra szegezte a tekintetét, és kibökte: - Vigyázz Luke-ra helyettem, rendben?

- Hát persze, örömmel - válaszoltam neki habozás nélkül, aztán a szememet résnyire vonva meredtem rá. - Egészen pontosan mire I gondolsz? Azt tudom, hogy nem örül a távozásodnak...

- Az biztos - felelte, és jóval halkabban folytatta: - Az jár a fejemben, hogy egyszer már áttévedt a sötét oldalra. Tudom, hogy az eset azóta is arra ösztönzi, hogy tanítványokat képezzen, de szerintem fogalma sincs arról, hogy milyen komoly sebeket kapott. Az élménynek hihetetlenül megrázónak kellett lennie, és mára sem épült fel teljesen. Attól nem tartok, hogy visszaesik, de azért... nem tudhatjuk...

- Túl sokat szeretne elérni, túl gyorsan, igaz?

- Igen, ez őrá vall - felelte Mara.

Bólintottam, és a legszívesebben farba rúgtam volna magamat, amiért nem jöttem rá hamarabb. Luke számára - mint mindenki más számára - a sötét oldalon tett utazás olyan lehetett, mintha egyszerre több találatot kapott volna közvetlen lőtávolságból. A bakta - kezelés begyógyíthatta ugyan a testi sebeit, de az emlékeknek és rémálmoknak idő kellett, hogy eltompuljanak és elmúljanak. Jóllehet a Jedi nyugtató technikákkal megszabadulhatott a folyton rátörő idegességtől és zaklatottságtól, ezek csupán a tüneteket kezelték, de nem szüntették meg a kiváltó okokat. Azokat csakis az idő gyógyíthatta meg. Az idő, a szeretet és a barátok támogatása.

- Vigyázni fogok rá - ígértem -, te meg magadra vigyázz, jó?

- Úgy lesz - fogadkozott Mara Jade.

- És ha valamelyik csempész fickónál akadna némi felesleges ennivaló - folytattam lassan elmosolyodva úgy értem, jó ennivaló, amitől meg akar szabadulni, tudod, hol talál meg minket. ,

Mara a vállára emelte a zsákját, elsiklott mellettem, és visszaszól:

- Megkapod, KorBiz! Találkozunk pár parszekkel odébb az úton.

Miután Luke elköszönt Marától, szótlan komorságba merülve végeztette velünk a reggeli gyakorlatokat. Lerítt róla, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a legjobb formáját nyújtsa, de valahogy nem tudta beleadni a szívét. Felismertem ezt a fajta viselkedést: Iella beszámolóiból tudtam, hogy magam is ugyanilyen hangulatba kerültem az apám halála utáni időszakban. Luke túl sokat gondolt a történtekre, és leragadt a múltban, mialatt az egész univerzum elsuhant mellette a jövő felé.

Velem annak idején az történt, hogy Iella és Gil Bastra elvonszoltak a Kincseshajó-sor legócskább kocsmáinak egyikébe. A Fel Swoop nevezetű lebujban hemzsegtek a gyorsasági fogatosok és a versenysiklósok. Rengeteg koréliai whiskey elfogyasztása után a társaim rávettek, hogy elénekeljek egy jópofa dalocskát, amely a siklóbolondok elmebeli problémáiról és gyávaságáról szólt. Mármost az énekhangom bármikor őrjöngésre késztetne akár egy fogékony és elnéző közönséget is, és a kirobbanó tömegverekedés során a társaság szétverte a kocsmát. Szilárd tény viszont, hogy a sebeim és fájdalmaim visszarángattak a valóság talajára, és le is rögzítettek ott.

Legnagyobb sajnálatomra a Yavin-4-en egyetlen kocsma sem működött, és a raktárainkban egyetlen csepp szeszes ital sem akadt. És mert a tapasztalataim alapján úgy éreztem, némi testmozgás jót fog tenni Luke-nak, párbajra hívtam őt. Kam már korábban elmagyarázta, hogy léteznek bizonyos fogások, amelyeket csakis élő ellenféllel szemben tudok megtanulni, és hogy ő maga nem annyira tapasztalt, hogy gyakorolhatna velem. Luke-nak kellett gondoskodnia arról, hogy ne találjam el, és ő se találjon el engem. Mindez azt jelentette, hogy kőkeményen kellett összpontosítania, és azt remélnem, hogy ezzel kihúzom gondolatainak borongós világából.

Aktiváltam a fénykardomat, a penge búgó sistergése furcsán letompulva verődött vissza a hangár évezredes kőfalairól.

- Jogos a kérdés, hogy távozom-e, avagy sem - válaszoltam fennhangon. - Bőven van indokod, hogy feltedd. És nem, nem megyek sehová, hacsak ez az összecsapás nem zárul gyászosan valamelyikünk számára.

A zöld energiapenge életre kelt, és a mester szintén kiáltva válaszolt: - Hát akkor rajta, mutasd meg, mit tanultál! Lassú léptekkel közeledtem felé, és gyors csapást indítottam a bal válla irányába. Luke felrántotta a kardját, és jobb felső állásban, a Külső Védelmi Gyűrűben blokkolt. Egy ütemmel később lehajoltam, és előrevágtam, a bal lába felé, de ő szélsebesen lesüllyesztette a kardját, és könnyedén félresöpörte az enyémet. Az egymásnak ütköző pengék felragyogtak, és a fény elmosta a mester szenvtelen arcára vetűlő árnyékokat.

Nagyjából az, amire számítottam - állapítottam meg magamban, és a jobb kezembe vettem a kardomat. Gyors ütemben közeledtem, és függőlegesen lefelé tartó csapást indítottam a mester felé. Mialatt a pengém félúton járt, felgyorsítottam a mozgását, és ezzel rákényszerítettem Luke-ot, hogy a Középső Gyűrűben blokkoljon. Tovább

nyomultam felé, közben a jobbomat előrelöktem, majd lesiklattam a pengémet az övé mentén. A kellő pillanatban még lejjebb rántottam, és Luke szegycsontjának vágtam a markolatom alsó végét, ezalatt beakasztottam a jobb lábamat a mester jobb lábába, és hanyattlöktem őt.

Nyomban elhátráltam tőle, de közben elégedetten láttam, hogy meglepett kifejezés ül ki az arcára.

- Ha engem nem is tisztelsz - mondtam neki eléggé éles hangon - akkor legalább azt tiszteld, amit Kam megtanított nekem.

Luke lassan tápászkodott fel, de a fénykardja mindvégig kettőnk között maradt. Én a csípőm jobb oldalánál tartottam a markolatot, a penge rézsútosan meredt felfelé a testem előtt, és a hegye a bal vállam közelében lebegett. Hirtelen dobbantottam egyet a lábammal, mintha rohamra indulnék, mire Luke fél lépéssel hátrébb mozdult.

Na, most már kezd figyelni - gondoltam derűsen, aztán kivártam, hogy összeszedje magát, és megindultam felé. Szűk félkörívet leírva közeledtem a bal oldala felé, majd háromszor lesújtottam, előbb rézsútosan, majd felülről, végül visszakézből, hogy távol tartsam őt magamtól. Aztán hosszan előrelépve villámgyors, nyílegyenes döfést indítottam. Luke keresztben elrántotta maga előtt a pengéjét, és ezzel jobbra söpörte az enyémet.

A mester diadalittasan felnevetett, de nyomban el is hallgatott, ugyanis - mialatt elütötte a kardomat - én a hátul lévő bal lábamra helyeztem a testsúlyomat, majd a jobb lábammal közepes erővel hasba rúgtam őt. Luke kétrét görnyedt, és néhány lépéssel távolabbra tántorodott, de ezúttal nem adtam időt neki arra, hogy összeszedhesse magát. Keményen és gyorsan nyomultam felé, végtelen hurokban forgattam a kardomat, és hol magasan, hol alacsonyan előrekaszáló csapásokat mértem rá. A mester kitartóan védekezett, közben felnézett rám, és a tekintete hirtelen megváltozott - immáron elszáll l kifejezés sugárzott a szeméből.

Egy ütemmel később belefutottam egy Erő-falba, szabályosan visszapattantam róla, és vagy két méterrel hátrébb térdre roskadtam. Vér ízét éreztem a nyelvemen, de tudtam, hogy az valójában az orromból csorog, ami eléggé sajgott. Éreztem, hogy nem tört el, viszont egyenesen nekiugrani egy szilárd valaminek, ritkán kellemes élmény.

Megtöröltem az orromat a zubbonyom ujjával, és a gyenge fényben mind a sötétzöld szövet, mind a rákerült vér feketének látszott.

- Ügyes trükk - jelentettem ki elismerő hanghordozással.

Luke vicsorgásnak is beillő, vad és torz vigyorra húzta a száját. Egyetlen szó nélkül megindult felém, és általam korábban sosem látott gyorsasággal, kecsességgel és céltudatossággal mozgott. Villámgyors csapást mért rám, amely a jobb vállamtól a derekamig kettéválasztotta volna a testemet. Egy pillanatra megláttam, hogy meglepődik, ugyanis arra számított, hogy a jobb felső állásban fogok hárítani, de én hagytam, hogy a pengéje áthatoljon a Külső és a Középső Védelmi Gyűrűmön. A legbelső körben ütöttem félre a kardját, aztán gyorsan előreléptem, és a bal vállamat az állába vágtam, de akkora erővel, hogy a két fogsora jól hallhatóan összecsattant. Rögtön ezután a bal hüvelykujjamat a bordái közé döftem, aztán lebuktam egy vízszintes csapás elől, amely a szemöldököm vonaláig visszanyírta volna a hajamat. Végül mély guggolásba zuhantam, a bal lábamat félkörös ívben előrerúgva összeakasztottam a mester bokáit, mire ő hanyatt esett, és ismét elterült a kövezeten. Ahogyan az imént tettem, ezúttal is eltáncoltam tőle, majd lenéztem rá, és megjegyeztem:

- Ennél azért jobbnak hittelek.

Luke lassan feltápászkodott, bal kezével letörölt egy keskeny vércsíkot a szájáról, és meglepően higgadtan kijelentette:

- Kölyökkoromban keveset verekedtem. Engem és a barátaimat Inkább a siklóversenyzés érdekelt, semmint a közelharc.

- Akkor talán siklóversenyzőnek kellett volna menned, nem Jedinek - válaszoltam a fejemet csóválva.

- Látom, nem érted - állapította meg Luke, azzal kiköpött némi véres nyálat, és hozzátette: - Különféle dolgok zajlanak itt. Az erők folyton változnak.

- Talán megérteném, ha beszélnél ezekről a jelenségekről - válaszoltam, és leeresztettem a kardomat. - Te vagy a mester, de ez nem jelenti azt, hogy magadra kell venned minden felelősséget. Ezt már te magad is megtapasztalhattad. Megengedted Tionne-nak, hogy tanulmányozza és megossza velünk a Rend történelmét. Kam vezényli a gyakorlatok egy részét, engem pedig ráállítottál a sötét alak kilétének kiderítésére. Jut eszembe, Dorsk 81 felderítőnaplója alapján valószínűleg sikerült azonosítanom Exar Kun szentélyét. Arra gondoltam, hogy ma délután körülnézhetnék ott.

- Nem - vágta rá Luke, és határozottan megrázta a fejét. - Egyedül nem mehetsz oda. Sőt nem akarom, hogy akár csak egyetlen tanítvány odamenjen.

- Rendben - feleltem habozás nélkül -, akkor te mész oda, én meg elkísérlek, hogy szükség esetén támogatást nyújtsak.

Luke tétovázott, aztán megcsóválta a fejét, és kijelentette:

- Nem, most nem lehet.

- Miért nem?

A mester lehunyta a szemét, sóhajtott egyet, és megkérdezdte:

- Nemrégiben elmeséltem neked, hogy annak idején megéreztem, amikor a barátaim bajba kerültek a Bespinnen, emlékszel?

- Persze, azt mondtad, láttad a jövőt - feleltem, és gyanakodva méregettem őt. - Azt mondtad, Darth Vader szándékosan csinálta, hogy tőrbe csaljon téged.

- A közelmúltban hasonló látomások törtek rám. Baljós megérzéseim támadtak - közölte Luke, és az arca eltorzult, mintha fájdalmak gyötörték volna. - Szörnyű csapás fenyeget minket. Amíg Mara itt volt közöttünk, kicsivel eltávolodott tőlünk, de most már sokkul közelebbinek érzem.

- Hát kezdjél vele valamit! - javasoltam elkomorodva.

- Mit? - kérdezte Luke már-már könyörögve. - Nyomasztó érzésem van, hogy katasztrófa közeleg. Mindenkit és mindent érinteni fog. És nem tudok kitalálni semmit, amivel megakadályozhatnám.

A bal kezemmel letöröltem némi vért az orrom alól.

- Lassítsunk le egy kicsit! - kértem aztán a mestertől. - Azt tudod, hogy ez a katasztrófa, ez a jövő teljességgel szilárd, vagy még képlékeny?

- A jövő mindig képlékeny, de én nem tudok kieszelni semmit, amivel megváltoztathatnám.

- Nézd, mester, elsiklasz két dolog felett - válaszoltam neki, és magyarázni kezdtem: - Először is, a gondolkodás közelebb van a próbálkozáshoz, mint a cselekvéshez, ha érted, mire gondolok. Ahhoz, hogy megváltoztassuk a jövőt, nem elég tervezgetni, cselekednünk kell! Jóllehet a Jedik védelemből cselekszenek, és nem agresszióból, ez még korántsem jelenti azt, hogy szükség esetén nem léptethetünk életbe agresszív védelmi intézkedéseket.

Luke töprengve bólogatott, és megkérdezte:

- És mi a másik dolog?

- Talán nem te vagy az egyetlen, akinek cselekednie kell. Talán nekem is kéne, vagy Kamnak, vagy mindnyájunknak együttesen feleltem, majd sóhajtottam egyet és folytattam: - Megtanítasz minket arra, hogy hogyan használjuk az Erőt, hogyan nyissuk meg magunkat a világos oldal energiáinak, és mélyen belénk plántáltad, hogy teljes felelősséggel örökösei vagyunk a Jedi-hagyománynak. Ahhoz, hogy elhárítsuk a közelgő katasztrófát, és megszabaduljunk Exar Kuntól, vagy akárki legyen is a sötét alak, talán mindannyiunknak fel kell vállalnunk mindazt a felelősséget, ami azzal jár, hogy valaki Jedi. Pillanatnyilag egyedül viseled az összes felelősséget. És lassan összeroskadsz azon jelenségek súlya alatt, amelyeket te kudarcok sorozatának látsz. Mara Jade nem azért ment el, mert kudarcot valllottál vele, hanem azért, mert sikert arattál. Megtanulta azt, amit meg kellett tanulnia, még ha az nem is vág egybe azzal, amit szerinted meg kellett volna tanulnia. Azért ment el, mert nem akart cserbenhagyni másokat, akik iránt felelősséget érzett. Luke kinyitotta a szemét, és halkan megjegyezte:

- Arról beszélsz, hogy úgy bánok veletek, mintha gyerekek lennétek...

- Igen, nagyjából erről van szó - feleltem határozottan.

- Ne vedd sértésnek, de az Erő tekintetében gyermekek vagytok m közölte a fejét ingatva Luke.

- Ez tökéletesen igaz, mester, de az is, hogy a csapatunk a legkülönfélébb felnőttekből áll - válaszoltam a kezemet széttárva. - Kyp volt közülünk a legfiatalabb, és ő körülbelül annyi idős most, mint amennyi te voltál, amikor megkezdted a felkészülést. Annyi idős most, mint amennyi én voltam, amikor elmentem a KorBiz Akadémiára. Addigra már a személyiségünk eléggé kifejlődött, nem igaz? Azok, akik eljöttek ide, hogy tanuljanak tőled, már eldöntötték, hogy felfedeznek egy új életet. Hagynod kell, hogy megtehessük. Kihívások elé kell állítanod minket, de ezek nem szólhatnak csak a sziklák méreteiről vagy az elmetrükkök hatótávolságáról. Ezek a kihívások a képességeinket teszik próbára, nem a jellemünket, márpedig az eddigi kudarcok jellemhibákból eredtek.

- De még nem álltok készen az effajta kihívásokra - vetette ellen Luke.

- Valóban nem, ha velőt rázó kihívások elé állítasz minket - feleltem, majd rámutattam a jobb kezére, és megkérdeztem: - Sokat tanultál a bespini kudarcodból?

- Igen - mondta halkan Luke, és megmozgatta az ujjait.

- Hát akkor hagyd, hogy elkövessünk néhány apróbb hibát, hogy megtanuljuk kezelni azokat - magyaráztam tovább. - Annak idején B KorBiz-nál az a mondás járta, hogy kétféle versenysiklós van: aki már bukott, és aki bukni fog. A Jedik sem úszhatják meg kudarcok nélkül, és ha nem tanulják meg kezelni ezeket, ha nem fogják tudni, hogyan állhatnak talpra, elveszíted őket.

Luke kikapcsolta a pengéjét, és fojtott hangon felelt:

- Végig kell gondolnom mindazt, ami mondtál.

- Ne csak gondolkodj, mester, cselekedj! - mondtam határozóttan, azzal én is deaktiváltam a fegyveremet, és miután ránk borult a sötétség, hozzátettem: - Ha nem cselekszel, az a bizonyos katasztrófa talán olyan mértékű lesz, hogy egyikünk sem vészeli át.

Huszonegyedik fejezet

Lassan és nehezen ébredtem fel. Úgy éreztem magam, mintha mindent megtettem volna, hogy magamba szívjam az összes szeszesitalt egy olyan kocsmában, ahol az italokat nem vizezik fel, ahol a korsókat nem mossák el, és ahol az elsősegélykészlet egyetlen sugárvetőt tartalmaz, amellyel bárki megszabadulhat a kínjaitól. Igazából még ennél is rosszabbul éreztem magamat. Csaknem biztos voltam abban, hogy nem vettem részt efféle ivászatban, ugyanis nem találtam a testemen kék foltokat vagy sebeket, és a kevés zúzódásomról tudtam, hogy a felkészülés során keletkeztek. Mindezeken felül B tény, hogy a legközelebbi kocsma öt parszekre esett, párosulva azzaI a ténnyel, hogy a Falcon távozása után nem maradt űrhajó a Yavin-4-en, szintén ellentmondott azon sejtésemnek, miszerint másnaposságtól szenvedek.

Csakhogy olyan pocsék állapotban voltam, mintha gyalog megtettem volna azt a bizonyos öt parszeket. Noha erős vágyat éreztem arra, hogy fekve maradjak, amíg szép csendben elpusztulok, kikászálódtam az ágyból, és felvettem a futáshoz használt ruháimat. Ami nyomban segített felébredni, miután továbbra is vizesek és hidegek Voltak, ugyanis az éjszaka folyamán elmentem egy rövid körre annak érdekében, hogy kiégessem magamból a Skywalker mester miatti csalódottságomat.

Az izmaimat olyannak éreztem, mintha karbonitba ágyazták volna őket, de sikerült mozgásra bírnom valamennyit. Egyre gyorsabban botorkáltam előre, aztán amikor kiléptem a szentély főbejáratán, meglepetésemben elvétettem a lépést, és úgy összeakasztottam a két bokámat, hogy hasra estem. Az épület melletti leszállópályán egy Z-95 Headhunter állomásozott. Egy pillanatra megrémültem, mert megfordult a fejemben, hogy talán mégiscsak egész éjjel vedeltem, és elloptam a gépet, de hamar megnyugodtam, és még csak a Jedi-módszerekhez sem kellett folyamodnom ennek érdekében. Rájöttem ugyanis, hogy amilyen állapotba kerültem, okvetlenül összetörtem volna a hajót leszállás közben - ami aligha tetszett volna Mara Jade-nek.

A felismerés, hogy Mara vadászát bámulom, kisöpörte elmémből a kábaság utolsó foszlányait. A hajót Kyp lopta el, és ha a gép visszatért, akkor ő is. Talpra ugrottam, és odarohantam a Z-95-höz, közben az érzékeimet kiterjesztve kutattam Kyp jelenléte után. Érzékeltem néhány gyenge nyomot, de ezek főleg a kezelőszervekből áradtak, amelyeket hosszabb-rövidebb időre megérintett és megszorított.

Rövidesen megfordultam, az Erőn keresztül tájékozódva követtem Kyp nyomait, és alig egy perccel később eljutottam a szentély alapjához. Az épületet borító kúszónövények eleven szőnyegébe keskeny ösvény kanyargott, amely egy lépcsőhöz vezetett. Magán a lépcsőn egyetlen szál növény sem árválkodott, míg azok, amelyek a közelében éltek, fakónak és satnyának tűntek. A nyúlványok elhúzódtak a kőbe vésett feljárótól, és jócskán összezsugorodtak.

Kettesével vettem a fokokat, mind hevesebben zihálva rohantam felfelé. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám a tetőn, vagy hogy miképp fogok megvívni Kyppel, ha odafent találom. Mindenesetre lélekben felkészültem az összecsapásra, és merítettem a világos oldal energiáiból, hogy a testemet is felerősítsem. Csakhogy mialatt így tettem, az a csüggesztő érzésem támadt, hogy nincs az a felkészülés, amely elég lenne ahhoz a kihíváshoz, amellyel hamarosan szembe találom magam.

A lépcső legfelső szakaszának közelében új érzések özönlöttek felém a piramis tetejéről. Érzékeltem, hogy néhány társam odafenn van, és az érzelmeik skálája a döbbenettől és haragtól a sajnálkozásig és kétségbeesésig terjedt. Végül felértem a Szentély lapos tetejére, és megláttam Cilghalt. A mon calamari a kövezeten térdelt, és az ölében tartotta Luke fejét. Streen a közelben állt, és a szemét tágra nyitva bámulta a mestert.

- Él még? - suttogta elhaló hangon. - Nem hallom őt...

Cilghal mozdulatlanná dermedve figyelte a mestert, aztán megrázta sárga és zöld színekben pompázó fejét. Közölte, hogy érzi Luke szívverését, illetve hogy a mester mellkasa, ha alig észrevehetően is, de lassan emelkedik és süllyed.

- Csakhogy nem találom őt odabent - jelentette ki aztán a mon calamari. - Amikor az Erővel megérintem, csak a nagy ürességet érzélékelem...

Sietve kiterjesztettem az érzékeimet, és megpróbáltam rábukkanni arra, amire a társam nem tudott. Mind nagyobb nyomást kifejtve külső Erő-hálót szőttem a belső energiáiból, és ezzel igyekeztem rátalálni Skywalker mester lelkére és szellemére. Eszembe jutott a tanítása arról, hogy valamennyien sugárzó lények vagyunk, nem pedig hitvány anyag, csakhogy ezt nehezen tudtam elfogadni, mialatt megvizsgáltam elhagyatott testét. Ám ennek legszemléletesebb bizonyítéka ott volt, pontosan az orrom előtt: a testét módomban állt megfogni és megtapintani, de őt magát egyáltalán nem érzékeltem.

Kirana Ti a torkára szorította ujjasa nyakrészét, és felnyögött:

- Most mihez kezdünk?

- Magunkra maradtunk - tette hozzá szaporán pislogva Cilghal. Tisztán kihallottam hangjából a kétségbeesést, és megéreztem, hogy dermesztő félelem ébredezik valahol a bensőm mélyén. Azon I legkevésbé sem csodálkoztam, hogy Kyp képes volt a falhoz vágni engem, mert mindig is tudtam, hogy sokkal nagyobb a hatalma, mint nekem - még a másik teremtmény támogatása nélkül is. Azt azonban álmomban sem hittem volna, hogy ketten együtt erősebbek Luke Skywalkernél. A tényt, hogy a sötét alak el tudott rejtőzni a Jedi-mester elől, azzal magyaráztam, hogy a különleges adottságai révén képes álcázni a jelenlétét az Erőben.

Ha valaha is megfordult volna a fejemben, hogy Luke veszélyben van, keményebben dolgoztam volna azon, hogy meggyőzzem őt cselekednie kell. Hirtelen savanyú ízt éreztem a számban. Ha egyszer majd nekilátunk felsorolni a kudarcainkat, előkelő helyre kerülök a listán keseregtem magamban. Folyton mondogattam Luke-nak, hogy szociopata gyilkossal van dolgunk, de nem tudtam meggyőzni őt arról, hogy mennyire súlyos a helyzet. Úgy láttam, képes megbirkózni a problémával, és csak annyit kért tőlem, hogy lássam el információkkal, amelyek alapján eldöntheti, milyen irányba induljon el.

És én hagytam, hogy csak ennyit tegyen. Lehunytam a szemeimet, és a legszívesebben pofon vágtam volna magamat. Mégis, hittem? Én vagyok az, akinek vannak tapasztalatai az efféle szörnyetegekkel, nem Luke Skywalker. Készséggel átadtam neki minden felelősséget, holott ugyanolyan problémával került szembe, mintha a világmindenség minden baját kellett volna megoldania egycsapásra. Én pontosan az ellenkező hibát követtem el, mint ő, és mégis, az enyém összevegyült az övével.

Idáig jutottam a töprengésben, amikor hirtelen belém vágott, hogy mennyire ostoba és öntelt gondolatok forognak a fejemben. Luki Skywalker megküzdött Darth Vaderrel és a Császárral, sőt az Újjászületett Császárral is, és győzelmet aratott. Márpedig, ha azok nem voltak szörnyetegek, akkor szörnyetegek nem léteznek. Skywalker mester több mint alkalmas volt arra, hogy elbánjon velük - csak hogy ettől a jelenlegi állapota még inkább megdöbbentőnek és még rémisztőbbnek tűnt.

Mialatt Cilghal kiegyenesítette a mester lábát, én tetőtől-talpig végigmértem őt. Alaposan eltoltam a dolgot, és emiatt Luke így feküdt idefent, a szentély tetején. Persze, ha másként jártam volna fl, az sem jelentett volna garanciát arra, hogy nem ugyanitt végzi ugyaijl így, de az események talán más fordulatot vettek volna, egy jobb fordulatot. Súlyos mulasztást követtem el, ráadásul az önhittségeiül tői vezérelve azzal vádoltam Luke-ot, hogy ő mulasztott el valami fontosat.

Na, akkor a kudarcok és mulasztások sorának itt és most vége szakad - határoztam el magamban, és úgy összepréseltem a két fogsoromat, hogy az arcizmaim majdnem görcsbe ugrottak.

- Nem maradtunk magunkra - jelentettem ki határozottan. - Itt vagyunk egymásnak. Lehet, hogy nem vagyunk Jedik, de tehetetlenek sem vagyunk.

A dathomiri boszorkány rám nézett, és megismételte az iménti kérdését:

- Most mihez kezdünk?

- Azt tesszük, ami nyilvánvaló, nemde? - válaszoltam, és hüvelykujjammal a hátam mögé, a Headhunter irányába bökve folytattam: - Kyp itt járt, és nagy téttel merném fogadni, hogy ő a felelős azért, ami Skywalker mesterrel történt. Először is tudatnunk kell a coruscantiakkal, hogy Luke megsérült, és hogy Kyp érintett az ügyben.

A mon calamari nagykövet felpillantott rám, és megszólalt: - Amíg nem találunk szilárd bizonyítékot arra, hogy Kyp itt járt, mm vádolhatjuk őt semmivel!

- De hát a Headhunter... - kezdtem tiltakozni, de Cilghal közbeszólt:

- Lehet, hogy ellopták tőle, és valaki más érkezett vele ide.

- Az óvatosság sosem árt, Cilghal, de nem nehéz levonni a megfelelő következtetéseket - közölte Kam, azzal odaballagott a tető széléhez, lenézett a mélybe, és felmordult: - Lehet, hogy Kyp most is itt rejtőzik, ezen a kőgolyón?

- Nem hallom őt - közölte a fejét rázva Streen.

Szeretném remélni, hogy halott, de nem hiszek benne - jegyezte m meg, aztán Kamra nézve hozzátettem: - Ha jól sejtem, azon töröd a fejed, hogy ha itt hagyta a hajóját, hogyan tűnt el a holdról...

- Így van - erősítette meg a feltevésemet Kam. - És ha nem holott magával szövetségeseket, akkor csakis egyféleképpen távozhatott. Tudomásunk szerint ezen a Headhunteren kívül az egész rendszerben egyetlen hajó van: a Napzúzó. - Hirtelen ökölbe szorította I kezét, és hozzáfűzte: - És Kyp tudja, hogyan működik.

Tionne megborzongott, és felvetette:

- Lehet akkora a hatalma, hogy képes kihúzni a gázóriás szívéből?

Streen leguggolt, és felkapott a szentély tetejéről egy apró követ, amely milliónyi színben tündökölt a lenyugvó nap fényében.

- Ez itt egy Corusca-ékkő - magyarázta aztán a bespini remete. - Az egész világegyetemben egyedül a Yavin mélyén alakul ki. Lehetséges, hogy ez a darab beszorult a Napzúzó zsilipszerelékébe, aztán kiesett onnan, amikor Kyp beszállt a gépbe.

- Nem erre a hírre vágytam - morogtam rosszkedvűen.

Cilghal felemelte a kezét, és miután valamennyien felé fordultunk, beszélni kezdett:

- Corusca-köveket találhatunk szerte az egész rendszerben, és sem-miképpen sem állapíthatjuk meg biztosan, hogy ez a darab mióta hever itt. Ami ennél is fontosabb, nem tudjuk megállapítani, hogy l Napzúzó ott van-e még a gázóriás mélyén, vagy nincs. Már megint közvetett bizonyítékok alapján vonunk le következtetéseket.

- Már értem, miért álltál diplomatának, nagykövet asszony - jegyeztem meg, mélyet sóhajtva. - Rendben, akkor nézzük a lényeget! Lépésről lépésre kell haladnunk. Először is, vigyük le Skywalker mestert, hogy védve legyen az időjárás viszontagságaitól.

- A Fogadóterembe kéne vinnünk - vélekedett szomorkásán mosolyogva Tionne.

Megborzongtam és megkérdeztem:

- Az nem úgy hatna, mintha felravataloznánk? Nem halt meg.

- Csak arra gondolok - felelte Tionne, mialatt a mosolya lehervadt -, hogy a mester szereti azt a termet, továbbá jó az akusztikája az énekléshez, ráadásul egy nagy győzelmi ünnepség színhelye volt,

Kam odalépett mellé, szelíden rátette kezét a nő vállára, és megszólalt:

- Szerintem jó ötlet. Elég hely van ott, hogy mindnyáján a mester köré gyűljünk, és meghallgassuk a balladáidat. Nem volna rossz, ha továbbra is a közösségünk tagjának érezné magát. - Miután elhallgatott, Tionne előtt elnézve rám pillantott, és éppen csak láthatóan felrántotta a jobb szemöldökét.

- Igen, valóban kiváló gondolat - hadartam sietve. - Látod, Tionne, sokkal gyorsabban jár az eszed, mint nekem. - A mon calamari felé fordultam, és a következő szavaimat már hozzá intéztem: - Nagykövet, tudtommal rendelkezel gyógyító képességekkel. Megtennéd, hogy megvizsgálod Skywalker mestert, és közlöd velünk, hogy mit tehetünk érte? Bár az itteni orvosi készleteink eléggé korlátozottak.

- Igen, el tudom végezni az alapvető vizsgálatokat - válaszolta Cilghal. - De az máris biztos, hogy ide kell hívnunk egy teljes orvoscsapatot, amilyen gyorsan csak lehetséges. - Pislantott néhányat a maga lassú módján, és folytatta: - Értesítenünk kell az Új Köztársaság vezetőit, de különösen Organa Solo tanácsost arról, hogy történt valami a fivérével.

- És tudatnunk kell velük, hogy Kyp Durron elvitte a Napzúzót - tette hozzá Brakiss. - Halálosan gyűlöli a Birodalom maradványait és nem lehet megmondani, mihez kezd azzal a rettenetes tűzerővel

Cilghal tiltakozni akart, de gyorsan megelőztem:

- De legalábbis szükségünk van egy felderítőcsapatra, amely ellenőrzi, hogy a Napzúzó ott van-e még a gázóriásban.

Kirana Ti leguggolt, a köpenye szegélyével letörölte Luke homlokáról a verejtéket, és csendesen megjegyezte:

- Továbbá gondoskodnunk kell arról, hogy Skywalker mester egy pillanatra se maradjon egyedül. Éjjel-nappal vigyáznunk kell rá.

- Gondolod, hogy továbbra is veszélyben van? - kérdezte elhűlten Dorsk 81.

- Nem vethetjük el ezt a lehetőséget - feleltem Kirana Ti helyett. Kyp talán végezni akart vele, de az utolsó pillanatban visszafogta m ngát olyan okból, amit mi még csak nem is sejthetünk. Lehet, hogy visszatér, hogy befejezze a művét. - Egy pillanatra elhallgattam, mert átvillant az agyamon a gondolat: vagy inkább a sötét alak akarja ezt. Aztán megköszörültem a torkomat, és hozzáfűztem: - Orvosi szempontból is jó, ha mindig lesz valaki Skywalker mester mellett, arra az esetre, ha változás állna be az állapotában.

- Akkor most vigyük le! - javasolta bólogatva a mon calamari. - Azt hiszem, elég stabil az állapota ahhoz, hogy mozgassuk.

- Helyes! - vágtam rá, és mert végre cselekedhettem, valamivel jobb kedvre derültem. - Én rácsatlakozom a HoloHálózatra, és értesítem a coruscantiakat a történtekről. Cilghal, szeretném, ha kicsivel később te beszélnél Solo tanácsossal. Te sokkal jobban meg tudod válaszolni majd a Luke állapotára vonatkozó kérdéseket, mint én. Ezenfelül jobb lesz, ha nem egy idegentől, hanem egy ismerőstől szerez tudomást az itteni eseményekről.

Brakiss szigorú pillantást vetett rám, és megkérdezte:

- És mi legyen a többiekkel?

- Azt nem tudom - válaszoltam a vállamat vonogatva. - Mindenki csinálja azt, amire alkalmas és képes. Segítsenek Cilghalnak. Főzzenek ebédet. Meditáljanak.

- Meditáljanak? - ismételte megrökönyödve a szót a karcsú férfi. - Az aligha segít rajtunk ebben a helyzetben, nem gondolod?

Kam lendületesen megrázta a fejét, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

- Meg kell előznünk a pánikot, és meg kell őriznünk a hidegvérünket, hogy tisztán tudjunk gondolkodni. Gyakorolni fogjuk mindazt, amit eddig tanultunk, hogy tovább erősítsük magunkat. Ha Kyp visszatér, vagy ha új problémák keletkeznek, meg kell birkóznunk velük. - Végignézett rajtunk, a többieken, és hozzátette: - Elvárom, hogy mindazok, akik nincsenek éppen szolgálatban, részt vegyenek a gyakorlatokon, ahogyan eddig is.

- Hát, ez is egy terv - dünnyögtem, majd odabiccentettem Kamnak. - Méghozzá egész jó terv. Minden világos? Helyes. Vágjunk bele!

Lesiettem a kommunikációs központba, és aktiváltam a rendszert Luke asztrodroidja becsületesen sürgölődött körülöttem, hogy segítsen nekem, de annyira nyugtalan volt, hogy összevissza váltogatta a sávokat. Folytonos sípolását és dudálását furcsa, magas felhang kísérte, amit akkor szoktam hallani Füttyöstől, amikor már nagyon akarta, hogy megolajoztassam a futóműveit.

- Menj, Artu - mondtam neki végül -, Skywalker mester biztosan jobban érezné magát, ha mellette lennél. És te jobban tudnád monitorozni az életjelenségeit, mint bármelyikünk.

Önkéntelenül elmosolyodtam, amikor az apró droid megpördült és kiviharzott a kommunikációs központból - amúgy sem akartam hogy körülöttem szerencsétlenkedjen, mialatt dolgozom.

Először Wedge-t próbáltam elérni, de csak üzenetet tudtam hagyni neki a személyi holofiókjában. Másodjára Tychóval próbálkoztam, és sikerült elkapnom őt az osztag főhadiszállásán.

Szélesen rám mosolygott, és miután köszöntöttük egymást, megjegyezte:

- Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hallani fogok önről. Hogy megy a felkészülés?

Megráztam a fejemet, mire Tycho arcáról egyből eltűnt a mosoly.

- Éppen az előbb kaptunk komoly találatot - közöltem komoran - Luke Skywalkerre zúdult a java.

- Mi történt vele?

- Megsebesült, és nem tudjuk, mennyire súlyosan. Csak találgatjuk, hogy mi történt, de egyik magyarázat sem biztató. Az állapota jelenleg stabil, és reméljük, hogy felépül, de mindenképpen szükségünk van egy orvoscsapatra, amilyen gyorsan csak lehetséges.

Tycho kinézett oldalra, majd bólintott, és válaszolt:

- Éppen van egy feltöltött, repülésre kész szállítóegységem. Haladéktalanul riasztok egy orvoscsapatot, és magam is útnak indulok.

- Remek - feleltem, majd rövid szünet után hozzátettem: - Van héti néhány dolog, amit szeretném, ha magával hozna.

- Amire csak szükségük van. Egy kicsit talán rázós lesz megszerezni - mondtam a tarkómat vakargatva. - Szükségem lenne annyi nergon 14 töltetre, amennyiveI le lehet rombolni egy akkora épületet, amekkora ez a szentély. Tycho hátradőlt, meglepetten pislogott rám, és fojtott hangon megkérdezte:

- Ennyire súlyos a helyzet?

- Eképzelhető - feleltem megfontoltan bólogatva. - Remélem, nem az zajlik itt, amire gondolok, de ha mégis, valószínűleg meg kell semmisítenem egy templomot, hogy megbontsak egy bizonyos kört.

Vártam néhány pillanatig, majd a hangomat lefojtva folytattam: - azt kérem, hogy a ládákon ne legyenek feliratok. Nem tudom, hogy kiben bízhatok itt...

- Vagyis csak saját magában bízik - állapította meg Tycho.

- Igen, pontosan ez az igazság.

Tycho néhány másodpercig szótlanul méregetett, aztán lassan, nehézkesen bólintott, és megjegyezte:

- Remélem, tudja, hogy mit csinál.

- Igen, azt hiszem - válaszoltam, és végighúztam kezemet a hajamon. - Még egy utolsó kérés. Szeretném, ha összehozna Cracken tábornokkal. Életbevágóan fontos, hogy beszéljek vele.

Rendben, ezt máris teljesítem - felelte Tycho, azzal gyorsan rám vigyorgott, és elköszönt: - Körülbelül harminc óra múlva találkozunk!

- Köszönöm, ezredes úr!

Tycho arcának képe eltűnt, a helyén a Zsivány-osztag címerének hologramja jelent meg a holovetítő lapja felett. A háromdimenziós kép láttán akarva-akaratlan elmosolyodtam. Nyomban eszembe jutóott az az idő, amikor Gavin Darklighter megtervezte: a Lázadás címerét tizenkét, a szélek felé száguldó X-szárnyúval egészítette ki. Közel öt éven keresztül ez a jelkép segített meghatározni az éntudatomat. Most pedig segített emlékezni arra, hogy honnan jöttem, m egy újabb büszke hagyomány volt, amelyet beleépítettem az új életembe.

Néhány másodperces várakozás után a címer elsötétült, és a helyén Cracken arcának képe derengett fel. A tábornok minden udvariaskodást mellőzve azonnal a lényegre tért:

- Celchu ezredes célzott arra, hogy sürgős ügyben kíván beszélj velem.

Kurtán bólintottam, és belekezdtem:

- Emlékszik még arra, hogy nemrégiben úgy hitte, a Napzúzó teljesen biztonságos helyen lesz a Yavin gázóriásában?

- Nem tetszik a kérdésének hangszíne, kapitány úr - felelte Cracken, és gyanakodva meredt rám.

- Hát akkor az ok sem fog tetszeni, amiért feltettem - válaszoltam, azzal szenvtelen képet vágva leadtam a jelentést: - Helyi idő szerint valamivel éjfél után ismeretlen személy vagy személyek érkeztek a Yavin-4-re. Összecsaptak Skywalker mesterrel, legyőzték, és haladéktalanul távoztak. Hátrahagytak egy Z-95 Headhuntert, de előtte még megrongálták a vezérlőberendezéseit. A szóban forgó hajó utoljára Kyp Durron tulajdonában volt, aki egyike azon keveseknek, akik értenek a Napzúzó kezeléséhez. Nem állnak rendelkezésünkre szövetminták és ujjlenyomatok annak igazolására, hogy Kyp a gépen tartózkodott, amikor az leszállt, de higgye el nekem, rajta volt. - Némi bűntudatot éreztem, amiért bizonyítékok hiányában is megneveztem a gyanúsítottat, de a tények elkendőzésével aligha segítettem volna abban, hogy az Új Köztársaság Titkosszolgálata megoldja a helyzetet.

Mialatt beszéltem, Cracken mind komorabbá vált, végül lassan kinyitotta a száját, és megkérdezte:

- Van elképzelése arról, hogy hová ment, és hogy ki van vele?

- Semmi olyan, amit ön elhinne - válaszoltam lemondóan legyintve. - Mindazok fényében, amit a közelmúltban hallottunk Kyptől, úgy tűnik, haragja a Birodalom ellen irányul. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy a legutóbbi önjelölt hadurak egyikére vadászik, vagy talán Thrawn flottájának maradékát keresi. Annyi bizonyos, hogy ha megtalálja a célpontját, mindannyian értesülni fogunk róla.

- Egy tizennyolc éves kölyök, aki egy börtönbányában nőtt fel, irányít egy olyan fegyvert, amely egész csillagrendszereket képes megsemmisíteni - sorolta Cracken, majd megvakart egy foltot a homlokán. - Amikor a birodalmiakkal küzdöttünk, legalább volt esélyünk arra, hogy megjósoljuk a viselkedésüket. De egy kölyök, aki a fél Galaxisra haragszik?

- Egyetértek - dünnyögtem -, nem ezek az Új Köztársaság legszebb napjai.

- Az imént azt mondta, Luke Skywalker vereséget szenvedett. Az állapota?

- Megsebesült és kómába esett - válaszoltam eléggé letörten. - Nem lehet megállapítani, hogy mikor tér magához, sem pedig azt, hogy magához tér-e egyáltalán. Cracken fáradtan bólogatott, és kijelentette: - Szóval, ebben az ügyben magunkra maradtunk.

- Így van - erősítettem meg a véleményét. - Cilghal nagykövet hamarosan kapcsolatba lép Organa Solo tanácsossal, amint több Információnk lesz Skywalker mester állapotáról. Celchu ezredes perceken belül útnak indít egy orvoscsapatot. Mostantól számítva valamivel több, mint egy napon belül fognak megérkezni ide. - Megvontam a vállamat és hozzátettem: - Én pedig folyamatosan tájékoztatni fogom önt a fejleményekről. - Előre is köszönöm - mormolta Cracken.

Ekkor haboztam néhány másodpercig, aztán belenéztem a kamerába, és megszólaltam:

- Az imént elhangzottakhoz képest talán jelentéktelennek tűnik, de... nem kapott hírt Miraxról?

- A legkevésbé sem jelentéktelen az ügy, kapitány. Őszintén csodálom önt, amiért türtőztette magát, és mindeddig nem hozakodott elő ezzel a kérdéssel - válaszolta a tábornok, és a fejét csóválva folytatta: - Sajnálom, de nincsenek hírek és nincsenek nyomok, amelyek alapján elindulhatnánk. Senki sem követelt váltságdíjat. Továbbra is csak keresünk és remélünk.

- Biztos vagyok abban, hogy megtesznek mindent, amit lehet, és magam is reménykedem. Köszönöm, uram - feleltem, azzal gyors mozdulattal tisztelegtem, és hozzátettem: - A Yavin-4 kiszáll.

Huszonkettedik fejezet

A szörnyű csapás és Skywalker mester családjának megérkezése között eltelt héten mi, tanítványok, mind jobban elcsüggedtünk. Amikor Cilghal nagykövet tájékoztatta Leia Organa Solót a történtekről, a tanácsos azonnal indulni akart, hogy elutazzon a Yavin-4- re, ám nem egykönnyen tudott megszabadulni a hivatali kötelezettségeitől. Cilghal javasolta neki, hogy mindenképpen várja meg, amíg az orvosok megérkeznek, és elvégzik a mester állapotának elemzésit, továbbá ígéretet tett, hogy tájékoztatást nyújt minden változásról.

A Luke húgával létrejött közvetlen kapcsolat révén Cilghal nagykövet, a legújabb tanítvány az Akadémia hivatalos vezetőjévé lépeti elő - legalábbis, az Új Köztársaság főtisztviselői szemében. Kam Solusar tovább vezette a gyakorlatokat, de nem próbált új tudásanyagot átadni nekünk, csak a már meglévő tökéletesítésére törekedett. Megértettem őt, amiéit vonakodott új ismereteket oktatni Luke távollétében, de ez egyben azt is jelentette, hogy rendkívül elővigyázatosan irányította a közösségünket. A Szentély közelében akart tartani mindnyájunkat, még nekem is szólt, hogy egy időre függesszem fel a hajnali futásokat. Nyíltan megtagadtam a kérést, de a békesség kedvéért kerestem magamnak egy olyan útvonalat, amelyet követve nem távolodtam el nagyon az építménytől.

Jómagam azért kerültem pocsék hangulatba, mert azzal, hogy Cilghal, illetve Kam lettek a vezetőink, nem oda kerültem, ahová igazából szerettem volna. Amikor megérkezett a Napzúzó hollétének ellenőrzésére kiküldött felderítőcsapat, egyszerűen nem vettek rólam tudomást. Egy simára borotvált képű hadnagyocska közölte velem, hogy csak annyi információt fog megadni, amennyit feltétlenül tudnom kell, és azt is megmondta, hogy ő fogja eldönteni, mikor mennyit kell megtudnom. Ha lett volna fogalma arról, hogy ki vagyok valójában, csakis úgy válaszolgatott volna nekem, hogy „igen, uram”, „nem, uram”, és levegőt venni sem merészelt volna a jelenlétemben, hacsak nem adok rá engedélyt. Így viszont mint leendő Jedit csupán a „probléma részének” tekintett. Természetesen gyerekjáték lett volna belepiszkálni a hadnagy agyába és elhitetni vele, hogy nem vagyok jelen a kommunikációs központban, mialatt leadja a jelentését Cracken tábornoknak, de csaknem biztosra vettem, hogy a képességeim ilyen jellegű kamatoztatásával lennék néhány hosszú lépést a sötét oldal felé. Noha tudni akartam, hogy mi áll a jelentésekben, nem óhajtottam veszélybe sodorni magunkat azzal, ahogyan tudomást szerzek az adatokról. Ennek ellenére úgy határoztam, hogy mindenről tudnom kell, így aztán rávettem Luke R2-esét, hogy szedje ki nekem a jelentéseket a kommunikációs központ számítógépéből.

Persze, megkímélhettem volna magamat és Artut a gondoktól, ha eszembe jut az első lecke a fiatal, kezdő tisztekről: ha tudnak valami fontosat, alig várják, hogy megoszthassák másokkal. Ha nem tudnak semmit, a rangjukat és a beosztásukat használják, hogy palástolják a tudatlanságukat. A gázóriás szívében dühöngő viharok miatt n hadnagy nem tudhatta biztosan, hogy a Napzúzó ott van-e még, vagy megsemmisült, avagy elvitték onnan. A felderítő küldetését a legjobb esetben is eredménytelennek lehetett nevezni, de valahogy mégis enyhítette a parancsnokok aggodalmait.

Jóllehet én is szerettem volna hinni abban, hogy a pusztító gépezet továbbra is a régi helyén van, egy újabb fejlemény, pontosabban unnak hiánya miatt mélységes nyugtalanság lett úrrá rajtam: Luke veresége óta nyomát sem láttuk a sötét alaknak. Ez a tény eléggé megrémített, ugyanis úgy éreztem, a tétlenség nem jellemző az ellenségünkre, és megfordult a fejemben, hogy még csak az első hulláma csapott le ránk annak a katasztrófának, amit Skywalker mester előre megérzett.

Továbbra is úgy gondoltam, hogy a sötét alak egy szociopata gyilkos, és minden, amit Exar Kunról megtudtam, tökéletesen beleillett ebbe a sablonba. A szociopaták általában sajátos ciklusokat követve fejtették ki áldatlan tevékenységüket, egy számukra tökéletesen logikus menetrend szerint cselekedtek. És mialatt mind szörnyűbb tetteket hajtottak végre, a ciklus általában gyorsult, míg végül teljesen elvesztették még a megmaradt öuralmukat is, és elég figyelmetlenné váltak ahhoz, hogy a hatóságok elkaphassák őket. „Csakhogy addigra már rettenetes pusztítást vittek véghez, kegyetlenül brutális bűncselekményeket követtek el.

Gantoris alig két hetet töltött a Yavinon, és a halálát vehettem akár egy ciklus csúcspontjának is. Kyp körülbelül egy héttel később érkezett, és egy hétig volt a holdon, mielőtt ellopta a Headhuntert. Egy héten belül visszatért, és rettentő csapást mért Luke-ra. Mivel ezek alapján a sötét alaknak néhány nappal a mester legyőzése; után vissza kellett volna jönnie, hogy lecsapjon fánk, de nem tette, és emiatt rémültem meg igazán.

Persze, bőségesen akadtak magyarázatok arra, hogy miért nem okozott további bajokat. Először is, mert időt akart adni nekünk, hogy kellően kétségbeessünk Luke állapota miatt, amitől sokkal sebezhetőbbé váltunk volna. A második magyarázat - az, amelyik, csontvelőmig megdermesztett - úgy festett, hogy a sötét alak minden energiáját Kyp Durron és a Napzúzó irányításának szenteli. Nem tudhattam, hogy ha valóban Exar Kun vonta befolyása alá Kypet miféle célpontot fog választani az iszonyatos gépezetnek, de nem szívesen tartózkodtam volna azon a világon, amelyen négyezer év elteltével is bosszút akart állni.

Exar Kun tétlenségére egyetlen biztató indokot találtam, nevezetesen azt, hogy mialatt összecsapott Luke-kal, majd kiemelte a Napzúzót a Yavinból, teljesen kimerült. Semmiképpen sem tudtam meghatározni, hogy Exar Kun mennyire hatalmas, de valószínűnek véltem, hogy a Jedi-mester legyőzése rengeteg energiáját emésztette el. Persze, azt sem állt módomban megítélni, hogy mennyi idő kell neki, mire összeszedi magát, de minden egyes nappal mi, a tanítványok is egyre erősebbek, egyre hatalmasabbak lettünk.

A legsötétebb éjszakán a leghalványabb fénynek is örülni kellett.

Tycho állta a szavát, a lehető legrövidebb idő alatt meghozta az orvosokat és a készleteket. Röviddel a távozása előtt félrehívott, és elmondta, hogy a teherszállító gépet egy teljes torpedóvető rendszerrel szereltette fel, továbbá felajánlotta, hogy a földbe döngöli azt a szentélyt, amelyikre rámutatok, de én türtőztettem magam. A protontorpedók valószínűleg a leghatékonyabb eszközök lettek volna arra, hogy elintézzük Exar Kun valamelyik erődjét, de még híven emlékeztem arra, Luke konokul ragaszkodott ahhoz, hogy egyik tanítvány sem mehet az ősi építmények közelébe. Márpedig, ha ő úgy ítélte meg, hogy mi, leendő Jedik nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megbirkózzunk a problémával, akkor valószínűnek tűnt, hogy Tycho sem lesz képes, és nem akartam halálos veszélynek kitenni őt.

- Majd átküldőm a koordinátákat, ezredes úr! - feleltem végül, és integettem neki, mialatt elindult felfelé a rámpán. - Ha végképp elfajul a helyzet, beszélje rá Ackbar admirálist egy planetáris bombázásra! Az majd megsemmisíti az építményt.

- Vettem az adást! - válaszolta Tycho, azzal viszonozta a tisztelgést. - Az Erő legyen önökkel!

Az orvosok tetőtől talpig, kívül-belül átvizsgálták Luke-ot. Minden szerve, illetve összességében az egész szervezete tökéletesen működött, csakhogy ebben a tökéletesen működő testben nem lakott senki. Az orvosok, a technikusok és a droidok figyelmesen hallgattak minket, mialatt megpróbáltuk nekik elmagyarázni ezt a tényt, viszont ők a tudomány teremtményei voltak. Noha láthatták, amint nagyszerű dolgokat csinálunk az Erővel, az anyagi világ határain belül gondolkodtak, és tudományos magyarázatot kerestek egy alapjában véve lelki-szellemi jelenségre. Az Erőről beszélni nekik olyan volt, mintha a szeretetről beszéltünk volna egy rankornak. A távozásuk után nem maradt más dolgunk, mint hogy várjuk Leia Organa Solo érkezését. Bármelyik percben befuthatott, így aztán a hét java részét várakozással töltöttük. Töltöttem már ennél hosszabb időszakokat is unalmas őrszolgálatokkal, de a másodpercek óráknak tűntek, méghozzá kegyetlenül hosszú óráknak. És bár Kam minden tőle telhetőt megtett, hogy tartsa bennünk a lelket, a hangulatunk egyre romlott.

Aztán Leia hercegnő megérkezése csodát tett velünk. Eléggé fáradtnak és megviseltnek látszott, de minden ízében megmaradt annak az izgalmas és hősi eszményképnek, amivé a Lázadás idején lett. A sötét hajú, csillogó szemű ikrek részben csodálkozva, részben reszketve bámulták a rámpáról elébük táruló látványt. A Millennium Falconból utolsónak Han Solo szállt ki. Nekem úgy tűnt, hogy fogyott néhány kilót a legutóbbi, kesseli kalandja alatt, de továbbra is jó kiállású, élettől duzzadó alaknak látszott.

Cilghal nagykövet azonnal a Fogadóterembe vezette Solóékat. A napfény aranyló ragyogással és melegséggel töltötte meg a csarnokot, ami élesen elütött a rideg és komor valóságtól: Luke úgy feküdt az ágyán, mintha halott lett volna. Amikor a húga megpillantotta őt, minden önuralma ellenére megtántorodott. Én lemaradtam néhány lépésnyire, hogy ne halljam a családtagok elsuttogott megjegyzéseit, aztán Jaina lekecmergett az apja karjáról, odafutott a nagybátyjához és arcon csókolta. Azt hiszem, mindannyian reménykedtünk abban, hogy gyermeki csók hatni fog ott, ahol a mi hatalmunk és az orvon tudomány csődöt mondott, aztán a szívem majd’ megszakadt, amikor a csalódott apróság a kudarctól lesújtottan elfordult a mestertől.

A Solo-család megérkezése miatti lelkesültségünk elpárolgott a nap folyamán, és vacsorára mindannyian visszazuhantunk a korábbi komor hangulatunkba. Han Solo megtette, amit megtehetett, hogy segítsen, noha sejtésem szerint körülbelül annyira rajongott a főzésért, mint én. A Falcon apró konyhájában összeütött egy igazi koréliai vacsorát: endwát narancsmártással, vajon párolt scolcirt vweiludió-szeletekkel. Amúgy elég nehéz dolga lehetett, miután ő volt az egyetlen személy a Yavin-4-en, aki nem érzékelte az Erőt. Utólag visszatekintve belátom, hogy mi, a tanítványok a túlzott önsajnálattól fűtve, ráadásul hosszú távon jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. Han a főzéssel igyekezett menteni a menthetetlen helyzetet - és így legalább nem kellett végighallgatni mindazt, amit kínunkban összehordtunk.

Az asztalnál ülve jóformán csak piszkálgattam az ételt. Nem vettem részt a beszélgetésben, de a nyomozó koromban elsajátított technikámmal minden fontos kijelentést és információt rögzítettem az emlékezetemben, hogy ezeket később újra lejátsszam magamnak, és elemezzem. A módszerrel elértem, hogy elszakadhattam mindazon félelmektől és a kishitűségtől, amelynek a társaim hangot adtak. Ez talán nem volt teljesen tisztességes velük szemben, de akkorra már egy héten keresztül próbáltam eloszlatni mások rettegését, és elegem lett belőle.

Leia Organa még nálam is kevésbé tűrte az önsajnálattal teli locsogást, és a két tenyerét az asztal kőlapjára lecsapva véget vetett neki.

- Fejezzék be ezt a beszédet! - mondta a maga higgadt, de határozott módján, majd alaposan lehordott minket, amiért visszarettentünk a Jedi-léttel járó veszélyektől, továbbá emlékeztetett arra, hogy az Új Köztársaság számít ránk.

- Össze kell dolgoznunk! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Fel kell fedeznünk olyan dolgokat, amelyeket ma még nem ismerünk. Harcok várnak ránk, amelyeket meg kell vívnunk, ha tetszik, ha nem. Egyetlen dolgot nem tehetünk meg: nem adhatjuk fel!

Szívem szerint éljeneztem volna, de éppen tele volt a szám. Gyorsan megrágtam a falatnyi endwát, és nyeltem egy nagyot. Lassan csúszott le a torkomon - ahogyan a jó endwának kell és végre visszakaptam a hangomat. Éppen idejében ahhoz, hogy felüvöltsek.

Luke Skywalker mesélt nekünk arról, hogy az Alderaan megsemmisülésének pillanatában Obi-van Kenobi „zavart érzett az Erőben”. Ha azt, amit akkor éreztem, valaki „zavar”-nak nevezné, akkor az illető képes lenne egy huttot simogatni való házi kedvencnek nevezni. Fénysebességgel vágott belém az a megdöbbenés, ami akkor járja át az embert, ha közlik vele egy jó barátja halálának hírét. A tudatom hiába próbálta azonosítani vagy valamihez kapcsolni az érzést, hogy befogadja és feldolgozza, az üresség a feneketlen semmibe nyílt. Nem tudtam, hogy kik haltak meg, azt viszont igen, hogy immáron sosem lesz esélyem megismerni őket, és valahogy ez tűnt a legnagyobb tragédiának.

Arcok száguldottak el a lelki szemeim előtt, álomtöredékek suhantak át rajtam. Az orromba újszülöttek édes illata csapott, ami szempillantás alatt az elégett hús bűzévé alakult. Ezer és ezer, millió és millió kép, benyomás és érzés özönlött át rajtam. A remény félelemmé olvadt, a csodálkozás rettegéssé, az ártatlanság semmivé. Gondosan megtervezett, fényes jövők végképp elbuktak, amikor az élet egyik alapvető igazsága hamisnak bizonyult. Mert ezen értelmes lények számára nem lehetett kérdéses, hogy holnap reggel felkel-e a nap, és mégis, szempillantás alatt kiderült, hogy tévedtek, amikor a napjuk kitágult, és elemésztette a világukat.

Tőlem nem messze Streen azt ordította, hogy túl sok a hang, ennyivel nem tud megbirkózni, aztán összerogyott. Irigyeltem őt ezekben a másodpercekben, mert az elmém tökéletesen, világosan működött, és ennélfogva végignéztem, vagy inkább érzékeltem, hogy holtak egész serege vonul át a tudatomon. Láttam egy anyát, aki ösztöne parancsára cselekedve ráborult a gyermekére, hogy testével óvja őt, egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy mindketten elhamvadtak. Láttam ifjú szerelmeseket, akik egymás karjában feküdtek a pillanat izzásában, azt remélve, hogy amit akkor éreznek, sosem ér véget - és ez a kívánságuk teljesült, mert a testük atomokra oszlott. Láttam bűnözőket, akik az egyik pillanatban még egy apró siker miatt örvendeztek, és a következő pillanatban rettegve szűkölő5 vadállattá váltak, mialatt a világuk elpárolgott.

Nem emlékszem, hogyan hagytam el az étkezőt. Annyi bizonyos, hogy az agyam java része felmondta a szolgálatot, mialatt az Erő elhozta nekem egy távoli világ pusztulásának mozzanatait. Miután tudatom úgy-ahogy kitisztult, a szentély tetején találtam magam. A torkom kegyetlenül égett, négykézláb álltam a saját hányadékom tócsája felett, és mindenem reszketett. Utolsó erőmmel jobbra fordultam, hogy legalább a tiszta járólapokra roskadjak, de ekkor egy erős kéz megmarkolta a vállamat, és megtartott.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire pocsék lett a vacsora - dörmögte felettem Han Solo, és egy pohár vizet tett le mellém. - Mosd ki a szádat!

A fele vizet kilötyögtettem, mire felemeltem a poharat, aztán maradékkal kiöblítettem a számat, és az iszonyú ízű vizet átköptem a tető széle felett.

- Köszönöm - nyögtem ki, vagy legalább azt hiszem, hogy kinyögtem. Han elvonszolt a vacsorám maradékától, és megjegyezte:

- Leia azt mondja, hogy valami szörnyűség történt. A Napzúzó megsemmisített egy rendszert?

A zubbonyom ujjával megtöröltem a számat, és rekedtes hangon feleltem:

- Hacsak nem tudsz egy másik szuperfegyverről, amely képes felrobbantani egy csillagot...

Han elhúzta a szája sarkát, és sötét szeme felszikrázott, ami arra utalt, hogy a fejében megszületett egy kellően humoros válasz, de sosem mondta ki. A mosolya lehervadt, és jócskán megkomolyodva dörmögte:

- A Napzúzónak kellett lennie... vagy odakint valahol van egy hasonló fegyver.

Hirtelen egy Kypre rendkívül hasonlító fiatal férfi arcának képe suhant át az elmémen. Az ő szemén keresztül láttam a karcsú hajót, éreztem az örömét, amiért viszontlátja a testvérét, aztán az árulás minden fájdalmát, amely elmondhatatlan kínszenvedéssé alakult, miközben a teste hamuvá égett. Lélegzet után kaptam, és megkérdeztem:

- Kypnek volt egy öccse?

Han elnézett a távolba, és halkan felelt:

- A birodalmiak elvitték a Caridára, az ottani Akadémiára.

- Vége - mormoltam alig hallhatóan -, és a Caridának is.

- Hát akkor, azt hiszem, többé nem fognak meghívni osztálytalálkozóra - válaszolta Han, majd lepillantott rám, és hozzátette:

- Az Új Köztársaság Titkosszolgálata majd megerősíti az adatokat, de most már tudom, hol kezdjem a keresést.

- Kyp után indulsz? - kérdeztem, és zordon tekintettel meredtem rá.

- Meg kell tennem. Hallgatni fog rám.

- Legalábbis, ezt reméled - jegyeztem meg.

- Hmmm... látom, hogy mozog a szád, de a feleségem hangját hallom - dünnyögte Han, azzal felsóhajtott. - Nekem és a kölyöknek van egy közös történetünk. Dühös, és szüksége van valakire, akiben megbízik. Az vagyok én.

Bólogattam, majd felemeltem a fejemet, mélyen belenéztem a szemébe, és megkértem:

- Vigyél magaddal!

- Nézd, kölyök, én mindig egyedül dolgozom - tiltakozott nyomban -, akkor vagyok a legjobb formában.

- Igen, erről már hallottam - feleltem neki, azzal egy, az eredeti önmagamat ábrázoló képet sugároztam az elméjébe. - Már találkoztunk, Solo kapitány. Wedge Antilles bemutatott minket egymásnak. Skywalker mester javaslatára inkognitóban vagyok itt.

- Aha... Horn... világos - dörmögte Han nagyokat pislogva. - Tudom, hogy kiválóan bánsz az X-szárnyúval, viszont a Halálcsillagot nem lehet összehasonlítani a Napzúzóval. De ha szükségem lesz valakire, te leszel az első, akit megkeresek.

- Egy hihetetlen erejű valami után indulsz - válaszoltam fejcsóválva -, és most nemcsak a hajóról beszélek. Nem hagyhatom, hogy egyedül menj.

- Nem hagyhatod? - ismételte Han a szemét résnyire vonva. - Az én hajóm, az én szabályaim, és ne próbálj a rangoddal villogni nekem! Én már akkor tábornok voltam a lázadóknál, amikor te még Korélián éltél. Remekül elboldogulok majd Kyppel. És van egy olyan érzésem, hogy te nemcsak Kyptől tartasz.

- Ezt meg hogy érted? - csattantam fel kissé ingerülten.

- Te a KorBiz-nál szolgáltál - magyarázta higgadtan Han. - Nem vagy elragadtatva a gondolattól, hogy egy magamfajta alak ráteszi kezét a Napzúzóra.

A kijelentés nyomán gondolkodóba estem. Hanra néztem, aztán oldalra, a sötét őserdőre. Vajon tényleg hagyom, hogy a régi előítéleteim feltámadjanak és befolyásoljanak? Éveken át szerettem volna elkapni Han Solót, ha valaha visszamerészkedik a Korélia-rentdszerbe. Még a lázadókhoz való csatlakozásom után is komoly fenntartásaim voltak vele szemben. Aztán, az első személyes találkozásaik után úgy hittem, mindörökre eltemettem magamban az ügyet. Végül a szemébe fúrtam a tekintetemet, és őszintén válaszoltam:

- Volt olyan idő, amikor igazad lett volna. De most nem. Ha valóban az járna a fejemben, amit mondtál, akkor most odalent ólálkodnék, hogy ellopjam a Falcont, és én magam menjek Kyp után.

Han rövid töprengés után megfontoltan bólogatott, majd újabb magyarázatba kezdett:

- Figyelj, kölyök...ööö... Corran. Ha elmegyek Kyp után, az az egyetlen dolog, amit megtehetek. Te Jedi vagy. Te itt maradhatsz, és segíthetsz Luke-nak oly módon, ahogyan én nem. Nekem azt kell tennem, amit módomban áll megtenni, és ugyanez igaz rád is. Itt hagylak, hogy gondját viseld Luke-nak, hogy segíts a feleségemnél és vigyázz a gyerekeimre.

- Eltűröd, hogy egy volt KorBiz-ügynök vigyázzon a gyerekeidre? - kérdeztem kíváncsian.

- Az én koromban az ember már kezd ellágyulni - felelte sajnálkozást színlelve Han -, ráadásul tudom, hogy a régi véleményektől meg lehet szabadulni.

- Köszönöm - mormoltam, majd kissé aggodalmasan megkérdeztem: - És mi lesz, ha...

- Ha Kyp ellenem fordul? - kérdezett közbe Han. - Azt hiszem, Beszéltem már neked arról, hogy az apád vadászott rám egyszer. A Caridáig menekültem, hogy lerázzak egy Hornt, aki a nyomomba szegődött. És most Kyp még azt a menedéket is megsemmisítette. Ha úgy alakul a helyzet... jó vadászatot!

Huszonharmadik fejezet

Azon az éjszakán, miután ágyba zuhantam, sokáig nem tudtam elaludni. Nem akartam elismételni magamban a vacsoránál lezajlott beszélgetést, noha az a bosszantó érzés gyötört, hogy valaki mondott valami fontosat. Nem óhajtottam feleleveníteni magamban mindazt, amit a Carida pusztulásánál éreztem. Régebben hittem abban, hogy az élet annyira megedzett, hogy képes leszek egyszerű számoknak és adatoknak felfogni a távoli tragédiákat.

Csakhogy a felkészülésem, az Erő mindent megváltoztatott. Nem lettem gyengébb, csupán tudatosabb. Sokkal többet tudtam a különféle dolgok és az értelmes lények közötti kapcsolatokról. A Caridára meghalt áldozatok fájdalmát a rokonaik fájdalma követte, azoké, akik már sosem láthatták viszont a szeretteiket. És persze a Caridán szül letett, de másutt élő értelmes lényeké, akik soha többé nem térhettek haza, valamint a Han Solóhoz hasonló illetőké, akiknek a Caridáról szóló emlékei mindörökre elhalványulnak majd azért, amit Kyp tett. Mindez persze nyilvánvaló lett volna bárkinek, aki leül és elgondolkodik a történteken, de énrám az Erőn keresztül egyszer lesújtott minden. Az élmény elképesztett, ámulatba ejtett, és persze felhívta a figyelmemet arra, hogy milyen hatalmas lett a felelősségem szférája.

Amikor végre elaludtam, az álom könyörületesen elkerült. Kicsit késve ébredtem, és kihagytam a hajnali futást, inkább segítettem Hannak előkészíteni a Falcont. Kölcsönadott nekem néhány hidrokulcsot, hogy helyrehozhassam Mara Jade gépét. Ezt követően elbúcsúzott a családjától, és elszáguldott. Az anyjuk mellett álló apróságok lelkesen integettek mindaddig, amíg a Falcon eltűnt a szemük elől.

A nap hátralévő részében a Headhunteren dolgoztam. Amikor Artu nem a gyerekek mellett teljesített szolgálatot, nekem segített. Ezúttal örültem, hogy ott sündörgött körülöttem, mert megmentett egy súlyos hibától: keresztbekötöttem a navigációs számítógép két paneljét, amitől a rendszer felcserélte volna a koordinátákat, és ki tudja hová vitte volna a pilótát. Kora estére rendbe hoztam a java részét annak, amit Kyp összetört, és úgy terveztem, hogy másnap reggel ott folytatom, ahol abbahagytam. Hosszú futással zártam a napot, majd sokáig áztattam magam a hideg víz alatt, végül bemásztam a takaróm alá.

Alig két perccel később inkább érzékeltem, semmint hallottam az ikrek sikolyát. Kiugrottam az ágyból, és a turbólifthez rohantam, de a fülke addigra már felfelé tartott. Odafutottam a belső lépcsőhöz, és olyan gyorsan rohantam felfelé, ahogyan a lábam bírta. Menet közben érzékeltem, hogy felettem, a fogadóteremben energiák gyülekeznek, és meglepődtem azon, hogy a Luke-ra vigyázó társam nem szólaltatta meg a riasztót. Streen elég okos volt ahhoz, hogy baj esetén előbb segítséget hívjon, és csak aztán próbálja megoldani a helyzetét.

Abban a pillanatban, amikor átvillant az elmémen az idős férfi arcának képe, eszembe jutott egy, a vacsora alatt elhangzott mondata.

- Nem tudok megszabadulni tőle - panaszkodott már-már kétségbeesetten. - A sötét alak. Egy sötét alak. Egy árnyék. Ő beszélt Gantorisnak. Ő beszélt Kypnek. Hiába minden fény, minden ragyogás, az árnyék megmarad, és mindig suttog, mindig beszél.

A mellkasom úgy összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. Az Alderaan szellemeire, halálra ítéltük Skywalker mestert...

A fogadóteremben szélvihar dühöngött, és amint felértem a lépcső tetejére, lesújtott rám. Berontottam a csarnokba, és megláttam, hogy Leia a fivére lábába kapaszkodik, hogy annál fogva próbálja visszarángatni Luke-ot a kövezetre, ám a középütt tomboló forgószél ellenállhatatlan erővel emelte mindkettőjüket a mennyezet felé. Streen a vihar szívében táncolt körbe-körbe, mindkét karját széttárva. A szeme nyitva volt, de lerítt róla, hogy nem lát semmit. Nyilvánvalóan arra törekedett, hogy a forgószéllel kirepítse Luke-ot és Leiát valamelyik tetőablakon, hogy aztán elhajítsa őket, és az erdőbe zuhanva leljék halálukat.

Én pedig, mert nem értettem a tárgyak mozgatásához, sehogy sem tudtam megfékezni a fergeteget. A lelkem mélyén valamin biztatott, hogy essek kétségbe, és meneküljek, de nem törődtem le. És pillanatokkal később rádöbbentem, hogy magát Streent kell megfékeznem.

Ezzel egy időben kinyílt a turbólift ajtaja. Kirana Ti rohant be terembe, és habozás nélkül belevetette magát a Streen körül kavargó légörvénybe, ahol csak vánszorogva tudott előre haladni. Én ezalatt megvetettem a lábamat, és összpontosítottam. Megidéztem az Erőt, és egy képet sugároztam Streen elméjébe - egy képet, amely üresnek ábrázolta a termet, mintha jómagam, Kirana Ti, és a liftből kiugró többi tanítvány nem tartózkodott volna benne. Azt igyekeztem elhitetni az idős férfivel, hogy magára maradt, mert az áldozatai már elszáguldottak és meghaltak. Ezzel párhuzamosan elültettem benne az érzést, hogy a küldetése teljes sikerrel zárult, cserébe megéreztem, hogy furcsa, idegen elégedettség árad felém.

Aztán Kirana Ti áttört a légörvényen, rávetette magát Streenre, és a kövezetre rántotta. A szél azonnal elült, mire Luke és Leia zuhanni kezdtek. Kam Solusar és Tionne előrerontottak, és az Erő segítségével elkapták, majd lassan a kőpadlóra eresztették mindkettőjüket.

Skywalker mester sértetlennek tűnt. Streen lassan összeszedte magát, és elmagyarázta, hogy rémálmot élt át, amelynek során a sötét alakkal harcolt. Megpróbálta megsemmisíteni őt, de amikor magához tért, azzal szembesült, hogy valójában Skywalker mestert próbálta meggyilkolni.

Végül talpra vergődött, és éles hangon felkiáltott:

- Meg kell semmisítenünk a sötét alakot, mielőtt mindnyájunkat megöl!

A belső lépcsőn leballagtam a földszintre, közben a bespini remete szavain rágódtam. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Mialatt szociopata gyilkosokat vettem mintának, hogy felfessem magamnak Exar Kun képét, nem vettem észre a gondolkodás módomban rejtőző logikai hibát. Amikor annak idején egy-egy szociopata gyilkosra vadásztunk a Korélián, megtehettük, hogy bénító lövésre állítottuk a sugárvetőinket. Elfoghattuk az illetőt, hogy aztán kezeljék az elmebaját, vagy bebörtönözhettük, hogy ne árthasson senkinek, vagy akár száműzhettük a Kesselre, vagy egy másik iszonyatos büntetőtelepre. Végső soron meg is ölhettük, persze csakis törvényes tárgyalás és jogerős bírói ítélet után. És ha mindenképpen meg kellett tennünk, ha nem maradt más választásunk, akkor jelentős túlerővel csaptunk le az illetőre, azzal a céllal, hogy végezzünk vele,de néhány sorozatgyilkos egészen az utolsó leheletéig küzdött.

Exar Kun esetében az elfogás és a rehabilitáció szóba sem kerülhetett. Skywalker mester ugyan visszatérítette az apját a világos oldalra, de a sötét alakkal kapcsolatban nem tápláltam efféle reményeket. Luke halálos veszélyt vállalt, amikor visszatérítette az apját, és az apja kötődött hozzá, ami lehetővé tette, hogy visszatérjen. Exar Kun négy évezredet töltött a Yavin-4-en, bőven volt ideje elgondolkodni mindazon, amit elkövetett, és ha ennyi idő alatt sem döntött úgy, hogy jó útra tér, akkor sem tette volna meg, ha mi szép szóval megkérjük rá. De hogyan lehet elpusztítani a sötét oldal teremtményeit? Erre a kérdésre egyikünk sem ismerte a választ. De meg kellett ölnünk, mert az életünk múlott rajta.

Igazából nem lepődtem meg, amikor a priccsemen fekve arra lettem figyelmes, hogy olajosan csillogó fekete folt jelenik meg felettem a mennyezeten. A foltból hamarosan kialakult egy magas, karcsú, éles arcvonású férfi képmása. Ősrégi stílusú ruhát viselt, a haja messze a válla alá ért. Összekulcsolta kezét a hasa előtt, és megszólalt:

- Az elmetrükköd egész jó volt, Keiran Halcyon.

- Hódolatom a Sith Sötét Nagyurának - köszöntöttem gunyoros hanghordozással, mialatt a szemhéjamat félig leeresztve méregettem I őt. - Valóban bolondot csináltam belőled, Exar Kun, vagy csak túlságosan rábíztad magad Streen érzékszerveire?

A Sötét Nagyúr a fejét hátravetve, némán kacagott, majd ismét lenézett rám, és kijelentette:

- Tűz és szellem... jó. Rosszul ítéltelek meg, aminek oka az, hogy Gantoris és Kyp olyan mélységesen lenézett és megvetett téged.

- Én meg még azt hittem, hogy egy nagy harcosnak ismernie kell I az ellenségeit - dünnyögtem megint csak gúnyosan.

- Egy régi-régi közhely, amelynek valaha igyekeztem megfelelni - közölte az árnyalak, azzal leereszkedett a mennyezetről, és megállt a priccsem végénél. - Egykoron én is olyan voltam, mint te: egyszerű férfi, telis-tele becsvággyal.

Felültem, és felhorkantam:

- Az életed története a legkevésbé sem érdekel!

- Meglehetősen higgadt alak vagy, Keiran. Nem tombol benned sem harag, sem félelem, mint a többiekben - felelte Exar Kun a tekintetét a szemembe fúrva. Megpróbáltam elzárni előle az elmémet; úgy, ahogyan Mara Jade-del beszélgetve tettem, de a Sith túl gyorsan jutott be, majd ki ahhoz, hogy megállíthassam.

- Sokkal tapasztaltabb és érettebb vagy - állapította meg bólogatva. - Egy érett gyümölcs.

- De nem te fogsz leszakítani - válaszoltam, azzal felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, és mindkét kezemmel átöleltem a lábszáramat. - Továbbra is tévesen ítélsz meg, ha azt hiszed, hogy akarok valamit tőled.

- Oh, pedig van olyan, csak még nem jöttél rá - válaszolta önhitten és magabiztosan vigyorogva az árnyalak. Hanyag mozdulattal intett egyet a jobbjával, mire egy ablak nyílt a levegőben, és ott lebegett a kamrám közepén. Az anyagtalan kereten belül egy birodalmi csillagrombolót pillantottam meg, és azonnal tudtam, hogy az Invidious-t látom. Megviseltebbnek tűnt, mint azon a felvételen, amit Cracken tábornok mutatott nekem, de a sérülései korántsem bénították meg. Körülötte mindenütt Trivadász-rajok száguldoztak - a közelkörzeti járőrök.

A képzeletbeli kamera aztán ráközelített a hajóra, pontosabban a hídra, majd annak elülső ablaksorán keresztül valósággal berobbant a belső térbe. És ott állt Leonia Tavira - egy kicsivel idősebbnek tűnt, mint Cracken felvételén, de minden korábbinál gyönyörűbnek láttam őt. A haját még hosszabbra növesztette, tincseinek végei a keblét verdesték. Az alakja jóval teltebb lett, a férfiszemnek kellő; helyeken kigömbölyödött, de alacsony termetéhez képest teljesen arányosan, így aztán - miután nem látszottak körülötte tárgyak vagy más teremtmények, amelyekkel össze lehetett volna mérni - hiába tudtam róla, hogy nagyon alacsony, tökéletesen normálisnak véltem! Égszínkék szeméből ravasz és elvadult tekintet sugárzott, az életereje átsistergett még az elém vetített képen is.

A rég halott Sötét Nagyúr felnevetett, és megszólalt:

- Akkora hatalmat adok neked, hogy könnyűszerrel megsemmisítheted az Invideket. Vagy pedig... - Leonia képe kissé világosabb vagy pedig akkora hatalmat adok neked, hogy megszerezheted őt, és uralkodhass mellette. Ti ketten lesztek a gyújtópontja egy új Birodalomnak, amely a jövőben magába foglalja majd az egész Galaxist!

Éreztem, hogy valahol a testem mélyén, a lágyékom környékén t ébredezni kezd a vágy, de rákényszerítettem magam, hogy kacagjak, és a fejemet rázva feleltem:

- Sok idő telt el azóta, hogy..., és a hölgy is elég csinos, de nem érdekel!

- Nem... hát persze, hogy nem - mormolta Exar Kun. - Te tudod a kötelességedet. És mégis, ott, az Invidious-n vannak dolgok, amik nagyon is érdekelnek.

A nem létező kamera hátrébb mozdult, kicsit jobbra csúszott, és ráfordult egy alakra, aki négy-öt lépéssel Tavira mögött állt. A két méter magas férfi acélszürke páncélzatot és sötétszürke köpenyt viselt. A páncél úgy festett, mintha ugyanabból a plasztikacélból öntötték volna, mint a rohamosztagosok páncélzatát, de másként formázták meg, továbbá bevonták egy másik anyaggal, amitől szürke színezetet, és a durva szövetekére emlékeztető mintázatot kapott. A stílusa természetesnek és primitívnek hatott, mintha úgy tervezték volna, hogy egy általam ismeretlen vadállat bőrét utánozza. Ugyanez állt a vészjósló alak maszkjára is - a kissé előrenyúló, mesterséges vonások és a vízszintes, keskeny szemrések révén ez a páncéldarab egy kígyó ábrázatára hasonlított.

Amint megpillantottam ezt az illetőt, nyomban tudtam, hogy őmiatta nem találtunk rá soha az Invidious-ra. Mialatt töprengve bámultam őt, lassan felemelte a fejét, és egyenesen énrám nézett. Ezt követően ismét lehajtotta a fejét, majd a kép elhomályosult néhány pillanatra. Mire ismét kitisztult, az alak már Tavira felé tartott hosszú, döngő léptekkel. Intett egyet, mire a nő parancsokat harsogott, és ekkor a híd teljes személyzete lázas tevékenységbe kezdett.

- Valójában őt keresed, ő az igazi ellenséged - közölte ekkor Exar Kun. - Ő a felelős a hölgy sikereiért. Az én hatalmammal legyőzheted őt, elfoglalhatod a helyét, és azt tehetsz, amihez kedved van.

- A segítséged nélkül is eljutok oda, Exar Kun! - vágtam vissza megvető hanghordozással.

- Lehet, hogy így lesz - válaszolta a legteljesebb nyugalommal az árnyalak de ide már nem juthatsz el nélkülem.

Az ablakban új kép jelent meg, és én úgy éreztem magam, mintha egy gránát robbant volna fel a hasamban. Miraxot láttam. Egy ágyon feküdt, pontosan úgy, mint Skywalker mester odafent, a fogadóteremben. A teste halvány, szürke fényben úszott. Karja az oldala mellett hevert, és egészében véve úgy nézett ki, mintha csupán aludna. Egyetlen rendellenesség látszott rajta: a fejét keskeny, szürke pánt fogta körbe, amelyen apró vörös és zöld lámpák villogtak, Teljesen békésnek tűnt, és akárhogyan erőlködtem, nem érzékeltem, hogy rosszul érezné magát.

De mást sem éreztem felőle. Semmit.

- Őt is megkaphatod tőlem - jelentette ki Exar Kun, és szánakozó, részvétteljes kifejezést erőltetett az arcára. - Meg tudom mondani, hogy hol találod. Az Erő lehetővé teszi számomra, hogy megmutassam neked a múltat, a jelent és a jövőt. A feleséged ott, azon a helyen van pillanatnyilag. Elrejtették, méghozzá olyan helyre, ahol a segítségem nélkül sosem fogod megtalálni.

- És mit kérsz a segítségedért cserébe? - kérdeztem síri hangon.

- Öld meg Skywalkert.

- Mirax életéért cserébe az övét? - kérdeztem keserűen mosolyogva. - Nincs üzlet.

- Ennél is többet adhatok - folytatta kitartóan az árnyalak. - Neked adom a feleségedet és Tavirát. Elveheted a hajóját és megsemmisítheted a flottáját. Megsemmisítheted az apósod hajóját! Visszatérhetsz a Koréliára, és megsemmisítheted azokat, akiket gyűlöltél ott!

- Nem - feleltem kurtán a fejemet rázva.

- Nem?

- Nem - ismételtem konokul, majd felsóhajtva megkérdeztem: - Nem érted, igaz? Te már régóta tévúton jársz, és egyre mélyebbre süllyedsz. Hát semmit sem tanultál az elmúlt négyezer, évben?

- Többet tudok, mint amennyit te megtanulhatnál a következe négyezer, vagy akár negyvenezer évben! - válaszolta büszkén mosolyogva Exar Kun.

- Az meglehet, de egyvalamit nem tanultál meg! - jelentettem ki, azzal felkeltem az ágyból, rászegeztem a mutatóujjamat a néhai Sith Nagyúrára, és folytattam: - Te sosem fogsz győzni! Ha elpusztítod mindazokat, akik szembeszállnak veled, mi marad neked?

- A hűségesek.

- Akik között előbb-utóbb felemelkedik egy vetélytárs! - vágtam vissza. - A híveid két táborra szakadnak!

- És én megsemmisítem a hitehagyottakat!

- Igen, biztosan megteheted - feleltem, majd aprókat bólogatva tovább beszéltem: - És ez a ciklus újra és újra megismétli önmagát, sosem ér véget, mert megfeledkeztél a valóság legalapvetőbb igazságáról: az élet hozza létre az Erőt. Amikor Kyp elpusztította a Caridát, csökkentette a hatalmadat. Amikor te megsemmisítetted Gantorist, csökkentetted a hatalmadat. Te egy olyan ragadozó vagy, amely túl sok prédával végez, de nem tudsz leállni, mert a sötét oldal csordultig tölt azzal a fájó éhséggel, amelyet sosem lehet kielégíteni.

Exar Kun megint felkacagott, de a nevetését kissé túl éles felhangok kísérték.

- Nem ítélkezhetsz a sötét oldalról, amíg nem tapasztaltad meg - mondta aztán. - Állj mellém, és rájössz, hogy egész eddigi életedben tévedtél.

- Kötve hiszem - válaszoltam a fejemet csóválva. - Egy Tuvanbi droidnak nem kell átesnie a különféle betegségeken, hogy képes legyen felismerni és kezelni őket. - Összefontam kezemet a mellkasom előtt, ránevettem az árnyalakra, és ráförmedtem: - Nem dőlök be a hazugságaidnak és a téveszméidnek! Hordd el magad!

Exar Kun felszegte az állát, és dölyfös képet vágva megszólalt:

- Ezúttal én jöttem el hozzád, és hívtalak, hogy állj mellém. Rengeteget adhatok neked. Amikor majd eljössz hozzám, mert eljössz hozzám, nem leszek ennyire nagylelkű.

Mialatt beszélt, a kamra közepén lebegő ablak fokozatosan elhalványult, közben szörnyű folyamat vette kezdetét. Mirax továbbra is mozdulatlanul feküdt, de minden egyes pillanatban éveket öregedett. A haja megőszült és megritkult, aztán jókora csomókban kihullott. A bőre hamuszürkére változott, a szeme besüppedt. A teste feldagadt, majd a ruházata varrásai felhasadtak, és én megpillantottam a puszta csontjait. Hirtelen szél támadt, szétszórta a csontokat, és megpörgette a koponyát, akár egy gyerekjátékot. A koponya végül megállapodott, és szélesen vicsorogva meredt rám azzal a sötét, üres szemüregével.

Lehunytam a szememet, hogy ne kelljen látnom ezt az iszonyatot, és mire kinyitottam, egyedül voltam a kamrámban. Leültem az ágy szélére, és felfedeztem, hogy egész testemben reszketek. Eléggé meglepődtem, és rákényszerítettem magam, hogy nevessek. EIőször erőltetnem kellett, de aztán sokkal könnyebben ment. A derűs hang betöltötte a helyiséget, és esküdni mertem volna, hogy hallottam Biggs, Wedge és Porkins közös nevetését. Ók hárman azért kacagtak, mert tudták, hogy ismerik a Halálcsillag megsemmisítésének titkát.

Én pedig velük nevettem. Exar Kun eljött hozzám, hogy maga mellé csábítson. Amit nem tudott, és ami még vidámabb kacagásra késztetett, az az volt, hogy miközben így tett, megadta nekem a megsemmisítésének titkát.

Szerettem volna néhány percre kettesben maradni Leia Organa Solóval, hogy beszámoljak neki az Exar Kunnal kapcsolatos felfedezésemről, de előbb az ikrekkel foglalkozott, aztán váratlanul megérkezett egy B-szárnyú, így nem kaptam esélyt, hogy beszéljek vele. Elsősorban azért akartam beszélni vele, mert gyanítottam, hogy a sötét alak valószínűleg bejutott más tanítványok tudatába is. Leia kevés időt töltött a Yavin-4-en ahhoz, hogy a néhai Sith befolyása alá kerüljön, továbbá nem kételkedtem abban, hogy ő képes lett volna ellenállni a Sötét Nagyúrnak. Ha mindenkivel tudattam volna, hogy megszereztem Kun megsemmisítésének a kulcsát, a hír valószínűleg hozzá is eljutott volna, és akkor megfosztott volna minket az egyetlen valóban hatékony fegyverünktől.

A B-szárnyúval egy Terpfen nevű mon calamari pilóta érkezett, aki először motyogva bevallotta, hogy nemrég még birodalmi ügynök volt, és beszélt a birodalmiaknak az Anoth bolygóról - arról a világról, ahol Winter és a legfiatalabb Solo-gyermek, Anakin rejtőzködtek. Terpfen sürgette Leiát, hogy haladéktalanul repüljön az Anoth- ra, ám a tanácsos azt felelte, hogy fogalma sincs a koordinátákról.

- Azokat csakis Winter, Skywalker mester és Ackbar admirális ismeri. Rögtön ezután elhatározta, hogy azonnal elutazik a Mon Calamarira, hogy megkeresse Ackbar admirálist, majd elindul, hogy megmentse a legkisebb gyermekét.

Mialatt társaim gondjaikba vették az ikreket, illetve elvitték Terpfent, hogy enni-inni adjanak neki, végre odaléptem Leiához, és megszólítottam:

- Organa Solo tanácsos, beszélnem kell önnel!

- Fogja rövidre! - felelte Leia. - Amint összeszedem a holmimat, iútnak indulok,

- Nem utazhat Terpfennel - jelentettem ki, mialatt megnyomtam turbólift hívógombját. - Ó maga vallotta be, hogy áruló.

Leia belépett előttem a fülkébe, és miután követtem, szembefordult velem.

- Ezzel magam is megbirkózom - mondta magabiztosan.

- Tudomásom szerint - feleltem -, Cilghal nagykövet biztosította önt, hogy meg tudjuk védeni a gyermekeit, de akkor sem hagyhatja itt őket!

- Hát akkor mit csináljak? - csattant fel Leia, és sötétbarna szemében veszedelmes fények gyúltak. - Rakjam be őket egy vadászgépbe, és egy áruló társaságában repüljek el velük egy világra, ahol birodalmi orgyilkosok fognak vadászni rájuk?

- Nem, de nem hagyhatja őket itt - makacskodtam -, ahol egy négyezer éves Sötét Nagyúr akarat nélküli bábbá változtatja a tanítványokat. Higgye el, ez sem jó ötlet! - Megcsóváltam a fejemet, és hozzátettem: - Egyikünket sem ismeri. Hogyan bízhatja ránk a gyermekeit?

- Nem is bízom mindenkiben - közölte Leia, majd a mutatóujjával a mellkasomra bökött. - De magában igen.

- Micsoda? - hüledeztem értetlenül.

Ebben a pillanatban kinyílt a fülke ajtaja, és nekivágtunk a folyosónak.

- Mielőtt a férjem elment, azt mondta, hogy megbízhatok önben - folytatta Leia elszánt arcot vágva. - Tudja, Han bizalmát nem könnyű kivívni. Ennek nyomán gondolkodóba estem, és talán el sem hiszi, hogy az Új Köztársaság egyik fő tisztviselője mennyi mindent megtudhat, ha elfogja a kíváncsiság, és felcsatlakozik a HoloHálózatra. Ön mellett szól az is, hogy a fivérem idehívta, a leendő Jedik közé, de az életének többi eleme is elnyerte a tetszésemet. Hiszem, hogy a gyermekeim biztonságban lesznek ön mellett, Corran Horn I

- Nézze, most, hogy már tudja, ki vagyok - próbálkoztam ismén engedje meg, hogy elrepüljek önnel a Mon Calamarira. Értek a vadászgépekhez. Sokat segíthetek, ha eléri az Anoth-t.

- Nem tehetem - tiltakozott Leia a fejét rázva -, és pontosan azért nem, mert tudom, hogy kicsoda. Tudom, hogy ha a pilótám akart volna lenni, nem négyszemközt keres meg. Valami mást akar, és fogadni merek, hogy annak az itteni eseményekhez van köze. Na gyerünk, hadd halljam!

Azzal elkezdett ruhákat hajigálni egy zsákba, én pedig belefogtam:

- Először is, azt hiszem, hogy Exar Kun számára azok a tanítványok a sebezhetőbbek, akik a múltban kapcsolatba kerültek a sötét oldallal. Streen egyszer kérdezett tőlem valamit, amit akkor jelentéktelen apróságnak ítéltem, de talán segíthet, hogy eljussunk Exar Kunhoz. Ezt Gantoris vagy Kyp esetében nem erősíthetem meg, de logikusnak tűnik, hogy azokat, akik egyszer már elbuktak, könnyebb visszacsalogatni a régi ösvényekre.

- Ami azt jelenti, hogy Kam is veszélyes lehet - állapította meg Leia rövid töprengés után.

- Ő elég kemény fickó, de igen, van rá esély - feleltem, és a szememet lesütve folytattam: - És ezek után Streennel is számolnunk kell. A többiekkel nem tudom, hányadán állunk, de az biztos, hogy Brakiss valaha a birodalmiak áldozata volt, amitől talán Exar Kun prédájává válhat.

- Értem. Mi van még?

- Az alapvető problémánk - magyaráztam gondterhelten, hogy ki kell találnunk, hogyan bánhatunk el Exar Kunnal. Ha kirekesztünk mindenkit, akit gyanúsnak ítélünk, tudni fogja, hogy készülünk valamire.

- És kapóra jönne neki, ha eluralkodna a rémület azokon, akiket még nem szállt meg - tette hozzá Leia, és összehúzta a zsákja száját. - Létezik megoldás a problémára, vagy ürítsük ki a Yavint – 4-et?

- Most, amikor Kyp odakint röpköd egy legyőzhetetlen hajóval? Semmiképpen - válaszoltam a fejemet ingatva. - Csakis mi, a tanítványok akadályozhatjuk meg, hogy visszatérjen és elvigye a mesterét erről a kőgolyóról.

- Rendben, az evakuálás kizárva. A probléma továbbra is fennáll - jelentette ki Leia, majd miután mosolyra húztam a számat, a szemét résnyire vonva hozzátette: - Gyűlölöm, amikor egy koréliai így vigyorog. Minálunk ez általában azt jelenti, hogy Han megint készül elveszíteni a Falcont egy Landóval vívott szabakk-játszmában.

- Nos, ezúttal Exar Kunnak jó esélye van veszíteni, mert korán játszotta ki a lapjait - feleltem még szélesebben vigyorogva. - A fivére azonosította egy különleges képességemet. Módomban áll gondolatokat sugározni mások elméjébe. Hogy mit tudok elhitetni másokkal, az nagyban függ attól, hogy mennyire ismerem őket, és miféle kapcsolat fűz hozzájuk. Tegnap este, a támadás során azt sugalltam Streennek, hogy elvégezte a feladatát, és ezek után Exar Kun eljött hozzám éjszaka. Megpróbált maga mellé állítani, de ellenálltam neki. Ügyesen kifürkészte a gondolataimat, és játszott velem.

Leia hirtelen elmosolyodott, én pedig egy csapásra megértettem, hogy miért szakadt meg több ezer lázadó szíve, amikor házasságot kötött Han Solóval.

- És mialatt a Sith játszott, maga is belelátott az agyába - mondta aztán fojtott hangon. - Képes nyomon követni őt, amikor aktív?

- Igen, azt hiszem - válaszoltam megfontoltan. - És abban is hiszek, hogy ezek az erőfitogtatások sokat kivesznek belőle. Szerintem most igyekszik meghúzni magát, talán megint Streent próbálja mozgatni, hogy kiderítse, mit csinálunk.

Leia elmélyülten bólogatott, majd megkérdezte:

- És ön képes azon a kapcsolaton keresztül elég információt eljuttatni hozzá, hogy megtévessze?

- Reményeim szerint igen - feleltem bólogatva. - És ezzel időt nyerünk, ami alatt remélhetőleg megtaláljuk a módját annak, hogy elintézzük őt.

-Jó... nagyon jó - helyeselt Leia, majd mélyen belenézett a szemembe, és kissé elkedvetlenedve folytatta: - Nem nevezhetem ki önt az Akadémia ideiglenes vezetőjévé. A Sith azonnal felfigyelne a megszokott helyzet változására, és veszélyesnek ítélné magát.

- Így van - erősítettem meg a véleményét -, így aztán nekem is meg kell húznom magam. A háttérben maradok, hacsak a dolgok nem kezdenek el működni, vagy nem áll élő igazán ronda hely - Kihátráltam az ajtón, majd a turbólift állomása felé induló tanácsos nyomába szegődtem, és tovább beszéltem: - Biztosra veszem, hogy szerezhetek némi haladékot, de nem sokat. Kun a támadások után egyre gyorsabban nyeri vissza az erejét. Számításaim szerű holnap reggelre, esetleg már ma estére megint készen áll arra, hogy cselekedjen.

- Tegyen meg mindent, amit csak lehet! - kérte Leia, azzal megállt, szembefordult velem, és felém nyújtotta a jobbját. - Az Erő legyen önnel!

- És önnel is - válaszoltam kényszeredetten mosolyogva.

- Remélem, úgy lesz - felelte Leia, és mialatt a fülke ajtaja bezárult, még egyszer rám mosolygott, és kiszólt nekem: - Van egy olyan érzésem, hogy mindkettőnknek nagy szüksége lesz rá!

Huszonnegyedik fejezet

A nap hátralévő részében a Headhunteren dolgoztam, befejeztem a javításokat. És megkértem Streent, hogy segítsen nekem. Persze, nem szorultam a segítségére, csupán magam mellett akartam tartani. A tanítványok zöme kerülte őt, amit a történtek fényében nem lnláltam meglepőnek. Azzal, hogy befogtam dolgozni, rajta tarthatom a szememet, hogy idejében tudomást szerezzek arról, ha Exar Kun ismét a befolyása alá vonná.

Mindezeken felül Streenen keresztül csalinak dobtam a Headhuntert a néhai Sith elé. Az öreg gázkutató eleget tudott a gépről ahhoz, hogy felszálljon vele, és bevigye az egyik hangárba, de a fegyverekhez jól érzékelhetően nem értett. Mara Jade átalakíttatta a gépének gyári fegyvereit. Leszedette róla a rakétavetőt, a helyére körbeforgó lövegtornyot szereltetett, abba pedig egy ionágyút. A vízszintes vezérsíkok alatt egy-egy háromcsövű lézerágyú függött, amelyeket duális tüzelésre állítottak - én magam nem így jártam volna el.

Eleget magyaráztam Streennek a fegyverekről ahhoz, hogy elboldoguljon velük, azt viszont nem árultam el neki, hogy beprogramoztam egy vezérkódot, ami nélkül egyetlen lövést sem lehetett leadni sem az ionlövegből, sem a lézerekből. Ha valaki a kód nélkül aktiválta a fegyvereket, a Headhunter teljesen lelassított, átváltott lebegésre, és lassan a földre ereszkedett. Ezenkívül a navigációs számítógép számára passzív repülési zónának jelöltem ki a szentély környékét, hogy ne lehessen belezuhanni a géppel az épületbe. Ha valaki ezzel próbálkozott volna, a fedélzeti rendszerek átvették volna az irányítást, és megint csak letették volna a gépet a talajra.

Az elgondolásom úgy festett, hogy Kun, mialatt a legutóbbi csapás után erőt gyűjt, esetleg megpróbálja rávenni Streent, hogy a Headhuntert felhasználva gyilkolja meg Luke-ot. Igyekeztem megkönnyíteni a dolgát azzal, hogy repülési tippeket adtam Streennek, illetve a lázadó pilóták legendás manővereiről szóló történeteket meséltem neki, de Exar Kun nem harapott rá a csalira. Emiatt egy kicsit csalódott lettem, de nem erőltettem a dolgot, mert attól tartottam, hogy megszakítom a kapcsolatot.

Ezen az estén, mialatt éppen megpróbáltam elaludni, rádöbbentem, hogy Kun korántsem annyira kifinomult módszerekkél harcol mint amikre számítottam. A riasztót a fogadóteremben őrködő Artu szólaltatta meg, és a visító hang hallatán valósággal kipattantam az ágyból. Kiterjesztettem a tudatomat, és érzékeltem, hogy gonosz teremtmények tartózkodnak valahol a piramis csúcsának közelében.

Eszembe sem jutott felszaladni a lépcsőn vagy megvárni a turbóliftet. A Headhunterhez rohantam, beugrottam a pilótaülésbe, aktiváltam a fedélzeti rendszereket, és mialatt a hajtóművek felbőgtek, begépeltem a vezérkódot. A következő pillanatokban felülírtam passzív repülési parancsokat, majd kirepültem a hangárból az éjszaka narancssárga félhomályába. Egy elnyújtott hurokkal magasan a szentély fölé kerültem, és áthúztam felette, de már csak annyit láttam, hogy egy háromszög alakú farokféleség besuhan az egyik tetőablakon.

Feltámadt bennem a csalódottság, de sietve elfojtottam. Pillanatnyilag nem azok a lények a te fő problémád. Hanem Exar Kun. Kiterjesztettem a tudatomat, és három karcsú, fekete nyúlványt érzékeltem. A Sötét Nagyurat kötötték össze azokkal a teremtményekkel, amelyeket Luke Skywalker meggyilkolására küldött. Ezeket a lényeg ket - önálló gondolatok nélküli vadállatokat - sokkal könnyebben lehetett irányítani, mint például Streent, így Kun a lehető legnagyobb pusztítást érhette el a lehető legkevesebb energia-ráfordítással.

A szentély fölé siklottam, majd levettem a tolóerőt, és átváltottam a lebegtető hajtóműre, így körülbelül négyszáz méteres magasságban lebegtem a talaj felett. A Headhunter oldalkormányát finoman jobbra mozdítva elfordítottam a gépet a függőleges tengelye mentén, amíg az orra abba az irányba mutatott, ahonnan Exar Kun

befolyásának eredetét érzékeltem. Amint bemértem a forrást, megnyomtam egy gombot a műszerfalon, amivel rögzítettem az irányt. Aztán kissé előrébb nyomtam a tolóerő-szabályzót, és egy tágas fordulóval legalább egy kilométerre távolodtam a szentélytől. Ismét Iebegésbe vittem a gépet, és megint ráállítottam az orrát arra az hiányra, amelyből Kun energiacsápjai érkeztek - és ezt az adatot is bevittem a navigációs számítógépbe.

Az adóvevőm sípolt, és a főmonitoron megjelent Artu „minden rendben” jelzése. Elmosolyodtam, és ezzel párhuzamosan érzékeltem, hogy az összekötő nyúlványok elsorvadnak, majd visszahúzódnak Exar Kun felé. Minden belső érzékemet arra az irányra összpontosítottam, hátha sikerül elcsípnem a Sith csalódottságának vagy haragjának jeleit, de nem tapasztaltam semmi effélét. Viszont arra lettem figyelmes, hogy négy további teremtmény tart az őserdő mélyéből a szentély felé.

Előbb kacagtam egy sort, aztán elgondolkodtam, hogy megoldást találjak. A vadászgép lőelemképzője ugyanis szenzorsorok adataival dolgozott. Ezek az érzékelők felismerték a dúracélt és más anyagokat, amelyekből a csillaghajókat és légköri repülőket építettek, avagy bármi mást, ami célpontnak minősülhetett. Az újabb és újabb programkiegészítések lehetővé tették az új célpontok meghatározását, így a célzórendszereket folyamatosan lehetett frissíteni, amikor új ellenségek és új harci gépek jelentek meg bárhol a Galaxisban. És bár a gyors ütemben közeledő teremtmények ujjai végén fémkarmok meredeztek, a testük nem tartalmazott több fémet, mint egy Coruscant utcáin sétálgató, hétköznapi civilé. Ebből eredően a Headhunter fedélzeti rendszerei számára nem számítottak célpontnak.

Én viszont mint Jedi nagy, kövér célpontoknak láttam őket. Nyílegyenesen szárnyaltak, ugyanúgy nem tartották veszélyesnek u Headhuntert, ahogyan a fedélzeti számítógép sem ismerte fel bennük az ellenséget. A teremtmények legalább olyan magasak voltak, mint egy emberi lény, ocsmány bőrszárnyaik fesztávolsága a három métert is meghaladta. A törzsük felső részéből két kurta nyak nőtt, mindegyiken egy-egy fej ült. A koponyák eléggé laposnak tűntek. Úgy sejtettem, hogy legfeljebb egy-két köbcenti agyvelő fér el bennük. A lények nyílegyenesen maguk mögé nyújtották hosszú, fokozatosan elvékonyodó farkukat, amely kristályos anyagból álló, görbe fullánkban végződött. A teremtmények egyértelműen ijesztőek és halálosak voltak. Legalábbis ha az ember nem egy vadászgépen ül...

Az első lövésem egymás felé tartó ikernyalábja pontosan az élen haladó teremtmény mellkasába csapódott. A húsa felforrt, a tollai megolvadtak, majd a lövedék kitört a hátából, és éppen csak egy kicsit vesztve az energiájából tovább száguldott. A szörnyeteg lehajtotta mindkét fejét, lenézett a mellkasán füstölgő, fekete lyukra, aztán összehúzta a szárnyait, és máris a vadászgépből katapultáló droid gyorsulásával zuhant, amíg egy jókora massassifa ága felnyársalta.

A következő szörnyetegre leadott lövést elkapkodtam. Csak az egyik sugárnyaláb találta el a célpontot, de persze annyi is elég volt, lenyírta a lény bal szárnyát. A teremtmény kétségbeesetten csapkodott a megmaradt szárnyával, de nem sokra ment vele. Pillanatokon belül forogni kezdett, majd zuhanásba ment át, és néhány másodperccel később belevágódott a szentély lábazatába.

Az utolsó két szörnyeteghez átváltottam az ionágyúra. Az első lövésem a csípője környékén találta el a harmadik lényt. A töltet száz és száz kéklő kisülésre szakadt, amelyek fel és alá cikáztak a teremtmény testén. Azonnal kiégették az idegeit, amitől mindkét lába görcsösen rángatózott. A farka felcsapódott, és akkora erővel rándult össze, hogy a végéből kiálló fullánk tövig belemélyedt a hátába. A teremtmény hátrafordította mindkét fejét, és tehetetlen dühében a fogaival marcangolta a saját farkát, aztán összerántotta a szárnyait, majd szabadesésben zuhant, végül felkenődött a piramis északi oldalára.

Az utolsónak maradt fenevad fürgébbnek bizonyult a társainál, és miután megszabadult Kun egyre gyengülő befolyásától, előbb felhúzott a magasba, majd szélvészgyors zuhanórepüléssel lecsapott rám. A kellő pillanatban felemeltem a gépem orrát, és aktiváltam a pajzsokat, hogy megállítsam a súlyos testet. A teremtmény szabályosan lepattant a láthatatlan és anyagtalan falról, de az utolsó pillanatban előrerúgta az egyik lábát, és a karmaival megragadta a Headhunter orrát. Szikrazápor robbant ki a műszerfalam egyik paneljéből, biztos jeleként annak, hogy az elülső pajzs összeomlott, és a rövidzárlat kinyírta az ionlöveget. A fenevad a másik lábával is megragadta az orrkúpot, és a héjazat acéllemezei felsikoltva tiltakoztak, amikor a fémkarmok beléjük mélyedtek. A teremtmény ekkor előrelendülve ráhasalt a gépem orrára, és a szárnyait is ráborította, mintegy átölelte a Headhuntert, aztán mindkét fejét felém nyomva csattogtatta a fogait.

A sugárágyúkkal nem találhattam el, az ionlöveg pedig nem működött. Elméletileg megtehettem volna, hogy lebegésre állítom a gépet, felnyitom a fülke fedelét, és a fénykardommal végzek a támadómmal - csakhogy a kardomat a kamrámban hagytam. És miközben a kőkemény fogak fülsértő csikorgás kíséretében siklottak le a páncélüveg szélvédőről, tudtam, hogy a fülke borítása előbb-utóbb megadja magát a roppant erőknek.

- Nekem így is jó - dünnyögtem vigyorogva. - Játszani akarsz? Rendben, játsszunk!

Felemeltem a Headhunter orrát, és ráadtam a teljes tolóerőt. Maximális sebességgel alig néhány másodperc kellett ahhoz, hogy elérjem a légkör határát. A menetszél a hajótesthez szorította a szörnyeteget, és ott is tartotta, kiterítve, akár egy takarót. A súrlódás miatt a hajóm dúracél lemezei hamar felforrósodtak, és megsütötték az ellenfelem kisebb-nagyobb darabjait. Amikor a lény szabadulni akart, és megpróbálta széttárni a szárnyát, a menetszél mindkettőt eltörte, és ismét lecsapta a hajótestre.

Miután kiértünk az atmoszférából, a teremtményre egészen másfajta megpróbáltatások vártak. Az űr hidege lehűtötte a gépem páncélhéját, pillanatok alatt kiszívott belőle minden meleget. És ugyanez történt a szörnyeteggel is, a pofáján ülő haragos és rettegő kifejezés mindörökre rádermedt a vonásaira. Lekaptam a tolóerőt, és hagytam sodródni a gépemet, mialatt annak orrdísze kopogós keményre megfagyott. Jócskán megkönnyebbültem, amikor azt láttam, hogy a lény nem élheti túl az űr vákuumát és hidegét - de hát ezt aligha lehetett elvárni egy, a Yavin-4-en kifejlődött faj egyedétől.

Végül, amikor úgy ítéltem meg, hogy a teremtmény kellően kihűlt, keményen jobbra rántottam a botkormányt. Mialatt a hajó inerciális tompítói megakadályozták, hogy akár én, akár a Headhunter megszenvedjük a hirtelen manőver hatásait, a lény nem volt ennyire szerencsés. Mindkét lába elszakadt, közvetlenül a bokája felett, aztán a test lassan forogva folytatta útját a gázóriás felé. Ezalatt befejeztem a fordulót a hold felé, és elindultam a Szentély irányába.

Röviddel azután, hogy letettem a Headhuntert a hangár betonjára, Kam odasietett hozzám. Felnyitottam a fülke tetejét, és kiugrottam a gépből. Kam ridegen méregetett, mialatt átbújtam a gép hosszú orra alatt, majd megszólalt:

- Skywalker mestert újabb támadás érte. Hol voltál?

Derűsen elmosolyodtam, majd felnyúltam, kitéptem egy karmot a gép orrából, amit odadobtam Kamnak.

- Gyakorló lövészeten - válaszoltam, mialatt elkapta.

- Nem hiszem, hogy csak úgy magadtól ilyesmibe kéne kezdened. - jegyezte meg Kam, és továbbra is ellenségesen meredt rám.

- Ez volt az egyetlen, amit megtehettem - magyaráztam a fejemet rázva. - Már nem érhettem oda elég gyorsan, hogy a segítségetekre legyek idebent, így aztán megállítottam az erősítést, amit Kun küldött.

- Nem tudhatod, hogy Kun küldte - vágott vissza Kam.

- De igen, tudom - feleltem magabiztosan.

Kam megcsóválta a fejét, és hüvelykujjával a fogadóterem felé bökve bejelentette:

- De még mi is csak most tudtuk meg Luke-tól.

- Skywalker mester magához tért?

- Nem, de az unokaöccse és az unokahúga hallják őt. Azt mondja, Exar Kun áll a bajaink hátterében - közölte Kam, és jócskán elkomorodva folytatta: - Le kell győznünk Kunt ahhoz, hogy vissza kapjuk Luke-ot. Jelenleg haditanácsra készülünk, hogy kitaláljuk, mihez kezdjünk.

- A haditanács jó ötlet. Hogy most tartsuk, az nem jó - válaszoltam, és felsóhajtva hozzátettem: - Kun ma este vereséget szenvedett. Egyhamar nem tér vissza.

- Ezt meg mire alapozod? - csapott le nyomban Kam, és az arckifejezése arról tanúskodott, hogy eléggé összezavarodott, illetve hogy nem nagyon bízik bennem.

- Higgy nekem, Kam, tudom, és kész - feleltem, azzal a vállára tettem a jobbomat, de ő lerázta magáról. Megint sóhajtottam, és tovább magyaráztam: - Nézd, ha Kun oldalán állnék, nem lőttem volna halomra a kis kedvenceit, nem igaz? Azonfelül van saját fénykardom, és az őrszolgálataim idején százszor felszeletelhettem volna Skywalker mestert. Nyugodtan megbízhatsz bennem.

- Csakhogy vannak titkaid - vetette ellen Kam, és résnyire vonta a szemét. - Te és Skywalker mester nem vagytok őszinték velünk.

- Ez igaz, de ennek nyomós okai vannak - válaszoltam halkan, de határozottan. - Ezekre az okokra maga Skywalker mester mutatott rá. És a húga, dacára az itteni zordon viszonyoknak, úgy döntött, hogy megőrzi a titkaimat. - Egyenesen a szemébe néztem, és hozzátettem: - Neked is megvan az okod, hogy miért vagy itt. Az Akadémián újra felépítheted a személyiségedet, és kiiktathatod vagy megerősítheted azokat a gyenge pontjaidat, amelyek lehetővé tették, hogy a sötét oldal elcsábítson. Én más miatt vagyok itt, az meg számomra nagyon fontos. Ahogyan te, úgy én is le akarok számolni Exar Kunnal. Együttesen elérhetjük ezt, ha mindannyian elvégezzük a magunk dolgát. Az enyém különbözik a tiédtől, ennyi az egész.

Kam elgondolkodott néhány pillanatra, aztán biccentett, és kijelentette:

- Elmondom a többieknek, hogy szerinted nem jó ötlet ma este haditervet szőni Exar Kun ellen.

- Engem hagyj ki belőle - kértem a fejemet ingatva..- Ha most próbálunk megoldást találni, semmire sem jutunk. Mindenki aludja ki magát, és holnap szőjünk terveket. Úgy tűnik, Kun nappal nem képes hatékonyan lesújtani. - Biztató mosolyt villantottam Kamra, és hozzátettem: - Tudnod kell, hogy győzni fogunk.

- Nincs más választásunk - dörmögte rosszkedvűen Kam.

- Egyetértek! - mondtam, és megveregettem a vállát. - Kun rossz ellenfeleket választott magának rossz időpontban. Gondoskodunk róla, hogy ez legyen az utolsó hibája.

A haditanácsot abban a helyiségben tartottuk, amely a Halálcsillagra mért első csapás idején a Lázadók parancsnoki központjaként szolgált. Vastag por lepte azokat a berendezési tárgyakat, amelyeket nem hurcoltak magukkal sem a birodalmi felderítők, sem pedig az Új Köztársaság múzeumainak begyűjtői. A megmaradt bútorok többé-kevésbé használható állapotban voltak, így mind a tizennégyen kényelmesen leülhettünk, tágas kört kialakítva. Dacára annak, hogy bőségesen lett volna hely számomra a nagy, kerek asztalnál, inkább a háttérben ácsorogtam, Kiterjesztettem a tudatomat, amíg teljesen betöltötte a termet, hogy folyamatosan ellenőrizzem a társaimat.

Azonnal felfigyeltem az éjfekete szálra, amely Streent kötötte össze Kunnal. Biztosra vettem, hogy az öreg gázkutatónak fogalmi sincs a kapcsolat létezéséről. Továbbra is halálra váltan rémüldözött, amiért majdnem megölte Skywalker mestert, és mert folyton azon töprengett, amit kis híján elkövetett, Kun könnyűszerrel fenntarthatta az összeköttetést. Mindez persze kapóra jött, mert azt jelentette, hogy a Streen lelkében tomboló érzelmi zűrzavar miatt zavaró és megbízhatatlan információk áramlottak át a láthatatlan kötelék ken, és komor érzelmi benyomásokat vittek magukkal.

Ha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy Kun azt higgye, reménytelenül alkalmatlanok vagyunk a feladatra, Cilghal sajátos érvelése és logikája biztosan meggyőzte erről. Amikor Dorsk 81 hangot adott azon félelmének, hogy Kun valahogyan lehallgat minket, a nagykövet szigorú pillantást vetett rá, és kijelentette:

- Abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy továbbra is háborúban állunk vele. Éppen elég valódi problémával nézünk szembe, felesleges tovább szaporítani ezeket a képzeletünkben.

Tapasztalt harcosként elképzelni sem tudtam volna annál rosszabbat, mint amikor a szövetségeseim nem veszik figyelembe annak lehetőségét, hogy az ellenségünk tudja, mit tervezünk, de úgy tűnt, a diplomácia kémekkel teli világában ez nem túl fontos.

Gondosan ellenőriztem mindazt, ami Streenen keresztül Kun fele áradt, és úgy találtam, hogy igazából keveset kell hozzátennem vagy elvennem belőle. Tizenkét félig felkészült tanítvány, és két karonülő gyermek készült legyőzni valakit, aki a maga korában túlélte több Jedi-mester egyidejű támadását - vagyis a tervünk kiindulópontja máris nevetségesnek tűnt. Tionne félszegen mosolyogva megjegyezte, hogy a mi kis haditanácsunk pont olyan, mint a denebai nagytanács - vagyis az az esemény, amikor a Jedik összegyűltek, hogy egyesítsék erőiket, és legyőzzék Kunt. Úgy beszélt, mintha valami dicső és reményteljes vállalkozásra készülnénk, de némi módosítással elértem, hogy a szavai reménytelenségről és tehetetlenségről árulkodjanak.

Így aztán Exar Kun a társunkon keresztül tudomást szerzett a szándékainkról. Megtudta, hogy elszántuk magunkat: összefogunk, egyesítjük erőinket, és megsemmisítjük őt. Annak idején szembekerült hajók egész flottájával és valamennyi ismert Jedivel. Megölte a saját mesterét. Semmi sem érhetett fel a hatalmával. Legyőzte a mi mesterünket is, és a nagy elhatározásunkon kívül nem volt semmink. Nem voltak terveink, sem pedig fegyvereink, amelyekkel szembeszállhattunk volna vele. Morzsák voltunk, amiket kedvére felfalhatott, nem pedig falatok, amelyek megakadhattak a torkán.

Mialatt a társaim sorban előhozakodtak az ötleteikkel, amelyek segítségével talán még egy stintarilt sem tudunk volna csapdába ejteni, a Kun és Streen közötti kötelék lassan elsorvadt, végül teljesen eltűnt.

A sarokban álldogálva halkan felkacagtam, mire Cilghal felkapta a fejét, és rosszalló pillantások kíséretében odaszólt nekem:

- Ez a téma aligha tréfás, Keiran. Ha te magad nem járulsz hozzá...

- Hozzájárulok, nyugalom - feleltem, azzal közelebb mentem az asztalhoz, és a szememet résnyire vonva folytattam: - Rátaláltatok a jó irányra. Az összefogás az egyetlen, amivel legyőzhetjük az ellenségünket. Helyes!

- Örülünk, hogy egyetértesz - dörmögte a száját lebiggyesztve Brakiss.

- Amit viszont nem sikerült megtalálnotok, az a megoldás kulcsa - közöltem a megjegyzéssel nem törődve. - Streen, hogyan is nevezted őt?

- A sötét alak - felelte a gázkutató, és idegesen beletúrt kócos, ősz hajába.

- Rendben. Skywalker mester árnyéknak írta le nekem azt, amit látott, és Gantoris is valami ilyesmiről beszélt - mondtam, azzal Kamra nézve hozzátettem: - És én is árnyalaknak láttam Kunt, amikor a közelmúltban megkeresett, hogy maga mellé állítson.

Kam felkapta a fejét, és nyugtalanul megkérdezte:

- Hová akarsz kilyukadni?

- Oda, hogy az ellenségünk az árnyék kreatúrája - magyaráztam határozottan bólogatva a sötét oldal kreatúrája. És mit igyekszik belénk verni Skywalker mester már az első naptól fogva?

Kirana Ti hirtelen hatalmasra nyitotta a szemét, és kibökte:

- A sötét oldal ellenszere a világos oldal.

- Így van. Olyan fényesen kell ragyognia, hogy ne állhasson ellen neki semmiféle árnyék - jelentettem ki fennhangon, majd végighordoztam tekintetemet a társaimon, és hozzátettem: - Ez a ti feladatotok! Amikor Exar Kun legközelebb eljön, hogy végezzen Luke- kal, adjatok neki annyi fényt, amennyivel nem tud megbirkózni!

A mon calamari nagykövet felemelte a fejét, és a szemembe nézve megkérdezte:

- A mi feladatunk? Neked is mellettünk a helyed! Velünk kell lenned, hogy része legyél az egyesített erőnek!

- Arra nem fog sor kerülni - válaszoltam, azzal a két tenyeremmel az asztal lapjára tapasztva behajoltam a társaim közé, és folytattam - Exar Kun egészen mostanáig a saját menetrendje szerint haladt. Akkor lépett, amikor lépni akart, azt tette, amit tenni akart. Ennek vége. Ma este, mialatt leszáll az éj, cselekvésre kényszerítjük. Nem fog készen állni rá, de azt fogja gondolni majd, hogy így is legyőzhet minket. És ezzel súlyos hibát követ el.

Tionne aggodalmasan meredt rám, és megkérdezte:

- És te mit fogsz csinálni?

- Azt nem tudhatjátok - feleltem a fejemet rázva -, sőt én magam sem tudom, hogy egészen pontosan mit fogok csinálni. A lényeg az, hogy amikor megtesszük a magunk lépését - rámutattam Streenre.

- Neki kell őrködnie Luke Skywalker mellett.

- Streennek? - horkant fel Kam, majd lendületesen megrázta a fejét. - Képtelenség!

- Hogy én? - mormolta Streen, és végtelenül lesújtottnak tűnt.

- Igen te, Streen - válaszoltam magabiztosan. - Olyan leszel, mint az a szélvihar, amit a múlt éjjel megidéztél. Gyengének fogsz látszani, de valójában erős leszel. Nem fogsz megtörni, kitartasz majd. Elmosolyodtam, és hozzáfűztem: - Valamennyien kitartunk!

A dathomiri boszorkány néhány pillanatig némán tanulmányozta az arcomat, majd óvatosan megjegyezte:

- Úgy beszélsz, mintha egymagad akarnál Exar Kunra vadászni. Tudnod kell, hogy egyedül nincs esélyed ellene.

- Legyőzte Skywalker mestert - mormolta bólogatva Dorsk 81. Lehetetlen küldetésre vállalkozol.

- Talán igen - feleltem, és elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy hányszor hallottam már ugyanezt a véleményt a Zsivány-osztag bevetései előtt. - De az is tény, hogy részt vettem már néhány lehetetlennek ítélt küldetésben. Ha valamennyien végrehajtjátok a feladat rátok eső részét, valószínűleg én is életben maradok.

Huszonötödik fejezet

A Headhunter lézerágyúinak néhány sorozatával elég nagy foltot égettem az őserdő szélébe ahhoz, hogy letehessem a gépet közvetlenül a tó partjára. A leszállás kicsit keményebbre sikerült, mint szerettem volna. Tekintetbe véve, hogy az alsó rakományrekeszben tucatnyi nergon 14-es töltet lapult, jobban kellett volna összpontosítanom a repülésre, de nem állt módomban. A közelmúltban magam is elsajátítottam azt a technikát, amit Luke tanított meg Streennek, hogy elzárhassa az elméjét mások gondolatai elől, és most ezzel a módszerrel igyekeztem álcázni a jelenlétemet az Erőben. Eléggé fárasztónak találtam az eljárást, de bátorságot merítettem abból a tényből, hogy Exar Kun is ugyanígy rejtőzködik, és ennek érdekében neki is fel kell áldoznia az energiáinak tekintélyes részét.

Kiugrottam a gépből, és kinyitottam az alsó tárolórekeszt. A vállamra vettem a robbanóanyaggal teletömött zsákokat, majd gondosan elrendeztem mindkettőt, hogy könnyen egyensúlyozhassak. Más már nem is hiányzott, mint hogy az úti célom felé tartva megcsússzak vagy megbotoljak. Ebben az esetben elvesztettük volna az Exar Kun ellen vívott háborúnkat, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna,

Szembefordultam a tóval, és szemügyre vettem a közepéből kiemelkedő, kisebbfajta szigetet. Furcsa piramis állt rajta, amely távolról nézve úgy nézett ki, mintha egy óriási fejszével kihasítottak volna egy jókora darabot a közepéből. Ezen a résen keresztül a partról nézve is látni lehetett az odabent álló óriási szobrot. Noha a távolság miatt a részleteket nem tudtam kivenni, nem kételkedtem abban, hogy Exar Kun szobrát méregetem - ha másért nem is, akkor azért, mert a gőgös alak aligha tűrte volna, hogy másvalakinek is emlékművet emeljenek az ő világán.

Tudtam, hogy ezen a helyen fogom megtalálni őt. Az egyes részleteket vészjóslóan könnyű volt összeilleszteni. Dorsk 81 rögzítette a naplójában, hogy járt ezen a környéken, míg Kyp Durron egyetlen szóval sem említette. Unnh, a lázadók felderítője keveset írt erről a tájékról, mindenesetre ő maga is úgy vélte, egy régi uraság emlékművére bukkant, továbbá feljegyezte, hogy kínos érzések töltötték el, mialatt errefelé tartózkodott. A tény, hogy az építmény gyakorlatilag sértetlenül vészelte át az idő dúlását, szintén arra utalt, hogy Exar Kun hatalma ezen a helyen összpontosult valaha. Mindezeken jelül az előző támadás során bemértem, hogy honnan ered a néhai Sith befolyása, és a két irányvonal a sziget közepén metszette egymást.

És ha további bizonyítékokra lett volna szükségem, én is azt éreztem, hogy nem kéne errefelé bolyonganom.

Hirtelen észbe kaptam, és a homlokomat ráncolva morogtam a saját ostobaságom miatt:

- Túlélted, hogy Booster Terrik az apósod. Ezek után ezt is túl fogod élni...

A nyugodt víz narancsságra fénypontok formájában verte vissza a gázóriás fényét, míg a rendszer haldokló napja vöröses sávokat festett a felszínre. A tó közepére különös és ötletes járdaféleségen lehetett bejutni: a víz felszíne alatt néhány ujjnyival lapos kövek sorakoztak a parttól kezdve egészen a szigetig. Ráléptem az elsőre, és elindultam befelé. Óvatosan haladtam, mert egyetlen elvétett lépéstől a hideg vízbe zuhantam volna. Gondosan megnéztem, hogy hová teszem a lábamat, és önkéntelenül is csodálattal adóztam Exar Kun leleményességének. Ezzel a megoldással elérte, hogy mindenki, aki a szentélyéhez közeledett, kénytelen volt mélyen lehajtani a fejét, máskülönben nem láthatta meg a köveket - mintha csak az ő nagysága előtt tisztelegtek volna így.

Minden egyes lépésemmel körkörösen szétterjedő, lapos hullámokat indítottam útjukra, amelyek éppen csak hallható csobogással nyaldosták mögöttem a partot, de ezeken kívül semmi sem mozgott, ameddig csak elláttam. És én ennek kimondottam örültem, ugyanis nem voltam abban a helyzetben, hogy felvehessem a harcot a Sötét Nagyúr szárnyas szörnyetegeivel. A tény, hogy Jacen Solo, aki még a harmadik életévét sem töltötte be, a nagybátyja fénykardjával a kezében eredményesen szállt szembe három teremtménnyel, korántsem jelentette azt, hogy nekem is jó esélyeim lennének ellenük. Noha nyilván gyorsabban mozogtam, mint egy apró gyermek, harminc kilónyi robbanóanyag lógott a hátamon, így aztán a fürgeségről legfeljebb csak ábrándozhattam.

Minden gond nélkül elértem a szigetet, és felsiettem a szentély széles főlépcsőjén. A köveket Sith hieroglifák díszítették, a széleik ugyanolyan élesek voltak, mint azon a napon, amelyen a massassik bevésték őket. A sullustani felderítő mágikus jelekként azonosította egyiket-másikat - egy részük a szentély épségét őrizte, a többi halálos veszélyt idézett a behatolókra. Különös módon a horgokkal és tüskékkel teli írásjelek fenyegetőbbnek tűntek, mint az átkok, amelyeket magukba zártak.

Miután bejutottam a piramisba, gyorsan dolgoztam: széthordtam a nergon 14 tölteteket és élesítettem őket. Igyekeztem a főbb tartóelemekhez lerakni az egyes csomagokat, hogy az egész építményt leomlasszák, de mert hihetetlenül vastag falak és oszlopok vettek körüli nem lehettem biztos a sikerben. Távvezérlésre állítottam a tölteteket, hogy majd a Headhunter adóvevőjéből leadott, kódolt rádiójellel hajthassam végre a robbantást. A múltban láttam néhányszor, hogy mire képes a nergon, így aztán nem óhajtottam a közelben tartózkodni, amikor bekövetkezik a detonáció.

Az utolsó töltetet a két kezembe fogva és magam elé emelve úgy vittem, akár egy áldozati ajándékot. Gyorsan átszeltem a belső udvart, és leraktam a súlyos hasábot Exar Kun óriási szobrának talapzatához. Különös gondot fordítottam arra, hogy beszorítsam a kövezet és a talapzat alapja közé, hogy amikor felrobban, elég nagy kráter keletkezzen ahhoz, hogy az emlékmű felboruljon. Végigmértem a szobrot, és miután felbecsültem a magasságát, kinéztem a tóra, aztán vigyorogva megjegyeztem:

- Ha ez itt elsül, a jövőben legfeljebb a mon calamari turisták fognak látni téged!

Visszahúzódtam az udvar közepére, és szétfoszlattam az elmémet borító Erő-pajzsot. A következő lépésben kiterjesztettem a tudatomat, de alig két méterre tágult, amikor Kun árnyalakja megjelent előttem, és elnyelte az obszidián talapzat éjfekete felszínéről visszaverődő tükörképemet.

- Szóval, eljöttél hozzám, hogy a segítségemet kérd! - mennydörögte Kun, és az Erőn keresztül mérhetetlen gőgösséget érzékeltem felőle. - Előre figyelmeztettelek, hogy ezúttal nem leszek nagylelkű!

- Jól emlékszem, hidd el! - válaszoltam nevetve. - De nem azért vagyok itt.

Kun felkapta a fejét, gyanakodva meredt rám, és megkérdezte:

- Micsoda? Hát akkor miért mocskoltad be a szentélyemet a jelenléteddel?

- Van egy ügy, amit feltétlenül meg kell beszélnünk - válaszoltam a szakállamat simogatva, majd ide-oda járkálva belekezdtem: - A közelmúltban utánanéztem az Új Köztársaság törvényeinek. Mármost úgy áll a helyzet, hogy az itteni birtokjogok úgy négyezer évvel ezelőtt lejártak. Ennek eredményeként bejelentettem az igényemet erre a környékre, és most már az enyém. Nem bánnám, ha itt bolyonganál a környéken, de a szobrod pontosan ott áll, ahová a feleségem a házi szórakoztató központot tervezi. Megértesz, ugye?

- Te arcátlan féreg! - recsegte Kun, azzal szélesre tárta árnyékkarját - Fecsegsz és kérkedsz, mintha a szellemességed megóvhatna a hatalmamtól!

- Valóban azt hiszed, hogy árthatsz nekem? - kérdeztem gúnyos hanghordozással. - Ezzel aláírtad a kilakoltatási értesítődet!

- Olyan erőkkel játszadozol, amelyek nagyobbak annál, mint amit cl tudsz képzelni! - figyelmeztetett Exar Kun.

- Kímélj meg a fenyegetéseidtől! - kértem, azzal ásítottam egyet, és legyintve folytattam: - Olvastam mindarról, amit valaha tettél, és rátaláltam a gyenge pontodra. Nincs tested, így nem gyakorolhatsz befolyást az anyagi világra.

- Valóban? - kérdezte Kun a homlokát ráncolva.

- Valóban - erősítettem meg, kurtán bólintva.

- Óh, akkor ezt például nem tudom megtenni - felelte a jelenés, azzal intett egyet anyagtalan jobbjával, mire szikrák pattogtak a körös-körül elhelyezett robbanótöltetekből. Pillanatokon belül apró, kék lángok kezdtek táncolni a detonátorokon, amik aztán egyszerűen elolvadtak - pontosan úgy, mint a Jedi-holokron.

Az orromat megcsapta az olvadt műanyag bűze, mire a Sith árnyára pillantottam, és felnyögtem:

- Hoppá...

Exar Kun válasz gyanánt felém mozdította a mutatóujját, mire én forogva átrepültem az udvaron. Megpróbáltam a testem köré gyűjteni a világos oldal energiáit, hogy védjem magam, de a tévedésem miatti megdöbbenés akadályozott az összpontosításban. Nekivágódtam az egyik obszidiánfalnak, és meghallottam, hogy a jobb alkarom halk reccsenéssel eltörik. A mellkasomhoz emeltem a jobbomat, de Kun ekkor megforgatott, és megint nekivágott egy másik, alacsony falnak. Kemény ütést kaptam a hátamra, a bordáim recsegtek-ropogtak, továbbá éreztem, hogy valami megint eltörik bennem.

Exar Kun remekül érezte magát, valószínűleg évezredek óta első ízben, és ettől a puszta gondolattól hánynom kellett. Diadalittas kacagása betöltötte a belső udvart, mialatt hol erre-hol arra lódított engem, megtáncoltatott, vagy éppen ide-oda gurított a kövezeten. Kezdetben azt hittem, véletlenszerűen cselekszik, azt teszi, ami éppen eszébe jut, de aztán, amikor lecsapott a járólapokra, eltörve ezzel a bal lábamat, egyszeriben rádöbbentem a keserű igazságra. Noha őrjítő fájdalmak gyötörtek, a tudatom mindvégig tiszta maradt! Exar Kun azt akarta, hogy képes legyek gondolkodni és érezni, nem akart megölni, legalábbis egyelőre nem. Ettől a felismeréstől megint felfordult a gyomrom.

Végül, akár a gyermek, aki ráun egy játékára, Kun elengedett. A kövezetre roskadtam, és az oldalamon fekve ziháltam, aztán önkéntelenül megborzongtam, amikor észrevettem, hogy sötét árnyék borul rám.

- Csak azért, mert még nem láttad, amikor befolyást gyakorolok az anyagi világra, nem jelenti azt, hogy nem vagyok rá képes - jelentette ki büszkén az árnyalak. - És ez, noha némi erőfeszítést igényel, rendkívüli örömöt okoz nekem.

Vettem egy mély lélegzetet, és két fogsoromat összepréselve válaszoltam:

- Azt hiszem, pont oda fogom rakni a holovetítőmet, ahol most állsz.

- Gyermeteg tréfa egy gyermeteg elméből - közölte megvetően Kun, azzal mintegy mellékesen intett egyet, mire valamennyi robbanótöltet a levegőbe emelkedett, kirepült a szentélyből, és a fekete tóba csobbant. A Sith lenézett rám, és ridegen közölte: - Félistenné válhattál volna a hatalmammal! Most megsemmisülsz általa! Mielőtt megint előhozakodhattam volna egy gúnyos visszavágással, a Sith intett, én pedig megéreztem, hogy a hátam mögött megjelenik valaki. Megfordultam, és Miraxot láttam magam előtt.

- Tudhattam volna, KorBiz! - förmedt rám dühösen, és a szemében a gyűlölet tüze lobogott. - Tudhattam volna, hogy a sorsomra hagysz! Azt mondtad, jobban vágysz rám, mint a Jedi-örökségedre! Neked adtam mindent, ami én vagyok! Gyereket akartam tőled! Hát így hálálod meg? Magamra hagytál, hogy egyedül legyek, egyedül haljak meg, mialatt te kavicsokkal szórakozol?

Éles hangja úgy hasított belém, akár egy tőr pengéje. Belemélyedt a gyomromba, majd a gerincembe fúródott. A hasamhoz kaptam a kezemet és alig kaptam levegőt.

- Ne, Mirax, ne! - hörögtem kínok között vergődve.

A feleségem tovább beszélt, és szavait a Caridán elpusztult gyermekek jajkiáltásai kísérték.

- Hallgasd őket, Corran! Ők a te fiaid és lányaid. Ők azok a gyermekek, akiktől megtagadtad az életet. Őrültnek tartod Exar Kunt, mert elveszi mások életét, de te még nagyobb bolond vagy, mint ő. Te életet teremthettél volna. Velem. Ha valóban vágytál volna rám. Ha valóban szerettél volna.

Összezúzódott bordáimhoz szorítottam törött kezemet, és az oldalamon fekve magzati pózba görnyedtem. Tudtam, hogy Mirax illúzió csupán, amit Kun varázsolt elő az elmémből, de túlontúl valósnak látszott ahhoz, hogy ne higgyek a szememnek. A Sötét Nagyúr elém vetítette azt a képet, amit a feleségemről alkottam magamnak, és csordultig töltötte mindennel, amitől féltem. És mivel a támadás belülről jött, nem állt rendelkezésemre érzelmi pajzs, amivel védhettem volna az agyamat. Mirax hangján hallottam azokat a szavakat, amelyektől régóta rettegtem. A jelenés felé nyújtottam bal kezemet, felemeltem a fejemet, és kinyögtem:

- Nem, Mirax! Szeretlek téged! Valóban szeretlek!

- Hogyan is szerethetnéd őt? - zendült fel mögöttem az apám hangja. - Az apja bérelte fel azt a fejvadászt, amelyik meggyilkolt engem. És te megakadályozhattad volna ezt a gyilkosságot. Vagy nem is akartad megakadályozni? Ez a nő addigra már behálózott téged? Az ő kreatúrája lettél?

Kínkeserves erőfeszítések árán ülő helyzetbe nyomtam magam, hogy szembenézhessek apám vádló tekintetével, de nyomban el kellett fordítanom róla a tekintetemet. Már nem az a férfi volt, akit ismertem. A bőre megszürkült, a szeme helyén sötét lyuk tátongott. Az egész alakján az egyetlen szín a vére színe volt, amely sugárban fröcskölt a sebeiből, és egyre terebélyesedő tócsába gyűlt a lába körül. Megcsapta orromat a forró vér szaga, és rettegtem attól, hogy a felém kígyózó keskeny patak egyszer csak odaér hozzám, és megérzem a bőrömön.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - tiltakoztam kétségbeesetten.

- Én csak azt tudom, hogy cserbenhagytál - felelte az apám, - Hagytad, hogy meghaljak.

- Ahogyan engem is hagysz meghalni - szólt közbe Mirax.

Ebben a pillanatban az anyám hangja is felcsendült a közelben.

- Az én halálom sem érdekelte!

Rideg gúnykacaj visszhangzott az obszidiánfalak között. Felnéztem, és Lujayne Forge alakját pillantottam meg - egyike volt azoknak, akikkel először összebarátkoztam, miután bekerültem a Zsivány-osztagba. Ott állt tőlem nem messze, arcának jobb oldalát felismerhetetlenségig összeégette az életét kioltó sugárnyaláb.

- Engem is hagyott meghalni - jelentette ki síri hangon. - Hőst akart játszani, de én fizettem meg az árát.

- Nem! - kiáltottam, és a jobb öklömmel akkorát vágtam az udvar kövezetére, hogy eltörtem néhány csontot a kézfejemben. Belekapaszkodtam a fájdalomba, és felhasználtam, hogy visszanyerjem az uralmat az elmém felett. A szeretteim vádjai mélyen belém vájtak, és kiszabadították azt az énemet, amely mindig mindent megkérdőjelezett, akármit tettem. Jól ismertem ezt az oldalamat, és szívből gyűlöltem. Amikor előkerült, képes voltam órákon át újra és újra lejátszani magamban ugyanazokat a vitákat, közben azt kívántam, bárcsak ezt mondtam volna, vagy azt; töprengtem azon, hogy miért ezt mondtam, miért nem azt; reménykedtem, hogy a helyzet kedvezően alakul, de rettegtem attól, hogy mégsem. És valahányszor kételkedni kezdtem önmagamban, gyakorlatilag megbénultam. A körfolyamat mindig kialakult, folyton erősödött, egyre több és több dolgot szívott be magába, míg végül kielemeztem az egész életemet. És ez addig folytatódott, amíg megharagudtam magamra, és befejeztem. Egyre hevesebben gyötört a vágy, hogy adjam át magam a dühömnek, és vessek véget annak, amit Exar Kun művel. A lehetőség ott lebegett előttem, és kegyetlenül meggyötört. Tudatában voltam annak, hogy módomban áll úgy használni a haragomat, akár a fénykardot. Hogy cafatokká téphetem a hamis szellemeket, az álnok fantomokat. Lekaszabolhatom Exar Kun seregét, aztán annak vezérét. Egy pillanatig sem állhatna ellen a haragomnak. Foszlányokra kaszabolhatnám őt úgy, ahogyan a robbanótölteteknek kellett volna a Szentélyét.

Aztán pedig kereshetnék másik célpontokat, akik rászolgáltak a pusztulásra... diadalittasan felemeltem a jobb kezemet, és lassan ökölbe szorítottam.

Ekkor végigsöpört rajtam a fájdalom, és elhozta nekem a felismerést. Ismét lesújtottam a kövezetre, felordítottam kínomban, majd ki szemem sarkából a Sithre pillantottam, és a fogaimat csikorgatva odaszóltam neki:

- Nem! Nem fogod felhasználni a haragomat!

A Sötét Nagyúr közelebb lépett hozzám, amitől valósággal fölém tornyosult, és higgadtan felelt:

- A harag a legédesebb nektár. De néha persze a kétségbeesés is megteszi...

Újabb fantom jelent meg előttem, amelyet valósabbnak láttam, érzékeltem, hallottam és szagoltam, mint saját magamat. A szőke, szürke szemű kisfiú legfeljebb néhány hónappal lehetett idősebb Jacen Solónál. Ijedten meredt rám, az alsó ajka folyamatosan remegett, a szeme sarkában könnyek csillogtak. Felém nyújtotta a jobbját, és apró, kövérkés ujjaival megfogta törött kezemet.

- Ki bántott, apa? - dadogta az arcomat fürkészve. - Majd én meggyógyítalak. Meg tudom tenni. Engedd, hogy segítsek... kérlek... - A hangja panaszos jajongássá alakult, ami egyre halkult, mialatt a teste egyre áttetszőbbé vált. Az érintése, az a pehelykönnyű, szelíd és megnyugtató érintése mind jobban gyengült, míg végül átadta helyét a fájdalomnak. - Miért nem hagyod, hogy segítsek?

A torkom úgy összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. A fiú halványuló képmásán keresztül megláttam Miraxot, aki időközben teljesen megváltozott. Immáron nem gyűlölködve nézett rám. Egyszerű, fehér ruhát viselt. Szeretettel és lágyan simogatta duzzadó hasát, az arcvonásain a tiszta, zavartalan öröm kifejezése honolt. Pillanatokkal később a fiú ismét megjelent, közvetlenül a feleségem mellett. Idősebbnek tűnt, mint az imént, és óvatosan rátette a tenyerét Mirax gömbölyű hasára.

És ekkor a két jelenés milliónyi, borotvaéles szilánkra robbant, amelyek java része eltalált engem, és mélyen belehasított a testembe.

- Pontosan úgy, ahogyan gondoltam... - mondta ekkor emelt hangon az apám. - Nincs miért csodálkozni azon, hogy a kettőtök házasságából származó gyermek ugyanolyan kiábrándító, mint te magad!

Ez az egyszerű megjegyzés úgy robbant bennem, akár egy bomba. Mindig is reméltem, hogy sikerül kivívnom az apám elismerését, hogy szeretni fog azért, aki és ami vagyok. Sosem fukarkodott a dicséretekkel, de a halála után legfeljebb találgathattam, hogy mit szólna ehhez vagy ahhoz a cselekedetemhez. Még amikor úgy döntöttem, hogy Jedi leszek, részben azt is azért tettem, hogy megfeleljek az elvárásainak.

És mégis azt hallottam vissza tőle, hogy kudarcot vallottam. Hogy az életem egésze, a gyermekeim életének egésze, valamint az ő gyermekeik életének egésze, mindez mit sem ér az ő szemében. Az életem egyik legfontosabb viszonyítási pontja széthullott, bizonytalanná vált, aminek nyomán a tájékozódás reménye nélkül, céltalanul sodródtam, és esélyem sem volt, hogy valaha összeszedem magam.

Eltévedtem.

Minden reményem elszállt.

Végképp kudarcot vallottam.

Nem tudtam többet elviselni.

- Ez minden, amire képes vagy?

A belső udvar csendjébe hasító hang olyan éles volt, hogy talán a páncélüveget is elvágta volna, és szempillantás alatt visszarántott az életbe, noha tudtam, hogy a kiáltás nem nekem szól. Felnéztem, és Mara Jade-et láttam, aki nyugodtan, magabiztosan sétált felém.

- Zokogó gyermekek és sírjukból kirángatott holtak zümmögnek hazugságokat? - kérdezte Exar Kuntól. - Azok a Sötét Nagyurak, akiket én ismertem, szégyelltek volna efféle trükkökhöz folyamodni!

- Micsoda?— bömbölte Exar Kun, mintha a puszta hangerővel a kövezethez vághatta volna a jövevényt. - Ki merészel...

- Pontosabban, ki hajlandó - szólt közbe Mara, és rám mutatva folytatta: - Hornt a Birodalom legjobbjai dolgozták meg, de nem tudták megtörni. Isard digitalizált és analizált volna téged, aztán habozás nélkül elhajított volna, pedig ő nem is érzékelte az Erőt. Darth Vader szórakoztató csodabogárnak tartott volna, míg a Császár... hát... - Mara elhallgatott, a szeme furcsán villant egyet, aztán hozzáfűzte: - A Császárnak sikerült megsemmisíteni a Jediket, így aztán a kudarc megtestesítőjének tartott volna téged!

- Lehet, de a te dicső Császárod halott! - vágott vissza Exar Kun.

Végre visszatért a hangom, és közbeszóltam:

- Hát akkor kettőtöknek van legalább egy közös vonása! - Talpra vergődtem, és bizonytalanul imbolyogva egyensúlyoztam az ép lábamon. - Pontosabban kettő: hozzád hasonlóan ő sem ismerte fel a pillanatot, amikor vesztett. Itt a vége, Exar Kun!

Az árnyalak ismét rám nézett, és megéreztem, hogy a tudata belemélyed az elmémbe. Villámgyorsan visszahúzódott, mintha megszúrta volna a gondolat, amelyet ott őriztem. A kísértet felkacagott, és megkérdezte:

- Csapda? Te és a társaid csapdát állítottatok nekem? - Hirtelen megkétszerezte a képmása méreteit, és végtelenül kegyetlenül lemosolygott rám. - Tényleg azt hiszed, hogy a szánalmas terveitek beválhatnak velem szemben? Tényleg azt képzelted, hogy ha idejössz, legyőzhetsz engem? Soha! - Elnézett a Jedi Akadémiának otthont adó Szentély irányába, majd ismét lepillantott, és tovább beszélt: - Lehet, hogy ez egy bátor próbálkozás a részedről, de a barátaid súlyos hibát követtek el. Skywalker védelme csak annyira erős, mint a leggyengébb őrzője. És a társaid ismét védtelenül hagyták a mestereteket!

Mara felém fordult, és riadtan megkérdezte:

- Miről beszél?

- Luke súlyos állapotba került - válaszoltam, és összerándultam, mert késéles fájdalom hasított a gyomromba. - Streen vigyáz rá.

- Igen, Streen. Az én Streenem - jelentette ki ismét felnevetve Exar Kun, azzal az árnyalak zsugorodni kezdett, és a szobortalapzat felé siklott. - Végzek Skywalkerrel, aztán visszajövök értetek! Reszkessetek a félelemtől! Boruljatok térdre, és hagyjatok fel minden reménnyel!

A szellem eltűnt a szemem élői, és hirtelen nem érzékeltem Kun jelenlétét. Megpróbáltam felegyenesedni, majd tettem egy lépést, de nyomban megtántorodtam, és térdre roskadtam. Azt hiszem, néhány pillanatra elveszítettem az eszméletemet, aztán arra tértem magamhoz, hogy a kövezeten fekszem, Mara mellettem térdel, és részben aggodalmasan, részben határozottan rám szól:

- Gyerünk, Horn, ébresztő! Szedd össze magad! Mi van Streennel?

- Ő a csali - magyaráztam bágyadtan mosolyogva. - Kun csapda felé tart. Egy jó nagy csapda felé.

- Van rá esély, hogy kitör belőle? - érdeklődött Mara a szavait gondosan megválogatva.

- Elméletileg nincs. Most tényleg vége - feleltem, majd köhögtem egy sort, amitől szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. - Azt hiszem, neked kell kisegítened innen. Egyedül sosem boldogulnék.

- Ezt elintézhetjük - válaszolta Mara, azzal talpra húzott, bebújtatta vállát a karom alá, és miután kissé rádőltem, csendesen megjegyezte: - Mindig örömmel segítek egy barátnak...

A nap már készült lenyugodni, mire elvergődtünk a gépemig, illetve a közvetlen közelében állomásozó másik Headhunterig, amellyel Mara tért vissza a Yavin-4-re. Mara kivonszolt engem a partra, majd óvatosan leeresztett a földre, miközben egyetlen szóval sem panaszkodott amiatt, hogy nehéz vagyok. Elszaladt a hajójához, magához vett egy elsősegélykészletet, és visszarohant hozzám.

- Sajnálom, hogy alaposan megrángattalak - mentegetőzött, mialatt nekilátott, hogy amennyire lehet, ellássa a sérüléseimet.

- Semmi gond. Már azt sem tudom, hol fáj - feleltem nagyvonalúan legyintve. - Amúgy meg, egy Jedi nem ismeri a fájdalmat.

- Ezt próbáld kicsit nagyobb meggyőződéssel mondani - javasolta a fejét ingatva Mara. - A helyzet az, hogy a kezedben elmozdultak a törött csontvégek. Vissza kéne tennem őket... hacsak nem akarod te magad csinálni.

- Hogy én magam... - hüledeztem szerintem csak egy őrült állna neki összeilleszteni a saját csontjait.

- Mások szerint meg az az őrült, aki egymaga száll szembe egy Sötét Nagyúrral - dünnyögte Mara.

- Óh, az tényleg nem normális... - válaszoltam, azzal felé nyújtottam a sérült kezemet. - Tedd, amit tenned kell. Amúgy én is azt tettem odaát, a szigeten.

Mara leguggolt mellém, és egyik kezével megmarkolta a csuklómat, a másikkal a könyökömet.

- Kun szépen elbánt veled - jegyezte meg elkomorodva. - Keveset láttam, de az sem volt kellemes.

Az elmémben megjelent a kisfiú képe.

- Nem bánnám, ha sosem kéne még egyszer átélnem - feleltem, majd a tekintetemet Mara szemébe fúrva hozzátettem: - Köszönöm, hogy közbeavatkoztál. Ha nem bukkansz fel abban a percben...

- Egyszerűen csak eltörted volna a másik kezedet is - közölte a vállát vonogatva Mara, majd megidézte az Erőt, meghúzta és megcsavarta a csuklómat, és ezzel visszarakta a törött csontot a helyére, még mielőtt rádöbbentem volna, hogy mit művel. - Ezzel megvagyunk.

Elnyúltam a talajon, és szilárdan megfogadtam magamban, hogy csak azért sem kezdek üvölteni.

- A Sithek vérére... - szitkozódtam a fogaimat csikorgatva. - Soha többé nem megyek orvoshoz!

- Nagyon szívesen, Horn - jelentette ki Mara, azzal visszasimította vörösarany hajának egyik tincsét a füle mögé, és új témába kezdett: - Szóval, azért jöttem vissza, mert találtam némi anyagot Miraxról. Egy adatkártyára mentettem mindent, majd elolvasod, mialatt lábadozol. Amúgy meg, amikor beléptem a légkörbe, megéreztem, hogy te és Kun összeakaszkodtatok. Az Erő valósággal forrt.

- Egyébként is visszajöttél volna?

- Tartoztam neked - felelte kurtán Mara. - Most egyenlően állunk.

Hátrahajtottam a fejemet, leengedtem a földre, és halk, csikorgó nevetést hallattam.

- Hát, ha így fizeted meg az adósságaidat - dörmögtem aztán bármikor boldogan elkapkodom neked a gömbök lövedékeit.

- De ma már nem - válaszolta Mara, azzal lenyúlt, és megfogta a bal kezemet. - Hozzácsatolom a gépedet az enyémhez, és visszatérünk a Szentélyhez.

- Helyes... végre megtudjuk, milyen állapotban van Luke.

Mara mozdulatlanná dermedt egy pillanatra, majd bólintott és kijelentette:

- Luke jól van. És a többiek azt is tudják már, hogy sebesülten érkezel.

Az oldalamra fordultam, Mara támogatásával felálltam, és megkérdeztem:

- Sikerült nekik?

- Győztek. Exar Kun nincs többé - válaszolta Mara, és őszintén, derűsen mosolyogva hozzátette: - Úgy tűnik, a Jedi Akadémia megszabadult egy Sötét Nagyúrtól, továbbá kitermelt magából egy rakás Jedit.

Huszonhatodik fejezet

Exar Kun támadása alatt komolyabb és több sérülést szenvedtem, mint kezdetben gondoltam. A bal lábam és a jobb karom eltört, akárcsak a jobb kézfejemben számos csont. Vagy féltucatnyi bordám megrepedt, és zúzódások keletkeztek mind a májamon, mind mindkét vesémen. A vérképem pocsék volt, és a Tuvanbi, amelyik megvizsgált, percekig azt hitte, hogy katapultáltam egy kilőtt vadászgépből, és elfelejtettem kinyitni az ejtőernyőmet.

Én pedig azt kívántam, hogy bárcsak fele olyan jól érezném magam...

A visszatérésemet követően azonnal beledugtak abba a baktatartályba, amelyet Tycho szállított a Yavinra, amikor alig másfél héttel korábban meghozta az orvoscsapatot. Az életem során több időt töltöttem baktában, mint valaha is szerettem volna, de ekkor részesültem első ízben abban a megtiszteltetésben, hogy kipróbálhattam egy szükségtartályt. A baktatartályok általában függőleges üveghengerek voltak, ez a példány viszont egy vízszintes láda. Teljes mozdulatlanságra kárhoztatva feküdtem benne, mert annyi hely sem akadt a belsejében, hogy megmoccanjak. Ezenfelül a kezelést hat óránként fel kellett függeszteni, hogy a technikusok kiszivattyúzzák a baktat, majd átszűrjék, és ismét visszatöltsék a berendezésbe.

Amikor nem a baktában áztam, elolvastam a Marától kapott anyagokat, és Luke is meglátogatott néhányszor, noha alig voltam magamnál. Miután kezdtem jobban lenni, tudomásomra jutott, hogy Han Solo elkapta Kyp Durront, és visszahozta a Yavin-4-re, hogy Skywalker mester ítélkezzen felette. Mialatt ez megtörtént, megint a tartályban feküdtem, és mire kijutottam belőle. Luke, Kyp és Cilghal elindultak, hogy megsemmisítsék a Napzúzót, továbbá kigyógyítsák Mon Mothmát egy rejtélyes betegségből. Ezt követően Tionne minden tőle telhetőt megtett, hogy elszórakoztasson. Igyekezett mindent elmesélni az Akadémián zajló eseményekről, mert az állapotom továbbra sem engedte, hogy akár csak sétáljak is egyet.

A testi sérüléseim az elvárt ütemben gyógyultak. Ha képes lettem volna meríteni az Erőből, és bevetni a Jedik gyógyító eljárásait, még gyorsabb lett volna a folyamat, de ez igazából nem sokat számított. Az elmém ellen folytatott ostrom viszont rettenetesen megrázott, Tudtam, Kun nem tett mást, mint kitépte az agyamból és elém Vetítette a saját félelmeimet a maguk ocsmány dicsőségében, de attól még meg kellett birkóznom a ténnyel, hogy azok egytől-egyig az én félelmeim voltak, amelyeket én magam teremtettem, és amelyeket csakis én győzhettem le.

Ezalatt Skywalker mester és Kyp megsemmisítették a Napzúzót és visszatértek a Yavin-4-re. Miután Kyp sérülései meggyógyultak, üzentem a mesternek, hogy beszélni szeretnék vele. Abban az egyszerűen berendezett kamrában fogadott, amelyben lakott. Kicsit fáradtnak tűnt, de tökéletesen egészségesnek.

- Mi a gond, Keiran? - kérdezte, miután benyitottam hozzá.

Nekitámaszkodtam az ajtófélfának a jobb vállammal, hogy tehermentesítsem a bal lábamat, és halkan, de határozottan kijelentettem!

- Nem maradhatok tovább az Akadémián.

A priccse szélén ülő mester felnézett, néhány pillanatig úgy meredt a hasamra, mintha átlátott volna rajtam, majd felsóhajtott:

- Szóval, te sem...

Nem tudtam biztosan, hogy mire célzott ezzel a megjegyzéssel. Gyanítottam, hogy Mara Jade távozásához lehet köze. Mara ugyanis röviddel azután, hogy leszállított engem, ismét elhagyta a holdat. Tionne szerint benézett ugyan Luke-hoz, csakhogy a mester éppen aludt, így aztán útra kelt, anélkül hogy egyetlen szót váltottak volna egymással. Luke valószínűleg azt hitte, hogy Mara miatta tért vissza, miután hírét vette az ő súlyos állapotának, és amikor megtudta, hogy nem ez volt az ok, szemmel láthatóan elkedvetlenedett,

- Azért nem maradhatok, mert vannak bizonyos dolgok, amik egyszerűen nem működnek - magyaráztam, majd magam elé, a padlóra szegeztem a tekintetemet és jóval halkabban hozzátettem: - Legalábbis számomra nem.

Tény, hogy nem tökéletes minden, de ez még nem ok arra, hogy menj - válaszolta megfontoltan Luke. - Kijavíthatjuk a hibákat, helyrehozhatjuk azt, ami rosszul működik.

- Szerintem nem vagy képes rá - dörmögtem a fejemet csóválva. Megvilágítanád egy példával?

Beléptem a kamrába, és ekkor vettem észre, hogy mindkét kezemet görcsösen ökölbe szorítom. Szétnyitottam az ujjaimat, és belekezdtem:

- Több dologról van szó, sőt számtalan apróságról. Először is a módszered, amivel irányítod az Akadémiát. Ha nem volnának rovarok, szörnyetegek és Sötét Nagyurak, az Akadémiád olyan lenne, mint egy üdülőtelep. Mialatt megtanultam twi’lek ételeket enni, több kihívással néztem szembe, mint itt!

- Hogy... hogy mondhatsz ilyet? - dadogta elképedten Luke.

A jobb mutatóujjammal megkopogtattam a szegycsontomat, és tovább magyaráztam:

- Én már elvégeztem egy kiképző akadémiát, emlékszel? Gyökeresen megváltoztatta az életemet. Az efféle intézményekben a kiképzők megtörik a tanítványokat, majd újjáépítik a személyiségüket, hogy megfeleljenek az adott szervezet kívánalmainak.

A Jedi-mester elkomorodott, és a fejét ingatva válaszolt:

- Én nem akarok megtörni senkit. És nem akarok Jedi-klónokat gyártani.

- Nem érted a lényeget - állapítottam meg. - A kiképző akadémiák nem klónokat gyártanak. Nem törlik el a tanítványok személyiségét, csupán felkészítik őket minden lehetséges kihívásra, amellyel később, a pályafutásuk során találkozhatnak. - Széttártam a karomat. - Noha valóban legyőztük Exar Kunt, hatékonyabban is tehettünk volna bizonyos dolgokat, és még hatékonyabban, ha már korábban is csapattá kovácsolódtunk volna, nem pedig a veszélyhelyzet miatt váltunk volna csapattá.

Luke lehunyta a szemét, néhány másodperc múlva bólintott, és kijelentette:

- Értem, hogy mit akarsz mondani. Annyi bizonyos, hogy van lehetőség a változásra. Tanulmányozni fogom a KorBiz Akadémia módszereit, és ha találok jó ötleteket, kész vagyok átvenni őket. Te pedig segíthetnél nekem ebben.

-Hasonló eredményre jutsz, ha idehozatsz néhány kiképzőt az Új Köztársaság Fegyveres Erőitől - javasoltam, majd pár pillanatra lesütöttem a szememet, és hozzátettem: - Az igazság az, hogy Kyp miatt nem maradhatok itt.

- Kyp megváltozott, Keiran. Sokat változott - vetette ellen Skywalker mester.

- Ebben nem kételkedem. Több milliárd élőlény meggyilkolása megváltoztatja az embert - vágtam vissza, majd a szememet résnyire vonva Luke-ra néztem. - Tudok arról, hogy az Új Köztársaságit adta őt neked, hogy te mondj ítéletet felette. És arról is tudok, hogy kiállt valamilyen fajta próbát...

- Igen - erősítette meg a hírt a mester -, elvittem őt Exar Kun szentélyébe...

- Mit csináltál? - hördültem fel. - Elvitted őt a Sith erődjébe?

Luke lassan bólogatva, teljesen higgadtan felelt:

- A gonosznak abban a birodalmában képes volt kivetni magából a sötét oldalt. Képes volt végképp maga mögött hagyni a múltját.

- És ennyi?

- Nem, ezenfelül azzal is vezekelt, hogy segített megsemmisíteni a Napzúzót - magyarázta Luke -, és majdnem belehalt.

Magam alá húztam az íróasztalnál álló széket, leroskadtam rá, és valamivel nyugodtabban megszólaltam:

- Elhiszem, hogy bántja a dolog, de nehezen tudom felfogni, hogy valaki, aki megsemmisített egy egész csillagrendszert, Jedi-lovag lesz, és követendő példaként fog állni a Galaxis lakói előtt.

Luke felszegte az állát, és fagyosan megkérdezte:

- Nem hiszel abban, hogy vissza tudott térni a világos oldalra? Nem hiszel abban, hogy tanulhatunk a hibáinkból, és nemet mondhatunk a gonosznak?

- Biztos így van - dörmögtem bólogatva. - Annak idején sok bűnözőről elhittem, hogy képes lenne jó útra térni, de ettől még nem gondoltam azt, hogy el kéne engedni őket a Kesselről azelőtt, hogy lejárna a rájuk szabott büntetés ideje.

- A könyörület a Jedik fontos erénye - jegyezte meg Luke.

- És mennyire vagyunk könyörületesek Kyp áldozatainak rokonaival, akik majd azt látják, hogy a szeretteik gyilkosa szabad, elégedett és boldog?

- Az én kezemen is milliók vére szárad, Keiran - vágott vissza a Jedi-mester. - Például a Halálcsillag személyzete. Vagy azok, akiket az újjászületett Császárt szolgálva öltem meg.

Előredőltem ültömben, lekönyököltem a térdemre, és megfontolt fejtegetésbe fogtam:

- A Halálcsillag katonai támaszpont volt. Amikor megsemmisítetted, tisztán és egyértelműen önvédelemből, illetve mások védelmében cselekedtél. Mialatt a Császárt szolgáltad... igen, sokan meghaltak miattad, de te szabotáltad az uralkodó erőfeszítéseit, és több életet mentettél meg, mint amennyit elvettél. Olyan időkben, amikor minden döntésünk gonosz, a legkevésbé gonoszt kiválasztani kényes tett. - Néhány pillanatra elhallgattam, és miután Luke nem szólalt meg, tovább beszéltem: - A bűncselekmények megtorlása több Célt szolgál. Először is bebizonyítja, hogy következmények nélkül nem lehet megszegni a valamennyiünket kordában tartó társadalmi szerződéseket. Másodsorban elrettentésként szolgál azok számára, akik hasonló tettek elkövetésén törik a fejüket. Végül, és ez a legfontosabb, a büntetés kiszabása megalapozza és fenntartja az adott csoport erkölcsi tekintélyét. Ez szerintem rendkívül fontos neked, aki n Jedi-rend újjáteremtésén fáradozol.

Luke megrázta a fejét, és kijelentette:

- Szerintem ugyanilyen fontos megmutatni, hogy a bűnös elnyerheti a megbocsátást, és jó útra térhet. Nem ártana emlékezned arra, hogy Kyp a Sötét Nagyúr irányítása alatt állt, amikor elkövette a tetteit.

- Én ebben nem hiszek - közöltem a fejemet csóválva. - Talán a befolyása alatt, de nem az irányítása alatt.

- Ezt meg hogy érted?

- Egyszerű - feleltem a mester szemébe nézve. - Ha a kölyök Exar Kun irányítása alatt állt volna, te már halott lennél.

- Micsoda?

- Gondold végig, Skywalker mester! Kun felhasználta Kypet, hogy kiűzzön téged a testedből, aztán a következő tíz napon megpróbált rávenni valaki mást, hogy végezzen veled. Buta vadállatokat és a szerencsétlen Streent vetette be, holott elég lett volna, ha Kyp rászíjaz téged a Napzúzó burkolatára, és kirepül az űrbe. Vagy, ami még egyszerűbb, egyszerűen leszállt volna rád a Napzúzóval, mialatt eszméIetlenül feküdtél a fogadóteremben. Miért nem ez történt? Azért, mert Kyp nem akart megölni téged. Te Exar Kun ellensége voltál, nem az övé. Sosem támadt volna rád, csakhogy te megakadályozhattad volna abban, hogy ellopja a Napzúzót, és elinduljon birodalmiakat ölni.

- Nem, ez lehetetlen - tiltakozott Luke, azzal felállt, járkálni kezdett fel és alá a priccse mellett, de rövidesen megtorpant, rám nézett, és vádló hangon rám szólt: - Szerintem a KorBiz-nál töltött idő alatt túl gyanakvó lettél! Túl sokat gondolkodsz arról, ami itt történt és történik!

- Igen? - mordultam fel, és megéreztem, hogy a bensőm mélyén ébredezni kezd a harag. - Én meg azt hiszem néha, hogy te nem gondolkodsz eleget, Skywalker mester!

- Valóban? - kérdezte Luke, és a tekintete ugyanolyan fagyossá vált, mint a hangja. - Hát akkor volnál szíves felvilágosítani?

Hátradőltem a széken, és a kezemet feltartva kértem őt:

- Ne akard, hogy megtegyem!

- De igen, légy szíves! - felelte valamelyest megenyhülve.

- Te vagy a Jedi-mester - mondtam, hogy kitérjek a valódi válasz elől. - Sokkal jobban tudod, hogy mit csinálsz, mint én.

- Azért csak mondd el, hogy mi jár a fejedben! - felelte eltökéltén Luke. - Mondd el, hogy szerinted mit csinálok rosszul!

- Rendben - hümmögtem, és miután összeszedtem a bátorságomat, szenvtelen arcot vágva, higgadt hangon belekezdtem: - Obi-van Kenobi és Yoda mindketten tudták, hogy az apád Anakin Skywalker, akiből később Darth Vader lett. Téged és a húgodat rögtön a megszületésetek után szétválasztottak, és elrejtettek, hogy biztonságban legyetek, igaz?

Luke bólintott, én pedig nyeltem egyet, és folytattam:

- Akkor miért vittek téged a Tatuinra? Nem az volt Obi-van Kenobi szülőbolygója? Hagyták, hogy a Skywalker nevet viseld. Valóban arra számítottak, hogy Vader kémjei valahogyan elsiklanak egy ilyen név felett? Jól tudom, hogy megpróbáltál bekerülni a caridai Birodalmi Akadémiára? Vader ottani ügynökei nem figyeltek volna fel a nevedre, amint meglátják a jelentkezési lapodat?

Luke a vele szemben álló falra szegezte a tekintetét, és szinte révedezve megkérdezte:

- Arra célzói, hogy a védelmezőim csaléteknek használtak engem? Így akarták csapdába csalni Vadert, egy olyan helyre, ahol Obi-van megvívhatott volna vele?

- Nem tudhatom biztosan, de bizonyos nézőpontból ez tűnhet igazságnak, nem igaz? - válaszoltam komoran. - De lehet persze, hogy a védelmezőidet jó szándék vezérelte, amikor úgy döntöttek, hogy nem másítják meg a nevedet. Talán azt akarták, hogy a Skywalker név külön hajtóerőt adjon neked, és valamikor a jövőben megpróbáld visszaszerezni a becsületét. - Figyelmesen tanulmányoztam Luke komor arcát, és hozzátettem: - Ugyanakkor azt hiszem, a neveltetésed során egy bizonyos irányba terelték a gondolkodásmódodat, pontosan úgy, ahogyan sejtésed szerint a kiképzők tették az enyémmel.

- Mégpedig?

- Te mindent fekete-fehérben látsz - magyaráztam -, és végletekben gondolkodsz. Szerintem Obi-van Kenobi és Yoda akármit terveztek is kezdetben, idővel úgy döntöttek, hogy fegyverré formálnak téged, amit bevethetnek Vader és a Császár ellen. Miért nem mondták meg neked, hogy Vader az apád? Tudniuk kellett, hogy árvaként előbb-utóbb meg akarod tudni, ki volt az apád. Nem akarták, hogy úgy tekints rá, hogy attól sebezhetővé válj. Amikor aztán az apád megmondta neked, hogy kicsoda ő, keresztülhúzta a védelmezőid számításait, de ő meg a lelkierőddel nem számolt. Te egyfajta leplezett segélykiáltásnak, a megváltásért való könyörgésnek fogtad fel a beismerését. Azok alapján, amit meséltél, a mentoraid nem hittek ebben, és nem hitt benne az uralkodó sem. Te bebizonyítottad, hogy igazad van, és győzelmet arattál. Most pedig ezzel a sikereddel akarod alátámasztani mindazt, amit tanítasz nekünk, noha az, amit tanítasz, nem mindig támasztja alá az eredményt, amit kapsz.

Luke szigorúan meredt rám, és megkérdezte:

- Te nem hiszel abban, hogy csak a fény és a sötétség létezik? Ha úgy hagysz itt minket, hogy efféle gondolatok forognak a fejedben, rendkívül sebezhető leszel. A sötét oldal el fog csábítani.

- Nekem nincs miért félnem a sötét oldaltól - válaszoltam a fejemet ingatva.

- Hát akkor vehetjük úgy, hogy máris átadtad magad neki - jelentette ki ridegen Luke. - Semmit sem tudsz a hatalmáról, a vonzásáról. Semmit sem tudsz a kísértéseiről.

Olyan gyorsan pattantam fel, hogy felborítottam a székemet, de nem törődtem vele. Luke mellkasának szegeztem a mutatóujjamat, és kifakadtam:

- Nem, Skywalker mester! Te nem tudsz semmit arról, amin én keresztülmentem a múltban. Nem is hinnéd, hányszor néztem szembe a sötét oldallal! Te a háttérben maradsz, és hatalmas, kozmikus léptékekben gondolkodsz a jóról és a gonoszról, de én sokszor voltam ott, pontosan ott, ahol a fény találkozik a sötétséggel. Bensőséges ismeretségben vagyok azzal határral, és bár a lábujjam vége elérte a választóvonalat, egyetlen mikronnyit sem tévedtem át rajta, soha!

Szerettem volna elfojtani a haragomat, de nagyon nehezemre esett és szenvedélyesen magyaráztam tovább:

- Egyszer kihívtak egy családi veszekedéshez. Besétáltam a lakásba, ahol a háziasszony a padlón feküdt a saját vérében és hányadékában. Az orrát péppé zúzták. A szeme körül sötét karikák voltak, s ráadásul úgy megduzzadt, hogy majd’ kiugrott az üregéből. A nyakán véraláfutások sötétlettek, amelyek egy tenyér és öt ujj rajzolatát adták ki. Az egész testét félig-meddig gyógyult horzsolások és zúzódások borították. Tőle nem messze két könnyes szemű apróság állt, annyi idősek lehettek, mint az unokaöcséd és az unokahúgod. És a szomszéd szobában a kanapén ott feküdt a drogfüggő férj. Az ökle még sebes és véres volt, a ruháján a felesége vére vöröslött. Olyan hangosan hortyogott, hogy elnyomta a nő zokogását. Én láttam mindezt, és szerettem volna olyan durván felkelteni azt a vadállatot, hogy sose felejtse el. Szerettem volna úgy megverni, hogy úgy nézzen ki, mint akit egy rankor szájából rángattak ki. De nem tettem meg. Türtőztettem magam.

Elhallgattam néhány pillanatra, majd vettem egy mély lélegzetet és folytattam.

- Egyszer besétáltam egy raktárba, és letartóztattam egy kábítószerkereskedőt az irodájában. Kinyitott egy bőröndöt, és megmutatta a tartalmát. Egymillió kredit volt benne, több, mint amennyit életem végéig megkereshettem volna. Azt mondta, nekem adja, ha egyszerűen csak elveszem, és kisétálok az épületből. Soha senki sem tudta volna. - Résnyire vontam a szememet, és hozzátettem: - De én tudtam volna, és nem vettem el.

Luke mondani akart valamit, de intettem, hogy még nem fejeztem be.

- Az apám a karomban halt meg, de nem tudtam elköszönni tőle. Nem kaptam esélyt, hogy megmondjam neki, mennyire szerettem. Csak tartottam, és éreztem, hogy kialszik benne az élet lángja. Reméltem, hogy elmondja, nem okoztam csalódást neki, de nem kaptam meg a feloldozást. Aztán elindultam, és megtaláltam azt a rohadék fejvadászt, aki megölte az apámat, és letartóztattam őt. Az egész KorBiz-on belül senki sem akadt, aki csak elsuttogott volna egy tiltakozó szót, ha lelövöm az illetőt, mert ellenállást tanúsított. Megtehettem volna, hogy beviszem Bosskot a KorBiz központjába, és az előcsarnok kellős közepén, több száz szemtanú előtt szétlövöm a fejét. Mindenki azt vallotta volna, hogy a fogoly szökést kísérelt meg, és veszélyt jelentett másokra. Megölhettem volna azt a nyomorult alakot, megbosszulhattam volna az apámat, de nem tettem. És miután a birodalmi összekötőnk futni hagyta Bosskot, nem indultam utána, hogy elkapjam és végezzek vele.

Megint megkopogtattam a szegycsontomat, és kevésbé indulatosan folytattam:

- Nem tudom, hogy ezek után gyengének vagy ostobának tartasz-e. Talán attól, hogy nem álltam bosszút, nem vagyok az a fajta Jedi, akivé te képezni akartál engem, és talán nem lehetsz biztos bennem, mert engem még nem nyelt el a sötét oldal, és nem tértem vissza onnan. Ezt nem tudom, de ne mondd nekem, hogy nem ismerem a sötét oldalt, hogy mit sem tudok a kísértéseiről. Többször jártam a határán, de mindannyiszor sarkon fordultam, és eltávolodtam tőle!

Luke szürkére sápadva nézett rám, aztán elfordította rólam a tekintetét, és halkan felelt:

- Nem tartalak sem gyengének, sem ostobának. Azt gondolom, hogy kiváló Jedi-lovag leszel. - Tétovázott néhány pillanatig, majd hozzátette: - Az viszont aggaszt, hogy alkalmatlan bolondnak tartasz. Neked nem tetszik az, ahogyan az Akadémiát irányítom. Nem tetszenek a másokat érintő döntéseim, és nem tetszik az, ahogy én a világegyetem működését látom.

- Nem erről van szó - válaszoltam a fejemet rázva hanem arról, hogy szerintem ezek a dolgok nálam nem működnek. Téged Jedi-lovaggá képeztek, és Jedi-mesterré lettél. Ezt elfogadom, és tisztellek mindazért, amin keresztülmentél, és amit megtanultál. Amit te véghezvittél, arra én sosem lennék képes. - Hirtelen halkabb, barátságosabb hangnemre váltottam, mert egyszeriben rádöbbentem, hogy pont akkor ugrottam neki Luke-nak, amikor amúgy itt mélypontra jutott. Noha tényleg bőven akadtak problémáim az Akadémiával, nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele. - Mindezek ellenére semmi sem biztosíthatta, hogy elsőrangú oktató leszeg különösen az első időkben. Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy remek munkát végeztél a tanítványaid zömével. Gantorist, Marát, Kypet és engem is beleszámítva, az első osztályod tizenöt tagja közül mindössze hárman vallottak kudarcot, ami alig húsz százalékos vesztesei Sőt Marát nem is igazán lehet kudarcnak nevezni. És engem sem. De mindaz amit elmondtam, csupán egyetlen vélemény. Annak idején a KorBiz-nál járta egy mondás. Ha egy fickó huttnak nevez, ne törődj vele! Ha egy második is huttnak nevez, kezdj el gondolkodni! Ha egy harmadik is huttnak nevez, szerezz be nyáltartó vödröt, és kezdj el fűszert felhalmozni!

Luke szomorkásán mosolygott, és megkérdezte:

- Tényleg elmész?

- Meg kell tennem - válaszoltam, majd egy pillanatra lehunytam a szememet, és előadtam egy másik gondomat: - Te elmondtad nekem, Tionne elmondta nekem, de még a holokron őrzői is elmondták nekem, hogy a koréliai Jedi-hagyományok különböznek a többi hagyománytól. Az elődeim rendelkeztek a Jedik képességeivel és erényeivel, és hajlamosak voltak a saját, honi rendszerükben tevékenykedni. Te idehívtál, hogy hozzam magammal egy részét annak a hagyománynak, de valójában nem tartom magam hozzá, hacsak nem indulok el, és fedezek fel még sok mindent magamról.

Luke lassan, megfontoltan bólogatott, és kijelentette:

- Ebben van igazság, de attól még aggódom miattad és a fejlődésed miatt. Lesznek akadályok a jövőben, kihívásokkal fogsz szembekerülni...

- Tudom - feleltem a vállamat vonogatva. - De csak akkor tudok szembenézni velük, ha rájuk találok. Luke felsóhajtott, és csendesen megjegyezte:

- Hát, lesz még némi időd, hogy átgondold a döntésedet. Eltart egy darabig, mire ideér a következő szállítóhajó.

- Itt van Mara első gépe.

- Úgy tudtam, kiégett a hiperhajtómű motivátora - válaszolta Luke és a homlokát ráncolva meredt rám.

- Ez igaz, viszont...

Még mielőtt megadhattam volna a magyarázatot, Artu begördült az ajtón, és riadtan szirénázott.

- Mi történt, Artu? - kérdezte Luke, és letérdelt a zömök droid mellé. - Mi a baj?

A droid apró holovetítője felfénylett, és Luke, illetve köztem egy birodalmi csillagromboló háromdimenziós képe jelent meg - egy csillagrombolóé, amely a Yavin-4 felett lebegett alacsony orbitális pályán.

- Most mihez kezdünk? - nyögte elgyötörten Luke.

- Nincs miért aggódnod, Skywalker mester - mondtam neki, és megveregettem a vállát.

- Felbukkan felettünk egy birodalmi csillagromboló, és ne aggódjak? - kérdezte Luke, és értetlenül pislogott rám.

- Tényleg felesleges - válaszoltam, és elmosolyodtam -, ezek értem jöttek.

Huszonhetedik fejezet

Kellő távolságból nézve az Errant Venture csakugyan úgy festett, mint egy birodalmi csillagromboló - a tőr formájú óriási testet és a magas hídtornyot nem lehetett eltéveszteni. Csontfehér színe és puszta mérete felidézte az emlékét azon korszaknak, amikor a Császár effajta gigászokat küldött, hogy megbüntesse a lázadókat támogató világokat. Valóban félelmetes látványt nyújtott, és a lehető leggyorsabban menekültem volna a közeléből, ha nem tudtam volna, hogy az Errant Venture valójában miféle hajó.

Felhúztam a Headhuntert, és keresztben átrepültem a romboló; törzse felett. A standard fegyverezet java részét leszerelték róla, mindössze két vonósugarat, tíz ionágyút és tíz nehéz turbólézerlövegei hagytak meg. Persze, a maradék tűzerő is komoly védelmet jelentett, bár mialatt elrepültem a hatalmas fémtest felett, észrevettem, hogy néhány lézerlöveg bizonytalanul követi a gépem mozgását, sőt az egyik fordulás közben hirtelen leállt, mintha megakadt volna.

Az ék formájú orr felé vettem az irányt, majd szűken fordulózva elindultam a híd felé, és levettem a tolóerőt. Aktiváltam az adóvevőmet, és beleszóltam a sisakmikrofonomba:

- Itt a Headhunter 079-es, leszállási engedélyt kérek.

- 079-es, itt az Errant Venture repülésirányítása - válaszolta valaki szenvtelen hangon. - Kérem, közölje a célját!

Megforgattam néhányszor a szememet, és sóhajtva feleltem:

- Mondják meg Booster Terriknek, hogy engedjen be ezzel a vadásszal a hajójába, máskülönben nem sok turbólézere marad!

Nyolc-tíz másodpercig csend uralkodott a hullámsávon, aztán a repülésirányító kissé fáradt hangon ismét megszólalt:

- 079-es, engedélyt kap a leszállásra az 1227-es parkolóhelyen. De előbb kapcsolja ki a fedélzeti fegyvereit! Haladéktalanul!

- Micsoda?

- Ez az üzenet, 079-es!

- Vettem - nyugtáztam a vételt, azzal az alsó dokk felé fordítottam a gépemet, és átváltottam a lebegtető hajtóműre. Tíz százalékra vettem vissza tolóerőt, és lassan vittem át a vadászt a tágas zsilipen. Az 1227-es parkolóhely a dokk hátulsó válaszfalánál volt, ami azt jelentette, hogy át kellett sétálnom az egész óriási hangáron ahhoz, hogy elérjem Booster irodáját. Ha tudná, hogy eltört a lábam - dohogtam magamban -, leghátul, a szeméttárolónál adott volna helyet, hogy még többet kelljen gyalogolnom.

Mialatt a kijelölt parkolóhely felé siklottam, szokatlan dolgot fedeztem fel: egyetlen hajó sem állomásozott arrafelé, és a dokkban tartózkodó alakok sietve eliszkoltak a közelemből. Nem törődtem velük - nyilván egyikük sem óhajtott belekerülni a hajtóművek forró sugarába. Gondosan vigyáztam, hogy a lehető legóvatosabban tegyem le a gépet - nem akartam, hogy Booster panaszkodhasson, amiért összekarcoltam a drágalátos fedélzetét. Gyorsan leállítottam B hajtóműveket, és betápláltam egy biztonsági kódot az újraindításhoz. Ez az óvintézkedés persze csak egy kezdő tolvajt akadályozott volna meg abban, hogy elvigye a hajómat, de azért a tapasztaltakat is lelassította valamennyire.

Elmosolyodtam, és hirtelen ötlettől vezérelve begépeltem egy üzenetet, amit a rendszer indításkor írt ki a központi képernyőre: A hajó Mara Jade tulajdona.

Úgy gondoltam, ha ezt elolvasva valaki, mégis elég ostoba ahhoz, hogy ellopja a Headhuntert, megérdemli azt, amit kap.

Felnyitottam a fülketetőt, és csak ekkor vettem észre, hogy szokatlan esemény zajlik körülöttem. Mialatt én a számítógéppel vacakoltam, Booster biztonsági szolgálatának tagjai tágas félkörben felsorakoztak a gépem előtt. A zordon alakok birodalmi stílusú egyenruhát viseltek. A zubbonyuk világoszöldben pompázott, leszámítva az ujjakat, amelyek rikító sárgában tündököltek. A nadrágjuk is szemkápráztató sárgában játszott, míg a fejükön zöld sapkát hordtak, amelyen sárga gombok sorakoztak. Az összhatás eléggé idegesítő volt, főleg, mivel legalább tucatnyian álltak körülöttem. És kivétel nélkül énrám szegezték a sugárvetőjüket.

Egy weeqay, akinek az arca úgy nézett ki, mintha porladozó kerámiából készült volna, kilépett az alakzatból, és intett nekem, hogy’ hagyjam el a gépet. Mialatt felálltam, az őrök megpillantották a fénykardomat, mire öten-hatan lekuporodtak, míg a többiek a legközelebb eső fedezék mögé ugrottak. Végigjárattam rajtuk a tekinteteméi és leszóltam nekik:

- Nyugalom, fiúk, nyugalom! Nem akarok bajt!

Ekkor sajnáltam csak igazán, hogy nem értek a telekinézishez, ugyanis feltartott kézzel nem volt egyszerű kiszállni a Headhunter fülkéjéből, amit legalább három méter választott el a fedélzettől. Megtehettem volna, hogy egyszerűen leugrok, de a bal lábam továbbra sem működött száz százalékosan, és nem óhajtottam bicegve közlekedni az Errant Venture-ön. Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttem: kiültem a burkolatra, és lecsúsztam a padozatraj ügyelve arra, hogy főleg a jobb lábamra terheljem a súlyomat.

A weeqay hátba bökött egy gumibottal, ami elképzelésem szerint jókora energiatöltetet lőtt volna belém, ha az őr megnyomja a hüvelykujja közelében vöröslő gombot.

- Booster főnök látni akar - mondta mogorván az alak.

- Az jó, mert én is találkozni akarok vele - helyeseltem buzgón bólogatva.

- Add ide a fénykardodat! - parancsolta ekkor a weeqay.

Lassú, kimért mozdulatokkal szembefordultam vele, megvetettem a lábamat, és határozottan kijelentettem:

- Ne is álmodj róla, cimbora!

Az őr ismét megbökött a gumibottal, és ezúttal megnyomta a gombot Éreztem az elektromos áram bizsergető csípését, de egyszerűen abszorbeáltam az energiát, közben szélesen mosolyogtam.

- Éreznem kellett volna valamit? - érdeklődtem ártatlanul pislogva. - Igen? Akkor alighanem kimerültek a cellák.

A weeqay megint megnyomta a gombot, én pedig tovább mosolyogtam. A talpamon keresztül a fedélzetbe szivárogtattam az energiát, amitől egy, a közelben elhaladó bothai összes szőrszála felállt, de az őrök nem vettek észre semmit. A weeqay úgy meredt a gumibotjára, mintha az elárulta volna őt, aztán a bal tenyeréhez érintette a bot végét, és megnyomta a vörös gombot.

Elkaptam a levegőben repülő gumibotot, még mielőtt elérte volna a padozatot, és lenéztem a görcsösen rángatózó weeqay-re. Megfordítottam a botot a kezemben, majd a markolattal előre odanyújtottam egy másik őrnek, és megszólaltam:

- Úgy látszik, mégiscsak működik. Most pedig, ha volnátok szívesek Boosterhez kísérni...

Visszafordultam az iroda irányába, és ekkor észrevettem, hogy az apósom elém jött. Ez még önmagában véve nem lett volna baj, csakhogy az arca ugyanolyan vörösben játszott, mint mesterséges bal szeme. Mindkét kezével megragadta a kezeslábasom mellrészét, a levegőbe emelt, és nekivágott a válaszfalnak.

- Hol van a lányom? - hörögte dühtől fuldokolva. Nem sikerült rám ijesztenie, viszont elborzadtam attól, hogy rövidre nyírt, fehér hajának, illetve a kecskeszakállának köszönhetően, mi ketten mennyire hasonlítunk egymásra.

Nyögtem egyet, nem annyira az oldalamra kapott ütés miatt, inkább azért, mert láttam, ezúttal sem fogok egykönnyen boldogulni a feleségem apjával.

- Hadd magyarázzam meg! - kértem fojtott hangon.

Ismét nekivágott a falnak, és rám förmedt:

- Azt hiszed, annyira meggyőzően tudsz beszélni, KorBiz?

Még néhány pillanatig vicsorogva meredt rám, de végül elengedett, én pedig a padlóra roskadtam. Az apósom ekkor az őrökre pillantott, és a fejét rázva odaszólt nekik:

- Fyg és Kruqr! Vigyétek az irodámba!

A csapatból kilépett egy újabb weeqay, illetve egy meglehetősen vézna ember. Egyikük a jobb, a másik a bal karomat ragadta meg, majd talpra rántottak, és vontatni kezdtek a kisebbfajta raktárhelyiség felé, amelyet Booster dokkirodának használt. Furcsán éreztem magam, amiért úgy rángattak végig a dokkon, ahogyan annak idején én vonszoltam át az őrizeteseket a börtönök folyosóin. Még az Erő segítsége nélkül is könnyedén kitéphettem volna magam a markukból. És mert szégyenkeztem amiatt, hogy így visznek, majdnem meg is tettem.

Mégis türtőztettem magam, mert rájöttem, hogy egy kiadós verekedés nem szolgálná a céljaimat. Igen, zavarban voltam, és megalázva éreztem magam a bánásmód miatt, de mit számított? Megért volna annyit a büszkeségem, hogy megsérüljön valaki? Nem. Amúgy is arrafelé vezettek, ahová menni akartam. Hogy a pribékek mit gondoltak magukban, vagy hogy mások mit gondoltak magukban, számomra nem bírt semmilyen jelentőséggel.

Egy csapásra lehiggadtam, és elmosolyodtam - a jelekből ítélve ragadt rám valami a Jedik filozófiájából.

És miután így magamra találtam, szemügyre vettem a környezetemet. A dokk rengeteg hajót fogadhatott magába, és a parkolóhelyeket még így is széles folyosókon lehetett megközelíteni. A régi indítósíneken még most is ott függött néhány TIE-vadász, de a legtöbbnek hiányoztak egyes darabjai. Más, kisebb hajókat szokatlan függesztőgyűrű ölelt körül, amely lehetővé tette, hogy ezek is a síneken lógjanak - Booster ezzel a megoldással még több gépet engedhetett a csillagromboló dokkjába.

Az idebent állomásozó gépek java része teherhajó volt, bár csak néhány akkora akadt, amelynek méretei elérték vagy meghaladták a Pulsar Skate, avagy a Millennium Falcon méreteit. A nagyobb egységek tulajdonosai aligha engedhették meg maguknak, hogy kifizessék az Errant Venture-ön kiszabott kikötőbérleti díjat. A kapitányok; túlnyomó többsége árucikkeket hozott, amelyeket vagy megpróbált eladni Boosternek, vagy csak lerakatta a szállítmányt egy bérelt raktárba, és elrepült, de persze itt hagyta egy megbízottját, aki aztán igyekezett vevőt találni.

Az őrök végül belöktek az irodába, majd becsukták és bezárták az ajtót. Teljes sötétség vett körül, de csak addig, amíg rátaláltam a kapcsolóra. És rögtön azután, hogy felgyúltak a mennyezeti lámpára megborzongtam. Elképesztő rendetlenség uralkodott körülöttem. A falak mentén repedezett plasztikládák álltak egymásra hajigálva, némelyikből vörös, sűrű folyadék csorgott. Adatkártyatornyok magasodtak egyes székeken, és csak azért nem dőltek el, mert úgy-ahogy megtámasztották egymást. Más ülőalkalmatosságokon ledobott ruhák halmozódtak, míg az egyik sarokban működésképtelen 3PO droid ácsorgott. A felsőtestén vastag derékszíjak feszültek, amelyekről fegyvertokok lógtak - és mindegyikben egy-egy sugárvető feketéllett. Booster terjedelmes íróasztala valósággal uralta az irodát, és a helyiség többi részéhez képest meglehetősen rendezett volt. A lapját elborító, egyetlen rétegnyi adatkártyák, hordozható számítógépek, iratok és különféle vacakok között néhány tenyérnyi, tiszta folt terült el. Ezen a részen egy félökölnyi kocka állt, amely felett Mirax holoképei forogtak méltóságteljes lassúsággal. Lepakoltam egy rakás holmit egy, az asztal előtt álló székről a padióra, leültem, és a folyton váltakozó látványt bámultam. Noha Booster a világért sem ismerte volna el, hogy vannak érzései, a holokészülék téma szerint csoportosítva, időrendi sorrendben váltogatta a képeket, nagyjából tíz másodpercenként. Az egyik sorozat a Skate szerelése közben ábrázolta Miraxot, a következő az életének későbbi mozzanatait mutatta be, a harmadik visszaugrott az időben, míg végül megint egy téma szerint csoportosított sorozat következett.

A képeket nézve rádöbbentem, hogy az az elkülönülés, ami a feleségem eltűnése után jellemezte a gondolkodásmódomat, végre nyomtalanul eltűnt. A Luke által diagnosztizált „kezdeti vakság” elmúlt, és hamarabb is felfigyelhettem volna az érzéseimre, csakhogy a Yavin-4-en oly kevés dolog emlékeztetett Miraxra. Ugyanakkor az elkülönülés valószínűleg jól jött, amikor megkezdtem a felkészülést, mert aligha jutottam volna bármire is, ha a Miraxszal kapcsolatos gondolataim és félelmeim folyton elterelték volna a figyelmemet.

Most viszont, a képeit látva ismét rám nehezedett az eltűnésének teljes súlya. Érzékeltem a jelenlétét azon az éjszakán a barlangfürdőben, és Exar Kun is megmutatta őt nekem, de nem bízhattam abban, amit a Sith varázslatain keresztül láttam. A tény, hogy érzékeltem Miraxot, mialatt Luke körutazásra vitt az univerzumban, sokat segített, hogy kitartsak, de most ráeszméltem, hogy mennyire magányos vagyok.

És ő milyen magányosnak érezhette magát... Mozdulatlanul és kiszolgáltatottan feküdt valahol. Arra várt, hogy megtaláljam és megmentsem őt, és én nem tettem semmit ennek érdekében. Keservesen felsóhajtottam, és arra gondoltam: megérdemeltem volna, hogy Booster még néhányszor odavágjon a válaszfalhoz.

A bejárati ajtó félresiklott, és Booster lépett a helyiségbe. Ingerült pillantást vett rám, majd leült velem szembe az asztal mögé. Barna szemében ugyanolyan tűz égett, mint a másikban, az elektronikusban. Néhány másodpercig szótlanul méregetett, aztán lassan bólintott, és az asztal lapjára tette mindkét tenyerét.

- A lányom miatt nem csavarom le a fejedet, KorBiz - morogta halk, vészjóslóan halk hangon. - Mikor tűnt el?

Nyeltem egyet, és kiböktem:

- Tíz hete.

- Tíz hete! - hördült fel Booster, és a jobb öklével akkorát ütött az asztalra, hogy a holokocka felpattant a levegőbe, míg az adatkártyák szerteszét csúsztak, akár a laza tetőcserepek földrengés idején! Néhány pillanattal később visszanyerte az önuralmát, lassan szétnyitotta az ujjait, és megszólalt: - Tíz hét telt el, és te nem jöttél el hozzám, hogy elmondd.

Lecsillapítottam magamat, de alig sikerült ellenőrzésem alá vonni dübörögve verdeső szívemet. A szám kiszáradt, és olyan ízt éreztem a nyelvemen, mintha fültövön nyaltam volna egy banthát. Vettem egy mély lélegzetet, és belevágtam:

- Először is, már akkor is tudtam, és most is tudom, hogy a lányod életben van. Beszéltem néhány emberrel, és az a döntés született, hogy az lesz a legjobb, ha titokban tartjuk az eltűnését.

- Az a döntés született? - ismételte a jobb szemöldökét felrántva Booster. - Ki döntött így? Melyik gyáva féreg döntötte el, hogy nem tudhatok arról, hogy a kislányom eltűnt?

Felszegtem az államat, és bejelentettem:

- Én döntöttem így, Booster.

- Tényleg te, KorBiz, tényleg te? - recsegte az apósom. - Nem Cracken tábornok? Nem a te imádott Luke Skywalkered? Nem Wedge? Te hoztad meg a döntést?

Bólogattam és megfontoltan válaszoltam:

- Meghallgattam és mérlegeltem a véleményüket. Több megoldást mondtak arra, hogy szerintük hogyan lehet a legjobban kezek ni a helyzetet. Gondosan elemeztem mindazt, amit hallottam tőlük, aztán meghoztam a döntést.

- Szóval, teljes felelősséget vállalsz érte? - kérdezte Booster, és én kihallottam a hangjából, hogy csapdát állít nekem. - Vállalod a felelősséget, akármi történik Miraxszal?

- Igen.

Booster habozott néhány másodpercig, aztán fagyosan elmosolyodva kijelentette:

- Hát akkor rá fogsz jönni, hogy nem foglalkozol eleget a tetteid következményeivel.

Ebben a pillanatban valamiért furcsának találtam Boostert. Sikerült teljes mértékben engem és csakis engem kikiáltania bűnösnek, ami azt jelentette, hogy szabadon rám zúdíthatta minden dühét és csalódottságát, de mégsem tette. Rám állította a célkeresztet, és minden jog szerint kinyírhatott volna, de türtőztette magát. Vajon miért? Aztán belém vágott a válasz, mire előrehajoltam, és megszólaltam:

- Vállalom a tetteim következményeit, és akarod tudni, hogy miért? Mert Mirax a feleségem. Amikor letettük a házassági esküt, az én felelősségem lett az élete és boldogsága, és azért tettem meg, hogy magamra vállalhassam ezt a felelősséget. Mindennél jobban szerettem volna, ha azonnal elindulhatok utána, de nem mehettem sehová, nem csinálhattam semmit. Cracken tábornok és az ügynökei elakadtak, és én magam is. Csak azt tudtam, hogy a lányod él, és ameddig életben van, megteszem a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy megmentsem őt.

Booster érzékelte a szavaimban rejlő kihívást, mire még jobban elkomorodott, és visszavágott:

- Neked a feleséged, nekem meg a lányom... Hús a húsomból, vér a véremből. Ami azt jelenti, hogy ugyanúgy felelős vagyok érte, mint te, KorBiz! Ne próbáld ellopni tőlem az életemnek ezt a részét úgy, ahogyan az apád ellopott tőlem öt évet. Ha megteszed, keservesen megbánod!

- Lehet, de nem úgy, ahogyan gondolod - válaszoltam a szememet résnyire vonva. - Ami pedig a te Mirax iránti felelősségedet illeti, eszembe jutott valami. Az elmúlt tíz hét folyamán egyszer sem próbáltál Mirax után kérdezősködni nálam. Egyetlen üzenetet sem küldtél miatta Wedge-nek. - Felugrottam, és az íróasztal felett áthajolva folytattam: - Csak annyi ideig aggodalmaskodtál, amíg a hajómtól elértünk ide, az irodáig. És ez csakis egyvalamit jelenthet, Booster: tudtad! Egész idő alatt tudtad, hogy a lányod Crackennek dolgozik, hogy az Invidek után nyomoz, igaz? Talán éppen innen dolgozott, az Errant Venture-t használta bázisnak.

Booster öblös röhögést hallatott, és bólogatva megjegyezte:

- Most már elhiszem, hogy Horn-vér csordogál az ereidben. Remek.

Meglepődtem ettől a közvetett, mellékes beismeréstől. Az imént kétszer is nekivágott a válaszfalnak, és azzal vádolt, hogy a sorsol hagytam a lányát - akármilyen sorsot szántak is neki az elrablói. Szívesen átnyúltam volna az asztal felett, hogy a puszta kezemmel megfojtsam Boostert, és még ennél is szívesebben folyamodtam volna az Erőhöz, hogy a falhoz vágjam őt, de nem adtam át magam az indulataimnak. Vettem egy mély lélegzetet, és megkérdeztem:

- Ezek szerint merő szórakozásból ugrottál nekem?

Booster komoly képet vágva megrázta a fejét, és megfontoltan válaszolt:

- Amikor a tudomásomra jutott, hogy Mirax eltűnt, és amikor meghallottam, hogy te elmentél Jedit játszani, nagyon feldühödtem. Nem sokon múlt, hogy nem mentem el a Yavinra, hogy addig üsselek, amíg lélegzel. Ez utóbbi még most is jól esne, viszont eléggé ismerlek ahhoz, hogy azt gondoljam, nem hagynád a sorsára Miraxot. Az előbb, amikor elkaptalak, lehetőséget adtam neked, hogy másokat hibáztass a történtekért. Nem tetted meg. Márpedig én tisztelem és becsülöm azt, aki vállalja a felelősséget, még ha baja is lehet belőle.

Kihúztam magam ültömben, összefontam a karomat a mellkasomon, és megkérdeztem:

- És mi volt az oka ennek a kis próbának?

- Nem tudtam, hogy mennyire változtál meg Skywalker mellett - magyarázta Booster. - Meg akarta bizonyosodni arról, hogy tovább¬ra is megteszel mindent, amit lehet, hogy megmentsd a lányomat.

- Micsoda?

- Te nem emlékezhetsz a koréliai Jedi-lovagokra, de én emlékszem rájuk. Elég jól. És nem vettem biztosra, hogy Jediként is törődni fogsz a lányommal.

Hitetlenkedve meredtem rá, és megjegyeztem:

- Az, amit az Akadémián tanulunk, nem öli ki belőlünk az emberi érzéseket.

- Ezt mondd a Carida népének! - vágott vissza Booster.

Átsöpörtek rajtam az áldozatok szenvedésének visszhangjai, és kiböktem:

- Ebben igazad van.

És honnan tudtad, hogy próbára teszlek? - érdeklődött a fejét oldalra döntve Booster.

- A viselkedésedből, és abból, hogy érzékeltem az érzéseidet. Alattomos elégedettség áradt belőled - válaszoltam a vállamat vonogatva. Ezenfelül megemlítetted Cracken tábornokot, márpedig nem tudhattad, hogy beszéltem vele, hacsak nem tudtad, hogy Mirax neki dolgozott. És miután én nem tudtam róla, és miután Mirax nem beszzélt erről Wedge-nek, feltételeztem, hogy neked azért elmondta. Gondolom, leordítottad Crackenről a füleit, amikor hírét vetted, hogy Mirax eltűnt.

Booster úgy vigyorgott, mint egy wampa, amikor tauntaunt szimatol, és elégedetten felelt:

- Megmondtam neki, hogy találtam egy rakás lézerágyút, és mindett felrakatom erre a gyönyörű szörnyetegre, aztán saját magam indulok Mirax keresésére.

A teljesen felfegyverzett Errant Venture gyakran felbukkant Cracken tábornok rémálmaiban, és általában úgy, hogy személyesen Booster vezényelt a hídon.

- És megtudtál tőle valami hasznosat?

- Nem sokat - ismerte be Booster a homlokát ráncolva. - Tudom, hogy a Galaxis elég nagy, de Mirax nem tűnhetett el teljesen nyomtalanul.

- Nem tűnt el teljesen nyomtalanul - dünnyögtem.

- Ezt meg hogy érted? - csapott le nyomban Booster.

- Egy Mara Jade nevezetű hölgy...

- Karrde bizalmasa?

- Igen, róla van szó - feleltem bólogatva, majd hátradőltem a széken, és folytattam: - Nos, Mara Jade keresgélt egy kicsit a kedvemért, és rátalált egy műkincskereskedőre a Nal Huttán. Az illető a közelmúltban félretett egy bizonyos tárgyat Mirax számára. Mirax már jelezte neki a vásárlási szándékát, és úgy volt, hogy napokon belül elmegy az áruért, ám hirtelen eltűnt. Nekem úgy tűnik, hogy csupán álcázásnak használta ezt az üzletet, mialatt valójában az Invidek után nyomozott.

- Igen, nemrégiben számos Invid-egység elhagyta a Nal Huttát - szólt közbe mosolyogva Booster. - Elég sokat mozgolódtak az utóbbi két hónapban.

- Hát igen, Mirax ottani jelenléte egyértelműen arra utalt, hogy a Titkosszolgálat arrafelé keresgél - jegyeztem meg gondterhelten.

Az apósom megsimogatta kecskeszakálát, és határozottan kijelentette:

- Rendben, akár ott is elkezdhetjük. Egy órán belül elindulunk.

- Nem - feleltem tömören.

- Nem? - dörmögte Booster és sandán pislogott rám. - Előkerült az első nyom, és te nem akarsz végigmenni rajta?

- Persze, hogy követni akarom, de van egy fontosabb nyom - magyaráztam elmélyülten bólogatva. Az arcom előtt összekulcsoltam a kezemet, és mutatóujjamat a számhoz nyomva folytattam - Miraxot látták a Nal Huttán, aztán elfogták, majd az Invid egységek szétszóródtak. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy összefüggés van az elfogása és az Invidek között. És szerintem azt is, hogy azért tartják fogva, hogy én ne csináljak semmit.

- Te veszteg maradsz, de én nem.

Lendületesen megráztam a fejemet, és az apósom szemébe nézve válaszoltam:

- Nézd, Booster, nem fogjuk megtalálni Miraxot, amíg nem találjuk meg az Invidious-t, és nem hiszem, hogy ehhez neked több szerencséd lesz, mint az Új Köztársaság különféle hatóságainak. Tavira beszerzett néhány alakot, akik képesek használni az Erőt. Ők tudni fogják, hogy közeledsz hozzájuk, és meglépnek előled, vagy ami még rosszabb, bevetik azt a teljesen felfegyverzett birodalmi csillagrombolójukat, és szilánkokra lövik a hajódat.

Booster a jobb öklével belecsapott a bal tenyerébe, és rám förmedt:

- Mirax a lányom, KorBiz! Tennem kell valamit.

- Nagyon jól tudom - feleltem, anélkül hogy egyetlen arcizmom megrezdült volna az ütés láttán. - Nekem pedig a feleségem, és nekem is tennem kell valamit. Lépnem kell, de csak azután, hogy megfelelően felkészültem. - Előrehajoltam, és a hangomat lefojtva hozzátettem: - Kössünk üzletet, Booster. Ha nem vagy rá hajlandó a lányod meghal, és egyikünk sem lesz boldog az élete hátralévő részében. A te esetedben nem fog sokáig tartani, mert megöllek.

- Legalábbis megpróbálod - dünnyögte az apósom.

- Nincs olyan, hogy próbálkozás, Booster - feleltem eléggé éles hangon. - A lényeg, hogy szükségem van a segítségedre. Két dolgot kérek tőled. Először is, hogy használd fel a hálózatodat, és gyűjts össze minden elérhető adatot az Invidekről. Tudni akarom, hogy kik hajóznak, milyen gépen és honnan indulnak. Azt akarom, hogy ha eljön a perc, amikor lecsapunk, a lehető legkeményebben csapjunk hogy minél több kárt okozzunk.

- Vedd úgy, hogy ez megvan - válaszolta önelégülten mosolyogni Booster. - Karrde valószínűleg azt képzeli, hogy ő minden titkok tudója, de én elő tudok kaparni olyan morzsákat is, amiknek ő még a létezéséről sem hallott.

- Remek.

Az apósom ekkor felkapta a holokockát, és megállította a vetítést, Így az utolsó képet láttuk, amelyen Mirax melegen mosolygott ránk.

- És mi a másik? - érdeklődött aztán.

- Juttass be a Koréliára, aztán hozz ki onnan! - közöltem szenvtelen képet vágva, semleges hangon.

Booster úgy meglepődött, hogy a kocka kicsúszott az ujjai közül, és hangosat koppant az asztalon.

- Juttassalak át a diktátor őrein? - hüledezett nagyokat pislogva. - Aztán meg hozzalak ki onnan? Hát az a kevés eszed is elment?

- Remélem nem, mert ha igen, akkor egyikünk sem fogja viszontlátni a lányodat - válaszoltam, azzal felálltam, és a fénykardomat felmutatva folytattam: - Egy koréliai Jedi lesz az, aki megmenti a lányodat, és ha nem jutok haza, illetve ki onnan, nem sok koréliai Jedit fogsz találni, aki elvégzi a munkát.

Huszonnyolcadik fejezet

A Korélia Biztonsági Erők tagjaként nem sok rálátásom volt Booster Terrik működésére, és nem tudtam pontosan felmérni, hogy milyen messzire ér a keze. És a kettőnk ellenséges viszonya megakadályozott abban, hogy megállapítsam, mennyire magas szinten űzi a mesterségét. Most viszont alkalmam nyílt közvetlen közelről megfigyelni őt. A lánya megtalálása és megmentése érdekében a lehető legmagasabb fokozatba kapcsolt, és elképesztő eredményeket ért el,

A hamis személyazonossági iratok beszerzése kevesebb időbe telt, mint valaha is képzeltem volna. Booster alkalmazottjai egyszerűen belenyúltak egy előre elkészített adatfantomokkal teli adatbázisba és hozzácsatolták az egyikhez a holoképemet. Aztán a csillagromboló eredeti, birodalmi gyártmányú hamisító berendezéseivel perceg leforgása alatt három igazolványsorozatot készítettek: egyet, hogy bejussak a Koréliára, egyet, hogy szabadon mozoghassak ott, egyei pedig, hogy kijussak onnan.

Ezt követően Booster felküldött a középső utasfedélzetre. A három utasszintet különféle stílusban rendezték be, az oda bebocsátott utasok ízlésének és pénzének megfelelően. A legalsóhoz képest a Mos Eisley-hoz hasonló koszfészkek fényűző üdülőparadicsomnak tűntek. A Fekete-szinten főleg munkanélküliek és szegények utaztak, akik az olcsó viteldíj miatt választották az Errant Venture-t, továbbá bűnözők, kisstílű tolvajok, csalók és szélhámosok. Nem igazán értettem meg, hogy Booster miért engedte fel őket a hajójára, talán azért, mert ők is ismerhettek olyan információkat, amelyeket el lehetett adni valahol.

A Kék-szint - ahová én is kerültem - valamivel tisztesebb hely volt, mint a Kincseshajó-sor a Korélián. Persze, így is bőven láttam ócska alakokat - önjelölt Boba Fetteket, önjelölt Han Solókat, sőt önjelölt Leia hercegnők is akadtak, ha nem is sokan. Ezen a fedélzeten elsősorban kereskedők laktak, továbbá kalandvágyó fiatalok, akik izgalmasnak találták, hogy egy félelmetes birodalmi csillagrombolón utaznak. És a Kereskedő-sétányon - a tarkabarka üzletsoron, ahol készpénzért az égvilágon mindent lehetett kapni - mindenki I találhatott magának izgalmakat.

A romboló utasai számára a közösségi élet legfőbb színtere a központi akna volt, amely a hajó kellős közepén összekötötte mindhárom utasszintet. Ebben a szellős, tágas kútban minden egyes napon levetítettek egy, a Thyferra-hadjáratról szóló szemkápráztató holofilmet. Jócskán eltúlozták benne Booster és az Errant Venture szerepét, engem pedig meg sem említettek. Egy kicsit bosszantott a dolog, de aztán megnyugtattam magam azzal a gondolattal, hogy a film reklámcélokat szolgál, és nem a történelmi ismeretek terjesztését.

Kerestem magamnak egy szabót a Kék-szinten, aki először is méretet vett rólam, majd nekilátott megvarrni az új személyiségemhez illő ruházatot. A leendő gallér bőségét megdupláztattam vele - ha Boosteren múlt volna, bevetetett volna két-három centit a gallérból, hogy végigfuldokoljam az utat. A sullustani szabó motyogott valamit arról, hogy még sosem csinált ilyent, hogy a pontos illeszkedés az ő védjegye, de nem hagytam meggyőzni magam.

Booster utolsó húzása valódi mestermű volt. A világért sem engedett volna fel a Gyémánt-szintre - azt mondta, egy egykori KorBiz - nyomozó jelenlétében az első osztályú utasok kevésbé élvezték volna az utazás szélsőséges örömeit -, viszont meggyőzött egy koréliai házaspárt arról, hogy csakis úgy élhetik át a csempészés izgalmait, ha valóban becsempésznek valamit a Koréliára. Nem átallott addig elmenni, hogy kijelentse: noha mindketten született koréliaiak, nem hiszi, hogy képesek lesznek rá. Az áldozatok a végén szó szerint követelték tőle, hogy engedje meg nekik, hogy megpróbálják. Booster ellenállt. A nő és a férfi tovább erősködtek. Booster végül engedett, miután megvesztegették, sőt még köszönetet is mondtak neki, amiért átengedte nekik két emberét, így pótolhatták a luxusjachtjuk legénységének két tagját, akik tisztázatlan körülmények között súlyos sérüléseket szenvedtek egy, a Fekete-szint egyik szórakozóhelyén kirobbant verekedésben.

Fogalmam sem volt, hogy a házaspár mit csempészett - rajtam kívül -, mindenesetre remekül szórakoztam, mialatt figyeltem őket, amint csempészesdit játszanak. Amikor megérkeztünk Coronet kikötőjébe, úgy döntöttek, hogy rátesznek még egy lapáttal, és tekintélyes összeget nyomtak az őket köszöntő vámtiszt kezébe. A tiszt az összeg láttán hátrahőkölt, és nekilátott, hogy alaposan kifaggassa őket. A Bevándorlási Hivatal munkatársaiban feltámadt a kíváncsiság. Miután rájöttek, hogy mi történik a közelükben, nyilván ők is szerették volna megkapni a részüket. így aztán úgy engedték a jacht személyzetét, hogy éppen csak egy-egy futó pillantást vetették az okmányokra, majd egyszerre megindultak a házaspár felé.

Vállamra vettem a két, ruhával és felszereléssel teli zsákomat, elhagytam az űrkikötőt, és kerítettem magamnak egy viszonylag tiszta szálláshelyet a Kincseshajó-sor közvetlen közelében. Dacára annak, hogy évekig dolgoztam a Soron, nem aggódtam amiatt, hogy összefutok a régi munkatársaimmal. A KorBiz rengeteget változott az évek folyamán - már nem is Koréliai Biztonsági Erőknek nevezték. A diktátor Közbiztonsági Szolgálattá formálta át, amelynek keretében lecseréltette a hagyományos smaragdzöld-fekete egyenruhát egy sötétebb árnyalatú öltözetre, amely a szabását tekintve a birodalmi tisztek uniformisához hasonlított. A szervezet feladatköre is jelentősen leszűkült, inkább a közrend fenntartására korlátozódott, és nem a bűnügyek megoldására.

Egyszeriben rádöbbentem, hogy az a múlt, az a világ, amit én ismertem, nem létezik többé, és a gondolat nyomán végigfutott a hideg a hátamon.

A Kincseshajó-sor is sokat változott abban a hat évben, amíg én m másutt jártam. Mindig is lepusztult, mindig is rossz hírű volt, de a színes, ragyogó lámpák már-már karneváli hangulatot kölcsönöztek az egész környéknek. Errefelé a Galaxis összes népének fiai és lányai megtalálhatták a nekik megfelelő szórakozási lehetőséget. Valóban akadtak olyan helyek, ahová a tisztes polgárok legfeljebb véletlenül I tették be a lábukat, ám az örökös, enyhe veszélyérzet csak emlékezetesebbé tette az itt eltöltött időt - valahogy úgy, mint az Errant Venture fedélzetén.

A Kincseshajó-sor változásait sokan akár fejlődésnek is tekinthették. A főutcát alaposan kitakarították, az épületeket lefestették, a falfirkákat folyamatosan letörölték, még mielőtt megszáradhattak volna. A megvilágítás kevésbé rikítónak hatott, és az intézmények szelídebb külsőt öltöttek. A Sor félúton járt, hogy jó helyből szórakozóhellyé váljon, és ettől persze minden mesterkélt és felszínes lett.

A becsatlakozó mellékutcákon viszont annyi változás történt, hogy az árnyak tovább sötétedtek. Gombamód szaporodtak a veszélyforrások, így aztán ha valaki egy háztömbnyire elmerészkedett a biztonságos zónától, könnyen belefulladhatott a valóság mocsarába. Az illetékesek valószínűleg úgy képzelték, hogy a Kincseshajó-sor kitakarításával megszabadultak az itt élő antiszociális elemektől, és a Közbiztonsági Szolgálatot felhasználva elszigetelték magukat az igazságtól, illetve annak minden következményétől.

Az egyedüli kedvező változásnak azt éreztem, hogy nagyon könnyen kaptam siklótaxit. Megadtam a sofőrnek a nagyapám címét, mire az illető, egy klatooniai férfi szélesen vigyorogva rám villantotta az összes fogát. Hátradőltem az ülésen, és igyekeztem ellazulni, noha tartózkodtam attól, hogy ennek érdekében vegyek egy mély lélegzetet. Mert az meglehet, hogy a Jedik nem ismerik a fájdalmat, de egy siklótaxi hátuljában terjengő szagoktól még egy gamorreai is öklendezne.

Reméltem, hogy nem hiába vállaltam az utazással járó kockázatokat. Mialatt a baktában áztam, rájöttem, hogy az apám az üzenetében arra biztatott, hogy csatlakozzam a Jedi Akadémiához. Luke sokat beszélt arról, hogy az Erőn keresztül néha látni lehet a múlt, a jelen vagy a jövő egyes részleteit, és ennek nyomán úgy sejtettem, az apám valahogyan tudta vagy megsejtette, hogy az Akadémia egyszer létrejön. Ez persze, minden szilárd alapot nélkülöző feltételezés, vagy megérzés volt, ráadásul ő mindig is szerette bebiztosítani a befektetéseit. Abban a tudatban, hogy a jövő folyton mozgásban van, nem vehette biztosra, hogy az Akadémia valóban létrejön. Ennek alapján feltételeztem, hogy hátrahagyott számomra bizonyos információkat, amelyeket megismerve hozzájuthatok az örökségemhez.

A gondolat nyomán mosolyognom kellett. Mindenképpen örültem annak, hogy viszontlátom a nagyapámat, még akkor is, ha az apám nem hagyott rám semmit. A háza felé közeledve már láttam az első dombjait annak a környéknek, ahol felnőttem, amikor egyszeriben rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott nekem a nagyapám és mennyire hiányzott nekem Korélia. Elmentem innen - menekülnöm kellett -, hogy elkerüljem a letartóztatást és a halálos ítéleti. Attól fogva folyton bujkáltam, vagy éppen egyik küldetést a másik után hajtottam végre a Zsivány-osztag kötelékében. Mialatt időről időre váltottunk egymással hololapot, a koréliai cenzorok annyira megnyirbálták az üzeneteket, hogy semmi sem jött át a nagyapám szeretetéből és szellemességéből.

A siklótaxi egy kapunál állt meg, amely teljes szélességében eltorlaszolta az utcát, amelyben laktam. Az apám a nagyapáméval átellenes házat vette meg annak idején, és nyolc további épület állt a kőrkörös utca mentén. A területet sosem zárta körül fal, és ekkora kapu sem akadt közel s távol.

- Biztos abban, hogy ez az a hely? - kérdeztem előredőlve.

A klatooniai biccentett, és megnyomott egy gombot a fedélzeti számítógép navigációs kijelzőjén. Megint bólintott, majd leakasztott egy zsinóros adóvevőt a kapu előtti alacsony oszlopról, amit nyomban hátranyújtott nekem.

- Jó napot! - szóltam bele a mikrofonba.

- Tessék, Horn-birtok - felelte valaki kimért, hivatalos hangon.

- Birtok? - csodálkoztam magamban, majd ismét megszólaltam.

- Rostek Hornnal szeretnék beszélni.

- Horn igazgató úr meghagyta, hogy senki se zavarja.

Lehajtottam a fejemet, és megpróbáltam átkémlelni a kapu rúdjai között, de sehol sem láttam a nagyapám házát. És nem láttam azt az épületet sem, amelyben felnőttem. Nem láttam mást, csak egy szélesen terpeszkedő, eléggé modern építményt. Fényesen ragyogott a mögötte emelkedő dombok zöldjében, csupa fehérben pompázott, leszámítva egy-egy ezüstös csíkot ott, ahol páncélüveg ablakok helyettesítették a falat.

- Kérem, mondja meg neki... - kezdtem, de hirtelen elhallgattam, és elbizonytalanodtam. Könnyen bajba kerülhettem volna, ha közlöm, hogy az unokája vagyok, miután továbbra is érvényben volt az egész Korélia-rendszerre szóló, ellenem kiadott letartóztatási parancs. Rövid töprengés után befejeztem a mondatot: - Mondja meg neki, hogy egy régi barátja keresi. Keiran Halcyon.

- Horn igazgató úr nem ismer ilyen nevű illetőt - hangzott a közönyös válasz.

- Maga nyilván nem régóta van mellette - feleltem kissé élesebb hangon. - Itt nőttem fel, ezen a környéken. Horn igazgató olyan volt számomra, mintha a nagyapám lett volna. Ezt mondja meg neki.

- Egy perc türelmét kérem...

A klatooniai, hogy múlassa valamivel az időt, a helyi zoneball bajnokság állásának adataival szórakoztatott engem. Azzal a ténnyel próbált levenni a lábamról, hogy Staive Pedsten, a helyi sztár - akit, tudtam-e, egykoron gyengéd szálak fűztek Leia hercegnőhöz egyszer ott ült, pontosan ott, ahol most én. Rögtön ezután sietve biztosított arról, hogy a sportoló korántsem olyan jóképű, mint én, mindenesetre jól emlékszik rá, mert tőle kapta élete legnagyobb borravalóját.

Visszamosolyogtam a sofőrömre, és biccentettem neki, de mielőtt eláraszthatott volna Pedsten legfrissebb pontértékeivel, a kapu kitárult. A klatooniai előrelökte a tolóerő-szabályzót, mire a jármű előrelódult, és a zsinóros adóvevő kiugrott a markomból. Mielőtt a készülék kirepült volna az ablakon, hangosat koppant a klatooniai fején. Sziszegve dörzsölgette a tarkóján megjelenő, gyors ütemben emelkedő púpot, de innentől kezdve sikerült gond nélkül elvinnie a gépet a főbejáratig. Kifizettem őt, és nagylelkű borravalót nyomtam a kezébe - végül is Booster kreditjeit költöttem.

Miután kiszálltam a siklóból, ráeszméltem, hogy mindeddig nem tudtam pontosan felmérni az épület méreteit. A nagyapám régebben szerény, kétszintes házban lakott, és minden nélkülözhető kreditjét, illetve szabadidejét a hátsó kertben létesített pompás virágkertészet fenntartására áldozta.

Az előttem álló építmény legalább háromszor akkora területet foglalt el, mint a régi ház, és egy teljes szinttel emelkedett annak tetője fölé. A homlokzatán felfedeztem bizonyos részleteket és elemeket, amelyeket a nagyapám bizonyosan kedvelt volna, viszont úgy véltem, ha lett volna annyi pénze, hogy felépítse ezt a házat, inkább arra költötte volna, hogy kibővítse imádott kertjét.

Felballagtam a lépcsőn, de mielőtt megnyomhattam volna a csengő gombját, kinyílt az ajtó, és megpillantottam egy alacsony, sötét bőrű, vézna férfit. Fehér gombokkal teli fekete egyenruhát viselt, kezén vékony anyagból szabott hófehér kesztyű feszült. Gyanakodva meredt rám, véletlenül sem mosolyodott volna el. Előbb tetőtől talpig, alaposan végigmért, csak aztán lépett félre, hogy beengedjen a kisebb teremnek is beillő előszobába.

- Horn igazgató úr a kertben várja önt - közölte, és mert úgy ejtette a szavakat, hogy kissé elharapta a végüket, felismertem, hogy az imént ővele beszéltem. Az inas elindult, és gyors léptekkel haladt előttem, a cipője sarka hangosan kopogott a vörös és fekete gránitlapokon. A helyiség közepén a KorBiz malachitdarabokból és fekete márványból kirakott régi címere pompázott a burkolatba ágyazva. Nem volt szívem rálépni, és amikor átugrottam, a lépteim üteme megtört, mire az inas nyomban hátrakapta a fejét, hogy meg- , nézze, mit csinálok.

A legkevésbé sem lepődtem meg azon, hogy a nagyapám a kertben tartózkodik. Amikor nyugdíjba ment, kijelentette, ásni és ültetni akar, amíg őt magát is elássák, és virágokat ültetnek fölébe. Az inas és én legalább fél percig szótlanul ballagtunk, mire elértük a ház hátulsó falát, és kiléptünk egy tágas teraszra, amelyet terjedelmes napernyők védtek a tűző naptól. A terasz lépcsőjétől keskeny, zöld ösvény vezetett a színes virágágyak amfiteátrumának közepén működő, csodás szökőkúthoz, és ott, a szökellő vízsugarak melletti ott állt a nagyapám.

A nálam magasabb, sőt az apámnál is magasabb Rostek Hornból mint mindig, ezúttal is főúri elegancia áradt. Előrehaladott kora ellenére ősz haja sehol sem kezdett ritkulni. Szürke szeme egy pillanatra sem állapodott meg, sosem pihent. Én mindig csak szeretetet és gyengédséget olvastam ki belőle, de azok a munkatársaim, akiket a nagyapám lehordott valamilyen hibáért, azt állították, hogy az a szempár olyan fagyos tekintetet is képes sugározni, amely még egy szupernóvát is jégtömbbé fagyasztana. Noha a nagyapám vékonyabbnak tűnt, mint amikor utoljára találkoztunk, az életereje jól érzékelhetően mit sem csökkent, és én ekkor, életem során első ízben annak a ragadozónak láttam őt, amiről a régi társaim meséltek.

Azon viszont eléggé meglepődtem, hogy a déli verőfény dacára fekete öltönyt viselt, a nyakát magas, merev gallér fogta körül. Nem kertészkedéshez öltözött, hanem úgy, mintha hivatali ügyekkel foglalkozott volna, mint annak idején, amikor még a KorBiz-nak dolgozott. A jobb oldalát mutatta felém - talán azért, hogy kisebb cél¬pontot nyújtson? -, és lassan fordította el a fejét, hogy rám nézzen. A szürke szempár láttán összerándult a bensőm, mintha villám vágott volna végig rajtam. Megszaporáztam a lépteimet, ám amikor elhaladtam az inas mellett, oldalra lendítette a kezét, és tenyerét a hasamra tapasztva megállított.

Félig lehunytam a szememet, ránéztem a nagyapámra, és egy képsort sugároztam az elméjébe. Engem ábrázolt, amint apró gyermekként, visítva és kacagva futok felé, ugyanezen a kettőnket elválasztó széles gyepsávon. Végül kinyitottam a szememet, és megszólaltam:

- Sok idő telt el, igazgató úr... valószínűleg nem emlékszik már rám.

A nagyapám néhány másodpercig merev maradt, akár egy kőszobor, majd biccentett, és közölte a kísérőmmel:

- Tosruk, ismerem az urat. Elmeheti

Tosruk résnyire vonta sötétbarna szemét, és fojtott hangon morogta:

- Menet közben átment a letapogatókon. Nincs nála fegyver, de attól még veszélyes lehet.

- Nekem nincs miért félnem egy született Halcyontól, nem igaz? - kérdezte a nagyapám.

- Nincs, uram! - kurjantottam a fejemet rázva.

- Láthatja, Tosruk, biztonságban vagyok - mondta ekkor elmosolyodva a nagyapám. - Menjen, és keressen magának más feladatot! Mondjuk, főzessen a szakáccsal egy könnyű ebédet! Tényleg könnyű ételt szeretnék, nemcsak egy kicsivel kevesebb mártást.

Tosruk előbb felszegte az állát, majd feszesen és gyorsan meghajolt, aztán sarkon fordult és elsietett.

Lassan közeledtem a nagyapám felé. Nem mertem futni, pedig szívem szerint odarohantam volna hozzá. Felé nyújtottam a jobbomat, amit ő megmarkolt, aztán magához húzott, és keményen, férfiasan megölelt. Szerettem volna mondani valamit, de a torkom elszorult, és könnyek szöktek a szemembe.

Az öreg végül elhúzódott tőlem, kartávolságra tartott magától, és mélyet sóhajtva suttogta:

- A Császár fekete csontjaira.,, nem szabadna itt lenned.

- El kellett jönnöm. Túl sokáig voltam távol - válaszoltam szintén halkan, és a ház felé pillantva hozzátettem: - Sok minden megváltozott.

A nagyapám még szélesebben mosolygott, sőt sejtelmes kuncogást hallatott.

- Hát igen, történt itt egy s más - felelte, azzal a kert távolabbi végében álló, lesötétített üvegház felé intve hozzátette: - Gyere velem! Megmutatom a legújabb műveimet. Egytől egyig díjnyertes alkotások.

Egymás mellett sétáltunk, és egyikünk sem mondott semmit, amíg nem léptünk be az üvegházba. A nagyapám levetette a zakóját, és felakasztotta az ajtó mellé szerelt kampóra. Felkattintott néhány kapcsolót, mire legalább hat-nyolc világítópanel kelt életre á mennyezeten. Az egyre erősödő fényben zöld palántákkal teli, hosszú termesztőasztalokat pillantottam meg - egymástól szabályos távolságban sorakoztak a bejárattól kezdve egészen a hátsó részben berendezett genetikai laboratóriumig.

A nagyapám óvatos vigyort villantott rám, és kijelentette:

- Itt nyugodtan beszélhetünk. Minden héten takarítok.

- Remek - dörmögtem, és a főépület felé pillantva megkérdeztem - Mi történt a régi házaddal?

- Biztos emlékszel még arra - kezdte a magyarázatot a nagyapám -, hogy annak idején azzal szereztem némi hírnevet, hogy mindenféle adatokat gyűjtöttem be a helyi politikusokról. Birodalmi kapcsolatok és hasonlók. Szóval, amikor a KorBiz Közbiztonsági Szolgálattá alakult, egyesek úgy érezték, hogy az aktáimból bajok származhatnak. És feltételezték, hogy a házamban tárolom őket. Egy titokzatos tűz elemésztette a házat, és azt a házat is, amelyben te felnőttél.

Halkan beszélt, de közben az arckifejezése, illetve a szavait kísérő fura felhangok alapján úgy sejtettem, hogy némileg viccesnek találta azokat a tüzeket.

- Aztán az illetők azzal szembesültek, hogy az aktáknak több másolatuk létezik különféle régi és új számítógéprendszerekben. A dekódoló kulcsokhoz sehogyan sem tudtak hozzájutni. Aztán egyesek azon kapták magukat, hogy adatkártyák kezdenek érkezni az otthonaikba. A kártyákon szereplő anyagok érdekes tevékenységekről szóltak, amelyeket az érintettek szerettek volna titokban tartani. Mindezeken felül a kártyák rendszerint egy-két szál virág kíséretében érkeztek, amelyekben könnyen fel lehetett ismerni az általam kinemesített hibrideket. A célzás egyértelmű volt, így aztán a KorBiz szolgálatában eltöltött sok-sok évért afféle kárpótlás gyanánt, illet ve, hogy megvédjenek - mivel a virágnemesítésben elért eredményeim miatt valóságos kincsnek tartanak -, a kormány megvásárolta és átengedte nekem ezt az egész környéket. Kaptam egy szép, új házat, és bele mindenféle-fajta, ügyes lehallgató készüléket, illetve letapogatót. Tosruk és a személyzet többi tagja rendszeresen jelentenek bizonyos tiszteknek, akik egyelőre nem jöttek rá, hogy a házam népe elsősorban hozzám hűséges. És persze, azt sem tudják, hogy azokat az aktákat, amelyek alapján manipulálható egyéneket választottak ki mellém, én magam alkottam meg.

Derűsen felkacagtam, és megjegyeztem:

- Azt hittem, hogy miután visszavonultál, magad mögött hagytad ezeket a dolgokat.

- Boldogan megtettem volna - válaszolta bólogatva de mások, akik hatalomra vágytak, nem elégedtek meg azzal, hogy békén hagyjanak. És persze, sajnálatos módon nem nyerték el a tetszésemet annyira, hogy békén hagyjam őket. - Kinyújtotta a kezét, szeretetteljes mozdulatokkal megsimogatta egy apró növényke levelét, és folytatta: - Mostanában néha küldök egy-egy szál virágot valakinek, egy- egy rövid üzenet kíséretében, amelyben közlöm, hogy olvastam ezt vagy azt a véleményét. Ha azt írom, csalódott vagyok, az illető nézetei általában megváltoznak. Ha azt írom, támogatom az elgondolását, az illető nagyobb lendülettel nyomul tovább az eredeti irányba. Persze, gondosan megválogatom a célpontjaimat és a témákat is. Igyekszem időben elejét venni a fiatal bolondok és az idős bolondok túlkapásainak. A hatalom sötét barlangjaiban néha szó esik arról a titokzatos illetőről, aki tanácsot ad a vezetőknek, valamint viták folynak arról, hogy mit üzenek azzal, ha élő növényt küldök, vagy éppen egy vágott virágokból összeállított csokrot, vagy mi a valódi jelentése egy éjjel nyíló növénynek, szemben azzal, ami csak egyszer nyílik, aztán elpusztul. - Szelíden rám mosolygott, és hozzátette: - De nyilván nem azért jöttél ide, hogy a kertem iránt érdeklődj, vagy hogy végighallgass, mialatt arról locsogok, hogyan manipulálom a csökött agyú politikusokat, nem igaz?

- Boldog vagyok, hogy láthatlak végre - válaszoltam elérzékenyülve -, és szívesen hallgatlak, amint az életedről mesélsz, és persze, szívesen mesélek neked a magaméról.

A nagyapám hallgatott néhány pillanatig, majd ravaszkásan mosolyogva kijelentette:

- A név, amivel bejelentkeztél, illetve az, amit a találkozásunk első pillanataiban tettél, elárulta nekem, hogy miért vagy itt. Szeretnéd megtudni, hogy mit hagyott rád az apád, igaz?

Elkomolyodva bólintottam, és megkérdeztem:

- Nem bánod?

A nagyapám előbb meglepődve pislogott rám, aztán nevetve válaszolt:

- Hogy bánom-e? Drága fiam, majdnem fél évszázadon keresztül dolgoztam azon, hogy megőrizzem örökségedet. Nagyon csalódott lettem volna, ha sosem jön el ez a nap.

- Küldtél volna virágot - kérdeztem mosolyogva -, hogy tudasd velem, mekkorát csalódtál bennem?

- Küldtem volna virágot, sok-sok virágot - felelte elégedetten, azzal a két karját széttárva végigmutatott az előttünk zöldellő növényéken. - Ezek a virágok, Corran, ezek hordozzák a Halcyon-örökséget. Hol másutt tárolhatnánk jobb és méltóbb helyen a Jedikről és az Erőről szóló tudásanyagot, mint eleven, lélegző teremtményekben?

Huszonkilencedik fejezet

Figyelmesen tanulmányoztam a nagyapámat, mert nem igazán értettem azt, amit mondott. Igen, jócskán benne járt a korban, és az elmeállapota nyilván kezdett romlani, noha ennek egyelőre nem láttam jelét. Végül feladtam, és bevallottam:

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Elégedetten felkacagott, azon a mély, zengő hangon, amelyre jól emlékeztem.

- Nehogy elcsüggedj, Corran, egyelőre nem bolondultam meg - felelte aztán. - Ki kellett találnom egy tárolórendszert, amelyre még a legszorgalmasabb nyomozók sem találnak rá. Gyere velem!

Követtem őt az üvegház hátsó részébe, ahol számítógépek és gén-manipuláló berendezések álltak alacsony asztalokon.

- Noha annak idején tanultad az iskolában - kezdte a magyarázatot a nagyapám -, mára valószínűleg elfelejtetted, hogy valamennyi élőlény genetikai kódját párokba rendeződött nukleotidok tárolják. Ezek együttesen adják a genetikai tervrajzot, ami megteremti azt, amik vagyunk.

- Tudom - dünnyögtem bólogatva a birodalmiak addig vacakoltak a genetikával, amíg előállították a Krytos-vírust.

- Igen, az egy gonosz remekmű - válaszolta a nagyapám, azzal begépelt valamit az egyik számítógépbe, és az azzal összeköttetésben álló holovetítő felett megjelent egy lassan forgó kettős spirál - többé-kevésbé úgy festett, mint két, egymás körül keringő csigalépcső.

- Azt kevesen tudják - folytatta ekkor -, hogy miközben a gének rendkívül kicsik, irdatlan mennyiségű nukleotidpárt tartalmaznak. Azt még kevesebben tudják, hogy a gének gyakran hordoznak értelmetlen kódokat, vagy olyan kóddarabokat, amelyeken már túllépett az evolúció. Ezek a kódtöredékek lényegében nem csinálnak semmit, teljesen hasznavehetetlenek. Nekem pedig sikerült helyetesítő bázispárok láncaira cserélnem őket. Az egyik helyettesítő sor egyet jelent, a másik nullát.

A számat tátva meredtem a nagyapámra, és miután lélegzethez jutottam, felindultan hadartam:

- Digitalizáltad az adatokat, és beépítetted őket egy-egy génállományába. így a növények minden egyes sejtosztódásnál megduplázzák a kódot.

- Pontosan! - helyeselt a nagyapám. - Jóllehet a véletlen mutációk megsemmisíthetik az adatok egy kis részét, annyi minta áll a rendelkezésünkre, hogy bármikor betömhetjük a réseket. – Megint szélesen mosolygott, és hozzáfűzte: - Emlékezetem szerint légalább egyszer megtörtént, hogy eljött hozzám egy Jedi-vadász, és szép virágokat kért tőlem az otthoni kertjébe, amelyet történetesen a Birodalmi Központban tartott fenn. Annyit adtam neki, amennyit csak kért, és amikor elment, fogalma sem volt arról, hogy a Jedik hagyatékát viszi magával.

Furcsa gondolatom támadt, és a szememet résnyire húzva megkérdeztem:

- A virágok, amiket a politikusoknak küldtél... tartalmazzák a rájuk vonatkozó akták dekódoló kulcsát, igaz?

- Hát, el kellett szórakoztatnom magam valamivel, nem igaz? - kérdezett vissza a nagyapám, majd felgyűrte az inge ujját, és folytatta: - Sok időt töltöttem együtt Nejaával, így tudom, hogy a Jedik úgy tartják: nincsenek véletlenek. Tudtam, ha beleépítem az anyagokat a növényekbe, és gondoskodom arról, hogy elkerüljenek Galaxis különböző vidékeire, előbb-utóbb valaki felfedezi az információkat. A kezdet kezdetén úgy gondoltam, hogy erre már nem fog sor kerülni az én életemben, de azt akartam, hogy mások hozzáférhessenek az anyagokhoz.

- Szeretném, ha mesélném nekem Nejaáról - jegyeztem meg mosolyogva.

- Úgy lesz - válaszolta a nagyapám, majd rám pillantott, és a fejét csóválva kijelentette: - De először is eszünk valamit. Aztán pedig velem jössz, és átforgatjuk a trágyadombot.

- Ott is rejtőznek információk? - érdeklődtem.

Rám kacsintott, és jókedvűen válaszolt:

- Szerintem megéri a fáradságot. Majd meglátod!

Ebéd közben leginkább virágokról beszélgettünk, valamint arról, hogyan nézett ki a környék a régi szép időkben. Miután az inasok folyton ott sündörögtek körülöttünk, harmadik személyként hivatkoztnk Corran Hornra, mintha Keiran Halcyon barátja lett volna. Elméletileg kínosnak kellett volna találnom ezt az álcázást, de ugyanolyan könnyen öltöttem magamra Halcyon szerepét, mint ahogyan annak idején, nyomozás közben bújtam bele a legkülönfélébb személyiségek bőrébe. A játék remeknek bizonyult, mindketten nagy örömünket leltük benne.

A nagyapám végül elküldte Tosrukot a szállodámba a holmimért, mi pedig lapátokkal felfegyverkezve kiballagtunk a komposzthalomhoz, ahol is a nagyapám egy szép nagy rakás banthatrágyához irányított engem. Mióta az eszemet tudtam, a városi Állat- és Növény-kertből szerezte be ezt a „terméket”, cserébe mindig küldött oda néhány példányt a legújabb hibridjeiből.

- Áss le jó mélyre, és rakd át a halmot legalább három méterrel jobbra! - utasított a nagyapám, aki immáron térdig érő gumicsizmát ll kényelmes kezeslábast viselt. Azzal kényelmesen rátámaszkodott a lapátja nyelére, szívélyesen rám mosolygott, és hozzátette: - Ha más módon is odébb tudod vinni, tedd meg bátran!

Megcsóváltam a fejemet, és közöltem:

- El tudom hitetni veled, hogy odébb mozdult.

- Hát igen, a Halcyonok mindig is híresek voltak arról, hogy nem értenek a telekinézishez - felelte kacagva a nagyapám. - A kockázás volt az egyetlen játék, amelynek során nem féltem attól, hogy Nejaa átver.

- Egy napon megtanulok kockát mozgatni az Erővel - fogadkoztam, noha magam sem gondoltam komolyan.

- Azért a Halcyonoknak is megvoltak a maguk erősségei - válaszolta mosolyogva. - Nejaa is nagyon értett ahhoz a mentális vetítéshez, amit nemrég bemutattál nekem. Ezenfelül képes volt elnyelni az energiát, ami tudtommal rendkívül ritka Jedi-képesség.

- Én is így hallottam - erősítettem meg bólogatva. - Hát, telekinetikus képességek híján kénytelen leszek lapáttal és némi izomerővel odébb rakni ezt a halmot.

Mialatt szorgalmasan ástam és lapátoltam, a nagyapám Nejaa Halcyonról mesélt:

- Mielőtt a Klónháború elszólította, hosszú ideig dolgoztunk együtt, vagy legalábbis hosszú időnek tűnt. Emlékezetem szerint az ismeretségünk körülbelül tíz évig tartott. Azt hiszem, hét évvel volt idősebb, mint most te, amikor elment. Kicsivel idősebb volt nálam és a feleségénél. Tudod, Scerra és én egymás közelében nőttünk fel, úgyhogy jól ismertük egymást, még mielőtt ők ketten találkoztak, az apád még csak tízéves volt, amikor Nejaa elment, de addigra, már évekig tanult a mestertől.

Letöröltem a verejtéket a homlokomról, és megkérdeztem:

- Nejaa a Klónháborúkban halt meg?

- Igazából röviddel a háború után, még mielőtt hazatérhetett volna - válaszolta a nagyapám. - Ő és én elég sokat viccelődtünk azzal, hogy egyszer majd elmegy a háborúba, tudniillik az a mondás járt mifelénk, hogy ha egy koréliai Jedi elhagyja a rendszert, akkor ő sodorja veszélybe saját magát. - A tekintete elködösült néhány pillanatra, majd megköszörülte a torkát, és folytatta: - Nejaa megígérte nekem és a feleségének, hogy nem fog odaveszni a háborúban. Ezt az ígéretét teljesítette ugyan, de hamarosan utolérte a messzire kóborló koréliai Jedik végzete. Egy barátja, egy Ylenic It’kla nevű caamasi Jedi hozta el a holmiját. Elnézést kért, amiért a tetemet nem hozta el, de hát a Jedi-mesterek teste néhány pillanattal a halál beállta után eltűnik. És Nejaa fénykardját sem tudta átadni. Azt mondta, a Galaktikus Múzeum munkatársai elkérték tőle a Jedi-gyűjteményükhöz. - Szelíden elmosolyodott, és mélyet sóhajtva hozzátetted - Gondolom, most is ott van.

- Nálam van - szóltam közbe a fejemet csóválva. - Több alkalommal is jó szolgálatot tett. Megmentette az életemet.

- Annak idején az enyémet is - közölte a két tenyerét összecsapva a nagyapám. - A tolvajoknak elég volt meglátni a penge ezüstös fényét, és hanyatt-homlok menekültek. Elég sokat ugrattam emiatt Nejaát.

- El szokott kísérni, amikor nyomoztál? - érdeklődtem kissé meglepetten, és tovább ástam.

- Minden egyes alkalommal - válaszolta a nagyapám. - Általában egyszerű, utcai ruhát viselt, akárcsak én. Már a kezdet kezdetén rájött, hogy a népek általában tartanak a Jediktől, sőt egyenesen félnek tőlük. így aztán, ha nem fedte fel a valódi kilétét, módjában állt segíteni az áldozatoknak. Aztán, amikor eljött a perc, és a bűnözők nyomába eredtünk, magára öltötte a hagyományos Jedi-viseletet, és vállára terítette a köpenyét. Scerra vadászruhának hívta ezt az öltözetet. A bűnözők hamar megtanulták, hogy jobban járnak, ha nem állnak ellen, így aztán mi ketten számtalan nehéz helyzetet oldottunk meg pusztán azért, mert Nejaa Jediként tűnt fel a színen. A történetek persze hamar elterjedtek az alvilágban, jócskán eltúlozva, így aztán a rosszéletű népek inkább Nejaa külsejére és hírnevére reagáltak, semmint a valóságra.

Én időközben megtisztítottam a jelzett területet, és felhajtottam a trágyarakás alá terített plasztikponyvát - ami alatt egy fémlemez bevert.

- Ez egy diffúzorlap? - kérdeztem magam elé mutatva.

- Az lenne? Nem is tudtam róla.

A homlokomat ráncolva méregettem a szürke lemezt. A különféle méretekben és alakban gyártott diffúzorlapok szétszórták a letapogatók hullámait, így visszatérő jelek híján a berendezések nem mutatták ki azt, ami a zavarókészülék alatt rejtőzött. A csempészek gyakran használták őket, hogy egy-egy felületes ellenőrzés során a nyomozók ne találjanak rá a csempészárura, viszont némi erőfeszítéssel rá lehetett bukkanni a diffúzorokra, márpedig ha valaki megtalálta ezeket a lapokat, akkor azt is megtalálta, amit álcáztak.

A nagyapám kertjében előkerült diffúzor egy kopár földfoltot lejtett.

- Hadd találgassak - dünnyögtem a talajt szemlélve -, egy eltemetett ajtó, amit senki sem talált meg, mert senki sem óhajtott félreszórni egy nagy rakás banthatrágyát.

- Így van - erősítette meg feltevésemet a nagyapám. - Ugyanez a módszer tette lehetővé, hogy az apád elkapja Booster Terriket. Nem csoda, hogy a fickó gyűlöli a Hornokat.

- Hát, most már eggyel több oka van rá - jegyeztem meg a fejemet csóválva.

- Tényleg, hogy teszik neki - érdeklődött a fejét felkapva a nagyapám -, hogy a lánya hozzáment egy Hornhoz?

- Tudsz róla? - kérdeztem vissza döbbenten, és félredobtam egy lapátnyi földet.

- Corran, nagyon szeretlek téged, és szerintem magad is emlékszel arra, hogy annak idején órákon át beszélgettünk a szerelmi kalandjaidról és a csalódásaidról - magyarázta elnézően mosolyogva a nagyapám.

- Azokra inkább ne emlékeztess! - morogtam kissé elkedvetlenedve. - Jut eszembe, a te lapátod csak támaszkodásra való, vagy dolgozni is lehet vele?

- Lehet, persze, hogy lehet. Szeretnéd kipróbálni? A tiéd már elkopott?

- Nem óhajtasz segíteni? - kérdeztem.

- Én már elvégeztem a magam részét, amikor betemettem - közölte vigyorogva -, gyerünk, folytasd, már nincs messze a cél. Visszatérve a témára, amikor a te zavaros üzeneteidből eltűntek a szerelmi bánatra való utalások, feltételeztem, hogy rátaláltál valakire, és kérdezősködtem egy kicsit.

- Én nem csalódtál?

- Csalódni? Miért csalódtam volna?

- A szóban forgó hölgy Booster Terrik lánya.

A nagyapám közelebb lépett hozzám, a vállamra tette a jobb kezét, és szeretetteljes hanghordozással válaszolt:

- Tudod, úgy gondoltam, hogy ha a hölgy képes volt megszerezni és megtartani a szerelmedet, akkor csodálatosnak kell lennie, fii én boldog vagyok emiatt. Remélem, egy napon majd el tudod hozni őt ide, és akkor megismerkedhetek vele.

- Ehhez először is törölni kellene az ellenem kiadott letartóztatási parancsot - dünnyögtem a fejemet csóválva.

- Óh, igen, majd gondom lesz rá - felelte a nagyapám. - Mi lenne, ha kiderülne valami arról a birodalmi összekötő tisztről?

- Loorról? Rég halott.

- Annál jobb - jelentette ki a nagyapám, és hirtelen lenézett, mert ebben a pillanatban a lapátom éle fémesen csikorgó tárgynak ütközött. - Na, meg is van.

Letisztítottam a földet a körülbelül egy négyzetméteres fémlapról, és megkérdeztem:

- Egy régi viharpince?

- Már itt volt, amikor megvettem a házat - magyarázta a nagyapám, azzal leguggolt, és segített felemelni az ajtót. - Elég szűkös odelent. Te mész elsőnek. - Az ajtó felnyílt, mire a nagyapám előhúzott a zsebéből egy fényrudat, aktiválta, és átadta nekem.

Lereszkedtem a betonozott akna oldalába épített rozsdás létrán, a függőleges kürtő szűkös kamrába torkollott, amely pontosan a trágyarakás alatt helyezkedett el. Az alacsony mennyezetű helyiség teljesen üres volt, csupán az egyik sarokban árválkodott egy poros és mocskos, ősöreg plasztikláda. Annak idején a csempészek raktáraiban láttam hozzá hasonlókat - régi katonai feleslegek voltak, olcsók, de tökéletesen megfeleltek a célnak.

Hallottam, hogy a nagyapán is leereszkedik a létrán, és amikor belépett mögém, megkérdeztem tőle:

- Mi ez?

- Amikor az uralkodó úgy döntött, hogy minden Jedinek meg kell halnia, én is hoztam néhány döntést. Egy részük helyesnek bizonyult, mint például az, hogy megváltoztattam az aktákat, hogy elrejtsem a nagyanyádat és az apádat a Birodalom vadászai elől. Ezeket a legkevésbé sem bántam meg.

I Visszanéztem rá, és ismét feltettem egy kérdést: - Más családokat is bújtattál?

- Erről nem kell tudnod, Corran - válaszolta a fejét rázva. – Ha voltak ilyenek, és ha elő kell kerülniük, akkor elő fognak kerülni. - Megint a vállamra tette a jobbját, és tovább beszélt: - Más döntéseim rendkívüli veszélyekkel jártak. Ostoba fejjel szörnyű kockázatot vállaltam, amikor elrejtettem ide ezt a ládát. Ha rátaláltak volna, mindannyiunkat kivégeznek. Minden érv amellett szólt, hogy semmisítsem meg. A nagyanyád és az apád úgy tudták, hogy meg is tettem, mert ezt mondtam nekik, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam. - Megszorította a vállamat, és hozzátette: - Itt, ebben a ládában vannak azok a holmik, amiket Ylenic It’kla elhozott nekünk Nejaa halála után.

Lassan, megfontoltan bólogattam, a lámpa fénye fel és alá járt a láda sötét fedelén.

- Hogyan halt meg Nejaa? - érdeklődtem fojtott hangon.

- A részleteket nem ismerem - felelte elkomorodva a nagyapám. - A caamasi megkért, hogy ne kérdezősködjek és ne kezdjek el nyomozni. Annyit mondott, hogy Nejaa remek férfi volt, a Klónháborúk hőse, akit kiválasztottak egy nagyon különleges és rendkívül megtisztelő küldetésre. Nejaa, It’kla és egy harmadik Jedi legyőztek néhány rendkívül veszélyes alakot, de Nejaa halálos sebet kapott. Jedi-gyógymódok sem menthették meg az életét.

- Aztán te feleségül vetted az özvegyét, és örökbe fogadtad a fiát.

- Scerra és én már kora gyerekkorunkban ismertük egymást - válaszolta a nagyapám, és a tekintete elködösült. - Mindig is jó barátok voltunk, és mindketten egyszerre veszítettük el a legjobb barátunkat. A közös gyász még jobban összehozott minket, és az ismeretségünk erős alapokat teremtett. Mindig is úgy tartottam, hogy Nejaa előre megsejtette a sorsát, és azt is, hogy mi lesz velünk a halála után. Szeretném hinni, hogy a tudat, miszerint a legjobb barátai gyászából csodás szerelem születik majd, megkönnyítette számára a távozást. - Megveregette a vállamat, és kissé reszelős hangon hozzáfűzte: - Ettől a nagy portól könnyezni kezdett a szemem, úgy, hogy felmegyek. Kihúzhatjuk innen a ládát, ha úgy akarod, vagy nyisd ki idelent, és nézd meg a tartalmát. Te döntöd el. Te vagy az utolsó Halcyon, úgyhogy ami benne van, az téged illet.

- Köszönöm - dörmögtem, azzal tettem egy lépést a láda felé, majd szembefordultam a nagyapámmal, és kijelentettem: - Egy dologban viszont tévedsz!

- Valóban? — kérdezte, és a kézfejével letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- Nem az utolsó Halcyonnak tekintem magam - közöltem melegen mosolyogva. - Én az utolsó Horn vagyok. És forrón remélem, hogy ebben a ládában, illetve odafent, a kertedben megvan minden, ami ahhoz kell, hogy mindkét vérvonal fennmaradjon.

Miután magamra maradtam a pincében, kinyitottam a ládát. Porpatakok futottak le a fedélről, a levegőben csillámló szemcsék kavarogtak körülöttem. Arra számítottam, hogy régóta penészedő ruhák dohos bűze fogja megcsapni az orromat, de nem így történt. A ruhákat valaki külön-külön összehajtogatta, és tiszta, légmentesen záródó plasztikzacskóba csomagolta. Sorban kiemeltem valamennyit, de egyiket sem téptem fel. A gyér fényben is meg tudtam állapítani, hogy minden egyes ruhát kimostak és kivasaltak, és úgy sejtettem, hogy a caamasi Jedi volt az, aki ilyen tisztességesen elrendezte labarátja holmiját.

A láda alján rábukkantam egy pár csizmára, egy köpenyre és egy takaróra - ezek is tisztán lapultak a zacskókban. A takaró alatt pántokon forgó fedél rejtőzött. Amikor felemeltem, vastag habtömést pillantottam meg, amelyben különféle tárgyak sorakoztak az alakjuknak megfelelő mélyedésekben. Azonnal felismertem a fénykardnak szánt üres vájatot. Közvetlenül mellette egy borotvakészlet, egy kisebbfajta elsősegélycsomag, illetve egy evőeszközkészlet feküdt a saját mélyedésében. Más vájatokban furcsa érmék, vagy éppen különféle berendezésekbe való energiacellák lapultak, de még egy adó- vevő is akadt - egy múzeumba való, ősrégi példány. Ezeket a tárgyakat is érdekesnek találtam, de ami rögtön felkeltette a kíváncsiságomat, az egy négyzet alakú mélyedés volt, amit statikus hologramok töltöttek meg. Kihalásztam az egész köteget, és az akna alá sietettem, ahová beszűrődött némi napfény. Aztán sorban [megnéztem a képeket, és hamarosan azon kaptam magam, hogy szélesen mosolygok, noha kezdetben senkit sem ismertem fel. Rövidesen rájöttem, hogy melyik személy lehet Nejaa. A képeken látható tárgyak, illetve a derékszíján viselt fénykard méretei alapján úgy becsültem, hogy a karcsú, széles vállú Jedi valamivel magasabb volt nálam, de nem olyan magas, mint az apám. Ő és én igazából nem hasonlítottunk egymásra, leszámítva az állunkat, illetve a szemünk környékét. És mégis, ahogyan ott állt, vállszélességű terpeszben, ellazulva és jókedvűen, felismertem ezt a testtartást: az apám is így szokott állni, sőt én magam is.

A másik alakot könnyedén felismertem, hiszen egy caamasi volt. Aranyszínű, rövid bunda borította az egész testét, leszámítva a szeme környékét, ahol bíborszínű szőrzet formált egyfajta maszkot, amelyből vékony csíkok indultak hátra a tarkója felé. Nagy, sötét szeméből érdeklődés sugárzott, nem pedig szomorúság, mint az általam eddig látott caamasik szeméből; viszont tény, hogy elég ritkán találkoztam caamasikkal, és a felvétel még azelőtt készült, hogy csaknem az utolsó szálig kiirtották őket. Néhány felvételen Nejaa és a barátja fáradtnak tűntek - de hát pontosan ezt lehet elvárni azoktól, akik háborút vívnak. Ezenfelül elégedettnek látszottak, amit sokat elárult a galaxis békéjének megőrzése iránti elkötelezettségükről.

Néhány képen másokat is felismertem. Nejaa az egyiken a rendkívül fiatal Jan Dodonna társaságában álldogált. A tábornok még a Lusankya mélyén megkérdezte tőlem, hogy szerintem ismeri-e nagyapámat? A felvétel bizonyította, hogy ismerték egymást, noha én akkoriban még nem tudtam, hogy ki a vér szerinti nagyapám. Jan megmentette az életemet abban a börtönben - tűnődtem mélabúsan mosolyogva. - A tiédet is megmentette, Nejaa? Vagy egy régi adósságot törlesztett, amikor megmentette az enyémet?

Az egyik képen Nejaa és a caamasi mellett Bail Organa bukkant fel. Más illetőket is láttam, néha egyenként, néha csapatostól, de nem tudtam azonosítani őket. A régi stílusú ruhákba öltözött fiatalok azóta szenátorokká és különféle vezetőkké válhattak, akiknek korosabb arcát már biztosan felismertem volna, Egyeseket nagyon ismerősnek találtam - bosszantóan ismerősnek, de sehogyan sem tudhattam meg, hogy kik szerepelnek a felvételeken.

A háborús képek sorának vége szakadt, és onnantól kezdve békeidőben készült hologramokat nézegettem. Az első azt a pillanatot örökítette meg, amikor Nejaa átadott a nagyapámnak egy, a mesterré való előléptetése alkalmából veretett érmet. A következőn Neeja és a nagyanyám az arcukat a másik arcához szorítva ölelték egymást. Ezen felvétel láttán eléggé megdöbbentem, mert mindaddig csaka nagyapámmal, Rostek Hornnal láttam a nagyanyámat. Aztán egy későbbi felvételen megpillantottam Scerrát, Nejaát és egy kisfiút, aki később az apám lett.

Nekidőltem a falnak, lehunytam a szememet, és kicsordultak a könnyeim. Az életem során sokáig hallgattam az eltiport teremtmények jajkiáltásait, azokét, akik egyfolytában azt állították, hogy a Birodalom megfosztja őket az életüktől, a méltóságuktól vagy a velük született jogaiktól. Hallottam mindezt, de nem törődtem vele, mert gyengéknek és önzőknek hittem az érveiket. Mindig figyelmeztettek, hogy egy napon talán én következem, hogy egyszer értem is eljönnek a rohamosztagosok, és akkor már túl késő lesz. Nevettem rajtuk, mert a családom nyújtotta biztos menedékben elképzelni sem tudtam, hogy a Birodalom árthat nekünk.

De ártott, méghozzá sokat. A Birodalom még nem is létezett Neeja halálakor, ám a Császár tettei arra kényszerítették az apámat és az anyámat, hogy hazugságban éljenek. A lelepleződéstől való félelem az életének minden egyes napján gyötörte a nagyapámat. A tudat, hogy sokakat megmentett, talán ellenszerként hatott, de így is Hihetetlenül hosszú ideig élt félelemben és bizonytalanságban. Az iránta érzett tiszteletem megkétszereződött, és még egyszer megkétszereződött. A nagyapám hős volt, aki sosem részesült semmiféle hivatalos elismerésben azért, amit tett. És még bizonyára sok hozzá hasonló akadt, szerte az egész Galaxisban - egy sötét korszak ismeretlen, névtelen hősei.

A zsebembe süllyesztettem a hologramokat, majd a koréliai Jedi- egyenruha, a csizma és a köpeny kivételével mindent visszapakoltam a ládába. Lezártam a fedelet, aztán felvittem a zsákmányt a felszínre és elrejtettem az üvegházban. Ezt követően lezártam a viharpincét, betemettem az ajtót, visszaraktam helyére a diffúzorlemezt, végül visszalapátoltam a trágyát az eredeti helyére. Amint befejeztem a munkát, a nagyapám odasétált hozzám, és megkérdezte:

- Na, találtál valami érdekeset odalent?

- Egy múltat, amiről idáig semmit sem tudtam - válaszoltam fojtott hangon, majd szélesen rámosolyogtam az idős férfiúra, és hozzátettem: - Továbbá megújult tiszteletet valaki iránt, aki minden képzeletet felülmúlóan jó és megbízható barátnak bizonyult. A nagyapám egy pillanatra elkomorodva elnézett a zöldellő dombok felé, aztán elmosolyodott, és bólogatva felelt:

- Hát akkor, sok elfoglaltság vár rád ezen a napon. Sok mindent kell végiggondolnod.

- Úgy is lesz, de az még várhat - jelentettem ki derűsen. - Pillanatnyilag egy unoka szeretne eltölteni némi időt a nagypapájával. Növényeket ültetni, virágokat kiszállítani, csavarogni egyet, és bajt keresni a Kincseshajó-soron... Mit szólsz hozzá?

Rostek Horn szélesen mosolygott, a vállam köré fonta a bal karját, és megszólalt:

- Azt hiszem, Coronet City rejteget némi izgalmat. Sok idő telt el azóta, hogy egy-két Horn megjelent arrafelé. Emlékezetes éjszaka lesz.

Harmincadik fejezet

Valóban emlékezetes éjszaka volt, de elsősorban azért, mert végre órákig élvezhettem a nagyapám társaságát. Beutaztunk a városba, és Korélia legjobb éttermében vacsoráztunk: a Nova Novában. Ebben az étteremben általában több hónappal korábban kellett asztalt foglalni, de a nagyapám csak átadott a főpincérnek egy csokor virágot, és máris bevezettek minket egy különszobába. Az ételeket kis adagokban szolgálták fel, és minden tányér külön-külön műalkotás volt. Az evőeszközökbe épített szenzorok adatokat továbbították rejtett holovetítőkhöz, így aztán az asztal mellett lebegő holoképeken elolvashattuk minden egyes falat pontos összetételét, de találhattunk ott finom célzásokat is arra, hogy miféle ízeket kellene éreznünk, vagy éppen elolvashattuk az étel megalkotásával kapcsolatos anekdotákat.

Már az első percekben megfordult a fejemben, hogy talán Siolle Tinta szakácsa, a jó öreg Chid vezényel a konyhában.

Vacsora után átmentünk a Korélia legmagasabb épületének csúcsában működő, zártkörű klubba. Az Utolsó Fény részben onnan kapta a nevét, hogy amikor naplementekor az egész városra ráborult az éjszaka, a csúcsot még érte némi napfény, részben pedig onnan, hogy a klubtagok az egész bolygó legokosabb teremtményeinek tartották magukat. Annak idején, amikor még a KorBiz-nál dolgoztam, sokat tréfálkoztunk a klub kárára, miután mindannyian a tudtuk, hogy megfelelő vagyon híján soha nem fogunk bekerülni a tagok közé. A nagyapám viszont három évvel korábban tag lett, és a helyiségekben fellelhető virágok legalább fele az ő kertjéből származott.

A környezet már-már nyomasztó eleganciája éles ellentétben állt mindazzal, amit a Jedi Akadémián láttam-tapasztaltam, és valamiért ködös emléknek éreztem a Yavin-4-et. Coronet City sokkal jobban megfelelt nekem, ide sokkal jobban illettem. Az Akadémia ódon épületétől, illetve a környező őserdőtől mindig kínosan éreztem magam. Mialatt a nerfbőr bevonatú, kényelmes széken üldögélve koréliai wandyt kortyolgattam, és az alattam elterülő várost bámultam, egyszeriben rájöttem, hogy miután városban születtem és nevelkedtem, sokkal jobban vonzódom a városokhoz, mint a vadonhoz. Coruscantot a lakói túlságosan beépítették ahhoz, hogy kényelmesnek találjam, itt, a Korélián ismét otthonosan éreztem magam. Jó hely lenne a gyerekneveléshez...

A nagyapám Booster Terrikről mesélt, hogy mi történt, mielőtt az apám elkapta és a Kesselre küldte őt, mielőtt Jorj Car’das felfalta Booster hálózatát, hogy aztán az ő hálózatát is bekebelezze Talon Korrde.

- Szóval, amikor Hal első alkalommal elkapta, Booster ezt egyszerűen szerencsének tartotta, és onnantól kezdve keményen dolgozott azon, hogy félrevezesse Halt, és meglépjen előle - mondta szélesen Mosolyogva a nagyapám. - Szerintem Booster sosem értette meg, hogy az apád milyen remek nyomozó volt.

Sok mindenről beszélgettünk a klubban, de még a hazaúton is. Azon az éjszakán új oldaláról ismertem meg a nagyapámat. A kezdeti viszonyunk a gyermek-felnőtt kapcsolaton alapult, ami eleve magával hozott bizonyos viselkedésmintákat. Mire felnőttem és beléptem a KorBiz-hoz, a kapcsolatunk szakmai alapokra helyeződött át. Ez a mozgás nem szándékos volt, hanem természetes, miután a munkánk alapvetően meghatározta az egész életünket. Amikor a szerelmi gondjaimról beszéltem neki, akkor megint csak egy ifjú panaszkodott egy idősebb, tapasztalt férfiúnak. Aztán pedig, amikor az apám meghalt, a gyász olyan mélyen lesújtott mindkettőnket, hogy túlságosan fájt volna megosztani a másikkal az érzéseinket, így szándékosan nem hoztunk fel olyan témákat, amelyek feltépték volna az éppen csak behegedt sebeket.

Azon az éjszakán viszont első alkalommal úgy viszonyultunk egymáshoz, mint férfi a férfihez. Furcsa érzés volt, és mégis rendkívüli büszkeség töltött el. Ott ült velem szemben az az ember, aki mindenki másnál jobban ismerte az apámat és Nejaát. És ha ő szeretett engem, és ha ő tisztelte azt, amit megvalósítottam, akkor minden bizonnyal ők is így éreztek volna. Ez a felismerés tompította némileg az Exar Kunnal vívott utolsó összecsapás óta jelentkező érzéseimet, és azon a hajnalon könnyebben aludtam el, mint az elmúlt hónapok során bármikor.

Skywalker mester többször is említette, hogy a Jedik nem álmodnak, így aztán, amikor egy kopár kősivatagban találtam magam, azon tűnődtem, hogy vajon hogyan kerültem oda. Lefelé pillantva megláttam, hogy a koréliai Jedik smaragdzöld ujjasát viselem, de valahogy még ez is illett a helyszínhez, noha finomabb anyagból készült, mint az az öltözet, amit a Yavin-4-en kaptam. Aztán jobbra fordítottam a fejemet, és amikor megpillantottam Ylenic It’klát, akinek vállán bíborszínű köpeny lengedezett, illetve a mellette várakozó barna köpenyes Jedit, egyszeriben rádöbbentem, hogy nem vagyok önmagam.

Mi hárman egyenes csatasorban álltunk, egy homokos talajú mélyedésben, elég messze egymástól ahhoz, hogy szabadon használhassuk a fénykardunkat. Magas betonkupola borult fölénk, amely körülbelül három méter magas oszlopokon nyugodott, így a természetes fény oldalról beáradhatott a sekély kráterhez hasonlatos horpadásba. A terület körülbelül negyedét hulladékból összetákolt kunyhók és rongyos raktársátrak foglalták el. A központi építményből három alak bukkant elő, és nyomban megindultak felénk. Mindhárman fénykardot tartottak kezükben. A vezérük, egy magas, szőke férfi fél lépéssel a társai előtt haladt, pontosan a tábornokkal szemben. A vörös hajú nő úgy helyezkedett, hogy Ylenic-kel legyen egyvonalban, míg az anzati, akinek az arccsápjai éppen csak kilátszottak a tokjukból, nyílegyenesen felém tartott.

A tábornok - a neve nem jutott eszembe, noha tudtam, hogy ismerem őt -, emelt hangon megszólalt:

- Olyan erőket ébresztgettek, amelyeket nem uralhattok! Erőket, amelyek ezer évvel ezelőtt kis híján megsemmisítették a Jediket. Eljöttünk hozzátok, hogy megkérjünk titeket, vessetek véget a gonosz tevékenységnek, és térjetek vissza a világos oldalra!

A vezér harsányan kacagott, erős hangja mélységes megvetést hordozott.

- A gyengék mindig félnek attól, hogy az erősek lecserélik őket! - mondta aztán.

- És az ostobák mindig erősnek hiszik magukat. - A szavak az én torkomból törtek elő, az én szám formálta meg valamennyit. Majdnem pontosan úgy hangzott, mintha én magam beszéltem volna, bár eléggé régies stílusban ejtettem ki egyes hangzókat.

- A félelem rossz útra terel! - jelentette ki szelíden, de határozottan Ylenic. - Mi megszabadítunk titeket a félelmeitektől.

- Vagy mi szabadítunk meg titeket az életetektől - vágott vissza vezér, és hüvelykujjának könnyed mozdulatával aktiválta a fegyverét.

A nálam valamivel magasabb, sötét bőrű anzati minden ízében emberi lénynek tűnt, leszámítva a csápjait, amelyek most már - biztosan az izgalom hatására - teljes hosszukban előbújtak az arcából. A férfi bekapcsolta kék pengéjű kardját, és fürge léptekkel közeledett felém. Nikkos Tyris - a neve átsuhant az agyamon - szokatlan módon fogta fénykardját. Bal kezének ujjait szorosan a markolatra fonta, az előre és lefelé meredő penge tövének közvetlen közelében, míg jobb kezét a markolat végére tette. Ha eléggé kinyújtotta mindkét karját, és jobb kezét az álla magasságában tartotta, előre-hátra és Jobbra-balra mozgathatta a pengéjét, egy képzeletbeli háromszög határain belül, ami kitűnő védelmet biztosított neki. Ez a háromszög- stílus - az elnevezés hirtelen merült fel az elmémben, mintha egy rég eltemetett emlék tört volna a felszínre - elsősorban a gyors mozgású harcosoknak kedvezett. Az anzatinak módjában állt szűk ívű csapásokat indítani a lábam felé, míg a csuklójának egyetlen csavarintásával felhasíthatta a testemet, a lágyékomtól az államig.

Én ismertem a félelmet, de az a férfi, akivé álmomban lettem, tökéletesen elfojtotta. Egyszerűen a testem előtt tartottam a kardomat úgy, hogy ezüstszínű pengém hegye folyton az ellenfelem torkára mutatott. Köröztünk néhányat egymás körül, aztán Tyris támadásba lendült. Pengéje a jobb térdem felé villant, mire jobb alsó állásba eresztettem a kardomat, és mialatt az egymásnak ütköző pengék hangosan sisteregve szikráztak, félresöpörtem az anzati fegyverét. Egy pillanattal később az ellenfelem felrántotta kardját, magasan az enyém fölé, és előrevágott vele, hogy kettészelje a nyakamat.

Éppen csak sikerült elrántanom a fejemet, és undok bűz csapott az orromba, biztos jeleként annak, hogy a hajam egy része elhamvadt az energiapenge halálos érintésétől. A csuklómat elcsavarva mélyen lefelé vágtam, Tyris lába irányába, de ő fürgén hátraszökkent, és ezzel kikerült a kardom hatósugarából. Hátra szaltót ugrott, és tőlem legalább öt méterrel távolabb érkezett vissza a talajra, megmutatva ezzel, hogy remekül ért a lebegtetés tudományához.

Még nem is egyenesedett fel, amikor sötét szeme felparázslott, majd láthatatlan ököl ütközött a mellkasomnak, és akkorát taszítót rajtam, hogy hátratántorodtam. Tyris ekkor jobbjával elengedte a kardját, és szinte hanyag mozdulattal felém lendítette az ujjait. A következő pillanatban ökölnyi kő vágódott a bal vállamnak. Bénító fájdalom nyilallt az egész karomba, ami könyöktől lefelé azonnal elzsibbadt. Tyris felröhögött, és újabb követ repített felém, de a fénykardommal hárítottam. Szerény mosolyra húztam a számat, de nem sokáig, mert az újabb, éles lövedék egyenesen a fejem bal oldalának csapódott.

Úgy dőltem el, akár egy zsák, kisebb porfelhőt felverve érkeztem a talajra. A fénykardom kifordult a markomból, elrepült, és nem láttam, hogy hová esett. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon az agyam, de a fülem annyira csengett, és olyan erős fájdalmak gyötörtek, hogy alig tudtam gondolkodni.

Éreztem, hogy vér csorog végig az arcom bal oldalán, és kapkodva letöröltem a ruhám ujjával. Meghallottam, hogy kavicsok csikordulnak egy csizma alatt, és amikor felnéztem, Tyrist pillantottam meg - céltudatos léptekkel közeledett felém, és részben kegyetlenül, részben gúnyosan vigyorgott rám. Guggolásba nyomtam magam, és amikor jobbra néztem, végre megláttam a fénykardomat, tőlem körülbelül két méterre hevert a homokban. Szerettem volna az Erő segítségével a kezembe rántani, de tisztában voltam azzal, hogy sosem sikerülne. És tudtam, ha érte ugrok, a kék energiapenge a földhöz szegez, még mielőtt elérhetném.

- Szóval igaz az, amit a Halcyon-vérvonalról mondanak. Szárnyaszegett mynockok vagytok mindahányan! - állapította meg elégedetten vigyorogva Tyris, mialatt megforgatta előttem a fénykardját, hogy lássam a fegyvert, amely hamarosan véget vet az életemnek. A gyengék vér vonala...

Hirtelen rájöttem, hogy mi kell tennem, és mosolyogva kijelentettem:

- Hiszed vagy sem, vannak erősségeink.

- Valóban? - kérdezte Tyris, azzal fellendítette a pengéjét, hogy felkészüljön a végzetes csapásra. - Akkor jobb lesz, ha gyorsan megidézed valamelyiket!

Abban a töredékmásodpercben, amit adott nekem, látomásom támadt: Tyris az én, illetve a társaim teteme felett állt. A holttestünk lassan eltűnt, a gyilkosunk röhögése mind hangosabban zengett. Acélkemény bizonyossággal tudtam, hogy ha nem bánok el Tyrisszal, akkor a barátaim meghalnak, és a küldetésünk kudarcba fullad. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen, így aztán cselekedtem. Kezemet előrenyújtva a fénykardom felé ugrottam, és repülés közben elcsavartam a testemet. A hátamra érkeztem, csúsztam még néhány centiméternyit, és mire megállapodtam, megéreztem tenyerem alatt a markolatot. Azonnal ráfontam az ujjaimat, és máris emeltem, hogy védjem magam, de tudtam, hogy elkéstem. Tyris is tudta. Egyenesen a mellkasomba döfött. A kéklő penge elégette a bőrömet, az izmaimat és a bordáimat, füstté és gőzzé hamvasztotta a szívemet. Még mélyebbre hatolva felrobbantotta néhány artériámat, és átütötte a gerincemet. Az alsótestem érzéketlenné vált, bár ezt alig észleltem, mert őrjítő fájdalom vágott végig a testemen, és betört az agyamba is. Fennállt a veszély, hogy a kín végképp leterít, a látómezőm szélein már megjelentek a sötét foltok. Tudtam, hogy haldoklom, és a fájdalom mellett a sajnálkozás is végigáradt rajtam.

De még nem haltam meg.

Született Halcyon voltam. Jedi voltam.

A Jedik nem ismerik a fájdalmat.

A testi gyötrelmeim szempillantás alatt megszűntek, mintha elfordítottam volna egy kapcsolót, amellyel kiiktattam valamennyi fájdalomreceptoromat. Az elmém kitisztult, és hihetetlen céltudatosság költözött belém. Mások szolgálatának és az Erő szolgálatának szenteltem az egész életemet. Nem távozhattam úgy, hogy nem teljesítem a feladatomat. Összpontosítottam, és bevetettem a Halcyonok legnagyobb, legértékesebb fegyverét.

Kiszívtam az energiát az anzati fénykardjából, közben mosolyt erőltettem az arcomra. Vér ízét éreztem a számban, de nem törődtem vele. Számomra már nem jelentett semmit. Ennél a jelnél beszédesebb volt a Tyris képén megjelenő meglepett kifejezés, amikor a kék energiapenge elhalványult, aztán villant egyet, majd kialudt. Az utolsó joule-t is kiszívtam a fegyverből, és mélyen belenéztem ellenségem szemébe, hogy tudassam vele, szörnyű sors vár rá. A zsákmányolt energiából hatalmas, láthatatlan kezet formáltatni majd megragadtam és a levegőbe emeltem Tyrist. Azt hiszem üvöltött, legalábbis folyamatosan tátogott, mintha üvöltött volna. Egyetlen gyors mozdulattal ökölbe szorítottam az anyagtalan kezet, és nem érzékeltem ellenállást, mialatt az anzati csontjai porrá zúzódtak, egy pillanatig még egy helyben tartottam az ernyedt testet, aztán elhajítottam a sátrak felé - a kupola egyik tartóoszlopának csapódott, majd a földre hullott. Érzékeltem egy lökéshullámot az Erőben, és kék villanást láttam, de ekkor az energiatartalékaim teljesen kimerültek. És én magam is kimerültem. Minden világos gondolatot feledtető kín tódult be a tudatomba, de kisiklottam hús-vér börtönömből, még mielőtt örökös fogságba ejthetett volna.

Ülő helyzetbe löktem magam az ágyon, a testem verejtékben úszott. A mellkasomhoz kaptam, hogy kitapogassam az égett szélű sebet, de nem találtam semmit. A fejem éktelenül lüktetett, de hiába kerestem rajta sebet vagy púpot. Végigfutott hátamon a hideg, és rájöttem, hogy ismét érzem az altestemet.

Kivergődtem az ágyból, és áttántorogtam a fürdőszobába. Mialatt a világítópanelek felfénylettek, megnyitottam a hideg vizet, és két marokkal locsoltam az arcomat. Ittam néhány kortyot, hogy eloltsam heves szomjúságomat, aztán mélyen előrehajoltam, és bedugtam fejemet a csap alá.

Két-három percig folyattam tarkómra a vizet, végül felegyenesedem. Mialatt vékony, hűs patakok futottak le a hátamon és a mellkasomon, belenéztem a tükörbe, és a nagyapám arcát láttam ott, ahol a sajátomat kellett volna. Behunytam a szememet, és megráztam a fejem. Amikor ismét kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Nejaa Halcyon vonásai lassan elhalványulnak, míg az enyémek ugyanolyan ütemben kialakulnak. Felemeltem a kezemet, és megtapogattam az államat, hogy ujjaim megerősítsék azt, amit a szememmel látok, és akkor úgy megborzongtam, hogy tetőtől-talpig megrázkódtam. Kifordultam a tükörtől, és a tenyerembe temettem arcomat. Ekkor már tudtam, hogy az elmúlt tíz héten kötöznivaló bolond voltam. Láthattam volna, látnom kellett volna ezt, de azzal, hogy elmentem az Akadémiára, elvágtam magam azoktól a barátaimtól, akik segíthettek volna tisztázni a helyzetet.

Az apám gyakran mondogatta: ha nem ismered fel az embert a tükörben, ideje megfordulnod, és megnézned, hogy mikor szűntél meg önmagad lenni. Egész idő alatt tartanom kellett volna magam ehhez az elvhez. Amikor csatlakoztam Luke-hoz, feladtam önmagamat, és megpróbáltam a nagyapám útját járni. Megpróbáltam azzá válni, ami a nagyapám volt. És az álom teljesen egyértelműen megmutatta, hogy az az út a katasztrófához vezet. Ráébredtem, hogy Corran Horn nem Jedi. Ráébredtem, hogy Corran Horn nyomozó, akit a KorBiz legjobb kiképzői készítettek fel arra, hogy megbirkózzon mindenféle fajta problémával, például az Invidekkel. Ha ők a Korélia-szektorban működtek volna, beépülök közéjük, kifürkészem a titkaikat, és bíróság elé juttatom őket. Sokszor csináltam már pontosan ezt a pályafutásom során. Igaz, még sosem kerültem szembe ilyen hatalmas, ilyen erős és tünékeny szervezettel, viszont a bűnszövetkezeteknél a méret általában a hatékonyság ellen hatott, továbbá mi, ügynökök kijátszhattuk a kapzsiságot a kapzsiság ellen, és ezzel megalapoztuk a széthúzást. Az utóbbi tíz hét folyamán csak az időmet vesztegettem, holott elindulhattam volna Mirax elrablói után azzal a módszerrel, amelyhez a legjobban értettem. Ez a fajta nyomozás persze sok időt vett igénybe - legjobb esetben is hónapokat, de legalább csináltam volna valamit, amivel közelebb jutok a feleségemhez. Mindaz a Jedi- tudás, amit elsajátítottam, jó szolgálatot tett, ha a Galaxist kellett megmenteni, de én csupán egyetlen embert akartam megmenteni, és ezt különleges képességek nélkül is megtehettem.

Visszafordultam a tükör felé, biccentettem a férfinek, akit megpillantottam, és odaszóltam neki:

- Örülök, hogy újra látlak, Corran Horn! Eljött az idő, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk az Invid-ügynek.

Harmincegyedik fejezet

A komp utaskísérője rám mosolygott, és közelebb hajolt, hogy a lehető leghalkabban beszélhessen. Igazából nem számított, mert rajta kívül mindössze ketten tartózkodtunk a hajó Premier-kabinjában.

- Bocsásson meg a közvetlenségemért, uram - mondta fojtott hangon a csinos, fiatal nő -, de az útlevelén ultraibolya jelzés van, és a Tinta Társaságnál szokásunk különleges előjogokat biztosítani az ilyen utasoknak. A kapitány úr egyelőre nem szállt át, de hamarosan megérkezik, és onnantól kezdve szívesen látja önt a pilótafülkében az indulás és a repülés alatt.

Viszonoztam a hölgy mosolyát, és visszautasítottam volna az ajánlatot, csakhogy Jenos Idanian, akinek a bőrébe bújva igyekeztem elhagyni a Koréliát, sosem hagyott volna ki egy ilyen lehetőséget.

- A legnagyobb örömmel csatlakoznék a kapitány úrhoz - válaszoltam lelkesen bólogatva.

Ebben a pillanatban valahol hátul megszólalt egy csengő. A Tinta Társaság kék és arany színekben pompázó formaruháját viselő utaskísérő visszanézett a fő utastérbe. Odaát egy kuati asszony minden erejét bevetve próbált begyömöszölni egy óriási bőröndöt az ülések feletti tárolórekeszbe. Izzadt és fújtatott, de végül sikerrel járt, és becsukta a rekesz fedelét. Az utaskísérő felsóhajtott, és ismét suttogni kezdett:

- Ön nyilván remekül eligazodik egy Luxury-osztályú komp fedélzetén, így aztán akkor megy előre, amikor óhajt.

- Köszönöm...

A kabin másik utasa - egy fiatal férfi, akinek a torkán jókora hegyes ádámcsutka, míg az arcán még nagyobb és még hegyesebb orr ékeskedett - ragyogó mosolyt villantott rám, és lelkesen megkérdezte:

- Valóban ismeri ezeket a hajókat? A műszaki iskolában tanultunk róluk, és ismerem az Astronav P127-es útvonaltervezőt. Persze sosem használtuk, mert csak rendszeren belüli ugrásokat hajtottunk végre, de higgye el, egy igazi csoda. Hihetetlenül gyorsan meg az útirányokat, még a többszörös ugrásokét is. Amikor vizsgáztam belőle, pillanatok alatt megterveztem vele egy igen kemény útvonalat.

Feltartottam a jobbomat, és halkan dünnyögtem: - Lassítson, barátom! Néha vegyen levegőt is.

- Elnézést - hadarta a fiú, és félénken pislogott rám, de aztán ismét belelendült: - Csak arról van szó, hogy mindig és mindig és mindig repülni szerettem volna. Kölyökkorom óta, úgy értem, egészen kicsi gyerekkorom óta gyűjtöm a lázadókról szóló történeteket neg a Zsivány-osztagról szóló történeteket meg az összes többit, és szerettem volna úgy repülni, ahogy ők. És amikor Thrawn főadmirális felbukkant, önként jelentkeztem katonai szolgálatra, hogy harcolhassak ellene. Az a vizsgám nem sikerült valami jól, így aztán műszaki iskolába küldtek, hogy tanuljak meg hajókat javítani. Ott viszzont hamar rájöttek, hogy van érzékem a navigációhoz, és végül arra képeztek ki, de aztán Thrawn eltűnt, a fegyveres erőket leépítették, így aztán most polgári állást keresek a Tinta Társaságnál...

- Figyeljen ide - szóltam közbe hitetlenkedve -, tényleg vegyen levegőt! - Azzal kezet nyújtottam neki, mert Jenos pontosan ezt tette volna. - Jenos Idanian.

- Keevy Spart - felelte az ifjú, és miután kezet ráztunk, hosszú ujjaival letörölte homlokáról a verejtékcseppeket. Az arcát szeplők borították. Vörös haját még rövidebbre vágatta, mint én, és elég karcsú volt ahhoz, hogy Kirtan Loort juttassa eszembe.

- Szóval, tényleg tud repülni ezzel a géppel? - érdeklődött aztán barátságosan.

- Úgy van, Keevy, bár a katonai változattal repültem, még a lázadás idején - feleltem, majd az ösztöneim parancsára gyorsan körülnéztem, hogy ki hallja a szavaimat. - Azok a kompok nem olyan kényelmesek mint ezek. Eléggé összezsúfoltuk bennük a katonákat. És a navigációs számítógépük sem annyira kifinomult, mint az, amit az imént leírtál.

- Óh, az annyira izgalmas! - lehelte Keevy felindultan.

- Mesélne róla? - kérdeztem mosolyogva.

- Rendben! - vágta rá, és nyomban belekezdett.

Hátradőltem az ülésben, és folyamatosan mosolyogtam, Jenos ezt tette volna, de a gondolataim máshol jártak. A rémálom éjszakáját követő reggelen beballagtam az üvegházba a nagyapámhoz és közöltem vele, hogy mit határoztam el: elhagyom a Koréliát, és beépülök az Invidek közé. A nagyapám tapsolt a tervnek, és azonal nekilátott, hogy beszerezze mindazt, amivel módjában állt támogatni engem. Vetett egy pillantást a Booster által kerített irataimra, bár megállapította róluk, hogy „egész tűrhetőek”, előhúzta az adóvevőjét, és hamarosan a kezembe nyomott néhány új igazolványt, amelyek teljesen eredetinek tűntek. Miután hangot adtam ezen véleményemnek, a nagyapám mosolyogva felelt:

- Mert azok, Corran. Teljesen eredetiek. A legszigorúbb vizsgálaton is átmennek.

Lepillantottam a személyi azonosítón szereplő holoképemt, és megkérdeztem:

- Ki az a Jenos Idanian?

- Eredetileg? Egy kispályás gazember. Kicsivel idősebb nálad. Egyik pillanatról a másikra eltűnt, de az aktája a mai napig megmaradt. Kicsit igazítottam egyes részleteken meg az életkoron, hogy megfeleljen a tiédnek. Most már van némi bűnözői előéleted. Hajólopás és némi csempészkedés szerepel a számládon, amiért le is tartóztattak néhányszor, de mindannyiszor felmentettek. Nem elég komoly ügyek ahhoz, hogy híressé válj, de ahhoz elég, hogy úgy tűnjön, értesz ahhoz, amit csinálsz. A céljaid érdekében Jenos azóta jó útra tért. Részt vett a lázadásban, és manapság használt csillaghajókkal kereskedik.

Gondolkodtam néhány másodpercig, majd bólintottam. A háttér a hihetőnek tűnt, és ebbe a bőrbe könnyedén bele tudtam bújni. Márcsak némi panaszkodást kellett hozzátennem, miszerint a gazdag hatalmasok állandóan megfosztottak a jutalékomtól, és máris tökéletes kalózjelöltté váltam, aki rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amelyeket remekül kamatoztathat bűnözőként.

- Biztos vagy abban, hogy ez a Jenos nem fog keresni engem kérdeztem aztán.

Húsz éve senki sem hallott róla. Ha felbukkant volna, Hal biztosan elkapta volna, ugyanis folyamatosan lesben állt - válaszolta Rostek Horn, és a mosolya kissé lehervadt. - Továbbá, szereztem neked jegyet a Tinta Társaság hajójára, a Tinta Palette-re. A Bormea-rendszerben majd átszállsz a Tinta Rainbow-ra, ami elvisz a Coruscant-ra. Onnantól magadnak kell eljutnod az Errant Venture-re, és az Invidekhez. Valami azt súgja, boldogulni fogsz. A homlokomat ráncolva néztem a nagyapámra, és halkan megjegyeztem:

- A Tinta hajói luxus utasszállítók, és tudomásom szerint hónapokra előre kell helyet foglalni rájuk.

- Biztos így van, viszont Siolle Tinta rajong a szép virágokért - magyarázta a nagyapám, közben letépett egy bimbót egy apró növényről. - Boldogan segített, hogy egy barátommal úgy bánjanak a hajókon, akár egy családtaggal.

Megint bólogattam egy sort, majd kétkedő hanghordozással megszólaltam:

- Még ha el is tudod intézni, hogy töröljék az ellenem kiadott letartóztatási parancsot, szép számmal akadnak itt birodalmi szimpatizánsok, akik szívesen elkapnának és eladnának Teradoc főadmirálisnak, vagy egy másik hadúrnak. Nem kéne inkább meghúznom magam, ahelyett hogy luxushajókon utazgatok?

A nagyapám felnevetett, és jókedvűen válaszolt:

- Drága fiam, két dolgot kell tudnod a Korélián élő birodalmi hívekről. Először is, elképzelni sem tudják, hogy egy lázadó annyira ostoba, hogy beteszi a lábát a Korélia-rendszerbe. Kettő, elképzelni sem tudják, hogy egy lázadónak van annyi kreditje, hogy megengedhessen magának egy utazást valamelyik luxus csillagjáraton. Az itteni birodalmi hívek húsz évvel ezelőtt megrekedtek, és azóta álomvilágban élnek. Aranykornak tartják Vorru moff korszakát. Erősen kétlem, hogy néhány KorBiz tisztviselőt leszámítva bárki is tudja, hogy részt vettél a lázadásban, de ezek az illetők sem merészelnének hozzád nyúlni.

- Félnek a virágoktól?

- Egyesek igen. A többiek meg jól emlékeznek az apádra.

- Értem - feleltem sóhajtva. - Nem tudom kifejezni, milyen nagyra értékelem mindazt, amit értem tettél. Ostoba voltam, és azt hiszem, te tudtad ezt. Szeretném megköszönni, hogy nem vágtad fejemhez.

A nagyapám szótlanul, figyelmesen tanulmányozta az arcomat néhány pillanatig, majd megkérdezte:

- Mikor is voltál ostoba?

- Amikor elmentem a Jedi Akadémiára - válaszoltam. - Rengeteg időt vesztegettem el.

A nagyapám leporolta a kezét, majd ökölbe szorítva a csípőjére tette, és belekezdett:

- Akkor most tisztázzuk ezt a dolgot, Corran. Nem hiszem, hogy ostoba voltál. Megtanultad azt, amit meg kellett tanulnod, hogy mindaz, amit az Akadémián elsajátítottál, egy tapodtat sem visz majd közelebb ahhoz, hogy megtaláld és megmentsd á feleségedet, de ezt nem tudhatod előre. Annak idején Nejaa sok ügyet oldott meg úgy, hogy nem folyamodott a különleges képességeihez, de az tény, hogy a felkészítés során jobb emberré vált. Azzal, hogy magad is átestél a felkészítésen, aztán pedig meghoztad a döntést, miszerint otthagyod az Akadémiát, olyan szellemi-lelki érettségről tettél tanúbizonyságot, amelyet korábban nem tapasztaltam nálad. Tény, hogy java részben a Zsivány-osztagnál átélt kalandok és a Miraxszal kötött házasságod révén váltál éretté, de nem szabad lebecsülnöd a felkészülésed értékét. Csak mert nem oda jutottál, ahova szerettél volna, még korántsem jelenti azt, hogy az utazás nem vált hasznodra.

- Sajnálom - motyogtam elbizonytalanodva -, nem akartalak megbántani.

- Dehogy bántottál meg - felelte legyintve a nagyapám. - Nagyon szép emlékeket őrzök Nejaa Halcyonról. Úgy hiszem, hogy ez a mostani munkám, hogy őrzöm az ő tudását, a legnagyobb dolog, amit életemben megtettem. És mérhetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy egy napon te is merítesz majd ebből a tudásanyagból. Megoszthatnád a te Luke Skywalkereddel is, ha úgy látod jónak.

- Valószínűleg úgy lesz - dünnyögtem.

- Akkor ezt megbeszéltük - vágta rá a nagyapám bólogatva. - Nagyon büszke vagyok rád, Corran, akármilyen irányt vesz is az életed. A helyzet talán nem sokat változott itt, a Korélián, de elképeszt az a képességed és teljesítményed, amelynek révén élve keveredtél ki a polgárháború örvényéből.

Odaléptem hozzá, és forrón megöleltem. - Megint csak azt mondom: köszönöm - suttogtam meghatottan.

Az elválás percében a nagyapám rám mosolygott, és közölte: - Jut eszembe, az iratkötegedben, az újság - adatkártyákon megtalálod az anyagot, amit kértél. Minden benne van Jorj Car’dasról, init a KorBiz-nál tudtunk róla. Sajnos, az akták elég régiek. Ez a Car’das majdnem olyan régen eltűnt, mint Jenos Idanian. Azért remélem, hasznos lesz.

- Én is - dünnyögtem - egy adósságot kell kifizetnem vele.

- Rendben - mondta a nagyapám, és a karórájára pillantott -, az lesz a legjobb, ha befejezed a csomagolást. Tosruk kivisz az űrkikötőbe.

- Jó, de van még egy kérésem - feleltem, azzal a hátranyúltam, és magam elé húztam egy kisebbfajta plasztikzacskót, amit valamivel korábban rejtettem az ajtóhoz legközelebb eső palánták közé. Előhúztam Nejaa Halcyon fénykardját, és a nagyapám felé nyújtottam.

- A fénykard a Jedik legbecsesebb tulajdona, persze, csak a barátai után. Nem vihetem magammal, mert manapság kevés kalóz szaladgál efféle fegyverrel, ráadásul őszintén szólva, nem érdemeltem ki a jogot, hogy viseljem. Nem vagyok Nejaa Halcyon. Igazából Jedi-lovag sem vagyok. Szeretném, ha megőriznéd, ahogyan megőrizted Nejaa tudását és emlékét is.

A nagyapám óvatosan vette át a markolatot, mintha az legalább ötven kilót nyomott volna.

- Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez volt a hiányzó darab - közölte megfontoltan. - Az együtt töltött idő alatt ez a fénykard Nejaa része volt, az igazság eszköze. Amikor meghalt, és nem kaptam meg a fegyvert, úgy éreztem, hogy az igazság is elveszett. Most viszont, talán visszatér. - Elcsuklott a hangja, és hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán, de nyomban összeszedte magát, és hozzátette:

- Talán valóban nem most jött el az ideje annak, hogy magadra öltsd a Halcyonok köpenyét, de amíg eljön a perc, ez a fénykard várni fog rád.

Így hagytam magára a nagyapámat az üvegházban, az emlékeivel és a virágaiban tárolt emlékekkel. Tosruk kivitt az űrkikötőbe, ahol felszálltam a Tinta Palette-re, és néhány nappal később azon kaptam magam, hogy egy fényűző kabinban üldögélek, és Keevy Spartot hallgatom, mialatt arról a rendkívül szomorú életéről mesél.

- Ezt nem mondja komolyan - szóltam közbe, holott fogalmam sem volt, hol tart éppen.

- De igen, színigaz - bizonygatta nagy komolyan. - Összegyűjtöttem minden létező történetet a Zsivány-osztagról, hogy megírhassam az egység történetét. Ismerem az összes pilóta személyi anyagát, hogy hány találatot értek el, honnan származnak...

- Hogyan néznek ki... - kottyantottam közbe.

- Hát persze, azt is - közölte Keevy, majd gyanakodva pislogott rám, és megkérdezte: - Találkozott már valamelyikkel?

- Hogy én? Még véletlenül sem - feleltem, azzal az ablak felé dúltam. - Na, látni már a Rainbow-t?

Keevy végre elhallgatott, és nekiszorította az arcát az ablak páncélüvegének. A kompunk, a Tinta Blue Seven a Palette burkolatán állomásozott, egy jókora dokkológyűrű rögzítette a nagyobb hajóhoz. Az átjárója belenyúlt a Palette testébe, hogy az utasok beszállhassanak, mialatt a személyzet tagjai átrakták a poggyászt. A terv úgy festett, hogy a beszállást követően áthajózunk a Tinta Rainbow-hoz, és ugyanilyen módszerrel dokkolunk rajta, míg a Rainbow átszálló utasai egy másik komppal átrepülnek a Palette-re. A Tinta Társaság azért használt egyszerre két kisebb egységet, hogy a csillag járatok lehető legkevesebb időt veszítve folytathassák útjukat.

- Egyelőre nem látok semmit - közölte Keevy, és a hangja különösen szólt, mivel az orrát úgy nekinyomta az üvegnek, hogy oldalra ferdült. - De hamarosan fel kell bukkannia.

- Hát akkor talán kihasználom a lehetőséget, és megnézem a pilótafülkét - vetettem fel.

Keevy egyből felém fordult, megragadta a karomat, és szinte kiáltva kérdezte:

- Engem is magával vinne?

- Hát, nem is tudom....

- Nagyon kérem, uram! - könyörgött, és végtelenül letörten meredt rám. - Valószínűleg ez lenne az egyetlen esélyem, hogy valaha is láthassak egy AP127CP-t egy igazi kompban.

- De nem nyúl semmihez, ugye? - förmedtem rá a kelleténél sokkal szigorúbban.

- Nem, esküszöm! - fogadkozott teljes komolysággal.

- Akkor talán beszélek a kapitánnyal az érdekében. Hamarosan ő is beszáll - mormoltam, azzal kifordítottam az ülésemet, hogy felálljunk, és ebben a pillanatban a szemem sarkából megláttam, hogy fehér fény villan odakint, a fekete űrben. - Sőt igazából már itt kéne lennie. Az ott a Rainbow?

Keevy ismét kinézett, és teljesen gyanútlanul közölte:

- Nem. Úgy néz ki, mint egy kettes típusú birodalmi csillagromboló. Egy csomó kisebb hajó veszi körül. Ha jól látom, egyenesen felénk tartanak.

Felálltam, és az utaskísérő felé fordultam, de ebben a pillanatban két férfi rohant fel az átjárón, majd a fő utastér közepére érve lecövekeltek. Mindketten sugárvetőt viseltek a derékszíjukra függesztett tokban, és egyikük, a nagyobbik, tekintélyes méretű vibrokardot lóbált.

- Mindenki őrizze meg a nyugalmát! - kiáltotta a kisebbik mindkét kezét feltartva. - Maradjanak veszteg, és akkor senkinek nem esik bántódása!

Az utaskísérő lecsendesített két ijedt utast, közben az alacsonyabbik alak intett nekem, hogy jöjjek ki a Premier-kabinból, és üljek le ti többi utas közé - Keevyt egyelőre nem vette észre.

- Örülök, hogy csatlakozik hozzánk - jelentette ki ekkor vigyorogva az alacsony fickó. - Mi az Invidious-ról jöttünk, és azért vagyunk itt, hogy megszabadítsuk önöket a vagyontárgyaiktól.

Egy idős férfi rászegezte hosszú, göcsörtös mutatóujját az alakra, és kifakadt;

- Maga ott! Maga Laanars, a kabinpincér!

Laanars tett néhány hosszú lépést a jobb oldali közlekedőfolyosón, és amikor odaért az öregúrhoz, pofon vágta, majd ráförmedt:

- Az voltam, te ócska trágyarakás! Csak azért vállaltam azt a nyomorult munkát, mert tudtam, hogy eljön ez a perc!

- Erőszakra semmi szükség - szóltam közbe higgadtan, és szemrebbenés nélkül álltam Laanars fenyegető tekintetét. A bal oldali folyosón álltam, így három ülés felett meredtünk egymásra. - Nézzék, fiúk, egyértelműen uralják a helyzetet. Ne bántsanak senkit! Csak vigyék el, amit akarnak!

- Az már biztos, hogy én uralom a helyzetet - válaszolta elégedetten Laanars, mialatt a társa elsietett mögötte, és megállt a jobb oldali folyosó végénél. Laanars ekkor körülnézett, és emelt hangon hozzátette: - Gyerünk, hölgyek és urak, elő az ékszerekkel! Ha nem adják át önként, az én Biril barátom megmutatja, hogy miért nem engedték soha manikűrösként dolgozni!

Érzékeltem, hogy az utasok egyre nyugtalanabbak, és gyorsan bevetettem egy Jedi-módszert, nehogy végképp eluralkodjon rajtuk idegesség. Kiterjesztettem a tudatomat, és miután elértem valamennyi elmét, szempillantás alatt megnyugtattam az utastársaimat. Még jobb lett volna, ha módomban áll elaltatni a kalózokat, de nem rendelkeztem efféle képességgel. Viszont a múltban éppen elég túszejtési ügyön dolgoztam, így jól tudtam, hogy az a legjobb megoldás, ha hagyom, hogy a kalózok megkapják azt, amit akarnak.

Aztán megéreztem, hogy Keevy rohamra készül. Az iménti percekben néma csendben átosont a Premier-kabinon, és most annak ajtajában várt, hogy rávesse magát Birilre. Viszont a kalóz akkora volt, hogy a fiú még megingatni sem tudta volna, nemhogy a padlóra dönteni. Úgy sejtettem, Biril könnyedén lekaparja magáról a kölyköt, aztán felszeleteli csak azért, mert hatalmában áll megtenni. Ezzel szemben Keevy, aki egész eddigi életében hős akart lenni, úgy hitte, eljött az alkalom. Én meg tudtam, hogy itt és most legfeljebb hősi halott válhat belőle, így aztán vettem egy mély lélegzetet és odakiáltottam Laanars-nak:

- Hé, cimbora! Jól figyelj, mert amit most mondok, az egy eyszeri ajánlat! Tűnjetek el innen, és akkor tényleg nem esik bántódása senkinek!

- Ha valaki megsebesül, az nem én leszek - közölte Laanars, tetőtől talpig végigmért, és rám förmedt: - Ülj le, és fogd be a pofádat!

Rántottam egyet a vállamon, a kezemet rázogatva feleltem:

- Ha annyira akarod, hogy leüljek, akkor gyere ide, és ültess le!

Laanars elnézett jobbra és balra, majd hitetlenkedve meredt rám.

- Hogy lehet valaki ennyire ostoba? - kérdezte, azzal a sugárvetője markolatára tette a jobbját, és a szemembe nézve kijelentette: - Halott vagy!

Az Erő segítségével átsugároztam az agyába a képet, amelyen már előhúzta és a homlokomnak szegezte a sugárvetőt. Rémült kifejezést festettem a saját ábrázatomra, és azt a benyomást sugalltam, hogy egy apró lézerpisztolyt rejtegetek a zakóm jobb ujjában. Laanars látni vélte, hogy a fegyver egyenesen a markomba ugrik, majd őrá irányul, egyenesen a szívére. Nem maradt más választása, gyors egymásutánban háromszor meghúzta az elsütőbillentyűt, holott még félig sem húzta ki a fegyverét annak tokjából. Három sugárnyalábot küldött a saját combjába, és a lába azonnal felmondta a szolgálatot. Meglepett hördüléssel összecsuklott, aztán üvöltve fetrengett a folyosó közepén. Biril odarohant hozzá, leguggolt mellé, és ezzel kikerült Keevy hatósugarából. A nagydarab férfi előbb sebesült társára nézett, majd énrám, és vészjósló hangon felmordult:

- Véged van!

- Nem valószínű - feleltem a vállamat vonogatva. A született Halcyonok talán nem remekeltek a telekinézis területén, de ahhoz nem kellett túl nagy erőfeszítés, hogy felpattintsam egy túltömött tárolórekesz zárját. A fedél felpattant, a kuati asszony bőröndje kifordult a helyéről, és Biril vállára zuhant. A kalóz megperdült, vaktában elrántotta maga előtt a vibrokardját, majd visszafordult felém. Csakhogy addigra én már átlendültem a középső ülések felett, és mindkét lábammal, teli talppal mellbe rúgtam őt.

Biril hanyatt tántorodott, és megbotlott a bőröndben, pontosan abban a pillanatban, amikor Keevy kirontott a Premier-kabinból. A fiú homloka hangos csattanás kíséretében ütközött a kalóz állának. Biril azonnal elterült a padlón, míg Keevy átesett rajta, a lendület tovább vitte, és végül két ifjú hölgy ölében landolt.

Felkaptam Laanar sugárvetőjét, kábítólövésre állítottam, és beleeresztettem egy töltetet a fickóba, aztán a biztonság kedvéért kettőt is beleküldtem Birilbe. Miután mindketten elcsendesedtek, odadobtam a fegyvert az utaskísérőnek, és megkérdeztem tőle:

- Tudja, hogyan kell behúzni az átjárót?

A csinos nő elkapta a pisztolyt, és bizonytalanul bólintott.

- Persze, hogy tudom - válaszolta vékony hangon -, de csak a kapitány parancsára tehetem meg.

Lenéztem a jobb felső zsebére erősített féltenyérnyi névtáblára, és valamivel barátságosabban, de határozottan kijelentettem:

- Rendben, Annissya, megkapta a parancsot!

- Nézze, uram, tudom, hogy van képesítése ezekhez a kompokhoz, de...

- Hamarosan újabb kalózok fognak érkezni - vágtam közbe, a pilótánkra alighanem hiába várunk. El kell tűnnünk innen. Nem ártana, ha elmenekülnénk, mert a várakozásból nem sülhet ki semmi jó.

Annissya elgondolkodott néhány másodperce, majd biccentett.

- Parancsára, Idanian kapitány!

Mialatt az utaskísérő elsietett, nyakon ragadtam Keevyt, könyörtelenül kiemeltem őt a lányok közül, pedig az arcukon ülő kifejezésből ítélve szilárdan hitték, hogy a fiú megmentette őket ,a biztos haláltól.

- Tényleg tudsz dolgozni azzal az AP-micsodával? – kérdeztetem a kölyöktől, mialatt máris a pilótafülke felé húztam őt.

- Az AP127CP-vel? - recsegte idegesen Reevy, és az ádámcsutkája nagyokat ugrált fel és le. - Igen, uram.

- Nem hazudsz, ugye? Életek forognak kockán!

Keevy vigyázzállásba vágta magát - vagy legalábbis Ő annak hitte, és határozottan kijelentette:

- Tudok dolgozni vele, uram!

- Hát akkor, gyerünk a pilótafülkébe, fiam! - válaszoltam mosolyogva. - Szerettél volna részt venni egy űrcsatában? Mert ez az lesz.

Keevy sziszegve megnyomkodta a homlokán vöröslő púpot, és hüledezve megkérdezte:

- Megpróbálunk lehagyni egy birodalmi csillagrombolót?

- Miért, problémát jelent a számodra? - kérdeztem, és résnyire vontam a szememet.

- Hát, nem lesz könnyű...

- Aha, tudod, ha könnyű lenne, nem érné meg végigcsinálni - válaszoltam, azzal a gép eleje felé löktem őt. - Te csak tervezz meg nekem egy útvonalat, és add meg az indulóvektort! Ráállítom a hajót, és eltűnünk innen.

Keevy rám pillantott, és megjegyezte:

- Nézze, uram, innen még a Zsivány-osztag pilótái sem jutnának ki. Tudom.

- Ha majd túl leszünk rajta, még többet fogsz tudni - feleltem, azzal hátba veregettem őt, és rászóltam: - Kösd be magad, fiam, meri most az életed a tét!

Harminckettedik fejezet

Levágtam magam a pilótaülésre, a fejemre húztam a fejhallgatót, és elkezdtem kattintgatni a kapcsolókat. A műszerfal majdnem pontosan úgy nézett ki, mint azon a kompon, amelyen a Yavinra utaztam. A fegyverek vezérlőpanelját azonban kicserélték valami másra, amin a „Szórakoztató rendszer” felirat fehérlett. Megvontam a vállamat, megnyomtam egy gombot, és ezzel elindítottam egy holodrámát az utastér képernyőin.

Keevy a navigációs pult mögé telepedett le. Gondosan bekötötte magát, egy darabig gondterhelten fürkészte a műszerfalát, majd felnézett, és a torkán akadt a lélegzet.

Az Invidious pontosan előttünk lebegett a semmiben. Az oldalát fordította felénk, a főfedélzeti síkja valamivel alánk esett, ami azt jelentette, hogy ha nyílegyenesen repültünk volna felé, körülbelül száz méterrel húztunk volna át a törzs felső fedélzete felett. Úgy figyeltem a gigászt, mintha egy X-szárnyú pilótafülkéjéből tettem volna - gondosan szemügyre vettem a lövegeit, és megkerestem a pajzsgenerátorait. Aktiváltam a letapogatókat, az egyik alképernyőre kiírattam az adataikat, és elégetten láttam, hogy a romboló pajzsai nem működnek. Egyetlen protontorpedó elég lenne, Tavira. Drágán megfizetnél az önhittségedért - állapítottam meg magamban, majd Keevyre néztem, aki továbbra is dermedten ült.

- Gond van, kölyök?

A fiú pislantott néhányat, és borzongva felelt:

- Nem, semmi. Bocsánat.

- Tudod kezelni a navigációs számítógépet?

- Igen, persze - hadarta, és nyomkodni kezdte a billentyűket. - Hová megyünk?

- Először csak egy rövid ugrás a rendszer széléig – kértem mosolyogva onnan visszakanyarodunk, és átvágunk az egészen. Aztán egyenesen a... - elhallgattam, töprengtem néhány pillanatig, majd folytattam: - Aztán vigyél minket a Quence-szektorba, az Elshandruu Picához! Van ott egy-két barátom.

- Rendben, útvonaltervezés indul! - jelentette katonásan Keevy.

A konzolom sípolt, és az egyik monitorra pillantva láttam, hogy az átjáró visszahúzódik.

- Keevy, nyomd meg azt a zöld gombot! - parancsoltam ekkor.

A kölyök felkapta a fejét, és megnyomta a gombot, amellyel szétnyitotta és behúzta a dokkolókarmainkat.

- Kész vagyunk! - kurjantotta továbbra is eléggé ijedten, én pedig rögtön folytattam:

- Helyes, akkor most nézz jobbra! A könyököd közelében van az inerciális kiegyenlítőrendszer panelje. A pilótafülke értékét vedd vissza 0.95-re, az utastérét hagyd egyesen! - Gyorsan körülnéztem és valamivel halkabban felvetettem: - Hol lehet a pajzsok vezérlője?

- Nálam van, uram! - jelentette immáron mosolyogva Keevy. - Hoppá, ezek Chepat Supreme Defender modellek! Nem rossz!

- Remélem, nem lesz szükségünk rájuk - dörmögtem, azzal az indítógombra lecsapva aktiváltam a hajtóműveket, és energiát adtam I a lebegtetőtekercsekre. Ezt követően megnyomtam a hajó zárt láncú hírközlő rendszerének gombját, és beleszóltam a szám előtt lebegő, parányi mikrofonba:

- Hölgyeim és uraim, elindultunk! Kérem, maradjanak a helyükön, és nem fognak érezni semmi kellemetlent!

Átváltottam a hajó fő adóvevőjére, hogy segítséget hívjak, de szörnyű recsegés töltötte be a fülhallgatóimat.

- Zavarják a kommunikációs sávokat - állapítottam meg rosszkedvűen, azzal felkattintottam az adóvevő zavarszűrőjét, ami elhallgattatta az őrjítő sistergést.

- Nem hívhatunk segítséget - hebegte Keevy, és rémülten pislogott.

- Hát, nem. Úgy néz ki, magunkra maradtunk - feleltem nagyokat bólogatva.

Persze, ha módunkban állt volna segítséget hívni, Tavira hamar elhúzott volna innen - töprengtem magamban. - A tény, hogy itt van, már önmagában is azt jelzi, hogy nem jöhetnek a megmentők. Ebben a pillanatban Annissya beszaladt a fülkébe, gyorsan leült az ajtó melletti csapóülésre, és beszíjazta magát.

- Mindenki ül, és bekötötte magát! - jelentette közben kissé zihálva.

- Rendben - dünnyögtem, azzal néhány pillanatig összpontosítottam, aztán hátraszóltam: - Keevy, kérem az első vektort! –

Irány kettő-kettő-három, emelkedési szög három-egy-öt.

- Vettem, energiát a pajzsokra!

- Pajzsok töltődnek - jelentette izgatottan a fiú. - Kész!

Annissya, eléri onnan a letapogatók kezelőpaneljét? - érdeklődtem, anélkül hogy megfordultam volna. - Mialatt kifelé tartunk, szeretnék begyűjteni annyi adatot, amennyit csak lehet. - A bot-kormányra tettem a kezemet, kinéztem az Invidious-ra, és hozzátettem: - Rendben, indulunk.

Alig egy ujjnyival előrébb nyomtam a tolóerő-szabályzót, és a botkormányt hátrahúzva felemeltem a gép orrát. Mihelyt távolodni kezdtünk a Palette-től, elforgattam a megfelelő kapcsolót, hogy leengedjem és rögzítsem a vízszintes vezérsíkokat. Tudtam, ha a pajzsaink aktiválásával nem ébresztettük rá az Invidious felderítőit arra, hogy valami nincs rendjén, akkor a szárnyak leeresztésével biztosan sikerül. Gyors pillantást vetettem a taktikai képernyőmre, és láttam, hogy három Trivadász kivált az egyik alakzatból, és elindult felénk.

Néhány pillanattal később a vezérsíkok jól hallható kattanásokkal rögzültek, így aztán ráadtam a teljes tolóerőt, majd az orrát leeresztve meredek bukórepülésbe vittem a gépet. Az adóvevő műszerfalán felgyulladt egy lámpa, ami azt jelentette, hogy a vészhelyzeti hullámsávról eltűntek a zavarójelek.

- Tinta Blue komp, itt az Invidious - jelentkezett valaki a csillagromboló fedélzetéről. - Haladéktalanul álljanak meg, és akkor nem I semmisítjük meg magukat!

Keevy halálra váltan meredt rám, és rekedtes hangon megkérdezte:

- Nem kéne mondanunk nekik valamit?

A konzolján heverő fejhallgató felé intettem.

- Beszélj velük!

- Hogy én? - hüledezett a fiú.

- Nekem sok a dolgom - válaszoltam, azzal orsóztam egyet g géppel, majd felhúztam az orrát, és ezzel kihoztam a merülésból. Egy ősöreg koréliai korvett elindult, hogy elállja az utunkat, továbbá rubinvörös fénynyalábokkal töltötte meg körülöttünk az űrt. Megláttam, hogy elhúz mellettünk két kéklő iontöltet, mire a jobb oldalára döntöttem a kompot, és ezzel letértem az előző pályáról! A kormányt oldalra rántva a bal szárnyára állítottam a hajómat, egy pillanatra felhúztam az orrát, majd ismét keményen előrenyomta a botot.

A manőversorozat végére az Invidious teljesen betöltötte az elülső ablakot. Az óriás nehéz turbólézerei ránk álltak, és tüzet nyitottak, csakhogy ekkora már túl közel voltunk a csillagrombolóhoz, és annak oldalsó lövegei nem tudták pontosan követni a mozgásunka ti Ami ennél is jobb, a tűzijátéknak köszönhetően a nyomunkba szegődött karmok elszakadtak tőlünk.

Keevy felvette a fejhallgatóját, és bejelentkezett:

- Invidious, itt a Tinta Blue Seven!

- Milyen udvarias... - dörmögtem -, nem akarod megkérdezni tőlük, hogy tisztességesek a szándékaik?

Keevy megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

- Invidious, tisztességesek a szándékaik?

- Tinta Blue, megőrültetek, vagy öngyilkosságot akartok elkövetni? - érdeklődött megrökönyödve az Invidious adóvevőjénél ülő illető.

- Még mi se nagyon tudtuk eldönteni, nem igaz? – mormoltam, és elégedetten mosolyogva hallgattam az Invidious kommunikációs tisztjének zavarodottságról tanúskodó motyogását, majd hátra szóltam: - Ne mondj semmit, Keevy, hadd találgassanak!

A mosolyom hamar lehervadt, ugyanis dühös női hang harsant a fejhallgatóban:

- Tinta Blue, itt Tavira admirális beszél! Nem szórakozni jöttünk ide!

- Sajnálom, admirális, mi viszont igen! Kapjanak el, ha tudnak. - válaszoltam, azzal lekapcsoltam az adóvevőt, és a hátára fordítotttam a kompot, amely így a hasát mutatta az Invidious hasa felé, miközben elszáguldott alatta. Keményen magam felé rántottam a kormányt, és elszakadtunk a csillagrombolótól, aztán jobbos fordulóba küzdtem, és spirális pályára állítottam a gépet, amitől a csillagok fehérlő köröknek tűntek. Amikor megláttam odakint a turbólézerek vöröslő energianyalábjait, tudtam, hogy eljött a pillanat. Keevy mindkét kezével megkapaszkodott, mintha a romboló jobb és bal oldaláról induló, egymás felé tartó sugarak a találkozási pontjuknál szilárd falat képeztek volna előttünk - egy szilárd falat, amelybe mindjárt belevágódunk.

- Meg fogunk halni - nyögte elkeseredetten a fiú.

- Nyugalom, még félig sem - feleltem, azzal visszarántottam a tolóerő-szabályzót, két másodpercre aktiváltam a fékezőfúvókákat, aztán ismét ráadtam a teljes tolóerőt, és egyenesbe hoztam a gépet. Turbólézerek villogtak mindenütt, a Chepat-pajzsok sisteregve nyelték a találatokat, de ép burkolattal jutottunk át. Mihelyt magunk mögött hagytuk a konvergencia-sávot, ismét jobbra-balra fordulóztam a komppal, majd rövid várakozás után megszólaltam:

- Figyelj, Keevy, amint jelzek, mehet a hiperhajtómű! A fiatal férfi hüledezve pislogott, és megkérdezte:

- Hogyan sikerült... ?

-Később, fiam! - vágtam közbe, és biztató vigyort villantottam rá, miközben én magam is jócskán megkönnyebbültem. Az imént úgy bántam a komppal, akár egy vadászgéppel - egy nagy, lomha és nehézkes vadászgéppel. A kezelése az Y-szárnyúak kezelésére emlékeztetett, de még azoknál is lassabbnak és lustábbnak bizonyult. Nem volt elegáns gép, de az is igaz, hogy nem is szánták annak.

Ugyanakkor nagy hajó volt, és jókora pajzsgenerátorokkal szerelték fel. Egy csillagromboló össztüzének közvetlen találatát nem lehetett átvészelni, de a hirtelen fékezéssel megzavartam az Invidious tüzéreit, akik így nem egyszerre, hanem külön-külön adták le a lövéseket. A pajzsaink jócskán meggyengültek ugyan, de nem omlottak össze, így aztán átvergődtünk a halálos energiafüggönyön. A testes és nehézkes kompnak kellemes tulajdonsága is akadt, nevezetesen, hogy kibírt olyan súlyos sérüléseket, amelyek egy vadászgéppel azonnal végeztek volna.

A kellő pillanatban szóltam Keevynek, mire ő gyors mozdulattal előretolta a hiperhajtómű karját, és a csillagok örvénylő fénysávokat festettek elénk, de csak néhány pillanatig, aztán ismét tűhegynyi pontoknak látszottak, amikor visszatértünk a valós térbe.

- Új irány egy-három-hét, emelkedési szög zéró-négy-öt - közölte kérés nélkül Keevy.

- Vettem - válaszoltam, azzal magamhoz húztam a botot, és jobbra fordítottam a hajót, majd gyors pillantást vetettem a taktikaiai képernyőmre. - Minden tiszta, folytathatjuk. Keevy, ha volnál szíves.

Keevy ismét előrelökte a kart, és elszáguldottunk. A rendszer másik szélén újabb iránykorrekciót hajtottunk végre, és elindultunk az Elshandruu Pica felé. Egyszer már jártam ott, amikor az osztag magára maradt, és Ysanne Isarddal küzdött a baktakartell feletti uralomért. Keevy a Zsivány-osztag iránti érdeklődésének köszönhetően mindent tudott az Elshandruu Picáról, és út közben a Zsiványok hajdani kalandjainak történetével szórakoztatott engem és Annissyát.

A történet elmesélése tovább tartott, mint maga a hadművelet, de amúgy sem akadt más szórakozási lehetőség, és valamivel el kellett ütnünk az időt. A végére persze láttam Annissyán, hogy szívei szerint kitekerné a szerencsétlen Keevy nyakát.

Visszatértünk a valós térbe, és nyomban az Errant Venture felé vettem az irányt. Elég komoly kockázatot vállaltam, mert nem tudhattam biztosan, hogy az óriás itt van-e, és megörültem, amikor megláttam a rendszerben. Kina Margath egy üdülőtelepet birtokolt an Elshandruu Picán, és világéletében a finom, különleges bútorok, holmik, ételek és italok ínyence volt, amivel majdnem annyira elbűvölte Boostert, mint a pénzével. Az üdülőtelepén működő 27. Ori Klubban létezett egy állandó kihívás a vendégek számára: ha valaki meg tudott nevezni egy olyan italt, amit a személyzet nem tudott kikeverni, akkor az illető számláját a tulajdonos állta. Booster rendszeresen szállította Kinának a legújabb italrecepteket, illetve az összeállításukhoz szükséges hozzávalókat. Jómagam gyanítottam, hogy Booster a lelke mélyén vonzódik a hölgyhöz, de Mirax túl fiatalnak tartotta őt az apjához, így aztán nem vetettem fel túl gyakran a témát.

Mialatt Keevy rendíthetetlenül zengte az Elshandruu Pica-küldetés történetét, jómagam begépeltem egy rövid üzenetet a kommunikációs rendszerbe, amit rögtön a valós térbe való visszatérésünk után útjára indítottam, hogy tudassam, kik vagyunk és hogy mit akarok Boostertől. Lassan siklottunk a Venture felé. Körülbelül tizenöt percet vártam, hogy az apósom elolvashassa az üzenetet, és elintézze azt, amire kértem, aztán leszállási engedélyt kértem. A Tinta Blue Seven azonnal megkapta az engedélyt, és a HeadHuntertől körülbelül száz méterre tettem le a dokk acélpadlójára. Booster személyesen jelent meg a fogadásunkra. Rendkívül látványos, divatos, de valami förtelmesen rikító ruházatot viselt. Melegen üdvözölte az utasokat, .és a legjobb ellátást ígérte nekik, hogy kipihenhessék a rettentő megpróbáltatás izgalmait. Legénységének néhány tagjával felkísértette a vendégeit a Gyémánt-szintre. Annissya is velük tartott, míg Keevy és én a kompnál maradtunk.

Booster bemutatkozott a fiatal férfinek, akinek a szeme egyből felragyogott.

- Maga Corran Horn apósa!

- Igen, feleségül vette a lányomat - hümmögte Booster, és szerencsére sikerült tovább mosolyognia. - Idanian úr jelezte nekem, hogy ön elboldogul az asztronavigációs berendezésekkel. Ez az állítás megfelel a valóságnak?

Keevy pislantott egyet, majd biccentett, és visszakérdezett:

- Jól sejtem, hogy ezen a hajón a Sienar cég Csillagösvény nevű rendszerét használják?

- Igen, azt - erősítette meg a feltevést Booster, és felém pillantva hozzátette: - Lángész a barátunk, semmi kétség.

- Sejtettem, hogy erre a következtetésre jutsz - jelentettem ki, és vállon veregettem Keevyt. - Nemrégiben csúnyán összeakaszkodtunk az Invidekkel, de ő kihozott minket a csapdából. Az jár a fejemben, hogy ha ezek után a Tinta Társaság nem ajánl neki munkát, talán dolgozhatna neked.

- Hogy micsoda? - hördült fel elképedten Keevy, és ujjaival az alsó ajkát babrálva hebegett: - Hogy... hogy én...? Itt... itt? Az Er... Errant Venture-ön? Azon a hajón, amelyik megnyerte a thyferrai csatát? Lehetetlen, ugye? Úgy értem, ennek a hajónak a története és a Zsivány-osztag története, meg minden, meg azok a dolgok, amik azóta történtek... szóval, olyan lenne ez az egész, mintha egy múzeumban dolgoznék, vagy egy álomban, vagy nem is, inkább egy álommúzeumban...

Booster résnyire húzta a szemét, de tovább mosolygott, és kijelentette:

- Később majd megbeszéljük, Keevy, de addig is, ön a vendégem! - Tekintetét a fiún tartva intett a jobbjával, és emelt hangol hozzátette: - Hassla’tak, kísérd Keevy Spart urat a Smaragd-lakosztályba!

Hassla’tak, egy tagbaszakadt twi’lek férfi, akinek a lekkui úgy rángatóztak, akár a tűvel megszúrt kígyó, a legközelebbi turbólift felé terelte a vendéget. Mialatt eltávolodtak tőlünk, hallottam, hogy Keevy kérdésekkel bombázza a kísérőjét, ám a twi’lek a saját nyelvéin válaszolgatott.

- Nem hallottam Hassla’takot így beszélni, mióta átvészeltük azt a látogatást a sullustani játékbarlangokban.

- Keevy néha egy kicsit sok - állapítottam meg. - Amúgy, köszönöm, hogy nem lepleztél le előtte.

- Jössz nekem eggyel - dörmögte Booster.

- Írd a többihez! - válaszoltam, azzal hüvelykujjammal a komp felé bökve folytattam. - Szeretném, ha az embereid átnéznék a felderítőrendszer anyagait, hátha az egyik Invid-hajó adataiból rájövünk, hogy hol rejtőznek.

- Vedd úgy, hogy elintéztem - felelte legyintve Booster, aztán figyelmesen szemügyre vett, és újabb témába fogott: - De akad itt egy fontos ügy. Mara Jade itt van. Nemrég érkezett Lando Calrissian társaságában, és Jorj Car’dasról kérdezősködnek. Lando jelenleg odafent tartózkodik, a Gyémánt-szinten, és megpróbál bankot robbantani.

- Milyen közel jár hozzá?

- Nem túlságosan - válaszolta a vállát vonogatva Booster-, mindenesetre közelebb, mint szeretném. Azt hiszem, bemutatom neki a te Keevy barátodat.

- Részemről rendben - feleltem csak előbb mondd meg Keevy - nek, hogy ez az egyetlen esélye. Csak most tudja kifaggatni Landót , arról, hogy milyen érzés volt, amikor ő és Wedge felrobbantották u Halálcsillagot az Endornál.

- Huh, KorBiz, még az apád sem volt ennyire kegyetlen...

- Te mindig a legjobbat hozod ki belőlem - dörmögtem, és a Headhunterre pillantva megkérdeztem: - Mara dühös a hajója miatt?

- Nem tűnik annak, de az tény, hogy beszélni akar veled. Még be sem jelentkeztél, de mintha tudta volna, hogy a kompon utazol. - Booster elhallgatott néhány pillanatra, majd aggodalmasan folytatta - Figyelj csak, ugye nem dob be Jedi-trükköket, hogy segítsen Landónak nyerni?

- Nem, ahhoz ő túl becsületes - válaszoltam a fejemet csóválva. Booster válla mellett elnézve megláttam, hogy kinyílik az egyik turbólift ajtaja. Mara Jade lépett ki rajta, és azonnal elindult felénk, a szokásosnál kissé merevebb léptekkel. Ezt még nem is találtam meglepőnek, de a ruházata a legkevésbé sem illett hozzá. A fekete nadrág és a rézszínű ujjas kissé férfiasnak tűnt, bár a rövid, fekete köpeny, amelyet félvállra vetve viselt, és amely eltakarta a jobb felsőtestét, eléggé divatosnak hatott. A fénykardjának nyomát sem láttam, de hát azt könnyedén elrejthette a köpeny alá. Amint odaért hozzánk, Booster elegánsan meghajolt előtte, és kijelentette:

- Hát, akkor csak beszélgessetek, én meg megyek és gondoskodom Calrissian kényelméről.

- Annyira azért ne törd magad miatta! - morogta rosszkedvűen Mara.

- Nem közös ügyben utaztok? - érdeklődtem a jobb szemöldökömet felvonva.

- De, bizonyosfajta ügyben - válaszolta utálkozva, és meghúzogatta az ujjasát. - Ahogy megérkeztünk ide, felajánlotta, hogy szerez nekem elegáns öltözéket, és elvitette azt a kevés ruhámat, amit magammal hoztam. Küldött egy szabót a lakosztályomba egy egész rakás holmival, amit ő, mármint Lando szeretett volna látni rajtam. Megtorlás gyanánt megtámadtam a ruhatárát. Az anyagok terén egész tűrhető az ízlése, de az ujjasai túl szorosak vállban és mellben.

- Fogadjunk, hogy ő kifejezetten örül ennek - jegyeztem meg galádul vigyorogva.

- Nem, nem örül, és éppen ezért veszem kölcsön újra és újra a ruháit - közölte a száját halvány mosolyra húzva Mara, de nyomban megkomolyodott, és témát váltott: - Hogy volt Luke, amikor otthagytad az Akadémiát?

- A testi sérülései maradéktalanul meggyógyultak - feleltem a vállamat vonogatva.

- És mentálisan?— csapott le nyomban Mara, és a szeme sarkából sanda pillantást vetett rám.

- Bőven akadnak kérdések. Egy részükre tudja a választ, egy szűkre nem - válaszoltam, és karomat a mellkasom előtt összefonva folytattam: - Örült, amikor megtudta, hogy benéztél hozzá, és az állapota felől érdeklődtél. Bár az is tény, hogy több időt töltöttél mellettem, mint őnála.

Mara felkapta a fejét, és kissé aggodalmasan kérdezte:

- De nem gondolja úgy, hogy közted és köztem van valami, ugye?

- Nem láttam erre utaló jeleket - feleltem mosolyogva, és elindultam a Headhunter felé. - Szerintem mindkettőnket ismer, és tudja, hogy köztünk sosem működne a dolog. Te és én lehetünk bajtársak, sőt talán még barátok is, de ennél több sosem.

- Igaz, de te és én összenyomott rugók vagyunk, amelyek ellenkező irányba akarnak ugrani - mormolta Mara, azzal ismét elmosolyodott, és felzárkózott mellém. - Ha mi ketten túl közel kerülnénk egymáshoz, abból nagy baj származhatna.

- És úgyis szakítás lenne a vége - tódítottam szaporán bólogatva.

- Vagy a feleséged megölne mindkettőnket - tette hozzá Mara.

- Újabb helyes észrevétel - ismertem el borzongva. - Szóval, a kérdésedre visszatérve: Luke továbbra is lelkesedett az Akadémiáért,,és nagyon tetszett neki az, ahogyan mi, a tanítványai elintéztük Exar Kunt. Amikor viszont eljöttem onnan, kőkeményen bíráltam az Akadémiát, meg... meg hát minden mást.

- Mint például?

Nekitámaszkodtam a Headhunter elülső leszállótalpát tartó acélelemeknek, és a homlokomat ráncolva belefogtam a magyarázatba.

- Luke úgy vélte, hogy ha elhagyom az Akadémiát, szörnyű hibát követek el, és előbb-utóbb áttévedek a sötét oldalra. Én erre vitába szálltam vele, és rámutattam, hogy többször jártam már a sötét oldal határán, de mindannyiszor megálltam a vonalon. Luke kéményen megdolgozott azért, hogy visszatérítse az apját, aztán meg ő maga is járt odaát, és szerintem ezek miatt a sötét oldalról alkotott képe, az azzal kapcsolatos szemlélete teljesen eltorzult.

- Ezt meg hogy érted? - szólt közbe Mara, és figyelmesen tanulmányozta az ábrázatomat.

Széttártam a karomat, és újabb fejtegetésbe fogtam:

- Tételezzük fel, hogy a Jedik ugyanolyanok, mint mindenki más, csak éppen fogékonyak az Erőre. Ha így van, akkor létezniük kell olyan teremtményeknek, akik egész egyszerűen a sötét oldalra születtek, és ott is maradtak. Szeretnek ott lenni, és sosem szereznek tudomást arról, hogy máshová is mehetnének. Mondjuk azt, hogy ez a teljes populáció tíz százaléka. Aztán van egy másik tíz százalék a spektrum másik végén, akik a jó oldalon kezdik, és sosem térnek át a rossz oldalra. Mi, a többiek középre kerülünk. A megfelelő ösztönzés hatására áttérhetünk a sötét oldalra, de a csábításnak egyesek esetében erősebbnek kell lennie, mint másoknál. Luke azért ment, hogy megmentse a Galaxist. Nem tartom lehetetlennek, hogy Darth Vader ugyanígy tett. Mindketten visszatértek. Luke nagy árat fizetett azért, mert átment és visszajött, és emiatt úgy hiszi, hogy mindenki olyan sebezhető, mint ő volt. És ez rettenetesen aggasztja. - Megvontam a vállamat, és hozzátettem: - Az élete tekintélyes része a sötét oldal elleni harcról szólt. Természetes, hogy aggódik. De még így is, azt sugallni, hogy előbb-utóbb minden Jedi tesz egy utazást a sötét oldalon, nem vall tiszta gondolkodásmódra.

- Értem, miről beszélsz - közölte bólogatva Mara, azzal felnyúlt, és kitépte a gép orrából a Yavin-4 szörnyetegének egyik karmát. - Ez mindig emlékeztetni fog arra, hogy ne adjak kölcsön neked semmit.

- Az a fenevad, amelyik a burkolatban hagyta, éppen arra készült, hogy megkóstolja Luke-ot - vágtam vissza, majd a szakállamat vakargatva megkérdeztem:

- Te nem érzed úgy, hogy túl nagy hűhót csap a sötét oldal miatt?

- Én testközelből láttam, hogy mit művelt a Császár, így aztán nem hiszem, hogy el lehet túlozni a sötét oldal veszélyeit - felelte Mara a fejét ingatva, majd végighúzta mutatóujját a karom élén, és tovább beszélt: - Szerintem Luke túl mélyen keresi a gonoszt. Holott te magad is láthattad már épp elégszer: a gonosz néha egészen egyszerű és felszínes.

- Ez is igaz - erősítettem meg a felvetést. - Néhányan talán természetüknél fogva vonzódnak hozzá, de nem kell vonzódnunk hozzá ahhoz, hogy elnyeljen minket. - Lesütöttem a szememet, és jóval halkabban hozzátettem: - Úgy veszem észre, te és én hasonlóan gondolkodunk ezekről a dolgokról. Ám mindez még csak részben volt oka annak, hogy eljöttem a Yavinról. Nem maradhattam ott, ahol Kypből hamarosan Jedi-lovag lesz, mialatt az én meglátásom szerint büntetlenül megúszta a Carida-rendszer megsemmisítésé. Tudom, hogy egyes körökben népszerű szórakozás birodalmiakra vadászni, de emlékezetem szerint a gyilkosság az gyilkosság.

Marának a szeme sem rebbent, továbbra is szenvtelen arcot vágva megkérdezte:

- És ezt a problémát szerinted neked kell megoldanod? EgyáltaIán, meg tudnád oldani?

- Fogalmam sincs - válaszoltam az igazságnak megfelelően! TaIán a Carida kivándorlói felállítanak egy bíróságot, és ítéletet hoznak. Nem tartom igazságosnak azt, ami történt, de igazat szólva nem is tudom, hogy ebben az ügyben mi lenne igazságos. Azt hiszem, ezt majd a jövő fogja eldönteni.

- Szóval, valójában azért hagytad ott az Akadémiát, hogy végre Elindulhass Mirax után? - kérdezte Mara.

- El kellett mennem valahová, és meg kellett tudnom néhány dolgot, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Menet közben jártam a Korélián, és szereztem adatokat arról a Jorj Car’das nevű fickóról, amiket akkor kértél, amikor a baktafürdőben áztam. Régi KorBiz-anyag, de remélem, segíteni fog.

- Ártani biztosan nem árt - felelte Mara kurtán biccentve. - És sajnálom, nem hallottam semmit Miraxról, viszont a Nal Huttán változott a helyzet.

- Tudok róla. Legalább elkezdhetem valahol - válaszoltam sóhajtva, aztán biztatónak szánt vigyort varázsoltam a képemre. - Alighanem még most is egy bizonyos kvarkot keresek egy mól deutériumban, de sikerült leszűkítenem a kutatási területet, és pillanatnyilag az is jelentős haladás. Eljutok Miraxhoz. Megkeresem őt. Nem csupán megpróbálom, hanem megteszem.

Harmincharmadik fejezet

A Booster arcán ülő, határozottan örömteli kifejezés azokat a régebbi, kínos helyzeteket juttatta eszembe, amikor sikerült zavarba hoznia a feleségem előtt. Miután azonban szem- és fültanúk nélkül, kettesben tartózkodtunk az irodájában, gyanítottam, hogy a kaján káröröm valaki másnak szól. Amint beléptem az ajtón, magához intett, és odaszólt nekem:

- Gyere csak, találtam valamit!

Mialatt közeledtem felé, megnyomott egy gombot a számítógépe billentyűzetén, és az asztali holovetítő felett felderengett egy koréliai korvett háromdimenziós képe.

- Ez a kép abból az adathalomból származik - magyarázta Booster -, amit te gyűjtöttél be, mialatt kihoztad a Tinta Blue Sevent a csapdából. A válaszjeladója szerint ez itt a Captain’ Ladder nevezetű egység.

- Eddig értelek - feleltem bólogatva-, de meg kell jegyeznem, ezt a bizonyos jelet kétségkívül ehhez az egyetlen támadáshoz használták fel.

- Egy huttnak magyarázod, hogyan kell fűszert csempészni? - förmedt rám Booster. - Drága fiam, én már akkor cserélgettem a válaszjeladókat a hajókban, amikor az apád még csak nem is tervezte, hogy gyermeket vállal. Na, mindegy. A lényeg, hogy egy hajót nem csupán a jeladója alapján lehet azonosítani. Menekülés közben egész jó adatokat gyűjtöttél be ahhoz, hogy az embereim lefuttassanak egy spektrumanalízist a hajók fény alatti hajtóművének ionkibocsátásáról. Ezek az értékek teljesen egyediek minden hajónál. És persze össze lehet vetni őket a korábban rögzített értékekkel.

- És találtatok egyezést?

Booster bólintott, és megnyomott egy másik billentyűt a számítógépén. Az első mellett egy második korvett képe jelent meg a holovetítő felett, és mindkettő lassan forgott, hogy minden oldalról megnézhessük.

- Ez itt a Backstab - közölte elégedetten Booster.

Néhány pillanatig a szememet lehunyva töprengtem, majd bevallottam:

- Ismerős a név, de nem tudom hová tenni.

- A Khuiumin-rendszerben állomásozó Eyttyrmin Batiiv kalózon tulajdonába tartozott - magyarázta az apósom. - Egy birodalmi hadművelet során csaknem teljesen felszámolták őket. A kilencezer kalózból alig háromszáz vészelte át a csapást. Jacob Nive, a Backstab kapitánya lett a bandavezér. A Túlélők, tudniillik így hívják magukat, rövid időre elszegődtek zsoldosnak, meg talán kereskedtek is egy kicsit, és valahányszor tehették, odavágtak egyet a birodalmiaknak. De aztán a Császár halála után visszatértek a kalózkodáshoz, és a Nive által bevezetett fegyelem fellazult. Manapság az Invidek közé tartoznak, és közülük kerülnek ki Tavira legjobb karompilótái.

Megsimogattam a szakállamat, és bólogatva megjegyeztem:

- Ha valaki túlélte azt a tömegmészárlást, annak csakugyan kiválónak kell lennie. Most már értem, hogy Tavira miért szövetkeze velük. Van valami ötleted, hogy hol vannak most?

- Egész jó ötletem van - felelte vigyorogva Booster. - A birodalmiak támadása után a Khuiumin-rendszer túl veszélyessé vált számukra, így aztán a munkaadójuk közelében fészkelték be magukat. Most viszont, miután kiderült, hogy Nal Hutta az egyik legfontosabb bázisuk, Nive és a bandája visszatértek a Khuiumin-rendszerbe, és annak negyedik bolygóján vertek tanyát. Számos nagyobb hajó legénysége is oda tette át a székhelyét, aminek nyomán gyanítom, hogy az az új Invid-bázis.

Rátámaszkodtam az íróasztal előtt álló szék háttámlájára, és megkérdeztem:

- Miután a birodalmiak alaposan megszórták a kalózokat, sokan elhagyták azt a bolygót, igaz?

- Igen, így történt - erősítette meg feltevésemet az apósom. - Leszámítva azokat, akik nem engedhették meg maguknak a költözéssel járó költségeket, és persze azokat, akik nem engedhették meg maguknak, hogy meglássák őket egy civilizáltabb világon. Aztán, a kalózok visszatérése után lassú fejlődés indult be - gonosz vigyorra húzta a száját, és hozzátette: - Azt tervezem, hogy beállok föléjük a Venture-rel, megfenyegetem őket, hogy eltörlöm a föld színéről a városaikat, és addig nem tágítok, amíg nem adják ki Miraxot.

- Ezt nem gondolod komolyan - dörmögtem rosszat sejtve.

- Nézd, Corran, az Eyttyrmin Batiiv kalózcsapat majdnem teljesen megsemmisült, amikor két Victory-osztályú birodalmi csillagromboló beledöngölte őket a talajba. Mármost a Venture pontosan Úgy néz ki, mint egy birodalmi csillagromboló. Amint meglátják, nyomban összeomlanak.

- Szerintem el kéne felejteni ezt a tervet - feleltem óvatosan. - Nem hiszem, hogy tudják, hol van Mirax, azt viszont hiszem, hogy rajtuk keresztül eljutunk hozzá.

Booster hátradőlt, felrakta csizmába bújtatott lábát az asztalra, és komoran megszólalt:

- Szóval azt tervezed, hogy besétálsz oda, felteszel pár kérdést, begyűjtesz pár választ, aztán csak úgy lelépsz? Ezt nem hiszem el... képtelenség, hogy az apád egy ennyire ostoba kölyköt nemzett...

Mordultam egyet, de nyomban elfojtottam az ingerültségemet, és higgadtan feleltem:

- Először is, nem vagyok ostoba, és ezt te is tudod. Másodszor, én nem oktatlak ki a válaszjeladókról, cserébe te se oktass ki arról, hogyan kell beépülni egy bűnszervezetbe.

Booster feltartotta mindkét kezét, és fejet hajtva válaszolt:

- Elismerem, rengeteg a tapasztalatod, és eddig csak oda nem épültél be, ahová nem akartál. Csakhogy ezek a kalózok nem kezdők. Kemények, aljasak és minden bájtjuk a helyén van, jól elzárva. Azt nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb pilóták nálad, de legalább annyi repült órájuk van, mint neked, és legalább annyi órát töltöttek űrcsatában, mint te. Az Invidek táplálékláncának csúcsán vannak, így aztán nem lesz egyszerű dolgod.

- Hát akkor csak annyi a feladat, hogy nekem is keményebbnek kell lennem - jelentettem ki, azzal felálltam, rákacsintottam az apósomra, és hozzátettem: - Ne aggódj, Booster. Tudom, hogyan puhíthatom meg őket. Viszek Jacob Nive-nak egy szép ajándékot, és ő boldogan befogad a csapatába.

A Khuiumin-rendszer negyedik bolygóját Courkrus-nak hívták, hogy miért, azt csak azok tudták, akik annak idején, réges-régen letelepedtek itt. A legnagyobb, Vlarnya nevezetű város felé repültem, amely messziről nézve úgy nézett ki, mintha az éjszaka folyamán őrült utcabált rendeztek volna benne, csakhogy ezt a mulatságot homokvihar félbeszakította. Maga a bolygó nem volt teljesen sivár, de Vlarnya környékén általában szárazság uralkodott. Az öntözésnek és a modern mezőgazdasági eljárásoknak köszönhetően régebben számtalan tanya akadt a közelben, amelyek ellátták élelmiszerel a városlakókat, ám a kalózok távozása után a gazdaság összeomlott, és a vidék poros, terméketlen katlanná silányult.

Ugyanakkor ebben a katlanban űrkikötő működött, így aztán ezt vettem célba. Nem vesztegettem az időmet arra, hogy leszállási engedélyt kérjek. Egyszerűen csak elhúztam az irányítótorony felett, kiválasztottam egy leszállópályát, és letettem rá a kompomat. A felbukkanásom alighanem megijesztett pár alakot, de mert pontosan ez volt a manőver célja, örültem a hatásnak. Lekapcsoltam a Tinta Blue Hét hajtóműveit, kinyitottam a zsilipet, kiléptem a pilótafülkéből, és bevettem magam a Premier-kabinba. Pillanatokkal később kerítettem egy üveg lomin-sört, aztán a helyi holocsatornák műsorát néztem az ülésem elé épített holovetítőn.

Indulás előtt megvitattuk Boosterrel, hogyan kéne kezelni a komp ellopását. Pocsékul éreztem magam, amiért elhoztam a gépet, de nem küldhettem üzenetet Siolle-nak, hogy elmagyarázzam a helvzetett, mert akkor ő lefújta volna a körözést, és azzal megsemmisítette volna az álcámat. Végül abban állapodtunk meg, hogy Booster értesíti a történtekről a nagyapámat, és majd ő fogja eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés.

Nem kellett hozzá sok idő, és legalább fél tucat, sugárvetőt lóbáló Túlélő rontott be az utastérbe. Rájuk vigyorogtam, megemeltem feléjük a sörömet, és fenékig ürítettem a poharat. Ők ezt nem találni ták annyira szórakoztatónak, mint én, így aztán kirángattak a kompból, végigvonszoltak az utcákon egy épületig, amely leomlott bal szárnya ellenére is lenyűgöző látványt nyújtott. A kalózok felhúztak néhány lépcsősoron, és bevezettek egy tágas irodába, ahol minden ceremónia nélkül lenyomtak egy székre, és az íróasztalra dobták az azonosító kártyámat.

Ezt követően a kísérőim két főt leszámítva visszavonultak az ajtóhoz, én pedig szemügyre vettem a velem szemben ülő, illetve álló alakokat, a két férfit és a nőt. Az ülő férfiben azonnal felismertem Jacob Nive-ot. A magas, széles vállú alak vastag fonatba fogta összze szőke haját, és egész megjelenésében a kalandfilmekben látható, jóképű, jóvágású kalózfigurákra hasonlított. Ám én abból a közelségből jól láttam a halvány sebeket az arcán - régi csaták megannyi emlékét. Ettől függetlenül érdekesnek, sőt vonzónak találtam őt. Találkoztam már a fajtájának más egyedeivel, és tudtam, hogy egész elbűvölőek is tudnak lenni.

A Nive mellett álló nő legalább olyan magas volt, mint Lando Calrissian, és a bőre még sötétebb barna, mint Landóé. Egészen rövidre vágatta éjfekete haját, sötét szeméből értelmes és élénk tekintet sugárzott. Kimondottan kellemes látványt nyújtott, azt leszámítva, hogy a jobb karját műbőrrel bevont mechanikus szerkezet helyettesítette. A műkar halkan kattogott, mialatt a nő - türelmetlensége biztos jeleként - fel és alá pörgetett az ujjai között egy háromszög alakú kreditet.

A harmadik személy mintha magába szívta volna mindazt a nyugtalanságot, amit a nő kiégetett magából idegesítő játékával. A fickó még Nive-nál is magasabb volt - vagyis legalább egy fejjel magasabb, és harminc százalékkal nehezebb lehetett, mint én. A kapitányhoz hasonlóan jó kiállású, jóképű alakról lerítt, hogy tökéletesen tudatában van előnyös külsejének. Egyenes szálú haja a válla alá ért, és olyan feketében játszott, hogy szinte kéknek tűnt, míg valamivel világosabb árnyalatú, kék szeme kimondottan fagyosnak hatott. Az állát rövidre nyírt kecskeszakáll keretezte, míg keményre pödört bajsza félujjnyi hosszan meredt vízszintesen jobbra, illetve balra.

Nive végigmért, és nyugodt mozdulatokkal lehúzkodta a zubbonya ujját. Mindhárman a Khuiumin Túlélők egyenruháját viselték - vörös kézelőkkel ellátott, arannyal szegett középszürke zubbonyt, és oldalt aranycsíkkal díszített sötétszürke nadrágot -, ám az öltözetük jobb napokat is látott már. A szakadásokat aranycérnával, jókora öltésekkel javították ki, mintha így akarták volna jelezni a ruha viselőjének testén keletkezett sérülések helyét. Tekintetbe véve a Nive zubbonyán sárgálló keskeny sávokat, elcsodálkoztam azon, hogy a kapitány egyáltalán életben van, míg a nő jobb felkarján körülfutó varrás híven jelezte, hogy a műkar milyen magasra felér.

A kalózvezér belecsúsztatta személyi kártyámat a számítógépébe futó pillantásokat vetett a monitorán megjelenő adatokra, majd rám nézett, és megszólalt:

- Te vagy bolond vagy, Jenos Idanian, vagy öngyilkosságra készülsz. Mit akarsz itt azzal a komppal?

- Csupán merész vagyok - vágtam vissza mosolyogva, azzal hátradőltem a székemen, és átvetettem jobb lábamat a balon, vagyis úgy viselkedtem, mintha a saját irodámban lettem volna, és néni a kalózokéban. - Aztán meg, az embereid tettek egyet s mást, hogy megszerezzék a kompot, én meg úgy döntöttem, hogy elhozom neked.

- És most köszönetet vársz? - kérdezett közbe felröhögve a fekete hajú alak. - Szerinted mit kéne gondolnunk?

Vártam egy másodpercig, és a másik kettő arcára pillantottam, hogy leolvassam onnan a reakciójukat, majd ridegen meredtem az illetőre, és odaszóltam neki:

- Először is, kötve hiszem, hogy például te képes vagy gondolkodni. - Tüntetően Nive felé fordultam, és következő szavaimat hozzá intéztem: - Elnézést kérek, ha kellemetlenséget okoztam, de tény, hogy ti kínos kellemetlenséget okoztatok nekem. El kellett tűnnöm néhány ismerősöm szeme elől, és a támadásotokkal megakadályoztatok a szökésben. Így aztán elloptam a kompot, és hozzátok szöktem.

Nive elkomorult, és megkérdezte:

- Mi történt azzal a két emberrel, akiknek a kompon kellett volna lenniük?

- Az alacsonyabbik halott. Fegyvert szegezett rám, és kénytelen voltam megölni. A nagyobbik fickó egy barátomnál van. Ha nem jelentkezem nála meghatározott időközönként, végez a fogollyal. - Széttártam a kezemet, és hozzátettem: - Láthatjátok, nem vagyok annyira ostoba, mint amilyennek hittetek, vagy amilyennek ez a szép szál legény álmában reméli.

Nive a kezét felemelve elhallgattatta megszólalni készülő alárendeltjét, és megkérdezte:

- És miért hoztad el nekünk a kompot?

- Őszintén szólva, lenyűgözött a támadás - válaszoltam a széken előredőlve. - Láttam a HoloHálózat híradóit, a kompot még csak nem is említették. Sikeresen kifosztottátok a Palette-t és a Rainbow-t, és az Új Köztársaság flottája nem tett semmit, vagy nem tudott tenni semmit, hogy megállítson titeket. Ott voltam a Palette-n azzal a népséggel, így aztán tudom, hogy mekkora vagyont szedtetek el tőlük. Ma egy szervezet ilyen zökkenőmentesen képes végrehajtani egy ennyire nagyszabású hadműveletet, az feltétlenül kivívja az elismerésemet. És alighanem a segítségemet sem utasítja el... A fekete hajú férfi ezúttal nem tudta türtőztetni magát, és felcsattant:

- A segítségedet? Ugyan már! Mi a Khuiumin Túlélők vagyunk! Mi vagyunk az Invidek gerince! Honnan a Császár fekete szívéből gondolod, hogy szükségünk van rád?

Minden fogamat kivillantva, de a legkevésbé sem barátságosan mosolyogtam rá, és visszakérdeztem:

- Hát, megléptem előletek, nem igaz?

Erre már Nive és a nő is elmosolyodtak, méghozzá elég melegen. A nő tovább pörgette az érmét az ujjai között, és az iram egyre gyorsult.

- Szóval arra gondoltál, hogy felajánlod nekünk a szolgálataidat - állapította meg fojtott hangon. - Mint micsoda?

- Mint pilóta. Az azonosító kártyám adataiból kitűnik, hogy elboldogulok az összes géppel, amit ti használtok. Igaz, Trivadásszal még nem repültem, de gyorsan tanulok.

- Az én osztagomban nincs üres hely - jelentette ki a nő a fejét rázva.

- Csinálj egyet! - javasoltam, és a nagydarab fickóra bökve hozzátettem: - Mondjuk, átvehetném ennek a lelkes kezdőnek a helyét.

- Álmaidban, haver, álmaidban - morogta az illető.

- Nekem álom, neked rémálom - vágtam vissza.

Nive felkacagott, és jókedvű nevetésével megtörte az irodában uralkodó dermesztően fagyos hangulatot.

- Figyelj rám, Idanian - mondta aztán -, nálunk nem így működnek a dolgok. Ez a hölgy, Tyresi Gurtt kapitány vezeti az elitosztagunkat, a Bolt-osztagot. Tagjait a teljesítmény alapján választják meg, amennyiben megürül egy-egy hely. Ezt az urat, Remart Sasyru hadnagyot nemrég választották be ebbe a csapatba. A Trivadász-egységünkben van öt másik osztag, és ezekben akadnak üres helyek. A Rock-osztag talán tetszene neked. Mit szólsz hozzá, Remart?

- Egy senkivel több vagy kevesebb, oly mindegy nekik - közölte véleményét a hadnagy.

Megint csak sugárzó mosollyal fordultam felé, és odaszóltam neki:

- Élvezni fogom, amikor elpárologtatom a seggedet!

- Nem! - kurjantotta metszően éles hangon Nive. - Egy dolgot mindenképpen meg kell értened, Idanian, mégpedig azt, hogy a Túlélők nem harcolnak egymással. Ha valaki megtámadja vagy megöli valamelyik társát, az bajtársi bíróság elé kerül. Elítéljük, és ki végezzük. Mi nem vagyunk közönséges gyilkosok, mint a birodalmiak. Igen, kemények vagyunk és elszántak, de nem háborúzunk a saját társainkkal!

- Vettem az adást - feleltem fejet hajtva, majd Remartra pillantottam, és tudtam, hogy akármilyen törvények uralkodnak is a Túlélők soraiban, vigyáznom kell a hátamra. Visszanéztem a parancsnokra, és folytattam: - Nyilván ellenőrzitek majd az adataimat, és próbára tesztek egy Trivadásszal, de előre szólok, rá fogtok jönni,hogy kiválóan bánok a vadászgépekkel.

- Lehet, hogy így lesz - dünnyögte Nive, azzal felemelte a kezét, és meghallottam, hogy a hátam mögött a sugárvetők biztosítói semleges állásba kattannak. - Először viszont feltétlenül tudnom kell, hogyan találtál meg minket.

- A komp szenzoradatait elemezve az ionkibocsátása alapján sikerült azonosítanom a Backstabet - magyaráztam a vállamat vonogatva. - Aztán kérdezősködtem egy kicsit, és megtudtam, hogy a Túlélők ide vonultak vissza a Nal Huttától. A költözésetekről szóló] információk nem terjedtek el széles körben, de azért rájuk leheteti bukkanni. Néhány ismerősöm tartozott nekem némi szívességgel és behajtottam rajtuk az adósságot. Jut eszembe, kizárólag a kompban tárolt adatok alapján lehet összefüggésbe hozni titeket a leg utóbbi támadással, márpedig a gép most már nálatok van.

- Leszámítva azt a másolatot - jegyezte meg mosolyogva Nive amit a Birilt őrző barátodnál hagytál.

- Most, hogy felveted, csakugyan így van - ismertem el bólogatva. - Mint már említettem, nem vagyok ostoba.

- Remélem is - válaszolta Nive, azzal felállt, és kezet nyújtott. - Ha mégis az lennél, akkor azzal követted el életed legnagyobb ostobaságát, hogy idejöttél. Ami viszont jó benne, hogy ez lesz életed utolsó ostoba húzása.

Harmincnegyedik fejezet

A Túlélők lehettek ugyan az Invidek legjobbjai, de ez még nem sokat árult el az általános helyzetükről. A Rock-osztag tagjait Iátva felmerült bennem a gondolat, hogy a Zsiványok is így néznének ki, ha a Birodalom győzött volna, és manapság tétlenségre kárhoztatva, poros kisvárosokban töltenénk az időt, és arra várnánk, hogy kifoszthassunk nálunk is szánalmasabb és szegényebb teremtményeket. Vettek már körül náluk komorabb és lehangolóbb alakok csakhogy azok a Lusankya foglyai voltak, akik jószerével reménykedni sem mertek a túlélésben és a szabadulásban.

Mindenki morgott és dohogott, amikor beállítottam az osztag szálláshelyéül szolgáló szállodába. Nakk Kech, a Rock parancsnoka megmutatott egy szobát, méghozzá egy iszonyúan lelakott szobát. A függönyök be voltak húzva, de ezt a legkevésbé sem bántam, mert legalább keveset láttam magából a helyiségből. Az egyik sarokban összevissza hajigált ágyneműk jelezték, hogy az előző lakó hová fészkelte be magát. Ezenfelül a parányi fürdőkamrából áradó bűzből ítélve az előző lakó, ha ismerte is a helyiség rendeltetését, nem szoljai ta túlterhelni az épület vízhálózatát.

Kech éberen figyelte az arcomat, nyilván a szobára adott reakcióm alapján akart megítélni. Az arcát borító erős borosta barna színébe jócskán vegyültek szürke árnyalatok, akárcsak rövidre vágott, ritkuló hajába.

- Ez a legjobb szobánk - jelentette ki rövid várakozás után.

- Ez a legjobb, amit hajlandóak vagytok átadni nekem - javítottam ki.

- Igen, valami ilyesmiről van szó - ismerte el mosolyogva Kech.

- Csakhogy ez nekem kevés - közöltem határozottan, azzal odamentem a következő ajtóhoz, rávágtam néhányszor az öklömmel, és kurjantottam: - Nyisd ki!

Az ajtó másodpercekkel később feltárult, és a küszöbön túlról egy Shistavanen farkasnő vicsorgott rám. A testét hófehér bunda borította, a szeme rózsaszínben játszott, és bár alacsonyabb volt, mint azok a shistavanenek, akikkel eddig találkoztam, tudtam, hogy pillanatok alatt darabokra téphetne. A nyitott ajtón át sajátos szagok áramlottak felém, és egy csapásra megtudtam, hogy ki lakott előttem a szobában.

Szélesen rávigyorogtam a farkasnőre, és köszöntem neki:

- Hahó, én vagyok az új szomszéd! Örülök a találkozásnak. A shistavanen válaszolt valamit, de éles suttogása mindenestől beleveszett Kech harsogó röhögésébe. Végül biccentettem az albínónak, és elköszöntem:

- Később beszélünk még!

Kech megrázta a fejét, és jókedvűen közölte:

- Caet Shrovl lesz a kísérőd. Remek pilóta, különösen közelharcban jó. És jegyezd meg, hogy nem rajong a fényért.

- Van valami jobb? - érdeklődtem a következő, a sorban harmadik ajtóra mutatva.

- Igazából az enyém lenne a legjobb - felelte a fejét rázva Kech.

- Gondolod, hogy el kéne vennem tőled a szobádat? - kérdeztem H homlokomat ráncolva.

A javakorabeli férfi néhány pillanatra elkomolyodott, de aztán ismét mosolyra húzta a száját, és megfontoltan válaszolt:

- Megpróbálhatod, és talán sikerülne is. De azzal függelemsértést követnél el. Megtámadnád az elöljáródat, ami az Invideknél főbenjáró bűnnek számít. Nem sokáig élveznéd a győzelmed gyümölcseit. Hidd el, akkor jársz a legjobban, ha adsz néhány kreditet a helyi népségnek, és kitakaríttatod velük azt az üres szobát.

- Gondolod?

- A leghatározottabban - válaszolta bólogatva Kech. - A viselkedésedet látva esküdni mernék, hogy azzal akarod bebizonyítani, mennyire kemény fickó vagy, hogy szétrúgod valaki hátsóját, csakhogy én nem így vezetem az osztagot. Ha szétrúgod valaki hátsóját, és elveszed a szobáját, az illető gyűlölni fog érte. Viszály keletkezik az egységen belül, és akkor valakitől meg kell szabadulnom. - Összefonta karját a mellkasa előtt, és az állát felszegve folytatta: - Ha mindenáron bizonyítani akarod, hogy kemény fickó vagy, a többi osztagnál keress magadnak ellenfelet, vagy jobbat mondok, egymásik Invid-csapatban! Itt, a Túlélőknél csakis egy dolog számít! A pilótatudás.

- Részemről rendben! - vágtam rá, és széttártam a karomat. - Akkor menjünk, repüljünk egy kört!

- Végre a lényegre tértünk - állapította meg biccentve Kech. - Csak előbb szerzek valakit, aki kitakarítja a szobádat, mialatt mi a kiképzőközpontban leszünk.

- Mennyibe fog kerülni?

- Majd meglátjuk, mit tudsz - felelte Kech a vállát vonogatva. - Ha elég jó vagy ahhoz, hogy azt akarjam, pihent legyél, és szükség esetén megmentsd az irhámat, még az is lehet, hogy én állom a számlát.

A Túlélők természetesen nem rendelkeztek azzal a minden létező csúcstechnikával felszerelt kiképzőközponttal, amihez én a Zsivány-osztagnál hozzászoktam. Kech és én beugrottunk egy siklóba, és kiszáguldottunk az űrkikötő egyik sarkába. Kech nyílegyenesen behajtott az egyik hangárba, ahol két leharcolt Trivadász mellett állította meg a vörösben pompázó, poros járművet. Az ütött-kopott gépek ebből a közelségből túlméretezett gyerekjátékoknak tűntek, olyan játékoknak, amelyekkel elég durván szoktak játszani.

Kech lekapott egy sisakot a falra szerelt állványról, odadobta nekem, és minden bevezetés nélkül közölte:

- Tiéd az egyes gép, én viszem a kettest. Vedd fel a sisakot, az adóvevő bele van építve. Figyeld, amit mondok, és hajtsd végre! Repültél már TIE-vadásszal, ugye?

Bólintottam egyet. Igaz, még csak TIE-szimulátorral gyakorlatoztam, de úgy ítéltem meg, ennyi is elég lesz ahhoz, hogy elboldoguljak egy Trivadásszal.

- Fegyverek? - kérdeztem a gépek felé pillantva.

- Azokat be se kapcsold! - felelte szigorú hanghordozással Kechffl - Ha eszedbe jutna, azonnal szétlövöm a hátsó feledet!

Felkúsztam a gömbölyű fülke oldalán, és bemásztam a belsejébe, harmadik vezérsík miatt alig tudtam felnyitni a zárófedelet, így szó szerint úgy kellett bevergődnöm a fülkébe, de végül sikerült. Az illésen állva lecsuktam és lezártam a fedelet, majd leültem, és a fejemre húztam a sisakot. Beszíjaztam magam az ülésbe, és ismerkedni kezdtem a fülkével, illetve a berendezésekkel. Először arra figyeltem fel, hogy a Headhunteréhez vagy akár az X -szárnyúéhoz képest milyen tágas a kabin. A gömbölyű forma azt eredményezte, hogy lényegesen több hely akadt benne, és persze azt, hogy a gépnek nem volt orra, amit kezdetben elég furcsának találtam. Az a benyomásom támadt, hogy valamelyik korábbi gépem egyik hajtóművének elejére kötözve üldögélek. A TIE eredeti botkormányát egy egyszerű rúdra cserélték, amelyen három gombot találtam: a tűzkioldót, a lőelemképző aktiválóját, illetve egy többállású kapcsolót, amellyel a különböző fegyverek között váltogathattam. A markolat jól beleillett a tenyerembe, maga a bot könnyen mozgott, bár csak korlátozottan lehetett kitéríteni. Gyanítottam, hogy ez a hajó korántsem képes úgy manőverezni, mint egy X-szárnyú, de a két géptípus irányítórendszerei nagyban hasonlítottak, ami nekem határozottan jól jött. A hatalmas szélvédő, illetve az oldalfalakba épített ablakok remek kilátást biztosítottak. A főmonitor és két kisebb kisegítő monitor előttem állt egy rúdra szerelve, és bár a felső szélük a szélvédő fele magasságánál húzódott, érdekes módon a legkevésbé sem zavartak a tájékozódásban. A tolóerő-szabályzó itt is tőlem balra kapott helyet, bár ezen a gépen a kurta kar nem előre-hátra mozgott, hanem egy tengely mentén forgott. Egy ugyanígy működő kar vezérelte a lebegtetőtekercseket. A kommunikációs panel szintén bal kézre esett, így nem kellett levennem a kezemet a kormányról annak érdekében, hogy hozzáférjek. A pajzsvezérlés paneljét viszont ezen a gépen is a pilótától jobbra szerelték be, amiből komoly nehézségek származhattak a harc hevében. Az oldalkormány pedáljai odalent sötétlettek, a monitorok alatt.

Becsatlakoztattam a sisakom kábelét a kommunikációs panel megfelelő aljzatába, és bejelentkeztem:

- Idanian készen áll.

- Itt Kech beszél - válaszolta nyomban újdonsült parancsnokom - Jobbra lent találod a hajtómű indítópaneljét. Miután minden lámpa zöldre vált, indulhatsz. Tíz százalék tolóerővel repülj ki innen, majd állj rá zéró-kettő-hat irányra, és várj meg!

- Vettem - válaszoltam, azzal lenyúltam, és felkattintottam az összes kapcsolót, majd megvártam, amíg a kezdetben vörös jelzőfények előbb sárgára, aztán zöldre váltanak. Miután ez megtörtént, az összes monitor és műszer életre kelt. Energiát adtam a lebegtetőkercseknek, és szilárdan tartottam a botot. Tíz százalékra csavartam a tolóerő-szabályzót, és kivezettem a gépet az épületből. Amikor már a hangár előtti betonozott tér felett repültem, kipróbáltam a kormánypedálokat, és úgy találtam, hogy a gép egész jól fordulózik, Nem manőverezett olyan könnyedén és fürgén, mint az Interceptor, de nem sokkal maradt le az X-szárnyú mögött.

Kech is kihozta a Trivadászát, elszáguldott mellettem, beállt elém, és fehérlő ioncsíkot húzva maga után elindult felfelé.

- Nem felszíni siklóban ülünk, Idanian! - szólt rám kimondottan jókedvűen. - Pilóták vagyunk, nem sofőrök. Gyerünk, nézzük meg, mi újság a magas légkörben!

Elmosolyodtam, és ütközésig nyomtam a tolóerő-szabályzót.

- Parancsára, Rock Vezér!

Nem túl hegyes szögben, spirális pályán vittem felfelé a gépet, hogy menet közben felmérhessem az erejét és a mozgékonyságágát. Hamarosan úgy éreztem, hogy az X-szárnyúhoz képest a Trivadász egész jól jön ki az összevetésből. A szenzorok hatótávolsága kicsid rövidnek tűnt, viszont - mivel a gép nem hordozott protontorpedókat vagy rakétákat - nem is támadhatott szükség nagyobb hatótávolságra. A hajó kicsit lustán orsózott, de megfelelő iramban kapaszkodott felfelé, míg a merülősebessége egyenesen lenyűgöző volt. Mindezeken felül a kormánypedálokkal gyorsan és pontosan lehetett változtatni az irányon, amerre az eleje mutatott. Ami ennél is fontosabb, a tolóerő-szabályzó és a lebegtetőtekercsek vezérlőkarja másként működött, mint az X-szárnyúakban, vagy akár a többi csillagvadászban. Ezen a gépen a pilóta a rúd tetejébe épített gombbal fordíthatta meg az ionfúvatás irányát, vagyis, egyetlen mozdulattal fékező üzemmódba válthatta a hajtóműveket. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy ne kelljen hátrahúznia, majd előretolnia a kart ahhoz, hogy villámgyorsan lassítson, majd ismét gyorsítson, elég volt megnyomnia a gombot. Ugyanígy a lebegtetőtekercsek vezérlőjét is a helyén hagyhatta, és kikapcsolhatta addig, amíg ismét szüksége támadt rá. Egy gombnyomás a tolóerő-szabályzón, egy a tekercsek húrján, és a karom máris táncot járt.

A felfedezésem fényében úgy sejtettem, hogy azok az Invidek, akikkel eddigi pályafutásom során találkoztam, nem tartoztak a legjobb Trivadász-pilóták közé.

Kech kiválóan repült, én pedig megmutattam neki, hogy én sem Vagyok nerfpásztor. Miután végigvettük az alapokat, jó darabig üldözőgyakorlatot tartottunk. Ha csak hajszálnyival is, de ő győzött. Viszont meglepődött azon, hogy milyen kevés pontot szerzett.

- Meg kell adni, Idanian, nem könnyű eltalálni téged - közölte elismerő hangon Kech. - Mára elég lesz ennyi.

- Vettem, Vezér - feleltem, és hangosan kacagtam, mialatt ráfordultunk a kiképzőközpont felé vezető irányra. - Az ilyesmi hosszú életet jósol.

- Örülök, hogy így gondolkodsz. Kaptunk egy feladatot.

- Máris egy bevetés? - hüledeztem, és köhögtem egyet, közben ösztönösen a számhoz akartam kapni a kezemet, de az ujjaim beleütköztek a sisak arclemezébe. - Amikor legfeljebb egy órát töltöttem ebben a fenevadban?

- Így is jobb vagy, mint a Red Nova egyes pilótái - válaszolta halkan kuncogva a parancsnok. - Néhány hónapja belefutottak a Zsivány-osztagba, és azok elég keményen elkalapálták őket. De ne aggódj, ezúttal nem kerülhet sor ilyesmire. Egy egyszerű „rabolj és fuss” akció.

Ekkorra már a hangár közelében jártunk, ezért levettem a tolóerőt és átváltottam a lebegtető-hajtóműre, majd megkérdeztem:

- Az Invidious is jön?

- Nem, ez személyes ügy - válaszolta harsányan kacagva Kech. - Nem annyira jövedelmező, de jól fogjuk érezni magunkat, majd meglátod.

A küldetés, mint kiderült, a régi, birodalmi támadásban gyökerezett, abban a támadásban, amelynek során a birodalmiak halomra ölték az Eyttyrmin Batiiv kalózokat, míg végül nem maradt belőlük más, mint a Khuiumin Túlélők néven ismeretes maroknyi csapat. A Bombard és a Crusader nevezetű, Victory-osztályú rombolók lézérei és vadászpilótái végeztek a kalózok kilencvenhét százalékával, a csapást csak a Backstab és néhány Trivadász vészelte át. A Túlélők esküt tettek, hogy bosszút állnak a rombolók parancsnokain, és röviddel azután, hogy beállítottam közéjük, tudomást szereztek arról, hogy Zlece Oonaar kapitány kabint foglalt magának a Galaxy Chance-re. A Chance fedélzetén valaki úgy döntött, hogy jobban jár, ha eladja Oonaart, mint ha betérne valamelyik fedélzeti kaszinóba, és a hír eljutott Nive-hoz.

A Chance nevű koréliai korvettet a gazdája, Booster egyik riválisa az Errant Venture kicsinyített másává alakíttatta át. Booster valószínűleg nem sokat törődött volna a Chance-szel, csakhogy azt a tulajdonosa vörösre festette. Booster is szerette volna, ha a hajója ebben a színben pompázik, csakhogy sehol sem talált annyi vörös festéket, amennyi ehhez a munkához kellett volna. Szerte az egész galaxisban egyetlen fajta festék akadt elegendő mennyiségben, az úgynevezett „csillagromboló fehér” - és ebben a tényben Booster újabb bizonyítékát látta annak, hogy a Császár a hatalomra jutásától kezdve csak arra törekedett, hogy őt bosszantsa.

Ha a bevetés előtti eligazítás jellemzésére a silány szót használom, akkor új értelmet adok ennek a jelzőnek. Engem egyszerűen hozzácsaptak a hármas rajhoz, amely Caetből és két emberi lényből - két nőből - állt. Merő véletlenségből a Rock Kilences hívójelet osztották rám, ami kapóra jött, mert reflexből hallgattam rá. A mi rajunk kapta a feladatot, hogy fedező kíséretet biztosítsunk, mialatt a másik két Rock-raj semlegesíti a Chance fegyvereit, és kiiktatja a négy Ronda-rajt. Mégpedig azért ők, mert ezen rajok pilótái igazi Túlélők voltak, kipróbált veteránok, és nem később kerültek a csapathoz, mint például én magam is. Mindezeken felül közölték velünk, hogy a Backstab szállít minket a helyszínre, és egy Skipray egység fogja átvinni azt az osztagot, amely foglyul ejti és kirángatja Oonaart a Chance-ről.

Eléggé meglepődtem, mert magától értetődőnek vettem volna, hogy ezt a fontos küldetést a Bolt-osztag hajtsa végre, de tájékoztattak, hogy Nive teljesen véletlenszerűen választott ki egy osztagot erre a megtiszteltetésre. Szemernyit sem kételkedtem abban, hogy Remart megbánta, hogy átment a Bolt-osztagba. Az a benyomásom támadt, hogy a Rock pilótái a legkevésbé sem sajnálkoztak, amikor otthagyta őket, és közülük többen is örültek, amikor látták a hadnagyon, hogy pocsékul érzi magát, amiért kimarad a bevetésből. Komppal mentünk fel a Backstabre, ahol űrruhába öltöztünk, hogy beszállhassunk a gépeinkbe. A TIE-vadászhoz hasonlóan a Trivadász sem hordozott életfenntartó rendszert, így azt magunkkal kellett vinnünk. Nyomástartó öltözetbe bújtunk, aztán a külső héjazaton sétálva közelítettük meg a gépeket, és végül kevesebb erőlködés árán szálltunk be, mintha X-szárnyúak pilótái próbálkoztak volna valami hasonlóval. Miután bejutottam a fülkébe, lezártam a búvónyílást, majd felkapcsoltam a rendszereket, és végrehajtottam a felszállás előtti ellenőrzést. A társaim is ugyanígy tettek, közben nem sokat törődtek a rádiócsenddel, és erre nem is szólította fel őket senki.

A Backstab fénysebességre váltott, végrehajtott egy rövid, belső Ugrást, aztán elindult a Chance feltételezett tartózkodási helye felé. Az utazás három órán át tartott, és ekkor kezdtem igazán értékelni a fülke tágasságát. Még jobban értékeltem volna, ha atmoszféra is lett volna benne, mert akkor levehettem volna a sisakomat, ehettem volna valamit, sőt akár szundíthattam volna egyet. A jókora elülső ablak hiába biztosított remek kilátást, a hiperűrben nem sok látnivaló akadt.

E repülés alatt döbbentem rá igazán, hogy mennyire hiányzik Füttyös. Tudom, a pilótáknak elméletileg nem volna szabad érzelmileg kötődni az asztrodroidokhoz, de én már évekkel korábban megszerettem Füttyöst. Rendszeresen átesett az előírt memóriatörléseken, és megkapta a frissített programcsomagokat, de szerintem módot talált arra, hogy elmentse a személyiségének elemeit a Kor- Biz központi rendszerébe, ahonnan később mindent visszatöltött. Füttyös ravasz volt, és bizonyos értelemben véve független gondolkodású, ami nekem nagyon jól jött. Nélküle legalább tucatnyi alkalommal meghaltam volna.

A hosszú utazások alatt a legkülönfélébb dolgokról szoktunk beszélgetni - például az apaságról -, és mindig számíthattam rá, kiváló észrevételekkel szokott előrukkolni. Annyira, hogy egyfajta tükörként szolgált, az apám régi mondásának értelmében. Amikor kezdtem letérni a helyes útról, Füttyös visszaterelt rá, és többször volt igaza, mint ahányszor nem. És amikor nem, nos, biztosra veszem, hogy néhányszor nem volt igaza.

A Backstab pontosan a Chance felett tért vissza a valós térbe. Az egyes és kettes rajok leváltak, és azonnal lecsaptak a korvettre. A hajó egyik turbólézere telibe találta a Rock Négyest. A heves robbanástól milliónyi fémszilánk szóródott a tér minden irányába, és a gép fülkéje szétnyílt, akár egy virágbimbó. Egy pillanattal később detonált az ionhajtómű, amitől a három vezérsík forogva repült semmibe. A Chance lövegei aztán rengeteg energiával töltötték meg í körülöttük az űrt, de egyedül a Rock Négyest sikerült kilőniük, mielőtt elhallgattattuk valamennyit.

A korvett körül járőröző hat Rondának menekülnie kellett volna, rögtön azután, hogy megérkeztünk. Ezek a gépek sajátosan néztek ki: a tervezői egy TIE-vadász gömb formájú fülkéjét házasították össze egy Y-szárnyú hajtóműgondoláival, így valóban megfelelt a gúnynevének. A lomha és esetlen jármű úgy festett, akár egy taoparival keresztezett nerf. A hat gép összesen öt percig sem tartott ki. Azon kaptam magam, hogy csalódottan figyelem a közelharcot, ugyanis a társaim olyan lövéseket vétettek el, amelyek sokkal hamarabb véget vetettek volna az összecsapásnak, ráadásul ketten az életükkel fizettek csapnivaló célzótudásukért.

A Vibroblade, vagyis a rohamcsapatot szállító Skipray éppen elindult a Chance felé, amikor váratlanul egy újabb hajó - egy magánjacht - érkezett a rendszerbe, pontosan a mi belépési vektorunkon. Ezen a legkevésbé sem lepődtem meg. Azt ugyan nem tudtam, hogy hol vagyunk, de elég égitest akadt a közelünkben ahhoz, hogy a be- és kivezető útvonalak korlátozottak legyenek. Azon viszont meghökkentem, hogy a jachtot hat, hiperhajtóművel felszerelt Headhunter kísérte. Ezeknek a pilótáknak biztosan nem tetszett az, amit tapasztaltak, így aztán, mialatt a jacht megfordult, és gyors iramban menekült a közelünkből, a Headhunterek ránk vetették magukat, és már messziről tüzet nyitottak triplacsövű lézerágyúikból.

Nem vártam meg a támadási parancsot.

- Tízes, utánam! - kurjantottam a mikrofonomba, és ráadtam a tolóerőt. A gépem előrelódult, mire szűken fordulózva a Headhunterek felé vettem az irányt - és kettő azonnal megindult felém.

A hüvelykujjammal megböktem a fegyverválasztó kapcsolót, ezzel átváltottam ionágyúra, kicsit balra húztam, hogy elengedjek magam mellett egy újabb sorozatot, aztán egyenesbe hoztam a karmot, és megnyomtam a tűzkioldót.

Az energiatöltet az élen haladó támadóm bal vezérsíkjába csapódott. Kék villámok táncoltak a gép elülső pajzsán, és lassan elhaltak. A pajzs kitartott, de a pilóta a heves villódzás miatt alig látott. A válaszul leadott lövéseivel messze elhibázott, aztán eltávolodtunk egymástól, még mielőtt újra lőhetett volna.

Caet ezalatt tűz alá vette a másik Headhuntert. Az ikernyalábok az orrán kapták el a gépet, áthatoltak a pajzsán, aztán egy tizedmásodpercre felvillant valami. A találat helye láttán Füttyös nélkül is tudtam, hogy mi történt: a Headhunter elvesztette a szenzorsorát. A pilóta gyakorlatilag megvakult, ami közelharc esetén azt jelentette, hogy máris halott.

Leadtam egy gyors lövést egy másik Headhunterre, majd visszavettem a tolóerőt, és a hasamhoz rántottam a botot. Egy ütemmel később félállásba löktem a tolóerő-szabályzót, hogy befejezzem a félhurkot, aztán ismét teljesen előrecsavartam, és balra fordulóztam. A következő pillanatban megérkeztem az egyik Headhunter mögé, amely éppen a Tizenegyes fara felé száguldott. Azonnal beleküldtem két ionnyalábot a hátsó pajzsába. Az első kiégette a pajzsgenerátort, a második végigvágott a hajó teljes hosszán. Szikrazáporok robbantak ki mindenütt a burkolatokból, amiknek nyomán sejteni lehetett, hogy a pilóta nem lesz képes újraindítani a hajtóműveit - vagyis harcképtelenné vált.

Pillanatokkal később aranyszínű és vörös fények táncoltak a jobb oldali pajzsomon. Roppanásig betapostam a jobb kormánypedált, és ezzel kifordítottam a gépem farát a Headhunter lővonalából. A következő sugárnyaláb tőlem balra villant el, ezért jobbra orsóztam, majd rövid merülés után meredeken felhúzva jókora hurkot írtam le. A manőver végén a bal oldalára döntöttem a gépemet, és ekkor megláttam, hogy egy másik Headhunter rátapadt Caetre. Az ismeretlen pilóta elszántan nyomult mind közelebb a célpontjához, de magasan a feje fölül indulva lecsaptam rá, és már az első lövésemmel eltaláltam. A hátsó pajzsa rögtön felmondta a szolgálatot, mire az idegen jobbra fordult, hogy eltűnjön előlem. Erősen balra kormányozva körbefordítottam a gépem orrát, és egy újabb lövéssel kilyukasztottam a fickó bal oldali vezérsíkját.

A bal oldali sugárágyú felrobbant, és a hajó orsózni kezdett, ami arról árulkodott, hogy a bal vektorfúvókák is megsérültek. Jobbra döntöttem a gépemet, és már indultam volna, hogy végképp kiiktassam ezt az ellenfelünket, amikor gyors pillantást vetettem a taktikai képernyőmre, és megláttam, hogy egy másik Headhunter nyílegyenesen felém tart - érzésem szerint az a fickó, amelyik az imént rám rontott. Folytattam az orsót, és a hasamat mutattam felé, aztán; hátrahúztam a botot, és máris távolodtam tőle. A pilóta azonnal reagálva a nyomomba szegődött, és én tudtam, hogy elkaptam őt.

Levettem a tolóerőt harminc százalékra, aztán megfordultam, és ezzel pillanatok alatt lelassítottam. Vártam három másodpercig, majd ismét gyorsítottam, és ekkor a cimborám elhúzott mellettem, de olyan közelségben, hogy az ioncsóvája végigsöpört rajtam. Az első lövésemmel kiiktattam a hátsó pajzsát. A fickó kitört jobbra, így aztán felhúztam, fölé érve leborítottam, és visszakormányoztam magam a fara mögé.

Caet elszáguldott mellettem, és két lézernyalábot küldött a Headhunterbe. Az egyik kinyírta a hátsó védőpajzsot, a másik jókora darabot kitépett a jobb vezérsíkból. Az ellenséges gép egyre lassabban orsózott, és instabillá vált, mert a sérült vektorfúvókái nem tudták leadni ugyanazt a teljesítményt, mint az ellenoldali társaik. A pilóta innentől kezdve legfeljebb álmodozhatott a gyors manőverekről, így aztán végső megoldásként ráadta a teljes tolóerőt, hogy elmeneküljön - és a Headhunter még így is elég gyors maradt ahhoz, hogy lehagyja az én Trivadászomat.

Másrészről viszont egy iontöltetet lehagyni sokkal nehezebb. A lövésem telibe kapta a gép hátulját. Apró, kék kisülések cikáztak végig a törzs teljes hosszán, a nyomukban szikra és párafelhők robbantak az űrbe. Az ellenfelem összes fedélzeti rendszere rövidre zárt, és a gép irányíthatatlanul sodródott tovább a pályáján.

Észrevettem, hogy Caet visszafordult, hogy újra tüzet nyisson, és sietve rászóltam:

- Szállj le róla, Tízes! Kész van!

- Nem halt meg - tiltakozott Caet.

- Harcképtelen. Hagyd békén! - parancsoltam, azzal a nyomaték kedvéért eleresztettem egy ion töltetet, amely a farkasnő gépe és a megbénult Headhunter között süvített el. - A találat a tiéd, de semmi okod megölni egy pilótát, aki csupán a dolgát végzi.

- Jogom van végezni vele! - vetette ellen szinte panaszos hangon Caet. - Nem tagadhatod meg tőlem!

- Tartozol nekem. Az előbb leszedtem egyet a hátadról - jelentettem ki, és kissé felgyorsítva új pályára álltam, amely valamivel távolabb keresztezte Caet pályáját. - Ő az enyém, és én azt akarom, hogy életben maradjon.

Haragos választ vártam, de helyette Nive hangját hallottam. A parancsnok a taktikai hullámhosszon jelentkezett:

- Minden célpont semlegesítve. Az egész Rock-köteléknek: tüzet szüntess!

- Vettem - nyugtáztam a parancsot.

- Vettem - recsegte Caet olyan ingerülten, hogy a legkevésbé sem vágytam beszélni vele a küldetés után.

- Figyelem, Kilences, válts át a kettes taktikaira, és aktiváld a titkosítót! - rendelkezett ekkor Nive.

- Parancsára, uram! - hadartam engedelmesen, azzal átállítottam az adóvevőmet a kettes taktikai frekvenciára, és felkattintottam a titkosító kapcsolóját. Ezzel a dekódoló kulcs - amelyet a Backstabről töltöttek fel minden egyes vadászgépre - megakadályozta, hogy bárki belehallgasson a Nive, illetve köztem folyó beszélgetésbe.

- Kilences jelentkezik, kapitány!

- Szép lövészet volt, Kilences. De miért ionágyút használt? Egyetlen lövéssel kivégezhette volna a Headhuntereket, de maga ionlöveggel tüzelt, amivel megnehezítette a feladatot - mondta Nive, és némi ingerültséget hallottam ki a hangjából. - Ez valami játék?

- Nem, uram - válaszoltam habozás nélkül, és némán töprengtem néhány pillanatig, nem annyira azért, hogy összeszedjem a gondolataimat, inkább azért, hogy hogyan fejezzem ki azokat. Végül vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a magyarázatba: - A Headhunter-pilóták csak a dolgukat végzik, uram. Ha megöljük őket, közönséges gyilkosokká és mészárosokká válunk, és a jövőben az összes testőr tudni fogja, hogy mindent be kell vetniük ellenünk, máskülönben foszlányokká lőjük őket. A jacht elmenekült. A Chance majd felszedi ezeket a fickókat, és a legközelebbi találkozásunk alkalmával, ha lehetőséget adunk nekik a visszavonulásra, meg fogják tenni.

- Talán így lesz - dörmögött Nive, majd rövid hallgatás után hozzátette: - Amit elmondott, logikus, de a hadviselésben ritkán működnek így a dolgok.

- Szerintem megéri vállalni a kockázatot, ha cserébe senki sem hal meg - jegyeztem meg.

Nive felhorkant és megkérdezte:

- Nocsak, Idanian, maga ennyire finnyás?

- Jó néhány halott van már a számlámon, kapitány - válaszoltam elkomorodva. - Szerintem, ha el tudok intézni valamit vér nélküli hát annál jobb. - Ezúttal én maradtam csendben néhány másodpercre, majd hozzátettem: - De ha önöknek nem tetszik ez a fajta gondolkodásmód, akkor fogom a kompomat, és lelépek.

- Nem, arra semmi szükség - felelte jócskán megenyhülve Nive, - Kimondottan örülünk ennek a gondolkodásmódnak. Maga most már közénk tartozik, Idanian. Az Invidek egyike. Reméljük, több ragad át magáról miránk, mint fordítva.

Harmincötödik fejezet

Miután visszatértünk a Khuiumin-4-re, Caet és én váltottunk egymással néhány szót. Pontosabban nem szavakat, ám a sérüléseink két héten belül begyógyultak, és a bal szemem alatt keletkezett sebhelyet csak akkor lehetett észrevenni, ha lebarnultam. Ugyanakkor - még mielőtt az összecsapásunk nyomai eltűntek volna - Caet és a Rock-osztag életben maradt tagjai megszavazták, hogy én legyek egy új, hármas raj parancsnoka. Kech segített kiválasztani az alám rendelt pilótákat, Caet pedig átkerült az elsőbe, hogy betöltse Rock Négyes megürült helyét.

A következő hónap folyamán rengeteg időt töltöttem az újoncaimmal, hogy alaposan kiképezzem őket. Számtalanszor végigcsináltattam velük ugyanazt a rutint, amelyet a Zsivány-osztagba újonnan érkező pilótákkal is sokszor elvégeztettem, de közben mindvégig úgy éreztem, hogy a Rock-osztag a sötét oldala mindannak, amit a Zsiványoknál megtapasztaltam. Fegyelem tekintetében a Khuiumin- 4-hez képest a Yavin-4 olyannak tűnt, mint a Lusankya. Megtanítani valamire a másnapos vagy éppen félrészeg pilótákat olyan volt, mintha egy rankort akartam volna megtanítani énekelni és táncolni - sőt a rankor hozzáállása alighanem valamivel jobb lett volna. Az osztagomba került pilóták szilárdan hitték, hogy kiválóan repülnek, és miközben valóban ügyesen bántak a gépekkel, nem érték el azt a szintet, amit én szerettem volna. Én feleltem értük, én feleltem az életükért, továbbá nem óhajtottam harcba indulni képzetlen pilótákkal, akik hamar meghalnak és magamra hagynak.

A csapat legjobbjának Timmsert tartottam, egy magas, karcsú nőt, aki majdnem kopaszra vágva és szinte fehérre szőkítve hordta a haját. A türelme körülbelül olyan rövid volt, mint a haja, és kötekedő természetének köszönhetően ő robbantott ki jó néhány kocsmai verekedést, amikor is beballagott a Warrenbe, ahol általában a Red Nova és a Riistar’s Raiders csapatok rendeztek hajnalig tartó ivászatokat. Ezek a társaságok, illetve a Túlélők a legkevésbé sem rajongtak egymásért, és a feszültséget nem enyhítette a tény, hogy régebben maga Timmser is a Raider-osztaghoz tartozott. Viszont a Trivadászában ülve kiválóan érzékelte, hogy mi zajlik körülötte, és bámulatos módon értett ahhoz, hogy gyorsan mozgó célra, távoli lövésekkel érjen el találatot.

A Túlélők között az első hónapok során az időm java részét Vlarnyában, a felszínhez ragadva töltöttem, ami körülbelül annyira volt izgalmas, mint amilyen izgalmasnak tűnik. A pilóták a nappali forróság elől általában a pincekocsmákban kerestek menedéket, amelyek az osztagok nem hivatalos otthonaiként szolgáltak. A Túlélők főleg a Crash nevezetű intézményben lógtak. Ennek söntését sajátosan és eléggé hátborzongató módon díszítették fel: a pilóták idehozták ide a találataik vagy a kényszerleszállásaik nyomán keletkezett roncsok kisebb-nagyobb darabjait, amiket aztán felakasztották a falakra és a mennyezetre. Páncélüvegek vagy quadanium-ötvözetből készült alkatrészek szilánkjai lógtak mindenfelé, és a pocsék megvilágításnak köszönhetően navigációs akadályt jelentettek még a hozzám hasonlóan alacsony embereknek is. Timmsernek egy alkalommal sikerült beszereznie egy szép hosszú sebet a homlokára, mielőtt rájött, hogy figyelnie kell, miközben átküzdi magát a roncslabirintuson.

Rendszeresen betértem a Crash-be, de a szabadidőm java részében inkább Vlarnya utcáin bolyongtam. A Röpdén kívül - a helyiek ragasztották rá ezt a nevet a pilóták által megszállt negyedre - Vlarnya nagyjából úgy festett, mint az összes többi jelentéktelen városka, amely az űrkikötőjében lebonyolódó kereskedelemtől függött. A környező mezőkön elegendő gabona és zöldségféle termett ahhoz, hogy az élelmiszerárak elviselhetőek maradjanak. A városban nem létezett helyi ipar - a kocsmák és játékbarlangok aligha tartoznának bele ebbe a fogalomba -, leszámítva egyetlen sörfőzdét, ami viszont egész jó minőségű lominsört termelt. Sőt annyira jót, hogy a Vlarnyában székelő hét kalózcsapat vezérei repüléstilalmi övezetnek nyilvánították a gyár feletti légteret - de még a földeket is, amelyiken az alapanyagokat termesztették nehogy egy légibaleset során megsemmisüljön.

Éjszakánként, amikor a levegő hűlni kezdett, és az ikerholdak felkeltek, szívesen sétálgattam az utcákon, amelyeket kellemes, kisvárosi hangulat lengett be. Míg az űrkikötőt a birodalmi előírások és mércék szerint építették, magát a várost a helyi kőművesek és munkások teremtették, java részben természetes anyagok felhasználásával. A mindkét oldalukon barátságos hangulatú házakkal kísért keskeny utcák szeszélyesen kanyarogtak, és kisebbfajta terekbe torkolltak, amelyek közepén egy-egy szökőkút működött. A közvilágítás hiánya miatt a sikátorokban teljes sötétség uralkodott napnyugta Után, viszont Vlarnyában még így sem leselkedtek veszélyek a járókelőre, hacsak nem téved be a Röpdébe.

Caet Shrovl néha elkísért ezekre a sétákra. Rendkívüli fényérzékenysége miatt, ha nappal kimerészkedett a szabadba, az egész testét eltakaró köpenyt vett magára, és olyan sötét napszemüveget viselt, ami még a déli verőfényt is a világűr feketeségévé változtatta. Jóllehet nagyon zárkózott volt, egy alkalommal elmesélte, hogy a Birodalom a hibás az ő albínó mivoltáért, mivel a birodalmi tudósok különféle kísérleteket hajtottak végre az anyján. És mert a Túlélőkről széles körben elterjedt, hogy gyűlölik a Birodalmat, beállt közéjük, és elviselte az életet a Gourkrus-on, mert így néha lehetősége nyílt visszavágni a sérelmeiért.

Azt is megtudtam tőle, hogy Remart Sasyrut hogyan szavazták ki az egységből, és be a Bolt-osztagba. Caet és én a Crash egyik sötét sarkában ültünk, és a legutóbbi gyakorlórepülés teljesítményadatait vetettük össze, amikor Remart elindult az asztalunk felé. Lassú, céltudatos léptekkel közeledett, a csípőjét és a vállát lassan forgatva. Kimondottan peckesen, vagy inkább kihívóan lépdelt - azt akarta, hogy mindenki észrevegye őt, és mindenki tudja, hogy a kiszemelt préda felé tart. Szürke egyennadrágot viselt, fekete csizmát, valamint ujjatlan trikót, amely legalább négy számmal volt kisebb a kelleténél, hogy teljesen ráfeszüljön a felsőtestére, és közszemlére tegye minden egyes izmát és bordáját

A közelünkbe érve fagyosan rám mosolygott, és Caet felé biccentve megkérdezte:

- Mi van, vele jársz kocsmába? Vigyázz, nehogy elkapd a bolháit!

Belekortyoltam a sörömbe, majd felnéztem a hadnagyra.

- Hát ez érdekes - mormoltam a fejemet ingatva -, Caet azt mondja, nem zaklatják élősködők, mióta téged kirúgtak az osztagból. Véletlen egybeesés lenne? Kötve hiszem...

Remart meglepetten meredt rám. Gúnyos figyelmeztetésével Caetet akarta megsérteni, de én hárítottam. Érzékeltem, hogy a farkasnő bensőjében feltámad a harag, de a félelem is, ám ennek okáról mit sem tudtam. Azt viszont hamar eldöntöttem, hogy nincs szüksége arra, hogy tovább ingereljék, és ezt módomban állt megakadályozni!

Hátrébb csúsztam a székkel, szándékosan hangosan, hogy mindenki énrám figyeljen, és fennhangon megkérdeztem:

- Mi a gond Sasyru? Elsütsz egy szellemes megjegyzést, de nem tudsz megbirkózni a riposzttal? Vagy nem értetted a válaszomat? Akkor hadd magyarázzam meg. Caetet nem háborgatja semmiféle élősködő, mióta te elhagytad a Rock-osztagot. Ez véleményem szerint azt jelenti, hogy te élősködőket hordozol. Vagy pedig azt, hogy te magad vagy az. Így már elég világosan fejeztem ki magam?

Remart első döbbenetében nagyot nézett, de gyorsan összeszedte magát, és kesztyűs kezét a csípőjére rakva felröhögött.

- Engedj megszólalni egy koréliait - mondta aztán és hamarosan kiböki azt, amit nem is akart!

Felálltam, és megvetően mosolyogva átvettem a szót:

- Ennyi? Hol marad az, hogy a koréliaiak nem törődnek az esélyekkel, így aztán sosem veszik észre, hogy már vesztettek? Hát az, hogy a leghíresebb koréliait azért hívják „Soló”-nak, mert egyetlen koréliai sem bízik meg egy másikban? Vannak még effajta, a legkevésbé sem eredeti, a Birodalomnál is öregebb vicceid? Óh, igen, ez hogy tetszik: Leia Organa azért állt össze egy koréliaival, mert az Alderaan pusztulása után már nem veszíthetett, semmit? - Kiléptem az asztal mögül, és folytattam: - Na, és ez: hány koréliai cserél ki egy lámpát? - A szomszédos asztalnál ülő Timmserre pillantottam, és miután ő csak rántott egyet a vállán, megadtam a választ a saját kérdésemre: - Hát egy sem! Szeretnek sötétben lenni, mert úgy í senki sem látja, hogy csalnak szabakkozás közben!

Erre már felnevettek néhányan a környező asztaloknál, sőt Caet is kezdett megnyugodni. Ismét a hadnagy felé fordultam, és nekiszegeztem a következő kérdést:

- És azt tudod, hogy miért hagyják a koréliaiak, hogy elkapják és a Kesselre küldjék őket?

- Mert ennyire ostobák?- kérdezett vissza a szemét résnyire vonva Remart.

- Nem, hanem azért, mert hiányzik nekik a családjuk! - feleltem, és pattintottam egyet az ujjaimmal. - Kapcsolj rá, Remart, ennél biztos gyorsabb vagy! Egy koréliai vett egy neket házi kedvencnek, de az olyan buta volt, hogy folyton nekifutott a falnak. A gazdája hogyan nevezte el?

A fickó megrázta a fejét, és várakozva nézett rám.

- Hát Remartnak - mondtam, és léptem egyet előre -, mert ennél ostobább nevet nem tudott kitalálni.

Az Erő jóvoltából pontosan tudtam, hová fog érkezni Remart ökle, még mielőtt ő elindította volna. Kissé jobbra fordultam, és oldalra billentettem a fejemet, hogy az ütés ne a teljes erejével érjen célba. Persze, így is megéreztem, az állkapcsom alaposan elzsibbadt, de nem zuhantam a padlóra, ahogyan Sasyru szerette volna.

Lassan visszafordítottam felé az arcomat, és rámosolyogtam.

- A Császár fekete csontjaira mondom, úgy ütsz, mint egy chadra-fan. De most még nem jelentem. - Megvetően legyintettem, azzal sarkon fordultam, és elindultam vissza, az asztalom felé. - Most menj el innen, aztán majd akkor gyere vissza, ha megtanultál rendesen ütni!

Érzékeltem, hogy a hadnagy mozgásba lendül, mire megpördültem, és tettem felé egy oldalazó lépést, pontosan a támadása irányába, és a jobbomat előrelökve, mérsékelt erővel torkon ütöttem őt kimerevített ujjaimmal. Sasyru fuldokolva köhögött, hátratántorodott, és csak komoly erőfeszítések árán tudott talpon maradni. Hátrált még néhány lépést, aztán megtámaszkodott egy asztalon, amely körül három-négy Bolt-pilóta üldögélt. Elégedetten állapítottam meg, hogy ezek a fickók tétovázás nélkül elhúzódtak tőle.

Ekkor rászegeztem a mutatóujjamat, és fennhangon odaszóltam neki:

- Az előbb adtam neked egy lehetőséget: hagytam, hogy megüss! Ez volt az első és az utolsó alkalom. Hagyj békén, és a Rock-osztag többi tagját is! Már nem tartozol a csapathoz, úgyhogy semmi közöd hozzánk. Ha bármit mondasz az alárendeltjeimnek, azt leszámítva, amikor engedélyt kérsz tőlük, hogy eléjük tolhasd azt az undok képedet, én leszek az, aki elszámoltat érte. Felfogtad? - A választ meg sem várva ránéztem a többi Bolt-pilótára, és folytattam - Tüntessétek el innen ezt az alakot! A számlátokat rendezem. És mondjátok meg Gurtt kapitánynak, hogy ha beszélni akar velem erről az ügyről, készségesen állok rendelkezésére.

Visszahúztam székemet az eredeti helyére, és rátelepedtem. Felkaptam a korsómat, ittam pár kortyot, aztán a sört a szám előtt tartva Caetre pillantottam.

- Remélem, nem érzed úgy, hogy szégyenbe hoztalak - dörmögtem neki fojtott hangon. - Tudom, hogy te is el tudtad volna intézni!

Az albínó shistavanen megrázta a fejét, és az egyik fülét felém fordítva válaszolt:

- Te lovagias... Én hálás...

Észrevettem, hogy az asztalon sekély vájatok futnak végig ott, ahol Caet az imént végighúzta a körmeit a kemény plasztiklapon.

- Régi ellenség - mormolta az előzőnél is halkabban. - Sosem tudja, hol a határ.

Bólintottam, és ismét belekortyoltam a sörömbe, mert az imént eléggé kiszáradt a szám és a torkom, majd megjegyeztem:

- Csodálom, hogy beszavaztátok őt a Boltok közé.

- Nem ölhettük meg, ezért így szabadultunk meg tőle - felelte Caet, és miután figyelmesen tanulmányozta az arcomat, tovább magyarázott: - Erőszakos volt, és folyton kötekedett. Kech tartott tőle. Remart hírnevet akart, pénzt és hatalmat. Jó pilóta, ezért életben maradt. Elég jó ahhoz, hogy beférjen a Boltok közé, így aztán odaküldtük.

Az asztalra tettem a korsómat, és kijelentettem:

- Nyilván azért jött vissza ide, hogy téged piszkáljon, mert a Boltok nem bírják a bohóckodását. De miért téged szemelt ki?

Caet az asztalra szegezte a tekintetét, és halk mordulások törtek elő a torkából.

- Rendben, nem kell tudnom róla - mondtam sietve, és megadásom jeléül feltartottam a bal kezemet.

- Sétáljunk egyet - javasolta Caet, azzal felállt, és a vállára terítette tette a köpenyét

- Ahogy óhajtod - válaszoltam, és gyorsan megittam a sörömet, majd odamentem Timmserhez, leraktam elé néhány találomra előhúzott kreditlapot, és megkértem őt: - Légy szíves, fizesd ki a számlámat, a Boltok számláját, meg egy kört az összes Rocknak, rendben?

- Vettem - felelte biccentve Timmser, és rám vigyorogva hozzátette: - Szép munka volt, Jen!

- Ne próbáld utánam csinálni! - feleltem a nőre kacsintva. - És a hármas raj a kiképzőközpontban legyen hajnalban! A visszajárót megtarthatod.

Caet és én kiballagtunk a hűvös éjszakába. Céltalanul bolyongtunk, noha a gyomrom mind hangosabban korogva figyelmeztetett, hogy ideje lenne enni valamit.

- Egész kellemes idekint, nem igaz? - mormoltam fojtott hangon.

Caet bólintott, felnézett az ikerholdak kettős sarlójára, és szintén halkan felelt:

- Békés. Néha kell egy kis békesség.

- Remélem, egy napon több helyen lesz béke a Galaxisban, mint háború - jegyeztem meg a holdakat bámulva.

- Ha erről álmodozol, rossz helyen vagy - állapította meg Caet, és az összes fogát felvillantva vigyorgott rám, - Remart sosem fog békén hagyni.

- Alattomos a fiú, és a lelke mélyén gyáva is - vélekedtem a vállamat vonogatva. - De én nem aggódom miatta.

- Azért jött hozzám, mert a múltban egyszer már összetört engem - vallotta be váratlanul Caet, és ismét hallgatásba burkolózott, mintha elhasználta volna a napi szókvótáját

Perceken keresztül néma csendben sétáltunk. Nem próbáltam faggatózni, mert éreztem, hogy Caet úgysem mondana semmit. Úgy viselkedett, mintha a vallomás kemény megpróbáltatást jelentett volna számára, és emiatt most pihennie kellene.

Néhány sarokkal odébb rátértünk egy kanyargós, enyhén lejtős utcára, amelyen haladva egyre távolodtunk a Röpdétől, és Caet ekkor ismét megszólalt:

- Elbűvölt engem. Barátok lettünk. Ott ült velem a sötétben. Nem bírt rá a beszédre úgy, ahogyan te. Ő lassan furakodott be.

- Mit akart? - érdeklődtem a homlokomat ráncolva.

- Birtokolni. Én nem tartozom senkihez. Elszigetelődtem.

- A fényérzékenységed miatt?

- Részben igen. Részben a neveltetésem miatt - magyarázta Caet.

- Az anyám volt az egyetlen shistavanen, akit fiatal koromban is» mertem. - Elhallgatott néhány pillanatra, talán a megfelelő szavakat kereste, majd ismét nekilendült: - Amikor átköltöztünk az Uvena - 3-ra, ő otthon volt. Én új helyen. Rossz volt a szagom, érted?

- Különböztél másoktól - válaszoltam lassan bólogatva. - A céltáblájuk lettél. Folyton kötekedtek veled. - Óvatosan kinyújtottam felé a bal karomat, és rátettem a vállára. - Aztán elmesélted mindezt Remartnak, ő pedig felhasználta ellened. Jól mondom?

- Hamis barát. Követelőzött - felelte Caet, és érzékeltem, hogy a lelkében ismét mozgolódni kezd a nyugtalanság, de gyorsan elfojtotta. - Végül elutasítottam. Összevert. Elég csúnyán. Fájdalmaim voltak és féltem. Örültem, amikor kiszavaztam a csapatból.

Finoman megszorítottam a vállát, és közöltem vele:

- A titkod jó helyen van nálam.

- Tudom... - suttogta, és amikor felém fordult, megláttam a szemében az ikerholdak apró tükörképét. - Te is elrejted a bánatodat! Neked is vannak titkaid.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdeztem meglepetten pislogva. -Shistavanen vagyok. Tudok olvasni a jelekből - válaszolta, és végre elmosolyodott. - Egyedül járkálsz. Ritkán mész kocsmába, nem keresed mások társaságát. Csak annyit iszol, amennyi ahhoz kell, hogy a többiek ne nézzenek ki maguk közül.

- Esküszöm, egy nyomozó veszett el benned - vágtam vissza vigyorogva. - Na, és miért is volnék bánatos?

- Elvitték tőled a szerelmedet - felelte gondolkodás nélkül Caet. - Te pedig meg akarod találni vagy ki akarod szabadítani.

A határozott állítás hallatán úgy meghökkentem, hogy a lélegzetem is elállt.

- Tényleg értesz, a jelekhez - nyögtem ki aztán, amikor ismét kaptam levegőt.

- Szóval, érdekelne, hogy mit keresel itt? - kérdezte Caet és kétszer egymás után beleszimatolt a levegőbe. - A szerelmed aligha Invid.

Megráztam a fejemet, és fontolóra vettem, hogy mennyit árulhatok el az igazságból anélkül, hogy kockára tenném az egész küldetésemet. Gyorsan összeállítottam magamban egy hihető történetet, amibe beleszőttem a valóságot is.

- A szerelmem unokahúga irányítja a Tinta Társaságot, és kijelentette, hogy ha mi ketten nem szakítunk, akkor ő kizárja a szerelmem egész családját a Tinta-vagyonból. Ez a hölgy jobban undorodik tőlem, mint egy hordó huttnyáltól, és szentül hiszi, hogy csakis a vagyonukra fáj a fogam. Meg akarom semmisíteni a Tintákat, és úgy gondoltam, hogy akkor van erre a legtöbb esélyem, ha beállok az Invidek közé. Azt akarom, hogy tudják: én hoztam rájuk a pusztulást, és azt akarom, hogy minden pénzük az enyém legyen, amikor elhozom a szerelmemet az addigra már elszegényedett családjától.

Caet ismét szimatolt, éles hangon vakkantott egyet, és kijelentette:

- A bolondok a szerelemért harcolnak, a bölcsek pénzért.

- Azt hiszem, ezt meg kell köszönnöm...

- Merész terv. Ahhoz, hogy megvalósítsd, Igazi Invidnek kell lenned.

Ebben a pillanatban ételszag csapta meg az orromat, amely valahonnan előlünk eredt.

- Mit értesz Igazi Invid alatt? - érdeklődtem az utca mentén sorakozó házakat figyelve.

- Az Invidious személyzetét - felelte Caet, és felzárkózott mellém. - Kétféle módon kerülhetsz oda. Egy, hogy harc közben kiérdemled.

- Azt el lehet intézni.

- A Rock-osztag tagjaként soha. Rólunk nem vesznek tudomást. A Boltokról igen - fejtegette Caet, majd felmordult, és hozzátette: - Van rá mód, hogy bekerülj közéjük.

- Remélem is - dörmögtem -, és mi a másik módszer?

- Ágyszolgálat - közölte kurtán, és sejtelmesen vigyorogva a farkasnő.

- Ezt nem értem - válaszoltam a fejemet csóválva.

Caet hirtelen megragadta az államat, aztán a fejemet jobbra és balra fordítva alaposan szemügyre vette az ábrázatomat, végül biccentett, és kijelentette:

- Egy-két kisebb sebhely. Valószínűleg megfelelsz.

- Még mindig nem értem...

Caet derűsen vakkantott, és végre megadta a választ:

- Tavira admirális nagykanállal eszi a férfiakat. Hát, így is lehet belőled Igazi Invid.

Bólintottam, mire ő elengedte az államat. Tudtam, hogy Mirax megtalálásához ez lesz az utolsó lépés: ha bekerülök az Invidious- ra, és csatlakozom az Igazi Invidekhez. A személyzet tagjaként megtudom majd, hogy hol állomásozik a csillagromboló két támadni között. És tudtam, hogy azon a helyen fogom megtalálni a feleségemet. Abban fikarcnyit sem kételkedtem, hogy bármire kész vagyok annak érdekében, hogy eljussak hozzá és megmentsem őt.

- Akkor most üljünk be oda - mondtam Caetnek a ínycsiklandó illatok forrása, a barátságos kisvendéglő felé mutatva -, és mialatt eszünk, meséld el nekem, hogyan kerülhetek át a Bolt-osztagba.

Harminchatodik fejezet

Caet teljesen egyszerű tervet vázolt elém, amellyel felemelkedhettem a Bolt-osztag soraiba, de a következő néhány hónap folyamán váratlan akadályok tartottak fel. Először is, alig kaptunk olyan feladatot, amely kihívást jelentett volna számunkra. Jóllehet az Invidious végrehajtott néhány támadást, a Túlélőket nem mindig választották be Tavira csapásmérő egységébe. A Red Nova társaság, a LazerLordok, a Fastblast-csapat, a Riistar’s Raiderek, a Blackstar kalózai, de még Shala, a hutt bandája is részt vehettek egy-két bevetésben. Azzal, hogy Tavira folyton váltogatta a kísérőit, elérte, hogy a pilóták mindig frissek, pihentek és zsákmányra éhesek legyenek, továbbá tudatta mindenkivel, hogy nem nélkülözhetetlen.

És még amikor a Túlélők végre útnak indultak, a Rock-osztag akkor sem tartott velük, leszámítva azt az alkalmat, amikor Tavira ki-mondottan a Boltokat kérte, és ekkor Nive kiválasztott közülünk jó néhány pilótát. Más bevetéseken fedezőkíséretet adtunk, kisebb hajókat biztosítottunk. A Zsivány-osztag egyszer sem ugrott nekünk, de az egyik küldetés alatt az Invidious röviddel a megérkezése után eltűnt a rendszerből. Mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy egy Y- szárnyú kötelékkel, illetve egyedileg épített Rondákkal harcolunk. Az összecsapás során elvesztettük két társunkat, és közülük az egyik Kech kapitány volt.

Ha az Új Köztársaság nagyobb egységei ott várakoztak is a rendszer határán, nyomukat sem láttam. Miután kiiktattuk a helyi vadászokat, lecsaptunk egy településre, és kifosztottunk néhány raktárat. Noha a kompjaink raktere zsúfolásig megtelt zsákmánnyal, nem hiszem, hogy ez az akció megérte a költségeket és a veszteségeket.

Csak később - miután a Rock-osztag pilótái megválasztottak kapitányuknak - tudtam meg Jacob Nive-tól, hogy az Invidious azért hagyott ott minket a támadás alatt, mert egy másik Invid-egység bajba került, és Tavira úgy határozott, hogy elkapja a csapdát állító köztársaságiakat. Minket nem fenyegetett akkora veszély, hogy szükségünk lett volna a csillagromboló támogatására, így aztán egyetértettem a döntéssel. A másik helyszínen három köztársasági korvett bocsátkozott harcba néhány Invid teherhajóval és vadásszal, de amint az Invidious megjelent, nyomban menekülőre fogták.

Több hétbe telt, mire megismertem ennek a bizonyos műveletnek valamennyi részletét. Shala bandája éppen lecsapni készült egy fűszerszállítmányra a Kessel-rendszerben, amikor felbukkantak a korvettek. A két fél húsz percen keresztül távolról vívott tűzharcot, amelynek során Shala egyik teherszállítója súlyosan megsérült. Elvesztette minden manőverező képességét, és irányíthatatlanul sodródott a Bendő, vagyis a Kessel közelében lévő hatalmas fekete lyuk felé. Az Invidious körülbelül ekkor érkezett meg, és elkergette a köztársasági hajókat, illetve megsemmisítette a Freedom of Sullustot! A sikeres mentőakció tovább növelte az Invidious hírnevét. A kalózok zöme már-már halhatatlannak hitte magát, de nekem újra és újra végigfutott a hideg a hátamon. Elég valószínűtlennek tűnt, hogy az Új Köztársaság Hadiflottájának parancsnokai beküldtek három korvettet abba a rendszerbe, ahol számítani lehetett az Invidious felbukkanására. Hogy három korvett járőrözött, még nem lett volna szokatlan, különösen mivel a régi birodalmiak, mint például Teradoc, Harssk vagy Daala admirális továbbra sem tették le a fegyvert. A megérzéseim az súgták, hogy a korvettek merő véletlenségből akadtak rá Shala csapatára.

Ezt még önmagában véve nem találtam ijesztőnek, azt viszont igen, hogy az Invidious időben odaért, és megmentette Shaláékat. Az adottá tartózkodási helyünktől a Kesselig tizennyolc óra alatt lehetett eljutni, de csak akkor, ha a navigátor Han Solót akart játszani, és a Bendő vonzerejének határain belül vitte át a hajóját. Mindez azt jelentette, hogy Tavira admirális előre tudta, mi fog történni tizennyolc óra múlva, és alaposan meghajtotta a hajóját, hogy odaérjen. Megtehette volna, hogy a HoloHálózaton keresztül kapcsolatba lép Shalával, és figyelmezteti a veszélyre. De nem így járt el, ami arra utalt, hogy vonzónak találta az utolsó pillanatban végrehajtott mentés gondolatát. Ezzel a megoldással elérte, hogy a kalózok még jobban tiszteljék, és valószínűleg a szokottnál is jobban felbosszantotta az Új Köztársaság illetékeseit.

Számomra a legfontosabb az a kérdés volt: honnan tudta, hogy baj lesz? Egyetlen választ láttam logikusnak, mégpedig azt, hogy az a tanácsadó, akit Exar Kun megmutatott nekem, remekül értett az Erő használatához, és figyelmeztette Tavirát a veszélyre. Egyszer sem érzékeltem, hogy valaki az Erőt használja az Invidious fedélzetén, ám a bevetések alatt ugyanúgy bezárkóztam, mint amikor Exar Kun szentélye felé tartottam, így aztán nem meglepő, hogy nem észleltem semmit.

Timmser lett a kettes raj vezetője, Caet a hármasé, és a vezetésem alatt a Rock-osztag folyamatosan fejlődött. Nem értük el a Boltok szintjét, de nem is maradtunk le mögöttük annyira, hogy elbízhassák magukat. Tovább szigorítottam a kiképzés módszereit, és igyekeztem rávenni a pilótáimat, hogy hagyjanak fel rossz szokásaikkal. Azzal, hogy mind jobbá képeztem őket, növeltem az esélyeimet arra, hogy felhívjam magamra Tavira figyelmét, és azzal egyre közelebb kerülhettem Miraxhoz.

A Bolt-osztag elsősorban azért őrizhette meg az előnyét, mert több órát repültek harci körülmények között, mint mi, viszont az átlagunk gyors ütemben közelített az övékhez. Őket általában több hadműveletbe vonták be, ami tekintélyt adott nekik, csakhogy az Invidious felbukkanása után az ellenállás sokszor megszűnt, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Ennek következtében ritkán fordult elő, hogy egy-egy pilótájuk életét vesztette, ami azt jelentette, hogy nem kerülhettem be közéjük.

Egészen pontosan a Xa Fel küldetésig. A Xa Fel, ez a Kanchen- szektorban keringő világ a Kuat Gépgyár egyik legnagyobb telephelyeként szolgált, főleg csillaghajók hiperhajtóműveit gyártották ott. Thrawn főadmirális ugyanazon okból vette célba, mint Tavira: a készre gyártott, beépíthető hajtóművek komoly zsákmányt jelentettek. A birodalmi társasággal fennálló kapcsolatai révén Tavira könnyen találhatott számtalan hadurat, akik készséggel megvásárolták tőle a gépeket, ráadásul közben szemügyre vehette őket. Gyanítottam, hogy a nő számára az utóbbi szempont legalább akkora súllyal esett latba, mint az előbbi.

A támadás fontosságát mi sem mutatta jobban, mint hogy Tavira három osztagot, a Boltot, a Hawkot és a Rockot kérte a Túlélőktől, és engedélyt adott nekünk, hogy az Invidious fedélzetén utazhassunk a támadás helyszínére. Korvettek és cirkálók is tartottak velünk, a Slash-osztag a Backstabet biztosította, és a Courkrus-ról származó további csapatok szintén fedezőkíséretet adtak a különféle nagyobb hajóknak. Az összegyűjtött egységekből akkora csapásmérő különítmény jött létre, amekkorát még sosem láttam, mióta csatlakoztam az Invidekhez. A puszta számok minden szónál ékesebben jellezték, hogy Tavira mennyire komolyan veszi ezt a hadjáratot.

Az Invidious fedélzetén tartózkodó mindhárom osztagunk mellé rendeltek egy-egyet a csillagromboló saját marokosztagai közül. Az idegen pilóták, illetve a mieink gyanakodva méregették egymást. Észrevettem, hogy néhányuk zubbonyának ujja vörösben pompázik, ami azt jelentette, hogy valaha a 181-es Birodalmi Vadászcsoportban szolgáltak, de ezt leszámítva nem látszott rajtuk, hogy különlegesek lennének. Mi, a Túlélők mindannyian reméltük, hogy i bebizonyíthatjuk, semmivel sem vagyunk rosszabbak, de jó esély volt arra, hogy a Xa Fel felszínén állomásozó vadászok még csak fel sem szállnak.

Jómagam két okból sem lelkesedtem ezért a támadásért. Először is, mert a Kuat gyárai úgy bemocskolták a Xa Felt, hogy még egy rövid látogatás is súlyos egészségkárosodást eredményezhetett. A felszínen tartózkodóknak ajánlott volt a légzőmaszk és a védőruha viselése, és bár a pilótaöltözetem megfelelt a célnak, nem szívesen töltöttem volna hosszabb időt a bolygón. Jóllehet nem állt szándékomban lelövetni magam, sem pedig kényszerleszállást végrehajtani, nem óhajtottam az egész ellenséges környezettel is harcolni a túlélésért.

A második ok az volt, ami sosem hagyott nyugodni a bevetések alatt, sőt már akkor is aggasztott, amikor még a KorBiz kötelékében hajtottam végre titkos akciókat. Folyton azt kérdeztem magamtól, hogy hol húzzam meg a határt, mi az, amit még hajlandó vagyok megtenni az Invidek érdekében. A KorBiz titkos műveleteinél az előírások világosan tisztázták a határokat: részt vehettem vagyon elleni bűncselekményekben, de ha valaki halálos veszélybe került, vagy fennállt akárcsak a súlyos sérülés veszélye, kötelességem volt megvédeni az érintetteket. A kalózok között viszont a dolgok már korántsem tűntek ennyire egyértelműnek.

Az osztagom tagjait folyton arra biztattam, hogy az ionágyút használják, rámutatva, hogy azokat a gépeket, amiket nem semmisítünk meg, elvontathatjuk a Courkrus-ra. Ezzel a módszerrel sikerült szert tennem két, hiperhajtóművel szerelt Headhunterre, aztán rávettem a technikusaimat, hogy találjanak módot arra, hogy hiperhajtóművet szereljenek a Trivadászomra. A csapatom jobb pilótái követték a példámat, de továbbra is akadtak ketten-hárman, akik a lézerágyújukat vetették be a közelharcokban.

A felszíni bevetések előtt külön kihangsúlyoztam, hogy a lehető legkevesebbet támadjunk civil célpontokat.

- Hát igen, a felrobbanó töltőállomás szép látvány, és talán lángra lobbantja a fél várost, de nekünk nem ez a célunk - jelentettem ki a fejemet rázva az eligazításon. - Nézzétek, megölhettek egy gyapjú-nerfet, hogy aztán kabátot varrassatok magatoknak a bőréből, de azt is megtehetitek, hogy csak megnyírjátok, és a következő évben visszamentek hozzá egy újabb adag gyapjúért. Ha most okosan játszunk, hat hónap múlva csak beállítunk a bolygó fölé, leadjuk a követeléseinket, és a lentiek maguk szállítják le a zsákmányt.

A pilótáim zöme vette az üzenetet, és csak néhányszor kellett elzavarnunk más Invideket a mi ellenőrzési zónánkból. Egy alkalommal rajtakaptam Remartot, amint egy hosszú, egyenes útszakasz felett portyázott, és sorban szétlőtte a felszíni siklókat a gyilkolás puszta öröméért. Beleküldtem a gépébe egy iontöltetet, és rádión átszóltam Gurtt kapitánynak, hogy hívja vissza az aljas férget, amit ő meg is tett. Az akció után lecsíptem Remart részét a zsákmányból, és kárpótlás gyanánt elküldtem a meggyilkoltak családjának.

Mindezeken felül megesküdtem arra, hogy ha minden véget ér, bíróság elé állítom Remartot, hogy feleljen a bűneiért.

Tizenöt perccel azelőtt, hogy visszatértünk a valós térbe, parancsot kaptunk, hogy szálljunk be a gépeinkbe. Bekúsztam a fülkémbe, felkapcsoltam a rendszereket, majd begyűjtöttem a pilótáim jelentéseit, és nyomban továbbítottam őket Gurtt kapitánynak, aki a Túlélő-kötelék parancsnokaként működött. Az Invidious-kötelék a Blade, Saber és Pike osztagokból állt, ezeket párosították a mi Rock és Pike rajunkkal.

A hajóm finoman megrándult, és a fedélzeti kronométerre pillantva megállapítottam, hogy hét másodperccel a kitűzött időpont előtt törtünk ki a hiperűrből. Mielőtt kitalálhattam volna, hogy mi történt, az Indítóközpont azonnali felszállási parancsot adott, ami rögtön végre is hajtottunk. A tágas zsilipkapun kirepülve jobbra fordultam, és elindultam a kijelölt találkozási pont felé. A szám kiszáradt, és nemcsak azért, mert rettenetesen sajnáltam az alattam szürkéllő, sűrű levegőjű, tönkretett világot.

Azért törtünk ki a kelleténél korábban a hiperűrből, mert a Xa Fel felett egy Interdictor lebegett - egy Mon Calamari cirkáló és egy Victory-osztályú Mark-II-es csillagromboló társaságában. A három nagy egység körül kisebb hajók egész serege nyüzsgött, többek között jó néhány rohamkomp, amelyek sejtésem szerint gyalogosokat szállítottak a bolygóra. Az Interdictor jóvoltából az Invidious nem menekülhetett el, és az Új Köztársaság gépei máris kezdtek hadrendbe állni.

Vadászrajok röpködtek mindenfelé, a monitoraimat adatok özöne árasztotta el. Legalább két századnyi Y-szárnyú és A-szárnyú tartott felénk, de kiszúrtam másfajta hajókat is, amelyek B-szárnyúak lehettek. Ez utóbbiak a nagyobb egységeink, például a Backstab felé száguldottak. És csakis egyetlen ok miatt hagyhatták ott nekünk az Y-szárnyúakat: másvalaki támogatta azokat.

Aztán megláttam őket, és nagyot dobbant a szívem. Aktiváltam az adóvevőmet, és beleszóltam a mikrofonba:

- Figyelem, Invidious, komoly bajban vagyunk. Vadászok szállnak fel a Xa Felről.

- Nyugalom, Rock Vezér - felelte valaki higgadtan. - Nem törhetnek át a vadászaink hálóján. Lehetetlen!

- Felejtse el ezt a szót! - válaszoltam az ismeretlen tisztnek. - Az ott a Zsiványosztag. A lehetetlen küldetések a kedvenceik.

Harminchetedik fejezet

Átváltottam a Túlélők taktikai hullámhosszára, és megszólaltam:

- Itt a Rock Vezér. Tartsátok távol magatokat az X-szárnyúaktól! Menjetek rá az Y-szárnyúakra, és az ionlöveget használjátok! Hagyjátok őket, hadd sodródjanak összevissza, és kíméljétek meg a pilóták életét, hadd nyüszítsenek segítségért.

Amint elhallgattam, Gurtt kapitány jelentkezett:

- Miért ne végezzünk velük?

- Mert nagyjából egyenlően állunk - magyaráztam sietve -, és csakis úgy maradhatunk életben, ha lelépünk innen. Ha a gépek irányíthatatlanul sodródnak, a köztársaságiak felszedik a pilótákat. Az Invidious kihátrálhat a gravitációs térből, és elmenekülhet. A köztársaságiak ezt győzelemnek fogják tekinteni, mi pedig kijutunk a csapdából.

- Kapjuk el az összeset! Öljük meg őket! - kurjantotta harciasan Sasyru. - Én nem félek a köztársasági pilótáktól

- Rendben, akkor te keresd a Zsiványokat! Sok szerencsét! - feleltem, azzal lepillantottam a monitoromra, és hozzátettem: - Egy perc a harcérintkezésig, kapitány! Te jössz!

Gurtt hallgatott néhány másodpercig, majd lendületesen sorolta a parancsait:

- Figyelem, Túlélők! Az Y-szárnyúakra vadásszatok, de csak ionágyút használjatok! Menjetek neki néhány rohamkompnak is! Az X-szárnyúakat hagyjátok meg Tavira népének!

Átváltottam az adóvevőmet a Rock-osztag taktikai sávjára, és én is kiadtam az utasításaimat:

- Kapjátok el a kívánócsontokat, tartsátok távol magatokat a hegyesektől, hagyjátok békén a véznákat és a kereszteket! Szükség esetén kérjetek segítséget, és mindannyian átvészeljük!

Még vagy ezer dolgot szerettem volna elmondani, de harminc másodpercem maradt a harcérintkezésig, és előtte még meg kellet próbálkoznom valamivel. Mióta otthagytam a Jedi Akadémiát, ritkán nyitottam meg magam az Erőnek. Tudtam, ha Tavira tanácsadói érzékenyek az Erőre, könnyen lelepleződhetek, de most vállalnom kellett a kockázatot. Kiterjesztettem a tudatomat, a közeledő vadászok felé. Elkülönítettem az X-szárnyúakat, és keresgélni kezdtem közöttük. Hamarosan megtaláltam Celchu ezredest, és ekkor egy képsort sugároztam az elméjébe. Ezen a képsoron egy Trivadász fokozatosan átváltozott X-szárnyúvá, amely az én személyi jelzéseiméi viselte magán. Fogalmam sem volt, hogy Celchu mit ért meg ebből a látomásból, vagy hogy mihez kezd vele, és nem is tudtam két-három másodpercnél tovább fenntartani a kapcsolatot, de reméltem, az ezredes rájött, hogy ott vagyok a kalózok között. Végül kiszáltam az elméjéből, hogy mindketten összeszedhessük magunkat, mielőtt elkezdődik a harc, aztán belevetettem magam annak sűrűjébe.

Felettünk és körülöttünk a vezérhajók sortüzeket adtak le egymásra. Noha a köztársasági flotta gerincét három kisebb egység alkotta, egyesített tűzerejük csaknem felért az Invidious-éval. A vörös és zöld lézernyalábok gyorsan mozgó akadályokat képeztek mindenütt, és egyetlen elhibázott forduló a halált jelentette. Az őrülten cikázó vadászok felhőjén átjutó lövedékek eltalálták az ellenséges vezérhajókat, ám a pajzsok egyelőre kitartottak, leszámítva néhány kisebb cirkálóét. Mindkét fél az ionágyúit vetette be a vadászok ellen, hogy kiiktassa a zavaró tényezőket, és majd a csata után szedje össze a saját pilótáit.

A Rock-osztagnak egy különösen mohó és agresszív Y-raj jutott. A karmok lényegesen gyorsabbak és fürgébbek voltak a kívánócsontoknál, de ezek a csontpilóták egészen ügyesnek bizonyultak. Az első találatomat egy éles szögű, távoli lövéssel értem el, a töltet az ellenséges gép hajtóműgondoláiba csapódott. A csont azonnal jobbra fordult, én pedig követtem a mozgását, közben megfordítottam a fúvatás irányát, és jócskán lelassítottam, arra számítva, hogy a célpontom hasonlóan jár el. A pilóta a kelleténél egy-két másodpercel később jött rá, hogy előre kitaláltam, mit fog tenni, ekkor ráadta a teljes tolóerőt és meredeken felhúzott. Beléptem a bal pedált, felé fordítottam a gépem elejét, és meghúztam a tűzkioldót. A második töltet közvetlenül a pilótafülke mögé érkezett. A pajzsgenerátorok kiégtek, és a Y-szárnyú a Xa Feltől távolodva tovább siklott a pályáján.

Felgyorsítottam, és egy gyors orsóval bukórepülésbe fordultam, melynek vektora pontosan egy másik csont felé mutatott - egy olyan csont felé, amely rátapadt az egyik karmomra.

- Befogtam, Ötös! - szóltam át a pilótámnak. - Törj ki balra... most!

- Vigyázz, Rock Vezér! - harsant egy kiáltás a sisakomba épített hangszóróban.

Kék ionnyalábok villantak felém a csont fülkéje mögül, és vakító fénnyel villóztak az elülső pajzsomon. Jobbra döntöttem, és lejjebb süllyesztettem a gépemet, aztán, miközben a célpontom saját hajtóműgondoláit használtam fedezéknek, több energiát adtam a pajzsaimra.

- A Rock-osztag pilótáinak! - hadartam közben, hogy figyelmeztessem a társaimat. - Legyetek óvatosak! Ezeket a csontokat módosították, tüzér néz hátrafelé, és egy ionágyút kezel!

Továbbra is a gép alatt maradva felgyorsítottam, aztán felhúztam, és leadtam egy lövést az Y-szárnyúra. A pilóta az oldalára döntötte gépét, hogy a tüzér lásson engem és viszonozhassa a tüzet, de én találtam el őket hamarabb. Balra húztam, ezzel egy időben jobbra fordítottam a gépem elejét, így folyamatosan a célnégyzetben tartottam az ellenséget, és ismét lőttem. Nem találtam telibe, a töltet csak a hátsó pajzsot iktatta ki, míg maga a hajó harcképes maradt.

Hirtelen újabb töltet csapódott a farába, és innentől kezdve a csont spirális pályán, irányíthatatlanul repült tovább a semmibe. A következő pillanatban elhúzott mellettem Caet, én pedig gyors köszönetet mondtam neki a hathatós segítségért. A farkasnő vidám vakkantással válaszolt, aztán azon kaptam magam, hogy a csataszektor másik oldalán repülök, sokkal közelebb a köztársasági óriásokhoz, semmint szerettem volna. Orsóztam és merültem, aztán fordulóztam és emelkedtem, gyors egymásutánban váltogatva a síkokat, és két-három másodpercnél tovább sosem maradtam ugyanazon a pályán. A cirkálók egyetlen tüzére sem lőtt rám - a nagyobb prédákra vadásztak -, de nem is akartam könnyű célpontot csinálni magamból, nehogy kísértésbe essenek.

Nem nyújtottam könnyű célpontot, és alighanem pontosan ezzel hívtam fel magamra a Zsiványok figyelmét - amit alapjában véve hízelgőnek találtam. A régi társaim méltó ellenfélnek ítéltek, ám miután nem tudhatták, hogy ki vagyok, a döntésük elfogulatlan értékelésen alapult.

Csupán az jelentett számomra gondot, hogy ők azzal mutatták ki a tudásom iránti elismerésüket, hogy minden lehetséges módon igyekeztek végezni velem. Csapdába estem, és nem tudtam kikecmeregni belőle. Noha ráállhattam volna a kommunikációs sávjaikra, nem ismertem a dekódoló kulcsokat. Ha pedig a szabad csatornákon szóltam volna nekik, a flotta összes többi egységén is vették volna az adásomat, és abból sem sülhetett ki semmi jó. Arra pedig nem szakíthattam időt, hogy összpontosítsak, és átsugározzak egy újabb üzenetet Tychónak, miután a kapcsolat megteremtése lekötötte volna a figyelmemet, amire pedig nagy szükségem volt, hogy életben maradjak.

Csapdába estem, de nem fogytam ki a lehetőségekből. Ha valakinek az Erő a szövetségese, sosem fogy ki a lehetőségekből.

Jobbomat a boton tartva kiterjesztettem a tudatomat. A pilótafülkémen kívül őrült zűrzavar tombolt, a lehetőségek és a valószínűségek kaleidoszkópja tizedmásodpercenként változott. Az űrt irtózatos mennyiségű energia töltötte be. Sugárnyalábok röpködtek oda-vissza a hatalmas hajók között, és kisebb töltetek szóródtak szét a tér minden irányába. Protontorpedók és rakéták száguldottak a célpontjuk felé, és mintha a célba vett pilóták rettegése vezérelte volna őket. Öröm és bánat, remény és félelem, harag és elszántság örvénylett körülöttem, és ahol ezek az érzések metszették egymást, M onnan halálsikolyokat hallottam, vagy az elképedt túlélők hitetlenkedő suttogását.

Ebből a roppant káoszból kikerestem a felém áradó érzéseket, a gépemre összpontosuló mentális energiákat. Amikor ezek felerősödtek, és egymás felé tartva egyetlen ponttá egyesültek, mint amikor a fény siklik végig egy tőr elkeskenyedő pengéjén, tudtam, hogy merre kell kitörnöm: jobbra vagy balra, fel vagy le. Válaszul megdöbbenést érzékeltem, haragot vagy hitetlenkedést, aztán pedig azt, hogy az ellenfelem ismét énrám összpontosít.

Gavin behúzott mögém, és én úgy olvastam a gondolatait, ahogyan a monitoromon átáramló adatokat. Amikor felkészült, hogy tüzet nyit, lekaptam a tolóerőt, meredeken merültem, aztán a hasamhoz rántottam a botot, és gyors ütemben emelkedtem. Jobbra döntöttem a gépemet, mert tudtam, hogy Gavin kíméli azt az oldalát, és egy szűk ívű fordulóval sikerült mögé kerülnöm. Leadtam rá egy lövést, aztán balra orsóztam, és messze magam mögött hagytam őt. Másodiknak Ooryl csapott le rám, és keményebbnek bizonyult, mint amire számítottam. Mindig is tudtam róla, hogy kiváló pilóta, és még jobb lett az osztag kötelékében eltöltött idő alatt, ám a szimulációs gyakorlatok során ha hajszállal is, de mindig legyőztem. Ennek okát nem ismertem, de miközben lézernyalábokkal verette a hátsó pajzsomat, feltámadt bennem a gyanú, hogy talán egyfajta mentális gátlás akadályozta abban, hogy tűz alá vegyen gyakorlatozás közben. A Xa Fel felett viszont makacsul rám tapadt, és csak nagy nehézségek árán tudtam kifürkészni a szándékait. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem tudom kiszámítani, mire készül, akkor el kell érnem, hogy ő legyen kénytelen kitalálni az én terveimet. Jobbra rántottam a karmot, néhány pillanatig hagytam, hogy oldalazva sodródjon, aztán merültem és balra orsóztam. Néhányszor fel-le siklattam a gépemet, aztán megint jobbra rántottam, majd megint merültem és balra orsóztam. Bedobtam néhány véletlenszerű manővert, végül harmadszor is megismételtem az előzőt. Az Ooryl felől érkező gondolatok - noha továbbra sem tudtam tisztán kiolvasni őket - hirtelen megváltoztak, és ebből tudtam, hogy a barátom kiismerte a manővermintát.

Tíz másodperccel később jobbra sodródtam és merültem. Kilencven fokkal balra döntöttem a gépemet, mintha belekezdenék a lassú orsóba, aztán hátrahúztam a botot és lekaptam a tolóerőt. Ooryl is belekezdett a balos orsóba, így arrafelé tartott, ahol lennem kellett volna, és ezzel odamutatta nekem a hajója hasát. Egyetlen lövéssel telibe találtam, aztán egy másik, ki tudja honnan érkező iontöltet is elérte, és a kettős csapástól az X-szárnyú összes rendszere felmondta a szolgálatot.

- Elkaptam neked, Rock Vezér! - közölte diadalittas hangon Timmser. - Nem várok köszönetet.

Nem is akartam megköszönni. Ooryl éppen a Xa Fel felé tartott, amikor találatot kapott, és az irányíthatatlanná vált gép a bolygó felé sodródott, hogy aztán elérje az atmoszférát és hamuvá égjeti. Oorylnak talán egy perce maradt, én pedig semmit sem tehettem! hogy megmentsem őt. Az oldalára döntöttem a Trivadászomat, és dermedten figyeltem a spirális pályán mozgó, halott hajót, amely a biztos halál felé vitte a barátomat. És én nem értettem a telekinézishez, holott az Erő segítségével orbitális pályára állíthattam volna az X-szarnyút...

Aztán a kabintető kirobbant, és Ooryl az ülésével együtt kirepülj a gépből. A következő másodpercben az R2-ese is katapultált. A kivetőrakéta egyenesen az Interdictor felé repítette őt, noha látni lehetett, hogy rég kiég, mire odaér, de Ooryl biztonságban volt és nekem csak ez számított.

Nem sokáig örülhettem, mert érzékeltem, hogy egy másik tudat énrám összpontosít, és tudtam, hogy halálos veszélybe kerültem. Sokan vannak olyanok, akiknek az agya olyan lassan dolgozik, hogy szinte hallani lehet, amint a benne lévő idegvégződések halkan, erőlködve sisteregnek. Mások olyan gyorsan gondolkodnak, hogy csak csodálkozni lehet a képzettársításaikon, és beletelik öt-tíz percbe, mire valaki megfejti a gondolatmenetüket. És akadnak olyanok, akinek az agya több dimenzióban dolgozik egyszerre, ráadásul fénya sebességgel.

Tycho Celchu koponyáját egy ilyen agy töltötte ki. Az ezredes engem elsősorban nem a gondolkodásának gyorsaságával képesztett el, hanem azzal a higgadt elemzéssel, amellyel meghatározta a gondolkodásának irányát. Amikor kiválasztott célpontnak, nem azt az elkeskenyedő pengét érzékeltem, mint Gavin esetében. Tycho képzeletbeli dobozba zárta a gépemet, majd másodpercről másodpercre összezsugorította ezt a dobozt, eliminálta a felesleges adatokat, míg végül a hajóm és a doboz - ami nála a célt jelentette - eggyé vált.

Ugyanakkor ennél is lenyűgözőbbnek találtam a tényt, hogy ennek a kis céldoboznak több függeléke is volt, és ezek azokba az irányokba mutattak, amelyeken követve megszökhettem volna. Ha jobbra tértem ki, Tycho visszahúzott a céldobozába. Ha kombináltam két-három manővert, a függelékek eltávolodtak a kiiktatott lehetőségektől, és odébb mozdultak, hogy elzárják előlem az új utakat. Az ezredes elméje úgy működött, mint a legendás Mon Calamari polipdémon, egyik karjával a másik után kapott felém, hogy visszavonszoljon arra a helyre, ahol végezhet velem.

Csakis úgy győzhettem le, pontosabban csakis úgy maradhattam életben, ha elérem, hogy vadászból üldözött legyen. Megfordultam, és merültem, majd visszavettem a tolóerőt, és rövid hurkot írtam le, amelynek végén Celchu mögött kellett volna kikötnöm. Ő azonban számított erre, így aztán balra fordulózott, én pedig követtem. Ráadtam a tolóerőt, és mialatt gyorsabban közeledtem hozzá, mint elméletileg lehetett volna, leadtam egy lövést, amivel messze elhibáztam a célt, majd leborítottam balra, végül hátrarántottam a botot. Három másodpercig száguldottam felfelé, aztán megfordítottam a fúvatás irányát, és megint szűk hurkot írtam le.

Az ezredes X-szárnyúja áthúzott előttem keresztben, de nem volt esélyem lőni. Hirtelen azt érzékeltem, hogy kitágítja a dobozait, amelyekkel igyekezett csapdába ejteni. Mostantól meg kellett küzdenie azzal a problémával, miszerint belőle is préda lett, ami azt jelentette, hogy másfajta taktikákra kényszerült. Ezek közül csak néhány felelt meg arra, hogy visszakerüljek a céldobozba, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy kevésbé kívánatossá formáljam ezeket a lehetőségeket.

- Rock Vezér, itt az Invidious - jelentkezett ekkor a vezérhajó kommunikációs tisztje. - Térjenek vissza az Invidious-ra, ha azt akarják, hogy hazafuvarozzuk magukat!

- Vettem - dörmögtem, és továbbítottam az üzenetet az osztagom tagjainak.

Néhány pillanattal később Caet megkérdezte:

- Segítsek, Rock Vezér?

- Nem, kösz, remekül vagyok - válaszoltam -, csak tűnj el innen! Siess!

- Parancsára, uram! - kurjantotta Caet, és másodpercekkel később már messze járt.

Jobbra döntöttem a gépemet, aztán keményen balra, és levettem a tolóerőt, hogy lerövidítsem a fordulót. Amikor egyenesbe hoztam a Trivadászt, ismét gyorsítottam, és ezzel megszöktem Tycho négy lézernyalábja elől. Egy ütemmel később megint lekaptam a tolóerőt, koppanásig beléptem a jobb pedált, hogy az ezredes felé fordítsam a gép elejét, és ismét gyorsítottam. Leadtam egy lövést, amitől kék villámok táncoltak Tycho elülső pajzsán, majd miután elhúzott mellettem, utánafordultam, és a nyomába eredtem. Megint tüzeltem, és ezzel a találattal kiiktattam a hátsó pajzsát.

A helyében én halálra rémültem volna, de nem érzékeltem felőli semmi effélét. Ő és én csupán átkerültünk egy nagyobb dobozba amelyben ide-oda rángatta a gépét, és olyan szédítő manőverein hajtott végre, amelyeket akkor sem bírtam volna követni, ha betáplálom őket a fedélzeti számítógépembe. Valahányszor döntésre kényszerült, egy századmásodperc alatt meghozta, méghozzá úgy, hogy új lehetőségeket teremtett magának. Úgy tűnt, véletlenszerűen választja ki a leágazásokat, ezzel megfosztott a lehetőségtől, hogy kiszámítsam a következő lépését, és mégis, minden, az égvilágon minden részlet és mozzanat oda hatott, hogy a céldoboz ismét szűküljön.

Okosabb voltam annál, semhogy tovább harcoljak Tychóval. Egy tágas fordulóval elszakadtam tőle, és elindúultam az Invidious felé. A csillagromboló ütegei zárótüzet adtak. A sugárnyalábok hullámokban áradtak, hogy elvegyék a köztársaságiak kedvét az üldözéstől. A tüzéreink természetesen nem a hazatérő gépekre céloztak, viszont a lövéseik elég közel húztak el mellettünk ahhoz, hogy elriasszák az ellenségeinket. Jóllehet, nem tűnt valószínűnek, hogy a vaskos energianyalábok eltalálják a vadászokat, eléggé nyugtalanították az ellenséges pilótákat ahhoz, hogy ne portyázhassanak szabadon. És ha egy hazatérő pilóta elég ügyes volt, rávihette a gépét egy olyan pályára, amelyen a közelében elhúzó sugarak mozogtak, és azok biztosan eltüntették a háta mögül az üldözőit.

Mialatt átvágtam a fő csataszektoron, rengeteg hajóroncsot és űrruhában lebegő pilótát láttam. A mindenfelé sodródó csontoktól a környék úgy nézett ki, akár egy rankor fészke. Felfedeztem jó néhány kilőtt Trivadászt is, illetve mindkét fél korvettjeinek roncsait. A Backstabnek nyoma sem volt, amit kimondottan jó jelnek vettem, bizonyos értelemben. Noha a Túlélők csapatát hazug tolvajok, gyilkosok és fosztogatók alkották, néhányan már-már a barátommá váltak, és nem szívesen láttam volna őket holtan.

És ekkor váratlanul azt érzékeltem, hogy Tychót elönti a diadal érzése. A hüvelykujjammal kattintottam egyet a célválasztón, és ezzel kiírattam a főmonitorra a legveszélyesebb célpontok adatait. Pillanatokkal később kiderült, hogy két protontorpedó közeledik a Trivadászom felé. Dacára annak, hogy elmenekültem, Tycho megfordult, rám állította a lőelemképzőjét, és utánam küldte a két gyilkos búcsúajándékot. A torpedók lényegesen gyorsabban repültek, mint a gépem, ami a legnagyobb erősségük volt, viszont szerencsémre a legnagyobb gyengeségük is egyben.

Fél szemmel a távjelző indikátort figyeltem, és amikor az élen haladó torpedó már csak kétszáz méterre járt tőlem, hátrarántottam a botot, majd balra, és miután leborítottam, meredeken lefelé tartottam. Az első lövedék elhúzott mellettem, míg a második szűken fordulózott, és korrigálta az irányát. A kellő pillanatban ütközésig előrelöktem a botkormányt, ráadtam a teljes tolóerőt, és amikor ez a torpedó is elszáguldott mellettem, elégedetten mosolyogtam. Hogy hogyan kell kikeveredni egy ilyen csapdából, azt tőled tanultam, Tycho.

A letapogatókat használva bemértem az első lövedéket, és kijelöltem célpontnak. Ezt követően addig fordulóztam, amíg pontosan felé repültem, és megvártam, amíg egy kilométer választ el tőle. Átváltottam a duális lézerekre, ráültettem a szálkeresztet a közeledő fáklyára, és kétszer meghúztam a tűzkioldót. Az első lézerpárom elvétette, de a második telibe találta, és a torpedó szilánkokra robbant, amikor már csak alig ötszáz méterre járt tőlem. Megint fordulóztam, lenyomtam a gép orrát, gyorsan bemértem a második torpedót, és rögtön az első lövésemmel elkaptam. Tőlem egy kilométerre robbant. Végül átszáguldottam a gyorsan zsugorodó tűzgömbön, és tágas, kényelmes ívben az Invidious felé vettem az irányt.

Másodpercekkel később Tycho hangja recsegett a nyitott hullámsávon:

- Látványos kis űrparádé volt, Trivadász!

- Nem akartam, hogy kezdő pilótának nézzenek, Zsivány Vezér. Találkozunk még! - válaszoltam, azzal megbillegtettem a gépemet, beszáguldottam az Invidious össztüzének védernyője mögé, és két perccel később letettem a karmot a Túlélők számára kijelölt helyek egyikére. Mialatt körbefordítottam a hajómat, hogy az eleje a főzsilip felé mutasson, észrevettem, hogy a Túlélők alig hat gépet veszítettek az eredeti harminchatból, az én osztagom pedig mindössze kettőt. Az Invidious-csapatok több mint tucatnyi Trivadászt vesz tettek, ráadásul a parancsnokaik számára fenntartott állomáshelyek üresek maradtak.

Vettem egy mély lélegzetet, lekaptam fejemről a sisakomat, majd felnyitottam a zárófedelet, és kimásztam a fülke tetejére. Timmser és Caet lesegítettek a padlóra, és megtartottak, ugyanis a lábam eléggé rogyadozott. Eltartott néhány pillanatig, mire ráeszméltem, hogy mennyire legyengültem. A Tychóval vívott párbaj valószínűleg a legnehezebb dolog volt, amit valaha átéltem és végigcsináltam, és engem még az Erő is segített. Tycho, vagy éppen Wedge nem számíthattak erre a támogatásra, így aztán a képességeik és a teljesítményük révén sokkal különlegesebbek voltak, mint bármelyik Jedi. Ők a szívükkel, az agyukkal, az egész lényükkel repültek.

Timmser talpra rántott, és kijelentette:

- Amit odakint műveltél, az szép volt, Jen. Szétlőtted a torpedókat. Most megmutattad nekik!

Alighogy elhallgatott, megszólalt egy figyelmeztető sziréna, és vörös lámpák kezdtek villogni mindenütt a hangárfedélzeten. Hátranyúltam és megkapaszkodtam a gépem elülső leszállótalpában, és a következő pillanatban az Invidious fénysebességre ugrott. A hajó gravitációgenerátorai semlegesítették a gyorsulás hatásait, de nekem éppen elég volt az oldalsó ablaksoron át néhány pillantást vetnem az odakint örvénylő fénysávokra, és máris megszédültem.

Caet összecsatolta a köpenye szíját, a fejére húzta a csuklyát, aztán levette sötét védőszemüvegét.

- Szép munka volt - állapította meg fojtott hangon. - A Boltok csak egyet vesztettek. A Hawk-csapat hármat.

- Mi kiket vesztettünk el? - érdeklődtem.

- Az Ötöst és a Hetest - közölte Timmser a vállát vonogatva. Úgy döntöttek, hogy összeakaszkodnak néhány véznával, aztán az A-szárnyúak elpárologtatták őket.

- Teljesen feleslegesen haltak meg - állapítottam meg a fejemét csóválva.

- A véznák megrohanták a Backstabet - tájékoztatott Timmser, azzal többször megborzolta kurta haját, hogy felállítsa, közben verejtékcseppeket fröcskölt rám. - Blook és Yander úgy gondolták, hogy szereznek néhány jó pontot Nive kapitánynál. Na, most már jól vagy, kapitány?

- Jobban - feleltem és kihúztam magam. - Könnyű megfeledkezni arról, hogy mennyire kimerítő ez a sport.

- Miért mentél rá a hegyesekre? - érdeklődött Caet.

- Ők jöttek énrám - magyaráztam elvigyorodva. - Timmser elkapta az egyiket. Kösz a támogatást.

- Csak azért tettem, hogy életben tartsalak, kapitány - válaszolta a magas, karcsú nő, és elmosolyodva hozzátette: - Bár ahogy te repülsz, ez aligha lehet probléma.

Újabb szirénák harsantak, aztán a falakra szerelt hangszórókban komor férfihang zendült:

- Figyelem, admirális a fedélzeten!

A csizmáink fülsértően csattogtak a sima fémlemezeken, mialatt rohantunk, és felsorakoztunk az osztagunk gyülekezési területének határán. Velünk szemben az Invidious osztagai szintén sorfalat alkottak. Fekete egyenruhájuknak köszönhetően kimondottan elegánsnak hatottak, mi viszont alighanem egy szedett-vedett horda benyomását keltettük. A társaim közül néhányan a Túlélők arany öltésekkel teli szürke és vörös egyenruháját viselték, de a legtöbben vegyes öltözetet hordtak, amelynek darabjait a rablótámadások során zsákmányolták, vagy éppen a régi egységüktől hozták magunkkal, attól az alakulattól, amelyet valamikor a múltban elhagytak. A két osztag úgy festett, akár a csúcs- és a mélypont, viszont vitathatatlanul mellettünk szólt, hogy közülünk többen élték túl az imént lezajlott ütközetet.

Kinyílt a központi turbólift ajtaja, és két rohamosztagos lépett ki rajta - a páncélzatuk úgy ragyogott, hogy majdnem kölcsönkértem Caettől a szemüvegét. Egy pillanatra megtorpantak, majd oldalra lépve szétváltak, így Tavira admirális megjelenhetett a fedélzeten. A turbóliftből kiszálló, illetve a háta mögött menetelő rohamosztagosokhoz képest szinte eltörpült, de a mozgásában volt valami, amitől a legkevésbé sem tűnt jelentéktelennek. Szürke admirális-egyenruhát viselt, és a háta mögött tartott kezében valódi bőrből font, kurta korbácsot szorongatott. Noha ekkor még elég távol volt tőlem, máris érezni véltem magamon azt a szúrós, átható tekintetét.

Végignézett a saját pilótáin, aztán rajtunk is. Hanyag mozdulattal előrelendítette fekete kesztyűbe bújtatott jobb kezét, és ránk szegezte a korbácsát. A rohamosztagosok megindultak, Tavira könnyed, kecses járása éles ellentétben állt az ő kimért és pontos menetelésükkel. Amikor a közelünkben ért, és jócskán lelassítva vonult a sorfalunk előtt, korbácsával vagy a bal tenyerét csapkodta, vagy finoman, játékosan kopogtatta vele az állát.

Közönyös képet vágtam, mialatt elsétált előttem, és azért küzdöttem, nehogy reagáljak valahogyan, amikor gyors pillantást veteti rám. Legalább tíz centivel alacsonyabb volt nálam, űrfekete hajában ezüstös fénypontok táncoltak. Fehér bőre ráfeszült finom arccsontjaira, és egyetlen ráncot sem lehetett felfedezni a szeme vagy a szája körül. A megjelenését tekintve szinte kislánynak tűnt, ám rideg önbizalma, illetve az, ahogy egy-egy fürkész pillantással felmért minket, több kilobájtnyi adatot árult el a mentális koráról.

Tavira megállt Gurtt kapitány előtt, a korbácsával meglegyinted te Tyresi vállát, és megkérdezte:

- Ugye maga volt az, aki előjött a tervvel, amellyel elszakadhatunk az ellenségtől?

- Igen, admirális! - felelte Gurtt, és bár igyekezett szenvtelenül beszélni, hallani véltem, hogy a hangja megremeg.

Tavira néhány pillanatig szótlanul tanulmányozta a kapitány arcát, aztán - amikor a hosszúra nyúló csend már-már kínossá váltál ismét megszólalt:

- Azt tanácsolta, hogy csak bénítsuk meg az ellenséges gépeket, aztán, mialatt a köztársaságiak a pilótáikat mentik, vonuljunk vissza!

- Így történt, admirális - válaszolta Gurtt.

Ismét szünet következett, közben Tavira és Tyresi szobormerevem álltak. Éreztem, hogy a feszültség egyre nő. A Tyresi által javasolt stratégia az én ötletem volt, és úgy éreztem, ha büntetést kap, amikor az is nekem jár. Vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt bármit mondhattam volna, észrevettem, hogy Tavira szájának két sarka megmozdul.

- Győztes stratégia volt, Gurtt kapitány - jelentette ki az admirális, és korbácsát oldalra lendítve rámutatott a saját pilótáira. - Lamner ezredes nem értett egyet az elgondolással, és egyenesen nekiment az X-szárnyúaknak. Mindenki láthatja, ő nincs itt, hogy megvédhesse a döntését.

- Nem, admirális, nincs itt! - hadarta Gurtt.

- Ami azt jelenti, hogy utódot kell állítanom a helyére - folytatta Tavira, és a korbácsával megütögette Tyresi vállát. - Maga lép a helyére, Gurtt ezredes.

Tyresi nagyot nézett, és elképedten megkérdezte:

- Hogy én... átkerülök az Invidious-ra?

- Biztosra veszem, hogy Nive kapitány egyet fog érteni az áthelyezésével.

- Igenis, admirális! - kurjantotta katonásan Gurtt, de aztán a homlokát ráncolva, jóval halkabban tovább beszélt: - Elhallgatnám az igazságot, admirális, ha nem tájékoztatnám arról, hogy a stratégia, amelyet továbbítottam önnek, eredetileg Idanian kapitánytól származik. Ő javasolta, én helyesnek ítéltem, és eljuttattam önhöz.

- Értem - dorombolta Tavira -, Idanian kapitány, aki kilőtte a hajóm felé tartó protontorpedókat. Az jár a fejemben, hogy kinevezem őt az ön utódjának, a Bolt-osztag élére.

Remart megcsóválta a fejét, mire Tavira úgy perdült felé, ahogyan a sólyomdenevér a gránitcsiga irányába.

- Közölni kíván valamit, pilóta?

- Elnézését kérem, admirális - felelte Remart -, de mi, a Túlélők, nem így nevezzük ki a tisztjeinket.

- Valóban? Hát akkor mesélje el, hogyan fest az eljárás!

Remart elbűvölően mosolyogva magyarázott:

- Először is, a jelöltet be kell szavazni a Bolt-osztagba, ugyanis a miénk elitosztag.

- Az osztag tagjai választják be, hogy betöltsék az üres helyeket? - kérdezte Tavira.

- Igen, admirális - felelte Remart szaporán bólogatva.

Tavira korbácsát az ajkához szorítva megfordult, végighordozta tekintetét az osztagomon, és ránk parancsolt:

- Akik egyetértenek azzal, hogy Idanian kapitány kerüljön át a Bolt-osztagba, emeljék fel valamelyik szabad végtagjukat!.

Kilenc kéz lendült a magasba, az enyém lent maradt. Tavira az állát felszegve rám sandított, és megkérdezte:

- Ellenzi az áthelyezést?

- Felelős vagyok a pilótáimért, admirális - közöltem higgadtan és határozottan.

- Csakis nekem tartozik felelősséggel! - vágott vissza Tavira. - És én azt akarom, hogy maga a Bolt-osztagban legyen.

- Parancsára, admirális!

Tavira ekkor Remartra nézett, és megkérdezte tőle:

- Most pedig biztosan azt fogja mondani, hogy Idaniant meg kell választani a Bolt-osztag parancsnokának. így van?

- Ez az elintézési módja, admirális.

Tavira az összes fogát kivillantva, szélesen mosolygott, és tovább, faggatózott:

- Márpedig ön is áhítozik ennek az osztagnak a parancsnoki posztjára, ugye?

Remart egész testében megmerevedett, és önérzetesen válaszolt!

- Én lennék az ön leghűségesebb szolgája, admirális!

Tavira nem túl kíméletesen Remart gyomrának ütötte a korbácsát, és kijelentette:

- Lehet, hogy az lenne, de nem akarom, hogy maga irányítsa a Boltokat. A parancsnoksággal járó megterheléstől ráncok gyűrődnének arra a szép homlokára, és nem szeretném, ha ez megtörténne. Most pedig a Bolt-osztag azon tagjai, akik egyetértenek azzal, hogy Idanian kapitány legyen az új parancsnok, nyújtsák fel valamelyik végtagjukat!

Kilenc kar emelkedett fel, és miután Remart kapott egy gyors ütést a hasára, ő is feltette a jobbját.

Tavira bájosan mosolygott, és közölte:

- Noha gyűlölöm a demokráciát, örömmel látom, hogy ez a különös szokás teljesen egyhangú döntést eredményezett. Gratulálok, Idanian kapitány! Ön az új parancsnok. Mostantól közvetlenül is eljuttathatja javaslatait az Invidious-ra.

- Ezt a jogomat elővigyázatosan fogom gyakorolni, admirális - feleltem fejet hajtva.

Tavira résnyire vonta ibolyaszínű szemét, és megkérdezte:

- Miért támadt olyan érzésem, hogy talán hibát követtem el azzal, hogy megválasztattam magát?

- Fogalmam sincs, admirális - válaszoltam ártatlan képet vágva.

- Ügyeljen rá, Idanian kapitány - figyelmeztetett Tavira -, hogy ne adjon okot arra, hogy még egyszer átgondoljam a döntésemet!

- Parancsára, admirális!

Ismét lehajtottam a fejemet, és nem is emeltem fel addig, amíg Tavira és a kísérői elvonultak - Tyresit is magukkal vitték, hogy megmutassák neki az új szolgálati helyét. Miután becsukódott mögöttük a lift ajtaja, gyors pillantást vetettem Remartra, és láttam rajta, hogy majd’ szétveti a harag. Egyelőre nem adok okot Tavirának, hogy úgy gondolja, hibát követett el, Remart - gondoltam elégedetten -, de később egészen biztosan.

És előre tudtam, hogy amikor bekövetkezik kettőnk elkerülhetetlen összecsapása, azt csakis egyikünk fogja túlélni.

Harmincnyolcadik fejezet

A Bolt-osztag átvétele egyfelől kevesebb, másfelől több nehézséggel járt, mint eredetileg gondoltam. Jacob Nive egyetértett a megválasztásommal, ami véget vetett a pilóták morgolódásának. Látni akarták, hogyan repülök, és bár a legutóbbi ütközet szenzoradatai a legtöbbjüket meggyőzték a képességeimről, néhány konok alak a gyakorlórepüléseket várta, hogy a szimulált összecsapások során bizonyítsak.

Remart és két másik illető makacsul ellenálltak nekem, akárcsak még néhány, a Slash-osztagból származó pilóta, akik az elesettek helyére érkeztek. A rendbontókat a hármas rajba gyűjtöttem össze, és alig vártam, hogy bevessem őket a Zsivány-osztag vagy Pash Cracken A-szárnyúi ellen. Tudatában voltam annak, hogy ez a fajta viselkedés a legkevésbé sem méltó egy Jedihez, de azzal, hogy Remart folyamatosan áskálódott ellenem, folyton újabbakkal tetézte az új beosztással járó gondjaimat.

Mindkettőnk szerencséjére Tavira nem vezényelt minket bevetésre több mint egy hónapig, hagyta, hogy a Courkrus-on sorvadozzunk. Úgy sejtettük, azért kell ilyen sokáig várakoznunk, mert ennyi időbe telik, mire Tyresi átszervezi az Invidious harccsoportjait. Noha a csillagromboló sokáig nem indult küldetésre, ez nem akadályozta meg Tavira admirálist abban, hogy időről-időre felbukkanjon a Courkrus-on. Különféle bandavezérekkel találkozott, de hogy mi zajlott le a megbeszélések során, arról sosem szereztem tudomást.

Rengeteget dolgoztam az új osztagommal, és ha időm engedte, átvizsgáltam a Xa Felnél történtek részleteit. Különböző csatornákon keresztül megtudtuk, hogy a köztársaságiak nem miránk vártak a Xa Felnél, hanem a Kuat Gépgyár vezetőire akartak lecsapni. A vállalatot már jó ideje bírósági ítéletek kötelezték arra, hogy szüntesse be a bolygó szennyezését, és kezdjen bele nagyszabású helyreállító műveletekbe, ám a Kuat illetékesei - ahogyan azt várni lehetett - nem tettek szinte semmit. Thrawn támadásainak idején nem nagyon lehetett érvényt szerezni a törvénynek, ahogyan az újjászületett Császár által okozott felfordulás alatt sem. A Kuat vezetői elszemtelenedtek, így aztán az Új Köztársaság lépett, és bevetette az Interdictort, hogy minden hajót a rendszerben tartson, és ellenőrizze a bolygón zajló folyamatokat - és akkor felbukkantunk mi, a kalózok.

Mialatt örömmel láttam, hogy a Xa Felen végre megkezdődött a nagytakarítás, a támadásunk adataiból érdekes következtetéseket vonhattam le. Tavira titokzatos tanácsadói nem figyeltek fel a köztársasági hajókra, mert azok nem azért voltak ott, hogy csapdát állítsanak az Invidious-nak - teljesen más zsákmányra lestek. Mindez azt jelentette, hogy a tanácsadók csak akkor tudtak a veszélyről, ha az egyenesen Tavirára irányult. Ugyanúgy érzékelték az ellenséges szándékot, mint én, amikor Tycho rám vetette magát, csakhogy ők valamivel hamarabb kapták a figyelmeztetést. Amennyiben nem fenyegette közvetlen veszély Tavirát és az Invidious-t - és ennek folyományaként magukat a tanácsadókat -, nem észleltek semmit.

És ezek alapján akármilyen jól használták is az Erőt, úgy tűnt, a képességeik eléggé korlátozottak.

A szabadidőmben sokat törtem a fejemet azon, hogy a felfedezésemet hogyan használhatnám fel Tavira ellen, és ezt a problémámat magától értetődőn nem beszélhettem meg a társaimmal. Aztán egy délutánon kiszakadtam a mindennapi rutinból, amikor is Jacob Nive az irodájába kéretett. Tudtam arról, hogy mindazokat a pilótákat, akik részt vettek a Xa Fel felett vívott csatában, sorban behívták a különböző főhadiszállásokra, hogy kikérdezzék őket az ütközetről, ám a Túlélőket a végére hagyták. A többi osztag pilótái nem beszéltek arról, hogy mi zajlott le ezeken a kihallgatásokon, mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy igazából fogalmuk sincs, mi történt velük.

Beléptem az irodába, tisztelegtem Nive-nak, illetve Tavira admirálisnak, aztán a kapitány intésére helyet foglaltam az íróasztal előtt álló széken, a hátamat fordítva a szomszédos helyiségbe vezető ajtónak. Tavira admirális, aki ezúttal fekete pilótaöltözetet, rövid dzsekit, illetve szintén rövid köpenyt viselt, átvetette jobb lábát a balon, és meg-megrázta a lábfejét, elárulva ezzel, hogy kissé türelmetlen.

- Köszönjük, hogy csatlakozik hozzánk, Idanian kapitány - mondta köszöntés gyanánt.

- A legnagyobb örömmel, admirális - feleltem fejet hajtva. - Miben állhatok szolgálatára?

- A Xa Fel feletti ütközettel kapcsolatosan lenne néhány kérdésem. Biztosan tudomása van arról, hogy a múltban a tanácsadóim sikeresen megakadályozták, hogy az Invidious komoly bajba kerüljön.

- közölte Tavira, és a szemhéját félig leeresztve, fürkész pillantásokkal tanulmányozta az ábrázatomat. - A Xa Felnél kudarcot vallottak, viszont érzékelték egy bizonyos személy jelenlétét.

- Egy személy jelenlétét? - kérdeztem a homlokomat ráncollva. - Ezt nem igazán értem.

- Hallott már a Jedikről? - kérdezett vissza Tavira lágy, már-már csábosán doromboló hangon. Mialatt a válaszra várt, a tekintete mind áthatóbb lett, és rózsaszínű nyelvével többször is végignyalta azt az érzéki ajkát. A viselkedése, a hangja, de még a testtartása is azt sugallta, hogy az igazságért sajátos jutalom jár, és én hirtelen ráeszméltem, hogy szívesen hagynám magam elcsábítani. Átvillant az agyamon Exar Kun azon ígérete, miszerint megkaphatom ezt a nőt, de azonnal eszembe jutott Mirax, és elfogott a bűntudat.

A következő pillanatban megéreztem, hogy egy idegen tudat igyekszik behatolni az elmémbe. Óvatosan, tapogatózva furakodott befelé, ide-oda vonaglott és ugrált a tudatom felszínén. Ha nem kaptam volna felkészítést, észre sem vettem volna. így viszont - az Erővel kapcsolatos tanulmányaimnak és tapasztalataimnak köszönhetően felfigyeltem a betolakodóra, és módomban állt ellenállni neki.

Luke néhány héttel ezelőtt úgy próbált behatolni az elmémbe, hogy a gondolatai párhuzamosan áramlottak az enyéimmel, és én ekkor, hogy védekezzek, fordítva alkalmaztam ezt a módszert. Miután a támadó az Erőről és a Jedi-lovagokról keresett információkat, hát adtam neki. Felidéztem magamban az összes, Jedikről szóló ócska holodrámát és újsághírt, amit csak elő tudtam kaparni az emlékezetemből, létrehoztam egy gyűjtőmedencét, beleengedtem a betolakodót, aztán elárasztottam az adatok özönével.

- Hogyne hallottam volna, admirális - mondtam, azzal elvörösödtem, és a szememet lesütve folytattam: - Gyerekkoromban nagy rajongójuk voltam. Megnéztem és elolvastam róluk mindent, amit csak lehetett, amivel persze alaposan felbosszantottam a szüleimet. Akkor még nem tudtam, hogy milyen veszélyt hozok ezzel a családomra, ahogyan azt sem, hogy a Jedik mennyire veszélyesek voltak a Birodalomra nézve. Tudtommal szolgálja néhány az Új Köztársaságot, és úgy hallottam, egyikük felelős a Carida pusztulásáért.

- Igen, így történt - erősítette meg Tavira, és a szeme felcsillant. - A Xa Felnél lezajlott ütközet során a tanácsadóim egy Jedi jelenlétét észlelték. Erről tud valamit?

A fejemet hátravetve felkacagtam, és kijelentettem:

- Így már minden világos!

- Mi világos? - érdeklődött a szemét résnyire vonva Tavira.

- Hát a protontorpedók. Azok, amelyeket az Invidious-ra lőttek ki.

- Kifejtené bővebben? - kérte Nive a fejét csóválva.

Nyílt pillantást vetettem mindkettőjükre, és némi megdöbbenést adagoltam az emlékeim gyűjtőmedencéjébe.

- Az a Jedi - kezdtem megfontoltan -, az a Luke Starkiller, vagy Adam Darklighter, vagy Biggs Skywalker, vagy hogy is hívták, szóval az, amelyik megsemmisítette a Halálcsillagot. Ő használt protontorpedókat. Logikus, hogy most is ő indított két ilyen lövedéket, amikor azt látta, hogy az Invidious menekülni készül. Én éppen a Zsivány-osztag gépeivel küzdöttem, és az a Jedi a Zsiványok egyik alapítója.

Tavira meglepetten nézett rám, és hasonló érzések áradtak felém az elmémben kotorászó idegentől is. Az admirális hamar összeszedte magát, elismerően bólogatott, és ekkor az idegen tudat kivonult a koponyámból.

- Le vagyok nyűgözve, Idanian kapitány - közölte Tavira. - Még senkinek sem jutott eszébe, hogy összekösse a Zsivány-osztagot a Jedivel.

- Még a tanácsadóinak sem?

- Nem, még nekik sem - felelte Tavira, és korbácsával belecsapott a bal tenyerébe. - Az hogyan lehet, hogy önnek sikerült előállnia ezzel a válasszal?

- Az az ellenséges pilóta majdnem kikészített - dörmögtem a fejemet rázva. - Tudtam róla, hogy a Zsivány-osztag tagja, és amikor a csata után elemeztem a saját teljesítményemet, rájöttem, hogy nagyon keveset tudok róluk. Meg kell mondjam, a történetük lebilincselő olvasmány. Még önt is említik benne.

Tavira felkapta a fejét, a tekintete hirtelen fagyossá vált.

- Néhányszor bolondot csináltam belőlük, de Jedi egyszer sem repült velük - jelentette ki furcsa, fojtott hangon.

Önkéntelenül megborzongtam, amit Tavira észrevett, és mosolyogva hozzátette:

- Maga túlélt egy velük vívott összecsapást, ahogyan én is. Ettől rokon lelkek lettünk?

- Én inkább túlélőknek mondanám magunkat.

- És büszke arra, hogy túlélő?

- Inkább arra szoktam büszke lenni, ha győzelmet aratok - feleltem a fejemet ingatva.

- És maga mindig győz? - érdeklődött kajánul mosolyogva Taviról

- Eddig mindig úgy volt - válaszoltam a vállamat vonogatva,

- Talán azért, mert nem került szembe kellően kemény kihívással - vetette fel az ajkát lebiggyesztve az admirális. - De talán én képes leszek megfelelő kihívást találni önnek.

Nive kapitány mocorogni kezdett ültében, és megszólalt:

- Amennyiben óhajtja, admirális, én majd...

Feltartottam a kezemet, és közbevágtam:

- Elnézését kérem, uram. Admirális, beszélhetek őszintén?

- Nem is várok el mást, kapitány - felelte kacsintva Tavira. - Hallgatom!

Felálltam, vettem egy mély lélegzetet, és belevágtam:

- Rendkívül tisztelem önt, egyfelől a taktikai érzékéért, illetve azért, mert képes volt megteremteni és egyben tartani ezt a szövetséget. Csodálatra méltó az, hogy megóvta az Invidious-t, mialatt az Új Köztársaság hadiflottájának fele a rombolóra vadászik. És bár igazán nem szeretnék elébe menni a dolgoknak, azt is meg kell mondjam, hogy ön lélegzetelállítóan gyönyörű. Tény viszont, hogy azért csatlakoztam az Invidekhez, hogy pilóta legyek és krediteket keressek. Ha az a kihívás, amelyre gondol, a pilótatudásomat teszi próbára, én vagyok a maga embere. Ha nem, nem érdekel a meló.

Nive lélegzet után kapott, és nyilván azt hitte, az admirális azon nyomban kivégeztet a pimaszságomért. Tavira meglepődve meredt rám. Egy teljes másodpercig. Aztán felpattant, és ostorával az arcomba vágott. Tudtam, hogy érkezik a csapás - ennek megállapításához nem kellett az Erőhöz folyamodnom -, de nem próbáltam elrántani a fejemet. Heves fájdalom hasított az arcomba, a bőröm úgy égett, mintha leforráztam volna. Nem éreztem, hogy kicsordult a vérem, de tudtam, napokba telik majd, mire a ronda zúzódás utolsó nyomai is eltűnnek.

- Ezt a feltételezésért kapta, kapitány - jelentette ki Tavira, azzal az állam alá dugta a korbácsát, és megvető hanghordozással folytatta: - Ha vonzónak találnám magát, és bár korántsem mondanám csúnyának, semmiképpen sem az esetem, szóval, ha azt akarnám, hogy álljon a rendelkezésemre, akkor maga a rendelkezésemre állna. Nem, nem, ne mondjon semmit! Tudnia kell, hogy amit most mondtam, az szikár tény. - A szemét tágra nyitva méregette az arcomat, majd hozzátette: - Igazán kár, hogy szőke. A szőkékkel eddig mindig megjártam... - Hirtelen megfordult, közben heves mozdulattal végigrántotta a korbács hegyét a torkomon, és némileg megenyhülve beszélt tovább: - Ami pedig a pilótatudására vonatkozó kihívást illeti, hamarosan megkapja tőlem. Egy héten belül újabb bevetésre indulunk, és ennek során a Túlélők játsszák majd a támadó ék szerepét. Gondolja, hogy képes lesz megfelelni a kihívásnak?

- Azt teszem, amit parancsol, admirális! - harsogtam katonásan. Tavira visszafordult felém, ravasz mosolyra húzta a száját, és kijelentette:

- Elhiszem, hogy engedelmeskedni fog, kapitány, ami azt jelenti, hogy a jövője nem reménytelen. De ne okozzon nekem csalódást! Akiben én csalódom, arra kínos sors vár...

Kivonultam Nive irodájából, intettem a sorára váró Timmsernek, aztán kisiettem az épületből. Elindultam a kedvenc kisvendéglőm felé, de menet közben úgy belebonyolódtam a gondolataimba, hogy végül összevissza bolyongtam az utcákon. Annyi minden történt a kihallgatáson, hogy rendet kellett raknom a fejemben, hogy kiszámíthassam a következő lépésemet.

Először is igazolást nyert a korábbi gyanúm: Tavira tanácsadói érzékelték az Erőt, és átestek valamilyen fajta felkészítésen. Csaknem biztosra vettem, hogy nem lepleződtem le, ami azt jelentett, hogy a titokzatos illetők csak korlátozottan értenek az agyszondázáshoz. Valószínűnek tűnt továbbá, hogy csupán passzívan érzékelik a veszélyt, és csakis akkor, ha egyenesen őrájuk irányul.

Ugyanakkor nyugtalanított a tény, hogy érzékelték azt, amikor csata közben az Erőhöz folyamodtam, és ekkor örültem csak igazán, hogy máskor gondosan álcáztam a különleges képességeimet. Luke a kezdet kezdetén feltételezte, hogy azért fogták el Miraxot, hogy én ne cselekedjek, és ha ez igaz volt, akkor az Erőben való jelenlétemmel azonnal lelepleztem volna magamat. Ezt a problémát korántsem oldotta meg a tény, miszerint Taviráék hajlottak annak elfogadására, hogy a tanácsadók Luke Skywalker jelenlétét érzékelték a Xa Fel felett - legfeljebb annyit jelentett, hogy egyelőre nem tudnak megkülönböztetni engem a mesteremtől.

Mindezeken felül furcsának találtam, hogy egyszer sem érzékeltem a tanácsadókat az agyszondázás előtt, még az ütközet alatt sem. Ha ők észleltek engem, akkor elég közel kellett lenniük ahhoz, hogy én is érzékeljem őket, legalábbis elméletileg. Ezek alapján biztosan álcázták magukat, hogy rejtve maradjanak. Tekintetbe véve, hogy alig hat-nyolc évvel korábban irtózatos hajtóvadászat folyt a Jedik ellen, a rejtőzködés képessége az életet jelentette az Erőre fogékony teremtmények számára. Számomra viszont azt, hogy akár ott állhattam egy veszedelmes ellenség mellett anélkül, hogy tudtam volna róla.

Másodszor pedig, ami ugyanilyen fontos volt: megtudtam, hogy Tavira rosszul tűri, ha keresztülhúzzák a számításait. Otromba módon elébe vágtam egy esetleges ajánlatának, amiért megbüntetett, majd közölte velem, hogy soha többé ne merészeljek szembe szállni vele. Nem ismerte el, hogy megelőztem, de nem is kéjelgett a diadaIában. Nyilvánvalóan győztesnek érezte magát, és én nem akartam megtudni, hogy a jövőben hogyan akarja biztosítani a győzelmet.

A gondolataimból kizökkenve a Crash előtt találtam magam, és leereszkedtem a lépcsőjén. A kellemesen hűvös söntésbe érve vártam néhány másodpercig, hogy a szemem megszokja a félhomályt, majd elindultam a hátsó rész felé, ahol Timmser üldögélt az egyik asztalnál, Caet társaságában. Ám alig tettem meg pár lépést, amikor Remart a bal vállamra tette, vagy inkább csapta a jobbját. Szembefordultam vele, leráztam magamról a kezét, és megkérdeztem tőle:

- Mit akarsz?

- Gyere, meghívlak egy italra! - válaszolta ravaszkásan vigyorogva a megtermett fickó.

- Mi van, kaptak egy szállítmány Alion neurotoxint?

A pultos, akinek az arca annyira ragyás volt, hogy valószínűleg a Xa Felről származott, öblös hangon felröhögött.

- Hé, nekünk semmi közünk Margath-hoz! - közölte aztán. - Sasyru fizet, és kész. Szóval, mit kérsz?

- Helyi lomin sört, köszönöm - feleltem, majd Remartra pillantva megkérdeztem: - Mire véljem ezt a nagylelkűséget?

- Nem szeretném, ha félreértés lenne köztünk, kapitány - válaszolta Sasyru, azzal megemelte felém aranyló brandyvel teli poharát. - Részemről nincs harag.

- Részemről sincs - feleltem kurtán, azzal átvettem a sört a pultostól, biccentettem Remartnak, és folytattam utamat a hátsó rész felé.

Amikor odaértem a társaim asztalához, Timmser a lábával kitolt nekem egy széket.

- Remartba meg mi ütött? - dörmögtem értetlenül, mialatt leültem.

Caet csak morgott, míg Timmser horkantott egyet, és a fejét csóválva magyarázta:

- Sasyru utánam következett Nive irodájában. Beszélt a kapitánnyal és az admirálissal, és ilyen vidáman jött ki tőlük. Úgy tűnik, Tavira különleges szolgálatra rendelte.

- Aha - dünnyögtem, majd belekortyoltam a sörömbe, és alaposan megforgattam a számban, amíg a szénsav csípni kezdte a nyelvemet. Keserű ízt éreztem, de tudtam, hogy nem az ital miatt. A legkevésbé sem tetszett a gondolat, hogy Remart beköltözik Tavira ágyába. Megfordultam ültömben, és sanda pillantásokkal méregettem a fickót, mire Caet rám mordult:

- A féltékenység nem áll jól neked, Jenos.

- Féltékenység? - kérdeztem meglepetten pislogva. - Hogy én? Remartra? Ugyan már!

- Ordít rólad, Jen, hogy találatot kaptál - jegyezte meg a fejét csóválva Timmser.

- Nem, mindketten tévedtek - tiltakoztam elszántan, ismét ittam néhány kortyot, és megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy azért nem rajongok a helyzetért, mert Remart alaposan,befűthet nekem Taviránál. A társaimra pillantottam, és halkan közöltem velük:

- Tavirával a háta mögött Remart borzalmas lesz.

- Vettem az adást, Idanian kapitány - felelte Timmser nagyokat bólogatva -, de attól tartok, a szenzoraid rosszul működnek. Téves adatokat közölnek veled.

- Keresd az igazságot, Jenos! - értett egyet mosolyogva Caet. - Ne repülj vakon!

Magam elé, az asztalra szegeztem a tekintetemet, és fontolóra vettem annak lehetőségét, hogy esetleg valóban féltékenység gyötör. Tudtam, hogy őrültség. Nem vágytam Tavirára. Ott volt nekem Mirax, és én tökéletesen boldog voltam vele. Visszautasítottam Tavirát és könnyűszerrel nézhettem úgy, hogy azért parancsolta maga mellé Remartot, mert ezzel akarta orvosolni a büszkeségén esett sebet, illetve mert ezzel huzamosabb ideig bosszanthatott engem, miután sokan tudtak arról, hogy Sasyru és én utáljuk egymást. És mégis, noha nem vágytam Tavirára, még kevésbé akartam azt, hogy ők ketten együtt legyenek.

És ekkor egyszeriben rádöbbentem, hogy tényleg féltékeny vagyok...

Megborzongtam, amikor belém vágott a felismerés. Természetesen tudtam, hogy a féltékenységem genetikai alapú, előre programozott érzés. Ha egy férfi megszerez egy nőt, biztosíthatja a saját genetikai túlélését, és ebben a tekintetben - a halhatatlanság keresésében - az összes többi férfi vetélytársnak számít. És akármennyire is akartam hinni abban, hogy megszabadultam vadállati ösztöneimtől - elszántan kapaszkodtam Yoda kijelentésébe, miszerint sugárzó lények-m vagyunk, nem hitvány anyag attól még tény maradt, hogy nem kedveltem Remartot. Mint ahogyan az is, hogy erősen vonzódtam Leonia Tavirához.

Ezt egész egyszerűen be kellett látnom. Részben azért vágtam elébe az ajánlatának, mert rettentően kívántam őt. Már csupán a külsejével is levett a lábamról, és a ravaszsága, a titokzatossága tovább erősítette a vonzerejét. A szeszélyessége persze veszélyt hordozott, de már ez a veszély is kihívást jelentett: vajon, ha a közelebb kerülnénk egymáshoz, képes lennék kitérni a haragja elől?

Mielőtt még jobban belemélyedtem volna a gondolatmenetbe, korsómat az arcomon vöröslő, égő zúzódáshoz szorítottam, hogy lehűtsem. Aztán a seb még jobban égett, mert rálöttyent némi sör, és csípni kezdte felhorzsolt bőrömet, de a fájdalom jól jött, mert eszembe juttatta Tavira kicsinyességét, és bosszúállásra való hajlamát. Valóban azért küzdöttem el magam idáig, mert akarom őt? A kérdés vibrotőrként döfött a vágyaimba. Reméltem, hogy halálos sebet kaptak, de nem vettem biztosra.

Caet felém fordult, szimatolt egyet, és megkérdezte:

- Az arcod... ki tette?

Leengedtem a korsómat, hogy a farkasnő szemügyre vehesse az ábrázatomat, és hüvelykujjammal a hátam mögé bökve feleltem:

- Remart újdonsült barátnője. Feltett néhány kérdést, és a jelekből ítélve nem tetszettek neki a válaszaim.

Timmser megforgatta néhányszor a poharában aranyló brandyt, majd elmosolyodott és megjegyezte:

- Én is megválaszoltam a kérdéseit, de nem kaptam mást, mint egy alapos fejfájást.

- Hát igen... - dörmögtem elvigyorodva -, én is megmondtam neki, hogy megfájdul tőle a fejem, erre a képembe vágott az ostorával.

- Nem volt bölcs ötlet - állapította meg Caet, és felém hajolva hozzátette: - Remartot nem sajnálom, de érted aggódom.

- Ne félts engem, Caet! - válaszoltam a fejemet rázva. - Es ne csinálj semmi ostobaságot! Azt hiszem, Tavira képes kiszagolni a félelmet és a gyengeséget. Ha bármelyiket megérzi rajtad, máris a szádba veheted a sugárvetőd csövét. Az biztos, hogy az a vég gyorsabb lesz, és kevésbé fájdalmas.

Harminckilencedik fejezet

A következő rablótámadás könnyűnek ígérkezett, és valószínűleg nem is kellett volna hozzá akkora erő, mint amekkorával felvonultunk, de én az első perctől fogva gyűlöltem. Tavira admirális úgy döntött, hogy elutazunk az Algara-rendszerbe. Nem a főbolygóra, az Algara-2-re készültünk lecsapni, holott az ottani kormányzat annyira beleveszett a bürokrácia útvesztőibe, hogy aligha tudott felállítani egy kellően hatékony védelmi hálózatot. A rendszer egyes számú bolygóját vettük célba, a Kerilt nevezetű dzsungelvilágot, amelynek egyetlen kolóniája messze állt az önellátástól.

És pontosan az önfenntartás hiánya tette elsődleges célponttá a Keriltet. A Morymento nevezetű telep adott otthont a Galaxis egyik legnagyobb caamasi-populációjának. Még jóval a születésem előtt, közvetlenül a Klónháborúk után a Caamas-t brutális támadás érten Az iszonyatos csapás alatt a vegetációja valósággal elpárolgott, míg halott kőgolyóvá vált, és a növényzettel együtt a caamasik zöme is elpusztult. A támadás alapossága és vadsága miatt senki sem tudta, hogy ki rendelte el és ki hajtotta végre a támadást.

És az sem derült ki soha, hogy miért hajtották végre. A caamasik évezredek óta békeszerető teremtmények voltak, a szelídség megtestesítői. Noha a szülőbolygójukat elhagyó caamasik közül néhányan Jedi-lovagok és -mesterek lettek - mint például Ylenic It’kla, a nagyapám barátja -, a többségük kereskedőként, tudósként, közvetőként vagy diplomataként dolgozott. Annyira szerették őket szerte az egész Galaxisban, hogy a caamasi szó számos nyelvben új jelentést kapott: „távoli barát” vagy pedig „megbízható idegen”.

A Birodalom fennállása idején egyesek - elég kevesen - igyekeztek segíteni azokon a caamasikon, akik túlélték a világuk megsemmisülését. Létrehoztak néhány, a Morymentóhoz hasonló telepet, míg azok, akik hajlamosak voltak összeesküvést szimatolni mindenütt, azt rebesgették, hogy a birodalmiak azért semmisítették meg az Alderaant, mert ez a bolygó adott otthont a caamasi túlélők egyik legnagyobb csoportjának. Azt ugyan nem tudtam, hogy ez igaz-e vagy sem, de arra jól emlékeztem, hogy az anyám minden évben összeszedett egy halom régi ruhát, amit aztán elküldött valamelyik caamasi menekülttáborba. A Birodalom bukását követően a jótékonykodás szokása fennmaradt, sőt kibővült, ami azzal járt, hogy félévente újabb és újabb készletek érkeztek a Keriltre, amitől a caamasi kolónia kifosztásra érett, elsőrangú célponttá vált.

Röviddel azután, hogy visszatértünk a valós térbe, felfedeztük, hogy nemcsak nekünk fáj a fogunk a szállítmányra.

Kiözönlöttünk az Invidious-ból, és ekkor megláttam, hogy egy régi, Kaloth-osztályú csatacirkáló lebeg a Kerilt felett. A válaszjeladójának adatai alapján megtudtam, hogy a neve Harmzuay, és eszembe jutott, hogy ismerem ezt a hajót a KorBiz-nál töltött időszakból. Akkoriban egy olyan thalassi rabszolgakereskedő csapat repült vele, amelyik még a saját köreiben is gyalázatos hírnévnek örvendett. A begyűjtőhadjáratok végén általában kiválogatták a zsákmányból a legerősebb és legokosabb foglyokat, a többit pedig megölték, hogy magasan tarthassák az árakat.

- Boltok, utánam! - adtam ki az utasítást. - A koponyák a mieink. Ne csak sokkoljátok őket, hanem hamvasszátok el valamennyit! Rock és Slash-osztagok, irány a felszín! Támadjátok az odalent állomásozó hajókat! Ionágyút használjatok, nem akarom, hogy úgy robbanjanak fel, hogy tele vannak rabszolgával!

Timmser, illetve Wallon nyugtázták a parancsot, és az osztagukkal együtt a bolygó felé vették az irányt, mialatt én a csapatommal jobbra fordultam, egyenesen a felénk tartó kéttucatnyi Z-95 Headhunter felé. A thalassiak nem módosították a gyári modelleket - a gépek két triplacsövű lézerágyút, illetve egy-egy rakétavetőt hordoztak.

Az ellenséges pilóták egész jónak bizonyultak, de mi jobbak voltunk náluk, sokkal jobbak. Az első találatomat mindjárt a legelső szemtől-szembe repülés alatt értem el. Én lőttem előbb, lézernyalábokkal árasztottam el a Headhunter elülső pajzsát. Az ellenfelem alighanem megijedt, és rám küldött egy rakétát, de az ártalmatlanul húzott el mellettem. A következő két lövésem áthatolt a pajzsán. Az egyik a pilótafülkébe csapódott, a másik félig megolvasztotta a jobb hajtóművet. Kisebb-nagyobb fémdarabok robbantak ki a burkolatból, aztán maga a vezérsík is leszakadt, és forogva repült a semmibe. A koponya tovább haladt pályáján, és a pilóta, ha még élt is, nem tehetett semmit.

A második ellenfelem azonnal tűz alá vett. Vakító, vörös fények táncoltak előttem, de a pajzsaim kitartottak. Visszalőttem, és mindkét sugárnyalábom eltalálta. A fickó balra fordulózott, hogy elmeneküljön előlem, így aztán jobbra döntöttem a gépemet, hogy a hátára tapadhassak. Leadtam még egy lövést, amivel kiiktattam a hátsó pajzsát, majd lassítottam és követtem őt, mialatt elnyújtott hurokkal kapaszkodott elfelé. Megpróbált jobbra kitörni, és lefelé fordult, de előrelöktem a botot, és némi oldalkormányzással megint mögé értem. Az utolsó duális lézerem átütötte a pajzsát, és ha egy X-szárnyúban ült volna, lefejelte volna az asztrodroidját. így viszont a fülketetőt hasította ketté, valamint lenyírt vagy tíz centit a pilóta sisakjának tetejéből.

Nem sokáig örülhettem a találatnak, ugyanis vörös energianyalábok villantak el a gépemtől jobbra. Lekaptam a tolóerőt, két másodpercre előrenyomtam a botot, aztán ismét gyorsítottam és jobbra fordulóztam. A koponya, amelynek pilótája az imént megpróbált beállni mögém, elhúzott mellettem, közben tisztán odamutatta nekem a hasát. Beleküldtem két rövid sorozatot, amivel kiiktattam az elülső pajzsot, illetve szétlőttem a gép orrának első harmadát. A Headhunter innentől kezdve csakis egyenesen, egy szinten tudott repülni, hacsak a pilótája nem bizonyult rendkívül ügyesnek. De a pályamódosítással sem ment volna sokra, mert lefelé indulva a legádázabb közelharcba keveredett volna, míg felfelé kanyarodva pontosan a távoli tűzpárbajt vívó Harmzuay és az Invidious közé került volna - persze, csak rövid időre.

A Kaloth-osztályú csatacirkálók valaha rendkívül ütőképes egységeknek számítottak, és ezt a példányt úgy feljavították, hogy akár egy Nebulon-B fregattal szemben is megállta volna a helyét. A rabszolga-kereskedők hatékony fegyverré formálták, és más körülmények között szívesen látták volna az Invid-flottában. Csakhogy a thalassi bűnözők arra a zsákmányra akarták rátenni a kezüket, amelyet Tavira admirális kiszemelt magának, és ezért a sértésért súlyos árat kellett fizetniük.

Amikor később, a csata után végignéztem a különféle szenzoradatokat, még akkor is csak hüledezve pislogtam, és alig fogtam fel, hogy milyen irtózatos pusztításra képes az Invidious. Noha tudtam, hogy hány löveget hordoz, és ezek külön-külön mennyi energiát adnak le egy-egy lövésnél, Tavira olyan halálos hatékonysággal vetette be őket, hogy az eredmény láttán jószerével lélegezni is elfelejtettem.

Az első sortüzet a Harmzuay adta le, vörös és aranyszínű robbanások fényei villogtak az Invidious teljes hosszán. Néhány energianyaláb átjutott a csillagromboló pajzsain, és egy-egy folton megolvasztották a héjazatát, de láttam én már ezeknél sokkal komolyabb sérüléseket is, amelyek X-szárnyúak rácsapásai során keletkeztek. A Harmzuay tüzérei külön-külön célpontokra lőttek, ahelyett hogy egy pontra koncentrálták volna a tüzet, hogy a lehető legnagyobb hatást érjék el. Ezzel a taktikával megsebezhettek, vagy legalábbis elriaszthattak volna egy kisebb hajót, de nem az Invidious-t

Különösen nem úgy, hogy annak hídján Leonia Tavira parancsnokolt.

Az Invidious viszonzásul leadott sortüze végzetesen megrongálta a csillagrombolónál körülbelül ötször kisebb csatacirkálót. A ne¬héz turbólézerek a cirkáló tatjára összpontosították tüzüket. Az energianyalábok úgy hatoltak át a pajzsokon, mintha azok csak hologramok lettek volna, és óriási lyukakat égettek a burkolatba. A benti levegő kitódult a nyílásokon, törmeléket és testeket sodort magával, aztán a másodlagos robbanások újabb páncél- és berendezésdarabokat szórtak az űrbe. Az Invidious smaragdzöld lézernyalábjai végigszántottak a csatacirkáló bal oldalán, megsemmisítették az ottani pajzsokat, és az oldalsó ütegeket.

Pajzsok és fegyverek híján a csatacirkáló parancsnoka végrehajtotta az egyetlen lehetséges manővert: az oldalára döntötte a hajóját, hogy az alsó pajzsokat mutassa az ellenség felé, aztán megpróbált elmenekülni. Ebben az esetben viszont nem létezett olyan, hogy „próbál”, és nem létezett olyan, hogy „megtesz”. A thalassiaknak már csak a halál maradt, és a kivénhedt csatacirkáló pusztulása rendkívül látványosan ment végbe.

Amint a tatját fordította az Invidious felé, a csillagromboló összes lövege egyszerre tüzet, nyitott. A Harmzuay hátsó része úgy nézett ki, mintha fekete lyukká változott volna, amely magába szívta mindazt az energiát, ami kiszabadult az Invidious fegyvereiből;’A hajtóművei azonnal felrobbantak, és szétszaggatták a törzse hátsó harmadát. Az izzó gázok felhője előrelökte a hajót, pontosan abba az irányba, amerre a kapitány indult volna, de ez már csak egy holttest utolsó rándulása volt.

Az energianyalábok átütötték a csatacirkáló héjazatát, és mindéül megolvasztottak. A cseppfolyós dúracélt az űr hidege szempillantás alatt megfagyasztotta, így a hajótestből hosszú fémnyúlványok meredtek ki, akár a nebula-orchideából a gyökerei. Látni véltem - és ezt később a szenzoradatok is megerősítették -, hogy a tatnál becsapódó turbólézernyalábok végigszáguldottak a cirkáló belsején, egészen az orráig. Újabb és újabb acélcsápok bukkantak elő az elején, míg végül a hajótest összeroskadt. A Harmzuay a teljes legénységével együtt megszűnt létezni, a roncsa úgy sodródott az űrben, mintha egy furcsa, fémtestű állat hullája lett volna.

Az oldalára döntöttem a gépemet, hogy ismét bekapcsolódjak az ütközetbe, de a thalassiak addigra már megtörtek. A vadászaik féle megsemmisült, és a vezérhajó pusztulása láttán a többi is menekül lőre fogta. Három koponya egy, a rendszerből kivezető vektorra állt, a többi pedig elindult az Algara-2 felé. Elképzelni sem tudtam, miből gondolták, hogy menedéket találnak odalent, de talán jobb sors várt rájuk, mert tőlünk csak a halált kaphatták volna.

- Bolt-osztag, figyelem, hagyjátok őket, hadd fussanak! - rendelkeztem. - Belépünk az atmoszférába, és körülnézünk odalent.

Én törtem át elsőnek a bolygó felhőtakaróján, és ebből a magasságból óriási területet láttam be. Tőlem északra füst szállt fel a zöldellő őserdőből. Trivadászok keringtek azon a környéken, és alkalmanként hevesen tüzelve lecsaptak valamire. A Rock-osztag taktikai hullámhosszára állítottam az adóvevőmet, és megszólaltam:

- Itt a Bolt Vezér. Rock Vezér, jelentést kérek!

- Itt a Rock Vezér. Légelhárító tűz, de nem vészes. Van egy kiütött kompunk. A fedélzetén szállított rabszolgák bemenekültek az erdőbe, jelenleg azon dolgozunk, hogy feltartóztassuk az üldözésükre indult thalassiakat!

- Szép munka, Timmser, folytassátok! - adtam ki az utasítást, majd kapcsolatba léptem a Slash-osztaggal, és annak parancsnokától is hasonló jelentést kaptam. Ezt követően északnak vettem az irányt, és elrepültem a Morymento-telep űrkikötője felett, de nem láttam vadászgépeket, és nem ütköztem semmiféle ellenállásba. Visszaváltottam a rádiómat a Bolt-osztag taktikai frekvenciájára, és gyors ütemben soroltam a rendelkezéseimet: - Figyelem, hármas raj, szálljatok le itt! Kettes raj, maradjatok a levegőben, és járőrözzetek! Egyes raj, utánam, a szenzorokat állítsátok felszíni felderítő üzemmódra!

Átállítottam a saját érzékelőimet, és a monitoromon megjelent egy rácshálózat, felette a környék topográfiai térképével. Alig egy pillanattal később a keresőrendszer építményekről, nagyobb tereptárgyakról, különféle energiaáramlásokról, létformákról, mozgásokról szóló adatok özönével árasztotta el a képernyőt, és minden mással, amit a program írói fontosnak ítéltek. A beérkező adatokat áttöltöttem a kommunikációs egységbe, és felküldtem az Invidious-nak.

Nem kellett sokat várnom, és a flotta hullámhosszának kapcsolója mellett villogni kezdett egy apró, vörös lámpa. Finoman megnyomtam, és bejelentkeztem:

- Itt a Bolt Vezér.

- Bolt Vezér, itt Tavira admirális! Helyzetjelentést kérek a felszínről!

- Jelenleg a várost derítjük fel. Úgy tűnik, a raktárak tele vannak. Ha leküldi a rohamkompokat, megkezdhetjük a rakodást! - közöltem, majd a szenzormonitoron átáramló adatokra pillantva hozzátettem: - A raktárnegyed elhagyatottnak tűnik. A caamasik alighanem szétszaladtak, amikor meglátták a thalassiakat.

- Hagyják békén őket! - parancsolta Tavira. - Ha nem muszáj, ne essen bajuk!

- Magam is pontosan erre gondoltam - válaszoltam, noha valami más járt a fejemben. Tudatában voltam annak, hogy ha elvisszük a készleteket, azzal évekre visszavetjük a kolónia fejlődését. A caamasik fejlett iparral rendelkeztek, csakhogy egy vad világ megszelídítése nem könnyű feladat. Megfelelő felszereléssel rövid idő alatt is látványos eredményeket érhettek volna el, csakhogy mi éppen arra készültünk, hogy megfosszuk őket az eszközeiktől. A kár nem volt azonnali, de tudni lehetett, hogy előbb-utóbb fájni fog nekik.

- Örülök, hogy egyetért velem - jelentette ki az admirális. - Tavira kiszáll.

Visszaváltottam a Bolt taktikai hullámsávjára, és beleszóltam a mikrofonomba:

- Hármas raj, helyzetjelentést kérek! Mi van az űrkikötő környékén?

Nem kaptam választ, amit eléggé furcsának találtam.

- Hármas raj, jelentést kérek az űrkikötőről!

A pilótáim ezúttal sem jelentkeztek.

- Egyes raj, utánam, hármas és négyes folytassátok a felderítést - rendelkeztem ekkor, közben megfordultam, és elindultam vissza az űrkikötő irányába. A szenzoraimat felszíni üzemmódban hagytam, hátha elcsípek egy adatot arról, hogy légelhárító lövegek felé tartok, vagy pedig, hogy a pilótáim csapdába estek. Hiába nem rajongtam Remartért, nem akartam, hogy baja essen, amiért a felszínre küldtem, mert tudtam, súlyos árat fizetnék, ha Tavira nem kaphatná meg tőle azt, amit akar.

A műszerek nem találtak semmit, azt leszámítva, hogy a hármas raj Trivadászai odalent állnak, teljesen sértetlenül.

- Nekem ez nem tetszik - dörmögtem csak úgy magamnak, majd hangosabban folytattam: - Figyelem, kettes raj! Maradjatok a levegőben, és körözzetek! Én lemegyek és körülnézek.

Letettem a gépemet, felnyitottam a zárófedelet, és lekaptam magamról a sisakomat, illetve a kesztyűmet. Kivettem az adóvevőt a sisakból, ellenőriztem, hogy az osztagom hullámsávjára van-e állítva, aztán rácsíptettem vörös űrruhám mellzsebére. Ezt követően felnyitottam a mentőkészletet, és kivettem belőle a sugárkarabélyt, illetve egy energiacellákkal teli övet. Végezetül kimásztam a kabinból, lecsúsztam a talajra, és futásnak eredtem. Az űrkikötő terminálja felé tartottam, és amikor megláttam az ajtaján a fekete égésnyomokat, émelygő érzés jelentkezett a gyomromban.

Miután rádöbbentem, hogy veszélyben vagyok, megnyitottam a belső Erő-tartalékomat, és kiterjesztettem az érzékelésem szféráját. Laposra formáltam a képzeletbeli gömböt, nehogy Tavira tanácsadói felfigyeljenek rá, aztán magam elé fókuszáltam, és félkörívesre alakítottam. Az előttem álló épületben nem találtam senkit, de a mögötte kezdődő őserdőben több tudat jelenlétét érzékeltem. Még jobban kiterjesztettem az érzékelésemet, és ekkor rábukkantam a pilótáimra: tőlem körülbelül kétszáz méterre tartózkodtak a fák között.

Félelem és fájdalom érkezett az irányukból, de egyik sem tőlük származott. Rohanni kezdtem, majd az épületet megkerülve rátértem egy kövezett járdára, amely az erdőbe vezetett. Egy-két perccel később megérkeztem egy kisebb házaktól övezett, többé-kevésbé kerek tisztásra.

Remart és a társai középen álltak, tőlük nem messze legalább kéttucatnyi caamasi alkotott tágas félkört. A máskülönben szelíd és barátságos teremtmények sötét szemüket tágra nyitva, rettegve figyelték a négy férfit. Köztük és a pilóták között egy sikló állt a földre ereszkedve, két halott thalassi ült benne. A harmadik thalassi, a jármű vezetője mozdulatlanul feküdt a talajon. Tőle nem messze egy caamasi hevert fél könyökre támaszkodva, balját a feje fölött tartotta, hogy védje azt. Mögötte egy másik, kisebb termetű és finomabb csontozatú caamasi guggolt. Úgy sejtettem, hogy ez utóbbi teremtmény nő lehet, éppen csak domborodó keble alapján serdülőkorban járhatott. A két caamasi arcán és vállán lévő bíborszínű foltok láttán úgy sejtettem, hogy kettejüket vérségi szálak fűzik egymáshoz.

- Sasyru, jelentést! - csattantam fel a lehető leghatározottabb hangon. - Azonnal! Jelentést!

Remart felkapta a fejét, és felém fordította az arcát. Társai távolabbra oldalaztak, és mindketten babrálni kezdték a vállukon függő sugárkarabély elsütőbillentyűjét. Sorban belenéztem a szemükbe, de nem sokáig állták a tekintetemet. Végül Remartra pillantottam, ő viszont magabiztosan vigyorgott rám.

- Elég annyit tudnod, kapitány, hogy urai vagyunk a helyzetnek! - közölte emelt hangon. - A többihez semmi közöd!

Döngő léptekkel közeledtem felé.

- Valóban? - mordultam fel, azzal lenéztem a fekvő caamasira, és megláttam, hogy az orrnyílásából sötét vérpatak csordogál. Biccentettem neki, aztán a szememet résnyire vonva ráförmedtem Remartra: - Magyarázatot követelek! Mi folyik itt?

- Megmondtam, hogy semmi közöd hozzá!

- Értem. Vedd úgy, hogy mostantól van közöm hozzá! - válaszoltam, és mialatt tovább közeledtem hozzájuk, újabb részleteket fedeztem fel. A halott sofőr mellett kisebb zsák hevert a földön, a tartalma részben kiömlött, amikor az illető elzuhant. Még sosem láttam caamasi ékszereket, az ezüst és arany tárgyak nem hasonlítottak semmihez, amivel addig találkoztam. Nem volt okom feltételezni, hogy a rabszolga-kereskedő azért jött ide, mert vevőt keresett az ékszereknek. És miután az előttem felsorakozott caamasik nem viseltek mást, csupán szandált, illetve háziköntösre emlékeztető, hosszú ruhát, nyomban tudtam, hogy mi történt: a thalassiak éppen a falut fosztogatták, amikor Remarték ideértek, és végeztek velük.

- Itt találtuk ezeket a thalassiakat - közölte végre Remart dacosan. - Ellenálltak és megtámadtak minket, mire mi a szabályok értelmében megöltük őket. Jelentés vége.

A földön fekvő caamasi felé biccentettem, és megkérdeztem:

- Vele mi történt?

- Megütött, én meg visszaütöttem.

- Egyébként meg - mordultam fel ingerülten -, mi az átokverte fekete lyukat kerestek ti itt?

A megtermett fickó ravasz mosolyra húzta a száját, és a cimborái: is vigyorogni kezdtek.

- Vásárolgatok ezt-azt, kapitány - válaszolta Sasyru -, tudod, az admirálisnak.

- Szóval idejöttetek, hogy kifosszatok néhány házat, de már itt találtátok a thalassiakat - összegeztem a történteket. - Megöltétek őket, és elvettétek tőlük a zsákmányt. És ez a caamasi nem akarta önkéni átadni. Így történt?

- Mi csak osztozkodni akartunk - dörmögte Remart, ártatlan képet vágva.

- Hát hogyne, osztozkodni - válaszoltam nagyokat bólogatva, Csak az a gond, hogy amit te az osztozkodásról tudsz, az nálad a „kommunikációs nehézség” címszó alatt szerepel. Miből gondoltad, hogy jogod van ezekhez az ékszerekhez?

Remart úgy meredt rám, mintha őrültet látott volna.

- Hé, hát kalózok vagyunk! Ha ékszert látunk, egyszerűn elraboljuk!

- Eddig rendben - ismertem el -, csakhogy a zsákmány előbb bekerül a közösbe, és csak később osztjuk szét. És ezt te is tudod. - Megcsóváltam a fejemet, és hozzáfűztem: - Csak azért, mert Tavira admirális elvesztette a józan eszét, még nem jelenti azt, hogy terád nem vonatkoznak a törvények.

- Óh, valóban?

- Igen.

- Akkor jó. Akkor most alkalmazok egy bizonyos törvényt - jelentette ki Remart, azzal lekapta a válláról, és a még ekkor is fekvő caamasira szegezte a karabélyát. - Ez az alak megütött engem. Ellenállt, tehát meg kell ölnöm.

- Dehogy ölöd meg!

- Nem? - kérdezte Remart, és sandán nézett rám. - Mi van, kapitány, válogatunk a törvények között?

- Szó sincs róla - tiltakoztam, és a bal kezemmel a caamasira mutattam. - Ő az enyém. Nem ölheted meg!

- A tiéd? - mordult fel Remart. - Ezt meg hogy érted?

- Bizony, az enyém. Szükségem van egy szolgára, és azt akarom, hogy ő legyen az. Nem végezhetsz vele. - Remart elvörösödött dühében, mire gyorsan rászóltam: - Ez parancs, Sasyru!

Remart ingerülten fújtatott, majd kihúzta magát, és megszólalt:

- Tudod, nem tetszenek a parancsaid. És tudod, az jár a fejemben, hogy le kéne lőnöm téged most rögtön. Aztán majd odahaza elmeséljük, hogy a thalassiak orvul végeztek veled, mialatt a te bátor és bölcs irányításod alatt felderítettük a környéket. Szerintem még azt is el tudnám intézni, hogy én vegyem át a helyedet.

- Igen, ez lehetséges, csakhogy nem kapnád meg azt, amit valóban szeretnél - jelentettem ki, azzal ledobtam a karabélyomat és az energiacellákkal teli övet. - Még ha meghalok is, és sikerül kimosnod magad ezzel a történettel, mindenki emlékezni fog két dologra. Egy, hogy én voltam a parancsnok. Kettő, hogy azt mondtam, úgy ütsz, akár egy chadra-fan. Főleg ez utóbbitól nem tudnál megszabadulni életed végéig, hacsak...

- Hacsak? - kapta fel a szót Remart.

Leráztam mindkét kezemet, és magam felé intettem őt.

- Gyere, próbáld meg még egyszer! Üss meg! Nem mintha elég bátor volnál ehhez, miután én nem vagyok ártalmatlan. Szeretned bebizonyítani, hogy tévedek?

Remart felröhögött, odadobta fegyverét az egyik társának, és közölte:

- Óh, ha tudnád, milyen régóta várok erre a lehetőségre! Megfűztél, Idanian! Jó nap ez a csonttöréshez és a vérontáshoz! Gyere, most elintézlek!

Az első ütése magasról és jobbról indult, onnan tartott balra lefelé. Könnyedén elléptem előle, aztán előrehajoltam, megragadtam Remart szürke öltözetét, és a földre taszítottam őt. Gurult egyet fektében, nyomban talpra ugrott, majd szembefordult velem, közben máris maga elé kapta mindkét kezét, hogy hárítson egy esetleges támadást.

Én maradtam, ahol voltam, és felkacagva megjegyeztem:

- Már korábban megmondtam, hogy egyszer szabadon megüthetsz. Ezt most csúnyán elvétetted, úgyhogy csak félnek számítom. Mit szólsz hozzá?

Másodjára jóval óvatosabban közeledett - lassan és kicsiket lépet, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Ezúttal a balját tartotta maga előtt, míg a jobbját hátrahúzta, hogy minél nagyobb erővel indíthassa. Gyors balhoroggal nyitott, de én csupán elrántottam a fejemet. Rögtön ezután közelebb lépett, hogy a jobbjával támadjon, de én gyorsan jobbra siklottam, és az ökle elhúzott a bal vállam felett. Sietve átbújtam visszahúzódó keze alatt, felszökkentem előtte a levegőbe, és nyitott tenyérrel akkora pofont adtam neki, hogy megpördült, és térdre roskadt.

Remart kivörösödött képére tapasztotta a tenyerét, köpött egyet, aztán lassan felállt, és támadóállásba ugrott.

- Ez minden, amire képes vagy, Idanian? - kérdezte kihívó hangon.

- Nyugalom, ez még csak a bemelegítés - közöltem vele vigyorogva.

Mialatt újabb támadásra indult, az Erőn keresztül láttam, hogy mozdulatsorokat játszik le magának az elméjében. Tychóval ellentétben Sasyru nem szétágazó vonalak mentén gondolkodott. Nem azon az alapon értékelte ki és vetette el az egyes manővereket, hogy én mire vagyok képes, hanem azon, hogy őneki mi a legjobb. Gondolta, hogy milyen ütésekkel próbálkozom, és ennek megfelelően ‘ készült védekezni. És a jelekből ítélve fel sem merült benne, hogy nem áll szándékomban valóra váltani az álmait.

Amikor a közelembe ért, felé lendültem, és térden rúgtam. A térde hátrabicsaklott, de nem tört el, mert visszarántottam a lábamat. Tett néhány botladozó lépést hátrafelé, mire én utána ugrottam, és egyenesen hasba rúgtam. Sasyru kidüllesztette a szemét, fojtott nyögést hallatva elzuhant, és hányi kezdett.

- Na, elég volt ennyi? - kérdeztem tőle, majd odaballagtam az ékszeres zsákhoz, és leguggoltam mellé. Valamennyi darab gyönyörű volt, finom és aprólékosan kimunkált, mégis hordozott magában valamit a caamasik nyugodt, elegáns erejéből.

- Szembeszálltál a pilótámmal ezekért. Miért? - kérdeztem a vérző orrú caamasitól.

A teremtmény a feltápászkodó Remartra pillantott, majd visszanézett rám, és fojtott hangon válaszolt:

- Ez itt a mi örökségünk. A családjaink elpusztultak a Caamason, és csakis ezek a tárgyi emlékek maradtak a szeretteink után. - Rámutatott egy nyakláncra, amelyről apró, macskaszerű alakok függtek, amelyeknek szemét egy-egy aranymorzsa alkotta. - A lányom visszakérte ezt a darabot. A pilótád azt követelte tőle, hogy adjon valamit cserébe. Amikor a lányom nemet mondott, a pilótád tapogatni kezdte, hogy megmotozza.

Odadobtam a nyakláncot a fiatal caamasinak, majd felálltam, és elindultam Remart felé, aki ekkorra állt ugyan, de kétrét görnyedve öklendezett. Tudtam, hogy csak színleli a rosszullétet, így aztán léptem még egyet, és hirtelen megtorpantam. Sasyru felém lódult, és megpróbált elkapni, hogy a földre rántson, de én balra szökkentem, és amikor elhaladt mellettem, keményen fültövön vágtam a jobb öklömmel. Megint elzuhant, és a fogai hangosan összecsattantak, ugyanis először az álla érte el a talajt.

A biztonság kedvéért oldalba rúgtam, felsebzett öklömet szopogatva távolabbra húzódtam tőle, közben odaszóltam neki:

- Ezt azért kaptad, mert erőszakoskodtál azzal a lánnyal!

Még messzebbre hátráltam tőle, majd felkaptam a zsákot, és odadobtam a hozzám legközelebb álló caamasinak.

- Gondoskodj róla, hogy minden darab visszakerüljön a tulajdonosához!

Remart társa, Dobberty felmordult, és megszólalt:

- Kapitány, az a miénk!

- Csak volt a tiétek! - válaszoltam, azzal megfordultam, és megláttam, hogy Remart éppen guggolásba emelkedik. Megcsóváltam a fejemet, és odakiáltottam neki:

- Idejössz, vagy én menjek oda?

Ő jött, méghozzá futva. Mindkét karját félig behajlítva maga előtt tartotta, hogy megragadjon és a földre rántson. Ebben a helyzetben a magassága és súlya jókora előnyhöz juttatta volna, és pontosan ezt akarta kihasználni. Csúnyán elbánhatott volna velem, éppen ezért nem állt szándékomban belemenni a játékba.

Egészen közelre engedtem, majd hátrálni kezdtem előle. Amikor mindkét kezével előrekapott, belemarkoltam a zubbonya mellrészébe, és magam felé rántottam. Ezzel egy időben hanyatt vágtam magam, és a jobb talpamat Remart hasának támasztottam. Mialatt lendületes hátrabukfencbe kezdtem, kinyújtottam a lábamat, és ezzel átrepítettem őt magam felett. Sasyru hatalmasat esett, egyenesei a hátára, a caamasi és a lánya alig tudtak félreugrani előle. A bukfencet befejezve azonnal felpattantam, és az ellenfelem felé pördültem. Remart igyekezett feltápászkodni, mire odaugrottam hozzá, és belemarkoltam a hajába, hogy segítsek neki.

Megpróbált felém fordulni, így aztán elengedtem a haját, és bevittem neki egy gyors balhorgot, amivel eltörtem az orrát. El tántorodott tőlem, de én utánamentem, a jobb öklömet keményen belevágtam a gyomrába, aztán ballal kőkemény ütést mértem a bal fülére. Ez a csapás úgy érkezett a célba, ahogyan a pöröly sújt le az üllőre, és nem tett jót sem a pörölynek, sem pedig az üllőnek. Valami roppant egyet a kézfejemben, és heves fájdalmat éreztem, de hiába tudtam, hogy eltört egy csontom, nem törődtem vele.

Egy szűk ívű jobbhoroggal szétzúztam Remart száját, és kitörtem három-négy fogát. Az arcához kapta a kezét, aztán elvette onnan, és amikor meglátta, hogy az ujjai véresek, úgy bámult rám, mintha nem hinne a szemének. Döbbenten tátogott és pislogott, egészeid addig, amíg állcsúcson vágtam, mire megtántorodott, és megint elterült a földön.

Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt, véres nyálat köpködött, majd egy fogat is, aztán elnézett mellettem és felordított:

- Ne csak bámészkodjatok, nyomorultak! Elő a karabélyokkal! Lőjétek le!

Azonnal a többiek felé fordultam, közben forrón reméltem, hogy képes leszek megidézni az Erőt, és feldolgozni a sugárnyalábok energiáját, de erre nem kerülhetett sor. A három férfi testén kék kisülések táncoltak, és mindhárman úgy táncoltak és vonaglottak, akár a bábok, amelyeknek zsinórjait egy eszét vesztett droid rángatja. A fegyverük előttük hevert a talajon, és a vérző orrú caamasi sugárkarabélyt szegezett rájuk - az én karabélyomat.

Még egyszer, utoljára Remart felé fordultam.

- Még nem tudsz róla, de rondán elkaptalak! - szóltam le neki. Gyenge és lassú rúgást indított felém, de könnyedén átugrottam a lába felett, és könyörtelenül fejbe rúgtam. Elterült a földön, mire közelebb léptem hozzá, hogy még egyszer belerúgjak, ám megtorpantam, mert a caamasi sziszegett nekem valamit.

Néhány másodpercig mozdulatlanul állva figyeltem Sasyrut, és éreztem, hogy a kézfejem dagadni kezd. Leráztam a vért a jobbomról, és csak késve jöttem rá, hogy véletlenül lefröcsköltem a caamasi lányt. Bocsánatkérő pillantást vetettem a rémülten pislogó teremtésre, aztán az apja felé fordultam, aki továbbra is a kezében tartotta a sugárvetőmet.

És nemcsak a kezében tartotta, hanem egyenesen rám szegezte.

- Köszönöm, hogy megvédtél - mondtam neki, és békés szándékaim jeleként feltartottam mindkét kezemet. - Megértem, ha lőni akarsz. A helyedben én valószínűleg megtenném.

- Igen, ezt könnyen el tudom hinni - válaszolta a caamasi, de rögtön ezután leengedte a fegyvert, és a tusával előre felém nyújtotta. - Csakhogy a caamasiknál a szolga nem szokta lelőni a gazdáját.

- Az nem gondoltam komolyan - tiltakoztam a fejemet csóválva. - Csak azért mondtam, hogy Remart ne végezzen veled.

- Ezt magam is tudom - felelte a caamasi, és kékeszöld szemében furcsa fények kezdtek táncolni. - Veszélynek tetted ki magad, hogy megóvj engem, ahogyan én is, hogy megóvjam a lányomat és a barátaimat. Azt mondtad az embereidnek, hogy magaddal viszel engem, mint szolgádat, és ennek következtében robbant ki a verekedés. Az embered megszegett egy törvényt, és ezért neked kötelességed volt megbüntetni őt. Ha ezek után nem leszek a szolgád, akkor megszűnik az indok. Az ellenfeled és a társai szabadon kitalálhatnak egy történetet, amellyel tönkretesznek téged. Ha viszont veled megyek, én magam leszek a bizonyíték arra, hogy igazat mondasz.

- És vajon miféle mesével fognak előállni az ékszerekről? - vetettem fel a fejemet ingatva.

- Mi az utolsó képviselői vagyunk egy békés népnek, amelynek a világa megsemmisült. Ki hinné el, hogy maradtak értéktárgyaink? - kérdezett vissza a caamasi a társaira mutatva. - Az én nevem Ele gos A’kla, és Morymento ezen kerületének Elöljárója vagyok.

Zengő, őszinte hangon beszélt, és az érvei logikusnak tűntek. Ettől függetlenül nem tetszett a gondolat, hogy magammal vigyem őt a Túlélők közé. Hiába állt volna a védelmem alatt, a Courkrus-on egy civil könnyen bajba kerülhetett.

- Nem akarlak elszakítani téged a lányodtól! - jelentettem ki határozottan.

Elegos megrázta a fejét, és a maga nyugodt módján válaszolt: m

- Mi caamasik vagyunk. Jól ismerjük a szeretteink elvesztési miatti fájdalmat, és tudjuk, hogyan enyhíthetjük azt. A lányom nem marad magára.

Bólintottam neki, és átvettem tőle a karabélyt. Megfordultam, be-leküldtem egy kábító töltetet Remartba, aztán vállamra akasztotta a fegyvert.

- Hát akkor úgy tűnik, szert tettem egy szolgára - dünnyögtem! Elegosra pillantva. - Az űrkikötőnél leszek. Egy órád van, hogy elbúcsúzz. Ha netán nem érsz oda időben, és lemaradsz a gépről, nem fogok megharagudni.

- Egy óra múlva - felelte barátságosan mosolyogva a caamasi. - Ott leszek.

Elindultam vissza, az űrkikötő irányába. Amikor már a járdán lépdeltem, aktiváltam az adóvevőmet, és beleszóltam:

- Itt a Bolt Vezér. Mentőkompot kérek négy sebesültnek, és négy szabad pilótát, akik felvisznek egy-egy Trivadászt.

Alig néhány másodperc múlva jelentkezett valaki:

- Bajba került, Bolt Vezér?

- Igen, de semmi gond - válaszoltam felsebzett öklömet szopogatva. - Egyedül is megoldottam a helyzetet.

Negyvenedik fejezet

A mentőkomppal az Invidious belső biztonsági tisztjei közül is megérkeztek néhányan, akik azonnal elválasztottak engem Elegos- tól, illetve a négy sérülttől. Miután visszatértünk a csillagrombolóra, bevezettek egy kisebbfajta kabinba, ahol is alaposan kifaggattak. Beszámoltam arról, hogy rajtakaptam Remartékat, amint a halott thalassiakat rabolták ki, hogy összevitatkoztunk a caamasi sorsáról, és az ezt követő verekedésről. Az ékszerekről nem beszéltem, arról viszont igen, hogy véleményem szerint Remart azért haragudott meg a caamasikra, mert nem tudott elvenni tőlük semmit. Tudtam, hogy Sasyru és a másik három pilóta másképp adja majd elő a történteket. A tervemet arra a gondolatra alapoztam, hogy a Galaxis egyetlen kalóza sem adná vissza a zsákmányt azoknak, akiktől elrabolta - és Remarték az ezzel ellenkező állításaikkal azt a látszatot fogják kelteni, hogy csupán bajba akarnak keverni engem.

A kihallgatás órákig tartott, közben mindkét kezem bedagadt és megmerevedett, továbbá a vérem rászáradt a bőrömre, és bal kézfejem kegyetlenül hasogatott. A biztonsági tisztek tudták, hogy fájdalmaim vannak, és folyton ígérgették, hogy azonnal megkapom az orvosi ellátást, amint tisztázunk még néhány részletet. Miután annak idején én is lefolytattam jó néhány kihallgatást, tudtam, hogy mit akarnak hallani, és hogyan akarják hallani, ezért megadtam nekik mindent. Végül, amikor magamra hagytak, látszott rajuk, hogy elégedettek azzal, amit kaptak tőlem.

Röviddel a távozásuk után bejött hozzám egy Tuvanbi droid, és megvizsgálta a kezemet. Közölte, hogy a bal kézfejemben két csont is eltört, illetve, hogy vérömlenyek keletkeztek mindkét kezemben, míg a bőröm több helyen felszakadt vagy lehorzsolódott. A helyükre rakta az elmozdult csontokat - sokkal kíméletesebben, mint Mara Jade a közelmúltban -, de tájékoztatóit, hogy a hajó baktatartályaiba egyelőre nem jutok be, mert a sérüléseim nem elég súlyosak. Noha nem beszélt a részletekről, a szavai alapján úgy sejtettem, hogy a thalassiak tőrbe csalták valamelyik fosztogató csapatunkat, vagy valaki beindított egy rejtett robbanótöltetet, és ezért volt foglalt valamennyi tartály.

A droid elvonult, és ekkor Elegos lépett a kabinba – kötszereket, kenőcsöket, vizet és szivacsot hozott magával, hogy megtisztítsa a sebeimet.

- Noha hivatalosan nem vagyok orvos - közölte szerényen mosolyogva ha valaki új falut épít, megtud egyet s mást a különféle sérülésekről.

- Hát igen, egy új világ megteremtése sokféle tapasztalatot szül bölcselkedtem szintén mosolyogva, aztán egy kicsit meglepődtem, amikor az orromat megcsapta a caamasi testéből áradó illat. Különféle fűszerek, valamint az erdő szagát éreztem benne, akár a jóféle koréliai whisky illatában, de annál kicsivel édeskésebb volt. Azokat a forró italokat juttatta eszembe, amelyeket az anyám kotyvasztott nekünk, amikor a hideg téli estéken összegyűltünk a fűtőtest körül, Megnyugtatónak találtam ezt az illatot, és azon kaptam magam, hogy kevésbé nyomasztónak látom a jellegtelen, szűkös kabint. Felültem az asztalra, és mialatt Elegos nekilátott, hogy lemossa a vért a jobb kezemről, felnéztem rá, és megszólaltam:

- Szeretnék kérdezni valamit.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy válaszoljak.

- Amikor megérkeztem odalent a tisztásra, te a földön feküdtél, és vérzett az orrod. Remart azt mondta, megütötted, de most, hogy érzem, mennyire erős a kezed, és látom az izomzatodat, tudom, hogy a pilótám hazudott. Testi erő dolgában nem állhatsz messzi a seloniaktól, és nem hiszem, hogy Remart talpon maradt volna, ha megütöd.

Elegos oldalra billentette a fejét, és megfontoltan válaszolt:

- Megveregettem a vállát, hogy köszönetet mondjak, amiért megszabadítottak minket a thalassiaktól. Azt hiszem, megijedt tőlem, ezért sújtott le rám.

- Viszont, ha akartad volna, egy ütéssel kitörhetted volna a nyakát, nem igaz?

Elegos előbb a homlokát ráncolva meredt rám, majd lesütötte a szemét, és a véres vízzel teli edényt bámulva magyarázni kezdett:

- Tudod, a megrázó események rendkívül részletesen megmaradnak a caamasik emlékezetében. Majdnem olyanok, mint egy holofelvétel, de annál sokkal többet jelentenek számunkra. Ha megölünk valakit, az októl függetlenül, szörnyű terhet veszünk a vállunkra. Az effajta emlékek nem fakulnak meg az idő múlásával, életünk végig elkísérnek és nyomasztanak minket. Többek között ez az oka annak, hogy mi a békét, a megértést, a harmóniát, valamint az egyetértést keressük és hirdetjük.

- Értem - vágtam rá szaporán bólogatva -, ezért kábítottad el a pilótákat, ahelyett hogy végeztél volna velük.

Elegos mélyet sóhajtott, és kibökte:

- Azt hittem, megöltem őket. Azért kábítottam el őket, mert te kábítólövésre állítottad a fegyveredet. Nem hagyhattam, hogy végezzenek veled, és azért, hogy megvédjelek, elfogadtam volna a kínzó emlékekkel járó terhet.

Eléggé meglepődtem, de hamar összeszedtem magam, és kijelentettem:

- Szóval, amikor rám fogtad a sugárvetőt, úgy gondoltad, hogy egy lövéssel végezhetnél velem.

Elegos bólogatott, és komoran válaszolt:

- Egészen addig halottnak hittem azokat az embereket, amíg te elvetted tőlem a fegyvert, és belelőttél Remartba. Amikor láttam, hogy belelősz az illetőbe, holott agyonverhetnéd, akkor jöttem rá, hogy a másik három csupán alszik.

- Most, hogy tudod, hogy élnek, elhalványul ez az emlék? - kérdeztem kíváncsian.

A caamasi rejtélyes mosolyt villantott rám. A szeme körül megfeszült a bőr, amitől a szemzugából kiinduló csíkok határvonalai kiélesedtek.

- Az emlékezetem sértetlennek fogja megőrizni, de más okból, azt hiszem - felelte rövid töprengés után.

Éppen átlépett a másik oldalamra, hogy kezelésbe vegye a bal kezemet, amikor Tavira viharzott be a kabinba. Egyszerűen félretaszította előlem Elegost, majd megragadta a bal kezemet, és szorítani kezdte ott, ahol a törött csontjaim rejtőztek.

- Nem vagyok elégedett önnel, Jenos Idanian - csikorogta síri hangon. - Egyáltalán nem vagyok elégedett

Összepréseltem a két fogsoromat, nehogy feljajduljak, mire Tavira még erősebben nyomta össze a kezemet.

- Sajnálattal hallom, admirális - recsegtem elhaló hangon.

Hirtelen elengedte a kezemet, tetőtől-talpig végigmért, és megállapította:

- Szörnyen néz ki, kapitány.

- Látnia kéne a másik fickót - feleltem elégedetten horkantva.

- Láttam, maga átkozott! - csattant fel ingerülten, aztán szemmel láthatóan lecsillapodott valamelyest, és a száját halvány mosolyra húzva folytatta: - Szépen elintézte Remartot. És miért? - A kezét oldalra lendítve mellbe vágta Elegost. - Ezért az idegen senkiért? Miért?

Fagyos pillantást vetettem rá, és kijelentettem:

- Szükségem volt egy szolgára. Ez minden.

- Ürügyre volt szüksége, hogy tőrbe csalhassa Remartot - jegyezte meg Tavira, és összefonta kezét a keblén. - Maga nagyon kiszámítható, Idanian! Máris kiismertem!

- Valóban? - nyögtem ki, és elfogott az aggodalom, ugyanis a gyomrom tájékán furcsa érzés jelentkezett, amelyet nem tudtam azonosítani. - Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom, amiért elrontattam a szórakozását, de nem hagyhattam, hogy Remart ártatlanokat gyilkoljon.

- Remart azt állította, hogy ez az izé megütötte őt.

- Remart nem mondott magának semmit - vágtam vissza, és haragosan meredtem az admirálisra. - Még most is a baktatartályban ácsorog. Még néhány óra, és helyrejön a játékszere. Majd akkor beszélhet vele.

Tavira megrázta a fejét, amitől fekete haja úgy lebbent jobbra-balra a keblén és a vállán, akár egy súlytalan árnyék.

- Vele már nem fogok beszélni - közölte aztán.

- Hogyhogy?

- Remart halott - közölte a száját kegyetlen mosolyra húzva.

- Képtelenség - tiltakoztam értetlenül. - Annyira nem vertem meg!

- Nézd csak, mennyire aggódik valakiért, akit gyűlölt! Nem, nem maga ölte meg - válaszolta felkacagva Tavira, majd közvetlenül elém lépett, előrehajolt, és letámaszkodott az asztalra úgy, hogy a két kezével közrefogta a derekamat. A hangját suttogásig fojtva beszélt tovább. Forró lehelete lágyan cirógatta nyakamat, és ez az érzés éles ellentétben állt azzal, amit mondott: - Én lőttem le. Függelemsértést követett el. Megtagadott egy parancsot, és rátámadt a parancsnokára. Meg kellett halnia. És hogy ez fog történni, azt maga már akkor tudta, amikor összeakaszkodott véle! Igaz?

Hátrahúztam a fejemet, hogy legalább egy-két centi távolság legyen az orrunk között, és halkan, de határozottan kijelentettem:

- Ha holtan akartam volna látni, én magam végeztem volna el a munkát.

- Lehet, hogy ezt gondolja, Jenos Idanian, de én jobban tudom - vágott vissza gúnyosan mosolyogva Tavira. - És a szíve mélyén maga is érzi! - Még jobban előredőlt, amíg az orrunk összeütközött, és akkor virágok különös és izgató, kissé édeskés illatát éreztem. Az admirális mélyet lélegzett, és búgó hangon folytatta: - Azt akarta, hogy Remart meghaljon. Azt akarta, hogy én öljem meg, hogy így bűnhődjek meg, amiért őt választottam.

- Téved - nyögtem ki alig hallhatóan.

Tavira felegyenesedett, felemelte a kezét, majd a jobb fülemhez illesztette a mutatóujját, és finoman végighúzta az arcomon, egészen az állam csúcsáig.

- A szőke férfiak oly sok baj forrásai - mondta közben már-már révedezve. - Mindenki ostobának nézi magukat, de csak azért, mert nem fogják fel, mennyire bonyolultan gondolkodnak. Talán még maga sem érti az egészet. - A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta a szakállamat, és a legkevésbé sem érzékien megrángatta. - Jenos Idanian, maga tudta, hogy azért választottam Remartot, mert maguk ketten riválisok voltak. Betegesen gyűlölték egymást. Csakhogy odabent, a fejükben és a szívükben majdnem pontosan ugyanolyanok voltak. Számítottam arra, hogy egymásnak ugranak, és tudtam, hogy maga lesz a győztes.

Mélyen belenéztem a szemébe, és megkérdeztem:

- Akkor miért nem akadályozta meg?

- Látni akartam, hogyan szabadul meg tőle - közölte mind szélesebben mosolyogva Tavira. - Úgy gondoltam, hogy ha gyáva, akkor halálos veszélybe küldi Remartot, olyan feladatokat bíz rá, amelyekbe biztosan belepusztul. De nem erre számítottam.

Mialatt beszélt, furcsa izgatottság söpört végig rajtam, és elcsukló hangon kérdeztem:

- Hát akkor mire?

- Arra, hogy csapdát állít neki. És pontosan ez történt - felelte Tavira, azzal ismét előrehajolt, és incselkedve végignyalta az arcom bal felét. - Azt viszont álmomban sem hittem volna, hogy velem öleti meg. Azt hittem, hogy a Remarttal szembeni felsőbbrendűség gének bizonyítékaként egyszerűen csak átadja nekem a hulláját. De azzal, hogy tőrbe csalt engem, velem szemben is bizonyítani akarta a felsőbbrendűségét.

- Higgye ezt, ha óhajtja! - jelentettem ki szenvtelen hangon.

Tavira felkacagott, féllépésnyire távolodott tőlem, és visszasimította a füle mögé fekete hajának egyik elszabadult tincsét.

- Maga pedig talán hamarosan másban fog hinni, mint amiben hinni szeretne - válaszolta, azzal kéjesen megnyalta a száját, és a vágy jól érzékelhető hullámokban áradt belőle. - Szóval, rákényszerített, hogy megsemmisítsem a játékszeremet, csakhogy most újra van szükségem. És az jár a fejemben, hogy maga lesz az új játékszerem, Jenos Idanian.

Felmutattam mindkét kezemet, és kijelentettem:

- Velem most pár napig aligha lehet játszani.

- És ezen idő alatt megpróbálja kitalálni, hogyan szökhetne meg előlem. Jól sejtem? - vélekedett a száját biggyesztve Tavira. - Hallottam arról a kis tragikus történetéről. Elvesztette a szerelmét, és bosszút forral. Tudom, mit érez, Idanian. Tudom, mire vágyik. Ne kövesse el azt a hibát, hogy ostobának néz! Rá tudnám kényszeríteni, hogy legyen az ágyasom. Mondjuk, megfenyegetném, hogy kiirtom a Túlélőket. Vagy ezen a szolgáján keresztül fenyegetném meg, és maga megtenne mindent, amit akarok. De nekem ez nem elég; Most jól figyeljen, Jenos Idanian! Tudom, hogy engem akar, és én is akarom magát. Tudom, hogy szeretné megsemmisíteni a Tinta Társaságot, és visszaszerezni a szerelmét, akitől elválasztották. Én segíthetek, hogy elérje a célját. Rendelkezésére bocsátom az Invidious-t és minden egyéb forrásomat. Csak annyit kell tennie, hogy szabad akaratából eljön hozzám. - Megint közelebb lépett hozzám, megfogta az államat, majd felém hajolt, és lassan, kéjesen végighúzta nyelvét az ajkamon. - Élvezni fogod a társaságomat - búgta aztán fátyolos hangon. - Biztosíthatlak, hogy nagyon fogod élvezni... gyere el ide, az Invidious-ra, és legyél az ágyasom... és én valóra váltom minden álmodat.

Hirtelen rányomta az ajkát a számra, és szenvedélyesen megcsókolt. Szerettem volna bemagyarázni magamnak, hogy azért nem taszítom el, mert a kezem súlyosan megsérült, de tudtam, hogy nem ez az igazság. Feltámadt bennem a már korábban is megtapasztalt izgalom - a lágyékomból indult, felszáguldott az agyamig, majd vissza le, és közben letompította minden fájdalmamat. Az orromat betöltötte Tavira illata, míg a haja érzékien simogatta az arcomat és a nyakamat.

És a törött kezem volt az oka annak, hogy nem húztam őt magamhoz.

Az arcom valósággal lángolt a szégyentől, amikor eltávolodott tőlem, és diadalittasan rám mosolygott. Aztán Elegosra pillantott, és odavetette neki:

- Viseld gondját! Egy hónap múlva magamhoz hívom a gazdádat, hogy megtudjam, miként döntött. Ha addigra nem gyógyul meg, visszatérek a Kerilthez, és az egész bolygót felperzselem! - Búcsúzóul megcsókolta az ujja hegyét, amit aztán rányomott az alsó ajkamra, és mélyen a szemembe nézve hozzátette: - Egy hónap, Jenos, és megvalósul minden vágyad, amit a szívedben és a fejedben őrzöl.

Azzal Tavira kiviharzott a kabinból, és úgy egy perccel a távozása után a tüdőmben jelentkező fájdalom ébresztett rá arra, hogy a lélegzés elengedhetetlen része a létezésnek. Mohón beszívtam a levegőt, és az orromon keresztül engedtem ki, hogy kimossa onnan a mámorító illatokat. Nagy erőfeszítések árán ökölbe szorítottam a bal kezemet, és lesújtottam volna az asztalra, csakhogy Elegos elkapta a csuklómat, és megállította, ugyanolyan könnyedén, mint amikor egy szülő fékezi meg a gyermeke dührohamát.

Nem szólt semmit, csupán nekilátott megtisztítani a sebeimet. A víz csípte, a szivacs kellemetlenül súrolta lehorzsolt bőrömet, de a fájdalom segített, hogy magamhoz térjek. Szerettem volna bevetni valamelyik nyugtató technikát, de azzal lelepleződtem volna Tavira tanácsadói előtt - és a pillanatnyi állapotomban aligha tudtam volna megfelelően összpontosítani.

Nem tagadhattam le önmagam előtt, hogy erősen vonzódom Leonia Tavirához. Amit éreztem, testi dolog volt, vadállati dolog, az egyik test vonzódása a másikhoz. Szerettem volna csakis ezen a síkon gondolkodni, mintha elárult volna az a hitvány anyag, amely csapdába ejtette a szellememet, de tudtam, hogy ez sem teljesen igaz. Tavira^ szellemében volt valami, amit izgatónak és érdekesnek találtam. Azt mondtam magamnak, hogy ezt az egészet csak a helyzet hozta - ahogy annak idején a Siolle Tinta iráni vonzalmamat, vagy ahogyan Wedge vonzódott Qwi Xuxhoz. De mindettől függetlenül Tavira lenyűgözött, és emiatt még nehezebb lett volna letagadni a hús csábítását.

Az iránta való érzéseimnél is jobban zavart, hogy tökéletesen leírta, miért gyűlöltem Remartot, és miért tettem vele azt, amit tettem. Még a biztonsági tiszteknek sem vallottam be, hogy milyen súlyos sérüléseket okoztam az ellenfelemnek. Egy rúgás a gyomorba, egy ütés az állra bizonyosan jó út a győzelemhez, csakhogy engem másfajta módszerekre is kiképeztek, amelyekkel sokkal hatékonyabban és gyorsabban győzhettem volna. Már az első összecsapásunk idején is, azzal, hogy torkon ütöttem, meghátrálásra késztettem. Ugyanez az ütés, nagyobb erővel végrehajtva, eltörte volna a légcsövét, és Remart meghalt volna, anélkül hogy agyba-főbe verem.

Lenéztem a kezemre; és tudtam, hogy úgy is diadalt arathattam volna, hogy közben nem szerzek be néhány sebet, és nem töröm el a saját csontjaimat. Kölyökkorom óta tudatában voltam annak, hogy egy egyenes ökölcsapás valaki arcába tökéletes módja annak, hogy az ember eltörje a kezét, és mégis megtettem. Remart arcába vágtam, hogy megbüntessem őt, és hogy megbüntessem saját magamat. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy nem kéne kikészítenem őt. Mégsem bírtam leállni, és ezért súlyos árat kellett fizetnem.

Tavira kimondta, hogy azért gyűlöltem Remartot, mert mi ketten sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Ebben ugyan nem hittem, viszont hideg fejjel gondolkodva úgy véltem, hogy az összevetés annyira azért nem is téves. A kalóztársadalom körülményei kihozták belőlem a legrosszabb vonásaimat. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a gőg és a nagyképűség, és ezek lezüllesszenek az Invidek szintjére.

Remart az volt, ami én lettem volna, ha annak idején nem a lázadókhoz kerülök, hanem az Invidekhez. A felismerés nyomán végigfutott a hideg a hátamon. Olyan egyszerű lett volna... hiszen a Túlélők ugyanúgy gyűlölték a Birodalmat, mint én, amikor bujkáltam. Ha nem találtam volna másfajta menedéket, talán hozzájuk csatlakoztam volna, hogy visszavághassak a Birodalomnak. Ha a Koréliá- ról való menekülés közben nem lettem volna abban a helyzetben, hogy csatlakozzam a lázadókhoz, talán a Túlélők között kötöttem volna ki. Erkölcsi iránytű híján beleolvadtam volna ebbe a vad és ádáz társaságba, és egy idő után alighanem remekül éreztem volna magam azon bűnözők között, akikre korábban vadászni szoktam.

Nem én lettem volna Tavira ágyasa, hanem ő az enyém. Felszisszentem, de inkább a gondolattól, semmint attól, hogy a kenőcs, amit Elegos a sebemre kent, kellemetlenül csípett. Igen, talán én magam is borzalommá váltam volna, mint például Garm bel Iblis. A saját háborúmat vívtam volna a Birodalom ellen, csakhogy hiányzott volna belőlem Iblis nemessége. Az egész Galaxis felsorakozott volna ellenem, és én megpróbáltam volna megsemmisíteni mindenkit.

Az lett volna belőlem, amit Exar Kun felajánlott...

- Nem! - hördültem fel elgyötörten.

- A kenőcs segít a gyógyulásban, gazdám - jegyezte meg szelíden mosolyogva Elegos.

- Nem azzal van bajom - hadartam a fejemet rázva. - És ne szólíts gazdámnak. A Jenos éppen megteszi. Esetleg szólíts kapitánynak, ha hivatalos akarsz lenni.

- Rendben, kapitány - felelte Elegos, azzal felemelte a jobbomat, és nekilátott a kötözésnek.

Felsóhajtottam, és hagytam őt dolgozni. Tudtam, hogy féltékeny voltam Remartra, és azért vertem össze, hogy tönkretegyem a külsejét. És kénytelen-kelletlen igazat adtam Tavirának: valóban azért zúztam szét Remart képét, hogy elrontsam az admirális örömét, és megbüntessem őt, amiért nem engem választott.

De még ezt elfogadva is tudtam: nem azért hagytam életben Re-martot, hogy aztán Tavira ölje meg. Arra nem számítottam, hogy ez bekövetkezik. Tavira viszont elég romlott volt ahhoz, hogy halálosa cselszövésnek higgye a könyörületességemet. Sejtettem, hogy mások is így vélekednének. Még Caet és Timmser is, akik jobban ismertek mindenki másnál az Invidek köreiben, valószínűleg elfogadták volna, hogy ennyire ravasz és aljas vagyok.

De én nem ezt akartam. Képtelen lettem volna rá – gondoltam, aztán tekintetemet a falra szegezve, beharaptam az alsó ajkamat! Valóban?

Megborzongtam, és úgy éreztem, egy jéghideg kígyó vonaglik végig a beleimen.

Egyértelműen képes lettem volna rá - állapítottam meg magamban, noha szerettem volna ragaszkodni ennek az ellenkezőjéhez.

Viszont ekkor már új dilemmával kellett szembenéznem. Tavira egy hónapot adott a döntésre. Ami azt jelentette, hogy egy hónap múlva átkerülhetek az Invidious-ra. Az ottani személyzet tagja leszek. Tavira bizalmasa leszek. Módomban áll majd kifürkészni az Invidek valamennyi titkát, még azt is, hogy hol őrzik Miraxot. Megkaphatok mindent, amit akarok - visszakapom a feleségemet, és megtalálom az Invidek megsemmisítésének kulcsát.

Amikor még a KorBiz-nál dolgoztam, sokszor megesett, hogy a titkos műveletek során intim viszonyba kerültünk a nyomozás alanyaival, és örökké fennállt a kérdés: meddig menjünk el, és miként úszhatjuk meg, hogy ágyba bújjunk az illetővel. Általában a KorBiz másik tagja - az én eseteimben Iella - kiadta magát az ügynök feleségének vagy barátnőjének. Máskor, ha éppen egy bulin vettünk részt, és valaki kiszemelt magának, akkor leitattuk az illetőt, hogy mozdulni se tudjon, vagy ellenkezőleg, részegséget színleltünk, és ezt használtuk kifogásnak. Néha pedig előadtunk egy szép mesét egy barátnőről, aki mit sem tud a bűnöző életmódunkról, és ez általában elég volt ahhoz, hogy békén hagyjanak minket.

De néha ezen eljárások egyike sem vált be. A főnökeink azt mondták nekünk, ügynököknek, hogy ne csináljunk semmit, ami ellenkezik az erkölcseinkkel vagy a gondolkodásmódunkkal, ezenfelül igyekeztek olyan megbízatásokat adni, amelyekkel a lehető legkevesebb ilyen jellegű terhet rakták ránk, de néha előfordult, hogy a nyomozás továbblendítése érdekében el kellett mélyíteni a bűnözőkkel létesített kapcsolatot, és ilyenkor bizony lefeküdtünk velük. Mármost én nem igazán éreztem jól magam ezekben a helyzetekben, noha nem tekintettem tiltottnak a szexuális kapcsolatot két szabad akaratú felnőtt között, hacsak egyikük nem élt házasságban. Mirax és én számtalanszor élveztük egymás társaságát, még mielőtt összeházasodtunk volna, és persze, nem ő volt az első nő, akivel ágyba bújtam.

Annak idején megtörtént, hogy nyomozás közben lefeküdtem valakivel, de az más volt, ugyanis nem éltem tartós kapcsolatban senkivel. Nem fűztek senkihez érzelmi kötelékek, és nem kötöttek eskük.

Csakhogy, azóta feleségül vettem Miraxot, és mindig is hűséges voltam hozzá. Ugyanakkor a kiszabadulásához vezető leggyorsabb és legegyszerűbb út Tavirán keresztül vezetett. Az persze szóba sem kerülhetett, hogy beleszerettem Tavirába - képtelenség lett volna. Testileg vonzódtam hozzá, de nem éreztem iránta semmit. Csupán arról szólt a dolog, hogy ha megadom neki azt, amit akar, akkor olyan helyzetbe kerülök, hogy én is megkaphatom azt, amit akarok. Arra készültem, hogy kényszerű, de a célnak megfelelő szövetséget kötök, mert annak révén helyrehozhatom azt a szörnyű igazságtalanságot, amit a feleségem elszenvedett.

Hisz, minden olyan egyszerű lesz... - töprengtem aprókat bólogatva. - Csak annyit kell tennem, hogy beköltözöm Tavira lakosztályába, a kedvében járok, és közben persze becsapom őt. El fog vezetni a feleségemhez. Ráadásul módomban áll megtagadni tőle azt, amire a legjobban áhítozik: az iránta való rajongásomat. Elsősorban ezt akarja, de nem fogom megadni magamat neki. Megkaphatja a testemet, és semmi kétség, a szenvedély és a kéj hatalmas és csodás birodalmát fogjuk bejárni és felfedezni együtt, de azt, amire a legjobban vágyik, sosem fogja megkapni tőlem.

Ezek a gondolataim világosnak és egyszerűnek tűntek, csakhogy a lelkem mélyén egy hang visítva tiltakozott. Könnyű lett volna megtenni, gyorsabban eljuthattam volna Miraxhoz, mint bármely más módon, viszont ez az egész rossznak, vagy inkább gonosznak tűnt. Nem tudtam, hogy miért. Nem akartam hinni benne. Még azzal is tisztában voltam, hogy a házasságtörésem bűne jelentéktelen lesz ahhoz képest, amit cserébe elérek. Szilárdan megfogadtam, hogy a Tavirával való viszonyom egyirányú lesz - kicsikarom belőle azt, amit akarok, és megtagadom tőle azt a jutalmat, amire a legjobban vágyik.

Megint megborzongtam, és halkan megjegyeztem.

- Nem hiszem el, hogy ilyenek járnak a fejemben.

Elegos megkötötte és elvágta a sterilplaszt kötést a jobb kezemem és megkérdezte:

- Miről van szó, kapitány?

- Azokról a dolgokról, amiken töprengek - válaszoltam a fejeméi csóválva. - Meg kell tennem valamit, de nem hiszem el azt, amin gondolkodom. Még gondolni sem akarok rá.

- Ha megengeded - felelte megfontoltan bólogatva Elegos, - idéznék neked egy caamasi mondást.

- Tessék!

Elegos összekulcsolta hasa előtt a kezét, és a fejét oldalra billentve beszélt:

- Ha már nem hallod, hogy a szél a neveden szólít, ideje elgondolkodnod azon, hogy talán elfelejtetted a nevedet.

Az egyszerű szólásmondás úgy csapott le rám, akár egy pöröly, és egyből eszembe juttatta az apám mondását a tükörről és az arcról! Reszketni kezdtem, és alig hallhatóan mormoltam:

- Igazad van. Már nem tudom, hogy ki vagyok valójában.

Negyvenegyedik fejezet

- Hát akkor azt javaslom - közölte mosolyogva Elegos -, hogy kezdj el emlékezni!

- Mondani könnyebb, mint megtenni - vágtam vissza nevetve.

- Szó sincs róla - tiltakozott a caamasi, és nekilátott bekötözni a bal kezemet. - Indulj el onnan, ahol most vagy, és menj vissza addig, amíg megtalálod az utolsó helyet, ahol még tudtad, hogy ki vagy.

Jóllehet a tanácsa csalókán naivnak tűnt, volt valami a hangjában, ami arra utalt, hogy valóban ez lehet a helyzetem megoldásának egyetlen kulcsa.

Nekiduráltam magam a feladatnak, de a rövidebb úton közelítettem a cél felé. A Tavirával folytatott viszony lett volna a leggyorsabb módszer ahhoz, hogy kiszabadítsam Miraxot, de a lényem egy része biztosra vette, hogy ez a módszer rossz. És rádöbbentem arra, hogy a lényemnek azon része, amelyik ádázul ellenzi a tervemet, pontosan az a része lehet az útjelző ahhoz, hogy visszataláljak önmagamhoz, így aztán megpróbáltam kideríteni, hogy Tavira ajánlatának elfogadásával miért térnék rossz útra.

A válasz szinte arcon vágott, és mélységesen megdöbbentem, amiért mindaddig nem láttam meg: ez a választás azért lenne rossz, mert nem Mirax érdekében akarok lefeküdni Tavirával, hanem azért, mert kívánom őt. Vagyis ebben az esetben a cél szentesítené az eszközt. Megtehettem ugyan, hogy nemes és önzetlen indokokba csomagolom önző vágyaimat, de valójában mérhetetlenül jólesett, hogy Tavira vonzódik hozzám. Hízelgett a hiúságomnak. Alig négy évvel korábban vettem feleségül Miraxot, és azóta sosem kívántam meg másik nőt, de ez korántsem jelentette azt, hogy nem akartam másoknak tetszeni. És Tavira, ez a rendkívül vonzó nő minden ujjára száz férfit kaphatott volna, de engem választott, ami azt jelentette, hogy különlegesnek tart. És számomra a kihívás - hogy bebizonyítsam, tényleg különleges vagyok -, nos, ez volt az a falat, amitől végül jóllakott volna az én hutt-méretű egóm.

Csakhogy ez a sötét oldal útja...

Ezek a szavak Skywalker mester hangján zengtek a koponyámban, és egy csapásra minden korábbinál jobban megértettem a sötét oldalt. Exar Kun, Darth Vader és a Császár annyira dinamikussá és erőteljessé tették a sötét oldalt, hogy könnyű volt felismerni és elutasítani. Viszont itt, az Invidek között, ahol a legtöbben inkább úgy viselkedtek és cselekedtek, akár a vadállatok, nem úgy, mint a civilizált teremtmények, a jó és a rossz közötti demarkációs vonal sokszor elmosódott, és nem mindig futott egyenesen. Minden egyes helyzethez másként kellett közelíteni, az irányváltásokat fokonként kellett végrehajtani, máskülönben az ember úgy került át a sötét oldalra, hogy észre sem vette.

Amikor összevertem Remartot, valószínűleg átléptem a vonalat! Igaz, Elegos, a többi caamasi, sőt a saját védelmemben cselekedtem. Amennyiben ezen összecsapás alatt segítségül hívtam volna az Erőt, alighanem a sötét oldalt, a gonoszt hívtam volna segítségül, aminek következményeibe belegondolni sem mertem. Valószínűleg olyan dolgokat műveltem volna Remarttal, hogy a Galaxis összes baktájat sem hozta volna rendbe, és kéjes örömömet leltem volna a sikolyaiban. Ezt követően talán sikerült volna félresöpörnöm az utamból Tavirát az egész hordájával együtt, és kiszabadítottam volna Miraxot, de feláldoztam volna mindent, ami kettőnket összekötött.

Fújtam egyet, felnéztem Elegosra, és megkérdeztem:

- Ez az egész a gonosz természetéről szól, nem igaz? A gonosz önző, míg a jó önzetlen. Ha olyasmit teszek, ami nekem, csakis nekem jó, és közben ártok másoknak, akkor gonosz vagyok. Ha viszont azért teszek valamit, hogy óvjak másokat, ha ütközőnek állítom magam mások és a gonosz közé, akkor jót cselekszem.

A caamasi balra billentette a fejét, és elmélyülten bólogatva válaszolt:

- Hiába vezérelnek jó szándékok, alapos megfontolás nélkül a tetteid még lehetnek gonoszak. A gond természetesen az, hogy gonoszságot művelni mindig könnyű, ellenállni a gonosznak soha nem az.

A gonosz könyörtelen; ha valaki fáradt, ha valaki nem éber, könnyen áldozatául esik.

- És vannak olyan helyzetek - vettem át a szót -, amikor szembeszállunk a gonosszal, de közben ártunk az ártatlanoknak.

- Igen, ez előfordulhat - ismerte el Elegos, majd pislantott néhányat, és kezét a vállamra téve folytatta: - A fájdalom együtt jár az élettel, de az élet arról is szól, hogyan kezeljük a fájdalmat és az örömöt, a vereséget és a győzelmet. Az élet nem csupán időtöltés a halál előtt, hanem összessége mindannak, amit teszünk. A döntés gyakran nem könnyű, de ha nem döntünk és nem cselekszünk, az néha rosszabb, mint amikor rossz döntést hozunk. A gonosz virágzik ott, ahol nem szállnak szembe vele, és azoknak, akiknek módjukban áll szembeszállni vele, kötelességük megvédeni azokat, akik erre nem képesek.

A fejemet hátravetve felkacagtam, mire Elegos összezavarodva bámult rám, és óvatosan megjegyezte:

- Nem hiszem, hogy amit mondtam, ennyire vicces.

- Nem is az! - feleltem nevetve, aztán miután lecsillapodtam, mosolyogva magyarázkodtam: - Csupán arról van szó, hogy sokszor hallottam már ezeket a szavakat a családom tagjaitól, a barátaimtól, sőt saját magamtól is. Jut eszembe, amikor bemutatkoztál, azt mondtad, a néped Elöljárója vagy. Ez nagy felelősséggel és közbizalommal járó állás?

- Minálunk ez örvend a legnagyobb tiszteletnek - válaszolta ünnepélyes hanghordozással a caamasi.

- És megbízol bennem?

- Így van.

- Szóval, én is megbízhatok benned minden tekintetben? Hajlandó vagy segíteni nekem?

Elegos bólogatott, ám nyomban megjegyezte:

- De a gonosz szolgája nem leszek.

- Akkor már ketten vagyunk - feleltem elégedetten biccentve. - Amikor hazaérünk, mindent elmondok.

- Hát akkor alig várom, hogy véget érjen az utazás - udvariaskodott Elegos.

- Köszönöm, hogy rendbe hoztad a kezemet - mondtam mosolyogva. - És a fejemet is.

- Megtiszteltetés volt számomra - jelentette ki nagy komolyan a caamasi.

Miután Elegos magamra hagyott, hanyatt feküdtem az asztalon. A sarkamat beakasztottam a szélébe, és kezemet a mellkasomon nyugtattam - nehéznek éreztem, mintha egy-egy ólomtégla nyomta volna a bordáimat. Mélyen a gondolataimba merültem, és miután felidéztem magamban bizonyos dolgokat, amiket az apám és a nagyapám mondott nekem, bizonyos dolgokat, amiket Wedge-től hallottam, és más dolgokat, amiket én mondtam, vagy további barátaim, ismerőseim, rájöttem, hogy ki vagyok. Megláttam a tükörben a valódi arcomat, és meghallottam, hogy a szél a nevemen szólít. Mióta az eszemet tudtam, mindig is a legszebb, legszentebb ideálnak tartottam a mások szolgálata iránti elkötelezettséget. Nem akartam mást, mint alárendelni magam mások boldogulásának és nemes érdekeinek. Azt tekintettem rendeltetésemnek, hogy menedéket nyújtsak másoknak, hogy erőd legyek a kegyetlenség és a zsarnokság ellen. Az élet önmagában véve is nehéz volt, anélkül is, hogy elmebeteg szociopaták gyilkolták és fosztogatták a népeket.

Ott, az asztalon fekve ráébredtem, hogy súlyos hibát követtem el. Teljesen rossz irányból közelítettem a problémához. Hogy megtaláljam és kiszabadítsam Miraxot, elmentem a Jedi Akadémiára, és ezzel feladtam addigi önmagamat. Új nevet és személyazonosságéig vettem fel, új külsőt öltöttem, és új dolgokat tanultam. Megpróbáltam valaki mássá válni, mert azt hittem, hogy csak egy nálam sokkal erősebb, hatalmasabb valaki - egy Jedi - mentheti meg Miraxot.

Amikor aztán csalódtam a Jedi Akadémiában, és eljöttem onnan, visszatértem a gyökereimhez. Félretettem mindazt, amit megtanultam, sőt még Nejaa Halcyon szellemi hagyatékát sem néztem át. Mindennek a tetejébe teljesen félreértettem egy rémálmom üzenetét - azt hittem, katasztrófát jósol arra az esetre, ha Jedivé válnék, holott nem erről szólt. Az álom üzenete ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyen örök érvényű: a gonosz egyetlen igazi ellenszere az önzetlenség. Ez a vonás biztosít annyi fényt, amennyi megsemmisíti a sötétséget.

Először elszakadtam ügynöki múltamtól, aztán a KorBiz-nál kapott tudásom kedvéért elszakadtam a Jedi-örökségemtői. Úgy kezeltem a két énemet, mintha az ügynöki a jobb, a Jedi a bal oldalam lett volna - mintha a testem egyik fele működhetett volna a másik nélkül. Szembeállítottam egymással a két felet, holott integrálnom kellett volna azokat.

Nem voltam Corran Horn, a KorBiz ügynöke, sem pedig Keiran Halcyon, a Jedi-lovag. Egyszerre voltam mindkettő. Egységesítenem kellett önmagamat, hogy kellően összpontosíthassam az erőfeszítéseimet. A nagyapám is beszámolt arról, hogy Nejaa gyakran eltitkolta a Jedi-mivoltát, vagyis néha az egyik megközelítés jobban működött, mint a másik, és nekem a győzelem érdekében mindkettőt használnom kellett.

Az Invidious rövid idő alatt visszarepített minket a Courkrus- hoz. Elegos és én a Túlélők zsákmányrészét szállító kompok egyikével ereszkedtünk le a felszínre. Hamarabb is mehettem volna, de megvártam, amíg az osztagom valamennyi egysége elhagyja a csillagrombolót. Egyfelől azért vártam, hogy baj esetén kéznél legyek, másfelől pedig azért, hogy kiszedjem Gurtt ezredesből a fedélzeteken keringő pletykákat. Nem sokat mondott, de sejtelmesen mosolyogva azt tanácsolta, hogy mihamarabb kezdjek kemény és alapos testedzésbe, és a lehető legmagasabb szintre fejlesszem az állóképességemet.

Röviddel ezután megérkeztem Vlarnyába, majd a rangomnak kijáró szállodába, és ott, a lakosztályomba lépve felfedeztem, hogy nemrégiben mások is jártak benne. A helyiségekben halmokban álltak a különféle luxuscikkek, egyebek mellett több üveg legalább száz éves Savareen-brandy. A díszes palackokat, illetve a hozzájuk mellékelt poharakat egzotikus drágakövek díszítették, még egy hüvelyk¬ujj méretű Durindfire-ékkő is akadt köztük. A székeket és az ágyamat különleges kelmék és szövetek, különféle világokról származó szobrocskák, és különféle tartósított csemegék borították, míg az asztalon egy holokocka állt, a felette derengő felvételen Tavira kívánt nekem gyors és tökéletes gyógyulást.

A fejemet csóválva mosolyogtam. Tíz-tizenkét órával korábban az ajándékhalom lenyűgözött volna, sőt hízelgett volna a hiúságomnak. Úgy éreztem volna, hogy elkaptam Tavirát, hogy csapdába ejtettem, mert miközben oly sok energiát fektet abba, hogy meghódítson, nem veszi észre, mennyire rászedem. Töltöttem volna magamnak egy adagj brandyt, pohárköszöntőt mondtam volna az admirális vereségére, és diadalittasan felhajtottam volna az italt.

De ekkora már csupán egy rakás rablott holmit láttam magam előtt. Tavirának egyetlen darabhoz sem volt joga, és azzal, hogy nekem adta mindezt, olyasmit adott nekem, ami sosem volt az övé, amiért nem dolgozott meg. Egyszerűen elvette másoktól azt, amit akart, és bár azt mondta nekem: azt akarja, hogy önként, szabadi akaratomból menjek el hozzá, valójában megpróbálta kicsikarni belőlem azt, amit akart, és megölt volna, ha nem engedelmeskedem. A gesztusa pontosan olyan üres volt, mint amilyen erkölcstelen - és ettől még fontosabbá, még parancsolóbbá vált az, hogy egyszer s mindenkorra megszabadítsam tőle a Galaxist.

Elegos tett egy kört a lakosztályban, benézett a fürdőbe, a hálói szobába, illetve a konyhába, és miután belépett a nappaliba, a fejét csóválva közölte:

- A többi helyiség is tele van ajándékkal. A fürdőszobában és a hálóban akad néhány tárgy, amelyek eléggé intim viszonyt sejtetnek.

- Tavira legforróbb vágyálmaiban, Elegos - válaszoltam magabiztosan vigyorogva. - Egy hónapunk van. Mire az letelik, én leszek az admirális legrettegettebb rémálma.

- Helyes, tapsolva üdvözlöm ezt a döntésedet - jelentette ki a caamasi, és szélesen mosolyogva összeütötte néhányszor a két tenyerét. - Hozzá kell tennem, még a nagyapádhoz is méltó lenne.

Negyvenkettedik fejezet

- A... a nagy... nagyapámhoz - dadogtam, és elképedten bámultam Elegosra. - Miről beszélsz?

A caamasi megcsóválta a fejét, és rámutatott az egyik székre.

- Foglalj helyet, kérlek! - mondta a legteljesebb lelki nyugalommal. - Néhány órával ezelőtt megkérdezted, hogy bízhatsz-e bennem, és tájékoztattál egy döntésedről, amelynek kapcsán méltónak kell lennem a bizalmadra, máskülönben bajod eshet, de talán még az életedet is elveszítheted. Most elmondok neked valamit, ami ugyanilyen értékes.

Továbbra is nagyokat pislogva, lassan leereszkedtem a székre. Elegos besétált a szoba közepére, aranyszínű ruháján apró fénypontok ezrei táncoltak. Komolyság és megfontoltság áradt belőle, ami elárulta, hogy nem veszi félvállról azt, amire most készül. Vettem egy mély lélegzetet, és kiböktem:

- Elegos, nem kell elmondanod semmit, amivel veszélybe sodrod magadat vagy a népedet. Sőt az lenne a legjobb, ha nem tennéd meg.

- Nem, kapitány, tudom, hogy megbízhatok benned - válaszolta jóindulatúan mosolyogva. - Tudom rólad, hogy akkor sem adnád ki a titkomat, ha halállal fenyegetnének.

Nem igazán tudva, hogy mit feleljek, egyszerűen csak hátradőltem, és a hasamra fektettem bekötözött kezemet.

- A közelmúltban beszéltem neked arról - kezdte Elegos -, hogy a megrázó események emlékei erősek és szinte tapinthatóak számunkra. Emlékszel?

- Persze - dünnyögtem bólogatva -, például, ha megöltök valakit, az ilyen emléket teremt.

- Pontosan, de ugyanilyen hatással járnak a kellemes élmények is - fejtegette Elegos, és az arca felderült például egy gyermek születése, vagy ha találkozunk egy hírességgel, vagy ha jelen vagyunk egy fontos eseményen. Mi, caamasik memninek nevezzük ezeket az emlékeket. Érzések és részletes adatok társulnak hozzájuk, és néha megfoghatatlan, mennyiségileg nem mérhető dolgok is. Részletesebbek minden hologramnál, és értékesebbek számunkra, mint az anyagi javak. - Az ujja hegyével finoman végigsimított a vállán, illetve a szeme körül húzódó bíborszínű csíkokon, és folytatta. - A memnik legjelentősebb sajátossága, hogy megoszthatjuk őket másokkal. Az átvitel elsősorban vérrokonok között lehetséges, ezért is kötnek egymással házasságot a különböző klánok tagjai. Ezzel a módszerrel biztosítjuk, hogy az egyes csoportok között nyitva maradjanak a kommunikációs útvonalak. Mivel megoszthatjuk egymással ezeket az emlékeinket, és mert mindannyiunkat teljes hatásukkal érnek, tökéletes kommunikációs lehetőséget nyújtanak a népünknek. Többek között ezért kerüljük az erőszakot, és ezért igyekszünk segíteni másoknak, hogy megtalálják a békességet. Az én sávjaim általánosak a Kla-klánban, vagyis az anyai klánomban. Ennek köszönhetően könnyen továbbíthatok egy-egy memnit a Kla-klán többi tagjának, vagy pedig az apai klánomnak, az A-klánnak.

Furcsa gondolat merült fel az elmémben. Felkaptam a fejemet, és kiböktem:

- A nagyapám ismert egy caamasit, akit úgy hívtak: Ylenic It’kla,

- Az anyám fivére. Közös az anyai vérvonalunk. Jól ismertem őt, és mindannyian rendkívül büszkék voltunk arra, hogy Jedi lett belőle - felelte Elegos, mialatt az arcára boldog kifejezés költözött. Tudnod kell, hogy mi, caamasik felfedeztünk egy különlegességet a Jedikről. Miközben alig három-négy nemzedéknyi elszakadás elég ahhoz, hogy a kommunikációs útvonalak bezáruljanak köztünk, amikor valamelyikünkből Jedi lesz, módunkban áll összeköttetést teremteni és memniket cserélni vele. Nincs ebben semmi csoda, így aztán amikor a nagybátyámból Jedi lett, a Kla-klán valamennyi tagját hihetetlen büszkeség töltötte el. Egy, a nagybátyámtól kapott memni révén ismertelek fel. A szemed, a szagod és a viselkedésed ugyanolyan, mint az övé.

- Ylenic a nagybátyád? - hüledeztem tátogva. - Hol van? Beszélhetek vele?

Elegos gyors ütemben pislantott néhányat, és egy-két másodpercre mindkét kezével eltakarta az arcát. Fel akartam állni, de intett, hogy maradjak ülve, majd összeszedte magát, és beszélni kezdett:

- Bocsáss meg... A nagybátyám nem tartózkodott a Caamason, amikor a világunk elpusztult. Egy barátját látogatta meg az Alderaanon, és sikerült meggyőznie az illetőt arról, hogy az ottaniak nyújtsanak menedéket más caamasi túlélőknek. Nejaa és még néhány életben maradt vezetőnk úgy döntött, hogy szét kell szóródnunk, és össze kell vegyítenünk a klánokat az új telepeken. Bár az Alderaanon létezett a legnagyobb telep, korántsem az egyetlen nagy.

Úgy éreztem, a vérem belefagy az ereimbe, és alig bírtam kinyögni:

- Az Alderaanon halt meg...

- Éveken át sikeresen tért ki a Császár Jedi-vadászai elől - mondta komoran bólogatva Elegos -, de a bolygó pusztulásakor nem menekülhetett el.

- És miféle emléket adott át neked a nagyapámról? - kérdeztem fojtott hangon.

- Attól tartok, ahhoz nem vagy eléggé Jedi, sem pedig jó barát, hogy képes legyek továbbítani neked - felelte a fejét csóválva, aztán habozott néhány másodpercig, és hozzátette: - És talán nem tenne jót neked ez az emlék. A nagyapád halálát örökíti meg.

Ismét belesüllyedtem a székbe, és lehunytam a szememet. Mindaddig csak rémálmomban éltem át Nejaa halálát, de legalább módomban állt álomként kezelni. Belegondolni sem mertem, mit tapasztalnék, ha teljes súlyukkal rám zuhannának a nagyapám barátjának érzései.

- Igazad van - suttogtam megrendülten és talán nincs is jogom ehhez az emlékhez.

- Egyelőre - tette hozzá Elegos.

- Egyelőre - ismételtem a szót, azzal bólintottam, és kinyitottam a szememet.

- Hát akkor majd ezt is orvosoljuk - jelentette ki a caamasi, és végre megint mosolygott, de ezúttal kissé ravaszkásan. - Szóval, mi legyen az első lépésünk?

Megdörzsöltem az államat bekötözött kézfejemmel, és belekezdtem:

- A jó hadművelet mindig felderítéssel kezdődik. Tavira a Galaxis különféle pontjaiból gyűjti össze a flottáját, de annak gerincét egyértelműen azok adják, akik itt állomásoznak. Ha szétzúzzuk vagy szétkergetjük őket, Tavirának egyre több és több kockázatot kell vállalnia, és ebből eredően mind több hibát fog elkövetni.

- Több száz vagy több ezer kalóz elpusztítása jócskán meghaladja egyetlen szál Jedi-lovag képességeit - figyelmeztetett Elegos.

- Különösen úgy, hogy nincs fénykardom - tettem hozzá, és a fejemet rázva folytattam. - A HoloHálózatról aligha tölthetem le a tervrajzokat, és attól tartok, hiába küldenék üzenetet Luke Skywalkernek, nem kapnék kedvező választ.

- Még a Kerilten is hallottunk az Akadémiájáról - jegyezte meg a caamasi. - Gondolod, hogy nem avatna be a fénykard készítésének rejtelmeibe?

Összerándultam, és kínosan fészkelődve magyaráztam:

- Voltam ott, de amikor eljöttem, nem éppen a legjobb viszonyban váltunk el egymástól. Van caamasi megfelelője annak a koréliai mondásnak, miszerint „megsoroztam az űrkikötőt, amiből éppen felszálltam”?

- Gyökerestől kitéptem egy növényt - válaszolta Elegos -, miután leszakítottam róla egyetlen virágot.

- Igen, ez megteszi - hümmögtem bólogatva. - A lényeg, hogy fénykard nélkül nem lehetek Jedi.

- Akkor talán újra el kéne ültetned azt a növényt - felelte a vállát vonogatva Elegos, mire egy ötlet villant be az agyamba.

- Ha nem is ültetem vissza, termeszthetnék egy újat – mondtam reménykedve, majd felugrottam, és átszaladtam a hálószobába, ahol is az éjjeliszekrényemen tartottam egy adatolvasót, és egy maréknyi adatkártyát. Felkaptam ez utóbbiakat, és elkezdtem átválogatni őket; - a bekötözött kezem miatt eléggé esetlen mozdulatokkal. Hamarosan rátaláltam a keresett kártyákra, a többit az ágyamra dobtam, majd visszatértem a nappaliba.

- Koréliai Virágtermesztők Lapja?,- olvasta hangosan Elegos, miután a kezébe nyomtam a kártyákat.

- Tudom, furcsa, de ez kell nekünk - bizonygattam szaporán bólogatva. - Nejaa legjobb barátja, az a férfi, akit a nagyapámnak tekintek, elég bölcs volt ahhoz, hogy előre tudja, miféle adatokra lesz szükségem, és a rendelkezésemre bocsátotta ezeket. Ő írta az újság bizonyos rovatait. Sejtettem, hogy amikor elváltunk, nekem adta ezeket az anyagokat, de sosem tudtam időt szakítani a tanulmányozásukra. Tele van növényekről szóló cikkekkel, meg a mindenféle hibridek genetikai kódjáról szóló hivatkozásokkal. A nagyapám ezekbe a kódokba rejtette Nejaa naplóit és tanításait. A fénykard készítés leírásának is ott kell lennie valahol.

- Ha megengeded - válaszolta habozás nélkül Elegos -, átnézem az anyagokat, hátha rábukkanok.

- Köszönöm - válaszoltam bólogatva, azzal felmutattam a kezemet, és megfontoltan folytattam: - Miután egy percet sem repülhetek, bőven van okom arra, hogy gyalogosan bebolyongjam a környéket. Sokat tudok az itt zajló dolgokról, de korántsem annyit, mint kellene. Ha sikerül kiderítenem, hogy hol állnak az Invid-szervezet tartóoszlopai, felrobbanthatok néhányat. Nem lesz könnyű, de meg kell tenni.

- Ahogyan a nagybátyám mondogatta - tette hozzá Elegos: - „Vannak próbálkozások, és vannak eredmények. A történelembe csupán az utóbbiak kerülnek be.”

Felkacagtam, és a sérüléseimről megfeledkezve összeütöttem a két kezemet, mire felszisszentem, és rögtön abbahagytam a nevetést.

- Hát akkor láss neki az olvasásnak - mondtam kesernyésen mosolyogva -, én meg tovább gyógyulok. Mihelyt megszületik ezek eredménye, belevágunk!

A lábadozás alatt többet értem el, mint amire kezdetben számítottam, és ebben sokat segített az, hogy Tavira kiszemelt magának. Például amikor megkérdezték tőlem, hogy miért nem kérek baktakezelést, azt feleltem, hogy azért nem, mert az admirális gyengének tartana, ha nem tudnám elviselni a fájdalmat. A válasz gyakorlatilag minden érdeklődőt kielégített, mialatt azok a Jedi-gyógymódok, amelyeket Elegos olvasott ki a naplókból, jelentősen felgyorsították a gyógyulás folyamatát. Tudtam viszont, hogy hasznomra válik, ha továbbra is kötés borítja a kezemet, mert így senki sem tartott veszedelmesnek.

Jó néhányat felkerestem a Courkrus-on állomásozó ezernyi csapat közül, és mindenütt melegen üdvözöltek. A parancsnokok nyilván hittek abban, hogy hosszú távon jól járnak, ha baráti viszonyt ápolnak velem. Eltöltöttem némi időt a Warrenben a Riistar’s Raider, illetve a Red Nova személyzetével. Eltekintve attól, hogy néha gonosz tréfákkal szórakoztatták magukat a helyi lakosok kárára, elég) jóindulatú fickóknak bizonyultak. Nem voltak olyan nehéz esetek, mint a Túlélők, és nem látszott rajtuk, hogy sötét titkokat őriznének, netán terveznének valamit, amit kihasználhatnék.

Ezzel ellentétben Shala, a hutt, és bandájának fűszerfüggő tagjai a velejükig romlott alakok voltak. Valamikor a múltban megszálltak egy raktárházat az űrkikötő közelében, és átalakították a maguké ízlése szerint. Az építmény stílusát talán „óviláginak” lehetett volna nevezni, mert a láttán az a benyomásom támadt, hogy még a Birodalom születése előtt szétlőtték, és azóta gyakorlatilag hozzá sem; nyúltak. Szemét- és törmelékhalmok emelkedtek mindenütt. Az uralkodó szín a rozsda narancssárgája volt, és a falakon lézernyalábok fekete égésnyomai szolgáltak díszítőelemként. Odabent lépten-nyomon megviselt duraplaszt-ládákat kellett kerülgetnem, amelyek úgy néztek ki, mintha a Halálcsillag felrobbanásakor keletkezett roncsmezőből származtak volna, és az egész építményt rothadó zöldségeid orrfacsaró bűze lengte be.

A csarnok kellős közepén betontömbökből kialakított kisebbfajta amfiteátrum állt. Az északi oldalát lapos emelvény foglalta el, amilyen maga Shala szokott terpeszkedni. Korábban többször is hallottam, hogy a fiatal huttok általában izmosak és erősek, és ennek alapján úgy becsültem, hogy Shala öregebb, mint maga a Courkrus, A formátlanra hízott, folyton nyáladzó szörnyeteg hajlamos volt sokat motyogni, aztán hirtelen fel-felröhögött, és ilyenkor a cinkosai is vele röhögtek. Szerencsétlen tolmácsa, egy 3PO droid igyekezett jól végezni a munkáját, de Shala annyiszor odavágott neki, hogy a jobb karja úgy nézett ki, mintha utána kötötték volna egy siklónak, aztán ide-oda száguldoztak volna vele Vlarnya szűk utcáin.

Rámosolyogtam a droidra, és közöltem vele:

- Mondd meg a gazdádnak, hogy rendkívül nagyra értékelem a vendégszeretetét, de sajnos allergiás vagyok a rovarokra, ennélfogva nem, nem ehetek ebből a remek ropogtatnivalóból. - Biccentettem Shalának, és visszatoltam elé a kétségbeesetten ciripelő bogarakkal teli tálat, közben irigykedve nyalogattam a számat. Ezt követően ismét az arénára fordítottam a figyelmemet, ahol is két patkányféleség küzdött egymással. Mindketten keményen harcoltak, hogy szétszaggassák egymást hosszú agyaraikkal, és szemlátomást fogalmuk sem volt arról, hogy Shala a győztest fogja megenni.

A raktárház legérdekesebb jellemzőjének azt találtam, hogy az épület belül sokkal kisebb volt, mint kívül. Ezt a mindent elborító szemét és a felfordulás miatt belülről nehezen lehetett felmérni, és valószínűleg én magam sem vettem volna észre, ha nem terjesztem ki az érzékeimet, hogy rejtőzködő őrök vagy orvlövészek után kutassak. Efféle népséget nem találtam ugyan, viszont felfedeztem, hogy körös-körül több tucat teremtmény szorgoskodik álfalak mögött, illetve a földbe süllyesztett, ócska fémlemezekkel letakart vermekben.

Ismét mosolyogtam, és óvatosan letöröltem arcomról az odafröccsent vért. A győztes patkányforma lény fejhangon visított, mialatt Shala kettétörte a gerincét, és leharapta a fejét. A hutt aztán felkínált nekem egy vértől csöpögő, nyers hátsó combot, és miután nem éltem a pazar lehetőséggel, odadobta a bűntársainak, akik azonnal összeverekedtek érte. A nyertes rodiai érdekében őszintén reméltem, hogy Shala jóllakik a patkánnyal, nehogy az újabb győztes is felkerüljön a vacsorafogások listájára.

A vlarnyai csapatok közül a Blackstar Pirates nevezetű társaság bizonyult a legzárkózottabbnak, és ők tűntek a legtitokzatosabbnak is. Jóllehet a Mynockfészek nevezetű kocsmát tették meg nem hivatalos főhadiszállásuknak, a legtöbben csak áthaladtak rajta, mialatt egy másik hely felé tartottak. A söntés egyik hátsó sarkában, ahová kívülállók nem ülhettek le, a csapat tagjai beütöttek egy kódot egy billentyűzetbe, és bebocsátást nyertek egy, a falba épített ajtón túlra. Fogalmam sem volt, hogy mi történik odaát, viszont az átjáró felé induló kalózokból úgy sugárzott a megkönnyebbülés, mint a fúziós reaktorból a forróság.

Adatgyűjtés közben igyekeztem a lehető legkevesebbet használni az Erőt. Természetesen nem vágytam arra, hogy Tavira tanácsadói leleplezzenek, viszont szerettem volna fényt deríteni minden szokatlan vagy rendellenes dologra, ami később gondot okozhatott. A leg-könnyebben úgy bánhattam volna el az Invidekkel, ha összerakok egy fénykardot, és learatok egy halom fejet. Az itteni kalózok lemészárlásával biztosan felgyorsítottam volna az Invidek széthullásának folyamatát, de ha a végére egyedül maradtam volna a Courkrus-on, azzal elárultam volna Tavirának, hogy ki a problémáinak forrása.

Ennél is nagyobb gondot okozott számomra, hogy ebben az esetben tömeggyilkossá váltam volna. Noha a kalózok egyikét sem választották volna meg soha az Év Humanistájának, nem mindenig szolgált rá a halálra. Például, Caet és Timmser csupán remek pilóták voltak, akik valamikor a múltban az Invidek közé keveredtek. Ha a lázadókhoz csatlakoztak volna, a későbbiek folyamán valószínűleg Tavira ellen harcoltak volna. Szerettem volna adni nekik egy esélyt arra, hogy jó útra térjenek, amihez meg kellett győznöm őket arról, hogy amit csinálnak, az rossz, hogy aztán felhagyjanak vele.

Mindehhez akadt egy láthatatlan szövetségesem: valamennyi célpontom űrjáró volt. Márpedig, ha a valaki sokat bolyong a végtelen semmiben, ha sosem tudja előre, hogyan végződik egy hiperugrás, hogy mikor zuhan bele a végén egy csillagba, avagy mikor szorul bele mindörökre egy hiperfolyosóba -, akkor az illető óhatatlanul babonássá válik. Jómagam évekig viseltem a nyakamban egy Jedi medált, hogy szerencsét hozzon. Azért szivárogtam be az Invidek közé, mert baljós előjelet olvastam ki egy álomból. Mindezek alapján úgy számítottam, hogy ha kellő mennyiségű baj történik, ha elég előjele lesz a közelgő végzetnek, akkor még a legkeményebb Invidek is elkezdenek más állomáshelyeket és másik kifosztható bolyul gókat keresni maguknak.

A felderítés során számtalan helyet felkerestem, és mindenütt igyekeztem az emlékezetembe vésni a lehető legtöbb részletet. Is-a mernem kellett a legkülönfélébb épületeket, hogy később besurranhassak oda, és ki is jussak onnan. Veszedelmes játszmába kezdtem, de mindenképpen meg kellett nyernem, így aztán mindent megtettem annak érdekében, hogy ellenőrzésem alatt tartsam az egyenletül rendszer valamennyi változóját.

Egy hét elteltével elegendő információ állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy elkezdjem megtervezni a hadjáratomat. Mindent kigondoltam. Kiszámítottam, hogy kire és hogyan fogok elsőnek lesújtani, aztán mi lesz a következő célpontom. Kemény ütéseket kellett mérnem a kalózokra, hogy fenntartsam, sőt fokozzam a nyomást, és mégis, véletlenszerűen kellett lecsapnom, hogy senki se számíthasssa ki a következő lépésemet, és ne csalhasson csapdába.

A feladat nehéznek ígérkezett, de ha nem lett volna az, nem illett volna egy Jedihez.

Már csak egyetlen dolog hiányzott, ami nélkül nem kezdhettem bele: szükségem volt egy fénykardra.

Elegos viszonylag hamar rábukkant a nagyapám instrukcióira, és amikor végigolvastam a leírást, majdnem elcsüggedtem. Nejaa részletesen felsorolta a szükséges kellékeket, így aztán kaptam egy szép bevásárlólistát. Mindezen felül az anyag tartalmazta az összeszerelés lépéseit, valamint a különféle meditációs gyakorlatokat, amelyeket a Jedi-tanítványnak végig kellett csinálnia minden egyes lépésénél. A Nejaa által felvázolt eljárás, ha mindent pontosan követtem volna, legalább egy hónapig tartott volna, és nekem nem volt egy egész hónapom. Tudtam, hogy a türelmetlenség és a sietség a sötét oldal felé viszi a Jedit, de forrón reméltem, hogy itt-ott le tudom rövidíteni az utat, és úgy is sikerrel járok.

Először is a különféle alkatrészeket gyűjtöttem össze. A fénykard, noha elegáns és halálos fegyver, valójában nem vészesen bonyolult. A részeinek összeszedése egyáltalán nem okozott problémát. Például a markolathoz kiszedtem egy összetört gyorsasági siklóból a tolóerő-szabályzó fogantyúját. A roncs a Crash mennyezetéről lógott, és senki sem vette észre, amikor levettem róla az alkatrészt. Az aktivációs hurokhoz szükséges dimetris - áramkört egy régi ionlöveg tűzkioldójának vezérlőjéből szereztem - ezt az ócskaságot Shalától nyertem, amikor fogadtam vele az egyik patkányharc győztesére. Az újratöltő egységet és a kábeleket egy adóvevőből emeltem ki. Egy szétszerelt Trivadász lézerágyújának hátrasiklásgátlója lett a pengét stabilizáló nagyenergiájú áramlásszabályzó, ugyanebből a lövegből emeltem ki a dynoric lézer tápvezetéket, amely az energiát továbbította a cellából a pengéhez. Gombokat és kapcsolókat könnyen szereztem, és amikor a drága Tavira díszes palackokat, illetve poharakat küldött nekem, akarata ellenére annyi ékkővel látott el, amennyiből akár fél tucat fénykardot is összerakhattam volna.

A legnehezebb feladatnak az energiacella beszerzése bizonyult, ugyanis ennek az egységnek előbb tárolnia kellett az energiát, majd úgy leadnia, hogy a penge folyamatosan és egyenletesen működjön.

Nejaa listáján egy viszonylag egyszerű cella szerepelt, csakhogy sehonnan sem tudtam keríteni egy ennyire régi egységet. Az újabb cellák sokkal hatékonyabbak voltak annál, amit a nagyapám előírt, de úgy gondoltam, hogy ez nem okozhat gondot. Végső soron, mialatt az utasításokat olvastam, rájöttem, hogy nem a telep felépítése; a fontos, mint inkább az, hogyan illik össze a többi alkatrésszel.

A fénykard készítéshez kapcsolódó Jedi-szertartások lényegében az energiacella első feltöltéséről szóltak. A nagyapám megvetette azt a népszerű tévhitet, amely szerint a Jedik a fénykardjukon keresztül szívják magukba az Erőt. Azt állította, hogy ez csupán félreértelmezése annak az eljárásnak, amelynek során a Jedi első alkalommal feltöltötte a cellát, és integrálta azt a fegyverbe. A tanítvány az Erőt óvatosan felhasználva összekötötte az egyes alkatrészekel és nem csupán mechanikai vagy anyagi szinten -, amitől elképesztő hatékonysággal dolgoztak. A rendkívül óvatos előkészítés és a kard’ megfelelő kezelése nélkül a penge vagy rosszul működött, vagy sehogy sem.

Mielőtt kitalálhattam volna, hogyan rázzam le Tavirát még egy hónapra, Elegos rátalált egy jegyzetre. Az derült ki belőle, hogy a Klónháborúk idején a Jedi-mesterek kifejlesztettek egy módszert, amellyel két nap leforgása alatt is el lehetett készíteni egy fénykardot. Nejaa mellékelte az eljárást, és megjegyezte, hogy csakis kényszerhelyzetben szabad alkalmazni, de akkor sem elsietve. Végigolvastam az egészet, és kellemes békesség költözött belém. Tudtam, hogy a szavakat nem kimondottan nekem írták, de mélyen áthatották a lelkemet. Sietség pánik nélkül, cselekvés meggondolatlanság nélkül.

Már azon a napon nekiláttam megnyugtatni magamat, és leegyszerűsíteni az életmódomat. Kizárólag vizet ittam, és ízesítetlen lepényt ettem. Tavira ajándékainak java részét kisöpörtem a hálószobámból, a többit bezártam a falfülkékbe. Végül leültem a szoba közepére, és az alkatrészeket félkörbe rendeztem magam körül. Gondosan tanulmányoztam minden egyes darabot, és az Erő segítségével alaposan átvizsgáltam valamennyit. Tudtam, hogy a kezem fogja összeszerelni őket, de azt akartam, hogy úgy illeszkedjenek egymáshoz, mintha összenőttek volna. A fénykard nem pusztán egy rakás fémtárgy összessége, és a megteremtéséhez látnom kellett, hogyan tartoznak össze az egyes részek.

Beleillesztettem az aktiváló gombot a markolatnak kiszemelt rúd furatába, és bepattintottam a csatlakozókat a dimetris-áramkör lapkájának megfelelő aljzatába. Ezt belerögzítettem magába a markolatba, aztán tettem rá némi szigetelést, hogy megóvjam a tápvezeték legkisebb szivárgásától is. A következő lépésben a helyükre illesztettem a pengét kialakító és fókuszáló ékköveket. Középre, folytonos energialencsének a Durindfire került - egy ugyanilyen kő ezüstös színt kölcsönzött a nagyapám pengéjének. A másik két foglalatba egy gyémántot, illetve egy smaragdot illesztettem. Nem tudhattam előre, hogy a smaragd milyen árnyalattal színezi majd meg a pengét, a gyémántról reméltem, hogy némi színjátszó hatást ad majd.

A markolat penge felőli végére rácsavartam a nagyenergiájú áramlásszabályzót. Ez hordozta a negatív töltést, amely ellensúlyozta a penge pozitív töltését, illetve szilárd alapot képezett, hogy a penge töve ne kúszhasson visszafelé, a kezem irányába. A fénykarddal való vívás anélkül is elég nehéz volt, hogy levágta volna a Jedi ujjait...

A helyére pattintottam a töltetlen energiacellát, és bekötöttem a kábeleit az újratöltő foglalatba. Rácsavartam az újratöltő foglalatot a markolat aljára, de nem tekertem rá a fogantyú eredeti végdarabját, hogy megvédje, mert előbb még fel kellett töltenem a cellát. Oldalra nyújtottam a kezemet, megfogtam az egyik műhelyünkből kölcsönzött transzformátor vezetékét, és annak dugóját belenyomtam az újratöltő aljzatába.

Mutatóujjamat a transzformátor kapcsológombján tartva vettem egy mély lélegzetet, és meditációs transzba merültem. Az anyag olyan szintű manipulációjára, amelynek során az egyes alkatrészek egymásba olvadva teremtették meg a fegyvert, legfeljebb a Yodához hasonló nagymesterek lettek volna képesek, viszont a letűnt korok Jedijei eleget tanulmányozták és tökéletesítették az eljárásokat ahhoz, hogy akár egy tanítvány is képes legyen végrehajtani azokat. Mindez egy már-már feledésbe merült mesterség, vagy inkább művészet volt - egy szál, amely a jelent kötötte össze a megsemmisített múlttal -, és azzal, amit véghezvittem, teljesen átvettem a Jedi-örökségemet.

Megnyomtam a gombot, az energia lassan áradt, hogy megtöltse a telepet. Megnyitottam magamat az Erőnek, és bal kezemet a markolaton tartva átitattam a kardot a világos oldal energiáival. És mialatt így tettem, apró változások mentek végbe a fegyverben. Elemi szálak mozdultak arrébb, amitől még több energia áradt a cellába illetve végig a többi alkatrészen. Nem tudtam pontosan, hogy hogyan zajlottak le a változások, azt viszont éreztem, hogy bennem is változni kezd valami.

Azzal, hogy a cél érdekében átcsatornáztam magamon az Erőt, bekövetkezett a végső átalakulásom. A fúzió megteremtette azt a személyt, aki életem végig leszek. Megmaradt bennem a pilóta-énem az a kicsit nagyképű, jól fejlett egóval megáldott alak, aki készségesen vállalta a legnehezebb küldetéseket is. De megmaradt bennem az ügynök-énem is: a nyomozó, aki gyűlöli a bűnt, és aki ütközöl ként szolgál a Galaxis ártatlan polgárai, illetve az őket kínzó undok nyálka között.

És Jedi lettem. Egy több ezer éves hagyomány örököse. Évezredek óta a Jediken alapult a Galaxis stabilitása és biztonsága. Mindig szembeszálltak azokkal, akik kéjelegtek a gonoszságban, és hatalmai akartak a hatalom kedvéért. Szembeszálltak az olyanokkal, mint Exai Kun és Palpatine, Darth Vader és Thrawn, Isard és Tavira. Ezek a szörnyetegek fekélyek voltak a társadalom testén, amit csakis a Jedik gyógyíthattak meg. Jedik nélkül a gonoszság egyre csak terjedt és terjedt. Sokszor egyetlen Jedi is elég volt ahhoz, hogy a gonosz megsemmisüljön.

Ám ezekért a változásokért komoly árat kellett fizetni. Az Erő, hatalommal ruházott fel, cserébe hatalmas terhet rakott rám. Többé nem cselekedhettem alapos megfontolás nélkül. Teljesen biztosnak kellett lennem abban, amit tettem, mert egyetlen hiba is katasztrófához vezethetett. Noha tudtam, hogy óhatatlanul el fogok követni hibákat, mindent meg kellett tennem annak érdekében, , hogy a lehető legkisebbre mérsékeljem ezek hatását. Nem érhettem be azzal, hogy a lehető legnagyobb jót teszem a lehető legtöbb teremtménnyel, a legjobbat kellett tennem mindenkivel.

Az új felelősség alól nem bújhattam ki. Ahogyan annak idején a nagyapámnak, úgy nekem is módomban állt megválogatni, hogy mikor és hol fedem fel, hogy ki és mi vagyok, de nem létezett feledés, nem hagyhattam a felelősségemet az irodában. A mások iránti elkötelezettségemnek teljesnek és tökéletesnek kellett lennie. Az élet ügynöke, szószólója voltam minden egyes napon, minden órában és percben. És tudtam, hogy ez így marad mindaddig, amíg élek, sőt egy darabig még a halálom után is.

Halk kattanást hallottam, mire kinyitottam a szememet, pislogtam egyet-kettőt, és halkan megkérdeztem:

- Elegos?

A caamasi előttem állt, és egy pohár vizet nyújtott felém.

- Minden rendben - mondta halkan.

Megint pislogtam, majd átvettem a poharat, és mohón kiürítettem. Leengedtem a poharat, és éreztem, hogy a víz lecsorog a szakállam íve mentén. Letöröltem a jobbommal, és megéreztem, hogy szúrós borosta ütközik ki a bőrömön.

- Meddig tartott? - érdeklődtem mélyeket lélegezve.

- Két és fél napig - felelte Elegos, azzal rám mosolygott, és visszavette tőlem a poharat. - Nem voltál olyan gyors, mint a nagyapád, de ez is elfogadható.

- Feltűnt valakinek, hogy nem látnak sehol?

- Érdeklődtek néhányan, de azt mondtam nekik, hogy rettentően berúgtál, és most próbálsz magadhoz térni. Azt felelték, megértik, hogy megünnepelted a szerencsés fordulatot - közölte Elegos, azzal lerakta a poharat az asztalra, átsétált a nappaliba, és folytatta: - Mialatt te ott kuporogtál, kerestem magamnak némi elfoglaltságot, mellesleg hasznosítottam Tavira egyik ajándékát. A nagyapádtól kapott memni alapján becsültem meg a szabásmintát. - Felmutatott egy zöld Jedi-öltözetet és egy fekete köpenyt. - Ha minden igaz, tökéletesen illik rád.

Köszönetem jeléül bólintottam egyet, és magam elé emeltem a fénykardot. A hüvelykujjammal megnyomtam az aktiváló gombot, és a markolatból előbújt a 133 centiméter hosszú, ezüstszínű penge.

- Fénykard és Jedi-öltözet - mormoltam elégedetten -, úgy tűnik, az igazságszolgáltatás megérkezett a Courkrus-ra. Éppen ideje volt.

Negyvenharmadik fejezet

Úgy döntöttem, hogy felhasználom az Elegos által kiötlött kifogást, és eltöltök még némi időt ivászattal - vagy legalábbis részegnek tettetem magam. Öntöttem néhány csepp Savareen brandyt az ujjasomra, és szorgalmasan dülöngéltem-tántorogtam, mialatt ide-oda járkáltam. Mindazok, akiknek a társaságában időztem, gond nélkül elhitték, hogy napok óta legalább három kör választ el a józanságtól.

A részegség álcája még nagyobb szabadságot biztosított, ugyanis mindaddig, amíg nem voltam erőszakos, ügyesen vesztettem szabakkban, és nagylelkűen osztogattam Tavira ajándékait, mindenki a barátjának tekintett. Egyesek odajöttek hozzám, hogy jól megnézzenek maguknak, de a legtöbben könnyen megfeledkeztek rólam, sőt amikor alvást színleltem, úgy viselkedtek, mintha ott sem lennék.

Hosszas mérlegelés után a Túlélőket választottam ki első célpontnak. Jobban ismertem őket, mint bárki mást, így aztán könnyen bejuthattam az elméjükbe. Ezenfelül ők voltak a legfegyelmezettebb: Invidek, ezért úgy számítottam, hogy ha sikerül megtörnöm őket, a félelmeik és az idegességük hamar átragad a többiekre. Az ellenük tervezett első lépésem vezette be a további csapatok elleni támadási sokat, ezért arra törekedtem, hogy ez különösen dermesztő legyen.

Elegos és én sokat dolgoztunk az ötleten. Beleprogramoztuk a számítógépembe, aztán kivetítettük a nappalim holokészülékén. Újra és újra végigmentünk rajta, hogy minden létező szemszögből kielemezzük, illetve hogy minden apró részletet alaposan belevéssek az emlékezetembe. Óvatosnak kellett lennem, viszont úgy sejtettem, hogy ha minden a terv szerint megy, a csapás a velejükig megrázza majd a Túlélőket.

A Crash söntésének egyik leghátsó asztalánál telepedtem le, ott, ahol Nive kapitány szokott üldögélni - és ő alig negyedóra múlva csatlakozott hozzám. Jacob nem rajongott körül úgy, mint a többi kalózvezér, bízott a barátságunkban, amely az elmúlt hetek alatt alakult ki közöttünk. Befejezett tény, hogy kedveltem őt, valamint azt, ahogyan a Túlélőket irányította, ám a beszélgetéseink során megtudtam, hogy nem minden tekintetben elégedett az életével. Ez a bizalom, amellyel egy éjszakai ivászat alatt tisztelt meg, ez készült visszaütni, hogy aztán sokáig kísértse őt.

Jacob a saroknak háttal ült. Én tőle balra foglaltam helyet, háttal a falnak, az oldalamat mutatva a pult felé. Vele szemben egy üres szék állt, amelyet egy oszlop eltakart a söntés nagyobb része elől. Én Savareen brandyt kortyolgattam a jobb kezemben tartott, öblös pohárból. Jacob lumot ivott, szokásához híven csak annyit, hogy egy kicsit spicces legyen. Kényelmesen elterpeszkedve ültünk, és éppen a Shaláról szóló legfrissebb pletykákról társalogtunk, amikor a bal lábammal eltoltam az asztaltól az üres széket, mintha valaki kihúzta volna. Megnyitottam magam az Erőnek, és arcomat a szék felé fordítva megszólaltam:

- Nem ülhetsz le ide! Bizalmas dolgokról tárgyalunk! - Mialatt beszéltem, kiterjesztettem a tudatomat, és egy képet sugároztam Jacob agyába.

Nive felkapta a fejét, elfehéredett, és megrendülten suttogta:

- Lehetetlen...

Az alak leült vele szemben, és egy vastag aranykreditet köpött az asztalra. A nem létező érme pattant egyet, mire gyorsan elkaptam, és lecsaptam az asztalra a tenyeremben rejtegetett valódit. Visszahúztam a kezemet, és halkan felnyögtem:

- Hú, de hideg...

A Jacobbal szemben ülő alak kissé szűkre szabott birodalmi kapitányi egyenruhát viselt, és a bal szeme alatt jókora véraláfutás sötétlett. Zlece Oonaar kapitány pontosan úgy nézett ki, mint akkor, amikor a Túlélők összeverték, és Nive elrendelte a kivégzését. Jacob személyesen tömte bele a férfi szá jába az aranykreditet - a régi babona szellemében, miszerint így kell megvásárolni a holtak hallgatását, nehogy rosszat mondjanak az élőkről, aztán kirepíttette őt a Backstab főzsilipjén.

Zlece Oonaar egyenesen a kalózkapitány szemébe nézett, és síri] hangon kijelentette:

- Tartsd meg az aranyadat! A holtak nem mondanak rosszat a holtakról!

Megragadtam Jacob bal csuklóját, és felhördültem:

- Ezt meg hogy érti?

Jacob döbbenten tátogott, és kibökte:

- Fogalmam sincs...

- Nagyon is jól tudod - közölte bólogatva Zlece. - Tudod, hogy neked is meg kellett volna halnod azon a napon, amikor a társaid elpusztultak. Ha keményebben harcoltál volna, ma is élnének. Cserbenhagytad őket, és hamarosan csatlakozni fogsz hozzájuk. A Végzet lesújt a Courkrus-ra. A bosszú utolér! Minden áldozatodért megbűnhődsz!

Jacob felpattant, kitépte kezét a markomból, és a jelenéshez vágta a korsóját. Mialatt a korsó szétzúzódott az oszlopon, véres ködfelhővé foszlattam szét a fantomot, majd ezt a ködöt láthatatlanná halványítottam. Jacob a száját tátva állt, és minden ízében részkén tett, aztán körülhordozta tekintetét a söntésen. A csörömpölésre a többi vendég tüstént felfigyelt, noha korábban semmit sem vettek észre.

Jacob rámutatott az üres székre, és felkiáltott:

- Láttátok őt?

A pilóták értetlenül összenéztek, aztán sorban csóválni kezdték a fejüket.

- Te láttad őt, igaz Jenos? - kérdezte Nive felém fordulva. - Te láttad őt!

Megborzongtam, ittam néhány kortyot, majd bólogatva feleltem.

- Igen, láttam. Ezt a fickót kaptuk el nemrég. Aztán jól összevertük - megfogtam az aranykreditet, és hozzátettem: - Ezt te nyomtad bele a szájába.

Jacob kikapta kezemből az érmét, feltartotta, és fojtott hangon megerősítette:

- Igen, én nyomtam bele a szájába...

- De hát kivágtuk az űrbe ezt a fickót... - dörmögtem, azzal megtöltöttem a poharamat, és a körénk gyűlő pilótákkal nem törődve megkérdeztem: - Hogy értette azt, hogy a végzet lesújt a Courkrus-ra?

Jacob kikapta kezemből az italt, egy hajtásra megitta, és nagyot nyelve felelte:

- Nem tudom, - Letette a poharat az asztalra, és megkopogtatta a peremét, jelezve, hogy tele kéri. - Nem tudom, de az biztos, hogy nem sok jót. Semmi jót...

A „látogatás” híre tizenkét órán belül szétterjedt egész Vlarnyán, és önálló életre kelt. A nap és az este folyamán többen elmesélték nekem, hogy mit láttak, és leírtak egy látomást, amelyről tudtam, hogy sosem látták. Amikor megjegyeztem, hogy én mást láttam, közölték velem, hogy rosszul emlékszem, mert ittas voltam. Nem én, hanem ők, csakis ők ismerték az igazságot, és a legtöbben halálra rémültek.

És persze, senki sem tudta biztosan, hogy mit látott. Sokan azt hitték, hogy egész egyszerűen szellemet, amely visszatért, hogy kísértse Nive-ot. Mások inkább a figyelmeztetéssel foglalkoztak, és azt számítgatták, hogy a szellem mikor fog támadni, és megölni mindenkit - már ha a szellemek képesek ilyesmire. A figyelmeztetés jól érzékelhetően beférkőzött a kalózok elméjébe - pontosan a szándékaimnak megfelelően. Azt akartam, hogy résen legyenek, és amikor történik egy s más, kössék össze a figyelmeztetéssel.

Szívből örültem, hogy az első lépésem ilyen hatással járt, de tudtam, hogy ezt a trükköt még egyszer nem vethetem be. Noha felhasználhattam a tévképzeteket arra, hogy lerázzak egy-egy üldözőt, de hol felbukkanó, hol pedig eltűnő szellemek aligha győzték volna meg a kalózokat arról, hogy ideje elhagyni Tavirát. Viszont az aranykredit mint tárgyi bizonyíték egyértelműen azt támasztotta alá, hogy a látogatás megtörtént. Emiatt úgy döntöttem, hogy a következő akcióim során még több kézzel fogható bizonyítékot kell adnom arról, hogy történik valami, bár ehhez egy-egy érme már nem lett volna elég. Eljött az idő, hogy közvetlenebb, némi fájdalmat kiváltó lépéseket tegyek.

Azon az estén csak jóval azután léptem akcióba, hogy Timmser és Caet hazavonszoltak a Crash-ből, és átadtak Elegosnak. A caamasi morgott valamit arról, hogy reméli, nem hányom össze az ágyat megint, mire a két pilóta sietve lelépett, nehogy segíteniük kelljen.

Amikor már messze jártak, belebújtam a Jedi-egyenruhámba, magamra öltöttem a köpenyemet, és kisurrantam az ajtón. Az Erő segítségével kiiktattam a szállodaszemélyzet tagjainak rövid távú memóriáját - egy nyolc másodperc hosszú, teljesen ártalmatlan, sötét hézag maradt az emlékezetükben így később egyikük sem tudta felidézni, hogy látott engem azon az éjszakán.

Azzal, hogy az Erőt használtam mind a Crash-ben, mind az előcsarnokban, komoly kockázatot vállaltam, de csaknem biztosra vettem, hogy Tavira tanácsadói nem tartózkodnak a Courkrus-on. Korábban még egyszer sem hagyta hátra őket, és nem volt oka feltételezni, hogy gondok lesznek ezen a bolygón. Ha itt hagyta volna valamelyiküket - csak a biztonság kedvéért -, azzal lehetőséget adott volna az itteni népségnek, hogy kifürkésszék a titkait, és maguktól induljanak rablóhadjáratra. Ha másért nem is, már csak ezen okból tudtam, hogy vadászat közben nyugodtan folyamodhatok az Erőhöz!

A korábbi városi körutazásaim jó szolgálatot tettek, mialatt a kevésbé forgalmas sikátorokban és mellékutcákban tartottam a Röpde lepusztultabb részei felé. Menet közben megnyitottam magamat az Erőnek, és a tudatomat kiterjesztve kerestem valakit, aki segítségre szorul - természetesen azzal a szándékkal, hogy megmentsem a bajbajutottakat, és megbüntessem a bűnözőket. A késő éjszakai portya nagyban hasonlított azokhoz, amelyeket még a KorBiz-nál szolgálva hajtottam végre a Kincseshajó-soron - csak itt sokkal kevesebb volt a fény.

A másik különbség, hogy ezúttal új szövetséges kísért: maga az Erő. Érzékeltem a környezetem legapróbb részleteit is, élőlények tucatjait, vagy inkább százait fedeztem fel. Ha akartam volna, népszámlálást tarthattam volna a rovarok és rágcsálók társadalmában. Persze, nem tettem meg - másfajta adatok és teremtmények vonzottak ki az éjszakába.

Amikor annak idején járőröztem, sokszor éreztem magamat prédát kereső ragadozónak, és mindvégig reméltem, hogy egyik zsákmányom sem akad meg a torkomon. Most viszont, hogy az Erő volt a társam, szinte csúcsragadozónak éreztem magam. Érzékeltem minden egyes élőlény helyzetét, de még azt is, hogy hová irányul a figyelmük. Én választhattam meg, hogy hol és milyen körülményeik között ütközöm meg az ellenségeimmel - ha akartam, csendben intézhettem a dolgokat, ha akartam, nagy hűhó kíséretében. Ezúttal egy kevésbé jelentős, visszafogottabb ügyre vágytam, de tudtam, hogy közeleg a látványosabb jelenetek ideje.

Először érzékeltem mindhármukat, majd meghallottam a nő sírását, és csak aztán pillantottam meg őket. Két erősen ittas LazerLord elkapott egy helyi asszonyt, és berángatták egy sikátorba. Nekiszorították a falnak, lefogták a kezét, és a részegek nyálas módján, összevissza csókolgatták az arcát és a nyakát. A jelenet akár komikus is lehetett volna, ha a nő nem vág iszonyatosan rémült képet.

Néma csendben beosontam a sikátorba, nyakon ragadtam az egyik férfit, jobbra rántottam, átvetettem a derekamon, és nekivágtam a másik falnak. Az arcával csapódott a tégláknak, valami reccsent, és az alak a földre roskadt. Tettem egy fél lépést előre, kezembe kaptam a fénykardomat, és a másik fickó felé sújtottam. A kemény fémrúd pontosan az állcsúcsán találta el a kalózt, aki imbolyogva tántorgott távolabbra.

Pillanatok alatt összeszedte magát. Bal kezével az állát markolászta, a jobbal a derekán függő sugárvetőért nyúlt. Mialatt előhúzta fegyverét, aktiváltam a kardomat. Az ezüstös penge sistergő búgása betöltötte a szűk sikátort, míg a fénye felfestette a LazerLord árnyékát az oldalfalra és a kövezetre. Tágas körívben lesújtottam, kettévágtam a sugárvető csövét, illetve markolatát, és lemetszettem a fickó két ujját is.

Gyors, oldalazó rúgást indítottam felé, és miután a sarkam hatalmas erővel nekivágódott amúgy is törött állkapcsának, a kalóz elterült. Egy ütemmel később máris a társa felé perdültem, aki időközben talpra vergődött. Mielőtt fegyvert ránthatott volna, beledöftem vállába a pengémet, és ezzel gomb méretű, takaros lyukat égettem az izmaiba és a csontjába. Elszenesedett hús bűze csapta meg az orromat. A kalóz elfehéredett, döbbenten bámulta a vállából kimeredő pengét, aztán mindkét szeme egyszerre befordult az üregében, és a fickó eszméletét vesztette.

Kirántottam a pengémet, még mielőtt végighasította volna az elzuhanó testet. Nem akartam megölni az illetőt - és persze, a másikat sem. Két halott csupán egy statisztikai adat lett volna, viszont bízvást számíthattam arra, hogy a két sebesült csodálatos meséket fog előadni. Eleve úgy terveztem, hogy amit a látogatás elindított, azt ez az eset fogja tovább lendíteni.

A fal tövében kuporgó asszonyhoz fordultam. Kinyújtottam felé. a bal kezemet, és ő hálásan sóhajtva elfogadta. Minden ízében reszketett, a bensőjéből áradó halálfélelem hullámainak ritmusában.

- Nincs mitől félned, gyermekem - mondtam neki, amilyen megnyugtatóan csak bírtam. - Többé nem árthatnak neked.

- Ki... ki vagy te? - dadogta a szerencsétlen teremtés.

Talpra segítettem, majd lassú léptekkel sétáltam vele a sikátor torkolata felé.

- Neked és a barátaidnak elég annyit tudnotok, hogy itt vagyok.

Kivezettem őt az utcai lámpák fényébe, de ott elengedtem a kezét, hogy az árnyékokban maradjak.

- Csak mondd el mindenkinek, hogy a Végzet lesújt a Courkrus-ra! - folytattam halkan és barátságos hangon. - Minden áldozat megbosszultatik, és azok, akik félnek az igazságszolgáltatástól, többé nem alhatnak nyugodtan.

Egy pillanattal később egy képsort sugároztam az elméjébe, amely engem ábrázolt, amint semmivé foszlok, aztán elsiklottam mellette és nekivágtam az utcának. Kicsivel távolabb visszafordultam, és távolról, a tudta nélkül egészen az otthonáig kísértem a nőt, nehogy baja essen, aztán elindultam hazafelé.

Másnap kora reggel Timmser és Caet beállítottak a lakásomra, és addig nem tágítottak, amíg Elegos fel nem ébresztett. Amikor kitántorogtam a hálószobából, másnaposnak és megviseltnek mutattam magam. Nagyokat ásítva dörzsölgettem könnyező szememet, aztán a pilóták komor arca láttán egyből magamhoz tértem, és megkérdeztem:

- Mi történt? Mi a baj?

Caet morgott valamit, amit Timmser lefordított nekem:

- Két LazerLord súlyosan megsebesült az este. A Végzet hamarosan lesújt a Courkrus-ra, és úgy néz ki, hogy egy fénykard formájában.

Negyvennegyedik fejezet

A fénykard mély benyomást tett mindenkire. A két sérült kalóz előadta, hogy a támadójuk, a legalább két méter magas Jedi magából a sötétségből öltött testet, pontosan előttük. A fénykard fagyott villámmá változott, és a Jedi szeme úgy izzott, akár a bináris fekete lyukak eseményhorizontjai. Minden előjel és provokáció nélkül lendült támadásba, és megígérte, hogy mindenkivel ugyanezt fogja tenni, szerte az egész bolygón.

Ilyen átfogó támadást nem terveztem ugyan, viszont tény, hogy a jelentéseikkel alaposan felizzították a levegőt. A különféle kocsmákban ülve számtalan kérkedő szöveget hallottam arról, hogy ez a kalóz vagy az mit fog tenni, ha szembekerül a titokzatos bosszúállóval. Egyesek megijedtek ugyan - így folytatták ezek az illetők -, de ők maguk soha. Keményen megfogadták, hogy letépik a bosszúálló fejét, aztán másvalaki még zordabb sorsot ígért a jövevénynek és így tovább, és így tovább, míg a jelenet úgy festett, akár egy aukció, ahol a licitálók megvadultak. A kalózok ordítozva biztatták, és kölcsönösen felhergelték egymást. Aztán, amikor a hangulat a tetőfokára hágott, valaki - néha én, néha mások - megborzongott, és megtapogatta a jobb keze ujjait, mintegy ellenőrizve, hogy megvannak-e még. Az egyszerű gesztus elhallgattatta az egész társaságot. És a Jedi szó puszta említésétől a nagyhangú alakok a poharukba dugták az orrukat, és nekiláttak megküzdeni a félelmeikkel.

A KorBiz ügynökeként számtalanszor láttam már ehhez hasonló melldöngető keménykedést, ami általában nyomtalanul eltűnt egy- egy egyenruhás tiszt jelenlétében, de azok sosem szárnyaltak ilyen magasságokba, és sosem merültek ilyen mélységekbe. Nekem dolgozott a tény, hogy a birodalmiak annak idején igyekeztek a terror követeinek beállítani a Jediket. A kalózok hamar belátták, hogy ha még a mérhetetlenül gonosz Császár is veszélyeztetve érezte magát a Jediktól, és mindent megtett annak érdekében, hogy kiirtsa őket, akkor nehéz idők várnak a Túlélőkre, amennyiben egy Jedi kiszemelte őket célpontnak.

A nehéz időktől való félelem oda vezetett, hogy a Vlarnyában állomásozó csapatok parancsnokai összeültek, és tízezer kredites vérdíjat tűztek ki a Jedi fejére.

Én pedig nekiláttam, hogy még magasabbra emeltessem velük a díjat.

A következő három-négy éjszaka folyamán az utcákon bolyongtam, és könnyű célpontokra vadásztam - kisebb-nagyobb csoportokra, amelyek tagjai bajt keresve kóvályogtak az éjszakában. Rengeteget segített a tény, hogy a kalózok közül sokan lummal és whiskyvel támogatták megfogyatkozott bátorságukat. A részegek gyakran tűnnek hihetetlenül szerencsésnek - de Vlarnyában inkább a balszerencse üldözte őket.

Egy este úgy mozogtam, hogy a Fastblast személyzetének három tagja megpillantson, amint besurranok egy sikátorba. Valamivel korábban ittam velük egyet, és arról beszélgettünk, hogy csapatban kellene az utcákon keresgélni, aztán ha sikerülne elkapni az átkozott Jedit, milyen szépen el lehetne osztani a vérdíjat. A három kalóz, egy ember férfi és egy nő, valamint egy kubaz férfi - kölcsönösen feltüzelte egymást, aztán én felálltam, és bejelentettem, hogy hazafelé veszem az irányt. Búcsúzóul sok szerencsét kívántam az asztal társaimnak, majd kifejeztem azon reményemet, hogy hamarabb találják meg a Jedit, mint más csoportok - és ők ráharaptak a csalira.

Futva közeledtek, és amint befordultak a sarkon, egy képsort sugalltam nekik, amely engem ábrázolt, amint a kövezeten csordogáló szennyvizet magasra fröcskölve, heves köpenylobogás kíséretében menekülök előlük. A két ember azonnal rákapcsolt, míg a kubaz, aki valószínűleg homályosan látta a képet, lelassított és felemelte a kezét, hogy figyelmeztesse társait. Mielőtt azonban kiálthatott volna, kiléptem mögé a sikátor torkolatára vetülő árnyékokból, és a kardom markolatának végével hatalmas ütést mértem a fejére.

A másik két alak hanyatt-homlok rohant egyenesen neki egy magas kőfalnak, amit a tévképzet elrejtett előlük. A nő szabályosan visszapattant a falról. Szőke haja körberepült a fején, és rátapadt az arcára, mialatt megpördült a levegőben, és nekivágódott egy dúracél szeméttárolónak. A férfi, aki két lépéssel lemaradva szaladt a nő mögött, az utolsó pillanatban kanyarodni kezdett, így a bal vállával zúdult neki a falnak - még tíz méteres távolságból is hallottam, hogy eltörik a kulcscsontja. A fickó aztán visszafordult, tett felém néhány botladozó lépést, és térdre roskadt.

Alig volt magánál, de nem adta fel. Jobbjával a bal hóna alá szíjazott sugárvetővel kezdett matatni, de a törött csontja megakadályozta abban, hogy szilárdan megfogja a markolatot. Közelebb siettem hozzá, és a hüvelykujjam apró mozdulatával életre keltettem a fénykardomat. A férfi nagyot nézett, és levegő után kapva leült a sarkára.

- Nem tudod használni a karodat - mondtam neki vészjósló, fojtott hangon. - Ez még nem ok arra, hogy elveszítsd, nem igaz?

A fickó szaporán pislogott, majd lassan megcsóválta a fejét.

- Remek - folytattam bólogatva, azzal előrébb mozdítottam fegyveremet, míg a penge hegyét alig két-három centiméter választotta el a kalóz orrától. - Akkor most jól figyelj rám! A következő társatok, akit meglátok az utcán, meghal. Továbbítod nekik az üzenetet, ugye?

A kalóz bólintott, én pedig léptem egyet hátra, és elhúztam az orra elől a pengémet. Megfordultam, hogy visszatérjek az utcára, de alig tettem meg két métert, amikor a hátam mögül meghallottam a tokjából kisikló sugárvető jellegzetes, súrlódó neszezését. Megpördültem, aktiváltam a kardomat, és az első lövedéket a sikátor falára pattintottam, ahol apró, dühödten ágaskodó lángokat hagyott maga mögött. A második és a harmadik sugárnyaláb jócskán elkerült, míg a negyediket a kardommal blokkoltam, aztán az Erő segítségével megláttam, hogy az ötödik éppen csak elhúzna mellettem, és az éppen talpra vergődő kubazt találná telibe.

Oldalra lendítettem a jobbomat, megállítottam a lövedéket, és abszorbeáltam az energiáját. A találat helye hevesen nyilallt, izzó hullám vágott végig a karomon, de elfojtottam fájdalmaimat, és a felesleges energiát telekinézissel vezettem le: kitéptem a fegyvert a támadóm kezéből - a markolat eltörte az ujjait -, és felrepítettem a tetőre.

- Jól vésd az emlékezetedbe az üzenetet! - figyelmeztettem az elképedt kalózt, majd sarkon fordultam, megint fejbe vágtam a kubazt a kardom markolatának alsó végével, aztán kisiettem az utcára, és belevesztem az éjszakába.

Három nappal később a Fastblast, ismeretlen úti cél felé indulva, a teljes személyzetével elhagyta a Courkrus-t.

Más csapatokat nem lehetett ilyen könnyen megfélemlíteni. A Blackstar-társaság tagjai legyőzhetetlennek érezték magukat, és tudtam, ha behatolok a Mynockfészek mögötti szentélyükbe, azzal őrüli rettegésbe hajszolom őket. Egy korábbi, Jenos Idanian bőrében tett, látogatásom alkalmával úgy ültem le, hogy rálássak a hátsó ajtót működtető numerikus billentyűzetre. Feltűnés nélkül nézelődve hamarosan megállapítottam, hogy a kalózok négyjegyű kódokat használnak, csakhogy túl gyorsan ütötték be azokat, ezért egyet sem tudtam tisztán leolvasni.

Egészen addig kellett várnom, amíg egy öreg férfi, aki már alaposan a pohár fenekére nézett, odaimbolygott a billentyűzethez. Beütötte a kódját, majd várta, hogy felgyúljon a jelzőlámpa, megszólaljon a csengő, és kinyíljon előtte az ajtó. Én azonban belenyúltam az elméjébe, és feledtettem vele, hogy látta felgyúlni a fényt, és hallotta a csengetést. A homlokát ráncolva, az előzőnél gondosabban és jóval lassabban még egyszer beütötte a kódját, nekem pedig végre sikerült leolvasnom azt.

Hatalmas vihar csapott le Vlarnyára azon az éjszakán, amikor úgy döntöttem, hogy megvívom háborúmat a Blackstar-csapattal, és a légköri jelenségek még tovább növelték a Röpdében tapasztalható feszültséget. Sokat segített az is, hogy miután egyik zápor a másikat követte, a járókelők mindegyike csuklyás köpenyt vagy viharkabátot viselt. Mire elértem a Mynockfészket, gyakorlatilag bőrig áztam, de mert a söntésben hemzsegtek a csuromvizes, köpenyes alakok, senki sem figyelt fel rám. Sőt úgy tudtam eljutni egészen az őrökkel védett hátsó részig, hogy egyik vendég sem vett észre. Magabiztos léptekkel közelítettem meg a billentyűzetet. Minden mozdulatom teljesen normálisnak tűnt a környéken üldögélő kalózok szemében, így éppen csak egy kicsit kellett belepiszkálnom a tudatukba, hogy töröljem az áthaladásom emlékét.

Beütöttem az ellesett kódot, és az ajtó feltárult előttem. Amit mögötte találtam, az a pazar bőségével lepett meg. A tompa fényű, vörös és aranyszínű világítópanelek meleg fénye otthonos hangulatot kölcsönzött az előszobának és a szalonnak. A bejárattal szemben, illetve a jobbról és balról nyíló ajtókon át folyosókra lehetett átjutni, amelyek sejtésem szerint fényűzően berendezett kéjkamrákhoz vezettek. A levegőben enyhe fűszerillat terjengett, amiből nem volt nehéz kitalálni, hogy mitől vannak feldobva a kalózok, míg körös - körül, a párnázott ülőbútorokon féltucatnyi férfi és nő lebzselt, akiknek feltűnően hiányos ruházata arról árulkodott, hogy mások szórakoztatására vannak itt.

A szalon távolabbi végében álló ajtón túlról ingerült mordulásokat, illetve lelkes kurjantásokat hallottam, amelyek tapasztalataim szerint csakis szerencsejátékok veszteseitől és nyerteseitől származhattak. Tőlem jobbra kisebbfajta önkiszolgáló bár foglalta el a fél falat. A Blackstar-kalózok menedéke szemmel láthatóan a vendégei rendelkezésére bocsátotta mindazt, amit a Galaxis legkülönfélébb fajú lakói kívánatosnak tarthattak. Ezen a helyen mindenki megtalálhatta a maga szórakozását.

Tőlem balra egy ezüstszínű, félszemű 3PO droid ácsorgott. Mereven meghajolt előttem, és mindkét karját felém nyújtva megszólított:

- Szabad a fegyvereit, uram?

A háta mögött sötétlő kisebbfajta acélketrecet különféle fajta sugárvetők töltötték meg zsúfolásig. A három lépés hosszú és ugyanilyen széles kalitkában egy másik 3PO szorgoskodott: a polcokra helyezte az újonnan érkezők fegyvereit, és visszaadta a távozókét.

Végigmértem a két droidot, és a fejemet csóválva válaszoltam:

- Szó sem lehet róla.

- Ragaszkodnom kell hozzá, uram! - felelte udvariasan, de határozottan a 3PO, azzal felém hajolva folytatta: - A bajtársi szerződésében lefektetett szabályok szellemében, különös tekintettel a 35. pont hatodik záradékára...

Aktiváltam a fénykardomat, és egy gyors csapással széthasítottam a droidot a feje búbjától a lágyékáig. A két féltest szikrázva és sisteregve eldőlt, én pedig átléptem felettük. Egy pillanatra bűntudatom támadt, ugyanis hihetetlenül jól esett, hogy elintéztem a szerencsétlen gépezetet, de rögtön jobbra fordultam, és beledöftem kardomat az italszintetizálóba. Visszarántottam a karomat, megpördültem, rászegeztem a kardomat a szalon lakóira, és kijelentettem:

- Először és utoljára szólok: Tűnjetek el innen! - A számhoz illesztettem a mutatóujjamat, és hozzátettem: - A lehető leghalkabban.

A nők és férfiak a lélegzetüket is visszafojtva, lábujjhegyen futva kimenekültek a szalonból, én pedig besétáltam a játékbarlangba. A szabakkasztalok fölé görnyedő alakok nem figyeltek fel rám, de azok,; akik egy rulettasztal körül csoportosultak, azonnal észrevettek. Beleszúrtam az ezüstszínű energiapengét a kerékbe, ami tovább forgott, így saját magát nyírta le a tengelyéről. A jókora, súlyos tányér végül kiperdült a tartójából, a zsetonokat szétszórva, erősen imbolyogva átgurult az asztalon, aztán a padlón gördült tovább, míg végül összelökte egy italokat cipelő rodiai bokáit. Az elzuhanó fickó ijedt kiáltására, és az éktelen pohárcsörömpölésre végre mindenki felkapta a fejét, és felém nézett.

Úgy tartottam magam elé fegyveremet, hogy annak erős fényétől még sötétebb árnyékok vetüljenek az arcomra, és fennhangon bejelentettem:

- Ez itt többé nem a titkos menedéketek! Ez a hely többé nem óvhat meg titeket semmitől! A Végzet hamarosan lesújt a Courkrus-ra, és ha itt maradtok, csak egyféle fogadást nyerhettek meg: ha a saját halálotokra fogadtok!

Azzal odaléptem egy, a külső falban álló ajtóhoz, és két rézsútos csapással darabokra vágtam. A helyén támadt nyíláson szabadon ömlött befelé az eső. Odakint fülsiketítő dörrenéssel lecsapott egy villám, ami remek alkalmat teremtett a távozáshoz. Gyorsan kiléptem az éjszakába, és eltűntem a Blackstar kalózok szeme elől - noha rém-álmaikban valószínűleg sokszor viszontláttak.

Másnap délre a vérdíj összege százezer kreditre emelkedett.

A módszerem gyenge pontja hamar nyilvánvalóvá vált nem csupán számomra, de sajnos Shala, a hutt számára is. Jóllehet a taktikám egészen hatékonynak bizonyult, és a dezertálás kezdte apasztani az Invidek sorait, ellenem dolgozott az, hogy nem öltem meg senkit. Teljesen könyörtelen, kőkemény bűnözők álltak velem szemben, akik bármikor meggyilkoltak bárkit egy, a roncstelepről származó ócska vasdarab miatt. Miután az Invideknek az életükön kívül nem igazán akadtak valódi értékeik, a tény, hogy nem végeztem senkivel, fékező hatást gyakorolt a morál süllyedésére, sőt a hangulat kezdett javulni.

Shala megszellőztette, hogy ismer egy módszert, amellyel elbánhat a Jedivel, de persze titokban tartotta. A raktárháza erőddé vált, ahová még Tavira leendő ágyasa sem nyerhetett bebocsátást. Kiküldte a pribékjeit, hogy folyamatosan zaklassák a Röpdén kívüli városrészek lakóit, és ezzel elkezdte küldözgetni a saját üzeneteit. A bandájának tagjai először csak kisebb fajsúlyú, vagyon elleni bűncselekményeket követtek el, de hamarosan áttértek az utcai rablótámadásokra, és sejteni lehetett, hogy a jövőben még förtelmesebb és súlyosabb bűnöket fognak elkövetni. Shala ezekkel az akciókkal nyílt kihívást intézett a Jedihez, és bár keményen megleckéztettem néhány portyázó hívét, még erősebb csapatokat állított össze, és azokat is ráküldte a lakosságra.

Minden jel arra utalt, hogy ő és én hamarosan megütközünk egymással, és tudtam, hogy ennek a raktárban kell megtörténnie. Elkaptam egy twi’lek cinkosát - a robbantási szakértőjét, egy igazi gonosz zsenit -, és üzenetet küldtem neki, hogy felkeresem őt az otthonában. Ennek időpontját nem közöltem, de nyilvánvaló volt, hogy nem kell sokáig várnia rám.

A tervem hallatán Elegos halálra váltan tiltakozott:

- A meglepetés a legfőbb szövetségesed, kapitány! Győzelemre segített olyan helyzetekben, amelyekből máskülönben aligha keveredtél volna ki ép bőrrel. Amikor bementél a Blackstar-csapat szentélyébe, ostobaságot követtél el. Nem lett volna szabad odamenned, de a meglepetés ereje még azon a helyen is segített. Ha belépsz a hutt birodalmába, önként lemondasz erről a támaszodról, és abba belepusztulsz!

Megráztam a fejemet, a derékszíjamra akasztottam fénykardomat, és kijelentettem;

- Tudnod kell, hogy így is rejtegetek néhány meglepetést a tarsolyomban. Jártam már abban az épületben. Alaposan körülszaglásztam Shalát.

- Pontosan ezért kellene még óvatosabbnak lenned - vitatkozni már-már kétségbeesetten a caamasi. - A bandatagok között sok a nem emberi lény, ami azt jelenti, hogy csak korlátozottan tudsz majd befurakodni az elméjükbe. És emiatt nagy bajba kerülhetsz. - Elhallgatott néhány pillanatra, a homlokát ráncolva meredt rám, majd átadta nekem a köpenyemet, és tovább beszélt: - Elhiszem, hogy képes vagy elnyelni egy-két kósza energianyalábot, de mi lesz, ha egyszerre tucatnyi karabélyból nyitnak tüzet?

- Nem fognak - állítottam magabiztosan. - Ha ez megnyugtat, megígérem, hogy alaposan felderítem a raktárat, mielőtt bemegyek. Tudni fogom, hol és kik lesnek rám.

- És ha robotvezérlésű lézerágyúk várnak odabent? - vetette fel Elegos. - Azokat nem fogod érzékelni!

- Majd kitalálok valamit - dünnyögtem, és bár én magam is üresnek éreztem a válaszomat, ennél jobbat nem tudtam kieszelni. Nézd, Elegos, nem tehetem meg, hogy nem nézek szembe Shalával. Ha nem csinálok semmit, ő győz, és akkor rengetegen fognak szenvedni. Én pedig minden esélyemet elveszítem, sosem fogom megsemmisíteni az Invideket.

- Ha meghalsz, ugyanez fog történni - mutatott rá a caamasi.

- Ez igaz, de nincs más választásom - feleltem a fejemet csóválva - Tudom, hogy ennek rossz vége is lehet, és csaknem biztosra veszem, hogy valaki meg fog halni. Csupán szeretnék gondoskodna arról, hogy azok haljanak meg, akik rászolgáltak a halálra.

A már sokszor alkalmazott módszerrel, észrevétlenül elhagytam a szállodát, és nekivágtam a feltűnően néptelen utcáknak. Az egész városban elterjedt a hír, hogy a Jedi elfogadta a hutt kihívását. És miután alighanem mi ketten voltunk a bolygó leggyűlöltebb teremtményei, senki sem óhajtott belekeveredni a kettőnk összecsapásából

A raktárház pontosan úgy nézett ki, mint amikor utoljára ott jártam, azzal a különbséggel, hogy az oldalajtó nyitva állt, és rajta túl teljes sötétség uralkodott. Kiterjesztettem az érzékeimet, teljesen megnyitottam magamat az Erőnek, és azonnal felfedeztem hat-hét teremtményt, többek között Shalát, aki ezúttal is az emelvényén hevert. A többiek a csarnok központja körül lapultak kisebb-nagyobb gödrökben. Az idegességük ügy sugárzott felém, mint valami célravezető jel, viszont a huttot ijesztően nyugodtnak találtam. Rám várt, csakis rám, én pedig méltóztattam nem várakoztatni tovább.

Beléptem az épületbe, és a legkevésbé sem lepődtem meg azon, hogy az ajtó nyomban bezárult mögöttem. Gyors léptekkel végig-mentem a törmelékhalmok között kanyargó ösvényen; vegyszeres hordók és ócskavasrakások mellett haladtam el. Amikor elértem a főcsarnokot, felfedeztem, hogy annak közepén egyetlen mennyezeti lámpa világítja meg Shalát, illetve az ő 3PO tolmácsát. Lassan átvágtam az amfiteátrumon, és a hutt-tól két méterre megálltam. Hátravetettem a köpenyem mindkét oldalát, kezembe vettem a fénykardomat, de egyelőre nem aktiváltam.

Shala motyogott valamit, a droid sietve fordított:

- A nagy és dicső Shala, a hutt üdvözöl téged! Arra utasít, hogy dobd el a fegyveredet, és add meg magad, máskülönben a legnagyobb árat fizeted az engedetlenségért!

Aktiváltam a kardomat, rászegeztem a huttra, és higgadtan válaszoltam:

- Mondd meg Shalának, hogy kész vagyok megfizetni mindenféle árat! Mit akar, hová tegyem le a krediteket?

Shala a maga legkevésbé sem barátságos, undok módján felröhögött. A válla meg-megrázkódott, a hája ide-oda hullámzott, a szája szélén zöld nyálka csordult ki, ami lefolyt az állára. Már a látványtól is undorodtam, de a hangoktól még jobban. Mialatt a röhögés zihálásba fordult, halk kattanást hallottam, és a hutt felemelte jobbját. Egy távirányítót szorongatott formátlan markában, a hüvelykujját egy nagy, vörös gombon tartotta.

A droid ismét megszólalt:

- Shala megkért, hogy tájékoztassalak arról, hogy egy önkioldó kapcsolót látsz, amellyel különféle robbanóanyagokat lehet felrobbantani. A gazdám azt mondja, ha felengedi a gombot, beindul a láncreakció. Annyi robbanóanyag van körülöttünk, hogy a detonáció egy kilométeres körzeten belül mindent elpusztít. Ha nem adod meg magad, rengeteg ártatlan teremtmény fog meghalni.

Amint elhallgatott, apró, vörös fény kezdett pislákolni felettem, mire felkaptam a fejemet, és halkan felnyögtem. A lámpa elég fényt adott ahhoz, hogy felfedezzek egy befelé hajló terelőpanelt, amelynek tetején parányi lámpa villogott. Azonnal tudtam, hogy a Merr- Sonn Lőszergyár egyik LX -1-es lézernyíl-aknája van felettem. Ezekfnél a fegyvereknél a detonáció pillanatában a terelőlemezek elnyelték az energiát, és visszatáplálták a lézerdiódákba, amelyek cserébe lézernyalábok egész felhőit köpték ki. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, számíthattam arra, hogy a lángnyelvek berobbantják a vegyszeres hordókat, amelyek mellett az imént elhaladtam, és a másodlagos robbanások valóban jókora felfordulást okozhattak.

Ám a hordók mennyisége alapján úgy sejtettem, hogy közel sem következne be akkora pusztítás, amekkoráról Shala beszélt. Ami azt jelentette, hogy vagy hazudott nekem, vagy pedig... Ismét felemeltem a fejemet, és amikor körülnéztem, újabb és újabb, szaporán villogó lámpákat pillantottam meg - vagyis, Shala valószínűleg neme tudott valamiről. A robbanás valóban elég nagynak ígérkezett - nekünk itt, a középpontban esélyünk sem lett volna életben maradni, de a környék valószínűleg megúszta volna.

Megcsóváltam a fejemet, és megszólaltam:

- Ezt a twi’lek cimborád hozta össze neked?

A hutt motyogott, a droid azonnal fordított:

- Shala gazdám azt mondja, hogy rendkívül elégedett Rach’talik . munkájával.

- Értem... tudod, Shala, két nagy hibát követtél el – válaszoltam megfontoltan -, egy, hogy te magad is az epicentrumban vagy. Kettő, hogy azt hiszed, nem tudlak megállítani.

Azzal egy gyors csavarintással feltekertem a kardom energiaadagolóját, közben máris fellendítettem a fegyvert, és lesújtottam a kapcsolóra. A csavarintással egyben félreállítottam a fénykard sma-ragdkövét az energia útjából, és a helyére juttattam a gyémántot. A pengém hosszúsága szempillantás alatt 300 centiméterre növekedett, és könnyedén elértem vele a hutt kezét. Már csak egy gyors mozdulat hiányzott, hogy kettévágjam a távirányítót, és enyém lett volna, a győzelem. Ez lett volna az egyszerű, könnyű megoldás.

Csakhogy az egyszerű, könnyű megoldások nem valók a Jediknek.

A kardmarkolatomból kisebb füstfelhő tört elő, a penge villand egyet, és eltűnt.

Shala meglepetten és ijedten bámult rám. Részben nyilván azért, mert megdöbbent, amikor a penge hirtelen felé nyújtózott, de inkább azért rémülhetett meg, mert első meghökkenésében elejtette a távkapcsolót.

Rach’talik, aki a jelekből ítélve át akarta venni a hutt helyét, valóban mesterien bánt a robbanóanyagokkal. Az LX-l-esek nem egyszerre, hanem egymás után robbantak fel, és több hullámban zúdították lézernyilaikat a terem középső részére. Minden egyes sorozat más szögből érkezett, biztosítva ezzel, hogy a még fel nem robbant aknák ne kaphassanak találatot.

És a twi’lek még azt is elintézte, hogy Shala az utolsó lehetséges pillanatig életben maradjon, és legyen ideje ráébredni, hogy elárulták.

Amennyiben Rach’talik a minőség helyett a mennyiséget tartotta volna szem előtt, én magam is nyálkás, gőzölgő tócsává olvadtam volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy a távirányító a betonpadozatra hullott, biztosan tudtam, hogy csak egyetlen módon maradhatok életben, és csak egyetlen módon tarthatom kordában a raktárban elszabaduló erőket. Mély transzba süllyedtem, megnyitottam magam az Erőnek, és magamba szívtam a felém áradó energiák minden egyes foszlányát. Külön-külön megéreztem minden egyes döfést és szúrást, mintha egy sarlacc gégéjén siklottam volna át, és az az érzésem támadt, hogy a fájdalom fekete vermébe zuhanok. Az Erő egy részét a kínjaim enyhítésére fordítottam, de ettől még nehezebben tartottam magamban a irgalmatlan mennyiségű energiát.

Tudtam, hogy nem bírom sokáig, de azt is, hogy az energiákat felhasználva meg kell fékeznem a robbanások halálos erőit. Ahogyan a közelmúltban a barlangban tettem, amikor megmentettem Tionne-t, mindent, amit magamba szívtam, telekinézisre fordítottam, és felemeltem a bal kezemet. A csuklóm csavarintásával forgatni kezdtem az energiákat, amíg azok kisebbfajta örvényt alkottak. Éreztem, hogy a levegő forogni kezd körülöttem, a kör egyre szűkült, a szél egyre erősödött. Lángok szökkentek és nyújtózkodtak a csarnok középpontja felé, és beleszövődtek a forgatagba. Tégla- és a vakolattörmelék, lángoló műanyagdarabok, eltorzult fémelemek röpködtek a levegőben, sötét foltokkal töltve meg a tüzes ciklont.

Feljebb nyomtam az örvényt, a tető irányába, és amikor elérte azt, tovább tágította az utolsó lézerakna által nyitott Íjaikat. A vegyszeres hordók felrepültek, sorban felrobbantak, közben zöld és bíbor árnyalatúra festették a tűzoszlopot. A lángok engem is körülnyaldostak, mire magamba szívtam a hőenergiájukat, amit nyomban átalakítottam és kibocsátottam, és ezzel tovább növeltem a tűzvihar erejét, míg végül a fergeteg feltépte és összegyűrte a raktárház tetejét.

Az ajtók hangosan dörrenve feltárultak, majd leszakadtak a pántjaikról, és az elhajított kártyalapokhoz hasonlatosan szállva belerepültek a rettentő forgatagba. Az ablakok berobbantak, a betóduló levegő tovább táplálta a tűzvihart. Már nem kellett emelnem az örvényt, önjáróvá vált, szinte elevenné - annyi bizonyos, hogy lélegezett. Éreztem, hogy belém kapaszkodik, és megpróbál felkapni, de a belém áradó energiák szilárdan a padozathoz szegeztek. Kiterjeszd tettem a tudatomat, felrepítettem a még épen maradt vegyszeres hordókat, megnéztem a robbanásaik nyomán keletkező színes tűzgömböket, és elégedetten mosolyogtam. A robbanások egy szűk körön belül, ellenőrzött körülmények között következtek be. Jóllehet az épület rozsdás fémfalai vörösen izzottak, nem roskadtak le. A detonációk lökéshullámai biztosan alaposan megrázták a talajt, de a hutt halálcsapdája csak a raktárat semmisítette meg.

Érzékeltem, hogy a tűzvihar ereje apadni kezd, és tudtam, hogy hamarosan minden véget ér, de még rengeteg energia maradt bennem, amit valahogyan ki kellett engednem. Felnéztem a magasba, és még szélesebben mosolyogtam. Sokan hitték, hogy a Jedi meghalni jött ide. Hát akkor mutassuk meg nekik, hogy távol áll tőle az ilyesmi!

Rendkívül szélesen kiterjesztettem a tudatomat, és megérintettem minden elmét, amit csak találtam. Egyszerű, de hatásosnak ígérkező látomást sugároztam beléjük, amely egyeseket megnyugtatott, másokat halálra rémített. Azt láttattam a környéken élő teremtményekkel, hogy a tűzoszlop feltör egészen az egekig, és hogy nem másból eredj, mint egy óriási kardmarkolatból. A markolatot egy zöld és fekete ruházatot viselő gigászi alak tartotta kezében, mialatt lassan kiemelkedett a fekete füstből, aztán - amikor kikapcsolta a kardját - a tűz szempillantás alatt kihunyt, majd a jelenés lassan beleveszett a füstbe.

Kinyitottam a szememet, és elmélyülten bólogatva végighordoztam tekintetemet a raktár maradványain. Shala csapdát állított nekem, de ő esett bele. Meg kellett volna halnom, de életben maradtam - és úgy maradtam életben, ahogyan Corran Hornnak, a KorBiz ügynökének nem sikerült volna. És nem csupán túléltem a csapást, hanem győzelmet arattam. Biztosra vettem, hogy Shala látványos veresége sokak elszántságát kikezdi majd. Egy apró lökés itt, egy szúrás ott, és mindenki meginog...

Az övembe dugtam fénykardomat, aztán a halk koppanás hallatán lenéztem. Fegyverem a betonon hevert, holott a derékszíjamon kellett volna lennie. És azért nem volt ott, mert nem volt derékszíjam. Mialatt az Erő lehetővé tette számomra, hogy abszorbeáljam azt a temérdek energiát, és mialatt a fénykardom rendkívül ellenállónak bizonyult, a köpenyem és az egyenruhám nem bírták a megpróbáltatásokat.

Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy teljesen meztelen vagyok, és ezzel egy időben lesújtott rám a fáradtság. A fejemet lehajtva végignéztem magamon, és megláttam, hogy a berobbanó ablakok szilánkjai legalább tucatnyi hosszú sebet szántottak a bőrömbe. Kellemetlenül csípő, keskeny nyílás tátongott többek között az orromon és a tarkómon. Egy egyszerű Jedi-gyógymóddal könnyűszerrel lezárhattam volna a sebeimet, de azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok összpontosítani. A kimerültség ezer körömmel kapaszkodott belém, könyörtelenül húzott lefelé, mire nekitántorodtam az amfiteátrum alacsony betonfalának.

Az előző percek során teljesen kimerítettem a belső Erő-tartalékomat. És mert nem tudtam összpontosítani, nem nyithattam meg magamat a külső energiáknak. Hihetetlenül elfáradtam, az elmém eltompulva, nehézkesen dolgozott, de egyvalamit biztosan tudtam: ha ott maradok a raktárban, valaki előbb-utóbb rám talál, és akkor azonnal lelepleződöm. A Jedi túlélhette a Shalával vívott összecsapást, de Jenos Idanian semmiképpen.

Felkaptam a fénykardomat, és kiszaladtam az épületből. Észak felé indultam, mert a déli szél abba az irányba fújta a füstöt, ami jótékonyan elrejtett. Néhány perccel később befordultam egy keskeny utcába, és onnantól kezdve árnyékokban rejtőzve, sikátorokban és mellékutcákban lopóztam tovább. Szörnyen sebezhetőnek éreztem magam, részben azért, mert anyaszült meztelen voltam, de inkább azért, mert nem tudtam kapcsolatot teremteni az Erővel. Ha velem lett volna, megtehettem volna, hogy ordítozva sétálok a főutca közepén úgy, hogy senki sem törődik velem, és utóbb senki sem emlékezik rám. így viszont csak egy fénykardot szorongató csupasz fickó voltam, és még a Courkrus sokat megélt lakói számára is ritka látványosságnak számítottam.

Hogy eljussak hazáig, először is tudnom kellett, hogy hová keveredtem. Átfutottam egy utcán, meghúztam magam egy üzlet előtt, a homlokzatra vetülő árnyékokban, és onnan próbáltam tájékozódni! Pillanatokkal később zár kattant a hátam mögött, aztán a tőlem alig három méterre álló ajtó nyílni kezdett. Noha a bolt már rég bezárt,, az alkalmazottak a jelekből ítélve odabent maradtak még egy-két órát. Amikor elindultak kifelé, felnyögtem, rohanni kezdtem, és befordultam az első sarkon.

Csakhogy a sikátor hossza a tíz métert sem érte el, továbbá a végét két emelet magas téglafal zárta le. És esküdni mernék, hogy ez volt Vlarnya egyetlen olyan sikátora, amelyben működött a közvilágítás.

Két nő lépett ki a sarok mögül, és ijedten bámultak rám. Én pedig ijedten bámultam rájuk. Aztán felvihogtak, és felém böködtek a mutatóujjukkal. Nekitámaszkodtam a falnak, és a combom mögé eresztettem fénykardomat. Az asszonyok aztán sugdolózni kezdtek, én pedig elfordítottam a fejemet, hogy amennyire lehet, elrejtsem előlük az arcomat. Ám tisztában voltam azzal, hogy pillanatokon belül rájönnek, hogy a fénykardos fickó nem lehet más, mint a keresett Jedi, aztán pedig, hogy százezer kredit még kettéosztva is elég lesz ahhoz, hogy a családjukkal együtt eltűnjenek a Courkrus-ról, és fényűző körülmények között éljék le az életüket.

Biztosra vettem, hogy mindennek vége. Vesztettem. Tavira hamarosan megtudja, hogy ki vagyok valójában - vagy tőlem, vagy Elegostól. Óh, Elegos, mit tettem veled? Tavira meg fogja semmisíteni a Keriltet. Aztán Miraxot is megöli, valószínűleg a szemem láttára végül velem is végez. Sikerült megmentenem a raktár környékén élő népséget, de ezzel megöltem azokat, akiket a legjobban szerettem.

Mielőtt végképp feladtam volna, erős kéz markolt a vállamba. Egy pillanattal később puha takaró borult rám, és a kéz elhúzott a faltól. Felnéztem, és lélegzet után kapva kiböktem:

- Elegos...

- Hát itt vagy! - kiáltotta zengő hangon a caamasi. - És megint berúgtál!

- Én...

- Már megint berúgtál! - vágott közbe még hangosabban Elegos, azzal lenyúlt, és kitépte a kardmarkolatot a kezemből.

- Ne, Elegos - tiltakoztam, de mindhiába próbáltam visszaszerezni a fegyveremet, ő magasra feltartotta a markolatot, és rám förmedt:

- Hol a többi? Hol a robogód többi része?

A sikátor torkolatában álló nőkből kibukott a nevetés. Az oldalukat fogva, imbolygó léptekkel nekivágtak az utcának. Menet közben vissza-visszanéztek, és hangosan kacagtak azon, hogy a részeg kalóz úgy összetörte a robogóját, hogy csupán a gázkar fogantyúja maradt meg belőle.

A térdem hirtelen felmondta a szolgálatot, és összeestem volna, de Elegos megtartott.

- Köszönöm - suttogtam meghatottan.

- Nagyon szívesen - udvariaskodott mosolyogva a caamasi.

A torkom teljesen kiszáradt, így nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

- Hogyan találtál rám?

- A szétküldött látomás engem is elért, és feltételeztem, hogy bajba kerültél - magyarázta Elegos, majd a mutatóujjával megütögette az orrát, és hozzátette: - Ottegai selyem. Abból készültek a ruháid. Ha ez az anyag megég, jellegzetes szagot bocsát ki. Jelenleg is bűzlesz tőle.

- Óh... sajnálom...

- Semmi gond, kibírom, legalábbis addig, amíg hazaérünk - felelte Elegos, azzal a karom alá nyúlt, és együtt indultunk a sikátor kijárata felé. - És ne félj attól, hogy lelepleződsz, legalábbis ezen az estén biztosan nem. Sokan láttak ma este egy látomást, amit nem akarnak viszontlátni. Talán még az is megfordul a fejükben, hogy nem kéne ott maradniuk, abban a városban, ahol újra megtörténhet velük.

- De nem arra a két nőre gondolsz, ugye? - kérdeztem bánatosan mosolyogva.

- Nem, őrájuk nem - felelte halkan kuncogva Elegos. - Mára végeztél, de a műved utóhatásai és visszhangjai jó darabig megmaradnak.

Negyvenötödik fejezet

Lecsavartam a nagyenergiájú áramlásszabályzót a markolat végéről, és odadobtam Elegosnak a megfeketedett, formátlan rögöt, vagyis a kardba épített gyémánt maradványát.

- Ez kész van. Teljesen kész - keseregtem az alsó ajkamba harapva!

- Pedig amikor kipróbáltad, tökéletesen működött - jegyezte meg a caamasi, miután elkapta a gyémántot. Előbb óvatosan megszagolta, majd megdörzsölgette, és felvetette: - Szintetikus?

- Kubaz xurkonia - válaszoltam a fejemet csóválva. - Az első próbák alatt a kristályszerkezet megbirkózott az energiával, de valószínűleg bármelyik pillanatban összeomolhatott volna. Bíztam a nagyapám ékkövekről szóló jegyzeteiben. Ki kellett volna próbálnom külön-külön valamennyit. Ha jobban belegondolok, az eset jó szolgálatot tett nekem. Ez volt a büntetésem, amiért első alkalommal máris egy bonyolult fénykardot akartam összerakni.

- Miért csináltál kettős hosszúságú pengét? - érdeklődött a homlokát ráncolva Elegos.

- Hát, azt hiszem, az egóm miatt - feleltem a vállamat vonogatva. - Gantoris is kettős pengéjű kardot készített magának, és én sem adhattam ennél alább.

- Mintha arról lett volna szó, hogy őt akkoriban egy Sötét Nagyúr irányította - dünnyögte a caamasi.

- Most, hogy említed, ez igaz... - ismertem el, és rosszkedvűen folytattam: - Az igazság az, hogy bár a hosszú pengével meglephetjük az ellenfelet, közelharcban nem túl praktikus. Az ellenfelem egyetlen blokkolással megállítja a pengémet, közelebb ugrik, jóval a penge hatótávolságán belülre, és darabokra metél. Továbbá az ennyire hosszú penge számtalan járulékos kárt és sérülést okozhat, ami ugyan remekül jönne, ha rombolni akarnék, de valójában akármekkora újítás is, megnehezíti a dolgomat. A Sithek vérére, még csak azt sem tudom, hogy melyik vívóstílus illik egy ilyen hosszú pengéhez.

A caamasi megfontoltan bólogatott, és megszólalt:

- Talán kitalálhatnál valamit, amire kicseréled a gyémántot. Valódi gyémántot találni nem lehet túl nehéz, elvégre a szén a leggyakoribb elemek egyike.

- Ez igaz, de egy megfelelő méretű, formájú és tisztaságú követ találni annál nehezebb - vitatkoztam, majd elmosolyodva hozzátettem: - Talán egy ékkőkartellből kellene kicsikarnom, többé-kevésbé ésszerű árért.

- Ha majd kiszabadítod Miraxot, ő esetleg megszerzi neked - vetette fel Elegos.

- Remélem, hamarosan próbára tehetjük ezt az elméletet - válaszoltam komoran, és ismét szemügyre vettem a fénykardot. - De legalább a normál hosszúságú penge még működik.

Elegos udvarias kézmozdulattal elkérte tőlem a markolatot, és mindkét kezével megfogta.

- Örülök, hogy sikerült megjavítanod - mondta a fegyvert méregetve és annak is, hogy túlélted azt a megpróbáltatást. Most már végre bevallhatod, hogy tévedtél, amikor a saját fészkében akartad elintézni Shalát.

- A stratégiám tökéletesen jónak tűnt - válaszoltam dacosan.

- A tökéletes szót ritkán használjuk, ha valaki belesétál egy csapdába - jegyezte meg a caamasi a fejét rázva. - Tévedtél, kapitány.

- Szó sincs róla - feleltem, és magyarázkodni kezdtem: - Nem én estem csapdába, hanem Shala. Sőt jó, hogy ott voltam, mert legalább megakadályozhattam a nagyobb pusztulást.

- Ez is csak egy újabb kifogás - dörmögte a szemét résnyire vonva a caamasi. - Ettől jobbat vártam tőled. Tévedtél. Igenis, tévedtél.

Megint tiltakozni akartam, de aztán összefontam karomat a mellkasom előtt, és kijelentettem:

- Elegos, én zsaru voltam, és vadászpilóta. A tévedés egész egyszerűen nincs benne a pakliban!

- De most már Jedi-lovag vagy - mutatott rá Elegos.

Az egyszerű, kegyetlenül igaz kijelentés hallatán mélységesen megdöbbentem.

- Ebben igazad van - suttogtam megrendülten. - Jedi-lovag vagyok. Tévedtem, nagyon nagyot tévedtem, és átkozottul szerencsés vagyok, hogy élve keveredtem ki abból az épületből.

- Ehhez nincs köze a szerencsének - vetette ellen mosolyogva a caamasi. - Inkább arról van szó, hogy veled volt az Erő. Megóvtál másokat, és ezzel megóvtad saját magadat is. Ezt sose felejtsd el!

- Nem, nem fogom - fogadkoztam, majd rámosolyogtam Elegosra, és hozzátettem: - És a bennem lakó megrögzött zsaru, illetve a félbolond vadászpilóta is belátja, hogy hálásnak kell lennie neked. Még egyszer köszönöm, hogy megmentettél.

- A mindennapi munkám része - közölte Elegos, azzal elrakta a fénykardot az egyik fiókba, és elindult a konyhába. - Kora reggel, mialatt te még aludtál, tettem egy kört a városban, és fontos dolgokat hallottam a hutt-tal vívott csatád következményeiről.

Beoldalaztam a gardróbfulkébe, magamra öltöttem egy köntöst, és megkötöttem a derekamon a hozzá tartozó selyemövet. Ezt a ruhát is Tavirától kaptam ajándékba. Ottegai selyemből készült, a gallérján és a kézelőin aranyszegély futott körbe. Eléggé rikító és hivalkodó volt az ízlésemnek, de az éjszaka folyamán jó néhány sebet és karcolást sikerült beszereznem, és ez a finom szövet legalább nem dörzsölte a sérüléseimet. Így is sziszegve ballagtam Elegos után, mivel a köntös alsó része minduntalan rácsavarodott a lábszáramra.

- Szóval, mit hallottál? - érdeklődtem a konyhába lépve.

Elegos megrakott egy tányért friss péksüteményekkel, és öntött nekem egy nagy pohár, kék színű zureber szirupot, ami ugyan borzalmasan nézett ki, de az íze kiválónak bizonyult.

- Shala bandájának pusztulása komoly problémákat idézett elő - kezdett bele a caamasi. - A Jedi felbukkanása tettekre ösztönözte a városlakókat. Kisebb-nagyobb csapatokat hoztak létre, amelyek az utcákon portyáznak. A Blackstar-egység több tagját megverték és megdobálták, amikor elhagyták a Röpde területét. Az Invidek űrkikötőinek környékén gyűlölködő szövegű feliratok virítanak a falakon. Noha a helyi lakosok rá vannak szorulva a kalózok kreditjeire, a legtöbben félnek attól, hogy amíg a kalózok itt maradnak, addig a Jedi is marad, és esetleg elkezd civil célpontokra vadászni.

- Azt reméltem, hogy az itteni népek a védelmezőjüket látják majd a Jediben - jegyeztem meg sóhajtva.

- A helyi lakosok nem annyira védelmezőre vágynak, mint inkább egy bőkezű támogatóra - felelte Elegos.

- Hmmm, ebből is kisülhet valami - dünnyögtem, és miután egy ötlet kezdett formát ölteni az elmémben, mosolyogva hozzáfűztem: - Akkor erről is gondoskodom hamarosan. Mi van még?

- Azok a Trivadászok, amelyekre hiperhajtóműveket szereltettél...

- Igen?

- Eltűntek. Úgy tűnik, két Túlélő úgy döntött, hogy másutt próbál boldogulni.

- Timmser és Caet? - kérdeztem gondolkodás nélkül.

- Hát igen - válaszolta elismerően bólogatva a caamasi -, te ragaszkodtál ahhoz, hogy ismerjék meg azokat a gépeket, hogy aztán kiképezhessenek másokat. Nem hittem, hogy ráharapnak a csalira. Azt vártam tőlük, hogy itt maradnak, és szembeszállnak a Jedivel.

- Valószínűleg hallották a pletykát, miszerint ők voltak az okai annak, hogy egy hónap haladékot kértem Tavirától - feleltem valamivel jobb kedvre derülve. - A történet úgy szól, hogy szerettem volna még a lehető legtöbb időt tölteni velük, mielőtt Tavira éjszakai játékszere leszek. És ők mindketten elég okosak, így nagyon jól tudták, hogy Tavirát nem fogja érdekelni az igazság. A puszta híresztelés is sokat árthat a tekintélyének, ami megtorlást követel.

- És vajon honnan származnak ezek a kósza hírek? - vetette fel Elegos.

- Tudod, milyen vagyok - feleltem a vállamat vonogatva. - Ha iszom egyet-kettőt, nem tudom tartani a számat. És az elmúlt napokban eléggé levert voltam ahhoz, hogy nyilvánosan gyászoljam a szerelmi életemet.

- Szép munka - jelentette ki Elegos, azzal belekortyolt a saját szirupjába, ami zöldre festette a szája feletti aranyló szőrzetet, amíg le nem nyalta onnan. - Ma pihenni fogsz, vagy tovább fokozod a nyomást?

- Semmi sem szaporítja úgy sikert, mint maga a siker - bölcselkedtem vigyorogva, majd haraptam egyet az egyik gyümölccsel töltött süteményből, alaposan megrágtam, és miután lenyeltem, hozzátettem: - Az Invidek rendszerének van egy hatalmas hibája. Ki kell használnom ezt a gyenge pontot, mielőtt Tavira cselekedhet.

A hatalmas hiba abban a módszerben rejtőzött, amellyel Tavira a csapatait irányította: minden kommunikációs csatorna egyirányúi volt. A HoloHálózat jóvoltából tudomást szerzett ugyan a Galaxis főbb eseményeiről - például az Új Köztársaság kalózok elleni átfogó hadműveleteiről, vagy a Napzúzó megsemmisítéséről -, de a Courkrus helyi hírei nem jutottak el hozzá. A soros bevetések előtti a támadási parancsot egy-egy kisebb futárhajó hozta el nekünk, amely röviddel azután, hogy belépett a rendszerbe, rádión felvette kapcsolatot a különféle csapatok főhadiszállásaival. Ezen utazások alatt Tavira értesült a helyi eseményekről, de biztosan számíthattam, arra, hogy következő megérkezéséig nem fog hallani a tetteimről.

A bőkezű támogató ügyét hamar elintéztem, és ezzel párhuzamosan eltakarítottam Shala bandájának maradékát. Rach’talik kisebb; csapatot gyűjtött maga köré, és egy másik raktárba fészkelte be magát, ahol Shala az összerabolt zsákmánya egy részét tartotta. A Nagy Huttsütés - így terjedt el a köznyelvben - éjszakáját követő estén behatoltam az épületbe, szétkergettem a lakóit, aztán megnyitottam a kapukat a lakosság előtt. Ez az akció a Tűzkiárusítás néven vált híressé, mivel a környékbeliek szentül hitték, hogy a Jedi hamarosan felgyújtja az épületet, és hogy a benne tárolt javak ne vesszenek kárba, egy-két óra alatt mindent elvittek. Kirobbant néhány kisebb verekedés, de a résztvevőknek elég volt a szemük sarkából megpillantani egy köpenyes alakot, és nyomban lehiggadtak.

Két nappal később megérkezett Tavira futárhajója. Szerettem volna jelen lenni, amikor a kommunikációs tiszt hiába próbál kapcsod latba lépni Shalával és a Fastblasttal. És persze a másoktól hallott információk sem nyerhették el a tetszését, mivel a dezertálások alaposan megtizedelték a Blackstar, illetve a LazerLord csapatokat. A Red Nova személyzetének java része lelépett, így a legjobb osztagok; közül a Túlélők és a Riistar’s Raiders maradtak többé-kevésbé ütőképesek. Három hét leforgása alatt az Invidek vágóéle jelentősen eltompult.

Elegos és én számítottunk arra, hogy Tavira reagálni fog, de ez hamarabb bekövetkezett, mint lehetségesnek tartottuk volna. Egy nappal a futárhajó távozása után arra ébredtem, hogy valaki ököllel veri a lakosztályom ajtaját. Meghallottam Elegos hangját, mire lerúgtam magamról a takarót, és gyorsan magamra rántottam a köntösömet, de az övet már nem volt időm megkötni, mert a hálószobám ajtaja felpattant, és Tavira elém toppant. Visszalökött az ágyra, aztán a két öklét a csípőjére rakva, szigorúan lenézett rám, és megkérdezte:

- Meglep, hogy itt látsz?

Pislogtam néhányat, és a szememet dörzsölgetve válaszoltam:

- Hogy meglepődtem-e? Nem, nem nagyon.

- És örülsz?

- Igen - feleltem kurtán.

- Aha... - dünnyögte, majd végigmért, és rám szólt: - Ezt azért jobban is kimutathatnád!

Összehúztam magamon a köntöst, felültem, és nekitámaszkodtam az ágy magas fejvégének.

- Korán van még - mentegetőztem.

- És nyilván hosszú volt az éjszaka - mormolta, azzal letelepedett az ágy végére. - Egyedül vagy?

- Persze.

Tavira néhány pillanatra elmosolyodott, valahogy úgy, mint egy háziállat gazdája, amikor hazaér és felfedezi, hogy távolléte alatt a kis kedvence nem piszkított a szőnyegre.

- Helyes... - mondta aztán -, és téged nem aggaszt ez a bizonyos Jedi?

- Hallottam az esetekről - feleltem a fejemet ingatva -, láttam is egyet, s mást, de engem nem bántott. Nem, nem aggaszt.

Résnyire húzta a szemét, hogy csupán egy-egy ametiszt színű félholdat láttam a szembogarából, és kijelentette:

- De jelen voltál, amikor első ízben felbukkant.

- Micsoda?

Tavira diadalmasan felszegte az állát, és magyarázni kezdett:

- A látogatás. A legtöbben biztosra veszik, hogy az is a Jedi műve. A saját hadjáratára figyelmeztetett. De garantálom, hogy Skywalker ezt nem ússza meg!

- Gondolod, hogy Skywalkerrel állunk szemben?

Tavira lenyúlt, megfogta a jobb lábam nagyujját, és játékosan megcsavargatta, közben közelebb csusszant hozzám.

- Hát persze, hogy ő az - felelte magabiztosan. - Ti szőkék néha egyáltalán nem használjátok a fejeteket. Skywalker az egyetlen Jedi, akinek elég hatalma van ahhoz, hogy véghezvigye azt, ami itt lezajlott. Hallani ugyan kósza híreket arról, hogy visszavonult, és új Jediket készít fel, de te magad vetetted fel, hogy részt vett a Xa Fel feletti ütközetben. Mi vagyunk az Új köztársaság legfőbb problémája, így aztán logikus, hogy a legnagyobb fegyverüket vetik be ellenünk.

- Igen, ez tényleg logikus - erősítettem meg a véleményét.

Még közelebb araszolt hozzám, rátette állát a térdemre, és ravaszkásan mosolyogva folytatta:

- Amúgy meg a nyakamat rá, hogy a Napzúzó megsemmisítéséről szóló hír puszta dezinformáció. Ha valakinek rendelkezésére áll egy elpusztíthatatlan fegyver, amely képes megsemmisíteni egész csillagrendszereket, sosem lenne képes egyszerűen elhajítani. Nem, ezek arra várnak, hogy kiderítsék, hol rejtegetem az Invidious-t, aztán odaküldik a Napzúzót, és szétlövik a hajómat.

Elhúzódtam tőle, de közben bevertem a tarkómat a támlába.

- Oppsz... biztos vagy abban, hogy erre készülnek? - kérdeztem a fejemet oldalra billentve. - Szerintem nincs hozzá bátorságuk.

- Nos, a Caridának vége, nem igaz? - kérdezett vissza Tavira, és megpaskolgatta a másik térdemet. - Egy dezertőrre kenték az egészet, egy szertelen kölyökre, csakhogy ez a szertelen kölyök azótá Jedivé emelkedett. Mióta léptetjük elő azokat, akit nem hajtják végre a parancsot?

- Látod, ez sosem jutott volna eszembe - dörmögtem látványosan megborzongva.

Tavira letámaszkodott az ágyra úgy, hogy a két kezével közrefogta a csípőmet, lágy csókot nyomott az orromra, és mosolyogva suttogta:

- Dehogynem, drágám, dehogynem...

- Köszönöm - feleltem.

És ekkor pofon vágott, méghozzá erősen. A fejem jobbra lendült, és mire magamhoz tértem a megdöbbenésből, Tavira már az ágyam mellett állt, és haragosan nézett le rám. A bal tenyeremet az arcomra tapasztottam, és panaszos hangon megkérdeztem:

- Ezt miért kaptam? Mit csináltam?

- Nem azért, amit csináltál, hanem azért, amit nem! – förmedt rám, azzal elfordult tőlem, de a haragja tovább áradt felém. - Egy Jedi jár a Courkrus-on, és neked intézkedned kellett volna!

- Micsoda? Nekem? És mégis, hogyan? - kérdeztem, és előredőltem ültömben. - Téged sehogy sem érhettelek el.

- Az lényegtelen. Mióta itt vagyok, mást se hallok rólad, mint hogy a Jedi felbukkanása óta egy percig sem voltál józan - közölte indulatosan. - Shala halálának éjszakáján olyan részeg voltál, hogy összetörted a robogódat. - Intett egyet a szálloda előtti utcaszakasz felé, és hozzátette: - Egyébként hoztam neked egy másikat. Szépen kérlek, ezt már ne tedd tönkre!

- Sajnálom... - motyogtam ijedtséget színlelve.

Tavira felém perdült, felemelte a kezét, hogy ismét pofon vágjon, de aztán elbizonytalanodott, és rövid habozás után, jócskán lehiggadva szólalt meg ismét:

- Sajnálkozhatsz, de elvárom, hogy megváltozz! Nem viselkedhetsz így! Példát kell mutatnod. Meg kell mutatnod, hogy nem kell félni a Jeditől.

- A Császár fekete csontjaira! - válaszoltam a fejemet ingatva. - Felperzselte Shala főhadiszállását. A romok két napja még olyan forróak voltak, hogy nem lehetett a közelükbe menni.

- Akkor sem mutathatod ki a félelmeidet - magyarázta Tavira, és leengedte ütésre emelt kezét. - Ezek a Jedik, ezek olyanok, mint az állatok. Kiszagolják a félelmet. Ami azt illeti, olyan sűrűn terjeng körülötted, hogy még én is érzem a bűzét. És nagyon utálom.

- Egy Jedi ellen harcolni nem könnyű - jegyeztem meg.

- Nem azt várom el, hogy harcolj ellene - jelentette ki Tavira. - Az akarom, hogy állj az itteni kalózok élére, és vezesd őket! Ez a te feladatod, a Jediről én gondoskodom. - Ismét csípőre tette mindkét öklét, és az állát még jobban felszegve folytatta: - Akármennyire szeretnék is bebújni melléd az ágyba, és ott maradni veled egy darabig, fontos ügyek várnak. Egy héten belül visszatérek. Elvárom, hogy addigra rendbe szedd magad!

Sarkon fordult, és elindult kifelé, de az ajtóból visszanézett rám, és újabb utasítást adott:

- Jut eszembe, állítsd félre az útból Jacob Nive-ot, és vedd át a parancsnokságot! Az a fickó megtört. Ha nem tér magához rövidesen, nem vesszük semmi hasznát, és akkor meg kell halnia.

- Ezt mindenesetre alaposan belevésem az emlékezetembe - dünnyögtem rosszkedvűen.

- Tedd azt, drágám - felelte Tavira, és rám kacsintott -, az lesz a legjobb, ha sosem felejted el ezt az intő példát!

Pontosan azt tettem, amire Leonia Tavira utasított. Rendbe szedtem magam, és nekiláttam végigjárni a Courkrus-on maradt csapatokát. Felkerestem őket az erődjeikben, parancsokat osztogattam, biztonsági intézkedéseket léptettem életbe, fenyegetőztem, vesztegettem, és vészjósló célzásokat ejtettem el arról, hogy azokat a csapatokat, amelyek nem bizonyulnak kellően szívósnak, beleolvasztom más osztagokba, és elveszítik az önrendelkezésüket. Azoktól pedig, akik menekülni készültek, megkérdeztem: valóban azt képzelik, hogy a Galaxis olyan nagy, hogy elrejtőzhetnek benne Leonia Tavira elől?

A Túlélők azonnal felbátorodtak, és még Jacob Nive is kezdte visszanyerni a régi formáját. A Blackstar-csapat tagjai komorak maradtak, de elszánták magukat, hogy megoldják a helyzetet. A Red Nova személyzete újra összegyűlt, sőt tárgyalni kezdtek a LazerLordokkal arról, hogy ha összeolvadnának, az valószínűleg jót tenne mindkét csapatnak, mert jócskán megnövelné az ütőképességüket; A Riistar’s Raiderek, akikkel nem sokat foglalkoztam, terveket szövögettek arról, hogy megpróbálnak egyezségre jutni a Túlélőkkel, és megkörnyékeztek engem, hogy szövetkezzünk velük.

A kalózokba jól érzékelhetően kezdett visszatérni a harci kedv, és mindenki tudta, hogy ez elsősorban nekem köszönhető. Hagytam odáig fejlődni a dolgokat, hogy Shala helyébe léptem, vagyis a legtöbben tőlem várták, hogy megütközzem a Jedivel. ígéretet tettem, hogy csapdába csalom és megsemmisítem Őt. És mert az Invidek szinte kivétel nélkül megbíztak bennem, tudtam, hogy ha én is Shala sorsára jutok, akkor a morál korábban sosem tapasztalt mélységbe zuhan, és azzal Tavira elveszíti az Invidek legfőbb csapásmérő egységeit.

Hogy hogyan ölessem meg magam a Jedivel, azt egyelőre nem sikerült kitalálnom, de azt tudtam, hogy vagy nagyon látványos, vagy nagyon undorító körülmények között kell távoznom az élők sorából. Nem bírtam eldönteni, melyiket válasszam - Shala halála elég magasra tette a mércét, és sokkal keményebbre sikerült, mint eredetileg akartam. Végül úgy ítéltem meg, hogy a mocsok lesz a legjobb megoldás, és nyomokat hagytam magam mögött, amelyek arra utaltak, hogy a Jedi a város csatornarendszerében bujkál. Azt akartam, hogy a rám vadászó csapatok odalent keresgéljenek, mialatt egy jóval kellemesebb helyen lakom és tevékenykedek.

Hogy csúcsra járassam a közelgő összecsapás miatti feszültséget, úgy döntöttem, hogy visszatérek a Crash-be. Elég jól ismertem az ottani vendégeket ahhoz, hogy képes legyek kitörölni az agyukból a megérkezésemhez fűződő emlékeket, valamint eltorzítani a szemükben a vonásaimat, hogy ne ismerjenek fel, amikor hirtelen megjelenek közöttük. Egy képsort sugároztam a kalózok elméjébe, akik így először egy vörös ködfelhőt láttak a helyemen, és ebből a felhőből pillanatok alatt kialakult a testem. Majdnem felkacagtam, amikor a nemrég még bátor nők és férfiak fejvesztve menekültek a közelemből, és rettegve meglapultak a tőlem legtávolabb eső sarkokban és zugokban.

Aktiváltam a kardomat, és a pengét Jacob Nive-ra szegezve felkiáltottam:

- Hol van Idanian?

Jacob elfehéredett, és elfúló hangon dadogta:

-Ne... nem... tud... tudom...

- Azt mondta, véget vet az akcióimnak. Hol van? - csattantam fel ismét, azzal széles ívben elhúztam magam előtt fegyveremet, mire a kalózok a padlóra kuporodtak, vagy a szemük elé kapták a kezüket. - Azt kérdeztem, hol van?

Négy-öt vékonyka, erőtlen hang felelte, hogy „nincs itt”.

- Mondjátok meg neki, hogy találkozni akarok vele! - folytattam jóval halkabban, de végtelenül fenyegetően. - Mondjátok meg ne¬ki, hogy hamarosan ő is Shala, a hutt sorsára jut. És amikor találkozunk, vége az életének.

Lesújtottam a bárpultra, majd elrántottam a kardomat a Savareen brandyvel és más különleges italokkal teli palackok irányába. Az izzó energiapenge azonnal meggyújtotta a brandyt, a kék lángok kísérteties fényben fürdették a máskülönben félhomályos söntést. A forróságtól hamarosan a többi palack is elpattant, a tartalmuk szintén lángra kapott, és a pultos visítozni kezdett, amivel elterelte rólam a figyelmet. Mialatt a kalózok úgy-ahogy magukhoz tértek, és hangosan ordítozva nekiláttak eloltani a gyorsan elharapózó tüzet, gyors, nesztelen léptekkel kisurrantam az ajtón, és elindultam, hogy egy viszonylag rövid útvonalon visszatérjek a szállodámba.

Alig tettem meg néhány métert, amikor észrevettem, hogy az utca másik oldalán öt sötét alak megfordult, és elindult utánam. Nem lepődtem meg azon, hogy Jenos Idanian bátor szónoklatai és határozott intézkedései nyomán elszaporodtak a vadászcsapatok, de ennyi ellenféllel egyszerre még sosem kellett megküzdenem. Gyorsan befordultam egy sikátorba, amely a torkolatától úgy harminc méterre jobbra fordult, és egy másik utcára vezetett. Körülbelül félúton járhattam, amikor felkészültem, hogy egy képsort sugárzók, amely engem ábrázol, amint továbbhaladok a sikátor nem létezői szakaszán. Az elmúlt napok folyamán többször rávettem az üldözőimet, hogy rohanjanak utánam, és csodás eredmények születtek, amikor teljes sebességgel nekirontottak egy-egy falnak. Arra számítottam, hogy ezen alakok közül is így járnak ketten-hárman, és akkor sokkal könnyebben elbánok velük.

Mind az öten bekanyarodtak a sikátorba, de nem eredtek futásnak. Amikor átsugároztam elméjükbe a tévképzetet, nem kezdtek kiabálni, nem mutogattak, és nem rántották elő a sugárvetőjüket. Sőt úgy tűnt, egyenesen énrám merednek, ami azt jelentette, hogy nem gyakoroltam rájuk semmiféle hatást. Ezen eléggé meglepődtem, mert az alkatuk alapján embernek látszottak, noha csuklyás köpenyt viseltek, így nem lehettem biztos abban, hogy melyik humanoid fajhoz tartoznak.

Miután rájöttem, hogy kiszúrtak, elléptem a faltói, és elindultam a sikátor mélye felé. Az Erőn keresztül próbáltam tájékozódni, de nem érzékeltem felőlük sem félelmet, sem izgatottságot. Érzékeltem a jelenlétüket, de nem kaptam tőlük semmiféle visszajelzést azok közül, amelyekre számítottam. Különös. Itt valami nincs rendjén - állapítottam meg magamban. - Ideje kicsikarni belőlük valamilyen reakciót.

Hátravetettem a köpenyem jobb oldalát, és a kezembe vettem a fénykardomat. Életre keltettem a fegyvert, és meglóbáltam előttük a hangosan búgó, ezüstszínű pengét.

- Aligha akartok kóstolót ebből! - kiáltottam feléjük. - Fussatok, és életben hagylak titeket!

Ahogyan az imént én, úgy ők is sorban szabaddá tették a jobb karjukat. Felkészültem a lövedékek fogadására, de nem láttam villanásokat, a falak között nem visszhangoztak haragos vijjogások, és nem száguldottak felém vörös lézersugarak. Ehelyett egy-egy hangosan búgó fényrúd ragyogott fel a velem szemben felsorakozó alakok jobb oldalán. A kék, sárga, vörös, narancsszínű és bíborszínű energiapenge egy szólamban sistergett és sziszegett - akár egy kraytsárkány, amely a ruhámba csomagolt húsra áhítozott.

Az ismeretlenek megindultak felém, és rádöbbentem, hogy szörnyű helyzetbe kerültem, ami rosszabb már nem is lehetne.

Negyvenhatodik fejezet

Közvetlenül azután, hogy a riasztó gondolat átvillant az agyamon, egy hatodik árnyalak jelent meg a sikátor torkolatában, és egy ütemmel később zöld energiapenge kelt életre a jobbjában.

Remek, így együtt a szivárvány összes színét megjelenítjük - keseregtem magamban, de a bal kezemmel magam felé intettem az új jövevényt, és odakurjantottam neki:

- Gyere, cimbora, gyere csak! Eggyel több vagy kevesebb, már igazán nem számít!

Közben persze azt kívántam, hogy bárcsak fele olyan bátor lennék, mint amilyennek mutatom magamat.

Az utcán álló férfi elindult befelé, és higgadtan megszólalt:

- Itt és most senkinek sem kell meghalnia!

Felismertem a hangot! Luke!

És arra is rájöttem, hogy bár látszólag az ellenfeleimhez beszélt, a figyelmeztetése valójában nekem szólt. Jobbra mozdultam, blokkoltam az alacsonyan érkező, vörös pengét, majd felfelé tereltem, neki a téglafalnak. Egy ütemmel később a bal lábamon megpördülve kirúgtam oldalra, egyenesen a támadóm hasába, mire ő hátratántorodott. Felfedeztem, hogy az illető páncél mellvértet visel, ami részben elnyelte a rúgásom erejét. Attól viszont nem óvhatta meg, hogy a sarka beleakadjon valamibe, így aztán hanyatt esett, és elterült a kövezeten.

Luke szembeszállt a sárga, illetve a bíbor pengés alakkal, én lebuktam a kék penge alá, majd felegyenesedve hatalmas erővel előrevágtam a bal öklömet, és pontosan állcsúcson találtam az ellenfelemet. A maszkja félrecsúszott, amitől átmenetileg megvakult, mire a tenyerem élével gyorsan torkon ütöttem, majd vállon ragadtam, és nekivágtam a sikátor falának. A páncélja hangosan koppant a tégIákon, aztán a fickó ernyedten elzuhant, a fénykardja kifordult a markából és kikapcsolt.

Egy ütemmel később blokkoltam a fejem felé süvítő narancsszínű kardot, és bal kezemmel elkaptam a gazdája csuklóját. Fellendítettem a jobb kezemet, magam felé rántottam a támadómat, közben minden erőmet beleadva lesújtottam. A markolatom kemény alsó vége az alak jobb fülének csapódott - vagy legalábbis oda, ahol egy emberi lény jobb füle lett volna. Mialatt az illető eszméletét vesztve a kövezetre roskadt, a csuklya lefordult a fejéről, és megláttam, hogy egy rodiai fekszik előttem.

Gyorsan lenyúltam, és kikapcsoltam a fénykardját, aztán felegyenesedtem, pontosan abban a pillanatban, amikor Luke felállt a vörös kardos alak mellől. Csakis békességet érzékeltem felőle, azt a fajtát, amely Miraxot lengte körül, amikor Exar Kun megmutatta őt nekem.

- Új trükk? - érdeklődtem fojtott hangon.

Luke kikapcsolta a kardját, mire én is így tettem, és a sikátor csaknem teljes sötétségbe borult.

- Elég régi, ráadásul tőled tanultam - felelte a Jedi-mester. - A puszta öklömmel ütöttem le. Aztán egy kicsit enyhítettem a fájdalmát.

- Mindenesetre, az időzítés remekül sikerült. Ha két perccel később érsz ide, ezek öten felaprítottak volna - feleltem megborzongva. - Hogyan találtál rám?

Luke elfordította az arcát, és a sikátor falát tanulmányozva válaszolt:

- Tudtam, ha megtanulod mindazt, amit meg kellett tanulnod, akkor itt foglak megtalálni, és azt is, hogy szövetségesek leszünk.

- Értem... - dünnyögtem, és végigfutott a hideg a hátamon.

Luke valamennyire megenyhülve folytatta:

- Ami pedig a mikort illeti, abban némi segítségre szorultam. - Visszafordult az utca felé, és kicsivel hangosabban megkérdezte: - Minden rendben?

- Senki sem jár errefelé - válaszolta valaki, aztán egy ismerős alak jelent meg a sikátor torkolatában, akinek láttán felkacagtam.

- Ooryl? - kurjantottam, miközben átugrottam egy test felett, és futásnak eredtem. - Ooryl, hogy kerülsz ide?

- Kereső vagyok - felelte a gand, és rántott egyet a vállán, mintha ezzel a két szóval mindent megmagyarázott volna. - Egy Keresőnek elsősorban nem azt kell tudnia, hogy hová nézzen, mert az könnyű. Azt kell tudnia, hogy mikor nézzen. Tudtam, hogy most jött el a pillanat, és elmentem Skywalker mesterhez, hogy figyelmeztessem. Ő erre közölte a helyszínt, és engem is magával hozott.

Luke intett nekünk, hogy húzódjunk be a sikátorba, és miután; megérkeztünk közvetlenül mellé, kijelentette:

- El kell vinnünk innen az alvó barátainkat. Van egy hajónk, de máshol kell őriznünk őket. Tudják, hol van Mirax.

- Értem - dörmögtem bólogatva. - Nem lehet messze, mert amikor Tavira hírét vette, hogy egy Jedi garázdálkodik a Courkrus-on, egy nap alatt idehozta őket. Kik ezek?

- Azt nem tudom - felelte Luke a fejét ingatva -, de jobb lesz, ha mihamarabb kiderítjük, mert ha nem, valaki megneszeli, hogy kudarcot vallottak, és az Mirax életébe kerülhet.

Lehajoltam, a derékszíjánál fogva felemeltem az egyik támadónkat, míg Ooryl felkapott két másikat.

- Azt tudom, hogy hová vihetjük őket - folytattam, mialatt a vállamra emeltem az eszméletlen férfit -, de a nyakamat rá, hogy nem egykönnyen szedünk ki belőlük információkat. Tudnak bánni az Erővel, és korántsem biztos, hogy meg tudjuk törni őket.

Van valamink, ami talán segít megoldani ezt a problémát - válaszolta Luke, azzal intett egyet, mire az utolsó két ájult támadó derékmagasságig felemelkedett a levegőbe. - Mutasd az utat, Keiran! Ooryl elmagyarázta nekem, hogy ez most csupán egy kisebbfajta ablak az időben, és nem hagyhatjuk bezárulni, ha el akarunk jutni i a feleségedhez.

Elcipeltük öt ellenfelünket a szállodához. Menet közben előreszóltam adóvevőn Elegosnak, és mire megérkeztünk, ő már a hátsó teherliftnél várt minket. Ooryl átadta terhét a caamasinak, majd elindult, hogy visszatérjen az űrkikötőbe, és elintézzen valamit Luke-nak. Mialatt a visszatérésére vártunk, leszedtük foglyainkról a páncélt, elkülönítettük őket, és elláttuk a rövid összecsapás alatt keletkezett sérüléseiket.

Ooryl rövidesen megérkezett, és egy kalitkaszerű berendezést hozott magával, amelynek közepén egy apró, szőrös gyíkféleség lebegett. Áttetsző csőhálózatban keringő sűrű folyadék táplálta a teremtményt, amely, ha tudott is mozogni, feltűnően nem adta ennek tanújelét. Egyszer láttam pislantani egyet, de még az a mozgás is lassabb volt, mint amit el lehet várni egy eleven élőlénytől.

- Ez itt egy ysalamiri, egyike annak a kettőnek, amelyeket magammal hoztam - magyarázta Luke, mialatt jobbját a kalitkára tette, és furcsa módon egyszeriben nagyon fáradtnak tűnt. - Egyedülálló vonásuk, vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy más létformáknál is előfordulna, hogy egyfajta mezőt sugároznak magukból, ami taszítja az Erőt. A szülőbolygójukon egyes ragadozók a törzsfejlődés során bizonyos mértékig megtanulták használni az Erőt, az segíti őket a vadászatban, vagyis a taszító hatású pajzs egyfajta álca.

- Akkor már értem, miért érzem olyan furcsán magam. Azt hittem, egyszerűen csak kimerültem - jelentettem ki jócskán megkönnyebbülve, azzal megpróbáltam megidézni a belső Erő-tartalékomat, de nem találtam semmit. - Olyan az egész, mintha visszakerültem volna oda, ahol kezdtem. Még a Akadémia előtti időszakba...

- És te még szerencsés vagy, hogy az eddigi életed folyamán éppen csak belekóstoltál az Erőbe - felelte bólogatva Luke. - Én sokkal jobban belebonyolódtam, és az ysalamirik jelenlétében elveszettnek érzem magam. Vagy úgy, mintha megfosztottak volna valamelyik végtagomtól. - Hirtelen lenézett mechanikus jobb kezére, és fojtott hangon hozzáfűzte: - Igazából annál is rosszabb.

- És mit gondolsz, milyen hatást fog gyakorolni a vendégeinkre? - érdeklődtem.

Luke-nak sikerült mosolyt varázsolni az arcára, de lerítt róla, hogy még ez is komoly erőfeszítésébe kerül.

- Úgy sejtem, hogy ők még nálam is jobban összefonódtak az Erő-vel - vélekedett szemlátomást elégedetten. - Úgy tűnik, alaposan felvértezték magukat vele. És gyanítom, hogy rendkívül sebezhetőnek érzik majd magukat.

- Helyes - állapítottam meg gonoszul vigyorogva. - Pontosan ez kell nekünk ahhoz, hogy kivallassuk őket. Majd én intézem az ügyet.

A Jedi-mester megfogta a vállamat, és halkan megjegyezte:

- Még sosem vettem részt ilyesmiben. Még sosem vallattam foglyokat.

- Én annál többet - válaszoltam magabiztosan - nyugodtan rám bízhatod magad. Te csak állj meg ott, az ajtóban, és mutasd magad olyan rosszindulatúnak, amilyennek csak bírod! Vágj merev, zord képet, és lehetőleg ne szólalj meg!

- Rosszindulatúnak?

- Gondolj egy huttra - magyaráztam -, egy olyanra, amelyiknek van szemöldöke.

- Rendben, vettem az adást - közölte Luke, és végre rábólintott.

A vörös kardos foglyot választottuk első alanynak - igazából Elegos választotta ki, hogy miért pont őt, azt csakis a caamasi tudta, nekem pedig mindegy volt. A nők vallatása mindig is rázós ügynek számított, miután eleve gyanakodva fogadtak mindent, amit egy férfi mondott nekik, és mert sokszor próbáltak csábos pillantásokkal apró fortélyokkal bolondot csinálni a vizsgálótisztből. A vörös kardos illető, vagyis a kék szemű, barna hajú, karcsú szépség sok-sok nyomozó acélszívét megolvasztotta volna, de amikor magához tért, a meglepődéstől és az ijedtségtől eltorzult az arca, amitől szépségének java része elillant. Az ysalamiri közelségében az a benyomásom támadt, hogy mindent csakis fekete-fehérben látok, és ez alapján a nő úgy érezhette magát, mintha megvakult volna.

Amikor a szeme meg-megrebbenve kinyílt, visszanéztem Luke¬ra, és bólintottam, mintha telepatikus üzenetet kaptam volna tőle.

- Rendben, hamarosan meglátjuk, mire jutok. Adjunk neki egy percet, hogy összeszedhesse magát!

Luke meredten bámult rám néhány másodpercig, aztán türelmetlenül intett egyet felém. Ez jó - állapítottam meg magamban, és elmosolyodtam -, gyorsan tanul. Reméljük, a nő sokkal lassabban.

Leguggoltam a székhez kötözött fogoly mellé, és megszólítottam:

- Bocsáss meg, amiért így gúzsba kötöttünk. Szerettem volna kényelmesebb körülményeket teremteni, de a társam eléggé konok alak. Tudom, hogy furcsán érzed magad, mert elvesztetted bizonyos érzékeidet, amelyeket a lényed szerves részének tartottál. A társam az, aki gátolja a működésüket, hogy én könnyebben befurakodhassak az agyadba, ami elég kellemetlen lesz.

A fogoly megrázta a fejét, és eltökélten kijelentette:

- Nem árulom el a népemet!

Enyhe, de jól érzékelhető akcentussal beszélt, és kiejtette a szavak összes hangzóját. Szabatosan beszélt, többé-kevésbé úgy, ahogyan annak idején a nagyapám. Ez máris adat volt - egyelőre nem sokra mentem vele, mindenesetre elraktároztam az emlékezetemben.

- Nem, természetesen nem akarom, hogy ezt megtedd - válaszoltam barátságosan. - Nem akarom, hogy megtedd, viszont meg kell találnunk az Invidious-t, méghozzá gyorsan. Leonia Tavirát meg kell állítani... mielőtt árthat másoknak... - Majdnem befejeztem a mondatot, de észrevettem, hogy a nőnek egy pillanatra elakad a lélegzete, és gyorsan hozzátettem: - És mi nem akarjuk, hogy ártson másoknak.

- Nem tudjátok megállítani - felelte halkan a fogoly.

Luke-ra pillantottam, majd ismét a nőhöz fordultam:

- A társam azt mondja, hogy azért, mert te nem tudod megállítani, még nem jelenti azt, hogy mi sem tudjuk. Sajnálom, ő mindig ilyen nyersen közli a véleményét, de attól még tény, hogy igaza van. Hónapok óta itt vagyok, részt vettem számtalan bevetésben, ahol te és a társaid jelen voltatok az Invidious-n, és egyszer sem fedeztetek fel. Mit gondolsz, miért? Azért, mert a társam elrejtett előletek. Kerestetek engem, folyamatosan próbálkoztatok, de csak ma este, amikor csapdába akartunk csalni titeket, csak ma este fedtem fel magamból annyit, hogy rám találhassatok. És a társamat még ekkor sem vettétek észre!

Felálltam, és odasétáltam Luke-hoz, hogy váltsak vele néhány szót, és közben a nő elgondolkodhasson a hallottakon. A mutatóujjamat a számra nyomva jeleztem Luke-nak, hogy hallgasson, közben a szemöldökömet összehúzva jeleztem neki, hogy vágjon mérges arcot. Amikor végre megértette, és dühösen meredt rám, idegesen rászóltam:

- Nem lehetsz ennyire kegyetlen! Ha mindörökre megfosztod őt az Erőtől, azzal nem megyünk semmire. Igaz, tanulni fog a leckéből, de úgy fogja érezni magát, mintha letaposta volna egy bantha. Szerintem nem kéne példát statuálni vele. Attól még a többiek nem lesznek engedelmesebbek.

Luke remekül játszotta a szerepét - keményen mellbe bökött két ujjával. Hangosan sziszegve megdörzsölgettem a mellkasomat, és visszatértem a fogoly mellé.

- Most jól figyelj rám - mondtam neki együtt érző hanghordozással. - Azt hiszem, le tudom beszélni a társamat arról, hogy mindörökre megszakítsa az Erőhöz való hozzáférésedet. Csak mondd el nekünk, hogy Tavira hol rejtegeti az Invidious-t! Azt már tudjuk, hogy ebben ti is közreműködtök... jól csináltátok, tényleg jól.

- Nem, nem mondhatom el! - tiltakozott a fogoly. - Egyikünk sem fogja elárulni a népünket!

Mélyet sóhajtottam, rátettem kezemet a vállára, és tovább magyaráztam:

- Nézd, tudom, hogy a saját nézőpontod alapján gondolkodsz bizonyos dolgokról, és talán Tavira nézőpontjából is. Az a csillagromboló rettentő tűzerőt hordoz, és biztosan attól félsz, hogy ha elárulod Tavirát, akkor ő a néped ellen fogja bevetni ezt a szörnyű fegyvert. Megértelek. Mindez számomra is kristálytiszta. - Közelebb hajoltam hozzá, és a hangomat már-már suttogásig fojtva folytattam: - De mindettől függetlenül a lényeg az, hogy nem kaptatok el engem. És nem kaptátok el a társamat. Amikor Tavira hírét veszi ennek, kudarcként fogja elkönyvelni. És ismered őt. Számára a kudarc nem véletlen. Hanem összeesküvés. Meglátásom szerint, és hidd el, legalább olyan jól ismerem őt, mint te, mindenképpen azt fogja hinni, te és társaid elárultátok őt, és ennek megfelelően fog cselekedni. A következő kérdést kell feltenned magadnak: akarod-e, hogy Tavira kiirtsa miattad a népedet, vagy inkább segítesz a fickóknak, akik legyőztek téged, hogy megtalálhassák Tavirát, és lesújtsanak rá?

Negyvenhetedik fejezet

A vörös kardos szépség hamar megingott, és arra támaszkodva, amit kicsikartunk belőle, rövidesen szóra bírtuk a többi Jensaarát - mert így hívták magukat. Rendkívül érdekes dolgokat tudtunk meg tőlük, és ez az egész egyfajta sajátos filozófiai burokba volt csomagolva, amely alapján egyenlőségjel került Obi-van Kenobi, illetve Darth Vader közé, abban az értelemben, hogy mindketten Jedi-végrehajtók voltak. A Jensaarákat ugyanúgy készítették fel, mint a Jedi- ket, egészen odáig, hogy saját fénykardot készítettek maguknak, majd azzal gyakorlatoztak, viszont ez a feladat korántsem jelentette számukra azt a lépcsőfokot, mint az általam ismert Jedi-hagyományban.

A Jensaarák azzal koronázták meg a tanulmányaikat, akkor váltak Jensaara Védőkké - voltak Tanítványaik, Védőik, valamint egyetlen Saarai-kaarjuk -, amikor elkészítették a páncélzatukat. Egy közönséges, gyári páncélból indultak ki, amelyet bevontak összesodort kortózis-szálakkal, ami jelentős védelmet nyújtott számukra a legkülönfélébb fegyverek ellen. A páncélt és a maszkot aztán átalakították, a formáját vagy a saját maguk, vagy a népük számára fontos teremtményekről mintázták. A foglyainkról leszedett páncélzatok egytől-egyig rejtőzködő életmódot folytató élőlények külseje alapján készültek - olyan lények külseje alapján, amelyek csendben meg¬húzták magukat, amíg nem háborgatták őket, akkor viszont halálos ellenfeleknek bizonyultak.

Tavira és a Jensaarák közös története megint csak érdekes volt, és kiderült belőle, hogy az admirális súlyos hibát követett el a múltban. Évekkel korábban - mialatt egy sikertelen rablótámadás után az Új Köztársaság egyik csapásmérő különítménye elől menekült - a Quence-szektorban, a Suarbi-rendszerben tört ki a hiperűrből. Ott a hetedik bolygó, egy gázóriás körül tucatnyi hold és hatalmas aszteroidagyűrű keringett. A holdak egyikét - a csillagtérképek szél rint a Suarbi 7/5-öt - Susevfinek nevezték el azok a telepesek, akik évszázadokkal korábban úgy döntöttek, hogy megszelídítik azt a vad világot. Noha a méretét és a forgási sebességét tekintve hasonlított a Yavin-4-hez, a Susevfi felszínét javarészt füves pusztaságok borították, akárcsak a Noquizort, vagyis azt a bolygót, amelyen a Coruscant elleni támadás előtt állomásoztam. A Susevfin az idők folyamán kialakult néhány nagyobb emberi település, és a Jensaarák a Yumfla nevezetű jókora város mellett éltek.

Tavira több tucatnyi kalózának társaságában leszállt Yumflába, és azonnal nekilátott, hogy megdolgozza a helyi birodalmi kormányzót, egy jelentéktelen bürokratát, aki akkor követte el élete utolsó hibáját, amikor elutasította az Invidek ajánlatát. Tavira lelövette az illetőt, aztán ünnepélyes keretek között deklarálta, hogy a bolygó népei felszabadultak mind a Birodalom, mind az Új Köztársaság elnyomása alól. A Jensaarák Saarai-kaarja elment Tavirához, hogy tárgyaljon vele. Hamarosan megszületett a megállapodás, de Tavira természetesen felrúgta, és olyan helyzetbe hozta a Jensaarákat, hogy csak úgy menthették meg a gyors és biztos haláltól a honfitársaikat - akik még a létezésükről sem tudtak -, hogy Tavira szolgálatába szegődtek. És mindannyian tudták, hogy ha csalódást okoznak a gazdájuknak, az Yumfla megsemmisülését vonja maga után.

Mialatt Mirax az Invidekre vadászott, a Jensaarák érzékelték a szándékait. Elkapták őt a Nal Huttán, és elhurcolták a Susevfire. Tavira meg akarta öletni, de a Saarai-kaar ragaszkodott ahhoz, hogy életben hagyják, így aztán a régi kormányzói palotába vitték, és azóta is ott őrizték.

Amint megtudtuk mindezt, Luke és én azonnal indulni akartunk a Susevfire, de előtte még súlyos döntést kellett hoznunk, ugyanis a Jensaarákat nem vihettük magunkkal. Egyelőre lehiggadtak ugyan, viszont könnyűszerrel megfoszthattak minket a meglepetés erejétől, és azzal jelentősen megnehezítették volna a dolgunkat.

Végül úgy döntöttünk, hogy foglyainkat a Courkrus-on hagyjuk az egyik ysalamiri társaságában. És mert meg kellett bíznunk valakiben, hogy őrizze őket, felkerestük Jacob Nive-ot. Először is közöltem vele, hogy valójában Keiran Halcyon vagyok, Jedi-lovag, aztán Luke Skywalkert is bemutattam. Ezt követően elmagyaráztuk Jacobnak, hogy hamarosan felszámoljuk az Invideket, és letartóztatjuk Tavirát, majd ajánlatot tettünk neki: vagy végzünk az utolsó Túlélőkkel is, vagy pedig megkapják ugyanazt az esélyt az újrakezdéshez, amit az Új Köztársaság megadott a birodalmi zsarnokság és erőszak valamennyi áldozatának.

Nive rövid töprengés után elfogadta az ajánlatot. Mivel az Új Köztársaság fokozatosan erősödött, és a Birodalom utolsó maradványai lassan szétfoszlottak, a Túlélők egyre kevésbé mondhatták el magukról, hogy az elnyomók ellen harcolnak, inkább közönséges rablókká váltak. És Jacob azzal is tisztában volt, hogy az Invidious védelme nélkül az Új Köztársaság hónapok, vagy talán hetek alatt felmorzsolja a maradék Invideket. így aztán készségesen belement, hogy az újrakezdés lehetőségéért cserébe elszórakoztatja az öt vendéget, és gondoskodik az ysalamiriről.

A tárgyalás végén zordon pillantást vetett rám, és megkérdezte:

- Még egy dolog, Jenos... honnan tudjam, hogy sikerrel jártok?

- Miért harcoltál a Birodalom ellen oly sok éven át? - kérdeztem vissza.

- Hogy bosszút álljak meggyilkolt barátaimért.

- Értem - feleltem bólogatva. - Leonia Tavira elrabolta a feleségemet. Én azért harcolok, hogy ne kelljen megbosszulnom a halálát.

Nive résnyire vonta a szemét, és tovább kérdezősködött: Csak ti ketten mentek?

Rákacsintottam Luke-ra, majd szélesen mosolyogva visszafordultam a kapitány felé, és kijelentettem:

- Azért akadnak szövetségeseink. És ezek egyike mindennél hatalmasabb. Remekül elboldogulunk, majd meglátod.

Mielőtt elhagytuk a Courkrus-t, elküldtem két üzenetet. Az egyiket Cracken tábornoknak, ebben azt közöltem, hogy megtaláltuk és hamarosan megtámadjuk az Invidious-t. A csillagromboló pozíciójának adatait Nive-nál hagytuk, de nem adtuk meg Crackennek, mert nem akartuk, hogy felbukkanjon egy csapásmérő különítmény, és riassza Tavirát, mielőtt kiszabadítjuk Miraxot. Ezenfelül fennállt a veszély, hogy ha az Új Köztársaság egységei felbukkannak a Suarbi- rendszer környékén, akkor a Susevfin őrködő Jensaarák felfigyelnek, és értesítik Tavirát - amivel eleve bukásra ítélték volna a mentőakciónkat.

A második üzenetet Boosternek küldtem. Tájékoztattam őt arról,; hogy megtaláltam Miraxot, és máris indulok érte. Az apósomnak még annyi részletet sem árultam el, mint Crackennek, de közöltem vele, hogy számításaim szerint néhány napon belül épen és egészségesen láthatja viszont a lányát - méghozzá az Errant Venture-ön, mert odaviszem, hogy a gigász fedélzetein pihenhesse ki a megpróbáltatásokat.

Luke és én szerettük volna hátrahagyni Elegost, de ő ragaszkodott hozzá, hogy velünk utazik. A caamasi és Ooryl feltűnően jól kijöttek egymással - ezt a trendet mélységesen zavarba ejtőnek találtam. A kapcsolatuk leginkább azon alapult, hogy kicserélték egymással a tapasztalataikat arról, hogy milyen érzés velem lakni. Elegos rámutatott arra, hogy azt a kis csillaghajót, amellyel Luke és Ooryl érkezett a Courkrus-ra, egyetlen szál pilóta hírhedten nehezen kezeli, és mert ő ért az űrhajókhoz, besegíthet Oorylnak, ha másért nem, a látszat kedvéért.

Luke vagy én könnyűszerrel elláthattuk volna a másodpilóta feladatait, csakhogy az ysalamirivel a fedélzeten szándékoztunk a Susevfihez repülni, hogy az Erőt taszító védőpajzs elrejtse a nyomainkat a Planetáris Gyűrűben és a bolygó felszínén őrködő Jensaarák elől. Mint azt a foglyainktól megtudtuk, a Gyűrűben állomásozó Jensaara Védők az Erő segítségével szokták felderíteni a közeledő hajókat, és tudati befolyásolással másfelé terelték azokat, még mielőtt bárki felfigyelt volna a Gyűrűben lebegő csillagrombolóra. Arról is beszámoltak, hogy az aszteroidák közé rejtett Invidious-t eleve nehéz lett volna észrevenni, de a Jensaarák ténykedésének köszönhetően végképp lehetetlennek bizonyult.

Luke elnyújtózott a hajó közös kabinjának egyik párnázott padján, az arcára tapasztotta mindkét tenyerét, és halkan megszólalt:

- Ha több Jedi állt volna a rendelkezésünkre, elkísérhettük volna a felderítőhajókat, és valószínűleg felfigyeltünk volna a Jensaarák tevékenységére.

- Lehet, de én is csak akkor vettem észre őket, amikor a közvetlen közelemben voltak, és megpróbálták megszondázni az elmémet - válaszoltam a fejemet csóválgatva. - Amikor a Xa Fel feletti csatában kapcsolatba léptem Tychóval, azonnal kiszúrtak, míg én magam nem érzékeltem a jelenlétüket. - Felálltam, és átsétáltam a konyhába, ahol kivettem a hűtőből egy dobozos zureber szirupot. - Kérsz inni?

Luke felém pillantott, és miután odamutattam neki az italt, bólintott.

- Igen, az jó lesz. Jöhet!

Odadobtam neki a dobozt, ami tompa puffanással érkezett a hasára,

- Huh...

- Azt hittem, elkapod - mentegetőztem.

Luke felült, leharapta a doboz sarkát, és kiköpte.

- Akartam én - közölte bánatosan mosolyogva -, de az ysalamiri mezőjében tehetetlen vagyok.

Letéptem a kezemben tartott doboz sarkát, belekortyoltam a szirupba, és megkérdeztem:

- Furcsa megint hétköznapinak lenni, mi?

- Az életem első tizennyolc évében fogalmam sem volt az Erőről - magyarázta mélyeket sóhajtva Luke. - Egyszerű parasztfiú voltam, aki szeretett repülni. Birodalmi szolgálatba akartam lépni, hogy pilóta lehessek. A Jedik számomra a múltat jelentették, a történelmet, és Owen bácsi nem biztatott, hogy tanulmányozzam a Rend históriáját.

- Tudom, nálunk odahaza is ugyanez volt a helyzet - válaszoltam legyintve, és leültem a padra Luke lába mellé. - Nagyon ritkán beszéltünk a Jedikről. Tudtam, hogy a nagyapám ismert egyet, és valaha együtt dolgozott vele, de őt emlegetni olyan volt, mint amikor egy volt feleséget emlegetünk egy családi összejövetelen.

- Egészen pontosan az új feleség családja előtt - tette hozzá mosolyogva Luke.

- Igen, így az igazi - feleltem felkacagva. - Tudod, amikor pár hónappal ezelőtt meglátogattam a nagyapámat, láthattam rajta a büszkeséget, amit amiatt érzett, mert segített elrejtőzni Nejaa Halcyon feleségének és gyermekének. Ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyi nehézséggel kellett megküzdenie, hogy megannyi éven át álcázza a nyomokat. Azt hiszem, csalódást okoztam neki, amikor félretettem a Jedi-örökségemet, hogy beépülhessek az Invidek közé. Hamarosan tudatni fogom vele, hogy újra megfontoltam azt a döntésemet.

- Örülök, hogy megtetted - dörmögte Luke, és megveregette a hátamat. - Nehéz megítélni, hogy melyik a rosszabb: ha egy tanítványom áttér a sötét oldalra, vagy pedig ha hátat fordít a tanításaimnak.

- Tudod, mi, koréliai Jedik hírhedten akaratosak vagyunk. Hajlamosak vagyunk a magunk útját járni - válaszoltam a vállamat vonogatva, majd átvillant az elmémen az Elegosszal folytatott beszélgetés, és hozzátettem: - Jut eszembe, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Sosem tettem félre az Akadémiával kapcsolatos előítéleteimet, és ezzel igazából nem adtam esélyt neked arra, hogy felkészíts.

- Elfogadom, de felesleges volt - felelte biccentve Luke. - Én sem könnyítettem meg a helyzetedet. Emlékeznem kellett volna arra, hogy a párhuzamos utak nem jobbak és nem rosszabbak, csupán mások. Te és én még most is ugyanabba az irányba tartunk.

- Ez igaz, de ettől még a legkevésbé sem tetszik például Kyp útja - jegyeztem meg fojtott hangon. - Tavira már ott tart, hogy Kyp az Új Köztársaság parancsára semmisítette meg a Caridát, és sokan lesznek, akik hisznek neki.

- Tudom, és megértem az érzéseidet - dörmögte Luke, azzal ivott egyet, lenyalta a szája fölé tapadó kék folyadékcsíkot, és folytatta:

- Én azonban úgy látom, hogy a Jacob Nive-val és a Túlélőkkel kötött alku nagyban hasonlít ahhoz, amit Kypnek is felajánlottunk. Azzal, hogy a Jedi-rendnek szenteli az életét, egyfajta életfogytiglanit kapott.

- Tudom, és azt is, hogy nehéz dolga lesz. Ha kivégezzük, attól a Galaxis nem válik jobb hellyé, így aztán valószínűleg ez a legjobb megoldás - ismertem el nagy nehezen, azzal ittam pár kortyot, hátrahajtottam a fejemet, és lehunytam a szemem. - Különösen az nem tetszik, hogy nem tudtam előrukkolni jobb megoldással.

- Mindannyian megtettük, amit megtehettünk - felelte Luke, majd rekedtes hangon, fáradtan nevetett egyet, és megkérdezte: - Áruld el nekem, gondoltad volna valaha, hogy egyszer a hipertérben fogsz száguldani, hogy megtámadd egy birodalmi kormányzó palotáját, amelyből időközben egy renegát birodalmi tábornok erődje lett?

Felnyitottam a szememet, Luke-ra sandítottam, és megjegyeztem:

- Tényleg pocsék hely lehetett a Tatuin, ha ilyesmiről ábrándoztál gyerekkorodban...

- Annyira azért nem volt rossz - felelte vigyorogva Luke.

- Ez tény. Egyszer jártam ott - válaszoltam bólogatva. - Más világokon a javák akkorára nőttek volna, mint a huttok, de a Tatuinon összeaszalódtak.

- Ami nem nagy baj - tette hozzá Luke -, képzeld el, mi mindent ellopnának. Igazából szép emlékeim is vannak a Tatuinról. Több szép, mint rossz.

- Mégis elvágytál onnan - szúrtam közbe. - És el is jöttél.

- Méghozzá a lehető legrosszabb módon - felelte, és a mosolya eltűnt.

Együtt érzőn megveregettem a vállát, és kijelentettem:

- Lehet, de a körülmények a lehető legjobbat hozták ki belőled, és ez azt jelenti, hogy a Galaxis többi lakója sem reménytelen eset. Egy napon talán mindenki ráeszmél arra, hogy mi a legjobb formája. Hogy elvesztetted a nagynénédet és a nagybátyádat, az eléggé fájhatott, de fogadni mernék, hogy boldogok lennének, ha tudnák, hogy rajtad keresztül megtérült az a rengeteg áldozat, amit érted hoztak.

- Így gondolod?

- Igen, semmi kétségem - válaszoltam a mesterre mosolyogva. Az ysalamiri burkán belül Luke felszabadultnak tűnt, mintha eltűnt volna az a nyomasztó levertség, ami akkor telepedett rá, amikor érzékelte maga körül a világegyetem minden atomját és mozzanatát. És ezzel párhuzamosan előbukkant az a derűlátás és bizonytalanság, ami valószínűleg kisfiúként, illetve kamaszként jellemezte.

- Nem voltak testvéreid, ugye? Ööö... úgy értem, egyedül nőttél fel?

- Barátaim azért akadtak - válaszolta.

- Aha... nekem is - dörmögtem mosolyogva -, és nem, sosem képzeltem volna, hogy egyszer majd egy birodalmi kormányzó palotája felé száguldók, hogy szembenézzek egy renegát birodalmi admirálissal.

- Óh... - sóhajtotta a mester.

- Nekem az volt a nagy álmom, hogy egyszer elrepülök a Nal Huttára, és elkapok egy hutt bandavezért a saját fészkében.

- Vagyis magad ellen fogadtál volna - jegyezte meg csendesen Luke.

- Hé, én koréliai vagyok, emlékszel? - kurjantottam kacagva.

- Igaz, felejtsd el, amit a fogadásról mondtam! - felelte Luke, azzal kiürítette és összegyűrte a dobozát. - Azt hiszem, néha mindenki kap olyan lapot az élettől, amit nem akart.

- Ebben sok igazság van - ismertem el. - A trükk abban rejlik, hogyan játsszuk ki az ilyen lapokat. Egyesek a világ legjobb lapjait kapják, és mégis elbukják a játszmát. - Biccentettem egyet Luke felé. - Álmok és homokdűnék között felnőtt tatuini parasztfiú létedre egész tűrhető pályát futottál be.

- Azt hiszem, egy koréliaitól ez már dicséretnek számít - hümmögte a mester.

Ebben a pillanatban a zártláncú adóvevő sípolt, aztán Elegos hangját hallottuk:

- Ooryl azt mondja, öt percünk maradt a kitörésig, aztán körülbelül egy óránk, amíg elérjük a Susevfit. Készüljetek fel, hátha forróbb fogadtatásban lesz részünk, mint amire számítunk.

Lenyomtam az adógombot, és visszaszóltam:

- Vettük, Elegos, mindjárt készen leszünk.

Luke feltápászkodott, odament a polchoz, amelyen újratöltésre állított fénykardja hevert. Kihúzta a csatlakozót a markolat aljából, és az övére akasztotta a fegyvert. Ezt követően az enyémet is szabaddá tette, és alaposan szemügyre vette.

- Szép munka - mondta elismerő hanghordozással -, duálfázisú?

- Megpróbáltam megteremteni Gantoris nagy művét - válaszoltam elkomorodva. - Jelenleg csupán az egyik fázis működik. Szereznem kell egy igazi gyémántot.

- A duálfázisú kardok afféle hóbortnak számítottak régebben - jegyezte meg bólogatva Luke, azzal odadobta nekem a markolatot. - Na mindegy, tetszik a pengéje, és úgy látom, jól raktad össze.

- Egy kicsit csúnya, de nem válogathattam. Azt használtam, amihez hozzájutottam - mondtam, miközben elkaptam a markolatot, és felcsavartam az alsó végére a zárókupakot. Végül felálltam, a derékszíjamra csatoltam a fegyvert, és Luke-hoz fordultam: - Lenne még egy kérdésem, mielőtt belevágunk, ha nem bánod.

- Hallgatlak.

- Mi tehát Jedik vagyunk, elméletileg csakis védekezésre használhatjuk a hatalmunkat, csakhogy mi most egy támaszpontot, egy erődöt fogunk megrohamozni.

- Így van - erősítette meg a mester bólogatva. - Harcolni fogunk, hogy megmentsük Miraxot, valamint Tavira jövőbeni áldozatait.

- Ezt világosan értem, de azon töprengek, hogy talán van némi erkölcsi kötelességünk azok iránt, akik az agresszort látják bennünk - jegyeztem meg a homlokomat ráncolva. - Ha például felállított őr vagyok, és meglátom, hogy egy fickó fénykarddal jön felém, lőni fogok, az biztos. Tudod, ez is egy bizonyos „nézőpont kérdése”...

- Értem a problémádat - felelte a Jedi-mester megfontoltan. - Amikor Jabba előtt álltam, figyelmeztettem, hogy engedjen el minket, máskülönben meghal. Nem hallgatott rám, és többé-kevésbé ez okozta a pusztulását.

- Szóval, figyelmeztessük azokat, aki nem tudják, hogy mit tesznek?

- Hát, ha találunk odalent ilyeneket - válaszolta a vállát vonogatva Luke. - Egy birodalmi csillagromboló hány rohamosztagost szállított? Tízezret? Kötve hiszem, hogy az Invidious teljes személyzettel repül manapság, de az biztos, hogy Tavirának rengeteg harcos áll a rendelkezésére. Vajon hányan őrzik a palotát?

- Nem számít - jelentettem ki magabiztosan, és meghúztam a köpenyem övét. - Akármilyen jól terveztette is meg a Császár a katonáit, nem elég jók ahhoz, hogy megállítsanak. Vagy elfutnak előlem, vagy meghalnak. Ebből választhatnak.

- Koréliaiak... - dünnyögte Luke a fejét csóválva. - Nem csoda, hogy a többi Jedi nem akarta, hogy elhagyjátok a saját rendszereteket.

- A többiek csak attól féltek - vágtam vissza a mesterre kacsintva -, hogy miután mi végzünk, nekik már nem marad tennivalójuk.

- Remélem, igazad van - felelte Luke hüvelykujját a derékszíjába dugva. - Mert ezen a bevetésen mindkettőnknek bőven jut majd tennivaló.

Luke és én megpróbáltuk - de csak egy-két percig, és persze mindhiába - rávenni Oorylt és Elegost, hogy maradjanak a fedélzeten, és ellenőrizzék a rendszerbe érkező, illetve onnan távozó hajókat. Egy rádióhívással figyelmeztethettek volna minket, ha az Invidious elindul, vagy ha történik valami, ami miatt meg kell változtatnunk a tervet. Ooryl és Elegos előre megsejtették, hogy mire készülünk, ezért beprogramozták a fedélzeti számítógépet, hogy gyűjtsön be minden adatot a rendszer forgalmáról, és továbbítsa az információkat egy kézi számítógépre, amit a caamasi valahogyan összekötött egy adóvevővel.

Mindezen felül Elegos rámutatott, hogy a szaglásának, illetve Ooryl különleges látásának köszönhetően - nevezetesen, hogy a gand az emberek által nagyképűen „látható spektrumnak” nevezett tartományokon kívüli fényt is látja - sokkal gyorsabban és biztonságosabban tudunk majd haladni az éjszakában, és nem kell az Erővel kiterjesztett érzékeinkre támaszkodnunk, így a Jensaarák csak jóval később fognak felfedezni minket. Ezzel az érvvel egyet kellett értenem, és mert láttam már Oorylt tűzharcban, tudtam, hogy nem bánjuk meg, ha magunkkal visszük. A gand egy sugárkarabélyt választott magának, és átvetett a felsőtestén egy energiacellákkal teli övet.

Elegos is egy karabélyt akasztott a vállára, és egy energiacellákkal telerakott szíjat csatolt a derekára.

- Ugye nem akarsz részt venni ebben? - kérdeztem tőle megrökönyödve. - Nem hiszem, hogy gyilkosságokról szóló emlékekre vágysz.

- Veletek megyek, és ha nem hordozok fegyvert, és nem segítek nektek védekezni, akkor a terhetekre leszek - magyarázta a caamasi. - És ha kudarcot vallotok énmiattam, annak emléke még rosszabb lesz, és azt nem akarom. Inkább arra az emlékre vágyom, hogy segítettem neked megmenteni a feleségedet. - Elém tartotta a fegyvert, a jobb mutatóujjával átkattintotta a tűzváltót, és hozzátette: - És a kábító funkció tökéletes lesz nekem.

Elmosolyodtam, majd végighordoztam a tekintetemet mindhárom társamon, egy-egy pillanatra mélyen belenéztem a szemükbe, és részint meghatottan, részint ünnepélyesen kijelentettem:

- Mielőtt belevágnánk, szeretnék köszönetet mondani nektek. Nálatok jobb barátja még nem akadt senkinek. Őrültek vagytok persze, de csodás barátok.

Elegos a gandra pillantott, és megjegyezte:

- A koréliaiak sosem tudják, mikor kell elhallgatniuk, igaz?

- Más koréliaiak tudják - dörmögte Ooryl, és vigyorra húzta a szájszervét.

Luke felkacagott, és a személyzsilipre mutatva kiadta a vezényszót:

- Hát akkor gyerünk, vágjunk bele egy olyan játszmába, amelytől egy koréliai sosem riadna vissza. Az esélyek eléggé ellenünk szólnak, de azért győzni fogunk!

Nesztelen léptekkel siettünk végig Yumfla sötét utcáin. Senki sem vett észre minket, leginkább azért, mert alig akadtak járókelők. Ezt néhány hónappal korábban furcsának találtam volna, de az Invidek között töltött idő után már nem. A város lakói a házaikban húzták meg magukat ezen a kései órán, az utcákon legfeljebb az Invidious kimenőt kapott katonái, illetve a járőröző rendészek bukkantak fel. A helyiek egy megszállt városban éltek, és bár néhányan minden bizonnyal jól kerestek azzal, hogy árucikkeket szállítottak a kalózoknak, illetve különféle szolgáltatásokat nyújtottak nekik, a leg¬többjük nem akart kapcsolatba kerülni a volt birodalmiakkal. Hasonló feszültséget éreztem Vlarnyában is, és örültem annak, hogy ez elszigetel minket a hétköznapi, tisztességes teremtményektől.

A kimenőjüket élvező katonák nem jelentettek gondot számunkra, mert csakis azzal foglalkoztak, hogy jól érezzék magukat. A párás meleg elől kocsmák és bárok mélyére menekültek, ahol a környezetszabályzó rendszerek elviselhetővé, az italok kellemessé, a barátok pedig szórakoztatóvá varázsolták az éjszakát. A rendészek, akik azt kapták feladatul, hogy gyűjtsék be és szállítsák vissza a csillagrombolóra a túl részeg, túl ostoba vagy túl harcias űrjárókat, egyszer sem láttak meg minket. Elegos azzal a csodás orrával messziről megérezte a páncélötvözet szagát, még mielőtt egyáltalán megpillantottuk volna a rohamosztagosokat, így idejében behúzódhattunk előlük egy-egy sikátor mélyére. Végül elértünk egy épületet, amit keskeny gyepsáv választott el a kormányzói palotától. A birtokot nyolc méter magas védőfal fogta körül, a sarkokon tíz-tizenkét méter magas őrtornyok álltak. Az előttünk húzódó falat boltíves, tágas kapu osztotta ketté, a két hatalmas, dúracél kapuszárnyat már bezárták éjszakára. A falakon rohamosztagosok járőröztek párosával, és ketten-ketten figyeltek a saroktornyokban.

Maga a palota szemből nézve óriási háromszöget formázott, amelynek csúcsain további tornyok emelkedtek. A jobbra és balra eső körülbelül tizenöt méter magas, és kétszer ekkora átmérőjű lehetett, míg a legészakibb, a kapuval egy vonalban álló, legalább harminc méterig nyújtózott. A középső harmada minden oldalán összeszűkült, mintha egy hatalmas kéz összeszorította volna. Ez az érdekes és látványos építészeti megoldás feltűnően megkülönböztette a palotát a többi helyi építménytől. A három tornyot négy emelet magas kiszolgáló épületek kötötték össze, és a nagy torony tetején légikikötő működött - ezért villogtak odafent vörös jelzőfények.

- Húsz méter a kapuig - súgtam a társaimnak, azzal leguggoltam, kiengedtem a szíjamat, és lecsúsztattam vállamról a köpenyemet, hogy ne akadályozzon a mozgásban. Felcsíptem némi port, feldobtam a levegőbe, és miután láttam, hogy a kapu felé sodródik, hozzátettem: - Legalább hátszelünk van.

- Helyes - vette át a szót Luke. - Ooryl és Elegos, ti fedeztek minket, amíg eljutunk a bejáratig.

Elegos megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

- A kapu zárva. Hogyan jutunk be?

Luke és én felmutattuk a fénykardunkat.

- Majd ezzel kopogunk - közölte mosolyogva Luke -, alighanem hangos lesz.

- Maguk meg mit művelnek itt? - zendült ebben a pillanatban egy gépies hang, és a fedezékül használt épület sarka mögül két rohamosztagos toppant elénk. - Gyerünk, elő a személyi azonosítókkal!

- Persze, máris... - dörmögtem, azzal felegyenesedtem, és mialatt a jobbommal úgy tartottam magam elé a kardomat, akár egy fényrudat, addig a bal kezemmel a zsebeimben kotorásztam, és tovább morogtam: - Pedig esküdni mernék, hogy ide tettem, nézd már... - Mialatt beszéltem, megpróbáltam egy tévképzettel lerázni a katonákat, de az agyam alig forgott, így a különleges képességeim cserbenhagytak.

A rohamosztagos fél lépéssel távolabbra hátrált tőlem, és kijelentette:

- Maga ismerősnek tűnik!

- Hogy én? Az nem lehet...

- Okoskodni próbál? - förmedt rám a katona, és felemelte sugárvetőjét. - Velünk jönnek!

Luke-ra pillantottam, aki biccentett, mire megvontam a vállamat. Lenyomtam a kardom aktiválógombját, és az előszökkenő energiapenge mélyen belefúródott a rohamosztagos mellkasába. Nekitaszítottam a hullát a másik rendésznek, és félreütöttem a felém lendülő sugárvetőt. A katona meghúzta az elsütőbillentyűt, vörös lézernyalábokat repített mindenfelé, de aztán léptem egyet, és egy gyors csapással tőből lemetszettem a jobb karját. Mialatt a rohamosztagos hörögve eldőlt, Luke a fejét ingatva meredt rám, és fojtott hangon megjegyezte:

- Mintha arról lett volna szól, hogy előbb figyelmeztetjük őket. Ezen az ötleten még dolgozni kéne...

- Náluk esélytelen lett volna - válaszoltam a karomat széttárva, majd gyorsan lebuktam, mert a palota falain őrködő rohamosztagosok ordítozni kezdtek, és tüzet nyitottak ránk. Pillanatokkal később a szirénák is felbőgtek.

- A többi viszont, azt hiszem, jó előre megkapta a figyelmeztetést - tettem hozzá -, szerintem indulnunk kéne!

Luke és én felpattantunk és jobbra-balra cikázva rohantunk a kapu felé, hogy minél jobban megnehezítsük az őrök dolgát. Futás közben megnyitottam magam az Erőnek, és adatok ezrei özönlöttek a tudatomba. A pázsitra csaptam a jobb lábamat, balra ugrottam, és jobbra lendítettem a kardomat, amivel félreütöttem egy lézernyalábot. Kettőt szökkentem, majd egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert a jobb oldali toronyra szerelt E-web gyilkos sugarakat lőtt pontosan elém, aztán egy hosszú ívű előreszaltóval átrepültem a felém közeledő nyalábok felett. Hárítottam még két lövedéket, és azt kívántam, hogy bárcsak képes lennék arra, amire Luke, ő ugyanis visszaküldte a sugarakat oda, ahonnan kilőtték azokat, aztán hirtelen berontottunk a falba mélyedő kapu alá. Kiterjesztettem a tudatomat, hogy kiderítsem, mi vár ránk a másik oldalon, de nem találtam senkit és semmit. Még tágabbra nyitottam az érzékelésem körét, és ekkor elmosolyodtam.

- Megtaláltam őt, Luke - mondtam halkan. - Ebből a közelségből érzékelem Miraxot. A balra eső toronyban, lefelé.

- Akkor ne várakoztassuk tovább - válaszolta mosolyogva a Jedi- mester.

Egymástól körülbelül két méterre állva jobbra és balra, majd lefelé vágtunk a kardunkkal, és ezzel akkora lyukat nyitottunk a fém kapuszárnyakba, hogy egy felszíni sikló is befért volna rajta. A súlyos fémlemezek hangos döndüléssel érkeztek a kövezetre. Berontottam a nyíláson, nyomban lesújtottam, és levágtam egy szemből érkező rohamosztagos jobb karját, ami a ránk szegezett sugárvetővel együtt zuhant a kövezetre. A katona felüvöltött, és tántorogva menekült előlünk. Kitéptem a fegyvert a halott ujjak közül, és leadtam egy sorozatot egy rohamosztagosra, aki odafent, a mellvéd mögött húzta meg magát. Eltaláltam a fickót, mire megpördült, és leszédült a falról, aztán tovább már nem törődtem vele, rohanva indultam Luke után.

A mester futás közben a kardját villámgyorsan ide-oda lengetve félresöpört vagy féltucatnyi sugárnyalábot, pontosabban négyet abba a toronyba küldött vissza, ahonnan érkeztek. Az egyik lövész elzuhant, a másik lebukott, míg az E-web szikrázott és felrobbant. A Miraxot rejtő torony ajtaján kifutott egy rohamosztagos, egyenesen Luke elé, mire ő levágta a katona sugárkarabélyának csövét, majd a visszakezes csapással kettéhasította a fegyver hordozóját is.

Kábítólövésre állítottam a zsákmányolt sugárvetőt, és lelőttem az ajtón kilendülő következő rohamosztagost. Pillanatokkal később Elegos berontott a kapun, és kábítólövedékekkel árasztotta el a következő három katonát, akik tántorogni kezdtek, és sorban elterültek a betonon. Luke beviharzott a torony bejáratán. Valami megvillant odabent, meghallottam a fénykard sistergését, de a zöld energiapenge tovább búgott.

Ebben a másodpercben Ooryl is befutott a kapun, és félelmetesen pontos rövidsorozataival megállította a jobb oldali toronytól érkező rohamosztagosokat. Elegos és én fedeztük őt, mialatt megérkezett mellénk, aztán mindhárman berohantunk az épületbe, és egyenesen a lefelé vezető lépcsőhöz futottunk. Hamarosan elhaladtunk két meg-csonkított rohamosztagos mellett, levágott tagjaik legalább két méteres körben szóródtak szét. Egy szinttel lejjebb utolértem Luke-ot: egy tágas kamrában állt, és tőle kétlépésnyire nyolcszögletű folyosó kezdődött, amelynek mindkét oldalfalában keskeny dúracél ajtók sorakoztak.

A mester egy vezérlőpultot tanulmányozott, amelynek főmonitorán nevek futottak végig.

- Megtaláltam a foglyok névsorát - közölte, miután megérkeztem mellé.

Éppen csak rápillantottam egy listára, és máris rámutattam az egyik névre.

- Ő kell nekünk.

- A 02021020-as cellában van - felelte Luke, mire én máris nekivágtam a folyosónak.

- Megvan! - kurjantottam, amikor odaértem az ajtóhoz, majd szétlőttem a zárszerkezetet, és az ajtó szikrazáport okádva félresiklott előttem.

Beszökkentem a nyíláson, de amint visszaérkeztem a fémpadlóra, megtorpantam és mozdulatlanná dermedtem.

Igen, ott feküdt előttem Mirax. Pontosan úgy nézett ki, mint akkor, amikor Exar Kun megmutatta nekem. A homlokán végigvonuló szürke fejpánton zöld és vörös lámpák villogtak. A mennyezetről érkező ezüstös fényben a bőre teljesen fehérnek látszott, míg fekete hajában apró ezüst fénypontok csillogtak. Tökéletesen épnek és egészségesnek tűnt, mintha csak aludt volna, bár a torkom így is elszorult. Elképesztően szép vagy, Mirax - gondoltam lélegzet után kapva -, és nagyon sokáig voltál távol tőlem.

Luke elnyomakodott mellettem, és a feleségem arca fölé hajolt.

- Nem a készülék nem engedi felébredni - mondta kisvártatva. - Érzésem szerint egyfajta Jedi hibernációs transzban van. Normális esetben senkit sem lehet ilyen állapotba kényszeríteni, de ha ez a készülék megtöri az alany akaratát, akkor lehetségessé válik.

- Van tapasztalatom az akaratot megtörő berendezésekkel - jelentettem ki bólintva, azzal leraktam a fénykardomat és sugárvetőmet Mirax ágyára. - Vegyük le róla ezt a vacakot, és ébresszük fel!

Luke óvatosan lehúzta a feleségem fejéről a pántot, amit aztán úgy vágott a falhoz, hogy ezer darabra tört.

- Ennél kicsit több kell, hogy felébredjen - állapította meg aztán, azzal Mirax homlokához közelítette a tenyerét. - Ismerek egy Jedi- technikát...

Elkaptam a csuklóját, és mosolyogva megszólaltam:

- Én is ismerem. A nagyapám írásaiban olvastam róla. Figyelj, Luke, Mirax a feleségem, és szeretnék segíteni neked. Te kihozod ebből az állapotból, én meg tudatom vele, hogy mennyire hiányzott.

Luke biccentett, és megvárta, hogy megkerüljem az ágyat.

- Készen állsz?

- Rendben, kezdheted - mormoltam, azzal előrehajoltam, és a feleségem ajkára tapasztottam a számat.

Negyvennyolcadik fejezet

Mirax kinyitotta a szemét, pislogott néhányat, és nyomban elmosolyodott. Felemeltem a fejemet, de ő megragadta az ujjasomat, visszarántott, és forrón szájon csókolt. Az egymástól hosszú időre elszakított, majd összetalálkozó szerelmesek szenvedélyével csókolóztunk, és a szívem fájdalma fokozatosan alábbhagyott. Megsimogattam a haját, ő pedig mind erősebben szorított magához, míg végül szétváltunk, hogy levegőt vegyünk.

Ismét felemeltem a fejemet, elég magasra ahhoz, hogy láthassam az egész arcát. Lemosolyogtam rá, és rekedtes hangon köszöntem:

- Szia...

- Szia, szívem. De jól nézel ki - suttogta Mirax, és felmosolygott rám, amitől kellemes bizsergés áradt végig rajtam a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. - Na persze, ha a férjem meglátja, hogy csókolózunk, nagy bajba kerülsz.

- Hopp, ez tetszett! - kurjantotta Luke és felkacagott.

Megcsókoltam a feleségem orrát, és megkérdeztem:

- Emlékszel még Luke Skywalkerre, ugye?

- Hát persze! Jó, hogy újra látlak, Luke, bár azt reméltem, hogy ez kellemesebb körülmények között történik majd - felelte Mirax, azzal felült, oldalra fordulva átlendítette lábát az ágy széle felett, és nyújtózott egyet. - Még a nevét sem akarom tudni ennek a kőgolyó- nak. Csak azt szeretném hallani, hogy van egy jó tervetek, és hamarosan kijutunk innen.

Ebben a pillanatban Elegos lépett a cellába, és valahol a háttérben vijjogni kezdtek a sugárnyalábok.

- Ooryl megállította őket a lépcsőn - jelentette a caamasi. - De jobb lesz, ha elindulunk, mielőtt erősítést kapnak.

Mirax a fejét felkapva szemügyre vette Elegost.

- Egy caamasi? - kérdezte felém pillantva.

- Hadd mutassam be Elegos A’klát, a Kerilten élő caamasik egyik Elöljáróját - feleltem a barátomra mutatva. - Az elmúlt hetekben ő viselte gondomat.

Mirax felkacagott, tisztelgett Elegosnak, és odaszólt neki:

- Fogadd köszönetemet és együttérzésemet. Nehéz dolgod lehetett.

- Nem igazán - felelte Elegos a vállát vonogatva úgy vettem észre, te már alaposan betanítottad.

- De azért még most is szanaszét hagyja a szennyes ruhát, igaz? - érdeklődött vigyorogva Mirax.

Megköszörültem a torkomat, és közbeszóltam:

- Azt hiszem, ezt a beszélgetést később kéne folytatnotok. - Elegoshoz fordultam, és megkérdeztem tőle: - Van esélyünk arra, hogy azon az úton, amelyen idejöttünk, visszajutunk a hajónkhoz?

- Nem valószínű - vélekedett a caamasi a fejét rázva.

Mirax felvette a sugárvetőt az ágyról, és kijelentette:

- Akkor fel kell mennünk a főtorony tetejére. Van ott egy leszállópálya. Oda ereszkedtünk le, amikor idehoztak. Lopunk egy-két robogót vagy egy kompot, és elrepülünk a hajótokhoz.

- Legyen ez a terv - hagyta jóvá az ötletet Luke.

- Akkor, indulás! - vezényelt Mirax az ajtóra mutatva.

A Jedi-mester a szemét résnyire vonva rám nézett, és megkérdezte:

- Látsz valami hasonlóságot a feleséged és Mara között?

- Most, hogy felveted... - dörmögtem megborzongva -, intézzük úgy a dolgokat, hogy ők ketten sose találkozzanak, jó?

- Egyetértek - felelte Luke, és szélesen elmosolyodott.

Ooryl a folyosó torkolatánál hasalt, és egyik sorozatot a másik után zúdította a lépcsőre. Annak első fordulója körül kisebb tüzek égtek, és két rohamosztagos hevert a fokokon, míg mások újra és újra kilestek a sarok mögül. Amikor a gand leadott egy-egy lövést, gyorsan visszahúzódtak, de nyomban fel is bukkantak. Kiterjesztettem a tudatomat, és érzékeltem, hogy legalább tízen várakoznak a lépcsőn, és még többen a felettünk húzódó folyosó zárt végében.

- Van egy ötletem - közöltem a társaimmal Mirax, kérem a sugárvetőt! - Felfelé mutattam, és odaszóltam a caamasinak: - Elegos, volnál szíves felemelni?

- Inkább én - ajánlkozott Luke, azzal intett egyet, és máris olyan biztosan és gyorsan emelkedtem a mennyezet felé, mintha egy turbóliftben álltam volna.

Aktiváltam a fénykardomat, kerek lyukat vágtam magam felett a mennyezetbe, majd Luke tovább emelt, amíg átsuhantam a nyíláson. Léptem egyet előre, magam elé rántottam a fegyveremet, és kék kábítósugarak egész záporát zúdítottam a járat végében összetömörült, fehér alakokra. A lövedékek egy része lesiklott a rohamosztagosok páncéljáról, vagy az erejüket jócskán elvesztve hatoltak át rajtuk, így a katonák eszméletükön maradtak, és csupán kábán tántorogtak ide-oda. Viszont tiszta célpontot nyújtottak számomra, és nem állt szándékomban megkönyörülni rajtuk.

Pillanatokon belül megérkezett mellém Elegos, és azonnal tüzet nyitott. A kábítólövedékek sorra eltalálták a kiszemelt célpontokat, amelyek körül kék fénygömbök jelentek meg, amik gyorsan összeomlottak - és ezzel párhuzamosan maguk a katonák is elzuhantak. A rohamosztagosok csapdába estek, a harcértékük a nullára csökkent - egyszerű célpontokká váltak. Ismét bekapcsolódtam a vad lövöldözésbe, így a caamasi és én pillanatok alatt leterítettük a még álló katonákat.

Ooryl a lépcsőn rohant fel erre a szintre, míg Mirax és Luke a rövidebb utat választották. Mirax visszavette tőlem a karabélyt, kért egy energiacellát Ooryltól, és üdvözlés gyanánt gyors csókot nyomott a gand arcára. Ezt követően sarkon fordult, és a lépcsővel ellentétes irányba mutatva magyarázni kezdett:

- Arrafelé van egy folyosó, amely a főépületbe vezet. Annak a tetején van a leszállópálya.

Luke az élre állt, és miután elindultunk, halkan megjegyezte:

- Nagyon óvatosnak kell lennünk. A rohamosztagosokat könnyű lesz érzékelni, de a Jensaarákat annál nehezebb.

- A nehéz egy szépítő kifejezés - dünnyögte Mirax, azzal eldobta a kiürült energiacellát, és a fegyverébe csapta a telit. - A vezetőjük - egy idős asszony, akit ők Saarai-kaarnak neveznek - valamiért azt képzeli, hogy ha fogva tart engem, azzal megakadályozza a családja pusztulását. Amikor beszélt hozzám, mialatt megetetett - és tudom, hogy az étkezések között hosszú ideig aludtam folyton a múltról, a jelenről és a jövőről mesélt. Azt mondta, egy Halcyon okozta a végzetét, de részleteket nem árult el. Zavaros volt az egész, ennek ellenére nem hinném, hogy az a nő őrült.

- Valószínűleg ő maga sem érti jobban, mint te - válaszolta Luke. - És Keiran, khm... Corran sem tud többet erről az egészről. Sok információ hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a kép.

- Tényleg nem értem, mi folyik itt - vallottam be a fejemet csóválva.

- És valószínűleg a Jensaarák sem - vette vissza a szót a mester. - Felkészítették őket, de más módszerekkel, és másfajta elemekkel, mint a Jediket. Ez nem egy független Erő-hagyomány, mint például a dathomiri boszorkányoké, és nem hasonlít semmihez, amiről eddig hallottam és olvastam. - Tanácstalanul megvonta a vállát, és hozzátette: - Ezzel nem mondtam sokat...

- Te! - zendült ebben a pillanatban egy hang a folyosó falaiba épített hangszórókban. Ingerültnek tűnt, de a berendezések nem tudták hűen visszaadni azt a haragot, amit a tulajdonosa érzett. Balra pillantottam, és megláttam Tavira közel életnagyságú hologramját. Az admirális bal kezét a csípőjén tartotta, a jobbal rám mutatott, és indulatosan kifakadt: - Te voltál a Jedi a Courkrus-on!

- Szolgálatodra, admirális - feleltem, azzal a bal kezembe vettem a fénykardomat, a jobbal pedig a társam felé intettem. - Engedelmeddel, bemutatom Luke Skywalker Jedi-mestert, Mirax Terriket, valamint... nem is, várj csak, éppen felfelé tartunk, hogy találkozzunk veled. A bemutatkozás sokkal meghittebb lesz személyesen.

- Hogy merészelsz! - hörögte Tavira.

- Óh, nagyon is merészelek! - vágtam közbe mosolyogva, és felfelé bökve folytattam: - Az Új Köztársaság flottája hamarosan ideér. Az Invidious kora véget ért.

- Soha! - üvöltötte Tavira.

Felnevettem, és odaszóltam neki:

- Egyébként a hónap ugyan még nem telt le, de a válaszom: nem!

- Te nyomorult! Ha egyszer a kezembe kerülsz...

- Álmaidban, édesem! - szólt közbe Mirax a fényalak felé fordulva. - A Birodalom évek óta halott, te pedig még mindig ezekkel az ócska birodalmi fenyegetésekkel jössz! Ha egyszer a kezembe kerülsz... ugyan már! Haladj a korral, drágám!

- Bevallom, egyre jobban tetszik nekem ez a te Miraxod - jegyezte meg mosolyogva Luke. - És igazad van, neki és Marának sosem szabad találkozniuk.

Gyorsabb iramban haladtunk tovább, hamarosan elértük a főépületet, és elindultunk a tetőre. A lépcső az épület magas átriumának belső falain vezetett felfelé. A vastag kőkorlát megbízható fedezéket nyújtott, aminek jó hasznát vettük, ugyanis elég sokan próbáltak megállítani minket. Az átellenes falakról kék és vörös sugarak röpködtek felénk, vijjogtak és sisteregtek, ide-oda pattogtak, és sötét foltokat égettek a fehér márványoszlopok vagy a fekete falburkolat felszínére. A lapos szögben emelkedő lépcsősoron haladva újra és újra megkerültük a belső udvart, és úgy tűnt, sosem érjük el a tetőt. Pihenő - vagyis viszonylag könnyen védhető szakasz - egy sem akadt, és a támadóink egy hihetetlenül bosszantó problémával kerültek szembe: a csapatunkból ketten furcsa, ódivatú fegyvert hordoztunk, amellyel lecsaptuk vagy félrepattintottuk a felénk száguldó lövedékeket. Sőt Luke képes volt visszaküldeni a sugarakat oda, ahonnan elindultak. A lövészek így vagy találatot kaptak, vagy pedig fedezékbe húzódtak, elég időre ahhoz, hogy Ooryl, Elegos vagy Mirax oldalba kapja és leterítse őket.

A torony legfelső szintjein jártunk, amikor a talpunk alatt megremegtek a márványlapok.

- Elindult egy hajó - állapítottam meg félhangosan.

- Tavira nyilván elmenekül - vélekedett elkomorodva Elegos.

Ooryl és én összenéztünk, majd kijelentettem:

- Vagy pedig valaki Tavira parancsait viszi. - Megpróbáltam kiterjeszteni a tudatomat, hogy kiderítsem, ki tartózkodik a távozó gép fedélzetén, de ezúttal sem érzékeltem semmit, mire a fejemet ingatva megjegyeztem: - Valami blokkolja a tudatomat.

- Az enyémet is - dörmögte Luke. - Nyilván a Jensaarák.

- Minden bizonnyal.

Tovább nyomultunk felfelé, majd a lépcsősor tetejére érve végigrohantunk egy rövid folyosón, aztán felhágtunk még néhány lépcsőn, és megérkeztünk egy tágas csarnokba. Ez volt valaha a birodalmi kormányzó fogadóterme, és úgy tervezték meg, hogy ámulatba ejtse a vendégeket. A bútorokat és a különféle berendezési tárgyakat a kerek formák jellemezték, a mennyezetet tartó csavaros bazaltoszlopoktól kezdve a falakba és a padlóba ágyazott mozaikokig. Velünk szemben újabb lépcsősor vezetett fel egy üvegfalú kilátószobáig. A hatalmas ablakokon keresztül tisztán láttuk a gázóriást, annak gyűrűjét, valamint egy gyors ütemben felfelé száguldó fénypontot.

A lépcsősor felénél elterülő tágas pihenőn vörös gránitból vésett óriási íróasztal terpeszkedett, előtte ugyanilyen kőzetből megformált, trónnak is beillő párnázott szék állt. Könnyen el tudtam képzelni, hogy a kormányzó előbb az asztala mögött dolgozik, majd előrejön, helyet foglal a pompás ülőalkalmatosságon, hogy meghallgassa a színe elé járulókat, és ítélkezzen az ügyeikben. A tekintélyes, fennkölt alak teljhatalommal uralkodott a Susevfin, a döntéseit senki sem fellebbezhette meg. A fényűző teremben körös-körül - mintha csak kihallgatásra váró udvaroncok lettek volna - elegáns bútorok, kreditekkel teli hordók, ékszeresládikák és halmokba rakott műkincsek kissé zűrzavaros, de látványos módon hirdették Tavira szertelenségét és gazdagságát.

És mégis, ez az egész csillogás-villogás jelentéktelenné szürkült a szememben a helyiség közepén felsorakozott hat mozdulatlan alakhoz képest. Hozzánk legközelebb egy asszony állt, aki szürke köpenyt viselt, míg hosszú barna hajába ugyanilyen színű csíkok vegyültek. Az arcát maszk takarta, de a többiekével ellentétben az övét nem egy állat ábrázata, hanem egy fiatal, gyönyörű, kedvesen mosolygó lány arca alapján mintázták meg. A szemnyílások mögött rejtőző szempárban dühös lángok lobogtak, ami arra utalt, hogy az asszony a legkevésbé sem mosolyog a maszk alatt.

A háta mögött félkörben várakozó Jensaarák szintén szürke köpenyt viseltek. Noha a mennyezetbe rejtett világítópanelek jóvoltából a teremben nappali világosság uralkodott, a fejekre húzott csuklyák sötét árnyékokat vetettek az arcokra - pontosabban a maszkokra. A fentről érkező fény éppen csak egy-egy - hüllőkre, rovarokra vagy emlősökre jellemző - formát világított meg. A jobb szélen álló alakban ráismertem arra, akit az Invidious hídján láttam Tavira mögött. A nála valamivel kisebb termetű másik négy Jensaarából izgatottsággal vegyes idegesség sugárzott.

A központi alak felemelte jobbját, rám szegezte fegyverét, és a markolatból aranyszínű energiapenge tört elő.

- Végül hát eljöttél hozzánk - mondta az asszony erős, határozott hangon. - A Halcyon. Eljöttél, hogy elpusztíts minket. - A társaimra nézett, és odaszólt nekik: - A többiek szabadon távozhatnak! Ti elvégeztétek a dolgotok azzal, hogy idehoztátok őt.

Néhány pillanatra elgondolkodtam a hallottakon, és levegő után kapva felhördültem:

- Azért raboltátok el Miraxot, hogy engem idecsaljatok? Egyszerűbb és gyorsabb lett volna, ha üzentek! Magamtól is jöttem volna!

Ooryl a vállamra tette kezét, és a fülembe súgta:

- Nem a hol a fontos, hanem a mikor...

- A jövő döntéseit abban a pillanatban hozzuk meg, amikor megszületik a jövő iránti vágyunk - jelentette ki az asszony, azzal a vállát megmozgatva lesiklatta magáról köpenyét. A páncélja egy fiatal nőt mintázott, egy gyönyörű, de halálosan veszedelmes szépséget. Fejet hajtott nekem, majd támadóállásba helyezkedett, amit kísértetiesen ismerősnek találtam: a markolatot lefelé fordítva a bal kezével fogta, jobbját a felső végére tette, és a penge a padló felé meredt.

- Eljött a perc! - jelentette ki higgadtan.

Luke lépett egyet előre, és mellém érkezve megszólalt:

- Várj egy kicsit, kérlek! Luke Skywalker vagyok. Vessünk véget a harcnak, semmi szükség rá!

- Á, Skywalker - ismételte a nevet az asszony. - Számítottunk a felbukkanásodra. - Oldalra rántotta a fejét, és hozzátette: - A tanítványaim majd elszórakoztatnak, aztán téged is megsemmisítelek, hogy ők tovább élhessenek.

Az öt harcos megindult balra, közben sorban a padozatra hullatták a köpenyüket. Mindannyian elővették és aktiválták fénykardjukat, majd egymástól kétlépésnyire támadóállásba ugrottak.

- Saarai-kaar, kérlek, ne tedd ezt! - próbálkozott ismét Luke, és a tanítványok felé intett. - Nem akarom megölni őket.

- Az a te problémád, Skywalker - válaszolta megvető hanghordozással az asszony, azzal biccentett nekem. - Gyerünk, Halcyon! Ölj vagy meghalsz! Ebben az időpillanatban nincs más lehetőséged!

Azzal elindult felém, én pedig aktiváltam a kardomat, és félreütöttem az első, alacsony csapását. Előre láttam, hogy a csuklóját elcsavarva visszavág, így villámgyorsan félreugrottam, visszahajoltam és a lába felé lendítettem a kardomat, de ő eltáncolt a pengém elől.

Arra viszont nem számított, hogy mélyen előredőlve maradok, és a bal lábamon egyensúlyozva továbbperdülök felé. Amint visszaérkezett a padlóra, előrelendítettem a jobb lábamat, összerúgtam a bokáit, mire eldőlt

Ugrottam egyet, hogy fokozzam a nyomást, de az asszony nem érkezett meg a padlóra, mert a testét elcsavarva gyors hátraszaltóvá változtatta az esést. Abban a pillanatban, amint a talpán állt, ismét rám vetette magát. Szökkent egyet jobbra, egyet balra, közben víz¬szintes vágásokat indított a derekam irányába. Folyamatosan hátráltam, majd az utolsó, balról érkező csapásnál elkaptam a pengéjét az enyémmel, széles körben átfordítottam a jobb oldalamra, majd a könyökömet az asszony maszkjába vágtam, amivel eltaszítottam őt magamtól.

Tőlem balra Luke olyan könnyedén és ügyesen táncolt a Jensaarák között, hogy rádöbbentem: amikor a Courkrus-on összeakadtunk azzal az öt harcossal, csupán annyi segítségre lett volna szüksége tőlem, hogy tartsam a köpenyét. Hárított egy csapást, aztán a baljával taszító mozdulatot tett, és két ellenfele több métert repült. Félresöpörte a feje felé villanó pengét, és kardmarkolatának alsó, kemény végével leütötte a támadóját. Az Erő segítségével félrerántotta a maszkot a negyedik alak arcán, közben gyors csapásokkal kétségbeesett védekezésre kényszerítette az ötödik Jensaarát.

A Saarai-kaar jeges dühvel rontott nekem ismét, a pengéjét ugyanúgy tartotta, mint az anzati, aki megölte a nagyapámat. A hasam felé döfött, én hátraszökkentem, aztán a bal lábam felé sújtott. Az aranyszínű penge felhasította a köpenyemet és a nadrágomat, keskeny sávban elhamvasztotta a combom bőrének egy-két felső rétegét, de nem okozott súlyos sérülést. A testsúlyomat erre a lábamra helyezve pördültem egyet, és a jobb lábamat oldalra kinyújtva akkora erővel rúgtam hasba az asszonyt, hogy átrepült a termen, és nekivágódott egy érmékkel teli duraplaszt ládának.

A Saarai-kaar hirtelen ötlettől vezérelve belemarkolt a láda tartalmába, és én túl későn jöttem rá, hogy mire készül. Felém hajította az érméket, az Erő segítségével felgyorsította őket, így hihetetlen sebességgel száguldottak a felsőtestem és a fejem irányába. Felrántottam magam előtt a kardomat, és a néhányat sikerült is félresöpörnöm, de kettő hatalmas ütést mért a mellkasomra, egy pedig a homlokomon koppant, és mély, fájó sebet ütött a jobb szemem fölé.

- Ebből elég - mormoltam, azzal megnyitottam magam az Erőnek, és miután végigáradt rajtam, támadásba lendültem. Félreütöttem a felém száguldó, aranyló pengét, és teli talppal mellbe rúgtam az asszonyt. Lépett egyet hátra, de nyomban visszanyerte az egyensúlyát, és megint felém lendülve lesújtott. Hárítottam a csapást, majd a csuklómat elcsavarva gyorsan visszavágtam. A jobb vállát találtam el, és a pengémnek le kellett volna metszenie az egész karját.

Ezzel szemben lökéshullám vágott végig a kardomon, a kezem elzsibbadt, míg a pengém felszikrázott, és eltűnt. Az asszony elszökkent tőlem, füstölgő vállához kapott, közben elejtette kardját, ami a padlóra érve kikapcsolt. Ingerülten felhorkantva biccentett egyet felém, és ekkor hangos suhogást hallottam. A tanítványok elejtett köpenyeinek egyike felém röppent, rácsavarodott a bokámra, és egyszerűen kirántotta alólam a lábamat. Kemény ütés érte a tarkómat, és elájultam egy-két másodpercre. Mire magamhoz tértem, a Saarai- kaar már fölöttem állt, és magasra emelte kardját, hogy lesújtson rám, és kettéhasítsa a koponyámat.

Gondolkodás nélkül reagáltam, az Erő irányította a cselekedeteimet. Egy képet sugároztam az asszony agyába, amitől ő azt látta, hogy Nikkos Tyris fekszik a lába előtt.

Mozdulatlanná dermedt, és síri hangon suttogta:

- Mester?

A következő pillanatban kábítólövedék csapódott a mellkasa közepébe, ami kitaszította őt a látómezőmből. Lerúgtam lábamról a köpenyt, és felültem. Ekkor Mirax jelent meg mellettem, a sugárkarabélyát továbbra is a valamivel távolabb heverő asszonyra szegezte. Beleküldött még egy töltetet, mire a páncélba burkolt test meg- vonaglott, és nem moccant többé.

- Szép lövés - jegyeztem meg elismerő hangon.

- Köszönöm - felelte mosolyogva Mirax. - Már az előbb is le akartam szedni, de túl gyorsan mozogtatok. Aztán megállt egy pillanatra, és mert tisztán ráláttam, nyomban kihasználtam a lehetőséget.

- Igen... ez akkor történhetett, amikor megzavartam az összpontosításban azzal, hogy egy képet plántáltam az elméjébe - magyaráztam bólogatva. - Eszembe jutott, hogy ugyanolyan stílusban vív, mint a nagyapám gyilkosa, így aztán annak az alaknak a képmását sugalltam neki, és ettől habozni kezdett. - Fél térdre emelkedtem, szájon csókoltam Miraxot, és hozzátettem: - Köszönöm, hogy megmentettél.

- A legnagyobb örömmel - felelte mosolyogva, és megsimogatta a hajamat. - Egyébként ezt a szakállt megtarthatnád, csak a színét változtasd meg.

Luke odament a Saarai-kaarhoz, és letérdelt mellé. Levette az asszonyról a maszkot, és ekkor megpillantottuk a valódi arcot - a maszk öregebb, ráncosabb, eleven változatát. Luke megérintette a középkorú nő homlokát, bólintott, és kijelentette:

- Rendbe jön, nem lesz semmi baja. - Felém fordult, és megkérdezte: - Mi történt a pengéddel?

- Fogalmam sincs - válaszoltam, azzal felkaptam a markolatot, és megnyomtam a vörös gombot. A penge életre kelt, és erőteljesen, egyenletesen ragyogott.

- Erős rántást éreztem, aztán kialudt - folytattam a mesterre pillantva. - Lehet, hogy a páncél rövidre zárta? Mi okozza ezt? A kortózis?

Mirax felkapta a maszkot, és miután alaposan szemügyre vette, a fejét csóválva felvetette:

- Sodort kortózisszálak lennének benne? Abból nem sok akad a piacon, ami nem csoda, mert nem sok mindenre használható. Mondjuk, díszítésnek éppen megteszi.

- Van egy kis gondunk - szólalt meg ekkor Elegos, aki időközben felment a kormányzó íróasztalához. Megnyomott egy gombot, mire egy hologram jelent meg az asztal lapjába épített vetítő felett. A villódzó fényekből a gázóriás körüli űr taktikai térképe alakult ki.

- Betápláltam ide a hajónkról érkező adatokat - magyarázta a caamasi. - Ügy tűnik, az Invidious elhagyja a Gyűrűt, és felénk tart.

- Tavira nem szeret veszteni - dörmögtem a fejemet rázva és képes szétlövetni az egész várost, hogy megszabaduljon tőlünk. Attól tartok, Yumflának befellegzett.

Hirtelen további hajók jelentek meg a háromdimenziós képen. A Susevfi felé száguldottak, és hamarosan beértek a csillagromboló, illetve a bolygó közé.

- Azonosítottam azokat az egységeket - közölte Elegos. - Az egyik a Backstab, a másik az Errant Venture. Vadászok szállnak felé róluk: Trivadászok és X-szárnyúak.

- X-szárnyúak? - ismételte Luke, és kérdőn pillantott rám.

- Azok az Errant Venture-ről indulnak - felelte Elegos. - Az Invidious Trivadászokat indít, és úgy manőverez, hogy tűz alá vehesse az Errant Venture-t. Öt perc múlva lőtávolba érnek.

- Nem hagyhatjuk, hogy harcba bocsátkozzanak! - csattant fel riadtan Mirax.

- Miért, mi a baj? - kérdezte Elegos, és csodálkozva pillantott hátra, pontosabban a feleségemre. - Egyenlő felek, nem? Mindkét hajó Imperial-osztályú csillagromboló.

Felhorkantam, és talpra állva válaszoltam:

- Igaz, de Booster hajója csak jelképes fegyverzetet hordoz. Kapcsolatba léphetünk a Venture-rel? Mirax, te talán rá tudod venni az apádat arra, hogy meneküljön!

- És hagyjon itt minket, hogy Tavira kénye-kedve szerint végezzen velünk? Nem fog menni - tiltakozott Mirax, és megborzongva hozzátette: - Tavira előbb a Venture-t fogja szétlőni, aztán minket.

- Próbáljunk meg kapcsolatba lépni vele - javasolta Luke felém fordulva. - Talán hajlandó lesz megállapodást kötni.

- Hogy Tavira alkut kössön? Ki van zárva - feleltem a fejemet rázva. - Elég jól ismerem őt, és szerintem képtelenség meggyőzni...

- Hirtelen elhallgattam, és a homlokomra csaptam. - A Sithek vérére, annyira ostoba vagyok...

- Micsoda?

Rákacsintottam Miraxra, azzal a lépcső felé iramodtam, és felfutottam a kilátóba.

- Ne aggódjatok, támadt egy ötletem! - kiáltottam vissza a társaimnak. - Majd én elintézem Tavirát. Elterelem innen!

- Eltereled? - kérdezte higgadt, erős hangon a Jedi-mester. - Akarod, hogy segítsek?

- Köszönöm, nem!

- Szükséged van a segítségemre?

- Köszönöm, nincs - válaszoltam, azzal rámosolyogtam Luke-ra.

- Emlékezz, a nagyság nem számít. És nem a telekinézis az egyetlen módja annak, hogy eltereljük innen az Invidious-t.

Összegyűjtöttem magamban minden energiát, kiterjesztettem és kúp formájúra alakítottam az érzékelésem gömbjét, majd keresni kezdtem a Gyűrűből kiálló fehér tőrt. Könnyűszerrel rátaláltam, mert zsongott az élettől, a félelemtől, a haragtól és a gőgtől. Ezt követően keskeny sugárrá szűkítettem a tudatomat, és addig keresgéltem, amíg rábukkantam a gőg, a harag és a gyűlölet fókuszpontjára, majd benyomultam Tavira elméjébe, és behatoltam arra a helyre, ahol az ő önbizalma, valamint a félelmei rejtőztek.

Hallottam, hogy az Invidious tüzértisztjei távolsági adatokat kiabálnak, és harsogva kiadott parancsaikkal előkészíttetik a lövegeket. És ekkor nekiláttam, hogy kételyeket ültessek el Tavira elméjében. Nem furcsa, hogy az Új Köztársaság egy ilyen kicsi támadóegységet küldött rám? Jenos nem azt mondta, hogy egy csapásmérő különítmény érkezik? Magabiztosan beszélt, holott erre nem volt semmi oka. Együttműködött velünk, de közben ellenünk dolgozott, és kifürkészte a titkainkat. Tudja, hogyan működik a szervezetünk, és minden értesülését továbbította az Új Köztársaságnak.

Vártam egy kicsit, hagytam, hogy Tavira tovább hallgassa a személyzetét, majd megingattam a könnyű győzelembe vetett hitét. Ügyesen használtuk fel a Jensaarákat, hogy elrejtsük a hajónkat, de mi van, ha az Új Köztársaság még ügyesebben használja fel a Jediket? Kettőt leküldtek a felszínre, hogy kiszabadítsák a foglyot, de mi van a többivel? Hol vannak? És mit csinálnak? Mire készülnek?

És Tavira ebben a pillanatban - immáron magától - rájött, hogy az Új Köztársaság vezetői annyira veszélyesnek tartják őt, hogy készek mindent bevetni ellene, még a legnagyobb fegyverüket is: a Jediket. És mindennek a tetejébe a Jedik csapdát állítottak neki, megfordítva azt a módszert, amellyel oly régóta bujkált az ellenségei elől. Éreztettem vele, hogy ha kellően összpontosít, képes lesz áthatolni azon a megtévesztő fátyolon, amit a Jedik borítottak az ő és valamennyi kalózának szemére. Tavira minden erejét és akaratát összeszedve koncentrált, és bár valójában nem ért vele semmit, megjutalmaztam érte.

Az admirális ekkor azt látta, hogy az előtte derengő hologramokon a Errant Venture ábrája szertefoszlik, és a helyén egy nagyobb, egy sokkal nagyobb hajó képe jelenik meg: egy szuper csillagrombolóé, vagyis egy olyan szörnyetegé, ami ugyanolyan könnyen elpusztíthatja a hajóját, mint ahogyan az Invidious semmisítette meg a Harmzuay-t. Áttápláltam az elméjébe minden képet, amit a Lusankyáról, Isard régi szuper csillagrombolójáról őriztem az emlékezetemben, és tekintélyes adag félelmet is mellékeltem hozzájuk.

Ezt követően kicsit megkavartam a paranoiáját, és a képzelete működésbe lépett. A lelki szemeivel azt látta, hogy a gigász aljáról leválik egy kicsi, karcsú, tűszerű hajó. A Napzúzót ábrázoló képeket sugalltam neki, mire ő számítgatni kezdte, hogy mekkora károk keletkeznének, ha a vadászgép méretű, elpusztíthatatlan gép felgyorsítana a legnagyobb fény alatti sebességére, és egyszerűen beleszáguldana az ő csillagrombolójába. Arra az eredményre jutott, hogy a Napzúzó pillanatok alatt áttörne a hajóján az orrtól a tatig, szétzúzna mindent, ami az útjába kerül, aztán a maradékot a szuper csillagromboló fémtörmelékké lőné, ami rövidesen látványos körülmények között elégne a Susevfi légkörében.

- Minden parancs törölve! - ordította hirtelen az admirális. - Ez csapda! Jedi-csapda! Álljanak át kitérő pályára, és számítsanak új irányt, amin eltűnhetünk innen! A lehető legmesszebbre!

Visszatértem a testembe, és nekitántorodtam a kilátószoba korlátjának. Pillanatokkal később meghallottam Elegos kiáltását:

- Az Invidious irányt vált! Tavira elhagyja a rendszert!

Lassan megfordultam, aztán hanyag testtartásban rákönyököltem a korlátra, és kijelentettem:

- A probléma megoldva.

Mirax a jobb szemöldökét felvonva, hitetlenkedve méregetett, és megkérdezte:

- Igazán ezt hiszed?

- Elmegy innen, nem? - kérdeztem vissza.

- Igen, úgy tűnik, elmegy - felelte Mirax, és mosolyogva folytatta: - Csakhogy az apám azt fogja hinni, hogy Tavira előle menekült el. Elviselhetetlen lesz. Mást sem fogsz hallani tőle, mint azt, hogyan mentette meg az életemet. A te szerepedről persze, megfeledkezik majd...

- Nem érdekel - préseltem ki magamból nagy nehezen -, végső soron a Jedik nem ismerik a fájdalmat.

Negyvenkilencedik fejezet

Az Invidious távozása után a Susevfin viszonylag hamar helyreállt a nyugalom. Kapcsolatba léptünk Boosterrel, és rajta keresztül Jacob Nive-val. Jacob elnézést kért, amiért elhozta Boostert, és megadta neki a Crackennek hátrahagyott adatokat, de Booster végtelenül konoknak és kitartónak bizonyult, továbbá egy csillagromboló állt a rendelkezésére, ami komoly ütőerőt képviselt. Nive aztán beszélt Gurtt ezredessel, tájékoztatta őt a történtekről, és felajánlotta neki, hogy azokat a kalózokat, akik leteszik a fegyvert, beveszi a Túlélők közé, és ezzel bevonja őket a Luke-kal, illetve velem kötött megállapodásba. Gurtt ezredes - mint a rendszerben tartózkodó legmagasabb rangú Invid-tiszt - leállította a felszíni csapatokat. Ennek ellenére, arra az esetre, ha egy-két Tavirához hű egység tovább folytatná a harcot, a Zsivány-osztag gépei ott köröztek a kormányzói palota felett, amíg Booster le tudta küldeni néhány biztonsági osztagát, illetve, amíg Nive leküldött két-három tucat Túlélőt, hogy intézzék el a felszíni problémákat.

Mint kiderült, a Zsiványok éppen egy hosszabb járőrszolgálatot láttak el, amikor Cracken elérte és átirányította őket a Courkrus- hoz. Noha tekintélyes távolságból indultak, olyan útvonalat terveztek, amelyet követve Boostert megelőzve érkeztek meg a bolygóhoz. Rövidesen Booster is befutott, és felajánlotta egykori társaimnak, hogy elviszi őket a Susevfihez, így aztán a Venture fedélzetén tették meg az utat. Celchu és Gurtt az első tárgyalást Yumflában tartották, és sikerült megállapodást kötniük, amelynek értelmében a Túlélők megtarthatták a hajóikat. Hamarosan a helyi politikusokat is bevonták a megbeszélésekbe, és nem voltak kétségeim afelől, hogy a Susevfi heteken belül kérvényezni fogja felvételét az Új Köztársaságba, valamint hogy a bolygó egy ütőképes hadseregre is szert tesz, cserébe a Túlélők végre tisztes otthonra lelnek.

Mindezeken felül Elegos jelezte, hogy a Susevfit sokkal kellemesebbnek és barátságosabbnak látja, mint a Keriltet - és ezek után valószínűnek tűnt, hogy a még élő caamasik egy része átköltözik ide. A kedvező fordulatok láttán az az érzésem támadt, hogy a caamasik nyugodt és bölcs útmutatása mellett a Túlélők és az Invidek elindulnak egy hosszú úton, és a helyi lakosokkal összefogva erős, virágzó, békés világgá varázsolják a Susevfit.

A Jensaarák persze továbbra is problémát jelentettek, de a caamasi ezt a megoldhatatlannak tűnő helyzetet is megoldotta. Mire az összecsapás során keletkezett sérüléseim begyógyultak, valamint a városban helyreállt a rend és a nyugalom, a Nive által leszállított Jensaarák találkozhattak azokkal, akiket Luke és én legyőztünk, valamint azzal a hat-hét társukkal, akik kint a Gyűrűben őrködtek egy kisebb állomáson. Mint megtudtuk, nemcsak az Invidious-t rejtegették, hanem a Pulsar Skate-et is, és azzal tértek vissza a bolygóra.

Amikor a Saarai-kaar eszméletre tért, meglepődött azon, hogy életben van. Még jobban összezavarodott attól, hogy a tanítványai sem haltak meg, sőt megtarthatták a páncélzatukat és a fénykardjukat. Amikor felült az ágyon a kormányzó lakosztályában, ahová rögtön az összecsapás után szállítottuk át, végighordozta tekintetét a tanítványain, aztán Luke-ra nézett, majd Elegosra, végül énrám.

- Így akarsz gúnyolódni velem, Halcyon? - kérdezte tőlem megvetően, és a Jensaarák felé intett. - Végignézeted velem, ahogyan magad mellé állítod őket? Ahogyan a gyilkos céljaid szolgálatába állítod őket?

Zavarba jöttem attól, hogy csakis velem törődött, hiszen kettőnk közül Luke volt a mester. Megráztam a fejemet, és higgadtan visszakérdeztem:

- Ha valóban gyilkos célok vezérelnek engem, miért hagytalak életben?

- Hogy megkínozhass, mielőtt megölsz - jelentette ki az asszony. - Jedinek nevezitek magatokat, holott a fajtátok több nemzedékkel ezelőtt letért a Jedik igazi útjáról. És azok sem jobbak, akik a te akadémiádon tanulnak. - Felszegte az állát, kék szeme lázasan és harciasan csillogott. - Mi vagyunk az igazi Jedik, mi, a Jensaarák. Egyszer már megpróbáltatok megsemmisíteni minket, de kudarcot vallottatok.

- Még sosem láttál engem - válaszoltam a fejemet csóválva. - Sosem jártam itt, és sosem akartam ártani a népednek.

- Ez jellemzi a Halcyonokat - vágott vissza indulatosan -, tagadják a gonoszt, amit örököltek.

Luke-ra pillantottam, és odaszóltam neki:

- Én ebből egy szót sem értek.

- Én sem - vallotta be a Jedi-mester.

Elegos a vállamra tette kezét, és halkan megszólalt:

- Ha megengeded, segítek.

- Parancsolj, tiéd a terep! - feleltem a karomat széttárva.

A caamasi előrébb lépett, és fél térdre ereszkedett a Saarai-kaar előtt.

- A Jensaarák a te teremtményeid. Te készítetted fel őket, átadtad nekik azokat a tanításokat, amelyeket te is elsajátítottál - mondta Elegos tiszteletteljesen és halkan, gyengéd és megnyugtató hanghordozással. - Te vagy az első Saarai-kaar, de hűen őrzöd mások emlékét, tiszteletben tartod az áldozatukat.

Az asszony pislantott néhányat, de aztán bólintott, és fojtott hangon válaszolt.

- Igen, így van.

És ekkor a fejemben a töredékek kezdtek összeállni. Amikor az imént kiszolgáltatottan hevertem a Saarai-kaar lába előtt, Tyris képét sugalltam neki abból a bizonyos álmomból, mert rádöbbentem, hogy a vívóstílusa ugyanaz, mint az anzati Jedié. Ösztönösen cselekedtem, és nem ismertem fel annak jelentőségét, hogy amikor az asszony elbizonytalanodott, azt suttogta: mester. Amikor megpillantott, látta az egyenruhámat, az ezüst színű pengémet, és azt hitte, a nagyapám érkezett meg, esetleg valaki más, mindenesetre azzal a céllal, hogy befejezze azt, amit Nejaa Halcyon elkezdett. De akárhogyan próbálkoztam is, akárhogy kutakodtam is az emlékezetemben, nem tudtam őt elhelyezni abban az álomban.

Elegos összekulcsolta maga előtt a kezét, mintha imádkozna, és továbbra is halkan folytatta:

- A mai napig tiszteled a tanítóidat és a barátaidat, ápolod emléküket. A haláLukert egy Halcyont tartasz felelősnek és egy másik Jedit, aki majdnem pontosan úgy néz ki, mint én, igaz?

Igen - felelte a Saarai-kaar az előzőnél jóval élesebb hangon, majd rám szegezte a mutatóujját, és tovább beszélt: - Egy Halcyon ölte meg a mesteremet és a férjemet azon a napon, aztán ő és a társa elvonultak, és a sorsunkra hagytak minket. Tovább már nem törődtek velünk, mert elérték, amit akartak: súlyos károkat okoztak nekünk. Arra esküdtek fel, hogy szolgálják az életet és valamennyi élőlényt, de cserben hagytak minket, tanúbizonyságát, adva, hogy a Jedik hazudnak. Mi addigra már tudtuk, a mesterünk mondta nekünk, hogy mi egy másik fajta vagyunk. A Jedik megérkezése ide, a Susevfire, bebizonyította, hogy igaz minden, amit tanítottak nekünk.

Luke széttárta a karját, és közbeszólt:

- Az igazság gyakran nézőpont kérdése.

- Te nem voltál ott! - csattant fel a Saarai-kaar, és a szemében dühödt villámok cikáztak. - Neked nem lehet semmiféle nézőpontod!

Már éppen készültem, hogy előhozakodjam az álmommal, amikor Elegos kinyújtotta a karját, az asszony térdére rakta a kezét, és megszólalt:

- Nekem viszont van. És megmutathatom neked.

- Nem te vagy az a Jedi! - felelte az asszony, és ingerült pillantást vetett a caamasira.

- Nem, nem én vagyok - erősítette meg Elegos -, de megoszthatok veled egy titkot. Megajándékozlak a bizalmammal, amit remélem, viszonozni fogsz. Tudom, hogy nem akarsz ártani senkinek, ezért bízom meg benned. Azt kérem tőled, hogy fogadd el a bizalmamat, hogy időben megállhass, és ne árts senkinek.

Luke a szeme sarkából kérdőn pillantott rám, mire bólintottam, és halkan odaszóltam neki:

- Minden rendben lesz. Elegos tudja, hogy mit csinál.

A Saarai-kaar rekedtes hangon, gyanakodva kérdezte:

- Mit akarsz tenni?

- A caamasiknak van egy sajátos képességük - kezdett bele a magyarázatba Elegos. - Az elménk mindörökre eltárolja a fontos emlékeket, amelyeket bizonyos körülmények között megoszthatunk másokkal. Az idők folyamán felfedeztük, hogy megoszthatjuk a népünk többi tagjával, míg más fajok esetében csakis a Jedikkel. Úgy hisszük, hogy ezt az Erőhöz fűződő kapcsolatuk teszi lehetővé, és ha közülünk valaki Jedivé válik, módjában áll megmutatni az emlékeit a többi Jedinek. - Méltóságteljes lassúsággal hátrafordult, megfogta a jobb csuklómat, és miután maga mellé húzott, tovább beszélt: - Ez a férfi, aki jelenleg a Keiran Halcyon nevet használja, nem más, mint Nejaa Halcyon unokája. Nejaa volt az a Jedi, akit te a mestered meggyilkolásával vádolsz, és a caamasi, aki vele volt azon a napon, az én nagybátyám. A nagybátyám elküldte nekem az esetről szóló memnit, megosztotta velem a barátja halálának emlékét. Ebből a nézőpontból ismerem azt a gyászos eseményt, és kész vagyok megmutatni neked abban a reményben, hogy megérted a másik nézőpontot.

A Saarai-kaar a caamasi felé nyújtotta a jobbját, és alig hallhatóan suttogta:

- Mutasd meg nekem azt az emléket!

Elegos felállt, de a csuklómat továbbra sem engedte el.

- Nem ismerlek elég jól ahhoz, hogy átadjam neked az emléket. Keirant viszont jól ismerem, átadom neki, és majd ő fogja átsugározni az elmédbe.

- Azt kéred tőlem, hogy bízzak meg egy Halcyonban? - recsegte a Saarai-kaar. - Túl sokat kérsz, caamasi!

Elegos lenézett az asszonyra, és a maga higgadt módján visszakérdezett:

- Túl nagy kérés, ha cserébe megszabadulsz attól a tehertől, ami több mint negyven éve nyomja a válladat? Túl nagy kérés, amikor Keiran nem mészárolt le sem téged, sem pedig a társaidat, holott könnyedén megtehette volna, ráadásul hited szerint pontosan ezért jött ide? Az óvatosságod csodálatra méltó, de ne hagyd, hogy elzárjon téged az igazságtól.

Az asszony habozott néhány másodpercig, aztán bólintott, és kijelentette:

- Rendben. Gondolkodni fogok azon, amit elém társz.

- Örülök, hogy így döntöttél - udvariaskodott Elegos, majd hozzám fordult: - Készülj fel, kérlek!

- Csak neki küldjem át, vagy Skywalker mesternek és a tanítványoknak is? - kérdeztem a caamasira sandítva.

- Megtiszteltetésnek venném, ha nekem is megmutatnád - közölte mosolyogva Luke.

A Saarai-kaar a szemét résnyire húzva méregette a Jedi-mestert, aztán biccentett.

- Hadd lássa ő is..- mondta végül.

- Rendben - mormoltam, és felkészültem. - Részemről kezdhetjük!

Furcsa bizsergés futott fel a jobb kezemen, és behatolt az agyamba. Merítettem az Erőből, és összefontam azzal, amit Elegostól kaptam, aztán átsugároztam a körülöttem állók tudatába. Érzékeltem, hogy kapcsolatba lépek valamennyiükkel, egyeseket forrónak éreztem, másokat óh, szörnyen fagyosnak. Egyfajta reléként szolgáltam, de magam is láttam az agyamon átömlő memnit.

Az emléket akkor sem módosíthattam volna, ha akartam volna. Miután egy caamasi szemével láttam, egy caamasi érzéseit éreztem, egy caamasi fejével gondolkodtam, minden változtatás szánalmasan emberi, és nyilvánvalóan mesterséges lett volna. Ezenfelül az adatfolyam akkora erővel és olyan mennyiségben áradt be az elmémbe, hogy teljesen lekötötte azt, az Önálló gondolataim gyakorlatilag megszűntek létezni. Láttam és hallottam, éreztem ízeket és szagokat - óh, de még milyen szagokat éreztem! -, de annyit, hogy a legtöbbjét egyszerűen nem tudtam hová besorolni. A memni olyan volt, mint egy rendkívül bonyolult holofelvétel, amit újra és újra meg kell nézni ahhoz, hogy észrevegyük és felfogjuk minden részletét.

Egyik pillanatról a másikra Ylenic It’kla testében találtam magam. A jobb és a bal oldalamon egy-egy Jedi állt. Ylenic magában Fűszerfának nevezte a nagyapámat - természetesen ismerte a valódi nevét, de csodálatos szaglásából eredően inkább a szagok, semmint a nevek alapján raktározta el emlékezetében a személyi információkat. A másik Jedit Sivatagszélnek nevezte. Hallottam, hogy Sivatagszél figyelmezteti a velünk szemben felsorakozott Sötét Jediket, majd minden ezt követő mondatot, pontosan úgy, mint abban az álmomban. Aztán megkezdődött a harc, pengék villogtak, búgtak, sisteregtek és sziszegtek.

Végtelenül idegennek és furcsának találtam azt, hogy egy caamasi testében élem át a közelharcot. Csalókán vékony tagjaiban hihetetlen erő rejlett. Rövid, csosszanó léptekkel mozgott, hogy egy pillanatra se veszítse el az egyensúlyát, de minden pillanatban készen állt arra, hogy szükség esetén szökkenjen és támadjon. Láttam, hogy az ellenfelem felém lendült, és hol balról, hol jobbról sújt le rám, mialatt a védelmem gyenge pontjait keresi. Már az első pillanatokban megállapítottam, hogy a nő rendelkezik már tapasztalattal, de hogy mennyivel, az rejtély maradt számomra, és mialatt kitartóan nyomult felém, a lelkem mélyén ébredezni kezdett a félelem.

Heves fájdalom hasított a bal oldalamba, amikor a vörös hajú nő - Porrózsa - kék pengéjének hegye egy pillanatra elérte a bőrömet. Megperzselt ruha bűze csapott az orromba, és a kíntól majdnem el-vesztettem az eszméletemet. Hihetetlen gyorsasággal távolabbra pördültem, és miután teljesen megfordultam, lesújtottam az ellenfelemre, és aranyvörös pengémmel félresöpörtem az övét.

A nő remekül vívott, de tudtam, hogy jobb vagyok nála.

Az izmaim megfeszültek, aztán függőlegesen felrántottam a kardomat, ami alulról besiklott a nő pengéje alá, és ekkor felhasítottam a testét, a csípőjétől a válláig. Porrózsa hátratántorodott, és hanyatt zuhanva elterült a földön. A következő pillanatban egy kék energiarobbanás elemésztette a testét, és a lökéshullám hanyatt taszított engem.

A Saarai-kaar tudatába bocsátott Erő-nyúlványon keresztül érzékeltem, hogy az asszonyt elönti a gyász Porrózsa halála miatt, de ez semmi volt ahhoz képest, ami akkor következett, amikor balra pillantottam. Fűszerfa a földön feküdt, fénykardja tőle valamivel távolabb hevert a homokban. Tudtam, ha képes vagyok összpontosítani, ha el tudom nyomni magamban a fájdalmat, visszarepíthetem a fegyvert a társam kezébe. Egyetlen pillanat kellett volna hozzá, és mert az anzati Éjiverejték önhitten diadalmaskodott, úgy tűnt, megadja nekem ezt a pillanatot.

Ekkor Fűszerfa a kardjáért ugrott, és Éjiverejték szíven szúrta őt. Szinte éreztem, hogy az izzó energiapenge behatol a barátom mellkasába, és elmetszi a szálakat, amelyek az életét a testéhez kötik. Azt hittem, hogy azonnal meghalt, de valahogyan még mosolyognia is sikerült. A kék penge, amely a földhöz szegezte, felszikrázott és kihunyt, én pedig azonnal tudtam, hogy mi történt: Fűszerfa bevetette a legritkább Jedi-képességet, noha szörnyű árat fizetett érte.

Éjiverejték a levegőbe emelkedett, vonaglani kezdett, aztán a mellkasa, valamint a jobb és bal oldala beroppant. A következő pillanatban elrepült, és a betonkupola alatt tarkálló sátrak közé zuhant. Az ő teteme is felrobbant, akárcsak azé a Sötét Jedié, amelyikkel Sivatagszél végzett. Halandó testük többé nem tudta magában tartani a sötét oldal energiáit, amelyek kék tűzgömb formájában törtek elő belőlük, és szétzúzták a betonkupolát. Fűszerfához rohantam, és kivonszoltam őt a szabadba, mialatt felettünk a kupola kezdett összeomlani. Érzékeltem, hogy Sivatagszél a levegőben tartja a leszakadó betondarabokat, aztán - amikor mindhárman biztonságos helyre jutottunk - egyszerre elengedett mindent.

A homokban térdeltem, és az ölemben tartottam a barátom fejét. Sivatagszél mellettem állt, és a vállamon nyugtatta a kezét.

- Szerintem felismerte - vélekedett halkan -, hogy Tyris annyira kiváló harcos, hogy képes lesz sorban végezni velünk. Nejaa tudta, hogy fénykarddal nem győzheti le őt, így aztán más eszközt keresett, hogy megóvjon minket.

Megsimogattam a nagyapám arcát, letöröltem a vért a homloksebéről, és a szája sarkából.

- Annyi mindent túlélt, hogy aztán itt haljon meg - suttogtam rekedtes hangon. - Annyira szomorú...

- De ha valaki a jó védelmében halt meg - mutatott rá Sivatagszél -, azt meg kell ünnepelni, és az emlékét meg kell őrizni.

- Gyászos nap lesz az, amelyen az effajta nemes eszmék feledésbe merülnek - jegyeztem meg komoran.

- Vagy ha félni kezdenek tőlük - tette hozzá a társam.

- Igen, az még rosszabb lenne - feleltem elmosolyodva, majd mélyen magamba szívtam Fűszerfa illatát, és ekkor észrevettem, hogy a combomra egyre kisebb súly nehezedik. Lenéztem, és láttam, hogy a barátom teste mind áttetszőbbé válik, majd teljesen eltűnik. A következő pillanatban megégett ruhái összeroskadtak, fénykardja a homokba hullott. Tőlünk nem messze a kupola utolsó, még ép részei is recsegni kezdtek, sorban berepedeztek és lezuhantak, ezzel párhuzamosan kisebb-nagyobb törmelékdarabok és apró szilánkok zápora zúdult ránk. Felkaptam egy tenyérnyi betondarabot, végighúztam rajta a hüvelykujjamat, és számomra teljesen idegen, vésett írásjeleket tapintottam ki a felszínén.

Reszketni kezdtem, és ha Sivatagszél nem tart meg, biztosan eldőltem volna.

- Megsebesültél, barátom - mondta halk, együtt érző hangon. - El kell mennünk innen. A gonosznak ebben a birodalmában nem gyógyulhatsz meg.

- Vissza kell jutnom Yumflába - mormoltam elhaló hangon.

- Rendben, aztán pedig irány a Korélia - tette hozzá Sivatagszél, és felsegített a földről. - Nejaa szeretteinek tudniuk kell, hogy a társunk hősként halt meg...

Az emlék ezzel eltűnt a tudatomból, és ismét a lakosztályt láttam magam körül. Sós ízt éreztem a számban. Felemeltem a kezemet, és letöröltem a könnyeimet. Elegoshoz fordultam, hogy köszönetet mondjak neki, de a torkom úgy összeszorult, hogy egyetlen szót sem tudtam kinyögni.

Elegos rám mosolygott, és csendesen mormolta:

- Tudom...

A Saarai-kaar végighordozta rajtunk a tekintetét, és halkan, megrendülten beszélni kezdett:

- Jól ismerem a barátok elvesztése miatti fájdalmat, amit a nagybátyád érzett, caamasi. Sajnálom őt, de hiába hitte szilárdan, hogy ő és a társai járnak az igaz úton, ez még nem jelenti azt, hogy valóban azon jártak. Amikor a kupola összeomlott, maga alá temette a férjemet. Fél tucat barátunkat vesztettük el, és én magamra maradtam három másik tanítvánnyal. - A hasára szorította kezét, és folytatta: - És a fiúval, akit a méhemben hordoztam. Elrejtőzünk a Jedik elől, eltemettük és meggyászoltuk a halottainkat. Egységbe forrtunk, a közös veszteség kötött össze minket. A csapás után új korszak köszöntött ránk, és mégis, ez az emlék mintha azt próbálná igazolni, hogy a gonosz útját járjuk.

- Az emlék egyértelműen bizonyítja - válaszoltam neki komoran bólogatva. - Az írás a kődarabon. A Yavin-4-en láttam ilyent. Azokat a képjeleket a régi Sithek használták.

A Saarai-kaar bólintott, és magyarázni kezdett:

- A mestereink a Sithek tanításairól szóló információkat szereztek egy kereskedőtől, aki régi műkincsekkel foglalkozott. Megtudták, hogy a Jedik a Sithektől lopták a tanaikat, majd eltorzították azokat, és a mestereink arra készültek, hogy visszatérnek az igaz útra. A Jensaara eredetileg Sith szó, és azt jelenti: az igazság tikos követője. Saarai-kaarként én vagyok őrzője ennek az igazságnak. Nem vagyunk gonoszak.

- Az tény, hogy nem vagytok azok - erősítette meg a kijelentést Luke.

Értetlenül pillantottam a mesterre, és megjegyeztem:

- A Sithek tanításait követik.

- Szó sincs róla, Keiran - tiltakozott a mester. - Olyanok készítették fel őket a Jedik útjára, aki később elfogadták a Sithek gondolkodását és filozófiáját, de ők maguk nem fejlődtek odáig, hogy beavassák őket. A mestereik nem találták meg azokat az eszközöket, amelyekkel feltárhatták volna a sötét oldalt. Végül pedig, a mestereik halála után folytatták a tanulást, de azzal a céllal, hogy megóvják magukat a Jediktől. A védekezésnek szentelték magukat. A jó útját választották, még ha rossz okokból is.

Megborzongtam, és tovább vitatkoztam:

- Viszont ha ennyire gyűlölik a Jediket, előjöhettek volna, hogy segítsenek a Császárnak levadászni minket.

A Saarai-kaar előredőlt, a tenyerébe temette arcát, és halkan megszólalt:

- Akkor is elárultak minket...

Felzokogott, mire az egyik tanítványa, a vörös kardos szépség odasietett hozzá, és levette róla a maszkját, majd felénk fordulva magyarázatot adott:

- A Saarai-kaar fia éppen elérte azt az életkort, amikor elnyerhette volna a függetlenségét, ám a Császár pontosan ekkor kezdte el hadjáratát a Jedik ellen. A Saarai-kaar kifejezett kérése ellenére a fia eltávozott innen, és felajánlotta szolgálatait Darth Vadernek. Azonnal végeztek vele, aztán a Jedi-vadászok idejöttek, de sosem találtak ránk. Én még gyermek voltam akkoriban, de jól emlékszem a bujkálásra, a rettegésre. A közösségünk tartotta bennünk a lelket, az adott erőt nekünk.

- És amikor kitört a lázadás - vettem át a szót -, nem csatlakoztatok a felkelőkhöz, mert ők a hőst tisztelték azokban a Jedikben, akik a kezdet kezdetén megteremtettek titeket, de aztán meggyűlöltétek őket.

A Saarai-kaar felemelte a fejet, letörölte arcáról a könnyeket, és ismét kijelentette:

- Nem vagyunk gonoszok.

Luke fél térdre ereszkedett előtte.

- Nem, a Jensaarák nem azok - mondta gyengéden -, de nem is teljesen jók.

- Tessék? - hördült fel a Saarai-kaar, és szigorúan meredt Luke-ra. - Hogy mondhatsz ilyet?

- Ez egy egyszerű igazság - válaszolta Luke -, amit részben magad is értesz, de mert túl közel állsz hozzá, nem láthatod át az egészet. Elkötelezted magad a közösségednek, a tanítványaidnak, ők pedig neked és egymásnak. Ez tartott távol titeket a sötét oldaltól. Még amikor a harcosaid segítettek Tavirának, azt is azért tették, hogy védjenek téged és a Susevfit. Mindez dicséretes és jó, de nem teljesen felel meg a Jedik hagyományainak. - Szívmelengető mosolyt villantott az asszonyra, és tovább fejtegette a nézetét: - A Jedik mindenki más, az összes élőlény védelmének szentelik az életüket. A kötelességeinknek vannak korlátaik. Például Nejaa Halcyon a Korélia-rendszerre korlátozta tevékenységét, kivéve akkor, amikor a rendkívüli helyzetek elszólították onnan. Amikor eljött, kész volt feláldozni az életét másokért. Ti itt nem voltatok nyitottak ezekre a hívásokra, ezekre az áldozatokra, ami korlátozta a hozzáféréseteket az Erőhöz, és mindahhoz, amit az Erő nyújt. Nemrégiben létrehoztam egy akadémiát, ahol szívesen bemutatnám neked vagy a tanítványaidnak a tágabb, régebbi Jedi-hagyományt.

- Megfontolom az ajánlatodat - jelentette ki a Saarai-kaar, majd megborzongott, és tűnődve mormolta: - Lehet, hogy valóban rosszat tettem oly sok éven át?

- Nem tettél rosszat - feleltem neki mosolyogva -, azt tetted, amit helyesnek tartottál, hogy megments másokat. Ez pedig sosem rossz.

- Ez maga a színtiszta igazság - tette hozzá Luke, és felállt. - Mi is hasonlóan állunk. Keiran az egyik Jedi-hagyomány terméke, míg én magam egy másiké. Te és a Jensaarák pedig egy harmadiké. Ha óhajtod, szívesen befogadunk abba a nagyobb Jedi-hagyományba, ami alapjában véve mások szolgálatáról szól, aztán, hogyha az útjaink találkoznak és összeforrnak, annyira erősek leszünk, hogy többé senki sem szakíthat el minket egymástól.

Epilógus

Három nappal később ismét találkoztam Luke-kal. A kormányzói palotában bukkantam rá, nem teljesen véletlenül. Beszélni akartam vele, de érzékeltem, hogy a Saarai-kaarral tárgyal, így aztán felmentem a tetőre, a leszállópályához. Felnéztem a Yumfla fölé boruló éjszakai égboltra, és hosszasan gyönyörködtem az egész láthatáron átívelő Planetáris Gyűrűben. A Gyűrűn túl a csillagok olyan fényesen, oly hívogatóan villóztak, míg az űr oly feketének és oly hidegnek tűnt...

- Hát itt vagy, Corran - mondta Luke, amikor feljött mellém. - A feleségednek igaza van, a barna haj jobban áll neked.

Ösztönösen hátrasimítottam a hajamat, és bólogatva dörmögtem:

- Aha... de azt hiszem, egy kicsit hosszabbra növesztem. A szakállról és a bajuszról viszont nem tudok dönteni.

- A helyedben megszabadulnék tőle - felelte Luke a vállát vonogatva, és odasétált mellém. - Az elmúlt napok során reméltem, hogy viszontlátlak.

- Sajnálom, Mirax és én... átnéztük a Pulsar Skate-et, és előkészítettük az utazásra - magyaráztam, és az űrkikötő felé bökve hozzátettem. - A Coruscantra tartunk, ha gondolod, szívesen elviszünk.

- Köszönöm, nem. Erős a gyanúm, hogy szeretnétek kettesben lenni egy darabig. Elegos pedig megismerte azt az alderaani szokást, miszerint az emlékezők emléktárgyakat hagynak a temetőben. Ooryl és én a Keriltre megyünk, ahol felvesszük Elegos lányát, Releqyt, és elvisszük oda, ahol hagyhat valamit Ylenic It’klának.

- Azt az utat egyszer nekem is meg kell tennem - feleltem bólogatva. - Hogy letegyek valamit Ylenic-nek a nagyapám nevében.

- Azt hiszem, ez mindkettőjüknek tetszene - jelentette ki a Jedi- mester, és felnézett az égre. - Aztán meg szeretnék segíteni a Zsivány-osztagnak megtalálni az Invidious-t, hogy véget vessünk Tavira pályafutásának.

- A Jensaarák nélkül ő is csak egy ide-oda bolyongó közönséges kalózvezér - válaszoltam jobb kedvre derülve. - Valaki előbb-utóbb elkapja, valószínűleg mi leszünk azok. Vagy talán kellően feldühíti Palleont, és ő megteszi nekünk azt a szívességet, hogy leszámol a hölggyel.

- Nekünk az lenne a legkényelmesebb - dünnyögte Luke, azzal elhallgatott néhány pillanatra, majd a mellvéd tetejére rakta mindkét kezét. - Szeretnék megbeszélni veled egy fontos ügyet.

- Én is veled - válaszoltam mosolyogva. Az elmúlt három nap alatt sokat gondolkodtam az életemről, valamint az apámnak az arcra és a tükörre vonatkozó mondásáról. Immáron felismertem magam, aminek nagyon örültem, viszont nehéz döntésekre kényszerültem. A szemem sarkából Luke-ra pillantottam, és kimondtam: - Nem megyek vissza az Akadémiára. Nem kívánok teljes jogú Jedi - lovaggá válni.

- Hát ez érdekes...

Felé fordultam, a szemöldökömet felvonva néztem rá, és megkérdeztem:

- Érdekes?

- Igen... éppen arra akartalak megkérni, hogy ne térj vissza az Akadémiára.

Meglepetten tátogtam, majd miután magamhoz tértem, felmordultam:

- Ennyire azért nem voltam bomlasztó elem, vagy igen?

- Szó sincs róla - tiltakozott a Jedi-mester a fejét rázva. - Tudod, a te eddigi összes tanulmányod egy bizonyos cél felé irányított téged, ugyanazon cél felé, mint amire én is igyekszem felkészíteni a tanítványaimat. Rendelkezel egy biztos alappal, ami azt jelenti, hogy a Jedi - technikák és eszközök elsajátításával csak egy újabb réteget veszel magadra. Ez biztosítja számodra, hogy megtegyél bizonyos dolgokat, csakhogy ezekre te máris kész vagy. Mialatt ideutaztunk, meséltél arról, hogy Nejaa gyakran járőrözött hétköznapi emberként, problémákat oldott meg, és csak szükség esetén vetette be a különleges képességeit. Ugyanis rendelkezett más jellegű tudással és tapasztalattal is, amelyet felhasználva elvégezhette a munkát, és nem kellett a Jedi-képességeire támaszkodnia.

Rövid töprengés után megértettem, hogy mi jár a mester fejében, és elmosolyodtam. Ha valakinek a hidrokulcs az egyetlen eszköze, minden problémát meghúzandó csavarnak lát...

- Ha minden igaz, tudom, mire gondolsz - mondtam aprókat bólogatva.

- Pontosan ezt vártam el egy nyomozótól - felelte halkan nevetve Luke. - Azért jöttél rá, hogy Gantoris halálának és a Yavin-4-en történt bajoknak Exar Kun az okozója, mert alaposan felkészült nyomozó vagy. Én nem figyeltem fel a bizonyítékokra, amelyeket te észrevettél, vagy nem akartam hinni neked, mert nem láttam, hogy ezek hogyan illenek össze. Ez az „Összeillesztés képessége” az, amire az új Jediknek szükségük lesz. Erre fogom helyezni a hangsúlyt, és hiába térnél vissza közénk, nem tanulnál semmi újat.

- Attól tartok, igazad van - hümmögtem.

Luke összefonta kezét a mellkasa előtt, és megkérdezte:

- Szóval, te miért nem akarsz visszajönni?

- Ezzel visszakanyarodunk oda, amit Nejaáról mondtál, és részben oda, amit Tavirával tettem, hogy elküldjem innen - fejtegettem megfontoltan. - Az a hely, ahol jelenleg a legtöbb jót tehetem, a Zsivány-osztag. Nézz magadra! Mindig elhívtak téged, hogy oldj meg egy, az egész Galaxist fenyegető problémát. Még az Akadémiát is ott kellett hagynod átmenetileg, holott minden másnál jobban szeretnél új Jediket képezni. Ha megmaradok Corran Hornnak, és visszatérek az osztaghoz, felhasználhatom a képességeimet, ha a segítségükkel döntően befolyásolhatom egy-egy bevetés végkimenetelét, de nem fog senki ide-oda rángatni.

- Továbbá módodban áll majd a Coruscanton maradni, és családot alapítani - tette hozzá Luke.

- Igen, ez is fontos szempont - válaszoltam, majd elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy Miraxnak és nekem igazából milyen kevés javítást kellett végrehajtanunk a Pulsar Skate-en. - De van más is, Tavirát java részben az rémítette meg, hogy elpusztíthatatlannak hitte a Napzúzót. Tudta, hogy a gép létezik, de nem találta meg, ezért meggyőzte magát arról, hogy őrá vadászik. Azt hiszem, ha a jövőben rejtőzködni fogok, szükség esetén kínos meglepetést okozhatok valakinek.

- Szóval Keiran Halcyon itt és most meghal?

- Nem hal meg, csupán eltűnik. Kevesen tudják, hogy ő és én ugyanazon személy voltunk, így aztán nem lesz nehéz megőrizni a titkot - magyaráztam, azzal Luke vállára tettem a jobb kezemet. - Valahányszor szükséged lesz Keiranra, állok rendelkezésedre. Kész tény, hogy nélküled már halott lennék, Mirax továbbra is börtönben lenne, és Tavira szabadon garázdálkodna.

- Én pedig nélküled eszméletlenül feküdnék egy ágyon a Yavin-4 szentélyében - felelte elmosolyodva a mester. - Amúgy meg, amíg ott feküdtem, az unokahúgomnak és az unokaöcsémnek nem esett haja, szóval alighanem én tartozom neked.

- Reméltem, hogy ezt mondod - jegyeztem meg vigyorogva, - Van még egy ügy, amit szeretnék lezárni, de a te engedélyed kell hozzá.

- Nevezd meg - válaszolta gondolkodás nélkül Luke.

Megneveztem.

Szintre hoztam az X-szárnyút - Füttyös jelentése szerint kilencvenöt méterrel a Yavin-4 felszíne felett -, és egy helyben lebegve szem-befordultam Exar Kun szobrával. Legalább ötszáz méterre állt a gépemtől, de az az üres, fekete szempár éberen figyelt engem. Szélesen elmosolyodtam, és megszólaltam:

- Füttyös, minden szenzort rögzítésre állítottál? Készen állsz, hogy minden adatot átküldj a szentélyről a Skate-re?

A droidom kurta, sértődött dudálással juttatta eszembe, hogy sosem felejtette el a parancsokat, és mialatt vele száguldoztam az űrben, sosem kellett aggódnom, hogy egy meghibásodott áramkör miatt baj történik.

- A cél tiszta, kezdhetjük - mondtam ekkor, azzal átváltottam a tűzvezető rendszert protontorpedóra, illetve egyes lövésre. Ráállítottam a célnégyzetet Exar Kun arcára, és kikapcsoltam a mikrofonomat. Nem bántam, ha mások végignézik azt, amit csinálok, de amit mondani akartam, az csakis énrám és Exar Kunra tartozott.

- Tudom, hogy véged van, de azt hiszem, hogy valaha számítottál erre - kezdtem megfontoltan, a hatalmas kőarcot méregetve. - A szentélyed valószínűleg rendkívül érdekes archeológiai lelet, elmondhatatlanul csodás emlékmű, de egyben a gonosz emlékműve is. Felhasználtad, hogy megfertőzd Kypet, és az írásjelek keltette puszta benyomások megfertőzték a Sötét Jediket, akik megölték a nagyapámat. A te gonoszságod teremtette a Jensaarákat, és bár fölülemelkedtek ezen, sokan meghaltak és szenvedtek miatta. Azonban amit most teszek, nem bosszú, amit annyira kedveltél. Nem, egyszerű óvintézkedés. - A tűzkioldóra engedtem a mutatóujjamat, és hozzátettem: - Nem szabad olyan helyen hagyni a fénykardot, ahol egy gyerek megtalálhatja, és ez a te szentélyed milliószor veszedelmesebb minden fénykardnál.

Meghúztam a tűzkioldót, és a protontorpedó elszáguldott a szobor felé. Pillanatok leforgása alatt célba ért, egészen pontosan a hatalmas orrba csapódott, és a detonáló töltet szilánkokra robbantotta az egész fejet. Sűrű por- és füstfelhő terjedt szét a sziget felett. A milliónyi kődarab messzire repülve záporozott alá, fehérre korbácsolta a tó tükörsima felszínét, és mindörökre megtörte a sziget évezredes sértetlenségét.

Két további torpedó szétzúzta a szobor törzsét, csupán a két lába maradt meg térdig, aztán a többi lövedéket a talapzatba küldtem, ami részben darabokra tört, részben pedig ledőlt. A darabjai mélyen belefúródtak az udvar kövezetébe, vagy megroppantották a falakat, vagy éppen ide-oda pattogtak az udvaron, és sorban megsemmisítették a Sith írásokkal televésett tömböket. Egyik-másik olyan magasra pattant fel, hogy átrepült a falak felett, és a hideg, sötét tóba csobbant.

Átváltottam a lézerekre, és jobbra-balra pásztázva addig soroztam a templomot, míg a kövek felszíne cseppfolyóssá vált. Széles gőzoszlopok szálltak az ég felé, miközben a fehéren izzó, olvadt kőpatakok lecsorogtak a falakról, közben eltörölték vagy eltorzították a Sith képjeleket. Mire végeztem, már csak maga a sziget maradt meg. Továbbra is fekete volt, akár az űr, de már gömbölyű, lekerekített formák jellemezték - a szögletessége, a komorsága, az ereje elillant.

Megszűnt a hatalom székhelyének lenni, csupán egy nyugodt folt volt egy tavon, amely sokáig a csillagoknak csak a fényét verte vissza, de mostantól kezdve a békességüket is tükrözni fogja...

Bekapcsoltam az adóvevőmet, és bejelentkeztem:

- Itt a Zsivány Kilences. Küldetés végrehajtva.

- Vettük, Zsivány Kilences - zendült Mirax hangja a sisakom belsejében.

- Szép munka, Kilences - közölte aztán Skywalker mester. - És mind a magam, mind valamennyi leendő Jedi nevében köszönöm.

- A legnagyobb örömmel tettem - válaszoltam mosolyogva. - Exar Kunnak vége, a szentélyének vége, és az Invidek menekülnek. Már csak egy apróság van hátra, és tényleg végeztünk.

- Mi lenne az? - érdeklődött Mirax.

- Ez lesz a legkeményebb feladat, szerelmem - feleltem felkacagva. - Meg kell mondanunk az apádnak, hogy az első gyermekünket nem őróla fogjuk elnevezni.